5 6 7 8

1. K utya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot .

2. S zöveget marcona, barokk főúrral indítani: jó: ilyenkor valami zsibongó bizsergés bizsergeti az ember mellkasát, előre köszönnek neki a személyi számítógépek, a szakácsa pedig, mert mért ne volna szakácsa (kinek is?), meglepetésül bárányfarkat ad föl rántva, ami olyan, mint a borjúláb, csak még finomabb, mert remegőbb, törékenyebb: édesapám, e marcona, barokk főúr, kinek gyakran állt módjában és kötelességében pillantását Lipót császárra emelhetni, pillantását Lipót császárra emelte, arcára komolyságot vett, bár csillogó, hunyorgó szeme, mint mindig, elárulta, s mondotta: kutya nehéz, felség, úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot, azzal fölpattant Zöldfikár nevű pejére, és elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban .

3. É desapám, vélhetően, édesapám volt az, aki kabátja alatt a festőpalettával visszament a múzeumba, visszaosont, hogy az ott függő képeit kijavítsa, de legalábbis javításokat eszközöljön rajtuk .

4. R émlik, törte apám hosszan és mindhiába a fejét, hogy a legszentebb dolog mégis az, amire nem emlékezünk .

9

5. É desapám a XVII. századi magyar történelem és kultúrtörténet egyik legsokoldalúbb alakja volt, politikai pályájának csúcsán a nádori címet és a birodalmi hercegi rangot nyerte el. A kismartoni kastélyt fényűző rezidenciává tette, számos templomot építtetett, udvarában festőket és szobrászokat foglalkoztatott. A családtagok közül többen egy-egy hangszer kezelését is elsajátították; apám virginálon „verte ki” kedvenc darabjait, Pál Antal herceg több hangszeren is játszott (egyesek szerint hegedűn, fuvolán és lanton, mások szerint hegedűn és csellón), és közismert az a tény, hogy Haydn baryton művei a hangszert kedvelő Pompakedvelő Miklós herceg számára készültek. Édesapám több kötet – többségében Zrínyi Miklós hatását mutató – verset írt, és vallásos tárgyú műveket, imagyűjteményeket adott ki. 1711-ben Bécsben jelent meg Harmonia cælestis című vallásos énekgyűjteménye, s a magyar zenetörténet-írás ez idáig kiemelkedő zeneszerzőként is számon tartotta. Az újabb kutatások azonban rávilágítottak arra, hogy ez a meghatározás vele kapcsolatban csak korlátozott értelemben használható. Nemcsak azért, mert a kötet dallamainak jó része bizonyítottan nem tőle való (hiszen a kortárs zeneszerzők többsége is felhasznált idegen dallamokat), hanem mert föltételezhetően a dallamok földolgozását, a darabok komponálását sem ő (vagy nem egyedül) végezte. Kótaírása nemcsak külső alakjánál fogva, hanem egyébként is kezdetleges, bizonytalan és helytelen is. Az édesapám testi és szellemi képzettségére vonatkozó fennmaradt dokumentumokból kirajzolódó tudásszint és a Harmonia cælestis egésze, de főleg komplikáltabb rétege között olyan szakadék tátong, melyet csak fantáziával lehet áthidalni; hogy e célból csupán a legfontosabb függőhídfajták említtessenek: egyszerű, külön lehorgonyzott, önmagában lehorgonyzott, azután a kábelhíd, a ferdekábeles hárfahíd, a ferde csillagkábeles, a ferde legyező alakú és az egypilonos ferde hárfakábeles. Apám hárfán is, csillagon is játszott .

10

6. A szimfóniák 2. tételéhez meg kell öregedni, mondotta az ifjú Haydn a már nem fiatal, de megint egyszer türelmetlenkedő (heveskedő) édesapámnak .

7. I tt édesapám neve következik! – Ez a név álmot jelent; magyar álmot a pazarló gazdag emberről, a bugyellárisában két kézzel vájkáló úrról, a bankókat gabona módjára szeleltető, az aranyat és ezüstöt vékaszámra mérő gazdáról, akinek alakja szinte a népmeséből való. Jelentette a gazdag magyart… A magyar fantáziában az édesapám neve jelentette mindazt, ami a földön is mennyországgá teheti az életet… A valódi kiskirályságot, amely nem olyan, mint az anekdotabeli kiskirályság, amely a falu határánál végződik, hanem azt az uraságot, amely közvetlenül az öreg király után következik. Jelentett olyan terjedelmű földeket, amelyeket még a vadludak se tudnak átrepülni egy éjszakán, hát még maga az álmodozó ember, aki ezeknek az éjjeli madaraknak csupán csalékony kiáltását hallja! Jelentett forgós, lobogós tornyú kastélyokat, amelyek unalmukban a tó tükrében nézegetik magukat, mert a gazdájuknak nincs ráérő ideje a meglátogatásukra. Palotákat utcaszámra, amelyekben legfeljebb a kapus nevelgeti szakállát, a bezárt termekben kedvükre élhetik meghitt életüket azok az arcképek, amelyek egymást szerették, vagy hátat fordítanak egymásnak a haragosok: – a cselédség odalent iszik a József utcai Ivkoff vendéglőben, ahová emberemlékezet óta járnak a dologtalan urasági emberek… Az, itt édesapám neve következik, név legenda, a XIX. század végén, amikor valójában düledezni kezdtek a magyar udvarházak, jóformán csak két nevet lehet hallani azokban az órákban, amikor a magyar ember álmodozva néz a pipája füstkarikái után. Az egyik név: az édesapámé. A másik név: a Rothschildé. Hiszen voltak más nevek is Magyarországon, amelyeket tudott minden gyerek: oly név volt például: Ferenc József vagy az öreg Tisza – míg a női nemen lévők a Jókai keresztfiának, a hosszú bajszú hajósembernek, Tímár Mihálynak is elsóhajtották a nevét, ha máskor nem, hát álmukban – de az ország komoly, meg11gondolt, alapos lakossága már csak édesapám vagy ama Rothschild nevéhez ragaszkodott, ha már ábrándozásra adta a fejét. Hányszor álmodta a vándorlegény a mesemondó vén fűzfák tövében, hogy az előtte messzire nyújtózkodó országutat ama régi édesapám sóval hinteti be hófehérre, hogy Mária Teréziát nyár derekán is iramszarvasoktól vont moszkvai szánon vihesse Bécsből Kismartonba! Hányszor meresztette a szemét még visszafordultában is a merengésre amúgy is hajlamossá válott dunántúli utazó, amikor a fuvaros egy-egy ostornyéllendítéssel rámutatott kacsalábon forgó kastélyokra; napsugár-simogatásokra szendergő óriási parkokra; a szemhatárig ezüstben ringatózó tavakra, amelyekből néha feldobta fejét az aranyhal; vadaskertekre, amelyekből az őzikék oly szelíden nézegettek elő, mint a gyermekek képeskönyveiben… és a fuvaros azt dörmögte vöröskés bajusza alatt: Ez is az, itt édesapám neve következett, é. És a kovácsműhely, ahol patkolni fogunk, ez is, itt édesapám neve következett, é. Összefoglalva: ki tudná felsorolni mindazokat az édes hangzatokat, amelyeket a régi magyar emberben megütött az édesapám nevének kiejtése, ki, összefoglalva .

8. É desapám nehezen adta meg magát, mert nem bízott igazán a fiában. Az meg csak ütötte, ütötte .

9. C saládunk nevét az Esthajnalcsillagról nyerte. Kezdetben nem volt nevünk, az évezred első századaiban az oklevelekben és azok záradékaiban megnevezett hivatalnokok csak keresztneveiken és ritkábban nemzetségök nevein fordulnak elő, és ha nincs név, nincsen család. (A család az egymással leszármazás útján kapcsolatban álló, egy vérből származó, azonos történeti múlttal bíró és ennek folytán összetartozó személyek összessége. Az elődök tisztelete és emléküknek megbecsülése az alapja a családszeretetnek és egyszersmind a hazafiságnak is. Ezért amelyik család a múltját elhanyagolja és őseinek emlékét nem 12tiszteli, az a nemzet életfájának egyik gyökerét metszi el satöbbi.) Mert mitől család a család? („Hogy ki kuzin, azt én mondom meg.”) Röviden: attól, hogy ki tudják és merik mondani: mi. És akarják is. Rááll a szájuk. S akkor kell egy név is. Mert ha nincs név, akkor csak tátognak, mint a potyka. Mi… szün. Tátogj csak, fiam, tátogj, mert a levegő az éltető elemed. Név kell. Mi, Baradlayak. A környéken, a Csallóköz tocsogóiban, mert ott volt a mi Donaueschingenünk, úgy hívták őket (minket): a kékszakállú hercegék. Blaubart, ez nem jó név, mert másnak is nőtt kék szakálla, és olyik kékszakállú hercegnek meg nem nőtt, mert vagy nem nőtt, vagy nem volt kék az. Egyszóval se hercegek, se kékszakállúak. Így nem lehet nagy vágyakozású családot gründolni. Maga a kékszakállkodás is túl konkrétnak és ködösen egyértelműnek mutatta magát, mintha bizony az egész mispóhe afféle pinapecér lett volna, noha ez értelemszerűen ki-ki alapon történt, ha; bár vonatkozó oklevelek híján ezt is homályban maradottnak kell mondanunk. A név már jó ideje ott ólálkodott körülöttünk, jött az égből, jött a földből és jött önnönmagunkból, a szakállból. Mi más is lehetett volna a kékszakállúak csillaga, mint a Vénusz, az ötödik planéta, a szerelem csillaga, jegyzője a világi vigasságnak, éneklésnek, mindenféle hegedű-, trombita-, sípszónak, drága ékességnek és cifrának. Egyébiránt övé a zöld szín, a zsályaszag, ő jár legközelebb a Naphoz, egyik esztendőben előtte, és akkor Lucifernek, azaz hajnali csillagnak neveztetik, másik esztendőben követi a Napot, és akkor Hesperusnak, azaz esti csillagnak neveztetik, Esthajnalcsillagnak. Amely ember az Esthajnalcsillag órájában megbetegszik, az nyilván asszonyember miatt van. Amely gyermek vagy leány az ő órájában születik, magtalanná lesz, félő, nehogy parázna legyen. Az Esthajnalcsillag embere igen lágy ember, fődologban kételkedik, ott kételkedik, ahol nem kellene, maga alatt vágja a fát. Vágja és ülteti, vágja és ülteti. Édesapám: aki az esthajnalban áll, az rémülten szédülhet, mert az az ürességben áll, se itt, se ott, nappal sincs, éjszaka sincs, az ég üres, csupán egyetlen csillag látszik, kizárólag ez a remegő derengés, ez a vibráló semmi, ami azonban egyszer csak mindennél több 13s gazdagabb, tömör és könnyed, akár a lazachab, színes és szigorú, mozog és állandó, a mélabú órája; aki az esthajnalban áll, az ujjongva káprázhat, mert a mostban áll, az örökben – ah, a fausti pillanat, akármilyen zsenánt is! –, nem húzza az elmúlt nyákos hínárja, és nem nyomasztja a felelőtlen jövő, nincs hol és hová, a most van, az arany jelen, az ezüst pillanat, a vas meglét, és akkor aztán nem marad más, csak ez a vas, a rozsda, a rozsda szépsége, durvasága, ez a valódi, nehéz morzsállás, anyag az anyagtalanságban: édesapám .

10. A z 1700-ban megjelent nagy fólió, a Trophæum Nobilissimæ ac Antiquissimæ Domus Estorasianæ, ez az „ízléstelenül gyártott” koholmány, „a józan ész elleni merénylet”, édesapám genealógiáját tartalmazza, és 171 egész alakos rézmetszeten mutatja be a képzelt és valóságos ősöket. A képek egy részét a herceg egyik udvari festője, bizonyos Petrus készítette. Apám Mária- és családkultusza egy tőről fakad, amit szépen jelképez a címlap metszete is, amelynek allegóriájában a Hercules alakjában jelképezett Vitézség (Fortido) és a Mars figurájával megjelenített Nemesség (Generositas) őrzi azt a csarnokot, ahol egy angyal a Becsületnek (Honor) ajánlja föl a párnára helyezett, itt édesapám neve következik, koronát, és ahol a Honor majdnem egyértelműen Szűz Mária alakjában jelenik meg, fején Magyarország koronájával. Apám a Trophæum tanúbizonysága szerint származásunkat nem csupán Ádámtól, Noétól stb., közelebbről pedig Attilától vezeti le, hanem még közelebbről Csabától, Csaba királyfitól, akitől egyúttal az Árpád-házi királyainkat is származtatja. Így Eurs vezér, aki e fikció szerint a legtovább él a honfoglaló hét vezér közül, a maga idején tulajdonképpen szuverén uralkodó, amellett a szent királyok unokatestvére. Tőle származik ősapánk, Estoras, akinek anyja noch dazu Decebal unokája, Ida dák királylány – tudjuk, apámnak kedves, meg nem valósult eszméi közé tartozott Erdély visszacsatolása is. Estoras sem adta alább, mint Szent István, mert őt is Szent Adalbert kereszteli meg, természetesen Pálnak. És jönnek-jön14nek az ősök végtelen sorban, egész a XV. században élt, immár valóságos Benedekig. A kötet külön fejezetben közli azokat az első betűtől az utolsóig koholt királyi okleveleket Szent Lászlótól, Jeruzsálemi Endrétől, Nagy Lajostól, Zsigmondtól, Mátyástól stb., amelyek ezen – egyébként nem létezett – derék ősöknek különböző kiváltságokat adományoznak. Szent László maga, ezen nem létező oklevél tanúsága szerint, rendkívül örvend azon, hogy kedves rokona olyan családból származik, amelyik már Jézus Krisztus idején is vitte valamire. Apám egyébként jelezte az állítások fiktív mivoltát. Igaz, perzsául, de mégis. Itt ad új etimológiát a nevünknek. Eszerint perzsául a sárkányt Ezdernek mondják, tehát a család tulajdonképpen Sárkányházi, s ez a sárkány nem egyéb, mint a címerünkben látható griff, amely a hazát védelmezi kivont karddal. De ez még nem elég: édesapám ezek után még hosszan elmélkedik arról is, hogy nem minden családnak van okmányosan bizonyíthatóan ilyen ősi eredete, szaladgálnak olyan családok is Magyarországon, amelyek csak, így apám (!), két-háromezer évesek, hiszen a hazát ért sok csapás során elhamvadtak a levéltárak, de sebaj, hiszen úgyis csak az erénnyel párosult nemesség ér valamit, hö-hö, nem a származás, amely önmagában csak olyan, mint a meszelt koporsó: belül rakva undoksággal .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

15

11. V olt nekem egy távoli, titokzatos édesapám – nevezzük így édesapámat –, kinek bölcsője körül a régi század utolsó holdsugára és az új hajnalpírja játszadozott; esthajnal, innét származik a nevünk .

12. É desapám igazi táltos lovon járt, úgy is hívták a lovát, hogy Táltos. Szénfekete ló volt, csak a bal hátsó lábán viselt fehér jegyet. Cukron, búzán élt, más egyebet nem is evett. De igazi táltos volt: értette apám szavát, és még tanácsot is adott neki! Ő tanácsolta apámnak, hogy visszájáról patkoltassa meg, mert akkor az ellenség soha el nem megy a nyomán: a patkó állása szerint éppen az ellenkező irányban üldözi. (Amikor aztán minden ló visszájáról patkoltatott, édesapám a megszokott patkóállással szerzett meglepetést és egérutat.) Ha veszedelem közelgett, a Táltos nyerített és kapált, amikor pedig édesapám felült a hátára, úgy repült, hogy a lába nem érte a földet, de még a felhők közé is fölszállt apámmal. Amikor az ellenség közeledett, kiverte a lábával, hogy hány ezred katonaság jön. Egyszer apám elveszítette a csatát, és üldözőbe vették. Akkor a táltos ló egy rejtekhelyre vitte, maga pedig lefeküdt a döglött lovak közé, és a fejét, az élő fejét a mellette fekvő ló nyaka alá dugta. Az ellenség jól elhaladt. Ez két ízben történt meg: egyszer 1652 augusztusában, másodjára pedig 1969 tavaszán .

13. H a valaki könnyelműen bánik a rábízott holmival, pénzzel, vagy éppenséggel kárt tesz más vagyonában, azt szokták mon16dani: Hallod-e, hé! Ez nem a Csáky szalmája! Ugyan honnan ered ez a mondás? A Csákyak természetük szerint nagyon jószívű, adakozó, sőt könnyelmű gazdák voltak. Az istenadta nép hamar rájött arra, hogy itt egy kis rés van a feudális piramisban, s lám, ezt a patvarosságot eszelték ki: a búzát a lovakkal csak feliből nyomtatták el, így a szem benne maradt a kalászban, illetve van, ami benne maradt és van, ami nem, de így aztán maradt benne, s minthogy az uraság a szalmát nekik adta, hazavihették az elébb bebizonyított búzaszemeket is. Otthon a kézicséppel újra kicsépelték a szalmát. Jutott, maradt is. Szépen ment így a gazdálkodás, az úr is, a paraszt is elégedett volt azzal, amit kicsépelt. De a Csákyakról apámékra szállt át a birtok, s nekik kemény tiszttartóik voltak, mert vagy eleve kemények voltak, mint ilyeneket alkalmazták, vagy ott bekeményedtek. Azok nem vették be a felibe-harmadába elnyomtatott búzát, és azt mondták: Halljátok-e, hé! Ez nem a Csáky szalmája, hanem az, és itt édesapám neve következett, é. Így született hát a mondás, amely a régi gazdálkodás emlékét is őrzi .

14. É desapám kímélte a föld népét, erősen tiltotta embereinek a rablást (minket, gyerekeket közvetlenül fenyített), de amikor az élelem elfogyott, mégis el kellett venni a szegények szarvasmarháját. A nép sivított. Erre a sorsra jutott apám öreg dajkája is: apám emberei elhajtották egyetlen tehénkéjét. Szegény öregasszony elindult, meg is érkezett gyalog Kismartonba. Kérdi tőle a vár kapujában az őr, mit akar, mama. Szeretnék a gróffal beszélni. Nem lehet, majd holnap. Így ment ez napokon át, mint a Kafka-novellában. De aztán a szegény asszony odaadta az utolsó krajcárját is, és így mégis beengedték. Hát egyszerre ott állt az édesapám előtt. Illedelmesen állt, egy tiszt mégis rákiáltott. Boruljon le a kegyelmes úr előtt. Én-e?, csodálkozott a dadus. Én boruljak le a Micukám előtt, amikor én neveltem, csecsemet szítta, én?! Apám fölfigyelt a hangos szóra, magához intette a vénséget, aki elővett egy csomagot. Felbontotta, hát egy kis dolmány volt benne. Megismered, Micukám?, kérdezte, avval térd17re borult, és megcsókolta édesapám rókaprém béllett köntösét. Apám a dolmányt sose látta, avval fölemelte a dadust, homlokon csókolta, és így búcsúzott tőle: Isten megáldja .

15. A pám 50 fillérért megevett egy legyet, egy forintért le lehetett fényképezni a tetemet a nyelvén, öt forintért és egy almáért (starking) kettéharapott egy egeret. Soha nem hozott egérrel dolgozott, maga fogta .

16. É desapám, ezt ténynek lehet tekinteni, böcsülte Haydnt, úgy emberileg, mint művészileg; több ízben invitálta őt saját asztalához ebédelni, ám ha vendégek jöttek, akkor Haydnnak, ahogy nekünk, gyerekeknek, valamelyik oldalszobában terítettek. Egy alkalommal két igen előkelő angol lord látogatott hozzánk, már messziről érződött finom, idegen parfümjük, Nelson admirális útját készítették elő, s alighogy helyet foglaltak az asztalnál, Haydn holléte felől tudakozódtak. Haydn ma otthon étkezik, hazudta szemrebbenés nélkül apám. De a rajongó angolok annyira szívták magukat, hogy egy asztalnál ülhessenek Haydnnal – apám mit tehetett egyebet, fogcsikorgatva előrángatta a mellékszobából Josephet, s a legkecsesebb mosolya egyikével az asztalához ültette. A hülye angolok boldogan vigyorogtak, Haydnt hidegen hagyta a dolog. Apám hirtelen ötlettel (bosszúból) a vacsorára szánt mustáros vesét adatta föl, amely egy köszvényesnek, mint amilyen Haydn, mondhatni halálos; persze nem szó szerint. Így végül is mindenki elégedetten eszegetett. (A mondás szerint a cselédségnek reumája van, az úrnak köszvénye. Ez is bizonyíték, hogy jól bántunk Haydnnal. )

17. H a volna valami, léteznék, amiről ő, apám, mindent tudna, imádkozott apám, imádkozz, gyaur kutya, sziszegett apám fülébe a folyópart felől az ijesztő jó tanács, az utolsó szőrszálig mindent, a katasztrófagenezisről, a birkatenyésztésről vagy Haydn18ról, nem, Bartókról, mindent tudna Bartókról, akkor nemcsak elemeiben változna meg az élete, vagyis oly módon, hogy egyszer csak a töltött nyelvhal után, egy futballmeccs közben, kézcsók előtt és a 2. zsidótörvény helyett csöndesen azt mondaná, azt kellene mondania, ó, nem, kizárt, hogy ez 1925-ben történt volna, hiszen, sóhajtana, hiszen akkor Kodály már régen nem dohányzott módszeresen, noha Kodályról nem tudna mindent, csak rengeteget, és ezen odahányt, pontos, kicsi mondataival kivívná barátai, munkatársai és bizonyos értelemben a családja elismerését s megbecsülését, valamelyes anyagi, ha biztonságba nem is, de egyensúlyba jutva, úgynevezett népszerű előadás-sorozatot tartana (áldozatosan vidéken is) – Lábjegyzet egy Bartók-harmóniához címmel, nemcsak ily módon változna meg az élete, hanem, ezt kéne látnia, gyökerestül, mert új indulatai és új érzései támadnának, új vágyai és új félelmei, új passziói, először kedvet kapna Bartók kedvenc ételeihez, a puliszkához és a rántott húshoz, a nyelvhalat unottan tolná el, kedvetlenül, és ez a kedvetlenség terjedne tovább, mert egyre kevesebbet jelentene maga magának, a mozdulatai, az arca, az arca a tükörben, a szaga, a neve, ez mind egyre esetlegesebbnek tűnne föl, Bartókhoz, az ő, Bartók szuszogásához képest elhanyagolható részletkérdésnek, és az az igazság, hogy szíve szerint Bartókká válnék, Bartók Bélává, mindenestül azzá kellene lenni, szíve szerint, ami azonban nehezen vagy csak romantikusan, gyerekesen értelmezhető program, de hát nincs, nincsen, nincsen semmi, amiről ő, apám, mindent, az utolsó szőrszálig mindent tudna, amiről kimerítő tudása volna, még csak elegendő tudása sincsen, vagyis minden, ami létezik, olyan, hogy ő nem tud róla elegendőt, mintha ez volna a létezés föltétele, a sine qua non, mintha ez hálózná be a világot s kötné össze a dolgokat, vinne rendet beléjük, az ő nem elegendő tudása, és ettől a gondolattól, vagyis gondolatfutamtól, nádlevelek susogtak nem kevésbé ijesztően a folyó felől, imádkozott apám, úgy érezte, az a logikus, arra kényszeríti a logika, ez a csöndes rettenet vagy vidám fölszabadultság, mikor, hogy’, hogy a két dolgot, Bartókról mindent és mindenről semmit, semmiket, ne tekintse különbö19zőknek, ez ugyanaz, de ha csak ugyanannak két fele volna, a ló innenső és túloldala, akkor sem érdemes különbséget tenni, átesvén a ló túlsó oldalára ott volnánk, hol eddig, vagyis eleve a ló túloldalán vagyunk, eleve átesve, túlzásban, és mivel Bartók személye az, ami ezt összehozza, így ő, Bartók a minden, legalábbis ebben az értelemben, szétválaszt és összekötöz, vagyis odalyukadt, imádkozott édesapám, hogy ez esetben is Bartókká kellene lennie, ha mindent, ha semmit, nem azért, mert ez előkelő vagy kényelmes volna, hanem mert nincsen más lehetőség, mindenképpen itt kötött ki, a Bartók-levésnél, és minthogy a gondolatfutamában semmi személyesre nem támaszkodott, így nyilván mindenki más is ide fog torkollni, vagyis mindenkinek valakivé kell válnia, Bartókká, Haydnná, birkatenyésztéssé, katasztrófagenezissé, ami továbbá azt jelentené, hogy mindennek új nevet kell adni, vagy a régit, de újra, egy új Babilont kell fölépíteni, és akkor ő, apám, például, Bartók Béla volna, minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi, márpedig ő, apám, nem Bartók Béla, és akkor ez most mit jelent. Talán ha nem kezdett volna az imába, nem jutott volna ebbe az ingoványba. Ám lehetséges-e vajon, hogy a világ attól lesz olyan, amilyen, mert azt gondoljuk róla, amit? Bartók a hibás. Legyen Bartók a hibás. Vagy a boszanova .

18. S zép a mennyország, Béla?, kérdezte váratlanul az apám. Mentette a menthetőt .

19. B artók Béla kinevezte édesapámat Magyarország királyának, Micukám, angyalom, bajban kicsi, kehes országod, királlyá teszlek, uralkodj békében s bölcsességben, sokat nem ígérhetek, kapol egy zongorát, kóristalányokat és egy ulánus ezredet, a családod megnyugszik az ulánus ezredtől, mindig meg szokott, nem?, az ország meg a királytól, mindig meg szokott, nem? Így is lett. Apám sajátképp a zongorát és a kóristalányokat tudta organikusan használni („Tárd ki fekete szárnyad!” vagy „Zengj 20kis kalapácsom vad ütésiben!” vagy „Moll! moll! dúr! moll!”), az ulánus ezreddel azonban sokat vesződött, elébb házimunkákra fogta be őket (mosogatás, bevásárlás, kertészkedés, elsősorban gazolás, mert azt senki nem akarta csinálni), későbben Haydn alá osztatta őket kottát másolni, míg végül aztán, meghaladva a kuruc–labanc dichotómiát, nekitámadtak Ausztriának, ez látszott a legkézenfekvőbbnek, Románia kiesett a Béla népzene-szeretete miatt. Édesapám maga állt a sereg élére, noha sok dolga volt akkoriban, az irodába is naponta be kellett járnia, tüzes pej kancája kényesen lépdelt. Apám nem volt jó lovas, de két lepotyogás közt délcegen ült, enyhén félredűtött fejjel, mintha mindig fülelne .

20. S okat szenvedett a töröktől Kanizsa népe, nagyon áhítozta a felszabadulást, de valahogy úgy szerette volna, hogy a török után ne jöjjön be a német (aztán hogy a német után bejön az orosz, arra nem is mertek gondolni; arra meg, hogy az orosz után nem jön be senki, mégis majdnem olyan, mintha itt volna valaki, no, arra végképp nem), hanem maga legyen az úr a saját városában. Végre édesapám és Zichy tábornok felszólította a törököt: adja föl a várat. De a török nem engedett, odavágott apáméknak, megrohanta a keresztény tábort, apámék tudniillik keresztények voltak, azon belül is katolikusok, és el akarta foglalni az ágyúkat. Az ostromlók keményen válaszoltak, véres fejjel kergették vissza vackára a törököt, már akit visszakergettek, és nem kaszaboltak halálra, mert ötszázat halálra kaszaboltak. Mikor édesapámék látták, hogy a török nem enged a negyvennyolcból, olyan erős ostromgyűrűvel vették körül, hogy oda még a madár se repülhetett be, se nyelvhal, se puliszka, se rántott hús. No, ha nem, olyan éhínség támadt, hogy a törökök csak úgy dülöngéltek az éhségtől. Végre annyira megéheztek, elszédülvén a dülöngéléstől, hogy föladták a várat. Négyszáz szekérrel vonult a seregük, de csakhogy elvonult! Igaz, jött helyébe más veszedelem: apám és Zichy lóháton vágtatott föl az erődbe, olyan nagy sebbel-lobbal, hogy a janicsárok öreg és be21teg agáját, ki elébük sietett, kis híja, le nem taposták. Köszöntelek, uraim. Hogy vagytok? Nem kívántok leszállni a lóról?, így a tisztességben megőszült öreg janicsár. Erre édesapám nagy kegyesen csak ennyit mondott: Mi csak megvolnánk. A lóról pedig nem szállunk le, mert ezt nem engedi meg a mi nagy hatalmú királyunk felséges tekintélye. Ebből török is, magyar is megértette, hogy Kanizsát az urak maguknak szabadították föl. A történelem csöbrök és vödrök váltakozó sora, ez a természete, vallotta édesapám, amivel nem kívánta a szabadság lehetőségét eleve kétségbe vonni, annál is kevésbé, mert arról egyáltalán nem volt hajlandó nyilatkozni, ki vagy mi volna a csöbör meg a vödör, és ki vagy mi esnék oda bele. Ónkupáját magasra emelvén selmán mosolygott. Mert másfelől, bólogatott kapatosan, mindenik kutya olyan, mindenik, vágta hátba Zichy komáját, hogy jön még dér rá. Kanizsa fáradtan aludott .

21. M ária Terézia megkérte édesapámat, hogy őt mint Csehország választófejedelmét helyettesítse Frankfurtban József fia császárrá koronázásán. (Nem ért rá? Vagy apámnak akart evvel kedveskedni?) A papám nem szerette Józsefet, az se őt. Nem császár, nem király, csak egy zseniális hivatalnok, mondta róla lekezelőleg. Később azután, amikor József király lett Magyarországon, a viszonyuk még inkább megromlott. Micsoda unheimlich dolog ez, hogy a király nem arisztokrata, dörmögött a papám, akit a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett liberálisnak vagy felvilágosultnak nevezni, mindazonáltal volt stílusérzéke. Azon az áprilisi estén fényárban úszott Frankfurt városa. A koronázásra érkezett küldöttek szállása pompásan ki volt világítva (a pfalzi küldötté különösen kitűnt közülük), s ott olyan világos volt, akár fényes nappal. A küldöttek versengve igyekeztek egymást túlszárnyalni. Édesapámé azonban valamennyién túltett. Az ünnepélyes nap tiszteletére mellőzte kedvezőtlen fekvésű szállását s annak környékét, hanem ehelyett a Rossmarkt szép hársfasorát ékesítette föl, elöl színesen kivilágított portállal, a háttérben pedig még annál is fényesebb távlattal. A fák között 22áttetsző talpazaton fénypiramisok és golyóbisok álltak, egyik fától a másikig lámpafüzérek húzódtak, s azokon csillárok függtek. Apám több helyütt kenyeret, kolbászt osztogatott a népnek, a bor sem hiányzott. Egyszer csak egy értelmes arcú kamaszra lett figyelmes, aki barátnőjével lelkesen csodálta apám művét. A fiú széles mozdulatokkal mutogatott a lánynak, és apám váratlanul mintha a saját nevét hallotta volna. Magához intette őket. Lám, tűnődött magában, itt van egy viszonylag pontosan datálható jelenet, hogyan lehetne innét kiindulva tömören vázlatot készíteni a kamaszról? Vállat vont, nagy úr volt, mindent megtehetett, mert ő mondta meg, mi a minden, és úgy mondta meg, hogy mindent megtehessen. Mit motyogtál, fiam? Az ifjú elvörösödött, majd büszke zavarban odanyilatkozott, hogy épp most született meg az, itt édesapám neve következett, féle tündérország fogalma. Nem rossz, bólintott apám, s utasított ott valakit, hogy jegyezze föl. Bár, mondotta még barátságosan az ifjúnak, ez csupán dichtung und wahrheit, hogy tudniillik ő azután igazán tudja, mi a különbség dichtung meg wahrheit közt. Ezt meg az ifjú jegyezte föl. Hogy hívnak?, kérdezte még apám figyelmetlenül. A fiú megmondta. Jól van, meg fogom jegyezni, vetette oda fordultában, és abban a pillanatban elfelejtette a nevet .

22. Ú tközben édesapám egy kuruc csapattal találkozott. Megkérdik tőle a katonák: Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc? Az én jámbor apám nem tudta, kikkel áll szemben, és azt mondta nekik, labanc. Erre a kurucok jól elverték. Ment tovább az apám, és most egy csapat labanccal találkozott. Kérdik emezek is: Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc? Édesapám most sem tudta, kivel áll szemben, és azt sem tudta, ki az, aki azokkal áll szemben, akikről ő, apám, nem tudja, kik, ám eszébe jutott az előbbi csapat, hát azt mondta, kuruc. Erre a labancok is jól elverték. Jól elverték. Aztán végül elengedték az útjára. Ahogy továbbment, megint találkozott egy csapat kuruccal. De erre már apám még az adjonisten előtt így szólt: Ne is kérdezzetek, csak üssetek. Így 23is lett. Apám, „a szép groff”, magányosan vágtat Zöldfikár lován az érzékeny, XVII. századi satöbbi .

23. J ól tudta Heister tábornok, hogy apám kedves embere a fejedelemnek, ezért őt küldte elsőnek a vérpadra. Apámnak még a szeme sem rebbent, amikor közölték vele, hogy meg kell halnia. Sokszor szembenézett a halállal a csatamezőn, ismerték egymást, most sem riadt meg tőle. Amikor a vérpadra fölvezették, dolmánya zsebéből kihúzott egy finom kendőt, aranyos végő török patyolat kendő-keszkenőt, kibontotta, és kivett belőle tíz aranyat. Elálmélkodott ezen a katonaság, nagyot nézett a hóhér is, de édesapám nem törődött az álmélkodással, hanem fogta a tíz aranyat, és odanyújtotta a hóhérnak. Majd mondott neki valamit. A hóhér felzokogott. Szedd össze magad, fiam, mondta apám gyöngéden, azzal odalépett a tőkéhez, némán eltolta magától a hóhérsegédet, aki a szemét be akarta kötni, és rettegés nélkül szembenézett a halállal. A hóhér megfogadta édesapám tanácsát, utolsó tanácsainak egyikét, összeszedte magát. Az apám negyvenkilenc volt, amikor meghalt, és ez volt a legtöbb, amit tehetett értünk (vulgo: a hazáért) .

24. A mikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, édesapám a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva imádkozott. Fejét mélyen lehajtotta, szőke haja előrehullott, s látni engedte hosszú, vékony nyakát s a gallértalan lenvászon ing alól kiugró csigolyáit. Az őrök megálltak egy pillanatra – egy gróf beszélgetett Istennel, s ezt elégséges indoknak találták ahhoz, hogy elfeledkezzenek a spanyol rituálé szigorú előírásairól. A pap is hátralépett, s imára fűzött ujjait némán összeszorította; tenyere izzadt, s áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont fedelén. A rózsafüzér nagy, olajbogyóra emlékeztető szemei hangtalanul egymáshoz ütődtek. Csak a hatalmas kulcskarika csörrent meg az egyik őr kezében néhányszor, szabályta24lan időközökben. Ámen, suttogta apám, bevégezvén reggeli imáját. Aztán hangosan hozzátette: Bocsásson meg, atyám! Ebben a pillanatban szinte vezényszóra megszólaltak a dobok, baljósan és monotonon, mint az esőverés. Egy vörösképű, borzasbajszú huszártiszt a mellette álló két horvát ulánus hosszú puskája alkotta keretben az ítélet kihirdetésébe kezdett. Rekedt hangja tompán visszhangzott a cellában. Az ítélet szigorú volt és kérlelhetetlen: kötél általi halál. Édesapám fegyverrel a kezében vett részt azoknak a véres, kegyetlen és reménytelen népfelkeléseknek az egyikében, melyek váratlan és megjósolhatatlan kirobbanásukkal időről időre megrázták a császári birodalmat, hogy aztán hamarosan hasonló váratlansággal, kegyetlenséggel és reménytelenséggel fojtassanak el. Származását, családjának hírnevét a bíróság súlyosbító körülményként értékelte – apám nemcsak uralkodóját, hanem saját rendjét is elárulta. Az ítéletnek példásnak kellett lennie. Apám alig különböztette meg az egyes szavakat a beszéd monoton áradatában, mely dobszóként pergett fülében. Az idő megállt. Múlt, jelen és jövő egybefolyt, a dobok feldübörögtek, a halántékában nyugtalan érverésként visszhangzottak győztes csaták, diadalmas hadjáratok és rohamok távoli hangjai, s egy másik dobszó, mellyel a feketébe öltözött katonák annak idején nem az ő, hanem egy másik, egy idegen halálát kísérték. Apám fiatal kora ellenére (inkább hirtelen megnőtt kamaszra, mint érett ifjúra emlékeztetett) látott már vért, s állt már szemtől szembe a halállal, de még sohasem így, sohasem ilyen közelről. És éppen ez a közelség, ahogy a halál leheletét megérezte meztelen nyakán, ez torzította el tudatában a valóság képét – mint mikor az asztigmatikus szem előtt a tárgy közelsége csak még homályosabbá teszi annak körvonalait. Édesapám számára most egyvalami volt fontos – mert az ő világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halálnak volt becsülete –: hogy megőrizze azt a méltóságot, amely egy, itt apám neve következett, tól egy ilyen pillanatban elvárható. Az éjszakát ébren töltötte. Szemeit azonban lehunyta, s ajkát egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el, hogy az őr, aki szemét a kémlelőnyíláshoz tapasztotta, bizonyíthassa: az elítélt mély 25álomba merült, mintha nem is a halálra, hanem az esküvőjére készülne. És valami furcsa, fölcserélt időrendben MÁR MOST hallotta, amint az őr a tiszti kaszinóban meséli: Uraim, az ifjú, itt édesapám neve következett, az éjjel mély álomba merülve aludt. Egy sóhaj nélkül. Mintha esküvő és nem kivégzés várna rá. Tiszti becsületszavamra mondom! Uraim, adózzunk neki elismeréssel. És hallani (hallja) a kristálypoharak csörrenését is. Prosit! Prosit! Halálának ez a látomása, ez a győztes küzdelem egész reggel tartotta apámban a lelket. Imádsággal őrizte meg higgadtságát, s összeszorított foggal állt ellen belei és idegpályái gyáva remegésének, az akarat eme árulóinak: férfias bátorságát a családi legendákkal kovácsolgatta. Ezért aztán, amikor megkérdezték tőle, hogy mi az utolsó kívánsága – s ez a szabályzat könyörületes előírásainak megfelelően történt –, nem egy pohár vizet kért, hogy csillapíthassa a bensejét emésztő tüzet, hanem egy cigarettát; mint egyszer régen valamelyik őse, aki egy csipet dohányt kért, melyet aztán megrágva a hóhér arcába köpött. A tiszt dobbantott csizmája sarkával, és édesapám felé nyújtotta ezüst cigarettatárcáját. (Uraim, becsületszavamra mondom, hogy a keze annyira sem remegett, mint most itt az enyém, ahogy a poharat tartom! Prosit! Prosit!) A füst, mint a hajnal, violaszínűen gomolygott a felkelő nap első sugaraiban, melyek, mint a szentek kriptáit ábrázoló régi képeken, ferdén hullottak a cellába. Apám érezte, ahogy a füst, ez a tündöklő illúzió, egy pillanatra megtámadja erejét, hatalmába keríti, mint egyszer régen egy messziről hallott tárogatószó a pusztában, azért hát gyorsan a földre dobta a cigarettát, és rátaposott huszárcsizmájával, melyről a sarkantyúkat már rég levették. Uraim, készen vagyok. Katonás egyszerűsége és parancsszerű rövidsége miatt választotta ezt a mondatot, mely hideg volt és csupasz, mint egy kihúzott kard, s melynek pátosz nélkül, szinte jelszóként kellett elhangoznia, mint mikor az ember egy éjszakai mulatozás után csak annyit mond: Jó éjszakát, uraim! Most azonban úgy tűnt neki, hogy nem volt elég méltó a történelmi pillanathoz. Hangja tisztán és érthetően csengett, a szavak kurták, a mondat egyszerű és világos volt, de mégis vala26hogy túl puha és megtört. Attól a naptól fogva, hogy nagyanyám meglátogatta, apám tudta – bár némi őrült, titkos remény még ezután is élt benne –, hogy az élete már csak egy tragikus vásári komédia, melyet szinte isteni hatalommal rendelkező emberek írnak. Itt állt előtte – testes, erős, lefátyolozott arcú asszony –, s teljesen betöltötte a cellát személyével, egyéniségével, jellemével, hatalmas tollas kalapjával s mozdulatlansága ellenére suhogó ruhájával. Visszautasította az egyszerű katonai széket, mellyel az ulánusok kínálták, az ulánusok, akik még soha senki iránt nem tanúsítottak olyan tiszteletet, mint most nagyanyám iránt, ám ő úgy tett, mintha nem venné észre, hogy ez a durván faragott szék túl egyszerű számára, rémisztően egyszerű ruhájának selyemfodraihoz képest. A látogatás egész ideje alatt állva maradt. Apámmal franciául beszélt, mintha zavarba akarta volna ejteni azt az ulánus tisztet, aki illendő távolságra volt tőlük, kihúzott kardját a teste mellett tartva, ami inkább volt díszőrségi tisztelgés a nemesasszony előtt (akinek a nemessége egyébként éppolyan régi volt, mint az uralkodóé), mintsem figyelmeztetés és óvintézkedés a császári kazamaták büszke látogatójával szemben. A lábai elé vetem magam, suttogta a nagymamám. Anyám, én kész vagyok meghalni, mondotta erre édesapám. Nagymama szigorúan, talán kissé túl szigorúan is letorkolta. Mon fils, reprenez courage! Most először intett, alig észrevehetően, az őr felé. Hangja csak suttogás volt, összemosódva a ruha fodrainak susogásával. Az erkélyen fogok állni, mondta alig hallhatóan. Ha fehérben leszek, akkor sikerült. Nem, anyám. Alighanem feketében lesz… Ismét felhangzott a dobpergés, s ez felriasztotta apámat a révedezésből – most mintha közelebbről hallotta volna. A szemei előtt kibontakozó, eddig néma merevségbe kövült kép ismét élettel telt meg, s ebből megértette, hogy befejezték az ítélet kihirdetését; a tiszt összegöngyölte a papírtekercset, a pap apám fölé hajolt, és megáldotta a kereszt jelével, az őrök pedig karon fogták. Nem engedte, hogy támogassák. Finoman a két ulánus karjába kapaszkodva, könnyedén felállt. Hirtelen, még mielőtt átlépte volna a cella küszöbét, először valahol a melle tájékán, majd egész testében 27érezni kezdte a bizonyosságot, hogy minden pontosan az élet logikája szerint történt. Mert ebben a lidérces álomban minden a halál ellen, az élet oldalán van. Fiatalsága, származása, családjának hírneve, anyja szeretete, a császári kegy és ez a nap, mely rásüt, miközben hátrakötözött kézzel, mint valami rabló felkapaszkodik a kordéra. Ez az érzés nem tartott sokáig, csak míg a kordé kiért a bulvárra, ahol már várta a birodalom minden tájáról összesereglett zajos tömeg. A dobok szaggatott tiszteletadásán keresztül hallotta a sokaság zúgását, fenyegető zsivaját, a gyűlölettel feléje rázott öklöket. Ujjongva üdvözölték a császári igazságszolgáltatást, mert a tömeg mindig a győztest élteti. Ez a felismerés összetörte édesapámat. Fejét egy csöppet a mellére hajtotta, vállát begörbítette, mintha ütéstől félne (bármikor eltalálhatta volna egy kő), felsőteste is meghajlott kicsit. Ez elég volt ahhoz, hogy a csőcselék észrevegye: elhagyta a bátorsága, büszkesége megtört. Ez majdhogynem üdvrivalgást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni, ahogy a bátrak és a büszkék összeroppannak.) A bulvár vége felé, ahol a nemesi rezidenciák sora kezdődött, s ahol a tömeg egy kicsit megritkult, apám fölemelte a tekintetét. A reggeli nap vakító fényében tündöklően fehér foltot vett észre az erkélyen. A korlát fölé hajolva tiszta fehérben ott állt a nagymama, mögötte hatalmas levelű zöld filodendron, mely még jobban hangsúlyozta ruhájának ragyogó liliomszínét. (Jól ismerte apám ezt a ruhát – családi ereklye volt, egyik ősünk viselte valamelyik császári esküvőn.) Édesapám hirtelen dacosan kihúzta magát, s kedve lett volna odakiáltani a fenyegető sokaságnak, hogy egy, itt apám neve következett, nem halhat meg így, nem lehet csak úgy felakasztani, mint egy útonállót. Így állt a bitófa alatt is. Amikor a hóhér kirúgta a lába alól a zsámolyt, még várta a csodát. Aztán teste a kötélen kicsavarodott, szemei kiugrottak üregükből, mintha hirtelen valami félelmeteset, valami iszonytatót vettek volna észre. Uraim! Két lépésre álltam tőle, mesélte még aznap este a tiszti lovardában a borzasbajszú ulánus tiszt. Amikor a nyakára tették a kötelet, olyan nyugodtan nézett a hóhér kezére, mintha csak bársony nyakkendőt tartott volna. Tiszti becsületszavamra mon28dom, uraim. Két feltételezés is lehetséges. Édesapám vagy bátran, méltósággal halt meg, s sorsa biztos tudatában tartotta magasan fejét, vagy az egész jól kigondolt bábjáték volt, melynek szálai egy büszke anya kezében futottak össze. Az első, hősi változatot, a jakobinusok és a sansculotte-ok vallották a magukénak, ők terjesztették először szóban, s a krónikákban is ők örökítették meg. A másikat, mely szerint édesapám az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, mintha egy legenda születését akarnák megakadályozni. A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép őrzi. Az írástudók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál .

25. R ákóczi elment, hogy segítséget hozzon, s míg távol volt, édesapámra bízta a vezényletet, mert igaz hívének, hű barátjának tekintette. (Később ezt írta róla csalódottságában: Sír a lelkünk, keserves gyötrelemmel kínlódik szívünk… hogy akinek becsületét, tekintélyét magunk terjesztettük, vétkeit fedeztük, hitelét neveltük, belső titkosabb barátságunkba vettük, és szeretetünket és lelkünket vele közlöttük: abban kell nemcsak személyünknek, de hazánknak, igaz, hites ügyünknek veszedelmes munkáját szemlélnünk.) Apám pedig megegyezett a bécsi udvar megbízottjával, Pálffy Jánossal, elfogadta a békepontokat, és előkészítette a kuruc sereg fegyvereinek letételét. Összevonta a kuruc lovasságot, több mint tízezer lovast, és Majténytól nem messze hosszú vonalban felállította a sereget. Amikor Pálffy János császári tábornok odaérkezett, megszemlélte a dandárt, majd intett, és akkor a 149 zászlótartó körbeállt, és a kör közepén apám meg a tisztjei esküt tettek a császárra. Apám így esküdött: Én, itt édesapám neve következett, esküszöm a mindenható Istenre, mennynek és földnek Teremtőjére: minekutána a császár és koronás király kegyelmes urunk őfelsége fejünknek és jószágunknak teljes kegyelmet adott, ezért ennek utána mindenkor utolsó csepp véremig őfelségének igaz híve lészek. Fölesküdött a többi tiszt is, és amikor ez megtörtént, apám 29nagy szónoklatot mondott, megköszönte a király Őfelségének az amnesztiát, a kegyelmet, Pálffy János tábornoknak pedig a közbenjárást. Pálffy János ugyancsak szónoklatot mondott, és ezzel az árulás munkáját befejezték. Sokan azt tartják, hogy apám azért árulta el Rákóczit, mert a vagyonát akarta megszerezni. Ugyan. (És aztán tényleg megszerezte, de mintegy mellesleg.) Sokkal inkább személyes bosszú vezette, mert a fejedelem megbántotta a hiúságát. Egyszer vendégségben voltak együtt, indiai főzőtanfolyam, és éppen arról folyt a szó, hogy milyen a bátor ember. Édesapám azt mondta, az a legbátrabb, aki sohase nézi a harc végét, hanem nekimegy az ellenségnek, és harcol az utolsó csepp véréig. A bátor nem fut el, hanem elesik a harctéren. A vendég urak megéljenezték a szavait, tetszett is a dicsőség apámnak, de ekkor megszólalt a fejedelem. Az a legbátrabb, aki harc előtt gondolkodik. (Az a legbátrabb, aki gondolkodik.) Gondol az árvák, az özvegyek könnyeire, a feldúlt falvakra, kitapasztalja az ellenség gyöngéit, ezen elgondolkozik, csak ezután harcol, és kevés veszteséggel győz. Ez ellen nem lehetett szólni, nemcsak azért, mert fejedelmi szó volt, hanem azért sem, mert igaza volt. Nem tud becses lenni mások igazsága, ha a magunk igaztalanságával áll szemben. Apám soha nem bocsátotta meg Rákóczi Ferencnek, hogy urak előtt, fényes társaságban így kitanította; meg is állta érte bosszúját .

26. A mikor Rákóczi elbujdosott, Károlyi meg letette a fegyvert, édesapámék még mindig nem akarták hinni, hogy vége a szabadságnak. Beleélték magukat. Ez hiba. Vártak, várakoztak, várták Rákóczit, Bercsényit. De egyik sem jött, annál inkább eljött Pálffy tábornok (ki Károlyival az árulás munkáját végbevitte), és egyezkedni kezdett apámékkal. Akik mit tehettek? Megegyeztek a tábornokkal, hogy beállnak a császári seregbe, felveszik a sárgazsinóros huszárruhát, és fejükbe csapják a széles, magas csákót. Ruhát cserélt apám, de szívet nem. Erről Pálffy áruló is megbizonyosodott, amikor az új lovasokat egy főgenerálisnak bemutatta. Sok német katona őrködött, ügyelt apá30mékra, amikor a főgenerális Pálffy társaságában előttük ellovagolt. De a főgenerális annyira szokva volt a pucér német arcokhoz, hogy nem állhatta, nem tűrhette a sok nagybajszú kurucot, megállott előttük, s kezdte őket szidni. Sokáig, nagy hangon gyalázta, mocskolta apámékat, azok meg csak hallgatták. A főgenerális így fejezte be az adta-teremtettét. Megérdemelnétek, hogy mindnyájatok fejét lecsapassam. Megigazította lekonyuló nagy bajuszát édesapám, nem állhatta meg szó nélkül, kimordult a német főgenerálisra. Aztán ha levágatnád a fejünket, akkor mire akasztanád ezt a bolond labanc csákót? Ó, te bolond német! Pálffy gróf elmosolyodott ezekre a szavakra, mert valahol magyar volt ő is, és kéretlen szinkrontolmácsként így szólt: Azt mondja ez a vitéz, hogy már nagyon megbánták a kurucságukat. Erre már a főgenerális se tehetett egyebet: elismerően bólogatott .

27. É desapám nem engedte meg, hogy klónozzák. A leghatározottabban tiltotta. Üvöltözött a klónmesterrel is, és mószerolta az egész koncepciót az udvarnál. Latba vetette minden tekintélyét és befolyását, mely nem volt csekély. De hát azután másképp alakult .

28. F ölvitte a magyarok Istene a mieink dolgát, a fejedelem békefeltételeket ajánlott a császárnak, apámra bízta a kényes tárgyalásokat, mondván, jól forgatja a szót, szó ki szó! (Kard ki kard!) Mária, segíts!, akkor is, ha idegenek azok. Rögtön többnyelvűen nőtt fel, német kisasszony, francia kisasszony, angol kisasszony (magyar kisasszony? ho-hó!), olaszul meg eleve tud az ember, és akkor már a spanyollal el lehet boldogulni, a portugál meg ott van a szomszédban. Ő egyáltalán nem gondolta, hogy magyarként olyan különösen nehéz volna közel kerülni ezekhez az idegen nyelvekhez, vagy hogy indogermán az indogermánnak nem vájja ki a szemét. Igaz, mondogatta, én nem is tanultam őket. (Értsd, hogy nem tanulta, hanem tudta.) Például 31nem tudta, mi az az erős meg gyenge ragozás, nem tudta elmondani vagy meghatározni, csupán ragozni tudott. Nem is volt nyelvvizsgája. (Mire is. A fél gothai almanach négerként dolgozott az 50-es években az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodában, így, értelemszerűen, rendeltetésszerűen a nyelvvizsgapapírt használni nem lehetett, elegendőnek mutatkozott maga a nyelvtudás.) Kellemetlenül kijavított mindenkit. Javította a magyarokat. Kelletlenkedve, mondták. Fölülről lefelé, a tudás ormáról a tudatlanság kietlen völgyébe. Pofákat vágva. Pedig éppen ellenkezőleg: ijedten. Az a gondolat, hogy úgynevezett rossz mondatok kijavítatlanul, mintegy nyugodtan hevernek a világban, élnek, mint Marci Hevesen, döherkednek, rémülettel töltötte el, ezért, Istent, embert nem ismerve, legott korrigált. Anyám nem ritkán zokogva ugrott föl a helyéről, és a közeli rekettyésben keresett s talált menedéket – akkoriban a fele ország a zsombékok közt bujdosott, a másik fele üldözte őket, a harmadik fele, mert valahogy így jött ki a számoláskor, erős rabságban –, mert apám társaságban is folyvást javítgatta a franciáját, nem la, lö, le saucisson, nyilván a die Wurst téveszt meg, drágám. Nyilván, öklendezett anyám, és illa berek, nádak, erek, in concreto. Megalázó, hüppögte anyám. Te is csak belerúgni tudsz az emberbe, hüppögte anyám. Apám ártatlanul pillogott, akár egy gyerek, nézett körbe, mintha segítségért: rá a spanyol követre, a porosz követre, a vatikánira. (A pletykák szerint fölmerült a neve a vatikáni poszt betöltésekor, de aztán sajnálattal ejtették „a valószerűen föltételezhető konkubinatikus kapcsolat” okán, amely formális és így föloldhatatlan akadályt jelentett.) És sose ismeri föl, ha subjonctif kell oda, magyarázta apám a követeknek, sose…, csalódott, pityergős arckifejezéssel pillantott a férfiakra, mintha nem is anyám, hanem ők volnának azok, akik elrontották a játékát. A hamis barátok, kiáltott föl, the false friends! Hollandul bellen nem ugatást jelent, hanem csöngetést, mégis ki tudna elfojtani egy mosolyt, látva az amszterdami állatorvosnál a föliratot: 3 x bellen, avval hosszan, panaszosan, siralmasan, rémülten és persze bravúrosan ugatni kezdett. Mert apám közvetítők útján tárgyalt, a közvetítést Anglia és Hollan32dia követe vállalta el. A holland követ úgy találta, hogy a kurucok az adott körülmények között túlságosan sokat követelnek. Alkudozni kezdett édesapámmal. Csakhogy édesapám indulatos, szókimondó diplomata volt – 50 fillérért megevett egy legyet, egy forintért le lehetett fényképezni a tetemet a nyelvén, öt forintért és egy almáért (starking) kettéharapott egy egeret, soha nem hozott egérrel dolgozott, maga fogta –, s amikor látta, hogy a hollandus mit csinál (alkuszik), gőgösen így szólt: Nem alkuszunk tovább, hollandus uram, mert mi szabadságot, nem sajtot keresünk! A holland követ pedig, aki éppenséggel nem szégyellte a sajtkereskedést, ami hazájának gazdagságot hozott, így felelt az én harcias apámnak: Ha szabadságot kerestek, ne értéktelen rézpénzt adjatok a katonáknak, hanem vágjátok le a sok arany- és ezüstgombot a mentékről, a mentétekről, abból veressetek pénzt, azzal fizessétek a vitézeket, majd jobb kedvvel, bátrabban harcolnak! Lám, Hollandia is kivívta a szabadságát, de a vezetői nem arany- és ezüstgombos, hanem ólomgombos mentében jártak. („To go Dutch” jelentése: ki-ki fizeti a magáét.) Ehhez képest apám, nemdebár, koronás főket megszégyenítő eleganciával öltözködött, leginkább erről volt híres kontinensszerte, kiegészítve a brit koronával. Sehr nobel und ein Grandseigneur, írja Starhemberg gróf a naplójában, bár arckifejezését kifejezéstelennek tünteti föl, értelmét középszerűnek, igaz, jó fölépítésűnek látja, ki művelt s nyelveket beszél, ám csínján bánik a szóval. Az ólomgombokból nem lett semmi. Apám a történelem ítélőszéke előtt azt mondta, hogy ő érti a problémát, bűn a közjót elmulasztani vagy megbántani, de ólomgombot egyedül nem lehet viselni, nincsen értelme, mert az ólomgomb az jelképes, ellentétben a gyémántgombbal, azt nagyon is lehet egyedül viselni, magányosan, annak van értelme, mert a gyémánt az konkrét. Ez a gondolat, miszerint egy szál plebejus az nem értelmezhető kategória, míg egy huncut, egy megveszekedett, egy árva, egy rohadt arisztokrata igen, hibás, édesapám téved, ha azt hiszi, a szegénység jelképes, a gazdagság pedig konkrét. Apám ártatlanul pillogott, akár egy gyerek, nézett körbe, mintha segítségért. De szép bonyolult ember 33vagyok, nevetett. Nem mindig, válaszolta a történelem ítélőszéke. Úgy? Nem mindig bonyolult .

29. S zombatba menve Nagypénteken angyalok járását csudálja (édesapám) .

30. É desapámat, Szombatba menve, megszólította egy fiatal leány, hogy leszopná. Apám negyvenvalahány éves volt, már közelebb az ötvenhez, akkoriban az öregembernek számított. Soha nem tanult meg igazán magyarul, jól tudott, de úgy, mint a vak, aki hibátlanul eligazodik egy világban, amelyről semmit sem tud; mindentudó semmittudás. Apám derűsen mustrálta a fiatal teremtést, aki miután kimondta a mondatot, néma harciassággal állt ott. Tudod, én soha nem tanultam meg igazán magyarul, magyarázta a lánynak kedvesen, tudok jól, de olyan vagyok, mint a vak, aki hibátlanul eligazodik egy világban, amelyről semmit sem tud. Mindentudó semmittudás, nevetett. A leszopni, az ugye az orális kielégítés, nemde? A lány rezzenéstelen arccal figyelt. Jer, mondta kegyesen apám, induljunk, dolgom van. (Mindig dolga volt.) Hátha egyfelé vezet az utunk. Egy ideig szótlanul mentek, a lány az iskolatáskáját lóbálta. Hogy fogadásból szólította-e meg, kérdezte apám. Vagy pénzínségből? A kilenced végett? Esetleg rossz a kedve? Vagy ellenkezőleg: jó? Jókedvből? Szerettem volna a véleményedet tudni, szólalt meg váratlanul a lány. Aha, mondotta apám csalódottan, azt hittem, szopni szerettél volna. (…) Túl sokat beszéltél, most már nem tudom, mit szeretnék. Értem, bólintott édesapám, örülök, hogy elbeszélgettünk. A kék hajdúk örömöt lőttek. Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal és édesanyám édesapámmal .

31. H íres vitéz, jeles hadvezér volt az én édesapám, párviadalban, hadvezetésben nem akadt párja. (Párját ritkította a hadviselésben etc., ismert. Édesanyám!) A fejedelem nagyon szerette, 34mert egyszer az ő szeme láttára negyvenkét ellenséget kaszabolt le. Hinni sem akarta, amikor hírül hozták, apám árulásra készül. Mégiscsak hinni kellett, mert anyám jelentette őt fel, neki elárulta a tervét. Apám haditörvényszék elé került, az meg hazaárulás miatt halálra ítélte. Rákóczi sírt, amikor az ítéletet kimondták, de ez ellen ő sem tehetett: az árulónak ez a büntetése. Anyám nem sírt, a fejedelemmel ellentétben ő kiszeretett apámból, szinte egyik pillanatról a másikra, nem is értette, hogy lehetett köze ehhez az emberhez; igaz, erre kellemetlen volt gondolnia. (Mindaz, amit szeretett édesapámban, most a másik oldalát mutatta. Édesapám zavaró lett. Vastag a csípője és illegeti! Széles az ajka és közönséges a gondolkodása, lapos a feneke, savanyú a lehelete. Ami hajdanán blicc-snell volt, az ekkorra slágfertig lett. Ami hajdanán érzékeny helyzetérzékelésnek tetszett, az ekkorra önös helyezkedéssé lett. Sokszínűsége hirtelen fölszínességként mutatkozott, a drága és ritka parfüm fanyarsága szarszagú. A természetes jópofasága pedig hangoskodás. (Édesapámé.) A humor jópofáskodás. A kedvesség törleszkedés. A szigor gorombaság, a jókedv idétlenség, a rosszkedv kelletlenség, az élénk tekintet dévaj. És így tovább, minden, bármi. Egy példa. Apám koronként úgy beszélt, mintha nem e világból való volna, kicsit szigorúan, kicsit humortalanul, kicsit korszerűtlenül; fényesen, mondotta volt rajongva anyám, fényesen, akár az angyalok. Most ugyanezt ugyanő szenteskedésnek hallotta. Amikor véletlenül összefutottak a nagyszombati vásáron, anyám szerint apám sokáig a sátrak meg társzekerek közt sunnyogott, szándékkal nem vette észre őt, majd hirtelen mégis eléugrott, iszákjából egy könyvet rántott elő, de közben úgy lefittyedt a szája a gyűlölködéstől, hogy anyám, anyám szerint, meg sem hallgatta. Az árulás előtt ugyanez az ajak rózsásnak mondatott és vidáman csókosnak.) De a kellemetlen, a hovatovább kínos nem is ez volt, hanem a mondatok. Édesapám oly sok szépet mondott anyámnak, és most ezeket elveszítette anyám, mintegy visszamenőlegesen, a saját remegő viszontmondataival egyetemben. Lyukak lettek az életemben. Vagyis valóban szerettem apádat. És most már valóban 35nem szeretem. Sárospatakon volt a siralomház, oda vitték apámat kivégzés előtt. Megkérdezték tőle, mi a végső kívánsága. Ő egy tükröt kért. Kérdik tőle a volt bajtársai, ugyan minek az a tükör? (Foncsorfondor.) Azt akarom megnézni, most is olyan bátor vagyok-e, mint amikor bátor voltam. Azután megkérte a tiszteket, hallgassák meg a búcsúversét. Édesapám pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott édesapám csípőjének forgócsontja a tusakodás közben. Maga a vers így hangzott: El kell menni, meg kell halni, / Bevégeztem az életem. / Bűnös valék, itt a halál, / Tovább már nincs kegyelem. Nem is volt: másnap a hóhér kivégezte, pontosabban megvakította, hogy ne nézhessen semmi tükörbe eztán. Ne lássa azt a bátor embert. Avval nem számolt a hóhér, hogy apámnak immár azt a gyáva embert is látnia kellett volna. Az örök sötétség fényeskedjék néked, mondta a hóhér az előírásoknak megfelelően. Hangja tiszteletteli volt. Édesapám hamar megtanulta a járást az örök sötétségben. Becsülete nem maradt semmi, még a tolvajok is utánaköptek. Egyáltalán semmije nem maradt, se háza, se országa (hazája), se családja, se Sohn, se Vaterland, egyszer csak semmi, és még az sem maradt, aki emlékeznék mindenre. Ez is olyan barokk benne, ez az oszcillálás a semmi és a minden közt, az ég és a föld közt (a föld a minden, az ég a semmi). A barokk a legteljesebben üres: az édesapám. Mért van az, hogy olyan nehezen közelíthető meg, nehezebben, mint a klasszikus művészet, s távolabb áll, mint az időben sokkal távolibb középkor vagy napjaink közeli, mégis elvont, absztrakt művészete? Miért van ez? Talán mert a barokk eszmei tartalma elavult? Vagy mert a neobarokk divatja idején oly hevesen utánozták az egykorit, és ez visszatetszést kelt bennünk? Visszaálmodták a feudális életkeretet: kastélyban kívántak volna lakni, finomkodva és könnyen élni, szépen, könnyen, mint egykor a francia udvar nemessége, s eltűnődni az ősök elvesztett birtokain, múlhatatlan erényein, ha ugyan voltak ilyenek. A szenvelgéseknek, az álmoknak azonban nincs helyük a valóság kereteiben. A livrés inas és a kastély együttes helyére az összkomfort, a 36gépesített otthon és a szakszervezet realitása lépett az egész világon. Hol van és volt immár Mária Terézia kismartoni látogatása? Édesapám érthető hiúságból igazi fejedelmi fénnyel kívánta fogadni uralkodóját. A palotát egy hatalmas teremmel toldotta meg (minden), de az épületszárny még a királynő érkezése előtt leégett (semmi). Ekkor apám hirtelen egy kis kastélyt építtetett a felséges asszony számára a parkban; a remek palotácskában folytak a kerti mulatságok. Mária Terézia megkérdezte, mennyibe került. Nyolcvanezer forintba. O, das ist für einen Fürsten, itt apám neve következett, eine Bagatelle! (Óh, ez egy, itt apám neve következett, hercegnek semmiség!), mosolygott a királynő. Alig fordultak egyet, már arany betűkkel ragyogott a kastélyka kapuja fölött e szó: Bagatelle. Attól fogva ez volt a pompás épület neve. Apám, mint kivert kutya kerengett birtokai vagyis önmaga körül, várról várra, kastélyról kastélyra, Fraknó, Kismarton, Lánzsér, Lakompak, Léka, Keresztúr, Szarvkő, Feketevár, Csobánc és Hegyesd, Kőpecsény, Simontornya, Kapos, Ozora, Tamási, Koppány, Alsólendva, Nempti, Léva, Szádvár, Végles, Tata, Árva, Létava, Kabold, Kapuvár, miknek becsült értéke 2 780 000 aranyforintot tett ki. Száz forintért már lehetett egy jobbacska városi házat venni. Édesapám harmincezerért építtette a nagyszombati templomot a Jézus-társaságnak, miközben a nagyszombati polgárok évi adója ezerszáz forintot tett ki. Apám tehát a földről az égbe zuhant, s mindenből a semmibe fölkéredzkedett egy társzekérre, amely éppen Kismartonba tartott. Azonnal ugrottak hatan is, hogy átadnák a helyüket, de apám elhárította őket, mondván, ő csak ide, Kismartonba igyekezne. Ekkor szót kért egy ősz hajú, bölcs ember, és annak a véleményének adott hangot, hogy üljön csak le ez a szerencsétlen ember, édesapám, mert ha rövid is a táv valóban, bármi történhet. A népek egyetértőn bólogattak. Apám arcát félig maszk fedte, szükséges volt ez, olyan szörnyű volt a két seb a szemek helyén. Ezt anyám mondta meg neki, mielőtt elhagyta volna. Iszonyú, hidd el, utoljára higgy el nekem végre valamit, ez iszonyú, mondta, és elment. A társzekér utasai elgondolkodtak az élet keserűségén, a világ reménytelen37ségén, a sors forgandóságán. Minthogy a végtelent hasonlították össze az 1100-zal, nyomasztó, lidérces érzésük támadt, de természetesen a vak ember előző életét még csak elképzelni sem tudták. A különbség tudniillik leírhatatlan. Ekkor édesapám megigazította a maszkot a szemén, és így szólt. Mért, mi történhet? Csupán a szekér zörgött. Elolvad a hó, és jön a tavasz. Ez február 13-án történt, délnek utána, három óra tizenhat perckor, ekkor mondta édesapám, hogy elolvad, és hogy jön .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

38

32. É desapám ingóságainak magyar nyelvű lajstroma, öt ívre írva, mely ívek piros selyemzsinórral összevarrvák s e zsinórocska végei fekete gyűrűpecséttel vannak lepecsételve. Cista prima ex Hebano: Egy násfa, az melyben öregb és apróbb 114 gyémánt vagyon, az melyben egy kereszttel való Anchora, két szárny és két kéz vagyon. Egy más násfa, az melyben 25 rubint, 9 gyémánt és 3 gyöngyszem vagyon, az közepette az Justitia. Item, egy Cupido-függő, az melyben 4 öreg és 22 apró rubint és 14 kisded-gyémánt, egy smaragd és 17 apró gyöngy. Item, madár függőcske, töredezett, az melyben 4-4 apró rubint, az szívében egy színtelen törött saphír és az farkában egy kis smaragd. Item, egy régi forma függő, Ádám és Éva képével, az kiben három rubint, egy gyémánt és saphír és egy gyöngy. Item, egy bokréta, az feli toll és az alja rózsa formán, az melyben vagyon öreg és apró gyémánt 47, s 3 gyöngyszem függ rajta. Item, egy ó és töredezett koronka 9 bográllal, (sic!) az hete két-két kis rubinttal és három-három gyöngyszemmel, de az ketteinek eltörvén a föli, egy-egy gyöngyszem és egy-egy rubint héával vagyon, sőt még az 7 boglár közől is az egyik az felső kis rubint héával vagyon. Egy darab fekete bársony, az mellyen két törött boglár, mindenestől 30 gyöngy lévén rajta. Egy kisded aranykereszt, függős, az melyben mindenestől 16 gyémánt. Más dupla aranykeresztecske, cseh ó hosszas gyémántokkal. Item, egy régi forma kereszt, közönséges öreg kövekből való, hét gyöngyök, aranyba foglalva. Item, három közönséges veres kövek, aranyban foglaltak. Item, egy aranyból való hajtű, egy öreg magyarországi gyémánt és egy kis jóféle gyémánttal való függő rajta. Egy más arany, koczperd 39formára hajtű, az mellyen függ egy öreg termés-saphír, egy kisded termés-rubint, és rajta két termés-rubintocska! Item, harmadik kisded hajtű, az végében egy gyémánt; ezen hajtű mellett egy kis testszinő pántlikácskán 5 függőcske 5 öreg táblás gyémánttal, a kin függ egy öreg gyöngyszem. Egy pár kézre való perecz, az melyekben 88 gyöngyszem 6 sas forma bográllal, mindenik 3 rubinttal való, az két végén két-két bográl öt-öt rubinttal és más két végén az csatok. Egy pár fülben való, szívforma függőcske, az melyekben huszonkét-két apró gyémánt, és az közepette egy-egy gyöngyszem. Item, egy fülben való függőcske, az kiben 8 apró gyémántocska és egy gyöngy függ rajta. Item, fejre való keresztforma aranyfüggőcske, közepette egy zöld kő és egybenfoglalva való gyöngyszem függ rajta. Item, 22 töredezett apró boglárocska, az melyekben 17 apró gyöngy és egy kis rubint. Egy ó kis pellikán-függőcske, 3 apró rubinttal. Item, egy nyakban való, 9 öreg és 44 apró arany-zománczos és apró gyöngygyel való boglár vagyon. Item, egy más nyakban való, az melyben 41 arany fekete zománczos boglár, az melynek a hatában két-két apró gyémánt, a huszonegyiben penig két-két gyöngyszem vagyon, de az gyémántnak az kettei kiesett. Egy fekete kopott bársony-tokocskában, az melyben vagyon 13 gyűrő, az melyek között 4 pecsétnyomó gyűrő, az ötödikben egy szívforma termés-rubint, az hatodik és hetedikben egy-egy táblás kisded gyémántok, az nyolczadikban egy rostélos forma zománczos és egy kis szederjes kő vagyon, az kilenczedikben vagyon gyávor(jávor)-köröm foglalva. Az tizedik fejér és zöld zománcos, bütűs, kő nélkül való. Az tizenkettődikben egy fejér zománczos crucifixus. Az tizenharmadik ezüstgyűrő, egy paraszt-kővel való. Item, egy más kopott fekete bársony-tokocskában 11 gyűrő, az melynek az öte kű nélkül való, az hatodik kígyóforma, egy igen kicsiny gyémánttal; az kettei körösköről türkéses, az egyikben megint egy kis gyémántocska, az másikban egy kis rubintocska; az utolsó penig réz és üveg vagyon benne. Item, harmadik fekete bársony-tokban vagyon foglalva 23 aranygyűrő, az melyeknek egyik rózsaforma, kinek az középint egy öreg, szegletes gyémánt, hegyes és körűlötte tíz apró 40táblás gyémántocskák. Az másik csillag-forma gyűrő, az melynek az csillagában 7 öreg és körösköről 19 táblás gyémántocskák. Az harmadik egy szép termés-rubinttal való. Az negyedik táblás rubint. Az ötödik rózsa-forma, 7 apró türkéssel. Az hatodik fejér és fekete zománczos, egy halaván gyémánt benne. Az hetedik rózsa-forma az kiben vagyon 5 táblás rubintocska és 4 kis rubint. Az nyolczadik fekete zománczos, az kiben egy szép tábla-gyémánt. Az kilenczedik fekete zománczos egy táblás saphírral. Az tizedik egy szívformán való zománczos gyűrő, az közepin egy szívforma öreg gyémánt, körűlötte penig 14 apró rubintocska. Az tizenegyedik kereszt-forma gyűrő, az melyben hét öreg gyémánt. Az tizenkettődik egy rózsa-forma spanyor öreg gyűrő, az melynek közepette egy táblás gyémánt, körűlötte penig 18 apró gyémántok. Az tizenharmadik egy strucztoll-formán csinált öreg spanyor gyűrő, az melyben 19 táblás smaragd. A tizenhatodikA tizennegyedik és tizenötödiknek leírása hiányzik. a kiben egy öreg termés-smaragd. Az tizenhetedik egy rózsa-forma spanyor öreg gyűrő, az melyben 13 táblás rubint.A tizennyolczadik nincs említve. A tizenkilenczedik körösköről 19 gyémánt. Az huszadik egy öreg spanyor forma gyűrő, a kiben 9 türkés vagyon. Az huszonegyedik, az közepiben egy szép öreg, szegletes gyémánt és alatta 8 kisebb gyémánt. Az huszonkettődik egy ó-smaragd-gyűrő. Az huszonharmadik egy zöld zománczos, kő nélkől való aranygyűrőcske. Vagyon ezen kívűl ugyanazon tokban egy öreg ezüst-aranyozott török gyűrő, egy veres öreg kő benne. Item, ibidem egy kígyó-formára csinált hajtű, melyben 3 gyémántocska. Pirit, ungarit, rózsakvarc, lapis lazuli, achát!, jade! Item, egy öreg bogláros, köves párta, melyben 19 boglár, az középső gyémántos, az négyében egy-egy rubint az másik négyben 4 smaragd, az tizében egy-egy öreg gyöngyszem. Item, más öreg bogláros párta, az melyen 8 boglár vagyon, az melyeknek négyében egy-egy gyémánt, az négyben egy-egy rubint, mindenik boglárban négy-négy kicsiny gyöngy, közöttök 9 öreg, gömbölyű gyöngyszemek. Item, harmadik öreg aranybog41láros párta, kiben 7 öreg boglár, mindenikben egy-egy rubint és két-két gyöngyszem. Item, negyedik párta, az melyben vagyon 14 apró bográl rubinttal és megint 13 apró gyöngyös boglár, az környékén penig 270 apró gyöngy. Nyuvassza égi, megszámolvák! Az ötödik pártában vagyon 14 öregb aranyboglár, egy-egy kicsin rubintocskával, az mellyek között 36 gyöngyszem. Az hatodik pártában vagyon 22 vékony arany és alacson, kopott apró boglár, az melyekben egy-egy kis rubint, de négy héával való; item, közötte 46 szem gyöngy, apró. Az hetedik zöld és fejér sikos pántlikán való párta, az mellyen vagyon 12 aranyboglár, az közepi fejér zománczos, szívforma; egy-egy 9 rubinttal; közöttük 26 apró gyöngyszem. Az nyolczadik egy viselt pántlika-párta, az mellyen 14 zománczos, aranyas, kövek nélkűl való boglár és közötte 36 gyöngyszem. Az kilenczedik vörös és testszínő viselt párta, az mellyen 7 külömb forma aranyboglár, az öve gyöngyös, az kettei cseh gyémántos. Az tizedik hasonló pántlika-párta, az melyen 6 ollyan boglár, az minéműk az másikán, és két apró boglárocska. Item, egy gyöngylánczocska, az melyben középszerű gömbölyű orientalis gyöngy 652 vagyon, és közben-közben 500 apró gyöngyöcske. Item, egy pézsmás lánczocska, közben-közben 500 apró gyöngyöcske. Item, egy zöld galanon való apró klárisból való hajtekerő, köves gyöngyszemmel. Item, egy somszem-forma nyakban való kláris, fekete gyöngyszemmel együtt. Item, egy klárisból való láncz, melyben 234 som vagyon. Egy fekete bársony-tokban egy szép nyakbanvető, az mellyen egy öreg függő, az melyben két öreg gyémánt, apró gyémánt 18, táblás öreg rubint 7, apró rubint penig 8. Ezen nyakbanvetőben 18 öreg aranyboglár, kinek ölében egy-egy öreg és négy-négy kicsin gyémánt, item négy-négy apró rubint; rubintos boglár penig 4, kinek az közepin egy-egy öreg, körűlötte kisebb 4 rubint; item négy-négy apró gyémánt; megint 9 boglár, az mellyekben öt-öt öreg gyöngyszem és négy-négy apró rubintocska, mindazáltal egy gyöngyszem héával vagyon. Item, egy öreg aranyláncz, az mely 3 fontot nyom. Item, 3 darab gyöngyös prém, in toto 14 réff. Item, 4 réf és egy fertál kesken prémecske. Item, két darab öreg csipke-formára csinált 42gyöngyös prém, mintegy réffni. Item, egy kártyán 20 viselt aranyboglár, melyeknek az közepin egy-egy rubint és mellesleg két-két gyöngyszem. Item, elephántcsontból csinált kicsin skatulácskában holmi arany-fragmentomok. Fényképes villamosbérlet alumínium fémtokkal. Item, más egy fejér és fekete-tarka skatulyácskában egy pár fülbenvaló saphír. Item egy fülbenvaló, aranyban foglalt gyöngyszem, 4 saphír, 3 kisded gyémánt és egy kisded termés-rubintocska. Item egy kicsin elefántcsontból csinált skatulában egy gyönge rézlánczocska. Item, 12 aranygomb, zománczos, egyik héán az többinek az közepin egy smaragd. Item, 12 apróbb aranygomb, zománczos, fekete, mindenikben egy-egy kis rubintocska. Item, más 23 gömböleg forma zománczos aranygomb, az kiben kettő héán egy-egy gyémántocska. Item, egy gyönge lánczocska, 42 boglár rajta, kék galonra varrott. Item, egy fekete tokban aranyban foglalt jáspis-pohárka. Item, egy-egy elefánt-skatulában két kis aranyozott lakatocska és egy öreg pecsétes gyűrő. Item, egy ezüst kerekded skatulácskában holmi rosariumhoz való fragmentomok és cseh gyémántocskák. Item, egy más ezüst-skatulácskában egy kevés öreg és apró gyöngyszem. Item, egy könyv-formára csinált ezüstládácskában egy jávor-körömből való perecz. Item, egy üres hosszú szabású skatulácska. Item, egy üres, aranyozott ládácska. Item, egy aranycsésze, zománczos. Item, egy ezüstkosár, az melyben holmi ezüst fragmentomok vannak és holmi gyermek nyakára való kövek. Item, egy üres aranyozott kék tok. Másfél fauz-köröm (sic!), egy sárkánynyelv, egy jávorszíból való eő és egy saskő és csaknem egy egész öreg occidentalis Bezoar. Item, egy elefántcsontból való skatulácskában holmi arany és ezüst, koronázatkor adatott monetale. Cista secunda nigra, vulgo Schreib-Tisch, rajta Koppenhágában csinált kalucsni. Cista seu Schreib-Tisch tertia: az melyben kiváltképpen külömb-külömbféle színő hímvarrani való selmek vannak, keveses gombokra való selmek, egy szép, öreg klárisból való rosarium, más rosariumokkal és spanyor öreg két kereszttel együtt. Ugyanazon ládában gazdagon skófium, arany és ezüsttel varrott kelhre való velum. Item, kockás flanelling, két, asztalra való tarka török selyemab43rosz, öt pamutpaplan közepire való eszköz és holmi darab csipkék. Cista quarta: Egy kicsin fekete ládácska cum instrumentis scriptorijs, in concreto celluxszal körbebugyolált töltőtoll. De ez vagyon az tizedik diófa-ládában. Cista quinta: egy patika-ládácska, cum instrumentis suis, törött szemüveg. Cista sexta: Egy öreg, kívül vörös-bőrös, aranyozott, belől vörös-bársonyos credentiális láda, az melyben vannak az következendő eszközök, úgymint: Ezüst középtál 30; tányér 58; 28 gyümölcsnek való csésze; 4 hatszeglető palaczk, az kettei öreg, belől aranyos és kívűl ziergoltos (Ziergold). Egy kívűl és belől aranyozott hólyagos kanna. Item, Hermes Baby táskaírógép. Item, egy hólyagos vödör, kívűl és belől aranyozott. 5 messzeles belől aranyozott pohár. Egy öreg hólyagos csésze, inni való, kívűl és belől aranyozott. 6 gyertyatartó, ziergoltos. 12 kés, 10 vella, ezüst aranyozott nyelekkel, 12 ezüst, aranyozott kalánnal. Firsnaidernek való három kés és két vella. Két hamuvevő és ahhoz való ezüst-gyertyatartó. Egy ágymelegétő, egy szárasztó. Egy belől aranyozott serpenő. Egy nádmézporozó, 6 ziergoltos kis eczetnek való tálacska. Egy credentia-csésze. Egy sóban főtt valónak rostélyos tányér és két öreg tál az alsó fiában. Cista septima, continens res argenteas: Az Losonczi Antal mozsdója medenczéstől (Lib. 35.), Báthori György ezüst-mozsdója medenczéstől (Lib. 13.), egy kivert, hosszas szabású kerekded mozsdó, medenczéstől, merő aranyozott (Lib. 7½.), item, más hasonló medencze, mozsdóstól (Lib. 6½.), harmadik hasonló medencze, mozsdóstól (Lib. 5½.), egy kisded aranyozott mozsdó medenczéstől, 13 – ezüst és aranyozott szélő és czímere Báthori – tányérival együtt (Lib. 16½.). 14 kivert ezüst, merőn aranyozott fedeles-kupa (Lib. 25.), item egy középszerő, merőn aranyozott medencze, mozsdóstól, egy fekete tokban asztalra való, négyszöglető, aranyozott óra, UMF Ruhla. 9 hólyagos és gömbölő, merőn aranyozott fedeles-kupa, egy fedetlen, merőn aranyozott kupa, két merőn aranyozott csésze (Lib. 28¼.), egy ezüst tentás-láda. Egy palaczk. Két farkas; egy ló; egy gondula. Két kanna, egy serpenyő (Lib. 21½.). Kerekded, öreg, hólyagos ezüst aranyozott lábas billikom-palaszk (Lib. 15.). Item, egy kis fejér medencze mozs44dóstól. Ezeken kívűl struczmony 3; szerecsendió-pohár 3, gállya egy, vödör egy, termés-kristál pohártokban kettő. Egy köves-kanna tokban. Azon öreg ládában metszett kristál-korsó, aranyban foglalva. Más metszett kristálcsésze, aranyban foglalva. Egy gyöngyházas concha, strucz-formán csinált pohár. Egy ezüst palaszk-formán csinált korsó, rózsavíznek való. Egy ezüst-csésze, pohár alá való. Egy ezüst ágymelegétő, fejér. Egy innia való ezüst-tok. Egy kis fejér tentás-ládácska, az ki az szegény Úr öreg tentás-ládájában vagyon. 3 asztalra való verő-óra tokban. Item, 9 viselt és töredezett közép tál. Item, egy öreg tál. Két nyakban való mutató, megaranyozott óra. Cista octava. 6 merő ezüst hinplő (sic!) aranyozott. Türkeses kard. Egy merő aranyozott hivelyű kard. Csajka, átlőve. Item, egy marhakereső, portai formán való fekete czapás kard. Item, 3 türkeses buzogány. Item, egy aranyas, termés-rubintokkal és türkesekkel rakott hancsár. Item, más két ezüsthivelű és fejér csontmarokkal való hancsár. Item, egy jáger-tok, az melyben egy öreg széles, 3 középszerő és 3 kisded ezüsthivelű kés; az tok is ezüsttel rakott. Két zászlóra való vért, melynek egyike az bosznai passa Szokolovics Ibrahimtól nyerettetett. Egy veres selyem szíra csinált ezüst, aranyozott kantár. Egy selem aranyfonállal szőtt, szíra csinált ezüst, aranyozott és türkeses fék-agy, igen szép, szügyellőstől. Más öreg, ezüst, aranyozott türkeses fék-agy, szügyellőstől, majcz fékszárral, az mellyen nagy ezüstgombok. 3 viselt csaknem egyformájú ezüst fékagyak, szügyellőstől. Még egy más, hólyagos, távul rakott, viselt ezüst, aranyozott fék, szügyellőstől. Item, egy fék, másforma szügyellővel való, ezüst aranyozott, viselt. Item, egy ezüst, apró hólyagos, bogláros kantár, szügyellőstől. Egy pár fekete nyelű pistol, skófium-arany és ezüsttel való tokostól. Egy kócsagtoll. Egy tiszta skófium-aranynyal varrott czafrag. Más skófium, aranyas ezüsttel varrott czafrag. Harmadik, vörös atlacz, skófium-aranynyal és selemmel varrott czafrag, 3 virággal. Egy ezüsttel burétott, keves türkessel való kármány-zabla. Egy ezüsttel bűrezett, keves türkessel való kármány-zabla. Egy fekete bársony hivelyű, ezüst, aranyozott, az szegény Apám Uram viselő kardja. Item egy czapa-45hivelyű, ezüst, aranyozott, nyakán viselt éles tőre, fekete tafotával.

Ezen tételhez a lap szélére, a lajstrom hitelesítő főaláírójának kezevonásaival e megjegyzés vagyon írva: »Pálffy Pál Palatinus Uramnak adta szegény László Uram.«

Item, az ládákon kívűl ezen tárházban vagyon egy fekete Hebanum ezüstös oltár, az Christus születése históriája az közepin, duklétek

Vagy: de klétek, – tisztán nem olvasható.

vannak benne tokostól. Az belső tárházban, cista nona, vagyon ebben: Abrosz, egyes asztalra való 19. Item, zsidó-abrosz 4. Item, három-három asztalra való, 4. Item, abrosz alá való hosszú kendő 10. Kucsma, barna (szőrő). Asztalkeszkenő hatodfél ducet. Két fejér varrásos kendő-keszkenő. 3 reczés kendő-keszkenő. Két kötéses kendő-keszkenő. Két olasz varrásos kendő-keszkenő. 4 hímes kendő-keszkenő. 3 csipkés és egy paraszt kendő-keszkenő. 3 pár csipkés, kötéses lepedő. Egy pár fejér varrásos lepedő. Egy pár reczés lepedő. Egy olasz varrásos lepedő. Egy pár aranyos lepedő, lengyel varrással. Egy aranyos, hosszú vánkoshéj, lengyel varrással. Harmadik, írás után varrott hosszú vánkoshéj. Egy török vánkoshéj, feketén nyomtatott. 20 szakácsnak való előkötő. Két hosszú asztalra való alsó abrosz, sárga reczés. 3 darab reczés superlát. Két aranyos végő török patyolat kendő-keszkenő. 8 réf jancsár-patyolat. Egy lepedőben való hím, fele aranyozott. 6 tarka orczatörlő és két asztalkeszkenő. Egy superlát-koszorú, aranyos török varrással való zöld tafotával béllett. Egy lepedőben való fejér varrás. Egy veres atlacz, gyöngygyel tűzött és zöld gubás bársonnyal béllett Stuczen. Egy királyszínő, fejér ezüst-virágú, elől 4 és hátúl két renddel középszerő gyöngygyel prémezett, hosszú farkú vontarany szoknya. Egy más, hosszú farkú, vont ezüst-aranyvirágú szoknya, az mellyen 33 öreg boglár, mindenik boglárban egy-egy gyémánt és két-két gyöngy lévén. Egy fekete bársony kis suba, az mellynek az galléra merő gyöngyprémes, az elein egy és az alján 3 rend és 3 újjnyi széles gyöngyprém. Egy öreg-gyöngygyel prémezett lengyel süveg, az mellyen 5 boglár, az hármán egy-egy rubint, a ketteiből kiesvén; két vertigál, ó, szakadozott. 46Egy fejér, sűrűen fűzött és testszénő dupla tafotával béllett paplan, az mely Báthori István királé volt. Egy más, aranyas virágú török paplan, vörös atlacz, zöld tafotával béllett. Cista decima. Vagyon ebben egy szőrrel és kék selemmel varrott asztalra való. Item, egy doboz még bontatlan Munkás cigaretta. Fekete virágos kamuka aranyas rojttal, hintóra való superlát, 12 darabbal. Egy hintóra való, fekete bársonyból való eszköz 8 darabbal, aranyos rojtos. Egy diófa patika-ládácska, belől vörös-bársonyos, s ezüst s némely részből aranyozott eszközökkel. Egy galambszínő, aranyvirágú atlaczpaplan. 5 Schreib-Tisch. Egy török láda. Egy pánczélos láda. Egy kis láda az 4 szegletin ezüstös, és egy kis tentás láda. Egy tűkör, ezüst és aranyozott virágú. Item, 4 fekete üres ládácska. Item, egy olasz umbella, kicsin. Cista undecima. Diófából csinált, fiókos, rakott láda; vagyon ebben ex lapide serpentino 10 csésze, 9 tányér, 10 tál, gemkapocs. Cista duodecima. Egy közönséges fenyő, tarka ládában kelh 13, melynek az hárma tiszta aranyos kívűl-belől, cum patellis; az hete belől aranyos, kívűl néhol-néhol aranyos csak, cum patellis, mely patelláknak az hárma csak fejér ezüst, és az kelheknek kettei csak fejér ezüst, az egyike penig tiszta réz, kövűl-belől aranyos, ezüst aranyozott patellával; egyiknek penig nincsen patellája. Item, ostyatartó, ezüst, aranyozott három, kövűl-belől, tokostól; az negyedik csak belől aranyozott, kövűl fejér, tokostól. Az ötödik kivert, belől aranyozott és a circumferentiája. Item, három gyöngyös, oltárra való eszköz, kettei Agnus DEI, harmadik másforma, gyöngyös, skatulában; gránátkövek az ketteiben. Item, fél sekel súlyú aranyfüggő, két karperecz, 10 arany sekel súlyú (Mózes). Item, egy öreg párta-eő, mixtim aranyozott, fekete kopott bársonyon; az alja fekete posztó. Item, egy tarka, fekete-sárga tarka, (sic!) fejérrel béllett. Item, egy reczés antipendium, oltárra való, belső kerőleti veres tafota. Item, egy veres atlaczból csinált casula, stolájával együtt. Item, oltárra való 15 keszkenő, kinek tize selmes s némely aranyos varrott virágos, aranyos reczés, az többi paraszt-reczével. Item, két megyszínő tafota előkötő, egyik mind arany csipkével, az másik atlaczczal. Item, 3 kamuka-abrosz és egy hosszú kendő. Item, 47oltárra való egy abrosz, selemmel varrott, reczés, aranyos csipkével. Item, egy kötéssel varrott hosszú gyolcs-abrosz. Cista decima tertia. Hintó hátuljára való bőrláda. Ebben vadnak: Egy gyalogzászló, vörös-sárga. Item, egy nyargalló, fekete farkú veres-sárga zászló. Item, veres tafota-ing, aranynyal pettegetett, jóféle tafotából 26, közönséges tafotából penig 62. Item, bagazia-ing, veres 14. Egy fekete, szegény Úr viselt kornétája (Apám). Item, vért 3, kinek egyike ezüst, az másika réz, a harmadik vas, aranyozott. Egy veres kamuka, ország aranyozott zászlója. Más veres kamuka, ország aranyozott zászlója. Harmadik kék tafota, ország aranyozott zászlója. Negyedik veres kamuka, szegény István Uram pápai kapitánybeli zászlója. Ötödik egy zöld kamuka kisded zászló. Hatodik, egy testszinű tafota, viselt aranyos zászló.

Kézjegyzés e tételhez: „Az ládákon kívűl vagyon, az asztalon.”

Egy palotára való, viselt aranyas bőrkárpit, 12 darabban. Más házban való királyszénő aranyas bőrkárpit, 12 darabban. Harmadik házban való 16 darab kék bőr aranyas kárpit. Negyedik házban való zöld aranyas kárpit, 6 darabban. Ötödik házban való veres és sárga nagy virágú kamuka kárpit 7 darabban. Hatodik házban való, veres és kék színő, öreg virágú Brudageli kárpit 7 darab, és két más darab vörös és sárga Brudagelj kárpit. Hetedik házban való vörös és sárga Steiczel való félselem atlaczkárpit, 14 darab, viselt. Az belső tárházban szegény Úr udvari, színes kornétája, melynek aranyos a vertéje. (Sic!) Más egy aranyos kornét, vörös aranyozott vas-vertéje. Item, két fegyverderék sisakjával, aranyos. Az új tárházban az nagy ablaknál való hosszú asztalon vagyon: Egy foenimentum avagy palotában való szép új flos, semmel (selyemmel?) elegyített új flandriai kárpit 8 darabban, Actæon és Diana historiájával. Egy darab öreg cejgnadrág. Más foenimentum avagy házban való flandriai kárpit, 6 darabban. Harmadik, házban való flandriai régi kárpit 7 darabban, az Noë historiája. Negyedik, házban való flandriai viselt kárpit 8 darabban, Ábrahám historiája rajta. 3 hosszú fejér dévány-szűnyeg, viselt. 6 más viselt öreg dévány-szűnyeg. Az másik asztalon. Viselt csatos 48aktatáska, zsírban fénlő, hasas akar egy áldott állapotban való eb. Öt öreg persiai selmes szűnyeg. 9 egy asztalra való persiai szűnyeg, selmes. Egy viselt ollyan kerekded szűnyeg és egy fejér skarlát-szűnyeg. Ezen tárházban vagyon egy öreg, terra sigillatából való, ezüstben foglalt pohár, aranyozott fedeles, kit Bilicumnak rendelt az szegény Úr az várhoz (Édes Apám). Item, ezen tárházban 4 tigrisbőr és 4 párduczbőr. Item, 10 darab varrott szőr tarka kárpit. Az új tárház fölött való házban kék tarka félselyem atlaczkárpit 7 darab. Kinjáró ezüstmív, az ki az pohárnoknál és tálnoknál vagyon. A pohárnoknál ezek vannak: ezüst aranyas kupa, fedeles 3, aranyas kupa, fedél nélkűl, egybenjáró 2, ezüst fejér, pohár 5, kissebb fejér pohár 3, aranyas mozsdó, medenczéstől 1, ezüst tálacska 12, alpakka monytartó 6, ezüst-tányér 6, ezüst kalán 18, ezüst villa 8, ezüst-nyelű kés 8, aranyas sótartó 2, aranyas csésze 2, nádméznek való l, ezüst-gyertyatartó 5. Az tálnoknál vagyon 24 ezüst-tál. Szegény Édes Apám, szegény, szegény .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

49

33. H a megszólalt a Himnusz, ha elkezdte Isten áldani a magyart, jó kedvvel, bőséggel, föl kellett állni, például válogatottmeccs-közvetítéskor; édesapám komor ünnepélyességgel fölemelkedett, fiai minden egyes alkalommal mintha ellenálltak volna, mindenesetre megvárták, míg édesapám a szigorúság és ingerültség határán hátrapillant, s csupán ekkor tápászkodtak föl. Ellenséhéggel, kábé ekkor. És arcokat vágtak, ügyelve, hogy édesapám ne vegye észre. Ha ilyenkor megszólalt a telefon, felforrt a teavíz, azt édesapám fiai igazuk igazolásaként látták. A Himnusz kiemeli az embert a napból, az öröklét időtlenségébe emeli, a televízió azonban nem emel sehová: ez az ellentét öltött testet a két nemzedékben. Édesapám e szép ragaszkodásából érthető meg fölháborodása és indignálódottsága, mellyel édesapám édesapám legidősebb fia, mondjuk így, relativizmusára reagált. Hiszterikusan reagált. Ha például édesapám fia örömének adott hangot, látván, milyen nagy család ez, van benne egypúpú, kétpúpú, hős és áruló, és így tovább, akkor apám azonnal fölháborodottan kikérte magának, hogy milyen áruló?! Konkrétan kicsoda?! Így nem lehet beszélni! Láthatóan elvileg tartotta kizártnak egy ilyen létezését. Apám fia vállat vont, nem értette apámat, ő teljességgel érdektelennek tartotta, hogy van-e vagy nincs áruló a családban. A múltban. A múlt nem azért a miénk, mert dicső; de mert a miénk, gazdagok vagyunk, és ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot. Egyébiránt éppenséggel édesapám a jó példa az ún. áruló édesapámra. Sokan megvetették őt, hajszállal labancabb volt annál, mint amit a jóízlés javasol (persze ifjabb cseszneki ág – amúgy is a leglabancabb haj50tás). Édesapám mint a Styrum, Forgách majd Ebergényi labanc regimentek vezénylő ezredese, nem átallott nekimenni saját rokonainknak sem (Antal, Dániel stb.), amiért kuruc oldalon különösen lenézték, de a semleges családtagok is fintorogtak. Édesapám kövér, barna bőrű férfi volt, a bőre simán, fényesen csillogott, az ember szerette volna megsimogatni. Állandóan simogatni. Harmincöt évesen lett alezredes Pálffynál, de nem a karriervágy ösztökélte; a türelem hiányzott belőle. Belefáradt abba a folyamatos figyelembe, amelyet a XVII. század végén nem lehetett elkerülni (megúszni); a Habsburgokra ügyelni, a törökökre ügyelni, Erdélyre ügyelni, a királyságra ügyelni, a nemzet érdekeire ügyelni, a család érdekeire ügyelni, saját érdekekre ügyelni – elege lett ebből. Mindenestül katona lett, aki utasításokat kap, melyeket tehetsége szerint végrehajt. A kurucokat nem utálta, szempontjaikat azonban rövidlátónak tartotta. Rákócziban van nagyság, kétségtelen. De micsoda rémes dolog volna, ha győzedelmeskedne. Paktum a törökkel, föltámadó francia kokettálások. És hogyan tovább. A kuruc a fényes pillanat. Előtte, utána macskajaj. Édesapám a leggyűlöletesebb családtagok egyike. Arcképe megvan Fraknón. Fiai mind a mai napig fölállnak a meccsközvetítés elején, van bennük egy rugó, amely emeli őket. Édesapám unokái lassan tápászkodnak utánuk .

