– Kegyelmes asszony, úgy mondanám, kérem tisztelettel, itt lennének a kommunisták. – Nem is mondta ezt az öreg Tóth Menyhért, Menyus, inkább csak lehelte vagy bólintotta, mintha azt remélte volna, ha nem mondja ki, talán nem is igaz. Amit látott, attól még jobban megfélemlett, mert olyat látott, mit még sose: riadalmat úrnője kemény arcán. (Ijedtséggel és kommunistákkal kezdődik itt minden, s mintha evvel is fogna végződni.)

A nagymamám ekkor huszonhárom esztendős volt, friss házas, fiatalasszony, nehéz elképzelnem. Noha a barnuló fotókon könnyen ráismerek, mert csupán édesapám arcát kell meglátnom az övében, s ők ketten (sőt, hárman: a nagynéném is, apanéném) mintha egymás karikatúrái volnának: ugyanaz az elképesztő homlok, ez a tágas, nyílt tér, tájleírásra méltó terep, az árokszerű ráncok, ugyanaz a hajlott, leginkább kampósnak nevezhető orr – ízlés, műveltség és politikai hangulat kérdése, hogy ezt római arcélnek vagy zsidósnak mondjuk –, és ugyanaz a folytonos hunyorgás, a szemek állandó és többértelmű nevetése.

Ám hiába azonosítom ezt a többnyire rosszul öltözött fiatal nőt („nagyanyád rendíthetetlen ízlésű ízléstelenséggel öltözött, az egymástól rettegő, ordítón drága ruhadarabok rajta találtak különös enyhet”), kit ezeken a merev, hagyományos beállítású 347családi fotókon vagy olykor, ellenkezőleg, idétlen, véletlen „snapsusszokon” látok, hol húgai társaságában, egyik a másik után művészien egy ablakkeretben, mezei virágcsokorral, viruló, szép, fiatal nők!, hol gyermekei és férje társaságában, a kastélyföljáró lépcsőjén, mint a család titkos és valódi irányítója, hol szép nagyapám mellett, hangsúlyosan mellékszereplőként, hol az anyósa, a rettenthetetlen Schwarzenberg hercegnő – szó szerint – árnyékában (bravúros fölvétel!), hol gereblyével a kezében, fölgyűrt ingujjban, erősen, akár egy férfi, körötte zavart, rémült arcú parasztok – ezeken a képeken inkább valamilyen ismeretlen rokont látok, egy idegent, aki ismerős, egy furcsa unokahúgot, aki, a díszletek szerint, hatvan évvel korábban él, mint „kellene”. A nagymamám csakis öregnek, az öregebbnél is öregebbnek képzelhető el. Nem minden nagymama ilyen, de ő ilyen (volt); ilyennek látom.

Örök öregnek és – noha a fotókon soha nincsen egyedül, soha! – egyedülállónak. Társtalannak, de nem magányosnak. Nem illik hozzá senki, se gyerek, se felnőtt, se férfi, se nő. Nem kellett, hogy legyen mellette valaki, és ha volt mellette valaki, az véletlennek tetszett. Mintha esne az eső, de hát süthetne a nap is.

Később ugyanezt gondoltam édesapámról is. Hogy van olyan ember, akinek nincsen szüksége senki másra. Én mondjuk nem ilyen vagyok, de ő – mondjuk – ilyen. Tévedtem. Pedig szinte minden fotón ott ez a könnyű idegenség, Kraus és fiai, Tata, Bildstelle Wachtl, Wien, Lerner Fotóriportiroda, Ofotért, bricsesz bricsesz hátán, Prince de Galles minta, orgonasíp, áll a testvérei mellett, a Simon Waldsteintől hozatott szemüvegben, mintha nem volna semmihez se köze, se a gyerekkorához, se a háborúhoz, utána meg igazán semmihez, új, idegen ország; nincsen semmije, csupán mi: tényleg semmi. A semmi grófja.

A képen hetykén cigarettázik, a spangli lazán oldalt billeg, mint a francia (fekete-fehér) filmeken, az örök Munkás, nevet az egész arca, a szeme kicsit gyanús, maszatos, mintha be lenne csípve, meglehet, csak fiatal, ismeretlenül fiatal, viseltes munkaruhában, elnyűtt, foltos pulóverben, a környezet nem kivehető, mintha egy vályogfalnak dőlne, hetykén mutatja a kamerának a Churchill-féle viktóriát. Akkor tehát, történjék bármi – ami azután meg is történt –, legyőzhetetlenek vagyunk? Fején féloldalra csapva, hetykén, akár egy katonai rohamsisak, fehér zománcú: éjjeliedény. Egy bili. Egy bili.

Ha a nagymama tényleg olyan ember volt, akinek nincsen szüksége senki másra, akkor értelemszerűen apámra se volt szüksége. Illetve mint elsőszülöttre nagyon is szüksége volt, egy olyan család, mint a miénk, nincsen meg elsőszülött nélkül, fiú, értelemszerűen – persze tudom, tudom én, hogy minden családban születik valaki elsőül, csak nincsen mindenütt számozás –, elsőszülött és fiú, ez volt apám, de őrá magára, konkrétan nem mutatkozott feltűnő kereslet; mintha. Ám evvel akkor, midőn Tóth Menyus, a belső, a kastélyszolgák doyenje belépett a fehér szalonba, vélhetően nem volt tisztában senki, se a nagymamám, se a papám, hát és én se. Tóth Menyhért pedig nincs kérdezve.

A fehér szalon a fehér Roisin-bútorokról kapta a nevét, melyeket a Roisin-nagymama, nekem szépanyám, a nagyapám nagyanyja (nem: eggyel arrébb, a nagyapám nagyapjának a mamája, a legendásan szép ősanyám: Marie Françoise Isabelle de Baudry Marquise de Roisin, csak a miheztartás végett; a részletek nél349kül minden banális!) hozott volt magával Párizsból. A francia királylánynak, XVI. Lajos lányának, Marie-Thérèse de France-nak, Mária Terézia unokájának, a „Temple Árvájának” volt bizalmas barátnője. A királylányt tizenhét éves korában, 1796-ban kiengedték fogságából, és férjhez meneteléig Bécsben, a Roisin-nagymama nagynénje, a főudvarmesternő, Chanclos grófnő felügyelete alatt élt. Itt barátkoztak össze. (Volt otthon egy kínai mintás, hát meg nem mondanám micsoda, secrétaire-szerűség, kisebb fiókos szekrény – egyszer a spanyol királyi udvarban láttam hasonlót, föl is kiáltottam, hogy én ezt ismerem!, nem nagyon értették –, azt nevezték szüleink sanklónak. Ezen sokat röhincséltünk, hogy milyen hülye név, de mi is így neveztük. Nem volt szabad hozzáérni. Titokban persze fogdostuk. Vakost játszottunk. Csukott szemmel simogattuk, követtük a domborodó ábrákat, kínai életkép, pagoda, fák, madarak, meg oldalt a széles, sárga pántokat. Vagy rézből voltak, vagy aranyból. Szerintünk aranyból.)

A Roisin-nagymama atyját – azt most már nem szálaznám, hogy ő kicsodám nekem; valakim – együtt végezték ki a királyi családdal. Maradt tőle egy selyem nyaksál, melyet a lánya elhozott e „távoli, setét, barbarus országba”, a sálon barnás elszíneződés, melyet aztán az utódok vérnek mondtak. Nyaksál a vérpadról. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Bár talán mi éppen a másik oldalon álltunk… Nagy fejetlenségben… A sálat ereklyeként tartották generációk a házi kápolna falán, amit aztán épp a nagymamám kifogásolt, szigorú, katolikus elvi alapon. De érdekes módon apósa, ki nem kevésbé volt egyházias – mintha ő alapította volna a Keresztény Néppártot –, ebben nem engedett, fontosabbnak tetszett a hagyomány változtathatatlansága. Franciás racionalitás és nemtörődömség: titkosan ez is belejátszott a dédapám makacsságába.

Nálam is maradt egy fehér rokokó komód. Szép. És a széppel még keveset mondtam. Illetve ilyenkor derül ki a szép brutalitása. Ahogy tör-zúz. A szép elsődlegesen nem harmonikus, hanem erős. Ez a komód szétrobbant egy mai lakást. Egy ilyen komódhoz más házakat kell építeni, más életet kell élni. A komód 350erről a másról beszél (kéretlen Rilkeként), hiába tettem rá könyveket, folyóiratokat, szendvicset, vagy ellenkezőleg, lepakoltam róla mindent, hadd fényeljen az a carrarai márványplató, esetleg alattomosan még egy ezüst gyertyatartót is odaállítottam – nem segített. Ezzel szemben az édesapám lakásában, amely tereit tekintve nem különbözik az enyémtől, alapvetően más a helyzet. Ott is van ebből a szériából egy sarokkomód, nem kevésbé látványos darab, de kussol, nem lázadozik, mint nálam. Az okát is tudni vélem: apám nézése, pillantása elhelyezi a fehér szörnyeteget, elhelyezi a múltban és a személyesben.

Nekem nincs ilyen pillantásom. Én csak akkor tudok így nézni, ha becsukom a szemem.

Ez a nagyapai nagyapám eszes, tehetséges ember volt („bewies viel Verständnis und einen richtigen und klaren Blick sowohl für Menschen als auch Dinge”, írja anyai barátnője, Ludovika Thürheim), mondogatta is állítólag, hogy ő magát a tükörben törpének látja, de a társaságban egy fejjel magasabbnak mindenkinél. (Nagyapám egyhelyt azt írja, hogy 60(!) százalékkal magasabb volna, mint boldogult édesatyja, de számolgattam, és ezt a családi legendát nem tudnám tiszta szívvel megerősíteni. Hogy ő éppen ellenkezőleg érez, hatvan százalékkal magasabban az olyan társaságban érzi magát jól, amely tudás, műveltség, ítélőerő, vicc dolgában őt fölülmúlja, mert így csiszolandja az idegen tudás és szellem a miénket, amit már a nagy Horác is üdvösnek tekintett. Szegény nagypapa, gondoltam, kevés társaság lehetett ínyére. A butaság nem volt erőssége („Dummheit ist nicht meine Stärke”). De ő is gondolt erre, és még odaírt egy mondatot: Híján efféle gyülekezetnek egy jó könyvtár csöndes olvasóterme szívvel vett pótlás. Szívvel vett pótlás: nagypapa láthatóan tett erőfeszítést természetes kevélysége egyensúlyozására.)

A kicsi, titokzatos ember vatikáni nagykövetként tető alá hozta Ausztria és a Szentszék között az új concordatumot, ami állí351tólag nagy diplomáciai truvájnak számított. Talán ezért is bízta volna meg Ferenc József a külügyi tárca vezetésével, de visszahúzódó személyiség lévén ezt nem vállalta, tárca nélküli miniszterként lett a Kiegyezés előtt a külügyek „eminence grise”-je, grízes eminenciás. Ausztria ügyeit ekkoriban a „tábornokok kormánya” intézte, amely alig tudta kivárni, hogy valahol háborút kezdeményezhessen. Ugyanakkor Bismarck is csak az alkalmat kereste egy Ausztria elleni háborúhoz, amit a tábornokok a fentiek értelmében boldogan szolgáltattak. Valahogy Schleswig-Holstein ügyében nem tudtak meg nem akartak megegyezni. Ez vezetett Königgrätzhez, ismertebb nevén Hradec Králové, egy mészárlás, ami mindent a poroszok javára döntött. Mire a tábornokok elterjesztették, hogy az egészet az én okos, apró termetű szépapám forcérozta, mert a bigott katolicizmusa nem bírta elviselni a protestáns Poroszországot. Hát ami igaz, igaz – de ez túlzás.

Szinte sosem írt le semmit, a külüggyel is futárokon keresztül érintkezett. Mondhatni gondosan megsemmisített mindent, ami mellette szólna. (Kis túlzással kétszer írt életében: egy naplót húszéves korában, amikor anyjával és két nővérével X. Károlynál voltak vendégségben, kirándulnak Trianonba, ami akkor még csak egy szép palota stb., a napló 1944–45-ben megsemmisült; amiképpen a heves, érdekes levelezése barátjával, a reichstadti herceggel, vagyis Napóleon fiával, a Metternich által rövid pórázon tartott Sasfiókkal – L’aiglon, ahogy a Rostand-darab említi. Szépapám tartotta benne a lelket.)

A rágalomhadjárat azért is lehetett sikeres, mert a pirnai elmegyógyintézetben végezte életét, Drezda mellett. Ezek az urak, a rágalomhadjárók, mindent írogattak az emlékirataikban, hogy például felgyújtotta a csákvári kastélyát, meg hogy mielőtt zárt osztályra került volna, verte a feleségét. Marhaság! Természetesen írott anyag hiányában nehezen lehetett elhallgattatni a „mesemondókat”.

Egyébként tényleg fölgyújtotta. A függönyt. Amikor a könyökével lelökte az égő gyertyát, amit szokás szerint készített oda inasa, a már említett Tóth Menyus nagyapja, szintén Tóth Menyus („nagyapádnál a kastélyban a kutyáknak s az inasok352nak nem változott a nevük, hogy ne kelljen mindig újratanulni őket!”), hogy az uraság meggyújthassa vacsora utáni szivarját, melyet Fischer és Sonnenberg szállított neki minden harmadik hónap utolsó csütörtökén a hamburgi H. J. Hoess és fiai cégtől. (Megvannak szépen lefűzve a számlák. Egy múlt századi – áfás – számla mint műtárgy.) (Mert ahogy Berényi László A gyufa története című hézagpótló könyvében olvasom, nem szerettek az urak szivarra gyújtani az akkor használt büdös, kénes gyufákkal.) Ami pedig a feleségverést illeti, egyrészt tegye mindenki szívére a kezét, másrészt meg aki egyszer már látta élőben Mária-Polixéna (otthon: Xéna) Princess von Lobkovitzot, ki mind széltében, mind hosszában, itt jó a hatvan százalék!, fölülmúlta férjeurát, az csak röhögni tudott az efféle híresztelésen, de hát nem mindenki látta.

Az elmebaját pedig ma úgy mondanánk, hogy krónikus depresszió. („Hívő ember hogyan lehet depressziós?” „Ne feleselj!”) Nagyapámat roppant bántotta nagyapjának igazságtalan történelmi megítélése, teljesen hamis képet adtak törekvéseiről, érdemeit, sikereit ignorálva, másokra átkönyvelve. Bécsi évei alatt ezért sokat bújta a levéltárakat, talált is bizonyítékot, melyeket azonban nem állt már módjában – és idejében – közzétenni. Megtalálta Xéna levelét, melyben az azt írja nővérének, „borzalmas volt Königgrätz, de még borzalmasabb, hogy most Móric Miklóst okolják miatta, pedig ő volt az egyetlen, édes Louisém, aki a háború ellen beszélt. No jó de…” Nagyapám aztán a de-t is megtalálta a Koronatanács jegyzőkönyveiben. Ferenc József közölte a rokonnal, hogy főleg III. Napóleon nyomja, hogy háborúzzék. Pisztolyt tart a fejemnek, mondta a császár. Mire szépapám: Nem kezdhetünk háborút a németekkel, mert akkor Olaszországban azonnal kiüt a felkelés, és semmiképpen sem vagyunk abban a helyzetben, hogy két fronton viseljünk háborút… Biztos abban felséged, hogy az a pisztoly meg is van töltve?

Ez az igazság.

Hogy az odi profanum vulgus volt-e jelmondata, nem tudom, de gondolom.

Kedvenc mondása sokáig öröklődött, oui, entendu mais pas écouté, hallva, de nem meghallva, de ez franciául még elegáns is, azért is mondták volt franciául. Mindig azon a nyelven, amelyen jól szól! Hát ennek én véget vetettem, nix dajcs.

Abban a pillanatban, midőn Tóth Menyus belépett a Roisin-szalonba, és jelentette a kommunisták érkeztét, rúgott édesapám egy hatalmasat a nagymama hasába. Semmi pánik: belülről.

Anya hasának ded általi rugdosása belülről: legitim giccs: hason – sőt: pocakon! – elmozdulnak a kártyák, kifinomultabb változatban: leesik a győztes lap, az apakéz meghatottan együtt dobban, nincs az az olcsó anekdota, amely ne lenne használható. Kívülről: a negyedik parancsolat (a tízből a negyedik) értelmében helytelenítendő.

Én személy szerint is ellene vagyok. Igaz, életemben alig ütöttem meg embert. Egy kezemen meg tudnám számolni. Alig kéne hozzá több ujj a megszokottnak mondható ötnél… S ha még azokat is hozzáveszem, akiket csak megütni szerettem volna, de nem csupán úgy álmodozva, hogy lekeverek egy csárdást a Nagyhuszárnak vagy bepancsolok egyet a Brezsnyevnek, hanem mikor már benne a tehetetlen megalázottságban, ahonnét csupán egy út látszik kitörni, mikor már az izmok görcsösen feszülnek – akkor sem jön ki sokkal nagyobb szám. És – persze – soha még csak közelében se voltam, hogy anyámat vagy apámat megüssem. Illetve édesapámat egyszer. De az már régen volt. És egyébként is nagyon be volt állítva, úgyhogy úgy vehető, mintha nem is ő lett volna. Nem vehető úgy. Amikor elcsattant a pofon – de nem is pofon volt, rosszabb, rugdosódás, külvárosi lefejelés stb. –, tisztán, kimerevítve, akár egy filmben, egymásra néztünk: nincs mese, az ő volt és az én voltam. Megtévesztett, hogy igazam van. Volt.

Igen különbözőek a különböző korok verekedési szokásai és lehetőségei. Nagypapa mesélte, hogy amikor Oxfordban tanult (ott folytatta a tanulmányait), meghítta a kenti herceg vacsorálni, s mivel érkeztekor éppen senki nem tartózkodott a kastélyban, senki, vagyis a személyzet, kért egy lovat, s kilovagolt, hogy addig is teljék az idő. Egy sövényhez együtt érkezett valami idegen lovassal, olyannyira együtt, hogy összeütköztek. Az idegen, egy nagyapám korú ifjú, dühösen lehordta őt, majd felszólította, hogy szálljon le a lóról.

– Kérem, uram. Mit óhajt?

– Verekedni, uram, azt óhajtom. – Avval nekiesett nagyapának a lovaglóostorral. Ő kissé meghökkent e szokatlan szigetországi fegyvernemen, de tőle telhetően alkalmazkodott a körülményekhez, az idegen pálya sajátosságaihoz, és csépelte szorgalmasan az ismeretlent vissza. Este a vacsorán azután (újra) találkoztak, a kenti herceg szívélyesen biccentett.

– Kedves barátom. Mintha már találkoztunk volna.

– Mintha – erősítette meg nagyapám a szívélyes házigazda föltételezését.

A történet nem tehető át a kontinensre.

Nagyapám úgy mesélt, mintha diktált volna. Mintha a fogát húzták volna. Viszont folyamatosan, metszette a gyümölcsfákat, olykor a rózsákat, és közben mesélt; térdnadrág, kardigán, sildes sapka, metszőolló. A metszésnek az első hallelujára késznek kell lennie. Mintha ott se volnék, mintha maga elé motyogna. De jegyzőkönyvbe. Mintha szégyellte volna; „inadekvátnak” tartotta önmagáról beszélni, ezért csupán jelezte a történteket. Mint tudott (tudható és tudandó) dolgokra hivatkozott. Ez és ez megesett. Legszívesebben nem használt volna alanyt. Mintha fogadalmat tett volna, minél kevesebb szót használni. Kerül, amibe kerül.

Talán mert én voltam az első unokája, de senki másnak nem mesélt, se a nagymamának, se apámnak, se más unokájának, csak nekem.

Szerette Angliát, az angolokat, az angol nyelvet, fontos éveket töltött ott („megismerte a világot”), szerette a hagyománynak ezt az ezerszeresen kidolgozott, rémült rendjét. Nem könnyű autoriternek és szkeptikusnak lenni, egyszerre. Pedig ez az ellentmondás teszi az igazi gazdát. Angolul könnyebb, mondogatta.

Jelen, mesélte, voltam, a zsúfolt, rosszul világított karzaton, 1899 októberében, mikor az öreg Joe Chamberlain letette a Ház asztalára Krüger elnök levelét, mintegy a véres búr háború bevezetéseként. Kezet fogtam Cecil Rhodes-szal, Rhodesia milliárdos alapítójával, sokak szerint a háború értelmi szerzőjével. Adott dedikált fényképet. Az akkori háborús lázban, lovas ember lévén, jelentkeztem önkéntesnek az egyetemi csapatba. Kiderülvén idegen állampolgárságom, Southamptonban a szárazon hagytak. Nem minden sok kedves behajózott társam tért vissza.

Többször meghíva az Oxford melletti Blenheimbe a Marlborough hercegek kastélyába, melyet az első herceg, a höchstädti győző, 1704, Savoyai Jenő kollégája, a hálás hazától kapott ajándékképp. Történt, hogy II. Vilmos átjött nagyanyja, Viktória királynő látogatására, M.-ék meghívták fácánt s üreginyulat vadászni, s mi, néhány „fensőbb” oxfordi diák, voltunk a hajtók, s bámultuk a vendégsereget, a négyes, hatos fogatokat, a fákra aggatott lampionfüzéreket, a kivilágított termek sorát. Nem gondoltam akkor, hogy húsz év múlva – viszonylag magas rangú állami tisztviselőként – mint Anglia ellenségével találkozom vele.

Voltam hivatalos Chatworth XVII. századbeli barokk pompájú kastélyába a Devonshire hercegekhez. A kastélyszínházban hihetetlen mennyiségű műkincs közepette műkedvelő előadások. Azóta sem láttam ekkora gazdagságot, pedig megfordultam itt-ott. A házigazda mint Lord Huntington politikai szerepet vitt. Idős neje passzionátus bridzselő, amiért a Ponte 356vecchio becenevet viselte, a háta mögött. (Örökösödési adó fejében nemrég vette vissza a kastélyt az állam, hálásan megint.)

A St. James street egy ablakából láttam Viktória királynő temetési menetét. Úgy zárt le egy kort, ahogy aztán Ferenc József koporsója egy másikat.

Életemben az első vicc Viktória királynővel kapcsolatos, az édesapám mesélte, mindenki nagyon nevetett, én is nevettem, de nem értettem, mert nem tudtam, mi az a vicc; az, hogy ez vicc, azt is csak azért tudtam, mert mondták, hogy ez egy vicc. És akkor ez most igaz vagy nem, és az-e az érdekes benne, hogy megtörtént, valóságosan megtörtént, vagy olyan a világ, hogy azért tudott megtörténni, mert érdekes. Vagy a papám az érdekes. De nem kérdeztem, nevettem. Többször is hallottam aztán, apám szívesen adta elő, és mindig nagy sikert aratott, mintha ő tehetne arról, hogy ez megtörtént, vagy hogy ilyen a világ. A vicc Viktória királynőt állítja a központba, ki igen éltes lévén, immár nem tudott testének minden rezdülésén uralkodni, s egy fogadás alkalmával altesti hangot hallatott. Pardon, hajtotta meg magát a francia követ a csöndben s bűzben. Kisvártatva ismét szót kért az öreg királynői test, s nem maradt el az elegáns mille pardons sem. Mindeközben a német követet ette az irigy fene, hogy mindig mindenütt ezek a nyikhaj franciák, de majd ő résen lesz. Így is történt, amikor ismét rottyant egyet minden britek trónusa, a német követ fölugrott, összecsapta a bokáját, s hangosan, hogy mindenki hallja a nagyvonalú német fölajánlást, így kiáltott:

– Felség, ezt s a következő öt fingot a Nagy Német Birodalom nevében magamra vállalom!

Mintha németül mesélte volna apám, mert ez meg úgy veszi ki jól magát: das und die nächsten fünf übernehme ich im Namen des großen deutschen Reiches. Apám – mert szívből – különösen jól tudta karikírozni a pifke németet.

Blenheiméknél nagyapám összeismerkedett egy kövérkés fiatalemberrel. Anyja, Lady Randolph ismerte a családunkat. Többször eljártak sörözni, szellemes, cinikus fiú volt, elképesztően sokat szivarozott, a füst beleette magát a nagypapa tweedzakóiba. Jól érezték magukat egymással. Figyelték a másikat, nagyon messzi és nagyon közel érezték magukat egymáshoz, ami mindkettőjüket érdekelte. A barátság alapja az érdeklődés. Egy nap a magyar nagykövet óvatosan megjegyezte nagyapámnak, hogy tán kevesebbet kéne evvel az ifjúval a divatos helyeken mutatkoznia, a fashionable lokálokban, mert az a meghívások drasztikus csökkenését eredményezheti, különösen a Marlborough hercegek esetében, ahol is a fiatalember fekete báránynak számít. De még mielőtt nagyapámnak döntenie kellett volna, a kérdés magától megoldódott, a fiatalember Dél-Afrikába utazott mint a Morning Post haditudósítója. A megbízhatatlan, kicsapongó lordot a világ Churchill néven tanulta meg tisztelni.

Kicsi, hihetetlen történet, mintha egy meséskönyvből olvasnám. Nagyapám bírta az Ezeregyéjszaka teljes kiadását, egy igazi raritás, Londonból hozta, Sir Richard Francis Burton fordítása, kit a könyvkereskedők, ezt mindig hozzáfűzte nagypapa, inkább Burton kapitány néven ismertek. Néha olvasott belőle, nem érdekelte, hogy nem tudok angolul. Nyilván nem föltételezte.

Ezekre a churchilli időkre esett, hogy nagyapám a húsvéti ünnepekre átkirándult atyjával az Újvilágba, hogy meglátogassák Miksa rokonunk özvegyét, aki Miksa mondjuk – irányár – a dédpapám elsőfokú unokafivére lehetett, egyébként nagy sportsman, ő alapította a Magyar Atlétikai Clubot, a MAC-ot, aztán föltalált egy lépésszámláló vagy milyen műszert, amely állítólag nélkülözhetetlen volna a hosszútávfutók számára. Ifjú emberként követségi titkár lett az akkor egzotikus helynek számító Washingtonban. (Az a lista, melyet a Külügyben kapott azok nevével, kikkel elképzelhető a társadalmi érintkezés, három, azaz három tételt tartalmazott.)

Miksa bátyám lényegében elsőszülött volt (bátyja, szegény, gyöngeelméjű; akkoriban még sok mindent így hívtak, pedig lehet, hogy csupán dyslexiás volt), ám beleszerelmesedvén Griffin tábornok csodaszép és okos özvegyébe, Sarah Virginia Carrolba, diszkvalifikálta magát. (Az örökségről beszélek természetesen.) És Sally néni tetejébe nem csak polgári származék volt, egy mésalliance (én szeretem a mésalliance-okat, a mamám is az volt, ősi mésalliance-családból származott), hanem még methodista protestáns is! Hát mondanom sem kell. Pedig ez épp akkorra esett, amikor a fraknói grófok, mi, egy pillanatra gazdagabbak voltak, mint a hercegek.

Ez úgy történhetett, hogy ama pici szépapám bátyja, a Roisin Franciska legidősebb fia a morvaországi Prosnitzon, 1833. február 16-án oltárhoz vezette Marie Gräfin von Plettenberg-Wittem zu Mietingent, az akkori Európa egyik leggazdagabb örökösnőjét. Megszerették egymást, van ilyen. Aki mint családja leggazdagabb ágának utolsó sarja, hozott mindent: a württembergi Mietingent, Westfáliában Davensberg, Nordkirchen, Meinhövel, Seeholz, Lacke, Buxfort, Grothaus, Alrot és Hanselberg birtokokat, négy kastéllyal, amelyből legalább kettő minden művészettörténeti könyvben benne van, a mérvadókban három, összességében körülbelül annyi területet, mint a württembergi királyság egyharmada, s ehhez jött desszertnek a tatai hitbizomány. A német birtokokhoz tartozott néhány városka és több falu, virágzó iparral, így az ottani holdankénti jövedelem egyes számítások szerint nyolc-, másoké szerint tizennégyszerese volt a magyarországinak.

Ezt a nyolc- usque tizennégyszerest torpedózta meg a Sally néni. De úgy tűnik föl, megérte. Mindenkit elbűvölt, az egész családot (ami természetesen nem változtatott az öröklés rendjén). Az elbűvöltek halmazába tartozott déd- s nagyapám is. „Öröktavasz-szerű matróna”, említi szinte dadogva nagyatyám, ami az ő hűvös, tartózkodó alkatát nézve a bűvöltség egyértelmű jele. Ezen a húsvéti látogatáson mondta Sally néni a nála tizenöt, illetve negyven évvel fiatalabb férfiaknak azon szavakat, melyek idővel legendává lettek a családban: „Nicola, Maurice, 359kiss me here!”, miközben mutatóujjával – nos itt többféle legendaváltozat kurzál, hogy hová is mutatott az öröktavasz-szerű matróna.

Érdekes látni, ahogy egy ilyen örökség, akár valami hatalmas, nehéz labda (laboda) gurul erre-arra, nyomva, nyomasztva mindent és mindenkit, halálok, szerelmek, magtalanságok, kontraktusok által terelve. Az öröklés akkor is váratlan, álomszerű, ha biztos és egyértelmű. Repül a nehéz Plettenberg-vagyon, ki tudja, hol áll meg. Báty tehát boldogságában diszkvalifikálja magát, jő öcs, szintúgy sportzseni, lóőrült, a „Sport-Nickerl”, a londoni Jockey Club első külföldije, Európa-bajnok úrlovas, mint az „Erzsébet királyné lovagjai” lovaskör tagja, hírbe hozva a királynéval („nem igaz, nem igaz, nem igaz”, illetve: „Erzsi néni nem a mócsing mellett szerette a lovakat, de helyette” – pfuj!), tizenkét évig élvezhette, élvezte is, a hatalmas vagyont, nőtlen elhalás, ugrás eggyel vissza, nagybáty, a 48-as honvédezredes elsőszülöttje, három év élvezés, jő legfiatalabb fivér, illetve jőne, ha emez nem csinált volna trehány végrendeletet, de csinált, s az így keletkezett tű fokán az özvegy az egész irdatlan vagyonnal általbújt, lehet, hogy nehézkesebben, mint egy teve, de tutti frutti, utoljára a szép Nordkirchent adta el az Aarenberg hercegeknek. Az unokát, aki mindezt nem kapta meg – konkrétan ez volt az a minden, amit nem kapott meg – ugyanúgy hívják, ahogy engem, ezért is meséltem el; a sorsát a név miatt, ahogy a kuratóriumi ajánlások fogalmaznak, megkülönböztetett figyelemmel követem. Mikor először találkoztunk és megmutatta az útlevelét, az eléggé összevissza érzés volt. Anyám azért adta nekem ezt a nevet, mert úgy tudta, ilyen nincs a családban. Zokon vettem a tévedését. Megsokszorozódásom engem is zavarral töltött el. Ott láttam a nevem, vagyis engem, és egy idegen fotót. Hess, hess, mondtam volna. Másfelől viszont nincs még egy rokon, aki ennyire közel lehetne, mint ő (én). Belgiumban lakik, egy igazi belga. Gyorsan mondva: ő a szigligeti vonal. Komoly ember: szeret és tud enni. Ezt örököltem talán tőle.

A „miminden nem” aspektusából jó ág a miénk, az enyém: az utóbbi négyszáz évben bármikor éltem lettem volna légyen, sosem kellett volna öt embernél többet eltennem vagy tetetnem láb alól, hogy minden az enyém legyen. Mindenkori édesapámat természetesen beleszámítva.

Ugyancsak nagyapám ifjú éveire esett a rossz hírű Dreyfus-ügy. Sok kellemetlenségünk adódott a gyászos szerepet vivő hírhedt Walsin őrnagy miatt. Némely országban (Franciaország, Norvégia) a nevünket azóta is szinte csak e pörrel kapcsolatban említik.

Én mikor először hallottam e ganéj Esterházy őrnagyról vagy kapitányról vagy miről, csak bólintottam, nagy család a miénk, van benne mindenféle, extra large, nyolcbordázatú vagy szárnyas, royalista, demokrata, patrióta, hazaáruló, főleg labanc, de kuruc is, kinek-kinek ízlése szerint. Így van ez rendjén, gondoltam.

De tévedtem. Csak kicsit kellett a családban körbekérdeznem és -olvasnom, hogy kristálytisztán lássam, az Esterházyak egytől egyig, tetőtől talpig kiváló férfiúk (ritkábban hölgyek, az igazi esterházy europæus eminensen férfi, ha minden kötél szakad: hermafrodita), ha pedig valamelyikőnk, föltéve, de meg nem engedve, mégsem volna kiváló, akkor az – előbb-utóbb – nem is igazi Esterházy.

Együtt az igazsággal, a részletekben lakozunk, mutatom tehát a részleteket. A kicsi szépapám nagyapjának a nagyapjának a bátyjának, a Rákóczi fejedelmet hűségesen Rodostóba kísérő Antal unokájának, a híres francia Bálint Lászlónak a húga, Marianna 1741. október 9-én született. Ezt bajnak nevezni túlzás volna. Még az sem mondható bajnak, hogy húsz-egynéhány évvel később egy már nem fiatal nagybácsi, bizonyos Jean André Cesar marquis de Ginestus, vélhetően unalmában viszonyt kezdett a félárva rokonnal, amely eredményre vitt.

– Hahh, minő felfúvódás! – kiáltott föl a gyöngélkedő kis Marianna anyja, ám a világot látott nagybácsi megnyugtatta őt, és azonnal hívatta saját orvosát, dr. Valsint, ki vízkórt állapított meg, majd rögvest avval a gazdája által animált ötlettel állt elő, hogy elkísérné (új) páciensét egy gyógyfürdőbe kúrára (ez – magyarul – majdnem szójáték, obszcén; vélhetően nehezen lefordítható, de ez nem csökkenti az obszcenitást), amely majd javulást hozand.

Arról nincsen ellenőrizhető adat, hogy mit értettek javuláson, mindenesetre pár hónap elteltén Marianna fiúgyermeknek adott életet, kit Jean-Marie Auguste Valsin néven regisztráltak Valleraugue-ban, majd hazatért anyjához Le Viganba, ki igen megörvendett, hogy elmúlt az a csúnya felfúvódás.

– Elmúlt az a csúnya felfúvódás – mondotta.

– El, maman – válaszolta a lány egykedvűen.

De ez nem is érdekes, hanem viszont az újszülött nem sokkal később mint a Valsin doktor örökbe fogadott fia tűnt föl. Mármost mint látjuk, ennek a Valsinnek is hamis basztardnak az unokája volt az inkriminált dreyfusös pofa.

Eddig baj nem történt, csupán zajlott az élet. Az pedig, hogy kitört a francia forradalom, az nemhogy baj nem volt, de éppenséggel a történelem fényes hegyoromja. Ennek folytán azonban, fájdalom, kivégezték a királyi családot, Marianna nagynénémet pedig, ki jó lábon állt mondott családdal, a Temple-ba zárták. Ez se baj, csak kellemetlen. (Egyébként amikor bátyjának fia született, XVI. Lajos a következő levelet küldte neki: Kiváló örömmel vettük a hírt, hogy a Marais-ban egy kis huszár született, és hogy anya s gyermeke jól vannak. Kérjük az apát, fogadja szívből jövő jókívánságainkat. Egy versailles-i lakos.)

Visszatérve a bajra, a baj akkor kezdődött, midőn szépen beesteledett, elcsöndesedett a börtön, és az őrszemélyzet egyik, forradalomtól nem eléggé átitatott tagja egy cédulát csúsztatott a már több hónapja raboskodó asszony munka nem durvította kezébe. Ez állt a papiroson: Madame, ne féljen, én meg fogom szabadítani. Hát ez volt a baj, ez a jóság. Mert ki volt a szabadító? Nem más, mint a tulajdon fia, a zabigyerek, a fattyú, az ebfaj, a 362vörönty, akitől már oly szerencsésen megszabadulni látszottunk az imént. A hálás anya azután Nîmes-ben, 1795. szeptember 22-i dátummal, M. Fouquet közjegyző előtt elismerte ezt a (jóságos) Valsint természetes fiának, és örökbe is fogadta, aki erre fölvette a Valsin (Walsin)-Esterházy nevet.

Hát így. Tehát a nemtelen őrnagy Esterházy ugyan, de éppenhogy csak, un peu, evvel a fáradsággal bárki az, te, én. Természetesen azonnal fölléptünk ellene névbitorlás címén, de csak a grófi címtől tiltotta el a francia törvényszék (kleine Fische, gute Fische), a névhasználatot a Code Napoleonra hivatkozva meghagyta; jogállam. A család őrjöngött. Nagyapám följegyzése szerint „a végén sok ezer frank ellenében le is tette a nevünket, iratok az O. (Országos) Levéltárban”.

Jellemző, hogy a családi emlékezet vagy inkább fölfogás még ezt a betolakodót is védeni igyekszik, amennyiben osztja azon (neves!) francia tudósok véleményét, kik szerint ez a valsinezett Esterházy ugyanolyan áldozata a francia hadügyminisztérium legmagasabb köreihez tartozó hazaárulók intrikáinak, mint Dreyfus maga. Azt mondják, felettesei kényszerítették, hogy terhelő tanúként lépjen fel Dreyfus ellen, hogy azután cserbenhagyva őt, önkéntes száműzetésbe kényszerítsék Angliába.

Szóval Walsin. Semmi Esterházy. Majd kikérdezem, mondogatta engesztelhetetlen nagyapám, de azután nem kérdezte ki.

Én is úgy járok, mint mindenki, aki családfát nézeget, rájövök, hogy milyen keveset tudok a felmenőkről. De hát mindig keveset tudunk róluk, csakis ennyit, keveset lehet tudni róluk, ez családtól, dokumentációtól független; mindig mindenkinek csak annyit sikerül kiderítenie, hogy nagyapánk szigorú és komoly, kecskeszakállas öregúr volt, erkölcsös, amit hét gyermeke bizonyít.

És még valamit figyelembe kell venni… hisz az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat, sétálgatunk benne, 363tárgyilagosan mérlegeljük. Nem, a jelen mindig agresszív… és csak azért merül alá az ősidők zavarosába, hogy csak azt halássza elő, amire szüksége van ahhoz, hogy még jobbá egészítse ki mostani formáját. Lehet, nem is annyira emlékezetembe idézem, mint inkább felfalom a múltamat, én – aki olyan vagyok, amilyen most vagyok – kisajátítom önmagam.

Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak. (Nagypapa mondása.)

Jut eszembe egyébiránt visszamenőleg, hogy egy Diesbach-Belleroche (herceg), ki a belgiumi részlegem feleségének rokona, írja Katalin cárnő életével foglalkozó munkájában, hogy a francia forradalmat követően a menekültek szinte elárasztották a szentpétervári udvart, ahol egymás ellen intrikálva és nagyokat hazudozva igyekeztek adományokhoz jutni. Itt volt a már említett Bálint László is, szegény Marianna fivére, a menekült francia királyi család követe az orosz udvarnál, s részt vett kisfiával az audiencián (akit néhány évvel azelőtt oly gálánsan köszöntött „egy versailles-i lakos”), hogy megköszönjék a kis Bálint Fülöp tiszteletbeli hadnagyi kinevezését a cári testőrségbe (amivel némi pénzmag is járt). A gyerek, mikor féltérdre ereszkedett a rituális kézcsókhoz, izgalmában elpuppantotta magát, mire a cárnő felsóhajtva megjegyezte:

– Ah, uraim, végre egy becsületes szó!

Ennyit még a Dreyfus-ügyhöz.

Apám jól időzített rúgásától nagymama úgy értelmezte, Tóth Menyus azt jelenti, a kommunisták az ő hasába érkeztek meg, riadalmát ez okozta. Meg, hogy vajon honnét tudja ezt az inas. „Tudnak ezek mindig mindent.” Nagymama mindig tisztában volt av364val, mi a dolga, és ezt másoktól is elvárta. Ezért látszott egyedül lévőnek – mert nem emberekhez tartozott, hanem a föladatához. Ami még megkülönböztette az általam ismert emberi lényektől, hogy hitt Istenben. Megingathatatlanul, ahogy csak a századokkal előtti, régi emberek. Honnan tudom ezt? Tudni nem tudom.

Fölhívott egyszer engem egy őrült, és magyarázni kezdte, hogy a Kádár-rendszer beletelepült az édesanyja méhébe, de ne nézzem őt ezért őrültnek.

– Ugyan!

Elég hihetőnek hallatszott. Én is gondoltam már arra, hogy a diktatúra meg kell változtassa a testet is, két orrunk nő, vagy az ujjak közt úszóhártya. Illetve nem is az anyja, hanem az apja. Az apja beleibe. Ezért lett rendőr. Küzdött a rendszerért, amely tönkretette. Mert az apja föláldozta magát. És miért? Semmiért. Mert rendőrnek menni, nemde, áldozat, és nem közlekedésrendészet, ha tetszik érteni, mire gondolok. Mondtam, értem. Azt hitte, az édesapámmal beszél, nem egy gyerekkel.

– Mért meséli ezt nekem?

Irtózatos káromkodások közt letette a kagylót.

Nagyanyám először tehát az Úristenre gondolt, mert mindig rá gondolt először, majd pedig a föladatra. Mely most ott dobogott benne.

– Megőrült?! Menyus?! – Nagymamánál, ha dühös volt, nem lehetett tudni, hogy kérdez vagy állít. – Hol volnának a kicsodák?!

A hűséges ember nem szívesen vette volna még egyszer ajkára a szörnyű szót, hát csak mutogatott maga mögé, és grimaszokat vágott. Nagyanyám bólintott.

– Maga tényleg megőrült. Kár.

A férfi hevesen rázta a fejét, majdnem ingerülten, mintha barkochbázna úrnőjével, aki azonban sehogy se találja a helyes irányt. Az állítás olyan hihetetlen volt, hogy nagymamám azonnal elhitte. Ha megőrült is ez a Tóth, ennyire akkor sem lehet megőrülni. Minden nem gondolható el, még ha elengedjük is a ráció kezét. A ráció keze, ezt aztán sokszor hallottam.

A széles ablakhoz lépett, innét a hátsó traktusból a parkra lehetett látni, mely hosszan nyúlt el a kastély előtt (vagy mögött, itt több iskola küzdött egymással), egy ideig mintegy toporgott a grandiózus, kellemetlenül klasszicista épület előtt, aztán – angolosan – lassúdan eltűnt a Vértesben. A kastélyban nem nagyanyám volt az úr, hanem „az öreg kegyelmesasszony”, az anyósa, akit még én is ismertem később, a kitelepítésből. Ott is halt meg; halála előtt heteken át mozdulatlanul feküdt. Csupán egyetlen mozdulata maradt: ha ásítania kellett, szája elé tette a kezét; ez a mozdulat tartott ki a haláláig, az egyetemes dresszúra.

Apám születése – mert meg fog születni, hiába rugdolódzik most még tehetetlenül belül mint kriptokommunista – meghozta nagyanyámnak az önállóságot, átköltöztek az eredetileg csupán vadászlaknak használt majki kastélyba.

Nagymamából hiányzott a kedvesség. Ez a keményet még keményebbé tette, a kérései parancsoknak hallatszottak, igaz, a parancsai sose váltak parancsolgatássá. Viszont a következetessége kiszámíthatóvá tette, megbízhatóvá, és ez, valamint folytonos segítőkészsége időnként mégis a kedvesség látszatát adták.

Ami a látszatot illeti, látszatra nem volt benne semmi arisztokratikus, pedig mindkét szülője Károlyi volt („nagyanyád fölöttébb Károlyi”), és azután ami még a hiányt illeti, hiányzott belőle minden élvezetvágy (könnyedén teljesítette a szeretkezésre vonatkozó viktoriánus jótanácsot: close your eyes and think of England), nem érdekelte a szép, nem érdekelték az ízek, nem állt kapcsolatban az érzéki világgal, nagyanyámnak nem is volt teste – csak mikor szült.

– Szült már maga, Menyus? – Menyus elvörösödött. Nagyon szerette nagyanyámat, pedig akkor még nem is tudta, hogy a második gyereket, apám öccsét ugyanúgy fogják hívni, mint őt. A szeretet nem jó szó, mert szeretni nem merészelt, mondjuk úgy: érzelmileg tisztelte. – Mert én most szülök.

– Még nem, kegyelmes asszony, még nem tetszik szülni.

– Hát akkor mit csinálok?!

– Beszélgetni tetszik velem. – Megint elvörösödött. – Bocsánat. Most ne tessék szülni, mert nem lehet. – És ismét a háta mögé mutogatott, de most a fejével, mint mikor a lónak húzogatják a zabláját. Nagymama türelmetlenül legyintett.

– Mi baja van magának a kommunistákkal?

– Még hogy nekem, kegyelmesasszony?! – döbbent meg az inas. Azt akarta mondani, hogy hát most nem róla van szó, de hallgatott, mert róla sosem volt szó. Szerintem a szívében a nagymamám kommunista volt, mindenesetre az élet minden területén egyenlőségre törekedett. Nem, ez félreérthető, a nagymamám nem volt forradalmár, kegyelmesasszony volt, de az embereket egyenlő mércével mérte. Azt talán nem gondolta, hogy a lét határozza meg a tudatot, igaz, ha a lét határozza meg a tudatot, akkor nem is gondolhatta ezt.

– Menyus – vetett véget nagyanyám ennek a szokatlan fecsegésnek –, maga most befogat, hogy én még időben elérjem a tatai gyorsat, és hagyja abba a mutogatást. Maga, fiam, meg várjon – vetette oda szigorúan kisded apámnak, illetve azt mondotta, amit Faust a boldogság pillanatának, hogy kisfiam, maradj még, jobb neked ott belül, és domborodó hasával kitolatott a Roisin-szalonból.

Édesapám szót fogadott, még maradt egy bő hete ott bent a jó sötéten. Az utolsó nyugodalmas hete az életében. Az utolsó szabad hete. Megvárta, míg kikiáltják a dicsőséges Tanácsköztársaságot…

Bonyolultabban kezdődött az élete, mint az családunkban szokás. Egy új Esterházy-élet oly lágy mozdulattal huppant a világba, mintha minden és mindenki mindig erre várt volna. Mintha lett volna egy üresség a teremtésben, egy lyuk, egy hiány, egy nem, amely igenre vár, egy seb – könnyű horzsolás –, amely midőn az új sarj, mintegy az égből, puhán, fájdalom nélkül megérkezik, beheged. Helyreáll a rend. A jobbágyok fényes tüzek mellett táncolnak, a kastélyban, sőt kastélyokban metszett kristálypoharak csöndülnek. Papkezek, káplánoké és püspököké, hálaadó imára kulcsolódnak.

Ahogy régebben a mozik hirdették az új filmet: Jön! Jön! Jön! Mennyi figyelem, figyelmesség, munka és szervezés előzte meg ezen új érkeztét. Féltették a jövevényt és féltették magukat, ezért bábák, felcserek, dadák, papok és nem utolsósorban ügyvédek sereglettek az esemény körül. Most nem volt sereglés.

Többször hallottam és családi följegyzésekben többhelyt olvastam, eposzi állandó fordulatként, hogy évszázadok óta édesapám volt az első Esterházy, ki rang és mód nélkül született. Rang és mód nélkül, ezt láthatóan nagy kedvvel ismételgette a család, kevélyen, de mindenképpen büszkén, lám, nekünk még ez is sikerült, nem elég, hogy teli vagyunk ranggal és móddal, egy közülünk még az ellenkezőjét is tudja. Persze ezt később mondták, úgy néztek erre a néhány hivatalos napra vissza, mint tűnt tréfára, a történelem scherzére. Azt akkor elképzelni sem bírták, mennyire bele lehet szokni e tréfába, milyen jól elleszünk mi rang és mód nélkül, hogy édesapám csupán első egy hosszúnak ígérkező sorban. Az ő megzilált pólyája a vég, az említett évszázadok vége, csak ezt nem tudta akkor még senki. Az utolsó pillanat utolsósága az utolsó utániból látszik, szükségszerűen későn.

Az új évszázadot, amely a szocialista elmélet és a liberalizmus (vagy ahogy annak idején egyikőnk – fájdalom – fogalmazta: ez az egész zsidó vircsaft) képében jelentkezett, a család nem fo368gadta kitörő örömmel. Az ember vagy királypárti keresztény ókonzervatív, vagy kitörő örömmel. Ezek az elméletek, hirdette az öreg gróf, vagy olyan népet vettek alapul, amely hiba és gyöngeség nélküli emberekből áll, vagy olyat, amelynek egyedei automaták, amelyek jól megolajozva és beállítva a rájuk eső munkát gondolkodás nélkül elvégzik. De embernek nem valók ezek a theóriák.

A családi emlékezet nem a forradalmak fölidézésében éri el szellemi magasait, látószöge hirtelen beszűkül – gyilkosaink szempontjait kisszerűen ignoráljuk –, az arisztokratikusságból csupán a finnyásság marad, meg egy kis, rémülettől görcsös önteltség és fennenköpés. A nagynénik érdekes hangja ez.

A mi községünkben egy kőmívespallér volt a diktátor, név szerint Halnek Gyula, kinek egész családja nemzedékek óta birtokainkon nőtt fel és szolgálatunkban halt meg. Csak apját kellett folytonos részegeskedése miatt dédapámnak dédapám szolgálatából elbocsátania. A forradalom kitörésekor a pallér már a csákvári szocialista pártcsoport élén állott, mely akkor csupa munkakerülő és nagyszájú férfiakból és nőkből rekrutálódott. Ez a szocialista falka azonnal megkezdte a harcot „a gróf” és „a pap” ellen.

Bármennyire is megvetendő volt Halnek jelleme és életmódja (ki kell jelentenem, jelenti ki dédapám megütközve saját magán, hogy egyáltalán megjegyezte a Halnek nevet), elsőrangú agitátor volt. Titokzatos mosollyal járta végig a falut:

– A gróf csak vigyázzon, majd megmutatjuk neki.

Halnek igen jól fölismerte, hogy a népakaratra támaszkodó kormánynak meg kell szívlelnie a régi közmondást: Panem et circenses, egy rezesbandát állított tehát össze, amely ünnepélyes alkalmakkor a Marseillaise-t fújta nagy lármával és talán meggyőződéssel is, de a kétségbeejtésig hamisan.

Bő egy héttel a bő egy hét múlva bekövetkező esemény előtt jelentették dédapámnak, hogy a szocialista pártgyűlésen mint369egy az ő büntetésére zenekíséret mellett vöröslobogós tüntető fölvonulást határoztak el. A vörös lobogó csodálkozásra bírta dédapámat.

– Halnek tehát már nem szocialista, hanem kommunista célokat követ.

– Azt, gróf úr, kérem, mi így direkte nem tudjuk.

Dédapám, az ő kifejezésével, a szívükre kötötte, hogy azon alkalmazottai, kik párttagok, vegyenek részt a fölvonuláson, és lehetőleg úgy helyezkedjenek el, hogy minden sorba jusson valaki, hogy így netaláni túlkapásokat megakadályozhassanak. De nem aggódott, látott már többször munkásfelvonulást („sőt, kíváncsiságból különféle városokban a tömeggel masíroztam”), tudta becsülni azt a vasfegyelmet, mely minden kihágást kizár, föltéve, hogy a vezetők ilyent nem akarnak. Ekkor azonban nagy izgatottsággal azt jelentették, hogy Halnek a felvonulást a kastély udvarára tervezi vezetni, és ott népgyűlést tartani.

Ez már közelebbről érintett minket.

„A csákvári lakossághoz való viszonyom egészen sajátságos volt. Az emberek nagyobb része az uraságban mystikus valamit lát, amely, függetlenül az én személyemtől, oka a Csákváron előforduló jónak és rossznak. Ha valakinek pénzre van szüksége, akkor mérsékelt kamat mellett a nyugdíjalapból kér kölcsön; ha valami szerencsétlenség történik vagy tűzvész fordult elő, úgy tégláért és egyéb építőanyagért az urasághoz fordulnak; ha valaki gyógyíthatatlan beteg, az uraságnál kér támogatást – nem ritkán volt impresszióm, hogy ha valaki meghal, azért is engem tettek felelőssé!, szép megtiszteltetés, mintha én örök életű volnék!, azt hiszem, azt hiszik, az vagyok; csalódást fogok okozni, emberek! Szokásban van még a kézcsók is, ha azonban a modern felfogás és a ragályos betegségtől való óvakodás és a télen csöpögő orrok miatt a »jóságos uraság« arra az 370elhatározásra jutott, hogy a kézcsókot elhárítsa, akkor mindjárt azt hangoztatták: »Milyen büszke! Még csak kezet sem szabad csókolni.« És csak jó későn, a kommün alatt szokott le jóbarát és ellenség arról, hogy engem uraságnak, jószágaimat uradalomnak mondja, de amint Isten kegyelméből és az emberek természetes eszénél fogva a kommunizmus augusztus 2-án megbukott, a legveszedelmesebb bizalmi férfiak voltak az elsők sorában, kik nekem gyáván kezet csókoltak. A kastély és az uraság a faluban tabu volt. Nem tudom szavakkal teljesen megértetni, de még a kommunizmus alatt is például igen gyakran hallottam kapuőreimtől és vadászaimtól méltatlankodva említeni, hogy ez vagy az mekkora nagy kommunista, mert a kastély körül hangosan fütyülni vagy kiabálni merészelt. Mondanom sem kell, hogy én fütyülés tárgyában senkivel nem konzultáltam. Hogy valaki engedély nélkül hatoljon a kastélyba, az olyan valami rendkívülinek és elképzelhetetlennek látszott, hogy egyesek ezen áldott délelőttön nevetve és hitetlenkedve beszélték: »Hallotta már? Halnek a kastély udvarába akar menni!« Mintha azt mondták volna, hogy repülni akar vagy hogy ő a római pápa.”

Miután dédapámék elhatározták, hogy inkább odahaza veretik agyon magukat, mint máshol, nyugodtan néztek az események elé. A forma kedvéért dédapám néhány ajtóhoz inasokat állított, illetve pénzt és értéktárgyakat vett magához, s ezt ajánlotta a családnak is arra az esetre, ha a kastélyt el kellene hagyniuk. Ebédre be volt jelentve dédapám sógornője, Lamberg Eleonora grófnő és közvetlen birtokszomszédunk, Merán Fülöp gróf. Náluk nem volt agitáció, csodálkoztak is az itteni rumlin.

– Nem is tudtam, hogy forradalom van! – nevetett föl a grófnő. Nagymamám kinézett az ablakon. Időnként kellett neki, hogy ne lásson embert. Ezeket a pillanatait azután meggyónta.

Miután dédapámnak az a leküzdhetetlen szokása volt, hogy erkélyén ebéd után fekvőkúrát végezzen, ajánlotta magát a jelenlévőknek, s jó mulatást kívánva arra kérte őket, hogy alkalmazkodjanak szigorúan az általa meghozott óvintézkedésekhez, melyek a hidegvér, a flegma és a béketűrés köré szerveződtek, ő pedig távozván, Kolozsvárról hozatott fekvőszékére dűlt, s belebújt jó lábzsákjába. Erkélyéről semmit nem látott, de egészen jól hallotta azt a jellegzetes, morajló, tagolatlan lármát, melyet a tömegek hallatnak, s melyet színpadon – dédpapa értesülése szerint – akként utánoznak, hogy a statiszták, kik a népet helyettesítik, a „rhabarber, rhabarber” szót ismételgetik. Azt hiszem, dédapámnak ennyit jelentett a forradalom, rhabarber.

„A vörös lobogót a legfelsőbb lépcsőfokra tűzték, melyen a magát mint favágó, ács, építőmester fenntartó Fendrich, bocsánat, Fendrich elvtárs a gyűlést megnyitotta. Halnek Gyulától jobbra és balra, szigorú vigyázzállásban két csatlós állott, és a nézőközönség osztatlan csodálkozását igen gyakran kivívta az a kitartás, amellyel ez a két testőr még a legnagyobb hidegben is, a szabadban megtartott népgyűléseken, a sokszor több óráig tartó tanácskozásokon ezen szolgálati állást végezte. Az a meglátásom, hogy e két nagydarab férfi zsibbadt, férfias kitartása többet használt ennek az egész zsidó vircsaftnak, mint az a sok szó, melyet ők (és mink is!) oly fontosnak hittek. Halnek beszédének magva birtokaim felosztása volt. Az indítványt őrjöngő ordítás mellett egyhangúlag elfogadták.

Nem állítom, hogy kellemesen esett.

Az összes konzervatív párt sarkalatos hibája, hogy a földreform-vágy jogosultságát sohasem ösmerték el, parlamenti működésükben a liberális és szociális felforgató törekvések ellen pedig pusztán merev tagadással harcoltak. Lumbális gerincszakasz! Küldött a környei plébános egy úgynevezett tornareceptet. Miksa bácsi után azt hiszik, ez egy sport-család. A teraszon 372szerencsésen nem látja senki. A plébános úr regényes figura, nem szívesen cserélnék eszmét vele, de tán recipéje jó. Lám, rossz gondolkodású ember is tehet jót. Gyönyörű a kézírása, a vágott toll használata lüktetést, dynamizmust kölcsönöz a kalligráfiának. A gyakorlatokat lassan kell végeznem, írja, legalább háromszor egyet-egyet, közben pihenjek, és akkor az így tizenöt perc.

Rhabarber, rhabarber.

A beszéd folyamán gyakori kirohanás volt ellenem és az általában vett Esterházy család iránt, akik csak szipolyozták évszázadokon át a népet, de most aztán elég, ami a nem-szocialista füleknek, például az enyéimnek, teljesen ízléstelenül hatott.

Aztán jött menetrendszerűen a kötél-ügy, amit ezeken a gyűléseken, mint jelentették, mindig a szememre lobbantottak.

Jóllehet a lehetőségekhez képest, boldogult atyámtól átvett szokásként a falu rászorultjainak tűzifát osztottam, a falopás szokatlan mérveket öltött. És nem elégedtek meg az erdei fosztogatással, hanem a kastély parkjában a száraz gally gyűjtésén felül ágakat és gyönge fákat is tördeltek. Csoda-e, ha ilyenkor sokszor elhagyott türelmem, s a népet erélyesen kergettem ki a parkból. (Volt, aki el is dicsekedett vele: »A gróf saját kezűleg zavart ki!«) Erre minden körülmények között jogom volt, mind formaliter, megloptak, mind tartalmilag, mert rájöttem, hogy a lopott fával kereskedést űznek. Kölcsönös irigységtől hajtva ugyanis egyesek a feleségemhez jöttek panaszkodni, hogy már a lopott fát sem lehet megfizetni (sic!), mert egy kötényrevalóért már két koronát kérnek. Erre aztán egy öregasszonynak egyszer elvettem a kötelét, mellyel a rőzsefát át akarta kötni. Azután egészen a park kapujáig vezettem, és én a kötéllel hazatértem. A kötelet kétségkívül nem én tulajdonoltam, de az nem igaz, hogy én a kötéllel az asszonyt ellazsnakoltam volna, azon kaján állítás pedig, hogy a némber nem is lett volna koros, és én, úgymond, megropogtattam volna, az – ismerve koromat, jellememet, életrajzomat, a családról való fölfogásomat s elkötelezettségemet egyházam iránt (papcselédnek csúfoltak nagy harcaim idején) – nevetséges és önmagát, valamint terjesztőjét minősíti.

A legtöbb gyűlésen tehát megemlékeztek erről a kötélről, az »Esterházy-kötélről«, amely legfényesebb bizonyítéka lett arisztokrata szívtelenségemnek, telhetetlenségemnek és elbizakodottságomnak. Élénk közbekiáltások hangzottak el ilyenkor, hogy ezzel a kötéllel lábaimnál fogva kellene engem fölakasztani, hogy az a szép kék vérem összevissza kerengjen, amit én a népi humor jó megnyilatkozásának vettem. Az öregasszony meg ott ült minden gyűlésen, és kérésre sápítozott, hogy kényúri szeszélyem áldozatául esett. S íme, most itt, ablakaim alatt is megemlékeztek erről a kötélről, s nem volt éppen kellemes a szitkozódások áradatát szolgaszemélyzetem jelenlétében végighallgatni, mivel különösen egy, harminc éven felül szolgálatomban álló háziszolgám üdvözölte kárörvendő mosollyal a vörös lobogót. Az emberi hála nem az a kőszikla, amelyre építeni lehetne.

Családom és vendégeim, inclusive áldott állapotban lévő menyem, csukott ablakok mögül, szinte azt mondhatni, hogy incognito-páholyból nézték ezt a méltatlan komédiát, az emberi gyöngeségnek és hitványságnak ezt a kopott fölvonulását, s szinte bizonyosra veszem, hogy Halnek felette csodálkozhatott, hogy őt ennyire ignoráltuk. Az előadás nekem szólt, énnekem kellett volna megijednem és megértenem az ő fontosságát. Node ugye nékem fekvőkúrát kellett tartanom.”

– Készen áll a fogat, kegyelmesasszony. És hoztam ruhát átöltözni. – Kis szünet után még halkan hozzátette: – A feleségemtől.

– Micsodát, mért?

Ezek a pattogós kérdések családi vonás lehetnek, édesapámnak volt szokása, amikor nézett minket futballozni, és rossz helyre adtuk a labdát, azonnal ránk kiabált: Kinek, hová, miért? Egy rossz passzban ez volt a legrosszabb. Olyan volt, mintha az égből, az Úristen szólt volna ránk, kinek, hová, miért. Tulaj374donképpen más kérdés nincs is, csak ez a három. Illetve van még egy. Ha valamit előadtunk apánknak, ritkán, azon célból, hogy őt (őtet) meggyőzzük, akkor ő enyhén lehajtotta a fejét, kicsit előretolta orrnyergén a szemüveget, s afölött pillantott ránk, majd a legkevésbé sem pattogva, ellenkezően, lágyan, kedves és tehetetlen lágysággal mondta: Vajon. Kérdés volt, de nem kérdezte. Utólag még az is eszembe jut, mennyire stilizált ez a mozdulat, játék, a mozdulat jelzésének a mozdulata!, hiszen apám rövidlátó (volt), az éppen szemüveggel lát távolra. Azt állítani, hogy evvel közvetve azt mondotta volna, fiaim, lám, közel vagytok hozzám, túlzás.

– Át tetszene öltözni. Hogy ne keltsünk föltűnést.

– Mit bonyolítja, Menyus?! – legyintett nagymama, akiből tényleg hiányzott minden ravaszság. A gondolkodása nem ismerte a hátsó szándékot. Mindig egyenes úton járt; tréfásan azt mondanám, hogy negyven évvel később is, amikor átjárt Oroszlányba. Én gyakorlatból tudom, mi az: toronyiránt menni.

Legyintett, és elindult, ki, az udvarra. Ott épp véget ért a gyűlés, elhangzottak az utolsó forradalmi frázisok, amikor a tömeg egyszer csak elkezdte énekelni a Himnuszt. Nagyanyám ekkor így szólt:

– Isten, áldd meg a magyart! – és nekiment a tömegnek. Az szétvált, mint a Vörös-tenger. Ez senkinek nem sikerült volna a családból. Talán apámnak, de hát az ő idejében már más tömegek voltak. Vagy a tömeg mindig ugyanaz? És még azt is lehetne mondani, hogy akkor is apámnak nyílt szét a tömeg, hisz ott volt benn, a nagymama sötétjében. Halnek úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.

Dédapám mindezt nem látta (egészen apám születéséig, pontosan az újszülött megpillantásáig zokon is vette menye önfejűségét), a Himnuszt hallotta, „legnagyobb csodálkozására”. Vajon a Himnusz ezen alkalommal való éneklése a nem eléggé nemzetközivé gyúrt elvtársak naiv tévedése volt-e, avagy talán Halneknek szánt ellentüntetés? Ezt nem tudta megállapítani soha, állapította meg.

– Kegyelmes úr, Pestről izentek, hogy gróf urat likvidálnunk kell.

– Értem. És?

– Tessék szíves lenni visszahúzódni valahová.

– Hogy én bujkáljak?! Bujkáljak a saját országomban, a saját otthonomban?!

– Igen. Nem. Természetesen erről nincsen szó. Hanem talán arra a kis időre, amíg a házkutatást megtartom… ha addig ott hátul a fásszínben… lehetne tovább olvasnia a gróf úrnak…

…

– Elnézést a kellemetlenkedésért, kegyelmes úr, immár elvonultunk.

– Kérem.

A budapesti lakást a Vár lábánál palotának vagy akár palotácskának nevezni túlzás és hozzá nem értő kérkedés volna, ahhoz azonban elég tágas volt, hogy szemet szúrjon – ha úgy hozzák az idők, minden szemet szúr, nemcsak 50 000 hold, hanem 50 hold is, ez nyilván szem kérdése, szemé és szúrásé –, így a földszinti szobákat, amelyek rendesen dédapám lakosztályául szolgáltak, azonnal elrekvirálták, egy úgynevezett munkás-fogorvos kapta, úgyhogy nagyapáméknak be kellett érniük a felső traktus három-négy szobájával. Ez is szem kérdése, a beérni.

Amint nagymama belépett a lakásba, vajúdni kezdett, s amint vajúdni kezdett, megállt a nappaliban a hatalmas, láncos ingaóra, jóllehet nagyapám kedden húzta föl a láncot (a láncon lógó súlyt), s ilyenkor simán eljár két-három hétig máskor. Kísérteties volt. A súly a lánc fölső harmadában állt, és nem mozdult, nem ereszkedett tovább. Nagyapám megállapította, hogy az egyik láncszemecske – rejtélyes módon és okból – keresztbe fordult, s így a fogaskerék nem tudta bevenni. Schatz úr – Oli376vér Thomas V. Schatz, mint magát nevezni szokta –, a Brassóból jött órásmester, kit nagyapám még szombat délután kihívott (a „pesti” órák hozzá tartoztak, közel lakhatott hozzánk, mindig tüstént ott termett, mintha egész nap, egész hónap, mintha egész évben arra várt volna, hogy hívassuk), azt mondotta, hogy ő ilyet még nem látott, hogy a láncszem a linzén át vizsgálva is hibátlan, és hogy a jelenség nem felel meg a fizika legelemibb törvényeinek, minthogy a súly és a lánc súlya lefelé húzza és a fogaskerékrendszeren kifeszítve tartja a láncot, tehát valakinek vagy valaminek a láncot egy pillanatra meg kellett emelnie ahhoz, hogy egy szem így keresztbe fordulhasson. A fogaskerék, ahol ez bekövetkezett, hibátlan. Tökéletes a tengelyszög állása és a rögzítés is.

A gyanú olyan, mint az örökség, terelődik, de most nem tudott kire terelődni, hacsak nem nagyapámra, az üvegszekrény kulcsa az ő mellényzsebében volt!, de annak elgondolása, hogy ő lett volna… Van, ami nincs. Schatz úr a linzéit, a nagyító lencséket rakosgatta a sötétlila bársony bélésű, aranybetűs föliratú fekete fadobozban, 1706–1856 LEIPZIG, maga elé motyogta:

– Az ember néha hajlik arra a szégyenletes föltevésre, hogy manók garázdálkodnak a környezetünkben.

Nagyapám gyanakodva figyelt, Schatz úr azon a véleményen volt, hogy az órát megfigyelés alatt kell tartani, és engedélyt kért, hogy a következő öt napban, vasárnap is, ha lehet, minden délután ugyanabban az időben, most ő pillantott gyanakodva nagyapámra, fél három és háromnegyed három között, az órát ellenőrizhesse. Nagyapám biccentett, amivel az engedélyt megadta, majd rendelkezett nagymama beszállíttatásáról az R. utcai bábaképzőbe.

Ahol azután én is születtem, valahogy, valamiért ez még 1950-ben is elegáns, úri helynek számított, miközben se elegancia nem volt már akkor, se úr. Mondják, a fecskék is mindig 377ugyanoda térnek vissza, jóllehet az a fecske már nem is az a fecske…

Mindenesetre édesapám elfelejtette behozni a pólyát és a babaruhákat. Belibbent a nagy, ormótlan aktatáskájával („zsírban fénlő, hasas, akár egy áldott állapotban való eb”), leválaszthatatlan volt róla, évtizedeken át evvel láttam – mesterségünk címere.

– A holmi hol van? – kérdezte anyám ijedten.

– Miféle holmi?

– Hát amiben a Pétert hazavigyük.

– Jaj, azt el is felejtettem.

Akkor mi már fent laktunk a hegyen, már és még, másfél óra oda, ugyanennyi vissza; kínjában édesapám azt javasolta, hogy göngyöljenek engem be édesanyám valami ruhájába, és:

– Tegyük az aktatáskába! Csudálkoznak majd kicsit az emberek, de hát mindegy. Otthon aztán úgyis rendesen bepólyáljuk. – Édesanyám éktelen dühös lett, még soha nem láttam így kikelni magából.

– Megőrültél? Aktatáskába gyereket? Hát ezért szültem? Menj innen! Menj haza! Menj, ahová akarsz! Majd mi Bogyival elintézzük. Vidd az aktatáskádat. Vidd innen.

Azóta úgy nézem ezt a hatalmas, hajónyi aktatáskát, mintha a pólyám volna, a bölcsőm. Innét indultam: majdnem. Sok, apámnak szánt kedveskedést kapott tőlem; meg-megsimogattam az idővel egyre sötétülő, fényesen sötétülő bőrt, megeresztettem a szíjat, mellyel a táska mintegy önmagát ölelte körbe, s mint gondos anya a gyermeki füleket, tisztogattam bonyolult, poros hajlatait – ha senki nem látta.

– Mondja, kérem – szólította meg (szavakkal talán most először) nagyatyám a távozni készülő Schatz urat –, ez mégis szakkérdés, új időszámítás lesz itten?

Schatz úr úgy tett, mintha nem értette volna meg nagyatyámat, de azért válaszolt.

– Nem az idő áll meg, hanem az óra – avval elköszönt. De a faliórát ellenőrizni már nem tudott jönni, mert nagypapát aznap este letartóztatták. Éjszaka, az ágyából hurcolták el. Kedvenc Spectatorjét lapozgatta.

Nagypapát az Isten is letartóztatásra teremtette. Már a szeme se állt jól, pontosabban mindene jól állt, mintha róla mintázták volna az arisztokratát, kifinomult vonások, előkelő mozgás, ősi magabiztosság, műveltség, tudás, gőg, nagyapám nem csupán önmaga volt, hanem „minden”, a régi világ, kvintesszencia az úri bitangságtól a tündérvilágig, mindenesetre nehéz lett volna őt alulról lenézni, így aztán a század folyamán időről időre gondolkodás nélkül azonnal letartóztatták – még mielőtt a száját kinyithatta volna. Ha meg kinyitotta, az csak rontott a helyzetén.

Ha valakire ráemelte jeges, több évszázados pillantását, az illető azonnal kővé vált.

Ezt tanultuk is az iskolában; osztálykiránduláson meg kellett néznünk a köveket. Mert volt egy igen kommunista igazgatóhelyettes, a Váradiné, aki rajtunk gyakorolta az osztályharcot, az öcsémen meg rajtam.

Meg a mamámon. Csak rajta nem tudta, mert a mamám nem félt, vagy félni félt, mert mindenki félt, de megijeszteni már nem lehetett, a hatvanas évekre fölélte a mamám a készletet. Csak mikor mi fölnőttünk, lett újra ijedős. A falnak lehetett tőle menni, de az akkor már alig számított, mintha édesanyám öregkori élete nem is tartozott volna édesanyámhoz, csupán amolyan függelékként. Úgy láttam, már nem történik vele semmi. Nagyobb baj volt, hogy ő is így látta.

Osztálykirándulás, Bakony–Vértes–Gerecse, kastélyudvar.

– Íme, a feudalizmus elrettentő példája! – mutatott Váradiné indulatosan a kövekre.

– Jó srác lehetett a nagyfaterod – súgták.

– Ja.

Nem nagyon rettentünk; a többieknek amúgy is a könyökükön jöttem ki, a nevem, hogy folytonosan engem emleget a Váradiné (noha, és ezért hálás voltam, soha nem nézett rám). Egy séta a Vértesben tárgyszerűen evvel jár. Bár az, hogy ott – mert mintha ez derült volna ki – minden a miénk volt, azt nem hitte el senki. Senki. Csak a Váradinéban forrt a proletár böstörgés.

Ha új vadászlakhoz értünk, a srácok csak beletörődve bólogattak, ez is a tiéd, mi?!, én meg mondtam, naná, nem is a Tyereskováé, és aztán röhögve együtt intettünk be, félkarral lófülét: mindannyiunknak.

Váradinétól mindenki félt, a tanárok is, a szülők is. Azt már tudtuk, hogy a tanár valamilyen hivatalos személy, de a Váradiné állami is volt, mintha egyenesen Kádár János küldte volna, vagy eleve Kun Béla, szóval mindenestül kommunista, valami, ami számomra szinte nem is létezett, vagy ha igen, akkor az a terror, az undor, a fondor volt maga, valami, amiről nem is kell gondolkodni, az ember nem kommunista, a kommunista nem ember, nem olyan, mint mi, köztörvényes bűnöző, züllött áruló, nincs is vele mit foglalkozni, vagy ha igen, csakis azért, mert ő foglalkozik velünk, el akar veszejteni, ennyiben mégis figyelembe kell venni, ahogy egy veszett rókát vagy patkányt vagy a tetveket.

Azt nem mondhatnám, hogy ezt otthon tanultam.

Inkább a magam eszéből jöttem rá. Hogy ezeken nincs mit gondolkodni. Hazaárulók.

Édesapám hallgatott, édesanyám ritka kijelentései pedig nem mondtak ellent következtetéseimnek.

Abból, hogy Váradinét mindenki utálta, azt a következtetést vontam le, hogy a kommunistákra vonatkozó „emberképemet” mindenki osztja. Ez természetesen nem volt így, de minthogy én ezt megfellebbezhetetlen „kétszer kettő négy”-nek tartottam, egyszerűbbnek, vagyis kézenfekvőbbnek tetszett a ténye380ket igazítani az elméletemhez – például a Bór Józsi papáját, aki rendes ember volt és mégis kommunistának mondta magát, igaz, megvetette azokat a kommunistákat, akiket láthattunk –, őskommunista gyakorlatként, amit persze nem tudtam, megismerésre nem tartottam méltónak azt, amit elutasítottam. Nem is elutasítottam, hanem kihánytam. Lenyomtátok a torkomon? – hát kihányom! Evvel én a magam számára többé-kevésbé megoldottam a XX. századi értelmiség egyik nagy kísértésének problémáját. Szegény Sartre, ha tudta volna…

Az igazgatóhelyettes elvtársnő olyan mondatokat mondott, melyeket kizárólag újságban lehetett olvasni. Mások is mondtak effélét, de azok mintha kényszerből tették volna. Helmeczi úr, szerettük nagyon, sírva fakadt az Ady-verseken, még a régi iskola, ott még volt becsülete az irodalomnak, becse, kacsintott ezekhez a kifejezésekhez, a durva naturalizmus sérti dolgozó népünket, kacs!, meglehet, csak akkor, ha ivott volt; ha nem, mert elvileg ez is előfordulhatott, akkor dadogni kezdett, szoc-szoc-szoc, mintha egy kocának cöcögne, szocialista, ha-ha-ha, szegény, gondoltuk, hazánk. A fizikatanárnő, a Márta néni, úgy nézett ki, mint egy ezüstnagymama, egymaga látszott képviselni ezt az egész letűnt magyar középosztályt, elegáns, finom, idős asszony, aki megbízhatóan okos, nagyon okos, ilyet addig nem láttam, vagy-vagy (középosztályra nem gondoltam, hacsak nem a bésekre, csak arra, hogy Márta néni olyan, mintha rokon volna, anyai ágról), ő pedig egészen összetöpörödött a fájdalomtól, ahogy ezeket a mondatokat kimondta, elsötétült mindene, nemcsak az arca, mint aki gyászol és most fáj.

Sajnáltuk, de fájdalmában nem osztoztunk. Ezek nem voltak valódi mondatok.

A Váradinééi, azok igen. Ezért azután azoktól lehetett is félni. Ha tudtuk volna, mi a diktatúra, ezek a mondatok a diktatúráról beszéltek. Üresek voltak, látszólag nem szóltak semmiről, aztán mégis fenyegettek. Vágta bele a pofánkba ezeket a szószörnyeket, ezeket a mázsás luftballonokat, s leste, mukkanunk-e, s ha mukkantunk, lecsapott, és vitt az igazgatóiba.

De az igazgatónő, a Sári néni, rendes ember volt. Védett mindenkit, ahogy tudott. Szigorú volt, szigorát szigora mögé rejtette. Ha intőt adott, anyánk úgyszólván megdicsért.

Irtózatos forróság volt azon a vértesi osztálykiránduláson. Alig bírtuk kinyitni a szemünket, a levegő szinte égette a torkunkat. Emlékszem a fűre, amely sárgán-szárazon kornyadozott, úgy ki volt égve, mint augusztusban vagy Bulgáriában. A Báránnyal álltunk a rét szélén, egy kóka bokor mögött, meztélláb, klottnadrágban, foci után, és hugyoztunk.

Akkortájt tértünk át a pisilésről a hugyozásra, sőt – futballártalom – a hugyálásra. Vagy ez csak annyi, mint sízés és síelés? Sózás. Minden gőzölgött, én is, ő is, a föld is, a húgy is. Hirtelen vágy támadt bennem a gőzölgések egyesítésére, érezni akartam a forróságot alulról, felülről, a föld forrósága mellett a saját forróságomat, a húgy, a húgyom forróságát. Előretoltam a lábfejemet, fölemeltem és befelé fordítottam, akár egy balett-táncosféle, és megcéloztam a kezemben lévő slauggal. Gyönyörű érzés futott át rajtam, mintha eggyé váltam volna a földdel, miközben magamba is visszakanyarodtam valahogy. Erős szag csapott föl. A Bárány úgy meglepődött, hogy szinte eltört, belétört az ő sugára, magyarán lepisilte magát. Nevettünk.

Azután ő is beállította a lábát.

És akkor, félénken, mintha véletlenül vagy félreértésből, óvatosan, ekkor már nem nevettünk, egymás lábára irányoztunk. Akárha földbe gyökerezett volna a lábunk, nem mozdítottuk, mert nem mozdíthattuk, csodálkozva, magunk is jóformán meglepődve néztük az egymást keresztező sárga sugarakat. De jó forró! És valamicskét csípett is! Mintha szódavízben fürödnénk! Vagy pezsgőben, akkor már tudtam, mi a pezsgő. Mintha mi lettünk volna a Nofretete vagy Nosferatu vagy ki is?, Kleopátra!, de az meg szamártejben, mindenesetre valami fenséges vagy királyi dolognak éreztem, ami velünk történik, mintha a 382vizelet arany lett volna, forró arany, fenséges és királyi voltunk új szökőkútja.

Ez a Bárány nagydarab, tahó gyerek volt, egy surmó, kétszeresen bukott le hozzánk, és már akkor a Gázgyár első csapatában játszott, éktelenül buta, ám jószándékú fiú. Most annyi tapintattal, finoman, tartózkodó megfontoltsággal irányítgatta a fütyijét, szemérmes szeretettel, amit nem néztem volna ki belőle. (A saját fütyköse megfinomította…) Nem volt közöm hozzá, még a foci sem kötött össze, mert hivatásos lévén nem játszhatott az osztálycsapatban, a bések megfúrták. Aminek kicsit örültem. Pedig ha, mint most a réten, együtt játszottunk, akkor udvariasan visszafogta magát, nem a fizikumát használta, kizárólag a tiszta játéktudását.

Amúgy nagy marha volt.

Állítólag régebben fölajánlotta a Váradinénak, hogy szerez neki férfit.

– Apám! Ekkora dudák! És éjtnap egyedül! Éjtnap csak a párt! Minket meg állandóan cicerél! Nincs ez rendben, apám!

Ajánlatát a rettegett tanárnőnek olyan kedvesen adta elő, mélán, hogy azt lehetett hinni, a puszta segítőkészség kér szót, hogy valaki azt gondolja, egy embertársa – ez az, ami nekem soha eszembe nem jutott volna – segítségre szorul, és ő tudna segíteni. A Váradiné rárontott, hogy felpofozza, de a Bárány lefogta. Állítólag. Kislabdával ő dobta a legnagyobbat, 72 métert. Én 28 méterig jutottam, de nem voltam elégedetlen. A Váradiné sírva szaladt ki az osztályból. Ezt már nem hiszem, a Váradiné nem tudott sírni. Bár a dudák tény. Ami tény, az tény, nem oda duda! A Bárányt azonban mégsem csapták ki, mert bejött a munkásőr apja, és elboronálta az ügyet, pedig már tíz éve nem látta a Bárányt, a Bárány az anyjával élt együtt, aki a fia minden mérkőzésére elment, vidékre is, edzőmeccsekre is, ott merevre itta magát, a Báránynak kellett mindig hazavezetnie, amit zokszó nélkül mindig meg is tett.

Vállal egymásnak dőltünk, és úgy kereszteztünk. Ahogy kifogytunk, szinte egyszerre, az is olyan volt, mint valami kölcsönös tapintat, enyhén felé fordultam, ő felém, és egymáshoz 383érintettük egymást, mintha összepuszilkodtak volna. Egy futó csók. Baráti kézfogás. Nyilván fontos volt nekem, hogy úgy gondoljak a fütyimre, mint tőlem független személyre, lényre, akivel ugyan rokonszenvezem, de tűzbe nem tenném érte a… a kezem, nem vállalhatok érte felelősséget, legalábbis nem mindenestül, csak úgy, mint akik egy társaságban vannak.

A Bárány nem vacakolt ennyit.

– De helyes kis punád van – mondta. Úgy beszélt hozzám, mintha lány volnék, és ez tetszett nekem, megtisztelőnek vettem.

A nagyapám nagyapja, a kicsi, Ferenc József jó embere, jó lábon állt annak fivérével, a szerencsétlen sorsú Maximilian császárral, Miksa, legyen Miksa, aki addig-addig hallgatott III. Napóleonra, hogy átvette a mexikói trónt, de azután a franciák magára hagyták, ő azonban hősiesen kitartott, és főbe lőtték, éppenséggel 1867-ben, a kiegyezések évében. Ám előtte még meglátogatta az én szépapám, és ugyan a rostélyost nem őróla nevezték el (sem a Puskin utcát), enni azonban módfelett szeretett, de Mexikó kifogott rajta. Nem a különlegességek, szépapám rettenthetetlenül vetette bele magát a kulináris kalandokba, nem állt ellen az üszkös kukoricának, sem a pirított hernyónak, amelynek íze, sőt állaga emlékeztetett a mi töpörtyűnkére, vidám – mert volt ebben a váratlan összefüggésben valami vígságos – hidat verve távoli földrészek közt, inkább a sütések módja vagy a higiénia?, a higiénia közép-amerikai értelmezése?, vagy az eltérő gyomorbaktériumok?, befuccsoltak a jó, magyar gyomorbaktériumok? –, mindenesetre a második naptól fogva egy falat nem ment le a torkán. Öt kilót fogyott, ötöt! (Ami a múlt században már-már tragikusnak hatott, nem úgy, mint ezekben a katarzistól amúgy is ment, fogyókúrásos, puhány időkben. Régebben a magyar (ember) nem fogyott!)

Megérkezésekor, az első nap díszes vacsorát rendeztek a tiszteletére. Délután részt vett Sarolta császárné híres Montag-384empfangján, este is a „kis Coburg” mellett ült (ahogy őt éles nyelvű sógornője, Erzsébet királynénk nevezte). Az est egy szükségszerű pontján könnyítenie kellett magán. Lafrancos szolgaszemélyzet mutatta az utat. A hely, ahová vezették, mély megütközést keltett szépapámban, pedig finoman volt berendezve, minden spanyol barokk, aranykilincsek, fajansztálacskák, boltív és pálma. Először nem is értette, miről van szó. Ekkor látott és tapasztalt először nyilvános vizeldét. Már-már felháborodva sarkon fordult volna, de hát a muszáj nagy úr.

De evvel még nem volt vége. A piszoár mellett állt egy fiúcska, damasztkendővel. Mesztic, mondjuk. (Szép és mint ilyen magától értődő, hogy ott minden keveredésre van szó; az, ami a norvégoknál a „hó”, az itt a „mischung”. – Van egy tizenhat négyzetből álló táblázat, a tizenhat mező mindegyikén három alak látható, egy férfi és egy nő és ágyékuk gyümölcse, egy gyermek. A mesztic egy spanyol és egy indián nő gyermeke, a castico a mesztic fia, a mulatt egy spanyol nő és egy morisco utóda, van chino, lobo, gibaro, ki egy lobo férfi és egy chino nő gyermeke, az albarazado, aki egy mulatt nő és egy gibaro férfi gyermeke, s apja egy cambujónak, aki viszont egy sanbaigo nemzője. Az utolsó előtti mezőbe, egy Tente Eu El Aire és egy mulatt nő utódjánál a táblázat ismeretlen összeállítója mintegy kifogy a szavakból, s azt írja oda: Noteendiendo, vagyis Nemértelek…)

A fiú jelenléte nem zavarta különösen a rokont, személyzeten átnézni, ez még csak gőgnek sem számított. Ám amikor befejezte a vizelést, és az utolsó cseppek kényes problematikájához ért (hazudik az, az a férfi, aki azt állítja, hogy ezt megnyugtatóan megoldotta, ilyet csak regényírók találnak ki, konkrétan nőírók), a fiú odaugrott hozzá, majdnem gyermek még, ám bőrének sötétes, fénylő bronzos színe zavarba ejtően öregítette, s még mielőtt a fehér nagyúr bármit tehetett volna, egy utánozhatatlanul könnyű, selymes mozdulattal megtörölte az ősfát.

– Muchas gracias – mondotta szépapám hálásan, és hosszan nézett az olajos szempárba.

Én is mondhattam volna Báránynak, hogy múcsasz gráciasz, de ehelyett ingerülten sürgettem, hogy menjünk már. A bokron át megláttam Váradinét, és nagy meglepetésemre ezt nem árultam el a Báránynak.

– Megyünk már, megyünk már nagyon – gajdolt vigyoran Bárány, s most mégis kicsit megrázta a fütykösét. Ez kicsit bántott, mintha lerázta volna az érintésemet; túlzás. Vacsora után Váradiné behívott magához, de megúsztam. Nem hozta föl a pisilést, csak arra utasított, hogy hagyjak föl a destruktív magatartásommal, és hogy húzzam össze magam.

– Mire tetszik gondolni? – Hogy én azt nagyon is jól tudom. – De becsületszavamra, Teri néni, nem.

Ekkor szólítottam először Teri néninek, s nem volt egyetlen fiú sem az osztályban, lány igen, aki így szólította volna. Adtunk magunkra.

Abban igaza volt a Báránynak, hogy a Váradiné férfi nélkül élt. A fiával lakott, huszonöt éves, de kétéves aggyal, bepisilt, bekakált, a Váradiné egyedül látta el, sietett mindig haza, a fiát még a KISZ-nél is többre tartotta, de ezt mi nem tudtuk, s ha tudtuk volna, se hittük volna, utálatunkban és félelmünkben el sem bírtuk képzelni.

