A KÖNYV EREDETI CÍME:

PANTAGRUEL
ROY DES DIPSODES
RESTITUÉ A SON NATUREL
AVEC

SES FAICTS ET PROUESSES ESPOVENTABLES
COMPOSÉS

PAR FEU M. ALCOFRYBAS
ABSTRACTEUR DE QUINTE ESSENCE
[LYON, 1533]

I. kötet 4

PANTAGRUEL
A DIPSZÓDOK KIRÁLYA
AMILYEN VALÓJÁBAN VOLT,
AZ Ő CSODÁLATRAMÉLTÓ TETTEINEK
ÉS CSELEKEDETEINEK HISTÓRIÁJA

ÍRATOTT

AZ ISTENBEN BOLDOGULT ALCOFRYBAS MESTER
A KVINTESSZENCIÁK ABSZTRAKTORA ÁLTAL

I. kötet 5

Hírnévvel és jelességgel ékes lovagok, nemesemberek és ti többiek, mindenfajta épületes és tisztes foglalkozás kedvelői, akik a minap megvásároltátok, elolvastátok és meg is emésztettétek Az Óriás Gargantua Felmérhetetlen Becsű Krónikáját és akik, hívő lelkek módján hitelt is adtatok ez írásnak, akár a Szent Biblia és az Evangéliumok szövegének, és valahányszor kisasszonyok és dámaságok társaságában kifogytatok a szóból, hosszú és élvezetes történeteket mondtatok el nékik e könyvből: – amiért nem kis méltánylást, sőt örök dicsőséget érdemeltek.

Az Óriás Gargantua népkönyv volt és nagy sikert aratott nem sokkal Rabelais könyvének megjelenése előtt. R. szerint ez a krónikaszerű, fantasztikus történet adta néki az ötletet jelen könyv, majd a Gargantua megírásához.

Ráadásul még azt ajánlanám: hagyja abba mindenki foglalkozását és fittyet hányva mestersége kötelmeinek, semmi másra figyelmét ne pazarolja, mint e krónika tanulmányozására, amíg szóról-szóra tudja. Akkor aztán, ha holmi véletlen folytán a könyvnyomtatás mestersége feledésbe merülne, vagy a könyvtárak veszendőbe mennének, mindenki kitaníthatná gyermekeit Gargantua felől. TörtéI. kötet 7nete szájról-szájra járhatnak, valamint a kabbala, a kései nemzedékek között. Mert e história több lelki táplálékkal bővelkedik, semmint azt bolházkodó szenteskedők képzelik, kik az ilyen pajzánságokhoz annyit sem konyítanak, mint Raclet professzor Justinianus törvénykönyveihez.

Justinianus keletrómai császár (VI. század) kodifikáltatta a római jogot; ez maradt bizonyos mértékig érvényben a középkoron át. Raimbert Raclet éppen ennek a jognak a professzora volt Dôleban.

Számos magasrangú, hatalomban dúslakodó nagyurat ismertem, kik, ha rőtvadra vagy akár kacsára vadásztak és az üldözött állatnak nyomaveszett, miközben sólymaik, mert a zsákmány megugrott, szomorúan köröztek a magasban, míg ők búsan lógatták orrukat. Ezt könnyen elérhetitek. Ám, mihelyt, vígasztalódásuk egyetlen forrásául Gargantua fent említett, felmérhetetlen becsű krónikáját újra olvasták, keserű morfondírozás helyett virágos kedvre derültek.

Más bizonyítékokat is gyűjtöttem (és ezúttal eszem ágába sincs tréfálkoznom), mint például azokét, akiket heves fogfájás marcangolt és már-már vagyonuk javát orvosokra költötték, anélkül hogy kínjaikra enyhülést találtak volna. Rögvest felgyógyultak, mihelyt Gargantua Krónikáját két forró türülközőbe bugyolálták és némi szárított varjúszarral meghintve, a fájó ponthoz szorították.

És mit szóljak a francusrágta szegényemberekről, vagy a köszvényesekről? Hányszor kényszerültünk szenvedéseik tanújává lenni, mikor kenőccsel bezsírozott ábrázatuk úgy csillog, mint a bordélyházi rézkilincs, foguk vacog, mintha állkapcsukban valaki az orgona vagy a spinét billentyűit verné és szájuk habzik, mint a vadkané, mikor kutyák szorongatják! Mit tehet az ilyen ember? Egyetlen vigasza, ha a szóbanforgó könyvből néhány oldalt felolvasnak néki. Hányat láttam közülük, kik a Sátán egész atyafiságára megesküdtek volna, hogy Gargantua tetteinek hallatára megkönnyebbülést éreznek és a pokol helyett csupán a pokol tornácán

A pokol alatt itt a túlfűtött, henger alakú ketreceket érti R., ahol a vérbajosokat gyógyították, jobban mondva kezelték.

gondolják magukat, – amiként vajudó I. kötet 8asszonyok is megkönnyebbülnek, ha Szent Margit legendáját felolvassák nékik.

A Vie de Madame saincte Marguerite számtalanszor újranyomott, jámbor könyv volt Szent Margit életéről. Szülési fájdalmakban kínlódó asszonyoknak szokták felolvasni, vagy ha senki sem volt a közelben, a könyvet hasukra helyezték. Állítólag csillapította görcseiket.

Ez sem elég? Mutassatok még egy könyvet, tárgyalja légyen a tudomány bármelyik ágazatát s iratott légyen bármely nyelven, mely íly kiváló sajátságokkal rendelkezik, ennyi érdemmel bővelkedik és én nagy adag pacallal fizetek néktek. Hasonlíthatatlan, páratlan, egyedülálló mű; ilyen könyvet hiába kerestek, uraim, s ezt vallom róla a jelenben és vallom a jövőben, a máglyafüstig, – excluzíve. És aki ellenkezőjét állítja, imposztor, szédelgő, predesztinációs szakadár

Predesztinációs szakadár alatt Kálvin Jánost kell érteni. Ezt a jelzőt R. könyve későbbi kiadásában tette a többihez, minthogy Kálvint 1532-ben még senki sem ismerte.

és gazember!

Meg kell vallanom, hogy természetesen akadnak bizonyos könyvek, melyek érdemét és a bennök rejlő jótulajdonságokat tagadásba venni nem szándékszom. Teszem fel Az üresmeszely, Az őrjöngő Roland, Róbert a Fenegyerek, A bracchiumos Szaracén, Rettenthetetlen Vilmos, Huon Bordeauxból, Montevielle és Matabrune

Az őrjöngő Roland Ariosto híres eposza, Az üresmeszely ismeretlen; valószínűleg R. találmánya, csakúgy, mint a Matabrune. A többi közismert lovagregény – ezek voltak a kor kedvenc olvasmányai, az egykori bestsellerek.

történetei. Mégsem: egyik sem hasonlítható és nem állja a versenyt a Krónikával, melyről beszélek. Erre tanít a tapasztalat is, melynek során az olvasóközönség felismerte Gargantua krónikájának kiválóságát és érdemeit, amiért két hónap leforgása alatt több példányt vásároltak fel mint amennyi Biblia kilenc év alatt elkél.

Azért tehát, hogy szabad időtöket még kellemetesebben töltsétek – és mi lehetne nékem, alázatos szolgátoknak, hőbb kívánságom? – újabb, hasonló könyvet ajánlok fel néktek, legfeljebb hogy még hitelesebbet és értékesebbet nyújtok. És ne higgyétek, hacsak rá nem akarjátok szedni magatokat, hogy úgy szólok mint a zsidók a Törvényről. I. kötet 9Más csillagzat alatt születtem; a hazugságot hírből sem ismerem és nem bizonygatok mást mint a színigazat. Azt is hitelesen és lelkiismeretesen, mert akinek nincs lelkiismerete, annak nincs semmije. Úgy szólok hozzátok tehát, mint János apostol a Jelenések könyvében, quod vidimus, testamur, vagyis: azt vallom, amit láttam. Így írtam meg a vitéz Pantagruel hajmeresztő cselekedeteinek históriáját, miután hópénz fejében attól kezdődően szolgálom őt, mikor hátulgombolós nadrágot viseltem, egészen a mai napig. Most pedig, az ő engedelmével, hazajöttem falumba megnézni: él-e még valaki az enyémek közül?

De, hogy ezen elöljáró beszédemnek végére jussak, egyet kívánok még idejegyezni. Lelkemet, testemet, beleimet és zsigereimet az ördög öreganyjának adományozom, ha e történet során akár egyetlen szót lódítok. Hasonlóképpen a fránc törje ki nyakatokat, nyavalya hempergessen a földön, üszkösítse meg a rákseb pofacsontotok, a búbos pestis dagassza hónotok, verjen ki a ragya, hegedüljön a vitustánc örökös nótát talpatok alá; igen, a higanykenőcstől tüzes kiütés bujjék feneketekbe és kénköves párában, lángok közepette szálljatok alá, mint Szodoma és Gomorra lakói, a pokol fenekére, ha fenntartás nélkül hitelt nem adtok mindannak, amit jelen könyvemben elétek tárok.

I. kötet 10

Mivel nincs sürgősebb dolgunk, kecsegtetőnek és egyúttal tanulságosnak tartjuk, ha a jó Pantagruel élete forrásánál, azaz származásánál egy percenetre elidőzünk. Valamennyi krónikás, amint látom, így kezdi történetét, nemcsak az arabok, a barbárok és a latinok, hanem a pogány görögök is, a borforrások örökös kedvelői, valamint az Evangéliumok szerzői, azaz Szent Lukács és Szent Máté őexcellenciáik.

Meg kell jegyeznetek, hogy a világ teremtése táján – régmúlt időről beszélek, negyvenszer negyven a négyzeten, vagy még több éjszakával ezelőtt, hogy a régi druidák időszámítását használjam,

Julius Caesar szerint a druidák nem nappalok, hanem éjszakák szerint mérték az időt.

– röviddel annakutána, mikor Káin megölte testvérbátyját, Ábelt, az igaz ember vérével áztatott föld egy bizonyos esztendőben

kiváltképpen naspolyában, elannyira, hogy ezen időszakot a nagy naspolyák korának keresztelték és így idézik az emberek emlékezetébe: akkorák voltak ugyanis, hogy három jutott egy szakajtóra.

A nevezett évre vonatkozó naptárat a lomtárban találtam.

Rabelais tréfáit e helyen – megértésükhöz a ptolemeüszi rendszer felvázolására lett volna szükség – a modern olvasó számára érthető variánssal pótoltam.

A nagyböjt ideje nem márciusra esett és augusztus közepe májusban volt. Október havában viszont, avagy lehet, hogy szeptemberben (elővigyázatosan fogalmazok, nehogy tévedést kövessek el) következett el az évkönyvekben nevezetes hét, melyet a három csütörtök hetének mondunk, azaz amikor a naptár szószoros értelemben egymásután háromszor mondott csütörtököt. Ennek okát a szökőnapokban kell keresnünk, mivel a nap letért útjáról mint a részeg ember és a holdat öt fonálnyira eltérítette pályájáról. Ugyanekkor a firmamentumon bizonyos vibrálást éreztek, minthogy a Szűznek nevezett csillag elkapta egy üstökös farkát, minek láttán a Fiastyúk szégyenében megfordult és a Mérleg nevű csillagkép serpenyőjébe köpött, amitől az is himbálódzni kezdett. Minde jelenségek oly csodálatosak és annyira nehezen fejthetők meg, hogy csillagászaink mit sem észleltek belőlük; igaz, nagyon jó szem kell hozzá, hogy az ember odáig lásson.

Természetes, hogy a nép boldogan falta a naspolyákat, nemcsak nagyságuk, de pompás ízük miatt is. De miként Noé, ez a szent ember, kinek mindannyian lekötelezettjei vagyunk, amiért a venyigét ültette, mely a nektáros, gyönyörűséges, pótolhatatlan, égből származó, vidító és isteni folyadékot ajándékozza nékünk, melyet bornak nevezünk – nos, ahogy Noé ivás közben el-elvetette a sulykot, mert kezdő lévén, az ital erejét és sodrát még nem ösmerte, úgy ették az akkori emberek is mohón és mértéktelen élvezettel a nagy, duzzadt naspolyákat. Ennek csodás és változatos következménye lett. Valamennyiök testének egy-egy része módfelett feldagadt. E testI. kötet 12rész személy szerint különbözött. Egyeseknek hasa puffadt fel és úgy domborodott mint a hétakós hordó; ez a mindenható gyomor, melyet Szent Pál említ. Tulajdonosaik a vidám és mulatós cimborák. Közülük született Szent Pánkrácius és Szent Karnevál.

Másoknak válla dagadt meg. Innét származnak a púposak; mintha dombocskát hordoznának lapockájukon. Országok szerint, különböző méltóságokban ma is láthatók szerte a világban; az ő soraikból való Aesopus, kinek meséi és dícséretreméltó tanulságai írásban is fennmaradtak.

Másoknak ama testrésze duzzadt meg, melyet a természet magvetőjének nevezünk. E szervük oly bámulatosan hosszúra, nagyra, vastagra, erőteljesre, fenyegetőre és a régi római Priapus szobrokéra hasonlóvá vált, hogy gazdáik övnek használhatták és ötször-hatszor csavarták derekuk köré; emellett úgy ágaskodott jókedvében mint a lándzsa, mely pontosan céljába talál. Az ilyen emberfajtának azonban – a női nem tanúsága szerint – sajnálatos módon magva szakadt, mert, ahogyan az asszonynép kedvenc nótája mondja:

Másoknak herezacskóik fúvódtak fel, elannyira, hogy három itce fehérbor is beleférne. Ezektől születtek a lotaringiaiak. Gatyapőcükbe

A gatyapőc számtalanszor szerepel Rabelais könyvében. Magyar elnevezése megtévesztő, minthogy a nadrághoz tartozott, bár rendszerint más színű szövetből készült. Félgömb alakú, olykor halcsonttal merevített, vászonból, posztóból varrt zacskó volt, melyben, a divathoz híven, a férfiak nemi szervüket tartották. Fiatalemberek a világoskék és rózsaszín selymet kedvelték, gavallérok a vérvörös bársonyt, özvegyemberek, a gyász jeléül, fekete gatyapőccel jártak. A gatyapőcöt, mint ahogy a korabeli festményeken látható, rendszerint a szükségesnél jóval nagyobbra szabták; divat volt, hogy az ember a kedvesének szánt ajándékát – például ritka déligyümölcsöt – gatyapőcéből szedte elő az ebédlőasztalnál. A feltűnő ruhadarab vég nélküli tréfálódzásra és számtalan, botrányos történetre adott alkalmat.

tökeik nem férnek bele, I. kötet 13sem gazdáik combja elé, hanem hátraesnek és általverik nadrágjaik ülepét.

Másoknak combja növekedett meg. Láttukra azt gondoltad volna, hogy darvak vagy flamingók közelednek, avagy gólyalábon sétálnak feléd. Nemi szervüket az ilyenek a második emelet helyett az ötödiken hordják, a hölgyek szájának magasságában; ha szobrász ábrázolja őket, úgy azt mellszobor helyett lábszobornak hívják.

Másoknak orruk nőtt akkorára mint a pároló lombik csöve; emellett pattanásokkal, szemölcsökkel, pörsenésekkel, varrokkal, forradásokkal és kelésekkel teljesek. Színükre nézve violák, feketék avagy bíborszínűek és dudorokat tenyészőek: mintha csak edénymázt kentek volna reájuk. Ilyen orral büszkélkedhetett Panzoult kanonok úr és Piédeboys orvostudor Angiers városából. E nemzetség megveti a köleskását és a hegy levével jegyezte el magát. Közülük való volt az orros Ovíd, a költő, és mindazok, kik „ha berúgnak – vétkeikről mit sem tudnak”.

Másoknak füle hosszabbodott meg oly mértékben, hogy dublont, bricsesznadrágot és kabátkát lehetett volna kiszabni belőle és még mindig maradt volna elég egy spanyol-divatú süveghez. Úgy hírlik, hogy a Bourbonnaisben ez az emberfajta még mindig virul, amiért „bourbonnaisi nagy fülekről” beszélünk.

Másoknak viszont egész teste megnyúlt; e nemzetségből származnak az óriások, köztük e könyv hőse, Pantagruel. Ezekből első vala Saramuci,

Jól tudom: e családfa átböngészése után egyeseknek nem egészen indokolatlanul kételyei támadhatnak. Azt kérditek: igaz lehet-e mindez, holott a vízözön idején az emberek neme kipusztult, kivéve magát Noét és bárkája hét utasát? Már pedig az általam említett Hápálit

Az Ószövetség egyes héber kommentátorai szerint Og, az óriás Noé bárkája tetején lovagolt, és így menekült a vízözönből; utána a Há-pálit (a megmenekedett) nevet kapta. R. Hurtaly-nak írja.

nem volt közöttük. Kérdéstek jogosult.

I. kötet 16

Oly válasszal szolgálok, mely tökéletesen kielégít benneteket, ha ugyan fejetek lágya valóban benőtt, kivált a koponyacsont tájékán. Jómagam akkoriban nem tartózkodtam a hely színén, szemtanúnak nem jelentkezhetem. Ám nagy elégedettségemre szolgál, hogy hivatkozhatom a héber írástudók tekintélyére, kik egybehangzóan állítják, hogy fent nevezett Hápálit valóban nem tartózkodott Noé bárkájában, hiszen nagysága miatt el sem fért volna benne. Hanem rácsücsülve, úgy lovagolt rajta, mint kisgyermek a hintalovon, vagy mint ahogy a Berni Bikának nevezett svájci vitéz lovagolt egyik nagy, követ okádó ágyúnk csövén és tette tönkre azt a Marignan melletti csatában.

Az 1515-ös marignani csatában, melyet a franciák megnyertek a helvét föderáció ellen, a Pontimer nevű berni kürtösnek sikerült több társával néhány francia ágyút megrohanni és azokat használhatatlanná tenni.

Isteni gondviselés segítségével Hápálit így vezette Noé bárkáját: egyik lábával az egyik, másik lábával a másik oldalon kormányozta az árban. Az utasok jókor felismerték szolgálatai jelentőségét és a kéményen keresztül bőséges elemózsiával szolgáltak néki, mint ahogy ezt máshol, Lukiánosz elbeszélése szerint, Jupiterrel Ikáromenipposz is megtette.

Megértettétek a dolgot? Ha megértettétek, úgy igyatok jókora kupával, de tisztán! És ha nem hiszitek, úgy hiszi a piszi.

I. kötet 17 I. kötet 18

Négyszázkilencvennyolc és egy híján húsz esztendős korában Gargantua nemzé fiacskáját, Pantagruelt, ki hitvesétől, Badebectől, az utópia-béli amauróták királyának leányától született.

Badebec tátott szájút jelent. Utópia: Mórus Tamás könyvének címe, a Seholsincs ország. Egyik városa Amauróta, az alig látható.

Nevezett Badebek gyermekágyban halálozott el. Pantagruel bámulatos nagyságú és fölötte súlyos volt, úgyhogy világrajöttekor anyjának el kellett pusztulnia.

Ám, hogy a fiúcska nevét megérthessétek, melyet a keresztségben nyert, tudomásotokra kell hoznom, hogy azon esztendőben Afrika minden országában kivételes szárazság uralgott, elannyira, hogy az aszály immáron harminchat hónapja, három hete, negyvenkét napja és tizenhárom órája tartott, nem utolsó sorban a nap heves sugárzása és a föld szikkadtsága következtében. A kánikula Illés próféta idejében

Illés próféta kérésére Isten büntetésből 3 évig nem támasztott esőt.

sem volt ennyire szörnyű. Egyetlen fa nem hajtott levelet, a rétek elasztak, a folyók mezítlenül takarták fel ágyukat, a források kiapadtak. I. kötet 19A nyomorult, éltető elemüktől megfosztott halak a szárazföldön ugráltak és üvöltöztek, a madarak leestek a levegőből, mert hiányzott belőle a vízpára, mely fenntartja őket.

A középkorban és a reneszánsz idején úgy hitték, hogy a madarak a levegőben lévő vízpárát csapkodják szárnyaikkal – ez ad nékik módot repülésre. E nézet Szent Ágoston egyik tudományos felfedezése volt.

Farkasok, rókák, vaddisznók, dámvadak, nyulak, hódok, menyétek és más állatok szomjú torokkal vagy holtan hevertek szerte a mezőségben.

Az emberekre sanyarú sors várakozott. Nagy, kilógó nyelvvel láthattátok őket, mint az agarakat, ha hét óra hosszan futnak egyfolytában. Némelyek a kutakba vetették magukat, mások tehenek hasa alá másztak, hogy némi árnyékot leljenek. Homérosz „kiszáradtak”-nak nevezte őket. Az egész ország megbénult. Siralmas volt elnézni, mit nem tettek, hogy a szomjúság kínjaitól megszabaduljanak. A papok legnagyobb gondja maradt, hogy a templomok szentelt vizét megőrizhessék. A Szentatya és a kardinálisok szigorú rendelkezést hoztak, mely szerint mindenki csak egyszer márthatja bele ujját. Ha valaki a templomba lépett, húsz tátott, szomjú száj várta az ajtóban, hogy az elfröcskölt vízből egyetlen cseppecskét kaphasson. Mert boldog az ember, ki a friss, jóízű víznek soha nincs híjával!

A filozófus

A „filozófus” alatt a középkorban és a reneszánsz idején Árisztótelészt értették. Itt Empedoklész egyik állításáról van szó, melyet Árisztótelész, Plutárkhosz és Szent Tamás idézett.

felveti a kérdést: mitől sós a tenger árja? Ezzel kapcsolatban elmondja, hogy Phoebus, a napisten, egyszer, a nap fogatának hajtását fiára, Phaetonra bízta. Nevezett Phaeton azonban nem értette a kocsihajtás mesterségét. Az ekliptika útját követni képtelen volt és az irányt is elvétette. Oly közel jutott a földhöz, hogy a tájat fölperzselte, csak úgy, ahogy a mennybolt szomszédos részét is elégette. E területet a fitudósok azóta is Via lacteának, azaz Tejútnak nevezik, míg a balga emberek Szent Jakab ösvényének mondják, viszont a sokkal jobban értesült költők azt állítják: ez az a hely, hová Juno tejének egy része elcsorgott, mikor a kisded Herculest I. kötet 20szoptatta. Phaeton kocsihajtása közben a Föld felhevült és a verejték oly módon ellepte, hogy kiizzadta az Óceánt. Ennek következtében váltak a tengerek sóssá, minthogy minden veríték sós. Hogy állításomról megbizonyosodjatok, csak éppen tulajdon verítéketeket kell megízlelnetek, vagy a vérbajosokét, amikor izzasztással kezelik őket.

Hasonló csapás ismétlődött Pantagruel születésének nevezett esztendejében. Egy bizonyos pénteki napon, mikor az emberek nagy ájtatossággal körmenetet formáltak, litániákkal és imákkal könyörögtek esőért és esdekeltek résztvevő irgalomért az isteni kegyelemtől, a tikkadt földből szemlátomást nagy vízcseppek fakadtak, mint amikor valamely ember nagyhevesen izzad. És a szegény nép megörvendezett, amiért ekkora jótétemény érte. Némelyek úgy vélekedtek: a légtengerben uralkodó reménytelen szárazság miatt maga földanyánk segített a bajon és tulajdon erejéből izzadta ki az esőt. Más, bölcsebb emberek olybá nyilatkoztak, hogy ez az eső az antipódusokból szivárgott át, mint ahogy Seneca feltételezi Questionum naturalium című műve negyedik kötetében. De tévedett. Mert, alighogy vége volt a processziónak, az emberek összegyűjtötték a harmatot és szürcsölni kezdték a tele köcsögökből: akkor vették észre, hogy keserű és sósabb, mint a tenger árja.

Atyja, Gargantua választotta számára a Pantagruel nevet, mert ilyen napon született világra. Ugyanis a panta görögül „mindent”, „valamennyit” jelent, míg a gruel szónak mór nyelven „szomjas” a jelentése. Így akarta megörökíteni, hogy születése pillanatában mindenkinek szikkadozott a torka. Egyúttal prófétai erővel tapintott reá, hogy fiacskája majdan a borra szomjúhozók uralkodója és fejedelme lészen. Mindez ebben az órában más előjelekből is nyilvánvalóvá vált. Mert miközben a bábaasszonyok segítő kezüket tartva készen, Badebek asszony ágya körül várakoztak, annak hasából mindenekelőtt hatvannyolc öszvérhajcsár lépett elő, egy-egy sóval megrakott öszvért vezetve száron. Ezután sonkával és füstölt nyelvvel terhelt kilenc dromedár következett, I. kötet 21majd számszerint hét, sózott angolnával rakott teve. Végül huszonöt saroglya zárta a menetet, póréhagymával, disznóhússal, hurkával, szalonnával, továbbá zöldpaprikával és fokhagymával dosztig megrakva. E látványtól a bábák meghökkentek, de egyik-másik így szólt:

– Szép felvonulás ez! És milyen kívánatos elemózsiák! Ezentúl az ivással sem fukarkodhatunk; rá kell szoknunk, mint a német zsoldoskatonáknak. Mert ezek a bor utikalauzai és jó lovának sarkantyúi, amiért kedvező előjelet látok bennük.

Miközben így trécseltek, Pantagruel is megszületett. Sűrű szőrcsimbókok borították, mint a medvéket. Mire a bábák egyike a következő, a jövendőbe világító szavakra fakadt:

– Busa szőrzettel jött a világra. Ez azt jelenti: csodatettek végrehajtására hivatott. És ha közben meg nem hal, nagy kort kell megérnie.

I. kötet 22

Ki is volt az, aki nem tudta Pantagruel születésekor: mit tegyen és hol áll a feje? Ez az ő édesatyja, Gargantua volt. Egyrészt ott hevert hitvese, Badebek, holtan, kiterítve; másrészt ott ordibált újszülött fiacskája, a szépséges, erőteljes kis Pantagruel. Nem tudott mihez fogni. Kétségek gyötörték: vajjon zokogni kezdjen felesége utáni búbánatában, avagy fia születése miatt nevessen örömében? Mindkettőre alapos filozófiai oka volt és a páros szillogizmust elméjében szépen felfektette. De hát éppen ez kínozta, amiért nem volt képes a helyes utat kiválasztani. Úgy vergődött e dilemmában, mint egér a csapdában, madár a lépvesszőn.

– Sírjak-é – mardosta önmagát – és ha igen, miért? Elhalálozott az én drága jó oldalbordám, e világi mindenem. Nem láthatom többé, hozzá hasonlót nem is lelek; jaj, mily pótolhatatlan az én veszteségem! Nagy Istenem, mit vétettem, hogy így kell bűnhődnöm? Miért nem engem ragadtál ki az árnyékvilágból, mikor nála nélkül amúgy is lassú tengődés lesz az életem? Te drágalátos Badebek, szívecském, aranyom, édes kurvácskám, csöppségem (pedig jó három mérföld és négy sing hosszú I. kötet 23volt a boldogult), madárkám, bogaracskám, gatyakorcám, hát nem leszünk többé együtt e világon? Jaj neked, szegény Pantagruel, elvesztettük szülőanyádat, nyájas dajkádat, a drágalátos nagyasszonyt! Hah, kaján halál, mily fondorlatos módon, mily hátulravaszul ragadtad ki kezemből őt, ki erényeiért örök életet érdemel!

Így szólván, zokogni kezdett, akkora könnyeket hullatva, mint a tehénlepény. Majd hirtelen fölugrott, mint a kisborjú és felröhögött, mert eszébe jutott a kis Pantagruel.

– Lári-fári, csemetécském, lábikóm, farkincám, keljfeljancsim, kisfiacskám, milyen gyönyörű vagy! Mekkora hálát érzek az Úristen iránt, amiért íly szemrevaló, bohókás, huncutul nevető, pajzán fiúcskával ajándékozott meg! Hollári hó, hopszasza, ihaj-csuhaj, milyen fene jókedvem van. Igyunk, pokolba a gonddal! A legjobb borból öntsetek, öblítsétek ki a poharakat, terítsetek asztalt! Kergessétek ki a kutyákat, szítsátok a tüzet, gyújtsatok gyertyát, csukjátok be az ajtót! Elő a levessel, engedjétek be a koldusokat, adjatok nékik, amit csak megkívánnak; itt van la, fogjátok a kabátomat, hadd öltöm fel az ujjast, hogy jobban vendégelhessem a pálinka-komámasszonyokat!

E pillanatban fülébe csendült a papok litániája, kik feleségét sírja felé kísérték. Rögvest abbahagyta a vidám beszédet és komor hangon folytatta:

– Uramisten, hát mindíg búslakodnom kell? Ez igazán elkeserítő. Végtére nem vagyok már fiatal, lassacskán elöregszem; veszélyes korba érkezem, mikor könnyen kaphatok lázat, aztán elvisz az ördög. Becsületemre mondom, okosabb, ha a sűrű pityergés helyett többet iszom. Feleségem meghalt, és bizony, könnyeimmel sem élesztem fel. Most már igazán jó helyre került, legalább is a paradicsomba. Ezentúl közvetlenül Istenhez imádkozik érettünk, nagy boldogság lett osztályrésze, nyomorúságainkat és bajainkat fel sem veszi. Ég óvja a szegény özvegyembert! Itt az ideje, hogy más asszony után nézzek.

I. kötet 24

– De mit akartok ti – fordult a bábák felé –, hol vagytok, nénémasszonyok? Ne is lássalak benneteket! Menjetek a temetésre, siessetek, én meg itt ringatom addig fiamat. Gyengélkedem mostanság; még megbetegednék odakint. Előbb igyatok egy kortyot, nem árt néktek, elhiggyétek szavamra.

Így azok engedelmesen elmentek a temetési szertartásra, míg a szegény Gargantua odahaza őrizte szállását. Közben epitáfiumot szerkesztett, melyet kőbe kívánt vésetni Badebek hamvai fölé:

A régi történészek és poéták tanúsága szerint egynémelyek igen különleges és nyakatekert módon születtek. A nevezetesebb eseteket felsorolnom helyszűke miatt nincs módom; kíváncsiságtokat kielégíthetitek Plinius hetedik könyvében. Ám hogy valaki születése után oly bámulatos fejlődést járjon meg, mint a kisded Pantagruel, azt aligha hallhattátok. Szinte hihetetlen mint növekedett testben és gyarapodott erőben, rövid idő alatt. Hozzámérten Herkules kismiska volt, ki tudvalévően két kígyót fojtott meg bölcsőjében, dehát e kígyók apró és satnya pondrók lehettek. Pantagruel sokkal csodálatosabb dolgokat mívelt. Nem részletezem, mint hörpintette fel egy-egy étkezése alkalmából négyezerhatszáz tehén tejét; átugrom rajta, mint kellett munkára fogni Normandia, Anjou és Lotaringia valamennyi kovácsát, hogy reggeli kásája számára főzőedényt kalapáljanak össze. Ezt a hatalmas üstöt ma is látni Bourges városának törvényháza mellett: a csecsszopó érces fogaival jókora darabot harapott le belőle, aminek mindmáig fennmaradt nyomára lelhettek.

I. kötet 27

Egy szép hajnalhasadtakor, mikor tehenei egyikén szopogatott (a történészek szerint ugyanis nem akadt dajka, ki emlőjéhez merte bocsátani őt), félkezével lerázta pólyáját, mely a bölcsőjéhez erősítette és két csüdjén markolva tehenét, leette tőgyét, félhasát, máját és veséit. Bizonnyal szőröstül-bőröstül falta volna fel, ha a tehénbőgésre az emberek oda nem szaladnak és az állatot ki nem tépik karmaiból. A tehén lábszárát így is megtartotta és csendesen elrágódott rajta, mint mifajtánk a virslin. Mikor a csontot el akarták ragadni előle, az újszülött egyetlen falatra bekapta, mint kárókatona a kishalat, utána pedig boldogan gügyögte: bonbón, bonbón. Beszélni ugyanis nem tudott még és ilymódon kívánta kifejezni: jónak találja és ezentúl is örömest veszi az effajta apróságot. Ezután szolgái erős drótkötéllel kötötték bölcsőjéhez, aminőket Tainben készítenek és amelyekkel a sóval rakott bárkákat vontatják Lyon városába, vagy amilyenekkel a Françoise nevű hatalmas hajót erősítik a parthoz Havre-de-Grace kikötőjében, Normandiában.

Történt, hogy az egyik urasági medve, melyet Gargantua udvarában tartott, elszakította láncát. A kisfiú szobájába vetődve, orcáját kezdte nyaldosni, mivel a szolgálónők nem törölték le szájáról a mézes tejet, melyen akkoriban tartották. Pantagruel kiszabadította magát béklyóiból, oly könnyeden, mint Sámson a filiszteusok között, megragadta mackó urat és ízekre szabdalta, mint a sültcsirkét, majd gőzölgő húsával alaposan befrüstökölt. Ez okból Gargantua, ki félt: még kárt tesz magában, négy hatalmas vasláncot kovácsoltatott fiacskájának, melyeket négy vassarokkal forrasztottak bölcsőjéhez. E láncok egyikét ma la Rochelle-ben láthatni: a kikötő két tornya közé feszítik esténként, hogy ellenséges hajók be ne lopódzhassanak éjnek idején. A második Lyonba került, a harmadikat Angiers-ben tették közszemlére, míg a negyediket elvitték az ördögök, amikor Lucifert kellett megkötözniök, ki abban az időben kólikát kapott, amiért rántottájában egy huszár őrmester lelkét ette meg fölöstökre. Így aztán a kis Pantagruel nyugton maradt és nem mozdult: a vasláncot nem tudta I. kötet 28olyan könnyen lerázni, már azért sem, mert szűkreszabott bölcsőjében annyi helye sem volt, hogy karját kinyújtsa, vagy izmait megfeszítse.

Ekkoriban Gargantua történetesen nagy lakomát adott az udvari előkelőségek és méltóságok tiszteletére. Úgy emlékszem: a mindenféle szolgák és szolgálónők a mulatság előkészítésével foglalatoskodtak, elannyira, hogy eszökbe se jutott a kis Pantagruel, ki ott hevert bölcsőjében, mintha csak félretették volna. Mit volt mit tennie? Hallgassatok ide! Először karjával próbálta szétfeszíteni vasbilincsét, ami nem sikerült. Erre addig rugkapálódzott, míg szétverte bölcsője végét, noha hétöles szálfákból ácsolták össze annakidején. Így ki tudta dugni lábát, amit nyomban meg is cselekedett és addig nyújtózkodott, míg talpával a földet érintette. Ekkor, nem csekély megerőltetéssel, felállt és elindult, úgy hordva magával bölcsőjét, mint falramászó teknősbéka páncélját. Akik látták, ötszáztonnás gályát véltek megpillantani, amint a viharban, hullámok oldalán élire áll.

Ily vértezetben lépett Pantagruel a nagyterembe, a lakmározók közé és megjelenésével nem kis riadalmat okozott. Mivel keze még mindig bilincsbe volt verve, nem lett volna képes enni, hacsak nagy kínnal az asztal fölé nem hajol. Így kezdte hörbölni és lefetyelni a fogásokat. Mikor atyja ezt megpillantotta, ama következtetésre jutott, hogy a szolgálók még éhen veszejtik csemetéjét. Ezért parancsot adott: vegyék le láncait. Ugyanezt tanácsolták a jelenlévő hercegek és nagyurak. Vélekedésükhöz csatlakozott Pantagruel udvari orvosa, aki azt állította: ha még tovább fektetik bölcsőjében, egész életében vesebajjal kínlódik majd. Erre kiszabadították és ülőhellyel kínálták. Pantagruel falatozni kezdett, még hozzá alaposan, de elébb egyetlen ökölcsapással ezer darabra verte bölcsőjét, miközben esküdözött, hogy soha többé vissza nem fekszik oda.

I. kötet 29 I. kötet 30

Eként növekedett Pantagruel napról-napra, szemmel is láthatóan, ami az őket összekötő vérségi kapocs révén, szerfelett megörvendeztette édesatyját. Mikor még kicsiny volt, íjat készíttetett néki, hogy madárkákra lövöldözhessen. Ezt az íjat, melyet manapság kőhajító ostrom-masinának hívnak, Chantelle-ben mutogatják.

Később oskolába küldte, zsenge napjai múlatságára és tanulás kedvéért is, mégpedig Poitiers városába, ami Pantagruel nem kis hasznára szolgált. Poitiersben csakhamar észrevette: oskolatársai szívesen lopják a napot, de szabad idejükkel nem tudnak mit kezdeni. Ettől szíve elfacsarodott. Egy napon tehát felmászott a környékbeli magas sziklára, melyet Fullasztókőnek neveznek. Ott a mintegy tizenkét négyzetöles, ugyanennyi sing vastagságú szikladarabot felállította. Azért, hogy a diákok lyukas óráikban a sziklára mászhassanak, pástétomot meg sonkát faljanak ott, poharazzanak és nevüket késsel a sziklába karcolják. E híres történet emlékezetére a sziklát mindmáig Hordottakő néven ismerik

R. sokat élt Poitiers környékén. A Hordotta-kő Poitiers mellett, noha már darabokra tört, ma is látható. Természetesen nem Gargantua hordta a mezőföld közepére, és jóval kisebb, mint R. írja.

, és a nevezett, I. kötet 31poitiersi tanoda lajstromába senkit föl nem vesznek, míg a courtellesi lóúsztató vizéből jócskán nem ivott, a Fullasztókőre fulladozva fel nem mászott és a Hordottakőre föl nem kapaszkodott.

Ezekután Pantagruel az őseiről szóló szépséges krónikákat tanulmányozta és ráébredt, hogy lusignani Geoffré

Geoffroy de Lusignan rablólovag volt a XII. században. Egyik kiálló foga miatt nevezték nagyfogúnak. Számos gaztette mellett felgyújtotta a Maillezais-i apátságot, majd a törvényszék ítélete után azt költségére újra felépítette. Ezért tekint alá oly mérgesen festménye keretéből.

, kit családiasan Nagyfogú Geoffrének szokott becézni, voltaképpen édesanyja nagynénje sógorának másodházasságból való dédapjának násza volt és ráadásul a közeli Maillezais-ben földeltetett el. A kegyelet hívó szavát követve, Pantagruel egy nap útrakelt, hogy sírját meglátogassa.

Néhány kísérőjével indult Poitiersből, Legugében felkereste a neves Ardillon apátot,

Geoffroy d’Estissac, Legugé-i humanista apát, R. jóbarátja.

és Lusignanon, Sansay-n, Celles-en, Colongesen és Fontaine-le-Comte községeken át,

A Fontaine-le-Comte melletti kolostorban R. egy másik humanista barátja, Antoine Ardillon volt az apát. R. ott volt szerzetes.

ahol a széptudományú Tiraque-nál

André Tiraque, jogász és bíró, R. barátja és jóakarója.

tette tiszteletét, megérkezett Maillezais-be. Ott rögvest Nagyfogú Geoffré sírjához vezettette magát. Nagyon meghökkent, mikor ősének a templomban lévő képmását szemrevette. A kép dühöngő embernek ábrázolta, ki éppen fringiáját készül hüvelyéből kirántani. Mikor ennek okát tudakolta, a kanonok felvilágosította: oly irányban keressen magyarázatot, miszerint képíróknak és poétáknak nem lehet parancsolni. Tárgyukat úgy festik és ábrázolják, ahogy kedvök tartja. E válasz cseppet sem elégítette ki Pantagruelt.

– Bizonnyal nem ok nélkül ábrázolták így. Biztos vagyok: halála előtt nagy sérelem érte. Ez minket, utódait, vérbosszúra kötelez. Utána járok e dolognak és a cselekvés szabadságát a magam részére fenntartom.

I. kötet 32

Ezután nem tért vissza Poitiers-be, hanem sorra látogatta Frantziaország akadémiás városait: la Rochelle-ben hajóra szállt és Bordeaux-nak vette útját. E helyütt úgy találta: a polgárok meglehetősen tunyán éldegélnek, kivéve a kikötői rakodómunkásokat, akik a homokparton kártyáztak. Onnét Toulouse-ba tért, ahol kitűnően megtanult táncolni és két kézzel vívni, az ottani oskola diákjainak hagyományos szokása szerint. Szerencsére sokáig nem időzött ott, miután észrevette, hogy a diákok tanáraikat elevenen sütik, mint a vörös heringet.

A toulousei egyetemet az albigensek elleni kereszteshadjárat után alapították és híres volt teológusai vakbuzgalmáról. Jean de Cahors jogászprofesszort, aki 1532 januárjában egy vacsora alkalmával „eretnek, vagy eretnekség után szagló” beszélgetésbe elegyedett, ugyanazon év júniusában máglyán égették el. Lehet, hogy R. erre az egykorú eseményre célzott könyvében.

Mint ahogy megjegyezte: Természeténél fogva már elég szárazra sikerült, semhogy, istenments, nedveitől így kívánna megválni. Montpellierbe távozott, ahol pompás mirevali muskotályt és jeles borcsiszárokat talált. A medicina tanulmányozására adta magát, de mindjárt megállapította: háládatlan, szomorkás mesterség, és az orvosok klistély után szaglanak, mint vén kanördögök. Ezért jogtudománnyal kezdett foglalatoskodni. De mikor megtudta, hogy csupán három parókás fiskális meg egyetlen tar jurista tartózkodik helyben, elhagyta Montpelliert. Útközben, kurta három óra alatt, felépítette a Guard hídját és az amfiteátrumot Nimesben, ami inkább isteni, mint emberi cselekedetnek tűnik, majd megérkezett Avignonba. Itt három nap múltán halálosan beleszeretett valakibe. Elvégre Avignon pápai birtok, ahol a nők mindennél jobban szeretik farukat ringattatni.

Mihelyt nevelője, kit Episztémonnak hívtak,

„Az értelmes.”

erről értesült, tovább vitte Angers városába, a Dauphiné tartományban. Hamarost belátták, hogy számukra ott nem nő fű. A város martalócai ugyanis folyton-folyvást összeverték a diákokat, ami Pantagruelt módfelett bosszantotta. Mikor egy szép vasárnapon a nyílt utcán táncolt a nép I. kötet 33és egy diák is részt akart venni az ünnepségen, a pernahajderek eltiltották a tánctól. Pantagruel ekkor megszalasztotta és a Rhône folyó vizéig űzte a gazfickókat, kik megfulladástól való félelmükben beleásták magukat a parti földbe, mint a vakondokok. E vakondtúrások, másfél mérföldre a várostól a Rhône mentén mindmáig láthatóak.

Innen három ugrással meg egy lépéssel Angersben termett, ahol szívesen tartózkodott volna hosszabb ideig, ha a pestisjárvány nem kergeti tovább. Bourgesben a jurispudenciát tanulmányozta hosszan és eredményesen. Szólása lett, hogy a jogtudomány kódexei arannyal hímzett, pompás és drágalátos könyvekhez hasonlítanak, melyeknek szaros a szegélye. „Mert”, mondogatta, „nincsenek e világon oly tanulságos tartalmú, jól szerkesztett, ékesen szóló könyvek, mint a Pandekták: de szegélyük, mármint a firenzei Accursius glosszái

A középkorban a római jogot Accursius glosszái szerint tanították, pontosabban: inkább a formalista, bamba glosszákat, mint a jogot. A reneszánsz humanistái az eredeti szöveghez kívántak visszatérni; amiért R., ahányszor alkalma nyílik, elveri a port Accursiuson.

tömény szarból valóak.”

Bourges-t odahagyva, Orléansba tért. Érkezését a kikapós diákok nagy tömege ünnepelte és bőséges lakomával várták. Rövidesen megtanították a játékra, melyet labdáikkal játszottak. Pantagruel valóságos mestere lett e szórakozásnak. A tanulók kirándulni mentek valamelyik szomszédos szigetre, ahol elővették labdáikat, labdaütővel kézben felálltak és labdáikat verték.

A fejfájást-hozó és szemkínzó tanulástól ott tartózkodása egész ideje alatt szigorúan tartózkodott, nehogy látását megrontsa. Mint ahogy az egyszeri tanár is megmondta: nincs szemrontóbb, mintha valakinek éppen látási képességei csökkennek. Mikor egyik diáktársa, aki a tudományokhoz ugyan nem konyított, de annál jobban táncolt és a labdajátékhoz is kiválóan értett, megszerezte a doktorátust, Pantagruel az akadémiára és a licenciátusra a következő mottót komponálta:

I. kötet 34

Egy szép napon – hogy melyiken? már nem tudom – Pantagruel estebéd után cimboráival a város kapuja előtt sétálgatott, ott, ahol Páris felé vezet az út. Velük szemben peckes diák érkezett porfelhőben. Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, Pantagruel megkérdezte:

– Merről érkezel ez órában, kedves pajtikám?

Mire a diák:

– A fámájáról notábilis, akadémikus alma máterből, mely Lutéciának nomináltatik.

– Mit akar mondani? – fordult Pantagruel egyik kísérője felé.

– Párist érti, – válaszolt az.

– Párisból jöttél? És mint töltötted napjaidat a többi diák urasággal nevezett városban?

A DIÁK: Auróra meg Veszper idején a Sequána partján promenálgatunk, item, mondott civitás utcáin grasI. kötet 37szálunk és a láciumi nyelv úzusát frekventáljuk. Denikve, mint prospektiv szerelmesek, a femininum szexus benevolenciáját kaptálgatjuk. Bizonyos napokon a lupanárokat invadáljuk, kivált a Champgaillard, a Mâcon, Culde-sac, Bourbon és Huslieu utcákban fundált celebris installációkat, ahol respektábilis péniszeinkkel az amábilis kurtizánok púdendáit penetráljuk és irrigáljuk. Vaginális exkurziónk végeztével a Fenyőtobozról, Várkastélyról, Magdolnáról vagy Az öszvérről cégérezett tabernákban lakmározunk, magunkat borral animáljuk és a kiszolgáló puellákat újabb meg újabb butéliákért obstruáljuk. Ha Fortúna intrikái következtében pekúniánk deficites, zsebünkben pediglen áér fluktuál, számláinkat kódexeink és pandektáink eladásával anulláljuk, avagy vesztimentumunkat csapjuk zálogba. Közben honi láreszeinket és penáteszeinket invokáljuk és várva-várjuk az adresszánkra skríbált pénzes episztolákat.

PANTAGRUEL: Micsoda ördögi nyelvezet ez? Istenemre mondom, eretnekre akadtunk.

A DIÁK: Non, Seigneur. Mert mihelyt Auróra a firmamentumot rózsásra illuminálja, kollégiumom dormitóriumából a pompásan edifikált katedrálisba sietek. Ujjaimat szentelt akvában lubrikálom. Virulens vétkeimet abszolválandó, hóráimat mormolom és lelkemet purifikálva, nokturnális expedíciómat malaszttá szublimálom. Az Olympus lakói iránt reverenciát érzek,

Nevetséges reneszánsz szokás volt, hogy Atya, Fiú, Szentlélek helyett Jupitert, Apollót és Mennyei Zefírt mondtak. Ezt a pogánykodó sületlenséget Erasmus is nevetségessé tette.

embertársaimat diligálom, habitusaikat venerálom és a dekalógus preskribcióit laudábiliter praktizálom. Nem konfundálom őket és tőlük egy araszra sem disszidálok. A krisztiánus konfesszió institúcióit vallom, amiért Mammon hiába leselkedik reám. Legfeljebb azt aprehendálhatod, hogy pekuniáris státusom prézens cirkumstanciájában alamizsna disztribúciójában szűkmarkú vagyok.

I. kötet 38

PANTAGRUEL: Ejnye-bejnye, mit akar ez a hebrencs? Talán azért találta ki ezt az ördögnyelvet, hogy mindnyájunkat megrontson.

Mire valamelyik a kísérők közül így szólt:

– Uram, ez a gavallér kétségtelenül a párisi nyelvjárás nyakát töri, de amíg váltig cifrázza, voltaképpen a latinon ejt erőszakot. Azt képzeli: máris nagy szónok lett belőle, amiért megveti a köznyelvet.

PANTAGRUEL: Így van ez?

A DIÁK: Géniuszom, domine clarissime, nem tolerálhatja, sem edukációm, hogy ama populáris idiómával traktáljalak, melyet az előttem szóló nebuló adminisztrál. Inkább a hozzám méltó latin nyelv nobilis tógájába öltözöm és ezért kórám et publice agitálok.

PANTAGRUEL: Megállj, Istenemre mondom, megtanítalak beszélni! De elébb áruld el: mely vidékről származol?

A DIÁK: Áveszeim és átáveszeim originális bölcsőhelye Limoges régiója, ahol Szent Martiális korpusza és relíkviái kvieszkálnak.

A Saint-Martial apátságban, Limoges-ban.

PANTAGRUEL: Jól értelek. Limogesből vagy való, de a párisit szeretnéd játszani. Nem baj; én megtanítalak kesztyűben dudálni.

Ezzel torkonragadta és fojtogatni kezdte.

Mire a szegény limúziai hebegni kezdett:

– Hó, hó! jó ember, Szent Martyálra! engödj má, ne nyomorgass, mert itt szusszantom ki a lelköm! a jau Istenre kérlek!

PANTAGRUEL: Végre úgy beszélsz, ahogy anyádtól hallottad!

Ezzel el is engedte, mert a szegény limúziai átszarta nadrágja ülepét, mely a legújabb divat szerint hasított volt mint a tőkehal farka, hogy a szeleknek szabad járást engedjen.

PANTAGRUEL: Szent Alifántra, pusztulj innét, mert büdösebb vagy a Belzebúb alfelénél!

I. kötet 39

Így intézte el a limúziait, kit azontúl kivert a verejték, ahányszor Pantagruelre gondolt, amint torkát szorongatja. Néhány kurta év múlva úgy is halt meg, mint Roland.

A legenda szerint Roland, Nagy Károly alvezére szomjan halt, mikor halálos sebbel feküdt a Pireneusok egyik szorosában.

Ezt az isteni igazságszolgáltatás művének kell tekintenünk. Egyúttal annak bizonyítékát láthatjuk, mennyire igaza volt Aulus Gelliusnak,

Aulus Gellius: Attikai éjszakák, VII. könyv, 10. fejezet.

aki a köznyelv használatára búzdította olvasóit, meg Octavianus Augustusnak is,

Aulus Gellius: Attikai éjszakák, VII. könyv, 10. fejezet.

aki arra intett bennünket: kerüljük a különc és nyakatekert kifejezéseket, miként hajós a tenger szirtjeit.

I. kötet 40

Minekután Pantagruel eredményesen kijárta oskoláit Orléansban, elhatározta: beiratkozik a párisi nagyegyetemre. Ámde, mielőtt nekiindult volna, meghallotta, hogy a Szent Aignan klastrom udvarán irdatlan harang hever a földön, immár kettőszáz és tizennégy esztendeje. Ez a harang oly nehéznek bizonyult, hogy megemeléséhez mindenfajta masina erőtlennek mutatkozott, noha sorra próbálták valamennyit, melyeket Vitruvius Az architektúráról, Albertus Az építészetről, Hérón A Mérnöktudományról írt munkáikban, továbbá Eüklidész, Theón és Árkhimédész ajánlanak. Mégsem értek eredményt. Pantagruel tehát, engedve nevezett város polgárai és lakói alázatos kérelmének, elhatározta, hogy felemeli a harangot és beakasztja az erre rendelt toronyba.

A hely színére érve, kisujjával oly könnyen emelte fel a harangot, mintha csengettyűt akasztott volna papagája nyakába. Aztán, mielőtt a toronyhoz vitte, végighozta a város utcáin, hogy a polgároknak szerenáddal szolgáljon. Ennek mindenki módfelett örült, pedig nagy kalamitás származott belőle. Ahogy ugyanis végigharangozta az I. kötet 41utcák sorát, a jó orléansi bor megtört és elromlott.

A néphit azt tartotta, hogy mennydörgéstől, ágyúzástól, nagy harangzúgástól a bor megecetesedik.

Az emberek ezt csak éjszaka vették észre, amikor az ecetes bor ivásától annyira megszomjaztak, hogy fehér torhát köptek, olyan fehéret, mint a Málta szigetéről hozott gyapot. – A szomjastorkú Pantagruel – mondták, – elsózta torkunkat.

A következőkben Pantagruel kíséretével Párisba indult. Bevonulásakor a nép a terekre tódult, mivel a párisiak, mint ismeretes, természetüknél fogva idegesek és bolondosak. Noha szemüket nagy áhitattal legeltették Pantagruelen, nem minden félelem nélkül tették, mert attól tartottak: még elviszi az Igazságügyi Palotát valamelyik külországba, mint ahogy egykor atyja is leemelte a Notre Dâme harangját és kancája nyakába akasztotta csengettyűnek.

Miután hosszabb ideig lakozott a városban és a hét szabad művészet fortélyait szorgosan tanulmányozta, olybá nyilatkozott, hogy Párisban élni jó dolog, de meghalni nem, minthogy az Ártatlanok temetőjében

Párizs egyik legrégibb sírkertjét az Ártatlanok temetőjének nevezték. Helyszűke miatt a halottakat egymás fölé temették, amiért a temetést népiesen „besózás”-nak nevezték. Idővel a csontokat nyitott bódékban helyezték el a sírkert szegélyén. Ennek ellenére a temető szerelmesek találkahelye, prostituáltak kedvenc korzója és koldusok tanyája volt.

lebzselő kéregetők a holtak csontjain melengetik feneküket. A Szent Viktor apátság könyvtárát viszont szerfelett dícséretesnek találta az ott lelhető, nagyszámú kiadvány miatt. Ezek lajstroma alább következik:

A Szent Viktor apátság Franciaország egyik legjobb könyvtárával dicsekedhetett. A képzelt könyvlistával R. a szkolasztikusok nagyképű könyvcímeit, a humanizmus ellenségeinek pamfletjeit, az álszentséget, ostobaságot és kegyetlenséget ostorozza.

I. kötet 42

Pantagruel, mint várható volt, nagy buzgalommal folytatta tanulmányait és nem csekély eredményt ért, márcsak emlékezőképessége és megduplázódott intelligenciája miatt, melynek kapacitása negyvenkét akós hordóéval vetekedett. Ebbeli foglalatoskodása közepette egy napon a következő levelet kapta édesatyjától:

Drágalátos Fiam!

Mindazon javak, adományok és kiváltságok közt, melyekkel Alkotónk, a mindenható Úristen kezdettől fogva elhalmozta az embert, annak az egynek adok elsőbbséget és azt az egyet tartom a legnagyszerűbbnek, amelyik segítségével halandó állapotunkban és múló életünk során a halhatatlanságnak egy bizonyos válfaját nyerhetjük el, nevünket megörökíthetjük és létezésünk magját még egyszer elvethetjük. Ennek biztosítására a törvényes házasság módszere ajánlatos. Így némileg visszaszerezzük, I. kötet 51mitől első szüléink bűne által megfosztattunk, amiért nem vették tekintetbe, mint ahogy írva van, Teremtőnk parancsát és ezért a halálnak estek áldozatául és a sár martalékává tették a nagyszerű testet, mellyel az Úr felruházta az embert. De a szaporodás segedelmével fennmarad a gyermekekben, ami a szülőkben elveszik, és az unokákban, ami a gyermekekben megsemmisül, és így tovább, egészen az Utolsó Ítélet napjáig, mikor Jézus Krisztus visszaállítja Édesatyja békés királyságát, mely híjával lesz a bűn fertőzésének és veszedelmeinek; akkor vége szakad a nemzedékek esendő sorának és az erkölcsi romlásnak, megszűnik az elemek átalakulása és a bolygók mocorgása, mert nyugalom lakozik majd mindenütt és a jelenségek eredeti fényükben tündöklenek újra.

Ezekben a sorokban Gargantua szorosan követi Aquinói Szent Tamás nézeteit az Utolsó Ítélet utáni világról, amikor vége szakad mindenfajta bűnnek, mely a nemzedékek váltakozását és az égitestek mozgását szükségszerűen kísérte és a világ eredeti, primitív tökéletessége ismét helyreáll.

Ezért nem indokolatlanul és nem megfontolás nélkül adok hálát istápolómnak, az Úrnak, aki benned láttatja vénségem idejére elillant ifjúságom virágkorát; és ha majd, az Ő mindent kormányzó és mérséklő akarata szerint, lelkem földi szállását odahagyja, elmondhatom majd, hogy nem haltam meg egészen, hanem csupán egyik helyről a másikra költöztem, miközben benned és általad orcám emlékezete itt marad a földön és azokat a jeles férfiakat látogatom ismét a te alakodban, kiknek nyájas körében egykor elidőztem és akikkel társalkodtam egykor; és, bár földi vándorlásom még Isten segítségével sem volt bűntelen, – mert mindannyian vétkezünk és szüntelenül rászorulunk, hogy megbocsásson nékünk – de legalább híjával maradt a gonosz intenciónak.

De ha csupán testi, és nem lelki tükörképemnek maradnál idelent, úgy az emberek nem mondhatnának nevünk halhatatlansága igazi hordozójának és kincsesházának, úgy örömöm csekélynek bizonyulna ezek láttán, amiért lényem jelentéktelenebb része, vagyis testem szállt csak örökül reád, míg jobbik részem, mármint lelkem, I. kötet 52mely nemzetségünk megbecsülésének igazi tárgya az emberek között, elkorcsosulna és fattyú ágakat hajtana. Amit nem azért mondok, mintha jóerényeidet, melyek megnyilvánulását oly gyakran észleltem, lebecsülném, hanem azért, hogy tökéletesítésük további útjának folytatására buzdítsalak. Mert mindezt most nem is annyira azért írom néked, hogy a tisztes életre figyelmedet felhívjam, mint azért, hogy örülj annak, amiért tisztes életet élsz és éltél a múltban, és megerősítselek elhatározásodban, hogy a jövőben is ezt kívánod tenni, miként e célra, mint ahogy bizonnyal emlékszel, sohasem sajnáltam a költséget. Segítettelek minden rendelkezésemre álló eszközzel, mert semmit nem kívántam úgy ebben az életben, minthogy téged a jóerény, a becsület és a derekasság talpig talált képének láthassalak, az iskolázottság és az ismeretek liberális bajnokának. Kívánom, hogy halálom után eleven tükörképemnek hagyhassalak itt, és ha nem is leszel minden téren és tekintetben oly kitünő, mint ahogy óhajtanám, akkor legalább vágyakozz reá, hogy ilyen kitűnő légy.

Boldog emlékezetű édesatyám, Grandgousier buzgóságában mindent elkövetett, hogy a tudományok valamennyi ágában és a politikában is kiművelhessem magam, és bár iparkodásom és tanulmányaim kívánalmainak nemcsak megfeleltek, de messze túlhaladták azokat, mégis, ahogy bizonnyal megérted, az akkori idők nem kedveztek oly mértékben a tanulásnak és az ismeretek szerzésének, mint a jelen, ahogy a tanítók akkora bőségének, mint manapság, korántsem örvendhettünk. Ifjúkoromban még sötétség ülte meg a világot és az ember szüntelen szembekerült azzal a kínos barbarizmussal, melyet a gótok

„Gótok” alatt Erasmus, Rabelais és a humanisták általában a klasszikus kultúra elpusztítóit, azaz a barbárokat, a középkori iskolamestereket, a szkolasztikusokat értik.

hoztak nyakunkra, akik tönkretették az oktatást és az irodalmat.

Az Egyház az 1400-as évekig a világi irodalmat nem kedvelte: pogánynak és elavultnak mondta.

Ám, isteni kegy következtében, a literatura fénye és méltósága helyreállt és oly virágzásI. kötet 53nak indult, hogy manapság már én, így élemedetten, a tanoda legalsó osztályába, éretlen gyerkőcök közé is hasztalanul remélnék felvételt, – én, akit fiatal koromban, és korántsem jogtalanul, a század legjobb koponyái közé soroltak. Ezt nem hiú hencegés kedvéért jegyzem ide, bár tehetném és arra hivatkozhatnék, amit Marcus Tullius

Ciceró.

Az öregségről szóló könyvében ír, vagy Plutárkhosz: Mint dicsekedjünk ildomosan? című traktátusából idézhetnék, de nem teszem, minthogy ezt csupán azért jegyeztem meg, mert inspirálni akarlak, hogy tégy túl rajtam.

Az oktatás ágazatai felvirultak, a nyelvek tanítása újraéledt. Így a görög nyelvé, melynek ismerete nélkül tanult embernek többé senki sem mondhatja magát; ugyanez áll a héberre, a káldeusra és a latinra. Szép és szabatos szövegű kiadványok szolgálják a köz javát, mert fiatalságomban, isteni sugallatra, a könyvnyomtatás mesterségének jöttek nyitjára, ahogy a Sátán praktikája szerint a puskaport is feltalálták. A világ tudós férfiakkal népesedett be, tanult préceptorokkal, gazdag könyvtárakkal, úgyhogy szerintem sem Pláton, sem Cicero, sem Papinianus idejében a mívelődésnek ilyen alkalma nem kínálkozott. Rövidesen semmilyen társaságban nem leli helyét az ember, aki Minerva műhelyében nem járatos: a haramiák, hóhérok, kóbor katonák és istállószolgák manapság műveltebbek, mint az én időm doktorai és prédikátorai voltak. Mit szaporítsam a szót? A leányok és asszonyok is a tudás égi mannájára éhesek. Így tehát, hajlott korom ellenére, jómagam is elsajátítottam a görög nyelv ismeretét, miként Cato tette, – mert ifjúságomban megtanulására nem nyílt alkalmam, és most szívesen gyönyörködöm Plutárkhosz Moráliáiban, Plátó remek Dialógusaiban, Pauszániász Műemlékeiben, vagy Athenaeus Régiségeit olvasom, s így várom az órát, melyben teremtő Istenemnek kedve támad, hogy elszólítson erről a földről.

I. kötet 54

Ezért intelek, fiam: használd fiatalságodat és szorgoskodj ismereteid szaporításában és erényeid gyakorlásában. Ahol most tartózkodsz, Párisban, sok követésre méltó példát láthatsz magad előtt. Tanítód, Episztémon élőszóval segíti tanulmányaidat. Azt akarom, hogy az idegen nyelveket tökéletesen elsajátítsd. Legelőször a görögöt, miként Quintilianus ajánlja; másodszor a latint, majd a Szentírás kedvéért a hébert és az utóbbival párhuzamosan, a perzsát és az arabust. Ha görögül írsz, vedd Pláton stílusát példaképnek, ha latinul, úgy kövesd Cicero irályát. A históriának ne akadjon olyan fejezete, melyet nem véstél agyadba. A történetírók egyúttal a geográfiában is eligazítanak. Ami a szabad művészeteket illeti, számtanból, mértanból és zenéből már fiatal, öt-hat éves korodban ízelítőt adattam néked; folytasd tovább és ismerd, meg a csillagászat minden ágazatát. De messze kerüld a jövendőmondó asztrológiát, Lullius

R. itt az általánosan elterjedt hiedelmet osztja, mely szerint a csillagjóslás Ars brevis című könyvét Raymond Lulle írta volna.

tévtanát, mert csupa porhintés és hazudozás. Szeretném, ha a jogtudomány szép szövegeit betéve ösmernéd, és tulajdon bölcselmi okfejtéseiddel kommentálnád. Ami a természet jelenségeit illeti, közeledj hozzájuk kíváncsisággal: ne legyen tenger, folyam avagy patak, melynek halfajait ne ösmernéd; sem madár a légben, sem bokor, fa, cserje az erdőn, növény vagy fű a réten, ásvány a föld beleiben, drágakő Nyugat avagy Dél bazárjaiban, mely érdeklődésedet fel ne keltette volna. Különleges gonddal böngészd a görög, arabs és latin orvosok műveit, és ne vesd meg a talmudistákat és a kabbalistákat sem. Szorgos bonctani gyakorlattal tégy jártasságra szert abban a különleges világban, melyet embernek nevezünk. És a nap bizonyos, előre meghatározott óráiban kezdjed el a Szentírás tanulmányozását. Először az Evangéliumokat görög nyelven, meg az apostolok Leveleit, aztán az Ószövetséget héberül.

Egyszóval: tanulj, hogy a tudás valóságos tárháza légy. I. kötet 55Ha férfivá serdültél, amúgy is ott kell hagynod az ismeretek szerzésének nyugodalmas berkeit, hogy a lovaglás és a fegyverforgatás mesterségét elsajátítsd és házunk, barátaink és javaink védelmére készen állj gazfickók támadása esetén. Ezért akarom, hogy addig is előmeneteledről magad is meggyőződj, amire a nyilvános vita a legalkalmasabb, mikor is valamelyik tételedet megvéded bárki ellenében és ugyanekkor tanult emberek társaságát keresed; ilyeneket Párisban csak úgy nagy számmal találsz, mint bárhol másutt.

De mivel, a bölcs Salamon szavai szerint, „a tudomány gonosz emberben nem lakozik,”

Példabeszédek könyve.

és az ismeretek jó lelkiismeret híján nem segítik, hanem megrontják az embert, szolgáld, szeresd és tiszteld a mi Urunkat, az Istent, helyezd beléje minden hitedet és reménységedet, úgy, hogy soha semmilyen vétek el ne tudjon választani Tőle. Ne ragaszkodj a világ hiúságaihoz, mert a földi élet mulandó, de Isten igéje örök. Tiszteld tanítómestereidet és messze kerüld azok társaságát, kikhez hasonlítani nem kívánsz. Ne élj vissza az adományokkal, melyekkel az isteni kegyelem megajándékozott. Ha pedig ama belátáshoz érkezel: mindent elsajátítottál, amit csak megtanulhatsz, térj haza hozzám, hogy még egyszer láthassalak és áldásomat adhassam reád, mielőtt szemem örök álomra zárnám.

Szeretett fiam! Istennek, a mi Urunknak békéje és áldása kísérjen útjaidon. Ámen.

Kelt Utópiában, március havának tizenhetedik napján.

Szerető atyád,

GARGANTUA

Miután e levelet kézhez vette és elolvasta, Pantagruel újabb bátorságot merített belőle és fokozott szorgalommal folytatta tanulmányait. Olthatatlanul szomjazta a tudományt és aki látta, azt mondta: úgy emészti a könyveket, mint szalmát a láng.

I. kötet 56

Egy napon Pantagruel a város falain kívül sétálgatott, mégpedig a Saint-Antoine apátság irányában. Kíséretével és néhány diákkal nyájas beszélgetésbe elegyedtek és filozofálgattak, mikoris szép termetű, előkelő tartású férfiú tűnt fel az úton. Testét szánalmas sebhelyek csúfították és ruhája cafrangos volt, mintha kutyafalka tépdeste volna meg, vagy mintha előzőleg madárijesztőnek használták volna. Pantagruel, mikor a messzeségben megpillantotta, kíséretéhez fordult:

– Nézzétek csak ezt az embert, ki amott közeledik a charentoni híd irányából! Szavamra mondom, csak a balsors dönthette ekkora nyomorúságba mert, ahogy fiziognómiájából látni, művelt családból származó férfiúnak kell lennie. Ám a kalandvágy, mely tudást szomjazó halandók sajátja, alighanem szenvedést és nélkülözéseket szabott reá.

Mihelyt az idegen közvetlenül eléje ért, Pantagruel megszólította: – Álljon meg egy pillanatra, tisztelt baráI. kötet 57tom, és válaszoljon kérdéseimre. Részvétet érzek kegyed iránt és meg akarom segíteni szorongatott helyzetében. Mondja el, kicsoda-micsoda, honnét érkezik, merre tart, mik a szándékai, hogy hívják?

Mire az idegen német nyelven így válaszolt: – Junker, Gott geb euch Glück und Heil. Zuvor, lieber Junker, ich lass euch wissen, das da ihr mich von fragt, ist ein arm und erbärmlich Ding, und wer will davon zu sagen, welches euch verdrüsslich zu hören, und mir zu erzählen wer, viewohl die Poeten und Orators vorzeiten haben gesagt in irein Sprüchen und Sentenzen, dass das Gedächtniss des Elends und Armut vorlängst erlitten ist ein grosser Lust.

Az idegen lényegében azt mondja, hogy nyomorúságos helyzetében számára kínos és Pantagruelnek kellemetlen volna, ha történetét elmondaná, noha a múlt költőinek és szónokainak véleménye szerint elszenvedett nyomorúságainkra visszaemlékezni nagy gyönyörűség.

PANTAGRUEL: Barátom, ez a halandzsa magas nékem. Ha meg akarja érteni magát, szóljon más nyelven.

AZ IDEGEN: Ál-bárildim gotfáno dech min brin álábo dordin fálbroth ringuám ál-bárász. Nin porth zádilkin ál-mukáthim milká prim ál-elmin enthoth dál hében enszuim: kuth im ál-dim ál-kátim nim broth dechoth porth min michász im endoth, pruch dál májszolum hol moth dánszririm lupáldász im voldemoth. Nin hur diávolth mnárbóthim del gus pál frápin duch im skót pruch gáleth dál chinon, min fulthrich ál-konin butáthen doth dál prim

A szöveg arab és más keleti nyelvek keveréke és kotyvaléka. Egyes magyarázók szerint Panurg lepényt és ragút kér Pantagrueltől és megfenyegeti: ha nem kap, úgy hasra fekteti és „skót módra” hátulról közösül vele.

.

PANTAGRUEL: Értitek ezt?

EPISZTÉMON: A rosszseb, aki megeszi! Ez az antipódusok nyelve.

PANTAGRUEL: Cimborám, a fal talán megérti az ön nyelvét, de mi nem fogunk fel egy kukkot sem.

I. kötet 58

AZ IDEGEN: Signor mio, voi vedete par exemplo, che la cornamusa mai s’ela non a il ventre pieno: cosa io parimente non vi saprei contare la mie fortune, se prima il tribulato ventre non a la solita refectione, al quale è adviso che la mani et li denti habbiano perdo il loro ordine naturale et del tuto annichillati.

Az olasz szöveg szerint Panurg dudához hasonlítja magát: a duda sem tud szólni, ha nincs tele a hasa. Történetét elbeszéli majd, ha a szükséges táplálékot magához vette, de jelenleg tagjai képtelenek természetes funkciójukat betölteni.

EPISZTÉMON: A régi nótát fújja.

PANURG: Lord, if you be so vertuous of intelligence, as you be naturally releaved to the body, you should have pity of me: for nature hath made us equal but fortune hath some exalted, and others deprived. Non you less vois men virtuous deprived, and the vertuous men despised, for before the last end iss none good.

Angolul: „Uram, ha ön ugyanolyan intelligens, mint amilyen magas termetű, úgy könyörülnie kell rajtam, minthogy a természet egyenlőknek alkotott bennünket, de a természet egyeseket felemelt, másokat megfosztott a javaktól,” stb.

KÁRPÁLIM: Szent Ringánra mondom, Skóciából érkeztél!

PANURG: Jona andie, gaussa guszjetán behár dá er remédio behárde verszélá lándá. Ánbátes ojto i esz nauszu ejn esszásszu gur ráj proposzián ordine den. Nonisszéna bájtá fásériá egábeb genherásszi bádiá szádásszu núráá ssziá. Árán Honduán gválde cidásszu náj dásszúna. Esztu ússzik egínán szúri hin er darsztúra egüj hárm. Genikoá plászár vádü.

Baszk nyelven: „Nagyuram, minden bajnak megvan a gyógyszere. Jó állapotba kerülni: ez az igazi nehézség. Annyit kértem önt; most rendezze el dolgainkat, azaz ha meg nem sértem, tegye elém, amit megígért. Utána kérdezhet, amit akar. Nem esne rosszul önnek, úgy vélem, ha kettesben ülnénk az asztalhoz, Isten segítségével.”

EÜDÉMON: Mi az, hogy Genikoá?

Genikoá – Isten, baszk nyelven.

PANURG: Prug freszt frinsz szorgdmánd sztrohdt drhdsz pág brleláng Gravot Chavigny Pomardière ruszth pkálhdrágk Devinière pres Nays. Buijj kálmuh monáh I. kötet 59drüpp delmeüppliszt rinkq dlrndodelb üp drent loh mink sztz rinquáld de vins dersz krodelisz büt zsoksztsztzámpenárdsz.

Rabelais itt ismeretlen nyelvet használ, egyesek szerint valamelyik, időközben elfelejtett, francia nyelvjárást. A szövegből csak egy helységnév (Devinière) érthető, valamint a három, mindmáig jól ismert francia bormárka: Gravot, Chavigny, Pomardière, meg – talán – a vins („borok”) szó.

EÜDÉMON: Keresztény módjára beszélsz-e, barátom, vagy a bohózati bolond nyelvén, ki elfelejtett frantziául, mikor a kalmár a vászon árát kérte?

PANURG: Heere, is en spreeke anders geen taele, dan kersten taele: my dunct nochtans, al en seg ie u niet een woordt mynen nood verklaart ghenonch wat ie beglere; gheest my wyt bermherticheyt yet waer un ie ghevoed magh zunch.

Panurg hollandul: „Uram, egyáltalán nem olyan nyelvet beszélek, amelyik nem keresztényi. Mindezek ellenére úgy tűnik nékem, hogy anélkül hogy egyetlen szót is szólnék, rongyaim elárulják állapotomat önnek, miként ezt kívánatosnak is tartom. Legyen irgalmas irántam és adja meg, amitől rendbehozhatom magam.”

PANTAGRUEL: Nem hagyja abba.

PANURG: Seignor, de tanto hablar yo soy consado. Por que suplico a Vuestra Reverencia que mire a los preceptos evangelicos, para quel ellos movant Vuestra Reverencia a lo que es consciencia; y si ellos non bastarent para mover Vuestra Reverencia a piedad, yo supplico que mire a la piedad natural, la qual yo creo que le movra como es de razon, y con esto non digo mas.

Panurg spanyolul beszél: „Fáradt vagyok a sok beszédtől; kérem kegyelmedet, vegye tekintetbe az Evangélium parancsait, melyek önt arra késztetik, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék, és ha a vallásos kegyelet nem elég, úgy indítsa meg Kegyedet a természetadta könyörület, azaz a józan ész; többet nem kívánok szólni.”

PANTAGRUEL: Nem kételkedem, barátocskám, hogy számos nyelven ki tudod fejezni gondolataidat. Ám kegyeskedj úgy szólni, hogy megértsünk.

AZ IDEGEN: Myn Herre, endog, jeg med inghen tunge ta lede, lygeson boeen, ocq uskuulig creatner! Myne Kleebon och my ne legoms magerhed udviser alligue I. kötet 60klalig huuad tyng meg meest behoff girered somder sandeligh mad och drycke: hvuarpor forbarme teg omsyder offuermeg; oc befarlat gyffuc meg nogueth; aff hvylket ieg kand styre mine groeendes magher lygeruff son man Cerbera en soppe forsetthr. Soa shal tuloeffue lenge och lyksalighth.

A dán szöveg szerint Panurg azt mondja: ha nem is tudnék beszélni, mint a kisdedek vagy az állatok, ruháim és soványságom világosan mutatja, hogy enni- és innivalóra van szükségem. Adjatok ennem, hogy gyomrom ura legyek és tegyetek levest elém, a Cerberus elé, hogy soká és boldogan éljetek.

EÜSZTHENÉSZ: Nékem úgy rémlik, hogy ez a régi gótok nyelve. – A nagy Ég segítségével alfelemmel is el tudnám recsegni.

AZ IDEGEN: Ádoni, shólom léchá: im ishár hároh hál hábdeká, bemeheráh thithen il kikár léhem, chám chátúb: Lááh ál Ádonáj chonen rál.

Héberül: „Béke veled, uram! Ha le akarod kenyerezni szolgádat, adj néki kenyeret, mert meg vagyon írva: „aki könyörül a szegényeken, kölcsönt ád az Úrnak.””

EPISZTÉMON: Ezúttal jól értettem, mert héberül szólt, még hozzá szépen és szabatosan.

Episztémon, Pantagruel házitanítója, mint reneszánsz humanista, szükségszerűen értett héberül.

AZ IDEGEN: Deszpotá tinün pánágáthe, diáti szü mi uk árdótisz? hórász gár limo ánáliszkomenon eme áthliosz. Ke en to metáxi me uk eleisz údámosz, zétisz de pár emú ha uk khre, ke homosz philológi pántesz homologúszi tote logúsz te ke rhémátá perittá hüpárchin, hopote prágmá áfto pászi delon eszti. Enthá gár ánánkhei monon logi iszin, hiná prágmátá (hon peri ámphiszbetúmen) me phosphorosz epihenéte.

Ógörögül, de bizánci kiejtéssel: „Jóságos uram, miért nem adsz nékem kenyeret? Itt látsz nyomorultan, ahogy az éhség mar, de nem könyörülsz rajtam s oly dolgokat kérdezel, melyeknek nincs köze az ügyhöz. Az írástudók mind megegyeznek abban, hogy a szó és a beszéd fölösleges, mikor a helyzet nyilvánvaló” stb.

KÁRPÁLIM (Pantagruel egyik lakája): Mi a szösz! ez görögül volt. Netán hellén földről érkeztél?

I. kötet 61

AZ IDEGEN: Agonou dont oussys vou denaguez algarou, nou den farou zamist vou mariston ulbrou, fousquez voubrol tam bredaguez-moupreton den goul houst, daguez, daguez nou croupys fost bardou noflist nou grou. Agou paston tol nalprissys hourtou los echatonous, prou dhouquys brol panygou den bascrou nou dous cagnous goulfren goul oust troppassou.

Feltehetően halandzsa, hacsak nem valami régi, nyomaveszett franciaországi nyelvjárás.

PANTAGRUEL: Értem. Minálunk odahaza Utópiában is valahogy így beszélnek.

Valamit akart indítványozni, de a jövevény szavába vágott:

– Jam toties vos, per sacra, perque deos deasque omnis obtestatus sum, ut, si qua vos pieteas permovet, egestatem meam solaremini, nec hilum proficio clamans et ejaculans. Sinite, queso, sinite, viri impii, Quo me fata vocant abire, nec ultra vanis vestris interpellationibus obtundatis, memores veteris illius adagii, quo venter famelicus auriculis carere dicitur.

Latin szöveg: „Már többször kértelek benneteket, mindenre, ami szent és az istenekre meg istennőkre, hogy indítson meg a részvét és enyhítsétek nyomorúságomat, de kiáltásom és jajveszékelésem nem használt. Hadd menjek hát utamon oda, kegyetlen emberek, ahová a végzet hív és ne kínozzatok tovább fölös kérdéseitekkel. Jusson eszetekbe a régi közmondás, mely szerint az éhes gyomor se nem hall, se nem lát.”

PANTAGRUEL: Dehát valóban nem tudsz frantziául, barátom?

AZ IDEGEN: Már hogy az ördögbe ne tudnék. Isten kegyelméből frantzia az anyanyelvem. Itt születtem és serdültem fel a Touraineben, Frantziaország virágoskertjében.

PANTAGRUEL: Hát akkor mondjad nevedet és azt is, honnan érkeztél. Szavamra, máris akkora barátságra gyulladtam irántad, hogy – ha néked is így tetszene – ezentúl nem hagyjuk el egymást; még Aeneasnál és Achatesnél is különb cimborák leszünk.

