Faludy György Test és lélek 1988 3-754, 760
Faludy György
Test és lélek
Test és lélek
A világlíra 1400 gyöngyszeme
Faludy György műfordításai
3 4
I.
Az antológia története

Ötven évvel ezelőtt, 1938. március végén fölvittem az Új Idők Könyvkiadóhoz latin himnuszfordításaim kéziratát. A kis könyvet előző évben rendelte meg a kiadó, és Dícsértessék címen rövidesen meg is jelent. Amikor a kéziratot átadtam, a kiadó egyik vezetője, Almássyné – rokonszenves arcélével, római orrával, nagy, barna szemével olasz reneszánsz festmény nőalakjára hasonlított – megkérdezte: melyik készülő könyvemet ajánlom nékik?

Azt feleltem: a világirodalom ezer legszebb versét szeretném lefordítani. Ilyen antológia magyarul még nem látott napvilágot. És más nyelven? Nem is egy. Például Mark Van Doren nemrég megjelent, angol nyelvű gyűjteménye mintegy 1500 verssel. Vagy az egyik német emigráns kiadó hasonlóan igényes, jóval rövidebb antológiája. Valahol a kettő közt tartanám magam. Mintegy 960-970 költeménnyel képviselném az európai irodalmat a görögöktől a jelenkorig. További 30-40 verset fordítanék a Csi kingből, Li Taj-pótól, Háfiztól, Omár Khájjámtól. (Amiből látható, hogy ismereteim a keleti irodalomról akkoriban siralmasak lehettek.)

Elképzelésem tetszett Almássynénak. Megíratta a szerződést és feltette a kérdést: mi legyen a szállítási határidő? Ne legyen, ajánlottam. Ezer vers fordítása nagy munka, rengeteget kell olvasnom hozzá és zavaros idők következnek. (Hitler két héttel azelőtt vonult be Bécsbe.) Szállítási terminus nélkül, mondta Almássyné, nem tud előleget folyósítani. Jó, indítványoztam sietve, szabjunk határidőt. A kész könyvet egy évvel a világháború után adom át.

Almássyné gyors pillantással szántott végig. Életem során nemegyszer kaptam ilyen jóindulatú, futó, de mégis borzongó pillantást. No nézd a drága, bolond költőjét, már megint kiszabadult az értelem börtönéből! Majd csillapító szelídséggel elmagyarázta, hogy a világháború 1918-ban, húsz esztendővel ezelőtt befejeződött. „A másodikra gondolok. Nem arra, amelyik már volt. Arra, amelyik jön” – motyogtam bátortalanul, de a jóasszony nem figyelt rá, mit mondok. Beíratta a szerződésbe, hogy a kéziratot, ha ugyan jól emlékszem, 1942-ben vagy 43-ban tartozom szállítani.

Versírásra és fordításra az 1938-as esztendő nem volt alkalmas. Hitler és a nácizmus terjeszkedését szeptemberben Chamberlain müncheni kapitulációja nemzetközileg is elismerte. A folyóiratok, melyekben írtam, egymás után szűntek meg. Karinthy Frigyes halálát súlyos, személyes és bénító veszteségnek éreztem. Kétszer hívtak be katonának: hadgyakorlatra nyáron, felvidéki bevonulásra ősszel. Az emigráció gondolata már régebben foglalkoztatott: október felé láttam, hogy köze5ledik az utolsó pillanat. Időközben mégis vagy száz verssel birkóztam meg, így a Görög antológiából Catullustól, Horatiustól, szonettekkel Petrarcától, Ronsard-tól, Shakespeare-től. Átfogó tervvel még nem rendelkeztem: úgy estem neki Európa költészetének, mint a mészárosmester.

Amikor feleségemmel együtt Párizsba készültem, ezt a száz verset, kézirataimmal és könyvtárammal, apósom újpesti házában hagytuk. Azt képzeltem, biztonságos hely. Visszatérésemkor, 1946 tavaszán már tudtam, hogy nincsenek biztonságos helyek. Kézirataimat feltüzelték, könyvtáram java szétszaggatva hevert a feldúlt ház árnyékszékén. Azt mondják: az ember hét év alatt megváltozik, mert sejtjei kicserélődnek. Ez annyiban tűnt igaznak, hogy ahányszor az elveszett költemények címét felsoroltam magamnak, felét már nem akartam az antológiába fölvenni, így Ovidius nyárdélutáni szeretkezését Corinnával vagy Keats Vén Megjét. Más verseket tudtam kívülről, mint a Görög antológia vagy 20 versét, néhány Catullus-költeményt, két Horatius-ódát. Ezeket leírtam. Másokat, mint Poe A hollóját ismét lefordítottam. Lehet, hogy ezek az új fordítások a régiekkel szóról-szóra azonosra sikerültek, mert az ember, akármi is történjék sejtjeivel, hét év alatt mégsem változik meg. Ennek azonban nincs jelentősége, minthogy 1950-ben, amikor letartóztattak, és 1956-ban, mikor másodszor emigráltam, ezek a kéziratok is elvesztek.

Egyelőre azonban még csak Párizsban vagyok, 1939 legelején. A szabadság és a nyomor kettős ihlete nem kis mértékben segített a versírásban. Közben fordítottam is, vagy 30-35 költeményt másfél év alatt, 1940 júniusáig. Bár elég jól ismertem, ezúttal még részletesebben foglalkozhattam a XX. század francia költészetével. Több költőt személyesen is megismertem, anélkül azonban, hogy műveiket vagy egyéniségüket túlságosan vonzónak találtam volna. Lelki rokonaimnak, ha szabad így kifejeznem magamat, két másik költőt tartottam, kik közül az egyiket 1936 nyarán gyilkolták meg, míg a másik akkoriban, 1939 januárjában hunyt el, García Lorcát és Yeatset. A mérleg azóta sem lendült át bennem Valéry, Apollinaire, Supervielle, Jouve, Reverdy, Cocteau, Éluard, Breton, Aragon vagy Guillevic javára.

Ugyanakkor kezdtem felvázolni magamnak az antológiát. Többnyire a hosszú éjjeli sétán, amikor az emigráció találkozóhelyéről, a Café Napolitaine-ből az Operával ferdén szemközt baktattam szállásomra a Jardin des Plantes közelébe. Egyúttal a válogatás és fordítás szabályain is elvitatkoztam önmagammal. (A két utóbbiról alább számolok be részletesebben.) Legfontosabb döntésem egyelőre nem arra irányult, mi kapjon helyet az antológiában, hanem hogy mi maradjon ki belőle. Úgy gondoltam: ez lesz a legszilárdabb alap. Kimaradnak a kötelező olvasmányok, a szentimentális színfalhasogatók, a nemzeti önérzettől dagadt paprikajancsik, a politikai frázispufogtatók, a világfájdalmasok, a közhelyek lovagjai. Így eleve megszabadultam a spanyol Bécquer szerelmes verseitől (szenvedély helyett nyárspolgári enyelgés), az angol Swinburne-től, akit még Babits is oly nagyra tartott (mint a rossz rezesbanda, amikor vasárnap délelőtt fel-alá jár a mezőváros poros főutcáján), Malherbe ásító klasszicizmusától, vagy a német romantikától Uhlandtól Hebbelig: csupa sajgó szív és könnyes orca, csak éppen azt felejtik el tudomásunkra hozni, min bánkódnak voltaképpen.

Elhatározásomra büszke voltam és maradtam is, mert azt dobtam ki, régit meg újat egyaránt, ami ebben a században elavult. A kötet tartalmát illetően óvatosabban jártam el. Azt határoztam: nem követem a szokásos eljárást, azaz nem antológiákból állítom össze a magam antológiáját, hanem elolvasom a Harvard–Heinemann-kötetekből az ógörög és latin költészetet az elsőtől az utolsó sorig, valamint 6minden jelentős költő minden versét a nagyobb európai nyelveken, és ebből válogatok. A közhelyes versek, az úgynevezett „töltelék” kidobásával tervezett gyűjteményem rendkívül megcsappant. Kezdettől úgy akartam, hogy olvasóim és a magam örömére lefordítom azokat az erotikus verseket, melyeket a világ irodalmárai és kiadói évszázadok óta egyformán tagadtak el és rejtegettek. (Ez nemcsak múlt századi, viktoriánus hagyomány. Már a XIII. század klérusa is hadban állt az erotikával. Erasmus kebelbarátja, a humanista John Colet kitiltotta Catullust az angol iskolákból.) Verlaine Femmes és Hombres című, titkon kinyomott versköteteiről már hallottam, anélkül, hogy láttam volna őket. A Bibliothéque Nacionale egyik könyvtárosa rendelkezésemre bocsátotta az akkoriban mindennél botrányosabbnak tekintett szöveget. Hat verset (lásd a kötetben) mindjárt le is fordítottam, valamint néhány újkor eleji francia népdalt (lásd a kötetben), melyek kinyomására akkoriban aligha lehetett gondolni.

Nem tudtam pontosan, melyik költőtől hány vers kerül az antológiába, de úgy tűnt, hogy Európa egész költészetében nem találok több mint 6-700 jó verset. A szerződésben ezret ígértem. Mit tegyek? Szállítsam le a színvonalat és próbáljam Herrera, Pope, Dryden, Sully-Prudhomme, François Coppée, Mörike, Liliencron vagy Aragon verseivel megnyerni olvasóimat? A bajból, legalább részlegesen, az az év menekített ki, melyet 1940 nyarától 1941 nyaráig Marokkóban töltöttem. Fiatal és művelt arab ismerősöm, Ámár Ibn Nasszer nemcsak a klasszikus arab költészettel ismertetett meg, de sivatagi kasbájában ránikat, igriceket hívott vendégségbe, talán az utolsókat fajtájukból, akik a heroikus kor (a Mohamed előtti idők) verseit adták elő, míg Ámár számomra a francia verziókkal szolgált. A következő hetekben, ugyancsak Ámár segítségével, több arab költeményt fordítottam magyarra, köztük e kötet leghosszabb versét, Imru’l-Qaisz 200 soros, híres Ódáját. (Ez a kézirat is elveszett: az Ódát nemrég Robert Bringhurst, arabul kitűnően tudó, kanadai költő-kollégám segítségével sikerült rekonstruálnom.)

Más támaszom is akadt, kivált az andalúziai mór költészet területén. 1940–41 telét Marrakechben töltöttem. A kis asztalokkal zsúfolt, szobányi nagyságú Café Universelbe jártam írni. Az egyik asztalkánál turbános arab ült rakott sakktábla előtt és éhes szemmel méregetett. Átültem hozzá sakkozni. A helyi líceum arab irodalom tanára volt; nevét, szégyenemre, elfelejtettem. Lassan játszottunk; közben beszélgettünk a világ minden témájáról, elsősorban irodalomról. Érdeklődésemet az arab kultúra iránt megtisztelőnek tartotta. Ahányszor nyertem a sakkban, partnerem mélységesen elszomorodott, bocsánatot kért és a szemközti bordélyházba szaladt át vigasztalódni. Ha megvert, felvidult és szebbnél szebb andalúziai mór költeményekkel ismertetett meg; százával tudta őket kívülről. Ízlésünk nem egyezett: én azokat a kifejezetten lírai verseket kedveltem, melyeket ő másodrendűeknek tekintett, mivel Ibn Hámdisz, al-Mútamid, Ibn Zajdun meg Ibn Amar 42-féle, szónoki és stiláris fogással telitűzdelt, patetikus és klasszicista ódáiért lelkesedett. Olykor megvertem, nehogy gyanút fogjon, de többnyire hagytam győzni, arab irodalmi ismereteim meg felesége, illetve feleségei kedvéért. Az akkori illem szerint ezekről nem állt módomban érdeklődni.

1941 őszén érkeztem New Yorkba; 1945 karácsonya előtt nyolc nappal szereltek le az Egyesült Államok hadseregéből. Tartózkodásom elején, még mint civil, a New York-i 42-es utcai könyvtárba jártam, ógörög verseket fordítottam és bizonyos mértékig – használható prózai versfordítás akkor még nem állt rendelkezésemre – megismerkedtem a perzsa irodalommal. A hadseregben jóval többre mentem. Egy 7ideig mint az A. S. T. P. (Army Special Training Program) tagját, a Stanford egyetemre vezényeltek, ahol, úgy emlékszem, hét hónapot töltöttem. Az eljövendő megszálló hadseregek tisztjeit oktattuk francia, német, olasz történelemre, nyelvekre, adminisztrációra, Côde Napoleonra, közgazdaságra – mindarra, amiről fogalmuk sem volt. Oktatás után sem. Bajtársaim közt akadt néhány kínai is. Miután a kínai irodalmat csak Bethge, Klabund és Kosztolányi fordításaiból ismertem, igyekeztem összebarátkozni a kínaiakkal, de ezek nemzeti irodalmukról mit sem tudtak. Végül az egyik – azt hiszem, Ken Liunak hívták – ünnepélyesen szobájába invitált. Parancsnokunktól, McCoy ezredestől tudta, hogy költő vagyok. A szokványos, szigorúan tilos itallal szolgált, coca-colával kevert kubai fehér rummal, miután előzőleg grape-fruitot szedtünk a ház előtt és abból csavartunk poharainkba. Ken első kijelentését kétkedve hallgattam: azt hittem, máris berúgott. „A kínai költészet – mondta – sem értékében, sem változatosságában nem marad alatta az európai irodalmaknak, az ógörögöktől mindmáig.” Rövidesen meggyőzött igazáról, holott csak néhány tucat verset írt le a Tang-korból és fordított (ma úgy emlékszem: elég gyengén) angolra. Elfogadható kínai irodalomtörténettel akkoriban még nem rendelkeztünk semmilyen európai nyelven és Arthur Waley Londonban már két évtizede megjelent, úttörő fordításairól (melyeket Kosztolányi Dezső jól ismert) Ken még nem tudott.

Több irodalmi ismeretet az amerikai hadseregben nem szereztem, de örültem, hogy az arab, kínai és perzsa költeményekkel antológiám horizontját kitágítottam és most már nem lesz nehéz azt az ezer verset összeszednem, amit a szerződésben lefektettünk. Végül is, mint mindenki, aki New Yorkban és közelében lakott, Fort Dixben szereltem le a hadseregből. Megkértem bajtársaimat, hogy az esetleg hazaviendő hadizsákmány mellé – kint a hóban japán géppuskák és apró aknavetők hevertek halomban – tegyenek katonazsákjukba néhány elnyűhetetlen katonainget. Ezeket aztán a vonaton New York felé összeszedtem, hogy majd Magyarországon kioszthassam a rászorulók közt. Még emlékszem diadalmas mozdulatomra, mellyel kézirataim köré – köztük a mintegy 250-300 versfordításra – rácsavartam a három tucat gyapjúinget és mindezt begyömöszöltem az egyik kék katonazsákba. A párizsi vámházban ezt a zsákot lopták el. Budapesten megtudtam, hogy apósom házában maradt írásaim is elvesztek (1946 áprilisa).

Még szerencse, hogy időközben az Új Idők Kiadó megszűnt és így nem kellett ezer verset azonnali hatállyal szállítanom. Versfordításra a következő esztendők nem mutatkoztak alkalmasabbnak a harmincéves háború idejénél. Amikor 1953 őszén kikerültem a recski fogolytáborból, sok szempontból megváltozott helyzet várt reám. Megváltozott a műfordítás régi rendje is. A második világháborúig Magyarország legjobb költői fordították le azokat a verseket, amelyeket szerettek és amelyekkel a magyarságot meg akarták ismertetni. Ezt egyik kötelességüknek tekintették. Ha a feladat túlságosan nagynak tűnt, többen álltak össze, mint a szabadságharc előtt Vörösmarty, Arany és Petőfi Shakespeare drámáinak lefordítására, vagy Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád A romlás virágai magyar változatának elkészítésére. A megváltozott körülmények közt az állami kiadók illetékes ügyosztályainak vezetői határozták el, hogy költőinknek mit kell lefordítaniok. Azt is, hogyan.


Volt eset, hogy égető hiányt pótoltak, mint Puskin összes verseinek kiadásával, bár többnyire irodalmi szempontok helyett a pillanatnyi, politikai-ideológiai oppor8tunizmus szolgálatába kényszerültek. Így kerültek nagy példányszámú kiadásra olyan hápogó kontárok, mint Johannes R. Becher vagy Alekszej Szurkov – hogy csak kettőt említsek a sokból –, akiket rá lehetett a könyvtárakra és iskolákra tukmálni, de nem az olvasókra. Ennek következtében a fordítók munkájukat nem művészi feladatnak, hanem favágásnak, pontosabban: puhafa-fűrészelésnek tekintették. Mégis jótétemény volt, mert a versfordítást kitűnően fizették, jobban, mint valaha Magyarországon, sokkal jobban, mint bárhol nyugaton, és így számos nem-pártos költő megélhetését biztosították a legnehezebb időben. A prózafordítást ugyanekkor gyalázatosan fizették. Kiszabadulásom után eleinte az utóbbival kellett beérnem. Később, mikor barátom és volt börtöntársam, Szász Béla lett a Szépirodalmi Kiadó egyik vezetője, verseket is kaptam. Így vettem részt a Schiller- és Walt Whitman-kiadásokban és más munkákban. Arról természetesen nem lehetett szó, hogy az antológiát, melyen újra kezdtem dolgozni, befejezzem, vagy hogy egy könyv ennyi szerelmes verssel és a magam neve alatt, kiadásra kerüljön.

Nagyvégre, 1956 elején, András Sándor, a készülő García Lorca-kötet szerkesztője, a költő magam-választotta, legszebb 12 versének fordításával bízott meg. Boldogan vetettem magam neki a munkának. Lorcáért réges-rég rajongtam és a század alighanem legnagyobb költőjét láttam benne. Volt azonban egy irodalmon kívüli okom is, amiért hálát érzek iránta. Franco lázadása 1936 nyarán Granadában érte, ahol a fasiszták már az első napokban átvették a hatalmat. Lorca érezhette, hogy élete veszélyben forog, kivált azután, hogy sógorát, a város kommunista polgármesterét elhurcolták. Azt is tudta, hogy alig néhány kilométernyire Granadától északra a terület köztársasági kézben van. A város kertes környékén lakott. Gyermekkorából jól ismerte az utakat és ösvényeket, melyeken át éjszaka veszély nélkül elérhette volna a lojalistákat; frontvonal még nem alakult ki. Miért nem ment, hogy ellenségeitől megmeneküljön, akik agyonlőtték? Mialatt ezen töprengtem, eszembe jutott: ugyan miért nem akarok én sem ellenségeim elől elmenekülni, amikor bizonnyal életemre törnek, mihelyt módjuk lesz reá? Az első, döntő ösztönzést emigrációmhoz Lorca halálhíre adta.

Tizenkét Lorca-fordításom nem jelent meg a Szépirodalmi Kiadó Lorca-kötetében. András Sándor kerülő úton üzent nékem Londonba: emigráns lettem, amiért fordításaim közlése akkora botrányt kavarna, hogy nem meri megkockáztatni. Így mást bízott meg a munkával. Egy évvel később, 1958-ban sikerült a verseket hozzám kicsempésznie. Második emigrációmba is kéziratok nélkül érkeztem, fogkefével feleségem kézitáskájában és 200 forinttal, de ezúttal már tudtam a leckét. 1948-tól kezdve előre láttam a házkutatást és minden rázósabb versemet kívülről megtanultam. Minthogy Recsken sem ceruza, sem papír nem állt rendelkezésemre, verseimet már az Andrássy út 60. pincéjétől kezdve fejben írtam és így tartottam emlékezetben. Egyszemélyes kézirat lett belőlem, amin recski rabtársaim úgy segítettek, hogy költeményeimből mentől többet tanultak meg minél többen. Így, amikor verseim Londonban végre megjelentek, volt rabtársaim Ausztriától Torontóig és New Yorktól Új-Zélandig álltak rendelkezésemre és segítettek ott, ahol memóriám kihagyott. Fordításaimmal némileg hasonló viszonyba kerültem. Már Budapesten, 1953 és 56 közt sokszor elolvastam őket – ha betéve nem is tudtam, de emlékeztem reájuk. Londonban aztán leírtam újra a szöveget és ahol megakadtam, az eredetivel frissítettem emlékezetemet.

Többre – második emigrációm első évtizedében – nem futotta. Feleségem, Zsuzska súlyos betegsége, majd korai halála, az előző években írt verseim és újabb 9munkáim kiadása, az Irodalmi Újság szerkesztése és napi gondjaim – minden időmet igénybe vették. Kedvet az antológiához újra csak akkor kaptam, amikor 1967 legvégén Torontóba költöztem, majd New Yorkban a Columbia egyetemen tanítottam néhány évig. A közel harminc éve megkezdett munkához Észak-Amerika remek könyvtárai ösztönöztek, az ott elérhető, legújabban megjelent kiváló fordítások keleti nyelvekből csakúgy, mint soknyelvű ismerőseim és barátaim. Újból nekiláttam a munkának, bár a 70-es évek Magyarországán nevem említését is elkerülték és semmiféle reményt nem táplálhattam, hogy az antológia hazai kiadónál megjelenjék. Ugyanilyen lehetetlen volt, hogy egy 6-700 oldalas könyv emigráns kiadónál napvilágot láthasson.

Így nemegyszer villant fel előttem a kép, ahogy e könyv kéziratából halálom után legjobb barátaim egy-egy részletet őriznek fiókjukban és olykor előveszik. Aztán bőröndökbe kerül és pincékben eszi meg a penész, mint megannyi emigránstársam annyi, az enyémnél jóval fontosabb munkáját. (Kéri Pál condottieri-drámája; Fényes László feljegyzései a Tisza-perről és Horthy gyilkosságairól.)

A 80-as évek kezdetén melankóliámat kétségbeesett harag váltotta fel. Nem lesz időm elkészíteni az antológiát, öregszem és ez ellen nincs orvosság a patikában. Nekiestem a napi 12-14 óra munkának. Ezúttal igyekeztem felkészülni arra, hogy ez a könyv csak a jövő ezredben, posztumuszként jelenik meg, valamikor 2010 táján, vagy még később. De mint lehet erre felkészülni? A végén közel 1500 versem volt; az utolsó pillanatban még vagy százat kihajítottam, többnyire az utolsó fejezetből: azokat, melyeket kortársaim alighanem kedvelnek, de a következő nemzedékek feltehetően elutasítanak. (Ez többnyire az álmodern, nem-vers versekre vonatkozik, a zene nélkül való, kívülről megtanulhatatlan, deklamatórikus, prózai unalomra.) Annál jobban ragaszkodtam a régiekhez: ha a Görög antológia vagy Catullus versei túléltek 2000 esztendőt, remélhető, hogy túlélik a következő húszat is.

1988 tavaszára, ötven évvel azután, hogy az antológiára leszerződtem, 10-15 vers híján kész lettem a kötettel. Még egy utolsó tisztogatást akartam végezni, de erre már nem jutott időm; csak most látom, amikor a kézirat nyomdába került, hogy néhány kortársamat, mint Andradet, Cernudát meg a Nobel-díjas Rafael Albertit is nyugodtan kihajíthattam volna; de elkéstem. Kosaras Vilmos barátom, aki a kéziratos könyv sorsát szívén viselte, informálta munkámról Halász Györgyöt, a Magyar Világ Könyvkiadó vezetőjét. Halász nyár elején Budapestről Torontóba érkezett és anélkül, hogy az antológia kéziratát ismerte volna, előlegezett bizalommal rövid, délutáni látogatása alatt megállapodott velem a könyv kiadásáról.

10
II.
Mit és kitől mennyit, miért és hogyan

Ez az antológia számos szemszögből azonos a sok nem-magyar és az egyetlen magyar világantológiával. Néhány ponton viszont különbözik valamennyitől.

Világirodalmi versantológiák az európai költészetre koncentrálnak. Ezer vershez mintegy 40-50 nem-európai költeményt adagolnak, mintegy díszítésnek; többnyire ugyanazokat: Li Taj-po, Tu Fu, Háfiz meg Mútamid, továbbá féltucat négysoros Omár Khájjámtól. Ez már azért is érthető, mert az antológiák kompilátorai keleti irodalmakban általában járatlanok és az antológiák összeállítására néhány hónap állt rendelkezésükre, amiért könyveiket a már ismert anyagból kompilálták és aligha maradt idejük, hogy kínai vagy perzsa fordítókat állítsanak munkába. Nékem viszont félszázadnyi időm jutott olvasásra és az Európán kívüli irodalmak megismerésére. Ugyanekkor sokrétű és olyan mérvű segítséget kaptam, melyet Magyarországon hiába kerestem volna.

Hadd hozom fel példának a kínai irodalmat. Felületesen már első amerikai tartózkodásom alatt megismerkedtem vele, mint ahogy fentebb említettem. 1967 után különböző egyetemi könyvtárakban, kezembe kerültek az úgynevezett „primer”-ek, melyekről addig nem is hallottam. Ezek a könyvek (mint például: Bernhard Karlgren: The Book of Odes, Stockholm, 1952; David Hawkes: A Primer of Tu Fu, Oxford, 1967) kínai írással közlik az eredeti szöveget, majd angol kiejtéssel adják, szó szerint lefordítják, gyakran még irodalmi fordítást is közölnek és bőséges kommentárt mellékelnek. Ugyanekkor, a második világháborút követő fordítási lázzal, számos angol és francia nyelvű, kiváló fordítás jelent meg kínaiból.

Egyebek közt: J. P. Diény: Aux Origines de la Poésie Classique en Chine, Leiden, 1968; A. C. Graham: Poems of the Late Tang, Penguin Books, 1965; Patricia Guillermaz: La Poésie Chinoise, Paris, 1957; G. Margouliès: Anthologie Raisonnée de la Litterature Chinoise, Paris, 1948; Robert Payne: The White Pony, New York, 1947; Kenneth Rexroth: One Hundred Poems from the Chinese, New York, 1956 és One Hundred More Poems from the Chinese, New York, 1970 és Arthur Waley hat könyve, köztük a Madly Singing in the Mountains, New York, 1970. Mindezeknél is fontosabb a Wu-chi Liu és Irving Yucheng több mint 1200 verset tartalmazó gyűjteménye, a Sunflower Splendor, Garden City, New York, 1975. Ha ideszámítjuk a „primer”-eket meg húsz kisebb antológiát, mintegy 12.000 vers, illetve 10.000 különböző vers közt válogathattam. Ezek közé tartozik a Dalok könyvének mind a 305 verse és Kína négy legnagyobb költője: Vang Vej és Tu Fu mintegy 200-200, Li Taj-po 800 és Li Ho mind a 233 fennmaradt versével.

Mind e kiváló, pontos és ihletett fordítás mellett, vagy legalább: pontos avagy ihletett fordítás mellett, mindig akadt kínai és kínaiul értő ismerős vagy jó barát, mint Jacqueline d’Amboise kisasszony, aki a kínai szöveget felolvasta és az egyes költők sajátosságára, stiláris, verselési jellegzetességére felhívta figyelmemet.

A japán irodalomhoz ellentétes jellegű viszony fűzött, mióta valamelyik jóakaróm a 30-as évek vége felé Mijamori Aszataro több mint 1000 tankát és más költeményt tartalmazó, barna selyembe kötött kétkötetes könyvével ajándékozott meg (Masterpieces of Japanese Poetry, Tokio, 1936). A japán eredetit és fordítást közlő, 11pompás kiállítású könyv szövege oly megrendítően silány volt, hogy évtizedekig hallani sem akartam japán poézisről. Arthur Koestler lesújtó véleménye a tárgyról még jobban megerősítette nézetemet, mígcsak egy másik jóbarátom, Eric Johnson – aki Japánt Koestlernél jobban ismerte és nem osztotta a második világháborúból rám maradt viszolygásomat mindentől, ami Tokió felől jön – felvette ellenem a harcot. Elmondta, hogy a japán költészetben nem szenvedélyt és látomást kell keresnem, mint az európaiban, hanem pillanatfelvételeket. A lefényképezett jelenetben, vagy pontosabban: mozdulatban, állatban, virágban, tájban – szinte mindig néhány sorban és egyetlen mondatban – aztán felvillan a költő lelkiállapota is. Ezek után R. H. Blyth mintegy 5000 haikut tartalmazó munkája (Haiku, Tokio, 1981), de még inkább Hiroáko Sáto és Burton Watson 2200 japán verset felölelő antológiája (From the Country of Eight Islands, Garden City, New York, 1981) meggyőzött, hogy fel kell adnom előítéleteimet. Egyébként japán versek fordítása rendkívül könnyű, már azért is, mert az egyes versek különböző fordításokból származó verziója majdhogy szóról szóra ugyanazt a világos, félreérthetetlen szöveget adja. Európa költői közül egyedül Konsztántinosz Káváfisz hasonlít hozzájuk. A fordító elemi feladatai közé természetesen nem ez tartozik csak, hanem annak megérzése és tolmácsolása, ami a szöveg mögött rejlik; de a japán verseknél csakúgy, mint Káváfisznál, még ez is majdnem nyilvánvaló.

Arab verseknél, fentebb említett barátaimon túl, későbbi marokkói látogatásaim alkalmával Akali doktor, egy személyben irodalmár és szabadsághős, segített sokoldalú jótanáccsal és három könyvvel: James T. Monroe: Hispano–Arab Poetry, Berkeley, 1979; Ewald Wagner: Abu Nuwas, Wiesbaden, 1965 és Emilio García: Todo Ben Quzman, 3 kötet, Madrid, 1972. Az utóbbi két könyv szerzője ugyan két bogarászó filológus, akik Hárun ar-Rasíd Bagdadjáról és az arab Andalúziáról szinte semmit se mondanak és közben Abú Nuvász és Ibn Quzmán erkölcsein siránkoznak szüntelenül, de lapos fordításaikban legalább nem cifrázzák az eredeti szöveget, kivált García, aki egyúttal a latin betűs arab szöveget is mellékli. Perzsa költeményekkel kevésbé voltam szerencsés. Pontos nyersfordítást csak Omár Khájjámtól és Rúmitól tudtam szerezni; Rückert múlt századi, iszonyú átültetéseitől mindmáig csak két használható antológiát találtam: Zabih Allah Safa: Anthologie de la Poésie Persane, Paris, 1964 és Hadi Hasan: A Golden Treasury of Persian Poetry, Delhi, 1966. Azt hiszem, a keleti fejezetek közül ezért sikerült az iráni a leggyengébbre és maradt hiányos.

Angolból, franciából és németből közvetlenül fordítottam, így görögből és latinból is, szótár és modern kommentárok használatával. Olasz, provanszál és spanyol szövegeknél jóval szorgalmasabban nyúltam a szótár után és, hacsak találtam, legalább 3-4 angol, francia, esetleg német fordítással hasonlítottam össze a magamét. Nemegyszer egy-egy fordulatot is kölcsönvettem tőlük. Magyar fordításoktól magától értetődően óvakodtam, nehogy hatást gyakoroljanak reám és mindig csak akkor vettem őket elő, ha már elkészültem a verssel. Amikor valamelyik nagyon jól sikerült passzus azonos volt mindkettőnk szövegében, avagy feltűnően hasonlított, átjavítottam a magam fordítását, rendszerint rosszabbra.

Néhány nagy költőnél (erre mindjárt rátérek) korlátozni kényszerültem versei számát, de egyébként a könyv mind a húsz fejezeténél egyedül arra törekedtem, hogy minden szép verset lefordítsak, hacsak elém kerül. Ez többnyire sikerült is, ha nem is mindig. Pindárosz Első püthiai ódáját háromszori nekifutással sem tudtam elfogadhatóan átültetni, míg két angol kedvencem, Wystan Hugh Auden és Dylan 12Thomas fordítási kísérleteit is feladtam. Nem azért, mert egyik főerejük angol anyanyelvük használatának szépsége – ezt a magyar nyelv szépségével könnyű lett volna visszaadni –, hanem azért, mert angol kifejezéseik oly asszociációkat teremtenek és oly visszhangot adnak, melyet a magyar nem ad meg. Így fordításuk degradálás.

Abból, hogy e könyv versválogatója és fordítója egy és ugyanaz a személy, még egy másik, nagyobb hiány származik. Az antológiák összeállítói a meglévő, leghíresebb fordításokat is közölhetik, míg én kénytelen voltam kihagyni e kötetből azokat a verseket, melyek fordításával nem mertem versenyre kelni. Így, egyebek közt, kimaradt A hársfaágak (Walther von der Vogelweide–Babits), a Léthe, A játék, az Utazás Cytherébe (Baudelaire–Babits–Szabó–Tóth), a Költészettan (Verlaine–Szabó Lőrinc), a Búcsú (Carducci–Kosztolányi) és még vagy egy tucat költemény. Hozzájuk sorolhatnám Goethe Marienbadi elégiáját, Charlotte Steinhez írt versét vagy Keats néhány költeményét (Óda egy csalogányhoz, Egy rekettyebokorhoz), ha valójában nem örülnék, hogy Szabó Lőrinc, Tóth Árpád és Vas István utolérhetetlen fordításaira hivatkozva, kihagyhattam ezeket az egyre unalmasabbá váló mesterműveket.

Egyedül jó és szép verseket kerestem, de semmi módon nem határoztam meg előre, melyik népet vagy kort részesítem előnyben, és munka közben igyekeztem, már amennyire ember képes erre, objektív lenni. Eredményként a kötet szinte egyenlően tartalmaz hétszáznál néhánnyal több európai és hétszáznál néhánnyal kevesebb arab, héber, japán, kínai, perzsa és szanszkrit verset. Így e könyv nemcsak alcímében viseli a „világlíra” kifejezést, hanem valójában azt igyekszik reprezentálni. Ugyanekkor legalább 500, magyarul még ismeretlen verset sikerült összegyűjtenem és az eredetileg ezer remélt költemény helyett – mondhatnám: minden nehézség nélkül – ezernégyszázat találtam. A keleti költészet szerepeltetésének előnyét már fentebb említettem. Módot adott nékem, hogy azt a fölösleges hordalékot, melyet a világ minden irodalmában nemzedék nemzedékre undorodott át egymásnak, egyszerűen kihagyjam. Így kimaradtak a nyilak, melyekkel a kegyetlen szépség lövögeti a szegény, szerelmes költő szívét (európai reneszánsz és barokk); az oroszlánszívű emír, aki kardjával, mint a tököt hasogatja ellenségei fejét, sőt mellkasát (arab-perzsa költészet); vagy az elhagyott szerető, aki ablakából, tüllfüggöny mögül nézi a teliholdat, miközben könnyei, mint gyöngyvirágszirmok peregnek alá (Kína). Ennek is megvan a maga hátránya, mert ahol valamelyik nagy költő, mint Háfiz vagy du Bellay a kollégái ócska közhelyeit gúnyolja, az olvasó nem látja, hogy voltaképpen mit is gúnyol.

Azt a módszert választottam, hogy elolvastam egy-egy költő verseit és listába foglaltam, melyeket szándékszom lefordítani. Azután újra átnéztem a listába felvett költeményeket és rendszerint töröltem belőlük. Li Taj-pónál 42 vers maradt a már megrövidített listán, Baudelaire-nél 58 – mintegy 60 oldal, e könyvnek majdnem tizede. Ez a száz vers jobb volt a könyv legalább 600 versénél; azaz, ha valóban a legjobbakhoz ragaszkodom, ki kell tartanom mellettük. Ami ésszerűtlen lett volna; a költőktől annyi verset kell közölni, ahány reprezentálja őket; elég baj, ha többet írtak. A latin és perzsa fejezetek ekkor már készen álltak, Catullus és Omár Khájjám 26-26 versével, amiért elhatároztam, hogy az egyes költőktől közölt verseket huszonhatra maximálom. (Ezt a szabályt egyszer szegtem meg Paul Verlaine 28 költeményével, de csak azért, mert elszámoltam magam.)

A költő jelentősége, nagysága nem függ össze legjobb versei számával. Ez talán magyarban érzékelhető leginkább: Ady nagyságát 20 verse jobban reprezentálja, 13mintha 6 költemény mutatná be, viszont Vörösmarty nagysága 6 verséből (Szózat, Laurához, Az emberek, Előszó, Liszt Ferenchez, A vén cigány) jobban kitűnik, mintha húszat közölnénk tőle. Így például Poe-tól A holló szinte teljes képet ad költőjéről. Az európai lírára kevesen gyakoroltak akkora és olyan hosszan tartó befolyást, mint Petrarca; de miután ez az antológia nem irodalomtörténetet illusztrál, hanem költőket, Petrarca nagy, de egyhúrú tehetségét 3-4 szonett is kellőképpen érzékelteti. Lényegesen más a helyzet olyan sokoldalú költőknél, mint amilyen Horatius, Li Taj-po, Tu Fu, Burns, Heine vagy García Lorca volt; mentől több verset tudtam válogatni tőlük, annál jobb. Farrukhínál és Háfiznál – használható nyersfordítás híján – messze alatta maradtam annak, ami megillette volna őket. Még nagyobb hiánya e könyvnek, hogy – ugyanebből az okból – Carl Michael Bellman, a svéd rokokó remek költője, teljesen kimaradt.

Munka közben természetesen nem figyeltem arra, hogy jelentős és kevésbé jelentős költőktől milyen arányban választottam verseket; legfeljebb tapasztalatból tudtam, vagy sejtettem, hogy az első és másodrangúak közt általában rendkívül nagy a színvonalkülönbség, annak ellenére, hogy kategóriák felállítása a művészetben kétes értékű szórakozás. Mégis: Edmund Spenser és Shakespeare, Clément Marot és Pierre de Ronsard, Szikeliánosz és Káváfisz, Rafael Alberti és Federico García Lorca közt ég és föld a különbség. Úgy hiszem, ezért történt, hogy nem követtem az általános szokást – minél több költőt bemutatni –, hanem ösztönösen a nagy költők javára döntöttem, legalábbis az európai fejezetekben. Így az ókori latin költőknél – Catullus és Horatius 38 költeménnyel szerepel összesen 49 vers közt, a reneszánsz fejezetben pedig Dante, Petrarca, Villon, Michelangelo, du Bellay, Ronsard, Shakespeare és Donne 79 költeménye áll szemközt 18 kisebb költő 25 versével.

A keleti irodalmakkal lényegesen más a helyzet. Kínaiban az úgynevezett másodvonalbeli költők közvetlenül zárkóznak fel a legnagyobbak mögé hangjuk és mondanivalójuk eredetiségével, míg Európában a nem elsőrendű költők többnyire a kor banális témáinak előadói és szokványos stílusának rabszolgái. Meng Hao-zsan, Cen San, Meng Csiao, Po Csü-ji, Li Jü, Vang An-si vagy Li Ji verseinek szépsége nehezen, hallásra aligha különböztethető meg a legjobbakétól; ugyanekkor Kínában sokkal több másodrendűnek és, ha muszáj így mondani, harmadrendűnek tekintett költő született, mint Európában. Ennek eredménye, hogy a Tang-kori Kínából 185 verset közölhettem, vagyis jóval többet mint az antológia bármelyik részében. Ezek közül 74 vers származik Kína négy legnagyobb költőjétől és 111 a többi, alsóbbrendűnek aligha mondható harminckilenctől. Az arab és perzsa irodalomról ugyanezt állíthatom. Így, noha az európai és a keleti költészet mintegy egyensúlyba kerültek, a kötet végén adott névsor 500 költőjének többsége keleten született és más antológiákhoz viszonyítva, sokszoros számban szerepelnek. (Lator László antológiája 25 kínai verset közöl, én 265-öt, ő 10 perzsát, én 83-at, nála 3 japán vers található, itt pedig 177.)

Utoljára hagytam a tolmácsolás kérdését. Néhány évtizeddel ezelőtt nálunk bizottság állapította meg, jobban mondva: „szegezte le” a műfordítás szabályait. A bizottság tagjai legjobb esetben – korántsem mind – irodalmárok voltak, akik maguk sosem végeztek műfordítást és ha igen (mindjárt néhány példát mutatok), torzszülötteket hoztak világra. Hatalmi szóval kiadott rendelkezéseiket már azért is semmisnek kell tekintenem, mert a Sztálin–Zsdanov–Rákosi–Révai-vonal kései képviselői, akik minden hozzáértés nélkül adták ki régebben a költőknek szóló napiparancsaikat és most, mikor azok már nem kényszerülnek őket meghallgatni, még 14mindig eluralkodnak a műfordítók fölött. Lényegében ezek a kritikusok, szerkesztők és kontrollszerkesztők két rendelkezés mellett tartanak ki.

1. Az egyik, hogy pontosan kell fordítani. Ez első hallásra elfogadhatónak hangzik, de a pontos fordítás egymagában keveset mond és merőben elégtelen. Az irányzat egyik legerőszakosabb képviselője, Trencsényi-Waldapfel Imre tulajdon-szerkesztésű egyetemi olvasókönyvében Horatius egyik ódájának (IV, 7) híres sorát például így fordítja:

Mégis: az ég csorbáit a hold gyorsan kijavítja.

A fordítás ugyan pontos, de a latinul érthető, bár csűr-csavart szöveget éppen a filológiai pontosság kedvéért sületlenséggé változtatja. (A magam szerény képességével ezt a sort nem szó szerint ültettem át, de Horatius mondanivalóját mégsem változtattam meg: Fenn a magasban a hold kerek arca csak egyre megújul.) A pontosnak mondott fordítás ilyen változatát aztán Waldapfel és társai a múltban szinte minden műfordítóra rákényszerítették. Így, a többi közt, az ország egyik legnagyobb költőjére, aki a Rákosi-időkben fordításból tengette maga és családja életét, és tehetetlen volt kontár iskolamesterek ellen. Álljon itt példának, ugyancsak az egyetemi olvasókönyvből Horatius egy másik ódájának (I, 29) néhány pontosan fordított sora az illető költőtől:

Ki tölti, melyik locsolthajú rab,
serlegedet, melyik ifjú herceg,
kit apja íján kínai nyíl ma még
célozni oktat?

A filológusok pontos fordítást követeltek, de nem azt, hogy a fordításnak értelme is legyen. Ugyanakkor, miután semmiféle stiláris érzékkel nem rendelkeznek, nem vették észre, hogy a nemes magyar tradícióhoz híven a klasszikusokat minden században a kor nyelvén, frissen fordítják újra. Ők ragaszkodtak a múlt század legavasabb kifejezési formáihoz és legtöbb költőnk – egyesek, mint Devecseri Homérosza, szerencsés kivétel, de Catullus-fordítása már nem – engedelmesen követte őket. Stiláris elegancia és költői szépség nem tartozik a pontosság követelményeihez, holott az utóbbinál jóval fontosabb. Így, fordítóink penészes szókincse szerint a görögök és rómaiak nem házakban, hanem lakokban éltek, a vénember nem szigorú, hanem mord szemmel nézett a világba és a fiatalok szíve nem mellükben, hanem kebelükben dobogott stb. Ezt a dohos alaphangot oly mértékben sikerült elterjeszteni, hogy a friss, modern fordítás – melyre e kötet szerzője törekszik – szentségtörésnek, az Ókor ellen elkövetett merényletnek tűnik.

Ugyanazok a filológusok, akik a fordítás pontossága mellett kardoskodnak, azonnal lemondanak a pontosságról, mikor erotikus passzusokra kerül sor. Hadd álljon itt sok száz példából kettő. Az egyik megint Waldapfel Imrétől való, aki olyan szemérmetes volt, mint amilyennek a középkorban a francia királyok feleségeit illett mondani. A verset Ánákreón írta; egy lányról szól, aki, mert

15
Lesbos lánya s az én hajam
ősz már, semmibe sem veszi,
máris másra kacsingat.

Világirodalmi antológia, Budapest, 1952, 200. oldal.

Ánákreón versének nem ez az értelme. Ugyanis a lány

Leszboszból jött át. Ősz hajam
láttán pimaszul fintorog,
miközben egy nővel szemez.

Ez az álszentség egyébként hagyomány Európában, mint ahogy említettem; a XIII. században súlyos büntetés terhe alatt tiltották a domonkosrendi szerzeteseket, hogy rímes, azaz szerelmes verseket írjanak. Így korántsem kívánom a költőnek, embernek egyformán kitűnő, korán elhunyt Dsida Jenő szemére vetni, mikor a 30-as években kénytelen volt a kor álszentségéhez ragaszkodni és Catullus LVIII. versét (A világirodalom legszebb versei, válogatta Lator László, Budapest, 1978) így ültette át:

Nézd csak, Caelius! A mi Lesbiánk, ő,
az a Lesbia, kit Catullus egykor
forróbban szeretett, mint önmagát és
véreit – ma sötét sikátorokban
fosztogatja ki Róma férfinépét.

Nevezett könyv, 34. oldal

Merőben valószínűtlen, hogy Lesbia, a gazdag arisztokrata nő, neves szenátor felesége útonállásra adta volna magát Rómában és, amennyire szeretőjét, Catullust ismerem, ő ezen inkább nevetett, mint dühöngött volna. A latin szövegben más áll. Az, hogy Lesbia most sikátorokban és kapualjakban (nunc in quadriviis et angiportis) a római fiatalurak farkát veri (glubit magnanimos Remi nepotes). Miután a glubit ige értelme kétségtelen, nem kívántam kitérni lefordítása elől. Jól tudom, hogy kritikusaim az irodalmi berkekben, akik esetenként azért kárhoztatnak, amiért nem fordítok szóról szóra, most majd azért pécéznek ki, mert pontosan fordítok. Ezt a kétlaki eljárást már Villon- és Rabelais-köteteim megjelenése alkalmával is tapasztaltam és, hála olvasóközönségem helyeslésének és örömének, mindig elviseltem.

A mitológiai neveket és utalásokat nemcsak görög, latin, de kínai szövegekből is elhagytam és közérthető passzusokkal, metaforákkal, hasonlatokkal pótoltam. Nézetem szerint semmilyen vers – a legszebb sem – bír ki tíz sor magyarázatot; még 2-3 jegyzetet sem. Ahol mégis óhatatlan szükség lett volna erre, a nélkülözhetetlen kommentárt, fél sor vagy egy sor erejéig, belecsempésztem magába az átültetett költeménybe. Amennyiben hosszabb magyarázatra lett volna szükség, elhagytam a verset. Általában nem fordítottam szóról szóra, kivéve a legnehezebb, nagy versekben (mint Baudelaire-nél, vagy Imru’l-Qaisz Ódájánál, a Részeg hajó esetében, Shakespeare szonettjeinél), de mindig értelemszerűen, ha a versnek, mint a legtöbb alkalommal, de nem mindig, megfogható értelme volt; mintegy 1200 esetben az 1400-ból. Máskor szabadabban és önkényesebben jártam el. Ibn Quzmán ver16seinek második fele rendszerint nem tartozik tematikailag az első versszakokhoz: a költő pártfogójához intézi szavait, magasztalja és pénzt vagy ajándékot kér tőle. Ezt a második részt egyszerűen elhagytam. Öt-hat esetben ugyanannak a költőnek két, néha három, tematikailag azonos versét összeolvasztottam, többnyire angol vagy francia fordítók példájára. Máskor, mint Ausoniusnál, Aszadínál, Bul-Fárázs Rúninál rövid, önmagában megálló részletet ragadtam ki egy-egy hosszabb versből; az utóbbi kettőnél magát a perzsa antológistát követtem. Mindezeket olykor túlhaladta eljárásom. Néhány érdekes, de nem túlságosan sikerült verset átírtam, mint ahogy Babits tette az Eratóban, abban a reményben, hogy az eredetinél különbet tudunk produkálni. Jóval gyakrabban, ha a fordítás alatt lévő vers megihletett és ugyanakkor egy jobb sor jutott eszembe az éppen kéznél lévő szövegbe, azt habozás nélkül beleírtam, mint Szabó Lőrinc tette Omár Khájjám fordítása közben, sőt olykor A romlás virágaival is. Végeredményben minden egyes költeménynél arra törekedtem, hogy mondanivalójával, kifejezéseivel, hangulatával, zenéjével magyarul az eredetihez hasonló hatást keltsek, ugyanazokkal avagy más eszközökkel. Amennyiben ez sikerült és az olvasó ebben a kötetben sok szép verset talál, elértem célomat és a kritikusok meg filológusok dicsérete vagy gáncsa egyre megy.

Megemlítem még: arab, japán, kínai és perzsa személy- és helynevek átírása európai nyelvekre megoldhatatlan problémákat vet fel és véget nem érő vitákra ad alkalmat. Így magyarban is. Jobb híján tehát elfogadtam az új magyar átírásokat, bár korántsem mentesek az inkonzekvenciáktól. (Az egyik kínai „u” hangot például, melyet angolban w-vel, azaz u-val jeleznek, magyarra „v”-nek írnak át – így lett a nagy költő Uáng Ué-ből Vang Vej stb.)

Az ógörögben más eljárást alkalmaztam. Egyike voltam az elsőknek, akik ógörög neveket konzekvensen fonetikusan írtam, azaz Socrates helyett Szókrátészt, Alcman helyett Álkmánt. Akik jó alföldiesen Kháron helyett Charon, Ákhájá helyett Achaia névvel illetik az alvilági révészt, illetve az országrészt, írják az illető szó fölé a maguk verzióját.

2. Második tézisükként irodalmáraink úgy határoztak, hogy fordításban az eredeti költemény versmértékét kell követni, valamint annak rímképletét stb. Ez a rendelkezés, amennyiben a keleti irodalmakra vonatkoztatjuk, nem érvényesíthető. A japán költészet két alapvető formája a tanka és a haiku. A tankát az, és csak az teszi verssé, hogy 31, a haikut, hogy 17 szótag hosszú. Magyarul attól, hogy 31 vagy 17 szótagot írunk le, a szöveg nem lesz verssé: így az eredeti forma követése semmiféle eredményre nem vezet. A haikuban Kosztolányit tekintettem mesteremnek: a verset három sorban írtam le és az elsőt összerímeltem a harmadik sorral, noha a japán költészet nem ismeri a rímet. Mindvégig azt az elvet tartottam magam előtt, hogy verseket és nem versformákat fordítok.

Az arabbal és perzsával más a helyzet. A négysoros vers (Omár Khájjám közismert versformája) nagyszerűen alkalmazható mind magyarban, mind az indoeurópai nyelvekben. Viszont az óda (qászidá) kétsoros versszakaival és a versszakok második során végigfutó rímmel már a nyolcadik-tizedik rímnél egyhangúvá válik, arról nem is szólva, hogy az egyetlen rím szüntelen ismétlése a szöveg megnyomorítása nélkül nem képzelhető el. Ezért, ha véletlenül sikerült ugyanolyan könnyedséggel végigvinnem a rímet, mint ahogy az arab és perzsa költők teszik, végigvittem, ha nem, elálltam tőle. Ugyanez a versforma kétszáz soron át (százegy azonos rímmel!) teljesen tűrhetetlen, amiért alkalomadtán más és más versképletet választottam; így Imru’l-Qaisz Ódájánál a szabadverset.

17

A kínaiban minden szó egy szótagos. Versben a leggyakrabban használt sor ötszavas, vagyis öt szótagos (Ott fut, mint a nyúl), ami szinte semmilyen nyelven nem utánozható. Ugyanekkor, amikor nálunk a szótagok vagy hangsúlyosak, vagy hangsúlytalanok, illetve a másikfajta verstechnikában rövidek avagy hosszúak, kínaiban minden szónak-szótagnak ötféle hangsúlya lehet, azaz a ritmus rendkívül bonyolult és ezzel együtt a rímelés is. Végül pedig a kínai költemény, ha leírják, az azonos vagy hasonló írásjelek elhelyezésével bizonyos képszerű harmóniát mutat; hogy úgy mondjam: kedves a szemnek. Mindezt magyarba átültetni lehetetlen, amiért igyekeztem a kínai verseket mentől változatosabb módon fordítani, anélkül, hogy az eredeti szöveggel és zenéjével versenyre tudtam volna kelni. A szanszkrit költemények hosszú sorait és ugyancsak rendkívül komplikált ritmusát is legfeljebb érzékeltetni próbáltam.

Az irodalmárok szabálya – azonos formában fordítani – természetesen az európai költészetre vonatkozik csupán, de ott sem alkalmazható, már csak azért sem, mert az illetők minden igazi hozzáértés és elmélyülés nélkül hozták döntéseiket és azt sem veszik észre, ami nyilvánvaló. Ez a megállapításom elsősorban megint a görög-római költészetre vonatkozik. A múlt században szinte mindenki, aki nemcsak magyar költészettel foglalkozott, az iskolában latin és görög verseket és verselést tanult. Az álkáioszi versre, szápphói strófára magyarban is azonnal ráismert. Amióta a klasszikus művelődés megszűnt, a bonyolultabb görög versformák nem mondanak nékünk semmit; még Berzsenyi híres sora (Romlásnak indult hajdan erős magyar!) is prózának hangzik, nem versnek. Csupán a daktilusban gazdag sorok, mint a hexameter, a disztichon, az ádoniszi vers, az álkmáni strófa stb. ritmusát ismeri még fel – ki tudja meddig! – a fül. Ezért Szápphót, Catullust, Horatiust többnyire daktilusban fordítottam és alkalomadtán rímeket is használtam. Ez a filológusok szemében nem kis eretnekség; még szerencse, hogy ebben Arany János Horatius-átültetésével osztozom.

Versfordítások a Görög antológiából soha Magyarországon sikert nem arattak. Itt is eltértem attól, amit kötelezőnek tekintettek: hogy a disztichont disztichonnak fordítsam. A Görög antológia költeményei lírai versek, kivéve a feliratszerű sírverseket – alig néhány a sok százból. Úgy gondoltam, hogy a XIX. század költészetéhez hasonló hellén versek rímes formában találnak utat a modern olvasóhoz, és ezen az egy ponton majdnem biztos vagyok, hogy helyesen választottam. A továbbiakban is nemegyszer vétettem a felállított, elfogadott szabályok ellen, mint ahogy például a szonett első nyolc sorának kétszer négyes rímképletét, ha bilincsnek tűnt, elvetettem, de általában tartottam magamat a szokásos ritmusokhoz. Ismétlem azonban még egyszer: verseket és nem versformákat fordítottam és munkám közben az a remény vezetett, hogy, mint egykor Villon-kötetemmel, a költészet népszerűsítéséhez még egyszer letettem a magam szerény ajándékát.


Faludy György

18
Görög költészet
(Kr. e. VII. század – Kr. u. VI. század)
19 20
ÁRKHÍLOKHOSZ (Kr. e. VII. század)
Önarckép
Bort s kenyeret lándzsámmal szerzek; a lándzsa hegyéhez
támasztom vállam, hogyha eszem vagy iszom.
A pajzs
Pajzsomat elhánytam harc közben – csipkebokorba
vágtam; trák barbár szedte fel és megörült.
Szép volt, mesteri mű. Sajnáljam-e? Élve maradtam.
Vesszen a pajzs! Szerzek jobbikat a piacon.
Egy nőhöz
Fügefa nő a magas sziklán, vándor varjak csemegéje,
jó voltál hozzánk, hontalanok gyönyöre!
Töredékek
(Thászosz szigete)
…mint egy szamárhát áll a tengerárban,
gerincén sűrű, irdatlan bozót,
nem boldog táj, hol a szépség borzongat
mint Dél-Itáliában…
(Ellenségeihez, nyári csetepaté előtt)
…kérem a kedves kánikulát, hogy aszalja
csontjaitokra a húst, fityegőtök ína szakadjon,
fel sose kapja fejét…
(Amikor a tenger kimosta hajótörött sógora holttestét)
…rejtsük gyorsan a földbe Poszeidón
rémes ajándékát…
(Vígasztalódás)
…bőghetek,
attól csak nem lesz könnyebb a keservem,
sem nehezebb, ha iszom s testi gyönyört keresek…
21
(Jambusok a 660. június 27-i napfogyatkozásról)
…nincs többé semmi meglepő, akármi megtörténhetik,
mióta az Olümposzon elszállásolt Zeüsz atyánk,
eldugta délben a napot, s az éj setétjét hozta ránk.
Mindenkit tompa rémület kapott el, szívünk megfagyott,
s ezentúl nem csodálkozunk, ha csodával találkozunk.
Megeshet, hogy a delfinek elhagyják holnap a vizet,
s a dombtetőn ütnek tanyát, s a réti barmok veszik át
helyüket a zúgó habok örvényeiben, mert nekik
a tengerár sós mélye lett a legelőnél édesebb…
(Még egyszer: Thászosz szigete)
A hellének minden baja és nyavalyája
e szigeten adott találkozót…
(Egy elveszett állatmeséből)
Sok cselhez ért a róka; a sün egyetlenegyhez,
de az pompás…
Múltbeli jó barátomról
…Szálmüdésszosznál
köpte ki meztelenül s undorral az Égei-tenger.
Petrezselyemhajú trák
népség várja a parton rablánccal, kenyerén majd
zöldell a pincepenész.
Most még ott fekszik, didereg, sír, tengeri sástól
nyálasan, álla a szirten,
mint kimerült kutya, fogsora csattog, béna, erőtlen,
s hullám hullámra
korbácsolja farát, ahogyan felzúdul a partra.
Bár látnám a dögöt!
Hűséges bajtársnak hittem a csirkefogót, de
megcsalt és becsapott.
ÁLKMÁN (Kr. e. VII. század)
…és évszakot hármat teremtett
…és évszakot hármat teremtett: őszt,
telet, nyarat s hogy számuk négy legyen,
tavaszt, mikor virág nő, rügy fakad,
de nincs mit enni…
22
Alszik a hegy teteje…
Alszik a hegy teteje, alszik a mély szakadék meg a völgy,
alszanak a patakok
és a setét föld méhében született kígyók és a dombmeredélyen
táborozó sokszínű vadak,
alszanak a sürgő méhek nemei és a setétlila tenger
mélyén hömpölygő szörnyetegek,
alszanak a szárnyas madarak fajai…
SZÁPPHÓ (Kr. e. ?620–?550)
Áphroditéhez
Díszes trónon ülő arany Áphrodité,
Zeüsz lánya, te csábító, te a mámor
istennője, ne zúzd szét aggodalommal
s kínnal a lelkem,
jöjj inkább, állj mellém, mint ahogyan
hallgattál hívó szavaimra a múltban,
s édesatyád palotájából ideszálltál
erre a szürke
földre, hová verebek díszes fogatán
érkeztél, amelyek víg szívdobogással
és repeső szárnnyal sebesen hoztak le
rézsut az égből
hozzám; és te csodálatos isteni lény,
el-sose-múló szépség, rám mosolyodtál
s megkérdeztél: – „Mért hívsz újra, mifajta
vágy heve perzsel,
mely kívánság gyötri bolond szívedet,
s hogy kielégülj, kit csábítsak el ismét,
szólj, Szápphó, mi a lány neve, hadd nyerem őt meg
néked azonnal,
mert ha ajándékodból nem kért eddig, ezúttal
ő ad; hogyha került, ezúttal ő fut utánad;
hogyha szaladt előled, megáll s a tiéd lesz
bár nem akarja.”
Így gyere énhozzám kerekes kocsidon,
áldott istennő, szabadíts meg a bútól,
hadd teljék be szerelmem, légy te segítőm,
lépj ide mellém!
23
…nyugszik a hold…
…nyugszik a hold túl a halmon,
fordul a Göncölszekér rúdja,
múlik az éjszaka, ám
én még egymagam alszom…
Egy lányhoz
Istennek tartom most e fiút, mivel ott
ülhet melletted, hozzád íly közel és
nézheti arcodat és hallgathatja szerelmes
szép szavaid suhogását
meg nevetésedet is. Mert mindez neki szól.
Vágyad is. Őneki csak. Szívem fellüktet,
jajgatnék, amikor futva csak épp odanézek
rád, megcsuklik a hangom,
nyelvem összeragad számmal, bőröm alatt
lángok gyulladnak s szétfutnak bennem,
nézek, nem látok, minden szürke, fülemben
vad zörejek kavarognak,
semmit sem hallok, izzadság lepi el
testemet s láz veri ki, sápad az arcom akár
ősszel a fű, a halál, úgy érzem, letelepszik
oldalamon s azután…
Imádtalak, Átthisz
Imádtalak, Átthisz, már akkor, mikor még
szépségem virága tündöklött s te nem voltál
csak egy apró, gusztustalan kislány…
Te tagjaimat oldó Szerelem…
Te tagjaimat oldó Szerelem,
te ellenállhatatlan, te keserű-édes!
Átthisz megborzong, ha nevemet hallja
és Ándromedát kergeti helyettem…
24
Átthiszhez
…Szárdisz felől
Árignota gyakran gondol reánk.
Míg köztünk élt e szigeten,
istennő szobrát látta alakodban,
imádott és figyelte dalodat.
Most ott pompázik a lídiai
asszonyok körében, mint a nap
tűnte után a halványkezű hold,
ha túlragyogja a csillagokat,
s fénye a sószagú, mély vizeken
hintázik s a hajlongó búzamezőn.
Ma is szép, csupa szikra harmat
hull, virágzik a lótusz, a fűben
a lóhere mézszagú illata száll,
ám ő nem tud aludni, nyugtalanul
jár fel-alá, tereád
gondol, gyermekes Átthisz,
a tengeren át kiált, de mi nem
halljuk a szót… ezer füllel
hallgat a parton az éj…
Gongülához
…átjöttem hozzád, mint ahogyan te
jöttél házamba s mondtad verseimet.
Ülj le az ágyra, beszélj, csússz közelébb, hadd látom
hol vagy a legszebb.
Egy a kívánságunk. Szolgaleányaidat
hívd be: olyan kecsesek. Osszuk meg velük itt
azt, aminél jobbat nem tudok és nem tudnak
isteneink sem.
Mindig ezt az utat választom az Olümposz
tájaihoz, amikor…
25
Vetélytársnőjéhez
Eltűnsz nyomtalanul. Néma leszel. Soha senki
nem gondol tereád, ha meghalsz. Mafla kezed nem
érintette a Múzsák rózsáit. Odalent kell
sodródnod nyomorult kis szellemszárnyaidon, te
megfeketült hulla…
…mint a vörös hegyi jácint…

Valószínűleg leányszeretőjéhez írta, mikor az durva emberhez ment feleségül.

…mint a vörös hegyi jácint szirma, amelyet az úton
vérfolttá taposott a parasztok bocskora és a szekér kereke…
Töredékek
…nem vagyok hisztérikus, haragot sem tartok,
szívem akár a kisdedeké…
Jól kitanítottam Hérót s Güárát, bár az utóbbi
hosszú lábaival próbált menekülni előlem…
Lehet, hogy szüzességemet kívánom vissza újra?
Két karommal az eget nem tudom
elérni, bár szeretném…
Egy lányról
…mint édes alma fenn az almafán,
a legmagasabb ág legtetején,
ha már piroslik s a szüretelők
nem látják, vagy inkább nagyon is látják,
izgulnak érte s nem tudják elérni
létrán, karral, sem hosszú póznáikkal…
Tímász sírjára
Násznapján halt meg Tímász s nem hitvesi ágy, de
Perszephoné fekete háza fogadta szegényt.
Éles vassal vagdosták le a lányok e sírnál
és tették le reá sokszínű fürtjeiket.
26
HIPPÓNÁX (Kr. e. VI. század)
Hermészhez
Fogam vacog, kínlódom, szörnyen fázom:
Hermész isten, védnököm, nagy barátom,
adj Hippónáxnak télire kabátot,
sapkát, szandált meg hatvan aranyat,
hogy eláshassa az ágya alatt.
Gazdag turista
Utazz, puffadt dög, le egész Szmürnáig,
menj Álüártész sírjához és ásíts,
folytasd Megásztrüsz oszlopánál, nézd meg
Gügész emlékét, mindent, mit nem értesz,
állj fel melléje nagybüszkén, mert láttad
ezt is és célozd meg hegyes hasaddal
a lemenő napot, te disznó állat.
Imádok verekedni
Szétverem Bupáloszt. Valaki fogja
övemet s a kabátot.
Pofozkodni mindig két kézzel szoktam.
Mindkettővel találok.
ÁLKÁIOSZ MÜTILÉNÉBŐL (Kr. e. ?630–?570)
Fohász tengeri viharban
Jöjjetek el Peloponnészoszból,
nagy Zeüszünk meg Léda hatalmas
sarjai, védjetek engem, Kásztór
meg Polüdeükész,
jó lelkek, kik a földet, a tengert
járjátok szárnyas paripákon
és menedéket adtok a végső
veszedelemben:
jöjjetek és lovagoljátok meg e
bárka kötélzeteit, szórjátok
fényeteket mireánk e viharvert
éjszaka mélyén.
27
A városállam lényege
Fényes épületek, házak szép teteje
nem teszi a várost, sem tágas kikötő,
dokkok, bástyafalak, sem nem a jól faragott
márványlap meg a kő,
ámde lakója, az ember…
Bordal-töredék
Öntsünk bort a garatra. Felkarikázott az égre a kutya-csillag.
Rettentő melegem lett. Nyár van, szomjas az ember. Szomjas a föld is.
Fenn a falombban a tücskök szárnyuk alól ciripelnek. Éles a hangjuk.
Minden szomjas állat boldog és a hév napban kacarászik…
Asszonyainkat ilyenkor nagy hevülés gerjeszti. Kár, hogy a férfi
gyenge a kánikulától, kókadozik, kiaszalta agyvelejét és ágyékát a meleg…
Öntsünk bort a garatra…
ÁNÁKREÓN (Kr. e. ?572–487)
Trák lány
Trák csikócska, mért nézel rám
ferdén és miért fordulsz el?
Azt hiszed, hogy nem tudnálak
megnyergelni, ha akarnám?
Megülnélek s lovagolnék
rajtad mint a versenypályán,
de csak hagylak, hogy kedvedre
torkoskodhass, hancúrozhass.
Úgy is jön egy kemény legény,
felszáll majd a kiskancára,
kantár nélkül, nyereg nélkül
és szőrén meglovagolja.
Oly szende vagy…
Oly szende vagy, mint egy leány,
fiam, s nem is figyelsz reám,
pedig szivem istrángjait
te tartod mind kezedben.
28
Szépszandálú leány
Piros labdát nyújt át nekem
az aranyhajú Szerelem,
s egy szépszandálú lány felé
mutat s azt súgja: – „Játssz vele!”
Lány kéne nékem, de nem ez.
Leszboszból jött át. Ősz hajam
láttán pimaszul fintorog,
miközben egy nővel szemez.
Egy fiúhoz
Te szép kamasz, te drága!
Imádlak s nem kérek sokat,
csak hogy két hosszú combodat
add kölcsön éjszakára.
Szerelmi bánat
…mint üllőjén a vad kovács
a szerelem kis istene
kikalapált, laposra vert
s a téli vízbe vágott…
Töredék
Jöjj, poharazz, dudorássz,
mókázz velem, ülj az ölembe,
lankadj, hogyha elernyedek
és ha felizgulok, izgulj…
Bordal
…hozz gyorsan, szolgám, vizet, újbort és koszorúkat,
hadd kezdek verekedni a vad, nyilazó Szerelemmel…
Síremlék a harctéren
Timokritosz hős volt, igazi férfi.
Ő nyugszik itt a márványtömb alatt.
A hadisten a gyávákat kíméli,
de nem a bátrakat.
29
Ártemón, az újgazdag
Régebben madzagokkal kötötte fel haját,
telente marhabőrbe burkolódzott, melyet
elhányt pajzsról kapart le a szemétben.
Mocskos fagombokat hordott fülbevalónak,
szajhákkal s bordélyházi édességárusokkal
barátkozott, mivel más nem állt le vele,
csalásért kalodába zárták s megkorbácsolták
sokszor, amíg irhája kemény lett, mint a kő,
a károsultak megtépték szakállát és haját is,
s tekintsd meg most! Fényes fogatban kelleti magát,
arany fülbevalók csüggnek válláig és markában
elefántcsontnyelű napernyőt tart, akár
az úridáma…
Halál
Halántékomra dér feküdt,
fejem fehér. Az ifjúság
bájából semmim sem maradt
és fogsorom koromsetét.
Az élet édes, ám mit ér,
mikor időm majdnem lejárt?
Ezért szomorgok. A Setét
Lyuktól is folyton reszketek.
Hideg és mély az Alvilág,
a meghalás s a lemenet
borzalmas, és ha lent leszek,
tudom, hogy nincsen visszaút.
XENOPHÁNÉSZ (Kr. e. ?576–484)
Atléta és filozófus
Vedd példának az atlétát, aki jól szedi lábát,
jobban, mint más és győz az olimpiai
játékban, vagy az öttusa nyertese lesz, vagy első
birkózásban, mert tűri az ütlegeket,
vagy koszorút nyer a rúgd-vágd-mard nevű undorodóban,
nagy garral hazatér, városa megbecsüli:
ünnepen legelöl trónolhat díszes ülésen,
közköltségen eszik, kedve szerint iszogat,
kap mindenből s halmozhatja a kincseit otthon,
vagy ha lovaglásban és kocsiversenyeken
győz s vigadoz – mint hogyha az ember nyers erejéhez
képest semmit sem érne a bölcseletem.
30
MIMNERMOSZ (Kr. e. VI. század)
Áphrodité nélkül semmit sem ér az élet
Áphrodité nélkül fagarast sem ér ez az élet.
Vetkőzés a szobán, szép, buja nő, hideg ágy –
jaj, hova lettetek! Ámde akasszam fel magamat, mert
kéj meg öröm nem hull, mint a virágzuhatag
csak fiatalra, de hogyha nyakunkba telepszik a vénség,
az ember rögvest randa lesz és nyomorék?
Elszoruló szívvel – mit várhat? – vár a halálra.
Semmiben a nap alatt nem leli már örömét.
Futnak előle a nők meg a szépfiúk. Undok az aggság,
mit végső jussul osztanak isteneink.
PHÓKÜLIDÉSZ (Kr. e. VI. század)
A városállam dicsérete
Szirt tetején épült bár kis, de demokrata város,
százszor, ezerszer tartósabb a bolond Ninivénél.
A DELPHI JÓSDA ÜZENETE ATHÉN VÁROSÁNAK (Kr. e. V. század)
Vessétek ki a hálót, isteni lesz a fogás.
SZIMÓNIDÉSZ (Kr. e. ?556–468)
Dánaé a tengeren
…a fortyogó vízen,
a faragott ládában,
amíg a szél üvöltött
s arcán csorgott a könny:
félelmében a gyermek
nyakába fonta karját
s szólt: – Perszeüsz, kicsim,
ezer gond üldöz engem,
s te oly nyugodtan alszol
e borzalmas világban,
s e bronzzal szegett éjben
ragyogsz a kék homályban
és nem mozdulsz. A tenger
feltornyosul körötted,
de nem törődsz vele,
sem a sós hullámokkal,
sem a sivító széllel.
31
Szép arcodat szelíden
bíbor párnádhoz tartod:
Ha e veszélyt veszélynek
gondolnád, bizonyára
meghallanád szavam.
Aludj, aludj, fiacskám,
hadd szunnyadjon a tenger,
s aludjanak a gondok.
Jöjjön valami jobb.
Zeüsz atyám, bocsáss meg,
ha sértelek s túlléptem
jogos panaszomat.
A sors
Ember vagy, ne találgasd, mit hoz a holnap
s a dúslakodót se nevezd a szerencse fiának.
Láttad-e már, mint reszket a szitakötőszárny?
Hidd meg, ilyesmin ülünk.
Az erényről
Azt mondják: az Erény
égmagasan lakozik, meredek kőszirt tetején,
tejszín lábú, magas, szűz nimfák kórusa körben.
Kérdem: hány porban született ember vetheti rá a szemét?
Csak kevesen, kik összeszorított foggal, csorgó verítékkel
másznak a csúcsra.
Félistenek
Még azok is, kik rég, az idők elején
félisteneknek születtek halhatatlan isteneinktől,
ők se kerülték el a szenvedést, a vénség terhét,
sem az emberek rosszindulatát s meghaltak,
mint ahogy mi halunk meg.
Egy kalmár sírjára
Brótász volt a nevem, Krétából üzleti ügyben
jöttem s elgáncsolt most ez a randa halál.
32
A szálámiszi győző sírjára
Ádeimátosz tengernagy nyugszik itt,
aki a haditanácsot vezette.
Néki köszönd, hogy Hellász a szabadság
babérját homlokára feltehette.
A szálámiszi tengeri csata halottaira
Hajdan a nagykikötőjü Korinthosz volt a lakásunk.
Most Szálámisz ezüst öble alatt pihenünk.
ÁISZKHÜLOSZ (Kr. e. ?526–456)
Eüphorión fia, Áiszkhülosz
Eüphorión fia, Áiszkhülosz alszom a sírban: Athénből
jöttem Gélába, mely csupa búzamező,
bátorságomról tudakold Marathón csatasíkját
és a lobancos méd armada harcosait.
PRÁXILLÁ (Kr. e. V. század)
Töredékek
… vigyázz, szivem, mert minden kő alatt
rád vár a skorpió…
… ablakodon kihajolsz szendén, oly szűzi az arcod,
nem látom a párkánytól szép hasadat, hol
terhes vagy, fiatal lány…
(Ádónisz beszél, amikor megérkezik az Alvilágba)
…legkedvesebb a nap világa volt, míg odafent
éltem, a hold ezüst ábrázata, a csillagok tüze,
aztán a körte s az uborka is…
PLÁTÓN (Kr. e. 427–347)
Hellén zsoldosok sírjára Szúszánál
Attika szült, s most itt pihenünk idegenben, a perzsa
puszta porában. Olyan messze vagy innen, Athén!
33
KRÁTÉSZ (Kr. e. ?IV. század)
Szerelem
Ha sírsz nappal, nyögsz éjjel,
mert nagyon szerelmes vagy:
próbálkozz éhezéssel
és bujaságod elhagy,
s ha nem segít e módszer,
úgy izzadj, rohanj, dolgozz,
az idő is jó gyógyszer,
mert feledtet és oldoz,
de hogyha a konok vágy
tovább kínoz, nem ernyed:
marad az öngyilkosság
hatékony ellenszernek.
ISMERETLEN KÖLTŐ
Boldogtalan ember sírjára
Diónnak hívtak, éltem hatvan évet
Társzoszban, hol lakik sok úr és szolga.
Nem választottam soha feleséget.
Bár jóatyám is ezt csinálta volna.
PÁMPHILOSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)
A tücsök
Nem ülsz már kertünk lombjai között,
nem halljuk többé muzsikádat, édes
tücsök! Agyonvert veres tenyerével
vendégünk fia, egy rohadt kölyök.
DIOTIMOSZ ÁDRÁMÍTHIONBÓL (Kr. e. ? III. század)
Árisztón
Vadkacsát s vadlibát lőtt lesből. Nagyon szerényen
élt Árisztón, amíg a napvilág
sütött reá. Íja itt lóg sírján. Fölötte
kék szemmel húznak el a vadlibák.
34
LEÓNIDÁSZ TARENTUMBÓL (Kr. e. III. század)
Álkimenész
E domb alatt én, Álkimenész fekszem,
szegény béres, ki izzadtam sokat.
Ezt a gyomot irtottam negyven évig,
amelyik most belepi síromat.
Thérisz
Thérisz, ki dolgát nem hagyhatta másra,
s a hullámok közé ment aratásra:
halászember volt és nem méd király,
ki csónakon, nem széplegényű gályán,
de zord habok között s a szél dagályán
munkálkodott, akár a sok sirály.
A víz volt göncös nászi kerevetje,
s az álnok tenger is viszontszerette,
munkájánál nem érte soha baj,
de holdtöltekor, késő agg korában
lett sorsa, hogy kihunyjon sátorában,
mint lámpás, melyből elfogy az olaj.
Kréthón sírjára
A gazdag Kréthón sírját jelzi néktek e kő.
Nagy nyájakat, sok szántót birtokolt egykor ő.
Por s hamu most. Sok ezer holdját nem élvezi:
hat láb földet ha mondok: ennyi elég neki.
Eüszthenész, a fiziognomista
Eüszthenész, a bölcs, az olvasott,
ő fekszik itt, a vándorló szofista.
Kék szeme fénylett, mint az ég, ha tiszta,
s arcunkból, mint a könyvből olvasott.
Szegény s gyámoltalan volt idelent,
tanítványai temették egy este,
holtában tisztelve az idegent,
és hosszan sírtak sírhantja előtt.
Az is, ki rá e költeményt szerezte,
az is nagyon, nagyon szerette őt.
35
Tulajdon sírjára
Tarentumi hazámtól messze parton,
Itáliától távol hulltam porba.
Ezt a halálnál keserűbbnek tartom,
dehát ilyen az emigránsok sorsa.
Mégis: a helikoni Múzsák bőven
kevertek életemhez arany mézet,
s merem remélni: a múló időben
híre marad Leónidász nevének.
THÜMOKLÉSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)
Egy gőgös szépfiúhoz
Szép vagy, mondtam; imádlak; ám vigyázz, mert a szépség
gyorsabban hervad, mint ősszel a kertek.
Kinevettél. Tekints most lábad elé s meglátod,
hogy szirmaid mind a földön hevernek.
ÁMMONIDÉSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)
Roppant csúnya nő
Ha Ántipátrá a harcban, múlt szerdán
mezítlenül jár csapataink élén:
esküszöm, megfutnak tőlünk a perzsák
és leugrálnak a földtányér szélén.
THEODORIDÁSZ (Kr. e. III. század)
Az idegen
Szokásait, kiejtését csúfoltuk,
keresztülnéztünk rajta hidegen,
majd jött az ellenség, mi elfutottunk
s Athénért ő halt meg, az idegen.
Hajótörött…
Hajótörött halrágta teste fekszik
e tengerparti sírban.
Ne félj mégsem! Én is hajóra szálltam,
mikor e verset írtam.
36
Hérákleitosz, a filozófus sírverse
Egykor ragyogó szárkofágosz voltam,
de az idő kirágta kövemet,
és mert útszélen állok, lecsiszoltak
az Epheszoszba járó szekerek.
Mindegy! Vándorok így is megcsodálnak
s kopottan bár, de mindig itt vagyok,
s őrzöm nevét e felséges kutyának,
ki a veszett tömegre ugatott.
ÁLKÁIOSZ MESSZÉNÉBŐL (Kr. e. ?III. század)
Egy fiúhoz
Sarjad a szőr, Níkándrosz, combodon. Eljön a napja
és ugyanez a bozót nő ki az alfeleden.
Jaj, mi lesz akkor! Meglásd: pénzes, szép szeretőid
nem koptatják majd édesapád küszöbét.
Fond a nyakamba karod, csókolj meg: a fiatalság
lenge zefír, elszáll, senki sem éri utol.
KÁLLIMÁKHOSZ KÜRÉNÉBŐL (Kr. e. 305–240)
Kháridász
– „Sírodon állok, olvasom az írást,
szólj Kháridász, vajon te fekszel itt?”
– „Én volnék az, ha netán Árimmász
fiát gondoltad, a küréneit.”
– „Felelj nekem, mi van az Alvilágban?”
– „Álmatlan éj.” – „S mondjad, felébredünk?”
– „Egy nyavalyát.” – „És Plútón, Perszephoné?”
– „Gyermekmesék.” – „Jaj, százszor jaj nekünk!”
Kisfiú a kútban
Játszás közben beleesett a kútba
Árkhiánáx, egy hároméves gyermek.
Anyja közel volt a házban; kihúzta
a mozdulatlan fiúcskát, s kesergett.
Ölében víztől csepegő fiával
ott ült. Hangja felverte a falut.
De a kút jó nimfái elengedték
a gyermeket. Nem halt meg, csak aludt.
37
Hérákleitoszra emlékezem

Hérákleitosz Hálikárnásszoszból a Csalogányok című híres – azóta elveszett – verseskönyv szerzője volt. Halálhíre csak évekkel később érte el Kállimákhoszt Alexandriában.