34. É desapám nem szerette Kossuthot, hiú, fölületes alaknak tartotta, kapriciózusnak, minden konfliktusban Széchenyit pártolta, ünneplő tömeg a Broadwayn?, ugyan, ugyan, újratemetni, azt igen, arra kiváló, általában nem szerette a protestánsokat, túl nyakasak voltak neki, túl evilágiak, akik számára, szerinte, Isten csak egy szófordulat, fontos szófordulat, a sorsukat kémlelik benne, de akkor is, és mindig meg vannak sértődve, az a férfias bú, ahogy ott leng, nem szerette ezt a plebejus gőgöt (édesapám), mintha a szenvedés Luther találmánya és követői kiváltsága volna, általában nem szerette édesapám a kurucokat, túl sok rőzseláng, nóta, kevés gondolkodás és munka, giccs!, 51giccs és nosztalgia, és önsajnálat, nem szerette Kossuthot – ja, ez már volt –, és mégis, mégis fölakasztották ama tragikus októberi napon. Nagymama Aradra küldetett, hogy hozzák el a holttestet a bitó alól, s hogy édesapám jól fölismerhető volna a nagy szakálla miatt. Ám nagy szakálla volt Lahnernak és Damjanichnak is, úgyhogy azok is el lettek hozva, ott vannak mind a hárman a kastély kertjében, Mácsán, Arad megyében, békében nyugosznak .

35. N agyurak, édesapám nagy úr volt, revizor a Vitukiban, hatodmagával, de!, de primus inter pares. ♦ Édesapám nagy úr volt, nagyon nagy, még annál is nagyobb, vagy hát annál nem nagyobb, ám nagyon nagy, elgondolhatatlanul nagy. Mert ha csak a földet nézzük, hogy egy faluban például mi számít nagynak, nagyparasztnak, akinek ott annyi a hatalma, hogy mindent el tud érni, és a mindennél nincsen nagyobb, meghatározza a falu életét satöbbi, valóban satöbbi; és akkor mit jelent, ha ezt, ezt a hatalmat, befolyást satöbbit, meg kell százzal szorozni? Ezerrel. Ez akkor már nem jelent semmit. ♦ A nép oly elfogult a nagyurak iránt, édesapám iránt, az arckifejezése, hanghordozása, egész viselkedése iránti elfogultság annyira általános, hogy egészen az istenítésig fokozódnék, ha apámnak egyszer is eszébe jutna, hogy jó legyen, jó ember. ♦ Van egy hatalmas előnye édesapámnak a többi emberrel szemben: finom ételek, gazdag berendezés, vadászkutyák, lovak, majmok, törpék, bolondok, hízelgők – legyen („gönnolom neki”), de az valóban irigylésre méltó, hogy olyan emberek állnak a szolgálatában (szolgálatára), kik szellemben s szívben fölérnek vele, sőt olykor fölül is múlják. ♦ Édesapám arra büszke, ha allét vágat az ősfenyvesbe, ha nagy, hosszú védfalakkal területeket biztosít, ha mennyezetet aranyoz, vízibizbaszt csináltat vagy egy tágas télikertet; ám egy hű szívet boldoggá tenni, örömet okozni, ínségben segítségre lenni, bajnak elejét venni, ez már nem tartozik kedvtelései közé. ♦ Ígérgetni, szép szavakkal fizetni édesapámnak, nagy úr, olyannyira nem kerül semmibe, magas méltósága olyannyira 52fölmenti az adott szó kötelessége alól, hogy már az is szerénységnek hat, ha csak annyit ígérget, amennyit. ♦ Vén már s elnyűtt, mondotta hatalmas apám Dienst Feri bácsira, nomen est omen, agyondolgozta magát a szolgálatomban, most mi a fityfenét csináljak vele? Az, aki majd megfosztja az öreget utolsó reményétől, az a másik, fiatalabb, csakis azért kapja meg ezt a tisztséget, mert azt a Dienst Feri bácsi túlontúl megszolgálta. ♦ Sokszor jobb faképnél hagyni édesapámat, mint panaszkodni rá. ♦ Édesapám lenézi a szellem emberét, mert csak szelleme van, a szellem embere lenézi édesapámat, mert csak fényes rangja van. A becsületes ember szóval illeti mindazon ház elejét, hol szellem vagy rang honol – minden erény nélkül. ♦ A megvetés, mit apám a nép iránt táplál, érzéketlenné teszi apámat a nép részéről megnyilvánuló dicsérettel és hízelkedéssel szemben, és fékezi apám gőgjét. Ha a király vagy az Isten nem vetné meg az öregemet, ő, a király vagy az Isten, szintúgy gőgösebb volna. ♦ Ha édesapám óhajtaná önmaga és alárendeltjei megismerését, tán szégyellené az urat játszani. ♦ Az nem vezet jóra, ha az embernek ugyanaz (lehet) a neve, mint a plebsnek. A nép neve (meg az apostoloké): Péter, János, Jakab. Édesapámé azonban: Hannibál, Cæsar, Pompeius. Lukrécia. És ki akadályozhatná meg, hogy Jupiternek, Merkúrnak vagy Vénusznak vagy Adonisznak hívják (édesapámat)? ♦ Az élet kellemei, a bőség, a dőzs, a nyugalom, a határtalan boldogság – mindez annyi örömet hagy apámban, hogy bármikor elneveti magát egy törpén, majmon, félkegyelműn, egy bolondos csínyen; azok, akik kevésbé boldogok, csak a megfelelő helyen nevetnek, ott, ahol kell. ♦ Édesapám a champagne-t szereti, és megveti a pancsolt borokat; vagyis jobb nedűvel kábítja magát, mint a nép gyermeke: ez az egyetlen különbség, melyet a dorbéz meghagyott egy főrend és egy istállófiú közt. ♦ Az érdemet meglátni, kifürkészni, és fölismervén megadni neki, ami jár: e két nagy lépésre, melyet gyors egymásutánban kell megtenni, apám ritkán képes. A lába, szegénynek… ♦ Nagy vagy és eichner, szólott édesapám, de ez nem elég, úgy cselekedj, hogy tiszteljelek, hogy fájlaljam, keserítsen el, ha kiesnék pártoló kegyedből vagy nem 53nyerném el azt. ♦ Édesapám összes gazdagsága nem elég arra, hogy akár a legkisebb jóakaratot vagy szolgálatkészséget megfizesse – ha meggondoljuk, mibe kerül ez annak, akit meg kíván jutalmazni (édesapám); hatalma arra alig elegendő, hogy megbüntesse az illetőt, ha a bűnhődés mértékét az így elkövetett igazságtalanság jelöli ki. ♦ Puszta képmutatás volna, ha édesapám nem töltené be azonnal azt a magas méltóságot, amely megilleti, s amely a világ szerint jár is neki: nem kerül neki semmibe szerénynek lenni, a tömeg közé keveredni, amely tüstént visszahőköl, vagy utolsónak lenni, mert ő utolsóból azonnal első lesz. A közönséges halandó számára a szerénység keserű passzió: ha a tömegbe kerül, agyonnyomják, ha az asztalvégre ül, otthagyják. ♦ Édesapám nemigen kedvelte az Édenkert utáni időket, a hajdant, kelletlenkedve kellett megállapítania, mindannyian testvérek vagyunk, húg, nővér, öcs, báty. Az emberek egy nagy család: a többé s a kevésbé csupán a rokonság fokában különbözik. ♦ Édesapámról hallgatni kell: róla jót mondani, az szinte mindig hízelkedés; róla rosszat mondani veszélyes, ha él, és gyávaság, ha meg van halva (édesapám) .

36. A z fix – holtbizonyos –, hogy édesapámék több pénzt nyomtak a kajázásba, mint a Habsburgok; gyomorbajos népség, amit vesztettek a spanyol vámon, képesen szólva, azt a konyhán akarták behozni, soha nem volt egy tisztességes szakácsuk, vagy ha volt, nem derült ki, oly szűkkeblűen lett a fejkvóta megállapítva. Enni kell. (A kell kell.) Arról beszélgettek a király asztalánál, hogy Teplice környékén, az út mentén elszaporodtak a világ legősibb mesterségét űzők; egymás sarkára hágnak. Édesapám ekkor a királyné kezére hajolt, és egy könnyű tréfát engedett meg magának, angyalom, a konkurencia, valami ilyesmit, nyeglén, kedvesen, suttogva, ám úgy, hogy a terem legtávolabbi sarkában is jól kivehető volt minden egyes szó, angyalom satöbbi. A nassaui hercegnő fölugrott, és sikoltozva kirohant. Édesapám utána! Gróf, suttogta a király maga elé, ám úgy, hogy a terem legtávolabbi sarkában is jól kivehető volt minden egyes 54szó, gróf. Apám megtorpant, úgy állt ott, mint egy viaszfigura. Csinálná vissza, de nem lehet; elfogta a magánytól való gyáva félés. Gondolatban végigfutott az évszázadokon, a tizenkilencediken, a tizenhatodikon, a tizennyolcadikon, s az utóbbiból eszébe jutott egy mondás, ami nagyon megtetszett neki: A bánat, Uram, a tétlenség egy neme. A végtelen és nyomorúságos pillanatban mindenki őt nézte. Kívülről behallatszott a fenséges asszony zokogása. A király is őt nézte. Elmúlt a félelme, zsibongó meleg öntötte el a szívét. Ami szép, az erkölcsös is, kurjantotta, és ment volna a szépség után. De nem mozdult, édesapám nem mozdult .

37. É desapám vakon született. Ott áll .

38. R ontás: Édesapám vakon született, a szeme helyén két szörnyű semmi. Ott áll. (Ott áll a sarkon, hegedül, pocsékul, akaratosan, truccolva, az Internacionálét, lágyan, édesen, nyújtózva, mintha egy keringőt. )

39. M iután elszerette anyámat az urától, ketten álnoksággal meg is ölték azt a jámbor nagy embert, édesapám hökkenten nézett egy reggel körbe, és ijedt gyönyörrel észrevételezte, hogy minden, de minden az övé. Kicsoda hitte volna, hogy annak az embernek a gazdag urasága ily hirtelen reá maradna? Ó boldog szerencse, mely áldott vagy te, hogy ez mai nap ily nagy gyönyörűséget és örömet édesapámnak hoztál, mert ím egész Dunántúlt annak az embernek mind feleségével egyetembe bírja, gazdag urak, nagy fejedelmek, hatalmas királyok hozzája hallgatnak. Erős várakkal, kéncses várasokkal apám nagy bőséges. Rövideden: valami testének kell, minden elég vagyon. Jeles vadászóhelyei vagynak, kéncse torkig vagyon, kiket sem fegyverrel, sem vérével, sem verítékével, sem nagy fáradsággal nem keresett, de csak könnyen talált, könnyen ismég elkölt. Lakjunk, 55meddig lakhatunk, ez volt a jelszó, és apám odanyilatkozott, ezentúl új udvart tetet, mindeneket behirdettet. Első gondja is az, hogy lantos, hegedűs, sípos, dobos, trombitás számtalan legyen; mindenek vigadjanak, ifjak örvendjenek, úgy szép személyek apám előtt táncoljanak. Mindeneket megújíttat, tervezgette, kiválságot ezzel megmutat, urakat ajándékoz, frissen mindent szereztet, az palotákat vont arannyal, drága kárpitokkal, aranyas bársonyokkal mind bevonat; azt akarja apám, minden úgy félje, úgy tisztelje, mint királt. Ha az az ember nem tudott belőle élni, tudok én !

40. E gy reggel, mikor apám kitántorogván a konyhából, mert szinte elájult a dögszerű elmosogatlan edények akkora tömegétől, különösképpen egy ezüst-, de inkább alpakka tálcától, melybe teljesen beleragadt a sárgás tojásmaradék, s bemenvén a fürdőszobába nem találta a fogkeféjét, a fogmosópoharát, a borotváját s a WC-kagylót, és nem találta az arcát a tükörben, majd onnan a belső szobába imbolyogván látta az ágyát feltúrva, benne a sárga hajú kis nőt, mint egy macskát gömbölyödni, akkor odament az íróasztalához, rádűlt kissé s egyben megtámaszkodott, majd erősen a fia szemébe nézett (a fényképen a fiú tekintete szigorú volt, szája csücsörítve), és azt mondta. Elúrhodott, nagyfőnök, rajtad a kevélység .

41. M aga derűs és megértő és belátó és elnéző, egy intelligens társalgó, egy színes valaki, aki mindenben keresi a szükségszerűt, aki nem akarja megváltoztatni a világot, hanem elfogadja, elfogad mindent, ami létező, és eszébe sem jut, hogy a világ lehetne másképp is, pontosabban nem ez jut az eszébe, magát kielégíti a létezés gazdagsága, ez az, amit elfogad, ez a gazdagság, ahol a rossz, a csúnya nem kiegyenlíti a jót, a szépet, nem semlegesíti, hanem növeli, nem emezeket, hanem egymást – és mindez azért van így, mert nem állt még sose kivégzőosztag előtt, mondotta édesapámnak a kivégzőosztag vezetője, munkaidőben .

56

42. É desapám már rég nádor volt, aranygyapjas és belső titkos, midőn elismerte, soha nem volt képes szabadulni attól a gyanútól, hogy a teremtés célja nem etikai természetű, nem lehet az, ezt a gondolatot soha nem bírta magából végérvényesen kiűzni, vagyis nem úgy járt el, mint az Úristen az első emberpár esetében, meglehet, nem azonos pozícióból kellett az ügyeiket intézniök .

43. A z ember innét fest, mutatott a festő a szívére. Később édesapám a vitában, amely lassan az ő javára látszott eldőlni, mintegy végső tromfként, mintegy visszafordítva, mintegy a festő mellének szegezve, újra fölidézte a mondatot, az ember innét fest, mutatott édesapám mintegy a szívére. Kurta csönd lett. Azután a festő egy utánozhatatlanul lágy, bölcs mozdulattal megfogta apám csuklóját, finoman, két ujjal, könnyen és szomorúan, akár egy régi, családi ékszert, násfát, a hétszázát!, és gonosz, primitív mosollyal áttette apám kezét mellkasának bal oldalára. Apám, örök vesztes, elpirult .

44. É desapám Purcell egy kis táncát játszotta. Befejezvén diadalmasan fölkiáltott: Katedrális! Egy katedrális! Most pedig megmutatom a köveket, mert minden katedrális kövekből áll össze! Kövekből és Istenből, vakkantott közbe édesanyám. Hogyne, hogyne. Technikailag nem játszott édesapám különösen jól, de a zenét játszotta, a zenéből, a zene szerint; jól járt a zene, ha ő játszotta. Dúdolt, mint Gould, nyüszítve. Ez itt teljesen iskolás, nemde, kérdés-válasz, kérdés-válasz, hopp, nézzük csak, ugyanarra a kérdésre egészen más válasz? hát illik ez?, és aztán rögtön ugrik, és hogyan ugrik!, ez, nemde, háromkeresztes, ez meg egy bés, és megugorja, és 1691-ben, nemde, ezt ne feledjük! Egyszerűen, egyszerűen, egyszerűen. Hopp, íme, itt van egy túlfeszítés, szinte atonális, nemde, micsoda akkord!, ezt Bach sose merte, soha. Ez a Purcell angol, ezt ne feledjük. És akkor ide a végére, íme, odatesz egy hangot, amely ez idáig még nem szere57pelt, erre az egy hangra készült végig, ezt óvta egész idő alatt, erre vigyázott, ebből a kis darab Purcellből megérthető az egész komponálás, nemde. Édesanyám közbevetését, miszerint volna azért különbség 1691 és a most között, láthatóan nem értette. Az újbóli közbevetést, miszerint Isten magánügy lett, láthatóan föl sem fogta; édesanyám engedményét, miszerint ő, édesapám, nincs abban a helyzetben, hogy állíthatná, Isten nincs vagy van, de halott, de mondjon bármit, az csak őreá, apámra vonatkozik, a szomszédjára már nem, láthatóan nem értékelte. A játék alatt végig sírt, o Wort, du Wort, das mir fehlt! Sírva hallgatta anyámat is, s boldogan bólogatott. Bosszúságát anyám igyekezett nem mutatni. Magisztrális előadás, édes Joseph !

45. É desapám betütükélt. Komolyan javasolta Haydnnak, hogy vonóshármas. De Haydn nem alkudott, valamiért kötötte az ebet a karóhoz .

46. T izennyolcadik század: Édesapám az úton libát terel (az én édesapám úton libát sose terelt), az árokban füvet szed (árokban füvet nem szedett), a kerítésre köcsögöt tesz (köcsögöt nem), a kútból vizet húz (nem; dehogynem, lett ő minden (semmi)), a kútból vizet húz, a félszerben kapát élez (kapát élez), az ólban disznót etet, az istállóban tehenet ellet, a boksában szenet éget, a templomban követ seper, a temetőben sírt egyenget, a kovácsműhelyben vasat tüzesít, a csődörrel kancát fedeztet, a Patakba dögöt vet, a suszternél bocskort rendel, a zsidónál pálinkát vedel, a vándorárustól sót vesz, a bírónál igazságot keres, a házban asszonyt ver, az ágyban dohányt rejteget, az udvaron kutyát kerget, a szérűn rozsot csépel, a kazalban lányt hemperget, a földesúrhoz hányadot szekerez, az árnyékban babot eszik, a gatyába szellentést enged – és legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem .

58

47. L ássuk. Többen szemére lobbantják édesapámnak, hogy a Wesselényi-összeesküvést követően édesapám meglehetősen és következetesen megszedte magát. Valóban. Zrínyi Miklós halálával összezavarodott a helyzet, melyet a fater se bírt széjjeltisztítni. Széjjelment érzés és értelem (ott a XVII. század második felében). A nemzet elveszítette nagy fiát, kitől a megváltást remélhette; Wesselényit annyira tanácstalanná tette a kétségbeesés, hogy a betegségnél is veszélyesebb orvosságra gondolt, szövetséget a törökkel, hogy az ne zaklassa többé az országot, ne csipdesse el várait, falvait, ne sanyargassa a hódoltságot; Zrínyi öccse, Péter korlátolt felfogású ember volt, s e gyöngéjét mintegy maga is érezvén szívesen hajlott mások tanácsára, vezetésére, így hiába nevezte ki őt Leopoldus horvát bánná (jan. 24.), a nemzet vágyait illetően nem pótolhatta bátyját. Így a rövid reményteli korszakra, melyben biztatóan hangzott föl a büszke szó, „ne bántsd a magyart!”, sötét évei következtek most a belviszálynak, melynek iszonyatai között mintha nem is élne már magyar, hanem csak kuruc és labanc. (Ki túllát a sövényen, s országa dolgát serénykedik értelemmel fogni s nem szigetelve, ki az usust a politica hasznának és nem ármányának tudja, az üres szívű hazátlan, az ki pedig honját természetes érzülettel rajongná, az gyöpös maradék. Gyermekség az ilyen, gyermek az ilyen ország, az mindmáig, mert álmait nem képes nappalaival egybeboronálni, múltját jelenével, nem talál átjárást a vereségeiből a győzelmeibe és fordítva. Duzzog is, miként a gyermek. Édesapám későbben nádorként igyekezett volna fölszámolni ezt a kétarcúságot, vert volna hidat, de nem volt part, nem hittek benne se a magyarjai, se királya, rágalmakkal és kegyekkel való elhalmozása megcsökkenté az iránta való bizalmat. Nem véletlen, hogy az a hallatlan dolog történt, hogy nem ő, a hivatalban lévő nádor, hanem Pálffy intézte a békekötést Rákóczival. Na mindegy. Édesapám nem sértődött meg, némi melankólia vett rajta erőt, meg a köszvény. Tevékenysége homlokterébe a család került. Ami bizony a személyes boldogulást jelentette. Ami tovább csökkentette a személyes hitelét. De ne szaladjunk ennyire előre.) E borzasztó válság édesapámat a dunáninneni végek 59hadi szolgálatában találta. Mint hegyaljai főkapitány Wesselényi és társai összeesküvése következtében parancsot kapott az elégületlenek javait lefoglalni, amit, bár kelletlenül, meg is tett. A lefejezett Nádasdy Ferencnek, sógorának elkobzott birtokai egy részét adományul nyeré, nevezetesen Szarvkőt, 20 000 forint zálogösszeg lefizetése mellett, mely neki később visszafizettetvén, ez uradalmat 200 000 forintért ismét zálogba vette, míg augusztus 13-án (egy nappal édesanyám halála előtt) adományul nyeré 65 000 forint felülfizetés mellett; továbbá Kapuvárt, melyért 50 ezer forintot kellett fizetnie, mellyel korábban még adós volt, és végül a pottendorfi részt; ezen aquisitiókért nagy ingerültséget vont magára. Nem sikerült azonban a Homonnay-vagyont lenyúlni: édesapám legszebb terve, összeházasítani gyermekei egyikét Mária nővére leányával, a fiágon kihalt Homonnay-nemzetség sarjával, nagy ellenfele, Kollonics püspök konok ellenállásán szenvedett hajótörést. (Sajna az udvarnál inkább Kollonics nemzetbontó irányzata emelkedett érvényre, amely édesapám „mediator” szerepét hatástalanná tette fel- és lefelé egyaránt; ez az esztelen irányzat nyomta a nemzeti visszahatás fegyverét annak a Rákóczinak a kezébe – és ez apámnak vigaszul aligha szolgált –, kit éppen Kollonics nevelt ifjúságában.) Még más szerzések és még más reá vont ingerültségek is voltak, de illő szem előtt tartani, hogy ezen epochában az édesapámmal éppen nem rokonszenvező vezérférfiak is, minden nagy dicsőítések mellett, a nemzeti aspirációk mögé rejtőzve, nagyjában személyes érdekeik kielégítését szintén keresték. Látva az ellenkezést, édesapám kifejtette a „láthatatlan kéz” elvét (elkövetvén azt a logikai és érzelmi hibát, miszerint logikailag akart egy érzelmi konfliktust megoldani); eszerint minden egyént – miközben kizárólag saját személyes hasznát keresi – mintha egy jótékony, láthatatlan kéz vezérelne a közösség együttes javának a lehető legjobb szolgálata felé. Így volna igaz az, hogy mindezt „nem bolondságból vagy a maga pompájáért, hanem hazájáért tette”. A pénzt édesapám nem rakta élére, sőt nagyfényű háza hitelét is meglehetősen igénybe vette, de másrészt oly tekintélyes szerzeményekkel gyarapította ősi bir60tokait, hogy elhunytával nem egy-két uradalmat, hanem valóságos fejedelemséget hagyott maradékaira. Ellenségei még ekkor sem hagyták békében, azon hírt terjesztvén, hogy vadászebe által szétmarcangolva múlt volna ki. (Ilyesfélét, jelzem, a nagymamámról is híreltek, hogy napokig feküdt volna eszméletlenül a hideg konyhakövön, és a macskái, mert rengeteg macskája volt, lakmároztak volna belőle. )

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

61

48. R égen kivonultak már a törökök Kismartonból, régen elhagyták Magyarországot is, amikor egyszer két fényesen öltözött úr jött a faluba. Mind a kettő török volt, pedig régen kivonultak már a törökök Kismartonból, régen elhagyták Magyarországot is, amikor egyszer két fényesen öltözött úr jött a faluba. Mind a kettő török volt. Mindjárt az első házba beköszöntek. Adjon Isten! Fogadj Isten! Mi jóban járnak?, kérdezte tőlük a ház gazdája, aki nem volt más, mint az édesapám. Azt mondja erre az egyik török úr. Hallja-e, ennek nagy sorja van. Nem beszélnek itt a faluban egy asszonyról, akit a törökök elraboltak innen, és megszökött tőlük? Sok olyasmit mondanak errefelé, válaszolta apám fürkészőn. No de az úgy volt, hogy annak az asszonynak két gyermekét szekéren vitte a török, őt magát meg a szekér után kötötte. Az asszony észrevétlenül elvágta a kötelet, becsúszott az árokba, és megszökött. Ugyan hogy volt szíve otthagyni az édes gyermekeit? Annak úgy, hogy két kisebb árvát hagyott odahaza a faluban, azokhoz szökött vissza. Nem hallották-e hírét? Mert jól megfizetnénk, ha valaki hírt mondana felőle. De hiába erősködtek – mert erősködtek –, senki a faluban nem hallott arról az asszonyról. Was verborgen ist, interessiert uns nicht, mondták, mert egyként beszélték a magyart meg a németet. (Ezen felül laktak ott még zsidók és horvátok is.) Bizonyosan elpusztult, se neki, se a családjának híre nem maradt. Elszomorodik erre a két török úr. Azt mondja az egyik. Pedig mi csak ezért utaztunk idáig messziről, Konstantinápolyból. Aztán miért volt ez az utazás, ha meg nem sértem?, kérdezte a kismartoni gazda, apám, fürkészőn. Azért, gazduram, mert az az asszony a mi édesanyánk volt. 62Amióta a történetét tudjuk, mindig őt keressük, de most már látjuk, hogy soha rá nem találunk. No, várjanak egy csöppet, szólt apám, és hellyel kínálta a két kontyost, azzal bekérette édesanyámat, Maria Josepha Hermengildét, Prinzessin von und zu Liechtensteint, ezt a testes, erős, lefátyolozott arcú asszonyt, aki teljesen betöltötte a szobát személyével, egyéniségével, jellemével, hatalmas tollas kalapjával s mozdulatlansága ellenére suhogó ruhájával. A törökek azonnal felugrottak, és kezet csókoltak a törökek, akik még soha senki iránt nem tanúsítottak olyan tiszteletet, mint most édesanyám iránt. Ez most nem fontos, vakkantott apám ingerülten, hanem akkor ez-é az édesanyjuk?, avval megforgatta édesanyámat, lássák előről, hátulról és oldalról is lássák. Nem, ingatták a fejüket a terekek, ez nem a mami. Nagy szomorúsággal búcsút vettek, és visszatértek Konstantinápolyba. Apám kivárta, míg a vendégek, mellesleg szólva hívatlan vendégek elhagyják a portát, majd hirtelen, visszakézből brutálisan pofán vágta anyámat, ezt a testes, erős, lefátyolozott arcú asszonyt, aki teljesen betöltötte a szobát személyével, egyéniségével, jellemével, hatalmas tollas kalapjával s mozdulatlansága ellenére suhogó ruhájával. Fölrepedt a szája széle, vér csurgott a padlóra. Apám a vér látványától megvadult (sértésnek vette, mintha anyám szántszándékkal bosszantaná, bosszantani akarná), újra ütött, anyám a padlóra zuhant, utánaesett a vérének. Nem maradt tehát mozdulatlan. Szűkölt a félelemtől. Félt a veréstől, félt a fájdalomtól (apám, ha ivott, nem ismert se Istent, se embert), de főként attól félt, hogy a két édes gyereke után édesapámat is elveszti. Az már sok lett volna. Apám még belerúgott a földön heverő testbe, majd kirohant az udvarra. Zihált. Ment le a Nap. Lassan megnyugodott (édesapám). Nem volt jókedve. A házunk ajtaja libegett a késő esti szélben .

49. É desapám megint egyszer megérkezett. Arca borostásan feketéllett, a szemét vérerek tartották egyben, mintha egy foga is hiányzott volna, bűzlött az italtól. Derűsen nézegetett. Gyanakodva vették körül, a bécsi udvar, a magyari urak, a miniszterelnö63ki hivatal, a belső cselédség, fél Dunántúl és az édesanyám. Tizennégy bőröndöt hoztak apám mögött, tizennégy angol disznóbőr bőrönd, különböző alakú, rendeltetésű, de egy kollekció, Richardson & Dumble, London. Mi az?, vonta föl a szemöldökét a bécsi udvar, a magyari urak, a miniszterelnöki hivatal, a belső cselédség, fél Dunántúl és az édesanyám. Dolgokat hurcolok, hajtotta le a fejét a papám. (Fordításban: tárgyakat cipelek. )

50. É desapámat elfogta a rajongás a braunschweigi naplemente iránt. Brandenburg siralmas ostromából hazatérőben szokott reá, eztán ha bárhol meglátott egy braunschweigi naplementét, reggel, délben, este, bármikor, azonnal fölsikított, nézd, milyen szép. Képtelen volt elvenni onnét a tekintetét, és folyamatosan másokat is erre a lelkesedésre akart volna rábírni. Má mé volna ez szép, kelletlenkedett anyám blazírtan, a lila, sárga, vörös stb. elképesztő táncára, drámájára, kozmikus búcsújára stb. A braunschweigi naplemente a szavannára emlékezteti az embert, és mert az ősember, az ember őse a szavannákon volt otthonos, mai napig kötődünk ehhez belülről, antropológiailag, s ezért találjuk ezt szépnek. Anyám biggyesztett, én nem voltam soha a szavannákon. Édesapám szerette a világot a középiskolás tananyag szerint látni. Az érettségi óta sokat felejtett. Nem értette például, hogy mért is repül egy repülőgép, amikor pedig az nehéz, itt van példának okáért ez a kés, ezt sokszor elmutogatta ebéd közben, brrr utánozta a repülőgép motorjának a hangját, aztán elengedte a kést, puff, voilà, vagy fordítva, voilà, puff. Leesik, mi?!, hát leesik!, kiáltotta kétségbeesett elégedettséggel. Ha hírül adta az újság, hogy egy hajó elsüllyedt, az Esztónia például, noha ott ismerőse is volt a fedélzeten, egy helyes fotósnő helyes húga, megnyugodott. Mondtam én, mondta, túl nehéz. Akkor egyszer csak elkámpicsorodott az arca, mintha farkasalmába harapott volna. Minden vízbe mártott, citálta, test, a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya, kisangyalom. Csönd lett. Édesapám bólintott. Keveset szorított ki, ez volt a problémája, a kevés. Mondtam én. Szép Helénáért ezer 64hajó szállt vízre (másodikos anyag, John M. Prausnitz). Legyen akkor 1 millihelén azon nő szépségének a foka, akiért egy darab hajót bocsátanánk vízre. Ez természetét tekintve vektor. A negatív millihelén akkor úgy értelmezendő, hogy egy hajót el kell süllyeszteni, olyan szép. Mondtam én. („Feleségem halott. Most már erről is van tapasztalatom. Örülök, hogy ilyen tapasztalatban már nem lehet részem, s egészen megkönnyebbültem. Az is jólesik, hogy bizonyos lehetek az Ön részvétében csakúgy, mint a többi braunschweigi barátunkéban.” Ez minden. )

51. É desapám – kellő és tapintatos előkészítés után – a szokásosnál korábban kelt föl, hogy még a szelet kenyér levágása, az eszéki híd fölégetése és az Agrobank vezetői elleni büntetőeljárás megindítása előtt elugorjék át Pozsonyba, az országgyűlés színhelyére, az új, készülő Magyarország kohójába, a szeretőjéhez. Ám a fürdőszobában mintegy véletlenül, mert annak pisilnie kellett, összefutott édesanyámmal, aki ott helyben, félálomban, a vécédeklin térdelve magáévá tette édesapámat. Aki vállat vont, így tán még jobb is, nem szeretett korán kelni, nem szerette a pozsonyi utat, kátyús volt, a lovak túlizzadtak, tetejében a városban való fölbukkanása még politikai találgatásokra is alkalmat adott. Visszafeküdt az ágyba, küldöncöt eresztett cirádás exkuzálásokkal Pozsonyba, édesanyám meg ragyogva ágyba hozta a reggelit. Megrendülten boldog volt. Apám is. Akkor mi a probléma?, kérdezte anyám vagy apám. Kicsit unalmas, válaszolta a másik .

52. É desapám gyakran gondolt az édesanyámra. Például levágott egy szelet kenyeret, és akkor. Fölégette az eszéki hidat, és akkor. Büntetőeljárást indított az Agrobank vezetői ellen, és akkor. Lakása előtt, csütörtökön ismeretlenek baseballütőkkel megtámadták, és akkor. Ebben az országban tengernyi pénzt költöttek el mindenfajta konszolidációra, csak egyet nem konszolidáltak, a népet, amíg ez meg nem történik, itt nem lesz társadalmi béke, és akkor. A francia forradalmat megelőző években vég65leg a klasszicista témavilág felé fordult, és akkor. Stílusa vesztett korábbi könnyedségéből (rövidítve), és akkor. Merre járnak a magyar hajók, és akkor. Várható időjárás, és akkor. Volt édesapámnak egy hatalmas íróasztala, egy felépítmény nélküli, sima lapú, a XVIII. században kedveltté vált, késő barokk darab, ezen intézte az államügyeket, és akkor is az édesanyámra gondolt. Azt gondolta édesanyámra, hogy mi volna, ha az bemászna ezen asztal alá, csöndben, hogy úgy mondja köszönés nélkül, és mint egy kiskutya a fejével, a buksijával széjjeltaszigatná édesapám térdjeit, a combját – az asztalon eközben egy birodalom ügyei lennének tologatva, sorsok dőlnének és mondatok és napi posta! –, satöbbi, satöbbi, hanem bizony mindez kéz nélkül, éppenséggel foggal vagy orral vagy az állal, egy szó mint száz, elmenne az elképzelhető legvégsőkig (édesanyám), de nem ingerelne a végsőkig, hanem állapotban tartana, tartaná, emlékeztetné álló nap édesapámat a létezésre. (Álló nap: akkor is, amikor apám részint libatenyésztéssel, részint a vidéki közönség lenézésével vádolta a fiatal színházi csapat vezetését (Kecskemét), viszont többen, épp a szakma neves képviselői kiálltak mellettük. És mert időfukarságból apám az ebédjét is ez asztalnál költötte el, pihenésül le-leadna egy falatot az asztal alá. Beszéd, érintés tilos.) Édesem, maga perverz, állapította meg anyám szomorúan, hallgatván a tervezett napirendet. De apám addig érvelt. Láss csodát, apám ténylegesen megváltoztatta anyám érzéki dimenzióit, olyannyira, hogy az már-már átesett a ló (értsd: íróasztal, ha-ha-ha!) másik oldalára, s apám olykor, ha tréfás formában is, de helyénvalónak látta őt figyelmeztetni, illetőleg emlékeztetni, hogy anyám mégiscsak egy négygyermekes katolikus anya, nemdebár. Igenis, szívem, bólintott anyám, de nem tántorult. Már ki volt engedve a szellem a palackból .

53. A pám komondor. Mely kutya ugat, azon kutya nem harap. Édesapám harap is, ugat is. Ezt másképpen úgy lehet mondani, hogy közelebb áll hozzá Sztálin vagy Dzsingisz kán, mint Grillparzer. A bőrén érzi a kor kihívását. A karaván halad! Ezt az ér66zést szeretné módszeressé tenni, kiemelvén azt a szív királyságából. Édesanyám eközben hat nyelvből fordít és eteti az állatokat, lengyel stb., illetőleg tehén stb. Apám azon a nézeten van, hogy a kommunikáció korszakában élünk, amely minden szempontból alapvetően és minőségileg tér el minden eddigi emberi tapasztalattól. És ugrásszerű, ellentétben az agrár- és ipari társadalmak fejlődésével, e változás ugrásokkal tarkított. Egy kenguru! Új a helyzet: a teljes egyidejűség. Ha megszűnt az idő, megszűnt az ember is, mondja anyám a zabos tarisznya ürítésével egy időben; azt állítod, hogy az ember a CNN-nel az ég felé lépett? azt állítod, hogy angyallá lettem? Ő, apám, folyamatában képzeli el a dolgot, és a dolog maga ez a folyamat. Minő esztétikai, morális és vallási következményei vannak az abszolút szimultaneitásnak? Miről beszélsz, kérdi anyám lágyan. Negyvenévesen szülte a negyedik gyerekét. A lényegbe nem az vág, miről szól a beszéd, hanem az a modus a fontos, mellyel a másik gondolkodásához közelítünk, miáltal a technikai szinten kikényszerített egyidejűség helyébe annak egy minőségi formája lép. Amiről beszélünk, természetszerűleg más fogalmi rendszert igényelne…, no de hát azzal főzünk, amink van. Rendre arról kell, sőt illős beszélnünk, amiről nem tudunk beszélni. Hallgatni nem arany. Azt állítod, hogy a dolog a dologról való beszéddel azonos? Átmeneti korban élünk, angyalom, bólint a papám. És mi a helyzet a beszédről való beszéddel, meg az arról való beszéddel? Az ember! Az ember újra meg újra arra kényszerül, hogy magát a hajánál fogva fölemelje. Ha nem sikerül, az a csoda, ha sikerül, az. Gondolok egy levelezési projektre is. Apámnak van egy sömörceruzája, állandóan magánál hordja, s ha látható, társadalmilag agnoszkálható helyen valami pattanásszerű pirosodás indul meg rajta, belobban stb., azzal eltünteti. Anyámtól lopta. Aki tudja; fel is van paprikázva. Most függetlenül a sömörceruzától, nem gondolod, hogy Braque éppen azért nagy, mert minden tárgyban megmutatja a Ding an sichet, mert minden tárgyat visszavezet a saját lelkéhez? Nem kizárt, kelletlenkedik édesapám, ezzel szemben Goethe minden sorában a világot érzed dobogni, minden egyes ember sorsát érzed! 67Ó, hát itt van a kutya elásva, csap homlokára anyám, erről van szó, egy közönséges miszticizmusról! Apám csapkodva kirohan a kertbe, édesanyám pedig bensejében bocsánatot kér tőle, mindig elfelejtem, hogy őrült. Valamit megérzett a jelen őrjöngésből, és fölajánlotta segítségét az emberiségnek. Ő már tudja, nem abban a világban élünk, amit látni vélünk. Ő már tudja, nemcsak a csillagokra igaz, hogy olyiknak a fényét látjuk ugyan, de ő maga már évezredekkel előbb megszűnt létezni. Ezért mondja nekem, te vagy a fény az éjszakában. Tudom, hogy ezért mondja, mégis belepirulok, pedig hány éves vagyok .

54. M i a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs .

55. Á ltalában: amíg nagyon meg nem verték, édesapám férfiasan viselkedett, egy maga elé képzelt minta szerint. De mihelyt a verés elért egy fokozatot, például a körmök szaggatása, rettentően megijedt, és gyáva, alávaló módon könyörgött az életéért. Szerencsére tudni nem tudott semmiről semmit. Ezt pirkadatig ismételgette. Tetemes hazánk! Nincs módunk kitérni a hűség elől .

56. É desapám törököt fogott, egy török lánykát, Leila a neve, fekete haja erős, mint a lószőr, fényes, mint az ében, csilingel, ha megrázza, és a faráig ér; a bőre sápatag előkelő, ajakát fekete szederrel színesíti, akár a punkok. Édesapám szerelmes belé. A térdére ülteti és nézi. Leila lehajtja a fejét. Apám szelíden fölemeli az állát, röviden egymásra pillantanak, majd a lány újra lesüti a szemét. Nem szólnak, komolyak. Ez így megy úgy egy éve. Ma megszólalt a lány, mondott valamit törökül. Édesapám válaszolt magyarul. Most beszélgetnek, megint el fog telni egy év, most így. – Halála előtt apám, aki ekkor már hosszabb ideje egyedül élt, savanyún, dideregve, a mamám, Thököly húga, 68Mariazellbe költözött, az egész udvar ezen csámcsogott, így szólt: Vajon miket mondhatott .

57. É desapámnak elvei voltak; mindenféle elvei voltak, akárha macskái. Főként morális alapozásúak, de voltak szépészeti, életvezetési és higiéniai elvei is szép számmal. Vagy főzési (például fokhagymapor). Vagy monetáris. És mi az örök szerelem titka? Házasság vagy szerelem, avagy a harmadik. Alsóbb osztályú labdarúgó egyesületek irányítási elvei. Hogyan közlekedjünk gyorsan és balesetmentesen? A tudatos szeretkezés nyolc ismérve. A muskátli és a tetvek. Bármikor elő tudott rántani egy elvet, a zakója zsebéből, a nadrágjáéból, az inge alól, ebéd közben a sótartó mellől, színházban a látcsőből, stadionban a tökmagos zacskóból, kocsmában a hosszúlépésből, könyvtárban, templomban, kaszárnyában, iskolában, parlamentben, bárhol. Akinek elvei vannak és becsületes ember, annak mindig igaza van, jobban mondva nem értelmezhető az ellenkezője, igaza van, mert nem tud nem igazának lenni. Egyet lehet érteni meg nem érteni lehet. Így azután nehéz volt édesapámmal. Csak azt fogadta el, amit el bírt fogadni. A szakmájában sikeresnek számított. Amikor azután egyszer csak nem volt sehol, se a nadrágjában, se az ebédlőasztalnál, se színházban, se színházi szünetben, se meccsen, se kocsmában, se könyvtárban, se templomban, se kaszárnyában, se az ország házában, se más, emberrel kombinált tér-részben, egy irodafélében vagy üvegkalickában, és nem volt rajta se kabát, se ing, se zakó, és nem bírt elvet előrángatni se a füle mögül, se a hajából, se a bordájából, se semmilyen titkos hajlatból, tehát mezítelen volt és sehol, vagyis amikor jó esély kínálkozott végre a beszélgetésre, akkor meg nem lehetett ráismerni. Nem apám; úgy meg minek, ha lehetne is. Mert miről, ugye; ki .

58. É desapámat csupa jóra nevelte az édesanyja. Arra tanította, hogy az emberek végül is jók és Mennyei Atyánk vigyáz reánk. A világra bizalommal kell tekinteni, és aki megdob kővel, dobd 69vissza kenyérrel. Mindebből mi következik? Az, és ez állt a nagymamám nevelésének centrumában, hogy a csúnya szavaknak nincsen értelmük, üresek, hiányzik hozzájuk a létező csúnyaság, hiányzik hozzájuk a világ úgymond megfelelő része. És amikor édesapám falubéli játszótársaitól mégiscsak tanult „olyan” szavakat, akkor a nagymama szomorú dühvel beterelte édesapámat a fürdőszobába, és szappanos vízzel kimosta a száját. Apám napokig nem tudott enni, ha ennivalót vett magához, az azonnal kijött belőle. Azután, apám még nem volt ötéves se, meghalt a nagymama, rettenetes szenvedések közt, a belei elkezdtek csavarodni és rohadni, mintha a belsejében valami éktelenül büdös állat élt volna – akár egy horrorfilmben –, és ő egyre inkább azonossá vált volna evvel az állattal. A szag miatt a házat is el kellett hagyniuk. A nagypapám szégyellte, hogy meghalt a nagymama, ezért elköltöztek egy másik országba. Édesapám pedig ott állt megfürödve a felemás szókészletével. Senkiről nem bírt rosszat mondani, mert nem voltak hozzá szavai, és mert nem voltak szavai, rosszat gondolni se tudott róluk. Ezért védtelen maradt, minduntalan becsapták és összeröhögtek a háta mögött. Ha például azt mondta – ez egyébként március 13-án történt, amikor két gyönyörű napos nap után kellemetlenül szúrósan esni kezdett, mintha ősz volna vagy Argentínában volnánk –, hogy elillant a tavasz (amit édesapám értékmentes kijelentésnek szánt, értelemszerűen, bár a szokásoknak nem egészen megfelelően), akkor röhögve hátba vágták, úgy biza!, az elillant, ám itt vagy nekünk te! Boldog együgyűséggel nézett apám rájuk, mintha az édesanyját hallotta volna. Aki viszont, akár – állítólag – a tavasz, el volt illanva. Úgy biza, az elillant, ám itt vagy nekünk te. Édesapám egyszer csak nem értette, most akkor ki is ez a te. Belenézett a röhögésbe, ott se talált semmit .

59. É desapám baszott fizetni tartásdíjat. Dögölj meg te hülye kurva, üzente édesanyámnak. És a fiaid, nem gondolsz a fiaidra?!, sikoltozott anyám. Menjenek a kurva anyjukba azok is, üvöltött 70apám, amit édesanyám reményként s biztatásként értelmezett, mert a kurva anyjába menni mégsem ugyanaz, mint a megdögleni. Valóban, ám édesapám akkor sem fizetett. Édesanyám ezt megelégelte, és fölbérelt két hivatásost, hogy ijesszenek rá arra a szemétre, édesapámra. Mert édesanyám nyakkendőket árult a trafik mellett, gyönyörű selymek, miegymás, egy darab kábé egy metrómunkás havi bére, pedig a metró a mai közlekedésszerkezetben megkerülhetetlen, akár kéreg-, akár mélyvasút formájában, és mindenféle emberek vásároltak nála, egy Zoli nevű meg a Farkasevics testvérek is. A Zolinak olyan válla volt, külön szerv, végtag, lény, hogy édesanyámnak elállt a lélegzete, hacsak rápillantott. Gyerekeim, az valami csoda, az nem izom, nem csont, nem hús, az csoda; ott arrafelé nekem nincs is semmim, legföljebb egy árnyék. Mi a baj, gyöngyöm?, kérdezte a Zoli, mert édesanyám hiába jópofizott, látszott rajta a mi a baj. És akkor a kis Farkasevics kilátásba helyezte, hogy tiszteletüket teszik édesapámnál. Aki rettentően beszart. Nem bántották; jelezték, hogy szerintük ők őt keresik, ez az érzésük, ezt súgja valami, és hogy édesapám mért olyan geci, hogy nem fizet, végül is a gyerekei mindennapi kenyeréről van szó, betévő falat, felelősség meg család. Hogy mi a büdös kurva anyjuk köze van nekik ehhez, mert akkor még nem volt beszarva. Kis angyalbögyölőm, mi itten rendesen dumálunk veled, próbáljuk fogni a problémát, érted, te itt elbasztad az életed, mi meg kelhetünk hajnalba, hogy kiérjünk ide Kispestre. Szerinted ez rendben van? De én segítek én neked, bazmeg, szóval szerintem meg ez nincsen rendben. Telcsizd föl, kis angyalbögyölőm, a csajt, és oldjátok meg ezt a dolgot, mert ez betevő falat, felelősség meg család. Ez a ti intimetek, értesz, mi csak fölkeltünk korán a szunya végett. És odalépett édesapámhoz, és jobbról, balról megpuszilta. Aki ekkor ijedt meg, és ő is felfogadott két hústornyot, napi 50 rongyért. A találkozóra vitte mindenki a maga két emberét. A kettő-kettő azonnal fölismerte egymást, és tanácskozni kezdtek, az édesapám emberei fölhívták a főnöküket, a postáról a Flóriánból, de a kis Farkasevics elkérte a kagylót, és úgy beszélt az ő főnökükkel, mint az velük, világos volt tehát az áb71ra, édesapám hústornyai visszavonultak az élelmiszerosztályra tanácskozni apámmal. Édesapám sírt dühében, de azonnal fizetett, igaz, 300 ezer helyett csak 200-at, amiből édesanyám 100-at tejelt a Zoliéknak. Ha megint nem fizetsz, megint rádküldöm az angyalkáimat, üzente édesanyám, aki rendkívül elégedett volt. Dögölj meg, te hülye kurva, üzente a papám vissza. Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal .

60. A Győr-Moson-Sopron megyei rendőr-főkapitányság emberölés bűntettének alapos gyanúja miatt vette őrizetbe az 52 éves édesapámat. Édesapám italos állapotban szóváltásba keveredett 28 esztendős fiával. Apám véleményét nem érvekkel, hanem egy tíz centiméteres pengéjű szalonnázókéssel bőszen nyomatékosította. A háromszor megszúrt fiút életveszélyes állapotban szállították kórházba, ahol azonnal megműtötték .

61. É desapám, erkölcsi szempontból, valószínűleg az eredeti és a végső kísértés: a „kell” van benne (édesapámban), a „kell” a fogalmakon túl (édesapámban mint a kifejezés–rámutatás–közlés eszközében). A „van” és a „kell” különbsége benne jön létre. Ahol nincs édesapám, ott nincs „kell”. A „kell”-t (és előtte édesapámat) meg kell fogalmazni .

62. É desapámnak, ahogy – állítólag – minden töröknek, két felesége volt, egy téli, a kövér, és egy nyári, a sovány. Apám akkor statikus mérnökként az osztrákoknak dolgozott, kik megegyeznek a Habsburgokkal, ám a különböző országok másképpen számozzák az uralkodókat, például Rudolf, ami kezdetben problémás volt, mindenesetre de facto félreértésekhez vezetett, ezért első lépésben kalibrálni kellett a császárokat, beziehungsweise királyokat, például Rudolf, de akárhány is, nem törődött országai ügyeivel, a Hradzsinban csillagászattal és alkímiával foglalkozott, hogy azután elhatalmasodjék az elmebaja .

72

63. É desapám történelemtanár, a tavaszi szünetben kártyát vet, a téli szünetben alszik, a nyári szünetben meg nem történt dolgokból von le következtetést. „Lovag Endre vagyok, nyáron 170 centi magas, télen 169. Az ősszel leszek 29 éves.” Kedvenc étele a betűtészta. (Csodaöreg. )

64. É desapám – a bibizésen túl, melyet fontos egészségügyi kérdésnek tekintett, s hacsak tehette, kielégítette azt (mit elégített ki?! – azt!); ebédkor megjelent az inasa, a leibdíner, a konyhán, hogy megszólítsa az egyik vagy másik ropogós fiatal konyhalányt: „Mari, waschn’s ihnen, Seine Durchlaucht möchte unmittelbar nach dem Essen a’ Hupferl machen!”, vagyishogy mosdjék, mert a kegyelmes úr közvetlen az evés után, hogyan kéne ezt magyarul mondani?, tenne egy kört, szökellne egyet, tódulna, hágacskázna – az ágyasok előnyét abban látta, hogy az értelem- és szükségszerűen adódó sok hisztéria, félreértés, érzékenykedés és féltékenykedés mintegy éberen tartotta őt. Éberségében azután halálra sértődött, s következhetett az ő hisztériája, félreértése, érzékenykedése és féltékenykedése. Ekkor végre egyenlő felek álltak egymással szemben. Tükröt kapott a kozmikus egoizmusához. Ránézett a szeretőjére – a rózsájára –, és meglátta magát. Ezért szerette őket. Apám szeretői hozták a hírt a virtuális apámról, édesanyám meg a valódiról. Édesapám raritása abban állott, hogy nem tett különbséget virtuális és valós közt. Így a szeretőivel úgy bánt, mint a feleségével, anyámmal meg, akár egy lángeszű macával. Édesapámnak még több, más poétikus elgondolása is volt magamagáról .

65. É desapám a pozsonyi országgyűlés szünetében magához rendelte párizsi barátnőjét, Madame Shellt. Az utazás megszervezése bonyolultabb és drágább volt, mint azt a párocska képzelte, bár apámat a pénz nem érdekelte. Viszont politikai státusa, állandó bécsi szeretőjének, írd és mondd, Gräfin Saunak erőszakos pozsonyi jelenléte nagy tapintatot, az országgyűlés miatt megtelt 73fogadók, illetőleg a nem megteltek hiánya pedig nagy rátermettséget igényelt. Ám apám nem ismert lehetetlent, nagyon szerette ezt a szeretőjét, mindenestül szerette, még beszélgetett is vele. És az is így érzett édesapám iránt. Ő is beszélgetett. Mikor már, nem kevés izgalom után, minden rendben megszerveződött, Gräfin Sau Bécsben Haydn-koncerten, Batthyány-vadászlak rendelkezésre bocsátva, édesapámnak hirtelen, akár egy villámcsapás, eszébe jutott, mi van, ha a mamsellnek épp napjai vannak, ha a napjai épp akkor vannak. Mert mindenestül, persze, és beszélgetni is, hogyne, de azért mégiscsak. Azonnal gyorskövetet küldött Párizsba megtudakolni a tényállást. A küldönc, apám egy fiatal, törekvő embere, hamar térült-fordult. A kisasszony legelébb pofon kínált, itt, kegyelmes úr – és mutatta, valóban, még piros volt a helye –, és azt izente, hogy csak nem képzeli a grófja, hogy ennyi pénzért potyára delizsánszozom. Tudniillik az útiköltséget nem apám állta. Nehéz volna megmondani, miért. Tán mert hogy nem érdekelte a pénz. Mindenesetre elégedetten dorombolt a hírre. Ja: és ő is lekevert egy taslit a fiúnak, nehogy az azt higgye, ő, apám, nem szereti eléggé azt a nőcskét .

66. E lküldte a herceg (vagy gróf vagy tanácselnök) édesapámat a szeretőjéhez (a sajátjához, nem az édesapáméhoz), megtudakolni, hányadán áll. A herceg és a szeretője titkos nyelvet használt, ezen a nyelven tehát a herceg azt szerette volna az asszonytól megtudni, tavasz van-e. A herceg óvatos duhaj volt, mert meg kívánta hívni a mamsellt a hét végére, de ha annak épp, ahogy mondani szokás, vendége van, akkor, ez volt a hercegi fontolás, akkor inkább a családdal tölti a weekendet. Isten, haza, család (weekend). A fölkeresett hölgy vidáman pofon vágta édesapámat, csak nem képzeli kótyagos gazdád, hogy ennyi pénzért potyára megutaztatom a micsodám; apám már fordult is, és szaladt a jó hírrel a kegyelmes úrhoz. Aki meg a másik orcáját pofozta föl, szintúgy víg arckifejezéssel. Mindenki meg volt elégedve, még édesapám is, noha egész vasárnap délután „Ki nevet a végén”-t kellett játszania a hercegi fiókákkal .

74

67. É desapám feleségét, akitől ásó, kapa, valamint nagyharang válassza el édesapámat, édesanyámat az különböztette meg édesapám szeretőitől, hogy apám ugyan nem volt szüntelen vele, de ez a gondolat, a szüntelen, noha nem sokszor fordult meg apám fejében, nem mutatkozott abszurdnak apám számára, ám, ezzel szemben, arra gondolni, hogy valamelyik szeretőjével így együtt legyen, szüntelen, vagyis mindig, előtte, utána, helyette, ez még a viszony kezdeti, viharos, őrült szakaszában is hangos röhögésre késztette édesapámat .

68. É desapám éppen fordítva viselkedett, ez így kevés, fordítva állt, fordítva volt a mamámmal és a szeretőivel, az édesapám szeretőivel, mint az szokásos. Szeretőivel kelletlenkedett, az apósától kapott óráját nézegette, s ha kiültek a keskeny balkonra, amely mögött a lilásba hajló égalja hajlott föléjük, kelletlenül unatkozott. Ha pedig a szeretők az ingatag vasasztalka alatt mezítelen talpukat édesapám tölgycombjára helyezték, helyezték ide-oda, észre sem vette, vagy egyszerűen lesöpörte magáról – egy önkéntelen, fád mozdulattal. Merev volt, unalmas, önző, bár nem teljesen érdektelen, és ha nem is lelkes, de jó, vagy legalábbis megbízható szerető, és időről időre kedves: például egyszer hozott nekik egy mezei virágcsokrot, máskor rákos-lazacos hidegtálat, meglepetésként. Meg ha a nőknél, mert többnyire nők voltak a szeretői, könnyű autóbalesetet szenvedvén, szívritmuszavarok léptek föl, valódi aggódással a hangjában jelentkezett reggelente. Odamenni már ritkábban, mert minek. Feküdöttek a szerencsétlenül járt szeretők a lesötétített szobákban és jajongtak, vagy ha nem jajongtak, mindenképpen meg voltak neszülve, vékony lett a hangjuk, kicsike, bújtak volna apám hősies testéhez, akár a kisgyerekek, óvatosan csak, kerülendő az izgatást, apám meg ájtatosan, akár egy kedvesnővér, fuvolázott a kagylóba. Bárhol – bárhol! – volt is, anyámra gondolt, mondjuk tíz esetből nyolcszor, szóval tényleg sokszor. Ha az utcai forgatagban véletlenül fölfedezte édesanyámat, azonnal utánaeredt, akár egy túlmozgásos kamasz. Együtt buszoztak aztán. 75Akar maga vezetni?, mert azt játszották, hogy ők vezetik az autóbuszt. Édesapámat remegés fogta el anyám közelétől, az ajka és a melle is remegett, s fájdalmas zsongást érzett, miközben, akár a rózsafüzért, anyám nevét mondogatta magában. Ha várta anyámat – ekkor is: remegés, zsongás, mormogás –, képzelgéssel gyorsította az időt. Hogy anyámat valami baj érte. Elütötte egy katonai konvoj. Nyilván neki, apámnak kell a gyerekeit fölnevelni. Hát jó. Végül is föláldozhatja magát. Föláldozza magát. Erre teszi az életét. Vagy az sok volna?, megkeserednék, és annak a gyerekek innák meg a levét? Nem ad föl semmit, mégis ellátja majd őket. (Ellátja a bajukat, lám, a tragédia nem ölte meg a humorérzékét.) Nézzük reálisan. Nyilván föl kéne valakit venni, afféle házvezetőnőt. Egy házvezetőnő… Macerás, ott vagyunk, ahol a part szakad. Jobb lett volna, ha a gyerekek is ott vannak vele az autóban. Frontális ütközés. Politikai botrány, a belügyminiszter szabódik. Ő meg birkóznék itt a semmivel (édesapám). Mikor ezt részleteiben kidolgozva elképzeli, kiderül, hogy ez ugyanaz a birkózás, mint most, a birkózás a mindennel. Jobbára ekkor érkezik meg édesanyám, de ekkor már késő, újra meg újra. A lábaiból is kiment az erő, mintha gyurmából volnának. Ha nem buszoztak, akkor beültek egy fagylaltra, hangosan ültek a napon, egy adagot kértek két kanállal, mint a gyerekek, cinkoskodtak az öreg pincérrel, aki barna volt, akár egy cigány vagy néger Krisztus, nem, nem, pincér bácsi, fordítva, nem két adagot egy kanállal, hanem, és ne legyen benne csoki, mert anyám nem szerette a csokit. Az emberek megnézték őket. Csapongva beszélgettek, az a jó telt érzés, bármiről, mindenről, az indiai függetlenségi mozgalmakról és egy kellemetlen svájci pincérnőről, a fegyverkereskedelemről és anyám sárga szoknyaruhájáról. Édesanyám őrült, színes ruhákban járt, az új barátja tanult szabó volt, úriszabó, és ha nem is ingyért, de jócskán olcsón varrt neki mindenfélét, mintegy a mamámon kísérletezett. A mamám lefagylaltozta a ruháját, ezen is elélcelődtek apámmal, sőt a foltokon – hogy milyen foltokon – kifejezetten duhajnak mondható felhanggal. A szeretőivel édesapám többnyire a gyerekek problémáit tárgyalta in76gerülten, az övékéiéit és a sajátjaiéit, hol van a babzsák és megérkezett-e a (egy konkrét) menzész; lankadtan cserélt velük eszmét az anyósaik tárgyában, akik élemedett korukra felelőtlenek és gyerekesek lettek, szexuális rohamok látogatják meg őket, melyek tárgya épp a férjek, a vejek, akik, ennyi tudható róluk, nem rettentően izgalmas figurák, valamint szó esik álnok sógorok kárpótlásijegy-machinációiról. Anyámat bezzeg könnyes bociszemekkel bámulta, negédes komolysággal, mintha (mindig) akkor látná először, amit anyám nem állhatott, kíméletlenül lecsapott rá, nem csúfolta, csupán nevetni kezdett, nem apámon, tőle mintegy független volt a nevetés, de éppen ez a függetlenség tetszett megsemmisítőnek. Ám apámat ez egyáltalán nem semmisítette meg, csak nézte, bámulta anyám erős, fehéren villogó fogait. Nagyon erős fogak. Mindenütt föltűnést okoztak, apámnak úgy sugárzott az arca, mint Mózesé, miután beszélt az Úristennel. Neki is leplet kellett volna az arcára borítani, az úriszabó talán varrt is volna neki. Meg a lábremegés, meg az állandó várakozás, amely nem talált kielégülést – valami veszélyes kiegyensúlyozatlanságot mutatott mindez. Már nem vagyunk gyerekek, sulykolta apám, de ez sem segített. Akkor aztán mindenféle gusztustalanságokat igyekezett anyámról képzelni, hogy majd ezek az új képek elűzik az ábrándozás hisztérikus képeit, klasszikusan például WC-n, illetve inkább falusi árnyékszéken, meleggel, büdössel, léggyel, lengedező, szaros papírlapokkal, az excrementum zuhanásának hangjával, vagy amit a minapában hallott, hogy az ekcéma ellen szinte semmi nem hatékony, de ha, akkor még mindig a saját vizelet, hogy az ember egyszerűen levizeli az inkriminált fölületet, és elgondolta színesen, ahogy édesanyám ott tököl a problémával, szerencsétlenkedik, a karját a lába közé teszi, a forráshoz, de akkor összevizel mindent, hanem akkor inkább a tenyeréből képez kis kelyhet, bár aztán ezt majd visszaborítani majdnem önmagára, az alkarra, nem egyszerű – de nem űzték el. Fagylaltozás közben, anyám nem is észlelte, öntudatlanul fogdosta apámat (anyám), többnyire abban a formában, hogy súlyos, nehéz kezét apám combjára ejtette (ezt nem lehet lesöpörni), fényes vá77gyakat keltve mindkettőjükben. Apám pedig édesanyám válla domborulatára tette a kezét, nem mozdult, mégis simogatás volt, úgynevezett nullmozgásos simogatás. Édesapám úgy érezte, ő a világ legerősebb embere. A pincér meg fog halni, mondta a mamám, és magában azt gondolta: egy férj, az szép, nyugodt ügy .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

78

69. M ikor is? Midőn eltörött a sarkantyúja? Nem, akkor még nem. Gondolni gondolt rá, de csak úgy, annyira, ahogy egy gondolatra gondol a legtöbb ember. Édesapám is azt hitte, hogy különbség van a kenyér és a gondolat közt, azt hitte, a kenyér valóságosabb. Hanem amikor, amikor a lova fölágaskodott a patakparton, már körbe volt véve, a csizmája kicsúszott a kengyelből, és akkor. Amikor álmában szárnyas hangyák lepték el, és akkor. Amikor megtámadta egy gyerekcsapat, s ő kardjának vad, nesztelen suhintásával kettécsapta az egyik kölöknek a fejét, és ahogy lassú dőléssel, mint a dinnye, esett széjjel a két félkoponya, akkor. Amikor a király szavába vágott, aki csodálkozva, komoran mosolyogni kezdett. Amikor gyónni akart, hisztérikus gyónhatnékja támadt, és nem talált papot, küldetett ide-oda, hiába, Pázmány sem fogadta, akkor odatérdelt egy mordeháj nevű bokor elé, és ünnepélyesen sorolni kezdte, végigvette a tízparancsolatot, mindenhol talált valamicskét, sőt, a bokor remegett a lilaszürke szélben, és akkor. Amikor valaki, egy valaki, hosszas könyörgés és megalázkodásba rejtett fenyegetések után végre, ha vonakodva is, eleget tett bizonyos, egyáltalán nem magától értődő kéréseknek, és akkor. Akkor hirtelen elfogta a rémület. A félelem. Torkon ragadta a félelem. Jobban gyomron, de tüdőn és szíven is. Mintha egész bensőjét rángatná, forgatná, rázná valami, miközben zihálva egyre kevésbé kap levegőt. A csatát szégyenteljesen elveszítette. A hangyák csontig lerágták a húsát. A halott gyerek bosszút állt. A királyi udvarnál kegyvesztett lett. A bokor meggyulladt, sötét lánggal égett. Édesapámat elöntötte a bűnösség hideg, kristálytiszta érzése, 79reszketés és hányinger jött rá hullámokban; az érzés, hogy valami jóvátehetetlen történt. Pusztán azáltal, hogy él. Hogy az élete rombolja szét az életét (vagy: az életet?). Kihasználni, gondolta édesapám, a rettegés e töredék néhány percét, és mérleget készíteni. Gyorsan. Hogyan kell élni? Isten dicsőségére. Mit szabad, mit nem szabad? Az üdvösséget kockára tenni, azt nem szabad. És mi más volna az ő üdvössége, mint az ő szerelmes élete (édesanyám). Vagyis tilos meghalnia. Az egyetlen, a kizárólagos erkölcsös megoldás: az örök élet, a „nem meghalni”. Banálisan nem meghalni. Bassza meg .

70. F ekete lovag, édesapám, fekete acélpáncélban áll pokoli kastély előtt. A kastély fala fekete, a hatalmas bástyatornyok vérvörösek. A kapuk előtt fehér lángok, lobogó oszlopok lövellnek a magasba. Keresztüllépdel rajtuk (édesapám), át a kastélyudvaron, föl a lépcsőkön. Sorban nyílnak meg előtte a termek. Léptei zaja szétfoszlik a falak kőtömbjén, halálos csönd. Végül is egy kör alakú toronyszobába lép, melynek ajtaja fölé egy vörös csiga van a kőbe vésve. A szoba ablaktalan, mégis érződik a falak évszázados vastagsága, fény nem ég, de a termet különös, árnyéktalan ragyogás világítja meg. Egy asztal körül két lány ül, egy fekete, egy szőke, meg egy asszony. Bizonyosan anya és lányai, noha nem hasonlítanak egymásra. A fekete előtt az asztalon egy halom hosszú, szikrázó patkószeg. Egymás után kézbe veszi őket, gondosan ellenőrzi a hegyüket, és beledöfi őket a szőkébe, az arcába, a végtagokba, a mellébe. Az nem mozdul, meg se nyikkan. Egyszer a fekete visszahajtja a szőke szoknyáját, és édesapám látja, hogy a comb s a megkínzott altest egy merő véres seb. Ezek a hangtalan mozdulatok oly lassúak, mintha a percek futását egy titkos szerkezet gáncsolná. Az asszony, szemközt a lányokkal, néma, rezzenetlen. Mint a vidéki szentképek, nagy és piros papírból kivágott szívet hord, mely egész mellkasát elfödi. Édesapám rémülten veszi észre, hogy ez a szív, minden egyes szúrásra, akár az izzó vas, kifehérül. Úgy érzi, ezt nem bírja tovább, kirohan; repülnek mellette visszafe80lé a vasretesszel bezárt ajtók. Ekkor rájön: mindegyik ajtó mögött, a toronytól le a pince mélyéig, mindenütt kínzatások folynak a végtelenségig, melyekről soha senki nem fog tudomást szerezni. A fájdalom titkos várába jutottam, mondja apám, de annak első megnyilatkozása rögtön túl sok volt nekem .

71. V alamikor, éppenséggel 1621-ben, az osztrákok, jelentsen ez a szó bármit is, elfoglalták Heidelberget. Édesapám, aki ekkor a Vatikánt vezette, a Varga Jocó bácsi a tehenészetet, a papa meg a Vatikánt, kihasználva osztrák, finoman szólva, kapcsolatait, azonnal odaküldött két bataillon pápai lovast, azon célból, hogy azok a heidelbergi nagy könyvtárat megcupfolják. Meg is cupfolták. Ki gondolta volna ezt a Vatikánról, nemde, hogy az ő kincsei is rablottak, nemcsak a Szovjetunióéi, igaz, össze is omlott. Apám bólintott vagy leizzadt vagy elnevette magát vagy vállat vont vagy részletes érvelésbe fogott .

72. É desapám tizenkét esztendős korában élettervet készített magának: jó ura lesz az alatta valóknak, igyekezni fog a megváltozott körülmények közt is biztos megélhetést és kiszámítható előmenetelt biztosítani, egyáltalán azon lesz, hogy mindazt, amit a család hagyományai íratlanul előírnak, teljesítse, minden wenn und aber nélkül, német az eredetiben, mintegy gondolkodás nélkül, akár egy jótanuló; személyes célkitűzése volna még a következő: összefüggést találni a szeretet mint állítólagos főparancs, mint a krisztusi tanítás lényege, valamint a világ állapota közt. Ez a következő részfeladatok megoldását, illetőleg kérdések fölvetését jelenti: Mért teremtette Isten a világot? Mi szüksége volt rá? Lehet-e szüksége valamire Istennek? A tökéletes, a mindenható nem mozdulatlanságot jelent-e? Ha nem, mért nem? Mi, ami mozdít? És akkor: mit? Mért osztotta meg hatalmát az Úr a Sátánnal? Egyáltalán megosztotta-e? Mért lázadt Lucifer? (A mértek mindig a világ szerkezetére vonatkoznak, mért olyan a világ, hogy Lucifer satöbbi.) Mért ve81zet a szabad akarat szükségszerűen a rosszhoz, de legalábbis a szörnyűhöz? Mert vélhetően az vezet oda, az volna az a sötét rés, nem pedig Isten maga, nem ő maga vezet a háborúhoz, gyerekgyilkossághoz és így tovább. Avagy? Mért nem jobb emberiséget teremtett az Úr „magának”? Mi ebben a jó, a bolt, a szükségszerű? Mért istengyilkosoknak vagyunk teremtve? Már az is épp elég borzasztó volna, ha olyanok volnánk, ki a gyerek kedvenc nyulát forró vízben megfőzi. A nyúl s az Úr közt mérhetetlen nagy a távolság, tehát mérhetetlenül rosszabb a helyzet. Mért? Vér, veríték, könny a történetünk, ritka, rövid fényekkel. Mért? Hol a szeretet? Mért? Ezeket írta föl tizenkét évesen magának édesapám a jegyzőfüzetébe, majd kisvártatva elkezdte keresni, keresni, keresni a jegyzőfüzetet .

73. É desapámat kizárólag a zene érdekelte, Zrínyi Miklóst meg az írás, ezért elhatározták, hogy írnak közösen – idegen ötlet nyomán! – egy musicalt, akár egy Szörényi–Bródy. Mindenki azt hitte, háborúznak, Nyugat védbástyája, török áfium ellen meg minden, pedig ők az előadásra készültek. Apám saját költségén lovasbandériumot állított föl, ez volt a kórus, jobbszélen a basszus satöbbi. Volt egy tél, hogy győzelmet győzelemre halmoztak. A török egyszerűen nem értette. Tudta, hogy Zrínyi zseniális hadvezér, apámat is becsülte – de hát, amit itt műveltek, annyira követhetetlen volt! Naná, mert minden a musical dramaturgiája szerint ment .

74. H ajdanán, midőn édesapám szégyenteljesen belovagolt Eperjesre, az út két felén álltak a népek, mert látni akarták édesapámat, és a lovát is látni akarták, a Zöldfikárt. Sok nép egészen elöl állt, mondjuk így: az első sorban. De még több nép állt a második, harmadik és negyedik sorban. És ami meg a negyedik sor mögött folyt, annak sorhoz már nem is volt köze. Így azután sokan, a célból, hogy édesapámra legalább egy futó pillantást vethessenek, nemcsak lábujjhegyre emelkedtek, hanem pipis82kedve még (pluszban) a nyakukat is nyújtogatták, de oly vehemenciával, oly duhajul nyújtogatták, hogy amidőn édesapám tovalovagolt az estéli szürkületben, ők úgy maradtak nyújtózva egész életükre. Ennek okáért tehát, ha hosszú nyakú emberrel hoz össze a sors, őtet ne csúfoljuk, rajta ne csudálkozzunk állunkat ejtve. Mert bizony ő azon valaki unokája vagy unokájának az unokája, ki sajátos sóvárgással a papámat szerette volna látni; nyomaveszett és immár szívünkben követhetetlen érzéstől űzve .

75. K arlovác hercege vagy ki a bánat volt a fiú, helyes, érzékeny gyerek, éretlen gyümölcs, ahogy a borszakértők mondanák, nagy potenciállal, mindenesetre ő gründolta a lipicai ménest; ő ült édesapám mellett, szemben a király, sré vizaví meg a királyné. Tárgyaltak; hogy miként legyen a jóvátétel, miben legyen a fizetés, mi legyen a lovakkal (apám akkoriban a muraköziekkel seftelt, erős, hasznos lovak) és mi a foglyokkal, konkrétan hogy a fogolycserén túl visszamaradt állománnyal mi legyen, beszámíthatók-e a lovak, mi az átváltás, vagy elpusztítandók, s akkor hogyan, fölakasztani, lelőni, szétszaggatni, mind megállapodás kérdése, és ki?, ki-ki a magáét?, vagy semleges hóhérok stb.; unalmas, hosszadalmas, gazdasági jellegű tárgyalás – amikor apám tekintetét a már nem fiatal, de roppant édes királynéra vetette. Semmi különös, nem volt abban a tekintetben semmi, de nem is a semmi volt benne; mintegy véletlenül arra kóborolt a pillantása; kétségkívül egy férfi nézett egy nőre, de semmi. Ekkor a király, egy Hohenzollmeier, aki elfogta e pillantást, baromi robajjal hátraszórta a trónust, fölugrott, apám, ki neveltetésénél fogva tudván tudta, hogy álló király jelenlétében alattvaló nem ül, szintúgy, face to face, a király lihegve meredt az arcába. Mi a bánat van?, de apám nem volt abban a helyzetben, hogy ajkát szó hagyhassa el, főleg nem kérdés formájában. Közben a király alá tolták a trónust, leült, apám is. Aki kérdőn Karlovác hercegére lesett, aki lehunyta ébenfekete, seprős szempilláit, és friss szakállába temetkezett. A királynéra nem mert néz83ni (apám), az már az előbb se vált be. Ülnek az asztalnál hallgatag. Hétfő, kedd, március, április, megint március. A lovakból, a maradékból, gebék lesznek, a foglyok halnak maguktól, a hercegfi szakálla ősz, a mamámnak már a dereka is királynői, és nem nagyon, de ingadozik a vérnyomása. Csak a király nem változik, a király király, meg édesapám pillantása (mert az is király; lefordíthatatlan szójáték). Így .

76. É desapám volt a püspök. Van ilyen. Egyszer egy jobbágyokból álló deputáció járult elé, hogy a rossz termésre való tekintettel engedné el apám a tizedet. Apám nem akarta elengedni, jó termés esetén is tizedet kap, nem többet, mi a faszt akarnak, tessék inkább rendesen dolgozni, nem pedig az állam, jelen esetben a püspökség, in concreto az apám csöcsét színi. Mindazonáltal szerette a tréfát, és megkérdezte. Melyik kendtek közt a legokosabb. Előállt erre a bíró. Én volnék, ha volnék! Hát ha egy kérdésre meg tud felelni, elengedem a tizedet. Hány szál haj van a fején? Úgy hinném, vakarta meg a tarkóját a bíró, legfönnebb ha kilenc. Mert ha tíz volna, a tizediket régen elvette volna méltóságod. Nem rossz, húzta el apám a száját, de nem engedte el a tizedet. Ez is hozzátartozott a tréfához, a tréfássághoz, a történelmi mókához, mert más egy jópofa mondat és ismét más egy zsák búza. Másfelől II. József, midőn Egerben időzött, természetesen apám vendége volt, nem állhatták egymást, de mivel együtt kellett működniök, együttműködtek. Apám ráolajozott a kapcsolatra, nagy pompával vette körül a császárt, s egymás után adta a fényesebbnél fényesebb ebédeket. Valahogy vacsorát sose. Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott. Vagy túlette magát, vagy kötekedő kedvében volt II. József (vagy mindkettő), mert így szólt. Püspök úr, kegyelmed az apostolok utódja, csakhogy az apostolok nem éltek ám ily gazdagon. Hékám! Teve, tűfoka, he?! Apám nagyot nyelt (evett), és hallgatott. Másnap azonban, midőn az ebédet jelentették, tálalva, mondta Thomas, apám hű embere sértetten, apám a császárt egy szűk szobába vezette, cellaszerűségbe, hol még csak az ud84vari pap volt jelen. Az asztalon agyagtányér, fakés, favilla. Az ebéd három tál egyszerű ételből állott. A császár, ki jobban tisztelte a gyomrát, mint a magyarokat (vagy, tegyem hozzá, az osztrákokat!), csak várta, várta, hogy e furcsa kezdetnek, miszerint antipastának mi lészen a rafinált folytatása. Hiába, mert bizony nem hoztak még üres tálat sem. A császár nem palástolhatta bosszankodását. Püspök úr! Miféle tréfa ez? Semmi tréfa, fenség, mondotta apám szigorúan és kissé kedveszegetten. Tegnap gróf, itt apám neve következett, vendégelte meg felségedet, ma pedig az egri püspök, az apostolok szegény és méltatlan utódja. Mit volt mit tenni. Közbevetésül: apám tudományának nagy híre lett külországokban is, és amikor egy itthoni fiatalember a híres németországi professzort, Detlef Groebnert látogatta meg, az épp édesapám egyik (vagy másik) könyvét lapozgatta. Él-e még, itt apám neve következett, ?, kérdezte a professzor. Él, de folyvást iszik. Hát aki nem iszik folyvást, mért nem ír ilyen könyveket!, szólt bosszúsan a becsületes Detlef. Valahogy szívesen turkált II. József apám zsebében. II. József, császár ide, császár oda, nem volt arisztokrata, több is volt, kevesebb is volt. Ezért is fürdött be végül is: nem volt helye. Az egri líceum, amelyet édesapám épített, kivívta a kalapos király bámulatát is. Quanta costa? Ki van fizetve, felség, válaszolta, itt apám neve következik. (Köztudomású, hogy apám a fényesen fölszerelt, nagyszerű intézet költségeire vonatkozó minden írást megsemmisített, hogy sohase tudhassák meg, mennyijébe, quanta, került a tudomány e csarnoka.) A császár faggatódzni akart a főpappal. Szép nagy épület ez a líceum, jó lesz kaszárnyának, mondta farkasmosollyal. (Ami felettébb ízléstelen megjegyzésnek tetszik, hisz éppen az ő édesanyja volt az, aki Egertől, Barkóczy Ferenc prímás javaslatára, ki a tervben a bécsi és nagyszombati egyetemmel szemben egy nemzeti irányzatú nevelési intézmény létrehozásának szándékát sajdította, megtagadta az egyetemi rangot; erre föl apám magára vállalta a Consistóriumtól, tehát a káptalantól is, az építkezés összes költségeit, azonnal fölmondott a bécsi udvarhoz közelálló, ifj. Gerlnek, Barkóczy emberének, és megbízta a megbízható Fellner 85Jakabot, aki nem volt egy Borromini, még csak egy Pilgram sem – aki Pilgrammal apám annak idején együtt rajongott Róma szépségéért, apám mint a Collegium Germanico–Hungaricum nagy reményű növendéke, Pilgram meg fiatal építészjelöltként –, de szolid, lelkiismeretes szakember volt, egy férfi, akire számítani lehetett; Barkóczyt látszik igazolni, hogy apám sz-es alakban írta a nevét, hogy ezzel magát megkülönböztesse a család aulikus ágaitól, erre jegyezte meg édesanyám éleselméjű gonoszkodással: Meglehet az „sz” nem aulikus. Ám hosszú ez a név.) Felséges uram, ezt nem a püspök, hanem a gróf építtette, válaszolta apám kevélyen. Végrendelete úgy is szól, hogy a líceum, ha valaha elvonnák eredeti tudományos céljától, szálljon vissza a, itt apám neve következett, -családra. Item: mikor a templomba léptek, József császár (és király) levetette a kalapját, édesapám pedig, aki eddig födetlen fővel szerényen követte az uralkodót, föltette birétumát. Felség, mondta halkan, fenyegetően, gőgösen, itt én vagyok a fejedelem. Item: Nézegeti a császár a címerünket. Már megint szórakozik. Hát az micsoda állat benne?, kérdi apámat. Griffmadár, felséges úr. Aztán mondaná meg kend, hol a bujdoklóban teremnének ezek a madárok? Ott ahun a kétfejű sasok, tromfolt apám, majd meggyóntatta a császárt. A császár megvallotta, hogy nem hisz Istenben, legalábbis nem ebben a személyes, az egyház által kiközvetítettben. Az egyházat ne is említsd, fiam, hárította el apám az esetleges mentegetőzést. A hitetlenségedben pedig ne bízz olyannyira. A hitetlenségnek is vannak rossz napjai. Fogsz te még térden állva könyörögni Uradhoz, Istenedhez. Fenyeget, püspök úr? Ugyan, legyintett apám bosszúsan, őszintén. Erre meg a császár legyintett, hamarabb meghalok én annál. Kurta csönd lett. Azután édesapám egy utánozhatatlanul lágy, bölcs mozdulattal megfogta a császár csuklóját, finoman, két ujjal, könnyen és szomorúan, akár egy régi családi ékszert, úrmutatót, Szilassy János lőcsei ötvösmester munkája 1752-ből, tűzben festett zománcképei Mária és Krisztus életéből vett jeleneteket ábrázolnak, aranyozott ezüst, magassága 77,5 cm, és gonosz, primitív mosollyal visszatette a császár kezét az ő combjáról a 86sajátjára. Édesapám a fejét csóválta. Akkor még mindig ott a halálos ágy, visszavonni, megtérni. Item: Nem állotta a németet, édesapám. Egyszer a Dunántúlon utazva, egy kis városban kora reggel zajra ébred. Mi baj van, kérdi inasától. Semmi, kegyelmes uram, csak egy német vándorlólegény felakasztotta magát a fára. Bár minden fa ilyen gyümölcsöt teremne, sóhajtotta apám, az embergyűlölő Timon görög bölcs híres mondását idézvén. El is vitték Sopronkőhidára, együtt ült Zsilinszkyvel meg Jávor Pállal, akinek többször is begyulladt a fogínye .

77. M eglazult a nautiluszkagylós díszserleg (Németország, XVII. század második fele; aranyozott ezüst, trébelt, öntött, cizellált díszítés). Édesapám némileg megcupfolta a nagy nürnbergi ötvös, Hans Petzolt munkáját, fentről leszerelte (elővigyázatosan) Prudentia allegorikus alakját, alulról meg a delfinen lovagló triton plasztikus figuráját. Az edénytestet képező, amúgy felbecsülhetetlen értékű gyöngyházkagylót azután úgy hasznosította, miként állítólag a rövid pihenőt tartó kamionosok a kulcscsomót. Délutánonként, akár Nagy Sándor, csak ő elefántcsontgolyóval, kezében a gyöngyházkagylóval tért nyugovóra, s ahogy elszendergett, kisvártatva kiesett a kagyló a kezéből, ő fölriadt, s máris dolgozhatott tovább, műanyag csatokat kellett vacakolni, darabbérbe, egy maszeknál, aki szívességből munkát adott édesapámnak, mert ő hivatalosan nem bírt elhelyezkedni, pedig nem csinált semmit 56-ban, igaz, gondolni gondolt, ami egy forradalomban túl kevés, forradalom után pedig túl sok .

78. É desapám egy kész Gargantua volt, noha ez nem látszott rajta, mert gizda volt, szőke, fragil és szemüveges. Ezzel szemben lépésre tudott fingani, ütemre. Jobb, reccs, bal, reccs. Így sétált a nápolyi királlyal vagy a dubiózus Metternichhel mondhatni végig Európán, végig abban az édeskés, szúrós és álmosító fingszagban. Igazi proli. Édesapám volt a tömegek lázadása. A lázadás de facto akkor következett be, amikor apám túlzón, vakme87rőn bízván vázolt tehetségében egy alkalommal: beszart. Összeszedve minden fizikumát, már hiába húzta össze a gyűrűs izmait: késő. Csúszott a szar a combján. Elviselhetetlenül büdös az ország, szólott édesapám. A körülötte lévők, a slepp bólogatott. Gyerünk, szabadítsuk ki Táncsicst, adta ki édesapám a jelszót. Természetszerűleg nem mozdult, ez, a beállott körülmények folytán, végzetes lett volna .

79. V olt egy bog. Édesapám túl hevesen kötötte a békét Napóleonnal, akinek akkorra már befellegzett, de a végjáték pontosságot és kíméletlenséget kívánt. Metternich ugyan csak úgy fénylett az elégedettségtől – naná: ha nem sikerül, a papám viszi el a balhét, ha meg bejön, már ott terpeszkedik a tyúkmelle a kitüntetések rendeltetésszerű elhelyezése tárgyában –, ám a békekötés hosszú távú munka, nem egy hipp-hopp Snejder Fáni, ezért kell hozzá kiegyensúlyozottság és látomásos erő: mert egy-egy nap lehet jó, telhet szikrázó tehetséggel, sokat nem számít, a végén derül ki, hogy mi számít, mi nem, befejezvén visszafelé lesz értelme a napoknak, s nem ott, akkor, benne, remélve: nem: ott, akkor csupán a csinálás van, a machina, az elvégzendők, s ami akkor látható: a szorgalom. Édesapám azonban akkor úgy dolgozott, olyan hevesen, lobogva, olyan enthuziasztikusan kötötte a békét, mintha vasárnapra már készen is fogna lenni, és most szerda délután van. Reggelente, ahogy végigjött irodájába tartva a kastély udvarán, észrevette magát a tükrös ablakokban. Nézte magát, látta magát. Azt gondolta – tudván helyben, hogy ez így túlzás –, olyan, mintha huszonöt éves volnék, tehetséges, mint a Nap, és előttem a jövő. Odabólintott a tükörképének, az jókedvűen vissza. Igaz, tényleg huszonöt éves volt. Apropó jövő: hogy Napóleon fia labdába se rúgjon, hogy úgy legyen nevetséges, hogy azt már csak későn lehessen észrevenni, és így meg legyen ágyazva egy nyugodalmas jövőnek, azt eszelték ki apámék, hogy megkínálják a kölköt egy röhejes hercegi címmel. A papám kongeniális ötlete, a Herzog von Mödling helyett, ami magyarul mutatis mutandis Rákospalota grófjának 88felelne meg, Metternich választása a saját, kevésbé szellemes Herzog von Reichstadtra esett; ebben az volt a varia, hogy Reichstadt nem létezett. De a kis klapec, függetlenül a nevétől, nem okozott problemát .

80. É desapám komplexen látta a dolgokat. Egyrészt féltette a gyónási titkot a tervezett új rendőrtörvénytől. Ennek alapján ugyanis a gyóntatószékekben is elrejthetnek poloskákat. Metternich bizalmi embere, szóvivője nem tagadta, hogy elméletileg nem kizárt a lehallgatókészülékek beapplikálása a gyóntatószékbe – a harangvirághoz hasonló kis tölcsérek garmadája vezetné a vezeklő hangokat a megfelelő helyre –, mivel a törvényjavaslat ez ideig (ma csütörtök van, 10 óra 15 perc) nem tartalmaz semmiféle kivételes elbánást. A gyónás titkosságának megóvásáért, nyilatkozta édesapám, minden pap a végsőkig elmenne. A hírek megszerzéséért pedig a titkosszolgálat. (Hoppá!) Másrészt éppen édesapám laborjában folytattak komoly kutatásokat, ha nem is a poloskáknak, de a svábbogaraknak, ezeknek a magyar lakásokból kiirthatatlan lényeknek a „háziasítására”. A robotkutatások főszereplőivé váltak a beláthatatlan alkalmazási lehetőséget nyújtó rovarok, közölte apám. Néhány éven belül a minikamerával felszerelt svábbogarak segítségével fel lehet majd kutatni a földrengések következtében összedőlt házak romjai közt rekedt embereket, vagy kémkedésnél vehetik hasznát a küszöb alatt mindenhova bejutni képes rovaroknak. Még a gyóntatószékekbe is belopódzhatnak! E hónapban (március) indították el az ötéves „svábbogár-robotizációs programot”, amelynek során a svábbogarak hátára parányi mikroprocesszort és kamerát ültetnek be sebészi eljárással az állat csápjának eltávolítása után, majd elektronikus impulzusokkal irányítják a rovarokat. A svábbogaraknak meg se kottyan a testsúlyuknál kétszer nehezebb, 2,8 grammos elektronikus teher, mert a rovarok igen erősek, súlyuk hússzorosát is elbírják. Az én esetemben ez 1670 kilogrammot tenne ki, mosolygott szerényen a papám, mintha bizony ő maga is rovar volna. De azért a biztonság ked89véért az erősebb és nagyobb, egyszóval böhömebb amerikai svábbogarakat vonták be a kísérletbe, de még ezekkel is előfordul, hogy a „jobbra fordulj és haladj 5 centit előre!” parancsra hirtelen balra ugranak. (Dicsértessék! )

81. É desapám mindenkinél fürgébben bírta mondani, how are you, úgy értem, ha bárkivel találkozott, ő mondta elsőnek, how are you, föltételezve, hogy kellett és lehetett mondania, how are you. Ezért lett angliai nagykövet, s maradt harminc éven át – míg kegyvesztett nem lett Metternichnél, aki ugyan értékelte apám intelligens, tárgyszerű, az angol helyi viszonyokat családiasan ismerő megbízhatóságát, de nem feledte a gyónási titok körüli hajdani hercehurcát. Az angolok annyira elsők voltak akkor mindenben s mindenhol, hogy élvezték, hogy itt másodikok. To be second, és vigyorogtak, ahogy csakis az angolok tudnak vigyorogni, egy helyes kölök és egy közveszélyes őrült kevercsével. Ezt a kis secondot apámnak köszönhette a szigetország, és hálás is volt érette .

82. L ondonban úgy ismerkedett meg egyszer édesapám édesanyámmal, hogy odalépett hozzá Londonban, és rövid torokköszörülés után azt mondta a mamámnak, hogy lesson one, I am a man, you are a woman, are you? Így .

83. É desanyám, aki rajongott a Londonból hazatért idős Haydnért, nemcsak lovas fogatot szerzett neki, egy aranyos hintót, mely elé bársonyhámos hat ló volt fogva, hanem a fizetését is fölemeltette, szó sem volt már alárendeltségről, zenei rendről, beosztásról és főleg: kötelezettségről, most már oly nagy tekintély övezte a világhírű mestert, hogy egy ízben a zenekari próbába belebeszélő édesapámnak ezt mondta, bocsánat, fenség, itt a rendelkezés joga engem illet!, erre apám szó nélkül távozott, és nem neheztelt meg, (alany legelöl:) midőn először a nagy 90szívnek más nagy szívhez vonzódó bizodalmával szájába vette édesapám nemiszervét, szeppenten és megrendülten fuldokolt, arca boldogságban úszott, oly mély, heves szeretetet érzett édesapám iránt, mint még sose. Sokáig vonakodott. Nem akarta, nem fűlt hozzá a foga. Apám meg, ellenkezőleg, kizárólag ezt akarta, mert csupán afféle entyempentyemnek indult a dolog, apám meg nagy fasz, elvei voltak, nem fekszek le fűvel-fával, de azért egy kis „bukovári bláz adj neki”, az nem árt. Édesanyám szerint ez valami katolikus sasszézás, hogy meg is legyen meg ne is. De benne emberére talált, mert anyám éppen fordítva, előbb az ópusztaszeri gálaműsor a hatos lottóval, és csak azután a, ki se merte mondani, mi. Hosszú ideig kaparásztak egymáson, méregetve, ki az erősebb, kölcsönösen megalázva a másikát, mígnem apám föladta, beadta a derekát és egyesült az alacsony származású, ám érzékeny teremtéssel. Az első alkalom édesapámat is megrendítette. Anyám ügyködését váratlan komolyság jellemezte, komolyan húzta le apámról a nadrágot, kimért, megfontolt mozdulatokkal, mintha dolgoznék, komolyan görgette lefelé a zoknit is, melyet akkurátusan beletett a cipőkbe, mintha egy láthatatlan rendet állítana helyre, és ennek a láthatatlanságnak a jegyében hajolt édesapám ágyékára. Miként Mapplethorpe, gondolta apám, ez is komolyan veszi a falloszt; a fallosz mint karakterszínész – és nem clown vagy ironikus understatement (apám évekig szolgált Londonban nagykövetként). Édesanyám viszont ellenkezőleg, minden ünnepélyes komolysága mellett is mulatságosnak vélte, hogy az egészet a rész képviseli; teljes joggal fölhatalmazott képviselő, így becézte apám egy fragmentumát, amit apám értetlenkedve fogadott, de nem volt abban a helyzetben, hogy kérdéseket tegyen föl. (Kérdezte egyszer anyám, rossz vicc, nem egészségtelen-e, ellenkezőleg, vigyorgott a papám, aki egyaránt szerette, nem könnyű dolog, a nőket és az igazságot, kifejezetten egészséges, már-már orvosilag javallt, SZTK, mintegy vitaminokban gazdag. A válasz hideg volt, de nem ellökő: mintegy, bólintott bele apámba a mamám.) Víg tisztelettel bánt édesanyám édesapám fragmentumával, úgy érezte, mintha eljövendő, illetve részben már el91jött közös életüket nyelné magába, ünnepiesen, fennen, egyszersmind kannibálos vadsággal: vette magához apámat. Aki hirtelen, e bonyolult himnusz által, megértette: mi az a férfitest. Édesanyám szenvedélyessége ráébresztette apámat a testére mint sajátosan férfitestre. Új nyugalom szállta meg immár minden fölényeskedéstől menten. I am a man, you are a woman. Anyám, akár egy zsák, fáradtan eldőlt oldalra, és tüstént el is aludt. Kicsit horkolt. Apám boldogan virrasztott mellette, megérteni vélt valamit, simogatta édesanyám vállát, a tarkóját, meg-megpuszilta. Üres volt, teli anyámmal, és viszont. Topáz sugarakban fürdött a határ. A kifelé állandóan csendesen, derülten mosolygó Haydn mester lelkében ez idő tájt titkos küzdelmek, vívódások zajlottak. Elégedetlen volt önmagával és kételkedett a világ értékelésének helyességében. Attól tartott, hogy a fényes dicsőség, világhírnév és nagy vagyon – nem teljesen megérdemelten jutott osztályrészéül! Élesen megvilágítja ezt édesanyám tavasszal kelt levele, melyben megjegyzi, hogy Haydn ezt mondta neki: Olyasvalamit szeretnék írni, ami által nevem a világban maradandó értéket nyerne. Őrület! Száz szimfónia, közel nyolcvan vonósnégyes és egyéb remekművek sora után hangzanak el e szavak! Ami maradandó értékre emelné nevét, azt még csak ezután akarja megírni!… Röhej .

84. Y ou could be my son, mondotta a nő, anyám, apámnak, aki úgy értette, hogy lehetne ő a mamám napocskája, irány a felkelő nap háza!, és sokat, de legalábbis egyet biztosan sejtető vigyorral (a mamám szerint undorító magakelletéssel) lehúzta a rolót. A mamám megijedt, te Irén, biztatgatta magát, te fogalmazd te ezt újra, és valóban, a mondat fókuszát áttette a probléma másik végire: I could be your mother. Apám lehervadtan elhúzta a szája szélét – ettől a naptól fogva tudta, bár némi őrült, titkos remény ezután is élt benne, hogy az élete már csak egy tragikus vásári komédia, melyet szinte isteni hatalommal rendelkező asszonyok írnak –, és fölhúzta a rolót. (Szar gyáván ráncigálta – a mamám szerint.) Így ismerkedtek össze, édesapám, édesanyám .

