Ötven évvel ezelőtt, 1938. március végén fölvittem az Új Idők Könyvkiadóhoz latin himnuszfordításaim kéziratát. A kis könyvet előző évben rendelte meg a kiadó, és Dícsértessék címen rövidesen meg is jelent. Amikor a kéziratot átadtam, a kiadó egyik vezetője, Almássyné – rokonszenves arcélével, római orrával, nagy, barna szemével olasz reneszánsz festmény nőalakjára hasonlított – megkérdezte: melyik készülő könyvemet ajánlom nékik?
Azt feleltem: a világirodalom ezer legszebb versét szeretném lefordítani. Ilyen antológia magyarul még nem látott napvilágot. És más nyelven? Nem is egy. Például Mark Van Doren nemrég megjelent, angol nyelvű gyűjteménye mintegy 1500 verssel. Vagy az egyik német emigráns kiadó hasonlóan igényes, jóval rövidebb antológiája. Valahol a kettő közt tartanám magam. Mintegy 960-970 költeménnyel képviselném az európai irodalmat a görögöktől a jelenkorig. További 30-40 verset fordítanék a Csi kingből, Li Taj-pótól, Háfiztól, Omár Khájjámtól. (Amiből látható, hogy ismereteim a keleti irodalomról akkoriban siralmasak lehettek.)
Elképzelésem tetszett Almássynénak. Megíratta a szerződést és feltette a kérdést: mi legyen a szállítási határidő? Ne legyen, ajánlottam. Ezer vers fordítása nagy munka, rengeteget kell olvasnom hozzá és zavaros idők következnek. (Hitler két héttel azelőtt vonult be Bécsbe.) Szállítási terminus nélkül, mondta Almássyné, nem tud előleget folyósítani. Jó, indítványoztam sietve, szabjunk határidőt. A kész könyvet egy évvel a világháború után adom át.
Almássyné gyors pillantással szántott végig. Életem során nemegyszer kaptam ilyen jóindulatú, futó, de mégis borzongó pillantást. No nézd a drága, bolond költőjét, már megint kiszabadult az értelem börtönéből! Majd csillapító szelídséggel elmagyarázta, hogy a világháború 1918-ban, húsz esztendővel ezelőtt befejeződött. „A másodikra gondolok. Nem arra, amelyik már volt. Arra, amelyik jön” – motyogtam bátortalanul, de a jóasszony nem figyelt rá, mit mondok. Beíratta a szerződésbe, hogy a kéziratot, ha ugyan jól emlékszem, 1942-ben vagy 43-ban tartozom szállítani.
Versírásra és fordításra az 1938-as esztendő nem volt alkalmas. Hitler és a nácizmus terjeszkedését szeptemberben Chamberlain müncheni kapitulációja nemzetközileg is elismerte. A folyóiratok, melyekben írtam, egymás után szűntek meg. Karinthy Frigyes halálát súlyos, személyes és bénító veszteségnek éreztem. Kétszer hívtak be katonának: hadgyakorlatra nyáron, felvidéki bevonulásra ősszel. Az emigráció gondolata már régebben foglalkoztatott: október felé láttam, hogy köze5ledik az utolsó pillanat. Időközben mégis vagy száz verssel birkóztam meg, így a Görög antológiából Catullustól, Horatiustól, szonettekkel Petrarcától, Ronsard-tól, Shakespeare-től. Átfogó tervvel még nem rendelkeztem: úgy estem neki Európa költészetének, mint a mészárosmester.
Amikor feleségemmel együtt Párizsba készültem, ezt a száz verset, kézirataimmal és könyvtárammal, apósom újpesti házában hagytuk. Azt képzeltem, biztonságos hely. Visszatérésemkor, 1946 tavaszán már tudtam, hogy nincsenek biztonságos helyek. Kézirataimat feltüzelték, könyvtáram java szétszaggatva hevert a feldúlt ház árnyékszékén. Azt mondják: az ember hét év alatt megváltozik, mert sejtjei kicserélődnek. Ez annyiban tűnt igaznak, hogy ahányszor az elveszett költemények címét felsoroltam magamnak, felét már nem akartam az antológiába fölvenni, így Ovidius nyárdélutáni szeretkezését Corinnával vagy Keats Vén Megjét. Más verseket tudtam kívülről, mint a Görög antológia vagy 20 versét, néhány Catullus-költeményt, két Horatius-ódát. Ezeket leírtam. Másokat, mint Poe A hollóját ismét lefordítottam. Lehet, hogy ezek az új fordítások a régiekkel szóról-szóra azonosra sikerültek, mert az ember, akármi is történjék sejtjeivel, hét év alatt mégsem változik meg. Ennek azonban nincs jelentősége, minthogy 1950-ben, amikor letartóztattak, és 1956-ban, mikor másodszor emigráltam, ezek a kéziratok is elvesztek.
Egyelőre azonban még csak Párizsban vagyok, 1939 legelején. A szabadság és a nyomor kettős ihlete nem kis mértékben segített a versírásban. Közben fordítottam is, vagy 30-35 költeményt másfél év alatt, 1940 júniusáig. Bár elég jól ismertem, ezúttal még részletesebben foglalkozhattam a XX. század francia költészetével. Több költőt személyesen is megismertem, anélkül azonban, hogy műveiket vagy egyéniségüket túlságosan vonzónak találtam volna. Lelki rokonaimnak, ha szabad így kifejeznem magamat, két másik költőt tartottam, kik közül az egyiket 1936 nyarán gyilkolták meg, míg a másik akkoriban, 1939 januárjában hunyt el, García Lorcát és Yeatset. A mérleg azóta sem lendült át bennem Valéry, Apollinaire, Supervielle, Jouve, Reverdy, Cocteau, Éluard, Breton, Aragon vagy Guillevic javára.
Ugyanakkor kezdtem felvázolni magamnak az antológiát. Többnyire a hosszú éjjeli sétán, amikor az emigráció találkozóhelyéről, a Café Napolitaine-ből az Operával ferdén szemközt baktattam szállásomra a Jardin des Plantes közelébe. Egyúttal a válogatás és fordítás szabályain is elvitatkoztam önmagammal. (A két utóbbiról alább számolok be részletesebben.) Legfontosabb döntésem egyelőre nem arra irányult, mi kapjon helyet az antológiában, hanem hogy mi maradjon ki belőle. Úgy gondoltam: ez lesz a legszilárdabb alap. Kimaradnak a kötelező olvasmányok, a szentimentális színfalhasogatók, a nemzeti önérzettől dagadt paprikajancsik, a politikai frázispufogtatók, a világfájdalmasok, a közhelyek lovagjai. Így eleve megszabadultam a spanyol Bécquer szerelmes verseitől (szenvedély helyett nyárspolgári enyelgés), az angol Swinburne-től, akit még Babits is oly nagyra tartott (mint a rossz rezesbanda, amikor vasárnap délelőtt fel-alá jár a mezőváros poros főutcáján), Malherbe ásító klasszicizmusától, vagy a német romantikától Uhlandtól Hebbelig: csupa sajgó szív és könnyes orca, csak éppen azt felejtik el tudomásunkra hozni, min bánkódnak voltaképpen.
Elhatározásomra büszke voltam és maradtam is, mert azt dobtam ki, régit meg újat egyaránt, ami ebben a században elavult. A kötet tartalmát illetően óvatosabban jártam el. Azt határoztam: nem követem a szokásos eljárást, azaz nem antológiákból állítom össze a magam antológiáját, hanem elolvasom a Harvard–Heinemann-kötetekből az ógörög és latin költészetet az elsőtől az utolsó sorig, valamint 6minden jelentős költő minden versét a nagyobb európai nyelveken, és ebből válogatok. A közhelyes versek, az úgynevezett „töltelék” kidobásával tervezett gyűjteményem rendkívül megcsappant. Kezdettől úgy akartam, hogy olvasóim és a magam örömére lefordítom azokat az erotikus verseket, melyeket a világ irodalmárai és kiadói évszázadok óta egyformán tagadtak el és rejtegettek. (Ez nemcsak múlt századi, viktoriánus hagyomány. Már a XIII. század klérusa is hadban állt az erotikával. Erasmus kebelbarátja, a humanista John Colet kitiltotta Catullust az angol iskolákból.) Verlaine Femmes és Hombres című, titkon kinyomott versköteteiről már hallottam, anélkül, hogy láttam volna őket. A Bibliothéque Nacionale egyik könyvtárosa rendelkezésemre bocsátotta az akkoriban mindennél botrányosabbnak tekintett szöveget. Hat verset (lásd a kötetben) mindjárt le is fordítottam, valamint néhány újkor eleji francia népdalt (lásd a kötetben), melyek kinyomására akkoriban aligha lehetett gondolni.
Nem tudtam pontosan, melyik költőtől hány vers kerül az antológiába, de úgy tűnt, hogy Európa egész költészetében nem találok több mint 6-700 jó verset. A szerződésben ezret ígértem. Mit tegyek? Szállítsam le a színvonalat és próbáljam Herrera, Pope, Dryden, Sully-Prudhomme, François Coppée, Mörike, Liliencron vagy Aragon verseivel megnyerni olvasóimat? A bajból, legalább részlegesen, az az év menekített ki, melyet 1940 nyarától 1941 nyaráig Marokkóban töltöttem. Fiatal és művelt arab ismerősöm, Ámár Ibn Nasszer nemcsak a klasszikus arab költészettel ismertetett meg, de sivatagi kasbájában ránikat, igriceket hívott vendégségbe, talán az utolsókat fajtájukból, akik a heroikus kor (a Mohamed előtti idők) verseit adták elő, míg Ámár számomra a francia verziókkal szolgált. A következő hetekben, ugyancsak Ámár segítségével, több arab költeményt fordítottam magyarra, köztük e kötet leghosszabb versét, Imru’l-Qaisz 200 soros, híres Ódáját. (Ez a kézirat is elveszett: az Ódát nemrég Robert Bringhurst, arabul kitűnően tudó, kanadai költő-kollégám segítségével sikerült rekonstruálnom.)
Más támaszom is akadt, kivált az andalúziai mór költészet területén. 1940–41 telét Marrakechben töltöttem. A kis asztalokkal zsúfolt, szobányi nagyságú Café Universelbe jártam írni. Az egyik asztalkánál turbános arab ült rakott sakktábla előtt és éhes szemmel méregetett. Átültem hozzá sakkozni. A helyi líceum arab irodalom tanára volt; nevét, szégyenemre, elfelejtettem. Lassan játszottunk; közben beszélgettünk a világ minden témájáról, elsősorban irodalomról. Érdeklődésemet az arab kultúra iránt megtisztelőnek tartotta. Ahányszor nyertem a sakkban, partnerem mélységesen elszomorodott, bocsánatot kért és a szemközti bordélyházba szaladt át vigasztalódni. Ha megvert, felvidult és szebbnél szebb andalúziai mór költeményekkel ismertetett meg; százával tudta őket kívülről. Ízlésünk nem egyezett: én azokat a kifejezetten lírai verseket kedveltem, melyeket ő másodrendűeknek tekintett, mivel Ibn Hámdisz, al-Mútamid, Ibn Zajdun meg Ibn Amar 42-féle, szónoki és stiláris fogással telitűzdelt, patetikus és klasszicista ódáiért lelkesedett. Olykor megvertem, nehogy gyanút fogjon, de többnyire hagytam győzni, arab irodalmi ismereteim meg felesége, illetve feleségei kedvéért. Az akkori illem szerint ezekről nem állt módomban érdeklődni.
1941 őszén érkeztem New Yorkba; 1945 karácsonya előtt nyolc nappal szereltek le az Egyesült Államok hadseregéből. Tartózkodásom elején, még mint civil, a New York-i 42-es utcai könyvtárba jártam, ógörög verseket fordítottam és bizonyos mértékig – használható prózai versfordítás akkor még nem állt rendelkezésemre – megismerkedtem a perzsa irodalommal. A hadseregben jóval többre mentem. Egy 7ideig mint az A. S. T. P. (Army Special Training Program) tagját, a Stanford egyetemre vezényeltek, ahol, úgy emlékszem, hét hónapot töltöttem. Az eljövendő megszálló hadseregek tisztjeit oktattuk francia, német, olasz történelemre, nyelvekre, adminisztrációra, Côde Napoleonra, közgazdaságra – mindarra, amiről fogalmuk sem volt. Oktatás után sem. Bajtársaim közt akadt néhány kínai is. Miután a kínai irodalmat csak Bethge, Klabund és Kosztolányi fordításaiból ismertem, igyekeztem összebarátkozni a kínaiakkal, de ezek nemzeti irodalmukról mit sem tudtak. Végül az egyik – azt hiszem, Ken Liunak hívták – ünnepélyesen szobájába invitált. Parancsnokunktól, McCoy ezredestől tudta, hogy költő vagyok. A szokványos, szigorúan tilos itallal szolgált, coca-colával kevert kubai fehér rummal, miután előzőleg grape-fruitot szedtünk a ház előtt és abból csavartunk poharainkba. Ken első kijelentését kétkedve hallgattam: azt hittem, máris berúgott. „A kínai költészet – mondta – sem értékében, sem változatosságában nem marad alatta az európai irodalmaknak, az ógörögöktől mindmáig.” Rövidesen meggyőzött igazáról, holott csak néhány tucat verset írt le a Tang-korból és fordított (ma úgy emlékszem: elég gyengén) angolra. Elfogadható kínai irodalomtörténettel akkoriban még nem rendelkeztünk semmilyen európai nyelven és Arthur Waley Londonban már két évtizede megjelent, úttörő fordításairól (melyeket Kosztolányi Dezső jól ismert) Ken még nem tudott.
Több irodalmi ismeretet az amerikai hadseregben nem szereztem, de örültem, hogy az arab, kínai és perzsa költeményekkel antológiám horizontját kitágítottam és most már nem lesz nehéz azt az ezer verset összeszednem, amit a szerződésben lefektettünk. Végül is, mint mindenki, aki New Yorkban és közelében lakott, Fort Dixben szereltem le a hadseregből. Megkértem bajtársaimat, hogy az esetleg hazaviendő hadizsákmány mellé – kint a hóban japán géppuskák és apró aknavetők hevertek halomban – tegyenek katonazsákjukba néhány elnyűhetetlen katonainget. Ezeket aztán a vonaton New York felé összeszedtem, hogy majd Magyarországon kioszthassam a rászorulók közt. Még emlékszem diadalmas mozdulatomra, mellyel kézirataim köré – köztük a mintegy 250-300 versfordításra – rácsavartam a három tucat gyapjúinget és mindezt begyömöszöltem az egyik kék katonazsákba. A párizsi vámházban ezt a zsákot lopták el. Budapesten megtudtam, hogy apósom házában maradt írásaim is elvesztek (1946 áprilisa).
Még szerencse, hogy időközben az Új Idők Kiadó megszűnt és így nem kellett ezer verset azonnali hatállyal szállítanom. Versfordításra a következő esztendők nem mutatkoztak alkalmasabbnak a harmincéves háború idejénél. Amikor 1953 őszén kikerültem a recski fogolytáborból, sok szempontból megváltozott helyzet várt reám. Megváltozott a műfordítás régi rendje is. A második világháborúig Magyarország legjobb költői fordították le azokat a verseket, amelyeket szerettek és amelyekkel a magyarságot meg akarták ismertetni. Ezt egyik kötelességüknek tekintették. Ha a feladat túlságosan nagynak tűnt, többen álltak össze, mint a szabadságharc előtt Vörösmarty, Arany és Petőfi Shakespeare drámáinak lefordítására, vagy Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád A romlás virágai magyar változatának elkészítésére. A megváltozott körülmények közt az állami kiadók illetékes ügyosztályainak vezetői határozták el, hogy költőinknek mit kell lefordítaniok. Azt is, hogyan.
Volt eset, hogy égető hiányt pótoltak, mint Puskin összes verseinek kiadásával, bár többnyire irodalmi szempontok helyett a pillanatnyi, politikai-ideológiai oppor8tunizmus szolgálatába kényszerültek. Így kerültek nagy példányszámú kiadásra olyan hápogó kontárok, mint Johannes R. Becher vagy Alekszej Szurkov – hogy csak kettőt említsek a sokból –, akiket rá lehetett a könyvtárakra és iskolákra tukmálni, de nem az olvasókra. Ennek következtében a fordítók munkájukat nem művészi feladatnak, hanem favágásnak, pontosabban: puhafa-fűrészelésnek tekintették. Mégis jótétemény volt, mert a versfordítást kitűnően fizették, jobban, mint valaha Magyarországon, sokkal jobban, mint bárhol nyugaton, és így számos nem-pártos költő megélhetését biztosították a legnehezebb időben. A prózafordítást ugyanekkor gyalázatosan fizették. Kiszabadulásom után eleinte az utóbbival kellett beérnem. Később, mikor barátom és volt börtöntársam, Szász Béla lett a Szépirodalmi Kiadó egyik vezetője, verseket is kaptam. Így vettem részt a Schiller- és Walt Whitman-kiadásokban és más munkákban. Arról természetesen nem lehetett szó, hogy az antológiát, melyen újra kezdtem dolgozni, befejezzem, vagy hogy egy könyv ennyi szerelmes verssel és a magam neve alatt, kiadásra kerüljön.
Nagyvégre, 1956 elején, András Sándor, a készülő García Lorca-kötet szerkesztője, a költő magam-választotta, legszebb 12 versének fordításával bízott meg. Boldogan vetettem magam neki a munkának. Lorcáért réges-rég rajongtam és a század alighanem legnagyobb költőjét láttam benne. Volt azonban egy irodalmon kívüli okom is, amiért hálát érzek iránta. Franco lázadása 1936 nyarán Granadában érte, ahol a fasiszták már az első napokban átvették a hatalmat. Lorca érezhette, hogy élete veszélyben forog, kivált azután, hogy sógorát, a város kommunista polgármesterét elhurcolták. Azt is tudta, hogy alig néhány kilométernyire Granadától északra a terület köztársasági kézben van. A város kertes környékén lakott. Gyermekkorából jól ismerte az utakat és ösvényeket, melyeken át éjszaka veszély nélkül elérhette volna a lojalistákat; frontvonal még nem alakult ki. Miért nem ment, hogy ellenségeitől megmeneküljön, akik agyonlőtték? Mialatt ezen töprengtem, eszembe jutott: ugyan miért nem akarok én sem ellenségeim elől elmenekülni, amikor bizonnyal életemre törnek, mihelyt módjuk lesz reá? Az első, döntő ösztönzést emigrációmhoz Lorca halálhíre adta.
Tizenkét Lorca-fordításom nem jelent meg a Szépirodalmi Kiadó Lorca-kötetében. András Sándor kerülő úton üzent nékem Londonba: emigráns lettem, amiért fordításaim közlése akkora botrányt kavarna, hogy nem meri megkockáztatni. Így mást bízott meg a munkával. Egy évvel később, 1958-ban sikerült a verseket hozzám kicsempésznie. Második emigrációmba is kéziratok nélkül érkeztem, fogkefével feleségem kézitáskájában és 200 forinttal, de ezúttal már tudtam a leckét. 1948-tól kezdve előre láttam a házkutatást és minden rázósabb versemet kívülről megtanultam. Minthogy Recsken sem ceruza, sem papír nem állt rendelkezésemre, verseimet már az Andrássy út 60. pincéjétől kezdve fejben írtam és így tartottam emlékezetben. Egyszemélyes kézirat lett belőlem, amin recski rabtársaim úgy segítettek, hogy költeményeimből mentől többet tanultak meg minél többen. Így, amikor verseim Londonban végre megjelentek, volt rabtársaim Ausztriától Torontóig és New Yorktól Új-Zélandig álltak rendelkezésemre és segítettek ott, ahol memóriám kihagyott. Fordításaimmal némileg hasonló viszonyba kerültem. Már Budapesten, 1953 és 56 közt sokszor elolvastam őket – ha betéve nem is tudtam, de emlékeztem reájuk. Londonban aztán leírtam újra a szöveget és ahol megakadtam, az eredetivel frissítettem emlékezetemet.
Többre – második emigrációm első évtizedében – nem futotta. Feleségem, Zsuzska súlyos betegsége, majd korai halála, az előző években írt verseim és újabb 9munkáim kiadása, az Irodalmi Újság szerkesztése és napi gondjaim – minden időmet igénybe vették. Kedvet az antológiához újra csak akkor kaptam, amikor 1967 legvégén Torontóba költöztem, majd New Yorkban a Columbia egyetemen tanítottam néhány évig. A közel harminc éve megkezdett munkához Észak-Amerika remek könyvtárai ösztönöztek, az ott elérhető, legújabban megjelent kiváló fordítások keleti nyelvekből csakúgy, mint soknyelvű ismerőseim és barátaim. Újból nekiláttam a munkának, bár a 70-es évek Magyarországán nevem említését is elkerülték és semmiféle reményt nem táplálhattam, hogy az antológia hazai kiadónál megjelenjék. Ugyanilyen lehetetlen volt, hogy egy 6-700 oldalas könyv emigráns kiadónál napvilágot láthasson.
Így nemegyszer villant fel előttem a kép, ahogy e könyv kéziratából halálom után legjobb barátaim egy-egy részletet őriznek fiókjukban és olykor előveszik. Aztán bőröndökbe kerül és pincékben eszi meg a penész, mint megannyi emigránstársam annyi, az enyémnél jóval fontosabb munkáját. (Kéri Pál condottieri-drámája; Fényes László feljegyzései a Tisza-perről és Horthy gyilkosságairól.)
A 80-as évek kezdetén melankóliámat kétségbeesett harag váltotta fel. Nem lesz időm elkészíteni az antológiát, öregszem és ez ellen nincs orvosság a patikában. Nekiestem a napi 12-14 óra munkának. Ezúttal igyekeztem felkészülni arra, hogy ez a könyv csak a jövő ezredben, posztumuszként jelenik meg, valamikor 2010 táján, vagy még később. De mint lehet erre felkészülni? A végén közel 1500 versem volt; az utolsó pillanatban még vagy százat kihajítottam, többnyire az utolsó fejezetből: azokat, melyeket kortársaim alighanem kedvelnek, de a következő nemzedékek feltehetően elutasítanak. (Ez többnyire az álmodern, nem-vers versekre vonatkozik, a zene nélkül való, kívülről megtanulhatatlan, deklamatórikus, prózai unalomra.) Annál jobban ragaszkodtam a régiekhez: ha a Görög antológia vagy Catullus versei túléltek 2000 esztendőt, remélhető, hogy túlélik a következő húszat is.
1988 tavaszára, ötven évvel azután, hogy az antológiára leszerződtem, 10-15 vers híján kész lettem a kötettel. Még egy utolsó tisztogatást akartam végezni, de erre már nem jutott időm; csak most látom, amikor a kézirat nyomdába került, hogy néhány kortársamat, mint Andradet, Cernudát meg a Nobel-díjas Rafael Albertit is nyugodtan kihajíthattam volna; de elkéstem. Kosaras Vilmos barátom, aki a kéziratos könyv sorsát szívén viselte, informálta munkámról Halász Györgyöt, a Magyar Világ Könyvkiadó vezetőjét. Halász nyár elején Budapestről Torontóba érkezett és anélkül, hogy az antológia kéziratát ismerte volna, előlegezett bizalommal rövid, délutáni látogatása alatt megállapodott velem a könyv kiadásáról.
10Ez az antológia számos szemszögből azonos a sok nem-magyar és az egyetlen magyar világantológiával. Néhány ponton viszont különbözik valamennyitől.
Világirodalmi versantológiák az európai költészetre koncentrálnak. Ezer vershez mintegy 40-50 nem-európai költeményt adagolnak, mintegy díszítésnek; többnyire ugyanazokat: Li Taj-po, Tu Fu, Háfiz meg Mútamid, továbbá féltucat négysoros Omár Khájjámtól. Ez már azért is érthető, mert az antológiák kompilátorai keleti irodalmakban általában járatlanok és az antológiák összeállítására néhány hónap állt rendelkezésükre, amiért könyveiket a már ismert anyagból kompilálták és aligha maradt idejük, hogy kínai vagy perzsa fordítókat állítsanak munkába. Nékem viszont félszázadnyi időm jutott olvasásra és az Európán kívüli irodalmak megismerésére. Ugyanekkor sokrétű és olyan mérvű segítséget kaptam, melyet Magyarországon hiába kerestem volna.
Hadd hozom fel példának a kínai irodalmat. Felületesen már első amerikai tartózkodásom alatt megismerkedtem vele, mint ahogy fentebb említettem. 1967 után különböző egyetemi könyvtárakban, kezembe kerültek az úgynevezett „primer”-ek, melyekről addig nem is hallottam. Ezek a könyvek (mint például: Bernhard Karlgren: The Book of Odes, Stockholm, 1952; David Hawkes: A Primer of Tu Fu, Oxford, 1967) kínai írással közlik az eredeti szöveget, majd angol kiejtéssel adják, szó szerint lefordítják, gyakran még irodalmi fordítást is közölnek és bőséges kommentárt mellékelnek. Ugyanekkor, a második világháborút követő fordítási lázzal, számos angol és francia nyelvű, kiváló fordítás jelent meg kínaiból. Egyebek közt: J. P. Diény: Aux Origines de la Poésie Classique en Chine, Leiden, 1968; A. C. Graham: Poems of the Late Tang, Penguin Books, 1965; Patricia Guillermaz: La Poésie Chinoise, Paris, 1957; G. Margouliès: Anthologie Raisonnée de la Litterature Chinoise, Paris, 1948; Robert Payne: The White Pony, New York, 1947; Kenneth Rexroth: One Hundred Poems from the Chinese, New York, 1956 és One Hundred More Poems from the Chinese, New York, 1970 és Arthur Waley hat könyve, köztük a Madly Singing in the Mountains, New York, 1970. Mindezeknél is fontosabb a Wu-chi Liu és Irving Yucheng több mint 1200 verset tartalmazó gyűjteménye, a Sunflower Splendor, Garden City, New York, 1975. Ha ideszámítjuk a „primer”-eket meg húsz kisebb antológiát, mintegy 12.000 vers, illetve 10.000 különböző vers közt válogathattam. Ezek közé tartozik a Dalok könyvének mind a 305 verse és Kína négy legnagyobb költője: Vang Vej és Tu Fu mintegy 200-200, Li Taj-po 800 és Li Ho mind a 233 fennmaradt versével.
A japán irodalomhoz ellentétes jellegű viszony fűzött, mióta valamelyik jóakaróm a 30-as évek vége felé Mijamori Aszataro több mint 1000 tankát és más költeményt tartalmazó, barna selyembe kötött kétkötetes könyvével ajándékozott meg (Masterpieces of Japanese Poetry, Tokio, 1936). A japán eredetit és fordítást közlő, 11pompás kiállítású könyv szövege oly megrendítően silány volt, hogy évtizedekig hallani sem akartam japán poézisről. Arthur Koestler lesújtó véleménye a tárgyról még jobban megerősítette nézetemet, mígcsak egy másik jóbarátom, Eric Johnson – aki Japánt Koestlernél jobban ismerte és nem osztotta a második világháborúból rám maradt viszolygásomat mindentől, ami Tokió felől jön – felvette ellenem a harcot. Elmondta, hogy a japán költészetben nem szenvedélyt és látomást kell keresnem, mint az európaiban, hanem pillanatfelvételeket. A lefényképezett jelenetben, vagy pontosabban: mozdulatban, állatban, virágban, tájban – szinte mindig néhány sorban és egyetlen mondatban – aztán felvillan a költő lelkiállapota is. Ezek után R. H. Blyth mintegy 5000 haikut tartalmazó munkája (Haiku, Tokio, 1981), de még inkább Hiroáko Sáto és Burton Watson 2200 japán verset felölelő antológiája (From the Country of Eight Islands, Garden City, New York, 1981) meggyőzött, hogy fel kell adnom előítéleteimet. Egyébként japán versek fordítása rendkívül könnyű, már azért is, mert az egyes versek különböző fordításokból származó verziója majdhogy szóról szóra ugyanazt a világos, félreérthetetlen szöveget adja. Európa költői közül egyedül Konsztántinosz Káváfisz hasonlít hozzájuk. A fordító elemi feladatai közé természetesen nem ez tartozik csak, hanem annak megérzése és tolmácsolása, ami a szöveg mögött rejlik; de a japán verseknél csakúgy, mint Káváfisznál, még ez is majdnem nyilvánvaló.
Arab verseknél, fentebb említett barátaimon túl, későbbi marokkói látogatásaim alkalmával Akali doktor, egy személyben irodalmár és szabadsághős, segített sokoldalú jótanáccsal és három könyvvel: James T. Monroe: Hispano–Arab Poetry, Berkeley, 1979; Ewald Wagner: Abu Nuwas, Wiesbaden, 1965 és Emilio García: Todo Ben Quzman, 3 kötet, Madrid, 1972. Az utóbbi két könyv szerzője ugyan két bogarászó filológus, akik Hárun ar-Rasíd Bagdadjáról és az arab Andalúziáról szinte semmit se mondanak és közben Abú Nuvász és Ibn Quzmán erkölcsein siránkoznak szüntelenül, de lapos fordításaikban legalább nem cifrázzák az eredeti szöveget, kivált García, aki egyúttal a latin betűs arab szöveget is mellékli. Perzsa költeményekkel kevésbé voltam szerencsés. Pontos nyersfordítást csak Omár Khájjámtól és Rúmitól tudtam szerezni; Rückert múlt századi, iszonyú átültetéseitől mindmáig csak két használható antológiát találtam: Zabih Allah Safa: Anthologie de la Poésie Persane, Paris, 1964 és Hadi Hasan: A Golden Treasury of Persian Poetry, Delhi, 1966. Azt hiszem, a keleti fejezetek közül ezért sikerült az iráni a leggyengébbre és maradt hiányos.
Angolból, franciából és németből közvetlenül fordítottam, így görögből és latinból is, szótár és modern kommentárok használatával. Olasz, provanszál és spanyol szövegeknél jóval szorgalmasabban nyúltam a szótár után és, hacsak találtam, legalább 3-4 angol, francia, esetleg német fordítással hasonlítottam össze a magamét. Nemegyszer egy-egy fordulatot is kölcsönvettem tőlük. Magyar fordításoktól magától értetődően óvakodtam, nehogy hatást gyakoroljanak reám és mindig csak akkor vettem őket elő, ha már elkészültem a verssel. Amikor valamelyik nagyon jól sikerült passzus azonos volt mindkettőnk szövegében, avagy feltűnően hasonlított, átjavítottam a magam fordítását, rendszerint rosszabbra.
Néhány nagy költőnél (erre mindjárt rátérek) korlátozni kényszerültem versei számát, de egyébként a könyv mind a húsz fejezeténél egyedül arra törekedtem, hogy minden szép verset lefordítsak, hacsak elém kerül. Ez többnyire sikerült is, ha nem is mindig. Pindárosz Első püthiai ódáját háromszori nekifutással sem tudtam elfogadhatóan átültetni, míg két angol kedvencem, Wystan Hugh Auden és Dylan 12Thomas fordítási kísérleteit is feladtam. Nem azért, mert egyik főerejük angol anyanyelvük használatának szépsége – ezt a magyar nyelv szépségével könnyű lett volna visszaadni –, hanem azért, mert angol kifejezéseik oly asszociációkat teremtenek és oly visszhangot adnak, melyet a magyar nem ad meg. Így fordításuk degradálás.
Abból, hogy e könyv versválogatója és fordítója egy és ugyanaz a személy, még egy másik, nagyobb hiány származik. Az antológiák összeállítói a meglévő, leghíresebb fordításokat is közölhetik, míg én kénytelen voltam kihagyni e kötetből azokat a verseket, melyek fordításával nem mertem versenyre kelni. Így, egyebek közt, kimaradt A hársfaágak (Walther von der Vogelweide–Babits), a Léthe, A játék, az Utazás Cytherébe (Baudelaire–Babits–Szabó–Tóth), a Költészettan (Verlaine–Szabó Lőrinc), a Búcsú (Carducci–Kosztolányi) és még vagy egy tucat költemény. Hozzájuk sorolhatnám Goethe Marienbadi elégiáját, Charlotte Steinhez írt versét vagy Keats néhány költeményét (Óda egy csalogányhoz, Egy rekettyebokorhoz), ha valójában nem örülnék, hogy Szabó Lőrinc, Tóth Árpád és Vas István utolérhetetlen fordításaira hivatkozva, kihagyhattam ezeket az egyre unalmasabbá váló mesterműveket.
Egyedül jó és szép verseket kerestem, de semmi módon nem határoztam meg előre, melyik népet vagy kort részesítem előnyben, és munka közben igyekeztem, már amennyire ember képes erre, objektív lenni. Eredményként a kötet szinte egyenlően tartalmaz hétszáznál néhánnyal több európai és hétszáznál néhánnyal kevesebb arab, héber, japán, kínai, perzsa és szanszkrit verset. Így e könyv nemcsak alcímében viseli a „világlíra” kifejezést, hanem valójában azt igyekszik reprezentálni. Ugyanekkor legalább 500, magyarul még ismeretlen verset sikerült összegyűjtenem és az eredetileg ezer remélt költemény helyett – mondhatnám: minden nehézség nélkül – ezernégyszázat találtam. A keleti költészet szerepeltetésének előnyét már fentebb említettem. Módot adott nékem, hogy azt a fölösleges hordalékot, melyet a világ minden irodalmában nemzedék nemzedékre undorodott át egymásnak, egyszerűen kihagyjam. Így kimaradtak a nyilak, melyekkel a kegyetlen szépség lövögeti a szegény, szerelmes költő szívét (európai reneszánsz és barokk); az oroszlánszívű emír, aki kardjával, mint a tököt hasogatja ellenségei fejét, sőt mellkasát (arab-perzsa költészet); vagy az elhagyott szerető, aki ablakából, tüllfüggöny mögül nézi a teliholdat, miközben könnyei, mint gyöngyvirágszirmok peregnek alá (Kína). Ennek is megvan a maga hátránya, mert ahol valamelyik nagy költő, mint Háfiz vagy du Bellay a kollégái ócska közhelyeit gúnyolja, az olvasó nem látja, hogy voltaképpen mit is gúnyol.
Azt a módszert választottam, hogy elolvastam egy-egy költő verseit és listába foglaltam, melyeket szándékszom lefordítani. Azután újra átnéztem a listába felvett költeményeket és rendszerint töröltem belőlük. Li Taj-pónál 42 vers maradt a már megrövidített listán, Baudelaire-nél 58 – mintegy 60 oldal, e könyvnek majdnem tizede. Ez a száz vers jobb volt a könyv legalább 600 versénél; azaz, ha valóban a legjobbakhoz ragaszkodom, ki kell tartanom mellettük. Ami ésszerűtlen lett volna; a költőktől annyi verset kell közölni, ahány reprezentálja őket; elég baj, ha többet írtak. A latin és perzsa fejezetek ekkor már készen álltak, Catullus és Omár Khájjám 26-26 versével, amiért elhatároztam, hogy az egyes költőktől közölt verseket huszonhatra maximálom. (Ezt a szabályt egyszer szegtem meg Paul Verlaine 28 költeményével, de csak azért, mert elszámoltam magam.)
A költő jelentősége, nagysága nem függ össze legjobb versei számával. Ez talán magyarban érzékelhető leginkább: Ady nagyságát 20 verse jobban reprezentálja, 13mintha 6 költemény mutatná be, viszont Vörösmarty nagysága 6 verséből (Szózat, Laurához, Az emberek, Előszó, Liszt Ferenchez, A vén cigány) jobban kitűnik, mintha húszat közölnénk tőle. Így például Poe-tól A holló szinte teljes képet ad költőjéről. Az európai lírára kevesen gyakoroltak akkora és olyan hosszan tartó befolyást, mint Petrarca; de miután ez az antológia nem irodalomtörténetet illusztrál, hanem költőket, Petrarca nagy, de egyhúrú tehetségét 3-4 szonett is kellőképpen érzékelteti. Lényegesen más a helyzet olyan sokoldalú költőknél, mint amilyen Horatius, Li Taj-po, Tu Fu, Burns, Heine vagy García Lorca volt; mentől több verset tudtam válogatni tőlük, annál jobb. Farrukhínál és Háfiznál – használható nyersfordítás híján – messze alatta maradtam annak, ami megillette volna őket. Még nagyobb hiánya e könyvnek, hogy – ugyanebből az okból – Carl Michael Bellman, a svéd rokokó remek költője, teljesen kimaradt.
Munka közben természetesen nem figyeltem arra, hogy jelentős és kevésbé jelentős költőktől milyen arányban választottam verseket; legfeljebb tapasztalatból tudtam, vagy sejtettem, hogy az első és másodrangúak közt általában rendkívül nagy a színvonalkülönbség, annak ellenére, hogy kategóriák felállítása a művészetben kétes értékű szórakozás. Mégis: Edmund Spenser és Shakespeare, Clément Marot és Pierre de Ronsard, Szikeliánosz és Káváfisz, Rafael Alberti és Federico García Lorca közt ég és föld a különbség. Úgy hiszem, ezért történt, hogy nem követtem az általános szokást – minél több költőt bemutatni –, hanem ösztönösen a nagy költők javára döntöttem, legalábbis az európai fejezetekben. Így az ókori latin költőknél – Catullus és Horatius 38 költeménnyel szerepel összesen 49 vers közt, a reneszánsz fejezetben pedig Dante, Petrarca, Villon, Michelangelo, du Bellay, Ronsard, Shakespeare és Donne 79 költeménye áll szemközt 18 kisebb költő 25 versével.
A keleti irodalmakkal lényegesen más a helyzet. Kínaiban az úgynevezett másodvonalbeli költők közvetlenül zárkóznak fel a legnagyobbak mögé hangjuk és mondanivalójuk eredetiségével, míg Európában a nem elsőrendű költők többnyire a kor banális témáinak előadói és szokványos stílusának rabszolgái. Meng Hao-zsan, Cen San, Meng Csiao, Po Csü-ji, Li Jü, Vang An-si vagy Li Ji verseinek szépsége nehezen, hallásra aligha különböztethető meg a legjobbakétól; ugyanekkor Kínában sokkal több másodrendűnek és, ha muszáj így mondani, harmadrendűnek tekintett költő született, mint Európában. Ennek eredménye, hogy a Tang-kori Kínából 185 verset közölhettem, vagyis jóval többet mint az antológia bármelyik részében. Ezek közül 74 vers származik Kína négy legnagyobb költőjétől és 111 a többi, alsóbbrendűnek aligha mondható harminckilenctől. Az arab és perzsa irodalomról ugyanezt állíthatom. Így, noha az európai és a keleti költészet mintegy egyensúlyba kerültek, a kötet végén adott névsor 500 költőjének többsége keleten született és más antológiákhoz viszonyítva, sokszoros számban szerepelnek. (Lator László antológiája 25 kínai verset közöl, én 265-öt, ő 10 perzsát, én 83-at, nála 3 japán vers található, itt pedig 177.)
Utoljára hagytam a tolmácsolás kérdését. Néhány évtizeddel ezelőtt nálunk bizottság állapította meg, jobban mondva: „szegezte le” a műfordítás szabályait. A bizottság tagjai legjobb esetben – korántsem mind – irodalmárok voltak, akik maguk sosem végeztek műfordítást és ha igen (mindjárt néhány példát mutatok), torzszülötteket hoztak világra. Hatalmi szóval kiadott rendelkezéseiket már azért is semmisnek kell tekintenem, mert a Sztálin–Zsdanov–Rákosi–Révai-vonal kései képviselői, akik minden hozzáértés nélkül adták ki régebben a költőknek szóló napiparancsaikat és most, mikor azok már nem kényszerülnek őket meghallgatni, még 14mindig eluralkodnak a műfordítók fölött. Lényegében ezek a kritikusok, szerkesztők és kontrollszerkesztők két rendelkezés mellett tartanak ki.
1. Az egyik, hogy pontosan kell fordítani. Ez első hallásra elfogadhatónak hangzik, de a pontos fordítás egymagában keveset mond és merőben elégtelen. Az irányzat egyik legerőszakosabb képviselője, Trencsényi-Waldapfel Imre tulajdon-szerkesztésű egyetemi olvasókönyvében Horatius egyik ódájának (IV, 7) híres sorát például így fordítja:
A fordítás ugyan pontos, de a latinul érthető, bár csűr-csavart szöveget éppen a filológiai pontosság kedvéért sületlenséggé változtatja. (A magam szerény képességével ezt a sort nem szó szerint ültettem át, de Horatius mondanivalóját mégsem változtattam meg: Fenn a magasban a hold kerek arca csak egyre megújul.) A pontosnak mondott fordítás ilyen változatát aztán Waldapfel és társai a múltban szinte minden műfordítóra rákényszerítették. Így, a többi közt, az ország egyik legnagyobb költőjére, aki a Rákosi-időkben fordításból tengette maga és családja életét, és tehetetlen volt kontár iskolamesterek ellen. Álljon itt példának, ugyancsak az egyetemi olvasókönyvből Horatius egy másik ódájának (I, 29) néhány pontosan fordított sora az illető költőtől:
A filológusok pontos fordítást követeltek, de nem azt, hogy a fordításnak értelme is legyen. Ugyanakkor, miután semmiféle stiláris érzékkel nem rendelkeznek, nem vették észre, hogy a nemes magyar tradícióhoz híven a klasszikusokat minden században a kor nyelvén, frissen fordítják újra. Ők ragaszkodtak a múlt század legavasabb kifejezési formáihoz és legtöbb költőnk – egyesek, mint Devecseri Homérosza, szerencsés kivétel, de Catullus-fordítása már nem – engedelmesen követte őket. Stiláris elegancia és költői szépség nem tartozik a pontosság követelményeihez, holott az utóbbinál jóval fontosabb. Így, fordítóink penészes szókincse szerint a görögök és rómaiak nem házakban, hanem lakokban éltek, a vénember nem szigorú, hanem mord szemmel nézett a világba és a fiatalok szíve nem mellükben, hanem kebelükben dobogott stb. Ezt a dohos alaphangot oly mértékben sikerült elterjeszteni, hogy a friss, modern fordítás – melyre e kötet szerzője törekszik – szentségtörésnek, az Ókor ellen elkövetett merényletnek tűnik.
Ugyanazok a filológusok, akik a fordítás pontossága mellett kardoskodnak, azonnal lemondanak a pontosságról, mikor erotikus passzusokra kerül sor. Hadd álljon itt sok száz példából kettő. Az egyik megint Waldapfel Imrétől való, aki olyan szemérmetes volt, mint amilyennek a középkorban a francia királyok feleségeit illett mondani. A verset Ánákreón írta; egy lányról szól, aki, mert
15Világirodalmi antológia, Budapest, 1952, 200. oldal.
Ánákreón versének nem ez az értelme. Ugyanis a lány
Ez az álszentség egyébként hagyomány Európában, mint ahogy említettem; a XIII. században súlyos büntetés terhe alatt tiltották a domonkosrendi szerzeteseket, hogy rímes, azaz szerelmes verseket írjanak. Így korántsem kívánom a költőnek, embernek egyformán kitűnő, korán elhunyt Dsida Jenő szemére vetni, mikor a 30-as években kénytelen volt a kor álszentségéhez ragaszkodni és Catullus LVIII. versét (A világirodalom legszebb versei, válogatta Lator László, Budapest, 1978) így ültette át:
Nevezett könyv, 34. oldal
Merőben valószínűtlen, hogy Lesbia, a gazdag arisztokrata nő, neves szenátor felesége útonállásra adta volna magát Rómában és, amennyire szeretőjét, Catullust ismerem, ő ezen inkább nevetett, mint dühöngött volna. A latin szövegben más áll. Az, hogy Lesbia most sikátorokban és kapualjakban (nunc in quadriviis et angiportis) a római fiatalurak farkát veri (glubit magnanimos Remi nepotes). Miután a glubit ige értelme kétségtelen, nem kívántam kitérni lefordítása elől. Jól tudom, hogy kritikusaim az irodalmi berkekben, akik esetenként azért kárhoztatnak, amiért nem fordítok szóról szóra, most majd azért pécéznek ki, mert pontosan fordítok. Ezt a kétlaki eljárást már Villon- és Rabelais-köteteim megjelenése alkalmával is tapasztaltam és, hála olvasóközönségem helyeslésének és örömének, mindig elviseltem.
A mitológiai neveket és utalásokat nemcsak görög, latin, de kínai szövegekből is elhagytam és közérthető passzusokkal, metaforákkal, hasonlatokkal pótoltam. Nézetem szerint semmilyen vers – a legszebb sem – bír ki tíz sor magyarázatot; még 2-3 jegyzetet sem. Ahol mégis óhatatlan szükség lett volna erre, a nélkülözhetetlen kommentárt, fél sor vagy egy sor erejéig, belecsempésztem magába az átültetett költeménybe. Amennyiben hosszabb magyarázatra lett volna szükség, elhagytam a verset. Általában nem fordítottam szóról szóra, kivéve a legnehezebb, nagy versekben (mint Baudelaire-nél, vagy Imru’l-Qaisz Ódájánál, a Részeg hajó esetében, Shakespeare szonettjeinél), de mindig értelemszerűen, ha a versnek, mint a legtöbb alkalommal, de nem mindig, megfogható értelme volt; mintegy 1200 esetben az 1400-ból. Máskor szabadabban és önkényesebben jártam el. Ibn Quzmán ver16seinek második fele rendszerint nem tartozik tematikailag az első versszakokhoz: a költő pártfogójához intézi szavait, magasztalja és pénzt vagy ajándékot kér tőle. Ezt a második részt egyszerűen elhagytam. Öt-hat esetben ugyanannak a költőnek két, néha három, tematikailag azonos versét összeolvasztottam, többnyire angol vagy francia fordítók példájára. Máskor, mint Ausoniusnál, Aszadínál, Bul-Fárázs Rúninál rövid, önmagában megálló részletet ragadtam ki egy-egy hosszabb versből; az utóbbi kettőnél magát a perzsa antológistát követtem. Mindezeket olykor túlhaladta eljárásom. Néhány érdekes, de nem túlságosan sikerült verset átírtam, mint ahogy Babits tette az Eratóban, abban a reményben, hogy az eredetinél különbet tudunk produkálni. Jóval gyakrabban, ha a fordítás alatt lévő vers megihletett és ugyanakkor egy jobb sor jutott eszembe az éppen kéznél lévő szövegbe, azt habozás nélkül beleírtam, mint Szabó Lőrinc tette Omár Khájjám fordítása közben, sőt olykor A romlás virágaival is. Végeredményben minden egyes költeménynél arra törekedtem, hogy mondanivalójával, kifejezéseivel, hangulatával, zenéjével magyarul az eredetihez hasonló hatást keltsek, ugyanazokkal avagy más eszközökkel. Amennyiben ez sikerült és az olvasó ebben a kötetben sok szép verset talál, elértem célomat és a kritikusok meg filológusok dicsérete vagy gáncsa egyre megy.
Megemlítem még: arab, japán, kínai és perzsa személy- és helynevek átírása európai nyelvekre megoldhatatlan problémákat vet fel és véget nem érő vitákra ad alkalmat. Így magyarban is. Jobb híján tehát elfogadtam az új magyar átírásokat, bár korántsem mentesek az inkonzekvenciáktól. (Az egyik kínai „u” hangot például, melyet angolban w-vel, azaz u-val jeleznek, magyarra „v”-nek írnak át – így lett a nagy költő Uáng Ué-ből Vang Vej stb.)
Az ógörögben más eljárást alkalmaztam. Egyike voltam az elsőknek, akik ógörög neveket konzekvensen fonetikusan írtam, azaz Socrates helyett Szókrátészt, Alcman helyett Álkmánt. Akik jó alföldiesen Kháron helyett Charon, Ákhájá helyett Achaia névvel illetik az alvilági révészt, illetve az országrészt, írják az illető szó fölé a maguk verzióját.
2. Második tézisükként irodalmáraink úgy határoztak, hogy fordításban az eredeti költemény versmértékét kell követni, valamint annak rímképletét stb. Ez a rendelkezés, amennyiben a keleti irodalmakra vonatkoztatjuk, nem érvényesíthető. A japán költészet két alapvető formája a tanka és a haiku. A tankát az, és csak az teszi verssé, hogy 31, a haikut, hogy 17 szótag hosszú. Magyarul attól, hogy 31 vagy 17 szótagot írunk le, a szöveg nem lesz verssé: így az eredeti forma követése semmiféle eredményre nem vezet. A haikuban Kosztolányit tekintettem mesteremnek: a verset három sorban írtam le és az elsőt összerímeltem a harmadik sorral, noha a japán költészet nem ismeri a rímet. Mindvégig azt az elvet tartottam magam előtt, hogy verseket és nem versformákat fordítok.
Az arabbal és perzsával más a helyzet. A négysoros vers (Omár Khájjám közismert versformája) nagyszerűen alkalmazható mind magyarban, mind az indoeurópai nyelvekben. Viszont az óda (qászidá) kétsoros versszakaival és a versszakok második során végigfutó rímmel már a nyolcadik-tizedik rímnél egyhangúvá válik, arról nem is szólva, hogy az egyetlen rím szüntelen ismétlése a szöveg megnyomorítása nélkül nem képzelhető el. Ezért, ha véletlenül sikerült ugyanolyan könnyedséggel végigvinnem a rímet, mint ahogy az arab és perzsa költők teszik, végigvittem, ha nem, elálltam tőle. Ugyanez a versforma kétszáz soron át (százegy azonos rímmel!) teljesen tűrhetetlen, amiért alkalomadtán más és más versképletet választottam; így Imru’l-Qaisz Ódájánál a szabadverset.
17A kínaiban minden szó egy szótagos. Versben a leggyakrabban használt sor ötszavas, vagyis öt szótagos (Ott fut, mint a nyúl), ami szinte semmilyen nyelven nem utánozható. Ugyanekkor, amikor nálunk a szótagok vagy hangsúlyosak, vagy hangsúlytalanok, illetve a másikfajta verstechnikában rövidek avagy hosszúak, kínaiban minden szónak-szótagnak ötféle hangsúlya lehet, azaz a ritmus rendkívül bonyolult és ezzel együtt a rímelés is. Végül pedig a kínai költemény, ha leírják, az azonos vagy hasonló írásjelek elhelyezésével bizonyos képszerű harmóniát mutat; hogy úgy mondjam: kedves a szemnek. Mindezt magyarba átültetni lehetetlen, amiért igyekeztem a kínai verseket mentől változatosabb módon fordítani, anélkül, hogy az eredeti szöveggel és zenéjével versenyre tudtam volna kelni. A szanszkrit költemények hosszú sorait és ugyancsak rendkívül komplikált ritmusát is legfeljebb érzékeltetni próbáltam.
Az irodalmárok szabálya – azonos formában fordítani – természetesen az európai költészetre vonatkozik csupán, de ott sem alkalmazható, már csak azért sem, mert az illetők minden igazi hozzáértés és elmélyülés nélkül hozták döntéseiket és azt sem veszik észre, ami nyilvánvaló. Ez a megállapításom elsősorban megint a görög-római költészetre vonatkozik. A múlt században szinte mindenki, aki nemcsak magyar költészettel foglalkozott, az iskolában latin és görög verseket és verselést tanult. Az álkáioszi versre, szápphói strófára magyarban is azonnal ráismert. Amióta a klasszikus művelődés megszűnt, a bonyolultabb görög versformák nem mondanak nékünk semmit; még Berzsenyi híres sora (Romlásnak indult hajdan erős magyar!) is prózának hangzik, nem versnek. Csupán a daktilusban gazdag sorok, mint a hexameter, a disztichon, az ádoniszi vers, az álkmáni strófa stb. ritmusát ismeri még fel – ki tudja meddig! – a fül. Ezért Szápphót, Catullust, Horatiust többnyire daktilusban fordítottam és alkalomadtán rímeket is használtam. Ez a filológusok szemében nem kis eretnekség; még szerencse, hogy ebben Arany János Horatius-átültetésével osztozom.
Versfordítások a Görög antológiából soha Magyarországon sikert nem arattak. Itt is eltértem attól, amit kötelezőnek tekintettek: hogy a disztichont disztichonnak fordítsam. A Görög antológia költeményei lírai versek, kivéve a feliratszerű sírverseket – alig néhány a sok százból. Úgy gondoltam, hogy a XIX. század költészetéhez hasonló hellén versek rímes formában találnak utat a modern olvasóhoz, és ezen az egy ponton majdnem biztos vagyok, hogy helyesen választottam. A továbbiakban is nemegyszer vétettem a felállított, elfogadott szabályok ellen, mint ahogy például a szonett első nyolc sorának kétszer négyes rímképletét, ha bilincsnek tűnt, elvetettem, de általában tartottam magamat a szokásos ritmusokhoz. Ismétlem azonban még egyszer: verseket és nem versformákat fordítottam és munkám közben az a remény vezetett, hogy, mint egykor Villon-kötetemmel, a költészet népszerűsítéséhez még egyszer letettem a magam szerény ajándékát.
Faludy György
18Valószínűleg leányszeretőjéhez írta, mikor az durva emberhez ment feleségül.
Hérákleitosz Hálikárnásszoszból a Csalogányok című híres – azóta elveszett – verseskönyv szerzője volt. Halálhíre csak évekkel később érte el Kállimákhoszt Alexandriában.
Ezt a két legendát terjesztették Eüripidészről ellenségei.
Vietnámi.
szellő tarka madarak tollát fújjaIzzadok és nyögök | mintha csak démonok | hajtanának dolgozni |
árkot gödröt ások | sziklákat cipelek | és nem keresek semmit |
napibérem néhány | morzsa: kenyérlesőm | még az este bekapja |
Szemem orrom fülem | nyelvem bőröm visít | mert nem segítek rajtuk |
s én visszaordítok | Nem megyünk semmire | Végem van elintéztek |
Vak koldus kapdos így | elveszett botjáért | ahogy én teutánad |
Káli nagy istennő | Tehetetlen vagyok | Elrontották kármámat |
Rampraszad felkiált: | én nem bírom tovább | Siess segítségemre |
Káli anyám, halál! | Szabadíts meg a lét | mocskos kelepcéjétől |
vágd szét érzékeim | vonagló csápjait | s a dolgok szövevényét |
hadd fröcsköljön ki végleg | altestemből a vágy | mint a visszatartott húgy |
aztán terítsd reám | a megsemmisülés | gyönyörű lepedőjét |
s add meg hogy felrepedt | koponyámból ujjongva | lőhessem ki |
az élet sistergő | rakétáját. |
A papír ekkor újdonság volt Bagdadban. Készítése titkát a tálászi ütközetben (751) elfogott kínai katonák árulták el a győztes araboknak.
Al-Amín kalifát öccse és utóda, al-Mamún gyilkoltatta meg katonáival 813 szeptemberében.
A barmakídák perzsa arisztokrata család sarjai voltak, akik remek diplomáciával vezették a kalifátust Hárun ar-Rasíd és apja, Muhammad al-Máhdi alatt. Hárun, ismeretlen okokból, kegyetlenül lemészároltatta őket. A barmakídák halálát a kalifátus bomlása követte.
Lo Pin-vang VII. századi kínai költő hosszú verset írt a birodalom fővárosáról, Csanganról. Ebből a versből tanultak a japán kisdiákok az iskolában kínaiul olvasni.
A Titkon válogatott dalok című antológiát Gosirakava császár (1127–1192) kompiláltatta.
A költő 25 éves volt, mikor anyja meghalt; ezt a verset 51 esztendővel később, 76 éves korában írta.