Azt hallom, hogy meghaltál, Hérákleitosz
és sírok. Hányszor ültünk alkonyat
felé kertemben. Csevegtünk és hallgattam
verseidet s a csalogányokat.
Most ott fekszel sírodban messze tőlem
és porrá lettél. Nem vártál, amíg
veled jövök magam is. De fölöttünk
tovább dalolnak csalogányaid.
NOSSZISZ, A KÖLTŐNŐ (Kr. e. III. század)
Rhintón sírjára
Mondj egy jó szót síromnál s mosolyogj. Rhintón voltam,
Szirakusza, a nagyváros leánya.
A babérból csak néhány levelet szedtem össze
én, a Múzsák legkisebb csalogánya.
ISMERETLEN KÖLTŐ
Eüripidész sírverse
Nem farkascsorda űzött az Ákherón vizére
és italodba mérget nem kevert női kéz –

Ezt a két legendát terjesztették Eüripidészről ellenségei.

magános voltál mindig, s nem szolgája Küthére
titokzatos ölének, ó Eüripidész.
Öregkorodban tértél az alvilági útra,
s kit Árkhelaüsz király jóbarátnak akart,
most itt tértél pihenni, ahol az Árethúsza
partjánál a makedón televény eltakart.
Nem bánom, hogy fölötted nem áll díszes síremlék,
mert örökös szobrodnak máshol kell állani:
a szín deszkáin, melyek nem tűrik el a gyengét,
s hol nem lépkednek, csak a titánok lábai.
38
ÁSZKLÉPIÁDÉSZ (Kr. e. III. század)
Nikáreté
Nikáreté kerülte a férfiakat,
de Kleophón beugratta a tűzbe:
tegnap csak épp megállt az ablaka alatt
s nézett, nézett, nézett a balga szűzre.
Árkheánásszá, a hetéra sírjára
Árkheánásszá, a szép hetéra Kolophónból
hatvan évet élt, de ránc egy sem volt arcán vénen.
Ti boldogok, kik ifjan ismertétek szerelmét:
míly izzó lángoszloppal hevertetek az éjben!
A koszorú
Koszorúm, felakasztlak ajtaja félfájára,
de ne hullasd el, őrizd sok rózsaleveled.
Sokat sírnak a megcsalt szeretők; könnyem árja
bőven megnedvezett.
De hogyha majd kinyitja ajtaját a félisten,
ki egy kamaszt meg egy lányt oly sikerrel imád:
reszkess, mikor meglátod és öntözd könnyeimmel
hosszú, szőke haját.
Egy vonakodó leányhoz
Mért véded, drágám, szüzességedet?
Futnak az évek. Reszketeg csoroszlya
válik belőled. S nincs ott élvezet,
hol Kháron vár s az Ákherón homokja.
A legfőbb gyönyörűség
A nyári sivatagban jeget
nyalni: megejtő gondolat,
ennél is jobb, mikor az ember
őszesten forralt bort hozat
a kocsmában, nyájas tűz mellett,
bár most vagyok legboldogabb,
hogy meztelen széplánnyal fekszem
egy áprilisi domb alatt.
39
DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. ?II. század)
A legyező

Felirat az Áphrodité templomában elhelyezett fogadalmi ajándékra.

E legyezőt a lantjátékos, elmés
Párménisz most, mikor ölelni fáradt,
hozta Áphrodité Urániának:
két éjszakája bruttó jövedelmét.
A nagy istennő enyhülést ezért ád
nyáron, ha a nap roppant tüze éget
és balzsamos, hűs szellőt küld Athénnek –
így legyezve vissza a vén hetérát.
MELEÁGROSZ (Kr. e. I. század)
Egy hűtelenhez
Tanúmnak téged hívlak, néma mécses,
ki meghallgattad éji esküinket:
ő sírva szólt, hogy már csupán enyém lesz,
s én, hogy semmi el nem választ minket.
A hűtelen napját most mással éli,
hazug könnyét a más mellére sírja,
és hogyha rólam kérdik, azt beszéli,
hogy esküit futó vizekbe írja.
Egy elhajózott fiú után
Ti, kiknek arca könnyektől lesz nedves,
ti, akik Erósz hatalmában hisztek:
a déli szél, mely matrózoknak kedves
– halljátok! – Ándrágáthoszt messze vitte.
Legyen háromszor áldott minden ajtó
s palánk a bárkán meg a tenger árja,
de négyszerest a szél, a gályahajtó,
mely a kölyök ruháit általjárja.
Bár lennék delfin s nem már-már ősz férfi!
Nyakamba venném teste könnyű báját
s a tengert szelve, megmutatnám néki
Rhodoszt, az édes szépfiúk hazáját.
40
PHILODÉMOSZ, AZ EPIKUREUS (Kr. e. ?110–30)
Boldogság
Philáinion – mondjak-e többet róla? –
nagyszerű lány. Imádom bőre selymét.
Haja csipkésebb a petrezselyemnél,
habár nem bodorítja. Mellbimbója
olyan hegyes, hogy mindig összeszúrkál.
Kérésemet – bármi legyen a kérés –
ágyunkban tüstént teljesíti. Készpénzt
csak nagyritkán kér, hogyha együtt alszunk,
s mindig keveset. Áphroditét áldom,
a hatalmas istennőt: ő szerezte
nékem e lányt. Ki is tartok mellette,
míg egy nálánál jobbat nem találok.
ISMERETLEN KÖLTŐ
A szofista Gorgiász sírjára
Gorgiásznak csak tulajdon személye
volt fontos. Mit bánta a mások dolgát?
Olykor kiagyal valamit. Beszéde
előtt krákogva köszörülte torkát.
Többnyire semmi sem jutott eszébe
és ilyenkor markába fújta orrát.
ISMERETLEN KÖLTŐ (Kr. e. I. század)
Hogyha halott leszek…

Tiberius és Nero császárok kedvenc verse volt, számtalanszor idézték jókedvükben.

Hogyha halott leszek: ám egye meg tűzvész e világot;
tökmindegy nekem ez; vesszen az emberiség!
AUTOMEDÓN (Kr. e. I. század)
Az emberi szörnyeteg
Esténként mindig tiszta az eszünk,
barátainkkal iszunk és eszünk.
Reggel felébred a bestia bennünk
és vicsorogva egymásnak esünk.
41
ISMERETLEN KÖLTŐ
Ami elmúlt, elmúlt
Egykor, mikor két dinnyécskéd kisarjadt
és domborodni kezdett melleden,
rimánkodtam: hadd szórakozzam rajtad;
de te visongtál, hogy „nem engedem”.
Ma fonnyadoznak dinnyéid és sárgák,
míg rám kacsintasz: „kell a szerelem?”
Adnád szívesen. De ráismersz, drágám,
a jelre, ha karomat lengetem?
LEÓNIDÁSZ ALEXANDRIÁBÓL (I. század)
Virágárus kamasz
Szép vagy. Szemfényed, akár ibolyáid.
Homlokod, mint fenn a tavaszi felhők.
Elolvadok mosolyodtól. Mit árulsz:
virágokat? Magadat? Mind a kettőt?
ISMERETLEN KÖLTŐ
Metamorfózis
Pusztul a föld. Kürnosz arca még télen
tükörsima volt, s bársonyos a bőre.
Ma hangja mutál, szakáll sarjad állán
és hátulról is kecske lett belőle.
ISMERETLEN KÖLTŐ
Philisztión, a komikus színész sírjára
Éveken át vidítottam szürke, szegény, nyomorult, bús
embertársaimat. Végül is itt pihenek.
Sok-sok színpadon álltam. Számtalan életet éltem.
Meghaltam sokszor. Ennyire még sohasem.
42
LUKILLIOSZ (I. század)
A hosszútávfutó megvénül
Túl voltunk a versenyen, elmúlt éjfél,
de Ápisz még a porondon futott.
A jegyszedők márványszobornak nézték
és rázárták a Colosseumot.
Ökölvívó és kutyája
Megjött. Ajka repedt, fél szeme zárva,
arca vérfolt. Füle cafatban lóg.
Odüszeüszt megismerte kutyája
húsz év után. De nem a bokszolót.
Eütükhosz, a festő
Mondjátok, mi ösztönzi Eütükhoszt,
hogy félresikerült portréit fesse?
Egyébként kilenc fia van szegénynek,
azokból sem hasonlít hozzá egy se.
Sovány lány
Ártemidóra vegetariánus,
nagyon sovány és sápadt hajadon.
Tollseprőm szellője, mikor a bútort
poroltam, kivitte az ablakon.
ISMERETLEN KÖLTŐ
Epiktétoszról
Rabszolgának született. Sokat verték.
Szegény maradt. Sohasem volt szerencsés.
Haláláig gyötörte a betegség,
de az istenek mégis őt szerették.
43
MÁRKOSZ ÁRGENTÁRIOSZ (I. század)
Fehér leányszoba
Már két hete udvarlok Álkippének
fehér leányszobájában, hogy adja
meg végre azt, mit oly hevesen kérek.
De fél. A szomszédban csücsül az anyja.
Levetkeztem végül minden szemérmet:
– „Nem bírom tovább” – suttogtam –, „te drága!
Felrobbanok, megveszem, úgy szeretlek.
Társalgás közben csússzunk be az ágyba,
úgysem látja, mit csinálunk kettesben.”
– „Hármasban” – szólt az ajtóban mamája.
Jótanács
Férfi szeressen nőt, mivel ez természetes, ámde
hadd mondjam, mit tégy, hogyha fiúkat akarsz.
Hozd be a szép Menophílát, fordítsd hasra az ágyon,
s nézd meg jól gyönyörű őszibarack-fenekét.
Aztán húnyd be szemed s képzeld nagy lelkesedéssel,
hogy Menophílosz, a lány öccse farán lovagolsz.
TÜMNÉSZ (életrajzi adatai ismeretlenek)
A „Bika” nevű máltai házőrző kutya sírjára
Szép fehér kutya vagyok Melitából,
sokat ugattam és híven vigyáztam
Eümélosz házára. Reá várok
s búsan vakkantok itt az Alvilágban.
Halál idegenben
Ne keserítsen holtodban, Philénisz,
hogy messze földön ért utol a vég,
és gyászbárkád a csendes, búzakék
habok között nem Nílusunk vizén visz.
Sírhelyedhez nem kísért senki se,
s emlék-köved a fűben elveszik.
De ez ne bántson. Egyremegy, melyik
kapun sétálunk ki a Semmibe.
44
DIODÓROSZ (I. század)
Koráx
Az udvaron Koráx, a kisgyerek
létrára mászott és hanyatt esett.
A zuhanást meghallotta gazdája
és futva jött. A fiúcska kitárta
felé karját, de átölelni már
nem tudta, mert nyakszirtje öszetört.
Öleld magadhoz lágyan a kétéves
rabszolgafiút, édes anyaföld!
TRAIANUS CSÁSZÁR (53–117)
Nagy orrú férfiú
Tátott, nagy szájjal s iszonyú ormánnyal
lebzselsz közöttünk. Figyellek, csodállak,
de mint használjalak? Fordulj az égnek,
hadd tekintem arcodat napórának!
RHUPHINOSZ (I. vagy II. század)
Cáfolom a városi pletykát
Azt pletykálják, hogy már nem nőzök.
Széplányok sima, meztelen
teste helyett mosdatlan, szőrös
kölykök szerelme kell nekem.
Így van? – tudakolod, barátom.
Nincs még, de biztos így leszen,
mihelyt delfin ül a faágon
és szarvas jár a tengeren.
Prodikénél, lánynézőben
Tegnap nagyvégre magamra maradtam
Prodikével. Megfogtam drága térdét:
– „Beteg vagyok. A föld inog alattam,
könyörülj rajtam, földöntúli szépség!”
Sírva fakadt. – „Megkaphatsz” – mondta végül.
Ekkor kezem szívemre tettem: – „Ámor
legyen tanúm, elveszlek feleségül.”
Mire szó nélkül kirúgott a házból.
45
Fürdő lány
Fürdő lányt leptem meg a patakparton.
Visított és eltakarta rózsaszőke
húsos szemérmét – már amennyit vaskos két
parasztmancsa eltakart belőle.
Dilemmában
Ámünomé, szomszédaim leánya
iránt szívemet felgyújtotta Ámor.
Ő nevetett, én szaladtam utána,
de kicsi volt még; azt képzelte: játszom.
Egy szép nap végül rádobtam az ágyra;
nagyon félénk volt, ettől lettem bátor.
Tíz hete történt. Most átjön a drága,
dagadt hasát mutatja és szipákol.
Mit tegyek? Üljek, várjak a botrányra,
avagy lógjam meg Alexandriából?
Kikötői szajha
Kerkúrion nagy kurva,
hajnalhasadtig járja
a kikötőt s ringatja
fenekét, mint a bárka.
A tengerparti szajhák
körében ő a legszebb,
s mint a díszhajók, arca
mindenkor frissen festett.
Hány tengerész süllyedt el
miatta, hány jóember,
de erős csónak: rajta
nem foghat ki a tenger.
Két utast visz egyszerre,
mivelhogy szívós bárka,
az egyik elöl száll fel,
a másik felszáll hátra.
46
Még egyszer Prodikéhez
Prodiké, édes, megmondtam előre:
– „Ne légy oly gőgös! Gondolj rám s magadra!
Élvezd szépséged, osztogass belőle,
az idő hamar hamut hint hajadra.”
Kérőid, kik sírtak s jajongtak érted,
hová lettek már, mire ezt leírom?
Ajkad elhervadt, bőröd ráncos, képed
rücskös emléktábla egy régi síron.
Mezítlen lány az utcán
Csupa kék folt vagy, szép kisasszony,
és ráadásul meztelen.
Valaki kidobott a házból,
hogy lehet ily embertelen!
Alighanem vetélytársával
ért tetten, úgy hiszem, az ágyban.
Ne zokogj! Ez évszázadunkban
több alkalommal megesett,
kiváltképpen a gyengébb nemmel.
Szolgáljon néked az eset
tanulságul. Ne pislogj, édes,
erkölcs-trombita nem vagyok,
csak azt ajánlom, hogy szeretkezz
annyiszor s annyival, ahogy
bírod, használj ki minden percet,
hányj bukfencet mezítlenül
az asztalon, ha kedved tartja,
de te légy az úrnő belül
a házban; zárd le jól az ajtót
és tagadj szemérmetlenül.
Szeretkezés utáni búbánat
Párzás után – panaszlod – bús leszel, szeretődnek
hátat fordítasz, nedves vagy s undorít a mámor.
S ha nem így lenne? Akkor hanyatt fektetnénk nőnket
és soha, soha többé nem bújnánk ki az ágyból.
47
ÁMMIÁNOSZ (II. század)
A gonosz Neárkhosz
A sírásónak egy-egy rézpénzt adtunk
temetésén és megkértük: – „Alig
porozd be földdel, hogy a kutyák éjjel
könnyen kaparják ki a csontjait.”
SZKÜTHINOSZ (? II. század)
Viszonzatlan szerelem
Elisszosz karcsú fiú. Ajka mézes,
kora fatális: ma tizenhat éves.
Nekem fatális. Hogyha verset olvas,
hangjától szívem azonnal elolvad.
Ha szorosan mellém ül s hosszú combját
hozzám szorítja, elfog a boldogság,
bár farkamat nézi gúnyosan: – „Látom,
hogy elemészt a bujaság, barátom.”
Játszik velem, mint labdájával. Bőre
friss elefántcsont. Megőrülök tőle.
Napestig fel-alá járkálok háza
előtt, hogy láthassam egy pillantásra.
Mi lesz velem? Éjjelente két kezemmel
vívok csatát e meddő szerelemmel.
LUKIÁNOSZ (?120–?180)
Mulandóság
Amink csak van, az mind mulandó,
mivel halandóknak születtünk:
elfutnak mellettünk a dolgok,
avagy mi futunk el melletük.
ISMERETLEN KÖLTŐ
Bokszoló a viadal után
Mikor az Ántiklész-fi Menekhármosz
harmadszor győzött az ökölvívásban:
lementem öltözője ajtajához
és homlokát virággal koronáztam.
Szép tagjain patakzott verejtéke.
Tisztelői ott ácsorogtak s nézték –
én letérdeltem s fölnyaltam öléből
vérét, mely édesebbnek tűnt a méznél.
48
SZTRÁTÓN (II. vagy III. század)
Kürosz
Remek hátsódat a Nagykönyvtár érdes
falának mért támasztod, szép kölyök?
A hideg márványt hasztalan kísérted.
Miért nem inkább hozzám dörgölöd?
Diodórosz dicsérete
Senki nem udvarol neked hiába,
pedig te vagy a fiúk közt a legszebb.
Kegyeidnek egy labda csak az ára,
s milyen boldog a férfi, aki lefektet!
Márványba vésték melledet, te drága,
hajad arany, tükrös ezüst a segged.
Bízhatsz bennünk! Ha megnősülsz, akkor sem
engedünk át kedves feleségednek.
Gazdag fiatalember
Kísérj haza. Ami nálam van, minden
ezüstpénzem tiéd.
Azt válaszolod: adományra nincsen
szükséged. De miért?
Gazdag vagy, mondod. Úgy ajánld fel ingyen
sudár, szép testedet,
mint egy fiatal és nagylelkű isten,
ki hozzánk érkezett.
Erőtlen a farizma…
Erőtlen a farizma –
a lányban nincs karizma.
A műveletlen meghülyít,
míg a tudákos feldühít.
Ágyán mint deszka kushad,
úgy vár, hogy meggyaluljad.
S nincs semmi, hová letegyed
ölében bolygó kezedet.
49
Alexandria utcáin
Ha szépfiút látok az utcán:
kifúlok, nézem, pihegek;
ne bámészkodj, mondom magamnak,
ismerhetnéd az illemet;
elpirulok: a kövezetre
szögezem szemem, remegek;
aztán megfordulok utána.
A segge! Márvány műremek.
Vöröshajú fiú
Szeretőm alszik. Haja vörös. Bőre
fehér. Halvány almavirág-fehér.
Olyan fehér, hogy piszkos-szürke tőle
a párna sarka, mely vállához ér.
Ölében könnyű, bíbor fű terem,
s e fűben –többet vágyol tudni róla? –
úgy álmodik a fáradt szerelem,
mint a bimbódzó, skarlát tearózsa.
Szívhez szóló ajánlat
Ha ártatlan, félénk fiúcska volnál,
hallgatnék, amilyen diszkrét vagyok,
de mert közismert, hogy a mesterséget
ismered, s barátod kitanított
az ágyban mindenre, ami szükséges
s fölösleges – kérdem: miért s minek
ragaszkodsz hozzá? Csak orgazmusával
bajlódik már. Igaz, hogy megfizet,
de ringyónak használ s ha kielégült,
aludni küld kamrádba. Átjöhetnél
hozzám. Sétálnék, labdáznék veled,
beszélgetnénk. Barát, szerető, testvér
lennék neked. Gyönyörű tested mellett
mást is kívánok: nemes szívedet.
Lelkem lelkedet akarja ölelni.
Tudd meg: én is készpénzzel fizetek.
50
ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ
Modern festő
Azt mondják: könnyű mintázni a testet
s a léleknek nehéz megadni mását.
Te, épp fordítva, biztos kézzel fested
rohadt lelked minden perverzitását.
DIOGENÉSZ LÁERTIOSZ (?III. század)
Epikurosz halála
– „Emlékezzetek tanaimra” – mondta
Epikurosz híveinek, s kiszállt
a forró fürdőből. – „Hadd búcsúzom most”
– folytatta és arca fakóra vált.
Forralt bort kért a tűzről. Mind megitta,
s vele az egy korty jéghideg halált.
PÁLLÁDÁSZ (?360–?430)
Embersors
Életünk legfőbb nyavalyája,
hogy a halál előszobája.
Négy fal és egyetlen kijárat.
Az ember dolgozik, kifárad,
míg a világot megutálja
és nem marad remény. Utána:
menet, iránya pusztulásba.
Rossz házasság
Ki házsártos asszonyt vett feleségül,
házában ül s a messzeségbe réved.
Szeme előtt a világ elsötétül,
ha alkonyatkor behozzák a mécset.
51
A krisztiánus szekták
A kolostorban nyugalmat keresnek,
mert kint – mondják – az ördög incseleg,
majd odabent egymással fenekednek
oly dolgokért, amelyek nincsenek.
Az alexandriai vágóhíd előtt
Mint minket a halál – vén barmait,
most vágóhídra tereli a pásztor.
Jaj, sorstestvérek! Néktek legalább
nem szónokolnak a feltámadásról.
PAULOSZ SZILENTÁRIOSZ (VI. század)
Kurta monológ
Vetkezzünk, édes! Dobj le mindent:
kezdd saruddal, bársonyruháddal!
A többit is! Ilyenkor inged
batisztja vastag, mint a várfal.
Bújj közelebb, övezd comboddal
combon! Tapaszd be számat száddal,
szoríts, ölelj! Engedd, hadd fogjam,
öt ujjal angyali szemérmed
haját! De csitt! Mindennél jobban
utálom a trágár beszédet.
ISMERETLEN HELLÉN KÖLTŐ (VI. vagy VII. század)
Ezt jelentsd a királynak…
Ezt jelentsd a királynak: a csarnok összedőlt –
Apollón ajka néma – a szökőkút nem árad –
a forrásvíz kiszáradt – ezt jelentsd a királynak.
52
Kínai költészet (1)
(Kr. e. VI. század – Kr. u. VI. század)
53 54
A Dalok Könyvéből
(összegyűjtötték Kr. e. 620–580 táján)
Kilencvenharmadik dal:
A Keleti Kapunál
Milyen zöld és dús a lomha
koronájú füzek lombja
a Keleti Kapunál!
Azt ígérted, eljössz este,
de nélküled jött az este,
rézsút dől a napsugár,
s milyen sárga, s bús a lomha
koronájú füzek lombja
a Keleti Kapunál!
Száztizenegyedik dal:
Eperlevél
Tíz holdon százan gyűjtjük
az eperlevelet.
Nem veszi észre senki,
ha elszököm veled.
Ledőlünk a bokorban.
Ne félj tőlem. Nagyon
jól csinálom és gyorsan.
Van már gyakorlatom.
Te is tudod, hogy mit tégy.
Felfrissülök veled.
Azután tovább szedjük
az eperlevelet.
Százhuszonhatodik dal:
Az ifjúság kocsiján
Előkelő a fogatom,
kerekei zenélnek,
paripáim gyönyörűek,
homlokaik fehérek,
kerítsd elő szerelmemet –
unszolom a heréltet.
55
A lejtőn eperfák sora,
vadgesztenyék a lápban,
lantot hozott a szeretőm,
unszolni kezd, hogy játsszam –
ha majd egyszer megvénülünk,
úgysem játszunk egymással.
A mocsár szélén jegenyék –
dunyhás ágyunkat bújjuk,
később a párnán felülünk
s a nádi sípot fújjuk.
Halott szeretők keze csont.
Nem ér már össze ujjuk.
Százharminckilencedik dal:
Nád és sás
A nád s a sás nagyon zöld,
olvadni kezd a dér már.
A szép fiatalember
a folyó mellett sétál.
Elindulok mögötte,
nem tudom utolérni:
lépését szaporítja
a szép fiatal férfi.
Megmosolygom a drágát,
mily szűzies, mily gyengéd!
Tán fél tőlem szegényke,
tán szégyenli szerelmét.
A nád meg a sás fénylik,
a dér, akár a harmat,
a szép fiatalember
a folyó partján ballag.
Leszaladok utána
girbe-görbe csapáson:
vetkőzik már, ez jó jel,
levetkezett, ezt látom,
nyakig gázol a vízbe:
mily szűzies! Mily gyengéd!
És hátat fordít nékem.
Szégyenli gerjedelmét.
Itt-ott egy fehér dérfolt,
a sás meg a nád tarka.
A szép fiatalember
kiül a folyópartra.
Lefutok a bozótban:
56
várj rám! De ő csak nem vár,
mikor a vízhez érek,
pucérra vetkezett már,
s a jéghideg habokban
kiúszik egy szigetre.
Szép a fiatalember,
de nincsen hozzám kedve.
Száznyolcvanötödik dal:
A hadügyminiszterhez
Hadügyminiszter!
Te vagy a császár körme és foga.
Miért döntöttél bennünket nyomorba?
Harcolunk és nem pihenünk soha.
Hadügyminiszter!
Te vagy a császár kardja s ostora.
Miért döntesz mindnyájunkat nyomorba?
Nincs otthonunk. Ágyunk az út pora.
Hadügyminiszter!
Nagy terveid nem visznek semmire,
beszéded hasztalan és ostoba.
Anyáinknak nincsen mit ennie.
Kétszázegyedik dal:
Vihar és napsütés
A szélvihar keletről jön,
ami vészes előjel.
Most kézen fogsz. Velem maradsz
égzengésben, esőben,
de ha a nap kisüt, szaladsz –
mindjárt elszaladsz tőlem.
Keletről jött a szélvihar,
zápor veri a kertet:
mert félsz, hogy magadra maradsz,
babusgatsz és ölelgetsz,
de ha vidámak lehetnénk
meg boldogak, elkergetsz.
Keletről jött a szélvihar,
fákat tépdes a kertben,
bánatodat kiosztod rám,
de boldogságunk nem kell,
ha bajban vagy, hozzám szaladsz,
ha nincs bajunk, veszekszel.
57
Kétszázharmincnegyedik dal:
Katonák
Sárgulnak már a rétek,
menetelünk egész nap,
menetirányunk négyszeres:
nyugat, kelet, dél, észak.
A rét füve vöröslik,
testünknek nincsen ára,
jaj nékünk, katonáknak,
nem vesznek emberszámba.
Nem születtünk tigrisnek,
sem orrszarvúnak, mégsem
hagynak nyugodni, űznek
napvilágnál és éjjel.
A nagybundájú rókák
szagos füvön sétálnak.
Minket a poros útra
löktek ki katonának.
A „RÉGI STÍLUSÚ KÖLTEMÉNYEK” CÍMŰ GYŰJTEMÉNYBŐL
(Kr. e. ?II. század)
[Folyton megyek, egyre tovább]
Folyton megyek, egyre tovább
nélküled s mégis élek
tízezer mérföldet leróttam
mindjárt megérkezem az ég széléhez
az út nagyon kemény és hosszú
bizonytalan hogy találkozunk újra
tatár lovak támasztják oldalukat a szélnek
a viet

Vietnámi.

szellő tarka madarak tollát fújja
napok múlnak a selyemkendő
nyakamban egyre lazábban lebeg
versenyúszó felhők bújtatják a napot
visszatérésre gondolni sem merek
nagyon későre jár már az idő
megvénültem amíg szerettelek
üzeneteimnek ez legyen a vége
vigyázz nagyon magadra maradj élve.
58
JÜAN CSI (210–263)
Kinyilvánítom véleményemet
Mikor tizennégy vagy tizenöt lettem,
a versekért s a történelemért
rajongtam; jáde szívet rejtegettem
szakadt ingem alatt; nagyképű voltam;
csorbítatlan erkölccsel ablakomból,
mint fő-cenzor, figyeltem a világot,
hegyekre másztam, hogy az istenekkel
társalkodjak, de csak sírokat láttam
a domboldalban. Tízezer nap múlt el
közben, nem böngészek nagy könyveket,
s tudom: a halott hős híre üresség.
Csak nevetek az ember balgaságán.
CU JÖ, AZ ÉNEKESLÁNY (IV. század)
Szerelem
Kibontott hajam éjjel bokádra hullt. Keresztbe
feküdtem két mezítlen szép combodra, szerelmem.
Áhítattal vizsgáltál, pedig nincs már egyetlen
testrészem, amellyel nem szeretkeztél ezerszer.
CSANG FENG-SENG (IV. század)
Vitorláson hazafelé
A sziklafal: vagy ezer láb magas,
s függőlegesen nyúlik felfele.
A tó száz mérföldnél is szélesebb:
nincs rajta hullám, nincsen feneke.
S a nagy folyók! Öröktől így csobog,
dagad, zubog, áramlik mindegyik.
És partjukon a hófehér homok:
nem változik ezredtől ezredig.
S a hegytetőn a kékeszöld fenyők,
s a ködfelhő, a bércek címere!
Az utazó bús szíve felvidul,
ecsetet fog és verset ír vele.
59
TAO JÜAN-MING (?365–?427)
Az üres csónak
Az üres csónak kecsesen, nyugodtan
siklik le az öröklét vizein.
Most kezdődött az év s az állatöv már
félkört írt le a csillagok között.
A déli ablakban minden virágzik;
az erdő sűrű s vadzöld északon.
Múló eső hull időtlen tavakba,
lágy déli szellők borzolják a hajnalt.
Ki jött, el is megy. Ne harcolj a sorssal,
úgyis hiába. Maradj önmagad,
s ne add fel, könyöködre támaszkodva
azt a kerek egészet, aki vagy.
A váltakozó áramlás hol tiszta,
hol zavaros, de szabadságodat
nem érinti. A magas hegycsúcsokról
perspektívád jóval keservesebb.
Retrospektíva
Nem érdekelt a világ, amíg fiatal voltam,
csak lantommal törődtem s könyveimmel,
rosszul szőtt vászon ingemet szerettem
s nem bántott a korgó gyomrú nyomor.
Aztán eljött a változások napja:
nyeregbe szálltam és az országúton
kószáltam, s míg málhámat összeraktam,
szétdobáltam könyvtekercseimet.
Búcsút mondtam kertemnek s a mezőknek.
Magános csónak, mikor beleolvad
a messzeségbe. Szüntelen peregnek
gondolataim az otthonról, akár
fonál az orsón. Milyen messze jártam,
hány ezer lit tettem meg fel a hegynek,
le a dombokról! Szívem ott maradt
házamnál az erdők közt, a tavaknál.
Megszégyenítenek a szálló felhők,
s a magasan repülő madarak.
Elpirulok, ha surranó halat
látok a vízben. A tökéletes
ideált itt hordom mélyen magamban,
külső jelenség engem soha tőle
el nem téríthet és természetem
sugallatát kívánom most követni:
hadd térjek haza remete-kunyhómba.
60
Borivás
Az őszi krizantémok olyan gyönyörű szépek!
Csokrot szedek belőlük, ingujjam harmatos,
s aztán, hogy gondjaimon túltegyek,
a virágokat, magamat és minden
gondolatomat borban úsztatom.
Egyedül vagyok, töltök, s hogy megittam,
a kancsó önmagától tölt nekem.
A nap leszállt, elcsitul minden mozgás,
csak a madarak szállnak még haza.
Balkonomon gőgösen fütyörészek,
mert megtaláltam életem értelmét.
Orchidea
Orchidea udvaromon. Megtartja
jó illatát, amíg a szél kiszívja
kelyhéből. S akkor a magános
virág kitekint a gyomok közül.
Ki ragaszkodik útjához, eltéved:
őrizd meg eszedet, hogy célhoz érj.
Fordulj befelé. Hogyha lenyilaztál
minden madarat, dobd el íjadat.
Bordal
Vendég lakik testemben.
Kettőnk életmódja nem azonos egészen:
egyikünk mindig részeg,
a másik józan és rendkívül éber.
Ittasan bóbiskolva avagy ébren,
nagyokat szoktunk nevetni egymáson
s beszélgetünk, bár látom,
hogy nem ért engem, ahogy én sem értem.
Konvenció, illem, dicsőség, érdem:
ezek nagy marhaságok.
Légy közönyös, de kényes
és vesd meg a világot,
sajátítsd el a végső bölcsességet,
s ne törődj önmagaddal.
Figyelj ide, vén részeg:
ha haldoklik a nappal:
hozasd be, s gyújtsd meg szép lassan a mécset.
61
Az évszakok múlása
Reggelenként és alkonyat után
szerény házamban pihenek.
Kertemben virágok és gyógyfüvek.
Fák s bambuszok vetnek árnyékot rám,
széphangú lant hever az ágyamon,
félkancsó karcos bor az asztalon.
A császárok eltűntek nyomtalan:
én itt vagyok még, búsan s egyedül.
Részegségemet mentegetem
Hajam hull, bőröm ráncos,
a fogam kiesik.
Öt fiam van. Az írást
rühelli mindegyik.
Á-su most volt tizenhat:
lusta, mint a szamár.
Hszüán biflázik este
s másnap nem tudja már.
Jáng és Cuán, az ikrek
tizenkét évesek.
Egyik sem kapiskálja,
hogy mennyi kétszer egy.
Tung-cu, legkisebb sarjam,
nyolc lesz május hava
végén: őt nem érdekli
semmi, csak a zaba.
A Magas Ég így bánt el
velem. Csoda-e, hogy
kupámat teletöltöm,
s folyton kurjongatok?
TAO HUNG-CSING, A REMETE (V. század)
Válasz Kao császárnak,
mikor azt kérdeztette tőlem, miért élek a hegyek között és miféle vagyont szereztem
Miért élek a hegyek közt s mi hasznot hajt magányom?
Nem birtokolok mást, mint a bércen ülő felhőket.
Napestig nézem őket. Mélységesen sajnálom:
nem tudom felségednek becsomagolni őket.
62
FAN JÜN (?451–?503)
Búcsú egy jó baráttól
Ha keletnek, nyugatnak vitt utunk:
hányszor kísértük el a másikát
s búcsúztunk el itt egymástól, Lojáng
kapujában. Amíg fiatalok
voltunk, télen küldtek hivatalos
utakra. Hó esett, de nékünk
úgy tűnt, mint hogyha jázmin szirmai
szállonganának. Most, hogy öregek
lettünk, tavasszal utaztatnak csak,
mikor virul a jázmin, de nékünk már
olyan fehér s hideg, akár a hó.
NÉPDALOK (V–VI. század)
Szűzlány az éjszakában
Dobálom magam. Nem tudok aludni.
Ablakomban a hold kerek feje.
Olykor mint hogyha férfi szólna hozzám.
Mindig hangosan felelek: – „Gyere!”
A lány panasza
Alkonyat: átugrik a kerítésen
mosollyal arcán, virággal kezében.
Hajnal: kimegy, bevágja a kaput.
Hátra se fordul. Csak azért, mert éjjel
megkapott mindent, míg velem aludt.
Évszakok
Ősz
A szél befú az ablakon.
Az őszi hold kiváncsi:
bebámul a szobába,
ahol semmit se látni.
Mély csend. Aztán mocorgás.
A paplan alatt két test.
Vihogás. –„Megtaláltam!”
Hogy mit? Aligha kétes.
63
Tél
A téli szél úgy vág kint, mint az olló.
A dunyha alatt itt bent jó meleg van.
Most szemembe hull szeretőm haja.
Csípője hideg, de ágyéka forró,
oly forró, minta nyári éjszaka.
Tavasz
A fűzfáról friss ágakat törünk le,
madarak szólnak, pillangók keringnek.
Aztán lefekszünk a bokrok tövében
a kert végén és úgy beszélgetünk, hogy
egymás szájába nyomjuk nyelveinket.
Nyár
A takarót lerúgtuk.
A nyári éj oly fülledt!
Fordulj felém! Szolgálj ki!
Locsolj meg, hogy lehűljek!
64
Latin költészet
(Kr. e. I. század – Kr. u. IV. század)
65 66
CAIUS VALERIUS CATULLUS (Kr. e. ?84 – Kr. e. ?54)
Lesbiához (VII)
Azt kérded, Lesbiám, hány csókot várok tőled,
míg azt mondom: elég, elég, hadd abba már?
Annyi csókot, ahány homokszem fekszik együtt
a mítikus Battus király szent síremléke
és Juppiter Ammon sívai jóshelye
közt, Cyrenaica izzó sivatagjában;
ahány csillag lesi helyeslő hunyorgással
a titkos szeretők párzását csendes éjjel:
ha ennyi csókot adsz, mindet vad szenvedéllyel,
úgy ennyi csók elég lesz majd Catullusodnak,
mert az irigyeket íly sok csók megzavarja,
s a lepcses, pletykás nyelv megbénul számolásnál.
Ne járd, szegény Catullus… (VIII)
Ne járd, szegény Catullus, a bolondját.
Ami elveszett, elveszett, leírhasd.
Nemrég folyton reád sütött a napfény,
a lány karon fogott s vele mehettél,
szeretted, ahogy lányt még nem szerettek.
S hogy szórakoztatok ketten az ágyban!
Nem kérhettél olyat, mit nem adott meg.
A nap fénye valóban végigöntött.
Most nem kellesz többé. Te se kívánd őt.
Ne kérd, amit nem kapsz, ne keseredj el,
légy inkább érzéketlen, mint a szikla,
ne rimánkodj kegyeiért hiába!
Elmehetsz, széplány. Catullus megkövült.
Te szenvedsz, ha egyedül fekszel éjjel
és senki sem jön. Milyen életed lesz,
ha férfi nem vágyik rád? Ki mond szépnek?
Eldicsekedhetsz majd, hogy az enyém vagy?
Kit csókolsz? Kinek ajkát harapdálod?
Te meg, Catullus, viseld sorsodat.
Üzenet Lesbiának (XI)
Furius és Aurelius, két nagyon drága
barátom, kik velem jönnétek Indiába,
ha mennék – hol a Nagy Óceán vize harsog
s rázza a partot;
67
vagy a déli melegtől tunya arabokhoz,
a szittyákhoz, hol minden kölyök íjat hordoz,
s a tájra, melyet a Nílus önt el tavasszal
sárga iszappal;
vagy akár felmásznátok velem a kék Alpok
hágóira, hol Caesar oly vitézül harcolt,
és kísérnétek tovább a barbár britekhez,
kik zabot esznek;
ti, kik nem másztok le rólam, kikkel a végzet
összeláncolt, tőletek csupán egyet kérek:
hogy szaladjatok Lesbiához e kegyetlen
nyers üzenettel:
„Hallom, egyre üzekedsz a fiúkkal. Remélem,
hogy tizet is kikészítsz közülük minden éjjel,
mert nem tudsz már szeretni, s nem maradt, csak tátott
nagy bujaságod.
Ne várd, hogy újra kezdjük. Elpusztultál, nem vagy.
Nem én, te ölted meg szerelmünket. Elhervadt,
mint vadvirág, melyet az út szélére dobtak
és letapostak.”
Fabullusom, remekül vacsorázhatsz… (XIII)
Fabullusom, remekül vacsorázhatsz
nálam, ha isteneink így akarják,
néhány napon belül, feltéve, hogy
ételt-italt hozol magaddal, tréfát,
jókedvet és desszertnek egy leányt.
Ily körülmények közt nagy vacsorával
láthatlak, mert Catullusod erszénye
pókhálós lett. Viszonzásul a kéj
párlatát adom néked hegyikristály
fiolában, mit szeretőm kapott
Vénusztól. Csak egyszer szagolj bele,
s mindjárt kérlelni kezded majd kegyes
isteneinket, hogy szemöldöködtől
le sarkadik egyetlen orr lehess.
Töredék (XIV–A)
Ti, kik majd egyszer, messze az időben
ügyetlen verseimet olvassátok
s nem borzadtok meg tőlem…
68
Aureliushoz (XV)
Aurelius, most búcsút veszek tőled,
de egy kéréssel járulok eléd:
ha van valami, amit szentnek ismersz,
úgy fogadd meg barátságunkra, hogy
ujjal sem nyúlsz majd fiúszeretőmhöz.
A nagyvilágtól nem kell ijedeznem:
az emberek járnak-kelnek az utcán,
ki-ki a maga dolgával törődik;
csak tőled, s nagy farkadtól féltem őt.
Hány szép meg csúnya kölyköt rontottál meg!
Csináld vígan mindegyikkel, házadban
és házon kívül, ahogy kedved tartja,
de őt egyedül kíméld meg, könyörgöm.
Ámha esztelen szenvedélyed mégis
magával ragad, reszkess: hazaérek
egy nap s megszenvedsz aljasságodért:
nyakadhoz kötöm térded s fenekedbe
tormát meg sós heringeket tömök.
A veronaiakhoz (XVII)
Rozoga, rosszul ácsolt hídja van Veronának,
hol táncolni szeretne ünnepnapon a nép,
de fél: a másodkézből vásárolt deszka korhad,
és mocsárba szakadhat az ócska szerkezet.
Épüljön s legyen erős az új híd, bakugrásra
s táncra alkalmas, járják a csürdöngölőt rajta
Mars papjai, és hadd hogy nevessek egy nagyot!
Mert él egy polgártársam itt és szívesen látnám,
hogyan röpítik egy nap – persze fejjel előre –
oda, hol legnyálasabb s legbüdösebb a láp.
A férfiúnak nincsen annyi sütnivalója,
mint kétéves kisdednek, kit még papája ringat.
Egy lányt vett feleségül, kedvest, virágzó szépet,
érzékenyt és gyengédet, kire vigyázni kéne
és mint a ritka kincset, dugdosni más elől,
de nem! Csak hagyja, játsszék mással vagy önmagával
kedve szerint, miközben ő lomhán elnyúlik
ágyában, mint árokban a levágott, vizes rönk.
E dög csak annyit eszmél, mintha semmi se lenne,
nem hall, nem lát, nem érez, nem tudja, hogy mi van,
hogy él-e, vagy sem, azt sem képes megmondani.
Ezt a fickót szeretném belevágni a lápba,
hátha letargiáját végül levetkezi,
s közönyös, bamba énjét a láp sarában hagyja,
mint patkóját az öszvér a ragacsos agyagban.
69
Oly lágy vagy… (XXV)
Oly lágy vagy, mint a házinyúl, Thallus, vagy mint a tollpihe,
puha, mint újszülött füle vagy a vénember pénisze,
s a pókháló e péniszen – gyors, mint a leggyorsabb huzat,
mohóbb, mint az éhes sirály, mert lopós fürdőskurva vagy,
kedves fiam! Egyet szundít a kabinos, s te már viszed
köpenyemet s remek spanyol vászontörülközőimet.
És hogy prédádat dugdosod? Dehogy! Barátaid között
hencegsz vele, mint hogyha ez volna atyai örököd.
Ejtsd ki ragacsos ujjaid közül, szállítsd vissza nekem
tulajdonom. Mert hogyha nem: korbácsot fogok s szétverem
szarvasbőr hátadat s aztán kegyetlenül megnyergelem
még egyszer, s úgy táncoltatom, dobálom, rázom meztelen
hátuljadat, mint kis hajót roppant orkán a tengeren.
Könyörgök néked… (XXXII)
Könyörgök néked, Ipsithilla, drága,
boldogságom, vágyaim netovábbja:
hívj magadhoz most délután, azonnal,
ha szabad vagy és intézkedj, szerelmem,
hogy ágyadnál férfiba ne botoljak,
és házon kívül se akadjon sürgős
dolgod, de aprólékosan tervezd meg
kilenc jó numeránkat egy menetben,
szünet nélkül. Én már megebédeltem,
ágyamon döglök, válaszodat várom.
Farkam épp most fúrt lyukat tunikámon.
A vetélytársakhoz (XXXVII)
Fiúk, kik e kocsmának cégérzett bordélyházban
lebzseltek, Castor s Pollux templomától kilenc
sarokra, hol négyesben másztok rá minden nőre –
mondjátok: azt hiszitek, hogy más ember herélt,
és fasszal a természet csak titeket szerelt fel?
Míg egy rakáson ültök s isztok, nem féltek-e,
hogy hasra kényszerítlek benneteket a lócán
és megfúrom hátulról mind a huszatokat?
Nagy kedvem támadt szörnyű trágárságokat írni,
s viperákat rajzolni rossz csapszéktek falán,
mert Lesbia, a drága, kit oly nagyon szerettem,
ahogy fiatalember lányt még nem szeretett,
s akiért annyi harcot vívtam, elhagyott engem,
s most veletek tanyázik, nagypénzű taknyosok,
hosszú hajú csibészek, átkozott aranyifjak,
70
kik oly jól szórakoztok s üzekedtek vele,
kivált bandátok feje, Egnatius, kinek csak
szakálla szép – különben vigyorgó keltibér,
ki reggelente, honi hispán szokást követve
vizelettel pucolja zöld rozmárfogait.
Cornificiushoz (XXXVIII)
Jaj, Cornificius, Catullusodnak
bánata nagy, de panaszom nem használ.
Most is nagyon rossz, még rosszabb lesz holnap.
Nemrég jöttél, szerettél, símogattál.
Nem jössz. Haragszom rád. Mást vártam tőled.
Vígasztald meg egy odavetett, könnyed,
gyengéd kis verssel fiúszeretődet,
s porzó helyett hints rá két apró könnyet.
Acme és Septimius (XLV)
Septimius, Acméjével ölében
így szólt Acméhez: – „Szeretlek, szivem,
reménytelenül, észbontón, veszettül
és forró fejjel úgy, mint senki sem.
S ha most hazudnék, akkor Libyába
vessenek ki, egy mérges, zöld szemű
oroszlán elé, ki nyomban megöl.”
Mire Ámor, helyeslése jeléül
tüsszentett jobbról, aztán balfelől.
Ekkor Acme hátrafordult fejével,
s mihelyt tűzpiros ajkát végighúzta
a fiú rezgő szempilláin, így szólt:
– „Esküszöm, életem, Septimiuska,
hogy mióta a kisistent szolgáljuk,
egész testemben a vágy tüze éget,
és boldog fejem a gyönyörtől szédül.”
Mire Ámor, előbb jobbról, majd balról
rátüsszentett, helyeslése jeléül.
Íly kedvező ómenektől kísérve,
bár felveri kettőjüket az ínség,
Septimius jobban kívánja Acmét,
mint Szíria s Egyiptom minden kincsét,
és Acme minden élvezetet megkap,
mi ágyon kívül s ágyban megterem.
Ki hinné, hogy akad ilyen boldog pár
és hogy ily kezes lett a szerelem?
71
Ciceróhoz (XLIX)
Rómának nálad nagyobb szónoka
még nem született, Marcus Tullius,
nem született, nincs és nem lesz soha.
Catullus, a pocsék, semmire jó
versfaragó most felköszönt; Catullus,
ki poétának oly csapnivaló,
mint te vagy nagy szónoknak, Cicero.
Sorok Liciniushoz (L)
Oly roppant kellemes volt veled tegnap
Licinius! Kézirataimat
böngésztük, aztán mókás versikéket
szereztünk több modern mérték szerint,
bort ittunk, tréfálkoztunk és nevettünk.
Úgy elbűvöltél pezsgő szellemeddel
és bájos lényeddel, Licinius,
hogy hazamenet nem kívántam többé
ételt-italt; téged kívántalak.
Békés álom se szállt le homlokomra,
itt forgolódtam nyughatatlanul
párnáimon; a napkeltére vártam,
hogy lássalak s beszélhessek veled.
Később, a fáradtságtól kimerülten
és félig öntudatlanul, e verset
írtam. Ebből érted keservemet.
Most megalázom magamat előtted
s könyörgök néked. Ne űzz el magadtól,
ne játszd a gőgös ifjurat. Vigyázz:
szeszélyes istennő a Nemezis,
kitolt velem. Kitolhat veled is.
Töredék Caesarhoz (LIV–A)
Most megpukkadsz, ha elolvasod bátor
soraimat, dicsőséges diktátor…
Kuncogj, mert elmondom… (LVI)
Kuncogj, mert elmondom, hogy milyen furcsa
dolog történt velem minap, barátom,
séta közben: ici-pici fiúcskát
láttam lovagolni egy pöttöm lányon.
Kuncogj, Cato! Mert leguggoltam nyomban,
s merev dárdámat – bocsásson meg Ámor! –
a kamaszkölyök alfelébe nyomtam.
72
Caesar és Mamurra ellen (LVII)
E két passzív buzi jól összeillik:
Caesar kisasszony s Mamurra húgunk.
Az egyik hölgyet Róma szülte nékünk,
a másikat Formia. Szennyüket
nem mossa el víz, zápor, tengerár.
Paráznaságban mester mind a kettő:
egy ágyon adják bérbe farukat,
szopásban is kiválók. Máskülönben
az utcalányok konkurensei.
E két buzi pompásan összeillik.
Caeliushoz (LVIII)
Hallottad-e, hogy Lesbia, a drága,
kit mindenkinél különbnek tartottam
– magamnál is –, Catullus Lesbiája
most úton-útfélen római gazdag
úrfiak farkát feji térden állva?
Engem akar férjnek… (LXX)
Engem akar férjnek, más senkit, mondja szerelmem,
még ha kezére Zeüsz tartana joggal igényt.
Így ő, ám mit a nő suttog párnás, puha ágyban
azt a futó szélbe s csacska vizekbe jegyezd.
Mondjad… (LXXXI)
Mondjad, Róma ezernyi szép fiatalja közül neked nem kell
senki, Iuventius, épp csak e holthalovány, nekibúsult
és beteges jövevény a pisaurusi bolhatanyáról?
Ezt öleled, ezzel nyalakodsz, mikor én oly rettenetesen
sóvárgok fiútested és ágyad meghitt melegére?
Nem veszed észre, milyen természetellenes ez?
Gyűlölöm és szeretem (LXXXV)
Gyűlölöm és szeretem. De miért szeretem, ha e kettős
gyűlölet és szerelem átka keresztre feszít?
73
Caesarhoz (XCIII)
Nem keresem kegyedet, Caesar. Mit is érdekel engem,
hogy szőröd fejeden szőke-e vagy fekete?
Aufilenusba szerelmes… (C)
Aufilenusba szerelmes Coelius – Aufilenába
Quintius. Ős Veronánk dísze-virága e négy.
Aufilenus s húga és ez a két gyönyörű fiatal – de
kit szeretek jobban? Coeliusom, te vagy az.
Mert amikor nemrég érted gyúlt lángra a lelkem,
izzó csípőmre fontad erős karodat.
Úgy, mint én veled: élj a fiúval boldogan – adjon
nem szűnő örömet néktek a vágy s a gyönyör.
Számtalan országon… (CI)
Számtalan országon, sok tengeren át ideértem
sírodhoz, bátyám, és mit az ősi szokás
elrendelt, hozom íme a mézet, a bort, a virágot
és megszólítlak, bárha hiába teszem:
néma porod nem hallja beszédem, mert a bitang sors
elvitt, testvérem, gyorsan, igaztalanul.
Léttelen árnyékod vegye tőlem most e szokásos
bús adományt, amelyet sírodon elhelyezek:
könnyeim árja locsolta. Nehéz, testvérem, e búcsú.
Nem látlak többé. Áldja az ég nevedet!
Árverésen (CVI)
A kikiáltó mellett szép kamasz áll; tenyeremben
tartom a pénzt, hátha őt is elárverezik.
Légy öngyilkos, Catullus… (LII)
Légy öngyilkos, Catullus, vagy nem volt még elég?
Nonius bársonyszékben dagasztja alfelét,
Vatinius, a konzul, száz esküt megszegett.
Légy öngyilkos, Catullus. Nem volt még eleged?
74
CAIUS CILNIUS MAECENAS (Kr. e. 70–Kr. e. 8)
Töredék
…fejem kopasz, lábam remegve lépked,
hasam, hátam púpos, térdem, fogam laza,
de még így is nagyon jó, mert élet, édes élet…
QUINTUS HORATIUS FLACCUS (Kr. e. 65–Kr. e. 8)
Mondd, melyik illatozott…
(Carmina I, 5)
Mondd, melyik illatozottfürtű, nyurga fiú
tart most karjai közt,Pyrrha, a rózsalugas
mélyén? Szólj, kire bíztad– bár ideiglenesen –
pánttal hátracsatolt
fényes aranyhajadat?Jaj neki! Holnap majd
szidja az isteneketmeg hamis esküidet,
mert a gyönyör sugaras,ünnepi tengere néki
hirtelen elfeketült.
Most még azt hiszi, hogytested színaranya
mindig övé lesz, őtilleti csak – a bolond!
A szerelem vize álnok,pórul jár, ki ezüstös
tükrén messze evez;
s mint a hajós, ki a sósmélyből megmenekedve
Neptun istennek felajánljatört evezőjét
s ázott vackait: ígyén is rég befejeztem
kéjutazásaimat.
Ne tudakold…
(Carmina I, 11)
Ne tudakold, tiltva van ez,Leuconoé, míly véget
szántak nekeds nekem az istenségek.
A perzsa asztrológusokbeszédére ne hallgass,
tűrd, ami jön:számításaik csalnak;
hogy Juppiter sok éven átgondoskodik még rólad
vagy e teletrendelte utolsónak:
nem sejthető. A tenger zúg.Szűrd le a bort. Az élet
rövid. Nem adhelyet hosszú reménynek:
elszáll a perc. Nincsen, csakjelen idő e földön.
Gyümölcseitszakítsd le mind és rögtön.
75
Lydia, hogyha Telephus…
(Carmina I, 13)
Lydia, hogyha Telephus
rózsapiros, síma nyakát dicséred
s karját, „oly szép viaszfehér”
epém fölforr, elönt a pulykaméreg,
a féltékenységtől eszem
elhágy, mellemben megborzong a lélek,
szeretném elbőgni magam,
miközben bélcsavarodástól félek –
vagy ha meglátom részeg
dühe nyomát, amikor késsel vagdos
vállad selymes havába, vagy
arcon harap e bestiális taknyos:
iszonyodom. – De hallgass rám,
hiszen hamar elkerget majd a drága,
miután így bánt teveled,
kit a Szerelem mártott nektárjába:
s akkor milyen boldog lehetnél
egy férfival, ki tőled meg nem válik,
sosem vitázik, csak szeret
és meghitt társad marad mindhalálig.
A jó ember…
(Carmina I. 22)
A jó ember, ki tisztán él e világon
sértetlenül sétálgathat akárhol;
nem kell, hogy tőrt övezzen fel és zordon
hajítódárdát hordjon,
sem mérgezett nyilakat a tegezben,
ha az izzó Szaharán megy keresztbe,
a Kaukázusra hág fel, vagy a hindu
Hydaspes mellé indul.
Bizonyíték: minap túlmentem telkem
mezsgyéjén s Lalagéról énekeltem,
mikor roppant farkas jött velem szemben,
de én ránéztem, s menten
eliszkolt, holott nincs ily ordas párja
sehol, s a föld, amely szárazdajkája
e szörnyeknek, Numídia homokján
sem fut különb oroszlán.
76
Száműzhetsz – s lakjak élettelen tájon,
hol a zöld dicsfény nem újul a fákon,
mert nincsenek fák és a lucskos égből
örökös esőzés dől,
vagy délen, hol kohó a lapos térség,
ott sem dalolnám, csak Lalage báját,
Lalage lányos, pimasz nevetését,
édes lotyogását.
Ne búslakodj, Tibullus…
(Carmina I, 33)
Ne búslakodj, Tibullus; az elégikus témát
hagyd el. Mért savanyítson be mézédes Glycerád?
Ne kérdezgesd: „Mért csal meg?”, ha már egy sihederrel
pótolt – alig huszonnyolc esztendős öregembert!
Ez a sors. A szép frufrus Lycoris beleesett
Cyrusba, ki a maga részéről más lányt szeret,
Pholoét, aki viszont nagyhangon leszegezte:
– „Ha az őzike ordas farkassal szeretkezne,
én még akkor sem fekszem e sült paraszttal ágyba.”
Mert ilyen Aphrodité, ki összeboronálja
az össze nem illőket, s kuncog a maga álnok
módján, ha egyikük sem bírja a kettős jármot.
Tudom ezt. Mikor szebb lány tűnt fel a szemhatáron,
hűségem visszatartott, mert rabnő volt a párom,
bár verekedett velem – mint tengeri vihar
verekszik Calabria parti szikláival.
Most, mikor templomodat…
(Carmina I, 31)
Most, mikor templomodat szenteltük, Apollo,
s oltárodra bort öntöttünk serlegeinkből –
mely kegyet, mily adományt kívánjon tőled a költő?
Nem roppant terméshozamot, aminőért
szárd nagybirtokosok könyörögnek cifra imákban,
nem népes csordát Calabria dús legelőin,
nem nagy ékköveket s aranyat a messze keletről,
nem zsíros televényt a Liris aluszékony, zöld vize mellett.
77
Mindnek jussa szerint. Hadd vágja Calena polgára
vissza a szőlővesszőt. Ücsörögjön pénzesládáján a kalmár
s hörbölje kristálypoharából a bort, amelyet
a sydoniak verejtékéből sajtolt ki magának –
isteneink ezeket szeretik. Évente háromszor
kelnek a tengeren át, s úszás nélkül megúsznak
minden vihart, míg én beérem endíviával
s rebarbarával, melyért bendőm szokott könyörögni.
Mi kell nékem, Apollo, fiatal istenségem?
Egyensúly és egészség, világos gondolat,
méltóságteljes, stílusos öregség,
meg hogy végig erősen foghassam lantomat.
Lelki nyugalmadat…
(Carmina II, 3)
Lelki nyugalmadat tartsd meg a bajban,
ámha szerencse kísér utadon, ne nagyon
hencegj vele, hogy te lennél a kegyence:
figyelj e tanácsra, Delliusom,
mert ha nem tartod az ünnepeket, s ha
egy életen át nyavalyogsz, vagy akár
erdei réten elfekve szippantod a legjobb
falernumi óbort: elér a halál;
s mért esküszik össze a nyárfa ezüstje
s a luc teteje, hogy árnyuk alatt
ülhessünk? És szűk medrében csavarodva
kinek zubog, zúg és zeng a patak?
Nincs messze már búcsúd a római háztól,
sem szép nyaralódtól a szőke-vörös
Tiberis mentén és kincseskamrádtól,
mit elherdál a silány örökös.
Légy ősi királyok utóda, kit felver
a pénz s a tekintély; kéregető,
ki a szabad ég alatt hal meg: mennünk kell,
egyre megy, hogy ki az: én, te vagy ő.
Csorda vagyunk, lefelé hessegetnek,
fekete urnából húzzák a setét
cserepet mindnek; vár Kháron az éjben
s odalent a végtelen számüzetés.
78
Még nem tudja…
(Carmina II, 5)
Még nem tudja a házasság igáját
hordozni Lalage; gyermeteg melle
is gyenge hozzá, hogy a rája ugró
férfi bikányi terhét elviselje.
A zöld mezőt imádja egyelőre,
ott ugrándozik, s ha a nap hevével
ellankasztotta, szittyó, sás meg nád közt
mezítlenül lubickol a sekélyben
a kisborjakkal. Az ily fejletlen test
nem nagy öröm. Türtőztesd szenvedélyed.
Jön a bíbor nyár és a savanyú
szőlőszemekbe cseppenti a mézet.
A vágy úrrá lesz rajta is; nem ismer
szégyent, szemérmet; ő lesz, ki megkerget
és magához von. Te vénülsz, ő szépül
és unszol majd, hogy gyakrabban szeressed.
Várj még vele. Vígasztalódj eladdig
Chlorisszal. Oly szép! Nyakszirtje fehérebb,
mint a tenger tajtékja holdvilágnál.
Az illanó Pholoét el nem éred,
de Gygest, a Cnidusból hozzánk átjött
hosszú hajú, lányos kamaszt aránylag
könnyen kapod meg. Ő egyformán pompás,
ha fiúnak használod, ha leánynak.
Nem veszed észre…
(Carmina III, 20)
Nem veszed észre, mily nagy veszélyt hoztál fejedre
Pyrrhus, mikor – mintha csak oroszlán kölyke lenne –
idegenben portyázol, hogy fiúszeretőjét
elorozzad egy lánytól?
Az ifjak sűrűjén át – feldúlt nőstényoroszlán –
csörtetve jön a leány, szeme villámlik, körmét
mutatja: készen álltok a klasszikus párharchoz:
kié legyen Nearchus?
Eközben ő, aki e vetélkedés bírája
meg oka, s egy személyben a győzedelmi pálma,
odébb sétál a fényben s felvillantja mezítlen
testét, mint márvány isten.
A közönyös Nearchus! Előre tolja combját.
Szellő hűsíti vállát. Tarkóján haja mézes
függöny. Unottan várja, hogy megerőszakolják,
mint egykor Ganymedest.
79
Új harc vár rám…
(Carmina IV, 1)
Új harc vár rám, Vénusz, hosszú
béke után? Úrnőm, kímélj meg engem.
Más vagyok már, mint mikor a jó
Cinara volt királynői szerelmem.
Ötven év nyomja vállamat,
ne kívánj a rozzant gebétől vágtát;
oda menj, hol az ifjúság
imával szólíts izgatottan vár rád.
Rendeld a hattyúk fogatát,
hogy vigyenek Paulus Maximus házához,
s ha egy bíborvörös szívet
kívánsz, mely hű hozzád és néked áldoz:
válaszd ki őt, mert fiatal
s nemeslelkű, nevezd ki vezérednek,
ő lángra tudja gyújtani
s elviszi mindenhová a szerelmet –
s ha segíted, hogy diadalt
arasson valamennyi vetélytársán:
villájában az albáni
hegyek között felállíttatja márvány
képmásodat. Tömjénillat
kering majd ott – közismert, hogy imádod –,
lantokat, pásztorsípokat
hallgathatsz; napkeltétől fiúk, lányok
énekelnek himnuszokat
hozzád, s nézheted, hogy mezítlen lábak
a táncot olyan sebesen
ropják, mintha fehéren izzanának.
Ami engem illet, már nem
vágyom, hogy nővel vagy fiúval háljak
és dőzsöljek, koszorúval
homlokomon. Nem értem, hogy kiszáradt
orcámon mégis mért csorog
könnyem, Ligurinus, mikor megleslek,
s noha beszédben oly verzált
vagyok, egyszeriben dadogni kezdek.
Éjjel, álmomban, karjaim
közt tartalak és a Mars-mezőn téged
űzlek, a Tiberisben mögötted
úszom, habár tudom, hogy el nem érlek.
80
Tűnik a hó a mezőn…
(Carmina, IV, 7)
Tűnik a hó a mezőn, kivirulnak a réti füvecskék,
sarjad a fák haja is,
változtatja színét a világ; megapadt és visszahanyatlik
partja közé a folyó;
mélyen az erdőben ruha nélkül táncol a három
Grácia; lágy az idő.
Mégse felejtsd a halált !Illan az élet; a percek
éveidet feleszik;
most a zefír enyeleg, holnapra a nyár dübörög majd
forró lábaival,
almás puttonyait kiteríti az ősz s azután már
itt a nyakunkon a tél.
Fenn a magasban a hold kerek arca csak egyre megújul,
ám, ha te térsz meg oda,
hol szüleid meg az ősök nyugszanak: árnyalak, omló
por leszel és soha más.
Kérdéses, vajon adnak-e néked az égi hatalmak
még egy kurta napot –
élvezd hát, ami van, mert ezt már kapzsi utódod
tőled nem veszi el.
S hogyha elér a halál és Mínosz, az isteni bíró
kézbe kapott s elítélt:
hidd meg, sem rang, sem jótett, sem szép szavaid nem
hoznak vissza ide.
Jaj, fiam, te kegyetlen…
(Carmina IV, 10)
Jaj, fiam, te kegyetlen,
vad szépséged megszédít, hogyha nézlek,
bár közelít a reggel,
mely letöri majd öntelt nyegleséged,
Ligurinus, meg gőgöd,
ha tükörbe pillantasz és megrettent,
hogy arcodon, mely szebb volt
a legszebb rózsánál a rózsakertben
és rózsásabb – hogy arcodon
szakállad csúf borostái kinőttek,
(rémes napod lesz!) s nincsen
hatalmadban, hogy eltüntessed őket,
semhogy visszavarázsold
kamasz-szépségedet s mosolyod trágár
báját, mely felizgatott
mindünket, míg vihogva odább álltál.
81
Így nézed majd tükrödben
egy reggelen szakálladat kegyetlen
tüskéivel. – „Jaj” – suttogod –,
„Jaj nékem százszor, jaj nékem ezerszer.
Tegnap fiatal voltam,
de mit ért szépségem, mellyel nem éltem?
Végül megokosodtam,
ám szépség nélkül mit kezdek az ésszel?”
ALBIUS TIBULLUS (Kr. e. ?55 – Kr. e. ?19)
A béke-elégia
Akárki volt – az első kard kovácsa
ezer s ezerszer átkozott legyen!
Ezer s ezerszer legyen átkozott,
mert annyi kínt hozott e vak világra,
s részeg kocsisként fűzte derekára
a harci mének véres gyeplejét!
De nem; nem ő a vétkes, ki csupán
a vadállatra fogta fegyverét, míg
mi tébolyunkban öntestünkre fentük
kardunk vasát. Az átkozott arany
kísérte Mars csatáit; drága béke
borult a földre, míg nem álltak bástyák,
erődítmények, várak és közös
földet szántottak jámbor őseink!
Rosszkor születtem. Éhes háborúk
lesnek reám, maholnap menni kell
a harcmezőre, hogy ott ellenségem
reám találjon, aki már tegzében
hordja nyilát, melyet szívembe szánt!
Segítsetek, nagy istenek! Mezítláb
imádkoztam hozzátok, még gyerek,
s meghallottátok mindig az imát!
Te sem nehezteltél, mert durva fából
vésték, Zeüsz, szakállas arcodat
s szegény szentélyben álltál, hol egy fürt
szőlő meg búza volt az áldozat
oltárodon, s az ember, ha kérését
teljesítetted, maga hozta néked
a szent kalácsot és mögötte jött
leánykája, mézzel a tölgykupában.
Milyen őrültség harctéren keresni
a pusztulást! Úgyis itt leskelődik
szüntelenül s mezítláb jön felénk!
82
Nincsenek szép mezőföldek, jól ápolt
szőlők az Alvilágban; Cerberus
üvölt ott és üres szemgödrű árnyak
hurcolják lángpörzsölte hajukat.
Mily boldog ő, ki hű családi körben
várja az élet lassú alkonyát!
Fiával jár a réteken, az asszony
fürdővizet hoz néki, ha megfáradt –
ily vénséget adj nékem, Zeüsz-isten,
hogy fehér hajjal idézzem a múltat.
Ápoljuk földjeinket, mert a béke
terem csak mustot; hadd töltsön fiának
bort a kancsóból atyja, hadd ragyogjon
az ekevas s marja rozsda a kardot!
PHAEDRUS (Kr. e. ?15 – Kr. u. ?55)
A farkas meg a bárány
Azonos szomj vezette a farkast meg a bárányt
a patakhoz. Az ordas feljebb állt, a bárányka
lejjebb. A rablót szörnyű falánkság ingerelte
s a vérengzéshez okot keresett. – „Berondítod
ivóvizemet” – mondta. Mire a gyapjas állat
szelíden: – „Farkas uram, a víz felőled folyik
le hozzám. Nem verhettem fel az iszapot nálad.”
Fortyogott az igazság erejétől a farkas:
– „Hat hónappal ezelőtt megrágalmaztál engem.”
– „Négy hónapja születtem.” – „Úgy? Úgy? Akkor apádé
a rossz nyelv” – így a farkas, és széttépi a bárányt.
E tanmese az olyan gonoszakra íródott,
akik koholt vádakkal ölik meg az ártatlant.
PETRONIUS ARBITER (?25–66)
Durva a coitus…
Durva a coitus,izzadt brutalitás,
kurta görcs a gyönyör,undorodás követi.
Fond rám karjaidat,légy csendes, ne mozogj
– lármás párzástólelriad a szerelem –,
s kezdjük az eszményiszűzi szeretkezést,
csókoljuk – ez elég –egymást meztelenül,
csókoljunk hosszankönnyedén és elegánsan.
Boldogság lüktetbennünk s nem szünetel.
Túl ne szaladj a határon.Így maradunk örökké.
83
Tenger, tengerpart…
Tenger, tengerpart, gyönyörű vagy; s mily öröm újra
járnom e tájékon, melyhez a vágy heve hív!
Fiatalon hányszor csavarogtam e lágyvizű parton,
s hívtam a nimfákat: jöjjenek úszni velem.
Itt van a friss forrás és ott az öböl meg az algák,
s itt, a bozótban várt annyi sok földi gyönyör.
Életem édes volt, s ha netán fordulna szerencsém:
el sohasem veheti azt, mit a múlt megadott.
MARCUS VALERIUS MARTIALIS (?40–104)
A szenátor szónokol
Kendődet, ha beszélsz, féltett és drága füledre
mért tekered, Zoilus? A mi fülünkre tekerd.
Legyen néked könnyű a föld
Jó atyafik, minek is teszitek le a sírba a zsellért?
Bármi legyen, neki nem lesz soha könnyű e föld.
Nero Thermáiban
Mi jó e víz! Mily langyos és üde!
Mit szólsz Neróhoz? Tüzei még égnek.
Kérdem tőled: van-e a teremtésnek
a zsarnokoknál károsabb rühe?
Lepje be sírjukat a rét füve,
legyen nevük átkozott földön s égben!
Pusztuljanak mind! Ám sokáig éljen
a tirannusok építő-dühe!
HADRIANUS CSÁSZÁR (76–138)
Búcsúja lelkétől
Lengécske lelkecske, te drága,
testemnek vendége és társa,
hideg vagy és dermedt és sápadt,
elmégy most a messze országba
s többé nem mókázunk egymással.
84
DECIMUS IUNIUS IUVENALIS (60–140)
Az első szatírából
… itt vagyok én, aki jól kitanultam a rhétor
csínjeit és régóta nem ültem az oskola padján,
s úgy hiszem: ostoba, balga kímélet lenne, ha épp most
szánnám a papirost, amikor sok firka emészti –
megfogadom ma tehát, hogy ezentúl zöldes epébe
mártom a tollat, akár ama régi, aruncai mester,
s hogyha szavamra figyeltek, elértitek, hogy ma, midőn az
asszony férje helyett a heréltet várja az ágyán,
s ezrek előtt mutogatja a cirkuszban buja mellét,
most, mikor ő lett bankár, ő, a sehonnai senki,
ő, aki borbélyként kaparászta szakállamat ifjan;
most, hogy az ünnepeken a nagyok besúgói feszítnek,
s jöttment rabszolgák járnak bíborköpenyegben;
most, hogy az újgazdag, dőzsölve, nyaranta pehelynyi
gyűrűje súlyától is izzadozik – lehetetlen
volna nem írni szatírát…
DECIMUS MAGNUS AUSONIUS (?310–395)
A bánat erdejében
Mentek a mély erdőn a bizonytalan, alkonyi fényben,
bokrok kontya alatt meg a réten, nagyfejű mák közt,
holdtalan éjeken át, hullámtalan árú folyóknál
s partfokokon, hol bús soraikkal szótlanul álltak
holt kamaszok s fejedelmi nevek viselői: virágok.
85 86
Hindu költészet
(III–XVIII. század)
87 88
ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ
Az őzsuta szeme
Az őz egy szikla tetejénáll, az őzsuta messzirőlfigyeli,
szemében a vágys a melankólia vegyül,
ezt látja a vadász, amígott ül lesben, eszébe juthalott
felesége szemes elejti íját s nyilait.
A kaland kezdete
A fiatalasszony kijönházából és a szerzetesfacsészéjébe
rizst helyez
egymással szemtől szembe ígyállnak: a koldulóbarátmint
illik, lesüti szemét,
nem eszik és afiatalasszony szép köldökébe nézmereven,
miközben a nő
a még kamaszos szerzetesfehérholdarcát figyeli:így lesik
egymást, mialatt
a szarkák megeszik a rizst,és elcsórják a kanalat.
Emlék
Fiatalon,idő előtthalt meg; mondják:jobb így, mikor
élete csakrövid kaland,
de emlékebarátaiszívében úgyrezeg továbbsokáig,
minta nagyharang.
Ártatlan állatok
A keselyű a tornyoktetőin ül s hullákatzabál fel, ámde
mégsevádold emberöléssel.
A kócsag áll a tóban:szűzies szent aszkéta –látod, hogyan
ficánkola hal nyelőcsövében?
AMARU (?VII. század)
A papagáj
A leány hajnaligbesurranószeretőjével
élvezett
csupán a papagájhallotta megszavukat s a
nyögéseket,
de a gonosz madármost délelőtta tíztagú család
előtt
rikácsolja: „szívem,milyen kemény,szívem milyen
kemény neked.”
89
A férfi nem jött
A férfi nem jött,vágyam hasogat,szekér halad el
ablakom alatt,
kerékagy,áldottlyuk,hogy irigyelleka tengely
mindig állés mindig mozog benned.
Gyönyör
Ott álltunk, átöleltem derekát,és mellét mellemmel laposra nyomtam,
nem téptem le ruháját, mert magátólsiklott le combján bokája köré,
ne bánts, kímélj meg, ne marcangolj,ó, jaj nekem, milyen nagyon jó,
még, még te drága, még, aztán alighallottam, hogy azt suttogja: szerelmem
most hallgat, alszik, hová lett?Eltűnt, meghalt, felolvadt bennem.
A nő ellenáll
Míg szájával számhoz közelített,elnéztem,s konokul
bámultam a padlóra,
fülem nem akarta meghallani,de édes szavaiölemben
bizseregtek,
és elpirultam,izzadt arcomattenyerembe zártam,
tehetek-e róla,
hogy szemérmem virága magátólfeslett ki néki,mint
bimbójából a rózsa?
A feleség panasza
Nagyon szerettük egymástegy test voltunk s egy lélek
mért nem mondtam nemetmért lettem feleséged
mikor arcodba nézeknem ismerek reád
szívem akár a kőcsak gyűlöletem éltet.
A régi szerető látogatni jön
Nem csapta be az ajtótnem szidta hűtlenségétnem
emelte fel hangjátmég el sem fordult tőle
úgy szólt hozzá mint bármelyközömbös ismerőshöz
pedig ez volt legelsőés legszebb szeretője.
90
Fiútestvérek
Míg szüleik aludtaka fiúk felfedeztékaz ágyban egymás testét
mint ezüst gyümölcsnedvetszívták a másikábóla harmatot; fogukat
vacogtatta a mámor;most reggelinél ülnekszüleik és a lányok
közt s arra gondolnak, hogyéjszaka mennyi újatpróbálnak majd egymáson
nem mernek összenéznipedig nagyon kívánjákezért inkább a rézsűt
nézik a ház előtt mega pávákat a kertbencsészéjükben a kását
mert attól félnek:másként mindjárt feltör belőlükduhaj, vad nevetésük.
ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ
Kamaszfiú és az asszony
A fiú fekszik, a nő melléje ülaz ágyra:oly jó a
beszélgetés
ölelkezés előtt,a szép szavak,miktől az asszony
lelke felderül,
nem csak a szokványos birkózás ésa monoton izzadt
vajköpülés
két láb között,de a taknyos kölyökelaludt már,
felkelthetetlenül.
BHARTRIHARI (?VII. század)
Körtánc
Vágyam majdhogy megölaz asszonyért,akiügyet sem vet reám,
hanem egy férfiértbolondul,ki viszontegy szép fiút imád,
amíg a fiúnakaz a lány kellene,aki engem szeret
s aki nem érdekel –
hogy a fészkes feneenné meg az asszonyt,a férfit,a fiút,
a lányt,ezt az egészföldet, a szerelmet,de elsősorban engem.
Kiábrándulás
Te voltál én, én voltam te –
boldogan éltünk, de ahogy
múlt az idő, kettőnk között
elszakadt valami. Ma már
te: te vagy és én: én vagyok.
91
A párzás átka
Nézd ezt a vén kehes kutyát,
foghíjas már, hátsó lábára sánta,
a szőre hull, csipás, ugatni sem
tud, csak nyüszít, félvak, csorog a nyála,
csupa fekély, csontja kiáll, testébe,
ha jár ugyan, csak hálni jár a pára,
s ez a nyomorult roncs is egyre tűzbe
jön, s lógó lepcses nyelvével szukája
után biceg. Így űzi ostorával
az emberek nemét a szerelem.
A párzás öröme
E céltalan, esztelen mindenségben
a bölcs előtt két út áll nyitva csak:
az egyik, hogy szüntelen imádsággal
a hit malasztját szippantsa fel, és ha
ebből nem kér, hogy egy szépasszony mellén
csüggjön, meleg csípőjét símogassa,
s áldott farát, s mentől tovább időzzék
a mennyországban lábai között.
ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ
A szegények gyermekei
Kéz kézben és szorosan egymás mellett állhárom rongyos
gyerek,
félénkek s némák;olykor felemelikszemüket és
belesnek
az ajtón át egy házba,ahol valakiköleskását
eszik.
Majmok az ablakban
Férjem ma útnak indul,mégitt jár a házban, fel-alá,
istenekhez imádkozik,
míg én már arra gondolok,hogy este nem lesz itt,s
közben látom az ablak párkányán
a nősténymajmokat,kiketpárzásra felgerjedt hímek
hátulról kapnak el,
holott ha jobban figyelemaz ablak párkányát, azon
ma véletlenül nincs majom.
92
Univerzáliák
Mindig nőkről beszéltek általában,én ásítok,zsibbadni
kezd a lábam,
mi dolgom az univerzáliákkal?
Szemet hunyok fecsegő jóbarátok,és mindjárt ringó mellű
mezítlen asszonyt látok.
Tiltott szerelem
Az ég hajnali díszbe öltözöttkútveder dézsa és
szekér csörömpöl
ébren az egész falu de ő nem féls mozdulni sem tud az
eltűnt gyönyörtől
mit bánja férjét megjön hogyha megjöns nem érdekli
ha barátnői látják
az éj elmúlt nem volt elég belőleőt nézi most is benne
nincs szemérem
így fekszik ágyán s fiúszeretőjefejetlen kígyóját
tartja kezében.
Szép lány
A hold elhatározza újra s újra,
hogy gyönyörűszép arcodat lefesti,
s mert nem sikerül, letörli a képet,
s négy hét után ismét elölről kezdi.
Szeretkezés közben
Selymes húsa hozzád tapad,ölébe süpped horgonyod,körülvesz édes szőre,
csorgatott méz a pillanat,megszédülsz és azt gondolod, nem válsz el soha tőle,
nincs bánat, gond, se fájdalom,nincs múlt s jövő csupán jelen, s száguldasz rajta, meztelen
lovas, amíg az élvezetágyékodból fejedbe száll,s libabőr futkos hátadon
szemet hunysz; nyíló, illatoslótuszvirág az életeds a mindenség tökéletes.
Szeretkezés után
(Válasz az előbbi versre)
S aztán? Unalmas,latyakoslábfürdő lett a mindenség,homlokodnál a fejfájás
szúnyogja kering és zizeg,üres vagy,bamba és vizes.Nem szólsz,a lány fölösleges.
Mint bogáncs szúr a szőre
az élet cafattá mosott,egy elefánt letaposott.Kihúzhatnád belőle.
93
Verebek
Falunk körül az ekék felszántották
a barnuló, tavaszi földeket.
A barázdákban játszódnak s ugrálnak
seregestül a házi verebek,
vagy magokat keresnek ott, hol mag van,
kis, görbe csőrük a göröngybe vág,
rézsút tartják okos fejüket s közben
csipás szemükkel pislognak reád.
RAMPRASZAD SZEN (1720–1780)
Káli anyám, a halál istennőjéhez
Izzadok és nyögök mintha csak démonok hajtanának dolgozni
árkot gödröt ások sziklákat cipelek és nem keresek semmit
napibérem néhány morzsa: kenyérlesőm még az este bekapja
Szemem orrom fülem nyelvem bőröm visít mert nem segítek rajtuk
s én visszaordítok Nem megyünk semmire Végem van elintéztek
Vak koldus kapdos így elveszett botjáért ahogy én teutánad
Káli nagy istennő Tehetetlen vagyok Elrontották kármámat
Rampraszad felkiált: én nem bírom tovább Siess segítségemre
Káli anyám, halál! Szabadíts meg a lét mocskos kelepcéjétől
vágd szét érzékeim vonagló csápjait s a dolgok szövevényét
hadd fröcsköljön ki végleg altestemből a vágy mint a visszatartott húgy
aztán terítsd reám a megsemmisülés gyönyörű lepedőjét
s add meg hogy felrepedt koponyámból ujjongva lőhessem ki
az élet sistergő rakétáját.
94
Arab költészet
(VI–XIV. század)
95 96
ASZ–SZAMUAL IBN GHARID IBN ADIJA (VI. század)
Törzsem, a Banul-Daian dicsérete
Ha bátor vagy s az igazakszoros csapását követed:
nem számít, milyen szövetetviselsz, s hogy rongy a köpenyed.
Törzsünkben nem sokan vagyunk,de a hagyomány kötelez:
fel a csúcsig kapaszkodunkfiatalok vagy öregek.
Nagy hegység mélyében lakunk,ott leltünk biztos rejteket,
s ha riadót fújnak, én iskétélű kardot övezek.
Hegyünk lába a porhomokalá eresztett gyökeret
és orma – este láthatod –a holdtányérhoz közeleg.
Mi érdemnek tekintjük azt,hogy párharcban megöljenek,
s lenézzük, ki ettől remeg:a hitvány szomszéd törzseket.
Bár ifjak vagyunk, a haláltnem féljük, lépjen közelebb!
Vénüljenek szomszédaink,nyamvadt, fogatlan ölebek!
Köztünk férfi természeteshalállal nem múlt ki soha,
de bosszúlatlan sem maradtneve, emléke és pora.
Pengéink metsző éleinélünk, mélységek szélein
s kardélen buggyanunk ki, mintvérünk, s a vérrel, lelkeink.
Őrtüzeinket éjszakanem tapostuk el még soha:
szállást, ételt-italt találnálunk a puszta vándora.
Nem akad, ki panaszt emelt.S a híres, jóízű csaták!
Dárdáink éle hány nevesellenség szívét járta át!
És kardjaink hüvelybe nemkerülnek, míg egy is marad,
s a szomjú földbe nem szaladvérünk, minta búvópatak.
IMRU’L–QAISZ (?–?550)
Óda
– „Nyergelj, nyergelj” – unszoltak társaim.
De én csak álltam és zokogtam,
a lány miatt, a házakért.
Ez arra volt, amerre
a homokdombok csipkés gerincsora
ívet formál Miqrát s Tudih, Haumál s Dákhúl között,
97
ahol az északi
s a déli szél ölelkeznek egymással szünet nélkül
s porral tömnek be minden lábnyomot.
Bogyók, minőt a kecskék hullajtanak, akár a
feketebors, elszórva mindenütt.
Az udvarok s ciszternák álltak itt.
A fák alatt rakodtak fel a rablók
és tűntek el vele.
Mintha kókuszdió héját harapnám.
Barátaim lóhátról ösztönöztek:
„kérünk, ne zokogd magad agyon,
különb halált kereshetnél magadnak”.
Újra elkezdtem sírni.
A könny gyógyít. De itt nem nő vigasz.
Annyi romot sem hagytak,
hogy megtámasszam oldalamat rajta.
E lánnyal úgy voltam, mint korábban
Huvájrith anyjával és őelőtte
szomszédnőjével, ki Mászálban élt.
Ha megmozdultak, illat kapott szárnyra,
mint keleti szellőn a szegfűszeg
és könnyeim lecsordultak nyakamra
szabadon, mintha vér dőlne belőlem.
Végiglocsolták kardom hüvelyét.
Ami kijár a nőktől, azt megkaptam,
hány szép napot meg éjszakát
töltöttem el velük,
mint például Dárá Dzsuldzsulban nemrég,
kevés ember dicsekedhet ilyennel –
csak mellesleg említem a kalandot –
vagy amikor egy lánycsorda kedvéért
leszúrtam teve-kancámat és aztán
a kőkemény, hideg zsírt
áttetsző, hosszú szeletekre vágtam
(úgy csillogtak, mint a hernyóselyem),
s nyereg-kápámból osztogattam.
A leányok feldobták örömükben
a tevezsírt és szájukkal kapták el.
Vagy amikor felmásztam Onájzához
nyereg-sátrába. Hogy visítozott!
– „Menj a pokolba, vagy az kell neked,
hogy leugorjak s a forró homokban
császkáljak kedvedért, te szörnyeteg?”
Imbolygott a nyereg, a baldachín. Onájzá
nem hagyta abba:
98
– „Imru’l-Qaisz, lesántítod tevémet.
Szállj már le rólam.” – Mire így feleltem:
– „Verj rá tevédre, engedd el a gyeplőt.
Mit berzenkedsz velem, te édes dinnye?
Nem egy terhes nőt kaptam meg, mint téged
így hátulról. Előlről is sok szoptatós anyát.
Egyikkel sem tartott soká, amíg figyelmét
eltérítettem amulettekkel teleaggatott
kölykéről és mikor porontya bőgni kezdett
az anya
félkönyökkel fordult csak gyermekéhez,
szép teste alsó része
alattam maradt, mozdulatlanul.”
Vagy aznap, mikor – megint kint a dűnék
között – egy lány ráunt s a jóerényről próbált
kitanítani. – „Ne húzódozz tőlem.
Avagy talán kacérkodás a célod?
Légy jó hozzám, bár torkig vagy velem.
Nem hat meg, milyen kétségbeesett
harcot vívok érzelmeimmel? Nem hat meg, hogy bármit kívánsz,
azonnal engedek? Vagy botrányosnak tekinted
viselkedésemet? Úgy rakd külön halomba
ingeidet és könnyemet se bánd,
mert éles, szép szemeddel már amúgy is,
meg hosszú szempillád borotvájával
felvágtad csuklómon az ereket
és tengeri sót hintesz sebeimbe.”
És végül az a leggyönyörűbb lány –
nem akad férfi, olyan vakmerő,
hogy pillantását ott merje felejteni dísz-sátrán,
de én elkaptam s játszottam vele.
Nyílegyenesen szállására mentem
egy egész helyőrségen át,
hol minden harcos arra várt,
hogy torkon szúrjon engem.
Az ég ráncában csillagok aranyból kivert szögei.
Megemeltem a függönyt. A függöny mögött ott állt
egy szál ingben, mert éppen alváshoz vetkezett.
– „Úgy, hát itt vagy” – suttogta. – „Itt vagy, lefegyvereztél,
de ne kívánd,
hogy elragadónak találjalak.”
A sátrak közt osontunk el s tovább.
Fínom inge a homokot szántotta
és eltűntette lábaink nyomát.
A szél-korbácsolt dűnesor túlján gödröt találtunk.
Kezembe vettem fürtjeit mihelyt leheveredtünk.
Ő rám feküdt s becézni kezdte fejemet.
99
Zsenge derék. Tulipánbimbó bokacsont.
Síma, feszes hasa.
Kifényezett ezüst tükör a válla.
Bőre fehér és újra fehér, de odább
mézszínű ámbra,
újra odább kék ametiszt, mint tiszta vizek tetején
esteli fény.
Hátulját most csiszolták homokkőből.
Szeme az őzünő félénk szeme,
torka az antilopé,
nyaka gyönyörű, bármerre fordítja,
haja fekete vízesés, le véknyáig zuhog,
font tincsei hullámosak, mint a datolyafürtök szárai,
ujjai puha hernyók,
lágyság a lénye, semmi durvaság
és párás, hosszú combjai hajlékonyabbak, mint a nád.
Ágya felett
a napfényben mósusz-felhő lebeg.
Naponta délig alszik.
Mikor kilép az alkony bánatába,
alakja úgy fénylik, akár remetebarlangban a mécs világa.
Serdülő fiúk és álmodozók véresre harapott szájjal
lesik, ahogy ott áll s mereng az éjszakában,
félig lány, félig asszony.
Elkértem a vizestömlőt a törzsömbeliektől,
átvetettem keresztbe lapockámon
s alázatosan lezötyögtem a völgybe:
kétségbeejtőbb volt a vadszamár hasánál.
Magános sakál üvöltött, mint száműzött, ha fiaira gondol.
Visszafeleltem néki:
– „Sakál! Közös a sorsunk,
pénzeszacskóm üres, mint a tiéd,
ha ugyan volt valaha is erszényed.
De akármikor volt is valamink,
már nyoma veszett reménytelenül.
Csontvázzá fogy az ember, ki az én
földemen szánt-vet, avagy a tiéden.”
Korán indultunk másnap. A madarak még
fészkükben ültek. Rövidszőrű ménen
lovagoltam, féktelen paripámon,
mely vágtáz, ugrik, kerül, oldalaz,
hátrál – mindezt egyszerre –: súlyos hordó,
mely kőzáporban zúdul le a hegyről.
Szürke szőrében alvadt vér fénye csillog.
Orkán a szélben, szívverése tengerdagály s apály.
Csordultig tele katlan, melyben lobogva forr a víz.
100
Ömlik, zúdul, áramlik, míg más ember lova
ágaskodik, hőköl, botlik, bicsaklik.
A könnyű lovast lefújja hátáról,
a nehézről vágta közben lehámozza ruháit.
Halk zúgással pörög,
mint a kisgyermek búgócsigái.
Megpillantottunk egy csordát. A tehenek, fehérbe
redőzött krisztiánus
apácák módjára köröztek. Hirtelen
megfordultak és futni kezdtek, szorosan egymás mellett
a lejtőn, mint szakadó nyakékből hulló gyöngyök.
Utánuk iramodtunk. Paripám
a vezérbika s a vezértehén közé vágtázott.
A többi a puszta porába széledt.
Aznap tehát húst tehettünk a tűzre,
olyik füstölni kötötte magasra,
olyik sütötte avagy nyársra tűzte.
Az alkonyuló nap szembesütő
sugaraival dicsfénybe övezte
lovamat, úgyhogy szinte lehetetlen,
volt gyönyörködnöm kontúrjában. Éjjel
felkantározva állt, egész közel
hozzám s nem mozdult.
– „Láttad a villámlást?” – A felpárnázott
felhőben fény szaladt el odafent:
nincs kéz, mely gyorsabban kapdos kardjáért.
Majd újabb, szikrákat szóró villámlás,
mint amikor a zarándok a mécses
pisla belére friss olajat cseppent.
A vihart társaimmal ültem végig
nem messze Dáridzstól,
az út mellett, amely Othájb-ba visz.
Qátántól délre gömbvillámok emelték
fel fejüket, aztán levágott nyakkal
estek Szitárra. Záporozni kezdett.
Szél ráncigálgatta a tamariszkek
pofaszakállát. Qánán
lejtőin kikergette a kőszáli kecskéket odvaikból,
a pálmákat kicsavarta tövestől,
a bástyákat s erődítményeket
kődarabokra kalapálta szét.
Thábír hegye a zápor erdejében
didergett, mint a rongyokba csavart
vénember télen. Majd, hajnal felé
Mudzsájmir orma úgy emelkedett
101
a dúlás romjából, mint a feltartott orsó.
Zsákmányát a vihar szerteszórta a sivatagban,
akár a jemeni kalmár, ha a piactéren
kiteríti legújabb áruit.
S a bizonytalan reggeli félhomályban
keselyűk gyülekeztek
a borvörös homok fölött, ahol
vízbefúlt menyétek hullái hevertek mindenütt,
mint barna szerecsendiók,
meg a kitépett pálmafák
s az összegabalyodott gyökerek.
AL-HANSZA, A KÖLTŐNŐ (VI. század)
Óda Sákhr fivérem halálára
Itt forgolódom éjszaka az állatbőrökön, de nem
tudok aludni. Mintha csak csupa genny volna a szemem.
Ha kitisztul, sátram elé guggolok és így figyelem
a csillagok nyáját. Eddig nem néztem őket sohasem.
Szakadt köpenyemet magam köré csavarom, s irtózom
az élettől. Törzsünkhöz ért a földerítő, s hírt hozott.
Azt mondta: – „Sákhr ott hever két szirt közt. Sírja nem nagyon
mély s jeltelen. Leszúrták, s ott, a födön verték őt agyon.”
Menj hát utadra, fivérem, s Isten tartson egész közel
Magához, mert igaztalan tettet sosem követtél el.
Feszes izmaidat soha nem lankasztotta gyávaság
s vérbosszút álltál boldogan, ha az erény ezt rótta rád.
Mint lándzsahegy, ha hirtelen szemembe villan éjszaka:
hajthatatlan voltál és vad, szabad atyák szabad fia.
Testvérem, ezért könnyezem és bánkódom érted, amíg
a fák mögül a vadgalamb hallatja búgó szavait,
míg csillagtűz világítja a vándorember éjeit,
s míg kormos főzőfazekam magától kifehéredik.
102
ANTARA IBN SADDÁD, A FEKETE LOVAG (?525–?615)
Bemutatkozom
Hol jobb, hol bal vállam megett bujkáltok, szörnyek, éjjeli
lidércek, árnyak rémei, ólálkodó kísértetek,
s csak nem tudtok megsérteni; jöhettek, édes Istenem,
mit érdekeltek? Mindegyik fogásotokat ismerem.
És bánom is, hogy mit akar a végzet; semmit sem tehet:
erőm, akár a sziklafal s konok vagyok, mint a hegyek.
Ahogy kihúzom meztelen szablyámat, utat nyit nekem
s csüggedten válik kétfele a dárdák meddő erdeje.
Az én lándzsám más. Leghegyén acélkéken forog a fény –
és fénye éjjel elvezet haza, ha utam elveszett.
Kancám kátrányfekete és kontúrja éles, mint a kés:
sötétségével vágja át a csillagtalan éjszakát.
Mint nyíl száll, mint a gyík szalad, négy lába, mint a pillanat,
s patkója mögött szikra csak a villám, mely elém lecsap.
Fehér holdsarló a fején; barátság, majdhogy szerelem
köt össze minket, s érte én életemmel kezeskedem.
Ha újra kezdem harcomat, dárdák meg kardok pengenek,
a szenvedély magasra csap – s központja mindig én leszek.
Ilyenkor ormok, gádorok, sziklák, kövek meg pálmafák
alól és sátortáborok mögül jönnek a bestiák.
S a sok szörny mind engem követ: – Indulj el te is, állj megém,
hol vérben úsznak a kövek s jegyezd fel, hogy mit tettem én.
Kísérd lovam patkónyomát és nézz szét: ösvényem körül
fehérednek a koponyák.
Szedj össze hármat-négyet és vidd haza játékszerül
sok nyafka csemetédnek.
103
ABÍD IBN AL-ABRASZ (VI. század)
Vén törzsfőnök fiatal feleségéhez
Elég volt a panaszból!
Az ember teste vásik.
Ha így van, mért haragszol?
Az ördögbe, ne ásíts!
Tudom: egy virgonc, drága
érzéki kamasz kellene,
hogy barázdádat szántsa
és estimától hajnalig
járassa rajtad ajkait
a téli éjszakában.
Azt gondolod, hogy nem vagyok,
s nem voltam soha férfi?
Nem voltam férfi én, ki
oly sok nyerget elkoptatott?
Kardom hány dűnét festett
vérrel, s hány asszonytestet
öleltem, s hány
bimbódzó lány
vászon nyakán
csúszkált a szám?!
Vagy nem tudod, szerelmem,
hogy nem az én hibám?
Vágyódik a vénember,
de hiába kíván,
mert nem tud, ha akarna,
bár olykor, délután
tud, mikor nem akarna,
mivel, mint annyi más,
már egyedül Allah csodás
kezében van a farka.
Jöjj hát, ne fortyogj, szépség,
válassz inkább, szívem,
bujaság helyett békét
és érd be ennyivel.
104
MÁLIK IBN AR-RAIB (?650–?)
Epilóg
Ki nélkülöz a pusztaság ölén, ha egyszer meghalok?
A nap tüzes, az éj hideg.
A hulla megfő s felreped. Családot hátra nem hagyok.
Csak kardom árvul el, melyet Rudájnáh asszony készített
s lovam, fekete, mennyei
lovam járkál majd csüggedő szüggyel a kút mellett, ahol
nem lesz, ki vizet mer neki.
AT-TIRIMÁH (?660–?725)
Trónok és fellegek ura
Trónok és fellegek ura,
ne hagyd, hogy puha selymen
heverjek sátramban, mikor
magadhoz rendelsz engem.
Vessen az ellenség nekem
csapdát egy vízmosásban
és messe ketté nyakamat
egyetlen kardcsapással,
meg harcostársaim nyakát,
kik mind Allaht szolgálják,
hasogassák mellem húsát
keselyűk, varjak, kányák,
hiénáknak jusson szívem
s ágyékom estebédre
és szívja ki csontvázamat
a nyárnap gyolcsfehérre.
Megmosolygom önmagamat
Ez az én bolond emberema sivatagi éjben
ott csücsül kopott nyergemenés roskatag tevémen.
IBN AL-AHNAF (750–809)
Előkelő leány
A szolgálólány-párral jött,
s milyen gyönyörű volt!
Két imbolygó lámpás között
a nyugodt telihold.
105
ABÚ NUVÁSZ (?760–?813)
Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad ibn Iszmáilhoz
Nézd el, amiért összepofozkodtam
veled múltkor, hogy melyikünk a szebb.
Barátaim uszítottak, a disznók.
Amit mondtam: mindent visszaveszek.
Ma reggel ott álltam az iskolánál
a sarkon, mikor jönni láttalak.
Néztem öleden a hajlékony ágat,
ahogy hintázik köpenyed alatt,
meg vállig érő, mély hajadat, keskeny
csípődet s mikor bementél, tömör
ülepedet. Pihegtem és tarkómtól
véknyamig libabőrzött a gyönyör.
Szeretlek. Lényed eleganciája
vonz, nemcsak a várható élvezet.
Csodálom szóbőségedet, stiláris
tudásodat meg műveltségedet.
Jöjj el hozzám. Jöjj inkább ma, mint holnap,
de holnap is. Olyasmire, mit pásztor-
órának hívnak Bizáncban. Ajtómon
erős a zár. Bármeddig, akárhányszor
csinálhatjuk. Papád Bagdadból nem lát
ide. Ne habozz. Gondolj arra: hány
évig vágtázhatunk még így, szélfútta
hamvas mellel, rugalmas és sovány
combbal – mintha csak rászegeztek volna –
ifjúságunk elszabadult lován?
Beköszöntő
Verseket írok, nem ezer sor hosszú
nyavalygást feldúlt sátortáborokról,
hősökről, kikkel végez a vérbosszú,
törzsekről, miket szétver a gonosz kor –
mit bánom a gutaütéses pusztát,
hol a beduin úgy él, mint az állat,
a ganajon sült birkahúst s a pudvás
fogak között csikorgó datolyákat –
106
városban élek: füvet, fát, virágot,
házat, bútort, békét, barátot, kertet,
kocsmát, könyvtárat, kultúrát kívánok,
de elfutok a mecsetajtó mellett;
ima helyett inkább a szőlő lányát
használom gyógyszernek keserűségem
ellen s bár vijjog, nem adok találkát
a politika dögkeselyűjének –
csak vershez, stílushoz, nyelvtanhoz értek:
a dialektikából kimaradtam:
a világ érdekel, nem az elmélet,
mely a való faláról visszapattan.
S megint a bor, melyet már annyi szóval
dicsértem, a halványzöld s rózsa fürtök
leve, mely itt brummog, kotyog kancsómban,
mint misét mondó krisztiánus püspök,
az arany nedű, melyet keresztények,
zsidók meg tűzimádók mérnek drága
pénzért s a pincében sok éve érett,
hogy tán a római császár is látta:
hány botrányom volt miatta! De elszánt
vagyok és gyilkos nyelvemtől remegnek
mindannyian. Holott nem ismerek mást,
mint igazságot, szánalmat, szerelmet.
Hadd fogjam össze. Kedvencem a mámor,
zene, barátság, kocsma, versek. Minden
álarcot s fátylat leszaggatok másról,
magamról is. Nem vonz, csak a mezítlen.
Tivornyáim közismertek. Boromból
nem titkon szürcsölök az éjhomályban,
de közzéteszem versben. Rég tudom, hogy
a háború csak egy dombbal odább van
s holnapra rom lesz, ami ma felépül.
Vad arab kölykök járnak hozzám, s szende,
művelt perzsa fiúk, akik szépségük
alamizsnáját szórják az ölembe.
Bort iszunk s a kamaszok édes nyálát
szívom magamba, mihelyt levetik
ruhájukat és ajkukat kínálják
s ágyékuk érett, hegyes epreit.
Fiatalon és szegényen Bagdadban
Tavaszi kert, benne virág meg lepke;
sas szárnya fent, lent csipkés hegyvidék;
egy lány ananászforma, hosszú melle;
Bagdad fölött a rézszín, esti ég;
107
sikátor a tikkasztó éjhomályban;
mélykék árnyék a siheder ölén;
diák, ahogy elüget pejlovával;
szitakötők, halványzöld víznövény
a Tigris partján; szerelmesek néma
ajka hajnalban; fáradt karaván
a pusztán; mindez kitünő verstéma,
de nem verstéma az én nyavalyám.
A Próféta – legyen a neve áldott! –
a borivást megtiltotta nekünk.
Ám én esténként Ahmaddal kocsmázom.
Elébb sáfrányos ürühúst eszünk,
majd bort és ismét bort töltünk reája.
Verset rögtönzök, s közben fiúmat
szorongatom, mikor ránk tör a strázsa
s bevisz bennünket. Tudjuk az utat.
A tömlöcben néhány puritán támad
reánk. Botok, rúgások, ütlegek
esőznek, aztán bűzhödt lyukba zárnak.
Ahmadot külön, külön engemet.
Hajnal felé kivágnak az utcára.
Fánkot vegyek, szívem, meg friss tejet?
A szeme könnyes, kék és zöld a válla,
én sántikálok, nyögök, pihegek.
Hazaérünk és elfekszünk az ágyon.
Oly szép a teste! Mondjad, akarod?
Mert hogyha nagyon kell neked, csinálom.
Már alszik. Fáradt. Én is az vagyok.
De magához húz mindjárt, mikor ébred,
vállamba mártja éles fogait
és élvezünk, de csak egyszer. Setét lett,
és fel kell kelnünk, mert a kocsma nyit.
Reggeli borozás
Torkom több bort, szám több csókot kíván.
Siess és hozd mindkettőt, Szulímán!
Az ég alján a hajnal közeleg.
Bokáján rezgő, ezüst köpenyeg.
Mellbimbód vérfolt gyolcsinged mögött.
Lépj közelebb. Az élet nem örök.
Tölts bort. Mikor csípődet ölelem,
rügyedző ág szökik fel öleden.
Úsztassunk le a gyönyör vizein.
Ne hallgasd, mit kiált a müezzin.
108
Látogatás a hánnái monostorban
Szikkadt, csendes, merev nyakú aszkéták,
de szívesek a mozlim ifjurakhoz,
hátha lenyeljük a keresztény békát.
Megmutatják kolostoruk celláit
s a kápolnát, hol naphosszan danolják
a nótákat, miket Dávid király írt.
Majd pompás vacsorával vendégelnek,
öblös kupákban borral. A pohárnok
szép, karcsú szerzetes, félig még gyermek.
Megtudtam: éjjel cellájában alszom,
hol egy ágy áll. Ezek itt nem ismernek!
Kétség s remény közt hánykolódom. Arcom
izzik. Nem tudok bánni a kanállal.
Ő meg fehér, hosszú vászoncsuhában
jár körbe a kancsóval. Egyre szebb lesz.
Hitvita közben hozzám lép a borral,
mintha nem látna. Poharamat gyorsan
telelöttyinti. Aztán szomszédomnak
tölt csigalassan. Csípőcsontját vállam
mellé szorítja s vidáman megdörzsöl
felizgatott, rugalmas hátuljával.
Solymászat
A hajtók felverik a bokrost. Elengedjük a sólymokat,
Csőrük sarló az égi kékben. Gyorsabbak, mint a gondolat.
A nyulak egymás hegyén-hátán szaladnak föl-le, összevissza.
A sólymok úgy csapnak le rájuk, mint hegyről omló barna szikla.
Aztán felborzolt szárnyvégekkel jönnek a madarak, s leadják
a még vonagló zsákmányt. Rögtön fejükre borítjuk a sapkát.
Alig pár perc volt, s máris vége. Megfújja kürtjét a fősolymár.
A vadászház előtt fehérlő nagyasztal vár ránk, mint az oltár.
Ötven nyúl fekszik rajta. Bolyhos hátsó lábukról vér csepeg le,
és fénylő, tűzpiros bogyókat aggat a meggörbült füvekre.
Szégyenkezem. A levegőben zöld hasú legyek bizseregnek.
Így áldozunk, mint a barbárok hamis, kegyetlen isteneknek.
109
Formális vacsorameghívás a nemes fiatalember, Jáhjá al-Arqatnak
Hallottam, hogy Ön okos, művelt, bájos
és nemes lelkű. Megtudtam nevét,
amikor múltkor összemosolyodtunk
az utcán, s láttam: fiatal és szép.
Felteszem, tudja: e hat kvalitásban
osztozom Önnel, s híres is vagyok.
Holnapra négy barátomat hívtam meg
vacsorára. Mint mi, fiatalok.
Nagyon megtisztelne, ha velük Önt is
itt láthatnám. Úgy napszállta fele.
Lesz étel-ital, szórakozás bőven,
szavalat, tréfa, ének és zene.
S aztán, ha vendégeim búcsút vesznek,
kérem: maradjon velem, el ne menjen,
s kék díványomon azonnal megkapja
a ház nyúlánk gazdáját. Vagyis engem.
Régi szeretőm meglátogat
Régi szeretőm állított be tegnap.
– „Nézd” – szólt keserűn –, „szakállam kinőtt.
Szépségem elmúlt. Nyergesmesterséget
tanultam. Jaj, a régi szép idők!
Nem járok többé fiúkkal.” – „Szulimán”
– feleltem –, „megőrültél. Ez a kék
moha fülednél, állcsontod sarkánál
s orrod töve alatt gyönyörű szép.
Szemfényed mellett kialszik a lámpa
s zavarba hoz. Hullámos, fekete
hajad megszédít. És tarkód fehérje!
Hadd csókolom és harapjak bele.
Mit nyavalyogsz hát, édes? Inkább vetkezz
villámgyorsan! Segíthetek neked?
Igaz, megnőttél, de nyúlánk maradtál.
Combod közt a hús sima s ízletes.
Milyen nagyon élveztük egymást! Mindjárt
jó lesz megint. S mily tarka a szemérmed!
Minta szivárvány. És hátuljad, drágám!
Ezerszer szebb a legszebb lány arcánál.
Hanyatt feküdjek, vagy forduljak hasra?
De várj még. Gazdag lettem. Hadd futok
pár aranyért. Nem kell? Jöjj újra, édes.
Ha meglátlak, mindenkit kirúgok.”
110
A Hammam
A medence legvégén, a sötétben
ülök, és a belépő, meztelen,
magamfajta fiatalokat nézem;
az öregebbjét észre sem veszem.
Hány sima homlok, csábító szájszeglet,
hány orsós comb jön, hány sudár derék!
Mily hirtelen virulnak ki a testek,
ha elhagyják ruháik börtönét!
Hány nép vonul fel itt! Datolyabarna
mellű, kegyetlen arcú berberek;
szír fiú: lába pálma törzse, sarka
piros, akár a hónapos retek;
jemeni arab: puha léptű macska,
reám kacsint, megáll, majd megy tovább
partnert keresni, de szememben hagyja
farvágása brutális mosolyát.
A frank követ hosszú, szőke apródja:
mindenkit megnéz, s mily szépen mozog!
Szemérmét hegyes liliombimbóba
rejtette, mint a krisztiánusok.
A kádi fia. Így, mikor mezítlen,
ezerszer szebb. Megrázza fekete
sörényét. Köszön s fut tovább. Két lisztes,
frissen sütött cipó a feneke.
S a többi: húsos, fehér bőrű perzsák,
olajtól fénylő, nyurga négerek –
nézik, vizsgálják, kerülgetik egymást,
s futnak az elsietett élvezet
után. Nézem a sok fiatal férfit
tunyán, hidegen, s meg se moccanok.
Szeretőm, Jáhjá, éjente kikészít
és napszálltáig semleges vagyok.
Így ülök, ártatlanság, és számlálom,
hány csinos akad a fiúk között:
átlagban kilencen, olykor tíz a százból,
jobb napokon tizennégy-tizenöt –
s a gyönyörűket: kétszázból ha egyet.
Ezeket megjegyzem, hogy mindüket
felidézzem, mikor majd ágyban fekszem
és vén leszek már, ronda meg süket.
111
Boldog vagyok. Ők futkosnak, lihegnek,
véknyukon a verejték cseppjei –
milyen csodás a teremtés, a testek
örök körtánca! Mintha mennyei
felhőkről nézném. De a fürdőmester
zárórát rikkant s a deszkát veri
fakalapáccsal. Jönnek a rabszolgák
s a törülközőket vállunkra dobják.
Hadgyakorlat
A két ellenfél ütközetre készül.
Megszólalnak a kürtök. Fellebeg
az Abbászidák fekete zászlója.
Öltözik, páncélt övez a sereg.
Mi, jó barátok, harci játékunkhoz
nem öltözünk fel, de levetkezünk.
Nyolcan vagyunk fiatalok: ölünkön
bimbódzó ág nő: ez a fegyverünk.
Vezényszó sincs. A kancsó körbejárja.
Szabáh s Huszain a lantot pengetik.
A négy idősebb ellenfelet választ
s négy fehér liliomot dob nekik.
Szájon csókoljuk egymást. Így kezdődik
a viadal. Lándzsáink lengenek.
Terepnek nagy szobámat választottuk,
s kék szőnyegemet harcmező helyett.
Vadul birkózunk. Összebogozódik
a karok meg a combok erdeje.
Lefeküdni s az ellenfélnek hátat
fordítani nem gyávaság jele.
Aztán a földön heverünk mindnyájan
és lovagolunk, mint az angyalok.
Szeretlek! Kímélj! Mért kímélsz? Imádlak!
Jaj nékem, oly jó! Mindjárt meghalok!
Nyögés, sóhajtozás. Egyszerre csend lesz.
Dárdáink mind meggörbültek, akár
a kos szarva. De kiegyenesednek
hamar. Jáhjá a borral körbejár.
Ez lett a párbaj vége. A harctéren
nem halt meg senki. Temetés se lesz.
Történész nem ír róla. Én vagyok csak
a krónikás, aki lejegyzi ezt.
112
Lovaspóló
A rét brokát köpenyeg, telis-teli virággal.
Két csapat jön a szálas füvön: csupa vidám,
sudár fiatalember, vad mosollyal. Az egyik
csoport pejen, a másik éjszínű paripán.
A gyümölcsös szélén a kapitány megállítja
a fiúkat és piros almákat tép nekik.
Beleharapnak s egymás hosszú nyelű ütőit
nézik irígyen, holott egyforma mindegyik.
Lebeg a vörös labda az égen, mint a csillag,
azt hinnéd, sosem jön le. Aztán repül, akár
a nyíl, meg a lovak is a hajlongó fiúkkal.
Jajgatnak örömükben, ha ütésük talál.
Kékes hajak uszálya, lobogó lósörények.
Mind bízik, hogy ő győz most. Ügyesség? Nem hiszem.
Tudás, gyakorlat? Inkább a véletlen szerencse
s a végzet rendelése. Az élet is ilyen.
A győztesek fel-alá léptetnek egy csoportban.
Mindegyik nagyon büszke. Még büszkébb paripája.
A vesztesek csüggedten leszállnak a nyeregből
és némán belesírnak lovaik oldalába.
Üzenet Nureddinnek, egy darabka papiroson