92

85. É desapám angolul tanult. Avval vesződött. Midőn egyszer hosszan, elbizakodottan hosszan, ahelyett hogy például azt mondotta volna, how are you vagy még sokkal inkább, hogy the pen is on the table, az európai kultúra szerkezetéről, mineműségéről kezdett el mondatot, melynek fókuszában a jelen nosztalgikus jellegének hangsúlyozása állt, az az állítás vagy föltételezés, hogy éppen az elmúlót, sőt, a már elmúltat kedvelnénk, azt tehát, ami bizonyos értelemben már nincsen, azonban, s ez volna megjegyzésének a súlypontja, a, hogy úgy mondja, harapása, vagy másfelől a sebe, azonban ez nem választás kérdése, nem döntés eredménye, hanem ellenkezőleg, eleve következménye e kultúra alakjának vagy mijének, amikor tehát mindezt – hite szerint – újdonsült angolján előadta, noha tisztában volt némi ragozási, szórendi, szóválasztási bizonytalansággal és ínséggel, mégis meglepte, hogy beszélgetőpartnere, egy bilincsbe vert, kopasz, gyönyörű török férfi, erőteljes, szép, okos, mint a nap, igazi férfi, bármit jelentsen vagy ne jelentsen is ez a szó, azt válaszolta széles, nyomorult helyzetéhez képest barátságos, szíves mosollyal, oké, oké, ebéd után pingpongozhatunk. My father has the ball. Ha édesapám valamit is komolyan vett volna, sírva fakadt volna .

86. E gyesek véleménye szerint édesapám ott hordja az eszét, az intelligenciáját, és ilyenkor egyesek az ágyékukra mutattak, az ottra. Akármilyen finom emberről lett legyen is szó, ez a zavart vihogással kísért mozdulat mindig a hányingerig utálatos, mocskos, egy undor. A vihogás, amely sohasem marad el, irigységet és elismerést tartalmaz, valamiféle helyeslést, miközben a kijelentést magát súlyosan feddőnek és lekicsinylőnek szánják. Hogy apám beszámíthatatlan, moral insanity, hogy elragadja a farka, a farka az úr a házban. Bár így volna, sóhajtott apám, akár egy rossz színész, élete egyetlen nagy alakításában, és megérintette az ott-ot. Gyönyörűséges mozdulat !

93

87. A pám életét előre eltervezték, a terv nem volt különösképpen leleményes, ám kellemes távlatokat rajzolt föl, mégiscsak egy akkora bazi nagy hitbizomány: nagy baj nem lehet. Édesapámnak is volt egy terve, végül is az valósult meg, olyan elképesztő erővel, hogy a tervnek figyelembe se kellett venni az úgynevezett történelmi változásokat, pedig volt itt zaftosan minden, Trianon, Szálasi, orosz megszállás, ötvenhat, lehet mondani, mozgalmas. Édesapám tervének centrumában az állt, hogy nem szerette a faggyús birkát. Ezért a Közel-Keletről olyan fajtát hozatott, mely a faggyút a farkában gyűjti össze; mint egy labda, akkora lesz, ahogyan ott összegyűlik. Egyébként megsütve ínyenc csemege. Mármost hogy Isten szegény barmainak ne kelljen ezt a faggyúballont, mint a belüket maguk után húzni, kis kétkerekű kocsit eszkabáltak, eszkabált apám a számukra. Ezeket csinálta egész életében. Mindig ezt láttuk, ül az ámbiton vagy kinn a legelőn, az árokparton, fa alatt: és bütyköli ezeket a kicsi birkahintókat. Róla is nevezték el. Egy mogyorófajtát, egyikünk se tudja, miért, meg ezt. A birkák bejárták az egész birtokot, csak meg kellett nézni, hogy a Dunántúl melyik része van a keréknyom párhuzamosaival megjelölve, megkaristolva, na az mind a miénk. Persze az államosítás az államosítás. Erre viszont édesapám azt mondja, és hol másutt hangozhatna el ennyi okkal és eséllyel, mint Bolyai János hazájában: a párhuzamos az párhuzamos. Édesapám örök életében birtokos maradt, nem nagybirtokos, hanem olyan, aki birtokolja az országot, de legalábbis a karistolásait, a párhuzamosait. Párhuzamosok, legyintett anyám rögtön mihelyst megismerkedtek, ugyan, nem találkoznak azok sose. A végtelenben, kacsintott néhanap egy birka .

88. É desapám birkalegeltetés közben is rajzolt, a homokba a birkákat, erre nem tanította senki, tudta eleve, bele lett teremtve a kezébe. Amikor Cimabue meglátta ezt a rajzolgatást, nagy hatással volt rá, és kérdezte apámat, nem jönne-e az ő festőműhelyébe dolgozni. Amire édesapám azt válaszolta, hogy ha édesap94jának nincs ellene kifogása, szívesen. Nem volt. Bezzeg a Michelangelo apja verte a Michelangelót, ha rajzoláson kapta a Michelangelót, mert a festészetet és általában a művészetet „alacsonyrendűnek, egy régi családhoz méltatlannak” találta. Ebben azért van valami. Még az is köti apámat Michelangelóhoz, hogy ő is, mint amaz, a művészetet vette mintegy asszonyul (s a képek lennének az utódok, a pulyák). Ennek megfelelően apám késő éjszakákig pemzlizett, s hogy anyám csöndesen figyelmeztette, tenné el talán magát másnapra, fölkiáltott: Oh che dolce cosa è questa prospettiva! Ami azonban már úgy terjedt tovább, hogy mily édes szerető a perspektíva, értsd hogy a prospettíva (la!) távol tartja a művészt a hitvesi ágytól. Ebben azért van valami, Pollaiuolo is nőként ábrázolja a perspektívát a IV. Sixtus pápa sírboltozatján !

89. F érfit úgy igazán édesapám (eddig) egyszer, egy alkalommal csókolt meg; csókolózásnál kevesebb, férfias csóknál jelentősen több. Ez így történt: Édesapámnak volt egy íróbarátja, vagyis egy barátja, aki író volt. Apám szerette az írásait, noha szemléletük nagyon különbözött. Az író szkeptikus szemlélő volt, szenvedélyesen és rezignáltan lajstromozott, eszébe sem jutott úgymond változtatni a világon, ezt poetikailag elhibázott törekvésnek tartotta, nevetségesnek és hiúságnak (magára nézvést). Édesapám épp az ellenkezője! Ő képtelen beletörődni a világba, ostorozza a politikusok önzőségét és az emberek gyávaságát. Életgyávák!, ezt a kifejezést használta, és hogy nem lehet másokra hagyni az életünket, illetve lehetni lehet, de minek. Édesapám a halál felől szerette az életet. A klasszikus és közkeletű vélekedés szerint idejétmúlt humanizmus szerint tett-vett folyamatosan: cigánygyerekeket okított matematikára, leányanyák fejébe verte a Mengyelejev-rendszert és táncórákat tartott szellemileg visszamaradt fiúknak (kezdőknek s haladóknak, persze); édesapámnak hősies teste volt. Akár egy üdvösségre törő szakszervezeti bizalmi, nevetgélt a barátja. Édesapám szerint mindenek ellenére, minden XX. századi botrány ellené95re a jóság és a szeretet irányíthatná a világot, ez ellen semmi nem szól, még az ember természete sem, bár ez kétségtelen szűk keresztmetszet, de ő azokból indul ki, akiket ismer, s nem azokból, akikről olvasott, és természetesen ő is ismer nemtelen figurákat, de ennek ellenére fönntartja az állítását, és mindezt mintegy az érzelem alapbázisán értelmezve. Az érzelem nem alkalmas arra, hogy rendszert teremtsen, márpedig erről van szó, mondta kedvetlenül apám barátja, semmi örömet nem talált abban, hogy igaza van. Más az igazának lenni és más az igazság. Szeretet nélkül nem érdemes élni, kurjantott a papám. (Egész délután ittak. Nem volt ennek különösebb oka, ilyen volt a délután.) A szeretet veszélyes, légy jámbor, nevetgélt az író. Apám legyintett. Kompjúterek!, egy új kultúra alapjai!, a szó halála!, a történelem vége! Ilyeneket mondtok. Mintha minden pótolható volna. Hát akkor ezt mivel pótolnátok? Áthajolt az asztalon, megfogta az író kezét és megsimogatta, ezt. Az megint nevetgélni kezdett: bólogatott. Az érzelem mindig aktuális, mindig jelenlévő, erősködött apám. Nem államszervező erő, legyintett az író. Dehogynem!, és egyébként is, kit érdekel az állam?! Téged meg engem, ha nem akarjuk, hogy új barbár hordák trappoljanak a kertedben. Apám: Nem lehet mindent így kigarasoskodni, kicentizni – hinni kell és kész! Ké-hész?!, vonta föl az író a szemöldjét, támadásra készen, mint aki saját terepére érkezett. Apám fölemelkedett ültében, a barátja is. Édesapám megsejtette azt az ürességet, ahová az író akart kilyukadni, nem, nem, a mítoszt komolyan kell venni! Komolyan és írónikusan, válaszolt az író. Most apám kedvetlenedett el. Az író a vállát vonogatta, már-már bocsánatot kért, hát mi volna az a világon, amire lehetne nem ironikusan nézni? Az Isten. De hát milyen Isten? Az Isten. Ugyan… Nem én vagyok ironikus, az ő helyzete az… Isten, ki nem vagy, segélj!… Mi ez, ha nem irónia, létirónia! Édesapám nem szerette ezt a beszédet. Ekkor. Ekkor édesapám előrehajolt, és hosszú csókot lehelt a barátja ajkára. Meleg, nedves, lüktető csókot. Életében először csókolt meg így férfit. Jóóó vóóót. A barátja pedig így szólt, vörösen, komolyan: Ebben alig volt irónia. Most mennem kell .

96

90. É desapámnak, a barátja szerint, az a fölfogása az emberről, hogy az ember jó. Hö-hö, mondja édesapám barátja, aki ezt mint valami abszurdumot emlegeti, viszont mégis szinte büszkén és jókedvűen hozza föl újra meg újra társaságban, mintha azt mondaná, lám, micsoda szép barátom van. Édesapám, a barátja barátja, vigyorogva hallgatja ezt. De egyszer odasúgta a barátja fülébe (aki az embert, okkal, vérengző vadállatnak tartja, vagy azt mondja, ha kicsit becsíp, hogy igen, igaza van apámnak, jók, ám ezt nem tudják magukról), hogy amikor én azt mondom, az ember jó, akkor én nem az emberről beszélek, hanem arról a módról, ahogyan az emberről beszélek. Ekkor édesapám barátja áthajolt az asztalon, és hosszú csókot lehelt a papám ajkára, meleg, nedves, lüktető csókot, amit addig, értelemszerűen, soha nem tett. Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal .

91. J obb, hogy Isten engedte édesapámnak a bűnt, mint hogy megakadályozta volna, mert ezt csak úgy tehette volna, ha édesapámmal, akár a kővel vagy sziklával, erőnek erejével bánik. És akkor az édesapám nem ismerné és nem dicsőítené az Ő nevét. Mert elbizakodna, a bűnről nem tudván éppolyan tisztának látná magát, mint az Úristent. Ennélfogva összehasonlíthatatlanul jobb, hogy Isten engedte neki a bűnt, mint hogy megakadályozta volna. Mert a bűn (az édesapámé) Istennel szemben semminek tekintendő: bármilyen nagy legyen is, Isten legyőzheti, legyőzi és valóban le is győzte önmaga számára, önmaga örök dicséretére, anélkül, hogy édesapámban bármi kárt tett is volna. Ám Isten nem tudta volna megmásítani rendeléseit, hogy édesapámat bűntelenségben tartsa, anélkül hogy kárt ne tegyen örök érvényű igazságában. Mert máskülönben édesapámnak nem lehetett volna dicsérnie Őt teljes szívéből, ami az első és egyedüli oka volt a teremtésnek .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

97

92. É desapám egy szörnyeteg volt, anyám dettó. Szörnyetegek, reggeltől estig, estétől reggelig, akarva-akaratlan, reflexből, kultúrából, alkatból, véletlen. De tényleg szörnyetegek. Olykor vacsorát adtak, vagy elmentek színházba, vagy kedélyes kirándulásokat szerveztek a Vértesbe, hogy megszakítsák a rémes tettek folytonosságát. De valójában olyanok voltak valóban, ahogy azt az amerikai B-filmek mutatják. Hiába nézhetetlenek, szociológiailag és antropomorfológiailag pontosak (édesapámék) .

93. E lriasztotta támadóit Ózdon a Kőalja úti MOL benzinkút 56 éves kútkezelője, akire kedden késő este két álarcos édesapám pisztolyt fogott és a bevételt követelte tőle. A bátor kutas asszony hangosan kiabált segítségért – hé-hé! –, és ezért apámék kereket oldottak, vagyis elmenekültek a színhelyről. Így ismerkedett meg édesanyám édesapámmal, aki azonban később nem emlékezett semmire, nem akart emlékezni, még a 95-ös ólommentes benzin árára sem .

94. E gy család életének folyása annyi véletlennek van kitéve, a történelemnek és a személyesnek a lüktetése, hol ez az ág, hol amaz erősödik, a legidősebb fiú váratlanul (?) hősi halált hal, az öröklésben őt követő pedig – nem is érdemes konkretizálni. Nálunk a lemezjátszó lett a döntő faktor. Édesapám rajongott a lemezjátszóért (miután föltalálták; akkor találták föl). Hárman voltak testvérek, fiúk, apám a középső, mégis minden az övé 98lett. Hogyan? Apám bolondult ezért az új forgásért, s hogy az még… még kézzelfoghatóbb legyen, a lemezjátszó tányérjába ötletesen tollakat dugdosott, a szédülésig bámulták ezt a bátyjával (a hitbizomány várományosával), később aktív részeseivé váltak a forgásnak, a tollas szerkezetet mintegy onanizátorként alkalmazták (apám első találmánya!), azonképp, hogy farkukat ügyesen a tollak közé tették, melyek azután a forgásban birizgálták azt (a farkukat). Ez két szempontból volt jelentős találmány: fizikailag, ez a gyönyörű automatizmus és megbízható állandóság, valamint lelkileg: ez nem számított önkielégítésnek, mert hiszen nem volt ön! Ez nagy belső felszabadulást jelentett (oly nyomasztó és főleg kisszerű volt a minden vasárnapi gyónás „egyedül vétkeztem” fordulata), ami azután visszahatott a testre is, az élvezésre. (Ó, azok a szép, tiszta, grandiózus élvezések, önmagában, önmagáért, nem zavarva egy másik iránti felelősségtől, csupán mint a természet, sőt a teremtés iránti tisztelet s főhajtás! Hajtás! Ajtás! Ááás!) Azonban mi történt? Addig, addig, míg a legidősebb fiú herezacskójából valahogy kitépett egy darabot a forgás, kész, az annyi. Apám öccse még kicsi volt (a halastavak és az erdőség Mór felé eső része lett volna az övé), a függöny mögül leste a nagyokat. Amit látott, attól úgy megijedt – a fekete lemez, a forgó madártollak s a közéjük meredő meredés –, hogy erről a meredésről aztán egész életében nem akart tudni. Így lett apám az egyetlen örökös, a főág, plusz még kellemesen is érezte magát a forgásban .

95. A z ízlelőbimbói! Apám már mindenét elveszítette, most a birtokról, a halastavakról, az erdőről, egészen föl Mórig, házakról, kastélyokról, értékpapírokról nem is beszélve („…nekem is vannak részvényeim, de azok lombardírozva vannak; és az összeg, amellyel a lombardot kiegyenlítenék nekem, többet jövedelmez, mintha…”), de elveszítette a hazáját is, inkább csupán az országát, a hazáját, a családi hagyományoknak megfelelően, a szívében őrizte, mindenek ellenére („Nincs többé otthonom, csak szállásom van és alvóhelyem… Ami lényegesebb, s ha 99van tragikum, akkor tragikusabb: nem érzek többé szolidaritást a magyar társadalommal. Kivel legyek itt szolidáris? A tisztességtelen polgársággal, a kapzsi és kegyetlenül önző parasztsággal, a műveletlen munkássággal?… Az osztályomból már csak egyénekre tudok gondolni; az osztály förtelmes tulajdonságait megismertem és elszörnyedtem. Nem vagyok többé szolidáris a magyar társadalommal, s ez a legrosszabb, ami történhetett velem. S mikor most sopánkodnak, mert kifordul alóluk a föld, a pozíció, vagy sopánkodnak Kassa és Nagyvárad miatt, megint csak nem érzek igazi szolidaritást. Mindezt vakon, mohón, süketen, kapzsin és kegyetlenül így akarták; bekövetkezett, amit akartak. Szolgálom az anyanyelvet, de nem vagyok többé szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli.”); elveszítette a mamámat, akinek elege lett apám koncsorgásaiból, elveszített minket, akik ijedten sodródtunk a mamámmal: de ebben a szürkeséget váltó szürkében sem veszítette el az élv-vágyát, abból is konkrétan igényét s képességét az ízek felfogására: az ízlelőbimbók! Apám ízlelőbimbóin nem fogott ki a proletárdiktatúra. Apám ette a világot! Egyszer hoztak neki – mikor lehetett? 52? 53? – egy halom malacfarkot, hogy abból csináljon valamit. Ha tud. Tudott. Mert mi lett ebből? Ebből lett a brassói aprópecsenye. A brassói aprópecsenyét édesapám találta föl az ötvenes évek elején. Mindenki azt hinné, hogy ez valami ősi magyar étel. Hát ősi, de így! A dorozsmai fogast is ő találta föl. Már ki volt találva, de nem volt név. És akkor édesapám elővett egy Magyarország-térképet, csukd be a szemed!, mondta a legidősebb fiának (a többiek még meg sem voltak!), és bökj. Bökött. Dorozsma! Még a kitelepítésben is azonnal gründolt egy kiskocsmát. A gyerekszobában volt a női vécé. Ha valaki szálkát talált a halban, kapott egy palack grátisz pezsgőt, de nem talált. Dőlt a nép! A Papbandi, így hívták a kocsmát. De az nem úgy volt, hogy azt ettek, amit akartak, hanem a papám szépen rábeszélte őket. A stören, zavarni, ebből lett a stőrenezni, hogy a papám stőrenezik. A pincérek szerették, de azért nevettek a háta mögött, nézd, az öreg megint stőrenezik !

100

96. É desapám mérgezett szarvasgomba-pástétom által hunyt el. Tisztelői egy vidáman vitázó férfit tisztelhettek benne, aki elvolt Isten nélkül, így az embert sem teremtménynek, hanem gépnek tekintette. A liblingje, a masina legkedveltebb részlete a fej volt. Filozófia, irónia, esztétika! Az volt a felfogása, hogy az agyból nemcsak az ész származik, de az álom és az élv is, vagyis a természet felruház minket a boldogság képességével, vagyis, s apám boldog volt, hogy ide lyukadt ki, élvezzük az életet! Életének vezérlő gondolata, jelmondata a szeretet parancsának egy kicsit hepciás változata: Szeressetek, amit és akit akartok, de szeressetek! (Bécsben: Liebt, wen oder was Ihr wollt, aber liebt!) Az ember, mondta, tudatlanul születik, és – ha bölcs – szkeptikusként végzi .

97. É desapám már rég… már rég nem létezett, csak a kolbász, amit csinált, száraz, erősen fűszeres – volt egy zseniális, maga kotyvasztotta fűszerleve, akár szabadalmaztatható is volna –, úgynevezett parasztkolbász, isteni, lógott a kamrában, fútta át a szél. Apám számára a hús volt a minden. Rá is kúrt a köszvénnyel. Még az aranynál is több. Akkor érzem, hogy vagyok valaki, ha húst eszem. Ahogy harapok, mert nincs kibúvó, a húst harapni kell, ahhoz fog kell, fogazat, akkor tudom, nem csak azt, hogy vittem valamire, hanem hogy vagyok, szóval hogy van egy életem, ezt moszattal nem lehet vagy kukoricával. Egyik pillanatról a másikra, zsupsz, tönkrement, este még az élet császára, aki egy Simon Templar-os Sportvolvóval száguldozott a városban, minden éjszaka a Canari Barban, szívószál, minden éjjel más nő társaságában, inclusive édesanyám, ő tartotta el (édesapám) az egész családot, tizenöt éves kora óta ő tartotta el, mert nagyapám azóta nem csinált semmit, kivonta magát a forgalomból, így döntött, ült a lefüggönyzött hátsó szobában és olvasott, kizárólag olvasott, szombatonként fogadta apámat, fülesfotel és whisky, zárt ajtók és lekapcsolt villany, aki elszámolt a bevételekkel, nem ülhetett le sose, nagyapa ült, apám állt, ült, ölében a könyv, sose használt könyvjelzőt, sőt, tiltotta, az ember tudja, 100hol tart, ez volt az álláspontja, egyszerűen, mint a gazt, kiráncigálta a könyvekből a könyvjelzőt, harminc, ötven évre visszamenőleg tudta, mi melyik kiadásban hol van, hová esik Nemecsek halálos fürdőzése: x. oldal, balra fönt, élete végén újra kezdte olvasni szeretett könyveit, Hallgatag Vilmosról egy munkát, vagy Orániai Vilmosról? vagy az ugyanaz?, és apám, állva, az ajtónál, megkérdezte, hanyadszorra olvassa, apám?, harmadszorra, egyszer, mert akartam, egyszer, mert megértettem, most pedig búcsúzom, búcsúzásul újraolvasta a számára fontos könyveket (nem mindet, mert arra egy egész új élet kellett volna, amelynek a végét már ismét az újraolvasásra kellett volna tartalékolnia), és hiába volt apám a családfenntartó és az apja (tehát) egy naplopó, egy versager, nagyapa hideg tekintélye kikezdhetetlenül meredt a család fölé, nagyapa megvetette a világot, ezeknek?!, édesapámat is a világ részének tekintve, s ha apám bejelentett egy fontos embert, akivel a család érdekében tárgyalni kellett, nagyapa, szinte tovább olvasva, azt kérdezte, tud magyarul?, s ha nem, csak annyit vetett oda, kár, és apám már el is volt bocsátva, nagy fasz volt az öreg, de egy valaki, este még gazdag ember, reggel meg egy földönfutó (az édesapám), mert behoztak valami műanyag alapú szövetet, és mindenki abból akart, az emberek megőrültek azért a vacakért, átmeneti divathisztéria volt csupán, talán nyárig ha eltartott, de addigra apámnak már nem maradt semmije az adósságokon kívül, és akkor tengeri moszatot kellett gyűjteni például, apám igen ízletes micsodát tudott csinálni zsírból, lisztből, vízből, erős fűszerekkel, akkor kísérletezte ki a híres fűszerlét, és akkor elkezdett vérezni a család ínye, és a fogak is meglazultak, és az orvos megállapította, skorbut. Aztán édesapám egyik pillanatról a másikra gazdag lett, este még skorbut, reggel meg köszvény, nagy marhahúsok faszénen, avado, állandóan locsolgatva és a fűszeres lében fürdőztetve és mustár. Egyik évben nyolcezer, a másikban nyolcszázezer. Ami a kolbászt illeti, azt jobb harapni, mint vágni; marokra, hamm. Törni is jó .

102

98. É desapám keményen, céltudatosan, izomból zabál, nehogy kilencven alá menjen. Nem áll a hús rosszul neki, csak szuszog. A nácik beépítettek a testébe – még soha senkinek nem mondta meg, hova; szégyenli – egy érzékelőt, az, ha édesapám kilencven alá megy, robban, bumm! Zabálj, zsidó, mondták, mert ott mindenki lefogyott, bordák meg minden, és akkor ha halkan is, motyogva, de szóvá tették (a zsidók), hogy nem lehetne-e kicsivel többet, valamit, nem sokkal, de mégis, esetleg káposztalevél; mondták, dehogynem. Azóta nincs mit tenni .

99. É desapám úgy kompenzálta a nyilas időkbéli, mondjuk így, határozatlanságát, hogy – negyven tavasszal később – betanította a (fajtiszta) puliját arra, hogy ha azt kurjantja neki (a pulinak az apám), náci!, akkor az, mint az őrült, keresni kezd a lakásban, őrjöngve rohangál föl-le, a vendégek meg, ha vannak vendégek, zsidók, nem zsidók, nevetgélve mutogatnak az ebre, olykor egymásra, majd, kivétel nélkül mindig, tapsolni kezdenek. Csak anyám nem (ő sose), ő megveti (mindig): apámat, a pulit meg a vendégeket (zsidókat, nem zsidókat) .

100. É desapám herét gyűjtött, 56 ezer hold, kellett, mert esőre állt, ezért késve állt be, a második félidő közepéig rúgott egy hármast, akkor lecseréltette magát, bocs, srácok, mennem kell, a here végett .

101. A hamburgi muskotály, az volt apám kedvenc bora. Lóban a lipicai, borban ez. Ugyan, Matikám, mit hablatyol, hogy volna ez a maga kedves bora, amikor ilyen bor nincs is. Még hogy Hamburgban muskotály! Egy Hanza-városban! Mire édesapám hányni kezdett, mint a lakodalmas kutya, és randalírozni és kötekedni, mondván, épp a hamburgi muskotályból fogyasztott volt mértéktelenül. Mi a másik szobában féltünk. Apám diadalittasan ordított, na!, most már hiszi, maga tamáska! Most már 103hisz nekem végre!? Azt nem lehet állítani, hogy édesanyám ne hitt volna, azt azért nem .

102. A parmezánt, szardíniát, olívát (bogyót és olajat) Ignaz és Christoph Spöttltől, a savanyú káposztát Joseph Haderleintől, a sört Karl Lieffnertől, a konyhai eszközöket a temesvári Kerschek és Kubitsektől, a havannaszivarokat Hess és fiaitól, a fülrózsát és gyeplőstrüflit Molnár Antaltól, a sárga kocsi alá két új federblattot Matics Jánostól, Gyóni lovásznak Majkra a kalapot Veszeli Józseftől, hasonlóképp a három darab kék drikósapkát, a szemüveget Simon Waldsteintől, aki császári és királyi udvari optikus és mechanikus, valamint hites kincstárnok volt, illetve ezen címeket viselte még a német császár, az olasz és spanyol király s walesi herceg szolgálatában is, a három darab dézsát Púla Józseftől, a vazelint a Just és Comp.-tól, a héja-fogó hálót ki tudja, kitől, hasonlóképpen a kocsikhoz megkívánt tatófinum (?)-kenőcsöt, rendelte édesapám. Reggelente aggályos megbeszéléseket folytatott Maître Baldauffal, szakácsával. Miként Hume mondja, nagyon-nagyon megszoktuk, hogy a nap minden reggel fölkel, így vélhetőleg holnap is föl fog; ebben a vélelmezett bizonyosságban találkozott édesapám minden reggel emberével. Elmondották egymásnak, mit szeretnének – enni, illetve főzni, majd elmondották egymásnak, hogy a vágyak végtelenjét mi minden korlátozza, mert teszem azt, nincsen koriander, vagy nem fűl a fog a hagymás veséhez, esetleg orosz csapatok bukkantak föl az udvarház előtt, és halomra erőszakolják a – bármit, macskát, asszonyt, rámás csizmát. Elbocsátván a szakácsot, apám összeállította a napnak a rendjét, hogy azt idejében átadja – átadassa – édesanyámnak. Nem létezett nap, hogy ne szerepelt volna napirendi pontként: személyes ismerkedés. Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal. A csokoládét Bécsből Pietro Rinaldi küldte, ritkábban Sala, a császári szállító .

104

103. N aná: édesapámat, nagyapám, Csákvár örökös urának fiát még csecsemőkorában elzavarták a kastélyból, mert egy jós, a falu jósa aratás közben azt mondotta nagyapámnak, hogy a jövendő gyermek (apám) leend az ő gyilkosa, és nagyapám szerette az életet, általában is és a sajátját különösen, ezért kirakatta édesapámat valahová a Vértesbe, de megmentették, és abban a hitben nőtt föl egy idegen gróf udvarában Ajkán és Inotán, mintha Ajka és Inota örökös ura lett volna. Egy nap azonban váratlan azt a tanácsot kapja a jóstól apám, hogy hagyná el szűkebb pátriáját, mert amúgy akaratlan és szükségszerűen atyja gyilkosa, anyja ágyasa, és itt megint jött az, hogy leend. Édesapám komolyan vette az időt, otthagyta hát az otthonának hitt otthonát és apjának, anyjának hitt apját, anyját. Bakonylép előtt egy útkereszteződésnél összefutott nagypapával, akit a kirobbant közlekedési vitában rövid úton agyonvert. Hepciás öregember! Csákvárra érkezvén leleményesen megoldotta a közösség egy akut problémáját (a csatornázást vagy a társadalombiztosítási köztartozások dzsungelében vágott utat?), ezért hálából odaválasztották grófnak és elnyerte a nagymama kezét is. (Aki annyi lehetett, mint most a Gitta.) Békében, méltóságban és fényes becsületben éltek, született az általa föl nem ismert édesanyjától (pedig fényképen nagyon hasonlítottak egymásra, a homlok, az orr íve!) két fia és két leánya. Na és akkor, minden ok nélkül, kitört a pestis, ezért a csákváriak újra jóshoz fordultak, aki azt izente, hogy találják meg és büntessék meg Lajos nagyapa gyilkosát. Édesapám teljes erővel vetette bele magát a nyomozásba, mely során lépésről lépésre, nagy művészi erővel kiderült: minden (apja micsodája, anyja izéje). A nagymama fölakasztotta magát, édesapám pedig kiszúrta a szemét: az örök éjszakát választotta, és eltakarodott, hol örökös úr volt. Maradt a jónak mondható csatornahálózat és a köztartozásokra vonatkozó modus vivendi is. A jós szava meg beteljesedett .

105

104. É desapám szerint az entrópia növekedése az emberiség bűnösségével hozható kapcsolatba; az Abendland hanyatlása vagy a rendszeres börzekrachok szükségszerű következményei a termodinamika második törvényének. És ha egy boldog család boldogtalanná lesz, nő az entrópiája. Lásd a Karenina Anna kezdőmondatát !

105. A z ellenlegenda így szól: a Batthyány téri hévmegállóban odalépett édesapámhoz: Krisztus, Jézus Krisztus, akinek nehezen forgott a nyelve, zavaros volt a tekintete, orrnyergén friss seb vöröslött, a nehéz kabátból savanyú bűz tört elő. Fáradtan, tisztelettudóan pénzt kért. Nincs, válaszolta édesapám kelletlenül, mert csupán ezrese volt. Jóember, szólt Krisztus, és két kézzel megfogta apám kezét. Apám ijedten visszahúzta, beleremegett az érintés könnyűségébe, selymes finomságába. Tűnés!, taszította el őt apám, eredj! Válaszolt az Emberfia: Mától eredj te, s ne legyen nyugtod sem nap, sem éj. Így is történt. Járt apám hévről hévre, országról országra, s nem lelé nyugtát, még a halál nyugalmát se kapta meg, a requies æternát, Isten isteni haragjában ezt is megvonta tőle. Ahová megy a papám, ott bajt okoz (kiáradnak a folyók, és a birkák megkergülnek stb.). Így azután édesapám a zsidó nép helyében találta magát – az antiszemita felhangok érthetők .

106. A Batthyány-féle hévmegállóban édesapám, akinek nehezen forgott a nyelve, zavaros volt a tekintete, orrnyergén friss seb vöröslött s a nehéz kabátból savanyú bűz tört elő, odalépett Krisztushoz, Jézus Krisztushoz, és fáradtan, tisztelettudóan pénzt kért. Nincs, válaszolta Krisztus kelletlenül, mert csupán ezrese volt. Jóember, szólt édesapám, és két kézzel megfogta Krisztus kezét (az Isten lábát), aki ijedten visszahúzta az övét, beleremegett az érintés könnyűségébe, selymes finomságába. Tűnés!, taszította el őt az Emberfia, eredj!, s ne legyen nyugtod sem nap, sem éj. Így is történt. Járt apám hévről hévre, s nem le106lé nyugtát, akár valami bolygó zsidó. És még a folyók is kiáradtak és a birkák is megkergültek. Baj van okozva .

107. A z ember szenvedő lény. Minden szenvedő közveszélyes. Édesapám nem közveszélyes. Édesapám nem szenvedő. (!) Édesapám nem ember. Hogyan ?

108. É desapám az amerikai (USA) jogrendre hivatkozva állítólag bepörölte az Úristent a nagy szárazság okán, kiégett a búza és így tovább. Első fokon meg is nyerte a pört, mert az alperes nem jelent meg. Másodfokon –

109. V olt édesanyámnak egy katedrálisra emlékeztető Singer varrógépe. Ezen a gépen, sárga paplanselyem darabjaiból varrt anyám Dávid-csillagot édesapámnak és édesapám fiának, egy kisebbet és egy nagyobbat, a törvény szava ugyanis azt mondta, hogy vegyes házasságok esetén úgy tekintendő, hogy a fiúgyermek az apja felekezeti hovatartozásához, a lány pedig az anyjáéhoz igazodik. Ott álltak anyám előtt, apám meg apám fia, kihúzva magukat, mint a ruhapróbán, ő pedig gombostűkkel a foga között ide-oda helyezgette a csillagot a kabátjuk hajtókáján. Hogy apám bátorságot vett és – fia esetében – túltette magát a hatósági rendeleten, vagy hogy a megkeresztelkedésnek köszönhetően kibúvót talált-e a törvényben, azt nem tudni. Mindenesetre az a pitypangra emlékeztető sárga csillag még sokáig ott hányódott a varrógép fiókjában a színes cérnák, rongyok és gombok között; de azt az egy alkalmat, a „főpróbát” leszámítva, soha többé nem tették föl, édesapám és édesapám fia. A szenvedésben van valami visszatetsző .

110. H a édesapám az a zsarnok állat lett volna, ahogy olykor emlegetik, szűk látókörű barom, fölületes senkiházi, kit kizárólag szenvedései tettek egyáltalán említésre méltóvá, akkor nem na107gyon valószínű, hogy édesapám legidősebb fia kisgyerek korában – az oroszlánkörmök! – a hónap minden napjára kigondolt volna egy „reggeli jókívánságot a legdrágább édesapának” (Morgenglückwünsche, latinul). Jó és szép és bő: ez legyen hétfő. A napfény sugára boldogságod ára. A jósággal teljes Jehova óvja gyümölcsös egészséged. Így kezdődött a nap, minden nap; pedig édesapám csupán egy édesapám volt, zsarnok állat, szűk látókörű barom, fölületes senkiházi. Kizárólag szenvedései tették, a drágát, említésre méltóvá .

111. A z én apám sose akart szenvedést okozni. Szemernyi szenvedést se; mindent megtett ezért, hazudott, alakoskodott, fizetett, szerette felebarátosát, mint önmagát, föláldozta az ebédidejét, szóval tényleg mindent. Ez az irtózása és félelme a szenvedéstől temérdek szenvedést okozott .

112. É desapám szükségszerű, elkerülhetetlen, eleve elrendelt akart lenni mindöröktől fogva. Minden szava, mozdulata, kalandja, bűne, tette, mulasztása, minden korty bor (lőre), mit megivott, minden…, hagyjuk, még a munkájának egy része is ama hősies és lankadatlan erőfeszítésről tesz tanúságot, amellyel kétségbeesetten igyekezett tagadni önnön esetlegességét (édesapám) .

113. ( Képek síró apámról.) Egy arisztokrata hajtott végig az utcán. Elgázolta apámat. Pontosan meg lehetne mondani, mikor, hol; ő volt a hibás (édesapám). Éppen egy mondatot forgatott elmélyülten a fejében, illetve még nem volt mondat, csak szavak egymásra hajigálva, színpad, Ich-Erzähler, irodalom, nem is látott mást, kizárólag ezen szavakat, kezdte volna tologatni őket, amikor, puff, oldalról mintegy felöklelte a nyitott BMW, édesapám előreesett, az autó a fékezésben még rá is csúszott. Koppant a feje, egy pillanatig úgy maradt, csöndesen az aszfaltra hajtva a fejét, nem akaródzott megmozdulnia. Közben épült a szocializ108mus. A vezető, egy fiatal, napszemüveges, tenyérbemászó pofa, ijedt ingerültséggel hajolt édesapám fölé. Akinek még mindig nem akaródzott mozdulnia. De látva az ijedelmet és eltekintve az ingerültségtől, nyugtatni kezdte a fiatalembert, onnét a földről, fekve, az aszfaltot, mint párnát ölelve (inkább kaparva), mondván, ne aggódjék, itt most egyszerű a helyzet, mert van hibás, és a hibás ő, apám, nem lényegében vagy félig, hanem mindenestül és kizárólag, hiszen, ahogy mondani szokás, nemde így szokás mondani, féktávolságon belül lépett le a járdáról, minden felelősség őt terheli kizárólagosan, lám, ő a létért való küzdelemben nem mindig vesz részt, ami egyeseknek meglehet furcsa lehet, de ő ezen nem óhajt változtatni, ezzel szemben nagyon is változtatni kellenék mostani helyzetén, ő is érzi, hogy nem helyénvaló a kerekek előtt, illetőleg alatt feküdni, menne is, de nem bír, nem bír megmozdulni, s ha a kedves fiatalember és kecses partnere nem érti félre, nem is akar, nem akar, úgy érzi, ez az érzés tölti most el mindenestül, mintha megtalálta volna a helyét, mikor és hol, ezt meg lehet pontosan mondani, most, mikor a dollár árfolyama botrányosan bukdácsol, a szemben lévő zöldülő gyepen meg nyílnak már a krókuszok, úgy érzi, mintha megérkezett volna, mintha végre léte s lényege egybeesnék, hogy ez volna az ő helye, ez a mostani, ez az otthona, ez volna az a színpad, ahol ő beszélhetne és nemcsak, ahogy az egész század, maga elé motyogva, elvileg mindenkit érintő dolgokról lehet beszélni innét, vagyis, összefoglalva, e színpadon ő volna az Ich-Erzähler, ez a helyzet, nem, kéri, most ne nyúljanak hozzá, nem szeretne megmozdulni, s bár röstelli az okozott kellemetlenségeket, szeretne örökké így maradni, orcával a poros, meleg aszfalton, örökké. Így is lett. Édesanyám mereven ült a BMW-ben, nézett előre, senkire, pedig sokan voltak .

114. M annheim mellett, Ladenburgban van a világ legelső garázsa, vagyis egy épület, melyet automobil tárolására építettek; a Benzék. Bertha Benz, a legendás Bertha, hetente bekocsikázott Heidelbergbe, a patikába, benzinért. Édesapám .

109

115. É desapám beborult. Ivott is, depri, minek fogat mosni stb. Sötét, duzzadt és száraz felhők vonultak a homloka mögött. Csapadék nem valószínű, megélénkül, többfelé megerősödik az északira forduló szél, kissé mérséklődik a nappali felmelegedés, kora délután 15-20 fok valószínű, Stockholm felhős 11 ºC, Athén szeles 25 ºC, Berlin borult 16 ºC. Anyám azt se tudta, kivel él (Strindberg). Soha nem vette le a kalapját (édesapám). Így lett neve a városban, az őrült kalapos. Ő meg a Füttyös Gyuri. Akkor építették a metrót, amely nagy embertömegeket képes gyorsan a föld alatt szállítani, mentesítve így a felszíni közlekedést. Édesapám kijátszva az őröket, leszállt a mélybe, az Astoriánál, elbeszélgetett a munkásokkal. Elvetélt művész volt, a családi ügyek és hagyományok miatt mezőgazdasági főiskolát végzett, tehén stb., diplomamunkájának a címe: A vetésforgó – megoldás és kísértés. Bármikor tudott makámában beszélni. Senki nem vette észre. A keszonmunkásokkal is így társalgott. (A keszonmunkás egy senki stb.) A metró, nem úgy, mint édesapám, ma is működik, naponta szállítja az embereket a munkahelyükre vagy egyebüvé, moziba, futballmeccsre, nyári étterembe vagy patikába. Mostan erre érett meg az idő, mutatott apám a setét, nyirkos bunkerszerű alagútra. A munkások végezték a dolgukat a homályban, közben hallgatták „a kalapost”. Ez is egy épület. Az épületeket, uraim, két dolog tartja össze. A technika, vagyis hogyan tesszük a követ a kőre. Ha emlékeznek még, annósné, jött nemde a gótika, megváltoztak az ívek, támfalak keletkeztek, egyszer csak megnyúlt minden, eltűntek a félkörök, a templom már nem csupán nagy volt, hatalmas, vagyis az ember parány, hanem égretörő, vagyis az ember porszem voltában is fölemelte a fejét, föl Urához, Istenéhez. Na, ez a másik dolog, urak, a kövek az egyik, s ez a belső szabadság a másik. Érzik, uraim, ezt az elképesztő fesztávot, az anyaginak és a szelleminek ezt az elképesztő egybeesését?! Mi? Ugye! Hogy a technika éppen akkor érjen oda, ahová belülről a szellem! Vagy lehetséges, hogy ahová a szellem ér, az az oda? Ha értik, mire gondolok. Rendben, uraim, én elfogadom ezt a választ, mely kérdés. No de akkor tessék csak nekem megmondani, hogy hová ér 110el ma a szellem! Én csak azt látom, amit önök: ezt a zseniális vasbetonizét. Kő kövön marad. Ezt látom. Viszontlátásra, visszavonulok termeimbe, fogat kell mosnom .

116. É desapám, nem tudni miért, több évtized után udvarolni kezdett a mamámnak (virág, pezsgő, fellatio, bocsánat, fordítva: cunnilingus). De mire visszaért a pezsgőspoharakkal stb., édesanyám már valakivel beszélgetett. Egy gyönyörűséges, fiatal lánnyal; ülve is sudár, kreol, két nagy, ám elegáns karika a fülében, a haja hátra, így, így, leszorítva (mint majd édesapámé édesapám halálakor), ami látványosan mutatja a fej látványos formáját: édesanyám ilyen szépet még nem látott. A természet tökéletes formája! Oldalt sandítva megpillantotta a papámat, titokban intett neki, hogy hagyja békén vagy tűnés vagy nem ismerjük egymást. Édesapám meglepetésében eltátotta a száját. Édesanyám mosolygott, csevegett: dolgozott. A fiatal lány komolyan figyelt. Legyek őszinte?, fogta meg a mamám a lány kezét, tudja, tudja, kedvesem, az valami szörnyű lett volna, ha maga csak itt volna, ülne, állna, menne, és én nem tettem volna valamit, szörnyű! De ez most megváltozott, mondta a lány. Meg, mondta a mamám, és belecsókolt a lány tenyerébe. Úgy mentek el édesapám mellett, akár egy pincér mellett. Aki ezt hallotta: Maga, kedvesem, önmagában hordozza magyarázatát. A mamám nem nézett vissza, de a kezével integetett a háta mögött, hogy hagyja őt édesapám békén vagy tűnés vagy nem ismerjük egymást (édesapám és a mamám). Most mit a pezsgővel stb. ?

117. E z is helyes nő, mondotta édesapám, és ehhez tartotta magát egész életében. Így ismerkedtek meg édesanyámmal .

118. É desanyám szeretett úgy tenni, mintha nem lettek volna gyermekei meg férje (jelesül édesapám). Ezért szeretett utazgatni, könnyű szívvel menni bele a világba, hol Maliba, hol Hispánia 111turista nem látta vidékeire. Baradlay Jenő ajánlkozott úti kísérőnek, jelentsen a szó bármit is, úgymond. Édesapám gyanút fogott. Maga mostan elmegy evvel a Baradlayval, legyen. De esküdjék meg! Anyám fölhúzta az egyik szemöldökét, ahogyan csakis apám tudja. Esküdjék meg, hogy ha á: rákot eszik, illetőleg tetszőleges crustaceát, bé: tapaszt eszik, cé: sangrillát iszik, vedel, kortyint – akkor maga kötelező erővel rám fog gondolni. Elhalványul maga előtt az a csámcsorgó – Nem csámcsorog! – Baradlay Jenő, és én jelenek meg a képzeletében, egész alakos, színes, holografikus formátumban, előnyösen. Édesanyám hallgatott. Ne higgye, hogy szarrágó vagyok, halnál nem kell!, kiáltozott a papám, pedig nyilván folyvást halazni fog, azt szereti! Édesanyám hallgatott. És a rizsánál se kell! Anyám fürkészőn apám arcába nézett, és a paella? Az öregem hűvösen biccentett, természetesen némely paella valóban elképzelhetetlen gambas nélkül. Rendben, esküszöm. Édesapám nyüszített, akár egy eb. Midőn azután édesanyám két hetek múltával ragyogva, olajos barnán kipenderült az ifjú Baradlay öléből, aki szüntelen úriemberhez méltóan viselkedett, kizárólag sötét mélabúra való hajlama mondott ennek ellent, és apám nyakába csüggeszkedett, miként egy túlmozgásos bakfis, akkor apám elsőbben lesöpörte magáról, majd azonnal elé térdelt, úgy könyörgött. Maga többé soha ne menjen el ilyen messzi. Még Érdre se vagy Pilismicsodára. Maga legyen mindig itt. Készenlétben. Maga csak várakozzék, várjon rám, mint tűzoltó a tűzre. Ott tébláboljon a kulcstartó közelében, és ha fütyülök, mondja azt, I love you. Nem többet, nem kevesebbet, fütty, I love you, ezt csak meg lehet jegyezni ?!

119. S zenteste apám megint elővette a vadászpuskáját, hogy átmegy Mecsérre, és lelövi az anyámat. Szerencsére olyan köhögés jött rá, és annyi (rubin) vért köpött, hogy összeesett, és vissza lehetett dugni az ágyba .

112

120. E gy mikrobuszt stoppolt a dejtári vasútállomás környékén egy balassagyarmati édesanyám, aki az utolsó buszát lekéste. A kocsiban azonban három édesapám ült, s kettő nyomban nekiesett. Ruháját letépték, s megpróbálták lefogni. Édesanyám azonban ütött-rúgott, mi több, egyik támadójának, édesapámnak a kezébe bele is harapott. Édesapámék végül megelégelve a harcos „vadmacskát”, kidobták édesanyámat, utána hajigálva letépett ruháit is. A Balassagyarmati Rendőrkapitányság az ügy kapcsán ismeretlen tettesek, a faterék ellen erőszakos közösülés kísérlete miatt folytat nyomozást .

121. S zinte emberfeletti föladatra vállalkozik a fater: száztizenöt nap alatt szeretne végigbringázni 23 ezer nyolcszáz kilométert, tízes számrendszerben!, keresztülvágva az amerikai kontinensen. A Patagóniából induló és Alaszkában célba érő akcióval a szklerózis multiplex (SM) betegségben szenvedőkre kívánja világszerte fölhívni a figyelmet. Tök jó a fater, tiszta multiplex! A rajtpisztoly március idusán Argentínában, a Föld legdélebbi lakott településén, Ushuaia városában dördül el. Édesapám úgy véli, hogy arra az erőfeszítésre, amivel túrája sikerrel járhat, az SM-betegeknek nap mint nap szükségük van. A fater eddig se a négy fal között töltötte ideje jelentős részét. Végigbiciklizte már az ausztrál sivatagot. (A mamámat is ott ismerte meg, annál a híres hegynél.) A mostani vállalkozásra is hosszasan készülődött. A kísérő csapatban, amely két öreg mikrobuszban kíséri majd apámat, helyet kap egy holland orvos, aki egyben kerékpárszerelő, valamint egy riporter, aki meg kétbalkezes. A távnak egy félig verseny- és egy hegyikerékpárral vág neki (édesapám). Kiegészítőként mindössze két pótkereket és húsz darab gumit visz magával. A veszélyekről azt tartja, hogy azokra képtelenség fölkészülni. Attól fél, amitől otthon is: leginkább a nevadai csörgőkígyóktól, az alaszkai farkasoktól és medvéktől. A pihenőhelyeken részt kíván venni az SM-klubok által szervezett tömegsportrendezvényeken is, legszívesebben kispályázna (foci), de bármit, ha nagyon muszáj, fut is. Az érdeklődők a vi113lág bármely pontjáról az Interneten (www.alba.hu/eea) követhetik édesapám kalandos vállalkozását .

122. É desapám már régóta vágyott Ausztráliába. Szeretne meggyőződni, mondta, hogy tényleg nem esik le ott a földgolyóról. Annyi mindent beszélnek a népek, nemde. Természetesen ez nem volt igaz. Édesapám, mint rendesen, szerelmes lett, meglátott egy színes fotót Ausztráliáról, valami vörhenyben úszó üres ürességet – és megtörtént. Ettől fogva mindig ez volt a szeme előtt, ez a vörheny pusztaság, ez a turistacsábító semmi („a vad szépség országa”). Mindent, amit szeretett, pontosabban amihez köze volt, tehát ami édes teherként súlyosodott az életére, mindent, illetve semmit, ebből ott, a képen semmit nem talált. Semmit: ilyen a szerelem. Így ösmerte meg (egyszer) édesapám édesanyámat .

123. É desapám napokon át, mindig ugyanott és ugyanakkor, látott egy lányt, akit – napokon át – meg akart szólítani, mert az annyira… (ausztráliai?) volt, minden tekintetben. De nem merte, aggodalmaskodott, félt, hogy megsebzi a lányt, meg izgult is. Végül a hetedik napon édesapám nagy levegőt vett, és akkor úgy. A lány elébb félrehajtott fejjel óvatosan hallgatta a papámat, figyelt, majd egyre barátságosabb arcot vágott, de nem lépte túl a kulturált érintkezés azon korlátait, melyeket a papám éppen a kezdeményezésével ledöntött. De természetszerűleg minden úgy történt, ahogy történnie kell, ha egy telt szív nagyon kíván valamit. Micsoda bürokrácia!, kiáltott föl csalódottan apám, és megismerkedett édesanyámmal, micsoda !

124. É desanyámnak lófogai vannak. Ez kezdetben félrevezette édesapámat, aki ha nem is hűvös, de óvatos udvariaskodással közeledett hozzá (édesanyámhoz). Ám azután az az elképesztő amalgám okosságból és erotikából, érettségből és gyerekesség114ből, anarchiából és megbízhatóságból – az nem kifejezés, hogy apámat levette a lábáról. Maga egy mérföldkő a női nem országútján, mondotta például apám (meglehetősen hangosan), azaz anyám közelében úgy viselkedett, mint aki berúgott. De hogyan! Korántsem szalonspicc volt ez, annál komolyabb, emberesebb, keményebb, amely nem tartalmaz semmi visszavonásszerűt, egy rendes berúgás, amely (mégis) könnyű, egy végérvényes szökkenés, semmi a szokásos rettenetből, csak az a ragyogó könnyelműség, a teremtés egészére vonatkozó lelkes léhaság, nem, ennél iránytalanabb, és mégis súlyosabban, tán a semmirekellés elegendően sokszínű szó, hogy jellemezze édesapám új zsibongását. Ennek a lenge mámornak a jelentőségét kizárólag az képes szívből értékelni, aki tudja, hogy édesapám alkoholista. Így ösmerte meg édesapám lófogú mamámat .

125. É desapám már igen hiányzott édesanyámnak, aki édesapám éppen országos ügyekben (Lola) volt távol. Addig már guggolva is kibírom, írta anyám apámnak. Édesapám ezt maga elé képzelte. Már kifelé áll itt a szekerem rúdja, írta apám anyámnak. Édesanyám ezt maga elé képzelte. Csak úgy röpült a szárnyas idő .

126. É desapám, aki pedig nem volt egy revolucioner típus, inkább nagy lélek, aki őszintén kutatta a lét, pontosabban a saját léte értelmét, vagy még inkább a szabadsága természetét, elege lett belőle (a vörös csillagból), és leszerelte a Parlament kupolájáról az ország legnagyobb vörös csillagát. Húzós meló volt. A három méter átmérőjű, féltonnás jelkép – most abba ne menjünk bele, hogy lehet-e jelkép ilyen nehéz – a Nemzeti Múzeum egyik mátyásföldi raktárában pihen szétdarabolva. A gigantikus csillag harminckilenc évig világított az Országház tetején, most abba ne menjünk bele, kinek, illetve mindenkinek. 1957-ben ugyan rövid időre lekerült a kupoláról, ám akkor is csak azért, hogy kijavítsák rajta a forradalom ejtette sebeket, illetőleg ellenfor115radalom, de a sebek ugyanazok. Apám 1990. január 31-én fűrészekkel kezdett hozzá a leszereléshez. Darabjait és apám fő művét, az összeszerelési útmutatót dobozokba csomagolták, hogy azok a Múzeum raktáraiban porosodjanak. Édesapám szerette volna a behemót szerkezetet egy állandó kiállításon bemutatni, de csak nagyon drágán lehetett volna rekonstruálni. A vörös csillag immár tehát se nem vörös, se nem csillag, hanem drága. Ezért aztán az öreg az egykori pártszékház két és fél méter átmérőjű népköztársasági címerét állította ki. Két és fél méter mégiscsak két és fél méter! Felötlött apámban egy Kádár-kiállítás terve is; most abba ne menjünk bele .

127. Ö reg volt, görnyedt és sárga, hősnek mondták, ótvaros volt a fejbőre és bűzlött. A keze a kőtöréstől fölpuffadt. A Duna-csatornát építette, és csak azért élte túl, mert valaki, egy szimpatizáns (a mamám), mindennap odacsempészett neki (lopva) egy kanál halzsírt. Elvileg sajnálatra méltó volt, de facto förtelmes: az édesapám .

128. É desapám, mert valahogy meg kellett élni, és az idők is konszolidálódtak, eunuchtermesztésre adta a fejét. Hiába volt két doktorátusa (előrelátóan jog- és államtudomány, a birtok majdani igazgatására gondolva), hiába bírta az angolt, franciát, németet – előbb útkaparás, aztán parkettázás, aztán műanyagcsatöntés vagy mi és végül ez. Ami elővigyázatosságot, beleérző képességet és szakértelmet igénylő foglalatosság. Kezdődik már az állományválasztásnál, mert nem elég föltűnően jóvágású (lefordíthatatlan szójáték) ifjakat toborozni, ki kell találni, mi lesz velük, a vágásukkal, mivé válnak, mivé válik a szépségük. Maga a döntő művelet sem veszély nélküli, noha a pubertás előtti beavatkozás túlélési esélyei: jók. Több iskola van (castrati, spadones, thlibiæ), édesapám többnyire a heréket távolíttatta csupán el (az egész kis kölköknél összezúzatta őket és összerontotta az ivarmirigyeket is). Döntő kérdés a vérzés elállítása. A be116avatkozás után apám saját kezűleg karolt kis védenceibe, és 2-3 órát járkált föl-le velük a szobában, ez szükséges. Nyáron szokás volt nyakig homokba tenni a delikvenst, míg a seb be nem gyógyul. Három napig semmi ivás. Mindez sok szenvedéssel jár, a szomjúság, a sebláz, az ürítés elmaradása (szinte fölpuffadnak a húgytól), és amikor aztán, ismét apám személyes felügyelete mellett, kihúzzák a fémtűt – mintha hordót csapolnának –, szökőkút módjára tör elő a napokig visszafogott vizelet, vagy ha nem, az azt jelenti, hogy a húgyvezeték begyulladt, eltömődött, s az eset menthetetlen, de ne fessük az ördögöt a falra. Az ilyen az édesapámnak többszörös veszteség, mind pénzben, mind érzelemben, és az általánosan vett jóhírének sem tesz jót, noha mindenki elismeri, hogy bizonyos veszteség szükségszerű. De akik mindezt túlélték, válván a kéj tárgyaivá (Lustobjekt), szép hasznot hoztak a papámnak. Napszámnak nem rossz, szokta volt mondani. Sok fiú elégedett volt új sorsával – az ifjúság szép szigorával osztották az uralkodó nézetet: a tisztaság felé vezető utat a nők szegélyezik bénító kátyúként –, mások viszont későbben megbánták, mert például a szenvedély nem halt ki belőlük, de már bottal üthették a nyomát. Illetve éppen a bot hiányzott. Ezek gyűlölték édesapámat, és ha későbben életük keresztezte édesapámét, fűt-fát ígértek álnokul, hatalmat, befolyást, és rábeszélték, hogy családostul költözzék ama előkelő palotába, hol ők a főeunuchságig vitték, amely valóságosan fényes pályafutás. Édesapám bekapta a horgot, nem sejtette, hogy bosszú tárgya, övéivel a palotába költözött (édesanyám boldog volt: már rég vágyott egy palotára), ahol azonban igen hamar tapasztalnia kellett, hogy minden tekintetben ki van szolgáltatva, mondjuk így, régi tanítványainak. Ezek azután arra kényszerítették a papámat, hogy kasztrálja négy szép szál fiát, majd a fiakat kényszerítették, hogy férfiatlanítsák édesapámat. Grimaldi, Farinelli, Nicolini, skálázta a papám, próbálta a jobbik végéről megfogni a történteket. (Cápa!, cápa!) De azt már nem tudta, mi szegélyezi az utat, milyen kátyú .

117

129. A z egyik ajkai leánykollégium nevelőtanára zaklatott hangon jelezte a városi rendőrkapitányság ügyeletének, hogy az esti órákban két diáklányt fegyveres útonálló támadott meg. A rendőrök kisvártatva elfogták édesapámat, helyi lakost, akinél a Jaguár típusú riasztópisztolyt is megtalálták, lőszerekkel. Hogyan is történt? Édesapám pisztollyal a kezében lépett oda az esti utcán a mamámhoz és a barátnőjéhez, és rettentő dolgokra (illetve egyre, fejenként egyre) akarta kényszeríteni őket. A mamámnak sikerült elmenekülnie, a másikat azonban karon ragadta édesapám s azon nyomban szerelmet is vallott neki; közölte: régóta szerelmes (sic!) belé, s ha nem lesz az övé, akkor bizony lelövi. A lány futásnak eredt, faképnél hagyott édesapám pedig ott maradt a pisztolyával és hevületével az útszélen. Hamarost elfogták, mert a mamám nagyon megjegyezte és pontos személyleírást adott róla. Édesapám nem érti a dolgot, noha természetesen korábban már elítélték erőszakos bűntettek miatt. Ezúttal személyi szabadság korlátozásával, illetve megsértésével gyanúsítják. Én csak azt tettem, amit az emberi ösztönöm diktált, válaszolta kérdésre apám, vagyis baszni szerettem volna, illetőleg, ha félremegy a dolog, hát akkor ölni, de kizárólag végső esetben. Meg aztán igaz, hogy elfutottak, ám inkább csak futkároztak, ez már megosztja a felelősséget, nem? Érthetetlen a hatóság viselkedése számomra. Úgy ütöttek, mintha meg volnának lepődve. Ezt túlzásnak tartom, de elfogadom, másképp is lehet nézni a dolgokat. Tízparancsolat, teszem azt. Ne ölj, teszem azt. De hát azoknak ott az Isten, az öl helyettük. Nem mondom, hogy könnyebb, csak azt: más. Valakinek el kell végezni .

130. S zófiában hallgatták ki édesapámat a Scotland Yard terrorellenes ügyosztályának nyomozói a Markov-ügyben. Georgij Markov, aki 1969-ben emigrált, s a BBC világszolgálatánál dolgozott, a Waterloo-hídon sétált, amikor a rekonstruált események szerint édesapám egy álcázott esernyővel mintegy véletlenül (ha-ha, ez jó, véletlenül!) megszúrta; az esernyőből kilőtt mérgezett tűt Markov négy nappal későbbi halála után megtalálták az el118lenzéki úr lábában. A nyomozás a korabeli viszonyok miatt holtvágányra futott. De most! A visszakeresett akták szerint édesapám, akkor még külügyi harmadtitkárként, 1978 szeptemberében, röviddel Markov halála előtt hamis diplomáciai útlevéllel Londonba utazott, majd a gyilkosság után nem sokkal az addig alacsony beosztású diplomatát (apámat) stockholmi nagykövetté tették meg. Édesapám nem érti a dolgot, őt korábban soha semmiért nem ítélték el (erőszakos bűntettek miatt), természetesen. Igen ingerülten utasította el a The Sunday Times érdeklődését, mondván: az újságnak „semmi köze” ahhoz, hogy őt kihallgatta-e a Scotland Yard, különben is „farkasokkal vagyok körülvéve”. Ezt túlzásnak tartom, de elfogadom, másképp is lehet nézni a dolgokat. Tízparancsolat, teszem azt. Ne ölj, teszem azt. De hát azoknak ott az Isten, az öl helyettük – még az oktalan állatnak is minden első fajzatát megölé. El kell végezni .

131. É desapámat jó barátság fűzte az Istenhez. Egyszer nagy bajba került (édesapám). Próbálta magát férfiasan, mintegy a hajánál fogva kirángatni abból a sötét gödörből, amivé az élete egyszer csak lett, de nem jutott semmire, illetve aztán valahogy megoldódott a dolog. Közben elmúlt egy kis idő. (Mi egy Isten az Ember nélkül? Az abszolút unalom abszolút formája. Mi egy Ember az Isten nélkül? Az ártalmatlanság alakjában megmutatkozó tiszta őrület.) Hirtelen eszébe jutott a barátja. Uram, mindig mellettem voltál, ezt tudván tudtam, hátranéztem, s láttam a lábunk nyomát, mind a négyet. És most vagy előbb, amikor a legnagyobb bajban voltam vagy vagyok, nem is tudom, akkor mért nem vagy mellettem? Hátranéztem, s csak két lábnyomot láttam. Így volt, fiam. Ölben vittelek, azért .

132. É desapám a XVIII. században a vallást, a XIX. században az Istent, a XX. században az embert ölte meg .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

119

133. C sönd volt már régen, csupán az emberek szívében dörömbölt a világ. Egyszer csak színes, bugyogós török ruhába rejtezkedő török lovasok bukkantak föl az udvarház előtt, azt elébb csellel bevették, majd az utolsó szálig mindenkit lemészároltak. Patakban folyt a vér, agyvelő spriccelt meszelt falra, halott gyermek hasán keselyű. Édesanyám dadogva számolta a napon bűzlő halottakat. Dörömböl a világ. (Legkésőbb ekkor világossá kellett volna válnia édesapám számára, hogy elmehet a fenébe, a francba az ápolgatott-pátyolgatott énjével, az évtizedeken át odaadással, minden apró cizellát kidolgozó finnyássággal dédelgetett egójával, mert ez immár nem számít, nincs, mert a tér nem üres, a világ nem üres, melyet tetszésünk szerinti játékkal töltögetünk, hanem teli: fájással. Bizony! És nyilván nem a boldogtalanságról beszélek, gyaur kutya, mondta a török, mielőtt ledöfte volna édesapámat, de azután nem döfte le: mintha a világ üres volna, melyet tetszésünk szerint töltögetnénk: játékkal.) Édesanyám dadogva számolta a napon bűzlő halottakat: törökül .

134. I hol jön a hír, hogy a pogányság Gimesallyát rabolja, Kara Musztafa megtámadta a békésen legelésző magyarokat, ami szokásuk volt nékik, nékünk meg tűrnünk kellett, Bécs ragaszkodott ahhoz, hogy a béke érdekében bizonyos mértékig tűrjünk, de most nem tűrtünk. Ráfért már a magyarra egy kis sikerélmény! Mondotta édesapám László bátyámnak: Válassz ki férfiakat, vonulj ki, és ütközz meg a pogánnyal. Én pedig odaállok 120a vezekényi halom tetejére, és a Haza botja a kezembe lesz. László bátyám úgy cselekedett, ahogy apám mondta neki, és megütközött a pogánnyal. Édesapám, Forgách gróf, az érsekújvári főkapitány, valamint Serényi Pál vicegenerális uram fölmentek a halom tetejére. És az történt, hogy valahányszor édesapám fölemelte a kezét, bátyám volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, a pogány volt az erősebb. De édesapám kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alája tették, és ő ráült. Forgách és Serényi pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy két keze fölemelve maradt naplementig. Így gyűrték le bátyáim a pogányt és annak hadát fegyverrel. – Csupán az maradna kiegészítésül, a teljesség szörnyű és banális kedvéért, hogy Serényi 3×, Forgách pedig egy ízben elejtette apám kezét. Az első alkalommal meghótt László bátyám, azon Zöldfikár nevű lovon ülvén, kit nékem ígért vala, együtt menvén, itt édesapám neve jött, János urammal s Marci nevű inasával s vagy húsz lovassal egy nagy sáros pataknak szoríttatott, ahol a ló megesvén vele, gyalog sokáig harcolt s két törököt is vágott le. Végtére a sok sebektől ellankadván, életét letette. Amint ezt a bécsi Hadtörténeti Múzeumban (Heeresgeschichtliche Museum) őrzött sisakján és mellpáncélján is látható, egy kardvágás a fején érte, egy puskalövés pedig mellpáncélja alsó szegélyéből egy darabot kiszakítva hatolt be altestébe. Valószínűleg az utóbbi oltotta ki életét. Ezután Ferenc báró esett el és egy török lefejezte. Tamást több golyó járta át, Gáspár testét pedig tucatnyi kardvágás borította. A döbbenetes véradó, melyet egy családtól, egy napon, egy órában szedett a kegyetlen sors, megrázta nemcsak az ország, de az egész keresztény Európa lelkiösméretét. A császár együttérzését Mansfeld és Puchheim grófok, a pápa vigasztaló üzenetét és áldását a nuncius adta át. Volt szép temetés is Nagyszombatban .

135. M iután édesapámat megölték, a hivatal, mely felelősnek látszott lenni az úgynevezett túlkapásért, táviratot küldött a családnak, valamiért azonban nem édesanyámnak, hanem édes121apám fiának, aki akkor még karon ülő gyermek lévén olvasni sem tudott. Ez állt a táviratban: Édesapját megöltük. Sajnálatos tévedés történt. Elnézést. Édesanyám elolvasta, nézte, újraolvasta, írhattak volna kicsit bővebben is, mondta végül .

136. A z újság szerint édesapám kalandos élete regényt érdemelne, s rendkívüli lett a végzete is: brutális módon meggyilkolták kedden délben. A döbbenetes bűntett elkövetője, név nem számít, 24 éves autószerelő, lakos. Édesapámék házassága az utóbbi években megromlott, s 33 éves mamám el is költözött az autószerelőhöz, hiába hogy nincs is autója, ám négy kiskorú gyermekükre tekintettel (ezek mi vagyunk! – csak régebben) mégis visszament apámhoz, de titokban kúrt az Attilával (az autószerelő). Együtt főzték ki a tervet is. Édesanyám értesítette a szakembert, hogy aznap lemennek Tihanyba, ahol déltájban egy ingatlanügynökkel tárgyalnak. Így is lett. Miután az ingatlanügynök, mint aki jól végezte dolgát, távozott, édesanyám pedig a boltba ment tejfölért (a tökleves végett), az autószerelő belopózott a házba, és egy súlyosnak tetsző, súlyos kalapáccsal végrehajtotta az eltervelést, mely kegyetlen bűntett. Az, hogy ez nem volt szép tényleg a mamámtól, jelzi, hogy őt, a mamámat mint bűnsegédi bűnrészest – ez úgy hangzik, mint az, hogy Tarasconi Tartarin – őrizetbe vették. Az a takony, nem az édesanyám, a szeretője, beismerő vallomást tett, a 120 ezer forinttal együtt, amelyet a papám aznap délelőtt, még a halála előtt vett ki a füredi OTP-fiókból. Édesapám életéről a halálán kívül is lehetne mesélni, fotóriporter, grafikus, magyar–svéd kéziszótár, verseket is írt. Kelet-ázsiai gyűjteménye több tízmillió forintot ér. 100 Ft kábé 1 DM-nek felel meg, az értéket tehát így kell tekinteni. Ez a váltószám édesapámat illetően .

137. A z 1938-ban épült, csólötti békeév, s azóta a város jelképévé vált völgyhídról napjainkig mintegy 250-en lettek öngyilkosok. Negyven méternyi tiszta zuhanás! A legutolsó kettő szinte még 122gyerek volt: kézen fogva ugrottak a mélybe. Szerették egymást. A lány, édesanyám, 15 éves volt, a fiú, édesapám, 18; gimnazisták, egyazon középiskolából. Jó tanulók – a mamám nyitott, érdeklődő, édesapám zárkózottabb, befelé forduló. És hogy a dolog még érthetetlenebb legyen: szerelmüket a nagymamáék nemhogy tiltották volna, hanem támogatták. Mindkettőjük családi háttere rendezett, anyagilag biztonságos volt (különösen édesapámé, nemde). Miért?, ezt véste édesapám diáktársa háromszor a padjába, miért. Ám sem a tanárok, sem a pszichológusok nem tudják a választ. A város gyászol, a diákság merő döbbenet. A gimnáziumban a hétvégén mégsem maradt el az alma mater ünnepség – éppen a tanulók kérésére tartották meg –, amelynek az volt a mottója: Az élet él és élni akar! Így ismerkedtek össze édesapámék, konkrétan édesapám édesanyámmal .

138. É desapám Veszprémben nőtt föl, nem tudni, miért. Ezért a viadukt szóra nagyon érzékeny volt. Ha az arcába mondták, viadukt, elborította a szar az agyát, ütött. (Édesapám Debrecenben nőtt föl, nem tudni, miért. Ezért a kilenclyukú szóra nagyon érzékeny volt. Ha az arcába mondták, kilenclyukú, elborította a szar az agyát, ütött.) (Édesapám, Berlin, Reichstag, ütött.) (Édesapám, Bécs, Heldenplatz, ütött.) (Édesapám, New York, Avenue, ütött.) (Édesapám, Budapest, Novhéttér, ütött.) (Édesapám, Athén, logariazmo parakalo, ütött.) (Édesapám, Betlehem, jászol, ütött.) (Édesapám.) (Ütött.) ( )

139. 1 962 óta minden húsvétkor keresztre feszítenek több önkéntes édesapámot a Manilától északra fekvő San Pedro de Cutud településen hívek, újságírók és kíváncsiak tömege előtt. A vétkeikért vezeklő avagy beteg szüleik gyógyulásáért ily módon esdeklő édesapámok (hívők, illetőleg hitetlenek) tenyerét és lábfejét gondosan fertőtlenített, tíz centiméter hosszú szögekkel verik át a kézközépcsontok között, illetőleg a lábujjak tövében. 123Apám 2-10 perc időtartamon át függ a kereszten. A Fülöp-szigeteki katolikus egyházi vezetők már többször fölemelték szavukat e rítus ellen, big deal .

140. N em volt ez szükségszerű halál. Ezer másféle halált is halhatott volna édesapám. Lehetne bele politikát is keverni, hisz mért lesz valaki szivattyús Zalában két doktorátussal, hacsak nem a kommunisták kényszere folytán. Ebben még akkor is volna valami, ha szőrözni kezdenénk az időpontokkal, jócskán 1989 után (vagy 1945 előtt) történt az, hogy valamivel éjfél után kigyulladt az olajkályha egy lakókocsiban az ötrétei tőzegbánya G-2-es telepén. Szivattyúkezelő édesapám fölriadt a tűzre, az égő kályhát felkapta, s a lakókocsi mellett lévő bányatóba dobta. Eddig minden rendben is lett volna (eltekintve apám életének alakulásától és a kályha kigyulladásától). Ám a nagy igyekezetben apám is tüzet fogott. Ekkor kiterjesztette a kályhára vonatkozó teendőket, maga is a bányatóba ugrott, és megfúlt. Meg, mert nem számolt avval, hogy az általánosítás minden részre is vonatkozik, vagyis: a kályha tüze lecsillapodott, a kályha a tó fenekére süllyedt, édesapám tüze is lecsillapodott, édesapám is a tó fenekére süllyedt. A szerencsétlenül járt ember holttestét szombat délután emelték ki a tóból a nagykanizsai tűzoltók .

141. É desapámat a Schrödinger bezárta egy tömör falú dobozba. A helyzet a következő: a dobozban apámon kívül van egy darabka rádium is, amely egy óra alatt 50% valószínűséggel kibocsát egy bomlási részecskét, 50% valószínűséggel nem. Amennyiben a részecske kirepül, azt még a dobozon belül észleli egy detektor, amely azután kinyit egy szelepet, és ciángázzal árasztja el a dobozt, amitől édesapám elpusztul (gyászolja felesége, értsd: özvegye, négy fia, öt menye, változó számú unokája, valamint tisztelők s tisztelőnők serege). Schrödinger kérdése az, hogy abban a pillanatban, mielőtt szétszedtük volna a dobozt, megné124zendő, él-e még az édesapám, mit mondhatunk: élő vagy halott apa van benne? Nos, a helyzet a következő: abban a pillanatban sem azt nem mondhatjuk, apám él, sem azt, nem él, legföljebb azt, ha már mindenképp mondani akarunk valamit, hogy apám vagy él, vagy nem, úgy értve, hogy 50% valószínűséggel él és 50% valószínűséggel nem. Ennél többet nem. Ha kinyitjuk a dobozt, akkor persze látjuk, hogy apám él-e, hal-e. Első esetben 100% biztonsággal állíthatjuk, él, második esetben 100% biztonsággal állíthatjuk, hal. Így viszont fölmerül a kérdés, hogy amennyiben a doboz fölnyitása után halva találjuk Bárczi Benőt, édesapámat, mondhatjuk-e, hogy apám halott volta a doboz kinyitása előtt is objektív valóság volt. Ha nem nyitottuk volna ki a dobozt, akkor apám egy óra múltán is 50% valószínűséggel vidáman élt volna, mint Marci Hevesen. Legalábbis a doboz mint rendszer minden külső megfigyelő számára úgy viselkedett volna, mint amelyben 50% valószínűséggel él egy apa, édesapám. Lehetséges, hogy maga a megfigyelés, a fiúi obszerváció ölné (ölte) meg apámat vagy keltette egyértelműen életre az 50% halál állapotából, ha történetesen azt az eredményt kaptuk? Ezért tilos az apát megérinteni. Akarni ki akar lenni az apja gyilkosa mégha 50% valószínűséggel is. Szerencsétlen Schrödinger azt ajánlotta, tennők ki a dobozt egy hármas útra, ő személyesen nem szívesen vinné, fáj a lába, valami gyulladásféle a lábfejen, be is dagadt a bokája .

142. A pám e helyt csupán annyit jegyezne meg félénken, félő, mindannyian a Schrödinger macskája vagyunk, s időnként egy jóindulatú, szeretetre orientált, furcsa, idős, szakállas úr a felhők mögül, hol, apám kifejezésével, mindig kék az ég, kinyúl és fölnyitja a dobozt, amely macska és cián és rádium és detektor (azt, hogy „és”, mondja apám, csak tréfából mondom, mert beszélek), és derűsen megkérdi. Hogy élsz, fiam. S mi mondjuk. Bizonyos valószínűséggel. Ezt mondta édesapám .

125

143. Ö rökség, száll apáról fiúra, míg van apa s fiú, Kézikönyv fiak számára, évszám és szerző megjelölése nélkül, németből fordította Tatterpatter Péter. Tárház és lajstrom. Vannak az őrült édesapámok. Föl-alá grasszálnak üvöltözve a körutakon. Átnézel rajtuk, magadhoz öleled őket vagy megosztod velük legtitkosabb gondolataid: secko jedno, fülükben hideg ólom. Ha ugatni kezdenek, simogasd meg a homlokukat, és mondd, bocs. Ha kuss, az nem azt jelenti, hogy megbocsátottak vagy megértettek; az undorító kéj képei torlaszolták el agyukat. Hadd őket kicsint nyáladzni, aztán bassz oda tenyered külső élével a nyakszirtjükre. Mondd megint, bocs. Ne hidd, hogy ez elér hozzájuk, az agyuk tiszta katyvasz, mint egy egérrágta régi papiros, olyan az agyuk, de beszéd közben óhatatlanul aggódó testtartást veszel föl, a világ minden országában némi aggódást sugározna ez a görbeség – ezt a nyelvet még értik. Aztán a kaja, az élelmezés. Mindig legyen a zsebedben húsdarab. Előbb mutasd meg nekik, hús, hogy lássák, hús, aztán mutass a szájukra, hogy lássák, nekik, hús nekik. Ha nem tátják ki a szájukat, hajítsd közéjük, és ha nem kapják el, mondjuk beakad az orrukba vagy a szemüvegükbe, bassz megint a nyakszirtjükre, automatikusan kinyitják a szájukat, potty, már benn is van. De lehet, hogy semmi nem így lesz, akkor sokat nem tehetsz apámért, őrült édesapámokért. Ha kiabálni kezdenek: Kalampáld, empájor!, igyekezz a jelkulcs nyomára bukkanni. Ha azt üvöltik: A sátán fiai ledöfték paripád!, jegyezd be a noteszodba a birtokos személyragok előfordulási gyakoriságát, és ha azt kajabálják: A disznaja reverendában tanyega csakazértis kalampáld!, akkor jusson eszedbe, hogy egyszer már kérték, hogy kalampáld őket. Kalampáld hát őket. ♦ Igazat és nem-igazat, de olyan apámok nincsenek, akik szándékkal nem-igazat tanítanának. A nem-tudás felhőjéből okít tehát a papám. Édes fiacskám, rágós húst, mielőtt érte kezünket tűzbe tennők, két kővel kiklopfoljuk. Meg is kell fésülni, meg is kell kefélni (mielőtt). De megteszi a vastüdő és a cyklotron is. (A szép nagybátyám vastüdőben halt meg, 1954-ben; nagymama máig zokogna, ha ő is meg nem halt volna.) A marhafartőlevessel kombinált, három órát főzött kö126römből nyert rozsdalikőr jó tüdőbaj ellen, és jó bennszülött asszonyok csábítására. Azonnal átölelni őket. Vessz el gigászi tomporukban, csukd be szemed, nyisd ki szád, seri, seri (édesapám szerint). A férfiak a következő színű, olcsó üveggolyókkal kenyerezhetők le: babafehér, sötétkék és cinóberpiros – az igazgyöngyre sokszor csak legyintenek. A nem-vadak megnyerése a következő színű, olcsó könyvekkel lehetséges: hóttfehér, barna, moszatszínű – különösen azon könyvek keresettek, melyek (témájuk és faktúrájuk szerint) a tengerről áradoznak. Ha az ördög ördög képében eléd toppan, ne mutass meglepetést. Alkudozz. Ha se üveggyöngy, se könyv (téma és faktúra ellenére!) nem kell neki, kínáld meg egy zöldüveges hideg kőbányaival. Akkor aztán… – Az apatanításban van valami becses. Vagy se. ♦ Némely országban az édesapámok pamutgombolyagra hajaznak. (Sipirc, randa macskák!) Másutt agyagköcsög és befőttesüveg formák. És van, ahol olyan az édesapám, mint az olvasás: egy filmről olvasol az újságban, a filmet már láttad, odavoltál tőle, de még egyszer megnézni nem akarnád, és különösen nem akarnál róla olvasni az újságban: ilyen az édesapám. Olyik (atya!) háromszögszerű. Olyikat megkérdezed, hány óra, ezüstdukátot turház. Olyik parfümöt hugyoz és tiszta alkoholt. Van olyan papám, aki mesés tengeri állattá alakította át magát, és van, ki annak lett meggyőző másolata, kit gyerekkorában utált. Van papám, ki kecske, van, ki tej, van, ki kolostorban spanyolt tanít, van, ki kivétel, van, ki képes volna világméretű gazdasági gondokra rákattanni, de kivár. Van papám, ki páváskodik, bár a többségük nem, legföljebb otthon; van, ki lovat majmol, bár a többségük nem, legföljebb a XVIII. században. Van papám, ki leesik a lóról, bár a többségük nem, van, ki leesvén, agyonlövi a lovat, bár a többségük nem, van, ki fél a lovaktól, de a többségük a nőktől fél. Van édesapám, ki maszturbál a nőktől való félelmében, van, ki hivatásos nőkkel fekszik le azon nőktől való félelmében, kik ingyen volnának, és van olyan papám, ki egyáltalán nem is alszik, folyvást virrasztva mered a jövőjére, amely mögötte hever. ♦ Az ugrálós édesapám ritka, mint a fehér holló, mindazonáltal fehér holló van, létezik (csak ritka). 127Nincs az a terem, barokk szála, protekciós panel, amelyben nem volna sok kettő darab ugrálós apám. A legcélravezetőbb őket a kamionok légfékjéhez rögzíteni. Ilyenkor szembenéznek az életükkel, rovancsot csinálnak, s ez jót tesz nekik. 1969-ben vagy 70-ben lehetett, amikor édesapám kiszokott a Népligetbe, ott ugrándozott, miközben egy körülbelül lábnyi átmérőjű barna tárgyat lökögetett maga előtt. Aha, bólintott édesapám fia, egy bűn, ez egy bűn. Volt ott egy merítőháló is, édesapám avval próbálta ezt a bűnt befogni. Reménytelen vállalkozás! Van ebben a kudarcban valami hervasztó, valami szonty. Magát az ugrálást övezi szonty, a kedv szegése. Talán hogy édesapám lába nem ér a földig? ♦ Apaközelítés hátulról javallt. Mert ha úri kedve úgy hozná, hogy beléd, szíve szerint, dárdát vágna, ehhez meg kéne fordulnia, mialatt te időt nyernél s foglalhatnál repülőjegyet valahová. Rukminiba, ahol nincsenek apámok. Viszont a szűzi gabonaistennők takaró alá bújván, a hosszú, nyirkos rukmini téli estéken számunkra ismeretlen módon utódokat nemzenek. Rukmini, jó hely. De ni, mi az ott? Nem más, mint egy dárda. És mindenütt: dárdanyomok, dárda sebzette mindenek. Ám a legjobb még mindig hátulról. ♦ Volt egy konkrét édesapám, gyereke rogyásig, kiket ától cettig eladott a csontgyárnak (vélhetően enyvgyár). Mivel azonban a csontgyár nem vesz át kelletlen, duzzogó kölköt, ezért édesapám a lehető legszeretetreméltóbb apának mutatkozott. Elképesztő mennyiségű kalciumkonfettivel és tengerimalactejjel kedveskedett édesapám fiainak, érdekes, vidám történetekkel szórakoztatta őket, és minden áldott nap csontképző gyakorlatokat mutatott be nekik. A nagy testű gyerek a tuti, tartotta. A csontgyár évente egyszer küldött ki hozzá egy kis kék furgont. ♦ Az apák nevei: Az apákat hívják pedig: A’albielnek, Aarielnek, Aaronnak, Abának stb. ♦ Minden édesapámnak van hangja, és minden hangnak megvan a saját szörnyűsége, terribilitása. Az apahangok csengése különböző: mint az égő celluloid, a hasadó márvány (kora reggel), gemkapcsok éjféli összeütközése, az oltott mész bugyogása a meszesgödörben vagy mint a denevérkacaj. Az apahang megrepeszti még a szemüveget is. Egy édesapa, ha nincsen épp 128az édesapaság talárjában, lehet, így mondják, hőstenor, suvernyák, vidéki gazdálkodó, mint Berzsenyi, bádogos, bokszoló, autóversenyző vagy ügynök. A legtöbbje ügynök. A legtöbb édesapám legkevésbé az édesapám szeretett volna lenni, valahogy belekeveredtek, túlszínezték, vagy egyszerűen „valaki más” volt kétbalkezes. Pedig ezek közt, a tévedésbőlbeliek közt van relatív a legtöbb finom, tapintatos és szép férfi (miért). Ha egy édesapám már tizenkétszer vagy huszonhétszer lepapázott, nyugodtan nézzünk ferde szemmel reá – az ilyen nem undorodik eléggé önmagától. Ezzel szemben viharos estéken baseballsapkát hord, hogy férfias múltra emlékezhessen – partraszállás Normandiában, bevonulás Prágába. Az édesapámok nem jelentéktelen hányada szeplő nélkül való, az ilyenek vagy kegytárgyak lesznek, melyekkel gyógyíthatatlannak hitt betegeket megérintvén stb., vagy olyan szövegek lesznek, melyet nemzedékek sora studíroz, hogy kiderítse, miként növelhető a szövegellenszenv a végsőkig. A szövegapákat rendszerint kékbe kötik. Az apahang a legrémisztőbb nyakasság eszköze. Ááááá. ♦ Akár a márványtömb, olyanok az édesapámok, nagy bazi klocnik, fényesre polírozva meg ráncok meg erek! Elállják az utat. Se átmászni, se mellette elslisszolni. Ők az át és az el, s tán még a slisszolni is. És ha az ember megússza az egyik édesapámat, könnyen megtörténhetik vele, hogy már ott is előtte egy másik, vagy ugyanaz, kihasználva az apasági gyorsaságot. Figyeld meg a márványtömb színét és mineműségét. Hasonlítanak ezek egy félig átsütött roastbeef színéhez s mineműségéhez? Apád orcája színe ez s mineműsége. A márvány mellett említendő még az ebfog. Apa ebfoggal nem a világ teteje. Ha rá tudod az ebfogra vetni a lasszód, és a kötél másik végét a nyeregkápára tekered, és a lovad is érti a dolgát, igazi lasszólóként tipeg hátra, míg meg nem feszül a kötél – akkor van egy kis esélyed. A tatai bálnamúzeumban ki van állítva egy 12 colos ebfog, helytelenül rozmáragyarként azonosítva. A hülye is látja, hogy apaebfog. És a hülye örül, hogy evvel az édesapámmal soha nem találkozott volt. ♦ Ha apád neve (édesapámé) Ferenc, József vagy Mátyás, ásd el magad, vonulj kolostorba, menekülj a Bakonyba. Mert 129ezek a nevek királyok nevei, de a te apád (édesapám), Ferenc, József, Mátyás, nem király, legföljebb testüknek rejtett zugai őrzik a királyság emlékét. Nincs búval gyakottabb (hervasztóbb) egy volt királynál. Ráadásul az ilyen édesapámok otthonukat a visegrádi királyi várnak képzelik, rokonaikat és ismerőseiket pedig udvaroncoknak, kiket a személyes királyi kegy emel vagy taszít. Az ember így nem tudhatja, „fent” van vagy „lent” van épp, szálló pihe, talajtalan. Ha tehát Ferenc, József, Mátyás, Rudolf, István, Géza – irány az erdő, mielőtt rántanák hüvelyükből jatagánjukat. (Kézcsók a mamámnak.) Az ilyen édesapámmal szembeni mértékarányos viselkedés: a varangyé, a talp- és tányérnyalóé, a nyalizóé, a csacseneré, a júdásé. Ha nem érsz el a Bakonyig, ereszkedj térdre, tedd össze a kezed, s lehajtott fővel tarts ki virradatig. Eközben édesapám föltehetően totál bebaszott, bújj ágyba (hacsak nem zabrálták már el), ha éhes vagy, eredj a konyhába, edd föl a maradékot, hacsak a szobatiszta szakács le nem fóliázott és el nem pakolt mindent. Ez esetben cuclizhatod a hüvelykedet. ♦ Fontos a szín. A vörhenyes édesapámok megbízhatók, főként a mahagóni árnyalatúak. Hasznukat vehetjük: (1) cigánykérdésben, (2) karvalyszögecselés esetén hídépítéskor, (3) segédpüspökök lehallgatásának megszervezésében, (4) ha egy 18 m²-es tükröt kell a városon átcipelni. Az egérszürke édesapámat, ha lehet, ne. Mert meg van riadva az élettől, minthogy az élet olyan, bizonyos értelemben, mint egy akadálypálya, így egész életünkben csak idegelnénk a fater miatt. Úgy mondják, a csokoládégesztenyebarnák tisztességesek és megfontoltak; ha Isten megparancsolná nekik, hogy szúrják le édesapám fiát, föltehetően azt mondanák, kösz, nem. Ilyen esetben a világosbarna meghallgatná a különböző érveket pro és kontra, az alapbarna félrenézne, a porosbarna fenni kezdené a kését. A bordóbarnák könnyen ingerelhetők, jól használhatók, ahol csőcselékre van szükség, koronázáskor, lincseléskor. Az elpuskázott merényletek mögött nemritkán skarlátvörösbarna édesapám áll, aki elfeledte a távcsöves puskáról levenni a kupakot vagy hogy hívják. A mandarinzselészínűek hajlanak az obszcenitásra, ami támogatandó, az obszcenitás szentség, mely, 130általában, nem vezet apasághoz: dicsét önmagában hordozza. A foltos, a szeplős, a flekkes, a pettyezett, a tarka, a cirmos, a babos bír egyfajta kedélyes ünnepélyességgel, amely édesapám alsóbbrendűségéből eredeztethető, s a szaglása is kifinomult. A szín nem határozza meg a személyiséget, a viselkedést, ám van némi profetikus, önbeteljesítő szerepe: ha egy édesapám fölismeri a színét, akkor lépést tart a sorsával. ♦ Édesapám és a babusgatás. Ha egy édesapám lányokat apáz össze, életünk levegősebbé válik. Húgaink, nővéreink babusgatásra vannak, s nem ritka, hogy tizenhét-tizennyolc éves korukig babusgatják föl őket. Ez avval a nem elhallgatandó veszéllyel jár, hogy édesapám esetleg le akarna feküdni a lányával, hisz az végtére is oly módon az övé, ahogy sem édesanyám, sem kancás szeretői nem azok. Az előkelő szellem nem torpan meg félúton, állítja olyik édesapám, és rohannak lefeküdni érzéki tomporú húgaimmal, rendben magukra vállalva a rohanásból akkumulálódó fájdalmat is. A zöm azonban nem ilyen. A zömben fegyelmezetten föl sem vetődik a kérdés. De ha húgom beleül az ölébe, ki aki megmondaná, mennyi a mennyi, hol kezdődik a telivér nő s hol a vér a véredből? A zöm tabubarát, sőt van apám, aki még rá is tesz egy lapáttal: „Leverem, Tercsi, a derekad, ha meglátom annak a mocskos Hans-Sebastian Lottermoser, német az eredetiben, kezit hamvas, érzéki kebeled hajlásában!” Vagy jövőbe mutató mozgással: „Ímé, Tercsikém, ez az 50 literes hordó antibabyspray-vel, és látod, itt fönt, sötétebb kékkel oda vannak gravírozva a neved kezdőbetűi, látod?” Ám ez mind semmi. Mert az a fontos, hogy a lányos apa nem fontos. Mintha hors concours, versenyen kívül volnának. Így jámborabb, érzékenyebb apaeljárásokra hajlandók. Még az is előfordul, hogy édesapám az, aki babusgatva van. Még az is előfordul. ♦ Időről időre beletörik az ember nyelve édesapámba. ♦ A szakirodalom huszonkét féle édesapámat ösmer, ebből tizenkilenc mondható fontosnak. Nem fontos a megmámorozott édesapám, nem fontos az oroszlánszívű sem, nem fontos, céljaink szempontjából a szent Apám se. A levegőből hulló, az fontos. Hullik az apám, mit csináljak? Nem tudjuk, mit ért ön apán, mindenesetre ke131vesebbet biciklizzék. A hulló apa haja száll a szélrózsa minden irányába, orcája lebegő lebeny, majd a fülét éri. Édesapám fiai nyers sonkát tűznek a sapkájukba és ellene vannak a jövedéki törvénynek. Mindazok után, amiket apám értük megtett! Hulló édesapámok a munka, a szorgalom megkétszerezésével akarják megakadályozni a hullást. Azért fontosak, mert a munka éthoszát testesítik meg, mely éthosz bárgyúság. Ezt a félelem éthoszának kell fölváltania, olyan gyorsan, amilyen gyorsan lehet. ♦ Az édesapámok sokféleképp kallódnak, ülve, állva, micisapkában, borzalinóban, atletában, bricseszben, kivingben. Ebéd után elsétálnak, aztán lábuk kél. Gallyra mennek. Vagy otthon „veszik el”, bezárkózva a barkácsműhelyébe (eredendően sufni), vagy elmerülve a szépség feletti szisztematikus elmélkedésben, vagy egy titkos életről való elmélkedésben. A háború, az egy közhelyes, megbízható kallódási pont. (A nagybátyám, édesapám fivére, ő is elveszett a háborúban. Eltűnt. Aki eltűnt, azt sokáig várják. Halálhírének nem ülünk fel, de azután valahogy belenyugodunk. Nem halt meg, de egy idő után nem úgy gondolunk rá, mint élőre. Él, de nem jön már vissza. Bicske környékén látták utoljára. Hátizsák volt rajta és nevetett.) Ezen ténykörülményekkel fölfegyverkezvén föl lehet adni egy hirdetést: Elvesztettem fajtiszta édesapámat, kopott, pecsétes, 184 (182?) cm magas, állig fölfegyverkezve hű 38-as Smith and Wessonjával, „te vén rezgőnyárfa” megszólításra hallgat. Várom a becsületes megtaláló jelentkezését, díjazás megegyezés szerint. Ezek után föl lehet tenni az egyetlen fontos kérdést: tényleg meg akarod találni? Képzeld el, hogy megkerül. És ugyanúgy hordozza a hangját, mint előtte. És ugyanúgy belevájja a mamámba a körmét, miként előtte. És ott van a dárda is. Vagy gerely vagy mi. És ha az is úgy repül a vacsoraasztalnál, mint annakelőtte? Vagyis: hogyan akarsz élni? Akarod-e még egy negyedszázadon át nézni, amint hótt idegesen csikorítja a borospohár talpát? Menjen csak Borneóba. Most mondd: Celebesz. Ott is csikorgatja, ám ez ott majd nóvumnak fog számítani. De hisztériázni nem mer, a grillsütőt nem bassza ki az ablakon, és esernyő nagyságú böfögéseivel nem fogja szétröfögni a születés132napi vacsorákat. Nem mer megverni sem, se vizes kötéllel, se mindközönséges nadrágszíjjal. Ne vedd tudomásul az üres széket az asztalfőn. Mondj hálaimát. ♦ Bármilyen okoltságú édesapámmentés esetén az embernek egy pillanatra az az érzése, hogy ő az édesapám, nem pedig az édesapám. Egy futó pillanat. Ez az egyetlen pillanat az ember életében, amikor az embernek ez az érzése. ♦ És hát az apámfasza. Az apámfasza hivatalos, támogatott elnevezése az édesapám pénisze. Mágikus figura. Nyugalmi állapotukban – nem szégyen, ténykérdés – aprók, ráncosak, kényelmesen megbúnak a fürdő- és más nadrágokban, az ember szíve szerint nem is mutogatja őket, bár éppenséggel természeti metaforák, a vargányához hasonlítanak avagy az éticsigához. A mágikusság ilyenkor édesapám más testrészébe húzódik (ujjbegy, homlok). Mi van – mert van –, ha a gyerek, többnyire a hatéves, cserfes lányka, látni akarja? Hát lássa. De csak reggel. És nem reggeli erekció fennforgása esetén. Nyugodtan érintse meg, könnyedén, természetesen, és röviden. Nem cél az érdeklődés fölkeltése! (Épp most tanul írni-olvasni.) Tárgyias, szívélyes viselkedés javallt. Nem kell műsor (dráma)! Mintha a nagylábujjról volna szó. Nyugodtan, kapkodás nélkül betakarni. Nem feledni: érintés, nem tartás! A fiúk egyéni megítélés alá esnek, ijesztgetni őket ostobaság (és fölösleges) volna. Majd a lágyfekély! Érdekes bölcseleti megközelítést vet föl a félmerev apaság, minthogy ezt Arisztotelész a tökéletlenségek közt tudja, e tény hatása az európai szobrászatra (csonkítások stb.) stb. Alapszabály, állítjuk: az álló tag azé, aki/ami állította. Az apámfasza minden tekintetben felülmúlja a nem apait, nem méretét, súlyát és effélét illetően, hanem bizonyos metafizikus „felelősség” okából. Ez még a szegény, hibás és hülye édesapámokra is áll. Afrikai (Mali!) használati tárgyak fejezik ki ezt a sajátos hierarchiát. A prekolumbiaiak nem, többnyire. ♦ Az apák nevei. Az apákat hívják pedig: Badgalnak, Balberithnek, Böllnek stb. ♦ Édesapám fia ismert egy édesapámat, ki egy személyben tulajdonolta a dél-csongrádi medvekutakat. Olyan embernek ismerték (édesapámat), kinek elvei vannak, ki egyetlenegy gyermekét sem falta föl, soha és semmikor, bármennyi133re kuncogott is a krajcár a zsebében. És mégis, a gyerekek, egyik a másik után, tünedeztek. ♦ Lám, az édesapámság központi gondolata, gyökere: a felelősség. Felelősek, hogy ne roggyon ránk az ég, ama isteni harmónia, azután hogy ne nyíljék meg lábunk alatt a föld. És, ez a legfontosabb, ne haljon meg a gyerek, legyen élelme, és ha hideg van, pléd. Édesapám bátran és állhatatosan édesapa; ez jellemző rájuk (eltekintve a gyermekrosszulbánásmód, a gyermekmunka, valamint az istentelen gyermekmegbecstelenítés eseteitől). Nő hát a gyermek, mint a dudva, jól dolgoztál, Józsikám, a gyerek kirügyezett a családfán, állása is van, karvalyszögecset árul, barátnője is van, neked tetszik, és már impregnálta is, jön a gyerek. Börtönben sem ül, nem kábítózik. De fölfigyeltél már arra a kis szájszéli vonaglásra ott a szája szélén? Ez azt jelenti, hogy rühelli a Kisjózsit, azt jelenti, hogy a bal nadrágszárban lefűrészelt csövű sörétespuskát, a jobban húsvágó bárdot tart, neked tartogatja, az alkalmas pillanatra vár. Édesapám paff. Én pelenkáztalak, te takonypóc! Hiba. Részint nem igaz (tízből kilencszer édesanyámok cserélik a pelenkát), részint fölidézi Kisjózsiban dühe okát. Azért dühös, mert ő kicsi volt, te meg hatalmas, még az árnyékod is nagyobb, mint ő, dehogy, nem ezért, azért dühös, mert számodra föltétek voltak adva, ő meg szükséges volt, nélkülözhetetlen, nem egészen, azért őrjöng, mert amikor kimutatta irántad való szeretetét, nem vetted észre, amikor szeretett, nem vetted észre. ♦ Amikor egy édesapám elhalálozik, édesapámsága visszaadatik a Mindenható Atyának, ki minden halott édesapám szummája. (Ez nem definíciója az Atyának, csupán létének egy nézete.) Az édesapámság azért adatik vissza az Atyának, mert először is ott a helye, másodszor meg, hogy ne édesapám fia kapja. A hatalom átadását méltó szertartások kísérik; cilindert égetnek. Édesapámatlanul, árván, meg kell küzdeni (kinek) édesapám emlékeivel. Igenek, nemek rángatják édesapám fiát. Hol, mikor volna ő ő? – Soha, sehol egészen, ő immár mindig részben ő is (édesapám). Ez édesapám utolsó merénylete. ♦ Az édesapámgyilkosság illem és törvény ellen való, és mellesleg tökéletesen fölöslegesen édesapám utólagos igazát bizonyítaná 134(„te jellemtelen apagyilkos, te!”). Vágyni lehet, de tenni nem. És szükségtelen. Szükségtelen édesapámat megölni, az idő, e hű szolga, majd bevégzi munkáját. A te valódi feladatod nem ez. Légy édesapámmá, de haloványabb kiadásban. Ha futballozott, vízipólózzál. Ha három nyelven beszélt, beszélj kettőn (vagy egyen). Ha ezredes az ulánusoknál, te őrmester. Ha ő 184 (182?) cm, te 178… Ha ő matematika szakos, te matfizes. Gyakorold édesapámat, menj végig a lajstromon. És ne feledd: illem és törvény. És az idő .