A szerző férfi, nem nő.
Szandzsár szelcsuk szultán udvari költője volt. Egyes források szerint az uralkodó fia vadászaton véletlenül eltalálta nyilával a költőt. Más krónikások úgy tudják, hogy Szandzsár nemegyszer céltáblának használta udvari embereit.
(?1048–?1125)Kámrán herceg egyik összeesküvést szervezte a másik után bátyja, a timurida Humájun császár ellen. A császár végül is Mekkába száműzte. Olt érte Kámránt bátyja halálhíre, mely azonban valótlannak bizonyult.
Halévi fiatal korában megfogadta, hogy elzarándokol Jeruzsálembe, mely akkoriban egyiptomi-arab fennhatóság alatt állt. A költő 22 éves volt, amikor Jeruzsálemet elfoglalták a keresztesek és a város 40.000 lakóját lemészárolták, a keresztényeket is, míg a zsidókat a zsinagógába hajtották, és azt rájuk gyújtották. Öregkorában Halévi mégis elindult a Szentföldre; a legenda szerint arab lovas gyilkolta meg, amikor Jeruzsálem kapujához ért.
A sirventes: politikai tartalmú vers. – A két uralkodó: VIII. Alfonz, Kasztília királya (1158–1214) és sógora, Oroszlánszívű Richárd (1157–1199). – A költemény nem háborúellenes szatíra; éppen ellenkezőleg, a szabad rablás és a mészárlás dicsérete. – Mindez 1183 júniusában történt; Bertran a királyi címet megelőlegezte Oroszlánszívű Richárdnak, aki csak 1189-ben lépett trónra.
,Ezt a verset Michelangelo 1509 és 1512 közt írta, amikor az európai festészet egyik legnagyobb alkotásán, a Sixtusi kápolna mennyezetén dolgozott. Mint ismeretes, lámpával homlokán, deszkaállványon hanyatt fekve festett.
Cavalieri küldönccel menesztett levélben rajzot kért ajándékba Michelangelótól.
„Lovag” olaszul: cavaliere.
Giovanni Battista Strozzi firenzei költő, a maga korában híres ember volt és Michelangelo leglelkesebb rajongói közé tartozott. A vers első sorában szereplő „angyal” szó Michelangelo nevére céloz.
II. Fülöp spanyol király 1554-ben kíséretével együtt áthajózott Angliába és ott nagy ünnepségek közt ülte esküvőjét Mária (Mary Tudor) angol királynővel. Fenti verset a király egyik udvari embere írta Londonban.
Du Bellay a korában százezerszámra ontott szonetteket gúnyolja. Ezek a versek javarészt nem létező hölgyekhez íródtak, akiket a versfaragók, Petrarcát mímelve, „édes kínzómnak”, „imádott gyilkosomnak”, „kegyetlen úrnőmnek” szólítottak, miközben rendületlen egyhangúsággal magasztalták liliom-arcukat, gyöngyfogaikat, hattyúnyakukat és hókeblüket. Du Bellay ugyanekkor Louise Labé híres Gyöngysorszonettjét (a következő lapon olvasható) is kifigurázza.
Tichborne lelkes katolikus volt az Erzsébet-kori katolikusüldözés idején. 1583-ban hosszú kihallgatásoknak vetették alá, amiért „engedély nélkül külföldön tartózkodott” és „pápista ereklyéket” hozott magával. Három évvel később Tichborne részt vett a Babington-féle összeesküvésben, amiért halálra ítélték és 1586. szeptember 20-án felakasztották. Fenti versét állítólag utolsó éjszakáján írta a Tower börtönében.
Alighanem arról a festményről van szó, melyet William Marshall festett a katonaruhás a Donne-ról. A verset a költő feltehetően akkor írta, amikor Essex vezetése alatt az angol hajóhaddal Cádiz ellen indult, vagy az Azori-szigetekhez.
A börtönben, 1950 nyarán ezt a verset mondtam fel magamnak minden reggel, vigasztalásul.
Ez a költemény számos variációban ismeretes. Száz évvel később Robert Burns két változatot készített belőle: az egyik a fenti vershez hasonlít, míg a másik, Burns egyik leghíresebb költeménye.
Ez a híres szonett számos vitára adott alkalmat. Egyesek azt tartják, hogy Jézus Krisztushoz szól. Mások erotikus versnek tekintik, melyet Juana de Asbaje a szeretőjéhez írt abban az időben, amikor udvarhölgye volt Új-Hispánia alkirálynéjának. Mások végül azt tartják, hogy kolostorba vonulása után írta egyik volt – vagy képzelt – szeretőjéhez.
A szövőlány ruhája | foszlik, alig takarja |
testét. Ott ül parányi | ablaknál, a hidegben. |
Gémberedett, kék ujját | fújja, míg a vetélő |
merev, akár a jégcsap. | A téli szél kegyetlen. |
Így dolgozik egész nap, | |
amíg estére megsző | egy-egy láb brokát kelmét. |
S te azt kívánod: írjak | víg versikét minderről, |
hogy azt selyembe öltözött | kurváid énekeljék? |
Ezt a verset állítólag a vesztőhely felé vezető úton írta, miután liberális nézeteiért halálra ítélték.
Ikkiju hetvenhárom éves korában beleszeretett egy vak lányba, Moriba: arról fogva vele élt. A versben szereplő „Régi Buddha” maga Buddha, míg „Új Buddha” alatt Maitreját, Buddha eljövendő inkarnációját kell érteni.
A több évezred termését felölelő Zenrinkusu című antológiát kétszáz, nagyrészt buddhista és Zenbuddhista műből állították össze a XX. században. Az itt közölt versek a XVII. századból származnak.
A híres Cecilia Brescianihoz, aki fiatalon óriási sikert aratott Goldoni A perzsa menyasszony című darabjában a velencei Teatro di San Lucában.
Ezt a négysorost Roucher az őt ábrázoló ceruzarajzra írta, melyet egyik börtöntársa készített róla a Conciergerie-ben 1794. július 25-én, ugyanazon a napon, amikor őt és André Chéniert a guillotine alá hurcolták.
Robespierre.
kezén rabok,Minden összhangban van velem is, ami harmonizál veled, kozmosz: semmi sem korai, avagy kései számomra, ami idejében ér el téged, mindenség: gyümölcsömnek nevezek mindent, amit csak évszakaid megteremnek, természet: mindent te adsz, tőled jön, avagy hozzád megy a dolgok összessége.
MARCUS AURELIUS
Victor Hugo ezt a költeményt – csakúgy, mint a Fújjátok meg! verset – száműzetéséből írta III. Napóleon császár ellen.
Mozart operájában, a Don Giovanniban a hős szolgája, Leporello áriájában elmondja, hogy gazdája sok országban sok nőt csábított el, de spanyol hazájában annyi lányt és nőt kap meg, amennyit akar: mille e tre, ezerhármat, ha úgy kívánja. Az ária szövegét persziflálja Verlaine a vers címével.
A vers francia címe: A madame. Ahogy a vers tartalmából kitűnik, a címzett nem asszony, hanem prostituált, amiért is a „lány” szót használtam „asszony” helyett.
A vers eredeti címe: High life.
Rimbaud A völgy alvója és a Gyalázat című verseket 1870-ben, a francia–porosz háború idején írta.
A Spoon River-antológia egy illinoisi kisváros, Spoon River nagyrészt valóban élt 244 lakójának képzelt, de igazmondó sírfeliratát tartalmazza.
Mandelstamot utoljára rabtársai látták egy Vlagyivosztok melletti fogolytáborban, 1938 decemberében.
)Az itt következő életrajzok nem törekszenek teljességre, semmiféle irodalomtörténetet nem illusztrálnak, és irodalmi igényekkel nem lépnek fel. Közel 500 költőt bemutatni lehetetlen: Shakespeare, Dante, Goethe vagy Ronsard életútját követni értelmetlen lett volna. A költők értékelését sem tekinthettem feladatomnak. Amikor pl. Tu Fu életrajzát azzal kezdem, hogy „Kína egyik legnagyobb költője”, akkor általánosan elfogadott véleményt idézek. Amennyiben – nagy ritkán – nézetem különbözik, ennek egy mondatban kifejezést adtam. Az arab, kínai és perzsa – nálunk kevéssé ismert – költőkről bővebben írtam; ugyanígy az ógörögökről és latinokról, akik egyre jobban elmerülnek az ismeretlenség homályában, miután a klasszikus műveltség manapság egyre kevésbé divat. Mindenekelőtt azonban arra törekedtem, hogy a biográfiák szokványos szárazságát a költőkre és korukra vonatkozó történetekkel, jellegzetességekkel és anekdotákkal enyhítsem.
627Amennyiben költészetnek az oly versek összességét nevezzük, melyekben a szerzők egyéni érzéseiket, indulataikat, örömüket, bánatukat, szerelmeiket, impresszióikat, avagy látomásaikat írják meg, lehetőleg röviden, úgy a görögöké a világirodalmi elsőség, fejhosszal a kínaiak előtt. A hellének költészetének hasonlíthatatlan előnye, hogy nagy költők egész sorának megjelenésével kezdődött, és ugyanekkor tragikus hátránya, hogy ezektől a nagy költőktől – amilyen Árkhílokhosz, Álkmán, Szápphó, Álkáiosz vagy Ánákreón – csak szegényes töredékek maradtak fenn.
ÁRKHÍLOKHOSZ Kr. e. 680 táján született Párosz szigetén és 640 körül, valószínűleg a trákok ellen vívott harcokban halt meg. Arisztokrata férfi és rabszolganő fia; feltehetően törvénytelen születése miatt apja nem kívánt gondoskodni róla, és ezért zsoldos katonának kényszerült állni. Részt vett a harcokban Thászosz szigetén – melyet a hellének akkor gyarmatosítottak a trák parton – és Dél-Itáliában. A világirodalom első, név szerint ismert lírikusa, aki szerelmeit, harci élményeit és keserveit verselte meg, mint Catullus, Villon vagy Petőfi. Állítólag jegyben járt a verseiben megnevezett Neobuléval, a gazdag Lükámbész lányával. Az apa nem akart a szegény zsoldosról hallani, ki idegen földön szolgált, azaz emigránsszámba ment, és megakadályozta a házasságot. Á. kegyetlen szatírákat írt a gazdag ember és családja ellen, amiért Lükámbész és lányai felakasztották magukat. A történetben a hellének a költészet diadalát látták. Á. eredeti és nagy erejű költő; fennmaradt töredékeinek többsége e kötetben olvasható.
ÁLKMÁN Kr. e. 670 táján született a kis-ázsiai Szárdiszban vagy a lakóniai Messzoában. Szárdisz és Spárta lakói évszázadokig vitatkoztak, melyikük mondhatja fiának; egyik versében Ántipátrosz (Görög antológia, VII, 18) meg is jegyezte, hogy nagy költőnek, úgy látszik, nemcsak több szülővárosa, hanem több anyja is lehet. Á. Spártában lakott, és verseit a 37. Olimpiász idején (Kr. e. 632–629) egész Görögországban ismerték. Mikor meghalt, Spárta lakói díszes síremléket állítottak néki. Életéről ennyi ismeretes. A Szuidasznak nevezett bizánci lexikon a maga korlátoltságával azt állítja, hogy Á. találta fel az erotikus verseket, mégpedig azért, mert „nagyon szerelmes természetű volt”. Ennél biztosabb, hogy a költészetre nem éppen alkalmas dór (spártai) nyelvjárást Á. tette dallamossá, valahogy úgy, mint Walther von der Vogelweide és később Heine meg Rainer Maria Rilke a németet.
SZÁPPHÓ Kr. e. 620 körül Leszbosz szigetén született, és ugyanott halt meg 550 táján. Leszbosz fővárosában, Mütilénében élt; fiatalon, családjával együtt, alighanem politikai okokból (a demokratikus városállamban időnként zsarnokok kaparintották meg a hatalmat) a görög Szicíliába emigrált. Hazatérése után férjhez ment, és leánya született. Később, vagy ugyanekkor, leánybarátnő-tanítványok seregét gyűjtötte maga köré, kikhez, mint a Szuidasz lexikon írja másfél évezred múlva, „rágalmazói szerint gyalázatos szenvedély fűzte”. A legenda úgy tarja, hogy Sz. viszonyt folytatott a nála fiatalabb, ugyancsak mütilénéi költővel, Álkáiosszal. Öregkorában beleszeretett a Pháón nevű fiatal révészbe, aki utasokat szállított Leszbosz és az ázsiai part között. A fiatalember nem törődött Sz.-val, mire a hetvenéves költőnő a tengerbe vetette magát. – A hellén irodalmat a Ptolemeida királyok alapította alexandriai Nagykönyvtárban gyűjtötték. Ott Szápphó verseit hét könyvre (pontosabban: tekercsre) osztották fel. Költeményei ezer évvel halála után, Kr. u. a VI. században még megvoltak. Nem tudni, elveszésükért ki felelős. Ibn al-Asz arab fővezér állítólag 642-ben, Alexandria bevételekor azért gyújtatta föl a Nagykönyvtárat, mert fölösleges, ha a könyvek tartalma benn van a Koránban, és eretnekség, ha nincs. Lehetséges, hogy Szápphó versei átkerültek Konstantinápolyba, és 1204-ben vesztek el, mikor a IV. kereszteshadjárat vitézei a könyvtárak anyagát az ablakon át hajigálták ki az utcára. Végül az is lehet, hogy Bizánc filológus-nyelvészei a felelősek, kik gondosan feljegyezték, mikor használ Sz. dativust accusativusszal járó igéhez, de akik versei tartalma és szépsége iránt a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták. – Csonkítatlanul egyetlen verse, az Áphroditéhez intézett óda maradt fenn. Töredékei nagyrészt az istenekhez és leánybarátnőihez szólnak. Sz.-t egyéni, hasonlíthatatlan hangja, szemérmetlenségig menő őszintesége, szenvedélye ereje, maga-találta, bonyolult versformája, költeményei tömörsége, víziószerű metaforái csonkán is a világirodalom egyik legnagyobb költőjévé avatják.
HIPPÓNÁX Epheszoszban élt a Kr. e. VI. század első felében. Verseinek néhány rövid töredéke maradt fenn; ezek szerzőjük jókedvét, humorát és gyilkos szatíráját tanúsítják.
ÁLKÁIOSZ MÜTILÉNÉBŐL (Kr. e. VI. század) Szápphó fiatalabb kortársa és honfitársa Mütilénéből; mint arisztokrata részt vett a városállam politikai életében és irgalmatlan szatírákat szerzett Mütiléne demokrata rendjét felforgató, egymást váltogató zsarnokai ellen. Amikor az új tirannus, Pittákosz vette át a hatalmat, a fiatal Á. részt vett a kényúr ellen szervezett fegyveres felkelésben. Elfogták és a zsarnok elé vezették, aki a „megbocsátani bölcsebb, mint büntetni” megjegyzéssel szabadon engedte. Tíz évvel később Pittákosz, miután rendbe hozta a város anyagi ügyeit, békésen átadta a hatalmat a demokrata párt vezetőinek. Á. ekkor folytatta politika küzdelmét, de ezúttal konzervatív oldalról támadta a demokrata kormány szociális reformjait. Ókori szerzők tanúsága szerint Á. sokkal nagyobb költő volt, mint ahogy ez ránk maradt, szegényes töredékei mutatják.
ÁNÁKREÓN Kr. e. 572 és 565 között született Teosz városában Kis-Ázsiában, és 487 táján Athénben halt meg. Fiatalon híres költőnek ismerték, amikor szülővárosa lakói tömegesen emigráltak a tűrhetetlen perzsa megszállás elől. Ekkor Polükrátész, a nagy hatalmú számoszi zsarnok (537–522-ig uralkodott), meghívta udvarába. Számoszon Á. az ifjabb Polükrátész nevelője lett és jótékony befolyást gyakorolt tanítványa apjára, hogy enyhítse zsarnoki uralmát. Ugyanekkor, mint véges-végig hosszú életén, mulatott, táncolt, énekelt, lantolt és szeretkezett, amiért 150 évvel később az erénycsősznek aligha nevezhető Árisztophánész is megrótta. Szerelmes verseket írt szép fiúkhoz, és amikor megkérdezték, miért nem a halhatatlan isteneket magasztalja, azt válaszolta: „Mert ezek a kamaszok az isteneim.” Polükrátész legendás szerencséje nem tartott örökké: a perzsák tőrbe csalták, meggyilkolták, és elfoglalták Számoszt. Á. továbbemigrált: előbb Athén diktátorához, Hippárkhoszhoz, annak bukása után a phárszáloszi zsarnok udvarába került, végül Athénben telepedett meg, miután a városban helyreállították a demokráciát. Athén lakói rajongtak Á. verseiért és derűs, mulatós személyéért. A peloponnészoszi háború után abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesítették, hogy szobrát közvetlenül Periklészé mellett állították fel az Ákropolisz tetején. Ez a szobor Á.-t részegen, dudorászva ábrázolta; egyik lábáról hiányzott dorbézolás közben elvesztett saruja. Álkáiosz csakúgy, mint Anákreón fiatalabb kortársai – Szimónidész, Pindárosz – verseikben bizonyos „emelkedett hangot” használtak, mint pl. a magyarban Vörösmarty. Á. szívélyes közvetlenséggel írt duhajkodásairól, szerelmeiről, élete eseményeiről, mint Csokonai, Petőfi, Kosztolányi. Tulajdon személyét iróniával, az életet vidámsággal vegyített melankóliával szemlélte; megpróbáltatásait, emigrációját keserűség nélkül ábrázolta; mintegy kalandos világjárásnak tekintette. Formái virtuozitásával és könnyedségével az európai líra egyik alaphangját adta; ez a hang csendült fel újra és újra a későbbi évszázadok alatt Pierre de Ronsard, Robert Herrick vagy Heine költeményeiben.
XENOPHÁNÉSZ Kr. e. 576 táján született a kis-ázsiai Kolophónban, és közel százesztendősen halt meg Éleában. Fiatalon egy ideig mint vándorköltő járta Görögországot, majd megtelepedett a dél-itáliai hellén városban, Éleában, ahol filozófiai iskolát alapított. Ehhez az iskolához csatlakozott később Pármenidész és Zénó is.
MIMNERMOSZ Kolophónban született Kr. e. a VI. században. Néhány rövid verse maradt fenn; ezeket Kállimákhosz, a nagynevű alexandriai kritikus, mézédeseknek nevezte.
Áphrodité nélkül semmit sem ér az élet
PHÓKÜLIDÉSZ Kr. e. a VI. században élt Milétoszban; oktató tartalmú epigrammákat, úgynevezett gnómákat írt.
A DELPHI JÓSDA a Kr. e. V. század elején nagy jövőt ígért Athén városának. A jóslat bevált.
SZIMÓNIDÉSZ Kr. e. 556–553 között született Keosz szigetén, és 468-ban a szicíliai Ákrágászban (ma: Girgenti) halt meg. Hosszú élete során sokfele járt. Fiatalon, Ánákreónnal együtt, Hippárkhosz vendéglátását élvezte Athénben, majd Páuszániászét Spártában. Idősebb korában Hierón szicíliai zsarnok udvarában élt. – Sokoldalú költő volt: írt bordalokat, elbeszélő költeményeket, himnuszokat, epigrammákat. A költők általában pártfogókat kerestek, rendszerint a helyi zsarnok személyében, hogy megélhetésüket biztosítsák. Ezek a pártfogók, a későbbi gyakorlattal ellentétben, nem kívántak poétáiktól hízelkedő költeményeket. Sz. volt az első, aki az államkasszából jelentős összegeket kért és vett fel, amiért kortársai megvetették, hivatalos költőnek, kitartottnak bélyegezték. Lenézésük igazságtalan volt, mert Sz. költeményeiben, kivált az úgynevezett epiníkionokban (kardalokkal váltakozó, nagyobb kompozíciókban) nemcsak a görögök marathóni és szálámiszi diadalát énekelte meg, de jelentősen hozzájárult, hogy verseivel az egymással acsarkodó görög államok polgáraiban felébressze a nemzeti összefogás, a pánhellenizmus szellemét a perzsa hódítókkal szemben. – Sajnálatos, hogy egyénisége nem volt éppen vonzó; kortársai irígy, pénzéhes, mocskos szájú és gonosz embernek jellemzik. Önmagát sasnak aposztrofálta, míg kortársát, Áiszkhüloszt varjúnak nevezte. Amikor Hierón szirakuszai tirannus felesége megkérdezte, mit tart fontosabbnak, a pénz, avagy a bölcsesség megszerzését, azt felelte: „Persze hogy a pénzét; elvégre a bölcsek mind ott szoronganak a gazdag emberek küszöbén.” – Már az ókori irodalmárok megállapították – nem kis bosszúságukra –, hogy disztichonjai kivételével Sz. költeményeiben semmiféle versmértéket nem használ. Merem remélni, hogy ezt magyarban sikeresen adtam vissza.
631A szálámiszi tengeri csata halottaira
ÁISZKHÜLOSZ az emberiség egyik legnagyobb drámaírója, aki azzal, hogy a színpadon a színész és a kar mellé még egy színészt léptetett fel, voltaképpen feltalálta a drámát. Eleüsziszben született, Athén mellett Kr. e. 526-ban, más forrás szerint 536-ban; 80 drámát írt, melyekből 7 maradt fenn és 13 alkalommal győzött a Dionüszián, a színjátékok athéni versenyén. A szicíliai Gélában halt meg 456-ban. A legenda szerint azt jósolták néki, hogy nyolcvanadik születésnapján fejére hulló tárgy öli meg, amiért Géla mellett, a sík mezőn telepedett le azon a napon, távol fától, épülettől és sziklától. Egy fölötte elszálló sas teknősbékát ejtett ki karmai közül, ez hullt homlokára, és ölte meg. – Jellemző rá, hogy sírversében meg sem említi, hogy ő találta fel a tragédiát, arra volt büszke, hogy ott harcolt a marathóni csatában.
PRÁXILLÁ a Kr. e. V. században élt Sziküonban, Korinthosz mellett; életrajzi adatai ismeretlenek. Verse, melyben az uborkát a földi szépségek közé sorolja, megbotránkoztatta kortársait, sőt századok múlva még az olyan nagyképű egyházatyákat is, amilyen Tatianus volt.
PLÁTÓN, a filozófus Kr. e. 427-től 347-ig élt. Több epigrammát írt. A kötetben közölt vers képzelt sírfelirat (a görögök egyik kedvenc műfaja) a hellén zsoldosokra, akik a lázadó Kürosz herceg, „az ifjabb király” szolgálatában estek el Szúszánál, Perzsiában, a király csapatai ellen harcolva.
Hellén zsoldosok sírjára Szúszánál
KRÁTÉSZ feltehetően a Kr. e. IV. században élt. Vígjátékíró volt; művei elvesztek.
Az itt következő versek, az utolsó kivételével, a „Görög antológiá”-ban (Anthologia Palatina) maradtak fenn. Ezt a gyűjteményt Konsztántinosz Kephálász bizánci irodalmár állította össze a X. században, más, időközben elveszett antológiákból. Értéke felbecsülhetetlen, minthogy az egyetlen ránk maradt válogatás a görög költészetből a Krisztus előtti negyedik századtól a Krisztus utáni hatodikig. A mintegy 4000, általában rövid verset Kephálász tárgykör szerint csoportosította: nőkhöz szóló szerelmi költemények (V. könyv), fogadalmi ajándékokat kísérő feliratok (VI. könyv), sírversek (VII. könyv), Nazianzi Szent Gergely epigrammái (VIII. könyv), leíró költemények (IX. könyv), szatirikus epigrammák (X. könyv) stb. A klasszikus korból az antológia aránylag kevés verset közöl, mint pl. Áiszkhülosz és Plátón fenti költeményeit; majd sajnálatosan, bő lére ereszti a Justinianus-korabeli, VI. 632századi poézis bemutatását, amikor a hellénista kor költőinek líraiságát és tömör ábrázoló erejét a bizánci retorika és lotyogás váltotta fel, nem is szólva Szent Gergelynek a könyve sehogy sem illő, 252 halálunalmas és dilettáns epigrammájáról. Szerencsére a „Görög antológia” verseinek többsége a hellénista korból származik, a Krisztus előtti III. század legelejét követő ötszáz esztendőből, amikor Görögország helyett a Ptolemeidák Alexandriája lett a hellén irodalom központja. Ezek a versek a klasszikus kor költeményeinél líraiabbak, közvetlenebbek és modernebbek, azaz a mai olvasóhoz közelebb állnak.
ISMERETLEN KÖLTŐ
Boldogtalan ember sírjára (Anthologia Palatina, VII, 309)
PÁMPHILOSZ életrajzi adatai ismeretlenek.
DIOTIMOSZ ÁDRÁMÍTHIONBÓL (Kr. e.? III. század)
LEÓNIDÁSZ TARENTUMBÓL (Kr. e. III. század), a tarentumi demokrata párt egyik vezetője volt. A rómaiak ebben az időben sorra igázták le a dél-itáliai görög városokat. Amikor Tarentumra került sor, L. emigrálni kényszerült. A görög szigeteken és szárazföldön bolyongott, mondhatni házról házra járt, és szállás meg élelem fejében vendéglátói elhunyt hozzátartozóira sírverseket szerzett. Főleg hajósok, halászok, pásztorok, vadászok házait és sátrait látogatta, de akadtak magas rangú pártfogói is, mint Pürrhosz epiróta király. L. az emberek sorsát, életét, jellemét mesteri módon tudta néhány szóban megeleveníteni, olykor a dombos-hegyes, avagy sziklapartos tájjal együtt, ahol éltek.
Kréthón sírjára (A. P. VII, 201)
Eüszthenész, a fiziognomista (A. P. VII, 661)
Tulajdon sírjára (A. P. VII, 715)
THÜMOKLÉSZ életrajzi adatai ismeretlenek.
Egy gőgös szépfiúhoz (A. P. XII, 35)
ÁMMONIDÉSZ életrajzi adatai ismeretlenek.
Roppant csúnya nő (A. P. XI, 201)
THEODORIDÁSZ (Kr. e. III. század)
Hérákleitosz, a filozófus sírverse (A. P. VII, 479)
ÁLKÁIOSZ MESSZÉNÉBŐL (Kr. e. ? III. század)
KÁLLIMÁKHOSZ KÜRÉNÉBŐL (Kr. e. 305–240) fiatalon került Alexandriába, ahol eleinte külvárosi iskolában tanított. Nagy Sándor halála után alvezérei egymást gyilkolták; egyes-egyedül a „szótér” (a megváltó) jelzővel kitüntetett Ptolemeüsznek sikerült Egyiptomban görög vezette, stabil államot alapítani. A főváros, Alexandria néhány évtized alatt a Földközi-tenger medencéjének – a nyugati világnak – legszebb városa lett Nagy Sándor sírjával; a Szerapeion templomkomplexumával; a knűdoszi Szosztrátész építette világítótoronnyal, a Phárosszal; a fehér márványkövezetű, pontosan nyugat–kelet irányú főutcával (március 21-én és szeptember 22-én egyik végében kelt, másik végében – a városkapukban – szállt le a nap); de elsősorban a Nagykönyvtárral, melynek 800.000 tekercse felölelte a görög irodalom, történetírás, filozófia és tudományos irodalom egészét. Ehhez járult a Ptolemeidák tradicionális műpártolása. – Kállimákhosz hamarost a Nagykönyvtár tisztviselője, majd főkönyvtárosa lett. 120 könyvtekercsen ő állította össze a könyvtár első, rendszerezett katalógusát. Tudós költő volt, aki irodalomelmélettel is foglalkozott; a klasszicizmus és a romantika első nagy vitáját ő folytatta ellenfelével, a rhodoszi Apollóniosszal. Elméleteivel nemcsak kortársaira hatott, hanem a római költőkre, Catullusra és Propertiusra is, és ezeken keresztül a reneszánsz európa irodalmára. Rövid elbeszélő költeményeket (epüllionokat) írt; az eposzt elvetette, mert „a hosszú vers hosszantartó bosszúság”. Lírai költeményeiben – ezekből a Görög antológia 39-et őrzött meg – K. gondos, ízléses és nagyon is tudatos költőnek mutatkozik, akit éppen a költészet fortélyainak ismerete és tulajdon elméletei akadályoznak abban, hogy igazán nagyot alkosson.
Kisfiú a kútban (A. P. VII, 170)
Hérákleitoszra emlékezem (A. P. VII, 80)
NOSSZISZ, A KÖLTŐNŐ (Kr. e. III. század)
Rhintón sírjára (A. P. VII, 414)
ISMERETLEN KÖLTŐ
Eüripidész sírverse (A. P. VII, 46 és VII, 51)
ÁSZKLÉPIÁDÉSZ (Kr. e. III. század) Számosz szigetéről érkezett Alexandriába. Mintegy negyven fennmaradt versében nem csekély lírai lendülettel, könnyedséggel és érzékiséggel, elragadó miniatűröket festett szerelmeiről és az alexandriai fiatalság „keserűen-édes” életéről.
Arkheánásszá, a hetéra sírjára (A. P. VII, 217)
Egy vonakodó leányhoz (A. P. V, 85)
A legfőbb gyönyörűség (A. P. V, 169)
DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. ? II. század)
MELEÁGROSZ (Kr. e. I. század) a szíriai Gadarában született; életét Türosz és Kósz szigete rózsalugasaiban meg borpincéiben töltötte. Versei tanúsága szerint késő 634vénségéig lányok és kamaszok szerelmét élvezte, és maradéktalanul boldognak mondta magát, miközben a római polgárháborúk feldúlták Alexandriát, Itáliát, Görögországot. A hellénista költők a Ptolemeidák, majd a rómaiak uralma alatt lemondtak arról, hogy az állam ügyeibe avatkozzanak, társadalmi jelenségeket bíráljanak, vagy hazafias jellegű verseket írjanak, mint Türtáiosz vagy Szimónidész. A görögség merőben kulturális jelenség lett, s a líra fő témája a szerelem. Ennek a szerelmi költészetnek volt M. legjellegzetesebb, nemegyszer édeskés és triviális képviselője, bár erotikus versei közt akad néhány felejthetetlen szépségű. A reneszánsz idején sokan próbálták utánozni, de behízelgő művészetét senki nem tudta utolérni, talán azért, mert a boldog ember könnyed melankóliája nála valódi volt.
Egy elhajózott fiú után (A. P. XII, 52)
PHILODÉMOSZ, AZ EPIKUREUS (Kr. e. ?110–30) görög vándortanító volt, kit az előkelő rómaiak áthívtak Itáliába, mikor magasabb körökben kötelezővé vált a görög filozófia iránti érdeklődés. Ph. mint házitanitó élt a Pisók pompeji villájában. Neve akkor bukkant fel az ismeretlenségből, amikor a pompeji ásatások alkalmából a Pisók házában elszenesedett kézirattekercset találtak, mely Ph. Az istenek életéről szóló traktátusát tartalmazza. Az összeragadt tekercs megfejtését roppant várakozás előzte meg, és keserű csalódás követte. A káté formában írt művecske ugyanis üres halandzsa. (KÉRDÉS: Mit esznek az istenek? VÁLASZ: Ambróziát, illetve az ambróziához nagyon hasonló étket. KÉRDÉS: Mit isznak az istenek? VÁLASZ: Nektárt, illetve a nektárhoz megtévesztően hasonló italt stb.) Ph. feltehetően nagyot nevetett, mikor a római sznobok firkájáért nemcsak tisztelték, de bőségesen jutalmazták.
ISMERETLEN KÖLTŐ
A szofista Gorgiász sírjára (A. P. VII, 134)
ISMERETLEN KÖLTŐ (Kr. e. I. század)
Hogyha halott leszek… (A. P. VII, 204)
AUTOMEDÓN (Kr. e. I. század)
Az emberi szörnyeteg (A. P. XI, 46)
ISMERETLEN KÖLTŐ
Ami elmúlt, elmúlt (A. P. V, 304)
LEÓNIDÁSZ ALEXANDRIÁBÓL (I. század)
Virágárus kamasz (A. P. V, 81)
ISMERETLEN KÖLTŐ
ISMERETLEN KÖLTŐ
Philisztión, a komikus színész sírjára (A. P. VII, 155)
635LUKILLIOSZ (I. század) groteszk humoráért közkedvelt szatirikus volt a római császárkor elején.
A hosszútávfutó megvénül (A. P. XI, 85)
Ökölvívó és kutyája (A. P. XI, 77)
Eütükhosz, a festő (A. P. XI, 215)
ISMERETLEN KÖLTŐ
Epiktétoszról (A. P. VII, 676)
MÁRKOSZ ÁRGENTÁRIOSZ (I. század)
Fehér leányszoba (A. P. V, 127)
TÜMNÉSZ életrajzi adatai ismeretlenek.
A „Bika” nevű máltai házőrző kutya sírjára (A. P. VII, 211)
Halál idegenben (A. P. VII, 477)
DIODÓROSZ (I. század)
TRAIANUS CSÁSZÁR (53–117)
Nagy orrú férfiú (A. P. XI, 418)
RHUPHINOSZ (I. vagy II. század) Alexandriában írta tematikusan ügyesen választott, könnyed, modern hangzású verseit.
Cáfolom a városi pletykát (A. P. V, 19)
Prodikénél, lánynézőben (A. P. V, 66)
Még egyszer Prodikéhez (A. P. V, 21)
Mezítlen lány az utcán (A. P. V, 41 és V, 43)
Szeretkezés utáni búbánat (A. P. V, 77)
ÁMMIÁNOSZ (II. század)
A gonosz Neárkhosz (A. P. XI, 226)
SZKÜTHINOSZ (? II. század)
Viszonzatlan szerelem (A. P. XII, 22)
LUKIÁNOSZ (?120–?180) a szíriai Számoszátában született; a Római Birodalom nagyvárosaiban élt Antonius Pius és Marcus Aurelius császárok idején. Nagy jelentőségű, sokoldalú író, akit az „Ókor Voltaire-je” néven emlegetnek. Művei fennmaradtak, köztük néhány filozofikus és moralizáló epigrammája.
ISMERETLEN KÖLTŐ
SZTRÁTÓN (II. vagy III. század) a kis-ázsiai Szárdiszban született, Alexandriában halt meg. A Görög antológia XII. részét, a Músza Páidikét (a Fiús múzsát) önálló könyvnek valószínűleg ő állította össze, és ezt a könyvet vette át 800 évvel később Konsztántinosz Kephálász, és osztotta be a Görög antológiába. A Músza Páidiké 258 költeménye fiatalemberekhez címzett szerelmes vers. Ezekből közel százat Sztrátón írt; a többit Kállimákhosztól, Ászklepiádésztől, Meleágrosztól és egy sor kisebb költőtől vette át.
Diodórosz dicsérete (A. P. XII, 9)
Gazdag fiatalember (A. P. XII, 214)
Erőtlen a farizma… (A. P. XII, 7)
Alexandria utcáin (A. P. XII, 227)
Vöröshajú fiú (A. P. XII, 251)
Szívhez szóló ajánlat (A. P. XII, 211)
ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ
DIOGENÉSZ LÁERTIOSZ (?III. század) életrajzi adatai ismeretlenek. A Filozófusok élete és vélekedéseik című műve számos, másutt nem található adalékot és anekdotát tartalmaz a görög bölcsekről.
Epikurosz halála (A. P. VII, 106)
PÁLLÁDÁSZ valószínű, hogy 360 és 430 között Alexandriában élt, és a pogány irodalmi és filozófiai hagyományok híve maradt, miközben a győztes keresztények feldúlták a pogány templomokat, hadat üzentek a görög-római irodalomnak, és szektariánus megoszlottságukban (trinitáriusok, ariánusok, meletisták, donatisták stb.) egymást marták és mészárolták. Mindezek mellett a Római Birodalom bomlása és a reménytelen jövő szolgáltatta P. versei sötét hátterét.
Rossz házasság (A. P. XI, 287)
A krisztiánus szekták (A. P. XI, 384)
Az alexandriai vágóhíd előtt (A. P. X, 85)
PAULOSZ SZILENTÁRIOSZ (VI. század) Justinianus bizánci császár uralkodása idején egyike volt a császári palota 24 szilentárioszának, csendre ügyelő nemesember-lakájának. Kérvényezőknek és alacsonyabb rangú személyeknek pisszegéssel jelezték a folyosókon, hogy fogják be a szájukat. P. Sz. a Hágia Szophia templom leírása című hosszú, művészettörténetileg fontos költeményében ad számot az akkor épült, impozáns hodály belső berendezéséről és mozaikjairól. (Ártemisz gyönyörű epheszoszi templomát úgy tették tönkre, hogy több mint száz márványoszlopot hoztak el belőle.) A Görög antológia P. Sz. 78 versét őrizte meg. Költeményei jelentőségét nagyban emeli, hogy ő volt a görögség utolsó, valamirevaló költője. Utána, közel ezer évig – azaz a birodalom megszűntéig – egyetlen számba vehető vers nem született a Keletrómai Császárságban.
637ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ (VI. vagy VII. század)
A „Dalok könyve” (Csi-king) egyúttal bevezetés a kínai költészethez. Ezt a háromszázöt verset tartalmazó gyűjteményt valamikor a VI. és az V. század fordulója táján állították össze. Egyesek Konfuciuszt tekintik a könyv kompilátorának, ami éppen olyan valószínűtlen, mint az az állítás, hogy a könyv anyagát képező népdalok egy része már a gyűjtés idején több száz, sőt ezeréves lett volna. Új népdalok folyton születnek, miközben a régieket elfelejtik. A „Csi-king”-et háromszáz évvel később elkobozták, és valamikor a Han-kor elején adták ki vagy gyűjtötték újra. Mindez bizonytalan, alighanem közelebb járok az igazsághoz, ha a „Dalok könyvé”-nek keletkezését későbbre datálom, és nem a kínai irodalomtörténeti hagyományt követem. A könyv ősiségénél fontosabb a tény, hogy a kínai irodalom, ellentétben a göröggel és a szanszkrittal, nem eposzokkal, hanem lírai költeményekkel kezdődik, és hogy a kínai líra tematikájában (és többnyire formájában is) egyenes folytatása a „Csi-king”-nek. Egyúttal a legtöbb motívum megtalálható benne, amiben a kínai költészet alapvetően különbözik más népek lírájától. Így Szápphó vagy Catullus lángoló szenvedélyei helyett a kínai költők központi tárgya nem a szerelem, hanem az élet csendesebb örömeinek epikureánusnak mondható élvezete: a kedvenc téma a jó társaság, avagy a magány dicsérete; séta és kertünk ápolása; csónakázás és halászat; borozás jó barátokkal. A melankóliát és bánatot a kínai költő rendszerint nem első személyben ábrázolja, mint európai kollégái, hanem elváló szerelmesekről ír, ablakuknál álló magányos özvegyekről, azaz lehetőleg más ember bánatáról és melankóliájáról. A halálfélelem, az európai költészet fontos motívuma, szinte teljesen ismeretlen. A görög-római lírában és tovább, egészen a középkor latin nyelvű, világi költészetéig, a természet legfeljebb fél mondatban jelenik meg, hacsak nem tengeri viharról vagy Lesbia verebéről van szó; míg Kína lírájában az ég, a nap, a hold, a csillagok, dombok, hegyek, erdők, kertek, madarak, virágok és füvek a vers szerves részei, állandó és megelevenített szereplői. Szinte mindig nyilvánvaló, hogy a nap melyik szakaszáról szól a költemény és – mint a japán haiku – melyik évszakról. Mindez talán a természettel való taoista összeolvadásból következik, mint ahogy a nép nyomorával való foglalkozásra a haza iránti konfuciánus kötelességérzet motiválja a költőket. – Kínai irodalmárok a „Dalok könyv”-ét népük legnagyobb költői alkotásának tekintik, melyből az út azóta lefelé vezetett. Ha Vang Vej, Li Taj-po vagy Tu Fu verseit olvassuk, úgy e megállapítás aligha tűnik helytállónak; de annyi bizonyos, hogy Kína költészete nem alacsonyról tört lassan felfelé, hanem magasan kezdődött.
638A DALOK KÖNYVÉBŐL (összegyűjtötték Kr. e. 620–580 táján)
185. dal: A hadügyminiszterhez
RÉGI STÍLUSÚ KÖLTEMÉNYEK (Kr. e. ?II. század) 19 verset tartalmazó gyűjtemény; a kínai költészetben azért nevezetes, mert új versformát – az öt szótagos, illetve ötszavas sort – honosított meg.
JÜAN CSI (210–263) műveltségéről ismert költő és zenész. A három kínai királyság közti háborúk idején élt. Mikor e harcok esztelenségét belátta, lemondott udvari állásáról. Hat neves irodalmárral, tudóssal és filozófussal a fővárostól, Lojangtól nem messze fekvő bambuszligetbe vonult vissza. Elvetették a taoista vallás parancsait és társadalmi kötelezettségeiket. Színvonalas dialógusaik és társadalmi különállásuk híressé tette őket és kortársaiktól „a bambuszliget hét bölcse” elnevezést kapták ajándékba. Amikor a feltörekvő Cen-dinasztia ügynökei megérkeztek a bambuszligetbe, hogy a nagynevű társaságot az új császári ház szolgálatába állítsák, a filozófusok hónapokon keresztül tökrészegre itták le magukat, úgyhogy a politikai megbizottak nem tudtak mit kezdeni velük.
CU JÖ, AZ ÉNEKESLÁNY (IV. század)
CSANG FENG-SENG (IV. század) életrajzi adatai ismeretlenek.
TAO JÜAN-MING (?365–?427) A Han-dinasztia bukását követő polgárháborúk korában született. Ősei állami hivatalnokok voltak, de a család szegény maradt, mert tagjai az általános korrupció közepette szigorú etikai parancsokhoz tartották magukat. A róla szóló számos legenda egyike szerint T. fiatalkorában mindösze 83 napot töltött állami szolgálatban, majd azzal a kijelentéssel, hogy „nem kívánom gerincemet elgörbíteni”, szülőfalujába vonult vissza. Mindhalálig földműveléssel tartotta fenn magát és nagyszámú családját, bár időközben (háza leégett, vetését elvitte az árvíz) nemegyszer koldulni kényszerült. Noha szeretett társaságban borozni, és faluja társadalmi életében is részt vett, remetének érezte magát, amit nem bánt. Az egymással hadilábon álló taoisták és buddhisták egyformán hittestvérüknek tekintették. A személyére legjellemzőbb anekdota szerint egy nap Ling Csiang-hsziu taoista szerzetessel sétálgatott a hegyek felé. Beszélgetésbe merültek, s mikor egy hídon haladtak át, a közelből tigrisordítást hallottak, mire mindketten csillapíthatatlan nevetésben törtek ki. A híd mellé később, a híres nevetés emlékére, templomot állítottak fel. A kínaiak T.-et első nagy költőjüknek tartják. Leginkább a természetről, családjáról, háza tájáról és virágokról szeretett írni. Az évszakok közül legjob639ban az őszt szerette, és költeményeiben halvány pasztellszínekről ír, amiért „az öregek költőjének” szokták nevezni, pedig legszívesebben kisgyerekekkel játszott.
TAO HUNG-CSING (V. század) hosszú élete második felét mint remete töltötte el Kiangszu erdős hegyei közt, ahol Vu császár nemegyszer kérte tanácsát államügyekben, amiért „az erdő mélyén megbújt főminiszter” néven ismerték. Néhány verse mellett taoista műveket írt.
FAN JÜN (?451–1503) Tao Jüan-ming tanítványa volt.
NÉPDALOK (V–VI. század)
Az aranykor latin költői, Catullustól Ovidiusig, szakítottak elődeik, Ennius, Livius Andronicus és Naevius hagyományával, és működésükben a görög irodalmat tekintették irányadónak. Ez a folyamat tudatos volt: Catullus mesterének Kállimákhoszt tartotta, Horatius Árkhílokhosz és Álkáiosz munkáját folytatta, vagy vélte folytatni. A latinok nemcsak a görögök műfajait és versformáit vették át, de költeményeik tematikáját és a „költői modor” különféle variánsait is. Ez ritka jelenség a népek irodalmában; egyedül a perzsákéhoz hasonlítható, kiknek irodalma arab hatásra újult meg, de hamarosan külön útra tért. Nem így a római; mindig a hellén példaképet követte, míg a görög tradíciót már hazai, latin tradiciónak tartották. Ugyanez a jelenség megismétlődött a reneszánsz idején, mikor a latin költészet lett ideálja, vagy még inkább anyja az új európai lírának. Természetesen mindkét esetben nem szolgai utánzásról volt szó; akik ezt tették, mint a reneszánsz humanista költői, és anyanyelvük helyett latinul írták szorgalmi feladataikat, sok százezer verskötetükkel sem mentek semmire. – A latin irodalom két nagy lírikust adott a világnak: Horatiust és Catullust. Antik szerzők még kettőt említenek, Gallust és Liciniust, de ezek művei, mint számos hellén költőé, az utolsó sorig elvesztek. Ugyanekkor a latin költők jóval hátrányosabb viszonyok közt éltek, mint a görögök. Az V. századi 640Athénben, de más nagyvárosokban is, és e kor után sokáig, a férfilakosság többsége tudott írni és olvasni; a színházakban Aiszkhülosz, Szophoklész, Eüripidész és Árisztophanész darabjait láthatta, írni-olvasni pedig Homérosz eposzaiból tanult. A Római Birodalom nagyvárosaiban a lakosság túlnyomó többsége analfabéta volt, színház helyett a szadista cirkuszi játékokat látogatta, és nagy íróik meg költőik nevét sem hallotta. Költészetről csak a magasabb társadalmi körökben tudtak, és az augustusi kor néhány patrióta birodalmi lelkesedésű évtizedét leszámítva, ezekben a körökben a görög költészetet többre tartották a latinnál. Róma költői nagy sikereiket századokkal haláluk után aratták. A középkor kedvenc költője Ovidius lett, talán nem is versei szépségéért, mint azért, mert „annyi mindent lehet megtudni tőle” szerelemről, mitológiáról, pogány szokásokról – mindarról, ami nem keresztény. A barokk Horatiusért rajongott, míg a Nyugat Róma legnagyobb költőjének a XIX. század végéig több mint ezer éven át Vergiliust tartotta. Amióta a latin nyelv oktatása megszűnt, a római költők hatása elhalványodott, ami nem változtat a tényen, hogy funkciójuk óriási volt; nemcsak verseik befolyásával irodalmon belül és kívül, nemcsak azzal, hogy a görögöket ők közvetítették, hanem mindenekelőtt azzal, hogy szóvívői és élesztői voltak annak, amit két latin szóval civilizációnak és kultúrának hívunk.
CATULLUS, CAIUS VALERIUS (Kr. e. ?84 – Kr. e.?54) Veronában született római patricius családban. Szülei jelentős vagyonnal rendelkezhettek, mert a költő fiatalkorában kíséretével együtt többször látták vendégül a tartomány – Gallia Transpadana – kormányzóját, Julius Caesart, ami nem volt olcsó mulatság. Fiukat a kor szokása szerint fiatalon Rómába küldték. Ott C. rövid időn belül a Város legmagasabb köreinek tagja lett. Cornelius Nepos, a történetíró és a polihisztor Terentius Varro barátságukba fogadták, ugyanekkor bejáratos volt Ciceróhoz és Cicero kebelbarátjához, Pomponius Atticushoz. Caesart még Veronából ismerte. Nehéz megmondani, mi indította ezeket a zárt körben élő hatalmasakat, hogy a náluk 20-30 évvel fiatalabb, vad, egoista, erotomán, alig felserdült kamaszt barátságukkal ajándékozzák meg. Költészetét, talán Atticuson kívül, aligha értette bármelyikük; a legkevésbé éppen Cicero. Személyéről, mint ókori költőkről általában, keveset jegyeztek fel kortársaik és a közvetlen utódok, néhány, egymástól ollózott jelzőn kívül. („A művelt Catullus”, „doctus Catullus” /Tibullus, III, 6/; „docte Catulle” /Ovidius, Amores, III, 9/; „Verono docti vatis” /Martialis, I,62/ stb.) Így fel kell tételeznünk, hogy C. ugyanazt a megfoghatatlan varázserőt gyakorolta akaratlanul, de tudatosan, mint Rimbaud vagy a fiatal Michelangelo. Szülei jóvoltából jelentős vagyonnal rendelkezett. Rómában saját házában lakott, villát birtokolt az elegáns Tivoliban; másik nyaralója – talán szüleivel együtt használta – Sirmióban állt a Lacus Benacus (ma: Lago di Garda) partján. Politikai ambíciókat nem táplált, állást nem keresett, és nem vállalt. Egyetlen hosszabb útjáról tudunk, mikor Memmius kormányzóval Bithiniába (kis-ázsiai római gyarmatra) utazott. Gazdag római fiatalok gyakran kísérték a proconsulokat állomáshelyeikre, hogy világot lássanak és szórakozzanak. A koloniális adminisztrációval és a helyi lakossággal egyikük sem törődött; C. sem. Útjáról mindössze azt jegyezte fel, hogy Trója mellett meglátogatta korán elhunyt fivére sírját, és hogy Memmius kormányzó el akarta őt csábítani, ami abban az időben nem volt szokatlan esemény; versei tanúsága szerint C. is ezt tette mindenkivel, Memmiusénál nagyobb sikerrel. Amikor C. Rómába érkezett, a régebbi latin költőket, Naeviust, Enniust elavultnak tekintették; Vergilius talán 5 éves lehetett, 641Horatius, Tibullus, Propertius, Ovidius még meg sem születtek. Az új költői iskola, melyhez csatlakozott, és amely nagyobb hatást gyakorolt a latin irodalomra, mint a Nyugat köre a magyarra, közbotrány tárgyát képezte. Nem annyira írásaik, mint a kör tagjainak viselkedése miatt. Egytől egyig aranyifjak voltak, és kocsmában jöttek össze – az előkelő római taverna megtévesztően hasonlított a modern bárokhoz –, ahol görög mértékre szerzett latin verseiket olvasták fel egymásnak, ittak, társas szeretkezést folytattak, lehetőleg idősebb arisztokraták fiatal feleségeivel, és gúnyverseket rögtönöztek ellenfeleikre. Szellemi vezérük, az egyetlen harminc évnél idősebb, a Veronában Kr. e. 100 táján rabszolgának született Valerius Cato volt; a többi – Licinius, Cornificius, Bibaculus, Cinna és mások – húszas éveik elejét taposta. A kör az újköltők (novi poetae) nevet viselte. Ezzel a kifejezéssel, megvetése jeléül, Cicero illette őket, amiért inkább újfajta költőcskéknek fordítandó. A kör irodalmi irányzatát pontosan ismerjük; arról, hogy C. mit vett át tőlük, és mit adott az új irodalmi mozgalomnak, semmit sem tudunk. Feltételezem, hogy C. relációja az újköltőkhöz hasonlított Ady viszonyához a Nyugat irányzatához és íróihoz; irodalmi alapelveikkel egyetértett, költői nagyságában különállt. Az újköltők irodalmi nézetei három pontban foglalhatók össze: 1/ a római irodalom múltját és tradícióit elvetették, mint használhatatlant; 2/ elfogadták Kállimákhosz alaptételét: a költő írjon rövid, rendkívüli gonddal kidolgozott elbeszélő költeményeket, melyekben megeleveníti tárgyát, és lemond a szokványos retorikai fogásokról, vagy 3/ írjon rövid lírai költeményeket, melyekben életét, szerelmeit, mindennapjait verseli meg. – C. eleget tett mind a három követelménynek. Peleus és Thetis című 400 soros elbeszélő költeménye a Kállimákhosz által ajánlott epüllion műfajához tartozik; ezen kívül le is fordította latinra Kállimákhosz egyik epüllionját. 116 fennmaradt verse (kétségtelenül többet írt) nagyrészt lírai tárgyú, köztük mintegy 70 erotikus tartalmú költemény, gyengéd szerelmi vers, kétségbeesett, önkínzó vallomás, káromkodás vagy trágárság. Egyes versek azokhoz íródtak, akikkel C. viszonyt folytatott: egy Ipsithilla nevű kurtizánhoz, két fiatal költőtársához, Cornificiushoz és Liciniushoz – akinek időközben elveszett verseit Catulluséival egyenrangúaknak tartották –, Coeliushoz, Iuventiushoz és más fiatalemberekhez. Költői hírét C. annak a 25 versnek köszönheti, melyeknek Lesbia a tárgya. Ezekben, először a világ költészetében, egy tragikus szerelmet kísér végig, az első idők bódult boldogságától a veszekedéseken, megcsalásokon és kibéküléseken keresztül a szakításig és a szakítást is túlélő, önkínzó, feneketlen gyűlöletig. C. azokban a római felső körökben mozgott, melyek tagjairól még 2000 év múltán is sokat tudni. Ovidius Corinnájával, Dante Beatricéjével, Petrarca Laurájával ellentétben Lesbia nem ismeretlen személy. Clodiának hívták, C.-nél idősebb (de nem sokkal idősebb) férjes asszony volt, befolyásos és jelentéktelen politikus, Quintus Metellus Celer felesége és húga Clodius Pulchernek, Cicero főellenségének – a testvérpár állítólag viszonyt folytatott egymással, ha éppen szabadok voltak. Clodia botrányos élete közismert volt, de az akkori Rómában nem keltett különösebb feltűnést. Catullus mellett viszonya volt Marcus Caelius Rufusszal (Kr. e. 83–49), aki Róma legjobb szónokai közé számított. A Clodius–Clodia testvérpár pert indított Caelius ellen. Azzal vádolták, hogy a fiatal, rendkívül eszes szónok meg akarta mérgezni Clodiát. Szónok kollégáját Cicero védte, és beszédében (Pro Caelio) borzalmas képet festett Clodiáról. Noha a nagy rétor, ha ellenfeleit jellemezte, nem mindig tartotta magát a tényekhez, ez egyszer ugyanazt az elragadó külsejű szörnyeteget ábrázolta beszédében, mint C. a verseiben. Az egyik jellemrajz tükörképe a másiknak, legfeljebb, hogy Cicero szónoklata 642a domináns, hisztériás, nimfomániás asszony ellen irányult, míg C. ugyanezekért a tulajdonságaiért imádta Lesbiát. Szerelme nem sokkal Rómába érkezése után kezdődött; még élete utolsó évében is üzenetet küldött az asszonynak, hogy gyűlöli. A legenda szerint a harmincéves költőt, újabb kibékülés után vagy közben, Lesbia mérgezte meg. – Catullus verseit a középkor nem ismerte. Költeményei egyetlen, minden bizonnyal hiányos kéziratát a XV. század elején Gianfrancesco Poggio Bracciolini firenzei humanista fedezte fel a veronai dómkönyvtárban.
Ne járd, szegény Catullus… (VIII)
Fabullusom, remekül vacsorázhatsz… (XIII)
Caesar és Mamurra ellen (LVII)
Légy öngyilkos, Catullus… (LII)
Az Üzenet Lesbiának című vershez: Catullus verseinek egyetlen fennmaradt kézirata a költeményeket versmérték szerint csoportosítja: először jönnek a különféle görög mértékre szerzett költemények, aztán a disztichonok és hexameterek. Mint Shakespeare szonettjeit, irodalmárok megpróbálták a verseket keletkezésük időrendje szerint csoportosítani, mindkét esetben eredménytelenül. Furiust és Aureliust C. tréfásan nevezi barátainak; halálos ellenségei voltak.