A papír ekkor újdonság volt Bagdadban. Készítése titkát a tálászi ütközetben (751) elfogott kínai katonák árulták el a győztes araboknak.

Nureddin: álmaimban hozzám bújsz minden éjjel.
Csókollak, átölellek, de ez nem élvezet.
Kínos, kiábrándító, rövid rángás a kéjem
és nedvesen, fejgörccsel s undorral ébredek.
Megőrülök, nem bírom ki nélküled. Imádlak.
Szegény vagyok, de ismert mindenhol a nevem.
Hagyd ott nagyúr apádat, vagyonát, palotádat,
a pompát, a rabszolgák seregét s élj velem.
Tudom, sokat kívánok. Ma alkonyatra várlak,
s ha nem tennéd meg, amit versemben kérek tőled:
fejjel szaladok neki kastélytok kapujának
s a küszöbre loccsantom rántotta agyvelőmet.
113
Ibráhim an-Názzám
Názzám tagadja Istent s a Prófétát.
Minden szava káromlás, kígyóméreg.
Még nem láttam pökhendibb ateistát,
kivéve persze, ha tükörbe nézek.
Ajjúb al-Kátib
Hűtlen szerelme nevét Kátib drága
tentával belefestette markába.
Azt nézi most – nagyon szép az írása! –
s a kedves nevet, sóhajtva lerántja
nadrágját, fogja farkát és kirázza.
A boldogtalan szerelmesek sírnak,
nyögnek, jajongnak, lefogynak. Kátibnak
nyugtot szereznek fürge ujjai.
Ha más is ezt tenné, nem látnánk annyi
férfit s nőt a Tigrisbe ugrani.
A háromszög megoldása
A rabszolgalány Durrá szabálytalan, szeszélyes
és rendkívüli szépség, míg Mufáddál húszéves
perzsa fiatalember. Azt tartom, hogy ő még szebb.
Belém Durrá szerelmes és Mufáddál Durrába,
én pedig Mufáddálba. Hogy mindegyik utálja
az életet s átkozza reménytelen szerelme
miatt sorsát? Tévedtek. Nagy szárukszőnyegemre
párnákat dobok este; süteményt, bort teszek le,
mósuszt s virágot hintek félkörben. Meztelenre
vetkőzünk mind a hárman. Durrá elfekszik s várja,
hogy hozzá guggoljak, vagy Mufáddál csússzék térde
közé, s a fiú jöjjön mögém, vagy én mögéje.
A leány alvást színlel, vonaglik, élvez, hallgat.
A fiút a kéj rázza, nyüszít, sziszeg és jajgat,
míg én a büszkeségtől s a gyönyörtől nyöszörgök,
mert megfúrtam tőrömmel a két gyönyörű gyöngyöt.
114
Rögtönzés Rusztem al-Hatimihez,
abból az alkalomból, mikor részegen aludt pamlagomon
Úgy maradt díványomon, ahogyan
ledőlt. Széles hátát a zsalukon
átsütő nap csíkozza. Így olyan,
akár a hímtigris. Karizmai
dagadnak, s alszik mozdulatlanul.
Mit tudok mentségemre mondani?
Fiatalsága, bája, ereje
vitt bűnbe. Láttam, nem bírok vele,
hát leitattam, s mikor berúgott:
nem kerestem, csak a magam javát,
s megtámadtam hátulravasz, galád
módon az ősi, nagyhírű család
sarjának – jaj! – oly hódító farát.
Csak azt motyogta: mihelyt talpra áll,
reszkessek, mert iszonyú bosszú vár.
Leüt? Megfojt? Elég a félkeze,
mert nemhiába Rusztem a neve.
S elgondolom, hogy én majd fekhetem
a sírban s minden mindegy lesz nekem,
de őt szegényt, mert megölt, felkötik.
Látom akasztását. Előkelő
ősz atyja görnyedezve lép elő,
és fátyolban hét jajveszékelő
kishúga jön. Csorognak könnyeik.
Hogy így legyen: nem, ezt nem akarom!
Megvigasztal, hogy ily markos legény
farizma teherbíró és kemény,
s a sérelmet, mely érte, nem veszi
zokon. Nagyon nem fájhatott neki,
mert morgott ugyan, és a rendőrséget
emlegette, de láthattam, hogy élvez.
Mivel a szégyen pírja mégis éget:
sörbetet hozattam köcsögben és édes
tejszínt; ezzel köszöntöm, mikor ébred
s e verssel, hogy viselkedjék okosan.
Mert így nem kerül a hóhér kezére,
s én is megúszom két-három pofonnal.
115
A kalifához
Felhúzott lábbal fekszem, mint a szöcske
cellám mélyén. A deszkaágy hasít.
Ne hagyd bűnbánó költődet örökre
így hervadozni, Hárun ar-Rasíd!
Nézd el fajtalanságomat, könyörgök!
Olvasmányom a Korán. Úgy fogom
nagy áhítattal, ahogy kamaszkölykök
bársony hátulját fogtam egykoron.
Házam bejárójában, közvetlenül a kapu mellett, ezeket a sorokat írtam fel a falra:
Ki itt belépsz, ha férfi, ha kamasz vagy
és szép: ne bánd, ha átölelnek rögtön,
kihúznak nadrágodból, s jól megnéznek.
Halálos ágyadon nincs más vigasznak,
csupán a kéj, mit átéltél e földön.
Szerencsétlen házasságom után írom
Szívleld meg tanácsom, hogy elkerüljed
a sorscsapást. Mert az élet nem ünnep.
Onanizálj, ha nagyon kell. Ez trágár,
silány gyönyör. De jobb a házasságnál.
Muhammad al-Amín, a trónörökös
Al-Amín már tizennégy éves korban
minden csinos kamaszt megkergetett.
Hárun kis mellű, karcsú lányokat
rendelt fiához apródok helyett.
Nem használt. Most éjszaka vele járom
a fürdőket s a kocsmakerteket.
Engem sem vonzanak a fiús lányok.
Én is lányos fiúkat keresek.
116
Kairói emigrációmból – a kopt fiú
Gazdag kopt kalmárember vett gondjába:
három rabszolgát rendelt mellém, házat
nyittatott nékem, s mi több, ideadta
tizenhét éves, szép fiát titkárnak.
Délben kelünk. Séta, zene, vendégség.
Éjfél után az omló selyempárnák
közé bújunk s elkezdődik a játék.
Kioktatták már mindenre a drágát.
Közben iszunk. Hamarost itt a reggel.
Ő bírja szusszal. Átölel: – „Te édes!
Mért nem csináljuk még egyszer?” De bennem
feltámad most a kötelességérzet:
– „Nem akarok. Inkább verset csinálok.”
Mély sóhajtással kiugrik az ágyból
mezítlenül. Az arany napsugárba
combja tövéig merül ezüst lába.
A kis asztalkán oldalvást a falnál
a zöld tenta meg néhány lúdtoll várja.
Mondani kezdem nagy-lassan a verset,
s oldalt fordulok párnámon, hogy lássam.
Tökrészeg vagyok. Ő a meszelt falra
jegyzi fel, finom, elegáns írással.
Megtaláltam végül a földi Édent,
gondolom. Libeg három hosszú ujja
között a toll. Versemet nem is nézem,
csak a fiút. Tükrös, hideg hátulja
meg-megremeg félelmes szépségében.
A kalifa teljesíti három kívánságomat
A trónteremben húszan ülünk a kalifával.
– „Kérj három dolgot, Abú Nuvász. Bármit kívánhatsz.”
– „Három csókot a szádra.” – Meglobbannak a fáklyák,
a testőrök kihúzzák kardjukat, hogy levágják
fejemet. – „Szerény óhaj” – mosolyog al-Amín.
Rózsaillatot szívnak szájából ajkaim.
S a három hosszú csók közt, a két rövid szünetben
fiatal arcát nézem. Nem volt kár megszületnem.
117
Halál
Az élet életünkre tör: nincsen, kit meg nem ölne.
Hány szép arc, hány gyönyörű test s nagy név került a földbe!
Minden lépés odavezet. Légy dús kalmár, kéregető,
hős hadvezér, torz nyomorult, vagy a teremtés gyöngye,
göröngyön járj vagy szőnyegen, mélyben, magasban: egyre megy
a sötét anyaölből jössz s mégy a sötétebb ölbe
Még jó, ha friss-fiatalon gáncsol el utadon a lét,
s nem öregen, ha testedet megnyúzta s összetörte.
Mindebben hol az értelem? És mit kapunk mást gyönge
vigasznak, mint hogy mások is bekerülnek a földbe?
Megtérés
Bűnöztem szóval, tettel, gondolatban,
de nem voltam sem álszent, sem hamis.
A szegényeknek mindig bőven adtam
alamizsnát s a gazdagoknak is.
Most megtértem. Naponta ötször járok
mecsetbe s tűröm a szörnyű unalmat
a Paradicsom kedvéért. Fennhangon
könyörgök hozzád, Allah, hogy meghalljad.
Nem vágyom nőkre. Miért is vesztegetném
kevés maradék erőmet reájuk?
Nem nagy bűn, hogy a fiúk vonzanak.
Utcán, piacon bicegek utánuk.
Tudom, sokszor tettem próbára Isten
irgalmát, mely, úgy mondják, végtelen.
Biztos vagyok, hogy az ítélet napján,
ha végigfutott minden vétkemen,
mindjárt megbocsájt. A Korán ígéri,
hogy bor patakszám folyik fent az égben.
Sima testű kölyköket ölelek majd
a pázsiton és félszemmel lenézek
a pokolra, hol a hipokriták
meg a siita eretnekek égnek.
118
Muhammad al-Amín kalifa halálára

Al-Amín kalifát öccse és utóda, al-Mamún gyilkoltatta meg katonáival 813 szeptemberében.

Halotti leplébe beledobtak mindent,
mi e földet összefűzte velem.
S amit a halál egyszer négyrét hajtott,
azt nem nyitja ki többé senki sem.
Könnyeim szakadozó gyöngysorával
kísérem őt, mert többhöz nincs hatalmam.
Kulccsal zártam le házam ajtaját,
s róla társalgok fennhangon magammal.
Egyedül őt féltettem a haláltól,
ki soha nem félt semmitől. Az élet
most hátat fordít nékem. Nincsen senki
– magam se –, kitől bármit is remélek.
Bagdad sem vonz már. Itt nem maradt ember,
ki szavamra vár. Néma árnyék lettem.
A temetőkbe és sírokba vágyom,
hol azok laknak, akiket szerettem.
ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (IX. század)
A barmakídák siratója

A barmakídák perzsa arisztokrata család sarjai voltak, akik remek diplomáciával vezették a kalifátust Hárun ar-Rasíd és apja, Muhammad al-Máhdi alatt. Hárun, ismeretlen okokból, kegyetlenül lemészároltatta őket. A barmakídák halálát a kalifátus bomlása követte.