144. É desapám, a halott apa, hozott ötlet, meghalt. Oh, Donald! Menjünk, mondta neki édesapám legidősebb fia, és kisétáltak a temetőbe. Szemerkélt az eső, igazi temetésidő, több százan állták körbe a gödröt fekete ernyőikkel. Hát ez az. Hát mi ez az az?, kérdezte a halott apa. Az. Ez a nagy akna? Ja. A húgom elfordította az arcát. Édesapám és a fia a gödör szélén álltak. Arrébb bulldózerek. Valamit építenek ide? Semmit. Milyen hosszú a gödör. Amennyi kell, gondolom. Édesapám újra a mélybe pillantott. Ó. Értem, értem már… És ezek? Úgy vannak iderendelve? Szerettük volna neked megadni a végtisztességet, koszorú, zene, gyászoló tömeg. És gyapjaska, gyapjaska nincs? A húgom fölemelte a szoknyáját. Szép arany, mondta édesapám. Szép tágas. Ez minden? Ez minden, válaszolta a húgom. Sajnálom, papa. Ennyi azért mégis… Hol az élet él. Jó kis problematika. Enyém is, tied is. Sajnálom. Szép arany, mondta édesapám, szép tágas, és oda akart nyúlni. Nem, kiáltott föl édesapám fia. Nem, kiáltott föl a húgom. Micsoda, még csak meg sem érinthetem?! Nem. Egy ilyen, már elnézést, pocsékul szervezett utazás után? Még érinteni se? De hát mit csináljak? Feküdj a gödörbe. Élve akartok eltemetni? Már nem vagy élve, elfelejtetted? Nem akarok belefeküdni a gödörbe. Ki akar. Szemerkél az eső. A húgom a sír szélén áll, fölemelt szoknyával. Nem tehetném a kezemet oda?, kérdi a halott apa. Mintegy utolsó kívánságként? Elutasítva, mondja édesapám fia, illetlenség. Én az aranygyapjasrend birtokosa vagyok, kiált föl édesapám. Drá135gám, drágaságom, mondja a húgom, feküdj a fekete mélybe. Nem fog fájni? De. De majd fogom a kezed. És ez minden? Ez volna a vég? Ez, de majd fogom a kezed. Hát jó… Jól csinálom? Papácska, nagyon jól csinálod. Kétlem, hogy lesz még valaki, aki ilyen jól fogja csinálni. Kösz, jólesik. Ekkor édesapám fia a gyapjúra teszi a kezét, a szoknyán át. Mássz, mondja a húgom, fogom a kezed. Egy merő elragadtatás vagyok. És leszel, mondja a húgom, egy merő föld. Szomorú, ám szükségszerű. Egy pillanatra még életben maradni… Megoldható, mondja édesapám fia. Édesapám belefekszik a gödörbe, kinyújtózik. Pont jó. Benn vagyok, kiáltja lentről. Őrület, mondja édesapám fia. Grandiózus; hogyan csinálja?! Lyuk, gödör – de benne vagyok. A húgom tartja a kezét. Egy pillanat!, kiáltja édesapám… Bulldózer .

145. É desapám rezgő nyárfa, már csupán egy dolog foglalkoztatja, a végrendelet. Egyébként ül a napon. Ha eléri az árnyék, fölsikolt, s valaki arrébb tolja, vissza a napra. Ha rájön a végrendelkezés, vad tűz lobban a szemében (vagy csak játszik? lobbantja? vadítja?), magához rendeli a húgomat vagy az öcsémet vagy édesapám legidősebb fiát, és diktálni kezd. Négyezer kötetes kabalisztikus könyvtáram. Száztizennyolc cikloida-gyűjteményem. Vésőim. Az egyenes vésőm, a görbe vésőm, a kanyarvésőm, a V-vésőm, az U-vésőm, az 5/32˝-vésőm, a 3/8˝-vésőm. A négy kupásvésőm és a szúróár. A páholyom az Operában. A Bennie Moten-lemezeim. A Thonet-hintaszékem. A hadsereg. A hadsereget kinek szánod? Akarod? Mi a túrót csináljak egy hadsereggel? Raportíroztathatod, meghajthatod őket, mint Singer a varrógépet. Aztán díszszemlék, vezérkari vacsorák, zászlót felvonni, zászlót bontani. Esze Tamás satöbbi, emlékszel. A határokat megvédeni, gyepűszolgálat. Nándorfehérvár alá vezényelni őket, egyszóval sokrétű a fölhasználás módja. Viszont nem olcsó a zsold, az abrak, a tévé. Ha olcsót akarsz, akkor vegyél Trabantot. Jó, jó, napoljuk el a kérdést. Sok minden volna még, ezeket tekintsük át „elegyességek” címen. Akarod Reginát? A hölggyel nem találkoztam, a hölgyet nem ösmerem, ír136jad kérdőjellel. Egy végrendeletben nincsen kérdőjel, ez a legkáprázatosabb az egészben! Nincsen kérdőjel! Nincsen kérdőjel! Érted? Érted? Érted? Ne sírj, édesapám .

146. E z mi? Olvassa el, édesapám. Ez egy végrendelet. Kié? Úgy gondoltuk, én és testvéreim, édesapám vérei édesapám véréből, hogy ideje volna édesapámnak a halálra vonatkozó óvintézkedéssel élni. Oly sok a fölkészületlen indulás az út végén. De én nem akarok, én nem akarok az út végéről rendelkezni. Akarni, édesapám, senki nem akar, mindazonáltal ez egy előre látható valami, lépés, és mi arra gondoltunk, én és a testvéreim, hogy lásson édesapám is előre, és édesapám az ő bölcsességében lépje ezt meg édesapám. Na ja, az én bölcsességem. Az bizony végtelen. És fölülmúlhatatlan. De én akkor se akarom. De mikor pedig az előrelátás és a bölcsesség volna édesapám két legfényesebb erénye. A francba, nem akarom. Nincs még itt az ideje. Tudja, édesapám, az idő ideje… biztos megvan annak is az ideje, csak épp, de ahogy jónak látja, édesapám, ha édesapám úgy látja jónak, hogy az ügyei egy undorító, elhanyagolt zűrzavar züllött katyvaszában maradjanak, akkor természetesen… Én még ehhez fiatal vagyok. Kéretem a kondomomat. Fiaim, ti pedig menjetek a picsába .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

137

147. A mennyire édesapám fia édesapámra emlékezik, nála minden valami torz, bakugró logika alapján működött. Édesapám fia hétéves volt, amikor apám mint művész bevette magát egy úttörőtáborba, ő pedig „mellette” volt. Egyszer ült a kihalt ebédlőben és borscsot evett. Édesapám vele szemben – „kitttűnő” állapotban. Nézte, amint evett. Egyszer csak felé nyújtotta a kezét, ujjai csigaszerűen begörbítve, aztán a csiga hirtelen kirúgta magát, és megfricskázta az orrát (édesapám). Előbb csillagokat látott, aztán eleredtek a könnyei. Előtte volt a hatalmas tányér piros borscs, a könnyei pedig egyenesen belepotyogtak. A szakácsnő, aki mellettük ült, felvisított: Mit piszkálod azt a gyereket, te részeg hülye. Teljesen tökkelütött vagy, mi?! Édesapám fia, mint mindig, édesapám védelmére kelt: Maga ezt nem érti, apám jó ember, csak viccel! A szakácsnő törölgetni kezdte a szemét, aztán elment valahová, és hozott a fiúnak süteményt, kandiscukrot meg két pohár vegyesgyümölcskompótot. Tovább evett, apám pedig egyszer csak megszólalt: Na fiam, finom ez az édesség? Az ő véleménye szerint is, meg annak a kornak a fölfogása szerint is, amelyhez tartozott, a „gyermek könnycseppjé”-nek problémája egyszerűen megoldható volt. A forradalom mérlegén a vegyesgyümölcskompót láthatóan többet nyomott egy könnycseppnél. Édesapám fia mostanra azonban már rég elfelejtette a szájában könnyedén szétomló kandiscukor ízét is, meg a kompótban felázott édessütemény-masszáét is. Csak nagy vonalakban, asszociációk alapján tud visszaemlékezni az egészre. De megmaradt emlékezetében a vályúnyi vörös borscs, a belehulló, áttetsző, forró könnycseppek, a feje búbján a tom138pa fájdalom és a félénk önvád: miért? mi olyat tettem? – mert hiszen biztosan tett, egyébként nem kapta volna ezt a pörölycsapást… A kompót nem válaszolt, csak arra volt jó, hogy elvonja a figyelmét. A választ csak évtizedek múltán találta meg. És most, édesapám méltó gyermekeként, édesapám fia az idő távlatából édesapám felé nyújtja a kezét, és acélrugóhoz hasonlatos ujjával orron fricskázza. És édesapám szeme belefolyik a borscsba, agyveleje kibuggyan véres szemgödrén. Édesapám gyermeki mozdulattal hozzádörgöli kézfejét a fekete üreghez, és vakon sírni kezd. Édesapám szeme: végtelen zsákutca .

148. V iszont: egy minden bizonnyal fehérorosz édesapám tizennyolc éven át azzal gyanúsította anyámat, hogy megcsalja. Erről soha nem beszélt vele, de titokban pokolian szenvedett. Tizennyolc éves lelki agónia után kérdőre vonta anyámat, aki meggyőző őszinteséggel azt felelte, hogy a gyanú tökéletesen alaptalan. Apám nyomban átsietett a szomszéd szobába, és agyonlőtte magát. Nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy ennyi ideig feleslegesen szenvedett .

149. É desapám igazságra törekvő ember volt, minthogy szívesen ismételgetett fölfogása szerint nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri (ösmeri) az igazságot (Horthyra-e, a sopronkőhidai börtönben ülvén a németekre-e vagy egyenest a kommunistákra értette-e, nehéz megmondani). A szokásosnál erősebb kapcsolat fűzte őt a mondathoz, a kimondáshoz. A beszédhez kell egy kis (fölös) erő, a mondathoz egy kis ön-állítás. (Talán önáltatás is, de ezt tekintsük mégis lapszusnak.) Édesapám „minden tekintetben kissé nagyobb volt az életnagyságnál”. Amikor született, hat kilóval született. Isten szerint a magány rossz. Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért. Az én papám ezt értette meg, ezt a rosszat, és egész életében ez ellen küzdött. Nem élt szigorú életet, a legkevésbé sem szigorú életet élt – mint szabadkőműves a Zur gekrönten Hoffnung nevű 139elit páholy tagja, melyet a francia nevelésben részesült Ferenc császár alapított, kinek kvázi pajtása és kísérője diszkrét éjszakai kirándulásokon, a bécsi társaság közkedvelt Quin-Quinje, Mozart neki írta híres Szabadkőműves requiemjét (Köchel szerint a 477-es számú), és róla mintázták a Rosenkavalier főszereplőjét –, a Szentírást azonban szorgalmasan forgatta. Alkatának megfelelően: kimazsolázta. A szomorúság okait lajstromozta – minthogy az örömmel ellentétben, amely az üdvösséghez és Isten jelenlétéhez kapcsolódik, a szomorúság az Istentől elválasztó bűn keserű gyimelcse. Meddig tart ez, Uram?, tette föl apám a kérdést. (Van, aki az antropomorf istenképzetet megalázónak tartja, megalázó Istenre is, az emberre is. A papám nem tartozik közéjük.) Meddig rejted el orcádat előlem? Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik fölém ellenségem? Semeddig; ellensége volt édesapámnak bővén, de akkortájt kerekedni nem kerekedtek. A család két fényes generációja torlódott itt egymásra, elzárva – elfogultan, finomkodva úgy lehetne mondani: akarva-akaratlan – az utakat szinte mindenki más elől. Mindenütt beléjük botlott az ember. Az apa és a nagybácsi hithű labancok voltak, a Pálffy emberei. Nagyapám innét is nősült, „darázsderekú Pálffy Szidóniával” kötött házasságot, aki azután tizenkét gyereknek adott életet, köztük apámnak. Amikor József onkel országbíró lett, a soros országgyűlésen éppen a nagybeteg Pálffy János helyett elnökölt, s noha akkor a német szabású ruhák divatoztak, ő magyar viseletét végig megtartá. A királynő kedvelte őt, mikor azonban megvallá, hogy a német főemberek nem rokonszenveznek a magyarokkal – nézze, gróf, még mindig fintorognak a kuruc ágyúk bűzétől!, a rokon fintorogva hallgatta –, ezért ő, a királynő, ezek, a magyarok, mellőzésével intézi elhatározásait, akkor József őszintén ezeket felelé: Felség. A gyanú századok története által jogosult. Példákkal nem hozakodom. De birodalmát irányító keze ne remegjen, ezen antipáthia nem a királyné személye ellen irányult. (…) Az országos követelések ősi törvényeken alapulnak, melyekre örökké esküt tettek le, de melyeket soha meg nem tartottak. És hogy ezt mondotta az öreg 140labanc, a királynő sírva fakadt és szerencsétlen helyzete felett panaszkodott. Ez július 17-én történt Pozsonyban. Volt még az Antal úr is, aki viszont a fejedelemnek lett sírig hű tábornagya, minek következtében minden vagyona a másik két testvéré lett. Ám ez nem vert közéjük éket, igen szerették egymást. Édesapám az új génius-generáció legifjabb tagja (fivérei: Miklós, szentpétervári követ és Károly, az egri püspök, a Ho-Si-Minh főiskola névadója), briliánsan intelligens, európai műveltségű, kitűnő ízlésű, jóképű (képe a Magyar Történelmi Képcsarnokban) és gazdag úr; húszéves korában mosoni főispán, huszonhat évesen császári és királyi kamarás. Mindazonáltal a bánat kísérti az embert minduntalan. Könnyek kenyerét esszük. Elvileg világos a helyzet: az ember mérhetetlen szenvedése mögött látni a bűnt mint annak igazi okát. Az Írás a Megváltóban rámutat az orvosságra: ha a szomorúság a bűnből ered, akkor az öröm az üdvösség gyermeke. Édesapám ezt azért ilyen tisztán nem látta át, inkább az a földies, sztoikus jellegű nézet volt az övé, amelyik igyekszik elkerülni a szomorúságot, tudva, hogy az Úrnak félelme üdíti a szívet, ujjongó örömöt ad: hosszú életet. Ezt: hogy az élet, az élet hosszúsága önmagában is öröm: ezt tudta az én édesapám. Sokat dolgozott, a XVIII. század az építés százada, a család legízlésesebb kastélyának építtetője Cseklészen, őt dicséri a hajdani Magyar Kancellária Bank gasse-i átépítése (a legszebb követségi épület Bécsben), és mindeközben mint a híres Gavallérok Társaságának vezéregyénisége ágyról ágyra járt – nemritkán druszájával, a császárral. (Ágyról ágyra: így is telik a XVIII. század.) Mária Terézia prüszkölt, nem szerette a léhaságot, komoly asszony volt. Apám sem komolytalan, de a komolyság nagyon közel állt benne a komolytalansághoz, hol ez, hol az bukkant elő, s e bukkanásnak ha létezett is rendje, nem kiszámíthatón. Édesapám elszántan volt léha, ami nem a léhaság akarását jelentette, hanem annak szabadságát, szabadjára eresztését, mindez beágyazva a bánat elleni globális viadalba. Az alattomos szív búbánat forrása, de az ügyes ember visszafizet neki, mondja az Írás. Édesapám, úgy tetszik, ágyból be, ágyból ki, egész életében ezt a visszafizetést intézte. (Kuriózumként áll141jon itt, hogy ő vezette be egy rendeletével a francia mintára alakult zaci intézményét Magyarországon.) Bárhogyan kanyargott is az éjszaka, mindennap kilenckor már uralkodónőjénél jelentkezett. Mária Terézia hosszan nézte a férfit, kinek arcából, a szemekből, a szemek árkaiból nem volt nehéz kiolvasni az elmúlt éjszakát. Kimondta apám nevét, szigorúan, kellemetlenül, mintha felelés volna, Kovács! Édesapám ingerülten lehajtotta a fejét. Mit motyog?!, csattant fel a császár- és királynő. Nem követelhetem meg alattvalóimtól talán, hogy teljes, nyelvtanilag hibátlan mondatokban szólítsanak meg? Alapjában véve kedvelte apámat, pontosabban a tehetségét; a tehetségének nem bírt ellenállni. De a könnyelműséget megvetette. Édesapám rávigyorgott a császárnőre. Bizony hogy megkövetelheti felséged. Sőt, meg is kell követelnie. Abban a pillanatban, ahogy felséged trónusa előtt dadogni fognak, suk-sükölni, amint a mellékmondatok lötyögni fognak a főmondaton, mint egy rossz zsanér, megbocsát, melyet ide-oda lenget a wienerwaldi szél, abban a pillanatban, amikor a szótlanságot vagy az ékesszólást a hablatyolás váltja föl, vagyis amikor felséged jelenléte, pillantása nem mozgósítja azt a belső erőt, amely egy mondat teremtéséhez kell, akkor… Ne folytassa, gróf. Hacsak nem akar a fiamhoz hasonlítani. Nem, nem akarok, hajolt meg bájosan apám. Ez már apám legidősebb fiának születése után történt. Édesapám őhozzá, a fiához sem akart hasonlítani. Megneszült, amikor gyerekei születtek. Minden újabb ember, akihez köze van, köze lesz, újabb alkalom a szomorúságra. A gyerekek dolgában próbálkozott szigorral (ha kényezteted fiad, majd rémületbe ejt, s ha mókázol vele, csalódásodra lesz; ne enyelegj vele, mert hátha megbánod, és végül neked vásik bele a fogad), próbálkozott – a kerülőutakat levágva – a reménnyel (ha egy apa meghal, mintha nem halna meg, mert hisz hátrahagyja saját hasonmását), próbálkozott a békességre való törekvéssel (a bölcs megfontoltságra támaszkodó szív sohasem csügged el), ám végtére is ő azt szerette volna, ha kizárólag anyámhoz volna köze. Ez, lássuk be, sikerült neki. Az volt a döntő év, amikor elnyerte a Direktor des Hofspektakels titulusát, s így ő lett a Burgtheater egyeduralko142dója – ami természetesen azzal is járt, hogy a szokásos évi deficitet módjában állt „zsebből” fedezni. Drága megtiszteltetés! Ó, unser lieber Quin-Quin! Hát mégis kecskére káposztát!?, susogtak a bécsi szalonok. Az északi szél esőt szül, a suttogó nyelv pedig haragos arcot. Édesapám kerülte a haragos arcot, szívesebben nevetett. És persze meg-megkóstolta a reá bízott káposztákat. A hatalom, szó szerint, vonzó. Még akkor is nevetett, amikor jó sorsa összehozta Antonia Nikoletta Richarddal. Antonia Nikoletta is nevetett, nevetős nő volt. Világra szóló dolgot ugyan nem művelt, de a szíve, az elméje, a teste rakva volt olyan tulajdonságokkal, melyek vonzották a magyart hozzá, és ebben az értelemben édesapám mindenekfölött magyar volt. A mamám nem a hamleti értelemben vett nő volt, nem rejtély az ő világa, hanem szíve nyitott könyv, amelyben mindenki lapozgathat. Színésznőként tehetségtelen, könnyelmű, sugárzó. (Erősen királypárti, fölötte katolikus asszony, de lefejeztetésének híre – hogy Thököly Imre őt elfogatván, szorongatván fejét vette – merő tévedés, édesanyám Thököly oly logikus bukása után is sok éven át jó egészségben élt, kedélye mit sem hanyatlott, étvágyára vonatkozóan pedig az igaz, hogy ha egy egész Márton-napi ludat nem is, de kacsát együltében elfogyasztott. Ettől még Thököly lehetett volna hasznára nemzetének, gonoszkodott aggastyánkorában apám, de rémlik, csupán Thaly Kálmánnak lett hasznára. Aki Thaly viszont kétségtelen színesebbre csinálta a magyar álmokat.) A papám s mamám személyében két könnyelműség találkozott, és sokan várták, hogy e kettő egy új komolysággá egyesülne – ám nem így történt. Bár komolyan megijedtek; amint kiderült számukra, hogy úgymond egymásra találtak, megijedtek; mégpedig attól, hogy lám, találtak valakit, akitől nem kell félni. Ettől aztán, hogy milyen szép kerek a természet, mert hisz ők is, hogy kikerekedtek, megtalálván másik felüket, megrendültek. A saját szerelmük tiszteletet ébresztett bennük a világ iránt. Édesapám ekkor harminchét esztendőt tudhatott maga mögött, kinehézkedte már a helyét a világban, és ez a hely fényes volt és tágas. Magos. A könnyelműség nem részleges, nem elégszik meg kiválogatott fragmentumokkal, ha143nem mindenre kiterjed, még inkább: semmit nem kímél, ám ritkán radikális, a könnyelműség nem vihar, amely tövestől csavarná ki az életnek azon fáit, melyeket komoly, felelősségteljes képpel ápolunk napról napra, ennél szelídebb, gyöngédebb, akár egy könnyű, őszi (párizsi) eső, hajnali köd vagy áprilisi napsugár, amely alig melegít, de azért könnyezni kezdünk, s a könny fátyolán át nemigen látjuk az említett fákat, hol nekikbotlunk, hol észre sem vesszük őket. A könnyelműség kedves; van benne arány. (Vagy csupán az édesapáméban? Hiszen a könnyelműség nem kiegyensúlyozott, nem betontömör, inkább lenge pihe, kiszámíthatatlan – az aránytalanság melegágya.) Apám vad kóválygásaiban sem feledkezett meg polcos hivataláról, és ottan sem hagyta el legszemélyesebb vágyakozásait. Nem hitte, hogy rosszon keresztül jóhoz lehet jutni, nem hitt a nehézségben, a fájdalomban, nem hitte, hogy teher alatt nő a pálma, kizárólag az örömben hitt és a jókedvben. Es muß immer Spaß dabei sein! Természetesen Istenben sem hitt, Isten túlontúl morcosnak tetszett számára. Édesapám a földet a legkevésbé sem tartotta a siralom völgyének. Avval tisztában volt, hogy nehéz is volna az ő szerencsés életéből kipillantva így látni a világot, világos volt, hogy fölfogása nagyon is a saját személyéhez van kötve, így a kijelentés (vagy az ellenkezője) inkább a kijelentőről szól, mint a benne foglalt állításról (vagy az ellenkezőjéről). Hát persze, hogy személyes az ő világról való gondolkodása, mi más is lehetne!? Nem inkább úgy van ez, hogy az Úr őt éppen azért teremtette, hogy ezt a személyességet képviselje? Érti ő, hogy nehezebb a gazdagnak bejutni a mennyek országába, mint a tevének átbújni a tű fokán, de nem hiszi, hogy a közepesen jómódúnak vagy a szegénynek könnyebb volna. A tevét meg tessék trenírozni. Az élet értelmetlenségét és kegyetlenségét is vidámnak képzelte. Védte volna a teremtést a Teremtővel szemben. A hitetlenség a vallásosság nyelvét beszélte. Édesapám végtére is nem Istenben nem hitt, hanem a bűnben. A könnyelműség nem hihet a halálos bűnben, nem képes föltételezni önmagáról, hogy ennyire képes volna Istenét megbántani. Ellentétben az Istennel, aki nagyon is képes ezt föltételezni. 144Úgy tűnik föl, az Isten folyton a bűnről kívánna az emberrel beszélni. Mintha más téma nem is volna, csak ez a hideg borzongás a bűnösségről. De hát köztem és közted nem ez volna az egyetlen, a lényegi különbség?, kiált az Úr értetlenkedve. A papám ebből az egyetlent fogta föl, és a teremtés dicséretébe fogott. Az Úrnak a különbséget is muszáj volt hangsúlyozni, nem gondolta, hogy ez valami zsidós szőrszálhasogatás volna, végül is ténykérdés, orcahasonlatosság hin oder her, német az eredetiben. Intette volna szerénységre apámat, aki azonban nem volt szerénytelen. Ez okozott nehézséget. Ő igenis tisztelte a hierarchiát, annál is könnyebben, mert abban előkelő helyet foglalt el. Így nem kunszt, morgott az Úr. De senki nem is állította, hogy nehéz, vágott vissza apám ingerülten. Ismét az az előföltételezés, mintha a könnyű eleve kevésbé volna értékes, mint a nehéz. Olyan ez, Uram, mintha én azt mondanám, könnyű úgy Istennek lenni, ha az ember, bocsánat, mindenható. Tetszene próbálni nyugdíjasként vagy gimnáziumi tanárnőként, már elnézést… Kegyes Isten! Tőled nyertem személyemet és tőled a sorsomat. Ne várj hálátlanságot tőlem. Röpülve futok, mert sorsom engedi, és arra, amerre bensőm terel. Édesapám tudta, nem engedhet meg magának mindent, de sokat megengedhet magának, és mert ezt tudta, még többet is megengedhetett magának. Tudta, mit szabad, mit nem szabad, és ilyenkor többnyire az is szabad, ami nem szabad. Anyám polgárnő, polgárnőt nem szabad feleségül venni. Rendben. Megkérjük tehát, előre kialkudott taksa mellett, a már élemedett korú, menekült francia nemes urat, de Durville-t, venné el a kiszemelt színésznőt, majd halálozzék el, lőn, s így július 6-án sietve oltárhoz vezetjük az immár Baronesse de Durville nevet viselő barátnénkat. Édesapám (természetesen) jól kalkulált, a társadalom nem ragaszkodik saját elveihez, ha nem bolygatják saját stílusát; ott és akkor: a deliquens tudjon tálalni. Még a bécsi fiakkeresek is tudván tudták, hogy Richard kisasszony (másodszereposztásban: édesanyám) sem nem tőről metszett Durville, sem nem tőről metszett baronesse, a tőről csupán az álházasság pecuniális háttere lett metszve, amiről szintén az egész város jól volt informálva, mégis a bé145csi szalonok közismerten rosszindulatú dámái is csak elismerően ciccegtek rossz fogaikat legyezőik megé rejtve a kedves Quin-Quin (másodszereposztásban: édesapám) legújabb mesterfogásán. Papám növekvő befolyásából – elébb udvari kancellár, 64-ben a Szent István-lovagrend nagymestere, 65-ben magyar királyi főkamarásmester, 71-ben aranygyapjas lovag, 73-ban főudvarmester és 83-ban horvát bán, ami mégiscsak a harmadik magyar közjogi méltóság – még arra is futotta, hogy a derék öreg Durville első házasságából való fiát valóban báróvá polírozza. A tehetség az mindig fölösleg, túlzás, természete szerint mértéktelenség. Nem kell beosztani; a tehetségtelenség, a tehetség hiánya az, amit be kell osztani, amire vigyázni kell, mint a szemünk fényére, amivel nem szabad felelőtlenül dobálózni, amit el kell tennünk jobb (rosszabb) napokra. A jósággal nem kell, mondta apám, a rosszasággal kell spórolni, a garasoskodást a leggazdagabb embernek is ki kell élnie valahogy. A házasság nem változtatta meg édesapám fősodrát, mindenesetre a későbben Bécsbe látogató francia unokaöcs, Bálint László némi csodálkozással jegyzi föl naplójában, hogy nagybátyja föltétlenül hűséges ex-színésznő feleségéhez. Tud valamit a kicsike, rosszindulatúskodott Bécs. Pedig anyám valamit tényleg tudott. Ekkoriban nem zavaros, viharos idők jártak, hogy minden esztendő meghozta volna a maga bánatát és veszedelmét, nem úgy volt az, hogy az egyiken még túl sem estek, már nehezedett rájuk a másik; ellenkezőleg, fejüket álomra mindig gond nélkül hajthatták, tudták, mire virradnak másnap, egymásban nem azt a külső örömöt találták föl, melyet az élet megvont tőlük, nem a folytonos baj, a meg nem szűnő csapás vitte közelebb egymáshoz, nem ez nyitotta meg szíveiket; nem az történt, hogy minél mostohábbnak mutatkozott a sors, minél jobban tombolt a vihar, annál közelebb húzódtak egymáshoz. Mindazonáltal közelebb húzódtak egymáshoz. Ha igaz, hogy hajdanán férfi s nő egy volt, vagyis mindannyian elveszítettük a felünket, akkor apám megtalálta az övét. Ehhez kevés lett volna édesanyám testi s lelki kedélye, még a könnyelműség sem lett volna elegendő (mert annak annyi iránya van, merre könnyelmű, ez a kérdés). Anyám 146tényleges tudása abban állt, hogy támogatta apámat az Isten elleni küzdelemben. Vagyis a bűn elleni küzdelemben. Édesanyám egyszerűen fölszámolta a bűnt (természetesen ez édesapám felől értendő). De nem az történt, hogy anyám lépett Isten helyére, még csak nem is az, hogy anyám mint valami bunker (vagy szoknya) apám védbástyájává lett volna, ahová apám elbújhatna, s mert ott jól érzi magát, testestül-lelkestül, szívesen marad, nem törődve a külső világgal. Nem. Édesanyám nem elbújtatta apámat a világ elől, hanem teremtett egy világot, olyan világot, amely nem folyamatosan a bűn fenyegetésében létezik. Nem a bűnbeeséstől való félelemben és fakóságban. Áporodottságban. Amint anyám színre lépett, apám színpadára, apámnak már nem kellett attól tartania, hogy magára hagyja őt az Úristen. Nagy színésznő volt anyám ezen a színpadon, csak a legnagyobbakhoz mérhető. Édesapám korán kelt, szerette még a reggelije előtt elintézni a hivatalos aktákat, a levelezést, édesanyám pedig szeretett délig az ágyban lubickolni, mert lusta volt. Legalábbis megfelelt a lustaság föltételeinek. Minden előkészület és kényszer nélkül képes volt tizenkét órát aludni. A papám minden napja tehát úgy kezdődött, hogy egy pillantást vetett az alvó mamámra. Ilyenkor azonnal az Úrhoz fordult, látod, Uram, ugye megmondtam?! Vidám. Édesapám jó példa lehet az ún. vidám édesapámra .

150. A meredek dolomitsziklákra épült vár 1622 óta állott a család szolgálatában, mely várat a török sose (!) bírt bevenni. Szép kilátás nyílik fentről a megannyi apró jobbágyfalura, jó időben, jó szemekkel ellátni Sopronig. Nevezetes a 142 méter mély úgynevezett török kút. Édesapám, aki kísérletező kedvű ember hírében állt, belökte a mélységes mélybe a mamámat, és mérte az időt; amikor létezett már, akkor stopperral, Victor Paillard órakészítő mester mestermunkája, ennek előtte pedig egyszerűen számolt, egy, kettő, három, jó ritmusban a csobbanásig, elfogadható közelítéssel. A g-t kilencnyolcvanegynek vette. Így ismerkedett meg a mamám a papámmal .

147

151. É desapám idén június 22-én, mintegy a nyárfordulón, elkapta Motta Janka cselédlányt, édesanyámat, s megerőszakolta; aktus közben leharapta a mamám fülét, az orrhegyét, a melléből és a szeméremajkából is kiharapott egy-egy darabkát. (Arra, hogy földarabolja és lesózva tárolja a mamámat, nem maradt ideje.) Negyvennyolc óra múlva, amikor elfogták, már nem emlékezett semmire, azt hitte, viccelődnek vele. (És hol a füle? S az orrhegye? És itt meg, ó, itt is hiányzik egy darabka!) Bezzeg édesanyám nagyon is jól emlékezett mindenre, egy életre megemlegette azt (a mindent). Akik ismerik édesapámat, úgy nyilatkoztak, hogy értelmes. Mi történhetett hát vele? Az intellektuális képességek nem föltétlenül zárják ki az elme pillanatnyi megháborodását. Az alkohol is segíthetett néki az állati szintre való süllyedésben. Egyáltalán az állatoknál előfordul ilyesmi? Hogyne, az amőbák az osztódást követően fölfalják társaikat, s így tesz az ájtatos manó, a skorpió, a pókok s a rákok nősténye a párjával. Sőt, még az egyébként szelíd tücsök is megeszi párját, miközben közösül vele. Miközben?! Miközben. A tücsök?! A tücsök. Mégis az egysejtűek vagy az ízeltlábúak példája egy kicsit nem távoli egy kicsit? Végtére, gondoljunk róla bármit is, édesapám se nem egysejtű, se nem ízeltlábú, már bocsánat. A párzás közbeni oralitás meglehet szelídebb formái a gerinceseknél – és az édesapa gerinces! – is megfigyelhetők, gondoljunk csak a halak csókszertartásaira, a madarak csőrdörgölésére vagy az emlősök szerelmi harapásaira és nyalakodásaira. A nő mellén a szerelem és éhség talál egymásra, mondja a szakember. Szerelem és éhség: édesapám. Fül, orrhegy, mell, szeméremajak: édesanyám. Így ismerkedtek meg egymással .

152. É desapám, a tulajdonságok nélküli ember, lefeküdt a nővérével. Bassza meg .

153. É desapám leugatta a mamámat, na most én arra, kicsi szívem, nyugi, nevek a szerkesztőség által megváltoztatva, nem vagyok kíváncsi, hogy nyolcvan kiló, értesz engem, és édesapám kilátás148ba helyezett egy nem túl távoli, de gyakorlatiasan nagyvonalú terminust, utolsó időpontot, egy addigot, vannak erre ma már módszerek, programok, gyümölcskúra, szokták használni rák ellen is, már amennyire rák ellen egyáltalán, Jane Fonda-módszer, neki mindegy, vagy akár drabálisan, illetve drasztikusan, operáció, vágják ki azt a hájdarabot a mamámból, őt a részletek ebben a formában tényleg nem érdeklik, csinálj magaddal valamit!, meg vannak ezek a bogyók is, tőle akár azokat is, csak nehogy beszőrösödj, bazmeg, a sok hormonszartól, ez nem kis pénz, de az nem probléma, azt ő állja, a probléma az, hogy édesanyám kövér, mint egy disznó, és ő nem kíváncsi erre a fölfújt zacskóra, erre a gömböcre, erre az elformátlanodott terjedelmességre és kiáradásra, tehát és még egyszer, mert ő nem árul zsákbamacskát, vagy összeszedi édesanyám magát, vagy ő, édesapám, befejezte nála mint férfi, akkor az annyi, ő nem fogja az ágyban a saját faszát kerülgetni egy irdatlan fehér hájtömb körül, és ha, amit remél, a mamámnak fontos a status quo fönntartása, tessék, most az ő térfelén van a labda, ő nem türelmetlen, csupán határozott, és ne vegye ezt leugatásnak, ez nem leugatás, a leugatás az egészen más, ez két felnőtt ember észirányos beszélgetése, megfontolások az életről, a közös jövőről, így kell ezt látni és nem pedig érzékenykedni egy-egy kifejezés szokatlanságán, ő már csak ilyen, de nem kell az egészet túldimenzionálni, a sírás meg aztán igazán röhej volna. Édesanyámnak nem esett jól, amiket a papám mondott, mert egyrészt tudta, lényeges változásokat nem tud ezen a testen elérni, másrészt és főleg meg volt lepődve, mert ugyan ő sem szerette nyolcvan kilója mindegyikét, ám éppen ez az újnak nevezhető állapot – apám kifejezésével: a „mint a disznó” – vezette őt újra a testéhez, egyszerűen jobban élvezi magát, a testét, az apámét is, és azt nem tarthatja hihetőnek, hogy a papám ebből nem érzett volna meg semmit. De akkor most mit csináljon. Mi a faszt. Whisky és félrekúrás, vagyis kis zsibbadás és az érzékiség új útjainak megtartása: talán ez. Így is történt. De ez tönkretette a mamámat, mert ugyan élvezte – az öröm mozgatta, zseniális részeg volt és boldoggá tette a mindig elképesztően fiatal fiúit –, ám nem felelt meg az alkatának. Az alkatának 149az édesapám felelt meg, holtomiglan, holtodiglan, csak az, ugye, leragadt ennél a nyolcvan kilónál .

154. É desapámat akkor érte utol a majdnem mindig túl gyors halál, amikor édesanyám édesapámra vonatkozó boldogsága a zenitre, következésképp élete a legszebb, addigi legszebb szakaszába ért. A szerelmi bánatnak nevezhető bánat annyira nyomta anyám szívét, hogy képtelen volt elválni apámtól, apám hűlt testétől, vele töltötte hát nemcsak az utolsó, de az utolsó utáni éjszakát is, közös takaró alatt, így egyesültek: utolszor. Ám a fájdalom ezen időn túli mámor által sem csökkent édesanyámban; csak halála után, akkor csökkent, talán .

155. É desanyám boldogan állt a buszmegállóban. Az eső boldogan zuhogott, mindenki fedél alá húzódott, kizárólag anyám állt boldogan a buszmegállóban, s arcát mosolyogva, üdvözülten az esőbe tartotta, akár egy idióta. Apám fékezett, letekerte a dögnagy Csepel ablakát, rácöcögött, mint a horkolókra, anyámra, aki erre kinyitotta a szemét. Apám is vigyorgott, mint egy idióta, és a mutatóujjával, az ismert kis kapirgáló mozdulattal mutatta, hogy jöjjön. Azóta se láttam, mondotta anyám, ilyen boldog kapirgálást; mely egyszerre volt önmaga és önmaga paródiája, durva férfiakció és az efölötti bocsánatkérés, de hogy a bocs-bocsi is csak félig áll, tessék azt a grób támadást is komolyan venni. Kis pinás, beszállás! Menj francba, kaffogta a mamám dühösen. Apám bevágta az ajtót, és gázt adott. Így ismerkedtek össze. (Édesapám, éppenhogy, nekihajtott az előtte haladó busznak, olyan boldogan mámoros volt anyám látásától. A járművek nem sérültek meg, apám kedélyesen nevetgélt a buszsofőrrel, egy afrikai (Mali) királyfival, aki Szegeden doktorált, azután ittragadt. De másnap már fájt a feje (édesapám), szédült, nem érezte a helyét a világban, az egyik csigolya megsérült, és eztán már örökké fájt, egész életében, véges-végig. Olyan lett a feje, hogy fájt, fájdalmas fej, sajgó. )

150

156. A pám, nem, anyám állandóan nyaggatta apámat, szereti-e. Apám szerette anyámat, ezért azt válaszolta, szereti. Ám anyám nem hitt neki, vagy ha hitt is, úgy tett, mint aki nem hisz, és állandóan – ez volt a nyaggatás – biztosítékokat kért apámtól, hogy akkor tehát például május ötödikéig, ez április 25-én történt, biztosan szereti-e még. Édesapám elővette a naptárját .

157. É desapám minden reggel, télen, nyáron, ha fútt, ha esett, odaosont az ablakhoz, s a befagyott üvegre, iszonyatos csikorgások közepette, a körmével rávéste, hogy I ♥, és itt az édesanyám neve következett. De az édesanyám olyan rohadt lusta volt, olyan sokáig aludt – horkolt is, horkantott, akár a pázsitos disznó –, vagy már nem is aludt, csak döherkedett, hogy mire kinyitotta a szemét, elolvadt az írás. Így ismerkedtek meg .

158. Í gy ismerkedett össze édesanyám édesapámmal (levélpiszkozatai a Magyar Rádiónak írt-írandó levélnek): A tegnap esti műsorában Ön bizonyos, itt nem részletezhető szövegösszefüggésben kétszer is kimondott egy szót, Guadalajara. Micsoda hang! Hallhatnám többször is, Guadalajara? Tisztelt Szerkesztő Úr! Ön el sem tudja képzelni, mit jelent ebben az országos szürkeségben egy ilyen szó, mint a Guadalajara. Tegnapi műsorában kétszer is kimondta, vagy inkább belecsempészte – az adásba és az életembe. Hallhatnám többször is? Édesapám sohase válaszolt .

159. A Paskievich herceg seregével a városba érkező édesapámnak anyámék házában mint a város egyik legszebbjében foglaltak szállást. Édesanyám azt mesélte, hogy a gróf (édesapám) az ablakpárkányra állította a csákóját, hogy lássák az utcáról is, ki lakik itt, és senki ne merje molesztálni a ház lakóit. Az ötesztendős édesanyámat babonásan vonzotta a csákó, édesapám egyszer rajtakapta, amint simogatta, s odanyomta a kezébe, játsszék 151vele, ha kívánja. Édesanyámat 1912-ben lefényképezték, egy nádszéken ül a képen, és a gépbe tekint, gyászruhát visel, csaknem térdig érő gyásznyakláncot, nem mosolyog, de nem is komor, higgadtan néz az elképesztő méretű, csupa puha fekete kelmehurkából összeállított kalapalkotmány alól, mint aki még egyszer figyelmesen meg akarja szemlélni a világot, ahol már régóta időzik. Legidősebb fia azt mondta, éveket odaadott volna az életéből, ha valami csoda folytán megláthatta volna édesanyámat ötévesnek, ahogy befut az ebédelő orosz tisztek közé, akiktől egyáltalán nem fél, földig érő fodros bugyogót visel, és ott a fején édesapám (gróf) csákója .

160. E lmaradt a tornaóra, mert az Ica néni rosszul lett, megszédült, úgy támogatta ki a Feri bá’ a tornateremből, így édesapám fia a vártnál hamarabb ért haza. Nem volt kulcsa a kertkapuhoz, de nem csöngetett, be tudott jutni anélkül is, kitámasztás, kis feszítés satöbbi. Már nyitotta volna a lakásajtót, amikor belülről erős, vad ordítás csapott föl, édesapám fia ijedtében fölsikoltott. Olyanféle üvöltés volt ez a benti, mint a futballpályákon szokás, az artikulátlanság határán, túl a „civil tartományokon”; a hang mineműsége nem árulta el, hogy gól esett vagy pedig csal a rohadt bíró. Édesapám az írógépe mögött ült, és torkaszakadtából üvöltötte: szeretlek. Édesapám fia föltette, a mamámat. Az Ica néni pedig terhes lett, derült ki később, a Feri bá’ tartotta helyette az órákat. (Még később a két tornatanár egybekelt, a tornateremben volt az esküvő. A szertartás alatt a 8/A csoportgyakorlatokat mutatott be. Édesapám, derült ki még annál is később, Ica nénit, a férj nyomán, Ferencnének szólította, édes Ferencném. )

161. V ásárhelyi Pál, nem, Wesselényi Miklós cimborájaként édesapám engedélyt kapott, hogy egész Budapest, nem, Pest-Buda területén csónakázzék. Akárhol! (A hirtelen olvadás és a jégtorlasz miatt felduzzadt Duna elöntéssel fenyegette a várost, majd 152beváltotta a fenyegetését.) Apám a csónakázással fűzte a csajokat a reformkorban, különösen anyámat, aki amúgy is izgatottan kedvelte az árvizeket. Folyjék, minek folynia kell stb. A pesti ferencesek felé eveztek. Horváth Ignác műegyetemi tanár dereglyékből összerótt „hidrometriai állomásán”, a nyílt folyón tartott előadásokat diákjainak. A vízben halak úsztak, ők néztek föl, anyámék le. (Édesanyám hivatalosan nem volt bemutatva a papámnak, ezért volt kínos, amikor a Kárpátiából közös ismerősök odakiáltottak, hogy ti honnét ismeritek egymást. A büféből, válaszolta anyám kapásból. Apám evezett. )

162. B ehallatszott a gyerekszobába. Azt hiszi Maga, az csak olyan egyszerű, hogy azt mondja, szeret, és akkor én… én micsoda? Én akkor már nem is szólhatok egy szót se? Azt hiszi. Igen, azt hiszem, válaszolta édesapám. Anyám sikongatni kezdett: Menj innen! Menj haza! Menj, ahová akarsz! Nem hallod? Majd mi Bogyival elintézzük. Vidd az aktatáskádat! Meghalt már mindenki, mikor édesapám legidősebb fia talált egy darab papírt s rajta egy mondatot (mintha levélpiszkozat): Az egyetlen, amit el akarok felejteni, hogy azt mondtam: egyszerű. Apám s anyám írása a végén, mondják, ez nem ritka, nagyon hasonlított egymásra .

163. H ogy is volt? Már véget ért a háború, lehunyta két szemét az ország, verset se lehetett már írni…? Vagy éppenséggel akkor semmi sem ért még véget és minden aktuális volt? Szeretsz? (Szeretel te engemet?) Szeretem a szemedet, szeretem a térgyedet, szeretem a fenekedet, szeretem a hajadat, szeretem a melledet. Vagyis mindenestül szeretsz? Igen, és te? Szeretem a homlokodat és szeretem a lábszáradat és szeretem a tökeidet és szeretem a válladat és szeretem a szádat. Szóval mindenestül szeretsz? Igen. Így ismerkedtek össze: édesapám, édesanyám, töredék és teljesség .

153

164. É desapám bádeni Lajosra várt. Fényes győzelmet terveztek aratni a kontyoson. Apám tehetséges katona volt, a Türkenlouis pedig az, aki; apám, a családi rendnek megfelelően, katonának született, s képességeiből lett a had vezére, ám a bádeni született hadvezér volt. Esett az eső, hidegen, kelletlenül, mintha november volna, pedig június 2-a volt. Édesapám hol a sátrában olvasott (mit?), hol a közeli Eszéken promenádozott, vagyis próbálkozott magánnyal és mélységgel, valamint társasággal és színes sekéllyel – mégis úgy érezte magát, mint Tonio Kröger, hogy elmegy mellette az élet. Ez az érzés ritkán fogta el, anyám mellett sose. Hevesen ölelte át az érkező ifjú bádenit, aki erős, vállig érő csigás haját csak félévenként mosta. No, no, mormogott az ezen a váratlan szenvedélyességen, akár egy öregember vagy egy régi házőrző eb, no. Végre!, kiáltott föl apám. Nézte ezt a szép fiatal férfit. Öregem, én nő nélkül nem bírom! Vagy férfi nélkül. Valaki kell. Valaki konkrét. Megértőn és ingerülten hallgatta bádeni Lajos a barátját, és attól fogva mindennap fölrendelt egy lányt a faluból estére. Hogy ez nekem nem jutott az eszembe! Micsoda?! A lány?! Ó, nem, az eszembe jutott, hanem a rendelés! A bádeni nem értette, hogy apám, aki nagy úr volt, mért viselkedik néha úgy, mint egy vidéki lómészárszék, mint egy senki. De apám nagy úr volt és senki, ez volt a specialitása. Meg szerette a bonyolult kapcsolatokat, és akkor meg a rendelés túl egyszerű, egyszerűsít. Ugyanakkor a lányokkal a faluból igen vidáman elvolt, mindennap igen vidáman, egészen a fényes győzelemig, akkor aztán besötétedett. (Bádeni Lajos nem szerette apám ún. nőies vonásait, ragaszkodott a férfiasság hagyományos fölfogásához, vagyis pl. szemérem + megbaszni mindenkit. )

165. K i volt az én édesapám? Egykutya (nyolc), volt, aki volt, van, aki van, lesz, aki lesz, nagy úr. De elment a felesége tőle (egy szép nap). Vagy kidobta? Szép asszony, föltűnő, attraktív. Talán csak belülről egy kicsikét álmoska. Mindenesetre ott állt apám egyedül, akár az ujjam, árván, magán, társtalanul – már leg154alább két órája. Dél körül járt (ebéd harangszókor), ezért fölhívta a mamámat, aki szintén attraktívnak és intelligensnek számított, ebédeljenek együtt. Apám rögtön (még az előétel előtt) őszintén, áperte vázolta a helyzetet, melynek megoldását ő (édesapám) anyámban látja, és azonnal, levegővétel nélkül, rátért anyám leendő (leendő anyám leendő) materiális körülményeinek részletezésére, apanázs, hintóhasználat, gyűjtőjegy, kéthavi különnyaralás (nem kötelező!), ékszerek, konkrétan, részint használatra, részint tulajdonba, konkrétan, együtt eltöltendő éjszakák számának minimuma per hó, az ún. elhálásminimum, ruhapénz. Apám egészen belemelegedett. Ilyen lehet a szerelem. Anyám elküldte őt a halál faszára. Így ismerkedtek össze .

166. É desapám odanyilatkozott, hogy neki a mamám akkor se kéne, ha a mamám volna az egyetlen nő a földtekén. De ezt nem gondolta édesapám precízen végig, az egyetlen az mégiscsak a minden, és ő minden nőt akart (édesapám) .

167. F iatal leány, vagy fiatal leányhangnak tetsző fiatal leányhang szólt be édesapám távbeszélő készülékén, érthetetlen módon, mert ez úgynevezett belső vonal volt a gazdasági tisztek etc. számára. A lány a koszovói barátját kereste. Rendben, tréfált édesapám, megnézem. Nem, kisasszony, Koszovóból nincs itt senki. Hogy apám milyen fenségesen beszél angolul, indeed meg ilyesmi. Valóban, negyven évig szolgálta királyát (császárát) nagykövetként Londonban, úgy mozgott az igeidők között, mint Puskás a védők közt: magától értődőn. Mint eunuch a háremben: nyugodtan. Mint vízimolnárka a vízfelszínen, balettozva, könnyedén: ami más magyarnak nehéz, létkoloncoló láp, neki alkalom a bravúrstückre. És hogy hová valósi? Csak ide. És hogy ki lakik a lakásban? Csak én. Ó. Hogy nem is baj talán, hogy nem találja a koszovói barátját, amúgy is nehezen viseli a délies felelőtlenséget, lám, milyen jól elbeszélgetnek ők ketten, 155spontánul, hány éves a papám. Hatvanöt. (Pedig három nap híján negyvenhárom volt.) Ó, ez káralmatos, mert akkor legföljebb a nagyapám lehetne. Édesapám sebzetten fölkiáltott: És aztán! Hát olyan sok nagyapja volna!? Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal .

168. A pám azonnal (állva) anyámba szeretett, amikor meglátta a Múzeumkertben snúrozni az évfolyamtársnőivel, a szerelem – ott nyomban – egész testét átjárta, minden tagját, reszketni kezdett és hőhullám futott rajta végig, mintha harminc esztendőkkel idősebb volna s nő. Noha azt sem tudta, kit pillantott meg, sem nevét nem ismerte, sem családját, sem szálláshelyét. Követte egész a menzáig. Anyám belépvén a belső udvarba, a Kárpátia étterem hátsaja és az Új Ember szerkesztősége közt, megfordult, szemügyre vette édesapámat, aki a követésben egészen elmagányosodott, megbélyegzett lett, bevárta őt, és így szólt hozzá: Mit nézöl? Nem láttál még fehér embert? Mért járol nyomomba? Édesapám a tudomására hozta az élményt, és hogy ne értse félre. Anyám így szólt hozzá: Ezt verd ki fejedből. Ne ácsingózz olyasmi után, mi engem gyalázna, mert tőlem nem remélhetsz semmit és vágyad beteljesüléséhez nem vezet út. Csak látni, nekem már annyi is elég! Azt lehet, biccentett anyám. Ó, úrnőm, mondd, szabad állapotú vagy avagy jobbágy? Jobbágy. Hogy hívnak? Chalwa. És ki tulajdona? Istené, mondotta anyám. Hamarabb tudod meg, mi van a hetedik mennyországban, mint a választ az iménti kérdésedre. Hagyd el hát, ami lehetetlen. Úrnőm, mondd, hol s mikor láthatlak újra? Minden pénteken ugyanezen órán, és ott, hol ma is láttál. Álltak egymással szemben, hirtelen nem volt mit mondani, végül anyám megkérdezte, hogy melyikük induljon most elébb, akarsz te, vagy legyek én? Eridj te, mondá apám, és Isten óvjon. Édesanyám kikanyarodott a híd felé, és visszatekingetett, hogy apám követi-e, így apám nem követte. Kukucskált azért utána, majd elfutott a templomig, kérdezősködött is, de anyámnak nyoma veszett. Azóta édesapám minden pénteken a megfelelő 156időben ott áll s vár a Múzeumkertben – semmi. Vagy a föld nyelte el, vagy az ég sorvasztotta meg, soha többé nem láttam. Azóta heves tűz ég a szívemben, a tüzes koksznál is forróbb .

169. A rra a könnyednek szánt kérdésre, ki a kedvenc regényhősnője, édesapám gondolkodás nélkül anyám nevét írta be, ám a bíráló bizottság, a szerkesztőség, az irodalmi élet, a feltörekvő polgárság, a pártközpont, az egri káptalan és a Bécsi Udvar, valamint anyám ezt nem fogadta el lehetséges válaszként. Így ismerkedtek össze, papíron .

170. É desapám, egy tehetséges, cinikus fráter, aki bagóért eladta lelkét a kommunistáknak, annyira félt tőlük, hogy aludni se bírt, s ha mégis, izzadtságtól csatakosan, rémült ordítással ébredt, amiért a szomszédok többször is följelentették, a milícia kiszállt és figyelmeztették, ne ordítson, az rontja a városképet, aki ettől még inkább megrémült, és növekvő rémületében kifejlesztett egy módszert, elsőre egy hígabb változatot, amennyiben a kiáltással egy időben azonnal betapasztotta a száját, ébredéskor, akár egy rugó vagy csapda csapódott a tenyere a szájára, viszont hang így is szivárgott ki, a kezdeti kiáltásból iszonyatos nyöszörgés, nyüszítés lett, ami, érthetően, nem elégítette ki a szomszédokat, másodjára azonban elérte, hogy azonnal hányni kezdett, a hányadék pedig valóságosan eltorlaszolta a hang útját, a fuldoklással járó hörgésszerű hangocska, inkább nyeldeklés meg krákogás már magánügynek számított, elcsábította édesanyámat, aki egyszerű vidéki lánynak számított, magánügy, s aki folyton csak aggódott, hogy apám beléun-e satöbbi. Mesélni, azt tudsz. Csak egy kicsit összevissza, mondta apám. Te kérdezel összevissza, védekezett anyám. Nem számít, minden érdekes. Szappanbuborék… Szappanbuborék. Szappanbuborék? Szappanbuborék. A nagy, színes élet. A nevetés, amivel apám ezt mondta, nem ment ki anyám fejéből. Mondhatni átszellemült? átszellemített nevetés volt. Beszélni, mint mindig, olyan 157iskolamesteresen beszélt. Anyám kitárgyalta az esetet a Rita nevű barátnőjével (vagy Petra?). Tiszta sor, mondta Rita. Olyan ez, mint az Ezeregyéjszaka meséi. Ameddig mesélni tudsz, marad veled. Anyám elpirult örömében. Hirtelen beesteledett. (Ha ez így van, akkor hiába futsz, hiába menekülsz. Ha fogyna a mesélnivaló, hát én akkor még hozzá is költenék, de erre nem lesz szükség, az élet…, hja, az élet, míg él, kimeríthetetlen. )

171. É desapám – mint ember –, ha csókolózik, most független, hogy Lipót császár vagy Kádár János, harminckilenc (darab) izmát veszi igénybe, ennyi dolgozik, és százötven kalóriát éget el eközben. Ha nem szerelmes. Ha szerelmes: hujjuj !

172. K ét nappal azután, hogy édesanyám kitette édesapám szűrét (vagy a papám az övét), mert valahogy nem ment, nyögvenyelősen, cicózva ment, a mamám először azt javasolta, hogy ne öntsék ki a vízzel együtt a gyereket (nem is tudta, mennyire igaza van), ne menjenek széjjel egészen, vagyis ne járjanak, de feküdjenek, amin apám kissé megrökönyödött, anyám nyíltságát inkább szabadosságnak vette, mint bátorságnak, de a mamám semmiképpen nem akarta elveszíteni a papámat, valami félreértésre gyanakodott, talán túl sokat vagy túl keveset várnak egymástól, mindenesetre valamit ügyetlen, balgán csinálnak, vagyis nem volna ez az „igen is meg nem is” szükségszerű, inkább csak ez az ügyetlenség áll közéjük, mivel azonban a testi kontaktus, ez az egész szerelmi torna nagyon is neunkomaneun, német az eredetiben, ezen a bázison lehetne átmenetet képezni, amibe elébb édesapám beleegyezett, de utóbb szégyellte magát, hogy így le lett választva a farkáról, viszont a szégyen meg már a mamámnak is sok lett, így jött a szűr, amikor kiderült, hogy életében először, terhes. Úgy maradt, áldottan. A labor előtt, mert ilyen a véletlen, összetalálkozott az édesapjával, aki egy zsírgöböt vetetett ki a füle mögül, és aki őszinte rökönyödéssel kérdezte a mamámat, hogy mit keres a kórházban, a labor előtt, 158mikor ő egy egészséges, fiatal nő. Azt, hogy fiatal nő, a nagypapa büszkén, hetykén úgyszólván odavágta a lánya arcába, íme az igazság, ismerd meg!, egy egészséges, fiatal nő! A mamám édesen elmosolyodott, apuka, elhánytam a jogosítványomat, jaj, fiam, hebrencskedsz csak, csak hebrencskedsz. Anyám akkor már végzett, így megpuszilta az édesapját, kis szűcs, mit sütsz, súgta a fülébe, és kiszaladt, vidáman, könnyen, mintha egy egészséges fiatal nő volna. A nagypapa elégedetten mosolygott. A fiatal orvos, akit a mamám barátnéja ajánlott, mert az ő családjuk fenntartás nélkül megbízik benne, szigorúan fogadta édesanyámat, mert látta, hogy az dohányzik, füstöl, mint a gyárkémény. Kisasszony, ha ezen nem változtat, most látjuk egymást utoljára. U-tol-já-ra. Van az orvosoknak ez az öreguras szigorúság-játékuk, mintha mindent tudnának, ez nyomná a vállukat és magyarázná és mentené a hars hangnemet. Ám azután több mint rendesen viselkedett. Mondta, milyen szerencsés a mamám, mert ő ilyen korai magzatot még – szinte – nem is látott, még nincs kifejlődve semmije se, szinte. A mamám kurtán megjegyezte, hogy azt talán azért ne részletezze, hogy a jövő hétre már mimindene lenne annak, aki most még – szinte – nincsen. Ez azért mutatta, hogy a látszólagos nyugalom mögött azért nagyon is feszült (a mamám). Az orvos nem javasolta a lakóhely szerinti illetékes kórházat. Egy mészárszék. De ismer valakit Gödöllőn. A mamám nem akarta bevonni az ügybe a papámat, ha vége, akkor vége, de aztán mégis úgy adódott, hogy elmondta, mert véletlenül összefutottak, és akkor meg nem lett volna természetes nem elmondani. Édesapám megijedt, ijedtében örömet színlelt, és mondta, hogy ő mindent vállal és kész az életét úgy alakítani, ahogy az új helyzet azt megkívánja. Ám több mint rendesen viselkedett, azokban a napokban végig édesanyám rendelkezésére állt. Együtt mentek le Gödöllőre is, a papám vezetett. Utána fájt egy kicsit (a mamámnak), de kapott méhösszehúzót. Délután még megfigyelés alatt tartották, aztán mindent rendben találván kora este hazaengedték. Az orvost, mert ő is velük volt, kitették egy taxiállomáson, pedig apám fölajánlotta, hogy hazaviszi, de az orvos bólogatva azt 159mondotta, jobb volna, ha ők ketten most együtt maradnának. Ők azonban nem érezték így, apám ugyan még fölment a mamámhoz, megittak egy teát, és aztán apám elment. Most lehetne tréfálni, hogy így kezdődött, ilyen kalandosan, édesapám legidősebb fiának az élete. Vagy ami még jobb tréfa, hogy ki kicsoda. De hogy azért ne menjen minden olajozottan egész nap, hazafelé édesapámnak elszállt a kuplungja. Későbben azután édesanyám méhszája is kisebesedett, ez még a nap summájához tartozik, levonásként .

173. F idélis, semmirekellő fiatalember volt édesapám, szerette az italt, a zenét meg a nőket. Mint negyedik fiúnak, szülei hatodik gyermekének nem sok pénze maradt, ez csöppet sem zavarta, ha megkapta, amit szeretett: italt, zenét, nőket. De ha nem kapta meg, az sem nagyon zavarta. Egész életében nem csinált semmit. Hagyta, hagyott – mit is? Dénes nagyapám szigorúan nevelte, illetve neveltette gyermekeit; huszonöt évig volt Kolozs megye táblabírája, és nagyapám ebből a huszonöt esztendőből, ebből a bizonyosságból és örökkévalóságból pillantott a világra. Meg szegény gyerekekre. Szigorúsága a pénzügyekre korlátozódott – ahogy mondjuk a katolikusok lassacskán csak a hatodik parancsolatról tudnak beszélni az erkölcsről szólván, oda szűkültek. Ez volt körülvéve az általános apai elégedetlenséggel, evvel a szünetlen, lágy sértettséggel, hangilag: morgással. Édesapám azonban fütyült a pénzre, nem akart gazdag lenni, valóban nem akart semmit, csupán magát jól érezni. Ám ez kevesebb volt, mint akarat, mert ha akadály gördült a jó érzet útjába, például a pénz hiánya, akkor édesapám nem elsöpörte erővel az akadályt, vagy játszotta ki csellel, hanem vállat vont, megtorpant vagy megtorpant, vállat vont, és visszafordult. Vagyis nagypapának azt kellett látnia, hogy édesapám az ő minden pénzügyi korlátozását, egyszóval germózását könnyedén teljesíti vagy betartja, de nem úgy, hogy eleget tesz apja föltételeinek, hanem mind ezeknek, mind a pénznek fittyet hány; előbbinek fittyet hányva utóbbiról lemond. Méghozzá látha160tóan fájdalom nélkül. Pedig a fájdalom, a fiak fájdalma megnyugtatja az apákat. Édesapám ebben is kivételnek számított: őt édesapám legidősebb fiának fájdalma nem nyugtatta meg, nem izgatta föl, abszolútli közönyösen hagyta. Egyetlenegy pillanat sem létezett édesapám fiának életében, amikor érdekelte volna édesapámat. Nem önzés ez, ő saját maga iránt is közömbösséget mutatott. (Édesapám fiát a kötelezőnek tetsző apai vicsorgások elmaradása hálával töltötte el, a közömbösség meg rosszulesett. A legreménytelenebb, ám meglehetősen gyakori ostobaságot választotta: barátkozni akart édesapámmal. Ne. Soha. Az ember ne barátkozzék az apjával. Kapitális félreértés. Nehéz: ne barát, de ne is az a merev, ingerült, hideg, didaktikus szenvtelenség: nehéz!) Az említett torpanások miatt édesapám nem volt egyenes ember, hazugságai nem megfontolt csalások, egyszerűen arra ment, amerre könnyebbnek tetszett. Mindez meglátszik már a járásán is, meg az arcán, a tekintetén; minden srég egy kicsit. A könnyelműség nem okvetlenül kedves; aránytalan, ezért kiegyensúlyozatlan, ezért megbízhatatlan; pusztán azért nem okoz nagyobb bajt, mert egyszersmind erőtlen is. Apám fiatalon ismerkedett össze anyámmal, aki egy Tótpataki Róza nevű delnő volt a kolozsvári színháznál. Anyám tökéletesen megfelelt apámnak, apám azonban nem tökéletesen felelt meg anyámnak, mert ő szeretett volna férjhez menni, különösen, hogy a viszony az idők múltán két gyermek formájában is testet öltött. Édesapám, mint gyönge karakter, szar jellem, az időt húzta, s mindig halasztást kért „jövő pünkösdig”. A huzavona azért, mert anyám, a Róza nagysám, a legkevésbé sem felelt meg a nagypapának, vagyis a családnak, vagyis a kolozsvári úri társaságnak, amihez hozzáveendő még az erdélyiek konzervatívabb volta (a zokonabb vevés). A hatalmas, itt édesapám neve következik, család terebélyes fájának az édesapám családja kicsiny ága, nem csenevész avagy aggottan száraz, még csak nem is jelentéktelen, inkább helyi jelentőségű. A helyi jelentőség nem lebecsülendő, főleg helyben, de kiismerhető, átlátható, bemérhető, kitapogatható. Evilági. A családi törzs vaskosabb ágainak hatalma, tekintélye azért megfellebbezhetetlen és me161seszerű, mert nem látszik, honnét való; ez a lenyűgöző nagyság nem az égből származik – bár voltak ilyen irányú lelkesen gőgös családfakutatások –, nem is Bécsből, ahogy a rossz nyelvek tartják, éppenséggel nem valahonnét való, hanem pusztán van, nem kegynek köszönhető, nem elegendő katolikusnak és labancnak lenni (kipróbálható!), hanem mintha maga is a természet része volna, magyarázatra így nem szorul: van (volt). Az ilyen tekintély sokat megengedhet magának, nem kell óvatoskodnia, magát erősgetni, nem kell önmagával foglalkoznia, elegendő a dolgaival, az ügyeivel, ami persze jótékonyan visszahat a tekintélyre. Aki gazdag, az a leggazdagabb. Az ilyen tekintély nem rombolható, mert csak a világgal, a világával együtt rombolható, akkor meg már nincs mit tenni; erősködni vagy védekezni nemcsak nevetséges, de fölösleges is volna. Táblabíró Dénes nagyapám jól ült ama ágon, kényelmesen, biztosan, gőgben, nyugodtan, és viszolyogva nézegette legkisebb fia, édesapám bizonytalanságait, nyugtalanságát és gyöngeségét. Amikor híre ment, ilyennek híre megy, hogy az a színésznőcske, anyám, gyereket vár, bátyámat, állítólag apámtól, akkor elhatározta: fölkeresi. Ő. Személyesen. Egy nővel mindig lehet beszélni. A dolgok elintézhetők. Szép férfi volt, eine Sünde wert, ahogy a családbéli idősb hölgyek mondogatták, cinkosan, majdnem pirulva, mintha ők túl volnának már azon a Sündén. Több száz mellény birtokosának mondhatta magát. Akár a tekintély: mellény mellényt szül, karács- és ünnepnap megindult a mellényáradás, a mellényözön: és nagyapám mindnek örült: ha eltalálták az ízlését, jobban mondva a kedvét, azért, ha nem, akkor meg az a fölfedezése tette derűssé, hogy lám, mennyiféle ízlés van; ezeket is hordta, elképesztően ízléstelen lajblikat vett föl, városszerte föltűnést (és elfojtott mosolyt) keltve. Mindegyik darabról tudta, kitől kapta, mindegyiknek, ahogy kutyának, lónak, volt neve. A „rojtosszélűt” vagy „Jancsit” atyjától, IV. Jánostól kapta. (Egy alkalommal mint Veszprém megyei főispán bizonyos kocsi Horváth János alispán megválasztása ellen kellőn túl buzgólkodván, a tisztújítási kongregációt annyira fölbőszítette maga ellen, hogy azok, nevezetesen a szentgáli nemes urak 162agyonütéssel fenyegetve, a megyeházterem ajtaját betörték; és már-már tettlegességre került volna a dolog, midőn dédapám egy mellékajtón hirtelen kiosonva és hű vadásza által kísérve, kinek nevét nem őrzé a csalárd családi emlékezet, valamint a lármázó választóktól kísérve a visszavonulásra alkalmas helyiség felé rohant; az ajtó előtt azonban utolérték és mentéjének egyik ujját letépték; ekkor a vadász (vadásza) kivont kését eléjük tartotta s dédapámat az ajtón betolva véget suhintott az üldözésnek. Évekkel az eset után – a pozsonyi koronázási országgyűlésen helyettesítette dédapám a főlovászmestert – a császár különös kívánatára lefestette magát lóháton (erről xilografikus másolatok is vannak), s itt már a megtépett mentéből csinált mellényt viselte, a rojtosszélűt, alias Jancsit.) Egy fekete mellényt kapott Terézia nagynénjétől, amikor az erővel Révay Lajoshoz kényszerült, majd egy vöröset, amikor megözvegyült. („Nincsen öröm bennem, Jánoska. Én tudok terhet cipelni… De hová?… Ez a vidám vörösség, mostantól van… a világban… a családban…”) Kapott Bora nénjétől fehéret, ezernyi egymásba ékelődő kis kereszttel (mintha halszálkás), minekutána egyetlen fiát annak dajkája, a szentdemeteri kastély egyik ablakából – mint mondja a hagyomány –, Gyulaffy Zsófia által felbérelvén, kiejté. A „kis kormos”-t Antónia nagynénjétől nyeré, kinek halálát egy általa szerencsétlenül kifújt gyertya okozta, melynek lángja főkötőjébe és ruháiba kapva testét helyenként úgy összeégette, hogy kínosan múlt ki; arcképe megvan Pozsonyban, István rokonunknál. Édesanyjától kapta a „mária-teréziát”, nehéz, vörösbársony darab, melyet oly átható, édeskés izzadságfelhő övez, hogy nagyapám kizárólag tömegben hordta (választás, körmenet). (Tehát: a dédpapám édesanyjának a szülei kezdetben protestánsok voltak, de aztán az apa a katolikusok hitére tért, s hogy leányát, aki akkor Teleki Sámuellel, a későbbi kancellárral járt jegyben, is oda téríthesse, Mária Terézia királynő megegyezésével Örményesről, az ellenálló – és még folyvást protestáns – anya karjaiból kiragadva katonai hatalommal Bécsbe hurcolászta, ahol az udvar színe előtt a lány ünnepélyesen katolikus hitre tért; mind a további kiképeztetésről, 163mely gróf Michna Mihályné palotahölgy felügyeletével történt, mind a férjhezmenetelről a királyné személyesen gondoskodott; e gondoskodás nyomán jutott a család birtokába egy ruhaneműt tartalmazó, császári jelvényekkel díszített láda, valamint az aranyos kocsi, vörösbársony borítású ülőpárnákkal; így.) A testvérek is lerótták mellényadójukat; Alajos-Fidelistől való a „szíjjas”. (Ő, mint zászlótartó az Alvinczy ezredében, részt vett a cuneói vár ostromában, a rohamhoz önként ajánlkozott, ennek ellenére a vállát keresztüllőtték és az ellenség elfogta; mint fogoly a várban gyógyult föl, és annak feladása után kiszabadult; itt, mint családi körben gyakran említette, az éhség gyötrelmeit gyomruk köré szorított szíjjal enyhítették; így.) László, ki teljes életében távol tartotta magát a nőktől, szűzies életet élt, és az atyja által alapított értékes érmegyűjteményt számos értékes példánnyal gyarapította, Metternich bizalmát bírván, a herceg megbízásából, a császári titkos levéltár oklevelei nyomán, egy érdekes munkát dolgozott ki, mely a Partium viszonyait taglalja roppant sajátságos szempontból (másolata az oszlopi könyvtárban); nos: a mellény a Metternich kommendálta szabó (Singer) munkája, fekete-sárga selyemholmi, melynek neve: „a metternich”. Item: Nagyapám Károly unokaöccsétől való, ki gyógyíthatatlan hátgerincbaj okozta búskomorságban pisztollyal oltá ki életét, az egyik legszebb darab, színes, virágos, mintha San Franciscóból való volna, make love not war. Ezen Károly György gyámfiától jött a „porosz”, ő ugyanis részt vett a 12. számú Haller huszárezred hadnagyaként a poroszok elleni háborúban; midőn július 3-án ezredének első osztálya megtámadta a gyalogságot, lova kilövetett alóla; Bódi Joachim huszár-közvitéz felajánlott lovára felülve, emez pedig mellette gyalogolva, köszönhette szerencsés megmenekülését, noha már elveszettnek vélték; mellényén, illetőleg mellkasán a következő kitüntetések kaptak helyet: az orosz Szent Anna-rend harmadik osztálya, a porosz koronarend harmadik osztálya, a Szent Wladimir-rend negyedik osztálya, a Legion d’honneur kiskeresztje és a Takowa-rend tiszti keresztje. Visszatérve a testvérekre, s lezárva azok sorát, Mihálytól ered a „Liszt”, ki a geo164lógia és a zene szenvedélyes ápolója volt, és néhányadmagával segélyezé a hírhedett zenészt, gyermekkorában, bécsbeni tanulmányaira vonatkozóan. Volt azonban egy mellény, melynek származását a homály felhője vonta be, az „ezüst”: akár egy súlyos mellvért, hősi csaták tanúja, tunya ezüstpikkelyes állatka, egy véletlenül túlélő, régi állat, postán jött, ismeretlen feladóval, nem is haza, hanem nagyapám hivatalába. Hatalmas, karmazsinpiros szalag fogta át a puha kis csomagot. Kellemetlen föltűnést okozott. Volt valami nem finom az egészben, tán a pirosban, még inkább az egész dolog érthetetlen szabálytalanságában. A küldeményhez nem mellékeltek semmit, levelet vagy effélét, hacsak nem tekintjük mellékelésnek a föltűnő, rúzsos ajaknyomot a mellény „szívénél”. Melyet aztán el sem lehetett onnét távolítani. Haller Cecília nagyanyám határozott, erélyes asszony volt, de nem a nagypapával szemben; kerülték egymást. Az ezüstmellényt azonban nagyanyám azonnal ki akarta dobatni; furcsa. Furcsa az is, hogy nagypapa – noha a tárgyakhoz semmi nem fűzte, az öltözködéshez meg különösen semmi (ötven éven át megjegyzés nélkül vette föl azt, amit a leibdíner, a Józsi, majd a fia Józsi, reggelente odakészített) – most megakasztotta magát, és megtiltotta a kidobást, ragaszkodott a titokzatos ezüsthöz. Annyit ért el nagyanyám, hogy nem hordta, ami kétes siker, hiszen így a mellény egyetlenné lett, kitüntetetté, különössé, veszélyessé, „a mellény, melyet valaminő okból nem hordtanak”. Most, Tótpataki Róza anyámhoz menet, nagyapám ezt óhajtotta fölvenni. Mindenki meglepetésére nagyanyám szótlanul rábólintott. Azt senki nem tudta a házban, hogy ő már járt anyámnál. Nagyanyámat kemény asszonynak tartották, érzelem nélkülinek. Pedig voltak érzelmei, csak nem mutatta őket, viszont azok szerint cselekedett. Az igaz, nagyapámat tisztelte, nem szerette, de a fiáért rajongott, szinte más nem is érdekelte a világból, kizárólag azt figyelte, mire van szüksége apámnak, pénzre, lázcsillapítóra, kikapcsolódásra, sícipőre, rántott húsra (disznóból). Szegénykém – édesapám tudniillik –, ha ezt tudta volna! Úgy kényeztette (el) a papámat, hogy az észre sem vette! Soha nem avatkozott be közvetlenül (apámba), de akkor, ami165kor ivásnak adta a fejét (édesapám; majd fokozatosan az egész testét, a nyakát, a kulcscsontját, a mellkasát, a hasát, az ágyékát, a combjait, a bizonytalan térgyeit és a megbízhatatlan bokáit), akkor úgy érezte, lépnie kell, és elment a delnőhöz. Nagyanyám nem úgy festett, mint egy méltóságos asszony; követhetetlen ízléstelenséggel öltözött (rendíthetetlen ízlésű ízléstelenséggel), az egymástól rettegő, ordítón drága ruhadarabok rajta találtak különös enyhet. A forradalom bukása után kizárólag feketét vett föl, ám ez sem javított a helyzeten, fekete pamutharisnya, nehéz flanellszoknya, ing, szürke vagy fehér, meg a fekete ballon, melybe szürkés, sőt egészen sárga csíkok fakultak, semmi nem látszott a családi csillámból, se kis ág, se nagy ág. Sokszoros arisztokrata fölmenőkkel nagyanyám nem volt arisztokrata; mindenestül plebejus volt – bár talán a tartása, a kitartása, gondolkodásának léptéke, „személytelen önzetlensége, önző személytelensége” mégiscsak az előbbiből gyökerezhetett. Jövetelét nem jelentette anyámnak, beállított. Kopogott, belépett, ránézett a szobalányra, az szótlan rémülettel oldalt, nem lépett, sodródott, anyám a fonott hintaszékben himbálózott a tágas belső szobában, az ablak előtt, és szerepet tanult. Természetesen rögvest látta, hogy belépett a szeretője anyja, meg sem rezzent, kicsit emeltebben deklamálta az öreg Klopstockot, Messias wurde geboren. Nagyanyám megállt a belső boltív alatt, és nézte az ide-oda ingó, dülöngélő és motyogó fiatalasszonyt. Anyám szép volt, olyan színésznősen, vagyis nem tudható, mi valódi, mi nem, ami szépséget mutatott, az mind hihetőnek tetszett. Nagyanyám nem bízott ebben a bújócskáló szépségben – ezért állt itt. Hosszan figyelte a nőt, nem érzett iránta semmit, féltékenységet sem, őt csak a fia érdekelte, csak az számított. A nő nem számított. Pedig kérni jött. Anyám továbbra is úgy tett, mintha boldogult Klopstockon múlna az üdvössége, mintha más nem is léteznék e poros németen kívül. Amiben lett volna valami, ha valóban szerepet tanult volna. Félreértette nagyanyámat. Aki egyszer csak mintha rohamra indulna, két hatalmas szökkenéssel, akár egy tigrisféle, anyámnál termett, az örök fekete ballon, ahogy később a bolseviki zászlók a bolseviki fil166meken, lobogott utána, aki ijedelmet mímelve fölriadt, ki az, mi az. Nagyanyám, miként egy kisgyermek, leguggolt melléje, megfogta a kezét, megsimogatta. Ó (vagy oh?), jelentette be anyám, úgy ránézésre a második (középső) felvonás közepéről, a teljes sötétségből, már nem emlékszünk, mért vagyunk a színpadon, ki lökött be a sötétből ide, e súlyos fénybe, s még nem tudjuk, mi végre, hogyan, milyen körülmények közt távozunk innét, ha egyáltalán. Maga okos nő! Anyám kirántja a kezét. Ezen a délutánon ez az egyetlen őszinte mozdulata. Ezt tessék hagyni! Nagyanyám újra megragadja a kezét – nem tudott alakoskodni, pedig a fiáért mindent megtett volna –, keményen, kelletlenül szól, úgy mondja, mint egy leckét. Félreért, kisasszony. Majd eljő az uram, annak kell ezt mondania. Én csupán azt mondom, hogy maga tudja, a fiamnak szüksége van magára, én csupán azt mondom, arra kérem – nem esik nehezére ezt kimondania –, ne hagyja őt el. Hevesen simogatja a kezét (nagyanyám anyámét). Mindkettőjüknek tetszik a másik keze, bőre; finomabb, mint gondolták volna. Szépen kérlek, ne hagyd el a fiamat. Gyönge ember, de nem rossz ember, ne hagyd el. Anyámat, mintha fojtogatnák, nevetés rázta; hatalmas, izmos, kozmikus nevetés, mint mondjuk a köpenicki kapitányt A köpenicki kapitány végén. Unmöglich, morogta anyám is, unmöglich. Ám a színésznőnek hosszú távú tervei voltak. Nem visszategezni. Látta, nagyanyám eszes – maga is okos nő! –, vagyis körültekintően kell hazudnia. A méltóságos asszony ért engemet félre. Hiszen én éppen ráakaszkodnék a Gézára. Nem említette? El akarom vetetni magam. Vegyen el, gróf úr, vagy menjen a csudába! De nem akar a csudába menni. Nagyanyám arca megkeményedett, ezért anyám így folytatta: A francba, grófnő kérem. Én nem házasságról beszélek, az majd eldől valahogy. Maga csak, kedvesem, ne hagyja el őt. Legyek a szeretője, az ágyasa, a macája?, háborodott föl anyám nagyanyám helyett. Erről nem nyilatkozom, kérem. Én még sosem voltam senkinek a szeretője, s ha jól kalkulálok, nem is leszek. (A rossznyelvek szerint a nagypapával eltöltött éjszakák száma megegyezik a gyermekeik számával.) A francba! Miről tetszik be167szélni?! Itt a hasamban az unokája! Mozog! Akarná, hogy törvénytelenek legyenek a kis ártatlanok?! Nagyanyám vállat vont, nem érdekelték az unokák, és mert tudta, fia fütyül a törvényességre, a társadalmi előrejutásra, tudta, fia boldogságához nem kell Kolozsvár jóváhagyása, nem számít, mit gondolnak, ezért ő is fütyült mindezekre. Az anyai szeretet anarchistává tette őt, ez volt anyám balszerencséje. (Be is következett: édesapám gyermekei törvénytelen gyermekként jöttek a világra, és nem édesapám, hanem az ő Kálmán bátyja volt az, ki aztán élete resztjét az árvák életének rendbehozásának szentelte. Tudniillik édesapám közben meghalt. Kálmán bácsi egészen más fából volt faragva, mint apám. A nagyszebeni első megrohanás alkalmával – Bem-hadjárat, Mátyás-huszárok – egy ágyúgolyó jobb könyökét elhordta, karját a csatatéren amputálták, az elhamarkodott műtétet Marosvásárhelyt ismételni kellett; jobb kezével aztán príma tájképeket festett és ugyanezen kézzel történelmi és földrajzi tanulmányokat írt, miközben felesége, Bethlen Paulin – ki nagyon Bethlen volt, négy nagyszülejéből három Bethlen – az amatőrnél jobb költő. A papa a Kálmán bácsin keresztül került a mama bűvkörébe, mert akkor a Kálmán bácsi volt a színház intendánsa. Kálmán bácsi nem kedvelte a mamát, mert nem kedvelte a problémákat, és a mama probléma volt, az még nagyobb probléma, ha a gyerekeknek a törvénytelenség bélyegét kell hordaniuk, mert ez akkoriban minden dokumentumba bekerült, és például nem lehetett katonatiszt etc., ezért nem kedvelte a papát sem, aki csak nevetgélt a házasulási biztatásokra, és Kálmán bácsit is a pünkösd-szöveggel etette; a grófi cím árvákra való kiterjesztését nem sikerült elérnie, de Ferenc József elébb legitimálta őket, per gratia Principis, majd nemessé tevé őket, allerhöchste Gnadenakt, kisiklódi, itt édesapám neve következik, névvel, mert Kisiklódot rájuk íratta a bácsi; az egész magyar történelemben ez az egyetlen nemesség-adomány, amellyel nem járt címer, tudniilik a Hofmarschallamt a családi címert akarta adni nekik, az úgynevezett „bar sinisterrel”, egy balról jobbra rézsútosan futó fekete vágás, ami a birodalmi heraldikában a törvénytelen leszármazás jele, amit Kálmán bácsi 168nem fogadott el.) Mondja, mért oly elégedetlen maga? Nagyanyám menni készülődött, látta anyámon, hogy nem fogja elhagyni apámat, ennyi neki elég volt. Azt is látta, hogy anyám tönkre fog ebbe menni, de ez nem érdekelte. Ne legyen elégedetlen, simította meg a fiatal nő kezét. Lássa, a Géza sosem elégedetlen. Anyám dühében majdnem fölkiáltott, de azután visszatottyant a hintaszékbe, kényelmesen hátradőlt, lehunyta a szemét, és kajánul ezt súgta: Mama drága, végszavazzon nekem, mama drága. Nagyapám szemében nem anyám színésznősége volt a szálka, az már csak következmény, hanem a családja, hogy nincs, hogy hol van. Édesanyám egyedül állt a világban, így hogyan lehetne tudni bármit is róla, az embernek van családja és kész. Pontosan nem tudta, mit akar anyámtól. Az ezüstmellényhez, a sose hordotthoz, az ezüstfejű botot választotta, nem öregít, de jelzi a kort, a tisztelendőt. (A bot Dániel ősapánké volt, ki kuruc altábornagyként Rákóczit szolgálta gyarlón; jámbor, hallgatag és legendásan lassú fölfogású férfiú volt, kit Bercsényi eleinte pártolt, később kíméletlen élcelései között öntegetőnek nevezett, mivel a fáradságos hadjáratok alatt, beteg is lévén, szeretett pálinkázni. A betegség (?) néha annyira leverte, hogy seregét kocsiról vezényelte, többnyire egyébként pocsékul. A pöstyéni és stubnyai hévizekről kelt leveleiben roncsolt testű, egészségtelen embernek írja magát, köszvényes bántalmakban szenvedett („ízeim cipóra dagadottak”), meg még sántított is – innét a bot!) Anyám kitartott az egyszer már bevált Klopstocknál, most egy grófnőt adott elő az első felvonásból. Nagypapa vevő volt rá. Teáztak, süteményt eszegettek, picit csepülték apámat, nagypapa remekül szórakozott. Búcsúkor kézcsókra hajolt. Akkor tehát számíthatok magára, kedves Róza? Anyám megijedt, hátha félreismerte az öreget, és az sokkal ravaszabb, mint mutatja. Hát hogyne, kedves gróf, válaszolta, és rövid, erős mozdulattal feljebb tolta a kézfejét, mintegy feltolta a nagypapa ínyét az orrába, a legteljesebb mértékben. Édesapámat nem lehetett kényszeríteni. Anyám se járt jól, nagypapa se. Hogy nagymama jól járt-e, ahhoz azt kéne tudni, boldog volt-e édesapám. Jókedvű volt, jó példa az ún. jókedvű édesapámra. 169De anyámat soha nem vette el. Vagyis majdnem soha. Már a halálos ágyán feküdt, amikor Kálmán bácsi „papot és Tótpataki Rózát hozatott”. A pap elébb összeadta a szüleimet, majd a papámnak föladta az utolsó kenetet, de azt a mamám már nem várta meg .

174. É desapám még fiatal volt, XVIII. század?, nem, már nem számított annak, de fiatalos volt, XIX. század eleje, mindenesetre vigyorogva feküdt meztelenül a reggeli ágyban, és mondhatni két pofára zabálta a napfényt, amely ömlött be az ablakon a hálószobába. Narcisszuszként nézdegélte magát, megkülönböztetett figyelemmel a reggeli ébredezését végző férfiasságát, mely mintegy tőle, apámtól függetlenül, magát önállósítva hajladozott, ágaskodott. Mit nézegeted?!, csattant föl anyám, mit magaddal foglalkozol?! Ma-ha-ga-mmal?!, csattant vissza apám, és nyakon ragadta az ébredezőt, hát kié ez? kinek tartogatom?! Anyám elégedett kevélységgel hallgatta apám hazudozásait. Vörösmarty hozzáfogott a Zalán futásához, Goethe is maszatolt valamin, mint rendesen .

175. A z egyik nagypapám, az anyai, a másik nagypapám alkalmazottja volt, jószágigazgató vagy mi a bánat. Édesapám már kora gyermekkorában nagy szemeket meresztett a mamámra, kinek sárgatulipános szoknyájából kiharangozott a táncosnős lába. A nagymamám, az apai, ezt nem nézte jó szemmel, nem lenézésből, ellenkezőleg, a mamámat óvta a papámtól, akit ismert. Bár éppenséggel a családokat sem tartotta egymáshoz valónak. Mi magosan vagyunk, hegyipásztor hegyipásztorral. (Verzió: puli pulival, agár agárral.) Édesanyámat úgy gondolta kigyógyítani édesapámból, hogy kiparancsolta az udvarra, s megmutatta neki, hogy közösül a kandúr a nősténymacskával, mert épp a kandúr közösült a nősténymacskával. Anyám menekülne, de a kegyelmes asszony ott tartja, míg csak a szerelmi viharnak vége nincs. Ezt akarják a férfiak – mondja Rickl Mária –, hát úgy vi170gyázz, mert az anyád is így kezdte. Nélkülünk, fejedelmi többesben beszélt, szóba ne merj állni egy férfival, s el ne felejtsd, amit láttál. A porban akarsz hasalni, mint az állatok? Mert a szerelem odavisz. Édesanyám nem kívánt a porban hasalni, mint az állatok, de az hevesen foglalkoztatta, hogy a szerelem hová visz. Tovább harangozott hát édesapámnak. (Nagyanyám: hús rabja céda. )

176. N aná, édesapámnak sok arca volt, bajuszos, tokás, kunfajta satöbbi. Három felvonáson át cserélgette. Találkozott a mamámmal, aki igen jó benyomást tett rá, és ez kölcsönösnek tetszett. Ám a nagy öncsencselésben apám elfeledte, hogy melyik arcával szerepelt. Ciki. Végül is odaállt anyám elé, és sorban, mint egy bűnöző, mindegyik arcát megmutatta, a bajuszost, a tokást, a kunfajtát, a satöbbit. De anyám nem ismert rá. Így ismerkedett meg: a mamám, a papám .

177. É desapámék esküvője, véletlenül, Rajk László kommunista vezető kommunisták általi letartóztatásának napjára (és éjszakájára) esett. Rajkot kemény fából faragták, törzsében a vastag falú szilárdítóelemek a szállítóelemekhez viszonyítva túlsúlyban voltak (bükk, tölgy, kőris, dió stb.), amikor a Horthy-rendőrség a lehető legbrutálisabb módon ki akarta verni belőle azt, amit ilyen alkalmakkor ki szokás, egy szó nem sok, annyi nem hagyta el az ajakát. Ami oda vezetett, hogy amikor a róla elnevezett pörben hagyta el szó ajakát (bevallott mindent), akkor némely elvtársai ebben, paradox módon, valóban a bűnössége bizonyítékát látták, noha az eredeti vádakat természetesen nem tarthatták igaznak, de nyilván kellett lenni valaminek, ha ez a talpig kommunista beszélni kezdett, vagyis Rajk kiválósága épp e kiválóság szeplőit tetszett alátámasztani. Ez a szellemi-logikai-etikai-szépészeti hengerbóc minden olyan társaság alapmozdulata, mely társaságban a gondolat (stb.) fontosabb, mint 171az ember. Csak a kocsmában legfőbb érték az ember. Az esküvői ebéd szárnyaskivonattal kezdődött, japán gyöngyökkel, csészében, dunai, breton módra elkészített kecsegével folytatódott, a fiatal házasok őzet is kaptak, remek bormártásban, finomfőzelékkel, stíriai hizlalt jércét, nyárson, vegyes francia befőttet, szerencsekürtöt fagylaltvirágokkal és aprósüteménnyel, sajtot, gyümölcsöt, feketét, az ebédhez kőbányai sör, pannonhalmi fehérbor, Château Hungaria vörösbor és Louis François Transsylvania pezsgő járult .

178. E bédnél édesapám gyakran így szólt anyámhoz, minden előzmény nélkül: Hódossy Gida csókoltatja a kezedet. Vagy: Degré Alajos csókoltatja a kezedet. Utána ismét hallgatott vagy másról beszélt, anyám sem kérdezősködött .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

172

179. N em volt édesapámnál házasságra alkalmatlanabb ember. Neki magának se voltak illúziói a saját személyét illetőleg, ő is tudta magáról, hogy képtelen a hűségre, hogy nincs ereje ellenállni semmiféle kísértésnek; egy esztendővel a házasságkötése előtt még mindig úgy jellemzi magát, neki naponta más lányra kerekedik kedve, s ő mindennap más nőt szeretne feleségül venni. A vastag fedelű füzet végén ott a naplója, benne tizenhat éves korától rögzítve kalligrafikus betűkkel (többnyire piros tintával és apró virágdísszel kicifrázva az indiszkrét közlést), akikért rajongott. A hölgyeket titkos jelzésekkel minősítette is, ezek között van keresztforma, van egy bétához hasonló, van egy dőlt, áthúzott v betű, egy p, egy c, a közepén ponttal. Csak kettőhöz írt magyarázatot: a pontos közepű U azt jelenti: régen nem érdekli, s két pont, ugyanúgy elhelyezve: „Auch nicht.” Az íráskép gyakori változására majdnem olvashatatlanul apró betűkkel ott állt a magyarázat: Másolta Stenczinger Géza barátom; másolta Ilon húgom, Gizella húgom, Margit húgom, Gréf Lajos barátom. Tehát: édesapám legénykorában a következőkbe volt szerelmes: Kovács Mariska, Bruckner Róza, Balogh Ilona, Szabó Veronka, Fazekas Mari, Schwarzenberg Milly, Fucks Irma, Guttmann Ilka, Csanády Piroska, Kálmánchey Mariska, Gáll Terka, Drahota Natália (az ő neve mellé később odaírta: Már nem kell!), Guttmann Laura, Zagyva Janka, Csanády Margit, Csanak Ilonka, Nánássy Mariska, Makó Ilka, Zucker Paula, Varga Ella, Csanády Ilonka, Lőwenberg Zsófika, Thököly Éva, Szabó Magduska, Nánássy Róza, Piránszky Zsuzsika, Filotás Irén (ez gyűrűt ad neki, elfogadja léleknyugalommal, és később 173Margit húgának ajándékozza), Nánássy Erzsi, Hubay Teréz, Riedl Erzsike, Sesztina Piroska, Beke Erzsike, Vojnovics Ilka, Göltl Irma, Segenweiss Irma, Lux Gabriella, Otte Paula, Brunner Róza és Ida, Sóvágó Erzsike, Sesztina Ilona. A listából hiányoznak a nem regisztrált pallagi, nagyhegyesi, bécsi és grazi alkalmi ismerősök („Majd amikor a főtt lencs kikél, akkor tetszik ő nekem, hahahaha.”), akik szintén nem lehettek kevesen .

180. É desanyám okos asszony, sokat is tud apámról, s mégsem eleget, arról például fogalma sincs, hogy a pallagi, nagyhegyesi, a halápi pusztán, mindenhol, ahol csak, itt édesapám neve következik, birtokok vannak, nincs olyan szénakazal, amely tövében édesapám ne feküdt volna örökké kielégíthetetlen szenvedélye vállalóival, nem érzi meg (a mamám) a folyton ideált cserélő, de igazi testi kapcsolatot igénylő apámnál, hogy olyan valami uralkodik rajta, aminek még az ő erős keze sem szabhat más irányt, és Jekyll, aki a családi Bechstein zongora hangjai mellett a kishúgaival együtt énekelget, nem azonos Hyde-dal, aki bárkit ledönt, aki hajlandó ráhallgatni, s aki egy-egy szerelmi feszültséggel vibráló óra kedvéért minden esküt megtör, minden adott szót elfelejt. Elfelejt .