Cornificiushoz: Quintus Cornificius az újköltők társaságának egyik tagja volt, később Caesar csapatainak parancsnoka Illyriában; Kr. e. 41-ben a köztársasági oldalon esett el az uticai csatában. Költeményei elvesztek.
Ciceróhoz: Ezt a verset évszázadokig Ciceróhoz írt, magasztaló költeménynek tekintették. C. Rómába érkezése után gyakran járt Cicerónál; de mint az újköltők tagja, kiket Cicero megvetett, és mint Lesbia szeretője, kétségtelenül ellenséges viszonyba került a nagy szónokkal. Így a kétértelmű verset – más modern angol fordítókkal egyetértve – támadó értelmében fordítottam.
643Sorok Liciniushoz: Gaius Licinius Calvus (Kr. e. 82–47) az újköltők társaságának volt tagja; verseit kortársai Catulluséihoz hasonlították. Szónoklataival nagy nevet szerzett magának. Művei elvesztek.
Kuncogj, mert elmondom: Cato alatt természetesen nem a híres Catót (Kr. e. 234–149) kell érteni, hanem Publius Valerius Catót, az újköltők vezérét és teoretikusát, C. honfitársát Veronából.
Caesar és Mamurra ellen: Mamurra Formiában született, Caesar alvezére volt Galliában, és egyik kegyence és bizalmasa maradt.
Caeliushoz: Marcus Caelius Rufus, a fent említett szónok, Lesbia egyik szeretője, akivel, úgy látszik, C. jó barátságot tartott fenn.
Caesarhoz: Iulius Caesar, mint ismeretes, korán kezdett kopaszodni. Ellenfelei örömére a legkülönbözőbb hajnövesztő szereket használta kétségbeesésében, állítólag boszorkányokhoz fordult segítségért, persze eredménytelenül.
MAECENAS, CAIUS CILNIUS (Kr. e. 70–Kr. e.8) régi etruszk királyi családból származott. Mint Augustus császár bizalmasa és tanácsadója, tehetséges költőket fedezett fel, és azokat villák ajándékozásával, anyagi segítséggel és ügyes diplomáciájával az uralkodó szolgálatába állította.
HORATIUS FLACCUS, QUINTUS (Kr. e. 65–Kr. e.8) Dél-Itáliában, a Beneventum és Tarentum közt fekvő Venusiában született a Kr. előtti 65-ös év decemberének nyolcadik napján, hajnali három órakor. Nincs klasszikus költő, kinek születését ekkora pontossággal ismernők; de H. gondoskodott verseiben, hogy az utókor sok mindent megtudjon (és meg ne tudjon) róla. Apja, felszabadult rabszolga, mint adószedő vagy végrehajtó működött. Megszedte magát, és fiát elsőrangú nevelésben részesítette. Először Rómába küldte, majd húszéves korában Athénbe, ahol a legelőkelőbb rómaiak fiaival, köztük Ciceróéval együtt hallgatott filozófiát. Caesar meggyilkolása után, Kr. e. 44-ben Brutus Athénbe érkezett, és szervezni kezdte seregét a triumvirátus ellen. Hamarosan összebarátkozott H.-szal, aki kész volt a köztársaság védelmére fegyvert fogni, mire Brutus katonai tribunná nevezte ki a 21-22 éves fiatalembert. Felszabadított rabszolga fia ritkán ért el ilyen magas rangot: a kinevezés azt jelentette, hogy H. légióparancsnok, a lovagrend tagja lett, és bíborszegélyű tógában járhatott, mint a szenátorok. Brutus serege 42 októberében ütközött meg Octavianus, a későbbi Augustus császár légióival Philippinél. A vesztett csatát követően Brutus öngyilkosságot követett el, míg H., mint ahogy egyik versében megírta, kis pajzsocskáját eldobta, és futásnak eredt. Mikor a következő év elején koldusszegényen hazaért Itáliába, tudomására jutott, hogy atyja meghalt, és az atyai birtokot elkobozták a győztes seregek veteránjai számára. (Nem büntetés, bevett szokás volt.) Egy ideig mint írnok kereste kenyerét, de hamarost megismerkedett a már akkor híres Vergiliusszal; az bemutatta H.-t Maecenasnak. Maecenasszal annyira összebarátkozott, hogy H. nem feledkezett meg többé verseiben nagy hatalmú barátja dicséretéről, kivéve azokban az években, amikor Maecenas éppen kiesett az uralkodó kegyeiből. H. szatíráinak első könyve Kr. e. 35-ben, a második Kr. e. 30 táján került az olvasók elé. A két könyv megjelenése közti időben ajándékozta meg a költőt Maecenas a gyönyörű fekvésű villával és birtokkal a szabin hegyekben, hol attól fogva gond nélkül élhetett. Legmaradandóbb hatású műve, az Ódák (Carmina: voltaképpen dalok, lantkíséretre énekelhető költemények) első három könyvét 644Kr. e. 23-ban adta közre. Jéghideg fogadtatásra talált, talán azért, mert H. egyelőre még nem osztotta az augustusi kor kötelező optimizmusát. „E hitvány nemzedék után még silányabb utódok következnek” – jósolta. Köztársasági múltját sem tagadta meg, de ugyanakkor – a maga tartózkodóan elegáns módján – megbékült a császárral, amiért a polgárháború vérfürdője után rendet és békét teremtett. Az Ódák negyedik, utolsó könyve Kr. e. 13-ban látott napvilágot. Itt H. az előbbieknél jóval tovább ment a császár személye és uralkodása elismerésében. Öt évvel később Maecenas meghalt, és H., mint ahogy megjósolta (Carmina, II,17), néhány héttel később követte. Maecenas mellé, az Esquilinus-domb tetején temették el. – A latin líra kedvelői régtől két táborra oszlottak: az egyik Catullust, a másik Horatiust tartja nagyobbra. Összehasonlításuk azért jogos és elkerülhetetlen, mert mindkettőjüknek az a lényege, amiben a másiktól különböznek. Catullus el sem tudta képzelni, hogy költészetének limitációi is lehetnek. H. pontosan ismerte képességei határát, és nagy gonddal ügyelt rá, hogy ezt a határvonalat át ne lépje. Vagyis a maga módján nagyobb tökéletességre törekedett, mint Catullus, de Catullusénál mindig alacsonyabb szinten. Catullus verseit 20 és 30 éves kora közt írta, és úgy is hangzanak, míg H. legalább 50 esztendősnek tűnik azokban a verseiben is, melyek korábban keletkeztek. Catullus könnyeden írt; versei, mondhatni életének – nagyrészt nemi életének – intarziái. H. megválogatta és láthatóan alaposan megfontolta költeményei tárgyát, mint Baudelaire. Catullus 14-féle, görögből átvett, bonyolult versmértéket használt, legtöbbjét, valószínűleg először latin nyelven, amit szóval sem említ, mert nem erre volt büszke. H. büszkén vallja, hogy mind a 19 hellén versformát sikeresen használta, illetve kényszerzubbonynak húzta rá latin anyanyelvére. Közben, e versmérték kedvéért, felforgatta a latin természetes szórendjét, és feltehetően alaposan verejtékezett, bár 2000 év alatt annyit idézték és olvasták, hogy a verejték felszáradt. Catullus egyes-egyedül szenvedélyeit kívánja tolmácsolni; a bölcselet, a közügyek, a közerkölcs nem tartozik érdeklődési körébe, kivéve, mikor a köztársasági Róma utolsó éveinek züllését bunkónak kívánja felhasználni egyes személyek ellen. H. az államügyeket nem tudja semleges szemmel nézni, és költeményeiben epikureus-sztoikus nézeteinek ad hangot: az élet rövid, a halál egyformán utolér gazdagot és szegényt; az ember egyik nagy gyönyörűsége, ha erdei tisztáson vagy téli meleg tűzhely mellett borozhat jó baráttal; tartózkodjunk a hitvány tömeg zsivajától, és ápoljuk kertünket – és így tovább. Mindezt H. nem prédikálja, hanem ügyesen ágyazza verseibe, és habár e filozófiai közhelyekkel újat nem mond, mégis ráébreszti olvasóját, hogy életfilozófiának ez a horatiusi variáns a legelfogadhatóbb – feltéve, ha az ember elég pénzzel rendelkezik. Catullus lírai verseiben kizárólag önmagáról és relációiról beszél; nem propagál soha semmit. Költeményeiben nők és férfiak hihetetlen élességgel jelennek meg, amilyeneknek a költő látta őket, miután más ember szempontjával nem törődik. H. alakjai sokrétűbbek, gyakran elmosódottak, ahogy ő maga is többrétű, bizonytalan, ellentmondásos. Arra ösztönöz, hogy verseihez a magunk gondolatait is hozzátegyük, vagy kölcsönözzünk belőlük. Catullus nem tűr ilyesmit; őt csak idézni lehet, önmagában áll, autochton, hozzányúlhatatlan. H.-t sokan utánozták, néhányan sikerrel; Catullust is próbálták utánozni, de senki nem ment semmire. Kettejüknek alig akad közös vonása azon túl, hogy Róma legnagyobb lírikusai voltak.
Mondd, melyik illatozott… (I,5)
Lydia, hogyha Telephus… (I,13)
645Ne búslakodj, Tibullus… (I,33)
Most, mikor templomodat… (I,31)
Jaj, fiam, te kegyetlen… (IV,10)
TIBULLUS, ALBIUS (Kr. e.?55–Kr. e.?19) vagyonos római lovag volt; Augustus uralkodása idején Messala hadvezért kísérte aquitániai és közel-keleti hadjárataiban. Mitológiai cicoma és retorikai kirohanások nélkül írta hol szenvedélyes, hol melankolikus verseit két lányszeretőjéhez, Deliához és a kegyetlen Nemesishez, meg egy Marathus nevű fiúhoz. Az élet szimpla örömeit és a falusi magányt kedvelte. Híres elégiája a békéről szelíd, rokonszenves egyéniségéről ad számot.
PHAEDRUS (Kr. e.?15–Kr. u.?55) macedón származású rabszolga volt, kit Augustus császár szabadított fel. Tiberius hírhedt testőrparancsnoka, nem tudni miért, perbe fogta. Ph. szerencsésen túlélte a pert, a testőrparancsnok Seianust, Tiberiust és Caligulát is. Nagy sikert aratott verses meséivel, melyekben a gyermekeknek szóló történeteket társadalmi szatírákká alakította át. Itt közölt verses meséje is sokszor, sok helyen volt aktuális a XX. század során.
PETRONIUS ARBITER (személyneve bizonytalan, Kr. u.?25–66) életéről egyedül Tacitus Annaleseinek XVI. könyvéből tudunk: „Nappal aludt, éjszaka az életet élvezte. Az elismerést, melyet más szorgalommal érdemel ki, ő lustaságával szerezte. Ámde mint Bithinia kormányzója és később mint konzul, minden szempontból hivatása magaslatán állt.” Nero kegyence és udvarában az arbiter elegantiarum, a jó ízlés mestere volt. 66-ban Tigellinus testőrparancsnok bevádolta Nerónál, hogy részese a császár élete ellen szőtt, Piso-féle összeesküvésnek. Mielőtt felvágta ereit, P. elküldte Nerónak bűnei lajstromát, és összetörte azt a remekművű vázát, melyről tudta, hogy a császár akarja megkaparintani. P. néhány fennmaradt verse azzal jellemezhető, hogy ezek az európai intellektuális költészet, ha nem is elindítói, de első termékei. Huszonnégy kötetes regényéből, a Satiriconból csak a XV. és a XVI. könyv egy-egy hosszabb töredéke maradt fenn, egy sor forgács mellett. A mű pikareszk regény. Három züllött fiatalember kalandjairól szól Dél-Itáliában, újgazdagok, vándorbölcsek, szajhák, nimfomániás dámák, jósnők és szélhámosok szüntelenül váltakozó társaságában. Stiláris bravúrjával P. nemcsak a három főhőst, de könyve majdnem minden szereplőjét rokonszenvessé tudta tenni; alakjait és szeretkezéseiket az aszexuális voyeur nyugodt fölényével mutatja be, és ugyanekkor félelmes körképet fest Róma társadalmáról, anélkül, hogy akár egyetlen szóval is ítélkezne. A Satiricont John of Salisbury (XII. század) még teljes szövegében ismerte; a könyv elvesztése messze a legnagyobb csapás, mely a latin irodalmat érte.
MARTIALIS, MARCUS VALERIUS (?40–104) a hispániai Bilbilisben született Kr. u. 40. március elsején; innen a neve: Martialis. 64 táján került Rómába, ahol eleinte gazdag patrónusok klienseként tengette életét. Később csípős és szellemes epigrammáival ismertté tette nevét, majd talpnyaló versekkel Róma egyik legundorítóbb zsarnoka, Domitianus császár kegyét is elnyerte. A Városban házat, vidéken villát és birtokot szerzett. 96-ban Domitianust meggyilkolták, mire M. nyomban átkozni kezdte a halottat, kinek nemcsak személyét, de eszeveszett rendelkezéseit is az egekig magasztalta. Mivel M.-nak csakúgy, mint Triboulet-nek, XII. Lajos király udvari bolondjának, a „legkegyetlenebb tréfák mindig az éppen lebukottakról jutottak eszébe”, számtalan ellenséget szerzett azok közt, akik véletlenül még élve maradtak. Menekülni kényszerült Hispániába, ahol hamarosan meghalt. – M. epigrammáiban a Görög antológia hasonló verseinek példáját követte, és bár kitűnő megfigyelő, jóval kevésbé önálló, mint ahogy az irodalmárok állítják, hacsak abban nem, hogy kapzsi, öntelt, törtető, áldatlan lényét képtelen volt verseiből kirekeszteni.
HADRIANUS CSÁSZÁR (PUBLIUS AELIUS HADRIANUS IMPERATOR; 76–138) görög nyelven írott önéletrajza elveszett. Florus költővel váltott néhány jelentéktelen epigrammáján kívül csak halálos ágyán írott, ötsoros versét hagyta az utókorra. A híres kis költeményben a császár Catullus legjobb hagyományai követőjének mutatkozott.
IUVENALIS, DECIMUS IUNIUS (60–140) életéről keveset tudni. Egy Aquinumban talált felirat szerint (Corp. Insc. Lat. X, 5382) patrícius családból származott ugyanabban a városban, ahol később Szent Tamás született. Domitianus alatt száműzték szatíráiért, majd már öregen, nagy nyomorban élt, míg valaki – valószínűleg Hadrianus császár – szerény megélhetést biztosított részére. – Verseit, tulajdon vallomása szerint, „a felháborodás szülte”. Ugyanekkor a kortársaira szerzett, számukra kínos és metsző szatírákat a szexuális részek bőségével tette olvasmányossá.
AUSONIUS, DECIMUS MAGNUS (?310–395) Gallia kulturális központjában, Burdigalában (ma: Bordeaux) született. Ott tanítóskodott, míg Gratianus császár meghívta treveri (trieri) udvarába. Egymás után a legmagasabb méltóságokat töltötte be: előbb Gallia, majd Africa kormányzójaként működött. Amikor 383-ban Gratianust meggyilkolták, hazatért szülővárosába, és valószínleg ott is halt meg. „Jelentős költői tehetséggel rendelkezett” – írták róla –, „csak éppen az önkritika hiányzott belőle teljesen”. Verseiből kiemelkedik a Mosella című költemény, melyben a Moselle folyó szőlődombjait és környékét írja le. Ebből vettem a közölt, önmagában is megálló részletet.
Az Európában meglehetősen ismert hindu filozófiai és teológiai művek, mint a „Rigvéda”, az „Upanisa”-dok vagy a „Bhagavad-gita” mellett a hindu, pontosabban szanszkrit költészetről jóval kevesebben tudnak. Pedig a szanszkrit költészet virágkorából – valamikor a III. és a X. századok között – Indiával kapcsolatban minden dátum bizonytalan – testes antológiák maradtak fenn: így a három legnevezetesebb 1738, 3527, illetve 4620 verset közöl. Ebben a roppant tömegben kevés a lírai költemény; így pl. Sarngadhara 4620 verses gyűjteményében a tanköltemények egész sora olvasható: mit kell tenni kígyómarás ellen, mint kell gránátalmából, tárkonyból és tojásból kenőcsöt kotyvasztani, mely megvédi az ember haját az őszüléstől stb. Ugyanekkor a szanszkrit költőkről semmit sem tudunk. A két legjelentősebb lírikus, Amaru és Bhartrihari életkörülményei ismeretlenek; még az is bizonytalan, melyik században éltek, sőt egyáltalán éltek-e? Amaruról egyes filológusok legújabban azt állítják, hogy ilyen nevű költő nem létezett; verseit a nagy teológus, Sankara írta „Amaru” álnéven. (E vélekedés feltűnően hasonlít azokéhoz, kik szerint Shakespeare drámáit és szonettjeit kortársa, a filozófus Sir Francis Bacon írta Shakespeare fedőneve alatt.) Mások Bhartriharit egy ugyanilyen nevű grammatikussal azonosítják, amire, feljegyzések, állami okirattárak, születési anyakönyvek hiányában semmiféle bizonyíték nincs; igaz, hogy ellenne sem. Végül egyesek azt tartják, hogy Amaru és Bhartrihari verseskönyvei antológiák, azaz ezek ketten a gyűjteményeknek a szerkesztői csupán, nem pedig költői. Növeli a zavart, hogy a többi antológiában mintegy 200 költő szerepel ugyan, de számos vers, mely az egyik kötetben egy bizonyos költőt jelöl meg szerzőjének, a másik antológiában „névtelen” címke alatt jelenik meg, és a harmadikban újabb költőt kap szerzőjének. – Ilyen körülmények közt nem állt módomban, hogy a szanszkrit verseket időrendben közöljem, és a lírikusok életéről sem mondhatok semmit. Legfeljebb azt jegyezhetem meg, hogy szorgalmasabb munkával több verset gyűjthettem volna össze, és Kalidasza valamelyik szép, bár túlontúl hosszú versét is lefordíthattam volna. Az Amaru név alatt megjelent verseket az Amaru-satakából vettem, Bhartrihariét a Bhartrihari-satakatrajadi-ból. A névtelen, vagy bizonytalan szerzőségű költeményeket többnyire Sarngadhara fent említett könyvében találtam és Vidjapati híres „Szubhaszita-ratna-kosa” (Finom versek kincsestára) című gyűjteményében. Nagy segítségemre szolgált, hogy az utóbbi szó szerinti angol fordításban is megjelent a Harvard Oriental Series 44. köteteként (Cambridge, Massachusetts, 1965).
ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ
AMARU (?VII. század)
ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ
BHARTRIHARI (?VII. század)
ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ
RAMPRASZAD SZEN (1720–1780) bengáli költő, aki nyomorúságos életét megrázó erővel írta le verseiben.
A klasszikusnak nevezett arab költészet a VI. században, közvetlenül Mohamed fellépése előtt virágzott, pontosabban: e klasszikus arab költészetnek, a végét ismerjük, mivel a VI. században szerzett verseket feljegyezték, az előbb keletkezetteket nem. Ódáikban a beduin költők az Arab-félsziget mélyén vívott törzsi háborúk epizódjait írták le, sikeres vérbosszúk lefolyását ünnepelték, vagy ritkábban szerelmi témákat választottak. Költészetük elementáris ereje, a költők változatos egyénisége, mondanivalójuk primitív szépsége és váratlansága sikeresen egyensúlyozza a versek barbár jellegét és szerkezeti összevisszaságát, spontán rendezetlenségét. Ez a heroikus költészet nem olvasásra készült: bárdok adták elő, szájhagyomány útján terjedt. A Próféta a költőket a pokol felé vezető út kalauzainak nevezte, már azért 649is, mert költő kortársai Mohamed irodalmi dilettantizmusát éppúgy kigúnyolták, mint vallásalapító tevékenységét. Meg azért is, mert az iszlám prófétájának, csakúgy, mint más vallások alapítóinak, kulturális érdeklődése a nullával volt egyenlő. Az arabok Mohamed rendelkezéseit ugyanolyan szigorúan tartották be, mint a zsidók Mózes parancsait, de a költészet terén nem engedtek a Prófétának. A pokol felé vezető út kalauzai az iszlám diadala után változatlanul népszerűek maradtak és terjedtek, noha hivatalosan ekkor már a „tudatlanság hírnökeinek”, pogányoknak tekintették őket. Muhammad al-Mahdi és Hárun ar-Rasíd kalifátusa idején a Baszra városában alakult filológiai központ vezetője, Halaf al-Ahmar – emlékezetből – írásba foglalta, talán némiképpen át is írta az egész heroikus költészetet, mely népszerűségéből akkor sem veszített, amikor már egészen más, urbánus jellegű irodalom jött divatba.
IBN ADIJA, ASZ-SZAMUAL IBN GHARID (VI. század) a Dajan nevű törzs főnöke és a beduin erények – bátorság, lovagiasság, vendégbarátság – megtestesítője, számos legenda hőse. Költőtársa, Imru’l–Qaisz egy napon I. A. várában, al-Ablaqban keresett és talált menedéket. (Arab „vár” alatt inkább megerősített tornyot, mint kastélyt kell képzelni.) A várat körülvették Imru’l–Qaisz üldözői, akik elfogták asz-Szamual fiát, és apját azzal fenyegették: ha nem adja ki védencét, úgy fiát ott végzik ki a torony lábánál. I. A. felháborodva utasította vissza követelésüket, és tornya lapos tetejéről kényszerült végignézni, mint fejezik le a fiát.
Törzsem, a Banul-Daian dicsérete
IMRU’L–QAISZ (vagy: AMR IL–QAISZ; ?–?550) a klasszikus arab költészet legnagyobb alakja; életéről csak legendákat ismerünk. Állítólag atyja beduin törzsi közösség főnöke volt. A törzsfőnök halálával a törzsi közösség feloszlott és Imru’l–Qaiszt kikergették apja várából. I. ezután mint bérgyilkos és sivatagi rabló működött. Bandát szervezett, hogy ennek segítségével atyja várát és hatalmát visszaszerezze. A legenda szerint a banda olyan erős lett, hogy Justinianus kelet-római császár, amikor háborúra készült a perzsák ellen, Konstantinápolyba hívta I.-t, hogy megbeszélje vele szabadcsapata közreműködését a háborúban. I. a hazaúton, Ankarában halt meg. Állítólag elcsábított egy fiatal herceglányt, amiért Justinianus mérgezett köpenyeggel ajándékozta meg. – I. Ódája a klasszikus arab költészet legnagyobb, lefordíthatatlan alkotása.
AL-HANSZA (TUMADÍR BINT AMR IBN AS-SARID; VI. század) a kor legismertebb költőnője. Híresek ódái, melyekben két fivére, Muavija és Sákhr rablóvezérek halálát siratja.
ANTARA IBN SADDÁD, A FEKETE LOVAG (?525–?615) sok párviadal és portya hőse; nevét onnan kapta, hogy abesszin anya gyermeke volt.
IBN AL-ABRASZ, ABÍD (VI. század) életrajzi adatai ismeretlenek.
Vén törzsfőnök fiatal feleségéhez
650IBN AR-RAIB, MÁLIK (?650–?)
AT-TIRIMÁH (?660–?725) állítólag rablóvezér volt Irakban, amíg Abd al-Málik omajjád kalifa magához nem hívatta, és meg nem térítette. Azontúl A. T. bandájával együtt harcolt az iszlám világuralmáért.
Mohamed halála után a négy ortodoxnak nevezett kalifa alig 30 éves uralkodása alatt a félsziget arabjai meghódították Szíriát, Egyiptomot és Perzsiát. Omár kalifa leszármazottai, az Omajjádok (661–750) székhelyüket Mekkából Damaszkuszba helyezték át, és birtokba vették Észak-Afrikát, Spanyolországot, Portugáliát, a Baleári-szigeteket, Szicíliát, mialatt Ázsiában Kabulig és az Indusig nyomultak. 750-ben a Próféta nagybátyjának családja, az Abbászidák vérfürdőt rendeztek Damaszkuszban, legyilkolták az Omajjádokat, majd székhelyüket Bagdadba helyezték át. Az újonnan alapított főváros lakossága hamarost megközelítette az egymilliót; uralkodó osztálya és nagyszámú polgársága, az iszlám fanatizmusa és az arab nacionalizmus mellett jelentős perzsa és kisebb mértékű bizánci meg hindu befolyás alá került. A sivatagi költészetet új, modern hangzású, urbánus líra váltotta fel, mely nem sokat különbözött a XIX. század európai lírájától. A rövid fénykort, Hárun ar-Rasíd és fiai idején lassú, állandó hanyatlás követte, bár Bagdad mindvégig az egyetem és a könyvtárak városa maradt, míg a mongolok 1256-ban elpusztították. A költészet már sok évszázaddal korábban Szíriába, Kairóba, de mindenekelőtt a Cordovai kalifátusba költözött át.
IBN AL-AHNAF (750-ben Bagdadban született és 809-ben ugyanott halt meg), szerelmes verseket írt Hárun ar-Rasíd uralkodása idején.
ABÚ NUVÁSZ („A HAJFÜRT ATYJA”, illetőleg „A HOSSZÚHAJÚ”, eredeti nevén valószínűleg AL-HASZAN IBN HANI AL-HAKAMI; különböző források szerint 753-ban vagy 758-ban, 762-ben vagy 766-ban született Damaszkuszban vagy Baszraban és Bagdadban halt meg röviddel 813 szeptembere után.) Az arab irodalmárok többsége szerint legnagyobb költőjük. Arab, szíriai, jemenita atyától – egyformán bizonytalan – és perzsa anyától született. Baszrában, az arab filológia akkori központjában nevelkedett. Tanítómestere a híres Halaf al-Ahmar volt, aki emlékezetében megőrizte és írásba fektette, majd kiadta a múlt arab költészetét. Nemcsak száz meg száz verset tudott kívülről, de a Koránt is; ezt minden éjszaka felmondta önmagának. A. N. kora fiatalságától megvetette a beduinok költészetét, életmódját, kulturálatlanságát az iszlámmal és vallási parancsaival együtt, amiért állandó harcban állt öreg mesterével. Az utóbbi megadóan tűrte a kamasz szemtelenségét, sőt ellene írt gúnyverseit is. A. N. nézeteit alighanem nála néhány évvel idősebb unokafivérének, Uálibá Ibn al-Hubabnak köszönhette. Uálibá a borivást és a szépfiúkat ünneplő verseivel először Bagdadban próbált szerencsét, de menekülni kényszerült a puritán Muhammad al-Máhdi kalifa haragja elől. A legenda szerint beleszeretett unokaöccsébe, mikor annak házitanítója lett, és öngyilkosságot akart elkövetni, mert családi kapcsolataik miatt neveletlenségnek tartotta, ha elcsábítaná a szép ka651maszt. Kétségbeesett helyzetéből A. N. mentette meg, aki viszonyt kezdett vele. Ebből az időből származik Uálibá önéletrajzi feljegyzése, melyet azelőtt írt – mert már nem élte meg –, mielőtt unokaöccse költői pályára lépett: „Ma éjszaka megjelent előttem álmomban Iblisz (az ördög), és megkérdezte tőlem: »Tudod-e, ki fekszik melletted az ágyban? Nagyobb költő nálad, nagyobb költő mindenkinél. Verseivel elcsábítja majd a láthatatlan lényeket meg az embereket, keleten és nyugaton egyaránt. Allah előtt én le nem borulok, de Abú Nuvász előtt ezerszer a földre vetem magam.« Nyomban felkeltettem mellettem alvó unokaöcsémet, hogy tudomására hozzam álmomat.” – A következőkben együtt tanultak irodalmat és látogatták Baszra kocsmáit. Uálibá korai halála után A. N. Bagdadba költözött, ahol már Muhammad al-Máhdi második fia, Hárun ar-Rasíd uralkodott (786–809) miután fivérét, a törvényes kalifát eltétette láb alól. Rövid nyomorgás után verseivel megalapozta hírét, olyannyira, hogy Fádl nagyvezírtől 1000 dirhemet (ezüstöt) kapott ajándékba. A. N. életmódjáról kortársai írásaiból és az Ezeregyéjszakából tudunk. Ezek az anekdoták többnyire kocsmázásairól, szállásain tartott orgiáiról és botrányos viselkedéséről szólnak; aligha hitelesek, de mégis jellemzik. A kalifa nagymértékben pártolta az irodalmat; udvari költőjét Abul-Atáhijának hívták. Éltesebb, dühödt jámborságú férfiú volt, kit Hárun nemegyszer ajándékozott meg jelentős pénzösszeggel. A. N. csak egyszer kapott pénzajándékot a kalifától, azt is mindjárt szétosztotta szegényebb költőtársai közt. Hárun alighanem tudta az igazat, de uralmi szempontokból fent kellett tartania a kegyesség látszatát és nem ünnepelhette nyíltan az istentelen költőt. Erre vall egyik állítólagos megjegyzése: „Az igazság mindig kiderül. Eljön a nap, amikor Abul-Atáhija ezer kegyes himnusza a Paradicsomból nem ér fel Abú Nuvász egyetlen szellentésével a Pokolból.” – Verseiben A. N. arra buzdítja olvasóit, hogy nevessék ki atyjukat, szeretkezzenek amennyit bírnak, látogassák az iszlám hívei számára tiltott kocsmákat, és kerüljék el a mecset kapuját. Leírta kocsmai dorbézolásait és többször erősgette, hogy műveletlen arab kölyköknél többre becsüli a jól nevelt, perzsa krisztiánus fiatalembereket. Végül még azzal sértette a közfelfogást, hogy a háborút, az erőszakot és a vadászatot barbár kegyetlenségnek minősítette. Mindezért, sőt ennél sokkal kevesebbért más helyen és más korban arab költőt már szomszédai is agyonvertek volna. A. N.-tól mindent eltűrtek. A világváros némiképpen kozmopolita lakossága szabadulni akart a puritán múlt emlékétől és örömmel üdvözölte a lázadás egyetlen megtűrt formáját, az erkölcstelenséget. Ehhez járult a költészet tradicionális tisztelete. A. N., mint Catullus, mint Villon a régi, közhelyekké vált költészetet új mondanivalóval, új versformákkal, új, közvetlen, minden szónokiasságot nélkülöző hangjával váltotta fel, és ellenállhatatlannak bizonyult. Kortársai mellett az utókort is magával ragadta, még botrányos szerelmes verseivel is. „Furcsa”, jegyezte meg évszázadok múltán a konzervatív lexikográfus, Ibn Kallikan, „furcsa, hogy éppen legdisznóbb versei azok, amelyeket mindnyájan kívülről tudunk”. – A mulatozásairól, részegségéről és orgiáiról keringő történetek jelentősen hozzájárultak költői hírének terjedéséhez a kalifátusban. 803-ban Hárun váratlanul meggyilkoltatta a Barmakidákat, a világbirodalom perzsa arisztokrata származású, kiváló politikai vezetőit, és ezzel megindította a kalifátus bomlását. A következő évben A. N. Kairóba emigrált, talán éppen ezért; talán azért, mert a kalifa előzőleg – egyszer vagy többször – lecsukatta, nem tudni, iszákossága, istentelensége vagy fiúkkal rendezett orgiái miatt. A. N. ekkoriban már olyan híres volt, hogy Damaszkuszban több ezer főnyi tömeg gyűlt össze piactéri előadására, bár csak két versét olvasta fel. („Többet nem érdemeltek” 652– mondta, mikor leszállt az emelvényről.) Kairó kapujában Abd al-Hamid, Egyiptom kormányzója fogadta, és mindjárt egy lánnyal meg egy fiatalemberrel ajándékozta meg, majd tulajdon kamasz fiát, Ibrahimot is rendelkezésére bocsátotta. A. N. csak Hárun ar-Rasíd halála után, 809-ben tért vissza Bagdadba. Az új kalifa, Muhammad al-Amín, Hárun fia, gyönyörű házat bocsátott rendelkezésére a Tigris partján (ma: Abú Nuvász korzó). Ezután A. N. a nála jóval fiatalabb kalifával látogatta éjjelente a kocsmákat. A kalifa öccse, al-Mamun, Korászán kormányzója felhasználta az alkalmat, és prédikációt írt, melyben elkeseredetten panaszolta, hogy szeretett testvére, az igazhitűek védője, Abú Nuvász kíséretében látogatja a hitetlenek kocsmáit és paráználkodik a kéjfiúkkal. A prédikációt tartománya mecseteiben olvastatta fel, majd 813 szeptemberében hatalmas sereggel jelent meg Bagdad falai alatt, fivérét meggyilkoltatta és a kalifátus trónjára ült. Mindenki arra készült, hogy A. N.-t rövidesen karóba húzzák. Ehelyett az új kalifa palotájába hívatta, nagy tisztelettel kezelte és több alkalommal magához kérette, hogy verseit meghallgassa. – A. N. három elégiában siratta el al-Amínt. Ugyanebben az időben, bár a maga módján, megtért; szánta-bánta régi bűneit, kivéve a borivást és a kamaszokat. Röviddel ezután ágynak esett és házában csak fiatal költőket fogadott. A róla szóló utolsó anekdota szerint már nagyon gyenge volt, mikor fűzfaköltő tolakodott be hozzá, és olvasta fel tűrhetetlen zengeményeit. A. N. szolgái, kikkel kidobathatta volna, véletlenül nem tartózkodtak a házban. „Szóval azt képzeled” – szólt rá látogatójára –, „hogy erőtlenségem miatt büntetlenül olvashatod fel ezt a szemetet?” Ezzel kiugrott ágyából, és felpofozta az illetőt. – „Abú Nuvász halálával a költészet rangját vesztette. Allah átka legyen azon, aki rosszat mer mondani róla” – kommentálta halálát a kalifa.
Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad ibn Iszmáilhoz
Fiatalon és szegényen Bagdadban
Formális vacsorameghívás a nemes fiatalember Jáhjá al-Arqatnak
Üzenet Nureddinnek, egy darabka papiroson
Rögtönzés Rusztem al-Hatimihez
Szerencsétlen házasságom után írom
Muhammad al-Amín, a trónörökös
Kairói emigrációmból – a kopt fiú
A kalifa teljesíti három kívánságomat
653Muhammad al-Amín kalifa halálára
Jegyzet a fordításhoz: hellyel-közzel enyhítettem A. N. szövegén –ami a klasszikus arabban elmegy, magyarul tűrhetetlenül durva. Angol fordítók példáját követtem, amikor több esetben két-három verset olvasztottam össze egyetlen költeménnyé.
Jegyzet a Fiatalon és szegényen Bagdadban című vershez: a Korán rendelkezése szerint az iszlám követői nem ihattak bort. Az ortodox kalifák a borivást még halállal büntették. Közvetlen utódaik nem törődtek e rendelkezéssel; Akhtal, a görögkeleti vallású udvari költő lengő aranykereszttel nyakában és vörösbortól csepegő szakállal szokott berontani Abd al-Málik omajjád kalifához, hogy legújabb szerzeményét felolvassa. Az Abbászidák a soknyelvű, sokhitű Irakban félig-meddig liberálisan kezelték a tilalmat. Kocsmát csak keresztény, zsidó, tűzimádó stb. tarthatott nyitva. Hivatalos rendelkezés szerint ezeket a kocsmákat mohamedán nem látogathatta; a rendelkezést olykor ellenőrizték; többnyire nem.
ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (IX. század)
IBN AL-ABBÁR AL-ISZBILI, ABU DZSÁFÁR ÁHMÁD (960 táján Sevillában született és 1042-ben ugyanott halt meg.) Al-Mutadid sevillai király udvari költője.
AT-TÁLIQ HERCEG (AS-SARIF AT-TÁLIQ, eredeti nevén: AS-SARIF ABÚ ABD AL-MÁLIK IBN ABD AR-RÁHMÁN IBN MARUAN IBN ABD AR-RÁHMÁN AN-NASSZÍR; 961-ben Cordovában született, és 1009-ben ugyanott halt meg. III.) Abd ar-Ráhmán kalifa dédunokája. Gyermekkorában apja gyönyörű, szőke rabszolgalánnyal ajándékozta meg, akivel együtt nevelték. A fiú 16 esztendős volt, amikor apja visszavette a lányt, és hálószobájába akarta vinni, mire a fiú leszúrta. Ez Cordova kertvárosában, Mediná az-Záhrában történt, ahol fűggőkertek és könyvtárépületek közt a kalifa, rokonai és a főemberek palotái álltak, meg az előkelőségeknek fenntartott börtön. A. T. ebben a börtönben raboskodott 16 évig, miközben szerelmes verseket írt a szőke rablányhoz meg fiatal börtöntársaihoz. 16 esztendei raboskodás után a herceg kegyelmi kérvénnyel fordult másodunokatestvéréhez, al-Mánszur kalifához. A marrakechi történész, Abd al-Uáhid al-Márráksi szerint: „A kalifa egy struccot tartott palotájában. Szokása szerint a petíciókat olvasatlanul hajította oda kedvenc madarának, az meg hol felfalta, hol eldobta a kérvényeket. Ezt az egy kérvényt az állat visszarakta az uralkodó ölébe. Al-Mánszur ismét odavetette a kérvényt a struccnak, mire a madár csőrében a folyamodvánnyal körülsétálta a kastélyt, és visszahozta a kalifának. Miután mindezt még egyszer megismételték, a kalifa elolvasta az írást, és megkegyelmezett a hercegnek.” Azóta hívták Abd al-Málik herceget at-Táliq, azaz a „szabadon engedett” hercegnek. A. T. ezután még 16 évet élt szabadlábon. Arab irodalmárok a IV. (mohamedán) évszázad legjobb költőjének tekintik.
Az az-záhrai börtön éjszakáján
654AL-MAARRÍ, ABUL-ALÁ (973–1058) a szíriai Maarraban született Aleppó mellett. Négyéves korában feketehimlő következtében megvakult. Vakon is mindent megtanult, amit a X. században tudni lehetett, egyebek közt a hellén és a hindu filozófiát, Zoroaszter tanait, a buddhizmust; a keresztény teológiában sem volt járatlan, bár az iszlám tanaival együtt nem tartotta sokra. Verseivel már fiatal korában feltűnt Szíriában, de ennél többre vágyott, és Bagdadba utazott, hogy a fővárosban ismertté tegye nevét. Ez nem sikerült. Visszatért szülővárosába és évekig nem mozdult ki kunyhójából, hogy mint írta „a négy fal meg a vakság kettős börtönében” töltse életét. Kunyhójában főiskolát rendezett be. Ő volt az egyetlen tanár; ingyenesen oktatott irodalmat, filozófiát, csillagászatot, matematikát, stilisztikát. Pártfogókat nem keresett, és koldusszegény maradt mindhalálig. Egy arab utazó meglátogatta, és részletes leírást adott róla. A. M. napi egy tányér főzelékkel és néhány fügével vagy datolyával beérte; máskor fél kenyeret fogyasztott a szokásos korsó vízzel. Nem nősült meg, mert „nem kívánta ugyanazt a bűnt elkövetni, melyet atyja követett el ellene”. Ateistának vallotta magát és a kötelezőnek tekintett mekkai zarándokutat sem tette meg. Könyveit tanítványainak diktálta, de ha nem voltak kéznél, nagyon szépen és gyorsan tudott írni vakon is. Nyolcvanöt éves korában halt meg; utolsó éveiben keservesen panaszkodott, amiért ilyen sokáig kell élnie. Két verseskönyve, a Szikt az-Zand (Parázs a piszkafa végén), de még inkább a Luzimijját (Túlzott iparkodás) lényegesen különbözik elődei és kortársai írásaitól. A rövid költemények merész támadásokat tartalmaznak az álszentség, a fanatizmus, a korrupció, a kormányok önkénye, az emberi butaság és aljasság ellen; ugyanekkor kegyetlen, nihilista filozófiát hirdetnek. A vak költő nem a haláltól félt, hanem az értelmetlen életet utálta. A. M.-t sokan hasonlították össze a félszázaddal utána született Omár Khájjámmal, aki (bizonyíthatóan al-Maarrí hatása alatt) hasonló filozófiát hirdetett verseiben. De Omárt a bor és a szerelem megvédte a kétségbeeséstől, bár kéjelgett abban, hogy az emberi sors reménytelenségére utaljon újra meg újra négysorosaiban, míg a vak költő, aki Omárnál jóval kisebb erővel tudta kifejezni magát, magányosan ült a lét és a halál értelmetlenségével szemben.
AVICENNA (IBN SZINÁ, HUSZAIN IBN ABDALLAH 980-ban Buhara mellett született, és 1037-ben Iszfahánban halt meg: az „Avicenna” név az Ibn Sziná középkori, európai eltorzítása) mint orvos, enciklopédista és polihisztor ismeretes. Különböző közel-keleti udvarok szolgálatában állt; egyformán jól írt arab, perzsa és csagatáj (keleti török) nyelven. A Kitáb al-Sifá (A gyógyítás könyve) című művében a logika, a lélektan, a természettan és más tudományok problémáit elemezte, míg a Qánun (Az orvostan kánona) nagy befolyást gyakorolt három földrész gyógyászatára. Az utóbbit közel 500 évig vezető tankönyvnek használták Európa szinte valamennyi orvosi egyetemén.
IBN ABBÁD, MUHAMMAD ABUL-KÁSZIM (?985–1042) Sevillában született, és a 655város főbírája volt, amikor a Cordovai Kalifátus az 1020-as években összeomlott. I. A. felhasználta a politikai zűrzavart, és szülővárosát meg környékét „Sevillai Királyság” néven önállósította, nem kis mértékben honfitársai hasznára. Kortársai osztatlan elismeréssel nyilatkoztak róla. Számos rövid, megkapó verset rögtönzött, többnyire virágokról.
IBN SUHAID, ABU AMÍR AHMAD (992–1035), Cordovában élt és halt meg. Híres elégiát írt a marokkói berberekről, akik arab hittestvéreik kérésére átjöttek Afrikából, hogy a spanyolok ellen megsegítsék őket, és aztán végigpusztították és -gyilkolták Andalúziát. Elégikus hangú leveleiben őszinte, ha nem is éppen rokonszenvesre sikerült képet festett önmagáról.
IBN HAZM AL-ANDALUSZI, ABU MUHAMMAD (994–1064) Cordovában született, ahol atyja magasrangú állami hivatalnok volt. Amikor a marokkói berberek elfoglalták, kirabolták és felgyújtották a várost, Ibn Hazm családja koldusbotra jutott. A kalifátus felbomlása után Ibn Hazm minden öszeesküvésben részt vett, melynek célja Andalúzia újraegyesítése és a kalifátus visszaállítása volt. Többször bebörtönözték, és csak kivételes szerencséjének köszönhette, hogy nem végezték ki. Harmincéves korában elhatározta: hátat fordít a politikának, és életét azontúl „az irodalomnak meg a szőke lányoknak” szenteli. Nevét a Tauq al-hamama (Örv a galamb nyakán) című könyve őrizte meg. Ebben a munkájában prózát vegyített verssel. A prózai részben a XI. századi mozlim Spanyolország mindennapos életét, a versekben szerelmeit örökítette meg.
IBN ZAJDUN AL-KORTÓBI, ABUL-UALID AHMAD (1003–1071) Cordovában született egy arab patrícius családban. 1029-ben beleszeretett a négy esztendővel korábban megmérgezett al-Musztakfi kalifa lányába, Uálládá hercegnőbe. Viszonyukat mindketten a szerelmes versek özönével ünnepelték, amivel nem kis figyelmet és megbotránkozást keltettek. A hercegnő szenvedélye nem tartott sokáig: megunta rajongóját, és még hevesebb szerelmi viszonyt kezdett egy Muligha nevű költőnővel. Az őt szerelmével üldöző I. Z.-t pedig lecsukatta. A költő a tömlöcből szerelmes levelekkel és versekkel ostromolta a hercegnőt, majd megszökött a börtönből, és tíz évig ólálkodott Cordova környékén, abban a hiú reményben, hogy Uálládá könyörül rajta. Végül feladta az udvarlást és udvari költőnek állt al-Mutadid sevillai királyhoz. Hosszú dicshimnuszokban ünnepelte a kor legundorítóbb zsarnokát. I. 656Z. Sevillában halt meg, al-Mutadid fia, al-Mútamid uralkodása idején. – I. Z. irodalmárok és filológusok kedvence azért, mert az arab klasszikus hagyományt követi, melyből a negyven retorikai fogást, a szószátyárságot, a nagyképűséget, unalmat és a közhelyeket vette át, csakúgy mint kortársai: Uálládá hercegnő, Ibn Hamdisz, Ibn Amar vagy al-Mútamid. Szerelmes verseik szólamai az európai költészetben is megtalálhatók: a hölgy gyöngyfogai, rubinajka, liliomkeble, ábrázata, mely „rangban és fényben édestestvére a holdnak”, és a szegény költő, aki „a szerelem rabbilincsében nyögdécsel”, miközben hölgye kacérsága „nyílvessző módján járja át szenvedő szívét”. – Szerencsére I. Z. olykor megfeledkezett e szinte kötelező klasszikus hangról, az állandó idézgetésről, valóban nagy műveltsége fitogtatásáról, és néhány szép verset is írt. Ezekkel sem az utókor irodalmárainál, sem kortársainál nem volt sikere. Így pl. Uálládához írt egyik költeményét elküldte Juszuf marokkói szultánnak. A barbár uralkodó felolvastatta magának a verset és bólintott: „Értem. Azt akarja, hogy küldjek néki fehér és fekete rabnőket.” Amikor elmagyarázták a szultánnak a vers értelmét, újra bólintott: „Milyen kedves! Mondjátok meg néki: én is bőgök Uálládá után, és ettől a kurvától még mindig fáj a fejem.”
UÁLLÁDÁ HERCEGNŐ (AS-SÁRIFÁ L-UÁLLÁDÁ BINT ABI AL-MUSZTAKFI (?998 Cordova – 1091 ugyanott) al-Musztakfi omajjád kalifa lánya egyedülálló jelenség volt az arab világban. Szépségét, kék szemét, szőke vagy vörös haját csakúgy, mint erőszakos természetét és hideg eszét atyjától örökölte. A kalifa halála után levetette a fátylat, az iszlám vallási parancsaival többé nem törődött – elég gazdag volt ahhoz, hogy megtehesse –, és irodalmi szalont nyitott cordovai palotájában. Versei érzelgősek és klasszikus pedantériával teljesek; nagy ritkán azonban a hercegnőből úgy tör ki az őszinteség, mint a dühroham és ilyenkor kitűnő. Ibn Zajdun, Muligha költőnő és még néhány tucat szeretője után férjhez ment egy gazdag, buta emberhez, bezárta szalonját, búcsút mondott a verselésnek, és 83, mások szerint 93 éves korában halt meg Cordovában.
ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század)
AT-TUGHLIBI, SZULAJMÁN IBN KHÁLEF IBN SZAAD AL-BÁDZSI (1013–1081) Béjában született Cordova mellett, 13 évig tanult a bagdadi egyetemen, 1047-ben hazatért és mint Mallorca kormányzójának udvari költője halt meg. Andalúzia mór fejedelmei, kiskirályai és helytartói szinte kivétel nélkül műpártolók voltak; évről évre rendezték a költői versenyeket. Ezeken a résztvevőknek adott témára, gyakran megadott formára és rímképletre kellett költeményeket rögtönözni. A nyertes nagy összegű pénzjutalomban részesült. A. T. híres volt arról, hogy minden versenyt megnyert.
Jegyzet: a költemény szerint at-Tughlibi fiát Muhammadnak hívták. Mivel minden második arabot így hívnak, a fiú nevét önkényesen Jáhjára változtattam. Allah bocsásson meg érte!
AL-MUTADID IBN ABBÁD, SEVILLAI KIRÁLY (1016–1069) a virágokat kedvelő, jóindulatú és bölcs Ibn Abbád álnok, kegyetlen, eszeveszett fia. Országa nem volt nagyobb egy közepes magyar vármegyénél; ennek ellenére a világ meghódításáról ábrándozott: „Segíts, Allah, hadd legyek ura és parancsolója minden arabnak és nem arabnak.” Földrajzi ismeretei nem terjedhettek a francia királyságig, de az emberek lélektanáról alapos ismeretekkel rendelkezett. Ezek segítségével csalta tőrbe, mint később Cesare Borgia, szomszédait, az arab kiskirályokat. Kifehérített koponyáikat trónszékére akasztatta, másokét bőrzacskóban tartotta, időnként elővette és szagolgatta. Mindhalálig változatlan szerencse kísérte; fiára, al-Mútamidra teli kincstárat és reszkető alattvalókat hagyott. – Bosszantó, hogy ez az alávaló bandita jó verseket írt.
Jegyzet: Al-Mutadid legnagyobb fegyverténye Ronda várának bevétele volt. A város nevét más helységgel pótoltam, miután magyarul sehogysem hangzik, hogy „meghódítottam Rondát is”.
ASZ-SZUMÁJSZIR, ABUL-QÁSZIM HÁLÁF IBN FARADZS (XI. század) Evorában született, a mai Portugáliában. Al-Mutaszim cádizi kiskirály udvarában élt, és szatíráival berber származású urát sem kímélte. A Berberek című verséért több évet töltött börtönben. Egy másik, hasonló tárgyú költeményéért éppen keresztre akarták feszíteni, mikor azzal vágta ki magát, hogy nem urára, hanem a granadai emírre célzott, mire a naív al-Mutaszim bőségesen megajándékozta.
AL-MÚTAMID, SEVILLAI KIRÁLY (1040–1095) ifjúkorában folyton attól tartott, hogy atyja, a hírhedt al-Mutadid valamilyen okból megharagszik és kivégezteti. Amikor mint a sevillai sereg vezére, nem tudta bevenni Malagát (1063), ékes költeményben kért bocsánatot apjától. A. M. 1069-ben került trónra. Udvarában költőket, írókat, történészeket tartott, koncerteket és költői versenyeket rendezett. Hamarosan Cordovát és környékét sevillai birodalmához csatolta. Ezzel a lépésével Andalúzia valamennyi mór kiskirályánál hatalmasabb lett, mire az utóbbiak valamennyiük halálos ellenségével, VI. Alfonz kasztíliai királlyal szövetkeztek ellene. Reménytelen helyzetében A. M. sakkjátszmára kérte a királyt, azzal, hogy a vesztesnek teljesítenie kell a győztes kívánságát. A. M. győzött, és azt kérte Alfonztól, hogy ne indítson háborút ellene. A lovagías spanyol állta szavát, de amikor A. M. minden ok nélkül megfojtatta a kasztíliai követet, összegyűjtötte seregét és 1085-ben elfoglalta Toledót. A. M. Juszuf marokkói szultánt hívta segítségül, mert „mégiscsak előnyben részesítem a marokkói tevehajcsárt a kasztíliai disznópásztorral szemben.” Ezzel kezdődött az arabok spanyolországi uralmának vége. Alfonz ugyan visszavonult, de ráébredt, hogy az egymással fenekedőket ki is lehet verni az Ibériai-félszigetről, a szultánnak pedig megtetszett Andalúzia. Néhány év múlva 658visszatért, birtokába vette Sevillát és A. M.-ot vasraverve küldte Marokkóba, ahol a volt király hosszú elégiákban siratta keserű, de jól megérdemelt sorsát.
IBN AL-ATTÁR, ABUL-QÁSZIM (XI. század) sevillai költő, akit „al-Andalusz legnagyobb kéjence” néven emlegettek, bár életkörülményei ismeretlenek maradtak.
AL-HIDZSÁRI (XI. század) életrajzi adatai ismeretlenek.
ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század) Toledo volt a régi, vízigót fővárosa Hispániának. Visszafoglalásával kezdődött a reconquista, a mórok kiverése a spanyol félszigetről. Versében a névtelen költő VI. Alfonz és al-Mútamid fent említett sakkjátszmájára céloz.
IBN AR-RÁMÁI életrajzi adatai ismeretlenek.
IBN HÁMDISZ ASZ-SZÍQQÍLÍ, ABU BEKR MUHAMMAD (1055–1132) Szirakúszában vagy Palermóban született. 1072-ben a normannok meghódították a közel 400 esztendeje arab fennhatóság alá került Szicíliát. A mórok menekülni kényszerültek. I. H. al-Mútamid sevillai udvarában talált szívélyes fogadtatást. Elkísérte királyát ágmáti, marokkói rabságába, majd Bougieban (Algéria) élt. Szicíliáról írt versét az arab költészet egyik remekművének tartják.
IBN HAFADZSA, ABU ISZHÁK IBRÁHIM 1058-ban született Alcirában, Valencia mellett. Háromfelől vízzel körülvett szülővárosa narancsligeteit akkor sem hagyta el, mikor híres költő lett, és a mór kiskirályok mindent elkövettek, hogy udvarukba csábítsák. Idillikus élet után 81 éves korában halt meg virágerdővel körülvett házában. Verseiben az ember és a természet viszonyát kutatta, a szerelem és az élet reménytelenségéről írt. Költészetével elkülönül arab elődeitől és kortársaitól; ugyanekkor pesszimista költészete ellentétben áll hosszú és boldog életével. – A kötetben közölt verse első olvasásra, vagy emlékezetből felidézve, zseniális őrült lírai vallomássá áll össze.
MÁRJÁM BINT ABU JÁKÚB AL-ANSZÁRI Sevillában halt meg, mintegy 80 éves korában. Lányokat és asszonyokat tanított irodalomra.
AZ-ZÁRÁKUSZTI, vagy AT-TURTUSZI, ABU BEKR IBN L-UÁLID Tortosában született Zaragoza mellett 1059-ben. Sevillában tanult, majd Damaszkuszban és Alexandriában élt, és ott is halt meg 1131-ben.
659IBN SZÁRÁ ASZ-SZÁNTÁRINI, ABU MUHAMMAD ABDALLAH (?1060–1123), Santaremben (a mai Portugáliában) élt. Mór kiskirályok udvari költője volt, amíg a marokkói Almohád-szultánok elkergették vagy meggyilkolták a náluk sokkal civilizáltabb zsarnokokat. A költők pártfogók nélkül maradtak. I. Sz. Sevillába költözött, ahol könyvkötészettel kereste kenyerét 1123-ban bekövetkezett haláláig.
AT-TÚTULI, AL-ÁMÁ („A tudélai vak ember”; ?–1126) Tudélában született Zaragoza mellett, és Murciában meg Sevillában élt. Vakon jött világra, de kortársai szerint tárgyakról, virágokról, nők arcáról, ha csak éppen megsimogatta azokat, pontosan megmondta, mennyire szépek, tetszetősek, avagy sem.
IBN QUZMÁN AL-KORTÓBI, ABU BEKR az arab irodalom utolsó jelentős költője, szegény cipész fiának született 1087-ben Cordovában. Fiatalon széles körű műveltségre tett szert, nem tudni hogyan, mivel iskoláztatására atyjának semmiképpen sem lehetett pénze. I. Q. szerette a táncot, zenét, mulatságot, a bort és a jó életet, de elsősorban a mindkét nembeli fiatalságot. Élete nagy részét mint vándorköltő töltötte Murciában, Granadában és más városokban. Patrónusokat keresett és talált is, míg az Almohádok vallási fanatizmussal és éhínségekkel összekötött rémuralma idején a gazdagok elszegényedtek és feladták a költők addigi, tradicionális pártolását. I. Q., mint költői ideálja; Abú Nuvász, ateizmusa miatt kétszer került börtönbe. Mindkét alkalommal a kivégzéstől két, „a régi világból maradt” verskedvelő öreg bíró mentette meg. Élete vége felé, Cordova arab időkben tizenharmadik, a várost szinte teljesen elpusztító ostroma után a borissza, bohém és istentelen költő kénytelen volt mecseti előimádkozónak állni, hogy éhen ne haljon. Cordova tizennegyedik ostroma idején halt meg, 1160. október 2-án. – Költészetét halála után sem kísérte szerencse. Művei elvesztek. Neve 1881-ben bukkant fel újra, amikor Victor von Rosen báró, orosz filológus a damaszkuszi ócskapiacon fillérekért vásárolt egy kéziratköteget, mely I. Q. 150 versét tartalmazta. Még 50, részben töredékes költeménye ezután került elő.