Amikor éltetek:
ezüstösek voltak a nappalok,
világosak az éjjelek.
Amióta meghaltatok:
a kalifátus vakon tévelyeg,
és én is hallgatok,
jaj, Bármák fiai.
Amióta meghaltatok:
meddők a hajnalok
és üresek a napok útjai.
Üres a szívem is,
s a nappalok mentén az éjszakák
borzasztók, mint a párduc csíkjai,
jaj, Bármák fiai.
119
IBN AL-ABBÁR (?960–1042)
Ártatlan fiú
Apja hozzám engedte kamasz fiát nagyvégre,
de házitanítóját adta őrnek melléje.
Ürügyünk kitünő volt: nincs más, ki versírásra
oktatná Sevillában: s hogy ujjongott a drága!
Aranyló bort hozattam, mézzel sült édestésztát,
míg a testőr udvarom macskakövein sétált.
Mi a díványon ültünk. A fiúval szemeztem.
–„Nem félsz?” – kérdezte. – „Nézd csak: bennünket les, szerelmem.”
– „Hívjuk be, ültessük le, kínáljuk borral” – mondtam –,
„töltsünk, kínáljuk, töltsünk és rúgassuk be gyorsan.
Mi ne igyunk. Legyen szád boroskupám, te drága,
és két vérpiros ajkad poharam karimája.”
Az bejött, leült, ivott, nagyvégül hasra fordult
a szőnyegen előttünk, és nem beszélt, nem mozdult.
– „Elaludt” – szólt a fiú. – „Ne halaszd. Lassan, lopva
csússz hozzá és hátulról vedd gyorsan birtokodba.”
– „Mit fecsegsz, szerencsétlen” – súgtam –, „téged akarlak.
Ha kéznél a gazella, minek nekem a farkas?”
– „Jó” – nevetett a kamasz. Mindjárt vetkőzni kezdett
és hozzám bújt. – „Érzed már, milyen nagyon szeretlek?
Érzed? De hadd vallom be: még szűz vagyok, te édes.
Azt mondják: fáj először. Egy menet most elég lesz.
Ha elkészültél velem – könyörgök, ne siesd el! –,
mássz rá, húzd le nadrágját, erőszakold meg, mester!
Én közben a díványon ülök majd és figyellek,
mert tanulni szeretnék, ártatlan fiúgyermek.”
120
AT-TÁLIQ HERCEG (961–1009)
Az az-záhrai börtön éjszakáján
Híres vagyok és gyönyörű: alig húszéves, sápadt
és karcsú herceg. Még e mély börtönben is imádnak.
Én mondom meg, melyik fiút kívánom éjszakára.
A porkoláb megfürdeti, aztán cellámba zárja.
Mind örül és vetkőzni kezd, de leültetem, várok,
borral, szóval kínálom. Kár, hogy nincsenek itt lányok.
Ez szőke, szép és kék szemű. Hanyatt terült az ágyon.
Nagyon soká ölelkeztünk, míg elnyomta az álom.
A keskeny, rácsos ablakon besüt a hold. Keresztet
vetít mellére. Boldogan vizsgálom. Így a legszebb.
Hosszú haja arcába hull. Hogy élveztem a testét!
Még nálam is érzékibb. Bár karja közt nő lehetnék!
Félig behunyom szememet. Most duplán látok. Melle
lebegni kezd melle fölött. De mégsem asszony keble.
Tükörsima és hódító. Bimbói gőgös-szépek,
mint két málnaszem, mikor még egészen meg nem értek.
Ovális csípője nyúlánk s tömör – nem hasonló
a lányokéhoz s hidegebb, de ölelni nagyon jó.
Nyújtózkodik. Bokájánál cellám árnya takarja.
A lábbilincs égő, skarlát nyomát nem látni rajta.
Ágyéka lila bimbóját lecsüggesztette balra.
Heréje a Bűn Fájáról szakított piros alma.
Torkom elszorul. Mellemben felszökik a kegyetlen
hullám. Hátamon libabőr szalad le. Megszerettem.
Elszédülök. Már nem tudok csendben gyönyörködni, ahogy
így alszik. Hozzáhajlok és bársony combjába harapok.
121
Cordova, napszállta után
Visszafogom lovamat a dombháton,
a völgyben lent most tűnt fel Cordova.
A sok fáklyától aranyfényben lángol,
mint földre tett királyi korona.
Viharfelhő
Az alkonyég szélén a viharfelhő
ágaskodó, fekete mén. A sárga
villám viola kontúrt fest köréje
s narancsszín kantárt meg nyerget rak rája.
Önarckép
Fejdíszem a műveltség; testem sudár és szép;
ékesszólás a kardom; nemes vagyok, derék
és pazar verseimmel még egyszer ragyogóra
festem az Omajjádok megkopott hírnevét.
ABUL-ALÁ AL-MAARRÍ (973–1058)
A vak költő védekezik
Születünk, mért, majd szenvedünk, minek,
és meghalunk, mi célból? Kérdezem.
Ez a törvény, de hol az értelem?
Ezért nem ismételtem meg a bűnt,
mit apám követett el ellenem.
Rezignáció
A halál ellen Szókrátészt
nem segítette tenger bölcsessége,
s Hippokrátészt, az orvost
gyógyírja meg nem védte.
Hagyj elfeküdnöm, legyen egyszer végre
a hasztalan reménykedésnek vége,
ha ráesem a nemlét küszöbére,
s ne riaszd el a keselyűt a tornyon
holttestemtől, és hullámat ne mosd meg,
ne gondozz, mikor túl vagyok a gondon.
122
Hívők és hitetlenek
Máglyákat raknak Krisztus lábnyomán,
fanatizmusra uszít a Korán,
a szúfi csak azt látja, ami nincsen,
a panteistának a kő is isten,
a hindu fél, hogy százszor újraéled,
a hedonista bőg, hogy egy az élet.
Az általános elmegyógyintézet
osztályain zavarosak a dolgok:
vannak hitetlen és hívő bolondok.
AVICENNA (980–1037)
Négysoros vers
A bolygótól, mely fényét szórja fenn
a sár titkáig, mit nem lát a szem:
kezem között minden csomó kibomlott,
csupán a Lét mestercsomója nem.
MUHAMMAD ABUL-KÁSZIM IBN ABBÁD (?985–1042)
Virágzó jázminbokor
Jázminbokor, mit írjak rólad?
Nem hasonlít hozzád, csupán
a lánc frissen vert ezüstpénzzel
egy tengerzöld selyemruhán.
A lótusz kelyhe
Szőke igazgyöngyökből metszett
váza vagy. S mily gyönyörű szép!
Hadd bámullak, s imádom kelyhed
aljának éjszín gyűrűjét!
Vörös tulipánbimbó
Vörös bimbódban nincs szemérem.
Szebb vagy, mint holnap a virág,
ahogy felágaskodsz kevélyen
s hegyesen, mint a férfivágy.
123
ABU AMÍR AHMAD IBN SUHAID (992–1035)
Levél Ibn Hazmnak
Az élet elfordítottatőlem fejét,
s mikor láttam, hogy a halál
biztos zsákmánya lettem én:
egy barlangot választottamszállásomul,
itt legfelül, az égmagas
szélfútta hegycsúcs tetején.
A földön elszórt magvakbóltáplálkozom
s esővizet iszom, amely
a repedésekben marad;
csak egy jóbarát jött velem;ő a halált
nem látta még – én százszor is,
hogy kibökjem az igazat.
Ám most, mikor távozásomközeledik
és tűnő életem csupán
egy villanás visszfénye volt:
elküldöm ezt a leveletIbn Hazmnak,
ki a balsorsban gyámolóm,
s bús napjaim reménye volt:
„Üdvözöllek, s béke veled.Utam végén
azt kérem tőled búcsúzón,
hogy te beszélj sírom felett.
Szónoklatodat ne felejtsdkicifrázni.
Vázold jelentőségemet
és ismerd el, hogy példás volta jellemem
s ragyogó a költészetem.
Ríkasd meg irgalmatlanul
a hosszú combú fiúkat,akik majd ott
lebzselnek temetésemen.
Tán meghallom a sírban isbeszédedet,
vagy legalább a fülhasogtató zenét
és kellőképpen élvezem.
Mert nagy öröm, ha az embertmegbecsülik.
És úgy hiszem, te nem veszed
zokon, ha hullám mosolyog vagy felnevet.
Remélem, Allah megbocsát,mert bűneim
szőrköpenyegén át belát
lelkembe, ami jó dolog.”
124
MUHAMMAD IBN HAZM AL-ANDALUSZI (994–1064)
Szerelmes versek
1
Nem hunyhatom le a szemem,
ébren tart minden éjszaka
a viszonzatlan szerelem.
Itt ülök kertecském setét
sarkában kint az ég alatt
és azt remélem: rám szakad.
Köröttem néma nárciszok
s babérfák. Szüntelen csorog
könnyeim olcsó gyöngysora.
Ptolemaiosz! Ma én vagyok
Sevillában a csillagok
nyájának éji pásztora.
2
Csak ketten voltunk egyedül
házamban s harmadiknak
a bor, mohón töltöttünk,
míg szárnyait az éjszaka
lassan kiterjesztette
és megpihent fölöttünk.
E leány közelsége kell
nekem, hogy kimondhassam:
most nem csal meg az élet –
mert tiltja-e az örömet,
a gyönyört meg a vágyat
a törvény vagy a végzet?
Ágyékából vulkán fakadt,
szökőkút az enyémből;
borunk a gyertyafényben
olvadt arannyá változott,
s ébenfa baldachinná
a csillagtalan éjjel.
3
Szerelmem érted nem halványul,
nem délibáb, amely kitárul
és összedől, ha közeledsz,
125
neved visszhang, nem halkul bennem,
lényed mindig velem van s mellem
húsába késsel véstelek;
te kellesz, senkit se kívánok;
és hogyha mást lelek lelkemben
– és lenne bármi a világon:
fogalom, állat, növény, ember
vagy tárgy –, azt eldobom, kivágom,
mert te kellesz és senki más;
csak rád és szerelmedre vágyom
és ha most igent válaszolnál:
számomra minden a világon:
al-Andalusz sok friss mezője,
a városok, a hegy, az erdő
olyan lesz, mint vén teve szőre,
s az emberek, kiket korábban
eltűrtem valahogy, tekergő
férgek a piactér porában.
4
Szelíd s engedékeny vagyok;
ha kell, lealázom magam
porig a szerelemben.
Boldogság ez, mert jólesik,
s az áldozat nem áldozat –
ne gúnyolj érte engem!
Mert aki igazán szeret,
elejti gőgjét: hadd legyen
fölötte úr az asszony!
Hason fekve várom a szép
kamaszt, de ha nagyon pimasz,
lefordítom magamról.
5
Ha beszélgetés közben
említik a fiú nevét,
ámbraillatot érzek;
ha társaságban ül velem,
nem hallom, csak az ő szavát
s hangját, a csorgó mézet;
ha az utcán elbúcsúzik,
sebzett állattá változom
és vánszorogni kezdek;
fuldokló vagyok, ő a part;
126
olykor babérfám ágán
hintázik kint a kertben;
máskor úgy látom: ott lebeg
a kék égbolt legtetején
mezítlenül fejem felett.
– „Hogy éred ott el?” – kérdezed.
– „Leugrik hozzám” – felelem.
– „S ha nem?” – „Úgy utána megyek,
mert szárnyat ad a szerelem.”
6
Ismerősöm a tél derét
vizsgálta halántékomon
s megkérdezett: – „Hány éves vagy?” –
Mire én: – „Életem nem volt
sokkal több mint egy pillanat.
Ez jól átgondolt válaszom.”
– „Hogy-hogy?” – szólt ő. – „Nem értelek.
Magyarázd meg e keserű,
szokatlan információt.”
– „Nagyon szerettem egy leányt”
– mondtam –, „s egy őszi délután
arcon csókoltam hirtelen.
Ahányszor visszagondolok
a csókra, azt érzem, hogy e
kis, gyors csók volt az életem.”
7
– „Kamasz-szeretőd elment” – mondták, s én így feleltem:
– „Vele egy korban élek, egy században szüllettünk
s al-Andaluszban. Ennyi elég boldogságomhoz.
Ugyanaz a nap járja fölöttünk az ég boltját.
Öszvérháton nincs több mint két napi útra tőlem.
Alkonykor, ha vágyódom utána, s déli szél fú,
lemegyek és kiállok Sevilla kapujába,
hunyt szemmel a vár széles falához nyomom vállam
s teleszívom tüdőmet szép teste illatával.”
8
Szeretőm hajnaltájban felkelt. Én még az ágyban
feküdtem és meglestem. Szívem majdhogy elolvadt,
s mosolyogtam, pedig csak egy pillanatra láttam
sápadt-ezüst hátulját, a dupla teliholdat.
127
9
Az alkalom villámfény:
egy másodperc, s már nincs is.
Most haraphatom számat,
hány lányt, fiút, nőt, férfit
mulasztottam el bambán –
de kései a bánat.
Emlékük számban maradt
keserű pilulának;
bár lettem volna léha –
légy gyors, merész és csapj le
reá, mihelyt meglátod,
mint zsákmányra a héja,
szeretkezz vele rögtön,
de elébb csókold végig
halántéktól bokáig –
a kegyetlen mindenség
csak kéjt ad vigaszunkra,
s azt sem adja sokáig.
IBN ZAJDUN AL-KORTÓBI (1003–1071)
Cordova
Allah, küldj lágy esőket Cordovára,
öltöztesd földjét, mint az eget, sárga,
fehér, kék és piros csillag-virágba!
Nők hajlongtak köröttem, mint a fákon
a zsenge ág. Kezes rabszolgalányom
volt az Idő. Így múlt el ifjúságom.
Uálládá hercegnőhöz
Mióta elhagytál, s magam maradtam,
a föld, min járok, keményebb alattam.
Melletted fehér volt az éjszaka.
Tenélküled koromsetét a nappal.
128
UÁLLÁDÁ OMAJJÁD HERCEGNŐ (?998–1091)
Négysoros vers,
melyet a hercegnő házi köpenyegére hímeztetett
Hercegnő vagyok, híres, előkelő, szeszélyes;
nincs ember, hogy előtte szép fejemet meghajtsam;
de ha szeretsz, lépj ide ágyamhoz, nem kell félned,
vetkőzz gyorsan, bújj forró testemhez, s legelj rajtam.
ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század)
Uálládá hercegnőhöz
Eszed nyílt, szókincsed bő, ismeretköröd széles,
horizontod tág – közismert dolog,
hogy tág lány vagy. Mily szűkek hozzád képest
a tizenkét gyermekes asszonyok!
Mór közmondás
Ellenséged, mondod, roppant erős lett.
Azt kérded: mily tanácsot tudok adni?
Csókold meg undor nélkül a kezet,
melyet nem áll módodban megharapni.
SZULAJMÁN IBN KHÁLEF AL-BÁDZSI AT-TUGHLIBI (1013–1081)
Jáhjá fiam halálára
Elolvasom az írást minden síron;
ha magas fiú jön szemközt, elsírom
magam; s mikor megszólít, újra
zokogni kezdek és Jáhjának hívom.
AL-MUTADID IBN ABBÁD, SEVILLAI KIRÁLY (1016–1069)
Én
Bevettem Serpát, Farot,
Carmona elhagyott
falain varjú károg:
a nyertes én vagyok.
129
Másnak nincsen, csak nékem
ily sok jó katonám,
reájuk én lenézek,
s ők fölnéznek reám.
Legyen veréb vagy túzok,
enyém a jófalat,
sorra karóba húzom
a vetélytársakat.
Ameddig Allah éltet,
s amíg szívem dobog,
hordozom kardom éles
pengéjén a jogot.
Minap befalaztattam
néhány vendégemet
fürdőmben – nékik mosdás
volt, nékem élvezet.
Koponyáik füzére
itt lóg fejem felett
a trónon; ha felnézek,
nagyokat nevetek.
ASZ-SZUMÁJSZIR (XI. század)
Almería nyáron
Szegény testem a szúnyogok szerelme:
hozzám bújnak éjente, céda lányok,
én meg gatyában, gyorsuló ütemre
járom díványomon a vitustáncot,
míg ők nótájukat húzzák fülembe.
Zord idő
Nem vigasz, hogy egymás után lebuknak
azok, kik tegnap bennünket lecsuktak,
és életünk még attól sem lesz jobb,
hogy egymást is ölik a gyilkosok.
Berberek
Ádám járt nálam álmomban. Megtudakoltam tőle:
– „Atyánk, te lennél csakugyan a berberek nemzője?”
– „Tíz évvel rá” – felelte –, „hogy Évától elváltam,
született ama berber. Én már egyedül háltam.
Unokáim pelenkát hordtak még, drága kölykök.
A földön nemzőképes csak Éva volt s az ördög.”
130
AL-MÚTAMID, SEVILLAI KIRÁLY (1040–1095)
Kard nevű apródomhoz
Kard a neved; szemed fénye is két kard;
mind a kettő sugárzó és kemény;
szemöldököd felvont íj finom íve,
szünet nélkül nyilakat küld felém;
ajándékba kaptalak; gazdád lettem;
rabszolgám vagy; rabszolgád vagyok én;
boldog lettem veled; ha megmarkollak,
azt hiszem, hogy a félvilág enyém;
kívánlak, Kard, ahányszor megkívánsz, Kard,
engedd gyönyörű pengédet belém.
Bordal
Vigasztalódj – a beteg is feléled,
ha keservében sárga borba nézhet.
Vendégségben vagy idelent, ne tévedj,
használd ki jól: rövid cafat az élet.
S ha ezer évig tartana is, véges,
és attól szép, hogy véges – ez a lényeg.
Űzd el gondod, míg lugasban henyélhetsz,
virág nyílik, hárfáslányok zenélnek.
Ha kupádban a bor gyöngyeit nézed,
jusson eszedbe, hogy a jelen édes –
töprenkedéssel messzire nem érhetsz.
Eszed azt súgja: mondj búcsút az Észnek.
ABUL-QÁSZIM IBN AL-ATTÁR (XI. század)
Gyönyör
Kertem végén a hold a fodros tóra
vértet csatolt. Majd szégyen és szemérem
nélkül ránk hajlik, s rézveresre festi
merev dárdámat szeretőm kezében.
131
Tükör előtt
Boldog volt és duhaj az ifjúságom:
hány nővel háltam, hány illatos ágyon!
Az út pora, melyet paripám felvert,
ősz fejemre szállt. Elnézem s utálom.
AL-HIDZSÁRI (XI. század)
Búcsú a piactéren
Szomorkodom, hogy elmégy két hónapra, de végül
némi öröm ér, mikor búcsút veszek itt tőled:
ez egyszer nyilvánosan, hosszan, közbotrány nélkül
ölelgethetem kamasz-szeretőmet.
ISMERETLEN ARAB KÖLTŐ (XI. század)
Toledo eleste után
Arabok, adjátok fel al-Andaluszt; a földön
az adósnak fizetni kell, ha lejárt a kölcsön.
Nézzétek: királynő lett a gyaurok parasztja,
s a mór király a tábla sarkában vár sakk-mattra.
IBN AR-RÁMÁI (életrajzi adatai ismeretlenek)
Szülőfalum
Álljatok meg, barátok,
Esz-Szalámban velem.
Itt szédített meg engem
az ifjú szerelem.
A kén titkos lángjával
égett bennem a vér.
Lánykarok fonódtak rám,
mint a virágfüzér.
Ahogy testük hajlongott,
hajlongnak most a fák,
s a szélben érzem testük
kakukkfű-illatát.
132
ABU BEKR MUHAMMAD IBN HÁMDISZ ASZ-SZÍQQÍLÍ (1055–1132)
Szicília
Kék vízben mélyzöld kertem,
övemen rőt palást,
hol csak gyönyört ismertem,
és soha-soha mást,
ahol fiatal voltam,
hajtás a rózsafán,
s ahol most úr a norman,
Szicília, hazám,
mennék, ahová mennem
többé már nem lehet,
hogy szikláin szétverjem
mezítlen mellemet.
Borozás a király kertjében
A kis folyónál ültünk
iszákos cimborák,
ezüst serlegből ittuk
a király színborát,
pohárnokunk a vízben
úsztatta a kupákat,
így jöttek hozzánk, s mi tíz
ujjal kaptunk utána,
majd játékhajót küldött
a hűs folyócskán úszva
a fiú, s poharunkat
zsinegén visszahúzta.
Megbuggyantunk. Az ember
csak ember és nem férfi,
mert ha iszik, az ivás
hatását meg nem érzi,
és kornyikáltunk hozzá,
hol hangosan, hol halkan,
de a részeg nem tudja,
hogy sántikál a dallam,
133
nem érti és nem érzi,
ha a szöveggel baj van –
a madár megelégszik
szavak nélküli dallal,
de bántuk is mi mindezt,
ürítettünk és kaptuk
a bort, és lábainkat
a folyóban áztattuk.
Így ültünk egymás mellett,
vízparti városok.
Nem bántam volna, hogyha
mindjárt elkárhozok.
ABU ISZHÁK IBRÁHIM IBN HAFADZSA (1058–1139)
Mit korbácsol a déli szél
Mit korbácsol a déli szél dühe: halványfehér, remek
tevém farát vagy nyergemet, az utazást vagy engemet?
Lestem a hajnalcsillagot s indultam az úttalan út
homokján, míg az alkonyat utolsó fénye kialudt.
Sivatag után sivatag. A Végzet kétségbeesett
arcát kell látnom mindenütt fekete fátylai megett.
Csak kardom éle a remény. Itt minden ember remete.
Más otthonom sincs, mint tevém nyergének somfakerete.
Társas viszony sincsen, csupán egy tátott száj a mereven
előretolt pofán, hol a kielégülést keresem.
Hányszor gondoltam hajnaltájt: szeretkezésünk véget ért,
volt s nincs; emléket nem hagyott; vágytam rá, bár nem volt miért.
Hány fiút itattam le, hogy fehér mellükhöz érjek el,
s markoltam fürtjeik setét függönyét! Egy sem érdekelt.
Ezzel sem tartott most soká, csak míg szétnyílt az éj kopott
kabátja s láttam, hogy reám farkas fogsora vicsorog.
Rászántam néhány percet még, aztán elküldtem. Izgatott
szemem már más célt keresett: vártam a hajnalcsillagot.
Mentem. Magas hegycsúcs alatt vezetett utam, mely nem út.
Komor orom, csupa bozót. Teteje, mint a tevepúp.
134
A szél ereje megtörik körötte négyfelől. S alig
sötétedik, az ég felé emeli roppant vállait.
A víztelen síkság fölött borong. Mintha ő is a lét
okán, értelmén s céljain törné hiába a fejét.
A felhők fekete turbánt csavarnak homlokára,
s mikor villámlik, úgy tűnik: vörös fürtjeit rázza.
Figyeltem rá, bár néma és süket is, de egy éjen,
míg körbejártam, megszólalt s elmondta titkát nékem.
– „Felelj, meddig lesz oldalam haramiáknak menedék,
s barlangjaimban meddig s mért nyifegnek bamba remeték?
Egymással küzdő szelek mért kapdosnak oldalamba
és csípőmet mért verdesi a zöld tenger haragja?
Magányos vagyok, mint te, bár sok bestia meg utas ment
el mellettem, ki nálam hált vagy árnyékomban megpihent.
Mért futkosnak? Hogy a halál erőt vehessen rajtuk
s a némaság agyagjában megmerevedjen ajkuk?
Zizegő fáim, bokraim az elmúlást siratják,
és galambjaim örökké azt búgják: nincs igazság!
Nem csillapítja könnyeim árját vigasz, mert a világ
nem folyamat, csak átmenet. Enyém a melankóliád.
Utazó vissza sose tér, ha búcsút vettem tőle.
Meddig kell ácsorognom itt, mint a nap tűznyelője?
S meddig kell lesnem az alkonyt, az unalmas bűvészt, ahogy
kendőjét rázza, s alóla kibújtat néhány csillagot?
Érezz velem, barátom, hisz látod: az ember meg a hegy,
nem két idegen. Ecetes keservünk régtől egyre megy.”
Mohón figyeltem, míg beszélt s feleltem volna, de szavam
sós könnyeimbe fúlt. Nagyon jól értem: minden hasztalan.
De könnyeimből vigaszt is merítettem, mert éjszaka
nincs jobb pajtás az ég alatt, mint az utazók bánata.
Elfordultam a hegytől és így búcsúztam: – „Isten veled.
Van, aki maradni szeret. Én nem akarok. Elmegyek.”
135
MÁRJÁM BINT ABU JÁKÚB AL-ANSZÁRI (életrajzi adatai ismeretlenek)
Vénség
Izmaim, mint szélfútta pókhálók; roggyant térdem
meg-megcsuklik alattam; nehéz hetvenhét évem
tarkómon trónol; még mit kívántok tőlem? Vaksin
botorkálok a vénség rozsdás vasbilincsében.
IBN L-UÁLID AZ-ZÁRÁKUSZTI (1059–1131)
Éjjel kiállok házam udvarára
Éjjel kiállok házam udvarára
és mindig ugyanazt a csillagot
figyelem, hátha te is ezt teszed;
ha karaván érkezik messziről,
a vásártérre megyek és lesem
az utazókat: tán akad közöttük,
aki érezte tested illatát,
s arcod kontúrját rejtette szeme
beláthatatlan mélyébe; ha szellő
támad, gyorsan lefutok Zaragóza
kapujához, a várfalnak támasztom
csípőmet s fülelek: nem hoz-e tőled
üzenetet a szellő? Vagy cél nélkül
kóborlok, s a szembejövőket nézem:
melyik látott? És ki hozott szépséged
zuhatagából fényt a homlokán?
IBN SZÁRÁ ASZ-SZÁNTÁRINI (?1060–1123)
Könyvkötészet
A könyvkötészet hálátlan mesterség:
aranyozok, préselek, bőrt varrok,
s ha felruháztam a kézirat testét:
elviszik. Én mezítlen maradok.
A Guadalquivir este
A folyó áttetsző köpenyt öltött; az alkony
kékes szegélyt hímzett reá a parton,
s a szellőtől oly fodros lett a bőre,
mint ágyban ülő ténsasszony csípője.
136
Kék szemű fiatalember
Megláttalak, megnéztelek,
s a mindenségből nem maradt
számomra más, csak kék szemed.
Csiszolt türkíz nem ékesebb,
kék csillagtűz nem fényesebb
és nem szebb, mint két kék szemed.
Ha vad, tavaszi ég remeg
fáim fölött, azt suttogom:
nincs kékebb ég, mint kék szemed.
Ha a tengerhez érkezem,
boldogan tárom szét kezem:
mert mélyebb nála kék szemed.
Mikor hazafelé megyek,
lámpásnak gyúl ki és vezet
a vaksötétben kék szemed.
Álmatlan, hosszú éjjelek
legmélyén fekhelyem felett
lebeg mindig két kék szemed.
Balsors mar, házam szétesett,
de mit bánom a végzetet,
amíg velem van kék szemed.
S hogy szeretem az életet,
mióta semmim sem maradt,
csak kék szemed, csak kék szemed!
AL-ÁMÁ AT-TÚTULI („A tudélai vak ember”; ?–1126)
Hűtlen szeretőmhöz
Zenét hallgattam, mint máskor is, este,
mert szerencsém szép csillaga letűnt –
emlékszel még a nyári éjjelekre,
mikor nem volt egymásból elegünk?
ABU BEKR MUHAMMAD IBN QUZMÁN AL-KORTÓBI (1087–1160)
A zállákai diadal (1086)
A zállákai győzelem nagy napja!
S az ujjongó nép! Mily kár, hogy nem láttam!
De akkoriban én még ott szorongtam
apuka tömör herezacskójában.
137
A szép pékné
Hull a könnyem, arcom bús,
elhagyott Senora Cruz,
szép pékné, Senora Cruz,
csupa liszt és csupa hús,
ropogó, friss szerelem,
pékné, pompás szerető,
hogyha ő aludt velem,
kilyukadt a lepedő –
s most mégis Senora Cruz
ágyába más fiút húz,
ragya marja meg a csúz,
csalfa ő, mint minden nő,
minden nő, ha andalúz.
Ha szépfiú ül mellettem…
Ha szépfiú ül mellettem s iszom:
ez a paradicsom.
Ha kamasszal szeretkezem vagy nővel,
bárhol vagyunk, közbotrány lesz belőlem.
Mit bánom hát? Tölts a korsóból bőven.
A jótanácsot hagyd el, kár belém!
Nekem a bűn: erény.
Mi fontos? Versemmel e papiros.
Pompás a bor, ha sárga, ha piros,
s még ízesebb lesz attól, hogy tilos.
Hozd a tömlőt! Tartom a poharat!
Szabad vagy nem szabad!
Légies vagy, mint elilló madár,
mint könnyű szellő, s szeszélyes, akár
a tenger árja, Ibn al-Attár!
Ahányszor elkergetlek, itt maradsz,
ha hívlak, elszaladsz.
Ajkad között oly friss a zamatod,
mintha piros almába harapok.
Ha nem vagy mellettem, nem alhatok.
Szád zamatára vágyódom. Gyere,
és mérgezz meg vele.
138
Melankólia Sevillában
Mint vigasztaljam őket, kik élnek, mert megszülettek?
Azoknak jó, kik nincsenek. Vége van a szüretnek.
Mi tart örökké? És kiből nem lesz egy napon hulla?
Itt járok a Guadalquivir vizénél elborulva.
Hány országot, népet sodort el az idő, hány embert!
A történelem öreg, de szeszélyes, mint a gyermek.
Körös-körül szomorú táj. Meddig húzódik? Kérded.
Addig, amíg eső esik, s amíg hulló levél lesz.
Mintha az erdő szólana: – „Ifjú vagy, fuss előlem.
Itt holnap többé nem lesz út, mert fáim összenőnek.”
Ember nem él e tájakon. Leszállt ide az átok,
mint mikor pestis falja föl az egész lakosságot.
Az elhagyott kert bokrai közt nyúl vörös szeme forog,
s a kikötő cölöpjein magános daru ácsorog.
Hogyha szívemre hallgatok: a parton ülnék ölbe tett
kézzel, amíg belesírom a vízbe minden könnyemet.
És nappal is meg éjjel is így siratnám e népet:
mi lesz veletek, mozlimek, zsidók és keresztények?
Szívem legjobb barátja
A karcsú, szőke Ibráhim
azúr szemű és szép nagyon.
Húszéves csak, s már al-ámín,
főellenőr a piacon.
Akárki, ki meglátja őt,
déltájt, mikor a parkban jár,
hunyt szemmel marad a padon
és szépségéről meditál.
Úgy hírlik, hogy kissé heves.
Ha a piachoz közelít
reggel, a kalmárnép remeg
és hazaküldi kölykeit.
Korbáccsal jön és mindent lát.
Egy légypiszok elég neki
a mérlegen, s az eladót
segédestül pofon veri;
s jaj annak, ki silány, rohadt
árut terít ki! Ibráhim
gyors igazságot osztogat
139
korbácsával s feldönti a
hasas tojásoskosarat.
Oly gyönyörű dühtől piros
arccal – így mondják a fiúk –,
kivált, ha lábát emeli,
mikor valakit farba rúg.
S ezerszer jaj mindenkinek,
ki csal s hamis pénzzel fizet!
Elkapja mindjárt s szapora
nyaklevesekkel kergeti
a tömlöc vagy a kaloda
felé. Én nem járok soha
piacra, hogy ne lássam ott –
de ezt beszéli Cordova.
S ha végigpofozta a fél
vásárt, alkonykor hazatér.
Elnézem, ahogy közeleg:
virágot hoz, pedig csupán
négy évvel vagyok öregebb:
megsimogatja hajamat,
s minden új verssorért, melyet
írtam, hétszer hét csókot ad.
Közben szemet huny s felliheg
a boldogságtól. Soha még
nem láttam szendébb, szelídebb,
ártatlanabb, ragaszkodóbb
fiút. A szomszédból vizet
hoz, megterít. Egy éve, hogy
így élünk. Minden nap meg éj
felejthetetlen ünnepély.
Aztán megfogja kezemet,
mosolyog, leültet: eszünk
s iszunk, bár mindig keveset.
Végül ágyat bont, ajkait
kínálja – így ölelkezünk,
alszunk s nem alszunk hajnalig.
Reggel még fekszem, mialatt
olajban sült fánkért szalad
a sarokra, kecsketejet
melegít s akkor könny fakad
szemében, míg elnéz, mivel
pár perc még és mennie kell.
A háztetőről követem,
ahogy a macskaköveken
elsiet s búcsút int nekem
jobbkézzel. Arcán mennyei,
révült mosoly. Baljában már
a nagy korbácsot lengeti.
140
keserveimből nyaralót…
keserveimből nyaralót rendeztél be magadnak,
sóhajaimmal legyezed
szép arcodat, ha lankadsz;
szemem könnyel telt tó, hová fürödni jössz mezítlen
és lubickolsz egy fiúval,
hogy verjen meg az Isten…
Piknik előtt
Tizenkét lány vetkezik
meg hét szolgálólány.
Fürdés, locspocs estvelig,
majd piknik következik
lenn a zöld folyónál.
Tizenkilenc hableány
nyakig a folyóban,
fátylat visel mindahány
s folyóvizet ing helyett:
ez a szokás; jól van.
Gonosz, aki incseleg,
meg ne sértsd az illemet,
ne figyeld a fátylat,
süsd le inkább a szemed –
s fenekükre láthatsz.
Tündöklő telihold vagy
Tündöklő telihold vagy,
mikor a parkban látlak:
szegény szívem megolvad,
s te elhúzod a szádat.
Ha este végiglejtesz
a cordovai korzón:
táncolni kezd a lelkem,
de erszényem megborzong.
Lágy szellő kap hajadba,
ha várfalon sétálsz –
keserves hét hónapja
gyűjtögetem a pénzt rád.
Fiam, te vagy a legszebb
kamasz, lakoma annak,
aki veled lefekhet.
Kár, hogy oly sokan vannak.
141
A táncos szépsége
Azonnal megszeretlek
és szívem felriad,
mert táncodban a tested
mozgása, mint a legszebb
verskézirat.
E finom teaházban
nem vagyok idegen,
hol bort iszunk mindnyájan,
de most, hogy el ne ázzam,
víz kell nekem.
Téged kíván a szomjam.
Foglalj mellém helyet.
Néztelek, koldus voltam.
Te is szeretsz? Azonnal
szultán leszek.
Sötét szemfényed éget,
rózsalugas a szád,
mosolyod versidézet.
Imádom verítéked
vad illatát.
– „Mondj nékem irodalmat!
Költészeted varázs.
Oly roppant a hatalmad!
Beszélj! Nézd: vár és hallgat
a teaház.”
Nem úgy! Még kinevetnek
rögtön mindannyian.
Igaz, nagy költő lettem,
holott tökműveletlen
vagyok, fiam.
– „Csak ugratsz! Verset kérek,
ez könnyű lesz neked,
rögtönözz egy szerényet,
de ne felejtsd ki édes
szépségemet.”
Míg körmölök, ne nézzed.
A kezem sem remeg.
Játékszer a lángésznek
rólad írni. Fogd, kész lett
a műremek.
S most jöjj házamba, mondom.
Megyünk. Az ágyat bontom.
Így jobban élvezünk,
mintha irodalomról
beszélgetünk.
142
Zenekar a lugasban
Három széplány vár rám:
Zuhrá, Ájshá, Márjám.
Fújd, fiam, a flótát,
ez a zene lelke,
s te dalold a nótát
gyorsuló ütemre,
lassabban a dobbal,
fojtsd le: így a legszebb,
s te ropogtasd jobban
azt a kasztanyettet!
Te ne pislogj félre itt,
te ne nyald a szádat,
nézd a lugas szépeit,
nézd inkább és válassz;
ki melléüt, vétkezik,
rúgjátok bokán azt,
tuss! Szomszédnőd térdeit
fogdosni ne resteld,
lbn Quzmán érkezik,
költő és karmester.
Három széplány vár rám:
Zuhrá, Ájshá, Márjám.
Test és lélek
Így szóltam hozzá: – „Meghitt
szerető kell nekem
készpénzért. Bökd ki, mennyit
kívánsz, te szemtelen.”
Alkudoztunk, vitáztam,
dühöngtem két napig.
Most édenkert a házam:
velem hál és lakik.
Tizenhat éves bugris,
szem-szájnak ingere,
ha sétálunk, kiugrik
a félváros szeme.
Nincs ember Cordovában,
ki nálam boldogabb.
Nagyvégre megtaláltam
zsákomhoz foltomat.
S ha testével beteltem
és szellem kell meg ész:
szomszédom a nagymester,
a bölcs Averroés.
143
Berber fiú
Tíz hete ültem itt veled
és nyakaltuk a karcost,
berber kamasz, s figyeltelek:
oly sima volt az arcod!
Most borostás az állad,
kiserkent a szakállad,
egyetlen barnaság vagy,
sörtéd nőtt, vagy egymillió,
s nem értem, hogy ez mire jó.
Kezembe veszem fejedet
s felnevetünk. Mi lett veled,
kókuszdió! Kókuszdió!
Romok, varjak, vénség
Amióta szerelmesem
elvándorolt, a háza
szomorú rom, repező
falait a szél rázza.
Ostrom alatt a Mezquitát
elseperte a tűzvész,
a várfalnál érezni még
az elesettek bűzét.
S ez itt a ház, mely annyi sok
hangos, vad murit látott:
itt lantoltunk, énekeltünk
és ittunk, jó barátok.
Vigasztalásom nem maradt,
mert előbb fésülöm meg
a csillagok ezüst haját,
semhogy ők visszajönnek.
Rongyaimban foszladozó
gyapjúfonál a testem.
Megtértem, mert éhes voltam,
ugyan mi mást tehettem?
S mert nincs, ki pénzt ad versemért:
öregen imám lettem,
napi ötször a nagydobot
verem a minaretben.
Előimádkozó vagyok,
s amitől viszolyogtam:
négykézláb dicsérem Allaht
a nyeszlett jámborokkal.
Nyomorult élet. Végtelen
a szegények türelme.
Fekete, csúf varjú a fán:
károgj siket fülembe!
144
Vénség
Nem felejtettem el: kék szemű, szőke,
karcsú s nagyon magas növésű voltam.
Ma görbe háttal botorkálok, mintha
ifjúságomat keresném a porban.
AVENZOAR (1110/11–1199/1200)
Sírvers
Vándor, e sírkő mellett állj meg egy pillanatra:
lbn Zuhr Sevillából – én pihenek alatta.
Némán fekszem, gyökérrel és porhomokkal számban.
Elhiszed-e, hogy egykor én is e földön jártam?
Orvos voltam. A halál karmaiból kitéptem
sok embert. Mindig tudtam, hogy egyiket se végleg.
IBN NIZÁR AL-UÁDI-UÁSZI (XII. század)
Fényét a teliholdtól
Fényét a teliholdtól
kölcsönözte barátom,
arcán a gránátalma
pírját hagyja az álom,
mellbimbója, mint rózsa
tüskéje, hamvas és nagyon merev,
boldog vagyok, ahányszor
összekarcolja vele mellemet.
MUHZSEDDIN ABU ABDALLÁH IBN AL-ARÁBI (1165–1240)
Háromféle szerelem
Nem értem, mi a szerelem, de három arcát ismerem:
az első, hogyha odanő szorosan szív a szívhez;
a másik: két szem összenéz, ellenséges körívek,
és a harmadik szerelem, melyet halálnak hívnak.
145
Szúfi hitvallás
Szívem minden hit otthona,
nem rekesztettem ki soha
senkit-semmit belőle:
így lettem szomjazók bora,
Krisztus-hívők monostora,
gazellák legelője,
zsidóknak törvénytábla,
muzulmánoknak Kábakő,
pogány bálványok háza,
és követem a Szeretet
útját, bármerre jár is ő
retek-fehér tevéivel:
vándorbotot fogtam, szívem
megdobban és megyek
az égi karaván megett,
bármelyik hit felé vezet.
ABUL-HASZÁN AS-SUSTÁRI (?1205–1269)
Misztikus szerelem
Koromsetét kertemben
eljött hozzám szerelmem
lelkem mély éjjelén,
szívem megtelt gyönyörrel,
a kert kigyúlt köröttem,
s megszédített a fény.
Spirituális borral
kínált; karját úgy fonta
körém, mint az övet,
csókra nyújtotta ajkát,
s megbocsátotta mindjárt
sok titkos bűnömet.
Harmatos kis kertemben
velem maradt szerelmem,
míg felvirradt reám.
Madarak énekeltek
a négyemeletes fák
mind a négy karzatán.
146
Felgöngyöltem az életet
Hencegek, mertszegény vagyok
nincsen házamse pénzem
az Idő nemvehet erőt
már rajtam,sem a Végzet.
Egy szép napona titkos hang
sugallta ezt:Elég volt.
Mit ér nekede sárvilág
és mit számítaz égbolt?
Mint szőnyegetgöngyöltem fel
a létet. Mostkeresztbe tett
lábbal ülöka hengeren
s hol könnyezemhol nevetek.
ABU ISZHÁK AL-IZRÁÍLI (?1210–1250/1251)
Négysoros
Nem vonz virág a kertben, hajókázás a bárkán,
fürdés a tóban, otthon angyali kamasz vár rám,
tarkója, ajka, melle illatos, mint a rózsa,
csípője langyos, mint a Paradicsom folyója.
IBN AL-HATÍB ASZ-SZALMÁNI (1313–1374)
Granada
Gyönyörű asszony feje; haja körül mezők
s a hajnalfény ezüstje vállán. Imádom őt,
Granadát a hegyormon. És karcsú hídjai!
Mint szép leány csuklóján az ékes karkötők.
147 148
Kínai költészet (2)
(Tang-kor: VI–X. század)
149 150
VANG CSI (?590–644)
Mi kell nékem?
– Nyugalom, meg egy szép pohár bor
az asztalon, ez kell neked.
– Ennél többet kérek, barátom.
Szerény házamban vendég is kell
mohó adószedők helyett,
borissza cimborák, akikkel
bölcsészetről beszélhetek,
az is kell, hogy öt fiam tisztes
családba nősüljön, s öt lányom
jólelkű, hű férjet találjon,
meg hogy ötször húsz évig békén
élhessek és ne legyen gondom
se bajom. S akkor, a legvégén
lemondok a Paradicsomról.
VANG FAN-CSÖ (?600–?660)
Halál
Egy embert láttam ma meghalni:
azt hittem, elmegy az eszem.
Nem mintha megsajnáltam volna.
Féltem, hogy én következem.
LU CSAO-LIN (?640–680)
Lótuszok
A part mentén lótuszvirágok állnak.
A domb sötét, kerek árnyék a tóban.
Tudom: az őszi köd kivisz magával
a vízre és nem hallasz többé rólam.
SZU TING MINISZTERELNÖK (670–727)
Kertem falára írom
Új év kezdődik, közel a tavasz,
öregedem, de közben fogy a rangom:
és cihelődnöm kell, mivel az udvar
írnoknak küld le Icsuba Lojangból –
száműztek! Nézem kertem sok bimbóját
a virágágyban és a szilvafákon.
Én ültettem mindet s mégis kinyílnak
nélkülem is. Megfújt a bosszúságom.
151
MENG HAO-ZSAN (689–740)
Kolostor a hegytetőn
Egy szerzetes csuhája fogason lóg. Az ablak
előtt aludni térő, gyors madarak suhannak.
Az ösvényen feljebb jött a setétség barlangja.
A patak ezüst csengőt szorít a hegyoldalba.
Éj a Csien-ti folyón
Ködös sziget végén, a fák
alá kötöm ladikomat.
A vándorember bánatát
meghozza minden alkonyat.
Mély, nagy vadon. Az ég a fák
csúcsán. A folyó meztelen
elfekvő nő. A holdvilág
kitüntetése mellemen.
Alkony a főváros utcáin
A sok kikent-kifent uracska!
Lovon ülnek, szemük kegyetlen,
modoruk nyegle, kezük kacska,
jönnek fényes kis nyílhegyekkel,
aranykengyelben lógó lábbal,
verekedést meg nőt keresni,
s részegen lófrálni az esti
Lojang tikkadt, piros porában.
Az emberek ízlése
A szilvafák virágzanak a kertben,
pedig itt-ott még megmaradt a hó.
Fiatal asszony jön ki mosolyogva,
nézi a fát és egy ágat letör,
bemegy a házba s tükre mellé rakja.
Aztán elnézi: nem, ez nem elég jó,
nagyon szegényes csak így egymagában.
Ollóval gyorsan két tucat virágot
vág ki papírból s az ág mellé tűzi.
152
Elbúcsúzom Vang Vejtől
Ügyefogyott vagyok s bús; üldöz a sors haragja;
csak marcangolni tudom magamat napról napra.
A régi jó barátot elhagynom fáj, de kerget
a vágy, hogy az erdőkben szagos füvekre leljek.
A nagyok közt ki pártol engem? Bajban ki véd meg?
Hány ember a világon érti az én zenémet?
Ugyan, mi mást tehetnék? Visszatérek magányom
börtönébe, s vén kertem kapuját jól bezárom.
Hazatérés a Lu-meng-hegységbe
Nem állok már a császár kapujában
kérvénnyel kezemben. E roskadó
házba száműzött az Őzkapu-hegység
közepébe a bölcs uralkodó
egyik tanácsosa. Barátaimról
alig hallok és betegeskedem.
Látogató nem jön. Mint az év végén
a nap szórt fénye, fakul a fejem.
Ezt pusztulásom jelének tekintsed.
Naphosszat töprengek, miért lakoltam.
Éjjel nem alszom. A holdas fenyőfák
árnyékát lesem üres ablakomban.
VANG CSANG-LING (?690–756)
Határerőd alatt állok
Igyál, lovam. Átkelünk a folyón.
A víz hideg. A szél, akár a kard.
Míg a véres nap leszáll a homokra,
az utat nézem, mely Tibetbe tart.
Hány harcot vívtak itt, a Nagy Fal mentén!
Azt képzelték: a hős neve örök.
Ma por minden. Nincs különbség a várrom
málló köve s a lábszárcsont között.
A császári hárem romjai
Száradó fű a kertben. A holdfény halálsápadt.
A nagy csarnokban szőnyeg helyett zöld iszalag.
Az udvarhölgyek mindent elfecsegtek egymásnak
s a föld alá kerültek. Illatjuk itt maradt.
153
A szomorúfűz gyászt hoz
Rávette férjét: álljon katonának
a hunok ellen, hogy rangot szerezzen.
Levél ma sem jött. Előtte a kertben
szomorúfűz. Azt nézi. Kellemetlen.
CSANG CSI (?765–830)
Hegyi madarak
A csőrük halványkék volt,
a tolluk tejfehér.
Házam előtt aludtak,
a szelídgesztenyén.
A fán majom járt éjjel:
a gesztenyét majszolta.
Madaraim párjával
felrepültek a holdba.
JÜAN CSIE (?723–772)
Civilizáció
Távol délen, a Jüan s a Hsziang
folyók hatalmas tóba ömlenek.
A tó melletti hegyben él egy fajta,
mely a rosszat hírből sem ismeri.
Magas fák csúcsán hintáznak vidáman,
nevetnek, kézzel fogják a halat,
játszódnak, mint a gyermekek, dalolnak
s ölelkezésből sosincs elegük.
Megjártam Kína kilenc tartományát,
de jobb népséget nem láttam sehol.
Csodálom őket és azon töprengek:
mit érnek nékünk a bölcsek s a szentek?
VANG VEJ (701–761)
Őzek kertje
Embert az ember itt sehol se lát
a visszhang súg csak titkos szavakat
sötét fenyves itt-ott besüt a nap
s citromsárgára festi a mohát
154
Fehérkavics-rév
Szép tiszta víz a Fehérkavics-révnél
zöld sűrű sáshasas komor halak
itt mossa ki selyemruháit éjfél
után a lélek ezüst hold alatt
Békalencse tó
Halászomaztán értem jön a bárka
csatornát vág a tóbanmegyünk vissza
a békalencse nyomunkat bezárja
s egy vízbe lógó ág megint kinyitja
Barackos tavasszal
A folyó mellett vad tavaszi szélben
száz barackfa borul virágba éjjel
a gyümölcsös most halványrózsaszín
tutajhintázik a víz fodrain
Séta a folyóparton
Vérvörös lomboka Csing mellett
sétálok fehér köveken
a kék levegőtől nedves lett
és illatos a köpenyem
Négysoros vers
Szelíd esőkis felhőka monostor a mélyben
kapuja zárvabár márdélre jár az idő
itt ülök reggel óta a sziklák közt s nézem
ahogy ruhám zöldjévela moha összenő
Beszélgetés önmagammal
Leszállsz lovadróliszunkUtadkérdem
ugyan hová vezet
Megvert a sorsmost a Déli-hegységben
keresek menhelyet
ElhallgatunkVonulnak fenn az égen
a fehér fellegek
155
Kérvény Si-Hszing herceg miniszterelnökhöz
Inkább vadorzónak megyek
patakparton mosom ki szám
semmint díszasztalnál egyek
s hajlongjak audiencián
ízlésem vulgáris nagyon
s habár intelligenciám
csekély s kopott a kalapom
emberségemben nincs hiány
azt hallom Excellenciád
nyílegyenest előre tart
keresi mindnyájunk javát
s nem árul pénzért hivatalt
kérek szerény és címtelen
állást a kancellárián
mitől rögvest tekintsen el
ha a közérdek mást kíván
Jing Jao búcsúztatója
Ciprusok köztfogaton meg lovon
s fenyveseken keresztül
vonultunk lefelé a Kőtorony-
hegyrőlhol eltemettünk
Csontvázzá fogysz mostörökké fehér
felhők folynak feletted
sírodnál csak a kis patak beszél
s fut le az emberekhez
Hazatérés a Szung-hegyhez
A folyó mentén magas fű s virágok
nézekelejtem minden gondomat
szálló madár kíséraz ég világos
lassan húzzák szekerem a lovak
a rév fölött a fekete romváros
a dombok közt alámerül a nap
messziről jöttem a Szung-hegy lábához
hazaérekbezárom kapumat
156
Buddhista szerzetes testvéreim
Meditálnak az erdős, mély völgyekben
s szutrákat énekelnek a barátok
Lojang magas faláról ideleshetsz
de csak a felhők fehér árját látod
Búcsú Csu-Mu titkártól
E mindennél pompásabbdicsőséges
korszakbanhitvány állásban tengődtél
a nagyok rajtad is keresztülnéztek
mint rajtamugyan minek mérgelődnénk
ez sorsunkez integritásunk ára
Hivatali köntösödet nyugodtan
levetted válladrólés elcserélted
a száműzöttek rojtos gúnyájára
aggódhatnékmi lesz most a világgal
lesz ami lesza világ sose bánja
Elindultálszáz mérföldre az égen
egyetlen felhő sincskésőbb az alkony
fénye a Sárga-folyónitt az éjjel
koraőszi éjcsendes és meleg
tán dalolsz s bárkád oldalán vered
ki a ritmusta holdfény mint a köd
elrejtőzöl az irigy emberektől
s boldog vagy halak s madarak között
Meglátogatom unokafivéremet, Cui Hsziang-Cungot, a remetét
Az erdő egyre mélyebbs árnyékrétegre réteg
a moha vastag szőnyegés napról napra kékebb
Ott ülkinyújtott lábbalfölötte fenyőágak
nem szólszeme fehérjétmutatja a világnak
Vendég a fővárosból
Harmatot harangoznaka gyűszűvirág-kelyhek
dél felé jára fiú rendbe hozta a kertet
a fűzfák virágporbana cseresznyefán torkos
rigó fütyülvendégünk a városból még hortyog
157
Őszi este egyedül
Elfog a búfekete hajam ősz lett
üres házamban ülök késő estig
erdei gyümölcs kopog az esőben
lámpám alatt két kis szöcske melegszik
nincsen szer mely fiatallá varázsol
ne add át mégse vén fejed a búnak
búcsúzz a relatív világtól
keresd az abszolútat
Kései bánat
Ellustultamahhoz ishogy verseket szerezzek
társam sincscsak a vénségaz gondoskodik rólam
Hibáztamsose menjenköltőnek olyan ember
ki festő volt egy másikjobb inkarnációban
Őszi tücsökdal
Hideg erdődombhátak fájdalmas sötétzöldje
őszi vizek zubognakbetöltik a napot
Nádfonatú kapumbanállok botomra dőlve
A szélben öreg tücsökdalára hallgatok
Csónakban
Daru a homokparton meg a felhők
fölöttEmber nincs ittAz őszi ég
azért oly tiszta mert őzek s galambok
lehelnek ráEgy hegyoldal elég
boldogságomhozVén vagyokAz alkony
leszállFodroktól csillámlik a víz
Kibújt a holdBehúzom evezőmet
Csobog az árVigyen amerre visz
SIH TÖ (VIII. század)
Öregszem
Megroggyantam, öregszem, erőm fogy, kinevetnek,
de sétálok: a felhők s a fenyők még szeretnek.
Azt bánom csak, hogy máig a sült galambra vártam,
s kormány nélkül sodródtam, részeg hajó az árban.
158
LI CSI (VIII. század)
Elkísérem Csen Csang-fu barátomat, mikor száműzetésbe indul
Április friss hava ez, a köles sárga vetését fújja a szél,
virágzik a datolyapálma és hosszúra nő a lakkalevél.
Távolból kísér csak az otthoni hegy, közelebbről a csíz, meg a gerlice hangja,
nyerítenek jó lovaink, szívesen térnének vissza Lojangba.
Sárkány-bajszú, tigris-szemöldökű Csen Csang-fu barátom,
Csen, ki fejedben, polcos agyadban sok-sok ezer könyvet tartasz raktáron:
Csen, jeles ember, Csen, csupa jóság és csupa gondolat,
Csen, ki nem hajtod meg soha senki előtt szép masszív homlokodat:
hadd lovagoljunk! Most pedig üljünk! Jó ez a kocsma,
csendes a kertje, tünjön a gondunk, könnyű legyen, mint lúd pihetolla.
Már kapatos vagy. Hátrahajolsz, fölnézel a napra,
fenn magasan felhő jön és elszáll, mintha szaladna.
Setétlik az alkony. A Sárga-folyó vize szürkül és fölcsap az égre,
partra kötötte kompját a révész, tarkónkon az éjjel.
Túlnan a víznél sok-sok az ember – nem jönnek öreg este át hajóval,
mi itt is maradunk éjjelre e sásból és nádból font fogadóban.
Száműzetésbe parancsolt téged a császár – remélem – múló haragja;
tegnapelőtt sok volt a barátod – nézz körül, mennyi maradt ma?
CSANG CSIEN (708–765)
Buddhista szentély a Repedt-hegyen
A hajnali nap csak a fatetőket
nyilazza még; a vén templomba tartok
kanyargó úton, hol virágzó bokrok
közt rejtőzik a Meditáló-csarnok.
A táj tükörképével együtt lényem
a tó tükrébe rejtőzik; a hangos
madarak is hallgatnak; nem beszélnek
csak a kőgongok és templomharangok.
159
CSIN VÉ (?VIII. század)
Hiába keresem a remetét házában
Fel kunyhódig a Nyugati-hegy ormán
tíz mérföldet nyomtam le, meg sem álltam.
Kopogtattam s vártam, hogy válaszolnál.
Belestem s láttam asztalod meg ágyad.
Talán kilovagoltál. Avagy, inkább,
halászol valamelyik őszi tóban.
Kár, hogy nem találkozhattunk, mikor már
nem meditálok senkiről, csak rólad –
s milyen szépek virágaid az ablak
alatt! Fenyőid mint húrok zenélnek!
Kunyhód, kerted, fáid: mind megnyugtattak;
hallak, látlak, érezlek; tiszta lényed
belém ivódik s bár a házigazda
hiányzik, ittlétem vendéglátásnak
tökéletes volt. Mindjárt leszaladtam
a hegyről. Mert, gondoltam, mire várjak?
LI PO (?701–762)
Egyedül ülök a Csung-ting-hegyen
Madárcsapat jön s elszáll a kék, jeges hidegben.
Magános, lassú felhő közeledik felém.
Nézzük egymást. Ezt el nem unjuk ketten:
a Csung-ting-hegy meg én.
Tanár vagyok Csanganban, a Han-lin Akadémián
Pitymallatkor a Bíbor Intézetbe
futok, ott szorgoskodom estelig,
mikor is az Arany Kapunál várjuk
a császár újabb rendeleteit.
Könyvet olvasok könyv után; köröttem
kéziratok, jegyzetek, ritkaságok,
tanulmányozom a régmúlt időket,
hogy megleljem a végső igazságot.
Még nem leltem meg. Ha olykor megértek
egy mondatot, becsapom könyvemet,
mosolygok és gratulálok magamnak.
De miként a szép tükröt a legyek
160
könnyen berondítják, olyképpen én is
elromlok, valahányszor muzsikát
hallok fel az utcáról, legyen bár az
„A fehér hó” s hasonló marhaság.
És dúdolom. Természetemtől fogva
gátlástalan s nemtörődöm vagyok.
Excentrikusnak mondanak, s megrónak.
Ha télvíz táján az ég felragyog:
vad vágyat érzek, hogy erdőket lássak,
s hegyek közt járjak. S mikor hirtelen
friss szellő támad, erkélyemre ugrok
és füttyömmel fél Csangant felverem.
A bölcs Kuang-patak partján horgászott,
Ling-jün, a költő, hegytetőkre mászott,
ha tanulmányaimat befejeztem,
rögtön magam alá kapom a lábam
s példájukat követve
pecázni kezdek istenigazában.
Vakmerő utazás
Az igazi bor flaskájának ezer rézpénz az ára,
s tízezer minden jó fogás zöldes nefritkő tálon.
Most eltolom poharamat. Meguntam inni-enni.
Kihúzom tőrömet s a föld nyolc égtáját vizsgálom.
Mindhiába. Átmehetnék
a Sárga-folyón, de a jég
megfojtotta a kompot.
Felmásznék a Tajhangra,
de a sok hótól vak az ég.
Horgászbottal kezemben ülnék
lustán a patak vize mellett…
Hirtelen arra gondolok:
meglovaglok egy fekete
vitorlást, aztán repülök
nyílegyenest a nap fele.
Az utazás fanyar.
Fanyar az utazás.
Olyan sok a kanyar.
Ki után mehetek?
És ki jön majd utánam?
Ha senki, azt se bánom.
Egy nap a hosszú szélre szállok,
nem rémítenek a hullámok.
Ködös vitorlámat egy nap kibontom
és híd leszek a roppant óceánon.
161
Tünemény az úton
Fogat az út porán. A függöny lebben.
Mosolygó nő. Nem találkoztam szebbel.
– Hol laksz? – Ott – süti le szemét. – Egy házban.
– Melyikben? – kérdem. – Itt tízezer ház van.
– Abban – mutatja. – A piroslámpásban.
Poharazás hármasban
Egyedül borozom a fák alatt.
Jöjj másodiknak, hívom árnyamat.
Majd poharam a holdra emelem:
a harmadik te légy, mulass velem!
Árnyékom hajlong. Oly csúf fekete!
A holdnak meg nem kell a hegy leve.
Igyunk, unszolom őket. A tavasz
ma ezer mérföld, holnap félarasz.
Danolok. A hold pislog. Táncolok,
míg árnyékom köröttem tántorog.
A részegség magányos kaloda.
Józanságomhoz kell a cimbora.
Kössünk örök barátságot! Tudom:
találkozunk még, túl a Tejúton.
Ének a Han-folyón
Halvány szantálfa-bárkavirágszál evezőkkel
tatján zenészek ülnekorrán muzsikusok
széplányok egymás mellettflaskák még szorosabban
hadd ringasson a hullámmit bánom hova visz
Most én vagyok a tündéra Sárga Daru hátán
célom nincsa sirályokjárását követem
Csu királysága eltűntCsu-ping versei élnek
nekem is költészettőlragyog a köpenyem
Ecsetem egy vonásamegrendít öt hegyláncot
most mikor versem kész lettnevetekgyönyöröm
nagyobb az óceánnálde azt is megtanultam
ne fújd fel magadmert haa hírnév örök volna
úgy a Han megfordulnas forrása felé folyna
162
Három barátomhoz
A vadász csapdát állít rókának, nyúlnak, nyestnek,
de sárkányt fogni az ilyen csapdával nem lehet.
Nem kell állami hivatal annak, ki felhőket akar
s barlangja szájában dúdol, ahol szikla a derékalja.
Barátom, Han, te csupa szellem,
Pej, mint tiszta forrásvizek,
s te, Kung, pompás és ritka ember,
kik a ködöt kedvelitek,
ti hárman, szálfenyők a hóban,
sudár, magasba törő lelkek,
kik egy bundával takarództok
és meztelen kövön hevertek,
kik jégbevágott lékből isztok
s két pár facipőt hordtok hárman:
mindig kedvetekre kószáltatok,
vándorok, mint az égi felhők,
ti, kik lejöttetek a hegyről
köszönteni az új kormányzót,
majd hivatali köntösökben
felraktátok a szemellenzőt,
bár folyton fütyültetek közben,
most azt mondtátok, hogy elég volt,
a Bambuszvölgyből szebb a félhold,
s ma hajnalban Lu kapuja alatt
felhúztátok a tarka sátrat,
hogy megigyuk a búcsúpoharat.
Vigyázzatok, a havas út veszélyes,
a sziklán könnyen elcsúszik a ló,
de semmiképp ne feledjétek,
hogy hűséges, megbízható
társatok maradok, három barátom.
Ragaszkodásom olyan, mint a dudva:
virul, sarjad, tenyészik télen-nyáron.
Ivászat a hegyen
Egész éjjel hozattuk az új, újabb s legújabb
kancsókat, hogy lemossuk krónikus bánatunkat,
míg felderült a lelkünk, kurjongattunk vidáman,
s aztán, bár megbuggyantunk és dülöngtünk mindnyájan:
restelltünk ágyba bújni. A holdvilág oly szép volt!
A föld lett derékaljunk és paplanunk az égbolt.
163
Nankingi lány
Előttünk huszonkét tál,
az aranyló bor édes,
pónival jött a széplány,
ma lett tizenöt éves.
Pilláit kékre festi,
selymet hord és brokátot,
beszéde locska semmi,
de éneke csodás volt.
Megszédültem a bortól,
hozzácsúsztam kezemmel,
a kismacska dorombolt,
mikor ölembe vettem.
Majd hímzett ágyba tettem,
mindent megadott nékem.
Hány mérföldet ügettem
bolyhos nyergecskéjében!
Su-jün államtitkárnak írom a Hszien Tiao villából
Ezer bajom-bosszúságom volt tegnap,
de ma sem lettem sokkal boldogabb.
A vadlibákat hosszú szél kíséri.
Elnézem őket s iszom boromat.
A múlt idők nagyjainak csontjával
írunk, mert itt, az Égi iskolában
sincs jobb ecset. Ezt elhihesd, ha mondom,
habár költőnek apróbb vagyok nálad.
Szárnyaláshoz ragaszkodunk mindketten.
Célunk: az ég s a lány a teliholdon.
A víz folyik, bár kardommal elvágom,
a bánat visszatér, bár borba fojtom.
Vágyaim csak nem teljesülnek. Holnap
csónakba szállok. Vizek várnak s felhők.
Hosszú hajamat kibontom a szélnek,
mint lovas, ki elengedi a gyeplőt.
Meng Hao-zsan elvitorlázik a Jangcén
A tavaszi nap lángol, füstölnek a virágok.
A Sárga Daru Háznál vettünk búcsút egymástól.
Vitorlád még fehérlik. Majd eltűnik a kékben.
A Hosszú Folyót nézem, ahogy felfut az égig.
164
Ho Csi-csang emlékére
Csi-kiángból származott el. Joviális, lomha
és művelt udvaronc volt, szelek s tavak bolondja.
„Emigráns istenségnek” hívott, mihelyt meglátott
Csanganban. Nem találtam sok nála jobb barátot.
Hogy tudott inni, s mennyit! Mily jól beszélt, míg sorra
cserélt be gyűrűt, láncot, inget s minden mást borra!
Nem élt soká. Most porlad sötét fenyőfák árnya
alatt. Csak én maradtam, ki emlékszik reája.
Nyári erdőben
Mezítlenre vetkeztem, ledőltem az erdőben.
Olykor meg-megmozdítom pehelytoll legyezőmet.
Kalapom a bokorban csücsül a patakparton.
A szellőt hívom: gondozd frizurámat, míg alszom.
Látomás éjfélkor
Irgalmatlanul vedeltük a bort.
Hűs lámpását lengette ránk a hold.
Lármánkra hófehér kócsag röppent fel
a parti nádból. Éjfél tája volt.
A Csuipo-tó mellett
A környéken fehér majmok ugrálnak
tízezrével: azt hinnéd, hófúvás van.
Faágon hintáznak, indákon lógnak
s a teliholdat pofozzák a tóban.
Lusanba költözöm
Lusantól délkeletre a Vu-hegy áll a róna
legszélén. Úgy aranylik, mint hibiszkusz az égen.
A város kilencszínű kendőjét most csomóba
kötöm: fenyők és felhők között itt lesz a fészkem.
A Tungting-tónál
Párátlan őszi éjjel. A tavon fények úsznak.
Jön a dagály s az égig emelkedünk az árral.
Bonts vitorlát, kérjük meg a holdat kalauznak,
markodban tarts pénzt, mert nincs egy rézfillér se nálam,
s igyunk bort fent a felhők kimeszelt kocsmájában.
165
Beszélgetés a hegyek között
Mért élek a hegyek közt – tudakolja
látogatóm. Csendesen nevetek.
A kék-ezüst patakban leúsztatnak
a rózsapiros viráglevelek.
Hová úsztatnak – kérdezhetném tőle,
de hallgatok. Mit mondjak néki még,
ha nem tudja, hogy az ember világán
túl van egy másik föld s egy másik ég?
Csangani lány
Mezítláb jársz és nagyon szép vagy,
szemfényed, mint a tiszta tó,
lábad fehérebb, mint a jégcsap,
szíved hidegebb, mint a hó.
Száműzötten a Jangce-parton
Szép, zöld tavasz. A sármány
dalol s nem hagyja abba.
A Jangce-parton sárgán
ül a vénség hajamra.
Holtiglan itt gubbasztok,
nem leszek soha boldog,
a hold hozzáragasztott
fekete árnyékomhoz.
A jelenről lekéstem,
jövendőmet elvertem,
kiszáradt a vetésem,
kórót termett a kertem.
Mi mást kezdhetnék vénen?
Verset írok, nótázok,
lökdössék egymást mások
a császár tróntermében.
Feleségemhez, elutazásom előtt
Harmadszor hív a herceg. Holnap reggel
elutazom. Te itt maradsz a házban.
Nem térek vissza. Azt ajánlom: menj fel
a dombra és sok-sok könnyel szemedben
bámulj görnyedten és hosszan utánam.
166
Dal a Lu-san-hegyről
Cu Ju vagyok, a nagyhírűbolond Csu tartományból,
ki lóvá tettem egykoronKonfuciuszt, a bölcset.
Most felkapom zöld kőbotomés hajnaltájban elhagyom
a Sárga Daru Tornyot.Nem térek vissza többet.
Elindulok a nagy hegyekközé s szellemet keresek.
Divatos hegyi nyaralókis nagyon érdekelnek.
A Lu-san-hegy úgy áll eléd,mint nagyobb ember melle.
Úgy magasodik fel kilenccsúcsa az égi kékben,
mint kilencrészes paravána felhők hímzésével,
s a Szan-si-liáng oldalánködösen lóg egy vízesés,
mint a Tejút az égen.
Rózsás köd táncol ormains az ormok mélyzöld lombjain.
Ha sietsz s korán vágsz neki
magasan vagy s a reggelinap mélyen jár alattad.
Egy rétre érsz, hol csend honol,s ahol madarak ülnek.
Töprengenek, mért nem tudnaka hegyen átrepülni.
Ott állsz tehát a hallgatag fennsíkon,hol szél nem evez,
körötted magas, egyenesvirágok, mint felszálló füst
és lent a Jangce színezüstvize, ahogy elhömpölyög
és nem tér soha vissza.
A Jangce nagy folyóvíz.
A Lu-sanról írnom gyönyörmeg inspiráció is.
A Kő-Tükörbe nézek, hogytisztába tegyem lelkemet.
Ezt tette Sijeh herceg is,ki a mohában elveszett,
míg én már zöld korombanlenyeltem a szent pirulát
és akkor mindjárt elhagyottminden világi hiúság,
Háromszor érintettem csaka hárfát s tudtam az Utat.
Látom a gyöngyház fellegekközött, ahogy a szellemek
liliommal kézben, az égkapuján járkálnak ki-be.
Én is majd a kilencedikMennyben találom őt, akit
nem definiál senki se.És aztán indulok tovább
utamra, a Nagy Semmibe.
LIU CSANG-CSING (?710–?780)
Ling Csö zarándok lemegy a hegyről
Bambuszok közt a buddhista szentélyben
az ezüst csengők estimára járják.
Szalmakalapod leviszi a mélyzöld
lejtőn az esti nap vörös brokátját.
167
A lantos játékát hallgatom
Hét húrod úgy szól, mint hideg
szél, hogyha átsivít a fenyvesen.
Mondjad a drága, régi verseket,
miket nem hallgat többé senki se.
TU FU (712–770)
Négysoros
Tavaszi szél; a dombok; illat, szépség;
gőzölgő iszap, arany napvilág;
csapongó fecskék, forró homok, kék ég;
párzás után nagyalvó vadlibák.
Udvari hivatalnok lettem
A palotából kijövet zálogba csapom a ruhám
s dülöngve érkezem haza vízparti kocsmázás után.
Miért ne innék? Száz közül él-e több mint egy: hetvenig?
Bárhol járok, mindig akad hitelező, ki megsegít.
A rózsakertben lepke száll: a színest vonzzák a színek.
A szitakötő szárnyai szelíden seprik a vizet.
Mit mondhatok e változó díszletek közt? Elillannak
a napok meg az évszakok. Vigasznak itt a pillanat.
Birsalmafámat kidöntötte a vihar
Ez a fa – a környék vénei mondják –
már kétszáz éve állt a folyóparton.
Itt irtottam gyomot, emeltem házat,
hol májusban a tücsök hangját hallom.
A délkeleti szél sziklákat vert szét,
áradás vitte el a dombsor alját:
birsalmafám dacolt mindezzel. Tegnap
kidőlt – talán az istenek akarták.
Hogy szerettem ezt a fát! Koronája
óriási ernyő volt, csupa szépség
s hűs nyugalom. Az utazók megálltak
és hallgatták levelei zenéjét.
Csak emléke maradt velem. Sírhatnék,
ha rágondolok. Körülöttem sápadt
tejszín folyó lett a világ. Házamból
elköltöztek a színek meg az árnyak.
168
Örülök a tavaszi esőnek
Az áprilisi eső
diszkréten lopódzik be
a fák közé – széljegyzet
a természet margóján.
Szelíd szél hozza hozzánk,
éjszaka érkezik meg,
csak illata van s íze,
de hangot sosem hallat.
A dűlőutak végén
fekete felhők ülnek,
a Hoang-hón egy bárka
lámpása villan olykor.
Hajnalra majd kék, sárga
s piros szirmok esőznek
s brokát szőnyeg terül el
Csangan főútjain.
A nefritkő palota
A palota ott áll, hol a szél mindig nyögdécsel,
cserepei közt szürke egerek játszanak:
egy hercegé volt – nevét elfelejtették régen –,
bár néha látni lehet fent, a sziklák alatt.
A nagy, sötét teremben szellem-zöld tűz parázsa.
Siránkozik az útnál a mélabús patak.
Az erdő furulyái sok ezer hangot fújnak,
s friss esőktől e tájék örökké zöld marad.
A lányok rég kimentek a sárga temetőkbe.
Mért maradtak a képek a falon? Száz fogat
aranyból s a versenyző szépfiúk. Rég meghaltak.
A kapuban még állnak a homokkőlovak.
Cammogva jön a bánat s letelepszik a fűre.
Dalom panaszba fullad. Magas falak között
vezet az élet útja s a messzeségbe olvad.
Ki mondhatja magáról, hogy hírneve örök?
169
Dombtetőn a sivatag szélén
Leszűrt, kitisztult ősz. Csak éppen
lent, a város fölött
úszkál a füst. A horizont üvegjén
egy szalagocska köd.
A nap hanyatlik. Reszketnek a dombok.
Megdühödik a szél.
Kísérteties esti fény. A fákon
több varjú, mint levél.
Magány
A magasban sólyom kering. Két réce
ereszkedik le a víz folyásával.
Könnyű annak, kinek éles a karma
s lecsaphat prédájára a magasból.
Annak nehéz, ki önfeledt-bután
vagy csak szelíden úsztat a vizekben.
A hangafű között, hol harmat csillog,
zsákmányra vár hálójában a pók.
A természet sem működik másként, mint
az emberek konyhája s vágóhídja.
Tízezer bánatommal itt állok egyedül.
Téli hajnal
Az állatöv figurái újabb kört
jártak fejem felett: egy esztendővel
vénebb vagyok. Az asztalon üres
zöld flaskák és homárok téglaszín
maradványai. Hallgatunk, későn van,
szekerek mocorognak odakint.
Hamar megvirrad s én itt maradok
negyven letűnt esztendőmmel. Az alkony
növekvő, hosszú árnyai közé
születtem. És ha mégsem volt sötét,
azért történt, mert e tébolyodott,
sistergő, fojtó élet elfutott
mellettem, mint az éjjeli erdőtűz.
170
Főúri hölgyek
Ma a negyedik hónap tizedik napját írják.
A tóparton sétálnak Csangan előkelő
dámái. Arcuk finom. Mily kecsesen mozognak,
mily könnyedek, mily szépek! S milyen szép az idő!
Ruháikat hímzéses egyszarvúak diszítik,
homlokpántjukon gyémánt tündöklik meg smaragd.
Frizuráikban kócsag-, főnix- és pávatollak:
ha szellő jön, egy-egy toll súrolja ajkukat.
Régi nemes családok sarjai mind e hölgyek,
Mennyei Birodalmunk fényei, nagy nevek,
kik a Borsvirág-Szállás s a Felhő-Függöny-Kastély
lakóival tartanak távolabb-közelebb
rokonságot. Gyönggyel varrt feszes selyemkabátjuk
nem ismer ráncot s könnyű derekukhoz tapad.
S hogy csevegnek e dámák, miközben a császárné
függönyös pavilonja felé pislantanak!
Oldalt, sok kristálytálon halak fehér mártásban.
Serpenyőkben piroslik a tevepúp-szelet.
Étkezni ülnek bársony baldachín árnyékában,
kínálják őket, de a hölgyek nem éhesek.
Közben szolgák s heréltek érkeznek lóhalálban
az udvari konyhákról és újabb ételek
kerülnek terítékre, de az evőpálcák már
pihennek s az aranyból vert vörös késhegyek.
Majd hirtelen megszólal a zene, oly erővel,
hogy a hatnapos hulla is megrezzenne tőle
és nem nyugszik. A nyüzsgő őrkíséret lezárja
az utat. Jön a ménes legszebbik paripája
kényes lépéssel. Rajta a kancellár. Pökhendi
arccal a balusztrádhoz biceg fel és leül.
Majd körülnéz s a csókját látja, mely egy udvarhölgy
skarlát zsebkendőjével csőrében, felrepül.
Kerüld a főminisztert, fordítsd el tőle orcád!
Mert oly roppant hatalmat sugároz zömök teste,
hogy égési sebet kapsz, ha közel hajolsz hozzá.
De az is lehetséges, hogy rosszkedvű ma este.
Tavaszi tájkép
Az ország szétesett, a dombok megmaradtak.
Csangan parkjaiban húsos bimbók fakadnak.
A fákon, mint a könny, nagy harmatcseppek ülnek.
Kérdem: a madarak miért nem menekülnek?
Az őrtüzek három hónapja folyton égnek.
Hazulról egy levél ezer aranyat érne.
Fejemet csapkodom. Egykor oly vad növésű
hajamban reggelenként hanyatt fordul a fésű.
171
Hazatérés
Több mint egy év utánmost végre hazaértem
feleségem csont és bőra gyerekek rongyokban
izgatott szavainkata fenyves visszhangozza
s a bús patak megosztjaa fojtott zokogást
Fiunk kit kényeztettünks mosolyogva neveltünk
ott áll halálfehéren
mikor meglátja atyjátelfordulsírni kezd
komor piszkos törődöttnincs rajta lábbeli
Az ágy előtt két lányunkszipákol félszegen
kinőtt szoknyácskáik nemfedik be térdüket sem
durva vászonkabátjukkopott
a széle rojtos
néhány sokszínű folttalrégi drága brokátból
a tenger kék hullámameg a Tündérkirálynő
darabokra szabdalvaés fejjel lefele
Elszédültem vénembercsupa hörgés a mellem
hasmenés üldözhányokágyba dőlök négy napra
Még jó hogy csomagombannéhány takarót hoztam
ruhát a hideg ellenmeg függönyt az ablakra
málhámat bontogatjukmíg előkerül minden
a kendőknéhány ujjasa selyema szemfesték
butuska leányaimanyjukat utánozzák
és reggelenként hosszangondosan fésülködnek
rúzst mázolnak ajkukraarcukra pirosítót
majd rizsport kapnak tőlemmire ólomfehérrel
szemöldökükre íveltháztetőt festenek
Élek és hazaértem!Gyermekeimmel játszom
felejtjük az éhségeta szomjata nyomort
folyton-folyvást kérdeznekszakállamat húzgálják
nem tudom mondani hogyhess néktek taknyosok
Olykor meg-megborzongokhogy zendülők közt éltem
s az édes fecsegésnekadom át lényemet
itt vagyokhazaértemvigasztalódom csendben
csupán egy kérdés kínozmiből fogunk megélni?
172
Fehér éj
Fehér éj. Elhányt íj a negyedes hold.
A már-már hunyó lámpa bele üszkös.
Üvölt a szél, nyugtalan őzek járnak,
levelek hullnak, riadnak a tücskök.
Díszes bárkában ültünk egyszer, régen:
zene szólt, vállainkra hó szállongott.
Itt barbárok nótái ostromolják
az üres eget. Nem lehetek boldog.
Parti fecskék
Kis, szűk szobában élek, hol alacsony az ablak.
A parti fecskék mégis naponta látogatnak.
Az iszapot csőrükből könyveim hátán hagyják.
Csemetéik szárnyukkal arcomat simogatják.
Ismét találkozom Li Kuéj-niennel,
néhai Hszüan-cung császár udvari zeneszerzőjével
A császár udvarában találkoztunk vagy százszor
damasztfüggönyök között, aranykapuk alatt.
Tavasz volt. Most magadban ülsz a vízparton, fázol
s az őszi lombok lassan válladra hullanak.
Nyári éjszaka
Hűs bambuszindák lebegnek szobámban.
A hold ezüstlakodalmat ünnepel
kertemben. Kis cseppekkel hull a harmat.
Elszórt csillagok gyúlnak s tűnnek el.
Szentjánosbogár lámpása világít.
Vízimadár hívja párját a parton.
Háború van. E körül forog minden.
Hosszú az éj. Meditálok, nem alszom.
Legkisebb fiamnak
Csu-cu fiam, tavasz van s egymástól távol élünk.
Millió rigó dalol az édesbús melegben.
Itt élek, messze tőled, butuló öregember,
s okosságodra vágyom. Olyan nagyon szeretlek.
Csupán a hegyi úttal s a patakkal törődöm,
meg a fákkal falucskánk körül a dombtetőkön,
és csak alhatnék mindig, mert rólad álmodom.
Tornácunkon lehajlok s a nap vad lángját érzem
vén, görbe hátamon.
173
Öregség
Közömbös lettem. Fáradt, hogy falumat elhagyjam.
Fiamat hívom este: jól zárd be kapumat.
Karcos, új bor; zöld moha; nyugalom a lugasban;
tavaszi szellő; kék víz; rám hulló alkonyat.
Éjszaka a bárkán
Gyengéd szellő és finom fű a parton.
Alig hogy ring magas árbocú bárkám.
Csillagokat enged le rám az alkony
s a hold dobálódzik a Jangce árján.
Költőnek megbuktam. Mint hivatalnok
sem kellek. Kicsorbultam. Vénülök.
Úgy kószálok, hányódom és bolyongok,
mint a sirályok, föld és ég között.
CEN SAN (715–770)
Kao generális stratagémája
A Tien-sannál szörnyű viharok járnak ősszel.
Lovam sörénye összefagy, patkója jégen táncol.
Tábornokunk kockát ráz. Aztán dob. Ismét ő nyer,
s mi lehúzzuk a bundát a gonosz tatár kánról.
A Vágtázó-Paripa-folyóról szóló vers,
melyet Feng tábornoknak mutattam be
Látod a Paripa-folyót, mely kanyarjait rója
a havas út hosszában s rohan a messzeségbe,
ahol a pusztaság sárga homokja felfut
a sárgaréz felhőktől halványan izzó égre?
A Luntajnál az őszi szél üvölt éjjelente,
mázsás sziklákkal zsúfolt a folyóvíz,
az út, a levegő is; és hogyha vihar támad:
azt gondolom, kövekkel dobálódzik.
174
Szeptembertájt a hunok lovacskái elhíznak
a zsíros legelőkön és az Altáj-hegyekben
szállongni kezd a zendülés fekete füstje. Ekkor
tábornokunk megindul ellenük a sereggel.
Vasvértben alszik, hogyha pihenni dől nagyritkán.
Velünk menetel éjjel. Összecsendülnek, bongnak
a nehéz alabárdok. A szél ilyenkor kést ránt,
elém áll s belém döfi arccsontomba kétoldalt.
Lovaink gőzölögnek. A ködben alig látom
pejparipám sörényét. Csupa jégcsap vagyok.
A tábornok jelentést írna, de szép ecsetjét
bemártani nem tudja. Tentája megfagyott.
Jó volna, ha a hunok ismernék bátorságát,
és sejtenék, hogy kardunk pengéje nem életlen.
Futnak így is előlünk. Most már biztos: miénk lesz
a győzelem s Turfanba bevonulunk még egyszer.
A szerzetesről a Tajpej-hegységben
Mondják, hogy él egy szerzetes a Tajpejben, vagy csak lebeg,
akár az illatszer, máskor pedig inkább csatangol
több száz lábbal a föld felett,
egyszer pedig noteszével a nagy csúcs mögé rejtezett.
Néhány pap látta csak, akik figyelik a harangot.
Két egymást tépő hímtigrist választott szét, mikor még
fémbottal járt. Most cellája ablakának támasztja.
Ágya alatt kőkorsót tart sárkánnyal. Fülcimpája
válláig ér, szemöldöke ajkáig. Ez a maszkja.
Korát nem tudja senki sem. Egykor fenyőket ültetett,
miket öt férfi sem fog most körbe. Falomb és szellő
az öltönye. Kristálypatak a szelleme s már túljutott
jón s rosszon, mint a felhő.
Egy vénember Sang-sanból még látta. És én is úttalan
bércek közt jártam, hogy nyomát leljem. Nem tudni, hol van.
Ám biztos, hogy még él. A nép, bár nem ismeri, keresi
az ég kékjében, amely az ember szemébe olvad.
175
Vej kormányzó lova
Lovad oly szép, hogy festő ecsetje azt nem éri fel.
Forgószélben barackvirág a színe. Mikor nyargal:
szügye veres, bokája rőt, nyaka piros, füle korall.
Zöld nyerge alatt takaró egy kevéske arannyal.
Hozasd ki, kérlek, ülj fel rá, hadd nézzem, hogyan vágtat,
míg hosszú farka a füvet söpri, mint skarlát bóbita.
Száz aranyért vetted. Magad is büszkélkedsz, hogy nem akad
hozzá hasonló paripa a földön. Ezen nincs vita.
Ha a főváros utcáin átüget nagy kevélyen:
mindenki téged irigyel, minden szem őt csodálja.
Verejtéke fehér tajték. Ha hirtelen vágtázni kezd:
patkója ropog, mintha csak üveggyöngyökön járna.
A pofaszakállas nomád lovászfiú hajnalban
aranyfésűvel négy helyen feltornyozza sörényét.
Állásában, a többi ló közt fénylik virgonc szelleme,
s ha az istállóból kilép, maga a nemes szépség.
Ahányszor róka s nyúl után vadászni mégy, s kilovagolsz
a városból a dombvidék tövéhez, a harasztba:
ha fűcsomót lát, úgy iszkol oda, mintha repülne,
s vágtában a zöld sólymokat mind maga mögött hagyja.
Mikor először láttalak, ott ügettél ernyő alatt –
s hogy emelte egymás rangját a paripa s a férfi!
Csilingelt sok kengyeldíszed. Mindnyájunkat megszédített
a tábornok dicsősége, ki az országot védi.
Mekkora lehet örömed! A harcosé, kinek lova
fújtat, mint az északi szél! Indulj el, kapj fel izmos
hátára, szaladjon veled száz mérföldet egy nap alatt!
Söpörd ki a barbárokat Kínából, mint a piszkot!
KU KUANG (?725–814)
Éjjel a császári palotában
A lányok énekelnek a jáde díszteremben,
daluk felszáll a széllel feleúton az égig.
Most csak a víziórát hallod, oly néma csend lett:
félrehúzták a függönyt és a Tejutat nézik.
176
CSIEN CSI (?730–?)
Búcsú egy hazainduló japán paptól
Te megtaláltad a dolgok forrását,
miként eleve elrendeltetett.
Most odaérsz, mint bűvös álomjáró,
ahol a tenger felfolyik az égig.
A víz békésen vár reád, a hold
nyájasan süt, s miközben énekelsz,
halak meg sárkányok úsznak mögötted.
Törékeny bárkád elvisz tőlünk. Nézlek:
a szürke horizonton nincsen semmi,
csak hajólámpád ezüst csillaga.
Boldog ház a völgyben
Fűből font házban lakom a pataknál.
Kertem kőfalán felhők másznak át,
a bambusz mindig zöldell az esőtől,
s a messzeségben nagy, békés hegyek.
Pázsitomra darvak szállnak pihenni,
virágaim későn hervadnak el.
Az őszi lombot most mind felsepertem
az ösvényen, mely ajtómhoz vezet,
hogy ablakomból szép bokáját lássam,
ha este megjön fiúszeretőm.
VEJ JING-VU (737–?)
A fiatal diákkal, Csao Pi-csianggal túrázom télen a Kőkapu-hegységben
A csúcson hó. Se út, se lábnyom
nem vezet a sziklák között.
Fenyőillat terjeng köröttünk,
a völgyben összefagy a köd.
Néhány madár a faluszélen
ételmaradékot keres.
Szakadt köpeny lóg a fa ágán.
Elment az öreg szerzetes.
177
Gúnyvers a hun katona lováról
Tömzsi hun lovacska,
nem ül rajtad senki,
hun van a hun gazda,
hová mégy legelni,
le a sivatagba, föl a havas hegyre?
Szőrös hun lovacska,
megugrott a gazda,
rád borul az este,
megkarmol a macska,
széjjeltép a farkas, randa hun lovacska.
LU LUN (?745–?827)
A határon
Szálló vadlibák éjszín árnya a teliholdon.
Iszkol előlünk a tatár kagán.
A hidegtől ragadnak kardjaink. A szél folyton
friss havat kavar kucsmáink haván.
Beteg katona
Az út sok-sok ezer li; az utat alig bírja,
s roncs teste súlyát; éhes, de hazafele tart.
Városa fala alatt megáll roggyantan, sírva.
A szél lemarja arany sebeiről a vart.
Hazaúton megpillantom Csangant
A síkság s a víz felett ondolált felhők szállnak.
Paloták, tornyok, várak a húnyó napsugárban.
Ősz fejjel Csangant nézem a Csin-hágó porában.
De ki gondol költőkre véres harcok korában?
LI JI (?749–?830)
Fiatalasszony keserve
Csu-tangból jött dúsgazdag, öreg kalmár a férjem.
Az asztalnál nagyhangú, az ágyban tehetetlen.
Ha a hajóslegények feszes nadrágját nézem
bal combjuk töve mellett, zokogni volna kedvem.
178
A Su-Hsziangi citadellából hallgatom a hunok sípjait
A Hujli-hegy alján a hó, mint a homok.
A bástyasor fölött a hold is elfagyott.
A hunok sípjait hallom napszálltakor
és sírok éjszaka, mert katona vagyok.
Hadsereggel a Gobi sivatagban
A lovasok vasvértjén hóvirágok fakadtak.
Kürt szólt, az út homokja megfagyott kőkeményre.
Százezren meneteltek az éji sivatagban.
Hirtelen mind megfordult s a teliholdat nézte.
LIU CSUNG-JANG (VIII. század)
Lovaskatonák éneke
Esztendők óta védjük a Zöld-Nefritkő-hágót.
Kezünkben kardot tartunk meg gyeplőt, nem virágot.
Hó hull a hős sírjára. A Sötét-hegység lába
körül örökké köröz a Sárga-folyam árja.
MENG CSIAO (751–814)
Ismét megbuktam az államvizsgán
Kifakulok, mint hajnalban a hold.
Szívem lármázik, fejem csupa gond.
Nem igaz, hogy virágos a tavasz,
minden bimbón ott látni a havat.
Fiatal vagyok: így nagyobb a kín,
hogy nem húznak laza sas-szárnyaim.
Üres a világ, üres vagyok, és
a szégyen szurkál, mint a konyhakés.
Végre átmentem a vizsgán
Tűnt éveim bajával nincsen mit dicsekednem:
felszabadultam végre, kivirágzott a kedvem,
kopog lovam patkója, enyém a széles város,
betérek estig minden csangani utcalányhoz.
179
A keleti vizek pavilonjában
A víz s a bambusz-szárak kölcsönösen
lemossák egymásról a színeket.
A vad szél cél nélkül futkos, de közben
megszelidíti szenvedélyeinket.
A fagy bőrt cserzett minden falevélen.
A hidegben elhalkul a beszéd.
Csak néhány napja érkeztem ide
a Remetekert Kolostorba, s már nem
érzem többé vágyaim lüktetését.
Ruhámról is levált a föld pora.
Kirándulás a Sárkánytó Kolostorhoz
A Csung-nan nagy és meredek.
Madár nem száll a hegyre.
A tó fent mindig kék, mivel
sárkányok laknak benne.
Kolostor épült a tetőn
tarkára festett fából.
Még frissebb lett a levegő,
mikor elállt a zápor.
Sziklák közt, erdőn-réten át
hajnal óta kaptattam.
Fejem fölött fénylett a nap,
most itt ragyog alattam.
A bokrok erre kicsinyek,
a fenyőfa is törpe.
Tűhegyes szirtek mindenütt.
Letelepszem a földre.
A patak fölé lógatom
lábam az esti csendben.
A kolostor harangja szól,
a vendégek elmennek.
Bealkonyul. Én meg ülök,
boldog és néma néző,
míg hangjegyek csepegnek rám
a legmagasabb égből.
180
A Csung-nan-hegyen
Lovam feje körül legyek bozsognak,
nem megy tovább. A szügye tele vérrel.
Tigris üvölt előttem a hegyháton,
mögöttem térdig érő ár az éjjel.
Az utas szíve lobogó ilyenkor,
száz láb magasan csapong fenn a széllel.
Folyó a szakadékban
A szakadék fölött egy szalagocska ég.
A vízesés fehér köteleket sodor.
Fenn olykor egy szelet holdfény vagy napvilág.
Sziklák tartják az ár ellen zöld hátukat.
Néha egy csillantás. Melleden libabőr.
Az árnyék odalent száz évre megfagyott.
A déli napsugár sem hull függélyesen.
Az örvények között éhes köpet forog.
Groteszken lóg a fák csontváza fölfelé,
gyökerük korhadó koporsókba bújik,
s ha fagy jön, ágaik élesen pengetik
távolról érkezett bánatuk dallamát.
A kivert száműzött elcsavart belei
jajgatnak, nyögnek itt az ég s a föld között.
Élete nyűtt fonál, hamarost elszakad.
Ott, hol a szakadék széle az úthoz ér:
leguggol s megáldoz. Jönnek a szellemek.
Ezüstös remegés fut végig a vízen.
Őszi meditáció 1.
A bambusz szára beszélget a széllel,
de szűk szobámból nem tudom kivenni.
Hallásom rossz, fantomok nyögnek bennem,
nem látok jól, hiába nézelődöm.
Száraz lombok esőznek; sáng-sáng – mondják.
Kinn kusza felhők. Dunyha alatt fekszem,
pusztuló csontjaim egymást kaparják.
Untan makogok, így csinálok verset.
Szikkadt lesz, mint ez, gyűrött és kehes.
Hanyatló életem alámerül a nappal.
Végigjártam a lét spirálisát.
Most megkötöztek és véremet szívják
a pókhálóban, mit a Föld s az Ég sző.
181
Őszi meditáció 2.
Az őszi hold arcomat megfagyasztja.
Elhasználtam szellemem erejét.
Öreg vagyok; nincs otthonom; deres
harmat hull rám s elvágja álmomat.
A szél kegyetlen súrolókeféje
csontjaimat kaparja és kihűt.
A lepedőn beteg testem kontúrja,
szívemben gondjaim kötélcsomói.
Kétes értékű gondolataimmal
mit kezdek? Nincs hová ültetnem őket.
Mohó figyelmem eredménytelen.
Előttem kint kopasz, toronymagas fa.
Hajlong a szélben szüntelenül. Hangja
soká rezgő jajszó egy hosszú húron.
Lu Jin siratója
A költők rendszerint rongyokban járnak,
nagyon szegények, olykor éhen halnak
és elhagyott hegyekhez ragaszkodnak.
Elszálltál, mint a felhő, melynek nincsen
gazdája. Lelked mindig tiszta volt
s derűs. Kamasz-szolgád olyan törődött
és gyenge, hogy nem tudott eltemetni.
Csonttá fogyva a hosszú betegségtől
most itt fekszel az egyetlen szobában
szűk ágyadon; körötted szerteszórva
vén könyveid. Mindük sarkát, kötését
patkányok rágták meg. Most, amikor
kísérteties embertársaink
köréből más kísértetek közé mégy
megnézlek: arcod öreg elefántcsont.
Szégyenkezem, mert senki sem akadt,
ki visszahív, mikor a földbe térsz.
Kinn tavasz virul, s új tavaszok jönnek,
de nem hozzád. Melléd ülök. Oly hosszú
a délután. Csak a hegylejtőn zúgó
vizek mormolnak érted siratót.
182
HAN JÜ (768–824)
Őszi vers
Ablakom előtt két fa teljes díszben.
Leveleiket fényezi a reggel.
S a szelíd őszi szellő.
Csak nem enged
mesterségéből. Simogat szünetlen.
A pisla lámpás még mindig itt virraszt
az ágytakarón, éji szemfedőmön.
Félelmek rohannak meg.
Ezektől az ember
egy sóhajjal szabadul.
Cihelődöm.
A hajnalfényben.
Tükröm elé állok.
Arcom egészen más most, mint a múltkor.
Lehetsz nagy hős,
a vízióra ellen
hiába állsz ki.
Összeköt s elhurcol.
Az élet tájain sok út visz át. Egyetlen
ösvény vezet a megsemmisüléshez.
Minek kínlódni, ha úgysincs segítség?
Tölts bort magadnak.
Élvezz.
VANG CSIEN (768–833)
A császári palotában
A főlakáj ébreszt. Nem vagyok álmos.
Öltözöm. Csendes eső esik, későn
éjfél után. Megyünk a Menny Fiához,
kék lámpással. A síkos aranylépcsőn
magasra kapom szoknyámat illetlen
mozdulattal. Izgalmamban zihálok.
Mi lesz velem? Most megnézi a császár
ágyékomat, a fekete virágot.
183
Mikor hírt kaptam, hogy fiatal barátom hazatér a háborúból
A katona régente három évre
tizenkét hónap szabadságot kapott.
Ez megszűnt most; a harcos addig szolgál,
amíg a csatatéren elesik.
Hányszor gondoltam rád, ki nem vagy fürge,
sem harcias. Lehetetlennek hittem,
hogy menetelni és nyilazni tudj!
S hogy ily fiatalember hazajusson
valószinűtlenebb, semhogy a kék ég
leereszkedjék, s arcomhoz simuljon.
Mióta a hír azt mondja, hogy megjössz,
kétszer jártam fenn szüleid házánál.
Öcséd lovad állását javította
az istállóban, anyád új ruhát
varr néked. Vajon igaz-e a jóhír?
Folyton az utcát nézem és naphosszan
állok Lojang nyugati kapujában
egy flaska borral, hátha megszomjaztál.
Bár összezsugoríthatnám a földet,
hogy azonnal mellém lépj s átölelj!
LIU JÜ-HSZI (772–842)
Dal a bambuszkalapokról
A dombon teraszosan szilvafák fel a csúcsig.
A kémények kék füstje a felhők közé kúszik.
A földekre dolgozni mentek mind. Láthatatlan
bambuszkalapjuk sárgán csillámlik fel a napban.
Lány a kertben
Gondosan festett arccal kijött vörös tornyából
a kertbe. Frissen sarjadt nárciszbimbókat számol.
Fejénél szitakötő köröz s rezgeti selymes
szárnyát. A lány borostyán hajtűjébe szerelmes.
184
PO CSÜ-JI (772–846)
Lefekszem magános ágyamba
A víz tele volt úszó, sárga vutung levéllel.
Mosónők sulykolták a ruhát s az ősz dalolt.
Az eresz alá húztam a hencsert. Felébredtem
s nem voltam egyedül már. Mellém feküdt a hold.
A főváros, Tienmen útján
Tavaszi szél. A Nan-san ormán a hó elolvadt.
A csúcsok tengerkéken
emelkednek a barna tetők fölé, a frissen
mosdatott, türkíz égen.
Csangan kilenc főútján tolong a nép ezrével,
hintón, riksán, nyeregben.
Mögöttük a szépséges hegylánc ragyog, de hátra
nem fordul soha egy sem.
A kalapról, melyet Li Csientől kaptam
Egy fehér hajú úrtól réges-régen
kalapot kaptam, fényes feketét.
Hordom most is, habár az úriember
a föld alatti sárga vízhez ért.
Öreg kalap, mégis használható,
de őt nem látom többé soha már.
Sírján ma éjjel hold süt és a fákat
üdvözlésére meghajtja a szél.
A Ling-Jing kilátóban
Mászom a hegyre fel s kezdem látni, milyen parányi
a halandók országa.
Felérek a tetőre s érzem, mily óriási
e világ hiúsága.
Megfordulok s futok le. A császár udvarában
a kulit munka várja.
Egy rizsszem csavarogni indult. Most visszacsúszik
a Hallgatag Magtárba.
185
Arany Csengettyű
Feleségem bájos kislányt szült nékem
tavaly. Arany Csengettyű a neve.
Most járni tanul. Beszélni még nem tud.
Én negyven múltam és szégyenkezem,
hogy alantasak az érzéseim.
Mert búsongok, hogy magam helyett mással
muszáj törődnöm. Eljátszom vele,
de egyébként mi hasznot hajt nekem?
Ha korán elhal, csak gyászt hoz fejemre.
Ha nem, férjhez kell adnom. Tizenöt
évig gürcölhetek a hivatalban
miatta, s nem lesz egy fél perc nyugalmam.
Hegyek közt dalolok bolondul
Minden embernek van gyengéje; nékem
az a gyengém, hogy verseket írok.
Ahányszor szép erdőhöz, réthez érek,
vagy jó baráttal ha találkozom:
felemelem hangomat s verset mondok
vad boldogsággal, mintha ismeretlen
istenség jönne és ölelne át.
Most, hogy Hszün-jangban élek száműzötten
dombok közt töltöm napjaim javát:
valahányszor elkészülök egy verssel,
a szűk ösvényen felkapaszkodom
a Keleti Sziklára, hátamat
nekitámasztom a fehér mészkőnek
s magamhoz húzok egy kasszia-ágat.
Bolond énekszavammal meghökkentem
az erdőséget és a völgyeket,
a madarak elhallgatnak s figyelnek,
a lomb mögül majmok pislognak rám.
Mindig attól féltem, hogy kinevetnek.
Magányt keresek emberek helyett.
Jüan Csen emléke
Nem ír több költeményt soha,
meghalt a híre is,
fiókok meg ládák pora
takarja rímeit.
Verset mondtak a kertben
nemrég. A bűvös rím!
Mielőtt ráismertem,
átjárta szörnyű kín.
186
Gyerekek
Kis unokaöcsémet Teknősbékának hívják:
hatéves; lányom három: Szoknyácska a neve;
az öcskös verseket tud mondani s énekelni,
a kisleány már érti a tréfát és csacsog.
Reggel játékkal kezdik, térdem körül tolongnak,
ruhámon párnázzák fel fejüket éjszaka.
Kicsinyek, mért ily későn jöttetek a világra,
mikor elfogyasztottam már kenyerem javát?
A gyermekek több érzést keltenek, mint a felnőtt
s a vénembernek mindjárt ellágyul a szíve.
Örüljek e kései szüret édességének,
mit ecetté savanyít betegség és halál?
Szerelem fűzi egybe a világot. Mért hittem,
hogy én vagyok az első, ki ebből kimarad?
Éjszakára megállok Zseng-Jangban
Tizenkét éves voltam, mikor innét
elköltöztünk, most ötvenhat leszek.
Nem jártam erre, míg ma éjszaka
megszálltam itt. Gyermekjátékaim:
a házfalak, pajtásaim, a bokrok
emlékeimben roppant élesek,
pedig az épületek mind eltűntek,
rokon nem él többé, sem ismerős,
az utcák megváltoztak, térből rét lett,
lejtőből út: csak a Csin és a Ju
partja a régi, míg jön a nagy árvíz,
s a folyók medrét is megváltoztatja.
Ráébredek az élet hiábavalóságára
Attól kezdve, hogy kéjenc kamasz voltam
mostig, mikor öreg s beteg vagyok,
folyton más és más dolgokért hevültem,
de munkálkodtam – s ez nem változott:
a tengerparton homok-pagodákat
építettem, most meg mütyürkék csüggnek
köntösömről a császári udvarban:
egyformán gyermekded játék mindkettő
és értelmetlen. Csak az a Tan helyes,
melyhez nincs Írás s nem kell Magyarázat.
Töprenghetsz, hogy mi a Tao – és mentől
jobban iparkodsz, annál többet tévedsz.
187
Csing-csu kormányzója lettem és fákat ültetek
Ládikámból pénzt vettem ki, palántát
s facsemetét hozattam és a Kíp
partján gondosan elültettem mindet.
Nem bántam, szilva, alma vagy narancs,
csak virágozzék! Száz és száz gyümölcsfa,
ezer faág, rügy, bimbó meg levél!
Vörös virágok, mint az alkony fénye,
fehér virágok, mint a hóesés;
a méhek itt rakott asztalt találnak,
madarak hintát és gyerekszobát;
odább a víz sebes folyása; hátul
a macskaköves kőterasz, melyet
jómagamnak kell felsöpörnöm; olykor
felköszöntöm a szellőt telt pohárral;
tavasszal szirmok esőznek reám;
az ágak sátrat fonnak fölém nyáron;
így borozok és dúdolok magamban
s a gáton éjjel elém áll a hold.
Pá népe nem kíváncsi virágokra,
nem jár itt vendég, sem kérvényező:
csak én, a főkormányzó ülök estig
pohárral kézben, mozdulatlanul.
Velem egyidős Liu Ju-hszi barátomnak ajánlom
Együtt öregszünk. Felteszem a kérdést:
ugyan mit tesz az emberrel a vénség?
Folyós szeme már délután lecsuklik,
gyér hajzata ebédig nem lát fésűt,
olykor botra púpozva megy sétálni,
máskor napestig zárt házban henyél,
nem mer tükre fényes arcába nézni,
nem tud kisbetűs könyveket olvasni,
mind jobban régi barátokra vágyik,
fiataloktól mind messzebb kerül –
üres lotyogás lett a szenvedélye:
ezt tesszük ketten, ha találkozunk.
188
Vendégem mondta
Vendégem mondta: nemrég
egy emberrel beszélt,
aki soká hajózott
a messze tengeren,
hol egy szigetre értek,
mit mély erdő takart.
Az erdőben meglátott
egy bűvös palotát,
s az egyik szobaajtón
arany feliratot:
Ez lészen, hogyha meghal,
Po Csü-ji lakhelye.
Mire így válaszoltam:
Én Buddha követője
vagyok, nem a Taóé.
Amit az ember mondott –
felelőtlen hazugság.
Ha meghalok, rám nem vár
a Boldogak Szigete,
minthogy ily sziget nincsen.
Hanem Buddha egébe
költözöm, a Szent Lótusz
tündöklő közepébe.
LIU CUNG-JÜAN (773–819)
Száműzetésben, Liucsou városa őrtornyán
Malária meg hasmenés, eső meg dzsungel – semmi más
e retkes tájon nincsen,
s a Krokodil-folyó kilenc kanyarja, mint a csikarás
szorongó beleimben.
Nézzük a páratelt eget. Út innét haza nem vezet.
Átizzadjuk az inget.
Alul, a nagy őrtornyon túl az erdő mocskos ködbe fúl:
ide száműztek minket.
Mindenütt zöldre tetovált vad törzseket rejt a bozót,
kik dárdáikat rázzák.
A hozzánk címzett levelet eldobják a rendőrkopók,
de elébb cenzúrázzák.
189
Megszeretem a száműzetést
Túl sokat jártam hivatali mezben,
s boldog lettem most itt, e vad vidéken,
hol szomszédaim aratnak és vetnek,
s kék hegység meg zöld őserdő vendégel.
Korán kelek, míg harmatos a hajnal,
szántok; alkonykor csónakomba lépek,
s vágom vele a sötét vizet. Nappal
hosszú verseket mondok fel az égnek.
Csang Csin
Istállószolgának lenni nem szégyen,
de nem is kitüntetés idelent.
A kéj s az iszony földjén élünk; aztán
jót s rosszat egyként befejez a csend.
Nem panaszkodtál soha, hogy fáradt vagy.
Szecskát vágtál istállómban, lovat
csutakoltál; vedret cipeltél; olcsó koporsóban
temettünk a keleti domb alatt.
Ott feküdtél pár évig, amíg egyszer
érted jött a tavaszi áradat
és szétvitte, minden rend és cél nélkül
az útszélre s a rétre sárga csontjaidat.
Még jó, hogy a temetőőr jelentette nékem,
mi történt. Kimentem. Szememből könny
szivárgott. Ott feküdtél diribdarabra törve,
formátlanul a sárban s a kövön.
Taligákat hozattam, pár lapátot,
s mély sírt ásattam a tetőn, ahol
– így remélem – sokáig, kényelmesen
és háborítatlanul alhatol.
Lelkiismeretemet megnyugtattam, s remélem,
te sem neheztelsz rám, bár meglehet,
hogy holtan nem tudsz semmiről. Ez nagy kár.
Nem kívánom hálád. Sajnos, az emberek
azt mondják: a jóindulat nem egyik sajátságom.
Bár téged, úgy hiszem, kedveltelek.
Utolér az öregség
Mindig tudtam: eléregy napon az öregség,
de nem képzeltem, hogyilyen hatalma van.
Örülök, mert idénnem lettem sokkal gyengébb,
bár fogaim lazák,s elhervadt a hajam.
Futni nem tudok. Húshelyett méz, lágy cipó
s tej kell nekem. Csámcsogvapusztulunk el. Igaz,
190
többször ismétlem elmagamnak, hogy Li Po
s Csuang Ce is meghaltak.Ami sovány vigasz.
Egyre jobb bort kívánok,de a kancsó nehéz már.
Töltsön egyik barátom.Reggel kisebbik lányom
hozza saruimatés adja a zekét rám.
Indulok a szabadba.Nagy bottal botorkálok.
Ezer ellenségem van:kő, tócsa, lejtő, árok,
faág az úton. Mégisörülök a tavasznak:
lágy szellő, virágillat,földieper- s barackszag,
fenn vadludak repülnek.Még jobban élvezek,
ha verseket mondok fel.Olykor egy könny pereg le
szememből, mert siratnomkell ezt az életet.
CSANG HU (IX. század)
Búcsú
Még egyszer átöleltem s nekivágtam az útnak.
Virág a réten, szagos füvek a fák alatt.
A föld is csupa illat, de erről mit se tudtam,
amíg szerény parfümje ingujjamhoz tapadt.
JÜAN CSEN (779–831)
Fiam halálára
Újjászületsz, fiam, a Buddha oldalán,
a nagy lótuszvirág kelyhében odafenn.
Kármánk különbözik. Lényem alantasabb.
Én lejjebb kerülök. Nem látlak sohasem.
Néhai Hszüan-cung császár nyári palotája
A kastély mállik, roskad,
azt hinnéd, rögtön eldől.
A vén kert még virágzik,
de nincsen, aki nézze.
Galambősz udvarhölgyek
ülnek, s az etikettről
vitáznak: milyen is volt
Hszüan-cung idejében.
Vége a tavasznak
Ablakom előtt fecskék
csaponganak. Az esti
szellő megjön és kertem
nád ajtaját behajtja.
Ágyamon négy veréb ül.
Hadd maradjanak rajta.
Jázminszirom hull lassan,
és hozzám nem jön senki.
191
CSIA TAO (779–849)
Éjszaka a meditációs csarnokban
A tar tölgyek közt hullócsillagok.
Ragadós dér a hegycsúcsok színe,
futó felhők közt ácsorog a hold.
Vándor darvak nem szállnak le ide.
A hegytetőre ritkán jön zarándok,
hírt a világból nem hoz senki se,
minek is? Csak egyetlen szerzetes
él itt, nyolcvanesztendős öregember,
szelíd, magányos és boldog nagyon,
mert nem törődik a történelemmel.
LIU TEH-ZSEN (790–820)
Hárfáslánnyal a fogadóban
Dereng már. Őszi eső kopogtat. A hárfáslány
szeme lecsuklik. – „Fáradt vagyok” – suttogja –, „drágám.”
Itt piheg most mellettem. Oly forró a párnás ágy!
Dunyhánk alatt szelíden pengetem hárfácskáját.
Kora tavaszi erdő
Egy szép paraszt-kamasszal a nyugtalan folyónál.
Kora tavasz, kék holdfény, magas fák és folyondár.
Elrejtőzünk a fűben, köpönyegünk az ágyunk.
Mandulatejet iszunk. Ne kérdezd, mit csinálunk.
Különös esküvő
A menyasszonynak mondom: – „Milyen gyönyörű lány vagy!”
A vőlegény fülembe súgja: – „Téged kívánlak!”
Hármasban vetkőzünk le, mikor a násznép elmegy.
Én a szűzlányt kapom meg, a fiatal férj engem.
Alkonyi lovaglás
Lovam lassan poroszkál. Az út sarából hetyke
siheder szemez velem: – „Felvennél a nyeregbe?”
Ölembe ül. Fél karral tartom mellét. Altestem
gyökeret ver testébe. Így kocogunk az estben.
192
Lányos családnál
A két leánytestvérhez osontam be az éjjel.
– „Csak testemen keresztül!” – áll az anyjuk elébem.
– „Helyes! Rajtad keresztül” – nevetek –, „kezdem máris.”
Úgy viháncoltunk négyen, hogy felborult az ágy is.
A telihold varázsa
– „Jöjj alkonytájt kertembe” – hív a gazdag, gonosz lány –
„a teliholdat nézni. Felelj, mért nem szólsz hozzám?”
Mit szóljak? Kis lovásza a szénapadláson vár
alkony felé. Hátulja szebb ezer teliholdnál.
Falusi házban, nyáron
Elaludt a lányarcú özvegy. Az éj világos.
Megcsókolom s átcsúszom szép, serdülő fiához.
Csípőjük porcelánból készült. A nőé lágyabb.
Déltájban reggelit hoz, ha felülünk az ágyban.
Vacsora a fogadóban
– „Hány éves vagy? Huszonnégy?” – Felsóhajt. Velem szemben
ül este a söntésben, szép arcú öregember.
Fiúval még sosem hált. Szeme fúr, mint a véső.
– „Gyere szobámba” – mondom –, „meglátod: még nem késő.”
Házitanító lettem
Versírásra tanítom a nagyúr gyermeklányát.
Nem könnyű, mert butácska. Tatár herélt vigyáz ránk.
A magas, kerti fűben fekszünk. Ezt is elértem!
Elébb a lánnyal játszom, utána a herélttel.
Mindjárt temetés után
Nem kezdtünk ki egymással – sem én, sem felesége –,
mert szerettük mindketten. Ez most a temetése.
– „Maradjunk” – szól az özvegy –, „így talán jobban bírom.”
Ingemet kiterítem alánk a puha síron.
193
Felvilágosítom a város fiatalságát
Lányt vagy fiút szedek fel az iskolánál délben.
Megmosdatom s ágyamban kioktatom gyengéden.
Ha szerelmespár pillant meg az utcán, felgyullad
szemük és rám nevetnek. Mind énnálam tanultak.
Boldog élet
A nők férfit kívánnak és a férfiak nőket –
lány, férfi, fiú, asszony: az én skálám a bővebb,
és ifjúságom lángja jobban lobog. Utána
Konfuciuszra bízom magamat, vagy Buddhára.
LI HO (791–817)
Ne ültess fát!
Ne ültess fát! A kerti fák árnyéka fojtó és nehéz.
Füved haja kihull. A lomb mögött démon tanyázik.
Aludj a kristály hold alatt egy ablakban, mely délre néz
s magánosan. Az egyik ősz olyan, akár a másik.
Han Jü irodalmi államtitkár és Huang-fu-si főcenzor meglátogatnak és verset rendelnek tőlem
Ruháik selyme kékeszöld, mint az újhagyma levele.
Nem tűvel, de a jégmadár tollával varrták. Fekete
lovaikon aranygyűrűk csillognak, s roppant gyöngyszemek
remegnek nyergeik alatt. Kapumhoz ér a körmenet.
Most állnak meg az udvaron. Urak, lakájok, paripák:
mind engem néz. Fejük fölött színezüst dicsfénykarikák.
– „Lojangból jött e két zseni” – sugdossa a szomszédnép –,
– „ők hordják keblükben az ég huszonnyolc csillagképét.
Mindkettő rímes prózát ír. Lefestik a világot
és kijavítják azt, amit az Isten elhibázott.”
Hozzám szólnak. Szegény diák, remegni kezd a lábam
s elpirulok szemöldököm sas-szárnya árnyékában.
Tört nádnak gondoltam magam. A tikkadt földön fekszem,
de tán a párás szél alatt felszökkenek ezegyszer.
Szerénységemet eldobom. És bírom majd erővel
meg ésszel is. Kígyó vagyok, de sárkány lesz belőlem.
194
Ne lépj ki házad ajtaján!
Kérdezz, de az ég nem felel. A föld sem. Tátott szája
vulkán. Tüzet meg ként okád. Vagy omló homokbánya.
Bárhová mehetsz a kilenc kínai tartományba:
szitakötőszárny-lelkedet kilenc sárkányfej várja.
A fagytól csontod megreped, a nyár hevétől olvad.
Minden sarokban vérebek szaglásznak és csaholnak.
Csak azt nem bántják, akinek orrán-fülében ékszerek
nőnek, s ölén orchidea ágaskodik ágyék helyett.
Mért nyergelném meg lovamat? Kint nincsenek, csak mocsarak.
Kimérák fújtatnak hamut. Elsüllyedt minden visszaút.
Huszonöt éves sem vagyok, de szemem alatt szarkaláb.
Mit tegyek? Inkább maradok, s várom a halál angyalát.
Könyveim sorsát kérdezem, de a menny nem felel nekem,
és még ha százszor kérdem is, és még ha kőbe vésem is
e verset, akkor is tudom, hogy nincs ott irgalom, ahol
a másodpercek sarka jár oly csendben, mint a hangyaláb.
A hódító tivornyázik
Huang Si-ti egész Kínát bevette. A szélrózsa nyolc
sarkáig egy szabálytalan hímtigris hátán lovagolt.
Kilenc láb hosszú kardot tart nyergében. Ha kihúzza:
egy villanás, és színezüst az ég mélykék azúrja.
A múltat eltörölte, mert ő egy személyben Buddha,
Csuang Cü és Konfuciusz. A jövendőt is tudja.
A történelmet átírják. Nem volt még jobb kezekben
a császárság. Nincs háború, aszály, sőt baleset sem.
A bronzsárkányok orrlyuka bort fröcsköl. Tivornyáznak
a hódítók. Az ablakok áttetsző lepkeszárnyak.
A flóták egész hangokat fújnak – késő az óra –,
úgy, mintha ősszel lágy eső pereg a Tungting-tóra.
A jáspispalota felett most megálltak a fellegek:
havas hegylánc a főváros tetőin túl. Nagyot remeg
a császár serlege, ahogy borát hörbölve issza.
A nyugvó teliholdra néz s ráordít: – Gyere vissza!
195
A vízióra csak kotyog. Lenn a várudvar párás
macskakövein dübörög az első őrségváltás.
A falra festett zöld baglyok huhognak. Lidérckékek
a fénygyűrűk a gyertyákon, mik mindjárt csonkig égnek.
A táncoslányok hattyúnak öltöztek. Átlebegnek
a termen, ki a teraszig. A déli szél meleg lett.
Tulipánszirom arcukon ólomkönnyek peregnek.
Május eleje
Beért a tavasz. Odafenn harmattal teli spongyák
minden reggel a kék eget fényesebb kékre mossák.
Az ajtókban tüllfüggönyök lebegnek: a függöny mögött
test nélküli, kecses kezek a legyezőkre vadlibát,
kacsát és sárkányt festenek. A bambuszágyak hidegek,
mint a márványpad ősszel. Légy óvatos a nőkkel!
A lányok és az asszonyok is jól vigyázzanak, nehogy
selyem kabátjuk ujjait a szélben ott felejtsék.
A búza érik. Illata édes, mint a verejték.
A fiatalember éneke, ki atyja gyilkosát keresi
Otthagytam szülőfalumat, mentem a hegy s az ég fele.
Kardom kemény: egy felleget is kettészelhetnék vele.
Csanganban, ifjú lovasok közt leltem otthont. Lihegek
a bosszúvágytól, s vad vagyok, mint a tigris s a kikelet.
Reggel megnézem kardomat és örülök: milyen szép éles,
de este elszomorodom, hogy a pengéje még nem véres.
Ha rátalálok, négy napig gyönyörködöm, mint jajgat s reszket,
míg átvágom nyakát. Aztán leülök s meditálni kezdek.
Liang herceg terasza
A herceg kastélya az ég közepén áll és szilvakék.
Van tágas kertje és tava. A Göncöl minden éjszaka
fürdőt vesz benne. Teraszán tömött sorfalban porcelán-
sárkányok. Zöld rizspor terem mindegyik kerti levelen.
A bort gongszóra issza, míg magasra küldi nyilait.
Tigrisbundát hord, min haránt vércsíkok futnak, s kacagányt.
Hajnalban s este felzokog, mivel az égbolt elforog
s pányvára fűzte a napot, hogy kőkemény, fiús húsát
meg ne poshassza az idő, s örök legyen az ifjúság.
Hiába. Mozog a világ. A késő hibiszkuszvirág
bimbója alvadt vérdarab. Lilára festi majd a fagy,
és az esők a mocsarak nyálaszöld, álmos vizeit
halálfehérre színezik.
196
Alkony I.
Hajnal előtt s alkony felé a föld fái lehülnek.
Egy perc: s a borozók ínyén ecetes lesz az ünnep.
A vízparton fehér homok meg ametiszt patkónyomok.
Mélyzöld denevér röppen. A szelíd patak felzokog,
mert esti séta közben
vigyázatlanul egy setét
sziklába verte a fejét.
Alkony II.
Fiatal halász ül a parton. Csodás fogásról álmodik.
Az est madara csattogtatja nagy, galambszürke szárnyait.
A krokodil mögött a tiszta tóvízben tüllfátyol marad.
A fátyol mellé gyöngynyakláncot köpnek a bugyborgó halak.
Hangosan mondd e versemet!
A Déli Szél elhord minden hegyet. Ha a föld sík lesz:
Isten szolgája vedret fog s leönti tengervízzel.
Fiatal vagyok még nagyon. Borzongok, de nem félek.
Hány ember él e földön még, míg nem lesz földi élet?
A kék lovak sörényében apró ezüstpénzt vernek
a démonok. Tavasz van. Zöld tömjént fújnak a kertek.
A szép hárfáslány arcomat lazac ajkához húzza.
Hol járt a lelkem, mielőtt beleszorult a húsba?
Azt mondom Tang kormányzónak: lassan, uram, a testtel!
A borivás nem mesterség, s lángésznek nem kell mester.
Finom szinekkel dolgozom: a holtak ingét festem;
s ami kevés borom terem, azt nem magamba töltöm,
de szétosztom e földön.
A vízióra cseppjeit hallom, de még nem hallgatom.
A futó időt kergetik gyémántból csiszolt sarkakon.
Húszéves és pimasz vagyok. Nem értem, hogy csak romfalak
s lyukak vannak. És lázadok, mert pusztulnak a városok,
s a lányok összeomlanak.
197
Október
Az ég olyan most, mint a víz. A sárgarigó néma.
A pókok éhes ajkai közt elfogyott a cérna.
A bujdosó azt képzeli, hogy háza áll előtte
a fák mögött. Sóhajtozik s rádől az esti ködre.
A temetőben szellemek ülnek le minden sírra.
Az özvegyasszony, ha öreg, szemét veresre sírja,
ha fiatal, fog egy kamaszt s megnézi: hányszor bírja.
Akad, ki erről mit se tud, de akad, ki megírja.
Az eresz alól démonok lesnek rám: papírvékony
farkasfülük folyton mozog. Szájuk szederjes vérfolt.
Letelepszem tornácomon, előttem egy pohárka bor,
és ezt a verset álmodom. Köröttem szürkeség, nyomor,
de függőlámpám a falon kigyúl, mint egy virágcsokor.
Hszi kisasszony felébred
A tüllfüggöny még hűs, ahogy az este összehúzta.
Egy fürt haja ajkára hullt, a már cserepes rúzsra.
A kútvödörből víz csorog, mintha ezer üveggolyót
ráznának. Felkeltik Hszi Sit, aki oly mélyen és oly jót
aludt, akár a lótuszok.
A félhomályban a tükör hajnali tó tavasszal.
A tavat most fedezi fel két madár az ablakban.
A lány a bambuszágyon áll, amíg megoldozza nehéz
haját és lábai elé, az alacsony tükörbe néz.
A halványlila, parfümös szőttes a padlón még ködös.
Elejti jáspis fésűjét. Nem látja, hogy hová esik.
Hangot nem ad, csak fényt. Aztán hátrasimítja fürtjeit.
Sötétek és fényes-simák. Itt-ott egy keskeny, tengerkék
csík. Áll az ágyon és kemény haját tizennyolc fekete
fonatba fonja. Mire kész, elfogyott minden ereje.
Körülnéz a szobában. Vár. Aztán sétálni kezd, akár
a vadliba a homokon. A könnyű szellő átszalad
bárányfelhő ingén. Kimegy a kertbe és virágot szed
nyíló cseresznyefák alatt.
Ping városa alatt
Állunk a strázsán s éhezünk. A hó éjente kőkemény,
s a hold ezer mérföld hosszan fekszik a Nagy Fal tetején.
A puszta szele eltöri a kékfürtös bakák haját
és szétszaggatja a tatár ellenség messze kürtszavát.
198
A felhők reggel súlyosak, ólomszürkék és rondák.
Elfekszenek Ping városán. Azt hinnéd, agyonnyomják.
Az őrmester parancsot ad: siessünk fel a falra.
A kokonori műutat a horizont felfalta.
Nézzük a havat, mely vakít, meg a nomádok sátrait:
a sátrakon túl vége van ennek s a másvilágnak is.
Aranysárkányos zászlaink megkoptak a piszokban.
Fagyott törek az utakon. Félhold gebék nyihognak.
Szablyámat faggyúval kenem. Pengéje már nem villan.
Filigrán, hosszú fuvolát fújunk kék sátrainkban.
Esténként a bástyán lesem az eget. Egyik negyede
skarlátpiros, akár a tűz. A másik három: fekete.
Ki volt az őrült, aki ezt a várost építette?
Kérdezgetjük a tiszteket, de nem tudja egyik se.
A beteg hazavánszorog, ha bírja. Újak jönnek
helyébe. Mi meg maradunk, mert itt meghalni könnyebb.
Kétségbeesés
Kinn lovagoltam a hegyek közt
cél nélkül egész délután.
A bambuszerdő illatától
átnedvesedett a ruhám.
Ez nem vigasztal. Most itt állok
tornácomon és remegek.
Cipőm lyukas. Mindennap este
váltóláz rázza testemet.
Huszonkét évemmel kiégek?
Őszülni kezdek. Feladom.
Mikor leülök verset írni,
széthull az íróasztalom.
Őszi dal
Sivít a tücskök hangja, mint mikor selymet sodornak.
Kéjvágyó vagyok, fiatal, s félek, mit hoz a holnap.
A jéghideg tükör előtt vizsgálom magam mereven:
kezemben papírlap, mire verseket ír az ecsetem.
A molyt, a szút, a férgeket hogy kergetem el innen,
melyek húsomba lyukakat rágnak, meg könyveimbe?
Az idő tajtékos lovon vágtázik. Hol vár rám az út
szélén selyemben száz leány és a mezítlen abszolút?
Azt mondják: mindent szétverek, amihez hozzáérek,
s hogy kegyetlen az ifjúság. Sehol testvéri lélek,
ki keservemben osztozik. E versből is, mit kezem ír,
ezer év múlva hamu lesz, véremből vadzöld klorofill.
199
A csangpingi csatatéren
Cinóber sár a katonák húsa. Vérükből bronzvirágok
nőnek a tankönyvben. Vértet, vasat, mindent elrágott
egy ezredév. A jeltelen, mérföldes tömegsír felett
emlékül semmi sem maradt, csak a farkasfog nyílhegyek.
Felszedtem egyet. Két kehes gebét vezettem száron
tar dombok és tört nád között, garnizonomtól távol.
Kóró, mint vörheny fáklyaláng; rövid nap, aztán izgatott,
gyors alkonyat s hisztériás, vadul pislogó csillagok,
merev szöcskék, gyomorgörcstől hápogó vadlibák, kegyetlen
bogáncsok. Jártam fel-alá, két kantárral s a nyílheggyel kezemben.
Később az ég padlásáról nyirkos felhő lógott reám,
s lidérclángok gyulladtak fel az ösvény mindkét oldalán.
Leguggoltam és boromat kiöntöttem a meztelen
agyagra. Azt gondoltam: így talán kiengesztelhetem
a háromszázharmincezer katona lelkét, kiket itt elevenen temettek el.
Aztán forgószél érkezett s elfújta a lidérceket.
Ki verset ír, az vért okád. Másnap, hazafelé menet,
a Déli Kapu elején egy, vagy tízéves kisgyerek
elém állt kócos pejlován és elkérte a nyílhegyet.
TU MU (803–852)
Hegyek közt
A hegy felhőket szül. Az ősz virágos.
Oldalt borzalmas szakadék. Kiszállok
kocsimból. A jávorfalevelek
pirosabbak, mint bármi a világon.
Tavasz Mongóliában
A folyó mérget forral.
A fű elszánt haraggal nő.
Homok szitál. Múlt és jövő
elszáll a sárga porral.
Estére átkot mormol
a szél. Madár jajong a fán.
Jázminszirom hull. Egy leány
leugrik a toronyból.
200
Pavilon a folyónál
A vízválasztó hegygerinc zubog a horizont megett.
Szemközt a fenyőfák csúcsán laposra nyársalt fellegek.
Jöjj, rád vár karcsú furulyám. A holdsugárral játszhatunk,
és ágy helyett a tavaszi szellőkön fekszem el veled.
Fürdőmedence a kertben
Úszás, öröm, az égből egy darab,
ahol tegnap csak fű meg moha volt.
Tükrében minden felhő megakad.
Lépcsőin éjjel elesik a hold.
Bárkával a Csin-huaj-folyón
A víz fölött a holdfény kék füstje s könnyű párák.
Egy parti kocsma mellé kötöttem ki a bárkát.
Túlnan vidám leányok dalolnak. Még nem tudják,
hogy a hun hordák győztek. Elbukott a császárság.
Búcsú egy fiatal kurtizántól
Nem szólunk fájdalmunkról. Nagyon mélyen lakik
bennünk. Még csak mosolyra sem nyílnak ajkaink.
Bort iszunk a mély ágyban, hol forró, merev gyertyám
hullatja újra s újra könnyeit hajnalig.
Jang-csü vöröslámpás negyedében
Köd ül a dombtetőre. Harmat minden fűszálon.
A nap leszáll. Jang-csüre nem száll le soha álom.
A hold kivilágítja a huszonnégy hidat.
De hol a lány, ki annyi dalt játszott furulyámon?
Nem bántam meg semmit
Vizeknél ültem, kocsmákban tanyáztam,
pöttöm hunáni lányokkal cicáztam.
Tíz év múlt el. Felébredek, szétnézek.
Híres lettem. De hol? A bordélyházban.
201
Ismét odahaza
Kölykeim rongyos kabátujjamat
rángatják, mikor végre hazaérek:
– „Mért maradtál el ily soká, ha csak
hajad ezüstje volt a fizetésed?”
Múltamra gondolok
Mit összecsavarogtam! Ködös hegyek közt fáztam,
mély erdőkben a zápor vízesést öntött számba.
Voltam császári titkár. Három évig vigyázz!-ban
ágaskodtam, mint testőr ujjai közt a lándzsa.
Az aranyszínű völgyben
A víz nyugodt és hűvös, a fű merev s részvétlen.
Ülök és ifjúságom kalandjait idézem.
Madár kiált az estben. Egy virág szirmát ejti.
Szeretőm dobta így le szoknyáját réges-régen.
Öregen újra meglátogatom szülőfalum barlangjait
Sziklák, cseppkő, tejszín domb: anyamell duzzadt halma.
Szarvaimat behúzom. Nem vonz már a világ.
Szűkülő szerpentinen hátrálok önmagamba,
barlangjaim mélyére: házukba a csigák.
LI SANG-JIN (?813–858)
Tiltott szerelem
Ajtó s rács mögött őrzöm: titkunkon moha nőjön,
Folyosók mélyén és sötét szobákban járkálok magam.
Tudtam: a szél feltámad. A holdnak is udvara van.
Ez a hideg harmat hava, mikor a rügy még kőkemény.
Szakadt pókháló közt egér. Gyanakvó, rőt szem. Denevér
repül be és cikázni kezd. A suhogás most végleges.
Háttal a mécsnek elhagyott illatoddal beszélgetek
és öntudatlan dúdolom: „Kelj fel az éjből, jöjj ide.”
202
Cü Csih hivatali kartársamnak
A dísztó fénye hirtelen áttör hivatalunk falán,
kakukkfű s menta illata árad be és leszáll reám.
Az ablakpárkány fekete lakkján kék lepke hímpora:
aktáidat az asztalon át titkárodnak lökd oda.
Mindegyik tintakulinak van szobacica kedvese:
vigye az államtitkokat az ágyba s ossza meg vele,
mi meg üljünk meg két lovat, hadd szárnyaljanak szíveink,
mondjunk ügetve verseket s feledjük Kína kínjait.
Az élet nem volt könnyű
Az élet nem volt könnyű. Távozni nehezebb.
A szél elállt. Az őszi virágok betegek.
Most okádja halotti leplét a selyemhernyó.
A gyertyának is vége, ha könnye elpereg.
A reggeli tükörben köd ül halántékomra.
Ha verset mondok éjjel, jeges a holdsugár.
Tündérország nincs messze.
Hol az út a halálba?
Mutasd meg, kékmadár.
CSU CSING-JÜ (IX. század)
Udvarhölgyek
Zárt ajtók, pompa, csend, nyíló virágok.
A kerti lépcsőn állnak, tarka szoknyák.
Pletykálhatnának, de ez nem tanácsos:
a papagájok hallják s visszamondják.
HSZÜE FENG (IX. század)
Reggel a császári palotában
A reggeli nap fénylik. A vízióra kottyan.
A zárt ajtón aranyból vert béka lóg rézláncon.
A Tündérkirakatban ülnek és nagy titokban
tíz termen át a Mennyek Fiát lesik a lányok.
Az egyik végigönti parfümmel felsőcombját.
Selyemköpenybe csúszik s tükrébe néz, mert látja
a függönyök mögött, hogy livrés heréltek bontják,
s felraknak minden párnát a nagy császári ágyra.
203
VEN TING-JÜN (?813–870)
Hajnali dal a vízióráról
Rúzstól fénylett az ajkam,
aranypinty volt hajamban.
A kertben láttam meg. Szép szeme intett.
Megéreztem szerelmét.
Oly szíves volt és gyengéd!
Az ég számlálta csak gyönyöreinket.
A tömjénrúd elhamvadt.
Hogy horkol s milyen nyamvadt!
Így poshadt meg szerelmünk kakasszóra.
A hajnali nap bágyadt.
Összekente az ágyat.
Riadtan nézem. Áll a vízióra.
CSÖN TAO (824–882)
Halott katonák
Megfogadták: elsöprik a barbár betörőket,
de a Szangkan vizénél a hun hódítók győztek.
Vérüket most a puszta lisztes homokja issza.
Asszonyaik álmában térnek még néha vissza.
PI ZSI-HSZIU (?833–?881)
Olvasmányok
Hol ástam el családi kincseinket?
Itt tartom őket könyvespolcomon.
Nézz meg hajnalban: ülök egy kötettel
kezemben s bölcsekkel társalkodom.
Okos emberek, tudom, ma is élnek.
Ismerek kettőt. Mégsem áltatom
magamat. A halottak erősebbek
és túltesznek minden kortársamon.
Gyermekvers a tengeri rákról
Azt beszélik a tengeri rákról, hogy nagyon ronda.
Én bámulom, mert csontjait a bőre fölött hordja.
Senkitől sem fél. Oldalvást sétafikál, algával
farán, a bősz Sárkánykirály vízi birodalmában.
204
LO JIN (833–909)
Sorok Vu Hsziang szerzeteshez
Szolgáld Buddhát, a Negatívák
királyát – ezt mondja mindenki,
s aztán a piacon riszálja
testét, lelkét meg batyuját.
Vándor a Paripa-hegy ormán!
Te tudod csak semmibe venni
az élet lármás országútját
s a halál néma kapuját.
VEJ CSUANG (836–910)
Nankingi tájkép
Bár zápor veri a füvet
egy madár folyton énekel
a Tiltott Város romjai
mellett állok a gáton
a gát hosszában lenge köd
s három mérföld szomorúfűz
ennyi maradt és semmi több
a hat császári házból
Fenyőfákhoz és bambuszokhoz szólok
Szagos füvekaz udvar elején
jóval zöldebbekmint egy zöld kabát
itt állok a tornácon
hajam majdnem fehérelnyűtt a sok betegség
nem bírom nézniaz ősz pusztítását
rokkant költő vagyok
fenyőfák az esőbenbambuszok a viharban
csak ne jajgassatok
205
SZ-SZU-KUNG TU (837–908)
Ősz a Magas-hegységben
A madár csevegni szeret,
az ember csendre vágyik.
Lompos felhők féltékenyek,
mert a hold rám világít.
Mindenki mást száz gond kísér,
de engem egy se kerget.
Azt bánom csak, hogy itt az ősz,
s nem írtam róla verset.
Az Ökörfő Monostornál
Fekete ég alatt szerzetesek kántálnak.
A Csung-nan-hegy csúcsán kinyílik a szívem.
Itt-ott egy lucfenyő áll fenséges magányban,
s a völgy fölött üres köd remeg a semmiben.
206
Japán költészet (1)
(VIII–XII. század)
207 208
ÓTOMO NO SZAKANUE ASSZONY (VIII. század)
Istenség szentélyében
Dicső istenség, ki leszálltál hozzánk
az Örök Ég síkjáról,
eljöttem szentélyedbe, fiatal nemesasszony,
legjobb selyemruhámban,
bogyókat hoztam a hegyek mélyéből,
gyűrűbe vágott bambuszágakat,
megszentelt kőkorsóba tettem mindezt
és szépen elrendeztem,
most itt vagyok,
mint szelíd őz, meghajtom térdemet
s leborulok eléd,
de kérdezem: nem volna lehetséges,
hogy négyszemközt találkozzam Veled?
Ajánlás
Szentélyed nagyon népes.
Felelj: nem volna lehetséges,
hogy négyszemközt találkozzam Veled?
KÁSZÁ ASSZONY (VIII. század)
Három tanka Ótomo no Jakamocsinak
Egyszer láttalak este,
ködben. Csak képzelem
az arcod. De tudom, hogy
erre a szerelemre
megy rá az életem.
Mindörökké imádlak,
bár oly borzalmas vagy,
mint a viharos tenger,
ha veri a sziklákat
az ólmos ég alatt.
Azt álmodtam, hogy kardot
öleltem és a vad kín
átjárta szívemet.
Mit jelent ez? Hogy újra
találkozom veled?
209
SZUGAVARA NO MICSIDZANE (845–903)
Ámáróról álmodom
Mióta fiam meghalt, nem tudok elaludni,
s ha nagyvégre elalszom, csorogni kezd a könnyem,
mert róla álmodom. Már három láb magas volt
múlt nyár végén; most éppen hogy hétesztendős volna.
Jó fiú akart lenni. „Mint legyek az?” – kérdezte,
s kívülről recitálta Lo Pin versét Csanganról.

