Ötven évvel ezelőtt, 1938. március végén fölvittem az Új Idők Könyvkiadóhoz latin himnuszfordításaim kéziratát. A kis könyvet előző évben rendelte meg a kiadó, és Dícsértessék címen rövidesen meg is jelent. Amikor a kéziratot átadtam, a kiadó egyik vezetője, Almássyné – rokonszenves arcélével, római orrával, nagy, barna szemével olasz reneszánsz festmény nőalakjára hasonlított – megkérdezte: melyik készülő könyvemet ajánlom nékik?

Azt feleltem: a világirodalom ezer legszebb versét szeretném lefordítani. Ilyen antológia magyarul még nem látott napvilágot. És más nyelven? Nem is egy. Például Mark Van Doren nemrég megjelent, angol nyelvű gyűjteménye mintegy 1500 verssel. Vagy az egyik német emigráns kiadó hasonlóan igényes, jóval rövidebb antológiája. Valahol a kettő közt tartanám magam. Mintegy 960-970 költeménnyel képviselném az európai irodalmat a görögöktől a jelenkorig. További 30-40 verset fordítanék a Csi kingből, Li Taj-pótól, Háfiztól, Omár Khájjámtól. (Amiből látható, hogy ismereteim a keleti irodalomról akkoriban siralmasak lehettek.)

Elképzelésem tetszett Almássynénak. Megíratta a szerződést és feltette a kérdést: mi legyen a szállítási határidő? Ne legyen, ajánlottam. Ezer vers fordítása nagy munka, rengeteget kell olvasnom hozzá és zavaros idők következnek. (Hitler két héttel azelőtt vonult be Bécsbe.) Szállítási terminus nélkül, mondta Almássyné, nem tud előleget folyósítani. Jó, indítványoztam sietve, szabjunk határidőt. A kész könyvet egy évvel a világháború után adom át.

Almássyné gyors pillantással szántott végig. Életem során nemegyszer kaptam ilyen jóindulatú, futó, de mégis borzongó pillantást. No nézd a drága, bolond költőjét, már megint kiszabadult az értelem börtönéből! Majd csillapító szelídséggel elmagyarázta, hogy a világháború 1918-ban, húsz esztendővel ezelőtt befejeződött. „A másodikra gondolok. Nem arra, amelyik már volt. Arra, amelyik jön” – motyogtam bátortalanul, de a jóasszony nem figyelt rá, mit mondok. Beíratta a szerződésbe, hogy a kéziratot, ha ugyan jól emlékszem, 1942-ben vagy 43-ban tartozom szállítani.

Versírásra és fordításra az 1938-as esztendő nem volt alkalmas. Hitler és a nácizmus terjeszkedését szeptemberben Chamberlain müncheni kapitulációja nemzetközileg is elismerte. A folyóiratok, melyekben írtam, egymás után szűntek meg. Karinthy Frigyes halálát súlyos, személyes és bénító veszteségnek éreztem. Kétszer hívtak be katonának: hadgyakorlatra nyáron, felvidéki bevonulásra ősszel. Az emigráció gondolata már régebben foglalkoztatott: október felé láttam, hogy köze5ledik az utolsó pillanat. Időközben mégis vagy száz verssel birkóztam meg, így a Görög antológiából Catullustól, Horatiustól, szonettekkel Petrarcától, Ronsard-tól, Shakespeare-től. Átfogó tervvel még nem rendelkeztem: úgy estem neki Európa költészetének, mint a mészárosmester.

Amikor feleségemmel együtt Párizsba készültem, ezt a száz verset, kézirataimmal és könyvtárammal, apósom újpesti házában hagytuk. Azt képzeltem, biztonságos hely. Visszatérésemkor, 1946 tavaszán már tudtam, hogy nincsenek biztonságos helyek. Kézirataimat feltüzelték, könyvtáram java szétszaggatva hevert a feldúlt ház árnyékszékén. Azt mondják: az ember hét év alatt megváltozik, mert sejtjei kicserélődnek. Ez annyiban tűnt igaznak, hogy ahányszor az elveszett költemények címét felsoroltam magamnak, felét már nem akartam az antológiába fölvenni, így Ovidius nyárdélutáni szeretkezését Corinnával vagy Keats Vén Megjét. Más verseket tudtam kívülről, mint a Görög antológia vagy 20 versét, néhány Catullus-költeményt, két Horatius-ódát. Ezeket leírtam. Másokat, mint Poe A hollóját ismét lefordítottam. Lehet, hogy ezek az új fordítások a régiekkel szóról-szóra azonosra sikerültek, mert az ember, akármi is történjék sejtjeivel, hét év alatt mégsem változik meg. Ennek azonban nincs jelentősége, minthogy 1950-ben, amikor letartóztattak, és 1956-ban, mikor másodszor emigráltam, ezek a kéziratok is elvesztek.

Egyelőre azonban még csak Párizsban vagyok, 1939 legelején. A szabadság és a nyomor kettős ihlete nem kis mértékben segített a versírásban. Közben fordítottam is, vagy 30-35 költeményt másfél év alatt, 1940 júniusáig. Bár elég jól ismertem, ezúttal még részletesebben foglalkozhattam a XX. század francia költészetével. Több költőt személyesen is megismertem, anélkül azonban, hogy műveiket vagy egyéniségüket túlságosan vonzónak találtam volna. Lelki rokonaimnak, ha szabad így kifejeznem magamat, két másik költőt tartottam, kik közül az egyiket 1936 nyarán gyilkolták meg, míg a másik akkoriban, 1939 januárjában hunyt el, García Lorcát és Yeatset. A mérleg azóta sem lendült át bennem Valéry, Apollinaire, Supervielle, Jouve, Reverdy, Cocteau, Éluard, Breton, Aragon vagy Guillevic javára.

Ugyanakkor kezdtem felvázolni magamnak az antológiát. Többnyire a hosszú éjjeli sétán, amikor az emigráció találkozóhelyéről, a Café Napolitaine-ből az Operával ferdén szemközt baktattam szállásomra a Jardin des Plantes közelébe. Egyúttal a válogatás és fordítás szabályain is elvitatkoztam önmagammal. (A két utóbbiról alább számolok be részletesebben.) Legfontosabb döntésem egyelőre nem arra irányult, mi kapjon helyet az antológiában, hanem hogy mi maradjon ki belőle. Úgy gondoltam: ez lesz a legszilárdabb alap. Kimaradnak a kötelező olvasmányok, a szentimentális színfalhasogatók, a nemzeti önérzettől dagadt paprikajancsik, a politikai frázispufogtatók, a világfájdalmasok, a közhelyek lovagjai. Így eleve megszabadultam a spanyol Bécquer szerelmes verseitől (szenvedély helyett nyárspolgári enyelgés), az angol Swinburne-től, akit még Babits is oly nagyra tartott (mint a rossz rezesbanda, amikor vasárnap délelőtt fel-alá jár a mezőváros poros főutcáján), Malherbe ásító klasszicizmusától, vagy a német romantikától Uhlandtól Hebbelig: csupa sajgó szív és könnyes orca, csak éppen azt felejtik el tudomásunkra hozni, min bánkódnak voltaképpen.