A zállákai diadal (1086) (XXXVIII, 9. versszak)
Ha szépfiú ül mellettem… (LXII)
Melankólia Sevillában (LXXVIII)
Szívem legjobb barátja (I+II+VI)
keserveimből nyaralót… (CLXX1X)
Tündöklő telihold vagy (LXXXVIII)
Romok, varjak, vénség (CXLVII)
660Jegyzet A zállákai diadal című vershez: Toledo eleste (1085) után egy évvel Zállákánál az arab-berber seregek visszavonulásra kényszerítették VI. Alfonz hadait. Toledo bevétele akkora pszichológiai csapást jelentett számukra, hogy a zállákai jelentéktelen csatát, mint óriási diadalt ünnepelték.
A szép pékné című vershez: Andalúzia lakói – arabok, zsidók, spanyolok – egyformán „andalúzoknak” vallották magukat. I. Q. versében, mikor csalfáknak nevezi az andalúz nőket, nem a keresztény asszonyokat támadja, hanem valamennyit. Vallási, nemzetiségi, faji előítéletek távol álltak I. Q.-tól.
A Test és lélek című vershez: Averroés (Ibn Rusd) az arabok legnagyobb filozófusa.
A forditáshoz: I. Q. verseinek fordításánál nagyobb szabadságot vettem magamnak, mint másutt. Legtöbb költeménye ugyanis három részből áll. Az első a tulajdonképpeni vers; a második rövid „átmenet” költeménye tárgyától a harmadik részhez. Ebben a harmadik részben patrónusa erényeit magasztalja, és állást, pénzt, ajándékot, vagy legalábbis vacsorameghívást kér tőle. Ezt a két utóbbi részt egyszerűen elhagytam a fordításban; más alkalommal megrövidítettem egy-egy verset, több verset egybeolvasztottam, vagy a költeményhez nélkülözhetetlen magyarázatot belecsempésztem a versbe.
AVENZOAR (IBN ZUHR, ABU BEKR MUHAMMAD) Sevillában született, 1110/11-ben, és Marrakechben halt meg 1199/1200-ban. A középkor – Avicenna és Majmonidész mellett – legnagyobb orvosát Jaqub Abu Juszuf marokkói szultán hívta meg udvarába. Ott A. rövidesen melankóliába esett, Sevillában maradt családja és ottani szép kertes háza miatt. A szultán titokban felépíttette A. házának pontos mását, és séta ürügyén oda kísérte udvari orvosát, ahol könyvtárával és bútoraival együtt családja várakozott reá. A szultán kitüntető megbecsülése azt eredményezte, hogy a féltékeny vezír megmérgeztette a 90 esztendős orvost.
IBN NIZÁR AL-UÁDI-UÁSZI (XII. század) életrajzi adatai ismeretlenek. Egyedül neve jelzi, hogy Cádizban vagy annak környékén született.
IBN AL-ARÁBI, MUHZSEDDIN ABU ABDALLÁH, más források szerint MUHAMMAD ALI ABU BEKR 1165-ben született Murciában. Cordovában és Sevillában tanult, Mekkába zarándokolt, majd Damaszkuszban telepedett meg; sírja mindmáig zarándokhely az ottani temetőben. Misztikus teológus volt; műveiben mohamedán ortodoxiát vegyít neoplatonizmussal, gnoszticizmussal, keresztény tanokkal, manicheizmussal és panteizmussal. Számos könyvet, mondhatni egész könyvtárat hagyott híveire, a szúfíkra – az iszlám misztikusaira –, kik versekkel vegyített prózaműveit „metafizikus Koránjuknak” tartják.
Jegyzet: Ibn al-Arábi külön szótárat készített gondolatai kifejezésére, úgyhogy versei hosszadalmas magyarázat nélkül érthetetlenek. A Szúfi hitvallás című verset ezért lerövidítettem, illetve Ibn al-Arábi azon gondolataiból kondenzáltam, melyeket szerény képességeimmel meg tudtam érteni.
661AS-SUSTÁRI, ABUL-HASZÁN (?1205–1269) Sustárban született Cádiz mellett, sokszor járt zarándokúton Mekkában, majd mint misztikus prédikátor utazta be Észak-Afrikát. Algériában halt meg, de mert azt kívánta, hogy Damiettában legyen eltemetve, hívei vállukra vették koporsóját és néhány ezer kilométer hosszan végigvitték az afrikai tengerparton. Sok népszerű verset írt. Misztikus szerelem című költeménye a szúfik egyik kedvenc témáját dolgozza fel: a hívő találkozását az égi kedvessel – istenséggel vagy angyallal – szerelmi légyott formájában. (Ugyanezt a verset később Keresztelő Szent János is megírta, lásd fordításomban a Dicsértessék című könyvemben, Budapest, 1938).
AL-IZRÁÍLI, ABU ISZHÁK, IBRAHIM IBN SZÁHL (1210 körül született és 1250 vagy 1251-ben halt meg) Sevillában született, fiatalon zsidóból mohamedán hitre tért, amiért hittestvérei elátkozták, míg arab irodalmárok mindmáig azzal vádolják, hogy „ravasz módon befurakodott az iszlám közösségébe”. Érzelmektől túláradó verseivel hamarost népszerű lett. Negyvenéves korában szeretőjével, Ceuta arab kormányzójával együtt fürdés közben a Földközi-tengerbe fulladt. „Az óceán visszavette az igazgyöngyöt” – írta egyik kortársa.
ASZ-SZALMÁNI, LISZÁN AD-DIN ABU ABDALLAH IBN AL-HATÍB (1313–1374) Andalúzia utolsó nagy arab intellektuelje, Lojában született, Granadában nevelkedett. Apja magasrangú állami tisztviselő volt, aki elesett a tarifai csatában. Neveléséről a granadai emír gondoskodott, és amikor vezíre meghalt pestisben, asz-Szalmánit nevezte ki helyére. Asz. Sz. versein kívül 24 testes munkát hagyott az utókorra, köztük Granada történetét. Kortársai elismeréssel adóztak roppant tudásának és műveltségének; ugyanakkor féktelen nagyravágyástól fűtött harácsoló, álnok, maga mellől mindenkit elmaró és agyonrágalmazó embernek jellemezték. Egyetlen emberrel tett jót, egy Ibn Zámrák nevű koldusszegény fiatalemberrel, akit titkárává fogadott és minden jóval ellátott. Asz. Sz. rengeteg ellenséget szerzett, míg azok összeálltak és az eretnekség vádját emelték ellene. Asz. Sz. a tlemceni emírnél keresett és talált menedéket, míg az emír utódja kiadta Granadának. Ugyanekkor Asz. Sz. örömére, Ibn Zámrákot nevezték ki granadai vezírnek, valamint a bíróság fejének, mely fölötte ítélkezni készült. Öröme korai volt: mielőtt tárgyalásra került volna sor, Ibn Zámrák emberei rátörtek és megfojtották cellájában.
A Tang-dinasztia 612-től 907-ig uralkodott; ebből az időből a 720 és 820 közt eltelt időszak az úgynevezett „magas Tang”, a kínai költészet virágkora. Különböző megítélések szerint az utóbbi 2600 esztendőben az egész világon mintegy 15-20 na662gyon nagy lírikus született, ezek közül 4 a Tang-kori Kínában egyetlen évszázadon belül. Ugyanekkor a kitűnő, másodrangúnak aligha nevezhető költők száma is nagyobb, mint a világ bármelyik irodalmában. Jelen fejezet 185 kínai verset közöl, több költeményt, mint e könyv bármelyik része. A több mint ezer éve, tőlünk idegen kultúrában szerzett lírai versek oly közvetlenséggel szólnak a mai olvasóhoz, hogy kommentárt nem igényelnek.
VANG CSI (?590–644) Lung-mönből (Sanszi tartomány) már fiatalon nagy sikert aratott a kínai fővárosban, Csanganban, mint „irodalmi lángész”. Költők elismerést, olvasókat és megélhetést egyedül a császári udvarnál és a hivatalnoki karnál várhattak. V. Cs. nem érezte jól magát az udvarnál és borivással vígasztalódott. Két sikeres prózai munkát írt: A klasszikus borivó és A boldog részegek országában címűeket; az utóbbi képzelt útleírás. Verseiben szakított elődei „udvari” stílusával, vagyis a pusztára formalista és dekoratív jellegű szócsépléssel. Tao Jüan-ming követőjének vallotta magát, s egyúttal előfutára lett Vang Vej és Meng Hao-zsan költészetének.
VANG FAN-CSÖ (?600–?660)
LU CSAO-LIN (?640–680) Fan-jangból (Hopej) magas katonai tisztségeket viselt, de gyenge egészsége miatt lemondott rangjáról és a Tajpej-hegység erdeibe vonult remetének. Ott a taoista tanokat tanulmányozta és mágikus gyógyfüvekkel gyógyíttatta magát, amitől még betegebb lett. Végül a Jang-folyóba vetette magát.
SZU TING MINISZTERELNÖK (670-727) négy évig vezette Kína államügyeit, amikor, ismeretlen okból írnokká fokozták le. Versei mellett hírnevét annak köszönhette, hogy rendeleteit gyönyörű irodalmi stílusban fogalmazta.
MENG HAO-ZSAN (689–740) Hszianjangból (Hupej) a Tang-kor első jelentős lírikusa. A kínai irodalomtörténet mint remetét tartja számon, bár a remeteség a Mennyei Birodalomban csupán magánosan álló házat, kertet, apró birtokot jelentett, lehetőleg szép, erdős vidéken, ahol az illető gazdálkodással, borozással töltötte idejét, miközben barátai látogatását várta a két fővárosból, Csanganból és Lojangból. M. H. fiatalon sokat utazott, bejárta a Jangce középső folyásának vidékét, megismerkedett és barátságot kötött két költőtársával, Vang Vejjel és Li Taj-póval, kik mint „a nagy öreget” tisztelték azontúl, noha mindketten csak 12-12 évvel voltak fiatalabbak nála. Vándorlásai után Lojangba ment, hogy letegye az államvizsgát. Ez a vizsga minden kínai fiatal reménysége és réme volt. Sikeres letétele utat nyitott az állami adminisztrációba. A bukás élethossziglan tartó nyomort jelentett, hacsak az illető nem származott gazdag, vagyis földbirtokos családból. A vizsga irodalmi jellegű volt: Konfucius tanainak ismerete mellett a jelölt stiláris készségét, irodalmi ismereteit értékelték; megadott témára verset is kellett írnia. M. H. megbukott a vizsgán negyvenéves korában, és vagy tulajdon képességeiben, vagy a vizsgáztató bürokratákban nem bízott – vizsgára újra és újra lehetett jelentkezni – és szülőfalujától nem messze, az Őzkapu-hegység (Lu-meng-san) egyik erdőszegte 663völgyébe vonult vissza. – M. H. eredeti hangú, realista, tájképfestő, sokrétű, nemegyszer filozofikus hangú versei a Tang-kor lírájának szinte minden tárgyát megpendítették.
VANG CSANG-LING (?690–756) ötletes és tehetséges költő volt, kit kortársai többre tartottak Li Taj-pónál és Tu Funál. Idővel annyira elfelejtették, hogy születési helyét sem jegyezték fel.
CSANG CSI (?765–830)
JÜAN CSIE (?723–772)
VANG VEJ (701–761) Kína egyik legnagyobb költője, ismert hivatalnok és irodalmár családból származott Sensziből. 16 éves korában öccsével, Vang Csinnel Lojangba ment, ahol 6 évvel később letette az államvizsgát. Utána rögtön a zenei minisztérium államtitkárává nevezték ki. Hibás ügyintézés miatt jelentéktelen vidéki állásba küldték Santungba. Néhány évvel később lemondott posztjáról, birtokot vásárolt a Déli-hegyekben, nem messze a fővárostól, Csangantól, megnősült, de fiatal felesége halála után ismét állásért folyamodott. Később mint főcenzor működött, majd mint a császár személye körüli miniszter; máskor az udvari intrikák következményeként, vagy büntetésből, távoli határvidékre és maláriás mocsarakba rendelték. Mindez a kínai államhivatalnokok és költők szokványos életpályájához tartozott; de V. V. még Kína viharos történelmének is egyik legtragikusabb idején élt. Kortársa, a dicsőségesnek aposztrofált Hszüan-cung császár (uralk. 713–755) sok szempontból hasonlított XIV. Lajoshoz. Kedvelte a pompát, a fényes udvartartást, és grandiózus építkezéseket rendelt el. Mint XIV. Lajos, támogatta az irodalmat, a zenét, a festészetet és a táncot, habár ezekhez egyikhez sem értett. Hszüan-cung uralkodása elején a dinasztikus küzdelmekhez, katonai anarchiához és háborúkhoz szokott Kína a belső és külső békének, sőt bizonyos fokú prosperitásnak is örvendett. A baj akkor kezdődött, amikor az öregedő császár beleszeretett fia fiatal feleségébe, és ha titkon nem is vette feleségül, mint XIV. Lajos Mme de Maintenont, főágyasává tette meg. Jang Kuaj-fej (kínaiul: favorizált ágyas) átvette a hatalmat: hitvány unokafivérét miniszterelnökké neveztette ki, udvari állásokat pénzért árult és az öreg császárt arra bírta, hogy „hadi dicsőséget” szerezzen. Hódító háború Kína nyugati határán túl élő, behódolást nem ismerő szomszédok ellen, mindig kockázatos vállalkozás volt, és ennél is kockázatosabb a százezres hadsereget olyan vezérekre bízni, kiknél a katonai lázadás tradíciója kísértett. A háború következtében 664újabb és újabb adókat vezettek be, úgyhogy az országos nyomor tűrhetetlenné vált, – ami Hszüan-cungot éppoly kevéssé érdekelte, mint XIV. Lajost. Hadvezérré egy An Lu-san nevű, félig török származású férfit nevezett ki. An Lu-san addig az udvari bohóc szerepét játszotta. Szellemességével és tréfáival annyira megkedveltette magát az udvarnál, hogy Hszüan-cung adoptáltatta szeretőjével a már nem fiatal embert, aki, magas rangjához illően, rövid idő alatt a féktelen zabálástól épp olyan kövérre hízott, mint a császár és ágyasa. 754 decemberében An Lu-san fellázadt, részben tatár seregével bevette a keleti fővárost, Lojangot, és császárrá kiáltatta ki magát. Megverte a császári sereget (200.000 katonából 8000 maradt élve), és bevonult a nyugati fővárosba, Csanganba, ahol katonái iszonyú vérfürdőt rendeztek. Hszüan-cung a miniszterelnökkel, az udvaronc-heréltekkel és maradék seregével, az utolsó pillanatban menekült el. Másnap, úton Szecsuan felé, katonai fedezete pihenő alkalmából körülvette a miniszterelnököt, aki megfeledkezett a testőrség élelmezéséről gondoskodni, és lenyilazták. Aztán kihozatták a fogadóból, Jang Kuaj-fejt ahol megpihent, míg a lovakat váltották, és egy eunuchhal megfojtatták. Holttestét a körtefa alatt bemutatták a katonáknak, mire azok: „Éljen a császár!” felkiáltással feleltek. An Lu-san uralma nem tartott sokáig: a következő évben udvaroncai, fia részvételével, összeesküdtek ellene és meggyilkolták. 757-ben az új Szu-cung császár csapatai bevonultak a fővárosba és bár a Tang-dinasztia uralmát 150 évre meghosszabbították, a központi kormány hatalmát többé helyreállítani nem tudták, és a katonai lázadások is megismétlődtek. – An Lu-san felkelésének iszonyú megrázkódtatását mind a három nagy költő, Vang Vej, Li Taj-po és Tu Fu végigélte; az események a legkülönbözőbb módon hatottak személyükre és költészetükre. V. V. a lázadók közeledtére nem menekült Csanganból. A legvalószínűbb magyarázat szerint V. V., aki hívő buddhista volt és mint ilyen megvetett minden világi hatalmat, nem látott különbséget aközött, hogy Hszüan-cung vagy An Lu-san zsarnokoskodik Kína fölött. A zendülők nem kínozták halálra, mint a többi elfogott főtisztviselőt vagy a császári ház tagjait, hanem An Lu-san elé vezették. A fővezérrel való interjú után V. V. állást vállalt a lázadó kormányban. 757-ben, mikor Szu-cung visszafoglalta Csangant, hűtlenségért vádat emeltek ellene. Öccse, Vang Csin befolyására, aki mindvégig a törvényes uralkodóház mellett tartott ki, vagy talán költői híre miatt, felmentették. Ezután V. V. továbbra is magas udvari állásokat töltött be, míg halála előtt visszavonult vidéki remeteségébe. – Kortársai egybehangzó vallomása szerint kiváló zeneszerző és költőnél is jelentékenyebb festő volt. Zenéje és képei elvesztek, de a kínai tájképfestők legjellegzetesebb tulajdonságai verseiben is megtalálhatók: a tájképen mindig elvész a hatalmas sziklák vagy erdőségek közt az ember, de a festményekből a művész lelki világát éppen úgy kiérezni, mint V. V. verseiből. Állítólag több ezer költeményt írt; ezekból 400 maradt fenn.
Kérvény Si-Hszing herceg miniszterelnökhöz
665Buddhista szerzetes testvéreim
Meglátogatom unokafivéremet, Cui Hsziang-Cungot, a remetét
SIH TÖ (VIII. század) buddhista szerzetes volt; életrajzi adatai ismeretlenek.
LI CSI (VIII. század)
Elkísérem Csen Csang-fu barátomat
CSANG CSIEN (708–765) Csanganból, rövid hivatalnokoskodás után buddhista szerzetes lett.
Buddhista szentély a Repedt-hegyen
CSIN VÉ (96 éves korában halt meg valószínűleg a VIII. század végén.)
Hiába keresem a remetét házában
LI PO vagy LI TAJ-PO (?701–762), Kína egyik legnagyobb költője, valószínűleg Kínán kívül, a mai Szovjetunió és Afganisztán határvidékén született. Fiatalságáról semmi bizonyosat nem tudni. Ebben elsősorban L. P. a ludas, aki a legkülönbözőbb legendákat terjesztette születéséről, vándorlásairól. Így pl. azt, hogy közvetlen leszármazottja a 417-ben elhunyt Li Kao hercegnek, kit a Tang-dinasztia is ősének vallott, amiért a fővárosban a császári hercegeket a „kedves unokatestvér” megszólítással tüntette ki. Szülei valószínűleg Közép-Ázsiából, L. P. gyermekkorában telepedtek át Szecsuanba. Ezután nem tudunk róla húszéves koráig, mikor otthagyta a szülői házat és egy ideig bolyongott Kínában; elbeszélése szerint még Tündérországban is járt. Időnként alacsonyabb adminisztrációs állásokat vállalt, melyekhez nem kívánták az államvizsga letételét. Megnősült, legalább kétszer, talán többször is. Nem tudni, hogy volt feleségeiről megfeledkezett-e, mint a sorrendben valószínűleg utolsóról, miután versben megizente, hogy ne várja vissza. 742 táján a fővárosba utazott, ahol nagy ünnepléssel fogadták és bemutatták Hszüan-cung császárnak. Az uralkodó, mikor L. P.-val vacsorázott, a legenda szerint tulajdon kezével fűszerezte a költő levesét, és mikor az berúgott, a nagyhatalmú Kao Li-si udvaronccal huzatta le L. P. lábáról a sarut, hogy kényelmesebben érezze magát. Egy másik udvaronc, Ho Csi-csang „emigráns istenség”-nek szólította, mert feltűnése váratlan volt, mint az istenek megjelenése, barátsága bizonytalan, lénye kiismerhetetlen. Sokan várták, hogy rendkívüli műveltségével leteszi az államvizsgát és magas állásban marad a fővárosban. Akik ennél jobban érzékelték egyéniségét, sejtették, hogy a Hajnalcsillag (taj-po: a név, melyet anyja a születésekor adott neki) nemtörődömsége csakúgy, mint Konfucius tanai iránt érzett ellenszenve valószínűtlenné teszik, hogy résztvegyen a vizsgán, ahol Konfucius az egyik főtárgy. Alighanem az udvar vezetői is látták ezt, és szabály és szokás ellenére tanárnak nevezték ki a Han-Lin Akadémiára, Kína egyetemére, melynek akkor mintegy 30.000 diákja 666volt. L. P. egyik verse szerint inkább tanult, mint tanított, és nevetségesnek tartotta, hogy reggelenként az egyetem tanáraival és diákjaival együtt a császár legújabb rendeleteit kell tanulmányoznia. Ugyanekkor életre szóló barátságot kötött a nála tíz esztendővel fiatalabb Tu Fuval, aki akkor még ismeretlen költő volt. L. P. mintegy két évig maradt a fővárosban. Miután az állam ügyei, a hatalmasok, a törvények, konvenciók, valamint tulajdon hírneve, az állás- és vagyonszerzés iránt egyforma közönnyel viseltetett, nem meglepő, hogy az udvari intrikák eredményeként hirtelen parancsot kapott Csangan elhagyására és „visszatérésre a hegyekbe”. Még az is lehet, hogy az utasítást ő kérte és fogalmazta. Ezután Kína számos városában lakott, többször száműzték, egyszer halálra ítélték, bár száműzetéseit és a halálítéletet mindig gyorsan – az utóbbit szinte azonnal – visszavonták. Kérdéses, hogy mindezzel törődött-e? A költészet érdekelte egyedül, az sem, mint hivatás, hanem, mint szórakozás. Nemegyszer gyönyörű kalligráfiával megírt verse kéziratából papírcsónakot hajtott össze és a mellette elfolyó patakba dobta, aztán elnézte, mint viszi a víz. Mint kebelbarátja Tu Fu, állandóan részegeskedett; de amíg az utóbbi ritkán írt borozásairól és L. P. állandóan, ő lett a kínai irodalom alkoholistája, mint Burns az angolé, Verlaine a franciáé. Tu Fuval ellentétben, roppant könnyedséggel írta költeményeit. „Fáradhatatlanul verselek, miközben házam előtt szekerek csikorognak” – írta. Egyszer tréfálkozva megkérdezte Tu Fut, aki verejtékezve szerezte verseit, nem vesztett-e túlságosan sokat testsúlyából, mialatt legújabb verseskönyvét elkészítette? L. P. szerette költeményeit elszavalni. Magas növésű volt, vállig érő, fekete hajjal – olyan fekete hajjal, mint „a darázs csíkjai” – és éles hangú. Ilyenkor csípőre tett kézzel állt hallgatói elé, és mintegy delíriumban beszélt, mintha „az istenek üzenetét adná elő”. Máskor, prózában és a világ legtermészetesebb hangján, Tündérországba tett látogatásairól, angyalokkal és démonokkal folytatott beszélgetéseiről adott számot. Olykor depresszió fogta el; ilyenkor menekült az emberek elől és nem írt semmit. Tematikája határtalan; csak éppen a kétségbeesést zárja ki. Írt a részegség gyönyörűségeiről, Kína múltjáról, utazásairól, barátairól, az udvarhölgyek szépségéről, a dolgok mulandóságáról; mások lelki világába, de mindenekelőtt fiatal lányokéba élte bele magát, és szólalt meg nevükben, bár „mindenekfölött a virágokat, tavakat, folyókat és patakokat szerette”. – 755-ben, An Lu-san lázadása idején Észak-Kínából délre menekült és Jang császári herceg szolgálatába lépett. Később a herceget lázadással vádolták és L. P.-t a Tang-birodalom legdélkeletibb, maláriás sarkába száműzték, de még útközben amnesztiát kapott. Három évvel később halt meg. A legenda szerint tökrészegen ült éjjel a csónakban és a telihold ábrázatát akarta a vízben összecsókolni. – Állítólag több mint 20.000 verset írt. Szung Ming-csiu csak jóval L. P. halála után – 1080 körül – gyűjtött össze belőlük mintegy 1800-at.
Egyedül ülök a Csung-ting-hegyen
Su-jün államtitkárnak írom a Hszien Tiao villából
667Meng Hao-zsan elvitorlázik a Jangcén
Feleségemhez, elutazásom előtt
Jegyzet a Tanár vagyok Csanganban című vershez: Jen Kuang (Kr. e. 37–Kr. u. 43) bölcs ember hírében állt, mint Kuang-vu császár tanácsadója.
Ének a Han-folyón és Meng Hao-zsan elvitorlázik a Jangcén: A Sárga Daru Ház (vagy fogadó vagy torony) gyakran szerepel a Tang-kor költőinél. Dombtetőn állt a Jangce partján; írók, költők, festők kedvenc tanyájául szolgált. A legenda szerint sok esztendővel L. P. születése előtt nyomorult csapszék állt a helyén. Egy napon rongyos tanárember állított be, és megkérdezte: adnak-e néki hitelt? Csin kocsmáros a legjobb borát tette eléje, legnagyobb kupájában. A professzor napról napra folytatta az ivászatot, anélkül, hogy a kocsmáros a fizetség felől érdeklődött volna. Hat hónap múlva a vendég megszólalt: „Némi adósságot csináltam. Most fizetek.” Citromhéjjal sárga darut rajzolt a csapszék falára, tapsolt, mire a daru életre kelt. A professzor muzsikált, a daru táncolt. A látogatók özönlöttek a kocsmába. A tulajdonos hamarosan meggazdagodott, mire a tanár ráült a sárga daru hátára, és elrepült, senki sem tudja, hová. A kocsmáros pedig, a sárga daru emlékére, tornyot építtetett kocsmája fölé. – A Sárga Daru Torony még állt a XX. század elején a Jangce partján. Időközben eltűnt, nem tudni, melyik tábornok-bandita vagy politikus-bandita katonái döntötték le.
LIU CSANG-CSING (?710–?780) Ho-csien, Hopejből, mint cenzor szolgálta Hszüan-cung és Szu-cung császárokat. Remek prozódiával megírt, ötszavas (szótagos: kínaiban minden szó egyetlen szótag) sorai rendkívül népszerűek voltak; költőtársai az „Ötszótagos Nagy Kínai Fal” néven becézték.
Ling Csö zarándok lemegy a hegyről
TU FU (712–770) Kína egyik legnagyobb költője, Sao-lingben született Sensziben, nem messze Csangantól, a fővárostól. Családja az uralkodóosztály tagja volt, habár elszegényedett; T. F. számos ősét, így nagyatyját is neves irodalmárként tartották számon. Amíg Li Taj-po ereiben csörgő nagyon is kétes királyi vérével szokott hencegni, addig legbensőbb barátja, T. F. főúri származását említésre sem méltatta. Szigorúan konfuciánus hagyományok szerint nevelték Kína és az uralkodóház önzetlen szolgálatára, kötelességtudó és erényes életre. Ez a nevelés egész életét végigkísérte. Mint Li Po, 20 éves korában ő is vándorútra indult Kínában. Három év múltán a konfuciánus parancs – szolgáld az államot – Lojangba vezette (735), hogy letegye az államvizsgát, és mint hivatalnok hasznosítsa magát, de megbukott. Ismét 668vándorútra indult. A régi Kína már romba dőlt kultúrközpontjait látogatta sorra; verseiben nem mulasztotta feljegyezni az iszonyú nyomort, mellyel a központi síkságon túl, Kína minden tartományában találkozott. 747-ben, ezúttal Csanganban, ismét megbukott az államvizsgán, valamennyi jelölttel együtt. A vizsgát a miniszterelnök vezette, aki be akarta bizonyítani a császárnak, hogy minden tehetséges ember már tagja az állami bürokráciának, és újabb jelentkezőkre nincs szükség. T. F. egy ideig még vándorolt, megnősült, visszatért a fővárosba – ahonnét családját kénytelen volt vidékre költöztetni a drága megélhetés miatt –, és nyomorúságos állásokat vállalt. Közben verseivel sem tudott sikert elérni, talán azért, mert költeményeiben (lásd pl. Főuri hölgyek) megírta az udvar eszeveszett pazarlását, önkényét és dekadenciáját a maga jellegzetesen elegáns nyugalmával és pártatlanságával, míg másik versében a bekövetkezendő katasztrófát jósolta:
Végül mégis sikerült megalázóan alacsony beosztást szereznie a trónörökös palotájában. Röviddel utána bekövetkezett, amitől félt. An Lu-san katonái elfogták, amikor menekülni akart a császár után, de alacsony rangja miatt nem bántották. Tíz hónapig bujkált Csanganban az éhhalál küszöbén, míg végül sikerült utat találnia az új császár, Szu-cung udvarába, Szecsuánba. Újabb megpróbáltatások után családjához is eljutott. Kétségbeejtő nyomorban találta őket; egyik fia időközben éhen halt. Hűségéért a császár 757-ben magasabb állásba helyezte, de T. F. reformterveit nem hallgatta meg, majd a kellemetlen embert, aki folyton a közelgő, újabb katasztrófát emlegette, száműzte a fővárosból. Csak jóval később, amikor T. F. egyik barátja lett Csengtu kormányzója, kapott állást az illető adminisztrációjában. Az ott eltöltött évek lettek T. F. boldog és nyugalmas esztendei. Fennmaradt 1450 versének felét ebben az időben írta, háza tornácán egy Csengtutól nem messze fekvő kis faluban. 770-ben halt meg, állítólag utazás közben, amikor csónakja a Jangce ködébe veszett. Más forrás szerint betegen találták a vízen sodródó csónakjában, lefektették egy templomban, ahol másnap meghalt. – T. F.-t kínai irodalmárok rendszerint úgy jellemzik, hogy barátjával, Li Taj-póval hasonlítják össze és kettejük ellentétével karakterizálják őket. Ugyanez a módszer a két nagy latin költő, Catullus és Horatius jellemzésénél is a legcélravezetőbb módszer. Li Po hihetetlen könnyedséggel verselt, T. F. verejtékes műgonddal. Li Po szórakozásnak tekintette a költészetet, T. F. fennkölt hivatásnak. Li Po fiatal és öregkori versei közt nincs különbség, elannyira, hogy költeményeit datálni nem lehet. T. F. költészetével mozzanatról mozzanatra kísérte végig nemcsak tulajdon életútját, de a korabeli Kína történelmét is. Li Po versei szerzőjük szenvedéseiről, hányatott életéről, gondjairól alig-alig adnak hírt, míg T. F. verseit a szenvedés érlelte és mélyítette. Li Póból úgyszólván teljesen hiányzott, nemhogy a részvét, de még az embertársai iránti érdeklődés is, hacsak nem barátairól volt szó. T. F. együtt kínlódott a katonának elhurcolt öreg parasztokkal, az utakon fekvő legyilkoltak vagy éhen haltak holttestével, és Kína nemzeti tragédiáját tulajdon sorsának tekintette. Li Po versei lazán függnek össze, sokszor logikus fonál nem vezet végig rajtuk. Egyik kínai kommentátora ezt úgy fejezte ki, hogy „sorai hegyláncok, de a völgyeket az olvasónak kell hozzágondolnia”, amit azzal toldhatok meg, hogy Li Po legjelentősebb versei végére nem kell pontot ten669ni; az olvasókban, vagy a végtelenben fejeződnek be. T. F. úgy dolgozta ki költeményeit, hogy azok önmagukban megálljanak, befejezett alkotások legyenek, mint az ógörög szobrok, mint Baudelaire versei. Az olvasó feladata, hogy a költeményt érzékelje, de érzelmi-értelmi szempontból ezen túl nem kap szerepet. Li Po egy-egy jellegzetességét, kellő óvatossággal, össze lehet hasonlítani a hellénista lírikusokkal (Ászklepiádész, Meleágrosz), Villonnal, Heinével, Verlaine-nel, García Lorcával. Ha Tu Fut európai költőhöz akarom hasonlítani, zavarban vagyok. A kiváló angol író és műfordító, Robert Payne jár alighanem közel az igazsághoz, amikor Charles Baudelaire-t ajánlja.
Birsalmafámat kidöntötte a vihar
Ismét találkozom Li Kuéj-niennel
Jegyzet a Tavaszi tájkép című vershez: Tu Fu ezt a költeményt a fővárosban való bujkálása idején írta, amikor An Lu-san csapatai mészárolták a lakosságot. A vers végén a költő azt írja, hogy hulló hajába már nem tudja a hajtűket betenni, mert kiesnek. A hajtűt fésűnek fordítottam. (E kötetben számtalan helyen így jártam el: mellékes kérdésben az idegenszerűt otthonosra fordítottam.)
CEN (vagy CÖN) SAN (715–770) Nanjangból (Honan). Li Póval és Tu Fuval állt baráti kapcsolatban. Néhány évig Csanganban hivatalnokoskodott, majd 749-ben Kao tábornok szolgálatába lépett, később pedig Feng tábornokot kísérte közép-ázsiai hadjárataiban. Kevesen festettek az ázsiai hegyekben és sivatagokban dúló hadjáratokról ilyen egyszerre realista és romantikus képet, mint ő. Később, mint udvaronc és írnok-történész, élettapasztalatait jegyezte fel hasonló módon.
A Vágtázó-Paripa-folyóról szóló vers
A szerzetesről a Tajpej-hegységben
KU KUANG (?725–814) Hajan, Csekiangból, elutasította a magas állást, melyet az államvizsga letétele után ajánlottak néki, beutazta Kínát, taoista remete lett és 90 évnél magasabb kort ért meg.
670CSIEN CSI (?730–?)
Búcsú egy hazainduló japán paptól
VEJ JING-VU (737–?) Csanganból, nagyon szegény sorból származott és testőrszolgálatot teljesített a császári palotában. Némi pénzt gyűjtött, tanulni kezdett, nagy sikerrel tette le az államvizsgát, és több fontos állást töltött be. Versei mindmáig népszerűek.
A fiatal diákkal, Csao Pi-csianggal túrázom télen a Kőkapu-hegységben
Jegyzet: a Tang-kor versei bővelkednek szójátékokban, mint Petrarca szonettjei. Ilyen szójátékok lírai versben a mai fülnek merőben tűrhetetlenek. Itt végre, mint később Li Sang-jin egyik költeményében, helyénvalónak találtam, hogy a sok elmulasztott szójátékot pótoljam.
LU LUN (?745–?827)
Hazaúton megpillantom Csangant
LI JI (?749–?830) Csanganban volt hivatalnok, majd a katonaságnál szolgált a nyugati határon és a Góbi-sivatagban. Kortársai „a négysoros versek mesterének” nevezték.
A Su-Hsziangi citadellából hallgatom a hunok sípjait
LIU CSUNG-JANG (VIII. század)
MENG CSIAO (751–814) 40 éves volt, amikor sok sikertelen próbálkozás után letette az államvizsgát. Több jelentéktelen állást kapott, de inkompetenciája miatt mindenünnen kidobták. Mégis ragaszkodott a fővároshoz, ahol az élet méregdrága volt, miután a versolvasó közönség többsége ott lakott. Véges-végig barátai és néhány, bőkezűnek aligha mondható patrónus támogatására szorult. Jelentősebb irodalmi siker nélkül, örökös gondok közt tengette életét. Mindez nyomot hagyott költészetén, melyben M. Cs. a világmindenség hasonló nyomorúságának gondolatával vigasztalta önmagát. Halála után merész kifejezései és meglepő metaforái irodalmi körökre nagy hatást gyakoroltak, míg a neves kritikus, Jen Jü (XIII. század) olvashatatlanoknak ítélte verseit, mivel „boldogtalanná teszik az embert”. Ez, Szu Tung-po megjegyzésével együtt – „Meng Csiao hangja olyan, mint a hideg tücsöké” – irodalmi halálítéletnek számított. Elfelejtették, és csak a XIX. században fedezték fel újra.
671Ismét megbuktam az államvizsgán
Kirándulás a Sárkánytó Kolostorhoz
HAN JÜ (768–824) honáni dzsentri családból származott, egy ideig mint segédoktató működött a Han-Lin Akadémián Csanganban; több alkalommal száműzték, egyszer, mert memorandumában konfuciánus elvei alapján megtámadta a buddhista császárt; kétségbeesett apológiája után visszahívták és az egyetem rektorává nevezték ki. – H.J. szerepe a kínai próza történetében jelentékeny: a korábban agyondíszített, cikornyásan semmitmondó prózai stílus helyébe visszaállította a klasszikusok „régi stílusát”, vagyis a közérthető, a köznyelvtől nem nagyon távol álló prózát. Versírásnál az a meggondolás vezette, hogy Li Po és Tu Fu költészetét úgysem lehet utolérni, amiért más irányt kell venni. Metaforákkal telezsúfolt, jól megtervezett költeményeket írt. Ezek bizonyos mértékig hasonlítanak a XIX. század végi–XX. század eleji nyugati költőiskolák termékeihez. Amíg Li Po és Tu Fu elméletek nélkül írták verseiket, addig e kiagyalt költészet maga-állította korlátok közé zárta H. J.-t és követőit.
VANG CSIEN (768–833) Jing-csuanból (Honan) hányatott, de sikeres működése során állami tisztviselő, udvaronc, katona, végül remete volt. Egyik távoli rokona mint eunuch szolgált Tö-cung császár (uralk. 806–820) udvarában és minden hálószobatitkot elárult a költőnek, aki értesüléseit nagy sikerű, Versek a palotából című könyvében tette közzé.
Mikor hírt kaptam, hogy fiatal barátom hazatér a háborúból
LIU JÜ-HSZI (772–842) Vucsi, Hopejből, állami tisztviselőként működött. Politikai nézeteiért, gyilkos humoráért többször száműzték, bár pályáját mint a Tradíciókat Őrző Hivatal egyik vezetője fejezte be. Jüan Csenével rokon, édeskés verseivel nagy sikert aratott.
PO CSÜ-JI (772–846) Tajjüan, Sensziből, kora fiatalságától irodalmi csodagyereknek számított. 15 éves korában írta Örökké tartó búbánat című költeményét Hszüan-cung császár meneküléséről és szeretője megfojtásáról az út menti körtefa alatt. A romantikus és patetikus vers, bár a történelmi tényeket nem követte szorosan, azonnal közismert lett, és évszázadokig maradt forrásműve a nevezetes eseménynek. P. Cs. eleinte alacsony állami állásban tengődött mint a „hivatalos szövegek összehasonlítója”, majd költői hírnevére való tekintettel a Han-Lin Akadémiára került; később más fontos beosztást kapott. A kormány politikájának bírálata miatt 672többször száműzték. Kényszerű utazásai alkalmával, majd mint Hengcsau és Szucsau kormányzója megismerkedett az új adórendszerrel, mely az előzőnél is jobban megnyomorította a parasztságot a császári komisszárok önkényével, a katonaság rablásaival és az általános káosszal és anarchiával. Úgy gondolta, hogy költészetének a társadalmi kritika szerepét kell vállalnia. Jüan Csen költőtársának és jó barátjának 815-ben egy köteg verset küldött azzal a híressé vált kommentárral, hogy „e kompozíciókat azért írtam, hátha megmenthetem velük a világot”. (A világ alatt Kína értendő.) Ugyanekkor száműzetése elhagyatottabb vidékein Buddha beszédeit olvasta és buddhista szerzetesekkel barátkozott. Mikor utolsó száműzetéséből visszatért Csanganba, híre nagyobb volt, mint bármelyik kínai költőé előtte. Egyik magas állásba nevezték ki a másik után; halála előtt négy évvel visszavonult szép házába verseket írni és kéziratait elrendezni. – P. Cs. alapvetően magányos, társaságban szerény és visszahúzódó, szófukar ember volt. Szigorú erkölcsi elveit kizárólag önmagára alkalmazta; másokkal szolgálatkész volt, és elnéző. Egyik vezérmotívuma, a birodalom nyomorának bemutatása a vezető réteg lelkiismeretének felébresztése céljából, nem volt új a kínai irodalomban: a Csi-king néhány versétől Tu Fuig számos költemény tanúskodik erről. A szándék nemes volt, az eredmény csekély. Ugyanekkor a legtöbb ilyen tárgyú költeménye – mint Tu Fu hosszabb, ugyanerre célzó versei – inkább vers alakban írott riportoknak tűnnek, mint igazi költeményeknek. Hosszabb verseikben Kína költői rendszerint gyengébb oldalukról mutatkoztak be. (Alighanem a nyomorról igazán megragadóan és lázítóan írni a XX. század költőinek tartatott fenn, mint nálunk József Attilának.) – Sikerét P. Cs. nem szociális tartalmú, didaktikus és szatirikus verseivel érte el, melyektől halhatatlanságát remélte, hanem azokkal a költeményekkel, melyekben mindennapi életéről, családjáról, környezetéről adott számot, majdhogy rögtönzés szerűen, de mindig maximális rövidséggel. Nemegyszer arcátlan trükk felhasználásával: az olvasó rokonszenvét úgy nyeri meg, hogy önmagát a lehető legkedvezőtlenebb színekkel festi. – Nem tudni pontosan, mi volt az oka, hogy P. Cs. idejében a költészet, mely eladdig az uralkodó osztály, a vidéki földbirtokosok és nagyrészt a két fővárosba tömörült, művelt rétegek olvasmánya volt, a nép szélesebb köreiben is elterjedt. P. Cs. verseit parasztok, hajósok és kurtizánok ismerték: „Kao Hszia-jü százados egy énekeslány kegyeire áhítozott. Nem kell azt képzelnie, mondta a lány, hogy közönséges szajha vagyok. Kívülről tudom Po Csü-ji mester versét, az Örökké tartó búbánatot, és ezzel duplájára emelte föl a taksát.” Öregkorában P. Cs. vidéki iskolák, csapszékek, fogadók falán, hajók deszkáin és templomok előcsarnokában találkozott fölfestett verseivel. Költői híre nem szorítkozott Kínára. Csangani utasok – japánok, koreaiak, mongolok – magas árat fizettek verseiért; kortársa, Szaga japán császár (768–842) P. Cs. költeményeit a Császári Titkárság palotájában őriztette. – Talán nem érdektelen hozzáfűznöm, hogy a kínai irodalom két nagy értője és csodálója, Kosztolányi Dezső és Arthur Waley, a Mennyei Birodalom valamennyi költője közül Po Csü-jit kedvelte a legjobban.
A kalapról, melyet Li Csientől kaptam
673Éjszakára megállok Zseng-Jangban
Ráébredek az élet hiábavalóságára
Csing-csu kormányzója lettem és fákat ültetek
Velem egyidős Liu Ju-hszi barátomnak ajánlom
LIU CUNG-JÜAN (773–819) Csanganban született és nevelkedett. Dél-kínai száműzetésében megszerette a barbár környezetet és tájat, s nagyszerű leírással szolgált róla.
Száműzetésben, Liucsou városa őrtornyán
CSANG HU (IX. század eleje)
JÜAN CSEN (779–831) Lojangban született; az Észak-Kínában évszázadokkal korábban uralkodó, tatár dinasztia leszármazottja volt. Felesége, fia korán hunytak el; az utóbbit egyik híres versében siratta.
Néhai Hszüan-cung császár nyári palotája
CSIA TAO (779–849)
Éjszaka a meditációs csarnokban
LIU TEH-ZSEN (790–820) életéről csupán annyit tudunk, hogy Csanganban élt, és fiatalon halt meg.
Felvilágosítom a város fiatalságát
LI HO (791–817) Kína egyik legnagyobb költője, Cseng-csiben (Kanszu) született, nagynevű, elszegényedett és – nem tudni miért– lenézett családból. Karcsú, magas fiatalember volt, hosszúra növesztett körmökkel, arisztokratikus mozdulatokkal és tartással. A kisvárost, ahol született és élt, bambusszal és galagonyabokrokkal sűrűn benőtt hegyek övezték. Egy közeli erdőben ismeretlen, szűz istennő romtemploma 674állt; az oszlopokon hosszú pókhálók lógtak és a szentélyt éjszaka „szentjánosbogarak világították meg”. L. H. oda szokott kilovagolni, egyedül vagy szolgája kíséretében. Nyergéhez selyemtarsolyt erősített: ebbe csúsztatta versei kéziratát. Távol az emberektől, sámánista álomvilágban élt, és mint a magányos fiatalok, egyszerre volt érzékeny és brutális. Mindenkitől visszahúzódott; ugyanekkor nagy sikereket remélt az udvarnál és a fővárosban. Noha verseit a selyemtarsolyban őrizte, Han Jü, a költő valahogyan tudomást szerzett róluk irodalmi államtitkár korában, és a főcenzorral együtt meglátogatta a 18 éves L. H.-t szülei házában). A fiatal költő a következő évben fölutazott a fővárosba, hogy az államvizsgát, a csin-siht letegye. Jelentkezését elutasították. (L. H. apját Li Csin-szunak hívták. Tabunak tekintették, hogy valaki a csin rangot elérhesse, akinek az apját is Csinnek nevezték.) L. H. ekkor feladta reményét, hogy „az ég szeme kinyíljon reá”; attól fogva betegeskedni kezdett és szakálla 19 éves korára megőszült. Egy időre, mert a régi császári ház, a Han-dinasztia egyenes leszármazottja volt, állást kapott a Császári Rituále és Áldozatok Székénél, majd egy tábornokhoz csatlakozott, aki a nyugati határon harcolt a barbárok ellen. Betegsége hamarost arra kényszerítette, hogy hazatérjen. Huszonhat éves korában halt meg. Halálát Li Sang-jin, aki akkortájt született, így írta le: „Li Ho már haldoklott, mikor fényes nappal vörösruhás férfit pillantott meg, aki vörös sárkányon lovagolt. Kezében táblát tartott régi írással. – Eljöttünk Li Hóért – jelentette ki. A költő nem tudta elolvasni a régies írást a fatáblán, de kiszállt ágyából és térdre esett. – Anyám öreg és beteg – könyörgött –, nem akarom magára hagyni. – A vörösruhás ember mosolygott: – A Király most építtetett palotát fehér jádekőből és azt kívánja, hogy verset írj kastélyáról. Az Ég küldött hozzád kísérőnek. Biztosíthatlak, hogy az utazás nem lesz kellemetlen. – Li Ho sírt. A férfiak és nők ágya körül mind tanúi voltak a csodás jelenésnek. Kis idő múlva Li Ho megszűnt lélegezni. Az ablak ködbe borult, fogatok zörögtek és zene hallatszott.” – Verseit hamarost L. H. halála után összegyűjtötték. Tu Mu, aki az összegyűjtött versekhez előszót írt, korábban bizonyos Szun Cö-mingtől a kéziratokkal együtt a következő levelet kapta: „Tisztelt uraság, én Li Ho barátja voltam. Együtt ébredtünk, ugyanabban az ágyban aludtunk, együtt ettünk és ittunk. Mikor közeledni érezte halálát, átadta nékem élete során írt költeményeit, összesen 233 verset. Ezeket négy kötetre osztotta fel.” – L. H. költészetét senkiéhez nem lehet hasonlítani a világirodalomban. Sokat foglalkozott Kína múltjának legendáival, eltűnt kultúráival, romvárosaival. Költeményében nagy szerepet kapott a mulandóság, versei tele vannak sírokkal, kísértetekkel, haldokló állatokkal, lidérclánggal, megfeketedett fáklyákkal és démonokkal. Víziói nemegyszer a taoista paradicsomba vezetnek, de az ő paradicsomában a halhatatlan istenek is meghalnak. A császárhoz írt egyik versében azt kívánta az uralkodónak, hogy éljen sokáig: „amíg csak a Hét Csillag tartófonala elszakad, és a Hölgy a Holdban is meghal.” Fantáziája a mulandóságot kozmikus méretekben látta, mint senki előtte és utána ezer évig: arról ír, hogy az eső és a szél századok alatt lehordja a hegyeket, a szárazföldi lapály és a tenger helyet cserélnek, és akkor minden mindegy lesz. Megírja, hogy az idő múlását jelző vízióra cseppjei „idegeire csavarodnak”; egy másik versében paranoiás haraggal támad a mindenségre, hol a pillanatok irgalmatlan sarkai úgy mozognak, mint a hangyalábak. Mind e sötét, sámánista és sátánista látomások mellett (L. H. „sohasem mulasztott el temetéseket megnézni, kivéve, ha tökrészeg volt”), kevés költő élt, aki a természetről, madarak lábnyomáról vízparti agyagban, pókok ajkán elfogyott cérnáról, gyomorgörcstől hápogó vadlibákról, leejtett jáspisfésű fényéről ilyen lenyűgö675ző szépséggel és páratlan eredetiséggel tudott írni. Önmagáról két sorban tudja környezetét és gondjait megeleveníteni („birtokom egyetlen hold föld; éjjel a szél, s az adószedő üvölt”). Hihetetlenül bonyolult versei, melyekben a költő nyugtalanító egyénisége az egész kínai történelemmel és mitológiával együtt vitustáncot jár, mégis első hallásra érthetőek.
A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi
A hódító tivornyázik című vershez: Huang Si-ti Kr. e. 221-ben egyesítette Kínát.
TU MU (803–852) nagynevű irodalmár, tudós és lexikográfus család sarja. Van-nijenben, a főváros közelében (Sensziben) élt. Magas udvari állást viselt Ven-cung császár udvarában. Politikai céljának a múlt dicsőségének visszaállítását és a császár hatalmának megerősítését tekintette a helyi kiskirályok és az általános rohadás idején. Mivel az udvari intrikák közepette erre nem talált módot, leköszönt állásáról, és életét „a bornak, nőknek és szép tavaszi tájaknak” szentelte. A négysoros vers egyik nagymestere volt.
Jang-csü vöröslámpás negyedében
Öregen újra meglátogatom szülőfalum barlangjait
LI SANG-JIN (?813–858) katonai kormányzók mellett hivatalnokoskodott Kvantungban, Sensziben, Szecsuanban. Később tanárrá nevezték ki a Han-Lin Akadémiára. Kortársai nagy jelentőségű költőnek tartották. Szerelmes versei célzásokkal teljesek, nehezen érthetőek vagy egyszerre többértelműek, klasszikus vonatkozásokban, szójátékokban gazdagok.
676CSU CSING-JÜ (IX. század első fele)
HSZÜE FENG (IX. század)
VEN TING-JÜN (?813–870) hivatalos pályáján nem sok sikert ért el, mert kigúnyolta a konfuciánus elveket, és lenézte a bürokratákat. Kocsmákat, mulatóhelyeket és bordélyokat látogatott, kitűnő flóta- és citerajátékos volt; ugyanekkor modortalan, pökhendi és felelőtlen ember hírében állt. Ő lett Kína első nagy, rendkívül sikeres dalszerzője. Vagy hetven cuja (dal) maradt fenn. Ezek többnyire két téma körül forognak: az egyik a fiatal szerelmesek öröme-bánata, a másik az elhagyott leány, feleség, szerető vagy énekeslány keserve.
CSÖN TAO (824–882)
PI ZSI-HSZIU (?833–?881) irodalmat tanított az egyetemen Csanganban. Huang Csao lázadása idején elfogták, és arra kényszerítették, hogy tovább tanítson, majd meggyilkolták.
LO JIN (833–909) az utolsó Tang-uralkodók idején szatírákat szerzett magas rangú hivatalnokokra és mágnásokra. Nagyon híres, és rendkívül csúnya ember volt. A kínai irodalomtörténet szerint egy gazdag arisztokrata leánya „halálosan beleszeretett” verseibe, és elhatározta, hogy elvéteti magát a költővel. Amikor végül megpillantotta, úgy döntött, hogy sem róla, sem költeményeiről többé nem kíván hallani.
VEJ CSUANG (836–910) elszegényedett birtokoscsalád sarja Ti-ling, Sensziból. Jól ismert, bár nyomorúsággal küszködő költő volt, amikor 881 elején Huang Csao generális 60.000 éhes paraszttal megjelent a főváros előtt. Hszi-cung császár, csakúgy mint elődje, Hszüan-cung, udvarával Szecsuanba menekült. Ezután másodszor következett be ugyanaz, amitől Kína költői 150 éve féltek, és amiért, mikor messzemenő reformok mellett kardoskodtak, száműzték őket. Huang Csao a főváros bevétele után császárrá kiáltatta ki magát, és egyik alvezérét „A Tang-ház Nagy Hóhéra” címmel tüntette ki. A következőkben a nagy hóhér az állami tisztviselők százait és 80.000 csangani polgárt kínoztatott halálra. 883-ban, amikor a császári hadsereg visszafoglalta a fővárost, a sok száz miniszteriális, adminisztrációs és egyetemi épületből mindössze négy állt. A megrázkódtatást a Tang-ház ezúttal nem bírta ki; néhány újabb katasztrófa után a dinasztia utolsó egyenes ági leszármazottját 907-ben meggyilkolták, és Kína tíz, egymással marakodó utódállamra bomlott. – V. Cs., akár 677Tu Fu, minden kritikája és szatírája mellett hű maradt a Tang-házhoz. Mint Tu Fu, ő is egy ideig Csanganban bujkált, majd megszökött, és csatlakozott a szecsuani udvarhoz. 896-ban Csengtuba küldték magas rangú tisztviselőnek. Ott V. Cs., aki Tu Fut nemcsak verseiért kedvelte, hanem kettőjük sorsának hasonlóságát is érzékelte, megvette a költő félig már romba dőlt házát és gyönyörűen berendezte. A Tang-dinasztia bukása után V. Cs. már idős korban, a Su-nak nevezett utódállam főminisztere lett.
Fenyőfákhoz és bambuszokhoz szólok
SZ-SZU-KUNG TU (837–908) magasrangú tisztviselő volt. A Tang-dinasztia bukása előtti zűrzavaros években otthagyta hivatalát és Sanszi egyik félreeső völgyébe vonult vissza, ahol szerzetesek és tudósok társaságában élt. Amikor a Tang-ház utolsó uralkodóját meggyilkolták, a 71 esztendős ember nem vett magához többé táplálékot és éhen halt.
A japán írás, mint közismert, a kínaiból származik. A Tang-dinasztia idején japán iskolákban nemcsak a kínai irodalmat tanították, hanem kisiskolás gyerekeknek kínaiul kellett olvasni tanulniok, egyebek közt Lo Pin-vang korai Tang-kori költő Csangant leíró, hosszú verséből. Számos japán költő kínai nyelven írt, és a császári udvarnál a kínai nyelv és irodalom ismerete kötelező volt. A roppant kínai hatás ellenére a Heian-korban (794–1185 – jelen fejezet tárgya) Japán irodalma önálló utat választott. Ekkor terjedt el az egyik domináns versforma, a tanka használata. A tanka 31 szótagos, rövid vers, mely japánul egy érzés vagy egy szituáció tömör leírására szerfelett alkalmas.
ÓTOMO NO SZAKANUE ASSZONY (VIII. század eleje), azaz Ótomo asszony Szakanuéból; verseit még a régebbi japán, ajánlással végződő balladaformában írta. Ez a versforma feltűnően hasonlít a XV. századi, kivált Franciaországban használt balladákhoz, bár a kettő közt semmi összefüggés nem képzelhető el. – A Heian-kor költészetében és irodalmában is, a nők kiváltságos helyet foglalnak el; úgy tűnik, hogy szellemi képességükkel messze fölötte álltak koruk férfiainak. – Ó. asszony jelentős intellektuális erővel rendelkezett; a kötetben közölt verse mesteri módon fejezi ki megvetését, melyet szerényebb tehetségű asszonytársai iránt érzett, akik az áhítatot nem tudták a szemtelenségtől elválasztani.