Lo Pin-vang VII. századi kínai költő hosszú verset írt a birodalom fővárosáról, Csanganról. Ebből a versből tanultak a japán kisdiákok az iskolában kínaiul olvasni.

Az orvosság tíz napig segített rajta, aztán
a szél a Hét Forráshoz sodorta kósza lelkét.
Azóta gyűlölöm az istenségek csürhéjét,
bár sohasem teremtik a földet s az eget!
Keservemben térdemet nézem s nevetni kezdek,
feleségem sírásban fecsérli napjait.
Somfából készült íja itt lóg az ajtófélfán,
mellette nyílvesszői s lovaglóostora.
Kint nyílnak a virágok, miket vele ültettem,
bent a falon a leckék, mikor írni tanult.
Nevetését idézem s beszédét: újra itt van,
aztán eltűnik, s köd lesz köröttem, nap meg éj.
Olykor úgy érzem, mintha fájdalmam csillapodnék,
majd hirtelen reám csap, hogy belefulladok.
A bajok milliója esőzik reánk folyton,
háromezer sötétség tanyája ez a föld –
ó irgalom örök Bodhiszattvája,
ültesd az Égi Lótusz szirmára fiamat!
IZÚMI GRÓFNŐ, AZ UDVARHÖLGY (?975–?)
Hat tanka
A kertben megrekedt
a köd, mikor elmentél
hajnalban. Mit tegyek?
Maradok hanyatt fekve
és nézem az eget.
Hogy viszonyunk milyen volt,
és hogy te milyen voltál?
Azonnal elfelejtem,
mert pofozkodás, botrány
nélkül éltünk, szerelmem.
210
(Átszumicsi hercegnek írom)
Homlokodon szivárvány.
Hogy karod lett a párnám:
ma még senki se tudja,
de a pletyka köröttünk
úgy nő már, mint a dudva.
(Átszumicsi herceg a tizedik hónap második napján halt meg, 1007-ben. Ugyanez év végén írom, kísértetek éjszakáján)
Nem jöttél látogatni
ma éjjel, kedvesem.
Hitvány faluban élek,
hol nincs eleven lélek
s még halott lélek sem.
Azt kívánom, hogy egyszer,
még egyszer lássalak.
Mindegy, nappal vagy éjjel,
vagy akár villámfényben,
fél pillanatra csak.
(Azzal a gondolattal foglalkozom, hogy kolostorba vonulok)
Minden napom magános,
szomorú minden estém,
de félek, hogy megbántlak,
ha eldobom e testet,
mit oly nagyon élveztél.
A Riozsin Hisóból

A Titkon válogatott dalok című antológiát Gosirakava császár (1127–1192) kompiláltatta.

Dalocskák
1
Dolgok, melyektől szívszélhüdést kaphatsz:
éjfél után betolja
hozzád egy szellem köd-arcát az ablak
mögül; útszéli kocsma
szaga s bolháid, míg szomszédod nővel
hancúrozik; magános
országúton jársz éjszaka, esőben,
s nincs pénzed, sem lakásod;
a kolostorból szerzetesi orrhang
harsogja ki a szutrát
mély fenyvesben; és szeretőd, ki otthagy
még mielőtt megunnád.
211
2
Egész éjjel szeretkeztem. Most virrad:
kolomp, harang, a tűzhelyeken tej forr.
Nem vagyok fáradt. Folytatni szeretném.
Mondjátok: mit tesz az ember ilyenkor?
3
Dolgok, melyek kelleténél görbébbek:
a kos szarva, ha eléd áll és béget,
kisgyermekek sírásra hajló szája
s a vénember – hogy mondjam – micsodája.
4
Kislányunk tízéves lehet mostanság.
Pénzt keres, messze mitőlünk, a tenger
partján, Tágónál. Sót szárít. Tán éppen
két halászember jön most vele szemben.
Az egyik csettint: – „Látod a szüzecskét?
Szép arcát, kis csöcsét? Ez már döfi.”
– „Túl fiatal még” – fanyalog a másik.
De azért mind a kettő meglövi.
5
Nem is vallott szerelmet,
csak azt ígérte: elvesz.
Két éjjel ölelkeztünk.
Nappal fiúkat nézett,
éjjel láttam: nem élvez.
Sebaj, hittem: a lelkünk!
Harmadnapon éjféltájt
nadrággal kézben sétált
ki házunkból és eltűnt.
FUDZSIVARA NO SUNZEJ (1114–1201)
Négy tanka
A világ rossz és rothadt.
Nincs belőle kiút.
Még a legelhagyottabb
hegyekben is jajongnak
a szarvaslányok és szarvasfiúk.
212
(Egy nőnek írom)
Nem kellek Önnek. Értem.
De mert szörnyen kínlódom:
ígérje meg levélben,
hogy velem hál egy éjjel
jövendő életében.
Rég volt, mondtam, ha rája

A költő 25 éves volt, mikor anyja meghalt; ezt a verset 51 esztendővel később, 76 éves korában írta.

gondoltam réges-régen,
de még most is utána
vágyódom minden este.
Tudom, egész hiába.
Amíg világunk sorsán
s a jövendőn töprengtem:
a horizontot néztem,
hol fehér felhő jött fel
s tűnt el az üres égen.
SIKISI HERCEGNŐ (?–?1201)
Hét tanka
Álmok
Mindig múltamról álmodok,
mit sosem látok újra
és narancsvirágillatot
érzek, mit párnámon hagyott
holt szeretőm ingujja.
Ősz
A kolostorban, hol lakom,
eső veri az ablakom.
Ülök az éji ködben
s bánkódom, míg a levegő
tejfehér lesz köröttem.
Esti séta
Ha sétálni megyek
este, magánosabb
vagyok akárkinél.
Csak az a vigaszom,
hogy a hold elkisér.
213
Tél
Az irgalmatlan széllel
a fákról éjről éjre
hulló levelek szállnak.
Kiürítik a kertet
a jeges holdvilágnak.
Apácasors
Naponta százszor ledobom
lelkem az elhagyott
mély szakadékba. Nézhetem
magam kívülről. Létezem
talán, de nem vagyok.
Magány
Hulló lomb az ablaknál.
Már látogató sem jár
ide. Az avar egyre
mélyebb lesz. Még madár se
lép be hozzám a kertbe.
Hegyi patak
Mióta moha lett az ágyam
és fejem alatt kő a párna
és csillagokba nézhetek:
a hegyi patak csobogása
tisztára mosta lényemet.
FUDZSIVARA NO TEIKA (1162–1241)
Négy tanka
Óceán
A kék síkság legvégén
ég és víz összeér.
Minden vadul ragyog,
de hegycsúcs nem fogadja
a lemenő napot.
Emlék
Hosszú hajadat lassan
emeltem fel hátadról,
rétegre réteget
az ágyon – behunyt szemmel
látom és élvezek.
214
Szerelem
Hanyag vagyok; ezért nem ölt
meg a szerelmi bánat.
Egy év múlt el megint és én
élek, mert arra számítok:
ha élek, viszontlátlak.
Pirkadat
Hajnalodik már. Pisla
lámpácskám mellett minden
fakulni kezd, kifárad,
vagy elpilled; csak fájó
vad gondolataim nem.
MIOJE, BUDDHA PAPJA (1173–1232)
Tanka
Templomomban a hegytetőn
az éjjel egyre hidegebb.
Selyemköpönyegem fölött
egy réteg erdei ködöt
meg őszi felhőt viselek.
MINAMOTO NO SZANETOMO (1192–1219)
Három tanka
Építtess pagodákat,
emelj szentélyt Buddhának:
ez érdemnek kevés lesz.
Jobb volna, ha megbánnád,
mit mások ellen vétesz.
Mondjad, miként értékeled
a mindenséget, mint ahogy
érzékeiddel észleled?
Reálisnak nem mondható
és irreálisnak sem.
Ez a mi kis világunk:
a magas part, alatta
a bárkák lassan húzzák
mélykék hálóikat. Bár
örökké így maradna.
215 216
Középkori latin, görög és kelta költészet
(VI–XV. század)
217 218
1. Latin költészet
GOTTSCHALK, AZ ERETNEK (?805–870)
Ének a száműzetésből
Szerzetestárs, félig gyermek,
mért kérlelsz, hogy énekeljek,
honnét vegyek édes verset,
most, a messze tengerekre
számüzetve?
Mért unszolsz, hogy énekeljek?
Jaj, szegénykém, nóta helyett
okosabb, ha könnyet ejtek,
könnyre könnyet, és nem szerzek
néked verset latin nyelven,
szívszerelmem,
mért unszolsz, hogy énekeljek?
Inkább üljünk egymás mellett
némán, legszebb kamaszgyermek,
és lelkemmel ossza lelked
a sok sóhajt, bánatot, bajt
és keservet;
mért unszolsz, hogy énekeljek?
Vándorutadon a mennybe
tudnod kell, szívem szerelme,
hogy megvetve, kinevetve
hordozom a súlyos terhet
számkivetve;
mért unszolsz, hogy énekeljek?
Az elhurcolt zsidót folyton
noszogatták, hogy daloljon
babilóni vizek mellett,
otthonától, Júdeától
messze távol;
mért unszolsz, hogy énekeljek?
Adriai-tenger partján
élünk, hol mindenki barbár,
egy se tudja ezt a nyelvet,
népük, földjük sem vonz engem,
szép szerelmem,
mért unszolsz, hogy énekeljek?
219
Mégis, mivel nagyon esdesz,
társam, barátom, te drága,
vigaszom, szemem világa,
s mert szeretlek, úgy hadd szerzek
spontán verset
a legszentebb Trinitásra.
Atyát, Fiút és az áldott
Lelket, a Szentháromságot,
az erőben mérhetetlen
és merőben érthetetlen
Istenséget
zengem néked énekemben.
Nyomorultul, száműzötten
töltöttem harmadfél évet
e zord tenger partján itt lenn,
csoda az is, hogy még élek,
Uramisten,
segíts rajtam, kérve kérlek.
Addig is, kis barátommal
engedd, hogy e dalt daloljam,
alázattal, éjjel-nappal,
nyíló ajkkal, szakadatlan
téged áldva,
egek Ura, föld Királya.
? II. RÓBERT, FRANCIA KIRÁLY (?970–?1031)
Jöjj, Szentlélek…
Jöjj, Szentlélek Isten, jöjj
és hozd le a mennyekből
fényed minden sugarát!
Jöjj, szegények atyja, te,
jöjj, reményünk magja, te,
jöjj le, csupa ragyogás!
Hozd malasztod óborát,
légy lelkünkkel jó barát,
kit keres a szenvedő!
Csatazajban nyugalom,
szellő tüzes ugaron,
zokogásban keszkenő.
220
Jöjj és áldd meg híveid
bensőséges szíveit,
állj mellettünk szüntelen!
Nálad nélkül emberek
dolgaiban nem lehet
semmi tiszta, bűntelen.
Öntözd meg a száradót,
mosd a szennyel áradót,
töltsd ki balzsam-nedvedet!
Ki olvasztasz jégmezőt,
őrizd meg a vétkezőt,
téged vár az elveszett!
Óvd meg híveid szívét,
hogy hozzád zengjen a hét
szent malasztért köszönet!
Adj a jónak jóerényt,
haldoklónak jóreményt,
s majdan örök örömet!
ISMERETLEN LATIN KÖLTŐ (X. század)
Vénusz istenasszony…
Vénusz istenasszony csodálatos képe,
makulátlan testű fiú, szépek szépe,
csillag, zenit, nadír, ég s föld Alkotója,
a hatalmas Isten gondoskodjék rólad,
s ne tudjon irgalmat a rút cselszövővel,
a ravasz tolvajjal, ki elrabolt tőlem.
Harag nélkül küldök üdvözletet, áldást,
térj vissza, eretnek, te mindennél drágább;
segítsen meg, kérem Lachesist, a párkát,
valamint Neptunust: vigyázzon rád, szívem,
mikor csábítóddal átkelsz az Adigen,
miért szöksz el tőlem? Oly nagyon imádlak,
nyomorult, csak sírok folyton, mert nem látlak.
Az istenek, mondják, ormótlan kövekkel
dobálództak, s ilyen kőből lett az ember:
ennél is keményebb anyag vagy, fiacskám;
vetélytársam vidul, sírásom nem használ,
kiáltozni megyek a sötét erdőbe,
fiatal hímszarvas után az ünője.
221
? CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT (1090–1153)
A világ hiúsága
Mért harcolnak hiúkincsért az emberek,
ha a kéj s a hírnévfelhőként ellebeg?
Illandó látszatokködképét kergeted,
míg tested nyomorultcserepe elreped.
Tovább tart olvadóhótömbbe rótt igéd,
mint e föld, mely hidegmezítlen hóvidék,
nincs benne semmi szent,nincs rajta semmi szép,
mulandó balgaság,árnyék és semmiség.
Szilárdabb az üveg,tartósabb a virág,
mint az öröm, mellyelbolondít e világ,
s mi lesz az emberrel,ki átkos bűnt imád,
és pogány oltároklépcsőin mond imát?
Hová lett Salamon,ki magos trónon ült,
Absalon fiatalszép feje, csupa fürt,
Sámson, kit győztesnekzengett a csatakürt,
s Jonatán ragyogóorcája hova tűnt?
Hol Caesar, kit fennenhirdet sok hódítás,
Cicero, ki könnyennyert minden szóvitát,
vagy Xerxész, a hadakútjain glóriás,
meg Arisztótelész,a tollal óriás?
Annyi sok nagyurak,bárók és hercegek,
annyi sok dús, akikincsével hencegett,
s hasztalan üldözteaz illó perceket:
eltűnt a semmibe,égen a fellegek.
Ó milyen mulandóe földi lakoma,
nyomodat belepiaz árnyék s a moha,
minékünk e világbozót és kaloda,
mégy setét utakon,ki tudja, hogy hova?
Jaj, libegő salak,férgeknek jó falat,
jaj, undor, rohadás,mért fújod fel magad?
Maholnap elragadaz örök áradat,
s ki támaszt fel, ha lennfekszel a sár alatt?
Akinek rabja vagy,a szörnyű testi kéj
vezet a pokolra,libegő falevél,
mint gyűrött papirostmaholnap visz a szél
sírodba, hová azember mind maga tér.
Amit itt kergetsz ma,holnap már elveszett,
gyúljon fel szerelmedlángjától szellemed,
engedd a magasbaszárnyaló lelkedet –
boldog vagy, ha e földhívságát elveted.
222
ISMERETLEN KÖLTŐ (?XII. század)
Kölni diáknóta
Pertransivit clericus,
zöldellő virányon,
szemfehére megakadt
nagyfenekű jányon.
Salve mihi, puella,
üdvözöllek, szépjány,
bujaságra ingerel
e magányos sétány.
Nolo, tisztelendő úr,
ne tréfáljon, kérem,
ámha komolyan beszél:
nem gátol szemérem.
Kámzsáját letolta ő,
fehér volt az lába:
csodadolgok lőnek ott,
más ember nem látta.
S eljátszván játékukat,
ambo surrexerunt,
jobbra ez ment, balra az
et nunquam revenerunt.
ASSISI SZENT FERENC (1181–1226)
Naphimnusz
Mindenható, nagyságos, jó Úristen,
tiéd a hír, tiéd a fény és minden
malaszt, áldás, dicséret;
nincsen e földön ember,
ki méltó lenne megnevezni téged.
Dicsértessél és dicsértessék véled
minden sok teremtményed, de leginkább
bátyánk-urunk, a Nap,
mert ő hint ránk sok tüzes aranyszikrát,
s oly nagy, oly pompás és oly roppant fénnyel
vetíti felénk a te arcodat.
223
Dicsértessék nevednek jóízével,
asszonynénénk, a Hold, s a csillagok,
oly szépen szőtted őket fenn az égen.
Dicsértessék nevednek dallamával,
Szél nővérkénk, ki fürtös felleget
és szép időt hoz, s esőt is, hogy tőle
viduljanak fák, barmok, emberek.
Dicsértessék nevednek fűszerével
tiszta húgunk, a Víz, mert oly ízes,
oly halk, oly szende és oly szűzies.
Dicsértessék nevednek mámorával
vad öcskösünk, a Tűz, ki ragyog éjjel
s oly nagy, oly friss, oly víg, oly óriás.
Dicsértessék nevednek illatával
asszonyanyánk, a Föld, a glóriás,
mely eltart minket, gyümölcsöt hoz s ékes
bimbókat szül és puha füveket.
Dicsértessék nevednek jóhírével,
ki szenved, s a szent szeretet nevében
megbántást tűr, és szótlan megbocsát,
ki békességben él, hogy lenne méltó
hordozni egykor a te koronád.
S dicsértessék nevednek balzsamával
idősebb bátyánk, a Testi Halál.
Előle halandó meg nem menekszik;
ezer jaj annak, kit bűnben talál!
De boldog az, ki szent akaratodba
merülve, benned szunnyad el: mert arra
pallost nem fenhet a Másik Halál!
Szent és dicső az én Uram, ki fennen áll a bűn felett:
szolgálni őt porig hajolt alázattal ne szűnjetek!
ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)
Lányka voltam…
Lányka voltam, jaj, de szép,
virgo dum florebam,
megbámult a férfinép,
omnibus placebam.
224
Urak, pórok átkoznak,
tisztes nők utálnak:
jaj a szegény lányoknak,
kik a sarkon állnak.
Mentem a szép reggelen,
flores adunare,
arra jött egy szemtelen,
vult me deflorare.
Urak, pórok átkoznak,
tisztes nők utálnak,
jaj a szegény lányoknak,
kik a sarkon állnak.
Megragadta két kezem,
sed non indecenter,
kisérj, mondta, édesem,
valde fraudulenter.
Urak, pórok átkoznak…
Megpaskolta mellemet,
valde indecenter,
átkarolt, siettetett,
multum violenter.
Urak, pórok átkoznak…
Szép kisasszony, jer velem,
nemus est remotum,
felfrissít a szerelem,
planxi et hoc totum.
Urak, pórok átkoznak,
tisztes nők utálnak,
jaj a szegény lányoknak,
kik az utcán állnak.
Nézd a hársat a mezőn,
non procul a via,
ott vár lantom, lantverőm,
tympanum cum lyra.
Urak, pórok átkoznak…
Csüccs le, súgta, angyalom,
dixit: sedeamus,
állt a kedvesnek nagyon,
ludum faciamus.
225
Urak, pórok átkoznak…
Hová nyúlt, jaj, Istenem,
non absque timore,
légy te, mondta, hitvesem,
dulcis es cum ore.
Urak, pórok átkoznak…
Fölhajtotta ingemet,
corpore detecta,
és megfúrt nagy hirtelen,
cuspide erecta.
Urak, pórok átkoznak…
Kamatyolni, azt tudott,
bene venebatur,
aztán felkelt s otthagyott,
ludus compleatur.
Urak, pórok átkoznak,
tisztes nők utálnak,
jaj a kurva lányoknak,
kik az utcán állnak.
ISMERETLEN KÖLTŐ (XIII. század)
Koldusdiák, avagy kolduló barát éneke
Vagyok: vándor klerikus,
jövök messze tájról,
csalán nő az útfelen
zúg a szél a fákon.
Éhség marja gyomromat,
megnyúzott a bánat,
így szolgálok a magas
teológiának.
Eső csapja homlokom,
s zápor, vadul pergőn,
térdem reszket, mint a nád,
hó szállong az erdőn.
226
Irgalmas nagyságos úr,
van nőd, pénzed, csizmád,
nélkülöznöd nem nehéz
némi alamizsnát.
Mint Szent Márton, légy kegyes,
ridegen ne vess meg,
inget, bocskort és ruhát
adj az idegennek,
hogy lehess az égben fenn
mulatozó vendég,
s angyalnyelven nevedet
örökkétig zengjék.
? GIACOPONE DA TODI (1220–1306)
Stabat Mater
Állt az Anya sírva, halvány
orcával a kereszt alján,
mely tartotta szent Fiát,
míg kiáradt, bútól fáradt
szenvedő szívét a bánat
tőre hétszer járta át.
Mily megbántott, kínra váltott
szívvel állott ama Áldott,
az Egyszülött anyja ott,
könnyre könnye hogyan pergett,
míg kesergett, mert a Gyermek
haldokolva hallgatott.
Van-e ember, ki ne sírna,
s szótlan tudna lenni, kínja
közt így látva az Anyát,
s panaszát nem vele vallja,
mikor felzokogni hallja,
míg siratja Krisztusát?
Látta Fiát, aki népe
bűneit magára véve
sajgó korbács-kínnak állt,
s látta Jézust, vért eresztve
s reményt vesztve, fakeresztje
karján tűrni kínhalált.
227
Kútja szűzi szeretetnek,
add, hogy kínjától lelkednek
sebesüljön meg húsom,
tűz égessen nagy hevesen,
s veled sírva el ne vessen,
ám szeressen Jézusom.
Anyja égi szeretetnek,
a Keresztre szegezettnek,
vájd szívembe sebeit,
hogy néki, ki elítélten
s dárda-érten halt meg értem,
kínban társa legyek itt.
Hulljon árva könnyem árja,
s szemem már a Golgotára
szegeződjék egyedül,
és e lélek is cseléded
legyen, míg búdban tevéled
osztozkodni lelkesül.
Ó, Szűz, minden szüzek dísze,
tápláljon malasztod íze,
hadd, hogy véled álljak ott,
s együtt sírván Krisztus sírján,
oltsd szívembe, késsel írván,
szívedből a bánatot.
Legyen kínja nékem mámor,
legyek ittas fájdalmától
és érette érdemes,
hogy szerelmi lángra kapván
az ítélet ama napján
oltalmazni légy kegyes.
Add, hogy védjen a kereszttel,
kegyéből el ne eresszen,
holta nyújtson életet,
s majdan borral, billikommal,
s liliommal, milliommal
várjon ékes édened.
228
2. Bizánci költészet
MIKHÁILOSZ ÁKOMINÁTOSZ (?1140–1210)
Athén
Imádom Athén egykor nagy hírű városát:
nagy szerelmem íratja velem e költeményt,
de csak árnyakkal játszom s vágyam nem csillapul.
Jaj, mert már mit se látok e versekben híres
városból; mérhetetlen sok éve elmerült
s a feledés homályos mélyében rejtezik.
Úgy szenvedek ettől, mint elhagyott szerető.
Mert az is, csakúgy, mint én, ha kedvese eltűnt,
s való alakját többé nem leli fel sehol:
maga elé idézi, avagy előveszi
szerelmese arcképét s vágyódva nézi azt.
Így én is, szerencsétlen, Athén szerelmese,
ki imádom, mint Athén Hérát, az istennőt,
sóhajtozom utána s egy árnyat ölelek.
Jaj annak, amit írok, beszélek, szenvedek,
mert itt lakom Athénben, de Athén nincs sehol,
csak szomorú, szállongó s mégis áldott pora.
Te szerencsétlen város, hová tűnt hírneved?
Mindened lehanyatlott, csak mítoszod maradt.
Vagy talán mese volt csak minden: a törvények,
bíráid, a szónokok fenn az emelvényen
s világos érvelésük; meg a népszavazás,
tengernagyok s vezérek, matrózok s katonák
irányítói győztes csatákban, s a kilenc
Múzsa, a sok nagy ünnep s a beszéd ereje!
Athén nagy fényessége kilobbant; hiába
keresem, nem találom sehol sem a nyomát.
S mert nem látom a dalban híres város arcát:
verseimben idézem fel őt magam elé.
ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)
A lány ajka
Szájon csókoltam, s ajka megfestette az ajkam,
zsebkendőmbe töröltem, s a vászon vérpiros lett,
lementem a vízpartra, hogy kendőmet kimossam,
s míg mostam, megfestettem a széles víz folyását,
majd sas ereszkedett le, hogy igyék a folyóból,
és megmártotta szárnyát, az rögtön vérveres lett,
majd felszállt a magasba, ahol addig keringett,
míg piros lett az égbolt, a nap, aztán a hold.
229
ISMERETLEN KÖLTŐ (XV. század)
Utolsó mise a Szent Szofiában
Harangoz az Istenharangoz a föld isharangoz az égbolt
harsognak a gongokés a harangoka Szent Szófiában
mennyi harang szólpap vagy apát állmindegyikénél
zúgnak a gongokmindegyikénélkét diakónus.
Eminnen a császáramonnan a főpapénekli a zsoltárt
száll fel a dallamszent erejétőlring a sok oszlop
kezdik a himnuszta kerubokhozám elakadnak
mert a magasbólGábriel angyalszól le eképpen:
– „Görbed a gyásztólminden ereklyeszűnjön az ének
vigyék a papok kia kelyheket innétgyertya ne égjen
Isten akarjaúgy hogy e várostmegszállja az ozmán.
Kérjetek inkábbhárom erős széphajót a Nyugattól
ha jönnek az elsőna Biblia menjenmajd a kereszt is
a legsebesebbikbárkára tegyéteka magas oltárt
hogy azt a hitetlentar fejü hadseregmeg ne gyalázza.”
Búsul a Szent Szűzsírva jajongnakmind az ikónok.
– „Nyeld le a könnyedSzűzanya múlnakévre az évek
s egyszer e városés ez a templomújra tiéd lesz.”
230
3. Kelta költészet
AMERGIN (VI. század)
Mágikus naptár
Nagy agancsú szarvas vagyok,
a mezőföldön vízözön,
mély tavak tükrén szél vagyok,
a Nap szeméből hulló könny;
a szirt-tetőn sólyom vagyok,
s a tüske körmeid alatt;
virágaid közt dísznövény
és mágus: mert mi füstölög
hideg fejedben, ha nem én?
Vérszomjas lándzsafej vagyok,
elviszlek s nem tudod, hova;
tengerben égszínkék lazac,
hegycsúcson költő lábnyoma,
gonosz, vörös vadkan vagyok,
dagály vagyok, veszedelem,
szökőár is, mely elragad,
s a kisded: én leselkedem
a szentély kőtömbje alatt.
A Földanya is én vagyok,
a dombon esti fény vagyok,
a kasban királynő vagyok.
Védőpajzs és gyógyír vagyok.
Reménykedsz? Én a sír vagyok.
ANEIRIN (VI. század)
Catraeth alatt
Catraeth alatt, háromszázhatvanhárom
vitéz, mézsört ittunk aranykupákból,
dőzsöltünk télen és dőzsöltünk nyáron,
míg a szászok ellen egy délutánon
részegen indultunk, sajnos, rohamra.
Háromszázhatvan dőlt ott kora sírba:
nem vágta ki magát, csak három bátor
meg én, csupa vér, hogy e verset írjam.
231
TALIESIN (VI. század)
Tökéletes ritmust, melódiát…
Tökéletes ritmust, melódiát
és makulátlan verset szerzek,
hadd tartson, amíg világ a világ.
Tudom, mért visszhangzik a barlang,
tudom, mért fénylik az ezüst,
a szenvedélyes nők mért vannak,
mért kék az ég, mért zöld a fű,
a nyári kakukk hol rejtőzik
télen, a sör mért keserű,
tudom, hány csepp a nyári zápor,
mért van a halnak pikkelye,
hány lándzsa tér meg a csatából,
tudom, mifajta bestiákat
táplál a tenger feneke
meg a bozót, s a fehér hattyú
két lába miért fekete.
Voltam lazac a tengervízben,
őzbak, ki hűs forrásra jár,
kutya, ki a hímszarvast űztem,
ásó, kapa meg csatabárd,
árpának nőttem a dombélen,
sarlóval vágott le egy kéz,
megsütöttek a kemencében,
a fekete tyúk bekapott,
és zuzájában eltöltöttem
kilenc éjszakát, nyolc napot.
Voltam halott és eleven.
Rég volt. Taliesin a nevem.
ISMERETLEN WALESI BÁRD (VI. század)
Sírvers
Hórihorgas, bátor Bryno, itt alszol
a temetői téglafal megett.
Felkarcoltam reá a nevedet,
hogy sírköved kiordítson a falból.
232
SEDULIUS SCOTUS (IX. század)
Tanítok, írok, olvasok…
Tanítok, írok, olvasok, töprengek,
mi az igazság s hívlak, Istenem.
Eszem-iszom, horkolva alszom, verset
szerzek, vagy virrasztok. Jól ismerem
bűneimet, melyek rám nehezednek.
Irgalmazz, Jézus Krisztus, emberednek.
MEILYR BRYDYDD (XII. század)
A halálos ágyon
Míg őket zengtem: arannyal, brokáttal
fizettek meg egykor a gazdagok.
De a dal adományát elvesztettem,
erőm kihagy, pénzem nincs, hallgatok.
Készíts fel engem, Szent Péter, a bárdot,
Meilyrt, ki él még, bár mindjárt halott,
a nagy zarándokútra, amely hozzád
vezet majd engem, ha feltámadok.
S amíg meghallom hívásod, elfekszem
odalent, hol a sírkert vár reám
közvetlenül ablakomnál, a tenger
lélegző, roppant melle oldalán.
Szép sziget ez, nagy fákkal, puha fűvel:
feltámadásra alkalmas nagyon:
ismerj rám, Krisztus uram, mikor meglátsz,
támadjon benned értem irgalom,
s kalauzolj a mennybe a kietlen
pokol helyett a többi walesiekkel.
ISMERETLEN WALESI BÁRD (XII. század)
Sírvers
Kinek csontjait takarja e föld?
Itt Cerwyd fekszik, Cynddylan fia.
Úgy harcolt, mint a megvadult bika,
de rád mosolygott, amikor megölt.
233
GIOLLA BRIGHDE MACNAMEE (XIII. század)
Gyermektelenül
Dicső Szentháromság! Kívánságodra
fű nő a szirteken,
látni kezd a vak, és a béna táncol –
add, hogy fiam legyen!
Virágdíszbe öltözteted a kertet,
nincs, mit meg nem tehetsz –
sötét lombbal roskasztod a nagyerdőt,
mi néked egy gyerek?
Pisztrángokat keltesz a buborékból,
tojásból madarat,
mogyorót a bogyóból, Jézus Krisztus!
Hozd meg a fiamat!
Egyetlen makkból nagy tölgyet növesztesz,
kivirít az ugar,
aratni engedsz a maroknyi magból –
áldj meg egy fiúval!
Nincs ily pokol, mint magtalannak lenni,
ha a vég közeleg,
mezítlen kő a fű alatt; utánam
nem marad szeretet.
Úristenem, két dolgot kérek Tőled:
helyet a mennyben és
bért a költőnek, mint illik – egy gyermek
legyen a fizetés.
Szűz Mária! Méhed az istenségből
emberi testet font,
járj közben értem! Nem idegen Tőled
semmilyen földi gond.
S te, Szent Brigitta, ki után neveztek,

A szerző férfi, nem nő.

állj ki értem nagyon,
hogy ne kelljen siratnom e világot,
amikor elhagyom.
234
Perzsa költészet
(X–XVII. század)
235 236
SAHIDI-BÁLKHI (?–?936)
Kétsorosak
Ész és vagyon: az egyik rózsa, nárcisz a másik –
a kettő nem fér össze. Mindig külön virágzik.
Szép lány! Csípője íve is impozáns, hiszen
több férfit bírt el már, mint a híd a Tigrisen.
A zsarnok meghal ágyban, leszúrják vagy széttépik,
de a szenny, mit felkavart, velünk marad száz évig.
Ha – mint mondják – szerelmi vágyunk valóban égne:
a roppant füsttől senki nem látna föl az égre.
Járd be a széles földet, hajózz be minden tengert:
a bölcsek közt nem találsz egyetlen boldog embert.
ABU ABDALLÁH DZSAFAR RÚDAKÍ (?–?940)
Imádság helyett
Mit ér, ha fejed Mekka felé fordul,
s hason kúszva fohászkodsz,
amikor szíved Buharát imádja
és bálványoknak áldoz?
Görnyedezhetsz és hívhatod az Istent,
imád nem hatja Őt meg.
Inkább feküdj melléje és ölelgesd
úgy, mint a szeretődet.
Jó tanács irigy embereknek
Ne irigyeld más ember sikereit, ne fortyogj,
ne használd köpenyegnek keservedet, ne
siránkozz mindig, hogy megvert a sorsod,
arra gondolj: hány ember lenne boldog,
ha veled cserélhetne.
Táncosfiú
Tizenhat éves volt csak a szép, hajlékony táncos:
lovon jött falujából, egyenest a királyhoz.
Az mindjárt megtapsolta, kitüntette, szerette.
Tíz év után megvénült a táncosfiú teste.
A király elkergette. Batyuja sincs. Bokája
csupa sár s vér. Mezítláb megy haza falujába.
237
Intelem fiataloknak
Add oda a lánynak szíved, lelked, lényed.
Kurta szemfényvesztés, fuvalom az élet.
A jelennek élj, ne emlegesd a multat.
A jövőt ne piszkáld, mert a lombok hullnak.
Mind lehull. Elég, hogy ifjú még a véred,
s szép nő ül öledben. Több nem jár ki néked.
Osszad a gyönyört és osszad a szerelmet,
aki nem ad, nem kap és holtiglan szenved.
Csapda ez az élet, hamisak az álmok.
Hozd a nagykupában boromat, pohárnok.
Monológ
Ha szomorkodsz – jól tudom, száz okod van –,
s titkon zokogsz, mert sorsod fekete:
ne bánd! Mi volt, elmúlt, mi van, elmúlik,
ilyen a földi dolgok menete;
és ami jön, bár a világ végéig
keseregsz, azt meg nem változtatod,
még akkor sem, ha fél Ázsia lenne
a birtokod. Nemsokára halott
leszel amúgy is. Meddő panasz helyett
készülj fel inkább, mert még épp elég
baj vár. Bölcsebb, ha letérdelsz a végzet
elé s megcsókolod véres kezét.
Szerelmemhez
Ha kiterítenek majd, jöjj házamba, te legszebb,
és állj meg sóvárgástól elsárgult testem mellett
és suttogd édes hangon: – „Ez itt fekszik most holtan;
én boldog vagyok s ifjú, habár őt meggyilkoltam.”
Búcsú
Ember nem volt hű hozzám; a balszerencse ápolt;
magamban melegedtem; kályhám a váltóláz volt;
ha meghalok, nem mos meg majd senki; meztelen
fekszem s utolsó könnyem csorog le mellemen.
238
MUHAMMAD DAQÍQÍ (?–979)
Április
Virradat felé, szerelmem,
áprilisi gyémánteső csepegett,
koronákat tett a fűre, míg a fákra
hurik aggattak ma éjjel pettyeket.
Az ég selymét most kezdik fenn
anilinnel tengerkékre festeni,
kertünk brokát, kis forrásunk íze nektár,
színe, mint a lánygazellák szemei.
Szép az élet! Azt hinnéd, hogy
a párduc ma nőstényével enyeleg,
és a táj is, mint a páva, kibontotta
farkát, a szivárványszínű kereket.
Édenkertté vált az ország!
Engedj ismét kőkancsónkból töltenem,
s jöjj sétálni: rózsavízzel locsolták meg,
mirha s muskát szaga száll a földeken.
Mit nem kínál a mindenség!
Sok kincséből választottam négyszer egy-egy valamit:
szád rubinját, hárfám hangját, tiszta, friss bort
s Zoroaszter halhatatlan tanait.
ABÚ’L-QÁSZEM MANSZÚR FIRDAUSZÍ (?940–?1020)
A költő utolsó imája
Te, ki eget-földet alkottál a porból,
nagy igazságosztó, ki mindenre gondol:
állítsd vissza végre a perzsa trón fényét
s jóhírét, melyet a gonoszság lerombolt,
küldj nékünk egy férfit népünkből, keményet,
nemes lelkűt, józant, csak egyet a sokból,
tiszta fejűt, jogban s tudományban jártast
és előrelátót, ki mindent megfontol,
ki őseink hírét-nevét megújítja
és Iránban édent teremt a pokolból.
239
ABÚ’L-HASSZAN ALÍ IBN DZSÚLÚGH FARRUKHÍ (?–?1037)
Az Ősz
A kerti fák
s bokrok: csupa új, meztelen
aranyszobor –
pogány szentélyben jársz velem.
Vadrózsaszín,
nagy gránátalmák az utak
mentén, bután
tátják ártatlan szájukat.
A venyige
barnul, s a platánlevelek
lábunk alatt
hennával festett lánykezek.
A hófehér
nárcisz tartása hercegi:
minden faág
ajándékot ejt le neki.
Fenn csupa petty
bárányfelhő. Figyeld, ahogy
közeledik.
Mint szétrebbenő kócsagok.
Szép lány
Szép leány volt, még nem háltam szebbel,
mit nem adott! S mily örömmel adta!
Míg felvirradt s a müezzin hangja
a mecsetbe hívott áhitatra.
Szolgálónak csak a bort engedtem
pamlagomhoz, s ránk zártam a kamra
ajtaját, de ő nekem a kéjek
ajtócskáját kissé nyitva hagyta.
Megöleltem, birkóztunk, elnyúltunk,
vártunk, míg lekonyult vágyam felkelt,
beszélgettünk, ismét hancúroztunk
s felszürcsöltük egymásból a lelket.
240
Hajfonatai, ha ült, körívben
fogták át a bokáját, s én az éjjel
két kézzel setét fürtjein csüggtem:
harangozó a harangkötélen.
Hogy tudott ölelni! Csípőcsontom
ropogott, ha átfogott a combja.
Még a hold is lejjebb jött, rábámult,
s ezüst ajkát poharunkba nyomta.
Olykor, mikor pihentünk, gitárját
fogta, és hogy játszott bűvös újja!
Én meg rögtönöztem és daloltam.
Mily nagy éj volt! Bár kezdhetném újra!
Tán meghallja versem a hatalmas
Mahmúd szultán, költők kedvelője,
büszkeségünk, aki pincéjéből
bort küldött fel, s pénzt adott a nőre.
Kora tavasz, pirkadat előtt
A kert fölött a csillagok
távolról lengő lámpák.
Az éj már nem félelmetes,
de ölelkező lágyság.
A levegő Kínából jött
selyemköpenybe göngyöl.
Megállok, mélyet lélegzem.
Pihegek a gyönyörtől.
Az ég pávakék kupola,
könnyű volna elérni.
Szélén cikázni kezdenek
a fény zöld gereblyéi.
Szellő fut el: a fekete
ciprus némán hajbókol.
Oldódnak már az illatok
burkai a bimbókról.
Mocorgás a bokrok között,
amit fül meg nem hallhat.
Súlytalan fürtökről csepeg
ajkam mellé a harmat.
241
Körös-körül ígéretes
tavaszi nyugtalanság.
Madár füttyent, egyet csupán,
hogy kipróbálja hangját.
Lábamnál sima még a föld
mezítlen, barna bőre.
Lehajlok. Akkor látom csak:
kinőtt a fű belőle.
A finom szálú, újonnan
fakadó fű. Elnézném
sokáig, mint a sarjadó
szőrt egy leány szemérmén.
AHMAD MÁNOTSÉRI (?–?1040)
Emlék
Megyek, narancsot szakítok a kertben,
kezemben tartom. Milyen izgatott
lettem hirtelen. Hozzáhajlok. Melled
volt ilyen kemény, ilyen illatos.
Hűtlen szeretőmhöz
Nem pirulsz, ha utcámbanflangálsz, újabb barátod
mellett, s kapumban sápadt,bús képemet meglátod?
Tudom, hogy sok hibám van.Mégsem vagyok oly léha,
sem oly rigolyás, mint te.Felpofoztalak néha,
de úgy láttam, nem bánod.Szerettelek, virágszál.
Nagylelkű voltam veled,habár sokat kívántál.
Az ágyban sem ismertélmértéket. Tudsz-e férfit,
ki gyorsan meg nem rokkanattól, ha kielégít?
Csak két hónapig győztem szusszal. Elszöktél tőlem
a zöldfülű ripőkhöz, ki bírja még erővel.
Vagy nem bírja? Tünődöm, mért jössz vele utcámba:
pöffeszkedni, hogy ennek még nem remeg a lába?
Vagy azért, hogy bemutasd: nem nagy kakas már ő se,
s a végső életnedvet most szívod ki belőle?
Vagy hogy felépülésem fokát gyorsan megnézzed
és rám üzenj: elölről kezdhetjük el, te édes?!
242
Keserű összegezés
A világ csalás, ámítás, hazugság,
virágoskertje csupa, csupa gaz.
Százszor próbáltam ki az élet útját,
port láttam rajta és mellette dudvát,
s ez mindig így van, s mindig ugyanaz.
ASZADÍ ABÚ NÁSZR IBN AHMAD TÚSZI (?1020–?1080)
Téli sötét éj
Az újhold ezüst sarló; a sarló belsejében
fekete bika les rád mozdulatlan fejével.
Egyetlen csillag ragyog magasan fenn az égen:
szikrázó fél szemével figyel a szálas néger.
Még sötétebb éj
Az éj faszén köpenybe burkolt szingaléz szépség,
ki arcába fésülte még sötétebb sörényét.
A napot megláncolták, s mély pincelyukba zárták.
Az idő áll: nem látja, hová tegye le lábát.
Pompás paripa
Gyors patkói a felkelő napot magasra rúgják.
Nyomában a por ellepi a várost meg a pusztát.
Orrlyukai a szélvihart a horizontig fújják.
Ha felnyerít, a mindenség fülébe dugja ujját.
A nyári éj
Gyönyörűszép, mezítlen fiú. Kristály edények
közt ül s játszik türkizkék szőnyege közepében.
Teste kemény és sima. Ágyéka még keményebb.
Tapadj menyasszonyodhoz! Engedj a vőlegénynek!
Nappal és éjszaka
Ez fehér pejen, az meg fekete ménen nyargal.
Ez görög vitéz arany-, az néger ezüstkarddal.
Ki üldöz kit? Nem tudni, bár a világ végéig
egymást kergetik körben és utol sosem érik.
243
Test és lélek
Tested viskó vagy kéjlak egy kellemetes kertben;
belső világosságod lelked transzcendens lángja.
Nagy hirtelen majd egy nap szállásod összeomlik,
kerted homokba fullad és kilobban a lámpa.
ABU’L-KASZIM HASZAN UNSZURI (?–?1050)
Udvari költő lettem
Régebben a világot jártam folyton.
Senki nem ismert. Pártfogót kerestem,
de hiába. Most megfordult a sorsom,
mert Mahmúd szultán koszorúsa lettem.
Kupám színezüst. Bársony ágyban hálok,
s nem mozdulok ki házamból. Helyettem
költői hírem járja a világot.
Nagyon szép fiatalember
Ha túl sokáig nézel szemébe, megvakíthat.
A pólónál a réten mindenki néki szurkol.
Legszebb a gőzfürdőben, bár vitás, mikor izgat
fel jobban: ha elölről vizsgálod, vagy hátulról.
Ázáz, Mahmúd szultán apródja
Vállán fehér köpeny övig, azon túl kék harisnyapár;
dereka keskeny s oly sudár, hogy félek: mindjárt eltörik.
A kerti, kavicsos úton áll vagy lebeg, nem is tudom.
Övében tőr, hat nyíl s a kard; egy dáliát arcához tart,
gyöngyházszínű szemhéjait lehunyja s nem mozdul, amíg
a virághoz támaszkodik. Most dereka remegni kezd
az illattól s vele remeg az ég, a palota, a kert.
Lányokról szeretnék írni
Mindig lányokról akartam dalolni.
Ha kamaszokról kell írnom, nyögök.
De ily verseket arannyal fizetnek,
s nem hosszú tőrrel bordáim között.
244
BUL-FÁRÁZS RÚNI (?–?1096)
Újév
A tótükör selymét alig borzolja
a szél. A kacsák óvatosan isznak
a vízből, majd sétálni kezdenek
frissen mosott, sárga szandáljaikban.
MASZÚD-I SZAD-I SZALMÁN (?1046–?1121)
Náj vára kazamatáiban
Szívem remeg, ahogy a lég rezeg a fuvolában.
A tömlöc mélye fojtogat és kiszívja erőmet.
Mi lesz velem négy fal közt, hol pókhálót sző a bánat,
s bokám körül a rémület bolondgombái nőnek?
De nem. Nem adom meg magam az olcsó szenvedésnek;
vigaszt nyújt, táplál, megsegít, felemel a költészet,
Kihúzom derekam. Ez itt hatalmas birodalmam,
királyságom. Nagy úr vagyok s az égmagasba érek.
Verset írtam. A holdkaréj lépcsőjén pihen lábam,
a Vénusz ezüst csillagát markolom jobb kezemmel.
Majd a kéziratot fogom és simogatni kezdem,
mint egykor szeretőm haját. De elborul a kedvem.
Hirtelen összeroskadok, lábamon alig állok,
s jajgatni sincs erőm. Magam alá húzom a lócát.
Mit ér minden igyekezet, minek írom e verseket,
ha nincsen hallgatóság?
Mozdulj meg, szenvedés komor hegylánca, s távozz tőlem;
végy észre, boldogság, és fújj arcomba lágy szeleddel;
simítsd ki életem gyűrött tekercsét, hitvány korszak;
vak, szívtelen sors, ülj mellém, ölelj meg végül engem.
S ha már a kín tíz kapuját tárod reám naponta,
úgy párolj rózsaolajat a kín lángján belőlem,
próbáld választóvizedet ki rajtam; csak a színarany
maradjon és kohóidat ne vond meg többé tőlem.
Bűvölj el, hogy kedved szerint táncoljak, mint a kobrák;
lapíts szét, sors malomköve, míg többé nem nyöszörgök;
végzet sárkánya, tépd ki és zabáld fel véres szívemet;
reménység, vágd ki méhedet, ne szülj nékem több kölyköt.
S testem, ne óbégass tovább, hiszen a lét csak látszat,
imádság rajtad nem segít, mankót nem ád a ráció.
Tanácsadóm inkább legyen és vigaszom a türelem,
és kalauzom az úton a rezignáció.
245
OMÁR KHÁJJÁM (1025/1050–1122)
Huszonhat rubáí
A kocsma zárva. Száz borissza vár
előtte reggel. Mikor nyitnak már?
Siess, kocsmáros, az élet rövid:
ki egyszer elmegy, nem tér vissza már.
Nagyképűen mindig emlegeted
öt érzékünket, a négy elemet
s a hét bolygót, holott azt sem tudod:
honnét jöttél, ki vagy, mi lesz veled.
Félkancsó újbor, lugas, rózsafák,
ürücomb, friss cipó, meg csókos szád:
mondj verset, s Édenné varázsolod
a teremtés brutális vadonát.
A föld alá dugnak, ha elmegyünk,
s az öröklétben elvész a nevünk.
Ki hiányolt, kérdem, mikor nem voltunk?
Ki hív bennünket, ha majd nem leszünk?
Tetőm alatt a gyönyör él velem,
mivel túladtam meddő nejemen
a Ráción, s éjjel díványomon
a Szőlő Lányával szeretkezem.
Hány verekedésnek volt színhelye
e rossz csapszék, melynek föld a neve!
Hány bősz szultán trónolt pár percig itt,
s botorkált lógó fejjel kifele!
Ne bánd, ha megszólalnak, mert ujjaid
között kupát szorongatsz hajnalig.
S ha még többet kívánsz, úgy simogasd
a szép kamaszt és hárfád húrjait.
A sakktábla kockái: éj és nap.
Bábuk vagyunk a sors keze alatt,
ő játszik velünk, tologat, kiüt
és a sötét dobozba visszarak.
Fogd jól kupádat s a lány ujjait,
mert elhervadsz, s nem látnak újra itt:
a sors szele letépi ingedet
és elfúj, mint a rózsa szirmait.
246
A menny kerek, rozzant fedél szegény
fejünk felett. Alatta nincs remény.
Ne hívd az eget! Tehetetlenül
forog az űrben, akár te meg én.
Halad az idő, mint a karaván.
De mit bánom, amíg bor az arám,
s az élet illó ámbraillatát
csókolhatom pohárnokom haján!
A próféták s a bölcselők lyukat
beszéltek hasunkba, de szavukat
a szél elhordta. Mi lett ővelük?
Egy fél marok por tömi ajkukat.
– „Boldogság vár az égben odafenn!”
Bors pénz szebben szól nékem idelenn.
– „Szférák zenéje, angyalok kara!”
Ezt hallja, uram? Vagy a füle cseng?
Amíg a végzet lesből nyilakat
ereszt beléd, hozasd a poharat,
vagy aranyrúdnak képzeled magad,
kit elásnak, hogy majd kiássanak?
Vörösbort még és édes szád ízét!
Ne félj, fiam, mert mindez semmiség,
s netán, ha kárhozat jár érte, úgy
a mennybe nem jutott be senki még.
Hajnaltájt lekonyul a tulipán,
de éjjel bimbó: vörös és vidám,
fejecskéjét emeli mereven
és új meg új meg új gyönyört kíván.
Nagy Alkotónknak játék az anyag,
fel sem néz, míg hullát hullára rak.
Ne húzódozz! Mit bánja Ő, melyik
testrészedhez nyomom szakállamat.
Az ég szférája erőtlen, s ezt mondja:
– „Egy nagyúrnak vagyok a kapcarongya.
Ő kényszerít forogni. Ha tehetném:
fellázadnék, s megállnék csikorogva.”
Mért vágja földhöz minden cserepét
az Alkotó, ha készítménye szép?
Semmi sem jó Neki, amit teremt?
Vagy kontár munka, azért veri szét?
247
Isten volt teremtője e világnak?
Magától lett? Hallgatom a vitákat,
bár ez máris oly dögmindegy nekem,
mint akkor lesz, mikor a férgek rágnak.
Talpunk alatt tán egy szultán feje
porlad. A föld holtakkal van tele.
Lehet: királylány karja volt e kancsó.
Mit tehetsz? Tölts és ne törődj vele.
A mindenség titkát hiába űztem,
még fix pontot sem találtam az űrben,
csak egy gyöngyöt a tudás tengerében,
az is eltört, mikor cérnára fűztem.
Maradnék, ha a reménynek csupán
egyetlen rügye fakadna a fán.
De nem fakad. Tehát elindulok,
s kisétálok a Semmi kapuján.
Korom nehéz teher. Ezer bajom
gyötör. Derekam is görbe nagyon.
– „Maradj, szép Élet” – nyögöm. Mire ő:
– „Roskadni kezd szállásod. Elhagyom.”
Most itt ülök s iszom; ha elmegyek,
musttal mossátok meg holttestemet,
szőlőlevélbe csomagoljatok
s a kocsmakert mellé temessetek.
A holdvilág kupám fölé hajolt
és ringatódzik benne. Idd a bort,
mert nem lesz ringás, sem bor, ha bedőlt
sírodra süt az ezüst telihold.
ABUL-MADZS MADZSÚD SZANÁI (?–?1150)
Jó tanács
Abban a percben, mikor megszülettél,
te sírtál és szüleid mosolyogtak.
Élj úgy, hogy mikor távoznod kell, testvér,
mindenki sírjon, de te mosolyoghass.
248
AUHADU’D-DÍN MUHAMMAD ANVARÍ (?–1150/1170)
A közhelyek hatalma
„Orcád, mint piros rózsa, melyet szűz harmat öntöz,
rubinból vart az ajkad, fogaid igazgyöngyök.
Termeted, mint a ciprus; hó kebled alabástrom
– ezt csak sejtem, mert ó jaj, félek, hogy meg nem látom.
A liliom fehérje nem versenghet kezeddel;
sem az ébenfa hajad fényével, te kegyetlen.
Megrészegedtem tőled; elbűvölt hangod méze;
követlek és imádlak, ám te nem veszed észre.
Zokogok éjjel-nappal; reád gondolok folyton;
megöl a keserűség; holnap átvágom torkom.
Ott porladok a sírban, s ha arra jársz, te legszebb,
ki lábad alatt hallod sóhajomat: szeretlek.”
E rohadt frázisokat tegnap, nagyokat nyögve
előolvastam néki. Láttam: csorog a könnye.
– „Másként lesz! Jöjj”– szipogta s fehér karját kitárta,
majd combját is. Nem írtam versikémet hiába.
AMÍR ABDULLÁH MUHAMMAD MUIZZÍ

Szandzsár szelcsuk szultán udvari költője volt. Egyes források szerint az uralkodó fia vadászaton véletlenül eltalálta nyilával a költőt. Más krónikások úgy tudják, hogy Szandzsár nemegyszer céltáblának használta udvari embereit.

(?1048–?1125)
Felépülésemre
Muizzí él! Illesse Allaht hála,
hogy Őfelsége nem szíven találta.
S mily öröm, hogy a királyok királya
nem célzott sem fejére, sem hasára.
Az engedelmes nyíl repült útjára,
s mi volt az út végén? Muizzí válla.
A költő ekkor felhördült kínjában
és három hétig a halált kívánta.
Egy évig nyomta az ágyat utána,
s most visszatér a szultán udvarába.
Dicshimnuszokat megy írni urára,
az oroszlánszívű Szandzsár szultánra.
249
AFDALU’D-DÍN IBRAHIM KHÁQÁNÍ (?1121–1199)
Gonosz asszony
Mint gyöngyszem a kagylóban, két fájdalom nőtt bennem
és egyre jobban kínoz. Életemet utálom.
Ne hidd, hogy hozzád szólok, te gőgös, te kegyetlen.
Barátaim halottak. Elmúlt az ifjúságom.
Számadás
Összegezd, hogy mit láttál itt, barátom.
Írd le a hajnalt rózsaszín, és kék
tintával az alkonyt. Rossz utazás volt,
legfeljebb, hogy a tinták színe szép.
A föld terített asztal, szólsz. Lehet, de
mérgezett ételt kínálnak a tálak.
Maga az élet zavaros lázálom.
Értelmet néki csupán a halál ad.
DZSAMÁL ISZFAHÁNBÓL (?–1192)
Bölcs ember
Magános bölcs az őszi kertben. Sárga
arca petyhüdt. Kétségbeesés rázza
szivét meg lelkét. Csupán tudománya
ül lába előtt büszkén, mint a páva.
Tűrhetetlen fiatalember
Meghalsz. Barátaid majd csak kibírják.
Ellenséged vidul: – „Lám, összepakol!”
S mi téged illet, felelj nékem: harminc
esztendő nem volt elég önmagadból?
Halál
Félálmomban ma éjjel a Halál
lépett ágyam mellé és könnyű kézzel
megsimogatta ősz hajam. Lehunytam
fáradt szemem és vártam, hogy beszéljen.
Mire megszólalt: – „Alszol? Hányszor mondtam:
csomagolj s tartsd batyudat útra készen.”
250
Menj a fenébe
Drágaság, szerelem, életem reménye,
lótuszarcú szépség, menj most a fenébe,
több üzenet nem jön, sem rózsás levélke,
csillagszemű kedves, mehetsz a fenébe,
ne szipogj, ne lármázz, ne dühöngj, ne nézz le,
nem haragszom én se, de menj a fenébe,
rögtön elfelejtlek, esküszöm az égre,
nevedet se tudom, csak menj a fenébe,
nem akarlak látni, sem holtan, sem élve,
aranyvirág, tündér, kotródj a fenébe,
sok pénzt költöttem rád, nem rúglak fenékbe,
pofont se kenek le, lódulj a fenébe,
hányszor ismételjem, hogy mindennek vége,
kappan lettem néked, mehetsz a fenébe,
meghaltál örökre, ülj a más ölébe,
eddig is megcsaltál, tűnj el a fenébe.
MUDZSÍR BEJLÁKÁNI (?–1197)
Borozás közben
Egyik kezemben pohár, a másikban a Korán.
A Törvényt respektálom, ugyanakkor áthágom.
De tökéletes lények e világon nem élnek:
félig mohamedánok vagyunk, félig pogányok.
NIZÁMÍ GANDZSAVÍ (1141–1209)
Döglött kutya
Volt, ki félrefordult, volt, ki felsóhajtott: jaj nekem,
ott, ahol a döglött kutya terült el az útfelen.
Volt, ki orrát fogta, volt, ki megborzongott, kiköpött,
volt, ki hányingert kapott, de mind továbbment sebesen.
Így feküdt a dög a porban, mikor Krisztus arra jött,
odaállt a hulla mellé s hívei, vagy negyvenen.
– „Nézzétek” – szólt– „a szegény kis elhullt állat fogsorát,
tisztább, mint a frissen hullt hó, csillog, mint a nyersselyem.
Almavirág nem fehérebb. Ez a szépség, úgy hiszem.”
Senki sem szólt. Mindahányan álltak, mint egy ünnepen.
Óceán mozdult mellükben. Testük szakadt köpenyükben
rózsaszínre izzott, mint a kagylóhéj a tűzhelyen.
251
NASZÍRADDIN TÚSZÍ (1201–1274)
Aki tud és aki nem tud
Van, aki tud és tudja, hogy semmit se tud:
s ezért a vágy s a kéj lován az égbe jut.
S van, aki tud s tudja, hogy tud, s ezért talán
földi célját eléri majd rossz szamarán.
S van, ki nem tud, s nem tudja, hogy semmit se tud:
az ilyen szarvasmarha
okoskodik, locsog-fecseg sok hülye közt
és a tökét vakarja.
MAULÁNÁ DZSALÁL-AD-DÍN RÚMÍ (1207–1273)
Misztikus szerelem
Ez a szerelem nem kíván kommentárt,
sót nem is tűri el. Ha az ember szóra
nyitja száját, összezavarodik.
Dzsalál-Ad-Dín Rúmí ezerszer nekikezdett,
hogy írjon róla,
ami mellesleg hivatása lenne:
de mikor írni próbál, kettétörik a tolla.
Mesterem, Sámsz-i Tábrízíhez
Szerelmesem egy fürt haját küldte borravalónak;
azt zsebre vágtam, s őt magát kerestem, s nem találtam.
Kutattam krisztiánusok közt, a Golgotán álltam,
hol a keresztből vér buzog, de Őt ott nem találtam.
Jártam a hindu templomok mélyén, s a pagodákban,
míg sarum talpa elkopott, de Őt mégsem találtam.
Megmásztam Herát hegyeit, bolyongtam Kandahárban,
dombon, síkságon, ott meg itt, de Őt csak nem találtam.
252
A Káf sziklája égmagas, lihegtem, míg fölértem,
ott fészkel a főnix-kakas, de Őt ott sem találtam.
Azt hittem, hogy a Kábakő majd megsegít, s csalódtam:
hány férfi jár ott, mennyi nő! De Őt mégsem találtam.
És Avicenna könyvei! Mely bölcsesség és bőség!
De Isten túl nagy őneki, ezért ott sem találtam.
Mondják: Ő egy araszra sincs az oroszlánudvartól,
de ez az arasz végtelen, mert Őt ott sem találtam.
Így futottam utána, míg szívem mélyére szálltam,
és ráébredtem: ott lakik, bár máshol nem találtam.
Sámsz-i Tábrízí, te tiszta szív! Nem élt még soha részegebb,
zavarosabb két színbolond a földön, mint te s én veled.
FÁKHRUDDIN IBRÁHIM IRÁQI (1213–1289)
Misztikus szeretőmhöz

Az istenséghez.