„Március 24-én délután fél ötkor Mia lányommal éppen a pótanyagból készült teánkhoz – borzadalom! – akartunk ülni, feleségem és Valentine lányom a szomszédban voltak látogatóban, mikor inasom látható fölindultsággal jelentette, hogy Halnek fölfegyverzett csendőrök és népőrség élén a kastélyba hatolt, és követelik, hogy vezessék őket elém.

Követelik… utoljára a császár és király követelt tőlem valamit, bár formailag az is kérés volt… Meg a gyerekek annak idején a csacsifogatot. Móric rigorózusan elém állt, és a rá jellem386ző, a parlamenti felszólalásaiból később ismert szigorú unottsággal, így szólt hozzám: Atyám, én és Alajos öcsém követeljük a csacsifogatra vonatkozó, éveken áthúzódó ígérvény beváltását. Összevissza csókoltam volna legszívesebben.

Első benyomásom az volt, hogy le fognak tartóztatni.

Kihívó, pöffeszkedő magatartással vettek körül a mannlicherekkel és revolverekkel fölfegyverzett csendőrök. Halnek sürgönyt vett elő zsebéből, melyet stentori hangon olvasott föl előttem, s mely szerint Lukács népbiztos Velinczky megyei megbízottnak meghagyja, hogy halálbüntetéssel való fenyegetés mellett foglalja le a csákvári kastély műkincseit, s a csákvári direktórium azonnal tegye meg a hivatalos lépéseket. Minden rendeletük halálbüntetéssel végződött, ez a fenyegetés a pénzbüntetések szédületes magasságával volt egyértelmű.

Tehát leltározás és nem elzárás, gondoltam, megkönnyebbülve. Nem sok idő maradt a cselekvésre. Mia lányommal gyors, pillantást pótló érintést váltottunk, s felelém, hogy labilis egészségi állapotomra való tekintettel a lányom fogja a bizottság vezetését átvenni.

– Miféle bizottságét? – csattant föl azonmód Halnek élettársa, aki olyannyira közönséges benyomást tett a kibontott (!) bíborszín hajával, a panyókára vetett nehéz, idomtalan férfikabátban, a napszakhoz nem illő, kihívó dekoltéval, hogy az én bátor kislányom mélyen elpirult, és lehajtott fővel válaszolt helyettem, hogy hát éppen ők volnának ez a bizottság, nemde.

Majdnem elnevettem magam. A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, csak nem mindig találtatik ember hozzá, de van, ott van. Ezenközben a szoba a csákvári férfi és női nembeli kétes elemek legdíszesebb mintagyűjteményével telt meg; egyik része hivatalos minőségben, a másik részét azonban kárörvendő kíváncsiság vezette, hogy jelen lehessenek a kastély elfoglalásánál, a »trónfosztásnál«.

Leányom ezen horda élén az egyik ajtón kilépett, s mikor az ajtó az utolsó elvtárs mögött becsukódott, én egy másik ajtón át feleségem szobáiba rohantam, előhívtam komornáját, s futva közöltem vele, mi történt (nem szabadulván közben attól a tú387lontúl nevetséges gondolattól, hogy egy Marivaux-bohózatnak vagyok actorja), s kértem tőle azon fiókládák kulcsait, melyekben feleségem az értéktárgyait tartotta.

Úgy megijedt, hogy mozdulni nem bírt, csak állt és bámult, mintha már Halnekék fölforgatták volna a világot, és a fent volna a lent s a lent a fent – mert persze erre ment ki a játék, és nem arra, mit a Sterk zsidó fia állított, hogy nem volna fent meg lent, hogyis se ne volna!, azaz mintha én volnék a komornyik, s ő, a komorna, az úrnő figyelné, illetve csak várná, megvárná, hogy én mire is jutok. Rápillantottam, mióta a kastélyban szolgál, most először. És érdekes, ő is úgy hajtotta le a fejét, mint az imént Mia lányom. Fölháborító, hiszen én egy öregember vagyok!!!

Ideges kapkodással kerestük a kulcsot, miközben a folyosókról behallatszottak az elvtársak léptei. Végre, végre mégiscsak megnyíltak a fiókládák, s az értéktárgyak egy része helyet talált bő nadrágomban, melynek övénél kíséreltem meg bedugni, hogy majd a térdemnél, ahol a nadrág szorosra zárul, fennen akadjanak. Megoldottam hát az övemet s hozzá még két gombot is elöl, és az így nyert barlangba engedtem alá az egyes darabokat, melyek hideg voltukban végigcsiklandták combom pőrén maradt részét, később karistolásokat is agnoscáltam, a kösöntyűk, medálok, fülönfüggők, amint estek-csúsztak lefelé, hisz minden nélkül, ahogy sebtiben fölleltem, dobáltam őket befelé, amikor arra kellett fölfigyelnem, hogy a komorna már nem lehajtott fővel áll, hanem jócskán néz, engem bámul, a kezemet és a nyitott nadrágot.

– Csukja be a szemét! – rivalltam rá gorombán, amit utóbb megbántam, de nem csukta be.

– Akkor forduljon el! – szóltam nem kevésbé ingerülten, hiszen nem tudhattam, leányom mennyi leleménnyel képes az időt húzni, de az asszony nem fordult el.

– Akkor meg segítsen végre! – s a barlang szájához rendeltem az egészen megzavarodott, de eddigi, a cselédség körében szerzett tapasztalataim szerint, számomra is meglepően viselkedő komornát. Különös délután! – amiképp az lett az este is.

Gyorsan keszkenőt dobtam a komorna vállaira, hogy elrejtse az ékszeres kazettát, az értékesebb rész idekerült, s egy tapétaajtón át a kertbe engedtem ki, hogy a kazettát egy általam kijelölt helyen eldugja és azonnal visszajöjjön. Ami meg is történt, anélkül hogy ez feltűnt volna a kémlelő szemeknek. Eközben Mia szabályos múzeumlátogatást végzett és végeztetett ő és testvérei lakosztályain keresztül, a kommunistákkal tréfálkozó beszélgetéseket folytatott, még ama közönséges némberrel is, és így az eljárást a nevetségességig elhúzta, hogy nekem legyen időm. Alighogy szívdobogva, a veszélytől és meglepetéstől kimerülten szobámba visszaérkeztem, belépett a bizottság is leányom vezetésével. Most tehát vendégeimnek szenteltem magamat.

Halnek mellett másik főszemély egy budapesti és ostendei fürdőintézetnél alkalmazásban állott fürdőmester és tyúkszemvágó volt. Kísértésbe is jöttem, hogy munkát ajánljak neki, családom nőtagjai ugyanis fátumszerűen szenvedtek ezen álnok bőrkeményedéstől, és én a hozzáértést becsülöm, de hallgattam, okkal tartva a félreértés csapdáitól. A jegyzőkönyvet egy nyugdíjas budapesti biztonsági őr vezette, ki szakadatlan szuszogott, miközben fröcsögött a nyála, hol magára, hol a papirosra, hol csak úgy a légbe mintegy párává omolva, s ha én akárhányszor őszintén és jóakarattal a gyorsítás és egyszerűsítés érdekében ajánlatokat tettem, mindig azzal vágta el szavamat:

– Ezt én jobban értem, mert amikor az Ernst-múzeumot leltározták, ott őrt állottam, s amint én csinálom, úgy csinálták a tanárok is.

Így aztán könyveimet például a következőképp leltározták: »129 olasz könyv (egy nagyobb művészeti és történeti lexikon), ennyi centiméter magas«. Voltaire helyett Moltkét írtak. Nem szóltam; ha a tanárok is így csinálták, jó lesz nekem is.

Ezután a kápolna következett sorra, ahová ezek a bestiák kalappal a fejükön léptek be. Halnek és a tyúkszemvágó elém került, mire föl én késlekedtem térdet hajtani, mert akkor mintha őelőttük térdepelnék, de szégyenülve azután mégis megtettem, jól tudván, ki előtt térgyelnék valóban. Nehezen hagyja el a hiúság az öreget is.

Az oltár mellett egy üvegszekrényben a háborúban elesett Alajos fiam blúza, kardja és kitüntetései vannak elhelyezve. A fegyveresek egyik-másika, ki a fronton volt, kegyelettel nézte ezt. Halneknek nem tetszett ez a hangulat:

– Elvtárs, ezt nem leltározzuk, ez értéktelen és senkit sem érdekel.

Ez a kis epizód döbbentett rá a kommunizmus határtalan veszélyességére, romboló erejére és kedvére, sőt természetére (ha akarna, se tehetne mást). Mert az, hogy itt terpeszkednek a fauteuiljeimben, kellemetlen. Majd elmennek. Horribile dictu főbe lőhetnek, szintúgy kellemetlen. De az örök élet nem itt van, nem a kastélyomban. Gyermekded gondolat-furmányokkal megszédítik az embereket, szétrombolják az országot? Kellemetlen, hogyne, de az ország erős – ha gyönge, akkor is erős –, majd kiheveri ezt is. Ám az a legyintés az Alajos kegytárgyaira, az mindnél félelmetesebbnek mutatkozott. Bocsásson meg a Mindenható, az a legyintés olyan, mintha éppenséggel az övé volna, az Úr legyintése, a Teremtőé, aki épp megszüntet valamit.

Hősi halál? Nincs.

Kegyelet? Nincs.

A fiam? Nincs.

Nem vesszük föl az inventárba, tehát nincs. Nincs múlt, nincs történelem, nincs ország, nincs hagyomány. A kommunisták a jelen, a brutális most. Megvallom, a megvetés érzése mellé, melyben hiányt ezen elvtársak iránt sose szenvedtem, a meglepetés és a bizonytalanság, az elbizonytalanodás kellemetlen és viszolygó élménye vegyült.

Így következett egyik szoba a másik után. Halnek kotorékeb gyanánt nyitogatta a fiókokat, minden szegletet fölkutatott, és egyre-másra »műkincseim« után tudakozódott.

– Műkincs, műkincs! – horkantott. Képeimre mutattam, és azon arcképekre, amelyek a falon függtek, s különböző századok mestereitől vették eredetüket.

– A maga családi képei senkit sem érdekelnek – röffent rám. Az antik bútoraim sem elégítették ki. – A tanácskormány a mű390kincsek biztosítását hagyta meg, egy Esterházynak tudnia kell, mik azok a műkincsek; hol vannak azok.

– Esterházynak éppenséggel az vagyok – morogtam a fogaim közt.”

Pál nádor Mihály fiát mondták a legesterházybb Esterházynak; Pál tudniillik elvette Esterházy István és Thurzó Erzsébet Orsika lányát, aki nem volt más, mint atyja első és anyja első házasságából való utódok gyermeke, vagyis így apósa az apai féltestvére, anyósa az anyai féltestvére, következésképp ennek a Mihálynak Esterházy volt – minimo calculo – az anyai dédapja, az apai nagyapjai, az anyai nagyapja, az apja és még a mamája is. Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz. Ő kezdte építeni a Süttör melletti mocsarasban a fertődi kastélyt, és játszott klavikordon is.

„– Tudunk mi másképp is beszélni – sziszegte vissza Halnek, ő is halkan morogva, mintha egyikünk se akarta volna, hogy a másik meghallja. Kellemetlenül érintett ez a hasonlóság.

Mikor a feleségem lakosztályába érkeztünk, s a bizottságnak megmutattam a kínai, japán, szász és egyéb porcelángyűjteményeket, többé-kevésbé megnyugodott, s amikor előtte a dolgozószobában lévő két kínai vázának nagy értékét dicsértem, miután éppen női szobában voltunk, a következőket diktálta a jegyzőnek, aki addigra már összeköpdöste az egész kastélyt:

– Két női váza porcelánból!

Ezt a meghatározást aztán mi is átvettük, minden látható csúfondárosság nélkül használtuk a kifejezést, volt is, aki komolyan vette.

Ezalatt a többi rabló ott terpeszkedett. Erre, ha akartam volna, se lettem volna képes, a knickerbockeremben tárolt néminemű értéktárgyak folytán. Így is valami merevség volt megfigyelhető a járásomban, amit az elvtársak nyilván kevélységemmel magyaráztak. Így születnek a legendák, egy teli golfnadrág által. Különösen egy, a családi emlékezet által Mátyás királytól eredeztetett kisebbfajta jogar veszélyeztette kocódásával térdemet, ismeretlen nürnbergi mestertől, melyet még ama jó Illésházy Estvántól nyert egyik ősöm.

De mindennek van vége, így tehát ennek a tragikomédiának is! Fáradtan elernyedve mentünk szét valamennyien, de azért Halnek nem mulasztotta el tudomásomra hozni, hogy felelős vagyok a leltárért, amely »köztulajdon«.

– Ó, kérem – dünnyögtem –, én mióta az eszemet tudom, felelős vagyok, és atyám is az volt, az atyám atyja is, és a fiam is az, és az lesz a fiam fia is. Úgy van ránk rakva. Felelősségből van nekünk a legtöbb. Ha tetszik, azt is lehet leltározni. De csak holnap.

Este követ érkezett Pestről titokban, azzal az örömhírrel, hogy menyem szerencsésen egy fiúgyermeknek adott életet! Szegény kis Mátyás! Évszázadok óta az első Esterházy, aki rang és mód nélkül jött a világra!”

Apám megvárta, míg beköszönt a társadalmi igazságosság, csupán ekkor volt hajlandó világra jönni. Ezen a napon rendelet születik a magyar Vörös Hadsereg fölállításáról, a 4-es számú kormányzótanácsi rendelet a régi bíróságok helyébe forradalmi törvényszéket állít, amelyeknek bármely – bármely! – munkás tagja lehet, míg az 5-ös számú a rémhírterjesztők törvény elé állításáról rendelkezik; a törvényszékek munkájukat gyorsított eljárással végzik, ítéletük ellen nincs föllebbezés és perorvoslat. Halálos ítéletet csak egyhangú határozattal hozhatnak. A kiszabott büntetések azonnal végrehajtandók. Huszonegyedikétől 392kezdve Csicserin szovjet külügyi népbiztos és Kun Béla naponta váltottak táviratot – Béla! Van egy isteni borscs-receptem, stop! –, így e napon is.

És megállt a hatalmas láncos ingaóra a nappaliban – de, Schatz úr szerint, nem állt meg az idő –, és letartóztatták letartóztatásra termett nagyapámat. Apám délután majdnem megszületett, de azután mégsem, nagyapám dolgavégezetlen tért haza. Fia még meg sem született és csalódást okozott. Két órakor már kidugta a fejét (vagy a feje tetejét) erre a világra, árnyékvilágra valóban, mert abban a pillanatban, hogy elkezdődhetett volna a dolog, mondjuk vértől iszamosan körbepillanthatott volna (vagy a csecsemők olyanok, mint a kismacskák, szemek csukvák?), elment a villany, amit nyugodtan a Tanácsköztársaság számlájára írhatunk, nagyanyám pedig fölsikoltott, mert azt hitte, meghaltak. Hogy éppen halnak.

Az áram, nem a sikoltástól, azonnal visszatért, most meg a nővérke sikoltott föl, bizonyos Kárász Györgyi (nekünk később Gyuri néni), mert apám újszülöttnél ritka dús szőrzettel bírt, amely ebben a le-föl villanásban ezüstösen sugárzott, magyarán egy dróthajú ősz öregember pislogott nagyanyám combjai közül erre a Kárász Györgyire.

– Táltos! – kiáltott ő, és azonnal, egész életére szerelmes lett apámba. (Később a másik nagymamához járt takarítani meg főzni. Egy ideig ott is lakott. Erdélyi volt. Néha szerzett halvát, amelyet nagyon utáltunk. De hisz ez csemege, csóválta a fejét. Szegény, öcsémmel egyszer elgáncsoltuk, nem is azt vettük zokon, hogy szerelmes apánkba, hanem hogy olyan öregen nem röstell szerelmesnek lenni. Elgáncsoltuk, mintha véletlenül. Tizenegyes!, nézett rám komolyan az öcsém, aki nagy anyapárti volt. A szülői nyomozáskor könnyedén tagadtunk. Anyánk szeme furcsán csillogott.)

Különb s különb asszonyszemélyek sivalkodtak ottan tehát, amire édesapám ideiglenesen visszavonta magát.

Kérdi apám a sötétben a Jóistent, mi volt ez.

– Mi lenne, a világ.

– Ez a sikolkodás?

– Hát hogyne. – És hogy édesapám csak ne nyafogjon, az nagyon is szép, ahogy a nők sikolkodnak, és majd látni fogja, hogy ez az egyik legszebb dolog a világon. Ezek az ijedt és állati sikolyok.

– Ez egyáltalán nem meggyőző, amit itt tetszik mondani.

Ezt az ódzkodást, ezt a világbaugrásódzkodást, ezt a vonalat vittem tovább, én nem kétszer születtem, mint édesapám, de halva.

Kék voltam, kéken születtem, öt kilót nyomtam. Ötezer-huszonhárom grammot, grammra annyit, mint apám. Mi ez, ha nem csoda? Csodának persze csoda, de milyen csoda? Mit jelent? Mégiscsak valamilyen azonosság, ötezer-huszonhárom azonosság. Halva születtem, meleg vízbe tettek, azután hidegbe. Így mentettek meg. Nehány percig tartott. A nagymamám, aki Pestre jött, sírt. (Gondolom, először s utoljára életében. És egyébként az enyémben is.) Túlságosan nagy voltam, sokat kellett dolgoznom, hogy kibújjak, ez kimerített. Kezdetnek nem rossz. Hallottam, hogy ilyenkor sok neuront veszít az ember. Mindig azt gondoltam, hogy ez végzetes. Milyen intelligens lennék, ha ezek a neuronok nem hiányoznának! (Nagypapa, aki mindent tudott a családról, ki ki, címek, rangok, hivatalok, méltóságok, ágak-bogok, éppen azért, hogy később ne legyen pontatlanság, minden újszülött családtagunknak megírta a gyászjelentését, jött a boldog távirat valahonnét Pápáról, Kismartonból, Bécsből, Párizsból, Cseklészről, íme, örvendjünk, világra jött! – mire nagypapa rágott egyet a pipáján, bólintott, majd kezében a távirattal odaült az íróasztalához, és elkezdte ír394ni az ártatlan csecsemő gyászjelentését. Mint egy arkangyal pallossal. Porból vagyunk. Nekem is megírta rögtön.)

Apám magzati reményei okkal voltak magasra srófolva. Ebben nem volt szerénytelenség. (Tényleg: apám egész életében szerény volt, soha nem hallottam kérkedni, semmilyen személyes képességét nem tolta előre. Talán csak a magánya szerénytelen, jobb híján gőgös.) De facto azután minden másképp történt. Nem az lett a baj, ha lett baj, hogy más lett az élete, hanem hogy a történelem folytonosan kitúrta a saját életéből. Mintha egy színészt egy másik darabból, egy másik darab felől instruálnának. Van egy nagypofájú, büdös lehű rendező, és lökögeti apámat a balfenék felé… Édesapám egy királydrámában játszik, és egy könnyű bretli felől irányítgatják. Vagy fordítva. Ő meg sodródik, mit tehetne…

Nagyapám tehát a Spectatort lapozgatta, Anglia felelt volna meg leginkább alkatának, fanyar okosságának és a szakállának, amikor az úgynevezett Lenin-fiúk egy kisebb, ám hangos csoportja hatolt be a szobába – kinél volt a kulcs?, és hogyan?, nem nagy kérdés, de soha nem fogjuk megtudni –, és nagyatyámat letartóztatottnak nyilvánította.

Ő letette az újságot, majd bólintott, mert megértette a tényállást, majd megkérdezte, miért, mert ezt a kérdést mindig föltette, hol magában, hol hangosan, hol nyilvánosan. (Ennek leágazása lehetett apám „kinek, hová, miért”-je…) Volt jeges pillantás is, de ez most nem működött, ezeknek a hetyke fiúknak eszükbe se jutott, hogy kővé váljanak, fütyültek nagyapámra – ami tán először történt meg a család és az ország életében. Félni igen, gyűlölni igen, de fütyülni?! Fütyülni rá?! Ezek azt sem tudják, hogy én ki vagyok, hökkent meg nagyapám. Ha kellene, tudnák, de nem kell. Ez a jó a forradalomban, megy, megy, nem is tudja, hogy félnie kéne, így aztán nem is fél: ami félelmetes. Valakinek félnie kell: mert ők nem félnek, azért félek én. Új 395rend, új hierarchia. Egy népbiztos biztos nem fél a királytól: nincsenek relációban. Nincsenek bemutatva egymásnak. A király – ha még él – éppen ezért fél, hiszen úgy tudta, mindenkivel relációban áll, jelesül mindenki az alattvalója.

Nagyapám lassan felöltözködött. A gyűjtőfogházba vitték. Aztán a kőbányaiba.

A letartóztatás utáni harmadnapon (harmadnap: véletlen, keresztény egybeesés) korán reggel újból több autó állt meg a házunk előtt, s megint megjelent néhány Lenin-fiú („ez a rémcsorda”), hogy most saját szakállukra rekviráljanak, „miután a papa (sic!) amúgy is fogva van, így a holmijaira nincsen szüksége”.

Így mondták: a papa.

Ami érdekes; nálunk mindenki papának szólította az apját, nagyapám, apám és mi is, én meg a testvéreim. Illetve nálunk futott még – szigorúan belhasználatra – a papi is. Kifelé kicsit – de tényleg csak kicsit – szégyelltük az érzelmességünket. (Amikor apámnak kiesett az a nagy metszőfoga – egyszer csak elkezdett mozogni, ő nevetve mutogatta, mint egy mutatványt, büszkélkedett az ingással, hátulról a nyelvével lötyögtette, mintha bábszínházat játszana, félelmetes, inog a királyi trón, de mindenesetre a korona, kérleltük, hagyja abba, lám, a hiába titkolt royalista érzemények, de ő csak nevetett, amit mi, ezt a komolytalankodást, váratlan léhaságot, gyermeki szigorúságunkban nem is elítéltünk, hanem bizony megvetettünk –, ekkor mondta húgunk, aki a legkevésbé érzelmes közülünk, rezzenéstelenül, puhán csak annyit: Tejbepapi.)

Kiskorunkban magáztuk a szüleinket, papi, kérem, mami, kérem. Tetszikezni nem volt szabad. Cselédtempó, világosított föl anyánk, nem gőgösen, inkább magyarázva, leírón, didaktikusan. Ő a fotelt fotőjnek ejtette, a menüt mönünek, és a szuterén végi nazális eeen olyan nagyvonalúan rezgett és dorombolt, 396mintha jelentős bálterem volna s nem az a dohos, sötét lyuk, ahol akkor laktunk.

Anyánk nevelt minket, neki voltak ilyen irányú elvei, reményei, következésképp csalódásai, rizsa, máma („megrontott titeket a kommunizmus”), apámnak ilyesmi eszébe sem jutott, figyelmetlenül figyelte növekedésünket. Ha rokonok, vendégek kérdezték őt rólunk, derűsen vigyorgott, nőnek, mint a dudva, mondta, amire azok elismerően bólogattak, úgy értelmezték, apánk éjt nappallá téve foglalatoskodik ezen csiszolatlan gyémántokkal, akik vagyunk. Mir gesagt.

A gimnáziumi időkben hagytuk abba a magázást, vagy hát hagytuk is meg nem is, mert ebből nem lett, nem tudott lenni valódi tegezés; a tegezésünket úgy halljuk, mint valami tréfát, mintha szüleink újra és újra, kivételesen, játékból erre engedélyt adnának. A tegezéssel, édesanyánk minden tiltakozása ellenére (contra linqua non est pis), rájuk ragadt a muter és a fater, de ez sem egészen a közkeletű használatban, mondjuk, ahogy a csapos odalöki, na, ezt még döntse be, fater, hanem…, nem is tudom, tiszteletteljesebb?, vagy mintha több köze maradt volna a német eredetihez? Mindenképp erősen és állandóan éreztük e szavak személyességét, igen, mintha személynévként használtuk volna, Fater, József, Benedek, zsákba hozzák a meleget. Németül egyszerűbben van: ha nő, ha férfi, ha nádor, ha palotahölgy, ha nem, ha kettő-, ha kettőszáz éves: aki rokon, avval tegeződünk. Ki rokon tehát. Mi ugyan nemigen tartottuk osztályunkkal a kapcsolatot, apánk vezetésével nem tartottuk, őt ez hevesen nem érdekelte, de hogy ki miként rokon, az valamiképpen mégis tudva volt.

Létezett valamiféle önkéntelen és élő családkép. A család leírható, mint város, Rózsadomb, Kőbánya, polgármesteri hivatal, rendőrség, Duna. Mint egy táj. De leírható-e a táj? Van-e tájleírás? Leírható-e a világ? És olvasható-e? Családon reflexből leginkább apát értünk: apa, törvény, satöbbi. Ám kiderül, hogy kivált a satöbbi teszi a családot, a nagy családot, a klánt; mert annak eszméje kevésbé a szülő–gyerek vagy testvéri kapcsokban, ezekben az intenzív, mély, de véges viszonyokban mu397tatkozik meg, sokkal inkább az unokahúgok, unokafivérek, kuzinok, mostohák, anyabátyok és nagynénik végtelenül kavargó indáiban – egy távoli fekete bárány! –, amelyeket, a kliséknek megfelelően, hol fojtogatónak érzünk, hol szédülten hintázunk rajtuk.

Minél nagyobb egy család, annál jobban ismeri magát.

A legváratlanabb helyeken találtam cédulákat, a nagymama padlásán, egy Stendhal-regény lapjai közt, hirtelen, véletlenszerűen valahonnét kitépett papírdarabot vagy máskor négyrét hajtott komoly papirost, rajtuk bonyolult családfa-levezetésekkel. És nemcsak női írással vagy reszketeg öreggel, tehát valamiféle kompenzálásképp; akár egy tréning: ahogy a lovat időnként mozgatni kell, gyí, te, úgy itt is: emlékezni kell; vagy mint állandó játék, észtorna, kvíz: tessék!, akkor most hogyan is vagyunk rokon az altamirai alkirállyal. („Az ember mindig a Liechtensteineken keresztül rokon.” – Apám.)

Anyámtól is maradtak ilyen cédulák, ahol valaki „le van vezetve”, nála inkább bizonyításkényszer lehetett, hogy kiismeri magát a családi útvesztőben, cédulák meg füzetek, ezek tényleg egy úgynevezett női életnek a nyomai, az erőfeszítések, ezek a megkezdett füzetek, megkezdettek vagyis abbahagyottak, az egyikben olasz reneszánsz – rönesza-ansz, búgta anyám – festők életrajza, műjegyzékkel, a másikban egy félbeszakadt nyelvtanulás törmeléke, à gauche = balra, amely azután átváltozik naplóvá, egy csecsemőnapló 1950-ből. Irodalmi fogás, mintha én írtam volna: Az én kis mamikám nagyon ügyetlen, de nagyon igyekszik. Majd belejön, csak, jaj, bele ne ejtsen a fürdőkádba. Beleejtett.

Csak, jaj: azután egy másik, kis vacak füzet hátuljában, a sorok között, a napi kiadások listája között nagyon-nagyon személyes följegyzések. Szinte káprázik a szemem (értsd: belevakulok). Valószerűtlen apró betűkkel, de anyám lendületes hurkolásaival, hogy senki se olvashassa, sőt még a létezése is kétségbevonandó, talán csupán egy tollhegy karcnyi moccanásai, nem is írás, csak tinta. Dátumok, fölkiáltójelek, pontpontpontok, rövidítések, a kéz érezhetően nem akarja írni azt, amit ír, amit valami végső elszántság, kétségbeesés és kifordított re398mény mégis diktál, kímélet nélkül. Vagy a bosszú, hogy ne felejtse el.

Olykor tehát a megszólítás előtt rövid családfamászás tartatott, s lett aztán Du vagy Sie, bár maga a mászás oly közel hozta az érintetteket, hogy rendszerint tegezve érkeztek vissza a mászásból, a rokonság elvi lehetősége is rokonságnak számít (eltekintve az örökléstől, az du-val nem megoldható).

A rekvirálókkal nagymamáék, nagymama és Mia néni, nem tegeződtek, azok mégis úgy viselkedtek, mintha családtagok lettek volna. A rekvirálót valóban nehéz a rokontól megkülönböztetni: jönnek, amikor jönnek, örülünk vagy nem örülünk, de mindenképp jó arcot vágunk, mert ez áll érdekünkben. Jé, az új rokon, nézték nagymamáék a betolakodókat. (Most látom, ez nem lehetett harmadnap, ilyen gyorsan nem engedték ki nagymamát a szülészetről; mindegy.)

Kezdetét vette édesapám pólyájának konkrét értelemben való kifosztása. Egyébként egészen udvariasak voltak, beugrottak a két hölgy vicceinek, s az egyik egész lovagiasan meghívta Mia nénit, hogy menjen vele a korzóra sétálni. Nohiszen. A másik meg segített egyet s mást eldugni az „elvtársak” elől (így persze önnönmaga elől is). Ki érti. A női félelem általában növeli, izgatja a brutalitást, de nagymamáék inkább csupán meg voltak neszülve, hisz nem tudták, hogy brutalitással állnak szembe, inkább, így mondták később, valamiféle katonai neveletlenséget láttak megnyilvánulni csak.

Nagyapám tudta, mi a katonai neveletlenség: udvarház kapuját elfűrészelni, udvarház áldott állapotban lévő úrnőjét értéktárgyak beszolgáltatására kényszeríteni, fölriadó és hálóingben betévedő férjet azonnal agyonlőni, fölriadó és hálóingben betévedő négyesztendős kisfiút szintén agyonlőni, anyát szintén, két lövéssel, aki azonban csodaszerűen megmenekül, és csodaszerűen megszüli gyermekét is, akit pedig még bent szin399tén ért golyó – ezért amikor hirtelenül a szobába lépett, közvetlenül a fogházból, egészségesen, épen, de féreggel teli, fürdőt kívánva, látván látta, hogy nagy baj van.

Az is volt, de a baj nem racionális, a brigantik lövöldözhettek volna, de csak nevetgéltek.

– Papa! Hát maga megszabadult?! – kurjantott egyikőjük, amiből visszamenőleg is világos lett, hogy ezek biztosra mentek; zavarba azért nem jöttek, fölpakolták, ami kezük ügyébe akadt (nagyapám szótlanul nézte őket: ez volt a tiszta félelem, ez a szótlanság), és zsákmányukkal autóikon elrobogtak.

Robogó autó, repülőgép. Kun Béla például repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, dédapám jó embere, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. És mert a láncon egy medál függött a családunk címerével, az a griffes oroszlán, egyik mancsában kard, a másikban – nem, nem kapanyél, hanem – három rózsa, a derék Patz beszolgáltatta dédapámnak, s anyám ezt kapta nagyanyámtól az esküvőre. Ezt és a történetet. Anyám soha nem hordta. Apám kezdetben zokon vette.

– Ugyan, Matikám, csak nem képzeli, hogy egy gyilkos után hordani fogom. – Apám szerint ilyen alapon semmilyen régi ékszert nem lehetne viselni, hisz többnyire minden ékszernek erőszakos a története.

– De azok legalább nem voltak kommunisták – tromfolt anyám.

Szép darab, most az enyém.

Mia néni eltűnt egy napra. Nagypapáék Pesten úgy tudták, Csákváron van, dédpapáék Csákváron úgy tudták, Pesten van. Hol volt, máig nem tudja senki. Úgy érkezett meg nagyanyámékhoz, mint máskor, déltájt, a tatai gyors menetrendjének megfelelően.

Csöngetett. A lány nyitott ajtót.

– Jó napot, Mia kontesz. Remélem, kellemesen utazott.

– Úgy van – bólintott Mia néni. És nem mozdult, állt az ajtó előtt. A lány fölvette a csomagot, és indult fölfelé. Mia néni csak állt. Nagyon állt.

– Valami baj van, kontesz kérem? – fordult ijedten meg a lány.

– Semmi baj nincsen, fiam, csak segítsen bemenni.

Most a lány nem mozdult, nem értette, mit vár tőle a kisasszony.

– Itt van még? – kérdezte az tőle. A lány ijedtében elejtette az utazótáskát. – Szóval itt van. Akkor segítsen bemenni. Karoljon belém, mintha részeg volnék, és vezessen föl.

De nem részeg volt, hanem vak. Megvakult. A szemén, a szeme környékén, az arcán nem látszott erőszak nyoma. Mondta apám. Neki meg a nagymama. Amikor a szobalánnyal karonfogva fölértek a szobába, nagymamám köszönés helyett fölmutatta apámat.

– Nézd, hogy eszik! – Maga szoptatta, ez akkoriban ritkaságnak számított. Sógornője a hang felé fordult.

– Már láttam – mondta halkan. Nagymama éppen megsértődött volna, amikor észrevette, hogy valami nincsen rendben, észrevette a fekete szemüveget, amelyet aztán Mia, akár egy filmsztár, egy rejtezkedő Greta Garbo, egész életében hordott. Még éjszaka is, mi egyszer megpróbáltuk meglesni, de még éjszaka is hordta. Akkor – édesapám tiszteletére? – először és utoljára levette a szemüveget, és először és utoljára kimondott egy mondatot.

– Vak vagyok.

Nem azt mondta, megvakultam, azt mondta, vak. Mintha a nevét mondta volna. Orvost nem engedett magához, az esetről nem volt hajlandó beszélni. Érdekes módon se a bátyja, se az apja nem bírta elérni, hogy megvizsgálják. Az az érdekes ebben, hogy azok ebbe beletörődtek, hogy Mia néni hirtelen erősebb lett náluk. Mia néni tudott valamit, amit ők nem, és amit nem is igen akartak vagy mertek megismerni.

Mi hiába tudtuk, hogy tilos, a húgunk rákérdezett.

– Mia néni hogyan vakult meg? – A tanti úgy tett, mint aki nem hallja. – Most akkor vak tetszik lenni vagy süket is? – Mia néni reflexből visszakézből, nem gyöngén, pofon ütötte a húgunkat.

– Nem tetszikezünk.

„Bizarr, ám nem minden tanulság nélkül való beszélgetést folytattam Sterk Károly forradalmár úrral. A kastélynak kissé különös, hiányos és elsietett leltározása súlyos gondokat hagyott vissza bennem. Így is lett. Egy este, fél tizenegy felé inasom azzal a hírrel rontott szobámba, hogy Halnek és Sterk a kastélyba hatoltak, s annak minden bejáratához őrszemet állítottak. Se ki, se be, így az őrszemek. Azzal a föltevéssel biztattam magam, hogy ez az erőkifejtés »a még meg nem talált« műkincseknek szól. (Enyéimnek sem szóltam »a breeches titkáról«, azt csak a Vilma komorna tudta, és ő mindig úgy tett, mint aki nem tud semmit.)

Lefeküdtünk, és nem is aludtunk rosszul. Ez is Esterházy sajátság. Az éjszaka alvásra való, éjszaka tehát alszunk. Másnap kihívattak a házikápolnában tartott reggeli miséről, s közölték velem, hogy új leltárt vesznek föl, és azokat a szobákat, melyekben könyvek vannak, le fogják pecsételni.

– Csak nem félnek az elvtársak a könyvektől? – amire Sterk gúnyosan elmosolyodott, de mondhatom – formaliter! – ez volt a legudvariatlanabb reakciója mindösszesen.

– Elképesztő, ahogy gróf úr az elvtárs szót kimondja! Önmagában bizonyítja a forradalom létjogát – jegyezte meg hümmögve később.

Érdekelt engem Sterk elvtárs. Egy csákvári zsidónak volt a fia, akivel azon időkből, mikor tűzoltóparancsnok voltam – édes Istenem, hát minden én voltam, mért épp tűzoltóparancsnok ne lettem volna! –, ő pedig egyesületi pénztáros, jobb lábon álltam. Van vélekedés, mely szerint nem is volna szabad zsidókról mint olyanokról beszélni, hacsak a zsidók maguk ezt nem kívánják. Mert volna ilyen meg olyan (mint olyan), s ha ilyen, azt kellenék mondanom, ilyen, ha meg olyan, akkor azt, hogy olyan.

Már én ezt bizony kétség alá vonom. Ilyen alapzaton azt sem mondhatnám: olasz és porosz. S noha kétségtelen, Comte Costacurtánál presziőzebb, aggályosabb, színtelenebb poroszt nem hordott hátán a Toszkána, miként távoli, berlini kuzinom, Freiherr von Landsberg nagyhangú, eredeti hóhányóságához sem fér kétség, olasz jellemjegyeivel Nápolytól Velencéig bárkivel fölvenné a versenyt, mégis nem érdemes-e vajon, nem ésszerű-e olaszról és poroszról beszélni, mégpedig úgy, éppen azon klisék nyomán, melyek mégiscsak leírják azt az alapvető differenciát, ami Nápoly és Berlin közt szintúgy kétségtelen fönnáll.

Sterk egyenruhában jelent meg, tiszti jelvények nélkül, csupán csak a szocialista kalapács-jelvénnyel ékesítve. Mint főhadnagy, a háborút »illő távolságban« töltötte el, és a forradalom kitörése után mindenki tudta róla, hogy Halneknek ő a tulajdonképpeni spiritus rectora, de igazi zsidó módra Halneket tolta előre, s ha ez hivatalos vagy magánpénzzavarban volt, mentőként lépett melléje.

Nemcsak én figyeltem Sterket, láttam, ő is engemet. Diplomáciai tárgyalásba bocsátkoztam vele, melynek eredményeként továbbra is a szobákban lakhattam a könyvekkel, de a könyvszekrényeket takarókkal fogják elfüggönyözni, s ezeket a könyvszekrényekhez fogják pecsételni.

– Be bonyolult a proletárdiktatúra! – nevettem, de Sterk nem nevetett. Ezt a pecsét-eszmét azon reményben »lancíroztam«, hogyha ezek az állapotok egyszer mégiscsak véget érnek, ezáltal könyvtáramat megmentettem. A megmentés elve engemet gyakorta vezérel, mondhatom vezérlő elvem, minden bizonnyal családi eszmének is mondható, a megtartani, az összefogni, a megmaradni, az átalmenteni. Van, ki ezt megveti, túlontúl földönjáró eszmének veszi, és gyarapodásvággyal azonosítván hátsó gondolatokat sejt, önzőséget, mindennapiságot. Pedig ez igenis radikális elgondolása a világnak. Kétségtelen, diszciplínát kíván. Ám maga kicsi és gyáva, ki a fegyelmet kicsinek és gyávának állítja, hivatalnokságot lát benne, és nem pedig az enthuziasmust, a meggyeplőzött elragadottságot, a civilizált ember nagyságát.

De hosszú keserves heteket töltöttünk ezekben az elfüggönyözött szobákban anélkül, hogy bár csak egy könyvhöz is hozzájuthattunk volna, mert egy ellenőrző közeg a pecsétek sértetlenségéről mindennap meggyőződést szerzett! Újság se volt, a postaforgalom akadozott, a legtöbb budapesti újság megszűnt, a wieniek megbízhatatlanul érkeztek, maradt a kommunista sajtó: maga a szemérmetlen hazugság.

Konstatálnom kellett, hogy a kommunistáké lett a nyelv. A leltározás is úgy kezdődött, hogy Halnekék összehívták a kastély összes személyzetét és kerti szolgáját – és azok össze is gyűltek! Nehány héttel ennekelőtte még engem kértek volna, vagy, legyen, engem utasítottak volna, hogy hívjam össze az embereimet. De most már náluk volt a szó, nem nálam. Sterk tudta ezt, Halnek meg megérezte, vagyis ő is tudta. Azt az ember mindig tudja, ha övé a hatalom. Olyan nincs, hogy van hatalmam, de nem veszem észre. Hogy én vagyok a király, de azt hiszem, jegyellenőr vagyok a Beszkártnál, ilyen nincs.

Kezdték mindenekelőtt a kápolnában lévő képek és szobrok eltávolításával, mert a tanácskormány meghagyta, hogy elimináltassék minden, mi a népben a babonát – vagyis inkább a vallásos érzést! – ébren tarthatja. Meg is említettem Sterknek, hogy a kommunisták ott fognak veszíteni, mert hadat üzentek az Úristennek. Relatíve nyíltan beszéltem vele, nem volt mit vesztenem, s az alakoskodással nem volt mit nyernem. Hosszú távon Sterk és elvbarátai vesztésre ítéltettek, rövid távra én már mindent elveszítettem, maradt hát a kíváncsiság (meg egy kis halálfélelem!).

– A mersz! – kiáltott föl ujjongva a zsidó, amit én valahogy mercinek értettem, és gépiesen rávágtam, hogy nincs mit.

– Hát hogyne volna, kegyelmes úr, hiszen merni itt az egész világ – megpördült, mint egy táncos –, illetőleg másfelől – és fontoskodva fölemelte a mutatóujját – csak az van itt, csakis az egész világ. – Kuncogva hozzátette: – Az egész világ, kegyelmes úr! És ez csupán a jéghegy csúcsa!

A kommunisták mindig az egészről beszélnek, sosem a részletekről. A részleteket ellopják. Minden mozdíthatót, a képeket, a porcelángyűjteményt, antik órákat és művészeti tárgyakat két teremben halmoztak össze. Akárhány öreg szolgánk könnyekkel teli szemekkel cipelték ki szobáinkból a sok szép értékes dolgot, melyet velünk egyetemben érinthetetlen javaknak tiszteltek. Még a munkástanács egyes tagjai is, kik úgy tettek, mintha kommunisták volnának, őszintén – őszintén és halkan – panaszkodtak nekem:

– Uram, utálatos dolgot kell nekünk itt elvégezni!

– Kell? – kérdtem gúnyosan.

– Kell – bólintott komolyan az ember. Komolyan, fáradtan és ellenségesen. Mégis, amikor ott álltam ezen minden szív nélkül egybehordott tárgyak előtt, amelyek úgy feküdtek egy tömegben, akár egy nagy rakás szén, együtt, elválaszthatatlanul, megszűnve egyes tárgynak lenni, mert megszűnt a történetük, ki lettek ragadva önnön idejükből s terükből, önnön struktúrájukból, és mintegy visszaböfögve, visszaokádva kerültek új helyükre – nos, ekkor láttam először, mi lehet undorító a sokban, amikor a 405sok nem kápráztató gazdagság, hanem ez az émelyítő hányadék a kastélyom közepén. Akkor egyszer csak megérteni véltem ezeket a vörösöket: ők nyilván ezt mindig is így látták, mindig a struktúrából kivetve, mert hisz nem is ismerték a struktúrát.

Sterk pecsételte sorba a könyvszekrényeimet, én meg ott toporogtam mellette, mintha segítenék. Mint egy pocsék butler. Mondotta, hogy ő tizenöt évi meggyőződésből kommunista. Mondottam, hogy én háromszázötven évi meggyőződésből katholikus.

– Egyetemes – döftem oda. Hevesen bólogatott:

– Értem én, kérem szépen. – Azután megnyugtatott, hogy többé nem kell adót fizetnem, de nem nyugodtam meg (ki tudja, miért). És a kastélyt majd el fogják »kommunizálni«, vagyis magasztosabb célokat fog szolgálni. Mindezen keresztül azt láttatta velem, hogy a forradalmi törvényszék előtt nem kapnék kegyelmet, ha bármely tilalmat átlépnék.

– Fenyeget, Sterk?

Úgy tett, mint aki nem hallja. Diskurzusunk vékony jégen nyugodott. Kölcsönös udvariasságunk kívánt kis kozmetikát. Én nem említettem a zsidókkal szembeni averziómat, tudván, hogy ők e megkülönböztetést zokon veszik, miközben ők éppenséggel nagyon is megkülönböztetik magukat. Úgy vannak az emberiséggel, akár a székelyek a magyarokkal. Mert bólogat a székely a kérdésre, hogy magyar-e, bólogat, ami inkább igen, mint nem, aztán mondja: »annál es jobb«. A maga-megkülönböztetésre most sok példa kínálkozott. Az őrült pénzpocséklást csak az a protekciówirtschaft múlta felül, amely a legsötétebb zsidóegzisztenciát is hatalomhoz, jóléthez és gazdagsághoz akarta juttatni. Ha valahol egy keresztény volt elhelyezve, akkor a »biztosok« egész ranglétrájának zsidó raja vetette rá magát, hogy őt leszorítsák és helyét olyannal töltsék be, aki az ő emberük (von ünsere Leit!). Hogy ezek a parvenük milyen kulturálatlan, neveletlen fölénnyel és kegyetlenséggel viselkedtek a régi tulajdonossal szemben, azt csak az tudja megérteni, aki már megfigyelte azt a hangos, fontoskodó tevést-vevést, amelyet a zsidók nyilvános helyeken szoktak tanúsítani.

A zsidók rettenetesen féltek a parasztoktól. S mivel Trockij–Lenin szomorú tapasztalatokat szereztek a parasztbirtokok kommunizálásával, a száz holdon aluli birtokokat békén hagyták. De a nagybirtok se sokat változott, mert a termelőszövetkezetek megtartották a kereteket – csak nemde az azt »élvezők« lettek mások. Ez olyan nagy dolog? Tőlem elrablották, és most a zsidók és a szövetkezet béresei lettek a nagybirtokosok. A változás, hogy gyalog jártam ki a majorudvarba, régebbi tisztviselőim pedig lovaimmal, barátságosan köszönve, valami szolgálati kiküldetésben robogtak el mellettem. A paraszttól csak egy lépés az arisztokrata. Más kérdés, hogy ki az, aki ezt a lépést megteszi…

Egyáltalán nem látom be, mért ne lehetnék antiszemita, ami nyilvánvalólag némi előítéletet jelent, azt, hogy nem szeretem a zsidókat. Ha viszont szeretetreméltó, becsülnivaló egyeddel találkozom, és ki volna olyan szemellenzős, ki ilyen létezését eleve tagadná, akkor revideálom álláspontomat; szamár volnék, ha nem így tennék. Én nem szeretem a pénzembereket, de nem veszem zokon, ha valaki az arisztokratákat nem szíveli. Az ismét más kérdés – mintha a világ csupa »más kérdés«-ből állna –, hogy mennyi buta előítélet uralkodik a tömegben, melyet az új »népvezérek« ügyesen ki tudtak használni. Halnek élettársát például nem lehetett meggyőzni arról, hogy a leányom szobája leányom szobája. Nem volt neki elég konteszi.

– Az uraságok csipkelepedőkön alszanak, ezt tudom, mert valamikor előkelő házakban szolgáltam! – Hát akkor bizony, madame, az én házam nem előkelő ház, de hallgattam, a mi családunkban soha senkit nem fektettek csipkelepedőre. Meglehet, vannak ilyen »házak« és vannak ilyen »hölgyek«.

Ezen előítéleteket exponálván, beszélgetésünk kifordult a medréből.

– Nem lehetséges, gróf úr, hogy önt ugyancsak hamis előítéletek tartják fogságban – nézett rám Sterk fájdalmasan –, nem lehetséges, hogy én nem egy rohadt zsidó vagyok – zihált és ő is köpködött, mint ama tyúkszemész –, nem vérszívó pióca a kereszténység egészséges testén, hanem hogy én egy ember va407gyok, Sterk Károly, alázattal, harmincegy esztendős magyar ember, telve jószándékkal, jobbító készséggel és akarattal, Sterk Károly zsidó, alázattal, zsidó származású zsidó és magyar, nű, rossz hangsúlyokkal, fölkapott szóvégekkel, reménytelen nazálisokkal, kevélyen kampós orral, nem lehetséges, hogy én csupán én lennék?, nem előkelő, mint ön, gróf úr, nem mondom, hogy nem irigylem, nem gazdag, mint ön, gróf úr, nem mondom, hogy nem akarom ezt megváltoztatni, nem hűvös és elegáns, gróf úr, nem mondom, hogy nem szenvedek a saját testemtől és hevességemtől, de mégis, nem lehetséges, alázattal, hogy én is csak egy ember vagyok, miként Jahve színe előtt ön sem más, gróf úr, egy ember… egy ember…

Kellemetlen csönd lett, önkéntelenül hátrébb léptem. Úgy pillantott rám, ahogy férfi nem néz férfira, ahogy az nem szokás két egymástól ennyire távol lévő ember részéről. Vagy épp erről a távolságról beszélt? Ő is érezhette helyzetünk fonákságát, mert elfordult, kinézett az ablakon a parkra.

Ezt sem szeretem ezekben a zsidókban, ezt az érzelmes halálfélelmet. Mintha folytonosan vágóhídra menendők volnának, hol gonosz keresztény mészárosok várnak rájuk. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy nem éppen fordítva kezdődött a történet? Krisztus urunk vére vajon kinek a kezéhez tapad? Sterk nyilván azt mondaná, hogy ez nem az ő biznisze.) Ezenközben ők maguk azok, kik bizonyos modern »művészeti« ágakban talán haszonnal bíró túlérzékenységükkel gerjesztik ezen hisztériát, hiszen a múltban megesett kétségkívüli pogromokra hivatkozva már a zsidó szó felbukkanásával mintegy előrevetítve látják rossz sorsukat.

Azon konkrét hiszterikus zsidófélelmeket pedig, melyek a jelenre, e századra vonatkoznak mintegy előlegre s hozomra (mily jellegzetes gondolkodásmód!), ezeket nem csupán visszautasítani kell, hanem minősíteni is, őket én unfairnek nevezem, és nem járok messze az igazságtól, ha céljait illetően nemtelennek ítélem. Manapság átfogó pogromokról beszélni vagy azt csak sejtetni is, egyszerűen hazugság. A XX. században vagyunk! Őrült vagy csaló, aki ilyet sejdít e században, melyben 408éppenhogy régebben elképzelhetetlen barátságban élnek gondolatok és vallások. Gondoljunk régi századok véres vallásháborúira és a mostani tágkeblűségre, amely már odáig vezet, hogy szinte nem lehet mondani eszmét, vagy ami még rosszabb, eszme nélküliséget, mely vitatható volna! Történelmi és családi tréfával úgy mondanám, ha a protestánsoknak nincs mit félniök, akkor a zsidóknak sincs erre néven nevezhető okuk.

A másik, ami ellenemre van a zsidókban, az a szakadatlan csúfondárosság, gondolkodásuknak ama jellegzetessége, hogy mindent parodizálnak. Önkéntelenül mindent parodizálnak. Hát mit kell gondolnom, amikor látom ezt az egyébként összeszedett embert, magából pillanatra kifordulva, fölindultan zihálva, szemei könnyek által csillogván azt mondani, hogy ő egy ember! Tán azt hiszi, nem tudom, un homme!, hogy ezt válaszolta kvázi önérzetes bemutatkozásként a nagy Goethe Napóleonnak?! Akkor most mit tartsak e könnyekről? Tudom én, nem pusztán szemtelenkedés ez, hiszen nem csupán azt állítja, hogy én nem volnék Napóleon, amire igényt én sose be nem jelentettem, hanem hogy ő sem Goethe, vagy csak annyira az, mint én amaz, ám mégis, akkor mit jelent ez? Mi a jelentése ennek a bakugrásnak? Nem az állíttatik így vajon, hogy minden kicsiny, jelentéktelen volna, hogy nem létezhetik a nagyszabású, a fenséges, egyszerűen a nagy, s vajon ez nem a Krisztus tagadásából következik kényszerítően, és akarva-akaratlan mindennek sárba rántását következményezi? S vajon nem kötelessége-e a magam meggyőződésű férfiúnak teljes eréllyel e tendenciával szembeszállnia?

Ami mindazonáltal engemet is kínos helyzetbe hozott, az az a bizonytalanság, amely a Sterk zsidó könnyes szemét megítélni engedett. Mert egyfelől látnom kellett, hogy valódi s nem színjáték, másfelől látnom kellett, hogy szervült része ama Goethe-parafrázisnak, onnét el nem operálható: megrendültség és pojácaság. Ezt kell egymás mellé tennem, valamiket, amelyekről úgy gondolnám, ezt nem lehet, ezért hallgattam s voltam frappírozva, úgy érezvén, idegen világba csöppentem, melyben nem igazodom el. Márpedig én a világot éppenséggel olyannak 409ösmertem meg, melyben eligazodik az ember – ennek bizonyítását most szerénységből mellőzöm –, sőt, hogy a világ olyan, úgy van teremtve, hogy én benne eligazodjam.

– Ön Jahvéra hivatkozik, a Teremtőre? Azt hittem, a világot a kommunisták teremtették.

Már megnyugodott, visszaperdült az ablaktól, nevetve válaszolt:

– Nem, nem, a felelősséget nem vennénk le az Ég nyakából… Mi csupán újrateremtjük… – Megint elkomolyodott. – Ha hívő volnék, Istennel foglalkoznék. Minthogy nem vagyok az, magammal foglalkozom… Én zsidó vagyok, de nem hiszek az Istenben. Még a zsidó hagyományokban sem hiszek. Apám se hitt, de továbbadta nekem. Én sem hiszek, de tovább fogom adni az enyéimnek.

Megint bekönnyesedett a szeme, és én megint valamiféle önkéntelen tisztelettel néztem rá, ez a hit nélküli hit meggondolásra késztetett. Vajon én mire lennék képes Isten nélkül? Mit tudnék tenni? Hát egy lépést se! Nekem Isten nem bölcseleti konstrukció, hanem az élet!

– Nem fél a hitetlenségtől? – kérdeztem halkan. Láttam, értette, mit mondok; azt mondtam – amit még soha senkinek, magamnak se –, hogy én félek a hitetlenségtől, főleg a magam hitetlenségétől félek, de félek az övétől is, a hitetlenség fertőző, félek és irtózom tőle. Megvetem. Gyűlölöm.

Könnyes szeme már nevetett.

– Hauptsach, der Herrgot isch gsond! (Fő, hogy az Úristen egészséges legyen!) – vetette oda, mint egy ajándékot, a saját, nagyon is kérdéses könnyedségét, és excepcionálisan hálás is voltam. A stramm Isten! Gyorsan megemlítettem a kommunizmusról mint a jelen rettenetes helytartójáról szóló gondolatomat.

– Gróf úr igen jó megfigyelő, kitűnő beobachter! – Meglettem volna e dicséret nélkül, aztán még mintha az előbbihez fűzte volna: – Amikor már nem akarunk semmit és elpárolgott minden becsvágyunk, önmagunk nézői vagyunk, önmagunk közönsége. Furcsa egy előadás! – Valóban furcsa egy előadás!

– De hát a jelen nem létezik múlt és jövendő nélkül, a jelennek előföltétele a múlt. – Érdeklődve várta a folytatást. – Hacsak nem negálják az időt!

– Nem negáljuk, nem negáljuk! Hanem újrateremtjük! Új időt, új időszámítást! – Erre meg én legyintettem.

– Képzeljünk el egy tölgyfát idő nélkül! Egy tölgyfát évgyűrűk nélkül! Hát mi volna az, nem éppenséggel korhadt üres álság? – Sterk zsidó rámvigyorgott. Kétségtelenül besétáltam az utcájába.

– Oh, de mennyire, kegyelmes úr, szinte a számból vette ki. Korhadt! Üres! Álság! – Vigyorába kedvesség vegyült, mosolyra váltott, félénken, ahogy egy serdülő fiú. – No azt mégsem föltételezhetem kegyelmes úrról, hogy kommunista volna.

– Valóban – szóltam ridegen. Bár a sors fintoraként, amikor megtudtam, hogy a községi direktórium igazolványa és a szocialista pártigazolvány nélkül vasúton többé utazni nem lehet, miként a pesti üzletekben is kizárólag »elvtársakat« szolgálnak ki, rendelkezésbe adtam, hogy ilyen igazolványok kieszközlése végett engem és hozzátartozóimat jelentsenek be az itteni szocialista pártba. Hát ha igazolványtól elvtárs az elvtárs, és kizárólag az elvtárs ember – ezen aztán ne múljék! A pártvezetőség mit tehetett, mindenesetre egyáltalán nem tört ki diadalordításba, miután kitalálta szempontjaimat. (Ám később, mikor a kommün csődöt mondott, amikor már semmi veszély nem volt, s osztályos társaim az önkéntes számkivetésből visszatértek, akárhány fölényesen kritizálta az igazolványi jegyeknek ily lépés árán történt megváltását anélkül, hogy az akkori viszonyokat ismerte volna. Pedig ezt a lépést anélkül tettük meg, hogy tőlünk elveink megtagadását kérték vagy hogy az be is következett volna!)

Elvileg elvtársnak is szólíthattak volna. Tótágast állt a világ! A kommunisták még önmagukból is viccet csinálnak. Most! Most! Amiként az újságírás a pillanat irodalma, azonképp a pillanat arisztokratái a kommunisták. De hát egy pillanatra nem lehet arisztokratának lenni, egy pillanatra csak kommunistának lehet lenni! Az öndefiníció mint önellentmondás visz a paró411diához, értékek helyett az értékek paródiája! És amiként a valóság helyébe az újságok diktálta világ lép, úgy lesz a paródiából elsődlegesség, lesz minden, tűnik el mögüle az a szent valóság, melyet a paródia kése metszett föl, s fordított ki önmagából szégyentelenül.

– Szégyentelenül! – Jól láttam? Sterk vállat vont? Szerényen vállat vont? – Sterk úr, maguk csak fölforgatták a világot, de nem változtatták meg. Fölcserélték a fentet és lentet, ami fent volt, az most a lent – juszt se mutattam magamra –, s ami lent volt, az a fent. Aztán majd, miként erősen reménylem, jőnek mások, kik visszaállítják…

– Fenyeget, kegyelmes uram?

– Ugyan, befejezem a mondatot. Kik visszaállítják a talpára a világot. Már megbocsát, az emberiségnek, ha tetszik, a népnek, édesmindegy, hogy Esterházy Miklós Móric vagy Sterk Károly-e a fent, legfönnebb engem már megszoktak, és valamelyest bele is tanultam már.

– Nálunk nincsen fent és lent, megszüntettük, ez a forradalom rövid lényege.

– Azt remélem is, hogy rövid. – Sterk megvetően pillantott rám. Hogy lám, alig várom, hogy újra hatalomban üljek. – Téved, Sterk. A hosszú üldözések idején mindig elérkezik az a pillanat, amikor az áldozatok éppannyira elaljasodnak és éppannyira megvetésre méltók, mint hóhéraik.

Ezen nem volt mit beszélnünk, őszinteségünknek jól látszottak a határai. Ismét megemlítettem, hogy nem csak a fentnek üzentek hadat, hanem az Úristennek is, s ez lesz a vesztük.

– Hát Napóleonnak már Moszkvába is beletört a bicskája! – kiáltottam oly hévvel, hogy magam is meglepődtem.

– Gróf úr szerint tehát a mennyek országában még annál is hidegebb volna? Nem ésszerűtlen föltevés. Az örök jég birodalma, hol az Úr a jégkirálynő!

– Kérem! Uram! Túlzás! Mért kell mindennel viccet csinálni?

– Mill pardőz, gróf úr. Pusztán a szimmetriára kívántam gyarlón rámutatni, miszerint a pokolban, hol az örök tűz ég, a kívánatosnál melegebb látszik lenni, fent meg hidegebb. Lássa, 412gróf úr, mi, kommunisták, ezért választottuk a földet, a kettő között. Nincs fent, nincs lent, minden itt van, kegyelmes úr, a mennyország, a pokol, minden. – Hadart, mint akit kergetnek. Kedvesen fölcsillant a szeme. Annyira már ismertem, hogy tudtam, valami az eszébe jutott. Olyanok ezek a zsidók, mint a stréber diákok, mint a tehetséges, stréber diákok. Mindig jelentkeznek. Belehalnának, ha egyszer csöndben volnának okosok, magukban, maguknak, belül. Most én voltam a közönség. – Az én helyem – mondta fontoskodva –, az én hazám, akár a misztikusoké, az a semmi, ami megelőzi az Istent!

Várakozva nézett engemet, miközben azért pecsételte a lepedőket. Én meg tartottam a szélüket.

– Szépen beszél, Sterk úr, de hamisan. Nem, nem; nem a semmi az ön hazája, bár ez már nekem is eszembe jutott, a maguk nihilizmusa, kaotizmusa. De ahogy közelebbről látom magukat, a maguk otthona a pecsét, a stempli, az igazolványok, a szellemi kataszter – a proletárdiktatúra ugyanis heves érdeklődést jelentett be a művészetek iránt, a szokásosnak mondható zagyvasággal: a kultúra szentté avatása és egyszersmind a földdel egyenlővé tevése; ennek jegyében találták föl az ún. szellemi katasztert, aminél nevetségesebbet még nem látott a történelem; egy népbiztos rangosztályokba sorolta a művészeteket, mely osztályok, akárcsak a legrendezettebb bürokráciában, a fizetési fokozatokhoz alkalmazkodtak –, nem igaz, kedves Sterk, hogy önök az embert méltóztattak Isten helyébe tenni, ami istenkáromlás volna ugyan, de nem tagadható meg tőle a bátorság mozdulata, a lázadásé, a Luciferé, az sem igaz, hogy a hierarchiát robbantották volna föl, inkább csak elfoglalták azt. – Közben pecsételtünk tovább. – Hanem az az igaz, hogy mindenek centrumába a bürokratizmust tették, és ebben áll a kommunizmus naivsága, rosszul értelmezett modernsége, és a félelmetessége is, hiszen már ilyen semmi idő alatt megmutatkozott a bürokratizmus hihetetlen ereje, az a képessége, hogy amint mondani szokás, nem ismer se embert, se Úristent, valami gépies új Isten ül az események trónusán, mint ama Kempelen Farkas titokzatos sakkozógépében a törpe, kit senki nem ismer, 413senki nem bír hatással lenni rá, ám történik, ami történik, még csak nem is a logika ellenében, hisz az már maga is logika volna, hanem így-úgy, van matt is…

Elhallgattam, egy pillanatra nem tudtam, folytassam-e, de folytattam.

– A bürokrácia lesz a XX. század Istene, ezt elérték, Sterk úr, és ez nem kis dolog. És én nem vagyok képes végiglátni, hogy ez minden kikerülhetetlen következményeiben mit is jelent. Az iránt sincs kétségem, hogy ezzel önök is így állanak.

– Avval a különbséggel – mondta váratlan szomorúsággal hangjában Sterk zsidó –, hogy minket ez nem is érdekel.

– Kedves Sterk, én nem kétlem, hogy az önök theóriái a legkiválóbb theóriák, mindenesetre kiváló szocialista theóriák, melyeket önök évtizedek óta hirdetnek, s melyek alkalmazása egy aranykor eljöttét ígérte, most pedig, amikor tetszettek alkalmazni… Nézze, hogy leffegnek itt ezek a könyvterítő vásznak, milyen hiábavalóan és komikusan. – Sterk hallgatott. Én meg beszéltem, mást úgysem tehettem. – Ezek a pompásabbnál pompásabb rendeletek vagy eleve butaságok, vagy azoknak bizonyulnak, mert éppen a homlokegyenest ellenkezőjét érték el annak az ideális célnak, amiről povedálni tetszettek. – Sterk még mindig hallgatott, az volt az érzésem, hogy komolyan vesz, és ezt becsültem benne, annál is inkább, mert ez nekem őt illetően csak fragmentálisan sikeredett. A kommün bukása után bejelentkezett hozzám, de leküzdvén személyes kívánságomat, nem fogadtam. Bécsbe menekült, beszélték a faluban, azután Moszkvába, majd vissza Bécsbe, ahol rejtélyes körülményezéssel elhalt. Híreim egy része öngyilkosságot mond, más része szerint szimpla véletlen okozta pusztulását! – Burzsujok, ahogy tetszenek mondani, lakásának fölosztása nincstelen proletárok között? Bon. Egyébként nem bon, mert megdolgozott érte, de ezt most ejtsük. A borzalmas eredmény: piszkos, egészségtelen tömeglakások. Nem fenségesen hangzik-e, kastélyoknak egy tollvonással szanatóriumokká változtatása? S nem embertelen egoizmus-e az, amely ezt opponálná? Nevetséges fölületességek, Sterk, kérem, nevetséges!

Kiabáltam; érdekes. Ott cipekedtek szolgáim – az én szolgáim az ő szavukra. Most megosztottam vele megfigyelésemet a környezetükből, a struktúrájukból kibólintott tárgyaknak, és nem tagadtam el feszélyezettségemet az értéktárgyak kupaca láttán, az évszázados trágyadomb láttán, melyet ők mindig mint ilyent vettek tudomásul, éppenséggel dementálván azon struktúrát, mely nélkül mindez csak egy formátlan, émelyítő halom. E dementációt én barbárságnak tekintem, de ezt elhallgattam Sterk zsidó elől. Helyette ezt mondottam:

– Kétségtelen kellemetlen látvány ez az összehordottság. Bizony más egy vacsora, kérem szépen, és ismét más egy zabálás, ha ért engem, Sterk.

– Hogyne, kegyelmes úr. Árnyalja mindazonáltal a gondolatfutamot az éhség.

– Parancsol?

– Ha éhes az ember, erre gondolok. Ez esetben nehéz a vacsora és a zabálás különbségét fölmérni. Hiányoznak a szempontok! A gourmet megveti az éhséget, tudom. Igaza van! Micsoda dolog nem azért enni, mert valami finom! Micsoda dolog valamit nem azért bírni, mert szép! Ám ha a nincs néz a vanra, vadabbak a szempontjai. Egy zsíros kenyérnek, gróf úr, nincsen, ahogy ön mondja, struktúrája. – Közbe akartam szólni, nem hagyta. – Ha csak a zsíros kenyér van, ha az a világ, ha csak a fájó üresség a gyomorban, ez van bent, kint meg a zsíros kenyér… Ez nem ugyanaz, mint hogy kint a csillagos ég, belül meg, ugyebár, az erkölcsi törvény.

Megint ez az elképesztő, arcátlan léhaság! Nem szeretem a zsidókat. Itt ez a drámai Tiborc-monológ, már épp alkalmazkodnék hozzá, és akkor ez a kellemetlen kabaretisztikus fordulat a végén! Kant mint körúti habitüé.

– Nagy úr az éhség – mondta még derűsen.

– Ehhez nem tudok hozzászólni – válaszoltam kelletlenül. Ez azután megismétlődő tapasztalatom lett a »dicsőséges« 133 nap folyamán, hogy dolgokhoz nem tudok hozzászólni. Olyan embertársaimmal kerültem beszéd(!)helyzetbe, kiktől rendesen óceánok választottak el. Elpárolgott az óceán. Igen sok úti415rajzban pompás színekkel ecsetelik, miként vonszolja magát tova a napsugártól kopárra égetett sivatagon keresztül a kimerült karaván, s miként éled fel a szomjúság gyötörte utasokban hirtelenül egy korábban élvezett üdítőital emlékezete, a jelen minden kínját megezerszerezve: úgy vonszolódott a mi életünk is nap nap után, egyre elviselhetetlenebbé válva, lassan tovább.

Az éhségre vonatkozó korlátozott verzátusságomra utalva megjegyeztem:

– Talán mégsem leszek én jó kommunista.

– Attól tartok, valóban nem, gróf úr. – Mintha csalódott lett volna, mintha várt volna tőlem e vonatkozásban valamit.

Az atrocitásnál engem jobban riasztott az abszurditás. Attól én félek, ha egyáltalán nem értek valamit, valakit. Mert azt nem hihetem, hogy ő sem érti magát, pedig talán ez a meglátás olykor több haszonnal járna. Meggyőződésem, hogy az abszurditást az Isten nélküli hit hozza. Ha a végtelent elhordjuk az ember szemhatára elől, megbicsaklik a tekintet.

– Ilyen megbicsakló tekintet ez a maguk kommunizmusa is.

– Nem inkább a nézés maga a veszélyes? Száguld és bicsaklik a tekintet! Vajon nem a vak ember a legnyugodtabb szemlélődő?

– Unom a paradoxonjait!

– Unom a logikáját! – És hogy a mi keresztény ajánlatunk vajon nem a vak-e, ki tekintetét a végtelen és üres horizontra függeszti.

– Ön szemtelenkedik?

– A legkevésbé se, gróf úr.

Ezt azonnal elhittem neki.

Azután még egyszer visszatértem az abszurditásra, mert az én bolsevizmus ellen érzett ellenszenvem kevésbé származott abból, hogy vagyonomat elveszítettem, vagy a kiontott vér borzalmából, sokkal inkább a teljes elvadultság, kulturálatlanság és a majdnem megfoghatatlan butaság látásából, amely az úgynevezett ideális Marx-theóriáknak ezen bestiák által való keresztülvitelében nyilvánult meg.

– A majdnem megfoghatatlan butaság… – Sterk morzsolta, ízlelgette a szavakat a szájában, de nem úgy, mint az éhes ember, nem az ő említette vad tehetetlenségben, ellenkezőleg, konesszőr módjára csócsálta, ernyedt élvezkedésben –, majdnem, majdnem megfoghatatlan, ez ebben a szép, a majdnem megfoghatatlan butaság… bizony, a butaság nagy úr.

Az éhség is nagy úr, a butaság is nagy úr: úgy tetszik, Sterk forradalmár »nagyúri« társaságra vágyik, mindenesetre bizonyosan többet gondol az urakra, mint szegény családom mindösszesen. Unfair eszme.

– A praxis, kegyelmes úr, és az ön családja erről sokat tud – Sterk belepirult –, nem nélkülözi az ideáktól való távolságot, mindig tartalmaz valaminő lomhaságot, szellemi restséget. Amit talán a butaság szó jól fejez ki, bár a felelősségi viszonyokat kétségkívül homályban hagyja. Gondoljunk, gróf úr, a dicsőséges egyház hosszú, hogy úgy mondjam, viszontagságos történetére.

– Ön a szentegyházat kívánná a szovjetek rendszerével egybevetni?

– Természetesen nem, bár megjegyzem, hogy mindkét esetben ember által épített, működtetett és kihasznált intézményekről van szó. – Szuszogva levegőt vett, s mint egy adut vágta ki: – Egyesek túlkapásait nem lehet az egyetemesség terhére írni.

Oh, be sokszor hallhattuk ezt az elkövetkezendő viharokban; ha úgynevezett józan szocialistákat megkérdeztünk, hogy hát mindenkit boldogító tanaikhoz ilyen visszataszító kihágások is hozzátartoznak-e, ezt felelték legjobb esetben: egyesek túlkapásait nem lehet az egyetemesség terhére írni.

– Elképesztő, ahogy magukat megnyugtatják a jelzők meg a bon mot-k!

– Mért, kegyelmes úr, a tízparancsolat az nem ugyanilyen bon mot-gyűjtemény? Ne ölj! Szellemes, nem?! Kétezer év kereszténység, kétezer év háború! Ne ölj! Ne tessék mondani, hogy nem szellemes! És végigmehetnénk mind a tízen!

– Ne! Maguk a gondolat helyébe a szellemességet tették, az igazság helyébe a machbarkeitet, az az igaz, ami megtehető. 417S ami megtehető, az rendjén való. Így lép a szeretet helyébe az örömszerzés. Ami van, az már bírja is pártfogásukat. Jézus nem így beszélt, Sterk.

– Jézus nem segít rajtunk, kegyelmes úr. Hisz még önmagán sem tudott segíteni. Jézus az ön pályáján játszik, nem a miénken.

– Ne beszéljen így.

– Bocsánat. – Kicsit elmosolyodott, és nem tudom, miért, kicsit én is elmosolyodtam.

És akkor egyszer csak nem szóltunk többet egymáshoz. Torkunkon akadt a szó. Bizony, ami a beszélgetésünket illeti, nem vacsoráltunk, de zabáltunk. Elég lett, anélkül azonban, hogy nyugalomra leltünk volna magunkban – inkább zavarra, azt torlasztottuk meg hallgatásunkkal.

Egyszerre, mintha begyakoroltuk volna, fordultunk a nagy, parkra néző ablak felé. A parkban tombolt a tavasz, a dús lombok egymásba értek, lassan sötétedett, barnásszürke homály ült a kertre, meghagyva a fák vibráló zöld foltjait és az égalja lilás-rózsaszín világlását.

– Kint is esthajnal, bent is Esthajnal – kuncogott Sterk, utalva arra a legendára, mely szerint a családunk az Esthajnalcsillagról nyerte volna a nevét.

– Született Morgenstern. – Most én kuncogtam, utalván arra, hogy napnyugta után a nyugati égbolton, napkelte előtt pedig a keleti égbolton látható, stern, amiért régen két különböző bolygónak vélték, alkonycsillag, hajnalcsillag.

Lassan egészen besötétedett, mi hosszan, szótlanul álltunk, míg ránk nem szóltak, mint a gyerekekre, hogy mit is művelünk ott, az ablakmélyedésben.”

A legenda a XIII. századra nyúlik vissza, szereplője ama Salamon nemzetségbeli Miklós, akitől a szakadatlan leszármazás oklevelek által kimutatható – van papír –, s akiről ezen okleve418lek az égadta világon semmit nem árulnak el, mert nem is beszélnek róla. Csak annyiban, hogy László fiát, mint az ő fiát emlegetik, filius Nicolai de cognatione Salamon. Egy apa, aki kizárólag a fia által létezik. A legenda szerint a Csallóköz tündére (?) bizonyos estéken meglátogatta ősapám kertjét, hogy az ott fölállított dézsában megfürödjék. Ha fölment az Esthajnalcsillag, akkor kezdett vetkezni, és ősapám tiszte lett volna, hogy jelentse a tündérnek, kezdheti, megjött a csillag, az estike csillag.

Az öreg halálakor a tündér küldött egy diákot, névre István diákot, ki lantjával kísérve előadta azt a dalt, amely azután hosszú időn át a család afféle belső, titkos himnuszának számított; kemény könyörgés, amely épp a névtelenségről szól, a névtelenség áhításáról, mikor pedig úgy látszik: e név: minden. Úgy mondják, egy koboldkórus énekelte a haláldalt.

Mia néni, aki a balesete után is – ez lett a hivatalos megnevezés: baleset; szerencsétlenséget már nem volt szabad mondani – vitte a híreket a kastély és Pest közt, a vonaton összeismerkedett nem is egy, hanem rögtön két vörösgárdistával.

Lett két magánbejáratú (saját, beetetett) vörösgárdistánk.

Az egyik a fia volt dédapám egy hosszú szolgálati idővel rendelkező szolgájának; mint fémmunkás keveredett szocialista vizekre, ám nem feledkezett meg családjaink „à la longue” viszo419nyáról, és fölajánlotta a segítségét Mia néninek. A két fiatalember „tapasztalatlan lényét” át- meg átjárták az új, kurrens tanok, s pompás színekkel festegették a kontesz előtt a szép jövőt, hogy majd mily gondtalanul és fényesen fog élni a kisasszony édesapja – elfeledkezvén arról, hogy már eddig is mondhatni gondtalanul és fényesen élt a kisasszony édesapja –, kap majd életjáradékot is, az állam gondoskodik róla és még vagyonát is kezelendi.

Dédapám följegyezte a nóvumokat. Aztán odabiggyesztett egy-egy k betűt: komolytalan. Gyerekes, komolytalan ideák: k.

Sokszor segítettek később, sok komoly pillanatban bizonyultak a családi biztonság védelmezőjének – mert nemritkán a komolytalan nóvumok teszik komollyá a pillanatot, tehetünk hát oda egy k betűt: k!

A forradalom kitörése óta az állami telefon csupán hivatalos személyeknek állt rendelkezésére, most mégis megcsörrent.

– Halló! Itt vörösgárda! – Dédapám, akárha egy kígyóhoz ért volna, majdnem eldobta a kagylót.

– Halló! Itt Esterházy! – vágott vissza. Ki itt, ki ott, illetve fordítva: ott ki, itt ki; contra, recontra, subcontra, fedáksári.

A családi vörösgárdista közölte, hogy hozzátartozók érkeznének a délután folyamán a vasúti állomásra, és kocsit kérnek. Pár órával később megjött a karaván, s „a kis proletár Mátyás”, sok öröm s remény hordozója, különböző elvtársak beleegyezése után megtartotta bevonulását oda, amit már nem lehetett atyái örökének mondani.

Heine írja, hogy bölcsője a tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján billegett. Édesapám bölcsője is igencsak billegett. Éppen dőlt össze az ezeréves Magyarország.

Összeült a családi tanács, nem a dőlés miatt, hanem mert menekülni kellett, fönnállt a veszély, hogy az én kis, épp hogy gőgicsélő papámat túszul ejtik.

Valójában csupán összedugta a család a fejét; az igazi családi tanács az eléggé meghatározott jogi s familiáris képződmény. Annak idején első alkalommal Miklós nádor hítta össze „öreg uraimékat”, s kívánta, jöjjék évente össze így a család, ha van ügy, beszéljék meg, ha nincs, múljék „atyafiságos szeretetben az üdő”. Végrendeletében akkurátusan és nagyvonalúan, de minden apróságra kiterjedően rendelkezik ingóságokról és ingatlanokról, szem előtt tartva az igazságosságot és a békességet, tanácsokat és szabad kezet adva, és írva: „hogyha mi kérdés támadna ezen én testamentumomban letett dolgokrúl, arról az én maradékom semmi pörben magok közt ne bocsátkozzék, s imitt-amott az én testamentumomat ne hordozzák, hanem maguk közt az öreg atyafiak közül hatan összegyűlvén, determinálják ezek a dolgot”.

A német főnemeseknél a legtöbb családban van egy állandó tanács, sőt rendszeresen tartanak ún. Familien-tagokat, nálunk ez így nem volt szokásban, ad hoc lettek összehíva. E tanács tagjai természetesen fizetség nélkül szolgáltak; ha a föladat sok munkával s idővel járt, szokásos volt valami ajándékkal (arany cigarettatárca, mandzsettagombok) köszönetet mondani a nem közvetlen vérrokon tagoknak.

De facto kijelölt családi tanács kevésszer lett életre híva: a mi águnk, a fraknói grófi ág családi tanácsa döntött arról, kérelmezzék az uralkodót, hogy az Antal kuruc tábornagytól elkobzott birtokokat (Pápa–Ugod–Devecser, Cseklész) ne valami idegen kapja, hanem adományozza a két fivérnek (meg is kaptuk); Imre prímás elnöklete alatt ugyancsak cs.t. döntött a fiatalon elhunyt Mihály herceg nejének – az olasz Anna Margherita Tizzone Biandrata, marchesa de Sana – és leányainak örökösödési ügyében. A családi döntés még azt is körülírta, hogy hány ló jár a marchesa fogatához, s ezeknek mennyi hely jár a bécsi palota istállójában, és hogy hol tárolhatják a használatukra szállított tűzifát. Alapos népség, akik vagyunk!

A nádor végrendelete értelmében aki bírósághoz fordul apellálni a családi tanács döntése ellen, az azonnal elveszti az örökösödési jogát. (Édesapámnak is kedvelt mondása volt, hogy 421pörre nem megy az ember, az csak az ügyvédeket hizlalja. Nem is értettem, mit jelent. Milyen pör. Afféle régi mondatnak hangzott, mintha egy regényből volna.) Ugyancsak e végrendelet atyafiságos szeretete szerint minden Esterházy várományosa volt a nádor szerzette összes birtoknak, saját ága kihalása esetén meghatározott sorrendben. (Megjegyeztem: a hercegi ág kihalása esetén a fraknói grófok – hahó! – legidősebb ágának legidősebb férfi sarja az örökös, követve a fiatalabb ág legidősebb sarja által. A fraknói grófi ág kihaltával következtek volna a csesznekiek, majd a zólyomiak, ugyanilyen föltételek mellett.)

Ezért kellett az összes Esterházy beleegyezése, amikor a zárgondnokság alá helyezett hitbizománynak engedélyezte Ferenc József, hogy az adósság (és főleg a kamatok) csökkentése érdekében eladhatnak bizonyos mennyiségű földbirtokot. Hosszas tanácskozások után az eredeti örökösödési szabály érvényben hagyása mellett az egyes ágak fejei bele is egyeztek az eladásba.

Családi tanács pörösködött a dreyfusös Walsin ellen is, hogy tiltsák el a névtől és titulustól.

Nagypapa több családi tanácsnak is volt tagja, feje.

Aprómunka ez a grófkodás.

Miklós gróf rendelkezésbe adta, hogy a családi tanács idejére a lánzséri vár lovagtermének nagy, dímatlan tölgyasztala köré névre szóló székeket hordjanak, vagyis a fűrészeléssel elért különböző magasságú széklábak által a különböző magasságú családtagok szemei, orcái egy magasságba kerüljenek, hogy így is eszükbe vehessék, egyenrangú felekként tárgyalnak, és úgy is tárgyaljanak, ezen obligóval és autonómiával.

A benső öröm, kedélyes idill, mit a kisded hozott, nem tartott sokáig, mert nagyapám, ki fiatal kora ellenére akkor már bukott miniszterelnök volt, arról értesülvén, hogy őt újabban keresik (és az ilyen keresés akkoriban kevés jót jelentett), biztosabb tanyát választott magának.

Ehhez járult még, hogy a Károlyi dédpapa időközben Aradon megalapította az ellenforradalmi kormányt, és azután Szegeden átvette ennek elnökségét. Erről tanultunk is az iskolában. A Váradiné csak úgy sivított.

– A keresztény, ókonzervatív ellenforradalmi erők!

A nagymama ágya mellett, a kisasztalon fő helyen állt a fényképe. Egy ókonzervatív, ellenforradalmi erő, nézegettem érdeklődéssel. Hasonlított a nagymamám húgára. Az arcból azt olvastam ki, hogy nem olyan nagy baj, ha valaki keresztény, ókonzervatív ellenforradalmi erő. Persze a Váradinénak nem volt fényképe.

Dédapám és nagyapám fényképe egymás mellett állt. A valóságban is ritka harmónia uralkodott a két férfi közt. Nemcsak ez a keresztény-ókonzervatív kötötte őket egymáshoz, hanem az a csöndes, úri, magyar becsvágynélküliség – annyi becs közt nem kunszt, de nem is állította senki, hogy az, sőt! –, melynek dédpapa egy kedvesen metafizikus változatát képviselte, míg nagypapa egy élesebb, csúfondárosabbat. Károlyi Mihály nekik főként túl hangos volt, gyanúsan akart valamit. Később, a negyvenes évek első felében, mindkettőjük szolgálaton kívüli miniszterelnök, elképesztő leveleket váltottak. Knapp, ez a jó szó, ilyen knapp leveleket (magyarul) talán soha nem írtak. A két öregúr ült a kastélyában, ki-ki a sajátjában, sok száz kilométerre egymástól, s nézte, hogy vágják alattuk a fát. Nem, nem ezt nézték, a világot nézték, az egész világot, így szokták meg. Kedves Móric, minél többet gondolkodom, annál inkább az a meggyőződésem, hogy a követendő eljárás tekintetében Kállaynak van igaza, nem Bethlennek. Hitler tegnapi beszéde is megerősít ebben. Szívből üdvözöl: Gy. Kedves Após, kösz 19-id. Teljesen értem s osztom aggályaidat. M.

Órákig tudtam nagymamánál a fényképtartókat bámészni. Olyan valószerűtlenül kidolgozottak voltak, szépek, annyi figyelemmel és odaadással lettek készítve, amilyennel én nem találkoztam. Mert az édesanyám tevékenységében minduntalan megnyilvánuló szépségről s arányérzékről okkal gondoltam, hogy afféle személyes szeszélyről van szó, arról, hogy a mamám valamivel föl akarja magára hívni a figyelmet; anyaként, háziasszonyként nincsen tere az ő ízlésének és finomságának, mert ez a tér egy igáslóra van méretezve, s ő pompásan működött igáslóként, míg meg nem halt.

Az ő tárgyakban testet öltő finomságáról nem gondoltam, hogy túlmutatna a személyén, nem gondoltam, hogy volna egy világ, ahol számít, miként van behajtva a papír, hogyan van és mi ragasztva, kasírozva, vagyis hogy van a világnak, az ember teremtette világnak: esztétikája. Azt képzeltem, csak a mamámnak van esztétikája, hogy a szép az nem van, hanem azt ő teremti. De már boltban nem lehet kapni, megrendelni sem lehet, maszeknál sem.

A nagymama asztalán viszont ott pompáztak ezek a finom tartók, így támasztva, úgy kasírozva, és még oda is volt pecsételve, Kellér és fiai, Tata, vagy Angerer Hof-Photograph. Azaz van egy világ, ahonnét ezek származnak. Nagy fölfedezés volt ez nekem, akárcsak később a nyugati autóké: vagyis hogy van egy olyan világ, ahol több száz ember éveken át azon és csak azon dolgozik, hogy mondjuk milyen hajlása, íve legyen a féklámpának. Hogy ez fontos lehet. Hogy akkor a világ talán nem csupán egy kozmikus vállvonás, féklámpaív?!, nem mindegy?!, fő, hogy világítson!

Az apósára vonatkozó hírre nagyapám felfüggesztette kényelmes bujdoklását a környéken, s visszatért a kastélyba menekíteni övéit, hisz ha Kun Bélának sikerül az idő szerinti legfőbb ellenének leányát és unokáját mint túszokat letartóztatni, erős ütőkártyát kap.

Összeült a haditanács, sorban minden családtag szót kapott (csak apám nem). Komolyan beszéltek és komoly képet öltöttek, mindhiába, nem tudták komolyan venni ezt a menekülősdit, annyira hihetetlennek tetszett, valószerűtlennek, hogy föl424dönfutók legyenek a saját országukban, hogy most is csupán játszottak, azt játszották, hogy nagy bajban vannak, és azonnal menekülni kell.

Olyan valódi, nagy, rossz bajban, hogy beleszédül az ember az ijedésbe és a cselekvés kényszerébe, összeszorul a lénye, gyomorháborgás és ájulás környékezi – hát ennek előtte nem is tudom, mikor volt utoljára a család.

1652-ben, Kisasszony havának 26. napján.

Nem sokon múlt, hogy ott véget érjen az alig megkezdett, fényes történet. Minthogyha tíz kilométerrel Donaueschingen után jönne az Ecsedi-láp, a víz meg ezerfelé szétszaladva megállana. Szép kis tocsogó, sok értékes vízimadár – de hát mégsem ugyanaz.

Elhunyt „a szép groff”, László, a 17 éves Pálra szakadt a birodalom, s körben a cápák, hogy lecsapjanak a koncra, Nádasdy sógortól az udvarig. Be szerencse, hogy a nagy kardinál akkor már megtért az ő egy igaz, katolikus Istenéhez, az egyetlenhez, kit talán hajlandónak mutatkozott, talán, maga fölött tudni és elösmerni.

Akár valami matinéra, nyugis futballmeccsre, hogy indultak László és unokafivérei Forgách Ádám érsekújvári főkapitány invitálására, hogy egy Nyitra megyében garázdálkodó török martalóccsapatot megbüntessenek. (A törökök meg nyilván minket mondottak martalócnak – csak értelemszerűen törökül.) Sikerült is kiszabadítaniok a pogány által szedett körösztény rabokat, de súlyos árat kellett fizetni. A csatában nyolc családtagunk vett részt, és négyen hősi halált haltak, egy napon, egy mezőn, egy órában.