Elhatározásomra büszke voltam és maradtam is, mert azt dobtam ki, régit meg újat egyaránt, ami ebben a században elavult. A kötet tartalmát illetően óvatosabban jártam el. Azt határoztam: nem követem a szokásos eljárást, azaz nem antológiákból állítom össze a magam antológiáját, hanem elolvasom a Harvard–Heinemann-kötetekből az ógörög és latin költészetet az elsőtől az utolsó sorig, valamint 6minden jelentős költő minden versét a nagyobb európai nyelveken, és ebből válogatok. A közhelyes versek, az úgynevezett „töltelék” kidobásával tervezett gyűjteményem rendkívül megcsappant. Kezdettől úgy akartam, hogy olvasóim és a magam örömére lefordítom azokat az erotikus verseket, melyeket a világ irodalmárai és kiadói évszázadok óta egyformán tagadtak el és rejtegettek. (Ez nemcsak múlt századi, viktoriánus hagyomány. Már a XIII. század klérusa is hadban állt az erotikával. Erasmus kebelbarátja, a humanista John Colet kitiltotta Catullust az angol iskolákból.) Verlaine Femmes és Hombres című, titkon kinyomott versköteteiről már hallottam, anélkül, hogy láttam volna őket. A Bibliothéque Nacionale egyik könyvtárosa rendelkezésemre bocsátotta az akkoriban mindennél botrányosabbnak tekintett szöveget. Hat verset (lásd a kötetben) mindjárt le is fordítottam, valamint néhány újkor eleji francia népdalt (lásd a kötetben), melyek kinyomására akkoriban aligha lehetett gondolni.

Nem tudtam pontosan, melyik költőtől hány vers kerül az antológiába, de úgy tűnt, hogy Európa egész költészetében nem találok több mint 6-700 jó verset. A szerződésben ezret ígértem. Mit tegyek? Szállítsam le a színvonalat és próbáljam Herrera, Pope, Dryden, Sully-Prudhomme, François Coppée, Mörike, Liliencron vagy Aragon verseivel megnyerni olvasóimat? A bajból, legalább részlegesen, az az év menekített ki, melyet 1940 nyarától 1941 nyaráig Marokkóban töltöttem. Fiatal és művelt arab ismerősöm, Ámár Ibn Nasszer nemcsak a klasszikus arab költészettel ismertetett meg, de sivatagi kasbájában ránikat, igriceket hívott vendégségbe, talán az utolsókat fajtájukból, akik a heroikus kor (a Mohamed előtti idők) verseit adták elő, míg Ámár számomra a francia verziókkal szolgált. A következő hetekben, ugyancsak Ámár segítségével, több arab költeményt fordítottam magyarra, köztük e kötet leghosszabb versét, Imru’l-Qaisz 200 soros, híres Ódáját. (Ez a kézirat is elveszett: az Ódát nemrég Robert Bringhurst, arabul kitűnően tudó, kanadai költő-kollégám segítségével sikerült rekonstruálnom.)

Más támaszom is akadt, kivált az andalúziai mór költészet területén. 1940–41 telét Marrakechben töltöttem. A kis asztalokkal zsúfolt, szobányi nagyságú Café Universelbe jártam írni. Az egyik asztalkánál turbános arab ült rakott sakktábla előtt és éhes szemmel méregetett. Átültem hozzá sakkozni. A helyi líceum arab irodalom tanára volt; nevét, szégyenemre, elfelejtettem. Lassan játszottunk; közben beszélgettünk a világ minden témájáról, elsősorban irodalomról. Érdeklődésemet az arab kultúra iránt megtisztelőnek tartotta. Ahányszor nyertem a sakkban, partnerem mélységesen elszomorodott, bocsánatot kért és a szemközti bordélyházba szaladt át vigasztalódni. Ha megvert, felvidult és szebbnél szebb andalúziai mór költeményekkel ismertetett meg; százával tudta őket kívülről. Ízlésünk nem egyezett: én azokat a kifejezetten lírai verseket kedveltem, melyeket ő másodrendűeknek tekintett, mivel Ibn Hámdisz, al-Mútamid, Ibn Zajdun meg Ibn Amar 42-féle, szónoki és stiláris fogással telitűzdelt, patetikus és klasszicista ódáiért lelkesedett. Olykor megvertem, nehogy gyanút fogjon, de többnyire hagytam győzni, arab irodalmi ismereteim meg felesége, illetve feleségei kedvéért. Az akkori illem szerint ezekről nem állt módomban érdeklődni.

1941 őszén érkeztem New Yorkba; 1945 karácsonya előtt nyolc nappal szereltek le az Egyesült Államok hadseregéből. Tartózkodásom elején, még mint civil, a New York-i 42-es utcai könyvtárba jártam, ógörög verseket fordítottam és bizonyos mértékig – használható prózai versfordítás akkor még nem állt rendelkezésemre – megismerkedtem a perzsa irodalommal. A hadseregben jóval többre mentem. Egy 7ideig mint az A. S. T. P. (Army Special Training Program) tagját, a Stanford egyetemre vezényeltek, ahol, úgy emlékszem, hét hónapot töltöttem. Az eljövendő megszálló hadseregek tisztjeit oktattuk francia, német, olasz történelemre, nyelvekre, adminisztrációra, Côde Napoleonra, közgazdaságra – mindarra, amiről fogalmuk sem volt. Oktatás után sem. Bajtársaim közt akadt néhány kínai is. Miután a kínai irodalmat csak Bethge, Klabund és Kosztolányi fordításaiból ismertem, igyekeztem összebarátkozni a kínaiakkal, de ezek nemzeti irodalmukról mit sem tudtak. Végül az egyik – azt hiszem, Ken Liunak hívták – ünnepélyesen szobájába invitált. Parancsnokunktól, McCoy ezredestől tudta, hogy költő vagyok. A szokványos, szigorúan tilos itallal szolgált, coca-colával kevert kubai fehér rummal, miután előzőleg grape-fruitot szedtünk a ház előtt és abból csavartunk poharainkba. Ken első kijelentését kétkedve hallgattam: azt hittem, máris berúgott. „A kínai költészet – mondta – sem értékében, sem változatosságában nem marad alatta az európai irodalmaknak, az ógörögöktől mindmáig.” Rövidesen meggyőzött igazáról, holott csak néhány tucat verset írt le a Tang-korból és fordított (ma úgy emlékszem: elég gyengén) angolra. Elfogadható kínai irodalomtörténettel akkoriban még nem rendelkeztünk semmilyen európai nyelven és Arthur Waley Londonban már két évtizede megjelent, úttörő fordításairól (melyeket Kosztolányi Dezső jól ismert) Ken még nem tudott.