Hozzád szólok verseimben, mert maga a dal vagyok.
Nem felelsz. Talán jobb lenne, hogyha én is hallgatok.
Nem tudok napodba nézni, mély vagy, mint az éjszaka,
hol az út, az ösvény, melyen közeledbe tarthatok?
Roppant, néma sivatag vagy, hol elvész a lábnyomom,
s el nem készíthetlek téged, bár csak rajtad faragok.
Részegen dülöngök tőled; a pohár vagy meg a bor.
Vágyódom rád szünet nélkül, úgyhogy sosem alhatok.
Mindenben te vagy a lényeg, de hol leljem lényedet?
Mindenben te vagy a forma, de hová tűnt alakod?
Te vagy, aki megkerestél, s akit folyton keresek.
Száz neved van s még sincsen név, melyet reád aggatok.
Tengerednél száraz ajkkal tikkadt homokpart vagyok.
Tengeredben úszom mindig, s mégis szomjas hal vagyok.
253
Szúfik kocsmája
A kocsma zárt faajtaján kopogtattam az este,
s üvöltöttem: – „Mulatozók! Csapos! Engedjetek be!”
Válasz nem jött. A küszöbön maradtam, míg éjféltájt
kisablak nyílt s a magasból egy részeg nevetett le:
– „Mi kell, te félbolond? Talán korhely papádra vársz itt
ily későn?” – Fényes aranyat tartottam fel: – „Eressz be!”
– „Hordd el magad” – felelte –, „vagy azt képzeled, beengedünk
minden bugrist magunk közé? Nem ér ilyen szerencse!
Van intézmény elég, amely kapuját tágra tárja
akármely senkiházinak. Mért nem mégy a mecsetbe?
Könyököddel ott hamarost az első sorba jutsz el.
E csapszékben lakmároznak a szúfik, bár nem esznek.
Senki nem alszik itt soha, s nem fogy ki serlegünk bora,
száz gyertya ég, lant szól, de a szerelmes vers a legszebb.
Az aranynak hatalma nincs rajtunk, sem földi kincsnek.
Helyet köztünk akkor találsz, ha minden mást elvesztesz.”
MUSZLIHUDDÍN SZÁÁDI (1213–1299)
Gnómák
A jó ember, ha fél cipót fogyaszt el,
másik felét átnyújtja a szegénynek.
A király, mikor lenyelt egy országot,
büfög és a következőre éhes.
A szultán almát tép egy kerti fáról
s húsz botütéssel fizet gazdájának.
– „Megadtad néki” – mondják a vezírek,
és kivágatják mind az almafákat.
Oltsátok ki a zsarnok életét,
gyorsan, gyorsan, ti urak és királyok.
Nem látjátok, mit tervez? Nemsokára
csóvát ragad s fölgyújtja a világot.
254
AMÍR KUSZRÁV (1253–1324)
Búcsúzkodás
A felhők is sírnak, érzik a nagy bajt.
Állunk az ajtóban, kérdezem: mi hajt?
Zokognak a felhők, zokogunk mindketten;
csókolódzunk; mennél; karom visszatart.
Csorog az esőlé, zöld a fű a kertben.
Vén varjak károgják búcsúnkhoz a dalt.
Vakuljak meg inkább, ha nem látlak téged!
És milyen sors vár rád, ki menni akarsz?
Szépséged elvirul Amír Kuszráv nélkül,
s hüvelyed mit érlel, ha nálam a kard?
SAMSZU’D–DÍN MUHAMMAD HÁFIZ (1325–1390)
Puritán zsarnokság
Rózsaszirmot hoz a szellő, tiszta a bor és világos,
meg ne idd a hárfahangot, rád figyel a felvigyázó.
Tiltva van a csók, az öröm, az ivászat meg az ének,
de főként a gondolkodás mondatik bűncselekménynek.
Ablakodban sanda szem les: kedveseddel le ne vetkezz,
ne a pamlagon, de inkább pamlagod mögött szeretkezz.
Rejtsd poharad köpenyedbe, mert az emberélet olcsó.
Öntik a vért, ahogy régen vörösbort öntött a korsó.
Könnyel mosd ki a borfoltot ujjasodból: piszkos kor jött.
Itt kell élnünk puritánok, rendőrkémek, gyilkosok közt.
A szép pohárnok
Látom, amit korom előre vet:
s íly öregen remélni nem merek.
A meddő gondolat s a dőre tett
kétségbe ejt. Nincs már az emberek
közt vigaszom. Boromból lőre lett.
Mit tegyek? Húzzam hulló hajamat?
Az öröm illan és a baj marad.
Szomorúságom mindjárt eltemet.
Jöjj, szép pohárnok és nyújtsd ajkadat,
hadd szürcsölöm mézédes lelkedet.
255
Tavasz
A kert hajnalra felvirult, a szellő lágy és szende,
kupámba bort, az angyali kamasz fiút ölembe!
Koldus vagyok, de ilyenkor magam királynak hívom,
a rét szultáni udvarom, felhő a baldachínom.
A mezők a május dalát éneklik: „Járd a kocsmát,
kinek a gazda hitelez, azé minden boldogság.”
A világ rozoga malom. Nem kezded itt előlről:
ha búza vagy, ha pelyva vagy, a malomkő megőröl.
Ellenségek kerülgetnek. Lelkükben nincsen lámpa.
Örökmécs vagyok; lángomat az arkangyal táplálja.
Azt jósolják, hogy jövendőm napjai éjsötétek,
de ki tudja, mit ír kemény lúdtollával a végzet?
Jöjj el, ha Háfizt temetik; de a vén bűnöst ne keresd
sehol, mert én a hetedik Édenbe megyek egyenest.
Vágyaim palotája
Rozoga csűr a remény, füstös rom a boldogság,
hozz bort, mert életünket szellőkre alapozták.
Én rabszolgája vagyok Annak, ki a legkékebb
kupola alatt trónol s nem ismer kötöttséget.
Tegnap, mikor holtrészegen nyakaltam
boromat a csapszékben – ugye, hogy még nem mondtam,
mit súgott nékem a misztikus angyal?
Azt súgta: – „Pillantásod akár a sólyomé,
mely a hetedik égben a nagy tujafán fészkel,
nem hallod, hogy a mennyei trombita téged szólít,
megsiketültél, Háfiz, a föld vén ketrecében?”
S tudod-e, mit tanácsolt mesterem és fivérem?
Szavát jó lesz követnünk; megjegyeztem magamnak,
bár ezúttal csak kapásból idézem:
– „Elégedj meg mindazzal, mi adatott és szűnj meg
nyavalyogni; a szabad akarat
kapuja úgysem nyílik meg itt semelyikünknek.
S ne adj hitelt a világ elhasznált kurvájának,
akkor sem, ha körötte
takonypóc kérők ezerszám ugrálnak.”
Mért átkozzátok Háfizt, ti lógószájú, locska
költőcskék, ti szegények?
Mint rám a tehetséget,
a kontárságot Allah aggatta nyakatokba.
256
Síráz dicsérete
Zöld hegyekbe ágyazott szép otthonom, Sírázom,
kényeztessen el a jósors, rád Isten vigyázzon.
Dzsafárábádból lebegjen a szellő, a drága,
s hozzon ámbraillatot a rózsák városára.
Vándor, jöjj hozzánk, ha ugyan vonz a szép s a kellem,
maradt még itt nálunk némi műveltség meg szellem!
S mondjad nékem, drága szellő, hol van, s mit csinál ma
a cigányfiú, kit múltkor reggelig imádtam.
Részeg voltam szépségétől: te vagy szívem-lelkem,
ha megkéselsz, azt se bánom, mondtam, s átöleltem.
Melled sima, ajkad mézes, bőröd rózsaillat,
idd úgy véremet, mint egykor anyád tejét ittad.
Sírázban is gyors az idő, hervad majd a teste –
megkeresem most azonnal, s vele hálok este.
Angyalok a kocsmában
Az ajtóban guggoltam, mert még nem élt derék
ember, ki szakállával
soha fel nem seperte a kocsma küszöbét,
s tökrészegen dúdoltam. Két angyal sétált arra
mázatlan kőkorsóval,
megnéztek s egy kevéske bort töltöttek nyakamba.
Jelképes volt. A szerelem terhét nem bírja senki
hordozni itt a földön.
Így jött, hogy nékem kellett mindent vállamra venni,
míg a mozlimok hetvenkét szektája egymást marja,
az igazságot nem lelik,
de rémeket és átkokat mázolnak fel a falra,
ám mit nekem ők, amikor enyém Allah kegyelme!
A táncoló szúfik mindezt
megértették s egy kupa bort ittak egészségemre,
merthogy az égi szerelem nem pislogó gyertyácska,
mely molylepkékre éhes,
de lángoló, roppant kohó, magát emésztő máglya,
és Háfiz ily tűzvészben ég, bár kollégái rühellik,
mert tollával ő tudja csak
fésülni a perzsa szavak
lobogó, hosszú fürtjeit.
257
Szerelmi bánat
Holdnál is szebb szépség, megcsaltál, elhagytál,
folyt a könnyem, ámde sírásom nem használt.
Jártam a pusztában, még mindig zokogtam,
megmártottam nedves arcom a homokban.
S mert nem használt semmi, ismét hazatértem,
kis kertem ösvényén sétálgattam éjjel.
Az újhold sarlója nyakam felett lógott,
hintáztak a rózsák, véres lampiónok,
a liliom lepcses nyelvét rám öltötte,
a bú, sóhajtottam, rám maradt örökre.
Kerestem a gyógyírt, megtaláltam végre.
Telt pohárral kézben ülök a csapszékben,
ajkamon mosoly jár, írom ezt a verset,
mely megtáncoltatja a legbúsabb szentet.
Négysoros
Nagyon nehéz volt s érdekes. Most vége a szüretnek.
Az este egyre hidegebb, de tagadom, hogy fázom.
A sötétség kint égig ér és szállásom üres lett.
Csomagjaimat cipeli ki a hordára házból.
KAMÁL KHUDZSANDÍ (?–?1405)
Szeretők bánata
A jámbor nem is sejti, hogy más unott imája,
s más a szeretők vágya, s vad melankóliája.
Bennünket nem vonz az Éden, amelyet beigértek,
mivel misztikus gyönyörünk még feljebb fekszik s mélyebb.
Mit bánom, ha rendfőnököm korbáccsal ki is verne
cellámból? Övé a szabály, enyém az Úr kegyelme.
Bort inni jó, bár még jobbak a rózsaarcú lányok,
de városunkban ily gyönyört kívánhat-e a jámbor?
Itt fekszünk most az isteni jelenlét roppant szőnyegén,
míg cenzoraink homloka legfeljebb a küszöbig ér.
Figyelj, szúfi! Most eladom övemet és csuhámat is,
a pénz a korhelyeknek megy; övék könyveim ára is.
Kamált őrült vágy kergeti, hogy két arcát bokáid
közé szorítsa. Megvan. Most egész testedre vágyik.
258
BÁBUR, A TIMURIDA, HINDUSZTÁN CSÁSZÁRA (1483–1530)
Négysoros
Virágillat; a szellő, mely fürtjeimet fújja;
aranyló bor; tarkómon szerelmesem tíz ujja:
élvezz, Bábur, mert hosszú utat kell még megtenned
s e földi fogadóba nem térsz be soha újra.
KÁMRÁN HERCEG, A TIMURIDA (?–1557)
Bátyám, Humájun császár halálhírére

Kámrán herceg egyik összeesküvést szervezte a másik után bátyja, a timurida Humájun császár ellen. A császár végül is Mekkába száműzte. Olt érte Kámránt bátyja halálhíre, mely azonban valótlannak bizonyult.

Fellélegzem. Hát elpatkoltál végre,
bátyám, erőszak, gőg, dicsőség, szépség!
Zenét, bort, nőt! E hír többet ér, mintha
orgazmusban tölthetnék ezer évet.
Humájunhoz, mikor megvakíttatott
Mit írjak néked, drága testvérbátyám, szerelmem,
kinek nem jár tőlem más, csak köszönet és hála,
akár tüzes kötőtűt szúratsz mindkét szemembe,
vagy gyilkost küldesz karddal, mely szívemet átjárja?
MUHAMMAD URFI-I-SIRÁZI (1554–1590)
Aznap, amikor majdnem meghaltam
Ágyam körül – szédültem, testem vad lázban égett –
a jó barátok álltak, méltóságos szószékek.
Az egyik kezét lassan szakállához emelte:
– „Atyád sírjára mondom, mulandó a szerencse.”
Felnyögtem. A második – komor, nagyképű felcser –
megbotránkozva korholt: – „Nem értelek, jóember.
Meghalt Caesar, Nagy Sándor és annyi jeles férfi.
Éppen te szándékoztál háromszáz évig élni?”
A harmadik, a költő, megveregette vállam
s vigasztalt: – „Hagyatékod jó kezekben lesz nálam.
259
Még háládat sem kérem mindezért túl a síron.
Megtalpalom irályod. Rímeidet átírom.
Jól átjavítok mindent. Semmi sem marad nyersen.
S az egekig dicsérlek, hol prózában, hol versben.”
Magamban Allaht kértem, hogy növelné erőmet,
nem élni – seggbe rúgni e rút szenteskedőket,
de hátrahanyatlottam. S a negyedik kis piszkos
vihogni kezdett: – „Ne félj. Mert felgyógyulsz. Holtbiztos.”
HÁFI MUHAMMAD DZSÁN QÁDSZI (?–1646)
Az utolsó ítélet
Az ítélet napján mindenkinek
el kell számolni bűneivel. Én is
ott állok persze. Fiúszeretőm
portréját tartom a hónom alatt.
– „És nem félsz, Qádszi?” – Ugyan mitől féljek?
A Megbocsátó, az Irgalmas ott ül
a kerubok kara közt trónusán,
a szánalom aranyával ölében,
és én eléje állok bűneimmel,
miket elhoztam a hónom alatt.
ABÚ TÁLIB KALÍM (?1580–?1651)
Vágyakozás
Kinn a kertbenarcom előlfélrefordul a rózsa.
Köpenyemheztüske ragad,míg le nem tépem róla.
Hasztalanulvágyakozomlégyottra a szép nővel:
én part vagyok,ő a patak,ki elillan mellőlem.
Nyomorult kishangya, bárcsakgazdag volnék: kitárnám
szívemet ésadakozóbblennék minden királynál.
Udvaroltamnéki szóval,mosollyal, hallgatással,
bánatommal,örömömmel,s csak hiába csatáztam.
Virágtestétmikor fűzikaromba az ölelés,
s fonja körémcombja szárátmeg bokái gyökerét?
Mikor fedembe szépségeshegyes mellét szívemmel
s merülünk ela bűn áldottmocsarában mindketten?
Ne értsétekfélre könnyemhulló árját, emberek.
A vízözönsem tisztítjameg parázna lelkemet.
260
Önarckép fiatalon
Kacat vagyok,amilyet abazár szélénaz ócskások
boltjuk elékidobnak
a városban,hol megtörikaz emberekszívét, én a
kenőcs vagyok,mellyel elnyűttbakancsokatzsíroznak,
jobban tenném,ha lényemethét lópokrócalá dugnám
titokban,
de szégyenemelmúlik majd,ha magamata hiúság
tömlöcéből kiloptam.
Szegénységemnem mosta lekét orcámróla vétkeket.
Aszkézisemrejtekhelyénsetét az éj,mivel lámpást
nem égetek.
Tükröm mindenszépet s csúnyátmagába gyűjt,mert
nem melegés nem hideg.
Alázatosvagyok, sohanem hencegekés sohasem
parádéztammég senkinek.
Vitorlásomgyorsan repül,nyomor hajtjafriss szél
helyett:
a koldulásnagy tengeréngyűjtöm össze,s fecsérlem el
a szellemiműkincseket.
Szorongat akéjvágy nagyon,perzsel, pörkölés éget,
szüzességemnem érdememés nem erény,mert a lányok
lenéznek.
És mégiscsaka női nema fűszeremés semmi sem
vonz jobban, minta szépség.
Oly út vagyok,amelynek mégnem láthatnia végét.
Ez a gyalázatos élet
Eltűnt a részeg ifjúság,rám települt a vénség.
Lehajlok a kupához, mertnem tudom megemelni.
A világ túl ocsmány, semhogymásodszor is megnézném,
ne fordulj oda vissza, holromok között kell menni.
Alakítsd jellemed úgy, hogymindenki elfogadhat,
vagy ne törődj velük s maradjvigasza önmagadnak.
Jó, hogy sorsunk azt rendeli:ágaskodás itt nem segít,
s ki homlokát az út porába hajtja,az ég szintje fölé emelkedik.
Még többet használ néked, hafészkeddel együtt porrá égeted,
mint legendás főnix-madár,szívós, ragacsos éneked.
Ha vak vagy, úgy nem láthatod:földi utad hol van s hová vezet,
de hogy e földet elkerüld,jobb, ha behunyod szemedet.
Miből állt életed, mondjad, Kalím?Csupán két kurta napból.
Szívemet tegnap ehhez s ahhoz fűztem,s ma szívemet eloldom ettől s
261
A világ
A kezdet s vég titkát kutathatod,
iparkodásod nyomra nem vezet:
elsárgult, rongyos könyv a vén világ,
első s utolsó íve elveszett.
SZÁIB-I-TÁBRÍZÍ (1607–1671)
Kesergés, életem vége felé
A virradat rózsás jázminvirágátnem lestem meg az ég alján soha,
napjaim emlői is elszáradtak,mert nem szívtam belőlük a tejet,
az ég ezerszer vetkezettelőttem meztelenre,
de én mellényem felső gombjátsem gomboltam ki egyszer.
Mint füge lógtam és rohadtamaz élet fáján, ahelyett
hogy ágról ágra szálltam volna,mint a csalogány, ki lehetnék.
Melankóliám állt elém keresztbe
és így mindvégig a bizonytalanságútvesztőjén fészkeltem.
Az abszolút imafüzérébe sembújtathattam nyugtalan nyakamat.
Nőtt-e kertemben valami?
Ha nőtt is, rózsaolajatnem pároltam belőle.
Penészes falra festett képvagyok e nedves földi lakhelyen:
lehámlok s eltűnök.
Nem űztem József szépségét semúgy, mint hajdan Putifár asszonya,
pedig azt kellett volna.
Borospoharam karimájátcsorbára rágtam mindig,
de odáig már nem jutottam,
hogy alkalmi bűnbánatombantulajdon ajkaimat rágjam.
Nagytakarítást sose kezdtempiszkos magamban, de még arra sem
gondoltam, hogy seprűt ragadjak.
Közönyöm mindig visszatartott,hogy más ember házába lessek,
holott ez használt volna.
Tudtam, hogy az alázatelnyeri a magas Ég pártfogását,
de nem jutott eszembe,
hogy az újhold sarlóját utánozvameggörbítsem szelíden
krónikus önteltségtőlfeszülő hátamat.
Tavaszom elmúlt,nem ültettem semmit,
most itt az ősz és mindhiába várom,hogy gyümölcsöt teremjek.
Vad gondolatok kergetődztek bennemnappal meg éjszaka,
míg itt maradtam asztalomnál,
s csodálkozom, hogy a csömörmosóteknője hullámzik előttem.
Nem növesztettem angyalszárnyakat,
sárrá puhult a testem,
egy életen át másokkal vitáztam;
most magammal veszekszem.
262
Széljegyzetek
Mag és virág az ágon egyszerre nem terem.
Válassz, mert más a nemzés és más a szerelem.
Látod a bűn fertőjét? Ne köpj ki! Léte törvény,
avagy ne emelj sátrat a jelenségek földjén.
Adagold csak mértékkel, s az arzén-por nem káros.
Szívedet lassú-lassan így szoktasd a halálhoz.
Most akarod pótolni, mikor nincsen fogad már?
Felelj: hány nőt ölelnél, ha még egyszer fogannál?
Szájunkba imát adtak, markunkba imafűzért,
s testünkbe olthatatlan vágyat egy céda szűzért.
A bölcsész égő gyertya, világít Kumtól Túszig:
fején korona csillog, de válla könnyben úszik.
263 264
Középkori zsidó költészet
(X–XIII. század)
265 266
SMUEL HÁNNÁGID (993–1056)
Fellegvár romjain
A citadella romján éjszakázom
csapataimmal. Ezt a várost máskor
és más hadvezér verte szét – nem én.
Fekhelyem hangafűben és kemény
kövön. A hajdani lakók alattam:
a kőműves, aki a falat rakta,
a pórok, akik vetettek s arattak,
az urak, a hajcsárok, a rabok,
a gazdag kalmárok és a szegények,
ibérek, vízigótok és vandálok,
az esküvőre váró vőlegények,
a fiú, aki szülőanyát gyászol,
s a fiú fia – szökőkutas házból,
kunyhóból, csempés udvarokból jöttek
ide. Földünkön éltek és most földet
esznek alattam. Ha fölébrednének:
megölnek, hogy ne szívjuk el az élet
aromáját tőlük, s a szerelem
mézízét. Fekszem, nem merek fölnézni.
Maholnap én is így nyugszom, s velem
mind-mind, ki most itt mocorog az éji
szellő alatt: húszezer emberem.
A háború
A háború elébb széplánynak látszik,
kivel mindenki örömest eljátszik;
később ordas, vén ringyó lesz belőle,
kitől menekül minden szeretője.
Fogyó hold
Életemet adom a fiúért,
aki tegnap, mikor kupámat
fogtam, hozzám bújt s így beszélt:
– „Ne vörösborral nedvezd szádat,
inkább ajkamból idd a vért!”
Lantszó hangzott s hárfák zenéje,
és míg szemem
horgonyt vetett mindkét szemébe,
egy kéz aranytentával írta fel
a hold C-jét az égbolt köpenyére.
267
A pogrom vezetője
Vedd a selymes jázminvirágot,
nézd hegyikristály-fényű ajkát,
vagy figyeld, mint feslik az ágon
a karneolpiros, friss hajtás.
Ilyen a fiú. Szűz-fehéren
ragyog szép arca. Orsós combja
jázminszirom. Ezüst kezével
az ártatlanok vérét ontja.
Nem menekülhetsz
Ezt magyaráztam egy buta kölyöknek:
e föld holtiglan börtönünk. Előre-
mégy, hátra, oldalt, tömlöcnek körötted
az ég fala. Szökj meg, ha tudsz, belőle.
A mester
Ne képzelődj, barátom, hogy a mester
jóindulatból hív meg tanítványnak.
Azért tűr maga mellett, hogy kedvére
henyélhessen, míg te halálra fáradsz.
Lenyúzza rólad a bőrt is, elkoptat
és piszkafának használ majd, akit
a tűzbe dugdos, nehogy ő, a híres
megpörkölje értékes ujjait.
Életemet adom a gazelláért
Életemet adom a gazelláért
(mert szeretem, pedig mindig gonosz volt
hozzám és megcsalt százszor),
ki tegnap így beszélt a kelő holdhoz:
– „Bújj vissza! Az én fényes arcom mellett
kívánod mutogatni feldagadt
pofádat? Ne merészeld!”
A zöldes hold mégis föltűnt az égen,
mint a smaragd
egy négerlány kezében.
Légy bátor
Búban-bajban ne jajongj. És légy bátor
halálod előtt, ha félsz is titokban.
Ez sokat számít. Tanulj a gyertyától,
amely fellángol, mielőtt kilobban.
268
SLÓMÓ IBN GABIROL (1021–?1055)
Istenhez
Nyiss ajtót nékem, Uram. Kigúnyolnak
hontalanságom éjszakáján. Ajkam
kiszáradt. Kelj fel, Uramisten, hol vagy?
Mohamedán disznók taposnak rajtam.
Segíts; száműzetésünk hétpecsétes
könyvét lezárták. Elemészt a szomjam.
Vezetőm nincs, s vadszamár keresztények
üldöznek engem a sötét vadonban.
MÓSE IBN EZRA (?1055–?1135)
Az utazás
Én tudom, hogy az utazás
végén a halál vár rám.
Elfekszem mozdulatlanul,
mint tengerész a bárkán,
s mégis tudom, hogy csónakom
repül az idő szárnyán.
Jogos osztályrészünk
Nappalra a nő melle, szája,
édes ágyéka éjszakára.
Ne hallgasd, hogy mit mondanak
a vének; csitítsd szomjadat
napfényben és a hold alatt,
figyeld, mit szólnak vágyaid:
ölelgesd Éva lányait!
Tapsolj, vidulj, táncolj; dal, versek,
lantszó, galambok, női mellek,
bortömlő, lugas, folyó mellett,
aztán kopogtass be a lány
ölének titkos ajtaján.
Ragadd meg osztályrészedet,
míg tested ifjú és meleg,
mert nem vár itt más élvezet
a lét keserves gondja közt,
csupán a lányok combja közt.
269
JEHUDA HALÉVI (?1075–?1140)
Szívem Keletre vágyik

Halévi fiatal korában megfogadta, hogy elzarándokol Jeruzsálembe, mely akkoriban egyiptomi-arab fennhatóság alatt állt. A költő 22 éves volt, amikor Jeruzsálemet elfoglalták a keresztesek és a város 40.000 lakóját lemészárolták, a keresztényeket is, míg a zsidókat a zsinagógába hajtották, és azt rájuk gyújtották. Öregkorában Halévi mégis elindult a Szentföldre; a legenda szerint arab lovas gyilkolta meg, amikor Jeruzsálem kapujához ért.

Szívem Keletre vágyik s a Nyugat mélyén élek.
Fanyar az étel számon. Mint is lehetne édes,
amikor megfogadtam: Ciónba zarándoklok,
hová a keresztesek áthajózták a poklot?
És még sincs maradásom idehaza a kincses
Hispániában, melyre a mór rakott bilincset.
Van, ki marasztal, van ki átkot szór majd utánam,
mikor a hajó s a lábam visz hozzád, Jeruzsálem,
de a boldogság ott vár reám a túlsó parton,
ha a lerombolt Szentély porába hajtom arcom.
TODROSZ ABULÁFIÁ (1247–?1295)
Emlék
Elutaztál. Rég volt. Azóta hányszor
idéztelek fel. S ilyenkor azt látom,
ahogy tárt combod közt, a kócos hajban
piros kagylóddal összenő az ajkam.
270
Trubadúrok és minnesängerek
(XI–XV. század)
271 272
1. Trubadúrok
IX. VILMOS, AQUITÁNIA HERCEGE (1071–1127)
Barátaim…
Barátaim, felkészültem egy versre,
bölcsesség helyett bolondság lesz benne,
tréfálkozás s az ifjúság szerelme.
Szívedbe vésd, ha ifjú, ha kamasz vagy,
hogy testi vágyadat tekintsd malasztnak,
ki ezt nem érti, szólítsd sült parasztnak.
Alámvaló két gyors, tüzes kancám van.
Oly lelkesen mozognak a csatában!
De mit tegyek? Nem férnek meg egymással.
Boldog volnék, ha békesség lehetne
a kettő közt! Mert ugyan hol teszem be
felszerelésemet különb nyeregbe?
Az első hegyi kanca, nagy sörénnyel,
izgulékony s mégis csupa szemérem
és vadság: táncol s rúg, mikor kefélem.
A másikat Confolens-ben dajkálták,
oly szép és karcsú! Nem adnám, ha árát
súlya szerint, színaranyban kínálnák.
Ezt egyik hűbéruramnak kiadtam
kosztra, kvártélyra s egyébre, de azzal,
hogy én lovaglom ősszel meg tavasszal.
Jó cimboráim, adjatok tanácsot:
melyiket válasszam? Ti kit ajánltok,
Ágnes kisasszonyt? Arsen asszonyságot?
Az évszak egyre édesebb lesz…
Az évszak egyre édesebb lesz,
az erdő zöld, a madarak
a fán latinul énekelnek
az új költészet dallamára.
Legfőbb jó, ha az ember azt,
amire vágyott, megtalálja.
Míg szépségétől hírt nem vettem:
postáját lestem s lovasát,
került az álom, nem nevettem,
273
de nem mentem eléje térden.
Vártam, míg megadja magát,
ahogy kívántam, s kérve kértem.
Látom: olyan e szerelem,
mint a rekettyebokor ága,
az éjben szél és vihar rázza,
fagy marja, míg egy reggelen
szelíden ring s a nap világa
átcsillan minden levelen.
A napra örökké emlékszem,
mikor békét kötött velem,
s aztán szerelmet vallott nékem.
Ujjamra kis gyűrűt húzott.
Uram, még addig engedj élnem,
míg szoknyája alá nyúlok.
Dámák s lovagok nyelvelése
nem bánt, sem az, hogy ki mit lódít;
pletykáiknak úgysem lesz vége.
Nem hallgatok reájuk és
eszem szerelmünk friss cipóit,
mert ő a kenyér, én a kés.
BERNART DE VENTADORN (?1125–?1180)
Nem csoda, hogy szebb verset írok…
Nem csoda, hogy szebb verset írok,
mint társaim, a trubadúrok,
mert szerelmemhez jobban húzok,
szívem szavában inkább bízok.
Hitet, erőmet, testet-lelket
s vágyaimat mind erre tettem,
másfele néznem lehetetlen:
nem ismerem, csak a szerelmet.
Bízvást dalolhatom, hogy hölgyem
szebb s jobb, mint minden földi dáma.
Ezért sóhajtozom utána,
ezért búsongok s hull a könnyem.
Szívemet általverte Ámor,
de keservem oly boldog-édes,
hogy meghalok naponta érte,
s feltámadok mindennap százszor.
274
Láthatni rajtam, ha megnéztek,
hogy szemem révedezik, arcom
beesett és ha megpillantom:
remegni kezdek, lomb a szélben.
Bár volnék kisfiú, gyermeklány,
ki a szerelmet még nem érzi,
és nem szépasszony rabja, férfi,
ki azt reméli: hátha megszán.
Nemes hölgy, könyörülj szolgádon,
fogadj meg inasnak, lakájnak,
mint királynőmet, úgy szolgállak,
s a bért, mit adnál, nem számlálom.
Tedd meg, hadd teljesüljön álmom,
oly szép vagy, oly gyengéd s szemérmes!
Talán nem utálsz, hogy megmérgezz,
de, ha kedved van, azt se bánom.
BERTRAN DE BORN (?1140–?)
Sirventes-t írok most a két királyról…
Sirventes-t írok most a két királyról

A sirventes: politikai tartalmú vers. – A két uralkodó: VIII. Alfonz, Kasztília királya (1158–1214) és sógora, Oroszlánszívű Richárd (1157–1199). – A költemény nem háborúellenes szatíra; éppen ellenkezőleg, a szabad rablás és a mészárlás dicsérete. – Mindez 1183 júniusában történt; Bertran a királyi címet megelőlegezte Oroszlánszívű Richárdnak, aki csak 1189-ben lépett trónra.

,
mert mindkettő közeleg s reám támad:
az egyik Alfonz úr Kasztíliából,
ki jó pénzt ígért minden zsoldosának,
a másik Richárd, Anglia királya:
vedreket hoz csurig tele arannyal:
békén nem él, a harci zajt imádja
s prédára éhes, héja a galambra.
Oly dühösek s merészek mind a ketten!
Szép öldöklés lesz. Rétjeink maholnap
megtelnek szétszórt pajzsokkal, nyergekkel,
s le köldökig felmetszett lovagokkal.
Gazdátlan mének vágtáznak falkában,
holtak hevernek, kiket torkon döftek,
lesz könny és öröm, ünnepség meg bánat,
sok embert vesztünk, de hasznunk még több lesz.
275
Küzdünk, zászlót lengetünk, trombitálunk,
és sorsunk végre ismét jobbra fordul:
a fuvarostól elszedjük az árut,
a drága holmit kihordjuk a boltból,
országút többé nem lesz biztonságos
nappal sem; az utas piros vért hullat,
kivált, ha francia; pórok s polgárok
hápoghatnak; mi megszedjük magunkat.
Ajánlás:
Míg Richárd ideér, tán szeletekre
vágtak már; segíts, édes Istenem!
Tán élek még; mely váratlan szerencse!
Vagy hulla leszek, rég túl mindenen.
GUIRAUT DE BORNELH (?1140–?1211)
Dicső Király, világosság, fénytenger…
Dicső Király, világosság, fénytenger,
mindenható Uram, hallgass meg engem,
karold fel társamat, gondoskodj róla,
vigyázz reá: nem láttam este óta
s közeledik a hajnal.
Virrasztasz-e, szép társam, avagy álmodsz?
Ne aludj, szállj le csendesen az ágyról,
kelet felől fényes csillag világol,
a nappal jön vele, előre látom
és mindjárt itt a hajnal.
E dallal szólítlak, társam, hogy ébredj,
a madarak a faágon zenélnek,
ligeten-erdőn napsugárra vágynak,
félek: a férj reád talál az ágyban,
ahogy hasad a hajnal.
Szép társam, lépj az ablakhoz és nézz ki:
csillagok hunynak, az ég alja kéklik,
hű cimborád hív, kerüld a féltékeny
férj kardvasát, hogy bántalom ne érjen,
mikor dereng a hajnal.
276
Mióta elváltunk, az este s éjjel
itt virrasztottam, szép barátom, térden,
s Urunkat, a Szűz Fiát, kérve kértem,
hogy sértetlenül adjon vissza nékem,
ha felvirrad a hajnal.
Könyörögtél az este, szép barátom,
ne nyomjon el a lépcsőn itt az álom,
de várjam meg, hogy a reggel derengjen –
s most elátkozod ezt a dalt meg engem,
mert piroslik a hajnal.
ARNAUT DANIEL (?1150–?)
E szép, édes dallamra…
E szép, édes dallamra szerzek
sok válogatott szóval verset,
jelzőkkel és rímekkel játszok,
ebből fűzök reád nyakláncot,
bár én csupán a ritmust értem:
a fényt dalomhoz Ámor adja,
míg tőled jön ihlet meg érdem.
A legnemesebb dáma rabja,
jobb ember lettem napról napra,
hűségem éber, sosem alszik,
tiéd vagyok tetőtől talpig,
s égzengés, zápor, vihar érhet,
szél zúghat, téli hó eshet rám,
nem bánom, belső tűzben égek.
Misét mondattam már ezerszám,
hány mécsesem gyúlt s mennyi gyertyám,
hogy hozzád segítsen az Isten,
ha rejtekem előled nincsen.
Mikor szőke fejedre nézek:
aranyban sem tudom az árát,
sem testedét, mely csupa lélek.
Sosem érdekelt a császárság,
nem irigylek királyt, se pápát,
mert ha a konklávé megválaszt,
nem időzhetnék többé nálad.
Inkább csókolj meg gyorsan engem,
különben lógni látsz egy fáról
s ezért pokolra jutsz, szerelmem.
Ajánlás:
Arnaut vagyok, ki szellőt zsákol,
nyúlra vadászik tehénháton,
s nem úszik, csak az árral szemben.
277
2. Minnesängerek
ISMERETLEN MINNESÄNGER
Aquitániai Eleonóra királyné szépsége
Ha e világ enyém volna,
s kertemben a Rajna folyna:
odaadnám azonnal,
hogy az angol királynét
tarthassam két karomban.
DER VON KÜRENBERG (?1150–?)
Szép sólymocskát neveltem…
Szép sólymocskát neveltem
egy éven át, amíg
olyan lett, mint kívántam:
kezes s nagyon szelíd,
tollazatát arannyal
festettem be, mire
az égmagasba röppent
és elszállt messzire.
Azóta gyakran látom
a fellegek alatt,
fehér selyemzsinórom
két lábán ott maradt,
kiterjesztett, nagy szárnya
az aranytól még rőt –
Úristenem, hozz össze
minden hű szeretőt.
Jó későn tegnap éjjel…
Jó későn tegnap éjjel
ott álltam ágyad mellett,
hozzád fekszem, gondoltam,
úrnőm, de mégse mertem.
– „Vaddisznó ünőjének
képzelsz, lovagom, kincsem?
Miért nem keltettél fel,
hogy verjen meg az Isten!”
278
WALTHER VON DER VOGELWEIDE (?1160–?1230)
Róma ura…
Róma ura, Apúljakirálya, szánj meg engem.
Költészetem oly gazdag,s koldusnak kellett lennem.
Egy vágy fűt: hogy tulajdontüzemnél melegedjem,
mint énekelnék akkormegint a madarakról,
a mezőföldről és avirágokról a kertben,
meg a szép hölgyről, akimegkoszorúzna engem!
Viszonzásul orcájánpiros rózsát színeznék.
Reggel felver a gazdám:„takarodjon a vendég!”
Legyen házam, hadd zengekszagos fűről a réten,
nemes király, segíts meg,hogy sorsod megsegéljen.
Megvan a hűbér…
Megvan a hűbér, megvan,kiáltom a világba,
februárban nem félekmár, hogy elfagy a lábam,
és nem kell pénzért fukaruraknak kunyerálnom.
Megsegített a király,teljesült régi álmom,
hogy nyaranta hűsöljekés télen melegedjek.
A nagyvilág egyszerreelőkelőbb és szebb lett,
az emberek szemébennem vagyok már kísértet,
mert az voltam – mindvégiggondok s bajok kísértek,
„büdös a szád is” – mondták.Most elönt a boldogság.
A nemes király tette,hogy dalolhatok néktek.
VI. HENRIK NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁR (1165–1197)
Édes úrnőmet köszönti ez ének…
Édes úrnőmet köszönti ez ének,
kihez örökre köt a szerelem,
de mert sok napja tőle távol élek:
társalgásunkat versben keresem,
s aki e dalt betéve megtanulja:
ha útja tán hozzá közel vezet,
megkérem, üdvözölje őt nevemben újra s újra.
Körben enyém minden nép, minden ország,
mikor úrnőmmel együtt lakhatom,
s ha nincs velem: hatalmamat megosztják,
seregem szétfut, házam csupa rom,
s elönt a sóvárgás s a bánat könnye.
Öröm s bú csigalépcsőjén kell szaladgálnom föl-le,
míg testem kriptába kerül, avagy az anyaföldbe.
Azt kérded: ha úrnőmet ily hűséggel imádom
és soha meg nem ingok, de néki áldozom
279
szívem-lelkem és mindent e világon
(bár kelleténél jóval többet siránkozom),
ha ily nagy a szerelmem – mi hűségem jutalma?
Teljes boldogság, felelem,
mi többet ér, mint jogarom s a birodalmi alma.
Ki szavamat nem hiszi, téved.
Értsétek el: mindegy nekem,
hogy van-e, amíg vele élek,
vagy nincs korona fejemen.
Ha elhagy, többé nem találok sem örömet, sem jó barátot,
míg így ugyan mit árthat
romlás, balsors, egyházi átok?
V. KONRÁD NÉMET KIRÁLY (1252–1268)
Örülök a piros virágnak…
Örülök a piros virágnak,
melyet a május majd fakaszt;
veri a szél még most a fákat
s a tél bút hoz csak, meg panaszt,
de a tavasz majd megvigasztal,
ha eljönnek a szép napok,
mikor az élet rakott asztal.
De a szép nyárnapok mit érnek
s a hosszú ezüst estvelek,
ha egy hölgytől függ jó reményem
és szüntelenül szenvedek?
Csak ritkán, ha rózsát ad nékem
vagy elmenőben rám nevet,
tér vissza régi büszkeségem.
Ahányszor elválunk, úgy érzem,
hogy jó szerencsém elhagyott,
mégis, bár szívest élnék érte,
félek: miatta meghalok.
Úrnőm! Zöldségeket beszélek?
A szerelemhez még nem értek,
mivel félig gyerek vagyok.
STEINMAR (XIII. század)
A kis lovász a mindenessel…
A kis lovász a mindenessel
hált nagytitkon a szalma közt.
Kinn ezüst fénnyel gyúlt a reggel,
s a marhapásztor arra jött:
„Ki az ökrökkel, tehenekkel!”
És hogy felriadtak kegyetlen kiáltásától mind a ketten!
280
El kell hagyniok a jó ágyat,
mily kár! A fiú lihegett,
de most még egyszer megpróbállak,
súgta. A szalma zizegett,
a fényben arany szikrák szálltak
és hogy sietett! A leánynak édes nevethetnékje támadt.
Aztán szemet hunyt s odanyomta
ölét öléhez. Mennyei
az ilyen lakoma éhomra,
jobb, mint a legjobb reggeli.
Így ölelkeztek, élvezkedtek, a fiú meg a mindenes.
A gyönyör hajnaltájt a legszebb: áldásos, vidám, ingyenes.
OSWALD VON WOLKENSTEIN (?1367–1445)
Mindenható
Mindenható,
ki fenn lebegsz és lenn vezetsz, segélj meg,
mert rám kegyesen csak te vársz, aki
őrzesz, hogy rút gebéjén el ne érjen
a Belzebúb meg sanda társai.
Nézz énreám, hogy poklokon ne égjen
szívem, ó Mária,
gondolj reá, hogy szent Fiadnak értem
kellett keresztre szállnia.
Bizonnyal nem feledkezett meg rólam,
míg kínjában engem vidítva állt ott,
s megváltott
minden keresztény nemzetet,
mitől lelkem e testi tömlöc mélyén,
hol annyit szenvedett,
örvendezve kiált:
add hát ki végre nékem
bérem,
bolond Világ, s feledj el mindörökre!
Ha az Urat szolgáltam volna békén,
s nem vad erdőkbe vitt volna utam,
úgy most
mélyébe az égi rózsakehelynek
térhetnék meg nyugodtan. Ó Uram,
ragyogj, ragyogj Oswald von Wolkensteinnek!
281 282
Európai költészet (1)
(XIII–XVII. század)
283 284
A reneszánsz
CECCO ANGIOLIERI (1250–1319)
Bár volnék tűz…
Bár volnék tűz, hogy mindent felpörköljek;
ha szél volnék, elfúnám a világot;
ha víz volnék, szökőárt hoznék rátok;
ha Isten volnék, szétrúgnám a földet;
ha pápa volnék, ontanám az átkot,
hogy reszkessen a krisztiánus jónép;
ha császár volnék, hivatnám a hóhért:
nyakazd le mindet, senkit nem sajnálok;
ha halál volnék, elmennék apámért,
s kerülném, hogyha én volnék az élet;
gonosz anyámmal sem tehetnék másként;
ha Cecco volnék (s az vagyok, úgy mondják),
ölembe húznék minden ifjú szépet,
s hagynám másnak az öreget s a rondát.
DANTE ALIGHIERI (1265–1321)
Ti mind, nemes szívek…
Ti mind, nemes szívek s érzékeny lelkek,
tinéktek szól a szerelem nevében
üdvözletem, és ha hozzátok ér el:
válaszoljátok meg nékem e verset.
Harmad útját megtette már az éjjel
csillagfényben, s egyszerre Ámor isten
lépett elémbe, tenyerén mezítlen
szívemmel, mitől megfagyott a vérem.
Két karjában Beatricét tartotta,
kit körülpréselt bársony köpenye,
s aludt, de Ámor felkeltette: „tessék!”
– szólt rá s a lány megette vonakodva
égő szívemet, mire az istenség
hangos sírással elszaladt vele.
285
A kurta napokhoz…
A kurta napokhoz s a hosszú árnyak
közé értem; hótakaró a dombon,
s minden szín régen elfakult a lombban,
csak vágyódásom és reményem zöldell,
mivel gyökerem mély, talajom zord kő,
habár úgy szólok s érzek, mint egy asszony.
Mert hidegebb ez a fiatal asszony
a hónál, melyet eltakar az árnyék,
és érzéketlen, akár a rideg kő,
tavasszal is, ha langyosak a dombok,
minden, ami hó volt meg jég, kizöldell,
s a táj virul fűvel, virággal, lombbal.
Ha homlokát megkoszorúzza lombbal:
elhalványul mellette minden asszony,
ha szőke haja elvegyül a zölddel:
a kertben Ámor, mögötte az árnyék,
két melle, mint kerek, parányi dombok,
de én csak nézem, mint a léttelen kő.
Szépsége szebben csillog, mint az ékkő,
s a seb, mit üt, nem gyógyul babérlombbal,
sem írral; futok, rejtsenek a dombok,
de hiába, nem enged a szép asszony
és nem bújtat előle várfal, árnyék,
sem az erdőség, bármily sűrűn zöldell.
Egyszer láttam ruhájával, a zölddel,
megolvadt volna tőle a kemény kő:
bár enyém lenne lábánál az árnyék
és ülhetnénk a kertben, tele lombbal
és szeretne, mint férfit soha asszony
és köröttünk félkörben karcsú dombok.
De elébb fut fel a patak a dombon,
elébb gyullad ki a faág, mely zöldell,
semmint értem lángolna ez az asszony:
s párnám olyan lett, mint a meztelen kő,
s az ösvényről, mely eltakar falombbal,
leselkedem reá akár az árnyék.
Ha a dombokon megnyúlik az árnyék:
felmerül mindig elém ez az asszony,
míg eltűnök, mint kő az őszi lombban.
286
FRANCESCO PETRARCA (1304–1374)
Tűnődve, egyedül…
Tűnődve, egyedül rovom a rétek
magányát, lassú léptekkel merengek,
s ahányszor csak az út porában ember
nyomát fedem fel, más ösvényre térek.
Barátot, társaságot, ünnepséget
is kerülök: ez egyetlen védelmem,
hogy ne lássák a bánatot szememben,
sem a tüzet, mely belülről eléget.
Így csak folyók, fák, bokrok ismerik meg,
mint szenvedek, míg az erdőket járom,
s mindenhol, sűrű bozótban, vad szirtek
meredékén is, beszélgetni Ámor
szegődik mellém: ő az útitársam,
s a szerelemről veszekszünk egymással.
Menny, föld és szél…
Menny, föld és szél elhallgat, minden csendes;
barom, madár az álom bilincsében,
csillagszekér jár lassan fenn az égen;
alszik a tenger is, még fodrot sem vet,
csak én töprengek, zokogok és égek;
ő áll elém, édes kínzóm, szerelmem;
majd rágondolok s lelkem fortyog, szenved,
vagy így talál épp egy kis békességet.
Eleven, tiszta forrásból egyszerre
kell innom a keserűt meg az édest,
ugyanaz a kéz gyógyít s váj sebembe:
így kínjaimnak nem lesz vége; százszor
gyilkol meg és támaszt fel minden éjjel.
Nagyon messze estem a boldogságtól.
287
Szeme, melyről oly égő szenvedéllyel…
Szeme, melyről oly égő szenvedéllyel
szóltam, és arca, ujja, karja, melle,
mindaz, mi ő volt, s elválasztott engem
mástól, úgyhogy külön világban éltem,
arany haja, mely lebegett a szélben,
az angyali mosoly, mely ajkán játszott
s idehozta közénk a mennyországot:
mind egy marék por, mely már mit sem érez.
De én még élek s szégyenkezem érte;
kihunyt a fény, amely vezérelt, s fáradt,
rozzant bárkám hányódik a viharban.
Legyen szerelmem énekének vége;
rutinom csörgő patakja kiszáradt,
s lantom jajgatni tud csak, mint az ajkam.
FRANÇOIS VILLON (1431–?1463)
Chanson a párizsi szépasszonyokról
Szeress brit dámát, régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt, lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagy mellű, lágy flamandot,
ki úntan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Keresd szláv hitvesed szemében
alkony táján a nagy talányt:
ölelj cigánylotyót a réten:
szeress arab nőt, perzsa lányt,
borulj sudár s fehér hasára,
mely hűs, akár a gyík hasa:
288
hágj fel Madonnád ablakára
lajtorján május éjszaka:
hajolj mór rabnőd íriszére,
hol zöldessárga fény lobog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Utazz, s hajózd be mind a tengert,
kutass fel messze népeket,
imádj kígyójárású berbert,
kívánj nagy lábú németet:
várd hölgyedet brokát ruhában
Toledó őszi lombja közt,
vagy kurtizán a Szuburában
forgasson tejszín combja közt:
szeress zsidólányt, búst és édest,
mint május éji óborok:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Jegyzet:
Tudom, hogy vannak még ezerszám,
örmények, lappok, négerek,
sárgák, oly aprók, mint az öklöm,
s mindig csak csókra éhesek,
hinduk, litvánok, svédek, írek,
bretónok, szerbek, angolok:
de egy sem csókol úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól
Persze: pukkadnak a párizsi polgárok,
mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok,
ki az utcáról tartja el magát.
De a kis dögöt nagyon szeretem,
ingét megvarrom, ágyát megvetem
és megkefélem este a haját;
bort hozok a kocsmából, a kútról vizet,
s ha egy vendég jön, aki jól fizet:
a hátsó ajtón diszkréten távozom,
hogy a gavallérok és a tiszturak,
mint a mennyben, úgy érezzék maguk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
289
Persze, gyakran beköszönt a nyomor.
Ilyenkor Margót látni sem tudom,
gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr,
belérúgok és a haját húzom,
Józsefre és Máriára esküszöm,
hogy holnap reggelig agyonütöm,
ha nem lesz pénz – zálogházba teszem
ruháit, és ha nincsen mit egyem:
káromkodom, míg a gyomrom korog,
ő meg a szoba sarkában kuporog,
s ilyenkor napestig pofozkodunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Aztán egyszerre pénz áll a konyhára,
mert hirtelen nagy lett a forgalom,
vagy én találkoztam a Bac utcában,
avagy a Montmartre-i domboldalon
egy bitanggal, ki meglógott a cehhel…
S kövér Margóm akkor megint a régi,
combomra csap és arcunk felderül,
lefekszünk s én egy dalt trillázok néki,
ahogyan ez a legjobb férfinak
száz évben is csak egyszer sikerül.
És aztán másnap estig horkolunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Ajánlás:
Kik ezeket a sorokat olvassátok,
gavallérok, urak és kapitányok,
jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok,
ki az ágyban mindenre kapható:
szolgálatotokra készen itt vagyunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Négysoros vers,
melyet Villon halálítélete szélére írt
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz.
290
Ballada a parlamenthez
Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni, ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben, ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?
Persze: nem nékem állna a deres,
ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes,
de mivelhogy szegény bitang vagyok,
a vallatásnál csak pofont kapok,
s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is fogjam be a pofámat?
Nem – a fejemben még több szalma lenne,
mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,
ha most a parlament elé nem állnék
s végső lehelletig nem protestálnék,
hogy ártatlan vagyok –, s ha siralomházba zárnak,
s a bitó alatt martalócok várnak,
míg a szuronyok merev négyszögben állnak,
még akkor is fogjam be a pofámat?
Búcsú
Nem: látjátok, nemhiába firkálok,
mert ha ezt a verset ki nem gondolom,
fölöttem folyna már régen az árok,
s csalán nőtt volna rég a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,
az urak előtt ne fogd be a pofádat.
Ballada a múlt idők dámáiról
Ha az útkereszten május alkonyatkor
én, a csavargó, egy percre megállok:
akkor halkan megkérdem önmagamtól,
hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?
Hol van Sabina, a szőke császárnő,
aki előtt fél Róma térdepelt,
és hol a nimfa, ki a tó vizéből
fehér testének választ énekelt?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák s a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
291
És aztán, napszálltakor, újra kérdem,
hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,
kinek fehér válláért minden éjjel
felsírt a ciszternából Johanán?
Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,
hol van az öle, melyen aranylánc volt,
és hol van teste, mely olyan halvány volt,
mint ezüsttükörben a liliom?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák s a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Hol vannak a thébai királylányok,
mellbimbóikról hova lett a rúzs
s ámbrától még illatos múmiájuk
fehér csontjáról hova lett a hús?
S a szír nők, kik görög hajósok ölében
feküdtek tarka bambuszágyakon,
s a hetérák, kik kis mellüket nézve
álltak a korinthoszi várfalon?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák s a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Hol van Héloise, kiért a szarkofágban
Abélard szíve még most is dobog,
és hol van a szűz, akit Rouen várában
égettek meg nemrég az angolok?
Odaadnám érte fél életem:
ha a kezét kezembe tudnám venni,
s egyszer tudnék vele csak végigmenni
az alkonyattól lila réteken…
De nyomát már hiába kutatom,
mert hol van a fekete ugaron
a pásztoróra, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Tanulságos utóirat
Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,
és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,
s ha a kertben csiklandó nevetése
mögött nem érzed meg, hogy mire vár,
akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,
hogy hova lett és kivel merre jár?
Mert megtudod, hogy a szerelmi szó
számodra volt – mint a tavalyi hó.
292
Ballada a senki fiáról
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak,
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra,
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs borom, hazám, se feleségem,
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egyszer nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve –
megáldva és leköpve mindenütt.
293
ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐK (XV. század)
Dalok lantkíséretre
1. Chanson
Hová legyek? Nem ád nekem
nyugtot a szerelem,
nem ád nyugtot, mert elhagyott,
eltűnt a kedvesem.
Nincs nappalom, sem éjszakám,
felkelek meztelen,
sóhajtozom és szürkeszín
ruhámat felveszem;
a kiskapun megyek ki, már
pitymallik kertemen,
hallom, dalol a csalogány,
madár, dalolj nekem,
dalold el, mikor érkezik
már új szerelmesem.
A Szajnán gálya horgonyoz,
rám vár, hogy felvegyen,
hegyikristály az árboca,
vitorlája selyem,
padlata szantál- s tujafa,
mely keleten terem,
száz tengerész, két kapitány
fenn a fedélzeten:
az egyik herceg s francia,
a másik meztelen
és szép, mert a Sátán fia,
ez lesz a kedvesem.
2. Dal a katonáról
Jó francia vitézek, kik háborúzni mentek,
szívem üdvözletét ti vigyétek kedvesemnek.
Mint üdvözöljük, széplány? Nevét se tudja senki.
Nevét se kell, hogy mondjam, mert könnyű ráismerni:
fehér kereszt a mellén, kuracén a mellénye,
arany a sarkantyúja, ezüst lándzsája vége.
Ne zokogj, szép kisasszony, szeretőd elkallódott,
elkallódott Bretagne-ban, leszúrták a bretónok.
Ásunk majd árkot néki a leggyönyörűbb réten,
és sírja felett három szürke barát misézzen.
294
3. Ének La Perronelle-ről
Nem láttátok La Perronelle nyomát,
akit elhurcoltak a katonák?
Apródruhába bújtatták a széplányt,
úgy ügettek vele a Dauphinén át.
Három kis fitestvére volt a lánynak,
most mind a három elindult utána.
Addig keresték, míg reá nem leltek
a zöld mezőn, egy forrás vize mellett.
Szép La Perronelle, az Isten megáldjon,
hazánkat többé látni nem kívánod?
Eltaláltátok, drága jó fivérek,
a franciákhoz vissza én nem térek.
Mit üzensz haza, a kedves szülőknek?
Mondjátok meg, hogy tiszteltetem őket.
4. Nagy Isten, hol a vigaszom?
Nagy Isten, hol a vigaszom?
Férjem féltékeny vén barom,
háza, akár a börtön.
Aggastyánhoz adott apám,
nappal motyog: na lám, na lám!
Éjjel nyög, ha felköltöm.
Fiatalember kell nekem,
ki tudja, mi a szerelem
s nem krákog, nyifeg, szürcsöl.
Mit dalolsz nékem, csalogány,
ki életemet e kaján,
petyhüdt öreggel töltöm?
Dalold: az erdő közepén
vár rám egy vad, kemény legény
a fák alatt, a földön.
295
5. Társasjáték dalban
Ha tűri, hogy szájon csókold:
írj tíz pontot javadra;
tizenöt, hogyha átfogod
derekát, és ő hagyja;
húsz, ha két mellét kiveszed:
oly gyönyörű fehérek;
nyúlj szoknyája alá: negyven,
s mi megtapsolunk érte;
de ha az ágyra fekteted
elibénk, a sarokba,
és ő nem karmol, rúg, hanem
vezeti, ahogy fogja:
úgy karban énekeljük el
a nótát: „Most lyukasztja”,
s minden tiéd az asztalon,
pénzünk, a bank, a kassza.
6. Rondeau
Látod a lányt a fapadon?
A haja koromfekete,
amiből kitalálhatom,
hogy tejfehér a feneke.
Hogy mennyit kér s jól teker-e?
Én két garasért megkapom,
többet ne adj neki te se
a fapadon.
Már anyja is nagy kurva volt,
kinek még apám udvarolt.
Ülj melléje, csináld vele,
míg szól: készülj el, angyalom,
emennek itt is kell nagyon
a fapadon.
JACOPO SANNAZARO (1458–1530)
Két epigramma
Cesare Borgia jelszavára

Aut Caesar, aut nihil (Cézár akarok lenni, vagy semmi) – ez volt Cesare Borgia jelszava.

Vagy Cézár, vagy semmi – mondod, Borgia. De Cézár
voltál már eleget. Holnap semmi leszel.
Lucretia Borgia sírjára

Lucretia Borgiának állítólag viszonya volt atyjával, VI. Sándor pápával és bátyjával, Cesaréval.

Itt fekszik Lucretia: hitves, szajha, nagyasszony,
és VI. Sándor ágyasa, lánya, menye.
296
ISMERETLEN, LATIN NYELVEN ÍRÓ KÖLTŐ (XV. század)
Vándorszínészek karácsonyi éneke
Jaj, pici Krisztus, lágy-e a szalma?
Nincs ki babusgat Betlehemedben,
így jövök én most, színpadi dalnok
s zengem e nótát nádfurulyámon.
S hogyha dalomban sántít a dallam:
meg ne neheztelj; jászol a bölcsőd
s ez a mi sorsunk – mert a szegénynek
tört hegedűcskét ád a szülője.
(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,
üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)
Áldott az ének, még ha silány is,
s jó a szegénynek búfeledésre,
jó, ha ütemre zizzen a szalma
jászolban alvó kisgyerekeknek.
Vedd szivesen hát egy faragatlan
szívtől e nótát, bár bika bőgi
néked a basszust s a magas altot
kiscsacsi mondja csúnya iá-val.
(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,
üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)
Tente, te kisfiú, lágy barikáknál
lágyabb a tested és nem oly édes,
mint te, a szőlő; fényes az arcod,
mint az a csillag a magos égen:
halljad e nótát, bárha paraszti,
s el sose merném mondani másnak,
ámde te jó vagy, tűröd e jászlat,
s tűröd e kurta-furcsa dalocskát.
(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,
üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)
Nem keres udvari tapsot a múzsám,
nincsen e versnek kezdete-vége,
mondom, s csak akkor hagyhatom abba,
hogyha aludni hajtod az állad.
Tente, szegények istene, tente,
zizzen a szalma, bőg a szamárka,
hunyd le szemecskéd s vedd e dalocskát
tiszta szivemből, jóakarattal.
(Üdv az Atyának, üdv a Fiúnak,
üdv teneked, Szent Lélek Úristen.)
297
ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐK (XV. század)
Három románc
1. A rab románca
Itt a május, itt a május, vérpezsdítő, nagy meleg lett,
ifjú párok szolgálják ki egymást, s buzgón szeretkeznek,
csak én fekszem, szerencsétlen, lent az ólmos tömlöc-mélyben
nem tudom, hogy mi a nappal, nem tudom, hogy mi az éjjel;
kismadár szólt ékes nyelven régebben, ha jött a reggel,
de egy katona lelőtte. Uram Isten, verjed őt meg!
2. Juliána románca
– „Lábatokat ragya marja! Csak előre, kutyafalka!
Csütörtökön ártányt öltök, pénteken tort ültök rajta.
Hét esztendeje mezétláb járok erdőt, völgyet, sziklát,
nyers szarvashúst falok este, róka vérét iszom reggel,
elnyűtt gúnya fedi testem, arcom-talpam csupa sebhely,
bánatosan Juliánát keresem, a császár lányát,
akivel Szent Iván napja hajnalán egy mór meglépett,
míg a lányzó császár atyja kertjében virágot tépett.”
Hallja mindezt mór gazdája karjai közt Juliána,
s patakban hull könnye árja a szaracén pofájára.
3. Arnaldos gróf románca
Mint Arnaldos grófnak, nincsen embernek jobb szerencséje!
Vadászni ment, mikor virradt Szent Iván-nap reggelére.
Öklén tarka sólymot tartott, akkor látja: büszke gálya
közelít a tengerparthoz, bársonyból a vitorlája,
selyemből a kötélzete, tengerész a kapitánya.
Dalba kezd a matrózember. Énekhangja dallamára
a szél meg a hullám elül, a nagy halak seregestül
feljönnek a tengermélyből, s akik éppen arra szálltak:
a madarak ájtatosan megülték az árbocfákat.
Álmélkodik Arnaldos gróf s a matrózhoz ily szóval szól:
– „Ismételd meg, tengerészem, dalodat, merthogy nem értem.”
Szól a matróz: – „Meghallod, ha feljössz hozzám a gályára.”
– „Mondjad, merre tart a gálya?” – „Szelek szárnyán a halálba.”
298
MICHELANGELO BUONARROTI (1475–1564)
Szonett Giovanni da Pistoiához

Ezt a verset Michelangelo 1509 és 1512 közt írta, amikor az európai festészet egyik legnagyobb alkotásán, a Sixtusi kápolna mennyezetén dolgozott. Mint ismeretes, lámpával homlokán, deszkaállványon hanyatt fekve festett.

A kizsigerelő nehéz munkában
golyvám támadt, akár a kutak poshadt
vizeitől a lombárd parasztoknak
meg macskáknak; tenyészik a szakállam
s az ég felé nő; felsebez az állvány;
mellem, mint hogyha hárpiáé volna;
szemembe festék csöpög, s a kápolna
padlóján ezerszínű tavat táplál;
ágyékom csüggedten ragad hasamra;
tarkóm iga, kútgémnél nehezebb;
semmi sem megy, nem jutok magasabbra;
a bőr feszül és hámlik kezemen;
hátam csomós; szeretnék elrohanni,
s mint görbe íj, csak fekszem mereven.
Jöjj és segíts, Giovanni.
Becsületemnek vége. Elhagyott
a tehetségem. Rossz festő vagyok.
Befejezetlen Madrigál 1522-ből
Hány nőt hozott már létre a természet,
de mind ügyefogyott próbálkozás volt,
kísérlet, míg téged megalkotott.
Jég vagy, mely megfagyaszt, tűz, mely eléget,
és férfi sosem élt még,
kinek bánata nagyobb az enyémnél,
ki ily szorongást érez,
ennyi fájdalmat vállal,
de mert árnyék s fény vagy, gyönyörűségem,
nem élt ember, ki boldogabb volt nálam…
299
Szonett
Szeretlek, de nem szívem szeret téged,
vagy nemcsak szívem, mert ez nem elég:
az öröklét vonz és mindentől félek,
ami mulandó, hazug vagy setét.
Mikor Istenből kiszakadt a lelked,
sok fényt hozott magával, s én merev
szempár vagyok csak, ki a földi terhet
látom rajtad, a húst s a bőrt, de mert
imádatom, mint hő a tűztől, el nem
válik az Örök Szépségtől, s mert benned
is Őt nézem, ki ok és okozat –
nincs menekvésem, s mindig visszatérek
s maradok, honnan menekülnöm kéne,
parázsló számmal homlokod alatt.
Töredék
Tebenned életem, bennem halálom.
Te vezetsz és mondod meg, hol időzzem.
Addig élek és úgy, ahogy kívánod.
A jó ember nem számol az idővel.
Boldog vagyok, mert eltanultam tőled,
hogyan kell kontemplálnom az Időtlent.
Sorok egy fiatalemberhez, ajándékba küldött illatszeres üvegcsével
E pompás illatú hogyishívjákot
néked vettem, bár méregdrága áron.
Hasznos dolog; hány utcát és sikátort
ismertem fel, ha másról nem, szagáról.
Ezentúl, ha bujkálnál, azt se bánom,
mert bárhol vagyok és időzz akárhol
– csak e fiola legyen mindig nálad:
és én akár vakon is megtalállak.
300
Szonett-töredék 1531-ből
Ha az öngyilkosságot Egyházunk el nem tiltja,
jogos volna, hogy minden boldogtalan, kifáradt,
nyomorult szolgaember végezne önmagával,
mert azt hiszi: halála az Égbe viszi vissza.
Én félek, hogy az ember nem főnix, ki feltámad
porából és az égi Nap fényét újra issza.
Ezért vigyázva járok, kezem lusta és bágyadt…
Szonett
Kalapácsom a kőből kiszabadítja sorra
a lények benne rejlő formáit: testre testet,
de lendületem Tőle jön, ki százszor nemesebb
s nagyobb énnálam. Markom a szerszámot csak fogja.
Mivel minden az Egytől jön, ki az eget lakja,
az örök mozgató, ki kalapácsot nem másolt,
hanem az ideából faragott kalapácsot,
ki a szépséget adta, s aki mindnyájunk Atyja.
S mert a pöröly csapása attól hatásosabb, ha
a kovács nem csak izmos, de mentől magasabbra
emeli: én nyomorult is, örökké felnézek,
mivel minden munkámmal meddő, befejezetlen
torzó leszek, s magamnak is semmivé kell lennem,
ha nem kapok az égi műhelyből segítséget.
Stanza
A szerelem, mikor szívemben érzem,
úgy képzelem: a csillagokig ér fel.
De ha feltörne és mondani kezdem:
nem kap formát. Ajkam csak meddő sebhely.
Minden szépség, mely itt virágzik bennem,
koldusbottá zsugorodik kezemben.
Aki mondja, nem érzi, és aki
átérzi, nem tudja megmondani.
Két töredék
A nap hevénél erősebb tüzek
aszaltak meg és égettek el engem…
…ahogy ezek vidulnak
s élnek, az nékem betegség, halál.
Attól tartok, hogy más anyagból gyúrtak…
301
Madrigál Tommaso de’ Cavalierinek
Minden személy és tárgy taszít, de arra
tanít meg, hogy téged imádjalak;
mi nem te vagy, fölösleges, rossz, satnya;
a föld minden csodáját elcseréltem
szépségedért, egyetlen napvilágom,
csak rád vágyom, lemondtam üdvösségem
reményéről, az égi karok s rendek
támaszáról; lobogó tűzben élek,
s csak azoknak bocsátok meg, kik hozzád
hasonlítanak, akárha egyetlen
vonásodat lopták el és hordozzák –
nélküled nincsen levegő, se fény,
se mennyország, ha nem teremted újjá
magad köré s körém.
Madrigál Tommaso de’ Cavalierinek
Szépséged kincsem, célom, szemem fénye,
és mégis örök üdvösségre vágyom –
de akad-e más lépcső föl az égbe,
mint amit szépnek látunk e világon?
A csillagok szikrázó glóriája
ezüst sugarat küld az emberekhez,
hogy felemelje őket a magasba:
ezt hívjuk szerelemnek,
s szelíd szívemnek nincs bölcsebb vezére,
tisztítóbb tüze, nemesebb reménye,
mint földi arcod földöntúli fénye.
Szonett Tommaso de’ Cavalierihez
Más tévelygésén többé nem mosolygok,
mint egykor tettem; inkább szánni kezdem
az embereket; erőm elhágy engem
és jóra vágyó lelkem is megromlott.
Ha más zászló alatt más vértet hordok:
belátnám, hogy biztosan el kell esnem
a harci zajban, vad katonák ellen,
de te levetted vállamról e gondot.
Jaj, szenvedélyem, jaj, agóniáim!
Lökd el tőlem a bűnt, mely átölel,
s melyben fogantattunk mi és atyáink!
Te vagy a jóság. Irgalmad segítsen
vétkeim ellen, mikor oly közel
hozzám a halál s oly messze az Isten.
302
Szonett Tommaso de’ Cavalierihez
Mikor először megláttam szépséged:
ájtatosan csodáltalak és hosszan;
már-már azt képzeltem: sassá változtam,
aki puszta szemmel az égbe nézhet.
Ráébredtem: a gőg hozta rám mindezt,
mert szárny nélkül elérni az egekben
lebegő angyalt éppoly lehetetlen,
mint értelmemmel megismerni Istent.
Ha maradhatnék vakító szépséged
mellett, mely roppant fényével betölt:
boldog lennék. Ha nem, mit ér az élet?
Nem szült még oly erős testőrt e föld,
ki tőled meg tud védeni. Elégetsz,
mikor velem vagy; ha elmégy, megölsz.
Válasz Tommaso de’ Cavalierinek

Cavalieri küldönccel menesztett levélben rajzot kért ajándékba Michelangelótól.

Ki ifjúságod lobogó tüzével
életet lehelsz vénülő szívembe,
ki nem törődsz a sok illusztris névvel
köröttünk, és nem követsz mást, csak engem;
ki feladtad gyönyöreidet értem
s még kedvteléseidet is – szerelmem
s őszinteségem talán, úgy remélem,
nem sért meg e sebten írt levelemben.
Kiállsz értem, konok hűséged megvéd
mindenkitől – mit mondhat, hogy lerója
háláját, többet e sorok írója?
Rajzot nem kapsz. Aljas uzsorás lennék,
ha küldenék s elvárnám, hogy cserébe
szép fiatal testeddel fizess érte.
303
Szonett Tommaso de’ Cavalieriről
Miért fékezzem vágyam, vagy zokogjak,
s rágódjak fennhangon keservemen,
ha az Ég úgysem irgalmaz azoknak,
kikre lánginget húz a szerelem?
S mért hívnám a halált, mikor maholnap
mind meghalunk? Míg ő itt van velem:
végórám édes lesz, múlásom gyorsabb,
nem érzek majd kínt s nem lesz búcsú sem.
Béklyómat tőle én loptam magamnak,
s akartam, hogy végzetem ő legyen,
s örömet meg bút egy forrásból kapjak.
S mert boldogságot a megadás ad csak:
nincs panaszom. Maradok meztelen
szolgája s rabja egy nemes lovagnak.

„Lovag” olaszul: cavaliere.

Szonett Vittoria Colonnához
A legnagyobb szobrásznak sincs olyan álma, terve,
amelyet már nem őriz magában az anyag
a nyers márványtömb mélyén; de csak az kél életre,
amit szellem-vezette vésője kifarag.
A Gonosz, mit utálok, s a Jó, melyet kívánok,
így rejlik, mint a kőzet ölén, Önben, nemes,
csodás, mennyei asszony; de engem ver az átok,
s képességem nem éri el célját, mit keres.
Mindezért nem szépségét vádolom, nem a dolgok
inerciáját, avagy szerelmemet, a sorsot,
s nem képzelődöm, hogy a végzet utamban állt.
Az irgalom s a halál: ők ketten együtt laknak
Önben, és bár megláttam lelkében az irgalmat:
nem véstem ki a márványkőből, csak a halált.
Szonett Vittoria Colonnához
Hosszú barátságunk alatt gyakorta
gondoltam s láttam is, hogy nő meg férfi
hegyből-fejtett-kő-képmása túléli
faragóját, ki visszatér a porba.
304
A természet ez egyszer fejét hajtja
a művészet előtt; győz a vésővel,
ecsettel nyert Szépség, mit az idő nem
zúz szét, s a halál sem vesz erőt rajta.
Két eszközöm szolgál, márvány és festék,
hogy átmentsem kettőnk arcát és testét –
megszédülök, a boldogság elönt,
hogy szépségét mától még ezer évre
is csodálhatják, s megértik, hogy én se
voltam bolond, mert így szerettem Önt.
GIOVANNI BATTISTA STROZZI (1479–1547)
Vers Michelangelo szobrára, az Éjre

Giovanni Battista Strozzi firenzei költő, a maga korában híres ember volt és Michelangelo leglelkesebb rajongói közé tartozott. A vers első sorában szereplő „angyal” szó Michelangelo nevére céloz.

Ez itt az éj. Zord angyal keze véste.
Az égből jött hozzánk, nem földi test.
Alvó szobor, mely vár az ébredésre.
Érintsd ujjaddal és beszélni kezd.
Michelangelo válasza
Aludni jó; jobb lenni béna bálvány,
a szenny s a romlás esztelen korát
nem látni s így heverni, néma márvány –
ne nyúlj hozzám. Menj csendesen tovább.
Michelangelo töredékben maradt szonett-tercettjei Tommaso de’ Cavalierihez
Zöld ifjúságunk alatt még nem sejtjük,
milyen más lesz utunk végső határán
gondolkozásunk, ízlésünk, szerelmünk.
A külvilág eltörpül, nő a lélek,
de mert művész nem fér meg a halállal:
mivé lennék, hogyha nem ismernélek?
305
Szonett
Rossz bárkámon, viharvert vizeken
közel a rév már, ahol partra szállok,
hogy pályám végén, mint mindenki, számot
adjak jóról s rosszról, mit cselekedtem.
Ma már tudom: mikor a művészetben
fantáziám vitt izgalmas bálványok
felé, s mikor vad vággyal e világot
kívántam csak: a bűn útját követtem.
Mi lett egykor oly hiú és parázna
örömeimből most, hogy a halálra
hanyatlom s a pokloktól félek én?
A rajz már untat, a szobrászat szintén;
az út végét lesem csupán, hol mindkét
karját a kereszt kitárja felém.
Töredékek az utolsó évekből
…gyönyörű nőt láttam…
hogy éppen én… mikor a végzet…
és mégis teljes boldogságot érzek…
…zsarnokság, undok vénség, unalom.
A pokol vár rám, míg pogány testekkel
fejemben, Krisztus szobrát faragom…
…ragyogó nap az égen…
de nincs meleg, az árnyékban henyélek
…aranyfénye a zöld mezőn a legszebb,
sötét keserveim elszíntelenedtek…
…és a siker volt legfőbb ellenségem…
…mesternek
ne szólíts még. Ne rajongj senkiért,
míg évei… beteltek
és művészete legvégéhez ért…
306
Befejezetlenül maradt szonett eleje Tommaso de’ Cavalierihez
A dolgok bánatától ég szemem,
s szívem csordultig tele a világgal –
mit tennék itt, ha nemes adománynak
nem adtad volna magadat nekem?
Sok rossz szokásom, vétkes életem
miatt ellepnek a legsűrűbb árnyak.
Tőled jön minden vigasz és bocsánat:
nem tartok már soká, maradj velem…
HANS SACHS (1494–1576)
A vénasszony és a zsarnok
Mikor Dionizus tirannisával
– Plutárkhosz mondja – sok vért önte el,
s mikoron minden jámbor úgy kívánta:
bárha volna már halála közel:
egy vén anyóka, égre tárt két karral
és fennhangon kéré a halhatatlan
isteneket: őrizzék meg a zsarnok
jó egészségét. Az hallá a hangot,
amint sunyin kikémlelt ablakából
és felhozatta. Mikoron magukra
maradtak, rárivallt: – „Csúfolsz vagy játszol
velem? Olajba főzetlek, vén kurva,
vagy azt véled, nem tudom, hogy utálnak,
s te is gyűlölsz? Pénz kell, csúf asszonyállat?”
Mire az aggnő: – „Lányságom korában
egy zsarnok élt, kegyetlen módfelett,
s mikor bunkóval agyonveretett,
egy még bitangabb kényúr jött utána,
s mikor az is kimúlt gonosz halállal,
a te tirannisod szakadt reánk,
s mutatkoztál még rútabb despotának.
Uraink, lásd, egyre kegyetlenebbek,
és nálad is rosszabb lesz majd egy másik.
Ezért fohászkodom az istenekhez,
hogy tartsanak meg – vihogta – sokáig.”
307
CLÉMENT MAROT (?1497–1544)
Tízsoros vers
Miért e hosszú csókolódzás, kérded.
Mert ez az ínycsiklandó előétel,
s közben mindketten eljutunk az ágyig.
Majd ölelkezés s barátkozás kézzel,
mellel, combbal, térddel s végül az édes,
harmatos gyönyör, mely nem tart sokáig.
Lehet, hogy másnak csak ennyi, szerelmem,
míg nékem több, mint csók, ölelés, mámor:
mert ez a pár pillanat életemben,
mikor megfeledkezem a halálról.
Nem vagyok többé…
Nem vagyok többé, aki voltam,
múltamat vissza nem kapom:
szép tavaszom, aztán a nyár is,
kiugrottak az ablakon.
Tőled tudom, Ámor, a leckét,
hallgattam rád, mint senkire:
s még mennyivel jobb szolgád lennék,
ha újra szülnének ide!
LOPE DE RUEDA (?1505–1565)
Dal
A parti fűzet látod?
Oda megyünk, barátom.
Két jó barát, csak mentek
át a zöld fenyvesen.
A fűzfa alatt selymes
a fű s a szerelem.
Az árnyas fűz az ernyő,
a fű a lepedő,
a fűz alatti fűben
fekszik két szerető.
308
ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)
Tölgyek alján…
Tölgyek alján, tölgyek alján,
árnyas tölgyesekben.
Jámborsággal telten
zarándokutamra
szűzegyedül mentem,
kísérj, Isten Anyja,
árnyas tölgyesekben.
Ájtatos serényen
mentem-mendegéltem,
zarándokösvényről
más ösvényre tértem,
árnyas erdőmélyben.
Fenn a dombon látom:
utat tévesztettem.
Gondoltam, lefekszem,
nyomjon el az álom
a setét tölgyesben.
Felriadtam éjjel:
jaj nekem, itt fekszem
egy fiú ölében.
Mindjárt megszerettem
a vén tölgy tövében.
Jaj, már itt a reggel,
s elválasztja tőlem
a fiatalembert,
kit nagyon élveztem
a mély tölgyerdőben.
Áldja meg az ilyen
zarándoklást Isten,
a tölgyerdő mélyén.
309
ISMERETLEN SPANYOL UDVARONC
Dal

II. Fülöp spanyol király 1554-ben kíséretével együtt áthajózott Angliába és ott nagy ünnepségek közt ülte esküvőjét Mária (Mary Tudor) angol királynővel. Fenti verset a király egyik udvari embere írta Londonban.