Pál úrfi a semptei várban duzzogott. Hiába esedezett, kérlelte volt bátyját, hadd kísérhesse táborba, ami nem is lett volna szokatlan kérés, a virtust is tanulni kell, László, mintha megérezte volna, eltökélten nemet mondott.

Midőn megjött a keserű hír, hogy bátyja vitézül megharcolván elesett, egy minutum alatt Palkóból Pál lett, úrfiból úr, nagy úr, kamaszból férfi. Beleszédült az ijedésbe és a cselekvés kényszerébe, lénye összeszorult, gyomorháborgás és ájulás környékezte. Aztán elmúlt a pillanat, elmúlt vagy elhajtotta, s ő nyugodtan leült vacsorázni. László bátyjának is megteríttetett, saját magának azonban nem, mint máskor, bátyja jobbján, hanem a felvégen, vele szemben. Ült a két testvér, egy asztalnál, egyik a nincs, másik a van. Unokabátyjuk, Farkas, eddig László balján, most Pál jobbján, a családi masinéria egyik legfontosabb figurája, igazi szürke eminenciás, okos, szolgálatkész, szerény, magtalan. A Lőcsei Krónika szavai szerint tiszteletreméltón nemes jellemű, jólelkű úr. Már Miklós gróf idejében is foglalkozott a család jogi ügyeivel, és aztán lett László jogtanácsosa és a nádor halálával az árvák nevelésének fölügyelője.

Büszkén nézte a család új fejét. Pál azonnal futárokat küldött a lánzséri, lakompaki, regéci, biccsei és pápai Esterházy-várak kapitányaihoz, vitték lóhalálában szigorú parancsát, hogy további intézkedésig idegent ne merészeljenek a várba bocsátani. Farkas úr úgy intézte, hogy a fiatal családfő úgy érezhette, mindent ő irányít. Pál tudta, mindenkinek azt kell hinnie, ő irányít mindent, hagyta hát a tapasztalt rokon segítő kezét nyugodni a vállán.

Másnapra kelve, fölkeresvén a testeket, találták szegény Lászlót, Ferenc, Tamás, Gáspár uraimékkal együtt, kik mindnyájan vitézül veszének el Istenekért s hazájokért. Az szegény László gróf szolgái közül negyvenötön vesztenek a harchelyen, s sokan sebesedtek. A testeket penig mind megfosztva találták, csupáncsak szegény bátyja ura testén az imeg, lábravaló és nadrág maradván meg. Volt penig huszonöt seb rajta, ki lövés, ki szúrás, ki vágás. – Hadi öltözetét és fölszerelését jól rekonstru426álhatjuk egyrészt udvarmestere naplójából, másrészt a bécsi Hadtörténeti Múzeumban őrzött mellpáncélja és sisakja után. Hajdani bátyám sima, dísztelen fekete mellpáncél fölött egy rövid, tágasra szabott bőrköntöst viselt. Csatalován párducbőr takaró volt. Nyergét, lószerszámát, kerek pajzsát, buzogányát és finom, damaszkuszi pengéjű kardját türkiz és gyöngyös berakások ékesítették. Fekete sisakján drágaköves forgóban főkapitányi rangjának megfelelően három csomóba szedett darutoll bokréta lengett, és nyeregkápájában egy pár finomművű francia pisztoly volt gondosan felporozva. Mindez nem segített rajta, lova mocsaras talajba süppedve elbukott, és nyeregből szállva harcolt tovább. Amint az a múzeumban kiállított mellpáncélon látszik, annak alsó szegélyéből egy puskalövés egy darabot kiszakítva hatolt be altestébe. Valószínűleg ez oltotta ki életét.

Semptéről Fraknóba siettek, ahol az egész várbeli cselédség porkolábokkal együtt maga hívségére megesküdtetett. És találkozott Orsolya (Orsicska) édes mátkájával, hogy együtt imádkozzanak élőkért és holtakért, halott atyafiaikért és élő enmagukért. És megkezdődött Farkas báró irányításával a baj elhárítását célzó bonyolult hadművelet, amely részint a birtokrészek birtokviszonyainak tisztázására (lásd például a zálogjogon bírt dominiumok kezelése), részint a nagyéhű Nádasdy Ferenc megkorlátozására irányult, ki Anna nővérünk férje volt, sógor, rokon, de ez nem akadályozta meg – eh, semmiben nem akadályozta! Miközben szemforgató módon augsburgi ötvösével, Drentwett-tel pazar dísztálcát csináltatott a vezekényi hősök tiszteletére. Farkasnak minden ügyességére szükség volt, hogy parírozza a majdani országbíró mérhetetlen birtokvágyát.

És még Rómában valahogy el kellett intézni a nagyon-nagyon rokon Orsolyával való házasság engedélyezését; sikerült megnyerni IX. Ince pápa nagy befolyású sógornőjének, Dona Olimpia Maldachini asszonynak kegyes jóindulatát. Farkas úr pedig beírta a kiadás rovatba: egy ezer aranytallér.

A haditanács úgy határozott, hogy a potenciális túszok, nagymama a kis Mátyással, tegyenek úgymond, egy kis sétakocsikázást. Milyen jó érzés ezt így mondhatnom: a kis Mátyás; jó érzés apánkról mint gyermekről beszélni, nem a fölényeskedés végett, ellenkezőleg, így mintha ki lehetne vonni magunkat a kötelezőnek tetsző ödipáliákból, vagy legalábbis az első lépések ez irányban megtehetők, és lehet, végre lehet a szülőapánkat babusgatni, amit még a legjobb fajta apával sem lehet, még az úgynevezett baráti apával sem, a baráti baráttal is csak éppen hogy, kicsikét s óvatosan.

Sé-ta-ko-csi-ká-zás-ra, hangsúlyozta a tanács, és csupán azért nem kacsingattak, mert azt alpárinak tartották. Hunyorogtak, a homlokukat ráncolták, s vonogatták a szemöldöküket. (Szemöldvonásban mindig jeles volt a família – „bár eredeti géniusza megfáradt, afelől semmi kétség nincs, hogy szemöldvonásban…” –, főleg annak aszimmetrikus, kétkedő műfajában alkottak maradandót, nagyapám utolérhetetlen volt, a műfaj csúcsa, édesapám ugyan birtokolta az arcizmok elengedhetetlen játékosságát, ám csupán utánozni tudhatta apját, meglehet, tökéletesen, látjátok, így húznám föl, ha fölhúznám, és fölhúzta; puhány harmadgenerációs, nemhogy fölhúzni, de összevonyni se bírom, őszintén szólva szemöldököm is alig van, bőbb verejtékcsorgásnál már használhatatlan…)

És majd nagyapám lesz a kocsis, találták ki még nagy ravaszul, nehogy árulója akadjon az „Egyiptomba való menekülésnek”, ahogy azt a levelekben chiffrírozva emlegették.

Azt levélíró el sem bírja képzelni, mert ha el bírná, nem írna levelet, inkább levágná a kezét, megtörné pennáját s elcsorgatna minden tintát, inkább odautazna vagy fölszámolná a kapcsolatot, ha tudná, mennyire kiszolgáltatott s megalázott lesz, ha 428mikor illetéktelen kezek belematatnak a levelébe. (Felgőzölik a 7-es számú főpostán, mondták a jólértesültek.) Telefonáló sem képes fölfogni azt a helyzetet, hogy lehallgatják. Föltevések vannak, romantikus képzelgések – milyen messze az egyszerű, valóságos sivárságtól!

Talán nincs is család, ki ne gondolt volna a hatvanas években arra, hogy őket lehallgatják, s ne észlelt volna kicsi, gyanús jeleket a borítékok ragasztásánál. Mondhatni nemtől, felekezettől, világnézettől függetlenül.

– Hát hogyne! – nevetgélt édesanyám, és én alig bírtam hallgatni. – Ha nincs letartóztatás, börtön, főbelövés, mi maradt szegényeknek?!, nyilván egy kis spionázs! – És aztán azok a siralmas erőlködések a készülékre borított pulóverekkel meg a fürdőszobába cipekedéssel! Összes csap megeresztve, WC lehúzva – se lehallgatás, se hallgatás.

Mindenki, mindenki úgy hiszi, túl tud járni a lehallgató eszén. Alaptévedés. Valamin persze túljár az ember, sőt valaki eszén is, de hogy kién… A lehallgató nem egy ember, nem egy személy, nem egy ész, amely kicselezhető. A védekezés, mert nem ismeri el a gyöngeségét, kizárólag gőgös lehet. Ám a gőg, ha gyönge: undorító. Ha anyámék telefonoztak (a vélt lehallgatottság tudatában szinte mindig metatelefonoztak), a kezembe temettem az arcom, hogy ne kelljen látnom, és befogtam a fülem, hogy ne kelljen hallanom őket. Mintha nem volnának… Micsoda nyomorúságos, nevetséges pitiség, micsoda szar alakok az én szüleim, hüppögtem. Gyerekesek és szánandók. Az ártatlanságuk volt viszolyogtató.

A védekezések két alaptípusra vezethetők vissza. Az egyik az öncenzúra gőgjéből származik, azt föltételezi, eldönthető, mi lehet tárgya a lehallgatásnak, mi nem. Mily okosnak, elővigyázatosnak és kissé szégyenkezve autoriternek gondolta magát apánk, amikor ránk-ránk dörrent vagy inkább sziszegett:

– Nem telefontéma!

Sírnivaló.

Mintha a lehallgatás rendet vágna fontos és nem fontos közt, ne mondjuk azt, hittanóra, Fradi és schilling, viszont nyugod429tan azt, hogy kutya, hó, snidling. A sötétség vöröses pihékben szállingózott, állj, ne tovább! Mintha olyan szépen volna, hogy az aljas lehallgató fonná aljas pókként az áldozat köré aljas hálóit! A lehallgató szövi a hálót. Az aljasság szaporodik, ez igaz. Én ezt az aljasságot láttam.

A másik védekezés a szabadság gőgjéből származik, azt föltételezi, minden mindegy, mondhatsz, amit akarsz, ezek úgyis azt csinálnak, amit akarnak, következésképp te is azt csinálhatsz, amit akarsz, mondhatsz, amit akarsz, azok ott meg fényesre nyalinthatják…

Apám alkata szerint az elsőbe tartozott, de, mint mindenki, olykor beletévedt a másodikba, fáradtságból vagy mert sok lett az a sok magára kényszerített fegyelem, és legalább így akart a szabadságra emlékezni, és tréfálni kezdett ismeretlen partnerével, elnézését kérte, hogy föltartja, satöbbi, a szokásos. Közben magyarázólag nekünk kibeszélt, amolyan színpadi félrével. Soha nem láttam anyámat így nevetni. Az úgynevezett védekezéshez kelletik közönség, hálás közönség, szégyellje magát az, aki leskel. Majd elsüllyedtem szégyenemben.

Egyszer már annyira nem bírtam tovább hallgatni, hogy odaugrottam hozzá, és egyszerűen rácsaptam a készülékre. Apám annyira meglepődött, hogy elfelejtett szájon vágni.

– De hát mit csinálsz, kisfiam? – kérdezte szelíden meghökkenve. Hirtelen zokogva átöleltem, szorítottam, szorítottam. Az övcsat nyomta az arcom.

Száz meg száz – millió! – ilyen csat rejtekhelye volt akkoriban a lakásunk, mászkáltak, akár valami színes rovarsereg, kék, piros, fehér, fekete, beférkőztek mindenhová, a konyhában a tányérok közt találtunk rájuk, a vécében, az ágyakban, a cihában, az iskolatáskában, és kint a kertben is; akkoriban kerültünk vissza Budapestre, édesapámat nem nagyon igyekeztek alkalmazni, még nem volt mindenki velük, aki nem ellenük, arról 430nem is szólva, hogy apám ellenük volt, és akkor alkalmazta a Tóth Juszuf bácsi – anyám hogy utálta! –, előbb műanyagcsatozásnál, aztán parkettázásnál. Azt nem tudom, mért hordta apám haza ezeket a műanyagvackokat. Fizetéskiegészítésül? Még az iskolába is vittünk, cserealapként megtette. Cégünk reklámja. De öv nélkül, csak a pucér csat.

Még ha csokigyárban dolgozott volna! Vagy a vágóhídon. A zöldséges Ferinek a bátyja hozott onnét mindig pacalt, és osztogatta a szomszédok közt. Anyám annyira undorodott, hogy még udvariasságból sem vette át.

– Értem én, Lilike néni. Lilike néninek meg tetszik vetni az egyszerű ételeket.

Anyámat a nyelvi pongyolaságok azonnal fölpaprikázták, szokásos mámáink meg rizsáink láthatóan energiával töltötték föl.

– Figyeljen rám, Tóni. Először is. Maga nekem ne mondja, hogy Lilike néni.

– Igenis, Lilike néni. De hát Lilike néni mért mondja, hogy Magatóni?

– Hány éves maga, Tóni?

– Húsz. Vagy inkább tizenkilenc.

– Lássa, hát ezért. – Anyám legyintett. – És tetsziket se mondjon.

– Nem tetszik szeretni?

– Nem szeretem.

– Á, hagyjuk ezt, Lilike néni. Én nem tudok úgy beszélni, ahogy Lilike néni akarja… Lilike néni meg nem akarja a pacalt… Értem már. Azt tetszik hinni, hogy büdös. De nem büdös. Ki kell rendesen mosni. Én is meg tudom mutatni meg a muter is.

– Azt se mondja, Tóni kérem, hogy muter. Édesanyja az magának, nem a muterja.

Tóni az összes nekünk szánt prédikációt megkapta, csak ő figyelt is közben anyánkra, ellentétben, természetszerűleg, velünk.

– Egyik fületeken be, a másikon ki! – És valóban.

– Értem már, muter, fater, mire gondol, de itt nincs igaza – várt, nyelt egyet, behunyta, majd kinyitotta a szemét, és kimondta: – magának. Magának! – ujjongott anyámra Tóni.

Azon kevés pillanatok egyike volt ez, amikor láttam, hogy anyámra úgy néznek, mint nőre. (Volt egy állandó, titkos hódolója, a Zoli bácsi, de annyira titkos volt, hogy ő maga sem tudta, hogy szerelmes anyámba, az ő pillantása könyörgött, vagy önmagát sajnálta; ehhez nem kellett nő.) Anyám unta és élvezte Tónit.

– Látom, Tóni, magával lehet beszélni. Üljön le, hozatok egy teát. Azt a csomagot azonban hagyja, kérem, kívül.

Hozatok, kéretem, sokszor mondta így, és ment és hozta. Nem tréfából mondta; tulajdonképpen az egész élete leírható evvel a mérsékelt tréfával: egy úrinő, aki – igásló már volt –, mint egy barom végigdolgozta az életét.

– Cselédnek tartotok csak. – Igen, és?

Kint a pacal, bent a tea párolgott, aprósütemény, szalvéta, kockacukor, ezüst kiskanál. Tóni boldog volt. Mindent megtett volna anyánkért. Mindig hozott pacalt. Később aztán átállítottuk bélszínre. És még előbb velőscsontra.

A Tóni szenvedelmes pillantásánál gondoltam először arra, édesanyám nő, a velőscsontnál meg arra, hogy édesapám férfi. Hogy ilyen egy férfi. Szerez, megold, ellát, oszt.

– Velőscsontszagra gyűl az éji vad – jelentette be apánk, és szertartásosan leült a konyhaasztalhoz, előtte a fazék, mi körötte, zsinatolva, pipiskedve, hogy le ne maradjunk semmiről. – Helyet – nézett ránk csinált eréllyel, majd mint az operáló főorvos (vagy miséző pap) fölemelte két kezét –, szikét, angyalka! – vetette oda anyánknak, ki részt is vett meg nem is az előadásban; annak örült, hogy mi örülünk, mi, gyerekek meg az a férfi, aki épp azt játssza, hogy az élet szép és izgalmas, és ő ura és birtoklója ennek a szépségnek, és gyámola e kis csapatnak, 432melynek most mutatja, mutatja épp, hogy ez a szépség s izgalom bárhol s bármikor föllelhető a világban, lám, íme, egy marhalábszárcsontban is!

– Konyhakendő! – és akkor anyánk váratlanul, újra meg újra váratlanul, nem valamelyik sokat szenvedett, használatban lévő konyharuhát adta oda, volt köztük hajdani pelenka is!, hanem egy fényesen fehér, szikrázó, súlyos damasztkendőt, messziről látszott a koronás hímzés, tizenegy ágú korona, tehát Károlyi-örökség, apánk kicsit meglepődött, kérdőn anyánkra nézett – tátott szájjal bámultuk őket, mint az isteneket, bekukucskálhattunk az Olümposzra –, anyánk bólintott, igen, igen, mire apánk varázsos ügyességgel a bal csuklójára tekerte a kendőt, előtte földobta a levegőbe, az ott lebegett a konyhai légtérben, mint egy madár, fehér békegalamb, mi más (a Kishuszár szerint a békegalamb nem is galamb, hanem gerle, ez olyan, mint a tüske meg a tövis, nincsen rózsa tüske nélkül, békegerle), a kendő azután lassan aláereszkedett és magától rácsavarodott a Papi kézfejére, ő pedig rögtön benyúlt a fazékba a csontért, felsóhajtottunk, jaj, most mi lesz?, az ünnepi kendő semmi perc alatt használt lett, mocskos, zsíros, barnásan csatakos, ijedten néztük, mi lett belőle, sápítoztunk – volna, de épp azt tanultuk, hogy nem kell folyton aggályoskodni, a nagyvonalúságról tanultunk valamit, meg még talán azt is, hogy ennek ára van, ennek a csodás gerlés mozdulatnak, sok minden kell hozzá, kell ez a réges-régi kendő, meg kell anyánk mosástól kimarjult keze, hogy majd ezt is megint kimossa, tehát személyesnek és személytelennek, a mostnak és a történelemnek az összjátéka van apánk varázslása mögött.

És akkor! Apánk gigászi kezében a gigászi konc, az odakészített tányér fölé tartja, fölemeli a jobbját, ökölbe szorítja és lecsap! De hová? Nem ám, mint hittük, a csontra, hanem a saját kézfejére! Ezt is tátott szájjal figyeltük. Még ilyet! De hát a népi tapasztalat karöltve a fizika törvényeivel… Többnyire az első ütésre kiugrott egy nagyobb darab, ez volt a jel, azonnal leültünk az asztal köré, és elkezdődött egy nem ideges, de izgatott kapkodás.

– Gyorsan, gyorsan kenyeret! – türelmetlenkedett apánk, mert a pirítós valahogy mindig késett; kicsit, de késett. – Csak melegen, azonnal, ez csak melegen jó!

Az első falat az övé volt, anyánk a legszebb részből levágott egy vajsárga, remegő szeletet, érmét, sorban sót, paprikát és borsot szórt rá, és mintegy megáldoztatta a fatert, aki csukott szemmel, élvezkedve vette magához a falatot, lenyelte, várt, figyelte az utóízeket, majd bólintott:

– Nem mérgezett.

Iparkodni kellett, nehogy megdermedjen a velő. Mintha az lett volna a legnagyobb baj a világon, hogy megdermed. Ha megdermed, vesztettünk – valahogy így. Iparkodtunk hát. És akkor az utolsó pillanatban észrevettük, eszünkbe jutott, nekünk, gyerekeknek és az apai férfinak, hogy a Mami még nem kapott. És akkor persze kapott, fölajánlottuk, amink volt, már csak maradék, sötétebb, fecnisebb darabkák, attól az még finom, és ízlett is édesanyánknak.

Azt egy pillanatra sem hittük el, hogy a Mami nem szereti a mellyehúsát, és a szárnyáért meg a püspökfalatért él-hal, itt kilógott a lóláb („a lóbélszín első osztályú hús, kicsit édesebb a megszokottnál, erősebben kell fűszerezni, ennyi”, mesélte nagynénénk; anyánk fintorgott), tudtuk, miattunk teszi, áldozatos, föláldozza magát, és ezt rendben lévőnek is tartottuk, egy anya csak áldozza föl magát, majd ha mi anyák leszünk, mi is föláldozzuk magunkat. Ha nem, nem. És a szárnya nem is rossz.

De azt nem elhittük, hanem tudván tudtuk, hogy apánk kedvenc csemegéje az az alig ehető, kesernyés, kemény, sötét vacak, az étcsokoládé, a bitter. Gonosz vagy tájékozatlan vendégek útján terjedt a baj, és még mielőtt mi csalódottan, dühödt kedvetlenséggel hozzáláttunk volna, apánk lecsapott rá, előttünk majszolni kezdte, úgy örült, mint egy gyerek, még össze is kente az 434arcát, csak néztük, majdnem olyan jó volt, mintha konyakosmeggyet kaptunk volna.

Egyszer később, mikor már nem csokoládét hoztak, ha hoztak, a vendégek, meg akartam lepni a születésnapjára (vagy karácsonyra?) evvel a keserűcsokival. Épp nem lehetett kapni, lejártam érte a lábam, míg végül (a Kőbányai Húsos centerhalfjának tanácsára) Kőbányán szereztem. Vittem büszkén, én elég tehetségtelen ajándékozó vagyok, most sikerült, erősen meg voltam magammal elégedve, ragyogva adtam át.

– Mgen – fogdosta apám rezerváltan a kincset. Mondtam, mily sok nehézség árán sikerült szereznem. – Mgen. – El nem tudtam képzelni, mit csináltam már megint rosszul.

– A kedvenc csemegéd, nemdebár?! – mondottam könnyű szentségelés helyett. És akkor egyszerűen kiderült („Szereti ám majd megmondom kicsoda!”), hogy neki az étcsokoládé a püspökfalatja! Elmesélvén a testvéreimnek, nem hitték.

– Hát még össze is csokoládézta az arcát örömében!

Végül is nem vettük zokon tőle ezt a pálfordulást, nem vettük figyelembe, nem hittük el, kapta továbbra is a keserűket („keserű tréfa”), annyi változott, hogy amikor átadtuk, nem néztünk a szemébe.

A műanyagcsatok mellett még glaszékesztyűből volt ipari méretű tartalékunk. Édesanyám minden karácsonyra glaszékesztyűt kapott Mia nénitől, egy pár glaszékesztyű, készült Bécs városában Hoffernál a Juden Gasséban, a kitelepítés ideje alatt is. És járt egy pár a házassági évfordulóra is, az évente kettő pár glaszékesztyű.

Még nem érte el a húszat, de közel járt, amikor anyám maga elé vette a kesztyűket, vágott, varrt, nyeszetelt, és, az igényeknek megfelelően, vécépapírtartót eszkabált belőlük. Vécépapírtartót a Mia néni glaszékesztyűiből! Kivételesen ebbe mi is be lettünk avatva. Hogy eloszoljon a felelősség?

– És mi lesz, ha a tanti vendégségbe jön? – aggódtunk. Hogy nem látja meg, az nem lett volna érv. Amit akart, látott. Nem a szemével nézett az!

– Először is nem jön, mert nem fog beutazási engedélyt kapni. Népi demokráciánk okkal tart a Mia tant’ ellenforradalmi erejétől – próbáltak viccelődni a szülők; magukat nyugtatták.

Elképzeltük a tantit, ahogy ellenforradalmárként bevágtat seregei élén, enyhén raccsolva, mert enyhén raccsolt, statáriumot hirdet, részvéttel a komcsik szemébe néz, és komolyan így szól:

– Fiúk! Kádáhnak sipihc!

– És ha mégis jöhet? – kutakodtunk tovább, rátapintva a közelgő gulyáskommunizmus ütőerére.

– Úriember vendégségben nem megy vécére – szólt apám szigorúan. (Van egy nagynénénk, egy nagybácsi felesége, aki az esküvő után hónapokig még hazajárt a szülői házba: kakilni. Úrinő.) Úgy tetszik, megijedt ő is.

– Ne féljetek, kicsinyhitűek – csóválta elégedetten a fejét anyánk –, ez akkora arcátlanság, erre még álmában se gondolna, hogy az ő gyönyörű kesztyűit… vécé… ki se mondom.

Büszkén nézett körbe, valamit törlesztett az Esterházy családnak. Mindazonáltal egy vécépapírtartó be lett festve pepitára, és meghagyott egy kesztyűt mutatóba. Ki tudja.

Szorítottam édesapám derekát – Rákóczi tölgye! –, a műanyag övcsat nyomta az arcom.

– Papikám, mit csinálsz, ne csináld, nem akarom, hogy mindent halljanak, mindent már csak ne halljanak! – hüppögtem, szipogtam, zokogtam, csuklottam, csuklottak elő a szavak –, dögök, dögök, édes papácskám, mit tudsz te erről, hát minden szavadat magnóra veszik, és visszajátsszák, hol felgyorsítva, hol lassítva, és ezen röhögnek ott bent, bocsáss meg.

Apám megvetette az efféle óbégatást; elunt és lesöpört magáról. Szó szerint: eltávolított. Ilyen sírásos kitörés többször nem fordult elő, ebben olyan vagyok, mint ő: fegyelmezett.

A kastélyszolgák megrökönyödéssel és – amint dédapámék orruk alatt somolyogva megállapították – némi rosszallással vették az új, úri allűrt tudomásul, azt, hogy ezen vészterhes időkben a „kastély” kirándulásokat szervez. És ráadásul itt hagyják egyedül az öreg kegyelmes urat. Különösen az öreg Tóth morgott; akkor éppen kétszáz éve álltak a család szolgálatában. (Rögvest e szolgálat megkezdésekor, az iratok alapján földeríthetetlen okból, amint az a Pálffy Szidónia által sógornőjének, Eck Máriának írt levélből kitűnik, 1717-ben abban a szokatlan kiváltságban részesültek, hogy a keresztségben fiuknak a grófi gyermek nevét adhatták. Minden elsőszülöttjüket Menyhártnak hívták. Az első ilyen nevű Tóth a születése után másfél évvel, ahogy Szidónia ősanyám írja, „elhalt szörnyű-betegségben”. Senki nem tudta megmondani, mi az a szörnyű-betegség.)

Ebek harmincadjára hagyni, Tóth Menyhért szavajárása volt, ebek harmincadjára jutott az ország, a vetés, a paradicsompalánta.

– A kegyelmes urat ebek harmincadjára hagyni, ki érti ezt a rafinériát – dohogott. A játékot orrontotta meg az öreg szolga, nem értette és elítélte. Ő a drámai fordulatot drámai fordulatnak élte meg, a tragikusat tragikusan, és akinek ez megadatik, annak a magyarázat is megadatik, vagy ha nem, nem hiányzik, az élete mederben folyik. Megvan, mi miért, az életnek rendje van, ha nehéz is. Ehhez a rendhez, a Tóthéhoz, a dédpapáék is ragaszkodtak, nem ettek meszet, hogy ne ragaszkodjanak, de tudták róla, nem Istentől való, sokkal inkább tőlük, vagy ami egyre megy, az apjuktól meg a nagyapjuktól.

Tóth Menyus, miközben gondosan előkészítette az Esterházy-homokfutót, továbbra is zsörtölődött, és hiábavalóan igye437kezett magyarázatot találni arra, mért mosolyog oly derűsen az öreg kegyelmes, és mért tűri ezt a kicsapongást.

Hogy az útipoggyász és apám fehérneműkészlete a kocsin sok helyet nem foglalt el, azt mondanom sem kell. (Mégse egy aktatáska…!) A Tóthék pakoltak, a grófék, mint egy amatőr színtársulat, azt játszották el, hogy vidám kirándulásra készülnek. Integettek, szipogtak, lobogtatták kendőiket, lelkesen búcsúzkodtak, szintúgy Cziráky gróf, dédapám barázdaszomszédja, ki akkor ott tartózkodott. (Barázdaszomszéd… istenem!)

Elhalt szörnyű-betegségben: a Menyus (bácsi), apám öccse, ő halt meg szörnyűségesen, harminckét évesen, 1954-ben, a gyermekparalízis-járványban. Három héttel a halála után került piacra az ellenszérum, a Salk. Három héten múlt! Hasonlított apámra, de nem vetett akkora árnyékot az életére, mint a bátyja. Csak nevetős fotóját ismerem. Többször is találkoztam olyanokkal, akik, mikor kiderült, ki vagyok, rögtön közölték:

– Szerettem a nagybátyádat – és szemügyre vettek: engem. („Nem mentem be hozzá a kórházba. Féltem. Nekem akkor már volt egy kisgyerekem. Nem mertem. Pedig várt. Túl fiatal voltam. Féltem.” „Ne sírjon.”) Láttam levelét; ráismertem a családi szóhasználatra.

Megbénultak a légzőizmai, ezért föl kellett vinni Pestre vastüdőbe. Apámék mentőt hívtak, de azok nem találták elég súlyosnak az esetet. Apám káromkodott, amit szinte sose.

Vastüdő, sokszor hallottuk akkoriban ezt a szót. Féltünk tőle. Próbáltuk elképzelni, de azt nem lehet elképzelni, a finom, törékeny ágas-bogas tüdőrajzolatot meg az öntöttvas kályhát együtt.

Úgy hallottuk a szüleinktől, hogy nagymama napokon át ki sem mozdult a szobájából, zokogott, imádkozott. (Akkor tehát mégsem nálam sírt utoljára. Nálam először, Menyus bácsinál utoljára. Á, nem: a sírásokat lehetetlen számon tartani.) Egy438más közt meg arról beszéltek, hogy nagymama megzavarodott, pontosabban ezt anyánk mondta, apánk a fejét rázta.

– Hogyan beszél maga? – Hol tegezték, hol magázták egymást. (Mindkettő lehetett gyöngédség és durváskodás jele.)

– Én nem sértegetem Mamát, én csupán beszélek róla.

– Így ne, ha csak így tud, akkor ne beszéljen.

– Ugyan már, Matikám… Angyalokkal beszélget, itt írja a levelében, nem is beszélget, tárgyalásokat folytat, hogy híreket kapjon Menyustól… A Mama egy kész Swedenborg lett… Ül a temetőben, és fésüli a haját…

– Legyen szíves, hagyja ezt abba. Vécére kell mennem, annyira gyűlölöm ezért most magát! – Később engesztelőleg hozzátette: – Ez a Degenfeld-vonal. (Ti. a halottakkal való túlzónak mondható foglalatoskodás stb.)

Hosszú ideig társalgott nagymama az angyalokkal. Közvetítőként egy idő után bekapcsolódtak a helyi vályogvető cigányok, közvetlen kapcsolatot ígérve először az angyalokkal, majd a díjazás emelése után egyenest a tragikusan járt ifjú gróffal. Úgy tudjuk, a díjazás a családi ékszerek formáját öltötte magára. Így lett annak seggére verve, úgy tudjuk.

Apámmal lehetett, bírta, nagypapával nem lehetett hinta-palintást játszani, nem bírta a keze. Nagypapának olyan keze volt, mint a Mia néninek, finom, csontos, selymes, nem hinta-palintázásra teremtetett, hanem kézcsókra. Azért mégis lehetett vele hinta-palintázást játszani. Odaültünk együtt a kőkerítés párkányára.

– Hinta-palinta – állítottam, és Magyarország volt miniszterelnöke gravitással bólintott, és kalimpálni kezdtünk a lábunkkal. („Nagyapád nagyon kedves és emberi lett, mihelyst mindenét elveszítette.” – Egy nagynéni, anyai ág.)

– Hinta-palinta – jelentette ki ő is. És még valamit a francia történelemről mint olyanról. Nagypapa sokat gondolkodott a 439mint olyanokról. Ezeket vagy „a közelben raboskodó” barátjával beszélte meg – leveleztek, minuciózusan fölelevenítve a múlt egy-egy darabját (lelkifurdalásuk volt? nem hiszem, sajnos) –, vagy velem.

– A franciák történelme, mint egy színjáték, melyet többen néznek, mint játszanak. Ezért látszik léhának: messziről. A magyarok azt hiszik, a színpad üres, és régi, dicső előadásokról diskurálnak az előcsarnokban. Ezért látszik a magyar a legbeképzeltebb népnek: közelről. Messziről nem látszik.

Ott ripacskodott az ősi család, és félszemmel leste a hatást. Tisztes bukás volt. Ez a szép a színházban, rögtön minden kiderül. A cselédek moccanatlanul álltak körben az udvarban, és jegesen fürkészték gazdáik erőlködését. Az inasa előtt senki se lehet hős. Nagypapa szerint tizenkilencben ez volt az egyetlen forradalmi pillanat – mint olyan –, és ezt is kizárólag az ő ügyetlenkedésük idézte elő.

Tóth Menyus, egy Tóth Menyus végzett.

– Gyia – kurjantott a kocsis, név szerint nagyapám. Mielőtt rákanyarodott volna az évszázados hársakkal szegélyezett alléra, egyszer csak visszafordította a lovakat, és egy előkelő kört rajzolt a kastély elé, a színészek szélesen mosolyogtak, édesapám bömbölt, a nép pedig gőgösen várakozott.

Mivel fönnállt a veszély, hogy nagyapám magas, vékony, elegáns alakját a kocsisgúnya ellenére is fölismerik – az úr a pokolban is úr, innét tudták, hogy most a pokolban vannak –, Csákvártól harminc-negyven kilométerre elbúcsúzott övéitől, nehogy a „szent család” biztonságát veszélyeztesse, és más irányban eltűnt. Ott maradt nagyanyám, a ded – és az ő Kindsfrauja. Mert ugyan a család később e bujdoklásról mint a végső kiszolgáltatottság pillanatairól beszélt, de ebbe belefért a Kindsfrau. Nem sokat tudtak ezek a kiszolgáltatottságról. Nem ismerték a XX. századot. Beszéltek erről, arról, önmagukról, az országról, 440a múltról; nem ismerték a XX. század nagy csöndjét. Ők is, mint mindazok, kik úgy tudják, sorsukat a kezükben tartják, hajlamosak voltak a sorsukról úgy beszélni, akár egy kismacskáról: hogyne, hogyne, olykor karmol is, cic, cic, cica…

Sors a kézben – ezt az érzést apám nem ismerte. Ismerte a hallgatást.

A Kindsfrau, úriházak kényelméhez szokva, egyre több kifogásolnivalót talált a mostoha kirándulásban. Pár nap múlva faképnél hagyta apámat. Az első nő, aki elhagyta (neve föllelhetetlen).

– Kegyelmes asszony, én a család szolgálatában több mint három tavaszt töltöttem, minélfogva nekem bizonyos nívóhoz ragaszkodnom kell – itt kényeskedve körbemutatott: a kies tisztásra ferdén, mint a szentképeken, esett be a fény, távolabb évszázados tölgyek, sűrű bozótos, ezerféle zöld, szebbet alig lehet elképzelni; szalonnak nem szalon –, oh és főként nem saját biztonságom, netalán kényelmem érdekében, nem, hanem bizony azon tisztelet és megbecsülés okán, melyben az egész nemzettel osztozom, és mely engem, mind személyemben, mind státusomban odaköt e nagyszerű famíliához.

Nagymama tátott szájjal hallgatta a család hírére oly kényes perszónát.

– Gondolja el, kegyelmes asszony, hová jut a világ, ha már egy Esterházy-alkalmazottal is minden megtörténhet?!

A kisasszonynak igaza volt; ő jobban fölfogta a helyzet lehetetlenségét, mint nagymama. Akit persze nem is érdekelt a helyzet; azt, aki állandó páholyából pillant a színpadra, nem érdeklik a belépőjegyek körüli állítólagos visszaélések. A kisasszony azt érzékelte, hogy elvitték a feje fölül a színházat, nagymamát ez nem érdekelte, fölpillantott, látta a csillagos égboltot, s látta, hogy ez szép.

– Hanem akkor röviden egy kis gorombaságot kiáltottam oda neki mégis – mesélte nagymama, de hogy mit, azt nem specifikálta. Dédpapa igen büszke volt rá; hogy a jó Isten annyi erővel és nyugalommal áldotta meg ezen kedves asszonykát, hogy amidőn a terrorcsapatok közeledtével visszatért a kastély441ba, s leszállt a kocsijáról, és ismét Margit grófnévá vedlett, mindenki azt gondolta, hogy csakugyan valami nyugodalmas kéjutazásról tért vissza, s nem valami X. naccsád, aki rejtekhelyéből kúszik elő űzött vadként.

Ott maradt nagymama egyedül a vadonban; szoptatott, dajkált, pelenkát mosott. Vadászházainkban húzódtak meg, és plébániáknál kerestek bebocsátást. A Vértes hazai pályának számított.

Dédapám pedig arra a megnyugtató következtetésre jutott, hogy tehát mégsem igen lehet szó a nemesség degeneráltságáról.

Valamilyen Vilmos, Vili atya, egy családi kirándulás alkalmával meglátogattuk a gesztesi plébánost, aki apám bujdoklásakor ugyanitt kezdő káplán volt. Apánkat gróf úrnak szólította, ami nekünk roppant tetszett: azt hittük, játszanak; a Váradinét persze nem tévesztették volna meg, világos lett volna számára, hogy a klerikális reakció mételyez karöltve a reakciós oligarchákkal. Anyánkat grófnőzte, de az valahogy nem ült, nem stimmelt, a Mami arcát is ingerült zavartság uralta, túlzásnak, időszerűtlennek hatott. A Papinál nem.

Bejelentés nélkül érkeztünk, ám az föl sem merült, hogy ne ott ebédelnénk. A tisztelendő úr azonnal utasította gazdasszonyát, hogy két rántanivaló jércét, és nevetve mutatta: nyissz!

– Uborkasaláta, petrezselymes krumpli! – és ránk kacsintott. Valamint azonnal bort hozott; töltött. – A fiatalúrnak is – és megint kacsintott. Anyám halkan ellenkezett, de nem rám, inkább apámra koncentrált.

– Majd az ebédhez – próbálkozott.

De tudta, ha a férfiak inni akarnak, isznak. Ittunk. Azután a plébi elment átöltözni, addig civilben volt, nem is igen akartam dicsértessékkel köszönni. Amint magunkra maradtunk, szüleink, akárha az iskolában, suttogni kezdtek. Főleg anyánk.

– Mit csinálunk itt délig?

Apánknak széles jókedve volt.

– Ne aggódjatok, kicsinyhitűek. Égi atyátok majd… – és a plébános szobája felé bökött. Anyám legyintett; az órájára nézett, hogy akkor ebédig legalább járjuk meg a várat.

– Ajvé, ajvé – emeltük szemünket az égre –, tudjuk, tudjuk, a gótikus csűrök! – Ugyanis e kirándulások mindig határozott nevelészeti céliránnyal szerveződtek, a mamánk kímélet nélkül végigzavart minket a magyar művészettörténeten, Ócsa, Lébény, Ják, Zsámbék, Esztergom, egri minaret. Olyan ország ez, vettük nehéz szívvel tudomásul, ahol lépten-nyomon van valami szép. Amire, jaj, jaj, nekünk föl kell figyelnünk. Az életnek ezt a váratlan keménységét foglalta össze a „gótikus csűr”-sóhaj.

– Kitűnő gondolat! – vigyorgott felelőtlenül apánk. Látszott, sodródik; olyan, mint mi. Csak nincs hozzárendelt felnőttje. Mami megint legyintett. Húgunk, a kis álnok, az ölébe mászott.

Ha a jérce, gondoltam, ugyanaz, mint a csirke, akkor baj van, mert péntek van, és pénteken nem lehet húst enni. Akkoriban a csirke volt a drágább meg az értékesebb, nem a tőkehús; ritkán jutott, szerettem is nagyon, mégsem gondolkodtam, szóljak-e. Édesapáméknak gyerekkorukban nem volt szabad kérdés nélkül beszélniük, nem volt szabad önmagukról beszélni, nem volt szabad felnőtthöz kérdést intézniök, különösen nem étel ügyben (ételt dicsérni sem szabadott, mert ez a véleményalkotás jogát – így a kritika lehetőségét – jelentette volna). A plébános arca földerült a nekiszegezett kérdésemtől.

– Nagyon igaz, nagyon helyénvaló – a reverendáját gombolgatta –, remek megfigyelés, az iffiúr egy fontos problémát explikált!

Nem szerettem ezt az embert. Még azt is zokon vettem – elkapott a „hazai pálya” –, hogy engem nem szólított gróf úrnak. Milyen alapon nem? Vagy-vagy. Ímhol megyünk megnézni a hajdani várunkat, nem?! Majd gondom lesz rá. Beszélni fogok a püspökével. Nem tudják ezek, mi a rend.

Most kenetteljesen húzta az időt, akár egy bűvész, aki épp előkészíti a biztos csattanót. (Kenőnyájas, így hívtuk a gimnáziumban egy kenetes tanárunkat; helyes ember volt, művészettörténetet tanított, és annyira meghatódott mindig attól a temérdek szépségtől, amit ájtatos élvezettel a fejünkbe tölthetett, hogy alig kapott levegőt: pihegett.)

– Fiatal barátunk – barátod az Öregisten! –, hála a gondos nevelésnek – biccentés anyám felé, kinek arcán csikorgó mosoly (akár a glaszékesztyűk mennyisége, anyám kelletlensége időnként ipari méreteket öltött; kifejezésére a legváltozatosabb eszközöket vonultatta föl, a testnyelv megannyi rezdülését, beleértve a tekintet gazdag játékát – az a matt lefénylés!, hogy az élettől elmegy a kedve annak, aki abba belepillant, azok a nyirkos helyeslések, melyek minden tervet az elhatározás pillanatában megfojtottak, és a csöndek, a hallgatások, a némaság…) –, helyesen hívta föl figyelmünket arra, amiről természetesen mi magunk sem feledkezhettünk meg.

Azzal kirántotta a nyulat a cilinderből (ponty tán helyénvalóbb lett volna pénteken), miszerint neki fölkent joga és lehetősége kellő indokok fennállása esetén a böjt alól föloldozást adni, mely kötelesség az ifjú urakat szigorúan véve amúgy sem érintené, de ha lelkiismeretüket mégis érintené, akkor – lásd fennebb.

Nem hittem neki, húst akar zabálni, mi vagyunk neki az alibi.

– Péntek van, pénteken nem eszem húst – mondtam megvetően, és arra gondoltam, bizonyosan a mennyországba jutok, ellentétben ezekkel itt, ni! Ellenőrizni kéne, hogy pap-e egyáltalán. (A mamám olyan szépen tudta búgni, hogy agent provocateur…) Apámra néztem, semmi. A tisztelendő úr hozzám lépett, és megsimította a fejem.

– Ne legyél olyan szigorú.

Apám újból töltött a borból, móri ezerjó, anyánk meg rángatni kezdett minket, hogy induljunk akkor a várhoz.

A mamánk örökké számolgatott minket, akár a kislibákat, hogy rendben megvagyunk-e. Egy, ké, há, négy, és ötödikként apánkra mutatott, ám soha nem mondotta ki hangosan: öt. Egy, ké, há, négy, szün.

Ó, drága… szün!

Gesztes nevű vár egyébként három volt az országban: egy Gömörben, egy Trencsén megyében, s ez itt, Komárom megyében. Szegről-végről azonban Keszthely is rokon Gesztessel: valaha Gesztel volt. Maga a geszt szó a fa kemény belsőrészét jelenti. Lehet, hogy olyan kemény falú, szilárd vázat tervezett az első építő, akár a bükkfa gesztje.

Édesapánk mindent tud, így láttuk, a közhelynek megfelelően. Tudta az összes magyar királyt – az például már eléggé minden. És nemcsak a dolgokat tudta, hanem mindent el tudott helyezni a világban, hogy amikor V. Károly ott, itt ki, és hogy ő Aragóniai Katalin unokaöccse, aki ellen királyi férje, VIII. Henrik akkor indított válópert („Épp akkor?” „Nem épp akkor, akkor.”), amikor Lajos királyunk belefulladt a bokányi Csele-patakba. És amikor meghalt I. Ferdinánd, azonnal megszületett Shakespeare. Nem rossz bolt. Nem úgy beszélt, mint egy tanár, nem akarta, hogy megjegyezzünk valamit (anyánk, mintha varázsütésre, boldog lett, ha kimondtuk, ha az orcájába vágtuk, hogy Ghirlandaio vagy Pollaiuolo), apánk nem akart semmit, csak mondta, mesélte, inkább magának, mint nekünk, bár ha mi nem lettünk volna, nem mondta volna. Ettől az, amiről beszélt, valóságos lett. Az iskolában kizárólag a matematikát tartottam valóságosnak, a többit az állatszelídítés hol érdekes, hol elcsépelt formájának. Mondta, ahogy azt mondjuk, esik az eső, föltéve, hogy esik az eső. De evvel nem az esernyőre céloztunk, hogy az milyen jól jönne most, és nem is a vetésre, hogy annak milyen jól jönne most az eső.

A fater nem beszélt mindig így – sokszor nem beszélt sehogy –, de nagymama mindig. Ő mindig háromszáz-négyszáz évet látott egyszerre, reggel is, szerdán is – most eltekintve az örökkévalóságtól, amely még négyszáz évnél is több. Mindent – eseményt, 446személyt s főként a veszteségeket, a vereségeket – ebben a távlatban látott.

Volt egyszer vele egy rádióbeszélgetés, szociológiai fölmérés, múlt és jelen, grófok és cselédek a jelen tükrében; némiképp váratlanul, bár a Kádár-rezsim természetének megfelelően. Csak épp e természet lassan fedte föl magát, illetve e természetnek megfelelően az ország lassan kívánta megismerni azt. Az emberek becsukták a szemüket, már túl sokat láttak, és most azt mondták, van, ami van, legyen, aminek lennie kell, de ne beszéljünk róla, ne ismerjük, ne tudjuk, micsoda. Arról nem is szólva, hogy tényleg nem lehetett tudni, mi micsoda, mikor mi micsoda, mert a nembe forduló igenek és az igenként működő nemek sem nem nemek (igenek), sem nem igenek (nemek), és nem is talánok (talánok), hiszen valami aztán mégiscsak lesz, lett, igen, nem, talán.

A műsor vége felé megkérdezték a szereplőket, mit kívánnának, mi volna a három kívánságuk. Egészség, nagyobb nyugdíj, válaszolta épeszűen a többség, és béke. Az én nagymamám kicsit mást mondott.

– Az első: az egész családnak jó egészséget kívánok. Második: a megmaradt egyetlen fiamnak jó egészséget és a munkájában előmenetelt, a gyermekeiben örömet. A harmadik, legfőbb kívánság: Magyarországnak a jó előmenetelét és történelmi hivatásának teljesítését.

Azt hiszem, akkoriban a nagymamámon kívül élő embernek nem jutott volna eszébe, hogy az országnak jót kívánjon. Az ország a kommunistáké, gondolta az ország népe, ki volna olyan ostoba és cinikus, hogy a kommunisták tulajdonáról egyáltalán gondolkozzék, dögöljenek meg mindenestül, amit meg lehet, azt visszalopjuk úgyis.

A nagymamám messzebbre látott, úgy volt beállva a szeme.

Például komolyan vette, illetve értelmet tulajdonított annak, hogy a szovjet hadsereg – így mondták – ideiglenesen tartózkodik hazánkban; az állandóság és az ideiglenesség viszonyát más léptékkel nézte, háromszáz éve is volt Magyarország és háromszáz év múlva is lesz, az ország az nem olyan, mint egy cukrász447da, a krémeseket föl lehet zabálni egy délután, de egy országot nem lehet olyan könnyen birtokba venni, kisajátítani, az efféle heveskedések pedig, mint ez a kommunizmus, amelynek egyébként az alapgondolata nagyon is helyes, derék, ezek természetszerűen nem tartanak soká. Igaz, sokán ő mást értett, nem a saját életét vette mércéül, azt nem tartotta kitüntetetten fontosnak. (Ami szerintem veszélyes, mert ezáltal az én életemet se tartotta fontosnak, amint azt legendásan kemény büntetései elszenvedésekor bizonyítva láthattuk.) Ő a harminc évet harminc évnek mondta, és nem végtelennek (édesapám nevezte a hírhedt harmincéves háborút a történelem leghosszabb háborújának), a törökök nem a világ végezetéig tartották járomban az országot, hanem százötven évig, ami sok, ami nem jó, ami ez, ami az, de hát ilyen az országok sorsa, időnként százötven évig rabigát húznak vagy százötven évig rabigát húznak valakire, nem egy leányálom országnak lenni, az országok sorsa nehéz, mert nehéz a rabság és nehéz a dicsőség, nehéz a megalázottság és nehéz a gloár. Sajnálatra méltóak az országok, különösen az, amelyet a miénknek mondhatunk. Mindenesetre képtelenség az emberekre gondolni, a fiunkra, az unokáinkra, anélkül hogy az országunkra ne gondolnánk, amely akkor is a miénk, ha nem a miénk, ha most rosszul állanak is a dolgok, és egyre rosszabbul állanak, nem azért, mert egyre nehezebb volna élni, nem nehezebb, könnyebb, most kezdődik a porciózás, hanem mert az ország, az ország állapota, szellemisége a rosszat hozza ki az emberekből, ebben a rosszban állanak a dolgok, a saját növekvő rosszaságunkban, ebben a mégis személytelen rosszban, ebben a nemzeti rosszban, és ezért kell jó előmenetelt kívánni az országnak, vagyis saját magunk érdekében, nem pedig az elvont és magasztos eszmék iránti félőszinte (félőszintétlen) hódolatból.

A nagymamának küldött levelekre oda kellett írni U.P. Oroszlány. Utolsó posta; s ez oly titokzatosan hangzott, mintha a nagymama a világ végén lakott volna, illetve még azon túl is egy lépéssel. Rendszeresen kellett írni, nem levelet, hanem lapot, nyílt postai levlapot, és ő is ilyeneket küldött nekünk. Elképesztően unalmas lapokat kaptunk s írtunk. Ő arról, hogy milyen az időjárás és hogy áll a kukorica, mi meg – lényegében mi is erről.

Majkon lakott, ezért ő volt a majki nagymama, ellentétben a pesti nagymamával, aki a Monitor utcában lakott.

A majki kastély eredendően egy szerzetesrendnek épült, a kamalduliaknak. Az öcsémmel volt egy kamaldulis-játékunk, lényegében összeveszés vagy veszekedés helyett. Nagymama mesélte, hogy ezek a „bencésekből léptek ki”, és nem beszélhettek egymással. A kamaldulizás azt jelentette, hogy a kezdeményező vigyázzállásból egy nagy, hangsúlyos lépést előrelépett, mintegy kilépett a bencésekből, és ezáltal nem lehetett hozzászólni. Az öcsém jobban betartotta a hallgatást, mint én, igaz, ő elég szemetül használta, vagyis vita közben, hirtelen kilépett a bencésekből, én meg ott álltam az érvelésem kellős közepén megfürödve. Ilyenkor lényegében úgy viselkedtem, mint II. József, amit nem részleteznék, de a kamalduliakat is ő tiltatta aztán be.

Fehérbarátoknak is nevezték őket, mert fehér csuhájuk volt, melyet elöl-hátul kötény egészített ki, derekukon barátzsinór fogta össze; lábukon leginkább sarut, ritkábban csizmát viseltek, fejük tetejét borotválták, tarkójuknál félkörívben rövidre nyírt hajat és hosszú szakállt viseltek. A főépületet körbevevő cellaházakban laktak, ősapám építette nekik (nem tudta, hogy a nagymamámnak is építi). A házban négy helyiség volt, hálószoba, műhely, kamra, kis kápolna, és egy hosszú-hosszú folyosó. Meg egy kis udvar. A szomszédba nem lehetett átlátni. A némasági fogadalom nyáron és télen három-három napra föl lett oldva. Vajon mit beszélhettek ekkor egymással? Három napig 449mit? Ha megbetegedtek, kitettek egy fazekat az ablakba, innét tudták a fráterek, a fel nem szentelt rendtagok, hogy baj van.

Nyaranta, valamint ha testvérünk született, sokat voltunk a nagymamánál. Ő tanított meg minket a munkára. Mert azt ugyan láttuk, hogy apánk mindig dolgozik, de ebből nem szívesen tanultunk volna, mert csak ült az íróasztalánál és fordított, ami azt jelentette volna, hogy folyton tanulnunk kell. Mami próbálkozott közvetlenül is, de hát – kérdem én – mikkel? Közértben bevásárolni, kertben gazolni, ezek nem férfiembernek való komoly dolgok (húgunk kifejezése!), jószántunkból nem is csináltuk. És főként nem volt fizetség.

Nagymamánál a fő munka a fűrészelés volt és a vízhordás. Két régi, grófi, fehér zománcos kancsóval kellett a nyomós kútról vizet hozni, tarifája 50 fillér, ez számított a legjobb üzletnek, csak véges volt. Végtelennek tetszett a felfűrészelendő famennyiség. Vastagság szerint járt a fizetség, illetve eseti elbírálás alá esett a göcsörtösség, és egy bizonyos bükk, amelyik nagyon kemény, ezekre felpénz járt. Vastagság volt 10 filléres, 20 filléres, 50 filléres, 1 forintos, 2 forintos. Mi határozhattuk meg a méretet, nem csaltunk soha. Kicsit ellenőriztük egymást. Mái napig bárhol, bármikor ránézésre megmondom egy fatörzsről, hány filléres.

Vitatható esetben nagymama mondta ki a döntő szót, kemény nagyvonalúsággal, vagyis nem nézett a körmünkre, de a legkevésbé sem hatódott meg, hogy tisztességesen dolgozunk.

Negyvenöt után ugyan mindent elvettek, de a nagypapa németellenes magatartásáért néhány holdat meghagytak, amit nagymama felesbe kiadott, onnét kapott krumplit, zöldséget, gyümölcsöt. A régi jégveremben volt az istálló a Katinak, a tehénnek, akit nagymama húga gondozott, az Emma néni, de így senki nem hívta, csak úgy, hogy Timby. Irigyeltük a nevét. Hasonlított a dédpapára, akit fényképről ott mindennap láthattunk, az ókonzervatív ellenforradalmi erőt. Timby jósága még nekünk, gyerekeknek is föltűnt, talán mert ő csak és kizárólag jó volt, reggel elment dolgozni az erdészetbe, este megjött, kiment a Katihoz, vacsorázott, kicsit olvasott angol társasági la450pokból, aztán lefeküdt. Csöndes, növényi jóság lakozott benne. Bár lehet, hogy félreismertük. Egyszer nyitva felejtett két ablakot, és orkános huzat söpört végig a ház legfontosabb terén át, a folyosón. Az volt a konyha, a szalon, az ebédlő.

– Micsoda jeges szél fúj felőled! – tette szóvá nagymama. Timby meg visszakurjantott:

– Mindegy, csak fújjon!

Ezt is megjegyeztük, mindegy, csak fújjon.

A tehénen kívül volt még kutya (daxlik és foxik), macska, számolatlanul, és bolha, számolva. Versenyeztünk, kinek van reggelre több csípése. Ezt is becsületesen számoltuk a másikon, főként deréktájt, a pizsamanadrág gumírozásának magasságában. Elsőre igen megneszeltünk. De nagymama legyintett.

– Ez csak viszket!

Amire mi szinte véletlenül azt feleltük:

– Nagymama! De hát ez viszket! – Így aztán nem jutottunk tovább. Bolhafogásban a húgunk a legjobb, mert kitartó volt („tyüttyög”, mondtuk, meg hogy „tyütymózes”), és nagyok a körmei.

– De randa állat! – mondta, amikor hallotta őket összeroppanni a körme alatt.

– Isten teremtménye! – dörrent fenyegetően nagymama.

Még az ecsedi láp is Isten teremtménye volt! Azt még a bolháknál is jobban utáltuk! Mert a bolha legalább becsületes, gyáva, ugráló, de becsületes. Tudjuk, mire lehet számítani. A csípés az csípés, a viszketés az viszketés. És a vakarás az vakarás. Az ecsedi láp viszont…! Egy gonosztevő, egy kiismerhetetlen tolvaj! A dédpapáék egyik birtoka arrafelé esett, nagymama ezért ismerte. A nagypapa úgy mesélt, mintha diktált volna, a nagymama meg úgy, mint aki ír. Mert nem szívesen mesélt, följegyzéseket csinált, skicceket, amelyekhez aztán aggályosan ragaszkodott, minden szavához mereven, s azon felül, ami írva volt, semmit nem mondott. Ha még kérdeztük, belenézett a papírjába, keresgélt, aztán széttárta a karját.

– Nincs.

Akár egy igazi író.

A láp jó termőföld volt, de veszedelmes is, mert könnyen kigyulladt. Egyszer atyjával ott járt a még füstölgő földön, és a csizmán keresztül lehetett érezni a meleget. Oltás csak úgy volt lehetséges, ha körülárkolták az izzó részt. Végleg csak a téli hó oltotta el a tüzet. Egyszer két ökör megfulladt a füsttől. Két ökör füstmérgezésben, az már valami!

– Nem kell nekem a francia! – kiáltotta kétségbeesetten négyesztendős nagymamám, és arccal befeküdt a magyar hóba. Se ki, se be. Az új francia kisasszony szaladt árulkodni, dédpapa jött, páholt: nagymama négy nyelven beszélt, mintha anyjáén, illetve latinul csupán írt meg olvasott. Majkra sokan kirándultak, külföldiek is, s ő segítőkészen adott fölvilágosítást a kastélyról, a környékről, a kívánt világnyelven. Az örök pamutharisnyában és ballonkabátban, a fekete gönceiben úgy festett, mint bármelyik parasztasszony arrafelé. Hajlott és egyre hajlottabb háta adott neki valami boszorkányszerűt is. Én legalábbis ilyennek képzeltem egy boszorkányt, csak gonoszban. Igyekeztem, de nem sikerült nagymamát gonosznak elgondolnom.

Amikor nagyatyja (mindenképp Károlyi) lebénult, tolószékbe kényszerült, hű inasa, Bokor Anti tologatta. A gyerekek féltek tőle, csak nagymama nem. Egy este – egyik pillanatról a másikra – már nem tudott beszélni; beszélt, de nem lehetett érteni. Semmit, még körülbelül se. A Degenfeld, ki is ő?, szépmama rákérdezett, őrjöngő dühkitörést kapott válaszul. Döbbenten állt a család, és hallgatott. Nagy vendégség, nagy, kínos szcéna. És akkor az öregember odafordul a kisunokájához, és ezen az új, ismeretlen nyelven kérdez tőle valamit. Láthatóan fontosat. Választ vár. Nagymama körbepillant, a felnőttek lassan, sorban lehajtják a fejüket. Most mit csináljon? Volt egy halandzsa-nyelve, melyet senki se ismert, azon beszélgetett a növényekkel, az állatokkal és az Úristennel. Azt nem adhatja. Ám akkor édesapja szigorú orcáján egy könnycseppet lát legördülni, és beszél452ni kezd, klányok krömére hamali… Odaadta nagypapának a titkát. Aki boldogan bólogatott.

Aztán, kicsit később, persze meghalt. (Pateau nevű kutyája azonnal utánapusztult.) Nagymamának nem álltak el a könnyei. Melinda dédmama már orvost hívott volna, de dédpapa nem engedte. Bement lánya szobájába, arcát két kezébe fogta, s azt súgta, nem is halkan, inkább félénken:

– Klányok krömére hamali! – Elállt a sírás.

Nagyanyád nagy vadmagyar (volt), hallottam többször. Ez nem kritikaként hangzott, nem dicséretként, hanem értékmentes leírásként, vadmagyar, terminus technicus. Titokban abban bíztunk, mi is vadmagyarok vagyunk. Vér nem válik vízzé.

A Károlyiak sokkal hamarabb csináltak karriert, mint az Esterházyak, Károlyi Merhard már 1387-ben pallosjogot nyert, Zsigmond király idejében már bárók, ősi várukat nem kapták, hanem építették, ezt szívesen hangsúlyozták, minket meg a hasonlókat, kik az Udvar körül forgolódtak, inkább hivatalnokoknak tartottak. Nagy urak, de kis helyen. Az országgyűlésről nem Bécsbe mennek, hanem Szatmárba igyekeznek mielőbb vissza.

Ez a tizennyolcadik századra megváltozik, ők is megjelennek az Udvarnál, nekik is nől az aranygyapjuk. Beállnak a sorba és kilógnak onnét: őrzik ezt a régiséget; régi, független nagyurak. Dédpapa vállal országos tisztségeket (néhányszor miniszterelnök), de csak addig, amíg ez összhangban van legbenső, legeldugottabb elveivel. Ha nem, otthagy csapot-papot, nem érdeklik az úgynevezett politikai megfontolások. Nem hivatalnok-politikus, ki az állásával jut privilégiumokhoz. Úgy tartja, ő a privilégiumokba amúgy is beleszületett, megengedheti magának, hogy ne használja mindegyiket, és elég gazdag ahhoz, hogy a kényelméért a sajátjából fizessen. Életstílusa független közjogi méltóságaitól.

Szigorúan véve „vidéki úr” volt. Végletekig menő puritanizmusában az ősmagyar főúri méltóság mellett volt valamiféle polgári, nagypolgári, olyanszerű, mint a nagy Hanza-városok takarékos és gazdag bürgereinél. Abból a fából volt faragva – meg nem mondom, hány filléres –, mint ősanyja, Barkóczy Krisztina, aki azt írta férjének, Károlyi Sándornak, mikor grófi címet kaptak, hogy mire jó az ilyesmi. Minek az új címer a régi nemességhez? Volt nekünk szép címerünk eddig is, aztán meg most mind új pecséteket kell vésetni, és a vésnökök drágán dolgoznak.

A nagymamám húgának a veje, a Laci, sokat szekírozta anyósát azzal, hogy a Károlyiak azért nősültek annyit a saját családjukból, mert senki mást nem tartottak elég jónak. A Károlyiak, ha maguk voltak, teljes biztonsággal vallották be önmaguknak, hogy Magyarországon nincs jobb náluk.

Ezzel szemben az Esterházyaknak már Miklós nádor óta Európa volt a játszóterük, ott ipi-apacsoztak. Ebben a kontextusban a Salamon nemzetségbeli származás nem volt olyan jelentős – volt, hát volt –, mint a Kaplony a Károlyiaknál. Az Esterházyak nem sokat gondolkodtak azon, hogy kik s mik.

Kik s mik.

Mácsán a parkban van Damjanich és Lahner sírköve. Ez úgy került oda, hogy Károlyi György, a nagymama dédatyja megvette – meg akarta venni, aztán meg is vette – bizonyos Csernovics Diodor birtokát. Ki magát Damjanich sógorának mondhatta. Mikor megtörtént a kivégzés, Csernovics egy megbízható emberét elküldte Aradra, a vesztőhelyre, hogy sógora holttestét hozza haza. Azonban miután két halottnak volt egyforma szakálla, a megbízható ember elhozta mindkettőt. Egy mácsai ismerőse a nagymamának gondozta a sírt, fényképet is küldött, megvan. Ha kimentek nagymamámék a határba, látták az aradi hegyeket, Világos várát is, mely őket Mátyás ki454rályra emlékeztette, ki oda záratta nagybátyját, Szilágyi Mihályt.

Tízéves volt nagymama, amikor szavalnia kellett a tulipán-mozgalom egy rendezvényén. Ezt a Károlyi Mihály anyósa, Zichy Ella (súlyos széplélek) indította el; mindenki, aki lépést akart tartani a divattal, tulipános melltűt viselt ruháján vagy tulipános jelvényt kabátja hajtókáján, és ezzel kötelezte magát, hogy csak magyar gyártmányt vásárol. A Váci utcai ékszerészek rubin- és smaragdkőből kirakott tulipánokat készítettek, a kalaposok tulipánnal díszítették a női kalapokat. Persze mindez nem akadályozta a társasági hölgyeket abban, hogy Bécsben vagy Párizsban vásárolják toalettjeiket, gyermekeiknek pedig Londonból hozassanak matrózruhát. S a nagymama húga, a Laci anyósa, annyira félt, hogy a nővére belesül, hogy ijedtében egy asztal alá bújt, alig tudták kiszedni. De jól ment a szavalás:

A magyarnak van egy büszke nemzeti virágja,

zöld levelű szép tulipán hasonlít is rája.

Ennyire emlékszik.

Az egyetlen magyar vers, amelyet fejből tudok, teljes egészében, hiba nélkül, az az, amelyiket nagymamámnál kellett megtanulni. Kis kockás noteszlapra írta, nem volt külön oka, hacsak nem ama ősi Károlyi-ok. Így szól:

Járt itten már török, tatár,

S kárunk, bajunk annyi volt már

Szinte sok!

Nyögtünk bele, megszenvedtük,

Elvéreztünk, kihevertük

Valahogy.

De mióta nyakunkon a

német horda: erőnk pusztul

fogyva fogy.

Uram Isten, szedd le rólunk

Ezt a cudar cakkumpakkot

Valahogy!

Tudom, fejből, hiba nélkül.

Nagymama, láttuk, egész nyáron, minden reggel misére ment, a hetesre. Sokszor mi is vele, ministrálni. Az első pad fenn volt tartva a családnak. A kegyúri pad. Van olyan templom, ahová ki is van írva még ma is, aztán ül benne, aki akar. Aki tud. A káplán mise után szaladt tovább (motorral) Gántra, öt templom tartozott hozzá, mindig rohant, mindig futtában öltözködött, és mise után mindig váltott néhány szót nagymamával. („Ez volt nekem az oázis.”)

Sokszor láttuk nagymamát pappal beszélni, nála, az utcán, a tóparton, az oroszlányi postán (ama utolsón). Mintha a nagymama visszahelyezte volna az egyházat a világba, a társadalomba. Az országba, az emberek közé. A papok ugyanúgy el voltak dugva, mint az orosz kiskatonák. Nem lehetett látni őket. Kaszárnya, templom: ott a helyük. Meg a szívekben, teszem azt.

Nagymamának nem voltak országos egyházügyi célkitűzései, csupán normálisan viselkedett, voltak normái, és aszerint. Mi inkább játszottunk vagy a vakmerő bizakodás bűnét gyakoroltuk, ha amikor hangosan köszöntünk pap ismerőseinknek. Az öcsém meg én a 34-es buszon megláttuk a káplánunkat. Ő hátul, mi elöl, jó messze egymástól.

– Dicsértessék! – kajabált hátra az öcsém. Én pedig mintha veszekednénk, rávágtam üvöltve.

– Az Úr Jézus Krisztus!

Épp fölmondtuk az 56 utáni társadalmi kompromisszumot, ezt jelentette ez a hangos, nyilvános köszönés. Mi csak köszöntünk, ismerősnek köszönni kell, fogalmaztuk magunkban a védekezést. A felnőttek úgy tettek, mintha nem hallanák, többen nagy figyelmet szenteltek a tájnak, a káplán meg elvörösödött. Egyébként ezért is voltak eldugva, mert magukat is dugdosták. Ahogy mindenki.

– Fogd be a szád, fiam, amíg jó dolgod van! – sistergett mellettünk ellenségesen egy asszony, ő se nézett ránk, de ő nem félelemből.

Nagymama rendszeres levelezésben állt a hajdani birtokon fekvő plébániák papjaival, Környe, Kecskéd, Várgesztes, Csákvár satöbbi. Játszi könnyedséggel lehetett volna ebből pert kanyarítani, a klerikális reakció szervezkedik volt urai vezényletével. A levelek komoly témákról szóltak, a prédikációk tárgyát vitatták meg, vagy elvont teológiai kérdésekről cseréltek eszmét (tiszteletben tartva VIII. Orbán pápa rendeletét, amely előírta a nunciusoknak, hogy minden levelükben kizárólag egy témát taglaljanak). Annak idején megismerkedett Pacelli bíborossal (nagypapa volt az Eucharisztikus Kongresszus Előkészítő Főbizottságának a pénzügyi bizottsági elnöke), és folyamatos levelezésben állottak, később is, mikor már pápa lett.

A nagymamám a pápával levelezett – latinul.

Soha nem mutatott érzelmeket, szüntelenül tartotta magát, két esetet kivéve: ha halott Menyus fiáról volt szó, meg ha Pacelli Jenőről. Elő-elővette a 38-as kongresszusról szóló nagy, piros emlékkönyvet, és akkor nekünk azt lapozgatni kellett. Ott állt fölöttünk, fekete fölkiáltójel, és ellenőrizte…, nem is tudom, mit ellenőrzött, tán saját magát, vagy így keresett alkalmat, hogy föltűnés nélkül nézegethesse azt, amit… nem, ez valószínűtlen, az érzelmesség, a nosztalgia bizonyosan hiányzott belőle.

Soha nem kedveskedett, nem becézett minket, jósága hűvös volt; minden testi kapcsolat, érintés köré szertartást kerített – ahogy köszönéskor erővel átölelt és megropogtatott, vagy ahogy azután búcsúzáskor homlokunkra keresztet rajzolt, Isten veled!, ezt mondta ilyenkor. A hüvelykujja jó melegen simított.

Ami engem illet, nem voltam elragadva attól a fémszemüveges, rigorózus pillantású főpaptól. Boldogtalan, úgy láttam, és már akkor is tartottam a boldogtalan emberektől. Arról természetesen senki nem tehet, hogy boldogtalan, de arról már igen, hogy ez látszik rajta, hogy mutatja. Tessék elrejteni! Ezt megmondtam a nagymamának. A szigorúsága ugyanis nem félemlített meg minket, hanem egyenrangúvá tett. Nem is egyenrangúvá, hanem szabaddá.

Szabad volt nem hülyeséget beszélni, szabad volt dolgozni, segíteni, szabad volt játszani, ha a játszás ideje volt, szabad volt a nap minden pillanatát értelmesen eltölteni, és nem volt szabad hazudni. A hazugság számított a legnagyobb véteknek, a hazugság bármely fokozata és formája. És hiába sunyítottunk, görgettük-forgattuk nagy-nagy gyermeki tapasztaltsággal, ha megérdemeltük, lebuktunk. A majki nagymamánál folyamatosan ütött az igazság órája. Kakukk, kakukk, éjjel-nappal.

A büntetések szigorúak voltak. És persze igazságosak. Ám ez utóbbi nem érdekelt minket, noha amúgy ez nagyon is érdekel egy gyereket, de a szigorúság olyan heves volt, olyan mértékű, hogy a meglepetéstől újra meg újra nem kaptunk levegőt. Csak háp-hápogtunk. Így az a vaskövetkezetesség is rejtve maradt előttünk, melynek ismerete pedig hasznos lett volna.

Ki hitte, arányozta volna, hogy annak az állításnak, miszerint valami vagy valaki Isten teremtménye, olyan messzi ható következményei vannak, hogy e valakit vagy valamit például nem szabad átalhajintani a kerítésen? A kerítés esszenciájához tartozott, hogy kőből épült (az alapító kegyúr azt is megengedte, hogy a Környe határában található római romokból meg „a gesztesi várunkban az kapu mellett folyosó formán killebb találkozó épületben lévő faragott köveket onnand szabadon elhordhassák” a remeteség építési munkáihoz), vagyis átláthatatlan, régebben azon célból, hogy a barátok celláikban el legyenek egymástól és a világtól vágva, most pedig ha célja nem is, de következménye az lett, hogy a kerítés fölött átkúrt Isten teremtményét a röppályának megfelelően egy idő után nem lehetett látni, csupán sejteni, azt sem lehetett ellenőrizni, igaz-e a néphit, mely szerint Istennek ez a teremtménye mindig a talpára esik, viszont izgalmas fogadásokat lehetett kötni, mennyi ideig marad ez a szárnyakkal nem bíró teremtmény a levegőben, mert a földet érés mondhatni szent pillanatát mégiscsak meg lehetett állapítani, csukott szemmel, áhítattal, mint az aknavető tüzérek, elmélyülten számolva, egy, kettő, három, buff, illetőleg itt: nyekk.

Ebben a húgunk volt a király, engem mégiscsak fékezett a macska konkrétsága, leginkább talán az, hogy volt nevük, igen, végül is az, hogy Isten teremtményei, őt azonban ez hidegen hagyta, kizárólag a hajintás – mint olyan – foglalkoztatta, a röppálya ívének kecse s a számlálás másodpercei.

Az udvar légtere lassan megtelt repdeső macsekokkal, akárha énekesmadarakkal. A lebukás idő kérdése lett. Amely el is érkezett. Nagymama nem kérdezett semmit, bekéretett minket a szobájába. Nem kérdezte, mi történt, tudta, se azt, hogy ki volt, mi voltunk, együtt; a részvétel aránya, a „ki milyen magasra” nem érdekelte, a lelkifurdalás nem számított enyhítő körülménynek, tehát a részleteket nem kívánta tudni. Kezében kutyakorbácsot tartott.

– Mi ez? – kérdezte húgunk, mert ő mindent megkérdezett.

– Kutyakorbács – tájékoztatott nagymama informatívan, amit megnyugvással vettünk tudomásul, nem lévén kutyák, még akkor is, se, ha atyánk, jókedvében, olykor így szólított minket. Nagymama arcáról se volt leolvasható az az elemi vihar, amely kisvártatva ránktört. Akkor már nem láttuk az arcát, talán jobb is, zsugorodtunk össze a korbácscsapások elől, alatt. Fejenként kettő darab lett kiosztva, s mire felocsúdtunk, a vihar már továbbállt.

Édes csiklandást éreztünk a hátunkon, kellemes, érdekes zsibongást. Nevetni kezdtünk. Nagymama nem, de nem is haragudott a nevetésünkre. Ránk se, láthatóan belülről és könnyen teljesítette azt a kívánalmat, hogy a hibáinkat gyűlölje s ne minket. Hát, nem tudom… De ő tudta, hogy a csiklandást mindjárt fölváltja egy fájó, égető sajgás, nyilamlás, és ujjnyi vastag hurkák lesznek a hátunkon. Mintha ezek mentén széjjel lennénk vágva, és széjjel is fognánk esni. Ezért mozdulni is alig mertünk. Ez volt a legfurcsább, ez az új mozgás, mintha lopakodnánk. Nagymama elől, a törvény elől, magunk elől? Nem volt jó.

Macska már csak egyszer repült Majkon. De milyen szépségesen! Az ember azonnal értette Ikaroszt! Apám látogatott meg minket, nagy nap!, s együtt ebédeltünk, előírásosan, úgy, ahogy 459parasztházakban szokás, a nagymama a sparhertnél, mi, férfiak, illendőn az asztalnál, az asztalként szolgáló mosógép két oldalán. Egy óvatlan pillanatban az egyik macska, a rengeteg macska egyike belenyalt apám tányérjába. Én macskaügyben már ki voltam tanulva, kussoltam. Apám se szólt semmit, villant a szeme, megragadta a dögöt, és nagy lendülettel kivágta, át, át a hosszú folyosón, ki az udvarba. Mintha a farkánál fogva, és előtte megpörgetvén kackiásan a feje fölött. Röpült Isten teremtménye végig a folyosón, kifelé, a homályból a fény felé, éktelenül vernyákolva, lábát négyfelé terpesztve. Gyönyörűséges látás volt, s én rápillantottam édesapámra, az én nagy, erős apácskám, gondoltam büszkén.

Ekkor kicsi, fekete szél kerekedett a sparhert felől.

– Mátyás! – csattant a jeges hang. – Mátyás, kérem, a macska is lény, Isten teremtménye!

Úgy leteremtette a fiát, hogy az rögvest akkora lett, mint én. Ez se volt rossz, a két gyerek úgy együtt a mosógép mellett. Korbácsot nem kapott, de bocsánatot kellett kérnie a macskától. Nem is tudom, mi a jobb (rosszabb).

A korbácsban volt valami hősies – utólag. (Eltekintve a kutyától…) De a szobaáristom! Nem is tudtuk, mi az az áristom. Aztán megtudtuk. Pedig oly könnyedén kezdődött. Nagymama, beszéljünk egyenesen, rosszul főzött, de ennek nem volt jelentősége, ha éhesek voltunk, és mindig éhesek voltunk, megettünk mindent. Kivéve azt a sóska-micsodát, mert azt még a Kati tehén se ette volna meg, olyan keserű volt. Vagy ha megeszi, visszaöklendezi. Akárcsak mi. Ezt így nem lehetett részletezni, közös, általános hasfájásra hivatkoztunk, afféle hasfájásjárványra.

Kutatva ránk nézett.

– Fáj a hasatok? – kérdezte egyszerűen; annyira fontosnak tetszett számára a kérdés, hogy nem mertünk (szóval) válaszolni, bólintottunk.

– Akkor tessék ágyba feküdni.

Estig ágyban, ez jó játék. Reggel kelnénk, most ő bólogat, pontosabban ingat. Ez már nem volt jó. Harmadik nap, vasár460nap, a kecskédi reptéren ejtőernyős bemutatót rendeztek. Nem hogy Kecskédre, de az udvarra nem szabadott kimennünk, pedig onnét lehetett volna látni egy kicsit az ugrásokat. Akkor keservesen zokogni kezdtünk, megbántuk bűneinket satöbbi.

– Hagyjátok abba – mondta csöndesen nagymama. Mi pedig abbahagytuk.

Nézegettem a boldogtalan bíborost, de aztán hamar tovább lettem terelve, nagymama rá-rámutatott egy sorra, egy képaláírásra, és azt akkor hangosan föl kellett olvasni.

– Termetének fejedelmi tartásán nem látszik meg! – Vagy: – Ím, fönség, méltóság, tudás és zsenialitás!

Ez még mindig jobb volt, mint mikor Chamissót kellett fordítani és olvasni, és gót betűkkel. Eltűnt az árnyéka vagy mi. Szintén Péter. Igaz, legalább ismerem a gót betűket. Írni is tudok.

Fölsandítván a piros albumból, mosolyogni láttam nagymamát. Röviden, akár egy futó árnyék, mosoly ült az arcán. Akkor megértettem, hogy a boldogtalanságot azért kell közszemlére tenni, hogy legyen, lehessen egy ilyen arc.

Nagymama rendszeresen imádkozott. Ha nem csinált valamit, azonnal imádkozni kezdett. Nyilván fordítva, az imádkozást hagyta abba az elkerülhetetlen tennivalók miatt. Ha egyáltalán abbahagyta…! Láttuk, ahogy ül a szobájában, a karosszékben vagy a sparhert melletti széken, magába gubózva, lehunyt szemmel, feketében, rózsafüzérrel vagy imakönyvvel a kezében. Amely hasonlított a Papi kezéhez, széles férfikéz, csak bütykösebb.

– Nagymama most imádkozott?

– Úgy van, a nagymama most imádkozott. – Ugyanúgy hunyorgott, nevetősen, ironikusan, mint a Papi. Pedig idegen volt tőle az irónia, ő sose kommentált, ami az irónia sine qua nonja, mindig cselekedett. Vagy jót, vagy hasznosat, vagy jót és hasznosat. A családból őt érintette a legkevésbé a régi életből való kipenderülés, penderítés, miközben ő őrizte meg családunk egyik lényegi vonását: a csinálást („csinálós család”). Nem őrizte meg az arisztokratizmust, mert abból soha egy szemert nem birtokolt. Nehéz is elképzelni, hogyan tudtak meglenni nagypapával. Az talán igaz, hogy az életük nem egymásról szólt. Bár a sok közös elvégzendő… A vadmagyarsága mellett ez is közrejátszhatott abban, hogy 56-ban nem ment nagypapával Ausztriába.

– És mit imádkozott?

– Mit? Ez is jó kérdés… Jókat kérdezel. Majd egyszer aztán válaszolnod is kell. – Elvörösödtem, úgy éreztem, mintha nagymama mindent tudna rólam, és elvi alapokról helytelenítettem, hogy valaki mindent tudjon rólam. – Egyébként téged, téged imádkozlak, kisfiam – és alaposan végigmért.

Szeretem, ha imádkoznak értem, mindig is szerettem, úgy vettem, mint egy messzi-messzi svájci bankszámlát, ami van is, meg nincs is, de ha van, ha nincs: gyarapodik. Rá se kell gondolni, mégis növekszik. Soha nem mulasztottam el mise végén az áldást, benedicat vos omnipotens Deus, keresztvetés, Pater et Filius et Spiritus Sanctus, Amen. Ezt is gyűjtöttem. Klasszikus farizeus gondolat. A farizeusság velejét tehát igen korán fölfogtam, ezt a biztonsági játékra való törekvést, azt, hogy a világot nem a szeretet uralja, hanem a szeretet parancsa, illetve általában a parancsok, az Isten parancsai, és ha ezeket megtartjuk vagy méltányos hányadukat megtartjuk, procentet, akkor egy íratlan szerződés értelmében elnyerjük az üdvösséget, ellentétben másokkal, kik ezen passzusokat nem tartják meg, vagy a kívántnál kisebb százalékban tartják meg (be), hanem ehelyett mérték nélkül vedelnek és bujálkodnak, vagy restek, és ezért ők, ellentétben velünk, elkárhoznak.

Áldjon meg benneteket a mindenható Isten, amikor ezt mondta nekem a pap, akkor minden egyes alkalommal elvörö462södtem. A mondat minden szavát komolyan vettem, komolyan kellett vennem, és éreztem is, hogy akkor most meg vagyok áldva, és azért is vörösödtem el, hogy ezt ilyen könnyedén el lehetett érni, csak elmentem egy misére, és a mindenható Isten épp akkor, vasárnap délelőtt tudott arra időt szakítani, hogy velem foglalkozzék, és anélkül, hogy ő vagy szigorú megbízottai megvizsgálták volna, hogy alkalmas vagy méltó volnék egyáltalán az áldásra, egyszerűen megáldott.

Ezt olyan elképesztő és hatalmas dolognak éreztem, (egetverőnek!), hogy védekeznem kellett, védekezett a testem, konkrétan az eszem vagy az értelmem (az is test), és egyszer csak nem értettem, mit jelent megáldani. Úgy jártam, mint amikor sokszor ismétlünk egy szót, addig-addig, míg hirtelen fölszívódik az értelme, elszivárog, varázsszó lesz belőle, abrakadabra.

Elkértem apám értelmező szótárát. Megáld: annyi, mint áldást kér. Az áldásnál azt találtam, amit reméltem, Istentől eredeztetett segítség, kegyelem. Még rálapoztam a kegyelemre, ahol elsőre riadtan azt olvastam: a megtorlás elengedése, vagyis csak arról volna szó, hogy gavallérosan nem koncolnak föl?, de aztán jött még másodjára a bűnbocsátó isteni szeretet, amitől elcsitultam.

Gyűjtögettem tehát a bűnbocsátó isteni szeretetet azon a távoli, imaginárius kontón, azt gondolva, hogy ha nevetséges vagyok is evvel, ha az isteni szeretet lényegével ellentétes is ez a fölfogás, de csak meg vagyok áldva miséről misére, vagyis áldást kapok, vagyis isteni segítséget kapok, föl sem koncolnak, meg még bűnbocsátó szeretetet is kapok, amely bocsánat vélhetően vonatkozik erre a szemforgató gyűjtögetésre magára is, vagyis inkább rendben van ez, mint sem.

Ekkor forgattam életemben először szótárt. Pislogtam apám felé, várva, hogy megdicsér, de nem dicsért meg. Nem is értem, miért (nem).

– Végeztél?

– Igen, Papi, kérem.

– Akkor kérem vissza.

A másik jelentős lexikonélményemnek, konkrétan lexikoncsalódásomnak a nagy Brehm bizonyult, a Szerelem az állatok világában. Éppen az emlősökről szóló kötet hiányzott. Közel mindent tudtam már a hangyák, a darazsak, a halak, a puhatestűek szerelmi életéről, mit hová tesznek, minő váladékok, nyálak és porok minő módon jutnak minő öblökbe, s vártam volna tudásom megkoronázását, hogy legalább cerkófmajom-szinten be legyek avatva a nagy titokba. Még a bálnákat elcsíptem, de aztán semmi. Próbálták beadni, hogy azok is emlősök.

Nem rémlik, hogy részesültünk volna bármiféle szexuális fölvilágosításban. Mami megpróbálkozott a fogamzás misztériumába beavatni, de a bibék beporzásánál megtorpant, erősen torpantottuk is, tudni akarván, de most már konkrétan, mamikám!, hogy hol is volna az a bibe, kinél, és egyszersmind atyánk nevében kikértük, hogy éppenséggel ő porozna, sőt beporozna, a mi apánk ilyet nem tesz, nem is tett, nem is fog tenni. Soha nem árultam el a mamámnak, hogy milyen undorítónak találtam ezt a képet (vagy csak a bibe szótól utálkoztam?). Áthidaló megoldásként javasoltuk, térjünk vissza az ősi, tradicionális magyarázatokhoz, gólya, káposzta.

Mire kizavart a konyhából.

Nem volt egyszerű dolga. A két kistestvérem valamiért már három-négyévesen tudni akarták, szűz-e még anyánk, illetve ezt tudták, és csupán megerősítést vártak.

– Mondja, Mami, maga még szűz? – kérdezték tapintatosan.

Azt hiszem, Szűz Máriából indultak ki, részint mert néhány képen hasonlóságot fedeztek (fedeztünk) föl, sőt volt Maminak egy világoskék kabátszerűsége, melybe olyan furcsán kellett belebújnia, mintha egy sátorlapot vett volna magára, abban egy az egyben Szűz Máriának látszott, részint Szűz Mária közismerten a legjobb anya a világon és a mi mamánk is a legjobb anya a világon. Aki nem akart csalódást okozni a gyerekeinek… (Egyébként könyörtelenül ragaszkodott, hogy értsük azt a viccet, miszerint Szűz Máriának ugyanaz a családneve, mint a miénk. – Raffaello.)

Én ekkor fontoskodva félrevontam, hogy ez talán túlzás volna, és előbb-utóbb, így mondtam, kiderül az igazság, mert, édesanyám, az igazság mindig kiderül, és akkor több kárt okoz majd, mintha most az őszinte szembenézés keserét kéne lenyelni. A kis Biberach. Anyám unottan végigmért, majd nyeglén megrántotta a vállát, akár egy kamaszlány. Éppenhogy nem rágócsumázott.

Volt misekönyvem is. Rendes nagy, arany iniciálékkal, színes képekkel és állvány is hozzá, egy kottatartó, emlékeztetve, hogy anyánk zongorázni tanult hajdanán (de soha nem játszott, soha). A kottatartó előtt állva miséztem.

Dominus vobiscum.

Et cum spiritu tuo.

Híveim az Úrban.

Ez az igazi, ez nem tudom, honnét keveredett, gondolom, grófi származék. Bírtam egy kisebb, imakönyvszerűt is, azt a majki nagymamától kaptam. A beírás szerint másodtulajdonos vagyok, először 1932 Mikulásra Marcel nagybátyám kapta, az, aki a második világháborúban azután eltűnt. (Nem meghalt, eltűnt. Súlyos hibának számított, ha eltévesztettük. Még a macskánál is nagyobbnak, csak nem járt érte büntetés, ennyivel volt rosszabb. Ha elrontottuk, úgy maradt, rosszul. Anyánk is kijavított, de fásultan, figyelmetlenül. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyivel jobban indulatba hozta egy-egy helytelen nyelvi kifejezés. Pedig hát mégiscsak egy ember emlékezete állt szemben egy szóval!)