181. A mikor édesanyám megtalálta édesapám titkos füzetét, a vastagfedelűt, teli az idegen asszonyoknak írt versekkel, Te kis szőke szobalány, adj egy csókot szaporán satöbbi, fogta a ceruzáját, meghegyezte, EBERHARD FABER 1207 2,5 = HB, és kijavította a helyesírási hibákat. (Aztán később, egy Guttmann Ilához s Csanak Margithoz írt költemény közé, beírja házasságuk halálos ítéletét: Mosás, október 28. Lepedő három, abrosz nyolc, asztalkendő nyolc, párnahéj hét, paplankendő három, törülköző hat, női ing huszonegy, férfiing huszonkettő, bugyogó tizenegy, szoknya tizenhat, zsebkendő tizenhat, strimpfli tizennégy, kapca nyolc, portörlő három, tányértörlő három, hat tarka orczatörlő és két asztalkeszkenő, lábravaló hét. )

174

182. H a édesapámat Mária Terézia felől nézzük (és a XVIII. században honnét máshonnét), akkor legelsőbben apai nagybátyámat kell említeni, őt halmozta el a császárnő kitüntetett figyelme ékköveivel, és akinek későbben nem kevés konfliktusa támadt a császárnő császár fiával. A császár germanizáló rendszere ellen május 8-án benyújtott felirata nemcsak eredménytelen maradt, de magára vonta a legfelső hely dorgatóriumát. Ám a bácsi nem tartozott a könnyen főhajtók közé, támadjon a szeszély bármi magasról, kivált Magyarországgal szemben. A francia követ, vélhetőleg Durfort, ezt írja: Felvilágosult fő, igazságos elme, tövises állásán nemzete bizalmát bírja, az uralkodóné akaratának nem hódol eléggé; ez által állását kockáztatja vagy legalább befolyását nemigen öregbíti. Mindazonáltal a Szent István-rendjel alapításakor, melynek eszméje tőle eredt, és lett is e rendjel kancellárja, a királyné, így tartja a családi hagyomány, magához hívatta. A bácsi magabízón hajtotta le a fejét. Ismerte királynőjét. Mit motyog?!, csattant föl a nagyasszony. Nem követelhetem meg alattvalóimtól tán, hogy teljes, nyelvtanilag hibátlan mondatokkal szólítsanak meg? Ne válaszoljon. Hallgatását elfogadom kifogástalan mondatnak, azzal saját kezűleg tűzte föl személyesen tulajdon keresztjét legkedvesebb, itt édesapám, illetve nagybátyám neve következett, ja keblére, azon meghagyással, hogy valahányszor valaki utód e rendjelre érdemesítené magát, mindannyiszor e keresztet hordja. (A Vasárnapi Újság 52. számának utólagos odanyilatkozása, hogy ti. e rendjelet Károly főajtónálló mester hordta volna, nem áll, minthogy, definitív tudomás, ez a Szent István-rend kiskeresztjét bírta.) Mária Terézia picit telítődött a családdal. Édesapám: ki gutaütést követően magtalanul hunyt el hintajában, a bécsi Himmelpfortgasséban, mielőtt még búcsút mondhatott volna húgának, gróf Fekete Ferencnének, belebonyolódott a XVIII. századba. A dolog – természetesen – úgy kezdődött, hogy a XVIII. század bonyolódott az országba, legelsőbben a szokásokba. Magyarország, amely addig a latin befolyása alatt érlelte lassanként a nyelvét, és amely addig a latin és a vele szinte összeforrott bibliai erkölcsben látta az egyedüli mintaképet, melynek 175az evvel járó életfelfogás mintegy nemzeti sajátsága lett, ekkor jut először széles vonalon és nem sporadice érintkezésbe a modern nyelvvel, műveltséggel és erkölccsel. És mivel ez az érintkezés, tangózás a magával a nemzettel azonosított műveltségi foknak és valláserkölcsi meggyőződésnek a gyöngítésével, a lerontásával járt, nem csoda, ha ezt a nemzetre nézve szerencsétlenségnek tekintették, olyannak, amely belső erejét ássa alá, és azután védtelenül szolgáltatja át a vesztére leselkedőknek. Édesapám nem osztotta ezt a felfogást, kényelmetlenül fészkelődött ó és új kereszteződésében, nem szívesen azonosította magát az elpuhult, fecsérlő, erkölcstelen udvari emberrel, akivel szemben a korabeli pasquillok és gúnyos versek (az akkori irodalom leggazdagabb és legeredetibb része) nem győzik ellentétbe helyezni a régi, erős, takarékos, vitéz és becsülettudó magyart. Kétségtelen, ma már megvallhatjuk, a modern műveltségi elemeknek a magyar nemzeti szellemmel való azonosítása annyi buzgó törekvés dacára még nincs befejezve, és így az új irány, ha felmutathat is egyes nagy sikereket, egységes nemzeti kultúrát még nem hozott létre. Bármennyire is rosszulesett édesapámnak az új és a régi ilyen minőséginek álcázott szembeugratása, nem tagadható, hogy a régi, inkább durva, ám szilárd erkölcsök helyébe nemcsak ruházatban, hanem életmódban is olyanok léptek, amelyek csak a finomított, erkölcsi alapját elvesztett arisztokráciának szoktak sajátjai lenni. És éppenséggel az olyan esetek, mint az apámé, lettek taszítói az új iránynak, híveket a külfölddel való érintkezésnek, az utazásoknak szerezni nem tudtak. Apám a párizsi követségen kezdte fényes pályafutását, és ott egy roppant költséges viszonyt iniciativált egy nassaui hercegnével, mit annak férje egy csöppet sem bánt, ám midőn édesapám, némi mohóságról adva bizonyságot, kiterjesztette (érzéki) figyelmét immár a hercegi férj barátnőjére is, a kétszeresen fölszarvazott lovag már vért kívánt, amit párbaj által rendben meg is kapott, éppen annyit, amellyel a becsületet tisztára moshatta. Ám nagymama, Susanna Lubomirska hercegnő aggódó anyaként azonnal erélyesen hazarendelte rakoncátlan apámat, aminek azzal adott nyomatékot, hogy befa176gyasztotta a gavalléros zsebpénzt, mire apám haza is tért, a nassaui herceg őszinte szomorúságára, mert a „Franci gyerek híjján” ösmét neki kellett nejének égbeszökő számláit állnia. Otthon a házasság terén naivnak nevezhető Lubo nagymama úgy vélte, hogy egy házasság ráncba szedné édesapámat; gondoskodott is egy feleségről, és apám elvette az akkor tizenöt esztendős Nestit (Ernestine-t), egy nagy osztrák család világszép, ám nem analitikus gondolkodású (popo-dumm) gyermekét. Kanyarodván holtomiglan-holtodiglan vissza az oltártól, látva anyja s neje sugárzó orcáit, maga is derűsen csatlakozva hozzájuk, kedélyes töredelemmel odavallott anyjának, hogy hozott volna ő még Párizsból vásárfiául egy adag szifiliszt is. Hoppá. Lubomirska hercegnő megvárta a házikápolnában az áldást, majd fölháborodott, a nászéjszakát lefújta, és befektette újdonsült menyét maga mellé az ágyba, mondván „míg nincs gyógyulás, nincs pipihús”. Édesapám egy ideig ődöngött a ház körül, de amikor kiderült, hogy a lábadozás hosszadalmasnak ígérkezik, szedte a cuccát, és iszkiri vissza Párizsba. A feudális élet nem a tiszta erkölcs melegágya, nem szokott az lenni: úr és jobbágy, különösen érzéki tekintetben, szükségképp egymás megrontói. Ott, hol az élet és becsület értékének kölcsönös és egyforma tisztelete hiányzik, nincs más menekülés, mint vagy az elfoglaltság, a magas célok és nem a pillanatnyi gyönyörök után való törekvés, vagy pedig igen szigorú, semmi kibúvót nem engedő vallásos és erkölcsi nevelés. Édesapámat nagy káosz uralta: nem hiányzott ugyan belőle az élet és becsület értékének tisztelete, ám egyszerre törekedett a magas célok és a pillanatnyi gyönyörök után, és mindez, nemdebár, egy igen szigorú, semmi kibúvót nem engedő vallásos és erkölcsi alapozásban. Teringettét! Ki a bánat (…) igazodik itt el? Nincs korrumpáltabb és korrumpálóbb osztály, mint a politikai hivatásáról megfeledkező arisztokrácia. Mária Teréziának nem volt könnyű dolga rakoncátlan édesapámmal. A királynő, úgy is mint asszony, kinek uralkodása annyi tekintetben egy új kor beállását jelöli, mind vallásos, mind erkölcsi tekintetben a régi idők hajthatatlan dicsérője és fenntartója. E pontban szövetségese, egész hatalmával előmoz177dítója a nemzeti tudatnak, mely ily esetekben éppen nem szokott könnyedén ítélni. Ám a császárné mintaszerű élete – éppenséggel nem igaz, hogy a magyar testőrírók nagy, fekete pennájukkal, hátulról, míg őkegyelmessége az ablakban integet hű népének, ez egyszerűen szemenszedett nem igaz – és ismert szigorúsága dacára a bécsi udvar alatta alig lehetett jobb, mint annakelőtte. Meg kellett hátrálnia az általános állapotokat illetően („minden elegáns nőnek megvan a magányos szobája, boudoirja, hová a jó modorú férj soha nem lép be, ahol csak az idei kedvesének van joga őt zavarni”), és meg kellett hátrálnia saját házasságát illetően. (Olyannyira, hogy ismeretes féltékenysége mellett, rendes társaságban fogadta a császári kegy választottjait, a kövér Canale szardíniai nagykövet nejét, született Pálffy grófnőt, ki állandó jelenlétével tűnt ki a játékasztalnál, majd ugyanúgy Auersperg hercegnét. A szép hercegné nem esik terhemre, írja kedves leányának Párizsba, ki tudja, mennyire őszintén. Férje halálakor vetélytársával szemben is megtalálja a szív hangját: Hercegné, mi sokat vesztettünk.) A botrányos esetekre korlátozta magát. A hagyomány erősebb volt minden új parancsnál. A császárnénak kiváló hajlama mutatkozott magánügyekbe avatkozni; ez vezetett az ún. Keuschheitscomission, a szendeügyi bizottság fölállításához. Férjes nőnél semmi nem közönyös, ezt az elvet ajánlotta a császárné. Kilátásba helyezte a felső-ausztriai parasztleányok esetében „a kitömött mellfűzők megváltozását és kurta szoknyáik meghosszabbítását”, külön rendeletben szabályozta, hogy az udvarban ki mennyi és minő ékszereket hordhat rangja szerint, eltiltotta még az udvarhölgyeknek is a pirosító használatát, amivel azonban nehezen ért célt, és csak azokat keserítette és keverte gyanúba, kiknek természettől szép volt a színök. A szendeügyi bizottság nemcsak a kifogásolható erkölcsűek (édesapám!) ellen lépett föl, hanem puszta gyanúra vagy denunciációra is benyomult a családi szentélybe, és mint mindenhol, ahol idegen hatalom nyúl durva és avatatlan kézzel az emberi viszonyok legfinomabb szálaihoz, sokkal több bajt okozott, mint amennyit képes lett volna megakadályozni. Édesapám családi szentélyébe is 178benyomultak, bár ő, láttuk, sokat tett azért, hogy ne lehessen szentélynek nevezni, ahová benyomultak. A szendések elsősorban a szöktetések megakadályozására kattantak rá, és a mamámat elszöktették! Hogyan? Édesanyám mint született virgo intacta élt otthon, vidéken, szigorú anyósa felügyelete alatt, míg édesapám élte a világát, ún. férji kötelességét nem látva el; anyám belehabarodott egy délceg, ifjú Schulenburg grófba, s egy reggel arra ébredt – erről az intactáról akkor már nem volt szó –, hogy hoppá. Nem ismervén a világ rendjét, a fiatalok elhatározták, hogy meglépnek, ami nagy marhaság volt, mert illegálisan bibizni akkoriban is lehetett, de nem elszaladgálni a hitvesi háztól. Édesanyám szép zöld bársony férfiruhát öltött (ezt a föllelt körözőlevél árulja el), s szeretőjével aranyifjak gyanánt indultak egy négyesfogattal és a Schulenburg-inassal lóhalálában a svájci határ felé. Apámnak szeme nem rebbent a hír hallatán, inkább sajnálta a mamámat, hogy így belekeveredtek egymás életébe. Mária Terézia azonban fölháborodott, nem zavarta, hogy épp édesapám (nem létező) jó hírét kell megvédelmeznie, ő, ha nem is annyira, mint a fia, elvi alapokon állt; azonnal utasította Thurn-Taxis herceg birodalmi főpostamestert, hogy bármelyik postaállomáson akarnának a szökevények lovakat váltani, azonnal fogassa el őket. A Habsburgok elsőrangú bürokraták. A hercegi főpostás Lillien báró postamester hatáskörébe utalta az esetet (Elfogni! Üstöllést!), a zöldruhás személyleírással, mely, félő, nagyanyámtól származott, ő nyomta föl a mamámat az udvarnál. Pedig szerették egymást, és anyám, noha túl fiatal és éretlen volt ahhoz, hogy megértse a vele történteket, tudott bánni nagymamával, például gondosan titkolta, hogy meg van sértődve apámra; anyám, ha lett volna élete, életében jól eligazodott volna az emberek közt. (Az apám sok, ez a Schulenburg meg kevés!) Játékszer volt az én édesanyám, és balszerencséje volt a játékosokkal. Valószínűbb azonban, hogy mindannyian szerei vagyunk egy játéknak, épp annak, amelyet játszanak velünk, amely velünk játszható, vagyis édesanyámmal éppen ezt a játékot lehetett játszani és mást nem is lehetett volna, vagyis hogy ez a sorsa. Csak hát olyan fiatal volt 179és kislányos, oly játékszerű, oly gyerek, hogy mindenki kénytelen-kelletlen játszani kezdett vele. (Édesapám fia is játszott volna vele, ó, egy játékos, egy bejátszható anya! Szédül, ha erre gondol, nem gondol erre.) A játék nem komolytalan, a legkevésbé sem, de nem nélkülözi a felelőtlenség folytonos kísértését. Ha királyunk vad bástyák és futók szorításában vergőd, ennek súlyát és súlyosságát hiba volna alábecsülni. Ez csak játék, ilyet játékos nem mond és nem gondol. Ám midőn mondott férfiú nyakig ragacsos vérben az utolsó döfésre vár, mely után országunk évtizedekig majd a böszörmények martalékává válik, ez a midőn mégiscsak különbözik a sakktábla drámájától. Miben? A játék könnyűségét az adja, hogy több játék létezik. A parti újra meg újra lejátszható. A játék véget ér, véget-véget. Ez a vég a remény, és a biztosított, a szavatolt remény kísértése a felelőtlenség. Édesanyámmal is evvel a felelőtlenséggel játszottak. Így játszottak vele a szülei, küldték apámhoz és mosták kezeik, így játszott vele apám, engedte magához, majd mosta kezeit, így a Schulenburg, majd mosta kezeit. Nem vették észre, hogy míg ők futó C2–G5-re gondoltak, anyám zihálva vágtatott egy ulánus ezred élén a sűrű ködben, vagyis ő egyetlen játékot játszott, a játékát, és ezt a többiek nem vették figyelembe. Még Hans Georg Nettelhof is rábírta, merte, tudta tenni az én kis mamámat a saját sakktáblájára, egy Nettelhof!, a Schulenburg-fiúcska leibdínerje, olyan valaki tehát, aki nemhogy egy sakktáblán, de egy galaxisban sem volt az édesanyámmal. Egy inas annyi, amennyit szolgál; a szolgálata mértékében létezik. A Nettelhofok negyedik nemzedéke szolgált a Schulenburgoknál, a legidősebb fi utód mindig a Hans Georg nevet nyerte, mintegy örökölte a grófi család kegyes ajándékaként, az öreg gróf nagyapját hívták így, az engedte volt meg derék inasának, hogy gyermekének a keresztségben e nevet adja. A fő vadászkutyának is mindig ugyanaz volt a neve (Clio). A Nettelhofok csöndesek, megbízhatók, ügyesek, a konyha körül ugyanolyan hasznosnak bizonyultak, mint a fogatoknál vagy mint belső, kastély-szolgálat esetében. Mégsem értette senki, mért maradhattak a kastélyban. Étkezéskor Hans Georg apja szolgált föl, az öreg Hans Ge180org, elegánsan, halkan, finoman, évszázadok óta, föltűnés nélkül. Nem, ez éppenséggel nem igaz. Ha vendég is ült az asztalnál, ami mind délben, mind este nemritkán megesett, és az, mintegy mit sem sejtve, megpillantja az esedékes Hans Georgot – mindahány közel állt a sikolyhoz; a nők arcuk elé kapták a kezüket, de a férfiak arcán is végigfutott egy kis, hökkent fintor. Ilyen csúfat még nem láttak. És ez szállt, akár a név, apáról fiúra, fiúkra, lányokra, kik pusztán ezen elképesztő csúnyaságban hasonlítottak egymásra, az elképesztőben voltak hasonlatosak, olyik haja dúsan lobogott, másiké fénytelenül leffent, akár fáradt ezüstpapír (csupán példa), kövérek és soványak váltakoztak, horgas orrok és tömpék, alacsony homlokok tágasakkal, brünettek a szöszkékkel, jöhettek új asszonyok, új vér (igaz, kicsit mindég zsák a foltját), maradt ez a rémületes hevessége a csúnyaságnak. Randa, nem szívesen mondjuk ezt emberre. Randa arcú. És kizárólag az arc, a fej. A testük, a Nettelhof-testek erősek, jól építettek, a férfiak megőrizték ifjúságuk ruganyosságát, az alig elnehezült fiús proporciókat, a nőkben meg volt valami deli, a tartás büszkesége, fennhéja nélküli méltósága, gyakorlatiasabban: germános bőség, erős, mégis lendületes csípők, a közeli völgyek lankáit idéző derék; ám ez a test a legkevésbé sem egyensúlyozta a fej botrányát. A csúnyától, amiképpen a széptől, ilyen könnyen – egy ide, egy oda – nem lehet elmenekülni. Iszkolni, az lehetséges. A csúf (amiképpen a szép): megváltoztatja az életet. Az igazi csúfság teljes; csúf, de a lelke nemes, de a szíve jóságos: ilyen nincs. Csúf, de csúf – legföljebb. Ebből nincs kiút. Ha mégis, akkor az csak jelzése volt a csúfnak; költői kép. Cyrano de Bergerac: elegáns metafora – a különféle szépségek tanyája. A csúf minden. A Nettelhofok arcán a minden: a csontos hidegség és az állandó kékes fázás az orrnyergen meg az orcán; közérthetően: egy tovább csúnyított Joseph Haydn kövérben. Ádámcsutka és toka. Hát hisz a szem is kövér! Hájas, vizes, vörös. Hányinger. És a tarkón a gennytől sárgálló örök pattanások. A haj zsíros és korpás. Hányinger. Szeretnénk nem odanézni, szeretnénk másutt lenni, szeretnénk egy másik ember lenni egy másik világban, ahol ily merény ele181ve nem fordulna elő. Késő, nem vagy másik ember, az vagy, aki vagy, és lám, ez kevés. A csúf (az) tükör: a saját elhibázottságod látod benne. És hányni is kelletik mindjárt. A szép ugyanezt a képet mutatja, csak ott nem kell vagy lehet hányni. A szépség megállapodás kérdése, és ha az nem igaz is, hogy a Nettelhofok magukból (honnan is másból) mint természeti jelenségből kiindulva mindenki mást láttak volna csúnyának, de magukat nem zavartatták a dolog miatt, mert a dolog számukra nem létezett. Ami létezett, mert valami azért csak létezett – mindenkiben van ösztönös szépérzék; egyszerűség és méltóság nem zárja ki egymást –, az nem taszította őket; hátrányuk ebből nem származott, tehát nem foglalkoztak vele, Cyrano de Bergeracnak tekintették magukat. A Schulenburgokat nem zavarták, megszokták őket (vagy vakok, tette hozzá a kaján szellemeskedés), még élvezték is a vendégek vergődését, ez lett a házuk érdekessége, a clouja („ez nem csúnya, ez Nettelhof”). A fiatal grófról nincs mit mondani (bár: fölszarvazta édesapámat: ez azért már mondás), nem kiemelkedő jó és rossz tulajdonságai kellemesen egyensúlyozták egymást; élete folyása jól szabályozott medret örökölt. Az aktuális Hans Georg volt az első Nettelhof, aki utálta a testét. Mély undort érzett, ha meglátta magát; anti-Narcisszuszként borzolta össze a lovak itatásakor a vízfelületet, és nem lépett közel a kacsaúsztatóhoz. Még serdülőkora előtt megjelentek rajta a pattanások, ez volt gyűlölete első konkrét tárgya, a rengeteg gennykutacska (noha itt az undor kevés büszkeséggel is társult, hogy mindez a kifogyhatatlanság belőle származik; a végtelenségről alkothatott így – véges körülmények közt – fogalmat), innét indult a gyűlölete és ért el végül is mindenhová. A pattanások vezették a bőréhez, mintha az volna a hibás – azt kereste!, ki a hibás! –, külön utálta az arcát, a legszemélyesebbet magán, ezt követte a haj, mint amihez alig volna köze és mégis, ez az örökké kócos, fésületlen, mégis erőtlen, törékeny, kellemetlen bokor vagy csomó, csomadék, akár egy vizes rongy, súlyosan, gusztustalanul és szárazan, mely szárazság már átvezet a hajbőr vörösen foltos, sebhelyes, folytonos kapargásra késztető felületéhez. Az önutálat nem ismer ha182tárokat, nem lehet egy-egy „jobb darabbal” lekenyerezni, gyerekes dolog bízni egy szép ajakban, farizomban vagy a tekintet esetenkénti kétségtelen fényeiben; a Nettelhof-test nem állt útjába az undornak. Sőt, ez vezette az utálatát tovább, Nettelhof-testtől Nettelhof-testre: undor az édesanya, megvetés az édesapa, kelletlen borzongás a testvérek iránt. Majd a falubéliek. Majd a kastély, beleértve közvetlen gazdáját is: ha rápillantott, alig bírta leküzdeni rosszullétét. Nem félt a csúftól, de hányni nem szeretett, ezért földre sütött tekintettel járt, amit, helytelenül, az alázat jelének vettek az urak. Nem volt megállás. Ha idegen tévedt a faluba, kóborló diák, vándorkőműves vagy ő, Hans Georg lovagolt a közeli Neustadtba – a lovaglás személyes kiváltságának számított –, s látott meg ott vagy útközben valakit, bárkit, papot, katonát, uraságot, játszó gyermeket, piacra igyekvő cselédet, akárkit: utálta. Azután elképzelte Bécset, Linzet és Prágát és Augsburgot, és az utcákra, a terekre és az ablakok mögé embereket képzelt, férfiakat, nőket, kicsiket, magasokat, kövéreket, ösztövéreket: utálta őket. A lehetségest utálta. Undort érzett minden melegtestű iránt, a meleg volt az, amit érzékelt, a vér lüktetése, ahogy összedobbant a sajátjával: az!, pfuj! Tehát lovak, tehenek, kecskék, kutyák (a disznóval csöppet bizonytalankodott, az annyira undorra termett, hogy elébb a teremtés tréfájára gyanakodott), azután csirkék, kacsák, fecskék, általában a madarak, itt a pihegés, a kis zihálás pótolta a véráramot, a lüktetést. Mikor a madarakról áttért – a legyek közvetítésével – a halakra, kiterjesztette „birodalmát” az egész faunára, csigástul, bolhástul, hangyászsünöstül. A növényeknél derült ki, hogy… hogy miről van szó. A száraz gallyakat nem utálta. Az őszi lombot sem. És amikor meghalt a nagymamája, aki még vénasszonykorában is gyönyörűen táncolt, büszke, egyenes tartással, méltósággal, így mondják, mintha evvel a könnyedséggel állna bosszút azért a nehézért, ami az élete volt (az és csakis az volt az élete: nehéz), és akit Hans Georg tán mindenkinél hevesebben utált, különösen ezt a „bosszúálló királynői termetet”, mikor meghalt, abban a pillanatban megszűnt az iszonyodás. Hans Georg tehát mindent utált, országokat, városokat, hegye183ket, vizeket, híres embereket, vagyis a világot, az egészet, a teremtést, és a teremtést, azaz a Teremtőt hibáztatta; kizárólag a teremtés szüneteként fölfogott halál volt az, amit nem utált – sőt kívánta. A logika talán azt mondaná, hogy íme hát egy tömeggyilkos, de ehhez gyönge volt az ifjú Nettelhof, erőtlen. Ám édesanyám benne is megmozdította a játékost, a játszót, a játszást. A menekülő pár az inas rátermett, ravasz vezetésével, az ellenőrzés kijátszásával eljutott a nevesincs Görrig. Görr három-négy házból és a Zum Görr fogadóból állt, mely épp a határon feküdt, úgy, ahogy egy régi Fernandel-filmben, egyik oldala Svájcban, másik még Ausztriában. Schulenburg gróf még utazott volna tovább a biztos biztonságba, amikor az inas váratlanul szólásra merészkedett, a grófnő állapota, jelentette ki csöndesen. Nesti hálával pillantott az undormányra. Aki ekkor már, az utolsó fogatváltáskor értesítette a hatóságot. Egyenként is utálta a grófi párt, de együtt…! És ha arra gondolt, hogy a grófnő belsejében, a már önmagában is undorító testében, amely rózsásan pihegett, dobogott, ténylegesen tüzelt, jó szagú volt és forró, hogy ebben még egy másik, semmivel sem kevésbé undorító, növekvő test van, akkor olyan heves indulat ébredt benne, akár egy forradalmárban (ilyen indulatokból lesznek a parasztfölkelések, a lázadások földi s égi hatalmakkal szemben); de hiába volt szenvedély benne, csak kicsire látott, így a teremtésre vonatkozó lázadó bosszúja beérte evvel a szerencsétlen ifjú párral. Nettelhof volt a sors különös fintora. Úgy intézte hát, hogy Nesti a svájci, a gróf az osztrák oldalon térjen nyugovóra. Utóbbi szívesen aludt volna együtt előbbivel, anyámmal, de az inas csöndesen újra közbeszólt, az állapot, gróf úr, az állapot. No, persze, persze. A fogadóra törő osztrák katonaság elfogta Schulenburgot. Anyámhoz nem férhettek hozzá, pityergett csöndesen. Nettelhof titokban figyelte, jól érezte magát, hasba rúgni lett volna az igazi, de ahhoz nem volt mersze. Schulenburg az összes pénzzel és anyám ékszereivel került fogságba, majd a bécsi dutyiba, ahonnét nemeslelkű papám közbenjárására engedték hamarost szabadon. De hát, kérdezte megrökönyödve Mária Terézia, éppen maga, itt édesapám neve követke184zett, maga kér kegyelmet azon férfi számára, aki etcetera?! Gewiß Majestät, volt volna apám válasza, er hat mich doch von der Bagage befreit, vagyis hogy ő szabadította meg a… csomagtól?, kolonctól?, a bagázstól? Egyébként édesapám volt az is, nem a szar Schulenburg família, aki finanszírozta anyám svájci tartózkodását. Édesapám valahol rendes ember volt. Anyám volt olyan ostoba, hogy hazatért szüleihez, akik azonnal bevarrták a szerencsétlent egy grazi zárdába, ahol élő halottként abszolválta hátralévő éveit. Nem úgy apám, ki nápolyi követként élte világát, szép és tettrekész teremtések közt. Házasember feleség nélkül: ideális állapot. A fontoskodó Nelson admirális és a szép Hamiltonné tartozott a társaságához. Mikor Napóleon csapatai Nápoly felé masíroztak, Nelson jobbnak látta Szicíliába elszállítani a királyi családot. A korabeli angol újságcikkek szerint édesapám is velük tartott a hadihajón, az út alatt olyan vihar tört ki, hogy az extra terheket ki kellett dobálni a hajóból. Így került édesapám fiának öröksége, a tatai hitbizomány ezüstje apám római kori szobor- és éremgyűjteményével együtt a Földközi-tenger fenekére. Az angol újságok arról is megemlékeztek, hogy midőn a vihar a legerősebben dühöngött, megszeppent apám még arany tubákosszelencéjét is a tengerbe dobta (miután az akkori szeretőjének mezítelen zománcképét teátrálisan megcsókolta). Ezután a királyné a Hamiltonok társaságában Ausztriába utazott; elkirándultak Kismartonba, hogy meghallgassák Haydnt, aki akkor adta elő híres Nelson-darabját, amiért az admirális neki adta az arany zsebóráját. Haydn a füléhez, a híres füleihez emelte az órát, s mint egy hülye vigyorogni kezdett, ketyeg!, mondta állítólag. Az urak kegyesen összenéztek. Eztán édesapámat párizsi követté nevezték ki, azonban búcsút akarván mondani húgának, hozzá igyekezvén hirtelen meghalt. Kár. Édesanyám gyerekét a bécsi pletyka Schulenházynak keresztelte, kit a családi krónika csecsemőkorban elhaltként említ. A valóság azonban az, hogy 53 éves korában utódok nélkül hunyt el, mint lovassági ezredes. Az ezredes magányosan élt, csak öreg inasát tűrte meg maga mellett, oly kizárólagossággal, ami már bizonyos pletykák alapjául szolgálhatott. A szertartást 185végző papon kívül csak ez az inas állt a koporsó mellett; Hans Georg Nettelhof elégedetten nézett bele a sírba, nem tett úgy, mintha imádkoznék .

183. É desapám beleszeretett a kvantummechanikába. Anyám őrjöngött, kipirult, lefogyott, meghízott, csapkodott. Apám színes selyem nyaksálakat kezdett hordani, angol playboyok sálkötési módszereit vizsgálván; órákat töltött a tükör előtt, ennyit addigi életében összesen nem; mindennap új inget, új zoknit, új alsónadrágot kért, idáig evvel sem volt ennyire aggályos, és új boxer-alsókat is vett. Anyámat állandóan a vasalással vegzálta. Mégiscsak túlzás, fintorgott anyám. Apám ájtatosan homlokon csókolta. Se beszélni, se hallgatni nem tudtak egymással. Édesapám fölismerte, hogy a newtoni mechanikával ellentétben a kvantummechanika törvényei elvileg nem zárják ki, hogy a szobánkban álló asztal (apám írógépével, a Hermes Babyvel) egyszerre csak minden külső hatás nélkül fölemelkedjék a levegőbe. Az asztal minden egyes elemi részecskéjének a helye véletlenszerű, így elvileg előfordulhat, hogy egy bizonyos pillanatban éppen mindegyik egy magasabban levő helyen találja magát, amitől, hopszasza, az asztal fölemelkedik. De ugyanevvel az erővel, pontosabban szólva, fáradsággal az asztal egyik pillanatról a másikra akár griffmadárrá, akár Einsteinné, annak reinkarnációjává is átrendeződhet, amennyiben, apám bűbájosan mosolygott, mint egy fiatal káplán, midőn ékesszólóan és cáfolhatatlanul bebizonyította a nála alig fiatalabb ifjakból álló csoportjának Isten létezését, amennyiben van benne ehhez elegendő mennyiségű elemi részecske. Vagy te. Hogy az asztal átváltozik énné vagy belém vagy hogy? Te gyári hülye vagy, így anyám. A káplánt nem rendítette meg a sátán beszéde. Kedvesem, elvileg ennek mégsincs akadálya. A statisztika törvényei sem akadályozzák meg, csak rendkívül valószínűtlenné teszik. Annak valószínűsége, hogy ez az asztal egyszerre csak magától fölemelkedjék, jóval kisebb, mint annak, hogy egy majom megalkossa az Odüsszeiát, miközben véletlenszerűen veri egy írógép billen186tyűit. Anyám odaugrott a Hermes Babyhez, kitépte belőle a papírt, reccsenve, indigóstul, beletekert egy újat, és püfölni kezdte a billentyűket. Potyogtak a könnyei. Apám lopva az órájára pillantott. Édesanyám befejezte a gépelést, lassan fölállt, játékosan egy majmot kezdett utánozni, a földig lógatta a kezét, imbolygott, vakarta a fejét, vigyorgott. Apám türelmetlenül legyintett, akár egy gyerekre. Erre a mamám rávetette magát az apámra, egyed, üvöltötte, egyed meg, a kurva anyádat, vagy beléd tömöm!, s tömte beléje a gépelt papírt. Lihegtek. Édesapám kiszedte a szájából a papírgombócot, széthajtogatta, olvasta. Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / S hosszan hányódott, feldúlván szentfalu Tróját. Vállat vont. Két sor még nem bizonyíték. Anyám mindent inkább akart, mint bizonyítani. Csak már nem bírta a katolikus kusst .

184. A nyámnak nagy bánatára, de mit lehet tenni, apámnak kettős természete van, hol részecskeként viselkedik, hol hullámként. Ez utóbbit még a napóleoni időkben bizonyította be bizonyos Thomas Young, aki orvos volt ugyan, de érdekelte apám fényes természete. Egy átlátszatlan ernyőre két párhuzamos rést vágott, eléggé közel egymáshoz, apámat ráeresztette a résekre, és a réseken átjutott apámat fölfogta egy másik ernyőn. Sokat nevettek! Két komoly férfi! Herceg vagy betegséges kutya, mi?! Na most apám tipikus interferencia-jelenségeket mutatott, amit nem lehetett pusztán a fáradtsága, eredendő mélabúja vagy Napóleon növekvő étvágyának a nyakába varrni. A kérdést főleg édesanyám forszírozta, de valóban kézenfekvő volt: hol is van az apám akkor, midőn mint részecskét nem detektáljuk. Ám a kérdés bármennyire is kézenfekvő, nem értelmes. Szeretnénk erről a helyről beszélni, de nincs ilyen hely, nincsen ilyen hol. Természetesen senki nem állítja azt, hogy apám nincsen sehol. Mert ha látjuk apámat, vagy vegyük konkrétan a mamámat, mert őt érinti direktben, ha a mamám látja őt itt vagy ott, kocsmában, csatatéren, ágyban, akkor ő ott is van, issza a felest, üldözi a kontyost, húzza a lóbőrt, de ha nem látja, akkor hiába hisztizik, hiába zsu187gorodik össze a féltékenységtől egészen parányira, rá lehetne lépni, olyan kicsi, hiába fröcsög a gyűlölettől, hogy édesapám tönkreteszi őt, és minden módon méltatlanul viselkedik, mél-tat-la-nul, érted, fiacskám, egy férfi, egy apa, akinek ennyire szép négy gyereke van, mint amilyenek ti vagytok, kisfiam, felelősséggel tartozik a családjának, nektek, kisfiam, nektek tartozik felelősséggel, hát most mondd meg, hol kujtorog megint, itt térdelt, nem, itt, itt térdelt, és esküdött meg mindenre, ami szent, az anyja életére, hazánk előmenetelére, hogy abbahagyja, hogy többet nem, és könyörögve kér, bocsássak meg neki, és mit tettem én, én szerencsétlen hülye, megbocsátottam, kisfiam, mert édesapátok nem akárki, ezt én mindig is vallottam, tényleg kiváló valaki, első osztályú koponya, csak hát egy gyönge, szar alak, kisfiam, ez az igazság, gyönge és szar, ezért ne haragudj rám, viszont ez az igazság, de ez volt tényleg az utolsó, választania kell, vagy herceg, vagy betegséges kutya, hullám vagy részecske, mert én ezt már nem bírom tovább és nem is akarom bírni tovább, elég volt, betelt, kisfiam, a pohár, elég volt, én még egyszer odanyújtom a kezem, de ha atya evvel a lehetőséggel sem él, akkor én befejeztem, akkor vonja le ő is a konzekvenciákat, hiába, hiába litániázik a mamám, nincs mit kérdezni, megmondhatatlan, hol van édesapám, ha nincs valahol, és nem azért, mert ügyesen bujkál, az információ nem kevés, hanem nincs. Anyám egész életében a rejtett paramétereket kajtatta. Kiugrasztom én még a paramétereket a bokorból, mondogatta. De, ma már tudjuk, ez elvileg volt lehetetlen. Édesapám persze udvarias úriember, ha azt kérdik tőle, részecske-e, derűsen bólint, és becsapódik, akár egy ágyúgolyó, ha meg hullámként szeretnék egyesek fölismerni, összecsapja játékosan a bokáit s dúdolva produkálja az interferencia csíkokat. Apám a kérdéstől függ. Milyen? Olyan, amilyen. (Olyan, mint a rabbi a viccben. Igazad van, fiam. Igazad van, fiam. De rabbi, hogyan adhatsz igazat két egymásnak ellentmondó fölfogásnak? Neked is igazad van, fiam.) Vagyis: állandóan változik a leányzó (apám) fekvése. Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó. Amikor apám meghalt, ezek voltak az utolsó szavai: Mehr részecske. Vagy hullám. Na ja .

188

185. N em minden áldott nap, de úgy két-három havonta édesapám kora reggel ajkán ismeretlen nő nevével ébredt. Anyám tüstént fölriadt, felkönyökölt a párnái közül (mindig négy-öt párnát használt, kicsiket, nagyobbakat, keményet, puhát, cihával, anélkül; kevesebbel boldogtalan lett volna), s leste apám száját, aki apám édes félálomban éppen azt lehelte maga (s persze anyám) elé, hogy teszem azt, Ágnes (értsd: vonzott, mint egy jó elektromágnes) vagy Mariann (értsd: imádtuk mindannyian, de ő csak engem akart, még ma is tart, ha nem jön Elemér, ki minden lyukba mindig belefér). Anyám memorizálta a nevet, Ágnes, Mariann (vagy Elemér), kipattant mormolászó apám mellől, szó nélkül felöltözött, illetve a biztonság kedvéért néhányszor maga elé sziszegte a megtanult nevet, Ágnes stb., és bevágtatott a személyijével a kerületi rendőrségre. Mert ötvenhat után ide került az egyik osztálytársa, hozzá tartoztak az igazolványügyek, a Viola (nekünk Viola néni), és anyámnak bárhányszor megcsinálta a névváltoztatást, hogy átíratta a keresztnevét, Ágnes, aztán Ágnesről Mariannra, Mariannt Elemérre stb. Nem értett egyet anyámmal, de szó nélkül megtette a barátnőjének. És akkor apám egy májusi hajnalban kimondta a végzetes szót, Waltraud. Anyám könyökölt, párna, öltözött, vágtatott, kicsit lenézte ezt a nevet, hát idejutottál, Matikám, s már ott is állt a barátnéja előtt, Waltraud. Hogy ki beteg, mondta a rendőrnő. Szóval a Waltraudot nem akarta. Félt, hogy kinevetik. Ezt egy szocialista hatóság nem engedheti meg magának. Ekkor anyámnak hirtelen eszébe jutott, ami még talán sose, az NDK. Hogy ott konkrétan van Waltraud. Hivatalos helyen akkoriban tartottak a keleti németektől, Viola néni is megijedt, és engedélyezte. Viszont megromlott a viszonya anyámmal (az ijedtség miatt). Oda a protekció. Nem volt mit tenni, anyám édesapám elé tárta a helyzetet. Hogy baj van. Ő ezt megértette, s attól kezdve nem suttogott reggel édes félálomban női neveket. De valahogy azért föl kellett ébredni, ez ezentúl egy rettenetes, rémült vonításszerű ordítással történt. Minden áldott nap. A mamám meg ugrott rá a párnái közül, és addig csókolta, babusgatta, míg meg nem nyugodott (édesapám). Nekünk ott189hon nem is volt vekkerünk, és mégsem késtünk sose el az iskolából. Illetve egyszer; apám írta az igazolást, orrvérzés, írta. Vagy főfájás? Vagy múló rosszullét? Ez a három jöhet szóba: orrvérzés, főfájás, múló rosszullét .

186. É desapám már réges-rég kirúgta volna édesanyámat, annyira borzolta az idegét édesanyám beszéde, mind tartalmilag, mind formailag, az, hogy sose tudta a beszélgetéseket lezárni, de mííért, de mííért, sivákolt újra meg újra, de édesem mííau, akár egy macska, az édesemet se állhatta apám, a visszatérő nyelvtani hibákat vagy ahogy, tényleg, mint egy külföldi, keverte a mennit a jönnivel, annyira borzolta az idegét édesanyám mozgása, ez a túlmozgás, ahogy mint egy bakfis futkározott a busz után, a szomszéd után, a postás után, drága bakter úr, aranyos bakter úr, kajabálta, és egyáltalán, a hevessége, kiszámíthatatlansága, ujjongása, mintha biz’ folytonos tavasz volna, és a meglepetései!, a szuprájzok!, ahogy beállít egy pandamacival vagy adásvételi szerződéssel, és ha hátulról, az utcán valaki váratlanul befogta édesapám szemét, akkor ki volt az?, bizony, boldogan ragyogva, nem más, mint a mamám, annyira borzolta az idegét édesanyám gondolkodásának a módja, a logikának és a rációnak a lenézése, az még csak hagyján, hogy anyám képtelen az olyan jellegű állítások negálására, mint hogy „minden asszony életében van egy olyan pillanat, amikor azt tenné, amit nem szabad”, de ez a föladat, ez a kihívás ábszolúte hidegen is hagyja, halálosan nem érdekli, milyen asszony?, mit nem szabad?, és megint viharosan vonogatja a vállát és miákol, míííért, annyira borzolták az idegét édesanyám szeretkezési szokásai, hogy – apám érzése szerint – túl hamar nyúl az ágyékához, hogy nincsen türelme a nadrág övét kioldani, hanem rángatja, mint a friss szél, mintha biz’ folytonos tavasz volna, nem szerette, hogy édesanyám általános lelkesültségében bele-beleharapott apám ajkába (noha a vér íze érdekes), nem szerette, hogy édesemnek becézte a farkát, mintha a gyereked volnék, hát mi kéne, ha vóna, érdeklődött anyám hetykén, minek nevezzelek?, orkán?, 190tájfun?, hát… talán orkán, választott halkan apám, bár nem egészen értette, mért csúsztak erre a meteorológiai vonalra, így aztán ha anyám száján, a jelzett összefüggésben, mégis kicsúszott, hogy édesem, apám fölemelte (akár) a mutatóujját, mire anyám készségesen javított: orkán, aztán nem szerette anyám lába közt a vattát (a húgyhólyag miatt), hátulról olykor kilógott, mint a nyuszinak öltözött pincérnők pamacsos kis bojtos farka, aztán szeretni ugyan szerette a szeretkezést, de nyomasztotta, hogy az orgazmushoz kivétel nélkül, orkán ide, tájfun oda, használni kellett az ujját is, ez elbizonytalanította édesapámat, nem nagyon, de mégiscsak, úgyhogy már réges-rég kirúgta volna édesanyámat, útilaput kötött volna a talpára, ha… ha édesanyám nem hasonlított volna olyan édesen és lefegyverzően apám kisebbik öccsére (szőke, fragil és szemüveges), a szöghaja, mely úgy lobogott a tavaszi szélben, mint a boldogságra vonatkozó közvetlen bizonyíték, a csontos alkat, in concreto a kulcscsontok (a sótartó!), a vékony váll, a lapockák (a szárnyak!), a pihe has, a kópé tekintet, a szem meghatározhatatlan, zöldesbe játszó színe, és egyáltalán az egész habitus!, észvesztő!, magyarán édesapám fülig szerelmes volt a mamámba, egészen addig, míg az öccse, Nápolyból jövet, a paddingtoni lovasroham alkalmával hősi halált nem halt. Akkor vége lett mindennek, érvényesítette magát az idegi borzolás, köztünk vége mindennek, kiáltott föl a papám. Édesanyám csöndesen csatlakozott hozzá, ő is igen kedvelte a papám kisebbik öccsét .

187. É desapám magának a logikának az eszközeivel mutatta meg – apám tétele, 1931 –, hogy egyetlen adott rendszerben sem lehet a rendszeren belül megfogalmazható összes igazságot levezetni. Anyám hümmögött, egy-kettőt azért le lehetne. Édesapám őrjöngött, miről beszélsz?!, a tiszta ésszerűség, üvöltötte, nemcsak hogy nem egyértelműen definiált, de nem is lehet az. Nagyot fújt. Ha te megmondod, mit értesz ésszerűségen, akkor én tudok olyan játékot mondani, amelyben ez az ésszerűség jégre visz minket. Értesz? Anyám alig láthatóan vállat vont. Vagyis 191ha ésszerűen játszunk, akkor mindnyájan veszítünk, te is, én is, holott ha egy másfajta racionalitás szerint játszanánk, akkor mindnyájan nyerhetnénk, te is, én is. Ez a te bajod, bólogatott édesanyám, azt hiszed, az élet játék. Apám gőgösen megemelkedett. Az. Játék. Legjobb esetben. Azután lehajtotta a fejét, de megértem, hogy ez komoly megrázkódtatást okoz neked, szívem. Néhány évtizednek minden bizonnyal el kell telnie ahhoz, hogy emelt fővel vállalhasd az elvi korlátaidat. Édesanyám elvörösödött, nahát, Matikám, a pofátlanságnak is van határa !

188. A szociálpszichológusok – elmélet + tapasztalat – régóta tudják, hogy a kölcsönös bizalom, az intimitás kialakulásához gyakran szükséges egy csúnya veszekedés, egy kellemetlen konfliktus. Édesapám is csak azután kezdett el bízni Little Johnban, miután egy kiadósat verekedtek. Édesanyám kezdetben készségesen alkalmazkodott ehhez a fölismeréshez, ütte-vágta apámat, de későbben már belefáradt ebbe, megsimogatta édesapám arcát, Matikám, erre a kis időre már ne veszekedjünk, életem. Akkor inkább ne alakuljon ki az intimitás. De édesapám akkor már csak egy dologra tudott egyszerre figyelni, jelesül a harmónia föltételeire, így azonnal keményen odakúrt anyámnak, hivatkozván A makrancos hölgyre. Petruchio meg is nyerte a fogadást, ugye, ugye… Anyám orra vérzett .

189. É desapám majdnem megütötte édesanyámat, ami – természetesen – nem először fordult volna elő, ám azután csupáncsak megrázta (vélhetően, mint Krisztus a vargát), és kirohant a konyhába. Föl-alá járkált, lihegett, és félhangosan káromolta édesanyámat, aki valami általános és szomorú irányultságú megjegyzést tett a saját életére vonatkozóan. (Nem szemrehányás, inkább a csőd fölismerése, ami: szemrehányás.) Hirtelen apám fölrántotta a fridzsider ajtaját, ott a három tej, egy üveges, két plasztik, az üveget azonnal a földhöz baszta, spriccelt a tej, az üveg, de közben már fogával marcangolta a zacskót, és nyo192morgatta onnét is a tejet kifelé, a tej az arcába spriccelt, a francba!, ledobta a földre, és a harmadikkal együtt taposta. Úszott a konyha a csikorgó tejben. A kredencből mézet vett elő, egy tubust meg egy üveget, az üveget, mondhatni szokás szerint, puff a földre, s közben a tubusból nyomta kifelé a folyékony aranyat; csöpögés és ragacsolás mindenütt. Úgy lett volna jó, ha édesanyám ekkor szép lassan kisettenkedik a konyhába, nézné a háborgó, háborodott férfit, ahogy az forgolódik, topog, inge félig kilóg a nadrágból, minden ideiglenes rajta, mozdulat, grimasz, érzelem, és akkor ő is beletoccsanna a konyha új, édes terébe, abba a trutymóba, átölelné mondott férfit, és suttogná, te, te, te – tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ehelyett édesapám kirontott a konyhából, felráncigálta anyámat a szófáról – ott kuporgott sírás és nem-sírás közt –, és miközben a konyha felé lökdöste, ezt ordította: Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled, mert igen kemény nyakú nép vagy, és talán megemésztenélek az úton !

190. É desanyám hasonlíthatatlanul többet beszélt a gályarabokról, a királyi tanácsosról, IV. Béláról vagy a kapitányról, mint édesapámról, akiről kelletlen, de annál bizarrabb adatokat közölt, ha faggattuk, mert hol azt mondta, hogy földbirtokos volt, hol azt, hogy semmi, hol, hogy tisztviselő Pesten a Ganz gyárban, hol meg – ez volt a legszebb, legabszurdabb –, hogy uszodaigazgató .

191. É desanyám egy véletlen folytán (ez nem ugyanaz a véletlen volt, mint a Rajk-pör esetében) megtudhatta, mennyit is keres édesapám. (A korzón összefutott apám egy kerbankos kollégájával, aki mint valami madár nyújtogatta a nyakát, mint aki keres valakit, anyám meg is kérdezte, kit keres, ő meg zavartan megmondta, hogy kicsit kevesebbet, mint apám, nyolcvankét koronával vagy pengővel vagy rhenus forinttal kevesebbet.) Este, amikor a gyerekeket elaltatták, édesanyám közölte a férjével (édesapám), 193világosítsa föl, miből élnek ilyen szokatlan bőségben. Azt várta, apám zavarba jön, de nem jött zavarba. Megint csak mosolygott, és azt mondta neki, kölcsönökből. Kölcsönökből?, riadt meg anyám. Kinek tartozik maga voltaképpen? Mindenkinek. Anyám úgy megdöbbent, hogy faggatni se tudta tovább, de édesapám akkor már beszélt, s amit mondott, teljes abszurditásában olyan gyönyörű volt, hogy az egyszerű szavakra nemhogy megforgatni nem tudta volna, elejtette a fegyverét. Azt akartam, hogy újra kezdje az életét (édesanyám), hogy jóvá tevődjék az a kettétört és megalázott fiatalsága. Szeretem magát, és azt akartam, hogy örüljön, hogy minden napra legyen örülnivalója. Azt akartam, hogy élje a mesét. Nem élte? Nem örült? Micsoda őrültség!, mondta anyám. Istenem, micsoda őrültség! És ki adott magának kölcsön ebben a világban, amiben egyszerűen nincs hitel? Mondom, hogy mindenki, fordult felé az arc, amelyről azt hitte, ismeri, és amelyet holtig nem ismert meg (senki). Édesanyám bólintott, nem volt nehéz elhinni. Ki tudott ettől az embertől megtagadni valamit? És az ennivaló?, kérdezte tovább. A húgaim küldték faluról, felelte édesapám, és itt megbicsaklott a hangja, először. Maguktól vonták meg. Anyám gondolatban újra látta a hallgatag kisasszonyokat, akikkel alig váltott pár szót, felállt, kiemelt egy irkát Kisbéla iskolatáskájából, s arra kérte a férjét (édesapám), diktálja le neki, kinek és mennyivel tartozik. Ezentúl úgy élünk, mint a többi szegény ember, letörlesztünk és megadunk mindent. Ha még egyszer megtudom, hogy kölcsönkér valakitől, elválok magától is. Jön a gyerek, a maga gyereke. Hogy indítja neki az életnek? Haragszik rám?, kérdezte a papám, nem bűntudattal, mosolyogva, mintha mulatna a feleségén (édesanyám), milyen komoly, milyen kis szigorú. Úgy érzi, becsaptam? A kérdés megint csak abszurd volt, mert becsapta, de nem úgy, ahogy embereket be szoktak csapni, nem kára lett belőle, haszna – hogy lehet erről beszélni? Haragudtál?, kérdezte anyámtól évtizedekkel később a fia, cigarettáztak mind a ketten, kortyolta a kávéját (édesanyám). Megrázta a fejét, aztán csak nézték egymást, nagy titkok tudói, édesapám felesége meg a gyereke. Ugyan, ki tudott rá haragudni valaha ?

194

192. A svéd király követeket küldött Wallensteinhez, ezért édesapám egész hétvégén elvolt, csesztette az idejét. Hétfőn azután szaladt haza anyámhoz – mennyit írtunk?, olyan ezerhatszázvalahányat –, és, ahogy mondani szokás, még le sem vette a síléceit, amikor somolyogva, mórikálva azt kezdte fejtegetni, hogy az a probléma, azt nem tudja ő igazán eldönteni, pedig tán lehetne s kellene, hogy szereti-e ő anyámat vagy pedig szerelmes belé, mert eddig oly magától értődőnek vette a szeretést, ami nem kis dolog, a szeretet nem úgy keletkezik, hogy kikopik a szerelemből a szenvedély, és mint valami zákány maradna ott a kapcsolat alján a szeretet, nem, de most néha akkorákat sóhajt, most Prágában is, a svéd követek nagyon nyomták a rizsát, senki nem figyelt rájuk, ők se magukra, a Wallensteinnel tényleg elszaladt a ló, azt hiszi, ő a császár, ami éppenséggel majdnem igaz, de egy Habsburgnak elegendő ez a majdnem, megveti a lábát ebben a majdnemben, és ezt nem tudja ez a Wallenstein, azt, hogy az idő a császár oldalán áll, az idő mindig ott áll, neki meg sajgott a mamám után a szíve, zsongás és fájdalom elegye volt ez, és közben nehezen kapott levegőt, nagyokat lélegzett, szuszogott, vagyis akkor talán mégis az anyámba való fülig szerelmesség esete áll fenn. Vagy asztma, vetette oda anyám hűvösen, amit, a hűvöset, apám nem észlelt, és mint a gyerek, teli szájjal nevetni kezdett. De a mamám folytatta, tárgyiasan, nem dühösen, csupán leszögezve, ezt csak úgy mondod, és ezt már meghallotta édesapám, mondod, mert olyan jól kieszelted, nyilván Pozsonytól kezdve ezeken a mondatokon gondolkodol, a francba, gondolta édesapám, tényleg, és tényleg Pozsonytól kezdve, és jól kitaláltad őket, és most mondod, mert nem akarod, hogy kárba vesszenek. Édesapámmal sorrendben a következők történtek: 1. megsértődött, 2. minden kedve elszállt, 3. ismét érezte a szívében a sajgást és a mellében a gyorsuló szuszogást; fölkiáltott hörögve: hülye picsa!, ha ez nem nem-asztma, akkor micsoda! De hirtelen az is világos lett, hogy ezt csak úgy mondta. A mamámat rázta a száraz zokogás, siratta magát és ezt az édes, link férfit, akihez nem tud közelebb kerülni és tán nem is akar .

195

193. É desapám (egy) reggel arra ébredt, hogy fél (retteg stb.). Alig volt magánál, a szeme ragacsos, nyaka zsibbadt, s testét, ahogy újabban gyakran, a reggeli izzadság vékony, betonnehéz fátyla fedte; nem tudta, mitől fél (retteg stb.). Ott volt benne – mint még sose. Úgynevezett bűnei lajstromozásával nem húzta az időt, amúgy sem szeretett azokkal hencegni. Középszerű bűnös volt. Akkor tán ettől félt? Vagyis szent szeretett volna lenni avagy bűnöző? Na ja. Egyszerűen attól félt, hogy elveszejti a mamámat, és akkor… akkor nem marad neki semmi, mert a mamám volt, a papám állítása szerint, az egyetlen, akit a papám valóságosnak tekintett. Csak őt, se a szüleit, édesapját, édesanyját, se a gyermekeit, a fiait, se senkit, barátjait, barátnőit satöbbi, senkit, csak édesanyámat. És Pázmány? Édesapám legyintett. És Lipót király? Édesapám legyintett. És a török? Legy. És Erdélyország? Legy. És az öreg gróf? L. És a szeretőid? Pardon? És: l.! Mit legyintgetsz? Mondd, nemes atyám, életem origója, kiből minden mi fontos, akár egy jó elbeszélésben, foly, mit legyintgetsz? Ő úgy érzi, mindenki, anyámat kivéve, az ő fantáziájának szülöttje, az ő, szavakból összeállott világmindenségének alattvalója, viszont ha elveszítené a mamámat is, akkor elveszítené a szavakat is, mert a szavak túlpartjához kell az innenső, kell valami, ami nem ők, de ő nem közvetlenül a szavakat sajnálja, ezek veszte csupán jelzés, annak jelzése, hogy akkor azután semmi nem maradna neki, igazán semmi, és ő, a minden régenseként már igazán jól eligazodik a semmiben, kiismeri magát ott, ízléstelenül, bár a tárgytól nem idegen közönségességgel a földreformra, valamint az államosításra hivatkozna, őt ezek nem zavarják, vagy alig, megszokta, ő akkor is a mindenség régense marad, a névváltozások a földhivatalban, ahogy említeni szokta, őt nem hozzák izgalomba, és ezt ő komolyan gondolja, több évszázad átlagában kézzelfoghatóan is rendben van, már ami az ő személyét illeti, ez a minden–semmi ügy, amivel csak azt akarja mondani, a rendbennel, hogy mindez számára nem metafora, nem intellektuális kiút vagy pszichológiai menekvés, hanem gyakorlat, érzés, tapasztalat, azonban… azonban ha elveszítené a mamámat, akkor valóban földönfutóvá válnék, akkor valóban 196a mindenből a semmibe hullna, hasonlatosan a szerencsétlen Oidipuszhoz, és persze tudja, hogy akkor jöhetne az a bizonyos katarzis, de neki nem kell katarzis, neki a mamám kell. Köp a katarzisra. Ekkor negyven napra elment a pusztába, és negyven nappal és negyven éjjel böjtölt, és annakutána megéhezék. Saltimbocca alla romanára vágyott. Ekkor hozzája ment a kísértő, és monda neki: Ha Apád Fia vagy, parancsold, hogy ezek a kövek váljanak kenyérré. Édesapám készségesen átváltoztatta a köveket szezámmagos rozskenyérré. Ezután magával vitte az ördög a szent városba, s a templom párkányára állította. Édesapám bólintott, és alábocsátkozott onnét, mert meg vagyon írva. Fölmentek még a Gellért-hegyre, hogy ha leborulva tisztelendesz engem, akkor stb. Apám úgy érezte, a gőgösségét akarják tesztelni, ez bosszantotta, mindig evvel jöttek, hogy arisztokratikus volna meg így, így alázatosan leborulva imádta a kísértőt. Ekkor az elhagyta őt, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak édesapámnak. Anélkül, hogy változott volna valami, lassan, lépésről lépésre, reggelről reggelre feledkezett meg a rettegéséről .

194. L együnk barátok, mondotta édesapám édesanyámnak. Egy faszt, válaszolta a mamám, és beintett ökölbe szorított kezével. Így ismerkedtek meg. (Kiragadta a pinámat az összefüggéseiből, háborgott még nagymama korában is. )

195. A pámon akkora szakáll csüngött, mint egy orosz pátriárkán vagy akármilyen prófétán; senki, de apám próféta volt saját hazájában, tisztelték, böcsülték, díszdoktorták. Egy volt diákja évekkel később bevallotta, hogy évekkel előbb fülig szerelmes volt belé. Fülig?!, bosszankodott a fater, hát mért nem szóltál, te marha, keféltünk volna egy jót! Apám, anyám .

196. É desapám hol úgy viselkedik, mint egy király, akit a szakszervezet legszívesebben leváltana, füles foteljából, a tévé elől egze197círoztatja satnya birodalmát, hol úgy, mint egy hontalan, akinek nem ér a neve, aki nincs is, sértő és sértett egy személyben, másfelől a tökély maga, ki így kizárólag hibát lát maga körül, konok ostobaságot, rosszindulatú tehetetlenséget, szellemi hájt. Pedig az jó volna, áldásos, ha a fater megtanulná, forszírozná, hogy az, ami a szívén, az a száján. Tudomásul venné például, hogy olykor félelem van benne, és hogy nem mindig mindenkit akarna röptében… Néha kielégítené egy csöndes, lágy ölelés, egy érintés, szelíd ringatás. Olykor annyira akarna tetszeni, hogy már azt se lehet tudni, ki akar, olykor lelkifurdalása van az ellenfél elmaradt orgazmusa miatt, olykor, mustrálván édesanyám bonyolult és titokzatos ölét, kisebbségi érzése támad (egy fasz az olyan szimpla tud lenni, olyan álmatagon pimf), máskor viszont fütyöl a felelősségre, melyet elmaradt orgazmusok tárgyában kéne éreznie („Tartozom két orgazmussal, azt még megadom, s aztán vége köztünk mindennek.”), olykor naponta két-háromszor ágyba bújna, máskor hetekig eszébe se jut, még csak nem is kapisgálja, olykor, egyre többször, hálát ad az Úrnak, hogy férfinak teremtette, dákóval és tökének golyóbisaival, még ha az egyik lejjebb lóg is, mint a másik, és egyre szívesebben hagyatkozik rá, a bölcsességére, a farkáéra, kikéri a véleményét a veszélyes helyeket illetően, a hová ügyben, meg hogy járjon-e külön angolra (how do you do?). Édesapám (egy) komplex kompozíció .

197. A pa leszel, mondotta édesanyám édesapámnak. És a férjed? Ein Theoretiker; anyám még csak vállat se vont .

198. É desapám odanyilatkozott, hogy gond nélkül kívánna élni, amiképpen az angyalok gond nélkül valók, aki angyalok nem dolgoznak, hanem szüntelen az Urat dicsérik. El is ment valahová (nyilván a pusztába) az Urat dicsérni. Egy hét múlva azonban visszatért. Kopogott. Édesanyám azt kérdezte, mielőtt kinyitotta volna. Ki vagy. Én vagyok, itt apám neve következett, 198testvéred. Édesanyám nem volt vevő erre a „legyünk testvérek”-rizsára, erre a sunnyogó lopakodásra, akkor már az is jobb volt, ha berúgott apám. Így válaszolt: itt apám neve következett, angyal lett, lá vált, már nincsen ő az emberek között. De hát én vagyok az, rimánkodott édesapám. Ám anyám nem nyitott neki ajtót, kínozta hajnalig. Végül mégis kinyitotta, és szólt: Ember vagy te, dolgoznod kell, hogy ehess, ölelhess, alhas (ez utóbbit mutatta is). Édesapám, akár egy rongy, a mamám elé vetette magát, és szólásra emelkedett: Bohocsáháss meheg .

199. É desapám, nem, édesanyám megöregedett. Elmúlt fölötte az idő. A nőknek nehezebb megöregedni, mint a férfiaknak, mert öreg férfinak még lehet gyereke, öreg asszonynak meg nem. Hatalommal sok minden balanszírozható, de ez nem. Édesanyám bátran küzdött, ám végül utolérte az idő, és már senkinek sem kellett, mert megcsúnyult, felpuffadt a hasa, és általánosan vett savanykás szag vette körül (szalontüdő), és pénze se volt. A szerencsétlen pozsonyi lottóügy elvitte a család ezen ágának a vagyonát. Édesanyám ekkor sem adta föl, nem hátrált meg. Harcát nem a nők nevében vítta, még csak nem is a magáéban. Nézzük csak. Édesanyám szerette a férfiakat, szerette a testet, a testi szerelmet. A testi szerelmet helyezte a legmagasabb polcra, ez volt az, ami neki egybetartotta a világot, ami értelmet és célt adott a világnak, ez volt a daimona, a szenvedélye, legfőbb instancia, ehhez föllebbezett, nála talált menedéket, enyhelyet, föloldozást, őhozzá könyörgött, az ő jóindulatát esdte. Könyörülj rajtam, mindennap evvel a mondattal ébredt. Lefogyott, az arca megráncosodott, lógott róla a bőr, megőszült, a haját nem festette, mint a mesék boszorkánya, úgy nézett ki. Kellemetlen látvány. Akkor azután fogta magát, kiállt a templom elé, a koldusok közé, akik azonban kishamar arrébb ódalogtak, mert kínos volt nekik édesanyám. (A nagy, mafla barokk templomot édesapám édesapjának az édesapjának az édesapjának a testvére építette, de ennek jelentősége anyám szempontjai felől elenyésző.) Táblát akasztott a nyakába, amelynek föliratát időnként hango199san, hol derűsen, hol vihogva, hol harsányan, de sosem dühösen, legföljebb komolyan, a járókelők felé kiáltotta. Volt, hogy suttogta. Behunyta a szemét, és suttogta. A járókelők nem hittek a szemüknek, ezért megtorpantak, mozgó, néma ajkakkal olvasták anyám föliratát, többen megrázták a fejüket, mintha víz ment volna a fülükbe, újra elolvasták, majd gyorsan eliszkoltak. Nem is mertek anyámra nézni, távolról bámulták, nem bírtak elszakadni a látványtól. Igazából senki nem mert a közelébe menni, édesapám a legkevésbé. És okkal, mert ha édesanyám észrevette, hogy valaki érdeklődést tanúsít, akkor azonnal lecsapott rá, és a lehető legszemélyesebb módon megszólította, úgy, hogy a megszólítottnak összeszorult a szíve, és végig kellett gondolnia az életét. Édesanyám úgy szólította meg az embereket, mintha ő volna a testi szerelem maga. Ez, figyelembe véve korát, állapotát, szagát, több mint kínos volt. Valamicskét enyhített ezen, hogy a fölirat németül szólt, a magyarhoz már nem maradt elég elszántság a mamámban. A fölirat így hangzott: Ficken lieben ist Friede. (Evvel is a békét véded.) Az igaz, míg édesanyám élt, Európában nem volt háború .

200. É desapám tíz éve, ereje teljében arra kérte legidősebb fiát, szólna az neki, ha a szenilitás jeleit látná rajta. A fiú könnyű szívvel megígérte. Most pedig, miután kiöregedett primadonnás butasággal és durvasággal harmadszor sérti édesapám őt vérig, látja már, soha nem fog neki szólni. Nem lehet. Ha szólni kell, nem lehet, csak akkor lehet, ha nem kell .

201. M egöregedett (édesapám). Meg is töpörödött, már kisebb, mint a legkisebb, értsd legalacsonyabb fia, igaz, még mindig magasabb, mint a legmagasabb lánya. Ritkábban borotválkozik, mint kellene, és az ajkán folytonosan kiütés van, fakadék, olyasféle, amire azt szokták mondani, hogy mert jólesett az étel. Ez nem igaz (hogy folytonosan jólesnék neki az étel). Újabban van egy barátnője, aki újabban matematikával foglalkozik. Ráka200pott az ízére. Édesapámat küldi a könyvtárba, hogy hozna valamit a Banach-terekről, mert neki fáj a csípője. Esetenként édesapám fiához fordulna szaktanácsért, de valamiért nem mer vagy nem akar közvetlenül fordulni, ezért édesapámat küldi hozzá, aki körülményesen előkotorász valahonnét, a zsebéből, ősi, viselt, csatos aktatáskájából egy cetlit, nehezen – alig – találja, onnét olvassa az elintézendőket, ortogonális sor stb. Annak idején édesanyám írta így föl nekünk az öt zsemlét, ahogy most neki írták az inverz mátrixot. Édesapámnak a választ is el kell vinnie. Jegyezget, de főként igyekszik fejben tartani. Az, hogy nem érti, az világos. De hogy a memóriája is ennyit romlott, az új. Még a kertkapuban is mosolyogva ismétli a hallottakat, néha kérdőn legidősebb fiára néz, stimmel-e. Ha nagyon nem megy (valami bonyolult folytonossági kritérium), elsírja magát. Édesapám sír .

202. É desapám megöregedett, meg is töpörödött, de ez most nem érdekes, hanem már nem érteni, mit mond, legföljebb annyit, marmelád, de ez most nem érdekes, hanem váratlanul teljes mondatokban kezdett beszélni, alany, állítmány, bővítmények, amit soha életében nem tett, mindig csak szavakat bökött volt oda, igaz, érdekes szókat, leleményes rendben, de ez most nem érdekes, hanem lefogyott, mint egy madár, nem 83,5 kila, nem is nyolcvan, nem is hatvan, hanem ötvenkettő, felöltözve, cipőben, szemüveggel, az arca is kicsi lett, bekicsisedett, ezért apám szakállat növesztett, Kossuth-típusút, hogy mégis valamivel pótolja a veszteséget, mert látta, hogy már túl kicsi, látta, minden rendben, csak éppen ő lesz egyre kevesebb, egyre, egyre, kizárólag a hiúság, az nem csökken, hál’ Istennek, mert akkor még szakálla se volna (édesapámnak), de ez most nem érdekes, hanem édesanyám azonnal kiszúrta, hogy immár egy gyöngécske öregemberrel van dolga, vagyis eljött az ő ideje, és kegyetlenül bosszút áll, folyamatosan szívatja, odébb rúgja az édesapám kezéből kiesett botot (újabban bottal jár-na), hidegen adja föl a levest, miközben úgy tesz, mintha az forró volna, ó, mosolyog 201édesapám, nédd a, már a meleget sem érzem, mióta szakálla van, örül a fogyatékosságainak, örömmel észleli és sorolja őket, úgy hiszi, most kerültek egyensúlyba a „dolgok”, édesanyám nyilvánosan gyalázza és megalázza, a vacsoravendégeknek kínos részletességgel meséli és magyarázza édesapám évtizedes árulásait, ezt a messziről hősies és könnyeden színes, közelről szürke és pitiáner életvezetést, ezt a patkányszerű maszkabált, mindevvel mintegy megtámasztva mostani ridegségét, kérlelhetetlen keménységét, édesapám meg mosolyog, akár a levesnél, és kedveskedve győzködi a mamámat, hogy nem emlékezik-e a mamám, hogy amikor a mamám egyetemista volt, ő, a papám főzött rá, annyira hóttszerelmes volt belé, hogy ezt nem lehetne-e beszámítani, nem lehetne-e kicsikét barátságosabb az elbírálás?, egyrészt soha nem főztél, soha, másrészt ha főztél, fost főztél, harmadrészt ha főztél, ha nem, ez mostanra már nagyon nem érdekes, nem számít, avval könyökével finoman letolta az asztalról édesapám szemüvegét, egyrészt, hogy ne lásson, anyám kifejezésével: vaksizzék, másrészt, hogy előbb-utóbb rá legyen taposva (a szemüvegre), harmadrészt hogy így megoldódjék a délelőtt. Majd azután lesz valami délután is. (P. S. Apám az utolsó napokban Wagnert kívánt hallgatni. Anyám Schubertet tett föl. Schubertet! )

203. É desapám szóra sem érdemes; részt vett az osztrák–szárd háborúban, és egy évvel hamarabb halt meg, mint édesanyám, a világszépe Contessa Rossi, ki, mi tagadás, rühellte a vidéki életet, csakúgy, mint a sáros bakonyi utakat, és hiányzott neki a bécsi zene. Egy ideig elszórakozott azzal, hogy megszülte az előírt mennyiségű gyereket, nyolc darab, s közben a helybeli cigányokból szervezett kamarazenekart, és mivel a bakonyi cigányok nem tudtak kottát olvasni, megmutatta zongorán nekik a dallamokat, azok aztán hibátlanul utánajátszották. Mellesleg kitűnő zeneszerző is volt, ami csak véletlenül derült ki; végrendeletében ugyanis meghagyta, hogy halála után minden szerzeményét el kell égetni (minden cetlijét, így írta), ami meg is tör202tént. Amire azonban a mamám nem gondolt, mert akkor már nem tudott gondolni, fennmaradt a saját temetésére írt zenéjének kottája. Olyan volt, mintha ő beszélt volna, mintha megszólított volna minket, és így elérte azt, ami a legtöbb lehet egy temetésen: a halottra gondoltunk és nem magunkon sajnálkoztunk. A kotta az osztrák Nationalbibliothek Zenegyűjteményében található. Egyszóval édesanyám rühellte Rédét, így aztán öregkorára odahagyta a magyar sajátosságokat, beleértve a papámat is, és vett magának egy hietzingi villát. Ugyancsak arrafelé lakott akkoriban egy fiatal, itt édesapám neve következik, grófné, ki éppen várandós lévén betett egy hirdetést az újságba, hogy dadát keres, a címét pedig kissé arisztidesen úgy adta meg, hogy Gräfin, apám neve, Hietzing. Egy nap jelentik a mamámnak, hogy valami bolond nő van itt, aki azt mondja, ő egy dada és a hirdetésre jött. Kéretem. Előrevezették a magát dadának mondó dadát, aki igencsak elcsodálkozott, meglátván hetvenen fölüli anyámat. Jó bécsi dialektusban azonnal rá is kérdezett, hogy anyám-e a grófnő, sans die Gräfin? Anyám, az igazságnak megfelelően, ezt megerősítette. Na ta schau her, und sie kriegens a Kind? In dem Alter! Gyerek, ilyen korban! Wos ti Herschaften nit fertigbringen! hogy az uraságok mi mindenre nem képesek! Egy-kettőre híre is ment, hogy anyám hetvenöt éves korában gyereket vár. (Édesapám legidősebb fia nem mondja ki: én, hanem némán magára mutat. )

204. É desapám nagy pojáca volt, szinte fölsikoltott, kezét s szemét az égnek emelte, mintha egy jammeroló zsidót utánozna és figurázna ki, ó, milyen hozzáértőn, pompásan és kedvvel ecseteljük kudarcainkat, balsikereinket (a futballban, ha lyukat rúgunk), melyek mintegy beleégni tetszenek emlékezetünkbe, és ó mily silány, nevetséges és erőltetett, ahogy a szépség és vigasz és remény futó pillanatait kopár szavainkba foglalni igyekszünk! Anyám gyanakodva nézte a hadonászó férfit, nem sejtette, mire megy ki a dolog, miközben azt is elképzelhetőnek tarthatta, hogy apámnak nincsenek hátsó szándékai. Minden, egy203szerűen minden elképzelhető! De mégis mit akarhat evvel az arcátlanul leegyszerűsítő kérdésföltevéssel? Nem emlékszem, kezdte óvatosan, egyetlenegy helyére sem emlékszem az egész világirodalomnak, mely a maradéktalan boldogságról szólna. Viszont számolatlanul tudnám sorolni a szenvedés, a frusztráció, a csalódás passzusait. Most apám hallgatott, anyám gondolkodott. Hosszas töprengés után végre fölrémlett neki egy rész az Isteni Színjátékból (nem az utolsó négy sor!) meg a Pármai kolostorból az a jelenet, amikor Fabrice néz ki a cellájából. Ínséges bizonyítékok voltak ezek, bizony! Soká éltek már együtt, apám hol mindent mondott volna, hol semmit. Az egyetlen dolog, amivel nem vagyok képes kiegyezni, szólt hosszú hallgatás után, az nem a halál, hanem az a tény, hogy egész életünkben hagyjuk magunkat a lét látszólagos sivárságától terrorizálni: mintha csupán azért születnénk, hogy földobjuk a talpunk, és közben azokat a csodás pillanatokat, melyeket mégis átéltünk, legyenek azok bár erkölcstelenek, veszedelmesek és múlékonyak, mint a pestis, alig élvezzük. Ebből édesanyám azonnal rájött, hogy apámnál előző nap előrehaladott hólyagrákot állapítottak meg. Ezért nem is sértődött meg az élvezésre vonatkozó megjegyzésre, noha értelemszerűen bizonyos mértékben magára vehette (mint szemrehányást). Fejest ugrunk az élet celofánjába – anyám idegesen köhintett egyet –, ugrunk haláltól halálig, és szinte mást sem érzékelünk, mint a reszketésünket. Most mégsem a haláltól való félelem a döntő, hanem az a hirtelen feltörő másik, melyet az elmulasztottak fölött érzek. És e mulasztások már aligha pótolhatók, minthogy a fájdalom minden örömöt elvisz. Ma délután Giorgione Alvó Vénusza előtt álltam, amelyet Tizian fejezett be, mert Giorgionét elvitte a pestis, és elfogott a mélabú: soha többé nem élvezhetem már ezt a szépséget új, állandó kísérőm, a fájdalom nélkül. Apám anyámra nézett, mintha bárkire. De azért hozzá intézte a szavait. Mely emlékek vagy remények, a múlt vagy a jövő mely rezzenetei hatalmasabbak fájdalmunknál? Anyám apámra nézett, mintha bárkire. De azért átkarolta apámat, mintha táncolni hívná. Odahajolt apám rákjához, és azt súgta, nemritkán olyan pillanatokról 204van szó, melyek tulajdonképpen – apám fölhúzta, ahogy szokta, a szemöldökét – lényegtelennek tetszenek, éppenséggel közhelyesnek, emlékek, melyekben magunk sem vagyunk bizonyosak, mégis melyek tartást és ösztönzést adnak. Senki nem nézett senkire, hallgattak. Jó volt Szovátán, szólt halkan anyám. Jó. Ahol a parkban táncoltunk. Meg a fák közt, súgta apám. Táncolni kezdtek, lassan, botorkálva. Jó volt, amikor mindig simogattad a nagy hasam, amikor terhes voltam. Azért a rosszat se hagyd ki. Úgy reális. Írd föl egy papírra. Húzz egy vonalat középre, balra a jó, jobbra a rossz. Mindjárt tisztábban látsz. Rossz volt elsőre veled, mert sietni kellett, és a kulcs beragadt a zárba, meg egyébként sem akartam. Rossz volt a szülés [ez én vagyok!], rossz volt az abortusz, rossz volt a vér… Most meg a jót hagyod ki. Rossz, hogy idegesít az anyám, jó, hogy együtt aludhattam vele, ha az apám koncsorgott, rossz volt hallani, hogy szeretkeztek, rossz, ha veszekedtek, jó a bukta, jó a gázos lufi, amit apám szerzett, jó áldozni, jó az ostya, fehér és hűvös, rossz, mert leejtettem, jó az ájulás a templomban, a tömjén, rossz gyónni és a karének, jó, amikor a kis Tóth először lesmárolt, rossz, amikor letapizott, aztán az megint jó, jó a Cartouche, sokszor ugyanaz jó, ami rossz, például veled vagy a fejtett bableves, jó a két hét vezetőképző, jó, amikor nagy társaságban egyszer belenyúltam a nadrágzsebedbe, jó a vodkás dzsúz a kis Tóthéknál, jó, amikor valaki a strandon a bikinim alá kapott, rossz, hogy bevág a gumi, rossz, hogy a takaró alól reggel büdös levegő megy ki, jó a Balatonnál, amikor a döglött angolnák voltak, jó a korláton lecsúszni, rossz anyámat bokán rúgni, jó tornából a kelep… Tovább táncoltak, de már nem mozdultak, anyám erősen fogta apámat, aki így szép rendben visszakapta életének minden boldog és reményteli pillanatát, pillanatokat, melyek az ő emlékezetében meglehet elhalványultak, de még halványan is örömet okoztak, egy hang, halott édesapjának a hangja, egy szürkében tartott Váli-kép szürke részlete, karistolás az ezüst cigarettatárca alján (soha senkinek nem árulta még el, honnét a karistolás, és már nem is fogja), az erdő leírhatatlan zöldje napfelkeltekor 1956. július 23-án, egy bizonyos kézirat, az a dallam 205a Három a kislányból, az a nap, hősies forradalmunk első napja, amikor valaki megkérdezte, hogy hol van az élet, a szobában, az utcán, a mezőn, vagy… és tenyerét a szoknyájára simította, a gólyafészek Csobánkán, miközben orosz katonai autók húznak el a főutcán, egy sziklát ábrázoló fotó, egy fölismerés, egy butaság, egy okosság, szavak, szagok, kutyapisié a hátsóudvarból 1947-ből, feketeszéné 1938-ból és paprikáé a lépcsőházból 1956-ból. Egy istenélmény és egy köszvényroham: egy időben. Az a semmilyen és mégis feledhetetlen este a Carnegie Hallban, és az a nap, amikor még tizenkilenc esztendős se volt, és Dante Isteni komédiáját olvasta egy fülledt tetőtéri szobában, első alkalommal, Chicagóban (vagy Valparaisóban?), és az az ötperces asszony a fa alatt, akivel soha többé nem találkozott, de hordja magában azóta is – – – – – mindent visszakapott édesanyám karjában az apám, mindent. Már ő, anyám is fáradt volt, fejét lehajtotta, egy pillanatra eltűnődött, majd kislányos szégyenlősséggel azt suttogta a néhány perce halott édesapám fülébe, hogy a Jeanne Moreau mosolyát soha, azt soha nem kapod meg, egyetlenem .

205. M ikor apámmal apám fia közölte a hírt, hogy meghalt anyám, hirtelen a szája elé kapta a jobb kezét, mintha megégette volna valamivel az ajkát, vagy olyat mondott volna, mit nem akart és máris megbánt, a balt meg leejtette és kifordított tenyérrel sután az oldalához szorította, mint egy mozgássérült, és nem szólt semmit, csak állt a konyhaajtóban, ahol összetalálkoztak, és soha többé nem fejezte be a megkezdett mondatot, mellyel azt tudakolta volna, hogy kér-e a fia citromos nápolyit, melyet éppen akkor hozott Egerből, hol bevásárolni volt, mialatt a kórházból megérkezett a távirat .

206. II. Vilmos nem szerette édesapámat, és édesapám sem szerette II. Vilmost (noha akkor még egyikőjük sem sejthette se Hitlert, se Sopronkőhidát). Beszélgetésük se nem volt őszinte, se 206nem volt nyílt, elhallgatások és félmondatok jelezték a feszültséget. Felség, ez nem az én kompetenciám, mondta például apám. Károly király tulajdonképpen (?) élvezte-gutírozta miniszterelnöke makacskodását. (A német császár július 6-án érkezett Laxenburgba. Apámnak be kellett mutatkoznia. Megjelent a kastélyban. Állva fogadták. A császár éles tónusban apám szemére hányta Kramař kegyelemben való részesülését. Apám válasza: a) Ausztria belügye, b) ha katonai megfontolásokból fontos volna a kegyelmi aktus okainak ismerete, Seidler miniszterelnök adhat fölvilágosítást. Ez nem tetszett. Úgy tetszik, Ön kevéssé orientált a hadihelyzetről. Minden bizonnyal, Euere Majestät. A nyugati front úgyszólván ismeretlen számomra. Tisztában van Ön azzal, hogy Franciaországban naponta ennyi meg ennyi ló pusztul el lópestisben? Most hallom ezt először, fenség. Sajnos Joffre 14 őszén rekvirált taxikat használt. (nagyon élesen:) Jegyezze meg, tudja, milyen választás elé állított a generálstábom? El nem tudom képzelni, fenség. Hogy válasszak, Calais-t vagy Párizst vegyük be. Szó szerint ezt mondta. Fenség, ne legyen a kivitelezés sem nehezebb, mint a választás. A német császár hosszan, némán nézett apámra, majd: Genug, danke. Egyébként édesapám szerint Bartlett a The tragedy of Europe könyvében egészen hamisan írja le ezt az audienciát. Az esti estélyen persze mindenki magára aggatta a német kitüntetéseit, apám nem, a neki szánt Eiserne Krone Orden Klasse I, „ott maradt a császár asztalán”. Titkárja, Bárczy azonnal szerzett egyet, hogy apám kitűzze, s amikor apám odasúgta, hogy neki nincs, nem tudta, hogy akkor hordhatja-e az ő másodosztályú rendjelét. Apám megnyugtatta, és néhány hét múltán ő is kapott egy másodosztályút, a bécsi konzulátuson át, kísérőlevél nélkül. Miniszterelnöksége alatt nem lett Németországba meghíva.) Édesapám rosszkedvűen hagyta el a Burgot, s ugyanúgy sétált végig a Grabenen; németek, kommunisták, háború – borult a világ. Ekkor hirtelen, 23 óra 36 perckor, mintha egy misztikus élményben részesülne, az az érzése támadt, hogy ő nem valaki, akivel itt majd minden megtörténik és történt meg eddig is, nem személy, hanem pusztán egy tekintet. Nézte a Grabenen 207hullámzó, mit sem sejtő és banális tömeget – király, császár, bomlás, kompetencia. Hidat kéne verni a gondolkodó és a nem gondolkodó ember közt tátongó szakadék fölé, gondolta. És hogy a gondolkodó embert letaszítsa hűvös fölényének talapzatáról, hogy így hozza kapcsolatba az utca emberével – ez ügyben volt édesapámnak egy figyelemre méltó próbálkozása .

207. T alán a tejszínes kukorica vagy az ecetes ruszli, de az is lehet, hogy a szégyen vagy a rosszkedv, az európai erőviszonyok, esetleg a szeszélyes időjárás volt az, ami meghajtotta édesapámat, hogy állandóan ki kellett mennie. Óránként futkározott a rötyire, ezer szerencse, hogy a tárgyalásokat nem kellett fölfüggeszteni, édesapám ügyes személyi titkára – egy tehetséges parasztfiú Zalából – úgy szervezte a felszólalásokat, hogy apám el-el tudott tűnni, anélkül hogy a tárgyalások érdemi része csorbát szenvedett volna. Biztonságban üldögélhetett apám az új, angol rendszerű „tojószéken”, most senki nem fog rákopogni, üresek a történelmi folyosók, mindenki bent tolong a tárgyaláson, melyet épp ő vezet (jól). Talán a tejszínes kukorica vagy az ecetes ruszli, de az is lehet, hogy a szégyen vagy a rosszkedv, az európai erőviszonyok, esetleg a szeszélyes időjárás tette (vagy: mindenekfölött a roston sült birkavese, mely szájpadlását húgyillatok finom fűszeres árnyalataival ingerelte), hogy egészen elképesztően bűzlött, hogyan is?, édesapám ottléte?, a tevékenysége?, végül is a szar, az bűzlött, a bélsár. A részletezés nem vinne semmire, annyit azonban mégis, hogy mintegy a szelekkel együtt szakadt ki az anyag apámból, nem eldönthetően, melyik tolva a másikát, mindegy is, „nehéz szülés”, hogy azután annál megelégedettebben üljön az eredményben, magyarán a bűzben, mélyeket inhalálva, fájva-élvezve, mintegy önmagát szippantva föl. Eltűnt közte és a világ közt a különbség, és édesapám úgy érezte, most ő az Ich-Erzähler. Szkepszissel viseltetett az angliai masina iránt – ha az ember figyelmetlenül húzza meg a láncocskát, úgy tűnik el az excrementum (örökre), hogy pillantást sem vethettünk rá, ami viszolygással kevert félelmet gerjeszt, 208mintha ellopták volna, mintha belőlünk hiányoznék váratlanul valami, megmagyarázhatatlanul, mint ahogy az is megmagyarázhatatlanná válik, hogy mivel is töltöttük az időt; ez az, ami több mint feszélyező ilyenkor. Ezért, meg mert nem látszott kivel tapintatosnak lenni, nem húzta le a klozetot. Kajánul gondolt arra, hogy mindez most beleivódik a ruhájába is. Hangosan fölnevetett, tán még jót is tesz a Monarchiának. („Amíg ing a lánc, meleg a dekli.”) Azonban amikor nyitotta ki az ajtót, azt váratlanul épp kívülről is nyitották. Jajj, sóhajtott édesapám, s ütközött össze a vatikáni nagykövettel. Excellenciás uram, állították egyszerre, szélesen mosolyogva. A Vatikán embere sokat tapasztalt, művelt férfiú volt, elgondolásaiban olykor vad, Rómához rokonszenvesen nem illő, bár esetenként a blöfföt súroló megalapozatlansággal csapongó, igaz, mindig nagyvonalú; arca, bőrének durvasága és az alkohol szeretetét közvetlenül nem cáfoló pirossága, busa szemöldöke inkább tengerészre, mint finom diplomatára emlékeztetett; minden iránt kimeríthetetlen érdeklődés égett benne; ha valamire rálelt, tekintete kifényesült s várakozó mosoly ült az arcára. Kedves barátom, vonszolta volna édesapám az olaszt az olaszba karolva, az az impresszióm, hogy beszédemet követő hozzászólásod olyan, mintha éppenséggel a kérdés volna ahhoz, amit mondok, mintegy válaszként. A nagykövet lelkesen bólogatott, si, si, si, de nem mozdult. Édesapám elbizakodottságában még a kisablakot sem nyitotta ki. No, igen, igen, húzta az időt édesapám, ám így elébb hangzik el a válasz és csak azután a kérdés… Vajon nem lehetne ezt földhözragadtabban, mintegy a szokásoknak megfelelően, elébb a kérdés, s csak aztán, ha van!, a válasz?! Engedj már el!, kiáltott föl a nagykövet, és kirántotta a karját az édesapáméból. Ettől – a szabadságtól – megnyugodott; hogyne lehetne, csak hát én éppen a válaszból találok rá a kérdésre. Ha nem volna válasz, kérdés is honnan volna. Azzal mosolyogva, keresztény (sőt katolikus) kiegyensúlyozottsággal bevonult a rötyire. Édesapám vállat vont, majd keresztet vetett, de nem ebben a sorrendben .

209

208. É desanyám tombolt az életörömtől, meg még a nap is sütött, sugárzott a domboldal, a mamám körbemutatott, ha imádsz engem, ez mind a tied lészen, ezt nem mondta, hanem azt mondta, hogy szép idő van. Ilyen messze azért én nem mennék el, nézett körbe a papám .

209. A pám király a kilépésben, leleményes, szabad. Nem igaz, hogy cinikus volna vagy relativista. Üres a te apád, persze, hogy szabad: ez nem igaz. Amikor azt a parancsot kapta, tisztítsa meg a Parlament előtti térséget a csőcseléktől, azonnal tüzelőállásba parancsolta az embereit, akik puskáikat, értelemszerűen, a tömegre irányították. Ősz volt. A beállt halálos csöndben édesapám kihúzta kardját, és teljes hangerővel így kiáltott. Elvtársak. A tömeg felbődült. (Apám tudta, hogy hibázott; nem hibázott kevesebbszer, mint más az ő klasszisából, de gyorsabban hozta helyre a hibáit.) Hölgyeim és uraim. Watzlawick. (?) Azt a parancsot kaptam, hogy tüzeljek a csőcselékre. De mivel számos becsületes, tiszteletre méltó polgárt látok itt magam előtt, arra kérem őket, hagyják el a teret, hogy bizonyosan a csőcseléket lövessem. Bekajálták, néhány percen belül üres volt a tér. Mi is hát a helyzet és apám szellemes megoldásának pszichológiai lényege? Apám, semmi kétség, egy fenyegető tömeggel állt szemben. (Mér’ ő? Érdekes kérdés.) A kapott parancs lényege, hogy ellenségességgel ellenségességet szegezzen szembe, többet ugyanabból, és mivel apám emberei föl voltak fegyverezve, a tömeg – esetleg, mert erről se feledkezzünk meg, csőcselék! – pedig nem, ez sikeres módszernek ígérkezett. Ám egy átfogóbb összefüggésben a változás nem volna változás, sőt. Vagyis lehet, hogy ez a tér kiürülne, de a terek még inkább telítődnének, más szóval, az üres tér valószínűsége csökkenne épp egy új üres tér keletkezése által, más szóval, ha több édesapám volna, vagy ugyanő többször és így minden megtisztítandó térhez őt vezényelnék, akkor egyik papám hozná egyre nehezebb helyzetbe a másikat, és végül a papám volna az, aki végül megszívná, nem kizárva, hogy a tömeg – most már bizonyosan csőcselék, a roha210dék anyjukat, hogy ilyen helyzetbe hozták a papámat! – felkoncolná a papámat, ami beszédesen nem állana a papám érdekében. Ám apám kiemelte a helyzetet abból a keretből, amely őt is, a tömeget is magába foglalta, s úgy formálta át, hogy az minden érintett számára elfogadhatóvá vált. Édesapám megoldása tipikusan kváziracionális. Az ellenségeskedő logikából nem ez következik. Ha „üsd-vágd, nem apád”, és nem apád, akkor üsd-vágd. (Ha apád, akkor… Ezt a három pontot lovagolta meg apám.) Szakmai tanulmányai sem vezethették a megoldáshoz, melynek értelmes voltához ugyanakkor aligha férhet kétség. Lehet, hogy a kard kivonásának elmélyült, meditatív pillanatában ötlött fel benne a megvilágosodásszerű gondolat. Kard ki kard, zumm! Nem: nem viselkedhetett minden helyzetben hasonlóan, úgy aligha lett volna belőle katonatiszt; bizonyára. Új és új helyzeteket talált a kilépésre. Veszélyes és bátor vállalkozás kilépni egy otthonossá vált csapdából, de ez az egyetlen esély, főleg mélyen begyökerezett, kemény játszmákban. Apámék nem szégyellték, hogy félbehagyták Sienában a katedrálist. Apám nagyon mellette volt. Nekünk is kell, hajtogatta, ha Firenzének van, sőt lehetőleg nagyobb legyen, és megépítették a legmesszebb fekvő falat, hogy a firenzeiek előre rémüldözzenek, hogy mekkora lesz apámék temploma. Azután elfogyott a pénz, apámék letették a szerszámokat, és többet felé sem néztek a katedrálisnak. S amikor a tervezett templom egyik oldalhajójából végül is megépítettek egy teljes, bár nem túl nagy, igaz, zebracsíkos katedrálist – az Istenre gondolva s nem a firenzeiekre (egyébként Renato Pasta firenzei építőmester és felesége, Orsola irányítása alatt) –, a hatalmas, ormótlan különálló falat nem bontották le. Apámék inkább büszkék voltak „az emberi tervek meghiúsulásának legnagyobbszerű térbeli szimbólumára”. Nem szégyenlik, mivel nem estek bele a „too much invested to quit”-csapdába. Ugyanezt nem sikerült apámnak elérni a nagymarosi körgáttal. Úgy lebontottuk, mintha ott sem lett volna, a probléma csak az, hogy ott volt. Kilépni apám is csak akkor és ott tud, hahol belépett volt .

211

210. É desapám: amiképpen ugyan a lónak négy lába van, mégis megbotlik, azonképpen noha a Dunának két partja van, mégis belelőtték a zsidókat .

211. É desanyám meséli, hogy most folyik édesapám pöre. Atyád, mint jól tudod, a Milice egyik főnöke volt a Vichy-kormány idején. Elfranciásodott a család, Rákóczival Rodostóban, onnét Párizsba stb. Tudnivaló mármost, hogy a fickót (édesapámat) 47-48 éven keresztül különböző kolostorokban bújtatták, ott is tartóztatták le, bujkálása idején távollétében kétszer is halálra ítélték. Ezen ítéletek immár nem aktuálisak, részint mert eltörölték a halálbüntetést, részint mert az alapul szolgáló bűntények jelentős része elévült. Franciaország ugyanis különbséget tesz a háborús bűn (pl. foglyok kínzása, kivégzése) és az emberiség ellen elkövetett bűn között (pl. rasszista bűnök), az előbbiek harminc év után elévülnek, az utóbbiak soha. Apám ellen a fővádpont hét túsz kivégzése. Az úgy történt, hogy az ellenállók valamikor 1944 tavaszán-nyarán londoni utasításra sikeresen, anyám kifejezésével, megmerényelték a Vichy-kormány propagandaminiszterét. A németek állítólag eleinte száz túsz kivégzését követelték, ezt a papám egyre lejjebb alkudta, míg végül eljutottak nyolcig. Ezeket össze is gyűjtötték egy cellában. A kiválasztás nem volt nagyon équitable, a nyolcból hét zsidó, holott Herriot-t nem zsidó ellenállók lőtték le, hanem a francia ellenállás mint olyan. Egy hajnalon aztán édesapám és egy milicien kinyitották a cella ajtaját, és kivezették a túszokat a kivégzésre. Még az épületben azonban apám ránézett az egyikre (ez a nyolcadik az ellenállás felső vezetéséhez tartozott és ezt tudták is róla), és visszaküldte a cellába. A hét kevesebb, mint a nyolc, gondolta az a hülye apád, ezért tanult matematikát. Ezért! Szegény, hülye apád (poor)! A többieket kivégezték, a nyolcadik életben maradt, sőt most a perben tanúskodott is. Miként mondta, akkor is rögtön tudta, hogy minden kétségen kívül azért maradt életben, mert nem zsidó, míg a kivégzett túszok azok voltak (zsidók). Mihelyt a tanúvallomása elhangzott, 212és amit mondott, senki nem tagadta, sem apám, sem a védője, az ügyész rácsapott: íme bebizonyosodott, hogy a vádlott emberiség elleni bűntettet követett el (édesapám). Érted, fiam? Az, hogy apád megkegyelmezett valakinek, terhelő bizonyítékká lett; még erősebben: azért követett el emberiség elleni bűntettet, mert nem végeztetett ki eggyel többet, ha a nyolcadikat is kivégezteti, most nem lehetett volna vád alá helyezni. Az itt megnyíló szakadékok feletti meditálást rád bízom, fiam, és megölelt (édesanyám) .

212. É desapámat kitüntették Buchenwald című képéért. Elébb fölháborodtak – édesapám a képnek a Boldogság alcímet adta –, majd kitüntették. Lát-e ebben valami jóvátételt, kérdezték az újságírók, hogy negyven éve elhurcolták Buchenwaldba, most meg kitüntetik, első osztályú szállóban lakatják és exclusiv éttermekbe hívják. Édesapám mosolyog, aranyfoga úgy villog, akár egy óorosz bábuskának. Nem látok a két dolog közt összefüggést, mondja udvarias tűnődéssel, kicsit lustán, engem mint festőt tüntettek ki, és mint zsidót vittek el. Taps. Édesapám apró fintort vág. Talán ha már akkor is föstök. (Ö-vel.) Nagy taps. Most úgy tesz, mintha gondolkodnék, súgja a mamám. Apám úgy tesz, mintha gondolkodnék, majd mintha egy csínyről számolna be, mondja, igaz, zsidónak a mái napig zsidó vagyok. Csönd, vastaps, mely elnyomja a csöndet. Anyám utálja, amikor a papám ilyen jól össze tudja fogni a lényeget. Utálja, amikor „ülnek” apám mondatai. A lényeg nem ül! Nézd, súgja a mellette ülő barátnéjának, s apám lábára mutat, mely látszik, kilátszik az asztal alól, milyen vastag a szegénykém bokája. Teli van vízzel. Látod, mit csináltak vele …

213. A papámat elhurcolták Mauthausenba. Megölték rendben, ahogy mindenkit. Negyven kiló volt, amikor hazatért, sokszor elsírta magát, és a bőrén, amely undorító szürke lett, újra meg újra lassan múló fekélyek keletkeztek. Hallgatag lett, nem bí213zott se élőben, se holtban, se kőben, se a Dunában. Aztán alig tizennyolc évesen, negyvenötben, belépett a kommunista pártba, mert valahogy meg akarta törni a hallgatást, aztán ez nem vált be, köze is volt egy-két homályos ügyhöz, aztán őt is börtönbe zárták, aztán ötvenhat környékén kiszabadult, aztán ment tovább a verkli, hol így, hol úgy .