Mért keressek kedvest
ködös Angliában,
mikor otthon annyi
gyönyörű leány van?
Vágyamat kiölöm én
s vele a szerelmet,
szűzesség a jeligém,
míg itt vendégelnek.
Időlopás Kupidót
űzni Angliában,
mikor otthon annyi sok
gyönyörű leány van.
Hány évig, hány hónapig
tehetném a szépet!
Inkább várok holnapig,
mire hazaérek,
s tud-e sorsom adni jobb
hölgyet Angliában,
mikor otthon annyi sok
gyönyörű leány van?
Nőt hazámban keresek,
hol mindegyik szépség
természetben adja meg
udvarlásom bérét.
Bolond koslat szerető
után Angliában,
mikor otthon annyi sok
gyönyörű leány van.
JOACHIM DU BELLAY (1522–1560)
Róma (V)
Ha látni vágyod, mit tud az emberkéz
s a művészet: utazz ide, nézz szét itt,
ha ugyan Róma nagyságát, a régit,
az elfakult vázlatból kiveszed még.
310
Mert Róma nincs többé, csak pár műemlék
mutatja síri árnyát, mintha éjjel
titokzatos varázslat idézné fel
kriptájából a halott ember lelkét.
A Város teste szétesett, elporladt,
vagy a Körszínház tömegébe olvadt,
de néhány nagy költője és írója
lelkén nem vett erőt a síri börtön,
sem az idő; itt bolyonganak Róma
kultúrájával közöttünk a földön.
Róma (VII)
Hét áldott domb, s ti, sok szent omladék,
végső bástyái róma hírnevének;
műemlékek, ti, kik megőriztétek
sok nagy polgára elszállt szellemét;
s diadalívek, ti, a magas ég
szomszédai, kik ledőltök a porba,
míg a csürhe márványtokat lopkodja,
s nem tud rólatok, csak dajkamesét!
Időnként még harcoltok az idővel,
mint antik hősök, bár az idő győz le
s elbuktok. Mi bánt, lelkem, árva lélek?
A mulandóság, mely a legkeményebb
márványt is szétrepeszti és lerontja,
gyógyírt hoz majd szerény kis bánatodra.
Bevezető egy verseskönyvhöz
A természet nagy könyvét átírni nem kívánom,
a mindenség lelkéhez nincsen új kommentárom,
a mélységek titkának én nem leszek búvára,
s hagyom az égi szférák megfejtését is másra.
Kis képeimet öblös gesztusokkal nem festem,
nagy problémákat senki e könyvben ne keressen;
érzést vagy epizódot: ezt adom, és nem többet,
megverselem a jót meg a rosszat, ahogy jönnek.
Ha baj vagy bánat üldöz, úgy a szonettben sírok
vagy nevetek, és nincsen titkom, mit meg nem írok;
ami itt jön, mind szívem meg életem tanúja.
Soraimon nem kotlok, nem írom őket újra,
s neven nevezve mindent, ha barát, ha ellenség,
szereztem ezt a könyvet, mintha naplót vezetnék.
311
Akarod tudni…
Akarod tudni, Panjas, mivel töltöm időmet?
Elsősorban töprengek, lesz-e holnap mit enni,
és közben kifundálom, mit kell tennem, s majd mennyi
részlettörlesztést adok egy-egy hitelezőmnek.
Teszek-veszek, száguldok, mint a futóbolondok,
udvarlok a bankárnak, előleget veszek fel,
ha végzek vele, mindjárt egy másikkal veszekszem:
tizedét sem keresem annak, mit néki mondok.
Levelet hoznak, számlát; értesülök, hogy másnap
a konzisztóriumba kell mennem mint titkárnak;
majd látogatók jönnek ezerféle dologgal:
keseregnek, pletykálnak, dühöngenek, zokognak –
nem csodálkozom, Panjas, ha ezután megkérded:
hogy az ördögbe jutok olykor a verseléshez?
Honvágy
Boldog, ki mint Ulixes szép és nagy utat tett meg,
vagy bolyongott, mint Jázon és aranygyapjat szerzett,
s otthon, ha már tudással meg bölcsességgel teljes
övéi közt holtiglan nyugodhat s emlékezhet.
De jaj, én mikor látom megint kis falum táját,
kéményem füstjét, jön-e a boldog év vagy hónap,
amikor kinyithatom igénytelen viskómat,
mely gazdag s tágas nékem, mint másnak egy királyság?
A latin palotáknál a dús portikuszokkal
őseim szerény házát szeretem százszor jobban,
a római márványnál hamvas palatetőmet,
a Liré lankás halmát a Város hét dombjánál,
a gall Loir folyását a Tiberis árjánál,
s a sós tengeri szélnél a francia szellőket.
312
Ó szép ezüst haj…

Du Bellay a korában százezerszámra ontott szonetteket gúnyolja. Ezek a versek javarészt nem létező hölgyekhez íródtak, akiket a versfaragók, Petrarcát mímelve, „édes kínzómnak”, „imádott gyilkosomnak”, „kegyetlen úrnőmnek” szólítottak, miközben rendületlen egyhangúsággal magasztalták liliom-arcukat, gyöngyfogaikat, hattyúnyakukat és hókeblüket. Du Bellay ugyanekkor Louise Labé híres Gyöngysorszonettjét (a következő lapon olvasható) is kifigurázza.

Ó szép ezüst haj, melyet sok-sok fonatba szedtek.
ó bájdús, tiszta homlok! S a fehér kenőcs rajta!
ó hegyikristály szempár! Ó hölgyem vastag ajka!
oly szép, ha csücsöríti! S ha behúzza, a legszebb!
Ó bársonyos nyak, melyet száz szarkaláb keresztez!
ó kiálló fogacskák, feketék, mint az ében!
ó andalító vigyor, melytől megszédül lényem!
ó ti, vaskos mellbimbók, méltók e pompás testhez!
Ó hosszú, éles körmök! Rövid, zsíros ujjacskák!
ó középen hasadt segg! ó combok, kurták s kacskák!
ó az a rész, mit versben nem illik megneveznem!
Ó légies jelenség, jégtömbökhöz hasonló!
ó mennyei istennő! Túlságosan halandó
vagyok, hogy kurizálni merhessek kigyelmednek.
III. Gyula pápáról
Szonett Gillebert úrhoz
Jó Gillebert barátom! Ellentmondasz-e nékem,
ha azt írom: Szent Péter széke a földi éden,
valóságos mennyország, ahol urunk, a pápa
a múlt Jupiterének tetőtől talpig mása?
Amazt az Olümposzra ültették a hellének,
ahonnan mennydörgéssel rémítgette a népet,
emez itt lent tart udvart, de hogyha nem vigyázol,
egyházi átkot dörög le rád a Vatikánból.
Jupiternek elég volt a kamasz Ganimédesz,
míg ő toszkán szentsége két tucat kölyköt élvez;
az nektártól rúgott be, ez a bort kedveli;
az odafent gyűlölte a zsarnokot, s nyakába
villámot szórt, ez itt lent a zsarnokok lakája.
Az istenség volt, ez meg alighogy emberi.
313
LOUISE LABÉ (1525/1526–1565)
Gyöngysorszonett
Ó tőlem elfordított szép szemed,
ó meddő sóhajaim, könnyem árja,
ó fényes nappalok vesszőfutása,
ó gyötrődéstől kátrány éjjelek!
Ó testem annyi olthatatlan vágya,
ó kín, melyben az élet elveszett,
ó tőrvetések, buktatók, cselek,
ó végzetem reám mért ezer átka!
Ó nevetésed, homlokod és szád,
ó bánatos lantok és violák,
ó mennyi tűz és láng, hogy meggyulladjon
egy gyenge nő! Nem bánom, csak panaszlom,
hogy fáklyáidtól porrá ég szívem,
amíg reád nem hull egy szikra sem.
PIERRE DE RONSARD (1524–1585)
Szonett Helénához
Ha már nagyon öreg lesz, s alkony felé rokkát
fogva ül kandallója fényével ősz haján
rímeimet dúdolva s elcsodálkozik: – „Ronsard
volt az, ki szépségemről írt verset hajdanán.”
Míg fonalát sodorja meg bontja, szolgalánya,
bár közben elbóbiskolt, most felnyitja szemét
és mosolyog a költő versének hallatára,
ki örök dicsőségbe fonta az Ön nevét.
Én már a ciprusok közt nyugszom, csonttalan árny,
Ön reszketeg anyóka lesz, töpörödött vénség,
s hogy hozzám ily kemény volt, megbánja majd talán.
Ne várjon a holnapra. Most élvezzen, míg szép még,
mert késő lesz. Ne vesse meg az élet rózsáit,
de szakítsa le mindet. Nem virulnak sokáig.
314
Az ágyú ellen
Vajon mily szenvedésre ítélnéd s mely halálra
az embert, ki a fegyvert, s az ágyút feltalálta?
És átkozott csövébe romlást és gyilkot rejtett,
s míg elsütötte, Istent meg embert elfelejtett,
s könny nélkül tudta nézni, hogy annyi összetépett
fejből s hasból bombája miként gyúr össze pépet?
Sem Ixión nyögése, sem Szíszüphosz munkája,
sem Tantalosz keserve, sem Prométheüsz mája,
melyet keselyűk tépnek, s mely tépve újra megnő,
nem volna ily gazságot büntetni elegendő.
Mert azóta fanyar kor virradt a Hektórokra,
ma többet ér az ágyú mögött egy vén csoroszlya,
s akik tegnap még gyáván futottak meg, bitangok,
ma kardjukat cserdítik és ők kapják a rangot.
Hajdan a jóerények győztek s a harci szellem,
mikor nem lesből öltek: ember ment ember ellen,
s szikrázó harcmezőkön, mikről dalol Homérosz,
nemes dalják küzdöttek. Ma ritka lett a hérosz:
egykor Ákhillesz győzött, ma Therszítész ül lesbe,
s ő nyer, mert biztos mellvéd mögül lő Ákhilleszre.
Ó boldog, százszor boldog, ki háborúktól távol
ül csendes otthonában és rózsafákat ápol,
mert édes életének nem zsoldgaras az ára,
nem ugrik fel hajnalban a kürt undok szavára,
lakása nem a sátor, nem poshadó havon hál,
nem ismeri e szókat: kanóc, muskéta, mordály,
de míg a tél a fák közt hintázó ködöt lóbál,
úgy várja vén halálát az esti kandallónál,
s mikor szemét lezárja, ágyánál lánya sír, s holt-
testét elrejti békén az ős családi sírbolt,
s nem döghúsként kaparják árokba földdel s vérrel
kásás testét, amelyet egy bomba vágott széjjel.
Az Iliász olvasása előtt
El akarom olvasni Homérosz Iliászát.
Három szabad napom van, azt rászánom egészen.
Corydon, derék szolgám, te gondozz, te vigyázz rám,
mert ha nem, megtanítlak, milyen szörnyű a mérgem.
Csak az inas léphet be, hogy ágyamat megvesse,
általa izenem meg, mit ihatnék és ennék,
egyébként ne zavarjon szakácsnő, kertész, sem te;
két hétig szórakoztam, most okulni szeretnék.
315
De ha netán Cassandra, s ha ő nem, úgy küldönce
kopogtatna portámon: ne várasd meg, jöjjön be,
ne kérdezz tőle semmit, vezesd mindjárt szobámba.
Csak őt kívánom látni; ám ha istenség szállna
alá a magas égből, úgy mondjad: nem óhajtok
vele beszélni; csapd be orra előtt az ajtót.
Sinope-ém, életem te…
Sinope-ém, életem te, szívem, világosságom,
olyan üde, szépséges és viruló leány vagy,
de hiába becézlek, ajnározlak, imádlak:
hűtlenségeddel folyton idegeimre mászol.
Bocsáss meg, hogy kimondom: de mentől csapodárabb,
gőgösebb, álnokabb vagy, miközben megalázol,
kerülsz, becsapsz, lenézel és odasimulsz máshoz:
annál többre becsüllek, annál jobban kívánlak.
Barátomat elhoztam házadba. Én hibáztam,
mert jóval fiatalabb, szebb, s rámenősebb nálam,
s nem hasonlít hozzám, ki epekedéssel töltöm
napomat. Csak rád nézett és lefektetett rögtön…
Kerítőnek használsz fel. Nem kárhoztatlak téged;
te élvezel s a végén én kárhozom el érted.
II. Henrik francia királyhoz, a Cateau-Cambresis-i békeszerződés után
Higgyje el nékem, Fenség, jobb kevéssel beérni,
mint háborgó hadakkal kardunkat összemérni
és balgán áhítozni a mások jogarára:
(nem egy királyság volt már ily vakmerőség ára)
kísérteni Fortunát, ki csalfa némber, s ó jaj,
játszik velünk s nem nézi, mi szívünkben az óhaj.
De mit kívánhat Ön még? Oly nagy a birodalma!
A telhetetlen ember, ki napestig csak falna,
fenn Isten trónján is csak sopánkodnék, mivel
mindig habzsolna s mégsem érné be semmivel.
Vagy képzelje el, Uram, hogy győzött a flamandon,
mely dicsőség fakadna e szegényes kalandból,
hogy egy király szavára, ki a legkeresztényebb,
viselnének bilincset a flamand keresztények?
Jobb volna tán az ozmánt kikergetni Hellászból,
hol a nép szolgaságban már annyi éve gyászol,
mint rabkirályt kísérni Párizsba, láncra vertet,
és mint Önt, Jézus Krisztus nevére kereszteltet.
316
Illendőbb lenne Önhöz, s már-már deres fejéhez,
ha visszatérne végre szemérmetes nejéhez,
s így őrizné ezentúl nemes-nagy háza népét
és nem indulna harcba a hervadó babérért.
Élete mily szép lenne! Mi boldog és mi könnyed!
Felépítné a Louvre-t, lapozgatna egy könyvet,
vadászna künn az erdőn, s nem üldözné a drága
dicsőséget, amelynek olyan sok könny az ára.
Mert mire vágyik jobban? Mulandó a szerencse,
sokáig volt az ágyúk dörgése közt kegyence,
elég, elég a vérből! Utolsót ver az óra,
tiporja el a harcot; a hír se szóljon róla.
Vagy Istennek képzeli magát netán Fenséged?
El kell pusztulnunk egyszer; illanó füst az élet,
s ott lenn, hol csontkezével a vén Kaszás marasztja,
nem ér majd Ön se többet, mint legkisebb parasztja.
De lám, az Isten, Fenség, ki védi koronáját,
a Békét küldte Önhöz, elsőszülött leányát,
nem részesült ily kegyben sok holt királyi őse;
őrizze jól; ez többet ér, mintha százszor győzne,
s úgy indulna sereggel és győzedelmi hittel,
még egyszer ölre menni a taljánnal s a brittel.
Ó Béke, Isten lánya, ki drága, csókos ajkkal
leszállsz hozzánk az égből, mint éj után a hajnal,
s lágy ujjaddal kibontod a fakadó bimbókat,
s a rózsát, amely tegnap a hév napon lekókadt,
szűz harmattal frissíted; vad vészeknek utána
gyere le közénk újra, ó Béke, Isten lánya.
S kergessed el, könyörgöm, a vérontást s a harcot,
hogy el ne érje többé e keresztényi partot,
hadd küzdjenek a mórok, a parthusok, a szittyák,
s kik a Nílus zsilipjét becsukják és kinyitják;
de a mi kardjainkat ne küldd már harcterekre,
és a mi pajzsainkat akasszad fel a szegre,
hogy tőreink vérázott pengéjét rozsda marja,
és vértjeink acélját penész és por takarja,
hogy rejtsék pincék, csűrök, lomtárak és komódok,
és fonjanak reájuk örök hálót a pókok.
Ölelj meg, kedvesem…
Ölelj meg, kevesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.
317
Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé semmi sem lesz.
Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam meghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.
Köszöntelek, csodás barázda…
Köszöntelek, csodás barázda, kéjes
metszet két comb között, szeretők párnás
találkahelye, fürtös, duzzadt vágás,
te drága! Mit ér nélküled az élet?
Te vagy a vágy s ellenszere; négy éjjel
múlt el, s bár még mindig veled csatázom,
te adod, hogy kínzóm, a nyilas Ámor
szorongatását mind kevésbé érzem.
Vidámság, móka, izgalom, mulatság
s gyönyör, mitől a legvadabb kamaszvágy
is megpuhul – úgy illenék, hogy minden
gavallér térdre boruljon elébed
s némán imádjon, te édes, mezítlen,
ágaskodó gyertyájával kezében.
Ágyő, ovális női kagylócskák…
Ágyő, ovális női kagylócskák, korall árkok,
drágák, kik nékem annyi sok örömet szereztek,
titokzatos barlangok, gyapjas ajkú virágok,
szivecskéim, ti minden kincsemnél becsesebbek!
Helyettetek divatba jöttek a fiúseggek,
a húsos, jól borotvált, rizsporos teliholdak;
a taknyos udvaroncok hegyes lándzsát szegeznek,
s háttámadásba kezdve, egymáson lovagolnak.
A király ki nem állhat, mert bajszot-szakállt hordok;
ő csak síma pofákkal meg seggpofákkal boldog;
nyílásuk, úgymond szűkebb, mint hölgyeink szemérme,
s ez nagy előny, állítja – nem is korholom érte,
családi hagyatéknak ezt hagyta hátra rája
sok hátsógondolattal hátulravasz papája.
318
Mert oly nagyon szeretlek…
Mert oly nagyon szeretlek, eltávolodtál tőlem.
Illetlen voltam, mikor finomnak kéne lennem
és ízlésesnek. Dehát túl forró a szerelmem,
és lángja elemészti bolondos szeretődet.
Szívemet felperzseli meg-nem-szűnő, kegyetlen
szenvedélyem, mit belém oltottál s oly erővel
szorongat, hogy dühöngő tűzhányó lett belőlem,
s a dolgokat nem mérem többé józan eszemmel.
Gyógyíts meg, hogy ezentúl ne bódultan szeressek
és személyednek kellő tisztelettel adózzak,
vagy legalább bocsáss meg ormótlan kedvesednek.
Nagyot vétettem, mikor megpaskoltam hátsódat
párzás után. Dehát a gyönyörű, tiltott dombok
láttán elfeledtem, hogy nevelőnőm mit mondott.
El kell hagynom a házat…
El kell hagynom a házat, a gyümölcsöst, a kertet,
míves kancsóimat s mindent, mit birtokoltam,
hogy közben mint haldokló hattyú még eldaloljam
a végső dalt Loirom kanyargó vize mellett.
Rendeltetésem, sorsom ösvényét végigjártam,
nevemet, amíg éltem, elég ismertté tettem;
mit írtam, égbe száll, hogy csillagok közt lebegjen
túl e hitvány világon, nem múló ideának.
Boldog, kit nem szültek meg. Boldog, ki visszatérhet
a semmibe, mely ősi hazánk. Még boldogabb, ki
angyalnak Jézus Krisztus közelébe megy lakni,
s levetkezheti testét, e foszladó kabátot,
mellyel itt lent betegség, balsors s öregség játszott,
és lélek lesz, más semmi, testetlen, tiszta lélek.
Életem hóhérai…
Életem hóhérai, ti hosszú téli éjek,
engedjetek aludnom, hagyjatok nyugton engem,
ahányszor csak napközben eszembe juttok, félek,
verejték fut le rajtam, egy remegés a testem.
319
Nem borul rám az álom jótékony, puha szárnya,
itt hánykódom éjente, a sötétséget nézem,
nincs már erőm, hogy duzzadt szemhéjamat lezárjam –
Ixion lett belőlem; örök a szenvedésem.
A földi élet árnya s az Alvilág homálya
egyszerre tört be hozzám, rászegezett az ágyra,
megbilincselt és tüzes vasfogóival éget:
Halál, gyengéd barátom, gondatlan álmok őre,
nyugodt vizek révésze, boldogság kikötője,
összetett kézzel kérlek, jöjj s vess kínomnak véget.
Búcsú
Testemen nem maradt hús; erőtlen csontváz lettem;
izmaim meglazultak; csigolyáim elkoptak:
térdem roggyan; bordáim közt a Halál kopogtat;
karomat meg se nézem, hogy ne kelljen remegnem.
Szerelem és költészet: szárnyatok vitt magasra;
most nem segíttek többé; elhágy a mesterségem;
Isten veled, szép napfény; a föld mélyébe térek,
ahol, ami egész volt, széthull diribdarabra.
Így pusztulok, miközben látogatóim jönnek,
leülnek ágyam mellé, tettetik, hogy vidámak,
tréfálnak, vígasztalnak, megcsókolják orcámat
és letörlik fénytelen szemem sarkán a könnyet.
Búcsúzom, utitársak, barátok, drága lények.
Elsőnek távozom, hogy szállást készítsek néktek.
LUÍZ DE CAMÕES (1524–1580)
Pero Montez tengerészbajtársam halálára, kint az óceánon
Rövid életem túl hosszú volt nékem,
tele robottal, bajjal, szenvedéssel;
napom hanyatlik; elmúlok szerényen,
pedig épp hogy huszonöt évet éltem.
320
Hajóztam, messze földekre futottam
egy kis boldogságért; de a szerencse
karját csak abba fűzi, ki kegyence –
nékem nyomor, veszély és kín jutott csak.
Alenquer városa nevelt, a drága,
de a mocsarak gyilkos váltóláza
utolért, s lettem cápák lakomája
a fortyogó, fekete óceánon,
mely az abesszin partot veri, távol
a kövirózsás Portugáliától.
EDMUND SPENSER (1552–1599)
Egy nap leírtam nevét…
Egy nap leírtam nevét a homokba,
de aztán jött a dagály és elmosta:
néztem búsan, megkíséreltem ismét,
de a hullámok csak újra elvitték.
Szerelmem (szólt ő), hiába próbálod
tartóssá tenni a mulandóságot,
mi engem illet: már rég megegyeztem
a sorssal, hogy emlékem is elvesztem.
Nem így (feleltem), hulljon porba minden,
de én megtartlak téged verseimben,
erényed jóhírének nem lesz vége,
dicső nevedet feljegyzem az égre,
hogy ott, ha sírjában mindenki eltünt,
éljen s ragyogjon nem-múló szerelmünk.
THÉODORE AGRIPPA D’AUBIGNÉ (1552–1630)
Szonett a királyhoz
Fenséges Úr, az Ön ölebe, Bébi,
damaszt díványáról az út kövére
került, s kinek régen a hús kövére
s libamáj jutott, korpával beéri.
Parányan bár, de úgy ült hadvezéri
gőggel és most, foghíjasan és vénen
rúgás, fagy, korbács, éhség: ez a bére,
ahogy királyok fukar marka méri.
321
Oly kedves volt dühödt kis szelleme,
ám így, lomposan, mire kellene?
Az utcán fut, kódorog, liheg és
éhen döglik, ha többé nem kap koncot.
Ne röhögjetek rajta, udvaroncok:
hűségtekért ez lesz a fizetés.
SIR PHILIP SIDNEY (1554–1586)
Ma, mert lovamnak…
Ma, mert lovamnak, kezemnek, lándzsámnak
jól vettem hasznát a lovagi tornán:
győzelmem az angoloknak egyformán
tetszik s a nálunk járó franciáknak.
Paripámat dícséri a lovasnép,
míg a polgárok izmaimat nézik,
gyakorlat – mondják – formálja a férfit;
egy tréfás úr nevet: csupán szerencsés!
Mások szerint szüleim mind a ketten
nagy sportolók, s a természet jókedve
katonának szánt már bölcsőmtől kezdve –
de mind tévednek! Győztes azért lettem,
mert a nézők közt Stellám égi arca
és szemsugara buzdította harcra.
MARC DE PAPILLON (1556–1599)
Szonett Noémihez
Nagy Ég, micsoda áldás a süppedő, dús ágyon
karod közt, s mily pompásan csinálod és csinálom!
Idefent mozdulatlan ajkam összenőtt száddal,
de egymásra szorított csípőnk közt áll a párbaj.
Nagy Ég, hogy ringatódzunk, lökdösődünk, csatázunk,
dobálódzunk, vonaglunk: félek, mindjárt megázunk.
– „Ne siess! Fúrj még beljebb! Tartsd vissza! Most jöjj! Élvezz!”
S két sóhaj közt feljajdulsz: – „Kikészítettél, édes!”
Nagy Ég, most tátott halszáj híján nekem sincs kedvem
a horgászáshoz, vagy hogy alfeledet csípkedjem,
inkább lejjebb csúszom és végigcsókolom melled
két halmát, tovább siklom köldököd gödre mellett,
és combjaid tövében számat a bűvös árok
aranyhajába mártom, s pár percig csendben várok.
322
CHIDIOCK TICHBORNE (?1558–1586)
Elégia a Tower börtönében

Tichborne lelkes katolikus volt az Erzsébet-kori katolikusüldözés idején. 1583-ban hosszú kihallgatásoknak vetették alá, amiért „engedély nélkül külföldön tartózkodott” és „pápista ereklyéket” hozott magával. Három évvel később Tichborne részt vett a Babington-féle összeesküvésben, amiért halálra ítélték és 1586. szeptember 20-án felakasztották. Fenti versét állítólag utolsó éjszakáján írta a Tower börtönében.

A fagy elverte ifjúságomat,
öröm helyett kínt tálaltak elém,
kertemben dudva meg bogáncs fakadt,
minden javam egy mérő vak remény,
rám alkonyult, bár nem láttam napot,
nem éltem még, s reggelre meghalok.
Történetemet nem mondottam el,
gyümölcsöm nincs, még zöld a levelem,
világot láttam távol és közel,
de engem nem látott meg senki sem,
szőhetnék, de szakadt fonál vagyok,
nem éltem még, s reggelre meghalok.
A pusztulást kerestem, jól tudom,
a nap rám mindig árnyékot vetett,
innen maradtam így a félúton,
és nem találtam mást, csak sírhelyet:
pohárnokom üres kupát adott,
nem éltem még, s reggelre meghalok.
THOMAS CAMPION (?1559–1634)
Ha hazatérsz…
Ha hazatérsz az alvilági árnyak
közé s megbámult jövevény vagy ott,
s a szép hölgyek kiváncsin körbeállnak,
Heléna és a többi kárhozott,
míg szerelmeid történetét mondod
csodás hangoddal, mely majd elbűvöli a poklot:
mondd el a sok bált s hogy vívtak meg érted,
s mint udvarolt neked az ifjúság,
lovagjaid hogy epedtek, s szépséged
mint ünnepelte sok triumfusát,
sorold el orgiáidat, szerelmem,
s aztán beszéld el azt is, hogy öltél meg engem.
323
Tölgyfahamut dobj fel…
Tölgyfahamut dobj fel háromszor a légbe,
azután háromszor ülj a bűvös székbe,
majd háromszor három csomót kötözz hamar,
mormold hozzá halkan: akar, vagy nem akar?
Kék lángon égess el mérges beléndeket,
ölyvbagoly tollával hangafű-gyökeret,
akasztott emberek sírján gyűjtött gyomot,
amitől múljék el minden búd és bajod.
Tündérek, jöjjetek, táncoljatok velem,
dalotoktól talán megolvad kedvesem.
De jaj, varázslatom ellene mit sem ér,
megtörik a bűbáj kegyetlen szép szemén.
WILLIAM SHAKESPEARE (1564–1616)
XVIII. szonett
Szép nyári naphoz hasonlítsalak?
Bájosabb vagy, mértékletesebb, szendébb.
A május kedvenc virágait vad
szelek rázzák s a nyár csak futóvendég.
A nap szeme olykor túl forrón éget,
aranyló fényét máskor köd fedi,
s a szépségről – a sors vagy a természet
dühét okold – lehullnak díszei.
De a te örök nyarad el nem veszhet,
szépséged kincseit el nem hagyod,
megírlak és a Halál nem henceghet,
hogy árnyában kell majd bolyonganod.
Míg ember lesz, ki lát, lélegzik, érez:
él versem és versem örökre éltet.
XX. szonett
Lányarcot adott a Természet neked,
ki szerelmem úrnője-ura vagy,
s lágy lányszívet – de nem a csalfa némber
lényével, mely csapongó s ingatag;
meg szempárt, asszonyénál tündöklőbbet,
mely mindent, hová néz, bearanyoz,
s hozzá férfinak irígylendő s nőket
elbolondító fiús alakot.
Mikor megformált, a Természet lánynak
szánt, majd balgán csípődre aggatott
valamit – kérdem: ezzel mit csináljak? –,
melyet kihímzett és felállított
a nők örömére, akik kegyelnek:
övék a gyönyör; enyém a szerelmed.
324
XXIX. szonett
Az emberek lenéznek; a Szerencse
kitagadott; egymagam sírok itt lenn;
jajomat küldöm a siket egekbe;
káromlom sorsom; töprengek; irígylem
az embert, ki nálam többet remélhet;
ezt is, mert szép vagy, barátokban gazdag;
azt, mert modorban, emezt, mert eszével
túlszárnyal; búsongok, hogy elmaradtam;
de felvidulok, mert rád gondolok most,
mikor magamat már-már megutáltam,
és mint pacsirta, mely felszáll a mocskos
földről s himnuszt zeng az ég kapujában:
szerelmedért oly roppant büszkeséget
érzek, hogy nincs király, kivel cserélek.
XXXI. szonett
Attól vagy nékem még drágább, mert benned
felélednek barátaim, kiket
halottnak véltem, vagy kik messze mentek,
s kiket szívem őriz csak és szíved.
Mennyi fájdalmas, temetési könnyet
lopott szemsarkamból a kegyelet
– halottak jussa –, de most visszajönnek
a könnyek is, s a múlt, mely elveszett.
Te vagy sírkertje volt szeretőimnek,
vágyaik emlékművével tele;
mit tőlük kaptam s nékik adtam: mindezt
te örökölted; tiéd; élj vele.
Mert benned látom minden holt barátom
árnyékát, ahogy bennem őket látod.
XXXIII. szonett
Sokszor lesem a dicső napot reggel,
ha királyi fényt vet a hegycsúcsokra
s a rétek zöldjét meg a sápadt csermelyt
égi alkímiával aranyozza;
de csak eltűnik; koromsetét felhők
érkeznek; izzadt testükkel vágtatnak
előtte és ő, titkokban, s szégyentől
pirosló arccal lopakszik nyugatnak.
325
Egy reggel földi napom is felfénylett
és glóriát font homlokomra – bár csak
egy órára mondhattam őt enyémnek;
azóta mással bújkál, hogy ne lássam.
Imádom mégis s nem szidom, hogy léha:
a földi nap is elhalványul néha.
XXXV. szonett
Megcsaltál újra; nem baj; tövis nélkül
nincs rózsa; sár az ezüst forrás alja;
fogy a hold fénye; a nap elsötétül;
a legszebb bimbót undok féreg marja.
Én is tévelygek; mindenki megtéved;
tudom, felbíztatlak, ha bűnödet
megbocsátom; de hát elnéznék néked
még többet is, mint amit elkövetsz.
Paráznaságodat nagylelkűséggel
magyarázom; melléd, ellenfelemhez
állok; polgárháborút vívok mérgem
és szerelmem között; bűntársad lettem
s ügyvéded is a bírónál, ahol a
tolvajt védem, mikor kirabol.
LIII. szonett
Mily különleges anyagból formáltak,
hogy millió árnyék követ és szolgál?
Más ember nem vet, csak egyetlen árnyat,
te számtalant, mert nincs formádon korlát.
Rajzold le Ádoniszt és nézd a testét;
csak ügyefogyott mása a tiédnek;
fejed ógörög márvány; nem képzelték
Helénát sem ily szépnek a hellének.
Idézd a tavaszt: a te bájos árnyad
simul a földhöz; mintha kedvességed
adományozná kincseit a nyárnak;
minden teremtett lényből, kit szentségnek
tisztel a nép, a szebbik részt kivetted –
de legjobban örülök hű szívednek.
326
LIV. szonett
Oly sokkal szebb az a szépség szívemnek,
mely a hűség palástjában pompázhat!
A rózsa kedves, de még kedvesebb lesz,
ha édes parfüm bérel benne házat.
A vadrózsa más: kelyhében nincs illat,
bár őt is mély tinktúrával színezték;
játszódj e gyommal, ha bimbói nyílnak
s riszálni kezdi – mást se tud – a testét.
Érdemük csekély; nem is udvarolják
körül őket és elhagyatva állnak,
ha meghalnak. Nem így a tearózsák:
holttestükből illatszert desztillálnak.
Bájos fiú, ha a hervadás megjön,
verset párolok égi lényegedből.
LV. szonett
Királyszobor márványból, aranyképmás
nem éri fel e rímek erejét;
ragyognod kell versemben, míg minden más
sírkőre port borít a feledés.
S bár a prédáló háború szétmarja
a téglát s minden szobrot leterít:
sem az ugráló tűzvész, sem Mars kardja
nem hatolhat el fényes nevedig.
Győztesen lépkedsz majd az Idő sodra
s az irígy Halál fölött: versemet
tovább mondják, átér az utókorba,
s míg a világvég mindent eltemet:
otthont találsz a szeretők szemében,
és az Ítélet Napján újra éledsz.
LVII. szonett
Rabod vagyok; mi más dolgom, mint lesnem
és ajnároznom kényed-kedvedet?
Időm tiéd mind; nincs, csak egy kötelmem:
szolgálnom téged, ahogy rendeled.
327
A vánszorgó órákat, mikor várlak,
parancsolóm, átkozni nem merem,
és távolléted mérgét megadással
nyeldeklem, ha búcsúztál: „Elmegyek.”
Féltékeny szorongásomban nem kérdem:
Hol vagy? Kivel? Miért kívánod őt?
Csak ülök, bús rabszolga és ismétlem:
boldog, kivel szeretőm elidőz.
Nem gyanakszom; bármit tehetsz velem –
ily bolondokat szül a szerelem.
LXI. szonett
Árnyképed mért nem engedi lehúnyni
pillámat oly sok nyűgös éjjelen?
Mért nem tűröd, hogy aludjak, míg annyi
hozzád hasonló fantom ingerel?
Te küldöd-e kisértetedet távol
tájról, hogy titkolt dolgaimba lessen,
s féltékeny gyanúddal paráznaságom
gyalázatához szemtanút szerezhess?
Nem, nem! Bár nagy, de nem ily nagy szerelmed;
az én szerelmem tart ágyamban ébren,
igaz szerelmem, mely kínoz és elveszt;
miattad kell virrasztanom; és téged,
téged sem álmod két karja ölel,
oly távol tőlem; máshoz oly közel.
LXV. szonett
Ha érc, se kő, se a véghetlen tenger
nem győzi le a bús mulandóságot,
úgy dühe ellen mint állhatna versenyt
a szépség, mely gyengéd, mint a virágok?
S hogyne fúlna ki a nyár édes torka
a napok örök rohamával szemben,
ha az acélt is felfalja a rozsda,
s a szikla porhomok az Idő ellen?
Kérdem: ki marad őre szépségednek,
hogy az évek ne zárják koporsóba?
Van-e, ki gyors lábuknak gáncsot vethet,
van-e, ki béklyót rakhat a rablókra?
Nincsen. Talán a csoda ment meg bennünk,
s e fekete tintában él szerelmünk.
328
LXXI. szonett
Azt kérem tőled: semmiképp se gyászolj,
ha a savanyú harang majd unottan
adja hírül, hogy e hitvány világból
még hitványabb férgek közé jutottam.
S ha tán ezt olvasnád, úgy ne idézd fel
a kezet, mely megírta; oly nagyon
szeretlek; inkább feledj el egészen,
semhogy szomorkodj elmúlásomon.
Avagy, ismétlem, ha látnád e verset,
mikor nagyrészt már sár s agyag leszek:
ne próbáld felújítani nevem sem;
vesd el magadtól holt szerelmemet,
nehogy a pimasz emberek még értem
gúnyoljanak, ha a túlpartra értem.
LXXIII. szonett
Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon
már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb,
mint romtemplom didergő karzatán, hol
nemrég édes madárkórus dalolt.
Nézz engem, mint nyugati szemhatáron
foszló alkonypírt, mikor a setét
éjj lassú-lassan csukja le az álom
szemhéját, mint koporsó fedelét.
Lásd bennem a már-már húnyó lidércet,
ki ifjúságom hamuján lebeg,
halálos ágyán, mert tüze kiégett,
s ami táplálta, az emészti meg.
Ezt forgasd elmédben, s növeld szerelmed
az emberért, ki nemsokára elmegy.
LXXVI. szonett
Miért, hogy versemből mindig kihagytam
a meglepőt, az újat, a modernet?
Mért nem néztem fél szemmel a divatra,
hogy cicomákat rakjak a szonettre?
Bilincset mért vertem fantáziámra,
s ragaszkodom konokul stílusomhoz,
ha olvasóm azonnal kitalálja,
ki írja ezt, mert csak ugyanazt mondom.
329
Tudnod kell, szívem, minden versem hozzád
szól és egyetlen témájuk: szerelmem;
örök mondanivalómat hordozzák
e szonettek azonos köpenyegben,
s ahogy a nap nem változik az égen,
úgy én sem írok rólad mást, mint régen.
LXXXVI. szonett
Menj; túl értékes vagy, hogy az enyém légy;
fontosságodra rájöttél ma már;
fölém nőttél; szabad vagy; rád igényt én
nem tarthatok; szerződésünk lejár.
Csak irgalmadból bírhattalak téged;
ily kincshez, mint te, nincsen érdemem.
Ezerszer különb lényemnél a lényed;
vedd vissza, mit ingyen adtál nekem.
Fiatal voltál s túlbecsültél engem;
vagy nem tudtad magadról, mennyit érsz;
hozd helyre tévedésedet, ha bennem
csalódtál s hagyj el; most jobban itélsz.
Király voltam; álmomban tested fénye
ölelt körül s elvesztlek ébredésre.
XCVII. szonett
Milyen borús télnek tűnt távolléted,
ki a szálló esztendő nyara vagy,
hogy vacogtam a nappali sötétben,
mikor a tar december rám szakadt!
Pedig nyár volt. Utána az ősz jött el,
mely a tavaszi kéjek hozamát
úgy hordozza ölében, mint az özvegy
méhe holt férje élő magzatát.
De mind e bőség nékem csak az árvák
sorsa s a kert férges gyümölcse volt,
hiszen nyaram gyönyöreiért rád vár,
s ahol hiányzol, a madár se szól,
s ha szól, oly fásult, hogy a falevél
remegni kezd, mert érzi, jön a tél.
330
CIV. szonett
Nekem sosem öregszel meg, barátom.
Szememnek most is oly gyönyörű szép
vagy, mint első látáskor. Közben három
tél verte sárba három nyár díszét,
három kikelet csavarodott sárgán
megannyi őszbe, három április
lobbant ki három július parazsán,
de te kamaszos maradtál és friss.
Mégis: tested bájából minden óra
ellop egy keveset; de mert nekem
nem változol és Időnk mutatója
megállt: attól félek, csal a szemem,
s kik utánunk születnek e világon,
lemaradtak szépséged tavaszáról.
CVI. szonett
Ha a múlt krónikájával kezemben
tűnt korok nagyjairól olvasok,
s a régi rímek szárnyán megjelennek
a holt dámák s a délceg lovagok:
látom, mily híven ábrázolták sorra
mindük ajkát, kezét, arcát, szemét,
s azt gondolom: jól megfesthették volna
a szépséget, mely, ifjúr, a tiéd.
De nem mondottak, csak próféciákat,
bizonytalan sejtéseket, mivel
nem ismertek és senkit sem találtak,
ki méltó hódolatot érdemel.
Nékünk viszont, kik élünk s láthatunk:
szemünk ugyan van, de nincs rád szavunk.
CXVI. szonett
A hű szívek frigyüknél nem ismernek
halasztást, akadályt; a szerelem
nem szerelem, ha kifárad s elernyed;
hajlékony, de nem hajlong; mereven
331
tör céljához; a szerelem irányt ad;
nem hánykódik viharos tengeren;
sarkcsillaga a bolyongó bárkának,
s biztos utat mutat; a szerelem
nem múlik el, bár az Idő sarlója
rózsás ajkakba s arcokba hasít;
nem kezdi ki a változékony óra;
kitart, ha kell, úgy Ítéletnapig.
Sosem írtam még verset, s tégedet
sem szeretlek, ha ebben tévedek.
JOHN DONNE (1572–1631)
Elégia a vetkőzésről
Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar.
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de tőled égnek nem a hajam áll.
Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pöcsét.
332
A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ottragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
Mezítlenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?
Elégia portrémról

Alighanem arról a festményről van szó, melyet William Marshall festett a katonaruhás a Donne-ról. A verset a költő feltehetően akkor írta, amikor Essex vezetése alatt az angol hajóhaddal Cádiz ellen indult, vagy az Azori-szigetekhez.

A gálya vár; fogd portrémat, szívem,
a tiedet lelkem mélyén viszem.
Hasonlít hozzám, de ha meghalok,
többet mutat, mint ami most vagyok.
S ha viharverten visszaérkezem,
s az evezők föltörték két kezem,
ráncos leszek, s bozót nőtt meztelen
arcomon s most még síma mellemen;
testem bőrzsákjában tört csontjaim
meg az égő puskapor rozsdaszín
sebei. S ha kérdik: ő kell neked,
a vadember, ki, jaj! akkor leszek,
mutasd nekik e festményt s válaszold:
nem fájlalom, hogy más, mint aki volt,
s elvették volna sebei eszét,
hogy nem szeretne úgy, mint az elébb?
Tejképű volt, törékeny s delikát,
így kezdtük el; s most még jobban imád.
Íly férfiasnak nem láttam soha,
bár ízlésemnek kissé marcona.
Állhatatos nő
Ágyban töltöttük az egész napot.
Ha elmégy holnap, mit mondasz nekem?
Hogy nem vagyunk azok,
kik tegnap voltunk, csak két idegen?
333
Hogy elígérted másnak már magad?
Hogy minden eskű, mit a Szerelem
kikényszerít, utóbb érvénytelen?
Vagy hogy a párzás olyasmi, akár
a végső görcs (úgy hívják: „kis halál”),
szabadulás: nem köt, hanem felold?
Vagy hogy csalárdságodat igazold,
őszintén beveted,
hogy mindig új meg új hím kell neked?
Holdkóros lány, nyughatatlan holdvilág,
kezdhetném és győzném is a vitát,
de nem teszem. Lehet,
hogy holnap osztom véleményedet.
Elégia az illatszerről
Aki csak egyszer meglátott veled,
azt kérdi tőlem: lefektettelek?
S ha nem, miért nem? S mint az elkapott
tolvajt faggatja ezer meglopott:
te voltál? Így kérdezget, megaláz
és idegesít vízfejű apád,
ha üveges szemmel vizsgál, liheg,
mint Szent György, ki a sárkányt öli meg,
s esküszik, hogy mindennél édesebb
szerelmem célját, örökségedet
veszi el, ha megtudná, hogy veled
hempergek; jó, hogy még nem tudta meg;
s ő, ki az egész, fényes napon át
ágyban döglik, halhatatlan anyád,
hogy aztán ébren lesse a banya,
mikor osonsz házukba éjszaka,
nagy kedvesen elkapja a kezed,
nincs-e rajtad új gyűrű, karperec,
válladra pislant (megharaptalak?),
magához húz (dagad-e hasad?),
nem vonzanak szokatlan ételek?
Sápadsz? Pirulsz? Sóhajtasz? Szédelegsz?
S elmondja aprólékosan, amit
nem tudsz: lánykora kikapásait,
de praktikáival semmit sem ér:
orránál vezeted szerelmemért;
és éjfélkor szobádba surranó
kisöccseid, a két virgonc manó,
bár atyád mézes süteményt adott
nekik, nem tudták, mit csinálunk ott;
s végül a vasvértes, nyolc láb magas
káromkodó lakáj, a vadparaszt,
334
ki mint a rhodoszi kolosszus áll
szép házatok előtt a kapunál:
a Pokoltól már nagyon reszketek,
mert ő is ott lesz; ez a szörnyeteg
kísért, figyelt, szaglászott, rám ragadt,
s mégsem látta, hogyan fogdostalak –
én csempésztem be, balsors, a szagot
házatokba, mely minket feladott,
a hangos illatszert, az kiabált
jöttömre és atyád orrába szállt,
s mint zsarnok, ha ágyában puskaport
érez, az átkozott megszimatolt;
ha bűz lett volna, nem csodálkozik,
mivel megszokta retkes lábait,
s úgy, mint mi mind, szegényes szigetünk
rabjai, kik csak birkát nevelünk,
ámulnánk, ha Egyszarvú lép elő:
úgy reagált jó parfümömre ő.
Dublónom selyme okos, nem zizeg,
némára tapostam cipőimet,
te árultad el, indiszkrét, remek
illatszer, titkos jelenésemet,
az öreghez repültél nesztelen,
és itt maradtál bűnjelnek velem;
rohadt beléndek párlata, te dög,
ki nem disztingválsz jó meg rossz között;
a szende szeretőnek te adod
ezt a bajhozó kurva-illatot,
te okozod, pletykáló, ronda szag,
hogy lányos piperkőcnek mondanak;
a nagyurak termében édelegj,
hol a járulékos a lényeges;
sokat égtél pogány oltárokon,
bár Jupiternek terhes a korom –
mért izgattok, jó illatok, mivel
oly sietősen párologtok el,
bolyongó szellők, légi ékkövek?
Felajánlom minden parfümömet
balzsamnak apád hulláján. Felelj:
meddig kell várni? Mikor patkol el?
A szerelem istenségéhez
Minden óráért, mikor nyugton hagysz,
szép Szerelem,
viszonzásul másik húsz órát kapsz,
mire majd dér takarja a fejem,
de addig tűrd el, hogy vérem legyen
335
s a szenvedély egyetlen mesterem,
hogy futtában élvezzek nőre nőt,
s párzás közben töprengjek, mint szedem
le tíz körméről a következőt,
azt is dobjam, feledjem és vegyem
elő újból a tavaly félretett,
alig használt ereklyét: kedvesem,
mi a neved?
Engedj minden fondorlatot, rohadt
praxist, nézd el, mikor felszarvazom
vetélytársamat s jó barátomat,
azt, hogy elébb a cselédhez megyek,
s aztán, mikor az úrnőt mozgatom,
bevalljam, hogy a lány jobban esett;
minden jöhet, csak nem a Szerelem,
bármely nő, legyen akár kőkemény
paraszt-süldő, udvarhölgy-sütemény,
hitves Londonban, tökmindegy nekem,
ha réten hempergünk, ha habselyem
díszágyon vagy polgári hencseren.
Íly alkut kössünk; és ha vén leszek,
hozd majd a tüzet te;
ne bántson bánatom, se szégyenem,
mert tiéd életem rosszabb fele:
meghajlok mélyen hatalmad előtt,
vezesd be elém pórázon a nőt,
s legyen bár kellemetlen,
de eltűröm, hogy kitartson mellettem.
A jelenés
Gyilkos némber, ha testem elrohadt
s kezedet dörzsölöd,
hogy nem kell tűrnöd udvarlásomat:
kísértet leszek s ágyadhoz jövök.
Lelkecskéd pisla mécse megremeg
majd ott, a fekhelyen,
nálam százszor hitványabb szeretőd
mellett, kiből kiszívtad az erőt,
s ki azt hiszi, mikor keltegeted,
hogy több kéne neked,
s hátat fordítva, alvást szimulál,
míg rémüldözöl tőlem s testedet
pimasz, hitvány banya,
elönti a verejték higanya.
Hogy mit mondok majd? Nem árulom el,
nehogy mágiát használj ellenem,
de értsd meg, hogy többé nem játszhatod
a kis ártatlant. Tarts bűnbánatot!
336
Európai költészet (2)
(XVI–XVIII. század)
337 338
A barokk
FRANCISCO TERRAZAS (?1530–?)
Mexikó
A közvitézek serdületlen bászlik:
csatateret csak a csapszékben láttak;
a tábornok harácsolásban jártas;
a tengernagy szoknyák közt vitorázik;
az őrmester vénasszonyokkal bátor:
a tiszt urak vitézi gesztusokkal
pöffeszkednek, tíz mohó ujjal lopnak,
s nem tudják az alanyt az állítmánytól.
Flandria vérzik; nálunk mindent ellep
a korrupció; szolgáink vedelnek;
a szegény bére könny, rúgás, gyalázat,
s a hidalgó süvegén pávatollal
flangál köztünk. E dicsőséges korban
fülelek, nézek s befogom a számat.
FRANCISCO DE MEDRANO (1545–1607)
Óda egy kurtizánhoz
A fizetővendégek már nem rázzák
ajtódat éjjel, pedig egész falkák
jártak hozzád régebben és zavarták
meg szomszédaid álmát;
hány tölgyfaágy esett össze alattad
a ringástól, hány lepedőd repedt meg,
mikor még virgonc fiúk üzekedtek
veled! Most egymagadban
durmolsz, vagy a szép időkre emlékszel,
mikor veled táncoltak, tivornyáztak
az ifjurak s te hajnaltájt egymásnak
ugrattad őket késsel;
tavasz van most, hold süt, tested öregszik,
de te nem alhatsz a szerelmi vágytól:
ilyenkor pukkadsz, s elátkozod százszor
a rothadt kölyköket, kik
hervadt, tág rózsád kelyhéből nem kérnek
és frissebb lányok lába közt keresnek
bimbócskákat, melyek már kifeslettek,
de szűkek még s kemények.
339
Don Juan de Arguijóhoz
Figyeld a szép és jól ápolt díszkertet,
nyírt bokrait, a sorban álló fákat
s virágait – szemed gyorsan kifárad
s elúnod, mint mindent, mit ember tervez:
s most fordulj a könnyelmű természethez,
mely arra késztet, hogy folyton csodáljad,
mert káoszából harmónia árad,
s rendet teremt, mikor semmit sem rendez:
a hegyláncot nézd, s ahogy lejjebb lépnek
a dombsorok lépcsői, vagy a rétet
a kerten túl, s ahogy díszletre díszlet
következik, míg megdobban a szíved
s elérted, hogy egy roppant Isten fénye
ömlik le rád és minden teremtményre.
LUPERCIO LEONARDO DE ARGENSOLA (1559–1613)
Az október venyigéinket rázza…
Az október venyigéinket rázza,
az Ebro vize esőktől kövéren
nem tűr hasán hidat, szántón és réten
tipródik és felkúszik minden gátra.
A Moncayo hegyorma piszkossárga,
majd ránk pillant havas szemöldökével,
a nap bágyadtan, nagy későre ébred
s opál hálókabátot ölt magára.
Az északi szél a tengeren tombol
s az erdőben, de a parasztok otthon
ülnek s a tél nyugalmát élvezik:
csak Fabio fetreng arccal kurvája
küszöbén s bőg, mert többé sose látja
elherdált pénzét s ifjú éveit.
340
LUIS DE GÓNGORA Y ARGOTE (1561–1627)
Amíg hajaddal mindhiába verseng…
Amíg hajaddal mindhiába verseng
a színarany nap fenn a nyári égen,
amíg homlokod símább és fehérebb
a liliomsziromnál kint a kertben,
míg ajkad hamvas bíborát csodálom,
s a nyíló, vörös szegfüt meg se nézem,
s amíg sudár nyakad győztes gőgjével
túltesz a szikrázó hegyikristályon:
addig élvezd homlokod, nyakad, ajkad,
hajad szépségét, mindent, ami még ma
arany, kristály, liliom, szegfű rajtad,
mert szürkülsz, mint a letört ibolyák,
és köd leszel, füst, a semmi árnyéka,
ha beléd keverik a föld porát.
LOPE DE VEGA CARPIO (1562–1635)
Kapud előtt…
Kapud előtt kapott el
a bika
szép menyasszony, és te nem
mondtad, hogy „jaj Istenem”.
Férjed, a vastag bika
kapud előtt kapott el,
felrúgott és megdöfött,
amíg fél Valencia
bámult minket s röhögött,
s te gúnyos-fölényesen
álltál ott, és annyit sem
mondtál, hogy „jaj Istenem”.
Széplány panasza
Édes kislány, jöjj velünk most –
kérleltek a fuvarosok.
Felugrottam. És azóta
hány fuvarost fuvaroztam!
341
Befejezésül
Élveztem az ifjúságot,
majd leéltem még sok évet,
ma már csak merengek, várok
s nézem, hogy a másik élvez.
A magas ég hetven évet
adott nékem – megosztottam:
negyven évig gyönyörködtem,
harminc évig undorodtam.
NICOLAS VAUQUELIN, SIEUR DES YVETEAUX (?1567–1649)
Szonett
Legyen számos cselédem, ám még több jövedelmem;
jó egészség kísérjen; kíméljen a rokonság;
tiltott, bár tűrt kéjekből kóstoljak folyton-folyvást:
de a halálos bűntől maradjon tiszta lelkem.
Üres ambiciókkal magam sose terheljem;
vezessem méltósággal családom minden dolgát;
szabadon járjak tágas börtönödben, boldogság;
orromat be ne üssem abba, mi kellemetlen.
Muzsika, kert, festmények, mulatság, versek, szépség;
kevés vendég és rakott asztal, sok jó fogással;
nézzem a magam javát s ne dámáim szeszélyét;
becsüljön meg a király, de csak nagy ritkán lássam;
tüntessenek ki gyakran; négy lányom menjen férjhez,
és hirtelen halálom szép Párizsunkban érjen.
TOMMASO CAMPANELLA (1568–1639)
Ámor ellen
Több mint kétezer éve imádjuk Ámor istent,
a mindenható kölyköt íjával, a tegezzel
s a szárnyakkal; de ő nem hallgatja meg az ember
siralmait, mert süket és irgalmat sem ismer.
Pénzéhes lett, mogorva, bársonydolmányban járkál
s megvénült; nem a kedves, gömbölyű kiskamasz már,
ki játszott velünk egykor; arany nyilat sem használ,
mióta Pistoiában a pisztolyt feltalálták.
342
Faszén, salétrom, kén, láng, ólom, kín: ez a bére
sok áldozatának, kik letérdelnek eléje,
s vonaglanak, lihegnek, míg egymáshoz tapadnak,
aztán jajgatnak, sírnak, gyűlölködnek, de nem
találnak boldogságot. – Ne félj – súgom magamnak –,
mert vár reád e földön az égi szerelem.
Az inkvizíció börtönéből

A börtönben, 1950 nyarán ezt a verset mondtam fel magamnak minden reggel, vigasztalásul.

Ami súlyos: a magasból a mélybe
zuhan le. Tátott szájú bestiák
lesnek a szende, játékos menyétre,
s aki a meddő teológiát
kerüli, nagyobb bölcsességre éhes
s tudásra; babonáktól meg nem ing,
de az igazság roppant tengeréhez
kívánkozik: itt végzi rendszerint.
Vannak, kik labirintusról beszélnek,
vagy Polüphémosz barlangjának mondják
e lyukat, meg a pokol fenekének,
hol nincs jog, törvény, kegyelem, hit – térdem
megrogy: a titkos fellegvárba értem,
hol vágóhidat tart fenn a zsarnokság.
ISMERETLEN SPANYOL KÖLTŐ (XVI. század)
Krisztushoz a keresztfán
Uram Jézus, én nem azért imádlak,
hogy díszüléssel jutalmazz az égben,
sem nem azért, mert a pokoltól félek,
vagy hogy bűneim sorát megbocsáthasd;
az indított meg, Krisztusom, ha látlak,
miként csúfolnak meg, hogyan szegeznek
a keresztre, hol csupa seb a tested,
s leszel prédája kínnak és halálnak.
Szerelmed indít meg. Az én szerelmem
így lángolna, hogyha nincs is mennyország,
s a kárhozattól sem kéne remegnem.
Imádatom nem kér tőled viszonzást,
és szeretnélek, ahogy most szeretlek,
ha hitem megcsal, és túlvilág sem lesz.
343
SIR JOHN DAVIS (1569–1626)
Ódivatú szerelmi vallomás
Ne várj udvarlást, szép kisasszony, tőlem:
nem kurizálok néked nagybőgővel
két combom közt, s ablakodhoz sem állok
hegedűvel nyekegni szerenádot;
szívszaggató elégiát sem szerzek
Ámor nyiláról, mely halálra sebzett,
rühellem az új módit, mivel – ó jaj! –
ajkamon több mosoly fakad, mint sóhaj.
Nem epedek, táncolok, nem cifrázom,
ujjamból a szonettet ki nem rázom,
s nem hirdetem nagy gesztussal: – „Kegyetlen
úrnőm, figyeld, mint pusztít el szerelmem.”
Fogaid gyöngysoráról nem beszélek
s orcád rózsáiról; örök hűséget
sem esküszöm, de mellesleg és főleg
ígérem, hogy jóízűen meglőlek.
FRANCISCO DE QUEVEDO Y VILLEGAS (1580–1645)
Róma
Utas, ki az Örök Várost elérted végre,
de Rómában Rómát hiába keresed:
a körfal, nézd, ledőlt már rég és szétesett,
s az Aventinus lett a város síremléke,
romsor a Palatinus, hol a hatalom székelt,
szobrok, medáliák és csarnokok helyett
vesztett csaták nyomát látod, s a meredek
lejtőn tört köveket találsz, nem dicsőséget;
a Tiberis, amely árjával büszkén mosta
Róma márvány lábát, sírja szélén ül mostan,
s hulló könnyei közt búcsúztatóját zengi –
mondjad, Róma, hová lett hírneved, csodás
szépséged? Az ember szétnéz s megérti: semmi
sem maradandó itt, csupán a változás.
344
Hazám védőbástyáit…
Hazám védőbástyáit vettem szemre
s láttam: mállnak, repednek, omlanak,
mert ez az új kor elpusztítja azt,
mi nagynak és nemesnek készült egyszer.
A mezőföldön jártam és elnéztem,
mint issza fel a vizet az aszály,
hogyan tengődik szomjasan a nyáj,
és veri fel bozót az erdőséget.
Győzött a kor, csatámat elvesztettem:
kint romos, belül penészes a házam,
vén botom, mint én, girbegurba már,
kardom fényes volt, most rozsdás s életlen,
és nincsen semmi bennem s az országban,
mit nem jelzett kereszttel a halál.
FRANÇOIS DE MAYNARD (1582–1646)
Két nézet
A Szajna partján két dáma beszélget
szerelemről. Egyikük így: – „Sok farkat
próbáltam ki. Jó, ha az ember élvez,
habár mindez pár pillanatig tart csak,
ám az egész gusztustalan nagyon.”
Mire a másik: – „Nézetem hasonló,
ha fordított sorrendben mondhatom:
gusztustalan, roppant rövid, nagyon jó.”
Felfedezés
Hajósnak érzem most magam, ahogy
combod közé veszed költőd fejét.
Ez egyszer Kolumbus Kristóf vagyok,
aki meglátta mindkét féltekét.
Gyönyör
Párzás közben hallom, hogy jár a szíved;
s miket beszélsz! És milyen buja vagy!
De legjobban imádom begörbített
tíz rózsaszín lábujjadat.
345
Vidulj fel, mert itt jövök…
Vidulj fel, mert itt jövök, drágám,
és kézben tartom farkamat.
Ki tudja, milyen holnap vár ránk,
de még miénk a mai nap.
Egyszer csak rám szakad a vénség,
és kedvem-nedvem elapad.
Majd testem legvirgoncabb részét
férgek rágják a föld alatt.
Testünk, mondják, feltámad, bárha
egy dologról hallgat a pap.
Attól félek: a túlvilágra
nem viszem át a farkamat.
THÉOPHILE DE VIAU (1590–1626)
Kétségbeesés
A varjú dögvészt károg rám,
lovam lábát töri; szemem
közé árnyék hull s elesem;
apródom vitustáncot jár;
egy rókapár meg két menyét
szalad keresztül utamon;
dörög; kísértet áll elém,
köszön s én bemutatkozom;
Kháron rám szól: lépj közelébb,
s meglátom a föld közepét.
Hegynek fel ömlik a patak;
a nősténymedve nyög s liheg,
mert áspiskígyó lövi meg;
a sziklafalból vér fakad;
két sas küzd egy rom tetején;
tükröm üvegje lángra gyúl;
toronyra mászik egy tehén;
a hold mindjárt nyakamba hull;
a dél setétebb, mint az est;
mellettem egy fa járni kezd.
346
Epigramma
Nagy öröm, ha az ember farka
hosszú és benne örök tűz ég;
szeretőm szemlesütve tartja
markában, mint a rózsafűzért.
ROBERT HERRICK (1591–1674)
A „Hesperidák” bevezetője
Lugas, lomb, lány, csíz, csermely versem tárgya,
április, május, június virága,
füvekről írok, fényről, májusfákról,
arák, vőfélyek s esküvői fánkról;
fiatal vagyok, szerelemtől égek,
s jussot formálok némi ledérséghez;
megéneklem a harmatot, az ámbrát,
a balzsamot s a szálló Idő szárnyát;
elmondom, hogy a liliom mióta
íly szűz-fehér és mért piros a rózsa;
fogatokról dalolok, félhományról,
Mab udvaráról s a Tündérkirályról,
a pokolról s a mennyről – s úgy remélem,
hogy az utóbbi lesz végül a bérem.
Hajadonoknak való jó tanács
Szakíts virágot, míg lehet,
a vén Idő csak szárnyal:
a rózsaszál ma rád nevet,
holnap reggel leszárad.
Tündöklő lámpásunk, a Nap
följebb sétál az égen,
s ahogy pályája magasabb,
úgy közelít az éjjel.
Kornak legszebb az ifjúság,
mikor pezseg a véred,
ami utána vár reád,
sötét, egyre sötétebb.
Élvezd, míg lehet, testedet,
dobálj le szoknyát, inget:
ha ifjúságod elveszett,
úgy elvesztettél mindent.
347
A hanyagság dicsérete
Rendetlenség az öltözetben
elbűvöl és begerjeszt engem.
A nő nyakán ingerlőn lengő,
csak odavetett batisztkendő,
a pruszlikból kicsúszott ingváll,
mely mindennél jobban disztingvál,
lepattant gomb mögött a melle,
mintha a Tejút teje lenne,
a ránc, mely rám nevet ledéren
szoknyája viharfellegében,
lazán csomózott, libegő
de kulturált cipőkötő:
szeretkezésre inkább ösztökél,
mint hogyha túl precíz az öltözék.
Ibolyák
Üdv, kertem gyöngyei:
kikeltetek,
a kikelet
kis udvarhölgyei.
Mind nyurgák s kecsesek
leányai,
de nincs, aki
nálatok kedvesebb.
Legyen a rózsa szép –
nékem sivár
sorsotok fáj,
bár más rátok se néz.
Mert meg kell halnotok
a fák alatt,
hoppon maradt
szegény kisasszonyok.
Júlia ruhája
Ha selymet ölt fel Júliám:
minő villámló, vad, vidám
zuhatag árja ömlik rám!
Megnézem jól: hány árnyalat,
szín, rezgés, fény bont szárnyakat!
Minden szivárvány rám szakad.
348
Júlia combja
Júliám tejszín combja oly csodás!
Szőrtelenebb, mint a keménytojás.
Ahogy szeretők jönnek, mennek
Gűgész gyűrűjét hordják ujjukon
a szeretők. Hol vannak? Nem tudom.
Felhőkön járnak, olyan nesztelen,
mint harmat hull tavaszi reggelen.
Találkozásuk csupa rejtelem:
így szineződik a cseresznyeszem.
Lábuk nyoma áttetsző levegő,
nem látja senki, hova tűnnek ők.
Meditáció kedvesemhez
Ma még tulipán vagy, szivem,
de maholnap már, azt hiszem,
nem emlékszik rád senki sem.
A nyárelő virága vagy,
de elver az eső, avagy
a szél pár kurta nap alatt.
Rózsabimbó vagy, rózsarőt,
szűz hús és vér. Ki látta őt,
kérdik majd egyszer, s merre nőtt?
Szőlő vagy, édes az ized,
a bőröd havas tejüveg,
de elszáradsz, s nem lesz szüret.
Balzsam vagy, bűvös illatár,
melyet kristály üvegcse zár,
s parfümöd, félek, tovaszáll.
Te vagy a bájos viola,
kinek elhervad homloka
felett a szűzi korona.
Nincs virág, melynek szirma szebb,
de a sors, széplány, sírba tesz,
csakúgy, mint őt, ki írja ezt.
349
Júlia mellbimbóiról
Láttál piros rózsát, amint
fehér rózsák közt rád kacsint,
vagy érett meggyszemet, melyet
valaki márványlapra tett?
Szikrázó, ékes, kőkemény
rubint, sok-sok gyöngy tetején?
Vagy felvert tejszínbe esett
szamócát, nagyon hegyeset?
Mindez nem ér fel – mit írok –
Júlia mellbimbóihoz.
A venyige
Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott: szőlőtő lettem,
rügyet neveltem, lombot, szárat,
s beleptem velük Lúciámat,
indáimmal combját és pöttöm
lábát is átöleltem többször,
majd sok mohó, de lágy kacsommal
hátulját is magamhoz fontam,
koszorúnak sok zöldessárga
fürtöt aggattam homlokára,
míg úgy állt mellettem a drága
lány, mint venyigék közt mezítlen,
fiatal, ittas Bacchus isten.
Csavarodó indákkal közben
kezét-lábát is megkötöztem,
hogy zsákmányommá lett a rablány
minden testrésze: s mikor aztán
levéllel fedtem ama részét,
mit másnak nem mutat a szépség,
kirázott a gyors kéj, s egyszerre
nem voltam többé puha, szende,
jámbor venyige: sokat akaró
vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.
MARC-ANTOINE GÉRARD, SIEUR DE SAINT-AMANT (1594–1661)
Melankolikusan és nagy lustán…
Melankolikusan és nagy lustán elomoltam
takaró s lepedő közt; nincs megmozdulni kedvem.
Kicsontozott nyúl nyúlik el a nyúlpástétomban
ekként, vagy Don Quijote, ha szalmazsákján lebzsel.
350
Ki győz Itáliában, s cseh király lesz, vagy nem lesz
Frigyes, a Palatinus: dög- és tökmindegy nékem.
A tétlenség fontos most, melyről szonettet szerzek,
míg lelkecském szunyókál, mint álmos kripta-mélyben.
A munka temetése! Milyen gyönyörű álom!
Gazdag leszek: sült galamb repül be tátott számon,
a jóléttől hasam nő: félig húnyt szemmel látom,
hogy gyűlölök dolgozni! Nagy nehezen, lihegve,
jobbomat a paplanból kidugom a hidegbe
s e verset írom hozzád, Jean Baudoin barátom.
Ínyencek
Hárman fekszünk az ágyban: se mécsvilág, se tűzhely
e nyomorult szálláson. Kint csikorog a fagy.
A padlón sárga macskák nyávognak, bagzanak,
és villámokat szórnak felénk görgő szemükkel.
Háromlábú fejőszék tartja ágyunk fejrészét,
de nyomorunkhoz jókedv járul s nem unalom:
hintázunk és vigyorgunk, mint a makimajom,
bár csigákká fogyasztott le a kétéves éhség.
Fövegeink bélését hordjuk hálósipkának.
Takaró helyett három kabátunk s három szűrünk
domborodik hasunkon, hol a bolhák cicáznak.
Mérges, vén házigazdánk rigolyáit kell tűrnünk;
pénz nincs. E zord idényben öröm kevés akad,
de az mind itt van kéznél, a takaró alatt.
BERTHELOT (XVII. század)
Falun
Mikor az erdőt járom, gyakran üdít a látvány:
pásztorfiú lovagol az avarban, tölgyágak
alatt egy parasztlányon, s oly pompásan csinálják,
hogy jajgatnak, lihegnek, mintha csak meghalnának.
Hasonló öröm, mikor hivatlan szemtanunak
állítok be a nászhoz a fényben úszó réten,
s figyelem, míg a konok kos nőstényére ugrat,
és nagy-komoran fúrja – kár, hogy oly hamar kész lesz.
Tehén, farán bikával: ez is frissítően hat rám,
bár nem költői élmény, inkább erőmutatvány –
de nékem tarka tavasz! Ám oly nap, ha nem látok
hanyatt fekvő leányzót s pásztorkölyköt felette,
vagy – nékem mindegy! – párzó barmot, akkor megette
a fene a nagyerdőt, a rétet, a világot.
351
DENIS SANGUIN DE SAINT-PAVIN (1595–1670)
Életemet megreformálták…
Életemet megreformálták –
mint pap, aligha vártam ezt:
Alidor tiszt a lovasságnál
és Philiszből apáca lett.
Így szeretők nélkül maradtam,
s mert nincs, csak ez a két kezem,
esténként eljátszom magammal
a sekrestyében, s élvezem.
Ne képzeljétek, hogy a drága
hadnagyra s a klassz apácára
gondolok ilyenkor; elég
a jóérzés, hogy senki sem lát,
s jámborul őrzöm a Szentegyház
meg apátságom hírnevét.
CHARLES VION, SIEUR DE DALIBRAY (?1600–1650)
Szonett kövérségemről
Csapszék fölött, parány szobában
lakom; nagy vagyok s oly kövér,
hogy mellem, csípőcsontom, hátam
s a négy fal mindig összeér.
A világ túl nagy; utcán, téren
mindenki százfelé szalad:
én szükségleteimhez mérem
testhezálló lakásomat.
Mint a demizson fonatában:
megtelek borral és zabával,
országló császár, mennyei
hatalmasság – s van itt a mélyben
még egy harmadik szenvedélyem,
de rózsás hasam elfedi.
352
JOHN MILTON (1608–1674)
A vak szonettje
Ha éveimen – túl az ötvenhármon –
így megvakulva végigfutok tétlen:
már nem háborgok; csak e síri létben
elásott meddő tálentumot szánom.
Ha majd az Úr munkámat kéri számon:
van-e vajon haragja ellen érdem
mentségemül? De mit tehettem, kérdem,
fény nélkül? Majd íly válasz tör ki számon:
ne félj; méltó munkát nem vihet senki
Isten elé; ám járma szelíd járom;
uralma szent és könnyű azt viselni:
mert sok szolgája futkos és kereng
a szárazföldön meg az óceánon;
s az is szolgál, ki vár és elmereng.
LUIS DE SANDOVAL Y ZAPATA (XVII. század)
Fiatal színésznő a ravatalon
Szépség, ki a tragikus ihletet
hoztad közénk és elviszed magaddal,
ki fényt kölcsönöztél a színfalaknak:
gyertyáid végső búcsút intenek.
Sok-sok kérőd kívánta szívedet
prédájának, s te mindnyájunknak adtad,
s aki szűz anyja voltál száz alaknak:
hány zengő lélek fekszik itt veled!
Torkodból régi versek új zenével
támadtak fel. Vad voltál, hideg, gőgös,
kegyetlen, lágy és forró. S bár legyőzött
a Halál, mégsem bántott, csak gyengéden
hajolt föléd. Most sem tudom, mint máskor,
hogy élő lányt vagy halott leányt játszol.
353
Az ősanyaghoz
Hány metamorfózison mentél át,
hogy újra nyílsz, jázmin havas virága?
Halott mag voltál; föld, víz, napfény, trágya
csorgott beléd, rügy lettél, lomb meg ág;
holnap illatszer lesz belőled; fád
tűzre kerül, lombod lehull a sárba –
te vagy, ki majd a jövő májust látja,
vagy lányod ölti fel fehér ruhád?
Avagy azért csak, mert lényed nem ébred
az ész fényére, s az özvegy anyagban
szorongasz – azért kímélnek az évek,
s maradsz, nem úgy, mint fajtám, halhatatlan,
mert így akarja gyilkos természet,
hogy elszáradj és mégis újjáéledj?
PAUL SCARRON (1610–1660)
Párizsról
Egymás hegyén-hátán a házak,
utcák, melyeket szennylé öntöz,
sok híd, palota, templom, tömlöc
s butikok, honnan nagy bűz árad;
százfajta ember- s asszonyállat,
ringyók, szenteskedő kevélyek,
besúgók, brávók, rendőrkémek
s tollforgatók, kik plagizálnak;
bicegő koldusok, kifestett
perverzek, sanda ágyrajárók,
kiket a fogdmegek keresnek,
apródok, zsebmetszők, lakájok,
szekerek, lovak, szörnyű lárma.
Ez Párizs. Vágyódol utána?
Epigramma
Azt kérded: mit tesz a szerelmes
emberrel a kisisten, Ámor?
Szívét teletömi selejttel,
míg fejéből mindent kirámol.
354
Sírvers
Nem irigyelhet senki engem:
sorsom szánalmat érdemel,
mert ezer halálkínt szenvedtem,
amíg idáig értem el.
Szólj halkan, fel ne kelts – ez egyszer
valami nékem is kijut:
az első éj ez itt, amelyben
szegény Scarron aludni tud.
CHARLES, SIEUR DE SAINT-ÉVREMOND (1613–1703)
Ninon de Lenclos kisasszonyhoz, angliai száműzetésemből
Legszívesebben könyvvel kézben
ülök, s ebből nincs elegem;
az írás másik kedvtelésem,
nem szenvedély, se kenyerem.
A gúnyolódásról leszoktam;
izgága döfködés helyett
inkább állítómondatokba
gyömöszölöm a lényegest.
Messze kerültem Párizsomtól,
nem vagyok gazdag, sem szegény,
és megszoktam, hogy egy a sorsom
a többséggel e földtekén.
A kéjt s az erényt túlzás nélkül
kívánom, s maradtam az élet
szerelmese. Tudom, hogy végül
meg kell halnom. De már nem félek.
ANDREAS GRYPHIUS (1616–1664)
A haza könnyei, anno 1636
Most immár mindenünk, de mindenünk leégett.
A dombról ágyúfüstöt és pernyét hoz a szél,
s mit úgy hordtak halomra a hangyaszorgú népek,
azt elvitte a zsoldos, ki senkit sem kímél.
355
A csorda szerteszéledt, a városház leégett,
a templom tótágast áll, az utca csupa vér,
a nőket meggyalázták, s amerre mégy, enyészet,
rablás, vérontás, dobszó, halál s dögvész kísér.
Már háromszor hat éve, hogy köztünk jár a kánya,
és polgárvértől bűzlik a várárok hínárja,
és hullák torlaszolják a folyók medreit:
és mind e tűz és pestis, és mind e sok, szederjes
holttest közt itt maradtunk beteg, romlással teljes
lelkünkkel, mely a poklok tüzére vettetik.
ANDREW MARVELL (1621–1678)
A bermudai emigránsok éneke
Az enyhe szél, mely késő délután
zenélt a sárga partú Bermudán,
a lágy szél, mely lazacszín hold alatt
cirógatott élőket s holtakat,
hallotta kék ködökbe érkezett
brit vándoroktól ezt az éneket:
– „Itt, hol köröttünk nincs, csak víz meg ég,
mit zenghetnénk mást, mint az Ő nevét
és zsoltárait, melyek átvezettek
útvesztőjén a hullám-ezredeknek,
hol zöld örvénytölcsérben forrt a só,
s az osztrigákat hátán hordozó
szökőkút-orrú bálnanép között,
s fellebbenti a halványkék ködöt,
melyen túl vendéglátón integet
az otthonunknál itthonabb sziget,
hol nem vagyunk a pártviszályok rabja,
s nem ér utol a püspök úr haragja.
Itt ád Isten nekünk örök tavaszt,
hol háromszor vet s arat a paraszt,
itt küld halászni minden estvelen
roppant halakra kint a tengeren,
s a langyos légbe, kecsesen s puhán
kolibriket sző minden délután,
s érett narancsot lenget fenn a fán,
mint aranylámpást mélyzöld éjszakán,
356
s szőlőt növeszt, hogy adjon édes bort,
szőlőt, melyet karója nyögve hord,
s tornyos Libanon minden cédrusát
Önnön kezével hozta ide át,
feldíszítve a lankák kertjeit,
s dagályával borostyánt hengerít,
és mikkel hívságunkban hencegünk,
igazgyöngyöt marokkal szór nekünk,
s templomot ád, úgy rendezve a mélykék
tenger fölött a kőszirtek szeszélyét,
hogy köztük, mint csúcsíves bolt alatt
állunk, míg lent hullámok zsonganak,
s mit zenghetnénk mást, mint az Ő nevét,
míg zsoltárunktól megzendül az ég
és visszhangjától, hogyha visszaszáll
a Mexikóig ömlő tengerár?”
Így hangzott kék alkonyba elvesző
daluk, míg húzott minden evező,
s csupán a szél, mely lazac-hold alatt
cirógatott élőt és holtakat,
hallotta kék ködökbe érkezett
brit vándoroktól ezt az éneket.
Aratómunkás a szentjánosbogárhoz
Élő lámpás, kinek világa
mellett virraszt a csalogány,
és dallamait meditálja
a kurta nyári éjszakán;
kis üstökös, parányi fényed
hadat, halált, vészt nem jelez,
legfeljebb, hogy a fű a réten,
mire az ősz jön, sárga lesz;
jótékony szentjánosbogárka
ki buzgalmadban elkísérsz,
s utat mutatsz az éjszakában,
hogy be ne csapjon a lidérc,
nagylelkű fényed most hiába
vezet; Júliám szép szava
fejemet úgy összekuszálta,
hogy sosem találok haza.
357
Vonakodó kedvesemhez
Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem rühelleném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmarad;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziségedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik – ugyanaz a por –
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.
358
ANGELUS SILESIUS (1624–1677)
„Az angyali vándor” párrímeiből
Ébredj fel, mert a május ég ablakod keresztjén.
Meghaltál mindörökre, ha most nem vagy keresztény.
Nékem kell nappá válnom, hogy szivárványszinekkel
a színtelen Köd-Isten kontúrjait kifessem.
Mi a legjobb imádság? Ha nem könyörögsz, kérlelsz,
de azonosulsz Azzal, aki előtt letérdelsz.
Megmondom, hogy a Sátán házába mi vezérel.
Egy szóval érsz odáig, az átkozott enyém-mel.
Amit szeretsz, azzá kell válnod majd egyszer. Válassz:
Isten leszel, ha Istent, és sár, ha sárt imádasz.
Kristály az Anya, Krisztus a sugár. Ez a nyitja,
hogy áttört szűzi testén, szűz testét meg se nyitva.
Vedd be az eget. Könnyű. Tudod az ostrom titkát?
Erős vagy. Isten gyenge. Megadja magát mindjárt.
Küzdj vagy imádkozz! Ámde jobb a hallgatás útja:
aki nem tud, az beszél; nem beszél, aki tudja.
Isten nem tart lakhelyet. Ruhája nincs neki.
Ezért mondják, hogy minden szegénység isteni.
A Pokol roppant tüze folyton ég, de oly könnyen
oltja el a bűnbánat vize egyetlen könnyel.
Óceán az Istenség, apró vízcsepp az ember,
de ne félj a haláltól, mert te leszel a tenger.
Testvér, a Poklot senki itt nem kerülte el még:
ha élve elmulasztod, holtan vagy benne vendég.
Bevégeztem. Ha többet kíván eszmélni lényed:
menj útnak, és magad légy az Írás meg a Lényeg.
359
JACQUES CARPENTIER DE MARIGNY (?1635–1670)
Levélben, Sévigné márkinéhez
Imádnivaló dáma, az Ön bőre
(hatszázhatvankilencben, az újév első napján
hadd jegyzem ezt le), mint a szatén, a szattyán,
megbolondulok tőle,
és szelleme! és bája! meg hogy mindenhez ért!
s az a gyönyörű teste!
vad, olthatatlan vágyam kínoz, epeszt Önért;
azt kérdem: észrevette?
THOMAS FLATMAN (1635–1688)
Nősülésről
A házasélet nagyszerű lehetne:
ágy, tűzhely, puha paplan,
ha az ember hitvest úgy bérelhetne,
esztendőre vagy napra,
de hogy megtartsa, többé el ne hagyja,
amíg megőszül, mint a szürke macska.
Vikárius uram! Jámborság atyja!
Ebből ugyan nem kérek.
RENÉ LE PAYS, SIEUR DU PLESSY-VILLENEUVE (1639–1690)
Egy kisasszonyhoz, aki őszidőn vidéken akar maradni
A falu ilyenkor már nem tud mit adni Önnek,
mikor búzát, árpát, rozst magtárba gyömöszöltek,
a bor lenn a pincében,
s Ön házatáján mindent szép sorra elintézett,
mi az ördögöt tesz-vesz az elhagyott vidéken?
Ámor nyaranta falun lakik velünk, kisasszony,
mindünkkel táncot járat,
de ilyenkor, ha a tél közeleg, összepakol,
és feljön a városba burzsoának.
ISMERETLEN FRANCIA KÖLTŐ (XVII. század)
Sírfelirat
Mint más, vér, sár, urina és piszok
közé születtem. Buzdított
mindenki, túrj, dolgozz, tanulj,
s jobb lesz. De nem lett soha jobb.
360
SIR CHARLES SEDLEY (1639–1701)
Fiatalkori vers
Jövőre tizennégy vagyok,
te majdnem tizenöt –
hiába festik a nagyok
elénk az ördögöt.
Ne félj, szívem, nem nagy dolog,
s vetkezz hamar, mivel
fut az idő; más taknyosok
korábban kezdik el.
Néztem papát-mamát, tudok
némi mechanikát.
Láthatod, a kedvem is buzog,
mondjunk egy gyors imát.
Megvan minden hozzávalónk:
te alul, én felül,
s fölöttünk Te, Mindenhatónk –
remélem, sikerül.
Életveszélyes úriember
Egy asszonyt sem mondhattál szeretődnek,
kit barátaid sorra meg nem lőttek:
te, jó keresztény, csak tűrtél és nézted,
ahogy vérbajod vérbosszút áll érted.
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)
Csóró a repedtsarkúhoz
Maris, csili szemed ragyog,
lefőz tíz ékszerüzletet.
Hercegnők, prémbundás csajok
sem hordanak jobb ülepet.
Nyomás, jönnek a fogdmegek,
és kuss, elég a szóbeszéd.
A füstös kéménysor megett
a hold kinyomta pónemét.
361
Elkapom szőke háridat,
ölelj meg, édes, adj smacit,
hadd fogjon el az áhitat
fejem búbjától farkamig.
Ugorj, én is ugrom veled,
a kerítés, mint a karám:
szunyókálnak a szekerek
Perkins fuvaros udvarán.
Hopp újra, tartom a piát,
ne bánd, ha a kutya ugat,
meleg az öled, mákvirág!
Markold meg s vezesd fiúdat.
A holdvilág hozzánk ragad,
a redves deszka nyekereg,
s míg tekerünk, farod alatt
csikorognak a kerekek.
APHRA BEHN (?1640–1689)
Fantasztikus triumfusában…
Fantasztikus triumfusában
trónolt a kényúr szerelem,
vérző szivek közt, és korlátlan
hatalmát tárta fel nekem.
Két szép szemedből a szikrákat
vette kölcsön s a szenvedélyt,
míg én a sóhajtást s a vágyat
adtam, meg minden szenvedést.
Tőlem a könnyek árját kapta,
félelmet s bánatot, te meg
szeszélyed férfi-gőgjét adtad,
s gyilkos kegyetlenségedet.
Így fegyvereztük fel. Most ketten
állunk az istentrón alatt:
én vesztes vagyok s csupa sebhely,
te diadalmas és szabad.
362
BERNARD DE LA MONNOYE (1641–1728)
Életkörülményeim, anno MDCXC
Minden reám szakadt, barátom,
s mindjárt elpusztít engemet:
folyton vesztek, mikor kártyázom,
s a rossz játékos nem nevet.
A forróság elönt vagy fázom,
s mindég a rossz lapot veszem,
életerőmet fogyni látom,
és egyre több a gyermekem.
Dugába dőlt sok-sok nagy tervem,
legszebb éveim elmaradtak,
és vén tökfejemmel szerelmes
vagyok, bár Celimène anyó
imád most is. Boldogtalannak
nem vagyok éppen mondható.
Boldogság
Szerény birtok, mely egyre szépül;
jó termőföld és kellemes
élet, ügyvéd, per, gondok nélkül;
egészség, erős idegek;
sok jó barát; nem túl nagy tálak
az asztalon mindig elég
friss étellel; szép hozománnyal
kibélelt, huncut feleség;
sok-sok háztáji kötelesség;
délután nyájas társaság;
boros, bár nem borgőzös esték;
rövidnek tűnő éjszakák;
sok nevetéshez ritka könnyek;
ne féld s ne hívjad a halált;
ez a boldogság; ennél többet
fajtánk itt lenn még nem talált.
363
Gilles Ménage, a fűzfaköltő halálára
Mindnyájan elszunnyadtunk,
mikor oly roppant hévvel
szavalta nékünk rémes
verseit még nemrégen.
Ez egyszer ő aludt el
és mi maradtunk ébren.
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (XVII. század)
Szűzlánnyal való bajaink
Ha kandallódba zöld gallyat dobsz:
elébb megizzad, víz csöpög
belőle, aztán durrog, pattog,
és mindkét vége füstölög.
Ilyen a szűz: nyög, sírás rázza,
izzad, míg vele üzekedsz,
de a gyakorlott nő hasábfa:
forgasd és egyre tüzesebb.
ISMERETLEN ANGOL KÖLTŐ (?XVII. század)
John Anderson

Ez a költemény számos variációban ismeretes. Száz évvel később Robert Burns két változatot készített belőle: az egyik a fenti vershez hasonlít, míg a másik, Burns egyik leghíresebb költeménye.