Több irodalmi ismeretet az amerikai hadseregben nem szereztem, de örültem, hogy az arab, kínai és perzsa költeményekkel antológiám horizontját kitágítottam és most már nem lesz nehéz azt az ezer verset összeszednem, amit a szerződésben lefektettünk. Végül is, mint mindenki, aki New Yorkban és közelében lakott, Fort Dixben szereltem le a hadseregből. Megkértem bajtársaimat, hogy az esetleg hazaviendő hadizsákmány mellé – kint a hóban japán géppuskák és apró aknavetők hevertek halomban – tegyenek katonazsákjukba néhány elnyűhetetlen katonainget. Ezeket aztán a vonaton New York felé összeszedtem, hogy majd Magyarországon kioszthassam a rászorulók közt. Még emlékszem diadalmas mozdulatomra, mellyel kézirataim köré – köztük a mintegy 250-300 versfordításra – rácsavartam a három tucat gyapjúinget és mindezt begyömöszöltem az egyik kék katonazsákba. A párizsi vámházban ezt a zsákot lopták el. Budapesten megtudtam, hogy apósom házában maradt írásaim is elvesztek (1946 áprilisa).

Még szerencse, hogy időközben az Új Idők Kiadó megszűnt és így nem kellett ezer verset azonnali hatállyal szállítanom. Versfordításra a következő esztendők nem mutatkoztak alkalmasabbnak a harmincéves háború idejénél. Amikor 1953 őszén kikerültem a recski fogolytáborból, sok szempontból megváltozott helyzet várt reám. Megváltozott a műfordítás régi rendje is. A második világháborúig Magyarország legjobb költői fordították le azokat a verseket, amelyeket szerettek és amelyekkel a magyarságot meg akarták ismertetni. Ezt egyik kötelességüknek tekintették. Ha a feladat túlságosan nagynak tűnt, többen álltak össze, mint a szabadságharc előtt Vörösmarty, Arany és Petőfi Shakespeare drámáinak lefordítására, vagy Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád A romlás virágai magyar változatának elkészítésére. A megváltozott körülmények közt az állami kiadók illetékes ügyosztályainak vezetői határozták el, hogy költőinknek mit kell lefordítaniok. Azt is, hogyan.

Volt eset, hogy égető hiányt pótoltak, mint Puskin összes verseinek kiadásával, bár többnyire irodalmi szempontok helyett a pillanatnyi, politikai-ideológiai oppor8tunizmus szolgálatába kényszerültek. Így kerültek nagy példányszámú kiadásra olyan hápogó kontárok, mint Johannes R. Becher vagy Alekszej Szurkov – hogy csak kettőt említsek a sokból –, akiket rá lehetett a könyvtárakra és iskolákra tukmálni, de nem az olvasókra. Ennek következtében a fordítók munkájukat nem művészi feladatnak, hanem favágásnak, pontosabban: puhafa-fűrészelésnek tekintették. Mégis jótétemény volt, mert a versfordítást kitűnően fizették, jobban, mint valaha Magyarországon, sokkal jobban, mint bárhol nyugaton, és így számos nem-pártos költő megélhetését biztosították a legnehezebb időben. A prózafordítást ugyanekkor gyalázatosan fizették. Kiszabadulásom után eleinte az utóbbival kellett beérnem. Később, mikor barátom és volt börtöntársam, Szász Béla lett a Szépirodalmi Kiadó egyik vezetője, verseket is kaptam. Így vettem részt a Schiller- és Walt Whitman-kiadásokban és más munkákban. Arról természetesen nem lehetett szó, hogy az antológiát, melyen újra kezdtem dolgozni, befejezzem, vagy hogy egy könyv ennyi szerelmes verssel és a magam neve alatt, kiadásra kerüljön.

Nagyvégre, 1956 elején, András Sándor, a készülő García Lorca-kötet szerkesztője, a költő magam-választotta, legszebb 12 versének fordításával bízott meg. Boldogan vetettem magam neki a munkának. Lorcáért réges-rég rajongtam és a század alighanem legnagyobb költőjét láttam benne. Volt azonban egy irodalmon kívüli okom is, amiért hálát érzek iránta. Franco lázadása 1936 nyarán Granadában érte, ahol a fasiszták már az első napokban átvették a hatalmat. Lorca érezhette, hogy élete veszélyben forog, kivált azután, hogy sógorát, a város kommunista polgármesterét elhurcolták. Azt is tudta, hogy alig néhány kilométernyire Granadától északra a terület köztársasági kézben van. A város kertes környékén lakott. Gyermekkorából jól ismerte az utakat és ösvényeket, melyeken át éjszaka veszély nélkül elérhette volna a lojalistákat; frontvonal még nem alakult ki. Miért nem ment, hogy ellenségeitől megmeneküljön, akik agyonlőtték? Mialatt ezen töprengtem, eszembe jutott: ugyan miért nem akarok én sem ellenségeim elől elmenekülni, amikor bizonnyal életemre törnek, mihelyt módjuk lesz reá? Az első, döntő ösztönzést emigrációmhoz Lorca halálhíre adta.

Tizenkét Lorca-fordításom nem jelent meg a Szépirodalmi Kiadó Lorca-kötetében. András Sándor kerülő úton üzent nékem Londonba: emigráns lettem, amiért fordításaim közlése akkora botrányt kavarna, hogy nem meri megkockáztatni. Így mást bízott meg a munkával. Egy évvel később, 1958-ban sikerült a verseket hozzám kicsempésznie. Második emigrációmba is kéziratok nélkül érkeztem, fogkefével feleségem kézitáskájában és 200 forinttal, de ezúttal már tudtam a leckét. 1948-tól kezdve előre láttam a házkutatást és minden rázósabb versemet kívülről megtanultam. Minthogy Recsken sem ceruza, sem papír nem állt rendelkezésemre, verseimet már az Andrássy út 60. pincéjétől kezdve fejben írtam és így tartottam emlékezetben. Egyszemélyes kézirat lett belőlem, amin recski rabtársaim úgy segítettek, hogy költeményeimből mentől többet tanultak meg minél többen. Így, amikor verseim Londonban végre megjelentek, volt rabtársaim Ausztriától Torontóig és New Yorktól Új-Zélandig álltak rendelkezésemre és segítettek ott, ahol memóriám kihagyott. Fordításaimmal némileg hasonló viszonyba kerültem. Már Budapesten, 1953 és 56 közt sokszor elolvastam őket – ha betéve nem is tudtam, de emlékeztem reájuk. Londonban aztán leírtam újra a szöveget és ahol megakadtam, az eredetivel frissítettem emlékezetemet.