214. É desapám fölfogása szerint, kis megszorítással: az élet csodás. Mert édesapám fölfogása szerint a normális, a természetes, a kézenfekvő: Auschwitzban meghalni. Az embert elhurcolják, megölik: ekkor minden rendben van, ott van a rendben, minden a terveknek megfelelően történik, ha vannak tervek, ha pedig nincsenek tervek, akkor mindenki egyetértésével zajlik (kicsi vonakodások). Nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzban nem meghalni. A csodás nem arra vonatkozik, hogy ennek kicsi a valószínűsége, noha ennek kicsi a valószínűsége. Oka lehet: hiba, véletlen, úgynevezett szerencse (mázli) és az iránytalan élnivágyás kiszámíthatatlan hisztériája. Ugyancsak nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzba el sem jutni (vagyis nem-Auschwitzban meghalni vagy nem meghalni). Ez igen gyakori eset, ezért megtévesztő. A világ csodás volta: nehéz. De nem azt akarom mondani, mondta édesapám, hogy ha a világ hiba nélkül normális volna, hogy az könnyebb, nehezebb vagy éppen ilyen volna, mint ez a csodás .

215. É desapám A.-ban rossz jellemmé lett, túlélte ugyan A.-t, de rossz jellemmé lett. Mindenkit gyűlöl, embert, állatot, növényt és az ásványi kincseket is. Ha módjában áll, árt. Másoknak rossz hírét költi, összeugraszt embereket, olykor országokat, az udvarnál épp A. miatt nagy a befolyása, magyarán sok kárt okoz, például damilt feszít ki a belső szobában, s ha édesanyám fölbukik benne, az egészet édesapám fiára keni. Tegyük föl, hogy édesapám, most mindegy (ganz egal), hogy természetes vagy nem természetes körülmények közt, meghal. Tegyük föl 214továbbá, hogy mindenki, aki kapcsolatban állt édesapámmal, az is, aki mindenek ellenére szerette őt, és az is, akinek ártván, gyűlölte, meghal. Akkor mi lesz? Akkor véget ér A.? Vagy félésünkben, diktálja ingerülten édesapám (aki pontosan fölfogta A. lényegét, eltekintve a reá vonatkozó, személyes, konkrét következményektől), mindig, amíg világ a világ, lesz, aki tudja, aki nem felejt, aki emlékezik? Így világ a világ? Amíg ?

216. É desapámnak Nagyszombatból hozattak tanítót, ki szigorú, rend- és rendszerszerető ember volt. És mindenekfölött fegyelmezett, ami abból következett, hogy legfőképp a szenvedés jellemezte. Ezt nem is takargatta apám elől. Őt mindig kitaszították, üldözték, ellene voltak, az ő gondolatai, gondoljon bármit is, eretnek gondolatok. Ő mindig a másik oldalon állt. A szélen. A halál mellett. És hogy ez természetes. Ez az az ember, gondolta édesapám, akivel egész lett a világ, teljes és valódi. És ki volt az édesapám? Ő volt a világ. Nem a világiasság, hanem az, amit ez a kóbor zsidó egésszé tett. A jelen, majdhogynem per definitionem, folytonosan ínséges, ennek ellenére édesapám otthonosan érezte magát e világban. Nem csalta magát; tanítójával ellentétben éppen ezt az otthonosságot tartotta természetesnek, és az ellenkezőjét különösnek. Egyébként édesapám is egyedül állt, szemben és ellen. A szélén. Az élet mellett. Így volt ő az az ember, akivel egész lett a világ, teljes és valódi. De itt még nincs vége. A kérdés, melyet nincs, ki föltegyen (Hegel ist gestorben), milyen a világ természete. Atyánk-e Isten vagy egy közveszélyes őrült, aki esetleg már rég öngyilkos lett, ez a kérdés. Ha nem igaz, hogy édesapám meg a nagyszombati tanító együttesen adják ki a világot, akkor az azért nem igaz, mert a világról való élményük esetleges és személyes. Akkor csak ennyi: az egyiknek pechje volt, a másiknak mázlija, az egyiket verte, a másikat kényeztette a sors, az egyiket nem szerette a mamája, és még ott bent ziherhejctűvel vakargatta a kutacsát, a másikat rózsásra puszilták. Ez semmi, az egyik nyafogás, a másik hőzöngés, és mind a kettő giccs .

215

217. A mellédumálás nem jött be, édesapám átlátott rajta, a fián; hangjában kétségbeesés hallatszott, hogy ő csak testileg élte túl épen „az üldöztetés éveit”. Hogy időnként rémálomból riad föl, s még hallja a feje fölött a nyaktiló zuhanását. Nemrégiben meg halálra ijesztette egy autó rossz gyújtása, a robbanást egy merénylő lövésének vélte. És üresnek érzi magát, kiégettnek, magányosnak. Egyre többször kísérti meg a vágy, hogy öngyilkosság révén szabaduljon meg szenvedéseitől és a hálátlan világtól egyaránt. Egy pillanatra édesapám fiában egy rég eltemetett remény éledt föl. Akkor hát mért bujdosik még, ha ártatlanul üldözik? Így vagy úgy, bírái elé kellene állni! Ezen az úton ő, a fia, szívesen követné, minden támogatást megadna, éjjel-nappal vele volna. Vati! A fémesen fölcsattanó hang kis szünet után: Bírák nincsenek, csak bosszúállók .

218. É desapám a megszólalásig hasonlít Dianára (később azonban megszólalt). Ezért aztán dublőrként szerződtette az angol királyi ház (pontosabban a betéti társaságot, és a bt. mintegy megbízta apámat), vagyis olykor, programjain helyettesítenie kellett a hercegnőt. Most lemondott a megtisztelő posztról. Dianának lennem megőrjített, beteggé tett. Annyira azonosult az utánzására kötelezett hercegnővel, hogy ugyanolyan depresszióban szenvedett, ugyanazon házassági problémákkal, sőt étkezési zavarokkal küszködött, mint egykor a hercegnő. Házassága is jajharasztjára került, mert édesanyám nem bírt megbékélni apám kettős életével. Talán csak nem volt dublőre Dínek Dí közismert kalandjaiban is? Most meg ugye… dublőrsors .

219. K i (édesapám!) az alkoholista? Nem az az alkoholista, aki sokat iszik, hanem aki nem tudja abbahagyni. Mit mond a statisztika? Egy huszonöt fős osztályban átlag hárman alkoholista családból valók. Tetszőleges fiatalok csoportjából minden nyolc-tizediknek alkoholista legalább az egyik szülője. Egy városban 216minden tizedik ház alkoholproblémákkal fémjelzett. Egy ilyen házban lakott édesapám. Mit mond erre föl (édesapámnak) Jézus Krisztus? 1. Nem vagy egyedül. Veled vagyok satöbbi. Meg a statisztika. 2. Az a probléma, hogy a problémáidat se megoldani, se szőnyeg alá seperni nem vagy képes, mert azok nagyobbak, mint te. Meg a szőnyeg. Ám én nagyobb (magasabb, ill. kövérebb, értsd súlyosabb) vagyok mindennél, így a te problémáidnál is. Pihenj az én békémben. 3. Változz meg. Ez ijesztő és nem minden rizikó nélkül való, de ne feledd satöbbi. 4. Várom a bólintásod, lehessek forrása erőnek, segítségnek. 5. Szeretlek, elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Szeretetem nem cselekedeteiden nyugoszik, kik moslékok és undorítóak, hanem azon, ami vagy, kit teremtettem az én hasonlóságomra. Megáldalak most és mindörökké. 6. Na, Isten, Isten !

220. K ezdetnek, mert kezdetben vala a kezdet, két pohár zubrovkát ivott édesapám, mert tapasztalatból tudta (tudja), hogy ennél jobb reggeli gyógyitalt még nem talált ki az emberiség. Egy pohár zubrovka tehát. Majd a Puskin utcában lehajtott még egy pohárral, de ezúttal már nem zubrovkát, hanem korianderes vodkát. Édesapám egy ismerőse állítja, hogy a korianderes antihumánus ital, vagyis miközben erőssé teszi az ember tagjait, elgyengíti a lelkét. Édesapámmal valahogy épp az ellenkezője történt (erős lélek, gyönge tag), bár ez is antihumánus. Ezért ott helyben bedobott még két korsó zsiguli sört, és egyúttal benyakalt egy üveg moldáviai fehérbort is. Arra még emlékezett, hogy a Csehov utcában felhajtott két pohár vadászvodkát. Mind a mai napig édesapám koktéljait isszák a Keletitől Nyíregyházáig. A Kánaáni Balzsam (népnyelven borzderes) szürkésfekete színű, mérsékelten erős, intenzív aromájú folyadék. Sőt, ez már nem is aroma, hanem valóságos himnusz. „Még ha üvegből isszuk is a vodkát – de magában –, a lelki gyötrelmen és zűrzavaron kívül semmi más hatással nem lesz ránk. A vodka és a kölni keveréke már némileg szeszélyes hatású, ám a pátosz ebből is hiányzik. De egy pohár Kánaáni Balzsamban szeszély is 217van, meg gondolat és pátosz is, sőt ezenfelül bizonyos metafizikai élményben is részesülünk. De vajon a Balzsam mely komponensét értékeljük a legtöbbre? Hát persze, hogy a denaturált szeszt. Ám a denaturált szesz, lévén a lelkesültség tárgya, a lelkesültségtől teljességgel mentes. Akkor hát mi az, amit oly nagyra becsülünk benne? Hát nem mást, mint a puszta vizet. És még inkább azt a mérges kigőzölgést, amelyet áraszt. Ahhoz, hogy e miazma még nagyobb hangsúlyt kapjon, akár egy csöppnyi finom illattal is fűszerezhetjük. Emiatt öntenek a denaturált szeszbe 1:2:1 arányban barnasört – erre a célra az osztankinói vagy a szenátor a legjobb –, illetve tiszta politúrt. Arra nem kívánok kitérni, hogyan kell a politúrt megtisztítani, azt bárki megmondja. Hogy mért halt meg Petőfi, azt Magyarhonban senki sem tudja, de hogy miképpen lehet a politúrt megtisztítani, azt bárki megmondja.” Tehát 1 deci denaturált szesz, 2 deci barnasör, 1 deci tiszta politúr. Genf illata: fél deci Fehér orgona, fél deci lábizzadás elleni szer, 2 deci zsiguli sör, másfél deci alkoholtartalmú lakk. Komszomolka könnye: 15 gramm levendula, 15 gramm vasfű, 30 gramm Erdei víz arcszesz, 2 gramm körömlakk, másfél deci szájvíz, másfél deci limonádé; az így elkészített keveréket húsz percig loncfűvesszővel kell kevergetni, igaz, mások határozottan állítják, hogy szükség esetén a loncfű arankával is felcserélhető; ez helytelen és bűnös nézet. Szuka bele: 1 dl zsiguli sör, 0,30 dl Szadkó, a gazdag vendég nevű sampon, 0,7 dl korpásodás elleni hajszesz, 0,25 dl fékolaj, 0,08 dl BF ragasztó, 20 gramm rovarirtó; mindezt szivardohányon kell pihentetni egy héten át. Már két borospohár koktél után olyan átszellemültté válik az ember, hogy odamehet hozzá bárki, másfél óráig köpködhet úgy a pofájába, hogy meg se mukkan .

221. É desapám fegyelmezetten, kedvvel, önszántából és rendszeresen vett magához (szájon keresztül) friss szőlő levéből erjesztéssel képződött anyagot, amely tartalmazott etilalkoholt, glicerint, savakat, cukrokat, nitrogénes anyagokat, cserző-, szín- és 218illatanyagokat, enzimeket, nélkülözhetetlen vitaminokat, valamint hamualkotórészeket (kálium, vas stb.). Hasonló kitartással vette magához azt a valamit, mely cukrot ugyan nem, ezzel szemben legalább 40%-os úgynevezett szeszt és jelentéktelen mennyiségű úgynevezett vonadékanyagot tartalmazott. Kénytelen-kelletlen elfogadta (de nem helyeselte!) ennek kommersz változatát, amely esszencia hozzáadásával keletkezik. Szintetikus vegyületek, pfuj! Van egy másik, ahol édesapám 1 hl-hez 17-29 kg malátát használt föl. Ezek, miután fölszívódtak édesapám gyomrából és bekerültek a véráramába, hatni kezdtek apám központi idegrendszerére és csökkentették az öreg agybéli gátlásait, jelesül lankadt apám megfigyelőképessége (szarvasbika? bölömbika?), sekélyesebbé vált az eszmetársítása (tutajra faszállító), csökkent az emlékező- (te ki a fasz vagy, kiskrapek?), tanulási- (…) és ítélőképessége, valamint az önkritika és az önfegyelem is csihadt. Akkor aztán rövid időre beállt az eufória, vagyis a megokolatlan jó közérzet. Édesapám gátlások alól fölszabadult mozgatóközpontjának erős izgalma túl hangos beszédében, szónoklásban, éneklésben, játékos vagy annak tetsző birkózásban, vetélkedésben (mi Brazília fővárosa?) nyilvánult meg. Ehhez jött még az akadozó beszéd, a tántorgó járás, és a bravúros kettős látás, valamint a kulcsnak a kulcslyukba való vezetése körüli bajmolódás. Az izgatottság szűntén édesapám légzése gyérült, fáradtság s álmosság jelentkezett, ledőlt, anyám szavával: horkol már a disznó (vagy: horkol már a szegény disznó). Az idők során, amiképpen a Pavlov kutyája már nem az ételre, hanem a csöngetésre nyáladzott, mégpedig úgy, hogy akaratilag erre már semmi befolyása nem volt, azonképpen épült ki édesapámban egy föltételes reflex, egy híd az ital s a mámorvágy közt, amely hídra való rálépésről már nem apácskám döntött (lásd nyáladzás). Ehhez jött még a megkönnyebbülési dózis és a mámor-dózis arányának változása. Ez kezdetben 1 korsó a 6 korsóhoz volt, azután 3:5, majd 4:4, végül 5:3, vagyis már rég mámor, annak minden következményével (kulcs, kulcslyuk), mikor még semmi megkönnyebbülés. Édesapám persze mit sem tudott erről a hídról, és ezt a szemét Pav219licseket sem ismerte, ezért, hozzánk hasonlóan, megvetette magát, azt hitte, ez akaraterő dolga, azt hitte, ezt teszi próbára, így bukik el. De állandó megvetésben nem lehet élni, kezdődött a kettős bújócska meg a dugdosások: ruhásszekrénybe, matrac alá, WC-tartályba, ecetesüvegbe, melegítőflakonba. Ha meg a véralkoholszint lesüllyedt, jött az izzadás, nyugtalanság, túlérzékenység (nem csak a zsidóknál), gyöngeség, hasmenés, alvászavarok, erős remegés (tremor) meg ilyen pszichomotorikus micsodák. A hallucinációk képei főleg a nagy számban található, színtelen, mozgékony dolgok közül kerültek elő: kis állatkák, a klasszikus egér, nemritkán albínó, rovarok, macskák, oroszlánok, fonalak, drótok, vízsugár. Édesapám az egeret preferálta, utána csak aludt, csak aludt. Nagy csönd volt a házban. „Édes Fiam, bármilyen ragyogó elme az Atya, mint ember egy nagyon gyengécske alak –” „És hányszor kértem, hogy lássa be, neki rengeteg kötelessége van, nem aljas kocsmázás. Aki ilyen nevet és 4 ilyen fiút kap, annak nem szabad magán ennyi foltot ejteni. Szegény Atya, végtelenül sajnálom. De magamat is. ”

222. A z első idősíkon édesapámnak az volt a szokása, hogy az illető gyermeknek azt mondotta, hogy az csábította el őt, ő ezt nem is akarta, csak hát az illető gyermek olyan édes, hogy ő egyszerűen nem is tehetett mást, de ha elmondja, ha valakinek is elmondja, akkor az édesanyám és az Oma – akit különösen szeret az illető gyermek – bizton mérgesek lesznek, földühödnek és nem kizárt, hogy odaajándékozzák őt, az illető gyermeket a cigányoknak, illetve, még inkább, ha köp, akkor ő, apám, el fog bujdokolni, és akkor a család éhezni fog, és a házat is el kell adni. Az illető gyermeknek ilyenkor többnyire nem marad más hátra, mint az öngyilkosság, de szerencsére kihúzták a vízből. A második idősíkon az illető gyermek erősen kételkedik abban, hogy a papámban megvolna a bocsánatkéréshez (stb.) elegendő erő, hogy mégse ő, az illető gyermek hurcolja ama lelki teher egészét. Gyűlölni, utálni, bosszút állni!, így kiált föl, ám édesapám akkor már halott (volt). Ó, valószínűleg megsajnáltam 220volna ismét. Egy szar alak. És ha egy ilyen szarjancsit megsajnálsz, már nem tudod eléggé gyűlölni. Szarba csapni vagy csapba szarni, szóval mindegy. Édesanyám édesapám pártjára állt, az ő szemében az illető gyermek egy ócska kis kurva volt (lényegében), s ha már felizgatta a papámat, meg is nyugtathatta volna (a papámat). A mamámnak nem volt idősíkja .

223. A svájci Kinderschutzbund áttekintvén a kínálatot, kísérletet tett általános kritériumok fölállítására. Ezek szerint gyalázatnak számít, ha 1. édesapám meztelenül mutatkozik az illető gyerek előtt, ha 2. édesapám az illető gyerek szeme láttára levetkezik, különösképpen, ha egyedül vannak, mint az ujjam (különösen a középső), ha 3. édesapám fölveti a nemi szerveinek kérdését, ha 4. édesapám kukkolja az illető gyereket: vetkőzés, fürdés, székelés alkalmával, 5. nyelves puszi, 6. manipulatív érintések (világos, hol), ha 7. édesapám ráveszi az illető gyereket, hogy megérintse a farkát (édesapámét), ha 8. édesapám maszturbál az illető gyerek előtt és fordítva, ha 9. édesapám szerint ideje volna, ha a húgom – illető gyerek – megtanulna végre valamit, amit édesanyám is megtesz, bár nem úgy és nem annyiszor, ahogy azt ő, a család feje joggal elvárhatná, de ezért van itt a húgom, most ő jön sorra, amiért anyámnak még nem kéne úgy viselkednie, mint egy féltékeny, buta libának, és lenyomja a húgom fejét a sliccéhez, aki ijedten fölemelkednék, de nem lehetett (nem lehetett), aki azután mindent kihányt (Du bist doch mein Vater!), be is lázasodott, másnap nem ment iskolába, ahol hittanból Aquinói Tamás életét vették, matekből meg az euklideszi axiómákat, ha 10. édesapám benyomul a vaginába vagy/és az anusba (az illető gyereknek a), akár ujj, akár farok, akár idegen tárgy alkalmazásával, és végül 11. ha csak úgy odadörzsöli, az is. Édesapám, mint minden erkölcsileg felelősen gondolkodó és élő egyén (keresztény Magyarország), akinek egyébként az évi 280 ezer gyalázatból (ebből 20 ezer fiatalkorú) csupán 75% terheli a lelkiismeretét, a többi az testvér, nagybáty, nagynéni (!), a szülők barátja, egyéb (pl. a Royal Society történeté221nek kutatója), az 5.–11. pontokban osztja a szövetség véleményét, annál kevésbé ért azonban egyet az első négy pont hajánál fogva való iderángatásával. Térjünk tán vissza a prüdéria tűnt korába? Hanyatljon nejem félig ájultan fotőjbe, ha gyermeke, fiam, őt neglizsében éri? Aligha, foglalta édesapám össze .

224. É desapám konokul hallgat. Vacog és hallgat. Fél beszélni. Azt, hogy bajban van, szótalan jelek jelzik, melyeket, sajnos, túlontúl sokszor nem fogunk föl. Édesapám gyalázatára, megesettségére utaló jelek lehetnek: a kényszermosdás. Ha édesapám kényszeresen piszkosnak érezvén magát, minduntalan mosdik, zuhanyzik, füröd. Azután ha régi idők ruháit ölti magára, bő bricseszt, amely elrejti asszonyos gömbölyűit. Általános kapcsolatszegénység, illetve pánik a másik nemmel való kontaktálásban. Ha édesapám vonakodik tornaórán levetkezni. Hirtelen ágybahugyálás. Ha lop (édesapám). Ha világgá megy. Ha öngyilkossággal fenyegetőzik. A szégyen, a félelem megöli a szót. A figyelmesség éleszti a reményt. A sebesre taposott fardombok természetesen külön kategória. Hiába olyan vastag a combja (édesapámé), mint a Rákóczi tölgye, lüktet a förtelem .

225. É desapám kedvenc csemegéje a bálnanyelv. Ezt még a pacalnál is jobban szereti. Ezért azt csinálják, hogy a barátaival körbefognak egy bálnát, és csipdesni kezdik, mire a bálna a fájdalomtól földobja magát, eltátja a száját, áááá, apámék meg kicsípik a nyelvét. Apám boldog, ha ez sikerül, repes az örömtől, csupán azt sajnálja őszintén, ha a bálna ebbe belepusztul (tudniillik a bálna ebbe belepusztul). De ő ezt nem akarta! Legszívesebben a szíve szakadna meg! Ja: még a kisfókákat is szeretik. Összefogdossák őket – ez nem kellemes látvány, mert a kisfókák tudnak sírni –, és, ez érdekes, elkezdenek velük a vízben labdázni, azon célból, hogy fölpezsdüljön a kisfókák vére, mert ekkor ízletesebbek (a kisfókák). Édesapám tud élni. Egyszer azonban – már Krisztus után – túl sok kisfókát fogtak össze, és egy 222megmaradt, már nem kellett senkinek, úgy teli voltak, mint a duda. (Édesapám egyesítette magában a gourmet-t és a gourmand-t.) És ekkor édesapám kivezette, mintegy kipaskolta a kisfókát, ki a partra az édesanyjához, aki rettenetesen boldog volt, szabályosan repesett az örömtől, mindenre számított, csak erre nem .

226. É desapám jó ember volt – mert két rekesz van: a jó emberek és a rossz emberek, például Hitler rossz ember (volt), az édesapám meg jó –, de azért ehhez szerencse is kellett. Mert miután elhatározta, hogy mielőtt szájba lövi magát, lelövi édesapám két fiát is, és ellenőrizte a fegyverét, megtette az előkészületeket, és benyitott a szobánkba, és odalépett az öcsémhez, az oly tündöklően szép volt, úgy ragyogott a szépsége, szőke angyal, fekete gyémánt, hogy édesapám rettegve kiszaladt a szobánkból, azon célból, hogy végrehajtsa terve második felét (illetve harmadát, ha lövésenként számoljuk). Bár lehetséges, hogy a lövések, az elmaradtak, nem érintették volna ama jót .

227. M i a leányzó fekvése? Leegyszerűsítve a következő: édesapám édesapám fiát molesztálja. Ezt szeretetnek nevezi; molesztálja, látja, hogy molesztálja, tehát szereti. Édesapám fia viszont molesztálásnak mondja édesapám általi molesztálását (akkor is, ha esetenként észreveszi, hogy apám keveri a molesztot a szerettel). Édesapám nem tágít attól, hogy édesapám fia szeresse őt, az ő, a fiú érdekében. Ha nem, akkor erre muszájítani kell, az ő, a fiú érdekében. Aki minél inkább fölismeri a molesztálásban a molesztálást, annál inkább lesz molesztálva és lesz az szeretetnek tartva. Ezért édesapám fia elmismásolja ezen fölismerését, és igyekszik azt is elmismásolni, hogy valamit elmismásolna. Szól tehát édesapám: Csúf dolog az őszintétlenség. Ha hazudol, javadra tekintve megbüntetlek. Ennekutána édesapám fia azt ismeri föl, hogy leginkább akkor büntetik, ha édesapám általi molesztálását molesztálásnak tekinti, és elmismásolja, hogy ezt 223teszi, és elmismásolja, hogy volna valami, amit elmismásolna. Így azután édesapám fia mindent elmismásol önmaga előtt, nem lép be saját magába. Erre édesapám lépett: az volt a véleménye, hogy a beesett váll, a horgasztott fej az a petyhüdtség, butaság s gyávaság beszédes kifejeződése. Ami ellen mindenféle szerkezetet eszelt ki. Egyszerűségében is radikális volt a híd, mely a nyak- és hátizmok erősítésére szolgált, két szék, egymástól testnyi távra, mely test feszüljön egyenesen a sarkok és a nyakszirt által föltámasztva. Hogy édesapám fia ne düllesztett, kevély mellkassal járjon, édesapám kifejlesztette a szűkkeblűségi-micsodát, a legundorítóbb csodát a világon, amely úgy torlaszolta a teljes mellkast, hogy a légszomj az egész testben széjjeláramlott. A vállak helyes tartására a fémes rugókkal kistafírozott vállbéklyó szolgált. Az egyenesítő az ülés helyes módozatát segítette, egy vaskeresztből állt, melyet édesapám az írópadhoz rögzített, s a kereszt vízszintese úgy nyomta a kulcs- és vállcsontokat, hogy az ember nem sokáig berzenkedett, és fölvette a megcélzott daliás tartást. A függélyes támasztékoszlop azt akadályozta meg, hogy az ifjúság egyik lábát átal vesse a másikon, ami a vérkeringés fékezése és más, kényesnek nevezhető szempontok miatt kerülendő. A gyűrűs vállhevederrel ellátott szíj pedig a hátfekvést rögzítette, megakadályozva így az oldalra való felelőtlen, kéjes hempergőzést. Édesapám azt szerette, ha a fájdalom kikényszerítette tudatosság szokássá nemesült – elismerve, hogy bizonyos merevtartás nem egy esetben megfigyelhető. Ehhez járult még a hidegvizes mosdás (télen is) és az önfertőzés brutális tiltása, sajna évszaktól függetlenül. Így balanszírozott édesapám pedagógusi daimonja az idők gyöngeségében .

228. S zéttéplek, mint a halat! Nem az ütések, hanem az önmaga iránti düh és undor (hogy annyira félt édesapámtól, és így megalázkodott előtte) volt az, ami csendes sírással ébren tartotta (édesapám fiát) – mint halat a vízben. („Sosem éreztem félelmet, mielőtt őt megismertem. Ő volt az első ember, akitől rettegtem, olyan rettegéssel, amely azt hiszem, sose múlt el. Még 224akkor se, amikor én már felnőtt voltam, és ő öreg. Engem akkor is rettenetesen elbátortalanított, főként a tekintete. Mindig előttem van ez a kicsit merev, kicsit sárgás tekintet, amely megbénított…”) Édesapám élete utolsó éveiben tett néhány gesztust – ami, fölényes, rátarti lévén, teljesen idegen volt a természetétől, de azért megtette őket, és édesapám fia ezekre nem válaszolt. Ez valami nála erősebb dolog volt, képtelen volt legyűrni, túl sok volt benne a harag és…, igen, sajnálja, nem volt valami nagyvonalú .

229. É vekre, hová is? Nápolyba követnek vagy hová. Kétpofára zabálhatta a puha, édes – nem, nem a nőket, a fügét. S közben jegyzeteket készített (édesapám), de már akkor régóta, az öreg grófról (édesapjáról). Az emlékeket meg minden. (Az anyag nagysága jóval túlnő emlékezetén és értelmén.) Minden áldott nap. Jó volt így együtt lenni. Hazatérvén apja kívánsága szerint, hozott néki egy, mit is?, ezüst burnótszelencét vagy márkát zsebből zsebbe, szóval valamit el kellett intéznie, és elintézte. A hírnökök már megelőzték, így még ki sem pakolt, midőn apja már meg is látogatta. Évek óta nem látták egymást. Összeölelkeztek. Zsugorodik, az arca, a termete, már nem magasabb nálam, gondolta apám. A szelence?, bontakozott ki nagypapa az ölelésből. Apám átadta, apja átvette. Majd, mondván dolga van (a gyógyszertárban), kíséretével együtt távozott. Kilencvenhét másodperc, pillantott apám az órájára (Bréguet-Sapin), ennyit szánt rá az édesapja. A jegyzeteire gondolt (édesapám), a „minden áldott nap”-ra, és kimelegedett a hála érzésétől. Nézetem szerint mégiscsak megközelítettük annyira az igazságot, hogy ez kissé megnyugtathat mindkettőnket, s megkönnyítheti számunkra életünket és halálunkat .

230. É desapám addig-addig hezitált, menjen, ne menjen, mígnem aztán vitték, vittek mindenkit, édesapám fiát is, anyámat is, de aztán a nőket máshová terelték, minket meg bevagoníroztak. 225Édesapám nagyon félt, félős volt, nem tehetett róla, ilyen volt a természete. Amikor megállt a vonat, őrjöngő katonák vagy katonának látszó személyek törtek a vagonba, s mindig elhurcoltak egy embert. Mindig és mindig egyet. Nem válogattak, nem csináltak jelenetet, az illető valahogy mindig megérezte, hogy ő van soron. Végül is a nap minden pillanatában erre gondoltak, az életre, vagyis hát a halálukra, arra az apró zökkenésre, ahogy megáll a szerelvény, nem csoda, ha kifejlődött az érzékenységük. Midőn ismét megálltunk, s édesapám érezte, hogy ő van soron, izzadni kezdett, ismétlődő remegés, szinte rángás futott át a kezén és a szemhéján, korgott, forgott a gyomra, rosszul lett (darvadozott), majd egy hirtelen, vad mozdulattal kirúgta édesapám fiát a vagonból, odarugdalta az egyenruhások elé, akik rendben el is vitték. Ekkor végre kicsit megnyugodott (édesapám). Sokáig élt. Ha legidősebb fiát említették, csak ennyit mondott: Az én édes jó fiam .

231. M ár ártalmatlan vén fasz volt, nem, kedélyes öregúr, belátó, figyelmes, gyönge, nem, meghalt, és a temetése előtti napon, mintegy erőgyűjtésül, össze lett állítva édesapám bűnlajstroma. Sem az ártatlanság, sem a gyöngeség, sem a halál nem tompította a gyerekek fölháborodását és megvetését, mely újra föléledt bennük a lista összeállításakor, hiába látszott olyik apai szemétségen, hogy végül is kis, ártalmatlan semmiség volt csupán, nevetséges hülyeség vagy hülyülés. Fölidézték, vicsorogtak. Haldokló nagypapa magára hagyása, még a temetésére sem ment el (azt terjesztette, hogy épp bombázták a várost, és azért); bombázáskor pincébe hanyatt-homlok való rohanás, édesanyám, beteg gyerekek gátlástalan otthagyása („ahogy fut hajlottan a Templom téren át, akár egy öregember, harmincévesen, látom, látom, hányszor láttam!”), majd a vég nélküli gyáva magyarázkodás; édesapám fiának a születésének a napján vadászatra menés, s csak néhány nappal később menés be a kórházba édesanyámhoz, aki nemcsak meg volt sértve, nemcsak szégyellte magát a többi asszony előtt, de aki számára az is világos lett, 226hogy elszámította magát, a ded jöveteléhez hamis reményeket fűzött; se pedagógusnapra, se anyák napjára („nekem nem anyám”), se karácsonyra, noha a gyerekek figyelmeztették és segítségüket is fölajánlották, soha semmit nem ajándékozott anyámnak, még csak nem is gratulált, annyira fütyült a szokásokra; díványon döherkedve nézte, hogyan dolgozik anyám, s aztán, mintha nem volna keze, utasítgatta (anyámat), hogy ezt-azt adjon oda neki az asztalról; anyám hars leugatása, hagyná őt végre békében, mikor anyám épp apám adminisztrációját igyekezett rendbe tenni, már amennyire lehetett, órás telefonok a húsosokkal (henteshivatal) stb., de két adatot apámnak kellett volna megadnia; a nagybeteg anyját, pedig az naponta kérdezett őutána, a beteg barátait, senkit nem látogatott meg, de magánkívül volt, ha vele ez történt (nátha); le kellett tagadnunk őt a telefonban, dolgozik, nincs itthon, és akkor ő, meggondolván magát, sokszor kivette a kagylót a kezünkből, hazugságban hagyva minket; ha beteg állat miatt hívtuk az iskola melletti kocsmából, letagadtatta magát (nem vagyok itthon, hallottuk a háttérből), de nagy zrít csapott, ha rájött, hogy mondjuk az elütött kutyát más állatorvoshoz vittük; elszaggatta apám fiának színészfotóit, sorban, egyiket a másik után; noha soha nem olvasott, a karácsonyi könyveinket napokra magához vette (Kosztolányi: Esti Kornél), a krimik esetében pedig elárulta a gyilkos nevét; tudván tudta, hogy édesapám fia macskabarát, épp ezért uszította a fiú szeme láttára a kutyákat a kóbor macskákra, és hagyta, hogy szétmarcangolják őket; ha berúgott, úgy üvöltözött a hentestanoncokkal az udvaron, hogy utána napokig kellett bujdokolnunk a szomszédok elől, míg végre egyikőjük egy „ismerjük mi a doktor urat, nem úgy gondolja ő”-t szólt; a kocsmárosok telefonoztak, hogy anyám vigye édesapámat haza, mert a randalírral elijeszti a vendégeket; a kitelepítés idején, noha igen szűken voltunk, és tudván tudta, soha nem fogja sétáltatni őket, se etetni, egyik kutyát a másik után cipelte haza, hogy azután a számunkra legkedvesebb eladásával fenyegessen, és csupán azért nem adta el ténylegesen, mert mi a háta mögött a vevőt lebeszéltük; eladta, noha anyám esdeklett, ne tegye, 227anyám lovát, a Jarolimek bécsi lómészárszék pesti lerakata számára, és ezt, noha a mamám ezért több ízben sírva fakadt, afféle jópofa csínynek tartotta; soha nem játszott a gyerekeivel (még csak nem is fütyült), de a két nagyot rendszeresen a kicsi ellen ugrasztotta, ki azután őrjöngve rázta a járóka rácsát, hajacskája lucskosra izzadt; ha anyám nagy ritkán beteg volt, már kora reggeltől ugráltatta, menjen a padlásra stb.; tudván, hogy édesapám fia érzékeny a szagokra, és a főtt csont szagát még a Maggi-levesnél is jobban utálja, ebéd közben kezdte főzni a lőtt agancsokat, megvetően figyelte a fia szenvedését; kutyái gyakran menet közben végezték szükségüket, mert a „kutya köteles a gazdához igazodni”; letagadott az osztálytársaink előtt; édesanyámat szemünk láttára fenyegette és garázdálta; éjszakai sziszegés, sírás, csattogás, ajtócsapkodás, -rugdosás, bútorzaj (nem képzelgés, másnap el volt törve az éjjeliszekrény egyébként már régebben megrepedt márványlapja), félálombani betotyogás a „jelenetbe” (édesanyám megmentése így), négyévesen, tehát semmit sem értve, mindent tudva, vagyis arról is édesapám tehet, hogy az első szerelmek, édesapám fiának első szerelmei gyorsan véget érő szerelmek voltak; mindig ott ólálkodott a mozgó tejfogak körül, a már akkor nevetségesnek tetsző fenyegető kunyorálással, fő a bizalom, a bizalom, ne tessék félni, nem bánt a bácsi, csak néz, csak nézi, inog-e – persze ha ténylegesen mozgott, akkor a nyelvünkkel eltakartuk, mert édesapám adott szava semmit sem ért; avval ijesztgetett, hogy édesanyám soha nem jön vissza, mert bezárták a templom harangszobájába („és ott leng a gulli-gulli-harangkötélen”); anyám operációja után is csak egyetlen alkalommal, akkor is szentségelve vette le a sparhertről a vizes fazekat; véresre pofozta a vadászkutyáját („nyulászó csődtömeg!”); 15 éves édesapám fiának azt a jótanácsot adta, hogy kulákokat fényképezzen a halotti ágyon, az egész rokonság rendelni fog majd, mondta ő, ki egész életében nem dolgozott annyit, hogy abból egy fényképezőgépet lehetett volna venni; úgy élt mindig, ahogy kedve tartotta, de igyekezett anyám minden kedvtelését elcseszni, ez odáig fajult, hogy anyám minden nem otthon töltött perc miatt lelkifurdalást ér228zett; erővel maga mellé ráncigált a díványra; ha anyám kifakadt, hogy így nem bírja tovább, nem akarja és nem bírja, akkor avval fenyegette, hogy előbb még (értsd a válás előtt) itt mindenkit lelő és összever vagy összever és lelő; többórás zokogás tudatos előidézése, illetőleg leleményes fönntartása tetszőleges családtagnál; mikor már édesanyámat nem bírta semmivel kiborítani, nem bírta a hallgatásából kimozdítani, a kutyákra szállt rá, hogy így okozzon fájdalmat; fegyvert is fogott ránk; a vad és gonosz kitöréseit a kimerültség és gyöngeség fázisa követte, odarendelt az ágyához, és most azt kellett végighallgatnunk, hogy ő milyen jó ember, az utolsó ingét is nekünk adná, és csak egymás ellen vagyunk heccelve, majd lassan az önsajnálattól elálmosodván, sírdogálva elaludt. Satöbbi .

232. É desapám – hol fényes vagyon várományosaként, hol annak már birtokosaként, tréfásan szólva rabjaként, hol meg, ellenkezőleg, a nincstelenséggel viaskodva, a magasról esett ember tehetetlenségében –, csinálós család ez, macherek, az úgynevezett valós élettel volt elfoglalva, nem érezte sose szükségét, hogy reflektáljon az életére („nincs erre időm”), magyarán nem írt naplót, élete folyását nem tette papírra (mekkora folyáshoz mekkora papír? – ez őt nem foglalkoztatta), az a kevés privát correspondancia, ami fennmaradt, az is javarészt köz- vagy gazdasági ügyekkel foglalkozik. Édesapámra vonatkozó minden kijelentés vékony tényeken és vastagon kent intuíciókon alapul. Ő jó példa lehet az ún. szomorú édesapámra. Csöndes ember volt, a légynek sem ártott; nem volt meg benne a depresszió vadsága és drámaisága, sem a mélabú szelídebb nagysága és szépsége. Pusztán rosszkedvűnek mondani viszont kevés volna. Nem is volt rosszkedvű. Sokat nevetett például. A szomorúság úgy tartozott hozzá, mint az árnyék. (Vagyis örökkön süt a nap!) Katonai pályára lépett, az 59. számú Badeni Nagyherceg gyalogezred kapitánya lett; biztos karrier várt rá, a világ ki volt bélelve a családi párnákkal. Azonban egy szép nap – május 19-én – az alsó-ausztriai Gainfarnban feleségül vette a mamámat, egy Luise 229Ross nevű polgárlányt, mert akkoriban „az akkor már ugyan háttérbe szoruló szabadkőművesség zacca, a fejét emelgető jakobinizmus és nem utolsósorban a Francia Forradalom kihatásaként” divatba jöttek a főnemességnél a polgári származású feleségek, amit vagy lenyelt a család, vagy nem. A dívó szabályok szerint édesapámnak ki kellett lépnie a hadseregből; kilépett. Eszébe sem jutott szembefordulni a családdal; szembefordulódott; azon kapta magát, hogy ő a botránykő. Nem lázadásból vette el a mamámat, nem is a vak szenvedély sodorta oda, hova józanon nem kívánkozott volna; megszerette, elvette. A házasság olyan, mint a hit, mondogatta, csakis örömben működik. Illetve működni ezerféleképpen működhet, érdekben, fegyelemben, lehet a figyelemelterelés eszköze, a napi föladat!, akár a reggeli mise!, a működés és működtetés mint öncél, de az igazi arcát, a valóját csakis az örömben mutatja meg. Az istenhit derűs, mondogatta. Édesapám nem volt akaratgyönge, de nem is volt erős akaratú. Hiányzott belőle az akarás, és az más. A becsvágy hiányzott belőle, és ezt a családi clan nem gutírozta. Lustaságnak, lazsálásnak tekinti. A család nem vette észre, hogy a becsvágy benne és nem a tagjaiban van. A személyes elkötelezettség és nagyravágyás hiányára mindig keményen, hűvösen lecsapott – erősítve így önmaga személytelen becsvágyát. Édesapámat meglepte a család fölháborodása, de nem háborodott vissza – a Dénes bácsik és Jozefa nénik megelégedetten hátráltak volna meg –, egyszerűen visszavonult, eltűnt a világból, a bécsi Theresienfeld egyik kis villájában élt, mint akármelyik bécsi kispolgár. (Másodszülött, cseszneki ág: financiálisan nem egy etvasz.) Gyula bátyám sokszor álldigált apámmal a kis szalon ablakában, a kilátás a lankás szőlődombokra esett, hol túl savanyú rizling termett. Gyulus fölállhatott egy székre, tiszafa berakású álempire (melyre előtte talpnyi vászoncsík lett terítve, neve is volt: gyularongy), így egymagasak voltak, nem szóltak, nézték a szőlő rendezett sorait, szépség és szorgalom, kezüket a másik nyakszirtjén tartották, két férfiú, s olykor a hüvelyk apró mozdításával megsimogatták egymást. Ilyenkor anyám, ki hat évvel apám halála után Airoldi Jeromos felesége 230lett, se merte zavarni őket. Március 2-án Gyulus belázasodott. E nap szombatra esett, és a hétvégére édesanyám átkirándult húgához (szintén polgári származék), Wienerneustadtba, Myra nővéremmel együtt. Apám ez időre elengedte a személyzetet is, amely egy szakácsnéból és egy szobalányból állott. Apám minduntalan hosszas, barátságosnak tetsző beszélgetésekbe bonyolódott a cselédséggel, félt, hogy meglátszik rajta az a csontig hatoló figyelmetlenség, amellyel szíve szerint viseltetett volna irántuk, hiányzott a mersz az apámból, adott esetben a gróf, az hiányzott belőle, az, aki gyakorlatiasan emberszámba se vette volna őket. Ezért apám örült, ha a személyzet szabadnapot kapott, mert csak így tudott egyedül lenni, és szeretett egyedül lenni. Ebben anyám sokkal következetesebben volt arisztokrata. Rossz helyre születtél, mondogatta nevetve apámnak. Apám jó szokása szerint a könyvtárszobában olvasott. Szerette az angol regényeket, különösen a Büszkeség és balítéletet, magát Mr. Bennettnek képzelve. Közel állt hozzá Mr. Bennett fanyar okossága, semmire se törekvő intelligenciája. Úgy vélte, Mr. Bennett is szomorú ember. Gyulus engedélyt kapott, hogy apjával együtt olvasson, azaz tőle távol, a szoba másik felében, apja testtartását másolva lapozgatott egy történelemkönyvet, melyben színes nyomatok is voltak. Például II. Lajos a Csele-patakban. A legszebb: Rőtszakállú Frigyes szemlét tart hadai fölött. A láz, akár az árvíz, úgy jött. Gyula bátyám remegni kezdett, homloka tüzelt, ajka kicserepesedett. Papus, suttogta. No, vakkantott édesapám. Mr. Bennett egy dologra tartott igényt: hagyják békében a könyvei közt. Nem látta, nem érezte, hogy baj van. Olvasgass csak tovább. Csak amikor a gyerek lepottyant a székről, emelte föl a fejét a könyvből, nem értette, mi történik. Gyulus koppant, meg sem mozdult. Apám elébb csöngetett, csak azután ugrott föl. A kisgyerek, akár valami állatka hevert a szőnyegen, mozdulatlanul, és hihetetlenül kicsinyre gömbölyödött össze. Ez az aránytalan kicsiség maga volt az élettelenség, egy pillanatra azt hitte, a fia halott. Csak rázta a fejét. Volt a világról egy könnyű elképzelése, a rendről, arról, mi lehetséges, mi nem. Apánk, anyánk, rendben, nehéz, ám ilyen a 231világ. De a gyerek… Most mégis jól jött volna a személyzet. Az anyám. Fölemelte a kisfiút, érezte, hogy él. Álló éjszaka virrasztott mellette, vizes ruhát tett a csuklójára, a bokájára. Reggelre a gyerek meghalt. Édesapám nem tudta elviselni a csapást, másnap meghalt, mint mondták, bánatában. Utánaszomorodott; úgy halt meg, ahogy élt. Az apának szíve megtört fiának halálán, március 5-én, életének 32. évében. Szomorú .

233. É desapám a sátánt játszta, az Úristen önmagát, két rész, egy-egy óra, közte 15 perc szünet, mostani szokás szerint: egy lerobbant szerelőcsarnokban (mintha mindenhonnét az NDK szívódott volna föl), hagymás kenyér, fröccs, de a belépő váratlanul elég drága, hacsak az ember nem ösmer valakit, aki ingyen beviszi. (Ösmer.) Az Úristen fáradt volt, elcsigázott, rezignált (a hit pótszere!), nem bízott magában, olyannak tetszett, mint egy top-manager, akinek minden sikerül, de érzi, hogy ez kevés. Édesapám viszont elemében érezte magát, ironikusan, szellemesen villogtak a szemei, villogott a fogsora: édesapám villogott. Szép volt ott. Akár egy spanyol, olyan. A negyedik sorban kizárólag spanyolok ültek, egy szót nem értettek, de viharosan lelkesedtek, értettek mindent. Spanyolnak lenni nagy dolog. Az Úristen, okkal, attól tartott, hogy apám elűzi őt a hetedik mennyországból is. Mert az első hatból már elűzte: mikoron egy mennyország átitatódott bűnnel, a főbűnök egyikével, ne feszegessük, kinek a hibájából, az Úristen azonnal pucolt eggyel följebb, hátrébb, egy még tisztába. Az Úristennek nem volt esélye apámmal szemben, kinek (ekkor) erosza magasra hágott. Tele lett vele a színpad. Pedig, nemde, amatőr együttes. Ám édesapám éhes volt, az Úristen meg, helyzetéből adódóan, el volt telve, apám akart valamit, vágyakozott, türemkedett, az Úr meg, mint a Kádár-rezsim: „jaj, csak ne változzék semmi.” Érthető, az örök élet csak lefelé konyulhat. Az Úr a durvuló vitában azt vetette édesapám szemére, hogy az mindenhová betette a mocskos lábát (Dreckfuß) stb., lehordta nagyon. Édesapám vonogatta a vállát, az Úrnak, mint rendesen, igaza volt, ez volt az igaz232ság, betette a mocskos lábát, yes. Az igazság, vagyis önmaga megnyilatkozásától az Úristen, természeténél és aktuális fásultságánál fogva, megnyugodott, édesapám azonban játékosabb alkat lévén mint trivialitást unta ezt. Unta biztosnak tetsző győzelmét is, az Úrnak ezt a kitúrását a mennyek mindegyikéből. És látá édesapám, hogy ez így jó – hát ettől a falnak tudott menni. Úriember biztosba nem fogad, bökte oda az Úrnak, azzal megbolondult. Nagy siker volt, igaz, főként ismerősök jöttek: a teremtett világ, illetve a negyedik sorban a spanyolok .

234. A mióta édesapám megbolondult, a kapargászást a falban, amit addig egy ismeretlen számlájára írt, Isten személyes üzenetének tartotta. A világ azért tekinti őt őrültnek, mert ő pontosan végtelenszer került közelebb az igazsághoz – lásd a kapargálást! –, mint a világ, amely nem részesült az isteni kinyilatkoztatásban, akár azért, mert macskát tartott, akár másért. Ő föl képes fogni az isteni idegsugárzást, más meg nem, ez ilyen egyszerű. Áll édesapám a fényben, akár a sámánok, és női ruhákba öltözködik, hogy a benne lévő asszonyi se maradjon hoppon. Nincs miről beszélnünk, lobogott elégedetten, olyan vagyok, mint Hamlet anyja. Amikor kérdi tőle a fia, lát-e ott valamit, az asszony azt válaszolja, semmit, de mindent látok, ami ott van. No de honnan tudta, hogy az minden, amit lát, hogy mindent látott, ami ott van? Én vagyok itt a különbség. (Hogy világos legyen: ha bármihez hozzátesszük az édesapámat, akkor kapjuk a mindent. Ha a semmihez, akkor is. )

235. A mikor édesapám megbolondult, megjelent a házunkban az Isten. Halihó! Jelenlévővé vált, nem csupán a napi imákban, Szívem első gondolata Hozzád száll fel satöbbi, hanem az érzésben és érzékelésben, a gondolkodásban, a cselekedetben. Minden az Isten felé fordította az arcát. (Apám halálával ennek vége szakadt.) Folyamatos kapcsolatban állt a Jóistennel. Egy állandó, kozmikus randövú. Flört és csoda. De ez kikezdte a tes233tet. Nem volt egy borsónyi hely a testén, amely ne szenvedte volna ezt meg. Minden izomhuzala sajgott. Sajgott minden. A bolondulás, apám, meglehet a bolondulást követő fölfogása szerint, kevésbé hajaz betegségre, jobban egy nyelvre, egy beszédre, vagyis az ő állapotát is szerencsésebb sajátos beszédként fölfogni. Beteg esetében betegségről beszélünk, annak okáról, kezelésről és kúráról. Pedig csak nem értik, mit beszélek. De vajon nem volna fölöttébb furcsa, mit ne mondjak skurill, ha valaki franciául beszélvén, csak mert még soha nem hallottunk francia szót, orvosért kiáltanánk? Ő azt mondaná, bonzsúr pöti püten, én meg nyugtatni kezdeném, hidegvizes kúrát proponálnék, és fölhívnám a figyelmét az örök életre? Inkább a „tanulni” és a „jelentés” szavaknak kéne abban a mondatban szerepelniük, amely leírná kívánatosnak tetsző cselekvésünket. Édesapám önmagát Istenre veszélyes személynek látta bolondulásában; a bajban lévő Isten, így nevezte ellenfelét. A Jóistent a Jóisten apám ellen folytatott harcában apám a saját oldalán tudhatta .

236. A z édesapám dicsőségének látványa olyannak tűnt fiai szemében, mintha emésztő tűz lett volna a hegy csúcsán .

237. K épes-e édesapám akkora követ teremteni, melyet maga sem tudna fölemelni ?

238. M ért is főnév az én édesapám, mért nem ige, mely köztudottan a legmozgékonyabb és -lendületesebb minden szóféleség közt? Vajon nem gyilkosság édesapám főnévvel, édesapám, való megnevezése ezen ige ellen? És ez az ige nem volna-e százszor (vagy száztízszer) szivárványosabb és személyesebb, mint a főnév, édesapám? Édesapámra vonatkozó antropomorf elképzelések, jelképek éppen ezt a személyességet volnának hivatva közvetíteni. De az élő létezést, levést, hogy édesapám egy élő 234lév, nem tudja kifejezni. Ha volna ez az ige, akkor édesapám lehetne az, amelyben élünk, mozgunk, amelyből merítünk s a magunk igéjét megteremtjük. Kérdésre egy ízben apám azt válaszolta, vagyok, aki vagyok. Erről az önmeghatározásról már sokat bölcselkedtek, hogy pl. édesapám nem akarta prédára adni a nevét, fölmerült a pater absconditus kifejezés is, a rejtezkedő apa, illetve hogy a válasz a kérdezőre utal vissza, vagyis hogy érje be avval, amit kap, lássa be korlátait, tegye, mit apám mond. Volna azonban egy értelmezés, mely abból indulna, hogy édesapám fogalmazásában a „lenni” igét értelmezhetjük jövőidejűként is. Ekkor édesapám szavai ezek volnának: Vagyok, kinek majd mutatkozom. Tehát az, hogy ki édesapám, nincs lezárva. Édesapám mutatkozni fog, újra, újra .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

235

239. É desapámról három fénykép maradt. Az egyiken sarkantyús csizmában, magyar ruhában áll, kimosolyog a képből, fél karját büszkén a csípőjére teszi. Második képén, az esküvőin, csaknem olyan megnyerő, mint az apja, pepita ruhát visel, szőke barkóját a kor divatja szerint ékbe nyíratta, nyakkendőtű rögzíti széles nyakkendőjét, fején keskeny karimájú, gömbölyű kis kalap, madártoll van mellétűzve. Huszonkét éves ezen a képen, erő, szépség és komolyság sugárzik róla, aki a harmadik képét megnézi, amelyen alig negyvenesztendős, nehezen hiszi el, hogy ugyanazt a férfit látja. Ha a huszonkét éves édesapám gyönyörű apjára emlékeztetett, az öregedő már a másik szülője arcát tükrözi, nagyanyám vonásait durvábban faragták. Nem az a szomorú ezen a fényképen, hogy azt rögzítette, oda az ifjúság, hanem hogy azt mutatja, oda a bátorság is már, egy megtört, puffadt, majdnem reménytelen, idő előtt megöregedett férfi néz a lencsébe. Ez az arc már tudja, nincs menekülés, se segítség, az élet a végéhez közeledik, nem sikerült semmi. A huszonkét éves édesapám még olyan, hogy szinte leolvasni a képéről, ez a fiú alighanem verseket ír. A negyvenéves arca olyan emberé, akinek már olvasni sincs kedve többé, a rettenetes élet és rettenetes anyja és rettenetes sorsú felesége (mama) fölemésztette minden erejét, és nincs olyan csoda, melynek hatására meggörnyedt háta újból kiegyenesedjék. (Édesapám halálának oka: „az életerő kimerültsége és szélhűdés”. )

240. A család baráti lábon állott a Kosztolányi famíliával. Nagyapám boncolta Csáth Gézát szegényt. Az anyai ág osztrák és sátoralja236újhelyi; lesújtó véleménnyel voltak az ott tanuló fiatal Kossuthról. Van egy családi legenda egy elsüllyedt dunai uszályról, amelyről csak dédapám tudta, hogy szögrakománya rozsdamentes – ebből vette meg vaskereskedését. Borászattal is foglalkoztak. Ez ági nagyapám tanította meg édesapám fiát lepkét gyűjteni és lombfűrészelni. Egyszer a zebegényi erdőben elveszett a lepketartó ciánosüveg. Volt izgalom. Keresztapám mint pénzügyminiszter a siralomházban katolizált. Édesanyám 26 évesen kétgyerekes özvegy. Háború előtt kalapban és kesztyűben jár utcára, a romos Pesten alkalmi hordár egy öreg babakocsival. Ma 78 éves. Megígérte, föntről majd alaposan megnézi New Yorkban az édesapám fiának oly kedves Lehman-gyűjteményt, de annak 1990-es változatát, mert azóta sajnos átrendezték. Húgom Salzburgba emigrált, a búcsúvacsorán pezsgőt bontottunk; Benedek-rendi apáca lett, most hazatelepült, kolostort alapított és épített Kaposvár mellett. Feleségem kandidátus, szőke. Édesapám Svájcba járt síelni, volt egy motorbiciklije, jól táncolt és szerette Wagnert, meghalt a Szovjetunióban .

241. É desapám fia még kisfiú volt, amikor hallotta, hogy édesapám leesett a harmadik emeletről. Úgy történt ez, hogy mint húszéves egyetemi hallgató a húsvéti ünnepek előtt meglátogatta rokonait, akik a pesti Duna-part egyik régi bérpalotájában laktak. Unokahúgai kikísérték a lépcsőházba. Ő a harmadik emelet legfelső lépcsőfokán állt. A lépcsők, melyek már egy évszázada bomladoztak, épp abban a pillanatban érkeztek el ellenálló képességük végső határáig, s zuhanni kezdtek lefelé. Egyik leány a pihenőszigetről kezét nyújtotta neki. Ő nem fogadta el (édesapám). Az összedőlt lépcsőzettel emeletről emeletre bukdácsolt, s pár pillanat múlva eszméletlenül esett egy földszinti kamrába, egy szekrény tetejére, a befőttes üvegek közé. Mi, gyermekek, borzongva hallgattuk ezt a történetet. Talán nem is hisszük el, ha nem mutatja meg nekünk azt a márványgöröngyöt, mely esése közben kabátja zsebébe hullott, meg azt a kékselyem La Vallière-nyakkendőt, mely még érdes volt megfeketedett véré237től. Életét annak köszönhette, hogy az önfenntartás ösztönével a vele együtt zuhanó karfába kapaszkodott. Ez viszont a vas alkatrészeivel cafatokra szaggatta testét. Combjain, mellén öregkorában is látszódtak a vastag forradások. Így menekült meg a haláltól az az ember, aki később az édesapám lett. Amikor édesapám fia született, anyám tizenhét éves volt, apám huszonnégy. Úgy vette körül édesapám fiát (édesapám), mint valami sötét erdő. Félelmes volt a nagysága és ereje. Ha becsapta maga mögött az ajtót, az egész ház dörgött. Szigorának szemöldökrebbenésére megszegett a lélegzet. Szivarszagot árasztott még a kispárnája is. Édesapám fia figyelte őt, amint a lámpa alatt ül és a sakktáblára bámul. Próbálta kitalálni, hogy mit gondolhat felőle vagy felőlünk. Többnyire hallgatott (édesapám). Az a titokzatosság, mely alakját övezte, az évekkel növekedett. Munkatermében pepecselt, kémcsövek és vegyszerek között. Fúrt-faragott, ezermesterkedett. Játékainkat maga barkácsolta össze. Leydeni palackokat kaptunk, viaszlemezeket, rókafarkat, táncoló bodzabélbábokkal. Szegény ember volt: a természetet tette elénk mint játékszert. Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Ilyenkor karjára vette kedves macskáit, elbeszélgetett velük. Aztán leült a zongorához, s addig ábrándozott ott, amíg iskolába nem kellett mennie velünk. Beethovent zongorázta legszívesebben. Édesapám fia Beethoven szonátáit álmában, félálomban hallotta először. Amikor fölébredt, valami tündéri szívszorongást érzett, s nem tudta, hogy mitől. Berlinben tanult, Helmholtzot hallgatta. Valaha tudományos munkákat írt, és neve fiatalkorában szépirodalmi közlemények alatt is szerepelt. Egy lelki rázkódtatás alatt menekült a természettudományhoz, vidékre is azért vonult vissza, hogy megőrizze egyensúlyát. Kedélyes mulatónak, furfangos szójátszónak ismerték. Egy karácsonykor kis színházzal lepte meg édesapám fiát, melynek vázát ő maga gyalulta, süllyesztőit ő maga lombfűrészelte, díszleteit, bábuit ő maga ragasztotta össze, sőt egy színdarabot is mellékelt hozzá, melyet ő maga írt, furcsa, pompás rímekben. Mint gyermek (édesapám fia) meg-megkísérelte – ügyetlenül és félszegül –, hogy a közelébe férkőzzék. Minden alkalommal kitért előle, el238zárkózott. Nem bírta a vallomásokat, az ellágyulásokat, az érzelmi megnyilatkozásokat. Édesapám fiát kissé le is nézte, s afféle ripacsnak tarthatta. Érett ésszel is csak távolról szerethette (édesapámat), gondoskodása közegén keresztül. Később: ott állt édesapám fia előtt gyermekkorom bálványa és férfieszménye, megtörve, összezsugorodva, őszen. Hunyorogva nézett felé. Amint szokta, kezét nyújtotta. De édesapám fia nem fogadta el, hanem két karjába szorította, összevissza csókolta kezét, arcát, s közben – a vállán – elfordította fejét, mert patakzott a könnye és szája eltorzult a zokogástól. Életében először merte megölelni és megcsókolni ekkor, mert érezte, hogy megöregedett (édesapám), s többé nem az apja, hanem a gyermeke, aki az ő gyámolítására szorul. Később: egy téli délután hazasürgönyözték édesapám fiát, mert apámnak új rohama jött. Felöltözve ült a díványon. Haja összekócolódott hatalmas homlokán. Nyugtalannak látszott, vagy inkább felfűtöttnek, mintha könnyű pezsgőmámora volna. Izgatottan beszélt. Percek múlva édesapám fiát is fölismerte. Köszönöm, hogy eljöttél, mondta. Roppant erőfeszítéssel uralkodott magán, válogatta szavait, hogy födjék a valóságot. Csakhogy az mind gyakrabban kisiklott előle. Karjában vitte az ágyába azt az embert, aki az életet adta neki, s lefektette. Köszönöm, mondta. Általában mindent megköszönt. Udvariasan haldoklott, három napig. Az utolsó napon elvesztette eszméletét. Ekkor visszatért régi erős hangja, melyből a gyermekkor magánya harsogott. Lázálmaiban előadott, magyarázott diákjainak. Iksz plusz ipszilon, mondta, nem látja, kérem, egy egyenlet két ismeretlennel, és valahová mutogatott. Szemét hunyva tartotta. Délután orvos öcsém kámforoltást adott neki. Még magához tért. Kinyitotta feledhetetlen szemét, és szétnézett, talán kereste helyét a világban, melyet nemsokára elhagy, oly tétován és ártatlanul, mint az a csecsemő, aki megszületik és tájékozódni akar. Figyelmesen nézett (édesapám) édesapám fiára, aki mellette ült egy széken. Kezébe vette hűlő kezét. Ó, fiam, mondta egyszerre. Szegény fiam. Milyen furcsa a te ruhád, és rámeredt a kabát ujjára. Betűk vannak rajta …

239

242. A z úgy volt, hogy édesanyám volt huszonnégy, még nem száradt meg a tinta a tanítói diplomáján, édesapám meg húsz évvel több, és lángolón egymásba szerettek, de akkor lépett érvénybe a második zsidótörvény, amely érintette édesapám feleségét, és azok a gazemberek szíves-örömest el is választották volna őket, árja párja, így akkor a válás szóba se jöhetett. A mamám se akarta volna. Az ostrom után épp elhatározta, hogy megindítja a válást, amikor a felesége, szerencsétlen asszony megőrült, be bolondokházába, ki bolondokházából, így akkor megint szóba sem jöhetett. Negyvenhat éven át tartott ez, negyvenhat! Édesanyám olykor sírva fakadt, de nagyjából-egészében elégedett volt sorsával, boldogsággal töltötte el, hogy rátalált élete férfijára, csak az nyomasztotta, hogy nem járulhat a szentségekhez. Közben egyszer nyolc évig nem találkoztak, nem is beszéltek, mert volt egy szilikátmérnök, finom öregúr, és szerelmes volt a mamámba, reménytelenül, de mikor megbetegedett, kérte, hadd vegye el a mamit, hogy legalább a szép belvárosi lakás ne vesszék el. És amíg élt, mert mégsem volt annyira beteg, mint ahogy érezte és látszott, addig a mamám becsületből nem érintkezett a papámmal. Időközben a bolond nő is meghalt, úgyhogy a végére ketten maradtak, és ott volt a szép belvárosi lakás, de akkor már nem költöztek egybe, a papám tehetetlen beteg lett, kórház, kezelés, bénulás, mesterséges táplálás. Amikor meghalt, a mamám úgy érezte, az ő élete is véget ért. Nehéz volt, alig lehetett kibírni, teli volt szenvedéssel, de a szenvedések a boldogságot fonták körbe, az élete boldogságát. Azt sose mondta el édesapám a mamámnak, soha még csak nem is célzott rá, hogy a felesége természetesen a mamámba őrült bele. Jó, hogy nem mondta el, mert ez meg a mamámnak lett volna sok. Édesapám pedig, akinél így minden összefolyt, mint a vizek az óceánban, azt gondolta (mikor még élt), hogy nyilván létezik valaki, Valaki, aki nekem se mond el mindent, hogy ne legyen sok nekem se .

243. É desapám egy önös geci volt, aki azonban tudott kedves is lenni, humoros mindenképp és bizonyos körökben hódító is; és 240veszélyes is – például váratlanul lefejelte a szembenállót. Külvárosi manírjai keveredtek egy eszes, intelligens, többé-kevésbé műveletlen valaki reflexeivel. Újgazdag ízléstelenség inkább édesanyámat jellemezte, noha apám élvezte ezeket a felszínes allűröket. A régi időkről gusztustalan történeteket mesélt undorító módon, nem minden tehetség nélkül, hogy kit löktek meg partiba meg hogy kit szopattak meg a nagybátyámmal azon az utcasarkon, ahol régebben a kis benzinkút állt, például a gyógyszerésznőt, aki most már hetvenéves, hetven!, és foga sincs már, érted?!, foga sincs! Ideális! Már! Egy szem fiukat arra nevelték, hogy az élet harc, az erősebb kutya kefél, és legyen csak ő az erősebb kutya, ha kell, puszta erővel, vágjon oda, gáncsolja el és így tovább, ha kell, ésszel és ravaszkodással, árulkodjon, hazudjon, beszéljen mellé, szervezzen titkos társaságot úgymond a szomszéd kisfiú irtására, majd kössön a társaság háta mögött vele örök szövetséget és barátságot, és így tovább. Ha nem keresztezték az útjait, vagy ő nem gondolta úgy, hogy keresztezik, akkor édesapám elsőosztályúan kellemes férfi volt, kedves, humoros mindenképp, akaratlanul kissé ironikus is, de, érdekes módon, ha, akkor mindig módjával; tudott mulatni, társaságot szervezett és ő volt a társaság lelke, énekelt is, táncolt is, ha berúgott, nem lett agresszívabb (a mamámmal igen, ilyenkor leverte rajta a pénzét, mert a mamám pénze fontos faktor volt; józanul osztott-szorzott, óvatos volt), inkább erjesztője lett a kedélynek, az egész cécónak, birtokolta azt, ami manapság egyre ritkább, a mulatós jókedvet. Édesapám az volt, amit régebben havernak mondtak. Természetesen futballozott. Játék közben gátlástalanul csalt, a csalásait nem röstellte hosszasan bizonygatni. Ő állította össze a csapatokat, mindig úgy, hogy az övé sokkal erősebb legyen. A vesztest azután kímélet nélkül alázta, méltóságában megtiporta, kiröhögte, megszégyenítette. Nem tűrt ellentmondást. Ha vesztésre állt, azonnal a saját emberei ellen fordult, üvöltözve veszekedett, tárgyi igazságokat keverve a mindent elborító részrehajlással. Negyven év futballozása alatt egyszer sem mondta, bocsánat, egyszer sem bizonyult hibásnak, letagadta a csillagot is az égről. A maga módján 241egy dolgot tisztelt mindenekfölött: a játékot. Finoman értett hozzá, agyonhajtotta magát, három helyett futott (hacsak nem volt megsértődve), s noha soha nem játszott egyesületben, csupán réten, strandon, kispályán, mélyen ismerte a játék lényegét, ahogy mondani szokás, látott a pályán, a labdáinak szeme volt, kivételes tempóérzékének mind fejeléskor, mind szerelésekkor jó hasznát vette. Hosszú, piszkafa lábaival mintegy elcsente, elemelte a másik elől a labdát. Legtöbb gólját fejjel érte el (olyan Orosz Pali-san). Ha ő nem lett volna, már rég széjjelment volna a focitársaság. A résztvevők – ahogy egy diktatúrában – beleszoktak a megaláztatásokba, az idők hosszú során mindegyik egyszer-egyszer föllázadt, ám szükségszerűen egyedül maradván visszakozott vagy – de alig egy-kettő – lekopott. Alkalmazkodtak édesapámhoz, ez a játék az övé volt, az ő vasárnap délelőttje, mindenki más egy kicsit vendég, idegen, ezt a többiek tudomásul vették, és édesapám szeszélyei ellen nem lázadoztak immár, ahogy nem érdemes azon morgolódni, hogy télen hideg van, nyáron meleg. Február közepén – télen hideg! – édesapám egy kis, ahogy ő nevezte, puplit vett észre a hátán, arasszal a farcsont fölött. Zsírgöb, legyintett. Bizsergett, keserűen mocorgott, lüktetett – szóval valami volt evvel a puplival, amit nem tudott a papám megnevezni. A pupli létezett és ezt jelezte is. Megemelhettem magam, vagy a hólapátolás. A fájdalmak váratlanul jöttek, alattomosan, egyik pillanatról a másikra, édesapám összegörbült a fájásban, ferde lett és egy hét alatt szelíd, elolvadt minden agresszivitása. A mamám zokogva kérte, hogy üvöltözzék végre, mondja azt, hogy majombarom satöbbi. Nem ismerlek meg! Az ismeretlen férfi rezzenéstelenül nézte a mamámat, akár egy koravén gyerek, unottan, tehetetlenül. Három daganat, pókhálószerű terjedésben, már a csontokat is elérve. Az operáció 12 óra hosszat tartott, a csontot is farigcsálták, egy 8×5×3 cm-es lyukat vájtak bele a papámba. Az egész három hét alatt le lett zavarva. A végén édesapám megtiltotta, hogy látogassák, ezen mindenki megsértődött, a fiai, anyám, a haverok, nők. (Egyébiránt mégsem ment széjjel a vasárnap délelőtt. Annyi a különbség, hogy alig van számon tartva, ki nyert. Édes242apám, ha nyert, és szinte kivétel nélkül mindig nyert, egész délután boldog volt. Ez nincs, ez a boldogság! )

244. A pámnak ez a hányolódása a semmi és a minden közt, hát…, mintha direkte utazott volna erre. Vegyünk például egy reggelt. A teraszra rácsorog a májusi fény, a fény meleg, a márványpadlózat hideg, ott hunyorognak álmos boldogságban, apám, a barátnője (a mamám) meg a barátja. Apám semmit nem tud a tejföl és a kefir közti különbségről. Kérdi anyámat, aki akkurátusan fölvilágosítja, még az aludttej, túró, tejszín problematikára is kitér. És a joghurt. Most már tud a fater mindent; hirtelen bevillan a hipofízis, hogy azt keveri, valahová a hipotézis és a borjúbríz közé gondolva. Ezt a barátjától kérdi meg, aki, ahogy anyám, pontosan válaszol. Ez is megvan. Dzsem a vajas zsömlén, az is megvan. Még tíz óra se volt, és már megvolt mindene. Viszont már ki volt semmizve, mert a mami kora reggel kiosont a szobájából, és apám barátja is kiosont az övéből. Viszont éppen ő hozta a jó hírt, hogy apámat kinevezték exkluzív hadseregszállítónak, minden tőle függött ezután, beleértve a moszkvai hadjáratot is, amely után semmije nem maradt. És akkor visszajött hozzánk a mamám. Kellett azért ehhez ideg, ehhez a hányolódáshoz .

245. É desapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt. Nagyon szigorú ember volt, anyai nagynéném szerint nem is szeretett minket, a fiait meg a lányát, mert ötven holdból kellett öt gyereket eltartania, ahol még az akác is alig nő. Akkor nincs barátkozás, nincsen, ha csak arcod verítéke van. Saját magától, egyedül megtanult hegedülni, de nagyanyám eltörte a térdin a hegedűt, menjél, szántsál, mondta a gyereknek. Nem volt dühös, csak eltörte, mert szántani kellett. Édesapám aztán épített egy citerát, és elbújt és a sötétben hang nélkül citerázott. Sötétben, hang nél243kül. Ha leénekeltél neki egy dallamot, hibátlanul utánad játszotta. Azt mondták, olyan hallása van, hogy a Mozartnak se különb. Nagyanyám szép tót asszony volt, vitte a tejet, tejfölt, tojást, mindent: kefirt, aludttejet, túrót, tejszínt, még joghurtot is, be a városba, többek közt a zsidó patikusnak. És apám a patikustól van, onnét hozta a zenei kiválóságát. Már nem él (édesapám), de ha blues szól a rádióban, a gyerekei rágondolnak. Amikor a legkisebb fia katona volt, távirat jött, hogy meg van halva az apja, eriggyék haza. (Engedélyezem, de ha nincs meghalva, a szemem elé ne kerüljön!) Mi van, édesanyám? Szerintem, fiam, nincs meghalva. Az történt, hogy agyvérzést kapott a papám, bevitték a városi kórházba, ott is a hullakamrába, mert olyan volt, mint egy halott, szürke, mozdulatlan, csöndes. Afféle függőágyba tették, egy lepedőbe. Ez volt szombaton. Megy be anyám látogatni, befőtt és madártej, mondják, nem lehet, milyen madártej?, már a hullakamrában van, de anyám oda is lement, ha már negyven kilométert szekerezett. Nem mert apámhoz nyúlni, nézte, körbejárta; szerintem ez nem halott – de hát szombat volt, nem lehetett kinek szólni, hazament, megettük a madártejet, mert az könnyen romlik. De hétfőre már kajás lett édesapám, s az éhre fölriadt. Körbepillantott, hú, mi az, jaj az isten bassza meg, jobbra is egy halott, balra is egy halott!, fölült, épp jött be a takarítóasszony, azonnal elájult (a takarítóasszony). Aztán még tíz évig élt a papám, de már énekelni nem tudott, mi mosdóztattuk, mert közben a mamám is meghalt. Amikor apám beleszerelmesedett a szomszédasszonyba, anyám azt rossz néven vette. Lehetett volna nekem is szagos, diplomás szeretőm, mégse lett, apátok meg ott hentereg a szomszédban. De nem hentergett, inkább szerelmes volt, noha már öregecske. Édesapám egyik fia a postán dolgozott, szépen haladt előre, és ahogy jött apám mezítláb, gatyában, behúzta a függönykét a kiadóablakon (szégyellte). Apám hazajött és sírva fakadt. Pedig amúgy kemény ember volt, mint körben a szikes. Hiába jöttünk éjjel kettőkor haza, mert megünnepeltük a győztes (8:1) meccset, négykor kelni kellett, aratni. Nem érdekelte semmi, csak a kell. Ám a legkedvesebb fia, a postás, föllázadt, nem ke244lünk!, majd fél hatkor fölkelünk, apánk úgy kezel minket, mint a… mint a gúzsba kötött rabszolgákat. Álltak egymással szemben, aztán apám lehajtotta a fejét, és kiment. Aztán, fiam, kérdezte az ebédnél csöndesen, ültünk a fa alatt, szólt a távoli faluharang, magunk vagyunk, mondjad már meg, mi az, hogy gúzsba kötött rabszolga, ezt én nem értem. Volt vagy negyven hold még, messzi is, igen pocsék, homokos, rohadt föld, nem adott semmit, csak szívta magába az életeket. A názáreti föld, így hítta apám, azért-e, mert messzi volt, mint Makó Jeruzsálemtől, vagy a zsidó bérlő miatt, vagy másért, az Atya, Fiú, Szentlélek, nem tudja senki, legalábbis mondani nem mondja. Ahogy feküdt árván, a tehetetlenségében szerettük (édesapámat). Akkor tudtuk meg, hogy szeretjük. A Janira a kést is ráfogta, nekem ne magyarázzon, édesapám, mikor maga a szomszédasszonnyal satöbbi. Másnap viszont bocsánatot kért apám tőle. A fiától. Mért taníttatod a fiaid, csupa ellenséget nevelsz, mondták neki a tanyán. De édesapám tudta, milyen az, ha az embernek képessége van, mégis más életet kell élnie. Hang nélkül sötétben citerázni, tudta. Kérték folyton, hogy danoljon lakodalmakon. Elment, de kérette magát, mert előbb megvárta, hogy a fiai jól teleegyék magukat. Növésben voltunk. Hazajövet mondja büszkén anyám, azt te ottan, apa, rosszul mondtad. Apám elégedetten karolt belé, úgy hát, igaz, rosszul, de jó vót úgy is. Jó, mondta édesanyám .

246. N év nem fontos, hűségesebb cselédje nem volt családunknak. Szerette is édesapám őt nagyon. Sok-sok év után egyszer anyámmal együtt meglátogatták (utazás az időben). Az öreg egész nap takarított, főzött, apám kedvencével készült, mustárszószos borjúmiriggyel. A beszélgetés kissé akadozott, de mindenkinek ünnepien fénylett az arca. Azért is akadozott, mert anyám nem érti a magyart, így édesapámnak kellett tolmácskodnia. Meghalok, Matika, az unalomtól, menjünk már a fenébe, és mosolygott anyám feszesen, mintha azt mondaná, be kedves lak ez, kedves, név nem fontos. Talán a brízmámor vagy a fá245radtság vagy a tolmácsreflex tette, apám tehát németről magyarra váltott, ugyanilyen társalgási hangfekvésben, mintha azt mondaná, valóban ízléssel berendezett kis szoba-konyha, azt mondta, én is unom, angyalom, most majd azt mondom a vén fütyinek, hogy már mennünk kell, és azonnal indulunk is. Nem volt mit tenni, nincs mit tenni. Harmincat, nem, annyit nem, legföljebb huszonöt évet várt a vén cseléd erre az estére. Nem volt rossz este. Micsoda gáff, micsoda gáff! Semmi baj, kegyelmes úr, én voltam figyelmetlen, nem vettem észre az idő múlását, elnézésüket kérem. Megvénültem. Hát igen, mindannyian megvénültünk, az idő nem válogat, az idő trónusa előtt egyenlők vagyunk, kedves, név nem fontos. Szabad remélnem, kegyelmes úr, hogy a bríz ízlett? A bríz, fiam, egészen kitttűnő volt, hibátlan. Hibátlan .

247. E lbujdosott, édesapám elbujdosott, Bakony, nádas, majd át az Adrián, foga közt tartva batyujában összes vagyonát. Az emigrációban Hausmeister Riedel lett a neve, Hansjürgen. Mint ilyen, méltányos áron biciklit és tévét kölcsönöz a ház lakóinak. Kelletlen csak akkor lesz, ha a távirányító romlik el. Képtelen abba belenyugodni, hogy a távirányító megjavítása drágább, mint a tévékészüléké, jóllehet előbbi lényegesen kisebb. Ezen háborog. Ha tehát, kérdezte az egyik lakó, egy mérnök, akinek nem fért a fejébe geometria és érzelem ilyen szoros kapcsa, ha tehát még kisebb volna, még inkább háborogna? Édesapám válasz nélkül otthagyta, de amikor a lakó legközelebb kizárta magát a lakásból, a kulcs belülről, félig elfordítva, kipiszkálhatatlanul, s a lakó rémülten telefonozott, hogy most mi legyen, apám hagyta, könyörögjön az üzenetrögzítőnek, csak másnap jelentkezett (a mérnök meg a családja egy hotelban), és egy pillanat alatt kinyitotta az ajtót. Előtte kérte a mérnököt, forduljon el. Mér? Nekem is megvannak a titkaim, mosolygott apám, vicsorogva, akár egy hiéna. A tudás hatalom, tette hozzá gyöngéden. (Amikor a mérnök egy ízben megjegyezte, hogy a házmester az bizonyos értelemben a spiclivel azonos, apám heve246sen bólogatni kezdett, kémlel, igen!, és bemószerol, igen! A mérnök zavartan topogott.) Édesapám alapjában véve rossz ember volt, egy hitvány tetű, de ez lényegében sose derült ki, nem került rá sor. Ha segített, mindig kelletlenül, de, nemde, segített. Félt a bujdosástól, mert otthon érezte magát az országban. Féltette ezt a kiváltságát. De azután rákapott az idegenség ízére, a gyökértelenségre, a sehová se tartozni szépségére. A légüres tér kínálta lehetőségekre. Mi volna, ha örökétig bujdosna. A mérnöknek szó nélkül megjavította a fűtését, de azért az egyik zárószelepet nyitva hagyta, fűtött is a fűtőtest, szinte izzott, akár a pokol tüze, bele abba a rózsaszín virágzó májusba .

248. É desapám szerint aki Detlev, az vagy buzi, vagy katolikus. (Ellentétben a zsidókkal, kiknek kampós az orruk és többnyire Cohnnak vagy Sternheimnek hívják őket.) A katolikusok sápatagok, mint a keletlen kenyér, és vörhenyes szőkék. Hamisak, mint az igazgyöngy. Még a szemük sem áll jól. Fafejűek, kujonok. Imádkoznak és ágyba vizelnek. A plébánosuk (a plébijük) a függöny mögött a gyóntatószékben ül, várja a lányokat, és titokban végigkúrja mindet. A katolikus lányok a térdzoknijukról ismerszenek meg. Furtonfurt gyertyát kell gyújtaniok. A katolikusok bálványimádók. Luther Márton a sátánhoz vágta a tintatartóját. A sátán katolikus. A katolikusok félnek a bűntől és a pokol kínjaitól. De előbb még van a tisztítótűz. Viszont a rózsafüzérben egyáltalán nincsenek rózsák. A Szűzmáriát szeretik ezek, meg Jézust, akinek arany szíve van (barokk). A szertartásaikon minduntalan letérdelnek, aztán csöngetnek, a plébi meg szenteltvizet hint körbe. Pénteken tilos húst meg párizsit enni. Tojás és hal mehet. Estebédkor a plébi be van rúgva, iszik helyettük is. Kereszteléskor nyállal rajzol az újszülött homlokára keresztet. A templomaik tömjéntől bűzlenek. A legájtatosabbak a kórustagok. A karácsonyi jászoluk, igaz, ami igaz, szebb, mint a protestánsoké. Nálunk viszont az úrvacsoránál lehet bort inni, és a templomi énekeink is szebbek, különösen a Luther Mártonéi (Eine feste Burg és Ein Haupt voll Blut 247und Wunden). Most akkor mindent tudsz; a négerekről, akik büdösek és buzik, az öregasszonyokról, akik mérgezett pralinét tartanak a retiküljükben, valamint a patkányról, amelynek elharaptam a torkát, folyt a vér a számból, majd később .

249. E gy férfi, Robert Bly, egy férfi történetét adta elő édesapámnak, aki férfi apja keresésére indult, aki apa elhagyta őket, anyját s őt, mikor ő még kisgyerek volt. Minden, amit a férfi apjáról tudott, róla gondolt, benne gyűlölt – az az anyai szűrőn át vert gyökeret benne. Kereste, kereste, s aztán úgy a harmincas évei derekán egyszer csak ott találta magát az apja ajtaja előtt, csöngetett, s míg nyílt az ajtó (zörg a kulcs a zárban), arról tűnődött, vajon mit mond majd az apja. Talán: eridj, hagyj békiben! Aggódott. Az öregember megismerte a fiát, aki elmondta jövetele célját, nevezetesen hogy szeretne megismerkedni az édesapjával, szemtől szembe, szeretne képet alkotni róla, kicsoda, micsoda ő és kicsoda, micsoda ő nem, mert hogy nem akarná tovább apját az anyja tekintetével szemlélni. Az öreg férfi fia arcába nézett, és így válaszolt: Akkor most nyugodtan meghalhatok. Mit meséled ezt nekem, kérdezte édesapám Robert Blyt. Egy történetnél nincs mit, vakkantott Robert Bly türelmetlenül .

250. A sztalnál pohár feldöntése vagy kés leejtése: Micsoda ripőkség! Kenyérrel (úgynevezett) tunkolás: Nyalakodás nem! Maszatolás nem! Pacsmagolás nem! Ripők, maszatol, pacsmagol – ezek a szavak voltak apám számára az utált modernség megtestesítői. Ez nem viselkedés, mondogatta. Veletek nonszensz nyilvánosan mutatkozni. Angliában azonnal kidobnának titeket egy table d’hôte-ról. Anglia volt a non plus ultra. Egy (1) civilizált ország létezik. Szokása volt evés közben megjegyzésekkel kommentálni a nap eseményeit s azokat, kikkel találkozni kényszerült. Majd mindegyiket hólyagnak titulálta. Hólyag vagy szimplicsek. Egy szimplicsek mint olyan, mondta új isme248rőséről. A szimplicsek mellett futott még a busman. Busman mindaz, ki félszegen, ügyefogyán viselkedik, nem az alkalomnak megfelelően öltözködik, nem tud hegyet mászni és idegen nyelveket. Minden, számára inadekvát (!) taglejtés, arckifejezés – busmanság. Busmant vetettetek, konkolyt arattok! Életünk tág rétjét fogta át a busmanság: városi cipőben hegyet mászni, vonatkupéban vagy nyílt utcán beszélgetést kezdeményezni, nyitott ablakban szomszéddal fecserészni, hazaérvén cipőt levenni, fűtőtesten lábat melengetni, kirándulás közben szomjúságra, fáradtságra, feltört lábra és egyáltalán panaszkodni, odafőtt vagy olajos ételt vinni, avagy szalvétát. A hegy nagy úr. Engedélyezve: Fontina sajt (maci), lekvár, körte és keménytojás, tea, cukor nélkül. A teát – helyben – édesapám készítette, aggodalmasan a spirituszfőző fölé hajolva, homlokát ráncolva, rozsdabarna dzsekijével, melyet örökkön-örökké hordott, igyekezve szélárnyékot teremteni. Kilógott belőle a vatta, és a zseb környéke meg volt perzselve. Busmanság napfény ellen fejfedőt használni, akár zsebkendő, akár szalmakalap formájában, szimplicsek, ki kapucnit használ, és hólyag, ki sálat – ruhadarabok mind, melyeket anyám szeretett, és hajnalban, indulás előtt mindig megpróbálta őket a hátizsákokba becsempészni, amit édesapám mindig kiszúrt, és dühösen kiszórta őket. Édesanyám nem rajongott a hegymászásért – a szórakozás, melyet a sátán az ő gyermekei számára teremtett –, ha tehette, otthon maradt, főleg, ha ebéd is szerepelt a programban, mert ebéd után, akárha a ház ura, szeretett szundítani egyet. A szófán. És újságot olvasni. A hegymászás már előző este elkezdődött. Édesapám összeállította és -tatta a szerelvényeket, majd mindenki cipőjét bezsírozta, bálnazsírral, mert meggyőződése volt, hogy bezsírozni igazán kizárólag ő képes. Azután beült olvasni a szobájába, ahonnét időnként előjött, bizalmatlanul méregette a családját, ellenőrizte a foglalatosságokat, majd anyámnál mószerolta Natalinát, a szobalányt, elhordta mindennek, lustának, ügyetlennek, gyöngeelméjűnek, a te drágalátos Natalinád, és a legkevésbé sem érdekelte, Natalina hallja-e. Hallotta, de nem sértődött meg, és ha anyám kelletlen bocsánatkérésbe bonyolódott, csak 249legyintett, ó, annyi a gondja a doktor úrnak. A hintóban a bőrszagtól örökké rosszul lett, és többször is összehányta az egész hintót. Egyszer édesapám a gyöngeelméjű helyett váratlanul azt mondta: Szegény édes kis Natalina .

251. A mikor édesapám aggódva, szorongva, következésképp kapkodva kinyitotta minden képzeletet fölülmúló, mindazonáltal vízbiztos esernyőjét, melyet születésnapjára XII. Pius küldött neki, egy angol darabot, a Smith and Hodges cég paliszanderből készült, számozott, ún. családi modelljét, és a zuhogó esőben sietős léptekkel nekiindult, mellélépett egy arctalan asszony, kit apám addig még soha nem látott, majd bebújt az ernyő alá és dühödten édesapámnak esett, hogy nem gondolja-e édesapám, hogy önzőség így nekiindulni a sötétnek, nem gondolja-e, hogy keresztényi kutya kötelessége volna megosztani ezt a hihetetlenül ízléstelen umbrellát embertársaival, nem gondolja-e, ilyen helyzetben illő s üdvös volna legalább körülnézni és segíteni a szegényeken és elesetteken, magyarán rajta. Nem, nem gondolja. És nem gondol-e az árvák s özvegyek könnyeire a feldúlt falvakban. Nem, nem gondol. Csöndben mentek a zuhatagban, apám ügyetlenül készségeskedett, így mind a ketten eláztak. Amikor az asszony bekanyarodott abba a kis utcába, ahová édesapám is kanyarodott volna, megjegyezte (édesapám), milyen érdekes, hogy egy utcában laknak. Csönd. Tán még a végén egy házban is. Csönd. Netán egy lakásban. Csönd. De már megbocsát, ugye nem maga a feleségem. A kellemetlen nő fáradtan elnevette magát. Édesapám megállt, hazaérkezett, megemelte kissé az ernyőt, mintegy kiengedte a Smith and Hodges alól az asszonyt, aki megállás nélkül ment tovább. Jó éjszakát, mondta édesapám, de oly halkan, hogy a nő meg ne hallja. De az mégis válaszolt valamit. Apám két kézzel kapaszkodott az ernyőbe, a családi modellbe. Az – alulról, belülről – olyan volt, mint az égbolt. Apám a fejét rázta, nem, nem, nem. Apám, anyám .

250

252. É desapám rajongott a paliszanderfáért, ezért a Dél-Amerikából származó, értékes, vörösbarna színű, nehéz bútorfáért. Mielőtt megdőlt volna az élete (mint a búza? jelesül a bánkúti? koránérő, szilárdszárú?), szenvedélyesen foglalkozott a paliszanderral, levelezésben állt egy chicagói gyárral, valamint Richard Swenson londoni asztalosmesterrel, akit csak „Dream of Palisander”-nak neveztek (elképesztő levélpapírjai, borítékai voltak, evvel a dreames fölírással, mélynyomású fejléccel, gyönyörűséges, paliszanderfát ábrázoló vízjellel, hozzá képest apám papírjai, kopertái… mintha már itt lettek volna az oroszok); honnét a név?, ki tudja, tán hogy minden magányos paliszanderfa arról álmodik, hogy Richard mester vegye kézbe, pontosan nem tudni, az angoloknál sose tudni, nem érdemes beléjük kötni, hisztérikusan ragaszkodnak az idő múlásához, melyet hagyománynak neveznek. Amint az Janák Imre leányának leveléből megállapítható: Janák Imre pesterzsébeti, volt szociáldemokrata villanyszerelő, aki a háború után, az úgynevezett koalíciós időkben az országgyűlési képviselőségig vitte. Új ország, új emberek. Aztán lecsukták. Azt nem lehet állítani, hogy az ávósok kínzásai kellemesek lettek volna, bár Janák Imre kis hal volt, a kommunista mozgalom rutináldozata, de hát az ütés az ütés, a fülbevérzés az fülbevérzés és a félelem az félelem, ám mindez semmi ahhoz képest, amit cellatársaitól kellett elszenvednie. A szenvedés magja abból állott, hogy azok – az édesapám, egy katolikus főpap és egy református pap – éveken át, folytonat ugyanarról beszélgettek, még inkább vitáztak. Minthogy az Imre bácsi antiklerikális és szociáldemokrata volt, ezért főként a katolikusokat és az arisztokratákat nem állhatta. Édesapámmal tehát jól kifogta. Még húsz év múltán is indulatba jött, és avval vádolta az ávót (az Imre bácsi), avval a testülettől egyébiránt valóban nem idegen, rafinált aljassággal, hogy azok előre megfontolt szándékkal ültették édesapámékkal egy cellába; csak hogy őt kikészítsék! Édesapám eredendően és alkatánál fogva nem tulajdonított nagy jelentőséget a felekezeti hovatartozásnak, nem gondolta, hogy egyik út üdvösebb volna a másiknál (hamarabb fogta el a szorongató kétely, hogy van-e út 251egyáltalán, vagy ha minden, amin járunk, út, az út-e), de ha már úgy adódott, hogy pápista, akkor nagy lendülettel vállalta ezt a pápistaságot, és nem mulasztotta el az alkalmat, hogy aprócska, fullánkos megjegyzéseket ne tegyen keresztyén testvéreire. A Bihar megyéből származó református pap fölfedezte, hogy Indiában is van egy Bihar nevű hely, és erre alapozta a tervét, azt, hogy a háborúban megsérült oltárhoz onnét, az indiai Biharból szerez paliszanderfát, mert az indusok meg fognak hatódni a névazonosságtól, és úgy. Ekkor édesapám közbeszólt, sose legyen gondod arra a berakásra, tiszteletes úr, van énnekem Londonban egy jó emberem, és úgy. Mielőtt a tiszteletes úr nyakasan hálálkodni kezdett volna (mert „nekem a kérés nagy szégyen” stb.), a kanonok úr, már amennyire ezt a cella térsége engedte, félrevonta édesapámat. Kegyelmes úr, megítélésem szerint helytelen, de legalábbis elhamarkodott volt nagyvonalú fölajánlásod. Katolikus magyar főúr elsődlegesen ne református templomnak adományozzék. Édesapám elgondolkodott, illetve úgy tett, mint aki elgondolkodik, nála ezt sosem lehetett biztosan tudni, volt, talán így kell mondani, eleve volt a létezésében valami távolságtartás, saját magától állt távolabb, sőt, az életétől. Hümmögött, és igazat adott az óvásnak. De már én most mitévő legyek? Az adott szó kötelez. Ha kimondtam, hát kimondtam. Attól fogva, egészen az 56-os szabadulásig ezt az „ügyet” csűrték-csavarták, vesézték, hogy miként is lehetne a két elv közti háborúságot feloldani. Napjában többször is, hol Luthertől, hol a paliszanderfától indítva. Az öreg szocdem növekvő keserűséggel hallgatta ezt a mindennapos üres, finom debattot. Az a fájdalmas érzése támadt, igaza van Rákosi Mátyáséknak, hogy lecsukták ezeket a burzsujokat. Annyira nem volt köze a vita által kialakult mindennapokhoz, annyira idegen volt számára minden ott elhangzott szó, az édesapám nevetős érvelése, a főpap púderes szigorúsága és a lelkész elszánt kisebbségi érzése, annyira nem értette őket, az egészet, olyan kisemmizetté vált, újra, itt is, a börtönben is, hogy legszívesebben üvöltött volna, legszívesebben leverte volna édesapám szemüvegét (négy és fél, illetve öt dioptriás), beleharapott volna a 252párnás katolikus kézbe, s rúgott volna keszeg, református ülepbe. Forrt a dühtől. És ettől kezdve neki is napi elfoglaltsága lett, hogy összeegyeztesse az összeegyeztethetetlent, a klasszikus szociáldemokráciából és alkatából eredő igazságérzetet és igazságvágyat evvel a forrással és fájdalommal meg a bosszútervek nyomán támadt édes, link érzéssel. Börtönben a legfontosabb, hogy teljék az idő; és a legrosszabb, ha bent van az ember, egyik nap múlik a másik után, az idő meg mégsem telik. Janák Imre tudta ezt. S ugyan még évtizedek után is készséggel idézte föl régvolt indulatait, magában, belül hálás volt cellatársainak. Amikor édesapám fiánál elrohadtak a huzalok a falban – zárlatos a ház, nevetgélt a család –, őt kérték meg a villanyszerelési munkákra. Édesapámmal megölelték egymást. Aki akkor rossz állapotban volt – keszonbetegség, mintegy szétpattant az agya, a szíve, az élete –, de talán nem látszott rajta. Igyekezett titkolni (főleg anyám!). A villanyszerelő jó munkát végzett, méltányos összeget kért, még számlát is adott, igaz, ennek akkor nem volt gyakorlati jelentősége, nem lévén számottevő adó. A szociáldemokrácia szénája rosszul állt; széna se volt .

253. F öltéve, de meg nem engedve, hogy édesapámat nem üldözik, és ő (1) ezt tudja, oké, több is veszett Mohácsnál. Ha továbbra sem üldözik, és ő (2) ezt nem tudja, vagyis úgy tudja, üldözik, noha nem üldözik, hát ez bizony a paranoia. Mármost ha édesapámat üldözik, és ő (3) evvel tisztában van, akkor édesapám neve: áldozat. Szép dolog az. Ám ha üldözik, és (4) nem tudja, arra nincs magyar szó. Ez nem szép dolog, hogy nincs szó .

254. É desapám neve a személyes életvezetés, a történelmi és kulturális hagyományok, a származás és a tehetetlenség ötvözeteként a gyilkosság és a nagyúri hárem (szeráj) szavak találkozásából keletkezett. Minden egyes alkalommal, ha kimondom, ha kimondhatom, hangosan, lármázva, harsányan, egetverőn, fülsértőn, zengőn, sztentorin, ércesen, acélosan, csengőn, disszonán253san, halkal, lassan, piano, rekedten, borízűn, reszelősen, ordítva, üvöltve, bőgve, rivallva, bömbölve, süvítve, vonítva, sivalkodva, acsarkodva, áskálódva, fenekedve, agyarkodva, vermet ásva, brutálisan, suttogva, pusmogva, rebesgetve, hebegve, habogva, dadogva, gyűlölettel, utálattal, ellenszenvvel, averzióval, undorral, csömörrel, iszonnyal, irtózattal, rémülettel, borzadással, rettenettel, pánikban, vakrémületben, gorombán, nyersen, finoman, gyöngéden, lágyan, szelíden, kíméletesen, szeretetteljesen, szerelmesen, tapintatosan, udvariasan, diszkréten, ha kimondhatom a nevét, boldog vagyok. Kimondom: Mordechai. Boldog vagyok .