John Anderson, szerelmem,
kérdem: miért kerülsz?
Reggel az ágyban döglesz,
este széken csücsülsz,
tönkreteszed estémet,
magadat is, hiszen
ide bújhatnál mellém,
John Anderson, szivem.
John Anderson, szívem John,
mikor kezdted velem,
farkad, mint más legényé,
felpattant mereven,
kemény volt, mint a somfa,
most petyhüdten pihen,
nem ezt érdemlem tőled,
John Anderson, szivem.
364
Rózsás lazac a seggem,
két mellem hattyúpár,
hasam, mint a tollpárna,
legalja téged vár,
dolgozz meg jól, kontyomtól
bokámig le, mivel
ettől jön az egészség.
John Anderson, szivem.
Árok partján lófrálnod
egész nap szép lehet,
de ha hátsódat rázod,
az különb élvezet,
szállj fel, lovagolj rajtam,
míg olvadoz a nyergem,
mert ez a legszebb nóta,
John Anderson, szerelmem.
Üld meg a bársony nyerget,
és tégy ki magadért,
markolj, szorongass, kergesd
altestembe a vért,
míg azt nyüszítem: jaj, jaj,
számból kilóg a nyelvem,
s ropogni kezd a hátad,
John Anderson, szerelmem.
John Anderson, szerelmem,
ha unalmas az ágyam,
csinálhatjuk a kertben,
széken, csűrben, pajtában,
de ha nem jössz, jobb farkat
keresek, úgy hiszem,
s szarvat növesztek rajtad,
John Anderson, szivem.
JOHN WILMOT, ROCHESTER ŐRGRÓFJA (1647–1680)
Dalocska
Mért koslatsz nők után? Szamár vagy.
Szerelmedért nem kapsz cserébe
boldogságot. Az asszonyállat
Isten legbambább teremtménye.
Ne a kocsist majmold s a kondást!
Testáld a csürhére a nőket:
köpüljék ők az utánpótlást
az aggságnak s a temetőknek.
365
Adieu, hölgyek! Elhatároztam,
hogy minden éjjel, télen-nyáron
ledér, jólelkű barátommal
ülök, tréfálok, kvaterkázom.
Nincs baj, míg kedv, erő, pénz, bor van
s egészség; és ha vágyam ébred:
lefekszem édes apródommal,
ki kenterbe ver minden némbert.
Élet és szerelem
A múlt idő már nem tied,
tán nem is létezett,
tűnt álmok, megfakult szinek;
lomtárunkban nem őrzi meg,
csak az emlékezet.
A jövő semmit sem jelent,
mert nincs és nem miénk;
más kincsem sincs, minta jelen,
ajándéknak jött hirtelen,
átnyújtom most: tiéd.
S ne szónokolj, hogy hűtelen
vagyok s eskümet megszegem:
elég a pillanat,
ha élvezed és élvezem;
többet az ég nem ad.
JUANA DE ASBAJE (1651–1695)
Zöld káprázat
Zöld káprázat az ember életében,
gazdagság, képzelt kincs, balgák reménye,
gyémánthegy álma, melyből ébredésre
üveggyöngy lesz, s nem ér egy rézfillért sem;
ez azt akarja, hogy száz évig éljen,
az ifjan vénhedt gazdaggal cserélne,
ez nőt kíván, ha már remeg a térde:
oly őrültség mindez, hogy meg sem értem.
Hadd hordjon más rózsaszín okulárét
a vágyálmával átfestett világon:
én nem tudom, mi fénylik s mi az árnyék,
mert megtanultam a kegyetlen titkot,
hogy éjben éljek, szememet lezárom,
s csak azt hiszem el, amit kitapintok.
366
Maradj még…

Ez a híres szonett számos vitára adott alkalmat. Egyesek azt tartják, hogy Jézus Krisztushoz szól. Mások erotikus versnek tekintik, melyet Juana de Asbaje a szeretőjéhez írt abban az időben, amikor udvarhölgye volt Új-Hispánia alkirálynéjának. Mások végül azt tartják, hogy kolostorba vonulása után írta egyik volt – vagy képzelt – szeretőjéhez.

Maradj még, árnykép, ki megvetsz s lenézel,
szellem, kit varázsigékkel idézek,
illúzió, kiért szívest halnék meg,
absztrakció, kiért kínlódva élek.
Tanulékony keblem ércét magadhoz
vonod lényed hódító mágnesével,
de mért izgatsz fel, ha mindig kevélyen
és szótlanul kell tőlem elszaladnod?
Ne hencegj, hogy zsarnok vagy, s páriára
leltél bennem. Csodás, legszebb szépséged
hiába bújt el szűk csigaházába
imádatom elől s gőgöd mit ér el,
hogy nem kell néki ölelésem, mellem,
ha fantáziám rabja vagy, szerelmem?
Tükröm előtt
E tarka árnykép, melyet vizsgálsz, látszat;
ruhád, a divat, ékszered s izlésed
tatarozza, bár ura az enyészet;
valónak tűnik, holott délibáb csak;
nem szellem, de nem is anyag egészen;
szerény tákolmány, mely az önimádat
oltárán áll; kendőzéssel cifráztad,
hogy kifogj az időn s a vénülésen;
porcelán ez, mit levernek a polcról;
rossz állvány, mely nem ér meg ennyi gondot;
silány növényke, mit a szél kitép;
menedékház, hová betör a végzet;
biztos csatavesztés; s ha jól megnézed:
por, ködkép, férgek étke, semmiség.
367 368
Kínai költészet (3)
(X–XIX. század)
369 370
CSANG PEN (X. század)
Háború után
Megbékültünk a hunnal. Szállítunk néki újra.
Kóbor varjak bámulják a megrohadt vetést.
Mit szereztek a hősök? Tömegsírt önmaguknak,
a tábornoknak előléptetést.
SZUN KUANG-HSZIEN (?–968)
Pávatollak
A páva farkát húzza a sok aranyfonállal.
Majd megijed és felszáll a szegfűszeg-bokorra.
A lányok a zöld tollat felszedik a homokból
s hazamennek, a ferde esti nappal
ringó hátuljukon.
Gazdag gavallér
Aranykengyellel, gyönggyel kivarrt kantárral
áll a ló a fűz árnyában s nyerít.
A piros ajtó zárva,
a függöny mozdulatlan.
Patak szalad a kertben, liliomok hervadnak,
vége a kéjelgésnek.
Üld meg a tükrös nyerget,
és tűnj el a sötétség kilenc kapuboltjában.
LI CSIEN-HSZÜN (X. század)
Az udvarhölgy
Rám zárták a kaput;ruháim dohosak,
sírhatnék, de elvárják,hogy folyton mosolyogjak;
térdeim meglazultak;a császár már nem kéret
díszágyába; sötétkékhajkoronám fehér lett;
a szellő lenn a hervadtvirágszirmokat rázza:
bár én is lehullhatnékvelük a csatornába.
371
LI JÜ, DÉL-KÍNAI CSÁSZÁR (938–978)
Legszebb udvarhölgyem
Két csepp szantálfaolajat figyelmesen és lassan
elsimít ajkán az öltözőasztal
s tükre előtt. Látni lehet
nyelvét. Apró rózsalevél tavasszal.
Elkészült a reggeli toalett.
Font kosarából datolyát vesz szájba.
Köpenyujján a szagos vörösbortól
pipacsok nőttek. Nézi, de nem bánja.
Aztán feláll és elkényeztetett,
nyegle járással odalép ágyához,
ahol gyönyörű fiúszeretője
ül ájtatos bambán, ahogy
díszszobrok ülnek, s a szépfiú hímzett
brokát ölébe köpi a magot.
Az udvarnép szerelme
Friss szeretők az ágyban.Eső vágja a nádat.
Körmük élével sebezikegymás húsát. Azt képzelik,
hogy új hangszert találtak.
Olcsó a kéj hulláma.Sokszor felcsap. Utána
érzik: sehogy sem volt jó.
Parfümös ágyban nem leledsoha a másik testét.
Ki vallja be érzelmeitnásfaajtók megett?
Párzás után más nem maradcsak az ősi üresség
s őrült álmok, míg odakintólmos eső pereg.
Éjszaka Nankingben
A táncoslányok libasorbansiklanak be: úszó halak.
A zene hallgat, de a dallammegáll a fellegek alatt.
Intek, s a kürtök újra kezdika Szivárvány-szoknyák dalát.
Kinek lebegteti a szellőa sok-sok illatot? Nekem.
Kimegyek ittasan a kertbe.Testem mézédes. Ízlelem.
Nyergeltetek, s mikor a szolgáka gyertyák bimbóit eloltják,
indulok lakkos paripámon,hogy a patkók zaját hallgassam
a bokrokkal, füvekkel, fákkals holdakkal zsúfolt éjszakában.
372
Ma lettem negyvenéves
Ma lettem negyvenévesés hol a birodalmunk,
az ezer mérföld széles,a folyók, a hegységek!
A Sárkány-torony éjjela csillagokig ért fel,
és gránátalmafáinkés jáspis-indás kertünk!
Soha nem háborúztunk,nem öltünk, nem ölettünk.
Ezért mondtam le önként,s rabszolga lett belőlem,
száraz csípőjű, hervadthomlokú és erőtlen.
Eljött a nap s indultama fényből a homályba:
császári zenekarunka búcsút intonálta
és én zokogni kezdtemaz udvarnép előtt.
Nanking emléke
Múltam csak arra jó, hogy keseregjek rajta.
Nem hagy nyugton, elém áll szüntelen.
Kikerülném, de nincs erő, mely visszatartja.
A szél sivít, az ég kifakult félgömb,
elhagyott minden asszony,
barátom sincsen, ki meglátogasson,
az udvarról a zöld moha jön csak elém a lépcsőn.
Színarany kardomat a föld mélyébe ásták.
Fiatalságom függőkertjei
fölött vörös bogáncsok gyulladtak, mint a fáklyák.
Este, mikor csendes az éj, s a hold vadul virágzik,
nem térek nyugovóra.
Megállok az erkélyen,
és újra látom kertemet meg Nanking palotáit,
ahogy üres szemükkel rádőlnek a folyóra.
A bánat folyója
Skarlát virág virít el a hegyekben,
rövid játék a mámor;
nem menekülhetsz az esőtől reggel
s az esti szél porától.
Festett arcodon csorogtak a könnyek:
megittuk őket ketten.
Hiszed-e, hogy a holtak idejönnek,
hogy múltunk visszajárhat?
S tudod-e, hogy szeretlek?
Az emberélet bánata úgy árad,
ahogy a Jangce hömpölyög keletnek.
373
MEJ JAO-CSEN (1002–1060)
Mentegetem magam,
amiért nem mentem előkelő látogatóm elé
Ne csodálkozz, hogy nem mentem elébed:
ismersz régtől és megértesz azonnal.
Ültem; térdemen ült legkisebb lányom,
és kisfiam mögöttem állt a széken:
most kezd beszélni, szüntelen lotyog,
s éppen mindkét kezével átölelt.
Székemtől ajtómig az út valóban nem nagy,
de lehetetlen volt, hogy megtegyem.
Nyomor
Oly nyomorult e tájon a szegény nép:
itt nincs aratás, nem láttak ekét még;
a folyókból halásznak hordalékfát,
azon sütnek kagylót, csigát meg békát;
viskójuk nád, a tetője fakéreg,
kúszóindákat fonnak meg sövénynek;
a gyermekek vért köpnek, ritkán szólnak,
s lótuszlevelet gyűjtenek a tóban:
azt hordják kurta nadrágnak, szoknyának,
míg vézna csípőcsontjukról leszárad.
Találkozás az újoncokkal
Katonáink, a sorozott nomádok,
megrohanták falvainkat s a várost.
Nincs irgalom. A vetést letapossák,
csizmáikat az ivóvízben mossák,
korbáccsal kézben mennek a vásárra,
visznek mindent – nem kérdik, mi az ára –,
elhajtják a marhákat s az ünőket,
magtárainkba tüzes nyilat lőnek,
s a többit hagyják az adószedőnek.
NGU JANG-HSZIU (1007–1072)
Keserű vénség
Beteg vagyok. Szemem ködös és száraz.
Ha túl sokáig ülök egy helyen,
egész testem fáj. Minden összevissza
jut eszembe. Szemétdomb a fejem.
374
Ha egy gondolatsor végére érek,
nem tudom már, mi volt az eleje.
Fiatalon mindig nagyon szerettem
olvasni. Most nincsen energiám.
Magános lettem és bús. Ha nagy ritkán
valami érdekes adódik, nem találok
többé embert, kivel megoszthatom.
Nyögök. Rémesen sajnálom magam.
LIU JANG (XI. század)
Öregszem
Kajfeng felé lovam lassan kocog
a fűzfákon zavarodott
tücskök sikonganak
a sok zsúfolt sziget között
hanyatt fekszik a nap
a síkon őszi szelek nyargalásznak
és túl a fákon
az ég halványkék feszes függönye
csak emlékszemNem látom
A szakadozó felhők továbbszállnak
és nem hagynak nyomot
múltam is elrepült
Leülökborozom
de gondolataim megzavarodnak
Nincs tegnapnem lesz holnap
Milyen másnak tűnt a világ
mikor fiatal voltam
VANG AN-SI (1021–1086)
Erdei folyó mentén
Járok a folyó mellett.
Szemközt virágos rét.
A fenyők rám lehelnek.
Mélyül a sűrűség.
Túlnan madarak isznak.
Megállok, pihegek.
Csend. Csak a virágillat
jár át a víz felett.
375
Tavaszi nyugtalanság
Aranyfényű csészém fölött
a tömjénrúd elhamvadt.
Az éji szél felizgatott.
A vízióra halkabb.
A hold nyugvóra hajlik.
Fejemre nem száll álom.
A virágok árnyéka
átlép a balkonrácson.
Elhagyott ház
Itt senki sem lakik.
A roppant kertben csermely
fut a fák közt. Hány ember
lehetne boldog itt!
Virágzik az eper.
Almavirágok hullnak.
Kérdem: kinek virulnak,
kinek hervadnak el?
Bolyongás a hegyek között
Harmat szitál rám a hegyek közt.
Megyek a fellegek után.
A vadvirágok illatától
lerészegedik a ruhám.
Kolostor udvarán
Lassan kell körbemenni,
lótuszt nézni a vízben.
Tudni, hogy minden semmi,
tudni, hogy Buddha minden.
SZU TUNG-PO (1037–1101)
Újszülött fiamhoz
Az apák mind okos fiat akarnak,
de engem eszem fejjel vitt a falnak.
Bár lennél blazírt, szófukar és bamba,
hogy méltó légy a legmagasabb rangra!
376
HUANG TING-CSIEN (1045–1105)
A Kuaj pavilonban
Mit ér az élet, a világ, a teremtés, az ifjúság,
ha állami hivatalnok az ember?
Pavilonomban föl-alá járok, legyintek, fortyogok:
megint egy nap, mely hülyüléssel telt el.
Köröttem erdős hegytetők; a hulló lombok színe rőt,
s a kristály ég oly messze-messze tőlem!
Széttéptem lantom húrjait. Széplány nem él e tájon itt,
s hivatalnok-kuli nem kell a finom nőnek.
A hajósnépet hallgatom irigyen, míg bárkáikon
hazamenet napeste muzsikálnak.
Lemondok rangomról. Kenyér tán még akad, ha a fehér
sirályokhoz szegődöm, utitársnak.
Éji népvándorlás a temetőben
Nappal a déli domboldalban,
hol annyi zsúfolt sír van,
áldozatot mutatnak be a holtak
szellemének és sírnak,
eldugult orrok trombitálnak, mint a
postakocsik; a jajnak
nincs vége; úgy huhognak, mint a baglyok,
kárognak, mint a varjak –
majd alkonyul, s a rókák visszatérnek,
kik a kriptákban laknak:
fiatalemberek jönnek lámpással,
borosüveggel, kedves
lányokkal s a porhanyós, frissen ásott
sírokon szeretkeznek.
Barátaim! Értsétek meg a leckét,
míg éltek és pihegtek:
ölelkezzetek és ki ne ürüljön
kezetekben a serleg,
kérjetek többet és kérjetek jobbat,
amikor isztok-esztek,
s lányokkal jártok, mivel nincs menekvés,
és jön a nap, ha nem lesz
repeta többé borból, jó falatból,
sem édes asszonymellek
nem várnak ránk, ha majdan ott bolyongunk
a Sárga Vizek mellett.
377
CSU TUN-ZSU (1080–1175)
Részegség
Nem hívott ide senki,
de tudom, hogy gyékényemet az árok
partjára kell letenni.
Aztán bort szívok, verset komponálok,
megbámulom a fákat,
és nagy harangvirágok
szoknyáival cicázok,
mintha szolgálólányaim volnának.
Boldog vagyok, mert szomjam
puszták homokja; berugok azonnal.
A hold is így a legszebb.
Repülve jön hozzám. Táncolni kezdek.
És szép kalapom hol van?
Egykor szalmából fontam.
Most tele van falombbal
és poharam
tele a teliholddal.
CSEN JÜ-JI (1090–1138)
Tavaszi reggelen
Kertemben kinn egy költemény
szállt le az ösvényre elém.
Szédültem a meglepetéstől.
Szívem derült.
A rím s a ritmus hálójával
iramodtam mindjárt utána.
De elrepült.
JANG VAN-LI (1124–1206)
A légy
Egy légy
ablakpárkányom közepén. Elnézem,
ahogy egymáshoz dörzsöli fagyos
lábát a reggeli nap melegében.
Azt is tudja, hogy a nap jár az égen.
Züm, züm! Hirtelen odaszáll
a másik ablakra, hol most arany
kévében dől a napsugár.
378
Hideg lámpás
Csak én vagyok ébren. A ház öregje
és fiatalja elaludt korán.
Éjfél táján pislogni kezd a lámpás,
egyetlen cimborám.
Szemem elhomályosul, ahogy nézem.
Egyre nagyobb és szélesebb a lángja.
Itt hintázik előttem,
mint egy lebegő borostyánkő váza.
Kétségbeesés
Mit tegyek? Olvassak, mikor most minden olvasmányt rühellek?
Járkálok s felrázom magam, mint az orvosságos üveget.
De nem használ. És bor se kell már.
A versírás sem érdekel már.
Így kapkodok, fújok, őgyelgek. Szívem verését hallgatom,
s megszámlálom az esőcseppek nyomát a piszkos ablakon.
Mint a buborék
Láttad a minden titkok gyöngyét?
Máris eltűnt a víz alatt.
Ne elmélkedj! Nézz! Az öröklét
számunkra ez a pillanat.
S a gazdagok hiába tátják
nagy szájukat. Bérük sovány.
Átlaghülyék félig sem látják
a diadémot Buddha homlokán.
Liu mester megfesti arcképemet és felszólít: írjak néhány sort alája
Kevéske haj; felea fésűn marad reggel.
Gyér bajusz: az Idővasmarokkal cibálta.
Az ajkak közti réstele zajló rímekkel.
Mi másra adhattam magammint versírásra?
379
Éjszaka a Holdfürdő Teraszon
Az őszi nap még forró, de hűvösek az éjek.
A Holdfürdő Teraszon ültem s az eget néztem,
míg halványpiros ajkkal fölém hajolt a hajnal.
Vad, üde szelek jártak. Az égen felhőfátylak:
tüllszoknyás lányok szálltak kelet felől nyugatra.
A hold, jó házigazda, mindüket elkísérte.
Amíg a boldogságot kerestem, nem találtam.
Most idejött magától s leborult elém térdre.
LU JU (1125–1210)
Szilvafák a hóban
Hólepte, apró szilvafák a falun véges-végig,
meg két viruló kocsma, hol a bort hitelre mérik.
Míg fiatal s erős vagyok, kedvemre vándorolhatok.
Mint másutt, leiszom magam és elsietek innen.
Boldog, kinek otthona van. Boldogabb, kinek nincsen.
Álom
Elfekszem a nagy fa alatt. Árnyéka fekete patak.
Most megfordul felettem.
Elmúlt dél. Az eresz alól csengettyűk vékony hangja szól
a szélben. Felébredtem.
Álmomban festett, csodaszép csarnok közepén álltam, hol
kristálypohárból ittam.
Kék fecskepár jött és leszállt. Halkan egy ezüst citerát
pengettek lábaikkal.
Vége a tavasznak
A nyugati határ helyettitthon ülök és vénülök.
Szúnyogokat meg legyeketkergetek barbárok helyett.
Fiam két fejjel magasabbnálam. Tükrömben hajamat
figyelem, s látom, hogy havas.Guggolnom egyre nehezebb.
Gutaütést kap a tavasz.Az idő jócskán melegebb.
Nem olvasok, csak keveset.Legfeljebb, hogyha nevemet
leírom olykor. Meztelennők helyett főtt rizsért s fehér,
mézillatú virágokértbolondulok már. Jaj nekem!
380
Hitvány szálláson és részegen írtam,
útban a harctér felé, a negyedik hónap tizenegyedik napján
Pár év előtt még nyers halat
ettem víg cimborákkal
a tengernél; az óriás
hullámok mellbe vágtak.
Tigrisre vadásztam tavaly;
ősszel magas hegyekbe
másztam föl, hol az éji hó
bundámat kimeszelte;
most itt fetrengek hamuszín
arccal – jó, hogy nem látom –,
ványadt vagyok és másnapos;
kinevethetsz, barátom.
Ha bort adsz, rögtön feldobom
sapkám s mókázni kezdek,
ugrálok és mindenkire
kapásból szerzek verset.
És mért? Mert fáj, hogy a barbár
hunt nem veri meg senki.
Kardom a párnán hangtalan
sikoltásomat pengi.
Így fekszem a mocskos szobán,
hol döglődik a lámpa.
Eső kocog az ablakon.
Pitymallik nemsokára.
Jó barátomhoz, aki télidőn vendégségbe hívott házába a magas hegyek közé
A hegységben zord tél; a hó az út mentén két láb magas
és benne tigris sétál.
A hóban hagyja lábnyomát; mindegyik lábnyom akkora,
akár a levesestál.
A fagy s a tigris rossz nagyon; vén fejemmel találgatom:
melyiktől félek jobban.
Meghívtál, ám én nem jövök; esendő vagyok már; ezért
ne sújts rám haragoddal.
Tavasszal majd, ha már virul minden s kinyílt a sok virág,
fölbaktatok lóháton
hozzád, ha nem csapsz nagy cécót, s megígéred, hogy hideget
tálalsz csak fel, barátom.
És bort se végy, nem érdemes, mialatt ott ülök veled
a kristályforrás szélén,
vizet iszunk sajtárból, s friss bambuszhajtást eszünk hozzá,
édesebbet a méznél.
381
Történelem
A múlt idők nagyjai tar dombok aljában fekszenek.
Vén könyvekben pár sort találsz róluk, ha nagyon keresed.
De mi igaz, s mi nem igaz abból? Nem tudja senki se.
Bort töltök poharamba, és nézek a roppant semmibe.
A látogató eltűnik
Két törődött vénember,
ülünk egymással szemben
a rokkant szalmaszéken.
Társalgunk. Már nem látom.
Hová tűnt a barátom?
Vagy nem is volt vendégem?
Szemem előtt szivárvány
forog. A lebukó nap
lángol az ablaktáblán.
Önéletrajz
Fenn a felhők vásznát szövik, feltépik, vágják, göngyölik.
Én lenn a babot fejtem.
Három viskóm van – rozogák, törek meg sás a tetejük –,
meg egy kis konyhakertem.
A kora őszi éjszakák szelídek. A rét haja lágy,
mint pónilovam szőre.
Frissen kiforrott, gyenge bort iszom. Olykor kijózanít,
máskor berúgok tőle.
Betegségem már nem kínoz. Jól alszom. Nem gyötör a pénz,
s az új könyvek hiánya.
Gyakran mosolygok. Hasztalan minden. De biztatom magam:
ne búslakodj hiába.
Halál
Egyik szomszédom, Csang apó, négyévi szenvedés után
halt meg; a másik, Vu apó, egy áprilisi délután
összeesett a teraszon. Nem volt több mint egy pillanat.
Én kovácsolt vasból vagyok. Bordáim, mint a szirtfalak.
És ujjaim kampósszegek. Most lettem nyolcvanéves.
Az ajtóhoz támaszkodom s egy berilldombot nézek.
382
HSZIN CSI-CSI (1140–1207)
Éltes kurtizánnal, fiatalon
Vetkőzünk. Áhítattal
mondom: – „Te szép, te drága.”
Nem válaszolsz. Pucéran
hanyatt terülsz az ágyra.
Megbámullak. Felhördülsz:
– „Mit gondolsz, meddig várok?
A mama szokta rólad
letolni a nadrágot?”
Utána: – „Bujj ingedbe!
Nem hallod, hogy kopognak?”
Ásítva számolod meg
a pénzt. Milyen gonosz vagy!
Ahogy öledet törlöd –
szentségtörésnek érzem.
A következőt hívod.
Kiódalgok szerényen.
A kocsmakertben írok,
de mérgem elpárolgott.
Húsz év se kell, és én is
így unom majd e dolgot.
Letelepszem a Po-San Kolostorban
A fővárosba hívtak, hogy ünnepeljenek:
jöjj közénk, hős tábornok! Feleltem: nem megyek.
A kolostor nyugalma réges-rég izgatott.
Beléptem az apáthoz és mondtam: itt vagyok.
Kardom övemben volt még. Ugrott, mikor meglátott,
remegett keze-lába. Kuncogtak a barátok.
Itt élek, hol az ember lófrál, ásít vagy hallgat,
s böjtöl. Mindent meguntam, kivéve az unalmat.
383
CSIN TAO KÖLTŐNŐ (? XII. század)
Férjemnek, a generálisnak,
mikor arra kért: vásároljak néki egy vég selymet, s írjak verset erről
A szövőlány ruhája foszlik, alig takarja
testét. Ott ül parányi ablaknál, a hidegben.
Gémberedett, kék ujját fújja, míg a vetélő
merev, akár a jégcsap. A téli szél kegyetlen.
Így dolgozik egész nap,
amíg estére megsző egy-egy láb brokát kelmét.
S te azt kívánod: írjak víg versikét minderről,
hogy azt selyembe öltözött kurváid énekeljék?
TIAO LIN-JÜ (XII. század)
Hintaló

Ezt a verset a költő 10 éves korában írta.

A kisfiúk a falovat
büszkén ülik meg, mintha csak
így ügetnének el vele a császár udvarába.
Én nem vagyok ily ostoba, mert engem a gyermekszoba
nem butít el, s tudom, hova
viszi az embert falova,
kocsija, paripája
vagy botladozó lába:
irgalmatlanul, pontosan s egyenest a halálba.
KUAN HAN-CSING (1229–?1300)
Virágok
Virágokért bolondulok. Nekem mindegy, hol nőnek:
út mentén, városban, falun. Rögtön letépem őket.
Ha kell, beugrom lopva a más ember kertjébe,
vagy csak benyúlok érte.
Legjobban a bimbó vonz, mikor még ki se feslett,
kemény és fel kell nyitni. Elnézem: így a legszebb.
Bolyhok takarják szirmait, a porzót meg a pártát.
Van pasztellrózsaszín, piros, bíborvörös meg skárlát.
Így élek: gavallér vagyok, nőcsábász és svihák.
Szúz dísznövényeket teszek magam mellé az ágyra.
Kinyújtott, hosszú combjaik, mint két liliom szára,
és köztük én, a kardvirág.
384
CSANG JANG-HAO (1269–1329)
Új élet
Sok bajt hoztam fejemre, míg kitüntetés,
pénz s rang után futottam.
Ez mind a múlté. Kis patak partján lakom,
s dombokra nézek mostan.
Nemrégen még a hivatal volt börtönöm
és főnököm a porkoláb,
kakasszóra keltem fel, nyápic udvaronc:
most délig alszom, vagy tovább.
Hajdan a császár vérpiros lépcsőjén álltam mereven,
írószerrel kezemben.
Most virágot gyűjtök kertem mögött a dombtetőn. Fehér
krizantém a szerelmem.
Egykor a nagyurak kedvét kerestem: a száműzetést
elkerültem, de sokszor
megvesszőztek nyilvánosan. Most látogatóba megyek
a régi barátokhoz.
Régen vad voltam és bolond, most könnyed lettem és vidám.
Életem egyre szebb lesz.
Rájöttem, mint kell verset írni
a hóhoz, a szellőhöz, a holdhoz s a hegyekhez.
DZUNG SZ-SZU-CSENG (?1275–?1350)
Vers rútságomról
Tehetségem semmit sem ért, mert külsőm nem előnyös.
Pompás ötletektől dagad keblem, s jaj, mindhiába!
Arcom hamuszürke, sovány, kifejezése báva,
és mégis dupla a tokám. Fogazatom hiányos.
Csak vizet meg tejet iszom, de orrom borvirágos.
Szipákolásom krónikus, minden gesztusom kómikus,
húsos fülcimpám kónikus, csipás szemem mogorva,
pofaszakállam ritkás és mégis csupa korpa,
hajam gyér, bajszomat csupán erős napfényben látni.
Hidd meg, nem gúnyolom magam, megerősít akárki.
S a baj, hogy mindezt jól tudom.
Anyám, apám! Nem tudtatok különb klapecot összehozni?
Ha a rútság eszményképét országszerte keresnék:
a listát én vezetném.
385
CSIAO DZI (1280–1345)
Vallomás
A tudósok listáján nevem nem szerepel.
A jeles férfiakról szerkesztett lexikonból
hiányzik életrajzom.
Holott borkóstolásból kitűnően vizsgáztam,
költészetből meg Zenből
szakértőként csavargok a világon,
patakoknak, tavaknak és folyóknak
nincsen jobb ismerője.
A felhők és ködök főiskoláján
engem neveztek ki igazgatónak,
éji sétákon én járok elől
mint hadvezér és viszem a vitát
hajnalig vagy tovább,
történeteim s tréfáim jellemzik
e kor történetét,
s kommentáromat negyven éve írom
a szélhez meg a holdhoz.
KUAN JÜN-SIH (1286–1324)
Augusztusi éj
Két nagy felhő az égen:
a testünk összeér.
Beléd merültem mélyen,
akár a szívgyökér.
Combomat fogja combod,
öled az ölemet.
Dalt dúdolunk a holdhoz.
A hajnal közeleg.
Remegünk mind a ketten,
mert egyre édesebb;
nem szűnik a kegyetlen,
vonagló élvezet.
Öledbe nőttem, mélyre,
akár a szívgyökér.
Nagy Ég, mit adnánk még egy
félóra gyönyörért.
386
CSEN JU-TING (?–1368)
Csu generális száműzetésbe indul
Hívták, de a hatalmat szolgálni nem akarja.
Kopár hegyeknek s izzó pusztáknak néz elébe.
Magános vándorutak lesnek reá, de arca
hűs, mint az őszi szél vagy mint kardpengéje éle.
JANG DZSI-SENG (1516–1555)
Végrendelet

Ezt a verset állítólag a vesztőhely felé vezető úton írta, miután liberális nézeteiért halálra ítélték.

Hagyományozom lelkem
a véghetetlen űrnek,
szívem tüzét azoknak,
kik szenvednek s nem tűrnek,
és hadd teszem még hozzá
harmadiknak s utószor:
amit elmulasztottam,
te hozd meg, szebb utókor.
CSANG FONG-CSU (XVII. század)
Újév
Érzéketlenül
folyik el mellettem az idő árja.
Hófoltokat
ejt az ember horpadt halántékára.
Régi esőket
idézek fel magamban, bár szeretném
feledni őket.
Újesztendőre
virrad megint, hányadszor…! Mit csináljak?
Olvassam Buddhát,
hogy könnyen mondjak búcsút e világnak?
Menjek parasztnak,
és higyjem el az ócska babonákat?
Vénségem egén
nehéz felhők vonulnak. Elsötétült
a világ meg én.
387
VU VEJ-JÖ (1609–1671)
A főváros előtt
A kapun túl a Jangce árja gyorsabb.
Itt nincs hely, hol az ember megpihen,
csak temetők friss sírokkal. Köröttem
a hegyláncok sokszoros kerítése.
Eső esik, mint rizspapír, ha könyvet
lapozol gyorsan. Túl a pagodán
viharfellegek tömör hadosztálya,
jönnek haza dühödten, vert sereg.
Alkony táján sípolni kezd a nádas,
s varjak kószálnak az úttalan égen.
NA-LAN HSZING-TÖ (?1654–1685)
A Sárkány-tó partján
Ránc ránc után,
orom orom megett:
türemlő hegycsúcsok
repesztik az eget,
repesztik az eget.
A sziklán moha nő,
a moha egyre terjed,
moha alá írunk
könyveket és verset.
Peng a szél: érclemez,
peng a szél és hasít,
a földrengés veres
sárkánya lakik itt,
sárkánya lakik itt.
Ácsorogsz, nézegetsz,
s mit tehetsz? Nem sokat.
Hallgasd az élőket,
hívhasd a holtakat,
városok születnek,
városok omlanak,
császárságok jönnek,
császárságok mennek,
az öreg hold alatt,
a fogyó hold alatt.
388
A Nagy Falnál
Mocsárvidék pislákoló tüzekkel.
Füstölnek a tüzek
s a felhők tüdejében gyülekeznek.
Madár nem énekel.
Fenn szálló vadlibák,
mint hegycsúcsok a vízfestményeken.
Hegyek s völgyek hány díszletén keresztül
kapaszkodnak, ívelnek, kanyarognak
a Nagy Fal roppant kő mellvédjei?
Szemmel kísérem, mint fut les fölfelé,
és kezdem érteni,
hogyan ette meg apáink s nagyapáink
szívét, lelkét, miként
falta fel testüket,
de volt-e ellenség, akit megállított?
Kinek használ, kinek kell?
Ki állítja, hogy szép?
Melyik nagyravágyó építész, melyik hebrencs
tábornok lelte benne örömét?
Őszi vadászat

Valószínű, hogy ez volt a fiatalon elhunyt költő ulolsó verse.

Sárguló fű a réten.
Lassan hullonganak a levelek.
Tavasszal
jádéból volt lovamon a nyereg.
Jégmadártollat gyűjtöttek a parton
a kisfiúk. Egy flóta hangját hallom
akkorról – alig három hangjegyet.
A lompos
tócsákban őszi ég. Elvonatkoztatott
és alaktalan felhők a magasban.
Múlik az ifjúság.
Csak a gyönyört ne hagyja ki az ember!
Ahányszor erről elfeledkezem,
maga az élet sem kell.
Az ablakdeszkán elfújtam a gyertyát,
az ágyban várt szerelmem:
vad voltam én is, de ő vadabb nálam,
vagy elhagyott lépcsőkön szeretkeztünk,
az éji eső illatával
ajkunk között.
389
Mért féljek?
A bort külvárosi boltokból szerzem be,
s rövid köpenyt hordok, mióta élek,
hogy szép combomat mindenki láthassa.
Harmincéves
sem vagyok még. A húnyó napba nézek.
Hajszínem fényes ében.
Lovamhoz támasztom könyökömet,
s kihúzom magam a hős szerepében.
JÜAN MEJ (1716–1798)
A régiek
Könyvet nyitok fel és találkozom
velük. Az utcán kortársaimba
botlok bele. Túl sok akad belőlük.
A régiek! Csontjaik porrá lettek,
de lényükkel összebarátkozom
írásaikban. Aki él, hasonlít
hozzám, de unom társalgásukat.
Mint hogyha viaszgyertyát kéne rágnom.
Inkább kavicsot csörgetek markomban.
Ezért olvasok, és életemet
szebb horizontok közé viszem vissza.
Öregség
Fiatalon, mikor nem volt még pénzem,
csak drága dolgokra vágyódtam folyton:
nehéz, meleg bundákról álmodoztam,
pompás falatokról, miket a gazdagok
elé raknak, s mámoros italokról,
de csak hiába! Végül búskomor
lettem, mivel semmi sem jutott nékem.
Manapság divatos ruhákban járok,
de mit érek? Öreg vagyok és rusnya.
Híres szakácskönyvet írtam; a legjobb
fogásoktól roskad az asztalom,
de éppen hogy csipegetek belőlük,
azt is unom. Teremtőmhöz így szóltam:
– „Uram, ha még egyszer e földre küldesz,
tégy gazdaggá, míg fiatal vagyok,
hadd élvezem! Legyek később szegény.
Az embernek minden mindegy, ha vén.”
390
Még egyszer az öregségről
Felkelek székemről és megyek biztos
lépésekkel célom felé, de közben
elfelejtem, minek indultam el.
Behívom a szolgálót; mikor ott áll
ajtómban, felé fordulok, s kíváncsin
megkérdem tőle, hogy mit keres itt?
Ha kilépek a kertbe, inasom
rohanva érkezik, hogy támogasson;
ha a lépcsőn felfele indulok:
egész családom pánikot kap, hátha
hanyatt esem. Mindenki felkarol, félt,
les és sajnál. Ez is a vénség egyik
nyavalyája. S akad még tízezer.
A játék végén
Betegségem esztendők óta játszik
velem: hol az egyik, hol meg a másik
tagom fáj; nem fáj: sajdít, szúr, vagy vág.
Most értem csak a mondás igazát,
hogy Isten kezében játékszerek
vagyunk, felnőttek. Mert ő a gyerek.
CSAO JI (1727–1814)
Ébredés a csapszékben
Utálom a kakasszót a hajnali setétben.
A folyosón csoszogó fuvarosok császkálnak.
Ordítani szeretnék. Asztalomon egér ül,
s piros szemével nézi pislákoló lámpámat.
391 392
Japán költészet (2)
(XV–XIX. század)
393 394
IKKIJU SZÓDZSUN, A SZERZETES (1394–1481)
Öt vers
1
Tíz évig bordélyokba jártam,
hogy szenvedélyemet kiéljem.
Most testemet mély szakadékba
száműztem e vad hegyvidéken.
Hány mérföldre van a sok jó ágy,
hol annyi lánnyal rugdalództam!
Fenyők. Fülembe jéghideg szél
sipít, mint kint a tar bozótban.
2
A Tant e gőgös csuhások őriznék?
Ők tartanák be, mit Buddha elrendelt,
meg fiúik, az elegáns, nagyképű
ministránsok a pazar fenekekkel?
Háromezer versem van. Poharamban
iszapos bor. Ennél több nékem nem kell.
Mit szóljak? Fütyülök a Zen-papokra,
kik tudnak mit kezdeni a Zennel.
3
Sárga köpenybe öltöztem, a Törvényt
kontempláltam és szutrákat lapoztam.
A Mester ordított. Botjával hányszor
verte deszkazsámolyomat laposra!
Ma már látom, hogy mégsem a Zen papja
voltam, csupán a mocskos szenvedélyé.
Az hajtott, hogy lányokkal üzekedjem,
fiúkkal nem kevésbé.
4
Vak Mori hallgat, én éneklek
éjente, s mézes szavakat
súgunk egymásnak, két parázna
házinyúl a dunyha alatt.
Majd ő: – „Veled, míg az Új Buddha
megjön egy reggel, madárszóra.”
Míg én: – „A Régi Buddha nálunk
lakik itt ezer tavasz óta.”

Ikkiju hetvenhárom éves korában beleszeretett egy vak lányba, Moriba: arról fogva vele élt. A versben szereplő „Régi Buddha” maga Buddha, míg „Új Buddha” alatt Maitreját, Buddha eljövendő inkarnációját kell érteni.

395
5
Sárgult a lomb, később lehullt a fáról,
aztán ismét új tavasz érkezett,
bimbók fakadtak, s mi elismételtük
a sok-sok esküt és ígéretet.
Hogyan köszönjem, Mori, amit értem
tettél az évek igája alatt?
Vadállatnak szülessek mindig újjá,
ha elfelejtem tartozásomat.
KISUN RIJUKI (1511–1591)
Újév napján
Kék, téli ég a tó fölött. Szalmából font rövid kabátban
s elnyűtt kalapommal csoda, hogy ezt az évet is megláttam.
Falusi, buta szerzetes vagyok. Nem értem a világot.
Lábam kinyújtom, burgonyát sütök kályhámon s szundikálok.
Még egy újévi vers
Sodródó vándorember, megértem nyolcvan évet
meg egyet; a többit már, Magas Ég, te intézed.
Nem voltam soha gazdag, de szegény sem soha:
ezüstöm a hold képe, rézpénzem a moha.
A ZENRINKUSU GYŰJTEMÉNYBŐL

A több évezred termését felölelő Zenrinkusu című antológiát kétszáz, nagyrészt buddhista és Zenbuddhista műből állították össze a XX. században. Az itt közölt versek a XVII. századból származnak.

[Öt vers]
]
Fakul a fű a vézna fák alatt.
Lehullott a gyümölcsös levele,
de kertünk mégis egyre tágasabb,
mert több holdvilág fér bele.
Itt állunk a kilátó korlátjánál
szorosan egymás mellett, és szájtátva
nézzük a hegyláncot a messzeségben,
bár mindegyikünk más színűnek látja.
Érvelsz? Az érvelés nem magyarázat.
Ne másnak papolj: magaddal közöld,
hogy fejed felett nincs tető, sem lábad
alatt egyetlen talpalatnyi föld.
396
Nem kerüli el gondját semmi;
a mindenség okát kívánja
kifejteni s fejünkbe verni.
Ez vallásunk legfőbb hibája.
Mi az ész s az észnek a test?
Utitárs, sírbolt, szálloda?
S a lélek? Felhők közt keresd,
milyen a madár lábnyoma.
MACUO BASÓ (1644–1694)
Tizenkét haiku
Búcsúzik a tavasz. Sárgul a réten
a szagos fű. Madár jajong.
Könnyek a hal szemében.
Üvegtartályból les ki ránk az álnok
polip. Tekergő csápjai
között kusza, nyáréji álmok.
Holdfény és fodros, ondolált
felhők. Egy féreg titkon
most fúr meg egy sós mandulát.
A fák közt riadt őzek.
Varjú a száraz ágon.
Búcsút mondok az ősznek.
Köd, eső, szálló párák.
Oly jó, hogy nem kell mindig
látni a Fudzsijámát.
Megjött a tél. Havas eső esik.
A fáról két bús majom les utánam.
Télikabátom kellene nekik.
Kis fellegek.
A kakukk hangja laposan
hasal a víz felett.
A viskóban, ahol lakom,
négyszögű fényt vet rád s reám
ablakholdam, holdablakom.
Vad tücskök muzsikálnak.
Megrepesztik a sziklát.
Átfúrják fülcimpámat.
397
Barátom konyhájában ér az alkony.
Felrakom a jéghideg falra
vén talpamat s elalszom.
Öregen s betegen
Fáradtan és letörve
fekszem. Kiszáradt tarlón
futnak álmaim körbe.
Az utolsó haiku
Ösvény az esti ködben.
Megyek. Itt már nem hallok
lépéseket mögöttem.
KÁÁJ CSIGECU ASSZONY (?1644–?1708)
Három haiku
Négy hete, hogy meghalt a férjem.
Hideg párnámról egy hímszúnyog
sírását hallom minden éjjel.
Egy tücsök van csak velem. Lágyan
ciripel fáim közt, a kerti
madárijesztő ingujjában.
Oly szép ma a hold asszonyteste!
Ha még egy hold lenne az égen:
a kettő összeverekedne.
HATTORI RANSETSU (1654–1707)
Haiku
Mélykék az est.
A telihold az égre
sötét fenyőket fest.
UEDZSIMA ONICURÁ (1661–1738)
Haiku
A patak fölött repülőhalak
ugrálnak, a pisztrángok. Fellegek
folynak mélyen a víztükör alatt.
398
NAITO DZSÓSÓ (1662–1701)
Két haiku
Útmenti ibolyákat nézek.
Letépni bűn.
Itthagyni vétek.
Elhagyott minden égi hatalom.
A jéghegynél is hidegebb
a téli holdfény ezüsthajamon.
TÁKÁMÁSZÁ (XVII. század)
Az egér
Süteményt Buddha oltáráról szajrézik este az egér.
Sapkáját is ingyen szerezte:
fejére hullt egy krizantémlevél.
Ankét a békákról
BASÓ
Lábát kinyújtja hosszan
a versenyúszó béka,
mikor a tóba lottyan.
DZSOKUSI
A varangyos féltékeny:
a fűben ül egész nap,
hátán csinos nejével.
SZENSZECU
A hegygerinc mögött felkelt a nap.
Hajnalban alig hallhatók a békák,
mert buddhista imákat mondanak.
BUSZON
Bárányfelhő ezüst uszálya.
A béka elbűvölten nézi,
s lassan fordítja a fejét utána.
399
SUGEN
A szerzetes enervált, bús és fáradt.
De levelibékákra is
ránehezedik alkonytájt a bánat.
ISSZÁ
A kanca izgatottan
szaglássza, de a béka
nyugodt és meg se moccan.
TOTÁKU
Ma hősszerelmest alakít
a béka. Fenn a gáton ül
és várja azt a valakit.
UEDZSIMA
Kikeletkor az ablak
alatt még csak brekegnek,
de nyáron már ugatnak.
CSIJOZSO, AZ APÁCA (1703–1775)
Haiku
A fűzfa haja ellibben az éles
szélben, majd valahogy
visszafolyik törzséhez.
TAN TAJGI (1709–1771)
Két haiku
Búcsú a havas télben
Északnak indul, én délnek megyek.
Száz lépés után visszafordulunk.
Mi volnánk ezek a hóemberek?
A szolgálót kidobták. Némán pakol.
Nem köszön. Megy. De kint az istállóban
még búcsút vesz sorjában a lovaktól.
400
CSINOKU (XVIII. század)
Haiku
A szitakötő arcát figyelem.
Arc? Ábrázat? Profil? Pofa?
Úgy találom, többnyire szem.
JOSZÁ BUSZON (1716–1783)
Tizenkét haiku
Kilépek a büdös budiból. Szemben
gyönyörű lepke száll.
Elpirulok. Ezt most nem érdemeltem.
Halászhálót akasztanak a fára.
A háló szemeiből kicsepeg
a víz s a hold világa.
(Találkozom és összebarátkozom Szejhán szerzetessel)
A favödör ringó vizében sápadt
sárgadinnye s egy fényes padlizsán.
Biccentenek egymásnak.
A körtefa csupa virág a holdas
tavaszi éjben. A fa tövében
egy nő szerelmes verset olvas.
Május vége. Kegyetlenül
porzik a zápor. Az úszó hínár is
már majdhogy elmerül.
Nagy társzekér döcög el három szőke
nagy lóval. Az útszéli
petúniák megborzonganak tőle.
Gyönyörű éj. Mindenki boldog.
Az útonálló lesben áll,
és verset ír a teliholdhoz.
Sárga krizantém
A szobában tíz gyertya ég.
A sárga krizantém kezemben
rögtön elveszti a színét.
401
Fehér krizantém
Csupa szépség és földöntúli illat.
A nyitott olló megmerevedik
s ellenáll ujjaimnak.
A tavaszról, öregen
Vidámság, zaj, szerelmek.
Ez a rózsaszín szemüveg
idegen már szememnek.
Erotikus emlékek
Tölgyfamakkok a faragott fatálon.
Trágár makkok! Mondjátok el nekem,
milyen szép volt garázda ifjúságom.
A téli szél zizeg.
Hány kavics fekszik a tarlón! Most végre
látom mindegyiket.
NATSZUME SZEJBI (1749–1816)
Öt haiku
Virággal jött a május és malaszttal,
de kellemetlen ismerősök száma
is folyton-folyvást nő tavasszal.
Ahányszor üres madárfészket
találok, ellenállhatatlan
ingert érzek, hogy belenézzek.
Önarckép
Kis szilvafa mögötte a kulissza.
Dereka, karja rendkívül sovány,
de ami látszik, s ami nem, az tiszta.
Kétségbeesés
A haikukhoz életem csak keretnek
szolgált. Hány réteg avar hull fölém,
ha egyszer eltemetnek?
Feleségem sírjánál
Sírköveden dér, hó a városon.
De mégse félj, szivem. Hamar
én is mélyzöld mohává változom.
402
RIÓKEN (1758–1831)
Ezt akartam mindig
Tavasz van. Friss szellő játszik a fűvel,
a fűzfákon minden rügy rózsaszín.
Kéregető csészémmel tenyeremben
csoszogok a nagyváros útjain.
A szentély ajtajában körülállnak
a kisfiúk; néznek, ujjonganak:
– „Megjött a bolond szerzetes tavalyról!”
– kiáltják, s húzzák kabátujjamat.
A fehér kőre leteszem csészémet,
iszákomat a cédrushoz kötöm.
– „Éneklek hozzá, üssétek a labdát!”
– „Most ti énekeltek, és én ütöm!”
Ugrálunk, játszunk, röpülnek az órák.
Járókelő jön, bámul, kinevet:
– „Meggárgyultál, vénség, hogy így viselkedsz?”
Nem felelek. Lehajtom fejemet.
Mit válaszoljak néki? Úgysem érti.
De mit súg fejem? Mit sugall a szív?
Magamnak mondom csak, hogy ezt akartam
és semmi mást. Így élni. Mindig így.
A tavasz lehelete
Ma már langyosabban lehel
ránk a tavasz. A karikát
csörgetem koldusbotomon.
Így megyek a városon át.
Kertekben zöldellnek a fák,
tavakban békalencse, nád,
és mennyi, mennyi buborék!
S hány friss fűszál! Mind jó barát.
Rücskös facsészémet fogom,
s élvezem a rizs jó szagát,
az összekoldult adományt.
Nem kérek szákét, sem dohányt.
Pénz, hírnév nem kell. A közöny
bő köpenyébe öltözöm,
s megyek ösvényemen, ahol
előttem oly sok Buddha járt.
403
Téli éj
Fiatalon, a nagy, üres teremben
virrasztottam könyvem s a mécs felett,
megtöltöttem olajjal sok ezerszer,
s nem tudtam még, hogy hosszúak a téli éjjelek.
Rongyok, koldusbot
Rongyok, koldusbot: ez az élet,
az életem. Vizet iszom.
Ennivalóm? Útközben szerzem.
Kertem? Azt verje fel a gyom.
A holdat nézem éjjelente,
és virradatig verset mondok,
virágokra leselkedem
naphosszat réten, temetőben.
Mióta szerzetes vagyok,
s elindultam a kolostorból,
ilyen lusta, haszontalan,
rozzant vén gebe lett belőlem.
Előttem havas hegycsúcsok
Előttem havas hegycsúcsok,
mögöttem havas hegycsúcsok
és szakadékok. Fűből van
kunyhóm ajtaja. Becsukom.
Ha eszembe jut ifjúságom
a havas téli éjszakákon,
kis ágakat rakok a tűzre,
s vén szakállamat huzigálom.
KOBAJASI ISSZA (1763–1827)
Tizenkét haiku
Van még remény!
Árnyékom pompás egészségnek örvend
az újév reggelén.
Oly sárga, mint a nyíló kankalin,
s milyen mély és kerek a lyuk, melyet
a friss hóba vizeltem odakinn!
404
Nagy pelyhekben havazik. A mokány
bikára mennyi terhet raktak!
A hó is egyre gyűlik homlokán.
Virágaim közt lepke libeg részeg
gyönyörrel. Új pillangó érkezik,
és megszökteti kertemből lepkémet.
Kásás lett éjjel és elolvadt reggel
a téli hó. Falunk
megtelik gyermekekkel.
Mellettem négy fuvaros horkolt
gurgulázva. A nagy, nehéz ló
szellentése majdnem levitt a kompról.
Kerti ajtómon betörők matatnak
éjszaka. Ezért egy barna csigát
nyomtam oda a riglihez lakatnak.
Az óriási, kövér macska
elbűvöli a lepkéket, mikor
narancsszínű farkát mozgatja.
Hogyan tudsz verset költeni,
ha agyoncsapnád a kis legyet,
mikor kezét meg lábát tördeli?
Őszi eső. Beázik
szobámba, és a szél
lyukas ajtómon furulyázik.
Az év utolsó hete
Üres napok. Ülök a félhományban.
Elfog a melankólia
és megalkuszom a mulandósággal.
Vigília
Hideg éj, bolhák. Hólé csepereg
a lyukas háztetőről. Felülök,
s virrasztok önnön holttestem felett.
ENOMOTO SZEJFU-DZSO (?–1814)
Haiku
Mind alszanak. Csak én
virrasztok, mert most senki sem jöhet
a hold és én közém.
405
OSU, A KURTIZÁN (XIX. század)
Végrendelet
Más asszonyok férjei érdekeltek.
Ők fészkeltek ágyamban. Meghagyom,
hogy síromon a kakukk énekeljen.
GÁRÁKU (1777–1859)
Haiku
Nem fél s nem törődik veled
a lepke: akkor sem repül
gyorsabban, mikor kergeted.
ISMERETLEN KÖLTŐK (XVIII–XIX. század)
Tizenhat szenriú
Kisgyermek áll az utcán. Sír.
Nem tudja a hazautat.
De mihelyt egy úr felveszi,
a cukrászda felé mutat.
A betörő munkába
indul, s így szól nejéhez:
– „Ha lefekszel, az ajtót
riglizd be jól, te édes!”
Macskánkat megzavarták.
Kifelé áll négy lába,
és hasát kandúrgőggel
felhúzza a hátára.
Az urak tükröspontyot
s disznósültet rendeltek
négy körítéssel – s tortát
meg hasgörcsöt desszertnek.
Hideg tél. Iskolásfiúk
csapata a fagyos úton.
A fülük vöröspaprika.
Zöld jégcsap lóg az orrukon.
406
Teljes boldogság. Odacsúszom
a lány mezítlen, hódító
melléhez. Vésztjósló sivítás.
Közeledik a moszkitó.
A csirke egyenesen
felénk jön. Szárnyait
karba fonja. Körülnéz.
Mindjárt nyilatkozik.
Falunkban színtársulat járt:
üdv a népművelőknek,
kik felcsináltak minden lányt,
s minden kamaszt meglőttek.
Itt fekszünk végre-valahára
mindketten a dunyha alatt,
de mily nehéz a kimonóból
előkotorni farkamat!
Nem tudtam, hogy ily szorosan
összefüggnek a dolgok!
A bokrok közt brunzoltam,
és lekéstem a kompot.
A gyékény szélén, a sarokban
ki-nem-fakult négyszög világít.
Ne nézd. Az elvált feleség
öltözőtükre állt itt.
Alkony táján az agglegény
hazaér a lakásba.
Sóhajt. A múlt hétről maradt
köleskását szaglássza.
Ébred a kandúr, nyújtózik.
Oly szép fényes a szőre!
Hangosan ásít. Lőni megy
a lapos háztetőre.
Társaság nélkül egyedül
az ember bús és hontalan.
Abban sem lelek örömet,
ha este elfingom magam.
Az apáca szellőzteti
fejpárnáját, jó magasan
egy ablakban. Sajnos, még nem
szellemült át. Testszaga van.
Kisvárosunkban a tűzoltó
az őrtorony tetején áll,
és őszi, esős éjszakákon
a korlát fölött kipisál.
407 408
Európai költészet (3)
(XVIII. század)
409 410
JOHN BYROM (1692–1763)
A pártviszály ellen
Hitünket s a királyt áldd meg, nem az eretnek
trónkövetelőt, Uram – ezt mindenki így mondja,
de hogy ki a törvényes király a kettő közt,
és melyik az igaz hit – az vélekedés dolga.
GIORGIO BAFFO (1694–1768)
Szonett egy színésznőhöz

A híres Cecilia Brescianihoz, aki fiatalon óriási sikert aratott Goldoni A perzsa menyasszony című darabjában a velencei Teatro di San Lucában.

A perzsa rabnőt pompásan játszottad:
rabszolgád lettem. Láthatatlan, éles
fogak martak belém. Szívem megolvadt.
Utat vesztettem. Szédülök, ha nézlek.
Attól félek, megtébolyít szerelmem.
Oly bestiális vágy fog el utánad,
oly szörnyű indulat, hogy nem is ember
vagyok már, de párzásra kész vadállat.
Mondjad, úrnőm, te földre szállott angyal,
ki összetörsz, hogy mit tegyek magammal?
Szoknyád szegélyéről a rózsaillat
velem maradt. Szólj, és embert ölök.
Engedd meg, hogy mint nyughatatlan csillag,
remegjek bűvös altested fölött.
A kamasz
Az iskolában s otthon gőgös szolga
– pap meg szülő uralkodik fölötte –
a sok szabályt, tant és dogmát magolja,
csupa maszlag! És semmi sem függ össze;
elábrándozik: sárkányt öl s a lánnyal
hősnek jön haza – s mit neki e marhák! –
majd mélabú tör rá az iskolában,
s a pad alatt előkotorja farkát;
411
szép tőrök, csínyek, burnótos szelencék
vonzzák, bársony nadrágok és Velencénk
bordélyai, habár bemenni nem mer,
de azt képzeli, hogy odabent párnás
királyi ágyban tündérlányok várják
arany mellekkel, ezüst fenekekkel.
Plátói szerelem
Rossz szagú bordélyokban üzekedtem,
buja ténsasszonyok háltak velem
pénzért; a Lidón, kinn a füzesekben
kéjfiúkat öleltem sebtiben:
de piszkos életem s gondolkodásom
megváltozott, mert ablakod alatt
vitt el, eszményi angyal, gondolásom,
s hat emelet magasban láttalak;
s bár nevedet sem tudja még imádód,
rajongok érted, szépség, s szerenádot
adok számodra minden estvelen,
s rút földi vágyakon túlemelkedve,
mikor éjjelit ürítesz fejemre:
megértem, mi az Égi Szerelem.
Szonett Catto ifjasszonyhoz Páduában
Hadd vallok most szerelmet ülepednek,
melyért urak s polgárok tülekednek,
hátsódnak, mely mellett az újhó kátrány,
a hattyú holló és rücskös a márvány.
Markomban labda volt, arcomnak párna,
elringatott, mint lagunán a gálya –
nem tündöklik különb segg Páduában,
s ma utazom. Mi lesz vele utánam?
Ha püspök lennék, vagy római pápa,
megfestetném képét a főoltárra,
hogy a jónép imádja és csodálja.
De férjed jön. Megyek. A sors kegyetlen.
Oly boldog voltam rózsás alfeleddel!
Száz esztendő kevés, hogy elfeledjem.
412
A jezsuita rend közelgő feloszlatásának hírére
Mi lesz, ha Szentatyánk Lojála rendjét
betiltja – őket, akik annyi jót
tettek, s Japánig vitték a keresztény
türelmet meg az inkvizíciót?
Jaj, gőzfürdőnek, színháznak, bazárnak
– ők forgalmazzák mindet, nem vitás –,
a játékbarlangok sorra bezárnak,
mi lesz, ha nincsenek jezsuiták?
A Márkus téren nem látjuk majd őket,
ahogy lornyonnal gusztálják a nőket;
nem fordulnak be többé filckalapban
a divatos bordélyház kapuján;
s a sikátorokban már nem szaladnak
egy-egy festői kamaszsegg után.
JOHANN CHRISTIAN GÜNTHER (1695–1723)
Vigasztaló
Lesz még egyszer jobb az élet,
mikor nem lesz porkoláb,
lesz még egyszer jó reményed,
házad, kerted, orgonád,
lesz még egyszer dús kaszálód
és szívedben büszkeség,
lesz még egyszer bús halálod,
ha az óra szól: elég!
Lesz még egyszer bor kupádban,
hogy vidáman hörbölöd,
lesz még egyszer nyugtod ágyban,
ha nem lesznek börtönök,
lesz még egyszer úr a rabból,
lesz még portád, jó neved,
lesz még egyszer, hogy kutadból
fölhoznak, mint Józsefet.
413
Lesz még egyszer ünnepséged
ott, hol Nero háza van,
lesz még rajtad Dávid tépett
pásztoringe sárarany,
romba dőlnek majd a várak,
virulnak a városok,
lesz egyszer, hogy Saul kifárad
űzni illó lábnyomod.
Lesz még egyszer föld az áldott
földből, hová vér csurog,
jön még egyszer minden jármot
összetörni Jézusod,
lesz még egyszer völgyed, réted,
túl e ködös vizeken,
lesz még egyszer negyvenéves
bújdosásra szerelem.
Egyszer véget ér az ínség,
lesz még nyíló áloéd,
s élvezhesd az élet kincsét,
vágyadét meg álmodét,
egyszer elmúlik az átok,
megsegít az istened:
lesz még egyszer boldogságod,
kedved, békéd, mindened.
PIERRE-AUGUSTIN DE BEAUMARCHAIS (1732–1799)
Felirat kertem falára, a bokros mögé
Múltam olyan, mint egy rossz álom:
mikor ébredek, feledem;
tivornyáidat nem kívánom,
bikavadító szerelem;
gügye emberiség, feladlak,
mit bánom harcaidat – és
búcsút mondok a nagy szavaknak:
Erény, Végzet, Gondviselés –
megnyúzva bár, de toleránsan
életpályámon félreálltam,
elég volt! Többre nem megyek,
s mint Candide, aki összebékül
sorsával, illúziók nélkül
ápolni kezdem kertemet.
414
JACQUES DELILLE (1738–1813)
A kávé
Költők itala, kávé, melyet Voltaire imádott,
s a szegény Vergilius, míg élt, sohasem látott,
ki fejemet tágítod meg lelkem horizontját,
áldott nedű! Ne hagyj el, mert ragaszkodom hozzád,
s ha majd testem viskója félig már összeroskadt,
még akkor is örülni óhajtok italodnak.
Kitüntetésnek érzem, mikor készítlek téged,
a világért se bíznám másra e mesterséget.
Rázom a kávébabot a tűz fölött serényen
tepsimben, míg barnából sötét lesz, mint az ében;
térdem közt a daráló; élvezem, mint recsegnek
és ropognak a szemek; aztán vizet eresztek
a török rézibrikbe, s aggodalmas, de elszánt
figyelemmel háromszor felforralom a nektárt,
míg eltűnik a habja, és a mennyei illat
szállásomat bejárja, minden bútort felizgat.
Várok, hogy ülepedjék az alja, aztán mindjárt
megtöltöm a párolgó lével a hasas findzsát;
arab kávé, porcelán csészék – a hajó távol
Japánból hozta őket –, s cukor Amerikából:
hogy méltó keretek közt élvezhessem e nedvet,
kávémhoz összeálltak a messze kontinensek.
Jöjj, mennyei aroma, jöjj és ihless meg engem,
mert most már csak pár habcsók hiányzik és szerelmem.
Mihelyt illatod bűvös, átható árját érzem,
langyos fuvallatától öt érzékem feléled,
s ahogy hullámot hullám után dob ki a tenger,
rendezett gondolatsor gyülekezik fejemben.
Az elébb még mogorva voltam, unott és bamba,
most mosolygok és bíbor köpenyt öltök vállamra,
lángész lettem, ki egy szebb és jobb világba pottyant,
s azt képzelem, hogy napfényt szürcsölök nagy kortyokban.
SÉBASTIEN-ROCH-NICOLAS DE CHAMFORT (1741–1794)
Boldog kor
Boldog kor: Lajos király s a Pompadour uralma,
mikor nem számított, csak a muzsika s az élet
szépsége, a regények, a tánc, a költemények,
a művészet presztízse s a szerelem hatalma!
Mi volt az ember legfőbb célja? Hogy másnak tessen.
Az estét átnevette; éjfél után kettesben
feküdt le, s gyönyöreit gondosan váltogatta;
415
déltájt kiszállt az ágyból
s megkérdezte, hogy aznap Melpomené vagy Thália
melyik ifjú lovagja
mesterművét hozzák be a szín deszkáira?
És a Szalonban melyik piktoré lett a pálma?
És Bouchardon vésője mit formál a márványból?
S Vénusz melyik leánya
– még ismeretlen csillag – bukkant fel s indul Ámor
hintóján karrierje tündöklő magasába?
Az emberek Dumesnilt avagy Clairont tapsolták,
s a könyvekből tanultak, miket Voltaire hagyott ránk.
Buffon a természetet írta le nagy elánnal,
Diderot – az ékesszólás s a szellem kettős lángja –
pontot tett a hatalmas Enciklopédiára;
tudósaink felmérték a bolygókat s a földet,
kiszámították, hogy a kométák visszajönnek:
s a bárdolatlan köznép már nem remeg hiába;
diadalmas csatákkal büszkélkedtünk; a hölgyek
ünnepi koszorúkat adtak át a sok hősnek,
akik Fontenoynál és Lawfeld mellett győztek.
Az utasok az állam gályáján békén ültek,
hol üdülés volt minden nap s minden óra ünnep,
önkínzó, fölös kérdést egyet sem vetettek fel,
nem törődtek az árral, a szirttel, a szelekkel,
nem mondták, ki vezessen,
de rábízták a hajót a matrózok kezére
s a kormányos eszére.
JEAN-ANTOINE ROUCHER (1745–1794)
Sorok egy ceruzarajzra

Ezt a négysorost Roucher az őt ábrázoló ceruzarajzra írta, melyet egyik börtöntársa készített róla a Conciergerie-ben 1794. július 25-én, ugyanazon a napon, amikor őt és André Chéniert a guillotine alá hurcolták.

Szelíd, szent, drága lények, családom, jó barátok!
Ne csodálkozzatok, ha e szép ceruzarajzon,
mit rabtársam készített, bú árnyékolja arcom –
rátok gondolok most, míg a nyaktilóra várok.
416
JOHANN WOLFGANG VON GOETHE (1749–1832)
Prométheusz
Rejtsd egedet, Zeüsz,
fellegeidbe
és hajlítsd szeleiddel a
bérci fenyőket,
mint a suhanc, ki a kórót
verdesi bottal!
El nem veheted
szántóföldemet és kunyhómat, amit
nem te emeltél,
s tűzhelyemet, melynek parazsáért
mar az irígység.
Nincs szánandóbb lénye a földnek,
mint ti az égben!
Istenségtek
gyatra imákból s áldozatokból
tengeti létét,
s elhullnátok,
hogyha közöttünk nem volnának
gyermekek, aggnők,
balga remények.
Ostoba voltam,
s gyermeki szemmel
néztem a napra,
mintha fölötte
isteni fül hallgatna jajomra,
s emberi lélek
nyílna meg a nyomorult panaszára.
A víz s a titánok vak dühe ellen
szólj, ki segített?
Szolgafajom rút rabguzsalyát ki
vette le rólam?
Nem te vezettél-e, szent és öröktüzű
emberi lélek?
S nem zengtél-e ezerszer
hálaimákat
néki, ki ott fenn alszik unottan?
Mért tiszteljelek? Mért? A szegények
véres igája
nyomta-e vállaidat?
A zokogók könnyét letörölte-e
egyszer is ujjad?
417
Avagy nem a kor kalapálta a férfit
gyenge húsomból
és az örök Sors,
kit te se bírsz le?
Azt akarod, hogy meggyűlöljem a létet,
s puszta homokba
fussak az élet elől, mert olykor a sárba
dől aratásom?
Itt ülök, embert
gyúrok agyagból,
képemre hasonló
fajzatot, hogy majd
szenvedjen, örüljön,
s téged is így vegyen
semmibe, mint én!
A hárfajátékos dala
Ki kenyerét könnyekkel sosem ette,
ki párnájáról nem fordult a falnak
s nézett gyötrelmes, hosszú éjjelekbe:
nem ismer benneteket, égi hatalmak.
Belökitek az életbe az embert,
hogy vétkezhessen s űzze a gyönyört,
ti meg fenn ültök s nézitek, mint szenved,
mert minden bűnért bosszút áll a föld.
Hátem
Szép fehér arcodba nézek,
keret hozzá a hajad;
barna kígyófürtök, néktek
megadom most magamat.
Szívem maradt fiatal csak,
minden más körötte jég,
hófúvás, köd, de alatta
még az Etna tüze ég.
S mint zord sziklafal, ha rőtre
színezi a hajnal-ég:
most még egyszer érzi Hátem
a tavasz s a nyár hevét.
418
JEAN-PIERRE-CLARIS DE FLORIAN (1755–1794)
Repülőhal
Egy ifjú repülőhal, ki sok vész közt félt nagyon,
így kért tanácsot: – „Nagyanyám,
mit tegyek, hogy fiatalon
utol ne érjen a gonosz halál?
A tengeri sas szaggató karmától remegek,
mikor magasra repülök;
s a cápa szörnyű szeme les,
ha a mély vízbe merülök.”
Mire az öregasszony így: – „Kisunokám, szívem,
mert nem vagy sas, se cápa,
élj csendesen, vigyázva,
ne szállj magasra, s ha úszol, maradj a mocskos felszínen.”
WILLIAM BLAKE (1757–1827)
A tigris
Tigris! Tigris! Szörnyű fénnyel
égsz az éjek erdejében,
mely isten tervezte sárga,
borzalmas szimmetriádat?
Mily mélységek vagy egek
szikrájából lett szemed,
ki csinálta? Szárnya volt?
Tűzoszlopból rád hajolt?
Van-e erő, amelyik
ily szívizmot kifeszít,
s mikor szíved dobogott,
volt-e kéz, mely lefogott?
Mely pörölyök, mely vasak?
Mely kohókban kelt agyad?
Mily üllő? Melyik konok kar
birkózott meg terroroddal?
S mikor a csillag tőröket
dobált, örült-e ő neked?
Az volt, aki kitalált,
aki bárányt is csinált?
Tigris! Tigris! Szörnyű fénnyel
égsz az éjek erdejében,
mely isten tervezte sárga,
borzalmas szimmetriádat?
419
A négergyerek
Anyám a déli erdőben szült; bőröm
koromsetét, de lelkem hófehér.
Fehér az angol gyermek, mint az angyal,
de én sötét vagyok, mert fény nem ér.
Anyám a déli erdőn szoptatott meg,
a fák tövén, hol barna lomb henyélt,
ölébe vett, megcsókolt, pirkadatkor
kelet felé mutatott, s így beszélt:
– „Tekints a napra; nézd: ott él az Isten,
kiből szerelme hő sugára hull,
ő ad fűnek, fának, mindannyiunknak
kedvet, ha virrad, kéjt, ha alkonyul.
Így küldettünk e földi létre, tűrni
a szeretet tüzét: e gyapjas haj,
e mélysetét bőr és e barna orca,
mind fátyol csak, mely Tőle eltakar.
De ha szerelme tüzét majd megértjük:
a köd szétfoszlik s meghalljuk szavát,
amint szól: – Gyertek énhozzám, szerelmes
gyermekeim, ti arany barikák!”
Így szólt anyám és megcsókolt; így szólok
kis angol gyermektestvérkémhez én:
ha a sötét s fehér ködből kiszálltunk,
leszünk bárányok még az Ő ölén.
És lesz lelkünk, sugártüzétől izzón,
aranysátrába lépni érdemes,
hogy mindnyájan behulljunk ősz hajába,
ha arcunk már az Ő orcája lesz.
A Szerelem Kertje
A Szerelem Kertjébe léptem
s azt láttam, amit még sosem:
mert most kápolna állt középen,
ahol játszottam a gyepen.
A kápolna kapuja zárva.
„Ne!” – szólt rajta a felirat.
Temető lett a bűvös kertből,
hol sok kedves virág fakadt,
sírkövekkel virág helyett,
s a kertben fekete papok köröztek
és tüskével kötözték össze
vágyaimat s az örömet.
420
ROBERT BURNS (1759–1796)
Az egérhez,
melyet ekémmel kifordítottam hajlékából, 1785 novemberében
Reszkető kis selymes állat,
mért szeded oly gyorsan lábad?
Maradj! Mért futnék utánad?
Nem kell félned,
készakarva sose bántlak
az ekémmel.
Sírnék, mert az ember véget
vetett durván a természet
szociális egységének,
és most megvetsz,
testvéredet, kit, mint téged,
sárból vettek.
Kis tolvajnak tűntél nékem,
de élned kell, azt megértem;
a kalászban huszonnégy szem,
csórj el egyet,
esküszöm, nem veszem észre
soha többet.
Romba dőlt szegényes házad,
s a tar földön új lakásnak,
ha keresnél, sem találhatsz
füvet, lombot,
míg december szele vágtat,
dühe tombol.
Viskódat jól összeraktad,
hogy kitelelhess alatta,
s frissen bújj elő tavaszra,
s most egyszerre
jött ekével a parasztja,
s széjjelverte.
Mennyi munkát, mennyi terhet
viseltél, tán pénzt is kellett
letenned, míg kunyhód meglett,
s itt magadban
élhetsz feldúlt fészked mellett
hóban-fagyban!
421
Nem vagy egyedül, egérke!
Küzd az ember, hogy elérje
célját, ám keserv a vége,
s mit kívánhat:
szerencséje, jó reménye
délibáb csak.
Boldogabbnak ne mondj engem!
Mivel törődsz? A jelennel,
s jaj, ha visszanéz az ember!
És jövője?
Bár nem látom puszta szemmel:
félek tőle!
A szép bányászlány
A szép bányászlányt kérte
feleségül a lord,
a lord, kinek készpénze
és földje dosztig volt.
Nem kellett bársony nászágy
a lánynak, sem a lord,
csak egy szénszínű bányász,
amilyen apja volt.
Egy vasgyároshoz
Jöttem megnézni gyáradat,
hogy okuljak belőle,
s ha tán pokolra kerülök,
ne lepődjem meg tőle.
Ám kapusod elkergetett.
A pokol is ilyen lesz:
a poéta, ő kinn marad,
de a vasgyáros benn lesz.
Van egy jó feleségem…
Van egy jó feleségem,
aki szavamra hallgat;
nem csal meg engem; én sem
rakok senkire szarvat.
422
Mit keresek? Egy pennyt.
Itt van – mindjárt elköltöm.
Nem kölcsönzök ki semmit,
semmit se kérek kölcsön.
Nem vagyok senki hálás
cselédje, senki lordja;
kardom van, mely a bántást
azonnal megtorolja.
Nincsen, kiért bánkódom,
szabad vagyok és boldog,
nem gondoskodnak rólam,
nekem sincs másra gondom.
Add meg a lány jussát…
Add meg a lány jussát, fiam,
öleld át jó keményen,
amit cserébe ád, fiam,
fél zsák arannyal ér fel.
Ha félsz, úgy szopd be whiskydet,
ha fél, tapaszd be száját,
és húzd el jól, hejehuja,
jól húzd el a nótáját.
A lányt repítsd az ágyra fel,
az ajtót sarkad zárja el,
szólj rá, hogy combját vesse szét,
húzd fel szőrös kis kesztyűjét,
légy szenvedélyes, nem mulya,
ha ordít, fogd be száját,
s húzd el, fiam, hejehuja,
jól húzd el a nótáját.
Kislány vagyok…
Kislány vagyok, korai rám
a menyasszonyi fátyol,
bűn volna, nagy bűn, jó uram,
ha elhurcol mamámtól.
Egyetlen gyermek is vagyok,
megborzadok és fázom,
hogy mire készül, jó uram,
ha ott fekszünk az ágyon.
423
Október elmúlt, hosszúak
a sötét téli éjek,
karja közt lát a virradat –
jó uram, ettől félek.
Átsüvítenek a szelek,
jó uram, a tar fákon,
de nyáron idősebb leszek:
hátsó kapunkban várom.
Láttad-e…
Láttad-e szép Lesley-t, mikor
átlépett a határon?