I. kötet 62

AZ IDEGEN: Keresztségben nyert nevem szerint Panurgnak hívnak. Ebben a minutában érkeztem Törökhonból, ahol azóta sínylődtem rabságban, amióta baljós csillagzat alatt Mytiléne ellen hajóztunk.

A franciák 1502-ben a török kézen levő Leszbosz szigetének fővárosát, Mytilénét vették ostrom alá. Az expedíció nem járt sikerrel. Számos francia katona került oszmán fogságba. A közembereket a törökök rabszolgáknak adták el, míg a lovagokért és nemesurakért roppant váltságdíjat követeltek. Számos francia család nem tudta, vagy nem akarta a váltságdíjat megfizetni, úgyhogy az urak osztoztak jobbágyaik sorsában.

Ulixeséinél is csodálatosabb kalandjaimat alkalomadtán szívesen elbeszélem. Ám válasszunk későbbi időpontot, ha már úgyis kíséretében szándékszik tartani, amihez készséggel adom beleegyezésemet. Jelenleg azonban bendőm megtöltése érdekében kínoz a sürgős szükség: fogaim viszketnek, gyomrom ásít, torkom perzsel, ordas étvágy marcangol. Adjon ennem, az Isten szerelmére. Még kegyelmednek is gyönyörűségére szolgál, ha végignézi zabálásomat.

Így Pantagruel szállására kísérte Panurgot, ahol bőséges asztalt terítettek eléje, majd ágyba fektették. A baromfiakkal egyidőben tért aludni és másnap délig nem ébredt fel. Amikor felkeltették, egyetlen ugrással a rakott asztal mellett termett.

I. kötet 63 I. kötet 64

Pantagruel édesatyja levelének intelmeit jól megrágta és immár tudása gyümölcseivel kívánta embertársait jóllakatni. E célból Páris városának köztereire kiszegeztette kilencezerhétszáz és hatvannégy tézisét, melyekben valamennyi tudománnyal, és azoknak is leghomályosabb pontjaival foglalkozott. Elsőnek a Feurre utcában szállt síkra a professzorok, licentiátusok és orátorok ellen és megannyiukat seggre ejtette. Majd magában a Sorbonne épületében vette fel a küzdelmet a teológiai karral. Ott másfél hónapon keresztül disputált reggel négytől este hatig, a két órás ebédszünettől eltekintve, mikor megpihent és némi táplálékot vett magához. Ez utóbbit is a Sorbonne teológusai kedvéért engedményezte, miután nem akarta őket megszokott ivászataik felfüggesztésével halálra gyötörni.

Vitatkozásaikon részt vett a bírák összessége; ott voltak az ügyészek, tanácselnökök, konziliáriusok, adminisztrátorok, titkárok, ügyvédek, úgymint a városbírák, orvosok és kánonjogászok. Keménynyakú népség ez mind egy szálig. Kötötték magukat véleményükhöz, szívósan, mint a piócák, ám „következésképpen” és „valamintségeI. kötet 65senhogyismint”-jeik ellenére Pantagruel jégre vitte valamennyit és napnál világosabban bizonyította rájuk, hogy marhák tallárban. Ettől az egész város fellelkesült és Pantagruel bámulatraméltó tudományát oly széles körben elhíresztelték, hogy a jóasszonyok, mosónők, kerítőnők, pecsenyeárús asszonyok, varrónők és kofák, hacsak megpillantották az utcán, átszóltak egymáshoz: „Ő az!” Aminek Pantagruel csak úgy megörvendezett, mint egykor a göröghoni szónokok elseje, kinek szíve felvidult, mikor egy vén szipirtyó ujjal mutatott reá: „Ez a híres Demoszthenész!”

Éppen ebben az időben a legfelső törvényszék előtt nagy per folyt, melyben két előkelő férfiú harcolt a maga igazáért: egyfelől Bizbasz úr, a felperes, másfelől Segestyén úr, az alperes. E perlekedés jogi szálai annyira kuszáltak és tényálladékaikban oly bonyodalmasak voltak, hogy a magas törvényszék azt se tudta, hol áll a feje. Ezért, egyenest a király parancsára, Frantziaország valamennyi törvényszékének négy legtudósabb és leghájasabb jogászát Párisba rendelték, hogy Nagytanácsot alakítsanak. Ezt a nagytanácsot nemcsak Frantziaország, de Angolhon és Itália jelesebb tanáraival egészítették ki, úgymint Jason-nal, Philippe Dece-szel, Petrus Petronibus-szal és még egy sor elsárgult keménygallérral. Miután egybegyűltek és orrukat összedugták, tizenegy álló hónapon keresztül rágták a processzust. De mégsem tudták megemészteni, sem az igazságot fel nem derítették, sem a törvény alkalmazásában egyességre nem jutottak, amiért szégyenében a legtöbbje összetojta magát.

Megesett, hogy egy napon, a tudománytól petyhüdt agyvelők közepette hirtelen felállt a valamennyiök közt legtanultabb, legtapasztaltabb és legelevenebb eszű, bizonyos du Douhet,

Briand Vallet, sieur du Duhet, Bordeaux-i tanácselnök, írók és humanisták pártfogója, valószínűleg R. jóbarátja volt.

így szólt: – Uraim! Régesrég melengetjük itt fenekünket, anélkül, hogy zöldágra tudnánk vergődni. Odáig tanulmányoztuk e peresügyet, hogy már I. kötet 66a szénát sem tudjuk a szalmától megkülönböztetni: minél jobban belemélyedünk, annál kevesebbet értünk belőle. Ami szégyenletes mindnyájunk számára és roppant megterhelte lelkiismeretünket. Bármit beszélünk, csak üres fecsegésbe, vagy oktalan vitákba gabalyodunk. Hallgassátok meg indítványomat. A szemünk előtt folyó nyilvános vitákból valamennyien értesültünk Pantagruel mester személyének jelentőségéről. Egyhangúan a modern tudományok legnagyobb tekintélyének ismerik el. Azt javallom: hívjuk magunk közé és beszéljük meg ügyünket ővele. Mert senki sem jár e per végére, hacsak ő nem.

Ebbe a tanácsurak és túdorok készségesen beleegyeztek és rögvest tolmácsoltatták Pantagruelnek kérelmüket: olvassa és böngéssze végig az aktákat pontról-pontra, adjon jótállást az ügyről és fejtse ki előttük részletesen jogi vélekedését. Az iratokat és aktacsomókat tüstént átküldték szállására: négy nagy szamár rakományát tették ki.

– Uraim – fogadta őket Pantagruel, – hiszen a perlekedő felek még életben vannak, nemde?

– Életben vannak.

– Hát akkor mi az ördögnek dűtitek nyakamba ezt a papírtömeget? Ezerszer egyszerűbb, ha magam elé hívom őket és hagyom, hogy élőszóval előadják perpatvarukat, semhogy e szamárfülekkel kínoznám magam, melyek közt úgysem találok mást, mint csalafintaságot, prókátori csűrést-csavarást és zúgügyvédi fogásokat, amilyeneket Cepola ajánl könyvében, az ebanyját neki!

Cepola, XIV. századi veronai jogász Cautelae című művében részletes utasítást adott, miként lehet kijátszani a törvényeket.

Mert azt az egyet biztosan tudom, hogy ti, avagy mások, kik e peranyagon átrágtátok magatokat, azzal a kevéssel, amit pro vagy contra találtatok, aligha törődtök. Így aztán, amennyiben az ügy netán könnyen elintézhető és nyilvánvaló lett volna, csak belezavarodtatok. Oly tökkel ütött tökéletleneknél, oly nagy feneket kerítő feneketlen barmoknál és gondolkodni képtelen nagyképű szamaraknál kerestetek tanácsot, mint Accursius, Balde, BartoI. kötet 67lus, Castro, de Imola, Hippolytus, Panormitanus s a többi hétökör,

A római jog középkori kommentátorai és félremagyarázói.

kik éppen a legszükségesebbnek voltak híjával, ami a törvények megértéséhez szükségeltetik.

Ugyanis nem vitás, hogy ezen urak sem görögül, sem latinul tisztességesen nem értettek és csak németül, vagy holmi más barbár nyelven povedáltak. Dehát e törvények eredetüket tekintve kivétel nélkül a görögből származnak, mint ahogy Ulpianus a de Origine juris második könyvében bizonyítja, és valamennyi törvénykönyvben hellén kifejezésekkel találkozunk. Később latinra fordították e műszavakat, szabatos és elegáns latinra, amilyennel Salustius, Varro, Cicero, Seneca, Livius vagy Quintilianus sem dicsekedhetett. Hogyan is érthették ezek a kivénhedt tentanyalók a törvény szellemét, mikor soha életükben egyetlen valamirevaló latin könyv nem került kezükbe, mint ahogy irályukból is kitűnik, mikor ez az irály inkább kuktát vagy konyhalegényt, semmint jogtudóst jellemez?

– De menjünk tovább. A törvénykönyvek lényegét a morálfilozófia és a természetbölcselet legmélyéről hámozzuk ki. Mit tudhatnak a jogról ezek a balgák, kik, Istenemre mondom, annyit sem értenek a filozófiához, mint a vadszamár? Az irodalmat, az Ókort, a történelmet úgy ismerik, mint a cserebogár, noha ezek nélkül a jogtudomány nem érthető és nem alkalmazható, mint ahogy egy később megírandó művemben bizonyítani szándékolom. Ha azt akarjátok, hogy az üggyel érdemben foglalkozzam, először égessétek el az aktákat. Másodszor hozzátok elém a két deli lovagot. Meghallgatom őket és utána kertelés nélkül elétek tárom véleményemet.

Egynémelyek ellenvéleményüket kezdték hangoztatni, mivel, mint tudjátok, minden társaságban több az ostoba, mint az okos, mint ahogy a kártágóiakról szólva Titus Livius is megmondta már. De a fentemlített du Douhet keményen állta a sarat és Pantagruel mellett kardoskodott azzal, hogy a protokollok, akták, beadványok, kiegészítések, replikák, másolatok, határozváI. kötet 68nyok, felfolyamodások, tanúsítványok, szak- és ellenvélemények és hasonló pokoli fertelmek csak a törvény meghamisítására és a perek halogatására alkalmasak és mindnyájan elmehetnek a fészkes fenébe, ha ezegyszer nem akarnak józanul és okosan gondolkodni. Elég az hozzá: elégették az aktákat és Pantagruel elé idézték a két nemesembert.

– Kegyelmedék perpatvarba bonyolódtak egymással? – kérdezte, mikor színe elé bocsátották őket.

– Mi vagyunk azok, uram.

– Ki a felperes?

– Én – szólt Bizbasz úr.

– Mondja el dolgát pontról-pontra és a valósághoz híven, mert, szavamra mondom, hacsak jottányit füllent, lecsavarom fejét a törzséről és így tanítom az igazság tiszteletére, kivált bíróság előtt. Tehát ügyeljen szavára. El ne hallgasson semmit, de ne is tódítson. Kezdheti!

I. kötet 69 I. kötet 70

BIZBASZ: Nem vallok mást, mint a színigazat, amikor azt mondom: szolgálóleányaim egyike elment a piacra tojást árulni.

PANTAGRUEL: Fel a süveggel, Bizbasz.

A reneszánsz idején (mint ahogy ez a korabeli festményeken látható) nemesemberek odahaza, családi körben és mindenütt máshol süveget hordtak, kivéve a király jelenlétében.

BIZBASZ: Alázatos köszönetem, jóuram. – Elég az hozzá, ez alkalommal a Tejutat keresztezte, ahol a tejet viszik, a Vízöntő csillagzat közelében, ahonnét a milimárik a vizet keverik a tejbe, hogy a fene ott egye őket! Mindez azért történt, mert az Északnyugati Férc-hegység lejtőin említett nyáron kevés bolondgomba termett, minek oka abban keresendő, hogy a hivatali packázások fellázadtak az írnokok ellen, ami olybá leli magyarázatát, hogy a lengyelek zendülést kezdeményeztek és csoportosan, mi több egyesével szállingóztak Nyekeresdre, ahol nyári lakokban és nyári lyukakban szálltak meg és háltak, marhalevest és szénkulcsokat osztogattak a hajadonok között és megkefélték a kutyákat.

I. kötet 71

– Egész éjszaka kancsók mellett vigadtak, miközben a szakácsnők gombócokat és lógombócokat szolgáltak fel, míg ők szüntelenül menesztették a futárokat és lovasküldöncöket a matrózokhoz: tartsák vissza a hajókat, nehogy elinduljanak, mert a szabók

mely Óceán a marokszedő asszonyok vélekedése szerint nagy kondér karalábélevessel volt terhes, de az orvosok

hiszen a strucc gyomra mindent kibír, még a mustárba mártott hordódongákat is, hacsak a törvénybírák egyszer B-mollban rendelkezést nem hoznak, hogy a vérbaj legalább a hernyókat kímélje! De ezek a gazemberek táncolni kezdtek, hol egyik, hol a másik, hol mindkét lábukkal a levegőben, a párbajkardok csengésének ütemére:

miként néhai Ragout barátom szokta volt mondani. Hjaj, uraim, a Mindenható mindent a maga kénye-kedvére alkotott, és így balszerencse ellen nem elég a jellem! Ezt példázza Tekerneki Antal mester, kit a matézis és a protézis díszdoktorává avattak a butavári egyetemen, mert, miként a kánonjogászok hajtogatják, hazaúton Nagykakasd felé ezt fütyörészte:

– Ezzel szemben állíthatom, és Szent Fiákerre mondom, hogy gyerünk gyorsan és még sokkal gyorsabban, mert

I. kötet 72

ámbátor szél ellen nem lehet pisálni és a kis eső a nagy szelet is leveri, feltéve, hogy a strázsamester nem teszi túl magasra a rézfillért a hordó tetejébe, úgyhogy a törvényszéki írnoknak keresztbe kelljen nyálaznia ujját, amely – magától értetődően – tövig lúdtollból készült. Jaj, mindannyian orrunkat piszkáljuk, kivált, ha a jövendőn töprenkedve, fekete kéménybe nézünk: ott lóg a füstölt sonka meg a borjel emlékeztet bennünket, hogy kit kéne megvágni a bor mellett! És ugyan hol az az ember, aki nadrágjából ki nem engedi madárkáját, hogy az udvar fölött röpködjön, hol van mit csipegetni és csöppinteni? Dehát emlékezetünk egyre romlik és harisnyáinkat a visszájukról húzzuk fel. Uram, őrizd meg a romlástól Verő Farkast, a te karikásszemű csemetédet!

PANTAGRUEL: Jól van, jól van uram, de azért ne ragadtassa el magát. Látom beszéde fonalát; csak folytassa nyugodtan és szenvedély nélkül.

BIZBASZ: Köszönöm. Azt mondják a bölcsek: okos az az ember, aki jótanácsot oszt, de okosabb, aki megfogadja. Visszatérek nevezett cselédleányra, aki megáldozott, kezét imára hajtván, majd rimává változott a pajtán. Az egyetemi privilégiumok nem védenek meg az aljasság ellen, hacsak az ember alaposan meg nem irrigálja magát és pelenkával fedezve altestét, ki nem rúg abba az irányba, ahol a régi lobogókat árusítják, melyeket a flamand festők használnak, mikor patkót vernek a szöcskékre, hogy este zöld szikrákat csiholjanak a réten. Sebaj! Legfeljebb azon csodálkozom, miért nem tojunk már néhány tojást, amikor ilyen költői, költeni való szép napok virradtak reánk?

Itt Segestyén úr közbe akart szólni, de Pantagruel elébe vágott:

– Remete Szent Antal elszáradt ülepére! Csak nem merészkedsz engedély nélkül szavába kotyogni? Itt nyaggattok ezzel a nyavalyás perrel. Figyelemmel hallgatok, és te ki akarsz tolni velem. Fogd be a pofádat, az ördögbe I. kötet 73is! Akkor tálald fel mondókádat, mikor ez kinyögte a magáét. Bizbasz uram, ne zavartassa magát; folytassa moderációval.

BIZBASZ: Mivel pedig

és mivel a pápa őszentsége szabadságot adott nékünk mindnyájunknak, hogy ott durrogassunk, ahol kedvünk tartja és ezen a hitvány világon legalább manzsettáinkat tartsuk tisztán, míg elkerüljük a nyilvános helyen való paráználkodást, ellentétben a rendfőnökkel és rendfőnöknőkkel, kik erdei tisztáson tartottak közös ülést, majd a bokrokba vonultak közösülésre. Efeletti örömében küldte reánk a Természet a szivárványt, melyet, hála a pacsirták énekének, Miláno városa mellett nemrég fényesre politúroztak. De fittyet hányva a kis halaknak, nevezett cselédleány mégis tönkretette csípőjét, bár a régi csizmák varrásához okvetlen szüksége lett volna medencéjére. Ugyanekkor unokafivére, Bornyú Jakab, nagy botjával játszadozott, míg alatta rakétákat pukkantott. Azt ajánlottam néki: mossa meg hogyishívjákját és égesse el iratait, mielőtt e kétes játékba belefog, mert

és a számvevőszék mindmáig nem tudta eldönteni: törvény elé idézze-e a német balhákat, avagy sem? Én magam azonban, a király törvényeihez híven tetőtől-talpig egyetlen gyomorflastromba öltöztem és hazamentem, meggyőződni, hogy vincelléreim kihúzták-e a csipkéből hegyes peckeiket és jókat pösölnek-e velük? Mert nehéz időket élünk, kivált a sok hasmenés miatt, melyet a mustrálásból visszakergetett zsoldosok terjesztenek, ámbátor a kastélyok kéményei még mindig elég magasak maradtak, mindenek előtt a verebekhez viszonyítva. Amiért pompás kagyló-év volt Artois grófságban, elannyira, I. kötet 74hogy még a hurkakészítők is fellélegeztek és mindenki kagylót evett, kigombolt hassal. Én viszont azt kívánom: bár lenne mindenkinek ilyen szép hangja mint nekem. Mert akkor jobban lehetne labdázni és a gramatiríusok firkálmányai könnyebben leúsznának a Szajna vizén, egészen a Molinárok hídjáig, ahogy hajdanán a Kanári-szigetek királya elrendelte dekrétumában, mely a bíróság aktái közt ma is megtekinthető, és éppen ezért kérem kigyelmedet, hogy peres ügyemben véleményét nyilvánítani kegyeskedjék, úgyszinte a kártérítést, a perköltséget és az ügyvédi napidíjakat illetően.

PANTAGRUEL: Nincs több mondanivalója, igen tisztelt felperes uram?

BIZBASZ: Nincs. Beszéljen a másik fél; én elmondtam a magamét. Az igazságtól, becsületemre mondom, hajszálnyira sem tértem el.

PANTAGRUEL: Kegyelmedé a szó, Segestyén. Ne tartóztassa magát, hanem mondja el, ami a szívén fekszik, ám ne nyújtsa túlságosan hosszúra. Inkább beszéljen röviden, de mégse hagyjon ki semmit, ami az ügy érdeméhez tartozik.

I. kötet 75 I. kötet 76

Erre tehát Segestyén úr emelkedett szólásra, éspedig a következő módon:

– Tisztelt elnök úr, kedves hallgatóim! Ha az emberi nem igazságtalanságai törvényszéki ítéletekben is úgy válnának láthatóvá, mint a tejbe pottyant légy, úgy – az ökrök szarvára legyen mondva – a világot nem rágták volna össze ilyen rútul a patkányok és nem egy fül konyulna le, mely ma peckesen legyezi gazdáját. Mert ámbár mindaz, amit ellenfelem a maga javára felhozott, a történelmi igazságot tekintve és annak szószerinti értelmét nézve tényálladék és való, mégis meg kell jegyeznem, hogy szavai rózsacsokrába nem egy mérges tövist, nem egy bogáncsot, nem egy fondorlatos csalánlevelet rejtett el.

– Avagy talán szótlanul kell eltűrnöm, hogy miközben békésen kanalazom levesemet és a légynek sem ártok, mindig a régi dalocska jusson eszembe:

ami elgondolkoztat és kétségbeejt? Az irgalmas Szűzre! Vagy nem kell sokszor tapasztalnunk a nyílt csatatéren, hogy, miközben szentelt morzsákat osztogatnak, a hírneves kapitányok, ahelyett, hogy megadóan bólogatnának, nagyokat durrogatnak, míg a kartáncot és a fartáncot járják? Hiába, manapság már nem lehet a világot leicesteri gyapjúba bugyolálni: az egyik garázdálkodik, a másik paráználkodik, van aki marakodik, van, aki szarakodik. És ha az udvar nem viselné a közügyek gondját, úgy idén sem lesz harmat és poharazásnál csiger kerül a kupába, nem pedig bor. Mert ha valamelyik szegény ember fürdőházba megy, hogy ott tehénlepénnyel dörzsölje be magát, vagy ha téli csizmát vásárol a piacon, azért az alabárdosoknak nem kell mindjárt fejbeverniök őt és a felcsernek sem kell éjjeliedényt ürítenie a fejére, mégha tele is szarta barack-becsinálttal!

– Valamit akarunk mi is, de az Úristen mindannyiszor mást rendel és ha egyszer a nap leszállt, minden tehén fekete. Nem kívánom, hogy hitelt adjatok szavamnak, ha mindent a napnál világosabban be nem bizonyítok. Az ezerötszáz és harminchatos évben új farkat hozattam magamnak Németországból. Szép, magasállású szerszám volt, göndörszőrű, mint ahogy a lelencfiúk megállapították, bár a nótárius hallani sem akart róla, hogy lajstromozza. Hiába, én nem vagyok írnokember, aki a csillagokat félkézzel tudja lehozni az égről, sem pedig olyan ügyes nem vagyok, mint a besózott marhahús, mely éjidőn gyertya nélkül is megtalálja a maga borát. És a közmondás is ugyanezt tanúsítja, mely szerint jó dolog, ha az ember leégett erdőben fekete tehenet lát, miközben a maga szerelmi nótácskáját hegedüli. Beszélgetésbe elegyedtem ez ügyben az írnokokkal, akik azt állították: legjobb lenne, ha az ember pincéjében arathatná a maga búzáját kánikula idején, oly pincében, ahol papírban, tintában, tollban és lyoni bicskában nincs hiány. Egyelőre azonban a vasvértek fokhagyma után szaglanak, a rozsda a harcos máját rágja és tarkója délutáni szunyókálástól szaglik. Ettől olyan drága a só.

– Uraim! Ne higyjék, hogy a nevezett nő nem engedi I. kötet 78szívesen főzőkanalát a megfelelő lépvesszőhöz hozzáragadni, hogy kisebbik fiát nem adja oda örömmel az őrmester fizetési lajstromának, hogy a pudding nem ugrik meg szívesen, hogy asztalunkról az uzsorás hasába kerüljön, és hogy az áve Máriákra felfűzött hagymaköteg nem nyújtja nékünk a lehető legjobb védelmet a kannibálok támadása ellen. A kockajáték pedig sosem szerencséltet kedvező dobásokkal, legfeljebb, hogy az ember kettőt, hármat, négyet dob; ilyenkor ne ötöljön-hatoljon, de ne is hetvenkedjék, inkább fektesse a fehérnépet ágya végébe és – ihajnáré, hopp, hopp, hopp – dolgozza meg, hogy csak úgy csattog.

– Való igaz, hogy a kérdéses négy ökörnek némiképpen gyenge az emlékezőképessége, de minthogy a hangskálát ismerik, nem kényszerülnek a kárókatonák vagy a szavójai kacsák előtt szégyenkezni. Amiből földieim jóreményt merítenek és így okoskodnak: „Csemetéink hamarost kitűnnek a számtanban; rövidesen jogi kézikönyveknek használhatjuk őket.” A farkast pedig minden bizonnyal elkapjuk. Hadd telepítsünk élősövényt a szélmalom köré; ezt az ellenfél hozta szóba. Csakhogy az ördög nem aludt és a németeket bújtatta mögéje, akik pokoli „Herr, trink, trink,”

Németül: igyál, uram, igyál!

nótájukkal mindenkit megbolondítanak. Nincs értelme, hogy az ember azt mondja: Párisban, a Petit Pont-on paraszttyúkokat árulnak, mégha a tyúkok taraja föl is áll, hacsak ezt a vörös színüket fel nem áldozzák a könyvnyomtatásban újonnan feltalált nagybetűk számára, – és feltéve, hogy a könyvek bőrkötése nem szül férgeket, melyek megeszik a papirost.

– Felteszem, hogy a kuvaszok párosítása után a kutyakölykök nem szemtelenednek el a közjegyző társaságában, mielőtt az a kabbalafortélyaihoz visszatér. Amiből nem következik – hacsak a magas törvényszék nem vélekedik másként – hogy hat hold, nagylelkűen kimért mezőföld nem terem meg, készpénzráfizetés nélkül, három hordó tentát, elvégre Károly király temetése idején I. kötet 79az ember a piacon kettőért is kapott – erre megesküszöm! – nyírott gyapjút.

– Nagy általában mondhatom, hogy jobbfajta dudásoknál arra az alapos tapasztalatra tettem szert: ha az ember madarászni megy, úgy háromszor fusson körbe kandallója körül söprűjével és írassa fel nevét a hivatalos listára; egyébként csak annyi kell még hozzá, hogy farát riszálja és alfelével trombitáljon. Ha ettől bemelegszik, akkor

– A fiatalkorúakat érintő törvény mit mond, uraim? Nem tudom. De arra emlékszem, hogy tizenhét esztendővel ezelőtt egy szakállas, torzonborz és hasonszőrű bíró ítéletet hozott a miénkéhez hasonlatos cafraházi Cefre-féle cifra jogesetben, habár távol áll tőlem azt hangoztatni, hogy mindenki vagyonát el kell kobozni, aki szenteltvizet iszik. Kérem egyúttal a költségek, károm és a kamat rendezését.

Mikor Segestyén ekként befejezte mondókáját, Pantagruel Bizbasz úr felé fordult:

– Van-e valamilyen megjegyzése a fentiekhez, ha kérdeznem szabad?

Mire Bizbasz így nyilatkozott:

– Nem, uram; a magam részéről a színigazat vallottam és most csupán arra kérem: méltóztassatok ítéletet hirdetni, mivel itteni tartózkodásom sok pénzbe kerül.

I. kötet 80

Pantagruel felemelkedett ültéből és a jelenlevő ülnökökhöz, törvénybírákhoz és doktorokhoz fordulva, így szólt:

– Nemde, tisztelt uraim, most megértettétek a szóbanforgó jogesetet?

Amazok így válaszoltak:

– Valóban hallottuk a feleket, de mégsem értettük meg ezt az ördögien bonyolult ügyet. Ezért egyhangúan és sürgetve kérjük kegyelmedet: belátástok szerint méltóztassatok ítéletet nyilvánítani. Ezt az ítéletet már eleve és mindörökre elismerjük, megtartjuk és megtartatjuk, minden korlátozás nélkül, a maga teljes érvényében.

– Jól van, tisztelt uraságok – mondta Pantagruel. – Ha így kívánjátok, mindjárt meg is halljátok, bár a magam részéről az ügyet korántsem tekintem olyan bonyodalmasnak, mint amilyennek ti látjátok. Törvényeitek, mint a lex Frater, a lex Gallus, a lex Quinque pedum, a lex Vinum, a lex Si dominus, a lex Mater, a lex Mulier bona, a lex Si quis, a lex Pomponius, a lex Fundi, a lex Emptor, a lex Pretor és a lex Venditor

Rabelais idején érvényben levő törvények címei. Az egyik, korabeli jegyzék szerint ezek mind „egész különlegesen bonyolult” – magyarul: érthetetlen – törvények.

jóval tekervényesebbek véleményem szerint, mint ez az ügy.

I. kötet 81

Miután ezt mondta, néhányszor fel-alá járt a teremben, láthatóan mély elmélkedésbe merülve. Közben akkorát nyögött, mint a rosszul felmálházott szamár. Azt méregette: mint adhatja meg mindkettőnek a maga igazát, személyükre való tekintet nélkül. Majd ismét helyet foglalt székén és a következőképpen hirdetett ítéletet:

– Miután meghallgattuk, megértettük és gondosan mérlegeltük Bizbasz és Segestyén urak elénk terjesztett nézeteit, a Törvényszék következőképpen határozott: Tekintettel az egereknek a napéjegyenlőségtől való eltévelyedésére és az epeömlésnek napjainkban való gyakoriságának ténykörülményére, továbbá, a lovaknak és majmoknak időrendben sűrű, anyagában híg hasmenésére, valamintségesenhogyismint a panaszosnak a hajók tömítésére vonatkozó jogainak bebizonyosodásáról és a vénasszonyok elévülhetetlenségéről, kik időtlen időkig jobb lábukon cipővel, ballábbal mezítlenül való kamatyolás kéjelgésében egyhangú tanúvallomások alapján elmarasztaltattak és e művelet megismétlésére annyiszor köteleztettek, ahány szál szőr tizennyolc ökör farkában a szakértők által összeszámláltatik;

– valamint a romlott segg vádjának igaztalansága bebizonyosodván és ebben ártatlannak találtatott, miután csak egyetlen át és átfingott pár nadrágot birtokol, melyet a Mirabeau környékén világításra használt dióolajjal szagosítottak és e szűk nadrágban szüksége végzésében szinte a végszükségig akadályoztatott; tovább, hivatkozással a magyar módra nyergelt mormotákra, valamint tekintettel sógora tekintetére, aki három varrottas deszkával kirakott és sarkában apró kutyaistállókkal ellátott kosár vállon hordásánál tetten éretett;

– ama vádaskodásokat illetve, melyek szerint az alperes foltozószabó lett volna és a sajtzabálás és múmianézés kihágásában találtatott volna, nem kevésbé az alperes abbeli felfolyamodására, a tekintetes törvényszék két sajtár túró és ugyanannyi kecsketúró beszolgáltatására ítéli, mely néki augusztus 15-ik napján fizettessék ki május havában;

– miután ama vádpont, mely szerint nem minden I. kötet 82ityeg, ami fityeg, a peres eljárás folyamán bebizonyosodott, a panasztévő felperes nadrágjának szalmával való azonnali tömítése elrendeltetik. Ugyanekkor kössünk ismét barátságot. – Egyébként pedig maradok az urak készséges szolgálatára, írásban való kikézbesítés nélkül, ingyen és költségmentesen.

Miután az ítéletet kimondta, a két peres fél eltávozott és az ügyintézés ilyen formájában egyformán örült, – ami szinte hihetetlennek tűnik a törvénykezés történetében. A Vízözön ideje óta nem esett meg, és tizenhárom jubileumi év múltán sem fordulhat elő még egyszer. Mármint az, hogy a perlekedő felek véghatározat erejű ítéletben megnyugszanak.

Ami a tanácsurakat és a törvényülésen jelenlevő többi doktort illeti, úgy három órán keresztül fetrengtek Pantagruel emberfeletti éleselméjűsége feletti extázisuk görcseiben. Alighanem még most is ott fetrengenének elragadtatásuk ájulatában, ha Pantagruel jó erős ecetet és rózsavizet nem fröcsköl orrcimpáik alá, magukhoz térítve őket, – amiért Pantagruelé az érdem, Istené a dicsőség.

Ebben, és az előző két fejezetben R. szabad asszociációit szükség esetén más, de hasonló asszociációkkal pótoltam, néhány lefordíthatatlan mondatot elhagytam. – E jogi halandzsa R. korában nem volt oly abszurd, mint amilyennek most tűnik.

I. kötet 83 I. kötet 84

Pantagruel ítélete nyomban ismeretessé vált az egész országban. Számtalanszor kinyomatták és kéziratos szövegét az igazságügyi palota irattárában helyezték el. Úton-útfélen mondogatták: „Salamon király, aki ítéletével visszaadta az anyának gyermekét, sem ért fel a bölcsesség ily magaslatára. Boldogaknak mondhatjuk magunkat, hogy a derék Pantagruel hazánkban tartózkodik.”

Legott a fellebbezések főbírájává avagy a törvényszék elnökévé akarták megtenni. Ám ő minden megtiszteltetést visszautasított és udvariasan köszönetét fejezte ki:

– Túlságos megalázkodást követelne részemről – mondta –, íly hivatal elfogadása. Ha az emberiség általános züllését tartom szem előtt, attól kell tartanom, hogy a mai bíróságok tagjai közül nagyon kevesen üdvözülnek. Szent Anselmus azt állította, hogy a bukott angyalok helyét az Úr földi bírákkal tölti be az égben, Cusanus

Cusanus (Cues, de Cusa) kardinális P. korában közismert könyvében azt jósolta, hogy a világ vége Krisztus születése után 34 jubileumi évvel, vagyis 1700-ra várható. Ugyanígy sokan tudták a XVI. században, hogy Szent Anselmus és más egyházatyák azt állították: Isten a bukott angyalok pótlására teremtette az embereket. – Kivételesen a szöveg magyarázatát néhány mellékmondatban belecsempésztem R. szövegébe.

szerint pedig Krisztus születése után 34 jubileI. kötet 85umi évvel tartják az Utolsó Ítéletet. Ha különb bírák nem akadnak, úgy már eleve figyelmeztetlek bennetek, hogy Cusanus tévedett és Utolsó Ítélet akkor sem lesz. De ha netán maradt néhány butélia jó borotok, azt szívesen elfogadom.

A párisiak nem kérették magukat kétszer és pincéik legjobb nedveivel szolgáltak. Pantagruel ivott bőven, de ivásban túltett rajta a szegény Panurg, aki sovány volt, mint a vörös hering és úgy kóborgott a világban, mint az éhes kandúr. Éppen egy irdatlan kupa vörösborral orra alatt ücsörgött, amikor valaki rádörrentett:

– Mértékletesebben, öcsém! Még belefulladsz.

PANURG: Legyek az ördögöké! Nem tartozom a párisi borcsiszárok közé, kik csak annyit isznak, mint a pintyőke, kivéve, ha valaki a farkukat simogatja. Ilyenkor utolérik a verebeket. Szerelmetes atyámfia! Ha ez az ital úgy emelne az ég felé, ahogy lehúz a földre, akkor Empedoklésszel szólva

Lukiánosz szerint Empedoklész az Etna kráterébe ugrott, majd a vulkán gőzeivel a holdba emelkedett fel.

, már a hold szférájában lennék. A fene egye meg, nem tudom, mi a baja a finom bornak! Minél többet húzok belőle, annál szomjasabb leszek. Azt hiszem: urunknak, Pantagruelnek reám hulló árnyéka szárítja ki torkomat, valahogy úgy, ahogy a holdvilágtól náthalázat kap az ember.

Középkori néphit szerint.

Szomszédai hangos nevetésre fakadtak, mire Pantagruel megkérdezte:

– Mit nevettek, Panurg?

– Jaj, jó uram, csak éppen szóba hoztam, milyen szerencsétlenek ezek a bárgyú törökök, amiért nem ihatják a hegy levét. Ha más eretnekség nem is foglaltatnék az Alkoránban, már ezért az egyért is elvetném Mohamed hitét.

PANTAGRUEL: Nem mondtad el még, miként szabadultál a törökök kezéből.

PANURG: Fene egyen meg, ha egyetlen szót is lódítok, uram. Ezek a kutyafejű törökök szalonnába csomaI. kötet 86goltak és úgy akartak nyárson sütni, mint a nyulat. Mert egymagamban sovány falat lettem volna. Így sütöttek elevenen, míg én Isten kegyelmébe ajánlottam lelkemet és a jó Szent Lőrinc emlékét élesztettem magamban. Ám közben egyre csak bizakodtam, hogy az Úr megvált szenvedéseimtől, ami csodálatos módon be is következett. Mert miközben újra meg újra az irgalmas Éghez fohászkodtam, mondván: „Uram, ments meg engem, Uram, szabadíts meg engem a kínoktól, melyeket ezek a hitetlen kutyák hoznak reám, amiért a Te hitedhez ragaszkodom,” hát, lám, a nyársforgató török, Isten kegyelméből elaludt. Vagy Mercur isten hozott álmot hirtelenében százszemű Árgusomra.

– Onnét tudtam meg, hogy nyársam nem forgott tovább. Amikor láttam: a török elaludt, fogammal felkaptam egy fahasábot, annál a végénél, ahol még nem gyulladt meg és nagyügyesen a nyársforgató ölébe hajítottam. Aztán egy másikat. Ezt a tűz mellett álló ágy alá dobtam; ez volt a nyársforgató fekhelye, rajta szalmazsák hevert. A fahasáb meggyújtotta a szalmazsákot az ágyon és a konyha fenyőfa-padlatát. Ennél is mulatságosabb volt, hogy a fahasáb, melyet nyársforgatóm ölébe vetettem, nyomban leperzselte fanszőrét és a lángok a herezacskóját kezdték nyaldosni. Érzékenylelkű ember volt és ezt azonnal észrevette. Felugrott és torkaszakadtából kiordított az ablakon: „dál bároth, dál bároth,” ami annyit jelent hogy tűz és mégegyszer tűz. Aztán egyenest nekemjött, hogy a tűzhely parazsába dugjon. Kezeimet már kiszabadította és azon volt, hogy levágja lábamat a nyársról, amikor megjelent a ház ura, aki néhány basa meg felcser társaságában sétálgatott az utcán. A vészkiáltásra és a füstszagra beszaladt, hogy mentse, ami menthető.

– Amikor belépett a konyhába, kihúzta testemből a nyársat, amelyiken az elébb forgattak, és teljes erővel nyársforgatómba döfte. A nyárs valamivel köldöke fölött hatolt testébe, átbökte mája harmadik lebernyegét, kilyukasztotta mellhártyáját, keresztülszúrta szívét, majd gerince és bal lapockája közt szerencsésen ismét kiért I. kötet 87belőle. A nyársforgató, feltehetően az elmaradt utókezelés hiányában, ott helyben kiadta páráját. Mikor a pasa megszabadított a nyárstól, közvetlenül a rostély mellé estem. Meg is ütöttem magam, de hálistennek nem olyan nagyon, hiszen a rámcsavart szalonnaréteg tompította a zuhanás erejét. Ekkorra basám rádöbbent, hogy ügye reménytelen: háza irgalmatlanul leég és mindene veszendőbe megy. Ezért lelkét az ördögöknek ajánlotta és egymásutánban kilencszer hívta Grillgothot, Ásztárótot, Rappallust és Gribuilliszt hangos szóval.

– Ennek hallatán rajtam is alaposan úrrá lett a rémület. Azt gondoltam: az ördögök rögtön megjelennek és ezzel a bolonddal együtt visznek el. Félig amúgy is megsültem már, s a szalonna vesztemet szolgálta volna, mert az ördögök csakúgy kapnak utána. Ebben a kérdésben tekintélyekként Iamblichusra és Mormogóra, a bölcsészre hivatkozhatom, kivált az utóbbinak A púposakról és imposztorokról szóló apológiájára, melyet iskolamestereinek ajánlott. Ezért keresztet vetettem és felkiáltottam: „Hágiosz, áthánátosz ho Theosz,”

A liturgiából: „szent és halhatatlan az Úr.”

amiért az ördögök csakugyan nem érkeztek meg. Ennek láttán gonosz basám rádöbbent a valóságra és maga ellen fordította nyársát, hogy keresztülhajszolja szívén. De a nyárs hegye már eltompult, úgyhogy nem tudta mellébe döfni, akármennyire iparkodott. Melléje léptem tehát és így szóltam: „Bugris uram, mit lopod a napot? Csak kínzod magadat és a végén megsérülsz, úgyhogy holtodiglan borbélyfelcserek társaságában fecsérled életedet. Ha beleegyezésedet adod, itt helyben meggyilkollak, oly kíméletesen, hogy szinte semmit sem érzesz. Hidd meg, az emberek egész glédáját küldtem a másvilágra, kik azóta is kitűnően érzik magukat.” – „Fiam,” mondta, „nagy szolgálatot teszel nékem. Hálám jeléül vedd ezt a pénzeszacskót, itt van la. Hatszáz angyaltallért találsz benne, meg néhány értékes gyémántot meg rubínt.”

EPISZTÉMON: Hová lett mindez?

I. kötet 88

PANURG: Szent Jánosra mondom, megvan valahol, de nem tudni, hol.

Villon mesternek is ez volt legfőbb gondja; Villonnak, a mi párisi poétánknak.

PANTAGRUEL: Folytasd, hadd tudjuk meg, mint végeztél a basával.

PANURG: Úgy nézzetek rám, mint aki a színigazat vallja. Félig elégett török buggyos nadrágot láttam a közelben, azt csavartam rá, kezét-lábát a kötelekkel fűztem össze, melyek engem tartottak a nyárson, úgyhogy moccanni sem tudott. Ekkor a nyársat keresztüldöftem torkán és azon fogva felakasztottam két fogasra, ahol a fal mentén az alabárdokat szokták tartani. Majd lobogó tüzecskét élesztettem alája és elevenen füstöltem meg milordomat,

My lord, – a gazdám.

ahogy kéménybevaló heringekkel teszik. Végül fogtam pénzeszacskóját, hajítódárdát akasztottam le a falikampóról és odébbálltam. Csak az ördög a megmondhatója, micsoda hónaljszagot árasztottam!

– Mihelyt kiértem az utcára, nagy sokadalmat találtam magammal szemben. Mindenki vizesvödröket hozott a tűz oltására. Ahogy félig megpörkölt állapotomban szemrevettek, szánalomra gerjedtek és dézsáikat nyakamba ürítették, ami felfrissített és nem kis örömömre szolgált. Utána némi ennivalóval tálaltak elém. Csak módjával láttam hozzá, mert szokásukhoz híven innivaló helyett vizet adtak. Egyébként nem bántottak, kivéve egy ronda kis törököt púppal mellén, aki lopva szalonnámból kezdett csipegetni, míg dárdámmal akkorát koppintottam körmére, hogy meggondolta magát. Meg egy fiatal korintusi kurva, aki alexandriai szilvakompótot hozott nékem és le nem vette szemét szegény farkamról, mely a pörzsöléstől annyira összezsugorodott, hogy márcsak térdemig lógott. Mellesleg meg kell jegyeznem, hogy nyárson való süttetésem radikálisan kikúrált csúzomból, I. kötet 89melytől hét álló esztendeje szenvedtem. A nyársforgató, mielőtt elaludt, ügyesen éppen azt az oldalamat fordította a tűz fölé, ahol a fájdalom a legjobban szokott szaggatni.

– Mialatt így foglalatoskodtak velem, a lángok elharapództak: több mint kétezer ház égett porrá. Végül valaki a tömegből észrevette ezt és felkiáltott: „A Próféta szakállára! Itt szórakozunk, míg a tűzvész felemészti városunkat!” Erre mindenki a maga háza felé iramodott, én pedig a városkapú felé vettem utamat. Mihelyt egy kis dombkupacra értem, túl a falakon, hátrafordultam, mint Lót asszonya és elnéztem: mint eszik a lángok és hull zsarátnokba a város, akár Szodoma meg Gomorra. De Isten legott megbüntetett érte.

PANTAGRUEL: Hogyan?

PANURG: Ahogy nagyvidáman gyönyörködtem a tűzvészben és mintegy mókázva mondtam magamnak: „Jaj, ti szegény balhák és egerek, nagy kánikula vár rátok ezen a téli esten: a láng éppen most kap a szalmazsákotokba,” – abban a minutában hatszáz, nem, nyolcszáz és tizenhárom hatalmas kuvasz rontott ki a városból, egyetlen falkában. A tűz elől menekültek. Egyenest nekem tartottak, mert a féligsült hús szagát érezték rajtam, s ott nyomban szétszaggatnak, ha védangyalom nem ajándékoz meg pompás ötlettel fejfájás ellen.

PANTAGRUEL: Micsoda? A fejed is fájt? Hát nem gyógyultál ki a nyárson minden nyavalyádból?

PANURG: A fűzfánfütyülő rézangyalát! Hát nem elég fejfájást okoz, ha az embert a kutyák akarják széttépni? Szerencsére eszembe jutott a szalonna, melyet leszedtem a nyársról és elébük hajítottam. Tüstént rávetették magukat és míg egyik a másikat marta (mert mind magának akarta a koncot), én sietve továbbálltam, sértetlenül és jókedvűen.

I. kötet 90

Pantagruel, hogy tanulmányai közepette némi pihenéshez jusson, egy nap sétára indult a St. Marceau-i elővárosba, ahol szemügyre vette a gobelin szövödét. Útjára elkísérte Panurg, szokásához híven flaska borral meg jókora sonkával köpönyege alatt. Ezek – szokta volt mondani – az ő testőrei. Nélkülük sohasem távozott hazulról. Mikor Pantagruel tőrt avagy kardot akart ráerőszakolni, tiltakozott. Ha kard van övében, úgymond, rögtön felforr az epéje.

– De mit teszel, – faggatta Episztémon, – ha megtámadnak?

– Szapora seggberugásokkal védekezem, – mondta Panurg. – Csak már eltiltanák a nyavalyás szúrószerszámokat!

Hazamenőben Panurg Páris városainak falait vette szemügyre és csúfondárosan fordult Pantagruelhez:

– Látod ezeket a roppant erődítményeket? Legelésző gúnárok számára kiváló kerítést szolgáltatnak. Szakállamra mondom, csúfság, hogy ekkora hatalmú városnak íly fala legyen. Egyetlen tehénfing hatöles lyukat szaggat ki belőle.

I. kötet 91

– Kedves barátom, – ejtette szavát Pantagruel, – tudnod illenék, mint nyilatkozott Ágesziláosz király, mikor megkérdezték: miért nem véteti körül fallal a lakedáimóniak fővárosát? Ágesziláosz király Spárta városának a haditudomány ágazataiban járatos, jól felfegyverzett lakóira s polgáraira mutatott, „ezek”, úgymond, „városom körfalai”. Amivel oda célzott: nincsen az embernél különb véderő; hasztalanul épül a legmagasabb fal, a leghatalmasabb bástya, ha a város cívisei híjával vannak a harci erényeknek. Így Páris bátorsággal tündöklő, nagyszámú népességgel büszkélkedhet, amiért nem szorul falakra. Ezenkívül, ha erődítményekkel akarnák övedzeni, mint Strasbourg-t, Orléanst, vagy akár Ferrarát, ez már a roppant költség miatt is megvalósíthatatlanná válnék.

– Jó, jó, – szólt Panurg, – de azért valami homlokzatot mégis kéne mutatni, márcsak a nagyképűség kedvéért. Hogy akadjon valaki, aki az ellenség közeledtére leordít a falról: „állj, ki vagy?” Ami pedig a töménytelen költséget illeti, – egy hordócska jó borért szívesen látom el a város urait újszerű, olcsó erődítési tervezettel.

PANTAGRUEL: És mi ez az új tervezet?

– Elmondom, ha hallgatni tudsz. Észrevettem, hogy a hölgyek hogyishívjákjai olcsóbbak e városban a téglánál. Azokból kéne körfalat emelni, az építészet szép harmóniájával úgy rendezve őket, hogy az öblösebbje alulra kerüljön. Középre tenném az átlagos méretűeket, majd az apraját, hogy a fal hegyesen fusson össze mint a szamár háta. Legfelülre, csipkézetnek, – akár a Bourges-i nagytorony, honnét hegyes pikák meredeznek, – ama fringiákat sorakoztatnám fel, melyek a szerzetesi alsóruhákban leledzenek. Ki a fene merne ilyen fallal kikezdeni? Nincs fém, mely ennyi lökést, ennyi toszogatást kibír. Még a mennykő sem csapna bele. Hogy miért? Mert a szerzetesek szerszámai megáldattak és beszenteltettek. – Csupán egyetlen bökkenőt látok.

– Ha, ha, ha, he, he, he, nevetett Pantagruel. – Mi a bökkenő?

– Megülnék a legyek és az építmény elrondulna. EnI. kötet 92nek is akad ellenszere: provenszál légycsapóval vagy jó hosszú rókafarokkal kellene hesegetni a legyeket. És ha már itt tartunk, szép történet jut eszembe. Elmondom, míg vacsorázni megyünk, úgy ahogy Fráter Libido De ivászatibusz Koldulóbarátórum című művében olvastam.

– Akkoriban, amikor az állatok még beszéltek, – nem is volt olyan régen, – történt, hogy egy nyájas oroszlán sétálni indult a Bièvre-i erdőben. Miközben imáját mormolta, fához ért, melyen paraszti szénégető csücsült és az ágakat vagdosta. Mikor észrevette az oroszlánt, feléje dobta baltáját és súlyosan megsebesítette az állat egyik combját. Az oroszlán bicegve nekiindult az erdőnek, és segítséget keresve össze-vissza botorkált a bozótban. Végül asztalosembert talált, aki irgalmasan szemrevette a sebet, megtisztította, amilyen jól csak tudta, majd mohát tömött bele. Lelkére kötötte az oroszlánnak: hesegesse el a legyeket, nehogy megfertőzzék a sebet. Ő maga pedig elsietett, gyógyfüvet keresni.

Eredetiben: cicfarkkórót. Régebben sebekre alkalmazták.

– Miután így kezelték, az oroszlán elbarangolt az erdőben és rőzsegyűjtő vénasszonnyal került szembe. Rémületében a banya hátraesett, miközben a szél szoknyáját és ingét felfújta vállára. Ezt látva, az oroszlán szánalomra gerjedt és odaszaladt, megnézni: nem tett-e kárt magában? A szipirtyó hogyishívjákja láttán íly szavakra fakadt:

– „Jaj, szegény asszony, ki sebesített meg téged?” Majd rákiáltott egy arrafelé iszkoló rókára: „Róka koma, gyere ide gyorsan! Nagy baj van!”

– Mikor a róka melléje állt, eként folytatta: „Pajtásom, atyámfia, látod-e? Bizony, ezt a szegény öregasszonyt alaposan megsértették a lába közt. Nézd csak, milyen mély a hasadék; köldökétől egészen ülepéig terjed; hosszában négy, öt, hatodfél hüvelyk is megvan, testvérek közt szólva. Úgy ítélem, ácsbárddal támadtak reá. Meglehet: a sebesülés régebben történt. Annál nagyobb a veszély, hogy megüszkösödik. Legyezd hát, hogy a legyek meg ne szállják. Legyezd kívülről és belülről; jó I. kötet 93hosszú, erőteljes farkad van. Legyezd, koma, legyezd alaposan, míg én moháért megyek, hogy betömjük a sebbe. Legyezd, mert a vallás parancsolataihoz híven segíteni kell felebarátainkon. Legyezd szorgalmasan, komám, legyezd lelkesen, mert az ilyen lyukat legyezni kell, hogy ne sajogjon és ne lüktessen. Legyezd jószívvel, testvérkém; az Úristen hatalmas farokkal áldott meg, ezért adta. Legyezd erősen, el ne únd a mesterséget. Legyezd fiacskám, csóváld farkincádat, mozgasd szűntelenül, ördög és pokol, ne hadd abba egy pillanatra sem. Mindjárt visszajövök!”

– Elszaladt moháért, de néhány lépésről még visszafordult: „Legyezd szakadatlanul, testvérke, legyezd, hogy a legyek el ne lepjék, legyezd, forgasd farkadat, ne fáradj el; a végén még legyezősinasnak ajánllak kasztíliai Don Pedróhoz, udvari farkcsóválónak, fark- és bajuszpedrőnek. Legyezd és legyezd és legyezd, mert ez minden mesterség teteje!”

– A szegény róka pedig csak legyezte, kívülről meg belülről, alulról fölfelé, elölről hátulra, csak úgy legyeskedett körötte. Ám a csúfságos vénasszony, amint ott feküdt hanyatt, nagyokat eregetett. A rókát már-már rosszullét fogta el az utálatosság miatt. Nem tudta, merre forduljon, csakhogy elkerülje a bűzt. Miközben hol erre, hol arra csavarta fejét, meglátta a hátsó nyílást, mely nem volt oly nagy, mint az, amelyiket legyezett és ahonnét az orrfacsaró illat elszármazott. Végül megérkezett az oroszlán, vagy három kötényre való mohával meg egy bottal. Ennek segítségével tömködte a mohát a sebbe. Mikor a második kötény vége felé tartottak, felkiáltott: „Az ördögbe is! Feneketlen seb ez! Még két kötényre való is beleférne.”

– És csak nyomogatta a mohát a hasítékba. De a róka közbeszólt: „Arra kérlek, oroszlán bátya: ne tömd minden mohádat ebbe az egy lyukba. Tégy félre valamelyest és tapaszd be azt a másik, kisebb bűzbarlangot is, ahol ötszáz ördög lakozik. Egész rosszul lettem; most is ájuldozom tőle.”

– Tehát ilyen módon kéne Páris falait a legyektől I. kötet 94megvédeni és legyezőembereket felállítani, kik folyton-folyvást csóválják farkukat.

Mire Pantagruel így szólt:

– Honnan tudod, hogy az asszonyok szemérme ilyen olcsó mifelénk?

E városban számos erényes, tiszta és szűzies nőszemély lakozik.

– Hol leljem őket? – kérdezte Panurg. – Nem puszta vélekedésemet fejeztem ki. Java tapasztalatomat közöltem. Csak kilenc napja tartózkodom e városban, de eddig már 417 hölgy körül legyeskedtem. Épp ma reggel csavargóval találkoztam, ki vállára vetett dufla iszákjában – amúgy Aesopus módjára – két, mintegy három avagy négy esztendősnek tűnő leánykát hordott magával – az egyiket elöl, a másikat hátul. A jóember valami harapnivalót kért tőlem, mire kénytelen voltam bevallani, hogy két keménytojásomon kívül semmit sem hordok magamnál.

– Aztán megtudakoltam: „Jóember, szűz ez a két kisleány a nyakadban?”

– „Hjaj, barátom,” – sóhajtott, – „már két esztendeje hordozom őket szerte a világban. Ami ezt az elülsőt illeti, kit szüntelenül szemem előtt tartok, azt vélem, szűz még, de azért kezem nem teszem érte a tűzbe. A hátul levőt illetően nyilatkozni sem vagyok hajlandó.”

PANTAGRUEL: – Valóban, remek cimbora vagy. Örömöm telne benne, ha udvari embereim livréjébe öltöztethetnélek.

A fejezetet R. így folytatja. „És Pantagruel az uralkodó divat szerint remekül fel is öltöztette, attól eltekintve, hogy Panurg három láb hosszú gatyapőcöt követelt, mégpedig négyszögűt s nem kereket. Szívöröm volt, látni. Panurg nem egyszer nyilatkozott erről, olybá, hogy az emberek nem veszik észre, mekkora előny származik ilyen gatyapőcök viseléséből. Ám az idő, mely mindent kiderít, majd megtanítja őket.

A nagy töktartó alkalomadtán megóvja az ember életét, esetleg számtalan tallért hoz néki, avagy az éhhaláltól mentette meg egy város lakóságát. Mihelyt érkezésem lesz hozzá – folytatta Panurg – könyvet írok a Hosszú Gatyapőcök Fontosságáról címmel.”

E tárgyról csakugyan szép, nagy könyvet állított össze, illusztrációkkal, bár tudtommal a mű még nem került ki a nyomdából.

I. kötet 95 I. kötet 96

Panurg közepes termetű volt, azaz arányos helyet foglalt el az égi meszelők és a seggdugaszok között. Orra sasosan ívelt, mint a borbély-borotvája; e történet idején mintegy harmincötödik évét taposta. Külsejét gáláns modor övezte, mint tőrt az aranyozott hüvely, kivéve, hogy asszonyokkal rámenős volt és csélcsap. Ezenkívül erszénye táján szüntelen fájás hasogatta:

mely ellen hatvanhárom féle gyógymódot alkalmazott. Ezek közül a gyors, ragacsos ujjal elkövetett lopást tartotta a legtisztesebbnek és gyakorolta a legszívesebben. Mondhatjuk őt széltolónak, csirkefogónak, korhelynek, csavargónak és kurafiának, kinek nem akadt párja Páris városában, de ha csapszékben foglalt helyet

A poroszlókra és alabárdosokra mindig kirúgott. Egy alkalommal három vagy négy markos sihedert gyűjtött maga köré. A süvölvényekkel késő estig elborozott, szorgalmasan, mint a templomos lovagok. Aztán felvezette őket a Sainte-Geneviève dombra, a Collège de Navarre tájékára, s amikor az őrség közeledett (amit a járdára szorított tőre rezgéséből sejdített meg, ahogy fülét is rányomta) társaival trágyával megrakott saroglyát engedett le a meredéken, miután jól megtaszították. A saroglya fellökte a poroszlókat, kik úgy hemperegtek a sárban, mint a disznók. Ő meg társaival együtt eliszkolt a domb túlsó lejtőjén; ugyanis rövid két napon belül jobban megtanulta Páris utcáit, sikátorait és kutyaszorítóit, mint az asztali áldást.

Más alkalommal hosszú csík puskaport szórt el az utcán, oly helyen, melyet a strázsának kereszteznie kellett. Közeledésükre meggyújtotta a végét és nagy örömmel szemlélte, mint kapkodják a lábukat, mintha csak Szent Antal tüze

Szent Antal tüzének az anyarozsmérgezést hívták.

lobogna bokájukban.

A hét szabad művészet magisztereit meg a szegény teológusokat sehogysem állhatta. Ha valamelyikükkel találkozott, nem mulasztotta el, hogy tréfával csúffá tegye őket. Egyszer lógombócot rejtett köpenyegük csuklyájába; máskor nyuszi tapsifülét vagy apróbb rókafarkat erősített hátuljukra, vagy más csínnyel babrált ki velük. Egy nap, mikor a teológusokat konferenciára hívták a rue du Fuarre-ba, Panurg lepényt készített, melybe jó adag fokhagyma mellé galbanumot, asa fetidát, castoreumot és még meleg emberganajt kevert és az egészet kankóbúbokból vett váladékkal öntötte le. Ezzel kora reggel alaposan bekente az utca kövezetét, úgyhogy az ördög sem bírta volna ki a bűzt. A szegény teológusoknak ex cathedra kellett rókázniok, mintha csak a lelküket akarták volna kiöklendezni: tízen vagy tizenketten pestist kaptak, tizennégyen leprások lettek, tizennyolcan beszerezték a köszvényt, huszonheten a vérbajt.

Mindezzel Panurg nem elégedett meg. Rendszerint I. kötet 98korbácsot hordott köpenyege alatt. Ezzel a szolgákat szokta sarkalni irgalmatlanul, kiket uraik éppen borért menesztettek. Kabátja mind a huszonhat zsebében hordott valamit. Az egyikben ólomvizes flaskát tartott és éles kiskést, amilyent a szűcsök használnak. Ezzel embertársai pénzes-zacskóit szokta levagdosni. A másikban ecetet, melyet a szembejövők szemébe vágott, ha szemtelenkedtek. A harmadikban ragadós galajt, apróbb lúdtollakat és pihéket őrzött. Ezeket a járókelők kabátjára és sipkáira dobta. Máskor keménypapírból kivágott szarvakat erősített kalpagjaikra, miket városszerte hordoztak magukkal, egyes esetekben egész életen át. Az asszonyok hátára vörös bársonyból készített, jól kitömött, dagadozó hímvesszőket tűzdelt.

Negyedik zsebében papírtölcsérben bolhákat és tetveket tartott; kincseit az Ártatlanok Temetőjében lebzselő kuldusoktól szerezte jutányos áron. Ezeket szalmaszálon keresztül a legcukrosabb kisasszonyok ruhagallérja alá szokta fújni, ahol éppen találkozott velük, kivált a templomban. A kórusba ugyanis sohasem ment fel, hanem ott ült a fehérnépek közt a középhajóban, úgy mise alkalmából, mint vecsernyére vagy prédikáció alatt. Ötödik zsebében kapcsokat és horgokat raktározott, melyekkel egymás mellett ácsorgó férfiakat vagy együtt térdeplő asszonyságokat szeretett összekapcsolni, nevezetesen akkor, ha utóbbiak szép taftruháikat hordták: mikor felálltak, szétszakadt az öltözetük.

A hatodik zsebben tűzszerszámot, taplót és a hozzávaló felszerelést őrizte, abból a célból, hogy bemelegítsen valakit; a hetedikben tükröket, melyekkel a templomba áradó napsugarat kergette férfiak, de még inkább asszonyságok szemébe és megbolondította őket. Nyolcadik zsebében tűt és cérnát hordott. Száz csínytevésre nyílt alkalma ezzel.

Egyszer például, mikor a Palota nagytermében egy franciskánus mondott misét a parlamenti magisztrátusoknak, Panurg segítő kezet nyújtott a szerzetesnek beöltözködésnél. Közben karingét odavarrta csuhájához meg ingéhez. Ezután hátrább húzódott és megvárta, míg bíró I. kötet 99uraimék meghallgatták a misét. Az ite, missa est után a derék fráter le akarta venni stóláját, de vele rántotta csuháját meg ingét, minthogy Panurg alaposan egymáshoz öltötte azokat, s így válláig pucéran állt a gyülekezet előtt, huncutkáját mutogatva, mely megejtő méretű volt. De csak egyre húzta és rángatta karingét, ide-oda fordítva magát, mire a bíróság tagjai közül valamelyik megkezdte:

– Mi a fene? Jó atyánk netán azt kívánja, hogy farcsókra járuljunk elébe? Hogy a fránc törje ki az ő pőre valagát!

Ezt követően kelt ama rendelkezés, mely a tisztelendő atyáknak megtiltotta a nyilvános vetkezést és e célra a sekrestyébe utasította őket. De előbb még onnan is ki kellett zavarniok az asszonyszemélyeket, nehogy a hatalmas szerzetespapi peckek, csatabárdok és ismétlőpisztolyok láttán az irigység halálbűnébe essenek, mármint férjeikkel szemben.

Eközben a bíróság tagjai azon töprengtek:

– Miért nő a csuhásoknak ilyen hatalmasra a szerszámuk?

A kérdést Panurg oldotta meg:

– Ugyanazért, amiért a csacsinak nagy, legyezős füle nő.

A szamármamák ugyanis semmilyen kalpagot avagy tökfedőt nem tesznek csemetéikre, amiért füleik szabadon tenyésznek, mint ahogy Alliacus püspök

Pierre d’Ailly (1425) neves teológus volt, ki egyházi reformokat követelt.

Vélekedések című művében megjegyezte. Ugyanezen okból rendelkeznek a derék fráterek hatalmas peckekkel, mert nem hordanak nadrágot és csóvájuk gátlás nélkül, szabadon gyarapszik, mígnem térdüket verdesi, mint a jámbor ténsasszonyok olvasói. De hogy hosszúságuk mellett még meg is vastagodtak, annak oka, hogy az állandó csóválgatás, hintázás és himbálódzás az életnedveket testük többi részéből odavonja: mert hiszen már a törvénytudók I. kötet 100is megállapították, hogy a kemény elhatározás, a mozgékonyság és izgalom vonzza az anyagot s a nedűket.

Kilencedik zsebe viszketőporral volt tele. Ezeket köztiszteletben álló hölgyek nyakába hintette, úgyhogy nyilvános vetkezésre késztette őket. Vagy vitustáncot jártak kínjukban és pörögtek, mint vízcsepp a tűzhely lapján. Mások viszont az utcára futottak. Panurg utánuk iramodott és ha valamelyik mégis levetkezett, illedelmes gavallér módjára lekapta fejéről terebélyes kalapját és hátsó részüket takargatta, – már amennyit egy kalappal el lehet takarni.

Tizedik zsebében avas, mocskos olajjal teli fiola lapult. Ha megismerkedett egy-egy jólöltözött férfiúval vagy asszonysággal, ráfreccsentett belőle valamelyest. Mindig a legfeltűnőbb helyen rondította el ruháikat. Ezalatt a szövetet tapogatta és így szólt:

– Micsoda anyag ez! Minő szatén, míly pompás taféta, asszonyom! Lám, az Isten csak mindent megadott magának! Reggel kegyed bujik új ruhájába, este új szeretője bujik kegyedbe; hogy a Mindenható tartsa meg szerencséjében!

Miközben ezt mondta, az asszony nyakát fogta. Az olaj meg otthagyta nyomát egy és mindörökre; belevésődött mint a törvény avagy a lelkiismeret szava, még az ördög sem tudta volna lekaparni. Végül pedig így szólt áldozatához:

– Vigyázzon, asszonyom, még elesik; látom, nagy, sötét lyuk tátong itt, közvetlenül a lába között.

Tizenegyedik zsebét tüsszentőpor töltötte színültig. Ugyanebben a zsebében remek kézimunkájú, hímzett zsebkendőjét tartogatta. A zsebkendőt a Palota szép fehérneművarrónőjétől csórta, miközben lapostetűt emelt le kebléről, melyet néhány pillanattal korábban ő maga csempészett oda. Valahányszor úri hölggyel összekerült, a beszélgetést ruhákra terelte és, miközben a csipkét babrálta a dáma csecsbimbója vidékén, megkérdezte:

– Hainauti avagy flandriai csipke ez?

Majd elővette zsebkendőjét és így folytatta:

– Ide szagoljon. Igazi, finom munka; NagytoszmándI. kötet 101ról hoztam magammal. Vagy Kistököndről? Már nem is tudom – és ezzel a hölgy orra alá dörgölte zsebkendőjét, úgyhogy a nőnek négy óra hosszan kellett tüsszentenie és prüszkölnie. Közben Panurg akkorákat durrantott örömében, mint egy vadszamár, mire a hölgyek vihogva faggatták:

– Mi az, Panurg? Csak nem szellent kegyed a mi társaságunkban?

– Nem én. Csak kontrázom a muzsikához, melyet őnagysága orrából fuvoláz.

Tizenkettedik zsebében feszítővasat és álkulcsot, meg néhány szükségelt szerszámot tartott, mert nem volt ajtó avagy pénzes-kazetta, melyet nem tudott volna kinyitni. Egy másik zsebében kockarázó-poharat, mellyel alkalomadtán bűvészfogásokat mutatott be. Ujjait ügyesebben forgatta, mint Minerva istenasszony avagy Arachné. Régebben theriákot árult a falvakban.

A theriák készítési módját elsőnek a krétai Ándromákhosz, Nero háziorvosa írta le. Európa első, igazán hatásos fájdalomcsillapítója volt. Ópiumot is tartalmazott, 32-féle anyagból keverték és készítésénél a városi magisztrátus egy tagjának jelen kellett lennie. A szegények nem tudták megfizetni. Ezért mondja R., hogy Panurg theriákkal járta az országot, azaz maga-keverte, hamisított gyógyszert árult.

Nem volt az a minden hájjal megkent bankár, akit, ha tallért vagy nagyobb pénzdarabot váltott, hat avagy hét garassal meg nem rövidített volna. Látatlanul, gyorsan és észrevétlenül dolgozott; a pénzváltó még szelét sem vette a csalásnak.

I. kötet 102

Valamelyik napon találkoztam Panurggal: kissé levertnek tűnt és szófukar volt. Mindjárt megsejtettem: kifogyott a pénze. Ezért így szóltam:

– Ábrázatod tanúsága szerint gyengélkedsz, Panurg. Ismerem bajodat: erszényed szorulásban szenved. Ne kámpicsorodj el, hiszen

ha szükségben szenvedsz, mindig számíthatsz reám, mint a bujakórra.

– Tojok a pénzedre! – felelte ő. – Egy nap úgyis több aranyom lesz, mint amennyit kívánok. Enyém ugyanis a bölcsek köve, mely úgy vonzza hozzám a pénzt, mint mágnes a vasdarabot. – Nem akarsz elkísérni, hogy bűnbocsátó leveleket vásároljunk?

– Nem vagyok megbocsátó természetű ezen a világon és alighanem a másikon sem leszek. Dehát gyerünk Isten nevében; egy dénárt rászánok, egy fillérrel sem többet.

PANURG: Kölcsönözz egy dénárt, kamatra.

I. kötet 103

ÉN: Nem kölcsönzök, de szívesen adok.

PANURG: Halálom után meghálálom.

Így aztán útnak indultunk, hogy a St. Gervais templomnál kezdjük. Én mindjárt az első asztalkánál vásároltam bűnbocsátó cédulát, de a többi árusítóhelyeket figyelmen kívül hagytam, mivel kevéssel is beértem, majd rövid imát mondtam és Szent Brigitta kegyelmébe ajánlottam magam. Ellenben Panurg sorra látogatta valamennyit, és minden perselybe pénzt dobott, utána pedig újabb és újabb bűnbocsátó leveleket váltott az ott álló csuhásoktól. Ezután a Notre Dame-ba tértünk, majd Szent János meg Szent Antal templomát ejtettük sorra és mind a többit, ahol bűnbocsánatot árultak. Én, mint mondtam, félreálltam a templomok ajtajánál, míg ő perselyről perselyre járt, megcsókolta az ereklyéket, mindenütt adott alamizsnát és vásárolt cédulákat. Elég az hozzá: amikor hazafelé indultunk, a Kastélyhoz cégérzett borpincéhez vezetett. Ott leültünk. Panurg ráütött tizenkét zsebére. Mindegyikben csörgött a pénz. Keresztet vetettem. – Mint szereztél rövid idő alatt ennyi aprópénzt?

– A bűnbocsánatos perselyekből s fatányérokból. Amikor az első garast letettem, úgy vetettem oda, mintha hatos lenne, amiért jobb kezemmel mindjárt tizenkilenc garast vettem vissza, míg balommal legalább három tucat krajcárt, négyest meg tízest kapartam össze. Ugyanezt cselekedtem a többi templomban, szép sorjában.

ÉN: A lelkedet így juttatod pokolra; tolvaj vagy és szentségtörő.

PANURG: Ezt te hiszed; de nékem más a véleményem. A bűnbocsátó levelet osztogató jóatyák maguk ajánlják fel pénzüket, mikor az ereklyét csókra nyújtva, azt mondják Centuplum accipies, azaz százszor ennyit kell nyerned. Amiért egy dénárért százat markolok. Ugyanis az accipies ige annak héber jelentésében veendő, hol a parancsoló módot az ige jövő ideje helyettesíti. Mint például Dominum tuum adorabis, ami nem úgy értelmezendő, hogy tisztelni fogod a te uradat, Istenedet, hanem tiszteld a te uradat, Istenedet. Vagy ahogy diliges I. kötet 104proximum tuum vagyon írva, amit nem úgy fordítunk, hogy szeretni fogod felebarátodat, és így tovább. A bűnbocsánatot osztó papi ember azt mondja: Centuplum accipies, holott azt akarja kifejezni: centuplum accipe, azaz végy százszor ennyit, aminek nyomban eleget is teszek. Kimchy rabbinus

Tudós rabbi, az Ószövetséghez írt kommentár szerzője. (Meghalt 1230 táján.)

meg Rabbi Ibn Ezra,

Ibn Ezra (1093–1167) toledói héber filológus, költő, matematikus és csillagász. Mózes négy könyvéhez kommentárt írt.

valamint a héber írástudók tekintélyére hivatkozom. Őket Bartolus

Bartolus: XIV. századi olasz jogász. Rengeteget írt, amiért az ügyvédek R. korában, tekintélyére hivatkozva, hasból szokták idézni bármely ügy mellett vagy ellen. R., mint ahogy más passzusokból kitűnik, utálta nagyképű locsogásait.

is megerősíti. Hozzáteszem, hogy Istenben boldogult IV. Szixtus pápa

IV. Szixtus pápa (uralk. 1471–1484) mint a Szixtusi kápolna mécénása maradt az emberek emlékezetében. Ugyanakkor a boszorkányüldözés egyik elindítója volt, aki Lorenzo de’Medici ellen összeesküvést szervezett, abból a célból, hogy Firenzét megkaparintsa magának.

ezerötszáz livre évjáradékot utaltatott ki számomra magánkincstárából, valamint az Egyház vagyonából, amiért búbos kankójából kigyógyítottam. A kórság nagyon sanyargatta és ezen felül vén korára csípőbénulással fenyegette. Minthogy az Egyház beszüntette tiszteletdíjam folyósítását, magam kényszerülök házhoz menni érte.

– Nem is tudod – folytatta –, mennyire megszedtem magam, mikor résztvettem az ozmánok ellen vívott kereszteshadjáratban. Fogódz meg! Hatezer aranynál több prédapénzt hoztam haza.

ÉN: És hova a fenébe verted el? Hiszen egy megveszekedett vasad sincs.

PANURG: Eltűnt, mint a kámfor; megvan, csak éppen gazdát cserélt. Jó háromezer aranyat különböző nőszemélyek kiházasítására költöttem. Persze nem fiatal leányokat adtam férjhez, hanem otromba szipirtyókat, vén banyákat, kiknek egyetlen foguk sem maradt pofájukban. Elfogott a szánalom, ha eszembe jutott, hogy ezek a nénikék mily szépen riszálhatták egykoron farpoI. kötet 105fáikat, közébe kattintván minden pecsétnyomót, mígcsak a kínálatnak végeszakadt. Megfogadtam: megnyergeltetem őket még egyszer, mielőtt sírjukba roskadnak. Az egyiknek száz, a másiknak százhúsz, a harmadiknak kétszázat adtam, annál többet, mentől rigolyásabb, mentől ocsmányabb, mentől öregebb volt; pénz kellett nékik, másként az ördög se kúrja meg a vén spinét! Közben jól megtermett legények után szaladgáltam, kiket a természet akkora hímvesszővel áldott meg, hogy testük csak függelék rajta. A házassági ceremóniát magam rendeztem. Mielőtt az aggnőket bemutattam volna nékik, orruk alá toltam aranyaimat és így szóltam: „Ez a tiéd, öcskös, de kamatyolnod kell, még a föld is rengjen!” Ettől az ifjurak oly izgalmat éreztek, hogy majdnem szétrepesztették nadrágjaikat. Pompás lakomát szolgáltattam fel és a java borból töltögettem. Bőségesen fűszereztettem a fogásokat, hogy a vénasszonyoknak kedve szottyanjon. Végül minden ment, mint a karikacsapás, csak éppen a legrusnyább satrafa fejére dobattam zsákvásznat, nehogy a legénynek feleúton leálljon. De ezen kívül is sok pénzt pocsékoltam párisi perlekedéseimre.

ÉN: Miféle pereid lehettek ebben a városban? Hiszen se szőlőt, se telket, se házat nem birtokolsz.

PANURG: Valóban semmim sincs. De a pokolbéli ördögök bujtogatására a varróleányok újabban oly ruhákat készítettek, melyek elfedték a nők mellét, sőt legújabban már nyakukig érnek, és oly szorosak, hogy az ember kisujját sem csúsztathatja alája. És a kivágást, ráadásul, tarkójukon viselik.

Rabelais fiatalsága idején a nők mélyen kivágott ruhát hordtak. A magasnyakú „komplék” I. Ferenc uralkodása idején jöttek divatba. Később, IX. Károly idején Európa-szerte a kikeményített csipkegallért adták hozzá: ez a nők füléig ért, és férfinak, nőnek egyformán puritán jelleget kölcsönzött.

Ettől a szegény szerelmesek, szoknyavadászok és szentimentális széltolók mélységesen nekikeseredtek. Egy szép keddi reggelen beadvánnyal fordultam a törvényszékhez. Okfejtésem végén felszólítottam a bírákat, hogy tiltsák el a nőket a zártnyakú ruhák viselésétől. Addig is, protestációm jeléül, nadrágI. kötet 106nyílásomat fenekemre helyezem át. A lányzók szervezetbe tömörültek ellenem és fiskálist fogadtak, ki ingyen dolgozott nékik, miközben az akták és a kisasszonyok fenekére járt. Ám én nem engedtem igazamból és bírói döntvényt eszközöltem ki, mely arra kötelezi a nőket, hogy kivágást hordjanak. Pokoli pénzembe került.

– Másfajta, undorító perlekedésbe is belekevertem magam.

Lajtosmesternek e nehezen érthető (óvatos) passzusban a teológusokat érti, akik a rue de Fuarre-on levő tanintézeteikben éjszaka szoktak összegyűlni. Ott beszélték meg a humanisták elleni stratagémáikat és az inkvizíció legújabb terveit. Petrus Lombardus (XII. század) Szentenciáit a szkolasztika enciklopédiájának tekintették. A homályos passzus fordításánál némi szabadságot engedtem magamnak.

Szót emeltem az ellen, hogy a lajtosmester részegeskedését eltűrjük, meg azt, hogy társainak a rue de Fuarre-ban Limlombardus műveit olvassa fel éjidőben. Követeltem, hogy a Sorbonne teológusai nyilvánosan és nappal lógassák ki tudományukat. Sajnos, beadványomat, formális hiba miatt, a bírósági iktató főaltisztje elutasította.

– Más alkalommal beadványt intéztem a törvényszékhez az elnökök, tanácsosok és egyéb méltóságok öszvérei ellen. Keresetemben előadtam: a törvényszéki Palota udvarán az öszvérek zablájukat rágják és nyálukat ocsmány módon csorgatják. Felszólítottam a bíróságot: kötelezze az elnökasszonyokat, hogy öszvéreik részére állkendőt varrjanak. Így nyáluk nem piszkítja majd a kövezetet és az apródok, ha a Palota udvarán kockázni vagy malmozni ülnek vagy térdelnek, ne kényszerüljenek térdnadrágjaikat bemocskolni. Ez a pör is javamra dőlt el, bár nagy pénzem fekszik benne. És mit gondolsz, mennyit költöttem a kis murikra, miket az apródok tiszteletére rendeztem a Palotában, nap mint nap?

ÉN: Mi volt a célod?

PANURG: Kedves barátom, te nem tudod, mi az igazi gyönyörűség. Én jobban értek hozzá, mint a király. Ha egyszer elkísérsz, a hetedik mennyországba vezetlek.

ÉN: Nem, nem; Szent Kakálmán királyunkra mondom, még felakasztanak.

I. kötet 107

PANURG: Vagy eltemetnek. Vajon melyik az előkelőbb, a föld vagy a levegő, te hétökör? – Mikor az apródokat lakomázni küldöm, öszvéreikre vigyázok. Rendszerint elnyesem kengyelszíjaikat, mégpedig azon az oldalon, ahol gazdáik fel szoktak szállni, úgyhogy csak éppen hajszálnyi bőr tartja. Aztán kijön valamelyik felfuvalkodott tanácselnök és amikor a nyilvánosság előtt nagybüszkén fel akarja penderíteni magát, hasravágódik a kőkockákon, mint a disznó. Száz tallért ér ilyenkor minden röhögésem. De legjobban annak a gondolatnak szoktam örülni: mint verik majd laposra a tanácsurak szolgáikat, mikor hazaérnek.

Így beszélt Panurg, aki, mint fentebb mondtam, hatvanhárom módját ismerte a pénzszerzésnek, de kétszáztizenegyféle módon tudott megszabadulni tőle, – nem is szólva arról, mikor ivászatra verte el.

I. kötet 108

Ebben az időben egy messzehíres tudor, Thaumastes

Ógörögül: „A Csodálatos”.

nevezetű, Pantagruel páratlan elméjéről értesülve, a véle való találkozás egyedüli céljából, meg azért, hogy a róla terjengő hírek valódiságát kipuhatolja, Angolhonból Párisba érkezett. Miután megszállt a fogadóban, betért Pantagruelhez, aki ekkortájt a Szent Dénesről nevezett szállában lakott, melynek éppen kertjében sétálgatott Panurg barátja kíséretében, a peripatétikus bölcselők módjára nyájasan társalkodva. Belépése pillanatában, amikor Pantagruelt óriási mivoltában észrevette, az anglusnak inába szállt a bátorsága; de aztán illedelmesen köszöntötte és ilymódon udvarolta körül:

– Hát csakugyan igaz, amit Plátón a bölcselők fejedelme hangoztatott! Ha az ész és a tudomány anyagi mivoltában, láthatóan tárulna az emberek szeme elé, nagyságával az egész világot bámulatba ejtené.