Többre – második emigrációm első évtizedében – nem futotta. Feleségem, Zsuzska súlyos betegsége, majd korai halála, az előző években írt verseim és újabb 9munkáim kiadása, az Irodalmi Újság szerkesztése és napi gondjaim – minden időmet igénybe vették. Kedvet az antológiához újra csak akkor kaptam, amikor 1967 legvégén Torontóba költöztem, majd New Yorkban a Columbia egyetemen tanítottam néhány évig. A közel harminc éve megkezdett munkához Észak-Amerika remek könyvtárai ösztönöztek, az ott elérhető, legújabban megjelent kiváló fordítások keleti nyelvekből csakúgy, mint soknyelvű ismerőseim és barátaim. Újból nekiláttam a munkának, bár a 70-es évek Magyarországán nevem említését is elkerülték és semmiféle reményt nem táplálhattam, hogy az antológia hazai kiadónál megjelenjék. Ugyanilyen lehetetlen volt, hogy egy 6-700 oldalas könyv emigráns kiadónál napvilágot láthasson.

Így nemegyszer villant fel előttem a kép, ahogy e könyv kéziratából halálom után legjobb barátaim egy-egy részletet őriznek fiókjukban és olykor előveszik. Aztán bőröndökbe kerül és pincékben eszi meg a penész, mint megannyi emigránstársam annyi, az enyémnél jóval fontosabb munkáját. (Kéri Pál condottieri-drámája; Fényes László feljegyzései a Tisza-perről és Horthy gyilkosságairól.)

A 80-as évek kezdetén melankóliámat kétségbeesett harag váltotta fel. Nem lesz időm elkészíteni az antológiát, öregszem és ez ellen nincs orvosság a patikában. Nekiestem a napi 12-14 óra munkának. Ezúttal igyekeztem felkészülni arra, hogy ez a könyv csak a jövő ezredben, posztumuszként jelenik meg, valamikor 2010 táján, vagy még később. De mint lehet erre felkészülni? A végén közel 1500 versem volt; az utolsó pillanatban még vagy százat kihajítottam, többnyire az utolsó fejezetből: azokat, melyeket kortársaim alighanem kedvelnek, de a következő nemzedékek feltehetően elutasítanak. (Ez többnyire az álmodern, nem-vers versekre vonatkozik, a zene nélkül való, kívülről megtanulhatatlan, deklamatórikus, prózai unalomra.) Annál jobban ragaszkodtam a régiekhez: ha a Görög antológia vagy Catullus versei túléltek 2000 esztendőt, remélhető, hogy túlélik a következő húszat is.

1988 tavaszára, ötven évvel azután, hogy az antológiára leszerződtem, 10-15 vers híján kész lettem a kötettel. Még egy utolsó tisztogatást akartam végezni, de erre már nem jutott időm; csak most látom, amikor a kézirat nyomdába került, hogy néhány kortársamat, mint Andradet, Cernudát meg a Nobel-díjas Rafael Albertit is nyugodtan kihajíthattam volna; de elkéstem. Kosaras Vilmos barátom, aki a kéziratos könyv sorsát szívén viselte, informálta munkámról Halász Györgyöt, a Magyar Világ Könyvkiadó vezetőjét. Halász nyár elején Budapestről Torontóba érkezett és anélkül, hogy az antológia kéziratát ismerte volna, előlegezett bizalommal rövid, délutáni látogatása alatt megállapodott velem a könyv kiadásáról.

10

Ez az antológia számos szemszögből azonos a sok nem-magyar és az egyetlen magyar világantológiával. Néhány ponton viszont különbözik valamennyitől.

Világirodalmi versantológiák az európai költészetre koncentrálnak. Ezer vershez mintegy 40-50 nem-európai költeményt adagolnak, mintegy díszítésnek; többnyire ugyanazokat: Li Taj-po, Tu Fu, Háfiz meg Mútamid, továbbá féltucat négysoros Omár Khájjámtól. Ez már azért is érthető, mert az antológiák kompilátorai keleti irodalmakban általában járatlanok és az antológiák összeállítására néhány hónap állt rendelkezésükre, amiért könyveiket a már ismert anyagból kompilálták és aligha maradt idejük, hogy kínai vagy perzsa fordítókat állítsanak munkába. Nékem viszont félszázadnyi időm jutott olvasásra és az Európán kívüli irodalmak megismerésére. Ugyanekkor sokrétű és olyan mérvű segítséget kaptam, melyet Magyarországon hiába kerestem volna.

Hadd hozom fel példának a kínai irodalmat. Felületesen már első amerikai tartózkodásom alatt megismerkedtem vele, mint ahogy fentebb említettem. 1967 után különböző egyetemi könyvtárakban, kezembe kerültek az úgynevezett „primer”-ek, melyekről addig nem is hallottam. Ezek a könyvek (mint például: Bernhard Karlgren: The Book of Odes, Stockholm, 1952; David Hawkes: A Primer of Tu Fu, Oxford, 1967) kínai írással közlik az eredeti szöveget, majd angol kiejtéssel adják, szó szerint lefordítják, gyakran még irodalmi fordítást is közölnek és bőséges kommentárt mellékelnek. Ugyanekkor, a második világháborút követő fordítási lázzal, számos angol és francia nyelvű, kiváló fordítás jelent meg kínaiból.

Egyebek közt: J. P. Diény: Aux Origines de la Poésie Classique en Chine, Leiden, 1968; A. C. Graham: Poems of the Late Tang, Penguin Books, 1965; Patricia Guillermaz: La Poésie Chinoise, Paris, 1957; G. Margouliès: Anthologie Raisonnée de la Litterature Chinoise, Paris, 1948; Robert Payne: The White Pony, New York, 1947; Kenneth Rexroth: One Hundred Poems from the Chinese, New York, 1956 és One Hundred More Poems from the Chinese, New York, 1970 és Arthur Waley hat könyve, köztük a Madly Singing in the Mountains, New York, 1970. Mindezeknél is fontosabb a Wu-chi Liu és Irving Yucheng több mint 1200 verset tartalmazó gyűjteménye, a Sunflower Splendor, Garden City, New York, 1975. Ha ideszámítjuk a „primer”-eket meg húsz kisebb antológiát, mintegy 12.000 vers, illetve 10.000 különböző vers közt válogathattam. Ezek közé tartozik a Dalok könyvének mind a 305 verse és Kína négy legnagyobb költője: Vang Vej és Tu Fu mintegy 200-200, Li Taj-po 800 és Li Ho mind a 233 fennmaradt versével.

Mind e kiváló, pontos és ihletett fordítás mellett, vagy legalább: pontos avagy ihletett fordítás mellett, mindig akadt kínai és kínaiul értő ismerős vagy jó barát, mint Jacqueline d’Amboise kisasszony, aki a kínai szöveget felolvasta és az egyes költők sajátosságára, stiláris, verselési jellegzetességére felhívta figyelmemet.