KÁSZÁ ASSZONY (VIII. század közepe) életrajzi adatai ismeretlenek. Ótomo no Jakamocsihoz, a neves és előkelő költőhöz írt szerelmes versei tették híressé.
Három tanka Ótomo no Jakamocsinak
678SZUGAVARA NO MICSIDZANE (845–903) irodalmár és miniszter volt. Árulás vádjával száműzték Kiusuba, ahol meghalt. Később mint a kalligráfia mesterét majdhogy isteni tiszteletben részesítették. Közölt versét, mely a Tang-költők hatását mutatja, kínai nyelven írta.
IZÚMI GRÓFNŐ, AZ UDVARHÖLGY (?975–?) kollégája volt Muraszaki Sikibu asszonynak, a Genzsi története szerzőjének. Versei mellett Izúmi grófnő naplója címen közreadott önéletrajzi írása nem csekély erővel festi szenvedélyes életét és analizálja önmagát – és mindezt Zsolt fejedelem idején.
A RIOZSIN HISÓBÓL (XII. század) Japánban a költészetet egy évezred óta államügynek tekintették. Időről időre a császárok antológiákat állíttattak össze, hogy a szép verseket megőrizzék. Ennek köszönhető, hogy Japán az egyetlen ország, ahol a múlt költőinek művei, ha nem is hiánytalanul, de nagyrészt fennmaradtak. Hozzájárult ehhez, hogy a császárok, miniszterek és előkelőségek kötelességüknek tekintették vagy kedvüket látták benne, hogy fontosabb alkalmakra – nagy győzelem után vagy cseresznyevirágzásra – tankát, később haikut írjanak. Ugyanekkor nem szűntek meg költői versenyeket tartani, melyeken az udvari dilettantizmus termékei mellett hivatásos költők és érzékeny lelkű hölgyek művei is bemutatásra kerültek. – A „Riozsin hiso” a hatodik számú császári antológia, melyet Gosirakava császár rendeletére kompiláltak.
FUDZSIVARA NO SUNZEJ (1114–1201) „az ízlés mestere”, jelentős szerepet játszott mint „az udvari költészet kifinomítója és elmélyítője”. Ő állította össze a hetedik császári versantológiát.
SIKISI HERCEGNŐ (?–?1201), Gosirakava császár harmadik leánya. Állítólag hosszú, szenvedélyes viszonyt folytatott Fudzsivara no Teikával, a költővel, majd kolostorba vonult. Tankáit a Heian-kor legszebb alkotásainak tartják.
FUDZSIVARA NO TEIKA (1162–1241), Fudzsivara no Sunzej fia, aki a Genzsi történetét kiadta, talán át is dolgozta. Kitűnő esszéket írt a japán költészetről és verselésről.
MIOJE, BUDDHA PAPJA (1173–1232)
MINAMOTO NO SZANETOMO (1192–1219) sógun volt; unokafivére gyilkolta meg.
A latin nyelv már az ókor végén jelentős változáson ment át. Prozódiája is átalakult: az időmértékes – a szótagok hosszán alapuló – verselés helyett a költők azontúl a latinnyelv természetes hangsúlyát követték, habár ezt a természetes hangsúlyt a helyi köznyelv különféle, gyakran ellentétes irányban befolyásolta. Latin költészet a IV. és a X. század határolta idők mostoha körülményei közt csak nagy ritkán csendült fel. Gót, alemann, frank, lombard, vízigót, alán stb. költészetről nem tudunk. Gyökeres változás csak az ezredforduló táján következett be, majdnem egyidejűleg a román építkezés megindulásával Észak-Katalóniában. Művelői főleg szerzetesek és goliárdok (vándorköltők, diákok, klerikusok) voltak. Verseik hangja friss, naiv; a természet dicsérete és az erotika primitív formái is helyet kaptak e kellemes, nem túlságosan jelentős költészetben. A goliárdokat követték a provanszál nyelven és katalánul író trubadúrok, majd a többi európai nyelv költői. Ugyanekkor az egyházi költészet is megújult, a himnuszok dallamosabbak, egyénibbek és költőiebbek lettek. – A Keletrómai Császárságban Romanosz (540 körül) után a himnuszköltészet forrásai is elapadtak; egy-két lírai vers és népdal mellett Bizánc költészete említést is alig érdemel. – Más volt a helyzet a kelta nyelvterületen, Írországban, Walesben és Skóciában, ahol véges-végig – akár pogány, akár keresztény cégér alatt – jelentős költészet virágzott.
GOTTSCHALK, AZ ERETNEK (GODESCALDUS HERETICUS; ?805–870) Orbaisben született. Apja, a fiú kétségbeesett tiltakozása ellenére, kolostorba kényszerítette, ahol – Fuldában – Rabanus Maurus mainzi érsek felügyelete alá került. A fiatal szerzetes nem a kereszténység, nem a kolostor szigorú rendje, hanem a dogmatikus teológia ellen lázadt. Egyebek közt azt hangoztatta: miután a mindenség Isten teremtménye, a bűn is az Ő alkotása. Így az Úr jóságában aligha küldheti a kárhozat tüzére az embert, ha vétkezik; elvégre a bűn Isten csapdája. Miután hasonló kérdések felvetésével lázba hozta a kolostort, Rabanus zsinatot hívott össze Mainzban, ahol elmagyarázták G.-nak, hogy a bűn a jóság hiánya, azaz nem Isten alkotása. G. azt válaszolta, hogy a jóság hiánya közömbös állapot, mely aligha vonatkoztatható gyilkosok cselekedeteire. Miután a teológia számos gyengéjét felhozta, és ellenfelei érveit megcáfolta, a zsinat – érvek híján – száműzetésbe küldte. G. fiatal rendtársa kíséretében az akkoriban avar Pannónián át valószínűleg Dalmáciába gyalogolt. Hosszabb idő múltán visszatért Fuldába és továbbra is hangot adott teológiai kételyeinek. Több egyházi törvényszék és helyi zsinat után Hincmar reimsi érsek palotájának egyik szobájába zárták. Az érsek, hacsak ideje akadt, bement hozzá, hogy tévtanai visszavonására bírja. Ez történt akkor is, amikor G. halálos ágyán feküdt. A püspök ott is hiába próbálta meggyőzni, míg „meghalt és eltávozott a maga helyére”, azaz a pokolba, melyet a jámbor érsek nem kívánt néven nevezni.
II. RÓBERT, FRANCIA KIRÁLY (970 táján született és 1031 körül halt meg), az első Capeting uralkodó, Hugo Capet fia, tehetséges hadvezér, diplomata, zeneszerző meg himnuszköltő volt.
ISMERETLEN LATIN KÖLTŐ (X. század)
CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT (SANCTUS BERNHARDUS DE CLARAVALLE; 1090–1153) Fontaines-ben Dijon mellett született; kora fiatalságától a cisztercita rend tagja. Angliai, írországi utazásai során csakúgy, mint a császárságban és hazájában, 68 új rendházat alapított. Szónoklataiban a klérus kapzsiságát, a papok gőgjét támadta, védelmére kelt az üldözött zsidóságnak. Számos vitájával, mint pl. Pierre Abélard-dal folytatott disputájával az univerzáliákról, európai hírnevet szerzett magának. Inkább egyházatya volt a szó klasszikus értelmében, mint skolasztikus teológus. Az Egyház a Doctor mellifluus („a mézédes Tanítómester”) címen tiszteli.
E vers szerzőjének megállapítása – csakúgy, mint a Vénusz istenasszony és a Stabat Mater véget nem érő vitákra adott alkalmat. A filológusok folyton változó és gyermeteg érvei helyett okosabbnak tartottam, ha – bár megkérdőjelezve – a katolikus tradíciót követem.
ISMERETLEN KÖLTŐ (?XII. század)
ASSISI SZENT FERENC (1181–1226) híres Naphimnuszát nem latinul, hanem olasz anyanyelvén írta.
ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)
ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)
Koldusdiák, avagy kolduló barát éneke
GIACOPONE DA TODI (1220–1306) a legenda szerint harácsoló, lelketlen ügyvéd volt szülővárosában, Todiban. Egy lovagi torna alkalmából összedőlt a tribün és feleségét, gyermekeit maga alá temette. G. ekkor pénzzé tette minden birtokát, és a pénzt szétosztotta a szegények közt, ő pedig azzal kereste a kenyerét, hogy a piactérről módosabb asszonyok bevásárlását házukhoz vitte. Csakhamar bajba keveredett, mert az árut nem az illetők házába, hanem családi sírboltjukhoz vitte a temetőbe, azzal, hogy „ez az ő valódi szállásuk”. Miután kikergették Todiból, belépett a ferencesek rendjébe. Olasz nyelvű verseiben a szegénységet dicsérte, és a magas klérus erkölcseit és tivornyázását támadta. Ezért VIII. Bonifác pápa – ugyanaz, aki Dante Poklában tüzes koporsóban fekszik – évekig tömlöcben tartatta az öreg, nyolcvanéves szerzetest.
MIKHÁILOSZ ÁKOMINÁTOSZ (?1140–1210)
ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)
ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)
A vers egy korábbi elveszett költemény későbbi feldolgozása.
AMERGIN (VI. század)
A misztikus-mágikus, sokféleképpen magyarázható vershez Robert Graves fűzött érdekes kommentárt a The White Goddess című könyvében.
ANEIRIN (VI. század)
TALIESIN (VI. század)
ISMERETLEN WALESI BÁRD (VI. század)
SEDULIUS SCOTUS ír (nem skót) költő volt a IX. században. Személyes hangú verseit nem kelta, hanem latin nyelven írta.
MEILYR BRYDYDD (XII. század)
ISMERETLEN WALESI BÁRD (XII. század)
MACNAMEE, GIOLLA BRIGHDE (XIII. század)
Az újperzsa költészet arab befolyásra indult útnak a X. században. Az arab versformákat sokáig megtartotta, de a perzsa líra hamarosan önállósult. Néhány nagy és 682számos kitűnő költőjével jellegzetesen iráni irodalom teremtődött. Amikor Európában a XVIII. század folyamán – Montesquieu és mások könyvei révén – a perzsák „jöttek divatba”, elsőnek valamennyi keleti irodalom közül a Nyugat-Perzsia költészetéről szerzett tudomást.
SAHIDI-BÁLKHI (?–?936) korai perzsa költő; Bálkhban (a mai Afganisztánban) született; egyéb életrajzi adatai ismeretlenek.
RÚDAKÍ, ABU ABDALLÁH DZSAFAR IBN MUHAMMAD „a perzsa költészet atyja” kis hegyi faluban született, Rudakban, nem messze Szamarkandtól. Balami nagyvezír pártfogására a költészetért rajongó II. Naszr szamarkandi emír udvari poétája lett. Palotában lakott, ha szállását elhagyta, állítólag rangjához illő 200 rabszolgafiú ment előtte, és tevék meg tevehajcsárok tömege követte. A gyönyörűség 30 évig tartott, de nem örökké. Balami vezér megbukott és a költőt, szektariánus mozlim nézeteiért elébb megvakították, aztán kikergették Szamarkandból. Szülőfalujába tért vissza és ott halt meg nagy nyomorban 940 táján. – A hagyomány úgy tudja, hogy százezer verset írt, vagyis napi tízet 30 év alatt. R. költeményeit szerelmeiről, ivászatairól, mindennapi életéről írta. Ez lett veszte: ugyanis az iráni filológusok ebben az időben a lírai verseket „szemét”-nek minősítették és a gondjukra bízott verseket majdnem utolsóig megsemmisítették; csak néhány moralizáló versikét tartottak meg.
DAQÍQÍ, MUHAMMAD – csak annyit tudunk róla, hogy Transoxoniában született és a helybeli Csaganída hercegek, és más uralkodók udvari költője volt. Rabszolgái 979-ben meggyilkolták. Elsőnek D. akarta megírni eposz formájában Irán múltját és nemzeti hősei legendáit. Mindössze 2000 sorral készült el. Ezt az ezer párrímet Firdauszí szóról szóra átvette nagy eposza, a Sáhnáme elejére. – Néhány fennmaradt lírai verse már teljes díszben mutatja a perzsa költészetet.
FIRDAUSZÍ (FERDAUSZI, FIRDAUSZI), ABÚ’L-QÁSZEM MANSZÚR IBN HASZAN (?940–?1020), Irán ünnepelt nemzeti költője, Sáhnáme (Királyok könyve) című eposzában a perzsa múltat, elsősorban a Szaszanída dinasztia uralmát és dicsőségét írta meg 641-ig, amikor az arab hódítók elfoglalták Iránt, a lakosokat mozlim hitre térítették és véget vetettek nemzeti függetlenségüknek. F. Bájban született Túsz mellett, földbirtokos családból származott. Daqíqí halála után hozzálátott eposza megteremtéséhez. 30 évig dolgozott rajta, mikor kész lett, elküldte az uralkodónak, Mahmúd gháznai szultánnak. A gháznai dinasztiát török rabszolga alapította a Szaszanídák lemészárlása után. Mahmúd az irodalom lelkes pártolója és fanatikus szunnita volt. A siita költő eposzát a lehető legrosszabb címre küldte, mert Mah683múd szükségszerűen égetnivaló eretneknek tartotta, és ráadásul F. eposza a Szaszanída házat glorifikálta. Ennek ellenére szerény jutalmat küldött a költőnek, aki megvetése jeléül a pénzt egy kocsmáros, a szultán küldönce és egy hímnemű fürdőskurva közt osztotta szét. Majd gyilkos szatírát szerzett Mahmúdra, és Tabarisztan uralkodó hercegénél keresett menedéket a Kaszpi-tenger déli partján. A herceg a szatíra legdurvább passzusait elégettette a költővel, úgyhogy F. még élete végén vissza tudott térni Túszba. A hagyomány szerint Mahmúd végül elolvasta a Sáhnámét, és karavánnal 60.000 dirhem (ezüstpénz) értékű ajándékot menesztett a költőnek. Amikor a tevék Túsz egyik kapuján bevonultak, akkor vitték ki a szembelévő városkapun F. koporsóját. – Túszi sírját Rida Sah Pavlevi, közel ezer évvel a költő születése után, gyönyörű márvány mauzóleummal díszíttette.
FARRUKHÍ, ABÚ’L-HASZAN ALÍ IBN DZSÚLÚGH a perzsák egyik legnagyobb költője (?–?1037), a visszamaradt Szisztán tartományban született, melynek lakóit Közel-Keleten „buta parasztoknak” szokták aposztrofálni. F. már fiatalon remek hárfajátékos és versrögtönző hírében állt. Nem tartott sokáig, míg pártfogást szerzett. „A mi uraink”, állapította meg egy korabeli történész, „még a nőkről is lemondanának, csakhogy költőket tarthassanak, kik dicshimnuszaikkal halhatatlanokká teszik őket.” Először helybeli földbirtokos fogadta kegyeibe F.-t, és verseiért szerződésben lefektetett évi 100 dirhemet és 200 mérő gabonát fizetett. Amikor F. a helybeli emír egyik udvarhölgyét vette feleségül, a földesúr a javadalmazást 500 dirhemre és 300 mérő gabonára emelte. F. nem tartotta kielégítőnek az összeget, és a bőkezűségéről ismert Abúl Muzzaffar transoxoniai emírhez gyalogolt Csaghanijanba. Az emír éppen roppant ménesét látogatta. Az udvarmester gyanakodva vizsgálgatta „a rosszul öltözött szisztáni bugrist, aki majdnem összeroskadt az utazás fáradalmaitól és a fejére csavart éktelen turbán alatt”. Elmondta a jövevénynek, hogy az emír gyönyörű réten tartózkodik lovai közt; sátraiban Rúdakí verseit szavalják, a paripák csodálatosak, az emír bora mennyei. Erről írjon qászidát (ódát) és olvassa fel következő nap az emírnek. Másnap F.-t az emír sátrába vezették. A költő jóideig várt, míg Abúl Muzzaffar kellőképpen leitta magát, mert hallotta, hogy ilyenkor elérzékenyedik, majd felolvasta az előzetesen megírt, ügyes, banális, de nem szellemtelen hízelkedést az emír nagyságáról, díszsátra szépségéről, pompás lovairól. Abúl Muzzaffar meghatódva emelkedett szólásra: „Odakint ezer fehér fejű, fehér lábú csődöröm szaladgál. Menj ki, te szisztáni lókötő, és ahányat el tudsz fogni, annyi a tiéd.” F. is már tökrészeg volt, lecsavarta fejéről turbánját, és a hosszú szalaggal hadonászva kergette a lovakat. Elfogni egyet sem tudott, de a megriasztott csődörök a rét végében álló árnyékszéképületbe menekültek. F. keresztbe feküdt az ajtó küszöbén, és elaludt. Az apródok 42 lovat számláltak össze az árnyékszékben. Ezeken felül az emír „díszparipával, három tevével, öt rabszolgafiúval, bútorral és szőnyegekkel ajándékozta meg.” Idővel F. Abúl Muzzaffar bőkezűségét is kevesellte, és továbbment Mahmúd gháznai szultán udvarába, mely a kor költőinek gyülekezőhelye volt. Mahmúd halála után F. a szultán fiának szolgálatában maradt mindhalálig.
MÁNOTSÉRI, vagy MINUCSÍRI, AHMAD a XI. század elején született Danghanban, Asztarabad mellett. Maszúd gháznai szultánnak (Mahmúd fiának) udvari költője lett. Nagyon fiatalon, 1040 táján halt meg.
ASZADÍ ABÚ NÁSZR IBN AHMAD TÚSZI (?1020–?1080) Túszban, Mervben vagy Herátban született. A szelcsuk–török invázió elől Azerbajdzsánba menekült, és az ottani fejedelmek udvarában élt. Úgynevezett monázereket – verses disputákat – írt. Ezekben két személy, pl. a perzsa és az arab egy-egy prototípusa fejtik ki párbeszéd formájában, ellentétes nézeteiket. Ez a műfaj, száz évvel később, provanszál trubadúroknál is megtalálható.
A fenti, önmagukban is megálló négysoros részleteket A. Az éjszaka és a nappal vitája című terjengős költeményéből vettem.
UNSZURI, ABU’L-KASZIM HASZAN (XI. század) ambiciózus perzsa fiatalember volt: mihelyt meghallotta, hogy Mahmúd szultán 400 költőt tart palotájában és a melléképületekben, Gháznába gyalogolt. Rövidesen a szultán udvarmestere és a zászlóalj erejű verselőgárda teljhatalmú parancsnoka lett. Ő döntötte el, melyik poéta járulhat az uralkodó elé és olvashatja fel legújabb szerzeményét. U. részt vett a szultán diadalmas indiai hadjáratában is (gháznai szultánnak kötelező volt Indiát megtámadni, már azért is, mert a számtalan fejedelemségre oszlott ország könnyű prédaszámba ment), és történelmi forrásműnek használhatatlan eposzban zengte el uralkodója hőstetteit. E mellett qászidák (ódák) tömegében ünnepelte a szultán mindennapját. Ügyes verselő volt és hízelkedésben találékony: „szultánom, az Állam lován te vagy a kengyel és a kantár; „a Szerencse térden állva mászik palotád kapuja elé”; „szablyáddal úgy hasogatod ellenségeid fejét, mint a dinnyét”. Versei hangja vidám, mintha ezt a rutinos talpnyalást élvezte volna; de Mahmúd taknyos fiúszeretőinek magasztalása idegeire ment. Egyik, e kötetben nem közölt versében elbeszéli, hogy a szultán kedvenc apródját, Ázázt borbélyhoz küldi, hogy nyírassa le túl hosszú fürtjeit. Amikor Mahmúd hajnyírás után megpillantotta a fiút, annyira kétségbeesett, hogy öngyilkosságot akart elkövetni; mire U. költeményében azzal vigasztalta őfelségét: az ilyen kölykök „attól szépülnek, ha nyírják őket”. A nyírni ige másik értelme perzsában, csakúgy mint magyarban azt szuggerálja, hogy az ilyen fiatalemberek attól szépülnek, ha kinyírják őket.
RÚNI, BUL-FÁRÁZS (?–?1096) az indiai Lahore-ban született és valószínűleg arab nyelvterületen, Bagdadban vagy Kairóban élt.
MASZÚD-I SZAD-I SZALMÁN (?1046–?1121) ugyancsak Lahore-ban született. Magasrangú tisztviselő volt Ibráhim gháznái szultán udvarában. A szultán azzal gyanúsította, hogy összejátszik ellenségével, Malik Sah szelcsuk szultánnal, és a költőt 18 esztendőre Náj várának kazamatáiba záratta. Csak élete vége felé engedték ki, mikor is főkönyvtárosnak alkalmazták az udvarnál. A kazamatákról írt költeménye egyike a világ legszebb börtönversének.
OMÁR KHÁJJÁM (GHIJÁSZEDDIN ABÚ L-FATH OMÁR IBN IBRAHÍM AL-HAJJAMI) 1025 és 1050 között Nisápurban született, és ugyanott 1122-ben halt meg. Apja sátorkészítő („hájjám”) volt, így neve Omár al-Hájjámi, és nem Khájjám. Kortársai hol mint csillagászt és matematikust magasztalják, hol mint istentagadót kárhoztatják, de verseit nem említik. 1074-ben Malik Sah szelcsuk szultán összehívta az asztronómusokat, mert az arab holdévről (352 nap, körbenforgó hónapokkal; 103 holdév 100 napév alatt) át kívánt térni a napévre. A sok csillagász közül egyedül O.-t választotta, és bízta meg az új naptár elkészítésével. Az új időszámítás 1079. március 16-án lépett életbe; a történész Gibbon szerint éppen olyan pontos volt, mint a jelenleg használt, gregoriánus naptárunk. A harmadfokú egyenlet megoldásáról O. írta az első úttörő munkát. Ugyanebben az időben nyilvános vitát folytatott a legnagyobb arab teológussal, al-Gházalival. O. Platón és Árisztótelész tanai mellett kardoskodott; a vita végén a teológus már csak azzal tudott védekezni, hogy O. idegen – azaz ógörög, pogány és eretnek – bölcseletet hirdet és dühödten felkelt, mert – úgymond – „az igazság egyedül a Koránban található”. Az istentelenség vádja ellen O. egyszer azzal védekezett, hogy gyorsan elzarándokolt Mekkába, míg később a hatalmasok álltak ki érte, amiért horoszkópokat csinált nékik. Egyik tanítványa, Nizámí (csak névrokona a költőnek) tanúsága szerint ezeket a jóslatokat és a velük kapcsolatos számításokat villámgyorsan csapta össze és „minden illúzió nélkül kezelte”, vagyis egy kukkot sem hitt belőlük. O. 85, vagy talán 112 esztendős volt, amikor halálos ágyán Avicenna A gyógyászat könyve című művének metafizikai fejezetét olvasta és reményének adott kifejezést, hogy tudományos érdemeiért Allah elnézi bűneit, „ha ugyan van olyasmi, mint bűn”. „Még utolsó szavai is bűzlöttek az eretnekségtől”, állapította meg egyik gyűlölője, Fakhruddin Attar. – O. költészetéről először, több mint száz évvel halála után, az irodalmár az-Zauzáni tett említést: „versei tévelygések szövevényei, akár a mérges kígyók”, és: „négysorosainak titkos mondanivalója leleplezi írójuk szellemének fertelmességét”. Ortodox szemszögből az-Zauzáninak igaza volt; O. négysorosaiban azt írta meg, amit az iszlám és a teokrata mohamedán állam nem tűr: hogy Allah, ha ugyan létezik, tehetetlen a mindenség törvényeivel szemben; hogy az idő elfújja a szultánokat és hatalmasságokat, mint a porszemeket; hogy feltámadást aligha remélhetünk, mert ugyan miért alkotta volna Allah halandónak az embert, ha ugyan halhatatlannak szánta; és hogy így, szemközt a legsötétebb jövendővel, vigasztaljuk magunkat borral és szeretőinkkel. Ez a pesszimista, nihilista filozófia al-Maarrí versein kívül, melyeket O. bizonyíthatóan ismert, addig még nem jelentkezett sem az arab, sem a perzsa irodalomban. Feltehető, hogy versei titkon már O. életében, és az utána 686következő száz év alatt elterjedtek, mert azt fejezték ki, amit sokan gondoltak, de nem mertek kimondani. Elterjedésüket minden bizonnyal előmozdította formájuk, a négysoros vers, melyet írástudatlan emberek is könnyen megjegyeztek és adhattak tovább. Idővel a kétszáz, eredetileg O.-nak tulajdonított négysoros kétezerre dagadt és manapság nehéz megállapítani, melyik a valódi. Egyetlen iránytű maradt: O. gondolatait mindig konkrét képek formájában jeleníti meg.
A négysoros vers (perzsául: rubáí, többesszámban: rubáját) nem Omár Khájjám találmánya. Arab és perzsa költők számtalanszor használták előtte. Ez a versforma úgy keletkezett, hogy a qászidá (óda) első két, összerímelő sorát négy sorban írták, és az első sort (eredetileg félsort) összerímelték a másodikkal és a negyedikkel. Egyébként a négysoros vers számos nyelv költészetének szinte önmagától kialakuló, természetes formája. Ógörögben ez volt a négysoros disztichon; lásd a közel negyven négysorost e kötet első fejezetében. Ugyanez vonatkozik a latinra, és, bár formájában kissé másként jelent meg, a kínaira. Magyarban: Vörösmarty sok híres négysorosától (A száműzött; Laurának; Emléksorok egy sírkőre) József Attiláig (Egy spanyol földműves sírjára) hasonló forma jelent meg.
Omár európai népszerűségét Edward Fitzgerald angol költőnek köszönheti, aki a múlt század derekán adta ki a Rubáját angol átköltését. Habár szövege nincs híján az akkori idők kötelező viktoriánus cicomáinak, Fitzgerald Omár nihilizmusát hiánytalanul adta vissza, amit az akkori angolok honfitárstól nem, de egy perzsától szó nélkül eltűrtek. – Magyarul a Rubáját Szabó Lőrinc nagyszerű fordításában jelent meg Fitzgerald szövege nyomán. A jelen fordítás többnyire nem Fitzgeraldot, hanem az eredeti szöveget követi.
SZANÁI, ABUL-MADZS MADZSÚD (?–?1150) udvaronc volt fiatalkorában, később remete lett. Filozófiai mondanivalóját metafizikai absztrakciók formájában verselte meg, amiért egyik olyan költeményét választottam, mely nem jellemzi.
ANVARÍ, AUHADU’D-DÍN MUHAMMAD (Abivardon, Merv mellett született, és 1150–1170 között Bálkhban halt meg.) Szegény sorból származott és páratlan szorgalommal tanult a túszi Mánszurijja kollégiumban fizikát, csillagászatot, jogot, zenét és metafizikát, hogy családját kiszabadíthassa a nyomorból. A legenda szerint egy napon pazar öltözetű, testes férfiú lovagolt el a kollégium kapuja előtt, gyönyörű paripán, szolgái kíséretében. A. kérdésére, ki ez, felvilágosították: Muizzít, a költőt látta. „Nagy ég!” – kiáltott A. – „A tudomány rangja égmagas, de én koldusszegény vagyok. A költészetet mindenki lenézi, és ez ennyire megszedte magát! Allah segítségével ezután a versírásnak szentelem magam!” Amikor a következőkben Szandzsár szultán ellátogatott Túszba, A. dicshimnusszal köszöntötte, mire az uralkodó magával vitte Mervi udvarába. Ott nehéz problémával kényszerült megbirkózni. Szandzsár kedvenc poétájától, a fent említett Muizzítől függött, ki olvashat fel verset a szultánnak. Muizzí nemcsak féltékeny volt minden tehetséges költőre, de fantasztikus memóriával is rendelkezett. A szokványos, 20-30 sor hosszú dicshimnuszokat első hallásra megtanulta. (Egyetlen rím ment rajtuk végig és a közismert frázisokat ismételték: „fényed, szultán, mint a napé”, „orcád, mint a hold a tizennegyedik napon”, „dicsőségedet irigylik a csillagok” stb. Így a vers megjegy687zése nem volt túlontúl nehéz.) Muizzí igyekezett fiát és szolgáját is betanítani, de azok kevesebb tehetséggel rendelkeztek: fia másodszori, szolgája harmadszori hallásra jegyzett meg ódát. Költőtársait Muizzí fia és szolgája jelenlétében fogadta. Ha a vers csapnivaló volt, Muizzí gratulált a fűzfapoétának, megölelte és a szultán elé vezette, aki meghallgatta a verset és kirúgta a kontárt. Ha tehetséges költő olvasott fel jó költeményt, Muizzí figyelmesen hallgatta, majd megszólalt: „Ezt tőlem plagizáltad. Nem hiszed?” Ezzel felmondta a verset. „Egyébként alkotásomat fiam is megtanulta” – folytatta, mire a fiú is előadta. „Még szolgám is tudja” – hencegett, és amikor az is felmondta, kidobta a költőt. Mervben a poéták hasztalanul tanakodtak, mit tegyenek, mikor A. megoldotta a problémát. Tűrhetetlen versikét olvasott fel Muizzínek, mire az nyomban vitte a szultánhoz. A. remek ódába kezdett. Muizzí ettől annyira megzavarodott, hogy közbevágott: „Ezt tőlem loptad”. A. álszent nyájassággal bíztatta: „Akkor talán kegyeskedj folytatni”, amit Muizzí nem tudott megtenni. Szandzsár kegyeibe fogadta A.-t, de Muizzínek is gratulált, amiért ilyen remek trükköt használt kollégái ellen. – A. néhány mulatságos verset írt és bizonyára különb kötetet hagy az utókorra, ha udvari költői állása nem kényszeríti, hogy napról napra kísérje a szultán életfunkcióit. Verset írt, mekkora hősiességgel szenvedi el a fejfájást Szandzsár egy nyári délutánon; ha a szultán köpköd, mint bámulja az udvar az ezüst hullócsillagokat; vagy hogyan ereszkedik alá az orvosságos labdacs a szultán nyelőcsövének elmondhatatlan szépségű alagútján. (Mindez alig különbözik a szovjet költő versétől Sztálin elmondhatatlan szépségű mosolyáról.) – A. nem elégedett meg sikereivel, és mindenáron nagy csillagjósnak akarta feltűntetni magát. Néhány apróbb jövendölése bevált. Végül megjósolta, hogy a közeli napon, mikor a hét planéta konjunkcióba kerül a mérleg jegyében, iszonyú szélvihar dönti romba a városokat. A. tekintélye akkora volt, hogy az emberek felkészültek a kataklizmára: kivágták a nagy fákat a kertben, nehogy házukra dőljenek, mély gödröket ástak és családjukkal, lovaikkal és bútoraikkal ott várták a katasztrófát, de aznap „szellő se rezdült”. Az általános felháborodás elől A. menekülni kényszerült és visszavonultságban, koldusszegényen halt meg.
MUIZZÍ (AMÍR) ABDULLÁH MUHAMMAD (?1048–?1125) Szandzsár szelcsuk szultán udvari költője és kegyence. Verse arról tanúskodik, hogy az ilyen magas állás sem volt nyakig tejfel.
KHÁQÁNÍ, AFDALU’D-DÍN IBRAHIM (?1121–1199) Gandzsában (ma: Kirovabad) született; apja asztalosmester, anyja nesztoriánus-keresztény rabszolganő volt. Szülei korán elhaltak. Nagybátyja, az orvos, Kh. vallomása szerint pompás nevelésben részesítette. Legfeljebb, hogy didaktikus célzattal kegyetlenül verte, kivált nehezebb tantárgyaknál. Így még nyolcvanéves korában is, ha a metafizika szót meghallotta, behúzta a nyakár és várta a pofonokat. Nagybátyja halála után Sirván sah bakui udvarába került, ahol veszekedős természetével és kihívó verseivel nem egy botrányt keltett. Egyik költeményében a sah főellenségét, Komnénosz II. János bizánci császárt magasztalta, és kijelentette: az uralkodó hívéül kíván szegődni, ha visszatéríti a perzsákat régi, zoroaszteri hitükre. A megkövezéstől az a magyarázata mentette meg, hogy versét provokációnak szánta. Egy másik alkalommal a sahhoz intézett versében elpanaszolta: fázik most télen, szegény, és arra kérte Sirvánt: 688„ajándékozz nékem kabátot, avagy szép rabszolgafiút, hogy az egyiket vagy a másikat hátamra vehessem és bemelegedjek.” A sah lecsukatta, és ki akarta végeztetni. Korántsem a szépfiúra vonatkozó kívánságáért, hanem azért, mert Kh. lebecsüli az uralkodó nagylelkűségét, azaz kabátot vagy szépfiút, nem pedig kabátot és szépfiút kér tőle, holott mindkettőt boldogan megadta volna. Később összeveszett apósával, a legdurvább szatírákat írta ellene, elvált feleségétől, Mekkába zarándokolt és hosszú felfedező utakra indult Szíria, Irán nagyobb városaiba és a sivatagokba. Megtelepedett Iszfahánban, és újabb bajba keveredett, mert gúnyversében a várost az emberiség szemétdombjának nevezte, amiért a lakosok agyon akarták verni. Kh. a szatíra szerzőségét egyik tanítványára fogta, kit kicsempésztetett a városból, és elszavalta a polgároknak Iszfahánra szerzett magasztaló ódáját, melyet azok könnybe lábadt szemmel hallgattak. Számos kaland és újabb börtön után Tabrízíbe menekült és ott halt meg. – Kh. néhány nagyszerű verset írt, mint pl. egyik tömlöcéről és a sivatagról; de az egyik 16, a másik 20 oldalt foglalna el e kötetben. Két rövid verse nem reprezentálja tehetségét.
DZSAMÁL ISZFAHÁNBÓL, DZSELÁLEDDIN (?–1192) jó nevű festő és sokoldalú, szórakoztató költő volt; szülővárosában élt és halt meg.
BEJLÁKÁNI, MUDZSÍR (?–1197) Bejlákánban született (ma: azerbajdzsáni romváros) és a helybeli herceg udvarában élt, majd Iszfahánba költözött, ahol ismeretlen okból meggyilkolták.
NIZÁMÍ GANDZSAVÍ (NIZAMUDDIN ABU MUHAMMAD IBN JUSZUF (1141–1209) földbirtokos apától és kurd anyától született Gandzsában (ma: Kirovabad) a Kaukázus hegyei közt. Uralkodók udvarát nem látogatta, hízelgő ódákat nem szerzett senkiről, mindössze munkáit ajánlotta az azerbajdzsáni hercegeknek. Szülővárosát és környékét nem hagyta el. Nem annyira földbirtokos dzsentrihez, mint a reneszánsz polgárának legrokonszenvesebb típusához hasonlít önálló gondolkodásával, műveltségével, vallási és nemzetiségi toleranciájával. Hírnevét öt, gondosan kidolgozott eposzának, vagy inkább romantikus, verses regényének köszönhette. Ezekben, mint Lodovico Ariosto négyszáz évvel később, fantasztikus mesevilágba vezeti olvasóit. Leghíresebb a Koszráv és Sirín, II. Koszráv perzsa király és Sirín örmény hegcegnő szerelmének története. – Eposzai mellett N. néhány szép lírai verset írt; az itt közölt az első perzsa költemény, mely 200 évvel ezelőtt Európában is közismertté vált. (Goethe fordította németre.)
NASZÍRADDIN TÚSZÍ (1201–1274) nagynevű tudós, bölcsész és csillagász. Főként élete utolsó 6 évét ismerjük. 1256 január elsején Hulágu, Dzsingisz unokája óriási seregével elindult a már meghódított Szamarkandból, és sorra vette be Irán 689városait. Ahol ellenállást talált – és gyakran ott is, ahol nem talált – a város lakóit kiparancsolta a falak alá, ahol mérnököknek, történetíróknak és csillagjósoknak engedélyt adott, hogy kilépjenek. A többit katonái lefejezték és koponyáikból – külön a férfiakéból, az asszonyokéból és a gyermekekéből – szabályos piramisokat állítottak fel, mielőtt továbbmentek. Hamadan alatt így került N. T. Hulágu szolgálatába; a mongol vezér bolondja volt az asztrológiának. Hat hét múlva, február 13-án vették be Bagdadot; a következő néhány nap alatt a mongolok legalább 750.000 embert gyilkoltak meg, mégpedig úgy – miután vezéreik azt az álhírt terjesztették, hogy a lakosok lenyelték igazgyöngyeiket –, hogy eleven áldozataik hasából húzták elő, és nyomkodták szét beleiket. AI-Musztaszim kalifát, kinek megígérték hogy nem nyúlnak hozzá, megadás fejében, trónterme állítólag 8000 négyzetméteres perzsaszőnyegébe göngyölték. Aztán felgyújtották Bagdadot, Irak több ezer éves öntözőműveit tönkretették, a gyümölcsfákat kivágták, és szokásukhoz híven két hét múlva csapatot küldtek vissza Bagdadba, hogy agyonverjék a nyomorultakat, akik a füstölgő romok alól előbújtak. (Ugyanezt tették Hitler SS-ei, amikor zsidólakta lengyelországi falvakból elszállítottak mindenkit a gázkamrák felé, majd visszatértek, hogy a bujkáló néhányat is agyonverjék.) N. T. ekkor – mint Hulágu bizalmasa, a kán közvetlen környezetéhez tartozott – mindent végignézett. Mégsem volt áruló. Felhasználta Hulágu vakhitét a csillagjóslásban, és számos életet mentett meg; a könyvtárak felgyújtása előtt pedig sok száz, pótolhatatlan munkát hozott ki és őrzött meg. Ugyanő intézte Hulágu levelezését a még meg nem hódított arab fejedelmekkel; a sorok közt ügyesen, megírta nékik, mit várhatnak. Később Bagdadban telepedett meg, amikor a várost kezdték újra felépíteni, bár régi rangját és fényét a kalifátus összeomlása óta mindmáig nem nyerte vissza. – N. T. filozófiai és tudományos munkák mellett néhány verset írt arab és perzsa nyelven. Költeményei nincsenek híjával sem a cinizmusnak, sem az emberiség utálatának.
RÚMÍ, MAULÁNÁ DZSALÁL-AD-DÍN MUHAMMAD IBN MUHAMMAD („Mauláná” annyit jelent, mint „a mi mesterünk” Rúmí pedig, hogy római, azaz kis-ázsiai, minthogy Kis-Ázsia korábban a Keletrómai Császársághoz tartozott.) R. Bálkhban született 1207-ben és mintegy 14 éves volt, mikor atyját, a mohamedán teológust, száműzték a városból. A család nem kis szerencséjére, mert így megmenekültek a mongol vérfürdőtől. Hosszú bolyongás után a kis-ázsiai szelcsuk szultanátus fővárosában, Konjában (Iconium) telepedtek le. Atyja halála után R. vette át a teológiai katedrát és atyja prédikátorságát. Nemcsak mecsetekben, hanem köztereken is szónokolt, nagyszámú hallgatóság előtt. A szúfizmusba (iszlám misztikába) atyja egyik tanítványa vezette be, de R. életének döntő változása akkor következett be, amikor egy Sámsz-i Tábrízí nevű vándordervis érkezett Konjába. R. rajongó imádattal fordult a hipnotikus tekintetű ember felé, akiben „Allah tökéletességének földi tükörképét” vélte felfedezni. R. tanítványai féltékenyek lettek a dervisre, úgyhogy fenyegetéseik elől Sámsz-i kétszer menekült el Konjából, de R. fiát küldte utána és visszahozatta. Harmadszorra, 3 évvel érkezése után, 1247-ben a dervis nyomtalanul eltűnt; állítólag R. tanítványai tették el láb alól. A következőkben R. azonosította magát a nyomaveszett dervissel, mintha annak inkarnációja volna, és tulajdon verseit is annak neve alatt (Diván-i Sámsz-i Tábrízí) adta ki. Ezután megalapította a táncoló, másként őrjöngő dervisek rendjét, melynek ő lett első nagymestere. 1273-ban halt meg Konjában; sírja mindmáig zarándokhely, a mellette 690épült Mevlivi (Mauláná) közösség rendházaival és iskoláival. – A legjelentősebb perzsa misztikus költő 60.000 párrímet hagyott a utókorra. Ezekben, virágnyelven bár, de közérthetően, nem annyira a szúfik tanait, mint életérzését adja elő. Szúfizmusa számos forrásból táplálkozik, elsősorban Plotinoszból és a hellén neoplatonistákból, de helyet kap benne a panteizmus, a gnoszticizmus és nemegyszer Mózes, Krisztus, Buddha, Mohamed szellemi örökségének egy-egy töredéke. A világ azonos az istenséggel. A nap és a porszem egyformán az ő partikulája. Az ember, a Mindenható kiszakadt része, visszavágyódik, nem Istenhez, hanem Istenbe. A szúfik közössége részegen fetreng a kocsmában, mert berúgtak az istenség jelenlététől. (A kocsma és a részegség szimbólikusan is értelmezhető.) Isten angyala légyottra hívja az aszkétát, és szerelmi mámorban ölelkezik vele, de az istenséggel való végleges egyesülést csak a halál hozza meg. Mindezt – és még sokkal többet – a szúfik nem dogmák formájában hirdették; a dogmákat náluk rajongás pótolta. Ugyanekkor aszkézisük megfért egyfajta szelíd hedonizmussal; valamennyien egyetértettek az ember istenítésében, a panteizmus szeretetteljes kiterjesztésében állatra, növényre, holt tárgyakra és egyetértettek a három monoteista vallás fanatizmusával szemben a vallási toleranciában. Ennek az irányzatnak volt legköltőibb és – tulajdon kifejezése szerint – legbolondabb képviselője Rúmí. 120.000 sor verse a szúfi hívő Bibliája; a nem-bennfentest a versek tematikus azonossága untatja, a metaforák és kifejezések szűntelen ismétlése fárasztja, csakúgy, mint Ibn al-Arábi versei, Buddha szerzeteseinek zsoltárai, vagy a keresztény egyházi énekek Szent Ambrustól XIII. Leó pápáig.
IRÁQI, FÁKHRUDDIN IBRÁHIM (1213–1289) Hámádánban született, Hindosztánban, majd Konjában tanult Rúmínál és Damaszkuszban halt meg. Misztikus költő, Rúmí követője volt.
SZÁÁDI, MUSZHÁRIFUDDIN IBN MUSZLIHUDDÍN (1213–1299, más források szerint: 1198–1304) Sírázban született és a bagdadi Nizámijja Kollégiumban tanult. Életét tulajdon leírásából ismerjük; kár, hogy sokat hazudik. Tanulmányai után bejárta Hedzsászt, Jement, Abesszíniát, Irakot. Szíriában keresztesek fogságába esett, és más rabokkal együtt dolgozott Tripoliss sáncainak megerősítésén, míg egyik jó barátja kiváltotta. Sz. hálából elvette megmentője lányát, de az „tűrhetetlen szipirtyónak bizonyult”, amiért, hosszadalmas botrányok után elvált tőle. Ezután Indiába utazott. Mikor Szomnáth egyik hindu templomában sétálgatott, felfedezte a titkos mechanizmust, mellyel a papok az istenséget mozgatták, hogy a hívők csodát lássanak. A templomszolga meglepte Sz.-t, miközben a szerkezetet vizsgálta, úgyhogy kénytelen volt agyoncsapni egy gerendával, nehogy a papok vele végezzenek. 1255-ben hazatért Sírázba, a városba, mely délkeleti fekvése miatt elkerülte a mongol hódítókat. A következő évben Sz. meglepte a helyi uralkodót a Busztán (Gyümölcsös) című hosszú – és mulatságos – tankölteményével, melynek ajánlásában ezt írta: „tanulmányokat állítottam össze a helyes igazságszolgáltatásról, a jófajta kormányzásról, égi és földi szerelemről, alázatról, elégedettségről és hasonló pompás dolgokról”. 1258-ban adta közre leghíresebb művét, a Gulisztánt 691(Rózsakert). A könyv éles támadásai a zsarnokság ellen és emberbarát, már-már humanista hangja roppant népszerűvé tette szerzőjét; azóta is a Közel-Kelet egyik kedvenc olvasmánya. Sz. prózát, rímes prózát és verset vegyít, és így mond el anekdotát, tanmesét, „morális” történeteket és gnómákat. (A könyv felülmúlhatatlan, másfél évszázad múlva is pompás angol fordítását a magyar Rehacsek Edvárd készítette, aki Bombayben sátorban lakva arabból, perzsából, ó-perzsából és törökből fordított irodalmi és történelmi szövegeket.)
AMÍR, KUSZRÁV (1253–1324) a mongolok elől Bálkhból Indiába menekült, ahol a delhi uralkodó udvari költője lett.
HÁFIZ, SAMSZU’D-DÍN MUHAMMAD (1325–1390) Irán legnagyobb lírai költője, szegény kézmíves családba született Sírázban. Alapos irodalmi műveltsége mellett kívülről tudta a Koránt is; innét neve, háfi (z). Fiatalon mint tanító és kéziratmásoló kereste kenyerét, míg pártfogójául nyerte a helybeli Muzaffarid-uralkodóház trónörökösét, aki Abu Iszak néven hamarost trónralépett. H. kocsmákban és szeretői ágyában töltötte napjait és éjszakáit, miközben verseit hihetetlen könnyedséggel írta. Hírneve futótűzként terjedt; soha perzsa költő nem bűvölte el ennyire olvasóit, noha legtöbb kortársa nem értette, miről is szólnak versei. Az életvidám Abu Izsak 1352-ben meghalt; utóda, Muharifuddin Muhammad herceg kegyetlen mozlim fundamentalista volt: bezáratta a kocsmákat, besúgók százait pénzelte, akik alattvalói életmódját figyelték, és jelentéseket adtak le, mit beszélnek róla: „Ha ma a herceg parancsára bezárják a kocsmákat” – vígasztalódott H. –, „úgy holnap kinyitják majd őket Allah parancsára.” A puritán rémuralom nem tartott sokáig: 1357-ben a trónörökös, Sudzsá herceg meggyilkoltatta apját és fivérét, kivel az uralmat meg kellett volna osztania. A nem sokat ígérő bevezetés után Sudzsá uralma kellemesnek bizonyult: a rendőrkémeket elbocsátották, a kocsmák kinyíltak és a mindig vidám Sírázban helyreállt a jó élet. Az új sah annyira tisztelte H. költészetét, hogy a diplomáciai korrespondenciában folyton-folyvást idézte verseit, akkor is, ha az idézet egyáltalán nem illett oda. 1387-ben a világ réme, a roppant hatalmú Timur (Timur-i-Leng, a Sánta Timur) érkezett Sírázba. Mindenki reszketett, de a látogatás barátinak bizonyult. Timur nemcsak hírből ismerte H.-t, hanem verseit is tudta; a legenda szerint beszélgetéseik alkalmával H. olykor egy-egy költeményéből idézett, és Timur, ha a citátum nem volt pontos, szívélyes mosollyal kijavította. – H. hagyatéka 500 lírai versből (gházelből) áll. Sok költeményéből nem lehet megállapítani, hogy jelképesen gondolja-e, hogy az istenséghez, szeretőjéhez vagy a sahhoz címezi-e, csakúgy, mint ahogy gyakran semmiféle kapcsolat nem állapítható meg az egyes versszakok közt; úgy tűnik, mintha a költő össze-vissza firkálna arról, ami éppen eszébe jut, de az utolsó sor elolvasása után a vers mégis egyetlen egésszé áll össze és marad az emlékezetben. H. minden egyes verse váratlan (mint Catullus költeményei), mint költő utánozhatatlan (mint Ady Endre) és versei szépsége épp olyan magyarázhatatlan, mint ahogy nem tudni, mitől és miért szépek Rilke, Verlaine vagy Shakespeare versei. Talán ez is hozzájárult, hogy hazájában 600 esztendeje nagyra tartják, és Európában, a szégyenletes fordítások ellenére is elismerik páratlan érdemeit.
692KAMÁL, KHUDZSANDÍ (?–?1405) Khudzsandban született Transoxoniában. Misztikus költő és hitszónok volt; a helyi szultán Tábrízíben palotát építtetett számára, ahol tanítványai közt élt, mint prófétájuk.
BÁBUR, A TIMURIDA, HINDUSZTÁN CSÁSZÁRA (1483–1530), a Sánta Timur kései leszármazottja, Fergánában született; 11 éves korában lépett atyja örökébe, mint egy kis türkmén törzs fejedelme. Idővel szomszédai annyira szorongatták, hogy seregével Kabulból Indiába vonult. Példátlan hadvezéri képességével sorra foglalta el Lahore-t, Delhit, Agrát és mint a mogul dinasztia alapítója és Hindusztán császára halt meg. B. eszes volt, művelt, lovagias és toleráns; hadjáratai közben nemegyszer leállította seregeit, hogy időt szakítson versírásra és olvasásra. A csagatáj (keleti török) nyelven írt Báburnáméban őszintén, szerényen és érdekesen mondta el élete történetét. Verseit csagatájul és perzsául írta; több értekezés szerzője: az egyikben a perzsa prozódiát elemzi.
KÁMRÁN HERCEG, A TIMURIDA (?–1557) Bábur második fia, élete javát azzal töltötte, hogy összeesküvéseket szervezett fivére, Humájun hindusztáni császár ellen. Humájun egy ideig tűrte öccse intrikáit, aztán Mekkába száműzte, végül megvakíttatta.
Bátyám, Humájun császár halálhírére
Humájunhoz, mikor megvakíttatott
URFI-I-SIRÁZI, MUHAMMAD (1554–1590) Irán egyik legeredetibb költője, Sírázban született, fiatalon otthagyta Perzsiát és megtelepedett Akbar indiai császár lahore-i udvarában, ahol főként perzsául beszéltek. Mint ünnepelt költő halt meg ugyanott.
Aznap, amikor majdnem meghaltam
QÁDSZI, HÁFI MUHAMMAD DZSÁN (?–1646)
KALÍM ABÚ TÁLIB (?1580–?1651) Hamadanban született, Kásánban és Sírázban élt, majd Dzsáhángir nagymogul lahore-i udvarában telepedett meg. Az uralkodó utóda a költők királyává koronázta.
SZÁIB-I-TÁBRÍZÍ (1607–1671) kereskedőcsaládból származott. Dzsahan sah nagymogul szolgálatába lépett, majd Iszfahánban telepedett meg, ahol II. Abbász perzsa uralkodó a költők fejedelmévé avatta. Szülővárosában, Tábrízíben halt meg.
Mohamed próféta a pokol felé vezető út kalauzainak nevezte a költőket. Támadása nem sok eredményt hozott a versimádó arabok közt, sem a Próféta életében, sem utána. Néhány évtizeddel Mohamed támadása előtt Nagy Szent Gergely pápa (590-től 630-ig uralkodott), sommásan elítélte a pogány múlthoz tartozó világi irodalmat és csak az „új”, azaz egyházi irodalmat kívánta megtűrni. Miután az irodalom művelői szinte kizárólag szerzetesek és papok voltak, a pápa rendelkezése nem maradt eredménytelen. Más volt a helyzet a diaszpóra zsidóságánál: őket az üldöztetés mellett kizárólag a vallási parancsolatok és a vallásos tartalmú irodalom tartotta össze. Szűk gettókba zárva, az uralkodó néptől, fáktól, virágoktól és rétektől elkülönítve, egyébként sem nyílt sok alkalmuk lírai költészetre. Amikor 711-712-ben az arabok elfoglalták a vízigót királyságot – a mai Spanyolországot meg Portugáliát – az ottani, nagyszámú zsidó lakosság rabszolgasorban élt. Arab uralom alatt, kivált a cordovai emirátus megalapítása után a zsidó lakosság szabad mozgást nyert, bizonyos mértékig tagja lett az andalúz társadalomnak, látogathatta a mindenki számára nyitva tartott közkönyvtárakat és a cordovai egyetemet. Ugyanekkor virágzó, arabnyelvű irodalom, építészet, tudomány és történetírás kellős közepén találták magukat. Lassanként, a XI. századtól kezdve, hébernyelvű lírai költészet indult virágzásnak Andalúziában. Mind az arab, mind a zsidó kultúrának először az országra rátörő marokkói berberek, utánuk a spanyolok vetettek véget.
HÁNNÁGID, SMUEL (SÁMUEL HERCEG; SMUEL HÁ-LÉVI IBN NÁGRELÁ) 993-ban Cordovában született, és 1056-ban halt meg. Húszéves korában elmenekült a fővárosból, mikor azt a berberek kifosztották és felgyújtották. Kitűnő arab kalligráfus volt; hamarost Ibn al-Arif granadai nagyvezír titkára lett. Al-Arif halála után az emír H.-ot nevezte ki vezírének. 1038-tól 1056-ig, a szüntelen háborúskodások során, ő vezette a granadai hadsereget a szomszédos arab államok ellen. Győzelmeiről verseiben adott számot, de nem a szokványos vértől ittas modorban, hanem filozófus módjára. Költészete korántsem szorítkozik csataképekre; sokat írt szerelemről, borozásról, az élet élvezetéről és mindehhez csipetnyi sztoikus és epikureus filozófiát vegyített. Halála után fia, Jehoszef Hánnágid lett a granadai hadsereg vezére, akit tíz évvel később a granadai zsidósággal együtt mészároltak le a mórok.
694IBN GABIROL, SLÓMÓ (a középkori Európában eltorzított nevén ÁVICEBRON-nak ismerték; 1021–?1055) Malagában született. Rövid élete nagyobb részét Zaragozában töltötte. Szenvedélyes, szókimondó és veszekedős természetével, de még inkább nyughatatlanságával és radikálisan neoplatonista filozófiájával rengeteg ellenséget szerzett magának, elidegenítette legjobb barátait, és a helybeli zsidó hitközséggel is állandó hadilábon állt. Végül Zaragozából Valenciába menekült, ahol rövidesen meghalt. – Versei mellett arabnyelvű filozófiai munkát írt, mely latin fordításban Fons vitae címen nagy hatást gyakorolt a nyugati világra, kivált a párizsi és az olaszföldi egyetemekre.
IBN EZRA, MÓSE (?1055–?1135) Granadában született. Három fiatal fiútestvérével együtt túlélte a granadai zsidóság 1066-os lemészárlását: hagyomány szerint jó lelkű arab utcalány rejtette el őket. Néhány esztendővel később visszatértek szülővárosukba, mikor a kereskedelem és az ipar pangása miatt Granada lakói visszahívták az izraelitákat. A városban működő, közös arab-zsidó irodalmi körben I. E. jelentős szerepet játszott, amíg 1090-ben a Marokkóból átjött berber megszállók még egyszer szétkergették a zsidókat. I. E. és fivérei később ismét hazajöttek Granadába. Néhány év múlva családi botrány következett, mely kis híján életébe került. Nem tudni pontosan, mi történt. Állítólag I. E. testvérével együtt csábította el idősebb fivérük, Izsák fiatal korú lányát; lehet, hogy a lány csábította el őket, vagy holmi még bonyolultabb, szexuális kapcsolat teremtődött a családban. I. E. menekülni kényszerült, és mintegy 40 évig bujdosott Észak-Spanyolország keresztény királyságaiban. Több szép, javarészt erotikus témájú verse mellett filozófiai traktátust írt. Címe: A fűszerek ágya.