– Egyedül a tudomány híre, mely a légben terjeng és a bölcselet barátainak és kedvelőinek fülében szíves fogadtatást talál – ez a puszta hír is elegendőnek bizonyul, I. kötet 109hogy a filozófia hívei nyugton ne szendereghessenek. Hanem felkölti őket, míglen vándorbotot ragadva sietnek a helyre, hol a bölcselő temploma felépült, hogy megcsodálhassák őt testi mivoltában és orákulumainak fülüket tágra tárják. Ennek adta feledhetetlen példáját Sába királynője, ki a Kelet legmesszebb határvidékéről, a Persa-öböl partjáról indult útnak, hogy Salamon király házának tűzhelyét megtekintse és a bölcs király kinyilatkozásait meghallhassa. Ugyanezt cselekedte Anakarzis, ki a szittyaföldről zarándokolt Athénig, hogy Szólont meglássa; Püthágorász, ki Memphisbe ment, hogy a jövendőmondókkal találkozzék; Plátón, ki felkereste az egyiptomi mágusokat és a térentomi Árchítászt; vagy a tüánai Apollóniosz, ki a Kaukázus hegységéig vándorolt, keresztülvágott a szittyák, a mazagéták és a hinduk földjén, a hatalmas Phűson-folyón felhajózott a braminok országáig, csak azért, hogy Hiárchászt fellelje, majd végigbolyongott Babilónián, Kaldeán, a médek, asszírok és partusok birodalmán, Szirián, Arábián, Palesztinán és Egyiptomon le Etiópiáig, csupán azért, hogy a gümnoszofistákkal társalkodhasson. Hasonló példákat találunk Liviusnál, ki tudásra szomjúhozó férfiakat sorol fel, ahogy Gallia és Hispánia legtávolabbi régióiból indultak útnak tapasztalatot gyűjteni Róma városába.

– Nem merem csekélységemet e jeles emberek sorába állítani: ám mégis szeretném, ha legalább műkedvelőnek mondhatnám magam, ki nemcsak a bölcselet, de a bölcselők ismeretségére is szomjúhozik. Mert valóban így van: mihelyst felbecsülhetetlen tudományod hírét meghallottam, rögvest otthagytam hazámat, szüleimet, házamat és idesiettem, semmibe se véve az utazás fáradalmait, a tengeren ólálkodó veszélyeket és az idegen országban való tartózkodásom kényelmetlenségeit, csak azért, hogy meglátogathassalak. Ugyanis a filozófia, geometria és kabbala némely homályos pontját szeretném megtárgyalni, melyeket illetően kételyeket érzek. Ha ez utóbbiakat eloszlatnád, rabszolgádnak tekintem magamat és utódaimat cselédeidül ajánlom. Nincs más marhám és vagyonom, mit fizetségül adhatnék. Nevezett kétségeimet írásI. kötet 110ban szándékszom felfektetni és holnap a város valamennyi tudósának elküldöm jegyzéküket, hogy ilyetén nyilvánosság előtt tárgyalhassunk róluk.

– Ám vésd emlékezetedbe, mily módon kívánok vitázni. Nem akarok érveket és ellenérveket felsorakoztatni, ahogy a balga szofisták teszik, itt és máshol. Sem az akadémikus módján, előre betanult beszédek formájában nem akarok disputálni, sem pedig számokkal és ábrákkal, mint ahogy Püthagórász rendezte vitáit, vagy ahogy Pico della Mirandola

Pico della Mirandola (1463–1494) firenzei humanista 1488-ban keresztény, zsidó és mohamedán hittudósokat, valamint a különböző, egymással ellentétes filozófiai irányok képviselőit akarta összehívni Rómában, hogy vallási és filozófiai békét teremtsen a világon. Az összejövetelt a római Kúria megakadályozta és Pico menekülni kényszerült. Feltehetően máglyára kerül, ha Lorenzo de’Medici nem nyújt néki menedéket.

szándékolt vitatkozni Rómában. Egy kukkot sem akarok szólni, hanem kizárólagosan jelekkel és gesztusokkal kívánok társalkodni. Hiszen tárgyunk oly módfelett bonyolult, hogy emberi szavakkal amúgy is hiába próbálnánk kifejezni. Ha tehát fényességed ily feltételek mellett hajlandó vitába leereszkedni hozzám, úgy találkozzunk a Collège de Navarre dísztermében, holnap reggel hét órakor.

Mikor idáig jutott, Pantagruel megtisztelő formában eként válaszolt:

– Nem szándékom, kegyelmetes uraság, hogy bárkit is megfosszak ama adományok élvezetétől, melyekkel Isten különleges, ingyen irgalma elhalmozott. Mert ahogy minden jó tőle származik, olyképpen nyilvánvaló a tudományokat gyarapodító és terjesztő akarata, amennyiben az isteni manna befogadására méltó emberek találtatnak. Ez utóbbi kiválóságok közt, mint látom, a jelenkorban te foglalod el az első helyek egyikét. Ezért tudomásodra hozom, hogy, szerény képességeim szerint, bármikor rendelkezésedre állok, annál inkább, mert többet remélek tanulni tőled, mint te én tőlem. Miután így kívánod, a kételyeket együttesen szeretném megbeszélni, hogy együtt okuljunk és együtt szálljunk alá ama kiapadI. kötet 111hatatlan kút fenekére, ahol Héráklitosz szavai szerint a bölcseség rejtezik. Ezenfelül is dícséretesnek találom a vita módját, melyet ajánlottál, mármint a jelbeszéddel valót. Így könnyen megértjük egymást, de elkerüljük a szofisták bárgyú társalkodását, melyek okfejtéseinket megzavarhatnák. Holnap, az általad megjelölt időben és helyen találkozunk; csupán arra kérlek: mellőzzünk minden civódást és veszekedést, épp úgy, ahogy az emberek helyeslését és tapsát sem kívánjuk hajhászni. Hiszen egyedüli célunk az igazság fürkészése és felderítése.

Amire Thaumaste így felelt:

– A Mindenható terjessze ki áldását föléd, amiért parányságomhoz leereszkedni kegyeskedtél. Isten veled, holnap reggelig.

– Isten veled – mondta Pantagruel.

Elképzelheted, nyájas olvasó, mily izgatottan és mennyi mélységes gondolatba merülve töltötték az éjszakát mind a ketten: mind Thaumaste, mind Pantagruel. A Cluny-fogadóban,

A neves kolostor, ma Cluny múzeum; R. tréfásan nevezi szállodának. Tudósok, tanárok általában kolostorokban szálltak meg utazásaik során.

hol megszállt, Thaumaste kijelentette a csaplárosnak: soha életében ekkora szomjúság nem gyötörte, mint azon az estvelen.

– Úgy érzem – mondta –, mintha Pantagruel torkomat fojtogatná. Adj innom, az Isten szerelmére. Hozz a bor mellé friss vizet, hogy legyen mivel gurguláznom!

Másrészt Pantagruel sem könnyelműsködte el dolgát és egész este mohón tanulmányozta könyveit, kivált:

Beda Venerabilis művét Szám-, Kéz és Csábjelekről, Plotinosz Mondásait a Mondhatatlanról, Proclus Mágiáját,

Ártemidórosz traktátusát A Gondolat csíráiról és a Csírák gondolatairól,

Ánáxágorász tanulmányát a Képtelen Képzetekről,

Dinarius Névmutatóját a Semmiről,

Philisztion Összes műveit,

Hippónáx könyvét a Zérus Hatványairól és a Nulla I. kötet 112Köbgyökéről, meg hasonló szerzemények garmadáját, mígnem Panurg félbeszakította:

– Hagyd abba a töprengést és menj aludni. Attól félek: túlságosan megerőlteted magadat. Még lázat kapsz a sok elmélkedéstől. Mielőtt nyugodni térsz, nedvezd meg torkodat huszonöt-harminc pohár jó borral, bujj ágyba és aludj kedved szerint. Ami az anglust illeti, holnap reggel én válaszolok néki; gazember legyen a nevem, ha nem fektetem kétvállra.

PANTAGRUEL: Dehát nem vetted észre, kedves Panurgom, milyen tudákos és mívelt? Hogy a fenébe tudnál megbirkózni vele?

PANURG: Nagyon egyszerűen. Ne firtassuk a dolgot, az én gondom. Egyébként, mondd csak: akadnak-e az ördögöknél okosabb emberek?

PANTAGRUEL: Isten különleges kegyelme nélkül aligha.

PANURG: Lám és én mégis elvitatkoztam velük vagy ezerszer és addig téptem a számat, míg seggre ejtettem valamennyit. Azért légy csak nyugodt: holnapra ezt a hetvenkedőt is megtanítom kesztyűbe dudálni, míg gombostűt pisál a nyilvánosság előtt.

Ezután Panurg az apródokkal poharazgatva töltötte az éjszakát, malmozott velük és gatyáját is elkártyázta, amíg felvirradt. Ekkor mesterét, Pantagruelt, a megbeszélt időre elvezette a Collège de Navarre-ba. Páris apraja-nagyja odagyülekezett. Egy sem akadt közülök, aki nem gondolta volna: „Ez az ördögadta Pantagruel kidisputálta a Sorbonne főokosait, de most az egyszer emberére talált! Ebbe az ágrólszakadt anglusba maga Belzebúb bújt bele; no, meglássuk, ki húzza a rövidebbet.”

Thaumaste már ott vár reájuk. A többi is együtt volt, mikor Pantagruel és Panurg megjelent. Mihelyst beléptek, a tanárok, diákok és tanítványok tapsikolni kezdtek, híven ostoba szokásukhoz. Ekkor Pantagruel harsányan, mintha csak százfontos mozsarat sütöttek volna el, rájuk fortyant:

– Csend legyen, az ördög bujjon belétek, csend legyen! Kását aprítok a hangoskodókból, ha nem fogják be kenyérlesőiket.

I. kötet 113

Pantagruel üvöltése nyomán csend támadt; még egy tű sem eshetett volna a padlóra a gyülekezet tudomása nélkül. Mindannyian kővé meredve bámultak maguk elé; akkor sem mertek volna köhinteni, ha tizenöt font kacsapihét kellett volna lenyelniök. Az ijedtségtől kiszáradt a torkuk, úgyhogy nyelvüket messze lógatták ki szájukból, mintha csak Pantagruel timsóval hintette volna meg gégéiket. Ekkor Panurg vette fel a beszéd fonalát, az anglus felé fordulva:

– Uram: tudomásom szerint tételeid felől disputálni jöttél közénk, pontosabban szólván, az okulás és az igazság felderítése céljából.

Thaumaste így felelt:

– Semmilyen indok nem vezérelt, hanemha a tudás ihletett szándoka és ama kételyek, melyekre sem az emberek közt, sem a bölcsek könyveiben nem leltem magyarázatot. Ám ide-oda való beszéddel e dolgok felett nem kívánok vitázni; ezt haszontalan időlopásnak tekintem és ama kuruzsló szofistákra, ama sorbonneistákra, sorbonnelakókra, szarbanlakókra, szorbonizálókra, szorbonanizálókra, szorbonhívőkre, szorbonripőkökre, szorbonszarjankókra és szarbansemszorzókra hagyom, kik vitáik közepette nem az igazságot, hanem a szájalást és acsarkodást keresik.

PANURG: De ha én, Pantagruel mesterem egyik szerény tanítványa, kérdéseidre mindenben kielégítő választ tudnék adni: nem lenne-e méltatlan, ha ügyeddel mesteremet zargatnád? Bölcsebbnek tartanám, ha döntőbíróban egyeznénk meg, utána pedig mi ketten intéznénk el dolgunkat. Abban az esetben, ha kételyeidet és tudásszomjadat nem tudnám kielégíteni, Pantagruel úr mindenben szíves rendelkezésedre áll.

THAUMASTE: Szavamra mondom, jól beszélsz; kezdjük a vitát!

Mielőtt a további eseményeket feljegyezném, meg kell említenem, hogy Panurg erre a napra gatyapőcére szép, piros-fehér-zöld és kék selyemkendőt erősített, beléje pedig, szokványos lakója mellé, nagy, szép narancsot helyezett el.

I. kötet 114

Amint tehát az egész gyülekezet feszült figyelemmel hallgatott helyén, az anglus mind a két kezét felemelte a levegőbe és a magasban ujjhegyeit rézsút fekvő kézfejjel összeérintette, oly formában, melyet kínai nyelven Tyúk-Segg-nek neveznek. Körmeit négyszer összekoccantotta; majd széttárta és jó erősen összeverte két tenyerét. Zárt ujjaival kétszer, lapos tenyérrel még négyszer ösmételte ezt, majd imára kulcsolta kezét.

Panurg ekkor orrával felemelte jobbját, hüvelykét orrlyukába dugta és maradék négy ujját egy magasságba hozva, lecsukta balszemét, pislogni kezdett a jobbal, mely művelet közepette összeráncolta szemöldökét. Ezután balkarját, széttárt ujjakkal és égnek tartott hüvelykkel megemelte, majd mindkét karját leengedte a föld felé, végül középállásban az anglus elé tartotta tenyerét, mintha annak orrát akarná megcélozni.

I. kötet 115

– Ha pedig Merkur…. – kezdte az anglus, de Panurg nyomban szavába vágott:

– Értelek, szép maszk!

Erre az anglus ismét jelbeszédre fordította szavát. Balkezét magasra emelte a levegőbe, hüvelykjét orra hegyére helyezte; aztán jobbkezét is megemelte és leeresztette baljára, úgyhogy jobbhüvelykjét balkeze kisujjára támasztotta. Baljának négy ujját pedig össze-vissza mozgatta és járatta orra előtt. Aztán szerepet cserélt két kezével és mindezt mégegyszer elismételte.

Panurg nem zavartatta magát. Kezét varázserővel teljes bal nadrágzsebébe dugta és ökör bordacsontját húzta ki onnan, valamint két hasonló alakura faragott fadarabot, melyek közül az egyik fekete volt, mint az ébenfa, a másik pedig vörös festékkel színezett. E három bordát ujjai közé fogta, szép egyenletesen tartva azokat. Ütemesen egymásnak verte őket, oly hangokat csalva elő, mint a bélpoklosok kereplőikből. Közben nagyot csettintett nyelvével és az anglusnak mereven szemébe bámult.

A teológusok, doktorok és sebészek úgy vélték: Panurg evvel az anglusnak tudomására akarja hozni, hogy bélpoklosnak tekinti. A törvénybírák, ülnökök és jogtudorok viszont azt gondolták: a bélpoklosok bizonyos boldogságára és majdani üdvözülésére céloz, amit már a Megváltó is beígért.

Az anglus azonban nem hagyta magát megfélemlíteni. Mindkét kezét magasra emelte, hüvelykét mutató- és nagyujja közé dugva, míg kisujjával Panurg felé bökött. Majd annyira közelítette két kezét, hogy kisujjai és hüvelykje éppen érintették egymást.

Panurg további lotyogás helyett, így válaszolt: balkezének hüvelykjét és mutatóujját összeérintette, úgyhogy tojásdad nyílást alkotott, majd jobbkezét mutatóujjáig ökölbe szorította és e nyílásra rátéve, ide-oda dörzsölte; majd pedig jobbkeze mutató- és nagyujját szétfeszítve, amennyire csak lehetséges volt, Thaumastusra célzott. Aztán balhüvelykjét szemsarkába nyomta, többi ujját pedig kiteregette, legyező formájában, mint a hal uszonyát és jobbkezével, jobbszeme előtt, ugyanezt cselekedte.

I. kötet 116

Ekkor az anglus elsápadt és lába reszketni kezdett. Mégis a következő jelet adta: miután jobb mutatóujjával megkopogtatta bal mutatóujja izmát, kezét ujjai által Panurghoz hasonlóan formált, tojásdad nyílás felé közelítette, csak annyiban különbözve, hogy öklét nem rá, hanem keze nyílása alá helyezte.

Panurg erre összeverte két tenyerét, ráfújt keze fejére, majd jobbkeze mutatóujját mégegyszer a balkeze által formált tojásdad nyílásba dugta és föl-le járatta, majd állát magasra dobta, az anglus irányába és választ követelve, rámeredt.

A hallgatóság, mely a jelbeszédhez nem konyított, ez utóbbiból mégis elértette, hogy azt kérdi az anglustól: No mit szólsz ehhez? Van-e hozzáfűzni valód?

Thaumaste ekkor súlyos verejtékcseppeket izzadt, mint akit megszállt az ihlet, vagy mint akit a gondolkozás görcse kínoz. Nagynehezen felemelkedett ültéből, két kezének ujjahegyeit félköralakban összetette és karját e formában oly magasra emelte maga fölé, ahogy tudta.

Panurg nyomban jobb hüvelykjét pofacsontjának támasztotta, ugyanezen keze kisujját balkezének tojásdad nyílásába helyezte és két állkapcsát mozgatni kezdte, hogy csak úgy csattogott.

Ekkor Thaumaste, nagy szorongattatás jelét mutatva, feltápászkodott ültéből. E feltápászkodás közben hatalmas, péklegényhez méltó szellentést engedett útnak, melynek nyomán a benne lévő kelttészta megindult, hordócsapja kinyílt és az alaposan megecetesedett húgy csorogni kezdett nadrágja kármentőjébe, mialatt a tanácsteremben akkora büdösség áradt, hogy a hallgatók befogták az orrukat – egyszóval az anglus rémültében összeszarta magát.

Jobbkezét, összecsúcsosodott ujjhegyekkel, a levegőbe emelte, míg balját laposan mellére fektette. Mindössze ennyit tudott mondani.

Mire Panurg megmutatta néki nadrágnyílását, előhúzta belőle tollseprőjét és Thaumaste elé tartva, szépen ringatni kezdte.

Ettől az anglusnak feldagadt a képe, mint a duda. I. kötet 117Lihegni kezdett, miközben orrából úgy áradt a levegő, mint a felfújt disznóhólyagból. Panurg a balkeze egyik ujját végbélnyílásába dugta és közben mély lélegzetet vett, szürcsölve, mint aki osztrigát eszik, vagy forró levest kóstol. Majd szájából némi levegőt bocsátott ki, tenyere élével ajkára vert, úgyhogy olyan hangot hallatott, mintha gégéjén keresztül a hasából beszélne. Ezt tizenhatszor ismételte meg, miközben az anglus fujtatott hozzá, mint a lúd, ha tömik.

Erre Panurg mutatóujját szájába dugta és hirtelen kihúzta. Ez úgy hangzott, mint mikor a kisfiúk bodzavesszőből készült ágyúcskából lövöldöznek. Ezt a műveletet kilencszer ismételte meg.

Mire az anglus felordított:

– Ez a nagy rejtély megoldása, uraim! Látom: tövig túrta bele ujját a titkok fenekébe, hogy úgy ne mondjam!

Erre kivette tőrét, melyet derékszíján hordott és élével a föld felé fordítva, maga elé tartotta.

Panurg néhányszor nadrágnyílására ütött, majd tetőformában egymásra hajtott ujjait feje felé emelte, nyelvét kinyújtotta, mégpedig olyan hosszúra, ahogy bírta és közben a szemét forgatta, mint a kecske, ha éppen kiadja páráját.

– Értem, értem! – mondta Thaumaste. – De mégis: hogyan lehetséges ez?

Panurg ezúttal kissé balra fordította fejét, mutatóujját jobbfülébe dugta, míg hüvelykjét a magasba emelte. Aztán karjait keresztbefonta mellén, ötöt köhintett és sarkával ötöt koppintott a padlón, majd jobbkezével hatszor egymásután megveregette pöckösen kidüllesztett mellkasát.

Az anglus nem elégedett meg ennyivel, balhüvelykjét orra hegyére nyomta, míg kezének többi ujját összekulcsolta.

Panurg erre mindkét nagyujjával szétfeszítette száját, majd hüvelykujjával megragadta szempilláit és húzogatni kezdte azokat lefele, úgyhogy az egybegyűltek hirtelen csúnyának találták.

I. kötet 118

Ekkor Thaumaste felemelkedett helyéről, levette süvegét és a legszívélyesebb módon mondott köszönetet Panurgnak. Majd fennhangon így fordult az összegyülekezett sokaság felé:

– Mélyen tisztelt uraim! Ezúttal nem ok nélkül idézhetem Máté evangélistát: „imé nagyobb van itt Salamonnál”.

Máté XII., 42.

Felbecsülhetetlen kincset birtokoltok. E kincset Pantagruelnek hívják; híre Angolhonból csalogatott ide, hogy a mágia, alkímia, kabbala, geomancia,

A jóslás egyik fajtája.

asztrológia és filozófia megoldatlan problémáira, melyek folyton-folyvást gyötörtek, választ keressek nála. Ezentúl azonban semmibe nem veszem Pantagruel fámáját; úgy tűnik, hogy még tulajdon hírneve is féltékeny reá és alig századrészét regéli a valóságnak. Tudásomat öregbítvén, e mérhetetlen értékről személyesen volt meggyőződni szerencsém.

– Ti magatok láttátok, mint felelt meg nékem Pantagruel egyik tanítványa. Nemcsak feltett kérdéseimre adott I. kötet 119választ, de bőségesen bevilágított azon mélységes kételyekbe, melyek régóta kínoztak és tökéletesen megoldotta őket. Biztosítlak benneteket: az össztudomány mélységeit tárta ki elém, oly dolgokat, melyeknek nemhogy részleteit, de alapjait sem sejtettem eddig; és ezt nem hiú szavak, hanem egyszerű jelek segítségével cselekedte. Rövidesen megbeszélésünk és elhatározásaink tárgyát írásba fektetem, nehogy valaki rossz tréfának gondolhassa mai találkozásunkat és e könyvet nyomtatásban is megjelentetem, mindannyiunk okulására, hogy megösmerhessék Pantagruel tudományát, mint én tettem. Ebből aztán kiszámíthatjátok, milyen lehet maga a mester, ha már tanítványa tudománnyal ékesült férfiúnak bizonyult. Mert azt mondja Lukács evangéliuma: „nem föllebbvaló a tanítvány a tanítónál.”

Lukács VI., 40.

Azonban, bárhogy is áll e dolog, dícsérjük a Mindenhatót. Én pediglen hálát rebegek néktek, amiért e helyen megjelenni szíveskedtetek. Dicsőség az Örökkévalónak, ámen.

Pantagruel hasonló szavakkal mondott köszönetet a hallgatóságnak, majd szállására hívta Thaumaste urat. Mérget vehettek reá: addig zabáltak, amíg hasukról lepattogtak a gombok (mert akkoriban az emberek még gombra csukták és nyitották a pocakjukat, mint manapság a mellényt). Végül már azt kérdezgették egymástól:

– Hát te hogy a fityfenébe kerültél ide?

Mekkorát ittak, te irgalmas Szűzanyám! Hogyan ürültek a flaskák! Mily gyorsasággal hadarták össze-vissza:

– Húzd a dugót! nyisd ki, a rézangyalát! Ide vele! Tölts! Ürítsd! Ex! Mégegyszer ex!

Nem akadt senki köztük, aki huszonöt-harminc ejtel bort föl nem szippantott volna. Vajjon tudjátok miért? Sicut terra sine aqua,

Mint a szomjú föld.

mert átkozott meleg volt és mert szomjasra beszélték magukat.

I. kötet 120

Ami pedig Thaumaste tételeinek tüzetes magyarázatát illeti, továbbá a disputában használt kézjelek megfejtését – úgy ezeket ki kellene fejtenem előttetek. Ám úgy hírlik: Thaumaste éppen most rendezi sajtó alá London városában vaskos könyvét, melyben minderről aprólékosan és tüzetesen számot ad. Így a fölösleges munka alól felmentem magamat.

I. kötet 121 I. kötet 122

Amiért kidisputálta az anglust, Panurgnak híre kelt szerte Páris városában. Hetykeségében gatyapőcét római hímzéssel cifráztatta és örült néki mint majom a farkának. Minden ajak az ő dícséretét zengte, még dalt is szereztek reá, melyet a kisgyermekek énekeltek utcahosszan, ha bevásárolni küldték őket a piacra. A társaságbeli dámák és kisasszonyok elepedtek érte. Végülis Panurgnak olymódon fejébe szállt a vére, hogy miután a város egyik előkelő hölgyével megismerkedett, elhatározta: fölébe kerekedik irgalmatlanul.

Mellőzve a szokványos bevezetéseket és szerelmi ömlengéseket – ezeket böjti szerelmesek nyögdécselik, kik elmélkedésre szorítkoznak, de nem ismerik a hús éjji gyönyöreit – egy szép nap íly szóval fordult hozzá:

– Madám: az emberi nemnek hasznára szolgál, mindketten élvezkedünk, kegyed felfrissül, én pediglen kínzó szükségletemtől szabadulok meg, ha most nyomban meghághatom kigyelmedet. Kár erről tovább fecsegnünk: a gyakorlat mindent igazol.

E szavak hallatán a dáma ellökte magától:

– Moslék ember, hogyan merészelsz ilyen ajánlattal I. kötet 123előhozakodni? Ne kerülj többé szemem elé, te gazfickó, mert vágotthúst apríttatok belőled!

– Nem bánom – összegezte Panurg –, ha karomat-combomat levágják lakzi után. De elébb rakjuk össze, amit nászajándékul hoztunk. Mert itt lakik (ezzel megejtően dagadozó gatyapőcére mutatott) Csütörtök Jancsi, aki sohasem mond csütörtököt. Ha gazdája hasra fordul, ő feláll és munkába indul. Más néven Langaléta Elemér, ki minden lyukba belefér. Nem kis benyomást kelt önben, ha megengedi. Fecskendővel jár takarítani házról-házra. Csak egyszer bocsássa be pitvarajtaján: oly pompás tisztogatást végez pincéjében, hogy a kegyed füle a második emeleten belecsendül.

– Pfuj, bitang – válaszolta a dáma. – Ha még egyetlen szót szólsz, segítségért kiáltok és kiveretlek innét.

– Hohó – válaszolta Panurg –, hiszen kegyed nem haragszik úgy, ahogy teteti magát. Csak nem csalatkozom arca vonásaiban? Mert előbb dől nyakunkba az égbolt, semhogy ekkora szépség, ennyi teménytelen báj a rosszaságnak vagy haragnak egyetlen piculáját rejtegethetné. Azt mondja a vers, hogy

de ez, úgy vélem, csak afféle köznapi szépségekre íródott. A kegyed szépsége viszont oly hasonlíthatatlan, párját ritkító, égből származott és egyedülálló, hogy nézetem szerint a természet egyetlen kivételnek alkotta és minden művészetét és fortélyát latba vetette, mert meg akarta mutatni: mire képes? A mézet, a cukrot, a mennyei mannát vegyítette, hogy kegyelmedet tökéletességében felmutathassa. Mert önnek ajánlotta volna Páris az aranyalmát, nem Vénusznak, nem Júnónak, nem Minervának. Nincs Júnóban ennyi fenség, ennyi bölcsesség Minervában és ily bűbáj Vénuszban, mint a kegyed egyetlen porcikájában. Hej, ti halhatatlan istenek és istenasszonyok! Mekkora boldogság éri, kinek megadatik, hogy az I. kötet 124eszmény e talpig talált képét megösmerje, eldöntse mint a liszteszsákot és beleverje bicskáját! Az égre mondom, én leszek e szerencsés halandó, engem istápolnak a jólelkű tündérkék! Ne szalasszuk el az alkalmat, hölgyem! Jöjjön, adjon helyet kalbászomnak két sonkája között!

Át akarta ölelni, de a dáma az ablak felé futott, hogy a szomszédokért kiáltson. Erre Panurg sürgősen kereket oldott, de elmenőben még hátraszólt:

– Kímélje magát a fáradságtól, madám. Várjon, amíg én magam futok a szomszédokért.

E szavakkal odébbállt. A visszautasítást nem vette lelkére. Jól evett és megborozott a kocsmában, mint máskor. Ám a következő napon a templomban várakozott a dámára, mikor az misére érkezett. A bejárónál mélységesen meghajtotta magát és szentelt vizet nyújtott neki. Majd, mintha a világ kezdetétől fogva együtt imádkoztak volna, térdre ereszkedett melléje és így szólt:

– Olymódon szerelmes vagyok önbe, asszonyom, hogy már sem pösölni, sem nagydolgomat végezni nem tudom. Kiváncsi volnék: mint vélekedik erről? Mit szól majd, ha elpusztulok?

– Bánom is én. Kotródj – nyögte a hölgy. – Imádkozni akarok.

– Hallotta-e, asszonyom, miért nem akarta Csányi Borbála csatában elesett férje, Telepi Fülöp családi nevét lányneve előtt viselni?

– Nem tudom – sóhajtotta az asszony.

– Mert akkor Telepicsányi Borbálának kellett volna aláírnia a nevét. És imádkozzék, asszonyom, hogy megkapjam, amiért a szívem sóvárog. Végül pedig ajándékozza nékem olvasóját.

Ki akart bújni a rózsafűzérből, mely citromfa gömböcskékből állt, néhány aranygolyócskával köztük, hogy odaadja Panurgnak, de az már elővette éles zsebkését és egy mozdulattal lenyisszantotta.

– Nem szolgálhatok bicskámmal?

– Nem, nem – rimánkodott a dáma.

– Mert örömmel bocsátom rendelkezésére, fejestül, tokostul, tököstül.

I. kötet 125

A hölgy aggodalmasan nézett rózsafűzére után, mivel a templomot naponta gyakorolta és a fűzér tartást adott neki. „Ez a fecsegő senkiházi,” gondolta, „ki tudja melyik külországból vetődött közénk. Ettől aligha kapom vissza az imafűzéremet. Mit szól majd az uram, ha megtudja? Azt hazudom: valamelyik tolvaj levágta rólam a templomban. Hihetőnek hangzik, hiszen a zsinór vége itt maradt övemben.” Ebéd után Panurg nagy erszény hamispénzzel ujjasában beállított a hölgyhöz és így kezdte:

– Nem tudom, melyikünk szereti jobban a másikát: én kegyedet, vagy kegyed engem?

– Balgán vélekedsz – válaszolta az asszony –, ha azt hiszed, hogy gyűlöllek. A mi Urunk parancsához híven minden embertársamat szeretem.

– De hát nem szerelmes belém?

– Már megmondtam számtalanszor, ne merészkedj íly hangot használni. Ha még egyszer így beszélsz, megmutatom néked, ki vagyok. Most pedig kotródj, de elébb add vissza olvasómat, mert a férjem rajtam keresi.

– Az olvasóját? Azt aligha adom vissza, de esküszöm, hogy egy másikkal megajándékozom önt. Milyet kíván? Nagy golyóbisokat aranyzománccal, vagy kis, hengerformájú elefántcsont pálcikákat láncon? Csiszolt gránátokat szép, türkíz Áve Máriákkal? Rubín cseppecskéket, huszonnégy karátos gyémántokkal közben? Nem, egyik sem méltó kegyelmedhez. Tudok egy smaragddal kirakottról, halvány, füstös borostyánkőből, a végén akkora gyönggyel mint egy narancs. Alig huszonötezer aranyat kóstál. Ezt ajánlom kegyelmednek, mert pénzem van dosztig (ezzel megcsörgette a hamispénzt erszényében, mintha aranydukátok volnának). És vajon elfogadna-e tőlem egy sötétvörös bársonyruhát, apró, fehér pettyekkel? Vagy egy karmazsinszínűt tiszta hernyóselyemből? Nem vágyik kegyed aranyláncokra, nyakravalókra, homlokdíszekre, fülönfityegőkre, gyűrűkre? Ötvenezer aranyig meg se kottyan nékem.

A dáma szájában összefutott a nyál, de tűrtőztette magát:

– Köszönöm, nem akarok semmit.

I. kötet 126

– Én viszont akarok valamit, az ég a tanum. Ide süssön (ezzel impozáns gatyapőce felé bökött), mert itt lakozik Répa Miska, aki szállást kér kegyedtől.

Ráugrott a hölgyre, de az kiáltozni kezdett, bár nem túlságosan hangosan. Mire Panurg abbahagyta a figurázást és így szólt:

– Hát csakugyan nem akar egy kicsit eljátszadozni velem? Fulladjon meg, madám. Ön nem ismer emberséget, sem irgalmat. De, istenuccse, én kuvaszokkal hágatom meg kigyelmedet.

És szapora lépésekkel elhordta sátorfáját, mert pofonok lógtak a levegőben és Panurg születésénél fogva félénk természetű volt.

I. kötet 127 I. kötet 128

Következő nap a hölgyek legszebb ruháikat vették fel, mivel úrnapja volt, mely alkalmat Párisban mindig nagy pompával szokás ünnepelni. A felemlített dáma kárminszínű satinruhát övedzett fel, hozzá igen drága, fehér velurból készült kabátkával. Panurg előző este tűvé tette a város utcáit, mígnem tüzelő szukával találkozott. A nősténykutyát derékszíjához kötötte, hazavitte és éjjelre bőséges táplálékot szórt elébe. Hajnaltájt leölte s egy bizonyos testrészét – a görög jósnők alighanem sejtik, melyiket – kinyeste, bicskájával apróra szabdalta, a vágotthúst jól becsomagolta és zsebrevágta. Ilyen felszereléssel indult reggel a templomba, hogy a hölgyet bevárja, ha majd szokás szerint a körmenethez kíván csatlakozni. Mihelyt a bejárónál megpillantotta a dámát, szentelt vízzel kínálta, mélyen meghajolt előtte. Időt adott néki imája elmondására, majd melléje telepedett a padba. Papírlapot nyomott kezébe, melyen a következő vers volt olvasható:

I. kötet 129

Mialatt a papírt kinyitotta, mert kiváncsi volt, mi áll rajta, Panurg a maga részéről előszedte preparátumát és széthintette szoknyája ráncaiban és kézelője hajlatában, majd így szólt:

– Madám: a szegény, szerencsétlen szerelmesek könnyhullajtással és búsongással töltik napjaikat. Én abban reménykedem, hogy

miket kegyed iránt érzett boldogtalan szerelmem kedvéért tűrök, majdan leszámíttatnak az időből, melyet a tisztítótűzben kell eltöltenem. Addig is imádkozzék Istenhez, hogy keservemet a hosszútűrés ajándékával enyhíthessem.

Alig fejezte be szavát Panurg, mikor a templomban bujkáló kutyák megszagolták a preparátumot és kutyafuttában közeledtek a dáma irányában, nagyok és apróbbak, soványak és hízottak egyaránt. Valamennyien kiI. kötet 130tűzték hasuk alatt a veres zászlót, körülszaglászták a hölgyet és rápösöltek; soha a világ még nem látott hasonló komédiát!

Panurg néhányat elkergetett, majd sietve ajánlotta magát és a templom egyik kápolnájába húzódott. Onnan szemlélte a dolgok további folyását. Az arcátlan kuvaszok végigvizelték a hölgy öltözékét; egy nagy agár éppen kontyát öntözte, mások kézelőjét és szoknyáját nedvezték, míg az apróbb ölebek cipője sarkát locsolgatták, és a körötte ájtatoskodó asszonyok azon szorgoskodtak, hogy megvédjék. Panurg ezalatt nevetve fordult egy mellette álló nemesemberhez:

– Úgy tűnik, ez a hölgy tüzel, avagy vizslákkal szokott üzekedni.

És amikor látta, hogy a kankutyák úgy tömörülnek köréje, mintha szuka volna, kisompolygott a templomból és Pantagruel szállására indult. Ha kutyával találkozott, belerúgott és nógatta:

– Nem szaladsz társaid után a menyegzőre, az ebanyád?! Mars innen, mindig előre, a kutyafádat!

Szállásukra érve, így szólt Pantagruelhez:

– Arra kérlek, mester, tarts velem és vedd szemügyre, mint gyülekeznek az ebek hetedhétországból, hogy úrnapján meghergelhessék Páris városának legszebb dámáját. Pantagruel engedett a felszólításnak. Elindult, hogy szemrevételezze a színjátékot és szívderítőnek és újszerűnek találta. A java azonban a körmenetben következett. Hatszáz és tizennégy kutya sereglett és megadta néki igazában. Amerre elhaladt, folyton új és újabb kutyák lihegtek nyomában és végigpösölték az utca kövét, ahol ruhája szegélyével érintette. Az egész város szájtátva bámult és a rejtély nyitját próbálták kibogozni. Közben a kutyafalka a dáma nyakára rámászott és tönkretette ruháját, mígnem menekülésre adta magát.

Ám a szelindekek házáig követték. Itt elbujt belső szobájába, míg szolgái pukkadtak a röhögéstől. Alighogy becsapta maga mögött a kaput, a kutyák fél mérföld távolságból odagyülekeztek és akkorát pösöltek portáján, hogy a vizelet patakban csörgött tova és kacsák I. kötet 131szálltak bele fürdeni. Ez lett az a csermely, mely a Szent Viktor apátság alatt folyik el mind a mai napig és ahol a gobelinműhely

A fentebb már említett, híres gobelin-gyártó műhely. Nevét igazgatója, Jean Gobelin után kapta. A patakot Bievre-nek hívták: a Szent Viktor apátságon keresztül folyt a Szajnába. Időközben kiszáradt és eltűnt.

skárlátját áztatják. Mert a kutyahúgy remekül kihozza a színeket, mint ahogy azt Quercus mester

Quercus (Duchesne) teológus, a Sorbonne tanára és Bede inkvizitor fegyvertársa volt a humanisták elleni küzdelemben. R. megjegyzését nyilvánvalóan gúnyos értelmében kell venni.

hitvitáiban ecsetelte nyilvánosság előtt. A víz sodra, Istenemre mondom, akkora ott, hogy még egy malmot is elhajtana, ha nem is akkorát, amekkora Basacle-ban áll, Toulouse városa mellett.

I. kötet 132

Röviddel ezután Pantagruel hírét vette, hogy Morgane tündérasszony édesatyját, Gargantuát elvitte Tündérországba, mint annak idején Ogier-t, a dánt és Artus királyt. Megtudta azt is, hogy Gargantua távollététől nekibátorodva, a dipszódok népe

A „szomjasak” népe.

kitört határaik közül, feldúlta Utópia jórészét, és az amauróták

Ismeretlen emberek fővárosa; Félhomályország székhelye.

székvárosát vette ostrom alá. Mivel a szükség sietséget parancsolt, Pantagruel otthagyta Párist, anélkül, hogy bárkinek istenveledet mondott volna, és Rouen-nak vette útját.

Utaztában feltűnt néki a frantziaországi mérföldek rövidsége. Más országok hosszabb mérföldjeire gondolt és ennek okát Panurgtól tudakolta. Az pedig elmondta a történetet, melyet Potsolyavári Marót barát jegyzett fel A Kanári Szigetek Királyainak Viselt És Elviselhetetlen Dolgai című krónikájában.

„A hajdankorban az utakat nem mérték sem mérföldek, lépések, stadionok avagy paraszangok szerint, mint a perzsák teszik, hanem nem mértek egyáltalán. Végül I. kötet 133Istenben boldogult Pharamond királyunk

A legenda szerint az első francia király.

elhatározta, hogy az utak hosszát megméri s ezt a következő módon tette: kiválogatott száz jóképű és keménykötésű legényt Páris városának lakói közül, valamint száz szemrevaló leányzót a Pikardiából. Megparancsolta: tartsák őket jól nyolc napon át, majd szemlét tartott fölöttük. Valamennyi legénynek egy-egy leányzót adományozott, utiköltséggel bőven ellátta mindüket és parancsot osztott: induljanak el arra meg erre, párosan, a szélrózsa minden irányában. Csak egyet kötött ki: ahol a sihederek valamelyik útféli bokor alatt leányzójukkal a kétfejű szörnyeteget eljátsszák, tegyenek az út legszélére egy-egy tarka kövecskét. Ez jelzi majd a mérföldeket. A fiatalemberek dagadó szívvel és pihent erővel indultak útnak, amiért is majdnem minden kanyarnál nekiestek kedveseiknek. Ezért sikerültek ilyen rövidre a frantzia mérföldek.

– De amikor már hosszú út maradt mögöttük, a szegény süvölvények lámpásából lassanként kifogyott az olaj, vagy apadozni kezdett, amiért – itt a férfiakat értem csupán – napi egy fuvarral beérték. Így lett, hogy a Bretagneban, Németországban és a távolabbi népeknél a mérföldkövek egyre távolabb estek egymástól és ezért a mérföldek hosszabbak. Más szerzők másféle magyarázattal szolgálnak, de én ezt tekintem a legelfogadhatóbbnak.”

Ettől Pantagruel is megvilágosult.

Rouent elhagyták és utána Hommefleurbe értek, ahol Pantagruel, Panurg, Episztémon, Eüszthénesz és Kárpálim behajózták magukat. Mialatt kedvező szélre várakoztak és hajójukat javították, egy párisi dámától, kivel Pantagruel hosszabb ideig bensőséges viszonyt folytatott, levél érkezett, még pedig a következő címzéssel:

A szép hölgyek kincsének,
a gyalázatos csapodárnak,
P. N. T. G. R. L.
úrfinak

I. kötet 134

Miután Pantagruel a címzést elolvasta, a küldönctől megtudakolta a levél feladójának a nevét, majd feltörte a pecsétet. A levél belsejében nem talált írást: csak egy aranygyűrűt, laposra csiszolt gyémánttal a foglalatban.

Ekkor maga elé szólította Panurgot és elmondta az esetet. Panurg úgy vélte: a papírra alighanem jegyeztek valamit, de oly módon, hogy a betűk láthatatlanná váltak.

Hogy e felől megbizonyosodjék, Pantagruel a papirost meleg kályha fölé tartotta, nem írtak-e reá ammoniákos oldattal? Folytatva a kísérletezést, vízbe mártotta a levelet, hátha tenta helyett farkastejet használtak? Vagy lehetett hagymafőzet is: ezért égő gyertya fölé tartotta. Aztán dióolajjal dörzsölte be, hogy az írás megjelenjék, ha netán fügehamu lúgjával maratták bé. Jegyezhették varangyosbéka vérével is, ezért elsőszülött leányát dajkáló asszony tejével nedvesítette meg. Aztán mozsárban tört, porrázúzott fecskefészekkel hintette meg: hátha zsidócseresznyéről gyűjtött harmattal írták? Vagy varjúepével? Hogy erről is meggyőződjék, fülzsírral kente be. Mikor ez sem használt, borecettel kezelte, hogy kiderüljön: nem-I. kötet 135e skammóniumot használtak tenta helyett? Majd denevérhájjal dörzsölte, hátha egyszerűen bálnaondóval írták, amit másként szürke ámbrának mondanak? Legvégül, igen óvatosan, jeges vízzel teli sajtárba mártotta és hirtelen kihúzta – nem timsóval karcolták-e papírosra? Mikor mindez hiába volt, Pantagruel a küldöncért menesztett és megkérdezte:

– Mondd csak, barátocskám: nem adott veled a dáma, aki útnak indított nádpálcát, azzal a kikötéssel, hogy nyújtsd át nekem?

– Nem uram – felelte a hírnök.

Pantagruel ugyanis Aulus Gellius fortélyára gondolt, aki nádpálca belsejében küldte szét üzeneteit.

Ezután Panurg le akarta nyíratni a küldönc haját, hátha a hölgy szolgája kopasz fejére rótta levelét. De aztán eszébe jutott, hogy a küldöncnek ennyi idő alatt nem nőhetett ki a sörénye. Tehát így szólt Pantagruelhez:

– Isten uccse, most nem tudom, mit mondjak. Majdnem minden módszert végigkíséreltünk, melyek a titkosírás előhívására alkalmatosak; azokat is, amelyeket a toszkánai Francesco di Nianto ajánl figyelmünkbe, azokat is, amelyeket Peri Grámmátón Ákritón című művében Zoroaszter mester felsorakoztatott; sőt azokat sem hagyván figyelmen kívül, melyekről Calpurnius Bassus De Leteris Illegibilibus tesz említést. Ezen az úton zsákutcába kerültünk. Nem látok más megoldást, mint hogy szemrevegyük a gyűrűt. Nézzük meg alaposabban!

Amikor megvizsgálták, belsejében héber jeligére bukkantak, mely úgy szólt, hogy: láma szábáchtáni. Magukhoz hivatták Episztémont és megkérdezték e szavak jelentése felől. Amire kijelentette: e héber szók azt fejezik ki:

– Miért hagytál el engem?

Panurg rögtön kivágta:

– Fején találtuk a szöget! Nézzétek csak a gyémántot. Nem látjátok? Hamis! És mi a hölgy üzenetének megfejtése? Egyszerűen: „Te hamis! Miért hagytál el engem?”

E magyarázatot Pantagruel feszengve hallgatta, mert eszébe jutott, hogy elutazóban dámájának még istenhozI. kötet 136zádot sem mondott. E miatt annyira elszontyolodott, úgy emésztette magát, hogy legszívesebben azon nyomban visszatért volna Párisba, hogy az elmulasztottakat jóvátéve, békét kössön a hölggyel.

Episztémon azonban emlékébe idézte Aeneas gyors búcsúzkodását Didó asszonytól, majd a terantumi Héráklidész szavaira hivatkozott: ha sürget a szükség, jobb a lehorgonyzott hajó láncát elvágni, semmint a horgony felhúzására vesztegetni a drága időt. Figyelmeztette: ne tanakodjék, mikor veszélyben forgó szülővárosának kell segítségére sietnie.

Így is történt. Alig egy óra múltán észak-északnyugati szél kerekedett, mely elé kifeszítették valamennyi vitorlájukat és rövidesen kiérkeztek a nyílt tengerre. Néhány rövid nap múltán elhajóztak Porto Santo és Madeira előtt. Ezután kikötöttek a Kanári-szigeteken, s onnét hamarosan folytatva útjukat, megkerülték Cap Blancot, Szenegált, Cap Verdet, Gambiát, Tagrát, Mellit és a Jóreménység fokát. Ezután kurta udvariassági látogatást tettek a melindiai királyságban. Majd továbbvitorlázva a passzátszél alatt, elhaladtak Nyekeresd-föld, Délibáb-fok, Seholandia és a Tündérszigetek előtt, majd Vihogócia érintésével áthajóztak a Felesemigaz ikerszigetek közti csatornán. Végül horgonyt vetettek Utópia kikötőjében, mely az amauróták fővárosától alig három mérföldnyi távolságra fekszik.

Mikor szárazföldet éreztek lábuk alatt, Pantagruel így beszélt:

– Gyermekeim: a város nincs messze innét a parttól. Mielőtt arra vennők útunkat, alighanem bölcsen cselekednénk, ha tennivalóinkat meghánynók-vetnők, hogy végül Athén lakóinak sorsára ne jussunk, akik tudvalevően előbb cselekedtek és aztán ültek tanácskozni. Készek vagytok reá, hogy együtt haljatok velem?

– Készek vagyunk, uram – mondották mindannyian. – Számíthatsz reánk, akár a tíz körmödre.

– Ebben az esetben – folytatta Pantagruel – csak egyetlen kételyemet vagy aggodalmamat kell elétek tárnom. Nevezetesen azt, hogy fogalmam sincs, mekkora a I. kötet 137várost ostromló hadsereg és merre lehetnek hadállásaik? Ha megtudnók, nagyobb bizalommal indulhatnánk vállalkozásunk elé. Éppen ezért tanácskozzuk meg, mint szerezhetnénk e dolgokról tudomást?

Amire, mindannyian egyszerre, ezt kiáltották:

– Te maradj itt, mi elmegyünk és kikémleljük az ellenséget. Biztos lehetsz: még ma estig tisztázzuk a helyzetet.

– A magam részéről – szólalt meg Panurg – vállalkozom, hogy az őrszemnek orra előtt sétálok át az ellentáborba, az ellenséggel egy tálból eszem cseresznyét, az ő számlájukra leiszom mindüket az asztal alá és ráadásul beverem a fejüket. Vállalkozom reá, hogy megvizsgálom ágyúikat, körülszaglászom vezéreik sátrát és ott feszítek soraik kellős közepén, anélkül, hogy elcsípnének; inkább enkezemet vágom le – mert én a Zopyrus

Zpoyrus, Dárius perzsa király híve, levágta orrát-fülét és így játszotta, ravasz csel segítségével, Dárius kezére Babylont.

nemzetségéből származom.

– Ami engem illet – állt elő Episztémon – jól ismerem a múlt idők vitézi kapitányainak és hőseinek valamennyi stratagémáját és fortélyát, a hadviselés minden csínját-binját, szabályát, annak kivételét és a kivételt a szabály alól. Útnak indulok, mégpedig mindjárt; ha felfedeznek és elfognak, megszököm; azt hitetem el velük, amit akarok – mert én Szinóntól

Vergilius Aeneise szerint Szinón adta a tanácsot a helléneknek, hogy bújjanak egy ló szobrába Trója várfala alatt; a lakosok majd beviszik városukba a bálványt. Éjidőben bújjanak ki a szoborból és gyújtsák fel a várost.

származom, aki Trójába juttatta a görögöket.

– Én pedig – mondta Euszthénesz – sáncárkaikon keresztül ugrom be hozzájuk és strázsamestereik hasán lépek át, kezüket-lábukat rántottává aprítom – mert erős vagyok, mint maga az ördög és a Herkules ágyékából származom.

– És én – fűzte hozzá Kárpálim

Kárpálim ógörögül: a gyors, a fürge.

– úgy repülök be közéjük, mint a madár. Testem könnyű; egyetlen lendüI. kötet 138lettől ugrom át erődítményeiken. Mire észrevesznek, már keresztül-kasul futottam egész táborukat. Nem félek sem a lándzsa, sem a nyíl, sem a lovak sebességétől, mégha Perzeus Pegazusát vagy Pacolet-t,

Pacolet: a Valentin és Orson című lovagregény fából faragott, repülő csodaparipája.

a lovagregények csodaparipáját állítanák ellenem; ép bőrrel ugrom meg előlük és ráadásul csipiszt mutatok nékik. Én ugyanis a búzakalászok tetején és a rét fűszálain ugrálok, anélkül, hogy hajladoznának alattam – mert Camilla, az amazon családjából születtem.

A volszkok királyának leánya, Camilla, hihetetlen könnyedséggel futott (Aeneis, IX., 807–810)

I. kötet 139 I. kötet 140

Mikor ezt kimondta, hatszázhatvan lovast pillantottak meg, kik gyors paripákon közeledtek, alighanem az újonnan érkezett hajó kiszimatolása és a jövevények tőrbecsalása céljából. Ekkor Pantagruel így szólt:

– Húzódjatok vissza és zárkózzatok hajónkba, gyermekeim. Itt jön az ellen. Én kitartok helyemen és lekaszabolom valamennyit, mégha tízszer ennyien lennének. Vonuljatok vissza, gyorsan, gyorsan, mert nincs vesztegetni való időnk!

– Semmiképpen, jó uram – mondta Panurg –, ez nem eszélyes és nem is méltányos. Éppen ellenkezőleg: te szállj vissza hajódra kíséreteddel együtt, én pedig itt maradok és elintézem őket utolsó szálig. Siess, ne késlekedj, indulj hátrafelé, sebtiben, mert eljár az idő!

A többiek így szóltak:

– Jól beszélt a Panurg, igazat szólt. Vonuljon vissza, urunk, míg mi kitartunk. Aztán majd felvilágosítjuk kegyelmedet a történtek felől.

– Ám legyen, ha így akarjátok – válaszolt Pantagruel. – Ha gyengéknek bizonyultok, mindig számíthattok reám.

I. kötet 141

Eközben Panurg két hajókötelet keresett elő, melyeknek mindkét végét a hajó tatján lévő dobra erősítette, majd levezette a köteleket a tengerpartra, két hurkot formálva: egy nagyobbat és egy kisebbet, úgyhogy a nagyobb hurok közrefogta a rövidebbet. Amíg ezt tette, így szólt Episztémonhoz:

– Szállj fel a hajóra. Ha intek, csavard meg a dobot, gyorsan, ahogy bírod és húzd be a köteleket.

Majd Karpálimhoz és Eüszthéneszhez fordult:

– Ti maradjatok itt és adjátok meg magatokat az ellenségnek. Ne tanusítsatok ellenállást, csak arra vigyázzatok, hogy a kötelek közé ne lépjetek.

Ezzel felszaladt a hajóra és néhány köteg szalmát meg egy lőporos hordót hozott le. Mind a szalmát, mind a hordó tartalmát széthintette a két kötél közti hurokban, aztán odaállt szépen, kanóccal kézben. Ekkorra a lovasok már megérkeztek, mert rohamozva jöttek. Néhányan egészen a hajóig vágtattak, de mivel a tengerpart síkos volt, sokan – összesen negyvennégyen – hanyatt bukfenceztek lovaikkal együtt, amint nagyhirtelen megtorpantak a víznél. A hátrább lévők e látványra azt hitték: ellenállásba ütköztek. De Panurg megnyugtatta őket:

– Vitéz urak, bocsássanak meg, amennyiben netán megütötték volna magukat. Bukfenceikért ne minket okoljanak, hanem a tenger árját, mely csúszóssá teszi a partot. Mi magunk feltétel nélkül az önök rendelkezésére állunk.

Ugyanezt mondta Panurg két társa és Episztémon is, ki a fedélzetről tudatta velük megadási szándékát. Eközben Panurg kissé hátrább sompolygott, hogy jól megnézze: az előre gyülekezett lovasok mind egy szálig a két hurok közt állnak-e és társaiból nem keveredett-e közéjük valamelyik? Amikor látta, hogy minden rendben van, felkiáltott Episztémonhoz a hajóra:

– Húzd, ahogy bírod!

Episztémon megcsavarta a dobot és ahogy a kötelek felgöngyölődtek, elkapták a lovak lábát és könnyedén földhözvágták azokat. A lovasok fel akartak tápászkodni és kardot rántottak, hogy a csúfságért bosszút álljaI. kötet 142nak. Ám Panurg közben meggyújtotta a puskaport, mely ellepte a partot. Így felpörkölte őket, akár a kárhozott lelkeket. Sem ló, sem lovas nem menekült, egyetlen huszárt kivéve, ki arabs ménen ült és nagy sebességgel elvágtatott az erdő irányában. Karpálim észrevette és utána iramodott, oly gyorsasággal, hogy száz lépésre beérte. Egyetlen ugrással mögéje pattant, fel lova farára. Aztán átkarolta hátulról. Így kényszerítette, hogy vele együtt térjen vissza.

Az elért győzelem miatt Pantagruel igen örvendezett. Megdícsérte társai élelmességét, majd lakomára teríttetett a parton, aholis falatozni kezdtek és alaposan felöntöttek a garatra. Hason fekve a homokban, szép családiasan közrevették újdonsült foglyukat. A szegény ördög attól reszketett, hogy Pantagruel rögvest szőröstül-bőröstül falja fel, hiszen akkora volt a torka, hogy lenyelhette volna, mint a mákszemet; valóban kisebbnek tűnt volna Pantagruel fogai közt, mint zabszem a csacsi pofájában.

I. kötet 143 I. kötet 144

Lakmározás közben megszólalt Kárpálim:

– Szent Pongrác dagadt hasára: hát őzgerinc már sohasem kerül elénk? A sózott oldalas a könyökömön nő ki. Várjatok csak, vágok néktek az elégetett lovak combjából egy-két darabot. Azt hiszem, jól megpirultak; még a sütéssel sem kell bajlódnunk.

Ezzel felugrott, hogy igéretének eleget tegyen. Abban a pillanatban az erdőszélen szép, kövér őzbakot pillantott meg. Alighanem a tűz láttára bújt ki a sűrűségből. Kárpálin legott akkora sebességgel szökött nyomába, hogy szálló nyílvesszőnek gondoltátok volna. Futtában el is érte, egyetlen rövid másodperc alatt. Szaladtában hadonászó kezével néhány más vadat is elkapott, éspedig:

négy nagy túzokot,

hét kisebb okot,

huszonhat fogolyt,

harminchat szürke foglyot,

tizenhat fácánt,

kilenc szalonkát,

I. kötet 145

tizenkilenc kanalas gémet meg egy kútgémet,

harminckét örvös galambot, miközben bokából tizenkét nyulat meg házinyulat rúgott agyon,

tizennyolc pár viziguvátot,

tizenöt apró vaddisznót,

két sündisznót, végül:

három rókát.

Miután kardjával széthasította az őzbak fejét és ilyetén megölte, visszatérte előtt fölszedte zsákmányát, aztán tele torokkal kiáltotta maga elé:

– Panurg, drága cimborám! Készíts ecetet, ecetet!

t. i. a zsákmány pácolásához.

A derék Pantagruel azt képzelte: Kárpálimot ájulás környékezi. Megparancsolta: sürgősen fussanak elébe az ecetes flaskával. De Panurg mindjárt megszagolta miről van szó. Kárpálim felé mutatott, ki őzbakkal a hátán és övéről himbálódzó tapsifülesekkel meg szalonkákkal közelgett a réten át.

Episztémon ott nyomban kilenc szép nyársat faragott, melyeket, a régiek szokása szerint, a kilenc Múzsáról nevezett el. Eüszthénesz a nyúzásnál segédkezett. Panurg két nyerget kerített, melyek tűzbakul szolgáltak. A nyársak forgatására a foglyot állították be. Rövid idő alatt a tűzön, hol a deli lovagok sütkéreztek, elkészült a pecsenye. Akkor nagy étvággyal hozzáláttak és ecettel sem takarékoskodtak. Mindenki markolt és csámcsogott, még elnézni is öröm volt. Miközben így faltak, megszólalt Pantagruel:

– Ha Isten különleges kegyelméből csörgőfánk kerülne elibénk, egy kerek sajt is volna mellette, a sajtharanggal együtt kapnám be, ráadásnak Rennes, Tours, Poitiers és Cambray székesegyházainak harangjait is felfalnám és mindezt – ti is, én is – egyszerre őrlenők fogaink malmában: szent Isten! Mekkora kongás-bongás lenne ezen a vidéken!

I. kötet 146

PANURG: Jobb volna, ha fontosabb dolgokra gondolnánk és mindenekelőtt azon törnénk a fejeinket: mint hágunk az ellenség nyakára?

– Jól beszélsz – mondta Pantagruel, majd a fogolyhoz fordult: – Pajtáskám! Mondd el az igazat és ne füllents, ha nem akarod, hogy elevenen nyúzzalak meg. Mert kisgyermekeket eszem, ha nem tudnád. Világosíts fel ellenségeim hadrendje, száma, helyzete és szándoka felől. Mire a fogoly így szólt:

– Tudd meg az igazat, jó uram! Seregünkben háromszáz óriást számlálhatsz, kik kővértet öltöttek magukra. Mind bámulatos nagyságúak, ha nem is akkorák, mint te, egy vezérük kivételével, kit Farkastoroknak hívnak. Ez utóbbi oly páncélzatot visel, melyet a kiklopszok műhelyében kovácsoltak. Ő nálad is hatalmasabb. Seregünk gyalogosainak száma százhatvanháromezerre rúg, tagbaszakadt, bátor harcosok mind egy szálig, kik vértezet helyett manóbőrt

A manóbőr a középkori néphit szerint sebezhetetlenné tette viselőjét.

hordanak. Van ezenfelül tizenegyezernégyszáz nehéz lovasunk, háromezerhatszáz dupla mozsarunk, a könnyebb ágyukat nem számlálva, továbbá kilencvennégyezer sánchányónk és utászunk, végül százötvenezer markotányosnőnk és ribancunk, szebbek, mint az istennők. („Végre nekem is jut valami” – vetette közbe Panurg.) Ezek nagyrészt amazonok, másrészt Lyon, Páris, Tours, Angers, Poitiers városaiból, vagy Normandiából meg Németország tartományaiból elszármazott Katona Pannák, Tábori Erzsókok és Lőhetnék Eszterek; nincs nyelv a világon, melyet nem ismernek.

PANTAGRUEL: Ugyan mondd: a király is ott tartózkodik köztetek?

FOGOLY: Ott tartózkodik, felség, mégpedig tulajdon személyében. Anarchosznak

Az anarchista, a zabolátlan, a kormányozhatatlan.

, a dipszódok királyának nevezzük, ami annyit jelent: „a szomjasok királya”, mert seholsem termett emberfaj, mely nálunknál hevesebben I. kötet 147szomjúhozik s többet tud inni. A király sátra körül óriások strázsálnak.

PANTAGRUEL: Jól van, ennyi elég nekem. – Nos, fiaim, készek vagytok követni?

PANURG: Fene egye meg őt, ki akár hajszálnyira tántorodik el tőled. Szép tervet dolgoztam ki, mint kell e disznókat leöldösnünk, sorjában, úgyhogy egyetlen példány se menekülhessen a sátán karmaiból. Ám egy dolgot illetően kételyeim támadtak.

– Éspedig? – kérdezte Pantagruel.

PANURG: Hogy mint dolgozom keresztül magamat a százötvenezer lotyón, kiket ma délután kell elfogyasztanom, hogy:

– Ha, ha! – nevetett Pantagruel.

KÁRPÁLIM: Az ördög szarvas címerére! Arra nem gondolsz, hogy én is felnyársalok néhányat?

EÜSZTHÉNESZ: No és én kutya vagyok? Mióta Rouen városában az utolsót tekertem, óramutatóm egyre csak tízen vagy tizenegyen áll; ráadásul kemény, mint a bicska; a köldökömet döfködi és csak nem tud összecsukódni.

PANURG: Ezért a legrágósabb és legvénebb sonkát néked kell felszúrnod; csak arra ügyelj, hogy meg ne bánd!

EPISZTÉMON: Mi van itt? Az egész társaság nyeregbe száll; csak én vezessem gyalog a szamaramat? Vigye el az ördög a lusta embert! Használjuk ki a hadijogot, markolva, amit markolni tudunk.

Erre a derék Pantagruel elnevette magát:

– Gazda nélkül csináltok számadást. Attól tartok: még napszállta előtt lándzsával és fustéllyal oly alaposan elnáspágolnak, megdolgoznak és agyba-főbe vernek benneteket, hogy effajta nyeregbeszállástól és lovaglástól végképpen elmegy a kedvetek.

I. kötet 148

EPISZTÉMON: Gyerünk tehát; elég volt a beszédből. Megsütjük, felnyársaljuk, aprólékká vágjuk, kelttésztává, pástétommá gyúrjuk, rántottává lapítjuk az ellenséget. Annyian sincsenek, mint Xerxész serege, mely háromszázezer főre rúgott, ha Herodotosznak és Trogus pomponiusnak hitelt adhatunk: Themisztoklész mégis szétkergette őket maroknyi hadával! Bízzatok, míg van Isten.

PANURG: Úgy van! Ami pedig az ellenséget illeti, én egyedül a gatyámmal kiporolom belőlük a lelket; a nők számára pedig itt lakik nadrágomban Keljfel Jancsi, aki fölpöcköli őket.

PANTAGRUEL: Jól van, induljunk útnak. Legfőbb ideje.

I. kötet 149 I. kötet 150

– Mielőtt továbbindulnánk – folytatta Pantagruel – véghezvitt hőstetteink emlékezetére diadaloszlopot kívánok felállítani.

Így tehát valamennyien összeálltak és szép kényelmesen, rövid dalokat dudorászva munka közben, hatalmas karót vertek földbe és sorra felaggattak rá: egy nehéz nyerget, egy lópáncélt, egy zablát, egy kengyelvasat, egy mellvértet, egy sisakot, egy csatabárdot, egy páncélgallért, egy kardpengét, egy vaskesztyűt, egy pár lábvértet és páncélcsizmát, egyszóval mindazt, ami a diadaloszlop avagy diadalemlék kellékeihez tartozik. Mikor elkészültek, örök emlékezet céljából Pantagruel a következő poémát jegyezte fel rá:

Mialatt Pantagruel fenti versezetet fabrikálta, Panurg második diadaloszlopot készített. Erre az őz szarvát erősítette, annak irháját és mellső lábait. Lejjebb három kanalas nyusziláb, nyúlgerinc, kis hordócska borecet, nyárs, sótartó s egy ivókupa nyert elhelyezést. Pantagruel zengeményét utánozva, Panurg a következő sorokat írta a facölöpre:

Amire így szólt Pantagruel:

– Most azonban induljunk útnak, nosza rajta, gyermekeim! Már elég időt fecséreltünk lakmározással; aki nagyon szereti bendőjét, alul marad haditettekben. Nincs szépségesebb lobogás a zászlók lobogásánál, jobb illat a puskaporénál és szebb csattogás a kardok csattogásánál.

Episztémon erre mosolyogva szólt:

– Nincs szebb lobogás a konyhai tűzhely lobogásánál, jobb illat a pástétoménál és szebb csattogás az evőeszközöknél!

Episztémon, Gargantua házi tanítója, a reneszánsz humanisták jellegzetes pacifizmusát képviseli – mint maga Rabelais is.

PANURG: Ami engem illet, a szenvedélyek lobogása mellett török lándzsát; a legszebb illatnak az asszonyok illatát esmérem és rajtok való munkálkodásomban herezacskóm csattogását tartom a világ legszebb csattogásának.

Egyet ugrott a levegőbe és néma szellentést engedett útjára, majd emelt hangon felkiáltott:

– Éljen a mi urunk, Pantagruel!

Pantagruel utánozni akarta őt. De a durrantás, mely kivisszhangzott belőle, kilenc mérföld körzetben reszkettette meg a vidéket. A testéből előkerült megromlott levegőből ötvenháromezer töpörödött és rusnya manóka ugrott elő; ötvenháromezer és eggyel sem kevesebb! A nyomát követő, csendesebb utófingból ugyanennyi nősténytörpe bújt elő, ráncosképű parányi némberek, amelyikeket hol erre, hol arra láthatni a világban. Nem nőnek, csak lefelé, a föld irányában, akár az ökör farka, vagy kerületükben gyarapodnak, mint a limogesi karalábé.

PANURG: Mi a nyavalya! Minő méregzsákok támadtak szellentésedből! Szép puccos úrfiak és kisasszonykák! I. kötet 153Ha ezeket összeházasítanók, csinos bögölyök származnának tőlük.

Így is történt. Pantagruel összeházasította őket és nemzetségüket a pygmeus névvel látta el. Annak utána egyik szomszédos szigetre küldte a törpéit, ahol azóta megsokasodtak. A darvak szüntelen háborúságban vannak velük, de a pöttöm emberkék keményen állják a sarat, mivel kolérikus természetűek. Ami feltételezhetően abból ered, hogy parányi termetük miatt epéjük közel kerül szívükhöz.

Ezután Panurg felemelt két poharat, melyeket ott talált maga mögött és színültig töltve azokat vízzel, mind a kettőt egy-egy padra állította, egymástól mintegy öt lábnyi távolságban. Aztán egy hatodfél láb hosszú lándzsát fogott és a két vizespohárra fektette. Majd egy hatalmas bunkót vett fel és így szólt Pantagruelhez s a többihez:

– Most láthatjátok, mily könnyű diadalt arattunk ellenségeinken! Mert valamint én töröm el ezt a lándzsát, anélkül, hogy a poharakat megsérteném vagy akár egyetlen csepp víz kicsordulna belőlük, úgy vágjuk le a dipszódok fejét, anélkül, hogy közülünk bárki a legcsekélyebb sérülést vagy karcolást szenvedné. Hogy pedig ne tartsatok holmi szemfényvesztőnek, úgy vedd te a bunkót kézbe, Eüszthénesz és üss vele, de teljes erővel!

Eüszthénesz legott meg is tette és íme, a lándzsa kettétörött, de a vizespoharakból egyetlen csepp sem csordult ki.

Ekkor Panurg így szólt:

– Szolgálhatnék ennél különb mutatványokkal is; de most jöjjetek. Mert a harc eredményét illetően nyugodtak lehetünk.

I. kötet 154

Mindezek után Pantagruel magához hívatta a foglyot s ily szavakkal indította útnak:

– Keresd fel a királyt táborában, vidd néki hírül, mit láttál. Add tudtára, hogy holnap déltájban várhat rám. Gályáim ugyanis legkésőbb holnap reggelre befutnak; mikoron tizennyolcszázezer fegyverforgató embert állítok ellene. Meg hétezer óriást, kik mind nagyobbak nálamnál. Akkor majd belátja, mekkora ostobaságot követett el, amikor megtámadta birodalmamat.

Ily módon akarta Pantagruel elhitetni, hogy hatalmas serege közeledik a nyílt tengeren.

A hadifogoly azt kérte: tartsa meg rabszolgájának, mert örömmel venné, ha soha többé nem kellene övéihez visszatérnie. Inkább Pantagruellel együtt harcolna ellenük, ha Isten nevében beleegyezését adja.

De Pantagruel nem ezt akarta. Így hát oda utasította, hogy induljon el nyomban és teljesítse parancsát. Egyúttal egy üveget adott vele. Ebben borpárlattal kompóttá kevert kutyatej és porrá tört farkasboroszlán, más néven mezei bors volt. Ezt a királynak ama üzenettel kellett átnyújtania: ha egy unciát kóstol belőle és utána nem kíván inni, úgy vonuljon bátran Pantagruel ellen.

I. kötet 155

Ekkor a fogoly imára kulcsolt kézzel kezdett rimánkodni: ha már elküldi, legalább a csata napján ismerjen irgalmat iránta.

– Ha királyodnak mindent híven jelentesz – mondta Pantagruel –, utána helyezd reménységedet az Úristenbe és nem csalatkozol. Mert én magam is, bárha igen hatalmas vagyok, mint ahogy erről meggyőződhettél, és noha számlálhatatlan alattvalóval és fegyveressel rendelkezem, sohasem bízom tulajdon erőmben; hanem minden bizodalmamat az én Uram segítségébe vetem, ki sohasem hagyja el a benne reménykedőket.

Ezután a fogoly ama kérését tolmácsolta: ne kérjenek érte túlságosan magas váltságdíjat, inkább elégedjenek meg a szokásos fizetséggel.

Pantagruel azt válaszolta: nem szokta az embereket sem megnyúzni, sem kitolvajlani; éppen ellenkezőleg, abban leli örömét, ha gazdaggá és szabaddá teheti őket.

– Menj csak ingyen, Isten hírével! – mondotta –, s óvakodj a rossz társaságtól, nehogy az ebek harmincadjára jussál.

Mikor a fogoly eltávozott, Pantagruel övéihez fordult:

– Elhitettem e bamba fogollyal: hatalmas derékhadunk közeleg a tengeren és hogy csak holnap dél fele akarom megtámadni az ellent. Így felvonuló seregemtől reszketve, egész éjjel erődítményeket ásnak majd és alaposan kifáradnak. Nekem viszont az a tervem, hogy holnap kora hajnalban meglepetésszerűen rajtukütünk.

Most elhagyjuk Pantagruelt és kíséretét, s egy pillantást vetünk Anarkosz királyra és táborába.

Mihelyt a volt fogoly megérkezett, a király sátrába kéredzkedett: ott jelentette, hogy egy Pantagruel nevezetű, egetverő mérhetlen óriás, partra szállt. Hatszázötvenkilenc lovast legyőzött és elemésztett; közülök őnéki egyedül sikerült hírmondóként menekednie. Az óriás megbízta őt: jelentse királyának, hogy várja holnap délben, mikoris személyesen jelenik meg és csatába szólítja.

Ezután átadta a befőttesüveget. Alighogy a király egyetlen kanálkával kóstolt, torka felhevült, bárzsingja kiszáradt és nyelve tüzes lobot vetett. Bármily csillapítóI. kötet 156szerrel kínálgatták, semmi sem használt, csupán a borivás; innia kellett folyamatosan, szakadatlanul; ha csak egy pillanatra tette le poharát, szájpadlása repedezni kezdett a szárazságtól. Végül tölcsért helyeztek a szájába: azon szivattyúzták bele a bort. Amikor a kapitányok, basák és gárdahadnagyok erről tudomást szereztek, ők maguk is kóstoltak valamelyest. Hiszen meg akarták vizsgálni: csakugyan szomjas lesz tőle az ember? Persze reájuk is ugyanolyan hatással volt, mint uralkodójukra. Erre szopogatni kezdték a bort, mialatt szerte a táborban híre terjedt: megérkezett egy fogoly, ki az ellenség másnap közelgő támadásáról hozott értesülést, ezért iszik a király, kapitányaival és hadnagyaival egyetemben, mint a kefekötő. Így a tábor minden vitéze nekilátott, nehogy elmaradjon mögöttük, és koccintottak, iszogattak, poharaztak, kvaterkáztak. Végül valamennyien megbuggyantak a bortól és ültükben felfordulva, horkolni kezdtek szerte a széles mezőn, mint a vaddisznók.

Térjünk vissza Pantagruelhez, és nézzük meg, mit cselekedett eközben? A diadalemléket odahagyva, kitépte a hajó árbocát, melyen jöttek és sétapálcának vitte magával, miután fogantyújához – ahol az árbockosár volt – néhány, összesen kettőszáz és harminchét akó anjou-i fehérborral töltött hordót kötött, mely italt még Rouenben vásárolt. Övéhez egy hajóláda sót kötött, melyet oly könnyedén hordott, mint a zsoldoskatonák női, kik a hadakat kísérik, viselik övükben a tepsiket. Amikor az ellenséges tábor közelébe értek, Panurg megszólalt:

– Kell-e jótanács, uram? Igyuk meg az anjou-i fehéret helyben, és rendezzünk mulatságot itt a szabad ég alatt, a bretónok módjára.

Pantagruel beleegyezését adta jószívvel. Addig ittak, míg a kettőszáz és harminchét akóból egyetlen csepp se maradt. Legfeljebb annyi, amennyivel Panurg töltötte meg Toursban készült bőrkulacsát, melyet vade mecumának, kísérj engem-jének nevezett.

Miután alaposan felöntöttek a garatra, Panurg Pantagruelnek holmi pokolbeli üstön főtt, kőrisbogárporból és birsalmazseléből kevert italt adott inni. Ezt rendszerint I. kötet 157vesebajban vagy vesekőben szenvedő betegeknek adják vizelet-fakasztás céljából.

Miután Pantagruel a gyógyszert bevette, Kárpálimhoz fordult:

– Lopódz a városba. Mássz be a falon, mint a patkány. Kitűnően értesz hozzá, nem féltelek. Mondd meg az ellenségnek: törjenek ki falaik közül, itt a támadás. Aztán menj le a táborba, fáklyával kezedben és gyújtsd fel sátraikat, egyiket a másik után; végül ordítsd el magadat torkod szakadtából, azzal a borzalmas hangoddal, mely Stentorénál iszonyatosabb és a harcosok fülét szaggatta Trója alatt. Ha mindezt véghezvitted, szedd a sátorfádat és gyere vissza.

– Nem lenne jobb – kérdezte Kárpálim –, ha egyúttal ágyúikat is beszegezném?

– Nem – válaszolta Pantagruel –, de puskaporukba mindenesetre csóvát vethetsz.

Kárpálim gyorsan eltávozott, hogy végrehajtsa Pantagruel parancsát. Mikor az őrség kitört a városból, Kárpálim már a tábor sátrait és épületeit gyújtotta fel. Ezen művelet közben alvó katonák hasán taposott. De azok nem érezték, csak horkoltak bortól nehéz álmuk közepette. A tüzérek hadiszállásán meggyújtotta a muníciót, bár majd megégette magát, mert a tűzvész szokatlan hévvel terjedt. Kárpálimot csak bámulatos fürgesége mentette meg attól, hogy újévi malac módjára megpörkölődjék; de hát gyors volt és úgy repült tovább, mint a nyíl.

Mikor túljutott a sáncokon, rettenetes ordítozásba kezdett, mintha ezer ördög szabadult volna láncaiból. Ettől még az ellenség is felébredt. De tudjátok hogyan? Csak olyan pislogó, álomszuszék és báva módra, ahogy az ember hajnali mise táján ébred, mikor lába közt a lapostetű kacarászik.

Eközben Pantagruel szórni kezdte a sót. Körbe maga elé, le az ellenség táborába. És mert a katonák kapatosan, tátott szájjal aludtak, tele lett a kenyérlesőjük. Prüszköltek, mint a macskák és így nyöszörögtek:

I. kötet 158

– Pantagruel, Pantagruel, de nagyon megszomjaztatsz te minket!

Ebben a pillanatban Pantagruel ellenállhatatlan ingert érzett a hugyozásra. Az orvosság, melyet Panurgtól kapott, megtette hatását. Ezért elővette dolgát és végigpösölt a táboron, oly kicsordulóan, oly bőségesen, hogy tíz mérföldnyi körzetben elárasztotta a vidéket. Ha még édesatyja nagy kancája is véletlenül ott van a helyszínen és vele együtt hugyozza ki magát, a történelem hasonló áradást Deukálion ideje óta nem ösmer: mert valahányszor a nagy kanca pösölésre állt, akkora sugárnál nem adta alább, mint a Rhône vagy a Duna árja.

Mikor a városból kitört őrkatonák megpillantották ezt, így szóltak:

– Lám, lám: csúfos halállal múlnak ki embereink; így folyik el vérük.

Ugyanis a hold világa igen halovány volt és az égő tábor tüzének fényében Pantagruel vizeletét bajtársaik vérének vélték.

Viszont azok, akik álmuktól kábultan, égő sátraik visszfényét látták, és még a húgy áradásába is belejutottak, egyszerűen nem tudták, hányadán állnak. Egyesek azt kiabálták: itt a világ vége; ez az Utolsó Ítélet, mikoris a tűz mindent megemészt; mások azt hitték, hogy a tengeri istenségek, mint Neptunus, Proteus, Triton és a többi haragja támadt fel ellenük és üldözi őket – mert az áradás, mely a nyakukba szakadt, sós vala és keserű.

Ezután vajon ki tudná méltóan elmondani, mint szállt hadba Pantagruel a háromszáz óriással? Te, múzsám, Kalliopém, Tháliám, ihless meg a sorsdöntő órában! Frissítsd fel szellememet, élesítsd elmémet: hitem ingadozik, szakadékok és csapdák nyílnak előttem és mégis meg akarom énekelni a borzalmas ütközetet, melyet Pantagruel vívott. Legalább egy kedvemrevaló butéliám volna abból a jó, abból a legeslegjobb borból, melyet a boldogok isznak majd, kik ezt az igazmondó történetet olvassák egykor századról századra!

R. itt az úgynevezett „nagylélegzetű” eposzok és korabeli párviadalok leírásainak előhangját, invokációját csúfolja ki.

I. kötet 159 I. kötet 160

Mikor az óriások meglátták, hogy táborukat elönti az ár, vállukra vették Anarkosz királyt és vitték, mint Aeneas vitte édesatyját, Anchizészt Trója égésekor. Panurg észrevette őket és Pantagruelhez fordult:

– Nézd uram: ott mennek az óriások. Fogd az árbocfádat, hajítsd közéjük, kaszabold, dögönyözd, aprítsd, kaszáld őket; itt az ideje, hogy kimutassad fogad fehérét. Ami engem illet, én sem lopom az időt, minden kirohanással folyosót vágok közéjük. Avagy nem győzte-e le Dávid Góliátot? És nem volt-e Dávid is afféle nyamvadt szarevő, kinek fajtájából éppen tizenkettő tesz egy tucatot? Nézd ezt a behemót Euszthéneszt: erős, mint egy bivaly és aligha kíméli őket. Kurázsi kell ide; rajta, köpjünk tenyerünkbe, menjünk nekik, döfjünk, szúrjunk, vágjunk, nyúzzuk meg mindet elevenen.