255. É desapám legidősebb fia gyerekkorában sokszor hallotta a szomszédoktól, de a rokonságtól is, főleg a nagynénémtől, édesanyám nővérétől, meg annak fiától, aki alig volt négy esztendővel idősebb nála, igaz, ez abban a korban még nagyon is számít, hogy édesapám jelentős bivalyzongorista. Jelentős bivalyzongorista. Itt rendszerint nevetett vagy kacsintott az elbeszélő, és nemritkán játékos vita is kibontakozódott afölött, hogy édesapám – mint bivalyzongorista, persze – valóban jelentős-e, avagy helyesebb volna első megközelítésben jónevűnek mondani. Édesapám legidősebb fia abban a bizonytalan tudatban nőtt föl, hogy édesapám jelentős, de legalábbis jónevű bivalyzongorista, de nem tudta, örüljön-e ennek avagy szégyenkezzék. A bivalyok által feltúrt, majd megmerevedett sár, az az iszonyatos hepe-hupa, az a bivalyzongora, mesélte a minap Oskar P. De mi köze van ehhez édesapámnak? Oskar P. szokása szerint elfojtott magában egy kis mosolyt, és mint mindig, ha szavakról kezdett beszélni, és ő gyakran (és szépen) beszélt a szavakról, öröm és könnyű, de határozott büszkeség látszott az arcán udvariassággal keveredni, édesapád, ha berúgott, négykézláb jött a kertek alatt, ott, ahol a bivalyok. Senki nem volt olyan ügyes, mint a te édesapád, lelkes, virtuóz, anyagszerű, se Gould, se Kocsis Zoltán, se Rolla János, pedig ő nem is zongorista! Légy büszke apádra. Így is történt, büszke volt rá .

254

256. A Földi Állat egy nagy barom állat, amely aluszik. Aki. Nagyon aluszik, de nagyon érzékeny az emberszagra. Ha megérzi, akkor odacsap, arrafelé, de a szeme közben csukva. Vagy még inkább odahengeredik az emberszag felé, és hatalmas, erős mozdulattal mintegy megbilincseli, megbéklyózza az emberszag kibocsátóját. Igen ám, de olyan a teste, a biológiája, az idege, hogy a jó emberi melegtől megint azonnal elaluszik, azonnal békésen, és akkor az emberszag kibocsátójának ki kell szabadulnia, mint a nagy Houdininak. Ez nehéz föladat, mert a Földi Állat egy nagy barom állat, és csak tehénkedik rá a sok súlyával a szegény gyerekre. De a szegény gyerek hősiesen mindig kiszabadul, és akkor igen boldog. Ez a földiállatozás; vasárnap reggel volt mindig, míg volt vasárnap .

257. V an az a vicc, hogy ül édesapám a bakon, esik az eső, fú a szél, nem tombol ítéletidő, hanem egy hétköznapian kellemetlen este van, egy tré szerda, édesapám vacog a nyirkos hidegtől, kocsiskalapjának karimájáról csöpög a víz – csöpp, csöpp: mintha újra meg újra egy öngyilkos szánná el magát végső tettére. Nyílik a tiszti kaszinó aranyas ajtaja, apám ifjú, sápadt gazdája tántorog elő, fehér sálja fölvilágít a holdra. Édesapám tüstént ugrik, a fiatalember dől, apám az utolsó pillanatban kapja el, bele kell térdelnie a sárba, le a pocsolyába, az egyensúly miatt. Akár egy kisgyereket tartja karjában gazdáját, ki azon hezitál, elaludjon-e rögvest („rajtaütésszerűen”) vagy teremtse le a kocsist, végül unottan ez utóbbi mellett dönt, és megtörténik vele az előbbi. Édesapám fölemelkedik térdeltéből, nézi a fiú arcára csapódó esőcseppeket, akár sírásnak is lehetne látni, no, gyere, angyalom, babusgatja, s gyöngéden beemeli a hintóba, ráfekteti az ülésre, igazgatja a testet, gömbölyíti, hogy a lábaknak is jusson hely, és betakarja a Párizsból való kockás angol pléddel (még a Roisin-dédmama kelengyéje). Kiül a bakra. Hideg van. Az ustorral megsimogatja a lovakat, gyí, angyalkáim, gyí. Hogyan van ez, tűnődik édesapám ott a bakon, az apám is gróf, a fiam is gróf, csak én vagyok kocsis .

255

258. 1 917-ben, tehát épp időben, mert akkor lett vége mindennek, hogy új mindenek kezdődjenek, édesapámnak Felsőgallán megjelent a Szűz (azon belül is Mária), hogy rája bízzon három titkot, amely három közül az utolsót 1960-ban kellett volna nyilvánosságra hozni. A harmadik titok feltárása azonban a Vatikán közbelépésére elmaradt, ami Kádár János érzékenységét óva, megkímélte a világot a szovjet gyarmatbirodalom előre látott végének hírétől. Az első titok a bűnösök elkerülhetetlen pokolra kerüléséről figyelmeztet önéletrajzi jelleggel, a második Oroszország megtérését jelezte előre. A harmadik titokban rejlő vészjelekről szóló pletykák (világvége 2000-ben stb.) megakadályozása érdekében a Vatikán szükségesnek látta, hogy tavaly októberben üzenetet küldjön Ratzinger püspökkel apámnak, mondván, hogy a titoknak már nincs jelentősége, sőt az nem is létezik. Édesapám ezt nehezen fogta föl – noha tudta, ha fölfogja, könnyebb lesz neki, csak nehezen fogta föl –, ám ez a Ratzinger jó eszű, okos fiú, szépen elmagyarázta .

259. R omániában megépítették édesapám mását. Nehéz megmondani, mért apámra esett a választásuk, tény, hogy az arisztokraták a statisztikailag várhatónál kevésbé nacionalisták és antiszemiták, no, nem azért, mert jobb emberek volnának, vagy nyugodtabbak, esetleg körültekintőbbek, nem, inkább mert mondott körök nem zavarták a köreiket, a jobbágy jobbágy volt, mindegy, hogy magyar-e, román-e, a zsidókkal meg nem volt dolguk, hosszú időkig a pénz nem számított, pénz nélkül is lehetett gazdag lenni. Az alapelv szerint az édesapám méretarányait tiszteletben tartó micsodák belsejében, a csúcsot az alappal összekötő képzeletbeli függőleges felső harmadát jelölő metszéspontban rendkívül jótékony energiák hatnak. A piteşti verzió tízszeres nagyításban mindenben betartja a modellül szolgáló édesapám arányait. A tisztításra váró szennyvíz 1300 méternyi csatornahálózatban kering. A „csodák” sora már itt elkezdődik: bár a csatornák fedetlenek, apám belsejében semmilyen kellemetlen szag nincs, sőt az itt dolgozók arról beszélnek, 256hogy időnként – megmagyarázhatatlan módon – frissen kaszált széna illatát érzik. Ahogy erre anyám a száját húzogatja! A személyzet esküszik rá – apámanyámtűzbenégjen –, hogy amióta itt dolgoznak, egészségi állapotuk érezhetően javult, a szociális kiadások növekedtek, a GDP szintúgy, tíz év alatt egyetlen megbetegedés sem fordult elő, és Európához is közelebb kerültek. A látogatók egyöntetűen vallják – itt ismét édesanyám mondható kivételnek –, édesapámba belépve egy csapásra valami leírhatatlan jóérzés lett úrrá rajtuk, mindent rózsaszínben láttak, mintha csak kábítószert fogyasztottak volna. Fater, bazdmeg, nagy vagy! A már említett képzeletbeli függőleges felső harmadát jelölő metszéspontban egyébként az itt dolgozók kényelmes fotelt helyeztek el azok számára, akik itt szeretnének feltöltődni. Édesapámat elkerülik az egerek, a patkányok, de még a legyek és a szúnyogok is. Belterében (apáméban) előre lehet jelezni a földrengéseket is. A legutóbbi romániai földmozgások alkalmával édesapám lehelete már órákkal korábban olyan mértékben ionizálódott, hogy a sötétben fluoreszkálni kezdett. Szakemberek szerint „a metszőpontban” elhelyezett használt borotvapenge visszakapja élességét, az élelmiszerek nem romlanak meg, a fáradtolaj felújul, és megnő a benzin oktánszáma, és napra pontosan beáll a nők menzésze. A kézzelfogható bizonyítékok ellenére senki sem foglalkozik érdemben az üggyel. Ez édesapám sorsa. Mintha nem érné utol az életét. Fölmerült benne (édesapámban), hogy esetleg ez a „nem” volna az élete. Nem, nem, soha: igen .

260. P uszi. Akár először járt édesapámon, akár sokadjára, üdvözöljük e sokat szenvedett és szenvedélyes helyen. Nekünk, édesapám fiainak mindig nagy öröm, ha vendégeket köszönthetünk. Vannak tradícióink az idegenek forgalmában. Édesapám gyönyörű. És ezt nemcsak mi tudjuk, hanem azok is, akik több-kevesebb rendszerességgel fölkeresik őt, hogy újra meg újra megcsodálják homloka lankáit, gyönyörködjenek a Zsigmond korabeli gondolatokban vagy csak egyszerűen felüdülést, ki257kapcsolódást keressenek itt, ebben a festői szépségű testben s lélekben. Még a múlt században írta apámról Fényes Elek: „Kedves haza ez népének, mert áldott s kellemes, s a nép hite szerint is a legszebb a megyében.” Ez a hitünk ma sem változott. Édesapám azonban az évszázadok során soha nem elszigetelt alakja volt a térségnek, hanem a környező, nevezzük így, emberekkel, urakkal, jobbágyokkal és lumpenproletárokkal alkotott szerves egységet gazdasági és kulturális téren egyaránt. Ajánljuk őt mindazoknak, kik nem ismerik (ismerték, ismerhették), de ajánljuk azoknak is, kik már jól ismerik természeti, érzéki és intellektuális szépségeit; és ne feledkezzünk meg az örök átutazókról sem, tán ők is találnak valami édesapámi kis részletet, a szem rendíthetetlen kópés hunyorgását, a fogak dohányos színeit, a csípő fiús változatlanságát, a visszereket a vádlin, a nyak rokonszenves durvaságát, mintegy parasztos barnáját vagy egyes szófordulatok nemes ómódiságát, melyet azonnal balanszíroz a folytonos, egyetemes irónia, a hallgatását, az akár titokzatosnak is mondható hallgatását, valamit, ami legyőzheti közömbösségüket, unalomba rejtező rémületüket. Apácskám is csókoltat mindenkit, puszi. + 1 fotó a polgármesterről (később) .

261. É desapám a beszédet (nem gyászbeszéd volt ez, talán inkább laudatio vagy annak megköszönése vagy vacsorabeszéd, hogy a vacsora árát – mégiscsak százötven teríték – le lehessen vonni az adóból) egy úgynevezett idegen nyelven tartotta, ezen idegen nyelv szavait és mondatait mondta a mikrofonba, betű-, illetve hanghelyesen, ám ahol azok, kiknek ez az idegen nyelv (vagy mert anyanyelvük, vagy más okból) nem idegen, szünetet hagytak volna, édesapám hadarin gyorsított, s ott, hol azok egybehúztak, ő ráérősen elidőzött, így új szavak és új mondatok keletkeztek egy új, nevesincs nyelven. Azok, akik hallgatták – mégiscsak százötven teríték vagy nyolcvan gyászzsebkendő –, hallották, hogy édesapám azon a bizonyos idegen nyelven beszél, de nem értettek egy kukkot sem, kiről, mit, minek, ho258gyan; két szót sikerült csupán agnoszkálniuk az egész beszédből: „édesapám” és „köszönöm szépen”, de ennyi édesapám szerint elegendő is, akármi volna is a hallgatók szempontja .

262. É desapám bélműködésének ideges zavarában elengedett egy galambot minden oroszok cárnője, Katalin előtt. Az okos uralkodónő bólintott, végre egy becsületes hang, mondotta .

263. M ielőtt édesapám megtért volna a Fennen Valóhoz, ki még, így hírlik, a hercegeknek s uralkodóknak is fölötte áll, igen süket volt. Mint az ágyú. Nomen est omen, mert: egy délután, ő éppen olvasgatott, inasa, ki vele egykorú volt, körülötte sertepertélt, fölrobbant a közeli wienerneustadti lőszergyár. A pottendorfi kastélynak mind betörtek az ablakai, az egész nemes épület remegett, mint a miskolci kocsonya. Ezenközben háziasszonyok, szakácsok, hobbiból főzőcskézők garmadája állapíthatta meg, hogy a kocsonya, mint a pottendorfi kastély, úgy remeg. Tán szigorúbban kellett volna a kurkumával bánni?, tanakodtak. Édesapám fölemelte fejét az újságból, rápillantott derék inasára, a világon talán ezt az arcot látta a legtöbbször, rosszkedvűen így szólt: Megbízható emberem volt maga nekem mindig, és már mióta, egy örökkévalóság óta, ugyebár. Azonban azt a leghatározottabban tiltom, hogy jelenlétemben itten fingogasson! Jellemző az efféle történetre meg az emberek életére, hogy a válasz nem ismeretes. Inas nem beszél. Herceg beszél. Másfelől: az apák hallgatnak, ez is jellemző .

264. É desapám jó példa az ún. tökhülye édesapámra. Országszerte híres volt jó szívéről (a másodszülöttek jószívűek), kedvességéről, és arról is, hogy mindenhonnét elkésik. A királyok udvariassága a pontosság, vont vállat. Amikor az olasz király volt itt látogatóban, és apámat is meghívták a nagy magyar királyi bankettra, külön telefonált neki a kormányzó szárnysegédje, kö259nyörögve kérve édesapámat, hogy most ezegyszer próbáljon pontos lenni. Miután igen messzi laktunk a királyi palotától („melynek mostani albérlője egy tengerész”), volt az vagy nyolcszáz méter is, és a meghívás 12.³⁰-ra szólt, apám elhatározta, hogy mielőtt szegény szárnysegéd gyomorbajt kapna, ezúttal pontos lesz. Sofőrjét pontban délre rendelte a ház elé a vakítóan fényesre polírozott autóval; a járókelők ámulva nézegették magukat e sajátos tükörben, s rebbentek széjjel, midőn apám kifogástalanul öltözve kilépett a kapun. Éppen harangozni kezdtek. Kilépett a kapun; az, amelybe azonnal belelépett, nem valami kicsiny, elrejtett csapda volt, nyilvánvaló és jókora halom inkább, hozzáértő ember tán még a kutya fajtáját is megmondta volna, nem is lépés volt ez bele, hanem sokkal inkább botlás, de hát ha az ember herceg meg gróf, meg a királyi fogadásra indul, meg még az autó is ott áll, a nagy Daimler, akkor az ember képtelen arra gondolni, emberileg lehetetlen, hogy szarba lép, hogy szarba léphet, hogy szarba fog lépni, egyáltalán, hogy volna szar. Ám édesapámban megvolt a bátorság a valóságot a maga bizonytalan és kiszámíthatatlan többrétűségében tudomásul venni, tapasztalatból pedig tudta, hogy az ember kutyaszaros cipőben nem megyen ebédelni a királyi palotába, így ahogy jött, ment, hogy cipőt váltson. A sofőr, noha nem ő szart a járdára, pironkodva eltávolította „az elképzelhetetlent”, kis lapátkával átaldobta azt a kocsi másik oldalára, majd újólag a kocsi mellé állt, feszesen várva őapámsága fölbukkanását. Negyedóra múltán meg is jelent makulátlan cipőjében. Most már vigyázott. Az igaz, láttuk, hogy a feudális piramisban betöltött hely a valóság tudomásulvételének korlátozottságával is jár, ám „a Japán kávéház Stammgastjainak véleményével ellentétben” nem minden ariszto kretén; édesapám nem reszkírozott, megkerülte hát az autót, és mielőtt a kővé meredt, az évszázadok súlyától némiképp lelassult sofőr száját szólásra nyitotta volna, újra – mint aki halkan – belelépett. A sofőr nem bosszankodott, nem is szégyenkezett, a kárörvendés szóba sem jött: sírt. Potyogtak a könnyei. Édesapám – még mindig mosolyogva – újra visszatért a házba egy friss pár cipőért. Végül is alig tizenöt per260cet késett. Ekkor következett a szárnysegéd nagy pillanata. Kegyelmes úr, hajolt oda édesapámhoz, és amiképpen a sofőr alig előbb pityeregni, ő kuncogni kezdett, valójában, már megbocsát, a meghívás 13.⁰⁰-ra szól, és diadalmasan apámra tekintett. Mintha sikerült volna a kiugrás vagy hogy. Ó, foglalta össze kis gondolkodás után édesapám a tanulságokat, ezek szerint nemcsak hogy nem késtem el, de még előbb is érkeztem! Ránevetett a szárnysegédre. A fiatalember olyan zsibongást érzett a szívében, édesnek, keserűnek szédítő kavargását, mit még soha. És soha nem is fog majd egész élete folyamán. A szárnysegéd egy pillanatra, körülbelül tizenkét óra negyvenhét perckor: boldog volt .

265. É desapám jó példa az ún. nagy fesztávolságú édesapámra; fesztávolsága Szigligettől Londonig terjedt. Londonban süket volt, akár az ágyú; bírt ugyan egy szép ezüst hallócsövet, azonban ezt hiúságból nem szerette használni, így nemcsak ő ordított, ha beszélt, de az is, aki neki mondani akart valamit, így a királynő is, aki bált adott a tiszteletére a Buckingham palotában június 23-án. Az öregúr elemében érezte magát szeretett Angliájában, ismerte az egész világot, és szélesen mosolyogva jobbra, balra köszöngetett harsogó hangon rég nem látott ismerőseinek, hogy van, hogy van, nagyszerű önt viszontlátni, azt hittem, már rég meghalt! A királynő így szólt lord D’Israelinek: Úgy örülök, hogy láthatom ezt az embert. Kedves színfoltja volt gyermekkoromnak. Csak ne kajabálna mindig olyan hangosan! Annyi mondandóm lenne a számára, de hallja az egész terem, fuck you. Szigligeten viszont sokat jött-ment a faluban, szokása szerint valami kényelmes, öreg, nemegyszer foltos vadászgúnyában. Történt, hogy egy idegen parasztgazdának éppen a falu határában törött ki a kocsikereke. Jött arra egy erdészféle, rögtön beállt segíteni neki. Dolgoztak ott ketten, a munka végeztével megveregette a gazda az erdész vállát, és kezébe nyomott egy fényes pengőt. Az szépen megköszönte, s gondosan eltette a pénzt, és elbúcsúzott illendően. A gazda meg megállt a 261kocsmánál, leöblögetni a fáradalmakat. Meséli nagy hangon a történteket. Nagy csend lett a kocsmában, aztán megszólalt az öreg Reiter Franci bácsi: Egy pöngőt adott neki kend? Azt én, mondotta nagybüszkén az idegen. Bólogattak az emberek, egy pengő, az szép pénz. Aztán tudja-e, ki volt az az erdészforma. Az idegen vállat vont, ki .

266. ( Találtak egy megfelelő tisztást, a felek, pisztollyal a kézben, mintegy 30 lépés távolságban egymástól álltak föl, a párbajvívás azon szokásai szerint, melyeket a legtöbb magyar író és gyakorlatilag minden arisztokrata származású magyar író leírásai rögzítenek.) Papa, volt egy szóra sem érdemes vitám egy idegennel, kit pofon ütöttem, és ki aztán Kalugano mellett párbajban megölt. Elnézést. Írta édesapám utolsó levelében nagyapának .

267. É desapám, a tündöklő ifjú: aki a végzetes párbajt megelőző éjszaka lefektette az ún. csoportelmélet alapjait. Tudta, hogy meg fog halni, ezért előtte átadta szellemi örökségét az emberiségnek, álló éjszaka körmölt, édesanyámra nem gondolt, édesapjára nem gondolt, lefektette az alapokat, csupán erre gondolt, a lefektetésre. Nem csoda, ha másnap borostásan, kialvatlanul mintegy beledőlt a feléje röppenő golyóba, amely azonnal átszaladt az utolsó éjszakától könnyű és mámoros szíven. Szép halál, az egyik legszebb halál az emberiség történetében (édesapámé) .

268. N ehéz volna megmondani, mikor történt ez, de időben; tie-break, édesapám kifejezésével time-break előtt (Zadarnál). Édesapám édesanyja, a nagymamám, özvegy, itt nagymamám neve következik, így szólott: Gyüjj a mellyemre, kisfijam! Jött. Menny má, játsszá, kisfijam! Ment, játszott. Gyüjj má ennyi, kisfijam! Jött, evett. Menny má tanúnyi, kisfijam! Ment, tanult. Gyüjj, behítak, kisfijam! Jött. Mennyé háborúba, kisfijam! Ment. Mennybe szállt a kisfijam. Szállt .

262

269. M időn betörtek a kastélyba a felszabadító orosz csapatok, a barbárok, ahogy a kastélylakók egymás közt őket nevezték, mindenki fejvesztve menekülni kezdett, csak édesapám nem. Ha égi atyámnak nem fontos vigyáznia rám, mért élek még? Azzal átsétált az orosz táboron, és az oroszok nem látták őt. Lám, szólt édesapám, élek. Tégy hát miként az emberek, menekülj tieid után. Így is lett. Az orosz kiskatona ekkor ijedten megpillantotta a menekülőt, azonnal lőtt, géppisztollyal nem nagyon kell célozni, csak úgy körülbelül, bele .

270. G ondolkodással, gondolta édesapám, sokáig el lehet jutni, de nem mindenhová. Nem végig. Itt van például ez a háború. Elkezdett rajta gondolkodni (édesapám). Mint egy gyerek. Vagy gimnazista, azok szoktak a világ természetéről tűnődni, tornaóra helyett. És teljes komolysággal arra jött rá, amiben az emberiség láthatóan és látványosan nem követi őt, arra jött rá, hogy keresztényként nem lehet háborúzni. Vagy keresztény, vagy háború. Egyszerűen a felebaráti szeretettel nem összeegyeztethető. Mert… mert azt ő nem veszi meg, mert volna itt egy kis kiút, hogy nem az ellenséget gyűlölni, hanem csupán azok bűneit s gaztetteit (az ellentétet a bűn változtatja gyűlöletté). Akire lőve van, az gyűlölve is van. A szeretet jegyében talán mégse lehet megölni valakit, nemde? Akkor tehát gyűlölet, és ő ezt a gyűlöletet nevetségesnek tartja. És nem hajlandó elvi alapon gyűlölni, legföljebb esendőségből. Eddig még nem is volna nagy baj: ne tekintsünk senkit ellenségnek, azt sem, akinek mi vagyunk az ellensége. Ez mintha megoldás volna, igaz, nem kecsegtet a túlélés bonyodalmaival. De itt még nincs vége. Mert a felebaráti szeretet jegyében szolidárisnak kell lenni azokkal, akiket éppen azok irtanak, akiket az előbbiek szerint nem kívánnánk gyűlölni. És könnyen lehet, hogy a szolidaritásnak egyetlen módja van (konkrétan): a háború. Most nem is azt akarja mondani, hogy ki kardot ránt, kard által pusztul, mert mondatot mindenre lehet hozni. A béke nem evilágból való, ez is egy mondat. Az emberiség állapota az erőszak, ez is. Szóval keresztényként kardot kell rántania, azaz gyű263lölni, amit keresztényként nem fogadhat el. Akárhogy forgatja, ez feloldhatatlan. Jó, erre is van mondat, hogy a lét ellentmondásos. De ennyire és ennyire konkrétan? Azt gondolja, hogy itt nincs mit gondolkodni tovább, viszont valamit tenni kell, aztán majd utólag el lehet gondolkodni azon, mi volt ez. Ami nemcsak roppant veszélyes, de idegen is tőle (édesapámtól). Hát tényleg elmehet az emberiség a picsába, kiáltott föl tehetetlenül, és hát el is ment, mert azt tudta, ő sem jobb senkinél, nincs közelebb senkinél a megoldáshoz, csak épp szereti nézegetni a dolgokat minden felükről. És ezt eddig lehetett, mert ha nem jutott döntésre, akkor ez volt a döntés. De ez most nem jó. Úgy tetszik, ez a nézegetés, ez az egyrészt–másrészt, ez nem emberi. Az az emberi, ha az ember csatlakozik a hordájához, és becsületesen csak akkor tud csatlakozni, ha úgy hiszi, ott az igazság, de legalábbis a szükségszerűség. Hogy le ne köpjük magunkat, leszünk az igazság fiai. Nincs távlatom, csak nézek magam elé, nézem a rettenetet. Nincsen más, csak a rettenet. Háborúban nem lehet azt mondani, én. Egy endékás titkárnő szellemi nívója, itt tartok .

271. É desapám a soha be nem fejezett kéziratán dolgozott épp, amikor katonák jöttek, németeket kerestek. Fiatalok voltak, szinte gyerekek, nagy zajjal, dérrel-dúrral vonultak be, ordítoztak, mászkáltak, és nem lehetett tudni, hogy nagyon dühösek-e, vagy csak magukat szórakoztatják a ribillióval. Édesapám tud oroszul, bár tagadja; a kéziratból éppen csak fölnézve mondotta, hogy legyenek a tiszt urak üdvözölve, akár érezzék otthon is magukat, ez utóbbihoz ő személy szerint nem ragaszkodnék, ám most, megbocsássanak, nem ér rá, láthatják, dolgozik. Dolgozik egy afféle regényen. Regényt ír tehát. Románt. Csakugyan. A csapatot vezető fiúcska elpirult, majd tombolva üvöltözni kezdett, hogy míg ők térdig vérben gázolnak, öldökölnek és Isten látja lelküket, nem jó dolgukban, addig apám itt firkál gőgösen, sőt pökhendin, azzal megragadta a kézirathalmot, belemarkolt, és a tűzbe hajította. Ez égett. Édesapám fölsikoltott, és pofon ütötte a pelyhes állú katonát. Csönd lett, törékeny és 264üres. A fiúcska elindult kifelé, mintha vége volna mindennek, de aztán az ajtónál villámgyorsan megfordult, és alig láthatóan rántott egyet a fején, gyerünk. Mikor édesapám odaért hozzá, szinte kedvesen, valóban, mint aki elszánta magát, hogy udvarias lesz, és ezt mondta halkan: Most kivégzünk. Ekkor csörtetett be egy magyar tiszt, átállt vagy hogy, roppant hetyke volt, rögtön informálódott, miegymás. Apám ekkor már persze félt, félelmében beszédes lett, nekiesett a tisztnek, félelmében bátran. Mit fölényeskednek maguk itt, mit fölényeskednek a halállal, adják-veszik… Miért hiszik, hogy bármit megtehetnek? Mért ne hinnénk? Mondjuk az Isten miatt. Nincs Isten. Akkor a Sátán miatt. A tiszt fölnevetett, ha nincs Isten, akkor Sátán sincs. Jó. Jól van. Minden jól van. Lehet, nincs Isten és nincs Sátán, és nincs semmi, semmi sincsen, csak maguk, maguk az egyetlenek, akik vannak, csak maguk vannak, jó… de akkor vegye, kérem, tudomásul, hogy maguk egyszerűen disznó fráterek, s legyenek átkozottak az idők végezetéig! A katonák megunták, inkább az egészet, mint apámat, elfáradtak, káromkodtak s eltűntek. Édesapám ott zokogott. Pedig hogy szerette ezeket a szcénáit. Édesanyám meg a ruhásszekrényben reszketett, nehogy megbasszák. A naftalintól most is hány azonnal .

272. S zavaktól is be lehet rúgni, és vadállattá lenni; így működik a nacionalizmus például. Ő nem, őt ilyen primcsin nem lehet beugrasztani, az kizárt, hogy ő valakit azért és csakis azért gyűlöljön vagy azért ítélne meg elfogultan, mert úgymond a hegy túlsó oldalán lakik. Anyám csak somolygott, ugyan, ugyan, édesem, csak nem azt képzeli, hogy maga egy übermensch. Azt éppenséggel nem, válaszolta édesapám sértett méltósággal, de mensch, az talán igen, nem?! Anyám nem is válaszolt. De attól kezdve. De attól kezdve számára apám megszűnt az a varázsos és retteneteses férfi lenni, és őt minden tekintetben magyarnak tekintette, magát pedig …-nek (bergengócnak), és az összes problémát, gondot, feszültséget, amit az élet eléjük sodort (gyereknevelés, Rákosi-rendszer, menstruáció), eztán magyar–… (bergengóc) konflik265tusként kezelt. Mert ti már az Etelközben is…!, vágta apám arcába. Vagy: az az anzágoló Kossuthotok! Édesapám nem nagyon értette, miről van szó, furcsállotta, hümmögött, ám egy idő után kicsit védeni kezdte az etelközieket, majd készséggel elismerte, hogy ő maga sem Kossuth-párti, de azért ilyen egyszerűen nem lehet őt letudni. Anyám felsikoltott, hát ti magyarok mindig ilyenek vagytok, ez az üres gőg, ez a fenn az ernyő, nincsen kas! De szívecském! Semmi szívecském. Mi, …-k (bergengócok), ezt évszázadok óta tudjuk és nyögjük ez jármot…! Micsoda barom beszéd ez, horkant föl édesapám, összeráncolta meggyötört, magyar homlokát, s mondott valami lekezelőt anyám gondolkodásmódjára, illetve mert akkor már anyám jó hónapja nyomatta, hogy ő testestül-lelkestül… (bergengóc), a megjegyzés a …-k (bergengócok) gondolkodására vonatkozott. Anyám apámra ugrott, s karmolni kezdte azt a magyar majompofáját. Mi-hi-csoda-a?! Minket alázol, minket s őseimet, kik már akkor a művelt világhoz tartoztak, amikor ti még nyereg alatt puhítottátok a Heideggert, kacagott föl anyám. Te ostoba… (bergengóc) tyúk, mondotta kedvetlenül apám, és pofán verte az anyámat. Magyar állat, barbár! Mi-hi-csoda?! Puff, a kurva anyád! Édesapám belejött az ütésbe, kezdetben módszeresen, azután csak hangulatból dolgozott; például zihálva ültek a konyhaasztalnál, a kimerültség békéjében, mintha már vége volna, amikor apám, figyelmetlenül, visszkézből, mintha egy gyereknek, odasózott a muternak, nyikhaj…! (bergengóc), köpte oda. Anyám orra, ajka vérzett, homlokán a bőr fölszakadt; gondosan megtörölte az arcát, nagyot sóhajtott. Gyöngéden a férfira nézett, akkor most befejeztük a kísérletet, mondta. Látod, mégiscsak be lehet rúgni a szavaktól, te édes, édes, mórikálva szünetet tartott, magyar! Na, amit ez a… (bergengóc) picsa ezért az édesapámtól kapott, arról jobb nem beszélni .

273. É desapám a születésnapjára rendezett, mi is volt az?, több mint buli, kevesebb mint rendezvény, összejövetelen figyelmével nem az ünnepi szónokot, legjobb barátját tüntette ki, hanem 266egy nőt, egy úgynevezett ismeretlen nőt, egy legalább 180 cm magas asszonyt, akinek a faráig ért a szőke haja vagy a fara a hajáig. Apám talált a zakója röverjén egy hosszú, világos hajszálat, és azt a nő felé nyújtotta. Mintha az ezüst semmit. Az asszony, ez a 180 cm magas, tömbnyi érzékiség, barátságosan vette volna át a semmit (Blow up), de megérintvén a hajszálat, undorodva összerázkódott. Ott keveredett az arcán, a testén a készség és az undor. Nem tudhatta, hogy édesapám föltételezése, koncepciója szerint a hajszál az asszonyé, és ő most visszaad, utalva egy nem létező közös múltra. Bár lehet, hogy akkor is undorodott volna. Az ünnepi szónok eközben apám akkurátus cipővásárlási szokásairól csevegett épp, s mutatta, miként ellenőrzi apám a felbőrt, az albőrt, a középbőrt, centire átvizsgálva, aztán a fölfekvést, a hajlékonyságot, ülve, állva, fekve, mozgás közben, sétálva, futva, sietősen, cövekelve, mintegy gyökeret eresztve; a vendégek türelmetlenül nevettek. Édesapám barátja jól beszélt, de túl hosszan. Édesapám válasza váratlanul csupán a cipőre korlátozódott; hűvösen odanyilatkozott, hogy mindenesetre az a cipő, még húsz év múltán is, vagyis most, cipő. A barátja sértetten vállat vont, majd megölelték egymást. Melletted biztosabbnak érzem magam, súgta a barátja. Apám újra megölelte. A 180 cm körüli asszonyról teljesen megfeledkezett. Másnap reggel legszívesebben fejét verte volna a falba. Amikor a barátjának volt a negyvenedik születésnapja, március 9-én, együtt bujdostak Stuttgart környékén, menekültek, ahogy édesapám később, szórakozott magasajnálattal mondta, mindenki, vagyis önmagunk elől, ami ugyanaz, két férfi, alagútban. Telihold sütött, az árokparton ültek egy sváb falu határában, valahol Schwäbisch Gmünd közelében, és apám éppen negyvenesztendős barátja úgy fecsegett, mintha valami szalonban volnának (ezen a folytonosan fontoskodó, tárgytól független, beszélőtől függő, magakellető és gonoszkodón ironikus szalonnyelven); a berlini nők öltözködéséről tartott rögtönzött értekezést, tézise szerint nevezett hölgyek őszintén öltöznek, nem rejtenek semmit véka alá, a véka hiányzik mind a szótárukból, mind az életükből, ami van, azt mutatják, és amit mutatnak, az van. Világos, mondta 267apám. A legkevésbé sem, édes öregem, például a francia azt mutatja, ami szép. Szép a lába, mutatja, nem szép a lába, a szoknyáját mutatja, amely szép. Az őszinteség jellemzően német nézete a világnak, morális, míg emez, a szoknyás, a francia, esztétikai. Szép az, ami van. Világos, mondta apám. Az ünnepelt nevetve legyintett. Ekkor lövöldözés támadt, szinte testközelből, pedig előtte alaposan körbeszaglászták a terepet, azt hitték, maguk vannak, magukban ülnek kettesben, idegenben, a kivilágított égbolt alatt. Egy üstököst is kellett volna látniuk, de nem láttak, apámat különben is hidegen hagyta, piszkos csillag, ez volt a véleménye az üstökösökről. Apám barátja megijedt, nem volt gyáva, de most azt érezte, meg fog halni. Ugyan, legyintett a papám, és elnyomta a cigarettáját, mégse legyenek kivilágított célpont. Jaj, mondta a másik. Meleg vér folyt apám kezére. Tudod, öregem, zihálta a barátja, és már nem változtatott az elébbi társasági hangfekvésen, soha nem voltam képes szabadulni attól a gyanútól, hogy a teremtés célja nem etikai természetű, nem lehet az, nem lehet etikai, ezt a gondolatot, elismerem, soha nem bírtam magamból kiűzni, fújtatva nagy levegőt vett, kiűzni: vagyis nem úgy jártam el, mint az Úristen az első emberpárral, meglehet, nem azonos pozícióból kellett az ügyeinket intéznünk. Világos. A férfi feje apám karjára bicsaklott. Még ma is érzi a karján azt a kis ütést, azt a nyekkenést március 9-ről .

274. É desapám olyan, mint a Piero della Francesca édesapja: metaforikus .

275. I ván Toporiskin, álnév, az édesapám, az asztalnál ülő vendégek nevében rendel, amikor a pincér egyszer csak azt mondja, se íze, se bűze. Mindenki rámered. Se íze, se bűze, ismétli a pincér, és sorba mindenki szemébe néz, beleértve Iván Toporiskint, az édesapámat, álnév. Álnév, Iván Toporiskin, az édesapám, ismételten rámutat a 3012-es számú ételre, és így szól, akarom. Ám ennek se íze, se bűze, mondja harmadjára a pincér, fölírja, 268hogy 3012, és eltűnik a konyha felé. A vendégek most, beleértve Iván Toporiskint, az édesapámat, nevetni kezdenek. Annyira nevetnek, hogy az arcuk érinti a terítékek közé állított asztalkendőket. Hívni kellett az üzletvezetőt. Se íze, se bűze!, prüszköl apám, Iván Toporiskin, az álnév, édesapám, és ismét megérintik homlokukkal maguk előtt az asztalkendőt. Arcátlanság, szól az üzletvezető. Végül is azonban hozzák az ételeket, a pincért odaintik, majd elbocsátják. Az ételeket, beleértve a 3012-es számút, egy pincér hozza ki. A 3012-esnek se íze, se bűze, mondja édesapám, Iván álnév Toporiskin, visszateszi az asztalra a kést meg a villát, és az asztalkendő után nyúl. Hívják az üzletvezetőt, a pincér újból munkába áll. Édesapám az efféle történetekből minden alkalommal új merszt merít (más megfogalmazásban: a boldogság pillanatát) .

276. É desapám meghízott, mint a disznó. De mért? De mert zabált, mint a barom. Szeretett. Úgynevezett éjjeli konyhát is tartott, hogy ha a kegyelmes úrnak úgy hozza kegyelmes kedve, éjjel háromkor is ehessék vaddisznópörköltet vagy saltimbocca alla romanát. Olyan kövér lett, hogy a székeket vastraverzzel kellett megerősíteni, a hasa miatt pedig az asztalba, luji katorz, egy félkört vágni, mintha furnérba. Édesapám szenvedélyesen szeretett olvasni, ez tette ki az életét, ám az ujjai egészen elvirslisedtek a fennebb ábrázolt hízásban. Ezért édesapám alkalmazott egy úgynevezett lapozót, egy fiatal fiút, tapintattal és ritmusérzékkel, ki lapozott. Így édesapám úgy olvasott, mintha zenélt volna. Ez volt azután a háború után az egyik legsúlyosabb vádpont ellene: hogy a lapozó személyében megalázta volna a magyar népet. Az úgynevezett lapozó zokogott, ilyen grófom se lesz többé. Valóban. Azt persze nem kérdezték, mit olvasott. A friss hatalmakat nem érdeklik az olvasmányjegyzékek .

277. Ü ldögélt este óriás kalyibája előtt óriás édesapám, az óriás. Hát szép, bökte ki jó óra múltán az óriás, az óriás, akkor tehát 269mesmeg kulcsolhatom hét lakatra minden ajtóját én óriás kalyibámnak, azon nagyapámtól nyert nagy, ősi kulccsal, melyet ő ajándékozott nekem anyányi gyermek koromban. Itt elnémult a papám. Majd azt mondta: És mért, mért kell ezt tennem, minő okokból? Csakis a törpék okából, kik tőlünk, óriás édesapámoktól minduntalan elcapcaráznak valamit az éjszaka mélyén, apróságokat, mint állítják: házakat, barátokat, hegyeket, az Esthajnalcsillagot .

278. É desapám, miként egy vezérkari tiszt, lehetett volna, bizonyos korokban, éjjeliőr, de nem volt. A papám soha, soha életében, semmikor, sehol nem volt éjjeliőr. Váltótársa rendre késett, mert volt egy kapriciózus barátnője, aki folyvást ugráltatta, váratlan randevúkkal kecsegtette vagy magához rendelte meg elküldte, elintézni az autója esedékes nagyszervizét, és ezért késett. Igaz-e voltaképpen, kérdezte apámtól, a futástól lihegve, hogy Gauss méréseket végzett volna bebizonyítandó a nem-euklideszi geometriát? Édesapám szedelődzködni kezdett, nem zavarta a kis késés. Annyi ideje volt, akár egy grófnak. Nem, nem igaz. Én magam legalább két egymástól független munkát ismerek, melyben bizonyítottnak tekinthető, hogy itt egy Sartorius von Waltershausen által terjesztett legendáról van szó, aki geológus volt s Gauss kebelbarátja. Hajnalodott, kezet fogtak; mintha kozmikus kötőhártya-gyulladás húzódott volna a város fölé, vagy kisírt szemek .

279. A nagyapámat megajándékozta a perzsa sah egy beszélő papagájjal. A papagáj németül beszélt, folyékonyan, de messze nem hibátlanul (der-die-das, végződések), a Rigó utcában nem kapott volna középfokút sem. Elképesztő színei voltak. Édesapám gondatlanságának következtében a macska megette ezt a papagájt. Édesapám tehetetlen dühében fölakasztotta a macskát. Nagyapám azonnal magához rendelte, apám azonnal bocsánatot kért, és kijelentette, hogy készséggel és fegyelmezetten alá270veti magát az apai szigor jogos és várható következményeinek. Emelkedj föl, vad, meggondolatlan gyermek, és ne kerülj ma a szemem elé, hogy holnap majd annál inkább szót válthassunk. Édesapám önkéntesen bezárkózott szobájába, egész éjszaka lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Félt az Úristentől, félt az apjától. Félt és reszketett. Másnap reggel a család együtt imádkozott a tékozló fiú ajtaja előtt, őt mintegy még kizárva maguk közül. Ezt követően együtt reggeliztek, a büntetésre már nem volt szükség, azt kiszabni nem kellett, az elvégeztetett, nagypapa is csak ennyit mondott: Egyél, kisfiam, és ne csüggedj. Vagyis a nagypapa beletelepedett édesapámba afféle Über-Ichként. Ez megy nemzedékről nemzedékre, úgy a XV. század végétől. Az öcsém ebtenyésztő, a húgom a sah unokájával kúr, édesapám legidősebb fia meg ki tudja .

280. T ud édesapám nagyvonalú és tréfálkozó is lenni, föltéve, ha kellő tapintattal viseltetünk apró gyöngéi iránt. Valamiért ellenére van a piszkos köröm, és nem szenvedi, ha evéskor a hüvelykujjal tologatják egyesek az ételt. Az Isten szerelmére, ne a hüvelykkel!, kiált ilyenkor föl, és utálkozó grimaszt vág. Ha már tologatni kell, tessék az orrheggyel vagy a nagylábujjal! Bármi jobb, mint az a förtelmes hüvelyk! Többnyire efféle szeszély és rigolya jellemzi ellenszenveit. Reggel kilenctől déli tizenkettőig csöndben kell lenni, mert apa dolgoz, és délután négytől ötig is nyugton kell lenni: ledől. A dolgozószobájába belépni, mialatt ő titokzatos foglalatoskodását űzi, a legszörnyűbb szentségtörés volna. Senki gyereknek ehhez még csak hasonló sem fordul meg a fejében. Már egészen kicsinyke hibázással hevesen ingerelhető (édesapám). Gyötrelmes dolog nála kegyvesztettnek lenni, jóllehet vagy éppen mert rosszallását nem hars szavakkal szereti kifejezni. Hallgatása nagyobb hatású, mint a fenyítést célzó prédikációk. Egyébként nem mindig könnyű előre látni, mit észlel, mire ugrik. Édesanyám akkor veszekszik, ha neveletlenségen kapja édesapám fiait – felnőtt-lekvár gyermeki nassolása, frissen mosott matrózblúz tintai ledisznózása. Édesapám képes 271ilyen eklatáns gaztetteket nem is érzékelni, miközben láthatóan egészen ártalmatlan kis tévedés is kihozhatja a sodrából. Az apai tekintély hatalmas és kiszámíthatatlan .

281. E gy édes pofa, egy tüneményes alak, mintha Krúdy szívbéli barátja volna; nem fiatal már, széjjel van menve a sok piától, mint a fasírt, olyan a húsa, el van hízva az arca, ritkul, vékonyodik a haja, festi is, a fogai sincsenek rendben. És ne tévesszen meg a krúdyság se, az nem az úriember szinonimája. Olykor kínos, ordenáré, büdös és nívótlan, édesapám egy tüneményes, szar alak. (Ahogy bulin mondani tudja egy először látott nőnek, édesem, de meg…, kimondja, az olyan szép, tiszta, halk és vidám, mintha angyalok szállanának, és csupán ennyiben rettenetes. A megszólított csöndes rajongással néz vissza, vagy ha nem akar apámtól tényleg semmit, akkor vígan nevet, és vonogatja a vállát. Ahogy rúg be, úgy lesz egyre használhatatlanabb, de kínosságában is marad édes (édesapám). Voltunk-e már együtt ágyban?, ha ezt kérdi, nem provokál, nem disznólkodik, látszik, ez most őt nagyon-nagyon nyomasztja, hogy hogyan is volt, meg-e.) Édesapám egy részletkérdés. („Anyád vert, ha nem…, ha nem feküdtem le vele.” )

282. É desapám istenáldotta szakács, a szájával komponál; ahogy más a kottát olvasva hallja a zenét, ő a receptből érzi az ízeket. (Elgondolásai nemcsak nagyvonalúak és radikálisak, hanem a szó régies értelmében, ízletesek; fittyet hány a tradícióra, így épít rá.) Nagyapám nem hajlandó enni a főztjéből. Ki főzött ma?, ez az első kérdése, ha megjön. A fiunk, mondja büszkén nagymama. Erre szó nélkül kifordul a házból, és elmegy a szemben lévő kocsmába, ahol pocsék a konyha. Édesapám nevetgélve vonogatja vállát. Együtt esznek az anyjával. Jót főztél, simogatja meg a kezét nagymama. Édesapám elrántja a kezét. Tudom .

272

283. M időn édesanyám bekerült édesapám családjába – amiképpen édesapám soha nem került az édesanyáméba, ez nem jött szóba, nem bírt szóba jönni –, édesapám anyai nagybátyja, a Pityu bácsi, valamint az uralkodó testvérhercegek és a Szűz Mária leányai apácarend főnökasszonya, apám húga, magukhoz rendelték édesanyámat, a sárga kartonruhás tanítónőt, azon célból, hogy köntörfal nélkül fölvilágosítsák, kivel él (fog élni) együtt (édesapámmal). Merthogy édesanyám nyilván nincsen, mert nem lehet tisztában, hogy a magyar história egy micsoda drágakövével kötötte össze a sorsát. Egy általános géniusszal és egy erkölcsi instanciával. Zrínyi Miklós szemefényével. Plusz az eszéki győző. Sopron örökös főispánja. Örökíthető hercegi cím és uralkodóházi házasulandhatóság. Édesanyám hol nevetett, hol komolyan bólogatott. Anyátok picsája. Hallgatta a fölé bomló fekete férfiakat, és megértést tanúsított. Nem pontosan értette, mért félnek ennyire tőle, mindenesetre mindezt leverte apámon, az eszéki győzőn, hogy az csak úgy kódult. Ahogy azután múlott az idő, hamar megértette .

284. A z izlandiak átlagmagassága, olvasta édesapám, 182 centiméter, vagyis, állította, ugyanolyan valószínűséggel 172 centiméter vagy 192 centiméter valaki Izlandon. Ha Kolozsvárt (vagy Kolozsváron) beálltam a sorba kenyérért, elláttam a fejek fölött a sor elejére. Mi lenne velem Reykjavíkban? Ma nem kelek ki az ágyból, jelentette be szelíden anyámnak, ma nem állok be kenyérért. Édesanyám konokul pakolt. Nem mondta, amit régebben, édesem, 193 centiméter vagy, 1 valószínűséggel .

285. A z ember fiatal férfiként úgy érzi, az ember túl van édesapámon, nem írta le, de beletörődött, vagy azt reméli, sikerül majd még tiszta vizet önteni a pohárba, vagy nem remél semmit, látja, milyen: olyan, amilyen (édesapám). Ám az ember a negyvenes éveiben egyszer csak újra tudni szeretné, ki is ez a férfi. Apaéhség. Apafogalmazásigény. Édesapámnak nevet adni. Az 273ember szemét el-elfutja a könny. Apafiútánc életfogytiglan. Mielőtt meghalt volna (édesapám), édesapám fia az éjszakai konyhában az érzületek közös talaját kereste, lehajolt édesapámhoz, aki ült ott, akár egy király (s képtelen volt szembenézni élete csődjével), nyújtotta segítőkészen a kezét s ölelte volna át, édesapám azonban nem viszonozta. Nem mozdult sértettségében. Édesapámat Timár József játszta .

286. É desapám egy délután kijött a szobájából, édesapám, aki szép ember volt és gyönge jellem, legidősebb fiához lépett, homlokon csókolta, és azt mondta: Büszke vagyok rád, édes fiacskám. Olyan szépet álmodtam rólad, büszke vagyok rád .

287. É desapám – hideg volt, rossz ősz, a fürdőszobában nyirkos köd, s a kamrában bokáig ért a lehullott fáradt, sárga lomb – bebújt legidősebb fia baldachinos ágyába, csiklandta, simogatta (a fiút). Csókolta a nyakát, a mellét. Istenbizonyítékot keresett a fiúban, akinek ez fájt. Fáj! Édesapám csak nevetett, és sugdosta a fiú fülébe, hogy már épp ideje volna megtudni (a fiúnak), milyen is egy igazi férfi, mit is csinál egy férfi, mert ha ezt nem tanulja meg, akkor soha nem fog magának egy valamire való férfit vagy nőt szerezni, egy fonnyadt szűz marad, mint, mutatis mutandis, a Mia néni, egy száraz kóró. Édesapám fia fölhagyott a védekezéssel, voltaképp nem is volt olyan kellemetlen vagy fonák, mert édesapám már nem vadult úgy be, mint elébb. Egyszer csak azonban megragadta a kezét és a hímvesszőjére helyezte, mely nagy volt és kemény. Édesapám fia megrémült, mozdulni nem bírt, különösen oda. Édesapám azonban erősen fogta a csuklóját, simogasd, szólt szigorúan. És ha ezt nem teszi meg (a fiú), akkor nem is szereti őt igazán. Ami pedig a nagyot, illetőleg a megnagyobbodást és a keményet illeti, ez abszolute normális, ez a felebaráti szeretet jele. És az a helyes, ha ezt éppen ő mutatja meg, és nem más, egy idegen. A család maradjon mégiscsak a családon belül. Édesapám izgatottan hadarta a sza274vakat, súgta és csókolta őket édesapám fiának nyakába, tarkójába, orcájára, szájára, miközben a már szóba került kezet a szóba került hímvesszőhöz nyomta. Lélegzése egyre gyorsult, sóhajtozni és lihegni kezdett, mintha rosszul lenne. Amikor szívrohamot kapott, ugyanúgy szuszogott és izzadt Theo bácsi is, de mielőtt meghalt volna, nem halt meg, injekciót kapott, és az orvos két kézzel masszírozni kezdte. Erre emlékezve édesapám fia gyorsan villanyt gyújtott, és azonnal hívta volna a mamámat, azonban apám durván megállította, hová, hová, bülbül szavú rózsák gyermeke, ez a dolog nem tartozik senkire, csupán kettőnkre, értve?! Anyádra pláne. Nehezen fogja föl, hogy most nem ő következik a sorban. Féltékeny liba. De egyébként se hinné egy szavadat se! Félt és sírt (édesapám fia). A lihegésnek későbben már örült, mert tudta, akkor már hamar vége (mindennek, vagyis édesapámnak). Első alkalommal elhányta magát. Majd belázasodott, nem is ment másnap iskolába. Aquinói Szent Tamásról tanultak akkor .

288. H ogy ki nekem az édesapám? Egy barát, jeles férfiú („kivel majdnem egy-az voltam”). A. P. Csehov (stb.). Egy veréb (édesapám fiának a cipőjénél vergődik, ahogy megy át a téren, kíséri, nem röpül el). Egy asszony, akit csak annyi ideig látott, amíg a bádogfedelet elszállítás közben ráhelyezték. A karthágói keresztre feszített oroszlánok. Copperfield Dávid, táblával a nyakában: Vigyázat, harapós! Egy másfél éves gyerek, aki megfagyott az ablaktalan lakótelepi lakásban – 1985-ben –, amíg szülei szórakozni voltak. Irina T., akit a templomból jövet tartóztattak le, merthogy állítólag Sztálin haláláért imádkozott. Pál Latzi nevű újparaszt, csonka orrú s amiatt gyengén orrába beszélő („… bemennék Menyhártho, a borbél mossa az vérből ki, s monda, hogy lám, nem lőn egy istenes ember is ki megsegéllyen s immá a csudámra jőnek”). Az a kínlódó arcú férfi, aki gipszből kiöntve fekszik a pompeji tárló alatt (porosan). Csokonai Mihály, anyja debreceni ruhásszekrényében, álmodozva. I. Miklós cár, aki Istent a szolgálati lánc utolsó láncszemeként 275definiálja. Egy orvos, aki eltiltja Csaadájevet „rossz gondolatoktól”. A református pap, ki megszabadulása után is holta napjáig a nyakba hordozta a kezét (Szelepcsényi főpap rontotta volt el a pöröllyel). A festő, ki így beszél: „Isten, ki tüzes farkú rókák által felgyújtattad ellenségednek búzatábláit…” A pancsoló kislány. Egy régi film örökké néma statisztája. Egy verőember az ötvenes évekből, immár szinte sármja van, úszómester. Simplicissimus, miután már elrondította a himlő és haja is kihullott. Richard Wagner, amint kifejti, miként lehetne a zsidókat (valamennyit) elégetni egy Bölcs Náthán előadás alatt. Egy buszsofőr, aki vezetés közben átkokat mormol az elhaladókra. Scianus leánya, akit a hóhér, mivel szüzet kivégezni nem volt szabad, mielőtt megfojtotta volna, ott a kötél mellett megerőszakolt. Mozart nénje, aki Wolfgang bejegyzéseit olvassa saját naplójából: „Hogy szarhassak, otthon maradtam egy tölcsérrel a seggemben, tölcsérrel a seggemben egy kicsit rossz volt…” (stb.). Egy úgynevezett mai fiatal („…másképpen lóbaszó, úgy hívnak, az ami itt van munka, részemre nem teccik…”). Egy kutya (akit skót juhásznak adtak el, de kiderült, hogy nem skót), reggelenként kiáll a kertbe, a Parlament vörös csillaga felé tekint – és sír. A Sírásó a Hamletből, de valahogy egészen másokat mond, mint amit ismerünk. Satöbbi. Édesapám .

289. A z ifjú professzor kutatási területe az európai öntudat fejlődése a XVIII. században volt. Haldoklott az édesanyja. Naponta beszélt vele telefonon, de az asszony három mondatnál többet nem volt képes kinyögni. És az is micsoda három, sóhajtotta a prof édesapámnak. Addig a köszönésen kívül alig váltottak szót, most naponta beszéltek az asszony állapotáról, édesapámat elképesztette a fiatalember racionalizmusa, amely azonban nem volt bántó (kit?!, kit?!), még hűvös sem, csupán – következetességében – szokatlan; igaz, alig ismerte a férfit. Meghalt, mondta egy nap a professzor köszönés helyett. Zavarában vagy bajában angolul szólalt meg, she died. Apám a kulccsal babrált az ajtóban, a professzor meg rányitotta, she died… Álltak hang nélkül, és egymást 276nézték. A professzor szép ember volt, arca most pucéran, üresen tátongott. Olyan sokáig nézték egymást, akár egy filmben. Édesapám elfelejtvén, hogy az ő édesanyja már 17 éve halott, úgy érezte, mintha az édesanyja haláláról kapott volna hírt. Értelemszerűen könny futotta el a szemét. Lassan a professzorét is. Apám hirtelen nem is tudta, hol van. Egymásra mosolyogtak a könnyfátyol mögül. Édesapám – beleértve édesanyámat, a szüleit, a testvéreit, a gyerekeit, a barátait, a barátnőit, beleértve egy fekete asszonyt az amszterdami kirakatnegyedből – senkit, senkit a világon nem érzett magához még ilyen közel. Ezzel a ténnyel nem lehetett mit kezdeni, nem is kezdtek vele semmit .

290. É desapám birtokolt egy úgynevezett független lakást, nevezhetnők akár palotácskának is, melyet legelőször a maintenau-i hercegnének szánt, de visszavonta tőle, midőn az, mintegy a feléje nyújtott kézbe (vagy más végtagba) harapva apámat megalázta s elárulta, majd egy surinámi kéjnőnek adományozta, kit egy amszterdami nevezetes ablakból emelt ki, de végül is megijedt tőle, illetve saját magától ijedt meg, akit a fekete asszonyban föltalált, és még más lakók is adódtak, megoldások, melyek több mint ideiglenesnek mutatkoztak, de miért? Ennek oka nem édesapám szertelen és nyugtalan és állhatatlan szellemében keresendő, hanem abban a sokáig tudomásul nem vett vonzódásában, mely őt mondott lakáshoz fűzte. A bírvágy. És valóban, amint az utolsó nőnek, egy négygyerekes angol újságírónak kitette a szűrét, azonnal egymásra találtak, ő meg a lakás. Szellemiség, érzékiség, gondolatiság és személyesség. A tér nagyvonalúsága. Aki itt belépsz, hagyj föl minden reménytelenséggel – no persze nem ilyen laposan és szellemesen. A tér dráma is. Gazdag és kietlen. Üres is. Szomorú is. De mindig: tevőleges, alkotó (aktív, konstruktív). Mozgékony. Azt a látszatot és reményt kelti, mintha közöd volna ehhez a lakáshoz! Mintha a mondottak, a dráma, a gazdagság etc., rád is vonatkoznék. Belépsz a lakásba, és máris tehetségesebb vagy. Gondolataid is ennek megfelelőek, ennek megfelelően keringenek. Ez nem a művészet temploma és 277nem is a megszentelt személyiség. Ennél vadabb, hisztérikusabb, valódibb, önzőbb. Ha nem vigyázol, bekebelez. Édesapám! Amikor édesapám az egész képtárat az országnak adományozta, inkább muszból, mint tiszta hazafiúságból, akkor meg kellett válnia ettől a palotácskától is. Hát ez bizony nehéz válás volt. Az évek eltakarták, ezért nem gondolt az évek során fölhalmozódott rengeteg tárgyra. Minden a helyén volt, így föl sem tűnt. Most azonban megszűnt a hely, s maradt a halmozódás, a paraszttálaktól a Megyik-rajzokig, az augsburgi ezüst cigarettatartótól a pezsgőkeverő-állványkáig. Lett volna vevő, egy cég, átalányár, de édesapám rövid hezitálás után mégse adta. Viszont összepakolni egyedül – még a közelében sem! Megérkezett hát a maintenau-i hercegné, a szurinámi kéjnő, az angol újságíró: pakolni. Nem volt valami nagy hangulat több okból sem. Édesapámnak március 28-án kellett elhagynia a lakást (javítás: május 5-én), és csupán az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy ez atyja halálának napja. A költözés az én ajándékom neki vagy az övé nekem? A szurinámi kéjnő, aki ugyan hivatását már régen föladta, ám kéjnőnek kéjnő maradt, bölcs öregasszony, nagymama, csúfondárosan édesapámra nézett, elégedetten, ahogy a szeretkezések után, és így szólt: vagy nem ajándék. Így ismerkedtek .

291. A magyarok – és édesapám az, magyar – olyanok, mint a norvégok, februárban már nagyon vágyakoznak a fény, a meleg után, és félnek a hidegtől (riadtak), és bánatos verseket citálnak. És hideg és hó és halál, például, miközben igencsak búsítják magukat. Édesapám februárban hallgat. Viszont márciusban, mikor megjön a tavaszi fény, mely lazacszínű és üres, kajánul vigyorog, mint aki túljárt valaki eszén. Már nincs hó, kurjant diadallal, csak halál !

292. A z, hogy édesapám fiának, ellentétben barátjával, Zipperrel, volt apja, édesapám, különös tekintélyt kölcsönzött neki, mintha papagája vagy bernáthegyije volna. Proccolt is apámmal, 278hogy az ezt vette neki, azt tiltotta meg, vagy hogy a papám személyesen fog beszélni az igazgatóval, és házitanítót fog alkalmazni. Édesapámról nyomasztó, ám szolgálatkész kép rajzolódott. Zipper olykor találkozott vele, és apám, figyelmetlenségében, úgy beszélt vele, miként a fiával. Gombolkozz be, öregem, északnyugati szél fúj, megfázol. Mutasd a kezed, hisz ez vérzik, gyere, tetetünk rá valamit a gyógyszertárban. Tudsz úszni? Egy fiatalembernek kell úszni tudni. Aztán mintegy vissza kellett adnia édesapámat, mint ahogy a kölcsönkért Robinsont is. Időnként hármasban is mászkáltak. Édesapám komolyan vette az időt (azt a kurva időt). Volt egy grandiózus fedeles órája, az óralap lila emaille, a fekete római számoknak arany a szélük, halk ezüstcsöngettyű jelezte a múló negyed, fél és egész órákat. Vaknak, látónak egyaránt megteszi. A perceket, tréfált apám, azt persze úgy kell hozzágondolnia. Nevetett, gondolt percek! Órásmestert még nem látott! Negyven éve jár megállás nélkül éjjel-nappal. Monte-Carlóban került hozzám igen sajátos körülmények közt. Édesapám fia és Zipper összenéztek, igen sajátos körülmények! Külsőleg akár bárki más, fekete kalap, elefántcsont fejű bot: de ez az apa Monte-Carlóban, igen sajátos körülmények közt… Ha édesapámnak fájt a feje, hagymát evett, nyílt sebre pókhálót tett, és köszvényét víztaposással gyógyította .

293. M ilyen egy júniusi nap Stockholmban (Svédország)? Egy júniusi nap Stockholmban – édesapám szerint –: reggel még tél, délben tavasz, délután nyár: megváltozik az ország (Svédország): vetkőzni kezdenek a nők (édesanyám satöbbi) .

294. É desapám fia – akkor, konkrétan – nem volt különösképp csúfondáros, kicsit tréfálkozott, min is?, hogy az íztelen torta minden bizonnyal diabetikus, ily módon csakis arra volna jó, hogy édesapám (ki szigorú diétára volt fogva) egyék belőle, satöbbi, figyelmetlenül, súlytalanul. Édesapám már öreg volt és gyönge. Evett és mosolygott. Odasúgta egyik unokájának, egyik füle279men be, a másikon ki. Édesapám fia kedvesen lecsapott rá, a torta? Ekkor édesapám indulatosan fölugrott, a szék hátrazuhant, lesöpörte maga elől a tortát, hab és csokoládé fröccsent, és eltorzult arccal csépelni kezdte édesapám fiát, te!, te!, lihegte, te!, alávaló! Édesapám fia nem védekezett, csak állt és azt hazudta magának, hogy nem ért semmit, nem értem, nem értem. Az öregember zokogva ütötte tovább. Ez tegnap volt .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

280

295. É desapám nem volt se herceg, se gróf, gazdag is csak módjával, mégis a legnagyobb úr, akivel a fia az életében találkozott. A háború vége felé a család hetekig bujkált, végül is önmaga elől, gyakorlatilag csupán az oroszok meg a németek elől, ami azonban végtére mégiscsak olyasmit jelentett, mintha a világból akarnának kimenekülni, a Holdba vagy az Esthajnalcsillagra. Dél-Burgenlandban kötöttek ki. Apám akkor a leghatározottabban, egyszersmind a legtermészetesebben benyitott az első parasztházba, ahol épp ebédhez készülődtek, az ember az asztalnál, az asszony a sparhertnál. Apám köszönés helyett, katonás halksággal így szólt. Welches Regiment. A paraszt fölugrott, kezét combjához szorította, állát fölszegte, tekintetét valahová apám feje fölé vetette, a senki földjére, melde gehorsamst, Kaiserjäger Mödling. Apám bólintott, az asztalhoz lépett, a házigazda elrántotta a saját székét, bocsánat, még meleg a fenekemtől, bocsánat, és egy másikat húzott oda. Édesapám leült. Egyedül megebédelt. A két család, a paraszté és az övé, várt. Szívükben ugyanaz a két érzés vert tanyát (helyezkedett el): a respektus, a gyűlölet .

296. V olt egy daluk, suttogta édesanyám szomorúan, és bánatos hangja olyan ellentétben állt azzal, amit mondott, hogy mindig visszacseng a hangja, Gizi az asztalon táncolt a poharak közt, apám tapsolt neki, és azt énekelte: Ó, Amanda, mért vagy kurva, mikor nem vagy rászorulva. Tessék?, kérdezte apám elbűvölten. Igen, rebegte anyám. Itt édesapám teljes neve következik, a tér281dét csapkodta, fulladozott, aki valaha életében csak egyszer is látta Gizella nagynénémet, örök feketében, Zita királynétől kapott, a Zita királyné kalapjához hasonlító fejfedőjén egy koszlott madárfejjel, horgolt cérnaszatyrokban titokzatos tárgyakat cipelve, igazán mindent asszociált hozzá, csak azt az egyet nem: kurva. És mit felelt?, pukkadozott apám a nevetéstől. Nagy botrány volt? Beszéljen! Ezt sem lett volna szabad elmondanom. Maguk mindent kicsúfolnak. Gizi ilyenkor választ énekelt. Azt dalolta: Azért vagyok olyan kurva, mert biz’ rá vagyok szorulva. Ez nem nevetnivaló. Édesapám majdnem rosszul lett, annyira kacagott. (Az Isten áldjon meg, mondta máskor édesanyám, de borzasztó, hogy nem bírod megérteni. Játszottak. )

297. É desapámnak mint amatőr fényképésznek pályafutása csúcsa az volt, midőn vásárolt egy önkioldót. Fényképezőként addig ki volt zárva a családi portrékból, csupán az árnyéka csúszott rá egyik-másik képre. Úgy remélte, az önkioldóval most már ő is képben lesz. Ez bonyolultabbnak bizonyult. Az önkioldó glicerinpumpával működött, amely igen hőérzékeny volt. Apám tehát föltette a kamerát a statívra, minket, édesanyámat, öcséimet úgy állított be, hogy majd ő is csatlakozhasson hozzánk, lenyomta az önkioldót, és szaladt a helyére. Boldog várakozással bámult a család a lencsébe. A madarak csiviteltek. Szellő járt a lombok közt. Hangya mászott édesapám fiának lábaszárán. A kamera hallgatott. Az öcsém rítt, mert szúnyog ment a szemébe. A keserves várakozásban édesanyám azt kérdezte, nem lehetséges-e, hogy a keserves várakozásban esetleg eleresztettük a fülünk mellett az ominózus klikket. Édesapám fiának teste szétmállani látszott a végtelen viszketésben. A madarak csiviteltek. Szellő járt a lombok közt. Apám is elvesztette a türelmét, elindult a kamera felé, de ahogy megmozdult, rászólt a kamera, klikk. A felvételen később csakis a papa látszott, család nuku. A második kísérlet alkalmával, melynek előkészületei semmivel sem voltak kevésbé ünnepélyesek, édesapám fiát ellenállhatatlan nevetőgörcs fogta el, így elhallották a klikket, csak álltak ott 282hosszú percekig, minek. A harmadik és negyedik kísérletre sem sikerült édesapámnak családját és magát természetes, fesztelen egységként közös képbe foglalnia. Soha nem lehetett tudni, mikor klikk, mindig mint derült égből a ménkű. Ötödjére a család fölfedezte, hogy a család egy hangyabolyon áll. A madarak csiviteltek. Szellő járt a lombok közt. Közben az önkioldó bemelegedett, és annyira fölgyorsult, hogy édesapám minden egyes alkalommal vad szökkenésekkel iparkodott felénk. Kisvártatva azután már nem is bírta a klikk előtt elérni a családját; klikk interruptus. Az előhívott fölvételek azután groteszk gabalyodásban mutatták a családot, amely kuszában túlszárnyalta a Laokoón-csoportot is. Ezek nem családi képek voltak már, hanem a káoszéi. Erre föl édesapám újra a tájfényképészet felé fordult; édesapám fia kicsit megszenvedte, hogy édesapámnak soha nem sikerült az ő valódi arcát egy képen megmutatni, rögzíteni. El vagyok mosódva .

298. É desapám két-háromszor is erkölcsösebb volt az országátlagnál, ami az ország mai állapotát, a több évtizednyi ateista mételyt tekintve nem nagy ügy, de hát itt élünk, ezek a mércéink, és a két-három az két-három, például úgy szidta Zola Emilt, mint a bokrot (a hangsúlyt az első szótagra helyezve, Zóla), különösen a Mouret abbé vétkére indult be, ám halála (nem a Zoláé, nem az abbéé, de bizony az édesapámé) után kiderült, hogy egy szudétanémet leánnyal, balkézről, nemzett egy fiút, akinek a családjával jelenleg is szívélyes lábon állunk, nyilván nem édesapám intenciói szerint. Viszont ha zongorához ült, a két-három dacára pajzán dalokat énekelgetett, az Egy szűz imáját és az Egy tartalékos álmát (édesapám). És még volt az Egelanda halt euk zamm (Egerländer haltet zusammen) is .

299. J ó, hát olykor, kétségtelenül, mint a disznó, berúgott édesapám, tört-zúzott, kijött a brutálisa, a testi fölénye, egy apa az nagyon tud magasodni, bajunk is eshetett volna, de hogy apa, 283Vater, ez a patriarchális, ez soha nem volt benne, ezt a tekintélyt nem bírta és nem is akarta bírni. Mindenben anyám döntött, pénzt apámnak tőle kellett kérnie – cappuccinóra –, és anyám bosszúból hosszan billegette a választ, ad, nem ad, visszaszadizmusozta. Furcsa. A gyerekeinek a születésnapját mindenki tudja, ő nem tudta; igaz, a sajátját sem. Egészen el volt képedve, amikor a legidősebb fia harminc lett, hogy ez a fia harmincadik születésnapja, húsz vagy negyven is lehetett volna. Ándungja nem volt semmiről – ezen el lehetett szórakozni. Tekintélyt mint ismert s kiváló vadász szerzett. Ha a Rothschild báró megjött Párizsból, apámat hívatta kísérőnek a zergevadászatra, és ha Bécsben versenyló-komplikáció adódott, apámért küldettek – ezeket élveztük. Azt helyesen tette, hogy hagyta elsorvadni a praxist, csak végszükségben volt hajlandó hivatását gyakorolni. Nyugtatta, vigasztalta a parasztokat, nyugi, ez magától is meg fog gyógyulni, be kell csak fáslizni vagy tisztességesen kiéheztetni, nyugi, menni fog ez, nem kell ide állatorvos. Semmit nem adminisztrált, nem is lett volna hova; ha segített, akkor se kért pénzt, a kocsmába rendelte őket, rendben, hozhatsz pár tojást. A számlákat azután édesanyámnak kellett kifizetnie. Mindez nekünk imponált, a rokonság többnyire vitte valamire, mi többnyire ínségben éltünk. Számunkra azonban mindez érdekes volt, sőt kellemes is. Édesapám semmiféle renddel vagy kötelezettséggel nem törődött, szemlére volt beosztva, délig az ágyban hevert. A hentesek tudták. Nekünk meg azt kellett mondani, hogy már rég úton van. Bementünk a szobájába, lehúztuk róla a dunyhát, hogy jöjjék már, vár a bécsi szállítmány. Az elején az ilyesmi roppant kínos volt. Ha szólt a telefon, le kellett tagadnunk, de ő hirtelen szeszéllyel egyszer csak kivette a kezünkből a kagylót. Rettenetes volt az ilyesmi és nevettünk. Van egy lista a szemétségeiről, masszív gyermeki panaszáradat, amit soha nem felejt az ember. Egyszer eltépte a filmszínész-fényképeket. Fölgyújtotta a gyufaskatulya-gyűjteményt. Negyvenvalahány évesen ezt fölhánytorgatni nevetséges, de akkor is. Bombázáskor mindig ő pucolt le elsőnek a légvédelmi pincébe. Például Juliánusz öcsémnek hetedik után pótvizsgáz284nia kellett latinból, eltörött a keze, egész évben nem tudott jegyzetelni, és kérte a fatert, hogy segítsen, aki tényleg tudott latinul, nemcsak a jägerlatint, de nem segített. És amikor az öcsém hazaérkezett a pótvizsgáról, édesapám bezárkózott vele a nagyszobába, és őrjöngve verni kezdte a kutyakorbáccsal, mi meg dörömböltünk az ajtón, amitől persze még jobban bevadult; hülyeséget csináltunk. A véraláfutások miatt az öcsém hetekig hosszú ujjú ingben járt, és nem mert uszodába se menni. Szóval akkor tehát apánk kiszámíthatatlan, vagyis ezt is inkább úgy néztük, mint egy természeti katasztrófát. Gyerekkorban a fölháborodáshoz valami belátás is társul, nem is tudni, hogyan, de nincs akkurátusan kicentizve a „bűnös – nem bűnös”. Apám nem lett náci, pedig az állatorvosok könnyen nácik lesznek (biológia, örökléstan), de őt megvédte ez a veleszületett, mondhatni bűnös, sőt bűnözői hajlama, sőt képessége a slamphoz .

300. É desapám édesapámsága vasárnapra korlátozódott. Háromra ígérte magát. Pontban háromkor édesapám fiai kinéztek az ablakból: a VW ott állt a ház előtt. Sietett, édesapám türelmetlen volt. De soha nem veszekedett, annyit se mondott, hogy hát hol maradtok, nocsak. Négy perc múltán beindította a motort, s gurult tíz métert. További négy perc, további tíz méter. Végül a gyerekek rohanva értek oda; jó napot. Édesapám bólintott, jó napot. Hová megyünk? Sponheim várába, válaszolta apám. Sponheim grófjai őseitek voltak, a fölmenőitek; Második János, Sponheim-Kreuznach grófja volt Walrab von Koppenstein atyja, kinek anyja a várbéli egyik miniszteriális tisztviselő felesége volt, akinek, mivel nem rangbéli volt, fiai csupán bárók lettek; ebbe a várba kirándulunk ma. Évszámokat sorolt még, és sodorgatta a rokoni szálakat egészen a jelenig. Édesapám fiait azonban inkább az érdekelte, ki ülhet édesapám mellett (az anyósülésen), és kinek kell hátra. Folyamatos küzdelem folyt a főülésért, amiben szerepet kapott a fizikai erő, a fürge ész és a jellemtelenség, míg végre azután édesapám fölbődült, hogy elég mán!; a jéghegy csúcsa volt ez a bődülés, és utána pissz se 285hallatszott. Azt a csendet aki hallotta, nem felejtheti el soha, soha; apanyomok .

301. A 70-es években előfordult, hogy édesapám legidősebb fia észrevette édesapámat a Váci utcában. Nézte a kirakatokat (édesapám). Aktatáska, szemüveg, fehér ing. Nézelődött. A munkahelyéről jött. Szokása volt végigmenni a Váci utcán. Ha a fia észrevette őt, be kell vallani, nem minden esetben ment oda hozzá. Nem minden alkalommal köszönt rá. Mit érzett, amikor meglátta? Nem örült neki? Már nem laktak együtt, ritkán találkoztak, örülnie kellett volna, hogy látja. Néha oda-odament hozzá. Ilyenkor pár percet beszélgettek semmiségekről. Mint mikor egy régi tanárunkkal találkozunk, mondjuk, akiről se jót, se rosszat nem mondhatunk, rendes volt velünk, elnéző, alapjában nem tanított rosszul, de jól sem. (Egyetlenegy lényeges kérdés van: meg tud-e az ember bárkit is szeretni itt a földön, élete során? Meg tudja-e szeretni a szüleit, gyerekeit, feleségét, a szomszédját, barátait? Régi tanárát? )

302. M ás, édesapám más volt, mint a többi apa. Édesapám gyerekei ezt hamar észrevették, nem voltak buták. Más apa együtt reggelizik a családdal, bevásárol, hivatalba jár, gyárba. Hát ez nem. Ebédtájt bukkant föl a szobájából. Szent hely, belépni kizárólag hívásra, hívás pedig akkor, ha a Varázsló (így hívtuk) fölolvasni kívánt, és akkor kívánt, ha volt ideje, olykor-olykor, „tea után”. Remekül olvasott, Andersen-meséket, Hauffot, a Grimm testvéreket. Később azután abból is olvasott, amelyet ő micsodázott, írózott össze, legalább kiderült, mit is művel délelőttönként. A gyerekeknek nagyon tetszett. Hatással volt rájuk, hogy édesapám olyan szorgalmas. Senki sem kényszerítette, főnöke nem volt, és mégis; láthatóan folyamatosan, minduntalan írnia vagy legalábbis gondolkodnia kellett. Innét adódott a szétszórtsága, a szórakozottsága, a figyelmetlensége. Az íráshoz meg a gondolkodáshoz nyugalom kellett. Csak akkor va286dult be, ha ezt megzavarták, különben sose. Rossz jegyek nem zavarták, a gyerekek lustaságát vagy neveletlenségét, hazudozását is csak akkor észlelte, ha édesanyám bemószerolta a gyerekeket. De ezt kizárólag végszükségben tette, tehát ritkán. Édesapám tekintélye éktelen nagy volt, anyámé, mely többször került bevetésre, sem épp kicsi. Ő az apjától örökölte dühösségét, indulatosságát. (Anyai nagyapám 1942-ben halt meg, tüdőgyulladásban, mert az akkor még veszélyes betegségnek számított. )

303. É desapám: krumplicukrot hoz, ceruzát vesz, fiókba tesz, vetít, takar, mond, szarvasbőrrel reszel, érdes kabátokban korán elvonul, madárbüntet, hideg kabátokban idejében behoz, vesz, kimegy, ül, tesz, mond, felidéz, becéz, összevet, leül, bekapcsol, hallgat, halkít, feláll, felgyújt, leül, néz, vet, itat, szól, szid, összehasonlít, megjegyez, aláhúz, bevés, átértékel, kihúz, olvas, újraértékel, fülel, hallgat, bevés, töröl, átvesz, betesz, bezár, töpreng, nevet, idéz, nevet, vesz, bejön, oszt, oszt, letesz, hajít, letesz, kibök, izgul, temet, töpreng, felejt, ceruzát emel, letesz, leír, beszél, hallgat, beszél, beszél, kilép, kiáll, leolt .

304. É desapám? Szép férfi, nemes faj, bámulatos, emellett feddhetetlen, kötelességtudó, rendszerető, nem túl széles látókörű, nem különösebben fogékony a művészetek iránt, katolikus, de ezt sem vitte túlzásba. Édesanyám pedig élénk, fogékony, nagy fantáziával megáldott, lusta, élhetetlen, ideges nő volt (de még mennyire), tele sérülésekkel, fóbiákkal és illúziókkal. (A Károlyi családban gyakori volt az elmebaj: rettenetesen féltünk, ha elmentünk a nagymamámhoz, falura: nagy, földszintes házát két részre osztották, az egyikben a nagymamám lakott, a másikban a fia, anyám fivére, gyógyíthatatlan elmebeteg. Az üres szobákat járta éjszaka, különös monológgal igyekezett elnémítani félelmét, ami elképesztő gajdászásba csapott át, s rendszerint embertelen üvöltésben tetőzött; így ment egész éjszaka; magunkba szívtuk az őrületet.) Népes volt a személyzet, a gyere287kekkel francia nevelőnő foglalkozott, anyám szerepe mindössze arra korlátozódott, hogy utasításokat adjon a szakácsnak, a szobalánynak vagy a kertésznek. Ez természetesen nem zavarta abban, hogy efféléket hajtogasson: „mindenre nekem legyen gondom”, „a munka nemesít”, „a rómaifürdői kert az én kezem munkája”, „szerencsére elég gyakorlatias vagyok”. Szabad pillanataimban szívesen olvasok Spencert és Fichtét, mondta teljesen őszintén, noha e filozófusok munkái felvágatlan lapokkal pompáztak a könyvszekrény alsó polcain. Az imponált neki, ami nem ő volt. Eszményképe a magas ideálokkal és rendíthetetlen (katolikus) alapelvekkel rendelkező matróna típusa volt, aki kötelességeinek él, családjának szenteli magát. És valami szent naivitással azonosult is azzal, amit annyira csodált! Mi, testvérek, hamar felfedeztük az ebben rejlő ideális lehetőséget a kötekedésre és bosszantásra. A tagadás volt a lényeg, akármit mondott anyánk, kivétel nélkül mindent tagadtunk, eközben – annyi biztos –, különösen a húgommal, hihetetlenül összeszoktunk. Elég volt, ha anyám annyit mondott, süt a nap, a legnagyobb megütközés hangján így feleltünk: már hogy sütne, hiszen szakad az eső! Micsoda mánia ez, hülyeségeket beszélni!, mondotta felháborodottan. Erre egyikünk békítőleg így szólt, jó, mondjuk, nem esik, de akár eshetne is, másikunk meg némi töprengés után hozzátette, vegyük úgy, hogy nem esik, de ha esni kezdene, akkor mégiscsak esne. Sok éven át hűvös iróniával folytattuk vele ezt a játszmát. Nagyon szeretett minket .

305. É desapámnak derékig ért a búzaszőke szöghaja, éneklő lépteire a farát verte, akár a vietnami nőknek, csak azoké fekete. Olyan volt ez neki, mint II. Józsefnek a kalap, Churchillnek a szivar, John Lennonnak a szemüveg; embléma. Viszont a lakásban állandóan olyan bűz terjengett, mint mikor falun disznót pörzsölnek (régen szalmával, most gázégővel), mert apám nem vágta vagy vágatta a haját, hanem égette. Ezt is, akár a hosszot, a vietnami nőktől leste el. Az égetés egészséges, mert nem töri össze a hajszálcsövességet, így a haj lélegzése zavartalan marad! 288És a haj lélegzése fontos! Egyébként a légyégetés, e szokásosnak mondható gyerekkori állatkínzás is evvel a szaggal jár. Amikor mi az öcsémékkel először égettünk legyet (még a kitelepítésben), döbbenten pillantottunk egymásra. Egyszerre kiáltottuk: Papikánk !

306. É desapám irdatlan nagy fasz hírében állt, a szó mindent kimerítő, rossz értelmében. Azt is mondták, hogy ammóniákszagú és hogy kelések vannak a hóna aljában, valamint gombás a lábaköze. A titkárnői röhögtek a háta mögött. Az egyiket rendszeresen invitálta a hétvégi faházunkba, cseh vagyis csehszlovák, de az hallatlanra vette, vagy nem hitt a fülének. Végül egyenesen rákérdezett, mire gondol apám. Apám arra gondolt, hogy megkúrja a nőt, pontosabban, hogy ideje volna már megkúrni, viszonylag egyenesen válaszolt, tennők össze, amink van satöbbi. De hát akkor mért vagyok én itt, kérdezte a titkárnő, ja, mert már akkor kint voltak a faházban, édesapám, a titkárnő és az ő négyesztendős kisfia. Ez engem nem érdekel, mondta édesapám, és megfogta a nő fenekét. Magázódtak. Relaxálj, bazmeg. A nő nem hessegette el apám kezét, noha továbbra sem értette a helyzetet, de addig is elkezdett a gyerekével játszani, avval törődni, ki korát meghazudtoló jártasságot árult el a legkülönbözőbb társasjátékokban. Apám meg is jegyezte, szellemességnek szánva, no de ki nevet a végén. Amikor németül ment, azt mondta, kisöreg, ärgere dich nicht. Mindazonáltal vonakodott beállni játszani, részint nem szerette a társasjátékokat, a Capitalyt kivéve, részint nem ezért jött. Mozgatni kezdte a kezét. Amazok színt választottak, ő meg maga elé képzelte a folytatást, mely inkább tetszett szükségszerűnek, mint izgalmasnak, cipzár, hoppala, meg minden, zihálás, orbitális vágy, magány satöbbik, de aztán megakadt a kisgyerek fürkésző (vigyázó) tekinteténél, mert ugyan nem volt nagy lumen (édesapám), de emlékezett arra a Dosztojevszkij-mondatra a gyerekkel, és megértette, hogy a nő éppen ezért hozta magával a kölköt. De a kezét nem vette el. Ezt meg a nő értette meg. A kisfiú érte el a 289legjobb átlagot. Akkor édesapám mégis fölrakta az „öregedő férfi”-lemezt, hungaroton-bakelit, hogy ő milyen magányos – milyen? – az ő népes családjában, a feleségét kizárólag a gyerekei érdeklik, ő egyszerűen nem tud kihez szólni otthon, nézi a tévét, ez az egyetlen emberi kapcsolata, noha a Duna TV nem jön be, és tudja, kedves Annamária, harminc év házasság után a testek sem beszélnek egymással, nix dajcs, pedig ő nem csinál titkot abból, hogy a test szava még most is, hogy az ember inkább kifelé megy már, mint befelé, zengő szó, Annamária, mert belül ő még fiatal, nem ifjú, de fiatal, s ő még bármire hajlandó bizonyos határok közt és természetesen diszkréten, de avval nem is volna hiba, ez a kis ház pontosan a hév vonalán fekszik, nem is kéne együtt jönni, ő már csináltatott, íme, egy kulcsot is, csak arra kell ügyelni, hogy fordítva kell betenni, mint szokásos, ez majd később problémát fog okozni, mert megszokják, és a szokatlan lesz a szokásos, tehát majd baj lesz a fordítvával, de ott még nem tartanak, csak még arra kell ügyelni, hogy az utolsó szerelvény ünnepnapon fél tízkor megy, ez fontos, föl is írta, íme, ide a kulcs mellé. Jó előérzeteim vannak, simogatta meg édesapám a hallgatag kisfiú üstökét, illetve amikor németül ment, azt mondta, ich habe ein gutes, ein gutes Gefühl .

307. É desapám megváltozott. A megváltozott édesapám immár kimutatja az érzelmeit, az ívelőt, a konyulót egyaránt, nem szégyenli azokat, nem búvik páncél mögé, nem rejtegeti a szívdolgokat, hanem immár hiteles, nyílt, melegszívű és előzékeny, nem uralkodni akar a másikon, hanem párbeszédre alapuló, egyenrangú viszonyokban gondolkodik, például a házimunkák megosztása édesanyámra vonatkozóan. Aki viszont még másfél méter magas sincs, amit édesapám, érthetően, megalázónak tart, az ő szellemi és társadalmi helyzete megkívánja a minimum 158-at, impertinencia, üvölti, és arra kéri anyámat, hitelesen, nyíltan, melegszívűen és előzékenyen, hogy lenne szíves nőni egy kicsit. A francba, már megbocsáss. Édesanyám azonban nem változott meg, így nem is tudott megbocsátani .

290

308. É desapám közvetlenül a háború után, mikor rövid ideig rendőr volt, vett egy fehér lovat, az Imrét, nem volt szó semmiféle lóvásárlásról, egész nap a kocsmában ivott valakivel, és amikor lerészegedett, az sózta rá, nagycsontú, sovány, öreg igavonó volt, és olyan beteg, hogy másnap agyon kellett lőni, Dolynában repített golyót a fejébe a szolgálati fegyverével, a konyhakertünk végében, nem messze Murányiék házától, nem akart tovább menni, akárhogy rángatta a kötőfékét, ott végleg megállt, és megadóan lehajtotta a fejét; ez a ló aztán jelképpé vált, anyám egész életében emlegette, mint apám könnyelműségének és rászedhetőségének megcáfolhatatlan bizonyítékát .

309. H a édesanyám távol volt édesapámtól, édesapám csak édesanyámra tudott gondolni. Minél elérhetetlenebb volt a mamám, annál inkább betöltötte édesapám szerelmes szívét. Édesanyám hiánya pontosabban rajzolta meg édesanyám alakját, mint a jelenléte. Ekkor ráébredt apám, hogy anyám nélkül ő egy nulla, egy lét-krüpli, a hétköznapok halottja, ekkor ráébredt apám, mi mindent köszönhet anyámnak, köszönöm, ráébredt, fölfogta, megértette, magáévá tette annak az elemi szükségszerűségét, hogy ők ketten, ketten együtt satöbbi. Édesapám tehát valamiféle pulzálásban látta az élet, az élés optimumát, közel, távol, közel lenni, távol lenni, lenni lenni. A muter azonban soha nem hagyta apámat egyedül, nem tágított mellőle, az volt a fölfogása, hogy édesapámat elemi szükségszerűség fűzi hozzája, az volt a fölfogása, hogy neki, akár áldozatképp is, de testközelben kell maradnia, szó szerint a test közelében is, mert édesapám láthatóan szívesen hagyatkozik a testre, a test szavára figyel, minden másnál jobban hallgat annak tanácsaira, néha úgy érzi (édesanyám), ketten is ellenőrzik, apám és az apám teste, olykor mintha csapdát állítanának: ahogy könyörögni kezd, alázatosan, a sírás határán, hogy tenne anyám eleget bizonyos, egyáltalán nem magától értődő kéréseknek, melyeknek azután ő, anyám kicsiny vonakodás után eleget is tesz, de már hiába, mert édesapám attól kezdve csak erről a kis vonakodásról hajlandó beszél291ni, eszmét cserélni, erről mint árulásról, vereségről, megaláztatásról, hát nem ébredt rá anyám, hogy ez neki mennyire fontos, egy elemi szükségszerűség, melyért ama pillanatban mindent odaadott volna, mindenét, az életét, az üdvösségét, kockára tette volna az üdvösségét is akár, és anyám mégis vonakodott, de hát miért?, ez fölfoghatatlan, már csak tisztán önérdekből meg kellett volna tennie, magyarán mért nem parancsolta ezt az ő, anyám teste, de édesanyámnak nem parancsolt semmit a teste, ő parancsolt a testének, az volt a fölfogása, hogy az ő élete az édesapámé, neki áldozza, bár az az érzése, hogy apám ezt nem fogta föl, nem értette meg, nem tette magáévá, nem ébredt rá, mindenesetre viselkedése nélkülözi a hála színeit. Édesapám hiánya betöltötte a világmindenséget. Apám ezt hívta hálának .

310. É desapám, édesanyám és édesapám vagy édesanyám szeretője, a Tomi, egy kiállhatatlan buzi, akinek be nem állt a szája, fecsegett, akár egy tudálékos gimnazista vagy New York-i tojásfejű, hol a kultúra fundamentumáról, hol a pénzről, konkrétan egy konkrét öröklésről, hol a pincér cuki (!) ingéről, így hárman együtt vacsoráztak. Legyek (diptera) jöttek. Ez a Tomi idegesen hessegette el őket magától, finnyásan, undorodva. Ekkor egy légy, név nem számít, édesanyámra szállt rá. Ott pihent a karján, a felsőkarján, közel a hónalj titkos setétjéhez. Mondd, szívem, fordult Tomi negédesen édesanyámhoz, mit gondolsz, ez – és a valóban elégedetten lüktető légyre mutatott –, vajon ez a te női kipárolgásod miatt van? Anyám nem kapott levegőt ekkora pofátlanság halltán. Édesapám is érezte, hogy ez túlzás. Hogy így a házaspár – mintegy együtt – elhallgatott s csak a legyek zümmögtek, a Tomi magára maradt. Hideg reszketés. Majd egyszer csak fölvihogott, ah, kiáltotta, bús valaggal nem lehet vidámat finogni, azzal – mindegy .

311. V olt ez a Tomi, akit apám szívből szeretett. Az első együtt (értsd: egy ágyban) töltött éjszaka után elvileg dühtől remegő 292hangon, gyakorlatilag idegesen, de saját röhejességétől mindenképp fékezetten így szólt édesapám: Mindegy, hogy mekkora, lehet tőlem lyukas is vagy sőt kicsi, de ragaszkodom ahhoz, hogy szerződésben rögzítsük a külön takaróhoz való jogomat, külön takaró nélkül soha, érted, so-ha többé nem alszom veled együtt. Ez a Tomi megsértődött, de hát, ha szóltál volna… Ha! És ezen felül még nyomsz ki az ágy széle felé, egy huszonkét, írd és mondd, huszonkettő centiméteres sávba lettem újra meg újra kényszerítve, és kérdezem, mért éppen huszonkettő, tán ez valami irodalmi utalás, Catch 22, vagy micsoda? Ez a Tomi az ég felé forgatta a szemeit, beh szerencse, hogy nem én vagyok a feleséged. Ó, kisfaszom, ha tudnád, milyen végtelenül messze vagy ettől, gondolta édesapám hirtelen gyűlölettel. (Nyilván lelkifurdalása volt.) Ez épp huszonkét éve történt, ha-ha .

312. É desapám élete végéig képes volt elpirulni. Anyám ettől a falnak ment, hipokrita disznó!, de nem volt igaza. Édesapám szeretett nevetni. Ha már nem tudott mit mondani vagy nem volt mit, hirtelen fölnevetett, akár egy kamasz, vállvonás és bocsánatkérés helyett. Máskor egész érvelést pótolt a hirtelen nevetés. A szakszervezetnek kellett fénykép, álltak sorban, mintha az üzemi orvosnál. Ne nevessen, kérem, mondta a fiatal, blazírt fényképésznő, mire apám azonnal elnevette magát és azonnal el is pirult. A fiatal nő várt. Nézzen koncentráltan a kamerába! Ezt nekem még soha nem mondták, mondta apám kedvesen. A fiatal nő várt. Édesapám megszégyenülten meredt az objektívbe, kereste a nő arcát a gép mögött, hol vagy, te szemét, hergelte magát, majd koncentrálok én neked, hogy arról kódulsz, széjjelnézlek, hülye liba, atomjaidra nézlek, átnézlek, porrá nézlek. Kész vagyunk, bólintott a fotósnő fáradtan, és ellépett a gép mögül. Édesapám lesütötte a szemét. Hipokrita disznó, mondta a fotósnő. Így .

313. E gy szép, csöndesen virágos nap édesanyám megvallotta, hogy péniszirigy. Így ismerkedtek össze édesapámmal. Mindeközben 293édesanyám nem hagyott föl a szobabiciklizéssel. Azt te tudtad, hogy tíz kilométernyi őrült biciklizés, de úgy értsd, hogy úszom az izzadságban, az kábé százötven kalória? Nem, felelte édesapám, majd kis gondolkodás múltán azt kérdezte, hogy mennyi is a mennyi, a százötven kalória. Egy kefir. Értem, egy kefir. Amikor tehát a mamám fészkelődni kezdett a biciklin, édesapám lett irigy, és irigyen azt mondotta: Most megy a kefir, és kis szünet után: le. Most megy a kefir, szün, le. A mamám ettől – a szüntől? a letől? a kefirtől? és miért? – fölvidult. A kefirt egyikőjük se állta, ez összekötötte őket (és az irigységüket) .

314. É desanyám (állítólag) beleszeretett a leendő férjébe, egy tüneményes perzsa filológusba, aki itt tanított az Eötvösön, nemzetközi csereegyezmény, és egyik napról a másikra, keddről szerdára, még csak nem is hétvégén, elhagyta édesapámat. Ezt még értette (édesapám), érthetőnek találta, hogy egy nő úgymond biztonságra, állandóságra vágyik, satöbbi, de azt már nem fogta föl, hogy vége köztük mindennek. A véget meg a mindent nem értette, azt, hogy a vége vége, a minden meg minden. Amikor tehát évek múltán egy fogadáson összefutott a mamámmal, hevesebben kezdett el dobogni a szíve, kereste anyám tekintetét, de nem találta. Végül nem bírta tovább, hátulról odalépett anyámhoz, és, mintegy jelzésül, megérintette a vállát. A semmi kis hétköznapi mozdulatból ordított a bensőségesség. Anyám ingerülten féloldalt csapta a fejét, akár egy ló, ha megrántják a zablát, hát jó napot, lehelte apám boldogan, és elvörösödött az emlékektől. Anyám biccentve fogadta a köszönést, majd visszafordult a társasághoz. Egyszerűen lerázta magáról a papámat, alig megvetően, alig ingerülten, alig undorodva, mint aki alig tudja, kiről van szó, ki is ez a kellemetlenség, ez a tapintatlanság. Apám nem hitt a szemének, dohogott, méltatlankodott, jó, hogy vége, de ami volt, az volt… Részint meg akarta volna ütni a mamámat, részint nem akart neki fájdalmat okozni. Szóval ilyen a vége? Hogy a vége után ennyire nincsen semmi? Hogy a mindenen kívül valóban nincsen semmi? Semmi semmi? Ez 294nem felelt meg apám alkatának. Ő soha semmit nem akart abbahagyni. Vagy abbahagyni még csak igen, de nem megszakítani. Így küzdött az elmúlás ellen. Most jobb híján s kajánul a szeretkezéseikre gondolt, hogy forrt a combja, remegett a szája széle, magából kikelten szinte harapta a levegőt, mintha fulladozna… szemét le-lehunyja, s közben a hasát, ölét simítja, simogatja, masszírozza, mintha kívülről akarná megmarkolni azt, ami belül van; mintha víz alól bukkanna föl. Édesapám soha senkivel nem érezte olyan nyugodtan férfinak magát, mint vele (édesanyámmal). Öregkorában ezt mondta: Anyád léte nem bebizonyítható, de erkölcsi kötelességem hinni benne .