HALÉVI, JEHUDA (?1075–?1140) Tudelában, a mór és keresztény Spanyolország határvárosában született. Granadában tanult; a város 1090-ben történt feldúlása után áttelepült Kasztília nemrég elfoglalt új fővárosába, Toledóba. Állítólag mint orvos praktizált VI. Alfonz király szolgálatában. Mikor 1109-ben Kasztíliában is kezdetét vette a zsidóüldözés, azzal az ürüggyel, hogy az izraeliták a mórok titkos ügynökei, H. visszatért az ország arab fennhatósága alá tartozó, déli felébe. Egy ideig Cordovában élt, ahol arab és zsidó barátaival azt a nézetet osztotta, hogy a spanyol-mór konfliktus csak katasztrófát hozhat arabnak és zsidónak egyaránt. Egyetlen kiútnak H. a zsidóság emigrációját látta Palesztínába. Föltehető, hogy értesülései hiányosak voltak: az első kereszteshadjárat vitézei néhány évvel korábban vették be Jeruzsálemet. Ekkor a város 40.000 lakóját – mohamedánt, zsidót, görög695keleti keresztényt egyaránt – az utolsó szál emberig lemészárolták. Híressé vált prózaművében, mely A kazár könyv címet viseli, H. zsidó tudós és János kazár király képzelt párbeszédét írta meg, melyben ugyancsak a Palesztínába való ki- vagy visszavándorlást ajánlja a zsidóságnak. (János kazár király a VIII. században, Bizánc és a Kalifátus kettős fenyegetésével szemben, népe nagy részével együtt zsidó hitre tért. H. csak idős korában, 1140 szeptemberében szállt hajóra Palesztína felé. Alexandriáig ért csak, ahol ágynak esett és rövidesen meghalt. Más forrás szerint Alexandriából gyalog folytatta útját. Néhány lépésre Jeruzsálem kapuja előtt kereszteslovag vagy arab lovasember leszúrta.
ABULÁFIÁ, TODROSZ (1247–?1295) Toledóban élt X. Alfonz és IV. Sancho kasztíliai királyok idején. Nemegyszer magasrangú állami tisztviselő (vagy tanácsos?) volt, máskor hosszú éveket töltött iszonyú tömlöcökben. Szerelmeiről és börtöneiről realista, majdhogy naturalista versekben adott számot.
A középkorvégi-újkoreleji Európa költészete – a reneszánsz költészete – a katalán, szicíliai, de elsősorban provanszál trubadúroktól nyert ihletet nemcsak Dante és Petrarca személyében, de már előttük és utánuk is. A provanszál rövidségével, dallamosságával alighanem Európa legszebb, költészetre legalkalmasabb nyelve. A trubadúrok rendkívül bonyolult versformákra és rímképletekre szerzett költeményeiket provanszálul értő avagy nem értő királyok és fejedelmek tróntermeiben, várkastélyok udvarán, vagy zöld réteken adták elő ünneplő közönség előtt és mindig lantjukkal kísérték. Költeményt és zenét állítólag rögtönöztek, ami majdnem lehetetlennek tűnik; de költőknek semmi sem lehetetlen.
IX. VILMOS, AQUITÁNIA HERCEGE (1071–1127) az első és legeredetibb trubadúr. „Szeszélyes és kiszámíthatatlan uralkodó volt. Mindig arra vágyott, amit lehetetlen elérni”. XIII. századi életrajzírója, Orderic Vital bátorságát, szellemi rangját és törhetetlen jókedvét dícséri: „és egyúttal a világ leglovagiasabb embere volt, hölgyek bolondítója, fegyverfogásban verhetetlen, szeretőnek nagyszerű”. 1101-ben katasztrófával végződő kereszteshadjáratra vezette hűbéreseit; 1120-ban Alfonz aragón királyt segítette 600 lovagjával az Almorávidák ellen, nagy katonai sikerrel. Élete végéig hadakozott lázadó vazallusaival és az Egyház egyre növekvő igényei és farkasétvágya ellen. – Mindössze 11 költeménye maradt fenn. Megfejthetetlen, hogyan tudott ennyire eredeti verseket írni. Költeményei az általa fordításban valószínűleg ismert (közszájon forgó) arab költészet hatását nem mutatják, még versformában sem, ugyanekkor a középkor latin világi verseitől és a népdalok hangjától is távol állnak. A versek fele tréfás és botrányos tartalmú, bár a költemények alaphangja valahogyan mégis komoly. A későbbi idők kötelező közhelyei is távol állnak tőle; annál több verseiben az öngúny és az életöröm.
696BERNART DE VENTADORN (?1125–?1180) a ventadorni kastély pékjének fia. Fiatalon híres lett, a Toulouse-i gróf, V. Raymond kastélyában és Aquitániai Eleonóra (1154-től II. Henrik angol király felesége) normandiai udvarában adta elő a meg-nem-nevezhető Hölgyhöz írt szerelmes verseit.
Nem csoda, hogy szebb verset írok
BERTRAN DE BORN (?1140–?) Hautefortban (Périgord) született; feudális lovag volt. Normandiában résztvett II. Henrik angol király udvari ünnepségein, miután a király, Aquitániai Eleonórával kötött házassága révén Nyugat-Franciaország ura lett. A legenda szerint B. hosszantartó viszonya Aquitániai Eleonórával ekkor kezdődött; egyúttal a király két fiát, Oroszlánszívű Richárdot és a fiatal Henrik herceget is elcsábította. Szerelmi sikerei ellenére az angol urakat lenézte, mert a luxust és a pazarlást hírből sem ismerték. Később Henrik herceget, kire nagy befolyást gyakorolt, apja ellen uszította, amiért a trónörökös Richárd mellett nem juttatta méltó szerephez. Henrik sereget gyűjtött, hogy atyját hátbatámadja, de hirtelen meghalt. Dante, aki a Convivióban megdicséri B.-t nagylelkűségéért, a Pokol XXVIII. énekében úgy jeleníti meg a trubadúrt, hogy fejét, mint a lámpást tartja kezében és hozzáteszi: mert a fiút el akarta választani apjától, büntetésből törzsétől elválasztott fejét kell örökre markában tartania. Henrik herceg lázadása után Oroszlánszívű Richárd és sógora, VIII. Alfonz kasztíliai király sereget gyűjtöttek, hogy megbüntessék a rablólovagot. Kilenc napos ostrom után B. feladta Hautefort várát. A francia krónikás szerint Oroszlánszívű Richárd a vár fala alatt „hűségesküje után keblére ölelte Bertrant, és újra meg újra átölelte, amikor lakomához ültek.” Hűségesküjét B. nem szegte meg; Oroszlánszívű Richárd mellett akkor is kitartott, amikor az osztrák herceg bebörtönözte és minden híve elhagyta. – 1197-ben B. a cisztercita rend tagja lett és valószínűleg a Daloni Apátságban fejezte be életét. Nyugtalanító személyisége sokáig tartotta ébren az utókor érdeklődését. Életéről számos regényes krónika számolt be provanszál és francia nyelven; neve még ma is a trubadúr jelképe. (Lásd Heine versét)
Sirventes-t írok most a két királyról
GUIRAUT DE BORNELH (?1140–?1211) A trubadúrok poeta laureatusa. Minden műfajban: cerebrálisan elvont, platonista szerelmes versben, románcban, halottat sirató költeményben egyformán elegáns műveket alkotott. Sirventesei irgalmatlanul ostromolják a társadalmi igazságtalanságokat. Ezekért Dante (De vulgari eloquentia, II,2), mint igaz embert magasztalja. – A hajnali vers, az alba a trubadúrok jellegzetes műfaja volt; hét évszázadon át nem egy költő élesztette újra. (Lásd pl. García Lorca versét.)
Dicső Király, világosság, fénytenger
ARNAUT DÁNIEL (?1150–?) Bertran de Born jóbarátja és ünnepelt trubadúr, aki gyakran adta elő verseit Oroszlánszívű Richárd udvarában. Dante a költők példaképének tekintette, amiért szerelmes verseit nem latinul, hanem provanszál köznyelven írta. A Purgatorium XXVI. énekében, ahol Arnaut szelleme beszél, Dante nem kis stilisztikai bravúrral provanszál nyelven szólaltatja meg az olasz szövegben. A. 697eredeti hangú költő és rendkívüli formaművész volt. Az egyik halhatatlan (és feltalálhatatlan) versformát, a szesztinát minden bizonnyal ő találta fel; valószínűleg a szonettet is.
ISMERETLEN MINNESÄNGER (életrajzi adatai ismeretlenek)
Aquitániai Eleonóra királyné szépsége
DER VON KÜRENBERG (?1150–?) az első Minnesänger. Valószínűleg osztrák vagy bajor származású volt. Életrajzi adatai ismeretlenek.
WALTHER VON DER VOGELWEIDE (?1160–?1230) a középkor legnagyobb német költőjéről egyetlen korabeli feljegyzés maradt: 1203. november 12-én Wolfger von Erla, Passau püspöke téli bundára való pénzt ajándékozott bizonyos Walthero cantori de Vogelweide, azaz W. v. V. dalnoknak, vándorköltőnek. Nem tudni pontosan, hogy mikor született, hol halt meg. A XIX. századi német irodalmárok ragyogó vértbe öltözött nemes lovagnak állították be. Időközben kiderült, hogy Vogelweide nevű tanya vagy falu sehol nem létezett és W. nevét azért választotta, vagy kapta, mert szerette a madarakat etetni, ha éppen volt kenyere. Egy későbbi, képzelt sírfelirat szerint: Pascua qui volucrum vivus, Walthere fuisti: míg éltél, Walther, a madarak legelője voltál. Nemesi származása ellen tanúskodik, hogy egyik versében elpanaszolta: nem engedték a nemesek asztalához, a konyhában kellett ingyen ennivalóját elfogyasztania, a többi kóbor muzsikus, kardnyelő, bűvész és mesemondó társaságában. A Német-római Császárságban a költőket korántsem övezte az a megbecsülés, mint a Provence trubadúrjait. – W. verseiből nyilvánvaló, hogy fiatalon az osztrák herceg udvarában tartózkodott és vitába keveredett Reimárral, a hivatalos udvari poétával. Verses vitájukban az utóbbi a provanszál tradicióhoz ragaszkodott: a Hölgyet megközelíthetetlen, égi tüneménynek kell ábrázolni, ködképpé idealizálni, elevenen megfagyasztani, míg W. a nőben partnert, szeretőt és társat kívánt találni. Noha a vitát, a fennmaradt szövegek alapján (és a XX. század ítélete szerint) kétségtelenül W. nyerte meg, valószínű, hogy az udvarban a költői verseny vesztesének nyilvánították, ha vitájukra egyáltalán odafigyeltek és nem valamelyik alacsonyrangú udvaronc menesztette W.-t Bécsből. Ezután úgy élt, „mint a kivert kutya”. Egyik helyről a másikra vándorolt és patrónust keresett. Elébb Fülöpöt, a megkoronázott német királyt magasztalta, mint Isten földi helytartóját. Fülöp meggyilkolása után átállt az ellenkirály Ottóhoz, majd, amikor belátta, hogy a császári koronát a fiatal hohenstaufi Frigyes nyeri el, átkokat szórt Ottóra, és a győztes mellé igyekezett szegődni. Öregkorában, a vénség előrevetett árnyékában Frigyeshez fordult, aki éppen útban volt Róma felé, hogy ott a pápa megkoronázza, és hűbéri birtokot kért tőle). A császár, aki egész életében, ha nem is hasonló, de állandó nehézségekkel küszködött, alighanem elolvasta a verset és megértette a közös sorsukra való célzást W. költeménye utolsó sorából. W. másik verse szerint II. Frigyes megadta néki a birtokot; hogy hol volt és meddig élt rajta, nem ismeretes. – A múlt században Németország és Ausztria több helyén mutogatták W. állítólagos sírját. Bozenben (ma: Bolzano) a sírt madáretető díszítette.
698Ide kívánkozik Walther von der Vogelweide legszebb és leghíresebb költeménye, az Under den Linden an der Heide (A hársfaágak csendes árnyán) kezdetű. Babits Mihály ezt a verset olyan mesteri módon fordította, hogy nem mertem hozzányúlni.
VI. HENRIK NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁR (1165–1197) rövid uralkodása alatt két hadjáratot vezetett Itália ellen. Fiatalon, 32 éves korában halt meg.
V. KONRÁD NÉMET KIRÁLY (1252–1268) IV. Konrád német–római császár fiát és a császári trón örökösét a tagliacozzói csatában elfogták és 16 éves korában, Nápolyban lefejezték.
STEINMAR (XIII. század) életrajzi adatai ismeretlenek. Az udvari etikettet szem előtt tartó, a nőket idealizáló lovagi költészet (hohe Minne) „régi” irányzata ellen lépett fel realista, nemegyszer durva verseiben. A kötetben közölt költeménye mellesleg az albát, a trubadúrok ájtatos hajnali dalát is kigúnyolja.
OSWALD VON WOLKENSTEIN (?1367–1445) dél-tiroli lovag sokfelé utazott, egy ideig Zsigmond magyar király és a német–római császár udvarában élt Budán. Számtalan háborúban vett részt és még több szerelmi kalanddal henceghetett, amikor öregségében ősei wolkensteini kastélyába vonult vissza.
A reneszánsz, a barokk, a XVIII–XX. század nagy költőinek, Danténak, Shakespeare-nek, Burnsnek, Heinének vagy Garcia Lorcának bemutatását aligha igényli az olvasó. Így a következőkben az életrajzi jegyzeteket a lehető legrövidebbre szabtam, kivéve ott, ahol kevéssé ismert, vagy ismeretlen költőkre került sor.
ANGIOLIERI, CECCO (1250–1319) bátor hangú, érdekes és eredeti olasz költő.
DANTE ALIGHIERI (1265 Firenze – 1321 Ravenna) Európa egyik legnagyobb költője. Firenzei nemesi család sarja. VIII. Bonifác pápánál járt hivatalos küldetésben, mikor politikai ellenfelei Firenzében uralomra kerültek és előbb két évi száműzetésre, később halálra ítélték. D. nem tért többé vissza Firenzébe; elébb Veronában, majd Ravennában élt. Az Isteni Színjáték mellett más, jelentős műveket írt. A Vita 699nuova (Új élet) prózába ágyazott lírai versek gyűjteménye, ahol Beatrice Portinari iránti szerelmét beszéli el. A befejezetlenül maradt Convivióban (Vendégség) néhány versét – canzonéját – elemezte, míg a latin nyelven írt De vulgari eloquentiában (A nép nyelvén való ékesszólásról) az olasz köznyelv alapjait fektette le.
PETRARCA, FRANCESCO (1304 Arezzo – 1374 Arquà) firenzei származású, száműzött galádjával fiatalon a Provence-ban élt. A nagyhatalmú Colonnák és más mecénások segítségével életét a tanulásnak, utazásnak és irodalomnak szentelhette. A Canzoniere 366 versével Európa szerelmi líráját indította el, és befolyásolta századokon át; latin prózaműveivel és leveleivel az európai irodalom megújítója és „a humanizmus atyja” lett.
Szeme, melyről oly égő szenvedéllyel
VILLON, FRANÇOIS (1431 Párizs–?1463) Franciaország egyik legnagyobb költője, nevelőapja, Guillaume de Villon apát jóvoltából végezte iskoláit Párizsban és nyerte el a magister artium címet (1452). 1455-ben ismeretlen körülmények között leszúrt egy papot; a következő évben felmentették, de hamarost résztvett a Collège de Navarre kirablásában, és menekülni kényszerült a fővárosból. Egy ideig (1456–60) vidéken bújdosott; 1461-ben a Meung-sur-Loire-i börtönben várta a halált, állítólag egy templom kirablásáért. XI. Lajos király ekkor átvonult kíséretével a városon, ami azt jelentette, hogy minden rabot szabadon engedtek. 1463-ban Párizsban kocsmai verekedésért (vagy újabb gyilkosságért?) halálra ítélték, de – talán éppen Négysoros verse miatt – kegyelmet kapott és tíz évre száműzték a fővárosból. Ezután nyoma veszett. Villont Európa első „nagyvárosi költőjének” nevezték, aki verseiben a középkort és az újkort egyesítette, és az emberi szenvedélyeket és a szenvedéseket tragikus erővel tudta kifejezni.
Chanson a párizsi szépasszonyokról
ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐK (XV. század)
JACOPO SANNAZARO (1458-ban Nápolyban született és ugyanott 1530-ban halt meg) kitűnő latin epigrammákat írt. Arcadia nevű pásztorjátékát százszor és százszor adták elő XVI. és XVII. századi udvarokban; manapság olvashatatlan.
700ISMERETLEN, LATIN NYELVEN ÍRÓ KÖLTŐ (XV. század)
Vándorszínészek karácsonyi éneke
ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐK (XV. század)
MICHELANGELO BUONARROTI (1475 Caprese – 1564 Róma) versei, az 1623-as csonka kiadás után ebben a században kerültek először teljes szövegükben az olvasó elé. A nagy művész vívódásai, melyek szobraiban és freskóiban nyilvánvalóak, a szonettekben és madrigálokban még egyénibb jelleget kapnak. Költő kortársa, Francesco Berni, aki ismerte a versek kéziratát, megjegyezte, hogy Michelangelo költeményei abban különböznek kora verselőitől, hogy szerzőjük „nem szólamokat keres, hanem magukról a dolgokról ír”.
Szonett Giovanni da Pistoiához
Befejezetlen Madrigál 1522-ből
Madrigál Tommaso de’Cavalierinek
Madrigál Tommaso de’Cavalierinek
Szonett Tommaso de’Cavalierihez
Szonett Tommaso de’Cavalierihez
Válasz Tommaso de’Cavalierinek
Szonett Tommaso de’Cavalieriről
Giovanni Battista Strozzi verse és Michelangelo válasza
SACHS, HANS (1494 Nürnberg – 1576 Nürnberg) szülővárosában cipészmesterséget folytatott, és mintegy 6000 különböző műfajú, nagyrészt rövid művet tett közzé, ezek közt 125 színdarabot, farsangi játékokat, dramatizált anekdotákat a múltból, a mindennapi életből és verseket. S. fantáziája nem volt nagy: művei tárgyát a görög és a latin klasszikusoktól (Plütárkhosz, Terentius, Suetonius), lovagregényekből, Boccacciótól, középkori krónikákból vette át, vagy – és nem utolsósorban – a Bibliából. Humora, ábrázoló készsége, dikciója sohasem hagyta el. Roppant nép701szerű munkáit azzal a szándékkal írta kaptafája mellől, hogy olvasóit és hallgatóit becsületes életre nevelje. Nem rajta múlt.
MAROT, CLÉMENT (?1497–1544) Cahors-ban született, fiatalon I. Ferenc francia király nővére, Margit hercegnő (később navarrai királyné) titkára lett. Az 1525-ös páviai csatában (ahol I. Ferencet V. Károly katonái elfogták) megsebesült. Amikor 1526-ban nagyböjt idején húst evett, ellenségei lutheránus eretnekség vádjával börtönbe zárták. A király – költők, humanisták, művészek és tudósok pártfogója – azonnal kihozatta a börtönből. Ferenc nemcsak M. verseit kedvelte, de duhaj, szoknyavadász természetét is közel érezte a magáéhoz. Később is újra kiállt érte és mindig visszavette szolgálatába, amikor a protestáns ügyhöz hajló M. az eretnekség vádja elől hol a navarrai királyné udvarába, hol Ferrarába és Velencébe menekült. Egy alkalommal Kálvin János Genfjében keresett menedéket, a puritánok paradicsomában, ahonnét borzongva futott tovább. Remek zsoltárfordítását a Sorbonne 1543-ban elátkozta, amiért ismét menekülni kényszerült; Torinóban halt meg a következő évben. Életében kíméletlen csatákat vívott Franciaország régimódi, vaskalapos költőivel, akik egy emberként álltak ki ellene. Az első francia esszét (Villon költészetéről) ő írta, és költészetével ő egyengette az utat jó előre Ronsard-nak, Du Bellay-nek és társainak. Jelentősége a francia irodalom történetében igen nagy, a költészetében közepes.
LOPE DE RUEDA (?1505 Sevilla – 1565 Cordova) színész és színdarabíró; műveit dalokkal díszítette.
ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)
ISMERETLEN SPANYOL UDVARONC
DU BELLAY, JOACHIM (1522–1560) a francia reneszánsz egyik legnagyobb költője Liré-ben (Anjou) született, jogot tanult Poitiers-ben. Tanulmányai után összebarátkozott Ronsard-ral és Párizsban megalapították a Pléiade nevű költői iskolát, melynek tagjai „kisebb-nagyobb csillagok lettek a francia reneszánsz egén”. Nagybátyja, Du Bellay kardinális, mikor Franciaország római követévé nevezték ki, magával vitte D. B.-t titkárnak és háznagynak. Róma régiségei elragadtatással töltötték el, de a Kúria erkölcsi züllése és korrupciója kétségbe ejtette. Hazatérése után nagy költői erővel, rokonszenves egyénisége bájával és bámulatosan időt álló hangvétellel írta meg két, 1558-ban egyszerre kinyomtatott verseskönyvét, a Római antikvitásokat és a Panaszokat. A pápaság ellen intézett szatíráival magára vonta nagybátyja, a kardinális haragját, míg barátai, az ellenreformáció mindent elsöprő áradata láttán elfordultak tőle. 1560. január elsején szívroham végzett vele.
LABÉ, LOUISE (1525/1526–1565) vagyonos lyoni kötélverő lánya és lyoni kötélverő felesége volt; innét neve, „a szép kötelverőnő”. Kitűnő nevelésben részesült; jól tudott latinul és görögül, értett a zenéhez, különböző hangszereken játszott, remek hímzéseket készített, és kortársai véleménye szerint nagyon szép volt. Intellektuális-erotikus versei – 3 elégia, 23 szonett – 1555-ben jelentek meg, és ismertté tették egész Franciaországban: „a nagy költőnőre”, már a XV. század itáliai udvaraiban is hiába várakoztak. L. irodalmi szalont nyitott Lyonban, melyet a Pléiade számos költője látogatott, nem éppen irodalmi szándékkal. Sokan átmeneti viszonyt folytattak vele, mint pl. Olivier de Magny, a Pléiade egyik pisla csillaga, aztán elutaztak. Mikor újra betoppantak hozzá, azt várták, hogy a szépasszony újra azonnal rendelkezésükre álljon, és amikor ez nem történt meg, gúnyverseket szereztek ellene. Claude Rubis, a híres ügyvéd, kiről nem akart hallani, felháborodott szatírát írt L. felszarvazott férjéről. Du Bellay támadásaiban irodalmi szinten maradt: azt vetette a költőnő szemére, hogy Petrarcától örökölt siránkozó hangja sehogy sem illik erotikus verseihez. Férje halála után vidéki magányba vonult vissza.
RONSARD, PIERRE DE (1524–1585) főúri családba született a Possonniére kastélyban (Vendôme). Fiatalon mint apród szolgált a királyi udvarban: később Du Bellay-vel és több fiatal költővel megalapította a Pléiade-ot, a francia reneszánsz-költészet szellemi irányítóját. 26 éves korától „a költők fejedelmének” ismerték el Franciaországban. II. Henrik (1547–59) és IX. Károly (1560–74) ösztöndíjjal támogatták. A Valois-ház utolsó tagjának, III. Henriknek trónralépését követően visszavonult az udvartól. Sikerekben gazdag élete után, melyre csak utolsó, kínos betegsége vetett árnyat, a Saint-Come-i apátságban halt meg. – R. sokkal többet írt a kelleténél, így a La Franciade című befejezetlen eposzt, az uralkodók udvari előadásaira készült pásztorjátékokat, a királyi családhoz, közéleti nagyságokhoz és feleségükhöz intézett ódáikat, melyekben mindenki Jupiterhez, Marshoz, illetve Vénuszhoz és Junóhoz hasonlít. Mindez jelentéktelenné törpül szerelmes szonettjei mellett. Ugyanekkor, költői rangjával élve, nem egy költői levélben intette Franciaország királyait békeszeretetre és emberségre. Fölösleges megjegyezni, hogy teljesen hiába. (1572: a Szent Bertalan-éjszaka.)
CAMÕES, LUÍZ DE (1524–1580 Lisszabon) portugál nemesi családból származott, a coimbrai egyetemen tanult, katonának állt és fél szeme világát vesztette a marokkói harcokban. Mikor visszatért Lisszabonba, lovagias ügy vagy utcai verekedés miatt bebörtönözték. 1553-ban behajózott India felé és a Dél-Kínai-tengerig ért; visszaúton a Mekong torkolatában hajótörést szenvedett. Lírai versei kéziratát ellopták, de mikor hazatért, sikerült az Os Lusiadas (A luzitánok) című eposzát publikálnia. A költeményért Sebestyén király szerény havi járadékot ígért néki, melyet csak nagy ritkán fizettek ki. Humanista-neoplatonista eposzának hősei a portugál tengerészek. Lírai költeményei érzékiek, spirituálisak és misztikusak. (A kötetben nincs kellőképpen reprezentálva.)
Pero Montez tengerészbajtársam halálára
SPENSER, EDMUND (1552 London – 1599 ugyanott) mint ösztöndíjas „szegény diák” végezte el a Cambridge-i egyetemet, és híres költő volt már, amikor Lord Gray of Wilton, Írország kormányzója magával vitte titkárnak Dublinbe. Élete javát a „zöld szigeten” töltötte, amit száműzetésnek tekintett. 1598-ban Cork tartomány High Sheriffjévé (főbíró-rendőrfőnöknek) nevezték ki. Rövidesen az ír felkelők fejére gyújtották házát. Angliába menekült, és Londonba érkezése után 3 héttel meghalt. – Főműve, a Faerie Queen fantasztikus lovagi eposz; hősnője, a Tündérkirálynő ábrázolásánál S. nem kis megerőltetéssel, Erzsébet királynőre gondolt.
D’AUBIGNÉ, THÉODORE AGRIPPA (1552 Pons, Saintogne – 1630 Genf) atyja hugenotta bíró volt, aki 8 éves fiát az Amboise-i összeesküvés miatt kivégzett hugenották akasztófáihoz vezette, és ott, a himbálódzó holttestek alatt eskette meg, hogy bosszút áll értük. Az apa, Jean d’Aubigné halála után Párizsban, Orléans-ban és Lyonban tanult. Latinban, héberben, görögben és franciában egyformán kitűnt. 16 éves korában hálóingben éjszaka megszökött nevelőszüleitől, és a hugenotta hadsereghez csatlakozott. A harcokban tanúsított bátorsága legendássá tette nevét. Összebarátkozott Navarrai Henrikkel, aki A. katonai szolgálata mellett, tanácsait is sokszor vette igénybe. Amikor Henrik katolikus hitre tért, hogy francia királlyá koronázzák, A.-t Meillezais kormányzójává nevezte ki. Ott a hugenották ügyét kard helyett tollával szolgálta tovább. Les Tragiques című verseskönyvében az Ószövetség prófétáinak hangján támadta a társadalmi igazságtalanságokat s buzdította harcra a protestánsokat. A Histoire universelle néven közreadott prózaművében önéletrajzával összekötötte az 1550 és 1602 közt eltelt francia történelmet. A könyv harmadik kötetét megjelenésekor (1620) megégették, mire Genfbe menekült, ahol 71 éves korára másodszor is megnősült, miközben folytatta harcát a hugenották ügye mellett. Versei váratlan módon vidám, érzékeny lelkű és jó humorú embernek mutatják.
SIDNEY, SIR PHILIP (1554–1586) Oxfordban és Cambridge-ben tanult, udvari szolgálatba lépett, 1577-ben már mint Anglia követe ment küldetésbe II. Rudolf né704met császárhoz, 1583-ban megnősült és lovagi rangot nyert, majd 1586-ban egy csetepatéban Zutphen mellett (Németalföld) halálos sebet kapott.
PAPILLON, MARC DE (1556–1599) életéről keveset tudni. Árvagyermek volt, aki 15 éves korában katonának szegődött el, hogy kisebb testvéreit életben tartsa. „Miközben két házat kirabolt, vagy két lányt megerőszakolt, a múzsákkal szeretkezett.”
TICHBORNE, CHIDIOCK (?1558–1586) lelkes katolikus volt az üldözések korában. A Babington-féle állítólagos összeesküvésben való részvételéért Londonban halálra ítélték és a Towerben fölakasztották.
CAMPION, THOMAS (?1559–1634) angol költő, zenész és orvos. Diplomáját külföldön szerezte, mert katolikus közembert Erzsébet királyné uralkodása alatt nem engedtek egyetemi vizsgák elé. Életéről keveset tudni.
SHAKESPEARE, WILLIAM (1564 Stratford-on-Avon – 1616 ugyanott) szonettjeiről többet írtak, mint a Biblia kivételével bármilyen más könyvről, és minden bizonnyal több ostobaságot is. Így, bár a drámaíró stílusa azonos a szonettek stílusával, sokan még ezt is tagadták. (Karinthy fejezte ki magát e tárgyról k legszellemesebben, amikor megállapította, hogy Shakespeare műveit, úgy látszik, egy másik Shakespeare írta. – A többi közt Freud, aki mindig bakot lőtt, ahányszor orrát művészi-irodalmi kérdésbe beleütötte, azt a meggyőződését hangoztatta, hogy S. szonettjeit Oxford őrgrófja írta.) Az évszázados irodalmi vita semmiféle eredményt nem hozott. Nem sikerült eldönteni, ki volt a W. H. monogramos fiatalember, akihez S. az első 126 szonettet intézte. Nem derült ki, hogy a „fekete hölgy” ki lehetett, aki a 127–154 szonettekben szerepel. Nem találtak választ arra a kérdésre: biszexuális volt-e S., mint ahogy szonettjeiből láthatni, vagy heteroszexuális, mint ahogy drámáiból kitűnik? Mindennél fontosabb kérdésekről – arról, hogy a szonettek kéziratát bizonnyal nem S. rendezte sajtó alá, hogy feltehetően jóval több szonettet írt, és a kiadó a szonetteket össze-vissza dobálta – lásd W. H. Auden rövid, kitűnő esszéjét; bár ahhoz, hogy az ember S. szonettjeit élvezze, semmiféle magyarázatra nincs szükség.
DONNE, JOHN (1572 London – 1631 ugyanott) katolikus szülők gyermekeként az oxfordi egyetemre járt, majd Essex-szel, mint katona, résztvett az Azori szigetek és a Cádiz elleni tengeri hadjáratban (1596–97). Időközben anglikán hitre tért és Sir Thomas Egerton, a pecsétőr titkára lett. Titkon feleségül vette gazdája fiatal unokahúgát, Anne More-t, amiért rögtön lecsukták. Majd szabadon bocsátották és a canterbury érsek érvényesítette házasságát. Sokat nyomorgott; felesége 12 gyermeknek adott életet. Idővel polemikus írásokat adott közre a pápaság ellen, közéleti személyiség lett, kétszer mint képviselő ült a Parlamentben és a Cambridge-i egyetem teológiai díszdoktorrá választotta. 1621-től a Szent Pál Katedrális dékánjaként számos prédikációt tartott I. Károly angol király előtt; az utolsót Párbaj a halállal címmel, alig egy hónappal tulajdon halála előtt. – Fiatal korában D. nagy népszerűségre tett szert erotikus témájú verseivel a csúnya szeretőről, féltékenységről, vetkőzésről, a szeretkezés anatómiai részleteiről, a nők bujaságáról és a férfiak közönyéről – ugyanekkor az igazi szerelem ébredéséről, hatalmáról innen és túl a halálon. Versei megzenésítve és antológiákban terjedtek. Később „szent szonetteket” írt Krisztus szenvedéseiről, Jeremiás siralmairól és hasonló vallásos tárgyakról. Az udvari prédikátor ájtatossága csekély visszhangra talált az olvasóknál. Bármilyen őszintének is tűnt jámborsága, azt tartották, hogy karrierjét egyengeti vele; a hitszónok nem bírta a versenyt a fiatal, cinikus nőcsábásszal, aki egykor volt. Idősebb korában régebbi verseiről így írt egyik barátjának: „jegyezd meg, hogy ezeket Jack Donne írta és nem Donne, a teológia doktora.” – D. fiatalkori, a szexuális jelenségeket szabadon és foghegyről ábrázoló, a valóság és látszat kettősségét megelevenítő, borzongó és kéjelgő versei évszázadokig rajongókra és gyűlölőkre osztották olvasóit és kritikusait. Új és merőben szabálytalan versformákat használt, amiért kortársa, Ben Johnson meg is jegyezte, hogy D.-t fel kéne akasztani, amiért költeményeiben nem tartja „a hangsúlyt”, azaz a versmértéket.
TERRAZAS, FRANCISCO (?1530–?) spanyol konkvisztádor fia volt; Mexikóban született. További életrajzi adatai ismeretlenek.
MEDRANO, FRANCISCO DE (1545 Sevilla – 1607 Sevilla) Horatius spanyol fordítója. Óda egy kurtizánhoz című verse Horatius hatását mutatja, pontosabban szólva plágium – annak idején a műveltség jelének és a klasszikusok iránt érzett hódolatnak számított.
ARGENSOLA, LUPERCIO LEONARDO DE (1559 Barbastro, Kasztília – 1613 Nápoly) az Aragóniai ház (a nápolyi királyok) udvari krónikása, színdarabíró és költő. Öccsével, Bartholome Leonardóval, a királyné káplánjával együtt, aki ugyancsak történész és költő is volt, a kasztíliai nyelvet kívánta megreformálni, vagyis leegyszerűsíteni. Élete végéig harcolt Góngora ellen, aki sikeresebben képviselte az ellentétes irányzatot: bonyolultabbá akarta tenni a spanyolt. – A. nem volt rossz költő; kár, hogy többnyire moralizáló költeményeket írt, melyekben a szexuális témákat szerette kiteregetni álszent oldalpillantásokkal. Egy alkalommal memorandumot nyújtott be II. Fülöp spanyol királyhoz: ebben arra kérte az uralkodót, hogy tiltsa be erkölcsi okokból a színelőadásokat – noha ő maga is színdarabíró volt.
GÓNGORA Y ARGOTE, LUIS DE (1561 Cordova – 1627 ugyanott) arcvonásait Velázquez remek portréja őrizte meg. Kulturált, jónevű családból származott. Salamancában járt egyetemre, majd szerzetes lett Cordovában. 1588-ban a helyi püspök súlyos megrovásban részesítette, mert mise közben társalogni szokott, imádta a pletykát, bikaviadalokat látogatott és profán verseket írt. G. túlságosan előkelő családból származott, semhogy a püspöki megrovást komolyan vette volna. Egész életében társaságot kedvelő, zenebarát, szellemes és életvidám ember maradt, még akkor is, amikor a király káplánja lett és viselkedése nehezen harmonizált III. Fülöp ceremóniától és álszentségtől megkövült udvarával. – 1609-ben látogatást tett a fővárosban. Madridi tapasztalatai meghökkentették (a kancellár Lerna herceget „Spanyolország legnagyobb tolvaja” néven ismerték), hazatérve megírta Soledades című költeménysorozatának első darabját. Ebben képzelt, primitív ország aranykorabeli társadalmát mutatta be, ahol az emberek a természettel összhangban élnek, szegényen, de erkölcsi javakban gazdagon. A Soledades ügyesen megformált szatíra III. Fülöp és udvara ellen, mely az Új Világ kincseivel kezében nem tudott mit kezdeni, és politikai-katonai-gazdasági dilettantizmusával tönkretette Spanyolországot – ugyanakkor, amikor a spanyol irodalom virágkorát élte. – G. működése során fokozatosan fejlesztette a góngorizmus nevű stiláris irányzatot. Ez az irányzat latin és görög szavak bőséges használatával kívánta gazdagítani a spanyol nyelvet. 707Ugyanekkora spanyol szintaxist semmibe vette, ritmus és rím kedvéért összevissza dobálta a mondatrészeket és a görög–római mitológiára való szüntelen vonatkozásokkal és körmönfont metaforákkal igyekezett felfrissíteni a költészetet. A góngorizmus az olvasók egy részét magával ragadta, a többit feldühítette. G. költészete mindmáig vita tárgyát képezi; halála után 200 évig bolondnak tartották.
Amíg hajaddal mindhiába verseng
LOPE DE VEGA CARPIO, FÉLIX (1562 Madrid – 1635 Madrid) 1588-ban elhajózott az Armadával Anglia ellen és karcolás nélkül megúszta a nagy hajóhad katasztrófáját. Számtalan szerelmi kalanddal dicsekedhetett, még jóval azután is, hogy pappá szentelték. Előzőleg kétszer nősült, két fia korán elhunyt, lányát megszöktette egy udvaronc, utolsó szeretője megőrült. Mint pap, lelkesen szolgálta az inkvizíciót: pert vezetett egy szerzetes ellen, akit máglyán égettetett el. Utolsó éveiben, mikor már világhíres volt, fehérre meszelt cellájában minden pénteken megkorbácsolta magát, úgy, hogy „a négy falon nem maradt hely, amely nem volt pettyes a vértől.” Mindezzel múltbeli bűneiért vezekelt, mármint a szerelmi kalandok, nem pedig a máglyára küldött franciskánus miatt. – Elsősorban mint drámaíró jelentős. Állítólag 1800, egész estét betöltő, verses színdarabot írt, hatvanszor annyit, mint Shakespeare. Ezekből mindössze 500 maradt fenn, köztük több magyar tárgyú. Számos könnyed, őszintének hangzó, mesterkéletlen verset írt.
VAUQUELIN, NICOLAS SIEUR DES YVETEAUX (?1567 Château de La Fresnaye-en-Sauvage – 1649 Brianval, Párizs mellett) atyja kívánsága ellenére sem akart egyházi pályát választani. Szerencséjére atyja a legjobb időben meghalt és Y. a fővárosba ment, ahol később a dauphin (IV. Henrik fiának) nevelője lett. Szerette a jó életet és a nőket; állásából állítólag ezért bocsátották el. Nem bánta, mert gazdag volt. Kortársai szerint úgy élt, „mint a tökéletes filozófus, vagyis duhajság nélkül lakmározott”, a nőket „állandó, de kis adagokban fogyasztotta”, sokat olvasott, és távol tartotta magát a politikától. 80 éves korában is még szép, fiatal szeretők váltogatták egymást házában; a pártharcok idején hátat fordított Párizsnak, és vidéki kastélyában halt meg.
CAMPANELLA, TOMMASO (1568 Stilo di Calabria – 1639 Párizs) domonkosrendi szerzetes, állítólag azért szökött el kolostorából, mert Rotterdámi Erasmus egyik könyvét olvasta titkon, amiért súlyos büntetést szabtak rá. Nápolyban elfogták és vissza akarták kényszeríteni a kolostorba, de megszökött. Paduában az inkvizíció kezére került. Kínvallatásnak vetették alá (1594) és miután „tévtanait visszavonta”, Rómában egy ideig fogva tartották, majd katonai kísérettel visszaküldték calabriai kolostorába. Ott összeesküvést szervezett. Az összeesküvés célja az volt, hogy először kikergessék a spanyol megszállókat a Nápolyi Királyságból, aztán szocialista-utópista államot szervezzenek Dél-Itáliában és Szicíliában. Katonai segítséget a spanyolok kiűzésére a török szultántól kértek. C.-t letartóztatták, mikor az összeesküvés kitudódott (1599). A kivégzéstől úgy szabadult meg, hogy őrültnek tettette magát. Az inkvizíció nápolyi börtönében 27 esztendőt töltött, iszonyú odúban 708ugyan, de úgy, hogy papír, tinta, írószer állt rendelkezésére – vagyis különb körülmények közt, mint a XX. századi Európa zsarnokainak tömlöceiben és munkatáboraiban. Kéziratait háborítatlanul vihette magával, mikor végre szabadon engedték. Ezek közt volt a De civitate Solis (A Napállam) című híres munkája és Galilei védelmében írt, ugyancsak remek vitairata. Rómában ismét letartóztatták; VIII. Orbán pápa közbenjárására engedték három év múlva szabadon. Utolsó éveit Párizsban, művei kiadásával töltötte.
ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)
DAVIS SIR JOHN (1569–1626)
QUEVEDO Y VILLEGAS, FRANCISCO DE (1580 Madrid – 1645 Villanueva de los Infantes) az Alcala de Henares-i egyetemen tanult jogot, klasszikus irodalmat és teológiát. Noha lőcslábú volt, III. Fülöp király udvaronca lett és fiatal társai közül kivált vívásban és párbajozásban. Egy időre – éppen párbajvétség miatt – száműzték az udvartól vidéki birtokára, majd az új uralkodó, IV. Fülöp és mindenható minisztere, Olivares kegyeikbe fogadták. (Olivares a spanyol XVII. század egyik rákfenéje volt.) Hamarosan a király asztalkendője alatt találta Q. Olivaresre szerzett irgalmatlan szatíráját, és 5 évre bebörtönözte. Utolsó éveit vidéki birtokán töltötte; megtért, és olvasóit óva intette attól a veszélytől, mely fiatalkori művei olvasásakor leselkedik reájuk, mármint a pokoltól. Az utókor nem fogadta meg tanácsát. Szatíráiból Goya nem egyszer merített ihletet rajzaihoz.
MAYNARD, FRANÇOIS DE (1582 Toulouse – 1646 Párizs) szonettjei, ódái és epigrammái a francia barokk szikkadt közhelyeit ismételgetik; egyedül „antológia-költeménye” A szép öregasszony érdemel említést. Kevésbé ismert, erotikus verseivel kárpótoltam az olvasót.
VIAU THÉOPHILE DE (1590 Bousseres-Sainte-Radegonde – 1626 Párizs) húszéves korában érkezett fel Párizsba, ahol Montmorency herceg hamarosan kegyeibe fogadta. Alkalmi verseket és pásztorjátékokat rögtönzött a főúr részére. Vidám, mulatós életet élt, és szerelmes verseket írt különböző fiatalemberekhez. Többször feljelentették XIII. Lajos királynál, aki osztotta V. érzelmeit, de mert a költő hugenotta volt, végül mégis száműzte. Angliából ódát írt a királyhoz, azonnal kegyelmet kapott, hazatért Párizsba és felvette a katolikus vallást. 1622-ben újabb botrány következett: Szatírok Parnasszusa címen V. szerkesztésében, V. és mások verseivel anto709lógia jelent meg. Pornográf tartalma miatt a jezsuiták nemcsak elkoboztatták a könyvet, de a pulpitusról denunciálták szerzőjét, és a nyomdásszal együtt vád alá helyezték. XIII. Lajos király ezúttal nem tartotta tanácsosnak, hogy kiálljon V.-ért. A költő elmenekült, a pert távollétében lefolytatták és felségsértéséért – nem a király, hanem Isten felségének megsértéséért, mivel vétett a természet istenadta rendje ellen – arra ítélték, hogy a Notre-Dame előtt, kötéllel nyakában vallja be, és bánja meg töredelmesen bűneit, majd a „Grève-téren égettessék meg lassú tűz fölött”. Az ítéletet 1623 augusztusában „formálisan” végrehajtották. Néhány nap múlva megtalálták V. búvóhelyét St. Quentin mellett, felhozták Párizsba és a Châtelet-ben abba az iszonyú tömlöclyukba zárták, ahol 13 évvel korábban Ravaillac-ot, IV. Henrik gyilkosát tartották. A per sokáig húzódott, míg 1625 szeptemberében megváltoztatták az előző ítéletet, és száműzetéssel sújtották. Montmorency herceg vidéki kastélyában talált menedéket, majd egy év múlva már halálos betegen Párizsba ment meghalni.
HERRICK, ROBERT (1591 London – 1674 Dean Prior, Devon) londoni aranyműves fia; 1623-ban anglikán pappá szentelték. Ben Johnson baráti köréhez tartozott; Ánákreón és Catullus hatására írt, de mégis egyéni hangú lírájával fiatalon nagy sikert ért el, bár versei csak kéziratban terjedtek. 1629-ben vikáriussá nevezték ki Dean Priorba, egy kis devoni faluba. I. Károly iránt tanúsított rendületlen hűsége miatt egy Cromwell-kinevezte bizottság megfosztotta hivatalától, házától és papi rangjától (1647). A következő 15 évet Londonban töltötte polgári ruhában, és minden jövedelem nélkül. Barátai viselték gondját. 1662-ben, azonnal a restauráció után, II. Károly király visszahelyezte az öreg papot házába és hivatalába. – Egyetlen verseskönyve, a Hesperidák, több mint 1400 rövid verssel 1648-ban jelent meg Londonban. Később a kor ízlése megváltozott (Dryden jött „dübörgéssel, lódobogással és rekedt trombitákkal”) és H.-et még életében elfelejtették. A XIX. század elején fedezték fel újra; azóta foglalja el megillető helyét Anglia lírikusai között.
SAINT-AMANT, MARC-ANTOINE GÉRARD, SIEUR DE (1594 Rouen – 1661 Párizs) Marc-Antoine Gérard-nak hívták; a szép Sieur de Saint-Amant névvel és ranggal maga ruházta fel önmagát. Hugenottának született, de atyja halála után katolikus hitre tért. Sokat nyomorgott, majd Retz herceg kíséretének lett tagja és diplomáciai küldetésekben megjárta Angliát és Lengyelországot. Tehetséges, rendkívül eredeti hangú költő.
710BERTHELOT (XVII. század) Keresztneve ismeretlen és így élete adatai is. Annyit tudni csak róla, hogy istentelenségért és pornográfiáért Párizsban vád alá helyezték, de vagy elmenekült, vagy felmentették.
SAINT-PAVIN, DENIS SANGUIN DE (1595 Párizs – 1670 Párizs) Jacques Sanguin parlamenti tanácsos, vagy talán inkább de Guise kardinális fia, a kényelmes élet kedvéért egyházi pályát választott, bár „nem sok bizalommal viseltetett a Szentegyház dogmái iránt”. Összeköttetései révén sorra kapta meg „a legzsírosabb apátságokat”; apátúri méltósága csupán annyi kötelezettséggel járt, hogy a javadalmazást felvegye. Párizsban írással, szerelemmel és barátaival – köztük Théophile de Viauval – töltötte napjait. Öregkorában köszvény gyötörte. Ekkor hatalmas, selyemmel bevont karszékben telepedett meg nappalra és éjszakára. A köszvény sem evésben-ivásban nem zavarta, sem szeretkezésben („hihetetlenül ügyes volt”) nem akadályozta meg. Élete vége felé „megtért a karosszékben”.
VION, CHARLES SIEUR DE DALIBRAY (?1600 Párizs – 1650 Párizs) fiatalon katonáskodott, de csakhamar lemondott rangjáról, hogy az életet örömeinek szentelhesse. Pénze nem volt, éppen annyi, hogy parányi szobát béreljen egy kocsma fölött. Vagyonos barátainál – például Saint-Pavin-nél – vendégeskedett és velük dorbézolt.
MILTON, JOHN (1608 London – 1674 London) az Elveszett paradicsom szerzője, Anglia koszorús költője. Szerb Antal „az egyetemes protestantizmus” nagy poétájának nevezte. Jómódú londoni polgárcsaládból származott, Cambridge-ben tanult. Eleinte pap akart lenni, de nem talált vallásfelekezetet, melyet magához méltónak ítélt volna. Olaszországi útjáról sietve hazatért, hogy a király és a Parlament harcában az utóbbi oldalán részt vehessen. Háromszor is megnősült, de nem bírta feleségei „szellemi alsóbbrendűségét”, ahogy az asszonyok sem bírták M. zsarnokságát. Cromwell titkára lett, lángoló szavakkal állt ki a szabadságért és a Parlamentért, de egy szót sem szólt, amikor Cromwell szétkergette a Parlamentet és tagjai egy részét bebörtönözte. Hasonló lánglelkűséggel támadta az inkvizíció garázdálkodását Piemont-ban, de amikor Cromwell tízezrével mészároltatta az ír katolikusokat, diszkréten hallgatott. Később megvakult, és leányainak diktált (lásd Munkácsy szép festményét), de lányai sem bírták a szörnyű öregember mellett az életet. Mikor a puritánok véres álma összedőlt, és II. Károly elfoglalta a trónt, mindenki azt vélte, hogy a királygyilkos Cromwell titkárának végnapjai érkeztek el. A király azonban megbocsátott néki.
SANDOVAL Y ZAPATA, LUIS DE (XVII. század) életéről annyit tudunk, hogy mexikói volt és verseivel a XVII. század közepén nagy sikert aratott. Utána teljesen elfelejtették. Alfonso Mendés Plancarte (Poetas novohispanos, I., Cuidad de Mexico, 7111941) fedezte fel újra. Népszerűsítéséhez Octavio Paz és Samuel Beckett is nagyban hozzájárultak.
SCARRON, PAUL (1610 Párizs – 1660 Párizs) a francia főváros irodalmi köreiben és úgynevezett gáláns társaságaiban lett ismeretes, ahol szellemességét és személyisége varázsát „ellenállhatatlannak találták”. 28 éves korában kezdődött tragikus betegsége. A baj állítólag úgy keletkezett, hogy egy karnevál alkalmával mézzel kente be magát, és meztelenül tollakban hempergett, hogy mint „madárember” vehessen részt a bálon. A méz nem bizonyult elég erősnek, hogy a tollakat megtartsa. Meztelensége láttán az emberek üldözőbe vették. S. egy híd alatt, a csatorna jéghideg vizében rejtőzött el, ahol súlyos betegséget kapott. Ugyanekkor családi pereskedésben vagyonát utolsó fillérig elvesztette. Nyomorából a királyné penziója segítette ki. Zsámolyon kuporogva, kicsavart tagokkal tudott csak ülni, de kínjai közt szellemi képességeit, jókedvét nem vesztette el. Háza irodalmi központ lett, ahol az ország legjobbjai találkoznak. Különleges áldásnak tekintette, hogy 1652-ben, már majdnem teljesen bénultan, szép, angyali lelkű feleségre talált Françoise d’Aubigné személyében, aki később, Mme de Maintenon néven, XIV. Lajos király öreg, intrikus és gonosz szeretője lett. – S. a burleszk első nagymestere; Roman comique című regénye mindmáig élvezetes olvasmány; versei érdekesek, bár aligha nevezhetők jelentőseknek.
SAINT-ÉVREMOND, CHARLES SIEUR DE (1613 Saint-Denis-du-Guast – 1703 London) abbahagyta jogi tanulmányait, és katonának állt. 30 éves korában Enghien herceg gárdaparancsnoka lett. Ugyanebben az évben mutatták be szatírikus vígjátékát (Académiciens), melyben a nemrég alapított Francia Akadémia tagjain verte el a port. 1648-ban a mindenható Mazarin kigúnyolása miatt néhány hónapot töltött a Bastille tömlöcében. Mazarin nem kis mérgére szabadon bocsátása után folytatta vidám életét, a legjobb szalonokat látogatta, és – ami mindennél irigylésre méltóbbnak tűnt – szeretője lett Ninon de Lenclos-nak, a kurtizánnak, aki kedveseit szellemi rangjuk szerint válogatta. 1661-ben, bonyolult politikai intrikák miatt (lásd Saint-Simon, Mémoires, IV., 224, ed. Ramsay, Paris, 1979) – melyekben valószínűleg ártatlan volt –, Mazarin elől Angliába menekült. Egész életében jelentős munkákat írt, tanult, olvasott és mértékletes epikureus módján töltötte el hosszú öregségét. Voltaire-rel, annak londoni tartózkodása alatt, szoros barátságba került. Noha angolul sohasem tudott megtanulni, London irodalmi körei annyira megkedvelték, hogy a Westminster Apátságban temették el.
Ninon de Lenclos kisasszonyhoz
GRYPHIUS, ANDREAS (1616 Glogau, Szilézia – 1664 ugyanott) fiatalon árvaságra jutott, és végigélte a harmincéves háború minden szörnyűségét. Később bejárta Angliát, Franciaországot és Itáliát; egy ideig a leydeni egyetemen tanított. Költőkortársai a XVII. század derekán sokat írtak az emberi nyomorúságról, világi dolgok 712hiábavalóságáról és a földi-mennyei békéről; senki olyan szépen, mint a sziléziai költő.
MARVELL, ANDREW (1621 Hull – 1678 London) Cambridge-ben járt egyetemre, Lord Fairfax lányának, majd Cromwell egyik védencének lett nevelője. Noha zengő, de üres ódát írt Cromwell dicséretére, és többször beválasztották a parlamentbe Hull képviselőjének, a restauráció után azonnal az udvar egyik kedvence lett. 1663-ban mint az angol követség tagja látogatta meg Dániát, Svédországot és Rettenetes Iván moszkvai udvarát, haláláig még számos, magas udvari méltóságot viselt. – M. imádta a természetet; a nagyvilág (Amerika, India) meseszerű megelevenítése mellett a barokk talán legszebb, egyszerre naív-erotikus költeményét is megírta. Hogy ez az életvidám, nőbolond költő mint lehetett fiatalon a puritán-fasiszta Cromwell lelkes híve, nehezen érthető.
Aratómunkás a szentjánosbogárhoz
SILESIUS, ANGELUS (JOHANNES SCHEFFLER; 1624 Boroszló – 1677 ugyanott) vagyonos lutheránus nemesember fia, a strassbourgi, leydeni és páduai egyetemeken hallgatott orvostant, majd egy jelentéktelen sziléziai herceg udvari orvosa lett. Az öhlsi lutheránus udvarban örömmel fogadták a jámborságáról ismert fiatal doktort. Hamarost kiderült, hogy örömük korai volt. S. egyetemi évei alatt elsajátította Jakob Böhme misztikus tanait. Akkori lutheránus körökben a miszticizmus a katolicizmussal, panteizmussal és istentelenséggel jelentett egyet. S.-t a herceg elbocsátotta szolgálatából; az öhlsi udvari lelkész mint álorvost és ördögfiat emlegette prédikációiban. S. röpiratában hasonló hangnemben válaszolt, pokolbeli veszett kutyának nevezte a lelkipásztort, és sietve átköltözött Boroszlóba, ahol katolikus hitre tért. – Szilézia a cseh királysághoz tartozott; amikor 1526-ban II. Lajos magyar és cseh király Mohácsnál elesett, Szilézia – Csehországgal együtt – Habsburg uralom alá került. A harmincéves háború alatt a lakosok többsége lutheránus hitre tért. A westfáliai békét követően a Habsburgok nem mertek nyílt erőszakot alkalmazni, de jezsuitákat küldtek Sziléziába, hogy elébb a földbirtokosokat és a gazdagabb polgárokat térítsék vissza; a többi majd követi őket. Így S. nemcsak protestáns szemszögből volt hitehagyó, de a nemzeti ügyet is elárulta. Még nagyobb botrány tört ki, amikor S.-t katolikus pappá szentelték, és a boroszlói körmenet élén haladt töviskoronával a fején – amivel arra célzott, hogy a lutheránusok üldözésükkel Krisztushoz hasonló mártírt csináltak belőle. A vihar nem nyugodott többé. S. haláláig 55 röpiratot szerzett, melyekre a lutheránusok az ideológiai viták hasonló gorombaságaival és sületlenségével válaszoltak. E teljesen haszontalan tevékenysége közben S. szétosztotta vagyonát a szegények közt, úgyhogy élete végén az egyház gondoskodott róla. – Der cherubinische Wandersmann (Az angyali vándor) 1676 epigrammáját – nagyrészt párrímeket – 1657-ben adta ki. A misztikus költészet egyik legszebb alkotása; bámulatos példája annak, hogyan tud az ember, akit a vallásvita általános elhülyülése magával ragadott, egyetlen könyv erejéig messze önmaga fölé emelkedni.