– Több kurázsi lakozik bennem, mint ötven frantziában – válaszolta Pantagruel. – De nemcsak kurázsi kell ide. Herkules sem ment ölre egyszerre kettővel.

PANURG: Mit beszélsz? Csak nem akarod Herkuleshez hasonlítani magadat? A kisujjadban több az erő, a farlyukadban több a raffinéria, mint amennyi sütnivalója I. kötet 161és virtusa Herkulesnek valaha volt! Ne szerénykedj: minden ember annyit ér, amennyire tartja magát.

Miközben így beszélgettek, megérkezett Farkastorok, óriásai kíséretében. Mihelyst Pantagruelt megpillantotta, amint ott állt egymagán, önhittségében módfelett felfuvalkodott, úgy vélve, hogy egyetlen kézlegyintéssel elintézi. Tehát így szólt óriástársaihoz:

– Mohamed szakállára, ezzel a hüvelykmatyival mindjárt elkészülök. Hagyjatok magunkra és ne zavarjatok, mert keservesen fizetnétek érte! Inkább üljetek le valahová, úgy nézzétek végig a párviadalt.

Az óriások tehát királyukkal együtt hátrébb húzódtak, arrafelé, ahol a boroshordók álltak. Panurg és az övéi velük tartottak. Panurg, hogy lekösse őket, a bujakóros hülyét játszotta, félrefintorította pofáját, remegtette ujjait és beszédét ilyetén cifrázta:

– Szép, nadjon szép, keedves parátaim! Mi nem tsinálunk háporú, inkápp tsapni múlatschág; hadd ferjék urak edjmásch, mi addig inni edjet.

Több biztatás a királynak és óriásainak sem kellett: letelepedtek és alaposan nekiláttak. Panurg ezalatt különféle történettel szórakoztatta őket a Tündérkirálynőről, Szent Miklós püspök csodáiról, meg Turpin érsek krónikájából Nagy Károlyról és unokaöccséről, Rolandról.

Ezalatt Farkastorok Pantagruelt mezítlen buzogánnyal támadta meg. E buzogány kilencezerhétszáz mázsát és egy negyed fontot nyomott. Tiszta acélból készült, mégpedig a legkeményebb fajtából. A végén tizenhárom gyémánt tüske éktelenkedett, melyeknek a legapróbbja is nagyobb volt a Notre Dame legnagyobb harangjánál (persze csak annyival, mint a kiskörmöm, vagy a kés hegye, nem is a konyhakés hegye, csak a zsebrevaló kisbicskáé, mert füllenteni aztán nem szándékszom). E buzogány varázserővel rendelkezett, amennyiben minden ezer darabra tört, ami hozzáért, de a buzogány maga sérthetetlen maradt.

Ekkor tehát, amikor Farkastorok fergetegesen, nagy garral és pöffészkedve közelgett, Pantagruel szemét az I. kötet 162égnek vetette, Istennek ajánlotta lelkét és a következő fogadalmat tette:

Nagyisten, te, aki mindég istápolóm és kalauzom valál! Úgy hiszem, talán észrevetted, mekkora bajba kerültem. Egyesegyedül a kötelességérzet vezérelt ide; te parancsoltad az embereknek: védjék magokat, asszonyaikat, gyermekeiket, hazájukat és családjukat. Mert, sajnos, mindent meg kell védelmeznünk, egyedül vallásunkat nem; ebbe ugyanis nem engedsz belekontárkodni senkit, mert a te ügyed. Ez utóbbiban nincs is szükséged más fegyvertársra, mint a katolikus hitre és minket minden beleszólástól eltiltottál, mivel tulajdon dolgaidat nálunknál jobban érted és minden elképzelésünknél hathatósabban vezeted.

R. a vallásviták ellen hegyezi szavát; az emberek ne szóljanak bele Isten dolgaiba. Korabeli olvasóknak szükségszerűen úgy tűnt, hogy ebben a passzusban R. a reformátorokat támadja.

Téged szolgál milliónyi milliónál több angyal, kiknek legnyápicabbja is végezni tud a mindenséggel, az eget és földet tetszése szerint állítja tótágast, mint ahogy annak idején Sennacherib hadseregén bebizonyosodott. De ha e keserű órában segédkezet nyújtanál, mint ahogy én is beléd vetettem minden reménységemet, úgy megfogadom, hogy Utópia országában és valamennyi földön, melyet bírok vagy ahol ezután uralomra jutok, a te evangéliumodat hirdetem, tisztán, hamisság nélkül és a maga egészében. Ezzel párhuzamosan természetesen gondoskodom, hogy a pápisták közül a szemforgatók és a hamis próféták garázdálkodásának, kik ravaszkodásukkal és álságaikkal megmérgezik e világot, országaimban egy és mindenkorra véget vessek.

Az előző mondatokból úgy tűnt – legalább a korabeli olvasónak – hogy R. a reformációt támadja. Itt, egy ügyes fordulattal, a katolikus fél is megkapja tőle a magáét.

Midőn szavait befejezte, hangot hallott az égből:

– Hoc fac et vinces; ami azt jelenti: így cselekedj s tiéd a győzelem.

Pantagruel, látva ekkor, hogy Farkastorok tátott szájjal, hatalmas iramban tör feléje, a lákedáimóniak szokására emlékezett, kik borzadalmas üvöltéssel szerették I. kötet 163ellenségeiket ijesztgetni, amiért torkaszakadtából elkiáltotta magát:

– Dögvész reád, fordulj fel, nyomorult!

Ezzel tasakjából, melyet övében hordott, tizennyolc tonna és egy uncia sót vágott Farkastorok pofájába, úgyhogy annak torkát, nyelőcsövét, orrát, szemét teleszórta. Farkastorok, feldühödve ily incselkedésen, rá akart csapni buzogányával, hogy szétloccsantsa agyát. Ám Pantagruel, elővigyázatosan, szemfülesen és ügyesen, mint mindig, bal lábával hátra lépett. Így a buzogány csak tarsolyát érte, mely millió darabra szakadt, míg a benne lévő maradék só szétporzott a földön.

Ezt látva, Pantagruel gálánsan kinyújtotta karját a vívók módján és hajóárbocával hatalmas ütést mért ellenfele mellbimbója fölé. Aztán, balfelé fordítva fegyverét és kihasználva annak természetes lendületét, odasózott nyaka és gallérja tájára. Végül jobb lábával kilépve, az árbocfa végével rásuhintott Farkastorok herezacskójára, hogy csak úgy porzott. E művelet közben az a három vagy négy boroshordó, mely az árbocon maradt, eltörött és elömlött Farkastorok lágyéka táján, ki azt képzelte: átszúrták húgyhólyagját, mert az elfolyó nektárt önnön vizeletének hitte.

Nem érve be ennyivel, Pantagruel meg akarta duplázni a csapást. Ám Farkastorok, bunkóját csóválva, egyet ugrott és minden erejével Pantagruel felé lódította. És a csapás, ha ugyan eléri, Pantagruel fejét minden bizonnyal mellkasába lapítja, úgyhogy bordái közül bámulhatott volna ki, mint majom a ketrecből. De Pantagruel, Isten segedelmével oldalvást ugrott és a buzogány a földet érte. Ott hatvanhárom láb mélyen hatolt a sziklába és több mint kilencezerhatszáz tonna szikrát csiholt, ami szétpattogott a levegőben.

Miközben Farkastorok azzal bajlódott, hogy sziklába szorult buzogányát kierőszakolja, Pantagruel nekiesett, azon szándékkal, hogy lenyisszantja fejét, mint az érett dinnyét. Közben azonban, szerencsétlenségére, árbocfája megérintette Farkastorok buzogányát, mely – mint elébb mondottam – bűvös erejű volt. Az árbocfa rögtön I. kötet 164összetört; csak éppen a vége maradt Pantagruel kezében. Ettől hősünk megrettent. Rémületében felkiáltott:

– Panurg! Hol vagy?

Panurg, a kiáltó szót hallva, a királyhoz és az óriásokhoz fordult:

– Istenemre mondom, még kárt tesznek egymásban, ha szét nem választjuk őket.

De az óriások örvendeztek, mintha esküvőre harangoznának. Mikor Kárpálim fel akart emelkedni, hogy mestere segítségére siessen, a szörnyetegek egyike így szólt:

– Gulfárimra, a Próféta unokaöccsére! Ha csak megmoccansz, torkon ragadlak és gatyám alá tollak, egyenest a végbelembe, mint a klistélyt; amúgy is székrekedésben szenvedek és nem tudok tojni, hacsak fogamat csikorgatva nem erőszakolom magam.

Pantagruel, ki fegyver nélkül maradt, össze-vissza vagdalkozott árbocfája csonkjával, de annyit sem ártott az óriásnak, mint a mesebeli szúnyog, mikor a nőstényelefántot erőszakolja. Ezalatt Farkastorok kiragadta buzogányát a sziklából és ismét megcsóválta, hogy Pantagruelt földhöz teremtse. De hősünk hol ide, hol oda ugorva, kitért csapásai alól. Végül az óriás újabb ütésre emelte bunkóját és így kiáltott:

– Megállj, gazember, most vágotthúst aprítok belőled! Nem szórsz több sót a szegényember szájába bosszantásul!

Ebben a pillanatban Pantagruel akkorát rúgott hasába, hogy kiütötte lábát alóla. Farkastorok messzire csúszott a sárban alfelén, amennyire egy kilőtt nyíl repül. Az óriás ordítozni kezdett, míg patakokban okádta vérét:

– Mahomed! Mehemed! Mohamed!

Erre a hangra társai felkerekedtek, hogy segítségére siessenek. De Panurg visszatartotta őket.

– Hallgassanak reám, jó uraim és ne menjenek oda. Ha az én gazdám egyszer megveszik, nem kímél sem elevent, sem holtat, csak hadonászik össze-vissza. Tehát maradjanak itt, mert a végén levétetnek mind a tíz körmükről.

I. kötet 165

De az óriások nem szívlelhették a jótanácsot. Csak azt látták, hogy Pantagruel üres kézzel áll a rét közepén.

Amikor az óriások közeledtét észrevette, Pantagruel megragadta Farkastorok mindkét bokáját és páncélostul a magasba emelve, bunkónak használta ellenük. Ily fegyverrel aztán egymásután ment neki az óriásoknak és szétverte kőpáncéljaikat – csak úgy mennydörgött –, míg végre egyetlenegy sem állt a talpán. Hanem elfeküdtek sorra a földön.

A szörnyű harcizaj közepette Panurg, Kárpálim és Eüszthénesz a sebesülteket látogatták és megfujtották azokat. Dolgukat nagy körültekintéssel végezték, úgyhogy egyetlenegy sem maradt ki. Foglalatoskodása közepette Pantagruel parasztembernek látszott, ki kaszájával (ez volt Farkastorok) szép rét kellős közepén a füvet (ezek voltak az óriások) kaszálja. Ekkor történt – hogy, hogy nem –, Farkastoroknak leszakadt a feje. Ez akkor esett meg vele, mikor Pantagruel a Nagyhurkándy nevezetű óriással végzett, ki igen szép páncélzatot viselt kemény homokkőből. Az alkalom hozta magával, hogy a kőpáncél egyik lepattant szilánkja elvágta Episztémon torkát. A többi óriás páncélja nem okozhatott ekkora bajt, mert palából vagy krétakőből készült.

Végül, mikor Pantagruel látta, hogy minden ellensége fűbe harapott, megragadta Farkastorok tetemét és megcsóválva, teljes erejéből a város irányába hajította. Ott leesett a piactéren, hasa közepére, laposan, mint a béka. Esés közben még egy perzselt szőrű kandúrt, egy elázott macskát, egy ostoba libát és egy apácafingot csapott agyon.

R. ebben a fejezetben a lovagregények és lovagi eposzok párbajleírásait gúnyolja ki. Mulatságos módon számos kortársa nem vette észre a tréfát és „realizmusáért” dicsérte.

I. kötet 166

Pantagruel, mihelyt véget ért a roppant viadal, visszavonult oda, ahol a borospalackok álltak. Magához szólította Panurgot meg a többit. Valamennyien sértetlenül, jókedvűen érkeztek, az egy Eüszthéneszt kivéve, kinek ábrázatát egy óriás megkarmolta, miközben túl lassan fojtotta meg és Episztémont, ki egyáltalán nem érkezett meg. Ezen Pantagruel annyira elkeseredett, hogy önkezével akarta életét kioltani. Ám Panurg rászólt:

– Az Isten szerelméért, légy türelemmel, jó uram. Megkeressük a holtak tetemei közt és felderítjük az igazságot.

Miközben kutattak, meg is találták halálos merevségben, véres fejével hóna alatt.

– Jaj, fondorlatos halál! – kiáltotta Eüszthénesz. – Éppen az emberek legkülönbjét ragadtad el sorunkból!

A kiáltásra Pantagruel felemelkedett tábori székéről, a világ legnagyobb bánatával arcán és ekként fordult Panurghoz:

– Nyájas cimborám! mégis csak hívságosnak és csalóI. kötet 167kának bizonyult mindaz, mit a két pohárból meg a dárdatörés alkalmával jósoltál nékünk!

De Panurg így szólt:

– Ne hullassátok könnyeiteket, gyermekeim. A teste még meleg és én oly egészségesre kúrálom, amilyen soha életében nem volt.

E szavakkal felemelte Episztémon levágott fejét és gatyapőcéhez szorította, hogy melegen tartsa és megóvja a széltől. Eüszthénesz és Kárpálim megfogták a holttestet és régi lakomájuk helyére cipelték, nem mintha feltámasztásában reménykedtek volna, de hogy Pantagruellel láttassák. Ám Panurg szüntelenül vígasztalta őket:

– Ha nem támasztom fel, nyessétek le a fejem (ami valóban bolond beszédnek hangzott). Hagyjátok az óbégatást. Inkább segítsetek.

Miután íly szavakra fakadt, fehérborral alaposan megmosta Episztémon nyakát és fejét, majd e testrészeit meghintette porrá tört szarral – ebből egy csipetnyit mindig zsebében hordott –, és a vágott seb mindkét felét bekente egy előttem ösmeretlen kenőccsel. Ezután gondosan összeillesztett ért érrel, ideget ideggel és csigolyát csigolyával, nehogy ferdenyakúvá váljék, mert az ilyen embereket halálosan gyűlölte. Végezetül tizenöt vagy tizenhat öltéssel felvarrta a fejet törzsére, erősen, nehogy újra elválhassanak egymástól és ragtapaszt illesztett reá, melyet „feltámadási flastrom”-nak nevezett.

Episztémon hirtelen lélegzeni kezdett, felvetette szemét, tüsszentett, majd hatalmas, családi szellentést engedett útnak.

– Így minden bizonnyal felgyógyul – szólt Panurg s egy pohár lőrebort nyújtott néki, melybe égetett cukrot kevert.

Ilyen csodálatos módon épült fel Episztémon, azt az apróságot leszámítva, hogy még vagy három hétig rekedt maradt és száraz köhögés rázta, mely ellen csupán a folytonos borivás használt.

Beszélni viszont nyomban tudott. Elmondta: látta az ördögöket és meghitt beszélgetésbe elegyedett Luciferrel. Általában: mind a pokolban, mind az elíziumi réteken I. kötet 168szerfelett jól érezte magát. Bizonygatta, hogy az ördögök a világ legjobb cimborái. Ami a kárhozottakat illeti: fájlalja, amiért Panurg íly hamar visszahívta az élők világába. Mert, úgymond, azokat szemügyre venni valóságos népünnepély.

– Hogyhogy? – tudakolta Pantagruel.

– Nem bánnak velük olyan rosszul, mint ahogy képzelitek – válaszolt Episztémon. – Legfeljebb más mesterséget kell űzniök, mint idefenn. Például Nagy Sándor elnyűtt nadrágokat foltoz s így keresi száraz kenyerét.

– Mifene – kérdezte Pantagruel – még a pokolban is virít a fránc?

I. kötet 171

– Sehol sem láttam annyi beteget, mint odalent, száz milliónál is többet. Mert aki a bujakórt e világon meg nem kapja, odalent szerzi be.

– Ördög és pokol – szólt közbe Panurg –, akkor én már kiegyenlítettem számlámat. A spanyol betegséget a gibraltári odúban szereztem, Hercules oszlopaival szemközt. Éppen a legtüzesebbjét csíptem el.

– Láttam Epiktétoszt, a filozófust, frantzia módi szerint öltözötten, amint szemrevaló lugasban ücsörgött, szépséges kisasszonyok társaságában. Mókázott, idoI. kötet 172gált, majd a táncot járta kedve szerint. Zsebében megszámlálhatatlan aranytallér csörgött. A lugas falán jelmondatát olvastam. Így szólt:

– Mihelyt megpillantott, udvariasan poharazni hívott. Ezt nagy kegyesen elfogadtam. Így lakomáztunk együtt, ficsurak módján. Eközben odasompolygott hozzá Cyrus perzsa király. Merkúr isten nevében egy garast kért, hogy estebédre néhány fej hagymát vásárolhasson. „Garast nem kapsz, dénárt sem kapsz,” jelentette ki Epiktétosz. „De fogd ezt az aranydukátot, éhenkórász, és javulj meg.” Cyrus módfelett örült a váratlan adománynak, de az átkozott fejedelmi széltolók, Nagy Sándor, Dáriusz és a többi, még éjszaka eltolvajolta minden pénzét.

– Láttam Pathelint

Pathelin: XV. századi francia bohózat népszerű hőse: a rokonszenves csirkefogó, kit más, sokkal kevésbé rokonszenves gazemberek folyton-folyvást becsapnak. – Rhádámánthosz: a görög mitológia igazságosztó alvilági bírája.

, aki Rhádámánthosz kincstárnoka odalent, amint pástétomot akart vásárolni II. Gyula pápától. Megkérdezte: mibe kerül a kis pástétom tucatja? „Három ezüst,” felelte őszentsége. „Három botütés is megteszi,” mondta Pathelin, „itt az ára, szarházi, és most mehetsz gazdádhoz, új pástétomért.” A szegény pápa sírva-ríva ódalgott el. Mikor a pástétomsütő mesternek elpanaszolta, hogy megrabolták, gazdája ángolnabőr korbáccsal páholta el, annyira, hogy a pápa bőre dudának is alkalmatlan lett volna.

– Láttam Jean Le Maire-t, őszentsége ellenlábasát

Jean Le Maire: népszerű vitairataiban tagadta a pápa világi hatalmának jogosultságát.

, kinek a világ minden uralkodója és pápája éppen lábát csókolta. Eközben csak úgy pöffedt a büszkeségtől és I. kötet 173áldását osztogatta: „Nesze néktek bűnbocsánat, bitangok, vásároljatok bűnbocsánatot, amíg olcsón adom. Abszolvállak benneteket a kenyértől és levestől, meg az alól is, hogy bármikor valamire vigyétek.” Majd Caillette-t és Triboullet-t hívta, az udvari bolondokat, és így szólt: „Kardinális uraimék, osszátok ki nékik bullámat somfavesszővel, egyenest a vese fölé.” Amit azok rögvest végrehajtottak.

– Maradék történeteidet – szólt közbe Pantagruel – tedd el más alkalomra. Csak éppen azt beszéld még el, mit csinálnak odalent az uzsorásokkal.

– Láttam néhányat, amint az utcák közepén folyó szennycsatornák mentén rozsdás tűket, régi szögeket keresgéltek, mint ahogy idefent a legnyomorultabb koldusok teszik. Az ócskavas mázsájáért csak egy karaj kenyeret kapnak; a kereslet csekély. Elannyira, hogy gyomruk odalent olykor három hétig is hiába korog. Mégis, éjt nappá téve űzik mesterségüket és reménykednek a következő vásárban. Akármennyire hajszolják és nyúzzák magukat, egész évben sem keresnek többet néhány hitvány garasnál.

– Most pedig – mondta Pantagruel – lássunk hozzá az evésnek és igyunk alaposan, mert ezt a hónapot borozásra teremtették.

Nekiestek a butéliáknak és nagy lakzit csaptak a táborban felhalmozott élelemből. Csak a szegény Anarkosz király nem tudott sehogysem felderülni. Mondta is Panurg:

– Hát ezt a királyi uraságot milyen munkára fogjuk? Hogy ne maradjon mesterség nélkül, ha majd a pokolra kerül.

– Helyes – válaszol Pantagruel. – Valóban jó gondolat. Tégy vele, amit akarsz; néked adom.

– Köszönöm szépen – bókolt Panurg. – Ajándék lónak nem nézik a fogát. Kivált, ha tőled jön. Elfogadom örömmel.

I. kötet 174

A csodálatos diadal után Pantagruel Kárpálimot elküldte az amauróták fővárosába, hogy közhírré tegye: Anarchosz király fogságba esett, az ellenség megsemmisült. Ezt hallván, a város lakói szép rendben és nagy pompával kivonultak elébe és örömtől repesve, ujjongva vezették falaik közé. Szerte örömtüzeket gyújtottak, nagy kerek asztalokat terítettek, melyek roskadoztak a tálak súlyától; mintha csak az elveszett aranykor tért volna vissza: minden bőséggel és vidámsággal lett teljes.

Pantagruel azonban, miután maga köré gyűjtötte a szenátust, így beszélt:

– A közmondás, tisztelt urak, arra tanít: addig üsd a vasat, míg meleg. Mielőtt kellemetesebb időtöltés után néznénk, egyetlen rohammal birtokunkba vesszük a dipszódok országát. Ezért, aki velem kíván tartani, jelentkezzék holnap villásreggeli után, mikoris útnak indulunk. Nem mintha katonákra lenne szükségem: hatalmas seregem áll fegyverben. De látom: ennek a városnak annyi a lakósa, hogy egymás seggét gyalulják az utcán. Ezért szívesen viszem magammal a felesleget gyarmatosnak Dipszódiába, ahol nekik ajándékozom a földeket. I. kötet 175Az ország nemcsak szép, egészséges éghajlatú, de termékenységével is kiválik a világ többi tája közül. Ezt egynéhányan alighanem észre is vették már, ha megjárták Dipszódiát. Tehát: aki velem tart, készüljön fel az útra és jelentkezzék megadott időben.

Ajánlatának híre futótűzként terjedt a városban, úgyhogy másnap reggelre a palota előtti térségen nyolcszázötvenhatezeréstizenegyen gyűltek össze, nem számítva asszonyokat és gyermekeket. Ezután toronyirányban elindultak Dipszódia felé. Szép rendben, úgyhogy Izráel fiainak menetéhez hasonlítottak, mikor elhagyva Egyiptomot, nekivágtak a Vörös-tengernek.

Mielőtt e vállalkozás történetére rátérnék, el akarom mondani, mit kezdett Panurg foglyával, Anarchosz királlyal. Időközben eszébe ötlött Episztémon pokolbeli elbeszélése: mily savanyú sors várja e világ hatalmasait és urait az alvilági mezőkön, minő verejtékes és megalázó munkával keresik száraz kenyerüket. Ezért a királyt lenvászon zubbonyba öltöztette, mely rojtos volt, mint az arnótok kucsmája és bő matróznadrágot adott reá; de cipőt nem engedélyezett, mert, úgymond, ez nem lett volna összhangban a király perverz lényével.

Aztán Pantagruel elé vezette és megkérdezte:

– Ismered ezt a figurát?

– Sohasem láttam.

– Pedig ez Jankó, a három babszem királya. Tisztességes embert szeretnék faragni belőle; a bitang királyok úgyis csak garázdálkodnak e világon, semmihez nem értenek, mindent tótágast állítanak, szerencsétlen alattvalóikat kopasztják és háborúkat hoznak reájuk, ami senkinek sem használ, csupán az ő hitvány szenvedélyeiket és becsvágyukat elégíti ki. Ezt az egyet becsületes mesterségre nevelem; hagymamártást kell árulnia az utcasarkon. Kiáltsd csak, te mihaszna: „Hagymamártás eladó! Csak előre. Mindig friss a jófalat! Szolgálatukra itt vagyok!”

A szegény király utána kiáltotta.

– Túl halkan motyogsz – jegyezte meg Panurg és fülön ragadta. – Nyomd meg a dó, re, mi, fa, szol-t, az I. kötet 176angyalát! Egész jó hangod van; a végén még hálát adsz az Úristennek, amiért nem vagy többé király.

Pantagruel pompásan szórakozott.

Így lett Anarchosz utcai árus és kikiáltó. Két nappal később Panurg összeházasította egy vén ribanccal. Ő maga rendezte esküvőjüket. A nászi asztalra kosfej került, véreshurka mustárral és fokhagymás pacal. Az utóbbiból öt szamárrakományt Pantagruelnek küldtek át, aki oly kitűnőnek találta, hogy egy ültében elfogyasztotta. Itókának karcos került elő és berkenyebor. Hogy táncolni is lehessen, Panurg vak koldust bérelt, aki citeráját pengette. A lakoma után átvitte az ifjú párt a palotába Pantagruel elé és az ifjasszonyra mutatva, így szólt:

– Nem kell félned, ez már nem durran.

– Hogy-hogy?

– Mert előzetesen megfúrták.

– Nem értem – mondta Pantagruel.

– Hát nem tudod? Ha gesztenyét sütnek, megfúrják a végét, hogy ne durrogjon. Nos, az ifjasszonyt már megfúrták és éppen ezért nem durrog.

Pantagruel kis butikot ajándékozott nekik valamelyik sikátorban, meg egy kőmozsarat, hogy a hagymát legyen miben összetörniök. A fiatal pár megszedte magát és Anarchosz király elsőrendű hagymamártás-kikiáltóvá fejlődött, úgyhogy Utópiában azóta sem akadt párja.

De a felesége, azt mesélik, veri, mint a répát, mert szegény feje túlságosan gyenge, semhogy védekezni merészkedne.

I. kötet 177 I. kötet 178

Amikor Pantagruel seregével egyetemben a dipszódok földjére bevonult, minden nép igen örvendezett és hatalmának önként alávetette magát. Ezenkívül, szabad akaratukat követve, elébe hozták városaik kulcsát, éspedig mindenütt, ahol csak megjelent, a halmyródok, azaz sósínyűek városának kivételével. Ott ellenállásra készültek és hírnökeik útján Pantagruel tudomására hozták: csak kedvező feltételekre adják meg magukat.

– Mi az ördögbe? – szólt az –, mit akarnak mást, mint tyúkot a fazékban, bort a pincében? Nem kukoricázunk többé!

Így hát felsorakoztak hadirendben, hogy megkezdjék az ostromot. Amint a várost megközelítették, nyílt mezőn hatalmas záporeső szakadt nyakukba. A katonák össze-vissza futkároztak és egymást kezdték taposni. Ezt látva Pantagruel, kapitányai révén tudomásukra hozta: ne féljenek: ő kikukucskált a felhők fölött, csak futózápor lesz. Álljanak inkább sorba és rendbe, ő majd betakarja mindüket. Erre felsorakoztak, sűrűn egymás mellé, mire Pantagruel kiöltötte nyelvét és szépen elfedte valamennyiüket, mint ahogy csibéivel teszi tyúkanyó.

I. kötet 179

Eközben én, ki a való igazságot vagyok hivatva elbeszélni, lóhere levele alatt kerestem menedéket, mely levél akkora volt, mint a Montrible-i híd íve. De amikor láttam, milyen szépen betakarja Pantagruel a hadsereget, magam is közéjük akartam állni. Nem sikerült: annyian szorongtak ott: még egy talpalatnyi hely sem maradt szabadon. Ezért ügyes lendülettel feltornásztam magamat a Pantagruel nyelvére. Ott jó két mérföldet szaladtam, míg végre szájába jutottam. Nagy istenek, mit láttam ott! Sujtson le Jupiter háromszor szaggatott villáma, ha akár egy szót is lódítok. Úgy sétálgattam arra, mint a konstantinápolyi Hágiá Szofia templomban, avagy a dán tengerpart sziklái alatt. Mert ezekhez voltak hasonlatosak az ő fogai. Láttam rétségeket, nagyerdőt és jól megerősített, fundámentumos városokat, melyek Lyonnak vagy Poitiers-nek sem maradnak mögötte.

Az első ember, kivel találkoztam, éppen káposztaültetéssel foglalkozott. Ámulva tudokoltam:

– Mit csinálsz itt, komám?

– Káposztát ültetek.

– Mi célból? – folytattam kérdezgetésemet.

– Jaj, uram – mondta –‚ nem minden parasztembernek nő akkorára a töke, mint az ágyúgolyó. Én sem születtem gazdagnak. Így kell kenyeremet keresnem; a káposztát eladogatom a piacon, ott a városban, a hajlat mögött.

– Jézus Mária – kiáltottam –, hát egész új világ születik itt?

– Világnak világ, de semmiképpen sem új. Azt mondják különben, hogy jó messze innét akad még egy másik, újabb világ. Nappal, holddal és mindenféle más kitalálásokkal, de ez a mi világunk minden bizonnyal régebbi.

– Hogy hívják a várost, ahol káposztádat áruba bocsátod?

– Gégevörösvárnak. Jámbor keresztények lakják. Minden bizonnyal szíves fogadtatásban részesítenek!

Eldöntöttem, hogy arrafele veszem utamat.

Útközben egy sihederre akadtam, ki galambokat fogI. kötet 180dosott össze; megkérdeztem, honnét kerülnek ide a galambok?

– A másvilágból, jó uram – mondta.

Töprengeni kezdtem és rájöttem: ha Pantagruel egyet ásít, a szálldosó galambok torkát alighanem galambdúcnak nézik és ezért röpülnek szájába. Közben a városhoz értem, mely szépnek, erősnek, huzatosnak tűnt: de a kapunál az alabárdos orvosi bizonylatot kért. Ez nagyon kellemetlenül érintett.

– Csak nem fenyeget a pestis, jóember? – tudakoltam.

– Dehogynem – felelte a strázsa –, úgy hullnak a népek erretájt, uram, akár a légy.

– Szentisten! És a környék mely részén?

Felvilágosítottak: különösen Torokszentmiklós és Nyelősgyomród táján, melyek gazdag kalmárvárosok, akkorák, mint Rouen vagy Nantes. A dögvész oka holmi fertelmes s bűzös kipárolgás, mely a közeli szurdokból vetődik fel az utóbbi időben. Nyolc nap óta több mint huszonkétszer százhatvanezer és tizenhat áldozatot ragadott ki az élők sorából. Míg elgondolkoztam és okoskodtam, rájöttem: e bűzös felböfögés alighanem Pantagruel gyomrából származik, amiért az utóbbi idő folyamán felette sok fokhagymás pacalt zabált össze-vissza.

Miután búcsút mondottam a városnak, a fogak hegységére hágtam. Amikor az egyik sziklát megmásztam, a világ legszebb tájéka mosolygott felém: hatalmas játszóterek, ragyogó fedett csarnokok, viruló rétek, buja szőlődombok, olasz módra épült megszámlálhatatlan tanyaház, melyek elszórtan települtek gyönyörű mezőség közepén. Négy álló hónapig maradtam ott, úgy örvendezve életemnek, mint soha külömben.

Ezután végigutaztam zápfogaim, hogy szájaszélét elérjem; de útközben banditák támadtak reám és kivetkeztettek mindenemből – sűrű erdőben, mely füle visszáján sarjadt szája oldalán. Majd alászálltam egy apró községbe a lejtőn, melynek nevét már nem tudom felidézni. Ott jó fogadtatásra találtam és némi pénzt kerestem. Tudjátok hogyan? Alvással; mert az emberek napokat aluszI. kötet 181nak bérbe és öt-hat krajcárt is megkeresnek, míg azoknak, kik gurgulázva hortyognak, a nyolcadfél krajcárt is kifizetik. Az elöljárónak beszámoltam, mint fosztottak ki útközben, a túlnani völgységben. Felvilágosított, hogy az ottani emberek rosszhírűek és már anyjuk méhében rablással foglalatoskodnak. Beszéde közben rájöttem: valamint mi megkülönböztetjük ezt a világot és a túlvilágot, úgy ösmernek ők egy „innét”-et és egy „túlnant” a fogakon. És amint ez ügyet tovább latolgattam, megvilágosodott bennem, mennyire igaz, hogy az egyik világ nem tudja, mint él a másvilág. Mivelhogy senki nem írt e tájékról, mely sivatagokon és egy hatalmas tengeröblön kívül 25 tehetős királyságot foglal magába, vaskos könyvet szereztem a Garatlakók krónikája címmel: így nevezem ugyanis e népet, mely Pantagruel uram garatján szaporodott el.

Végül útnak indultam és leereszkedve szakállán, vállára ugrottam, honnét alámásztam a földre, éppen lába elébe. Amikor megpillantott, faggatni kezdett:

– Honnét jöttél, Alcofrybas?

ALCOFRYBAS NASIER, Rabelais álneve, a FRANCOYS RABELAIS anagrammája. Rabelais csak a név első felét használta, nehogy valaki megfejtse a rejtvényt.

– Az ön torkából, uram!

– Mennyi ideig tartózkodtál ott?

– Mióta az amauróták ellen hadba szálltunk.

– Annak több, mint hat hónapja. És mint éltél ott? Mit ettél? Mit ittál?

– Amit ön, uram: a legjobb falatokra vetettem vámot, azokból táplálkoztam.

– Jó, jó, dehát hova hugyoztál?

– Az ön torkába, uram.

– Ha, ha, ha – kacagott Pantagruel –, nagy szeleburdi vagy te. Azóta Isten segedelmével meghódítottuk a dipszódok birodalmát. Ennek fejében Salmigondia várurává teszlek meg.

– Hála és köszönet, nagyúr – mondtam. – Több kegyet halmoz rám, semmint érdemmel megszolgáltam.

I. kötet 182

Rövid idővel ezután Pantagruel betegágynak esett. Súlyos gyomornyomás kínozta, elannyira, hogy sem enni, sem inni nem tudott; és mert a szerencsétlenség mindig csőstül szakad nyakunkba, ráadásul húgyhólyagja is felmondta a szolgálatot, úgyhogy fehér vizet kellett pösölnie szakadatlanul. Ez minden elképzelhetőnél jobban megviselte. Orvosai kitűnő kezelésben részesítették: egyrészt fájdalomcsillapító, másrészt vizeltető gyógyszerekkel éltették, amiért hamarosan kipösölte fájdalmát. Vizelete forró volt és bő, úgyhogy azóta sem tudott kihülni.

Azokat a helyeket, hová a húgyot elfolyatta, klimatikus gyógyfürdőknek hívjuk, mert klimaxban lévő emberek ott gyógyítják klímájukat. Frantziaországban e gyógyfürdők a következő helyeken találhatók:

Itt csodálkozásomnak adok kifejezést, éspedig a bölcselők meg az orvosok balgasága miatt, kik idejüket azon cívódva fecsérlik, hogy e gyógyvizek a talajban lévő boraxtól, kéntől, timsótól vagy salétromtól hevültek-e fel? Az illető urak okosabban tennék, ha feneküket iringóval vagy csalánnal dörzsölnék, semhogy oly dolgok eredetéről vitázzanak, mikről fogalmuk sincs. A megoldás kézenfekvő és kár a gyógyforrásokra több szót pazarolnom: egyszerűen azért gőzölögnek, mert a jó Pantagruel odavizelte őket.

Hogy azonban némi fény derüljön arra, mint kúrálták ki hősünket gyomorfájásából, megjegyzem, hogy más gyógyszerek mellett négy mázsa scammonium colophoniacum-ot fogyasztott, százharmincnyolc szekérrakomány kassziát és ezerkilencszáz font rebarbarát. Ezenfelül orvosai javallatára megszabadult a gyomrát nyomó nehézségtől is. E célra tizenhat hatalmas gömböt kalapáltatott vörösrézből, olyanokat, mint az obeliszk tetejére helyezett közismert rézgömb Róma városában. E gömböket rugó segítségével belülről ki lehetett nyitni.

Az elsőben embereinek egyike foglalt helyet, lámpással és fáklyával kezében. Pantagruel lenyelte, mint egy pilulát. A következő öt golyóbisban ugyanannyi tagbaszakadt szolgalegény helyezkedett el, kampóval, kötéllel derekukon. Három kubikos következett ásóval, végül hét utcaseprő, szemétládával és seprővel. Pantagruel lenyelte valamennyit, szépen egymás után. Mikor gyomrába leérkeztek, mindegyik utas kinyitotta a maga rekeszét és kiszállt. Elől haladt a fáklyatartó. Így meneteltek vagy I. kötet 184félmérföldnyi távolságon át, a fertőzés gócát keresve. Borzalmas latyakban: köröttük kénköves, dögletes párák emelkedtek, mint szicíliai mocsarakból, vagy a Sorbonne-tó vizéről, melyről Strabó tudósít bennünket.

Oldalvágás a Sorbonne teológusai ellen.

És ha szívüket és pálinkás flaskójukat (melyet közönségesen gyomornak mondanak) előzőleg kellő ellenszerekkel fel nem vértezik, a szörnyű kipárolgástól mindannyian elájultak és megfulladtak volna. Szaglászva és tapogatódzva közeledtek a fertőzés főlerakodóhelyéhez, ahol is dombmagasságra feltüremlett ganajcsomókra bukkantak. A kubikosok felásták és meglazították, a többiek szemétládáikba lapátolták a mocskot és amikor a helyet szépen felseperték, visszaszálltak ércgolyóikba.

Pantagruel ekkor egyet-kettőt nyelt, rókázásra ingerelve magát és könnyed böfögéssel felöklendte, majd kiköpte őket, oly szimplán, mintha csak egyet krákogna. A munkások vidáman kiszálltak a pilulákból: amint elnéztem őket, a görögök jutottak eszembe, mikor a trójai fa-lóból bújtak elő. Ily módon Pantagruel felépült és egészségesebb lett, mint valaha.

A rézpilulák egyike ma is látható, Orléans városában, hol a Szent Keresztről elnevezett templomra helyezték kupolának.

I. kötet 185 I. kötet 186

Most immár, nyájas olvasók, kézbe vettétek Pantagruel király történetének elejét. Be is fejezem első könyvemet, mert megfájdult a fejem és érzem: a nyirkos szeptembervégi időjárás megdohosítja agyam kamráiban a levegőt. A folytatást a következő frankfurti vásár alkalmából tálalom elétek. Abból megtudjátok: mint nősült meg Panurg és mekkora szarvai nőttek, alig egy hónappal esküvője után. Mint találta meg Pantagruel a bölcsek kövét és a fellelésére, használatára minő utasítással szolgál benneteket. Mint mászta meg a Kaspi-hegyeket, hajózta át az Atlanti-tengert, fűzte rabláncra a kannibálokat és hódította meg Perlász szigetét; továbbá mily módon vette feleségül az indusok királyának leányát és csatározott az ördögök ellen, miközben a pokol hét rekeszét tűzbe borította és kifosztotta a Nagy Feketekamrát is; hogy mily módon vetette Prozerpinát máglyára és törte ki Lucifer négy fogát meg egyik szarvát, mely nevezett pokolfajzat ülőgumóján sarjadt; továbbá mint látogatta meg a Holdat és vidékét, hogy annak való létéről meggyőződjék és eldöntse: nem-e asszonyaink képzeletének szüleménye csupán? Azonkívül más, örvendetes és I. kötet 187játszi történetkéket olvashattok majd, szívderítő és könnyed pajzánságokat ékes frantzia nyelvezeten. Addig is jó éjtszakát, uraim! Bocsássátok meg nékem és hibáimat ne ítéljétek meg keményebben, mint tulajdon vétkeiteket.

Most hallom csak, hogy egyesek így szólnak: „Kedves Mester! Nem vall nagy körültekintésre, hogy ily mókák és bohó pajzánságok firkálására adod magad érett fejjel.” Amire azt felelem: ha kevés bölcsességről tettem tanuságot, míg leírtam mindezt, ti sem cselekedtetek okosabban, mikor elolvastátok. Ha azonban, jól töltve időtöket, oly kellemetes érzéssel lapoztátok e könyvet, amilyen vidáman én írtam, akkor ti is, én is inkább érdemlünk bocsánatot, sem mint a csuhások, álszentek, moráltrombitások, erkölcscsőszök, képmutatók, szemforgatók, farizeusok, hipokriták, szenteskedők és hasonló himpellérek, kik az emberiség becsapására álarcot öltenek. Mert mialatt a köznépet áltatják és elhitetik, hogy nyakig merülnek az ájtatosságba, lelkük gyakorlásába, böjtölésbe, önsanyargatásba és hogy halandó porhüvelyüket legfeljebb egy morzsácska kenyérrel meg egy korty vízzel tartják fenn, addig valójában – Isten a megmondhatója – duhajkodnak és tivornyáznak, mert curios simulant, sed bacchanalia vivunt, azaz bort isznak, míg vizet prédikálnak. Amit pirospozsgás, ragyogó ábrázatukról is leolvashattok, pók- és hordóhasukról, mely feszül, duzzad és dagadozik, ha véletlenül nem kell éppen higannyal kenegetniök magokat.

A vérbajosokat évszázadokig higanybedörzsöléssel kezelték.

Ami tanulmányaikat illeti: iparkodásuk a pantagrueli könyvek körüli szaglászásban összpontosul. De ezt nem azért cselekszik, hogy felviduljanak, hanem gonosz szándékkal áskálódnak: azaz szótagokat és szavakat hajkurásznak, bűzölnek, csűrnek-csavarnak, fondorkodnak, hátulravaszkodnak és fenekednek, egyszóval mocskolnak és rágalmaznak. Ebben arra a falusi söpredékre hasonlítanak, mely tavasszal gyermekszarban turkál, hogy onnét a cseresznyemagokat összeszedje és a javasasszonyoknak meg kuruzslóknak eladja, akik I. kötet 188gyilkos mérget kotyvasztanak belőle. Kerüljétek el, vessétek meg és gyűlöljétek a söpredéket, ha békésen akarjátok leélni életeteket! És ha ezenfelül még jó pantagruelistákká kívántok előlépni, azaz nyugodtan, vidámságban, egészségben és testi-lelki egyensúlyban szerettek élni, úgy óvakodjatok mindazoktól, kik kulcslyukakon és ajtórepedéseken keresztül kémlelik a másember dolgát!

I. kötet 189 I. kötet 190

Írta
FRANÇOIS RABELAIS MESTER,
AZ ORVOSTUDOMÁNY DOKTORA

Fent megnevezett szerző kérve-kéri nyájas olvasóit: türtőztessék nevetésüket a hetvennyolcadik kötetig.

I. kötet 191

Pantagruel, minek utána meghódította Dipszódiát, Utópiaországból gyarmatosítókat vezetett oda, számszerint 9 876 543 210 utópiait, asszonyokat és gyermekeket nem számítva. Mégpedig kézműveseket minden mesterségből, a hét szabad művészet gyakorlóit, hogy a szóban forgó országot, melynek nagyrésze sivatag volt, termékenyebb hányadát pedig gyéren lakták, – hogy nevezett országot felvirágoztassák. Mindezt nem azért cselekedte, mintha a túlnépesedett Utópiát ki akarta volna üríteni. Hiszen jól tudjátok, nem kell magyaráznom, hogy Utópiában az emberek úgy sokasodnak, mint a sáskák, mivel az utópiai férfiaknak termékeny hímvesszői sarjadtak, és asszonyaik méhét oly tágra, oly áldottra és akkora befogadóképességűre alkotta a természet, hogy minden kilenc hónap végére valamennyi házasságból legalább hetesikrek születnek, fiúk és leányok egyaránt. Így volt az izraeliták között Egyiptomban, ha ugyan a jeles bibliamagyarázó De Lyra,

Nicolas de Lyra, olasz ferencrendi szerzetes, a Biblia bőbeszédű és a józan észtől elrugaszkodott kommentátora.

nem szenvedett delíriumban, mikor erről I. kötet 193lirizált. Az áttelepítés okát nem Dipszódia termékeny földje, jó éghajlata és kellemes életkörülményei szabták meg, hanem Pantagruel azon kívánsága, hogy régi híveivel való összeházasodás útján a bennszülöttek megváltozzanak és hűséges alattvalóivá váljanak. Mert ezek az utópiabeliek emberemlékezet óta nem tiszteltek más urat, mint Pantagruelt és születésük első napjától, az anyatejjel együtt szívták magukba országlásának jó ízét és édességét, úgyhogy egészen beteltek vele. Ezért nemcsak azt tételezte fel róluk, hogy bárhová is telepítsék őket, inkább életüktől válnak meg, semmint uralkodójuk iránti hűségükből engedjenek, hanem azt is, hogy a birodalmával újonnan egyesített népet is hasonló hűségre buzdítják és e szellemben forrasztják össze a kettőt.

Pantagruelt nem érte csalódás, mert valójában úgy történt, ahogy tervezte. Mert az utópiabeliek, akik a gyarmatosítás előtt, régi hazájuk lojális és kötelességtudó polgárai voltak, néhány napon belül a dipszódiak egyetértésével találkoztak. Ugyanis ezeket elragadta az a lelkesedés, mely az embereket általában elfogja, ha számukra örvendetes vállalkozásba kezdenek. Legfeljebb azt hiányolták és vetették az égi szférákat mozgató intelligenciák szemére, hogy e jeles Pantagruel jóhíréről nem értesültek már sokkal korábban.

A fentiekből ti, nyájas kocsmavendégek és borissza cimborák, elérthetitek, hogy újonnan meghódított országokat nem úgy kell megtartani, ahogy egyes, tévelygésekben gazdag, megátalkodott és zsarnoki lények, gyakran tulajdon kárukra elgondolják

Az itt következő gondolatokat R. Rotterdámi Erasmustól és Niccolò Machiavellitől kölcsönözte. A gyarmatosítás alatt R. valószínűleg az Új Világ elfoglalását érti. Kolumbus Haitiben bányamunkára küldte és néhány rövid év alatt kiirtotta a sziget indián lakóit.

, mármint hogy kifosztják, rabláncra fűzik, lealjasítják, tönkreteszik és tűzzel-vassal kormányozzák az alájuk vetett népeket. Röviden szólva: hogy felfalják alattvalóikat, amiért Homérosz is demovoros-nak, népfalónak nevezte a gonosz uralkodót. Ezzel kapcsolatban nem kívánom példáimat az antik históriáI. kötet 194ból felhozni; elegendő lesz, ha arra hívom fel figyelmeteket, amit szüleitek láttak, sőt ti magatok is, ha ugyan nem vagytok még nagyon fiatalok. Az újonnan meghódított népeket, mint az újszülött kisdedeket, szoptatni, ringatni és babusgatni kell. A facsemetéket meg kell karóval támasztani, férgektől tisztán tartani, öntözni és vihar, zápor és szél ellen oltalmazni kell. Az embereket, kik nehéz betegségből gyógyultak fel és lábadoznak, fel kell párnázni, minden jóval etetni-itatni és ki kell szolgálni őket, hogy visszaléphessenek az életbe. Ha ezt teszik vele, akkor a nép sem kíván senkit jobban barátjának és kevésbé ellenségének, mint az ilyen királyt. Így hódította meg Ozírisz, az egyiptomiak nagy uralkodója a földeket, nem annyira a fegyverek erejével, mint az elnyomottak felsegítésével, jó és egészséges életre való oktatással, emberséges törvényekkel, irgalommal és bőkezűséggel. Ezért nevezik Eüergetésznek, azaz a Jótevő Nagy Királynak, – mint ahogy Jupiter templomában egy Paméla nevű nőnek megjósolták.

Plutárkhosz: Iziszről és Ozíriszről, XII., 355.

Könyvében Hesziodosz a jó démonokat – ezeket mi angyaloknak avagy géniuszoknak hívjuk – közbenjáróinknak nevezi és az istenek meg az emberek közepébe sorolja őket, vagyis az embernél magasabb, az isteneknél alacsonyabb rangot ruház reájuk. És miután az Ég javai és kegyei az ő közbenjárásukkal jutnak el hozzánk és szüntelenül jót tesznek velünk, miközben megvédenek bennünket a bajtól, azt mondják, hogy a királyokhoz hasonlítanak, mert az alattvalókkal csak jót tenni és soha rosszat: ez az igazi király egyedülálló képessége. Ilyen volt a mindenség ura, makedóniai Nagy Sándor. Ugyanilyen módon vette birtokába Herkules a földet, miután megszabadította az embereket a szörnyetegektől, az elnyomástól, sarcolástól meg a zsarnokoktól; azontúl szelid kormányokkal ajándékozta meg őket, akik az egyenlőséget és az igazságosságot tartották fenn: olyan törvényeket szerzett, melyeket az egyes országok sajátosságaihoz alkalmazott; vezetőférfiakkal látta el őket; ahol hiáI. kötet 195nyában voltak valaminek, pótolta, ahol fölösleg mutatkozott, korlátok közé szorította azt; a múlt bűneit pedig megbocsátotta és a feledés fátylát borította reájuk. Ugyanilyen volt az amnesztia törvény, melyet az athéniek hoztak, miután, hála Trászübulosz fáradhatatlan működésének, kiirtották a zsarnokokat. Ennek példájára hivatkozott utóbb Cicero, és ezt az amnesztiát ismételte meg Aurelianus császár.

Az itt felsorolt példákat R. Rotterdámi Erasmustól kölcsönözte, lásd Adagia II/1, 94.

Ezek varázsszerei, bájitalai és szerelmi elixírjei a békének; ezek képesek egyedül a fegyverek diadalma után a megszerzettet biztosítani. Nem uralkodhatik áldásosan egyetlen fejedelem sem, legyen király, herceg avagy filozófus, ha a vitézség helyére nem az igazságosságot iktatja be győzelme nyomán. Mert a vitézség nyeri meg a csatákat és hódítja meg az országokat, de az igazság jó törvényeket és rendelkezéseket szűl, megnyeri a nép szeretetét, istápolja a vallásokat és mindenkinek megadja a maga jussát, mint ahogy az elegáns költő, Vergilius jellemezte Octavianus Augustust:

Ezért nevezi Iliászában Homérosz a jó fejedelmet koszmétorász láónnak, azaz a Népek Ékességének. Efajta mérlegelések irányították Numa Pompiliust, Róma második királyát, ezt az államférfiúi bölcsességgel ékes fejedelmet, mikor megparancsolta, hogy a termináliák ünnepén házi istenének, Terminusnak csupán vérnélküli áldozatokat mutassanak be. Így oktatta népét, hogy a háborút és vérontást terminusra befejezték és ezentúl békében, egyetértésben és barátságban kell élniök, anélkül, hogy kezüket gyilkolással és fosztogatással szennyeznék. Aki ezt nem veszi tudomásul, nemcsak az egyszer már megszerzettet veszti el, hanem ezen felül a gyalázat céltáblájává válik, amiért alávaló módon jutott javaihoz, de mert I. kötet 196az is, amit összeszedett, ujjai közt olvadt szét. Amit galád módon szereztél, galád módon származik el tőled, és ha netán életedben örvendezhetsz néki, utódod herdálja el. Nálunk a közmondás így szól: Ebül szerzett javaid unokádat hagyják faképnél.

Ti, kik a köszvényt nemesi címeretekkel együtt örököltétek – élvezzétek ti is e fejezet tanulságát. Ez abból áll, hogy Pantagruelnek sikerült hűséges népe segítségével egy másik népet hűségre bírni, azaz egy angyaltallérból két angyaltallért csinált. Így éppen az ellenkezőjét érte el annak, mint Nagy Károly, aki egy ördögből csinált kettőt és ráduplázott a bajra, amikor a szászokat Flandriába telepítette és a flamandokat Szászországba. Mert az általa levert szászok sehogysem tudtak helyzetükbe beletörődni és zendülésbe kezdtek, valahányszor Nagy Károlynak birodalma egyik távolabbi zugában, mondjuk Spanyolországban dolga akadt. Ezeket a szászokat hűséges Flandriájába telepítette, viszont a megbízható brabantiakat és flamandokat Szászországba küldte gyarmatosoknak, bizakodva, hogy iránta való ragaszkodásukban a határszéli végeken is kitartanak. A valóságban az történt, hogy a szászok, az első adandó alkalommal régi elvetemültségükkel támadtak ellene, míg a Szászországba települt hollandusok átvették a szászok fenekedő és összeférhetetlen természetét.

I. kötet 197 I. kötet 198

Pantagruel Dipszódia kormányzásáról szóló leiratában Panurgra ruházta Szalmigondia várát és a körötte elterülő tartományt. E méltóság évi 6 789 106 789 lázsiást jövedelmezett, nem számítva a csigák és cserebülyök hozamából származó rendkívüli bevételt, mely – esztendők szerint váltakozva – 2 437 768 és 2 437 679 frantzia aranydénár közt ingadozott. Ha egyes években sok volt a cserebogár és a csigák iránt a piacon nagy kereslet mutatkozott, összjövedelme az 1 234 554 321 dirhemet is elérte, ami azonban nem ismétlődött meg minden esztendőben.

Az újdonsült várúr oly bölcs előrelátással gazdálkodott, hogy hat rövid hét leforgása alatt birtoka hároméves, várható és esetleges jövedelmét utolsó piculáig elverte. Azaz nem is verte el. Ez akkor történt volna, ha hidakat ver, pénzét templomépítésre fecsérli és országában iskolákat szór szét, így hintve gyöngyöket a disznók elé. Nem, Panurg csak éppen elköltötte pénzét, kisebb-nagyobb tivornyái során, mikor háza kapuját tágra tárta kikapós cimborái s a könnyűvérű kisasszonyok elé. Eközben kivágatta az erdőségeket, feltüzelte a szálfákat, I. kötet 199drágán vásárolt és előre fizetett aranyban, míg terményeit potom pénzért kótyavetyélte el. Szó ami szó, búzáját zölden aratta májusban és szőlejét júliusban szüretelte volna.

Mikor Pantagruel a dolgok ilyen folyásáról értesült, nem háborgott, nem méltatlankodott, még el sem szontyolodott. Számtalanszor kijelentettem már: áldott ember volt; nála jótétebb lelket nem szűlt anya e földre. Mindent kedvező oldaláról nézett, mindent jóra magyarázott, soha nem emésztette magát, semmin meg nem botránkozott. Ugyanis aligha tulajdoníthatta volna magának az égi bölcsességet, ha felháborodik vagy elkeseredik akármin. A világ dolgai, melyeket az ég hosszában beföd, széltében eltakar, a föld felülete hordoz, és a mélység árnyékával befed, úgysem méltóak reá, hogy szenvedélyeinket felkeltsék és lelkünk békéjét megbontsák. Tehát Pantagruel csak félrevonta Panurgot és szelíden elmagyarázta: ha így folytatja és nem gazdálkodik jobban, lehetetlen, vagy legalább nagyon nehéz lesz őt gazdaggá tennie.

– Gazdaggá akarsz tenni? – kérdezte Panurg. – Hát csakugyan bolondgombát ültettél fejedbe? Nem meggazdagodni, hanem jól élni, ez az élet lényege! Más gondolat ne is lopóddzék felséges koponyádba, agyad redői közé! Sohase engedd vidámságodat átkozott meggondolásokért cserbenhagyni, ködös elméletekkel megzavarni! Ha mának élsz, könnyeden, nagylábon, kellemetesen, úgy mindenkinél gazdagabb vagy! És ha az egész világ azt is bömböli: „jól gazdálkodj és takarékoskodj!” úgy nem tudják, mi a jó gazdálkodás, míg tőlem nem vettek tanácsot.

– Szeretném tudomásodra hozni: amit bűnömül felrósz, az a párisi egyetem és a parlament határozványaiból egyenest következik. Ezek közül az első intézmény minden teológia forrása és éltető kútfeje. Eretnek, aki kétségbevonja. Valamint a jogrend őre. Ez a két közület egyetlen nap alatt falja fel hercegérsekünket, illetve annak egyévi jövedelmét (a két tényező számukra egyet jelent), olykor a két évit is. Ama bizonyos napon, mikor I. kötet 200érsekünket ünnepélyes körülmények közt beiktatják hivatalába. Ilyenkor nem takarékoskodhat, mert ott helyben köveznék meg.

– Hivatalbalépésem alkalmából a kardinális példáját követtem és a négy kardinális erénynek engedelmeskedtem. Melyek ezek?

– Először az okosság, melynek birtokában pénzem nyakára hágok. Ki tudja, áll-e még három évig ez a nyomorult világ? És ha áll, melyik ember lehet oly szemtelen, oly elrugaszkodott, hogy a három évet végigélni remélje? Seneca mondja, hogy

– Másodszor az igazságosság, mely a csereüzletet javallja és józan megfontolás tárgyává teszi. Gondold meg: hitelbe és drágán vásároltam, készpénzért és olcsón adtam el. Mint nyilatkozott erről Cato? „A jó családapa” – úgymond – „folyton-folyvást cseréli portékáit; így elébb-utóbb vagyonra tesz szert, hacsak gazdasági válság nem üti fel a fejét.” Továbbá, és még egyszer az igazságosság, mely a javak egyenletes elosztását célozza. Megvendégelem a derék (hangsúly a deréken van) és kellemetes cimborákat, kiket a sors viszontagsága, mint Ulyxest, elemózsia nélkül vetett ki a farkasétvágy parti szikláira, és a derék (hangsúly a derekán van) fiatal hölgyeket. Hippokrátész vélekedése szerint az ifjúság nagyétkű, falánk, virgonc, nyughatatlan, csapodár, szeleburdi és szenvedélyes. E hölgyek szívest gyönyörködtetik a jóembert, mert plátói és ciceroniánus erényekkel ékesek, nemi jóságtól olvadozóak. Átérzik női hivatásukat, hogy nemcsak tulajdon örömükre fogantattak, hanem azért is, hogy a szerelem örömeit hiányt szenvedő férfipajtásaikkal s hazájuk polgáraival megosszák.

– Harmadszor a szorgalmatosság, a jóigyekezet. Mint egy második Milo, kivágattam a szálfákat, megtisztíttattam a setét rengetegeket, farkasok, ártányok és rókák rejtekét, haramiák, gyilkosok, pénzhamisítók búvóheI. kötet 201lyét, eretnekek tanyáját. Szép tisztásokat, viruló mezőket varázsoltam oda és a levágott fákból tribűnöket emeltettem, ahol az Utolsó Ítélet napjára várakozhatunk.

– Negyedszer a mértékletesség. Amikor éretlenül aratom le a búzát, remete módjára füvekkel táplálkozom, nyers salátán és gyökereken élek, voltaképpen a nyomorékok és szenvedők számára takarékoskodom. Mert így félretehetem a pénzt, melyet a kapálóknak és gyomlálóknak, meg az aratómunkásoknak kéne fizetnem, akik tudvalevően a bort szívesen és keveretlenül isszák, megtakarítom a marokszedőket, kik négyfogásos ebédekre tartanak igényt, megspórolom a cséplőket, kik Vergilius tanúságtétele szerint kilopják a hagymát, a fokhagymát és paradicsompaprikát a konyhakertből, a molnárokat, kiknél elvetemültebb szerzet a szerzetesek közt sem akad és a pékeket, kik alig különbek az előbbieknél. Mindez nem csekély megtakarítást jelent. Vedd hozzá a mezei egerek pusztítását meg azt, ami a magtárakban, szérűkben és hombárokban tönkremenne, amit a férgek megrágnak, a zsizsik kilyukaszt és ami elromlik, megpenészesedik és eldohosodik.

– A zöld kalászból pompás mártást főzök, folyékonyan híg halmazállapotút, egészségeset és könnyen emészthetőt. E mártás megtisztítja az ember fejét, fokozza életkedvét, élesíti látását, növeli étvágyát, csiklandja torkát, előmozdítja szívműködését, gyönyörködteti ízlőszerveit, tisztítja arcbőrét, megkeményíti izmait, szabályozza vérkeringését, ruganyossá teszi hashártyáját, mozgásba hozza máját, megolajozza hátgerincét, kipuculja vesevezetékét, elindítja epeműködését, kiüríti húgyhólyagját, elringatja beleit, telepumpálja herezacskóját, hátracsúsztatja fitymáját, felfújja nemiszervét, vért kerget makkjába és fölállítja farkát. Székelni, böfögni, szellenteni, pösölni, prüszkölni, csuklani, sóhajtani, köhinteni, rókázni, ásítani, hortyogni, krákogni és lélekzeni ezerszer könnyebb a zöld mártás elfogyasztása után, mint előtte.

PANTAGRUEL: Értelek. Azt akarod tudomásomra hozni: ész kell hozzá, hogy az ember rövid idő alatt sok I. kötet 202pénzt tudjon elverni. Eretnek nézeteddel korántsem vagy az első. Nero is ezt tartotta, mikor valamennyi halandó felett néhai nagybátyja, Caius Caligula emlékezetét tisztelte

Caligula császár. A történetet Suetonius beszéli el a Vita Neronis-ban.

, amiért néhány nap alatt és bámulatos találékonysággal prédált el mindent, amit Tiberius császár örökség formájában rá hagyott.

– Te nem veszed tudomásul a régi rómaiak gazdasági törvényeit, mint a lex Orchiát, Fanniát, Didiát, Licinia Corneliát, Lepidianát és Antiát, vagy a korinthusiak rendelkezését, mely szigorúan eltiltott mindenkit attól, hogy tizenkét hónap alatt többet költsön évi jövedelménél. Ezzel szemben proterviát követsz el. Ez olyasmi volt a régi Rómában, mint a húsvéti bárány feláldozása az izraelitáknál. Ez alkalommal mindent fel kellett élniük, ami házukban volt, a maradékot pedig tűzbe vetették; másnapra eltenni semmit sem szabadott. Ugyanúgy cselekedtél, mint Cato Albidius-a, kinek mérhetetlen vagyona eltékozolása után házán kívül semmije sem maradt, és még azt is felgyújtotta, hogy elmondhassa: consummatum est, azaz bevégeztetett.

Krisztus szavai a keresztfán.

Aquinói Szent Tamás ugyanezt mondta, mikor az orsóhalat egymaga fogyasztotta el.

A legenda szerint Aquinói Szent Tamás egy alkalommal IX. (Szent) Lajos francia királlyal vacsorázott és szórakozottságában a mellette ülő király számára tálalt orsóhalat elette az uralkodó elől, majd így kiáltott fel: consummatum est.

I. kötet 203 I. kötet 204

PANTAGRUEL: De mikorra szándékszol megszabadulni adósságaidtól?

PANURG: Holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken. Sohanapján, mikor az emberiség boldognak mondja magát és jelentős vagyont öröklök dédunokáimtól. Isten őrizzen meg attól, hogy adósságaimat kifizessem. Mert akkor nem akad majd senki, aki azért imádkozik az Úrhoz, hogy adjon nékem jó és hosszú életet, mivel reszket: meghalok, mielőtt kifizetem néki az adósságot. Ugyanekkor mindenfajta társaságban a legjobb híremet kelti és új hitelezőket igyekszik szolgálatomba állítani, hogy azok kölcsönéből elégítsem ki és ne ő húzza a rövidebbet, ha elpatkolok. A druidák törvényei szerint a régi Galliában a rabszolgákat, házi inasokat és lovászokat gazdáik temetésén elevenen égették el. Nem volt-e nékik is elegendő okuk, hogy uraik halálától féljenek? Nem imádkoztak-e szüntelenül Merkurhoz meg Dishez, a vagyon istenségéhez, hogy tartsa meg gazdáikat egészségben még sok hosszú évig? Nem szolgálták-e őket hűségesen és gondosan? Mert csak velük együtt élhettek, de nem nélkülük.

I. kötet 205

– Hidd meg nékem: hitelezőid imádkoznak érted és halálodtól jobban félnek, mint tulajdon pusztulásuktól, mivel a rézgarast többre becsülik magánál az életnél. Avagy nem hallottál-e róla, hogy a Landenouze-i uzsorások a minap mind felakasztották magukat, mikor a búza és a bor egyre olcsóbb lett és az emberek azt mondták: jobb idők virradnak reájuk?

Mikor Pantagruel nem válaszolt, Panurg folytatta:

– Istenemre mondom, a falhoz állítottál, amikor adósságaimért és hitelezőimért megapprehendálsz. Hiszen ez volt egyetlen cselekedetem, melyért hitelt érdemeltem és megbecsülésre tartok számot. A bölcselők vélekedése szerint semmiből nem lehet semmi; ezzel szemben nekem nem volt semmim, ebből a semmiből sok mindent csináltam. Elsőnek számos jeles hitelezőt hívtam életre. A hitelezők kiváló teremtmények – e véleményemhez ragaszkodom, a máglyafüstig, persze exclusive.

Rotterdámi Erasmus híres mondása. Azt jelenti: ezt vallom a máglyáig, de a máglya előtt visszavonom, nehogy ezek a gazfickók megégessenek az igazságért.

Csúf és gonosz az olyan ember, ki soha nem kölcsönzött semmit senkinek. Avagy nem gondolod-e, hogy megelégedettség önti el tagjaimat, ha reggelenként hitelezőimre nézek, amint ott állnak görbén a szolgálatkészségtől és alázattól, és mindegyik felderül, ha a többinél barátságosabb képet vágok, mikor ránézek, és mindjárt azt képzeli, ő lesz az első, kit készpénzben kifizetek? Azt tanácsolták nékem, hogy lépjek fel még egyszer a Saumur-i passziójátékban, és játsszam megint az Atyaúristent angyalai és kherubjai kíséretében. Ezek a hitelezők az én lakájaim, hopmestereim, magasztalóim, köszönőembereim és uszályom.

– Ezenkívül korántsem mindenkinek sikerül adósságot csinálnia, aki akar és hitelező sem lehet mindenki, aki szeretne az lenni. És most te meg akarsz fosztani engem ettől a ritka boldogságtól, mely puha, mint a cobolyprém? És még azt kérdezed tőlem, mikor fizetem ki adósságaimat? Minden bizonnyal odaajándékoznám egész életemet Szent Babolin-nak, ennek a nagyszerű emberI. kötet 206nek

Szent Babolin alapította a Saint-Maure-des-Fossés apátságot, ahol R. szerzeteskedett. A mondat tehát azt jelenti: „maradjak egész életemben szerzetes, ha az adósság nem összekötő kapocs Menny és Föld között.”

, ha mindig azt nem gondoltam volna, hogy az adósság az összekötő kapocs Menny és Föld között, az emberi nem támasza és létének talpköve. Nélküle, alighanem, az emberiség kipusztult volna; úgy vélem, hogy ez a kölcsönhatás és kölcsönösség az, mit az árisztoteliánusok a Mindenség nagy lelkének mondanak, mert életben tartja a jelenségeket.

– Vedd példának azt az ideális világot, melyet Metrodorus

Metrodórosz Lámpszákoszból Epikurosz tanítványa volt.

ír le, avagy Petronos

Petronosz Himájrából (Kr. e. VI. század) csak Plutárkhosz könyveiből ismeretes. (De defectu oraculorum XXII. és XXIII.)

, – oly világot, hol nincs kölcsönösség és semmi nem függ semmitől. Ilyen világban a csillagok össze-vissza csavarognának. A hold vérszínű és sötét maradna, mert a nap nem kölcsönözne néki fényt. Az elemek kölcsönhatása híján a víz nem párologna el a levegőbe, a levegő nem táplálná a tüzet, és a tűz nem melengetné a földet. A föld nem teremne, csak szörnyetegeket, mint a titánok, az Aloidák

Álokosz fiai, akik a gigászokkal együtt vettek részt az olymposzi istenek elleni sikertelen küzdelemben.

és az óriások; eső nem esne, fénysugár nem világítana, szél nem fúna és nyár se lenne és utána ősz.

– A világ, melyben nincs kölcsönösség és ember nem adósa embertársának semmivel, olyan lenne, mint a kakasviadal avagy a verekedés, mely a párisi egyetem rektorának megválasztását kíséri: ördögi kutyakomédia. Ember nem sietne a másik segítségére semmi módon és hiába kiáltozhatna: „Segítség!” „Tűz!” „Sűllyedünk!” „Megölnek!” – senki se moccanna. Miért? Mert senkinek nem kölcsönzött vagy adott senki semmit, senki nem tartozik néki semmivel. Háza leégésében, hajója elsüllyedésében, romlásában és pusztulásában senki sem kívánna részt venni. Embernek nem lenne köze a másikához, semmi kölcsönösség nem fűzné őket egybe.

I. kötet 207

– Egyszóval, Hit, Remény és Szeretet száműzött lenne és nem találna helyet ilyen világban, mint a miénk, ahol az emberek arra születtek, hogy segítsenek egymásnak. A három kardinális erény helyét a Bizalmatlanság, a Megvetés és a Gyűlölség foglalná el, kíséretükben a bajok, az átkok és a nyomorúságok légióival. Ember ember farkasa, farkasembere, kísértete, szörnyetege lenne, mint amilyen Lükháon

Jupitert hívták így, mikor farkassá változott, hogy bosszút álljon azokon, akik megsértették a vendégbarátság törvényeit.

volt, vagy Bellerophón

Bellerophón neve nem nagyon illik az együttesbe – a Pegazust, a szárnyas lovat nyergelte meg, hogy az istenek szállása, az Olümposz felett elrepüljön.

meg Nábugotdonózor

Marhává változott; lásd Dániel könyve, IV., 30.

a régiek közül. Brigantik lennénk, gyilkosok, méregkeverők, gonosztevők, gyűlölködők és átkozódók, mint Ismáel

Lásd Mózes első könyve, XVI., 12.

, mint Metabus

Lásd Aeneis, XI., 539.

, mint az athéni Timon, kit éppen ezért a miszánthróposz

„Az embergyűlölő.”

melléknévvel láttak el. Ezért, úgy látom, a Természet könnyebben úsztathatná a halakat a levegőben és legeltethetné a szarvasokat az óceán fenekén, semhogy piszkos nemzedékeket tápláljon, akik megtagadják embertársaiktól a kölcsönt. Mennyire gyűlölöm őket!

– És most e kicsinyes és önző mákrokozmosz módjára elképzelem magamnak az ugyanilyen jellegű mikrokozmoszt, az embert. Micsoda szerencsétlen összevisszaságot látnál! Fejünk nem kölcsönözne lakhelyet szemünknek, hogy lábainkat vezérelje. Lábunk nem adná beleegyezését, hogy törzsünket cipelje. Kezeink feladnák ingyen munkájukat. A szív azt mondaná: nem dolgozik, mert ennek a testnek nem adósa semmivel. A vese leállna. Az agy megállapítaná, hogy a dolgok e természetellenes állapotával nem érdemes kapcsolatot tartani és leállítaná az idegek és izmok mozgatását. Szó ami szó, e feje tetejére állított világban, ahol senki nem tartozik senkinek, I. kötet 208senki nem gyakorol hatást és kölcsönhatást senkire, oly összeesküvésnek lehetnél tanúja, mely nagyobb romlást hoz, mint amilyen Aesopus történetéből olvashatsz ki, ahol a gyomor és a tagok viszályáról beszél. Azaz a test elpusztul, méghozzá azonnal, míg a lélek méltatlankodva menekül az ördögök irányába, kik elvitték pénzemet.

I. kötet 209 I. kötet 210

PANURG: Másrészt képzelj egy olyan világot, ahol mindenki ad kölcsönt és vesz fel kölcsönt, ahol valamennyien adósok és hitelezők egyszerre. A szférák míly harmóniáját vélem hallani!

Azt hiszem, oly tisztán hallom e zenét, mint Plátó hallotta egykoron.

Plátó sehol sem írja, hogy a szférák zenéjét hallotta volna.

Míly összhangban lesznek ez esetben az elemek egymással! Mekkora gyönyörűségét leli a Természet műveiben és hozamaiban! Ceres hajladozik a búza, Bacchus a hordó súlya alatt; Flora virágok terhével érkezik, Pomona a gyümölcsöt hozza; Juno adományában, a tiszta levegőben tündöklik. Megszédülök az örömtől, ahogy mindezt kontemplálom. Béke, szerelem és ragaszkodás az emberek közt, ugyanekkor pihenés, lakomák, öröm, vidámság, arany, ezüst, aprópénz, nyakláncok, fülönfüggők – az áru kézről kézre jár. Nincs pereskedés, háborúzás, cívódás; hiányzik az uzsorás, a zabálós, a fukar, a könyörtelen. Nagy Isten, hát nem olyan lesz, mint az eltűnt aranykor, Saturnus uralma, az olympiai világ plátói ideája, ahol minden más erény megszűI. kötet 211nik és egyes-egyedül Caritas vezet, uralkodik, kormányoz és triumfál? Mindenki jóságos lesz, mindenki szép lesz és mindenki az igazságot szolgálja.

– Boldog világ! És e boldog világ háromszor és négyszer szerencsés polgárai! Valóban úgy érzem, mintha ott lennék, közéjük tartoznék. Esküszöm néked: ha ebben az áldott világban, mely mindent kölcsönöz mindenkinek és semmit sem tagad meg az embertől – ha ebben az áldott világban még pápa is uralkodnék, a bíbornokok hadseregével és szent kollégiumával, úgy néhány esztendő múltán a szentek elszaporodnának e sárföldön és a csodatettek száma is szüntelen növekedne, egyre több misével, fogadalommal, viaszgyertyával, zászlórúdon szent lobogókkal

Az eredetiben bot áll. Egyházi zászlókat nem rúdra, hanem bot végére erősítettek.

– több gyertyával, mint amennyit Bretagne kilenc püspökségében könnyeztetnek.

A bretónok híresek voltak arról, hogy a legkülönbözőbb, soha nem kanonizált és obskúrus szenteket tisztelték.

Saint Ives kivételével, ahol még több ég.

Könyörgöm, idézd fel a szavakat, melyekkel a nemes Patelin Mester

Patelin Mester: XV. századi francia bohózat hőse. A bohózat rendkívül népszerű volt és manapság is még látható francia színpadokon.

a harmadik mennyországba emelte fel Guillaume Jusseaulme atyát, holott mindössze ennyit mondott róla:

Emlékezetes szavak! Gondold meg, hogy ugyanezen, a szabad kölcsönzési elven alapszik az ember mikrokozmosza. Mert a Természet úgy alkotott bennünket, hogy tagjaink folytonosan adjanak egymásnak és kölcsönözzenek egymástól. Az égi szférák harmóniája sem nagyobb, mint az emberé, ha teste jó kormányzás alá kerül. A mikrokozmosz alkotójának célja volt, hogy a test vendégül lássa a lelket, melyet belehelyezett, valamint, hogy ott fenntartsa az életet. De mi az élet? Vér. Ezért a I. kötet 212vér a lélek székhelye, s az emberi mikrokozmoszra csupán egy kötelesség teljesítése hárul, mármint, hogy szüntelenül vért gyártson. Ebben a folyamatban a test tagjai különféle szerepet játszanak, de e hierarchiában az egyik szerv kölcsönöz a másiktól, és a másik folytonos adósa az egyiknek. A máj vért készít és a vér, további megtisztítás céljából, átkerül a másik munkahelyre, a bal oldali szívkamrába. Onnét a jobb oldali szívkamrába folyik, majd az ereken át eljut testünk többi tagjába, melyek ebből táplálkoznak. Így adósaivá lettek a szívnek, miután előzőleg hitelezői voltak. A tüdő lebernyegeiben állandóan tisztítja a vért és visszaküldi a szívbe. E csodálatos összjátékban a vér annyira megfinomul, hogy az életerőt agyunkba desztillálja, ahol szellemi erővé válik és képzelettel, ítélőképességgel, józansággal, emlékezőtehetséggel ajándékoz meg bennünket.

– Istennek ajánlom lelkem, szédülni kezdek, elveszek, ha e világ mély szakadékát veszem vizsgálat alá, ahol adósok és kölcsönzők élnek. De ez a kölcsönhatásokra épült mikrokozmosz olyan célszerűen rendeztetett be, hogy, mihelyt az evés szakasza elkövetkezett és sikeresen befejeződött, az ember mindjárt azon kezd töprengeni, hogy az életet, melyet csak kölcsönkapott, miként kölcsönözhetné ki másoknak, vagyis utódainak. E célra testünk valamennyi szerve, tápláléka egy kis, de legértékesebb részét megtakarítja és altestünkbe meneszti, ahol a Természet megfelelő edényekben gyűjti, majd csavarmentes csöveken át nemzőszerveinkbe küldi. Itt aztán alkalmas helyet és formát talál, hogy az emberi nem fenntartására szolgáljon, mi pedig megfizetjük ezzel adósságainkat, mikkel a női nemnek tartozunk, noha fizetés után mindjárt újabb és újabb adósságba keveredünk. Azok viszont, akik nem fizetnek íly módon, a Természet haragjával találkoznak

Ez magától értetődően a szerzetesekre és a klérusra vonatkozik, csak úgy, mint az aszkétizmus bármelyik válfajára.

; tagjaikat kínos szenI. kötet 213vedések járják át és érzékeik megzavarodnak, míg azok, akik másnak gyönyörűséget kölcsönöznek, maguk is örömet, vidámságot és élvezetet találnak.

A fejezetben Rabelais, Claudius Galenus nézetei szerint adja elő az emberi test mechanizmusát. Galenus még nem tudott a vérkeringésről és Rabelais sem. Így a kissé hosszadalmas szöveghez néhány oldal magyarázatra lett volna szükség, amiért ezúttal, kivételesen, a fejezetet megrövidítettem.

I. kötet 214

PANTAGRUEL: Megértelek és látom, hogy jól tudsz vitatkozni és lelkesedsz a magad ügyéért. De nékem akár husvétig adhatod elő és prédikálhatod nézetedet, és még akkor is azon kell majd csodálkoznod, hogy semmiről sem győztél meg. Fínom beszédeddel sem éred el, hogy bárkinek adósa legyek valaha is. A Szent Apostol megmondta: senkinek ne tartozzál, hanemha szeretettel és megbecsüléssel.

– Magyarázataid és adataid elnyerték tetszésemet, de hadd mondjam meg: ha egyik vagy másik szemérmetlen hitelezőid vagy adósaid közül másodszor tenné be lábát abba a városba, ahol jellemével már megismerkedtek, a polgárok ugyanazzal a felháborodással fogadnák, mintha maga a testet öltött pestis lépne be kapujukon, – ahogy ezt a tűánai bölcselő

A tűánai Apollóniosz, lásd: Philosztrátosz, A tűánai Apollóniosz élete, IV., 4–10.

tapasztalta Epheszoszban. Úgy vélem, hogy a perzsák nem tévedtek, mikor a hazudozást a második legnagyobb bűncselekménynek tartotI. kötet 215ták. Elsőnek azt, ha valaki kölcsönökből élt. És a kölcsönök kérése egyszersmind együttjár a hazudozással.