A beírás szerint a könyvet 1959 Szent Istvánkor kaptam, ott állt a teljes nevem, miként a Marcel bácsié is. Huszonhét év telt el a két beírás közt, de nagymama írása nem változott; lendületes, kiírt. Különbség a két y közt mutatkozott. A fölső, a fiatalabb, úgy mondanám, kackiásabb; nem kivagyi, még csak nem is magabiztos, de látszik, nem korlátozza semmi. A fekete tinta 465is ünnepélyesebbé teszi az írásképet: ívelten zuhan le az y szára, enyhén jobbra hajol, jobbos, gyors hurok után lendületet vesz, szinte a h talpáig visszaszalad, kanyart tesz – régi, szép tollak, ezek még jelzik az írás indulatait! –, a fordulóban megvastagszik és elsötétül a linea, aztán elképesztő vágtával önmagát átszelve fölrepül az égig, hogy elkezdjen M betűvé lenni. Az én y-om már nem mer így kötődni a P-hez, ott lent elintézi magát, nincsen toporgás, zavar, csupán kis fölöslegesség, mint mikor egy sort – fontos! – háromszor aláhúzunk.

Sétálni evvel a könyvvel és olvasni, szerettem. Ekkor láttam magamat kívülről, és az, kit láttam, nagyon tetszett, szerettem. Egy tiszta, vidám fiú, aki mellesleg okos és szép (szépségét finoman kiemelik a könyv fekete arányai), ugyan nem pap, de mégis, mintegy önkéntelenül, Isten szolgája, élete szent. Latinul a Confiteort szerettem mondogatni, et vos fratres orare pro me ad Dominum Deum nostrum. Magyarul pedig újra meg újra a Péter árulását, dico tibi, Petre (ez még latin), mondom neked, Péter, mielőtt a kakas szólna, háromszor fogod eltagadni, hogy ismersz. Ezt a részt szerettem, meg a folytatást, hogy tényleg úgy is lett, és épp akkor szólalt meg a kakas.

Cantavit Gallus.

Papi be volt csípve, de épphogy, ilyenkor a legédesebb, a legédesebb édesapa a világon, a tekintete még nem kusza, hanem csillámlik, gyöngyöl, s ha rád pillant, látod benne a csillámló, ragyogó világot, jó élni!, ezt látod hirtelen, ezt a sokat, amit csak árnyal… – hát, anyám árnyalta, anyám árnyéka vetődött erre a csillámlásba, mondjuk túlzással: létragyogásba – egy köbcenti helyrebiccenti? –, ingerült aggódással terelt volna mindannyiunkat a gesztesi vár felé.

– Csak egy kevéskét még, grófnő! – Anyám hallatlanra vette a plébi szavait, apám biccentett, rendben, ő nem fog itt az erőszaknak ellenállni, hajlandó áldozatokat hozni, és magához 466venni ezt a nem rossz, mindazonáltal inkább közepesnek mondható muskotályt. Akkor mégse móri ezerjó.

– Töltsön atyám a jövőnek, az ifjúságnak is – vetette még oda a plébánosnak, mint egy pincérnek.

– Matikám, ne csinálja ezt. Kérem. Legalább a gyerekkel ne kísérletezzen!

Anyám sziszegett. Könyörgött és parancsolt egyazon szavakkal. Testvéreim, a rutin!, azonnal kiódalogtak, én maradtam, mert kíváncsi voltam, és bort is akartam inni. Bort pénteken lehet, fehéret a halhoz!

– Egy kortyocskát, mélcsasszony!

– Se mélcs, se méltóságos! – ugrott föl anyám, s elindult kifelé. Apám lehajtotta a fejét, megrándult egy izom az arcán. Nem is rándult, szinte dobogott. Ez nála a heves fölindultság jele, szája összepréselődött, fogsorát nagy erővel egymáshoz szorította. Mozog a pofacsont, híreltük ilyenkor egymásnak, figyelmeztetésül, hogy innentől vigyázni kell. De most ki vigyázzon, a mami? Aki épp ment kifelé a jelenetből.

– Itt marad – ejtette puhán maga elé apám. Istenem, de féltem! A plébános közben töltögetett, nekem is.

– Hát persze, hogy itt maradok, drágám – perdült vissza anyám, mintha színpadon volna vagy nagy társaságban –, tisztelendő úr, kérem, megvizsgálnám én is azt a muscat ottonelt.

Plébános serény, apám mosoly, én meg annyira nem értek semmit, hogy majdnem elájulok. Egy hajtásra lehúztam a boromat. Nevettek, no, no, fiatalúr, satöbbi. Édesanyámat kétszer láttam bort inni, ez volt az egyik. Többször kellett volna innia, apám így sokszor egyedül maradt.

– Hát akkor föl, föl, ti rabjai a földnek! – mondta most apám, annyi kedveskedéssel és mosollyal, mintha nem ő lett volna néhány perccel ezelőtt az, aki hidegen, hatalommal, erővel és erőszakkal odavetette anyámnak: itt marad. Nem értettem, hogyan lehet így ide-oda ugrálni az érzelmekben.

Mint egy háziasszony, most meg úgy integetett utánunk a plébános.

– Forr a világ bús tengere – és apánk kérdőn megállott.

– Ómagyar! – vágtuk rá ijedten, nehogy baj legyen.

– Marhák! Nem ómagyar, hanem ó magyar! – Nem haragudott. A mi apánk nemcsak mindent tudott, hanem még Berzsenyit is fejből. Berzsenyi Dánielt mindenkinél jobban szerettük, mert látván láttuk, ő az, ki vidámmá teszi apánkat, ezért őt magát is vidám fickónak gondoltuk, könnyed, mozartos zseninek. Később az iskolában tanult búskomoros változatot kommunista összeesküvésnek tekintettük, pedig akkor Papi már alig-alig szavalta.

A kirándulás, a „hegyre föl” Mamit is fölvillanyozta. Kijelenthető: anyánk a hegyek szerelmese volt. Legszívesebben Szlovéniában élt volna vagy Svájcban. Norvégiában. A Kárpátokban. A hegyek az istenek és a szépség lakhelye. Ismerte is őket, névről, mintha embereket. Ország–város játékban e téren nem talált méltó ellenfélre, más kérdés, hogy többnyire nem fogadtuk el a túlontúl egzotikus megoldásait. Retyezát például. Ezen nem is vitatkoztunk, csak kinevettük. Még hogy retyezát! Jó, hogy nem vízöblítéses.

– Ne tessék próbálni minket átretyezni, mamikám, azoknak az időknek már vége!

Megsértődött, váratlanul és igazán megsértődött. Szomorú lett. Mintha megtagadtuk volna a múltat, mintha letagadtuk volna a Kárpátokat, Erdélyt, az egész régi Magyarországot. (Nagymagyarországot nálunk sose mondtak. Nagy ez most is, állította apánk.) Jól érezte anyánk, a Retyezát nekünk olyan távoli volt, mint a Göncölszekér, egy távoli mesés szó, amelyet ugyan később megtaláltunk a térképen, ez jelezte, hogy a szó mögött van azért valami, de hát a Göncölszekeret már csak ne fogadjuk el hegynek, alamizsnával e derék anyánkat ígyen alázni.

– Mami. Becseréljük Bakonyra. A Bakony hegy. Azt elfogadjuk.

– De hát, gyerekek, az nem is r-rel kezdődik.

– Tényleg – néztünk össze döbbenten. – Akkor sajnos nem fogadhatjuk el. – Aztán röhögve: – Tovább! Gond nem játék! Te meg, jóasszony, veszítettél!

Édesanyánk (apánkról nem is szólva) gyökerestül dunántúli volt – használta is a beszédében azokat a szép, elhaló e-ket –, hegyen mást értett, mint az erdélyiek. Magyarországon, ahol Magyarországon Magyarországot értem, minden hegy, ami nem gödör. Alig emelkedett valamit a várhoz vivő ösvény, Mami azonnal pihegni kezdett, hogy milyen gyönyörű, amit lát. A hegyszerelem ellenére nem a hegyekre gondolt, hanem ránk, mindig ránk. Apánk csak akkor gondolt ránk, ha oka volt. Ezt mi nagyon tudtuk értékelni, kivételeztünk apánkkal, mert őt meg akartuk hódítani. Mamit nem, alig is figyeltünk rá, láttuk, minden minutumban mindenestül a miénk.

Mindazonáltal az emelkedő, a hegylehetőség, belelkesítette. Amott, mondta lelkesültségében.

– Látjátok amott…

– Bérci tető – kontráztunk.

– …azt a finom rajzú hegyvonulatot, melynek szürke kontúrjai, akárha egy festményről volnának valók.

Amott és akárha; és hogy ama távoli hegyeknek is van nevük, és másznak föl rájuk emberek. Mindnek van neve és mindre másznak. Ezt külön elégtétellel emlegette. Apánk önelégülten hallgatta.

– Hát neked érdemes hegyeket teremteni – és önelégülten röcögött.

Anyánk a szépséget a művészettel, a természettel, majd azt az emberrel kombinálta; mikor evvel megvolt, a szépséget mint istenbizonyítékot tálalta. A szépség önmagában bizonyíték a Teremtőre. Az ő istenhite különbözött a nagymamáétól, nem erősségben vagy bizonyosságban, talán inkább ártatlanságban, nagymama nem is tudta (volna) értelmezni az istenbizonyíték kifejezést, a dilemmát nem értette volna, van-e, nincs-e, mintha arról civódnánk, létezik-e a Duna vagy a (az a konkrét) tyúkszem. Nagymama racionalitása nem veszélyeztette gyermeki lelke ártatlanságát. Deus semper maior, Isten mindig nagyobb, 469ez volt a jelmondata. Bizonyítani Mami sem akart, csak mutogatta (nekünk), hogyan láthatnánk meg a Dunát, ha már a partján lakunk, és naponta kétszer átmegyünk az egyik oldalról a másikra.

Azokon a kíméletlen szépészeti „ismerd meg hazádat”-kirándulásokon nem is az országot mutatta meg, hanem a szépséget, a szépet. Amelyről apánk sose nyilatkozott. Hanem a vanról, az ittről, hogy mi van itt, nekünk, ebben az országban, Mátyás király, barnaszén, tyúkszem, libera nos, Domine.

Papi egy ideig hagyta az amottakat és amákat, aztán Berzsenyivel támadásba lendült.

– Árpád virágzó magva, te főmagyar! – süvöltötte. Anyánk kérdőn: én?, mire apánk átölelte: – Miért rettegsz kebelemben, miért, félénk leányka? – Anyánk fintort ismételt: én?

Azután nagy kanyarokkal fölértünk a várromhoz, nehéz lehetett elfoglalni, mára benőtte a gyom meg a szocializmus. Bokornál alig nagyobb, csenevész akácfák jelentek meg, és az Állami Turista Hivatal összetákolt, kedélytelen épületei. Apánk fölvezetett minket egy magasabban álló oromzatra, egyik felől a rémes hibrid, a pusztulás és a satnya, elfajult növekedés képei, előttünk meg, a lábainknál széles panorámaként a lefegyverző dunántúli táj, hajlatos, huppanós vonalaival, nyílt, pannon gazdagságával: mintha a természet nem volna elrontható, kisajátítható, bekebelezhető. Mintha még a miénk volna, és nem a komcsiké.

Erre a teljességre mutatott vidáman atyánk.

– De jaj, csak így jár minden az ég alatt! – Erre mi visszafordultunk a romok meg a turistaház felé. Papi bosszankodva legyintett. – Még egyszer – és most már karjának széles mozdulatával jelezte, merre kell néznünk. – De jaj, csak így jár minden az ég alatt! – Harciasan nézte, nézzük-e a szép, kikezdhetetlennek tetsző vidéket. – Felforgat a nagy századok érckeze mindent: ledűlt már a nemes Ilion, a büszke Karthago hatalma, Róma s erős Babylon leomlott.

Azt, hogy Rómának konyec és Babylonra sem számíthatunk igazán, már szomorúan mondta, csalódottan.

Még a domb alján, sík terepen eldöntöttem, hogy részeg vagyok. Önhibámon kívül berúgtam, először életemben. Az ötletet az a pici szédülés adta, melytől kilépvén a hűvös paplakból megtántorodtam. Vagy az állítólagos ősi vágy apánkra hasonlítani?

Dülöngélni kezdtem, botladozni, és forgattam a szememet, mint egy némafilmben. Húgom fintorogva fölkiáltott, anyám meglegyintett, hogy ne idétlenkedjem. Apám, legkisebb öcsémmel a nyakában, elöl menetelt és énekelt.

– De én szédülök és összemosódik előttem minden, és jaj, remeg az én lábam!

Anyám a homlokomra tette a kezét.

– Lázas nem vagy – szólt ellenségesen.

– Nem is! – kiáltottam komolyan. – Hanem részeg!

Elfelhősödött az arca, darabot várt, mint aki meg akar győződni, jól hall-e, azután – azután nem csinált semmit. Ez a semmi – csönd, szomorúság, ingerültség, magány – olyan volt, mintha pofon ütött volna. Ekkora pofont még soha életemben nem kaptam.

Sértődötten állva maradtam. Én csak azt szerettem volna, hogy Papi a nyakába vegyen, és tudom, hogy nyakbavétel szempontjából erősen határesetnek számítok, de hát most különleges helyzet állt elő, önhibámon kívül állt elő ez a helyzet… Nem hittek nekem. Átnéztek rajtam. Milyen alapon. Milyen jogon. Látták, hogy a pap itatott. Egy ilyen kis gyereket. Azt ők nem tudhatják…, senki, nincs senki a világon, aki tudhatná, hogy valójában nem vagyok berúgva, hogy kicsit rá kell segítenem a tántorgásra, ezt csak én tudom, másnak nincs alapja ezt föltételezni, senki élő emberfiának, beleértve az Úristent is, senkinek – azzal elvágódtam a birkaszarba.

Fejemet a meleg földre szorítottam. Úgy történt, ahogy írva van: égett a napmelegtől a kopár szík sarja. Szó szerint. Nem lehet nem elhinni azt, amit mondok. Képtelenség. Még az Isten sem tehet képtelenséget. Hiába mindenható, például nem oszthat nullával.

Vissza se fordultak, a húgom meg-megpróbálkozott, anyám továbbrángatta, mentek.

– Nem tudhatják, nem tudhatják, hogy hazudok – zokogtam. – Nincs jogotok! – Távolodtak.

Másodjára akkor láttam bort inni édesanyámat, amikor meghalt a nagypapa Bécsben, és apámat nem engedték ki a temetésre, mondván, az államérdeket sértene. A kurva anyjukat!

Nem látszott rajta a gyász, apámon, kicsit ferdébben járt, és másképpen vette a levegőt. Meg föltette a gyászszalagot a zakójára és a kabátjára. Anyám varrogatott. Csöngettek. A gyászszalag praktikus jószág, figyelmeztet, vigyázz, a kutya harap. A mi kutyánk nem harapott, azt láttuk, mint mindig: ült a belső szobában, és gépelt. (Később, amikor bevezették a házunkba a gázt, és ki volt pakolva a felnőtt-szoba, lehetett látni az íróasztala alatt a kikopott parkettát; egy egész árkot kaparászott a lábával a hosszú évek során. – Szinte föl lett szántva az egész lakás, fölszedték a parkettát, a csöveknek mély árkokat ástak, és ezek a földhalmok olyan döbbenetesen hatottak bent, olyan agresszívek voltak, mintha háború folyt volna nálunk, s azok futóárkok lennének. A kihányt földön látszott, hogy az feltöltött talaj, nem igazi föld, úgy lett valahonnét idehordva, ezért nem lehetett pincét építeni sehol a környéken.)

Mentem ki a csöngetésre, de a postás nekem nem adta oda a Belügyminisztérium ajánlott küldeményét. Szaladtam vissza, anyám indult volna, amikor apám, mozgott a pofacsont, odavakkantott:

– Majd a fiam behozza.

Anyám már eddig is valahogy kimaradt a dologból. A szervezésből, a segítségből, a gyászból. Még inkább kihagyták. Kihagytuk. Apám az anyjával tanácskozott, a testvérével beszélt, telefonoztak, leveleket váltottak, anyánknak nem maradt hely és szerep sem a történésekben. Segíteni se tudott, pedig mindig 472ő segített. Feltűnt, apánk milyen hálás a mi gyerekgyászunk bármilyen kicsiny jelére. A húgunk udvarias pityergésére olyan lelkesen ölelte át, amit nem tudtunk mire vélni. De csakis ezek az apa-relációk éltek, az ő apja halt meg, ő a mi apánk, a Mami itt nem szerepelt. (Jelentős, hiábavaló erőfeszítéseket tett, hogy ezen ne sértődjék meg.)

A postással új hangon beszéltem. Úgy beszéltem, mint még soha, mint az apám fia. Helytartója. Mintha a halál engem is fölemelt volna.

– Apám nincsen abban a helyzetben, hogy kijöjjön, majd én aláírom – és kivettem a tollat a postás kezéből. – Haláleset! – tettem hozzá nyomatékul, a postás ijedten teljesítette föltételeimet.

– Szegény doktor úr! – szólt vissza iszkolóban.

Beérve, anyám, mint egy londíner, elkérte volna a levelet, nem adtam, vittem apámnak, ő mögöttem toporgott, megint nem volt helye a jelenetben. Apám elővette a csontnyelű papírvágó kést, akkurátusan, majdnem élvezkedve, de mindenképp teátrálisan fölnyitotta a levelet, ránézett, egy pillantással látni lehetett a tartalmát, ledobta a papírt az asztalra, rá az írógépre, lehajtotta a fejét, és rázni kezdte a zokogás.

És rázkódott kezében a papírvágó kés. Akár egy gyilkos, apagyilkos, ki éppen rádöbben súlyos vétkére s megbánja azt. Ekkor fogtam föl, mit jelent nagypapa halála. Azt jelenti, hogy mostantól már nem áll senki sem a halál és apám közt. Az a kés a kezében, az az ő halála, most már nem lehet erre nem gondolni, ott állnak egymás mellett.

Oldalról zokogva rávetettem magam, sírva, taknyom-nyálam egyben, úgy kértem, könyörögtem.

– Papi, kérem, ne haljon, nagyon kérem, ne haljon meg! – kapaszkodtam a nyakába, ő tartott s ringatott, mint egy csecsemőt.

– Pedig ezt terveztem – súgta. – Majd meg fogok halni, és te el fogsz temetni.

Néha fogsz helyett azt mondta, fogol, el fogol te még ezen gondolkodni, de most nem. Én csak hüppögtem. Kis idő múl473tán anyám lefejtett róla, nem vitt ki, hanem mint egy csomagot, letett a fotelba, apámhoz lépett, a helyemre, átölelte, majd az ágyhoz vezette, lefektette, mint egy beteget, betakarta a kockás pléddel, megcsókolta, majd csöndben kijöttünk.

Este láttuk, ahogy isznak a konyhában. Én pedig azt álmodtam, hogy apám ünnepélyesen és kissé zavartan köszönetet mond, amiért olyan megrendülten zokogtam.

– Ezt sosem fogom neked elfelejteni, fiam.

Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a tikkadt szöcskenyájakat. Egy szöcske nagyon közelről nagyon hihetetlen. Úgy tettem, mintha aludnék, mintha az ital – ugye mondtam! – levert volna a lábamról. Pedig nem is volt közönségem. Hazudni csak mindig lehet. A birkapásztor talált rám.

– Plébánia – susogtam neki a megoldást. A vállára dobott, akár egy darab fát vagy zsákot.

– Ehun e – mondta a plébánosnak, minden óvatosság nélkül lekapott a válláról, s odadűtött a ház falához. Ennyire semmit még nem gondoltak rólam, mint ez a pásztor.

A plébános készségesen elhitte a mesémet, ezért megajándékoztam avval a keggyel, hogy ettem a rántott csirkéjéből. Lefektetett a szobájában. Később anyám benyitott, szótlanul, megvetően végigmért. Apám pedig tűnődve azt mondta:

– Evvel ne játssz. És ne hidd, hogy csak úgy be lehet rúgni – s halkan rámcsukta az ajtót. Mintha a részegség tudás volna, melyhez hosszú, göröngyös út vezet. Mint a viccben, amikor az apa a kocsmában megkóstoltatja a fiával a kerítésszaggató pálinkát, aki prüszkölve, undorodva kiköpi, most már te is látod, eridj, és mondd meg anyádnak, hogy nem szórakozni vagyok én itt.

Én szórakozásból feküdtem a lesötétített szobában. Végül is olyan nagyon nem szórakoztam. Meglepetésemre a plébános is rámnyitott, és megkérdezte, nem akarok-e gyónni. Először ar474ra gondoltam, sikítani kezdek, de annyira, hogy betörjenek az ablakok, aztán arra gondoltam, egyszerűen kizavarom a szobából, mintha a saját nagyapám volnék, aztán pedig nem gondoltam semmit, hanem a fal felé fordultam, mintha aludnék vagy nem is léteznék. Az uborkasaláta ízét éreztem a számban, innét tudtam, hogy vagyok. De a klérus ezt nem tudhatta, kióvakodott a szobámból, attól tartok, a szeretet jegyében.

Én már kirándulni se szerettem, de sétálni azután végképp nem. Ezt apámtól örököltem (ezt örököltem apámtól). Mi – én és a papám – kizárólag muszájból sétálunk.

1938 nyarán muszáj volt; így érezte édesapám. Teli volt a szíve. Anyám még óvatoskodott, de azért sétált. A ligetes erdő alig pihegett a forróságban. Ilyen meleg a Dunántúlon nem szokott lenni. Az égbolt, akár egy irdatlan üvegbura. Nem is bura, üveglap: egyenletes, végtelen, reménytelen, amely – fölülről! – meg van szórva homokkal, másutt sóderrel meg liszttel. Mert hol elhomályosult, hol fodrozódott, hol meg elkásásodott a forró ég fölöttük. Nem keresték az árnyékot, mindegy volt.

Nagyobbacska dombra értek föl, ahonnét teljes kilátás nyílt körbe-körbe. A Dunántúl szép. Amerre a szem ellátott, minden édesapámra várt, övé leend itt minden. De ez se neki, se a lánynak nem jutott az eszébe. Neki azért nem jutott az eszébe, mert az az eszébe sem juthatott, hogy nem az övé minden, ameddig a szem ellát, minthogy errefelé mindig minden az övék szokott lenni, ameddig a szem ellát; ő meg elsőszülött, a majorátus várományosa, már gyerekként is nagy úr.

Azt hiszem, ez nem igaz. Édesapám soha életében egyetlen percenetre sem volt nagy úr. Ritka gőgösségei a szellem gőgje voltak. A düh vagy a türelmetlenség nem a hatalmából adódott, nem a hatalom szükségszerű figyelmetlenségéből, hanem a bu476taság, az észtelenség, az irracionalitás iránti viszolygásából, sőt utálatából. Bár… volt az alakjában, az alkatában, a fiús sudárságában valami leplezhetetlen, letagadhatatlan előkelőség, ami az ész iránti hódolatból táplálkozó iróniával együtt alkalmas arra, hogy mindenfélét beleképzeljen a világ, nagyot, urat, grófot.

Az egyik leghatalmasabb családba született bele, és fikarcnyi hatalma sem volt soha. (Fölöttünk se.) Háború után, hogy úgy mondjam, von Haus aus nem volt hatalma, elvettek mindent, a vont, a Haust, az aust; előtte meg…, úgy akartam folytatni, hogy nem maradt idő a hatalomra, de ez így nyilván nem igaz, arra mindig van idő, mert elég belőle egy lélegzetnyi, hogy az ember érzékelje kiválasztott voltát.

Ki tudná felsorolni mindazokat az édes hangzatokat, amelyeket a régi magyar emberben megütött az Esterházy név kiejtése?

Nagyanyámék bizonyosan nem sorolták, nem erre a kiválasztottságtudatra nevelték apámékat. Mintha épp ellenkezőleg, nem a nevükre emlékeztették őket, hanem a tennivalókra. Erősen kötötték őket a mindennapos mindennapokhoz, nehogy az álmok szárnyán elrepüljenek. Nagypapa gazdagságánál csak a tekintélye volt nagyobb (amely túlnőtt az ország határain), mégis, különösen 1919 után, egy vidéki birtokos hangyaszorgalmú életét élte. A nagybirtok helyzetét sem az édes hangzatok, hanem a szürke gyakorlat felől nézte. Negyvenötben teszem azt – igen történelmietlenül – helytelenítette a földosztást, de nem azért, mert az földönfutóvá tette, hanem mert a kisgazdaságok nem eléggé hatékonyak. Mintha bolondozna, jó példaként hozta föl az orosz kolhozokat. Már Károlyi Mihályt is evvel traktálta. Nagyon-nagyon nem egy gyékényen árultak, de nagyapám soha nem fordult el tőle teljesen, még a szökésben is segítette őket. Amikor a kommunisták átvették a hatalmat, Károlyi háza előtt őrök álltak, védték és figyelték őt. Ezért nagypapa mindig hátulról, a kert felől érkezett, s az ablakon át mászott be a vörös rokonhoz (nagymama atyjának, sőt anyjának unokafivére), hogy ebéd közben megbeszéljék „a dolgokat”. Semmiben nem értettek egyet. Nagypapa a kommunisták föld477reformját jobbnak tartotta a Károlyiénál. Aki ezt nem értette. Nagypapa elvi álláspontját az elvei határozták meg.

– Nagyapád eszes ember volt, aki elveszett a részletekben – mondta későbben Károlyiné.

– Evvel Károlyi nem vádolható – kontrázott apám kétértelműen. – Ő aztán igazán nem tudta, miben veszett el. – Apám zokon vette Károlyi naivitását, és így nem látta e naivitás klasszisát. Carla nagynéném csak az „öregedő roué”-ként (kéjencként) említi.

Apámék szigorú napirend szerint éltek. Nagymamának nagyon határozott nézetei voltak a nevelésre vonatkozóan. Abban az időben a gyermekeiket legjobban szerető szülők is kötelességüknek tartották a gyermek akaratát megtörni, engedelmességre és alázatra nevelni, körülbelül úgy, ahogyan a vadlovakat törik be. Nagymama időnként lelkesedni kezdett valamilyen elméletért, amely akkor éppen divatba jött. Ilyenkor nagy buzgalommal próbálta ki, főleg legidősebb gyermekén. Egyik alapelve az volt, hogy a gyerekeket hozzá kell edzeni az időjárás viszontagságaihoz, tehát meg kell szokni a hideget. Apámat csikorgó fagyban is kitette a szabadba, könnyedén betakarva, sőt ott tették tisztába is. A jelenlévők elszörnyedve nézték, hogyan kalimpál sötétpiros két lába a jeges levegőben. Később egy Kneipp nevű híres német professzor tanaira esküdött, s a gyerekeknek minden reggel mezítláb kellett átgázolniuk azon a jéghideg vizű patakon, amely a közeli fenyvesben folydogált. A divatos testgyakorlatot wassertretennek, víztaposásnak nevezték. Harisnyát és kesztyűt nem volt szabad viselniük soha, még ha hóvihar tombolt, akkor sem. Egyszer Charlie bácsi, aki csukott szemmel is fölismerhető volt erős angol levendulás parfümjéről (nyitott szemmel pedig az álomszép kékselyem La Valliére-nyakkendőiről), észrevette, hogy a gyerekek keze és arca egészen elkékült a hidegtől, s aggodalmaskodva megkérdezte tőlük, 478nem fáznak-e nyári ruhákban november végén. A gyerekek tolakodónak érezték a kérdést, apám pedig kihúzta magát, és méltóságteljesen, hamisítatlan spanyol büszkeséggel felelte:

– Nem vagyunk mi fázós gyerekek!

Kesztyűt, sapkát én se hordok, de emögött már nincsen elmélet.

A szigor másik és fő oszlopa a rémséges Fuhrmann Irén „kisasszony” volt, akit valahogy az Andrássyaktól örököltünk. Még látta az öreg Gyulát, le beau pendut, a szép akasztottat (kit, nemde, in effigie, távollétében fölakasztottak a császári bíróság ítéletével), félistenként tisztelte. Nemnélkülinek látszott, mert férfi ugyan nem volt, de nő még annyira sem. Származására német volt, és tökéletes kékharisnya. Elképzelni sem lehetett nála kékebbet és harisnyábbat. Kiszámíthatatlan, hisztérikus hangulatváltásaihoz mindenkinek alkalmazkodnia kellett, még nagymamának is, mert Fuhrmann kisasszony a dicsőséges múltat képviselte. Dél-Németországból származott ugyan, de érzelmeiben, meggyőződésében hamisítatlan porosz volt, s mélységesen megvetette a magyarokat. A nagypapáék előtt persze ennek nem adott kifejezést, annál keservesebben éreztette viszont apámékkal.

– Von der Barbarei in die Dekadenz seid ihr gefallen; die Zivilisation habt ihr überschritten – mondogatta. (Ti a barbárságból egyenesen a dekadenciába zuhantatok, s a civilizáción keresztülléptetek.)

Mindig dühbe gurult, ha idegenek közönséges nevelőnőnek nézték. Ha nagypapáék távol voltak, megalázónak érezte, hogy a gyerekszobában kell étkeznie, noha külön asztalnál ült a gyerekeké mellett. Haydn nem faksznizott ennyit.

– Érdeklődésének fő tárgya a német filozófia volt, és apádékat Schopenhauer, Kant és Nietzsche tanulmányozására fogta – mesélte Carla néném kajánul –, még mielőtt megtanulták a helyesírást. Engem hál’ Istennek kulturunfähignek, minden kulturálódásra képtelennek tekintett.

A gyerekek tizennégy éves korukig külön ettek, együtt a tanárral vagy nevelővel. A vacsorákon sokáig nem vehettek részt. 479Carlát néha az asztalhoz ültették, hogy ne legyenek tizenhárman. Tisztelték mások babonáit.

Amikor az ászári szőlőt megújították, a kivágott tőkékkel fűtötték a kandallót, a nagyobb gyerekeknek megengedték, hogy vigyázzák a tüzet, akkor nem kellett hamar lefeküdni. A gyerekek szobájában egy papírlapon utasítások álltak: „Fogmosás naponta háromszor: három perc. Kézmosás: négy perc. Öltözködés: hét perc. Reggel hideg fürdő (15 fok Réaumur), este meleg fürdő (20 fok Réaumur), öt-öt perc tölthető a fürdőkádban.”

Az asztalnál erős drill uralkodott. Például vizet csak ebéd után szabad inni. Carla vizet kért. Nem kapott. Erre mindent kihányt. Mert istenien tudott hányni, ha a saláta permetezve volt vagy a bor einschlagos: azonnal. De ok se kellett.

– Engem, gyerekeim, nem érdemes megmérgezni – mondogatta harsányan nevetve.

Két hétig hányt, hiába, vizet nem kapott, az nem egészségügyi tétel volt, hanem etikett. Pedig már az ómama konyhájából etették, mert neki külön főztek, finomabban vagy finomabbat. Azt is kihányta, de vizet nem kapott evés előtt, mert az asztali etikett mindennél előbbre állt.

A Schwarzenberg-dédmama felettébb szerette a gyomrát, inkább gourmand volt, mint gourmet, azaz időnként rettenetesen bezabált. Az ember azt hinné, hogy a hercegnők csak csipegetnek, mint a madárka. Bezabált, és utána három napig ágyban maradt és diétázott. Aztán ismét jött egy „véreshurka, májashurka, savanyú káposzta”-attak, és ő ismét kénytelen volt megadni magát. (Mindig azt mondta apáméknak: Mangez du pain, mes enfants, sinon vous sentirez les renards! – azaz hogy egyenek kenyeret is a húshoz, mert különben büdösek lesznek, mint a rókák!) Előfordult, hogy a gálicos szőlőtől ment az egész kastély hasa, szociális különbségektől független, erre használt s szívesen fölemlegetett kifejezése volt dédmamának a colera nostra. 480Ugyancsak gyomros megjegyzése a schnelle mafix, világos, mire vonatkozik, de hogy mi a mafix – egy sötét pont a családtörténetben.

Bottal járt, mert fiatalkorában áthajtván egy patakmedren fölborult a kocsijával, a térde a küllő közé szorult és elroncsolódott, amit akkoriban még nem tudtak jól kezelni. Lehet mondani, hogy dédmama „makacs sérüléssel bajlódott”. Ettől kezdve mindenhová a maga hajtotta két pónival járt, egy könnyű fogat, ő ült elöl, és hátul állt mögötte a Tubik. (A negyvenes évektől már autó és sofőr.) Tubik nem volt gyönge, de azért vézna, ami azért fontos, mert dédmama igen vadul hajtott, és rendszeresen fölborult a fogattal, s lévén nagydarab – úgymond gárdanagyságú, fivére valóban a bécsi gárdánál szolgált; emlékszem, ahogy ült dédmama a kitelepítéskor a tornácon, feketében, hatalmasan, értsd: gárdanagyságban, mint egy félelmetes anyakirálynő –, a Tubik a kocsit még vissza tudta fordítani, de dédmamát nem mindig, ilyenkor kifogta az egyik pónit, s így hozott segítséget.

Dédmama tiszteletbeli tűzoltónak számított, és egyszer észrevette, hogy az alvégen ég egy ház, föléledt benne a tiszteletbeli, és a szokásosnál is nyaktörőbb tempóban hajtott a tűzoltókhoz, leugrott (kászálódott) a kocsiból, és szabályosan jelentette a tüzet.

– Foglaljon helyet, kegyelmesasszony!

– Nix kegyelmesasszony, Feuer! – amit azután szívesen emlegettek a tűzoltók is, mi is.

A mindennapok vidékies egyhangúságát és keménységét a rendszeres vadászatok törték meg. A szezon szeptemberben a szarvasbőgéssel kezdődött. De golyós puskát a fiúk csak tizennyolcadik évük betöltése után használhattak. Apróvadra, nyúl, fácán, szalonka, már korábban is mehettek (a gyöngébbek kedvéért: sörétes puskával). Carla olykor elkísérhette nagypa481spát vadászatra („Te voltál a legkedvesebb gyereke?” „Lehet mondani.”), másodpercre pontosnak kellett lenni, ha késett, kíméletlenül otthagyta. Carla azóta pontos (állítólag). Szarvasbőgésre vendégeket hívtak, nagypapa legendásan kurta levlapjain: Kedden teheneket lövünk. M.

Ez megmaradt apánknak, ez az allűr, minden évben, szeptember táján elment szarvasbőgésre. (Nem lőni, csak hallgatni.) Ez a szokásosnál is rejtelmesebbnek tetszett. Mintha apánk egy titokzatos, idegen világba merült volna el. Zöld és barna ruhadarabokat vett magára, erős cipőt, szürke harisnyát, hátizsákot, úgyismint rukzakkot. Mintha jelmezt öltött volna, még inkább álruhát. A mi Mátyás királyunk. Mami csöndesen segédkezett. A készülődés már napokkal az elmenetel előtt megkezdődött, Papi föltűnő jókedvvel tett-vett, amely kedv azután a szarvasbőgés utánzásában nyerte el csúcspontját. Az volt a csoda maga, olykor a szobában, de néha kimentünk a kertbe is, és akkor édesapánk tenyerét a szájához öblösítette, és erősen, diadalmasan felbőgött.

Testvéreimmel egymásra pislogtunk, büszkék voltunk édesapánkra, hogy ilyen hatalmas és dicsőséges állat. A kertben el is bújtunk, hogy ne ijesszük el. A szarvas igen érzékeny, hajlamos. Ha magunkat is szarvasnak számoljuk, akkor a kertben előállt az ideálisnak mondott 3:1 ivararány (a hímek javára). Húgunk csak látszatra törékeny, inkább olyan, akár a vaddisznó, csörtet mindenen át.

– Lőhetünk Papira? – kérdezte. Apánk hallgat, nem bőg, nem barcog, nem rigyet. – Lelőhetjük magát?

– Ne. Azt talán ne. Ne lőjetek le. – És akkor evvel számunkra véget is ért az az évi bőgési szezon, úgyhogy kénytelen voltunk húgunkat jól elpáholni.

Mellesleg a szarvasvadászatok 1925 után indultak újra, mert a háború utáni zavaros időkben az állományt szinte teljesen kiirtották, részben a hazatérő katonák, részben a környező falvak népe. A vaddisznók szerencsésebbnek mondhatták magukat, ezekből maradt mindig, így októbertől februárig folyamatosan tartottak a hajtóvadászatok.

Nagypapa kizárólag jó puskásokat hívott, és különösen nem állhatta a nagyszájúakat, a münchhauseneket. Vele történt a következő: meg volt valahová híva (Pusztavacsra, az öreg Fülöp herceghez, Fülöp-Józsiás Szász-Coburg-Gothai herceghez, apróvadra), s a vadászat előestéjén összegyűltek a kastélyban; egy balkáni diplomata vitte a szót, aki nyilván nem volt tudatában, hogy az összes többi vendég régi, tapasztalt, jó vadászember, s harsány anzágolásba fogott, tört németséggel.

– Fenség, én lenni nagyon jó vadász! Voltak sok kacsák, lőttem egyik este ötszázat, de csak gácsért, tojóra én nem lövök! Fenség meglátni fogja majd holnap… én az enyém kettő brauninggal, jobbról száz fácán, balról száz fácán… ha van!

Nagyapa előtt állt Nemeskéri-Kiss Géza, országhíres vadász, akit mintha görcs kínozna, hajlongani kezdett, annyira megviselte ez a civil lagybatyolás, szinte zsugorodott össze a fájdalomtól és tehetetlenségtől. Nagypapa meghatottan tette kezét a vállára. Nagyon közel érezte magához most ezt az embert. A testvére, Nemeskéri-Kiss Sanyi bácsi, hozott nekünk egyszer egy csúzlit, direkt nekünk csinálta, cseresznyefából, akkurátusan, bőrbetéttel, szinte műtárgy. Hogy egy felnőtt csúzlit készít, ezt tudtuk méltányolni. Lövöldöztünk a jegenyékre, madarakra, a villanydróton a verebekre, és azután igen helytelenül be, látatlanba, a házunk mellett fekvő gyárudvarra, ahol valamit nagyon eltalálhattunk. A gyári rendfenntartó közegek végigellenőrizték a környező házakat. Mi iskolában voltunk, anyánk pedig hősiesen kitartott az ártatlanságunk mellett (hazudott). Bár inkább a csúzlit tisztelte, a Sanyi bácsi „prachtstück” csúzliját.

– Megengedné felséged – szólalt meg váratlanul nagyapám –, hogy én is elmeséljek egy érdekes vadászkalandot a Kárpátokból?

– Figyelemmel hallgatjuk.

Nagypapa halálos komoly arccal nekikezdett. Máskor, leszámítva a parlamenti beszédeit, éveken át nem beszélt ennyit.

– Midőn egyszer, mint mindig, kíséret nélkül, a Kárpátok őserdejében cserkésztem, utamat mély sziklás szakadék keresztezte, melyben rohanó hegyi patak folyt. Abban az ősvadonban 483természetesen nincsen híd, végre rábukkantam egy hatalmas, kidőlt fenyőfára, melynek törzse éppen áthidalta a szakadékot. Nem volt más választásom, e vén fenyőt használtam híd gyanánt. Puskámat kiürítve vállra vettem, és óvatosan megindultam a vastag fatörzsön. Alig értem el az alkalmi híd közepét, mikor legnagyobb rémületemre a szemközti bozótból kilépett egy óriási medve, és ugyanazon a fatörzsön, amelyen én igyekeztem a nagyon is mély szakadék fölött átjutni, elindult felém…

A vendégek feszülten figyeltek, különösen a balkáni hős, aki még rizlingjéről is megfeledkezett.

– Képzeljék el, uraim, a helyzetemet… üres puskával a hátamon! Nem volt mit tennem, kénytelen voltam visszavonulni. Ám alighogy megfordultam, az sem gyerekjáték, urak, ha az ember nem cirkuszban nőtt föl, mit látok?

– Mit, mit?!

– Egy másik, még sokkal nagyobb medvét látok magam előtt, amely nyomomat követve fenyegető morgások közepette rálép a fatörzs másik végére!

A hajmeresztő történet még a valódi vadászokat is megfogta, de a balkáni Münchhausen delejezetten remegett az izgalomtól, s izgatottan közbevágott:

– És mi történt azután neked?!

– Semmi se történt – felelt nagyapám szokott hűvösségével –, fölfaltak a medvék.

Apám a kevésbé előkelő és társadalmilag kevésbé beágyazott futball iránt mutatott érdeklődést. Illetve ha már beágyazás, akkor plebejus, rosszabb formájában proli. Anyánk sokat sápítozott, hogy mért ezt a durva és primitív sportot választottuk, mért nem a teniszt, az finom, úri dolog, legalább szép fehérbe öltöznénk, az jól is áll nekünk, s nem ezekbe a mindenféle klottnadrágokba. Anyánk szói köves talajra hullottak.

Akárcsak volt gimnáziumi tanáromé. Rémülten hallgatta, hogy én időnként a futball miatt volnék akadályoztatva a külön filozófiai stúdiumokat illetően, amelyekre ő épp akkor kiválasztott engem. Nem is értette, miről beszélek.

– Kérem! – mondotta, és bosszankodva és szomorúan csóválta a fejét. – Ilyet! Ugyan!

Úgy nézett ki, mint XII. Pius, csak nem volt hatalma. De ugyanaz a bágyadt elefántcsontszín, vékony, törékeny alkat, arcán állandó szomorúság és fémkeretes szemüveg, távolság és figyelmetlenség, mintha másutt volna, mintha furtonat imádkoznék. Azt hiszem, nem örült ennek az átmeneti, földi létnek. Ami ingerültséggel töltötte el, permanens, friss, enyhe ingerültséggel, amitől én tartottam; ez a folytonos, vélelmezhető, sőt érezhető kapcsolata az éggel vonzott engem, bosszús szomorúsága szép volt, amit szerettem, és volt benne fenyegetés is, amit nem szerettem. De egyiket sem értettem igazán, ami érdekelt.

Mintha ő is magázott volna.

– Uram, ha komoly ember akar lenni.

Álltunk a rendház folyosóján, a világító homályban, és elszorult a torkom. Még soha ennyire nem vett senki engem komolyan. A tanár úr, helyesen, nem egyenrangúként beszélt evvel a tizenöt éves fiúval, nem voltunk egyenrangúak, kicsit fölülről nézett rám, valamennyi gőggel, és azáltal hogy tekintetét folytonosan a transzcendensre függesztette, mereven is; és hát a mindközönséges tekintélyelvűség sem állhatott messze tőle. De szabad embernek tekintett, vagyis tisztelettel beszélt velem, mint szabad teremtmény iránt mutatott tiszteletet, vagyis a Jóisten iránti szeretete mutatkozott meg figyelmességében. Ebben az istenszeretetben gyökerező, személyre vonatkozó komolyságban állt a tanár úr nagy hite.

Nem láttam magamban semmi érdekest, ami érdekelhette volna őt, de ő látott valamit, és meghívott magához, afféle filozófiai beszélgetésekre. Mondtam, a vasárnap délelőtt nem jó, mert akkor van a bajnoki.

– A micsoda, kérem?

Zavartan kérdezte ezt, annyira nem értette. Elszégyelltem magam a zavarától, és magam is zavarban, úgynevezett ellenzavarban, gyorsan, túlzón, aránytalanul magyarázni kezdtem a Budapesti Labdarúgó Alszövetség (BLASZ) által kiírt bajnokság rendjét, aztán elbeszélős tónusban a szokásokról, a vasárnap délelőtti meccsidőpont várható valószínűségéről, és mentegetőzve még abba is belebonyolódtam, hogy én személy szerint nem is szeretek délelőtt játszani, olyan az, mintha eleve előmeccs volna.

– Elő… meccs, kérem…?!

Ettől elhallgattam. Két kedvetlenség találkozott váratlanul.

Ekkor mondta, hogy ha komoly ember akarok lenni, akkor választanom kell, vagy komoly, vagy foci. Azon melegében látta a szememen a választ.

Apánk – saját bevallása szerint – jobbszélsőt játszott a falucsapatban.

– Gyorsnak gyors voltam.

Ezen a téren bátran szemtelenkedhettünk, a fürge kis jobbszeles rátartin tűrte. Két focizás közt, ami a rétet jelentette, a házunk előtt fociztunk; vagy kiskapuztunk, vagy a húgunk beállt a családilag összetákolt kapuba, és rugdostunk neki. Ami úgynevezett Góliát-veszéllyel járt, a labda időnként elkerülhetetlenül átszállt a szomszédhoz, s mehettünk a kertkapujukhoz óbégatni, Góliát né-éni! Egy idő után a célt tévesztett lövések szakmegjelölése lett a góliátnéni. Akitől kicsit féltünk. Soha nem kedveskedett, a labda sem kedvesítette meg (ami ritka), nehezen járt, tulajdonképpen csoszogott, tartózkodón elcsoszogott a labdáért, visszacsoszogott a kapuig, kinyitotta, majd átadta a labdát, mint egy görögdinnyét, miközben a szemünkbe nézett. Soha nem szidott meg, soha érzelem nem látszódott az arcán. Mintha mindig figyelt volna. És ha beszélt, úgy beszélt hozzánk, mint felnőttekhez, amiben van ijesztő. Ezért kettőnél 486többször egy délután nem lehetett góliátnénizni. Ilyenkor követségbe mentünk atyánkhoz – ha otthon volt –, s megkértük, szerezze vissza azt, mit mi elveszítettünk. Jött mindig szó nélkül, mintha ez kötelessége volna.

Góliáték jó szomszédok voltak, viszont azt mondták róluk, kommunisták. A Góliát bácsi régi kommunista, szervezett vasmunkás, a Góliát néni pedig új kommunista, ötvenhat utáni karrier. A jót meg a kommunistát nehezen tudtuk összeegyeztetni, így nem hittünk anyánknak, aki sandán óvott minket. Nem lehetnek ezek kommunisták, mert azoknak vagy patájuk van, vagy olyanok, mint a Váradiné. (Később hallottam, hogy állandóan följelentettek minket. Miközben naponta elbeszélgettek a járda állapotáról. És azt is hallottam, hogy ez nem igaz. És azt is, hogy épp ellenkezőleg, őket jelentették föl állandóan, bosszúból, mert a Góliát néni nagykutya volt, és egy nagykutyának sok az ellensége.)

Ha már kijött, apánk is be-beállt játszani, amihez mi kegyesen hozzájárultunk ugyan, de éreztettük jóindulatunk időbeli korlátait (hogy folytathassuk a játékot rendesen), de a fater nem is erősködött, érezte, hogy szakmailag kilóg.

Bármennyire is banális, nagyon megjegyeztem azt a pillanatot, amikor apám úgy mellesleg odavetette – kinek, hová, miért –, hogy én jobban játszom, mint ő bármikor. Valaha is. Megismételtettem vele. Megismételte.

– Jobban játszol, öregem, mint én bármikor. Mint én valaha is játszottam – és büszkén kihúzta magát.

Nem értettem, mire büszke, a büszkeség most nekem járna, éppenséggel az ő tetemén keresztül. Soha nem gondoltam arra, se előtte, se utána, hogy le kéne győzni az apámat, de akkor azt gondoltam, legyőztem az apámat.

– Legyőztelek.

Édes, zsibongó érzés.

Bár ebbe belezavart apám tűnődő pillantása, ahogy végigmért, látva könnyű pöffeszkedésemet; ijedten az jutott az eszembe, hogy őt egyáltalán nem lehet legyőzni. Mert nincsen pálya. Vagy van pálya, de nincsen játék. Vagy van játék, de nin487csen gól. Vagy van gól, de nincs bíró, aki megadja. Vagy van bíró – ám az ő.

De valóban nem törődtem én evvel a győzősdivel, csak azon a délután, amikor elhangzott az a mondat, s amikor egyébként életemben először volt stoplis cipő rajtam, egy múzeumi darab, apám régi csapattársának, a Fischer Lambinak a cipője – súlyos, háromnegyedes bakancsszerűség –, aki, rémlik, a Fradi vezetőségéhez tartozott, mindenesetre futball-tekintély, aki majd meg fog nézni, megnézi a tehetségemet, amely tehát túlszárnyalta az apámét, vagyis van valami emelkedő íve az életemnek, lám, már most, tizenegy évesen elértem egy szintet, az apámét, melyről ugyan nincsenek illúzióink, de azért mégis; igyekeztem a pillanatot magamba vésni, a sáros utcát, húgom türelmetlen arcát a kapuban, a Lambi-cipő ismeretlen nehezékeit. Akkor tehát én tudok valamit, rögzítettem.

Foci közben mindent lehetett. Ott mi voltunk a főnök, s apánk alávetette magát e kivételes rendnek.

– És mondja csak, édesapánk, aki nem passzolt annak a gyors lábú, jó nevű jobbszélsőnek, azt várta szigorú bakó feudális pallosa?

Dekázgattunk, passzolgattunk – akár egy ötórai tea –, ő meg kedvtelve nézegette a kis gerófokat. Nem emlékszem, hogy bármikor máskor kedvtelve nézegetett volna minket – kizárólag focipályán. Soha nem álltunk ilyen közel egymáshoz, mint ott a ház előtt, két góliátnéni közt. Szeretetteli könnyedség és elemi öröm határozta meg egyszer csak a viszonyunkat, miközben mi végül is arra vártunk, hogy menjen már vissza gépelni. Igaz, nem nagyon vártunk erre. Nem nagyon, hanem természetesen.

A szüleink nekünk soha nem meséltek ama mesés tündérvilágról, melyet a Góliát néniék elcsakliztak, ezért mi erről nem is álmodoztunk. Nem óvatosságból hallgattak (még majd rászokunk!), nem is felelőtlenségből, ellenkezőleg, olyan erősnek gondolhatták ezt a (családi) hagyományt, hogy avval nyugodtan lehet nem törődni. Nem kell gyönge cserjeként ápolgatni, mikor az egy évszázados tölgy. Például. A nyugodt nem-törődést akár föl lehet váltani a nyugodt törődéssel, a lényeg a nyu488godt, ha akarsz, beszélsz, ha akarsz, hallgatsz, nem hibázol. Bár apám s anyám nem-beszéde közt mutatkozott különbség, előbbi csöndben volt, utóbbi hallgatott.

A családból egyedül Mami nővére, ki bársonyszalagot hordott a nyakában à la Winterhalter, Bogyi, sose Bogyi néni, hanem Bogyica, Bóbikó, ő tett néha megjegyzéseket a régi fényességre, de az ő szempontjai igencsak sajátosak, minthogy anyai nagyapám apai nagyapám szolgálatában állott jószágigazgatói besorolásban, ezért többnyire arra vonatkoztak az utalások (történetekké nem álltak össze), hogy az Apik-nagypapa mennyi méltósággal és bátorsággal állt ellen a Móricgróf-nagypapának, amiből – többnyire – egy árva szót sem lehetett érteni.

Viszont ezeken a ház előtti focis társalkodó-délutánokon két dolgot mégiscsak ki akartunk tudni, a pallosjog kérdését és főleg, édesapánk, mi a helyzet, mi volt és ma mi, a földesúr első éjszakához való jogával, a jus primæ noctisszal. („Ezt persze megtanultátok! Bezzeg a hét főbűn meg a lepantói csata, még harangozni se hallottatok felőle!” „A nándorfehérvári ütközet!” „Bolondok!”) Az eltörléssel vitán felül hibázott a népi demokrácia. Apánk nevetgélt. Ettől úgy éreztük, mintha talán mégse volna egészen eltörölve. Mégis lehetséges volna, hogy a Váradiné feje megválik a nyakától? A falu apraja-nagyját berendelnénk mustrára! Vagy deresre. Persze előbb kéne egy falu. Vagy akkor az iskolát! De legalább a hetedikeseket! Aztán majd meglátjuk, hogy pallos-e vagy jus-e. Jus is, marad is.

A történelmi konstelláció azonban mégiscsak úgy hozta, hogy édesapám focista társainak a szülei az uradalomnak dolgoztak, vagyis mindenestül tőlünk függtek. Ebből adódtak aztán helyzetek! Mert természetesen mondott (gyors!) jobbszélső tegeződött a balfedezettel (akkori kifejezéssel: halffal), a süket Knapp szabó fiával (aki süket Knapp szabó 49-ben kordbársony fuvarosnadrágot varrt Carla nagynénémnek – „békebeli jó anyag, kontesz, nem komenista” –, aki akkor, hogy segítsen anyjának, apjának, fa- meg szénfuvarozást vállalt a környéken, húszéves senki lány, mindenki azt hitte, nem bírja, de bírta, és az öreg tót fuvaros, a fuvarozók doyenje is elégedetten szemre489vételezte a nadrágot, mondván, na, végre, rendesen végre föl van öltözve végre!, merthogy eddig csak a glanc, a flanc, a pepita tengerész!; a hatóság azonban más álláspontot foglalt el a divatot illetően, s mikor Carlát, rendesen, ahogy illik, koholt vádak alapján internálták, ezt is a szemére vetették, hogy azért öltözik így, hogy szánalmat keltsen a lakosság körében; „fondorlatosan elfeledtette grófkisasszonyi mivoltát”), és egymást keresztnevükön szólították, Matyi, Dodó. A téli nyúlvadászaton ugyanezen balhalf, ott, akkor egy hajtó, sapkalevéve, illő tisztelettel köszöntötte a rigorózus fővadászt, Kelemen urat (Kelemen Pistát), aki a hajtókat fölfogadta, jobban mondva behívta, majd röhincsélve parolázott avval az apámmal, akit szintakkor köszöntött épp kalaplevéve még illőbb tisztelettel az alábbi fővadász. Nagyon mozogtak a főfedők (csupán az apámé nem).

Szóval jobb vagyok, akartam még egyszer hallani. És apám könnyedén megismételte:

– Jobb.

Nem sokkal ezután mondta azt a szép (és jól idézhető) mondatot, melynek laza szellemessége elfedte… hát sok mindent elfedett.

– Egy ideig az apám fia voltam – így apám –, mostanra meg egyre inkább a fiaim apja vagyok.

– És én, és én? – forgatta álszenten szemét a húgunk.

– A tiéd is, persze – bólintott apánk, majd váratlanul, alattomosan, spiccel kapura rúgta a labdát.

Szakmailag nem elemzem.

Hogy megadja a módját, nagypapa az apám érettségijére vagy a születésnapjára rendezett díszvacsorára egy 1787-es Château Margaux-t hozatott föl a pincéből. Jó borokat tartott, nem sokat, de értéssel s gonddal válogatva.

(Amikor az oroszok bejöttek – többször jöttek, két hónapon át ide-oda csapódott a front ott Csákvár környékén, sok rette490nettel –, nagypapa első intézkedése volt, hogy a boroshordókat leeresztesse. A falu konstatálta, örökös ura megbolondult. De nagypapa tudta, mi a háború, és tudta, mi a részeg katona. A falu sem tudott kevesebbet, mint a gróf, de hát bort úgy pocsékba tenni, az nem normális. Ami igaz, de hát a háború sem normális. Vagy ki tudja. És azután az is igaz, a palackokhoz, a fáin palackokhoz nagypapa sem nyúlt.

– Vagy megmarad, vagy majd megisszák az Ivánok. Egészségükre. A bordeaux-i nekik sem árt – dünnyögte átlátszó nagyvonalúsággal. De azok nem itták meg. Későn fedezték föl, megint jöttek a németek, nem maradt idő. De arra maradt, hogy géppisztolysorozattal lekaszálják, kivégezzék a palackokat.

– Asien – sziszegte gyűlölettel a nagyúr.

Nagyapám sokat veszített, mindent, mindent, amit birtokolt, és sokat birtokolt, egy fia is elveszett a háborúban, de semmi nem fájt neki ennyire, semmit nem vett ennyire zokon, mint ezt a néhány butellát. (Konyakos is volt közte.) Mert erre nem talált magyarázatot. Pedig lehetett volna, csak kicsit keresni kellett volna.)

A fölszolgált bor olyan öreg volt, ó, hogy megzselésedett, és ezért kis tányérkára tették, és késsel-villával ették. Késsel-villával ették a bort! Tiszta Amerika! Borhoz értő emberek mondják, ilyen nincs, ez nem lehetséges. De már késő, már nem tudok erről a képről lemondani, a németek megszállják Csehszlovákiát és így tovább, kezdődik a totális etcetera, s eközben a sötét magyar falusi éjszakában, az ünnepélyesen kivilágított kastélyban édesapám, nyakában damaszt szalvétakendő koronás fehér hímzéssel, késsel-villával bort eszik: eszegeti, majszolja az időt. Enyhén be is csiccsentenek.

Leérettségizvén, egy norvég hajókirándulást kapott atyjától ajándékul. Hadd lásson világot. Egy valamicskét idősebb, távoli unokafivér kísérte el (az Onkel Pali bácsi), gardírozta; másik 491ág, működésben az atyafiságos szeretet. Erről a hajóról csupa mesébe illő, képtelen dolgot tudtunk meg; többemeletes!, van rajta uszoda meg teniszpálya! Főleg az utóbbit vettük rossz néven. Az ember tudja, mi egy hajó: ez a teniszpálya olyan pofátlanságnak hatott, amit már nem is lehetett füllentésnek vagy nagyzolásnak venni, csupán legyintettünk, mintha az apánk egy osztálytársunk volna. Vagy valaki a b-ből. (Később láttunk egy képet a Titanicról. – Hát jó! Akkor meg legyen neki igaza!)

Föl-alá luxushajóztak a Skagerrakon meg a Kattegaton. Egy ízben csónakkirándulást tettek a közeli kis szigetre; sziklák, piknik, fonott kosarak rákokkal, fehérbor, friss kenyér. Az egyik sziklán anyaszült meztelenül napozott egy nő. Mindenki úgy tett, mint aki semmit nem lát. De apám látott, akkor látott először egyben nőt meztelenül. A csónak föl-le mászott a nehéz hullámokon. Apám remegett.

– Félek – mondta hangosan. A norvég matrózok eveztek. – Uraim – állapította meg apám, akár egy fölfedezést –, én félek. Mine herrer, jeg er redd. – Ragadt rá a nyelv. Hirtelen megérezte a tenger végtelen erejét, azt, hogy most a tenger jóindulatára van utalva, és nem ismerte a tengert. Klasszikus istenélmény, hátulról. Azt is megértette, hogy az mindegy, ladik vagy teniszpályás hajó. Ez a két dolog történt a nagy norvég túrán: a félelem és a meztelenség és az Isten.

A napozó nő nem volt fiatal.

– Eléggé vidéki maradtam én.

Mikor egyetemre került, akkor derült ki, mi mindent nem tud. De sokat tudott is. A majki kastély két teremből álló, nagy könyvtárában került szembe a tudás hatalmas, ismeretlen világával. Először Verne regényeire vetette rá magát. Szinte fölfalta őket, egyiket a másik után, nem is sejtve, hogy ezek a fantasztikus képzelgések ötven éven belül legnagyobbrészt valósággá válnak. Azután Gaboriau detektívregényei ragadták meg, de a 492legizgalmasabb olvasmánya, a maga különös, bizarr légkörével, Marryat kapitány Kísértethajója volt. (Sosem használt könyvjelzőt. „Az ember tudja, hol tart.”)

Később azonban fent a karzaton, ahol a XVIII. század nagyjai sorakoztak, fölfedezett valamit, ami először csak terjedelmével és méltóságteljes uniformisával imponált: a Nagy Enciklopédiát. Szimata jó irányba vezette: az első cikk, amelyet felütött, a „Dieu”-fejezet volt, mely Voltaire-től származik. Istenről akart-e valóban valamit megtudni, vagy azért nyílt ki a kötet könnyebben ezen a helyen, mert a régi Esterházyak sokszor ütötték föl itt, nem tudni. (Nem tudom.)

Hogy Voltaire súgta volna meg a családunknak, hol lakik az Úristen? Nohiszen.

Ott spacírozott hát a forróságtól alélt ligetes erdőrészben (Vértes) apám s anyám, és egyikőjük sem gondolt arra, hogy ameddig a szem ellát, minden apámra vár. Apám azért, mert ha minden az emberé, akkor nem lehet a mindenre gondolni, nincsen honnét, meg, nemde, minek is; anyám pedig azért nem gondolt erre, mert már előző este erre gondolt.

Akkor, amikor betoppant a kastélyból Tóth Menyus, a kis Menyus, ki apám tizenhat éves kora óta apám inasa, hogy volna-e hajlandósága a Lili kisasszonynak sétálni a Mátyás úrfival. Ekkor gondolt erre, miközben kérte a fiút, várjon, meg kell néznie az órarendjét; erre gondolt, hogy itt, amíg a szem ellát, minden a sarjé, és hogy akar-e az ő szeme éppen itt ellátni amíg.

– Rendben, Menyus, mondja meg, kérem, ott leszek. – A fiú nem mozdult. A mamám kérdőn oldalt dűtötte a fejét, mire a fiatal inast elöntötte a forróság, és mint egy nyúl vagy más félénk állat, elinalt.

Anyánk négy évvel volt idősebb apánknál, amit sokáig titkoltak előttünk, konkrétan Mami titkolta, és okosan tette, mert amikor megtudtuk, igencsak megrökönyödtünk, és elítéltük őt 493váratlan elöregüléséért, melyet ráadásul a hátunk mögött csinált. A házaspárok egykorúak, így gondoltuk, ez a természetes, minden más az perverzió. Hogy a nagypapa tizenöt évvel idősebb a nagymamánál, arról jobb nem is beszélni. Ájtatosan forgattuk a szemünket. Az meg, hogy a nő volna idősebb a férfinál, olyan nincs is. Ebbe a nincsbe kormányozott minket a titok kései kipattanása. Lehet, hogy korábban született, de nem idősebb, próbálkozott az öcsém, de aztán elkezdtünk matematikát tanulni.

Az évben, amikor apám érettségizett, végezte el Mami a tanítóképzőt. Bogyica szerint Papi – néha ő is Papit mond, ami, a tartalomtól függetlenül, olyan jó kedvesen hallik – állandóan ott lógott náluk, a majorban, a jószágigazgatói házban, nem elsősorban Mami, hanem a házban uralkodó kellemes hangulat miatt, amit úgy kellett értenem, értettem én, hogy fönt a kastélyban hideg, érzelem nélküli élet folyt, bezzeg náluk. Sokat táncoltak is, mert Apik hozatott Győrből egy lemezjátszót. Grámofont, ezeket a szavakat Bogyica ugyanúgy ejtette, mint Mami, táxi, rökámié.

– Matikát nem szerették eléggé, nagyapád, a kegyelmes úr, már ne is haragudj meg, fiacskám, senkit sem szeretett, a nagymama pedig csak a halottakat szerette, ez az igazság.

Egy szavát se hittem szépséges nagynénémnek.

Apám öltözékén finoman szólva nem látszott ez az „amíg a szem ellát”.

– De hát maga már kinőtte ezt a nadrágot – kapta föl a fejét a lány. Nevetés helyett mondotta ezt, kinevetés helyett. Apám némi érdeklődéssel tekintett végig magán, az említett ruhadarab valóban véget ért a bokák fölött, igaz, az irdatlan, bakancsos, magasszárú cipő még így is majdnem elérte.

– Jó ez – vont végül vállat.

Jól ismertük ezt a praktikus közömbösségét, gyakorlatias hányavetiségét. Apánknak nem volt köze a széphez (a sajátjához sem); ez a majki nagymama-vonal.

Egy rendőrnő, hadnagy, született H. grófnő mesélte, hogy annak idején táncolt apámmal, és hogy milyen pocsékul tán494colt az apám, és milyen pocsékul öltözött, és beletúrt a hajamba. Nyolcéves voltam akkor, és én, ellentétben apámmal, mindig minden apró, halovány rész-szépségemet mozgósítottam; már ha lehetett. H. grófnő (hadnagy) bolondult a hajamért.

– Sokat mulattunk apádon! És ahogy ellenkezett! Hogy falun nagyon is praktikus a magasszárú fűzőscipő, és az, hogy nem kvadrál a városi divattal, szó szerint idézem, nem kvadrál!, ez a mama idevágó beszerzéseiben nem játszik szerepet! Istenem, a spártai nagymama!

– Jó ez – konstatálta újra apám –, még a papáé volt.

Mami mégis elnevette magát.

– Meghalt a szabója – kuncogott.

– Hogy mit, hogy hogyan?! – vörösödött el apám, ritkán fordult elő, hogy valamit nem értett.

– Bizony, bizony, elhunyt a derék szabómester, mielőtt befejezhette volna e fejedelmi ruhadarabot, mely, mint halljuk, már nemzedékek óta áll a család szolgálatában, nem kevés kegyúri ülepet élt túl böcsülettel, elhunyt a jóember, mielőtt illusztris művét, az úgynevezett leérő nadrágot végbe vihette vón!

– Maga csúfolódik! – ismerte föl vidáman apám.

– Csak csipetnyit, kegyelmes úr.

Az ifjú tanítónő tekintete szomorúan pásztázta végig apámat. Tetszett neki a fiatal férfi, a merész vonalú arc, a széles, szarukeretes szemüveg, amely oly gyámoltalanná tette az egész embert, a sudár alak, és a kicsit megbízhatatlannak tetsző, játékos tekintet. Még a tragikus sorsú szabót is a javára írta. Elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy talán köze lesz ehhez a férfihoz, és attól is elszorult a szíve, ha arra gondolt, nem lesz köze hozzá. Apám pedig, mint rendesen, mindebből semmit nem vett észre, vígan fecserészett.

– Lássa, ez csupán látszólag erdő, sokkal inkább park, bizony, egy park, amely erdőre hajaz.

– Nahát, ez is olyan pápista észjárás… Az, de mégsem az, hogy ezáltal legyen még inkább az. Mi, protestánsok…

– Tudom, hogyne tudnám, maguk protestálnak!

Anyám meghökkenve pillantott rá. Nem volt szokva efféle komolytalansághoz, linkséghez. Náluk, otthon, az ő családjukban a vicc is komoly, mélyértelmű, ha lehet, tanító célzatú. Tilos a blődli, tilos a szójáték. A humor nem, ellenkezőleg, a humortalan embertől félnek. Ezzel szemben apámék nem féltek senkitől és semmitől, még ha erről nem szívesen beszéltek is. Ami számukra nem volt szíves, arról nem beszéltek, és így az nem is létezett. Csak amire szó van, az van. Anyámék mindenről beszéltek, ez hozzátartozott a bátorságukhoz. Apámék kizárólag arról beszéltek, amihez kedvük volt, ez meg az ő bátorságukhoz tartozott hozzá.

Anyám az elszorulás helyén, helyett, egyszer csak megvetést érzett a szívében. Arca piroslott az izgalomtól, teste forrott, és… és ott legbelül, ott lüktetett egy parányi, jeges dobogás. Ijedten nyúlt a melléhez, próbálta volna kimasszírozni. Akkor még nem tudta, hogy ez a két érzés egész életében végig fogja kísérni, minden megváltozik rajta, benne, a színei, a szavai, szaga, csupán ez a két érzés tart vele mindétig: a rajongás és a megvetés, meg ezek kicsi eredője, a szánalom.

– Mi, protestánsok – anyám nem is volt az, csak a nagypapa! –, szívesebben nézünk mindent a színéről. Szemtől szembe.

Egymásra néztek. Apám e pillanatban igen jókat gondolt a világról, mindarról, ameddig a szem ellát. Anyám nem törődött apám nézésével, pedig az nagyon nézett, végig akarta mondani, amit mondani akart. Ezt is otthonról hozta, nem az akarnokságot, hanem a teljességigényt. Apámék a töredéket is teljesnek tartották, tudván, a töredék nem attól az, mert hiányzik belőle valami, hanem attól, ami benne megvan. Mamiék szenvedtek a töredéktől, fájlaltak mindent, ami nem teljes, ami maradék, hulladék, morzsalék, foszlány, darabka, részlet, roncs, csonk, diribdarab, aprólék, metélék, törmelék, fityelék, ami fragmentum, ami torzó, Papiék pedig mindent érdekesnek tartottak, ami van.

– Az erdő az erdő – fejezte be a tanítónő szigorúan.

Apám fölkacagott. Ezt a kacagást mi már tisztán nem ismertük, a mosolyát igen, amely sose egyértelmű, sok áttétel bonyo496lítja, hajlik a somolygás felé is, ám ezt a harsány, teli nevetést, amely az egész testből szól, ezt… hallani hallottuk, de csak ha már be volt csípve, ezért ettől a hangtól féltünk, ami azért tetszett különösen rossznak, mert a nevetés maga épp a félelemnélküliségről szólt. Homéri kacaj.

– Az erdő az erdő… ó, igen, minden bizonnyal, édes, drága kisasszony – és megszorította anyám kezét, aki dühében, hogy ez milyen olcsó mozdulat, és ő mégis mennyire vevő erre, noha minden olcsót szívből megvet, pillantásra sem méltat, elsápadt –, az erdő az erdő, persze, de a szavak… hogy a szó szó-e, ez volna talán a kérdés, a szó…

Anyám nem értette az ifjú grófot, se a kacagós vidámságát, se ezt a kenetteljes oldalazást a szavak körül. Náluk a szavakról nem beszéltek, a szavakat használták, értelemszerűen a beszédre használták őket, és a beszédnek, a beszédüknek önmaga nem volt tárgya (ami által kétségkívül számos kellemetlenségtől mentesültek; megúszták őket). Használták és mint mesterember a szerszámát, tisztelték a szavakat, mint kőműves a spaklit, festő a pemzlit, óvták, karbantartották őket, érzőn (vagy ahogy régen mondták: idegesen) szemecseltek köztük, alkalomadtán finnyásan vagy dühödten, nagyon is szenvedéllyel, nem csak gyakorlatias józansággal, hanem haraggal, szeretettel, gyöngédséggel; felelősséget éreztek, volt mit veszteniök, volt tétje ennek a használatnak.

Apámék, helyesebben nagypapáék, éppenséggel soha nem érezték, hogy volna mit veszteniük, minthogy, ismétlés, olyan sok volt nekik, hogy okkal hitték, azt nem lehet elveszíteni, hisz mindent nem lehet elveszíteni, legföljebb sokat, de mindenből veszítve sokat még mindig minden marad, vagyis minden marad a régiben, vagyis ez olyasmi, amivel nem kelletik foglalkozni. Midőn azután abban a történelmi szerencsében részesültek, hogy mégis mindenüket elveszítették, akkor teljessé vált a gondolatmenet: ha az embernek nincsen semmije, abból bármennyit veszítve ugyanannyija marad, vagyis a helyzetük mit sem változott, leledzve a nagy nincs ormán, megállapították, ez olyasmi, amivel nem kelletik foglalkozni, és vagy kimen497tek a krumpliföldre kapálni, mert felesben elvállalták, vagy kiültek az ámbitra, s elméláztak a történelem mikéntjéről.

A szavakhoz is másképpen közelítettek. Ha, mint elébb, a szavakat szerszámnak tekintjük, akkor ők magukat is annak vették; a spakli, a pemzli. És fordítva: ha önmagukat mesterembernek, kézművesnek tekintették, akkor a szavakat is annak, egyenrangúnak, abban az értelemben legalábbis, hogy (ők és azok) nem választhatók el egymástól, nem látszik a kéz, a kőművesé, mely húzná föl a falakat, nem látszik a festőé sem, mely lefestené ezeket, és persze nem látszik az az univerzális kéz sem, amely a világot teremtette volna. Építődik, festődik; ők nem használták a szavakat, hanem harcoltak, birkóztak velük (ki kicsoda?), nem létezett hát a palló, ahol kézművesként megvethették volna a lábukat, a létra, melyre festőként fölkapaszkodhattak volna, és nem birtokolták (hát mégse mindent?) ama metafizikai napszemüveget sem, amelyen keresztül a fényes és teli égboltra pillanthattak volna (nagymama az más) – vagyis: nincsen távolság köztük meg a világ között, folytonosan belekeverednek a világba, melyhez hozzátartoznak a világot leíró szavak meg szóközök.

A fiú a közelségre gondolt, a fiatal nő a távolságra.

A darázs nem gondolt semmire, izomból lépett. Már régóta szemmel tartotta a párt, avval az elképesztő sokszögletűvel, jelesül a lobogó, sárga szoknya keltette föl az érdeklődését, az a színes óriásharang, ahogy ing-leng a zöld fák közt és két harangnyelv himbál benne, bimm-bamm, bimm-bamm. Jó nyárnak ígérkezett az idei, a 38-as forró július hamari érésre ösztökélte a gyümölcsöket, a darázs szangvinikusan szürcsölte a szirupos leveket. Ám ekkora körtét, mint ez, soha nem látott, pedig akkorra már beröpülte a Kőhányás–Zsémlye–Bíborkapuszta (tompa) háromszöget, járt az Edit-majorban, az évben ugaroltatással pihentették, ösmerte a kastélyhoz vezető, nyíl498egyenes, híres hárs-allét (ahol végighajtott már maga Metternich is, igaz, eltévedt, azért, Ázsiában nem igazodott olyan jól el, mint az európai politikai parketten; későbben az orosz truppok is végighajtottak itt, az ő esetükben nem értelmezhető az eltévedés kifejezés; illetve az oroszok és a németek fölváltva foglalták el 45-ben a kastélyt, utóbbiak pontos lajstromok alapján, akkurátusan, a tárgyakra kultúrember módjára vigyázva raboltak el bútorokat, műtárgyakat, képeket, vázákat; az oroszok inkább szívből cselekedtek, ügyeltek a tisztaságra, például a dolgukat nem a padlóra végezték, hanem a derékba tört, rombolt rokokó porcelánkályhákba, rajtuk a zöldleveles herendi Esterházy-minta, a szabadtéri árnyékszékhez vezető sáros, agyagos ösvényt pedig gondosan kikövezték megfelelő méretű, nehéz bőrkötéses könyvekkel – a Dieu-n lépkedtek, s az égő zongorákban gondosan elhelyezve félbevágott bárányokat sütögettek heteken át), regényes életet mondhatott magáénak (a darázs).

Hogy levél, árva vagy redősszárnyú volt-e, ki tudja; én nem. A történések alapján leginkább fürkész.

Az emberekhez ambivalens viszony fűzte. Anyja hisztérikusan óvta őt tőlük, minden bizonnyal összekevervén magukat a méhekkel, azok tudnak csupán egyszer szúrni, ha szúrnak belehalnak, és szúrnak. A méhek olyanok, mint a japánok: riszkánsak. Ha közel röpült az emberekhez, torták, mézek, almalevek csábítására, rögtön nevetségesen hadonászni kezdtek, arcukon rémületet és undort észlelt. Ez érdekelte. A hadonászás egyik felet sem nyugtatta meg, a döntés a darázs ízeltlábú kezében volt: vagy új dalok, torták, mézek, almalevek után nézendő nobilisan ellebbenni, vagy azonnal, zzzz, akár egy zuhanó bombázó, jobban mondva zuhanó bomba, zzzz, zuhanni.

Apám, mindkettejük (sőt hármójuk) számára váratlanul, hevesen megragadta anyácskám csuklóját, megmarkolta, akár egy artista, és elkezdte forgatni körbe-körbe, a szoknya fölcsapódott, amerre a szem ellát; egy körhinta, és ők minden: a vásár, a vásáros, a ringlispíl, a láncos kis székek, és ők a boldogan körbekóválygó Törőcsik Mari és Soós Imre is, csak ezt akkor nem 499tudhatták. Apám erős volt; játszott a tanítónővel, komolyan játszott, ahogy csak az ifjú emberek tudnak. Anyám azonban nem szeretett játszani.

Vagyis játszani szeretett, kártyázni, általában a társasjátékokat, ülni együtt este Apikkal a tágas verandán, meg a fiúkkal, a két tüneményes, sokra hivatott fitestvérrel, öccsel és báttyal, szerette az észtornákat, a műveltségi vetélkedőket, szeretett országvárosozni meg kapitalizni, képes volt önfeledten belemerülni a játékok világába – csakhogy folyamatosan tudta, most ott van, abban a világban, abban a játékban, és nem itt, a verandán; de hideglelést kapott, ha csak úgy belepottyant valamibe, belepottyantják, minden külön előzetes értesítés nélkül, valamibe, aminek nem ismeri a szabályait, sőt azok talán nincsenek is tisztázva, vagy nincsenek is. (A grófék ugyanerről így vélekedtek: a semmi és a minden közt hányódunk, azaz játszunk; nem a tükör mögötti világ vagyunk, ahol nincsenek súlyok és nincs nappal meg éjszaka, nem is a tükör előtti világ vagyunk, és nem is a tükör.)

– Ha most elengedném, kirepülne a világból! – kurjantotta apám.

– Hát ne engedjen el, maflicsek! – gondolta a lány, s noha kibukott belőle valami kacarászás- és sóhajféle, annyit mondott csak, hogy ne komolytalankodjék. Láthatóan osztozott abban a közkeletű tévedésben, amely a játékot komolytalannak tartja, hülyéskedésnek, viccnek, infantilisnek, éretlennek, gyerekesnek.

Zzzz, a darázs nem számított ekkora skandalumra. A sárga harang úgy lobogott a világ fölött, a harangnyelvek úgy kalimpáltak az édes sötétben, hogy egészen elszorult a torka. Hát már ez a torok is…, de igazán azt fájlalta, hogy az ízeltlábúakhoz tartozván nincsen szíve, amely most ijedten a gyors boldogságtól összevissza dörömbölhetne. Amikor azután apám már-már durván ki- és fölemelte a forgásból anyámat, sőt, megpördítette, forgatta a forgásban (mint az űrhajósjátéknál a Vidám Parkban), és anyám ijedten a gyors boldogságtól fölsikoltott, akkor a darázs ebben a sikolkodásos zűrzavarban, zzzz, be a harang 500alá, bimm-bamm, bimm-bamm!, micsoda szent harangzúgás!, összekeveredett a fönt és a lent, a világos és a sötét, a nyári tölgy koronájába ékelt résen át fölvillant a kék égi harmónia, hogy azután már csak a földi maradjon, a még gyönyörűbb fullasztó sötétség, ez az izzadt töménység, és a hús, és a bele a húsba, kiharapni egy darabot, megenni, fölfalni, bekebelezni, eggyé válni, belezuhanni, föloldódni, megsemmisülni, az övé lenni, az enyém lenni, a lenni!

És amint diadalmas fullánkját azon kényes dombba mélyesztette, jobban a dombból épp völgybe hajló erdős területbe – kezdő vidék, sötét horhos, egy Porkoláb-völgy! –, amint beléfúrta magát a fűszeresen illatos húsba, még soha nem hatolt anyagba ilyen mélyen, zivatarosan, érdemben, molekuláról molekulára törte át magát az idegenségen, téve így magáévá és otthonossá – egyszerre fogta el a megsemmisülés és az örök élet utáni vágy. De dönteni, ha lehetett, már késő volt, midőn kirántotta volna magát édes elkárhozásának remegő földjéből, akkor leszakadt a fél teste (most vegyük úgy, hogy a fullánk elöl van, akár egy ragadozó állatnak, agyar és tépőszemfog, face to face, nem pedig hátrul, hogy a potroh végéből csusszanjon elő halkan, minden méltóság nélkül, mellékesen és gyilkosan), a szárny még mozgott, berregett, vitte ki a világosra, kit is, mit is? Utolsó pillanatában megittasultan kettőnek érezhette magát a darázs, alany és állítmány, kint is, bent is: beteljesülvén így az örök vágy, lehullott a földre.

Véget ért a nyár.

Anyám nem volt nyafka, ellenkezőleg, most mégis akkorát sivított, hogy szédült (szédületes) apám majdnem elengedte a kezét, akkor pedig, tudjuk, anyám kirepült volna a világból, mintha parittyából szállt volna, tölgy fölött el, el – el, messzi, Kecskéd, Kömlőd, Nagyigmánd felé, Tornyó és Csordakút fölött, a satöbbik fölött, kizárólag családi birtok légterében, amíg a szem ellát.

Csákvár és Majk örökös ura eltaposta az önmaga körül forgó darazsat, darázsdarabot, majd magához ragadta a kezdeményezést. Lefektette édesanyámat a fa alá, az árnyékos, tompa fűre, 501aki mintha elkábult volna, mintha darázscsípés formájában kábító injekciót kapott volna, féloldalra fordította, fölemelte a szoknyáját, és szemtől szembe találta magát a darázs maradék másik felével, e tragikus, ám, láttuk, szintén boldog darabbal.

– Lilike, kérem – súgta setét komolysággal –, nekem most el kell innét távolítanom a mérgező hatást – és tette mindazt, mit a darázs megtett és elmulasztott.

Nem tudom, hány ilyen tökéletes pillanat volt az életükben, de megszámolni bizonyosan elegendők az ujjaim.

Ennyit tudok szüleim nemi életéről.

Apám elégedetten, anyám sápadtan sétált vissza a kastély, illetőleg a major felé. A tavak előtti elágazásnál, ahol régebben a malom volt, anyám vakkantásszerűen hirtelen azt mondta:

– Nem.

– Mi nem? – vigyorgott a fiú.

– Nem.

Apám ennek nem tulajdonított jelentőséget; ohó, jól tudjuk, miként fordulnak át egy csöndes éjszaka a nemek igenekbe, miként lesz az este még konok, feszes szájból reggelre puha csücsörítés, ilyeneket gondolt a papám, ilyen szamárságokat. Viszont beleszippantva a levegőbe, úgy vélte, a Porkoláb-völgy képe, illata örökre kísérteni fogja – s ebben viszont igaza volt.

De se másnap, se harmadnap nem találkozott anyámmal. Aki férjhez ment egy Horváthhoz vagy Szabóhoz – ezt is titkolta, ahogy a korát, mintha néhány évet kivett volna az életéből –, aki az esküvő utáni napon bevonult, és azonnal hősi halált halt az orosz harctéren, amit mi utólag dicséretesnek tartottunk, tapintatosnak, azt, hogy ez az ismeretlen férfi nem akart mégse apánk helyébe tolakodni, akit nem cseréltünk volna el senkiért.

Amikor anyám, apám úgy tíz év múlva újra egymásra találtak, akkor vaknak kellett lenni ahhoz, hogy igaz legyen, amíg a szem ellát, minden az apámé.

Mit lehet tenni, ha dől össze a világ, megnyílik a föld, megáradnak a folyók és egyszersmind kiszáradnak, irdatlan hasíték támad az égen, melybe hullanak bele a csillagok, a nap, sötét lesz, mint egy szemetesvödörben, és az ezerfelé csillogó muránói csillár a szalonban reszketve ingani kezd?

Pedig azt még nagyapánk hozta nagykövet korából. Értsd: nagyapánk nagyapja. Nagypapa a harmincas években többször is járt Rómában, Villani nagykövet bemutatta őt Mussolininak. (Aki Villanit azután Mezőberénybe telepítették ki, tőlünk nem messzi; nagypapával akkurátusan minden harmadik vasárnap találkoztak – szervezkedett a volt uralkodó osztály –, és Villani felolvasott igen érdekes följegyzéseiből, melyeket még hajdan Rómában készített.) Nagypapa dicsérte a palota pompáját, a Duce, mint egy idegenvezető nagy lelkesen mutogatta a termeket (Mappa del mondo).

– Si, si, Eccelenza, la mia casa paterna – mondotta nagypapa, amit csak akkor értett meg a Duce, amikor megtudta, hogy nagyapám boldogult édesatyja e falak közt született 1855-ben, minthogy akkor ez az épület volt az osztrák vatikáni követség, de akkor megértette.

A családfaágak messzi nyújtózhatnak, behálózzák az időt, teret, személyes kapcsolatot létesítve a múlttal, a világgal; egy arisztokrata, kit így nem köt a most, nem köt az országa, vagy köti, de nem kötözi, nem gondolhatja, hogy éppen „országa és kultúrája II. Józseftől kezdődnék”.

Ha őszinte és lát is, akkor azt is látja, ez már nem az ő világa, melyet azonban mégis mintha ő tartana össze. Mintha; vagyis 503ha őszinte és lát, fölteszi a kérdést: minek. Nem. Aki mineket mond, az forradalmár vagy depressziós. Ha pedig nincs minek, akkor vagy munka van, teszik a dolgukat, mintha mi sem történt volna (de történt!, de történt!), vagy szórakozás, az obligát rezignáltságba ágyazva.

A nagypapámról beszélek – lényegében. Aki metszően okos volt, elképesztően gazdag, akár egy Jókai-hős, nagy hatalommal, befolyással („fű nem termett a lába nyomában”), ugyanakkora respektussal, mégis mintha a pálya szélén állt volna. Miközben nem mondhatni, hogy nem részese a játéknak. Miközben nem cinikus, tisztában van az úgynevezett történelmi felelősséggel is.

Gömbös Gyula miniszterelnök kevéssel a halála előtt izent a nagypapának, hogy meg szeretné neki mutatni a tétényi barackosát. Nagypapa nem állhatta Gömböst, utálta, mint a kukorica-gölödint („egyénileg elég távol álltunk egymástól”), és a barackhoz sem fűzte az átlagosnál féktelenebb viszony, de kiment hozzá. Egy nagybeteget talált, tudatában állapotának. Már nehezére esett a járás, rövid séta után leültek „a csinos villa halljában”. Körben a falak mentén az alacsony könyvszekrények teteje beborítva a díszpolgári és egyéb oklevelekkel, egy egész gyűjtemény. Gömbös mélabúsan, megadással beszélt a közelmúltról, sajnálkozását fejezte ki, hogy nagyapámék félreértették.

– Kérlek, ez érthető – biccentett nagypapa. Nézte a beteg embert. Mindjárt meg fog halni. Mennyivel könnyebb vele így, most beszélni. – Tudod, kérlek, ha én egy megtapsolt szereplésem után hazatérek, a szalonban nem azt látom, amit te – nagypapa tett egy önkéntelenül fitymáló mozdulatot –, hanem mondjuk Rákóczi fejedelem rodostói sorstársának arcképét, mondjuk a magyar királyt koronázó prímást, a türelmi rendeletet ellenjegyző kancellárét, Napóleon királyjelöltjét, a 48-as külügyminiszterét, látom, láthatom a Schmerlinget buktató nagyapám képét, és rájuk gondolva egyáltalán nem lehetek bizonyos abban, hogy ők is megtapsoltak volna. Te, kedves barátom, egy sikerült beszéded, merész akciód után hazajössz, és 504mit látsz. – Megint fitymálva körbepillantott. – Látod tucatjával a rád vonatkozó díszek s elismerések eme sok okmányát, így aligha kételkedhetel lépéseid helyességében, tartósságában. – Nagypapa látta, hogy Gömbös nem figyel, de mondta tovább. Jólesett őszintén beszélnie. – Amit te nem tudsz, és ez tartott messszibb minket egymástól, hogy más a történelmi felelősség érzete és más az egyéni siker múló tömjénfüstje. Ezek bizony másként hatnak az emberre. Ha – mosolyodott el nagyapám – meg tudod őket különböztetni egymástól!