„Az angyali vándor” párrímeiből
713MARIGNY, JACQUES CARPENTIER DE (?1635–1670)
FLATMAN, THOMAS (1635–1688) angol költő, ügyvéd és miniatűrfestő.
PLESSY-VILLENEUVE, RENÉ LE PAYS, SIEUR DU (1639–1690)
ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐ (XVII. század)
SEDLEY, SIR CHARLES (1639 London – 1701 London) „az udvar legmulatságosabb és legcivilizáltabb tagja” a Stuartok restaurációja után, Oxfordban nevelkedett, remek társalgó és számos szerelmi kaland hősének hírében állt. Az 1688-as úgynevezett „dicsőséges forradalom” szervezői közé tartozott, bár leánya, Cathrine, az elkergetett II. James király szeretője volt.
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)
BEHN, APHRA (?1640–1689 London) fiatalkorában atyját kísérte Suriname-ba. A hajón apja meghalt, ő egy ideig Suriname-ban maradt, majd hazatért Londonba. Először 1666-ból tudni róla, amikor az angol kormány megbízásából kémkedni ment a Németalföldre. Első színdarabját 1670-ben mutatták be sikerrel. Ekkor – a restauráció idején – számos vígjátékíró versengett egymással életre-halálra. B. kitűnően állta a versenyt férfi-kortársaival. 18 színdarabot, egy tucat novellát és néhány verset írt.
MONNOYE, BERNARD DE LA (1641 Dijon – 1728 Párizs) ügyvédnek készült, de az irodalom kedvéért feladta praxisát. Kitűnő biográfiákat írt a XVI. és XVII. század francia költőiről.
Gilles Ménage, a fűzfaköltő halálára
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (?XVII. század)
WILMOT, JOHN, ROCHESTER ŐRGRÓFJA (1647 Ditchley Manor House, Oxfordshire – 1680 London) Oxfordban nevelkedett, és a restauráció után II. Károly király bizalmasa és cimborája lett. Szatíráiban sem a király szeretőit, a katolikus Ports714mouth hercegnőt és a protestáns Nelly Gwynnt, sem magát az uralkodót nem kímélte. Tréfáival sem. Egyszer, szerény öltözetben, a királlyal együtt mentek bordélyházi látogatásra. Vetkőzés közben W. ellopta az uralkodó pénzeszacskóját, és miután dolgát gyorsabban végezte, távozott. Mikor a király nem tudott fizetni, és a bordélygazda a kidobóemberrel együtt meg akarta verni, gyűrűjét ajánlotta zálogul. A gazda biztos volt benne, hogy hamis a gyűrű, de lement egy ékszerészhez. Az megnézte a gyűrűt, és azt mondta: akkora az értéke, hogy csak az angol király tulajdona lehet. Nem hasonlít-e a garázda vendég profilban őfelségéhez az aranytalléron? Dehogynem! A király meztelenül ült az ágyon, mert elvették a ruháit, nehogy megszökhessen. A bordélyos és felesége térdre estek eléje, visszaadták a gyűrűjét és biztosították, bármikor szívesen látják ingyen is. – A király nem bánta Rochester őrgrófja tréfáit, és megbocsátott néki kocsmai verekedéseiért, gúnyverseiért, sőt akkor is, amikor egy fiatal lányt, Elisabeth Mallet-et megszöktetett, és erőszakot ejtett rajta. (Később elvette feleségül.) – Botrányos versei rendkívül népszerűek lettek és maradtak egy ideig; Voltaire a Lettres Philosophiques-ben nagy dicsérettel emlékszik meg róla. A XIX. században „undorító obszcenitásai” miatt eltüntették a könyvtárakból. Újabban reneszánszát éli.
ASBAJE, JUANA DE (SOR JUANA IÑES DE LA CRUZ; 1651–1695) Új-Hispánia – Mexikó – alkirálynéjának udvarhölgye volt. Még fiatalon – állítólag szerelmi csalódás érte – kolostorba vonult. Cellájában fizikai és kémiai kísérleteket végzett, míg a püspök eltiltotta „a fölösleges és ártalmas kíváncsiságtól”.
A kínai költészet a Tang-kor színvonalát nem tudta többé elérni, bár a X–XIII. századig még mindig számos jelentős költő akadt. A következőkben egyre gyérült számuk, habár az irodalom és irodalmi élet folytonossága fennmaradt, és sok jelentős prózai munka született. A lírai költészet hanyatlásának sok oka volt. Egyik közülük a „cu”, azaz a dal, pontosabban: a műdal, az énekelhető, különböző populáris dallamokra szerzett lírai szövegek roppant népszerűsége a X. századtól kezdve. E versek témája és frazeológiája rendszerint banális, habár nivójukkal messze fölötte állnak annak, amit a jelenkorban műdalnak, operettbetétnek, slágernek nevezünk. Az igazi lírai költészetet nagymértékben kiszorították. Ezt a jelenséget kínai irodalmárok állhatatosan tagadják. Döntő ellenérvnek megemlítem, hogy ebbe az antológiába 145 verset fordítottam 28 költőtől, akik Kínában a VIII. században születtek. A XII. században már csak 5 költőt találtam, 19 verssel. Ezután, a nagy kínai irodalom iránti tiszteletből nemcsak buzgóbban kerestem verseket, de a színvonalat is lejjebb engedtem. Még így is csak egy költeményt tudtam használni a XVI. századból, és 3 költő öt versét a XVII. századból.
715CSANG PEN (X. század) Csinghó, Hopejből a Tang-dinasztia bukása után az utódállamok egyikében szolgált, mint állami hivatalnok.
SZUN KUANG-HSZIEN (?–968) Szecsuánból, magasrangú állami hivatalnok volt az egyik utódállamban.
LI CSIEN-HSZÜN (X. század) a volt császári ház tagja, jelentős szerepet játszott a nankingi udvarnál, ahol az új, dél-kínai államot felállították és az első, „déli Tang” uralkodó főminisztereként szolgált.
LI JÜ, DÉL-KÍNAI CSÁSZÁR (938–978) a „déli Tang-dinasztia” harmadik és utolsó uralkodója ugyanabban az évben született, amikor nagyapja Nankingben az új államot megalapította. L. apja 4 évvel később került trónra. Udvara a kor kulturális központja, írók, költők, festők és zenészek paradicsoma lett, miközben az uralkodó számtalan hadjáratot vezetett, hogy kilenc kínai-ellenfél-fenyegette országát megvédje, nyugat és dél felé kiterjessze, de a vereségek egész sorát szenvedte. L. uralkodása kezdetétől fogva (961) apja példáját követte műpártolásban. Ugyanekkor, mint Buddha tanainak követője, mindent megtett a béke fenntartásáért. Legfőbb ellenfele, a hatalmas Szung-dinasztia, Kína egyesítését tűzte ki céljául; L. uralomra jutásakor az ellenség csapatai már a fővárossal szemközt, a Jangce másik partján álltak. L. különböző engedményekkel és ügyes diplomáciával 13 évig fenntartotta a békét. 975-ben a Szung-csapatok elfoglalták és felégették Nankinget, a császárt pedig fogolyként vitték az új fővárosba, Kajfengbe. Három évvel később a Szung-uralkodó mérgezett bort küldött L. születésnapjára; megivása elől nem térhetett ki. – A tragikus sorsú császár költőnek, festőnek és kalligráfusnak egyformán jelentős volt.
MEl JAO-CSEN (1002–1060) mint alacsonyrangú állami hivatalnok élte végig életét vidéken. Az 1040-es években Honán tartományba rendelték, ahol tanúja volt mind a betörő tangutok mészárlásainak, mind a kínai hadsereg pusztításának. Élményei új irányt adtak költészetének. Szerinte lírai versben „nehezen leírható” jeleneteket, vagyis a nép nyomorát, úgy kell megeleveníteni, hogy az olvasó „ott lássa szeme előtt”.
NGU JANG-HSZIU (1007–1072) a szecsuáni Mijencsúban élt, államférfi, költő, archeológus, történész, esszéíró és kritikus volt. Politikában a konzervatív irányhoz tartotta magát, verseiben újító lett: köznyelven írt, népi kifejezéseket honosított meg. (Dalszerű versei sem magyar, sem másnyelvű fordításban nem mondanak sokat. Olyan költeményét fordítottam, amely nem jellemzi.)
LIU JANG (XI. század) szokványos témákat verselt meg nagy virtuozitással. Dalait egész Kínában énekelték. Koldusszegény maradt; temetésére a költséget a főváros, Kajfeng kurtizánjai adták össze.
VANG AN-Sl (1021–1086) húsz évig vidéken rostokolt mint állami tisztviselő. Arra várt, hogy a radikalizmusával rokonszenvező trónörökös átvegye a hatalmat. Mikor az öreg császár meghalt, Sen Cung, az új uralkodó a fővárosba hívta, és miniszterelnökké nevezte ki. V. nagy energiával keresztülvitte tervezett katonai és gazdasági reformjait. Kilenc év után, mikor újításai jövőjét biztosítva látta, lemondott és nankingi villájába vonult vissza verseket írni. 1085-ben Sen Cung császár meghalt. Utóda konzervatív miniszterelnököt nevezett ki, és ez egyetlen tollvonással hatályon kívül helyezte elődje reformjait. Így V. politikai működését elfújta a szél, de nem verseit.
SZU TUNG-PO (1037–1101) vidéki adminisztrátorként működött. Politikai írásai és Vang An-si miniszterelnök ellen intézett, sorozatos és szélsőségesen konzervatív támadásai miatt tizenkét alkalommal küldték száműzetésbe, egyszer Hajnan-szigetére, ami a sziget klímája miatt, halálítéletnek számított. Sz. szerencsésen túlélte. – Számos prózai, politikai és irodalomkritikai műve mellett 2000 verse maradt fenn.
A kínai irodalomtörténészek Szu Tung-pót nagyra tartják. Hasonlóan nyilatkozott róla Bethge és Klabund, a kínai költészet két német fordítója. Véleményüket nemcsak Burton Watson osztja Sz.-ról írt monográfiájában (Su Tung Po, Columbia University Press, New York, 1965) hanem Robert Payne (The White Pony, New York, 1947) és Vu-csi Liu és Irving Jucseng Lo (Sunflower Splendor, Garden City, New York, 1975), a két eddigi legjobb kínai, angol nyelven megjelent versantológia szerkesztői. Így szerettem volna 10-12 verset Sz.-tól lefordítani. Az anyag ellenállt; vagy én álltam ellent, mert a verseket csinálmányoknak éreztem. Ez az egyetlen eset, amikor véleményem radikálisan eltér a kínai irodalom legjobb ismerőinek ítéletétől, és nem nagy örömmel, egy kisebb versikéjét fordítottam le. – Most, mikor az életrajzokat írom, látom, hogy a kitűnő Arthur Waley Sz. verseit „korábbi költők műveiből készült tákolmányoknak” nevezi. Szóval van egy szavazat mellettem.
717HUANG TING-CSIEN (1045–1105) költő, kalligráfus és egyetemi tanár.
CSU TUN-ZSU (1080–1175) Lojangból származott, a tatár invázió elől Dél-Kínába menekült; egy ideig a ceremóniamesteri méltóságot töltötte be a „déli Szung” udvarban.
CSEN JÜ-JI (1090–1138) a tatár betörés idején az Arany Horda elől a „déli Szung” udvarba menekült.
JANG VAN-LI (1124–1206) a „déli Szung-udvar” tisztviselője, és pályája végén a császári könyvtár igazgatója. Legjelentősebb politikai műve az Ezer gondnak nevezett memorandum, melyben a császárt arra figyelmeztette: első kötelessége, hogy az Észak-Kínát megszálló tatárokat kiverje az országból. – „Életem során” – írta –, „egyedül az irodalmat szerettem, úgy, ahogy férfi szereti a nőt.” 38 éves korában addig szerzett verseit elégette, mert Han Jü, Meng Csiao és mások nyomdokait követte. „Elmém hirtelen megvilágosodott, és a természet ezer meg ezer alakban jelent meg előttem.” Azontúl rendkívüli könnyedséggel írt. 4200 költeménye maradt fenn; valóságérzéke és egyszerű, erőteljes kifejezésmódja miatt kínai irodalomtörténészek „nagy, kollokviális költőnk”-nek nevezik.
Liu mester megfesti arcképemet
LU JU (1125–1210) hivatalnok–irodalmár családból született Sanjingben. Kétéves volt, amikor az Észak–Kínát megszálló tatárok ellen élethalálharcot hirdetett az újonnan megalakult „déli Szung” dinasztia, mely Kína fővárosát Linanba (Hengcsau) helyezte át. L. élete nem volt szerencsés. Imádott feleségétől anyja parancsára kénytelen volt elválni. Az államvizsgákat sikerrel tette le (1153–54), de Csin Kuej miniszterelnök ismeretlen okból bosszút esküdött ellene, és megakadályozta, hogy álláshoz jusson. A miniszterelnök haláláig kellett várakozni. Ez 1160-ban következett be, de L. csak nyomorúságos írnoki beosztást kapott Fukien tartományban. Hivatali idejének lejárta után katonának jelentkezett; gyermekkori álma volt, hogy az Arany Horda ellen harcolhasson. A nyugati határon újabb csalódás érte. A tatárok roppant katonai fölénye miatt a kínai helyőrségeket eltiltották a harctól. Így L. a garnizonokban csak tétlenséget és unalmat talált. Hírneve közben bejárta az országot: Kína nemzeti érzését ő élesztette számtalan költeményben, valahogy úgy, mint a görögökét Szimónidész a perzsa háborúk idején. A császár kihallgatásra hívta Linanba, de megint csak alárendelt vidéki állással jutalmazta. 1190-ben L. visszavonult parányi birtokára Sanjingbe. Hetvenhetedik születésnapján virágzó cseresznyefa alatt borozott és megállapította: „prózai írásaimmal senkinek nem 718használtam, de utolsó hatvan évemben pontosan tízezer verset írtam.” Kis póniján járta a környéket, virágokat szedett, útszéli kocsmákban borozott, és szóba elegyedett ismerőssel-ismeretlennel. A termésről, az időjárásról, a dolgok mulandóságáról beszélgetett velük, meg a tatárokról, kik azokban az évtizedekben újra s újra megverték a Szung császárok seregeit. Nem sokkal halála előtt verset írt fiaihoz. Arra kérte őket: a családi szentélysarokban adják majd szelleme tudtára, ha a kínai hadak visszafoglalták a barbároktól a Központi síkságot (magyar viszonylatban: a Nagyalföldet.) Lefeküdt halálos ágyába: koporsója készen állt, asztalán ott feküdt a buddhista szerzetesek számára a pénz, de még verset írt, hogy szeretne inni; felkelt és a piactéri kocsmában megborozott. – L. volt Kína utolsó jelentős költője.
Hitvány szálláson és részegen írtam
Jó barátomhoz, aki télidőn vendégségbe hívott
A Hitvány szálláson című vershez: L. a hunokat említi. Hunok már régóta nem fenyegették Kína nyugati határát. A „hun” szó még századokig gyűjtőnév maradt ellenséges barbárok: ujgurok, dzsurcsidek, mongolok megjelölésére.
HSZIN CSI-CSI (1140–1207) fiatalon katonáival elfogott egy lázadó vezért, tábornoki rangot kapott, és általános csodálkozás közepette kolostorba vonult. Később adminisztrációs és katonai posztokat töltött be. Élete utolsó két évtizedét magas hegyek és tavak közt fekvő villájában töltötte, barátai, tudósok és filozófusok társaságában.
Letelepszem a Po-San Kolostorban
CSIN TAO KÖLTŐNŐ (?XII. század) életrajzi adatai ismeretlenek.
TIAO LIN-JÜ (XII. század) életrajzi adatai ismeretlenek.
KUAN HAN-CSING (1229–?1300) életét az új, mongol uralkodóház fővárosában, Tatuban töltötte. Színész, drámaíró, színházigazgató, költő és dalszerző volt; a hagyomány szerint „minden nőcsábász vezére a csillagos ég alatt”.
CSANG JANG-HAO (1269–1329) magasrangú hivatalnok és dalszerző. Legjobb költeményeit öregkorában írta, amikor a társadalmi tülekedéstől való visszavonulását és a természet szépségeit ünnepelte.
DZUNG SZ-SZU-CSENG (?1275–?1350) az államvizsgán megbukott. Ezt nem ismeretei hiányosságának, hanem csúnyasága vizsgáztatóira gyakorolt hatásának tulajdonította. Verseiben saját magát és a társadalmi sznobizmust gúnyolta ki. Százötven költőről és színdarabíróról – személyes ismerőseiről – elhalálozásuk után életrajzokat írt; könyvét Kísértetek listája címen adta közre.
CSIAO DZI (1280–1345) dalszerző, színdarabíró és lírai költő volt.
KUAN JÜN-SIH (1286–1324) ujgur származású magasrangú katonatiszt fia. Apja halála után, még kamaszkorban, örökbe kapta a Liang-huaj-i katonai kerület parancsnokságát Észak-Kínában. Mint katonai parancsnok, vadász és lovasember egyformán kivált és megnyerte a mongol uralkodóház elismerését. Ennek ellenére, még húszéves kora előtt, katonai rangját öccsének adta át és konfucianizmust ment tanulni a kor vezető filozófusától. Huszonöt éves korában a trónörökös, a későbbi Jing-cung császár nevelője, a Han-Lin Akadémia tanára és Kína hivatalos történetírója lett. Harmincéves kora előtt megint lemondott rangjáról, minden állásáról és a Nyugati-tó mellett telepedett meg. Csan-buddhizmust tanult, verseket írt, alkímiával és mágiával foglalkozott. Ha elfogyott a pénze, álruhát öltött, és faluról-falura járva árulta a csodatevő pilulákat, melyeket ő maga kotyvasztott. Ugyanekkor vidám, bohém életmódot folytatott. Szabad szellemű, erotikus verseiért a kínai irodalmárok mélységesen elítélték.
CSEN JU-TING (?–1368) szegény parasztcsaládból származott. A mongol uralom vége felé Fukien kormányzója lett. Az új Ming-dinasztia katonái elfogták és kivégezték.
Csu generális száműzetésbe indul
JANG DZSI-SENG (1516–1555) nevét a hatalmas Jen Szung miniszter elleni bátor támadásaival tette ismertté. A miniszter kivégeztette.
CSANG FONG-CSU (XVII. század) életrajzi adatai ismeretlenek.
VU VEJ-JÖ (1609–1671) tanár volt a császári akadémián és lírai verseket írt Po Csü-ji modorában.
NA-LAN HSZING-TÖ (?1654–1685) mandzsu arisztokraták leszármazottja. Az államvizsga után a császári testőrséghez vezényelték. 23 éves korában egyszerre két verseskönyve jelent meg Pekingben; költészetéhez nagy reményeket fűztek. Kang-hszi császárt (1661–1722 között uralkodott) elkísérte a Jangce torkolatvidékére, az Amurhoz és közép-ázsiai útjára. Fiatalon, dolgavégezetlenül halt meg.
JÜAN MEJ (1716–1798) fiatalon visszavonult villájába, ahonnan roppant tekintélyt szerzett magának írásaival, és évtizedekig Kína szellemi életének irányítója lett.
CSAO JI (1727–1814) házitanító, majd magániskola igazgatója; kommentárt írt a kínai dinasztiák történetéhez és a Burma meg a Tajvan elleni háborúról, melyben maga is résztvett.
A hetedik fejezetben említett tanka mellett a japán költészetben, melynek múltjában a versforma mindig jelentős szerepet játszott, a századok folyamán új versalakok tűntek fel, mint pl. a renga 1350 táján, de egyiknek sem volt akkora szerepe a japán irodalomban, mint a haikunak. A haiku voltaképpen az 5-7-5-7-7, összesen 31 szótagot tartalmazó, ötsoros tankának első három sora, 5-7-5, azaz 17 szótaggal. Ezt a versformát már a XVII. század előtt használták, többnyire tréfás célra, baráti körben szerzett bökversnek. Macuo Basó a XVII. század utolsó harmadában a formát érintetlenül hagyta, de a vers tartalmát elmélyítette. A haiku abban különbözik a világ minden más lírai versétől, hogy pillanatfelvétel. Speciálisan japán jellege először idegenszerű, mert mint egyetlen filmkocka, bonyolult érzelmek, szenvedélyek kifejezésére alkalmatlan, gondolati tartalmát is csak sejteti. Pillanatfelvétel fáról, virágról, állatról – az apróbbak előnyben –, esőcseppről, fűről, kavicsról, holdfényről. De lehet pillanatfelvétel két ember megismerkedéséről vagy búcsújáról – az első vagy az utolsó impresszió félmondatban – a költő egyetlen mozdulatáról vagy a moháról felesége sírján. A jó haiku a valóság parányi részletének megragadásával felidézi, vagy legalább megsejteti az egészet: a virág mögött a tájat és az évszakot, a béka ugrása mögött az élet groteszkségét, a ködbe vesző ösvény mögött a halált. A japán költők, a közhittel ellentétben, hosszabb, sőt hosszú verseket is írtak, de, az úgynevezett Tokugava-Edo-korban (1600–1868) a haiku lett költészetük központi, legkifejezőbb műfaja.
IKKIJU SZÓDZSUN (1394–1481) Zen szerzetes; excentrikus viselkedéséért nevét mindmáig legendák övezik. Gátlástalan őszintesége verseinek maradandó hatást kölcsönöz.
KISUN RIJUKI (1511–1591) Zen-buddhista szerzetes volt.
A ZENRINKUSU GYŰJTEMÉNYBŐL (XVII. század)
MACUO BASÓ (1644–1694) Iga-Uenóban született Kioto mellett szamuráj családból. A helyi földesúr fiával együtt tanult, majd 1667-ben Edóba költözött (ma: Tokió), és a város mellett remetekunyhót épített magának. Szerény megélhetését tanítványai biztosították, meg hogy költői versenyeken mint bíró szerepelt csekély díjazásért. Li Taj-po és Tu Fu példáját követte: sokat utazott, illetve begyalogolta Közép és Észak-Japánt (Honsut), hogy nevezetes helyeket látogasson, és a természet szépségét élvezze. Utazás közben templomok előcsarnokában aludt, vagy költőtársaknál szállt meg. Vándorlásait utirajzaiban örökítette meg; ezek közül a leghíresebb az Oku no hoszomocsi (Ösvényen Oku felé). – A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel, mint a hirtelen eszmélés.
KÁÁJ CSIGECU ASSZONY (?1644–?1708)
HATTORI RANSETSU (1654–1707) Basó egyik tehetséges tanítványa.
UEDZSIMA ONICURÁ (1661–1738)
NAITO DZSÓSÓ (1662–1701) Basó iskolájának tagja.
TÁKÁMÁSZÁ (XVII. század)
BASÓ, DZSOKUSI, SZENSZECU, BUSZON, SUGEN, ISSZÁ, TOTÁKU ÉS UEDZSIMA (az én összeállításom)
CSIJOZSO, AZ APÁCA (1703–1775)
TAN TAJGI (1709–1771)
CSINOKU (XVIII. század)
JOSZÁ BUSZON (1716–1783) Szettszuban született, Kiotóban élt. Jelentós festő volt és Basó mellett a haiku legismertebb mestere.
NATSZUME SZEJBI (1749–1816) üzletember Edóból (Tokióból), aki egészségi okokból búcsút mondott foglalkozásának és haikuírásnak szentelte életét.
RIÓKEN (1758–1831) Zen-buddhista szerzetes-pap, költő és kalligráfus. Olykor utazni ment, máskor kunyhójába zárkózott, vagy nagyvárosok utcáin koldult és gyermekekkel játszott. Verseit japán és kínai nyelven írta; egyike a világirodalom legelragadóbb költőinek.
KOBAJASI ISSZA (1763–1827) szegényparaszt fia; élete csupa küzdelem és nyomorúság. Basó és Buszon mellett a haikuköltészet harmadik nagymestere.
ENOMOTO SZEJFU-DZSO (?–1814)
OSU, A KURTIZÁN (XIX. század)
GÁRÁKU (1777–1859)
ISMERETLEN KÖLTŐK (XVIII–XIX. század)
Jegyzet: A szenriú tréfás, szatirikus, neveletlen vers. A japán költők, bár a szemérmetesség nyugati formáját nem ismerték, mégsem adták szívesen nevüket az ilyen költeményekhez. A műfajt Karaj Szenriú (1718–1790) költő és tréfacsináló után nevezték el.
723BYROM, JOHN (1692–1763) angol költő, kit liberális-voltairiánus nézeteiért kedveltek. Epigrammája a Hannover-ház és a Stuart trónkövetelők viszályára vonatkozik, illetve az anglikánusok és a katolikusok évszázados perpatvarára.
BAFFO, GIORGIO (1694 Velence – 1768 ugyanott) patrícius családból származott. Fiatalon a köztársaság adminisztrációjában dolgozott, majd – feltehetően jómódú volt – kedvteléseinek élt egy Sansovino-építette palotában. Emlékirataiban Giacomo Casanova megemlékszik B.-hoz fűződő barátságáról és verseit a „maguk műfajában” kíválóaknak ismeri el. „Műfaj” alatt Casanova a pornográfia műfaját értette. B. verseiben – többnyire szonettekben –szeretkezéseiről számol be. Partnerei közé tartozott Bresciani, a híres színésznő; egy fiatalasszony Páduából; néhány velencei dáma és kofa, kiknek roppant fenekét magasztalja. A fennmaradt, rendkívül gyér adatok szerint viszont B. példás házaséletet élt Cecilia Sagredo nevű hitvesével. – Pornográf versei közé vegyített vagy 30 szonettet, melyekben Voltaire szellemében támadja a katolikus egyházat és Velence zsarnoki kormányát. Költeményeit barátainak olvasta fel divatos cukrászdákban, valamint az El Ridotta meg a Botega d’Acqua nevű kocsmákban. Minderről egyedül Manuzzi rendőrkém feljelentéséből tudunk; ez az inkvizíció irattárában maradt fenn. A denunciáns azon kesereg, hogy „Zorzi Baffo nemesúr” versei nagy népszerűségre tettek szert, holott „hamisítatlan istentelenségről” tanúskodnak és a Szentegyházat gyalázzák. Szinte biztosra vehető, hogy B.-t befolyásos barátai megvédték az üldöztetéstől. – Versei mintegy húsz évvel halála után jelentek meg először könyv alakban, a nyomda megjelölése nélkül, „Cosmopolisban”, ami alatt Velence értendő.
Szonett Catto ifjasszonyhoz Páduában
A jezsuita rend közelgő feloszlatásának hírére
GÜNTHER, JOHANN CHRISTIAN (1695–1723) tehetséges, fiatalon elhunyt német költő.
BEAUMARCHAIS, PIERRE-AUGUSTIN DE (1732–1799) A sevillai borbély és a Figaro házassága közismert szerzője. Párizsban született, élt és halt meg.
DELILLE, JACQUES (1738–1813) Aigueperse (Auvergne) falucskában, egy plébános fiának született; a pap helyett egy Clermont-Ferrand-i ügyvéd vállalta az apaságot. D. humorával, szórakoztató egyéniségével hamarosan népszerű lett Párizsban; nők, irodalmi szalonok törték magukat érte. A kertek, illetve a tájék megszépítésé724nek művészete című, manapság olvashatatlan könyv terjedelmű költeménye roppant sikert aratott. Beválasztották az Akadémiára és amikor 1784-ben XVI. Lajos király Choiseul-Gouffier grófot nevezte ki konstantinápolyi követnek, a gróf, D. kétségbeesett tiltakozása ellenére elraboltatta a kitűnő társalgót, hogy a török fővárosban legyen, aki szórakoztatja. Visszatérése után D. a latin költészet tanára lett a Collège Royalban (ma: Collège de France). A rémuralom kezdetén Londonba menekült és csak 1801-ben tért haza. Hosszú, affektált költeményeit a közönség változatlan lelkesedéssel fogadta. Mikor meghalt, koporsóját mérföldes gyászmenet kísérte a Père-Lachaise temetőbe. – Csak az intellektuelek italáról, a kávéról írt, egykor Európaszerte ismert költeménye élte túl.
CHAMFORT, SÉBASTIEN-ROCH-NICOLAS DE (1741–1794) kis Auvegne-i faluban született Sébastien-Roch Nicolas néven. Hogy előrejutását megkönnyítse, az arisztokratikus de Chamfort névvel ajándékozta meg magát; még nem sejthette, hogy 30 év múlva ez lesz a veszte. Húszesztendős korában már a Revue encyclopédique egyik szerkesztője volt; két évvel később mutatta be a Comédie-Française nagy sikerrel A fiatal indiánlány című darabját. 1789-ben C. a forradalom eszméi mellett szállt síkra. Mégis letartóztatták, feltehetően arisztokratikus neve miatt. Szabadon bocsátották; később ismét le akarták tartóztatni; ekkor tőrével megsebesítette magát és iszonyú kínok közt halt meg 1794. április 13-án.
Jegyzet: a rémuralom a Bourbon-királyság emlékét bearanyozta. Ez érthető; de C. versében az aranyozás hamis. Voltaire és az enciklopédisták nem voltak XV. Lajos hívei; éppen ellenkezőleg. A gondatlan élet örömeinek csak nagyon kevés kiváltságos lehetett részese. A két győzelem mit sem számított a sorozatos vereségek mellett, melyekben Franciaország elvesztette Kanadát, Louisiánát és indiai birtokait. Az állam hajóját XV. Lajos és Pompadour nem jól, hanem a pusztulásba vezették.
ROUCHER, JEAN-ANTOINE (1745–1794) Montpellier-ben született, egyházi pályára készült, de meggondolta magát. Költői nyomorúságából, a trónörökös és Marie Antoinette esküvőjére szerzett verse mentette meg, amelyért Turgot miniszter nem éppen költőhöz illő állással jutalmazta, sóadó-főbeszedőnek – vagy inkább főellenőrnek – tette meg. Csekély hivatali munkája mellett bőségesen jutott ideje versírásra. Az 1789-es forradalmat lelkesen üdvözölte, de a rémuralom elején titkos társaságot alapított „a törvényes rend védelmére”. Letartóztatták, majd jóakarója, Guyot-Desherbiers, Alfred de Musset nagybátyja, közbenjárására szabadon engedték. Másodszor 1793 októberében tartóztatták le, és 1974. július 25-én vitték a guillotine alá, ugyanazon a napon, mint André Chénier-t.
GOETHE, JOHANN WOLFGANG VON (1749–1832) Majna-Frankfurtban született jómódú polgárcsaládban, jogot tanult Lipcsében és Strasbourgban, 1775-ben Karl August herceg meghívására Weimarba költözött, a herceg minisztere lett és mint Németország költőfejedelme halt meg ugyanott 83 éves korában. Regényeket, színdarabokat, lírai és epikus költeményeket, valamint tudományos igényű munkákat írt.
725FLORIAN, JEAN-PIERRE-CLARIS DE (1755–1794) a Florian-kastélyban született, nem messze Anduze-tól. Tízéves korában nagybátyja elvitte Ferney-be és bemutatta Voltaire-nek. Öt évvel később Pantièvre herceg apródja lett Párizsban, majd belépett a hadseregbe, és mint dragonyoskapitány szerelt le 1782-ben. Galatée című regénye a következő évben nagy sikert aratott. 1788-ban beválasztották az Akadémiára. Legnépszerűbb munkája, a verses Mesék 1792-ben jelent meg. Rövidesen ezután a konvent rendelkezésére, az arisztokratákkal együtt kitelepítették Párizsból. Sceaux-ban vett lakást, ahol letartóztatták. A nyaktilótól Robespierre bukása mentette meg, de börtönben szerzett betegsége néhány héttel szabadulása után megölte.
BLAKE, WILLIAM (1757 London – 1827 London) apja kívánságára rézmetsző lett, és a költészettel és festészettel együtt hármas hivatásának élt. Verseiben 1796-ig az amerikai szabadságot, a francia forradalmat, Washingtont és Lafayette-et ünnepelte. Mikor reményeiben csalódott, búcsút mondott a politikának és költeményei főtémájául a kereszténységet választotta. Misztikus, homályos, profetikus és eretnek kereszténységet hirdetett, mely angol kortársainál épp oly kevés megértéssel találkozott, mint előzetes politikai radikalizmusa. Helyenként nagyszerű, másutt csapnivaló verseiben gyermeteg naivitás, öntelt tudatlanság és műveletlenség vegyül lenyűgöző képekkel és profetikus meglátásokkal. Az ipari forradalom akkor még csak eljövendő borzalmait senki sem látta előre oly tisztán, mint éppen ő. A tigrisről írt verse egyike a világirodalom remekeinek a maga megfoghatatlan kozmikus fantáziájával.
BURNS, ROBERT (1759 Alloway, Ayrshire – 1796 Dumfries) Európa legnagyobb költője, skót parasztcsalád gyermeke, egész életében szélsőséges nyomorral küszködött. Szerelmi bonyodalmak elől 1786-ban Nyugat-Indiába akart menekülni, de barátai kiadták verseskönyvét. Nagy sikere volt mint az első, skót nemzeti költőnek; Edinburgh-be hívták, ünnepelték, majd hirtelen ejtették. Talán éppen vad skót nacionalizmusáért; de lehet, mert megvetette a gazdagokat, a presbiteriánus úrhatnám papságot, vagy mert nem kért a kor kötelező szentimentalizmusából, szabad szájú volt és goromba, vagy mert minden nőbe azonnal beleszeretett és gyermekkel ajándékozta meg, vagy mert túl nyíltan részegeskedett. Visszatért a sovány skót földet túrni, gazdaságához nem volt forgótőkéje, hitel nem létezett, úgyhogy a finánc közutálatnak kitett, rosszul fizetett foglalkozását vállalta. Az alkohol 37 éves korára végzett vele. Gyönyörű temetést kapott, miközben feleségének és kilenc gyermeküknek ennivalóra sem futotta. Még legalább hat gyermeket hagyott hátra különböző nőktől. – Számos kevésbé sikerült ballada és elbeszélő költemény mellett személyes élményeit, szerelmeit, kocsmázását, barátait és ellenségeit írta meg nagy művészi erővel és félelmes tömörséggel, skót nyelvjárásban.
726Az egérhez, melyet ekémmel kifordítottam hajlékából
Volt ellenségei Thomsont magasztalják
FRIEDRICH SCHILLER (1759 Marbach am Neckar – 1805 Weimar) harmincéves korától történelmet tanított a jénai egyetemen, és szoros, mindkettejük számára termékeny barátságba került Goethével, habár a költőfejedelem mellett mindig csak a másodhegedűs szerepére kényszerült. Szerény anyagi viszonyok közt élt; 46 éves korában, hosszas szenvedés után a tüdővész végzett vele. – Sch. a felvilágosodás és a szabadság rajongó híve volt. Színdarabjai mellett – melyeket drámai erejük tartott két évszázadon át német színpadon – történelmi és filozófiai műveket, balladákat és az emberi szolidaritást, örömet és testvériséget ünneplő költeményeket írt. Lírai versei gyengécskék; az Anno 1801 csak a szabadság szószólója, a nemes és igaz ember iránti tiszteletből került e kötetbe.
CHÉNIER, ANDRÉ-MARIE (1762 Konstantinápoly – 1794 Párizs) francia apától és görög anyától született. Szülei Ch. fiatal korában előbb Carcassonne-ban, majd Párizsban telepedtek meg. Ch. művelt és eszes anyja Párizsban irodalmi szalont nyitott, ahol a fiatalember számos íróval és kritikussal ismerkedett meg. Katonai pályára lépett (1782–83), de a hadsereg életébe sehogyan sem tudott beilleszkedni. Négy évig klasszikus tanulmányokat folytatott, és költői pályáját próbálta egyengetni, de sikertelenül. Később La Luzerne gróf francia követ mellett teljesített titkári szolgálatot Londonban. A francia forradalom hírére hazatért, és mint királypárti liberális, örömmel üdvözölte az eseményeket. Később bátran kiállt e rémuralom embertelensége és jogtalanságai ellen. Letartóztatták, halála ítélték és Robespierre uralmának utolsó napjaiban, 1794. július 25-én kivégezték. („A forradalomnak nincs szüksége költőkre” – mondta állítólag Fouquier-Thinville vészbíró a tárgyaláson.)
HÖLDERLIN, JOHANN CHRISTIAN FRIEDRICH (1770 Lauffen am Neckar – 1843 Tübingen) protestáns teológiát tanult Hegellel és Schellinggel együtt Tübingában, de inkább házitanító lett, semmint lelkésze a lutheránus vallásnak, melyben – mélységes vallásossága mellett – nem tudott hinni. Jénában próbált letelepedni, ahol Schiller atyai barátja, ideálja és támogatója lett, de hamarosan riadtan menekült Goethe közeléből. Frankfurtban (1796–98) házitanítóként működött a von Gontard nevű dúsgazdag bankár házában, beleszeretett és viszonyt folytatott a bankár feleségével, Suzette Gontarddal, aztán a féltékeny férj elbocsátotta. Svájcban és Bordeaux-ban talált alkalmazást, 1802-ben betegen, elborult elmével tért haza Franciaországból. Egy ideig gyógyításával kísérleteztek, majd feladtak minden reményt. 1806-tól 37 évig élt, mint szelíd őrült, egy Zimmer nevű jólelkű asztalosmester házában Tübingában; ott halt meg, 73 éves korban. – H. osztotta a weimari klasszikusok, Goethe és Schiller nézetét, mely szerint az ókori Görögország volt az emberiség aranykora, és hogy a költő feladata a hellének szellemének felélesztése, az Újkornak megfelelő formában. H. néhány lépéssel tovább ment: hitt a költő prófétai hatalmában, látnoki erejében, az emberiség újjászületésében, Krisztus második eljövetelében és az új aranykor közeledtében. Nehéz klasszikus formákat használt; mesteri versei a németség egyik legnagyobb költőjévé avatják. Mondanivalója súlyos és bonyolult, a XIX. században alig-alig talált megértést. Rainer Maria Rilkének, Stefan Georgének és másoknak köszönhető, hogy ismét felfedezték.
A kellemest e világból kivettem
WORDSWORTH, WILLIAM (1770 Cockermouth – 1850 Westmoreland County) élete eseménytelenül telt el. A Cambridge-i egyetemre járt, tanulmányutat tett Itáliában és látta a forradalmat Franciaországban. Németországi utazása után megtelepedett a Tóvidéken. Egyik rajongója ráhagyta jelentékeny vagyonát, úgyhogy életét a költészetnek szentelhette. Pályáján siker és elismerés kísérte; 1843-ban Viktória királynő poeta laureatusa lett. – Költőtársával és jó barátjával, Samuel Taylor Coleridge-zsel W. megalapította az angol költészet úgynevezett „tavi iskoláját”. Ez az irányzat, W. értelmezésében, a francia és német romantikánál kevésbé rikító, inkább befelé forduló romantikát jelentett. Felhagyott Dryden, Ottway és társai dübörgő, deklamatorikus és nagyrészt üresen kongó költészetével; retorika helyett a természethez, a virágokhoz, fákhoz és az élet apróbb eseményeihez fordult ihletért. W. mindenütt a világ rejtett jelenségeit és a lélek titkait kereste. Ezeket nem találta meg, de ugyanekkor a természet nagy angol költője lett. Alighanem még nagyobb költő lenne, ha gondosabban, negyed annyit írt volna, mint amennyit hátrahagyott.
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (?1800–?)
Gyermek, gyermek, nyafka gyermek…
CHAMISSO, ADALBERT VON (voltaképpen: LOUIS-CHARLES-ADELAIDE DE CHAMISSEAU, SEIGNEUR DE BONCOURT; 1781 Château Boncourt, Champagne – 1838 Berlin) 1790-ben szüleivel menekült el Franciaországból, ahol családi kastélyukat felgyújtották és lerombolták. 1815-től mint botanikus vett részt Otto von Kotzebue felfedezőútján a világ körül; visszatérésük után a berlini botanikuskert tisztviselője lett. – Hírnevét mindmáig az 1814-ben megjelent, Peter Schlemihls wundersame Geschichte (Schlemihl Péter csodálatos története) című hosszabb novellájának köszönheti. Ebben az elbeszélésben a hős eladja árnyékát az ördögnek, mire kivetik az emberi közösségből. Ch. annak ellenére, hogy a francia forradalom arisztokrata menekültje és egy ideig porosz katonatiszt is volt, liberális elveket vallott. – Lírai versei közül a legszebbeket Schumann zenésítette meg.
SHELLEY, PERCY BYSSHE (1792 Field Place, Sussex – 1822 a speziai öböl) Anglia egyik legnagyobb költője, főúri családba született, mint barátja és vetélytársa, lord Byron. Már a középiskolában minden társadalmi konvenciót elutasított magától. Forradalmár volt, nem elvi alapon, nem a külvilág szemlélése vagy szenvedések és megaláztatások után, hanem belső, autochton elhatározásból. Barátai angyalnak nevezték, mert angyali lénye az őt körülvevő realitást nem vette észre. „Hitt abban, hogy az ember végtelenül tökéletesíthető, de fogalma sem volt az emberi tökéletlenségről” (Szerb Antal). 19 éves korában feleségül vette Harriet Westbrooke-ot, mire apja kitagadta. Ami azt jelentette, hogy sem a báróságot, sem a családi birtokot nem örökölhette. Házassága nem sikerült, és miután Sh. elvált, az asszony öngyilkosságot követett el. A gyermekeket elvették Sh.-től, nehogy istentelen ember nevelje őket. Sh. ekkor egy anarchista filozófus lányával, Mary Godwinnal élt. A szabadszerelem jogosultságát hirdető költő az angol társadalom felháborodása elől elébb Svájcba, majd 1818-ban Rómába emigrált Maryvel együtt, akit feleségül vett. Rómában drámákat írt, megrendítő versben búcsúztatta barátját és költőtársát, Keatset, majd – imádta a vizet és a napfényt – csónakjával a speziai öbölben viharba került. Holttestét lord Byron égettette el a tengerparton, hamvait, Sh. kívánságához híven a tengerbe szórta, szívét Cestius piramisa alatt földelték el Rómában. – Költészetéről álljon itt két ítélet. „Shelley olyan szárnyalást produkált, amilyen emberi nyelven egyáltalán lehetséges. Ez csupa éteriség. A szavak elvesztik súlyukat és anyagi salakjukat…” (Babits Mihály) „Shelley szép és tehetetlen angyal volt, aki szárnyaival a ragyogó semmiben csapkodott mindhiába” (Matthew Arnold). – Sh. leghíresebb lírai költeményét, az Óda a nyugati szélhez címűt Tóth Árpád fordította mesterien magyarra. Amikor Babits Mihályt megkérdezték, melyik a legszebb magyar vers, azt válaszolta: Sh. Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád fordításában. Ezért a vers újabb fordításától visszariadtam.
KEATS, JOHN (1795 London – 1821 Róma) a két arisztokrata, híres, botránykeverő – nagy testi szépséggel megáldott angol költő – lord Byron és Shelley mellett a harmadik legnagyobb. Eletében sikert nem ért el, első verseskönyvét szétszedték a kritikusok; ezen felül beteg volt, csúnya és szegény. 26 éves korában, tüdővészben halt meg Rómában. Halála után ötven évre majdhogy elfelejtették, míg a preraffaelita költők – Rosetti és társai – újra felfedezték. A XIX. század végén, a XX. elején világhíres lett. Babits Mihály, Tóth Árpád rajongott érte; irodalomhoz értő, nálam egy vagy másfél nemzedékkel idősebb barátaim a világ legnagyobb költőjének tartották.
PLATEN-HALLERMÜNDE, AUGUST GRAF VON (1796 Ansbach, Bajorország – 1835 Szirakúza) a német romantika virágzása idején, mikor a költészet romantikus ábrándokra, esti tóban tükröződő csillagokra, pásztorfiúk bánatára és a németséget ünneplő közhelyekre szorítkozott, inspirációját az antik világban kereste – a weimari klasszikusok mintájára. Szerelmi botrányai miatt menekülni kényszerült Münchenből. Először Velencében élt. Szirakúzában a német konzul a közelgő kolerajárványra figyelmeztette, és lelkére kötötte: hagyja el a várost. P. H. azonban beleszeretett egy fiúba és maradt, majd rövidesen a járvány végzett vele. (Állítólag ez szolgáltatta Thomas Mann-nak az alapot a Halál Velencében című novellájához.) Más, prózaibb forrás szerint P. H. vérbajban pusztult el.
HEINE, HEINRICH (1797 Düsseldorf – 1856 Párizs) szegény zsidó családba született a katolikus Rajna-vidéken. Első szerelme kinevette; Goethénél való látogatása, mint várható volt, kínosan végződött. Zsidók közt hitehagyónak, keresztények közt zsidónak, hosszú emigrációjában franciák közt németnek, polgárok közt forradalmárnak, forradalmárok közt burzsujnak nézték. Ezt a sok kettősséget mélységesen átérezte, és szenvedett miattuk; de ezek lettek legjobb versei ihletői is. A bonni, a berlini és a göttingiai egyetemeken végezte tanulmányait; állást nem kapott sehol. A júliusi forradalmat követően Párizsba emigrált, és ott maradt mindhalálig. Több kitűnő prózai munkájában a franciákkal a német, a németekkel a francia kultúrát ismertette meg; ugyanekkor mindmáig vonzó írásokban kommentálta Franciaország irodalmi és társadalmi eseményeit a polgárkirályság idejéből. Emlékiratait sajnálatos módon halála után egyik jámbor, tökkelütött rokona nagyrészt elégette, nyilvánvalóan a költő őszintesége és gúnyolódó képessége miatt. Élete utolsó nyolc esztendejében kínos betegsége, hátgerincsorvadása ágyához láncolta; de szelleme törhetetlenségét, humorát és szatíráját még, mint ahogy nevezte, a matracsírban is megőrizte. Legszebb versei jelentős részét ekkor írta.
Egy német vakondok Párizsba érkezik
LEOPARDI, GIACOMO (1798 Recanati – 1837 Nápoly) „vad kisvárosban” született nem messze az Adriától. Apja Monaldo Leopardi gróf, megrögzötten konzervatív és gyenge férfi volt, habár szerette a könyveket, ha azok nem tartalmaztak liberális eszméket. Fia tanulmányait, amennyire tudta, elősegítette. Anyját rideg, domináns, félelmes nőszemélynek írták le mindazok, akik ismerték. 24 éves koráig mint fegyenc élt szülei házában, a Casa Leopardiban. Idejét tanulással töltötte. Minden érdekelte: teológia, csillagászat, archeológia és retorika. Tizenhat éves korában tökéletesen tudott görögül, latinul, héberül és franciául: lefordította Horatius Ars poeticáját olaszra, valamint nagyobb részleteket az Aeneisből, az Odüsszeiából és több eredeti munkát írt. Végül szülei engedélyt adtak Recanati elhagyására, melyet „rémes, undorító, átkozott sírbolt”-nak nevezett, „ahol a halottak boldogabbak az élőknél”. Ezután, gyakori betegségek közt és nyomorban töltötte élete nagyobb részét. Eleinte teljesen idegennek érezte magát az olasz társadalomban, „mert a kétezer év előtti görögöket százszor jobban ismertem és értettem, mint honfitársaimat”. Bolognában és Firenzében, 1825 és 33 közt, az olasz kultúra számos reprezentánsával ismerkedett meg, köztük Manzonival. Barátságot senkivel nem kötött, amíg 1830-ban Firenzében egy nápolyi fiatalemberrel, Antonio Ranierivel össze nem ismerkedett. Ugyanott beleszeretett Fanny Targioni-Tozzetti asszonyba. Zavaros szerelmi háromszög alakult ki L., Ranieri és a nő között, aki jobban vonzódott Ranierihez, mint a keserű költőhöz. Végül Fanny elől Nápolyba szöktek, ahol a költő betegsége súlyosabb lett; Ranieri mindhalálig gondosan ápolta. – L. kétségtelenül Itália legkiválóbb és egyetlen igazán jelentős költője a XIX. századból. Kevés verset írt. Költeményei többségükben az ember boldogtalanságáról és tehetetlenségéről szólnak a természet mindent elsöprő, barátságtalan hatalmával szemben. Sajnálatos, hogy L. rideg, bár meggyőző nihilizmusa versei olvasásakor mintegy ellenszernek hat; ha az élet ennyire értelmetlen, úgy mi értelme a versírásnak? Feltehető, hogy ezt maga L. is érezte, amikor így védekezett: „A nagy szellemek munkájának van egy közös tulajdonsága: mégha azt mutatják és érzékeltetik, hogy az élet elkerülhetetlen boldogtalanság, és ha a legnagyobb kétségbeesést fejezik ki, akkor is megvigasztalják a nemes lelkeket…”
SZOLOMOSZ, DIONÜSZIOSZ (1798–1857) Zánte szigetén született ión arisztokrata családból. A helyi szokás szerint Itáliában nevelkedett; első verseit olasz nyel731ven írta. Később rövid lírai költeményeket szerzett görög népi nyelven, majd a törökök elleni függetlenségi háború idején a megújuló hellén irodalom élére állt. A Szabadsághoz intézett ódájának első versszakaszai adják a görög himnusz szövegét.
PUSKIN, ALEKSZANDR SZERGEJEVICS (1799 Moszkva – 1837 Szentpétervár) Oroszország legnagyobb költője, tizenkét éves koráig szülei házában liberális nevelést kapott, majd a Carszkoje Szelói líceumba került, melyet I. Sándor cár alapított a nemesség tehetséges fiai számára. Mikor 18 éves korában befejezte a líceumot, híres költőnek ismerték. Három évig dolgozott Szentpétervárott – mint a külügyminisztérium hivatalnoka (fizetéssel, de ügykör nélkül) – ezalatt könnyed, nagyrészt erotikus tartalmú, finoman kicsiszolt rokokó verseket írt. Barátságot kötött a „titkos” – liberális és demokrata – társaságok tagjaival, és noha sohasem lépett be közéjük, a forradalmárok mégis zászlójukra tűzték P. nevét. 1820-ban A szabadság című, kéziratos verséért Dél-Oroszországba száműzték. Három évet töltött Kisinyovban, nagyrészt dorbézolással; a negyedik esztendőben Odesszában megírta a Cigányok című elbeszélő költeményét és hozzákezdett az Anyeginhez, amivel nemcsak a romantikus költészetet ültette át orosz talajba, de egyúttal az orosz realizmus megteremtője lett. 1824 közepétől szülei mihajlovszkojei birtokát jelölték ki kényszertartózkodási helyéül. 1826-ban „kegyvesztettsége” hivatalosan ugyan véget ért, de a titkosrendőrség továbbra is szemmel tartotta. Az új cár, I. Miklós maga cenzúrázta az általa bizonyos mértékig tisztelt költő írásait, amivel P. cseberből vederbe esett, minthogy ezután nem panaszkodhatott a kitüntető eljárás ellen, és mert a cár sem volt kevésbé ostoba, mint cenzorai. 1830-ban, szülei egy másik (bolgyinói) birtokán befejezte az Anyegint; a következő évben feleségül vett egy udvari szépséget, Natalja Goncsarovát. Azontúl szüntelen pénzgondok gyötörték, hogy költekező és csélcsap felesége mértéktelen igényeit kielégíthesse. Ugyanebből az okból 1834-ben állást vállalt az udvarnál, amiért intellektuel és forradalmár barátai elfordultak tőle. Felesége hűtlensége miatt pisztolypárbajra hívott egy d’Anthes nevű francia kalandort, aki a cári lovastestőrségnél szolgált. A párbaj – 1937 januárjában – Puskin halálos sérülésével végződött. – Régebben Magyarországon P.-t csak mint az Anyegin szerzőjét ismerték. Működési területe ennél sokkal nagyobb volt. Mesteri novellák és a Borisz Godunov című dráma mellett számos költeményt írt, melyekben tájrajzoktól, politikai nézeteinek elegáns kifejezésétől szerelmes versekig minden műfajban nagyszerűt alkotott.
HUGO, VICTOR-MARIE (1802 Besançon – 1885 Párizs) Napóleon egyik tábornokának fia, eleinte apját kísérte a hadjáratok során; 1811–12 közt a spanyol arisztokraták líceumában tanult, mikor apja Madrid kormányzója volt. Később katolikus, voltairiánus és royalista (váratlan kombináció!), anyjával élt Párizsban, miután szülei elváltak, és apját, a napóleoni grófot, a Bourbonok a Loire mellé száműzték. Első, hangsúlyozottan monarchista és katolikus verseskönyvéért, az Odes et Poésies diverses-ért (1822) XVIII. Lajos király évi járadékban részesítette, ami alkalmat adott a költőnek, hogy szerelmét, Adéle Foucher-t végül feleségül vegye. Közben 732H. a royalista Chateaubriand-nal kötött szoros barátságot, XVIII. Lajostól újabb kegydíjat kapott, a becsületrend lovagja lett, és 22 éves korában a díszvendégek közt vett részt X. Károly koronázásában Reimsben. Az utolsó Bourbon-király reakciós uralma alatt H. a liberalizmus felé fordult; Chateaubriand helyére Sainte Beuve-öt választotta irodalmi küzdőtársának. (H. sokszor tévedett, de aztán körülnézett, és a rendelkezésére álló irányzatok közül mindig a legnemesebbnek tűnőt választotta; írásai mellett roppant népszerűségét és a lelkesedést, mely egész életében körülvette, nem kis részben ennek köszönhette.) Az Orientales című verseskönyve (1829) előszavában a költészet teljes szabadságát hirdette, míg színdarabjaiban, így a Hernaniban, szakított Boileau-nak a drámát gúzsba kötő hármas szabályával. A Hernani bemutatóján a Comédie Française-ben a maradi és a haladó közönség összekeveredet, de az utóbbi győzött, és H. a romantikus mozgalom elismert vezetője lett. 1833-ban kebelbarátját, Sainte-Beuve-öt in flagranti érte feleségével; ezután a szép színésznővel, Juliette Drouettel vigasztalódott. Lajos Fülöp polgárkirályságát örömmel üdvözölte; később úgy látta, hogy a monarchia nem váltja be hozzáfűzött, demokrata és liberális reményeit. Ennek ellenére elérte az uralkodónál, hogy a halálra ítélt felkelőknek, Barbès-nek és Blanquinak megkegyelmezett. 1841-ben, többszöri sikertelen próbálkozás után, beválasztották az Akadémiára, négy évvel később Franciaország pairjévé nevezték ki. Ugyanakkor új szeretőjével, Mme Léonie Briard-ral őket érte tetten a férj. A februári forradalom idején (1848. február 24-én) a Place de la Bastille-on nagyhatású beszédet tartott a monarchia mellett; néhány hónappal később beválasztották az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. Előzetesen felállították az úgynevezett nemzeti munkaműhelyeket, ahol a munkanélkülieket dolgoztatták borzalmas körülmények közt. H. 1848. június 20-án tartotta beszédét a munkahelyek ellen a nemzetgyűlésben – másnap feloszlatták. Szeptemberben a halálbüntetés ellen beszélt. Később, már mint a parlament tagja, az elítéltek (Cayenne-be való) deportálása ellen foglalt állást, és a sajtószabadság és az általános, titkos választójog mellett tartott szónoklatot. Eleinte Bonaparte Lajos köztársasági elnöksége mellett kardoskodott; később a bonapartista veszélyre figyelmeztette a parlamentet. Az államcsíny után (1851. december) ellenállást szervezett, egy ideig bujkált, majd Brüsszelbe, onnan Jersey-be emigrált. Châtiments (később: Les Châtiments) című verskötete (1853) talán Ostorozás címmel fordítható magyarra a legszabatosabban. Ebben a könyvében H. hol vádbeszédek, hol népies dalok formájában, máskor a mészárlások látomásszerű felelevenítésével, az áldozatok elsiratásával és a szabadság eljövendő győzelmének próféciáival ostorozza III. Napóleon véres uralomrajutását, uralmát és minisztereit, újságíróit meg fő támaszát, a katolikus klérust. Legújabban, főként angol és francia irodalmárok azt hangoztatják, hogy H. túl sok puskaport pazarolt „a kis Napóleon” nem éppen tisztakezű, de aránylag enyhe császárkodására. III. Napóleon uralma, ha a XX. századból nézünk vissza, valóban enyhe zsarnokság; ugyanekkor a Les Châtiments versei nagyszerűen alkalmazhatóak a világ minden zsarnokságára, és a kötet egyes költeményeit, mint pl. a Fekete vadászt, már Horthy idején sem lehetett Magyarországon kinyomtatni, mint ahogy ezt e sorok írója személyes tapasztalatból tudja. – A francia sajtó a császárság idején szűntelenül piszkolta H.-t, ahogy ez minden emigráns sorsa. Ennek ellenére verseskönyveit, vagy az 1862-ben Brüsszelben megjelent Nyomorultakat nem sikerült kitiltani Franciaországból; Baudelaire egyik legszebb versét ajánlotta Victor Hugónak, és a száműzött a levelek százait kapta rajongóitól hazulról, köztük a még gyermek Paul Verlaine-től. Az 1859-ben felajánlott amnesztiát 733visszautasította és csak III. Napóleon bukása után tért haza Franciaországba. Még egyszer tagja lett az alkotmányozó nemzetgyűlésnek, majd szenátorrá választották. Halála után százezres tömeg kísérte nemzeti gyász közepette a Panthéonba.