– Nem akarom ugyanekkor azt szorgalmazni, hogy az ember soha ne legyen adósa, és soha ne hitelezzen senkinek. Nincs ember, aki olyan gazdag, hogy olykor ne legyen adós, ahogy nincs ember, aki oly szegény, hogy alkalom adtán ne kölcsönözhessen valakinek. De az alkalomnak olyannak kell lennie, amilyent Plátó ír le a Törvényekben, amikor azt magyarázza: senki ne engedje meg szomszédjának, hogy átjöjjön és kútjából vizet merjen, hacsak előzőleg az illető tulajdon udvarán nem ásott oly mélyre, míg a keramitnak elnevezett – ez a fazekas agyagja – földrétegig le nem ért, és ott mégsem bukkant vízre. Ugyanis e földréteg, melynek szubsztanciája síma, olajos és természeténél fogva tömény, visszatartja a nedvességet, nem ereszti át és elpárologni sem engedi. Ezért tehát mindig, és mindenütt szégyenletes dolog kölcsönpénzből élni, ahelyett, hogy az ember dolgozna és megkeresné kenyerét. Nézetem szerint, az ember csak akkor adjon kölcsön pénzt, ha az illető munkálkodott ugyan, de mégsem tudta megélhetését biztosítani, vagy hirtelenül és váratlanul elvesztette javait. De hagyjuk a témát. Mától fogva ne legyen dolgod hitelezőkkel. Múltbeli adósságaidat kifizetem.

PANURG: A legkevesebb, amit e pillanatban tehetek, annyi, hogy köszönetet mondok néked. És ha köszönetemnek arányban kell állnia jótevőm irányomban tanusított szeretetével, úgy örökké tartó és véghetetlen köszönettel vagyok adósod. Mert azt a jóindulatot, melyet felséged irántam tanusít, felbecsülni nem tudom; nincs szám, mely kifejezze, súly és mérleg, mely megmérje, mivel határtalan és végtelen. De ha a jótétemény nagyságát a magam öröméhez és megelégedettségéhez arányítom, úgy meglehetősen csekély. Elmondhatatlanul több jóval halmoztál el, semmint szolgálataim megérdemelnék – ezt be kell vallanom. De ebben az egy esetben kevesebbet tettél, mint gondolod.

– Amit fájlalok és ami rág rajtam és izgat az, hogy mostanától egálban vagyok, senki nem kérhet tőlem és I. kötet 216senkinek nem adhatok. Micsoda figurát mutatok így az embereknek? A következő hónapok alighanem sok kellemetlenséget hoznak nyakamra, mert ilyen állapotot nem szoktam meg és félek tőle. Hamarost egyetlen szellentést nem fognak útnak indítani Szalmigondiában, melyet nem az én orrom alá szántak. A durrogatók, miközben durrantanak, ezt mondják: „Most kvittek vagyunk, nem számítasz többé!” Napjaim végét látom közeledni. Rádbízom sírfeliratom megszerkesztését. Fingokba pácolva kell elpusztulnom. És ha a közönséges orvosságok nem segítenek valamelyik szorulásos kólikában szenvedő jóasszonyon, úgy az orvosok az én szegény, agyonfingott, bélszelekbe pácolt holttestemből sajtolhatnak múmia olajat

A „múmia olajat”, melyet „múmiának” (mommie) is neveztek, hatékony gyógyszernek tekintették. Olajos kotyvalék volt; egyszerűbb lelkek elhitték, hogy egyenest a piramisok mélyéből szállították Franciaországba. Gyógyhatását ez az elképzelés alighanem elősegítette.

és bizonyára azonnal meggyógyítják. Éppen ezért könyörögve kérlek, hogy adósságaimból pár százat ne fizes ki. Ugyanazt teszem, mint Miles d’Illiers, Chartres püspöke, aki, mikor XI. Lajos király a püspök ellen indított eljárásokat pertörléssel akarta megszűntetni, esedezni kezdett: hagyjon meg néhány pert ellene, hadd legyen mivel szórakoznia.

A chartres-i püspök kérelme XI. Lajos királyhoz történelmi tény.

Szívesen feladom csigászatomat és cserebogár-ültetvényemet, csak a tőkéhez ne kelljen nyúlnom!

PANTAGRUEL: Hagyjuk a tárgyat. Már egyszer megmondtam.

I. kötet 217 I. kötet 218

PANURG: De melyik törvény állapította meg és rendelte el, hogy azok, akik új szőlővesszőket ültettek, új házat építettek, avagy fiatal házasok, az első esztendőben mentesek a katonai szolgálat alól?

PANTAGRUEL: Mózes törvénykönyve.

Mózes ötödik könyve, XX. 5–7.

PANURG: Ugyan miért? A vincelléreket illetően túlságosan öreg vagyok már, semmint hogy törődjek velük. Gondoskodjanak ők magukról. Azokért sem fáj a fejem, akik holt köveket raknak össze; ezeknek sincs közük az élet könyvéhez. Csak eleven kövekkel építkezem, emberekkel.

PANTAGRUEL: Megítélésem szerint a fiatal férjeket azért mentesítették a háborútól, hogy az első esztendőben kedvükre élvezhessék a szerelem játékait, legyen idejük utódról gondoskodni és örökösüket még láthassák. Ily esetben, ha a második évben elesnének a harc mezején, nevük és címerük gyermekükre száll. Hasonlóképpen bebizonyosodik, hogy feleségük termékeny-e, avagy meddő – egy év elegendőnek tűnt ennek megállapításáI. kötet 219ra. Ezért, a mi szokásainkkal ellentétben, a fiatalok érett korban

R. korában gyakori volt, hogy 14-15 éves lányokat adtak férjhez ugyanilyen korú fiúkhoz.

tartották esküvőiket. A férj halála esetére megkönnyítették a második házasság megrendezését. A termékeny nőket oly emberek vették el, akik utódokat kívántak és sokasodni akartak, míg a meddők olyan házastársakat találtak, akik feleségeikben a jóerényt, a műveltséget és a kedvességet keresték, házi tűzhelyeik boldogítására és szórakozásra.

PANURG: A Varenne-i prédikátorok elvetették a második házasságot, mint esztelent és kárhozatost.

PANTAGRUEL: Hogy a négynapos hideglelés rázza ki őket!

PANURG: E díszes társaság tagja volt Nagybotú Fondor páter is, aki, mikor Parillé-ben

Ősrégi szerzetház Chinon közelében.

prédikált, megátkozta azokat, kik másodszor is férjhez mennek és a leggyorsabb ördögöt hívta, hogy vinné el őt, ha nem szívesebben kúr meg száz szűzleányt, semmint hogy egyetlen özvegyasszonyt meghergeljen. – Egyébként érvelésedet jól megalapozottnak tekintem. De mit szólnál, ha a hadviselésben való mentességet csak azért kényszerülnének megadni, mert az elmúlt esztendő alatt napról-napra annyiszor megfúrták frissen birtokolt szeretteiket – mint ahogy ez helyén való és ildomos is – hogy közben túlterhelték sperma-vezetéküket és most ott tengnek-lengnek, lógnak enerváltan és lekonyultan, akár az eunuchok? Ha ilyen állapotban küldenék őket harcolni, a szekértábor kocsii alá bujnának, mint a rémült kacsák, semhogy a katonák közé álljanak vitézül harcolni, vagy Enio istennő

A falvak kifosztásának, felgyújtásának és a nők meggyalázásának római istennője. Nem tréfa; ilyen is volt.

vezénylete alatt fosztogatni menjenek. Mert maradt-e bennük elég erő, hogy Mars zászlaja alatt lándzsáikat az ellenségbe döfjék, miután Mars szeretője, Vénusz asszony függönyös ágyában görbére döfködték lándzsáikat?

I. kötet 220

– Ennek alátámasztására tárhatom eléd azt az antik időkből ránkmaradt szokást, mely egyes tisztes családoknál még most is dívik, hogy az esküvő utáni nem tudom hányadik napon az újdonsült férjurakat valamelyik vénhedt nagybácsi házába küldik, hogy feleségeiktől távol kipihenjék fáradalmaikat és bő táplálkozástól felfrissülve térhessenek vissza a házi harc mezejére.

Kihagytam egy, vagy ötsoros passzust. R. kommentátorai nem tudják megfejteni és magyarul még annyi értelme sincs, mint franciában.

Hasonlóképpen nagyapám anyósa kis koromba egy dalra tanított, mely így szól:

Egyébként hozzáteszem, hogy a vincellérek az általuk ültetett szőlőtőkék termését aligha kóstolhatták meg az első esztendőben, sem az abból szüretelt borból nem ihattak. A házak építői pedig nem költöztek be a frissen épített hajlékba, mert attól féltek, hogy megfulladnak a nedves kipárolgásoktól, mint ahogy a tudós Galenus De usu partium című művében figyelmeztet bennünket. – Nem oktalanul okoskodom veled, amiért ne vedd szavaimat rossznéven, uram.

I. kötet 221 I. kötet 222

Másnap Panurg a Mózes-hitűek szokása szerint kifuratta bal fülcimpáját

Mózes könyveinek tanúsága szerint (Exodus, XXI., 6; Deuteronomus, XV., 17.) az izraelita férfiak bal fülükben hordtak fülbevalót. E divatot a reneszánsz idején ismét felelevenítették a felsőbb osztályok fiataljai: heteroszexuális fiatalemberek bal, homoszexuálisok jobb fülükben hordtak nagyobb-kisebb fülbevalókat. E divatot a jelenben ismét fölfedezték.

és remekművű, gyűrűalakú arany fülbevalót illesztett bele. A gyűrű foglalatába bolhát ültetett, mégpedig, hogy szabatos legyek, koromfekete bolhát. Jó, ha az ember pontos információval szolgálja olvasóit. A bolha táplálása és karbantartása, Panurg háztartási könyveinek tanusága szerint 600 000 maravédit

Spanyol pénzegység Rabelais korában; körülbelül egy francia tallért ért.

emésztett fel negyedévenként, ugyanannyit, mint egy hyrcánai nősténytigris kiházasítása. De most, amikor pazarlásának Pantagruel véget vetett és Panurg nem rendelkezett pénzzel, a bolhát a tirannusok és fiskálisok receptje szerint táplálta, azaz alattvalói, illetve kliensei vérével és verítékével.

I. kötet 223

Négy öl durva zsákvászonból általvetőt csináltatott, melyet hosszú kabátként csavart dereka köré, nadrágja helyett szűk bricseszt húzott fel, orrára okulárét biggyesztett, melyet sapkájához erősített. Így jelent meg Pantagruel színe előtt, aki elcsodálkozott a maskarán. Hiányolta, amiért Panurg nem viseli többé remek hímzéssel ékes gatyapőcét, – azt a ruhadarabot, melyben, Panurg szójárása szerint, a sors hányattatásai és hajótörései közepette végső menedékét és büszkeségét, hajója horgonyát tartotta.

Pantagruel tehát nem értette, hányadán áll vele és megkérdezte: mit jelképez az új álöltözék?

PANURG: Bolhát ültettem fülembe. Nősülni szándékszom.

PANTAGRUEL: Jó órában mondod és megörvendeztetsz a hírrel. Mégsem tenném tűzbe kezemet házasodási szándékod komolyságáért. Szerelmesek nem hordanak ilyen sapkákat és ingüket nem nadrágjukon kívül szellőztetik. Ruhád unottan szürke színe sem illik oly emberhez, ki valamire tartja tulajdon személyét és a jóerény lovagjának tekinti önmagát.

– Ha az eretnekségben tévelygők és a szekták tagjai járnak ilyen öltözékben, nem kárhoztatom őket, sem a szokásos előítéleteket nem hangoztatom ellenük, noha sokan állítják, hogy csak piperkőcségből ruházkodnak így és kerítik hálójukba a balga csőcseléket. Ám cselekedjék mindenki belső sugallatához híven. Az ilyen öltözködés egymagában se nem jó, se nem rossz, hanem közömbös számomra mindaddig, míg nem látom, hogy az illetőt a jószándék irányítja-e, avagy gonosz indulat vezérli. Ennek ellenére nem szívlelem a különcködést és oly dolgok fitogtatását, melyek a közszokással ellentétben állnak.

PANURG: Öltözetem csukaszürke s ez egyúttal hivatali szinem is, miután csupán hivatalos ügyleteimmel szándékszom foglalatoskodni. Ha már nincs pénzem, nem akad nálam szürkébb vakondok e földön, úgy segéljen az Isten! Ide süss, az ókulárémra. Aki messziről megI. kötet 224pillant, minden bizonnyal Jan Bourgeoys testvérrel

Jan Bourgeois kolostoralapító prédikátor volt; 1494-ben halt meg. Szemüveget hordott, ami akkoriban még ritka volt; amiért is „négyszemű franciskánusnak” ismerték.

téveszt össze. Azt hiszem, nem kell hozzá egy év és új kereszteshadjáratot hirdetek. Önmegtartóztatásról szónoklok majd a Szentföldön a vitézeknek, kiknek a háromkeresztes fránctól éppen kezükben marad a herezacskójuk.

– Látod ezt a szürke zsákvásznat rajtam? Hidd meg, titkos erő lakozik benne, melyről az emberek még nem is tudnak. Alighogy magamra öltöttem, máris ingerel, csiklandoz, viszket és buzerál, hogy vennék hitvestársi jármot nyakamba és dolgozzam meg nejemet, mint huszonnyolc kanördög. Ilyen művelet közben már a felszarvazott férj ütlegeitől sem kell majd reszketnem, mint boldogult legénykoromban. Milyen példabeszédbe illő házasember lesz belőlem! Halálom után díszmáglyán égetnek el, hamvaimat örökös tisztelet övezi, mint a tökös és tökéletes családapa mintaképét! Végy szemügyre elölről-hátulról. E zsákvászonban nem lehet mellékutcákban és cikk-cakkban vitorlázni, csupán toronyirányt; az angyalát, előre hát a nyílt tengeren! Látom, viseletem tógaszerűsége máris szemedbe ötlött. Szabását Traianus császár római emlékoszlopáról és Septimius Severus diadalívéről mintáztattam. Elfáradtam a szerelmi háborúskodás nyűgétől, unom az örökös viadalokat és a bujkálást ellenséges férjek elől. Vállam roskadozik a vasvért terhe alatt. Pihenjenek meg a fegyverek, uralkodjanak a tógák!

Cicero szavai: cedant arma togae – vagyis: a polgárháború fegyverei adjanak helyet a békés polgári öltözetnek.

Legalább is a következő esztendőre – ahogy tegnap, a mózesi törvények értelmében, felvilágosítottál.

– Ami pedig a pantallót illeti: Laurencia nagynéném szavajárását kell idéznem. A nadrágot kizárólag a gatyapőc kedvéért hordják a férfiak. Galenus, ez a kedves széltoló is ugyanígy nyilatkozik De usu partium című könyvében, ha nem is ágyékunk, de fejünk használatáról. I. kötet 225Mert fejünk egyedül szemeink kedvéért került gerincoszlopunk tetejére; ezek nélkül a Természet akár térdünkhöz csatolhatta vagy a fenekünk mellé növeszthette volna, – nem osztana, nem szorozna. De szemünkkel messze kell látnunk, ezért került fejünk mintegy a rúd tetejére, testünk legmagasabb fokára, ahogy a világítótornyok és fároszok is messze magaslanak a tenger zátonyai fölé. És mivel jó ideig, legalább egy évig szándékszom pihenni a katonáskodás fáradalmai után, levetettem pantallómat és vele a gatyapőcöt. Mert a gatyapőc a katonaember legfontosabb felszerelése;

A középkorban és a reneszánsz idején a katonai vértezet tartozéka volt az a kagylóformájú páncéldarab, mely gazdája nemi szervét védte lándzsák, fustélyok és kardok ellen.

nélküle a zsoldost el sem tudom képzelni. E tételes véleményemet vallom és fenntartom, egészen a máglyafüstig, exclusive, és állítom, hogy a törökök fegyverzete hiányos és tökéletlen, mert hitük szabályai szerint pantallót nem hordhatnak és ezért gatyapőc sem ékeskedik rajtuk.

I. kötet 226

PANTAGRUEL: Micsoda? Azt merészeled állítani, hogy a gatyapőc a legfontosabb darabja a katona páncélzatának? E hipotézis merőben újszerű és paradox. Eddig úgy hallottam, hogy a katona elsőnek sarkantyúját csatolja fel, hogy harcrakész állapotba kerüljön.

PANURG: Ragaszkodom állításomhoz és nem minden indok nélkül. Figyeld meg: a Természet a füveket, növényeket, fákat, cserjéket úgy alkotta, hogy az egyedek elpusztulásával a fajta ki ne vesszen. Ezért hatásos védelmi eszközökkel látta el magvaikat és gyümölcseiket, melyeken keresztül e növények nemeinek örökös fennmaradását biztosítja. A maga bámulatos találékonyságában hüvelyekkel, héjakkal, kérgekkel, tüskékkel, magházakkal, kóccal, gyapottal és miegyébbel fedte őket. Ezek a természetadta, jólszabott és gondosan elzárt gatyapőcök, kikeményített nadrágok, mint ahogy ezt a borsónál, babnál, diónál, baracknál, gabonánál, máknál, citromnál, gesztenyénél, mogyorónál, mandulánál és más növények magvainál és gyümölcsénél oly nyilvánvalóan láthatod. Az emberi nem fenntartása érdekében a természet íly I. kötet 227védőeszközökről nem gondoskodott.

Mivel – görög filozófusok és R. véleménye szerint – nem annyira a fajta fennmaradására, mint az individuum tökéletesítésére helyezte a súlyt.

Mezítelennek, gyengének, törékenynek, védő és támadó fegyverek hiján valónak alkotta az embert az aranykori ártatlanság állapotában; lelkes lénynek, nem pedig növénynek. Azt mondom: lelkes lénynek, vagyis békére és nem háborúra termettnek, aki alkalmasnak bizonyult, hogy a föld és a fák gyümölcseit élvezze és az állatok feletti békés uralmát korlátlanul gyakorolja.

Itt R. Rotterdami Erasmus klasszicista elképzelését tolmácsolja az aranykorról.

– Később, Jupiter országlása idején, a vaskorszakban, mikor az emberek gazsága megnövekedett, a föld csalánt, bogáncsot, tüskéket, ördögkórót és hasonló embergyűlölő növényeket kezdett produkálni – ez volt a természet első lázadása az emberiség ellen. Ugyanekkor szinte valamennyi állat felszabadította magát az ember hatalma alól s mint néma összeesküvés részesei, elhatározták, többé nem állnak szolgálatába, nem engedelmeskednek, de annyit ártanak néki, amennyit csak tudnak. Az emberek pedig, kik előbbi uralmukat folytatni szerették volna és már nem rendelkeztek annyi állat munkájával, mint elébb, szükségesnek látták, hogy védjék és felfegyverezzék magukat.

Lucretius Carus ugyanígy képzeli el a primitív és boldog társadalom lezüllését a De rerum natura V. énekének vége felé. (923–996. sorok.)

PANTAGRUEL: Remete Szent Antal seggig érő magas homlokára! A legutolsó zivatar óta valóságos könyvmoly lett belőled, olyasvalaki, akit Németországban filozófusnak neveznének.

PANURG: Gondold meg, vagy találd ki, hogy a természetadta inspirációt önnön védelmére az ember melyik testrészén alkalmazta először? Magától értetődően elsőnek hímvesszejét igyekezett nagyobb biztonságba helyezni, míg csak

– Tanumnak az izraelita kapitányt és bölcselkedőt, Mózest hívom. Ő elbeszéli, hogy az ember szemrevaló, kellemetes és fantáziadús ágyékkötővel látta el magát. Ehhez leleményesen a fügefa levelét választotta. A fügefa levele ugyanis, nagyságánál, formájánál, hajlékonyságánál, fényénél és arómájánál fogva szerfelett alkalmas, hogy a férfi ágyékát lefüggönyözze és bekvártélyozza. Kivételnek számítsd le az irtózatos lotaringiai tököket, melyek gazdáik nadrágülepén csücsülnek, míg elkoptatják és kiszakítják azokat. Az ilyen kölödörök gatyapőcökben el nem férnek s kilógnak minden kategóriából. Itt a derék Villardière lovagra hivatkozhatom, kit farsangi borkirállyá választottak, s akivel május első napján találkoztam Nancy városában, mikor éppen farkát pucolta a kocsmaasztalon, hová szétterített fitymája úgy borult, mint a spanyol gallér.

– Hadba vonuló katonáknak tehát, amennyiben az ember szabatosan fogalmaz, nem azt kell mondani: „vigyázz magadra, Esvány, és húzd be fejedet, ha jön a golyó,” hanem azt, hogy „vigyázz, Esvány, húzd be a farkadat, ha jön a golyó”, mert nem tökfedőd a fontos, mellyel fejedet borítod, hanem tököd, honnét tejedet szorítod. Ez az igazság herezacskónk körül, a hóhér kötelére mondom! Ha megzápul a fejed, legfeljebb tökkelütöttnek neveznek, de ha megzápul a tojásod, fütyültek az emberi nemnek. Erre céloz a gáláns Galenus A spermáról szóló első könyvében, amikor bölcsen oda konkludál: jobb, ha az embernek nincs szive, mintha nemzőszervek nélkül jön a világra. Mert az utóbbiakban rejtezik, mint a szentségtartóban, az emberi élet megőrző csírája. És hidd meg – száz frankot teszek reá – hogy a kerek kövek alatt, melyek által Deukálion és Pyrrha a költői vízözönben

A vízözön legendája szinte minden népnél felbukkan. R. megkülönbözteti az „igazi”, azaz bibliai vízözönt és azt, amelyről Ovidius írt verset, a görögrómai mitológia vízözönét.

elpusztított emberiséget újra teremtették, herezacskókat kell értenünk. Ugyanezt érti a kiváló Justinianus de Galléribus Farkincárum et Farkórum I. kötet 229című munkájában, aholis kinyilvánítja, hogy in nadrágibus summum bonum est.

Legfőbb jó terem a nadrágban.

– Merville grófja egy nap új vértjét próbálta fel, azon céllal, hogy a királyt háborúba kísérje. Régi páncélja ugyanis megrozsdásodott és szűknek bizonyult, mert az évek folyamán hasának kerülete tekintélyesen megnövekedett. Miközben ezt cselekedte, elmélkedő szellemű neje vizsga szemét tartotta rajta és nem mulasztotta megfigyelni, hogy közös kincsük, mármint férjura vesszeje és a hozzá tartozó szőrlabda kilóg a vékony páncéling láncszemei alól. Tehát óvást emelt és hitvesura ágyéka elé gondosan felerősítette azt a hatalmas sisakrostélyt, mely használatlanul hevert egyik szekrényükben. Ide vonatkoznak a Szűzleányok oskolája című tanköltemény harmadik énekének következő sorai:

Mivel Pantagruel ekkor sem nyilatkozott, Panurg mély sóhajtással ismét felvette a beszéd fonalát:

– Uram, elédbe tártam szándékomat, mely szerint asszonyt kivánok magam mellé, hacsak, valami sorscsapás következtében, minden lyukat elzárnának, összegombolnának és betapasztanának előlem. Kérlek a jóindulat nevében, melyet irányomban oly hosszú idő óta táplálsz: szolgálj tanáccsal.

PANTAGRUEL: Ha már egyszer elvetetted a kockát, mint ahogy Caesar mondta, mikor átkelt a Rubiconon, és kinyilvánítottad elhatározásodat, hogy megnősülsz, nincs miről tárgyalnunk. Csak éppen tervedet kell végrehajtanod.

PANURG: De nem akarom végrehajtani, mielőtt nézetedet és jótanácsodat meg nem hallgattam.

PANTAGRUEL: Jól van. Helyeslem elhatározásodat. Nősülj meg.

PANURG: De ha netán úgy vélnéd: jobb lenne, ha maradnék, ahogy vagyok, agglegénynek, akkor mégsem választanék feleséget.

PANTAGRUEL: Tehát ne nősülj meg.

PANURG: Azt akarod, hogy életemet magányosan, hitvestárs nélkül éljem le? Salamon mondja, a prédikátor: I. kötet 231vae solis, jaj az egyedülvalónak! Az agglegény sohasem érzi a kellemetességet, mely a házasember sajátja.

PANTAGRUEL: Nősülj meg, az Isten szerelméért!

PANURG: De ha hitvesem netán agancsokat rakna reám – tudod, milyen erkölcstelen időket élünk – akkor egyszeriben vége szakadna béketűrésemnek. Szeretem a felszarvazottakat, nyájas emberek, de inkább meghalnék, semhogy magam is felszarvazottá legyek. Ez a szarvas kérdés, mely nem hágy aludni.

PANTAGRUEL: Tehát ne nősülj. Mert Seneca mondása: „amit embertársaiddal teszel, azt megteszik veled is”, mindenkire érvényes.

PANURG: Jól hallottam? Mindenkire?

PANTAGRUEL: Mindenkire. Így vagyon megírva.

PANURG: Ho, ho, ez aztán pokoli! És bizonyára nemcsak erre a világra vonatkozik, hanem még a másikra is! De ha már épp oly kevéssé tudok asszony nélkül ellenni, mint a vakember bot nélkül, és huncutkám szórakoztatása nélkül az élet egy huncut vasat sem ér, úgy mégis jobb lenne, ha feleségül vennék egy tisztes és szemérmetes leányzót. Ahelyett, hogy váltott kancákon lovagolnék. Közben még az a veszély fenyeget, hogy a megcsalt férj bottal tör reám, vagy, ami ennél is rosszabb, hogy megkapom a fráncot. Tisztességes, erényes nővel még nem háltam, de csak azért, mert féltem a férjétől.

PANTAGRUEL: Helyes. Tehát nősülj meg.

PANURG: De ha netán oly tisztes feleséget kapnék, aki mégis elverné rajtam a port, úgy Jóbnak kéne lennem, a hosszútűrés példaképének, hogy fel ne forrjon a vérem. Bennem viszont semmi sincs Jób türelméből. Azt mondják továbbá, hogy az ilyen tisztes, édes nők természete általában savanyú, mint ahogy a legjobb borból készítik a legerősebb borecetet. Bennem viszont emberére találna, mert én elpüffölöm irgalmatlanul és addig verem karját, lábát, tüdejét, nyakát és többi aprólékát, míg az ördög sem ismeri fel elagyabugyált és forradásos lelkét a pokol bejáratánál. Ám az ilyen perpatvarhoz kissé öreg vagyok; szívesebben kitérnék a házastársi verekedés elől.

PANTAGRUEL: Tehát mégse nősülj.

I. kötet 232

PANURG: Ezzel szemben tekintetbe kell venned a körülményeket, melyek közt élek. Nincsenek adósságaim és nőtlen vagyok. Ha nyakig úsznék az adósságban, hitelezőim örömmel néznének házasságom és jövendő apaságom elé. De mivel egy megveszekedett vasam sincsen és ráadásul nőtlen vagyok, a varju se károg utánam. És senki sem érez irántam olyasmit, amit házastársi gondoskodásnak nevezünk. És ha esetleg kórság támadna reám, aligha törődnének velem. Már Jézus Sirach is megmondta: „Ahol nincs nő, illetve törvényes hitves, a beteg ember sóhajtozása szaggatja a házat.” Mindennek több nyilvánvaló példáját láttam pápákon, legátusokon, kardinálisokon, püspökökön, apáturakon, áldozárokon, prezsbitereken meg csuhás barátokon. Én is ilyen nyomorultan pusztuljak?

PANTAGRUEL: Házasodj, az Isten szerelmére!

PANURG: De ha netán betegségem következtében házastársi kötelmeimnek nem tudnék eleget tenni, feleségem elveszthetné türelmét és másnak adná oda magát? Akkor sem engem nem istápolna, de ráadásul még kinevetné sinylődésemet, és ami ennél is átkosabb, kifosztana, aminek annyi példáját láttuk. Akkor nem maradna más kiutam, minthogy egy szál hálóingben fussak ki a mezőre.

PANTAGRUEL: Tehát mégse nősülj.

PANURG: Ez esetben nem nevelhetek törvényes fiú- és lánygyermekeket, kikre örökbehagyni nevemet és nemesi címeremet régóta reménylem. Reájuk testálhatnám vagyonomat és szerzeményeimet – mert ne vonjad kétségbe, hogy egy szép napon összegyűjtöm ezeket garmadával és még járandékaimból is szép üzletet csinálok. Aztán elszórakozom gyermekeimmel és elűzöm minden keservemet. Mert vajon nem látom-e napról-napra vitézi atyádat és mellette annyi jeles férfiút, kik a családi élet gyönyörűségei közepette laknak szép otthonaikban, úgyhogy irigyelnem kell őket? Ha így maradok, pénz meg asszony nélkül, az emberek hátam mögött markukba röhögnek.

PANTAGRUEL: Házasodj meg, az Istenre kérlek!

I. kötet 233 I. kötet 234

– Tanácsod – szólt Panurg – tisztelettel mondva, úgy hangzik mint Ricochet chansonjai, melyek ellentmondásokkal, csűrés-csavarással, meglepő fordulatokkal és rabulisztikával teljesek. Egyik szavad a másikat cáfolja, amiért nincs mihez tartanom magam.

– Te vagy az oka – válaszolt Pantagruel. – Feleleteimet nem tudom mire alapozni; szavaidban annyi a ha, noha, bár, meglehet, viszont és ámbátor, hogy nem tudtam kiokosodni belőlük. Tulajdonképpen mit akarsz? Mert ez a legfontosabb szempont, a többi egyesegyedül szerencse és égi rendelés dolga. Sok embert láttunk, kiknek frígye a Paradicsomról való elképzelésünket váltja valóra. Mások viszont olyan szerencsétlenek, hogy a thébai sivatag remetéi és a montserrati szerzetesek, kiket az ördögök kísértenek, sem mondhatják magukat kevésbé boldogtalanoknak. Alá kell vetned magadat a sors akaratának: húnyd be szemedet, húzd nyakad a vállad közé, ajánld lelkedet a Mindenható kegyelmébe és nősülj meg. Kezességet a magam részéről nem vállalok semmiért.

– De úgy, mellékesen, megkísérelhetünk valami mást. Tedd az asztalra Vergilius műveit. Találomra felcsapjuk I. kötet 235háromszor és megkeressük azt a sort, melynek számában előzetesen megállapodtunk. Értelméből következtetni próbálunk házasságodra. Ily módon, valamint Homérosz könyvéből való jövendöléssel az emberek már gyakran fellebbentették a jövendő fátylát. Ezt tanúsítja Szókratész példája, aki börtönéből hallotta, amint valaki nagy fennhangon idézte az Iliász kilencedik énekének 363-ik sorát, ahol Áchillész így beszél:

azaz:

amiből harmadnapra bekövetkező halálának következtetését vonta le, mint ahogy ezt Áiszkhinész, Pláton a Kritónban, továbbá Ciceró és Diogenész Láertiosz is feljegyezte.

– Opilius Macrinus előtt, mikor azt tudakolta, római császárrá választják-e, avagy sem, az Iliász nyolcadik énekének 102-ik soránál nyílt meg a könyv:

vagyis:

– És csakugyan: élemedett korú volt, amikor császárrá választották és miután egy évig és két hónapig uralkodott, a virgonc fiatalember, Heliogabalus megölette.

– Ugyanígy Brutus, amikor a phárszáloszi ütközet előtt meg akarta tudni a küzdelem kimenetelét, amelyben I. kötet 236elesett, az Iliász tizenhatodik énekében Pátroklosz szavaira bukkant:

tehát:

és valóban: ellenfelei Apolló nevét választották jelszónak az ütközetben.

– Hasonlóképpen szolgálta Vergilius költeménye a régieket, amikor a Római Birodalmat illető, jelentős dolgokat akartak előre megtudni. Ez Alexander Severus esetében is megnyilvánult, amikor az Aeneis hatodik énekének 851-ik sorára talált:

lefordítva:

– És csakugyan: néhány esztendő múltán császárrá kiáltották ki.

– Hadrianus, mikor még nem volt uralkodó, azon gyötrődött: vajon mint vélekedik felőle Traianus császár? Vergiliushoz fordult tanácsért és (Aeneis VI., 809) a következő felvilágosítást nyerte:

illetve:

I. kötet 237

– És valóban: az öreg Traianus fiává fogadta és utódjává nevezte ki.

– A gyakran méltatott Claudius császár, mint Róma uralkodója második e néven, kérdésére az Aeneis első énekének 269-es sorában talált választ:

– Így is lett; alig uralkodott két esztendőnél tovább.

– Ugyanez a császár, mikor tudni akarta, hogy öccsét, Quintiliust társuralkodójává nevezze-e ki, ezt a verset találta (Aeneis, VI., 869):

ami be is következett, mert öccse 17 napi uralkodás után véget vetett életének. Hasonló értelmű jóslatot nyert az ifjabb Gordianus császár is.

– Claudius Albinus császár, aki nagy mohósággal szerette volna a végzet útjait megismerni, a következő jövendöléssel találkozott az Aeneis VI. könyvének 858-as versében:

– A fentemlített Claudius, Aurelianus császár elődje, utódai felől tudakolta a sorsot. Az Aeneis első énekének 278-as versére bukkant:

és valóban: utódai hosszú sorban, sokáig uralkodtak.

Rabelais itt Nagy Konstantin utódait, a keletrómai császárokat érti. Claudius – állítólag – őse lett volna Konstantínnak.

– És végül itt van Pierre Amy úr.

Rabelais jóbarátja a Fontenay-le-Comte-i kolostorból. Ferences szerzetestársai eretnekséggel vádolták, mert a klasszikusokat szerette olvasni.

Amikor meg akarta tudni, mint védekezzék az őt fenyegető, fondorlatos ferencesek ellen, az Aeneis harmadik könyvének 44-ik versét ütötte fel:

amiért, még ép bőrrel, mindjárt meg is szökött előlük.

– Ezer hasonló példát hozhatnék még elébed, találomra fellapozott versidézetekről, melyek a jövendőről kellő felvilágosítással szolgáltak. De, hogy esetleges kiábrándulásodnak elébe vágjak, meg kell mondanom: az effajta jövendölések sem válnak mindig valóra.

I. kötet 239 I. kötet 240

– Gyorsabb és könnyebb volna – vetette oda Panurg – ha kockát vetnénk.

PANTAGRUEL: Nem. A sors méhében rejlő titkokat ilyetén tudakolni tilos és kárhozatos. Felejtsd el a kockavetést! A kockajáték múlatságai

A perugiai Lorenzo Spirito könyve a kockajátékról ártalmatlan olvasmány. I. Ferenc francia király eltiltotta a kockajátékot; talán ezért ilyen szigorú Rabelais ítélete.

című, hazugságban fogant könyv az ördög találmánya. Már az akhájai Bura városában ismerték, ahol kockavetés útján hoztak orákulumot. Ott, a burai Herkules szobra előtt és azóta számtalan helyén a világnak, gonosz szellem keríti hálójába az együgyű lelkek sokadalmát. Jól tudod, hogy atyám, Gargantua, dögletes tartalma miatt e könyvet minden tartományában a tiltott művek listájára felvétette és példányait, könyvnyomtató betűivel és a metszetekről készült dúcokkal együtt szétverette és kitörölte az emberek emlékezetéből.

– Amit a kockajátékról mondok, az a játszócsontocskákra is érvényes. Ez is szemfényvesztés. Nem szolgál I. kötet 241ellenérvül az a szerencsés dobás sem, melyet Tiberius császár ejtett játszócsontocskákkal Aqua Aponeban, Gerion jósdájában. Az ilyen szerencsés dobások az Ellentmondás Szellemének fortélyai; ezekkel ejti tőrbe a jámbor lelkeket.

– De, hogy elégtételt szolgáltassak néked, tégy három dobást az asztalon. Ahányat dobsz, annyadik sorát nézzük meg a versnek a találomra felütött oldalon. Egyébként: – van kockád?

PANURG: Tele a tarisznyám, hogyne volna? A kocka az ördög festett körme, mondja Merlinus Coccajus Az ördögök pátriájáról szerzett munkája második kötetében. Az ördög körmömre koppintana, ha kocka nélkül találna. Kocka nélkül azt kockáztatnám, hogy az ördög levesz a tíz körmömről. És elvinne a pokolba, mely körmömre ég.

Ezzel előszedte kockáit. Egyszer ötöt dobott, majd hatot és megint ötöt.

PANURG: Összesen tizenhat. A tizenhatodik verssort kell megnéznünk. A tizenhatos szám tetszik nekem. Azt hiszem, kedvező előjelnek tekinthetjük. Vigyen el az ördög, mégpedig olyan gyorsan, ahogy a tekegolyót dobom, ha – és mégegyszer vigyen el az ördög – ha a nászéjszakán jövendőbelimet tizenhatszor meg nem dobom.

PANTAGRUEL: Nem kétkedem nászi éjszakád sikerében. Mégsem kellett volna mindjárt az ördögnek ajánlanod lelkedet. Elvégre lehetséges, hogy jövendőbelid acéllal bélelt szűzleány és mind a tizenöt elsülésed felsülés lesz, anélkül, hogy a nősülés legfőbb haditettét véghezvihetted volna. Hajnaltájt, holtfáradtan, még egyszer megkísérled, hogy rudaddal belényomd a lőportöltetet, de az ördög közbeszólhat. Pisztolyoddal csütörtököt mondat és kigolyózza golyóidat. Ez lesz a tizenhatodik lövés.

PANURG: Így gondolod? Én úgy hiszem, hogy a derék tűzmester, ki itt strázsál köldököm alatt, sose mond csütörtököt. Vagy láttál-e valaha is az impotensek puhány társaságában? Soha, soha és soha! Bírom az utolsó szusszig és az utolsó cseppig. Nem hiszed?

I. kötet 242

A társalgás közepette előhozták Vergilius könyvét. Mielőtt kinyitották volna, Panurg így szólt:

– Úgy ver a szívem, mint a kismadáré. Fogd meg ütőeremet a balcsuklómon. Kalimpál, akár a Sorbonne kandidátusai, mikor faggatják őket. Mielőtt elkezdenénk, nem volna-e tanácsosabb Herkuleshez fohászkodnunk, vagy a Sors istenasszonyaihoz, akik, mint mondják, kezükben tartják a végzet fonalát?

PANTAGRUEL: Sem erre, sem arra nincs szükségünk. Nyomd körmödet a könyv lapjai közé és nyisd fel.

I. kötet 243 I. kötet 244

Panurg felcsapta a könyvet és a tizenhatodik sorban a következőt találta:

lefordítva:

PANTAGRUEL: Nem szól javadra. A vers arra utal, hogy feleséged kikapós természetű lesz és felszarvaz. A szóbanforgó istennő Minerva, e szűzies, hatalmas villámokat szóró és fölöttébb erényes teremtés, aki szoknyavadászok, bujálkodók, következésképpen házasságtörő nők legfőbb ellensége. Az „isten” pedig a villámot lövellő, mennyköves Jupiter. A régi etruszkok tanítása szerint mennykövek szórására két isten jogosult: MinerI. kötet 245va, aki hatalmának az Oileus-fi Ájáx

Minerva villámaival felgyújtotta a tengeren Ájáx hajóit. Ájáx – a görögök egyik vezetője Trója tízéves ostrománál az istennő templomának oltáráról rabolta el Kásszándrát, a jósnőt, Príámosz trójai király leányát.

hajóinak felgyújtásával adta bizonyítékát, meg atyja, az égi ügyek legfőbb intézője, Jupiter. A többi olympusi istennek tilos villámot szórnia, amiért a halandók nem is becsülik őket. Hogy jobban megérts, kirándulni viszlek a mitológia magasabb régióiba.

– Mikor a Gigászok hadba szálltak az istenek ellen, az utóbbiak foghegyről vették támadásukat és azt mondták: nincs ezek között egy sem, kit bármelyik apródunk le nem vesz a tíz körméről. De mihelyt az óriások az Ossza-hegyet a Pélion ormára emelték és már-már megrendítették az Olympust, az istenek megijedtek. Jupiter hadi tanácsra gyűjtötte valamennyiöket. Elhatározták: mindannyian részt vállalnak a küzdelemben. De mert eszükbe jutott, mily káros az asszonyok jelenléte az ütközetben és mennyi csata veszett oda miattuk, megszavazták: Egyptomba és a Nílus távoli országaiba ürítik ki az istennők kurva pereputtyát és ideiglenesen menyétekké, borzokká, denevérekké, cickányokká és hasonló állatokká varázsolták őket. Csupán Minervának, a bölcsesség és a háború istenasszonyának engedték meg, hogy helyén maradjon és a mennykövek szórásánál Jupiter segítségére legyen. Ugyanis Minerva páncélba öltözötten pattant ki atyja homlokából: így lett a stratagémák istenasszonya, kinek földön, égen, légben és tengereken egyformán félik hatalmát.

PANURG: Belzebúb pocakjára! Ez azt jelentené, hogy Vulkán sorsára kéne jutnom, kit a poéta emleget. Nem vagyok sem sánta, sem pénzhamisító: még a kovácsmesterséget sem tanultam ki, mint ő. Azt remélem, feleségem lesz olyan szép, mint az övé. De aligha csal meg, ahogy Vulkánt csalta meg hitvese, Vénusz, Mars istennel. A lőcslábú még meg is láncolta a kettőt összeragadtan és bemutatta őket a többi istennek, míg ő ott állt nagybüszI. kötet 246kén. Nem vette észre, hogy két szarva nélkül is le van szarva.

– A jóslatot ellentétes értelmében magyarázom. A vers azt sugallja: hitvesem erényes lesz, szemérmes és hűséges természetű, nem olyan, mint a Zeus fejéből-agyából kiugrott önfejű és agyafúrt Minerva. Továbbá azt állítja a jóslat, hogy a nagy nőcsábász-szépfiú Jupi

Jupiter.

nem lesz vetélytársam és nem dugja kanalát levesembe, ha egy asztalnál is ülök vele. Gondoljatok csak kalandjaira és kicsapongásaira! Több nőt szerzett be, mint bármelyik szerzetesi szerzet a koldulóbarátok négy rendjéből! Igaz, vaddisznó-ünő táplálta tejjel ezt a kant Kandiában,

Kréta régi fővárosa.

ha ugyan a babilóni Ágáthoklész nem füllentett. Vagy egy Amalthea nevű nősténykecske szoptatta a buja kecskebakot. Az Alvilágra mondom: ez a kéjenc meghágta a félvilágot, állatot, embert, hegyet, folyót; Európával még egy földrészt is megkanolt a nagy kan. Koslatásaiért Ammon lakói kosnak ábrázolták, hatalmas szarvakkal.

– De én megvédem magam e szarvak ellen. Nem vagyok olyan, mint a bárgyú Ámphitrion, mint Árgosz, ki száz szemüvegével sem látott, mint a nyúlszivű Acrisius, mint a hóbortos Lycus Thébából, mint az álmodozó Agenór, mint a nemtörődöm Lycaon, a henye Corythus, vagy Atlasz, kinek merev a nyaka, mert az eget tartja.

Acrisius argoszi királynak azt jövendölték, hogy Danaé lányától született unokája öli meg. Ezért lányát dajkájával együtt toronyba záratta, de Jupiter, aki szerelmes volt a lányba, aranyeső formájában látogatta meg. – Lycus az egyiptomi Thébából, nem akart feleségéről, Ántiópe beociai királylányról hallani, amiért a szerelmes Jupiter szatír alakjában látogatta meg. – Ágenor Európa atyja volt, aki ábrándozásai közepette nem vette észre, mit csinál Jupiter lányával; Lycaon: Calliszto atyja; a lányt Jupiter Diána alakjára változtatta, hogy elcsábíthassa – Corytus: Elektra férje; Elektra és Jupiter gyermekét Dardanusnak hívták. Atlasz: Elektra atyja.

Miattam ugyan százszor válhat bikává, faunná, aranyfüstté, kakukká, mint amikor hugának, Júnónak vette el a szüzességét, kőszáli sassá, kecskebakká, galambbá (mint amikor a Phthiének nevezett hajadonnal bujálkoI. kötet 247dott), tűzzé, kígyóvá, balhává, vagy akár Demokritosz atomjaivá, magasabb céljai érdekében. Kitaposom a belét. Tudjátok, mit csinálok vele? Ugyanazt, amit Rhea cselekedett Áthysszal: leborotválom fenekéről a szőrt, herezacskójával egyetemben, csakhogy szép sima legyen a hátsó ábrázata? Így aztán még pápának sem alkalmas, mert testiculos non habet, – tökéletlenné válik.

A minden alapot nélkülöző, de századról századra újra felbukkanó hiedelem szerint valamikor az első évezred végén szerzetesnek öltözött nőt választottak meg pápának. A nő („Johanna papissa”) a húsvéti körmenetben a Basilica San Giovanni in Lateran előtt összeesett és gyermeket szült. Hogy a jövőben ezt elkerüljék, pápaválasztáskor állítólag az egyik bíbornoknak tapintás útján meg kellett győződnie, hogy Szent Péter utódja valóban férfi-e és ilyenkor felkiált: „habet” – azaz: van herezacskója.

PANTAGRUEL: Szép, szép, fiacskám. Nyissuk ki mégegyszer a könyvet.

Ezúttal a következő versre bukkantak:

vagyis:

PANTAGRUEL: Nyilvánvalóan elhegedüli nótádat.

PANURG: Épp fordítva. Reám vonatkozik és azt jelenti: én dögönyözöm kékre-zöldre, ha haragítani mer. A többit elvégzi botom. És ha nincs botom, nyúzzon meg az ördög, ha nem nyúzom meg. Felfalom elevenen, ahogy Kámblesz, a lydiai király tette hitvesével.

PANTAGRUEL: Rendíthetetlen férfiú vagy. Haragoddal Herkules sem versenyezhetne mérhetetlen dühében.

Harmadszori próbálkozásra a következő verset találták:

I. kötet 248

PANTAGRUEL: Világos jóslat. Kivetkeztet vagyonodból. A három idézet pontról-pontra, egybehangzóan tanúsítja: először felszarvaz, másodszor megver, harmadszor kitolvajol.

PANURG: Éppen ellenkezőleg. A vers azt bizonyítja: tökéletes szerelemmel lesz irántam. Avagy csak nem hazudik Juvenalis, mikor megjegyzi, hogy a leghevesebb szerelem tüzében égő asszonyok gyakran meglopják kedveseiket? Tudod, hogyan? Egy kesztyűt, szalagot, vagy hasonló semmiséget csórnak, csak azért, hogy férjük keresni kezdje. Az ilyen apró-cseprő izgalmak, házkutatással elegy tréfás civódások üdítőleg hatnak a házasokra és rendszerint szerelmi dulakodással végződnek.

– Ezért mind a három jóslatot nem csekély mértékben javamra magyarázom. Ha másként van, fellebbezek.

PANTAGRUEL: A sors döntése ellen semmiképpen sem lehet fellebbezni. Ezt vallják a régi jogtudósok egytől-egyig; lásd Baldus,

Neves jogtudós a XV. századból.

I. ult. C. de leg. Magyarázatul csak annyit: a sors nem ismer felettes hatóságot, önmagánál nagyobb tekintélyt, melyhez döntése nyomán folyamodni lehetne. Ezért a sors ítéletének elhangzása után alacsonyabb fórumnál való jogorvoslatnak helye nincs, mint ahogy a lib. praetor & ult. ff. de Minor félreérthetetlenül leszegezte.

I. kötet 249 I. kötet 250

PANTAGRUEL: Minthogy a vergiliusi verssorok értelmét különböző módon magyarázzuk – próbálkozzunk a jövendölés másik formájával.

PANURG: Melyikkel?

PANTAGRUEL: Forduljunk régtől bevált, pompás módszerhez, az álomfejtéshez. Bizonyos körülmények között ugyanis – s e körülményeket Hippokrátész Peri enüpnion

„Az álmokról.”

című könyve, továbbá Plátó, Plotinosz, Jamblichosz, Szünésziosz, Árisztótelész, Xenophon, Galenus, Plutárkhosz, Ártemidorosz, Daldianus, Hérophilosz, Quintus Calaber, Theokritosz, Plinius és mások részletezik – a lélek előrelátja a jövendőt. Nem kell hosszan bizonyítgatnom; a mindennapi élet egyetlen példájával is megvilágosíthatom előtted. Ha a jól bepólyált, alaposan megszoptatott és lefürdetett csecsszopó elalszik, a dajka otthagyja és megy a maga dolgára, mert teheti, amihez kedve szottyan: a bölcső melletti jelenléte fölöslegessé vált. Így cselekszik lelkünk is, mikor alvó testünk nem I. kötet 251igényli jelenlétét, amiért sietve útrakél igazi hazája, az ég tájai felé.

– Ott aztán, isteni eredetének megfelelően, a lét magasabb formájának részesévé válik és elmerül a szellemiség véghetetlen szférájának szemléletében. E szféra közepe a mindenség akármelyik, tetszőleges pontja, míg a kerülete avagy határa sehol fel nem lelhető, mert hiszen az istenség határa lenne, holott az istenség határtalan – miként ezt Hermesz Triszmegisztosz

„Hermesz Triszmegisztosz (a háromszor legnagyobb Hermesz) a második ezred vége felé egyiptomi istenség volt, aki neoplátonista iratokat hagyott az emberiségre”. Ebből természetesen szó sem igaz. Hermesz Triszmegisztosz könyve jóval később keletkezett, és a neoplátonisták zavaros munkája. Ennek ellenére, Marsiglio Ficino latin fordításában (eredetije görög nyelven íródott) rendkívüli népszerűségnek örvendett a reneszánsz idején és utána is.

tanítja. Itt a lelket semmi sem háborgatja, sem félre nem vezeti, mert mindenfajta Idő egyszerre jelenik meg előtte, nemcsak az alatta fekvő világ pillanatnyi kavargásai, hanem a múlt és egyúttal a jövendő is. Mindezt a lélek jelenti a testnek, mely érzékszervi segítségével felfogja és továbbadja az információt; ezt hívjuk jóslásnak avagy proféciának.

– Igaz viszont, hogy érzékszerveink tökéletlensége miatt álmaink csak homályosan jutnak tudomásunkra, ahogy a hold a nap tiszta, lángoló és tündöklő sugarait is csak homályosan adja vissza. Ezért szükséges, hogy álombéli proféciáink magyarázatára gondolkodásban járatos, tapasztalt, éleselméjű, emberismeretben bővelkedő és agyafúrt férfiút keressünk, olyasvalakit, akit a régi görögöknél oneirokritának avagy oneiropolosznak mondottak. Már Hérakleitosz megjegyezte, hogy az álmok semmit sem fecsegnek ki és semmit sem hallgatnak el, úgy a jósorsot, mint a balszerencsét jelképes formában tartalmazzák, csak éppen ki kell hámozni. Ezt bizonyítják szent könyveink, valamint a közönséges história krónikái, melyek ezer és ezer esetet jegyeztek fel: mint váltak be az emberek álmai. Csak éppen az Atlanti-tenger szigeteinek és az egyik Kikláda, Thászosz lakói nem élvezhetik ezeket az előnyöket, mert sohasem látnak álmot. I. kötet 252Éppen így nem álmodott soha Kleón, az athéni népszipoly, sem Trászümedész, sem pedig korunk franciáinak büszkesége, a tudós Villanovanus doktor.

Villanovanus (de Vileneuve) jeles francia polihisztor volt; a páduai egyetemen tanított és ott halt meg 35 éves korában, 1530-ban

– Holnapig tehát, a nap ama szakaszáig, mikor a rózsaujjú hajnal elűzi az éjszaka árnyait, pihenj el párnáidon és tégy meg mindent, hogy alaposan kiálmodhasd magad. Szükségeltetik ehhez, hogy szenvedélyeid hevétől, a gyűlölet, félelem, az érzékiség avagy az önteltség fulánkjaitól megszabadulj. Mert, mint ahogy a hajdankor nagy jövendőmondója, Proteus, valahányszor tűzzé, vízzé, tigrissé, sárkánnyá változott, avagy más, különös alakzatokat vett fel, nem tudott jósolni, csak akkor, ha a maga természetadta, eredeti emberformájába öltözött vissza, úgy te sem nyerheted a jóserő isteni malasztját ajándékul, hacsak az, amit a görögök núsz-nak, a latinok mens-nek neveztek, mi pedig észnek mondunk, nem leledzik a nyugalom, békesség és egyensúly állapotában, azaz szenvedélyek nem háborgatják.

PANURG: Felkészültem mindenre. Csak azt az egyet szeretném tudni: bevacsorázhatom-e? Mert ha nem eszem eleget ebédre, rendszerint aludni sem tudok és egyik oldalról a másikra forgolódom. Ilyenkor álmaim nem érnek egy hajítófát és üresen korganak, mint a gyomrom.

PANTAGRUEL: Legokosabb, ha semmit sem eszel, már falánkságod és egyre gyarapodó pocakodra való tekintettel sem. Amphiárius, a régi görög jós azt követelte, hogy az orákulum elé járulók egy álló napig böjtöljenek. Én nem írok elő ily sanyarú diétát. Mert bár nem hiszem, hogy a hússal, zsírral puffig jóllakott ember szellemi dolgok iránt különleges fogékonyságot árulna el, ugyanígy nem csatlakozom azok véleményéhez sem, akik a hosszú böjtölést az égi titok felé vezérlő kalauznak tekintik.

– Felhívtam figyelmedet arra, amit Gargantua édesatyám, kinek nevét fiúi tisztelettel említem, szokott monI. kötet 253dogatni –, hogy az éhenkórász remeték írásai éppen olyan sótalanok, ványadtak és erőtlenek, mint bőjtöléstől leromlott testük, melynek elapadt forrásából műveiket merítik. Mert nem egykönnyű a szellem frissességét és derűjét megőrizni, ha testünket megpróbáltatások sanyargatják: hiszen a filozófusok és orvosok egybehangzóan állítják, hogy életerőnket az artériákban áramló vér izzadja ki magából és frissíti fel.

– Példának a filozófust említem, ki azt képzelte, hogy a magány, az emberektől való elzárkózás, a természet csendje elősegíti gondolatai megtervezésének, felépítésének és befejezésének munkáját, de kényszerű tapasztalat útján a maga bőrén tanulta meg, hogy a körötte szűkölő kutyák, a farkasok üvöltése, az elefántok trombitálása, az oroszlánok bőgése, a lovak nyerítése, kígyók sziszegése, tücskök ciripelése, gerlék búgása, szamarak iá-ja, rigók füttye és vadmacskák nyávogása jobban zavarja, mintha a Fontenay-i (vagy Niort-i) nagyvásáron lenne. Az éhség is szorongatni kezdte a jóembert: ilyen alkalmakkor görcsös szorulás fogta el gyomrát, a vérerek visszaszívták a már szétosztott táplálékot tagjaiból – és szellemét, melyet a test dajka módjára emtet, ráncigálni és cibálni kezdték altája felé, ahogy a lábán megkötött madarat buktatja el a zsineg, ha felszáll. Itt minden bölcselők atyja, Homérosz tekintélyére hivatkozhatom, aki elmondja, hogy a görögök Patroklosz feletti zokogásuknak akkor szabtak határt, amikor éhes gyomruk tiltakozásának hangját felemelte és testük nem volt hajlandó több könnyet termelni. Ami azért volt, mert véghetetlen böjttel sanyargatott szerveikből kifogyott a sírásra és szipákolásra alkalmatos nyálka.

– Az arany középszer valamennyi körülmény közt dicséretes; e mellett tarts ki te is. Ne egyél vacsorára babot, se nyúlgerincet, se másféle húsneműt, sem tengeri polipot és káposztát; semmi olyasmit, ami szellemed nyugtalanítására és elködösítésére alkalmas. Mert, ahogy a tükör sem képes visszaadni az eléje kerülő alakzatok pontos képét, ha foncsorozása lepattogott róla, vagy üvegje elhomályosodott, úgy lelkünk sem képes az I. kötet 254előtte elvonuló álmokat értelmezni, mikor testüket az emésztetlen hús gőzei és gázai nyugtalanítják és bolygatják, – hiszen a lélekre, kettejük elválaszthatatlan kapcsolata révén, a test nehézségei is kiterjednek.

– Fogyassz el vacsorára néhány Crustumentiából

Crustumentia: római klasszikus emlegette itáliai kisváros, hol elsőrangú gyümölcs termett. – Bergamóból R. korában körtét importáltak Franciaországba.

idekerült körtét, vagy bergamóiakat, rövidszárú almákat a Montbaillard-i grófságból, néhány Tours környékén nőtt szilvát s egy maroknyi cseresznyét kertemből. Ez esetben nem kell attól tartanod, hogy álmaid értelme csalóka, gyanús és bizonytalan lesz, amilyeneknek bizonyos peripatetikus bölcselők nevezték az őszi álmokat. Abban az időben ugyanis az emberek több gyümölcsöt fogyasztanak, mint más idényben. Ugyanezt állították misztikus allegóriák keretében a régiek prófétái és poétái, akik szerint csalfa és üres álmok rejtőzködnek az ősszel lehullt lomb alatt. A természetes frissességet ugyanis, melyben a fáról szakított gyümölcsök bővelkednek, a test könnyen emészti meg és párolja – mint ahogy ezt a borral is példázhatom –, de ez a frissesség őszre régesrég otthagyta a gyümölcsöket. Egyél tehát friss gyümölcsöt vacsorára és igyál rá jó hideg kútvizet.

PANURG: Kegyetlen feltételeket szabsz, de beadom derekamat. Egyetlen kikötés mellett: ha holnap reggel, mikor rendje és módja szerint befejeztem az álmodozást, alaposan befrüstökölhetek. Addig az Álom nagy és homályos két kapujának figyelmébe ajánlom magamat és Morpheus, Icellon, Phantasus, meg Phobetor

Az álom görög és latin istenségei

jóindulatába szerény személyiségemet. Ha hívó szavamra segítségemre sietnek, csinos fogadalmi oltárt állítok nékik, csupa hamvas őszibarackból.

Később azt kérdezte Pantagrueltől:

– Nem volna-e üdvös, ha néhány babérágat helyeznék vánkosom alá?

– Szükségtelen – mondta Pantagruel. – Ostoba I. kötet 255babona s tévelygés ez, bármit ír az ászkálioni Szerápiosz, Ániphón, Philikorosz, Artemon és Fulgentius Planciades. Ugyanezért a pénzért – az öreg Demokritosz engedelmével legyen mondva – a krokodil vagy kaméleon bal vállcsontját tehetnéd párnád alá, a baktriusok bűvös kövét, vagy az Ámmon szarva nevű drágakövet, mely az egyiptomiak hite szerint jövendőmondó álmokat hoz Jupiter Ámmon isten kegyéből. Itt jut eszembe, amit Homérosz és Vergilius mondanak az álmok kettős kapuboltjáról, melyekre imént hivatkoztál. Az egyik kapu elefántcsontból való: aki ezen keresztül hatol az álmok birodalmába, bizonytalan, homályos és réveteg szemmel lát, mert az elefántcsonton, bármily finomra hasítsa és faragja az ember, nem lehet keresztüllátni. A másik kapu szarúból épült: a rajta beáramlók valódi, hiteles és csalhatatlan álmokat látnak, mert a szarú fényes és átlátszó anyagán keresztül a dolgokat a maguk való mivoltában mérlegelhetik.

– Amivel – jegyezte meg János barát – alighanem arra céloztál, hogy ez a szarúagancsos csodaszarvas és felszarvazott (mert ilyenné válik Panurg, hitvese és Isten kegyelméből) meglátja ma éjjel sorsát, hiszen jövendője szarúból készült kapuívét jelképes szarv formájában már itt hordja a homlokán.

I. kötet 256

Másnap reggel hét órakor Panurg megjelent Pantagruel színe előtt. Episztémon, János barát, Ponokrátész, Eüdémon, Kárpálim és a többi már ott tartózkodott a szobában. Panurg láttán Pantagruel így szólt:

– Imhol jő az álomlátó.

Idézet Mózes első könyve XXXVII. fejezetéből. Józsefre, az álomlátóra vonatkozik.

– Az ilyen álomlátás – jegyezte meg Episztémon – egykoron nem kevés bajt hozott Jákob fiaira.

– Úgy vagyok vele – állapította meg Panurg – mint Guillot-val,

Az eredeti szövegben: „Guillot, a varázsló.” R. magyarázóinak egy része úgy véli, hogy a szerző itt a Galliai Amádisz című lovagregény egyik alakja, Don Guilan el Cuidador nevét ferdítette el. Aminek nincs sok értelme. Más kommentátorok szerint R. Guillaume amiensi fogadóst értette. A híres vendéglős emlékezete mindmáig fennmaradt: „Pillanatok alatt tálalta a legválogatottabb fogásokat: húst, halat, vadat; oly ételeket, melyeket a király asztalán is szívesen láttak volna. Franciaország vendéglátói közül kétségtelenül övé a pálma.”

az amiensi fogadóssal, aki a legbonyolultabb étkeket tálalja vendégei elé. Bonyolult és sokrétű álmot láttam én is: a töménytelen badarságtól nem tudok I. kötet 257kiokosodni. Csak annyit tudok, hogy álmomban fiatal, buja természetű, bögyös, fölötte szép hitvesem volt, aki kényeztetett, babusgatott és becézett, mint ölbeli kutyáját. Csak szóba tudnám foglalni, mint hizelkedett nékem, hogyan nyalt-falt, simogatott, szorongatott, csiklandozott, ölelgetett, tapogatott, fogdosott és noszogatott! Tréfálódva két apró szarvacskát ragasztott homlokom tetejébe. Pajkoskodva mondtam néki: e szarvat jóval lejjebb kellene felraknia, már csak azért is, hogy bökni tudjak vele; másként ökörszarvhoz hasonló elhelyezésük miatt Mómus tréfáinak leszek tárgya. De a kis bohó, mit sem törődve aggodalmaimmal, még magasabbra rakta szarvaimat. Akkor vettem észre, hogy nem is fájnak, sőt – különös dolog – isteni módon éreztem magam. A következő pillanatban, nem tudom, hogyan, hirtelen tamburindobbá változtam, feleségem pedig kuvikká. Ezzel álmom megszakadt. Felébredtem, elképedve és zavarodottan. Mit szóltok ennyi badarsághoz egy kalap alatt? Dugjátok össze fejeteket, süssétek ki, mi van mögötte. Te pedig, Kárpálim barátom, jöjj velem reggelizni.

– Ha konyítok valamit az álomfejtéshez – jelentette ki Pantagruel –, úgy feleséged nem valódi, kézzel megfogható szarvakat rak homlokodra, amilyeneket a szatírok hordanak. Álmod azt jelenti, hogy nejed megszegi a hitvesi hűség fogadalmát, másvalakire akaszkodik és jelképes, de valódi szarvakat növeszt homlokodon. Ugyanezt az értelmezést olvashatod Artemidorus Álmoskönyvében is. Hasonlóképpen te sem változol át igazi csörgődobbá; feleséged csak jelképes tamburaként ütlegel igazából, mint ahogy az esküvői dobot verik; és ő sem változik át valódi szárnyas gyöngybagollyá, csak ezüst és aranyneműdet csórja el, ahogy a kuvikok szokása. Ebből is elértheted, hogy álmod milyen pontosan megegyezik az előbbi, vergiliusi jövendöléssel. Felszarvaz, elnadrágol, kitolvajol: ez hitvesed hivatása.

E szavakra János barát felkiáltott:

– Istenuccse, igazat szól! Felszarvaznak, jóember, méghozzá irgalmatlanul; te vagy a mi csodaszarvasunk, címeres ökrünk, agancsos bászlink, a mi legmulyább I. kötet 258cimboránk! Intézz néhány szót az érdemes gyülekezethez: én meg körbejárok a persellyel, hogy összekaparj valamit, borra, búfeledésre.

– Éppen fordítva az igazság – szólt Panurg. – Álmom azt jelenti, hogy házasságom idejére a bőség szarva, illetve szaruja önt el, a javak sokféleségével. Azt mondtam: szarvam nő, mint a szatíroknak; ámen, így legyen. Ez azt jelenti, hogy férfiasságom olyan lesz, mint a szatíroké: minden fáradalmat álló, harcrakész és hadbaszálló; ez az, amiért minden embert esz a fene, mert csak kevesen nyerik el az ég kegyéből. Minek következtében felszarvaztatásomból nem lesz semmi, hiszen ennek egyetlen oka a férfierő hiánya. Ugyanis miért rúg ki a hámból a szegény asszonynép? Mert odahaza nem kapja meg a maga porcióját. Miért szabadulnak ki az erdőből az ordasok? Mert nem találnak húst a fák között. Mi készteti az asszonynépet szajhálkodásra? Elérthetitek ebből. Megkérdezhetitek a tisztelt törvénybíró, fiskális, prokurátor, ülnök, paragráfuscsavargó és irnok urakat, mint vagyon megírva mindez Az impotens és megbabonázott házastárs című jogtudományi glosszában.

– Bocsássatok meg, de nyilvánvalóan tévedtek, amikor a szarvakat a felszarvazottsággal keveritek össze. Diána is szarvat hord, szép félhold alakút. Hogy az ördögbe szarvazták volna fel, mikor a szűzesség állapotában leledzik? Szóljatok tiszteletteljesen róla, különben még szarvakat rak reátok, mint Akteonra.

Akteón Diána istennőt mezítelenül, fürdés közben lepte meg, mire az istennő szarvassá változtatta.

A jó Bacchus papa is szarvakat hord, továbbá Pán, Jupiter Ámmon és számos istenség. Ezek mind megcsalt férjek volnának? És Juno asszony is szajhálkodik? Úgy tesztek, mintha szülei jelenlétében zabi gyereknek neveznétek egy gyermeket. Amivel azt implikáljátok, hogy nem anyja likában jött a világra és előzőleg nem édesatyja herezacskójában szorongott.

– Beszéljünk okosabban. A szarvak, melyeket jövendőbelim homlokomra ültetett, a bőségszarú jelképes I. kötet 259szarvai. Ez az igazság, biztosítlak bennetek. Ami a többit illeti: a csörgődob azt szimbolizálja, hogy vidám leszek, mint az esküvői dobos. Elől a ritmust verem, hátul a taktust durrogom, számmal dudorászok hozzá – higyjétek meg, ez a gyönyörűség teteje! Feleségem bűbájos lesz, mint a kis gyöngybagoly, én meg elkényeztetem és

– Meg kell jegyeznem – szólt közbe Pantagruel –, hogy álmod legeleje okozati összefüggésben áll végével. Kezdetben csak úgy úsztál a boldogságban, majd hirtelen mozdulattal elszontyolodva, dühödten, elképedve és felháborodottan ébredtél.

– Azért történt – szúrta közbe Panurg –, mert nem ettem semmit estére.

– Látom – fűzte szavát Pantagruel –, hogy fejjel rohansz vesztedbe. Tudd meg: minden álom, mely hirtelen ébredéssel végződik és álmodóját elkedvetleníti, rossz előjel és a balsors hírnöke. Rossz előjelnek tekinthető, mert a gonosz indulatú, bűzhödt, titkosan lapuló és vészterhes matériát – az orvostudomány elmélete szerint – megkeveri a test központjában, ahol súlyánál fogva összehalmozódott és felszínre hozza. A káros anyag mozgása megszakítja az álmot és az ember központi érzékszervét, mármint szívét

Arisztótelész nézeteihez híven az orvostudomány R. idején azt tartotta, hogy az ember agya érzéketlen, és érzelmei központjává a szívet tették meg.

figyelmezteti a veszélyre. Akár a fájdalom, mikor valaki darázsfészekhez közelít, kígyóverembe lép, vagy karmos macskát cirógat szőre ellenében.

– Balsors hírnöke, mondtam másodszor. A lélek látnoki képességeire hivatkoztam, melyek végzetünket jelenítik meg álmunkban, bemutatják a bajt és a sorscsapáI. kötet 260sokat; ezek rövidesen tényleges mivoltukban zúdulnak reánk. Példának hozhatom fel Hekuba meg Eüridiké, Orpheüsz feleségének álmát, kik – Ennius elbeszélése szerint – mindketten rémülten riadtak fel szendergésükből. Hekuba, ahogy felébredt, férje Priámosz és gyermekei meggyilkoltatásának lett tanuja, miközben hazáját, Tróját elemésztette a tűz; Eüridiké pedig rövid idő múltán, nyomorúságos halállal pusztult el.

– Így álmodta Aeneas is, hogy barátjával, a halott Hektorral beszélgetett, mikor hirtelen rángással felriadt, ez történt azon a szörnyű éjszakán, melyet elébb említettem, mikor a hellének bevették és felpörzsölték Trója városát. Máskor házi isteneiről és láreszeiről álmodott s görcsös mozdulattal ébredt fel: következő nap szörnyűséges égiháború tört reá a tengeren. Ez esett meg Turnusszal is, ki a pokolbéli fúriák unszolására háborúba keveredett Aeneásszal, s álmából riadtan hökkent fel egy éjszakán – és később, a viszontagságok egész sorozata után, ugyancsak Aeneas kezétől esett el.

Mindezt Vergilius beszéli el részletesen az Aeneisben.

Még százával hozhatnék hasonló történeteket. Ha pedig Aeneásszal példálódzom, úgy vésd fejedbe, hogy Fabius Pictor

Régi latin krónikás.

szerint, semmit nem kezdeményezett és semmilyen cselekedetre nem szánta rá magát, ha álmaitól felhatalmazást nem kapott, avagy legalább utalást nem talált reájuk.

– Az ilyen álláspontot a józan ész sem utasítja vissza. Mert az álom a kegyes istenek különleges ajándéka, mint ahogy a filozófusok vallják és a poéták megerősítik. Vergilius szavával szólva:

amiért az ilyen égi ajándék aligha okozhat bosszúságot és csalódást: hiszen akkor a pihenés nem lenne pihenés, az ajándék pedig nem az istenektől származnék, hanem I. kötet 261a gonosz ördögök incselkedése volna, ekthrón ádórá dórá

Idézet Szophoklész Ájáxából.

– az ellenség ajándéka, mely nem ajándék. A te álmod is figyelmeztető volt – ahogy a sokgyermekes családapa, mikor ünnepi ebédjét fogyasztja nagy szívnyugalommal, hirtelen kirúgja a széket maga alól. Aki nem érti okát, megrőkönyödik. Dehát mi is történt? Szolgája tüzet jelzett, szolganője tolvajt kiáltott, vagy azt hallotta, hogy csemetéjét gyilkolják az udvaron, ezért rúgta ki a széket maga alól, hogy a szükséges parancsokat kiadja és segélyt vigyen a szorongatottaknak.

– Ez alkalommal megemlékezhetek róla, hogy a kabbalisták és héber írástudók megállapították, mint lehet az angyalok megjelenését az álorcát öltött sátánfiakétól megkülönböztetni, mikor a fény hírnökeinek mezében jelennek meg az emberek előtt. Mentőangyalunk, ha leszáll hozzánk, először megrémíti, utána megvígasztalja az álomlátót és a békesség és a megnyugvás állapotában hagyja magára, míg a gonoszra csábító démon elébb felderíti az embert, majd kétségbeejti, összezavarja és úgy hagyja faképnél.

I. kötet 262

– Aki jól lát és nem siket – jegyezte meg Panurg –, azt Isten is megóvja a bajtól. Ami engem illet, sejtem, mit akartok, de a fülem mégsem tudja bevenni. Korgó gyomor nem hallgat jótanácsra. Amiért egyes-egyedül dühödt farkasétvágyamat kell okolnom, melytől majd megveszem! Túlságosan elővett a böjtölés! Ha valaki rá akarna bírni ebben az esztendőben, hogy a táplálékot megvonjam magamtól, annak mindjárt a fekete mágiával kellene jönnie. Nem vacsorázni? Az istenfáját neki! Gyerünk reggelizni, János barát, mégpedig azonnal. Ha aztán alaposan teletömtem magam és bendőmben kellő készleteket raktároztam fel, hajlandó vagyok – persze csak a körülmények kényszere alatt – az ebédről lemondani. De nem vacsorázni? Kész téboly; lázadás a természet rendje ellen.

– A természet ugyanis arra teremtette a nappalt, hogy az ember törje magát, dolgozzék, munkálkodjék és hivatását űzze: ezt annál könnyebben tehetjük, mert udvariasan gyertyát tart nékünk – mármint a nap tiszta és kedvderítően fényes lámpását. Alkonytájt lassacskán elfújja, mintha azt sugallaná: „Gyermekeim, kitettetek maI. kötet 263gatokért, most aztán elég a sürgés-forgásból. Leereszkedik az éj: ideje, hogy abbahagyjátok a munkát és friss kenyérrel, jó borral, ízes húsételekkel frissítsétek ernyedő testeteket; szórakozzatok egy keveset, aztán térjetek aludni, pihenjetek, hogy holnap új erőben és vidoran láthassatok neki a munkának. Így tesznek a solymászok is: ha megetették madaraikat, nem kívánják, hogy ismét felrepüljenek újabb zsákmány után, hanem hagyják őket emészteni a rúdon.” Nagyon jól értette ezt őszentsége a pápa, ki elsőnek vezette be a naponkénti böjtölést

A hagyomány szerint Telesphorus pápa rendelte el, hogy napkelte után kilenc órával szabad csak jelentősebb ételmennyiséget magunkhoz venni; a reggeli köménymagos leves vagy hajdina-kása, nem számított. Más vélemény szerint már az apostolok így rendelkeztek, hogy a keresztény ember életét egészségesebbé, avagy kellemetlenebbé tegyék. Ez a szokás a reneszánsz idején feledésbe merült.

és úgy rendelkezett, hogy az ötödik papi zsolozsma idején, azaz délután három óra táján hagyjuk abba és attól fogva kedvünk szerint együnk, igyunk.

– A hajdankorban kevés ember ebédezett, kivéve persze a szerzeteseket meg kanonokokat, kiknek más dolguk sincsen. Minden napjuk ünnepnap és a világ minden kincséért nem hágnák át az aranyszabályt, hogy de missa ad mensam, – azaz: misétől az asztalhoz. Sosem tekintették kötelezőnek, hogy az apát érkezését megvárják és csak azután üljenek le. De ha egyszer már leültek, szivesen várakoznak akármeddig. Viszont, ami az estebédet illeti, ezt, néhány éhenkórász álmodozó szokásától eltérően

Az aszkéták értendők.

, az emberek kezdettől fogva rendszeresítették és közös, avagy általános étkezésnek mondják a latin coena, a görög kojné szóval.

A latin coena, amit kojná-nak ejtettek és a görög kojné ugyan hasonlít kiejtésben, de közük nincs egymáshoz. Az ilyfajta etimologizálást R. is nevetségesnek tartja; nyilván ismerte Plutárkhosz ide vonatkozó szövegét, ahol éppen a coena és a kojné példáját említi, gúnyos fintorral. A délibábos nyelvészet játékai a szavakkal ma is népszerűek, habár semmit se mondanak.

Jól tudod ezt, János barát! Gyerünk, az ördögbe is! Gyomromban az éhség ebei üvöltenek. Dobjunk eléjük levesbe mártott sültkenyeret, I. kötet 264mint cerberusnak. Gyerünk, János fráter: te amúgy is a szűzpecsenyét szereted, kívált reggeli leveshez. Én magam a zsírosabb fajtánál maradok, az öregebbjénél, mert a szalonnával spékeltet jobban szeretem; azt szúrom fel nyársra, hogy úgy mondjam és nem nyugszom, míg oda nem sózok neki kilencszer.

– Úgy látom – mondta János barát –, hogy e jelképes szavakat a kolostori titkosbeszédből kölcsönözted. A kilencszeri besózás a hús alapos elkészítését és megfőzését jelenti. Mert a jámbor szerzetesek, írásba ugyan nem foglalt, de szájhagyomány alakjában nemzedékről-nemzedékre szálló hiedelme a régi kabbalisták egy bizonyos rendelkezését őrizték meg számunkra. E rendelkezéshez híven hajnaltájt köpnek a köpőcsészébe, pisálnak a pisáldában, szarnak a szarodában, prüszkölnek a prüszköldében, mosakodnak a mosódában, végül minden tisztátlanságtól szabadultan indulnak misére. Mikor ott dolgukat elvégezték, átmennek a kápolnába. Kápolna alatt, ahová ájtatosságtól pislogva közelednek, kolostori titkosnyelven a konyhát értik. Ott keblük mélyéből felszálló fohásszal kérik: tétessék már tűzre a marhahús kondérja a mi Urunk, Jézus Krisztus legalázatosabb szolgái részére. Sőt gyakorta maguk a szerzetesek gyújtják és ápolják a tüzet a marha alatt. Ha pedig korábban kelnek, a kabbala szerint a marhát is hamarább emelik tűzre, minthogy:

annál porhanyósabb, annál kevésbbé koptatja a fogat, annál jobban gyönyörködteti a száj padlását, annál kellemetesebben csúszik le a gyomorba és annál kiadósabban táplálja a jámbor szerzetest. Ami egyetlen intenciója és egyúttal végcélja a rend alapítójának. Mert a barátnak elmélkedései közepette zabálnia kell, hogy élhessen, illetve élnie kell, hogy zabálhasson, mivel földi útján úgy sincs egyebe, mint ez az egy élete, meg az a pőre feneke. Gyerünk enni, Panurg!

I. kötet 265

PANURG: Ezúttal jól értelek, barátocskám, te bársonyos herezacskó, te kolostori herezacskó, kabbalista herezacskó! Kellemetes jóreggelt kívánok, tisztelt uraságok, valamennyiteknek egymás után. Úgy vélem, eleget álmodoztam ahhoz, hogy inni mehessek. Induljunk!

Miután Panurg kiadta rendelkezését, Episztémon jó hangosan ezt a megjegyzést fűzte hozzá:

– Gyakori, mondhatnám mindennapos esemény az emberek közt, hogy egyikük-másikuk a harmadik ember balszerencséjét előre megérzi. Annál ritkább, hogy önnön romlását előre látja. Szellemesen példázza ezt Aesopus mester fabulájában, mikor azt írja, hogy mindenki dupla iszákot hord vállán. Az iszák egyik fele mellére csügg. Ebben a másember botlásait, hibáit és balszerencséjét hordja. A tarisznya másik felében, mely lapockájára lóg és amelynek tartalmát sohasem látja, tulajdon hibáit és sorsát cipeli. Erről csak az Ég különleges kegyelméből szerezhet tudomást.

I. kötet 266

Rövid idő múltán Pantagruel magához hivatta Panurgot és így szólt:

– Irántad való elmélyült barátságom, mely az évek során valósággal véremmé vált, arra késztet, hogy életed alakulásának kérdéseit szüntelenül forgassam elmémben. Hallgass ide, mit gondoltam ki javadra. Panzoustban,

Panzoust (ma: Panzoult) község Rabelais szülőhelye, Chinon közelében.

nem messze Le Croulay városkájától, igen figyelemreméltó szibilla, illetve javasasszony lakozik, aki előre látja a jövendőt. Vedd Episztémont magad mellé és indulj útnak, hogy figyelmesen meghallgassad, amit mond.

EPISZTÉMON: Ez a jósnő holmi Canadia vagy Sagana-féle lehet.

Horatius említ verseiben két ilyen nevű boszorkányt.

Azért gondolom, mert Panzoust környéke hírhedt boszorkányairól; úgy hemzsegnek ott, mint egykor Thesszáliában. Nem mondhatom, hogy szívesen indulok útnak. A javasasszonyokkal és varázslónőkkel I. kötet 267való társalkodás kényes ügy. Mózes törvényei határozottan tiltják.