Gömbös már fáradt volt, októberben meg is halt (1936). Búcsúzásnál váratlanul adott nagyapámnak egy nagy üveg baracklekvárt. Tízliteres, behemót üveg. „Jellemző Gömbös kapriciózusságára.”

A kitelepítésben aztán a „gömbösben”, mert neve lett a befőttesüvegnek, anyám rendszerint kovászos uborkát tartott, emlékszem a kapor ejtőernyőire, mígnem egyszer a fejemre nem esett, és szét nem tört ezer darabra. Valahogy sokan voltak, vendégség, és apám huszonhét darab üvegszilánkot szedett ki a szememből. Pisszenés nélkül figyeltek minket, apám meg mintha operált volna.

– Huszonhétszer vakulhattál volna meg – mondta később büszkén –, huszonhétszer!

– Kész! – jelentette ki egy darab idő után, és a vendégek megtapsolták. Papi megtörölte a homlokát, és azonnal megivott egy stampedlit. Történelmi felelősségről itt nem lehetett szó, csupán az egyéni siker múló tömjénfüstje csapta meg apámat. Örült neki. Én meg fölöslegessé váltam az estében.

Nagyapám a történelemnek nem esszéistája, hanem filológusa volt. Fiatalon került a főrendiházba, és, mi nem szokás, mint delegációs póttagot azonnal behívták a Monarchia közös ügyeit tárgyaló bécsi bizottságba. A zárszámadási albizottságnak lett tagja. Delegációs pót, zárszámadási al, vagy akár fő és főfő, de 505mindig efféle: kicsi, tárgyias ügyekkel való megvesztegethetetlen, szakszerű foglalatoskodás, miközben egy nemzet léte s becsülete forog kockán. A kérdés Isten létére vonatkozik, de gondolkodni csupán a bűnbocsánatul kirótt Miatyánkok számáról lehet.

Lesz-e háború, ez volt akkor a levegőben. Az ifjú albizottsági tag első nap lapozgat az iratok közt, s „valahogy eszébe jut” a hadiflotta szénhelyzete felől érdeklődni (hogy van-e de facto az a szén, ami a papíron van). Nem sejtette, micsoda darázsfészekbe nyúl, dehogy volt meg a szén, fegyvert vettek, ami kényes vitapont lett a Belvedere és a Flotta közt. Azonnal fölfüggesztették az ülést, hogy a tapintatlan kérdésre tapintatos választ szerkesszenek.

– Előbb kérdezz, mielőtt kérdeznél – szólt atyaian Wekerle.

Fényes udvari ebéd várta a delegátusokat a Burgban, utána pedig császári cercle. Ahol a megszólíttatás nagy kitüntetésszámba ment. A magyar urak félkörben fölállva várták a király sétáját, nagypapa mint újonc kissé hátrébb állt, hogy – mint passzív szemlélő! – szemügyre vehessen mindent, kizártnak tartván, hogy ő sorra kerüljön.

Ferenc József bejön, körülnéz, mint egy szigorú, ingerült irodavezető, meglátja huszonéves nagyapámat, köszönés nélkül azonnal felé indul, a többiek oldalt lépnek, hogy utat nyissanak, nagyapám riadtan észleli, hogy egyedül áll középen, mintegy útban, ő is azonnal félresasszéz, vissza a többiek karéjába, a király bosszankodva irányt vált, megint csak jön felé, sietősen, türelmetlenül, a delegátusok újra utat nyitnak, nagyapám hátrálva oldalt velük, a király, mintha egy mágnes után, fordul megint felé, és fölkiált:

– Halt endlich! – majd ugyanevvel a „mozdulattal” kegyesen elmosolyodik. – Nagyapja nékem jó emberem volt, amit Öntől is elvárok – avval az idősebbek felé fordul.

– Szépen hátráltál, Móric – gratuláltak azok a cercle után.

– Csak előre, édes fiam – kacsintott Wekerle.

Nagyapám nézegette az elszámolásokat, a kontraktusokat, kimutatásokat, jelentéseket, s ha nem értett valamit – eszes 506emberek tulajdonsága –, kérdezett. Wekerle, Tisza rutinosan pöckölték le. Na de mi lesz, ha Szerbiával a határidőre nem kötik meg a szerződést, interpellálta nagypapa a miniszterelnököt.

– Hát akkor én a görög naptárt veszem mérvadóul, amivel én nyerek tizenhárom napot s a szerbek meg lesznek tisztelve – somolygott Wekerle.

Jót derült a ház az ifjú bosszantó kíváncsiskodását megsemmisítő válaszon. Máskor meg Tiszát vallatta hosszan, aprólékosan és gondosan. Erre aztán igazán válaszolnia kell! Válaszolt is, egész tíz másodpercig.

– Szép, szép – bólogatott a nagy Tisza. – Eszembe jut a kiskáté kérdése: ha mindezt hiszed, vallod és tudod, mi hasznod belőle?! – és leült. Derültség jobbról, balról s középről.

Szép rendben, napról napra dőlt össze a világ, nagyapám közelről nézhette. Élete mintha folyamatosan glosszázta volna a történelmet, lábjegyzetelte a maga szűkszavú, rigid understatementjeivel. A kevés néha elég, néha sok, de mindig több a semminél, ezt mondta. Meg hogy a dolgok vagy kicsinyek, vagy jelentősnek látszanak.

„Írásom (nem) igazolja talán de Ligne herceg mondását: Az emberek hamar megelégelik a jót, keresik a jobbat, meglelik a rosszat, és ehhez azután ragaszkodnak – tartva a rosszabbtól.

A szarajevói gyilkosság után néhányan, kik ösmertük az elhunytakat, egy zivataros éjszakán elkísértük a halottasvonatot Artstettenbe (St. Pölten mellett a Duna bal partján). Udvari körökben nemtetszés. Véleményem szerint, ha ünnepélyesebb a temetés, akkor összeülhettek volna a nagyhatalmak intézői, és más fordulatot vehetett volna a világ sorsa. (Mj.: a világ sorsa sose vesz más fordulatot.) Így csak az An meine Völker jött, én pedig bevonultam. Alajos öcsém hősi halált halt.

Ferenc József temetésére szabadságot kaptam. Valami kimondhatatlan ridegség volt ezen történelmi aktusban, ahogy eltemettük, öntudatlanul elhantoltuk a Monarchiát. Bécsből visszafelé a szerencse menti meg életem, véletlenül Marcheggen keresztül s nem Bruckon át, ahol vonatszerencsétlenség áldozata lett Thallóczy pénzügyminisztériumi osztályfőnök, márpedig biztosan vele utaztam volna a szalonkocsiban.

Ferenc József a történelem legjelentéktelenebb halottja.

A koronázáskor az a megtiszteltetés ért, hogy a Szent Koronát kísérhettem három napon át, a Várból, a páncélteremből a koronázási templomba, oda, vissza, oda, vissza.

Meglepetésemre titkos tanácsossá kinevezve.

A fenséges pár rövid itt-tartózkodása, gyors elutazása rossz benyomást tett.

Kevéssé ismert, tizenhét január eleje, pletykák egy korlátozás nélküli tengeralattjáró-háborúról. USA-belépés veszélye és ellentmondás az 1916. dec. 12-i jegyzékkel. Interpellálni akartam. Szokás volt a miniszterelnököt előre értesíteni; Tisza osztotta aggodalmaimat, elmondta, hogy ő maga is erősen ellenezte, jelezte Bethman-Hollweg kancellárnak is, de a németek nem engednek. Rezignáltan megjegyezte, hogy akkor ennek a döntésnek is magára veszi az ódiumát. Kérte, álljak el az interpellációtól. Lőn.

Tizenhét tavaszán fölrendeltek Pestre. Ott Tisza Bethlen Istvánt és engem kínált meg miniszteri tárcával. Megegyezés nem jött létre. Legföljebb politikai túszok lettünk volna az elégedetlenkedő pártok közt. Megjegyzem, a választójogra vonatkozó királyi kézirat az ún. porosz Osterbotschaftnak volt a következménye, mely ott hozta be a reformot.

Júniusban aztán hónapok óta lappangó válság megoldásaképp más híján én kaptam megbízatást kormányalakításra, ált. vál. jog behozatalára. Június 12-én kora reggel audienciára rendeltek, őfelsége közölte szándékát. Elutasítottam. A nap folya508mán még kétszer audienciára. Végül beleegyezve a kisebbségi kormányzásba, a kezdetektől fogva gyönge lábakon. Amikor már harmadjára vártam őfelségére az előszobában, akkor Nagy báró, a kabinetiroda magyar vezetője őfelségétől jövet, felmálházva aktákkal azt kérdezte: De kegyelmes úr, mondja, mi folyik itten egész nap?!

Andrássy bölcs tanácsairól nem kívánva lemondani, kértem, legyen miniszter a latere, megígérte, utolsó pillanatban lemondta. A kabinetalakítás peripetiáit nem újítom fel, csak annyit, jogom volt föltételezni, hogy Apponyinak nem derogál a kultusz, s ősszel ő lehet utódom. Csalódtam; ő is.

Tizenhét nyarán Laxenburgban a német császár. Be kellett mutatkozzam. II. Vilmos asztalán ott feküdt a nekem szánt I. osztályú vaskereszt. Fagyos légkör elejétől fogva, nem kellemes. Végig állva. A császár több magyar és osztrák belügyet tett kritika tárgyává. Neki egyikhez sem, nekem a másodikhoz nem volt közöm. Ezt megmondottam neki. Úgy villogtatta a szemét, hogy majdnem elnevettem magam. Pedig nem volt vicces. Őfelsége sem örült, hogy a miniszterelnöke így utáltatik.

A császár éles hangon számon kérte például Kramař kegyelemben való részesülését. Mondtam: a: osztrák belügy, én pedig a magyar miniszterelnök vagyok, b: ha katonai okból akarna részleteket tudni, forduljon Seidler miniszterelnökhöz. Ez aztán nem tetszett neki. Amikor a háború befejezésének időszerűségét említém, megütközött.

– Úgy látszik, fogalma sincs a hadihelyzetről!

– Kétségtelen, felség, a nyugati front, hogy úgy mondjam, fekete folt számomra.

– Hát azt tudja, hogy a franciák naponta ennyi meg ennyi lovat elveszítenek pestis által?

– Most hallom először, felség. Sajnálatosan Joffre marsall tizennégyben rekvirált taxikkal operált…

Mire ő még élesebben: – Tisztában van Ön avval, milyen elhatározás elé állított a vezérkarom? Választanom kell Párizs vagy Calais bevétele közt. – (Szó szerint! ’17. július 6-án.) Mint509ha egy gyerek dicsekedne. Kis meghajlással csupán ennyit válaszoltam:

– Vajha felségednek a keresztülvitel ne esnék jobban nehezére, mint a választás.

A császár hosszan, némán nézett rám; ha lett volna mit vesztenem, mindenemet elveszítettem volna.

– Genug, danke.

És ekkor a mellkasáról leesett az egyik kitüntetés, éles, pengő hangot adott. Én hátrébb léptem, mire őfelsége, azóta sem értem, miért, utánahajolt, de akkor már Bárczy, a titkár ugrott oda, és mintha a cirkuszban, kobakjukkal összetalálkoztak.

– Idiot – legyintett a császár.

Nagyon sajátságos jelenet volt. Minő reflexek mozgathatták, hogy lehajoljon? Nekem eszembe nem jutott. (Egyébként évek múlva Dornban fölemlegette a volt császár »a fiatalember frech válaszát«.) Én csak állottam. A vaskereszt pedig ott maradt az asztalon. Az udvari ebéden szegény Bárczy azt hitte, elfelejtettem föltenni, gyorsan szerzett egyet, és amikor odasúgtam neki, hogy nem kaptam meg, nem tudta, hogy akkor ő most hordhatja-e az övét. Megnyugtattam. (Megnyugodott.) Később a budapesti konzulátus révén megküldték a II. (!) osztályút, minden kommentár nélkül, és Németországba sem hívtak hivatali időm alatt sose. (Ashmed Bartlett angol újságíró The tragedy of Europe-könyvében eltorzítva írja le az egész jelenetet.)

Budán nagy dérrel-dúrral fölkeresett egy német tengerészküldöttség, meggyőzni a tengeri blokád hatékony voltáról. (Tudták, ellenzem, tudták, hogy csak Tisza beszélt le anno, hogy a plénumban felszólaljak. Tisza is ellene, ezt meg én tudtam.) Nagy, színes, szép térképeket gurigattak elém, ők mellétérdeltek a földre, én erre hajlandó nem voltam. Mondja utána Bárczy, hogy igazam van, a magyar miniszterelnök ezt nem tehette. Mondtam neki, hogy magánemberként maradtam állva, kinek fájós a térgye.

Megmutatták a térképen, hogy és hol zárták le a Földközi-, Északi-, Keleti-tengert, a La Manche- és a Szt. György-csator510nát. Kérdem ártatlanul a Bresttől Bordeaux-ig terjedő részt, rázzák a fejüket. Ismerve a történteket, háromszoros bravó!

Augusztusra időszerűvé vált a lemondásom (hogy az őszi ülésszakra már consolidált kormány álljon föl). Ezt először Tiszával közöltem, mint a többségi párt vezérével. Utódomról is szó esett. Említem Klebelsberget, többek közt, hisz államtitkárja volt. Tisza hallgat, hátat fordít, kinéz az ablakon. Hallgat, én is. Végre megszólal:

– Nem, nem, ő nem alkalmas.

Hallgatásom immár meglepett hallgatás. Aztán lassan, mintha igen fontos, sőt súlyos dolgot közölne:

– Tudod, mit tett velem? – Derék Klebelsberg… el nem bírom képzelni, mit tehetett Tiszával. Aki végre elfordul az ablaktól. – Egy éven át elhitette velem, hogy kálvinista!

Hát ez aztán bizony nem qualificál; más is lett az utódom, dacára annak, hogy júniusban faképnél hagyott (Andrássy), de tán épp erre emlékezett a király.

Mivel őfelsége a politikai zavargások és a frontlátogatások miatt nehezen tudott volna Pestre jönni, ezért többször utaztam föl Reichenauba, illetve Badenba. (II. osztályon, amit sokan nemhogy nem értettek, de szememre lobbantották. A II. osztályú wagon is ugyanoda megy, volt a válaszom. Fösvénynek mondottak emiatt.) A föltűnést elkerülendő, Bruck után valahol leszálltam, s per autó az udvarba. Ahol a diszkréció nem volt valami különleges, így fülembe jutott egy s más, ami pedig eleve miniszterelnöki fülembe való volt. Pl. Revertera és Prinz Sixtus francia béketárgyalásai.”

Nicolas Graf Revertera fiánál, Nicolas Graf Reverteráéknál nyaraltunk egyszer a 60-as évek elején, ők lettek akkor kijelölve a „nyáridő eltöltése kvázividéki unokaöcs által”-föladat abszol511válására. Vad Stájerország, rohanó hegyipatak (melyet gumimatraccal „lovagoltunk” meg, szerintem nem volt veszélytelen, a Tante meg nevetve biztatott a partról s versenyzett velünk a dzsipjével), ősvadon, soha nem látott magas hegyek, sziklamászás (lelöktünk egyszer egy fotelnyi kődarabot a völgybe; akár egy labda, óriások játékszere, úgy pattogott lefelé, egyre nagyobbakat ugorva, át a völgy fenekén békésen legelésző tehéncsordán, törve-zúzva zúgván bele a szemközti fák közé; mint egy meteor, úgy csapódott be. Megijedtünk. Nem volt ott senki. Egy ekkora hegy, hegygerinc tetején nagyon egyedül lehet lenni, és óhatatlanul arra kellett gondolnunk, hogy közel vagyunk az éghez. Egy szót se szóltunk az öcsémmel egymáshoz, letérdeltünk abban a hatalmas csöndben, ami a kő után maradt, és meggyóntuk, meggyóntuk a rolling stone-t; de valahogy nem sikerült, úgy éreztük, bűnösök maradtunk, elrontottuk a hegyet).

A kastély! Ahogy gyermeki emlékezetembe vésődött képét fölidézem, nem is épületet látok magam előtt. Csak részletek élnek bennem: itt is, ott is egy-egy szoba, amott egy folyosórészlet, mely nem köti össze a két helyiséget, hanem csupán amúgy önmagában, töredékként őrzöm csupán. Így oldódott föl bennem minden – szobák, garádicsok, melyek oly körülményesen ereszkedtek alá, és a szűk csigalépcsők: homályukban úgy keringett az ember, mint erekben a vér. Toronyszobák, magasra aggatott erkélyek, váratlanul felbukkanó verandák, melyekre apró ajtókon toppan ki az ember – mindez még most is bennem él, s magamban hordozom mindörökké. E ház képe mintha végtelen magasságból belém zuhant volna, s mikor belül földet ért, széttörött.

Jean Gabinre hasonlított az Onkel, hallgatag, szép, öreg ember, monumentális, akár egy évszázados tölgy. Elkísérhettem vadászni. Őzbak. Két lépéssel mögötte kellett követnem. Ha megállt, megálltam. És talán ilyenkor kicsit aludtam is, olyan hajnal volt. Ha lőtt, talált. Örültem; azonnal a vadász helyzetébe gondoltam el magam. Mondják, az őz szeme, pillantása a legemberibb az állatoké közül, emberi és szomorú. Én a legyekre 512emlékezem, mindig mászkált a nyitott szemen és környékén légy. A vér a vadásznémetben nem Blut, hanem Schweiß. Kezdetben kijavíttattam (minden egyes alkalommal), később (ugyanúgy) megdicsértettem.

Súrlódott a vadonatúj farmerem a combomnál, ezt a tölgy nem tette szóvá, időnként szúrósan hátrapillantott, akkor én széjjelebb tettem a lábam, és egy ideig úgy mentem. Jó, hogy így nem látott senki, legföljebb az őz, de ő se sokáig. Ám kishamar újra rendesen lépdeltem, és akkor megint súrlódni kezdtem, amit ismét pillantás követett. Lehet, hogy keverem, nem is Revertera volt? Órákig nem beszéltünk. Együtt lenni és hallgatni, ezt nem ismertem. Addig csupán egyedül tudtam hallgatni.

Fél tizenegy felé értünk vissza a kastélyba, akkor bőségesen reggeliztünk, majd ledőltem aludni. Délután mentünk szalonkára. Nem, este. Munkás napok.

„Megbizonyosodván, mindez nem puszta traccs, elhatároztam, megyek; ajánlom magam. Három út: 1. Tisztázni őfelségével a helyzetet. Egyszerű volna, ám bizonnyal hátrányos a tárgyalások további menetére és zavarba hozná őfelségét, mért is volna még bizalma a felelős miniszterelnök iránt, aki elől ilyen tárgyalások eltitkoltattak. 2. Még egyszerűbb: további informálódás nélkül lemondani, a korona bizodalma megingott, felelősséget általam nem ismert tárgyalásokért nem viselhetek, felelősség nélküli miniszter: nincs. (Ha befuccsol, fuccsoljon, ha sikerül, antul jobb.) 3. Bonyolultabb: noha, mert valamely okból előlem eltitkolták, nem tudom megítélni, van-e, lehet-e esélye a tárgyalások sikerének, fedezni őfelségét, ha mégis borul a dolog.

Búcsúszereplésem alkalmával, az igazságnak megfelelően egészségi állapotomat, krónikus alváshiányom megjelölvén okként, őfelsége meghatóan nagylelkű; gondolom, sejtette, hogy 513egyet s mást sejtek. A legmagasabb kitüntetésre javasolt, mit köszönve elhárítottam, s kértem, változatlan bizalma kifejeződéseként még utolszor kövesse tanácsom, és tudassa írásban a német trónörökössel Belgium és Elzász-Lotaringia restitúciójának szükségességét, ami nélkül béke nem lehetséges, és hogy a teljes győzelem sok vért kívánna és bizonytalan is. Ez meg is történt (bár a javaslatomnál szelídebb formában, Belgium említése nélkül), gróf Ledochowsky ezredes szárnysegéd vitte a Kronprinzhez. (A levelet Sixtus herceg a könyvében megjelentette, 277. oldal.)

Azon érzéssel álltam föl a bársonyszékből, hogy hasznosat cselekedtem; tudva a modern »secret du roi«-ról, a levéllel fedezni kívántam a királyt, s ha a vállalkozás balul üt ki, az »én már 1917 nyarán megmondtam« hasznos alibi lehet (bona fide). 1918 májusában a Czernin–Clemenceau-vitában a levélről megfeledkezve, mint »elavultra« nem hivatkoztak rá, pedig ez tárgytalanná tett volna sok kínos magyarázkodást. Wekerle-kormánybéli tárca nélküli miniszterségemről lemondva, nyolc hónapon belül másodszor. A nyilvánosságnak szánt magyarázatokat nem vállalhattam.

Az ekkor kitört X. kormánykrízis lehetővé tette határozottan elleneznem őfelsége lemondási szándékát, politikailag következetlen, katonailag katasztrofális, államjogi és dinasztikus szempontból pedig, figyelembe véve a trónörökös kiskorúságát, szerencsétlen. (I. Napóleon, X. Károly)

Vissza az 1917. augusztusi búcsúaudienciára. Noha cserbenhagyott, ezért őfelsége nem tekintette nagyon megbízhatónak, Andrássyt javasoltam utódul. Wekerle lett az (valószínűleg Daruváry javaslatára), aki nagy taktikus volt, nem bírta azonban őfelsége kegyét, aki átvette Ferenc Ferdinánd ellenérzéseit. (A F. F. – Wekerle antipátia kölcsönösségen alapult.) Próbáltam őfelségét meggyőzni, de látva, hogy véleménye változatlan, a bizalom fontosságát hangsúlyoztam. A háborús időkben különösen. (Januárban kizárólag Wekerlét ellenőrzendő kerültem a kormányba; kellemetlen…)

Őfelsége tapogatózott, mi lenne, ha »próbaképp« Károlyi kapna megbízást, kit én nem említék.

– Telefonon szólítaná fel felségedet a lemondásra – ami november 18-án meg is történt. Nevettünk, nem volt miért.

1918 nyarán – közben az aktív politikától erősen visszavonultam – Bécsben összefutottam Böhm-Ermolli marsallal (önkénteskoromban alatta szolgáltam, miniszterelnökként többször is javasoltam személyét őfelségének, az olasz front inspiciálása végett), Badenba készült a királyhoz; a Michaeler Platzon Burian volt külügyminiszter csatlakozott hozzánk.

Sötéten ítélték meg a helyzetet.

– A legrosszabb, hogy már a németek sem hisznek a győzelemben. – Felhívtam Pesten egy ismerősöm, estére lehetőleg nagyfejűekkel [sic!] akarok találkozni. Az ötórai gyorsot vettem, tízkor már többen együtt vacsoráltunk. Tisza később csatlakozott.

– Elképzelhető – adom néki elő –, hogy a háború nem győzelemmel végződik. Mindenesetre a vége felé jár, ideje volna a békekötés kérdéseiről gondolkodni. Erdély és Horvátország és esetleg az északi megyék jöhetnek szóba a tárgyalásokon. Autonómiájukról kéne gondolkodni és gondoskodni, különben elveszítjük őket.

– Megismételnéd, Móric, amit mondtál? – nézett rám ingerülten.

– Különben elveszítjük őket.

Úgy pillantott rám csodálkozva, hidegen, mintha az én ötletem volna az országnyirbálás. Ami azután ténylegesen történt, azt egyikőnk se sejthette, a történelmi ostobaság, szűklátókörűség és bestiális önzés parádéját.

– Erdély uniója és Horvátország közjogi helyzete magyar belügy, s mint ilyen nem képezheti nemzetközi alku tárgyát.

Említém neki, hogy nemrég Prágában láttam Magyarország ún. etnográfiai térképét, körülbelül a későbbi trianoni határokkal.

– Nevetséges – válaszolta –, hisz akkor végül még Geszt (a Tisza-birtok) is Romániába esne!

Itt is nevettünk, és Geszt tényleg odaesett. (Nem esett oda, maradt Magyarországon, 870 méterre a határtól.) Céltalannak tetszett további »gondolkodás és gondoskodás«, hazamentem falura. Tisza szeme csupán szarajevói útja után nyílt föl. Megingathatatlan valóságtisztelete vezette az 1918. október 16-i végzetes kijelentéséhez:

– Igazat kell adnom gróf Károlyinak, a háborút elveszítettük.

Ez a mondat legitimálta Károlyit, feleségem unokabátyját, ezt az antidinasztikus defetistát, ki azután a Köztársaság elnöke lett 1918-ban, majd átadta a kommunista Kun Bélának a hatalmat, hazáját sorsára hagyván, 1919. július 4-én autón külföldre távozott (az én segítségemmel), ahonnét csupán 1946. május 8-án tért vissza, midőn ez már rizikóval nem járt. Sokan remélték, hogy a 18-as polgári köztársaság demokráciájáért fog küzdeni, ehelyett a proletárdiktatúrát képviselte Párizsban, igaz, exponálta aztán magát Rajkért, és lemondott. Anyagi hátrány nem érte, a saját házában halt meg, míg az »övéi«… nem részletezem. Szenvedélyes destruktivitása őt magát is elérte, személyét és emlékét. Conduire ne puis suivre ne daigne, ekképp jellemeztem őt évekkel elébb.

A Wilson elnöknek teendő fegyverszüneti ajánlat megbeszélésére 1918. október elején Burian Bécsbe hívatta Tiszát, Andrássyt és Apponyit, kiket én is elkísértem. Torokszorítóan drámai és tragikus volt láthatni és hallgathatni e három jelentős férfiút, az elmúlt 20–30 év magyar politikai történelmének kétségtelen vezető szerepet játszó embereit, kik nemegyszer ádáz s könyörtelen harcban állottak egymással – látni őket hazájuk végóráján. [Én meg a nagypapát látom így…] Tisza egészen a szarajevói útjának sokkja alatt állt, Andrássy mélabúsan konstatálta atyja művének összeomlását, Apponyinak pedig azt kellett látni, hogy az ország függetlensége és önállósága, miért ő egy életen át küzdött, nem elérhető lényeges territoriális áldozatok nélkül. Részt véve a megbeszélések némelyikén, abszolút nem osztottam a felek optimizmusát Wilson hamari és legalább félig-meddig előnyös válaszát illetően.

Volt némi betekintésem a Monarchia politikai boszorkányüstjébe, melyet mindennek lehetett nevezni, csak dualisztikusnak nem. A bomlás jelei már akkoron mutatkoztak, mikor még élt a hulla.

United States of Austria? (Herron Lammasch, 1918. február) Ha ezt akarták volna, Wilsonék megteremthették volna ehhez a föltételeket és az időt(!). Még soha a világtörténelemben ekkora hatalom nem volt egy négytagú grémium kezében, százmilliók sorsa. A Donauraum szétdarabolása sikerült (megtorlás, bosszú, Gloire et Revanche, hang the Kaiser etc. – ezek voltak Clemenceau leitmotívjai), de a korlátlan hatalom és lehetőségek ellenére nem sikerült egy új, tartós formát találni. (Mint ahogy talált annak idején a Bécsi Kongresszus: megteremtette a XIX. századot. Ha akarom, nem nagy mű, nem egy Prachtstück, de valami.) Hitler, Sztálin, barna és piros diktatúra, ez Versailles–Trianon megsemmisítő következménye. A politikát a gyakorlat méri.

Kérdés más oldalról, hogy egy ilyen szövetségi állam, lényegében a Kossuth Lajos tervezte Dunakonföderáció működött volna-e? Nem növelte volna-e a külső irredenta propaganda és a belső önrendelkezési jog a centrifugális hatást? Hogyan viselkedett volna, különösen Magyarországon, az egyes vidékeken kisebbségbe kerülő magyarság? Satöbbi.

De hát ez a legteljesebb mértékben hipotetikus.

Ezzel szemben nem volt hipotetikus a Tanácsköztársaság. Kellemetlen. Megfontolható szociális gondolatok a legnagyobb káoszban, mérhetetlen ostobasággal és finoman szólva emberi gyöngeséggel. Személyesen nehéz idők, feleségem a szegedi antibolsevik kormány elnökének leánya, Hamburger népbiztos volt szíves gratulálni mint a Tanácsköztársaság legértékesebb túsza férjének. Kétes dics. Röviden börtönben is, a Batthyány-pincében a Lenin-fiúk vendégeként, Cserni és Co., egyedülhagyva feleségemet elsőszülöttünkkel. [Ez a Papi! A papám! Megszületett a papám! Írásom van róla!]

A Tk. utáni kurzus társadalmilag, amiként politikailag is vesztegzár alá helyezett, de mindenesetre félretolt, magatartásomat a választójog tekintetében és a bolsevizmus alatt nyilvánosan és privátim is kritizálták. Nem kis mértékben azután azért, mert 1919. augusztus elején közbenjártam Gorton tábornoknál a népbiztosok, többek közt Kun Béla szabad elvonulása érdekében, akinél viszolyogtatóbb frátert keveset ismertem. Különösen a Sacher-brigád (magyar arisztrók, akik a bécsi Sacherben »üléseztek«) kritizált hevesen. Több is veszett…, pedig elég sok elveszett. Becsületbíróságok előtt meggyőződtem arról, hogy a csalhatatlanság nem örökletes. Kizártak a Nemzeti Casinóból, kérdezhettem volna, hogy akkor ki maradt benn.

Közben sorozatos halálesetek folytán a három ágból összesen tizenhárom kiskorú E. gyámja vagy gondnoka lettem, utódállamokbéli és olasz, francia, belga területen lévő vagyonságokkal, idehaza többször sok ezer holddal. Gond, munka, folytonos utazgatás járt e tisztségekkel, saját ügyeim elhanyagolása árán, ad notam Miklós nádor ősöm kifejezésével: atyafiságos szeretet.

1921. október vége, a király szerencsétlen visszatérési próbálkozása. Épp öcsém sírjánál, amikor keletről ágyúk szava, Bia-Torbágy felől. Megtudtuk, a felség Ferenc rokonomnál, Tatán. Délután lovaskocsin át Tatára, jól kiismervén magam a kastély körül, megerősített őrség ellenére is akadálytalanul be.

Jelentkeztem, nem lettem fogadva.

A királyt nem, de sokat láttam. Nyugodtabban telt az éjszaka, mint ahogy általában beszélték. Egy bizonyos Rátz vezetésével arrogáns különítmény, dolguk végezetlen távoztak. Ez a Rátz az orosz időkben újra felbukkant. A regulárisok, Siménfalvi ezredes (?) érkeztéig, nem tudták, hogy őfelsége védelmére vagy elfogására vannak-e ott.

Másnap koronatanács, Andrássy, Rakovszky bizonyosan stb. Az urak egyike közölte a döntést: mennék Pestre Apponyihoz, hogy tudassa az entente-tal, őfelsége kéri a védelmüket.

Az utat, mert nem látszott kockázatmentesnek, vállaltam, ám hangsúlyoztam, én Apponyinak az ellenkezőjét fogom taná518csolni. A koronás király nem játszhatik egy II. Világost, anélkül hogy a dinasztia örökre lehetetlenné ne lenne téve Magyarországon. Tatabányán a bányászoktól kaptam egy fűtött mozdonyt (a Tk. idejéből »ismertük egymást«, önálló szovjetet alapítottak, tudni se akartak Kun Béláról), Bia-Torbágy, Budaörs, katonaság nem akadályoz, mellékutcákon Budára A.-hoz. Az üzenetet a véleményemmel együtt átadtam.

Nem lett a dologból semmi.

Legitimista oldalról ezt az álláspontomat sokszor és sokan helytelenítették és kritizálták.

Politikától, említettem, visszahúzódtam, mígnem 1930 tájt egyszer Bethlen miniszterelnök egy népgyűlésen, minden aktuális ok nélkül, a »bolsevizmus szálláscsinálójának« nevezett. Fájdalom, húsz évvel később birtokaim államosításánál, személyem kitelepítésénél nekem ezt jóvá nem írták. A történelem slendriánul vezeti a bevétel–kiadás rovatokat. Tartok tőle, mások a rubrikái, mint a miénk, embereké.

Válaszul indulok Tapolcán képviselőnek, meg is választanak (hogy még láthassam Bethlen bukását tíz év miniszterelnökség után; kétségtelen konszolidálta a Horthy-regime-et, gyászos végét ő sem érdemelte meg). Napi politikával nem, inkább zárszámadásokat, költségvetéseket fésültem át szóban s írásban; főleg a belső bizottsági vitákban, nagy beszédek nagy plénum előtt nagyon nem feküsznek nekem. Tagja lettem a 33-as bizottságnak, amely a kényszerintézkedéseket vizsgálta. Ellenzékiek úgy hat-nyolcan voltunk, egyet-mást azonban el lehetett érni, különösen a zsidókérdésben, és a konkrét esetekben módunkban állott interveniálni.

Mint a honvédelmi bizottság tagja ismételten és ismételten eredménytelenül azt az álláspontot képviselve, hogy a szláv–német tengerben, annak kereszteződésében, rokon nép híján, 1914/18-ban eleget veszítvén, maradjunk ki jól fegyverzettségünk ellenére is a nagyok játékából.

1938 elején itt tárgyalt Schuschnigg, az osztrák külügyminiszter, Guido Schmidt és Ciano gróf. Franco elismerése, Olaszország kilépése a Népszövetségből stb. Az egyik vacsorán feleségem Ciano és Schmidt között ül [nagymama a világhatalmak szorításában!?]; Ciano Naplói (Bern, 1946, 87. oldal) szerint a feleségem kereken az olaszokat teszi felelőssé Magyarország földarabolásáért, és hogy könnyű egy országot szétszedni, de nagyon nehéz azután összeilleszteni. Hogy ezt mondta-e, nem tudom, de amikor Ciano a fogas Orly fölé hajolva azt kérdezte, mért nem voltam hivatali időm alatt Rómában, azt válaszolta:

– Olaszország akkori magatartása ezt lehetetlenné tette – és még mondott valami hegyeset a szövetségi hűségről.

Mindenesetre arra pozitíve emlékszem, hogy XII. Pius pápa koronázásán (melyen Czapik Gyula, Huszár Károly volt miniszterelnök és Zsembery kíséretében vettem részt 1939 márciusában, mely azonban mint történelmi cezúra nem bírt akkora horderővel, sem szimbolikus nagysággal, mint Viktória királynő vagy Ferenc József császár temetése, mely mindkettőjének tanúja lehettem), Ciano hozzámlépett az emelvényen, és bizalmasan valósággal megsúgta a németek csehszlovákiai bevonulását mint küszöbönállót; hozzátette, »rassurez Madame que nous n’y sommes pour rien«, hogy még hozzáfűzte volna »cette fois«, nem emlékszem.

A szállodába visszaérve várt Stockholmból a távirat, mely tatai Ferenc öcsém haláláról értesített. (Súlyos agydaganat, amely némán fejlődött. Olivecrona páciense volt ő is.)

Sötét, nyirkos november végi estén egy ugyancsak sötét autó állt meg a kastélyom előtt. Teleki Pál szállt ki, a miniszterelnök, kíséret nélkül, ifjúkori barátom, kit 1917-ben a hadigondozó hivatal vezetőjévé neveztem ki, s aki később teljesen a Szegedi Vonal híve lett.

Néhány nappal ezelőtt (1940. XI. 23.) csatlakozott Magyarország a Háromhatalmi Egyezményhez. Teleki a Belvedere-ből hazatérve meglehetősen elégikus beszédet tartott, a be nem avatottak számára bizonnyal furcsát. Ezen az estén előttem is igen 520nyomott hangulatban mutatkozott. Még Ferenc unokafivéremtől kapott 28-as Château Laffitte-et kortyoltunk. Panaszkodott külügyi miniszterére, Csákyra [a szép Irmi néni volt férje!], hogy az a német kisebbségek ügyében túl messzi ment. Beszámolt a Hitlerrel való belvedere-beli tárgyalásáról.

– Ez az őrült még vérbe borítja egész Európát!

Szó szerint, ez az őrült még vérbe borítja egész Európát; és neki az az érzése, bármennyire nevetségesen hangozzék is, hogy Hitler meg akarja támadni a Szovjetuniót, kettős front, német vereség, Magyarország hadszíntér. Hosszan – Laffitte-hosszan – beszéltünk a helyzetről, s arra az elhatározásra jutottunk, hogy azonnal barátsági- és megnemtámadási szerződést kell a Szovjettel kötni, ezt Hitler nyilvánosan nem veheti zokon, hiszen ez idő szerint szövetségese az oroszoknak, és ha a tavaszon mégis nekimenne Oroszországnak, volna valami, ugyan erősen kérdéses elvi lehetőség a semlegességre (Finnország). Hetekkel később jött a hír: a szegedi haditengerészeti lobogót nem lehet sarlóval s kalapáccsal fölvonni. Na, bitte… Pedig egy ilyen paktum nem ártott volna Jaltában.

E gondolat mintha nem múlt volna el nyomtalanul, vagy csak a hadihelyzet romlott, mindenesetre Teleki halála után Bethlen és csekélységem is több ízben hívattattunk Horthyhoz.

A kormányzónak az volt a fixa ideája, hogy a háború egy »round table Konferenz«-cel fog véget érni, s minthogy ehhez az ideához Casablanca (1943. január), valamint Roosevelt »unconditional surrender«-je után is ragaszkodott, azt kell hinnem, azt gondolta, Hitler nem fogja megérni a háború végét. Mindenesetre az 1944. július 20-i kudarc felett csalódottnak tűnt.

Emlékszem, ahogy egyszer Bethlennel jöttünk le a Várból, és ő németül azt mondta:

– Dem Menschen ist nicht zu helfen.

Nem mintha ő vagy én menthetők lettünk volna.

1941. március végén részt vettem Staud Lajos temetésén, akinél többször szálltam meg Kun Béla országlása idején. Több 521notabilitás is jelen. Hallom, részt akarunk venni egy jugoszláviai einmarschban, ahol megdőlt a németbarát kormány. Próbálom Telekit elérni, nem sikerült, s kerülök abba a fájdalmas helyzetbe, hogy hozzá egy crudélis levelet intézzek, benne a tervezett támadást, támadásunkat párját ritkító becstelenségnek nevezve stb.

Kértem, fogadjon azonnal.

Ez megtörtént. Kétségbe volt esve, a hadsereg kényszeríti, ami háborút jelent a Nyugattal stb., nem lát más kiutat, csak az öngyilkosságot.

– Attól majd észhez tér az ország! Erre majd fölkapja a fejét!

Sokáig nem válaszoltam, amit, akkor úgy tűnt, megértett. Azután megígértettem vele, hogy erről letesz, az öngyilkosság kizárólag szép gyászbeszédeket hozand. Megígérte; mindenesetre ha Horthy nem akadályozza meg a részvételt, ő azonnal lemond. Őelőtte Horthy ellene volt a bevonulásnak, de parancsot, ilyen értelműt, nem adott ki. Megint egyszer vállt vállnak vetve meneteltünk a vesztünkbe.

A háborúsbűnös-perekben, 1945/46, azt hiszem, a Bárdossyéban, szó esett Teleki Horthyhoz írt állítólagos búcsúleveléről. Életem végéig remélni fogom, hogy apokrif levél volt, mert benne némely kifejezés (párját ritkító becstelenség stb.) szó szerint megegyezett az én neki írott szigorú levelem egyes fordulataival.

1941. június végén biztos forrásból (B. tábornok, anyagi csoportfőnök): indul a németek keleti offenzívája. Sietve Bárdossyhoz.

– Meotis ingoványaiba kívánjuk követni a németeket? (Imrédy-féle csodaszarvas.)

Kategorikusan cáfolta, szó sincs erről, épp a minap döntött ellenkezőleg a minisztertanács egy vezérkari propozícióra. Megnyugodva kastélyomba vissza; hogy pár napra rá a rádióból értesüljek a hadüzenetről (1941. jún. 27.). Azonnal föl Bárdossyhoz, szemrehányás, számonkérés stb.

– Igen – nézett a szemembe –, a honvédség föllázadt volna, ha ismét tétlenek maradunk. Nem lehet éveken át mozgósítani 522mozgás nélkül. Nem lehet éveken át ellenségről beszélni és semmit nem tenni.

Kérdem Bartha hadügyminisztert, tisztában van-e avval, mit jelent ez a lépés.

– Hogyne, ez volt az utolsó alkalom bekapcsolódni. – Hát alaposan bekapcsolódtak, tudtunk, megkérdezésünk nélkül, törvény dacára.

A kassai bombázás, mely a hadüzenet ürügyéül szolgált, a németek műve volt. Erről Krúdy főhadnagy, a reptér vezetője, többször is biztosított, kivel együtt ültem Kőhidán, s lettünk 1951-ben együtt deportálva Heves megyébe. Nem hinném, hogy Horthyt igen kérdezgették volna, vagy szava, beleszólása lett volna. A vezérkar, Werth & Co., már túlontúl erős, mindenfélét ígértek Hitlernek, amelyről a kormány és maga Horthy is keveset tudhatott.

Apróság: 1941. december 12-én Hitler [Hittler: nagypapa valamiért rendre két t-vel írta] utasítására komikus-tragikus hadüzenet az USA-nak. Ezt figyelmen kívül hagyva ugyanúgy találkoztunk a követség tagjaival. Az egyik diplomatafeleség a Horthy családot föstötte, járt továbbra is föl a Várba a hadiállapotot figyelembe nem véve. Karácsony előtt megkért, kísérném el képkeretet venni. Magyar koronával díszített keretet keresett.

– Miért, mihez?

– Oh, tudja, épp a kormányzót festettem meg, s van a képről egy jó vázlatom, és nemsokára el kell hagynom, Móric, az önök szép hazáját, és odaát szeretném ezt az Ottónak (értsd: Otto von Habsburg) ajándékozni. He’ll be pleased with it!

Az a finom amerikai érzék a mi európai összevisszaságainkhoz…!

Történelmileg érdekesebb. Az 1941. december 16-i ülésen, ahol Bárdossy egyszerűen napirend előtt bejelentette a parlament megkérdezése nélkül elrendelt hadüzenetet, Tildy 523Zoltán, a kisgazdák vezetője tartott beszédet. Anélkül hogy egy fél szót vesztegetett volna az elébb hallottakra, anélkül hogy tiltakozott volna a hadüzenet ilyetén elrendelése ellen s követelte volna azonnal a megkérdezés pótlását – hanem Horthyt meg Bácska tavaszi visszavételét dicsőítette, mintha egy pohárköszöntőt mondana egy partyn. (Bárdossyt éppen ezek miatt, Bácska annektálása és parlamenti megkérdezés nélküli hadüzenet, ítélték el és végezték ki 1946-ban. Ekkoriban ugyanezen Tildy miniszterelnök, resp. államelnök kegyelmezési joggal. Mindenesetre a fent említett ülés stenogrammja hivatali ideje alatt zárolt anyag (vagy megsemmisítve?). – 1956-os szereplése sem használt senkinek. Azután hat év börtönt kapott.)”

A metszőolló bonyolult, erős szerkezete, a rugó érdekes szépsége, a ferdén levágott szárak, gallyak, a gyümölcsfák, a pipa, a füst, az illat, a barna alapú, kockás (Esterházy-kockás?) bricsesznadrág, a szürke pamutharisnya, a szakáll és a selymes, rózsaszín ajkak: ezekre emlékszem a nagypapával való közös „metszési délutánjainkról”. Szerette, ha körülötte vagyok, míg dolgozott, mert csöndes, jó gyerek voltam, tudtam és szerettem hallgatni, nem zavartam őt, se a munkában, se folyamatos, hangos beszédében. Mintha nekem mesélt volna; nem apámnak, nekem.

– Bárdossy okos volt, mint a nap. Éleseszű. Ez megtévesztette. Ésszel nem lehetett ezt a századot követni.

– Nem fáj? – Nagypapa csodálkozva rám nézett. Azt hiszem, úgy értette, hogy nem fáj-e neki a század. Nem válaszolt. Én meg a fára gondoltam, hogy fáj-e ez a nyesés.

– Apponyi meg jóakaratú volt. Ő még Clemenceau-ban is talált jót. Jóakaratúnak lenni is kevés.

– És nagypapa miben volt kevés?

– Honnan veszed, hogy kevés voltam?

Fölmutattam a kastély leégett fél szárnyára, azután „le”, a megfoltozott pulóverjére. Bólintott („igazad van, kicsi onokám”).

– Bennem az akarat volt kevés. A belátás túl sok.

„Ribbentrop mellé kerültem vacsorán 1942 elején. Lyukat beszélt a hasamba, a történelemben hihetetlenül járatlan. »Totál« biztos a győzelemben, »sein Führer« már megjövendölte a szovjetek vereségét (1941. október 3.: Der Gegner gebrochen und nie sich erheben wird), átvette a katonai irányítást, Anglia elveszti Indiát, az USA csak bluffol (evvel akart engem bluffolni), a német–szovjet viszony miattunk, magyarok miatt romlott meg, mert a második bécsi döntéssel a kedvünkért garantált új, román határok útját állták az orosz déli terjeszkedésének, via Focsani etc. Tényleg ennyire naiv lehetett, hogy ezt velem el akarta hitetni? (A nürnbergi perek anyaga szerint sokkal előbb kész volt a támadási tervük.) Beszélgetésünk feszült hangú, kivívta az egész asztal ijedt érdeklődését.

Mondom neki, hogy talán Belgrád légibombázása is kedvét szeghette Sztálinnak. Az oroszok olyan szívemberek.

– Pardon?!

És számomra nem világos, mert érthetetlen, hogy az ő (sein) Führerje mért nem szabadítja fel az egyes szovjet államokat, melyek pedig gyűlölik a moszkvai jármot, ehelyett rekvirálással, mondjuk így, szigorú rendőri intézkedésekkel egybeforrasztják őket, és mintegy partizánokat nevelnek elő. Elengedte a füle mellett.

A feketekávénál (jött a feketeleves!) mesélt egyet s mást a berlini óvóhelyen történt Molotov-tárgyalás külsőségeiről, akkori alkalmi angol légitámadásról, én meg előadtam első és utolsó audienciámat Vilmos császárnál, s kértem, közölje ezt az ő (seinem) Führerjével. Erre fölcsattant, mindenki fölkapta a fejét, illetve többen éppen ellenkezőleg, szinte belebújtak a kávéjukba.

– Gróf! Hogyan hasonlíthatja össze II. Vilmost az én (meinem) Führeremmel?! – azzal az asztalszomszédjához fordult, s hozzám nem is szólt többé, vacsora után sem. A pincérek mozdulatlanul várták, hogy leszedhessék az asztalt.

Viszont ennek a botrányos beszélgetésnek köszönhetően nem kellett Horthyt forma szerint kikosaraznom, akinek akkortájt az a különös ideája támadt, hogy Bárdossy helyére, akitől már régebben meg akart szabadulni (és ami 1942 márciusában be is következett), mások mellett, engem is javasol a németeknek mint lehetséges utódot. Érthető, ha non grata valék.

1942-ben a szégyenletes »Újvidék« után találkozom Horthyval.

– Sajnálom, hogy nem vagyok vitéz – mondom neki.

– Miért? Miért? Még nem késő… – Nem érti, miről beszélek.

– Nem, nem, már elkéstem. Mert ha az lettem volna Újvidék előtt, most lemondhattam volna. Majd legföljebb sosem kérem.

Ez így is lett, sosem kértem, ha nem is egészen úgy, ahogy képzeltem.

Olasz kapituláció, Mussolini bukása után (1943) Horthynál. Egyik partner kivált a szövetségből, lépjünk ki mi is. Yorck porosz generális példáját hoztam föl Napóleonnal, taurrogeni konvenció, 1812. Teljesen egyetértett, különösen a Taurrogenre való hivatkozás villanyozta föl, kétszer is elmondatta, majd hálálkodva az ajtóig kísért. Aránytalan. Utólag megtudtam, Bethlen már fölkereste Kenderesen, hasonló szellemben beszélt és hasonló ígéretet kapott. (Bethlen Kállaynak is írt.) Megint egyszer megnyugodva tértem haza falura, hogy megint egyszer a rádióból értesüljek az ellenkezőjéről: újabb hadosztályok keletre vezényléséről.

1943 augusztusában Tildy, Peyer, Rassay meg én kérjük Kállayt, nyilvánítsa nyílt várossá Budapestet. Még javában beszélgetünk, amikor megszólalnak a szirénák. Levonulunk a miniszterelnöki óvóhelyre. A hadsereg-főparancsnokság már ott. Valamiért csodálkoznak az új jövevényeken, rajtunk. Nyugtatnak, hogy csak Bécsújhelyet bombázzák. Azonnal meg is nyugod526tam: a húgom ott teljesített ápolónői szolgálatot! [A szépséges szép, vak Mia tant’!] Nyílt városból semmi.

Ahogy gyakoribbá vált Budapest bombázása, a diplomatáknak úgynevezett »kitérőszállást« jelöltek ki. Nekem jutott a nunciatúra, így Rotta pápai nuncius nálam szállásoltatott el, 1944 márciusától. Igen istenfélő ember volt; jámborsága, mondjuk így, fölülmúlta politikai képességeit. Uditoréja, Msg. Verolino esetében ez fordítva állt. Hosszadalmas, nehézkes tárgyalások után (a nyomásgyakorlásban részt vállalt apósom és a később meggyilkolt Apor püspök) kész volt nem mint nuncius, hanem mint a diplomáciai kar feje, doyenje Horthynál (aki akkor hetekre visszahúzódott) és a svéd királynál közbenjárni, hogy azok interveniáljanak Hitlernél a zsidók további deportálása ellen. Pestről meg is szűnt a deportálás.

Október 15-én a nuncius azt a hírt kapta, hogy Horthy felesége a nunciatúrán kérne menedékjogot. Ment volna azonnal, de a riadóztatott németek Csákvártól 20 kilométerre föltartóztatták, és visszairányították. Rotta állandóan teázott, ezen a nap különösen.

Amikor a helyzet már teljességgel elveszettnek számított, több más volt miniszterelnökkel (apósom stb.), a vezérkari főnökkel, két-három tábornokkal ún. »koronatanácson« vettünk részt a királyi várban. (Augusztus végén Románia is kiugrott s nekünk háborút üzent, maradtunk Hitler utolsó szatelitje. Csatlós, mondották később; mindenesetre utolsó.)

1944. szeptember 8-án hosszabb ülés, Bethlen, ki vidéken bujdosott, ezredesi egyenruhában, kívüle tíz-tizenketten.

– Az oroszok ott és akkor nyomulnak be, amikor és ahol akarnak – adta tudtunkra Vörös, a vezérkar főnöke. – Guderian tábornok nékem bizalmasan néhány nappal ezelőtt elösmerte, hogy a V2-k nem döntik el a háborút.

Bethlen nagyon határozottan azonnali fegyverszünet-ajánlat mellett. Többé-kevésbé mindenki ebben a szellemben. Én kétszer szóltam hozzá.

– Mért kíváncsiak ebben a kétségbeesett helyzetben a véleményünkre, amikor Kassa után se kérdezték, csak nekimentek a Szovjetnek. Azonnali fegyverszünetet! Nem kívánom azt a keserű elégtételt, hogy levitézlett generálisok hotelportások módjára sapkájukat megemelve immár másodszor mondják: Igaza volt, kegyelmes úr.

– Igazad van, kegyelmes úr – mondta fanyar mosollyal Bethlen.

Késő este értem Csákvárra avval, hogy másnap megtörténik a döntő lépés. Nem történt meg, megint nem. Még ezen legutolsó órán is eltelt öt hét Horthy rádiószózatáig. Elkésve, letompítva; nem azt mondotta, hogy fegyverszünetet kötöttem, hanem hogy majd fog, holott a bevégzett tény közlése elejét vette volna a Szálasi-csőcselék ténykedésének. És még ez is vissza lett vonva a Vár fürdőszobájában (!), mikor Horthy, igaz, vi ac metu Hitler védelmét kérte, s átadta Szálasinak a hatalmat. Ahogy 1919-ben Károlyi Kunnak. Sajnálatos, hogy a Terézia-lovag példaképe Hacha lett, s nem pedig Moscardo [?] (Toledo).

Másfelől a kapituláció nélkül a hitleri ellenintézkedések és deportációk súlyosabbak lettek volna, mint lettek így. Talán még polgárháború is kitört volna, Szálasi vezetésével, a németek támogatásával Horthy és az oroszok ellen! Valószínűleg enyhébb, barátságosabb orosz megszállás és bizonyosan jobb esélyek a békekötéskor. Ha szemünkre vetnék, resp. Horthynak a Benelux, dán vagy norvég példákat, nem lehet figyelmen kívül hagyni a földrajzi helyzetet és a tengert. Rebus sic stantibus, mindent a maga körülményei közt.

Az egyik résztvevőtől tudom, hogy négy héttel a koronatanács után, Lakatos, akkori miniszterelnök tudta nélkül, Horthy közvetlen utasítására október 11-én Moszkvában előzetes fegyverszüneti megállapodást írtak alá: Teleki Géza (Pál fia), Faragho, egy Szentiványi stb. Erre vonatkozó chiffre-anyag Vattaynál. Ezen megállapodás miatt nem állíttatta Sztálin Horthyt háborús bűnösként bíróság elé, noha négy miniszterelnöke politikai okból, öt éven belül, nem természetes halállal hunyt el.

1944 novemberében bizalmasan figyelmeztettek, rajta vagyok a német deportálási listán. Fölkészültem, várakoztam, nem kellemes. Gestapo letartóztat, Sopronkőhida, együtt Mindszentyvel (akkor veszprémi püspök), Rajk Lászlóval, Jávor Pali (ínygyulladás!), Bajcsy-Zsilinszky. Karácsonytól szaporodtak a kivégzések, mivel azonban Kőhida közbűntényesek és nem politikai foglyok számára volt berendezve, utóbbiak élettartama köztudottan nem hosszú – ezért mind a bitó, mind a hóhér hiányzott az alapberendezésből. Előbbit az egyik pajtában a gazdasági épületeknél improvizálták, utóbbi pótlására pedig egy köztörvényes elítéltet találtak, egy hasbeszélőt, ki esténte minket tudományával szórakoztatott, mígnem tudomást nem szereztünk új elfoglaltságáról, s akkor már nem kívántuk, hogy esténte minket tudományával szórakoztasson.

A rövid ideig ott időző Lakatos volt miniszterelnökkel elmondattam a fürdőszobában, októberben aláírt kormányzói kézirat történetét. Nem épültem rajta.

Két megdöbbentő kivégzés. December 24-én (!) kilenc óra tájt az egyik, Bajcsy-Zsilinszky képviselő kollégámé; egy tetőtől talpig tisztességes fantaszta, utolérhetetlen optimista, pl. hogy Schuschnigg, aztán a lengyelek majd nem engedik be a németeket az országukba. Még két nappal a halála előtt is biztosított, hogy az angolszászok nem fogják engedni ezt a justizmordot. A másik az Odescalchi Nikyé, aki eltévedt a repülőgépével.

Fizikailag nem volt ott rossz dolgunk, de a V. K. F. bíróság tárgyalásai minduntalan kötéllel »kecsegtettek«.

Engem pusztán kihallgattak. Aprólékosan mindent a szememre hánytak, a szeptember 8-i koronatanács egyes megjegyzéseit szó szerint idézve (»Ha nem kérdezték a háborúba való belépéskor, most mért stb.«); hazaárulást és gyávaságot, úgy hallottam, bizonyítottnak tekintették, mert fegyverszünetet követeltem volt, és a háború alatt végig hitszegő módon viseltettem volna Hitlerrel szemben (amiben, nemde, volt is valami).

Bíróság elé már nem kerültem, a közelgő oroszok elől Bajorországba hajtottak, per pedes, majd marhawagon. Egy éjszaka Mauthausenban.

A háború vége Bajorországban ért, egy parasztnál, egy malomban. Éppen borjadzott a tehén, ebben segédkeztünk, a szövetséges csapatok keletre tartottak, a katonák integettek. Nekünk-e, a borjúnak-e…?

Ellenkező értelmű tanácsok ellenére Mátyás fiammal, kit szintén ott ért a háború vége, vissza Pestre, mely a pusztulás képeit mutatta. Részt kellett mint tanú vennem a háborús bűnösök pereiben. Állandóan kéznél kellett lennem; szinte internálva. Baky és Endre antiszemita zsidóhóhérokat kivéve, együttérzés volt bennem az előre elítélt elítéltekkel kapcsolatban. Szűkszavúan és csak arra válaszoltam, amit kérdeztek. Sajnálatosan a kérdések pontosak és sokoldalúak voltak. Bárczy államtitkár följegyzéseire támaszkodtak, átmeneti izé Wahrheit és Dichtung közt. Hónapokig Pesten, telefonon elérhető »állapotban«. Életem egyik legkínosabb és kellemetlenebb élménye.”

Márai Sándort is beidézték (nagypapával együtt) Antal István tárgyalására a Népbíróság Markó utcai épületébe. Útközben bárcziházi Bárczyval találkozik, ő is tanú. Az udvaron most minden héten, néha mindennap akasztanak. Tíz év kegyelemnek számít; egy emelettel lejjebb éppen Szombathelyinek kegyelmeztek meg ilyen módon. Ezen a napon, érkezésük előtt néhány perccel, éppen Endrét és Bakyt akasztották. Bárczy, a hopmester, kifogástalan eleganciával öltözött úr, csevegve halad végig a folyosón, melynek ablakaiban a vérszagra gyűlt söpredék bámészkodik. Elmenőben egy nyitott ablakon át látják a mélyben a két akasztottat. Az arcokat már letakarták.

– Ó, Endre! – mondja könnyedén Bárczy, mintha ismerőst üdvözölne. Csak a lorgnon hiányzik kezéből, s a Conciergerie pincéjében képzelhetnők magunkat.

A tanúk sorjában érkeznek. Az ancien régime néhány érdekes alakja: Vladár, a jogász, aki Antalt követte az igazságügyminiszteri székben, az ablakfélfának dől és pipázik. Endréről úgy vélekedik, hogy „szerencsétlen ember”, aki „jó közigazgatási szakember volt, különösen Gödöllőn”. A valóságban iszákos szadista volt, a kurtanemes karrierista minden önkényével fűtött eszelős.

Nagypapa csaknem toprongyosan érkezik, gyűrött kalappal, térdnadrágban. Így is ő a legelegánsabb ember a városban, vagy talán éppen így az. Szelíden mosolyog, mikor Márai figyelmezteti:

– Ma még tanúk vagyunk, de holnap már vádlottak lehetünk.

– Kérlek, engem deportáltak a németek, de most nem találom Csákváron az Aiglon-leveleket. Ezt nagyon sajnálom. Egyáltalán, Csákváron kétszázötven éven át élt egy helyben a család, ez nagyon ritka. – Most mindene elveszett, Jávor Pálnál lakik albérletben.

Derűs és csendes. Az úr ritka példánya, gondolja Márai. Órákon át várakoznak, míg sorra kerülnek. Dél felé ezt mondja nagyapám:

– Nem butító ez kissé, kérlek?

– De igen, hülyítő – mondja Márai.

Arra a kérdésre, mért nem mentek ki Nyugatra, az arisztokraták többnyire zavartan vonogatják a vállukat, vagy jópofaságokkal igyekeznek elfedni… valamit, a saját tanácstalanságukat, esetleg fájdalmukat, s ha valóban deklasszálódtak: az önsajnálatukat. „A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem engedte”, mondta állítólag a nagy vadász magának Kádárnak. „Mért én menjek, menjenek ők!”, vagy „Ha már idepottyantott (!) a sors…!”, és így tovább.

Apám se adott sose értékelhető választ. Úgy lehet ez, hogy ha már kérdezni kell, akkor nem lehet válaszolni. Válasz csak akkor van, ha nincs kérdés. Ők mindenesetre maguknak sose tették föl ezt a kérdést, mintha döntésük inkább reflexszerű lett volna, biológiai. Ittmaradásuk olyannyira elemi érdekeik ellen valónak látszott, olyannyira nem jelentett semmit (az ország, a közösség számára), hogy okkal akadt fönn rajta: a kérdező. Úriember nem lepődik meg, de mintha ezen (a kérdésen és annak nyomán az ittmaradásukon) mégis meglepődtek volna.

Apám és nagyapám, ahogy bandukoltak Bajorországból hazafelé, találkoztak kifelé igyekvő rokonokkal (többek közt a nevemet viselővel is), akik hívták őket magukkal. Nagypapa udvariasan elhárította.

– Előbb még tájékozódom.

A háborúval kapcsolatban érdeklődtünk apánktól, ölt-e. Ölt-e embert. Mint rendesen, a húgunk volt a szószólónk. Álltunk, mint az orgonasíp.

– Mondja, Papi kérem, ölt maga embert?

A húgunk jól tudott a fölnőttekkel beszélni. Például sose köszönt csókolommal. Jó reggelt, jó napot, ezt mondta kicsit parodisztikus komolysággal, és a felnőttek igyekeztek ezen mosolyogni, de nem bírták magukat kivonni a következmények alól, másként beszéltek vele, mint egy gyerekkel. Telefonon például többen nem merték letegezni.

– Viszonthallásra, kisasszony.

– Viszonthallásla – mert az r-rel még hadilábon állt.

Húgunk valahogy mindig kirítt a környezetéből. Apánk – sosem. Ha, hogy egy példát mondjak, belépett egy kocsmába, azonnal hasonult, a tartásában, a homlokában volt ugyan valami, ám bárki meg merte szólítani, látszott, odavaló, nem idegen: tökéletes mimikri. Nagymamához menet Felső-Gallán kellett átszállni, várni a csatlakozást a vasúti restiben. Belépvén apám rögvest összehúzta, szétszedte és újratákolta magát, már húzta is le üvegből a sört, tegezte a kocsmárost és bazsalygott a pincérnőre. Ült egyszer a falnál, egymásnak tolt sörösládákon két részeg, két foghíjas fiatalabb férfi, láthatóan évek óta berúgva, borostásan. Böfögve, vigyorogva, kedvesen, barátkozva odakaffogtak a húgomnak:

– Szevasz, kisöreg.

Nem gőgösen válaszolt, csak formálisan, nem is hűvösen, csak udvariasan ott, ahol az udvariasság nehezen volt értelmezhető; feléjük fordult, mosoly nélkül biccentett.

– Jó napot kívánok.

A férfiak elkomolyodtak. Nem tudom, mire emlékeztethette őket ez a vézna szöszke, de kicsit ijedten bújtak össze a ládákon.

Ezt a pályaudvart én is ismertem. Vártuk az oroszlányi buszt. Farmotoros Ikarusz. Egyszer becsúsztunk a busszal az árokba, majdnem fölborult, mindenesetre nagyon ferdén állt, úgy kellett fölkapaszkodni az ajtóig, és leugrani. Lent állt az apám, és segítette le az embereket, különösen (?) a nőket, és magyarázta minden egyes utasnak, hogy nagy valószínűséggel egy darázs csípte meg a sofőrt, aki ezért vesztette el az uralmát az autóbusz fölött. Darázs, sofőr, uralmát, ezt vagy ötvenszer elmondta. Kicsit szégyelltem. Soha nem láttam ilyen tüsténkedőnek apámat. Mintha stréberkedett volna. Hosszú ideig féltem a farmotoros Ikaruszoktól.

Egy vasasztal mellett ültünk a kerthelyiségben, apám egyik sört kérte a másik után. Konkrétan ötöt tudnék felsorolni. Apám pofozta a sört: kipofozta a sörhabot a korsóból, egy erőteljes karlendítés, mintha teniszezne, mely egy, a teniszben tiltott, gyors, apró csuklómozdulatban végződött. Tetszett ez nekünk, nekem meg az apámnak. A sörök aranylón sárgálltak és büdösen keserűk voltak. Föl nem tudtam fogni, mért kínozza szegény apám magát evvel a rettentő epés ízzel.

– A sör szép – nevetett a papám, és sörhabból bajuszt rajzolt az orrom alá. Undorodva fintorogtam. – Kóstold meg. – Nehezen ráálltam, óvatosan, mintha lóhúgyot kóstolnék, azt közismerten óvatosan kóstoljuk, belehörpöltem, és rögtön öklendezve kiköptem.

– Ez egyáltalán nem meggyőző, amit tetszik mondani – szóltam zavaromban, és erősen megfogadtam, jól emlékszem a pillanatra, hogy én soha életemben nem fogok sört inni. Hiszen nincsen értelme. Pisilni mentem (mintha söröztem volna), azután addig-addig kóvályogtam, míg be nem tévedtem a sínek közé. Hatalmas mozdonyok közt surrantam, melegen sugároztak, akár az állatok; duruzsoltak, susogtak, ziháltak, valóban élőlények, ún. Kandó Kálmán-típusúak voltak. Akkor a hangosbeszélő a nevemet mondta. A rádió bemondott, beleizzadtam. A vasszörnyektől is megijedtem, mozdulni nem mertem, csak álltam a sínek közt, a mozdonyok majdnem súroltak. Nagyon féltem.

– Apád már nyugtalan – mondta lassan a vasutas, aki megtalált. A vállamra tette a kezét, majdnem összerogytam alatta. Úgy andalogtunk, mint két jó barát. Amikor meglátott, apám fölugrott a vézna asztal mellől, mozdulatai túlzók voltak, hevesek, összevisszák, mintha kapálódzott volna.

– Vigyázz magadra, kisfiam – súgta a lassú és fáradt vasutas, és gyöngéden elengedte a vállam, mint aki nem akarna túl közel kerülni ahhoz a homályos tekintetű, hadonászó férfihoz. Vicsorogva pördültem vissza hozzá:

– Én nem vagyok a maga kisfia!

Remegett a szám. A férfi vállat vont, bement az állomásépületbe. Apám lelkendezve átölelt, mintha valakinek lelkendezve mutatni akarná, hogy lelkendezve átölel, megijedtem, azt hittem, pofont kapok, elfordulva hátrakaptam a fejem, levertem apám szemüvegét, amire tényleg lekevert egy gyors pofont, amire beállt azután a nyugalom.

– Mondja, Papi kérem, ölt maga embert?

Lestük, mi lesz. De nem ölt, azt mondta legalábbis, nem ölt, és meghitt nyájassággal pillantott ránk. Ha jó kérdést tettünk föl apánknak, akkor olykor észrevett minket, újra meg újra észrevett minket. Többször láthattuk a szemében ezt a jókedvű meglepetést, mintha meglepte volna, kellemesen meglepte volna, hogy mi a gyerekei vagyunk, és ő az apánk.

Csalódottan vettük tudomásul, hogy nem ölt. Minek ment akkor háborúba. A Kinizsi Pál is ölt, a hazát csak így lehet megmenteni. Talán a nagypapa protekciója miatt úszta meg.

– Vagyis azt szeretnétek, ha öltem lettem volna légyen?!

Ezt a „lettem volna légyen”-t nem akartuk bolygatni, az ölést se bolygattuk, mi csupán azt szerettük volna, ha a papánk szerepelt volna abban a háborús filmben, melyet mi magunkban elgondoltunk.

Kimondani nem mertük, ám hevesen bólogattunk.

– És nem gondoltok arra a szegény emberre, akit, föltéve, de meg nem engedve, én öltem volna meg?

Ezt a föltévét, ezt megint nem értettük, de mutattuk, hogy nem, nem gondolunk rá.

– És a gyerekeire, akik talán éppen akkorák, mint ti?! – Hidegen ingattuk a fejünket, nem, nem, azokra se gondolunk. – De hát… de hát lehet, hogy épp ugyanazt tanulják, amit ti! – kiáltott föl elkeseredetten Papi. Furcsa; talán azt remélte, hogyha ugyanaz van a fejünkben, az agyunkban, akkor részvét ébred bennünk, akkor jobban látszik a helyzet abszurditása. De nekünk furcsa dolgok voltak a fejünkben.

– Fasisztának a gyereke is fasiszta! – kiáltottam hirtelen.

Apám döbbenten nézett rám; mint akit gyomorszájon vágtak. Éreztük, hibáztunk. Valahogy mélyen megsértettük őt, de nem tudtuk, hogyan, miért is.

– Szerinted, mi az, hogy fasiszta. – Apánk olyan kétségbeesett volt, hogy kérdezni sem tudott, állította a kérdő mondatot.

– A fasiszta az fasiszta! – vágtam rá kapásból.

– A németek – segített be az öcsém.

– De hát mi is a németek oldalán… a németek oldalán álltunk!

Megneszültünk ettől a hangtól, részint úgy beszélt velünk, mintha felnőttek volnánk, részint pedig az látszott rajta, hogy ebben a felnőttekkel folytatott vitában rosszul áll a szénája; ez ijesztő volt. De konkrétan főleg az döbbentett meg minket, hogy mi a németekkel, tehát a fasisztákkal egy csapatban harcoltunk volna. A Horthy Miklós talán igen, de mi, magyarok soha! Ne vicceljünk már! Hát hogyan volna az lehetséges, hogy a nagypapát börtönbe csukják a németek, miközben a fia, nemdebár a mi édesapánk, mint katona szövetségben állana ugyanezen németekkel!

– Pedig így volt! – kiáltott Papi, és akaratosan toppantott egyet, akár egy királylány.

De ez minket már nem érdekelt. A hülyeségnek is van határa.

Ezt az embert mától nem ismeritek, amikor anyánk ezt a mondatot még nem mondta ki, nem is gondolta, mert nem is gondolhatta (sőt, ellenkezőleg!), akkor ezt az embert is megkérdeztük.

– Parancsolnak az uraságok? – vonta föl a szemöldökét.

Hogy ölt-e embert.

– Ahogy méltóságtok kívánja – hajolt meg felénk –, hogyne öltem volna, a háború erre való. Mindig kell egy kis háború, hogy megnyugodjék az emberiség.

De nekünk ez a válasz se tetszett. Az se, ha nem öl valaki embert, és az se, ha öl. Ejtettük a második világháborút.

– Nem árt, nem használ – vonogattuk a vállunk.

Csak használtuk, mert apánk többször használta (Mami nem, ez valahogy Esterházy-mondat volt), de nem értettük ezt a „nem árt, nem használ”-t.

Szép, mély értelmű családi anekdotából való. Ősünk (természetesen ősünk testvére), Károly, egri püspök ideje alatt megszokták a parasztok, hogy ha jő a grófi hintó, ők letesznek kapát, kaszát, főfödőt, letérdelnek, a püspök pedig megáldja őket.

Hogy áldás közben mit sziszegtek hű fogaik közt, arra nincs adatom. Az 1765. évből van egy gúnyirat, a Károlyra vonatkozó, de reá éppen nem találó passzus így hangzik:

E. püspök maga hasznát nézi,

Nemes Ifjuságnak a szájába teszi.

Hogy ostoba legyen, maga észre veszi,

Sok titkos bűneit ekképpen tetézi:

Vigyáz Dézmájának szaporodására.

Szép Pásztor! Juhoknak ki vagy Fojtására,

Menne ki belőled a Lélekző pára,

Hogy meghűlt tetemed fordítnák hátára.

Ezen óhajtástól számított harmincnégy esztendővel később ment ki ténylegesen a nagy rokonból a lélekző pára, s meghűlt tetemét de facto hátára fordították. Az építő tizennyolcadik század építő embere volt. Pápa és Eger más városok volnának nélküle. Sok vitája akadt II. József császárral, állítólag azért írta volna sz-szel a nevét, hogy megkülönböztesse magát a család aulikus szárnyaitól. Midőn a császár megfenyegette, hogyha sokat rakoncátlankodik, megfosztja a püspökségtől, akkor aztán majd mit fog csinálni?!, vállat vont, a püspökök nem szoktak vállat vonni, és így szólt földi urának:

– Akkor majd hazamegyek, és ott is úr leszek.

Úr volt, de az urak is meghalnak, meghalt.

Amikor az örökös, az ifjú unokaöcs első ízben végighajtott a szelíd egri dombok közt, vulgo: a birtokon, meglepve, zavartan konstatálta az általános térdepelgetést.

– Herr Graf – súgta a jószágigazgató, bizonyos Törő Pál. Őt még Károly püspök vette magához, mégpedig katolikus szívjóságból, mert amikor a váci püspök rendeletére a mezőtúri protestáns egyházat elfoglalták – hajrá ellenreformáció!, ne hagyd magad pilises! –, a templomot erőszakkal bezárni akarónak ez a Törő kardjával kezét levágta. (De az nem igaz, mit terjesztettek, hogy ez a váci püspök épp Károly lett volna, mert ő csak 1759-ben lett azzá, 1754-ben tehát vagy nem a váci püspök záratta be, vagy nem a Nagybátyám! Ennyit a tényekről.)

– Herr Graf, tessen áldás osztani.

Azt nem, azt ő nem, neki arra nincs kompetenciája, Unsinn (német az eredetiben).

– Muszáj – szólt Törő, és nehéz, barna tekintetét új urára emelte; lelkében mindétig protestáns maradt.

Az ifjú Esterházy nem értette ezt a furcsa, „itthagyott” öregembert. Egyáltalán semmit nem értett itt, a nyelvet nem értette, az emberek mozdulatait, nem értette az egész országot. Bécset még értette, Wiener Neustadtot is, bár sok érteni való azon nem volt, de onnantól aztán – az anekdoták Lajtájától – már semmit nem értett, nem értette a sarat, a dűlőutakat, a szegény538séget, a sátoros cigányokat, a magyarok folytonos büszkeségét, ugrásra kész sértődékenységüket.

Az, amit a magyarok akarnak, gondolta a fiatalember a vad öreg szemébe pillantva – „el fogom bocsátani!” –, az nehezen volna ócsárolható, ha legalább harminc millióan volnának, de így, ahogy van, ez elég nevetséges. (Egyébként évekkel később – mellesleg már a XIX. században – megismerkedvén az ország szépségével, járva a környékbeli varázsos dombokat, a titokzatos Szajla völgyét, valamelyest visszakozott, s úgy érezte, jobban megérti a magyarok magasra srófolt indulatait s vágyait. Ich habe mich ein wenig mit ihren Superlativen ausgesöhnt.)

Csikart a hasa, ezért dühös arckifejezést öltött. Azután meg eszébe jutott valami szép Horváthné. Vagy Vilmosné. Vagy az ugyanaz? Hogy annak milyen förtelmes a kiejtése! Majd hirtelen arra gondolt, hogy mostantól fogva ő is magyar. Ekkor félénken fölnevetett.

Törő Pál talán nem követett mindent apróra ura finom metszésű, bár puha, puhányos orcáján.

– Na, gyerünk má’ – morogta a vén magyar, s amikor látta, hogy az uraság még mindig nem kapisgálja, hirtelen megragadta, megrázta, muszáj, sziszegte, egy mozdulattal mintegy kilógatta a grófot a hintóból, előlógatta. Sóhaj futott végig a kazlak közt, sárgán ragyogott a mező, a nép sóhaja, amely nép eddig percről percre növekvő ingerültséggel és évszázados nyugalommal várakozott, nem tudván mire vélni ezt a szokatlan szünetet. – Minden forradalom origója az „üresség”, melyben egyszer csak kényszeresen önmagunkra pillantunk, írja a fiatal Goethe apjának; inkább okoskodás, mint mélység, de kedves, és lehet-e kedves a mélység, firkálja az apa a levél margójára. Semmi sem olyan nagy, mint az igazság, és a legkisebb igazság is hatalmas.

– Áldást – lihegte hátulról Törő Pál, mintha egy szerepébe belesülő színésznek –, adjá’ áldást!

Mire a gróf végre-végre fölemelte gyöngéd rajzú, vékony, sápadt kezét, meggyőződés nélkül keresztet rajzolt a levegőbe. Az 539emberek boldogan vetették magukra a keresztet, ő meg mormolta maga elé:

– Nützt nicht, schadet nicht, nem árt, nem használ – és eztán ha kikocsizott, mindig így tett, amivel, az egy Törő Pált leszámítva, mindenki meg volt elégedve.

Amikor a Huszárokkal vitáztam, hogy ki a labanc, mert szerintük mi labancok vagyunk, szerintem meg nem, és szerintük ők pedig kurucok, és mikor kérdeztem, mért, mondták, azért, mert ők szegények, mire mondtam, hogy mi is, amire aztán csöndbe lettek, igaz, többet én sem tudtam mondani, akkor hazaérve megkérdeztem anyámat, hogy mi szegények volnánk-e.

– Látod, nem?! – Föl se emelte a fejét, rám sem pillantott. Mintha ingerült lett volna, mert mintha én kétségbevontam volna a szegénységünket s az ő ebből eredő mázsás terheit. Apámat is megkérdeztem. Ő meg váratlanul elgondolkodott a kérdésen. Ő éppen ellenkezőleg, érdeklődve körbenézett a szobában, megállapítandó, hol is vagyunk, mi a helyzet.

– Mgen… hát gazdagok ez idő szerint nem vagyunk. – És hogy nem a szegény a gazdag ellentéte, a nem-gazdag még nem szegény. A szegény az még lejjebb van, az nincstelen, a szegény a szegénynél is szegényebb. – Nem, fiam, mi nem vagyunk szegények, mi csupán szegénységben élünk.

Édesapánkat folyamatos figyelmetlenség jellemezte, amit előzékenységgel és figyelmességgel leplezett. Kicsit mindig máshol volt, mint ahol volt. Nyúltunk érte, és a levegőbe markoltunk. Olykor a levegőnek volt apa-alakja. Úgy tetszett, evvel a szegény kontra szegénységben élnivel mintha azt állította volna apánk, hogy nekünk valami titokzatos oknál fogva könnyebb, mintha mi ezt csak úgy választottuk volna, már-már szórakozásból, játékból, amely így bármikor felfüggeszthető.

– Ez így azért túlzás – bólogatott atyánk jókedvűen. Élvezte a zavaromat. De hogy azért az nagy könnyebbségnek számított 540a kitelepítésben, hogy minden pillanatban tudhattuk, hogy igazságtalanság történik velünk. A vereség külsőségei erkölcsi győzelmet takartak.

– A nehéz az nehéz – szólt be egy asszony a konyhából.

Anyám egyszer végső elkeseredésében, mert nem tudott mit enni adni nekünk, és már kérni sem tudott, lopott, krumplit, és lebukott. Sírt. Később többször láttam sírni, de mindig apánk miatt (és egyszer miattam); ez egyszer saját magáért sírt.

Ült a tornácon és zokogott. Akár egy hatalmas úrhoz, királyhoz, zarándokolt hozzá a ház, a ház urát (értsd: parasztját), Pista bácsit kivéve, aki az akkor (1951) fokozódó osztályharcnak megfelelően jól megérdemelt kulákbüntetését töltötte a hatvani börtönben. Hort a hatvani börtön vonzáskörzetébe tartozott. Terményrejtegetésért csukták le, vagy tilosvágásért vagy a rendetlen udvar miatt (szalmaszál a kút előtt), bármiért, akármiért, ok és okozat nem álltak abban a szigorú archaikus viszonyban, ahogy azt a régi görögök elképzelték. Ok és okozat nem oksági viszonyban állottak, hanem jogiban.

– Soha nem értettem – így anyánk –, mért vetett a kommunista állam arra súlyt, hogy nyilvánvaló jogtiprásait a jog eszközeivel megtámogassa. Mért nem elegendő kivégezni Rajkot, mért kell még a vallomása is?

– Európai tradíció – ejtette a szavakat maga elé apám. – Már az inkvizíció is így csinálta. Eszméket kizárólag gerinccel együtt lehet törni.

Jött Annu, a háziak nagylánya, a derekáig ért a haja, volt az arcán, a nagyon szép arcán valami bőrbaj, vörös, talányos folt, Mami szerzett neki orvost, mert ő nem mert elmenni, szégyellte. Simogatta anyám haját.

– Ne bánkódjék, Lilike néni!

Anyja, a Rozi néni, kis meleg tyúklevest hozott, mintha betegnek.

– Egyék, Lilike, enni mindig kell. Mindig.

Mami szipogott, kanalazott, szopogatta a tyúklábat. Papi is tapintatosan ült előtte, a lábainál, időnként fölnyúlt, és megsimogatta a kezét.

Jött a Kispista is, nagy szemeket meresztett anyámra; mint mindig: tiszteletét tette.

Tízvalahány évvel később a Kispista valami sikkasztási ügybe keveredett a Hatvani Cukorgyárban.

– Sikított – kuncogott Bogyica nagynéném, mintha helyeselné, vagy mintha ez valami vidám, vicces dolog volna, afféle kópéság; bár valószínűbb, hogy örökösen ugrásra kész káröröme talált tápot magának; híján minden humorérzéknek, alkatának iróniája keveredett szükségképp a káröröm karmaiba. („Bejöttek, ugye, ide ezek a derék oroszok. Most nem megyek bele abba a zsákutcába, hogy megerőszakolták-e a sógornőmet avagy ő viselkedett illetlenül és kihívóan…”)

Késő este, amikor hozzánk már nem szoktak csöngetni, csöngettek. Szabályos küldöttség állított be Hortról, fehér inges, fekete kalapos férfiak, mintha misére indulnának, és asszonyok kiskosztümben, mintha (kötelező) ünnepi műsor volna a kultúrházban. Hallgatóztam (természetesen), de csak ugyanazt a mondatot hallottam újra meg újra.

– Doktor úr, segéljen a Pistának, doktor úr, segéljen a Pistának!

De apám nem tudott segélni, le is csukták a Kispistát. Amit a hortiak igencsak zokon vettek apámtól. Ha akarta volna, nyilván el tudta volna intézni. Azt el sem bírták képzelni, hogy apám ugyanúgy nem akarhatott semmit, mint ők. Ha nem még úgyabbul…

Amikor a házból már mindenki anyámhoz járult, de változni mégsem változott semmi, anyám pityergett, apám ücsörgött a földön, akkor váratlanul újraindult az egész, mindenki (Pista bácsit kivéve) jött ugyanúgy, Annu, Rozi néni, magát s mozdulatait ismételve, biztosítva anyámat, hogy evvel ne is törődjék, nem baj, nem olyan nagy baj, megesett már mással is, ha rávitte a szükség.

Ám hiába mondták (a meglopottak), hogy nem baj, baj volt. Nagy baj. Azután elfelejtette mindenki. Ők is, anyám is, apám is, a magam módján én is.

Titokzatost érzékeltünk a szegénységhez való viszonyunkban, valami nem rendeset. Gyakorlatilag, így láttuk, szegények voltunk, szegényes a ruházatunk (sokáig úgy tudtuk, a gyerekruhák eleve használtak, új ruha nincsen is), nem jártunk nyaralni, kopottak a szőnyegek, ritkán van hús, csirke szinte sose – de mi erre sose gondoltunk! Rosszul kezdtem tehát: nem láttuk mi ezt a szegénységet, részint eltakartatott előlünk, anyánk eltakarta, részint meg megvolt mindenünk, ami nyilván azt jelentette, hogy ami megvolt, azt véltük mindennek. Apánk nem gondolt rá, mi nem vettük észre, az egyensúlyt anyánk tartotta fönn: nem szerette volna veszni hagyni a szegénységgel járó erkölcsi micsodát. Ha már robotol, mint a barom, legalább sajnálják. Vagy még ennél is kevesebbet kívánt: ha már robotol, mint a barom, legalább. Ha már.

Mégis voltak jelek, amelyek arra utaltak, hogy ez a gyakorlati szegénység homályos alapra épül. Hát már maga a főzés! Mert jó, hogy szegényes, de hogyan szegényes! Ne kerteljünk, anyánk az előételek rabja volt. Még a kitelepítésben is. Az előételügyet osztálytársaink előtt egyszerűen letagadtuk. Minek reménytelen magyarázkodásokba bonyolódni. Kapros túróval töltött paprika, paradicsom, vagy csak egy főtt hagyma majonézzel, májkonzerv tejföllel, kakukkfűvel följavítva, egy kis valami. Forma. Anyánk mindenből tudott valamit csinálni, illetve nem valamit, hanem szépet. Az élet minden területén harcot folytatott a csúfsággal, a formátlannal. Kecsketejből, búzadarából kemény tejbegrízt, amit kisimított, megsütött, karikákat vágott belőle, s azt feltornyozta, a karikák közé meg lekvárt tett. Ez volt a Bábel tornya. Ekkor összevissza beszélhettünk, részint nyilvánvaló ökörségeket, részint halandzsanyelven (nyilvánva543ló bölcsességeket). Kacsa sans orange. Ki kér még a szanzoranzsból? (A deklasszált humor.) Szóval előétel és dolce. Dolcse.

– Egy kis dolcse? Pur la bon buss.

Mindig elhangzott ez a kettős mondat, mintha döntenünk kéne.

De már a paradicsomlevet nem tudtuk letagadni, borssal, szerecsendióval, gyömbérrel, ha volt, narancshéj reszelékkel. Mi nagyon szerettük. A barátaink fintorogva otthagyták.

– Micsoda úri pofátok van?!

Itt mintha lett volna valami úri gőg bennünk, büszkék voltunk az ízlelőbimbóinkra.

Noha időnként mi is anyánk szemére vetettük, hogy túl úriasan főz. Nehéz volna megmondani, mit értettünk ezen. Talán hogy a krumplileves nálunk nem olyan jó zsíros, és nem úsznak benne nagy hagymadarabok, mint „idegenben”, hanem sápadt, tejfölös. Franciás, állította anyánk. Hagymalevest is kaptunk. A húsokhoz, ezt se láttuk sehol másutt, kis édes kontraízt, például sült gyümölcsöket, vagy a legendás „szósz pikant”-ot, mindközönséges mustár mindközönséges lekvárral.

És hát a legsúlyosabb: az ezüst evőeszközök. Hogy mi mindig, nemcsak vasárnap vagy ünnepen, ezüsttel ettünk.

– Mért?

– Mert nincs más – vigyorgott apánk, anyánk meg a fejét csóválta. Benne is maradt a kezünkben az ezüst súlya. Vendégségben, napköziben mintegy át kellett állnia a kezünknek az alumíniumra.

– Mi van, nem tudtok rendesen enni?! – mert a túl könnyű kéz kapkod, kilötyböl, ledisznóz. Hallgattunk. De aztán lebuktunk. A strandon. Az még ezüsteszcájg nélkül is lebukás lett volna.

Szinte az egész nyarat a házunkkal szemben lévő strandon töltöttük, reggel ki, zárórakor be. Lehetett volna a büfében enni, de az drága, lehetett volna, ahogy uzsonnát az iskolába, kenyeret magunkkal vinni, vajas paprikást, olykor meg is történt, mindegyik külön szalvétába csomagolva, de délben meleget kell enni. Ha lehetett, mi tizenkét órakor ettünk, ezt hoztuk a kitelepítésből, faluról; harangszó, ebéd, évszázadokon át. Vagyis ti544zenkettőkor abbahagytuk, amit épp csináltunk, focit, úszást, csajozást, és mentünk a kerítéshez, ahol anyánk már várt az ételhordóval, mert enni kell, és enni rendesen kell, meg kell adni a módját, az egyik rekeszben tehát nem étel volt, hanem szalvéta meg a házban föllelhető egyetlen eszcájg, ama ősi. Ültünk testvérek egymás mellett, ezüstkés, ezüstvilla – ami a félmeztelen testek közt még abszurdabbul vette ki magát –, jöjj el Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Körben a barátaink finoman fitymálva figyelték a kapros zöldbabsalátát(!).