A japán irodalomhoz ellentétes jellegű viszony fűzött, mióta valamelyik jóakaróm a 30-as évek vége felé Mijamori Aszataro több mint 1000 tankát és más költeményt tartalmazó, barna selyembe kötött kétkötetes könyvével ajándékozott meg (Masterpieces of Japanese Poetry, Tokio, 1936). A japán eredetit és fordítást közlő, 11pompás kiállítású könyv szövege oly megrendítően silány volt, hogy évtizedekig hallani sem akartam japán poézisről. Arthur Koestler lesújtó véleménye a tárgyról még jobban megerősítette nézetemet, mígcsak egy másik jóbarátom, Eric Johnson – aki Japánt Koestlernél jobban ismerte és nem osztotta a második világháborúból rám maradt viszolygásomat mindentől, ami Tokió felől jön – felvette ellenem a harcot. Elmondta, hogy a japán költészetben nem szenvedélyt és látomást kell keresnem, mint az európaiban, hanem pillanatfelvételeket. A lefényképezett jelenetben, vagy pontosabban: mozdulatban, állatban, virágban, tájban – szinte mindig néhány sorban és egyetlen mondatban – aztán felvillan a költő lelkiállapota is. Ezek után R. H. Blyth mintegy 5000 haikut tartalmazó munkája (Haiku, Tokio, 1981), de még inkább Hiroáko Sáto és Burton Watson 2200 japán verset felölelő antológiája (From the Country of Eight Islands, Garden City, New York, 1981) meggyőzött, hogy fel kell adnom előítéleteimet. Egyébként japán versek fordítása rendkívül könnyű, már azért is, mert az egyes versek különböző fordításokból származó verziója majdhogy szóról szóra ugyanazt a világos, félreérthetetlen szöveget adja. Európa költői közül egyedül Konsztántinosz Káváfisz hasonlít hozzájuk. A fordító elemi feladatai közé természetesen nem ez tartozik csak, hanem annak megérzése és tolmácsolása, ami a szöveg mögött rejlik; de a japán verseknél csakúgy, mint Káváfisznál, még ez is majdnem nyilvánvaló.

Arab verseknél, fentebb említett barátaimon túl, későbbi marokkói látogatásaim alkalmával Akali doktor, egy személyben irodalmár és szabadsághős, segített sokoldalú jótanáccsal és három könyvvel: James T. Monroe: Hispano–Arab Poetry, Berkeley, 1979; Ewald Wagner: Abu Nuwas, Wiesbaden, 1965 és Emilio García: Todo Ben Quzman, 3 kötet, Madrid, 1972. Az utóbbi két könyv szerzője ugyan két bogarászó filológus, akik Hárun ar-Rasíd Bagdadjáról és az arab Andalúziáról szinte semmit se mondanak és közben Abú Nuvász és Ibn Quzmán erkölcsein siránkoznak szüntelenül, de lapos fordításaikban legalább nem cifrázzák az eredeti szöveget, kivált García, aki egyúttal a latin betűs arab szöveget is mellékli. Perzsa költeményekkel kevésbé voltam szerencsés. Pontos nyersfordítást csak Omár Khájjámtól és Rúmitól tudtam szerezni; Rückert múlt századi, iszonyú átültetéseitől mindmáig csak két használható antológiát találtam: Zabih Allah Safa: Anthologie de la Poésie Persane, Paris, 1964 és Hadi Hasan: A Golden Treasury of Persian Poetry, Delhi, 1966. Azt hiszem, a keleti fejezetek közül ezért sikerült az iráni a leggyengébbre és maradt hiányos.

Angolból, franciából és németből közvetlenül fordítottam, így görögből és latinból is, szótár és modern kommentárok használatával. Olasz, provanszál és spanyol szövegeknél jóval szorgalmasabban nyúltam a szótár után és, hacsak találtam, legalább 3-4 angol, francia, esetleg német fordítással hasonlítottam össze a magamét. Nemegyszer egy-egy fordulatot is kölcsönvettem tőlük. Magyar fordításoktól magától értetődően óvakodtam, nehogy hatást gyakoroljanak reám és mindig csak akkor vettem őket elő, ha már elkészültem a verssel. Amikor valamelyik nagyon jól sikerült passzus azonos volt mindkettőnk szövegében, avagy feltűnően hasonlított, átjavítottam a magam fordítását, rendszerint rosszabbra.

Néhány nagy költőnél (erre mindjárt rátérek) korlátozni kényszerültem versei számát, de egyébként a könyv mind a húsz fejezeténél egyedül arra törekedtem, hogy minden szép verset lefordítsak, hacsak elém kerül. Ez többnyire sikerült is, ha nem is mindig. Pindárosz Első püthiai ódáját háromszori nekifutással sem tudtam elfogadhatóan átültetni, míg két angol kedvencem, Wystan Hugh Auden és Dylan 12Thomas fordítási kísérleteit is feladtam. Nem azért, mert egyik főerejük angol anyanyelvük használatának szépsége – ezt a magyar nyelv szépségével könnyű lett volna visszaadni –, hanem azért, mert angol kifejezéseik oly asszociációkat teremtenek és oly visszhangot adnak, melyet a magyar nem ad meg. Így fordításuk degradálás.

Abból, hogy e könyv versválogatója és fordítója egy és ugyanaz a személy, még egy másik, nagyobb hiány származik. Az antológiák összeállítói a meglévő, leghíresebb fordításokat is közölhetik, míg én kénytelen voltam kihagyni e kötetből azokat a verseket, melyek fordításával nem mertem versenyre kelni. Így, egyebek közt, kimaradt A hársfaágak (Walther von der Vogelweide–Babits), a Léthe, A játék, az Utazás Cytherébe (Baudelaire–Babits–Szabó–Tóth), a Költészettan (Verlaine–Szabó Lőrinc), a Búcsú (Carducci–Kosztolányi) és még vagy egy tucat költemény. Hozzájuk sorolhatnám Goethe Marienbadi elégiáját, Charlotte Steinhez írt versét vagy Keats néhány költeményét (Óda egy csalogányhoz, Egy rekettyebokorhoz), ha valójában nem örülnék, hogy Szabó Lőrinc, Tóth Árpád és Vas István utolérhetetlen fordításaira hivatkozva, kihagyhattam ezeket az egyre unalmasabbá váló mesterműveket.