Mózes ötödik könyve tiltja a boszorkányokkal való érintkezést. Magukat a boszorkányokat 1484 után kezdték rendszeresen üldözni és máglyán égetni, IV. Szixtus pápa bullájának egyenes következményeként. Egyes felvilágosult szellemű uralkodók, mint régebben Könyves Kálmán magyar király, vagy Lorenzo de’Medici megakadályozták a boszorkányok üldözését és égetését, de az általánosan elterjedt babonán és az egyház ügybuzgalmán nem tudtak változtatni.

PANTAGRUEL: Nem vagyunk Mózes-hitűek. Különben sem bizonyosodott be, hogy az illető valóban boszorkány-e, vagy sem. Mikorra visszatértek, világosabban látunk majd ebben a kérdésben. Ki tudja, nem-e a tizenegyedik szibillát vagy egy második Kasszandrát lesz szerencsétek szemtől szembe látni? Ám tegyük fel, hogy nem rendelkezik szibillai tulajdonságokkal. Ugyan mit árthat, ha kételyeiteket elmondjátok egy asszonynak, ki a környék mindkét nembeli lakosságánál járatosabb a világ dolgaiban? Tapasztalatot gyűjteni, tanulni és okulni mindig lehet, bárhol, mindenből, mindenkitől,

– Emlékezetetekbe idézem, hogy Nagy Sándor, miután Arbella mezején tönkreverte Dáriusz király seregét, elutasított magától egy férfiút, aki kihallgatásra jelentkezett. Sándor ekkor, noha Persiában győzelmet győzelemre halmozott, oly messze került atyai birodalmától, Makedóniától, hogy szünetlen nyugtalanság gyötörte. Mert hazájából nem áll módjában friss híreket szerezni, részint az iszonyú távolság, részint az útbaeső nagy folyamatok gyakorisága, az embereket késleltető sivatagok és a közbemagasló hegységek miatt. Ily aggodalmak és gyötrődések közepette (mert hiszen elfoglalhatták volna királyságát, egy másik uralkodót ültethettek volna trónjára és elhurcolhatták volna minden alattvalóját, anélkül hogy I. kötet 268erről sejtelme lett volna), egy szídoni kalmár jelentkezett nála, tapasztalatokban jártas és agyafúrt férfiú, ki szegény sorban tengődött és külsejét tekintve inkább jelentéktelennek látszott. Ez megüzente néki: módját lelte, mint tudathatja szülővárosát öt nap alatt Indiában aratott diadalairól és értesülhet ugyanennyi időn belül Makedonia vagy akár az egyiptomi tartomány állapotáról. Nagy Sándor azonban eleve fantasztikusnak és kivihetetlennek találta terveit, úgyhogy a kalmárt nem engedte maga elé. Mibe került volna néki, mit árthatott volna, ha fülét odakölcsönzi néhány pillanatra, hogy megtudja: mivel áll elő az illető? Elvégre a természet nem ok nélkül alkotta fülünket olyannak, amilyen, mármint örökké nyitott tölcsérrel rendelkezőnek és fedő nélkül valónak, ahogy viszont szemünk elé függönyt, nyelvünk elé összecsukható redőnyöket helyezett. Ami hihetően azért történt, hogy fülünket még éjnek idején is nyitva tarthassuk, és értesüléseinkből okuljunk. Még az is lehetséges, hogy ez a kalmárember angyali hírnök volt, akit Isten menesztett Nagy Sándorhoz, mint ahogy Ráfáel arkangyalt küldte Tóbiáshoz. De a király meggondolatlanul elkergette, – amit később szánva bánt.

EPISZTÉMON: Jól beszélsz; mégsem értem, mi hasznunk származik abból, ha az ország egyik hirhedt zúgában efajta vénasszonyhoz megyünk tanácsért.

PANURG: Mindig jól érzem magam, ha asszonyok csacsogását hallgathatom, beleértve a vénasszonyokét, kiknek bőbeszédűsége több soronkívüli székeléssel aranyozta be életemet. Valójában jószimatú kutyáknak tekintem őket, akik a helyes nyomon járnak a dolgok után. Szerintem jósnő helyett a javasasszony elnevezés jobban illik hozzájuk, mert szellemi javakban gazdagok s javunkat szolgálják azzal, amit javallanak. Szavaim megerősítése céljából pedig forduljatok Püthágorászhoz, Empedoklészhez, Szókrátészhez avagy a mi Ortvinus mesterünkhöz.

Ortvinus Gratius kölni teológus volt, Erasmus, Reuchlin és a humanisták halálos ellensége. R. tréfából sorolta őt a világ nagy filozófusai közé.

Ezért magasztaló szavammal egészen az egeI. kötet 269kig emelem a régi germánok szokását, mikor kegyszereiknél többre becsülték a vénasszonyokat, kiknek útmutatását követték a boldogabb élet felé. Mint ahogy Vespasianus császár idején példázza ezt az öreg Aurinia és Velleda anyó Tacitus Germániájából. Elhihetitek nékem: az ilyen bibircsókos szipirtyók a Jelen combjai közt egyenest a Jövendő méhébe látnak. Ugyanekkor néked, János barát, aki félsz engem a kalandosnak ígérkező látogatásra elkísérni, nyugodtabb szállásul a horatiusi arany középutat ajánlom, vagyis seggem közepét.

EPISZTÉMON: Úgy én leszek, aki elkísér. De vedd tudomásul: ha valamilyen ördögi mesterkedésnek, bűvölés-bájolásnak lennék szemtanuja, legott szedem sátorfámat, már a banya tanyájának küszöbén. És akkor nézhetsz más kísérő után.

I. kötet 270

Három napig utaztak; a harmadikon, egy dombhajlásban megpillantották a javasasszony viskóját.

Panzoust falú a Vienne völgyében, a domboldalban a falu fölött barlang látható, melyet ma is a szibilla barlangjának hívnak.

Egyszerűen beléptek a szalmával fedett kunyhóba, hol roskadozó falak és hitvány bútorok közt szúrós füst kavargott.

EPISZTÉMON: Sebaj! Hérákleitosz, a nagy szkolasztikus és homályos bölcselő cseppet sem lepődött meg, amikor egyszer hasonló kalibába tette be lábát. Sőt megmagyarázta tanítványainak, hogy az istenek nem kevésbé szívesen tanyáznak ilyen helyen, mint szemkápráztató palotákban. Ilyen viskóban látta vendégül Thézeüszt a hires Hekáté, és Hireus is hasonló bolhatanyán lakott. Házába Jupiter, Merkúr és Neptunus sem átallott betérni. Sőt lakomára teríttettek és meg is szálltak ott. Kárpótlásul, amiért három istennek közös éjjeliedényt kellett használnia, a háziasszonyt is közösen használták és kilenc hónap késéssel a gyermek Orionnal fizettek a házaspárnak.

Az aggnő a tűzhely sarkában kuporgott.

I. kötet 271

EPISZTÉMON: Ez aztán hamisítatlan szibilla, szakasztott mása annak, amit Homérosz kuckónülő kondásasszonynak nevez.

A banya valóban lompos ruházatú volt, kiaszott, koszos, töpörödött, csepegős orrú, beesett szemű és reszketeg; éppen kelkáposztalevest kotyvasztott egy darabka avas szalonnával és büdös velőscsonttal.

EPISZTÉMON: A rézangyalát! Hiába jöttünk. Nem kapunk tőle választ, hiszen elfelejtettük magunkkal hozni az aranyágat.

PANURG: Én hoztam. Igazi aranyakat. Frissen vert, csengő tallérokat, meg egy gyűrűt ráadásul.

Mély meghajlással köszöntötte a szipirtyót és átadott néki három pár füstölt marhanyelvet, búzadarát nagy zsírosbödönben, hasas butéliát borral szalmafonatban, meg vadonatúj károlytalléroktól dagadó kostökét. Majd példás reverenciával a vénasszony mutatóujjára gyönyörű aranygyűrűt húzott, ékes békakővel, méltó foglalatban. Rövid szóval előadta látogatásuk célját és udvariasan megkérte: adjon néki tervezett házasságát illetően tanácsot.

A vénasszony hosszú hallgatásba merült, csak ajkát mozgatta, mint a kankutya, mikor vicsorog. Átült egy felfordított sajtárra, három öreg orsót keresett elő, megforgatta azokat, újjhegyével tapogatta tetejüket. A leghegyesebbet megtartotta, a többi kettőt az árpadaráló alá penderítette. Aztán elővette az áspát, rátekerte a fonalat kilencszer. A kilencedik rátekerés után elnézte a motollát, anélkül, hogy az orsóhoz nyúlt volna és figyelte, mikor áll meg.

Ezután tanúi lettünk, mint vetette le egyik facipőjét (nálunk az ilyesmit papucsnak hívják) és borította fejére kötényét, mint karingét a pap, mielőtt a misét olvassa. A kötényt tarka ringyrongy szalaggal nyakához erősítette. Amikor ilyetén elkendőzte magát, nagyot húzott a borosflaskából. Aztán a kostökéből három károlytallért keresett elő, azokat, három dióhéjon, tetejére állított tollasibrikre helyezte, majd háromszor megforgatta seprőjét a kemence felett és egy csokor hangafüvet meg I. kötet 272száraz babérágacskákat vetett a tűzbe. Amíg égtek, csendesen nézelődött és figyelte, mint emésztődik meg a babérág a parazson, anélkül, hogy valami recsegést-ropogást vagy neszt lehetett volna hallani.

Ekkor fogai közt idegenszerű, különös hangzású szavakat mormolt, oly félelmetesen, hogy Panurg Episztémonhoz fordult:

– Az istállóját neki! Egész testemben reszketek. Azt hiszem, megbabonázott; nem keresztény ember szavai ezek. Úgy tűnik, mintha négy arasszal meg is nőtt volna, mióta szoknyáját kontyára borította. És miért mozog az állkapcsa? Mi célból rángatja vállát? És minek remeg az ajka, mint a majomé, ha rákot eszik? Cseng a fülem: mintha Proserpinát hallgatnám az Alvilágban. Proserpinát, aki férje halála után Lucifernek ajánlotta kezét és neve két utolsó szótagját. Mindjárt jönnek az ördögök! Fussunk innét, az istenfáját, mert meghalok a borzalomtól. Nem szeretem az ördögfiakat, útálkozom tőlük. Oldjunk kereket innét! Isten vele, asszonyság, hálásan köszönöm jóindulatát. Egyszerűen nem nősülök – nem és nem és nem. Mindenkorra lemondok házasságom tervéről.

Ezzel ki akart inalni a szobából. De a boszorka megelőzte és csipkeverő pálcát ragadva, kiszaladt a viskó megetti kertbe. Vén szikomorfa állt ott: háromszor megrázta és sebtében rákarcolt valamit a lehulló nyolc falevélre. Aztán szélnek eresztette a leveleket és így szólt:

– Keressétek, ha tudjátok, leljétek, ha akarjátok – a kegyelmed házasságának szomorú sorsa e leveleken vagyon megírva.

Ily szavakat hallatva, visszaindult kunyhójába, de a küszöbön, anélkül, hogy hátrafordult volna, megemelte felső- és alsószoknyáját egészen csípőjéig és kettejüknek pőre fenekét mutatta. Panurg figyelmét e jelenet nem kerülhette el.

– Az erdei manóra mondom – fordult Episztémonhoz – itt láthatod a szibilla tátogó barlangját!

Utalás Vergilius Aeneise VI. énekének 10–11. soraira, ahol a cumaei szibilla barlangjának tátogó szájáról esik szó.

I. kötet 273

A szipirtyó közben becsapta az ajtót és nem mutatkozott többé. Ők kinn a szállongó levelek után futkostak és össze is gyüjtötték őket nagy fáradsággal, mert a szél szétszórta valamennyit a völgyben és a bokrosban. Amikor a leveleket egymás mellé rakták, a következő verses mondást olvasták ki:

Miután a faleveleket összeszedték, Panurg és Episztémon, félig örvendezve, félig elszontyolodva, visszaindultak Pantagruel udvarába – örvendezve, amiért hazaútra tértek, és elszontyolodva a göröngyös, hepehupás ösvény miatt, melyen haladniok kellett. Küldetésükről tüzetesen beszámoltak Pantagruelnek, nevezetesen a szibilla különös viselkedéséről. Végül kirakták elébe a szikomorfa leveleit, hogy a versikét áttanulmányozhassa.

– Megint kijutott néked – fordult Pantagruel sóhajtva Panurghoz, amikor végigfutott az íráson. – A szibilla jóslata pontról-pontra ugyanazt tartalmazza, amit Vergilius verséből és álmod magyarázatából jóelőre tudtunk, mármint, hogy feleséged lealjasít és felszarvaz, másnak dobja oda testét, idegen férfiú ágyékától fogan gyermeket; hogy legkülönb javadtól megfoszt és elpáhol, amitől csaknem meghalsz, végül tested valamelyik tagját megnyomorítja, szinte a bőrt húzza le róla.

– Látom – jegyezte meg Panurg –, hogy próféciák magyarázatához annyit értesz, mint tyúk az ábécéhez. Ne neheztelj, ha ily nyíltan kötöm orrodra, de megbosszantottál. Éppen ellenkezője igaz.

I. kötet 275

– Jól figyeld, mit mondok. Az öregasszony azt sugalmazza: valamint a borsó úgy válik láthatóvá, ha kifejtik hüvelyéből, azonosképpen jóhírem és erényeim csak esküvőm után mutatkoznak meg igazából. Számtalan alkalommal hallottam tőled, hogy csak a hivatal és a tisztség teszi alkalmassá az embert képességei bemutatására; csak akkor nyilvánul meg, mit hord tarsolyában és mennyi van a füle mögött. Azaz valódi értékét akkor vehetni észre, ha a közügyekben való foglalatoskodásával egyénisége kidomborul. Ameddig önmagának él, magánember módjára, legfeljebb annyit tudni róla, mint borsóról a hüvelyben. Ennyit a jóslat első részéről. Vagy talán azon vélekedésedhez ragaszkodsz, hogy a férfi jóneve mástól függ? És ugyan mitől? Egy kurva valagától?

– A második versszak szerint hitvesem teherbe esik majd – és ez a házasélet gyönyöreinek kétségtelenül a legkívánatosabbja – hasa dagadozni kezd, de nem tőlem. Meghiszem azt! Egy drága kisfiúcskától fog dagadozni. Minden ragaszkodásom már előre az édes süvölvényé; majd megbolondulok érte. Ő lesz szemem fénye! Mit bánom a nagyvilág minden gondját és nyavalyáját, ha ott ülhetek bölcsőjénél, parányi testecskéje mellett és kisfiús pöszézését hallgathatom? Áldott legyen a szibilla! Szavamra mondom, mihelyt Szalmigondiába visszatérek, évjáradékot folyósítok néki, hogy folyton folyvást ott ülhessen a kuckóban háromlábú trónszékén és annyit székeljen, amennyit akar! – Vagy netán azt szeretnétek, hogy jövendőbelim engem hordjon szíve alatt, engem fogadjon és engem babázzon le? És aztán azt mondhassák: „Panurg a második Bacchus.” Kétszer szűlték e világra, mint Proteust, – először Thétisz és másodszor a tűánai Apollónius mamája, mint Philosztrátosz állítja. Vagy ahogy Palicusszal esett meg Szicíliában, a Szimethosz vize mellett. Felesége ugyanis vele volt terhes, de tőle. Ugyan – hagyjuk ezeket a szamárságokat!

– A harmadik strófa szerint kiszívja belőlem a legjobbat. Erre felkészültem. Alighanem elértitek, mi ez a legjobb: a bunkósvégű botocska, mely combom előtt fityeg. Esküvel biztosítalak bennetek: gondoskodom, hogy sziI. kötet 276vornyám nedvekben gazdag maradjon és el ne duguljon nejem számára. Bizonnyal szívesen, szívósan és szívszerelemmel szívja majd szívalakú végemet, és én nem hagyom cserben! Ti persze képletesen magyaráztok mindent és tolvajlásról, vagyonom elorzásáról képzelegtek. Feltehető, hogy irántam érzett szeretetetek és féltéstek okozza e borúlátást eljövendő sorsomért. Ugyanekkor azt remélem, meg tudlak győzni bennetek, amiről annyi régi latin költő is tanuskodik. Mármint, hogy a szerelem gyümölcseit lopva kell leszakítani, mint ahogy Vénusz istenasszony javallja. És ugyan miért? Mert a sebtiben és lopva elorzott gyönyör, melyet félig kigombolt vagy félig leeresztett ruházattal élvezünk dupla ajtók között, valamelyik hátsólépcsőn guggoló állásban avagy korhadt farakásnak támaszkodva, mindennél kedvesebb Cyprus istennőjének. Százszor kedvesebb, mintha az ember verőfényes nappal párosodik baldachínos ágyban, aranyozott függönyök között, pökhendi lassúsággal és hosszú felvonásközökkel, mialatt karmazsín légycsapóval vagy Indiából hozott tollseprővel hesegeti a legyeket, míg őnagysága fogát piszkálja a szalmaszállal, melyet a derékaljból húzott elő. Avagy talán azt akarjátok elhitetni velem, hogy hitvesem meglop majd engem, miközben jobbik végemet szívja, ahogyan az ember osztrigát szürcsöl héjából vagy ahogy Dioszkoridész állítása szerint a ciliciai asszonyok szívják szájjal a kermesztölgy magvát? Tévedés. Aki lop, nem szop, hanem megragadja a zsákmányt és szalad vele; aki csalni akar, nem jön nyalni és ahelyett, hogy kiverné, inkább elveri a piacon, amit beszerzett.

– A negyedik strófa szerint hitvesem lehúzza bőrömet, de nem egészen! Ezt nevezem telitalálatnak! Ti persze verekedésre és tettlegességre gondoltok. Micsoda beteg fantázia, mekkora eltévelyedés, az Úristen bocsásson meg néktek. Arra kérlek: emelkedjetek ki földöncsúszó, alacsony gondolataitok közül és tekintsetek a természet magasröptű csodáira. Legott belátjátok és visszavonjátok balvélekedésteket, amelyhez a szibilla prófétai szavainak elcsavarásával és megmásításával jutottatok. TeI. kötet 277gyük fel a lehetetlent, hogy hitvesem a pokolbéli sátánfajzat bujtogatására gonosz játékot tervezne ellenem, meg akarna gyalázni és felszarvazásom mellett még gatyámat is lehúzná pőre ülepemről, ezen felül pedig meglopna és a tetejében el szándékolná verni rajtam a port. E vállalkozásán irgalmatlanul rajta kellene vesznie. Hogy miért? Okát és az ebből levont végkövetkeztetést a kolostori teológia legmélyebb forrásából merítem. Dézsaseggi Celesztin fráter ösmertetett meg vele, hétfő reggel, amikor teli serpenyő májashurka mellett ücsörögtünk. Ha jól emlékszem, esett az eső; hogy a Jóisten derítse fel szálló napjait!

– „A világ kezdetén”, mondta, „avagy röviddel azután, a nők összeesküdtek a férfiak ellen. Elhatározták: elevenen nyúzzák meg mindet, bosszúból, amiért hatalmuk alá hajtották az asszonyokat. Mindent alaposan elhatároztak, kiterveltek és szent esküvéssel fogadták meg. De hiába! Tervezgetésük hívságosnak bizonyult: az asszonynép esendő és gyengeségnek vétetett alája. Hozzáláttak ugyan a férfiak bőrének lenyúzásához, de, szent Praepuciusra! a nyúzást azon a viháncos, véredényekben gazdag és üreges testrészen kezdték, mely legkedvesebb nékik a férfi valamennyi testrésze közül. És mi történt? huzigálták, mint ahogy Catullus Lesbiája fejte a római fiatalok farkát a sikátorokban. Már több, mint hatezer esztendeje rángatják fitymáinkat, de mindmáig csak a bunkócska végéig jutottak. Az izraeliták, megbosszankodva a sanyargatástól, körülmetéléssel szabadították meg magukat e bőrdarabtól, mert szívesebben veszik, ha körülmetélteknek és máránóknak nevezik, semhogy az asszonyok fitymájuknál fogva ráncigálják őket.”

– Jövendőbelim valószínűleg aláveti magát a női közszokásnak és mindent megpróbál, hogy e körgallért lehúzza rólam, hacsak keljfeljancsim, mint várható, önszántából nem dugná ki fejét. Ezt szívesen elnézem, jó uram és királyom. De arról nem lehet szó, hogy a bőrt egészen lehúzza.

EPISZTÉMON: Mégsem magyaráztad meg, miért égett olyan hangtalanul az a babérág, miközben a szipirI. kötet 278tyó dühödt és borzalmas szavakat mormolt, mi meg némán figyeltünk. Tudnod kell: baljós és nyomasztó előjel ez, mint ahogy Propertius, Tibullus, Porphyrius és a hajszálfinom gondolkodó, Eüsztáthiosz Homérosz Iliászához írt kommentárjában, másokkal együtt, megjegyezte.

Propertius III, XX, 35; Tibullus II, V, 81; Porphiriosz: De orac. philos. I, 82; Eüsztáthiosz I, 14.

PANURG: Valóban, nagy marhákat sorolsz fel. Az első kettő a hibbantagyú költő, a többi valóságtól elrugaszkodott filozófus, kik bolondsággal teljesek, mint maga a filozófia.

I. kötet 279 I. kötet 280

E szavak hallatára Pantagruel nem szólt és gondolataiba merült. Végül Panurghoz fordult:

– Balvélekedéseid megbolondítanak: hallgass ide! Olvastam: már hajdankorban sem bíztak a szóbeli avagy írott jóslatokban. Általuk a legkörmönfontabb, legeszesebb emberek is számtalanszor váltak tévelygések áldozataivá, ami e jóslatok kétértelműségében, homályosságában, kényszerű rövidségében leli magyarázatát. Méltán nevezték Apollót, a jövendőmondók istenét, görög jelzővel Loksziásznak, azaz homályosan szólónak.

– Ezzel szemben a testmozdulatokkal és jelekkel adott jóslatok biztonságosabbaknak, hitelesebbeknek tekinthetők. Így vélekedett Hérákleitosz, a bölcsész. Ilyen módszerrel jósolt Jupiter Ámmon, valamint Apolló Asszíriában. Ez okból hosszú szakállal ábrázolták, meglett férfiúként és köpenyegben. Nem pedig mezítlenül, ifjan és síma orcával, mint a görögök. Próbáld meg ezt az utat! Fordulj néma emberhez: hadd igazítson el jelekkel, mozdulatokkal.

PANURG: Elfogadom tanácsodat.

PANTAGRUEL: Szükségképpen a némának süketI. kötet 281nek is kell lennie, mégpedig anyja méhéből fogva, hogy ennek következtében maradt légyen néma.

PANURG: Hogyan érted? Ha igaz lenne, hogy nem beszél az olyan ember, aki sohasem hallott beszélni, a logika útján ijesztő végkövetkeztetéshez jutnánk. Ám hagyjuk ezt. Látom: nem adsz hitelt Hérodótosz történetének a két gyermekről, kiket Pszámmetrich fáraó parancsára kalickába zártak és akként neveltek, hogy senki sem szólt hozzájuk? A gyermekek rövid idő multán a bekusz szót kezdték selypíteni, ami frígiai nyelven kenyeret jelent.

PANTAGRUEL: Ezt semmiképpen el nem hiszem. A „természetes” nyelv teorémája dőreség. Minden nyelv véletlen és a szokás keveréke; a hangok és szótagok maguktól fogva semmit sem jelentenek, csak a közös megállapodás, a konvenció ád nékik értelmet. Ezt nem alapos ok híján mondom. Bartolus

Neves jogtudós.

beszéli el de Verbor. Obligat. című műve első kötetében, hogy Gubbióban, Taljánföldön élt bizonyos Nello de Gabrielis nevezetű, ki véletlen betegségében megsiketült. Ennek ellenére honi olasz nyelvezetét az emberek ajkáról olvasta, bármily halkan szóltak. Ezenkívül egy nagytudományú és előkelő irályú szerző, a számoszátai Lukiánosz könyvében olvastam Tyridates örmény satrapáról, ki Nero császár országlásakor látogatta Rómát. Pompás és ünnepi fogadtatásra talált, mivel Róma szenátusa és népe vele való szövetségét egy és mindörökre meg akarta pecsételni. A város valamennyi nevezetességét megmutatták és elmagyarázták néki. Elutazásakor a császár drága és dús ajándékokkal halmozta el. Végül felszólította: válassza ki és vigye el ajándékul a néki legkedvesebbet, amit Rómában látott. A satrapa egy bohócot választott, akit vígjátéki színpadon látott és kit játékából, gesztusaiból tökéletesen megértett, noha ő maga egy szót sem tudott latinul. Választása magyarázatául megjegyezte: birodalmának népei számos nyelven beszélnek, úgyhogy velük társalogván a tolmácsok egész seregét szükségeli. Most evvel az I. kötet 282eggyel is beérheti, hiszen a pojáca egyedül mozdulataival is kifejezi magát: ujjhegyei szinte szólani látszanak.

– Ezért kell jósodul siketnémát választanod, mégpedig születettet, azért, hogy kézjelei és gesztusai prófétai, igazi kifejező erővel lehessenek teljesek, ne pedig mímeltek, majmoltak avagy betanultak legyenek. Csupán azt kell eldöntenünk: férfit, avagy nőt választunk?

PANURG: Némbert javallanék, hacsak kettős aggodalom nem kínozna. Az egyik: bármi jut az asszonyok tudomására, mindjárt azt hiszik, hiszegetik, képzelik, sejdítik, hogy Farkas Szilárd rejtezik mögötte, a pirosfejű oszlopszent redős csuhájában. Bármely gesztus, kézjel és grimász tüstént a szerelmi hinta-palintát idézi elébük. Ha siket asszonyhoz megyünk, még félreért bennünket és erőszakot ejt rajtunk. Gondoljatok arra, ami Rómában történt, kettőszázhatvan esztendővel a Város alapítása után. Egy előkelő római ficsúr a Caelius-domb hajlatában sétálgatva, Veronika nevű siketnémának született asszonysággal találkozott. Mivel az asszony testi hibájáról nem volt tudomása, megkérdezte tőle, hány szenátort látott a dombra felmenni; míg ezt mondta, kezével jócskán gesztikulált, miként a taljánoknak mindmáig való szokása. Az asszonyság nem értette szavát; azt hitte: arra kéri, amit egy fiatalember a hölgyektől általában kérni szokott. Így tehát jelbeszéddel – s e jelek a szerelemben sokkal hatásosabbak, mint a szóbeszéd – házába vezette és ott ugyancsak jelekkel egy kellemetesnek igérkező játékra hívta fel figyelmét. Anélkül, hogy egyetlen szót pazaroltak volna, a fiatalúr elővette prakkerét és alaposan megdolgozta az asszonyság bundácskáját – csak úgy porzott.

– Másrészt attól tartok: egyszerűen nem is válaszolna. Hanyattdőlne minden jelbeszéd nélkül, néma beleegyezését adva tudtunkra. Vagy, ha mozdulatainkra és kézjeleinkre netán válaszolna, ezek oly nyilvánvaló pajzánsággal lennének teljesek, hogy rögvest rájönnénk parázna gondolatai nyitjára. Alighanem ismeritek a nagytököndi zárdából való történetet, ahol Fitymás Erazmus testvér felcsinálta nagyfenekű Farbála nővérkét, nevezett klastI. kötet 283rombéli apácát? Mikor hasa dudorodását takarni képtelen volt, a rendfőnöknő a káptalan elé idézte és szemére hányta paráználkodását. Az apáca mentegette magát, mondván hogy Fitymás testvér erőszakot követett el rajta. Az apátnő felfortyant mérgében: „Te csúnya! Hiszen a hálóteremben esett meg veled! Miért nem kiáltoztál, mikor erőszakot vett rajtad? Mindnyájan segítségedre siettünk volna.” Mire az apáca azt felelte: nem mert sikongani, mivel a dormitóriumban hallgatás rendeltetett. „Miért nem adtál valami jelt”, folytatta az apátnő, „legalább hálótársnőid felé?” – „Hát nem riszáltam az alfelemet”, válaszolta Farbála nővér, „annyi jelzést adva, amennyi kifért belőlem? Mégsem állt senki mellém.” – „Aztán miért nem jöttél hozzám panaszra, te csúnya?” – kérdezte az apátnő. – „Hasonló helyzetben én is így cselekedtem volna, hogy a felelősséget elhárítsam magamról.” – „Azért” – felelte Farbála – „mert féltem: még a pokol és a kárhozat tűzére jutok, ha netán hirtelen gyónás nélkül kellene meghalnom. Ezért Fitymást ki sem engedtem bújni az ágyamból, amígcsak ott helyben meg nem gyóntam néki. Ő meg feloldozott és reámszabta penitenciául, hogy senkinek sem szabad szerelmünket elpletykálnom. Ha a gyónási titkot kifecsegem, oly bűnt követek el Isten és az angyalok kara előtt, hogy a pokol tűze hasította volna szét az egész klastromot és (mentsen az ég!) mindnyájan, Dáthánnal és Abirónnal

Dáthán és Abirón fellázadtak Mózes ellen.

együtt Belzebúbhoz kerülünk.”

PANTAGRUEL: Ne röhögjetek. A jó nővérek, mint közismert, inkább szegik meg Isten parancsolatait, semhogy klastromuk házirendjét áthágják. Nézzünk tehát jósnő helyett jós után. Ismerek egy alkalmas embert, Kosorrnak

Az eredetiben: „Nazdecabre”, azaz kosorr, provenszál nyelven.

hívják, – siketnéma születése és foglalkozása szerint.

I. kötet 284

Ezután Kosorrért menesztettek, ki a következő reggelen be is toppant. Panurg szép, kövér borjat ajándékozott néki, két akó bort, egy mérő gabonát és harminc frankot váltópénzben. Ezután Pantagruel elé vezette és az ott tartózkodó udvari emberek jelenlétében a következő jelbeszéddel fordult hozzá:

Először hosszan ásítozott és ásítás közben, jobbkezének hüvelykjével a görög Tau betűt rajzolta a levegőbe, amit többször megismételt. Majd szemét az égre tárta, fejét forgatni kezdte, mint a kecske, mikor elvetél; eközben köhécselt; utána hangosan felsóhajtott. Eztán nadrágjára mutatott, jelezve, hogy hiányzik a gatyapőce, majd elővette hogyishívjákját és odacsapta néhányszor combjához, végül baltérdét könnyeden meghajtotta, kiegyenesítette magát és ott állt, karbafont kézzel, mozdulatlanul.

Kosorr kíváncsian szemlélte. Majd balkezét magasra emelve, három ujját behajlította, a maradék kettőt – hüvelykét és kisujját – könnyedén összedörzsölte, úgyhogy körmeikkel érintették egymást.

– Értem, mit akar e jelbeszéddel kifejezni – mondta I. kötet 285Pantagruel. – Esküvőt jelez és a phythagoreusok szent harmincas számát mutatja. Vagyis megnősülsz.

– Fogadd köszönetemet – fordult Panurg Kosorrhoz – násznagyom, udvarmesterem, kerítőm, esküvői dobosom és ágyasházi ajtónyitogatóm, te vén boszorkánymester!

Eközben Kosorr még magasabbra emelte balkarját, szétfeszítve mind az öt ujját, ahogy csak tudta.

– Az ötös számra való hivatkozással – magyarázta Pantagruel – még világosabban tudatja velünk, hogy megnősülsz. Nemcsak eljegyzed magad, esküvőt ülsz, de házad is lesz, miként házasemberhez illik és ügyeid nászodig rendben folynak. Ugyanis Pythagorász az ötös számot esküvői számnak nevezte, esküvő alatt értve az ünnepséget és a házasság kötelékét is. Ezért összegezte a háromból, egy páratlan törzsszámból, így jelezve, hogy a vőlegénynek előzetesen nem volt párja és az agglegények törzsasztalánál ült, továbbá a páros és osztható kettesből, mely a párta alá kerülő, párzás után áhítozó, osztódás útján szaporodó és a párosan szép életet megszemélyesítő menyasszonyt szimbolizálja. A két számot összeadta, ahogy a pap ad össze benneteket. Annyi bizonyos, hogy a régi Rómában, esküvő napján, öt viaszgyertyát gyújtottak. Többet a törvény nem engedélyezett a gazdagok palotáiban sem, de kevesebbet sem, bármilyen szegényes lett légyen a nász. Mi több, a pogányok esküvőjük előtt öt istenhez fohászkodtak: Jupiter Nuptialishoz; Júnóhoz, aki a nász nagyasszonya volt; a szépséges Vénuszhoz; Pithóhoz: a szerelmi varázslat és megejtés istenasszonyához és Diánához, hogy a szülés fájdalmait könnyítené. Ha nem öt istenhez imádkoztak, úgy egy istennő ötszörös áldását kérték.

– Ez a derék Kosorr! – kiáltotta Panurg. – Meglássátok: tehenészetet adományozok néki Cinais mellett, vagy egyik Mirabeau-i szélmalmomat íratom nevére!

Ekkor a süketnéma nagyot prüsszentett, elannyira, hogy egész teste megrázkódott és fejét balfelé fordította.

– Hát ez mi az istennyila, hogy az ördög rágja meg a máját? – kérdezte Pantagruel. – Aligha jelent jót. Azt I. kötet 286jelképezi, hogy házasságod keserves lesz és boldogtalan. Ugyanis a tüsszentés, Terpsion tanítása szerint, a szókráteszi démon megjelenésével azonos; ha jobbra tüsszent, azt jelenti: folytasd utadat, valósítsd meg terveidet, az ösvényen, melynek nekivágsz, siker és jószerencse kísér, ha balra tüsszent, ellenkezője válik valóra.

– Te mindíg a legrosszabbra gondolsz – mondta Panurg – és elrontod az ember kedvét, mint az a nyavalyás rabszolga a Terencius vígjátékban.

Davus, a rabszolga Terentius Andriájában azt kiáltja: „Most mindenkit szerencsétlenné tettem!”

Mindebből egy kukkot sem hiszek. Úgy gondolom: ez a vén marha Terpsion lóvá teszi az embert.

– Ciceró – jegyezte meg Pantagruel – Ciceró is mondott erről valamit a Divinatio második könyvében; csak éppen azt felejtettem el, micsodát.

Panurg ismét Kosorrhoz fordult és a következő jeleket adta le: szemhéját felhúzta, alsó állkapcsát jobbra fordította, és nyelve felét kilógatta szájából. Balkezével, melynek magasra emelte mutatóujját, ágyéka felé bökött, miközben jobbkezét, melyet ökölbeszorított, kinyúló hüvelykujján szánkáztatva csúsztatta le háta közepén, ülőgumói felé, annál a helynél állva meg, melyet az arabok ál kátumnak, mi pedig segglyuknak titulálunk. Aztán gyorsan felcserélte két kezét és a jobbnak adta a bal szerepét, míg balkezével jobbkeze előző mozdulatát ismételte. Ezután kilencet pislogott, állcsontját s nyelvét a maga természetes állásába hozta és Kosorra sandított, miközben ajkát remegtette, mint a magában ücsörgő makimajom vagy a házinyúl, ha káposztát eszik.

Kosorr magasra emelte jobbkezét, hüvelykjét első porcáig nagy és gyűrűsujja harmadik íze közé tolta és a másik oldalon kidugta. Aztán csuklójánál tenyerét lehajtva, kis- és mutatóujját kinyujtotta. Ilyetén formált kezét, mely a két utóbb említett ujjon úgy állt, mintha lábon állna, Panurg köldökére helyezte. Fityiszt mutató ujját pedig vidáman ide-oda tologatta. Így járatta kezét Panurg hasa és gyomra felett, majd magasabbra hágott, I. kötet 287fel mellkasára, hasára, egészen álláig, és így tovább, míg fügét jelző hüvelykjét Panurg szájába nyomta. Aztán megmászta orrát és szeméhez ért: olybá tűnt, mintha ki akarná nyomni azt. Ekkor Panurgnak elfogyott a türelme és ellökte magától. De Kosorr, nagy ügyesen közelében maradt s hüvelykujjával ott hadonászott előtte, hol szeme közt, hol homlokán, hol sapkáján, úgyhogy Panurgot elöntötte a pulykaméreg:

– Hallod-e, te bolondkirály, elhúzom a nótádat, az istenedet neked, ha nem hagysz nyugton. Még egyetlen szemtelenség: és tenyerem élével verem búbosra ezt az átkozott zsiványpofádat, te csirkefogó!

– Süket, mint az ágyú – mondta János barát. – Nem hallja, mit mondasz. Használj jelbeszédet: sózz öklöddel egyet orrcsontja alá.

– Mi az ördögöt akar ez a komorpofájú vadszamár? – kérdezte most Panurg. – Handabandázása közben, majdhogy kiverte szememet; várj csak, csibész, majd megvendégellek egy porció rúgással s néhány pofonnal ráadásul.

Ezzel hátat fordított néki és odadurrantott az orra alá.

A süket ember, mikor látta, hogy Panurg eltávolodik tőle, utána ugrott és a következő jeleket mutatta:

Bal öklét jobbja könyökizületébe fektette és jobb alkarját ütemesen megemelte és leengedte. E mozdulatot sokszor elismételte Panurg irányában.

Panurg még jobban megbosszankodott és éppen azon volt, hogy fültövön vágja a süketnémát. Ám, Pantagruel jelenlétére való tekintettel, türtőztette magát. Mikor ennyire voltak, Pantagruel megszólalt:

– Ha már a némajáték így felpaprikáz, mit szólsz majd, ha e szerepet tulajdon feleséged játssza el? A néma ugyanis azt akarja tudomásodra hozni, hogy megházasodol és hitvesed felszarvaz, elpáhol, kirabol.

– A házasságot tudomásul veszem – kiáltotta Panurg. – Minden továbbit tagadok. Szeretném, ha végre-valahára elértenétek: soha embernek nem volt akkora szerencséje nőkkel és paripákkal, mint nékem.

I. kötet 288

PANTAGRUEL: Sohasem hittem volna, hogy összekerülök valakivel, ki hozzád hasonló konoksággal és megátalkodással ragaszkodik véleményéhez. Hogy kételyeidet eloszlassam, kész vagyok akármire. Hallgass ide, mi jutott eszembe.

– A hattyúk, Apolló, a dalok istenének szent állatai, soha nem énekelnek, csupán egyetlen egyszer: amikor elmúlásukat érzik közeledni. Kivált a phrígiai Menándrosz folyó vizében. Ezt azért hangsúlyozom megszorításként, mert Aekianus és Mindius egyes hattyúkat figyeltek meg, melyek énekszó nélkül múltak ki. A hattyú dala elközelgő halálának biztos jele; vagyis a hattyú nem hal meg anélkül, hogy énekével halálát meg ne jósolta volna. Hasonló módon a költők, kik ugyancsak Apolló védnöksége alatt állnak, végük közeledtével rendszerint prófétákká változnak, azaz Apolló ihletett sugalmazására halálos ágyukon látnoki képességgel, jövendőmondó tehetséggel és ékesszóló nyelvvel virágzanak el.

– Hallottam, hogy elaggott, magukkal jóltehetetlen, törődött és ügyefogyott vénemberek gyakran látnak a jövendő fátyla mögé. Eszembe jut most, hogy ÁrisztopI. kötet 289hánész egyik vígjátékában szibilláknak nevezi az aggastyánokat: ho de gerón Szibülliá.

Árisztophánész: Lovagok, 61. sor.

Mert, valamint mi magunk a mólóról csak némán kísérjük szemünkkel a hajósnépet kint a tengeren, de mihelyt partra érnek, ujjongással köszöntjük a tenger vándorait és szerencséltetjük a megérkezőket: így, a plátonista tanok szerint

Plátó: Phaidon, 107 e., valamint Plutárkhosz értekezése Szókrátészről. Egyébként általánosan elfogadott nézet volt, hogy az angyalok és boldogult lelkek (és a démonok is) érintkezni tudnak az emberekkel. Lásd: Aquinói Szent Tamás, De veritate, quaestio 172, 2. §, 5. §, 8. §.

az angyalok, az üdvözült hősök lelkei holmi biztonságos és nagyon szép kikötőből, a nyugalom és a béke révéből üdvözlik a feléjük közeledő haldoklókat, vigasztaló szóval fordulnak hozzájuk, beszédbe elegyednek velük és ilyetén a jövendőmondás adományát kölcsönözik nékik.

– A régiek közül Izsákra, Jákobra, Pátroklosznak Hektor, Hektornak Ákhillész, Polümnesztornak Ágámemnon és Hekuba, az indiai Calanusnak Nagy Sándor számára adott jóslataira hivatkozhatom egyebek közt, de most egyedül Guillaume du Bellay,

Rabelais 1540 és 1542 közt Rómában de Langley palotájában lakott, mint a főúr háziorvosa. De Langley kíséretében tért vissza Franciaországba és az említett napon jelen volt de Langley halálánál.

a széptudományokkal ékesült és bátor nagyúr, Langley néhai birtokosának példáját idézem, aki Torinóból Páris felé utaztában, élete kritikus, hatvanharmadik esztendejében visszaadta lelkét az Úrnak a Tarare hegység közelében, a Római Egyház számítása szerint 1543-mas év januárjának tizedik napján. Utolsó három-négy órájában a maga nyugodt és derűs hangján elkövetkezendő dolgokról jövendölt nekünk; jóslata azóta részint bekövetkezett (bármilyen borzalmasnak és hihetetlennek tűnt akkoriban), részint most van eljövendőben. Annyi bizonyos: nem tudtuk okát felderíteni, miből láthatta a históriát, mely akkoriban a jövendő méhében szunnyadt.

– Száz szónak is egy a vége: nem messze tőlünk, Ville-au-Maire városkában élemedett korú férfiú lakik, nevét illetően Nagymacskándy Vilmos, foglalkozását teI. kötet 290kintve poéta, aki másodházasságban repedthártyáni Fránc Franciskát vette feleségül. Fiacskájuk a Xávér névre hallgat; a katonaságnál Xávér bajtársnak, illetve vérbaj-társnak hívják. Úgy értesültem, Nagymacskándy éppen a végsőket rúgja, féllábbal, sőt mindkettővel a sírban áll: fuss ki hozzá és hallgasd meg hattyúdalát. Talán Apolló megválaszolja kétségeidet.

PANURG: Máris megyek; kelj fel, Episztémon és lépjünk ki, nehogy a Kaszás megelőzzön. Te is jössz, János barát?

JÁNOS BARÁT: Örömest és szívesen, faszi, márcsak irántad érzett szerelmemből. Boldog vagyok, ha szolgálatodra lehetek.

Még azon órában elindultak és szapora léptekkel a költő házába érve, a jó öreget halálos ágyán találták. Ennek ellenére joviális kedvében volt; arcának nyugadalmas redői közt éles szemek csillogtak.

Panurg, miután üdvözölte, baljának középső ujjára keleti zafírkővel ékes aranygyűrűt húzott, majd pedig, Szókrátész példájára – aki halála előtt figyelmeztette Kritónt, hogy Eszkulápiosz istennek kakassal tartoznak –, kakast ajándékozott néki, amelyik, mihelyt az ágyra ültették, tollát borzolta és fejét a mennyezetnek szegve, velőthasogató kukorékolásba kezdett. Mire Panurg udvariasan megkérte a poétát: nyilatkozzék, mi a véleménye tervezett házassága felől?

A jó öreg tintát, tollat és papírost kért, melyre a következő versezetet vetette:

Miután kezeírását markukba nyomta, így szólt:

– Menjetek innen, gyermekeim, vezéreljen Isten kegyelme utatokon. Engem ne háborgassatok, sem ebben az ügyben, sem más dolgokkal. E nap nemcsak május havának, hanem az én életemnek is utólja. Éppen most üldöztem ki házamból, nem csekély fáradsággal, a férgek siserehadát, a fekete, barna, hamuszínű, piszkossárga és szürke kártevők utálatossággal teljes szerzetét,

Utalás a szerzetesrendek különböző színű csuháira. A nagybetegeket a kolduló barátok előszeretettel látogatták: a haldoklókat arra akarták rábírni, hogy vagyonukat a rendre hagyják.

kik nem akarták engedni, hogy nyugodtan lehelhessem ki lelkemet, hanem hátulravasz piszkálódásaikkal, szúrásaikkal, csípéseikkel gyötörtek szüntelenül, így akadályozva, hogy édes gondolataimat szövögethessem az üdvözülés boldogsága felől, melyet lelkem mélyén már kóstolgatok és szürcsölgetek.

– Járjatok más utakon, mint ők, hogy ne váljatok hozzájuk hasonlókká. És ne zargassatok tovább; hagyjatok meghalni!

I. kötet 292

Mikor Nagymacskándy kamrájából kiléptek, Panurg a rémülettől elképedve, így szólt:

– Hitemre, ez az ember eretnek; ha nem az, vigyen el most mindjárt az ördög. Csúful rágalmazza a derék franciskánusokat és dominikánusokat, akik e keresztényi földgolyóbis két féltekéjén szétnéznek és ha látják, hogy a római Szentegyház egocentrikus automatizmusába szakadári intrikákból és eretneki tévtanokból centrifugális hiba csúszott, azt centripetális ingajárásának egyenközű haladványába visszalendítik. És mifenét ártottak néki ezek a szegény ördögök, a kapucinusok meg minoriták? Talán nem dugják orrukat a csuhások amúgy is elég mocsokba és nyomorúságba? Vajon nem szagolnak-e elég büdös halat? Azt képzeled, János barát, hogy Nagymacskándy netán a kegyelem állapotában leledzik? Elkárhozik menthetetlenül, én mondom; harmincezer ördög várja már a pokol kénköves fenekén! Hogyan merészeli az egyház talpköveit és pilléreit, a csuhásokat gyalázni?! Avagy azt hiszed: költői elragadottságában szólt? Akárhogy történt, gyalázatosan vétkezett és hitünket I. kötet 293káromlotta. Bizony mondom néked, oda vagyok a megrőkönyödéstől.

JÁNOS BARÁT: Nekem ugyan dögmindegy. A csuhások folyton szapulják ezt a világot; nem csoda, ha egyszer őket is szapulják. Nézzük meg, mit vetett papírra.

Panurg figyelmesen elolvasta az aggastyán kezeírását, majd így szólt:

– Mit mond a vén kocsmacégér? Kímélettel kell lennünk iránta, nem vehetjük már komolyan: most adja ki páráját, akár megrendelhetjük a koporsóját. Attól, amit mond, nem lettem okosabb. Hallgass ide, Episztémon, drágaságom! Látod, milyen óvatos az írásban, nehogy megégesse a körmét? A hétszentségit neki, ez aztán a kétkulacsos szofista, a szőrszálhasogató, ki egy szájból fú hideget és meleget, ha akarom csára, ha akarom hajszra! Persze, mégsem tudja megállni, hogy ki ne bökje az igazat, mert igent és nemet mond, tehát valamelyiknek csak be kell következnie. Compostellai Szent Jakabra, ez aztán a furfangos gazfickó!

EPISZTÉMON: Tiréziász, a híres jövendőmondó, mielőtt jósláshoz fogott volna, figyelmeztette hallgatóit, hogy amit mond, az vagy bekövetkezik, vagy nem. Az elővigyázatos próféták így biztosítják magukat.

PANURG: Junó istenasszony ennek ellenére is kikaparta mind a két szemét.

EPISZTÉMON: Azért, mert Jupiter kérdésére talpraesettebb feleletet adott, mint Junó.

Jupiter meg akarta tudni: szeretkezés közben a férfi vagy a nő érez-e nagyobb testi gyönyörűséget. Tiréziász, aki férfi is volt, nő is volt, azt válaszolta: a nők kilencszer akkora élvezetet éreznek, mint a férfiak.

PANURG: De miféle ördögfajzat tartja megszállva ezt a Nagymacskándyt, hogy minden indok és bevezetés nélkül gyalázza a szegény ferences, dominikánus és minorita testvéreket? Reszketek a felháborodástól, porig vagyok sújtva, ezt meg kell mondanom.

EPISZTÉMON: Nem értelek. Inkább rajtad botránkozom meg, amiért a jó öreg poéta beszédének nyakát tekerve, ok nélkül a kolduló barátokra vonatkoztatod, I. kötet 294amit a fekete, barna és más színű fenevadakról mondott. Szerintem beszédének nem kell ily távoli és bonyolult magyarázatát keresnünk. Egyszerűen és szimplán a bolhákról, tetvekről, molyokról, szúnyogokról, legyekről és hasonló férgekről szólt, melyek egynémelyike fekete, barna, hamuszínű, sárga és szürke és valamennyien nyűgösek, orcátlanok, tolakodóak, továbbá nemcsak a beteg embert, de az egészségest is zaklatják, undorítják és csípik. Meglehet, hogy orsógiliszták, galándférgek és más élősdiek lakoznak testében, hajtüszőiben, végig keze-lábán, vagy egyéb vérszopó paraziták ütöttek rajta tanyát, mint amilyeneket az arabok medinai viszérnek mondanak. Egyrészt igazságtalanul becsmérled az öreg rímfaragót, mikor szavainak hamis jelentőséget tulajdonítasz, másrészt a derék barátoknak is orcátlanságot és tolakodást imputáisz. Az ember csak a legjobbat mondja felebarátairól.

PANURG: Engem akarsz kitanítani, miként kell a csecsemőt a méhlepénytől megkülönböztetni? Az égre és minden szentjére: eretnek ember ez! Tökéletesen kifejlett, szakadár hajtásokkal gazdag és máglyatűzre érett eretnek. Égetnivaló, mint Clavel mester órája La Rochelle-ben.

Clavel órásmester hugenotta volt, amiért meg akarták égetni, de megszökött La Rochelle-ből. Így a városi tanács az általa készített toronyórát égette meg a máglyán. A harangokat, melyeket előzetesen a hugenották használtak, újabb beszentelés előtt megkorbácsolták büntetésül. „Nagy az emberi állatkert” – írta Voltaire.

Harmincezer ördög vigye el, és tudod, hová? Balra az ördögök nagy kondérjától, három ölre Lucifer griffkarmaitól, amerre az út a Demiurgosz fekete kamrájába vezet, – egyenest Proserpina éjjeliedényébe, annak is a kellős közepébe, ahová allövet után pokoli szarását végzi. A kárhozatos gazemberit néki!

I. kötet 295 I. kötet 296

– Hadd térjünk vissza Nagymacskándyhoz – folytatta beszédét Panurg –, hogy az üdvösség útjára kalauzolhassuk. Menjünk tehát vissza Isten nevében; valóban kegyes munkát végezhetünk. Akkor legalább, ha életének mécse kialszik, nem vettetik a kárhozat tüzére. Rábírjuk, szálljon magába és kérjen bocsánatot a szentektől, azoktól, kiknek ösmeri a nevét és azoktól, kikről sohasem hallott. Vallomását jegyzőkönyvbe vesszük, alákanyarítjuk neveinket, hogy holta után valamiképpen eretneknek ne nyilvánítsák, mint ahogy az orleans-i foglárnéval

Saint-Mesmin orleans-i foglár hitvesét 1533-ban a ferencesek templomába temették; rövid idő múltán a szerzetesek azt állították, hogy az asszony kárhozott lelke nem hagyja őket aludni éjszakánként és ki akarták vitetni koporsóját a templomból. Erről azonban, bizonyos pénzösszeg fejében, hajlandók lettek volna lemondani. Miután imposztorságukat reájuk bizonyították, 13 ferencest pénz- és börtönbüntetésre ítéltek.

történt, kinek koporsóját ki akarták dobni a ferencesek templomából. Inkább elégítse ki kapzsiságukat, békítse meg a szerzeteseket, a tartomány valamennyi kolostorának bőségesen osztogatott alamizsnával, miseI. kötet 297pénzzel, alapítványokkal. Rendelje el, hogy halála évfordulóján a szerzetesek a világ végéig pálinkát kapjanak, és pedig rendes adagjuk ötszörösét; vegye fel végrendeletébe, hogy nevezett napon a legjava borral töltött legnagyobb kupák kerüljenek a kolostor asztalára, úgyhogy se a laikus testvérek, sem a szolgalegények, sem a noviciusok, sem a beöltözöttek, sem a világi papok és felsőbbségek szomja ne maradjon csillapítatlan. Így aztán bűneiért minden bizonnyal bocsánatot nyer.

– De jaj nekem, most látom csak, elhagyott a jóeszem és össze-vissza karattyolok. Dehogy megyek be hozzá! Isten őrizzen attól, hiszen szobája zsúfolásig tele lesz ördögökkel. Szinte hallom, mint fenekednek és dögönyözik egymást pokoli módon, hogy melyik vigye és tálalja fel szőröstül-bőröstül Lucifer lakomáján. El onnét! Nem megyek! Félig halott vagyok már úgyis a félelemtől. A végén, nagy marakodásuk közepette ki tudja, nem tévesztik-e össze és viszik Nagymacskándy helyett szegény Panurgot, most, hogy kifizették adósságaimat? Amikor adósa voltam mindenkinek, akkor is ott legyeskedtek csődbejutott házam sáfrány cégére alatt.

Csődbe jutott ember házára, üzlete cégérére sáfrányszínű jelzést festettek, esetleges hitelezők figyelmeztetésére és elijesztésére.

Dehogy megyek, hiszen vacogok a rémülettől így is. Hogy éhes ördögök közé kerüljek? Civódó ördögök közé? Pokoli mesterségükben sürgölődő ördögök közé? Tartsuk magunkat távol ezektől! Esküszöm vaktában is, hogy Nagymacskándy temetésén egyetlen franciskánus, dominikánus, karmelita, kapucinus vagy minorita sem lesz jelen. Már azért sem, mert semmit sem hagyott rájuk, tehát mit szaglásszanak hullája körül? Ha elkárhozik, vessen magára; ne káromlotta volna a jámbor szerzeteseket! Miért kergette ki őket szállásáról éppen abban az órában, mikor legjobban szükségelte segedelmöket, jámbor imáikat és bölcs figyelmezéseiket? Miért nem testált reájuk valami csekélységet, egy harapás ételt, egy korty gyomorerősítőt, – e szegény sehonnaiakra, kiknek soha semmijök I. kötet 298sincs puszta életükön kívül? Menjen oda, aki akar. Engem vigyen el az ördög, ha betérek hozzá.

– Vagy te akarsz menni, János barát, hogy harmincezer sátánfi cibálja üstöködet? Jól van, akkor három dologra kérlek. Először add ide pénzeszsákodat. Mert az ördögfajzat nem szenvedheti a kereszt látványát, még a krajcárokra vert keresztekét sem. Másként még úgy járnál, mint Jean Dodin, az adószedő Coudray városából, amikor a nagy malom mellett a Vede vizéhez ért. Akkor látta, hogy a zsoldosok széthordták a híd pallóit. A nagybotú adószedő ott a folyóparton összetalálkozott Tököndi Praepucius fráterrel, a szomszédos mirabeau-i kolostor ferencesével, egy markos sihederrel. Dodin vadonatúj csuhát ígért a barátnak, ha vállára veszi és úgy viszi a túlpartra. Mikor megkötötték az alkut, Tököndi testvér tökéig övedzte csuháját és ott állva, mint egy szépséges Szent Kristóf, vállára ültette az én adószedőmet. És vitte szaporán, mint Aeneas édesatyját, Anchisest, Trója égő városában, miközben csengő hangján az Ave maris stellá-t intonálta. Amikor a gázló legmélyebb részére ért, éppen szemben a malomkerékkel, Praepucius testvér megkérdezte Dodint: van-e pénz nála? „Egész tarisznyára való”, válaszolta az adószedő, nehogy a szerzetesnek kétségei támadhassanak a beígért csuha felől. „Mi az ördög!”, kiáltotta Praepucius testvér, „hát nem tudod, hogy rendünk szabályai igen szigorúan tiltják, hogy pénzt tartsunk magunknál? Nem gondoltál reá, te nyomorult, hogy bűnbe sodorsz? Miért nem hagytad pénzes iszákodat a molnárnál? Ezért bosszút állok rajtad és ha még egyszer elcsíplek a kolostor táján, nem engedlek el addig, míg miserere-től a vitulos-ig véresre nem korbácsoltad magadat!”

A szerzetesek a százhetedik (bűnbánó) zsoltár éneklése közben szokták korbácsolni magukat. A zsoltár latin szövege a miserere szóval kezdődik, a vitulos-szal végződik.

E szavakkal lebuktatta válláról és a mélyvízbe hajította, gondosan ügyelve, hogy fejjel repüljön előre.

I. kötet 299

– Okulj e példán, János barát s add ide erszényedet, hogy ne legyen nálad sem keresztestallér, sem kereszt; így legalább nem kell pénzedet siratnod, ha elvisz az ördög. Add ide pénzed azért is, mert az ördögök, ha már hátukon visznek és meglátják a keresztet, még leejtenek a pokol sziklái közé, mint ahogy a sasok engedik ki karmaikból a teknősbékát, hogy páncélja összetörjön a sziklán és húsához hozzáférjenek. Ez lett Áiszkhülosz veszte, ki nyolcvanéves korában a réten üldögélt. Kopasz fejét egy sas sziklának nézte és ráejtette a teknősbékát karmai közül.

– Másodszor add ide erszényedet, hogy ne legyen pénzed. Az ördögök kedvelik a pénztelen embereket. Tulajdon tapasztalatomból mondhatom ezt. Manapság, mikor nincs egy lyukas vasam, a sátánfajzat rázza köröttem a rongyot, eltréfál velem, megudvarol. Régebben, mikor nyakig úsztam az adósságban, másként bántak velem. Dehát az eladósodott ember lelke hektikás és ernyedt, konya és utálatossággal teljes; az ördögöknek nincs mit zabálniok rajta.

– Harmadsorban arra kérlek, hogy

és ha az ördögök el nem visznek, utána én fizetem a bort meg a zenészeket. Ha pedig kísérőt akarsz, ne számíts reám. Mert engem vigyen el az ördög, ha átlépem az átkozott ház küszöbét.

JÁNOS BARÁT: Ilyen ijesztegetésekre rá sem hederítek. Egyébként sincs mitől tartanom, míg szablya lóg az oldalamon.

PANURG: Valóban úgy beszélsz, mint aki kitanulta a pokolbeli praktikákat. Abban az időben, mikor a toledói főiskolán diákoskodtam, kátránykheövi és kénkőszaghi Lóláb Fondor professzor, a démonológiai fakultás dékánja magyarázta nékünk, hogy az ördögök a természet rendje szerint nem kevésbé félik a kard villanását, mint a mennyei világosságot. Talán ez volt oka, I. kötet 300amiért Kankómaróthy Keresztelő János lovag, mikor Chartres városában közeledni érezte halálát, vagdalkozni kezdett ágya körül, míg csak lelkét ki nem lehelte; katonaember módján alighanem azért cselekedett így, hogy a reá várakozó ördögöket elhesegesse. Ha talmudistákat vagy kabbalistákat kérdezel, miért nem merészkedtek a pokolbéli teremtmények az Édenkertbe, azt válaszolják: mert az Édenkert kapujában kerubin állt, lángoló szablyával kezében. A toledói démonológus tapasztalatai szerint az ördögöket ugyan nem lehet karddal megölni, de a kardcsapások következtében mégis bizonyos folytonossági hiányokat szenvednek, mint mikor az ember lobogó lángot avagy sűrű füstöt szel ketté pengéjével. Ha aztán megsebesülnek, az ördögök ordítani kezdenek, mert ördögi módon fáj nekik.

– Ha két hadsereg összecsapását nézed, faszi, csak nem képzeled, hogy a roppant lárma a katonák üvöltözésétől származik? Hogy a dárdák összeverődéséből keletkezik? Hogy a lovak nyerítése miatt van? Hogy a kartácsok és ágyúk pukkanása adja? Hogy a pikák, bárdok és spádák roppanását visszhangozza? Hogy halálhörgésből, vezényszavakból és káromkodásból tevődik össze? Az igazság kedvéért megvallhatom, ebben is van valami, de a harci zaj nagyobbik fele a jajveszékelő és ordítozó ördögöktől ered, kik ott ólálkodnak a csatamezőn, szegény haldokló zsoldosok lelkeire várakozva. A tömkelegben az őket érő véletlen kardcsapások erejétől láthatatlan testükön és légnemű szubsztanciájukban folytonossági hiányokat szenvednek, csak úgy, ahogy a kuktának, valahányszor a nyárson forgó szalonnából csent, konyhamester úr Héttokássy Teobald nádpálcával odasózott a mancsára: ezért rikácsolnak, abajgatnak és szűkölnek az ördögök a csatamezőn. Homérosz mondja, hogy Mars isten, mikor Diomédesz megsebezte őt Trója falai alatt, borzalmatosabb hangon ordítozott, mint amennyi tízezer, tele torokkal üvöltöző katonából kifért volna.

– De mi a fene? Ragyogó vértezetekről és tündöklő kardokról beszélek? A te szablyádról kevésbé fényes laI. kötet 301pok regélnek. Oly régen volt szolgálatban, annyi ideje hever hüvelyében, hogy, szavamra mondom, megrozsdásodott, mint a pincekulcs. Így két lehetőség közt kell választanod: vagy kifényezed, hogy ismét tündököljön, vagy így hagyod, hadd maradjon olyan, amilyen. Az utóbbi esetben semmiképpen se merészkedj Nagymacskándy portájára, miként én is távoltartom magam. Megmondtam: az ördög vigyen el, ha átlépem küszöbét.

I. kötet 302

Mikor elhagyták Ville-au-Maire falucskáját és Pantagruel szállása felé vették útjukat, Panurg Episztémon felé fordult:

– Régi jóbarátom, útitársam, minden bizonnyal észrevetted, mennyire megzavarodott az elmém. Annyi jeles gyógyírt ösmersz! Tudnál-e segíteni rajtam?

Episztémon válaszában előadta: mindenki csak Panurg furcsa öltözködéséről beszél és kineveti. Azt tanácsolta: szerezzen be hunyort

A hunyort (helleborust) az ókortól kezdve nagy becsben tartották mint elmeélesítőt és gyógyszert az őrültség ellen. Lásd Rotterdámi Erasmus, Adagia, I., 8, 51.

és fogyasszon belőle egy csipetkét orvosságnak, úgyhogy elméjét a tisztátlan nedvektől megpurgálja. Utána térjen vissza régi, megszokott életmódjához.

PANURG: Nősülésről ábrándozom, Episztémon barátom. Attól félek, rosszul választom majd jövendőbelimet és meg fog csalni. Ezért fogadalmat tettem az ifjabb I. kötet 303Szent Ferencre

Paolai Szent Ferencet (1416–1507) azért nevezi R. ifjabbnak, mert Assisi Szent Ferencnél (1182–1226) jóval később élt. XI. Lajos király, pápai engedéllyel, elraboltatta a szent embert calabriai barlangjából és erőszakkal Párizsba hozatta, hogy jelenléte malasztot árasszon reá. (A király „eleven imamalmokat” tartott, kik éjjel-nappal imádkoztak, hogy XI. Lajos soha ne haljon meg.) Paolai Ferenc gyökereket és bogyókat vett magához táplálékul; ha nőt pillantott meg, elfedte arcát és visítani kezdett és alváshoz sohasem feküdt le. Nem azon embertípushoz tartozott, aki nőkért rajong.

, ki a plessis-les-tours-i rendházban lakott és megreformálta a minoritákat. A nőket annyira húzta és vonzotta, hogy azok minden huzavona nélkül szerették volna természetes kívánságaikat nála kielégíteni, de mindhiába. Szó ami szó: fogadalmat tettem az ifjabb Szent Ferencre, hogy ókulárét hordok sipkámon és gatyapőcöt nem varratok nadrágomra, amíg nősülési problémámat meg nem oldottam és lelkem ismét egyensúlyba került.

EPISZTÉMON: Nevetnem kell! Valóban szép és mulatságos fogadalom. Elképedek, hogy nem vagy képes összeszedni magad és nem erőszakolod vissza elmédet a nyugalom megszokott állapotába. Ahányszor szavaidat hallgatom, a lobogó hajú argívok fogadalma jut eszembe, akik, miután a lákedáimoniakkal való csatában elvesztették Thürea városát, levágatták hajukat és megesküdtek, hogy tar fejjel járnak, míg Thürea városát és elvesztett becsületüket vissza nem szerezték.

Hérodotosz I., 82.

– Hasonlóan szórakoztató a Michel d’Oris nevű spanyák esete,

Az aragóniai Michel d’Oris tette azt a buta fogadalmat 1400 táján, hogy csak combján hord vértet – és semmi mást –, míg egy bizonyos angol lovag nem tesz eleget párbajra való kihívásának. „Az angol fumigálta.”

aki megfogadta, hogy csak combvédő páncélt hord és semmi mást. Nem tudom, a kettő közül melyik érdemelte ki jobban, hogy a bolondok tapsifülével díszítsék és a pojácák sárga-zöld csíkos sapkáját hordja, vagy d’Oris dicsőséges krónikása, Enguerrant,

Enguerrant de Montsrelet, híres francia történetíró, Froissart krónikáját folytatta, XI. Lajos király idejéből.

I. kötet 304ki róla aprólékos és unalommal spékelt beszámolóval szolgál. Közben tökéletesen megfeledkezik a történetírás mesterségéről, ahogy ezt a számoszátai bölcs

Lukiánosz (mintegy 120–180) a szíriai Számoszátában született. A szóban forgó könyv A történetírás mestersége címet viseli.

oly kitűnően felvázolta. Ha az ember ebbe a hosszadalmas locsogásba fog, még azt képzeli, hogy mindez bevezetés holmi nagy háborúhoz és birodalmak pusztulásához. Holott a végén csak nevetni tud a spanyákon, aki pucéran és lábvértben várja az anglust, hogy kihívására megjelenjék, az angluson, ki lefitymálja a kihívást és Enguerrant-on, kinek be nem áll a szája. Oly komikus ez, mint Horatius hegysége, mely irtózatosakat nyög és jajgat, mintha szülési fájdalom lepné el. Nyögésére odaszaladnak a szomszédok, mert remélik, hogy monstruózus és csodálatos szülésnek lehetnek szemtanúi, de a végén kisegér bújik elő.

PANURG: Úgy teszel, mint amikor a féllábú gúnyolódik a sánta emberrel. Holott régesrégen örök barátságot fogadtunk egymásnak Jupiter Philiosz

Jupiter, a barátság védelmezője.

nevében. Adj tanácsot. Házasodjam meg vagy sem?

EPISZTÉMON: Veszélyes kérdés. Alkalmatlannak érzem magam, hogy határozott válasszal szolgáljak. Ha a Kósz szigetéről elszármazott jó öreg Hippokrátész helyesen szólt, amikor azt mondta, hogy diagnosztizálni nehéz, úgy megállapítása nemcsak az orvostudományra vonatkozik, hanem alighanem erre az esetre is. Néhány kézenfekvő válasz fekszik el fejemben, melyek esetleg megoldást hoznak bizonytalan helyzetedre. De nem nagyon bízom bennük. Némelyik plátonista, mint például Jamblichus azt állítja: bárki megtudhatja jövendőjét, kinek sikerül szóba elegyednie géniuszával, azaz védangyalával. De nem értem eléggé Plátó tanait és nem tudom, vajon te elfogadod-e azokat? Mindenesetre sok bennük a képzelődés. Ismertem egy férfit a Kerekasztal Lovagjai közül, ki sokat lovagolt e kérdésen, míg az asztal alá itta magát.

I. kötet 305

– Van azonban egy másik pont. Ha Jupiter Ámmon jósdája még működne a sivatagban, vagy Apollóé Lebádiában, Delphiben, Déloszon, Cyrrhában, Patarában, Tegyrán, Praenestrében, Lyciában, Colophonban, a Castalai Forrásnál Antióchia mellett Szíriában, meg a brachidák közt, Bacchusé Dodonában, Mercúré Pháreszen Pátrász mellett, Ápisz jósdája Egyiptomban, Szerápiszé Kánopeben, Faunusé Macniliában és Albuneában Tivoli közelében, Tirésziászé Orchumenuszban, Mopszusé Ciliciában, Orpheusé Leszboszon és Triphoneusé Leukádiában: ha ezek a jósdák működnének még és tekintélyük volna, úgy azt tanácsolnám néked – vagy talán helyesebb lenne, ha nem tanácsolnám? –, hogy keresd fel valamelyiket és kérd ki tanácsukat dolgodban. De jól tudod, hogy e jóshelyek mind oly némák, mint a hal, amióta a mi Urunk, a Megváltó a földre jött. Ezzel vége lett minden orákulumnak és próféciának, és mint a reggeli napfény megjelenésével, eloszlottak mind a fantomok, farkasemberek, kísértetek, lidércek, mumusok és rossz szellemek a sötétben. De ha netán mégis működnének valamerre, nem ajánlanám, hogy válaszukat figyelemre méltasd. Túl sok embert tettek lóvá a múltban is. Azonkívül veszélyes. Eszembe jut, hogy Agrippina, Claudius császár felesége vád alá helyeztette a szép Lolliát, amiért Apolló Clarius jósdájától azt a választ nyerte, hogy Claudius császár felesége lesz. Ezért elébb száműzték, majd gyalázatos módon megölték.

Tacitus: Annales, XII., 22.

PANURG: Ennél jobbat ajánlok. Az Ogygia-szigetek, mint Plutárkhosz állítja, nem fekszenek messze Saint-Malótól nyugatra. Szálljunk hajóra, miután beszéltünk urunkkal, a királlyal. A négy sziget egyikén, mely a leszálló nap felé néz, állítólag – itt a legjobb antik szerzők tekintélyére hivatkozhatom – jósok, jövendőmondók és próféták laknak. A sziget egyik színarany barlangjában tartják Saturnus istent gyönyörű aranyláncokra fűzve. Minden nap isteni ambróziával és nektárral táplálják. Ezt az égből hozzák bizonyos madarak, tán éppen I. kötet 306ugyanazok, melyek egykor Remete Szent Pált látták el élelemmel a sivatagban. Úgy hírlik, hogy Saturnus mindent megjósol, amit az ember csak hallani akar: sorsát, jövendőjét, életútját. Mert még alvás közben is észreveszi, hogy fia, Jupiter mit tervez és a Párkák mit fonnak. Nagyon sok időt takarítanánk meg, ha látogatóba mennénk hozzá és meghallgatnók, mint nyilatkozik súlyos problémámról.

EPISZTÉMON: Mindez nyilvánvalóan nem más, mint szóbeszéd, ámítás, imposztorkodás és dajkamese. Nem megyek.

I. kötet 307 I. kötet 308

– Egyet még megpróbálhatunk – folytatta szavát Episztémon –, mielőtt királyunkhoz visszatérnénk. Itt a közelben, nem messze l’Isle Bouchart-tól

Városka nem messze Chinontól, R. szülőhelyétől.

lakik Herr Trippa. Tudod róla, hogy asztrológiával, geomanciával, tenyérjóslással, metopomanciával

Arcvonásokból való jóslás.

és hasonló maszlaggal foglalkozik. Azonkívül előre látja a jövendőt. Beszéljük meg dolgunkat ővele.

PANURG: Minderről szinte semmit se tudok. Ám hallottam, hogy egy napon őfelségével, a nagy királlyal

I. Ferenc francia király.

különféle égi és természetfölötti jelenségekről társalkodott. Ezalatt az udvari lakájok a kettős ajtók között sorra hergelték meg a rendkívüli szépségű Trippánét. Ám a férj, aki menny és föld rejtelmeit betéve ismeri, a jövenI. kötet 309dő méhébe és a múlt fenekére lát, csak éppen nejének nem látott fenekére, aki néhány lépésnyire tőle élvezkedett. A történtekről mindmáig nem értesült. Térjünk be hozzá, ha úgy akarod. Az ember sohasem tanul eleget.

Másnap elérték Herr Trippa szállását. Panurg farkastorkú bundát ajándékozott néki, gazdagon aranyozott markolatú tőrt, bársonnyal bevont tokban és ráadásnak ötven angyaltallért. Aztán bizalmasan eléje tárta látogatásuk okát.

– Homlokformád és fizimiskád szerint felszarvazottnak születtél. Ismétlem: közönséges, botrányos felszarvazottnak.

Kézbe vette Panurg jobb tenyerét s így nyilatkozott:

– Ez a baljós vonal, mely Irisz-dombodat szeli keresztül, csak felszarvazandó ember sajátja lehet.

Ezután, a geomancia szabályai szerint, különböző pontokat rajzolt a padlóra, majd összekötötte őket irónjával és némi iróniával hozzátette:

– Ez a valóság, a teljes bizonyosság. Mihelyt megnősülsz, felszarvaznak. Talán már esküvőd napján.

Végül elkérte Panurg születési horoszkópját. Alighogy kézbe vette, máris felrajzolta a bolygók és az állatöv jegyeinek állását. Miután egymásra való kölcsönhatásukat szemrevette, mély sóhajtással nyilvánította ki:

– Megmondom nászi horoszkópodat: felszarvazott, agancsos csodaszarvas leszel. Itt az újabb bizonyíték, csak ismételni tudom magam. Ágas duplacímer sarjad homlokodon. Ezenfelül feleséged elnadrágol és kitolvajol, mert hetes számú házad szerfelett rosszindulatú és emelkedőben lévő csillagképeid, mint a Kos, a Bika és a többi, szarvat hord és ráadásul konjunkcióba kerültek. Négyes csillagházadban a lemenő Jupiter a negyedfényű Szaturnusszal és Merkurral kerül együttállásba. Szomorú sors vár reád, jóember.

PANURG: Csakugyan? Hogy a negyednapos láz verjen ki, te vén hülye! Ha a felszarvazottak körmenetre gyülekeznének, néked kéne a zászlót tartanod. És hogyan kerül ez a szemölcs két ujjam közé, és mit jelent?

Ezzel két ujját, melyeket szarvak módjára feszített szét, I. kötet 310Trippa úr felé tárta. Másik három ujját ökölbe szorította, majd Episztémonhoz fordult:

– Látod, ez itt a megtestesült Olus, kiről Martialis epigrammája szól. Minden buzgalmát mások hibáinak és nyomorúságának tanulmányozására összpontosította, miközben felesége játékbarlangot tart fenn egy bordélyházban. Hitványabb senki ez Irosznál, kiről Homérosz emlékszik meg az Odüsszeiában. Ráadásul nagyképű, hivalkodó és kiállhatatlan, mint az ördög öreganyja; más szóval igazi ptókhálázón, ahogy a régi görögök nevezték az ilyen fennhéjázó dögöket. Menjünk, hagyjuk a fenébe ezt a hepciás dühöngőt, ezt a vasláncba való veszett kutyát, hadd intézze el házi ördögeivel tulajdon keservét – bár azt hiszem, hogy még az ördögök sem hajlandók összejönni az effajtával. Hiszen a bölcs első számú parancsa sem világosodott meg előtte, az ismerd meg tenmagadat, és míg a más szemében kipécézi a szálkát, két szeme előtt a keresztben álló gerendát nem veszi észre. Hiteles másodpéldánya Lámia asszonyságnak, kiről Plutárkhosz beszél és aki orrát a más dolgába tövig fúrja. Idegen népek házatáján, a piacon és társaságban jobban lát, mint a hiúz, de önnön portájáról annyit sem tud, mint a vakondok. De nem is láthat semmit, mert valahányszor hazatér, kiveszi két szemét fejéből, ahogy az ember szemüvegét veszi le és az ajtaja mögé elhelyezett polcon fapapucsaiba rejti el.

Ekkor Trippa úr egy tamariszkágat vett elő.

EPISZTÉMON: Most helyesen cselekszik. Nikándrosz

Görög orvos, két verses traktátus szerzője a gyógyfüvekről.

a tamariszkot a jósok bokrának nevezte.

TRIPPA: Ha az igazságot tüzetesebb vizsgálat alá akarnók venni, úgy tűzjóslással próbálkozhatnék, a felhők alakjából való jóslással, melyet Árisztophánész ajánl a Felhők című darabjában, hydromanciával, vagyis a vizek folyásának vizsgálatából való jóslással, avagy teknőjóslással. Ez a régi asszíriaknál nagy becsben állt: minálunk Hermolaus Barbarus alkalmazta. Megpróbáljuk és én bemutatom nejedet, ahogy vízzel csurig telt teknőI. kötet 311ben áll pucéron és két markos legény hergeli, az egyik elölről, a másik hátulról.

PANURG: Ha kegyed alfelembe kívánja tolni orrát, elébb vegye le szemüvegét, hogy beljebb jusson.

TRIPPA: Kísérletezhetnénk tükörjóslással. A tükörben Didius Julianus római császár

Pertinax császár meggyilkoltatása után Didius Julianus, gazdag római szenátor, nyilvános árverésen vette meg a prétoriánus gárdától a császári méltóságot. Mikor Septimius Severus légiói felvonultak ellene, jóslásra használt homályos tükörben tudakolta sorsát és úgy látta, hogy a fürdő gőzében a katonák éppen levágják a fejét. Ami uralkodása hatvanhatodik napján be is következett.

megpillantotta, amit a sors kiszabott reá. Ez esetben szemüveg nélkül is megláthatod a tükörben, miként gyalulják jövendőbelidet, olyan világosan, mintha csak a pátrászi Minerva templom melletti forrásban mutogatnák meztelenül. Vagy szitajóslással, minőt a régi rómaiak alkalmaztak vallási ceremóniákon: ehhez csak szita meg egy harapófogó kell, és felvonulnak eléd az ördögök. Továbbá ocsúból való jövendőmondással: ezt Theokritosz írja le Gyógyszertanában. Vagy aleuromanciával: ehhez lisztet és búzamagokat kell összekeverni. Kockavetéssel való jóslással a játékkockákat itt tartom zsebemben. Astragalomanciával? Csicseriborsó is van a közelben. Tyromanciával, a lyukakból a sajtban? Bréhémont-i sajtból egész malomkövet tartok a kamrában. Körbeszaladásból való jóslással? Körbeszalajtalak és esküszöm, mindig balfele fogsz kiszédülni. Sternomanciával? Látom, eléggé formátlan tyúkmelled van, holott annak alakjából kéne jósolnom. Libanomanciából? Fél marok tömjén szükségeltetik és én jóslok füstjéből. Gastromanciával? Ezt egy Ferrarában lakó, Jacoba Rhodigina nevű hasbeszélő asszonyság gyakorolta nemrég, nagy sikerrel. Kefáleomanciával? A régi germánok használták, mikoris szamárfejet forgattak izzó faszénen. Ceromanciával? Olvadt viaszkot csepegtetünk vízbe és rögvest megpillantod feleségedet, ahogyan ott lebeg a folyadékban, gavallérral a fenekén. Füstjóslással: szezámmagot és mákszemeket hintünk izzó parázsra, – igen tetszetős módszer, annyit mondhatok! AxinomI. kötet 312naciával? Ehhez baltára meg egy jádekőre van szükségem; és milyen pompás hasznát vette a baltának Ulyxes Penelope kérői ellen! Vagy onymanciával? Kerítünk egy kevés olajat meg pecsétviaszkot. Vagy tephramanciával? A levegőben szállongó hamu hitvesedet meglepő pozitúrákban lebbentené eléd. Botonomanciával? A szükséges szágópálmaleveleket itt tartom házamban. Szykomanciával? Isteni tudomány, mely fügefaleveleken idézi fel a jövendőt. Halakkal való jóslással, ichthüomanciával? Ezt Tirésziász és Polüdámász ismerték és gyakorolták a hajdankorban, de már mások is éltek vele előttük, Dina tava mellett, Apolló szent erdejében, a lyciaiak földjén. Próbálkozzunk disznókkal való jóslással? Keríts elő mentől több kocát és örülj előre, mert húgyhólyagjaikat néked ajándékozom! Kleromanciával? Ez olyan, mint amikor karácsony szentestéjén a kalácsba kevert babszemekből következtetnek a jövendőre. Béljóslással, minőt Heliogabalus római császár végzett eleven embereken? Látom, kissé félénk természetű vagy; de ha már felszarvazottnak születtél, azt is ki kell bírnod, hogy kinyissák a hasadat. Szibillai verses jövendölést óhajtasz? Vagy család- és keresztnevedből kívánsz jósoltatni? Mi a neved?