Ezek az ebédek nem segítették összeforrásunkat a dolgozó nép tömegeivel.

Nem ismerem partjaim, mondja egy Ahmatova-verssor. Édesapám életét, ahogy a nagy orosz, illetőleg nagyon is szovjet folyókat, elterelték. Nem ismerem partjaim, ezt a mondatot apám sose mondta. Nem mintha ismerte volna, nem, hanem mert nem nézte. Életének első húsz esztendejében nem volt rajta mit néznie, egy elsőszülöttnek jól definiáltak a föladatai, minden szépen, puhán előírásszerűen haladt a medrében, tán a nadrágszárak tetszettek rövidebbnek, mint az elvárható lett volna Galánta grófjától, Fraknó örökös urától és várkapitányától, a magyar főrendiház örökös jogú tagjától, a hitbizomány várományosától. Húsz év a grófi szérűn: nem árt, nem használ.

A háborúban nem nézelődik az ember.

Utána meg mire körbenézhetett volna, lett, ami lehetett. Apám soha nem nézte, milyen lehetett volna az élete, mi helyett van a mostani; van, ami van.

Igazi élete akkor kezdődött, amikor újra eszébe jutott Lili kisasszony, vagyis akkor már özvegy, tanítónő. Anyám úgy visel545kedett, mint akit meg kell még valamiről győzni, így volt fülig szerelmes apámba (ringlispíl, darázs). Apám pedig úgy viselkedett, mint egy fülig szerelmes fiatalember, minthogy fülig szerelmes fiatalember volt.

Még balettre is hajlandónak mutatkozott beülni, egyáltalán anyám kulturális érdeklődését gátlástalanul osztotta, ment vele a Szépművészetibe, a Zeneakadémiára, színházakba. Ezt még nekünk is fölemlegette bizonyítékul a szerelemre, amikor későbben kutakodtunk a gyökerek iránt.

– Hát még balettet is néztem! – hivalkodott büszkén.

Viszonzásul, revansképp (anyám használatában: rövans), fogat fogért, anyám futballmeccsre járt. Vagy ment. Egyszer legalábbis volt. Apánk valamiért sokat mesélt a nagy Henniről, a Fradi kapusáról; anyánk így sokat tudott Henniről, de szinte semmit magáról a játékról, annyit talán mégis, hogy azt gólra játsszák, így amikor az Újpest gólt rúgott a Fradinak, Henninek, nekünk, anyám a dermedt Fradi-tábor közepén, ujjongva fölugrott, gó-ól!, kajabálta, fáradt, bánatos férfiszemek nézték, apám homlokát szégyenében a tenyerébe temette. Ezt sokszor hallottuk, főként anyánk önérzetes előadásában. Úgy néztünk rá, futballgyerekek, fradisták, miként akkor, a stadionban az a sok zöld-fehér szívű, szegény magyar férfi.

Klasszikus apa–fiú ikon, jártam meccsre apámmal. Az Üllői úton együtt láttuk a tizenhét éves Albertet először játszani. Az a kis ijedt csönd a stadionban, amikor a zsenialitás hirtelen testet ölt. Be volt kötve a feje, valami történhetett az első félidőben, de azt nem láttuk.

– Az a turbános – nézett körül jelentősen édesapám –, arról a gyerekről még fogunk hallani. – Ő már akkor megmondta.

Mindent úgy csináltunk, ahogy kell, ahogy szokás. Meccs előtt szotyolát meg tökmagot vettünk. Vagy külön papírzacskóba, vagy az ember oldalt fordulva mutatta, esetleg még a kijelölt 546zseb száját széjjelhúzva, hogy hová. Szünetben pedig siettünk – szaladtunk, kivétel nélkül mindig szaladtunk: apám fogta erősen a kezemet, és húzott, én meg lebegtem, emelkedtem utána, akár egy kabát vagy tündér –, hogy jó helyet fogjunk a büfés sorban, anélkül természetesen, hogy egy másodpercet is mulasztanánk a mérkőzésből. Megvetettük az ilyen előbb indulókat. Én bambit vagy úgynevezett utasüdítőt ittam (később hallottam a szakkifejezést az efféle homályos eredetű, céljait tekintve szocialista, alkoholmentes italokra: lónyál), apám pedig sört. Egy vagy két korsó sört. Hármat. Otthonról azt az utasítást kaptam, hogy a másodikat próbáljam megakadályozni, de a harmadikat mindenképp.

– Papi, szépen kérem, ne tessék még eggyel inni – kérleltem egyszer, de úgy nézett rám, hogy evvel azután soha többé nem próbálkoztam. A negyediknél sem. Ha úgy adódott. (Mert nyert a csapat, és a győzelmi mámorban, vagy vesztett, és akkor abban a bénult tehetetlenségben, meg ha döntetlen lett, hogy a szakmai értékelés elvégeztessék.) Szó nélkül követtem, ha úgy adódott, a kocsmába, pedig azt már nem szerettem, féltem is kicsit, apám kiszámíthatatlanabb lett, mélabúsabb. De a harmadik sörig egyértelműen csak vidámodott, és az olyan jó volt.

A szünetben megszerzett virslit meg sült kolbászt a nagy plecsni mustárral vittük vissza a helyünkre. Szívesen néztük az üres pályát is. Szép. Jól emlékszem ezekre az ízekre, a fogak közé ragadt szotyola, a lónyál, a mustáros, zsíros, paprikás kolbász, a dohányfüst és egy közeli sörszag! Lent meg az a gyönyörűséges zöld négyszög, benne a fehér vonalak, körök.

A mennyország lehet ilyen, apa, finom ennivaló, szépség, gondoltam.

De úgy látszik, túlontúl katolikusra gondoltam el a mennyet, mert ezt a boldogságot szenvedéssel kellett kiérdemelnem, kiváltanom: kivétel nélkül minden alkalommal borzalmas fejfájást kaptam, migrént, hányással. De csakis meccs után. Sodródtunk a tömegben lefelé a lépcsőkön, ő rámnézett, én bólintottam, mire betértünk az első vécébe, ő odaállt a vizeldébe, én 547meg kivártam egy fülkét, és úgy. Ez a várakozás olyan kényeskedőnek hatott, ezt nem szerettem. Utána apám így szólt:

– De sápadt vagy.

Mindig ezt. Türelmetlenkedett, de leplezte. Mint egy roham, olyan volt ez a migrénes fájás. Indult a második félidő közepén, a húsz-huszonötödik perc táján, és a hányással be is fejeződött (csak egy kicsit sápadt voltam). A virslitől meg a sült kolbásztól az sem vette el a kedvem, hogy darabonként újra látnom adatott őket a vécékagylóban. Egyszer fordult elő, a hősiesen küzdő Tatabánya ellen, hogy már a szünet végén rákezdett a fejem, és ennek megfelelően minden hamarabb történt, az emberek röhögve-undorodva ugrottak széjjel.

– Ne igyál, kicsi, annyit, bazmeg!

Apám most nem leplezte türelmetlenségét, türelmetlenül védett meg.

– Menjenek már!, nem látják, hogy rosszul van!, azt hiszik, szórakozunk?! – és egy durva mozdulattal megtörölte a számat. Fájt. Az inge ujja foltos lett, de őt ez nem érdekelte, fizikailag semmire se volt finnyás. Sose láttam undorodni például, soha, semmitől.

Egyszer.

Anyám családja nem nagyon szerette volna ezt a házasságot, tartottak apáméktól, noha akkorra már, 1947–48, megszűnt a nagypapák közti munkaviszony, de nyilván emlékeztek erre-arra. De avval igazán nem lehetett volna anyámat vádolni, hogy a jóba akart beleülni. Nem vallott volna valami jó ritmusérzékre. Apámat akkor már csak a két szép szeméért lehetett szeretni.

Született Endre, de mindenki Pattyinak hívta (mert a nagyszentjánosi óriáskertben volt egy gyorsan érő körtefa, s Pattyi bácsi állítólag egész kicsi korában odatotyogott a fához, vitte a kisszékét, s órákat ült ott, leste a körtéket, s ha egy leesett, bólintott, s szólt: patty; négyéves koráig más szót nem is mondott), 548anyám öccse, aki 1947 októberében jött haza a frontról – ő is ellenezte, noha apámat szerette, egy évben születtek, egy időben kerültek föl Budapestre, az egyetemre, illetve a Ludovikára.

Együtt járták az éjszakát is. A Tabán bár a Hadnagy utcában, és ott egy Micike nevű pincérnő!

– Valami őrületes cehhet csináltunk, tíz vagy tizenöt pengőt. A kezünk meg az asztal alatt találkozott a Micikén! Nevettünk mind a hárman, mit tehettünk mást.

Így szólt Pattyi bácsi kedvenc nővéréhez: – Ne feledd, egy arisztokrata család inkább elnézi, hogy fiuk egy kurvát vegyen el feleségül, mint azt, hogy egy hétszilvafás családból valót. Nagyvonalú família, de nagyvonalúságukat egymás közt élik ki. Mondjanak bármit, mindig le fognak nézni. Főként leendő apósod. Uszkár az uszkárral, puli a pulival, ne feledd.

Pattyi bácsi szigorú volt, inkább pedáns, még inkább elvei voltak, és azokat megtartotta. A nevelésről is bírt elvekkel, elvi elvekkel, melyek szellemében ostorozta is anyánkat a mi alapjaiban elhibázott nevelésünk miatt. És majd ő megmutatja. És valamiért Mami nem nevette ki, nem hessegette el, hanem szabad kezet, de legalábbis kezecskét adott neki.

Első lépésként Pattyi bácsi bevezette az úgynevezett Fekete Füzetet, egy fekete füzetet, amelybe fölírattak a mulasztásaink, hibázásaink, a szemtelenkedések és a restség különb s különb megnyilatkozásai; ezekkel egy sorban az ezért járó (kiszabott) büntetés (tiltások, ellentételezések), majd a büntetés kitöltésének igazolása.

Mi fapofával, ellenkezés nélkül követtük ezt az új, ismeretlen, katonás rendet. Anyánk meglepetten és idegenkedve figyelt minket, nem volt hozzászokva ennyi segítéshez.

Noha amúgy is jártunk rendszeresen bevásárolni, megkaptuk cédulán a vásárlandókat, zárójelben ha nincs, mit helyette, mindent tudtunk, nem kellett félni semmitől, tíz zsömle, két kiló kenyér, húsz deka parizer. Sose párizsi. A téliszalámit is picknek írta (de a boltban téliszaláminak mondtuk). De azt ritkán vettünk, soha nem szeletelve, hanem egyben, és azután ő szeletelte föl. Csak neki szabadott, még apánknak sem, mert 549mindenki túl vastagra vágta (volna). Amikor egyszer – titokban, bűnözve – elrágicsáltam egy centi vastag darabot, mintha kolbászt, sőt kenyeret, az nem is hasonlított arra, amit ismertem; a lelkifurdalás is megváltoztatja az ízlelést, vagy a bűn igézete.

Soha olyan vékony szeleteket nem láttam, mint a mamáméi. A teremtés csodája, átsütött rajtuk a nap. Meg volt szabva, mennyit szabad egy kenyérre tenni. Pattyi bácsinál nyilván százalék lett volna, hány százalék kenyérfelület fedhető le és így tovább, még ki is kellett volna számolni. Később, a gimnázium alatt jártam hozzá, ő így mondta, magasabb mathézist tanulni. Inkább mérnök-, mint matematikusesze volt, de szép rendet tartott az agyában, ami jó hatással volt rám. Azt is jól viselte, inkább csak engem döbbentett meg, hogy némelyik föladatot nem tudtuk (tudta) megoldani.

Azt (sajnos) megérzi az ember, mennyi jár a szalámiból. Az biztos, hogy nem érinthették, fedhették a szeletek egymást, és nem lehetett akkora karéjt szelni, hogy háromnál több darabot szabadjon rátenni. Húgunk, aki szerette a találós kérdéseket, egyáltalán: szeretett gondolkodni, örömét lelte a fejtörésben (ha másfél mókus másfél nap alatt másfél mogyorót eszik meg, hányat eszik meg kilenc mókus kilenc nap alatt), fölvetette, hogy mekkora darab az ideális kenyér, hol a legjobb a szalámifölhasználhatósági hányados, hol ideális, de ezen nem volt mit gondolkodni, mert a zsömle az ideális, a fél vajas zsömle, a vaj épphogy betemethette a kis „gödröket”, egy szelet zöldpaprika és egy teljes körszelet téliszalámi.

A Fekete Füzet mellett a Szépevési Verseny számított Pattyi bácsi nagy didaktikai teljesítményei közé. Ki lettek dolgozva a szépevés elvi szempontjai és az evvel harmonizáló pontozási rend. Hogyan kell fogni a kést meg a villát (nem a nyakánál), kanál megy a fejhez, nem a fej a kanálhoz, kéz sosem az asztal alatt, könyök a test mellett (gyakorlásul valóban könyvet a hónunk alá szorítva ettünk), és vizet csak leves után. A zsűri, szüleink és az éceszgazda, szigorú arcokat vágva járta körbe az asztalt; jegyzeteltek, fintorogtak, bólogattak, láthatóan nagyon élvezték; mulattak. De arra nem volt szemük, hogy észrevegyék, 550mi nem mulatunk. Mi feszengtünk, illetve győzni akartunk, pedig evés közben csak enni akarni jó.

Anyai nagyapám, ezt Bogyica is, Pattyi bácsi is büszkélkedve említette, anyám nem nyilatkozott, nem ivós, ám mulatós embernek számított. Nem ivós, ám mulatós, vagyis fegyelmezett, ám életszerető. Az asztalon táncolt a győri Fehér Hajóban, Nyári Deske és zenekara játszott. De akkor is hajnalban kelt, pontban fél egykor ebéd, utána posta, újság, fél óra alvás. Minden este parancskihirdetés a majoros gazdáknak, tiszttartóknak, segédtiszteknek. Huszonhétezer hold erdő és még egyszer ennyi nem erdő, ez tartozott alája, mert ennyije volt a másik nagypapának. Felelősségteljes munka. Tárgyalni a magyaróvári kémikussal pászentos műtrágya dolgában. Mennyi a fornai tehenészetben a tejátlag, Wittman bérlővel újrabeszélni a kondíciókat. Tarokkozott, kis tételben. A gyerekek ritkán látták a szülőket, az internátus havonta egy hazajövetelt irányzott elő. Sose egy ujjal nem nyúlt a gyerekekhez; nagymama igen. Pofonokat is kaptak tőle.

Mi már nem láthattuk rajta a szigort, csupán az öregkori, rémült szomorúságot, mely ott fészkelt a mélységes mélyben ülő, dióbarna szemében. Öregkorára csúnya lett, mintha félig lett volna csak kifaragva az arca, új, gyalulatlan felületek, durva törések keletkeztek. Ez különösen Bogyikó szépsége mellett tűnt föl. De kedves volt, kedves nagymama.

Aztán egyik napról a másikra elfelejtett főzni. Ácsorgott a konyhában, kivett egy lábost, visszatette, fölemelte a fűszertartót, letette.

– Ne haragudj, kicsi lányom – mondta kuncogva Bogyikának –, de elfelejtettem! Mindent elfelejtettem! – Mintha egy gyerekes csínyt vallana be, jópofa tréfát.

Azután már az embereket se ismerte föl, kevergette az élőket és a holtakat, és szép lassan bekerítette valamiféle üldözési má551nia, konkrétan hogy a Mami az életére akarna törni. Ebbéli vélekedésében mi lelkesen erősítettük, sok apró tárgyi bizonyítékot szállítva néki mondott asszony elvetemültségéről. Mi anyánkat olyan jónak és tökéletesnek láttuk és éreztük, hogy nagy örömet okozott róla mint gonoszról beszélni. Olyannyira nem volt ennek köze a valósághoz, hogy titkos rágalomhadjáratunkat valamiféle szemérmes szerelmi vallomásként éltük meg. Oly sok jó lehetetlenség jött össze; nyugodtan élvezkedtünk. És a nagymama lelkesen vevő volt minderre, szinte újjáéledt. Pisztolyt is ígértünk neki önvédelem céljából. Mire váratlanul azt mondta:

– Bogárkáim, ragaszkodom a 38-as Smith and Wessonhoz.

Senki nem tudta, honnan szedte ezt.

IV. (Nepomuk) János, cseszneki ág, kamarás, Hunyad és Zaránd megyék, majd Veszprém megye főispánja, titkos tanácsos, helyettes főajtónálló mester, a „Koronázott Remény” bécsi szabadkőműves páholy tagja, 1777. június 10-én feleségül vette Schönbrunnban losonczi Bánffy Ágnes grófnőt, Dénes gróf és báró nagybarcsai Barcsay Ágnes leányát, Mária Terézia királynő kereszt- és nevelt leányát.

Mellesleg mesélném el, hogy a Veszprém megyei hivataloskodás alatt történt, hogy egy alkalommal kocsi Horváth János alispán megválasztása ellen a régi rokon kellőn túl buzgólkodott, miáltal a tisztújítási kongregációt, nevezetesen a szentgáli nemes urakat annyira fölbőszítette maga ellen, hogy azok őt agyonütéssel fenyegetve a megyeház-terem ajtaját betörték, és már-már tettlegességre került volna a dolog, ám János egy mellékajtón hirtelen kiosonva, hű vadásza által kísérve, a lármázó választóktól követve, a visszavonuló helyiség felé rohant. Az ajtó előtt azonban utolérték és mentéjének egyik ujját letépték. Ekkor azonban vadásza a kését azok elé tartva, nagyatyánkat az ajtón betolva, az üldözésnek véget vetett.

Ágnes apja katolikus, anyja protestáns, aki a házasságkötésükkor reverzálist adott, hogy gyermekeit (rendben) katolikusnak fogja nevelni. De volt eszében. Az apa mint Erdély kancellárja sokat tartózkodott távol (Bécsben), így az anya még arra is kényszeríteni akarta leányát, hogy protestáns emberhez – férfihoz – menjen férjhez. Amikor a kancellár szeméről lehullt a hályog, felszólította a feleségét, adja ki neki a lányukat, amit az megtagadott, sőt. Bánffy igyekezett a „protestáns ürdüng”-re hatni, hiába. Erre katonai karhatalommal támadt saját házára, leányát kiszabadítván vitte Bécsbe anyjához. Itt megkeresztelték katolikusnak, keresztanyja a királyné lett, hozzáment János rokonomhoz, esküvőjüket a schönbrunni császári kápolnában tartották, a menyasszony hozományát a királynő adta, amiképpen az ebédet is Schönbrunnban. (Az ünnepély részleteit gróf Michna Mihályné, született báró Desfaigny Latonselle palotahölgynek a Bánffy-családhoz írt leveleiben közli. – A királyné által ajándékozott aranyos kocsi egyik vörösbársony párnája még megvan.)

Namármost ezeknek a leánya, Josefa, nem, Marianna, aki egy Ruspoli herceghez ment hozzá, egy árva szót sem tudott magyarul. Állt az ablakban ez a nagynéném a római palotájában, körötte az a sok Ruspoli, tekintete végigfutott a Vatikán tetőin, megfordult, és hibátlan kiejtéssel, csupán az r-eket pörgetve erősebben, mint azt, mondjuk, Cegléden szokás, azt mondotta:

– Őry Jánosnak árnyékában jó ülni.

Se előtte, se utána egy szót se magyarul. Viganellóban temették, a Ruspolik sírboltjában.

Őry (Őri?) Jánosnak árnyékában jó ülni, senki nem tudta, honnan szedte ezt.

Nagypapa, ha jókedvű volt, szépen fütyölt. A térdére legtöbbször anyámat ültette. Egyszer meg odavágta dühében a kávéscsészét a falhoz. (Meleg volt a hideg meggyleves. Furcsa: ha hi553deg lett a leves, mindig tréfált: Tán szél fútt a konyhában? Vihar, szellő, vagy hurrikán?! De valami vót…) De másnap engesztelésül huszonnégyszemélyes készletet hozatott Bécsből. Megfellebbezhetetlen tekintélye volt. A fiúk se vitatkoztak vele soha. Ha Apik úgy gondolja. Ahogy Apik akarja. Bogyicáék szerint, noha a gazdagságot illetően világok választották őket el egymástól, sokkal nagyvonalúbb volt, mint a másik nagypapa.

– A kegyelmes úrhoz nem is lehetett hozzászólni – jegyezte meg Bogyi pikírten.

– Ez nem igaz – hajtotta le apám a fejét szégyenlősen.

A Ludovikán Jóni Imre volt a Pattyi bácsi osztálytisztje.

– Kérek eltávozást, haldoklik az édesapám.

– Engedélyezem, de ha az apja nem halálos beteg, magát lecsukatom!

Nagyapám 1940. október 4-én halt meg, este hétkor. Mind a négy gyerek ott állt az ágyánál, várták a hét órát. A halál pillanatában Mamili önkívületbe esett, és megátkozta az Istent.

Megátkozta az Istent.

A gyerekek zokogni kezdtek rémületükben.

Erről később sosem beszéltek. Mikor a húgom ezt kitudta, azonnal nagymamához sietett, és rákérdezett. A húgunk minden kérdést föltesz: így bátor és így gyáva.

Nagymama elpirult, azután mosolygott, azután a fejét csóválta.

– Miről beszélsz, bogaram? Inkább sütök neked egy kis palacsintát.

Mert elképesztő, ízletes és könnyű palacsintákat tudott sütni. És dobálta is! Soha más helyzetben nem látszott rajta semmi játékosság, sőt vidámság sem, csak ekkor, palacsintakor.

Azután elfelejtette a palacsintát is.

Szerelemgyerekek vagyunk-e, kérdeztük külön-külön, őket egymásnak mintegy kijátszva, szüleinket. De már későn kérdeztük, a kérdés nem volt értelmezhető.

Azt azért nem lehetne állítani, hogy – ellentétben anyáméval – az apám családja akarta volna a házasságot, mert ez nagyapám akaratát jelentette volna, aki nem akart e házasságot illetően semmit.

Ami meglepő, nem? Mintha nem érdekelte volna az apám sorsa.

De a nagymamát érdekelte.

Ezért ünnepélyesen meglátogatta anyámat, hogy egyszerűen rábeszélje a házasságra, akit ugyan nem kellett rábeszélni, de nagymama jól érezte, hogy anyám bizonytalankodik kicsit. Anyám akkor együtt lakott Mamilival és Bogyicáékkal, szemben a Császár uszodával. Nagymama, amit sose, kiöltözött. Bogyica ezen titokban nevetett. Ő főzte a kávét, a híresen jó „kaffáját” a tárgyaló felek számára. Anyámat bosszantotta a nővére fölényeskedése. Neki nem volt kedve nevetni.

Félt. Mert mindentől félt? Vagy akkor még nem? Akkor még olyan volt, amilyennek a fényképei mutatják? („Úrnő vagyok, életem főszereplője, így döntöttem.”) Mi többnyire a nem túl izgalmas „áldozatos családanya”-arcot láttuk, ebből villant ki néha, mondjam így, a húgom arca, egy zabolázhatatlan, kópés, mégis nyugodt női személy arca. Vad szabálytalansága főként Bogyikóval összevetve tűnt ki. Aki olyan szépséges volt, mintha egy színes magazinból lépett volna ki – ugyanabból, ahonnét a Mia tant’ –, úrinős eleganciája az ötvenes években önmagában bizonyította a proletárdiktatúra esetlegességét. Nem tudott nem elegáns és nem gyönyörű lenni. De, mindevvel szöges ellentétben, mindent kizárólag úgy mert és tudott csinálni, ahogy illik. Anyánk megvetően emlegette föl, hogy a nővére a tortáit mindig akkurátusan kigrammozza. És vállat vonva mindig hozzátette:

– Igaz, összehasonlíthatatlanul jobbak is, mint az enyémek.

Nagymama nem jelezte jövetelét, beállított. Elviharzott az ajtót nyitó Bábikó mellett, mintha az a szobalány volna csak. Anyám olvasott épp, ám amikor nagyanyám megállt az ajtóban 555s szemügyre vette őt, akkor – akkor nem történt semmi, olvasott tovább, úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Félreértette nagyanyámat. Aki egyszer csak mintha rohamra indulna, két hatalmas szökkenéssel, akár egy tigrisféle, anyámnál termett, az örök fekete ballon, ahogy a bolseviki zászlók a bolseviki filmeken, lobogott utána, legalább ilyen váratlanul leguggolt, megfogta Mami kezét, megsimogatta. Semmit nem mondtak egymásnak. Mindkettőjüknek tetszett a másik keze.

– Szépen kérlek, ne hagyd el a fiamat.

Szótlanul ültek a Bogyikó kávéja körül.

A nagymama kérni jött, de amikor látta, hogy a mamám a világ végezetéig fogja a papámat szeretni, egy másodpercet sem maradt tovább. A fia érdekelte, nem a menye. Kicsit mindig átnézett anyámon. Például soha nem beszélt róla. Csak, ha, apánkról, rólunk. De minden héten írt egy levelet neki, pontosabban egy nyílt levelezőlapot. S amikor hallotta, hogy anyánk franciául tanul (fölfrissíti a franciáját), akkor franciául írta ezeket. Amikor, rövid ideig, angolul, akkor angolul.

– Is the pen on the table? – kérdeztük szigorúan, de igazságosan.

– Oui, the pen is on the table! – rikkantott anyánk really boldogan. Erre mindig hajlandó volt.

A lapok mindig ugyanarról szóltak, rövid, tárgyias beszámoló, hogy ő meg a húga miként vannak, azután a várható időjárás elemzése összmezőgazdasági szempontból, jó-e az országnak ez a sok eső most, esetleg még valami a nemzetközi helyzetről, különös figyelemmel a Kennedyekre és a pápára.

A történelmi önvád és lelkifurdalás?, a kurucos reflexek?, a kettős neveltetés?, valamiért jó ideig úgy tudtam, hogy mi, annak idején, négyszáz éve, számításból, az idők szavát hajlékonyan követve léptünk át az ellenreformáció farvizén a pápistákhoz, ez és két okos házasság lett volna ama híres családi fundamentum.

Nem mintha ebben valami zavarót találtam volna. Mindenki azt mondja, minden gazdag ember, milliomos („manapság már nincsenek gazdag emberek, csak milliomosok”), hogy ő, meglehet, tisztességes ember, de az első millió megszerzéséről ne kérdezzék, szóval, úgy tetszik, ez a dolog természetéhez tartozik, tőr, gyilok, házasság és házasságtörés, adóellenőrök sárga hullái a Temze zavaros vizében satöbbi, mért éppen mi volnánk kivételek.

És nyilván nem is voltunk azok, mindazonáltal Miklós ősöm nem világi számításból lett katolikussá, hanem hitből, meggyőződésből, szívből, legbensőbb meggyőződésének kifolyásából; bizonyítaná ezt az is, hogy hosszú éveken át neki ebből csak hátránya származott. Hosszú távon persze nem. Hosszútávfutó család (kevés van ilyenből, igazán talán csak a Károlyiak még).

A családi emlékezet őriz egy minden bizonnyal soha meg nem történt, több helyről (egyről) megerősített jelenetet, melyben a felháborodott és protestáns apa elűzi házától katolikussá lett fiát.

Akkoriban nem egy protestáns família taníttatta gyermekeit katolikusoknál, rendszerint jezsuita iskolákban. Miklós, a későbbi nagy nádor, a Galántához közel eső Vágsellyén tanult, nem lévén elérhető távolságban protestáns iskola. Érdekes, hogy nem tartottak a jezsuitáktól, pedig ha egy jezsuita megfog valakit, azt nem ereszti… Fiatal és büszke volt a magyar protestantizmus, bíztak magukban és a protestáns gondviselésben. Isten és a fiatalemberek útjai azonban kifürkészhetetlenek. Még nem fordult a század, amikor híre jött, hogy az ifjú „átallépett”, anyai nagybátyja, a nagy hatalmú úr, Illésházy István, a későbbi nádor (1608), harcos protestáns, valamint atyja, Ferenc, „eszes tanácsos főember”, üstöllést hazahívták Galántára.

Megérkezésekor éppen ebédnél ülve, atyja, így mondják, úgy csapta a levestálba a kanalat, hogy az egész Miklósig fröccsent.

– Igen! – kiáltotta ő ama kérdésre, hogy katolizált vala-e. Bizony vala, és e hitben is akar meghalni.

Hogy annak semmi akadálya nem leszen, tört ki haragja apjának, s vágta sorba feléje a tányérokat.

– Tíz fiam közül tégedet adtalak tizedről és dézsmájul az ördegnek – fenyegette, hogy imígy-amúgy vereti, bünteti és exhæredálja őtet. Végre ugyan felüté az asztaltól, és a házból is kicokigatta.

Az ifjú nagy pacienciával szenvedett, semmit nem is szólván azokra attyának, hanem a ház előtt való kertben egy fa alatt letérdepelt, és sírván nagy áhítattal adott Istennek hálát érette, hogy az igaz hitért olyanokat engedett volna neki is szenvedni. Anyjának sok sírásával s áldásival a mezőre kiküldetvén gyalog, s a többi közt azt mondván:

– Te vagy édes fiam az, ki édes anyád fájdalmit megszolgáltad, azért menj el már az Úr Istennek szent áldásával – s így váltanak el sírva egymástól. Atyjával többé már nem is látták egymást, ki 1603-ban még élt, de azon innen okleveleinkben neve többé elő nem fordulván, valószínűleg 1604 körül múlhatott ki.

És az persze igaz, hogy az özvegy Mágochy Ferencné, báró Dersffy Orsolyával való házasság nagy lendületet adott a majdan magasba ívelő pályának, ám minden más szóbeszéd, mely az érdekházasság tényét valószerűsítené, nem más, mint protestáns publicisták rágalomműve. Ebben Szalárdi János meg Sepsi Lackó Máté jártak elöl. Ez utóbbi történeti följegyzéseiben el sem tudja képzelni, hogy protestáns főurak másként, mint pápisták mérgétől haljanak meg, így Homonnai Bálint s ennek István fia, így Mágochy Ferenc is.

Mindenesetre a Mágochy-rokon Pázmány érsek nem talált kivetnivalót a körülményekben. (Pázmány anyja, haraklányi Massai Margit, húga volt Mágochy Gáspár második feleségének, Massai Euláliának.) Drugeth György se talált, sőt a pozsonyi jezsuiták sem találtak.

Hírelték, hogy már a férj halála előtt entyem-pentyem, aztán hogy a házasságkötés előtt nyilvánosan együtt éltek volna, és hogy az öregecske Orsolya meddő lévén ágyasokat fogadott volna Miklósnak, részint jóság- és nagyvonalúságból, részint az örököst biztosítani.

Nézzük csak ezt az egyet, hogy öregebb lett volna ősanyánk ősapánknál, zúzzuk itt tönkre a komisz protestáns malevolen558tiát. Mert ha föllapozzuk, s mért ne lapoznók föl, Sopron vármegye közgyűlési jegyzőkönyveit, ott olvashatunk egy tiltakozást a lánzséri domínium egy legelőjének használata ellen „Nagyságos Császár Orsolya leányasszony, lánzséri Császár Miklós leánya” nevében 1586. január 7-i dátummal. Tehát Dersffy Orsolya anyja ekkor még nem volt férjnél. Minthogy Mágochy 1582-ben, Miklós bácsi 1583-ban született, Orsolya néni pedig nem 1586 előtt, így utóbbi amazoknál idősebb lehetni nem lehetett. Quod erat demonstrandum.

Mármost ami anyámék házasságát illeti, az itt is nagy lendületet adott a vonatkozó férfi életének, amely azonban utána, visszafogottan szólva, nem ívelt a magasba. Igaz, ellentétben a Dersffy-nagymamával, anyám idősebb volt apámnál.

A házasság természetesen súlyos mésalliance-nak számított, akkor is, ha már nem volt rang, illetve mindenki, mindenki, aki számított, rangon alul volt.

Aki persze elsőszülöttet szül és fiút, az, másfelől, rangos valaki. Úgyhogy én kicsikét megemeltem anyám tekintélyét ott a század kellős közepén, egy áprilisi napon.

Anyám szerény keresztelőt akart, nem érdekelte a presztízse, noha később többször láthattuk reménytelen küzdelmét, a láthatatlan bajvívást a láthatatlan családdal; ez alkalomból inkább gondolt az Istenre, mint a rokonságra. Viszont a rokonság gondolt ránk, itt apámnak sem lehetett szava, a százados szokások erősebbnek mutatkoztak, s az anyaszentegyház azonnal és ünnepélyes keretek közt rám tette a kezét.

Ordítottam.

– Ó, a kis pogány!

Ordítottam ezüst skófiummal szegett, ősi pólyámban, a sárga-kék családi színekkel fölszalagozva, az egyház hű szolgája pedig nem minden kenetesség nélkül (munkahelyi ártalom; mint a bányászoknál a csúz) regisztrálta a közösség gyarapodását.

Az Egyházat mi persze ex officio is támogattuk, minden vasárnap századokon át ott ültünk a misén a kegyúri padban. (Kegyúri padban, mintegy nekem fenntartott kegyúri padban már ültem, ha plébánosállítási jogomat nem gyakoroltam is.) Össze voltunk, nemdebár, fonódva, fontos püspököket adtunk a klérusnak, sőt hercegprímást, folytonos és természetes kapcsolat volt ez (amibe még az is belefért, hogy II. József kezdeti reformtörekvéseit Ferencünk támogatta – Károly püspökünk meg fumigálta –, csak azután elszaladt a ló evvel a Józseffel, s már nem lehetett követni).

A majki nagymamánk testesítette meg – láthattuk – ezt a gyakorlatias és barátságos, tehát kritikus viszonyt, így azután ellentétben azokkal, kik, lényegében francia hagyományokat követve, az Egyház kezét szőrös, zsíros mancsnak avagy púderes, gonosz, csontos hatalmi kézfőnek látják – én úgy vagyok az Egyházzal, mint a fogorvossal: a szokásokkal ellentétben nem félek tőle.

Azért nem, mert mi a Baynok Laci bácsihoz jártunk kezelésre, a Bogyica sógorához, a férje bátyjához, aki szintén hasonlított a Vittorio de Sicához, ha nem is annyira, mint az öccse.

Nem féltem, mert részint aranykeze volt (a fájdalommentesség fontos eleme az eszmefuttatásnak), részint a kezelés egy afféle családi látogatás részeként lett eladva (beadva), a felnőttek kávéztak, diskuráltak (apám is!), mi a testvéreimmel titokban egy meztelen nőt ábrázoló festménnyel akartunk minél több időt tölteni (húgunk is!), ártatlanul pislogtunk az irányba, miközben régi, háború előtti lapokat nézegettünk, A Társaságot meg az évfolyamonként bekötött Színházi Életet. Ilyenkor Laci bácsi felesége, Flóra néni, akit nem szabadott néninek szólítani, lenénizni, és ezért nem szólítottuk meg sehogy, és aki zsidó volt, és hiányzott az egyik alsó karja, de olyan ügyesen mozgatta és nem mozgatta, hogy senki nem vette észre, és nem is 560beszéltünk róla, egyikről sem, és aki rettenetes szenvedések közepette halt meg később, a karjánál kezdve rothadni kezdett, ilyenkor mindig ugyanazt a mondatokat mondotta:

– Színházi Élet? Az az Egyed Zoltán lapja. Ügyes, intelligens, finom zsidó volt. – Mindig ezt.

Állítólag, anyánk állította, az akt őt ábrázolta.

– Azt maga honnét veszi? – vigyorgott apánk, mintha tán ő föstötte volna a képet vagy ő lett volna az ecset.

Váratlanul igen jólnevelten viseltük magunkat ezeken a délutánokon, mintha Pattyi bácsi nevelt volna minket, vagyis egy kicsit mégis féltünk. Ezt az egészet untuk is, meg nem is. És akkor időnként hátulról, innét a lakás felől, valaki valódi (egyszerű) és várakozó beteget megelőzve úgymond bekukkantottunk Laci bácsihoz, köszönni, meg hogy hogyan van, aki azután amúgy mellesleg megnézte a fogainkat. Az „agyarainkat”.

– No ez apátok fogköve! Ínyben gyönge család! – ilyeneket mondott.

Amikor fölvettek a piaristákhoz, hirtelen – bár ettől nyilván függetlenül – nőni kezdett a fogam, az egyik szemfogam, akár egy nyúlnak, ki kevés sárgarépát harapdál, avagy egy farkasnak, ki kevés nyulat. Laci bácsinak ekkor halt meg az apja. Százéves volt épp. Méhészkedett a Hűvösvölgyben. Egyszer elveszítette a méhkirálynőt a vonaton. Le kellett állítani a szerelvényt Ceglédbercelnél. A ceglédberceli eset! A temetés napjára kaptam időpontot.

– Roppant avantgarde elképzelés ez egy szemfog részéről – mormolta, tűnődőn kocogtatva a fogam. Az öltönyre vette rá a fehér köpenyét. Gyönyörűséges selyemnyakkendőket hordott, olaszokat. Anyánk szerint egy vagyon. Bisszig megjegyzéseket tett Laci bácsira. Ennek több oka is volt. Lenézte őket, mert Laci bácsiék időnként összeverekedtek, sőt, erről még beszéltek is, mintha ez a szerelmüket bizonyítaná, megvetette őket, mert a háború után hamiskártyázással tartották el magukat (ezt cáfolták, de mindhiába), a harmadik ok pedig, hogy apánk e látogatásokon erősen flörtölt Flóra nénivel, és anyánk elvárta volna Laci bácsitól, hogy tegyen valamit ez ellen vagy emiatt, de az 561nem tett. Mi úgy láttuk, anyánk nagyon is jóban van Flóra nénivel, kedvesek egymáshoz, és mindig mosolyognak. Bábozni is tőle tanult meg a Mami az ostrom alatt, amikor két hónapig egy lakásban meg egy bunkerben éltek.

– A temetés nem avantgarde műfaj – és tovább kocogtatta a fogaim. – Helyes, a piaristák, nagyon helyes. Vernünftig. A piarok kihozzák, ami benned van. Ebben a korban ez kell. Tanítórend, van bennük szerénység és szigorúság, tudják, hogy a tudás eleve véges, ezért kell tisztelni és vigyázni rá. Modern pofák, nyitottak. Nem olyan esetlenek, mint a ferencesek, de nem is olyan édesek, és nem akarják annyira a hatalmat, mint a jezsoviták. Most persze akarhatnak, amit csak akarnak, örülnek, hogy élnek. Ami inkább ferences program. A piaristák furtonfurt gondolkodnak. Fáj? Látom, hogy fáj. Ki kell várni, mit akar. Ez, fiam, egy akarnok fog. Ne bosszantsuk. És ne nevess egy ideig!

Leült velem szemben egy kisszékre, amely forgott, mint a zongoraszék.

– Így még nem is láttalak. Én az egész országot félig nyitott pofával látom. Az a sok sötét a szájakban… Dohányzol? – Nem dohányoztam. Akkor kezdtem nem dohányozni. – Piaristák, az jó, jó szolid. Akár egy tweedöltöny. No de hol vannak ma már a tweedek… Igaz, tartósak… Keresztelőt, temetést kizárólag a katolikusokkal szabad csináltatni. Manapság már alig csináltatnak öltönyöket. Mintha bizony előre ki lehetne találni, milyen egy ember! Ruhagyár! Contradictio in adjecto, fiam! Majd ezt is eldeclinálják neked a piarok. Nálatok persze mindenki katolikus, ától cettig, fejtől lábig, keresztül-kasul. Bár jut eszembe: anyád…! Reverzális, fölteszem. Akkor csak ától emig, vagy emtől zettig. Születés, halál… mindig csak a szokásost, csak ami már bevált… A katolikusok színházban gondolkodnak. Az működik. Egy jól olajozott gépezet. Gördülékeny. A katolikusok gördülékenyek. Katarzis nincs sok, de túl lehet élni. Bemegy az ember hétkor és kijön háromnegyed tízkor. Addig is eltelt az a kis idő… Ha majd kell, nyugodtan dőlj rá a katolicizmusodra!

Nem mertem megszólalni, ám sokáig hallgatni sem mertem. Elébb bólogattam, hogy jó, rádőlök, és aztán megkérdeztem, hogy ő rádől-e.

Hogy rá szokott-e dőlni.

– Hová dőlni? – mosolygott rám. Szép férfi volt, és ezt tudta is.

Volt még egy harmadik testvérük, a Dodó bácsi, a Do-ódi, ahogy Bogyica kántálta, őbelőle már teljesen kiveszett a Vittorio de Sica, azt mondták róla, hogy minden képzeletet fölülmúlóan önző és garasos („Smucig, fiam, egy smucig fráter!”), és hogy nőkkel tartatja el magát, öreg nőkkel, bár már lassan, igaz, hozzájuk öregedett.

– És állandóan kirándul azokkal a vén spinékkel! Az egészséges élet! Nem akar meghalni, micsoda közönséges gondolat! És állandóan zöld térdzoknit visel az állandó kirándulásain!

Laci bácsi mosolyától olvadoztak volna a nők, ám csupán én voltam kéznél.

– Hová dőlni?

– Hát ahogy tetszetted mondani, a katolicizmusra.

– Dőljön, akinek van. – Megérintette a térdemet. – Én csak olyan valláshoz tudnék csatlakozni, amely szerint a Teremtő nevet azon, amit teremtett; amelyben a Teremtő gúnyolódó Isten volna. Mennyivel egyszerűbb volna minden, ha elfogadnánk a gunyoros Istent. A kereszténységben nincsen nevetés… Nekem nincs semmim. – Megsimította a térdem. – Én vagyok a leggazdagabb.

Ezt nem értettem. Azután óvatosan megkérdeztem:

– Te protestáns vagy?

Súgta, akár egy titkot:

– Ó, még annál es jobb: ateista.

– Jaj! – szaladt ki a számon.

– De el ne áruld ezeknek – és körbemutatott, mintha az egész világra. – El kell néha merülni az önsajnálat gyógyító iszapjában, de nem túl sokat, mert olyan ez, mint az onánia: megvan a bukéja, de valahogy nem… nem Istennek tetsző dolog. – A legkedvesebben az ateisták tudják kiejteni az Isten szót. Az abla563kon át a Parlamentre láttam. Hallgattunk; majd átölelte a lábamat, és a fejét a térdemre hajtotta. Én meg föntről, az öblös fogorvosi székből, akár egy trónusról pillantottam alá. Nagy sokára azt mondta:

– Uram, királyom. – Csönd. – Szép dolog, ha az embernek meghal az apja, majd meglátod. Szép. Csak a méhekkel mi lesz. Mi lesz a méhekkel.

Megsimítottam a vállát.

A szemfogam nyilván eközben is nőtt.

A keresztelőmön mindenki rendben tette a dolgát: az egyház szolgája adminisztrált, az Úristen várakozón tudomásul vette a nyájgyarapodást, apám pedig megkezdte kalandos apaságát, vidoran rámpillantott, majd lelkesen, a keresztelő rítusának megfelelően, helyettem, ellene mondott az ürdöngnek. (Apának lenni titokzatos föladat. Titkos kérdésekre titkos válaszok születnek, a felek tudta nélkül. Apának lenni azért nehéz, mert nem lehet rá fölkészülni. Ami az apaságból megtanulható és jószándékkal, érzékenységgel teljesíthető, az mind nem érdekes. Ezt én akkor nem tudtam, de apám tudta. Ő azt nem tudta, hogy végül aztán mindig minden kiderül.)

Anyám boldogság (én!, én!) gyötörte arcát a szokásosnak mondható borongás felhőzte, az, ami a családunkban szükségszerűen elfogja az anyákat, akik, értelemszerűen, nem született Esterházyk (bár előfordult, hogy az egyik ág besegített a másiknak, ha nem is annyiszor, mint a Károlyiaknál, kik puritán gőgjükben legszívesebben mindig maguk közül választottak volna, az a biztos), így valamelyest mégis kívülállók, akkor is, ha, értelemszerűen, nélkülük az ág leszáradna, eltörne, kihalna.

Anyám, karján a deddel, büszkén, klasszikus Mária-pozitúrában, úgy érezte hirtelen, mintha a Jóisten egy kellemetlen sógor volna, egy pökhendi sógorféleség, vagy talán anyós, nem, inkább annak, s főleg apósunknak nővére, egy nagynéni, egy gi564gantikus tanti, egy giganti, az ő pillantása fogja át a „betolakodó” életét. A tantik bonyolult rendszere röpült folyvást a család fölött. Arcukon nem a magtalanok irigysége, hanem szigor és tudás; a rend őrei ők, egy belső, kimondatlan és kimondhatatlan és, úgy tetszik, megismerhetetlen családi rend őrei. Nem gyöngécske vénkisasszonyok, ez a könnyű elégtétel anyámnak se adatott meg, ahogy félig oldalt pillantva ismét meglátta a hatalmas, széles karimájú, színes, árnyas kalapokat, melyekhez oly kíméletlenül és szükségszerűen passzolt minden, a szemfesték, a rúzs, az öv csatja, a táska mintája, a cipő talpa.

Nehéz rend ez.

S ha hátrálunk az időben, még könnyebben megborzonghatunk: egy múlt századi, állig begombolható, fekete, zárt ruha, Bécsből való, egy muttermörder, bár ott vélhetően már nem hordják, egy ilyen ruhadarab önmagában képviselné ezt a tantis tekintélyt és óhatatlan rosszallást, és így tovább, visszafelé, elébb ebben, majd abban az évszázadban nem találva nyugtot, hogy végül kikössünk annál az arannyal hímzett tafotás mellénykénél, melyet a nádor húga viselt, s mely hétfő kivételével megtekinthető a budapesti Iparművészeti Múzeum félemeletén. Minden efféle ruhadarabon, tárgyon, a Bogyica rúzsától az Illésházy Zsófia pirosítójáig, tetten érhető e sajátos családi metafizika, archaikus etikett állandó jelenléte.

– Ellene mondunk! Ellene mondunk! – kántálták kaján ügybuzgósággal a családtagok. Ezerkilencszázötvenet írtunk, vagy hát írta, aki írta, világos volt, hogy mire gondoltak. Egy vasárnap, egy keresztelő erejéig még könnyen tudtunk elegánsak lenni, botrányosan előkelőek, büszkék, kevélyek. Még közel voltak a birtoklás évszázadai, még éreztük az ízét. A nincs, a semmi ízét nem éreztük. (Én meg még a cucliét sem, anyám ragaszkodott ahhoz, hogy gyermekei cuclimentes övezetben nőjenek föl. Így is lett. Úgy tartotta, hogy a cucli közönséges, és minden közönségestől meg akart minket óvni szegény…)

– Azért kétezer év az kétezer év – bólogattak elégedetten az oltár felé. – Ez a komcsi vircsaft alles mit allem legfönnebb harminc esztendőt tudhat magáénak. Érthető, ha viszolyogtató és 565kellemetlen is, hogy most bizonyos hebehurgya – ezt gondoljuk el raccsolva!, hebehuhgya, azonnal értjük a proletárforradalmak genezisét! – vadsággal iparkodik ledolgozni azt, ami az elemi mathesis szerint is lehetetlen: a különbözetet.

Én politikailag semlegesen továbbra is bömböltem, bár ekkortájt ezt már nehezen lehetett volna bizonyítani. Mia néni tartott a keresztvíz alá, izgalmában kiment a fejéből, hogy ott fekszem a karján, és belepottyantott a szenteltvíztartóba. Tökéletes protestáns alámerítkezés. A ministránsgyerek kikapott a medencéből, és visszaadott anyámnak, aki hüppögve ölelte át víztől csöpögő magzatát, és a keblére szorította. A pap elnevette magát, ő még ilyet nem látott, ez most már egy rendes baptista gyerek, rá, mármint a papra nincs is szükség. Apám, akár egy házőrző, megmordult, holmi protestánsnak ne gyalázza senki az ő gyermekét.

– Csöndesebben, Isten házában vagyunk.

Tele voltam – indulásképp – szent vízzel. Nyár volt, jólesett.

Azt álmodtam (álmodoztam), hogy érdeklődöm az apám iránt az Úristennél. Puhatolózom, tapogatózom, feszegetem. Hogy milyen. Szerettem volna tudni, hogy milyen. Biztos, ami biztos. Evvel töltöttem a mamám hasában az időmet. Ám többszöri sürgetésemre se adott érdemi választ az Úr. Hogy ő nem javasasszony (a fiatal Sinkovits Imre hangján beszélt). De én nem azt kérdem, mi lesz a sorsom, hanem hogy milyen lesz az apám. Erre kuncogni kezdett, akár egy bakfis, s mondotta: vajon? Utólag úgy tetszik, a Jóisten ravaszkodva úgy beszélt volt velem, miként későbben olykor apám; tán, hogy szokjam. Szokjam a tónust.

De én azt szerettem volna, hogy meséljen, ne csak jelezzen, utaljon, hanem meséljen a papámról meg erről a Magyarország nevű Magyarországról – mégis, mire számíthatok.

Nem. Ezzel szemben avval a javaslattal él, hogy képzeljem el az apámat. Vonogattam a vállam, vihar egy pohár magzatvíz566ben, á, nem olyan fontos, majd csak lesz valahogy. De én csak képzeljem el. Fössem a képzeletem vásznára. Falára. Vágjam ki papundekliből, s majd színezzem ki. (A papundekli és a papám etimológiailag így függ össze.) Ollóval készítsek árnyfigurát à la Goethe. Ne félj Goethétől, nem harap. Vagy gyurma. Még talán a gyurma lesz a legjobb. Meglehet, nem klasszikus anyag, de sokrétű. Vagyishogy mozgékony. Szóval csak gyűrjem, gyömöszöljem, dagasszam. Kit? Az apámat. Állítsam piedesztálra, ábrázzam, fényképezzem le. A szétszaggatott, az édesanyám által dühében egyszer szétszaggatott fénykép darabjait gyűjtsem és ragasszam össze. Mikor? Az idők folyamán.

És készítsek vázlatokat, rajzokat, föstményeket.

Apám mint rézkarc, akvarell, szitanyomat, mint karikatúra, tájkép és csatajelenet. A csatajelenet főként filmen venné ki jól magát, amint a hajnali ködben föltűnnének a marcona lovasok apám hajszálai közt, az erdőszélen, majd lassan, óvatos méltósággal előretrappolnának a homlok széles, tág terében, én vigyázva megemelkednék a Zöldfikár nyergében, nem vagyok gőgös, de örömös, mely paripát Pázmány nagyuramtól kaptam volna, a szép eszességű és magasra vágyó kardináltól, kaptam szívből és ravaszságból, szeretésből és fondorlatból, mert ez őnála egybetorkollik – számításban, fortélyban és valódi, szent jóságban.

Azt viszont nem álmodtam, amidőn egyszer – egyetlenegyszer – összecsaptunk, mint két bajvívó. Nem Pázmánnyal, hanem az apámmal. Mikor? Még jártunk Fradi-meccsre, de már nem együtt. Mindenesetre jócskán a westfáliai béke után. Lihegve álltam előtte, aki, fehér holló, éppen igen apának mutatkozott.

– Nagyon téved, ha maga azt hiszi, hogy meg tudja akadályozni a terveimet! – sziszegtem, és öntudatlanul magázásba váltottam vissza. Éppen akkoriban kezdtünk tegeződni, ám ha ő pusztán apa és én pusztán fiú, gyerek, akkor úgy beszélek, 567akár egy gyerek, abból a régebbi időből. – Maga, édesapám, ha a feje tetejére áll, akkor se…

Meg voltam hatódva váratlan határozottságomtól. Viszonylag nyugodalmas kamasz voltam, nem volt sok baj velem, mert nekem sem volt sok bajom a „többiekkel”. Magányosnak ugyan magányosnak éreztem magam, egyedülesnek, de nem tudtam, ezt kinek a számlájára írjam. Általában beszéd helyett hallgattam, amire apám hallgatással válaszolt, amit én indulatos csönddel vettem tudomásul.

Most elmosolyodott az öreg (egy idő után áttértünk a faterről az öregre, ő meg majdnem úgy tett, mint aki ezt helyteleníti, de tévedésből büszke rá), homlokán összeszaladtak az úgynevezett nevetőráncok. A homlok ezen mozgékonysága, élettelisége azt az érzést kelti, hogy apám feszt gondolkodik, mérlegel, kétségbevon; a ráncok előzékenységet jeleztek, és valami grandiózus szkepszist, amit könnyen lehetett fölényességnek értelmezni.

Ezt azután magamon is tapasztalhattam, a legbarátságosabbnak, hangsúlyosan kedvesnek, sőt olykor elsőrendűen megnyugtatónak szánt mozdulatomba, mondatomba is keveredett az apám iróniájából és távolságtartásából, ami zavarba hozhatja vagy bőszítheti az embereket, akkor is, ha én ezt nem akarom, vagy éppen ez az, amit nem akarok.

A falnak bírtam volna menni (nem mentem) apám időnkénti fölényeskedésétől, ettől a hallgatag ál-mindentudástól; nem vettem észre, hogy ezt én kényszerítem rá: ha békén hagyom, magamagától sosem ilyen. Csak ha a farbát hozatnám elő vele, akkor ilyen. A farbával nem akar előjönni. Vagy nincs is farba. Vagy több van, neki is van, nekem is van, és amikor ő előjön az övével, azt én észre sem veszem.

– Te csupán megnehezíteni tudod az életemet! – kiáltottam ifjúi hévvel, ijedten az arcába. Engem is meglepett a hevességem. Mintha nem is én beszéltem volna, de én beszéltem. Apámmal egyébként sem lehetett klasszikusan veszekedni, részint kijött belőle a nagypapa jeges arisztokratizmusa, veszekedni – micsoda cselédtempó, és az ember, a veszekedni kívá568nó, azonnal s önkéntelenül, az első szemöldökvonásra csatlakozott ehhez a fölfogáshoz, részint általában került minden konfliktust, kisiklott, alig láthatóan megcsóválta a fejét, megmoccantak a szeme körül a szarkalábak, a hunyorgós derű redői, tekintete fölcsillant, jelezte a mosolyt, ami maga volt a mosoly, és finoman arrébb lépett.

(Édesanyámmal se veszekedtek sokat. Akkor se nagyon, midőn rossz passzba került, ivott is – „ivott, mint a gödény” –, el-elmaradozott. Ez nyilván anyánkon is múlott, aki akarta is tudni meg nem is azt, amit tudott, de nem akart tudni.

A húgunk talált egy vékony, fehér, úgynevezett írófüzetet. Piszkos, pecsétes, foltos, a fénytől megfakult. A Fűzfői Papírgyár terméke, fogyasztói ár: Ft 0,50, és valamelyikőnk gyerekírásával rá van írva: Vázlatpontos füzet, és rögtön át is van húzva. A hátlapján az ábécé szerepel, írott betűkkel, mintegy mutatva, hogyan kell: Aa-tól Zszs-ig, azután: Írásjelek: . ? ! , ; : – „ ”, majd pedig egy megszívlelendő imperatív: Minden írásbeli munkád külső alakja tiszta, gondos és tetszetős legyen! Budapest, 1963. szept. 4.

A füzetet tőlünk csaklizhatta anyánk, gyakorlatias följegyzések vannak benne, Bogyikónak adott vagy tőle kapott ruhák jegyzéke, a Margitkának fizetett pénzek, mosogatás, vasalás (melyből kiderül, hogy tíz forint volt az órabére), kiadások, számsorok (összeadva). A füzetben minden egyes tétel ki is van húzva, vagyis minden mintegy elintézve. A füzet végében, hátulról visszafelé, anyánk akkurátusan jegyzetelte „apám viselt dolgait”, dátum, óra, perc, esemény. Nem szívesen idézném. De ott is ez látszott, ez az igen–nem, nyilván rögzíteni is azért kellett, hogy ne tagadhassa le majd maga előtt oly könnyen a „dolgokat”. Mert apám persze (?) mindig mindent tagadott, a szemrehányásokat indokolatlannak, de mindenképp túlzásnak minősítette, mindazonáltal ígéri, többé nem fordul elő. Néhanap hallottunk ilyen suttogásokat; de vajon mi nem fordul elő többé, ha, nemdebár, sohase is fordult elő valami, ami szemrehányást érdemelne. Ezekben a följegyzéseiben sem merte anyánk kiírni a szavakat, láthatóan félt a szavaktól, a szavak általi rög569zítéstől, és félt az üres soroktól is, a tátongó semmitől, mint öncsalástól. Pl. hul: ez azt jelentette, hogy hulla, hulla részeg; rúz: hogy rúzsos volt az inge vagy ő maga.)

Ebben az alig létező vitában röviden vázoltam Papinak – nem figyelt – a terveimet, különös tekintettel a közös emlékezetre vonatkozó programra, az angyalok karától a körömpörköltig, Pázmány Pétertől a farkamig, édesanyámtól az édesapámig, és hogy – ez különösen szép gondolat – mindenki emlékezete az enyém is, az övé is, a testvéreimé is, a szomszédoké, és enyém az önkéntes rendőré, minden… Mondtam a magamét.

– Te mindég gyerek maradsz – szólt váratlanul közbe. Hangjából büszkeséget hallottam ki, melyet kénytelen voltam magamra vonatkoztatni, az én körmönfont dicséretemnek vagy fiúi pozícióm tiszteletének fölfogni. – Te mindég gyerek maradsz, és én mindég az apád. – Csönd, majd mintha a vicc poénját mondaná, élvezkedve: – Amíg meg nem halok.

Vállat vontam, úgy emlékszem. És akkor apám, mintha saját magán átbucskázva, bohóckodva magyarázni kezdett, hogy lám és vagyis, fiatalúr, a közös emlékezet nem sziklára épül, hiába nyertem én a gondos szülők gondoskodása folytán a keresztségben a kőszikla, Petrusz, nevet, bizony az nem erre a kősziklára épül, hanem ingoványra, arra a poshadt, tőzeges, gázoktól sziszegő, lidérces pocsadékra, melynek halál a neve.

Hirtelen megcsókolt.

– A közös emlékezet malterja a halál, bizony, úgy ám, maflicsek.

Két bajvívó; bajt víttunk.

Amikor 1951 májusában megkezdődtek Budapesten az úgynevezett kitelepítések, szüleim nem aggódtak vagy izgultak, nem volt miért; ismét a szokásos: ha minden el van veszve, akkor nincs mit veszíteni, ami akár szabadságnak is nevezhető, de legalábbis a szabadság érzetét keltheti. Én ugyan még nem veszítettem semmit, de én se aggódtam, és nem is izgultam, mert én meg azt képzeltem, hisz mi mást is képzelhettem volna, hogy ez a természetes, hogy ilyen az ember élete: hogy még a bölcsőből kirángatják, idegen emberek jönnek, kiabálnak, csomagolás, szaladgálás, sötét, teherautó, gázolajszag, megint idegenek, megint kiabálás, apám rezzenéstelen arca, anyám sír, aztán nem sír, már sose sír, szinte sose, hogy tehát ez volna a dolgok rendes menete, és ha ez a dolgok rendes menete, akkor mivégre volna az aggódás meg az izgulás.

Nem tudtam, hogy amikor először megpillantottam, Budapest a félelem városa volt; szülővárosomat a félelem uralta, az övé volt mindenestül, a félelemé, a Vár utcácskái, a sétányok, a koszos külvárosok és az elegáns allék („a nagybácsikról elnevezett allék”), minden, a rettegés ült a városon „hatalmas, fekélyes, rút valagával”. Bölcsőmből káprázatos kilátás nyílt a Vérmezőre meg a Várra. Jó helyen laktunk; első lakásom egy budai villa volt, meredek telken, mintha a ház a dombból nőtt volna, nem messzi a Csaba királyunkról elnevezett lépcsőtől, a szerencsétlen áruló Martinovics nevét viselő hegy oldalában.

A Schwarzenberg dédmama és a Mia néni is velünk laktak, miután a zárdát, hol kvártélyt kaptak, s melyet, rémlik, mi finanszíroztunk, a család, feloszlatták. Mia néni szépségét még 571inkább kiemelte az örök fekete szemüveg. Mint egy híres színésznő, aki rejtezkedik. Pedig semmi színésznős nem volt benne, és a szépsége is erőtlenné lett (vagy mindig is az volt, ami önellentmondás); férfi őt mint férfi sose szólította meg, érzelmi kapcsolat pusztán a fivéréhez, a nagypapához fűzte, őt szolgálta volna egész életében, de ő nem hagyta. Nem engedte. Kézenfekvő lett volna, ha apácának megy, de Krisztus jegyese és szolgája se akart lenni, ahhoz is hiányzott belőle az érzés. Maradt a pénzügyi támogatás. Az érzelem hiányát Mia néni kétségbeesetten igyekezett leplezni, kedvességgel leplezte, sikertelenül. Mire mi, gyerekek, kétségbeesetten biztosítottuk, hogy szeretjük. Azt hiszem, a kétségbeeséseink elég jó lábon állottak egymással. Az viszont bizonyos, hogy a világon neki volt a legselymesebb keze. Megfogtuk, mint egy gyönge madárkát, engedte, és föl-le húzogattuk az arcunkon. Miközben ő, úgymond, németre tanított minket.

Volt nekem egy távoli, fantasztikus és titokzatos nagybátyám, Szebek Miklós, akit mindenki csak Robertónak hívott, mintha olasz selyemfiú lett volna, kivéve (később apámat, ő akkor már nem hívta sehogy, „nevét nem vette ajkára”) anyámat, ő komolyan mindig Miklósnak szólította, Miklós, Miklós, kérem, mindig így.

Időnként ő is nálunk lakott, volt egy állandó matraca („ez bizony lószőr!, jó lószőr ez!”), eleinte az én szobámban, ám anyám folytonosan aggódott, mi lehet velem ott messzi, a másik szobában, vagy csupán vágyódott utánam, és nem akarta, hogy nélküle múljék az időm (később, hogy sokan lettünk, akkor már összevissza múlt az idő, s anyám se bírta és akarta fölügyelni e múlást, igaz, akkor már aggódni sem aggódott, négy gyerekért nem lehet aggódni, mert abba belehülyülne az ember, négy gyerekért csak reménykedni lehet, nem mintha az kevés volna, elég az, ha elég), mindenesetre ő átköltözött hozzám a matracra, Ro572berto meg át apámhoz, a hitvesi ágyba. Ezen nagyokat nevettek – mind a hárman. Eredetileg Roberto lett volna a keresztapám, minthogy már tanúnak bevált az esküvőn. De ő nem akarta.

– Keresztapának nem ilyen kell – mondta hidegen, és elpirult.

Sokáig úgy tudtam, hogy 1951. június 16-án érkezett a gonosz papír, hogy lennénk ha szívesek huszonnégy órán belül a számunkra kijelölt kényszerlakhelyre elhordani az irhánkat, ami nemcsak avval a morális haszonnal járt, hogy a nép ellensége, ez voltam lényegében én (egyébként véletlenül az én nevemre lett a papír kiállítva, de apámék úgy tettek, mintha nem vették volna észre), móresra lett tanítva, hanem avval a gyakorlatival is, hogy egy kellemes lakás üressé vált, konkrétan a nép számára vált üressé, még konkrétabban P. E. elvtárs számára, hogy vinné el őt a fekete fene.

Vagyis mindenki jól járt, mi erkölcsi balanszba kerültünk, a nép meg stb.

Június 16-a jó dátum, de július 16-a is az, mert ez volt a kiköltöztetések utolsó napja. A legeslegutolsó. Szóval el lett húzva a mézesmadzag a szüleim szája előtt, akikkel így mégis megesett a legnagyobb baj, ami diktatúrában érheti az embert: reménykedni kezdtek.

De ez azután többet nem fordult elő.

– Bocsánat, kegyelmes úr, a Nuszbaum bácsi van itt. Beszélni szeretne a kegyelmes úrral. – Artúrné, Artúr Gáborné, így hívták a nagypapa pesti házvezetőnőjét. A nagypapa Pestre volt bejelentve, ezért őt is utánunk küldték. Nagymama maradt Majkon.

– Én voltaképp Görgey-leszármazott vagyok – súgta Artúrné nagyapámnak, nem tudván, hogy nagyapámnak nem lehetett 573súgni, legalábbis nem volt senki a világon, aki abban a helyzetben lett volna, hogy súgni akart vagy mert vagy tudott volna. Nagypapa visszahőkölt.

– Görgey. Kérem, ahogy jónak látja. – De Artúrné rajongott érte, leste minden kívánságát (lágytojás stb.). E napon, a kitelepítés napján állandóan elpityeregte magát.

– Ki az a Nuszbaum bácsi?

– A fűszeres a Lövőház utcából. Nem tetszik ismerni?

– Nem én.

– Nagyon akar beszélni a kegyelmes úrral. Beengedhetem?

– Nem lehetne máskor? Mondjuk jövő csütörtökön délután ötkor teaidőben Horton, annál a kuláknál, ahová szállásomat áthelyeztem.

– Mért tetszik beszélni erről? – szipogott az asszony. – Nagyon izgatott a szegény öreg. Hadd engedjem be.

Nagypapa bólint, Artúrné beenged, Nuszbaum úr mélyen meghajolva jő, köszön, nagypapa gyanakvóan biccent.

– Jó napot.

– Nuszbaum Mór vagyok. Nem tetszik ismerni? Na ja, majd pont egy Esterházy gróf fog ismerni egy Nuszbaumot. – Amikor nagypapa hazajött a fogságból, állt sorban a Joint segélyhelynél. Nézik a nevét, Móric, rendben, anyja neve Schwarzenberg, rendben, nű, Móric bátyám, de hogy sikerült ezt a szép családi nevet szerezned.

– Tessék, Nuszbaum úr.

– Hát mégis tetszik tudni, hogy Nuszbaum vagyok?

– Most mondta.

– Ja, hacsak úgy nem!

– Mivel szolgálhatok, Nuszbaum úr?

– Kérem, én nem akarok achremből jönni…

– Achrem? Várjon csak… Az első világháborúban Galíciában szolgáltam pár évet. Alajos öcsém is ott halt hősi halált. De erre a városra nem emlékszem…

– Az nem város kérem, mármint az achrem. Az achrem az ez! – Azzal afféle „hátulról mellbe”-mozdulattal, jobb kezével nyakatekerten megvakarta a bal fülét. – Tetszik érteni.

– Mondjuk – mondta nagypapa kedélytelenül.

– Na, szóval én nem akarok achremből jönni.

– Jöjjön nyugodtan achremből! Csak jöjjön már! – kiáltott nagypapa türelmetlenül a félig pakolt kofferek közül.

– Kérdem én: ki az a Nuszbaum? A Nuszbaum az egy senki! Egy nagy nímand, kérem szépen, egy Esterházy mellett. Most tessék nekem őszintén megmondani: nincs igazam?

– Nem tudom, mire akar kilyukadni. – Nagypapa feszengett.

– Hallottam erről a bajról, amibe a kegyelmes úr jutott. Micsoda baj, én aztán tudom! Nekem ez benne van a véremben ötezer éve. Ez a futkosás ide-oda, felkapni azt a kis motyót, mindig menekülni, ki tudja, hová. Ismerjük mi, kérem, nekem már a nagyapám is, amikor Galíciából menekült… Meg az egész ószövetségi bolyongás, negyven év a sivatagban, az a sok hercehurca, kérem, az is itt van a véremben…

– Kedves Nuszbaum úr, ha szabad kérnem, térjünk, ha van, a tárgyra…

– Tetszik látni, csak beszélek, beszélek, egy ilyen fecsegő vénember, és feltartóztatom a kegyelmes urat.

– Hát őszintén szólva…

– De mielőtt rátérnék a tárgyra, csak azt akarom mondani: ne tessék erről a Rákosi Mátyásról megítélni bennünket… Ezt mi nem szeretjük. – Ő is elkövette azt a hibát, mint a házvezetőnő, suttogni kezdett. – Az egy azesz!

– Aha – mondta nagypapa, és belepottyantak egy nagy csöndbe. – Hát kedves Nuszbaum úr, nagyon örültem…

– Tessék várni, tessék várni! Még el sem kezdtem, amiért jöttem.

– Lehetne akkor röviden?

– Megpróbálom, csak tetszik tudni, mielőtt idemerészkedtem volna, arra gondoltam, a kegyelmes úr majd egyszerűen kidob.

– Hát ha már említi…

– Mert amikor meghallottam, hogy a kegyelmes urat holnap kitelepítik, összeállítottam egy csomagot. Itt van, kérem. És ne tessék engemet kidobni vele!

– De hát mi ez? – képedt el nagyapám.

– Én megjártam a poklok poklát az egész családommal. Én tudom, hogy ilyenkor mire van az embernek leginkább szüksége. Ez egy ilyen csomag, kérem. Én állítottam össze. Tessék megbízni az én nagy tapasztalatomban.

Nagyapám haragra lobbant. Nem volt nagy tapasztalata a nem rangbéliekkel való érintkezésben. Ez idő szerint azt vette leginkább zokon az új időkből: az új relációkat.

– De hát csak nem képzeli, hogy én egy ilyen könyöradományt…

Nuszbaum átölelte a csomagot, egészen közel lépett nagypapához.

– Kegyelmes úr! Nagyon szépen kérem, fogadja el! – Némán nézték egymást. – Elmondjam? Amikor 1944-ben sárga csillaggal a mellünkön elhajtottak bennünket a nyilasok, a kegyelmes úr épp arra járt a Lövőház utcán. Halszálkás öltönyben, sétabottal a kezében, szürke kalappal a fején. – Ezt ismertem Hortról, minden vasárnap ezt viselte nagypapa, halszálka, sétabot, szürke kalap, így ment a templomba. A párttitkár meg akarta tiltani, főleg a sétabotot, de nem lehetett, mert vallásszabadság volt. Féltem tőle, a halszálkáktól, nem mertem a zakóhoz hozzáérni, nehogy megszúrjon, pontosabban, nehogy megfulladjak, mert azt már tudtam, a halszálkától meg lehet fulladni. – Akkor a kegyelmes úr megállt a járda szélén, és ahogy elhaladtunk az úttesten… egy gyönyörű mozdulattal, mélyen megemelte előttünk a kalapját!

– Nem is emlékszem… De hát ez igazán nevetséges semmiség…

– Semmiség? Én ezt sohasem fogom elfelejteni! Tetszik tudni, mit jelentett ez nekem akkor, ott, abban az állapotban? Újra embernek éreztem magam! Tetszik érteni? Embernek! Kiegyenesedtem, és belenéztem a géppisztolyos nyilas pofájába!

– Ez csak a maga lelki erejét dicséri, Nuszbaum úr…

– Nem igaz, kérem. Nekem ez a nyilvános kalapemelés adott erőt a későbbi borzalmakhoz is. Az egész családom elpusztult. Mind egy szálig!

Ez a „mind egy szálig”, ez valahogy zsidó szokás – jutott hirtelen nagyapám eszébe. Egy arisztokrata család nem pusztul ki egy szálig. Valahogy mindig marad valaki. Négyen, egy csatamezőn, egy órában hősi halált halni: igen, de mind egy szálig nem. Valahogy ilyen a számtan.

– Mind egy szálig! De tetszik tudni, hányszor eszembe jutott az a kalapemelés? Hogy akkor valaki, ott a Lövőház utcában, visszaadta a méltóságérzetemet! – Nuszbaum úr lihegett a fölindultságtól, arcát megtörölte a zsebkendőjével. Majd fáradtan így szólt: – Hát ezt akartam elmondani, hogy én csak adósa vagyok a kegyelmes úrnak.

– De hogyhogy ezt csak most mondja, ennyi év után?

– Mindig akartam, de nem volt bátorságom. Most… úgy éreztem… közelebb kerültünk.

– Nem – mondta hallhatatlanul és kétségbeesve nagyapám.

– Közelebb kerültünk… talán… – Az ajtóból visszafordult: – Az én Istenem áldja meg, kegyelmes úr!

Mintegy függöny.

– Jobb volna, ha ez a Nuszbaum volna az Isten. Láthatóan jobban járnék.

A Teherfuvarozási Vállalat X sorozatú és 0111263 sorszámú fuvarlevelét ceruzával töltötték ki. Rendszám: YT–404. Gépkocsi raksúly: 4 tonna. Pótkocsi raksúly: –. Menetlevélszám: 013601. Rendelési szám: 31252. A fuvarozási szerződésre a GÜSZ és a díjszabások érvényesek. Felrakás helye: Budapest. Lerakás helye: Hort, Heves megye. Feladó (fuvaroztató) az édesapám, sz-szel, i-vel, lakhelye: XII. kerület stb., lakása (?): u.a. Átvevő: ott apám elképesztő aláírása, doktorostul, utánozhatatlanul. Csillag, lábjegyzet lent: Csak helyközi fuvarozásnál kell kitölteni. Akkor ez helyközi volt. Itt alul még az is olvasható, hogy a vastagon bekeretezett rész a feladó (fuvaroztató) (vagyis az édesapám) bejegyzésére szolgál.

Csomagolás neme nincs kitöltve, darabszám nincs kitöltve, áru megnevezése: ingóság, bevallott súly mázsában nincs kitöltve, megállapított súly (már a vastag kereten kívül!) nincs kitöltve.

Különmegállapodások, egyéb bejegyzések (pl. fel- és lerakásra, útirányelőírásra, rakszerszükségletre vonatkozóan): üresen hagyva, mellékletek: üresen hagyva. A fuvardíjat fizető neve (cége): u.a. Lakhelye és lakása: u.a. Egyenszámlaszáma: kp., s alatta ismét a drága feladó (fuvaroztató) mondhatni forradalmi aláírása, a kezdőbetű több helyen átszaggatja a papírt, ezzel a fergeteges és grandiózus D-vel nem tanácsos viccelődni, pedig ez még csak a doktor d-je, de mindenestül a névhez tartozik. Olyan, mintha a gróf helyett lenne; ám midőn ezt fölemlítettem előtte, úgy nézett rám, mintha eszemet veszejtettem volna, mintha a családunk névtelenül, csakis parasztfölkelésekben angazsálta volna magát (Dózsa György unokája stb.). Aki egyszer találkozott apám D-jével, más szemmel néz rá, ez az ember még sokra viszi. Aláíráshamisítás szóba sem jöhet, évekig gyakoroltam, silány utánzatokra telt csupán. Csodálom őt ezért a D-ért. Sokszor csak úgy öncélúan, az élvezet kedvéért megkértem, vesse papírra a nevét, a nevünket, másodpercekig szánkázik a toll föl-alá, hurkok csapódnak jobbra-balra, duplaszaltó és svédcsavar, de nem ám csak úgy összevissza, hanem egy tökéletesen begyakorolt és indulatos terv szerint (45 után két évig a Kerbankban dolgozott, külföldi levelezés, ott „tanult ebbe bele”), és egyszer csak ott állt megint ez a különös, vad ábra, ami távolról sem emlékeztet arra a névre, amit én írok, amit nekem kell írni, ám mégis az, eksztatikus, földöntúli, isteni változatban. A lenyűgöző iniciáléhoz – ami még csak nem is „mi” vagyunk – elvékonyodó, jelentéktelen kis farkat rezzent, a név fölös maradékát, így vet tőrt a nagyratörő szándéknak az elbizonytalanodó akarat.

A gépkocsinak jelentkezni kell 1951. VII. 16. 21 óra; szállított személyek, sz-szel, i-vel, édesapám, édesanyám, meg én, koruk: 30, 30, 1, ami nem felelt meg a valóságnak, apám 32 volt, anyám meg 35. Szállított személyként szerepel még egy gödöllői illetőségű rendőr, 35 esztendő, Török utca.

A vastag kereten kívül található a fuvardíj-számítás. A gépkocsi az irat szerint 71 kilométert tett meg, ezért 484 forintot számoltak föl; pótkocsi: nincs kitöltve, visszafuvar, várakozási díj: nincs kitöltve. Hegymenet, gondolom a gödöllői emelkedő (akkor még létezett a híres-hírhedt „patkó”), 10 kilométer, ez 40 forintot tett ki. Nem számoltak földutat, hópótdíjat, és fertőtlenítési díjat sem, viszont szerepel gépkocsiállás-pénz: 34 forint. Ez mindösszesen 558, azaz ötszázötvennyolc jó magyar forintok. Melyeknek felvételét igazolom: Meszes László gépkocsivezető. Kirendeltség bélyegzője, aláírás, a fuvarlevél kiállításának helye és ideje. 1. sz. keresk. m. – 511133. Athenaeum Nyomda.

A túloldalon mintegy címként áll: Teljesítményigazolás. Alcím vagy műfajmegjelölés: Meszes László. Másodpéldány; az indigó kékes, könnyű foltjai maszatolták össze a lapot – mintha alkonyodnék, s nem tudni, az eget látjuk-e avagy a földet. A lapról megtudható, hogy a teherautó 19⁴⁰-kor indul a garage-ból (érdekes, hogy így írták; a fejlécen, mintha lélektől lélekig, az áll: garázstól garázsig), a kilométeróra állása: 37620. Fél kilencre ért hozzánk, 14 km-t tett meg (üresen, hangsúlyozza a rubrika). Két óra alatt felpakoltak, felpakoltunk, háromnegyed tizenegykor indultunk.

Kis tanácskozás után úgy döntött apám, hogy a nagymamának (déd) és Mia néninek taxit hívnak. Érdekes, hogy ebben később se látott senki semmi furcsát. Mégiscsak taxival kitelepítésbe…! Valamicske kis fennhéjas büszkeség legalább! De semmi, csak a racionális megfontolás, illetve a két idős hölgy teherautós utazásának a feltételezésének az abszurditása! Mia néni a platón, igen, az furcsa. A taxizás az nem furcsa, az csak drága.

A sofőrfülkébe került a rendőr, aki rendesen viselkedett, vagy még annál is jobban, részvétlenül, szárazon, akár egy angol inas, egy butler, segített felpakolni, halkan, tárgyszerűen beszélt, olykor odabökött egy-egy félszót anyámnak.

– Azt ne, arra nem lesz szüksége, azt igen.

Úgy mondta, kicsit undokul, hogy nem kellett megköszönni, sőt még, tetszés szerint, utálni is lehetett. Anyám nem akart 579előre ülni, apám ült a rendőr mellé, én meg az apám ölébe. Máig érzem a Csepel teherautó szagát, a Diesel-olajét. (Ez nekem az, ami Proustnak a madeleine-darabka íze a teában.)

Mami fölült a platóra, csöndes nyáréjszaka borult fölé, beledőlt a vöröscédrus fotőjbe, rágyújtott – szerettük a Mami dohányzását, vártuk, lestük, csodáltuk, a mozdulatot, ahogy szívta, ahogy lehunyta kéjesen a pilláit, ahogy vidám sóhajjal kiengedte magából a füstöt, ez az egész kényes és kétséges szertartás egy pillanatra mögé rajzolta azt az elegáns nagypolgári világot, amely sohase is létezett –, hosszú, bogyicai szépségű lábait átvetette egymáson, akárha egy hatalmas, égi (és mozgó) szalonban ülne.

És csöndesen énekelgetett.

Az a fáradtság húzta a föld felé, mely élete végéig azután el sem hagyta, sikerült jól fölpakolni, elégedett volt, carpe diem, élvezte a pillanatot. Időnként vidáman leintegetett a taxinak, amire nagymama dühösen legyintgetett. Anyám hallatlanra vette. Anyám ott ártott az Esterházyaknak, ahol tudott: ez ugyan így egyáltalán nem igaz, hisz a gyerekeinek, mind megannyi olyan, sose ártott, de azért olykor-olykor kajánul betett nekik.

A Schwarzenberg hercegnő tehát dühödt tehetetlenséggel integetett, hogy álljanak meg, valamit mondani akar, anyám azonban Hatvanig a füle botját se mozdította. Megálltak, a rendőr tudott ott egy restit, amely még nyitva tartott, s a férfiak bedöntöttek egy-egy kevertet. A rendőr – Juhász András – ismét az angol inas hallgatag maszkjában. Dédmama akkor már túl a kilencvenen, de még mindig erős és parancsoló, és akkora, mint egy barokk szekrény. Többnyire németül beszélt. Én valahogy úgy értettem, hogy a cseheknél ő a király, illetve régebben ő volt, de ez most valamiért szünetel. Féltem tőle, mert átnézett rajtam. Egyetlenegyszer nem nézett át rajtam, a tekintete megbotlott a kezemben. Fölemelte, megvetően forgatta.

– Ezekkel az ujjakkal csak német zenét lehet játszani. Semmi Chopin! – És leejtette a kezemet, mint egy fölösleges tárgyat.

Horton azután, feketébe bugyolálva, berlinerkendőkbe, akár egy parasztasszony, ki lett téve az ambitra, a napra, ott ült estig, míg be nem kerítette az árnyék. Óránként arrébb kellett tolni. A félelmem akkor múlt el, amikor egyszer elszellentette magát, és én ott álltam mellette. Meg se rezzent az arca. Hahotázni kezdtem, és elszaladtam. A csehek királya a botjával hadonászott utánam. Azt se tudni, kik is azok a csehek. Egyébként is akkor már vagy éppen még parasztgyerek voltam, aki már lerázta vagy éppen lerázza az évszázados feudális jármot.

– Matyi, kérem! Bitte! – rendelte ott magához apámat a lágy hatvani éjszakában. Feltűnés nélkül szemöldökével a rendőr felé mutogatott. Mindenki őket nézte. – Mondják – súgta dédmama –, hogy a szultán férficselédeit – itt megint Juhász András felé intett –, akik szépségük okán kerülnek a szolgálatába, és a számuk légió, legkésőbb 22 éves korukban szélnek eresztik.

Meredten nézte apámat. Ő bólintott. Sóhajtott. Megint bólintott. Aztán dédmama hirtelen témát váltott, és csodálkozásának és méltatlankodásának adott hangot, hogy apám ily pocsék látási viszonyok mellett organizálta ezt a kirándulást, ő szereti ezeket a vidám piknikeket, de hát így, s körbemutatott, semmit, nichts, Matyi lieber, nichts, semmit nem lát a tájból, noha emlékei szerint ez az északmagyar dombosodó vidék nagyon is bájos, részt vett egy császári vadászaton, nem is, a császár nem volt jelen…

– Király – morogta apám.

Csak szegény Erzsébet, egyszóval micsoda figyelmetlenség ez, szegény Miának talán mindegy, ó, az örök sötétség birodalma, és még ez a teherautó is az orruk alá pöfög.

Apám lehajtotta a fejét, és őszintén bocsánatot kért a nagymamájától, hogy valóban nem klappol minden.

– Bocsánat, ómama.

A félelmetes Schwarzenberg asszony hirtelen elmosolyodott, megsimogatta az apukám fejét.

– In Ordnung, bist ein braver Bube! – azután révedezve még hozzátette: – Ein Ehemann ist eine schöne Sache.

A mamám fent maradt a vörös cédruson, énekelt, ő is kapott egy felest – a kevés alkalmak egyike, hogy együtt ivott apámmal; aki egyre magányosabb lett, kéz a kézben a piával.

– Mit isznak itt maguk, kérem? – szimatolt körbe dédmama. Apám dugdosta volna. – No, mutassa csak!

– Ez nem ómamának való, ómama kérem – mondta kicsit megszeppenve.

– Azt majd, fiam, én eldöntöm. Egyébképpen mit keres itten ez a rendőr? Nem szeretem a rendőröket.

– Ómama!

– Ne suttogj, nem illik. Régen se szerettem őket, azokkal a tollakkal, most meg különösen nem szeretem őket. – Kivette apám kezéből a felest, beleszagolt. – Mein lieber, ez a rettenet maga.

– Az, ómama, kérem, a rettenet maga.

De az öregasszony ekkorra már, mint egy kocsis, lehajtotta a pálinkát.

– Tényleg a rettenet maga. Köszönöm, fiam. – Körbepillantott, mintha csak ekkor vette volna észre a bútorokkal megpakolt teherautót, s fönt a csöndesen gajdoló anyámat.

– Lili – mondta döbbenten dédmama. Kis szünet állt be.

– Menjünk, mert elkésünk – szólt a sofőr.

– Az nem lehetséges, fiatalember. Vacsoráról én többnyire nem tudok elkésni. Többnyire ilyenkor a többiek jöttek korán. – Hol a rendőrre nézett, hol a sofőrre, hol föl anyámra. – Olykor szükség van földelkobzásra, bútorok lefoglalására, börtönre és más büntetésre, elismerem. – Beleszagolt a pohárba. – De eltekintve az igazságszolgáltatástól, a törvényektől és a szükségességtől, mindig újra és újra csodálkozom, ha azt látom, milyen vadul bánnak az emberek az emberekkel. Vadul.

A három férfi hallgatott.

– Na jó, gond nem játék, alé, alé, induljunk! – És most majd ők mennének elöl, mert ők mégse olyan büdösek, mint mi. A falkában a legkevésbé büdös megy elöl.

Így is történt, ám a taxi olykor túl gyorsan haladt, akkor villogtunk rá, amit azok kezdetben félreértettek, és gyorsítani 582kezdtek, mi nehézkesen repesztettünk utánuk, anyám nevetve sikoltozott hátul, én kapaszkodtam apám térdébe, mintha autóversenyt játszottak volna a felnőttek, dülöngéltünk a nagy alföldi éjszakában. Vagy nem is Alföld?

A Gyöngyösre vezető országútról balra kellett bekanyarodni, csikorogtak, sikongtak a kerekek, és a dédmama viharosan integetett, hogy kövessük őket, ha bírjuk. Tisztán látszott, ahogy kacag. Ilyennek sose lehetett látni. Mondtam is:

– Dédmama kacag.

– Ne szemtelenkedj, fiam. – Felesszaga volt apám szavainak, ami engem, ellentétben a mamámmal, nem zavart, ellenkezőleg. A másnapos borszagot én se szerettem, az olyan áporodott, savanyú, hideg. A friss pálinkaszag meleg és bódító és erős. Erős Papi.

Hosszú, egyenes út vitt be a főtérig. Néztük, hogy válik az égbolt először vörössé, aztán kékké. Mintha örömtüzeket gyújtottak volna tiszteletünkre, de csak egy ház égett. A madarak is rákezdték az éneklést, azt hihették, fölkelt a nap.

– Ez a pokol? – kérdeztem.

– Nem – válaszolt apám kurtán.

A bizarr világításban különös állatokat pillantottunk meg a mezőn. Bennünket bámultak.

– Mik ezek, édesapám?

– Tehenek, kisfiam.

– Mi az, hogy tehén, édesapám?

– A tehén az tehén, kisfiam.

Ahogy haladtunk tovább az egyre világosabb úton, újabb állatokkal találkoztunk, szőrös, fehér négylábúakkal.

– Mik ezek, édesapám?

– Birkák, kisfiam.

– Mi az, hogy birka, édesapám?