Egyedül jó és szép verseket kerestem, de semmi módon nem határoztam meg előre, melyik népet vagy kort részesítem előnyben, és munka közben igyekeztem, már amennyire ember képes erre, objektív lenni. Eredményként a kötet szinte egyenlően tartalmaz hétszáznál néhánnyal több európai és hétszáznál néhánnyal kevesebb arab, héber, japán, kínai, perzsa és szanszkrit verset. Így e könyv nemcsak alcímében viseli a „világlíra” kifejezést, hanem valójában azt igyekszik reprezentálni. Ugyanekkor legalább 500, magyarul még ismeretlen verset sikerült összegyűjtenem és az eredetileg ezer remélt költemény helyett – mondhatnám: minden nehézség nélkül – ezernégyszázat találtam. A keleti költészet szerepeltetésének előnyét már fentebb említettem. Módot adott nékem, hogy azt a fölösleges hordalékot, melyet a világ minden irodalmában nemzedék nemzedékre undorodott át egymásnak, egyszerűen kihagyjam. Így kimaradtak a nyilak, melyekkel a kegyetlen szépség lövögeti a szegény, szerelmes költő szívét (európai reneszánsz és barokk); az oroszlánszívű emír, aki kardjával, mint a tököt hasogatja ellenségei fejét, sőt mellkasát (arab-perzsa költészet); vagy az elhagyott szerető, aki ablakából, tüllfüggöny mögül nézi a teliholdat, miközben könnyei, mint gyöngyvirágszirmok peregnek alá (Kína). Ennek is megvan a maga hátránya, mert ahol valamelyik nagy költő, mint Háfiz vagy du Bellay a kollégái ócska közhelyeit gúnyolja, az olvasó nem látja, hogy voltaképpen mit is gúnyol.

Azt a módszert választottam, hogy elolvastam egy-egy költő verseit és listába foglaltam, melyeket szándékszom lefordítani. Azután újra átnéztem a listába felvett költeményeket és rendszerint töröltem belőlük. Li Taj-pónál 42 vers maradt a már megrövidített listán, Baudelaire-nél 58 – mintegy 60 oldal, e könyvnek majdnem tizede. Ez a száz vers jobb volt a könyv legalább 600 versénél; azaz, ha valóban a legjobbakhoz ragaszkodom, ki kell tartanom mellettük. Ami ésszerűtlen lett volna; a költőktől annyi verset kell közölni, ahány reprezentálja őket; elég baj, ha többet írtak. A latin és perzsa fejezetek ekkor már készen álltak, Catullus és Omár Khájjám 26-26 versével, amiért elhatároztam, hogy az egyes költőktől közölt verseket huszonhatra maximálom. (Ezt a szabályt egyszer szegtem meg Paul Verlaine 28 költeményével, de csak azért, mert elszámoltam magam.)

A költő jelentősége, nagysága nem függ össze legjobb versei számával. Ez talán magyarban érzékelhető leginkább: Ady nagyságát 20 verse jobban reprezentálja, 13mintha 6 költemény mutatná be, viszont Vörösmarty nagysága 6 verséből (Szózat, Laurához, Az emberek, Előszó, Liszt Ferenchez, A vén cigány) jobban kitűnik, mintha húszat közölnénk tőle. Így például Poe-tól A holló szinte teljes képet ad költőjéről. Az európai lírára kevesen gyakoroltak akkora és olyan hosszan tartó befolyást, mint Petrarca; de miután ez az antológia nem irodalomtörténetet illusztrál, hanem költőket, Petrarca nagy, de egyhúrú tehetségét 3-4 szonett is kellőképpen érzékelteti. Lényegesen más a helyzet olyan sokoldalú költőknél, mint amilyen Horatius, Li Taj-po, Tu Fu, Burns, Heine vagy García Lorca volt; mentől több verset tudtam válogatni tőlük, annál jobb. Farrukhínál és Háfiznál – használható nyersfordítás híján – messze alatta maradtam annak, ami megillette volna őket. Még nagyobb hiánya e könyvnek, hogy – ugyanebből az okból – Carl Michael Bellman, a svéd rokokó remek költője, teljesen kimaradt.

Munka közben természetesen nem figyeltem arra, hogy jelentős és kevésbé jelentős költőktől milyen arányban választottam verseket; legfeljebb tapasztalatból tudtam, vagy sejtettem, hogy az első és másodrangúak közt általában rendkívül nagy a színvonalkülönbség, annak ellenére, hogy kategóriák felállítása a művészetben kétes értékű szórakozás. Mégis: Edmund Spenser és Shakespeare, Clément Marot és Pierre de Ronsard, Szikeliánosz és Káváfisz, Rafael Alberti és Federico García Lorca közt ég és föld a különbség. Úgy hiszem, ezért történt, hogy nem követtem az általános szokást – minél több költőt bemutatni –, hanem ösztönösen a nagy költők javára döntöttem, legalábbis az európai fejezetekben. Így az ókori latin költőknél – Catullus és Horatius 38 költeménnyel szerepel összesen 49 vers közt, a reneszánsz fejezetben pedig Dante, Petrarca, Villon, Michelangelo, du Bellay, Ronsard, Shakespeare és Donne 79 költeménye áll szemközt 18 kisebb költő 25 versével.

A keleti irodalmakkal lényegesen más a helyzet. Kínaiban az úgynevezett másodvonalbeli költők közvetlenül zárkóznak fel a legnagyobbak mögé hangjuk és mondanivalójuk eredetiségével, míg Európában a nem elsőrendű költők többnyire a kor banális témáinak előadói és szokványos stílusának rabszolgái. Meng Hao-zsan, Cen San, Meng Csiao, Po Csü-ji, Li Jü, Vang An-si vagy Li Ji verseinek szépsége nehezen, hallásra aligha különböztethető meg a legjobbakétól; ugyanekkor Kínában sokkal több másodrendűnek és, ha muszáj így mondani, harmadrendűnek tekintett költő született, mint Európában. Ennek eredménye, hogy a Tang-kori Kínából 185 verset közölhettem, vagyis jóval többet mint az antológia bármelyik részében. Ezek közül 74 vers származik Kína négy legnagyobb költőjétől és 111 a többi, alsóbbrendűnek aligha mondható harminckilenctől. Az arab és perzsa irodalomról ugyanezt állíthatom. Így, noha az európai és a keleti költészet mintegy egyensúlyba kerültek, a kötet végén adott névsor 500 költőjének többsége keleten született és más antológiákhoz viszonyítva, sokszoros számban szerepelnek. (Lator László antológiája 25 kínai verset közöl, én 265-öt, ő 10 perzsát, én 83-at, nála 3 japán vers található, itt pedig 177.)

Utoljára hagytam a tolmácsolás kérdését. Néhány évtizeddel ezelőtt nálunk bizottság állapította meg, jobban mondva: „szegezte le” a műfordítás szabályait. A bizottság tagjai legjobb esetben – korántsem mind – irodalmárok voltak, akik maguk sosem végeztek műfordítást és ha igen (mindjárt néhány példát mutatok), torzszülötteket hoztak világra. Hatalmi szóval kiadott rendelkezéseiket már azért is semmisnek kell tekintenem, mert a Sztálin–Zsdanov–Rákosi–Révai-vonal kései képviselői, akik minden hozzáértés nélkül adták ki régebben a költőknek szóló napiparancsaikat és most, mikor azok már nem kényszerülnek őket meghallgatni, még 14mindig eluralkodnak a műfordítók fölött. Lényegében ezek a kritikusok, szerkesztők és kontrollszerkesztők két rendelkezés mellett tartanak ki.