PANURG: Nyasgem.

TRIPPA: Vagy alektrüomanciával kezdjem?

Kakasjóslás.

Krétával kört rajzolok eléd a padlón, és szemed láttára huszonnégy egyenlő részre osztom. Minden részbe az ábécé egyik betűjét írom, a betűk mindegyikére néhány szem kölest helyezek. Aztán fiatal, jövendőmondó kakast hozok be. Becsületszavamra állítom, hogy a kölesmagokat a F, E, L, S, Z, A, R, V, A, Z, N, A, K betűk sorrendjében csipegeti fel. Épp ilyen végzetszerű volt, amikor Valens császár ihletett kakasa, midőn az uralkodó utódja nevét tudakolta, a T, H, E, O, D betűkre helyezett magvakat csipkedte fel.

Valens császár ki nem jelölt utóda Theodosius volt.

Avagy haruspicium

Áldozati állatokból való jóslás.

, exticpicium

Állatok beleiből való jövendölés.

, netán I. kötet 313a madarak röptét figyelmező augurium útján szeretnéd megismerni a jövendőt? Madarak énekéből jósoljak néked, vagy kacsák etetéséből, mikor jó jelnek számít, ha csőrükből elöl kihull a falat…

PANURG: Inkább abból jósolj, ami hátul hull ki belőlem.

TRIPPA: Vegyük hasznát a nekromanciának? Mindjárt eléd szólítok valakit az árnyak seregéből, ahogy Achilleszt idézte maga elé a tűánai Áppollóniosz, vagy ahogy az endori jósnő tette Saul látogatása alkalmából. A szellem mindent megmond jóelőre, miként az Erithó jósnő hívó szavára megjelent árnyalak is hajszálpontosan vázolta Pompeiusnak a phárszáloszi ütközet lefolyását a következő napon. Ha azonban félsz a halottaktól – a felszarvazottak mind gyávák – úgy csak léttelen ködképeket idézek eléd és…

PANURG: Menj a búsba, te megveszekedett bolond! Hágasd meg magadat arnót kecskepásztorral, hogy hegyes süveggel fejeden égessenek el a máglyán!

„Természetellenes kéjelgésért” R. korában közembert hegyes süveggel fején, máglyán égettek el; szerzeteseket ugyanezért felakasztottak. Mindez az uralkodó osztály tagjaira nem vonatkozott: Franciaország utolsó Valois királyai homoszexuálisak voltak és ugyanilyen udvaroncokkal vétették körül magukat. Egyik szonettjében Ronsard elpanaszolta, hogy a király ki nem állhatja, amiért bajszot-szakállt hord és nem veszi fel a símaképű udvaroncok szokásait.

Miért nem ajánlod inkább: tegyek smaragdot vagy hiénakövet nyelvem alá?

Néphit szerint a nyelv alá helyezett smaragd vagy hiénakő jóstehetséggel ajándékozta meg viselőjét.

vagy zöld tücskök nyelvéből és leveli békák szívéből főzzek ragút? Egyem meg a sárkány máját villásreggelire és közben hattyúk dalából magyarázzam eljövendő sorsomat, mint régebben az arabok Mezopotámia egynémely vidékén? Harminc ördög vigyen el, te megcsalt, felszarvazott boszorkánymester, Belzebúb és Antikrisztus kenyeres pajtása! Gyerünk, térjünk vissza királyunkhoz! Tudom, megharagszik, ha elmondjuk, hogy a sátán cimborájának barlangját látogattuk. SzáI. kötet 314nom-bánom, amiért a lábamat betettem ide. Bár fodrozná az ő tudákos szakállát a szél, mely alfelemből fujdogál. Nagy Isten! Mennyire át meg átbűzösített bennünket pokoli fondorlataival és varázslataival. Hogy itt helyben vinné el az ördög! Vessünk véget a játéknak, szaladjunk el innét, menjünk inni! Ami az ennivalót illeti, attól tartok, hogy két, nem, négy napig egyetlen falat nem megy le a torkomon.

I. kötet 315 I. kötet 316

Panurg mérgelődött Trippa úr miatt, és miután Huymest elhagyták, nyafka hangon s bal fülét vakargatva, János baráthoz fordult:

– Vidíts fel, cimborám! Ez a bolond – az ördög bujjon bele! – fecsegésével elvette kedvemet. Hallgass meg, pajtikám, barátom, drágalátos herezacskó, te irigyelt herezacskó, te tapasztalt herezacskó, te kékgolyós herezacskó

te jólülő herezacskó,
bársony-bőrű herezacskó,
te játékos herezacskó,
ólom-súlyú herezacskó,
te érzékeny herezacskó,	5
nekilendült herezacskó,
te jókedvű herezacskó,
veres-márvány herezacskó,
dagadozó herezacskó,
te hódító herezacskó,	10
afrikai herezacskó,
te nőbolond herezacskó, I. kötet 317
te kéjelgő herezacskó,
kókuszdió herezacskó,
te ragadós herezacskó,	15
felgyürkőzött herezacskó,
te érdemes herezacskó,
dörgölődző herezacskó,
te gondatlan herezacskó,
combhoz tapadt herezacskó,	20
te udvarló herezacskó,
remekművű herezacskó,
te viszketeg herezacskó,
nadrágba zárt herezacskó,
felszabadult herezacskó,	25
te magvető herezacskó,
berzenkedő herezacskó,
te szemtelen herezacskó,
fiatalos herezacskó,
te botrányos herezacskó,	30
somfa-kemény herezacskó,
te szorgalmas herezacskó,
kármin-mázas herezacskó,
te parázna herezacskó,
ringó-bingó herezacskó,	35
te vakmerő herezacskó,
frenetikus herezacskó,
te kitartó herezacskó,
izgulékony herezacskó,
te kondenzált herezacskó,	40
kismirglizett herezacskó,
te robbanó herezacskó,
gyermeknemző herezacskó,
te rafinált herezacskó,
csurig-töltött herezacskó,	45
te jónevű herezacskó,
eliptikus herezacskó,
te beérett herezacskó,
szerzetesi herezacskó,
te holdképű herezacskó,	50 I. kötet 318
szerelmetes herezacskó,
te nagynevű herezacskó,
farsangoló herezacskó,
te tejadó herezacskó,
ringatódzó herezacskó,	55
te kiváló herezacskó,
politúros herezacskó,
te legendás herezacskó,
akrobata herezacskó,
te szuggesztív herezacskó,	60
jól megformált herezacskó,
te elegáns herezacskó,
acélkemény herezacskó,
te rámenős herezacskó,
rózsaszínű herezacskó,	65
te szárnyaló herezacskó,
ezüst-fényű herezacskó,
te disztingvált herezacskó,
romantikus herezacskó,
te kalandor herezacskó,	70
mézgás-bőrű herezacskó,
te önfejű herezacskó,
szoknyavadász herezacskó,
te kerekded herezacskó,
előkelő herezacskó,	75
te élveteg herezacskó,
lökdösődő herezacskó,
te pökhendi herezacskó,
zabolátlan herezacskó,
te szőrtelen herezacskó,	80
szenvedélyes herezacskó,
te ünnepelt herezacskó,
ragadozó herezacskó,
te mulatós herezacskó,
felfuvódott herezacskó,	85
te csupa-tűz herezacskó,
tekintélyes herezacskó,
te viháncos herezacskó, I. kötet 319
kolostori herezacskó,
te magöntő herezacskó,	90
andalító herezacskó,
te potrohos herezacskó,
jól-felszerelt herezacskó,
te dúskáló herezacskó,
szemérmetlen herezacskó,	95
te domináns herezacskó,
harcra-felszánt herezacskó,
te kiváló herezacskó,
akaratos herezacskó,
te zamatos herezacskó,	100
izomerős herezacskó,
te humánus herezacskó,
tojástartó herezacskó,
te lánynéző herezacskó,
libabőrös herezacskó,	105
te tündöklő herezacskó,
tolakodó herezacskó,
te kitartó herezacskó,
hátulravasz herezacskó,
te páratlan herezacskó,	110
mindenható herezacskó,
te daliás herezacskó,
életvidám herezacskó,
te divatos herezacskó,
boszorkányos herezacskó,	115
te nagybögyű herezacskó,
locsolkodó herezacskó,
te brutális herezacskó,
teherbíró herezacskó,
te drámai herezacskó,	120
túlcsorduló herezacskó,
te díjnyertes herezacskó,
csűrdöngölő herezacskó,
te szuverén herezacskó,
hires-neves herezacskó,	125
te hétpróbás herezacskó, I. kötet 320
ideális herezacskó,
te értelmes herezacskó,
magabiztos herezacskó,
te sikeres herezacskó,	130
déltengeri herezacskó,
te nagyétkű herezacskó,
lengedező herezacskó,
te tündéri herezacskó,
kicsapongó herezacskó,	135
te vibráló herezacskó,
pufók-képű herezacskó,
te harcias herezacskó,
himbálódzó herezacskó,
te lüktető herezacskó,	140
retek-fehér herezacskó,
te kipróbált herezacskó,
nyughatatlan herezacskó,
te prédáló herezacskó,
bűvös-bájos herezacskó,	145
te spriccelő herezacskó,
akaratos herezacskó,
te hibátlan herezacskó,
optimista herezacskó,
te kőkemény herezacskó,	150
félelmetes herezacskó,
te csapkodó herezacskó,
szépreményű herezacskó,
fa-szállító herezacskó,
soklövetű herezacskó,	155
muszkuláris herezacskó,
eres-veres herezacskó,
pofozkodó herezacskó,
lökhajtásos herezacskó,
harangozó herezacskó,	160
te közismert herezacskó,
vulkanikus herezacskó,
te jószagú herezacskó,
harmatozó herezacskó, I. kötet 321
te klasszikus herezacskó,	165
segget-verő herezacskó, A 166 jelző fordításánál pontosságra törekedtem, de ez nem volt mindig lehetséges. „Antik” alatt például a reneszánsz idején mindig valami nagyszerűt értettek, vagyis egy „antik herezacskó” legfőbb dísze volt a férfinak, míg manapság egy antik herezacskó nem éppen ezt jelenti. Így az asszociációkban több lépéssel kellett odábbmennem – pogány, irígylésreméltó, klasszikus stb. A ritmikus próza kedvéért a francia szöveg sorrendjén is számos alkalommal változtattam.

hallgass meg jól szívbéli barátom, herezacskóm, János testvér! Oly nagy tisztelettel viseltetem irántad! Utólszor fordulok hozzád, hogy tanácsodat vegyem. Házasodjam meg, avagy sem?

Amire János barát jókedvűen így válaszolt:

– Házasodj meg, az ördögbe is, miért ne házasodnál? Házasodj meg, hogy esküvődön herezacskóddal harangozhasd a nászi indulót. Harangozz minél gyakrabban és mentől többet, az Ég szerelméért, mire vársz még? Avagy nem tudod-e, hogy közeledik a világ vége? Tegnap óta megint félfonállal és két hüvelykkel jutottunk odább. Az Antikrisztus meg is született már, rebesgetik. Igaz, csak dajkáit és nevelőnőit zargatja még, de hamarost kimutatja foga fehérjét, mihelyst felserdül. Növekedjetek és sokasodjatok, mondja az Írás. Ez a mi dogmánk, melyhez szívósan ragaszkodunk, mindaddig, amíg egy mérő búza három garasba kerül és tíz ejtel bor egy hatost kóstál. Avagy, töltött tojásoddal öledben mozdulatlanul akarod bevárni, míg az Utolsó Ítélet harsonái füledbe csendülnek?

PANURG: Szellemed nyájas és világos, János barát. Megejtően beszéltél megint. Eszembe juttatod Leander imáját, aki, mikor az ázsiai Ábydoszból átúszott a Helleszpontoszon szeretőjéhez, Héróhoz – ki az európai Szesztoszban lakott –, elébb Neptunhoz és a tengeri I. kötet 322istenségek gyülekezetéhez fohászkodott, miként Martialis verse mondja:

Martialis: De spectaculis, 25.

mert ő sem akart tele tojásokkal megfulladni. Gondom lesz reá, ha Szalmigondiában gonosztevő kivégzésére kerülne sor, hogy elébb alkalom adassék néki herezacskója alapos kirázására. Annyi se maradjon benne, amennyivel az i betűre pontot lehet mázolni. Így módja lesz gyermeket nemzeni és derűs kedvvel halhat meg, mert ha neki végleg le is konyult, a maga helyére friss embert állított.

I. kötet 323 I. kötet 324

JÁNOS BARÁT: Szent Kleofásra!

Eredetiben: Szent Rigomer, a Poitou-ban különlegesen tisztelt szent.

édes barátom, Panurg, csak azt ajánlhatom néked, amit helyedben magam is megtennék. Elsősorban arra ügyelj, hogy pisztolyodat folyton használd és minden tárt vagy zárt ablakon belőjj vele. Ha szünetet tartasz, elvesztél s úgy jársz, mint a dajkák, kik abbahagyják a szoptatást, mitől tejük elapad. Így apad el a te tejed is, ha nem gyakorlatoztatod farkadat és csak vizelésre lesz alkalmas. Herédet pedig eladhatod a tímárnak, hogy pénzeszacskót cserezzen belőle. Ez a tanácsom, cimbora. Sok embert láttam, kik nem tudtak, mikor akartak, mert nem akartak, amikor még tudtak. Az ügyvédek állítják, hogy előjogaik gyakorlása hiányában az emberek elvesztik azokat. Tehát: tartsd állandó munkában, dolgoztasd szűntelenül ezt a barlanglakót nadrágodból. Ne engedd, hogy lepihenjen és szőrpárnáján ücsörögjön, mint a nemesember, aki járadékból él s úgy lopja a napot.

PANURG: Jupiterre mondom, így lesz, János komám, barátom, herezacskóm! Hiszek néked, mert nem I. kötet 325kertelsz és egyenest nekivágsz a dolgok lényegének. Köszönöm, amiért egy csapásra megszabadítottál aggodalmaimtól. Adjon néked az ég szántóföldeket ekéd szarva alá, szép barázdákat, hogy munkálkodhass rajtuk. Megfogadom tanácsod, nem halogatom tovább a nősülést. És csinos szolgaleánykákat rendelek hitvesem mellé: ha látogatni jössz, te leszel valamennyiük védnöke és istápolója. Ez mai szentbeszédem első fele.

JÁNOS BARÁT: Hallgasd csak a Varennes-i

Város Anjou tartományban.

harangokat! Mit mondanak?

PANURG: Fülelem őket! Hangjuk jóstehetséggel áldott, mint Jupiter üstjei Dodonában. Hallod-e? Gingalang, gingalang, gingalang, vedd el őt, a csintalant, dolgozd meg fenn és alant, néked szól a hírharang! Esküszöm, megnősülök. A bronzharangok üzenete is erre késztet. Ami pedig a dolog másik felét illeti, úgy látom, alábecsülöd családfámat, mely nadrágomban kvártélyozik. Mintha nem lenne kegyence Priáposznak, a merev kerti istenségnek! Biztosíthatlak: nincs készségesebb, tanulékonyabb, engedelmesebb, serényebb és ügybuzgóbb szolgám – apródomnak, méretei miatt, nem nevezhetem. Ne fitymáld tehát. Csak éppen fitymájából kell kibujnia és olyan, mint a sólyom, mikor vadászaton leveszik fejéről a sapkát. A zsákmány felé mutatok, mint a solymár, azt mondom néki: „Halali, testvérkém,” és repül a zsákmányra. És ha netán jövendőbelim a paráználkodást olyan nagyon kívánná, mint Messalina a hajdankorban, avagy Winchester márkinéja Angliában

Egyes kommentátorok szerint „Winchester márkinéja” alatt Anne Boleyn-t kell értenünk. VIII. Henrik angol király 1533-ban vette feleségül. Előzetesen Anne Boleyn-nak számos angol főúrral volt viszonya, állítólag I. Ferenc francia királlyal is. – Más magyarázók szerint Rabelais megjegyzése arra a bordélyházra vonatkozik, melyet a winchesteri püspök tartott fenn Londonban és ahol nagyon szép és drága kurtizánok laktak, kik különféle arisztokratikus neveket választottak klienseik elbűvölésére.

a jelen idők dámái közt, akkor is van bennem, hidd meg, elég erő, hogy elcsitítsam minden szenvedélyét.

I. kötet 326

– Nem ismeretlen előttem, amit ez ügyben Salamon király mondott

Példabeszédek könyve, XXX., 15.

, aki egyébként e dolgok mestere és szakértője volt. Sem, amit később Árisztótelész állított, mármint, hogy a női nem sosem mond nemet, mivel olyan a fenekük, hogy ebből sosincs elegük; de tudd meg, hogy az én ágyúm kalibere is óriási és szüntelen tüzelés közepette sem kap csőrepedést. És itt ne beszéljünk a legendás kéjencekről, mint amilyen Herkules vagy Proculus császár volt.

Proculus római császár (III. század) állítólag két hét alatt száz, rabságba került lányon és asszonyon ejtett erőszakot.

Sem pedig Mohamedről, ki az Alkoránban azzal henceg, hogy hatvan Kalifa egyesült erejét hordja gatyájában.

Erről szó sincs a Koránban.

A csibész hazudik. A hindut se emlegessük, akiről Theophrásztosz, Plinius és Athenaeus

Theophrásztosz: Historia plantarum, I., 9; Plinius, Historia naturalis, XXVI., 63; Athenaeus, I., 32.

oly áhítatos hangon nyilatkoznak és aki egy bizonyos csodaszer segítségével ágyúját hetvenszer, sőt ennél is többször sütötte el naponta. Szó sem igaz ebből; ilyen nagy számok a mesék világába tartoznak. Te se higyjed el, könyörgöm; csak azt hidd el, hogy az én Keljfel Jancsim, az én Verdbeneky Szilárdom, az én Pöcsétnyomó Péterem a világbajnok.

– Avagy nem hallottál még, drágalátos cimborám, herezacskóm, a Castres-i szerzetes csuhájáról? Ha ezt a csuhát akármelyik házba elvitték, hirtelen, a benne rejlő varázserő miatt, a ház valamennyi lakóját elfogta a párzás ingere, állatokat és férfiakat, asszonyokat és gyermekeket egyaránt, le egészen a macskákig és egerekig. Esküszöm néked: nadrágomban hasonló, kongeniális, de ennél is váratlanabb hatóerővel rendelkezem. Nem szólok néked ágybéli, piaci, vidéki vagy templomi hőstetteimről. Csak éppen megemlítem, hogy egy alkalommal, amikor St. Maixent falujában passziójátékot adtak elő és a térségbe léptem, hol a nézőközönség tartózkodott, rájöttem, hogy ugyanilyen, természetfölötti hatóerő lakozik bennem is. Hirtelen mindenki: a színészek: angyalok, I. kötet 327ördögök és ördöglánykák csak úgy, mint a nézőközönség ellenállhatatlan ingert érzett azonnali szeretkezéshez. A súgó elhajította a szövegkönyvet. A színész, aki Szent Mihály arkangyalt játszotta, aláereszkedett az égből az emelő-masina oldalán. A szín deszkái alatt elhelyezett pokolból

Passziójátékok színpada mindig a világ hármas beosztását mutatta: legfelül volt a mennyország, szentekkel és angyalokkal, középen – mondhatni: a rendes színpadon – a földi történet, míg a színpad alatt, mintegy a pincében, az ördögöket lehetett látni. Az ördögök mindig láncra verve szorongtak a pokolban, ami a nézők miatt volt: nehogy megijedjenek tőlük, hogy jönnek és viszik őket.

kitörtek az ördögök és nekiestek a lányoknak, miközben Lucifer is kivetkezett láncaiból. Mihelyt észrevettem a ribilliót, szapora léptekkel elpárologtam a hely színéről. Cato Censorius példáját követtem, aki látta, hogy a római Flora-ünnep nyilvános paráználkodássá fajul, sietve odábbállt.

I. kötet 328

– Értem, értem – mondta János barát –, de hát az idő mindent elporlaszt. Nincs az a márvány, nincs az a porfír, mely végtére meg nem reped, el nem mállik. Ha nem is érzed még az öregkor közeledtét, pár esztendő múltán kénytelen leszel bevallani: herezacskód aláereszkedett a mélybe, ágyékkötőd sem tartja vissza. Látom, hajad már kezd őszbe csavarodni. Szakállad térképhez hasonlít: hol barna, hol szürke, hol meg fehér. Ide süss: ez Ázsia, ihol folyik a Tigris meg az Eufrátes. Ez Afrika, közepén a Hold hegységével. Látod a Nílus árterét? Erre Európa terül el, itt a Thélème-i apátság. A fehér tincs a Hiperbóreai hegyláncot jelzi. Szikkadt torkomra mondom: ha hó fekszik a hegyormokon, fejbúbodon meg álladon, úgy lágyékod völgyeiben sem észlelsz majd túlságos kánikulát.

– Lárifári, – felelte Panurg. – Nem értesz te a bizonyítás mesterségéhez. Ha hó terül a hegycsúcsokra, akkor járja csak a mennydörgés, a villám, sziklagörgeteg, lavina és vihar, mintha csak minden ördög a völgyekre szabadult volna. Bizonyítékra van szükséged? Menj Svájcba és nézd meg a Wunderbarlich tavat, négy mérI. kötet 329földre Berntől, Sion irányában. Szürkülő hajamat hozod fel ellenem, de nem veszed tekintetbe a póréhagyma természetét, melynek fehérkés a szára, de gumója nedvdús és peckesen dagadozó.

R. itt a szkolasztikus érvelés jellegzetes példáját adja: Panurg olyasmivel bizonyít valamit, aminek semmi köze a dologhoz.

– Való igaz, hogy a kor egynémely jelét én is fellelem már magamon, de hát ezek inkább az érett kor jelei. Ne mondjad meg senkinek, maradjon ez kettőnk titka. A jó bort például jobbnak, kedvemre valóbbnak találom, mint hajdanán. A rossztól meg jobban útálkozom, mint egykoron. E jelenség alighanem lefele mutat az úton és azt jelzi, hogy életem napja túljutott delelőjén. De egyébként? A régi, jó cimbora maradtam. Nem félek a megvénüléstől; pokolba vele! Más bánt. Arra gondolok: jövendőbeli hitvesem agancsokat rak rám, ha Pantagruel urunk és királyunk kíséretében netán elutaznék hazulról. Ez az átkos gondolat foglalkoztat. Akiktől házassági jótanácsot kértem, egyhangúan vallották: az istenek felszarvazottá predesztináltak.

JÁNOS BARÁT: Nem mindenkit szarvaznak fel, aki szeretné! Nem ilyen egyszerű ez a dolog! Ha agancsod nő,

nehogy gyanút fogj, ergó sok jóbarátod tolong házad tája és nejed altája körül, ergó már itt a földön valóságos paradicsomra találsz: – ezt sugallja szerény szerzetesi logikám. Majdcsak beletörődsz sorsodba. Eleget vétkeztél eddigelé! Nem kívánhatsz jobb sorsot. Semmiben nem látsz hiányt, marháid gyarapszanak! Mit berzenkedsz, ha egyszer így rendeltetett? A sors akaratának éppen te akarsz ellene szegülni, te elherdált herezacskó? Te kifáradt herezacskó, deresedő herezacskó,

I. kötet 330

te penészes herezacskó,
hideglelős herezacskó,
te megbénult herezacskó,
elpocsékolt herezacskó,
te formátlan herezacskó,	5
tengő-lengő herezacskó,
te fonnyadó herezacskó,
halálfáradt herezacskó,
te kikészült herezacskó,
csiricsáré herezacskó,	10
te megrokkant herezacskó,
levitézlett herezacskó,
te halvérű herezacskó,
térdig lógó herezacskó,
te szívbajos herezacskó,	15
elpocsékolt herezacskó,
te deprimált herezacskó,
kimángorolt herezacskó,
te lestrapált herezacskó,
szétmacerált herezacskó,	20
te kirázott herezacskó,
riherongyos herezacskó,
te tönkrelőtt herezacskó,
elfuserált herezacskó,
te kifacsart herezacskó,	25
muzeális herezacskó,
te megposhadt herezacskó,
idegbeteg herezacskó,
te obsitos herezacskó,
nyugdíjazott herezacskó,	30
te meglékelt herezacskó,
féreg-rágta herezacskó,
te kifütyült herezacskó,
lehúgyozott herezacskó,
te szétfröcskölt herezacskó,	35
rücskös-bőrű herezacskó,
te morózus herezacskó,
görvély-kóros herezacskó,
te leromlott herezacskó, I. kötet 331
agyon-nyúzott herezacskó,	40
te kiherélt herezacskó,
sérvet-kapott herezacskó,
te rommá-lőtt herezacskó,
haszontalan herezacskó,
te csapra-vert herezacskó,	45
megboldogult herezacskó,
te gangrénás herezacskó,
megfeketült herezacskó,
te megmattolt herezacskó,
cérnán-lógó herezacskó,	50
te elgyötört herezacskó,
elapasztott herezacskó,
te aszkóros herezacskó,
ragya-marta herezacskó,
te kilyukadt herezacskó,	55
csődbe-került herezacskó,
te pókhálós herezacskó,
kivert-levert herezacskó,
te elájult herezacskó,
ásítozó herezacskó,	60
te kibaszott herezacskó,
két-lágytojás herezacskó,
te naplopó herezacskó,
élhetetlen herezacskó,
te kiszikkadt herezacskó,	65
zsugorodott herezacskó,
te reumás herezacskó,
tetű-rágta herezacskó,
te névleges herezacskó,
súlya-vesztett herezacskó,	70
te eltorzult herezacskó,
laposra-lőtt herezacskó,
te nagybeteg herezacskó,
gusztustalan herezacskó,
te kimustrált herezacskó,	75
kigolyózott herezacskó,
te lötyögő herezacskó,
ezer-ráncú herezacskó, I. kötet 332
te selejtes herezacskó,
ványadt-képű herezacskó,	80
te elaggott herezacskó,
nekibúsult herezacskó,
te kifosztott herezacskó,
bolha-rágta herezacskó,
te bedöglött herezacskó,	85
pattanásos herezacskó,
te semleges herezacskó,
divatjamúlt herezacskó,
te orbáncos herezacskó,
tutyi-mutyi herezacskó,
te viszeres herezacskó,	90
agyontekert herezacskó,
te lomtári herezacskó,
hadirokkant herezacskó,
te kórházi herezacskó,
reménytelen herezacskó,	95
te eldugult herezacskó,
kimerített herezacskó,
te megviselt herezacskó,
magja-vesztett herezacskó,
te inzolvens herezacskó,	100
roskadozó herezacskó,
te elkínzott herezacskó,
agyoncsapott herezacskó,
te kipukkant herezacskó,
sors-üldözte herezacskó,	105
te leszáradt herezacskó,
kákabélű herezacskó,
te kiürült herezacskó,
guta-ütött herezacskó,
te elfásult herezacskó,	110
széllel-bélelt herezacskó,
te impotens herezacskó,
hamuvá-lett herezacskó,
te megromlott herezacskó,	115
pörsenéses herezacskó,
te félretett herezacskó, I. kötet 333
elkenődött herezacskó,
te megzápult herezacskó,
búval-baszott herezacskó,
te elcsüggedt herezacskó,	120
degenerált herezacskó,
te idegroncs herezacskó,
flegmatikus herezacskó,
te kivégzett herezacskó,
érték-vesztett herezacskó,	125
te elcsapott herezacskó,
légy-beköpte herezacskó,
te tökmagnyi herezacskó,
kiszenvedett herezacskó,
te büdöske herezacskó,	130
agyonvakart herezacskó,
te cinikus herezacskó,
töpörödött herezacskó,
ecetszagú herezacskó,
te lelketlen herezacskó,	135
fölösleges herezacskó,
te makrancos herezacskó,
dugába-dőlt herezacskó,
te búskomor herezacskó,
álomszuszék herezacskó,	140
te meghülyült herezacskó,
eldobható herezacskó,
te lehervadt herezacskó,
rozsda-marta herezacskó,
te dezertált herezacskó,	145
kisemmizett herezacskó,
te devalvált herezacskó,
jégbe-fagyott herezacskó,
te őskori herezacskó,
siketnéma herezacskó,	150
te meghajszolt herezacskó,
alvajáró herezacskó,
te mélabús herezacskó,
megsemmisült herezacskó,
te dekadens herezacskó,	155 I. kötet 334
tehetetlen herezacskó,
te elárvult herezacskó,
érzéketlen herezacskó,
te nyomorult herezacskó,
miniatűr herezacskó,	160
te remete herezacskó,
hullaházi herezacskó,
te megpuhult herezacskó,
alvajáró herezacskó,
te porlepte herezacskó,	165
tökkel ütött herezacskó,
te kiszolgált herezacskó,
te megőszült herezacskó,

fene a töködet, édes Panurg barátom, – ha egyszer másként rendeltetett, éppen te akarod eltéríteni a bolygókat pályáikról? te szándékolod megzavarni a szférák rendjét? te kívánod megtörni az akaratot, mely mindent vezérel? te törekednél arra, hogy átvegyed a Párkáktól fonalukat és orsóikat? A fránc törje ki herezacskódat, te szamár, ha ilyen titáni munkára vállalkozol! Vagy mást kívánsz? Szívesebben vagy ok nélkül féltékeny, semhogy békén viseld láthatatlan agancsaidat?

PANURG: Sem ezt, sem azt nem akarom. Ha előre sejteném a dolgot, megvédném a magam jogát. Terem még furkósbot a világon! Drága egy barátom, János pap! Azt hiszem, bölcsebben cselekszem, ha nem nősülök meg. Hallgasd most, mit szólnak a harangok, ahogy egyre jobban közeledünk feléjük. Hallod? Én is kiveszem szavukat. Azt mondják: szarvad van, szarvad van, le vagy szarva, szarvad van, megnősülsz és szarvad van; csintalan, csintalan, csintalan a hitvesed, bimbambum és gingalang, szarvat rak rád pimaszul, gingalang és bimbambum. A zivataros istennyilát néki! Elönt a pulykaméreg ettől. Ti nagyszerű koponyák! Hát nem tudtok kitalálni valamit a felszarvaztatás ellen? Valóban ilyen mulya-tehetetlennek alkotta a természet a házasembert, hogy itt tévelyeg a kutyateremtette világon, míg bele nem esik a verembe, hol szarvakat illesztenek homlokára?

I. kötet 335

JÁNOS BARÁT: Egyetlen orvosságot tudok. Ha ezt az ellenszert alkalmazod, úgy feleséged, beleegyezésed nélkül, soha nem csalhat meg.

PANURG: János barát, édes egy testvérem, farkincám, ki vele, ki vele, de azonnal.

JÁNOS BARÁT: Próbáld meg Hans Carvel gyűrűjét.

Hans Carvel történetét R. olasz novellából vette. Ugyanezt a történetet Poggio Bracciolini firenzei humanista és Lodovico Ariosto is feldolgozta.

Ez a Hans Carvel a melindiai király pecsétőre s legfőbb drágakő szakértője, tudományban bővelkedő, tapasztalatain okult, szorgalmatos igyekezetű, jóindulatú, galamblelkű, biztos ítéletű, lágyszívű és emberbarát férfiú volt, a szegényekhez irgalmas, bölcsészetben járatos és egyébként derűs kedélyű cimbora, akit pompás tréfacsinálónak és jeles társalgónak ismertem, – mindmáig nem akadt párja! Legfeljebb, hogy pocakot növesztett és feje már kissé reszketett, viszont törődöttnek még semmiképpen sem mondhattam. Ez az ember vén korában feleségül vette Concordat királyi bíró csemetéjét, egy fiatal, szemrevaló, kacér, tűzrőlpattant, viháncoló gyermekleányt, aki a szomszéd férfiak és szolgák iránt félreérthetetlen nyájasságának adta tanújelét. Így történt, hogy esküvőjük után néhány héttel a férj féltékeny lett feleségére, mint a tigris: gyanúja támadt, hogy a bundácskát hitvese lába közt más is megnyergelheti. Hogy ennek elébe vágjon, elrettentő történeteket olvasott fel néki, melyekben házasságtörő nők csúfos véget értek. Más alkalmakkor A Szemérmes Szűzekről Szóló Dajkamesék című épületes munkával szórakoztatta és ugyanekkor a női nem paráznaságát a legkeményebb szavakkal ostorozta. Végül keleti zafírokkal ékes nyakláncot ajándékozott néki.

– Mégis vak lett volna, ha nem látja, hogy hitvese szívélyesen és szabadon közlekedik szomszédaival, amitől féltékenysége nőttön-növekedett. Valamelyik éjjel, míg felesége oldalán gyötrelmek közt hánykolódott, álmában megpillantotta az ördögöt. Elpanaszolta néki baját, mire a Sátán megvígasztalta, gyűrűt húzott mutatóI. kötet 336ujjára és így szólt: „E gyűrűt néked adom; míg ujjadon viseled, tudtod s beleegyezésed nélkül feleséged nem közösülhet más férfiúval.” – „Köszönöm, Sátán uram”, válaszolta Hans Carvel, „és amíg e gyűrűt le nem húzzák rólam, Mohamedet szolgálom hűséggel.” Ekkor az ördög eltűnt. Hans Carvel nagy szívörömmel ébredt fel, de mindjárt észrevette, hogy gyűrűs ujját felesége hogyishívjákjában tartja.

– Majdnem elfelejtettem hozzáfűzni: az asszony, mikor férje ujját megérezte, dühödten behúzta farát, mintha jelezni akarná, hogy másvalamit várt oda. Miközben ezt tette, Hans Carvel úgy érezte, mintha megálmodott gyűrűjét rabolnák el tőle. – Hát nem ajánlok néked csalhatatlan csodaszert? Ha hitelt adsz szavamnak, csak éppen arra kell ügyelned, hogy feleséged gyűrűjét mindig az ujjadon tartsd.

Amikor befejezte a történetet, útjuknak is végére értek.

I. kötet 337 I. kötet 338

Mikor megérkeztek a palotába, elmondták Pantagruelnek utazásuk történetét, aztán megmutatták néki Nagymacskándy versét. Pantagruel újra meg újra elolvasta, majd megjegyezte:

– Soha talpraesett felelet ekkora tetszést nem váltott ki belőlem. Azt összegzi, hogy házassági ügyletekben mindenkinek önnön gondolatait kell fontolóra vennie és önmagában kell tanácsot ülnie. Ez az én nézetem; ezt fejtettem ki előtted az első alkalommal, mikor e kérdést megpendítetted. Jól emlékszem reá, hogy kinevetted tanácsomat, mivel önimádatod és hiúságod megvakított. Keressünk más megoldást, mégpedig a következő módon:

– Amik vagyunk és amink van – mindezt három részre oszthatjuk: lelkünkre, testünkre és javainkra, melyeket a magunkénak mondhatunk. Felettük való sáfárkodásra háromféle ember rendeltetett: teológusok a lelkek fölé, az orvostudorok testünk mellé és a jogászok azért, hogy vagyonunkra vigyázzanak. Az a tervem: hívjunk magunkhoz vasárnap ebédre egy teológust, egy I. kötet 339orvost és egy jogtudóst, hogy velük együtt bogozzuk ki bonyolult problémádat.

PANURG: Úgy hiszem (Szent Kleofásra legyen mondva), hogy mindebből semmi sem sül ki. Gondold meg: milyen szerencsétlenül kormányozzák a világot! Lelkeinket a teológusok őrizetére bíztuk, akiknek többsége szakadárságba esett;

Célzás a reformációra.

testünket az orvosokéra, kik utálkoznak az orvosságtól és egy kanalat sem vesznek be a kotyvalékból, amit másnak előírnak,

R. jól tudta, hogy orvosoknak rossz a híre. Mikor a híres Bayard lovag súlyos sebbel feküdt a csatatéren, megkérdezte: van-e orvos a közelben? A nemleges válasz hallatán megnyugodott: „Akkor elájulhatok”, mondta, „mert nem öl meg közben az orvos”. A kor egyik legnevesebb orvosa, Hieronimus Cardanus mondja el önéletrajzában, hogy porrá tört gyémánttal etette a milánói herceg szívbajos fiacskáját. Mikor az rosszul lett, Cardanus kiugrott a kastély ablakán és úgy menekült a herceg haragja elől.

javainkat és pereinket pedig az ügyvédek gondjára bízzuk, akik óvakodnak tőle, hogy egymással pereskedjenek.

PANTAGRUEL: Laikus módján beszélsz. Az első pontot a maga egészében tagadom. Tulajdon szememmel láttam, hogy a jó teológusok kizárólagos, egyedüli foglalatoskodása a tévelygésnek és az eretnekségnek szóban, írásban és jó példával való kigyomlálására összpontosul. A szakadárságnak legtávolabbi gyanújával sem illethetők.

R. gúnyolódik.

Az orvosokat pedig azért dícsérem, mert mesterségük profilaktikus szabályait oly komolyan betartják, hogy meg se betegednek, amiért terápiát és orvosságot önnön testük ellen használni nincsen már alkalmuk.

Ami a harmadik csoportot, mármint a fiskálisokat illeti, be kell látnod, hogy ügyfeleik védelmében elmerülve, tulajdon érdekeik megóvására nem is gondolhatnak.

– Így tehát, jövő vasárnapra, a teológusok közül a mi jó Lógus Teodor atyánkat hívjuk meg; az orvosok sorából Ágytálnoki professzort látjuk vendégül, míg a jogtudósok képviselőjéül régi barátunkat, Pökhendy bíró uramat ültetjük asztalunkhoz. Hogy azonban a pitagorászi I. kötet 340négyes szám beteljesedjék, hűséges hívünket, Duplafenékyt, a bölcselkedőt is meginvitáljuk, ama feltételezéssel, hogy a tökéletes filozófus – ezek közé sorolhatjuk Duplafenékyt is – dupla célt szolgál, mármint hogy az igazság dupla fenekére lásson és a hamisságnak dupla fenekét mutassa. Te, Kárpálim, gondoskodj róla, hogy mind a négyen megkapják az invitációt.

EPISZTÉMON: Azt hiszem, méltóbban nem választhattál volna az ország valamennyi polgára közül. Nemcsak a tudományban való járatosságuk miatt, melyért mind a négyen vitán felül álló közbecsülésnek örvendeznek, hanem azért is, mert Ágytálnoki ifjúságában nőtlen volt és élemedett korára házasodott meg, Pökhendy fiatalon alapított családot és nemrég lett özveggyé, Lógus páter úgy ezelőtt, mint most a cölibátus útját járja, míg Duplafenéky, miután elvesztette oldalbordáját, másodszorra is a páros élet jármába hajtotta fejét. Kárpálimot megkímélhetem egyik útjától: ha beleegyezel, magam kívánok régi barátomhoz, Pökhendyhez ellátogatni, hogy a meghívást tudomására adjam. Amúgy is szeretném megtudakolni tudós és igyekvő fiacskája előmenetelét, aki jelenleg Toulouse városában tartózkodik, ahol a jóerényű és messzehíres Boissonné tanár

Jean de Boyssonné, Rabelais barátja, a Toulouse-i egyetem tanára volt.

felügyelete alatt az ismereteket habzsolja.

PANTAGRUEL: Tégy, amit akarsz. De közöld vele: amennyiben fia tanulmányai, vagy Boissonné tanár úr érdekében tehetek valamit, úgy szolgálatukra készen állok. Sőt: szerencsésnek mondanám magam, ha tehetnék értük valamit.

I. kötet 341 I. kötet 342

Következő vasárnapon az ebéd éppen elkészült, mikor a meghívottak beállítottak, Pökhendy uramat, a fonsbetoni egyesbírót kivéve.

Mikor a második fogást feltálalták, Panurg nem csekély reverenciával ily szavakra fakadt:

– Uraim: ügyemben egyetlen kérdést kell csak felvetnem. Megházasodjam-e, avagy sem? Ha kegyelmedék kétségeimet nem oszlatják el, a kérdést megoldhatatlannak kell tekintenem, mint azokat, melyeket Pierre d’Ailly a Megválaszolhatatlan problémák című művében felsorol. Már pedig kegyedék – és mindegyikük a maga nemében – oly különleges és tökéletes lények, mint egy halom bab a konyhaasztalon.

Pantagruel csatlakozott fenti felszólításhoz, mire Lógus Teodor páter hihetetlen szerénységgel így válaszolt:

– Kedves fiam, Panurg, tanácsot akarsz hallani tőlünk. Ám elébb önmagaddal kell tisztába jönnöd. Mondjad: csakugyan oly nagyon érzed magadon a testiség fulánkját?

– Módfelett és átkozottul, ha nem veszed rossznéven, tisztelendő atyám.

I. kötet 343

TEODOR PÁTER: Dehogy veszem rossznéven, édes fiam. És mondjad: üzekedéseid közepette nem ajándékozott meg a magas Ég az önmegtartóztatás különleges malasztjával?

PANURG: Nem ajándékozott meg, szerencsémre.

TEODOR PÁTER: Akkor nősülj fiam. Még mindig jobb, ha az ember házi tűzhelye mellett sül el, semmint hogy a poklok örök lángján süljön és aszalódjék.

PANURG: Ez aztán nyílt és derék beszéd, atyám! Te nem kerülgeted a forró kását, mindjárt kibököd az igazat. Köszönet, atyám! Én sem halasztom tovább, hanem megnősülök. Meg ám! Itt a kezem, nem disznóláb, téged is meghívlak. Nagy trakta lesz. És engedj kérésemnek és tisztelj meg azzal, hogy te vezeted a koszorúslányok táncát. Csak éppen egy kis skrupulusomon szeretném túltenni magam: felszarvazott leszek-e?

TEODOR PÁTER: Remélhetőleg nem, ha netán Istennek is így tetszik.

PANURG: Hogy a mennybéli irgalom legyen velünk! Mire célozgatsz, jóember? És mi ez a feltételes mód, melyből következően a logika szabályai szerint a HA szócska után minden elkövetkezhet, csak úgy, mint az ellenkezője? A római szamarak repülnének, ha szárnyaik volnának. Ha Istennek úgy tetszik, nem nőnek szarvaim, de már itt bökdösik homlokomat, ha, ne adj, úgy tetszene Néki. És ha ezt a HA szócskát valamely praktikával hatalmamba keríthetném, akkor nem kéne elkeserednem. De ti ezt a HA szócskát az Úristen legrejtettebb fiókjába száműzitek. Hogyan jutok oda, hogy megfejtsem a rejtvényt, kedves honfitársaim? Azt vélem, tisztelendő atyám, jobban teszi, ha esküvőm alkalmából nem szerencséltet megjelenésével. A vendégek kavarodása és zsivaja még elfelejtetné kegyeddel a Szentírás szövegét. Bizonyára a nyugalmat, a pihenést, a magányt kedveli. Akkor sem jönne, ha noszogatnám. Azonkívül bizonnyal gyalázatosan táncol, mint egy vaddisznó. Valósággal botrányt keverne, ha ön nyitná meg a táncot. Inkább küldök majd a malacsültből szobájára, meg a kis ajándéI. kötet 344kokból, melyeket a vendégeknek osztogatok, – ott igyon egészségemre, amennyit akar.

LÓGUS PÁTER: Édes fiam, könyörgöm, mérlegeld jobban szavaimat. Csak nem bántottalak meg, mikor azt mondtam: ha Istennek így tetszik? Avagy illetlenül szóltam volna? Van-e köze a feltételes módnak a káromláshoz, a gyalázkodáshoz? Avagy nem kell-e dícsérnünk és tisztelnünk Urunkat, teremtőnket, oltalmazónkat és fenntartónkat? Nem bizonygattam ezzel is, hogy mindannyian az Ő irgalmától függünk? Kedves fiam! Ha Isten így akarja, akkor nem nőnek szarvaid. És mi az Ő akarata? Azt ki tudjuk fürkészni és nem kétségbeesni miatta, mintha rejtett kincset keresnénk. Mert a jóságos Mindenható szent könyveinkben tudomásunkra hozta. Meg vagyon írva, hogy kikerülöd a felszarvaztatást, ha derék szülők leányát veszed el, akik jóerényben és tisztességben nevelték gyermeküket; ha a leányzó Istenbe vetett hitében gyarapodott és óvakodik attól, hogy áthágja Urunk szent parancsait, melyek szigorúan tiltják a házasságtörést és az asszonyt egyedül törvényes férje szolgálatára rendelik. De, hogy a jó útról le ne térjen, magadnak is ápolnod kell házastársi viszonyotokat, hogy tisztességben és szemérmetességben épülve, szüntelen példával járj előtte. Mert valamint nem az a tükör a legjobb, mely nagyértékű, drágakövekkel kirakott kerettel ékeskedik, hanem az, mely a tárgyak képét híven visszaadja, úgy nem a nemesi családból származó, gazdag, szép és felpántlikázott asszonyt kell a legkülönbnek mondanunk, hanem a nőt, ki Isten parancsainak követésében gyakorolja magát és férjéhez szívszerint ragaszkodik. Ezért is légy hitvesed előtt az erények és kiválóságok mintaképe és hogy e nagy feladathoz erőt meríthess, esedezz szűnös-szűntelenül a mi Urunk, a Jóisten irgalmáért.

– Kegyed alighanem azt kívánja – válaszolta Panurg, egyet pödörintve szakállán – hogy holmi példás asszonyt keressek feleségnek, olyat, amilyet Salamon király ír le a Példabeszédek könyvében.

XXXI. 1.

E példás asszony I. kötet 345meghalt egy és mindenkorra. Nem láttam egyet sem, úgy segítsen az Isten! Mindenképpen köszönöm tanácsát, tisztelendő atyám. Kóstolja meg ezt a darabka marcipánt. Jó az emésztéshez, annyit mondhatok. Aztán igyék ebből a fahéjjal fűszerezett borból, – erősíti a gyomrot és az egészséget szolgálja. Mi pedig térjünk a tárgyra!

I. kötet 346

PANURG: Az első szó, amit a tekerneki kolostor herélőmestere a kámzsás barátoknak odamondott, minekután Forrófil Theodulf fráternek kivágta a tojásait, ez volt: „Kérem a következőt!” Így mondom én is: „Kérem a következőt!” Most tehát, kedves Ágytálnoki professzor, vegyen elő engem és adjon tanácsot: megnősüljek-e, avagy sem?

ÁGYTÁLNOKI: Hogy üssön belé a keringős mennykő! Nem tudok mit válaszolni e kétélű kérdésre. Azt mondta volt, kedves Panurg barátom: a testiség fulánkját érzi magán. Már pedig a régi plátonisták műveiben, melyeket orvosi karom egyedüli tekintélyül ösmer el, meg vagyon írva: a nemi gerjedelemtől öt különféle módon szabadulhatunk. Első a borivás.

JÁNOS BARÁT: Ezt aztán jól megmondta! Bizisten, így van! Valahányszor felöntök a garatra, lábam közé engedem a pöckömet.

ÁGYTÁLNOKI: Természetesen a bor mértéktelen élvezete javalltatik. A nagymérvű szeszfogyasztás meghűti az ember vérét, közömbösíti az érzékek csiklandozását, ellankasztja az ágyékizmokat, kioltja a képzelet bujaI. kötet 347ságát és elzsibbasztja a fartövet. Már pedig ezek a szeretkezés kinetikájának alkotó elemei. Ezért látjuk Bacchus istent, kedves Panurg barátom, a borivók védőszentjét, szakáll nélkül, asszonyos öltözékben ábrázolva, holmi eunuch, avagy herélt módjára, mivel az ivás megpuhította férfierejét. Más lapra tartozik, ha az ember mértékletesen él az itallal. Erre céloz a latin közmondás, sine Baccho friget Venus, azaz bor híján – és hozzátehetem: üres hassal – hideglelést kap a szerelem. Ez volt a régiek vélekedése, mint ahogy Diodóros Szíkulosz feljegyezte, és minden bizonnyal Lámpszákosz lakóinak, Pauszániosz tanúságtétele szerint, – mármint, hogy Priáposz úr Bacchus és Vénusz csemetéje.

Másodsorban bizonyos orvosságok és növényi párlatok ajánlhatóak, melyek az ember szerelmi vágyát leállítják és elkókasztják. A tapasztalat a tavi liliom főzetét javallja, a turbolyát, a tamariszket, a nadragulyát, a kosbort, a kendermagot, a loncot, a szűzbariskát, az álomfüvet, a kis orchideák iker-gumóját, a víziló szárított bőrét és egyebeket. E szerek egyrészt a bennük lakozó elemi tulajdonságoknál fogva, másrészt tulajdon hatóerejük következtében, az ember altáji ingerét csitítják, lankasztják és zsibbasztják, szerelmi dühét a természetadta irány helyett zsákutcába terelik, hímvesszejét közönyösítik, ondócsövét eltorlaszolják, tökzacskóját összezsugorítják, – ahogy persze, ellenkezőleg, oly szerekkel is rendelkezünk, melyek az embert szapora párosodásra ösztökélik és hajlott korában fiatalkori állásába rehabilitálják.

PANURG: Hál’ az égnek, erre nincsen szükségem! Kegyed hogy áll e dolgokkal, kedves mester? Meg ne orroljon a tréfáért; csak úgy mondtam, mókából, rosszakarat nélkül.

ÁGYTÁLNOKI: A harmadik gyógyszer szerelmi inger ellen a nehéz munka. A fáradság szétkergeti az ember tagjaiba vérét, úgyhogy nem tud egyetlen nyúlványba sűrűsödni, csak úgy, ahogy egyes szerveinek sincs érkezésük, hogy az ondó desztillálásának bonyolult műveletével szórakozzanak. A természet ugyanis inkább gondosI. kötet 348kodik az egyén fennmaradásáról és annak elemi szükségleteiről, semminthogy a fajfenntartás távolabbi kérdését felvesse. Ezért nevezik Diánát szűziesnek, mert szüntelen vadászattal foglalatoskodik és csak úgy nincs ideje szerelemre, mint az atlétának viadal előtt, vagy a katonának harci gyakorlatok idején. Ezért állítja Hippokrátész: Lib. de aere, aqua et locis című művében egyes szittya törzsekről, hogy szeretkezésre és bujálkodásra éppen olyan alkalmatlanok, mint a heréltek, mivel szüntelenül lovon ülnek és munkálkodnak. Ahogy viszont a bölcselők szerint a henyélés a paráznaság édesanyja. Amikor Ovidiust megkérdezték, mi vitte rá Egistust házasságtörésre, azt válaszolta: „nem volt éppen jobb dolga”. Ha a tunyaságot ki tudnók küszöbölni a világból, Cupidó legott munkátlanná válnék; íját, tegzét és nyilait akár sutba is dobhatná, mert azokkal senkit se tudna megsebezni. Különben sem oly jó lövész, hogy darút lőne le a levegőben avagy a sűrűségben törtető szarvast eltalálná, mint ahogy ez a parthusok sajátsága. Azaz sürgő-forgó, munkájukban elmerült és izzadozó emberekkel mit sem érne; azoknál ér el sikert, akik ücsörögnek, elfekszenek és dologtalanok. Ama kérdésre: miféle lények a szerelem tündérei és istenségei, Theophrástus így válaszolt: „alighanem tunya szellemek kipárolgásai.” Hasonlatos módon állította Diogenész, hogy a szajhálkodás azok foglalkozása, kiknek nincs foglalkozásuk. Így történt, hogy Kánáchosz, egy sziküóni szobrászmester, megcsúfolva valamennyi elődjét, Vénusz istennő szobrát nem állva, hanem ülve faragta meg, evvel fejezve ki, hogy a henyélés, lustálkodás és semmittevés bujaságra vezérel.

– Negyedszer: ellenszere a szerelemnek a szorgos tanulás. Ez a fejbe és agyvelőbe tereli az életerőt, úgyhogy az altestben nem marad buzgalom a sperma összegyűjtésére, sem megfelelő erő, hogy az üreges testrészt, melyet a természet az emberi nem fenntartására alkotott, megdagassza és a szerelmi nedvet vele szökőkút módjára kifecskendeztesse. Mennyire így van, azt kegyed, Panurg barátom is megfigyelheti a tanulmányokban elmélyedt emberen. Nyakán és koponyáján erei megfeszülnek, mint I. kötet 349az ijj húrja, csak azért, hogy a megismerés oszlopcsarnokába, a figyelem és a ráció gyülekezetébe, az ítélőképesség törvényházába és az emlékezet könyvtárába, mármint az illető agyvelejébe, kellő mennyiségű vér pumpáltassék. Az elmélyedt ember állati funkciói majdhogy elszunnyadnak, külső érzékei elhalnak; akár tetszhalottnak mondhatnók. Mert Szókrátész sem túlzott, amikor azt mondta, hogy a bölcselkedés testünk legyűréséből születik és a halállal vethető össze. Ily viszonylatban megértem azt, amit Demokritoszról mondanak, mármint, hogy megvakította önmagát,

Merőben valószínűtlen, ókori legenda. Plutárkhosz említi A kíváncsiságról (531e) írt tanulmányában és Cicero is többször felhozza.

mert szeme világa elvesztését jóval kevesebbre becsülte, semhogy elmélyülését gondolataiban folytonosan meg kelljen szakítania, amikor kíváncsiskodó pillantását körbejáratja a világban. Ugyanekkor az istennő, ki a tudományok védelmezője és az azt szomjúhozók istápolója – akit Pállásznak hívunk – örökös szűzességben él, mint a Gráciák és a Múzsák. Most jut hirtelen eszembe: olvastam, hogy Cupido, mikor anyja, Vénusz megkérdezte tőle: miért nem támadja meg nyilaival a Múzsákat, azt válaszolta: oly kedveseknek, szépeknek, szemérmeteseknek találta őket, miközben folyton-folyvást hivatásukat szolgálják – a csillagokat vizsgálják, a számok rejtelmeit keresik, geometriai testekkel, a retorika szabályaival, versírással, zeneszerzéssel foglalkoznak –, hogy, mikor közelükbe sompolygott, eldobta ijját, begombolta tegzét és szégyenében fáklyáját is kioltotta. Nem kívánta bántani őket. Levette szeméről a kendőt, hogy jobban megfigyelhesse őket, meghallgassa elragadó éneküket és költői ódáikat. Ez lett legnagyobb öröme e világon, hogy szépségük elandalította őt és végül kártevés nélkül hajtotta fejét aznap álomra. Elannyira, hogy azontúl sem nyilával megsebezni, sem tanulmányaikban háborgatni nem kívánta a Múzsákat.

– Ilyen összefüggésben világosodott meg előttem, I. kötet 350amit Hippokrátész fent említett könyvében, melynek De geniture a címe, mondott a szittyákról. Azt állítja ugyanis, hogy az ember képtelenné válik nemzésre, ha egyszer a fültőmirigye melletti artériát elvágták. Mert, ahogy a tanulmányaiba elmerült ember ondókiválasztását hátráltatja a tény, hogy ütőerei a szellemi célra használt vért fejébe viszik, úgy impotensség válik akkor, ha ez a szellemi vér fejéből nem tud a heréjébe érni.

Ezeket az emlékeket az orvostudomány időközben megcáfolta.

Hippokrátész ugyanis arra oktat bennünket, hogy nemiségünk főként agyunk és hátgerincünk kormányzása alatt áll.

– Ötödször gyógyírja a szeretkezés ingerének maga a szeretkezés szapora gyakorlása.

PANURG: Na végre! Csakhogy kibökte az igazit! Ez az én metódusom; a többi módszerrel éljen egy másik szarka, kinek nem bírja a farka.

JÁNOS BARÁT: Ez az, amit Padre Scyllino, a Saint-Victor-les-Marseille kolostor priorja úgy fejezett ki: legyünk rajta, hogy kiverjük altestünkből az érzékek csiklandozását. Osztom a Sainte Radegond-i remete véleményét, ki barlangban lakik Chinon felett. Szerinte a tébai oszlopszentek nagyon is jól tudták, hogyan kell kifogni testünk bujaságával és paráznaságunkat nyakon ragadni, amikor napi húsz-huszonöt alkalommal kiverték magukból az ördögöt.

ÁGYTÁLNOKI: Amint látom, Panurg tagjai fejlettek és arányosak, életnedvei kellő hőmérséklettel rendelkeznek, szellemi képességei dícséretesek, java korban van és ezenfelül nemcsak alkata, de tiszteletreméltó kívánalma is házasságát indikálja. Ha magához illő, hasonló életnedvekkel rendelkező lányt talál, minden okunk meglehet annak föltételezésére, hogy együttes erővel gyermekeket nemzenek, kik méltóak valamelyik tengerentúli királyságban a polgárjog elnyerésére. Minél előbb nősül meg, annál jobb, mert gyermekei neveléséről kell még gondoskodnia.

I. kötet 351

PANURG: Csak bízza reám, kedves mesterem; a magam részéről rajta leszek, hogy mielőtt feleséget találjak. Aztán leszek csak rajta igazán. És bevallom: tudós értekezése alatt a párzási inger jobban csiklandott, mint valaha. Nagyon szeretném, ha nászi lakomám vendégei közt tisztelhetném. Esküszöm, hogy semmi jóban nem lesz hiánya. Természetesen hitvesét is hozza magával, meg a szomszédokat. Nagy murit csapunk!

I. kötet 352

– Már csak egyetlen pontot kell tisztáznunk – folytatta Panurg. – Felszarvaz-e a feleségem, avagy sem?

ÁGYTÁLNOKI: Az irgalmas Szűzre! Micsoda kérdés! Hogy szarvai lesznek-e kegyednek? Kedves barátom! Én magam is házasember vagyok, kegyed pedig követni akar a páros élet útján; jól van, vésse acélirónnal agya redőibe, hogy minden házasember a felszarvaztatás veszedelmei közt hányódik. A felszarvaztatás a házasság természetes járuléka, úgy követi a nászt, mint árnyék a testet. Ha tehát valakiről azt hallja „megnősült”, tegye hozzá: „akkor már fölszarvazták, fölszarvazzák avagy fel fogják szarvazni”, mert ha nem ezt gondolja, süket a természet törvényével szemben és nem ismeri a logikát.

PANURG: Kedélybeteg, borúlátó bolondok vagytok mindannyian! Mit keseríttek evvel a fecsegéssel?

ÁGYTÁLNOKI: Kedves öcsémuram, hegyezze fülét. Mikor Hippokrátész egyszer Abderába utazott, hogy ott régi ismerősét, a bölcselő Demokritoszt meglátogassa, meghitt barátját, Diónt kérte fel: vigye el hitvesét apósa házába, aki köztiszteletben álló és erkölcsös férfiú volt, nehogy feleségének egyedül kelljen maradnia. Hozzátette I. kötet 353azonban, hogy még ott is szüntelenül vigyázzon rá és figyelje minden lépését. Különlegesen arra figyeljen, hová jár az asszony édesanyja kíséretében és mily népek fordulnak meg házuk táján. „Nem mintha feleségem hűségében, melyről az idő során meggyőződnöm számtalan alkalmam volt, kételkednék,” mondta, „hanem egyszerűen azért, mert nő”. Evvel mindent megmagyaráztam. Az asszonyok természetüknél fogva hasonlítanak a változékony és csalfa holdvilághoz. Ha férjeik nincsenek jelen, élnek az alkalommal, össze-vissza kóborolnak, levetik álarcukat és igaz mivoltukban mutatkoznak, csak úgy, ahogy a Hold teljes ragyogásában akkor bontakozik ki, ha férje, azaz a nap nincs jelen. Mert minden asszony: asszony.

– Ha pedig az asszonynépről szólok, azt az állhatatlan, változékony, ingatag, szeszélyes, szeleburdi, hűtelen és kelekótya nemet értem, melynek alkotásakor – tisztelettel legyen mondva – mintha maga a természet is eltért volna szabályaitól, melyek alapján e világot megszerkesztette. És, noha már legalább ötszázszor törtem fejemet e kérdésen, nem tudtam más eredményre jutni, semmint annak feltevéséhez, hogy az asszony megalkotásával a természet inkább a férfiakat kívánta gyönyörködtetni és az emberi nem fennmaradását szándékolta biztosítani, mintsem hogy a női nem tökéletességét tűzte volna ki céljául. Annyi bizonyos, hogy még Plátón is zavarba jött, vajon az asszonyt az értelmes lények vagy az értelmetlenek közé sorolja-e? Ugyanis a természet a nők testébe, így különböztetve meg őket a férfiaktól, egy bizonyos szervet helyezett el, mely sós, nyálkás, lugoshatású, maró, kesernyés és fűszeres nedvet izzadozik. E váladék bizsergető és izgató ingere folytán úgy e testrészük (mely rendkívüli módon érzékeny és izgulékony), mint egész testük mozgásba jön, érzékeik megzavarodnak, érzelmeik felfokozódnak, gondolataik összegabalyodnak. Még hozzá oly módon, hogy szüntelen bacchanáliát ülnének, ha a természet irgalma, némi szeméremérzettel áldva őket, nem vetett volna gátat kéjvágyuk elé.

I. kötet 354

– Mindez onnét származik, hogy e rettenetes állat, mely testük részét képezi, többi tagjaikkal közvetlen összeköttetésben áll, ahogy a bonctan világosan bizonyítja. Állatnak nevezem, az akadémikusok és peripatétikusak véleményét és hagyományát követve. Mert ha a mozgás az eleven lények kizárólagos sajátossága, mint ahogy Arisztótelész véli, és ha mindaz, ami ficánkol és kapálódzik, elevennek mondható, úgy Plátón valóban joggal nevezi a nők nemiszervét állatnak, megfigyelvén annak rángatódzását, rémült elszűkülését, buja kitárulását, szorító és ingerlő görcseit és indignálódott megráncosodását. E mozgás gyakran oly erőteljes, hogy az asszony érzékeit és tetteit ellenőrizni nem képes; – mintha csak merevgörcsbe esett volna, a nyavalyatörés környékezné, guta ütötte volna, elvesztené eszméletét avagy tetszhalott lenne. Ezenfelül az ily női testrészek bizonyos szaglóképességgel áldottak, amit a nők úgy hasznosítanak, hogy illatos és aromatikus peckek után szaladgálnak, míg a büdösöket elutasítják. Jól tudom, mekkora fáradságot vesz magának Claudius Galenus annak bizonyítására, hogy e mozgás nem az illető testrész sajátsága, hanem a véletlen játékából, öntudatlanul ered, valamint, hogy szaglási képességről szó sem lehet: hiszen nem orrunk szagol, és nincs is szaglás, hanem az illatozó szubsztanciák bocsátanak ki magukból különböző hatóerőket. Ha azonban az utóbbi érveket pontos mérlegre tesszük, megállapíthatjuk, hogy fecsegési viszketeg adta ezt Galenus szájába, pusztán azért, hogy mestereit és elődjeit megcáfolhassa, nem pedig, hogy az igazságra fényt derítsen. Ám nem akarom kegyedéket tudományos vitába gabalyítani.

– Csak még annyit mondok, hogy a tisztes asszonyok, a majd emberfeletti erőfeszítést tekintve, mellyel kordában tartják magukat, legnagyobb elismerésünkre érdemesülnek. Továbbá hozzá kell fűznöm, hogy ez a megveszett állat (mert csakugyan tajtékzó, habzószájú veszettséggel jellemezhetjük), mihelyt táplálékával, melyet a természet a férfiak herezacskóiban elkészített, jóllakik, minden mozgását abbahagyja, jóindulatú kérődzéssel teI. kötet 355lik be és elcsitul. Ezért ne csodálkozzék, kedves Panurg, ha a felszarvaztatás állandó veszedelmében forog, hiszen nem rendelkezhetik örökké a kellő mennyiségű táplálékkal, melyet e szörnyeteg torkába kell vetnie.

PANURG: Szent Kleofás és Habakuk! És nem hord kegyed semmilyen szert tudománya hatalmas tarsolyában ily veszedelem ellen?

ÁGYTÁLNOKI: Dehogynem. Kitűnő szert ösmerek; magam is használom; erről egy Aesopus nevű szerző adott hírt több, mint ezernyolcszáz esztendővel ezelőtt. Hallgasson meg.

PANURG: Nagyszerű ember kegyed, jó uram; bizonyisten mondom, szívem egész hevével szeretem. Egyék egy falatot a birsalmasajtból; kiválóan jeles tulajdonsága, hogy a gyomorszájat összehúzza, alkalmatos módon istápolva az emésztést. De mi jutott eszembe? Én oktatom a mestert? Engedje meg, hogy az ódon boroskupába is töltsek. Vagy akar egy kortyot ebből a tiszta nedűből? Nem kell a fűszer miatt aggodalmaskodnia. Nincsen benne kínafa, porított gyömbér, sem szekfűbors, csak éppen egy késhegynyi illatos fahéj, égetett cukor és Devinièr-i fehérbor, melyet ott szüretelnek, amerre a nagy berkenyefa áll a határban, valamivel a diófa alatt, ahová a lövészek céltáblájukat szokták felszegezni.

Devinièr, ahol minden valószínűség szerint Rabelais született.

I. kötet 356

– Abban az időben – folytatta Ágytálnoki –, amikor Jupiter berendezte olymposi háztartását és az istenek meg istennők jogainak érvényesítése céljából kalendáriumot fektetett fel, hol a nékik kijáró ünnepnapokat meghatározta, zarándok- és jóshelyeiket kijelölte és az áldozatok minéműségét felsorolta…

– Nem úgy cselekedett-e – vágott vissza Panurg –, mint Tinteville őeminenciája, az Auxerre-i püspök? A nagytiszteletű úr barátja volt a bornak, mint minden igaz ember, amiért is szorgalmatosan kapáltatta Bacchus isten öregapját, a venyigét. Nagy szívfájdalmára tapasztalni kényszerült, hogy szőlleje rügyeit évről évre kicsípte a dér, elverte a fagy, tönkretette a köd, a jég, a zápor vagy hasonló kalamitás, éspedig mindig Szent György, Márk, Vitál, Eutrópius, Fülöp napja, a Szentkereszt avagy a Mennybemenetel ünnepe táján, amikoris a nap a Bika jegyébe lép. Így jött rá, hogy a fagyosszentek a bor megrontói: amiért is azt javasolta: helyezzék át ünnepeiket Karácsony és Vízkereszt közé, amikor tetszésök szerint havazhatnak és didereghetnek. Üresen maradt helyökre Szent Kristóf, Keresztelő János, Magdolna, AnI. kötet 357na, Domokos és Szent Lőrinc napjait ajánlotta, mivel ezek ünnepeit augusztus hónapjában üljük, amikor nem kell dércsípéstől félni és amikor senkinek nem jut több munka, mint a fagylaltárusoknak, jegesembereknek és borhűtő legényeknek.

– Jupiter azonban – vette fel szava elejtett fonalát Ágytálnoki – az istenek sorából kifelejtett egy szegény ördögöt, Felszarvazott urat, ki ezalatt a párisi törvényszéken tartózkodott, hol egy botrányperben hűbéresének szurkolt. Alig értesült Felszarvazott mellőztetéséről, faképnél hagyta védencét és tulajdon személyében jelenve meg a nagy Jupiter előtt, hatékonyan kérte: ne hagyja ünnepnap, előírásos áldozat és közbecsülés híján elsorvadni. Jupiter mentegette magát, hogy immár minden állást betöltöttek, de Felszarvazott úr oly nyomatékosan kérlelte, míg végül előjegyzésbe vették. Később parancsba foglalták, hogy áldozatokat kell bemutatni néki.

– Mivel azonban egyetlen ünnepnap sem maradt szabadon a naptárban, Féltékenység asszony névnapját jelölték ki, felesben, az ő számára is. Alattvalóiként szép asszonyok férjeit nevezték meg, míg oltári áldozatul a gyanakvást, a bizalmatlanságot, kétséget, gyötrelmet, szaglászást és asszonyaik szüntelen ellenőrzését szabták e szerencsétlen házasemberekre. Aki ezeket az áldozatokat elmulasztja, annak Felszarvazott úr nem adja meg kegyeit, tehát be nem teszi lábát házukba, vetélytárs nélkül hagyja őket hitveseik társaságában és meg nem jelenik előttük, mégha hívnák is. Sőt, kerülik az ilyen férjeket, mint a szentségtörő eretnekeket, ahogy a hajdankor istenei tették azokkal, kik nem tisztelték őket és nem mutattak be nékik áldozatokat, azaz Bacchus kerülte az ilyen szőlősgazdákat, Ceres a földmíveseket, Pomona a gyümölcstermelőket, Neptunus a tengerészeket és Vulkán az ilyen kovácsokat. Viszont Felszarvazott úr ragaszkodik híveihez, kik méltóan tisztelik, azaz szüntelenül feleségük sarkában sündörögnek, féltékenységgel gyötrik és mardossák önmagukat, – nos, e derék embereket kegyeibe fogadja, éjjel-nappal ki-bejár házukba, sőt, szarvait is megosztja velük.

I. kötet 358

– Hahaha! – nevetett Kárpálim – hiszen ez jobb orvosság a féltékenység ellen, mint Hans Carvel gyűrűje! A puttonyos ördög vigyen a pokolba, ha el nem hiszem. Bizony, ilyen az asszonyok természetje! Ahogy a villámcsapás sem bántja a korhadt fákat, hanem éppen az ellenállást tanúsító, sudár szálfákat gyújtja fel, ahogy megolvasztja az acélpengét, de a bársonnyal bevont kardhüvelyt elkerüli, ahogy szétzúzza az ember csontját, de a húst nem bántja – így van az asszonyokkal is, akik sohasem érik be a megengedettel, hanem minden mesterkedésüket annak elérésére fordítják, ami megtiltatott.

– Annyi bizonyos – jegyezte meg Lógus Teodor –, hogy számos teológus vélekedése szerint a világ első némbere, akit az izraeliták Évának neveznek, aligha esik kísértésbe a tudás fájának gyümölcséért, ha annak szüretelésétől el nem tiltják. Mennyire így volt, azt a Kísértő ravasz szava bizonyítja, ki legott figyelmeztette a tilalomra, mintha csak azt gondolta volna: „Eltiltottak a gyümölcstől, vagyis meg kell kóstolnod, különben nem vagy asszony!”

I. kötet 359 I. kötet 360

KÁRPÁLIM: Szoknyavadász koromban, Orléans városában, nem ismertem meggyőzőbb érvet, hatásosabb mesterfogást, amivel hölgyismerőseimet kétvállra fektettem és eljátszódtam velük, minthogy meggyőztem őket róla, milyen mérhetetlenül féltékenyek reájuk férjeik és milyen remek a tiltott szerelem íze. Ötletemet nem ujjamból szoptam: régi könyvekben olvastam, hallottam róla és mindennapos tapasztalatból is tudtam. Mihelyt kíváncsiságukat felkeltjük, a nők akár Szemirámisz, Pásziphea és Egesta példáját hajlandóak követni, vagy akár a Mendész szigetén lakó nőkét, mint ahogy Hérodotosz és Sztrábó megírták.

Szemirámisz, asszír királynő – Plinius szerint – szeretőjéül szép csődört választott. Pásziphea „egy nagyon hatalmas” bikával párosodott; ebből a frigyből született a Minotaurus. Egesta egy medvévé változott folyóval folytatott viszonyt, míg a Nílus torkolatánál fekvő Mendész nevű sziget női bakkecskékkel szeretkeztek.

PONOKRÁTÉSZ: Valóban így van. Hallottam, hogy XXII. János pápa egyszer átutazott Fons Herrault-on,

Apácaklastrom Poitiers mellett.

I. kötet 361ahol is a klastrom apátnője és más magasabb rangú apácák kérlelni kezdték: adjon számukra engedélylevelet, amelynek erejével apróbb-cseprőbb bűneiket egymásnak gyónhatják, mivel éppen szeméremérzetük miatt nem szívesen vallják meg gyóntatópapnak. „Nincs olyasmi”, felelte a pápa, „amit örömest meg ne adnék néktek. Csupán egy aggály merül fel bennem: az, hogy a gyónást titokban kell tartani és néktek, nőknek, igen felvágta Isten a nyelveteket.” „Hagyjad ezt” – mondták amazok –, „tudunk mi is hallgatni, legalább oly jól, mint a férfiak.”

– Röviddel ezután a szentatya egy kis dobozt bízott őrizetükre, melybe előzőleg egy kenderike-fiókát záratott be. Ugyanakkor megígérte nékik, pápai becsületére, hogy kérelmüket azon feltétellel teljesíti, ha a dobozkára gondosan vigyáznak és nem nyitják ki. Egyúttal a legszigorúbb büntetést ígérte fejükre, egyházi átokkal és exkommunikációval fenyegette őket, ha a doboz tartalmát tilalma ellenére megnézik. Végül a szentatya áldást mondva reájuk, lakosztálya felé indult. Még három lépésnyire sem volt a zárdától, mikor a jámbor nővérek egymást szorongatva bújtak össze a titkos skatulya körül, hogy megnézzék: mi van benne? Másnap a pápa ismét meglátogatta őket, ama feltett szándékkal, hogy az engedélylevelet átnyújtja. Mielőtt azonban erről nyilatkozott volna, megparancsolta: hozzák elébe a dobozt. Amit nyomban megcselekedtek, de a kenderike persze már nem volt benne. Evvel kapcsolatosan a pápa annyit mondott: túlságosan nehéz feladat háramlanék reájuk a gyónási titok megőrzésével, ha egy kis doboznak tartalmát sem tudták titokban tartani.

– De hadd üdvözlöm önt társaságunkban, szeretett mesterünk! Mekkora öröm, hogy ismét találkozhatunk! Egyetlenegyszer láttam csak újra, mióta Montpellierben egykori diáktársainkkal, Antoine Separtával, Guy Boruierrel, Balthazar Noyer-vel, Trolettel, Jan Quentinnel, François Robinet-vel, Jean Perdier-vel és François RabeI. kötet 362lais-vel eljátszottuk a komédiát a férfiról, aki néma asszonyt vett feleségül.

A Montpellier-i egyetemen Háromkirályok napján a diákok felvonulást rendeztek, utána színelőadást. Egy alkalommal a Mon comédie de celui qui epousa une femme muette című komédiát adták elő. A felsoroltak Rabelais diáktársai voltak; néhányan közülük nagyhírű orvosok lettek. R. állítólag Rondelet-ről vagy Roburől mintázta Rondibilis, a magyar szövegben Ágytálnoki alakját. R. szövegében ez az egyetlen passzus, ahol nem tudni biztosan, ki a beszélő, és kihez intézi szavait.

EPISZTÉMON: Én is ott voltam, emlékszem is reá! A történet úgy szólt, hogy a jóember mindenáron meg akarta szólaltatni néma feleségét. Ami egy felcser mesterkedése folytán, aki felvágta az asszony nyelvféknek mondott izmát, be is következett. Ezután az asszony annyit és olyan szaporán kezdett beszélni, szünet nélkül és oly hangosan, hogy a férfi felkeresett egy másik orvost és gyógyírért rimánkodott, mely hitvesét ismét hallgatásra bírja. Az orvos azt válaszolta: bár módjában áll a nők nyelvét felvágni, ahhoz nem tud szert, mellyel hallgatásra volnának bírhatóak. Az asszony szüntelen szájtépése ellen egyetlen ír terem e földön: a férfiú siketsége. A szegény ördög, nem tudom mifajta praktikával, kiégette hallószerveit, amitől az asszony, látva, hogy megsiketült és hiába szól hozzá, habzó szájjal dühöngeni kezdett. Az orvos ekkor honoráriumát követelte, mire a férfi azt válaszolta: nem hallja, mit beszél. Az orvos mérgében valami csodaszert adott be néki, amitől elment az esze. Így aztán az őrjöngő férj és a dühöngő asszony közös erővel estek neki a felcsernek és az orvosnak és félholtra dögönyözték mindkettőt. Soha életemben nem röhögtem oly jól, mint ezen a kutyakomédián.

PANURG: Mielőtt más emberekkel foglalkoznánk, seperjünk tulajdon házunk előtt. Ha szajkózástokat és össze-vissza beszédeteket anyanyelvemre fordítom, azt olvasom ki belőle: házasodjam meg, ott egye a fene, bár esküvőm után öt perccel homlokomon szarvak nőnek. Zsákutcában vagytok, kedves uraim, te is, tisztelt doktor úr! Alighanem úgy véled, hogy esküvőmre eljönni akadályoztatva leszel pompás praxisod miatt és a vacsorán sem I. kötet 363vehetsz részt. Dehát felmentelek kötelező ígéreted alól, hiszen:

vagyis:

ÁGYTÁLNOKI: A második sort rosszul idézted. Helyesbítve így hangzik:

azaz:

PANURG: Ha tehát jövendőbelim kirúgna a hámból…

ÁGYTÁLNOKI: Úgy szemügyre venném vizeletét, megtapogatnám pulzusát, és, mielőtt továbbiakra határoznám magam, kikémlelném altája vidékét, köldöke alatt, ahogy Hippokrátész ajánlja második könyve harmincötödik aforizmusában.

PANURG: Nem, nem, félreértesz. Ez nem vezet célhoz. Mi, akik ismerjük a jogot, készenlétben tartunk egy paragrafust, melynek de Ventre Inspiciendo

Pandekták, XXV. 4.

a címe, azaz a lágyék szemrevételezése. Ott, és éppen a legjobb helyen, bedurrantanék néki irgalmatlan klistéllyel. De ne zavartasd magad, kedves mester! Fontos gyógyászi elfoglaltságod bizonnyal visszatart esküvőmről. Lakásodra küldeI. kötet 364tek majd a fasírozott disznósültből és továbbra is jó barátok maradunk.

Ezzel hozzálépett és anélkül, hogy beszédét folytatta volna, négy aranydukátot nyomott markába.

Ágytálnoki gyorsan zsebrevágta a pénzt, majd méltatlankodva szólt:

– Ugyan, uram! Mi szükség erre? Mindenesetre szépen köszönöm. Háládatlan emberektől nem fogadok el fizetséget, de jóbarátaim kedvét nem akarom elrontani. Egyébként készséggel állok rendelkezésedre a továbbiakban.

PANURG: Fizetség ellenében.

– Természetesen – válaszolta Ágytálnoki.

I. kötet 365 I. kötet 366

Ezután Pantagruel a bölcselő Duplafenékihez fordult:

– Gyújtsd fel elméd lámpását; most néked kell világítanod. Házasodjék meg Panurg, avagy sem?

DUPLAFENÉKI: Mindkét lehetőséget figyelmébe ajánlom.