A madarakat mindig nagyon-nagyon szerettem…
TYUTCSEV, FJODOR IVANOVICS (1803–1873) kiváló orosz lírikus, aki a moszkvai egyetem elvégzése után külügyi szolgálatban több évtizedet töltött Münchenben és másutt. Turgenyev rendezte első verseskönyvét sajtó alá.
PRADO Y ALIAGA FELIPE (1805–1869) Peru egyik nemzeti költője.
GRÜN ANASTASIUS (valódi nevén: ANTON ALEXANDER GRAF VON AUERSPERG; 1806 Laibach – 1876 Graz) Bécsben tanult jogot, bejárta Itáliát, Franciaországot és Angliát. 1848-ban a frankfurti német parlament tagja volt, és liberális–demokrata nézeteivel irgalmatlan támadásokat intézett versben és prózában a mindenható Metternich osztrák kancellár ellen.
POE, EDGAR ALLAN (1809 Boston – 1849 Baltimore) szülei korai halála után nevelőapjához, egy virginiai dohánytermelőhöz került, aki Angliában iskoláztatta. Nevelőapjától megszökött, az egyetemről kicsapták kártyaadósságai miatt, később New Yorkban és Philadelphiában élt mint újságíró. Életét mindvégig szélsőséges nyomor kísérte; a sok éhezés és részegeskedése ásta alá egészségét és okozta korai halálát. – P. az első jelentős amerikai költő, de költészetének kevés köze van az Egyesült Államokhoz. Versei színteréül, mondhatni inkább: tárgyául fantasztikus, borzongató álomvilágot választott, ahol szellemek és bukott angyalok kavarognak a levegőben, és halott szerelmesek hangja vagy visszhangja hallatszik. Leghíresebb verse A holló, melyet a század első harmadában annyian fordítottak magyarra; nagy hatását, verstechnikai bravúrjai mellett nem kis részben P. megjelenítő képességének köszönheti, és annak, hogy a vers értelme egyszerre nyilvánvaló és bizonytalan. Egyesek azt hiszik: a költő halott kedvesének szándékozott emléket állítani. Mások úgy vélik: ez a világ első nagy költeménye, hol a szerző nem hisz többé a lélek halhatatlanságában, csak a képzelt kísértetjárásban. Mások meg azt tartják: P. azt kívánta kifejezni, hogy a halottak nem hagyják nyugton az élőket.
MUSSET, ALFRED-LOUIS-CHARLES DE (1810 Párizs – 1857 Párizs) Szerb Antal szerint „Petőfivel és Heinével rokon költő; csapongó érzelmeit szabadon, természetes közvetlenséggel énekli ki, nagyszerű, meglepő, groteszk ötletekkel”. Pályája ragyogóan indult: húszéves korában csatlakozott a romantikus mozgalomhoz: Victor Hugo írásainak és személyének varázsa vonzotta. Versei szinte azonnal híressé tették nevét, csakúgy, mint George Sand írónővel folytatott viharos szerelme. Utána az történt, ami költőknél nagyon ritka: 27 éves korára „kiégett”, és 1837 után, élete következő 20 esztendejében úgyszólván semmi értékeset nem alkotott.
GAUTIER, PIERRE-JULES-THÉOPHILE (1811 Tarbes – 1872 Neuilly-sur-Seine) festőnek készült, Victor Hugo hatása alatt fiatalon a romantikus mozgalomhoz csatlakozott, és annak egyik elismert, nagyműveltségű tagja lett. A l’art pour l’art híve volt; kritikáival, melyek 4 éven át jelentek meg a párizsi sajtóban, jelentékeny és jótékony hatást gyakorolt a francia irodalomra, a szépművészetre és a színházra.
STORM, THEODOR (1817 Husum – 1888 Hademarschen) ügyvéd és bíró volt szülővárosában, míg a dánok 1853-ban elfoglalták Schleswig-Holsteint; akkor Potsdamba menekült, és a porosz csapatokkal tért vissza 1864-ben. Történelmi és szociális tartalmú regények mellett, főként pályája elején, egyéni hangú, az akkori német költészettől elütő verseket írt. Főleg a magánnyal és a halállal, „ezzel az agonizáló rejtéllyel” foglalkozott.
FIZELIÈRE, ALBERT PATIN DE LA (1819–1878) több sikeres színmű szerzője volt; a még ismeretlen Baudelaire-t kitűnő tanulmányban méltatta.
WHITMAN, WALT (1819 West Hills, Long Island – 1892 Camden, New Jersey) nyomdász, tanító, újságíró és szerkesztő volt. 1855-ben adta közre verskötetét, a Leaves of Grasst (Fűszálak); ezt a könyvét bővítette és változtatta közel 47 éven át az utolsó, kilencedik, úgynevezett „halálos ágy-kiadásig”. W. egész életében, még szélütéssel is, fáradhatatlanul járta az Egyesült Államokat, hírlapokat szerkesztett, tanított, előadásokat tartott, hogy minden erejével segítse „ezt az atletikus demokráciát”. A polgárháborúban mint önkéntes betegápoló, majd mint a belügyminisztérium kistisztviselője vett részt, míg James Harlan államtitkár felmondta állását, mert verseit erkölcsteleneknek tartotta. Verseskönyvét későbbi államügyészek is elkobzással fenyegették és W. nevét, sok évtizeddel halála után, amerikai iskolai irodalomtörténetekben meg sem említették. – Verseiben W. kifogyhatatlan derűvel és energiával a demokráciát, az Államokat, a haladást, az emberiséget, Lincolnt, barátait és önmagát ünnepelte. Költeményei nemegyszer végeláthatatlan felsorolások, 735melyekben sorra veregeti a világ népeinek vállát, vagy az Új Világ nagyszerűségeinek listájával szolgál, vagy keblére ölel mindenkit, vagy prófétai harsonákat szólaltat meg, miközben banalitásokat ad elő. Szabadversei – ő volt e műfaj első nagy alkalmazója és mestere – nemegyszer alig különböznek a hordószónoki prózától, bár alakalomadtán ellenállhatatlan erejűek. George Santayana, a költészet nagy értője és ismerője, híres esszéjében „barbár”-nak nevezte W.-t. – Régebben, ha az ember vasúton átutazta az Államokat New Yorktól San Franciscóig, kénytelen volt tudomásul venni, hogy a tájat, az embereket és az ország atmoszféráját mégis W. fejezte ki a leghűségesebben.
Ó mindig élni és meghalni mindig!
BAUDELAIRE, CHARLES (1821 Párizs – 1867 Párizs) Európa egyik legnagyobb költője, apját korán elveszette; gyermekkora, melyet mostohaapja, Aupick tábornok házában töltött, szerencsétlenné tette, és kétségbeejtő emlékekkel üldözte. Az előkelő Lycée Louis-le-Grand-ból extravagáns viselkedése miatt kicsapták. Mikor a párizsi egyetemre beiratkozott, bordélyházi látogatásai során már vérbajjal fertőzte meg magát, mely akkoriban gyógyíthatatlan volt. Diszciplináris okokból, vagy csak azért, hogy egy időre megszabaduljon tőle, a tábornok távol-keleti útra küldte. B. azt képzelte: mostohaapja meg akarja öletni a kapitánnyal. Mauritius szigetén leszállt a hajóról, másik gőzösre ült és visszatért Párizsba. Ott beleszeretett egy Jeanne Duval nevű malabár lányba, kivel másfél évtizedig viszonyt folytatott. 1842-ben jelentékeny atyai örökségét kézhez kapta, és rövid idő alatt – imádta a szép dolgokat és remek ízlése volt – az összeg felét elverte, mire gyámság alá helyezték, amit kibírhatatlan megaláztatásnak tekintett. Közben megírt néhány verset és a Salon de 1846, de még inkább Salon de 1847-ben, az addig szokványos műbírálatok helyett a festészet lényegével foglalkozó két remek tanulmányt adott közre. (Későbbi műbírálatai hasonlóak voltak. Kiállt az akkor még erősen kritizált Delacroix mellett; Manet-t ő fedezte fel; később Richard Wagnert védelmezte koncentrikus támadásokkal szemben.) A februári forradalom idején két rövidéletű, köztársasági, szocialista tendenciájú lapot szerkesztett, de az 1851-es államcsíny után undorral fordított hátat a politikának. Jeanne Duvallal való kínos szakítását követően hosszantartó, plátói szerelmet érzett Mme Sabatier, a nagy szépségű, előkelő kurtizán iránt. Gyönyörű verseket írt hozzá, majd egy éjszakát töltött vele, és azon túl nem akart többé hallani róla. Verskötete A romlás virágai (Les fleurs du mal) 1857-ben jelent meg. Előzőleg két esztendőt töltött a 101 költemény revideálásával és „logikus sorrendberakásukkal”. B. mint kortársa, Gustave Flaubert, perfekcionista volt: keservesen írt, tökéletességre törekedett, és addig dolgozott minden egyes versén, míg átdolgozhatatlannak, mindörökre késznek érezte. Költeményeinél a 736spontaneitást a kondenzálás és a végleges megfogalmazás helyettesíti. Ugyanekkor a verseskönyv – némi romantikus kicsengéssel ugyan, de gondosan ellenőrzött klasszikus elokvenciával a költészet teljesen új, addig nemcsak ismeretlen, de elképzelhetetlen területeire vezette az olvasót: az emberi szenvedés, nyomor és kétségbeesés, a legideálisabb és a legpiszkosabb szerelem tisztásaira vagy sűrűjébe, a lázadás, a perverzitás és a halál mélységeibe és vizióiba, és adta olvasója értésére azt a hidegen fogalmazott, de lángoló részvétet, melyet a költő a szerencsétlenek, kivetettek és nyomorultak iránt érzett. A romlás virágait – mely 101 verse közt legalább 40 halhatatlan költeményt tartalmaz – a kortársak közül nagyon kevesen értették. A többség, mely előzőleg a Revue des Deux Mondes-ban közölt néhány B. versen is megbotránkozott, elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a költővel. Ugyanaz a bíróság, mely Flaubert Bovarynéját elítélte, ítélkezett A romlás virágai felett. Kimondta, hogy a versek közül 6 „obszcén vagy erkölcstelen” – köztük az e kötetben közölt Leszbosz és Az ékszerek – amiért ezeket „meg kell semmisíteni”, és a költőt jelentős pénzbírsággal sújtotta. B-t az ítélet legsötétebb pesszimizmusba kergette. Később 1861-ben, mégis megjelentette A romlás virágainak új, bővített kiadását, majd előadókörútra ment Belgiumba. 1866-ban bénán vitték haza Párizsba. A következő évben meghalt. Temetésén 13-an vettek részt egy zivatarban.
ARNOLD, MATTHEW (1822 Laleham – 1888 Liverpool) a neves Rugby School iskolamesterének fia, maga is egy ideig az angol iskolák főfelügyelője: sokat utazott Európában, előadássorozatokat tartott az Államokban, és néhány, prófétai lírikus vers mellett több hosszabb, ma idejétmúlt epikus költeményt írt.
PALACIO, VICENTE RIVA (1832–1896) romantikus ihletésű, mexikói forradalmár költő.
MALLARMÉ, STÉPHANE (1842 Párizs – 1898 Valvins) szülei korán elhaltak; tanári pályára lépett, és eleinte Baudelaire hatása alá került, majd, különböző elméletek segítségével (a reális világ fölött található az esszenciák világa az űrben – a költőnek ezeket az esszenciákat kell kifejeznie –, ami a platonizmus igen durva újrafogalmazása) kívánt Baudelaire mindent elsöprő hatásától szabadulni. Idővel nevet szerzett magának a francia költészetben. Évtizedekig készült az általa behirdetett „nagy mű” megalkotására, melyhez sem idejéből, sem erejéből nem futotta. Kitűnő ízlésével sok költő – köztük Verlaine – elismertetésében jelentős szerepet játszott. A XX. század francia költészetére jelentékeny, ha nem is éppen áldásos hatást gyakorolt.
VERLAINE, PAUL (1844 Metz – 1896 Párizs) Franciaország egyik legnagyobb költője, katonatiszt fia volt, a párizsi Lycée Bonaparte-ban járta ki iskoláit, majd tisztviselő lett. Első verseskönyvét, saját költségén, Poèmes saturniens címen, 1866-ban jelentette meg. Mallarmén kívül senki fel nem figyelt rá. A következő évben, Brüsszelben, Pablo de Herlañes álnéven látott napvilágot Barátnők: a szápphói szerelem néhány jelenete; hat szonett; ezeket a Lille-i törvényszék a következőkben elkoboztatta. A Fêtes galantes, Lemerre kiadásában, 1869-ben került az olvasók elé. Ekkorra a 23 éves V. barátai – Banville, Coppée, Cros, Heredia, Mallarmé – segítségével már jólismert költő volt. Két költői iskola – a szimbolisták és a parnasszisták – versengett érte és tagjának képzelte. V. jóval később bevallotta, hogy egyikkel sem rokonszenvezik. A Szaturnuszi versek meg a Gáláns ünnepélyek egyszerre vidám és melankolikus világba vezetnek. A költemények nagyrésze olyan, mintha Watteau-festmények volnának: rokokó versek, melyeket a rokokó valamelyik nagy költőjének kellett volna megírnia, de ilyen nem akadt. (Bellman és Csokonai túlságosan a periférián éltek, semhogy ekkora tűzijátékot produkáljanak.) Ugyanekkor a két kötet néhány verse, nyíltan vagy suba alatt, személyes jellegű, és a Watteau-festményeken is átkopírozódnak a XIX. század (és bizonyos mértékben a jelenkor) párizsi parkjai és a francia élet könnyed szatírája. – Még abban az évben (1869-ben) V. beleszeretett Mathilde Mauté de Fleurville-be. Különös hangú levélben, melyet Arrasból, egy orgia utáni csömörben írt, megkérte kezét. A következő évben, bár Mathilde-et óvták az iszákos és erőszakoskodónak ismert fiatal költőtől, összeházasodtak. Rövidesen V. levelet kapott egy 17 éves ismeretlen fiatalembertől Charleville-ből. Arthur Rimbaud V. segítségét kérte; leveléhez néhány remek (köztük több örökre elveszett) verset csatolt. V. biztatására Rimbaud 1871 szeptemberében feljött Párizsba. A fiatalember arra bírta V.-t, hogy „mondjanak búcsút jónak meg rossznak”, éljenek új vagy inkább semmilyen erkölcsi törvények szerint, mert „a modern költészet létrehozása új életformát követel”. Verlaine fia, Georges, ekkor született; a fiatal házaspár életében egyik botrány váltotta a másikat. 1872-ben V. a hazulról negyedszer megszökött fiú kíséretében otthagyta a családját, Belgiumba, Londonba, majd ismét Belgiumba utazott vele. Egy alkalommal Mathilde utánuk ment Brüsszelbe, hogy férjét visszahódítsa „a züllött, szörnyű taknyostól”, akinek „arca olyan volt, mint egy bukott angyalé, és teste, mint egy görög istené” (Verlaine), de hiába. 1873 júliusában egy féltékenységi jelenet alkalmával, V. kétszer rálőtt pisztolyával Rimbaud-ra, és megsebesítette csuklóján. A bíróság előtt Rimbaud kijelentette, hogy nem kívánja V. megbüntetését. V.-t mégis kétévi fegy738házra ítélték. A Mons-i börtönben kapta kézhez Sens-ban megjelent verseskönyvét, a Romances sans paroles-t (Szövegtelen románcok). Spanyolul tanult, Shakespeare-t olvasott, majd magához kérette a fegyház papját, megtért, és katolikus szellemű versek írásába fogott. 1875-ben szabadult; mindjárt ki is utasították Belgiumból. Feleségével sikertelenül próbált megbékülni. Stuttgartban utoljára találkozott Rimbaud-val. Régi barátságuk felújítását ajánlotta arra az esetre, ha Rimbaud búcsút mond istentelenségének és megtér. A fiatalember kinevette, mire V. a vendéglőben úgy megverte, hogy Rimbaud elájult. Ezután V. néhány évig Angliában tanított francia nyelvet és rajzot. Sagesse (Keresztény bölcsességnek fordítható) verseskönyve nagy késéssel 1880 legvégén jelent meg, katolikus kiadónál ugyan, de szerzője költségén. A versekből az első tíz év alatt alig néhány példány kelt el; csak akkor kezdett fogyni, amikor V. egyre híresebb lett. Mégis úgy tűnik, hogy az első benyomás volt a helyesebb. V. megtérése őszinte lehetett, ha nem is bizonyult tartósnak, de a Sagesse 49 verséből csak az a három tűnik értékesnek, melyeknek nem a kereszténység és V. megtérése a tárgya. Hogy mi az oka ennek, nehezen érthető. V. rendkívüli méretű költő volt; hogy élete egyik legnagyobb lelki élményét nem tudta méltó versbe szedni, és helyette unalmat nyújtott, váratlan. Egyesek a XIX. század áporodott francia katolicizmusában látják a baj forrását; mások úgy vélik, hogy ennyire gonosz ember, mint amilyen V. volt, nem tud szép vallásos verseket írni. A következő években V. anyjával együtt élt; 1885-ben részegen, fojtogatással fenyegette az öregasszonyt, amiért egy évi börtönre ítélték, de néhány hét múlva kiengedték. Ugyanebben az évben jelent meg Jadis et Naguère címen egyik legjobb verskötete. 1886-ban, anyja halála után, egy Marie Gambier nevű prostituálttal költözött össze, majd – vérbaja ellenére – számtalan fiatalemberrel folytatott hosszabb-rövidebb viszonyt, utolsó éveiben szerelmét két prostituált, Philomène Boudin és Eugénie Krantz közt osztotta meg – ha nem éppen kórházban kezeltette vérbaja egyre fenyegetőbb szimptómáit. Közben vallásos, világi és erotikus verseket írt; az utóbbiak közel hetven évig halála után csak titkos kiadásokban terjedtek. 1888-tól a dekadensek vezérének tekintették; 1893-ban az Akadémia tagja lett, 1894-ben a költők fejedelmévé választották. Eugénie Krantz lakásán halt meg 1896. január 8-án.
NOUVEAU, GERMAIN (1851–1920) Verlaine és Rimbaud jó barátja, eleinte cinikus bohém volt, majd aszkéta lett. Néhány frankért bódét vásárolt magának Párizsban, abban élt és ott találták holtan. Verseit halála után adták ki.
DÍAZ MIRÓN, SALVADOR (1853–1928) neves mexikói költő.
RIMBAUD, JEAN-ARTHUR (1854 Charleville – 1891 Marseille) katonatiszt apja elhagyta feleségét és családját, amikor R. hatéves volt. Ezután elkeseredett, zsarnoki anyja nevelte. A fiú fellázadt anyja, családja, a nyárspolgári környezet, az egész világ és az iskola ellen. Köztársasági érzelmű, hitetlen, a klérus és a kisváros gyűlölője lett 15 éves korától fogva, többször megszökött hazulról, majd Verlaine-nél keresett menedéket Párizsban, akit „bölcs szűznek” és „mennyei férjének” nevezett. Vele készült forradalomra a közerkölcs ellen a társadalomban, teljes formabontásra a költészetben. Közös élményeiket és katasztrófájukat lásd Verlaine életrajzában. R. verseit 16 és 19 éves kora közt írta, de kis verskötetével kitörölhetetlen nyomot hagyott a világ költészetében. Ezután, mint ahogy a A részeg hajó című versében megjósolta, búcsút mondott az irodalomnak és Európának. Részeg hajó módjára sodródott Aden és Etiópia között, fegyverrel kereskedett, olykor felfedező utakat tett. Súlyos betegen tért vissza Franciaországba 1891-ben, és halt meg, sikertelen amputáció után egy Marseilles-i kórházban.
OTHÓN, MANUEL JOSÉ (1858–1906) neves mexikói költő.
ICAZA, FRANCISCO DE (1863–1925) spanyol költő, az úgynevezett „modernista” iskola egyik vezető tagja; Cervantesről, Lope de Vegáról és más honfitársairól szóló kitűnő esszék írója.
LU HSZÜN (1881–1936) részben Japánban nevelkedett, Kínában kormánytisztviselő volt; 1918-ban Egy őrült naplója című novellája tette híressé.
SZU MAN-SU (1884–1918) Jokohamában született kínai apától és japán anyától. Eleinte forradalmár újságíró volt, majd buddhista szerzetes lett. Sokat utazott; egy ideig Jáva szigetén tanított Surabajában.
MURAKAMI KIJO (1865–1938) Tokióban; jogi tanulmányait kénytelen volt feladni, mikor betegség következtében elvesztette hallását. 1894-től mint írnok dolgozott egy kisvárosban; nehéz anyagi gondok közt nevelte fel két fiát, nyolc lányát. 1915-ben elbocsátották állásából; 1923-ban háza porrá égett. Első verseskönyve csak 52 éves korában látott napvilágot.
MASAOKA SIKI (1867–1902) Matszujamában, Sikoku szigetén született; fiatalon mint a Nippon című napilap riportere vett részt a kínai-japán háborúban. Élete hátralevő részét nagyrészt mint súlyos beteg, Tokióban töltötte.
TAKAHAMA KIOSI (1874–1959)
JOSZANO AKIKO KÖLTŐNŐ (1878–1942) Szakajban, Oszaka mellett született. Összekuszált haj című verskötetét (mely 400 tankát tartalmaz) 1901-ben adta közre. Ebben részint a nyugati irodalom, részint a fiatal Joszano Hirosi, annak idején híres, bár jelentéktelen költő hatása alatt írt verseit gyűjtötte össze. Az itt közölt versek ebből az első kötetből valók, és Joszano Hirosihoz íródtak. A bátor hangú versek nem kis hatást keltettek Japánban, mint ahogy az 1900-as évek európai szecessziójában is feltűntek. A költőnő megítélése különbözik. Egyesek romantikus–erotikus újítónak, mások „megbolondult nimfomániás tyúknak” nevezik. Későbbi költeményei értéktelenek.
TAKAMURA KOTARO (1883–1956) költő és festő volt.
OZAKI HÓSZAJ (1885–1926) nagy fantáziájú haikuköltő; élete végén buddhista szerzetes.
MIZUHARA SUOSI (1892–1981)
NISIVAKI DZSUNZABURO (1894–1980) a legbefolyásosabb modern japán költők egyike. Az oxfordi egyetemen tanult, egyetemi tanár lett Japánban, angolul és franciául is írt. Több esszékötetet tett közzé a jelenkor angol íróiról.
MARUJAMA KAORU (1899–1974) tengerész szeretett volna lenni, de gyenge testi alkata, és rossz egészsége miatt alkalmatlannak találták. Így a parton maradt, és egész életében a tengerről írt.
SZAJTO SZANKI (1900–1962) liberális nézeteiért több hónapot töltött börtönben 1940 után. Amikor kiszabadult, abbahagyta a versírást és csak a háború után folytatta.
TADSZUDZSI MIJOSI (1900–1964)
HATSZUI SIZUJE (1900–1982)
JASZAO AKÉDA életrajzi adatai ismeretlenek. Egyetlen verseskönyve jelent meg 1929-ben 150 példányban. Sem előtte, sem utána nem hallottak róla.
HINO SZÓDZSÓ (1901–1956)
ONO TOZABURO (1903–1982)
KATÓ SUSZON (1905) Tokióban született keresztény japán családból. Elemi iskolai tanítóként kezdte, majd irodalomból doktorált. 1940-ben, amikor már ismert költő volt, a Mennydörgés Télen című befolyásos folyóiratot alapította. Tíz kötet haikut adott közre.
ICSIRO ANDO (1907–1972) „modernista” költő, számos verseskönyv szerzője.
KANEKO TÓTA (1919) a Japán Bank tisztviselője; fiatalon számos haikut írt; később két jelentékeny tanulmánya jelent meg (A mai haiku, 1965. és A haiku, 1972.).
ISIGAKI RIN ASSZONY (1920) mindennapi élete eseményeiről írja modern hangzású, pszichológiailag pompásan alátámasztott verseit.
JADZSI MIKADZSO (1924)
TADA CSIMAKO ASSZONY (1930)
TAKAHASI MUTSZUO (1937) a japán irodalom enfant terrible-je, amióta Mino, atasi no usi (Mino, te vagy a bikám) című első verseskönyvét húszéves korában megjelentette.
HARDY, THOMAS (1840–1928) Dorchesterben született, és noha élete első 60 esztendejét a XIX. században élte le, regényeivel (a leghíresebb közülük a Jude the Obscure), de még inkább realista, nyugtalan, befelé és új témákhoz forduló verseivel a XX. századhoz tartozik.
HOUSMAN, ALFRED EDWARD (1859–1936) szerencsétlen gyermekkora után kiváló és arrogáns diákja lett az oxfordi egyetemnek; később mint rosszul fizetett kistisztviselő dolgozott megalázó állásokban, majd pedig mint Anglia egyik legkitűnőbb latinistája tanított a Cambridge-i egyetemen.
Az „Egy Shropshire-i kamasz” című verseskönyvből
PÁLÁMÁSZ, KOSZTISZ 1859-ben született Pátrászban, Missolonghiban nevelkedett, majd Athénben tanult az egyetemen jogot. Fiatalkorától újságokban és irodalmi lapokban közölték számtalan írását, melyekben az európai modern irodalommal, filozófiával és gondolkodással ismertette meg görög kortársait. 18 verskötete jelent meg. Költeményeiben hol az ógörög klasszikusokat követte, hol romantikus, szimbolista és parnasszista irányzatokat képviselt; inspirációját a történelemből, a világ vallásaiból, filozófiából merítette csakúgy, mint a görög jelenkorból és tulajdon életéből. Nagy fantáziájú, rendkívül befolyásos, hasonlíthatatlanul egyéni hangú költő, a hellén nyelv és ritmika mestere. 84 éves korban halt meg Athénben.
KÁVÁFISZ, KONSZTÁNTINOSZ 1863-ban született görög kereskedőcsaládba Alexandriában. Gyermekkora egy részét Angliában töltötte, néhány rövid görögországi és konstantinápolyi utazást leszámítva mindvégig Alexandriában élt, mint az ottani vízművek osztályvezetője, az egyiptomi kormány szolgálatában. 154 verse javát idősebb korban írta; életében csak kevés jelent meg közülük irodalmi folyóiratokban vagy kis példányszámban nyomtatott papírlapokon. K. versei tárgyát nagyrészt a hellénista, latin vagy bizánci történelemből választja, de úgy, hogy azok – anélkül, hogy megemlítené – a jelenkorra is vonatkoznak. Költeményei rendszerint egy-egy tragikus konfliktust jelenítenek meg két vallás, két ember, két történelmi helyzet között. Stiláris kidolgozottsága és tematikája segítségével versei tökéleteseknek mondhatók; ugyanekkor bármilyen nyelvre könnyen lefordíthatóak. K. het744venéves korában halt meg Alexandriában. Híre azóta egyre nő, versei senkihez nem hasonlítható, egyedülálló helyet foglalnak el a világirodalomban.
Lüsziász, a grammatikus sírjára
UNAMUNO, MIGUEL DE (1864 Bilbao – 1936 Salamanca) 1891-tól a salamancai egyetem görög nyelv- és irodalomtanára, majd az egyetem rektora, alapvető filozófiai kérdéseket vetett fel nagy hatású prózaműveiben, mint amilyen A tragikus életérzés és Don Quijote meg Sancho élete. Verseiben Spanyolország tájainak nagyszerű leírásával szolgált.
Jegyzet: legszebb költeményét, a Salamancát néhai Gáspár Endre barátom fordította magyarra.
YEATS, WILLIAM BUTLER 1865-ben született Sandymountban Dublin mellett. Írország legnagyobb költője, a kelta reneszánsz főalakja, egyúttal a XX. század angol irodalmának egyik legihletettebb és legbefolyásosabb mozgatója. Fiatalon kelta legendákat választott tárgyul; a legszebbek ezek közül azok, melyeket rövid, lírai versekké alakított át. Később a görög és latin klasszikusok hatása alá került, és nem kevésbé nagyot tudott alkotni. Ír forradalmár volt; forradalmi versei bensőségükkel, pátoszmentes erejükkel messze különbek attól, amit mások ebben a műfajban alkottak. 1923-ban Nobel-díjjal tüntették ki. 1939-ben halt meg.
DARIO, RUBEN (1867–1916) nicaraguai költő, a spanyol „modern irodalmi irányzat” alapítója; a francia parnasszisták és szimbolisták követője volt; egyúttal új irodalmi nyelvet alakított ki.
GEORGE, STEFAN (1868 Büdesheim – 1933 Locarno) fiatalon sokat utazott, Párizsban megismerkedett Mallarméval és Verlaine-nel, majd bámulói szűk körébe vonult vissza, kik számára az ezoterikus irodalmi folyóiratot, a Blätter für die Kunstot (1890–1929) szerkesztette. Nemzedékének papja és prófétája kívánt lenni az általános dekadencia ellen; a német nácik, félreértve intencióit, uralomra jutásuk után nagy kitüntetésekkel akarták honorálni, mire azonnal emigrált Svájcba. Tanítványai közül többen részesei lettek a Hitler élete elleni 1944-es, sajnálatosan sikertelen merényletnek. – G. nagy fáradsággal dolgozta ki míves verseit; ideális célokat hirdetett bennük; kár, hogy nem tudott jobbakat írni.
MASTERS, EDGAR LEE (1868 Garnett, Kansas – 1950 Melrose Park, Pennsylvania) chicagói ügyvéd és irodalmár volt, amikor, állítólag a Görög antológia sírverseinek olvasása után elhatározta, hogy valami hasonlót alkot. Verseskönyvében, a Spoon River Anthologyban (1915) egy amerikai kisváros temetőjének 244 sírköve szólal meg: a halottak, őszintén és minden puritán álszemérem nélkül mondják el többnyire szerencsétlen életüket a nagy indusztrializáció korából. A könyv óriási, maradandó sikert ért el. M. még ötven könyvet publikált, verset, regényt, biográfiát, drámát, melyekből kivétel nélkül hiányzik az az ihlet, mellyel mesterművét alkotta.
TABLADA, JOSÉ JUAN (1871–1928) mexikói költő, műkritikus és újságíró, a „modernista” mozgalom egyik befolyásos tagja.
VALÉRY, PAUL (1871 Sète – 1945 Párizs) a Cahiers, 29 vaskos esszé, vagy inkább jegyzetkötet szerzője, először Mallarmé hatása alatt, majd tulajdon, kifinomult, narcisztikus és cerebrális teóriáihoz híven írt verseket. Elméletei annak idején nagyban hozzájárultak hírnevéhez, kivált a 20-as és a 30-as években. Azóta, elméleteivel együtt versei fakulni kezdenek.
CHESTERTON, GILBERT KEITH (1874–1936) Az ember, aki csütörtök volt című regény és számos esszé szerzője (köztük Szent Tamás és Assisi Szent Ferenc életrajzai), egyúttal néhány kellemes verset is írt. Kortársai, köztük a kitűnő Szerb Antal, tehetségét messze túlbecsülték.
LUGONES, LEOPOLDO (1874–1938) argentin költő, hazája irodalmában vezető szerepet játszott, mint a modern irányzatok egyesítője és reprezentánsa. Sajnálatos, hogy éppen ez a vezető szerep – mely nemcsak irodalmi, hanem politikai jellegű is volt – a szocializmusból egyenest a fasizmusba vitte.
MACHADO, MANUEL (1874 Sevilla – 1947 Madrid) franciaországi látogatásai után „félig párizsinak, félig cigánynak” érezte magát, és az andalúz népköltészet mellett Verlaine és a parnasszisták hatása alá került; lásd a kötetben közölt versét. Könnyedén írni nehéz témákról – ezt tekintette költészete vezérfonalának. Könyvtáros, színikritikus volt, és testvérével közösen több sikeres színdarabot írt.
FROST, ROBERT (1874–1963) régi New England-i pionir családba született (angol és skót ősei 1630 táján érkeztek az Új Világba), apját 10 éves korában elvesztette. 19 volt, amikor egyik versét a The Independent nevű, ismert irodalmi folyóirat közölte. Ekkor elhatározta, hogy költő akar lenni. „Költészetből senki sem él meg” – jelentette ki F. nagyapja. – „De én adok néked egy esztendőt, hogy híres költő légy. Ha nem sikerül, abba kell hagynod a versírást.” – „Adj húsz évet” – felelte a fiatalember szemrebbenés nélkül. Ezután a Harvard egyetemen tanult latint, görögöt és filozófiát, megnősült, majd nagyatyjától ajándékba kapott szerény farmon gazdálkodott Derry mellett (New Hampshire), azzal a szerződésben kikötött feltétellel, hogy tíz évig gazdálkodnia kell rajta. Tíz év múltán F. pénzzé tette a farmot, és családjával átköltözött Angliába. Az angliai irodalmi élettel nem törődött, és újra gazdálkodni kezdett. 38 éves volt, amikor összeszedte azt a néhány versét, mely folyóiratokban jelent meg, és azokat, melyeket kéziratban őrzött, elküldte egy kiadóhoz. A verskötet címéül A Boy’s Willt választotta, a Longfellow-idézet első felét („egy fiú akarata olyan, mint a szél akarata”). A könyv szinte pontosan 20 évvel nagyapjával való beszélgetése után jelent meg. Rendkívüli sikert ért el, csakúgy, mint egy évvel később megjelent, Bostontól északra című verseskönyve. 1915 elején családjával visszatért az Államokba, ahol neve éppen olyan ismert volt, mint Angliában. Amikor látta, hogy ezek után költészetből is meg tud élni, farmot vásárolt magának. Azontúl gazdálkodott, időnként városokba költözött, tanított, előadásokat tartott, és számos verskötetet adott ki változatlan sikerrel – 89 éves korában bekövetkezett haláláig. – F. hosszabb versei nagyrészt egyszerű emberek bonyolult, roppant szimplán megírt dolgairól szólnak; a rövidebbek közt a többség a természetről, illetve a költő és a természet viszonyáról, párbeszédéről vagy inkább párbajáról. Egyszerűségükről és erejükről nehéz számot adni. Egyik amerikai kritikusa azt írta, hogy, noha a legamerikaibb költő, ezt bizonyítani lehetetlen, mert szinte semmi amerikai nincs benne; első olvasásra inkább kínai apától és japán 747anyától származó, sohasem élt költő műveihez hasonlítanak versei, melyekben a természet olyan reálisan jelenik meg, mint amilyen valóban, de amilyennek F. nélkül sohasem láttuk volna. (A „valóban” nem annyira a természetre vonatkozik, mint az emberi lélek és a természet titkos kölcsönhatásaira.)
Hová visz, s hová nem visz az út
RILKE, RAINER MARIA (1875 Prága – 1926 Montreux) a legnagyobb osztrák és alighanem a század legnagyobb német költője, fiatalságában lángoló érdeklődéssel járta be Európát. 1900-ban Poroszország annyira megtetszett néki, hogy az áttelepülés gondolatával foglalkozott. 1905 és 1906 közt Rodin titkára volt Párizsban, később Marie von Thurn und Taxis hercegnő látta vendégül Trieszt melletti kastélyában, később más arisztokratáknál vendégeskedett. Mindez nem kis mértékben segítette, hogy középkori vártornyok szobáiban, áhitatos szerzetes módjára szolgálja a költészetet egy életen át. A legnagyobb hatást az Erste Gedichte és a Neue Gedichte (Első versek; Új versek) című, aránylag fiatalon írt köteteivel keltette; későbbi könyvei, mint a Duinói elégiák és Szonettek Orpheushoz jóval bonyolultabb problémákat vetnek fel, a szerelem, az élet és a halál értelmével foglalkoznak, az immanens realitással, melyet az ember nem tud többé illuzió köpenye alá rejteni. Minden érdeme mellett R. legnagyobb érdeme az volt, hogy a nehezen kezelhető német nyelvet varázslatosan széppé tudta tenni.
MACHADO, ANTONIO (1875 Sevilla – 1939 Collioure) Manuel M. öccse, eleinte Verlaine hatása alatt írta verseit; később gyilkos gúnnyal ostorozta Spanyolország maradiságát és apátiáját. A polgárháborúban a köztársasági oldalon állt, és mint emigráns halt meg Franciaországban.
SANDBURG, CARL (1878–1967) neves amerikai költő; a század első felében szabadversei rendkívül népszerűek voltak.
MASEFIELD, JOHN (1878–1967) angol költő és poeta laureatus.
CAMPBELL, JOSEPH (1879–1944) angol költő.
ARGHEZI, TUDOR (1880 Bukarest – 1967 Bukarest) a legnagyobb román költő 1896-ban tűnt fel, amikor verseit a szimbolista Macedonski a lehető legnagyobb elismerésben részesítette, amiért szakított a szokványosan unott verseléssel, és a szinte kötelezővé vált banális frazeológiával. Utána elfelejtették. Három évvel később szerzetes lett; 1904-ben elhagyta Romániát, és mint kereskedelmi utazó járta be Svájcot és Franciaországot. 1910-ben hazatért, és mint újságíró működött; pacifista és szocialista cikkeiért nacionalista és konzervatív ellenfelei állandó támadásban részesítették. A háború után bebörtönözték, mert egy napilapban cikkezett, melyet a német megszállók adtak ki. Összegyűjtött versei első kiadásával (1927) diadalmasan bevonult a román irodalomba. A továbbiakban számos sikeres regényt – köztük egy Swifti szatírát – és verseskönyvet adott közre. A háború után (1947–54) hallgatott, vagy hallgatásra kényszerült; később, újabb verskötetek után, a román „hivatalosak” is elismerték a nemzet nagy költőjének. – A. versei tematikusan rendkívül változatosak. Még a gyakran feldolgozott témákról – az elesettekről, az abszolút kereséséről vagy a rothadó világról – is teljesen újszerűen ír. Metaforái, képei is azok; ugyanekkor költeményei nagy része drámai erővel hat, behízelgően obszcén, földbe gyökeredzett és ugyanakkor apokaliptikus és látomásszerű. Sokszor hasonlították García Lorcához; kíváló fordítói segítségével – spanyolra Rafael Alberti, olaszra Salvatore Quasimodo ültette át verseit – neve külföldön is jól ismert.
SABA, UMBERTO (1883 Trieszt – 1957 Gorizia) verseiben – mintha naplót írt volna – jegyezte fel érzelmeit, főként a szerelemmel, fiatalsággal és halállal kapcsolatban.
BANDEIRA, MANUEL (1886–1968) Reciféből származik, Brazília egyik legjelentősebb modern költője. Fiatalsága nagy részét Európában töltötte; később tanár volt Rióban.
SASSOON, SIEGFRIED (1886–1967) angol költő; az első világháborúban írt, pacifista versei tették híressé.
TRAKL, GEORG (1887 Salzburg – 1914 Krakkó) gyógyszerészetet tanult, és mint orvos-hadnagy szolgált az első világháborúban; a Grodek melletti csatában vett 749részt, és iszonyú tapasztalataitól elborult elmével szállították egy krakkói katonai kórházba, ahol pár nap múlva meghalt. – Szürrealista verseit először Hölderlin, Baudelaire és Rimbaud hatása alatt írta, szabálytalan szintaxisával, a spirituális világrend iránti vágyakozásával, kereszténységével és költeményei fenyegető közvetlenségével a század egyik legkifejezőbb és legeredetibb lírikusa lett.
BROOKE, RUPERT (1887–1915) az angol líra nagy ígérete volt; 28 éves korában halt meg francia kórházhajón az Égei-tengeren.
UNGARETTI, GIUSEPPE (1888–1970) kiváló olasz költő; sokáig élt Párizsban, majd olasz irodalmat tanított Sao Paulóban és Rómában. Eleinte a francia szimbolizmus hatása alatt állt. Az első világháború után az olasz „hermetista” költői irányzat vezetője lett, majd verseiből elhagyta a ritmust, a rímet, a pontozást, a retorikát, „hogy a lehető legegyszerűbb módon fejezzek ki lényegbevágó igazságokat”.
MISTRAL, GABRIELA (1889–1957) chilei költőnő; mint tanárnő és mint diplomata megjárta Európa és Amerika legkülönbözőbb országait, sokáig élt New Yorkban és Mexikóban. Szenvedélyes, zengő verseiért 1946-ban Nobel-díjjal tüntették ki.
PASZTERNAK, BORISZ LEONYIDOVICS (1890 Moszkva – 1960 Peregyelkino) atyja ismert festő, anyja neves zongoraművésznő volt. A marburgi egyetemen, majd a moszkvain tanult filozófiát közvetlenül az első világháború előtt. Első négy lírai versgyűjteménye 1914 és 1932 közt került az olvasó elé; két, 1927-ben megjelent eposzára időközben súlyos porréteg rakódott. 1934 után, mikor a költőkre a szocialista realizmus kényszerzubbonyát akarták ráhúzni, P. csendes tiltakozása jeléül 9 évig nem adott közre verset, és nyugati irodalmat fordított, köztük Shakespeare 7 drámáját. Később, 1946-tól Sztálin haláláig szintén hallgatott, miközben a Zsivago doktoron dolgozott. Az írószövetség Sztálint magasztaló, vagy üldözötteket mocskoló kiáltványaiból és körleveleiből soha egyetlenegyet alá nem írt. P. megmenekülését a fogolytáborból vagy a tarkón lövéstől annak tulajdonítják, hogy Sztálin „hitt Paszternak jóstehetségében és félt tőle”. – A Zsivago doktor 1957-ben jelent meg Milánóban; a következő évben P.-ot Nobel-díjjal tüntették ki. (A hatóság koncentrikus támadásai és fenyegetései arra kényszerítették, hogy a díj átvételéről lemondjon.) Élete vége felé P. visszatért a vershez. Késői költeményei klasszikusabb hangúak és szenvedélyesebbek, mint a korábban írottak; ugyanekkor az orosz táj nagyszerű leírásával, az emberek iránti keresztényi részvéttel és mélységes humanista együttérzéssel teljesek. Nem csoda, hogy peregyelkinói sírja zarándokhely lett.
750MANDELSTAM, OSZIP EMILJEVICS (1891 Varsó –?1938 szibériai fogolytábor) fiatalságát Szentpétervárott töltötte, a heidelbergi és párizsi egyetemeken tanult, 1907 és 1910 közt beutazta Itáliát, majd hazatért Oroszországba. Az úgynevezett „akmeista” költői csoporthoz csatlakozott. Az akmeisták, tulajdon programjuk szavai szerint „e világból való, konkrét, pontos és architekturális költemények” megírását tűzték céljukul. Mindez 50 vagy 100 év múltán, mint a legtöbb költői iskola programja, üresen kong. M., amikor 1937-ben az akmeizmus definicióját kérték tőle, ezt válaszolta: „Nem más, mint honvágy a világ kultúrája után.” – Életében 3 verseskönyve jelent meg, az utolsó 1928-ban. Az 1930-as évektől egyik támadás érte a másik után, a hatóság insztigációjára, miután semmi kedvet nem mutatott, de ha akarta, sem tudott volna beállni Sztálin azóta elfelejtett fűzfapoétái közé. 1934-ben íródott verse (lásd 596. oldal) Sztálin kezébe került; M. elég elővigyázatlan volt, hogy kéziratban körözze, de „ha nem körözöm, nincs értelme, hogy írtam”. Letartóztatták, száműzték, elébb az Uralba, majd Voronyezsbe, ahol már látta közeledő végét. Gorkij halála és Buharin letartóztatása után nem maradt senki, aki érte esetleg ki mert volna állni Sztálinnál. 1938-ban újra letartóztatták. Utoljára ugyanezen év decemberében látták egy Vlagyivosztok melletti fogolytáborban, ahogy a jégtömbbé fagyott szemétdombon hulladékot keresett. – Élete utolsó tíz évében írt verseit – költészete majdnem felét – nagyszerű felesége, Nagyezsda Mandelstam őrizte meg emlékezetében, és rejtette, biztonság okából ócska csizmák talpába, karosszékekbe és ajtófélfákba. Ugyancsak Nagyezsda M. írt férjéről és életükről két mélyenszántó, emlékezetes és megkapó könyvet; az első – a fontosabbik – angol nyelven jelent meg (Hope Against Hope, New York, 1970).
MILLAY, EDNA ST. VINCENT (1892–1950) kiváló amerikai költőnő; sok remek szonett szerzője.
IVANOV, GEORGIJ VLAGYIMIROVICS (1894–1958) orosz, melankolikus hangú, nihilista ihletésű költő; Párizsban halt meg, ahol élete nagyobb részét nyomorban töltötte.
JESZENYIN, SZERGEJ ALEKSZANDROVICS (1895 Konsztantyinovo – 1925 Leningrád) Rjazany melletti faluban született „Oroszország legmélyén”, paraszt családból származott. Kora fiatalságától kezdve verseket írt; katonai szolgálata idején, még az első háború előtt, Carszkoje Szelóban szolgált, és a cár leányainak olvasta fel verseit. Az októberi forradalmat lelkesen üdvözölte, de ugyanekkor kiút vagy szintézis reménye nélkül hányódott régi vallásossága és sebten felvett istentelensége, „a Szent Oroszország ősi, falusi nyugalma” és a nagyváros prostituáltjai és kocsmái 751között. Tehetsége és sikerei mellett sem volt képes a szovjet élet realitásaihoz alkalmazkodni. 1922-ben feleségül vette Isidora Duncant, a Szovjetunióba látogató amerikai táncosnőt; vele együtt utazta be Franciaországot és az Államokat, anélkül, hogy – közös nyelv hiányában – feleségével beszélgetni vagy a külvilággal érintkezni tudott volna. A következő évben kétségbeesetten tért haza, újra megnősült, elvált, még egyszer megnősült. Mint kocsmai verekedő, iszákos és huligán, elüldözte magától barátait, miközben néhány nagyszerű önvallomást írt. 1925-ben egy leningrádi szállodában felakasztotta magát. – Annak ellenére, hogy Sztálin irodalmárai nem szűntek pálcát törni művészete felett, Puskin mellett az oroszok legkedvesebb, legnépszerűbb költője maradt mindmáig.
GARCÍA LORCA, FEDERICO (1898 Fuentevaqueros – 1936 Granada melletti kivégző udvar) Granadában és Madridban tanult. Ötödik verseskönyve, a Romancero gitano (Cigány románcok) roppant sikere után – barátai szerint: a siker elől menekülve – New Yorkba utazott. Egy évet töltött a Columbia Egyetemen és Vermontban. 1919 és 1935 közt tíz drámát írt, a század legjobb spanyol színdarabjait. Amerikából való hazatérése után államilag támogatott színtársulat igazgatója lett, mely jó darabokkal járta az országot. Írói és költői hírneve egyre nőtt, mikor, granadai nyári tartózkodása idején, 1936 júliusában kitört Franco katonai lázadása. Granada azonnal fasiszta kézre került, és G. sógorát, Granada kommunista polgármesterét letartóztatták. A költő nem volt kommunista; ennek ellenére barátai azt tanácsolták: menjen éjszaka mellékutakon – a frontok még nem alakultak ki – néhány kilométerre északnak, ahol a vidék köztársasági kézben volt. G. nem ment, de egyik fasiszta barátja házába költözött Granadában, hol biztonságban képzelte magát. Letartóztatták és a városházáról néhány nap múlva egy környékbeli házba hurcolták, ahol a baloldali foglyokat szögesdróttal összekötve tartották, majd agyonlőtték. – G. verseiben az andalúziai népköltészet és al-Andalusz egykori arab lírája éled újjá és vegyül a civilizáció féltésével, brutalitásának gyűlöletével, vérrel, szépséggel, lázadással, a halál és a szerelem állandó jelenlétében. Lehet, hogy G. volt a század legnagyobb költője.
Ignacio Sanchez Mejías torreádor siratója
Az álmatlan szerelem éjszakája
BRECHT, BERTOLT (1898 Augsburg – 1956 Berlin) gyártulajdonos fia, fiatalon mint színházi dramaturg működött Münchenben és Berlinben. 1928-ban elvette Helene Weigelt, az ismert színésznőt. Ugyanebben az évben a kommunista párthoz csatlakozott, melynek azontúl rendíthetetlen híve maradt. 1933-ban Dániába, Svédországba, Helsinkibe, majd az Egyesült Államokba emigrált. Háború után (1949) Kelet-Berlinben telepedett le, amikor felesége vezetésével a Berliner Ensemble megalakult. 1954-ben Sztálin-díjjal tüntették ki. B. B. költőnek indult; hírnevét színműveinek (Koldus opera, Mahagonny, Kurázsi mama, A kaukázusi krétakör) köszönhette. Későbbi versei inkább napihírekhez írt glosszák, melyekben felemelt mutatóujjal inti olvasóit, hogyan viselkedjenek.
KÄSTNER, ERICH (1899–1975) Drezdában született és, mint Brecht költőnek indult, de mint gyermekkönyvek (Emil és a detektívek, 1929) és humoros-szatírikus regények szerzője (Három ember a hóban, 1935; Az eltűnt miniatűr, 1936) lett híres. Amikor a nácik átvették a hatalmat, és máglyán égették meg humanista szellemű könyveit, egy ideig még Németországban maradt, „hogy legyen szemtanú, aki egy nap beszámol ezekről”. Tüdőbetegségét Svájcban kezeltette. – Csevegő hangú verseiben hol élénk mesélő kedvvel, hol vonzó, de irgalmatlan szatírával jegyezte fel a XX. század középső felének társadalmi és politikai problémáit.
ALBERTI, RAFAEL (1902) Puerto de Santa Maríában született; mint szegény diák jezsuita kollégiumban nevelkedett az „ingyenes tanítványok” között. Gyermekkori emlékeivel együtt alighanem ez volt az egyik oka, hogy 1931-ben belépett a Spanyol Kommunista Pártba. A polgárháborúban a köztársasági oldalon harcolt, majd Argentínába emigrált. Egyéni hangját, mely Sobre los ángeles (1928) című verskötetét emlékezetessé tette, sajnálatos módon a harmincas években az úgynevezett „kollektív költészet” szólamaira cserélte fel.
ANDRADE, JORGE CARRERA (1903) ecuadori költő; a 20-as években mint csavargó járta be a világot; jellegzetesen egyéni, lírai költemények szerzője.
CERNUDA, LUIS (1904–1963) Sevillában született; a polgárháború után Angliába, majd Mexikóba emigrált és ott halt meg.
CHAIRIL ANWAR (1922 Medan, Szumátra – 1949 Djakarta) holland iskolába járt szülővárosában, 18 éves korában Djakartába ment. Foglalkozást nem vállalt, lakást csak akkor tartott fenn, mikor megnősült és leánya született. Rövidesen megszökött családjától, és egyik helyről a másikra költözött. („Nem ágyban, az utcán akarok meghalni.”) A japán megszállók, akik az indonéz ellenállók címét akarták megtudni, elfogták és kínvallatásnak vetették alá. – Ch. vad és szenvedélyes egyénisége nem ismert korlátot: alkoholista volt, kábítószerekkel élt, és nem egyszer botránkoztatta meg honfitársait, mint amikor pl. prostituáltat fizetett, és egy park padján szeretkezett vele, nagyszámú nézőközönség előtt. Mindent megbocsátottak néki, mert már 23 éves korában az indonéz irodalom nyilvánvalóan legnagyobb költője volt. Három évvel később halt meg: egyszerre szenvedett tüdővészben, vérbajban, májzsugorban és tifuszban. – Ch. Rainer Maria Rilkét, Archibald Mac-Leash-t és holland költőket fordított mesteri módon indonézre; ugyanekkor Verlaine-t, Rimbaud-t, García Lorcát jól ismerte, és noha az indonéz nyelv megújítója volt, és az indonéz költészet magányos és legnagyobb reprezentánsa, verseivel az európai kultúrkörhöz tartozik.
CELAN, PAUL (1920 Czernowitz, ma: Csernovci – 1970 Párizs) orvosnak készült, szülei német koncentrációs táborban pusztultak el, ő maga munkatáborba került. 1948-tól Párizsban élt, ahol mint nyelvtanár és fordító kereste kenyerét. Borzalmas emlékei egyik lelki válságból a másikba sodorták; 1970-ben öngyilkos lett. – Halálfúga című versét – szinte egyhangúan – az utolsó 50 év német lírája legkimagaslóbb alkotásának tekintik.
VI. HENRIK NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁR
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐK 361, 364, 440
ISMERETLEN ARAB KÖLTŐK 119, 129, 132
ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐK 294, 360
ISMERETLEN GÖRÖG KÖLTŐK 34, 38, 41, 41, 42, 42, 42, 43, 48
ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐK 51, 52
ISMERETLEN JAPÁN KÖLTŐK 406
ISMERETLEN LATIN KÖLTŐK 221, 223, 224, 226
ISMERETLEN, LATIN NYELVEN ÍRÓ RENESZÁNSZ KORI KÖLTŐ 297
ISMERETLEN MINNESÄNGER 278
ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐK 298, 309, 310, 343
ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐK 89, 91, 92
ISMERETLEN WALESI BÁRDOK 232, 233
(Gyűjtemények, antológiák idézőjelben. – Indonéz, japán és kínai nyelven, mint a magyarban, a vezetéknév megelőzi a keresztnevet, bár Japánban a nagyon híres költőket személynéven szokták idézni, így Macuo Basót „Basó”-nak, Joszá Buszont „Buszon”-nak. A provanszál trubadúrokat ugyanígy keresztnevükön ismerték, azaz Bertran de Bornt Bertránnak, Guiraut de Bornelh-t Guiraut-nak. Ezért a névjegyzékben is így szerepelnek.)
760