1. Az egyik, hogy pontosan kell fordítani. Ez első hallásra elfogadhatónak hangzik, de a pontos fordítás egymagában keveset mond és merőben elégtelen. Az irányzat egyik legerőszakosabb képviselője, Trencsényi-Waldapfel Imre tulajdon-szerkesztésű egyetemi olvasókönyvében Horatius egyik ódájának (IV, 7) híres sorát például így fordítja:

A fordítás ugyan pontos, de a latinul érthető, bár csűr-csavart szöveget éppen a filológiai pontosság kedvéért sületlenséggé változtatja. (A magam szerény képességével ezt a sort nem szó szerint ültettem át, de Horatius mondanivalóját mégsem változtattam meg: Fenn a magasban a hold kerek arca csak egyre megújul.) A pontosnak mondott fordítás ilyen változatát aztán Waldapfel és társai a múltban szinte minden műfordítóra rákényszerítették. Így, a többi közt, az ország egyik legnagyobb költőjére, aki a Rákosi-időkben fordításból tengette maga és családja életét, és tehetetlen volt kontár iskolamesterek ellen. Álljon itt példának, ugyancsak az egyetemi olvasókönyvből Horatius egy másik ódájának (I, 29) néhány pontosan fordított sora az illető költőtől:

A filológusok pontos fordítást követeltek, de nem azt, hogy a fordításnak értelme is legyen. Ugyanakkor, miután semmiféle stiláris érzékkel nem rendelkeznek, nem vették észre, hogy a nemes magyar tradícióhoz híven a klasszikusokat minden században a kor nyelvén, frissen fordítják újra. Ők ragaszkodtak a múlt század legavasabb kifejezési formáihoz és legtöbb költőnk – egyesek, mint Devecseri Homérosza, szerencsés kivétel, de Catullus-fordítása már nem – engedelmesen követte őket. Stiláris elegancia és költői szépség nem tartozik a pontosság követelményeihez, holott az utóbbinál jóval fontosabb. Így, fordítóink penészes szókincse szerint a görögök és rómaiak nem házakban, hanem lakokban éltek, a vénember nem szigorú, hanem mord szemmel nézett a világba és a fiatalok szíve nem mellükben, hanem kebelükben dobogott stb. Ezt a dohos alaphangot oly mértékben sikerült elterjeszteni, hogy a friss, modern fordítás – melyre e kötet szerzője törekszik – szentségtörésnek, az Ókor ellen elkövetett merényletnek tűnik.

Ugyanazok a filológusok, akik a fordítás pontossága mellett kardoskodnak, azonnal lemondanak a pontosságról, mikor erotikus passzusokra kerül sor. Hadd álljon itt sok száz példából kettő. Az egyik megint Waldapfel Imrétől való, aki olyan szemérmetes volt, mint amilyennek a középkorban a francia királyok feleségeit illett mondani. A verset Ánákreón írta; egy lányról szól, aki, mert

15

Ánákreón versének nem ez az értelme. Ugyanis a lány

Ez az álszentség egyébként hagyomány Európában, mint ahogy említettem; a XIII. században súlyos büntetés terhe alatt tiltották a domonkosrendi szerzeteseket, hogy rímes, azaz szerelmes verseket írjanak. Így korántsem kívánom a költőnek, embernek egyformán kitűnő, korán elhunyt Dsida Jenő szemére vetni, mikor a 30-as években kénytelen volt a kor álszentségéhez ragaszkodni és Catullus LVIII. versét (A világirodalom legszebb versei, válogatta Lator László, Budapest, 1978) így ültette át:

Merőben valószínűtlen, hogy Lesbia, a gazdag arisztokrata nő, neves szenátor felesége útonállásra adta volna magát Rómában és, amennyire szeretőjét, Catullust ismerem, ő ezen inkább nevetett, mint dühöngött volna. A latin szövegben más áll. Az, hogy Lesbia most sikátorokban és kapualjakban (nunc in quadriviis et angiportis) a római fiatalurak farkát veri (glubit magnanimos Remi nepotes). Miután a glubit ige értelme kétségtelen, nem kívántam kitérni lefordítása elől. Jól tudom, hogy kritikusaim az irodalmi berkekben, akik esetenként azért kárhoztatnak, amiért nem fordítok szóról szóra, most majd azért pécéznek ki, mert pontosan fordítok. Ezt a kétlaki eljárást már Villon- és Rabelais-köteteim megjelenése alkalmával is tapasztaltam és, hála olvasóközönségem helyeslésének és örömének, mindig elviseltem.

A mitológiai neveket és utalásokat nemcsak görög, latin, de kínai szövegekből is elhagytam és közérthető passzusokkal, metaforákkal, hasonlatokkal pótoltam. Nézetem szerint semmilyen vers – a legszebb sem – bír ki tíz sor magyarázatot; még 2-3 jegyzetet sem. Ahol mégis óhatatlan szükség lett volna erre, a nélkülözhetetlen kommentárt, fél sor vagy egy sor erejéig, belecsempésztem magába az átültetett költeménybe. Amennyiben hosszabb magyarázatra lett volna szükség, elhagytam a verset. Általában nem fordítottam szóról szóra, kivéve a legnehezebb, nagy versekben (mint Baudelaire-nél, vagy Imru’l-Qaisz Ódájánál, a Részeg hajó esetében, Shakespeare szonettjeinél), de mindig értelemszerűen, ha a versnek, mint a legtöbb alkalommal, de nem mindig, megfogható értelme volt; mintegy 1200 esetben az 1400-ból. Máskor szabadabban és önkényesebben jártam el. Ibn Quzmán ver16seinek második fele rendszerint nem tartozik tematikailag az első versszakokhoz: a költő pártfogójához intézi szavait, magasztalja és pénzt vagy ajándékot kér tőle. Ezt a második részt egyszerűen elhagytam. Öt-hat esetben ugyanannak a költőnek két, néha három, tematikailag azonos versét összeolvasztottam, többnyire angol vagy francia fordítók példájára. Máskor, mint Ausoniusnál, Aszadínál, Bul-Fárázs Rúninál rövid, önmagában megálló részletet ragadtam ki egy-egy hosszabb versből; az utóbbi kettőnél magát a perzsa antológistát követtem. Mindezeket olykor túlhaladta eljárásom. Néhány érdekes, de nem túlságosan sikerült verset átírtam, mint ahogy Babits tette az Eratóban, abban a reményben, hogy az eredetinél különbet tudunk produkálni. Jóval gyakrabban, ha a fordítás alatt lévő vers megihletett és ugyanakkor egy jobb sor jutott eszembe az éppen kéznél lévő szövegbe, azt habozás nélkül beleírtam, mint Szabó Lőrinc tette Omár Khájjám fordítása közben, sőt olykor A romlás virágaival is. Végeredményben minden egyes költeménynél arra törekedtem, hogy mondanivalójával, kifejezéseivel, hangulatával, zenéjével magyarul az eredetihez hasonló hatást keltsek, ugyanazokkal avagy más eszközökkel. Amennyiben ez sikerült és az olvasó ebben a kötetben sok szép verset talál, elértem célomat és a kritikusok meg filológusok dicsérete vagy gáncsa egyre megy.