PANURG: Mi a fityfene! Nem értem!

DUPLAFENÉKI: Úgy értsd, ahogy mondom.

PANURG: De mit mondasz?

DUPLAFENÉKI: Mondom, ahogy érted.

PANURG: Hahaha! Hát itt tartunk? Nősüljek, avagy sem?

DUPLAFENÉKI: Egyiket sem ajánlom.

PANURG: Az ördög vigyen el, ha értem. Várj egy kicsit, hadd teszek szemüveget a bal fülemre, talán jobban hallok.

Ebben a pillanatban Pantagruel észrevette a teremajtó küszöbén Gargantua ölebét, melyet Kynének

Tóbiás könyve, XI., 9.

hívtak, mint Tóbiás kiskutyáját. Figyelmeztette a társaságot: emelkedjenek fel, közeledik a király. Alighogy kimondta, I. kötet 367Gargantua megjelent a lakmározók között. Ekkorra mindnyájan felálltak már ültükből, ígyen tisztelve őt. A király udvariasan köszöntötte vendégeit, majd így szólt:

– Foglaljanak helyet, kedves barátaim és tegyék meg nékem a szívességet, hogy jelenlétem miatt nem feszélyeztetik magukat. Ide ülök a székre, az asztal végébe. Adjanak egy pohár bort, hadd ürítsem a társaság egészségére. És mondják el, miről folyt a szó?

Pantagruel azt válaszolta: mikor a második fogást tálalták, Panurg feltette a fogas kérdést: nősüljön meg, avagy sem? Lógus páter és Ágytálnoki professzor megadták a választ: a derék Duplafenékire akkor került volna sor, mikor Gargantua belépett. Panurg kérdésére először azt felelte, hogy mind a nősülést, mind a nőtlenséget egyformán javallja; mikor e kérdést ismét felvetették, azt állította, hogy egyiket se ajánlja.

GARGANTUA: Én azt hiszem, megértem. Hasonló választ adott a görög bölcs, mikor megkérdezték: bír-e feleséggel? Bírok, felelte, bár nem bírok vele, mivel ő még mindig bírja, mikor én már nem bírom.

PANTAGRUEL: Rokonértelmű választ adott egy spártai hetéra, mikor megkérdezték: volt-e már dolga férfiakkal? Dehogy, mondta, a férfiak dolgoztak rajtam, én csak feküdtem.

ÁGYTÁLNOKI: Hasonló módszerrel jutunk el az orvostudományban a semleges, a bölcseletben a központi állásfoglaláshoz, azáltal, hogy két végletet feltételezünk, azokat szembeállítjuk egymással és az arany középutat megtaláljuk, avagy nem találjuk meg.

LÓGUS TEODOR: Pál apostol még világosabban fejezte ki ugyanezt a korinthusbeliekhez szóló első levelében (VII. 29), mikor így írt: „Ezt pedig azért mondom, atyámfiai, mert az idő rövidre van szabva: azért, akiknek van feleségök, úgy legyenek, mintha nem volna.”

PANTAGRUEL: A magam részéről ezt az ellentétesnek látszó nézetet igen érthetőnek tekintem. Tartson az ember feleséget abból a célból és arra a használatra, amiért a Természet az asszonyt megalkotta. Vagyis, hogy I. kötet 368a férfi segítője legyen, örömére szolgáljon és hogy társát lelhesse benne. A „ne legyen felesége” kifejezést pedig úgy értelmezem, hogy a férfi ne engedje magát neje alsószoknyájához kötni, és a nő kedvéért ne tagadja meg azt a magas rendű szerelmet, mellyel Istennek tartozunk, sem hitvese kedvéért ne hanyagolja el kötelességeit hazája, barátai és az emberi közösség iránt, sem pedig tanulmányait és munkáját félbe ne szakítsa folyton, hogy felesége parancsára ugrándozzék. Így abban a kifejezésben, hogy az embernek egyszerre legyen, és ne is legyen felesége, nem látok ellentmondást.

I. kötet 369 I. kötet 370

PANURG: Színaranyat szólsz. Mégis az az érzésem: sötét kútba estem, melybe Heráklitosz szavajárása szerint az Igazság rejtezik. Egyetlen arasznyira sem látok, nem értem szavaidat. Érzékeim zsibbadnak; mintha csak elvarázsoltál volna. Másként kell tanácskoznunk. Vess véget a szemfényvesztésnek, te csibész. Rakd ki kártyáidat az asztalra. Önts tiszta vizet a pohárba. Hagyd el a feltételes módot. Ezek az összefüggéstelen mondatok megzavarnak. Beszélj világosan, az Isten szerelméért. Házasodjam meg?

DUPLAFENÉKI: Jó ötlet.

PANURG: És ha agglegény maradnék?

DUPLAFENÉKI: Abban sem látok veszedelmet.

PANURG: Nem látsz?

DUPLAFENÉKI: Nem; ám lehet, hogy tévedek.

PANURG: Én legalább ötszázféle veszedelmét látom a nőtlenségnek.

DUPLAFENÉKI: Felsorolni!

PANURG: Nem beszéltem eléggé szabatosan; egy bizonyos számot mondtam a bizonytalan helyett. Azt kelI. kötet 371lett volna mondanom: ha nem is ötszáz, de sok veszedelmét látom.

DUPLAFENÉKI: Úgy van.

PANURG: De mit tegyek, ha nem tudok asszony nélkül meglenni?

DUPLAFENÉKI: Kerüld messze az asszonyi állatot.

PANURG: Hagynám őket Isten nevében, de az én derék szalmigondiai alattvalóim mondják: asszony nélkül élni kutya élet. Didó is ezzel akarta visszatartani Aeneast, amikor az faképnél hagyta.

DUPLAFENÉKI: Igazat adok néki.

PANURG: Üssön meg a lápi guta. Nősüljek meg, avagy sem?

DUPLAFENÉKI: Meglehet.

PANURG: És mi lesz a sorsom?

DUPLAFENÉKI: Ahogy eltalálod.

PANURG: És ha eltalálom, boldog leszek-e?

DUPLAFENÉKI: Szerencse dolga.

PANURG: És ha nem ütöm meg a szerencsét?

DUPLAFENÉKI: Nem én leszek a hibás.

PANURG: Krisztus sebeire, adj tanácsot. Mit tegyek?

DUPLAFENÉKI: Amit akarsz.

PANURG: Az istállóját neki!

DUPLAFENÉKI: Ne káromkodj, kikérem magamnak.

PANURG: Isten nevében. Azt teszem, amit mondasz. Mit mondasz?

DUPLAFENÉKI: Semmit.

PANURG: Házasodjam meg?

DUPLAFENÉKI: Esetleg.

PANURG: Tehát ne nősüljek?

DUPLAFENÉKI: Azt se mondom.

PANURG: Ha agglegény maradok, nem szarvazhatnak fel.

DUPLAFENÉKI: Ez egyszer bizonyos.

PANURG: A vőlegénység úgysem áll jól nekem.

DUPLAFENÉKI: Nem áll jól neked? Mindig sejtettem.

I. kötet 372

PANURG: Tegyük fel: megházasodom. Mit tartasz erről?

DUPLAFENÉKI: Nem tartok semmit. A feleséged tartja majd néked. Te süsd el, ha el tudod sütni. Úgy sül el, ahogy tartja néked.

PANURG: Ördög bújjék beléd! Csak kikáromkodhatnám magamat istenigazában, mindjárt megkönnyebbülnék. Türelem! És ha megházasodom, csodaszarvas leszek?

DUPLAFENÉKI: Feltehetőleg.

PANURG: De ha jövendőbelim szemérmetes és tisztességes, csak nem csal meg?

DUPLAFENÉKI: Logikus.

PANURG: Hallgass ide.

DUPLAFENÉKI: Ahogy parancsolod.

PANURG: Hűséges lesz-e és erényes? Ezt kellene tisztázni.

DUPLAFENÉKI: Nem bízom benne.

PANURG: Hiszen soha életedben nem láttad.

DUPLAFENÉKI: Valószínűleg.

PANURG: Hogyan gyanúsíthatsz valakit, akit nem ösmersz?

DUPLAFENÉKI: Megvannak az okaim.

PANURG: És feltéve, ha ösmernéd?

DUPLAFENÉKI: Akkor gyanakodnék csak igazán.

PANURG: Hej, te szolgalegény fiacskám, gyere ide, vedd a süvegemet, neked ajándékozom. Lépj ki az udvarra és káromkodd el magadat, úgy egy félórácskára, az én nevemben. Majd káromkodom érted én is, ha szükséged lesz reá. – Ki az, aki szarvat rak a homlokomra?

DUPLAFENÉKI: Valaki.

PANURG: A mennydörgős mennykő csapjon belé! Kiverem a szemét annak a valakinek.

DUPLAFENÉKI: Te mondod.

PANURG: A Belzebúb, akinek nincs szemefehére, vigyen el szőröstül-bőröstül, ha szeméremövet nem kapcsolok feleségem őnagyságára, két hatalmas lakattal rajta, valahányszor kilépek hálószobámból.

DUPLAFENÉKI: Illendőbb hangot használj.

I. kötet 373

PANURG: Hogy a kiskutya hugyozná le ezt a fecsegést! Járjunk végére.

DUPLAFENÉKI: Semmi kifogásom.

PANURG: Hallgass ide. Ha ebből az irányból nem tudok közeledbe férkőzni, máshogy szedem ki a beledet. Házasember vagy, avagy nem?

DUPLAFENÉKI: Sem így, sem úgy.

PANURG: A magasságos Isten irgalmazzon nekem! Kiver a verejték, még beleim is abbahagyják az emésztést. Szellemi képességeim, akaraterőm, gyomrom, mind-mind beadják a kulcsot nagy igyekezetemben, hogy válaszaidat értelmem ládikájába nyomjam.

DUPLAFENÉKI: Nem tartozik reám.

PANURG: Ki a színnel, sógor. Nős vagy? Nem vagy nős?

DUPLAFENÉKI: Egyesek vélekedése szerint.

PANURG: Régebben is nős voltál? Úgy értem: második nejed előtt első feleséged is volt?

DUPLAFENÉKI: Elképzelhető.

PANURG: Első házasságod alkalmával mint érezted magadat? Jól?

DUPLAFENÉKI: Középszerűen.

PANURG: És most, másodszorra, hogy ityeg a fityeg?

DUPLAFENÉKI: A sors rendelése szerint.

PANURG: Félre a mókával. Kellemesnek tartod a házaséletet?

DUPLAFENÉKI: Alkalom szerint.

PANURG: Szent Kristóf lyukas tarisznyájára, előbb húzok ki szellentést egy döglött szamárból, mint belőled érdemleges választ. Ezúttal megfogtalak, koma! Ezer ördög és minden pokolfajzat szégyenére, most ki kell kotyognod az igazat! Felszarvaztak-e már?

DUPLAFENÉKI: Nem; ha ugyan eleve így nem rendeltetett.

PANURG: Az ördögbe is, abbahagyom. Megadom magam. Mindig kisiklik kezemből.

E szavak hallatán Gargantua felemelkedett ültéből és így szólt:

– Mindenekelőtt dicsérjük az Urat. Azt látom: amióI. kötet 374ta utoljára érintkeztem az emberekkel, csirkefogók lettek. Hát valóban ott tartunk, hogy a jelen kor legtudósabb és legtekintélyesebb bölcselőinek ezeket a pirrhoniánus szkeptikusokat mondják? Te nagy Isten a mennyben, hová jutottunk! Hiszen előbb foghatni meg az oroszlánt sörényénél, bölényt az állán, bikát a szarván, legyet a lábán, kecskét a szakállán és fecskét a farkán, semmint e bölcseket szavaiknál. Isten kegyelme legyen veletek, kedves barátaim!

E szavakkal otthagyta a jeles gyülekezetet. Pantagruel és néhányan el akarták kísérni, de ő nem engedte.

Mikor Gargantua ígyen elhagyta a termet, Pantagruel a megjelentekhez fordult:

– Plátón Timeász-a a lakoma kezdetén összeszámolta vendégeit; én a végén tartok szemlét a meghívottak felett. Egy, kettő, három – hol a negyedik? Nem a mi Pökhendy barátunk hiányzik-e?

Episztémon azt felelte: ott volt Pökhendy házában, hogy elhívja, de már nem találta otthon. Ugyanis – törvényszolga útján – a myrelingiai bíróság haladéktalanul színe elé idézte, hogy egyik ítélete miatt tisztázza magát. Ezért a tegnapi napon elutazott, hogy ott legyen a hely színén és in contumnaciam elmarasztalásnak ki ne tegye személyét.

PANTAGRUEL: Meg kell tudakolnom az ügyet és jelentőségét. Pökhendy barátom Fonsbeton városában immár vagy negyven esztendeje tölti be a bírói tisztet. Ezen idő alatt több mint négyezer ítéletet hozott. Kétezer-kilencszázhárom esetben a vesztes fél a myrelingiai felsőbb törvényszékhez fellebbezett. Ám a myrelingiai ítélőszék Pökhendy döntéseit kivétel nélkül jóváhagyta, jogerőre emelte és indokolásait elfogadva, a fellebbezést minden egyes esetben elutasította. Hogy most, vén korára személyesen vonják felelősségre, éppen őt, ki élete során ekkora odaadással teljesítette hivatását, nagy méltánytalanságnak tűnik. Becsületem követeli, hogy tekintélyem egész súlyát latba vessem érdekében. A világ gonoszsága ugyanis annyira megnövekedett, hogy manapság már az igaz ügy sem nélkülözheti a protekciót. MegI. kötet 375nézem, mit tehetek érdekében, nehogy valami meglepetés érje.

Később a vendégek felkeltek, miután asztalt bontottak. Pantagruel a meghívottak közt tisztelete jeléül értékes ajándékokat osztogatott, mégpedig gyűrűket, drágaköveket, arany- meg ezüsttárgyakat. Aztán, mindnyájuknak megköszönve társalkodásukat, hálótermébe vonult.

I. kötet 376

Pantagruel, mikor nyugovóra tért, megpillantotta Panurgot az oszlopcsarnokban, amint alvajárók módjára sétált fel-alá és fejét ütögette. Így szólt hozzá:

– Olybá tűnsz, mint az egér, ha egérfogóba kerül: mentől jobban szeretne szabadulni, annál kevésbé sikerül neki. Hasonlóképpen vagy te is: egyre jobban belegabalyodsz kétségeidbe s a bizonytalanságba. Tudok egy módszert, mely talán hasznodra szolgál. Hallgass ide. Gyakran hallottam mondogatni: bolond ember ajkán lakik az igazság. Mivel a bölcsek válasza nem elégített ki, kérd ki egy bolond tanácsát.

– Alighanem magad is tudod, hogy a bolondok intelme, előrelátása és jövendölése következtében számos uralkodó, király és köztársaság menekült a romlástól. Mennyi csatát nyertek meg, minő bonyodalmaknak sikerült elébe vágni! Nincs szükséged reá, hogy a példák sorozatát vonultassam eléd. Egyetlen érv is meggyőzhet. Valamint az embert, ki gondosan vezeti magánügyeit és őrködik háztartása felett, aki gondolatait nem engedi elkalandozni, hanem javait kormányozva egyetlen alkalmat sem mulaszt, hogy vagyonát gyarapítsa és mentől I. kötet 377többet halmozzon fel magának, hogy a szűkölködés megaláztatásait távol tartsa otthonától –, nos, amiként az ilyen ember közönségesen bölcsnek neveztetik, noha az égi hatalmak szemében alighanem csak hiú bolond ő – ilyetén az égi sugallatnak csupán az lesz részesévé, aki megfeledkezik önmagáról, a földi szenvedélyeket lehántja testéről, szellemét az emberi hívságoktól megtisztítja és az egykedvűség lovára ül. Az ilyen teremtmények pedig közönségesen bolondoknak mondatnak.

– Ezek közé tartozott Picus latin király fia, Faunus, akit Fatuusnak keresztelt a csőcselék, mert a fátumot, azaz mindenki végzetét előre tudta. Vándorszínészek társulataikban, hasonló okokból, a legfontosabb szerepet az együttes legbolondabb tagjára szokták kiosztani, mert ő a legjobb. Az asztrológusok szerint királyok és futóbolondok azonos csillagzat alatt születnek. Ugyanők Aeneas és Corebus példájára hivatkoznak, akik Eüphrion, a költő szerint azonos horoszkóppal rendelkeztek. Nem térek el tárgyamtól, ha elbeszélem néked a történetet, melyet a többi közt Giovanni Andrea mond el egy pápai átirat kommentárjában (melyet a szentatya La Rochelle polgármesteréhez és lakóihoz intézett). Ugyanezt a históriát Panormitanus, Barbatias meg Jason is feljegyezte nemrégiben Conseils című művében. A történet Joan mesterről, a neves párizsi bolondról szól, Caillette ükapjáról.

A történettel R. a bolondok eszét és ítélőképességét kívánja bemutatni.

– A Chatelet előtti téren, Páris városában, a vendéglő bejáratánál, melyben szaporán forgatták a nyársat, egy teherhordó harapdálta száraz kenyerét. Mohón szaglászta a sült hús kiáramló illatát, mivel kenyerét így jóval ízletesebbnek találta. A vendéglős végignézett rajta, de nem szólt; mikor a teherhordó elfogyasztotta cipóját és távozni akart, galléron ragadta és fizetséget követelt. A teherhordó azt válaszolta: semmi kárt nem tett a sült húsban, tehát nem tartozik semmivel. Különben is, a kérdéses füst szerteoszlik a levegőben, erre is, arra is, I. kötet 378tehát mindenképpen veszendőbe megy. Soha nem hallotta hírét, hogy Páris városában az utcai pecsenyeillatot pénzért mérték volna.

– A vendéglős ezzel szemben azon erősködött: senki sem követelheti, hogy ingyen lakassa jól az utcanépet pecsenyéje illatával; ha nem fizet, elviszi a teherhordó szíjait és kampóit. Erre a teherhordó fütyköst ragadott és védelmi állásba helyezkedett.

– Páris bámész lakossága összecsődült a mellékutcákból. A véletlen úgy hozta, hogy Joan mester is soraikba tévedt, aki foglalkozására nézve párisi polgár, hivatására nézve bolond volt. A vendéglős, amikor meglátta őt, a teherhordóhoz fordult:

– „Akarod-e hogy a nemes Joan mester tegyen igazságot ügyünkben?”

– „Nyomjon meg a nehézség” – válaszolta a teherhordó – „ha nem akarom”.

Erre Joan mester, miután elmagyaráztatta magának összetűzésük okát, parancsot adott a teherhordónak, vegyen elő zsebéből egy ezüstpénzt. Mire az kikeresett egy touraini dénárt, Fülöp király ábrázatával. Joan mester fogta az ezüstöt, bal vállára helyezte, mintha csak súlyát akarná mérni, majd bal kezének fejére ejtette, hogy csengése felől megbizonyosodjék. Végül jobb szeme elé tartotta, mintha domborulatait és a pénzverde jelét kívánná szemügyre venni. Mindezt a bámész sokaság síri csendje közepette cselekedte. A vendéglős izgatottan várakozott és a teherhordó majd kibújt a bőréből. Végül is az ezüstpénzt néhányszor a kifőzés küszöbére ejtette, úgyhogy csengését hallhatta. Végül a törvénybíró nagyképűségével, igen erélyes és érthető hangon így szólt, miután néhányat krákogott és vesszőparipáját úgy fogta, mint a jogart, szamárfüles csörgősapkáját pedig mélyen homlokába nyomta:

– „A király nevében! A törvényszék mérlegelte a tényálladékot, mely szerint a teherhordó kenyeréhez pecsenyeillatot majszolt, mely utóbbiért a vendéglősnek az ezüst csengésével, azaz törvényes fizetőeszközzel méltányos ellenszolgáltatás adatott. A törvényszék elrendeli, I. kötet 379hogy a peres felek vonuljanak vissza otthonukba; mivel további jogorvoslatnak helye nincs, az ítélet azonnali hatállyal jogerőre emeltetik.”

– A párisi ügyefogyott bolondember ezen ítélete a jogtudorok előtt oly talpraesettnek és igazságosnak látszott, hogy kétségeik kezdtek támadni, vajon a párisi parlament, a római Róta avagy az athéni Aeropágosz méltányosabb indokolással döntött volna, ha ezen jogeset netán elébe kerül?

– Ezért te magad légy a megmondója: akarsz-e egy bolondhoz fordulni tanácsért?

I. kötet 380

PANURG: Lelkemre mondom, akarok. Érzem, szüretre jár a fenekem, pedig tegnap még a szorulás nyomorgatott. Egy buborékot, – annyit sem nyomtam volna ki magamból. De, ha már múltbeli tanácsadónkul a bölcsesség legfőbb kútfejét választottuk, ragaszkodom, hogy ezúttal konzultációnkra a sületlenség sültbolondját, a hebrencsek örökletes és választott fejedelmét keressük fel.

PANTAGRUEL: Triboulet, néhai XII. Lajos királyunk udvari bolondja e célra fölöttébb alkalmatos.

PANURG: Úgy van; tökéletesen tökéletlen; Született bolond ő, tudatosan tudatlan, igazi és hétpróbás,

I. kötet 381

PANTAGRUEL:	PANURG:
hamisítatlan,	tőről metszett,
predesztinált,	istenáldott,
huszonnégykarátos,	zseniális,
egetverő,	világraszóló,
párjátritkító,	utólérhetetlen,
egyedülálló,	hasonlíthatatlan,
balgaságból ledoktorált,	hétpecsétes,
hivatásos,	címeres,
híres-neves,	inaugurált,
speciális,	joviális,
csörgősapkás,	felpántlikázott,
lisztesképű,	bukfencethányó,
uborkafejű,	répaarcú,
tyúkeszű,	süsü, lüke,
tátottszájú,	madárfejű,
kacagtató,	röhögtető,
farringató,	farkcsóváló,
eszeveszett,	agyalágyult,
szeleverdi,	talmudista,
kuriális,	udvaronci,
istenverte,	talpat nyaló,
hasonkúszó,	szójátékos,
érthetetlen,	értelmetlen,
vihogtató,	falrengető,
hülyeképű és sületlen,	tojásfejű, felejthetetlen,
ordináré,	mocskos szájú,
eredeti,	szívderítő,
bárgyúsággal triumfáló,	gügye képű,
hétpedigrés,	gurgulázó,
degenerált,	vastagbőrű,
megháborúlt,	falramászó,
bujakortól horpadt orrú,	gyepes agyú, szamárfülű,
butaságtól ordítozó,	tökéletlen röhögésű, I. kötet 382
hebrencsek közt magasrangú,	falu farkák közt kiváló,
hülyeségtől üvöltöző,	együgyük közt elöljáró,
csacsiságban kardinális,	marhaságtól dagadozó,
fenekével nevettető,	nevetésben feneketlen,
hasmenésre ingerelő,	nadrágokat megrepesztő,
gombjaidat pattogtató,	szüntelenül viccelődő,
nyársforgató,	konyhánülő,
szófosó és speciális,	példaadó, kapitális,
fanatikus,	cerebrális,
elképesztő,	elrettentő,
messzehíres,	régen ösmert,
közkedvelt és hibbant eszű,	bohóckodó, figurázó,
kilenc pojácát lefőző,	karmazsinszín orral járó,
csodálatos és totális,	excentrikus, tituláris,
bődületes,	szédületes,
csalhatatlan,	halhatatlan,
négy keréknél többel áldott,	farsangoló maszkot öltött,
hordóhasán ordót hordó,	szamárbőgést visszhangozó,
királyokat csiklandozó,	udvaroncot megfingató,
szamárságtól ordítozó,	hóbortos és kopaszfejű,
nagysüvegű,	fanatikus,
extatikus,	rókafarkú,
ünnepélyes,	nagypofájú,
kabbalista,	ravaszkodó,
példaadó,	egyedüli,
rendkívüli,	csodálatos,
szoborszerű,	autentikus,
szívhezszóló,	játszi-bohó,
fergeteges,	vásár-járó,
élcelődő,	lisztet fingó,
közkedvelt és fantasztikus,	krétás képű és holdkóros,
dévajkodó,	verhetetlen,
higany módra gördülékeny,	jókedvében pukkadozó,
családias,	pimaszkodó, I. kötet 383
ugra-bugra,	nyughatatlan,
kasztrált hangú,	tentásképű,
gúnyoros és fütyörésző,	kecskemódra felmekegő,
közönséges,	hígvelejű,
hasfájásig nevettető,	izgulékony és latinos,
srófos-fejű,	repedt hangú,
agyafúrt és irónikus,	szatírikus és pökhendi,
szívdöglesztő,	kuka-muja,
petárdákat puffogtató,	bolondgombát ültetgető,
heroikus,	emfatikus,
hólyag-fejű,	leffedt ajkú,
abrakadabrában jártas,	hepciás és hibbant agyú,
vízfejét magasra tartó,	kiskorában fejre ejtett,
örökletes hülyeségű,	nyakán lopótököt hordó,
gondolkozni renyhe fejű,	logikához nem konyító,
gyógyíthatatlan,	klinikai,
agynyomásos,	reménytelen,
fintorító,	bukfencező,
be- és kiszámíthatatlan,	egyformán ön- s közveszélyes,
artikulátlan beszédű,	seggfejű és ripacskodó,
sosemlátott hülyeségű,	sutasággal vihogtató,
rigolyás és kreténkedő,	bogaras és elmebajos,
idiótákat lefőző,	őrülteket felülmúló,
karattyoló,	báva, dőre,
tőről metszett,	olvadtagyú,
viháncoló,	hasbeszélő
SZÍNBOLOND!

PANTAGRUEL: Ha volt valami értelme, hogy a régi Rómában a bolondok ünnepét Quirináliának keresztelték, hasonló okkal Frantziaországban is be lehetne vezetni a Tribouletináliákat.

PANURG: Ha a bolondok farokszíjat hordanának, akár a lovak, seggük vörös lenne, mint a páviánoké.

I. kötet 384

PANTAGRUEL: Ha a bolondok esze kerekeken járna, Triboulet-nek minden bizonnyal öt kereke lenne három tengelyen.

PANURG: Ha a bolondok távgyaloglásban versenyeznének egymással, úgy Triboulet fejhosszal sétálna valamennyiük előtt, noha lábai görbék és zárójelbe rejtik családfáját. – Föl tehát, induljunk haladék nélkül. Úgy érzem: vállalkozásunk jó reménnyel kecsegtet.

PANTAGRUEL: Feltett szándékom, hogy részt vegyek a tárgyaláson, ahol majd Pökhendy bíró ügyében hoznak ítéletet. Ezért, mialatt Myrelingiába

„Az ezer nyelv országa.”

megyünk, a Loire túlpartjára, elküldöm Kárpálimot Bloisba,

A francia királyi udvar gyakran időzött Blois-ban. A véletlen játéka, hogy Triboulet Blois-ban született.

hogy idehozza nékünk Triboulet-t.

Így tehát Kárpálimot elindították Blois felé; Pantagruel pedig, Panurg, Episztémon, Ponokrátész, János barát, Gimnászt, Rhizotóm és a többi kíséretében Myrelingia felé vette útját.

I. kötet 385 I. kötet 386

A következő napon, előre megbeszélt időben, Pantagruel Myrelingiába ért. A törvényszéki elnök, a szenátorok és a tanácsnokok meghívták: legyen segítségükre az ügy eldöntésére a tárgyaláson, ahol egy Pökhendy nevű bíró védekezését kell meghallgatniok, aki Toucherond adóhivatali ülnök ügyében oly ítéletet hozott, melyet a Százszemélyes Tábla sehogy sem tudott magáévá tenni.

Pantagruel szívesen fogadta a meghívást, s amikor belépett, ott találta Pökhendyt a vádlottak padjának kellős közepén. A helyett, hogy érveket vagy védekezést hozott volna fel a maga javára, Pökhendy azt hangoztatI. kötet 387ta, hogy immár élemedett korba lépett, amiért korántsem lát olyan jól, mint ifjúsága idején. Ezután a kényelmetlenségekre terelte a szót, melyek a vénséggel járnak és az Archidiakónus széljegyzetére hivatkozott a Kánon LXXXVI. rendelkezésében. Amiért is nem tudja – magyarázta – a játékkockák pontjait oly könnyen megkülönböztetni, mint egykor. Itt Izsák történetére hivatkozott, aki ugyancsak öregkori szemgyengeségében fiát, Jákobot, Ezsauval cserélte össze. Ilyetén vele is megeshetett, hogy a per eldöntésénél egy négyest ötösnek nézett, mert – és ez volt védekezése vezérfonala – a kockavetésnél igen apró kockákat használt. De a természetadta hiányosságokat, minő a szem gyengesége, a jog alapelvei szerint nem lehet senkinek bűnéül felróni, mint ahogy nyilvánvaló a Pandekták katonai szolgálatra vonatkozó, Ha valakinek csak egy karja vagy lába kezdetű törvényből, vagy a Pandekták jogi rendelkezéseiből, a Fere című cikkely szerint; valamint ahogy az edilisek ediktumaiból, Szent Adorján törvényéből, Ludovicus Romanus joggyakorlatát követően és a Házasság felbontása című törvényből következik. Hiszen különben hasonló esetben a terhelt helyett a Természetet kéne a vádlottak padjára ültetni, mint ahogy ez a lex maximum vitiumból a kitett és kitagadott gyermekekről szükségszerűen nyilvánvaló.

BÜFÖGŐ, a magas törvényszék elnöke: Nem értem, miféle kockákat emleget ön, tisztelt kartársam?

PÖKHENDY: A perdöntő játékkockákat, alea judicorum, mint a rómaiak mondanák, s mint ahogy ez a Doktorok című fejezet 26.-ik részének 2.-ik kérdésében a Véletlen kezdetű és a Vásárlás formái és módozatai című törvényekből kitűnik, valamint Bartolus jogász kommentárjából. A játékkockákat egyébként méltóságaitok, a magas törvényszék tagjai is jól ismeritek és kedvetek szerint használjátok. Hozzám hasonlóan járnak el más bírák is, és pereik eldöntését a kockára bízzák, miként ez Henri Ferrandat mester megjegyzéseiből és a sorshúzásra vonatkozó rendelkezéshez fűzött lábjegyzetből, vagy a Mindkét fél kezdetű törvényből is kiviláglik, minthogy ezek szerint a sors, úgymond, igen méltányosan és haszI. kötet 388nosan alkalmazható egyes vitatott kérdések és perpatvarok eldöntésénél. Ugyanilyen értelemben foglal állást Petrus Baldus, Bartolus és Alessandro Tartagno.

BÜFÖGŐ: Írja le nékünk eljárását, tisztelt kollegám.

PÖKHENDY: Röviden vázolhatom, hiszen, a perrendtartásnak megfelelően, a fellebbezésekről szóló szakaszban az első számú törvény glosszája megjegyzi, hogy gaudent brevitate moderni, vagyis modern jogászok rövidre fogják mondókájukat. Ugyanazt teszem, mint méltóságaitok, tisztelt kartársaim, levezetem a pert, jogszokásainkhoz híven, mint ahogy a perrendtartás előírja, mert elsősorban ennek kell engedelmeskednünk, lásd az Egy szóval kezdetű kánont és az Extravagantes-hez fűzött jegyzetet. Ugyanazt teszem, mint méltóságaitok és miután a felperes panaszát, az idézéseket, elővezettetési parancsokat, szakértői véleményeket s ellenvéleményeket, összeférhetetlenségi felterjesztéseket, elnapolási indítványokat, tényálladékokat, beadványokat, jegyzőkönyveket, a jegyzőkönyvek duplikátjait és triplikátjait, a semmisségi panaszokat, a pót-előterjesztéseket, felfolyamodásokat, tanúvallomásokat, keresztkérdéseket, királyi ukázokat és rendeleteket, leleteket, mellékleteket, bizonylatokat, bizonyítványokat, halasztási kérelmeket és mindazt, ami a jogi szemétdombon található, ágastól-bogastul elolvastam, éllel-fokkal felforgattam és mindezen tővel-heggyel átrágtam magam, miként ez – lásd a Spekulátor megjegyzéseit, kötelmeinket illetően, 3. §, valamint az előírások utolsó §-át, – mint ahogy ez minden jó bíró gyakorlata.

Ezek után toronyba rakom íróasztalomon az alperesre vonatkozó aktacsomók és papírok összességét, mint ahogy méltóságaitok teszitek, tisztelt kartársaim, előveszem kockáimat és elsőnek az alperesért dobok. A Favorabiliores kezdetű törvény szerint, valamint a Joggyakorlat rendszerét követően teszem ezt, minthogy ugyanilyen cím alatt a VI. könyv ezt mondja:

Cum sunt partium jura obscura, reo favendus est potior quam actori, azaz kétes esetben inkább az alperest kell pártolnunk. Miután kockát vetettem, a felperes aktáit I. kötet 389rakom halomba az asztal másik végén, mert, mint a latin közmondás tartja, egymás mellett válnak az ellentétek nyilvánvalóvá, ahogy a Videamus kezdetű törvény első paragráfusa kimondja, vagy a Pandekták a Peres felek jogairól és egymáshoz való viszonyáról, és a felperesért is kockát vetek, kivált, mikor homályos ügyről van szó.

BÜFÖGŐ: De miből állapítja meg, tisztelt kollega, hogy homályos ügy került elébe?

PÖKHENDY: Abból, amiből méltóságaitok, nagyrabecsült kartársaim. Mármint, hogy mind az egyik oldalon, mind a másik oldalán az asztalnak, igen sok az akta. Ilyen esetben kisebb kockáimat használom, a Semper in stipulationibus törvényhez híven, ragaszkodva a véletlenül versbe szedett előíráshoz, mely szerint:

azaz:

mint ahogy e kinyilatkoztatást a kánonjog is átvette, lásd az obszkúrus ügyekről szóló kánont, ugyancsak a VI. könyvben. Ez okból én is apróbb, obszkúrus kockáimat veszem elő. Ezeken kívül szép, nagy kockákat is használok, melyeket egyszerű, világos jogesetekben szedek elő fiókomból, nevezetesen akkor, mikor az aktacsomók nem nagyon vastagok, ami méltóságaitoknál is előfordul, tisztelt kollegáim.

BÜFÖGŐ: És mint hirdet ítéletet, kedves kartárs?

PÖKHENDY: Pontosan úgy, ahogy méltóságaitok, tisztelt kollegák. Annak adok igazat, aki mellé az igazságosztó, néptribúni, prétori kockavetés szerencséje szegődött. Ezt követeli jogunk; az első számú törvény A jogrend regulációiban, a VI. kánon szerint: „a rangban első mindig előnyben részesítendő,” azaz: aki mellett több szól, azé az igazság.

I. kötet 390

BÜFÖGŐ: De ha már, kedves kartársunk, a pereket kockavetéssel, tehát a szerencse kénye-kedve szerint döntötte el, ugyan miért nem hirdetett ítéletet mindjárt azután, mihelyt a feleket meghallgatta? Mire való volt az egész processzus, a sok huzavona és irkafirka, amivel az aktákat megtöltötte?

PÖKHENDY: Pontosan arra való, mint méltóságaitoknál, tisztelt kartársaim. A per levezetése három okból célszerű. Az egyik a bírósági autoritás, mely szükséges és nem vitás. A második a forma, mely a jogrendben norma. A harmadik viszont az Idő mozgása, mely az igazságot a földből kiássa.

– Kezdjük elsőnek a formán, mely semmilyen törvényes eljárásnál nem mellőzhető, mint ahogy ezt Spekulátor „a felfolyamodás prezentációja” titulus alatt igazolja. Jól tudjátok méltóságaitok is, jeles kartársaim, hogy a perekben a formális a lényeg, nem a normális tények, és ha a forma változik, a lényeg is átalakul, lásd Julianus törvényét, a Falcidia törvényhez való jegyzetet, az Audienciához címzett kánont, és a mise szertartásrendjét az In quadam kezdetű kánonban.

I. kötet 391

– Másodszor: a testmozgás kellemetes szórakozás pereim lefolytatása közben, csak úgy, mint méltóságotoknak, kedves kartársaim. Istenben boldogult Otomán Vadare úr, ez a nagyszerű orvos – kiválósága bizonyítékául A királyi udvar orvosairól szóló munka tizenkettedik kötetére utalok – számtalanszor figyelmeztetett bennünket, hogy a csekély testmozgás egyik főoka a jogászok és a bírósági személyiségek korai elhalálozásának. Ennek előzménye, hogy hamar megrokkannak és ágyba roskadnak, csak úgy, mint méltóságaitok, kedves kollégáim. Ezt találóan jegyzi meg Bartolus a Milyen ítéletet hozzunk melyik esetben? című kódex első törvényéhez írt glosszájában. Ennek következtében néktek, tisztelt kartársaim, és következésképpen mindannyiunknak, miután a lényegesből következik a járulékos, bizonyos tisztes és üdítő szórakozások engedtettek meg, mint ahogy A kockajátékról és a kockázatairól című cikkely állítja, valamint A szórakozásokról és látványosságokról szóló könyv XI.-ik fejezete. E véleményt osztja Aquinói Tamás doktor második könyve második részének CLXVIII.-ik kérdésére adott válaszában.

Szent Tamás a Summa theologiae-ben bizonyos szerencsejátékokat megengedhetőknek tekintett.

Tamás véleményét megerősítette Albéric de Rosata, aki nagy praktizáns volt, mint ahogy ezt Barbatias: Fejedelmeknek szóló jótanácsaim című művében megállapítja. Az indokolás ugyanekkor a Senki, aki harmadéves auditor című Pandekta-szakasz bevezetésében található:

– Így történt velem is, hogy egy szép napon, úgy 1489 vége felé, ha jól emlékszem, mikor valamelyik pénzügyemet akartam elintézni a Legfelsőbb Számvevőségnél és az ajtónálló megvesztegetése útján bejutottam az ülésterembe, mivelhogy a pénz mindenható, lásd Baldus a Különlegességekről szóló törvényhez írt jegyzetét, továbbá SalyI. kötet 392cetus kommentárját, A pénz konstitúciójáról írt bevezetőt és Zarabella kardinális magyarázatát VII. Kelemen pápa rendelkezéseihez a keresztségről. Nos, ahogy az ülésterembe lépek, a tisztviselőket ott találtam, amint fölöttébb egészséges módon éppen szembekötősdit játszottak. Nem tudok visszaemlékezni, vajon ebéd előtt volt-e, vagy után, de ez a ténykörülmény elhanyagolható, tekintve hogy a szembekötősdi illedelmes, tisztességes, legális, e mellett a régi görögöktől eltanult játék, lásd De inventoribus et inventaribus Szembekötösdium. Szembekötősdiért semmiféle törvényszabta büntetés nem jár, ahogy A szabad művészetek gyakorlása és a szórakozás című rendelkezésekből kiderül. Ahogy visszagondolok erre, magam előtt látom Tielman Picquet urat, ki fogó volt és hasát paskolta röhögtében, amikor vaksin tapogatódzva sorra leverte a tanácsnok urak süvegeit, kik háta mögé sompolyogtak és úgy akartak fejére koppintani. Szó, ami szó, hogy végkövetkeztetésemet levonjam: úgy képzelem, sem nékem, sem néktek, tisztelt kartársaim, egész bírói gyakorlatunk alatt nem nyílik üdvösebb testgyakorlatra alkalmunk, mint amikor aktákat markolunk, polcokról könyveket emelgetünk, periratokat vagdosunk, papírkosarakba nyomjuk orrunkat és hosszú eljárásokon rágjuk keresztül magunkat. Lásd Bartolust és Joannes de Pratót a Pandektákban található törvények hiányosságáról és tévedéseiről.

– Harmadsorban pedig tekintetbe kell vennünk, tisztelt kartársaim, hogy az Idő mindent napfényre hoz, mert az Igazság atyja ő, lásd a Hűbérre és szolgáltatásokra vonatkozó törvényt, valamint A gyermekágyból felkelő asszonyok restitúciójáról szóló rendelkezéseket. Ez az oka, amiért én is, csak úgy, mint méltóságaitok, késleltetem, kitolom, húzom-halogatom az ítélethozatalt, hogy az ügy minden oldaláról jól megforgatva, átrostálva, kiszellőztetve és megvitatva, egyedül az idő segítségével érlelődjék. Így aztán a végén a vesztes felek könnyebben belenyugszanak az ítéletbe, mintha, ellenkező esetben, mindjárt a perlekedés legelején hallanák a gyors és számukra váratlan ítéletet, mint ahogy a Pandektákban aI. kötet 393 Lex tria onera, az Ember hármas megterheléséről szóló törvény mondja:

anyanyelvünkre fordítva:

Olyan ez, mint amikor bizonyos betegségeknél, ahol súlyos következményektől lehet tartani, ha például a kelést még éretlenül nyitná fel az orvos, vagy a páciens testéből bizonyos váladékokat elébb purgálna ki, semmint azok a maguk teljességében kifejlődtek. Hiszen jól mondja Ez a konstitúció és ismétli a Caeterum kánonhoz írt margójegyzet:

azaz:

– Erre tanít bennünket a kertészkedés is. Akkor szakítsuk le és élvezzük a gyümölcsöt, mikor megérett, lásd: Institúciók az okok okozatairól, és a Szerzemények használatáról, valamint a lex Julianust: lányokat nem kell előbb férjhez adni, semhogy megértek, továbbá a Férj és feleség közti kezdetű törvény, valamint a Ha valaki megnősül című törvény 27-es számú kérdésére a jegyzet azt mondja:

vagyis:

I. kötet 394

Egyébként is hagyja az ember érni a dolgokat, mielőtt hozzájuk kezdene. Lásd a XXXIII.-ik dekrétumot az utolsó kánonban.

I. kötet 395 I. kötet 396

– Erről jut eszembe – folytatta Pökhendy – az idő, amikor Ellenérvy Szilárd professzor alatt jurispudenciát bifláztam Poitiers-ben. Élt akkor Semerve-ben egy Perrin Dendin nevezetű, jóravaló, dolgos parasztember, ki a litániákat dicséretes módon énekelte; közmegbecsülésnek örvendező, már hajlott korú férfiú, csak úgy, mint kegyelmedék, tisztelt kartársaim. Azt állította, hogy még tulajdon szemével látta Lateráni Zsigmondot,

R. a negyedik lateráni zsinatot érti, melyet X. Leó pápa hívott össze 1516-ban.

amint nagy, veres kalapban elsétált mellette az utcán, valamint unokafivérét, Pragmatika Szaniszlót,

A pragmatika szankció 1483-ból a gallikán (francia) egyház szabadságát lett volna hivatva biztosítani.

széles szatinövével és nagy jáspis imafüzérével.

– Ez az ember több pert bonyolított le egymaga, mint amennyit a Poitiers-i törvényháza, a Montmorillon-i járásbíróság és a Parthenay-le-Vieux-i békebírói pulpitus együttesen látott. Ezért a környéken köztiszteletben állt; Chauvigny, Nouaillé, Croutelles, Aisgne, Legugé, la I. kötet 397Motte, Lusignan, Vivonne, Mezeaulx, Estables

Községek R. szülőföldjén.

és vidéke őt kereste fel, hogy pereiket, nézeteltéréseiket és cívódásaikat legfőbb instanciaként egyengesse, ámbátor nem volt hivatásos bíró, csak éppen egyszerű, józan ítéletű férfiú. Lásd a Ha egy ember kezdetű törvény előszavát a Kötelezettségekről és azok szavakba foglalásáról.

– Nem volt disznóölés a környéken, ahonnét nem kapta volna meg a maga pecsenyéjét, véres- és májashurkáját. Majdnem minden nap vendégségbe hívták, pityókázásra, születésnapra, lakodalomba, mulatságokra, keresztelőre vagy más ünnepségre, – hogy ott a peres felek közti megbékélés útját egyengesse. Íly alkalmakkor mit sem kezdett, míg a cívódók rá nem koccintottak egymásra. Mert, mint mondotta, a poharazás a béke szimbóluma, a kiegyezés pecsétje és a további egyetértés záloga; lásd Az eladott holmi kamatairól és a velejáró veszélyekről szóló törvénycikket.

– Volt ennek az embernek egy elsőszülött fia, aki a Lüke Pityu névre hallgatott. Isten bocsássa meg nekem, ha kimondom: de mihaszna, szoknyavadász sihederként cseperedett fel. Ő maga is peres ügyek intézésével akart foglalatoskodni, mert, mint tudjátok:

mint ahogy az I-es számú kánon hatodik kérdéséhez tartozó glossza mondja. Lásd továbbá A törvényes házasságról szóló törvényt, a Lex Julia törvényt a felségsértésről. Kivételt képeznek a szerzetesek zabigyermekei, ha apácáktól születtek, mint ahogy a Paráznaságban és gyalázatban leledző személyekről szóló XXVII-es kérdés taglalja.

Lüke Pityu foglalatoskodásában „pertörlő”-nek nevezte önmagát. Nagy mozgékonyság tanújelét adta, mert vigilantibus jura subveniunt, virrassz és melléd áll az igazság, mint ahogy a lex Pupillus állítja. Mihelyt valamelyik I. kötet 398pereskedésről tudomást szerzett, odasietett, és nasum ad culum posuit, orrát a pereskedők alfelébe nyomta és úgy szagolta ki, mi a cívódás lényege, majd beleavatkozott a csetepatéba, hiszen meg vagyon írva:

vagyis: aki nem dolgozik, annak nem dukál a dukát, ezt mondja a Bárha kezdetű törvény és a Károkozásról szóló pandekta, mely arra int: futó, és nem gyorslépésben haladjunk, hogy javainkat megszerezzük, mert bizony vetulam compellit egestas, a szükség még a vén banyát is megfingatja. E működésében Lüke Pityu oly szerencsétlennek bizonyult, hogy a leghitványabb ügyet sem rakta tisztába. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni az emberekkel. Ahelyett, hogy az embereket összebékítette volna, egymás ellen ingerelte és felpaprikázta őket. Mert önök is jól tudják, tisztelt kartársaim, hogy

azaz nagy szája mindenkinek lehet, de a bölcsesség keveseknek adatott osztályrészül, lásd Praktikus nehézségek az ítéletek megváltoztatása esetén, második törvénycikk. Mondogatták is a Semerve-i kocsmárosok, hogy a békeszerető borból – mert így hívták a Legugé-i pincék áldott nedűjét – annyit sem adtak el egy esztendőben, amennyit édesapja idején kurta félórácska alatt felszolgáltak.

– Történt tehát, hogy a fiú ezen dolgában panaszkodni ment édesatyjához és sikertelenségének okát az emberek elkorcsosodásában kereste. Azt mondta: ha egykoron a népek ilyen konokak, hajthatatlanok és engedékenység nélkül valók lettek volna, úgy édesatyjának aligha sikerült volna békebírói rangját elnyernie. Mikor ezt mondta, megszegte a törvényt, mely a gyermekeket atyjuk iránt tiszteletre inti: lásd Bartolus glosszáját a Ha I. kötet 399valamelyik kezdőszavas törvényhez, és a jegyzetet az „ami szent” címszóhoz.

– „Pityu, drága fiacskám,” – szólt az öreg – „másként kell a dologhoz nyúlnod.”

a Mindketten nyilván kezdőszavas törvény okfejtése szerint. Itt a kutya elásva. Néked nem sikerül a pereket elsimítanod. Miért? Mert kezdeti stádiumukban nyúlsz hozzájuk, amikor zöldek és megrághatatlanok. Én mindig elsimítottam az ügyeket. Miért? Mert akkor vágtam fel őket, amikor puhára főttek és szinte nyelvemen olvadtak el. Azt mondja a törvénymagyarázat:

amit hevenyészve így fordítanék:

lásd a Kötelezettségek vállalása és átadása című rendelkezést. Avagy nem ismered a közmondást, hogy boldog az az orvos, kit akkor hívnak, ha a láz már kiadta erejét? Vége a krízisnek, a betegség már-már takarodót fúvat, szinte egyremegy, jön-e az orvos, vagy sem. Hasonló módon peres feleim már régen cívódásuk végét óhajtották, amikor én kegyesen megjelentem a színen. Meghátráltak a végső érv előtt: kiürült a pénzeszsákjuk; szinte maguktól hagynak fel a veszekedéssel, mert további ügyvezetéshez egyetlen lyukas picula sem lapul erszényükben.

– Csak éppen egy emberre volt szükségük, az útegyengetőre, közbenjáróra, ki elsőnek hozza szóba a kiegyezést, nehogy Isten ments akár az egyiknek, akár a másiknak ki kelljen jelentenie: „Én hozom szóba a kiegyezést; én ajánlom fel a megbékélést; alighanem engem szorított jobban a cipő; én álltam kutyábbul az ügyben.”

– „Ez az a pillanat, Pityu fiam, amikor megjelenek a színen: utolsónak, éppen tálalás előtt. Ez az én órám, ez az én aratásom. Nekem forr a bor. És hidd meg, Pityu, ily módszerrel békét, vagy legalább fegyverszünetet tudnék teremteni a velenceiek legkeresztényibb királya

Tréfának veendő; Velencének dózseje volt, a „legkeresztényibb” a francia király jelzője.

és a svájci császár, az angolok és a skótok, vagy legalább a ferraraiak és a pápa őszentsége között.

Folytassam tovább, kell-e még több? Akár a törökök és a persa sáh, a tatárok és a moszkoviták között, isten úgy segéljen! Érts meg jól. Abban a pillanatban kapnám el őket, mikor az egyik is, a másik is jóllakott a háborúval, amire kiürítették iszákjaikat, elkoptatták cipőiket, üres az erszényük, elfogyasztották alattvalóikat, zálogba adták birtokaikat, elárverezték földjüket és elpuskázták a muníciót. Ebben a helyes és alkalmas pillanatban – istenre vagy anyjára mondom – amikor már lélekzeni szeretnének egyet, jelenek meg köztük és vetek véget a vitának. E jelenségről olvashatsz a Si quando kezdetű törvényben és a XXXVII-es számú dekrétum glosszájában:

vagyis: az ember csak addig gyűlölködik, míg módja van reá. Ha nincs módja, megalkuszik, és szeretni kényszerül.”

I. kötet 401 I. kötet 402

– Ez az oka – folytatta Pökhendy –, amiért húzom-halogatom a peres ügyek elintézését, csak úgy, mint kigyelmedék, kedves kartársaim és megvárom, amíg tagjaikban, mármint a periratokban és aktacsomókban, felcserepesednek és kifejlődnek, a maguk teljességében, lásd, Magasztos ünnepségek, dekrétum, és a glossza ugyanehhez. Mert a peres ügy, világrajötte pillanatában, formátlannak és ormótlannak tűnik, valamint a medvebocs, melynek születésekor se keze-lába, se feje nincsen, csak egyetlen durva és alaktalan hústömeg. Ám az anyamedve addig nyalja-falja, míg nyelvével tagjait megformálja a maguk tökéletességében, lásd a lex Aquiliát vége felé. Ekként én is, csak úgy, mint kigyelmedék, kedves kartársaim, kik a peres ügyeket világrajöttükkor vehetjük szemre, azt látom, hogy ügyefogyottak, körvonal és alak nélkül valók, egy-két akta, ennyi az egész. De ha jól kézbevesszük, megrágjuk és körülnyaljuk nyelvünkkel, szinte szemmel láthatni, hogy mint növekszik, gyarapszik és ereszti ki tagjait. Mert forma dat esse rei, a forma a lényeg, lásd Barbatias Tanácsait és Baldust az Extravagantes utolsó kánonjához. Ennek módozatát a penitenciához szóló jegyzet tisztázza:

I. kötet 403

vagyis:

– Mert én csakúgy, mint kegyelmedék, tisztelt kartársaim, valamint a fiskálisok, prokurátorok, strázsamesterek, foglárok, notáriusok, írnokok, ajtónállók, aktuáriusok, ülnökök, vizsgálóbírák, törvényszolgák, alabárdosok, ügyészek és patvaristák, kik titulus szerint neveztettek meg a kódex harmadik könyvének elején, azáltal, hogy a peres felek pénzeszacskóját folyton-folyvást és nyalva-nyaljuk a peres ügynek kezet-lábat növesztünk, karmait és fogait kifejlesztjük, izmait dagasztjuk és életerőt öntünk beléje, mely utóbbi alatt az aktacsomók értendők, miként ezt a Ha egyszer elfogadtad kánon negyedik dekrétuma megállapítja:

azaz:

illetve a periratok. Meg kell jegyeznem, hogy az ügyletek folyása közben a peres fél a törvény őrénél jóval előnyösebb helyzetben leledzik, mert beatius est dare quam accipere, jobb adni, mint kapni, a Pandekták IV-es számú törvénye szerint és az Erős felindulásban elkövetett kezdetű rendelkezés második cikkelye szerint.

– Így növekszik és gyarapszik a processzus, míg az akták csak úgy fakadnak és dagadnak és ragadnak, mert folytonosan szívják magukba a tentát és erősödnek, mint ahogy a glossa canonica tanítja:

I. kötet 404

anyanyelvünkön:

amit Albéric de Rosata még világosabban fejtett ki a Róma szó apropóján:

amit némi szabadsággal így fordítanék:

– És ugyan miért mondja ezt? Mert ad praesens ova, cras pulla sunt meliora, vagyis a veréb, mit nyársra húzok, jobb ma, mint holnap egy túzok, lásd: Pandekták a tranzakcióról. A processzusnál mindenekelőtt az fontos, hogy mentől több akta halmozódjék égmagasra, mint ahogy litiganda jura crescunt, litigando jus aquiritur

A per szüli a jogot; a per juttatja az embert igazához.

és hasonló aranyköpések igazolják, melyeknek egész köpőcsészéjével rendelkezem. Item: glossza az Extravagáns feltételezések című törvényhez, valamint a Nem szószerinti értelemben és a Lex non nudis értelmezése. Ugyanis:

vagyis: ahol nem elegendő egy bizonyíték, ott többel kell előállni.

I. kötet 405

BÜFÖGŐ: De minő eljárást alkalmaz bűnügyekben, igen tisztelt kartársam? Mit cselekszik például, ha a vádlottat in flagranti érték tetten?

PÖKHENDY: Ugyanazt, mint kigyelmedék, kedves kartársaim. Mielőtt a bűnügy levezetésének nekikezdenék, a vádlottnak megparancsolom, hogy jól aludja ki magát és a kialvás felőli szabályos bizonylattal felszerelve jelenjék meg pulpitusom előtt, a VII.-ik kánon XXXII-es kérdése szerint. Ha valaki anyósán követett el nemi erőszakot, úgy legalább aludjon egyet, mert

mert néhanap a jó öreg Homérosz is szunyókál. Akkor az alvási aktából újabb aktát készítek; az is sarjaszt egyet, és így tovább, valamint a páncélinget láncszemek sorozatából kovácsolják össze. Mikor azután úgy látom, hogy az értesülésekből, tárgyalásokból és a ténykörülményekből a bűnügy kellő nagyságot ért el és tagjaiban óriási lett – kockáim után nyúlok. Ezt pedig nem minden józan megfontolás nélkül teszem, hanem hosszú tapasztalataim gondosan leszűrt tanulságaként és bölcs okulásom nyomán.

I. kötet 406

Így szólva, Pökhendy elhallgatott. Büfögő rögvest utasította, hogy hagyja el a tanácstermet. Mikor eltávozott a helyiségből, a bíró Pantagruel felé fordult:

– Fenséges Urunk! Nemcsak ama kötelezettségek miatt, melyek irántunk megnyilvánult kegyességtek folytán e törvényszékre és Myrelingia egész őrgrófságára háramlanak, hanem az éles elme, a tiszta ítélőképesség és bámulatraméltó míveltség miatt, mellyel az Úristen, minden jótulajdonság adományozója, személyeteket felruházta –, helyesnek tűnik, ha reátok bízzuk ezen merőben újszerű, ellentmondással teljes és bonyodalmas ügy megítélését, melynek során Pökhendy a ti jelenlétetekben, szemetek előtt és tulajdon fületek hallatára vallotta be, hogy pereit kockavetéssel dönti el. Arra kérünk benneteket, hogy bölcs belátástok szerint méltóztassatok ítéletet mondani, úgy, ahogy éppen igazságosnak és méltányosnak látjátok.

Mire Pantagruel így felelt:

I. kötet 407

– Jó urak! Alighanem tudjátok, nem mesterségem az ítéletmondás. De mert ily megtisztelő kéréssel fordultok hozzám, ahelyett, hogy törvénybíróként jelennék meg színetek előtt, alázatos kérvényezőként lépek elibétek. Pökhendynek több oly tulajdonságát észleltem, melyek által, szerény vélekedésem szerint, elnézést érdemelt ki magának. Elsősorban a hajlott kor, másodszor a jóhiszeműség: két olyan tulajdonság ez, melyeket jogrendünk és tételes törvényeink enyhítő körülményeknek számítanak be. Harmadsorban még egy pontot látok, mely pandektáink szerint Pökhendy javára irható fel, mármint hogy több mint negyven esztendeje ítélkezéseiben makulát találni nem lehetett, és az egy tévítélet helyes ítélkezései tengerében feloldódik, elvész és megsemmisül, mintha csak a Loire habjaiba egy csepp tengervizet öntenénk. Úgy tűnik nékem, mintha Isten keze volna a játékban, mely akként rendezte és irányította a dolgokat, hogy Pökhendy minden előző ítélete e tiszteletreméltó és független törvényszék által helybenhagyatott és megerősíttetett – Isten keze, aki, mint tudjátok, bölcsességével akként mutatkozik, hogy a hatalmasokat megalázza és az alázatosakat felmagasztalja.

– Ám mellőzvén mind e körülményeket, egyszerűen arra kérlek benneteket, hogy eltekintve kötelezettségeitektől, melyeket királyi házam iránt éreztek, – sőt ellenkezőleg, éppen azért, amiért mi a legrégibb időktől kezdve, innejt és túlnan a Loire vizén, bírói méltóságtokat és hivatalotok fényét fenntartani iparkodtunk – terjesszétek ki bocsánatotokat Pökhendyre, mégpedig a következő feltételek mellett: Először is, hogy a kárvallott félnek jóvátétel megfizetésére kezest állít, mely kezességet magamra vállalom; másodszor, ha egy fiatalabb, tudósabb, körültekintőbb és tisztességes embert rendeltek melléje, szavazóbíró gyanánt, kinek tanácsait követvén, bírói tisztét továbbra is betöltheti, de ha mégis el akarnátok csapni hivatalából, arra kérlek benneteket: bocsássátok szolgálatomra; birodalmamban éppen elég állás és hivatal kínálkozik, melyek keretében hasznomra alkalmazhatom.

I. kötet 408

– Ezekután pedig az Úrhoz, teremtőnkhöz és fenntartónkhoz fohászkodom, minden javak adományozójához, hogy kegyeit terjessze ki reátok.

Ezt mondván, meghajtotta magát a törvényszék előtt és elhagyta a tanácstermet. Az ajtóban Panurggal, Episztémonnal, János baráttal és a többivel találkozott. Valamennyien lóra szálltak és visszaindultak Gargantuához.

Útközben Pantagruel pontról pontra elmondta nekik Pökhendy esetét. János barát megjegyezte, hogy ismerte Perrin Dendint abból az időből, amikor a nemes Ardillon apát alatt a fontaine-le-comte-i kolostorban élt. Ugyanekkor Panurg kétkedve fogadta, hogy a kockavetés szerint való ítélkezés ilyen sok alkalommal mindig szerencsés legyen. Episztémon Pantagruelhez fordult:

– Hasonló történettel szolgált Monthléry prépostja. De mit szóljak az ilyen szerencsejátékról, mely az esztendők során ennyire bevált? Ha egy-két találomra hozott ítéletről lenne szó, nem csodálkoznék, nevezetesen ott, ahol homályos, nehezen megfejthető, szövevényes és bonyolult peres ügyek kerülnek terítékre.

I. kötet 409 I. kötet 410

– Hasonlít ehhez az eset, melyet Cnaeus Dolabella, ázsiai prokonzul előtt tárgyaltak annakidején.

Lásd: Valerius Maximus, VIII., I/13

Az ügy állása a következő volt: egy szmirnai asszonynak első házasságából gyermeke született, kit Ábécének neveztek. Rövid özvegység után az asszony másodszor is férjhez ment; második férjétől még egy gyermeke született, kit Efgéhának hívtak. Mivel a mostohagyermekek és mostohaszülők egymás iránti ragaszkodása közismerten nem túlságos, megtörtént, hogy a mostohaapja és mostohatestvére tőrt vetettek néki és orvgyilkos módon megölték Ábécét. Mikor az anyja a gonosztettről értesült, elhatározta: a merényletet büntetlenül nem hagyja és rövidesen eltette láb alól mind férjét, mind Efgéhát. Ezért láncra verték és Cnaeus Dolabella elé vezették. Az asszony mindent beösmert, semmit el nem tagadott; de kijelentette, hogy jogosan és igazságosan cselekedett, mikor mindkettőjüket megölte. Ez volt a tényállás.

– A konzulnak nehezére esett a döntés. Az asszony bűne kétségtelenül súlyosnak látszott, hiszen férjét és fiát I. kötet 411gyilkolta meg; ám a gyilkosság oka természetesnek, az emberi lélekben jól megalapozottnak és indokoltnak tűnt a konzul előtt. Elvégre a két elvetemült ok és sérelem nélkül, pusztán az örökség megkaparintása céljából végzett galád módon a félárva Ábécével. Ezért az ügyet az athéni Aeropagushoz terjesztette, megkérdezve: minő irányba utasítanák őt az igazság megkeresésére? Az Aeropagus azt válaszolta: jelenjenek meg az érdekelt felek száz év múlva az Aeropagus színe előtt és ott személyesen adjanak felvilágosítást egynémely kérdésre, mely a periratokból kimaradt. Vagyis oly kuszának és homályosnak látták a dolgot, hogy ilymódon tértek ki előle. Ha kockavetéssel döntenek az ügyben, semmiképpen nem tévednek: ha az asszony kárára esik a kocka, úgy megérdemli büntetését, mert törvényszék helyett illetéktelenül maga szolgáltatott igazságot; ha pedig javára esik, úgy szörnyű fájdalma és a sérelem felmentik tette következménye alól. Mégsem értem, hogy Pökhendy ily sokáig garázdálkodhatott szabadon?

EPISZTÉMON: Kérdésedre nem tudok kategórikus választ adni. Javára szól, hogy bevallotta tettét. Ezzel kapcsolatban ama sejtelmemet szeretném kifejezésre juttatni, hogy a jogos és igazságos ítélet alighanem Isten kegyelmében és mindent vezérlő eszében gyökerezik. Pökhendy, az ő szimplaságában és alázatában kétkedett önnön képességeiben; jól ösmerte a törvények, rendeletek, döntvények és a perrendtartás fortélyait és ugyanekkor félt a pokoli Kisértőtől, aki szolgái, azaz agyafúrt ügyvédek, tanácsnokok, prokurátorok és segítőtársak álorcájában a fény hírnöke gyanánt jelenik meg s a feketét fehérre mázolva, mindkét félnek egyszerre fogja pártját, oly megtévesztő módon, hogy ezt maguk a prókátorok is elhiszik (mert hiszen, mint tudjátok, nincs az a becstelenség, melynek védelmére nem kapni ügyvédet). Pökhendy mindezt tudva avagy gyanítva, alázatosan Isten kegyelmébe ajánlotta magát, mércéjéül az égi sugallatot választotta és ítéletét, melyhez esendő lényén és földi gyarlóságon keresztül jutott volna, inkább a Szentháromság bölcsességére bízva, a jószerencsére, illetve a kocI. kötet 412ka forgására alapította. Így csörgette és pörgette kockáit ama szándékkal, hogy végül az igazságot kereső fél javára essenek. A talmudisták tanúsága szerint ily eljárást nem szabad kárhoztatnunk, mert a sorsot tudakolnunk régi szokás és csak természetes, ha valaki bizonytalanságok és kételyek közepette az isteni akarat megnyilvánulásait kutatja.

– Nem gondolom, semmiképp el nem hiszem és óvakodnék olyasmit állítani (hiszen alaposan ismerem a bírák gyalázatosságát és egetverő korrupcióját itt Myrelingiában), hogy kockavetéssel, akárhogy dobnak is, rosszabbul döntsenek egy perben, mintha a bírák vértől csepegő és szennytől mocskos ujjain mennek keresztül az akták. Az egész perrendtartás Tribunianusra

A jog kodifikátora.

vezethető vissza, erre a lelkiismeretlen, becstelen, faragatlan, aljas indulatú, rosszakaró, kapzsi és hitvány kodifikátorra, aki alávalóságában mindent – törvényt, rendeletet, ítéletet a legtöbbet ígérő kénye-kedve szerint fogalmazott. Így formálta azt a tekervényes és káotikus jogrendet, melyet manapság alkalmazunk úgy, hogy a Tizenkéttáblás Törvényből és a prétorok rendelkezéseiből csak a hozzátoldott firlefánc maradt, mert, ha az előbbiekről egyáltalán tudomást szerezhetnénk, nyilvánvalóvá válnék az egész világ előtt, hova jutottunk. Ezért talán sokszor okosabb lenne és kevesebb baj származnék belőle, ha a perlekedő feleknek hegyes karókon kellene elsétálniok, mielőtt a bíróhoz jutnának. Cato ajánlotta egykor, hogy a törvényszékeket karókkal padlózzák azért, hogy az embereket visszatartsák a perlekedésektől.

I. kötet 413 I. kötet 414

Hatodnapra Pantagruel ismét otthon volt. Ugyanekkor Triboulet is betoppant, aki vizi úton érkezett Blois városából. Panurg formás, szépen pukkanó és száraz, töpörödött sárgaborsóval töltött disznóhólyaggal ajándékozta meg, továbbá aranyozott fakarddal, hímteknősbéka páncéljával díszített pénzeszacskóval, szalmafonatú butéliában bretón vörösborral és egy kosár téli almával.

KÁRPÁLIM: Most kiderül, valóban bolond-e és a koros borsót részesíti-e előnyben a boros korsó fölött?

Triboulet felövedzte a fakardot, meg a pénzeszacskót, marokra fogta a hólyagot, evett az almából és utolsó cseppig felhörpintette a bort. Panurg kiváncsian szemlélte, majd így nyilatkozott:

– Annyi bolondot láttam már, hogy tengert lehetne rekeszteni velük, de egyikük sem volt oly eszeveszett, hogy a bort meg ne itta volna, felszólítás nélkül és hatalmas hörpintésekkel.

Ezután, előkelő és pallérozott formában előadta a maga dolgát. Mielőtt végzett volna, Triboulet alaposan nyakonsózta öklével, az üres üveget Panurg kezébe I. kötet 415nyomta, a disznóhólyaggal ott gesztikulált orra előtt, fejét többször megrázta és így szólt:

– Az Istenre, Nagyistenre, bolond ember, óvakodni szerzetestől, néked szól a szarútülök Buzançayből!

Buzençais (régiesen: Buzançay) nevét R. korában jól ismerték az ott készített marhatülkökről, szarukürtökről – amilyen Lehel kürtje volt.

Miután ezt kibökte, fittyet hányt a társaságnak és játszódni kezdett a hólyaggal, a szárazborsó dallamos csörgésében gyönyörködve. Nem is lehetett egy árva szót kihúzni belőle, sőt, amikor Panurg faggatni akarta, elővette fakardját és nekiszegezte Panurg nyakának.

– Ezúttal beleestünk a csőbe – jegyezte meg amaz. – Íme a rezolúció: csakugyan bolond, színbolond, kétségtelenül és tagadhatatlanul. De bolondabb nála, aki nyakunkra hozta és még sokkal bolondabb vagyok én, aki feltártam néki gondolataimat és tanácsot vártam tőle.

KÁRPÁLIM: Úgy érzem: az oldalvágás nékem szólt.

PANTAGRUEL: Mielőtt hajba kapnátok, jobban tennők, ha mozdulatait és szavait megmagyaráznók. Valami titkos jelentőséget látok az utóbbiakban: mentől jobban hánytorgatom elmémben, annál inkább értem a törököket, akik az efféle bolondot bölcsnek, sőt prófétának mondják. Nem vettétek észre, mint forgatta és mozgatta fejét, mielőtt száját kitátotta? A régi bölcselők tanai szerint ilyfajta mozdulatok az elragadottság gerjesztői. A jóstehetséget élesztik, kivált nála, mikoris a mozdulat erejétől nagy fejében lévő parányi veleje – másként nem tűnne ilyen vízfejűnek – megremeg, mégpedig olymódon, hogy az orvosok szerint ez az agyrázkódás valóságos vitustáncra készteti tagjait, minek kettős oka egyrészt a rázkódás erejében, másrészt a rázkódást elszenvedő agyvelő gyengeségében keresendő.

– Ennek bizonyítéka, hogy az ember kinyújtott kezében nem tud nagy boroskupát remegés nélkül tartani, hacsak előzőleg be nem rúgott tőle. Ezt példázta hajdanán a jövendőmondó Pythia is, aki, mielőtt az orákulumot kimondta volna, megrázta a kezébe tartott babérágat. Hasonlóképpen beszéli el Lampridius históriás HeliI. kötet 416ogabalus római császárról, hogy, mivel jövendőmondó hírébe akart kerülni, a Nagy Bálvány tiszteletére rendezett ünnepségen a sokaság és őrjöngő heréltjei előtt rázta és csapkodta fejét. Ide tartozik Plautus Asinaria nevű vígjátékának egyik szereplője, Saurias, aki fejét himbálta, mintha csak elvesztette volna józan eszét és mindenkit megrémített, akivel összeakadt.

– Ugyanezt tanúsítja Catullus Berecynthia és Atys című költeményében, mármint hogy a menádok, azaz bacchánsnők, Bacchus isten jóstehetséggel áldott és borostyánágakat viselő papnői, fejüket táncoltatták, csak úgy mint Kybéle papjai, a herélt gallusok, vallási szertartásaik ideje alatt. A régi teológusok szerint istennőjük ezektől a mozdulatoktól nyerte nevét, mert kübisztán görögül annyit jelent, mint pörögni-forogni, fejet rázni és megmerevedni. Ehhez tartozik, amit Titus Livius ír a római bacchanáliákról, hol a résztvevő férfiak és asszonyok olybá tűntek, mintha jósolnának, mivel fejükkel különös mozdulatokat végeztek és testükkel furcsa tartásba merevedtek. A filozófusok és a néphit megegyezik abban, hogy a jóstehetség nem száll az emberre másként, csak ha fejét ingatja és testével bizonyos görcsbe merevül, nemcsak akkor, amikor az isteni sugallat eléri, hanem akkor is, mikor ezt a sugallatot kibányássza magából, azaz jövendőmondásra tárja ajakát.

– Így történt, hogy egy alkalommal, mikor a kiváló jogtudós Julianust megkérdezték: józannak tekinthető-e egy bizonyos rabszolga, ki fanatikus és őrjöngő emberek társaságában jóslatokat mondott, azt felelte, hogy a rabszolga józan volt, mert beszéd közben nem rázta fejét. Ezt látjuk napjainkban is, mikor a tanítók és tanáremberek fülönragadják diákjaikat, mint ahogy fazékot ráz az ember fülénél fogva, és így cibálják és ráncigálják e testrészüket, mely a régi egyiptomiak szerint az emlékezet ajtaja, hogy másfelé való kalandozásaikból a tudomány ihletett ösvényére visszavezessék őket. Ily esetet vall be ifjúságából Vergilius is, kinek Apolló húzta meg fülét.

I. kötet 417 I. kötet 418

– Azt mondta néked: bolond vagy. Mifajta bolond? Vén bolond, ki öreg napjaidra a házasság szolgaságába akarod hajtani fejedet. Azt mondta: óvakodj a szerzetestől. Becsületemre mondom, ez a talány megfejtése. Egy barát rakja fel homlokodra a címert. Eddigelé a jóslatok és orákulumok csak egyszerűen megállapították elközelgő felszarvaztatásodat, de nem tértek ki a részletekre, hogy kicsoda paráználkodik majd hitveseddel és kinek köszönheted agancsaidat. Ez a derék Triboulet végül rávilágított a lényegre. Az ilyen felszarvaztatás persze mindennél gyalázatosabb, mert hitveságyad párnáit a házasságtörés mellett egy szerzetes jelenléte dupla mocsokkal zúdítja tele.

– Válaszolj: ugyan melyik szarvasmarhának riog a marhaszarvból készült tülök, ha nem neked? Te leszel a szarvasmarha, feleséged a tülök: mert míg azt hiszed, hogy tisztességes asszonnyal léptél frigyre, addig széllelbélelt, közönséges és recsegve szóló némberrel kerülsz össze, kinek alsó végébe mindenki kedve szerint búhat és fúhat bele, mint a szarukürtbe. Emlékezz reá, mikor hólyaggal hadonászott orrod előtt, majd öklével nyakad I. kötet 419közé sózott: azt jelképezte, hogy jövendőbelid föléd kerekedik, lepöshent, kivetkeztet javaidból és a tetejében elnadrágol.

PANURG: Éppen ellenkezőleg. Nem vagyok olyan őrült, hogy a bolondok sorából ki akarnám rekeszteni magamat. Alázatosan beismerem: én is közébük tartozom. Mindenki bolond, aki él. Salamon király mondja: a bolondok száma végtelen. A végtelenből semmit sem lehet elvenni és hozzáadni, bizonygatja Arisztótelész. Azaz eszeveszett színbolond lennék, ha bolond létemre tagadni akarnám, hogy bolond vagyok. Ezt csak a teljesen őrültek merik tenni, a válogatott hülyék milliói, mert a hülyeség fajai is véghetetlen lehetőségeket rejtenek.

– Egyébként Triboulet szavai és mozdulatai az én javamat szolgálják. Arra intette feleségemet, hogy óvakodjék a szerzetesektől. Bölcs tanács! Továbbá arra figyelmeztetett, hogy hitvesem vidékies bájjal lesz ékes, mint a tülök hangja. Az igazmondó Triboulet rátapintott természetemre; legbensőségesebb érzelmeimet találta ki. Biztosítalak benneteket: sokkal jobban szeretem a vidám, kócosfejű parasztleányokat, akiknek segge kakukfű után szaglik, mint az udvarok dámáit, csupa köpedelem hivalgásukkal és pacsuli-illatukkal együtt. Jobban szeretem a szarukürt falusi hivogatóját, mint az össze-vissza pöngő udvari lantokat, hárfákat, citerákat.

– Végül pedig nyakam közé sózott ez a bolond. Isten nevében megbocsátok néki; purgatóriumban töltendő időmből leszámítják a fájdalmat, mellyel illetett. Nem rosszakaratból tette. Talán azt képzelte, valamelyik apród botlott útjába. Jóindulatú és ártalmatlan bolond ez; vétkezik, aki rosszat mond róla. Megbocsátok néki jószívvel.

I. kötet 420

PANURG: Még egy pontot figyelmen kívül hagytál. Pedig a kérdés velejének tekintem. Kezembe nyomta a flaskát? Mit jelent ez? Mit akart vele mondani?

PANTAGRUEL: Valószínűleg arra célzott, hogy jövendőbelid a pálinkát sem veti meg.

PANURG: Nagy tévedés. A butélia üres volt. Brye-i Szent Fiáker ereklyéire esküszöm: ez az ihletett őrült, ez az isteni kegyelemmel besugárzott félkegyelmű az Isteni Flaskát akarta eszembe juttatni! Megújítom régebbi esküvésemet és jelenlétedben fogadom az Ácheronra meg a Styxre, hogy mindaddig szemüveget hordok és sipkát, nadrágomon pedig nem vágatok nyílást, amíg az Isteni Flaska orákulumát meg nem kérdeztem. Van egy jó barátom – bölcs és tapasztalt férfiú –, aki ismeri az országot és a tartományt, ahol az orákulum helyét fellelhetjük. Ő vezet majd. Gyere velem, kísérj. Hűséges társak leszünk útunkon, amilyenek Áchátesz és Dámisz

A tűánai Ápollóniosz tanítványai és utitársai.

voltak. Már régen sejtem, hogy barátja, műkedvelője vagy a I. kötet 421vándorlásnak; mindig látni és tanulni szeretsz. Hidd meg: csodálatos dolgokat tapasztalunk.

PANTAGRUEL: Készségesen állok szolgálatodra. De mielőtt a hosszú utazásnak nekivágnánk, mely kockázatokkal, kalandokkal és veszéllyel teljes…

PANURG: Miért lenne veszélyes? Ahol én állok, onnét hét mérföldnyi körzetben távozik a veszély, valamint a király érkezésekor minden más autoritás érvényét veszti. Ahogy napkeltekor eloszlanak a párák. Vagy ahogy a Quande-i Szent Márton megjelenésére felfakadnak a kankóbúbok.

PANTAGRUEL: Mindenképpen néhány dolgot kell még elintéznünk, mielőtt útnak indulunk. Először is, küldjük haza Triboulet-t Bloisba (ami nyomban meg is történt, miután Pantagruel arannyal kihímzett mellényt ajándékozott néki). Másodszor, atyámtól, a királytól engedelmét és beleegyezését kell kikérnünk. Végül egy szibillát kell találnunk, hogy útunkon vezessen s a tolmácsolást ellássa.

Panurg azt válaszolta, hogy a kalauzolás feladatát Xenománész

Ógörögül: „idegen dolgok kedvelője.”

barátja vállalja; azonkívül úgy tervezi, hogy utazásuk során érinteniök kell Lámpádiát, ahol majd tanult és használható bennszülött lámpást választanak ki. Ez ugyanazt a szolgálatot teljesítheti nékik, mint a szibilla Aeneasnak, mikor leszállt az alvilági mezőkre. Kárpálim, ki ebben a pillanatban haladt át a szobán, meghallotta szavukat és visszafordult.

– Hé, Panurg! Ha Calaisba érsz, vedd magadhoz az ánglus lord Newrgaw-t. Hat láb magas, pajzán férfiú, úgyhogy lámpásunkhoz a legsetétebb éjszakán is meglesz a nyél, mert, mint a leányzók mondják, az ő nyele keményfából való és addig tart, míg meg nem rágja a fa-szú.

PANTAGRUEL: Úgy vélem, utazásunk prognózisa kedvező ígéretekkel teljes. Eléggé bánom, hogy a lámpádiai nyelvjárásban nem vagyok tökéletes.

I. kötet 422

PANURG: Társalkodom majd helyetted; úgy értem, mintha anyanyelvem lenne. Kivált elmésségeit és pajzánságait sajátítottam el:

Fejtsd meg Episztémon, mit mondtam!

EPISZTÉMON: Ez bizony az elszabadult, kóbor, világjáró ördögök lajstroma.

PANURG: Jól beszélsz, barátocskám. Lámpádiaiul szóltam, még hozzá ékes irodalmi nyelven. Útközben készítek számodra egy kis lámpádiai szótárat; elnyúzod majd, mint a cipődet. Holnap reggelre rajtakapod magad, hogy máris érted. Amit mondtam, lámpádiaiból köznyelvünkre fordítva így hangzik:

PANTAGRUEL: Most csak annyi dolgunk maradt, hogy királyatyámtól engedélyt kérjünk az utazáshoz.

I. kötet 423 I. kötet 424