Apám dühösen a térde felé rántott, mintha a földbe akarna döngölni, rámüvöltött, hogy most már soha nem lesz vége ennek a kérdezősdinek?

– A birka az birka, a tehén az tehén, az meg ott egy kecske. A kecske az kecske. A kecske tejet ad, a birka gyapjút, a tehén, az meg mindent. Mi az Istent szeretnél még tudni.

Elbőgtem magam, apám soha nem beszélt durván, soha. Lehet, hogy erős volt apám, de aznap már igencsak fáradt.

Lehet, hogy fáradt volt apám, de ahogy a főtérre értünk, leugrott a fülkéből, intett a sofőrnek is, a rendőr hallgatott, és azonnal beállt a sorba, az oltók közé, adogatni a vizesvödröt.

– Maga kicsoda? – lépett hozzá kevésvártatva egy egyenruhás. Apámat fölvidította a munka, meg hogy segített.

– Ég a ház – válaszolta apám hányavetin, és adta volna tovább a vödröt, de a rendőr megragadta a karját. A víz kiloccsant. – Ég a ház. – És még magyarázólag hozzátette: – A tűz nem kérdi, ki kicsoda.

Egy asszony állt mellette, hosszú haját láthatóan nem volt ideje rendben kontyba tenni, gyorsan egy befőttes gumival fogta össze; most egyszerre hahotázni kezdett. A baj, a tűz fölszabadította az embereket, elfelejtették, hogy félnek. Megálltak a munkával, és nevetve ismételgették az idegen szavait, a tűz nem kérdi, ki kicsoda, bruhaha. A rendőr zavartan álldogált. Tűz Lajosnak hívták, ezért nevetett mindenki. Akkorra már a mi rendőrünk is odajött, susmorogtak a kollégával. Tisztázva lettünk.

1³⁰-kor érkeztünk a kijelölt címre, a kilométeróra 37 705 km-t mutatott. A szállított áru neve: ingóság, súlya 40 mázsa. Fordulók száma: 1. Indulás Hortból 3⁰⁰, eltöltött idő: 6³⁰. És jobbra lent: fuvaroztató bélyegzője (cégszöveggel) és aláírás: és ott megint a lendületes, lélegzetállító írás, a gigantikus D-vel induló, saját magára visszacsapódó, megtörhetetlen skorpió.

Simon Pista bácsi a kapuban várt minket.

– Simonék? – kérdezte a sofőr.

– Én vagyok – válaszolta, de a szemét le nem vette apámról.

– Simon István kulák? – pontosított a rendőrünk, most először elég rendőrösen.

– Úgy mondják – vont vállat az öreg paraszt, és rendületlenül nézte apámat. Aki ekkor lelépett a magas fülkéből, és mielőtt bármit tehetett volna (mondjuk engemet levenni, vagy ami még jobb, azonnal nyakba venni), Pista bácsi odaugrott hozzá…

– Isten hozta, gróf úr – sikoltotta, megragadta apám kezét, és cuppanósan megcsókolta. Apámat ez annyira meglepte, hogy hagyta. Az öreg meg csak mondta, hogy mennyire örvend, és mekkora megtiszteltetés ez neki (ahogy később a faluban kevélyen emlegette: a legfainabb pesti a legfainabb gazdához), és hogy ő nem is tudja, mivel érdemelte ki ezt a kegyet, ő még ekkora úrral sose találkozott, ekkora úrral sose foghatott kezet. Apám végre zavarba jött.

– Jól van, jól van már, Simon bátyám! – és megfogta a két vállánál, mintha egy részeget akarna egyenesben tartani. – Nem vagyunk egyedül – tette hozzá halkan.

A konyhában, a sparherd előtt egy asszony állt, a Rozi néni, valamit sütött, beléptünkre nem fordult meg.

– Kezet csókolt? – morogta maga elé, mégis érthetően. Menetünk megtorpant. – Kezet csókolt neki?!

– Kezet – mondta halkan Pista bácsi, ő is maga elé, a semmibe, mérgesen –, kezet, ahogy kell!

– Micsoda marha maga! – és valahogy még jobban hátat fordított. Nekünk sütött éjjeli vacsorát, hagymás, zöldpaprikás, kolbászos tojást, olyan tojásból, melynek a sárgája: sárga.

Engem meg a két öreg hölgyet azonnal lefektettek. Dédmama már az ágyban magához rendelte apámat.

– Ezt ügyesen csináltad, kisunokám. Hort, das ist wirklich schön, einen richtigen Hort zu besitzen… (Hort jelentése tudniillik németül: kincs, mentsvár, menedék.) Menedék! Jól van, fiacskám.

– Nincsen jól, ómama, semmi – motyogta apám, aki megint kizárólag fáradt volt –, ez itt, ómama, ez az egész, ez az egész magyarul van.

Rögvest, másnap, egy percre rá, a földosztás után fölkereste apámat a falubéli férfiak egy delegációja, hogy ők meghányták-vetették a dolgokat, s arra a jól megalapozott döntésre jutottak, hogy nekik nem kell az a kis föld, visszaadnák azt rendben a gróf úrnak (a Papinak), vezesse és irányítsa továbbra is ő a dolgokat, az már olyan jól bevált. Apám csak nézte ezeket a komoly felnőtt férfiakat, felöltöztek, mintha a húsvéti feltámadási körmenetre, tükrösen fénylett a csizmájuk, fehér ingük állig begombolva, kezükben fekete kalap, melyet egyformán gyűrögettek.

Csönd volt, apám nyájasan hallgatott, ők meg elmondtak mindent, amit akartak. Aztán egyikük, a Knapp Dodi apja, nem bírta tovább:

– Tessen már valamit mondani! Mondani kell valamit. Ne tessen így szégyenben hagyni bennönket!

– Azután – szólt lassan, élvezkedve apám –, mondják kendek, a sorrend meg-e van már?

– Miféle sorrend, gróf úr kérem?

– A látogatási sorrend.

– Miféle látogatás? – néztek értetlenkedve és ingerülten egymásra a férfiak.

– Hát az ávóra.

Az ávó szóra közelebb húzódtak egymáshoz.

– Mért tetszik ilyet mondani nekünk?

– Azért tetszem, mert hát mit gondolnak, ha ezt maguk megteszik, hány perc kéne az ávónak, hogy letartóztassanak engem? Semmi perc. Akkor aztán jöhetnének látogatni engem a kóterba. Hát ezért fontos a sorrend… Vagy nem akarnának meglátogatni?

Amazok megint egymásra pillantottak, de erre a kérdésre nem akartak válaszolni. Nem akarták elkötelezni magukat. Meg nem szerették a feltételes módot. Ha ez meg az, akkor, ezt nem szerették, komolytalannak tartották a kijelentő módhoz képest. A vant ismerték csak.

– Akkor tessen gróf úr megmondani, mitévők legyünk.

Apám gyorsan vállat vont. Amit azok nagyon is rossz néven vettek, és csalódottan távoztak. Később a nagypapa is csalódást okozott nekik a téeszpártiságával. Értelmetlenségnek tartotta a törpebirtokokra való felparcellázást.

– Ez értelmetlen! – És nagyapának az értelem volt a vezérlőelve, a legfőbb szentség. A magyar paraszt évszázados földéhségét nem bírta értelmezni, minthogy neki sosem volt földéhsége; földje volt. Amikor azután – figyelmetlenségből adódó hirtelen demokratikus fölindultságában – meg akart győzni egy parasztot az új módszerek felsőbbrendűségéről, arról, milyen előnyökkel jár, ha megszabott időben fog dolgozni, másokkal közösen, mint egy tisztviselő, hogy nagyobb lesz a terméshozam stb. stb., az óvatos paraszt nem akart sem igent, sem nemet mondani, de feleletképpen egy madárra mutatott, amely a fejük fölött repült. Nem mert szabadságról beszélni, de ahhoz elég bátorság volt benne, hogy a szabadság jelképére mutasson…

Édesanyámat úgymond az életre nevelték. Mamili szigorúan befogta a lányokat, sütni-főzni már korán megtanultak, takarítani ugyan a személyzet dolga, ám egy fél évig azt is ők csinálták („tudjad, fiam, mi az, amit megkövetelhetsz”), háztartás plusz műveltség, vallás és közoktatás, és egy kis tánc, azaz mindent tudtak, amit egy úrilánynak tudnia kell.

És hát apámat is arra nevelték, az életre. Csak éppen mindkettőjüket egy másikra, a kitelepítés nem szerepelt az elképzelhető lehetséges életek között. A neveltetés azt ugyan nem opponálta, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika volna, csak azt nem hitte, hogy ami lett, az lehetséges.

Ha megmentette, anyámat nem a tudása, a kitartása, az ereje vagy felelősségérzete mentette meg, hanem az ízlése. A veleszületett finomság, amelyről azt gondolta, hogy az hozzátartozik a teremtéshez, és ehhez a látomásához azután ragaszkodott, 587könnyedén, konokul, megtörhetetlenül. Bogyikóban is élt a formának a tisztelete – jó ideig működik az is –, de hiányzott belőle a finomság személyessége. Szép nagynéném sose ment csínbe, mindenben óvatos volt, még a tényleg lélegzetelállító szépségében is. A mamámnak csöndes életet adott az élet, de az mindenestül az övé volt.

Ezek az ő szalvétái, maga festette tányéralátétjei, az ülésrendek, a kézzel írt vacsorakártyái (a legendás papundekli menükártya az élet legaljáról, elegánsan, sőt franciául, Hort, 26.4.1951., a nagypapa 70 éves díszvacsorája az ámbiton, carré de porc rôti, mert Rozi néni szerzett disznóhúst feketevágásból; és a rémes bikavér: Château Torro Rosso!), a csöndes, választékos beszéde – megóvta a családot valami süllyedéstől. Kis túlzással szólva. (Hisz nem óvta meg semmitől.) Apám mindezt szó nélkül elfogadta, őt nem érdekelte a finomság, minthogy mindig finom dolgok vették körül; nem értékelte ezt, meg se látta. Anyám becsvágyát, a finomsága nyílt személyességét kis gyanakvással szemlélte. Ha szemernyi gőg lett volna benne, akkor lenézéssel.

Édesapám nem nézett le senkit, így volt arisztokrata. A nagypapa mindenkit lenézett, ő meg így volt arisztokrata.

Én meg pislogok.

Amikor az öcsém beteg lett, vagy a Menyus bácsi?, akkor Papi többször is járt Pesten, 14³⁰-kor indult a busz, 16¹⁰-re ért föl az Engels térre, 18⁵⁵-kor indult vissza és fél kilencre már megint azon a helyen tartózkodott, ahol lehetett neki. Sose bukott le. Egyszer nevetve mesélte nagypapának, hogy elfelejtett a buszon jegyet venni, de nem is kérték.

– Jegy nélkül utaztál?

– Hogyne, hogyne – büszkélkedett apám. És fürdőkádban fürdött! Egy év után! Meleg vízben! És fagylaltot is evett. – És szereztem öt mázsa legvacakabb lignitet! És vasúti talpfákat be588gyújtáshoz! Attól tartok, hogy a talpfák azonosak a Menyus által ugyanitt 1944-ben beépítettekkel. – Nyújtózott egyet. – Mindig szerettem azt csinálni, ami jólesett, vagy ha nem lehetett, szerettem, ha jólesik, amit csinálok. – Vigyorgott.

– Jegy nélkül utaztál?

Papi csak most vette tudomásul nagypapa szigorú arckifejezését, bólintott, igen, jegy nélkül, úgy adódott. Akkor nagyapám is bólintott.

– Akkor pedig most úgy adódik, fiam, hogy kimész a buszállomásra, és veszel egy jegyet, majd összetéped.

– És?

– Ennyi.

– És hozzam el a jegyet?

– Miért hoznád?

– Megmutatni.

– Minek.

Kiment, vett, összetépte; visszaállt a rend.

Erről a rendről még: Nagypapa csokoládét evett. Ült a karosszékében a függöny mögött, és titokban majszolt. Kértem, adjon egy kicsikét.

– Kérek.

– Egy Esterházy nem kér.

– Akkor nem kérek.

Láss csodát, erre se adott!

A proletárdiktatúrának az a ravasznak szánt számítása, hogy a kitelepítéssel a munkásosztállyal szövetséges parasztság még jobban, az előírásoknak immár megfelelően gyűlölni fogja az őt évszázadokig elnyomó, velejéig rohadt uralkodó osztályt, nem vált be.

Ellenkezőleg, a szolidaritás differenciálatlan érzése fogta el őket. („Tessik mán betérgyölni a második pádbá a gyóntatótól számítva, van ott válámi, egy miatyánkra.” „Na pupák, annyi 589csirkét még nem ettetek, mint akkor.”) Azt a kellemetlen konkrétumot például, hogy egy idegen családot kell a saját lakásukban kerülgetni, gondolkodás nélkül a kommunisták nyakába varrták, illetőleg megtiszteltetésnek vették.

Ennek megfelelően a legszebb, a tiszta szobát adták át nekünk, noha a papír szerint a tyúkszaros, alig fűthető, a házhoz ragasztott fészerszerűségben kellett volna laknunk (lakolnunk). Ellenőrzéskor szóvá is lett téve.

– Elférünk így is – mondta Pista bácsi, és nem nézett a tanácsi ember szemébe.

– Maga tudja, Simon – hepciáskodott a fiatalember –, csak aztán meg ne bánja!

Ezek nem tudtak úgy egy mondatot kimondani, hogy abban ne lett volna fenyegetés. Kérem a sót. Fáj a fejem. Te vidd ma a gyereket az óvodába. Ma kivégezték a nagybátyádat. Ez inkább a következetesség jele volt, mint a rosszindulaté, hisz ténylegesen állandóan fenyegettek – függetlenül attól, hogy mit mondtak, gondoltak vagy hazudtak. Ez a diktatúra: óhatatlan fenyegetés és óhatatlan félelem, f + f, fenyegetés plusz félelem, ez a diktatúra, de nem úgy, hogy az ország egyik fele fenyegeti a másikat, vagy az úgynevezett hatalom fenyeget mindenkit, hanem mindezekhez tartozik még valami ordító, rémületes bizonytalanság is, a fenyegető is fél, és a fenyegetett is fenyeget, a szigorúan kijelölt szerepek a legvégsőkig bizonytalanok, mindenki fenyeget és mindenki fél, miközben van hóhér és van áldozat, és a kettő megkülönböztethető egymástól.

Volt időszak, amikor heten kellett elférnünk, tehát heten fértünk el a tiszta szoba tágas huszonöt négyzetméterében. A szobát egy szürke pokróccal kettéválasztottuk, és a hátsó, a pokrócon (az Óperencián) túli birodalom a nagypapáé volt, az egész, és egyedül az övé, amit mindenki rendjén valónak talált. Ő is. Mami nem, szerintem, csak nem merte mondani. Nagypapa ellen nem lehetett lázadni. (Persze attól függ, mit értünk lázadáson. Mert a nagy emberi lázadások, másfelől, föltartóztathatatlanok.)

Simon Pista bácsiék (inclusive a lázadó Rozi nénit) meg se merték szólítani. Nem merték szóval illetni. Pedig nagypapa, 590saját magához képest, melegszívű és kedves öregúr lett; amikor beszélgetést kezdeményezett a háziakkal, tárgyszerű, általános mezőgazdasági témakörben, akkor azok egyszerűen elszaladtak, szégyenlősen, arcukat eltakarva. Nagypapa csóválta a fejét, de nem jött rá, hol hibázott.

Anyámat mindenki a keresztnevén szólította, őt nem tekintették úrnak vagy úrnőnek, de még úriasszonynak sem (pedig annak azért az volt), hanem elsődlegesen anyának. Fölkiáltójelként ott óbégattam én, és akkor már az öcsémmel is terhes volt vagy áldott állapotban, ez még nem dőlt el. Apám doktor úrnak szólíttatott. Pista bácsi ragaszkodott volna a gróf úrhoz, de apám lebeszélte. Az öreg gondolkodott, gondolkodott, majd somolyogva bólintott, rendben.

– Aztán min nevet, Pista bátyám?

– Semmin, doktor úr, kérem. – A doktor úrra kacsintott.

– Semmin csak a bolond nevet, hát nem-e, Pista bátyám?

– Az már nagyon igaz, doktor úr, kérem. – Kacsintás.

– Valami a szemébe ment, öregem – csattant föl apám. Erre hallgattak. – Hát akkor mondja meg kend, mi van a semmi helyén, mert különben… érti, ugye?!

Az öreg kuncogni kezdett, szája elé kapta a kezét.

– Már hogyne… hogyne érteném… dohoktor uhúr…

Úgy beszéltek, mintha attól tartanának, hogy lehallgatják őket, Pista bácsi kerülgette, élvezgette azt, amit nem mondott ki, apám meg valami elvarázsolt parasztnyelvvel kísérletezett, mintha egy székely anekdotában leledzne – ahogy azt az anekdotát Pesten mesélnék. Az öreg kulák azon mulatott, hogy milyen jól átverte az ávót, mert ő ugyan doktor urat mond, de gróf urat ért rajta.

– És minthogy evvel mindenki így van a faluban, hát iszen – megint kacsintott – mindőnk doktor urat mond!, ez a doktor úr akkor azt is jelenti, hogy gróf úr, mégse lehet evvel megfogni senkit se, hát iszen mindőnk doktor urat mond!

Tisztán nyelvészetileg igaza volt Pista bácsinak, korrekt gondolat pontos végrehajtása, nem lehet megfogni senkit. Aztán az is meg lett tanulva, megtanulódott, hogy megfogni mindenkit 591meg lehet, és ezek meg is fognak mindenkit. Pista bácsit is nemsokára bezárták, kis koholt váddal, illetve a diktatúrának többnyire nem koholt vádra van szüksége – csak nagy ritkán –, sokkal inkább koholt törvényekre, melyeket azután nem lehet betartani, illetve betartásuk ellenőrzése… hát ott tág tér nyílik.

Egy évre lecsukták. Amikor kijött, nem nevetett. Zokogott:

– Nézze, doktor úr, mit csináltak velem… – és előretette a kezét, úgy mutatta apámnak. Apám nem látott semmi különöset, jó, erős parasztkezek. – Fehér, doktor úr, kifehérült… Ezt a szégyent!

Egy évig nem dolgozott, s ez meglátszódott a kezén, ezt mutatta, ezt a szégyent. Addigra már apámnak is rendes, napbarnította, kérges, izmos munkáskeze volt. Olyan erő lakozott az ujjában, hogy azon hintázni lehetett. Megkapaszkodtunk a mutatóujjába, kezünk alig bírta körbemarkolni, s ő hintáztatott bennünket.

Szeptemberben megszületett az öcsém, csodájára jártak, akkora feje volt vagy lett, jött vele, decemberben meghalt kilencvenévesen a dédmama.

Volt a vízilófejes ezüstbotja (állítólag Charlie bácsi hozta Afrikából, ajándékba kapta valamilyen alkirálytól, együtt a krónikus görvélyes szemgyulladással), avval ha koppantott, szaladni kellett hozzá, elétérdelni vagy hogy; ült a trónusszerű székében. Kezet kellett csókolni.

– Ne fogdosd a kezem, nem haldoklom.

A végén gutaütést kapott, mindenről tudott s mindent megértett, de gondolatai s szavai közt a kapcsolat megszakadozott. Nagyon kínlódott. Egy ebédnél rám néz s azt mondja:

– Add ide a sót. – Nyújtom neki a sót, arcán kiüt a veríték, gesztikulálni kezd remegő kezével, könnyes lesz a szeme, s azt hajtogatja: – Nem ezt, a sót, a sót!

Rémület fogott el és sajnálkozás, tanácstalanul néztem Mia nénire, ő gardírozta dédmamát. Mia néni ajkát harapdálva sápadtan meredt maga elé s a többiekre, akik fészkelődtek, s sorban nyújtották a fogpiszkálót, a paprikát, a levesestálat.

– De nem ezt, a sót, a sót!

Ekkor ostobán, durván kitört belőlem a sírás helyett a nevetés.

– Miestvich! – kiáltott rám Mia néni. – Schweinehund! Marsch hinaus!

Napokig nem mertem senkinek a szemébe nézni. Mia nénit pedig gyűlöltem, határtalanul, mert igaza volt. A gyász, a tragikum azóta is inkább nevetésre ingerel, mint sírásra, talán valami atavizmus ez bennem? Olyan törzsből származom, amely sír, ha örül, s nevet, ha fáj neki valami? Soha nem vagyok olyan jókedvű és tréfás, mint amikor boldogtalan vagyok.

Eztán dédmama már nem beszélt, azt se mondta, hogy só. Ha elérte az árnyék, fölsikoltott, akkor valaki arrébb tolta, vissza a napra. Délutánra már lekerült a téglás verandáról az udvarra, a földre. A föld nem kopog. Már nem tudott kopogni a botjával. Szerintem ebbe halt bele, hogy már semmi hatalma nem maradt. Mi lesz most a csehekkel, mi a koronával. Papi majd átveszi. Bár sok ideje nincs. Korán elmegy, ha megjön, dögfáradt, elcsigázottan üldögél a tornácon, az ámbiton, ül egyedül a sötét estében, ül, ül, és senki nem meri megszólítani, még nagypapa sem, csak a mamám. Olyan egyedül van, mint egy király, akit országának súlyos gondjai nyomasztanak, mindazonáltal olyan királynak látszik lenni, ki alattvaló is egyben, s az ilyesmi kedvét szegi a királyoknak. Majd váratlan fölugrik, arrébb hessennek a tyúkok, mint beijedt udvaroncok, hermelinpalástja végigseper a tornác hűs kövén, s mire az ágyához ér, már alszik.

Előfordult, hogy előbb aludt el, mint én. Ez büszkeséggel töltött el.

Olykor óvatosan oda lehetett hozzá sündörögni és mesét kérni. De ha eltévesztettük a megfelelő időpontot, akkor szó nélkül arrébb söpört minket, akár a macskákat, vagy arrébb hessentett, akár a kiskacsákat, hogy rá ne lépjen. (Az öcsém egyszer, nem 593ezért, beledobálta a kiskacsákat a budiba. „Olyan szépen siválkodták.”)

Főleg az ősies magyarokról mesélt. Vagy hősies. Csaba királyfiról, hogy csillagporos lett a paripájának a patája. És utánozni is tudta a pata dobogását, ha a Csaba királyfi flaszteren lovagolt, például Gyöngyösre vagy Hatvanba. Flaszteres lódobogásban verhetetlen az apám. Mi is megtanultuk. Tudok én is. De egy egész fúvószenekart csak ő bírt utánozni, blasmusik, cintányérral, harsonákkal vagy mikkel, lehettek vagy hatan (a zenekar tudniillik), de ehhez az kellett, hogy vagy nagyon jókedve legyen, vagy kicsit be legyen rúgva.

– Putakesz, putakesz, ot lakom én, ot csinál a tejet tehén meg én, a tehén lápa közt van egy kepel, melyet a tej végett cupfolni kell.

És akkor mi már azt is tudtuk, mi az a tehén. A tehén az tehén, ha-ha-ha!

Mindegyikőnk más mesét kap. Enyém a Csaba királyfi meg a csillagpor, az öcsémé a hétmérföldes csizma, a húgunké meg a tetanuszoltás (ha-ha-ha). Mindenkinek megvan a meséje. Én így gondolom. Az öcsém sokat beszél, állandóan mindenkivel szóba áll (azóta is). A húgunk meg mindig sír, mert vagy középfültő-gyulladása van, és azért, vagy csikar a hasa, és azért, vagy egyik se, és azért! Grimaszokat vágok neki, hogy abbahagyja a sírást. Egy falevelet teszek a fejemre, és hagyom, hogy leessen, húgunk nevet, nevet; tologatom az udvaron meg a ház előtt a babakocsit – csodájára jártak az utcában: féderes babakocsi!, grófi kocsi! –, miközben az öcsém a Fűszeres Frédivel hintázik, s hallom, ahogy a Csaba királyfi csillagporáról mesél, s klityog-klatyog a nyelvével, hogy így csinál a Csaba királyfi lova az aszfalton, ha például Gyöngyösre megy vagy Hatvanba.

Figyelmeztetem, hogy hagyja abba a mesélést, mert ez az én mesém. Az én történetem, és az én történetem az az enyém. Nem hagyja abba. Ellököm, mire bőgni kezd, Frédi engem lök el, nevet, ott a fejében a történetem, ekkor minden elsötétül előttem, nekirontok, ököllel, térddel és lábbal…

– Elég! Hagyd abba! – …de nem vagyok képes abbahagyni, nem tudom, hogyan hagyjam abba, egyébként is, ha abbahagynám, elvennék tőlem a történetemet, és ők mondanák tovább. Frédi ellök magától, s bömbölve elrohan.

– A gróf le akart mészárolni! – ordítja. – A gróf le akart mészárolni!

Nem tudom, mitévő legyek, mert idáig soha senkit nem akartam lemészárolni, az öcsém ijedten pislog a hintában, bőg.

– Édes bátyám, nagyon kérlek, ne mészároljál le, nagyon kérlek, édes bátyám.

Olyan szerencsétlenül csüng a hintán, hogy átkarolom, és lesegítem. Átölel.

– Ígérem, soha senkinek nem mondom el a történetedet – suttogja forrón a fülembe. – Nem mesélek Frédinek Csaba királyfiról.

Nevetni szeretnék, de nem tudok, mert a húgom már sír a kocsiban, és már ránk sötétedett a téren, és mi haszna volna grimaszolni meg faleveleket leejteni a fejemről, amikor a sötétben úgysem látni.

Kérdi este anyám, mit csináltam szegény Fűszeres Frédivel.

– Itt járt az édesanyja. Nagyon rendes nő. Nem is tudom, hová lennénk nélküle.

Az öcsém azonnal a védelmemre siet, hogy én egyáltalán nem akartam lemészárolni a Frédit, sőt őt se akartam lemészárolni, valószínűleg senkit nem akartam lemészárolni. Apám leinti és ölbe veszi, „hoppa hoppa reiter”-ezik vele, vagyis a térdén lovagoltatja.

– Menj át a Frédiékhez, és kérj bocsánatot – mondja anyám. Apám közbevág.

– Akarsz bocsánatot kérni Fréditől?

– Nem.

A szüleim egymásra néznek.

– Ez a Frédi jó kisfiú. Csak az öcsédet hintáztatta. Így volt?

– El akarta lopni a csillagporos történetemet.

– Ugyan, ugyan, édes öregem. – Papi hosszan néz rám. – A Frédinek ganz egal a Csaba király története. Van neki saját meséje. Százszámra van neki saját meséje. Frédi zsidó kisfiú.

– Mi az, hogy zsidó?

– A zsidó… – apám elneveti magát – …a zsidók az egy olyan nép, amelyiknek saját történetei vannak. Nem kell nekik Csaba királyfi. Ott van nekik Mózes. Ott van nekik Sámson.

– Mi az a Sámson?

– Ha most átmész és beszélsz Frédivel, később mesélek neked Sámsonról.

De soha nem mesélt Sámsonról.

Tíz-egynéhány évvel később az öcsém karonfogva sétált a mamámmal a Szent István körúton. A Luxor előtt jártak. Az öcsém az évben nőtt tizenöt centit, belekarolt a mamámba, azt játszották, hogy Mami egy érett nő, ő pedig egy fiatalember. Akkor még nem puffadt föl a Mami hasa, parókát se hordott, s néha még kiöltözködött, mi azt a vadsárga, dögös kosztümjét bírtuk, különösen a hozzá való turbánnal. A turbán olyan volt, mint a dohányzás: valaki mást mutatott, mint akit naponként láttunk.

És kacsintani is tudott. Finoman, alig észrevehetően a bal szemével. Ezt főleg velem játszotta a héven. Mintha idegenek volnánk, és ő rámkacsint. Jó kis játék. Nem féltékenykedtem az öcsémre. Ő jobban szerette anyánkat, mint én, mert ő még apánk ellenébe is szerette, kontraszerette, ami belőlem teljességgel hiányzott. Mégis azt érezhettem mindig, hogy kitüntetett helyzetem van, mert ugyan anyánk nem szeretett jobban engem a többinél, de azt lehet mondani, hálás volt nekem, nekem mint elsőszülöttnek, soha nem felejtette el nekem, hogy mikor én születtem, boldog volt. Nem biztos, hogy amiatt, de boldog volt. Ezért nem féltékenykedtem én senkire, se az öcsém kizárólagos, így nagyobb szeretetére, se a húgunkra, akit a legjobban kellett szeretni (középfültő-gyulladás stb.).

A Luxor előtt odalépett hozzájuk egy jólöltözött férfi, galambszürke felöltőben, galambszürke, puha borzalínókalapban; 596nagyvilági férfinak tetszett, egészen addig, míg meg nem szólalt, mert akkor azonnal eltakart mindent a kellemetlenül gazsuláló, meghunyászkodó és őszintétlen hang. Egy hazug embert nem javít föl a galambszürke.

– Méltóságos asszony, szabadjon tisztelettel üdvözölnöm, kezeit csókolom, és az ifjú gróf urat, mert fölteszem, nem tévedek, szabadjon tisztelettel őt is köszöntenem.

Az öcsém nem rezzent. Így még nem hallott beszélni embert, legföljebb filmen. („Némafilmen.”) De anyámat se hallotta így beszélni:

– Kelemen! – süvöltötte anyánk, mint egy markotányosnő. A férfi szabályosan behúzta a nyakát. – Hol vannak az ezüstök?! A bútoraink! A lábosok! – A férfi húzódott össze. – A Dumas fils! – Fisz, csak úgy sivított. Anyánk kikelt magából, öcsém nem engedte el a karját, attól lehetett tartani, hogy nekiront ennek a Kelemennek. – És a Jókai-összes? Az öreg óra? A Vekerdy öreg órája? – Őrjöngött. – Jerger Schachuhr Robust Genau Geräuscharm Seit Jahrzehnten!!!

– Mamikám! Ne, mamikám!

– És a gramofon? His master’s voice! – Ezt az öcsémnek, amúgy zárójelben. – És az Emma néni halálos ágya?! – Lihegett. – Azonnal szerezze vissza az ezüstöket, maga becstelen fráter.

A becstelen fráterre a férfi arcán gyors, fájdalmas és fennkölten gőgös mosoly futott át, hajlongva hátrálni kezdett ott az utcán, mintha a szigorú, spanyol etikett szerint.

– Azon vagyok, méltóságos asszony, azon vagyok, és mondhatom, jó reményünk van a sikerre, addig is ajánlom magamat – megtorpant, meghajolt, majd külön az öcsém felé, majd villámgyorsan megfordult, s enyhén hajlott tartással a Nyugati pályaudvar irányába iszkolt.

Anyámat megviselte a jelenet, zihált, arca szikrázott a dühtől. A szüleim annak idején, a kitelepítés napján Kelemen ügyvédhez vitték föl az ingóságok egy részét, tenné el, míg vissza nem jövünk; az ezüstök, az ezüsttálak, boroskupák, az oroszlánfejes tálcás levesestálak, a Vermeil-sorozat, a gyertyatartók („poncoltak!”), lehetett együtt vagy két mázsa. Három. Kettő 597vagy három. Soha többé nem láttuk. Ez bizonyult a családi ezüst elkótyavetyélésének egyik leghatékonyabb módjának. Vajon apánk mért nem verte ki belőle? Mért nem kezdte fojtogatni vagy más módon presszionálni? Nem tudom.

Van egy pohár, egy jelentéktelennek látszó pohárka, benne egy cédula, üzenet anyám írásával: Ez a pohár Mányoky Ádám édesanyjáé, Deli Rózáé volt. Azért DF, mert Róza atyja Ferenc vala. Nem ezüst, de koránál fogva értékes, a mintát felhőmintának hívják. Múzeumban nézettem, cca 400 év.

– Micsoda egy aljas egy zsidó! – sziszegte anyám a Luxor előtt. Öcsém (ismét) rezzenéstelenül ment mellette, már magasabb volt anyámnál. Aki megrázta a fejét, mintha csak most vette volna észre, mit mond. – Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom. Csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik közt föltűnően sok a zsidó.

Apámék hamar beletanultak a fizikai munkába. Képesnek bizonyultak rá, és akarták is. A pestiek többsége nem így gondolta. Megsértődtek, mert megsértették őket, a fizikai munkát meg lenézték. Apám, mondtam, nem nézett le semmit.

Már másnap lehetett jelentkezni segédmunkásnak a templomépítéshez. Érdekes, hogy ezt akkor engedélyezték, az építést. A plébános úr már várta apámat, külön fogadta, megkínálta likőrrel, és igyekezett őt lebeszélni az alantasnak mondható malterkeverésről. Mire apám rókalelkűn, játszva, szerette ezeket a játékokat, azt a kenetes költői kérdést tette föl, hogy vajon van-e munka és munka közt különbség, ha az az Úr dicsőségére szolgál, s vajon néki (nem neki, néki) mint családja tagjának nem kötelessége-e folytatni azt, amit az elődök évszázadokon át tettek, segíteni az egyházat; ha palatinusként, akkor úgy, ha segédmunkásként, akkor úgy. A tisztelendő úr a gondolatot igen nemesnek és valóban kézenfekvőnek találta, úgyhogy ittak még egy kis kontyalávalót.

Azután béreltek felesben földet az Andris dombján meg a Keller-majorban. Krumplikapálás. („Szép asszony maga. A maga farára két sor krumplit lehet elültetni.”) Mintha részegen, úgy dülöngéltek haza a fáradtságtól. A tenyerük feltörve, a bőr cafatokban, egy-egy helyen a húsig lesúrolva – de ez legalább látszott, egy seb, amit lehet érteni, föl lehet fogni. De mi ez a fáradtságnál, kimerültségnél több, mi ez a vereség a testben, egyáltalán hogy csupán a test van, és az ember azonos a testével, a fájdalommal, a kilátástalansággal, mi ez?

– A munka – morogta Rozi néni, szokása szerint a sparherdnek.

Apám színpadiasan a derekát tapogatta, akár egy öregasszony.

– Jajjaj, meghalok! – és nevetni igyekezett.

Rozi néni nem fordult meg, örökké volt mit tennie a platnin, mert a platnin örökké van mit tenni.

– Dehogy hal meg – hangzott közönyösen.

– Mit mond, Rozi néném? – perdült oda apám, aki nem szerette a konfliktusokat, igyekezett mindig kitérni vagy elsimítani.

– Csak azt, gróf úr, hogy egy krumplikapálástól nem hal meg a gróf úr.

– Csitt, csitt – pisszegett bele férfias gyávasággal Pista bácsi.

– Mit csitteg itten, ne csittegjen itten nekem! – Rozi nénit öregasszonynak láttam, olyan ötvenéves lehetett, kontyos, testes, sokszoknyás parasztasszony. Csillogott az arca a haragtól. A szeme mindig csillogott, ami megszépítette, de mindenképp megkülönböztette. – Ha gróf, akkor gróf, és gróf. Mit akar maga?! Így doktor úr, úgy doktor úr, kit akar evvel becsapni? Magát? Őt? Vagy az ávót?

Palócul beszélt, amely nekem is anyanyelvem lett, az ávó, voú, áú, úgy hangzott, akár az ugatás, egy nyüszítés.

– Gróf – bólintott, és apámra nézett, mintha ellenőrizné, igazat beszél-e. – Egy gróf ne kapáljon. – Vagy csak most fordult meg? – A kapálás nem úrnak való.

Csönd lett. Mintha azt mondta volna, nincs apáméknak itt semmi keresnivalójuk. Apám zavartan álldogált, nem volt kivel vitatkozni, nem volt mit mondani.

– De hát Rozikám – próbálkozott Pista bácsi –, a doktor úrék azok… azok nem… – Elhallgatott.

– Nem micsoda?! – csapott le rá az asszony, mintha apámék ott se volnának. Anyám sírva beszaladt a szobába, teli volt emberekkel (velünk), erre újra ki, ki az udvarra, hátra a kertbe. Pista bácsi ijedten tipegett, mint aki tánclépéseket gyakorol (kezdő kurzus), Rozi néni szenvtelenül figyelte a fiatalasszony ámokfutását.

– Mi a baj, Rozi néni? – fuvolázta apám.

– Semmi – fordult vissza az asszony a tűzhelyhez –, baj, gróf úr, az nincsen.

Nem volt megint mit mondani.

Jó hétig a köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz. (Pista bácsi sem!) Apámék hajnalban kimentek a krumpliföldre, napnyugtakor betántorogtak, kezüket rongyokba bugyolálták, mint a leprások, anyám tolatott a nagy hasával, kint a nyári konyhában főzött, rémséges ügyeket, nem tudta még, hogyan kell a semmiből főzni (lehet!), reggel köszöntek, este köszöntek, segítséget nem kértek, nem kaptak. Sokáig nem mehetett ez így, de a szüleim fiatalok voltak, és bizonyos értelemben elkényeztetettek, azt hitték, erejük végtelen.

Azután egyik este, amikor apám beszédelgett a konyhába, azt mondotta Rozi néni a sparherdnak:

– Túlontúl gyorsan kapál, doktor úr.

– Lassabban kéne?

– Nem az, hogy lassabban, hanem állandóan. Ahogy a szíve ver, doktor úr – és lángba borult az arca.

Ettől kezdve mindenben segített, hogyan kell a kapát fogni, a kapcát tekerni, mit kell tényleg kapálni, mit elég horolni, mi az a lúdtalpkapa, és hogy kell leellenőrizni, hogy elég kövér-e a liba (a szárnya alatt, a „hónaljában” van egy púp, csak akkor!), hogyan kell kukoricaprószát csinálni. Meg langallót. Meg puporát.

– Mindenből lehet ennivalót mesterkélni, Lilike. Minden tud ízleni, higgye meg nekem. Minden! – mondta elkeseredetten, és csillogott a szeme nagyon.

Aztán a mákos guba! Amiért én állítólag rajongtam. Az tartott életben vagy mi.

– Csócsálok a gyereknek egy kis mákos gubát, Lilike.

Lilike köszönte, nem tudta, mi az a csócsálás. Apám tudta, de nem mondta.

– Rozi néni, megmutatná, megmondaná, kérem, mi az a csócsálás?

– No hát a csócsálás az csócsálás, nincs azon mit mutogatni.

De azért megmutatta. Mint egy kenyérsütő lapátot egyszer csak előretolta a nyelvét, mintha nyelvet öltött volna anyámra, noha pusztán azt akarta, lássa anyám, hol tart.

– A bő nyál, Lilike, az a lényeg, akkor lesz szép puha, gyöngéd, selymetes a csócsa, lássa, Lilikém.

Anyám, mintha egy született grófnő volna, pedig nem, fogta magát, és egyszerűen elájult. Hogy az ő egyszülött fiacskája ezt az undorító, sötét (a mák!) nyáladzmányt… Apám karjaiba vette, és mosolyogva (nézzünk szembe a tényekkel: röhögve) kivitte, akár egy szocialista Gregory Peck.

Később azután a mamám is jelentős csócsálóvá nőtte ki magát.

Kenyér, tartozván a legalsó kasztba, értelmiségi plusz osztályellenség, huszonöt deka járt nekünk, az is kizárólag akkor, ha már mindenki más kapott. Olykor én mentem a nagypapával, kézen fogva. Örökké pipázott. Beálltunk a sor végére, és ott is maradtunk; ha jött valaki, elénk állt. Ha nem állt elénk, a Kenderesiné, a nagyszájú boltosnő, boltos elvtársnő, a tanácselnök felesége figyelmeztette.

– A pestiek állnak a végén! – és akkor megint mi álltunk a végén. Ha elfogyott a sor, akkor is várni kellett, részint mert nem tudták mondani, hogy álljunk a sor végére, részint hátha jön még valaki, aki jobban megérdemli a kenyeret, mint mi, és majdnem mindenki ilyennek számított.

A kenyér illata, a kenyérszag, az valami gyönyörűséges. Úgyhogy mi az öcsémmel nem értettünk egyet a besorolásunkkal, az öcsém nem tartotta magát pestinek, Gyöngyösön született, és nem lépte még át a falu határát (egyszer Bogyica fölcsempészte ugyan Pestre, de azt itt nem tudhatták), (látványosan mutatja a történelem kerekének mozgását, amely kereket, mint tudjuk, nem lehet visszaforgatni, a születési helyek, helyeink változása: Budapest, Gyöngyös, Budapest). Én meg tartottam magam a Miatyánkhoz, s kértem a mindennapi kenyerünket. Bömböltünk. A vegyeskereskedés vegyes közönsége vegyesen hallgatta koncertünket.

– Kekszet nekik! – vakkantott oda a kisegítőlánynak végre Kenderesiné. Ami nagyapámat kis glossza írására ösztökélte, melyben röviden áttekintette a történelmet mint olyant, majd, vagy már eközben, párhuzamot vont a Mária Antoinette kalácsa („ha kenyeretek nincs, hát egyetek kalácsot!”) és a Kenderesiné keksze között, akkor brioche, ma cakes, de akkor is, ma is: szűken a kenyér; este felolvasta, de senki nem figyelt rá, amit nagypapa elégedetten nyugtázott, egyfelől úgy tett, mint aki nem vette ezt észre, másfelől megerősítette a világot illető szkepszisében, és másnap azonnal elküldte az írás másodpéldányát a „közelben raboskodó” (epitethon ornans) Rassay Károlynak, hajdani politikustársának, akitől azután értő, részletes és biztató bírálatot kapott. Rendszeresen leveleztek; mint két sakkozó, régi politikai helyzeteket elemeztek (megbukott volna-e Imrédy, ha a nagypapa barátja nem produkálja 1939-ben az Imrédy részbeni zsidó származását bizonyító iratokat etc.), kritikusan, önkritikusan, aprólékosan, csak őelőttük ismert tényecskék mérlegelésével. Álnéven írtak, hogy megtévesszék a szerveket. Nohiszen.

Kenderesiné, ez a vén dög, csalt is. Úgy rakta az árut a mérleg serpenyőjére, hogy a csomagolópapír lelógjon azon az oldalon, ahol szerinte úgysem veszik észre. Aztán rátehénkedett a papírra, és meghúzta, úgyhogy örülhetett az ember, ha a felét megkapta annak, ami járt, vagyis 1 kg helyett ½ kilót, 2 kiló helyett 1 kilót, satöbbi, és senki nem mert szólni, mert ő volt a 602tanácselnök felesége, az üzlet falán úgy lógtak a Rákosi- meg Sztálin-képek, mint a Szűzmáriáé meg a Szent Szívé.

– Ahogy most a pártirodán, régebben folyton ott térdepelt a Szent József-kápolnában, csörgette a rózsafüzérét, és úgy lihegett, mint egy szűz vértanú, az a rohadék vénasszony!

A mamám azt tudta, hogy a Kenderesiné a tanácselnök felesége, de azt nem tudta, mit jelent tanácselnöknek lenni meg mit a feleségének lenni. Mikor legelőször megjött a boltból, már messziről kiabált.

– Rozi néni! Rozi néni! Hát ennyi egy kiló? Ennyi semmi egy kiló?

Rozi néni megint a sparherdnak mondta:

– Fél kiló, Lilikém, fél kiló.

Anyám ragaszkodott egy mérleghez.

– Minek, Lilike.

Ő meg akarja mérni. Megmérték, 54 deka.

– Lássa! Lássa!

– Látom.

Akkor egyszer csak itt sem volt mit mondani.

Amikor következőre sorban állt a mamám, és az Arany Annunak mérte épp a félkilós kilót a Kenderesiné, újságpapírt tett a mérlegre, és a lisztet egy nagy zsákból öntötte rá, szitálta, szitálta, tessék, egy kiló liszt, akkor hátulról közbeszólt, hogy ő nem hiszi, nagyon szűköske lesz az a kiló.

Kenderesiné elvörösödött, és dühödten nézett:

– Gyanúsítgat?? Éppen maga gyanúsítgat engem?

– Ugyan, kedvesem, drága Kenderesi elvtársnő, hogy jut az eszébe… – Anyám olyan bűbáj volt, mint ide Lacháza (bár Horttól Kiskunlacháza nincs is olyan nagyon messzi). – Inkább az a kis ügyetlenség történt, hogy amikor fordulni tetszett – ez lehetett anyám életében az egyetlen alkalom, midőn (és élvezettel!) tetszikezett –, a csípőjével meg tetszett a mérleget nyomni, illetőleg a papírt…

Az asszonyok csöndben várakoztak, nem értették ezt a vékony pesti nőt, mit akar. Néztek maguk elé. Csak Arany Annu nem, ő büszkélkedve nézett a mamámra.

– Isten ments gyanúsítani – az Isten szót erősen megnyomta anyám, szólt szépen, a szövegösszefüggésből kiragadva –, Isten ments, Kenderesiné elvtársnő, a Kenderesi elvtárs felesége… jaj, nem a maga pénze esett le ott a padlóra?

Kenderesiné gyorsan hátralépett, amitől a mérleg mutatója elmozdult és kilengett.

– Milyen pénzről beszél? – kérdezte, aztán anyámra nézett, és megértette a helyzetet. Anyám mosolygott.

– Az árnyék mindig becsapja az embert – mondta, és mosolyogva nézett a mérlegre. Elég pontatlanra sikeredett a mérés, a mutató ott bóklászott a fél kiló körül.

– Mennyi bajom van evvel a mérleggel – mondta Kenderesiné elvtársnő.

– Képzelem – felelte anyám.

– De a lelkiismeretem tiszta.

– Az biztos. Méltán emlegetik magát faluszerte.

– Igyekszem jó kommunista lenni.

– Igyekszik? Isten – kicsi szünet – látja lelkemet, nem kell nagyon igyekeznie, mert mindenki ismeri az áldott jó szívét. Épp kérdem magamban, nem volna ebben a minden gyanún fölül álló boltban egy kis minden gyanún fölül álló édesség ezeknek a minden gyanún fölül álló gyerekeknek?

– Hát, ami azt illeti, nem vagyok milliomos, de tessék…

– Az Isten áldja meg, Kenderesiné elvtársnő! Ilyenkor mutatkozik meg a demokrácia ereje… Épp kérdem magamban, tudom, hogy nagy kérés, de nem szánna meg egypár cigarettával?

– Hát… nem… nem az a dolgom, hogy luxuscikkeket ajándékozgassak.

– Esetleg mégis rászánhatná magát, asszonyom, és biztos lehet benne, hogy az ön elvszerű jósága sokat nyom majd a latban, akarom mondani, a mérlegen.

– Na jó, legyen. Tessék. Itt van a cigaretta. De ezt soha többet!

– Áldja meg az Isten, és őszintén sajnálom, hogy annyi kellemetlenséget okoz az a mérleg.

– Utcán úrinő nem dohányoz – mondta anyám már az utcán nevetve Annunak, és köhögve nagyot szívott a cigarettából. Mire hazaértek, Rozi néni már mindent tudott.

– Azért csak tessen vigyázni, Lilike.

– Hát persze – mosolygott anyám diadalmasan –, vigyázok én.

De nem vigyázott.

– Ne csinálja, doktor úr, csak egybecirmolja! – mondták apánknak, amikor a cséplés szünetében (a cséplésben nincs szünet!) meg akarta törülni az arcát. – Hagyni kell mocsétosan!

A pestieket közös – csökkent képességű – brigádba osztották (rossz munkák, rossz órabérért, de rosszul is dolgoztak), ám apámat hamar kiemelték, s bevették egy rendesbe, magukhoz. Tudott dolgozni, noha nem tanulta. Alkalmazkodott. Alkalmazkodott a teste. Alkalmazkodott is meg nem is.

Mert áll a cséplőgép tetején, ő az etető, száll a törek, akár sokezer apró bogár, hajladozik a fiatal férfi sudár és törékeny teste, erős törékeny teste, mintha szél fúna, úgy hajlik, mint a nád, rajta a nehéz is, a munkanehéz, kiegyenesedik, megropogtatja a derekát, cejgnadrágban, kockás flanellingben, barna svájcisapkában, ugyanúgy, mint ott bárki más (leszámítva a cipőit, mert a cipőire mindig aggályosan ügyelt), mégis úgy, mintha a remegő, dohogó, poros, zakatoló cséplőgép egy óriás hajó volna, elegáns óceánjáró a búzatengerben, egy olyan Titanic hát, amely falja föl a tengert maga alól, maga alatt vágja a tengert, ennek a parancsnoki hídján áll az apám, nem kapitányként, az túlzás volna, inkább sziluettként, üres, finom, lengő alakként. A munka egyenlővé tette a parasztokkal, testének ez az alig magyarázható kecsessége pedig magányossá.

Később az egyik legnehezebb munkát végezte, a rudalást. Ehhez külön képesség kell, talentum, nem elegendő kitartás, erő, vakmerőség: kézben a „teli” villával egy lendületből kell fölszaladni a létrán a kazal tetejére. Apám olyan ügyesen csinálta, 605olyan ismeretlen könnyedséggel, hogy az emberek szájtátva bámulták. Ő meg nevetve futkározott a kazlak tetejére, mintha egész életében erre készült volna; krisztusi korba ért.

Volt még a dinnye. A zardecki cirmos, szép név. Később is mindig apánk válogatta a dinnyét, kopogtatta, fogdosta, a zöldségesek réme! A dinnyés brigádok eljártak távoli dinnyeföldekre is. Földbe vájt kunyhóban laktak. Mentünk néha meglátogatni; nagyon tetszett a kunyhó, olyan volt, mint egy játékház. Csak épp rettegtünk, mire érkezünk, mert ott sokat ittak a férfiak.

– Nagy Pali az apátok rossz szelleme.

1954-ben elöntötte a Duna a dinnyeföldet, s úsztak a dinnyék, mint a futball-labdák!

Ha valaki aljas, szerencsésebb, ha buta. Ez a Kenderesi nem volt buta ember. Azt ötölte ki, hogy apámat osztotta be a rendőrökhöz a portákat ellenőrizni. Ellenőrizni a beszolgáltatást. Vagyis apám „söpörte le a padlást”. Ellenállni, cinkoskodni nem lehetett, meg lett mondva, hogy már ki van jelölve a hatvani börtönben a cella.

– Rád vár, gróf, úgy seperj. Új seprő!

Az emberek ezt tudták, mondták is, hogy nem baj, doktor úr. De, ismétlés, baj volt. Engem is leköptek az utcában. Nem szóltam senkinek. Meg is tagadhatta volna a lesöprést, gondoltam akkor. De nem tagadta meg.

1953. március 5-én hívott engem először majoreszkónak Roberto, amit én azonnal érteni is véltem, a majoreszkó nyilvánvalóan olyasvalaki, aki sokat kószál a majorban, ami megfelelt a tényeknek, a felesben bérelt föld az Andris dombján meg a Kel606ler-dűlőben a falutól északra, Gyöngyös felé esett, amerre az egyik major. Sokat játszottam ott egymagamban, hosszú, vékonyka spárgával kipányvázva, ami nem annyira könyörtelen és brutális, ahogy elsőre hallatszik, inkább csupán célirányos, én biztos, ami biztos alapon mégis igyekeztem anyámékban lelkifurdalást gerjeszteni, fájdalmas képpel simogattam esténte a bokámat, dagadt, mutogattam, ám mindhiába, akkorra ők már olyan fáradtak voltak, hogy ott már nem maradt szemernyi hely sem semmiféle furdalásnak és gerjedésnek.

A majoreszkóból, a szóból erő sugárzott, váratlan erő. Először éreztem, hogy egy szó beleavatkozik a világba. Másként beszélt velem Roberto, amidőn így szólított, mert mintha én lettem volna mássá: másnak mondtak, hát más vagyok. Az nem ért váratlanul, hogy a játszótársaim grófoztak, hogy legrófoztak – a kezdetekben védekeztünk kicsit: Gróf a te anyád! –, mert azt már hallottuk, hogy a nagypapa gróf, és fiatalabb éveiben Papi is az volt, de azután abbahagyta vagy beszüntették, szóval elmúlt; de a gyerekvilágban ennek nem volt jelentősége, a grófozás nem járt semmivel, nem növelte és nem csökkentette a tekintélyemet és esélyeimet, a megkülönböztetés sajátos eszközének tetszett. Megkülönböztetés és megbélyegzés közt keskeny a mezsgye.

És mégiscsak jelezte – ahogy az ezüsteszcájg meg a Mami kosztja –, hogy evvel a családdal, melyhez tartozom, valami nincsen egészen rendben. De arra, hogy nevem ómen volna, jel, méghozzá baljóslatú, arra sokáig nem kellett gondolnom. Homlokunkon ott virított a bélyeg, de ezt nem tekintettük baljósnak, úgy gondoltuk, hogy ez a dolgok rendje, az ember meg van bélyegezve, valami egzecírozás mindég van, hol azért, mert Kovácsnak hívják az embert, hol azért, mert mondjuk hittanra jár. Az osztályban, később, volt négy Kovács, és a tanárok azt valamiért jó tréfának tartották, ha így szóltak: felelni fog pediglen most Kovács…, és selmán mosolyogtak, az idő meg múlt, szegény Kovácsok pedig, köztük a még szegényebb Kováts is, remegtek a félelemtől.

Az egész osztályból egyedül én jártam hittanra. Nem a hittanra járás a baj, nem a klerikális befolyásoltság, a materializmus pozícióinak gyöngülése, hanem a beiratkozás. Ami rontotta a statisztikát. Minthogy vallásszabadság volt, mert azt mondották, vallásszabadság van, létezett az úgynevezett iskolai hittan, hittanóra az iskolában, órarend szerint, amit azonban a hívő szülők nem forszíroztak, a korszellemnek megfelelően nem bolygatták a népi demokráciának a szabadság irányába tett (nagyon) elvi gesztusát, hanem mindenféle beiratkozás nélkül elzavarták az erkölcsi szóra sóvár pulyákat a plébániai hittanfoglalkozásokra. Úrnak, ami az úré, és a császárnak, ami szintén az úré. Minthogy minden a császáré.

De az édesanyám valamiért bolygatta. Bizonyosan nem hősiességből – félő, távol állt tőle a mindennapok forradalmisága –, nem is a példaadás fegyelme, szépsége vagy erkölcse vezette, jobban a minden mindegy, illetve ellenkezőleg: ha egyszer ki van hirdetve, hogy hittanbeíratás hétfőn 1 és negyed 2 közt (az utolsó pillanatban tették át keddről, hadd szivárogjon az az információ – el), akkor vegyük ezt komolyan, nem provokációképp, nem is kajánul, kicsit fáradtan, fáradt következetességgel, de ijedt körbepillogások nélkül, sőt elhagyva a kötelező óvatosságot is: mintha normális emberek volnánk. Diktatúrában normálisnak lenni életveszélyes. Őrültség.

Kicsi dolog ez; tényleg úgy esett, ahogy a mondás tartja: anyámék a kicsire nem adtak, a nagy meg nem számított. Kisdobos se voltam, meg úttörő se (a Kommunista Ifjúsági Szövetség középiskolai alapszervezete pedig nem létezett, a kegyesrendi atyák elmellékelték a megalapítást, valahogy ezt nem favorizálták); rajtam kívül még az Oláh Jani sem, egy cigányfiú, meg a Stern, akit soha senki nem hívott a keresztnevén (Pityu), s aki állítólag zsidó volt, a Kishuszár a bátyjától hallotta, nem tudtuk, hogy az micsoda, az orrával volt összefüggésben, de nem biztos, hogy ezért nem lehetett kisdobos. Ezek valóságos bélyegek, de mégsem mutatkoztak valóságosnak, nem lettem kizár608va semmiből, csak a kisdobosgyűlésről, amiért evett mindenkit a sárga ácsánkodás; rossz jegyeket nem bírtak adni (nem is nagyon akartak), az osztálycsapatból nem lehetett kihagyni, más meg nem létezett.

Gesztenyével ülve dekázni (szakszó: kis magasságba sokszor egymás után fölfelé rugdosni a labdát), ezt én tudtam az iskolában a legjobban. Állva nem, de ülve igen. Mérföldekkel. Nem tudnám megmondani, miért, valamiképpen a sípcsontomnak is gömbérzéke támadt, mindenesetre elegendő volt pusztán föltartani a puszta lábamat, lefeszített lábfejjel természetesen, akár egy Lepesinszkája, ráejteni a labdát vagy a gesztenyét, pucéran vagy héjastul, és az mintegy magától pattogott.

Kis tétekben játszottam, és nem pénzben, iskolatej, pacsni, kakaó, amire épp szükségem volt (ahogy nyáron a Balaton melletti kihívásos strandmeccseken: főzelékért, feltét nélkül). Nem mindig nyertem, de többnyire. Ültem a fal mellett a padon a nagyszünetben, és vártam a kuncsaftokat; a Kishuszár volt a titkárom, ami nagy tapintatot és hozzáértést igénylő állás, mert ő választotta ki vagy kereste meg a jelentkezőket, állapodott meg velük a föltételekben, ami a felsőbb osztályokba járókkal többnyire kényes ügyletnek bizonyult, bizalmi állás, tartania kellett magát a közösen elhatározott elvekhez, azaz a versengés az elsődleges, nem a nyeremény, mindazonáltal járjunk a földön és semmiképpen se legyünk önmagunk ellensége stb.; mint a pók, ültem s vártam.

Ráadásul a kéjelgés üzletszerű részét célirányosnak látszott a tanárok elől elfedni. Mindezt a Huszi bonyolította, s őt illette a bevételek negyven százaléka, megítélésem szerint méltányos summa. Kezdetben a 40 százalék kis feszültséget okozott, amire nem figyeltem föl, a kis Huszi részint nem tudta, mi az a 40 százalék, s mikor mondtam, hogy tízből négy, akkor valódi értetlenséggel, sőt zavarban nézett az arcomba, hogy mért négy, 609mért éppen négy, és mi köze vajon a négynek a negyvenhez, részint egyszerűen felezni akart. Ám én ezt nem tartottam volna elvileg helyesnek, engem nem a bírvágy, hanem a tudás megbecsülése motivált, és a negyven százalék az gyakorlatilag amúgy is felezés majdnem.

Pusztán a félreértések elkerülése végett: a kis Huszi nem a csicskásom, nem a szolgám volt, viszonyunk semmi szolgaszerűre nem utalt, két egyenrangú fél vitte saját tudását a közös vállalkozásba, a különbség legföljebb annyi, hogy én ültem, ő meg állt, értelemszerűen. Ha állva is jól dekáztam volna gesztenyével, én is álltam volna, mint ő, értelemszerűen.

Ücsörögtem hát a hatvanas évek legelején a nagyszünetben az iskolaudvaron, a kőkerítés tövében, anélkül hogy sejtésem lett volna Nyikita Szergejevics Hruscsov szaporodó gondjairól a búza és a kínaiak tárgyában, amikor hosszú, setét árnyék vetődött rám, puha, őszi árnyék, a Nagyhuszáré, és én azonnal tudtam, nekem is szaporodó gondjaim fognak lenni, de még nem sejtettem, minek a tárgyában.

A Nagyhuszártól félt mindenki, a tanárok is, a Kishuszár is. Én is, értelemszerűen. Kiszámíthatatlan és vad volt, vérszomjas, buta, mint a föld, de közben viszolyogtatóan ravasz, erős, fékezhetetlen, háromszor bukott már, hát bizony, akár a mamáméknak, neki se volt vesztenivalója.

Egyszóval a Nagyhuszár szabad volt. Ami nem szokás általános iskolában. Már nőtt a szőre, ivott is, sokat lógott (igazolatlanul!), ilyenkor állítólag dolgozott, szeneskocsit pakolt a Déliben, a szüleik elváltak, de egy lakásban éltek, az anyja ivott, mint a gödény (ismertem, Ilike néni, vékony, múmiaszerű, mintha, akár egy szűk harisnyát, a fejére húzták volna a sötétbarna bőrt, váratlanul mély brummogó hangon, valami furcsa, indokolatlan udvariassággal köszönt nekem, jó napot, fiacskám, és fejet hajtott, mintha nem is gyerek volnék), s ha elfogyott a pénzük, a Nagyhuszárnak kellett besegítenie. De ebből akkoriban főként annyi látszott, hogy a Nagyhuszár egy állat.

Egyébként ötven fillérért megevett egy legyet, egy forintért le lehetett fényképezni a tetemet a nyelvén, öt forintért és egy 610almáért (starking) kettéharapott egy egeret. Soha nem hozott egérrel dolgozott, maga fogta.

Féltem, de mégsem álltam föl, a nagyszünet az enyém, a gesztenyéé, a dekázásé, az enyém meg a kis Huszié. Aki nem eléggé megszeppenten álldogált valamivel hátrébb, és, amit még jelenlétemben sose, egy gesztenyével dekázott. Sajátos. Most látszott csak, mennyire hasonlítanak egymásra. A Nagyhuszár beszélt – mintha ő lett volna a kicsi titkára. Már csak nekem kellett volna egy titkári állást találni, nem sikerült, és ez hibának bizonyult.

Végül is nem a 40 százalék körül támadt baj, hanem hogy minek a 40 százaléka. Mert mért fogom én vissza az ő öccsét, mért fékezem, mért nem adok szabad utat az ő jó, jobbnál is jobb ötleteinek, például az árveréses dekázás, amit fogadóirodaszerűen kéne működtetni, és semmi perc alatt a csillagos égig szaladnának az árak.

– Göncölszekér, Esthajnalcsillag – mondotta még fenyegetően.

Ténylegesen nem értettem, mit akar. Milyen árak és mért szaladgálnának a csillagos égig? És ott fönn mit csinálnának?

– Te hülye vagy – bólintott unottan a Nagyhuszár, aki számára én túlontúl jelentéktelen pont voltam ahhoz, hogy verés fenyegessen. De valamit akart. Én meggyőződéssel ingattam a fejem, nem láttam különös okát magamat hülyének tartani. De bizony, hogy az volnék, egy kapitális példány méghozzá, hogy így két marokkal szórom a pénzt ki az ablakon. Azt a képességemet, hogy szóképeket szó szerint érzékeljek, már korán fölfedeztem magamban, így mostan azután kizárólag erre a két marokra bírtam gondolni, ahogy szórnak, nyilván ikrek, és járnak megbízóról megbízóra szórni a pénzt ki. Az ablakon. Nem is volna rossz pálya. Foglalkozása: kétmarok.

A Kishuszár arcáról semmit nem tudtam leolvasni, legkevésbé biztatót. Mégis inkább neki mondtam, mint a bátyjának, hogy ez játék.

– A pöcsöddel a porban! – kiáltotta a nagy, és mint egy teniszlabdát, elkapta a tüskés gesztenyét, s összeszorította. Fölszisszentem. – Mi az, hogy játék!?

Nem valószínű, hogy választ várt, ám én válaszoltam. Mert sokat gondolkodtam a játékról, sokat kellett, arról a feszültségről, hogy a játékot mindenki komolytalannak tekinti, alsóbbrendűnek, csak játéknak, miközben nekem homlokegyenest ellenkezőek a tapasztalataim. Kis túlzással mindig játszottam, mert vagy futballoztam, vagy olvastam. És akkor, ahogy kell, mindenestül elmerültem az olvasmány világába, bár ritkán azonosítottam magam valamelyik szereplővel, sose akartam Bornemissza Gergő lenni az Egri csillagokból, Vicuska se, se Boka, se Nemecsek, se Copperfield Dávid, amibe elmerültem, az maga a könyv volt, tehát nem a török hódoltság ideje vagy a századforduló Budapestje, hanem egy olyan új tér, amely több dologból állt össze: magából a könyvből, a konkrét tárgyból, betűtípus, papírminőség, a borító állapota, rajta szerző fényképe (pillantása!), azután persze abból, amiről a könyv szól, párálló lovak, ködös reggelek, egy püspöklila katolikus szemvillanás, a befagyott Balaton, egy londoni nyomornegyed, egy csendes-óceáni sziget valószerűtlen egyedisége, valamint az a helyzet, amelyben olvastam a könyvet, buszon állva, betegen fekve (cseresznyebefőtt! Sport-szelet!), hajnalban, hol fölébredés, hol elalvás előtt, pad alatt órán, keverve a benti izgalmakat a kintiekkel, Fagin kontra Váradiné – és itt meg is állok: a keveredés nem jó szó ide, félrevezető, mert éppen a kint és a bent szűnik meg, a játék szüntette meg, akár fociztam, akár olvastam, akár álmodoztam (lényegében a Katona-Rácz Évit szabadítottam ki különféle életveszélyes helyzetekből, oroszlán, rabló, nyolcadikosok), ezek az események nem az úgynevezett valóságban helyezkedtek el, szigetként, amattól jól elhatárolhatóan, kint, bent, hanem ők maguk voltak a valóság, teljes értékűn, megszorítás nélkül, nem lévén más, mint a valóság.

Ezért – vagyis egyszerű önérdekből – vettem én a játékot komolyan. Tudtam én, hogy egy vesztett meccs az nem a világ vége, de játék közben azzal biztatni magunkat, hogy a mérkőzés befejeztével ez már nem számít, nem érdekes, mi történt a pályán, hisz tanulni kell, vacsorázni menni – ezt nevetségesnek és főleg lehetetlennek tartottam. A képzelet komoly kázus, állapítottam tehát meg.

Ezen tapasztalatokból adtam át csokornyit a két Huszárnak. Hogy amikor én ott ülök a téglafal tövében és dekázom a gesztenyével, akkor én semmi más nem vagyok, mint az, aki ül a téglafal tövében és dekázik a gesztenyével, ez minden!, értitek?!, minden!, és ehhez képest a nyeremény, a nyereség az másodlagos, utólagos, érdektelen ügy, csak a játék számít, az a minden, és a mindenen kívül nincsen semmi.

– Ugye és nemdebár? – nevettem rájuk.

A Kishuszár hallgatott. A nagy arcán fájdalmas fintorgás hullámzott, fizikai fájdalmat okozott neki az, amit mondtam. Ettől a fájdalomtól hirtelen ő is kisfiú lett. Ekkor talpra ugrottam. Visszahőköltek. A kicsi azonnal, a hőkölésben még, beszélni kezdett, nem buta, tudtam.

Azt fejtegette, hogy éppenséggel semmi ugye és nemdebár, mert éppenséggel arról van szó, hogy én ülök a téglafal tövében, de ő nem ül a téglafal tövében, én dekázom a gesztenyével, ő nem dekázik a gesztenyével, és ő nincs ezen megsértődve, és nem is állítja, hogy jobb volna ülni, mint állni, hogy jobb volna ott ülnie és csinálnia azt, amit én csinálok, mint állni és azt csinálni, amit ő csinál, csak éppenséggel, na ez az éppenséggel!, ha mindezt játéknak nevezzük, akkor a leghatározottabban ki kell jelentenie – akár a bátyja, ha izgatott lett, ő is felnőtt mondatokban beszélt –, hogy én meg ő egyszerűen más játékot játszunk, vagyishogy más a minden, és a mindenen kívül valóban nincsen semmi, de az, ami az én mindenemen kívül esik, tehát nincs, az dúdolva az ő mindenén belül lehet, mindez a legteljesebb figyelmet követeli, tehát, vagy hogy az én szóhasználatommal éljen – apád faszát szórakozol velem, és az a határozott érzésem támadt, hogy erősebb vagyok náluk, mind a kettőnél, együtt is, külön is –, ez komolyságot követel.

A Nagyhuszár minden egyes játék szóra megrándult; mintha megütöttük volna. A Huszinak igaza volt, ez megzavart, a mindenből nem lehet kikukucskálni a semmibe. Most akkor mi lesz? A nagy már darab idő óta mondani akart valamit, tátogott, nekiindult, megtorpant, végül a düh, a tehetetlenség, az agyarkodás rekedt szenvedélyességével köpte ki a szavakat.

– Ti labancok vagytok!

Tudtam, hogy ez nem igaz, mert a Pattyi bácsi játszott a Rákóczi hadnagya című filmben, ő lovagolt a Rákóczi hadnagya helyett, akit Bitskey Tibor játszott, és egy kuruc dublőrje is kuruc. De mi az, hogy ti?

– Hát az egész családotok! Hiába! Tanultuk, hogy elnyomtátok a népet! Te is tanultad.

– Kicsoda nyomta el a népet? – horkantam föl, bár eléggé bizonytalanul, mert erről otthon nem esvén szó, volt bennem egy kis félsz, hátha tényleg elnyomtuk. Bár mért nyomtuk volna el…

– Hát… – a Nagyhuszár se tudta egészen, mit akar –, hát… tik!

– Kicsoda?! Én?! – Hallgatott, erre nekilódultam. – Vagy a húgunk, aki óvodás? Mi nyomtuk el a népet?

Halkan, megint mint egy felnőtt, szólt közbe a Kishuszár.

– Nem az öcséd, meg így. Hanem az apád. Meg annak az apja, meg annak az apja!

– És ti? És a te apád apja, az ugyanúgy elnyomhatta!

Egyszerre mondták:

– Nekünk olyan nincs.

– Olyan nincs, hogy nincs. Mindenkinek van, családja mindenkinek van.

– Nekünk nincs. Nálunk csak mi vagyunk meg szüleink, azok is el vannak válva.

– Nálunk is csak mi vagyunk, én, a testvéreim meg a szüleink, csak azok nincsenek elválva. De néha azért veszekednek.

Egyszerre olyan magabiztosak lettek ezek a Huszárok. Mintha (közben, észrevétlenül) fordult volna a kocka.

– Nem, nem, nem úgy van az! Tik nemcsak tik vagytok, hanem mindnyájan, az mind tik vagytok, nemcsak a mostaniak, hanem azok a hercegek meg mindenki. – A Nagyhuszár felröhögött. – Na, ez a minden, kispofám!

– És akkor ti mik vagytok?

– Semmik – mondta a Kishuszár.

– Kurucok – mondta a Nagyhuszár.

– Már mért volnátok ti kurucok?

– Mert szegények vagyunk.

– Mi is szegények vagyunk.

Erre nem tudott mondani senki semmit, se ők, se én. Kivettem a Nagyhuszár kezéből a megnyomorított gesztenyét, és visszaültem.

Az én életembe nem (nagyon) avatkozott bele a nevem. Meg-megérintett, de sem nem lökdösött, sem nem vakított. Még leginkább anekdotázott.

Ahogy egyszer a buszon rámszóltak, mert a nagy (profán) tömegben finnyásan pofákat vágtam, csöndesen utálkoztam meg a lábamra is ráléptek, hogy ha nem tetszik, menjek taxin, amire továbbra is piponyáskodtam, mire jött a nevezetes mondat, hogy mit piponyáskodom, tán azt hiszem, én volnék a herceg, és itt jött a név, „apám jó neve”. Akkor kaptam frissen az első személyimet, azt az orra alá toltam. (Hercegi-grófi distinkciókba nem bonyolódtam.) Szótagolva elolvasta. Lényegében nem hitt a szemének. Vállat vont. Nem volt hatással rá az esemény, csupán elhallgatott; csöndben lett.

Ekkoriban, ha megkérdezték, rokon vagyok-e, azt válaszoltam, nem, nem vagyok rokon, én vagyok az. Ezt nem büszkén vagy gőgösen gondoltam (hangzani persze úgy hangzott), hanem formálisan, én nem rokonságban állok a családommal, hanem része vagyok, az vagyok, én vagyok az.

Többnyire azonban túl gyorsan válaszoltam, ezt sem értették, csupán (gyorsan) elhallgattak – egyszerűbb lett volna itt is taxizni vagy konflisozni.

Egyedül a katonaságnál működött gorombán (a nevem). A kaszárnyán belül más időszámítás dívott, szó szerint: más idők 616jártak, tizenöt-húsz évvel korábbiak. Így kicsit kipróbálhattam, milyen lehetett igazi diktatúrában ezt a nevet viselni. (Röviden: macerás.) Bámultak rám, mint bornyú az új kapura. Én meg még nem féltem, mert nem tudtam, hogy félnem kellene (dehogynem tudtam!, csak újra meg újra elfelejtettem, féltem és elfelejtettem, féltem és elfelejtettem, ez a diktatúra, féltem és elfelejtettem; félelemmel és felejtéssel vétkeztem a hanyadik parancsolattal szemben; egyedül féltem, tanúk nélkül, ezért könnyebben felejtettem), a gimnáziumi védettségből minden átmenet nélkül estem ebbe bele.

– Na grófom – szólt a fiatal sorozóorvos barátságosan –, neked is csak egy farkad van.

– Indeed, sir – bólintottam sarjként hűvösen, és készségesen, egy proli futballista udvariasságával megemeltem a tökeim: nyílt kártyákkal játszottam: titok, Észak-fok, idegenség: hát tessék!, nesze!

Az orvos hosszan rámpillantott, gyerekarca rózsán világlott, mintha ő is most érettségizett volna, sűrű, fekete szemöldöke összeért, ettől elszigorodott a tekintete, és mintha ezt ellensúlyozta volna folyamatos, lányos mosolyával. Amikor felöltöztem, magához intett.

– Nincs ellenedre, kérlek, hogy tegezlek, ugye? – Gyanakodva várakoztam. – Az édesanyám Nádasdy-lány! – kiáltotta suttogva, és megragadta kétoldalt a könyököm. Roppant fontos lehetett, amit mondott, bizonyíték és leleplezés, ellenségesen hallgattam. Rémlett, a Nádasdyak rokonok, de hát egyrészt ki nem rokon, másrészt ama Nádasdy Ferenc álnokul nemde hátbatámadott minket, szemtől szembe atyafiságoskodott, megkapta nőül Júlia nénénket, aztán amikor bajba kerültünk, azonnal le akarta nyúlni a birtokainkat. Bár azután rendben lefejezték, annak meg mi lettünk a kedvezményezettje. Ah, kedves rokon, látásod tetszésünkre van.

Az orvosfiú fojtott hangon beszélt. Hogy tudom-e, mire való a katonaság. Hát akkor inkább már ez az „anyám Nádasdy-lány volt”-vonal! Mert nehogy azt higgyem, hogy a hon védelme, papperlapapp! (??), még csak nem is a, halkított, szocialista táboré.

– Internácionálizmus – súgta olyan á-kkal, ahogy Mami szokta mondani a táxit, veszek egy táxit. Fölnevetett. – Ó, nem, itt csakis rólatok van szó, vagyis rólunk, a fiatalságról, hogy betörjenek minket, hogy megtanuljuk, hol lakik az – megint halkított – Úristen.

És még hosszan sutyorgott a diktatúra természetéről, a félelemről, arról, hogy a diktatúra is fél, de annál rosszabb nekünk, alattvalóknak, a diktatúra az csak járkáljon peckesen, ne pedig így, ahogy ez, ődöngve. Egy szót se értettem; hogy peckesen kicsoda hová ődöng? Egy Nádasdy-lányt képzeltem magam elé, ahogy kibontott hajjal vágtázik a párálló mezők fölött az ődöngő proletárdiktatúra nyomában.

– Vigyázz magadra, öregem – szólalt meg hirtelen az orvos, átmenet fiú és férfi között, kezét lágyan a karomra csúsztatta, selymes volt a tenyere, mint a Mia nénié, majd zavartan visszavonta a mozdulatot. Nem értettem, miről beszélt, és nem is érdekelt, de később, ha elszaladt velem a ló (nem a Nádasdy-lányé), ha éreztem, nagyon úgy viselkedem, ahogy a kedvem tartja, eszembe jutott e furcsa, felnőtt kisfiú szemérmes figyelmeztetése, vigyázz magadra, öregem.

Noha vigyáztak rám ott elegen. Szabó Gyulával aludtunk együtt egy párban, az egymás mellé tolt vaságyakon. Nyugis, vidéki fiú volt, matfizes tanárnak készült, csontos, erős alkatú, szőke szöghajú, turcsi, lányos orral, de durva, himlőhelyes bőrrel, ragyával; bátor, de óvatos, zokszó nélkül végezte a rá kiróttakat, benne megvolt az, ami belőlünk, sok gyerekemberből, ki magának diadalmas jövőt képzel (előfölvételi!) hiányzott – a komolyság. Nem is szórakozott vele senki, még a legganajabb tisztes is békén hagyta.

Nem bevallotta vagy elárulta – semmi titkosat vagy titkolandót nem talált benne –, csupán elmondta, mert megtörtént, és mert rám tartozott. Nem foglalt állást, nem volt fölháborodva, 618nem szégyenkezett, inkább ingerültség látszott rajta. Mindent, ami nem kapcsolódott a kétkezi munkához, gyanúsnak tartott. Mért jelentkezett akkor egyetemre? Mert nagyon okos volt, s otthon nyilván nem akarták, hogy ez pocsékba menjen, amivel a Gyula parasztlelke is egyetértett. És tanárnak lenni, amúgy is majdnem kétkezi munka.

Elmondta, hogy az őrnagy az Elhárításról magához hívatta, és rólam érdeklődött. Hogy mesélne neki a Gyula ezt-azt, mert nyilván hall a Gyula ezt-azt, miket beszélek én, kikről és kikkel, mert sose higgye a Gyula, hogy én kibújtam a bőrömből, kutyából nem lesz szalonna, vigyázzon tehát a Gyula és legyen éber, mert a Gyula a nép fia, ezt ne felejtse, én meg nem vagyok a nép fia, ezt vésse a Gyula jól az eszébe, és gondoljon az apjára, a nincstelen zsellérre, meg a nagyapjára, dettó, nagyon is elképzelhető, hogy a Gyuláék a mi rabigánkban sínylődtek, minthogy a Gyula dunántúli, és ott, nemdebár, nincs pardon.

– Azt mondta, nincs pardon? A Dunántúlon? – csodálkoztam. Itt akkor vajon van pardon? De tudtam, csak annyi állítható, hogy ha van pardon, akkor ez nem a Dunántúl. Az Alföld mélységes mélyén leledztünk, a titokzatos nevű Hódmezővásárhelyen. Parasztpárizs.

– Nincs, nincs pardon – morogta Gyula. Hogy ott mi grasszáltunk.

Hogy grasszáltunk volna?

Ő csak azt ismétli, amit az őrnagy mondott, egyébként se tudja, mi az a grasszálni.

Hogy el voltunk harapózva.

Hát ez valószínű, mert az őrnagy apjáék, mesélte az őrnagy, nyolcan voltak testvérek, és kizárólag azért születtek hét, a család birtokában lévő kastélyban, mert volt egy ikerpár is. Magam elé képzeltem a nincstelen zselléreket ikerpárokként, ahogy sértődötten és éberen bömbölve születgetnek a különb-különb kastélyainkban.

– Miről beszélünk, édes Gyulám?

– Arról, bazmeg, hogy nekem jelentenem kell!

– Engem föl?

Legyintett, itt nem rólam van szó, hanem őróla, neki kell minden este jelentést írnia arról, hogy mit csináltam én egész nap, és ő ezt nem tudja, nem is érdekli, de ha érdekelné se tudná, mert én állandóan kint lógok a városban a focistákkal.

– A följelentés minimális föltételei sincsenek adva – mondta komolyan és gondterhelten.

Rögvest az első napokban kitereltek minket a laktanya mögötti széles rétre, a magyar Alföldre, és futballoztattak, egyszerre vagy negyvenünket. Egy szál gatyában, meztélláb. Élveztem ezt a majdnem meztelenséget, amely persze főleg az egyenruhátlanságot jelentette.

Nem álltam ellenséges kapcsolatban a testemmel, de nem is a legbarátságosabban, szorongós se voltam, inkább ingerült. A feszült viszony hármas alapon nyugodott. Az első épp a futballal függött össze, azzal, hogy fizikailag nem voltam elég jó, rossz se, de semmi segítséget nem kaptam a testemtől, semmi bónusz, ha gyorsaság kellett, ezernyi sprintgyakorlat kellett hozzá, ha állóképesség kellett, robotoltam a hosszú, sötét csillaghegyi utakon; hogy utáltam! Nehezemre esett belátni, hogy a futballista tehetséghez hozzátartozik a test tehetségessége is. Nekem úgy kellett mindent kirimánkodni a testemből.

Zokon vettem ezt a tehetségtelenséget. Amiképpen az orromat is. Tizennégy éves korom táján megnőtt, és ez éveken át elégedetlenséggel töltött el. Rendszeresen mértem (nem egyszerű föladat, homlok, orrtő, orrnyereg, hol végződik, hol kezdődik, elfogultság nélkül), tükrök bonyolult rendszerével vizsgáltam, foglalkoztatott a dolog, aztán úgy három év múlva egyik pillanatról a másikra megszűnt az orrelégedetlenség. Talán arra jöttem rá, hogy az orrom is én vagyok.

Amiképpen az úgynevezett férfiasságom is. Hogy ezek nem kapcsolt részeim; egy ín, egy boka, egy porc (leválással együtt), egy izom, az orrom, a farkam: ez mind én vagyok. A természet 620részének tekintettem magam. Meg katolikusnak, de ennek erkölcséből elsőre csak annyit értettem meg, hogy bűnösök vagyunk, a bűn pedig azonos a hatodik parancsolat elleni vétkezéssel, vagyis a paráználkodással, vagyis az önkielégítéssel, a gyónásbeli megfogalmazással, a hatodik parancsolat elleni egyedül való vétkezéssel. Egyedül. Ezt a túlméretezett hercehurcát a farkam körül nevetségesnek és egyszersmind félelmetesnek találtam, és időnként kiterjesztettem vagy leszűkítettem az egész testemre.

Az pedig mélyen elgondolkoztatott, hogy ha időről időre nem buknék el „egyedül”, akkor egyenest bűntelen volnék, nem volna mit gyónnom, ami nyilván – érezhetően – képtelenség. E bűnös testnek köszönhettem – el is fogott a hála szép pogány érzése –, hogy morálisan valóságos lénynek foghattam föl magam.

Meztélláb álldigáltam ott a végtelen réten, báván vigyorogva, máig emlékezetes boldogságban, testelégedettségben, egyesülve a természettel (mintegy), a talpamat birizgálta a fű, a gatyaszárban a lágy, alföldi szellő, egy pillanatra nem gondolva arra az ismeretlen fenyegető világra, amely épp fölfalni akart.

A meztélláb extra kéjnek számított, nemcsak a civil lét titkos jele, mezítlábas katona nem létezik, hanem akkorra már feltörte a lábunkat a bakancs, a sebszélek begyulladtak, vörösen fénylettek, olyik már gennyezni kezdett. Jaj, a kapca! – mikor szputnyikok száguldanak az űrben! Kapcát rendben, szakszerűen föltekerni nem lehetetlen vállalkozás, de van egy életszakasz, amikor ez a darab rongy, mint valami rosszindulatú élőlény összegubózva egy pillanat alatt a bakancs legváratlanabb zugaiban bukkan föl, hogy beleharapjon mindenbe, amit talál, éktelenkedett seb a sarkokon, a legkülönbözőbb lábujjak legkülönbözőbb felületrészein, de még a boka alatt is. A bakancsjárást is tanulni kellett; mint két irdatlan kőgolyót – nem lépni: lendíteni.

Mintha nyolc-tíz bíró (játékvezető) volna, a pályán dohányozva öregkatonák sétálgattak a laktanyacsapatból, mustráltak bennünket, akár a barmokat.

– Te! Te ott! Meg te!

Akire rámutattak, annak fölírták a nevét. Hasonlított a Két félidő a pokolban című filmhez, ahol a lágerlakók csapata játszott a német őrzőkével, és az állt volna a rabok érdekében, ha szép csöndben veszítenek, de azután fölülkerekedett az emberi méltóság.

Egy sóhajtásig én is gondoltam a méltóságra, a futball méltóságára: negyvenen egyszerre nem lehetséges futballozni, elvileg lehetetlen, hiába nagyobbítjuk meg arányosan a pályát, egyszerűen más, idegen koreográfia jön létre, a játéknak nem megfelelő csomópontok, afféle Brown-mozgás, amely nézetre a mezei futás és a biliárd ötvözetének tetszik, tetszett; a szabálytalan mozgásban tartott részecskék, melyek elmozdulásából meghatározható az ún. Loschmidt-szám, más néven Avogadro-szám (lásd még ráksaláta avogadróval), az életükért küzdöttek, küzdöttünk, akár ama filmben.

Szakmailag hamar átláttam a teret, de hát a futball csapatjáték, és itt csapatnak híre-hamva se látszott lenni, egymásnak uszított kis hülyék, futkároztunk. Darabot még ácsorogtam a meztéllábas boldogságban, azután fölülkerekedett bennem az életnek az ösztöne, és űzőbe vettem a labdát, mintha rókavadászaton volnék, uzsgyi és halali! Midőn utolértem, nyomban én lettem a róka, az üldözött, nyomomban az egész falka, félresandítok, mellettem egy kis fekete, zsufa gyerek, félmeztelen, tehát a mieink, most kéne továbbadni, de inkább még egy csel, sikerül is meg nem is, beérnek, leterítenek.

Lent, nagyon lent, ültem a földön, a kis fekete állt előttem.

– Üresen vóútam – mondta halkan, furcsállva végigmért, és kocogott vissza. Mintha lett volna vissza! Azaz ő megadta a játéknak a tiszteletet. Helyes cigányfiú, Máté Gyuri, a legjobb szélső, akivel valaha dolgom akadt, csöndes, sose pörölt, egy őstehetség. Ha valakibe, szakmai ártalom, belerúgott, az kizárólag véletlen lehetett, ő szinte (szinte) jobban szenvedett, mint az áldozat.

– Édös egykomám, édös egykomám – kántálta ilyenkor sírósan, és újra meg újra ijedten meghőkölt, nem értvén, mért dühödnek meg ettől az ellenfelek. Hát a jóságtól. Látszott az arcán a jóság, lerítt róla.

Tényleg üresen vóút. Elvörösödtem a szégyentől, megutáltam ezt az alakot, aki ott voltam. Aki megszentségtelenítettem a játékot, nem vetettem magamat alá a törvényeinek, idegen, külső törvényeknek engedelmeskedtem, a kegyet akartam elnyerni. Elkedvetlenedtem. Attól kezdve nem cseleztem, nem rókavadásztam, ha hozzám került a labda, azonnal, ahogy tanítják, továbbpasszoltam.

Igaz, azt is tanítják, hogy viselj felelősséget minden másodperc, minden mozdulat iránt.

Lassan rámszáradt az izzadság.

Magához intett az egyik öregkatona. Ha eddig alig érintett a nevem, itt, ettől a pillanattól fogva minduntalan felöklelt. Hátbavágott; mintha sötétben lennék, s egyszeriben innen-onnan, honnét, sose tudni, fejbevágnak, belémcsípnek, kokit adnak a fejemre, megcsavarják az orrom, s elefántpuszit nyomnak a combomra.

– Én? – kerekedett el csodálkozva a szemem, és a biztonság kedvéért magamra mutattam. És akkor megint jött a mondat.

– Nem. Hanem a herceg… – Puff neki. Amire én elröhögtem magam. – Mit röhög, katona? Ácsorog és röhög. Azt hiszi, maga itt a Beckenbauer? Ki maga, bassza meg?!