Megemlítem még: arab, japán, kínai és perzsa személy- és helynevek átírása európai nyelvekre megoldhatatlan problémákat vet fel és véget nem érő vitákra ad alkalmat. Így magyarban is. Jobb híján tehát elfogadtam az új magyar átírásokat, bár korántsem mentesek az inkonzekvenciáktól. (Az egyik kínai „u” hangot például, melyet angolban w-vel, azaz u-val jeleznek, magyarra „v”-nek írnak át – így lett a nagy költő Uáng Ué-ből Vang Vej stb.)

Az ógörögben más eljárást alkalmaztam. Egyike voltam az elsőknek, akik ógörög neveket konzekvensen fonetikusan írtam, azaz Socrates helyett Szókrátészt, Alcman helyett Álkmánt. Akik jó alföldiesen Kháron helyett Charon, Ákhájá helyett Achaia névvel illetik az alvilági révészt, illetve az országrészt, írják az illető szó fölé a maguk verzióját.

2. Második tézisükként irodalmáraink úgy határoztak, hogy fordításban az eredeti költemény versmértékét kell követni, valamint annak rímképletét stb. Ez a rendelkezés, amennyiben a keleti irodalmakra vonatkoztatjuk, nem érvényesíthető. A japán költészet két alapvető formája a tanka és a haiku. A tankát az, és csak az teszi verssé, hogy 31, a haikut, hogy 17 szótag hosszú. Magyarul attól, hogy 31 vagy 17 szótagot írunk le, a szöveg nem lesz verssé: így az eredeti forma követése semmiféle eredményre nem vezet. A haikuban Kosztolányit tekintettem mesteremnek: a verset három sorban írtam le és az elsőt összerímeltem a harmadik sorral, noha a japán költészet nem ismeri a rímet. Mindvégig azt az elvet tartottam magam előtt, hogy verseket és nem versformákat fordítok.

Az arabbal és perzsával más a helyzet. A négysoros vers (Omár Khájjám közismert versformája) nagyszerűen alkalmazható mind magyarban, mind az indoeurópai nyelvekben. Viszont az óda (qászidá) kétsoros versszakaival és a versszakok második során végigfutó rímmel már a nyolcadik-tizedik rímnél egyhangúvá válik, arról nem is szólva, hogy az egyetlen rím szüntelen ismétlése a szöveg megnyomorítása nélkül nem képzelhető el. Ezért, ha véletlenül sikerült ugyanolyan könnyedséggel végigvinnem a rímet, mint ahogy az arab és perzsa költők teszik, végigvittem, ha nem, elálltam tőle. Ugyanez a versforma kétszáz soron át (százegy azonos rímmel!) teljesen tűrhetetlen, amiért alkalomadtán más és más versképletet választottam; így Imru’l-Qaisz Ódájánál a szabadverset.

17

A kínaiban minden szó egy szótagos. Versben a leggyakrabban használt sor ötszavas, vagyis öt szótagos (Ott fut, mint a nyúl), ami szinte semmilyen nyelven nem utánozható. Ugyanekkor, amikor nálunk a szótagok vagy hangsúlyosak, vagy hangsúlytalanok, illetve a másikfajta verstechnikában rövidek avagy hosszúak, kínaiban minden szónak-szótagnak ötféle hangsúlya lehet, azaz a ritmus rendkívül bonyolult és ezzel együtt a rímelés is. Végül pedig a kínai költemény, ha leírják, az azonos vagy hasonló írásjelek elhelyezésével bizonyos képszerű harmóniát mutat; hogy úgy mondjam: kedves a szemnek. Mindezt magyarba átültetni lehetetlen, amiért igyekeztem a kínai verseket mentől változatosabb módon fordítani, anélkül, hogy az eredeti szöveggel és zenéjével versenyre tudtam volna kelni. A szanszkrit költemények hosszú sorait és ugyancsak rendkívül komplikált ritmusát is legfeljebb érzékeltetni próbáltam.

Az irodalmárok szabálya – azonos formában fordítani – természetesen az európai költészetre vonatkozik csupán, de ott sem alkalmazható, már csak azért sem, mert az illetők minden igazi hozzáértés és elmélyülés nélkül hozták döntéseiket és azt sem veszik észre, ami nyilvánvaló. Ez a megállapításom elsősorban megint a görög-római költészetre vonatkozik. A múlt században szinte mindenki, aki nemcsak magyar költészettel foglalkozott, az iskolában latin és görög verseket és verselést tanult. Az álkáioszi versre, szápphói strófára magyarban is azonnal ráismert. Amióta a klasszikus művelődés megszűnt, a bonyolultabb görög versformák nem mondanak nékünk semmit; még Berzsenyi híres sora (Romlásnak indult hajdan erős magyar!) is prózának hangzik, nem versnek. Csupán a daktilusban gazdag sorok, mint a hexameter, a disztichon, az ádoniszi vers, az álkmáni strófa stb. ritmusát ismeri még fel – ki tudja meddig! – a fül. Ezért Szápphót, Catullust, Horatiust többnyire daktilusban fordítottam és alkalomadtán rímeket is használtam. Ez a filológusok szemében nem kis eretnekség; még szerencse, hogy ebben Arany János Horatius-átültetésével osztozom.

Versfordítások a Görög antológiából soha Magyarországon sikert nem arattak. Itt is eltértem attól, amit kötelezőnek tekintettek: hogy a disztichont disztichonnak fordítsam. A Görög antológia költeményei lírai versek, kivéve a feliratszerű sírverseket – alig néhány a sok százból. Úgy gondoltam, hogy a XIX. század költészetéhez hasonló hellén versek rímes formában találnak utat a modern olvasóhoz, és ezen az egy ponton majdnem biztos vagyok, hogy helyesen választottam. A továbbiakban is nemegyszer vétettem a felállított, elfogadott szabályok ellen, mint ahogy például a szonett első nyolc sorának kétszer négyes rímképletét, ha bilincsnek tűnt, elvetettem, de általában tartottam magamat a szokásos ritmusokhoz. Ismétlem azonban még egyszer: verseket és nem versformákat fordítottam és munkám közben az a remény vezetett, hogy, mint egykor Villon-kötetemmel, a költészet népszerűsítéséhez még egyszer letettem a magam szerény ajándékát.

Faludy György

18