315. L evegőt nem kapott, úgy megijedt (édesapám). Barkochbáztak, s anyám úgy haladt, mint kés a vajban, egy lépésre volt a megoldástól, amikor apám közbelépett. A bánatba, szuszogott, nem elég, hogy szebb vagy, okosabb, ja igen, erősebb is – birkózás közben anyám simán összecsomagolta az öreget, visszahajtogatta a lábát a füléhez, az orrát pedig belenyomta a köldökébe, megetetem veled a szemüveget, kis kobra stb. –, most akkor még az is kiderülhet, hogy… Anyám a játékról megfeledkezve kacarászott. Ne, ne, ne csináld, ezt szándékosan csinálod! Hát igen, de hát bajban vagyok, mórikálta magát apám, úgyhogy: ó combjaid, e nemes márványtömbök…! Ne! ne!, sikongott a muter, mintha csiklandoznák, ne, szerelmesen nem lehet gondolkodni! Na végre, hülye liba, gondolta magában apám .

316. É desapám a halálos ágyán szundított. Már behordták az ölnyi vastag gyertyákat, e combvastagságú méteres tornyokat, a püspökség ajándéka, az adott esetben természetes rokoni figyelmesség. Minden vörösbe volt öltöztetve, tiszta selyembe és aranyozott posztóba. A történelem ízét-zamatát adják az efféle részletek. Édesapám megint zavaros volt, lelke ismét megmentésre szorult. A földi lét végpontja sötét színben komorlott fel. A nagy kaszás nem kegyelmez senkinek. Apám bolyongva da295nászott, ti, szép levendulák és rózsák, mályvák, nagyok és kicsik, büszke kardliliomok, fodros bazsalikomok, ti, zsenge violák, értetek is jön nemsokára. Vigyázz hát, szép virág! Majd megkérte fiát, ekkor meg amakkor keltse; az megígérte. A fiú rajongott édesapámért. Midőn eljött az idő, besurrant hozzá, a gyertyák meg a halálos ágy miatt egy futó pillanatra azt képzelte, ő a halál, Möszjő Halál, majd gyöngéden rázogatva fölébresztette. Édesapám azonmód, akár a tenger egy vad, tarajos hulláma, kicsapott a takaró alól, éktelen frászt keverve le a fiának. Ugyan hallott róla, de nem hitte, hogy ténylegesen van ilyen, édesapám fia csillagokat látott, rendben sorban: Nagy Medve, Esthajnal satöbbi. Tíz évvel később – hol volt édesapám akkor már! – megkérdezte, de hát mért. Bocsáss meg, öregem, nevetgélt a papám, de olyan arcátlan kéjjel ébresztgettél. Édesapám fia megértette, mire gondolt édesapám. Emlékezni már nem emlékezett a kéjre, de kizártnak nem tarthatta. Möszjő Halál, mi?! Durr egy csengő frász .

317. É desapám hallgatott. Az édesapja kiment az időből. Még egy hete sincsen, és nagyon nehéz. Annyit „gyakorlatozott”, azt hitte, föl van rá készülve. Édesapám nagyon szerette az édesapját, szüksége volt rá, hogy ott legyen valahol, ha messzi is, tudni, hogy van, még ha a telefonozások több mint ügyefogyottak voltak is. Bár éppenséggel a személyes találkozások is hosszú hallgatásokat és nem kevés leleményességet igényeltek. Eleinte édesapám kiborult, hogy konverzációik mintegy 70-75 százaléka abból állt, hogy az apja részletezőn, érezhető elkötelezettséggel és lelkesültséggel – melyet soha, semmikor, de tényleg soha, semmikor máskor nem lehetett tapasztalni – beszámolt a barátnéja lakásán eszközlendő javításokról, különös tekintettel a fürdőszoba fortélyaira, a mesteremberek várható (!) megbízhatatlanságára, ami majd a vízszintező álnok kezelésében öltene főként testet, ha a Gräfin nem volna résen, nem volna minden hájjal megkenve – nocsak –, és nem tudná, hogy alátették a kisujjukat (a kőművesek a vízszintező alá), de a Grä 296fin csak felmutatja majd a kisujját, és azok szégyenkezve meghátrálnak majd. Édesapám próbálkozott témákkal is, politika, kül, bel, gazdaság, kultúra, irodalom és a többi, hogy akkor arról, ha már személyesről nem, se őróla, se őróla, de akkor legalább szerette volna apja érdes okosságát, kurióz tudását kihasználni vagy bemozgatni, természetesen egy efféle eszmecserével éppen a személyességet csempésznék vissza az ablakon, melyet oly szenvtelenül kivágtak az ajtón. De nem. Olyan fokon untatta az apját, hogy abba bele kellett pirulnia. És akkor egyszer csak, akár egy új bekezdés, fölfedezte, meglátta apját mint egyszeri, egyedi tárgyat, mint testet, mint sajátos sejtépítményt, mint nie da gewesent, mint a teremtés megismételhetetlen teremtését, mint ilyen csodáját, melyhez hasonló egyszerűen nincsen, nincsen sehol, se a Földön, se a Holdon, de még a mennyországban sem. És elkezdte nézni az apját, módszeresen a feje tetejétől a talpáig, sorban minden egyes elemet, a hajszálakat külön, a szőrszálakat külön, majd az összhatást, a hajzat, a szőrzet, ezeket hasonlítgatta régebbi képekkel, fotókkal, emlékekkel, következett az egyes elemek egymáshoz való viszonyának vizslatása, immár a mozgások, az arc ezernyi fintora, és egyre erősebben az emlékezés, a gyerekkori történetek, a vasútállomás, a búcsú, a ringlispíl, „a pofacsont mozgása”, így azután tömérdek kép állt a rendelkezésére apjának. De nemcsak a találkozásaikkor nézte, hanem olykor megleste titokban, ahogy fáradtan, gyöngén, ahogy maga a fény, állt a márciusi napon, vagy ahogy suttogva telefonált a Gräfinnek, kezében egy narancsszínű műanyag sporttáska, amely lehetetlenségében is illett hozzá, nézte, nézte, és nem tudott betelni vele, mindig talált valami újat rajta, a borotválkozást például, vagy egyszerűen a háttér volt más, amitől más jutott az eszébe, és így lett más az, amit látott: az édesapja. Édesanyám fuldokolt a féltékenységtől, hisztériázott, kárált, kiabált, karmolt is. De édesapámat kizárólag az édesapja érdekelte. Ült a lábainál és nézte. Számolgatta az időt, hogyha most még volna, mert annyi azért kéne, úgy 30 év, akkor volna az apja 108 esztendős, az azért már volna egy futó benyomás. Volna. Hogy eddig mivel töltöttem az 297időm? Újra örült az édesapjának. Akinek kicsit terhes lett ez az egész. Panaszkodott a gyerekeinek apámra. Kicsit őrült a testvéretek, nemde ?

318. M eghalt a nagyapám. Édesapám bepánikolt. Úgy érezte, elkezdődött a visszaszámlálás, tíz, kilenc, nyolc vagy egymillió-tíz, egymillió-kilenc, mindegy, valahol koppannak a számok – apropó koppanás, valahol olvasott egy definíciót a végtelenre: hogy van egy Gellért-hegy nagyságú sziklatömb, és egy kicsi madár minden száz vagy ezer évben odaszáll, és megérinti, finoman, a csőrével a sziklát, és amikor így elkopik a szikla, az volna egy másodperc az öröklétből, és ugyan világos, hogy ez messze nem a végtelen, csak nagyon-nagyon sok, mégis azt gondolta, megértette, mi a végtelen: valami iszonyatosan más –, és az, hogy mindig is koppantak, hét, hat, nem enyhíti a dolgot: egyedül maradt, ő következik. Fölfogta, gőgösség az időn gúnyolódni, mert az idő a gúnyt is utoléri, és hirtelen „fémes íze lesz, mint az ezüst kiskanálnak az első acélhíd után”. Álmodott is, hogy ő az apja. Ez úgy derült ki, hogy szólt az apjának, és az nem válaszolt. Hát persze! Hisz az ő, ő a Papi, ő, ő! Most meg… Még egy hete sincsen, és nagyon nehéz. Egyrészt ez a pánik, másrészt nagyon szerette satöbbi. Nekem már lejárt az időm, figyelmeztette már a nyáron apámat nagyapa. De más az, amikor megtörténik. Mikor édesapám megtudta, hogy nagyapa nagybeteg, rögtön elindult, de mire odaért, az apja nem tudott már beszélni, de azért édesapám egy hétig ott volt mellette. Ült, nézte az apját, nézte a sejtjeit. Nagyapám azt írta egy papírra: „Olyan repedezett porcelánkék lett a szemed az időtől, és nekem ne mondja senki, hogy ez a biológiai öregedéstől van. Anyád is kommentálta a dolgot, hogy Miklóskámnak már semmit nem lehet mondani, különösen nem a munkájáról, olyan megtört szeme van.” Édesapám felnőtt lett, amolyan elkallódott entellektüel. Nem egy különösebben sikerült élet. Kifelé azért fenn kell tartani a látszatot, mindenki ezt teszi, azután is, hogy elveszti azt a mélyen fekvő, biztos tudást, hogy örökké fiatal 298marad és halhatatlan. Ezért most vállalatot alapított, Tatr GmbH, van egy kis fürge csapata, három frissen kikelt mérnöktojás, ebből próbál aztán egy nagyobb fürge csapatot csinálni, bár a lelke mélyén tudja, hogy a nagyobb csapat általában kevésbé fürge. És mégis, ki tudja .

319. F iacskám, kérte édesapámat az édesapja, beszélgessünk egy kicsit. Miről? Nagyapám derűsen vállat vont. Amire apám vont vállat, ugyanavval a „huppanós” mozdulattal – ah, az örökség! –, csak ingerülten. Elhárította a beszélgetést, mondván, sok a dolga. Tizenöt éves volt, akkor sok a dolog. Apja akkor már kicsi volt és gyönge. Szép, nyugodt, fennkölt és gyönge. Ült a kertben. Akkora volt, akár egy körte. Zörögtek a darazsak. Húsz esztendővel később egy már nem fiatal, szakmájával fölhagyott, dunavarsányi kurva, szirti kurva, a nagymamám, az egyik kései emlékezésrohamában megölelte apámat – tán először életében –, hogy az milyen szép és megrendítő volt annakidején, húsz esztendeje, amikor apád megkért, hogy beszélgessetek. Utána eljött hozzám elújságolni, a fiunk volt itt, s egy órát, egy teljes órát beszélgettünk. Én is örültem, kivételesen fizetnie sem kellett. Boldoggá tetted apádat, boldogan halt meg apád, köszönöm, fiacskám .

320. M eghalt: édesanyám az édesapám fia születésekor. Apám az ágy szélén ült és zokogott. Meghalt, hát meghalt! Hát elvetted ezt is tőlem, hát elvetted! Rázta az öklét az ég felé, majd a felesége felé rázta az öklét. Aki azt mondta. De a gyerek él! Apám vállat vont. Tőled van a gyerek? Apám vállat vont. A felesége két kézzel rázta. Tőled van? Igen. Biztos? Apám bólintott. Esküdj. Megesküdött. Akkor a felesége azt mondta. Fölnevelem, két testvére van már. Meghaltak: síbalesetben, ők, apám felesége meg a két testvérem. Édesapám nem bírt konkrétum nélkül élni, sebtiben elvett egy kis franciát. Aki azonban hét hónap múlva továbbállt egy kávékereskedővel, bizonyos Baldassare 299Cucculival, akinek szőke szakálla és egy Alfa Romeója volt, utóbbi hozomra, meg feleség négy gyerekkel Torinóban. Meghalt: öt évre rá, repülőszerencsétlenségben, édesapám. Mama .

321. A végét járja, írták, ezért édesapám fia leutazott apámhoz, hogy még egyszer láthassa apámat. Ez augusztusban kellett legyen. Kiültek a kertbe, nézték az előttük fekvő Nocsak-völgyet. Apám az öreg „kosárszék”-ben, térdén plédtakaró. Sápatag aggastyánkeze, melyet vastag, kék, kidudorodó erek hálóztak, egész idő alatt egy vesszőszerűséggel játszott, mely félig levált a karfából. Láthatóan összekeverte a fiát valamelyik öccsével vagy ifjúkori barátjával, mert mindegyre azt mondta, emlékszel, hogy volt, amikor…, azonban amikre hivatkozott, azok mind a fiú születése előtt estek meg. Ekkor hirtelen édesapám abbahagyta az adomázást és édesapám legidősebb fiához fordult (direkte). Nem helyénvaló a részedről, hogy a könyveidből nem küldtél nekünk. Édesapám fia ott állt megszégyenülten. Természetesen szánt szándékkal nem küldte a könyveket a családjának, gyerekes bosszúból, ha tetszik, mert hát inkább csak akadályozták a könyvek születését. De nagyvonalúbbnak kellett volna lennie, és főleg édesapámat nem kellett volna ebbe a bosszúba belezagyválnia. Most így gondolja, gondolta. És az utolsó kép, már túl a személyesen: másnap apám fia elutazott. A reggelizőasztalnál vagy a pakolásnál föltűnt, hogy édesapám nincs ott. Megadni a vendégnek a tiszteletet – ismét elfelejtette, hogy a fia van ott –, ehhez ragaszkodván, kiment az öreg a birtok elejébe, hogy ott vegyen búcsút. Fél óra kellett neki a 300-400 méterhez. Amikor a kofferekkel a fia odaért, apám ott állt a botjára támaszkodva az óriásfenyő mellett, melyet még 40 éve ő ültetett, és a régi elmosódott föliratú tábla mellett: MAGÁNTULAJDON. AZ ÁTJÁRÁS TILOS. Fehér haja lobbant. Nagy figyelemmel pillantott apám fia után, ahogy az ereszkedett alá a völgyben .

300

322. ( …) Édesapám fia ismerte is meg nem is édesapámat. Édesapám az apja volt, mégis egy idegen az éjszakában. Arról semmit nem tud, hogy édesapám valójában mit gondolt, semmit az álmairól, a vágyairól, az érzéseiről. Tizennyolc éven át evett apám asztalánál, követte utasításait és szolgálta kelletlenül, amiképp édesapám szolgált másokat kelletlenül, de hogy ki volt az apám, azt mégsem tudja (az apám fia). Nem tudja, milyen volt anyámhoz való viszonya, szerette, nem szerette, vagy őt is csupán szolgálta, mert hogy anyám volt fölényben, nem tudja, mit tartott a fiairól, akiket hosszú távollét után is csak kurta morgással köszöntött, na, szóval itt vagytok megint. Elérkezvén a vég, anyám mellett feküdt, ki-ki az ágyában, közös halálos ágyuk volt, mindketten betegen, várakozva a halálra. Édesapám anyám előtt akart meghalni. Ehhez kategorikusan ragaszkodott. Csak ha már én halott vagyok, akkor halhatsz te meg. Addig tessék várni! Anyám, először életében, halálában engedelmeskedett. Édesapám ebben a különleges esetben, utoljára, érvényt szerzett magának. (Az égi bíró segített.) Anyám előtt halt meg, átlyukadt a gyomra, s mikor átlyukadt a gyomra, ezt a mondatot mondta: Úgy, és most akkor vége. (So, und jetzt ist es aus.) Ez ezúttal nem volt vaklárma .

323. É desapám fia jónevű, befutott filmszínész lett, s mint ilyen, újra meg újra látogatást tett édesapámnál, hogy tőle legalább egyszer elismerést és gyöngédséget csikarjon ki. Nagyon hosszú csönd után. Forgattam egy új filmet, papa. Nocsak. A, itt a világsikerű film neve következett. Aha. Szün. Megnézted. Aha. És tetszett? Aha. Szün. Ez a hosszabb társalgások közül való volt, aztán édesapám kikérte a sörét, kísérőnek egy felest whiskeyből(!), édesapám fia kis pénzt gyűrt a zsebébe, aztán beszállt a sofőrös limuzinba, irány Horány. Évekkel később mesélték neki, hogy édesapám a filmet a kocsmai haverokkal nézte meg, és amikor a film egyik jelenetében kiütötték a fiát, arcát a tenyerébe temette, és amikor viszont a jelenet vége felé már győzelemre állt, fölugorva buzdította: Adj neki, kicsikém, adj ne301ki! A kecsöpre apám eltakarta az arcát, de amikor az iskolából valódi véresen kísérték haza a fiút, édesapám ott állt az utca túloldalán, ingerülten bosszankodott, ez van, ha az utcán idétlenkedtek. Mondta volna akkor, hogy adj neki, kicsikém, de nem mondta. Állítólag roppant büszke volt a fiára (édesapám). Most már hiába veregetné a vállam. Meg egyébként is meg van halva .

324. ( Ismerkedés apával: Bess, az árva gyerek áll a történet középpontjában. Egész életében szülők nélkül kellett boldogulnia… Rodrigo hevesen tiltakozik az ellen, hogy Ricardo a családi ékszerek közül ajándékozzon leendő nejének, Paulának. Elena közli Julióval, hogy már nem szerelmes Ricardóba. Nice, aki épp akkor lép be a szobába, amikor Rodrigo és Ligia csókolóznak, köszönetet mond nevelőapjának, amiért annak idején kihozta őt az árvaházból és felnevelte. Rica, a nagy állatbarát talál egy beteg kis jércét, Meryllt. Csakhamar kiderül, hogy Schober illegálisan tartja őket. Selina szökni készül Anthonyval. Richard irodájába beállít egy asszony: ő Meryll, Armstrong első felesége… Petert gyötri a lelkiismeret-furdalás Alex vetélése miatt. Amikor kiderül, hogy a lány nem is volt terhes, elönti a düh… Ágnes egy Pest környéki elfekvőkórházban jutott élete első felelősségteljes állásához. A lassan haldokló, reménytelen betegek között egyre mélyebb hatások érik. Bűnvadászok. Vad nők. Ki jön az én ágyamba? A vágyak tánca. A kukkoló. Alvó tigris. Az én paradicsomomnak tizennyolc lyuka van (kis golftörténetek). A hiénakutya alkonya. Receptklub. Pajkos kalandok. Az élet megy tovább. Szívtipró gimi. Csínom Palkó. A bestia. A négy páncélos és a kutya. Egy rém rendes család. Ha az igazság fáj! Az élvhajhász. Minden szörnyek anyja. A kőszívű ember fiai. Sunset Beach. Selina megkapja vőlegényétől Georg Dyer regényét. A lány az írásban felismerni véli eltűnt édesapját. Foci a javából.) Édesapám halála előtt néhány évvel rászokott a tévére. Nem ismertünk rá .

302

325. S ajnálom, ami apáddal történt – az ilyen mondattól beáll az ember nyaka, akkor is, ha őszinte (a mondat). Mit lehet mondani? Hogy majd marad egy kis nevetés és derű a végén? A rend hiányának elfogadása? De ez már az édesapám története, 1923-as hajlíthatatlan s konok évjárat, aki áprilisi szélütése óta béna kézzel s lábbal kórházban fekszik. Sértődékeny, mindent jobban tud, manipulál; évek óta titkolt barátnőjét nagy dérrel-dúrral mutatja be nekünk, prezentálja, s lesi a reakcióinkat (melyek primitívek), mindenkivel szemben bizalmatlan, dugdossa a kulcsokat, megpróbál minket az örökséget illetően egymással kijátszani, nem mintha volna mit örökölni, de azért próbálkozik. Hogy van ez? Évekig kell egy efféle görszékzsarnokszerepre készülődni vagy megy egyik pillanatról a másikra? Mi beretváljuk őt, ő okít minket, szidja a világ és önmaga állapotát, távolságtartás, de nem minden vicc nélkül – bizonyos bősz méltósággal. Istenem: ez a spéci családi arrogancia, elképesztő! Mindegyik gyereke hurcolja magában ezt a vágyat az előkelőségre s ezt a büszke konokságot. A francba !

326. J óllehet édesapám kikacagta azokat, akik szerint volna egy (egy az) embertől független külvilág, a valóság, így ő (szociális és nyelvi konstrukció) és a tudomány is a hit egy formája (Glaubenssystem!) volna, szenvedélyesen nevezett néven, szavakkal aggatta teli a világot, jobban mondva az aggatást, a sírásait mégsem cizellálta, hogy zokogás meg hüppögés, sírdogálás, rücskölés, pityergés, picsogás, szipogás, szepegés, bőgés, bömbölés, nem tett különbséget mécseltörés és egéritatás és könnyhullatás közt, hanem volt sírás és volt majdnemsírás (ez utóbbi akkor, ha minden megvan, bekönnyesedett szem, eltorzult arckifejezés, de a „dolog” mégsem tör ki, vissza van nyelve). Fölfektetett egy mindközönséges A4-es papírt, és azon számolta. Mert amikor visszakerült a néhány napos börtönből, ahol nem tudni, mi történt, újból és újból elsírta magát. A számolgatás egyfajta védekezés volt, világos. Lehet, hogy gyöngeségből, de nem gyávaságból sírok, hanem azért, hogy egyensúlyban legyen a vi303lág fájdalma – ezt írta oda mottónak. Az éjszakai sírásokat, nem tudván elkülöníteni az álombéliektől, nem számolta, nappalra 21 volt a rekord, 16 egész és 5 fél-sírás. (Édesapám mindkét keze be volt kötve, ezért a legidősebb – akkor még elég kicsiny, mintegy karonülő (persze nem édesapámén!) – fia húzogatta a strigulákat, négy után az ötödikkel áthúzva, ahogy szokás. Olykor megkérdezte: Ez most fél vagy egész? És édesapám válaszolt, fél, egész, a szociális és nyelvi konstrukciónak megfelelően. )

327. É desapám fülig szerelmesedett Szlovéniába, anyám dohogott. Apám, az új helyzetnek megfelelően, elfogultan mindenben Szlovéniára hivatkozott. Anyám meg legyintgetett, sejtett valamit, de unta már a sejtéseit. Az a kellemetlen érzése lett az idők folyamán, hogy apámra vonatkozó sejtései nem apámról szólnak, hanem őróla; ezt unta. Apám viszont soha semmit nem unt, ezért volt hódító. Szeptember eleje?, kapta föl például a fejét vacsora előtt, szeptember elején, a szlovén völgyekben elkezdték égetni a kukoricacsuhét! És úgy nézett a mamámra, mintha megnyerte volna a rigómezei csatát. Anyám hallgatott, a papírszalvétákat osztogatta. Mindig gyönyörű papírszalvétáink voltak, akadt vendég, aki nem merte megtörölni benne a száját. Szüleink nem szóltak semmit, de nem szóltak ránk, ha erre gőgösen elhúztuk – a Dürer-repróba már megtörölt – szánkat. Apánk ráfújt az egyik szalvétára, az, akár egy hatalmas pillangó, a földre vitorlázott. Mire apám: Tessék. És mi a teendő karszti bóra esetén? Anyám nem hitt a fülének, ka-har-szti bóra ehe-se-tén?!, ismételgette, mint apám meghülyülésének megdönthetetlen, szép bizonyítékát. De mondok én neked még valami mást. A konyhába besütött a nap. Emelje csak föl, angyalom, a kezét. Anyám sokszor (konkrétan: egész életében), mint akit megbabonáztak, követte apámat, apám szeszélyes ötleteit. (Természetesen az öreg ebből semmit nem vett észre.) Látja a keze árnyékát? Látom. Ennek a neve szlovénul senca. Senca, megjegyezte? Senca, meg. Na most álljon föl, úgy, és sé304táljon el itten előttem, látja, látja ott az árnyékot. Senca, látom. Hát ez az! Nem senca, hanem tenja! Ha az árnyékát nő veti, és maga nő, és mozgásban, és maga mozog, az tenja. Ehhez mit szól? Ilyet csak az angolok tudnak, az angol igék, bábjátékost délutáni tea előtt, megalázó módon, gyakorítva megszólítani. Látja?! Külön szavuk van a mozgó, női árnyékra! Tenja, ez a maga árnyéka, ha elmegyünk Szlovéniába, és kisüt a nap… Érti?! Hát nem örül? Örüljön már egy kicsit, itt van egy szó, a szlovénoktól hoztam magának, mért nem örül?! (Természetesen anyám örült, csak nem tudta, apám meg nem látta.) Úgy ekkortól kezdte ígérgetni anyámnak a lipicait. Hogy vesz egy igazi lipicait. Mert ezek még valóságos lovak, spanische Reitschule + postakocsi + harci mén, átölelik az egész emberi tevékenységet: játék, munka, háború. A nápolyi lovak…, azok voltak még ilyenek. Apám kereste a nexust Károly főherceggel, Karintia, Stájerország, Isztria és Trieszt régensével, akiről Karlovácot nevezték el, mindhiába, a lipicai soha nem érkezett meg. Apám sokat beszélt róla, elkerített egy kis darabot a kosztpénzből is, szénára stb. De hogy akkor majd hogyan osztoznak meg a lovon. Teszem azt, hétfő, szerda, péntek az övé, kedd, csüt, szomb a mamámé. És vasárnap?, csapott le automatikusan anyám. Vasárnap felezünk, mondta a papám vidáman. Hagyja már végre abba ezt az anzágolást, csattant föl anyám. Apám csodálkozva pillantott föl, mér .

328. H úsvét volt, hétfő, de mintha nyár. Viszont az egyik fa zöldellt, a másikon a puszta gallyak meredeztek a patou-kék égbolt felé. Bolond április! Édesapám egyik testvére kisvártatva eltűnt a háborúban, a másik nem sokkal később meghalt a nagy paralízisjárványban, a harmadik meg olyan messzi van, mintha nem is volna. Ez volt az utolsó alkalom, hogy így együtt lehettek, mert aztán egyikőjük eltűnt a háborúban stb. A diófa alatt ültek, fénylett a fénytől a fa törzse, mintha a fa föltámadott volna. Házimuzsikálás folyt, zongora meg klarinét. Nézte apám a testvérei arcát, azokon is fény meg valami kielégült öröm. Hogy 305utálta apám, amikor így használták a művészetet, hogy utálta ezt a magabízó élvezkedést. Ha tudta volna, de az ilyet nem lehet tudni, hogy utoljára ülnek így, talán elnézőbben nézte volna ezt a genyós bachozást, vagy az ő arca is olyan lett volna, mint a testvéreié. Hosszú, hosszú évtizedeken át akart változtatni ezen: ha a testvéreire gondolt, mindig ezen utolsó alkalom érzései éledtek újra: ingerült megvetés és türelmetlenség .

329. É desapám nem emlékszik az apja testére. Sorold föl apád testét! Hallgat ilyenkor, mint a süket hal. Pedig az fontos. Fontos fragmentumokra azért emlékezik, egy fürdés vagy hogy, és ott nagyapám lebegő heréi. Nagyapámnak pedig dolga így volt: Nagyapám igaz férfiúként kifogástalanul élt kortársai közt és Istennel járt szüntelen. Aztán szőlőt plántált, mivel a földnek művelésére adta magát. És így tovább, mindenesetre moslékul berúgott. Annyira, hogy nem tűrte magán a ruhát, magát megmeztelenítvén kiment a konyhába, lefeküdt a padlatra, arcát a hideg márványnak nyomta. (Tömött mészkő csak valójában, igaz, harmadáron.) Ez jó, lihegte. Édesapámék hárman voltak testvérek, a három ősatya, a három ág, a kezdetek. Édesapám, aki betegesen sokat evett, állandóan falatozott, mintha cukorbeteg volna, a pizzát szerette, a gyorsan melegíthető kínai levest meg az olajban halmozott tikparéjt, ezért álló nap ki-be járt a konyhába, és meglátta atyjának mezítelenségét, és elmondta két testvérének. Azok háttal bementek a konyhába és betakarták nagypapa szemérmét. Dolmány. Felserkenvén apjuk a borból, megtudván, mit cselekedett kisebbik fia, édesapám vele, ezt mondta: Átkozott fiú, szolgák szolgája lészen testvérei közt. Ez lett édesapám neve. Nagyapámék, legalábbis míg apámék kicsinyek voltak, nem figyeltek a mezítelenségre, s csak akkor vezettek be rigorózusabb rendszabályokat, midőn kiderült, hogy Daisy nagynénémet (a név megváltoztatandó), nem is így, hanem: Daisy nagynénémre a szomszédok vendégeket hívtak, grill vagy hogy, ahol ő előadta, mit látott a szülői házban a mezítelenség vonatkozásában .

306

330. A szakirodalom édesapám keletkezését a húszas évek elejére helyezi. Apám középen szétválasztott, göndör hajtincsei középmagas homlokot takarnak, egyenes és egyenletes széles orrháta görbület nélkül olvad eggyé orrgyökével, amelyből vékonyodó, enyhén ívelt szemöldökök hajlanak a külső szemszögletek felé. Tekintete nyílt, barnás szemeivel egyenesen a szemlélőre tekint (apám legidősebb fiára). Orrszárnyai vékonyak, orrcsúcsa szabályos. Közepes duzzadt alsó ajka alatti Merkúr-mélyedése enyhén domboruló, csaknem keskeny állat hangsúlyoz ki. Ovális arcán derengő mosolya barátságos benyomást kelt. Strucctollakkal és gömbölyű gyöngyökkel ékesített, oldalra csapott barnás kalapja, cseppszerűen csüngő ezüstfehér fülbevalója, vékony nyakát ölelő gyöngyfüzére és jobb csuklóján csillogó, aranykeretes elemekből ötvözött karkötője arra enged következtetni, hogy előkelő családból származó férfi lehetett apám (vagy a dublőrje) .

331. A minőségét illetően egy közepes Altot nem meghaladó olajfestményen, melynek minden értéke akvarell után ordított, édesapám egy nőre bazsalyog, egyszerre néz rá, a festőre és a bécsi udvarra, ami nem előnyös. Eközben oldalra, mintegy a nőre hajtja a fejét, amitől a tokája is félrecsúszik, akár egy hanyag nyakkendő, ami nem előnyös. Úgy néz ki édesapám, mint egy talaját vesztett, kéjvágyó rabbi a kikeresztelkedés előtt, arcán avval a kétes tudással, hogy „ez sem fog rajta igazán segíteni” és új karrierje pátyolgatójának, a császári háznak is annyi .

332. M iután édesapám (kor, idom nem számít) az édesapját (kor, idom nem számít) feketébe öltöztette, a hamuszürke pizsamára fekete, bokáig érő kasmírkabátot adott, hogy az összhatás minél feketébb legyen, jó fekete, fejébe széles karimájú fekete kalapot húzott, hogy az arc jobban rejtve legyen, és meztélláb egy negyven centiméter magas, fekete emelvényre állíttatta, hogy a lábat az első sorokból is látni lehessen, és ugrifüles, alamuszi beosz307tottja (kor, idom nem számít) kelletlen és túlbuzgó segítségével, mint tárgyat vagy állatot stimulálta, mozdulatokat és fényeket próbálgatva rajta, mintha az utolsó simításokat végeznék egy utolsó képen, kivált a megalázottságot, nagyszerű lesz!, ujjongott apám, a kiszolgáltatottságot, letaglózó lesz!, ujjongott apám, és a reménytelenséget igyekezve a középpontba állítani (oda, ahol az apja állt), apám ingerülten ugráltatta az alamuszit, ez mért, az mért, ezt így, azt úgy, de izibe, tüzet kért tőle, soha nem kért, szóval vagy szó nélkül dirigált, és összelármázta, ha az, például, szájpöcköt javasolt dugni apám apjának szájába, szájbarágás!, kiáltotta türelmetlenül, magyarázkodás!, egy ülésre volt hivatalos, időre kellett végeznie apja beállításával, levetették a kalapot, apja fején csupán néhány megtépázott hajtincs hevert holtan, a puszta koponyát apám kétkedve vizsgálta, kifehéríteni!, vezényelte, a kezet, melyet apám mancsnak titulált, karmok!, mancsok!, nevetett, hacsak nem szorítja ökölbe, vetette közbe az asszisztens, ne!, dobbant apám, a kezet első lépésben kivették a nadrágzsebből, azután összekulcsolva a mellkashoz emelték, majd még inkább lehajtották a fejet, le-meg, apám kifejezésével: egy gondolattal mélyebbre, növelték a mezítelenséget, az apja reszketett, reszket, mondta az asszisztens, apám nem szólt, a piszkosszürke pizsama szárát a térdkalácsig fölhajtották, fölgyűrték, a piszkosszürke térdkalács is fehérítésre szorult, újra ellenőrizték a világítást, a nímand javaslatát, miszerint apja (apám apja) egy röpke pillanatra fölemelhetné a fejét, apám durván elvetette, itt?!, ebben a világban?!, forgatta a szemét, katasztrofális!, ám végtére elégedetten szemlélte a látottakat, nagyszerű, ujjongott, letaglózó lesz!, ujjongott – mindez megtörténvén, mert ami megtörtént, az megtörténhetett, és ami megtörténhet, az újra meg újra lehetséges, apám apja a feldübörgő tapsviharban fölemelte a fejét és a nézőtérre meredt, azután fokozatosan elhalkult a taps, és a hosszú csönd után sötét lett, mintha nem történt volna semmi, semmi .

308

333. É desapám – moslék részegen Winesburgban – megeskette legidősebb fiát, hogy ha a helyzet úgy hozná, neki, a fiának kell a könyvet befejeznie, a könyv még nincsen elkezdve, de ő már sokat dolgozott rajta, gályázott, csak közben ez a folyvástvaló kereplés Kolloniccsal minden erejét kiszívja, s noha ő erejét megfeszítve küzd, de Kollonicsot nem lehet legyőzni, egy katolikus bürokrata, aki még főpap is, az egyszerűen halhatatlan, attól még az Úristen is… no jó, talán nem fél, de meghátrál. A könyv alapgondolata pofonegyszerű, olyan pofonegyszerű, hogy ha az ember nem vigyáz, könnyen el is felejti. Arról volna szó, az a centrális lényeg, hogy a világon mindenki, az utolsó szálig mindenki Jézus Krisztus, és mindenki föl is van feszítve. Ez volna az, amit ő mindenképp világossá szeretne tenni, és hogy a fiú erről ne feledkezzék meg, történjék bármi, ezt ne merészelje elfelejteni .

♦ ♦ ♦ ♦ ♦

309

334. ( A kordivatnak megfelelően fekete-fehérben.) A kérdésre, mi a dolog veleje, a lényege, a szíve, vagyis hogyan lehetne összefoglalni a „miről szól”-t, ezt az életcsődöt, bajt és bajosságot, bekövetkezett és bekövetkezésre váró (várakozó) tragédiát, ezt a felaknázott életet, amelyből (helyesbítés) elcsenték a tragédiának még a lehetőségét is („jaj üldöznek a rablók, jaj mindjárt elhagynak”), a szenvedések kisszerű bálocskáját, ezt a töppedt karnevált, édesapám gondolkodás nélkül, vidáman mondta: Kék szobában zöld nők verekszenek .

335. M iért? Mi a? Édesapám azért úr (elírás; ír), azon célból, az a célkitűzése, hogy bizonyos összefüggéseket teremtsen, mintegy hidat verjen az ég fényei s a halál íze közé. Ezért. Ez .

336. M iért? Midőn édesapám testvérbátyja, László, „a szép groff”, három unokatestvérével egyetemben hősi halált halt abban az ócska vezekényi csatában, hullott a sok, itt édesapám neve következik, hirtelen a tizenhat éves édesapámra szakadt az egész családi felelősség, hiszen ő, aki természeténél fogva tűnődő, olvasgató, csöndes gyermek volt, rendszeres iniciátora s szereplője számos színházi játszásnak, melyet a kastélyudvarban tartottak, széles, színes sátrak alatt, aki szívesen énekelt s declamált, meg távcsövével éjszakánként a firmamentumot böngészte, és úgy szándékolta, hogy míg mások, jelesül bátyja, harcolnak a jó győzelméért, mert hatalmasságukból ez következik kényszerítőleg, addig ő ezen a jón szelídségben fog munkálkodni, mert a hatalomnélküliségből meg ez következik kényszerí310tőleg, ő minden előnyét vagy lehetőségét a hatalomnélküliségnek ki fogja használni, és az emberi természet s a teremtett világ szépségét fogja eszméletébe fogni próbálni, és zenét fog szerezni, égi harmóniákat, és főleg írni fog, imákat a véghetetlen irgalmú Istennek makula nélkül való Szent Asszonyához, és regényeket az emberekhez – hiszen ő került bátyja helyébe, mindenestül, s lett jobb híján nagy úr, hatalmas, ki nem ösmerhette meg sosem, milyen az, egy ajtót egyedül kinyitni… A másik magyarázat, mért nem lett édesapám író, Dichter, édesapám reszketeg gyomrában látja az okot. Mert édesapám elhatározta, hogy nagy író lesz. Maga elé vette az árkus üres papírt az íróasztalára, jobbra egy tollat tett, balra a tintatartót. Thomas Mann is így csinálta. Mindennap egy oldal. Ilyen a nagy író. Semmi nem jutott az eszébe. Ám azután eszébe jutott, hogy Mann szivarozott. Leszaladt a trafikba, és vett egy igen olcsó, igen silány minőségű szivart. Visszaült a papír elé, és életében először rágyújtott. Szívta, szívta, le a Buddenbrookok tövéig. Nincs az a tengeri betegség, amely vetekedett volna az édesapámban előállt állapottal. Joseph Conrad, jutott apám eszébe, de akkor már késő volt. Néhány év múltán édesapám újra arra gondolt, hogy nagy író lesz, Dichter. Egyetemi hallgatóként épp Sainte-Beuve-öt búvárolta (kinek apja már S.-B. születése előtt meghalt). Vörösre olvasta a szemét. Támolygott a fáradtságtól. Most Raymond Chandlert vette példaképül, aki az egész napi robot után esik be az irodájába, hozzáül az íráshoz, magához veszi gyógyhatású whiskeyjét, amikor belép egy hosszú combú, szőke nő, és ajánlatot tesz, melynek nem érdemes ellenállni. Fogta édesapám s megcupfolta nagyapa féltve őrzött whiskeygyűjteményét (in concreto: egy negyvenéves Old No. 7 Jack Daniel’st), éhgyomorra. Így édesapám meggyűlölte a szépirodalmat. Ha az írás azonos evvel a gomolygó undorral, evvel a magától kiforduló idegenséggel, amely kaotikusan önmaga, de mégis tárgyias, valószerű, letagadhatatlan, mint e hajnali hányadék, akkor inkább ne. Akkor inkább sohase ajtót nyithatni egyedül. Akkor inkább nádor .

311

337. É desapám fölszólította a gyerekeit, mondjanak mondatot az apjukról. Pontosabban: ha mondani kéne egy mondatot (szót, történetet), mi volna az. És hogy ez neki fontos volna, bírna némi fontossággal, de ne csináljanak belőle ügyet, vagyis ne gondoljanak a felelősségre, majd ő, édesapám, gondol rá, mire másra is volna egy édesapa, nemde. És hazudhatnak is (a gyerekei), ha úgy könnyebb, egyébként, jegyzi meg, nem könnyebb, édesmindegy, neki kell majd ezekből, akár az igazságból, akár a hazugságból, igazságot csinálnia. Azok hallgattak. Egy szót sem értettek. Édesapám segíteni próbált. Hát például, hogy meghal, és hogy akkor, hogy akkor mit mondanátok. Kár .

338. É desapám mondja: Szerettél? Mondja: Egyszer végre én is olyan jól akartam érezni magam, mint a többi ember, de nem sikerült. Mondja: Bármit mondtam is, apám, sajnálom. Mondja: Ha arra gondolok, ki volt előtte, ki következett utána, nem is volt olyan szörnyű! (Horthy; előtte Kun Béla, utána Szálasi.) Mondja: Szívatáskor nem mindegy, hogy a bráner melyik oldalán állsz! (Be volt rúgva.) Mondja: Bejártuk Európa összes országát és azok fővárosát. (Nagymamát idézte.) Mondja: „Az ember ilyenkor vagy inni kezd, vagy csinál egy gyereket.” „Jobb lett volna, ha iszol.” (Ki mondja kinek?) Mondja: Én nem akarom elszakítani földi kötelékeim. Mondja: Ne vessetek meg! Ne vessetek meg! Mondja: Én most magának nem fogom elmagyarázni, mért szép az élet, annak dacára, hogy Mohácsnál csúnyán veszítettünk. Mondja: Még nem fáradtam bele Isten keresésébe. (Mondta dögfáradtan.) Mondja: Hiányzik belőlünk a tragédia. Ez hol korszerű, hol korszerűtlen. Hol zseniális, hol fölületes. Mondja: Az ország folyton a függetlenségre törekedett. Persze. Mi meg a szabadságról beszéltünk (a család). Mondja: Most bosszúból elmegyek pisilni! Mondja: Meghalt az írógépszerelőm. Most mi lesz? Mondja: Ne fogdosd a kezemet, nem haldoklok. (Mondta a halála órájában.) Édesapám .

312

339. V együk sorba, de eléggé összevissza van ez, persze érthető. Amikor édesapám édesapja meghalt, édesapám meglepődött. Még ilyet!, és forgatta a fejét, mint egy madárka, melyet orrbavágtak. Pedig nem kellett volna, minden a legnagyobb rendben történt, eltekintve attól, hogy megtörtént, nagyapám már benne volt a korban (épp annyi, hetvenkilenc esztendős, amennyi halálukkor az ő apja s anyja), édesapám pedig abban a korban volt (benne), amikor egy férfi, ha valamikor, erős (valóságos belső aranygyapjú etc.). A halál módja ellen sem lehetett kifogást emelni, az öregúr megebédelt, meghallgatta a jószágigazgató jelentését (dönteni már nem döntött, de tudni akarta, miről nem dönt), majd újabb kori szokása szerint ledőlt egy kis délutáni szundira, és lényegében arra ébredt, hogy meghalt, ment volna le uzsonnázni, lépett egyet és összeesett. Az orvos szerint, tehetséges parasztgyerek, a család költségén tanult Amszterdamban, azonnal beállt a halál, nem szenvedett semmit, ő még ilyen szelídséget halott arcon hát nem is tudja, mikor látott. Amikor édesanyám is meghalt, akkor nem volt hökkenés, apám csupán egy bosszankodó fintort vágott, úgy mint mikor velünk, fiaival elégedetlenkedett, na!, és türelmetlenül grimaszolt, mintha citromba harapott volna. Amikor ő maga halt meg, még ennyi se volt, se hökkenés, se fintor. Lehetne beszélni kezdeni még édesapám fiának arckifejezéséről, orrbavágás, citrom. (Egyébként édesapám épp úgy halt meg, mint a nagypapa, alvásból fölébred, egyet lép, összeesik. A linóleumon látszik, ahogy kicsúszott a sarka. Még az megemlíthető, hogy az Úristen minden (áldott) nap, pontban, mert akkor történt, háromnegyed háromkor leküldi egy angyalát, aki vackol kicsit a nyomon, hogy az ne tűnjék el. Odailleszti a sarkát, ahol akkor az apámé volt, puff, és kicsúszik, mintegy leutánozza a halált. Nagyokat dörgölnek (az angyalok). Mindig másik jön, mert baromira rühellik ezt a melót. Van, amelyik sír is. Puff!, kicsúszik, sírva fakad. )

313

340. É desapám újra meg újra megpróbált nem hinni Istenben, és ez felibe-harmadába sikerült is neki. Mindez a következőképpen történt: Édesapám szerint világos, a napnál is világosabb, hogy az embernek szüksége van az Istenre, hogy ennek a pszichológiája olyannyira kézenfekvő, nem is a logikája, az a rémületes pascali, az, hogy jobban jár az ember a van-nal, mint a nincs-csel, inkább a vágy, hogy legyen kihez föllebbezni, és ha, mint rendesen, beadványunkra nem érkezik válasz, akkor újra, lehessen kit káromolni, s lehessen iránya az alázatnak, magyarán, hogy legyen egy Atya, aki, és itt tényleg három pontot kell tenni (puff neki, a Szentháromság, röhincsélt apám) – mindezekért tehát mintegy az emberiség helyett, amely tehát jól felfogott érdekében, azaz lekenyereztetvén hisz az Istenben (az ateisták, a közömbösök növekvő száma, a világ föltartóztathatatlannak tetsző szekularizációja nem tévesztette meg, rövid távú Zeitgeist, a létérdek eltompulása etc.), ő, édesapám, mintegy az emberiség méltósága érdekében akar és fog nem hinni az Istenben. Mikor azonban egyszer ahelyett, hogy hálaimára kulcsolta volna a kezét, rendben pökhendin vállat vont, valószínűségszámítás, sziszegte – hirtelen rádöbbent, hogy át van verve. Átverte őt az Isten. Kulcsolni vagy vonyni: hát nem mindegy?! Ő azt hitte, szemben úszik az árral, de hát itt kétfelé folyik a víz, egyszerre le meg föl, vagy nincs is víz, vagy van, de nem folyik, és mindenki ácsorog az iszapban, vagy van víz, folyik is, de úszni nem úszik senki, hanem sodródik csak, akár a vízihulla, ő azt hitte, hitetlen lázadó, hogy a hitetlenség merész ormait ostromolja, pedig ő csupán a hitetlenség köpönyegében jár, jár-kel, a hitetlenség színes gönceiben flangál, és egy jottányit sem különbözik azoktól, akik érdekből bezupálnak az Istenhez. Ő szakasztott úgy viselkedik, mint amazok, csak fordítva, vagyis ugyanúgy, ő is úgy táncol, ahogy az Isten fütyöl, csak neki másképp fütyöl. Hisz végül is nem az számít, van-e Isten vagy nincs, hanem hogy milyen ez a létezését tekintve bizonytalan Legfőbb Létező (azért ez elég jó, röhincsélt apám, hogy ő az, aki van, aztán puff neki, lehet, hogy nincs is, hát persze, mit várjon az ember egy olyan cégtől, ahol épp a kiválasztott nép nem is314meri föl a Messiást, láthatóan itt ez így megy; szellemesnek szellemes), vagyis milyen a világ. Az ő világa is ugyanolyan, mint amazoké. Isten hiánya pontosan Isten-alakú. Sőt, az ő álláspontja még nevetségesebb is, hisz az úgynevezett emberiség úgynevezett méltóságát ő éppenséggel az Isten előtt védelmezi, az emberiség méltóságának megőrzése éppenséggel az úgynevezett Isten dicsőségét szolgálja. Hát ebbe a zsákutcába sétált ő bele. Nagy szemétség, szólt édesapám, és kihűlt szívvel, új kevélységben letérdelt, jól van, akkor hát könyörülj rajtam, Jahve. Édesapám: újra meg újra .

341. É desapám szívében, ahogy azt mintegy negyven évvel később egy úgynevezett világméretű techno-buli szlogenjeként böfögték, sütött a napfény. Reggel így ébredt, a sütésre. Most volna jó, ha léteznék az Úristen, milyen jól, egyszerűen és természetesen lehetne köszönetet mondani neki. A napfényt közvetlen istenbizonyítéknak, e tekintést a Sátán, a vágyott mondást meg önmaga létének romantikus bizonyítékaként tekintette .

342. N em bírt megegyezni édesapám az Úristennel, kemény kobakok mindketten, apám könnyítéseket kért, ez 56 után történt, mikor könnyebbek lettek ugyan az életföltételek, de épp ez a könnyebbség tette lehetővé, hogy rálásson az egészre, mely úgy volt nehéz tehát, hogy könnyebb lett, vagyis meg lett vonva a „nagyon nehéz” erkölcsi támogatása, az Úristen pedig szellemes Leibniz-idézetekkel operált (bika…), addig-addig, míg édesapám a megbolondulás mellett adta le a voksát, rémlik, valamilyen tremens (delírium). Szeretet és genny egyek az Úrban, és minden önkéntes alapon van. Apácskám fülében megszólalt Bozsolé hercegnő. Eridj Madeirára. Eredt. Kék és fehér, ahogy édesapám a képzeletében kiföstötte. Kérdi a kisasszonyka, hát lát-e rózsaszín egereket. Lát bizony. És máris, huss, suhannak át a szobán, barátságos, jókora állatok, igen szelídek, mintha idomítottak volnának. Tegnapelőtt meg azt mondta apámnak, 315számolja össze a csészéket a szekrényben. Papám számolja. Öt. Tizenkettőnek kéne lenni. Egy vagy kettő esetleg még a mosogatóban, nem, csak egy. Vagy nem tud számolni? Valóban, egyszer öt jön ki, egyszer hét, egy, kettő, három – a tények megnyugtatnak, mondogatja ujjait nézegetve. Hahh, kiált föl hirtelen a papám, de a hercegnő úgynevezett indulatszavakra nem reagál. Hahh! Apám bal fülében csücsül, amelyre rosszul hall (apám). Újabban a jobbra is. Akkor ott meg nyilván egy kis darab férfi. S akkor randiznak, mikor apám alszik. Bozsi mostanában nyugtalannak látszott. Na de hol randiznak? Az orr-garat-térben, így lesz az ember meggyalázva (édesapám). Aki fölkeresi az orvosát, aki a térség specialistája. Derűs arcot vág és a svéd módszer híve. Szkól, mondja. Ugye, kértem, ne vattázzék, és húzza ki a gomolyagot a füléből. Friss levegő, teszi hozzá. Otthon a kis pina újra duruzsolni kezd, morog az orvos miatt. Egyébként férjhez kell mennem, gyön a gyerek. De hát hogy képzelitek ezt, csattan föl a papám, de nó anször; szeretet és genny .

343. A vendégsereg ellepte a kastélyt, összes termeinket és teraszainkat. A személyzet a konyhában dzsemborizott, a francia kisasszony pedig, Madmazell Titez, akire a hároméves apám felügyelete volt bízva, a szobájában sherryzett. Édesapám ide-oda kódorgott az épületben. Véletlenül rányitotta a fürdőszobaajtót nagyapám egyik távoli unokahúgára, aki éppen emelkedett ültéből, s húzta volna föl a bugyogóját. A lényeges dolgok apám fejmagasságában. A kisgyerek meglátja a mágikus háromszöget, meredten nézi, a nő is úgy marad mozdulatlan, aztán a gyereken (édesapámon) a fölismerés boldog, elégedett vigyora ömlik el: mama!, kiáltja a háromszögnek. A dáma, száraz vénlány, csillagkeresztes és dicső emlékű Erzsébet Császárné és Királyné palotahölgye, a vöröskereszt hadiékítményű II. oszt. díszjelvényének tulajdonosa, sírva fakad. Ott zokog a barokk budiban, a kisgyerek fintorogva el (édesapám) .

316

344. F őnév és ige, ez nem az Úristen teremtménye, ez nem magától értődő; a természet ezt nem igazolja vissza, ez a nyelv önkénye. Mert ha a futni azért ige, mert akció és rövid ideig tart, akkor mért nem ige az ököl (vagy a munkásosztály)? És ha a férfi meg a ház főnév, mert hosszan tartó, stabil események, vagyis dolgok, akkor mért nem főnév a lakni vagy a növekedni? Kéne beszélni a nyelvvel, hogy esetleg ne így ossza. Mintegy mellesleg jegyzi meg (édesapám), hogy a hopi nyelvben mindent, ami repül, kivéve, ez szép, a madarakat, egy főnév jelöl. Ez meghökkentő, nem? Az eszkimónak pedig az meghökkentő, miként lehet a hóra csupán a hó szavunk, hisz, például, mi köze van a délelőtti hónak a délutánihoz (tudnivalóan semmi). Az internátusban folyton zavartak gyónni. Ha már agyongyóntuk magunkat, és nem maradt bűnünk, de valamit mégis mondani kellett, akkor azt mondtuk, havat loptunk. Atyám, vétkeztem, havat loptam. Akkor még nem tartottuk rettenetesnek, hogy nincs mit gyónni, hogy nincs bűn, csupán bűnösség. A bűn főnév .

345. É desapámék figyelemre méltóan viselkedtek, ha nagy hal közeledett. Mint történelmi osztály leszerepeltek, de ez azért érdekes volt. Előre nem tudhatták, hogy a nagy hal meg akarja-e őket enni, noha tanult fiúk lévén, ismerték a közmondást, hogy a nagy halak megeszik a kicsiket, csak hát nekik in concreto kellett tudniuk. Egyszerű lett volna minden nagy hal elől elmenekülni, de akkor csupa menekülésből állt volna az életük – nem mondom, közel voltak hozzá –, és nemigen jutott volna idejük egyéb fontos élettevékenységeikre (szerelem, irodalom, Isten, haza, család vagy fiatalabb korában a foci, illetve később a haza védelme, folytonos menekülésben a haza védelme… hogyan is?, talán hogy hirtelen megfordulni, mint a hunok és lenyilazni, de vízben ez is vet föl problémát). A másik, a „majd meglátjuk, mit akar”, a fatalista megoldás túl veszélyes lett volna, és egyébként is a vakmerő bizakodás bűnébe estek volna. Édesapámék a következőt csinálták (ezért): egy kisebb csapat kiment a nagy hal elé, úsztak pár centimétert, megálltak, majd 317megint pár centi és így tovább. Ha már annyira megközelítették a nagy halat, hogy az játszi könnyedséggel elkaphatná őket, de nem kapja el őket, akkor visszamennek a többiekhez, és (relatíve) nyugodtan folytatják tovább a mindennapi tevékenységüket (szerelem, irodalom, Isten, haza, család vagy fiatalabb korában – apám – a foci, illetve a haza védelme). Ha a nagy hal elkapott egyet a felderítő csapatból, például édesapámat, akkor a felderítő csapat fejvesztve menekült riasztani a többieket, hogy tessék abbahagyni a szerelmet, az Istent stb. Édesapámék dilemmája a következő volt: a felderítő csapatból egy-egy megteheti, hogy beleveri az egészbe az egészet, és visszafordul. Aki visszafordul, az lehet akár édesapám is, az egyénileg biztonságba kerül, de ha mindenki így gondolkozván visszafordul, akkor mindenki áldozatul eshet, köztük a dezertált apám és leszármazottjai is. Ha viszont a földerítő csapat többi tagja nem fordul vissza, akkor a maradék mindegyike, így adott esetben édesapám is a korábbinál veszélyesebb helyzetbe kerül, mert nő az esélye annak, hogy éppen ő legyen az áldozat, ha a nagy hal, Isten ne adja, mégiscsak apámevő. (A helyzet pontosan megfelel a közlegelők problémájának.) A tapasztalat – um so schlechter für die Tatsachen – azt mutatta, hogy apámék soraiban többnyire a kooperáció uralkodik – ami meglepő, de legalábbis ellentmond a magyarok önmagukról alkotott képének, hogy csak a széjjelhúzás, a testvérharc, az acsarkodás, az összefogás hiánya. (Ez a kép nem önkritika, hanem mindig az ún. másik fél kritikája.) A kérdés tehát az volt, hogy miként alakították ki édesapámék az együttműködés szellemét. Aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel – hogy talán e szerint. De amikor édesapámat hókon nyomták kővel, egyszerűen, puff, elájult. Meg a pékség is be volt zárva. A kérdés eldöntésére Manfred Milinski német etológus szellemes kísérletet tervezett. Egy tégla alakú akváriumban helyezte el édesapámat, aki az akvárium egyik végében úszkált (mellen). Az akvárium másik végéhez egy másik akváriumot tett, amelyben egy nagy hal úszkált. Édesapám társa, sőt, mondjuk ki, barátja, szimulálva lett akként, hogy az akvárium hosszú oldala mentén egy tükröt helyeztek el. Apámnak 318fogalma sem volt arról, hogy a barátja a saját tükörképe, és elindult a nagy hal felé földeríteni. Az első lépésben tehát kooperatívan kezdett. A tükör miatt persze vele indult a barátja is. Eddig azt a helyzetet modellezi a kísérlet, amikor a társ kooperál. Ha a tükröt azonban 45 fokkal elmozdították (és elmozdították), akkor édesapámnak azt kellett látnia, hogy a barátja cserbenhagyja. Ekkor a következő lépésben apám is visszafelé mozdult. Az derült ki, hogy édesapámék többé-kevésbé pontosan követték az ún. Tit for Tat stratégiát, melyet egy amcsi szociálpszichológus eszelt ki, Anatol Rapoport, pofonegyszerű, az ember jóindulatúan nyit, kooperál, és aztán azt lépi, amit a barátja (vagy általánosabban: „a barátja”) lépett az előző menetben, kölcsönkenyér visszajár. Kivételek is előfordultak: volt, hogy apám a barátja árulása ellenére elment földeríteni a nagy halat, igen, barátságosság és megbocsátás vezette édesapámat. Édesapám jó ember. Na még érdekes verzió, amikor apám a nagy hal. Mert az mégiscsak kényelmes, nem kell ennyit járatni az agyat, így a Neumann Jancsi, úgy a játékelmélet, ezek az apróka kis izék itten majd megszakadnak az intellektuális görgetéstől, apám meg ha megéhezett, és az éhséghez nem kell gondolkodni, egyszerűen csak hamm. De az is volt, hogy nem volt éhes, csak hamm. Élvezte a rémület csillogását a szemükben. Később azzal védekezett, hogy ő azt hitte, ő a magyar, de ez nem lett elfogadva, mert akkor épp a menekülők számítottak magyarnak. Ekkor édesapám bosszúságában a független bíróságot is fölfalta, hamm, de a régi kedélye már nem állt vissza. És Pázmány is folyton keresztbe tett. Meg valami űrlapokat kellett kitölteni, amit szívből utált, és ami egyébként is meghaladta a szellemi képességeit .

346. A nekdotahős az lesz, aki szeretetreméltó vagy sem. Édesapám ez utóbbiak közé tartozott, féltek tőle, gőgös volt, távolságtartó, hideg, magas, de nem hórihorgas, szikár, de nem gebe, elegánsan ívelő alakja, szalopp öltözködése (könnyű cipők, puha zakók, nem divatos, ám drága holmik) kapcsolódott mértékes, 319veszélyes, de minden bizonnyal kellemetlen iróniájához. Áldott jó szíve van, mondogatta a mamám, csak nem mutatja. Kedden teheneket lövünk, aláírás – ennyiből állt egy vadászatra való baráti meghívás. Történt, hogy meghalt Nicky bácsi, a család feje, és mint kétségbevonhatatlan tekintélyt, apámat kérték meg a gyászbeszéd elmondására. Az anekdota már ott kezdődik, hogy apám állítólag lovaskocsival utazott volna Csákvártól a pottendorfi temetőig, azért és csak azért, mert kiszámította, hogy végig a családi birtokon tud megszállni és lovakat váltani. (Tudvalevően spórolós ember hírében állt, több-kevesebb okkal. Amikor miniszterelnökként a királyhoz kellett mennie, mindig másodosztályon utazott, mondván, az ugyanoda visz. Valóban.) A temetés egy zimankós februári napra esett – akkor még voltak hidegek, és a kis el niño maradt a jászolban –, és édesapám, aki akár egy jól fölkészült turista, folyékonyan beszélt latinul, úgy döntött, hogy miután a gyászoló közönség fele részben osztrák, fele részben magyar, nem beszél kétszer, hanem egy (darab) beszédet mond, latinul, aki nem érti, nem érti, magára vessen. Volt édesapámnak Bécsben, gyors szóval, egy édesanyámja, a mamám. Kicsi, fekete, francia asszonyka, avantgarde kalapokban mindig, magas fűzős cipőkben. Helyes nő, okos, rokonszenvesen művelt, természetes, mindig húsz évvel fiatalabb édesapámnál, rokonunk özvegye. (Tüzetesen szemrevételezett combja látványosan cáfolja a „vékonka” föltételezést.) Édesanyám kizárólag annyit akart apámtól, amennyit az akart, de azt akarta. Csak épp az nem mindig világos, hogy édesapám mit akar. Mert ő akarta is meg nem is, hol akarta, hol nem. Édesapám elfogadta a világot. És mert nagy úr volt, a világ igyekezett a kedvében járni. Ez azután úgy hatott, mintha ő, édesapám, döntene, akarna, vágyakozna. Mit szólna hozzá, ha eljönnék a temetésre? Van hivatalos meghívásom. Ha meglátogatnám Pottendorfban? Remek ötlet, válaszolja apám kitérőleg. Ellenőrizném, hogyan szállásolták el. Ne féljen… Nem félek. Ne féljen, nem alszom ott. Van rötúr-jegyem. Olyan régen láttam magát. Édesapám bosszúsan hallgat, nehezen szokja a telefonozókészüléket. Bolond gróf! Ez igaz, bólint 320édesapám. Bolond, bolond, bolond! A sok „o” meghatja apámat. (Lám, minden mondat, a legrealistább is, metaforikus: hiszen franciául beszéltek, fou, fou, fou; hát akkor meg a sok ú-tól. Valamilyen betű mindig van.) Tíz éve, közvetlenül a háború után ismerkedett meg apám anyámmal, egy estélyen, melyet az ifjú Schwarzenberg herceg adott, apámnak unokatestvére. Apám politikai megbeszéléseket folytatott lényegében osztrák rokonaival, könnyű royalista hangfekvésben. Aggódott az országért. Megszokta, hogy felelősséggel bír az országban történtekért. Nem bízott Horthyban és nem bízott a németekben. Nem vezet az jóra, mondta természetesen franciául, ami azonnal ironikusra élezte a mondatot, ha ennyire megaláznak egy nemzetet (Magyarországot). A nyelveket aszerint váltogatták, hogy valamit melyik nyelven esett jobban mondani. Melyik nyelven ül jobban. Mi a téma. (Édesapám fiát minduntalan megbotránkoztatja, amikor a nyelvnek pusztán közvetítő szerepe van. A gyakorlatiassággal nem a magyar hagyományt szegezné szembe, hol a nyelv erős vár, menedék, kegyhely és szentség, ez neki sok, az viszont kevés, ha nem érzékeli azt a rémületet és gazdagságot, amit az egyetlen nyelvhez való tartozás jelent, mert az ember, ezt így ki meri jelenteni, éppen mint gondolkodó lény, egyetlen nyelvhez tartozik.) A monarchia megszűntén föl kellett venni újra a szálakat, és persze föl kellett tenni a kérdést, ki az, aki fölveszi a szálakat. Mit jelent a habsburgtalanított Ausztria, vagyis az, ami olyan kicsi, lehet-e még Ausztria? Ez a bizonytalanság szabadságot is jelentett. Magyarország csak a csonkoltságát érzékelte, hogy eltűnt a kétharmada, az nem jutott senkinek se az eszébe, édesapámnak sem, hogy az ország négyszáz év után mégiscsak független lett, erről megfeledkeztek. Édesapám időnként édesanyámra pillantott, aki botrányos házasságban élt (élt volt) rokonunkkal, a vén Trauttmannsdorff-fal. Mondottak mindenfélét. (Édesapám mesélte, hogy kevés rokonszenvesebb emberrel találkozott. Az öreg a felesége hálóingét, a balkáni háborúkat és a modern fizika térképzetét hozta akkor épp egy nevezőre. Minden mondatát megismételte, hang nélkül; mindig tele volt a szája nyállal.) Édesapám nagyon tu321dott pillantani, fékevesztetten. Szép volt a pillantása, és a szépség erő, és az erő hat, ha akarja az ember, ha nem. Ezért van a szépség állandóan akcióban. Nevetés bújt a tekintetében, több, ujjongás – aki belepillantott e szempárba, úgy érezte, ez minden, ez határoz meg mindent: ez a törvény. Vagyis ellenkezni lehet, de az majd nem vezet jóra. Édesapámban volt valami jupiteri. Még a fenségességet is tudta hozni, a fenségesnek ezt a mindennapival érintkező, huszadik századi változatát – milyen is legyen az istenek királya, amikor nincs se király, se isten. A jupiteri önnönmagából indul ki és ott is ér véget, önmagával mér mindent, mert az számára a mindenség. Ahogy mondani szokás, édesapám a szerelmet szerette, kevésbé a nőket. Hogy a szerelmet akarta volna és a „velejáró” embert nem? Ugyan. Már az is kétséges, hogy „akarta”. De az igaz, hogy a testet nagy becsben tartotta, a magáét is, a másokét is. Nem osztotta föl az embert testre és lélekre. A testet az emberségünk megtestesülésének vagy még inkább címerének tekintette. Vagy cégérének. A cég táblájának. Vajon nem a testünk-e az, mellyel időnk javát töltjük? Vele beszélünk nap nap után. És miről? Nem másról, mint a halálról. Mert mi más volna a test története, mint a züllés története, a romlásé, a rombolásé? Mi más volna ez az út, mint a lefelé? Lefelé a halálba, így gondolta édesapám. Nem az ész, a gondolat, nem is a lélek, csakis a test emlékeztet minket a halálra. Az elmúlásra, hisz ő az, ki látványosan múlik, el. A test az őszinte, hű társ, ki minden pillanatban figyelmeztet, így gondolta édesapám, hogy porból vagyunk és porrá leszünk. Édesapám az emberit a halálban kereste és találta meg. A haláltól (a halált megelőzően) nem félt és nem is haverkodott vele: örvendezett neki, mint valami nehéz, nem kellemes ajándéknak. Annyira örült mindennek, ami van (édesapám), hogy nem tett különbséget jó s rossz közt, nem érzett erre késztetést. Ujjongott, a halálon is ujjongott. Bár itt a test szava nem pontosan ugyanezt mondta, hisz a test nem vehette jónéven saját összeomlását. Innét a mélabú, a futó mélabú. A jupiteri tán nem jelentett se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy édesapám teste zsibongását, ágyéka szédületét mint személyes érzelmet tudta 322prezentálni és érzékelni. Ez volt az ő nagy képessége: ez volt a jelenléte. Édesapám közben megfeledkezett a kis fekete asszonyról, elfelejtette a saját pillantását: nem tartozott a jelentős, a nagy csábítók közé. Azok tisztában vannak az aprómunka súlyával, tudják, a csábítás: konkrét. Apámat ez nem érdekelte. Nem: hol érdekelte, hol nem. Hol ez érdekelte, hol az. A politikai aprómunkától éppenséggel nem ódzkodott. A háború után visszavonult a nagypolitikától, elkedvetlenítette a kommunista puccsot követő konszolidáció otrombasága és szükségszerűsége, aztán későbben a parlamenti gazdasági bizottság kicsi, tárgyszerű, napi munkáját irányította. Mi lenne a haza jövője?, tolult a kérdés. De édesapám csak annyit bírt válaszolni, hogy két százalék és adómentesség, ilyesmi. A visszavonulás döntése azon a Schwarzenberg-erkélyen született meg. Uraim, szólt apám rejtélyesen mosolyogva, mert hisz amazok nem tudhatták, hogy a kijelentés nem csupán az estére, de mintegy tíz esztendőre vonatkozik, uraim, engedelmükkel, visszavonulok. Szobája a keleti szárnyon feküdt, a Jenő hercegről elnevezett út felé, jól ismerte a járást, gondolkodás nélkül fordult a folyosókon, néhány lépcsőn kellett volna lemennie, amikor a nevét hallotta, itt édesapám neve következett. Édesapám megfordult, a mamám!, egyszerűen utána jött. Apám elvigyorodott. Jupiter örült. Jöjjön, szólt apám rekedten. Én ilyen gyorsan nem tudok. Hát akkor, vont vállat hirtelen fáradtan apám. A mamám komolyan bólintott, azért valamit, talán valamit lehetne. Jó, vigyorgott újra apám, és nekidőlt a falnak. Jupiter örült, akár egy gyerek, a kapott ajándéknak. Maguk katolikusok, mondta édesanyám, és szeméből eltűnt az a kis szomorúság (mert mondhatni, szomorkásan kelt föl térdeltéből), maguk szeretnek mindig valaki mögé bújni, és nem veszik észre, hogy ottan nincs senki, csak saját maguk vannak. Ez aztán meglehetősen vidám, ezt nézni, ahogy így bújócskázni próbálnak. Apám vállat vont, kik. Ez tíz éve történt, és a vigyorgás kitartott, kitartott a könnyű szomorúságot váltogató csöndes okosság is, kitartott a vágy; és közben lassan-lassan mindenkinek igazolnia kellett színtiszta árja származását legalább négy, azaz négy nagyszülőig. Volt ak323kor a képviselőházban egy kapitális baromnak ösmert gróf, Pálffy Fidél, aki, ahogy az már egy kapitális baromtól el is várható, nagy Hitler-imádó volt. Édesapám a szagát se állhatta. Amikor egyszer ez a maga kvaterkázó, távolságot nem ismerő modorában a Ház folyosóján apám hogyléte felől érdeklődött, apám gondterhelten végigsimított a homlokán, nehéz idők, kérlek szépen, volt egy Salamon nevű ősöm, hívnak Móricnak, a feleségemnél meg baj van két nagyszülővel. Szaladt erre a tulok fűhöz-fához, és újságolta lelkendezve, hogy ő ezt mindig tudta, sejtette, érezte, itt van svarc vejsz: zsidó! Ezen röhögött aznap az egész parlament (úgy érezték, van idejük), mígnem valaki (a jóságos Berényi Laci) el nem magyarázta a szerencsétlennek, hogy édesapám felültette (átalbaszta), merthogy édesapámék a Salamon nemzetségéből származtatják magukat, a Móric az Móric, a mamám két nagyszülőjével meg az a baj, hogy nincsenek, hiányoznak, tudniillik apja s anyja első fokú unokatestvérek lévén, csak egy garnitúra nagyszülő létezett. Erre mondotta azután briliáns logikával Pálffy, jó, jó, de azért nem zörög a haraszt, ha nem fú a szél. És ebben végül is igaza lett. Ennek a történetnek egy másik változata, hogy amikor édesapám hazaérkezett az amerikai hadifogságból, kapott Joint-segélyt, vagy kérelmezett, mindenesetre áll sorban, nézik a jointosok az iratait, Móric, rendben, anyja Schwarzenberg, rendben, csak azt áruld el Móric bátyám, hogy miként sikerült ilyen szép nevet szerezned, itt édesapám neve következett. A mamám említette bújócska is kitartott, a vágyba oltott bújócska, ezért apámék meglehetősen gyerekes beszélgetésekbe bonyolódtak. Akár a kamaszok. Még szerencse, hogy inkább nevetségesek vagyunk, mint tragikusak. Beszélnünk se kéne, maga rámnevetne avval a kozmikus vigyorával, és nekidűtene a falnak, ennyi, ez olyan nehéz? Nem, nem olyan nehéz, válaszolta bizonytalanul apám. Nehéz, gróf, magával. Apámat büszkeség öntötte el. Maga hízeleg. A mamám fintorgott. Rosseb. Tényleg nehéz. Azt sem tudom, mikor féljek magától. Mindig; de ezt most viccből mondtam. Hiába mondja viccből. Ha úgy van, akkor úgy van. Ez az, amit kegyelmes úr nem fog föl. Mert maga tényleg szeretné, 324hogy féljek, mert félelmemben, és ebben igaza van, inkább viselkedem úgy, ahogy helyénvaló. Ahogy magának tetszik. Ahogy maga elvárja. Most apám fintorgott. Nem szerette az elégedetlenséget. A mamám nem állt le, maga, gróf, kényelmes. Maga csak azt szereti, ha nincs velem semmi baj, ha nem fáj a fejem, és egyik orgazmusból esem a másikba (vagy fordítva, szólt közbe apám, csönd, vakkantott anyám), és az órámat nem felejtem a párnája alatt. Igaz, akkor aztán tud szépen szeretni. Maga rettenetes ember, és látom, nem hisz nekem. Apám ismét pofákat vágott. Lássa!, kiáltott föl anyám, most kéne tükörbe néznie! Most maga is látná, hogy rettenetes. Kicsi lesz és kicsinyes. Kicsi, kicsi, mint a ruha, mikor szárad! Nahát! Micsoda hasonlatok ezek, jó, hogy nem alsógatya! Tudja maga, maga milyen ilyenkor? Mint egy egér! Egé-ér? Én? Maus, hogy őszinte legyek, az orra kihegyesedik és satöbbi. Arra a kérdésre, milyen állat szeretne lenni, édesapám nehezen bírt volna válaszolni, oroszlán, medve nyilván túlzás, de hogy egér, maus?! Gróf, én felnőtt ember vagyok, oda utazom, ahová akarok, ha Pottendorfba, hát oda, hagyjon föl a nevelésemmel. Kérem. Ne próbáljon megsértődni, mondta a szerelmes mamám, ilyen könnyen nem ússza meg, nem engedem el ilyen könnyen. Mindenesetre édesapám megtartotta a vagy negyvenöt perces búcsúbeszédét, ékes latin nyelven, melyet a zimankós időben a gyászoló közönségnek fedetlen fővel kellett végighallgatnia. Másnap a fél gothai almanach kórházban feküdt takonykórral, tüdő- és mellhártyagyulladással, reumával(!). Mindenki egyre azt kérdezgette, ugyan mért akarta kiirtani édesapám az osztrák–magyar arisztokráciát. Édesapám jó példa az ún. édesapámra .

347. A mikor édesanyám még tündöklően fiatal volt és szép és folyvást ágyba akart bújni az édesapámmal, aki szintén tündöklően fiatal volt és szép és meglehetősen sokszor ágyba akart bújni az édesanyámmal, akkor sokat hívta telefonon a papámat, aki a Kerbankban dolgozott, télen gyalog a befagyott Dunán át, mint Mátyás király, a külföldi levelezést intézte, mert ő maradt az 325egyetlen, aki még úgynevezett idegen nyelveket ismert, mert a régi gárdát kirúgták, mondván, ellenségei a rendszernek, ami megfelelt az igazságnak. Az édesapám is ellensége volt a rendszernek, bár azt helyénvalónak találta, hogy tehetséges fiatalokat alkalmazzanak, de hogy valakiket azért elküldeni, mert raccsolnak, ez hülyeség, hacsak nem rádióbemondókról van szó, de nem rádióbemondókról volt szó. Ezt meg is mondta, neki már nem számított, a tudása nem védte, a neve meg olyan volt, mint a sárga csillag (csak nem annyira veszélyes), azonnal lehetett mindent tudni, ha elő volt írva, mi a minden. Anyám csilingelt, kihallatszott a kagylóból. Apám jelezte, hogy esetleg lehallgatják őket. Ez fölvillanyozta anyámat, hadd hallgassák, turbékolta, legalább legyen nekik valami szórakoztató is ebben az ő kis forradalmukban. Nem olyan kicsi, dünnyögte apám. Édesanyám megvetette a kommunistákat, minő banda. Apám nem. Szíve szerint sajnálta volna őket, de túlontúl veszélyesek és kártékonyak voltak, így mérges volt rájuk. Dühös. Micsoda barmok! Az összes történelmi hibát elkövetni! Az újakra meg büszkék! Reménytelen. Mondj valami intimet, kérlelte anyám őt. Édesapám szerette, ha anyám dorombol, de ez a telefonos izé munkaidőben kurvára idegesítette. Haggyá má békin, morogta. Ám édesanyámat ilyenkor nem lehetett megsérteni, kért, kunyorált, csak egy szót, édes aranyom, csak egy kis valami intimet, valami édeset, te!, te!, kinek szebb segge van, mint Sztálinnak és Rákosinak együttvéve. Apám elképzelte; nem tudom, Joszif jó kötésű legény, kérette kicsit magát. Most mégse szerette volna, ha lehallgatják. Édesanyám imádta apám fenekét, büszke volt rá, szíve szerint mindenkinek mutogatta volna, akárha egy versenylovat. Valami kicsi intimet, búgta újra. Apám elunta, intim, mondta. Anyám csalódottan fölkiáltott, túlcsavarták a jelenetet, és most kis keserűség csöpögött – honnét? hová? Apám az órájára pillantott, mindennel késésben volt, a fordítással, az erről szóló jelentéssel a főnökének, és a titkárnőnek ígért ígéretekkel – gyönyörű mély, rekedtes, izgatott suttogással a kagylóba lehelte: 15 óra 27 perc 30 másodperc. Csönd támadt a másik oldalon. Hogy mit, hogy hogy mondod, hebegett anyám 326vörösen az örömtől, apám megismételte, 33 másodpercre javítva a vallomást. Jaj te!, kiáltotta a mamám, és boldogan levágta a kagylót. Ez azután sokáig jól működött, még a 60-as évek elején is, akkor épp Hruscsovot verte apám farban, 18 óra 11 perc 13 másodperc (túlóra?), és édesanyám a füléig harmatos lett. Azután egyik napról a másikra véget ért, pedig, ezt leszámítva, nem is volt különleges nap az a nap, nem is nagyon lett mondva, vagy ha lett, hiába, 23 óra 18 perc 50 másodperc, nem történt semmi, semmi, csupán az idő múlt: sehogy .

348. É desapám a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején összeesküvéseket szervezett (inkább csupán ideológiaellenest s nem államellenest, egyszerűen az ép ész nevében) az egyetemen meg az akkor már félig szétkúrt Eötvös-kollégiumban (ő maga formálisan nem vett részt bennük, de ahol tudott, segített, eszét, műveltségét, ismeretségeit készségesen rendelkezésre bocsátotta), majd ezeket az összeesküvéseket följelentette. A kurva anyját !

349. E gy alkalommal a munkafelügyelő minden egyes alkalommal körülményes tiszteletteljjel szakította meg édesapámat, már bocsánat, doktor úr, Csákvár örökös ura, Majk és Várgesztes grófja, kegyelmes úr, de… Tizedjére leszólt apám a cséplőgépről, mondja csak egyszerűen, Ottó. Ettől aztán még inkább zavarba jött mindenki, milyen Ottó. ♦ Újraalakította a falusi zenekart (édesapám), de vonakodott egy alkalommal elkezdeni a próbát, mert hiányzott a fagottista. Maguk nem becsülik az időt, azt hiszik, proletárdiktatúrában nincs értéke az időnek?! Rosszkedvűen nézegette az óráját. Végre megjött a szerencsétlen zenész, és valamit motyogott bocsánatkérőn. Csak ekkor emelte föl apám a vezénylő pálcát. Uraim, kezdünk, Kis éji zene. (Ehhez tudni kell, hogy itt Mozart nemhogy fagottot, de semmilyen fúvóst nem használt.) ♦ Egy másik késő, később, munkásőrruhában érkezett, apám nyugtalanul érdeklődött: Háború van, kedvesem? ♦ Értelmezési kérdésekben merev volt (apám). Mit ját327szik maga itten, rivallt az egyik zenészre, aki meglehetősen cammogva játszotta a szólóját. Ő azt játssza, ami írva van. És mi van írva? Ad lib. Tetszés szerint. Édesapám fölvonta a tekintetét, kinek a tetszése szerint. ♦ Mendelssohn-Bartholdy György (George), apám barátja a Vox Record Companytól, volt apám jobbkeze. Egy nap jöttek a megyétől, s a tájékozatlan elvtárs apám nevét kérdezte. Megmondta. Ja, bólintott a megyei, biztos. Az elvtárs meg maga mellett a Haydn?! Nem, válaszolt édesapám nyugodtan, az elvtárs Mendelssohn-Bartholdy. ♦ A plébános a tűzoltóparancsnokhoz fordult. Megbocsát, önnél mi áll ebben meg ebben az ütemben, B vagy H? Apám dühöngött, atyám, ha kérdése van, mért nem engem kérdez, végtére is az én darabomról van szó. (A 2. szimfóniát próbálták.) Mert ön sosem hallja meg, ha kérdezni akarok valamit. Édesapám az úgynevezett koncertmesterhez fordult: Mit mondott? ♦ Senki nem tudja, miből, édesapám azt a következtetést vonta le, hogy mérgezett a spermája (valakinek). ♦ Édesapám katolizált, szépek a templomaik, a zene, a színek, ez az egész liturgikus színház, és a fegyelem! Arra gondoltam, Istenem, Mozart, Beethoven és Schubert is katolikusok, akkor annyira rossz azért nem lehet. ♦ Hát Jeruzsálemben meg mi történt? Édesapám vendégségből igyekezett volna vissza a hoteljába, taxit akart fogni, taxi, taxi, kiáltozta, de sehol egy taxi, viszont a környező házakból leszóltak, hogy kuss. Édesapám visszament a barátaihoz. Sehol egy taxi, mondta az ajtóban leverten, mindenütt csak zsidók. ♦ Édesapám hazakísért egy úriasszonyt, és azonnal letámadta. Az asszony kitért volna, de mindhiába, apám már be volt indulva. Mondja, mester, mondta mintegy fuldokolva az áldozat, már rég meg akartam kérdezni, mi a tempója a Mozart g-moll szimfónia elejének? Édesapám azonnal kibontakozott a saját öleléséből, odaült a zongorához, na, figyeljen ide .

350. A nyám folyton számolgatott minket, édesapám legidősebb fiát meg a testvéreimet, mint a kislibákat, hogy megvagyunk-e… Egy-ké-há-négy, és ötödikre apánkra mutatott, de soha nem 328mondotta ki hangosan, öt. Egy, ké, há, négy, szün. Ó, drága szün… !

351. K ivel, édesanyám édesapámmal élt házasságban. A halál, édesapámat akkor érte a mindig váratlan s igaztalan halál, mikor életük anyámmal napfényes csúcsokra ért, szépség és boldogság övezte őket. Heves, fekete bánatában édesanyám a halottvirrasztás éjszakáján bebújt apám mellé a gyászlepel alá, így egyesültek utoljára. Édesapám végérvényes távozása után a fájdalom már nem is hagyta el a mamámat, ő maradt vele, míg meg nem halt (a mamám), talán .

352. R émlik, törte apám hosszan és hiábavalóan a fejét, hogy a legszentebb dolog mégis az, amire nem emlékezünk .

353. É desapámnak látomása támadt. Már ráfért; a törökök ugyan még bitorolták az országot, de Lipót már elszánta magát; jó ideje csupán a mindennapos, országos munka folyt, hétköznap váltott hétköznapot, édesapám se előre nem bírt nézni, se hátra [délután három óra húsz perckor tartottam itt, édesapám se előre nem bírt nézni, se hátra, hátr-a, éppen leírtam ezt az „a” betűt, amikor telefonhoz hívtak, hogy meghalt az édesapám, ma, május ötödikén, háromnegyed háromkor; mi következik ebből? Talán csupán annyi, hogy ha valaki sok-sok éven át napjában többször is leírja azt a szót, hogy édesapám, akkor mindenféle csodás és rémes dolgok történnek vele; ez itt idegen test, de fütyülök rá; letettem a kagylót, (…), visszaültem, folytattam a mondatot], kizárólag a lába elé, vagyis megkezdődött az a kíméletlen helyezkedés, amely a békét és a századvégeket jellemzi, s amelyben ő maga is tevékenyen részt vett (pl. a felvidéki tisztogatások és a Wesselényi-féle „elégületlenek” birtokainak megkaparintása, sőt egyes vélemények szerint ő is involválva volt az összeesküvésben, és ezt is kompenzálni kellett az Udvarnál). 329Ötven körül járt, nyakig benne abban, amit életnek hívnak, de aminek se iránya, se teljessége nincsen, csupán végessége. De még ez a végességből származó heroizmus sem adatott meg, nyakig benne lévén, nem észlelte. És ahogy ott lovagolt a Vág mentén, díszes csapata élén, kékek és sárgák villóztak a völgyben, egyszer csak az a látomása támadt – nem is az, hogy nincs, nem létezik, mert ezt már másszor is gondolta, és az nem vitt semmire, túl irodalmi gondolat volt, hiába élte át becsületesen, teszem azt, hogy őt csupán álmodja valaki, vagy hogy ő eleve egy utánzott, klónozott, s akkor ez volna egy szókratészi, de legalábbis platóni éca, az árnyék a barlangon; nem így, hanem azt látta be ott az esthajnal lilás fényeiben, hogy ő nem személy (valaki), hanem tekintet. Nézés. Vagyis éppen fordítva némiképp – éppen némiképp. Ő szavatolná mások létezését a tekintete által (édesapám). Vagyis ő veti a fényt arra, ami azután megjelenik a barlang falán árnyékként. Vagyis. Nem személy, hanem tekintet: ezt mint valami tehertől való megszabadulást élte meg, mint akinek az élete értelmet nyert, épp azáltal, hogy nem önmagára kell gondolnia, hanem arra, amit lát. Az életére vonatkozó kérdéseket nem azért nem tette föl, mert ez az elegáns megoldás támadt, hanem mert gyáva volt, elfoglalt, és egyébként is. Ott a Hegel, foglalkozzék az a végső kérdésekkel. És íme, jőnek a válaszok kérdés nélkül is. A Vág, mint rendesen, zúgott. Majd én fabrikálok kérdést a válaszokból, nevetett föl édesapám, és fölnézett a felhős égre. Aztán hozták a hírt, meghalt Thököly apja, nehéz így rekvirálni .

354. E könyv helyszínei, a csípők és vízesések, eseményei, szereplői valóságosak, a valóság szerintiek, megfelelnek a valóságnak, például édesapám paripája tényleg megcsúszott az augusztusi vízmosás sarában. Édesapám fia semmit nem talált ki, és ha, megrögzött szokása szerint, a regényírás felé kanyarodván a képzeletére hagyatkozott – hogy például édesapámat a maga állata, paripája hordja a hátán, s ez a paripa: az ő természete, egyéni meghatározottsága, aki tehát édesapámat ismerni akarja, ne a ruha 330szabását nézze, ne eltanult mozdulataira figyeljen, hanem vegye szeme ügyére annak titkos paripáját –, azonnal úgy érezte (édesapám fia), az így írtakat ki kell hajítania. A nevek is valóságosak (édesapám). Minthogy a könyv írása közben erős viszolygással viseltetett minden kitaláció iránt, egyszerűen képtelennek bizonyult az eredeti nevek, melyek elválaszthatatlannak tűntek valós viselőiktől, megváltoztatására. Lehetséges, lesz, ki nem fog örülni, hogy saját nevén, keresztnevén szerepel e lapokon. Édesapám fia erre nem tud mit mondani. Csupán azt írta, amit az emlékezete megőrzött. Így lesz olvasó, ki krónikaként forgatván a könyvet ezernyi hiátust fedez majd föl. Noha a valóságból teremtette, mégis regényként kéne ezt olvasni, és se többet, se kevesebbet nem követelni tőle, mint amennyit egy regény tud adni (mindent). Ehhez jön még, hogy sok minden olyat is elhagyott, amire emlékezett, főként azokat, melyek őt személyesen, direktben érintették. Nem nagyon akaródzott magáról beszélnie. Vagyis nem a maga, sokkal inkább édesapám családja történetét írta, ha nem is meg. Hozzá kell tennie, hogy már gyerekkorában gondolt erre, hogy ír egy könyvet, amely a körülötte élőkről mesél. Az előszót megmutatta édesapámnak, nagyon tetszett (édesapámnak). Ez csak részben az az elképzelt könyv, mert az emlékezet véges és bizonytalan, és azon könyvek, melyek a valóságból teremttettek, többnyire csupán sápadt visszfényét és töredékét adják: annak, amit láttunk és hallottunk .

355. É desapám fia nem akar írni édesapámról. Nem kíván. Szeretné édesapámat, édesapám személyét, alakját távol tartani ettől a cirkusztól, ennyivel, gondolja, tartozik neki. Édesapám a legjobb édesapa volt a világon, akit csak elképzelni tudott, tud, mert édesapám, ahogy a személyrag mutatja (lefordíthatatlan szójáték), az övé, övé apa, és ez az övé visszavonhatatlan és egyszeri. És nemcsak nem akar, nem is tud. Visszakoznak a szavak. Vagy az, ami édesapám mint édesapám, az bújik ki a szavak hatóköréből; megfoghatatlan. Miközben nincsen egyetlen olyan szó, amelyet ne érintene ez az „övé”. Enyém .

331

356. É desapám legidősebb fia: afféle tékozló fiú, hiába jóeszű, csinos arcú, nem talált helyet magának a világban, kóválygott, ivott, kurvázott, bűnös életet élt. Az örökségből is kitették, de ezt csak mellesleg. Édesapám (viszont): mélyen vallásos, szigorú, dolgos életet élő afféle patriarcha, tudja, mi a jó, mi a rossz, e szerint él, magas mércéjével mér kérlelhetetlenül mindenkit (anyám stb.). Kiszenvedvén a tékozló fiú (örökre elaludt), apám őszintén gyászolta, ahogy illik, ám (kicsit) meg is könnyebbült, egész életében nyomasztotta a fia, a fia szégyene az övé is volt, a fia kudarca az övé is volt. Egy nyitott seb. Most ez a seb a nyitott sírnál hegedni kezdett. A szertartást megszakítva, amit előzőleg a tisztelendő úrral megbeszélt, a húgom szólni kívánt. Apám bosszúsan lehajtotta a fejét. Nemes metszésű stb., mintha márványból. Az ember örvend, hogy ember, ha csak ránéz. A húgom sírással küszködve arról számolt be, hogy bátyja tizenöt esztendővel ennek előtte átadott neki egy írást, hogy őrizze meg és ne mutassa senkinek. És ezt ő most fölolvassa. És fölolvasott lényegében egy imát, a halk, hüppögő hang ellenére is egy megdöbbentő erejű, letaglózó szöveget, amely úgy volt személyesen megrendült, hogy csöppet sem volt személyeskedő, az imák és zsoltárok ismert szavaival s fordulataival élt, és mégis… Az ő imája volt, de mindannyian imádkozhattuk volna. Olyasvalaki kiáltott a mélységből (Hozzád, Uram), aki, akkor, nagyon közel lehetett hozzá (az Úristenhez); könyörgött, könyörületért esdekelt, ígéreteket tett stb. Az élete nem változott meg, ivott, kurvázott tovább, munkanélküli-segélyen élt, meg a testvérei pénzelték, titokban, mert édesapám ezt helytelenítette, magából indulván ki, a gyöngeséget tartotta a legfőbb bűnnek. A húgom befejezte, pacsmagosra ázott az arca. Egy göröngy begurult a sírba. Édesapám körbenézett. Testvéreim. Drága fiam. Ötven évet éltél mellettem, és nem ismertelek. Másnak ismertelek. Azt hittük, más vagy. Itt kérem mindenki előtt, előttetek, testvéreim, hogy bocsáss meg nekem, fiam. Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg. Úgy kellett elvezetni a sírtól. Most már tisztességesen gyászolta a fiát, nem föntről le, hanem sötéten, öklendezve. Édesapám most lett édesapám, mondhatni az utolsó pillanatban .

332

357. M ár elő volt készítve a nyusztos süveg (medály rajta s abból kolcsagtoll állott ki), a matéria köntös, a bőrös kapcás nadrág, de oda lett téve még egy szép gyolcskapca is meg az olvasó, apróbb cseresznyényi csontszemekből. Mária, segíts. Édesapám földi léte a végéhez közeledett. Látszott rajta a betegség, kifejérült és megkisebbedett, a bőre úgy lógott, mint egy idegen ruha (nem idegen: egy nagyobb testvértől örökölt; de édesapámnak nem volt nagyobb testvére, ő volt – minduntalan – a legidősebb, a majoreszkó, az örökös: idegen), de azt nem lehetett tudni, szenved-e, s ha igen, milyen mértékben. Hogy „ilyenkor” éppen a mérték vész el, nos, erre a gyászoló család nem gondol(t). Mintha nem szenvedett volna (egész életében lenézte és megvetette a szenvedést). Inkább türelmetlennek látszott; szerette volna az ügyét eldöntöttnek tudni, vagy legyen örök életű, de akkor izibe (igaz, akkor volna mindenre ideje, haldokolgathatna itt napestig, ezt hagyjuk), vagy finító, de akkor ausz. Kábé így. Édesapám láthatóan nem tisztelte a halált (a szenvedés inkorrekt alkuszát), alkalmatlankodásnak fogta föl, mintha BKV-ellenőrök zaklatnák (egy útvonalon másodszor!), szóval a hivatal packázásának, olyasvalaminek tehát, amin ugyan túl kell esni (édesapám maga is hivatalnok volt: nádor), de okkal háborog az ember. Édesanyám viszont – ennyi maradt a szerelméből – arra akarta kihasználni a minden bizonnyal utolsónak nevezhető pillanatokat, hogy rábeszélje apámat a megtérésre. Hogy térjen meg Istenéhez. Részint nincsen Isten, részint ha volna, nem volna az enyém. Anyám hallatlanra vette ezt a nagyképű, kamaszos okoskodást. Nézze, Matikám. Nyugodjék meg. Nézzen a tükörbe! Hát ki ellen akar maga így harcolni, drágám, ilyen fonnyadékosan, ki ellen? Fogja be a száját, maga buta. Apám legyintett, bocsásson meg, maga mindig buta volt, mért pont a halálos ágyamon ne lenne buta, elnézését kérem. Édesanyám rejtélyeskedve lehalkította a hangját, mint aki félig-titokban, pult alól valami ritkaságot, hiánycikket kínálna föl. Ha üres az ég, csak nevetségessé teszi magát vénségére evvel a handabandázással, ha viszont Mennyei Atyánk trónusa emelkedik ottan – az ottanra apám harákolt egyet, s most azt mérlegelte, hogy „a zsákmányt, 333e remegő aranyhernyót”, lenyelje-e vagy kiköpje-e, és a pillanatnyi ingadozás volt az, amitől édesanyám kiborult –, akkor meg mit akarsz, te szerencsétlen porszem, te, te senki, te senkiházi, és rázni kezdte apámat, akár egy rongyot. Úgy kellett lerángatni róla. Édesapám élvezte a botrányt, kár, hogy fájt, de maga olyan ügyetlen, mindig is az volt. Amilyen tühtig a konyhában, ahogy közeledik a testemhez, úgy lesz egyre kétbalkezesebb. Magának még a nyelve is balkezes! De mondja csak, az elébb az Isten volt a senki, és ezért volnék nevetséges, aztán én vagyok senki, vagy, ahogy maga plebejusnak vélt újgazdag szellemeskedéssel mondani szereti, senkiházi, hogy az volnék, és ezért volnék nevetséges, mondja csak, szívem, nem nevetséges ez?! Édesapám komolyan beszélt most. De anyám újrakezdte, jaj, mely mocskosnak látszik a mi tisztaságunk!, mely haragosnak a mi szelídségünk!, mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk!, mely kegyetlennek a mi irgalmasságunk!, mely gyarlónak a mi erősségünk, ha a Christus tükörébe nézünk! Mit akarsz tőlem, Irén, szólt apám lefojtott hangon; most ő borult ki, mert ő meg a barokktól, attól szokott. Anyám váratlanul hangot váltott, könnyedén, cinikusan, apámat alig észrevehetően, de azért apám is, ő is észrevette, parodizálva, lényegében a pascali gondolatmenetet trivializálva – az aprópénzreváltás kozmikus, rémületes megfontolásait aprópénzre váltva – igyekezett apámat jobb belátásra bírni, mintegy lehetőséget adva az öreg voltairiánus szellemének a meghátrálásra (a meghátrálás mint a győzelem egyetlen formája), nevezetesen, hogy ez olyan – nulla összegű? nem nulla összegű? – játék, amelyben a hívőnek jobbak az esélyei, mint a hitetlennek, következésképp… Édesapámat még a barokknál is jobban ingerelte, ha a butaság okoskodással takarózott. Kifakadt, Istenről ő, különösen ebben a helyzetben, nem nyilatkozik, jöjjön el az ő (mármint az Isten) országa, legyen meg az ő akarata, de ami őt (mármint az édesapámat) illeti, és itt a düh a nevezetes einsteini mély jópofaságot forgatta csáléra, ő, édesapám nem kockajátékos. És nem is egy Rodolfó, aki az álnokul ideszervírozott kvázi utónyulakat húzogatná elő nem is cilinderből, de micisapkából. Üvöltött. Egyszerre csönd lett. Az 334igazság pillanata, sziszegte édesanyám kárörvendve. Nyilván úgy képzelte, édesapám hamarost rápillant ama szörnyűségre, mindenre vagy semmire, melynek szótárakban halál a neve, és ezt ő, anyám, ezt a szörnyűséget mindjárt látni is fogja elomlani apám arcán. Ám apám arcán arany fény ömlött el, tiszta Amerika, harmonia cælestis, vonásai kisimultak, szája megbocsátó mosolyba fordult. Édesapám megérkezett. (Ágyazáskor derült ki, hogy az történt akkor vele, ami az akasztott emberrel az akasztás pillanatában. Ez volt édesapám utolsó mozdulata, kiáltása, végső aduja a végességgel és édesanyámmal szemben. )

358. É desapám a kemikáliák következtében, mint bárki hasonló esetben, elveszítette a haját, nem az egészet, de majdnem az egészet. Így, így hátra, lefésülve, így, így nézett ki (festett). Soha, soha életében nem volt ilyen szép nyugodt a haja. Szép, nyugodt, fennkölt és gyönge .