Komolyan vettem a kérdést. Valóban, ki is? Előző nap levágták a hajam, felnyúlva a tarkómhoz elrettentem ettől az új, idegen pucérságtól. Mint egy meztelen csiga. Vagy a meztelen csiga nyaka. Már a nyakam sem az enyém. És a hajvágástól az orrom is megnőtt, nézegettem megint az árnyékát, pedig erről már leszoktam. Erősen sütött a szeptemberi nap, távolabb gémeskút bókolt, akár egy képeslapon, magyar puszta színesben, s eközben az őrvezető egyfolytában kárált, üvöltözött, de inkább érdeklődésből, mint méregből. Vagy méregből, de nem dühből. Ne higgyem én, hogy itt csak rám vártak, eddig is volt itt csapat, a Hunyadi SE, eztán is lesz, a Hunyadi SE, de egy ka623tonacsapat az nem úrikaszinó, itt hajtani kell, cipelni a zongorát, fölszántani a pályát – érdekes, hogy azok, akiknek a futballhoz közük van, óhatatlanul a sportújságírás kliséivel beszélnek: hálóba továbbítani a pettyest, áthámozni magát a védelmen, bátran betörni a büntetőterületre és a Perint-parti pokol –, hajtani, aranyapám, nem ám így, ácsorogni, mint egy szabadnapos őrgróf, a szemem nem rebbent, mondjam csak meg, ha nem akarok játszani, azt is lehet, ez egy szabad ország.

– Neve?

Nem akartam megmondani. Először életemben éreztem úgy, hogy jobb lenne, ha másképp hívnának, Kovácsnak, Eichnek, de még a Zichy is kellemesebb volna; furcsa érzés volt, megcsapott az árulás lehe.

– Nincsen neve?

– Visszamennék játszani – és visszamentem játszani.

– Nagy fasz maga, kopaszkám. De majd még elkapom – búgta utánam jóindulatúan.

A rét túlfele vizesen tocsogott, ingoványos, mély talaj, nagyokat potyogtak az arra keveredők, csúszkáltak, mint a rajzfilmeken, röhögtek a tisztesek.

– Jaó vóútá neki? – nevetett rám futtában Máté Gyuri, és keményen rámpasszolta a labdát, a pettyest, én egyből vissza, ahogy kell, aztán beindultam az üresbe, be az ingoványba, ahogy kell.

Ez ugyanaz a kell.

1652. augusztus huszonhatodikán László bátyám Zöldfikár nevezetű lova az ingoványban végzetesen megcsúszott.

Ez milyen ugyanaz?

Amikor pályára léptem, azt éreztem, olyasfélét, mintha a Zöldfikár nyergében lovagolnék végig a városon – igen szép török lovacska, pej és mén –, délcegen s nyugalomban: egy dalia, a város jótevője, néhány tallért szórok közéjük, a patkó úgy klikk-klakkol, mintha apám szinkronizálná, a cigánylányoknak részvéttel csókot dobok (in concreto többnyire kurvák).

A pályán száguldoztam, ficánkoltam, hajtottam, güriztem, játszottam, tobzódtam, sőt magamban hangosan nevetgéltem, annyira élveztem ezt a kötetlenséget, az elmenekülést, oly hálás voltam a Játék Istenének, hogy így boldoggá tett. Ezen ujjongás miatt kissé gügyének tarthattak, de megbízható fachmann voltam, klasszikus, szolid jobbhalf, egy fedezet, még embert, pontosabban emberfogást is rám lehetett bízni.

Ahogy öltöztem föl, s húztam magamra a Magyar Néphadsereg akkor rendszeresített gönceit, úgy hagyott el, darabról darabra, ez a kedély és nevetgélés. Leghevesebben a sapkát utáltam, viszketett tőle a fejem, meg csúnyított is; mire felöltöztem, már ismét az a szomorkás alak voltam, búval bélelt alak, akit nem szerettem, ezt az egyenruhás, fölnyírt tarkójú, sovány idegent, akit meg-megpillantottam az autók vagy kirakatok üvegében, és akitől szerettem volna megóvni főleg a nőket, akire elegendő volt rápillantani, és máris szitálni kezdett az eső, télen meg a hó, meg az ólmos eső, ami reggelre megfagyott, és a Szántó Kovács szobor előtt összecsúsztak az autók, nehéz megállapítani, ki a hibás, mindenki szentségelt, és a biztosító sem akart fizetni.

De lett a városban egy támaszpontom, egy civil odú, ahol mégsem magam kellett legyek, mint az állat, ahogy a kocsmákban, ahová elbújtam, ha edzés ügyén és ürügyén kijöhettem a laktanyából, egy ház, ahová mindig mehettem, ahol vártak és etet625tek. Mindig ettünk, az evés jelentett mindent: a tiszteletet, a figyelmességet, azt, hogy vártak.

A nevemtől valamicskét tartottak – összesúgtak a szomszédasszonnyal a hátam mögött –, de mértékkel, inkább egyszerűen büszkélkedtek, hogy hozzájuk egy ilyen jár. Attól tartok, ha hús-vér, két lábon járó geróf lettem volna, Csákvár és Gesztes örökös satöbbi, akkor se csináltak volna nagyobb faxnit. Aggasztó. Hű népemen a megbízhatatlanság keserű foltjai mutatkoznak. Ezek a kommunisták ellumpenesítik a világot. Vagy csak az Alföldön vagyunk? Ahol a szegénység lassúvá és konokká tesz? A Dunántúl más, rend, hierarchia. Az Alföld gorombább, egyszerűbb. (De talán őszintébb is. Nem, a közvetlenségnek nincs köze az őszinteséghez.)

Váratlanul az egyenruhának támadt tisztelete. Engem ettől a katonásditól csak hányinger fogott el, undor, viszolygás, megvetés, félelem, egy vicc, de ők ezt összekapcsolhatták a huszárokkal, a hősiességgel, a hazával, a haza védelmével. Meglepődtem, nem vitáztam, csöndesen élveztem a félreértést.

Ide Margit néni révén keveredhettem, aki főzni, vasalni, segíteni járt anyámhoz (órabér: tíz forint). Őszintétlen, alamuszi embernek tartottam, aki csodálatos édességeket tudott sütni, ilyenkor egy nagymama magasságaiba emelkedett, vaníliás kiflit meg cukrozott és csokis tallérokat. Nem kedveltem őt, de meghökkentett, amikor kiderült, hogy ő se engem. Hogy ilyen merész a gyávaságában.

Sunyi szolga, gondoltam róla, cseléd. Alázatoskodva beszélt mindenkivel, ha pedig apám nagy ritkán megszólította, mert többnyire észre sem vette, akkor fuldokolt a megtiszteltetéstől, és a talpáig belevörösödött.

– Hogy van, Margitka?

– Ugyan, drága gróf úr, ugyan! – pihegett, amitől apám a falnak ment.

– Ugyan! – sziszegte vissza –, ugyan! –, és idegesen rázogatta a fejét (pofacsont!).

Időről időre Margitka elkapta az öreg gróf (ötven év!) kezét, rábukott, cuppanva megcsókolta.

– Mit csinál maga szerencsétlen! – kiáltott rá apám, undorát nem tudva leplezni. Ekkor azonban, többször is tanúja lehettem, Margitka valamiképpen átvette az irányítást, alulról, a kézcsókból bandzsán fölpislantott – hamis kutya! –, és, megkockáztatom, pökhendin, mindenesetre az undor ugyanoly hevességével ejtette a kézfőre a szavakat, mint apám:

– Bocsánat! Bocsánat! – és még egyszer rábukott a gyönyörű kézre.

Apám vett a tallérokból, és majszolva visszavonult az íróasztalába.

Ennek a Margit néninek a húga lakott lent Hódmezővásárhelyen, az Ilus, néninek őt se szólította senki. Tűz és víz. Ilus maga a büszkeség, ahogy a nyakát tartja, fennen hordja a fejét, enyhén hátrafeszíti a vállait, kényesen tartja a rüsztjét, mint egy nemes paripa, a pillantása pajkos, kedves, szemernyit fölényes. Az ura, a Józsi, a Józsi bácsi, kétméteres, szálfa férfi, annak idején csendőr („ilyen formátumossággal hová möntem volna?!”), csendér, amiről szívesen mesélt. Szerették egymást. Őzve beszéltek, és úgy ették, harapták az erőspaprikát, mint más az almát.

– Kér, édösöm? – szipogta Iluska, és könnyben úszott az arca.

Az édösömtől elszorult a szívem. Beleharapni ezekbe a vad növényekbe, a cseresznyepaprikába vagy a vékony, macskapöcse nevezetűbe ugyan nem merészeltem, de a rántottába bőven szórtam a méregzöld karikákat és a pörköltféléket is utánapaprikáztam, és látszott, élvezetből, szükségből, nem kivagyiságból vagy udvariasságból, amit csöndes elismeréssel nyugtáztak, nem nézték ki ebből a kákabélű városi úrigyerekből. Apámnak köszönhettem ezt a paprikatekintélyt, tőle tanultam meg tisztelni az erőspaprikát (gulyás).

Sokat ettünk (az evéstől is be lehet rúgni, lehet mámor az is), néha ittunk is.

– A sors végtelen hatalmára! – vezényelte Józsi bácsi, és föl kellett állni. Elállt a kisujjuk, mint a szamárfüle, elegánsan. Sokat volt jókedvünk. Jókat ettem, fűszeresen lesütött zsíros olda627lasokat, friss kolbászt, melyből kiérződött még az élő disznó, paprikás szalámit, disznósajtot, úgyismint svártlit, és persze csirkét, grandiózusan paprikásan, pörköltnek, galuskával, meg rántott jércét és tojást, lágyan, rántottának, tükrösen, mindig kis hagymával alá.

Józsi bácsi öngyilkos lett, fölakasztotta magát.

– Nem értöm, édösöm, nem értöm.

Ilonka attól fogva többet járt Pestre. Húg és nővér nem állhatta egymást.

– Á, ugyan!, az?! – és legyintettek. Csak az Ilus még nevetett is hozzá. Nem volt hajlandó metrón utazni.

– Röndös embör nem mén a főd gyomrába, Pétörkém – avval taxit hívott. A nővére soha életében nem ült taxiban, rendes ember nem jár taxival, gondolta volna, ha gondolt volna ilyesmiket. Aztán összeköltöztek.

– Egy pokol, édösöm.

Mint a Szókratész kakastartozása, találtam egy cédulát anyám holmijai közt: Margitka 150 forint. Átmentem hozzá. Sípolva, lihegve vette a levegőt, amit néma tátogásokkal szakított meg, szünetekkel, ahol nem érvényes semmi. Az ágya mellett, a kisasztalkán anyám gondosan berámázott fotóját pillantottam meg; egy ritka, nevetős kép, nem ismertem.

– Ez mi?! – rivalltam rá.

– Tudja azt maga nagyon jól! – bólogatott Margitka, szemét résnyire húzta, akár egy vén (gyanakvó) macska, úgy méregetett. Látszott, tényleg azt gondolja, hogy nekem kéne valamit tudnom. Valamit kéne valóban tudni. – Tudja azt maga nagyon jól! – Ezt már rikácsolta. Ám ahogy rólam a fotóra csúszott a tekintete, azonnal megváltozott az arca, felpuhult, kipirult, vörös és kifehéredett foltok mászkáltak a nyakán. Most másképp lihegett. Rólam megfeledkezett. – Ó, hát mért haltál meg?! – azzal fölkapta a képet, és csókolgatni kezdte.

A nyálra kellett gondolnom, a nyálra a Margitka öreg szájában, ahogy az most folyik – túlzás – az anyám arcára. Meg az egész kézfejére. Vagyis mintegy az apám érzéseivel, viszolygásával dolgoztam. Mulatságos, érdekes és félelmetes is ez egyszerre. Féltékenység, undor és fiúi meghatódottság keveredett bennem. Lám, milyen szövevényes viszonyokba kerül az ember azonnal a születése pillanatában! Apának lenni, anyának lenni, gyereknek lenni: milyen tekervényes dolog ez, milyen áttekinthetetlen építmény egy család, a védettség és kiszolgáltatottság, a biztonság és fenyegetés libikókája. Hullámzása. Ciróka-marókája!

– Te gyönyörű! Te szép! Te tökéletes! Mért hagytál itt minket! Mért hagytál engem egyedül?! – Észrevette, hogy ott állok, arcára visszatért a kis kegyetlen vonás. – Hát mért nem rendelkezett énrólam? – kiáltotta az arcomba.

Csönd lett, majd bizonytalanul azt kérdeztem, amit a rét szélén a tizedestől:

– Én?

Ez ugyanaz az én; kevésbé a nárcizmus diktálta a kérdést, mint inkább „az ember mindig hibás egy kicsit”-féle gyanakvás.

Margitka megvetően legyintett.

– Maga?! Ugyan, maga?! – Az „a” hangoktól megnyúlt az arca, megvetően leesett az álla, a lesajnálás és a meghökkenés mozdulatával. – Dehogy maga, hanem ő! Az édesanyja. Ő mért nem rendelkezett énrólam?! Hát ennyit se számít a Margit néni? Miből állt volna a házukhoz építeni, odacsapni egy kalyibát, egy ólat, ennek a vénasszonynak, miből állt volna? Szolgáltam volna, halálomig szolgáltam volna, de maguknak nem kelletett. – Zihált. Nem éreztem részvétet. Megragadta a kezem. – Én kis ember vagyok, gróf úr, egyedül én mire volnék.

Elrántottam a kezem, megint az apám helyzetében találtam magam. Átkozódva rázta felém a mutatóujját, félelmetesen, mint a mesékben a boszorkány.

– De hát maga mindig ilyen volt, ilyen szuszos, gőgös! Már kiskorában is! Sok éve látom én magát, ha nem gondol is erre 629szívesen! Azt hiszi, nem vettem észre? Nem vagyok én hülye, azért, mert én vasalok meg mosogatok, nem vagyok hülye… Egy igaz szava se volt… ahogy előzékenykedett… Margit néni megítélése szerint, megítélése szerint!, röhej, melyik édességet válasszam… hogy oda ne rohanjak… Emlékszem én! Hát milyen beszéd ez!? Azt is hogy szégyellte, ha magáért küldött az édesanyja az iskola elé. Először megpróbált nem észrevenni, aztán úgy tett, mintha épp akkor venne észre, ott illemtudóskodott, pfuj, akár egy kis lovag!… Ó, csak nem maga az, kedves Margit néni!… ó, de igen, a franc abba az úri puckos fajtádba, de ezt nem mondtam, mert nem mertem mondani, mert féltem magától, egy gyerektől!, féltem egy gyerektől, föl tudja ezt fogni?

Mozdulatlanul vállat vontam.

– Mindig féltem maguktól… a legeslegjobban az édesapjától féltem… ahogy az a gyönyörű termetű ember kijött a dolgozószobájából, hát én majdnem bepisiltem… hogy van, Margitka?, majdnem bepisiltem… Egyszer véletlenül kilöttyintettem a teavizet, és ő akkor lépett a konyhába, és azt hitte, hogy maguk voltak, és azt kérdezte, ki volt ez a marha. Maguk persze röhögtek. Ki volt ez a marha? Én voltam az a marha, mondtam rögtön, jobb az ilyet azonnal bevallani. Amire ő krákogni kezdett, és így szólt: Hát akkor… hogyne… ö…, hogy van Margitka? A mái napig hallom: Hát akkor… hogyne… ö…, hogy van Margitka? Amikor legelőször megláttam az apját, láttam, ez olyan szép, hogy soha, de soha nem fogom elfelejteni. Ettől is megijedtem… hogy soha… Ilyet addig nem éreztem… Ilyen hosszú távra, hogy soha… erre addig én nem gondoltam… Ne féljen, maga csöppet sem hasonlít rá… Csak az édesanyjától nem féltem, az én Lilikémtől, mert az olyan drága jó asszony volt, hogy azt maguk meg sem érdemelték… egy szent… Magától is féltem.

Büszkén a szemembe nézett. Először és utoljára láttam benne büszkeséget. Kihúztam magam, főúri fenevad.

– Mert azt hittem, maga is egy gróf! – Legyintett. – A süteményem se kellett magának. – Ez nem igaz, gondoltam, de juszt se szólok. – De maga mindig ilyen volt, gőgös, okos, hiú, hát hiszen se a pite nem kellett, pedig ott fuldokolt a meggytől…

– Fuldokolt? Kicsoda? A pite?

– …se a béles nem kellett. Se a pite, se a béles.

– Diós – révedeztem.

– Akkor én most kit szolgáljak?! Pedig szolgáltam volna, szolgáltam volna halálomig. – Vigyor terült el rajta. – Vagy a maga haláláig… Maga nem rendes gróf. Egy rendes gróf gondoskodik arról, hogy őt szolgálják… Azt hiszi, nem látom, hogy maga még büszke is erre… Hogy a saját maga szolgája! Azt hiszi, ez az alázat? Egy grófnak nem ez az alázat, egy rendes gróf nem hagyja el így az embereit. Szolga van elég! Itt mindenki szolga, szolgát csináltak mindenkiből, csak a maga édesapjából nem csináltak szolgát, az egy piedesztálon áll, ahhoz nem tudtak hozzá se nyúlni… El vannak hagyva itt az emberek, ezért rossz ez az ország. Rossz ország.

Ezt úgy köpte a végére, mintha rám vonatkozna, mintha én volnék ez a rossz ország. Soha nem beszélt így, ilyen valóságosan. Ki gondolta volna, hogy Margitka valóságos személy? És hogy szeretni is tud. Akkor ezt most megjegyzem, gondoltam. Visszatette a fényképet az asztalra, és evvel a mozdulattal mintegy elbocsátott. A százötven forintról megfeledkeztem. De ő nem feledkezett meg, szólt. Kétszázat adtam, bólintott.

Kezdetben azt hihettem, itt is csak anekdotázni fog a nevem. Magyar anekdotában nem történhet baj.

Egyszer politikai foglalkozás közben – a tiltott alvás paradicsoma – arra ébredtem, hogy szólítanak, fölugrottam és előírásszerűen jelentkeztem, pedig csak a hős Szamuely Tibor senyvedett egy Esterházy-birtokon, és ezt értettem félre. Szóval az előadó azt mondja:

– Esterházy-birtok.

Mire én:

– Jelen! – ordítom lelkesen, vigyázzban.

Ezt tekinthették volna provokációnak is, de csupán, ártatlan, álmos arcocskámnak megfelelően, hülyeségnek tekintették. Ők 631se voltak fölkészülve a nevemre, nem csak én (se). Nem lett belőle semmi. Semmiből nem lesz semmi, gondoltam, minthogy semmiből nem lett semmi. Amikor aztán lett valamiből valami, rögtön meg kellett tanulnom, hogy ha nem lesz is semmiből semmi, de bármikor bármiből lehet valami.

Abból se lett semmi, amikor valahová be kellett írni a szülők, nagyszülők foglalkozását. Földbirtokos, vallottam be, de konkretizálni kellett, hogy akkor hány hold föld, s láttam a nyomtatványon, a rubrikán, hogy kicsi lesz, oda annyi nulla nem fér be. Ezt megmondtam. Ekkor kicsit üvöltöztek, pedig jóból mondtam.

Item: az ágy melletti kisszekrényben a szabályzat két darab könyv elhelyezését teszi lehetővé. De a majki nagymama úgy döntött, hogy ilyenkor kell a XIX. századot végigolvasni, így elküldött egy egész Olcsó Könyvtár-sorozatot, vagy húsz darab könyvet, Stendhal, Balzac, Turgenyev, Flaubert, mindenki, ahogy kell, rendben el is olvastam őket. (Basch Lóránthoz valamikor az ötvenes évek elején, akkori szokás szerint, kultúragitátorok állítottak be. Meglátva a rengeteg könyvet, az egyik fiatal, szerencsétlen agitátor felsóhajt, be szép rengeteg könyv! Mire az öregúr dühösen: És vegye tudomásul, hogy mindet el is olvastam!)

Húsz darab könyvet is el lehet rendben helyezni, ám nem szabályszerűen. A százados nem hitt a szemének, amikor ellenőrzéskor földerítette ezt a kicsiny, de intelligensen karbantartott munkáskönyvtárat. Nem kapott levegőt. Hogy könnyű rosszullétén enyhítsen, megragadta a szekrénykét, akár egy macskát, egy kicsi cicát a nyakánál fogva, s kezdte rázni, rázni, és hullt a világirodalom, hullt alá, míg végre megnyugodott a százados, Stendhal, Balzac, Turgenyev megnyugtatta őt.

Lihegve s valahogy hálásan nézett rám. Egyenes ember volt, nem készített álnok csapdákat nekünk, de ha beleestünk valamelyikbe, megbüntetett; sokat üvöltözött, de amelyik kutya ugat, az nem harap. Most szinte szeretettel súgta a nevemet, miközben lehunyta a szemét. Vajon mit láthatott? Ismét ellehelte a nevem.

– Esterházy. Jegyezze. Meg. Ez nem. Regényolvasó hadsereg.

Vigyorogtam, megjegyeztem, ez nem regényolvasó hadsereg. Valóban. Adott valami elvégezhetetlen föladatot, de a fenyítés mértéke kiszámítható volt. Bagatell.

Kevés dolgot élveztem annyira, mint az önfeljelentést. Vadul elmerültem a műfajban, vadul és álmodozva: éppen az életemet találtam ki. Felelősséget nem éreztem, szempontjaim szépészetiek voltak, cinikus nem voltam.

Élvezettel cincáltam szét az életemet, szedtem darabokra, akár egy legóépítményt vagy öltöztethető babát, s a darabokat ide-oda hajigáltam, nagyítottam, kicsinyítettem, eltüntettem őket, a megtörténteket kevertem a képzelet szülötteivel, a képzeletet valóságnak tekintettem, a tényeket pedig kifundáltnak, és fordítva, őszinte vallomásokat helyeztem velejéig hazug keretbe, és a füllentéseket ellenőrizhetően megtörtént eseményekkel párnáztam.

Majdnem olyan jól éreztem magam, mint a futballpályán. Majdnem. Nem tudtam volna megmondani, mi az, ami más, és nem is törődtem evvel. Azt sem vettem észre ebben a mindennapi viháncolásban, mely a csöndes esti diktálásban érte el csúcsait, hogy Gyula növekvő ellenszenvvel, sőt irtózattal fürkész engem.

Föl-le járkáltam, mint ahogy filmen ábrázolva van az alkotás kínja, töprengtem, gesztikuláltam, kiabáltam: élvezkedtem.

– Új bekezdés, angyalka. És akkor célszemély, zárójel, nagy E pont honvéd, zárójel be, miután nemesen metszett orcáját, nem, arcélét, a lebukó nap sugáriba mártotta, le ne írd, marha!, szóval: dehonesztáló, legyen csak latin, törjék a kis kobakjukat, dehonesztáló megjegyzést tett a szocialista honvédelemre mint olyanra, nevezetesen… Vagy legyen jelesül?

– Nevezetesen.

– Nevezetesen, hogy az tehet neki egy szívességet.

– Elég mára már – morogta kedvetlenül a párom.

– Az nem úgy van, Gyula édes. Magára vessen az elhárítás, ha már így kikezdett velünk. Nincs grácia, új bekezdés! Ma sikerült föllelnem egy levelet… Figyeled, Gyulus?! Nélkülem mikor leltél volna valamit is föl? Legföljebb megtaláltad volna… Tovább. Föllelnem egy levelet, melyet célszemély párnája alá rejtett…

Megmerevedtem, és csalódottan pillantottam társamra.

– Azért, hogy te milyen aljas egy disznó alak vagy, Gyula, hogy így turkászol a holmijaim közt! És épp az apám levelét…!

– Fogd be a pofád! – ugrott föl fenyegetőn a szőke fiú.

De engem akkor, az írás mámorát fölfedező fölfedezőt, nem lehetett megállítani. Diktáltam, ha pedig nagyon szép változásokat eszközöltem a világon, fölvihogtam. Éppen egy apába bonyolódtam, könnyedén egy könnyed apába, könnyelműn egy könnyelműbe.

– Új bekezdés. Édes fiam, egy vérből valók vagyunk, hát valószínűnek tartom, hogy te is apád hibáiba fogsz esni. Akkor azonban iparkodjál te is tisztességgel kimászni a különböző kényes helyzetekből, mint ahogy azt én is megtettem. – És hogy az édes fiam egy esetleges háborúban három dologra vigyázzon: fölöttesei parancsára, alantasai jólétére és a lovára. Az ellenségeire majd vigyáznak a parancsnokai. – Satöbbi, szerető apád. Szerető apád, na ez milyen, angyalka?!

Gyula kigúvadó szemekkel, iszonyodva bámult rám. Ijedten ugrottam hátra. Mi ez?

– Milyen szerető apáról pofázol, te geci?! – sziszegte, és tépni kezdte az aznapi munkánk eredményét. Tépdeste, rángatta a papírlapokat. És én őt nem fogom ebbe a szemétségbe belevinni, ebbe az aljas és moslék árulásba, én nem fogok őbelőle egy nímand spiclit csinálni, tudja ő, hogy erre megy ki ez a bonyolult összevisszaság, és ő nem egy hős, de ezt nem, ő ezt nem csinálja tovább és nem bírja tovább.

Körömnyi darabokra tépte az írást. Mintha havazott volna, aztán üres lett a keze.

– De hát Gyula, angyalom, csak játszunk, nem?, csak játszunk? – súgtam megszeppenten.

– A büdös kurva anyáddal játsszál! – ordított föl acsarkodva, és öklendezni kezdett.

Ekkor gondoltam rá először, mióta Roberto eltűnt az országból, most gondoltam rá először. De csak röviden. Elmúlt, nincs rajta mit rágódni.

1957 januárja és 1963 júniusa közt szinte minden hónapban találkoztunk. Ha nem ért rá, üzent, de minthogy otthon erről nem tudhattak, ez elég bonyolultan zajlott. Illetve nem zajlott bonyolultan, az iskolai pedellus közvetített. Mindig pár soros levelet írt, a szokásosnál kisebb, rózsaszín borítékocskában.

– Nőügy, nőügy?! – bólogatott fáradtan a pedellus.

Kegyelmes úr, drága Petárom, ez volt az állandó megszólítás. Szerettem ezt a megszólítást, vigyorogni kezdtem tőle.

– Fiacskám, ne előttem nyisd föl a levelet. – Volt a gondnok hangjában – nem fenyegetés, de olyasmi. Acsargás? Mintha módjában állna intőt adnia.

A leveleket szerettem, noha azok az esedékes találkozás elmaradásáról szóltak, és én szerettem ezeket a találkozásokat. Úgy kicsit, ahogy a felelést, ha az ember tudja az anyagot. Tehát örültem is, és féltem is. Izgultam. Izgalmas volt becsapni a szüleimet is, így folyamatosan, nem alkalomszerűen, nem fölindulásból. Azt mondtam, angolra járok. Apám egyszer rámköszönt, how are you, mielőtt azonban válaszolhattam volna (terveim szerint: tenk jú, veri vell), és ezzel lelepleztem volna magam, rögtön figyelmeztetett is, hogy ne válaszoljak semmit, csak mosolyogjak. Nem mosolyogtam, ő se.

Volt a Robertóval való találkozásokban valami szédületszerű. Mintha álmodnék. Vagy fejbe volnék kólintva. Fájna a fejem. Sokat fájt a fejem. Ez is örökség. Nagyon egyedül maradtam én akkor. Gyerekkel (osztálytárs, testvér) nem volt erről 635mit beszélni. Apámmal nem lehetett, nem voltam abban a helyzetben, hogy szóba hozzam, és nem is akartam volna, hogy fölidézzük azokat a szörnyű napokat, éppen azt akartam, hogy felejtse el, mintha nem is lett volna semmi. Semmi. Én is csak arra emlékeztettem őt, ezért bújtam is előle. Mami meg olyan sistergőn gyűlölte Robertót, hogy nem is hitte volna el, hogy én közben vele találkozom.

Vagyis a vele való találkozókról csak vele tudtam beszélgetni. Így megy ez. De ezt rendben levőnek találtam. Ő olyan igazi nagybácsinak tűnt a szememben. A nagybácsi az majdnem mindent tud, amit egy apa, csak kellemesebb, mert ebből a tudásból nem kell folyton-folyvást következtetéseket levonni. Egy apát sosem lehetséges tisztán élvezni; ellentétben a nagybácsival, az arra való. Igaz, ritkán tudnak fontosak lenni, ami csökkenti élvezeti értéküket.

Mindig ugyanott, egy Üllői úti presszóban találkoztunk, szemben az Iparművészeti Múzeummal, kint a bárány, bent a farkas, kint a hatvanas évek, bent mi. Azért ott, mert első alkalommal, azután többször is, a beszélgetés vagy beszámoló után átmentünk a múzeumba, Roberto mindent el tudott intézni, a raktárba meg a restaurálóműhelybe, hogy végigmutogassa nekem az ott őrzött családi kincseket. Kulacsok, tálak, násfákkal és boglárokkal ékesített serlegek, impozáns díszkancsók, díszfegyverek, strucctojásból és ezüstből képzett asztaldíszek, elefántcsont domborművekkel díszített kupák, „keresztórák”, korall- és achátszemekből rózsafüzérek, domborműves elefántagyarak. Miminden. Hogy ezt nekem látnom kell.

Láttam. Nem éreztem semmit.

Igaz, akkorra már rendszerint erős fejfájás gyötört. Meg el is fáradtam.

A presszóban Roberto konyakot ivott, finom Lánchíd konyakot, s ha közel hajolt, éreztem az illatát, dohány és konyak és melegség együtt: jó beleszippantani. (Apám többnyire hideg és savanyú lett, ha ivott. Az nem jó.) Kezdetben, az első két-három alkalommal csak úgy beszélgettünk, kötetlenül, szabadon meséltem, mi történt velünk az elmúlt néhány hétben, s külö636nösen apámról igyekeztem minél részletesebb rajzot adni, későbben azonban jegyzeteket is készítettem, hogy ne hagyjak el semmi apróságot, amely talán fontos lehet Robertónak, aki közbe-közbe kérdezett, s föl-fölírt valamiket, sőt az én céduláimat is elkérte.

– Ugye, békében hagynak titeket?

Tudtam, hogy a rendőrökre gondol, s mondtam, hogy igen.

Szerettem vele találkozni, mégis az idők során valami homályos rossz érzés ébredt bennem. Mintha közelebb állnék hozzá, mint apámhoz, ez zavart, és ezért javasoltam, hogy ne találkozzunk többet. Vagy ritkábban.

Ingerülten fölkapta a fejét, majd lehajtotta. Egy idő után nagyot sóhajtott. Rátette a kezét a kezemre. Ő kifejezetten örül, hogy ilyen őszinte vagyok hozzá, mert az őszinteség roppant fontos, nem is tulajdonság, hanem adomány, csak mellesleg jegyezné meg, hogy ennek ellenére, nem kell mindig mindent kimondani, a hallgatni tudás is fontos, erre is emlékezzek majd, de valóban az őszinteség a mi kapcsolatunkban is alapvető, ez az a fundamentum, amelyre tisztelet, becsülés s szeretet épülhet, és ő tudja, hogy olykor éppen a találkozásaink érdekében, vagyis apám érdekében hazudnom kell otthon, és el tudja képzelni, mennyire szenvedek én ettől (nem szenvedtem, igyekeztem mindig röviden hazudni, nem fabuláltam, röviden és józanul azt tettem, amit tennem kellett, hogy az Üllői útra jöhessek), és ezt ő okvetlenül méltányolja, ám maradjunk csak az eddig bevált rendnél, a kezemet, nyilván öntudatlanul, elég erősen az asztal lapjához nyomta, fájt, és gondoljam csak el, ténylegesen milyen kellemetlen volna, ha ezek az én följegyzéseim valahogy az anyám kezébe jutnának, milyen nehéz volna ezt a helyzetet megmagyarázni, mert ez a helyzet nagyon bonyolult, nem fekete vagy fehér, mert a világ a bonyolult árnyalatok bonyolult összjátéka, bár tulajdonképpen azt kéne mondania, belesimított a tenyerembe, hogy apám a bonyolult, az ő bonyolultsága eredményezte ezt a helyzetet, de ne is beszéljünk erről tovább, reméli, megértettem, miről van szó, őt egyenesen elképeszti, hogy milyen érett kis felnőtté váltam e rövid idő alatt, 637lassan, kis túlzással szólva, konyakos pohárral koccinthatunk, és még annyit mondana ettől az érettségtől fölbátorodva, hogy bizonyos értelemben már késő volna visszakozni, ami megtörtént, az megtörtént, nem lehet visszacsinálni, a történelem az nem kívánságműsor, hogy anyám, nem ilyen lovat akartam, és ne emésszem magam, éppen a kérdés fölvetése mutatja, hogy mennyire közel állok apámhoz, és természetesen reméli, hozzá is, de nem kell ezt méricskélni, az történt, aminek történnie kellett, és azáltal, hogy a szálak az ő kezében futnak össze, aki mégiscsak a család barátja, ha ezt most nálunk másképpen gondolják is, a történések nem önállósítják magukat, biztosítva van… minden, lényegében, ami pedig a jegyzeteket illeti, ne nyugtalankodjam, azt ő pusztán elvi eshetőségként említette, és személyesen biztosít, hogy azok soha, de soha nem jutnak illetéktelen kezekbe.

Egészen össze volt gyűrve a kezem. Eszembe jutott az a félelem, amely 1956. november 5-én reggel ragadt torkon. Próbáltam rá emlékezni, de nemigen sikerült. Úgy éreztem itt a presszóban magam, akár egy szigeten, ahol csak mi ketten vagyunk meg áttételesen az apám, ha akarom, ez titok, ha akarom, őszinteség, a szárazföld messzi van, és mivel ez kizárólag tőlem függ, nem érzem szükségét, hogy ott beszámoljak a szigeti életemről.

A háttérben, a félhomályban állt a pikolófiú, francia pikéje fehéren világított, de lopva engem figyelt, még ha közben az ujjai szalvétába tekerték is az evőeszközöket, görbén pillantott felénk…

Hogy megőrültem-e, kérdezte Molnár őrnagy, kit elemi fáradtság fogott el, ha ki kellett mondania a nevemet. Alig bírt a végére érni, valahogy nem maradt levegője, a z nem zizegett, az á nem tátogott, az y nem villant, halk kókadás, ásítás, mintha már ki is halt volna a család fiága.

Politikai tiszt volt, futballőrült, a focisták védőangyala, okos, cinikus ember. Velünk jól bánt, de vigyázni kellett vele, nem volt megbízható, viszont roppant hiú és bosszúálló.

És hogy mit képzelek, hol vagyok. Talán az iskolában? Az irodalmi önkielégítőben? És hogy ő nekem jó emberem, ezért megmondja, hol vagyok. A Magyar Népköztársaság hadseregében vagyok, a kurvák faszát! És hogy ugye azt hiszem, itt mindenki hülye.

– Erre most mit mondjak?

– Mit mondjak, őrnagy elvtárs. Ez katonaság, nem ötórai tea.

– Értettem, őrnagy elvtárs.

Hirtelen megváltozott a hangja; mintha eddig hülyültünk volna, és mostantól komoly volna.

– Ne szórakozzál, bazmeg. Az első pillanattól tudják, hogy te írod a jelentéseket.

Beleszédültem, annyira váratlanul ért ez, annyira nem számoltam evvel. Sosem éreztem ilyen tisztán, hogy hibáztam és a hibát nem lehet helyrehozni. A hiba görget maga előtt. Mint mikor az ember tizenegyest ront, már elrúgta a labdát, már minden eldőlt, de még nem derült ki. Csak a keserű és hiábavaló könyörgés marad, hogy csináljuk valahogy vissza. Jaj, nem ér, ne tessék haragudni, én nem így gondoltam.

– Mindent tudnak rólad.

– De hát mért? – hápogtam.

– Nem mért, hanem mindent.

Ugyanazt a megvetést láttam a szemében, mint a Gyuláéban, csak ott még rémületet is, itt meg unalmat. A saját szememet nem látom. Az őrnagy csinoska arcát már megdolgozta az alkohol, enyhe gyurmaszerűség utalt erre, szín és állag. Az a viszolyogtató érzésem támadt, hogy minden, amit ennek a véletlenszerű Gyulának diktáltam, az igaz. Igaz abban a pimf, lapos értelemben, hogy megtörtént. Egyszer csak mindennek részese lettem, a saját történetemnek, melyet röhincsélve, vihogva esténte eszeltem ki, és az ország történetének, melyet nem tudom, ki eszelt ki. Sok tréfa nincs benne.

Édesanyánkban számolatlan fáradtság és számolatlan fáradhatatlanság lakozott. Váratlan erők buzogtak benne. Négy gyerek anyjának lenni, ehhez nem elegendő annyi erő, amennyi van, kicsit több kell. S ha kicsit több van, akkor megint kicsivel több kell. Mindebből azonban reményre, reménytelenségre alig lehet következtetni.

Anyánk erői széles skálán mozogtak, volt minden, kislányos kiszámíthatatlanság, nevetős súlytalanság, szótlan kitartás, az erő mint játékos fölösleg, mint fegyelmezettség, mint az igavonó barom megbízhatósága. Később azt is láthattuk, hogy az anyai erő is csak majdnem végtelen.

Anyánk estéli előadásait nem előzte meg semmi előkészület, még tulajdonképpen az előző előadás sem előzte meg, mindegyik mintha első lett volna, premier, váratlan, meghökkentő, talányos, mégis természetes, akár a csoda, szükségszerű, ami azonban nem következett semmiből, főként nem következett a napból, az aznapból.

Anyánkból következett, és ő, hát persze!, nem következett semmiből.

Nem készített elő, nem magyarázott, nem győzködött, nem szervezkedett – üzemi közönségszervezőnek pocsék lett volna –, hanem ha eljött az idő, szólt. Sorban szólt mindenkinek, egyenként libbent az emberekhez, suttogott nekik valamit, egymás után, elébb a háziak, Pista bácsi, Rozi néni, Annu, a Kispista, azután, nagy levegőt véve, az apósa (ott nem suttogott, megállt előtte, bólintott, és nagyon halkan azt mondta: – Papa, kérem…), Mia néni, míg nem lett nagyon beteg, a dédmama, meg mi.

A Papinak is súgott valamit, de mintha nem ugyanazt, mint a többieknek; tündöklő férfiarc az ötvenes évek elején!

Azt is a fülünkbe súgta, hogy hozzunk valamit ülni, széket, sámlit, hokedlit, párnát, lészát, trónust, és üljünk ide meg ide. Mindenki követte az utasításokat, senkinek nem jutott eszébe ellenszegülni, szótlanul engedelmeskedett a ház, még nagypapa is, legföljebb az ő arca nem pirult ki a lelkesedéstől, pipázva, sztoikus jóindulattal szemlélődött, fanyar figyelemmel.

Izgatott vonulás kezdődött az ülőalkalmatosságokkal, hasonlatosan a későbbi hatvanas évekbeli tévézésekhez. Amikor azután a közönség elhelyezkedett – volt zsongás is, ami aztán elhalt –, és szépen csönd lett, Mami elkezdte: vagy fölolvasott, vagy bábszínházazott. Ha fölolvasott, akkor is tartott a kezében egy bábot, mintha az olvasna. Miket, nem emlékszem. Dickens, Conrad, A kis herceg. Sosem ugyanott tartotta az előadást, hol nálunk, hol a konyhában, olykor az udvaron, az udvar végében (a trágyadomb mellett). Ha nálunk, akkor nagypapa elválasztó pokróca mögül bábozott. Amúgy Pista bácsi „börtönszőnyegét” használta. A cellában két méter hetven centi tér adatott sétálni föl-le, föl-le, és az öreg, a lába, a teste, a szíve, beállt erre a távra, s mikor kiengedték, vett egy szőnyeget (Mami szerint: nem is olyan förtelmes), két méter hetven hosszúságút, és minden este, lefekvés előtt egy fél órát sétált rajta föl-le, föl-le. Rozi néni rítt.

Az előadások sosem tartottak harminc percnél tovább, és a végén mindenki nevetett, akár a gyerekek, a gyerekek is.

Nem köszöntött még be az este, de már sötét lett, kékültek az órák, 1953. március 5-én, a publikum elcsöndesedett, a Schwarzenberg dédmama már nem élt, de én még mindig féltem tőle. Vagy nem féltem? Ha az ember nem tudja, félt vagy nem félt, akkor félt. Korábban sötétedett, duzzadt, nehéz hófelhő takarta be az eget, természetellenes homály függött a falu fölött, mint amikor színpadon fortélyos világítással sötétet állítanak elő.

Vártuk a havat. Mami most úgy rendezte, hogy az ablakot tekintsük színpadnak. Nem szólt semmit, mozdulatlanul nézett ki a homályba, csak midőn elkezdett hullani hirtelen pelyhekben a hó, ha vártuk is, váratlanul, akkor hajtotta le a fejét, hangsúlyos szerénységgel, vagyis álszerényen: a rendező, aki meg van elégedve a játékosaival. Kétfélén esett a hó, közelebb erre srégen, távolabb meg amarra, rombuszok lettek meg tán tetraéderek, a levegőnek dimenziója lett (három). A pihék azonnal elolvadtak.

Meg voltunk elégedve anyánk szép, eredeti és fölfoghatatlan teljesítményével, a hóviharral.

Roberto nagy betoppanó volt, valahogy mindig ünnepet csinált magából, ha megérkezett, vasárnap lett. Őt mindenki szerette; apám-e, anyám-e jobban, nehéz volna megmondani. Anyám egészen kifiatalodott mellette, viháncoltak, mint a gyerekek, olyanok voltak, mint a testvérek. Apám meg inkább, mint egy öregember, kedvtelve nézegette, méregette a barátját. Mások előtt szinte sose beszéltek, elvonultak, sutyorogtak.

Most együtt jött a hóviharral. Nem toppant, berobbant; majd hirtelen, mintha fékezne, megkapaszkodott az ajtófélfában, nézett körbe, azután halkan, szinte odaköpte:

– Kifelé.

Be volt rúgva. A háziak egy villanás alatt eltűntek. A havazás elállt, befejeződött anyám produkciója; most nem nevetett senki.

– Bocsánat, Móric bácsi – biccentett Roberto nagyapám felé, aki nem állhatta a részegeket, és azonnal szótlanul eltűnt a pokróc mögé, a lakosztályába. Szüleim hökkenten nézték a barátjukat. Ő belevetette magát nagypapa foteljébe, és mint aki álomból riadt, nyugtatni kezdett minket, de valamiért főleg engem, így majoreszkó, úgy majoreszkó, hogy hogyan méltóztatom lenni, és kegyeskedtem-e már tűnődni a jövőről, amely így most kedvezőre fordult, változván a politikai konstelláció. És hogy most jött el az én időm. A majoreszkó ideje.

Amiből arra következtettem, hogy mostantól még többet leszek a majorban kipányvázva, kószálhatok, ameddig a zsineg 642enged. Ezért visszafogott lelkesedéssel fogadtam Sztálin halálának hírét. Azt se tudtam, ki az.

– Lehunyta szemét a szemét – vigyorgott Roberto, és ő is lehunyta a szemét. Előtte rámkacsintott: – Lefordíthatatlan szójáték – súgta.

– Isten nyugosztalja, nagy gazember volt – bólogatott anyám. Nem értették Roberto izgatottságát. Nem hallgatták naponta a Szabad Európát, és nem várták az amerikaiakat, hanem az estét várták (naponta). Betemette őket a munka, a mindennapi küzdelem. Onnét nem látszódott Sztálin.

– A diktatúrákat csakis a zsarnok tartja össze, értsétek meg! – hadonászott Roberto.

– Én nem vagyok semmi jónak az elrontója – nevetgélt apám.

A „Mensch ärgere dich nicht”-játékot Mia néni játszotta a legkíméletlenebbül. Soha nem kegyelmezett, soha, egyetlen alkalommal sem; látható örömmel, pogány örömmel ütötte ki a kiüthetőt, mégpedig úgy, hogy az ellen bábuja előtt egy-kétszer meglengette az övét, mintha tűnődnék még, mintha volna csöppecske remény, s ó, a gyermekben sok remény van!, majd egy apró, libbenős mozdulattal, mintha csöngetne, irgalom nélkül lepöccentette a bábut, mintha lefejezte volna, miközben érdeklődőn a játékos, az áldozat arcára függesztette tekintetét. Valahogy mindig ő nyert. És akkor azt mondta:

– Mensch ärgere dich nicht. – És még hozzátette: – Ärgere, umlauttal! – Az öcsém többször elsírta magát; mintha az umlaut lett volna sok.

Roberto állítgatta a bábukat, dobott, majd összevissza lépegetett, de mindig úgy, hogy piros bábut üssön ki.

– Itt a vörös, hol a vörös? Megy a vörös! – és Mia nénisen ütötte-vágta a vörösöket. – Nesztek! Kifelé! Eleget voltatok itt! Takarodás!

Apámék nevetve nézték.

– Mi is! Mi is!

Így aztán együtt csépelték a vörösöket. Ez a „Mensch” ugyanaz a játék, mint a „Ki nevet a végén”. Apám arról bölcselkedett, mennyire jellemző a magyar és a német elnevezés. A Nyugat, az örök győztes megengedheti magának, hogy a vesztes szempontjából szemlélje a helyzetet, és őt, a vesztest, kedélyes nagyvonalúsággal vigasztalja, öregem, ne bosszankodj, ärgere dich nicht, ez csupán játék, és egyébként is, egyszer fönt, másszor lent, most ugyan vesztettél, majd máskor nyersz. A magyar kérdésnek iránya, pozíciója sem világos. Mintha ártatlan érdeklődés volna csupán, elvi tájékozódás, ki is nevet a végén. De nem. Ez a vesztesek kérdése, mert az ember vesztes, ezért a reményeit a jövőbe helyezi, van, ami van, történik, ami történik, ám a végén, akkor majd én nevetek, én röhögök ki mindenkit, mert csakis ez számít, az, hogy kicsoda nevet a végén.

– Matikám, de sokat beszél ma – mondta Mami szomorkásan.

Roberto hahotázni kezdett.

– Nevet! – kiáltotta –, látod, öregem, nevet! És ki nevet a végén? – Megvetően gurigatta a piros bábukat. – Én! Mi! Mi nevetünk, öregem, nem ez a piszkos horda.

Apám (rossz) szokása szerint elgondolkodott.

– Mért? Most van vége?

Két és fél év múlva, 56 októberében lett egy kis vége, nevetni nem nagyon nevetett senki (illetve a vége végén „ők” nevettek), de a piros bábuk valóban úgy dőltek, ahogy Roberto mutatta. Mi akkor már, már és még, Csobánkán laktunk; mert a kitelepítettek ugyan szabadon választhattak lakhelyet (a jobbágyok röghöz kötöttsége már a múlt században megszűnt), nem azonban Budapestet, minthogy ott nem bírtak bejelentett lakhellyel, minthogy éppenséggel ki voltak telepítve, vagyis ha a probléma 644nem léteznék, akkor a probléma minden nehézség nélkül megoldható volna.

Amikor 1954 májusában beléptünk Csobánkán abba az örökké homályos, alagsori szuterénlakásba, ahol aztán a falak mellé anyánknak egy vájdlingot kellett állítania, amely estére megtelt vízzel – erre kifejezetten büszkeséggel gondoltam, a teli vájdlingra, mint ami érzékelteti a szenvedés, a nyomorúság mértékét –, Mami várt minket, álltunk az ajtóban, apánk kezét fogva két oldalról, és a szoba, mint a mesében, telisdeteli volt játékkal, középen egy brummogó (feslett!) mackó trónolt, mellette egy pöttyös gumilabda, és ami később a legjobb játéknak bizonyult, üres (sárga, dán) szardíniásdobozokból damillal összefűzött vonat, melyet homokban vagy fűrészporban huzogattunk, ami által azonnal sínek is keletkeztek, amelyekhez azután tartani illett magunkat (szabadság és kötöttség: nagyon izgalmas!).

Mindezekért meg az ünnepélyes arcot vágó szülők miatt azt hittük, hogy karácsony van. A meleg nem is zavart volna, de hol a fa, a karácsonyfa? Ingerülten topogtunk. Anyánk éppen végzett a mosással, a ház előtti fenyőre aggatta a ruhákat, színes ingeket, gatyákat, piros, kék, sárga, fehér, hirtelen rámutatott, ott, ott a fa, ott, az az!

Az öcsémmel egymásra néztünk. Én vittem a szót.

– Akkor tessék édesanyámnak majd megmondani a Jézuskának, hogy be lehetett volna vinni azt a karácsonyfát rendesen a szobába, ahová való.

De hogy az milyen szép nagy.

Ez igaz, de akkor is, gondolta volna át ezt idejében a Jézuska.

De hogy még sose volt ekkora karácsonyfánk.

Ez igaz, de mi akkor se értjük a Jézuska részéről ezt a kelletlenséget.

Ekkor apánk akkorát csapott az asztalra, hogy hosszan remegtek a poharak és evőeszközök. Harmincöt éves volt, az emberélet útjának felén egy sűrű sötétlő erdőbe ért.

Elébb a békásmegyeri Vörös Csillag termelőszövetkezetnél állt egy idényen át részes dinnyekertészként alkalmazásban. Ott láttuk azokat a mesés földbe vájt kunyhókat! A legrettentőbb kánikulában is kellemesen hűvös. Mintha apámék játékból építették volna, afféle homokvár, csak még annál is jobb, mert bele lehetett bújni. Nagy Pali, vele dolgozott együtt, párban, „apánk rossz szelleme”. Ahogy Bogyica szerette kijelenteni: Sűrűn tütüztek. Tütüztek, utáltam ezt a szót. Viccelt sokat a Pali bácsi. Meg nagy villogó aranyfog lógott a szájában.

– Teli van arannyal!

Azt nem nagyon hittük, hogy egyidős Papival, látni lehetett, hogy sokkal öregebb. Belőle is mindig jó pálinkaszag áramlott.

Papi a dinnyésség után a Budapesti Útfenntartó Vállalatnál lett segédmunkás. Útkaparó! Ezt a szót viszont nagyon szerettük, büszkélkedtünk is, ahol tudtunk: útkaparó! A mi édesapánk nem akárki, útkaparó! Az útkaparó nem ám az, aki az utat kaparja, nem csirke az, hogy kapirgáljon, hanem afféle kovboj, szabadon jár-kel a világban, az utak mentén, és ügyel, hogy azok rendben legyenek, mintha az út egy ló volna, hol muraközi, hol arabs telivér, klikk-klakk, s ő időnként megpaskolja a nyakukat, hogy jól van, Ráró, jól van! A mi édesapánk építette a Pomázra vezető utat is, meg a csobánkai bekötőutat! Vagy hát nem építette, de gondját viselte, szépen följavította, a kátyúkat bitumennel kipótolta, oldalt a padkákat helyrepofozta, az árkokat kigazolta, rendbe tett mindent, ahogy kell.

Olykor, ha a közelben dolgozott, meglestük az öcsémmel (engedély nélkül). Annyira büszkék voltunk rá, ahogy ott félmeztelenül egyengette a bitument, sötét mocsokcsíkok csúszkáltak a testén, időnként valaki elsüvöltötte magát mellette, gróf, a kurva anyád, ne baszd már el megint!, a hátán, a derekán csillogott az izzadság, meg a homlokán, alkarjával megtörölte, megigazította a szemüvegét, egy félmeztelen professzor, látszott rajta az ész, meg az erő is, ész és erő, mint a görögök, akikről Mami olvasott föl nekünk, mert mi magunktól nem akartunk olvasni, mert, 646mondtuk, mi is útkaparók akarunk lenni, olyan, mint a Papi, és nem fogunk olvasni, legföljebb lesz egy szemüvegünk az okosság miatt, leleményes Odüsszeusz, hallottuk, de elsősorban bitumenezni akarunk, és akkor ő elsírta magát, valamit félreérthetett, de mi meg nevettünk, a kettő kiegyenlítette egymást.

Gyerekkorunkban gyakran láttunk felnőttet sírni.

Előfordult, hogy nem jött este haza, mert messzibb dolgoztak vagy „nem diszpécseltek teherautót”, amely a munkásokat hazaszállítaná, és ilyenkor ott aludt a lakókocsiban. A lakókocsit nem tartottuk annyira izgalmasnak, mint a földkunyhót, viszont mozgott. Egy mozgó szoba!

(Van egy gyönyörű cédulám, félbeszakított, A4-es, franciakockás papír 1952-ből, a „Székesfehérvári Útfenntartó Vállalat, Hídépítés Környe, munkavezetősége” pecsét van aláírásként, a levelet ceruzával írták. Esterházy Móric, Majkpuszta, Kastély – Szükségünk volna a majkpusztai hídépítésnél 1-2 éjjeliőrre, lehetőleg olyanra, aki közel lakik. Amennyiben Ön vállalná a munkát, kérjük, hogy munkavezetőnket vagy a helyszínen dolgozó kőműves csoportvezetőt felkeresni szíveskedjék. Munkaidő kb. 12 óra naponta, tartama kb. 4 hét, órabér 2 forint körül. A munkahelyen felállított bódéban kellene tartózkodni a szolgálat ideje alatt; tüzelés meg van engedve. Választ kérünk.

Ki az, aki egy efféle levelet mondjuk 1917-ben el bírt képzelni? Nincs az a rosszindulatú, kommunista agy, amely idáig merészkedne. Nyaktiló igen, de éjjeliőr?!)

Ha nem jött, abban az volt a jó, hogy vártuk, hogy jöjjön, hogy mikor jön már, és akkor megjött, és akkor annak örültünk, és Mami külön is örült (később aztán már nem örült, akkor már csak várt, és akkor is várt tovább, amikor Papi megérkezett, és mi is átvettük ezt a várakozást, és már nem tudtuk, mikor örülünk), mindenki örült, csak az ikrek nem, mert azok túl kicsik voltak az örülésre.

A pólyások nem olyanok, mint a kis állatkák, mert azok igenis tudnak szomorúak meg vidámak lenni, egy kutya vagy egy kecske, mert van a kertben egy kecske, szakállas professzor, próbáltuk megfejni, de nem lehet, vagy nem engedte magát, vissza647fogta a tejét, hanem a pólyások inkább olyanok, mint a növények, bár az ikrek mindazonáltal sokat ríttak, mert sokat fájt a fülük, a középfültövük. Mindig ugyanazt a betegséget kapták meg, ha nátha, akkor nátha, ha ez a középfül, akkor az. Ilyenek az ikrek. Majd kiderül a krumplistésztánál, hogy azt is egyformán-e. Vagy minket. De mit fognak kezdeni egymással? Mert ha szeretés, akkor egyre jobban fogják egymást szeretni, míg végül majd egymásba olvadnak, mint némely csillagok, Kulin–Róka!, ha meg utálás, ő őt, az viszont, ő még inkább, és akkor meg megsemmisítik egymást. Mindebből nem lett semmi.

Sokat betegeskedtünk, még én a legkevésbé, legtöbbet az ikrek. Mintha mindenen osztozniok kellett volna, életerőben is. Egyszer be kellett csempészni az öcsémet Pestre, a klinikára, a Szlávikhoz, mert szamárköhögést kapott, és az meghaladta az itteni orvos lehetőségeit. Nem tudta megállapítani, hogy a szamárköhögés szamárköhögés.

Bogyica vállalta a csempészést (ez már Horton is bevált). Fölültek a buszra, amikor jött a rendőri ellenőrzés, Bogyica adta is a személyijét, amelyben rendben szerepelt egy gyerek, az unokafivérünk; a rendőr végigmustrálta Bogyicát, végigmustrálta az öcsémet.

– Szóval ez volna a maga fia?

Bogyikó igent sóhajtott, és úgy mosolygott, mint egy színésznő, amikor azt játssza, hogy úgy mosolyog, mint egy színésznő. A rendőr becsukta az igazolványt, ingatta, legyezgette, Bogyikó azonnal tudta, hogy lebukott, az ő fia hat évvel idősebb az öcsémnél, abba is hagyta a dupla mosolyt, már eddig is félt, de most már látszott is rajta. Ekkor a rendőr gyorsan megszólalt, mintha megijedt volna ennek a nagyon szép asszonynak a félelmétől.

– Korához mérést elég apróka ez a gyerek.

– Beteg – mondta Bogyikó ellenségesen.

– Akkor csak siessenek ahhó’ az orvoshó’ – és nyújtotta volna át a személyit, de a nagynéném gyorsabban nyúlt, el akarta venni, és a rendőr még nem engedte el, amitől úgy tetszett, mintha huzakodnának.

– Elnézést – szólt kedvesen a férfi.

– Kérem – válaszolta Bogyica olyan hidegen, hogy jégvirágos lett az ablak. Nem így akarta, de ez a félelem föl-le, már nem igazodott el magán sem, reflexből felelt, és ilyenre sikeredett, arrogánsra, pöffeszkedőre. – Kérem – és kinézett a bebugyolált gyerek feje fölött az ablakon, már amennyire a jégvirágtól lehetett.

– A francba – morogta hangosan a rendőr, és arra gondolt, mégiscsak le kellett volna az előírásoknak megfelelően szállítani ezt a puccos hölgyikét a pereputtyával, mit kell egy kis betegséggel azonnal Pestre urizálni, van itt is rendes orvos, mindenki hozzá jár, de nem szólt semmit, leszállt, már ő sem igazodott el magán.

Gyakran jött vendégségbe hozzánk egy oldalkocsis motorkerékpár, benne (rajta) két kedves férfi, a Vadászsanyi bácsi meg a Lovászmiska, aki teljesen kopasz volt, noha fiatal, mindketten Maminak voltak a háború után a nyomdában munkatársai.

Egy óriás kert tartozott a házhoz, akár egy park, még patak is volt a kertek alján. Mi ugyan a szuterénben laktunk, alul, de használhattuk az egész kertet, mintha a miénk lett volna. Ha jött a BMW, lesétáltunk mindnyájan a patakhoz, a tisztáshoz, pokrócot terítettünk le, a BMW hozott sült csirkét, bort, piknik!, tiszta majális!

Majális, októberben is. A felnőttek bort ittak, mi meg limonádét. De koccinthattunk. Aztán szalonnát sütöttünk, a Papié lett (mindig) a legszebb, pedig nekünk is ő vagdosta be, mégse nyílt ki úgy, mint neki, akár egy nyújtózkodó korona. Mindenki állandóan arra hívta föl a figyelmünket, hogy ne a lángba, ki649zárólag a parázs fölé. Érthetetlen lévén, a jótanácsot nem tartottuk meg. Mami cigarettázott, fújta, fújta a füstöt, Kozákmiskáék meg udvaroltak neki.

Azt hiszem, ekkor még fiatalok voltak a szüleink. Este már nem.

Az ikrek tejben főtt hagymát kaptak, amit Mami még Rozi nénitől tanult, hagymát félbevágni, egy kis vajjal együtt a forrásban lévő tejbe tenni, és az egészet meghinteni borssal, minden betegségre jó. Próbáltam az ikrekbe belényomni, de nem nagyon akarták. Szerettünk velük játszani, mozogtak, hangot adtak. De Mami azonnal ránk szólt, hogy ne babráljuk őket, nem játékszer. Miközben jól láttuk, hogy ő meg a Papi nagyon is játszanak velük.

De most egymással játszottak a felnőttek, egymást hallgatták meg a patak csobogását, elmerültek a barátságukban. (Egy-kétszer Roberto is megjelent, de a Vadászsanyiékkal nem jött ki. Ezt főleg Mami fájlalta.) Észrevettem, hogy az egyik iker nem úgy viselkedik, mint a másik, mert az egyik sehogy sem viselkedett.

– Van még láza? – kérdezte Mami nevetve, mintha én nem én volnék, hanem az orvos.

– Hát, nagyon csöndben van, és egy kicsit hideg.

Még egyszer nem mertem mondani. Ünnepélyes érzés fogott el, akkor láttam először ilyen közelről halottat. Csak percek múltán ért el anyámhoz a hangom rémülete. Sikoltva a gyerekhez ugrott, magához szorította, önkéntelenül megcsókolta, csókolgatta, és rohanni kezdett föl a ház felé.

– Nem!, nem!, nem! – üvöltötte.

Nem állt meg a háznál, futott tovább. Mi, ahogy szoktuk, fogtuk két oldalról a Papi erős, meleg kezét. Dermedten állt mindenki. Azután a két barát anyám után eredt, mint egy lóra, ráugrottak a BMW-re, s a kerti úton dülöngélve eltűntek a szemünk elől.

– Lilike! Lilike! – kiabálták a motorból, de anyám nem látott, nem hallott, üvöltött, ahogy a torkán kifért, szorította magához az egyik ikret, s futott végig a falun. Azt hitték, megőrült. 650Az orvos elsőre nem nyitotta ki az ajtót, mert ő meg azt hitte, a forradalmárok keresik, merthogy a fia az ávónál, s hiába ismételte, hogy a zöldávónál, a határőröknél, az ávó az ávó.

– Az exitus beállt – mondta szenvtelen hangon.

Anyám nekiugrott, megragadta a grabancát, mint egy férfi, s kezdte rázni, fojtogatni.

– Rohadék ávós, aljas szemét, azonnal gyógyítsa meg!

Sanyi bácsiék lefogták, ketten is alig bírtak vele.

– Tartsák! – lihegte ijedten az orvos, s beadott egy nyugtató injekciót.

Igyekeztem apánkat vigasztalni.

– Akkor most már csak egy ikernek van középfültű-gyulladása.

– Te! – hördült föl apánk, de mégsem ütött. Undorodva nézett rám. Összekeveredtek az érzéseink ebben a nagy bajban.

– Fültő – készségeskedett az öcsém, akit mindenki szeretett, olyan szép volt.

Éjszaka apánk sírására riadtunk. Ült az üres gyerekágy előtt a földön, félig ráborulva az ágyra, mintha a testével betakarná, betemetné, és rázta a zokogás. Levette a szemüvegét, üres, idegen lett ettől az arca, lucskos a sírástól, mintha piszkos hó olvadt volna el rajta. Hüppögött, csuklott (mint iváskor). Jajongott is, csókolgatta a fakeretet, jajjajjaj, aztán a rácshoz nyomta a homlokát, a keze fönt tehetetlenül csüggött, akár egy tört madárszárny. A rácsok nyomot hagytak a homlokán.

– Én drága kicsikém, kicsi drágám, édes kicsikém. – Rossz volt hallgatni.

Anyánk hangtalanul feküdt az ágyán. Ezt is rossz volt hallgatni.

Mi fejtől-lábig aludtunk az öcsémmel a fehér vaságyban, de most egymás mellett. Megcirógatott.

– Látod – mutatott apánkra –, mennyire szeret minket… Ha majd mi halunk meg, akkor is ilyen szépen fog sírni.

Egymást átölelve aludtunk el.

– Nagyon csöndben van, és egy kicsit hideg. – Ezt mormoltam félálomban.

Soha többet senki nem beszélt a családban a másik ikerről, az ikrekről, se közvetlenül, se közvetve, soha.

Fehér koporsó; amíg Mamiék a temetésen voltak, ránk Irmi néni vigyázott. Aki még Bogyicánál is szebb volt, amit addig el sem tudtunk volna képzelni. Németes akcentussal beszélt, Grazban született, őt is kitelepítették, mert a második férje, a Prónay Józsi bácsi avval a különítményes Prónayval állt rokonságban, aki 1920-ban járta az országot, és akasztotta föl a kommunistákat vagy azokat, akiket annak neveztek vagy akikről föltételezték, hogy kommunisták vagy annak neveznék.

Az első férje pedig nem volt más, mint Csáky István külügyminiszter. Nekünk is többször elmesélte a tragédiát, avval a föltétellel, hogy hallgatunk, mint a sír.

– Hallgassatok, süße fiacskák, miként a sírásók, also wie gesagt – és az ajkára tette az ujját, az ajkára, melyet (már akkor!) barna rúzzsal színezett.

Amikor a jugoszláv egyezmény aláírása után jöttek együtt vissza Hitlertől, Berchtesgadenből, a szalonkocsiban halat szervíroztak a fehérkesztyűs pincérek. Ám Irmike nem szerette a halat. Ez mentette meg.

– Miniszternéként már megengedhettem, hogy válogassak – mondta nekünk figyelmeztetőül és magyarázatképp. Az azonnal világos volt számunkra, hogy miniszternéként akarjuk végezni.

Papival mindig németül beszéltek. Könnyezett, ha első férjéről beszélt, könnyezett és mosolygott, és elég sokat beszélt róla. Józsi bácsi ilyenkor előredőlve figyelt, mintha először hallaná; izgatta, hogy talán egyszer megússza a szerencsétlen sorsú Csáky. De nem úszta meg. Mert az egyik pincér a Gestapo em652bere lévén, őrölt üveget kevert az aszpikba (ejtsd: ászpik). Azért ilyen bonyolultan tették el láb alól, mert ez vesevérzést okoz, melynek okát így nem lehet kimutatni, tehát szegény Csáky két héttel később „természetes halállal” halt meg a kórházban. (Hitlernek sehogy sem tetszett ez a barátkozás Jugoszláviával…) Hallgattunk, mint a sír (sírásó).

Az ő kávéi is híresek voltak, akár a Bogyicáéi. Jártunk át hozzájuk föl a hegyoldalra kávézni. Nagy szertartás, mintha varázslás folyt volna. Én tejeskávéztam, teljes (tejes) jogú résztvevőként, mégpedig a Mariska néniék friss fejéséből még langyosan áthozott, néha tejszín finomságú tej segítségével.

De a felnőttek is keveréket ittak. Közepes erősségű, de igen jóízű, két egymásba illesztett lombikban felfőzött babkávé, valamint cikória (piros zacskó) és Frank kávé keveréke. (Sárga papírba tekert rudacska? Ami préselt pasztillákból állt össze? Az őrleményben itt-ott sárgán villant ki az árpatörek. Vagy fordítva? A cikória volt ez a pasztilla?) A két lombik közül az alsó, gömbölyű alatt spirituszláng égett, kanócon. Itt volt a víz. Amikor felforrt, fölemelkedett a csövével beleillesztett felső, kehelyszerű lombikba, s átjárta a szűrőlapra beszórt darált pörkölt kávét – darálás, pörkölés: itthon: Józsi bácsi –, majd elvették a lángot, s a hűlő folyadék, immár barnásfeketén visszafolyt. Ezt még kétszer ismételték. Az üvegcsövet a tövénél parafa fogta körül, ez illeszkedett dugóként az alsó lombik szájába. A felső, kehelyforma lombik nyitott volt.

Mikor elkészült a mű, Irmike ezt sóhajtotta:

– Az én életemben a kávézás percei a nyugodt percek.

Józsi bácsi pedig akár egy verssort, mondta rá:

– Az oldódás és az elmélyülés percei.

Mire Irmike a szájához kapta a kezét:

– Jesszusom! Csak nem az igazságot akarja valaki elmondani! Gehört sich nicht!

Otthon Mamiék nevetve utánozták:

– Az elmélyü-hülés pe-herce-i! – Papi pedig saját magát kifigurázva mondta:

– Viszont a kaffa, az első osztályú! Grand cru!

Egyszer felrobbant az ördögmasina. Nagyot szólt, nem lett baj, csak minden barna-fekete pöttyös lett. A felnőttek kuncogtak, egyikőjük se merte kimondani, hogy olyan, mint a szar. A szar a ventillátorban. Így aztán mi se mondtuk ki. Mikor Józsi bácsi hatvanvalahányban meghalt, Irmi néni kivándorolt, egy grazi öregotthonba került. Rengeteg gót betűs könyvet hagyott nálunk, Csáky ex librisszel.

– Es gehört sich nicht! – Hallom.

A falu lassabban, lustábban mozdult a forradalomra, ám azután a bosszúból ugyanúgy részt kapott, mintha lobogó, közepén kilyukasztott zászlókkal mámorosan ünnepelte volna azt, amit szorongva várt. Bár lehet, több történt, csak mi nem vettük észre. Édesapám 1959. február 9-én keltezett önéletrajzában ez áll: „Az ellenforradalom alatti magatartásomra vonatkozóan illetékes hatóságok ismételten kihallgattak és kivetnivalót nem találtak.”

Nem találtak kivetnivalót. Ismételten. Az anyjuk picsája.

Nem mozdultak a lakásból, anyám pityergett, azt sem tudta hirtelen, hol van, apám a rádión csüngött. Beállítottak a Vadászsanyi bácsiék, figyelmetlenül vigasztalták anyámat, és izgatottan kapacitálták apámat, hogy menjen, jöjjön, vegyen részt az ország sorsának alakításában, mely sors most dől el.

Apámban már láthatóan készen volt a válasz, nem, ellenkezőleg, neki ebben egyáltalán nem kell részt vennie, sőt, nem szabad, nem mintha nem értene tökéletesen egyet vele, ezt mondani még kevés is volna, nem, ez az ő forradalma is, amelyben azonban éppen az a gyönyörű, az a világszenzáció, hogy azok lázadtak föl, akik nevében történt az utóbbi évek egész borzalma, a nép, és ő ugyan, igaz, nem kérdezték, akarja-e, mostanra szintén nép lett, ebben a pillanatban is nép, most már ő mindig nép, ha tetszik, a nép fia (a nagypapa például sose lett a nép fia, ha akart, se tudott volna, de nem is akart), csakhogy ha ennek a helyzetnek érvényt szerezne, és részt kívánna venni a nép forra654dalmában, akkor ő azonnal gróffá vedlene vissza, főúrrá, levitézlett uralkodóosztállyá, és az árnyékot vetne erre a nagy ügyre, Mindszenty is jobban tenné, ha csupán imádkoznék a forradalomért, jobban tenné, ha fönt, az égben tájékozódnék.

Sanyibácsiék – türelmetlenül – végighallgatták az elemzést, férfiasan megölelték apámat meg anyámat is, és elvágtattak a BMW-n. Hova lettek?

Egyébként a mi házunk előtt is ott állt már az emblematikus vöröskeresztes teherautó. Apám föl sem nézett, úgy küldte el a sofőrt. Azután mondta csak azt, amit később a meccseken, egy-egy rossz átadásunk után, annyiszor hallhattunk süvölteni a lelátóról: Kinek? Hová? Miért? Egy kis változtatással mondta ezt akkor, azon a novemberi közönyös hajnalban, csak most halkan:

– Minek. Hová. Miért.

Azért mégis történhetett a faluban ez-az, mert az iskolában egyik napról a másikra megváltozott az osztályzás, megfordult, az egyes lett a legjobb, azaz ötös, ahogy még a háború előtt használták. A tanító néni fölírta a táblára: 1-es jeles, 2-es jó, 3-as közepes (a közepes lám nem változott!, a közepes az mindig közepes, közepes), 4-es elégséges, 5-ös elégtelen.

De hiába, 5-ös elégtelen!, ezen csak röhögni bírtunk. Rajtam is röhögtünk, hö-hö, ötös tanuló!, és mutogattak rám, pedig én akkor már legalább kettő perce egyes tanuló voltam, csak rá kellett volna nézniük a táblára, és rá is néztek, de nem vették figyelembe, és nekik volt igazuk, a szavakat nem lehet így üptre cserélgetni. Szokni kell őket.

Én tényleg rémesen jó tanuló voltam, mindent megtanultam, azt hittem, erre való az iskola, már az általánosban is tanultam, ami tényleg nem szokás, még a testvéreim is lenéztek ezért, némileg a butaság jelének vették, pedig legföljebb a húgom okosabb, eszélyesebb, ő nulla tanulással lett kitűnő, amire én valószínűleg nem lettem volna képes, valószínűleg, mert kipróbál655ni nem mertem, nem jutott az eszembe, hogy a föladott leckét ne végezzem el becsülettel.

Mindezen szenvedélyek és naivitások következtében gyakran kaptam ötöst, így közvetlen október 23-a után is, ötös ötöst, de amikor az ötös egyes lett, az egyszerűség kedvéért ezeket az ötösöket is törölték, nem írták egyessé, így azok kárba vesztek.

November 4-én, vasárnap egész délután ezt orvosoltam Klotild néni segítségével. Tőlük béreltük a lakást; a Varga bácsit illetően egy mondat maradt meg: ő volt a szegkovácsok főnöke, de hogy ez mit jelent, azt már nem tudom. Klotild néni egy évben született Mamival, mégis öregasszonynak számított, hiányoztak a fogai, a műfogsort szégyellte, pöszézett, és alig merte kinyitni a száját. Hozzá fordultam, mert most Mamihoz nem lehetett, napok óta hallgatott, szótlanul tette elénk az ételt, aztán ruhástul befeküdt az ágyba. Vigasztalni sem lehetett, nem is mertük. Papi néha mellé ült, de ő se szólt semmit.

Az ember három ötösért kapott egy nagy ötöst, egy papundekli ötöst, egy papundekli darab, amelyre a tanító néni valami varázsos bíborszínű tollal egy ötöst rajzolt. És én úgy döntöttem, hogy a világ rendjét úgy lehet visszaállítani, ha csinálok, csinálunk, csináltatok egy papundekli egyest a gallyra ment ötösökért cserébe. Klotild néninek azt mondtam, elveszett. Szép bíborszínt kevercselt. A végén megsimogatta a fejem, és lágyan a Móra-elbeszélés címét mondta:

– Pétör, a csaló.

Másnap vittem volna be a művet, a történelmi tények ismeretében mondhatni nem a tempo. Szerencsére az ötös bíbor egyes nem ért be az iskolába, mire beért volna, már rég egyes egyes lett volna, meglehet bíbornak bíbor.

Hajnalban baromi dörömbölésre riadtunk.

Télen Papi hatkor kel, ő gyújt be a két vaskályhába (koksz és tojásbrikett), látjuk félálomban, ahogy kabát nélkül, fölhajtott 656gallérral, mintha könnyű tavasz volna, fejébe súlyos kucsma húzva, szájában lüktetőn parázsló cigarettával röpül át a szobán. (Nekünk is volt kucsmánk, az öcsémnek barna, puha bolyhos, szerette, az enyimet nem lehetett úgy fogdosni, meg nem is szerettem hordani, viszketett a fejem tőle.)

– Aludjatok, kutyák – murran oda, ha mocorgást észlel.

Sose csinálja meg előre, nem készíti be este a gyújtóst, reggel vagdossa föl. Nagy tudomány. Fél kézzel a tövénél fogja a baltát, farigcsál vele, mint egy bicskával. Mintha durva, meszes pemzlivel akvarellt kéne. Néhány hasítás után a fahasáb már nem áll meg magában, ekkor az ember ügyes, okos, mindentudó apácskája baljával kiegyensúlyozza a fát, hopp, elengedi, s abban a pillanatnyi örökkévalóságban csap oda csuklóból, apró lendületből, határozottan. Még később már nincsen kicsi örökkévalóság sem, vagy a bal kéz mutatóujja tartja ki a fát, ekkor még kisebb távról lehet lesújtani, vagy alulról markol a bal, ekkor szabadabb az ütés, vigyázni arra kell, hogy túl ne szaladjon a fejsze.

Mami fél hétkor kel (nyáron hatkor), mi meg hétkor, a készre, a melegre, a reggelire. Ha majd én apa leszek, én is fogok gyújtóst vágni, akkor amikor még mindenki aluszik, szuszog a ház, én csinálom a meleget, nem is tudják, csak ott lesz egyszerre a meleg. (Néhány évre rá megjelent az előregyártott Tüker-alágyújtós, aztán bevezették a gázt. Reggel meleg van.)

Mintha fejszével hasogatnák az ajtónkat.

– Kinyitni! Kinyitni!

Mintha hatalmas, gonosz angyalok akarnának belőlünk Tüker-alágyújtóst csinálni. Papi pizsamában botorkál kifelé, haja ezerfelé mered, reggel mindig ilyen, de mi csak vasárnap szoktuk látni, ma hétfő van (ein Struwwelpeter, mondtuk később, no, no, mondta ő a későbbnél kicsit később), kétoldalt fölfelé áll, mintha szárnyak volnának, hátul az igazi összevissza, szalmakazal, párnazilált, elöl meg, ez a leghihetetlenebb, lóg bele a homlokába, mintha előre volna fésülve, hülyegyerek frizura vagy egy római császáré. Észreveszi, hogy figyeljük, megtorpan.

– Kinyitni vagy betörjük!

– Ne féljetek, kutyák!

– Nem félünk, édesapám! – kiáltjuk kórusban, mert hirtelen csak őt látjuk, ezt a muris, nevetséges, álmos római császárt a csúszkáló pizsamában, csak őt, semmi mást, mért félnénk akkor bármitől is. Harciasan meredünk rá, biztatón, ha mi nem félünk, ő se féljen! Ekkor, az egyre fenyegetőbb zaj közepette hozzánk lép (nincs a világon még egy ember, Mamit is beleértve, aki ezt meg merte, tudta volna tenni, aki tudott volna erre így időt teremteni, minden épeszű ember rohant volna az ajtóhoz), megérint minket, engem az orcámon, öcsémet a hajánál, majd számunkra váratlanul, röviden fölnevet.

– Ja, hogy nem is féltek?! Azért az is túlzás.

Mint a filmeken, úgy özönlenek be a katonák. Nyilván tanulhatták, miként kell a veszélyesen ellenséges gyerek- és hálószobákat elfoglalni, fürgén, gyakorlottan ugrálnak ide-oda, lapulnak a falhoz, fedezik az előretörőt. Nagy hatást tesz ránk, rám meg az öcsémre, tátott szájjal figyeljük ezt a trappot, így midőn végeztek a dolgukkal, és láthatóan vér s áldozat nélkül elfoglalták a lakásunkat és, másodpercek alatt!, maguk alá gyűrték az ellent, mi ketten tapsolni kezdünk, anyánk rögvest odalép, fázósan összehúzva magán a köpenyét, mintha elkapta volna a saját grabancát, fejünkre sóz.

– Csönd, te!

Papi az ajtó mellett áll, ilyennek még nem láttuk az arcát, sápadt, kimerült, esnek le róla a vonalak, mintha ott se volna, mintha csupán bérelné az arcát. A horti estében, az ámbiton, a királyi arca, az lehetett ilyen, de ez még annál is sötétebb, árnyékosabb. Ám ahogy az özönlést követően kidugja a fejét az ajtón, kikukucskál, az majdnem vidám, vagy ha rémült, akkor rémület egy vígjátékból.

A katonák után, mint aki lemaradt, elkésett, ügyetlen civil, szemüveges, szőke fiatalember lép be, olyan, akár egy tanár, csak kedvesebb, lágyabb. Még mindig a vígjátékból, megkocogtatja apám vállát, aki még mindig hajol kifelé kémlelve.

– A ház körbe van fogva – mondja magyarázólag, mintha Papi ezt ellenőrizte volna vagy a menekülés lehetőségeit fürkészné. Apánk fölegyenesedik.

– Nagyon helyes – bólint –, csak így tovább. – Sokszor mondja ezt, valami viccnek a csattanója.

– Matikám, vigyázz magadra – suttogja Mami, de csak mi, Papi nem, halljuk ezt a szerelmi vallomást (és soha, se előtte, se utána, semelyikőjüktől nem hallottunk szerelmi vallomást).

A fiatalember megütközve, majd szánalommal néz apánkra, halkan mondja, nem hivatalosan:

– Ne tessék félni, nem kell félni, minden házat átvizsgálnak az orosz elvtársak. Ellenforradalmárokat keresnek a faluban.

– Nagyon helyes – bólogat ismét apám.

– Sto?, sto? – kapja föl a fejét az egyik orosz, ő a főnök, noha egyforma mind, s mind fiatal, de ez látszik rajta. Eddig kizárólag az egyenruháikat meg a fegyverüket vettük észre, az arcukat nem. Most öcsém döbbenten felsóhajt:

– Mami, ezek kínaiak.

– Sto?, sto? – fordul felénk a főnök.

Anyám rázza a fejét, nagyon rázza, abba se fogja tudni hagyni, hogy semmi, nincs semmi, senki nem mondott semmit, senki nem gondol semmit, mi nem vagyunk itt, mi sehol sem vagyunk, tessék csak nyugodtan dolgozni, tevékenykedni, körbenézni, mi addig becsukjuk a szemünket.

Ki kell szállnunk az ágyból, állunk anyánk, apánk mellett, mint a tornasorban. Az öcsém nem fél, de azért mondom neki, hogy ne féljen, mert szobában nem szokás kivégzést tartani.

– Sto?, sto?

Ezt már értem, válaszolok is, mondom, azt mondtam az öcsémnek, mert ő az öcsém, hogy ne féljen, mert olyan nincs, hogy szobakivég659zés, és ránézek a szemüvegesre, hogy fordítsa, aki váratlanul valóban fordítani kezd. A főnök elneveti magát, majd mond valamit, ezt már nevetés nélkül.

– Van-e a házban elrejtett fegyver? – fordítja a fordítóm.

– Nincs – így apám azonnal.

– Van – így öcsém azonnal.

Ezt valamiért nem kell lefordítani, mindenki megérti, a katonák vezényszó nélkül ránk emelik fegyverüket. Lehetséges, hogy rosszul vagyok informálva, és mégis létezik szobakivégzés? Lehetséges, hogy kivégzőosztag bárhol fölállítható? A kínaiak láthatóan rettegnek az öcsémtől. Most csak édesapánk nem retteg, ő dühöng, mozog a pofacsont.

– Igyi szuda – szól komolyan a parancsnok.

Az igyi szudára Mami megborzong, és azonnal átölel minket. Most mi hárman félünk.

– Ne féljen, asszonyom, csupán rutinellenőrzés, nincs semmi probléma – mondja a tolmács. Hazudik. És ő is fél. Ez rendes tőle.

– Igyi szuda – ismétli meg a kínai.

– Nem! Sehová nem megy! – sikít föl anyám, pont a fülembe. Ölelget minket.

– Legalább ne fogják ránk a fegyvert – jegyzi meg Papi halkan. Ettől mindenki ideges lesz. Nekünk is mindig azt mondja, hogy ha nagyon muszáj, játszhatunk puskával, de ne fogjuk egymásra.

– Emberre az ember nem fog puskát. – Ez valahogy úgy hallatszott, mint egy illemtani előírás. Este fogat mosunk, napközben nem fogunk fegyvert emberre.

– És ha a böszörmények és/vagy a bergengócok megtámadják a hazát!? – szegezte a kérdést húgunk apánknak.

– Az más – válaszolta ő kedvetlenül.

Az öcsém szeret szerepelni, kibújik anyám hősies öleléséből, és elindul a kisszekrény felé, húgunk, az örök rebellis, teljes torokból rázendít, a parancsnok int, az egyik kínai, furcsa, lábujjhegyen követi a totyogó öcsémet, aki megáll a szekrény előtt.

– Itt van.

– Ki van itt? – kérdi idegesen a szemüveges.

– Kuss! – dörgi váratlanul a kínai, ezt már tudja magyarul. Öcsém megfordul, látom a szemén, hogy most már szegény retteg, aztán gyorsan lehajol, a katona velemozdul, és előhúzza az én dugóspuskámat. Az enyémet, a szemét. Ebben a pillanatban kap egy pofont a katonától, pofonnál kevesebbet, csak úgy odalegyint egyet, egy taslit. Amire a főnök nagyon szigorúan rászól. Ráordít. A tolmács föllélegez, majdnem kedélyesen fordul apánk felé.

– Az orosz elvtársak roppantul tisztelik a gyermekeket.

– Helyes – bólint apám. És örömmel látom, hogy ami az öcsémet illeti, van egy kicsi különvéleménye.

– Sto?, sto?

– Gyétyi!, gyétyi!

– Da, da.

Az oroszok: összejárkálják a házat, a kertet (később az egész országot). Egy szál kínai maradt a konyhában a biztonság végett. Anyánk etet minket, apánk nem eszik, a pöttyös teásbögrét szorongatja, áll a falnál. Mozog a pofacsont. Úgy áll ott, mint egy napközis. Mami megkínálja vajaskenyérrel a katonát.

– Vulevu egy kis hleb?

Kedves mozdulat, kásás, keserű hang. Mint akibe belecsíptek, fordul meg apánk.

– Eteti? Maga ezt itt eteti?

A kínai érti. Ezek egyre jobban beszélnek magyarul.

– Éhes – mondja anyánk továbbra is azon a fakó, elkeseredett hangon.

Ebben a pillanatban kintről géppisztolysorozat hallatszik. Az éhes kínaink azonnal ránk emeli a fegyvert, miközben meglepetten nézi a kenyeret anyám kezében, s a fegyverrel noszogat, hogy álljunk megint az ágyak elé. (Nem kínai, ázsiai, javított ki anyánk, de mi megnéztük a térképet, és Kína az Ázsia. Anyánk ezt fejcsóválva kénytelen volt elfogadni. Húgunk persze akadékoskodott, hogy Kína az Ázsia, de Ázsia az nem Kína. Marhaság. Nem marhaság, minden kínai ázsiai, de nem minden ázsiai kínai. Ezt nem értettük. Hát mindenki, aki most a szobában van, az ember, de nem minden ember van a szobában, például a Klotild néni, mert ő fönn van az emeleten, ezt se értitek? De, hazudtuk.)

Állunk az ágyak előtt.

Fogom az öcsém kezét, és fogadalmat teszek, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni neki, ezt a meleg kis párnás kezecskét, amelyet odanyújtott nekem, hogy foghassam. A tolmács érkezik lihegve, valamit mond a katonának, az röhögni kezd, amúgy kedves fiú, aztán nekünk magyarázza, hogy nincsen semmi, csak a kecskét lőtték le tévedésből.

– Nagyon helyes, csak így tovább – bólint apám.

Érzem az öcsém kezét kicsúszni az enyémből.

– A Gézát?!

Számonkérő hangja elcsuklik. Apám kéjesen bólint, anyám megsimogatja az öcsém fejét, jól simogatható, nagy, kerek feje van, de ő kirántja magát, s leszegett fejjel, ahogy olykor Géza is, nekirontva felökleli a szemüvegest. A katona nem mozdul, nézi, röhög.

Néhány napja már Papi nem ment munkába, átbiciklizett Pomázra, aztán dolgavégezetlen vissza („gróf, szünetel a proletárdiktatúra”), én viszont mehettem iskolába. Megyek. A kertkapuban megállítanak a katonák. Magyarok. Mutassam a táskám. Mutatom, igyekszem nem szemtelenkedni, itt hamar kaphat az ember tévedésből egy pofont. Vagy mint szegény és nagyon büdös Géza, egy sorozatot. De azért mégis fölényeskedve mutogatom a könyveim, füzeteim.

– Ez mi? – kérdi a katona, aki még Papinál is magasabb, pedig az nem szokás, és akár egy vámos, gyanakodva kézbe veszi a papundekli egyesemet, a bíbor ötös egyesemet, a Klotild-változatot. Mintha minden rá volna írva arra a darab keménypapírra, elvörösödöm. A katona bizalmatlanul pillant alá, én tüstént magyarázni kezdek, hogy ez egy ötös, egy nagy ötös, mert három kis ötös az egy nagy ötös, és mivel nekem a három kis ötös…

– Álljál már le, kisöcsi. Nyugi. Nem bántom én az ötösödet. Nekem is van egy ekkora kölköm. Nédda – és fölemeli a papundeklit, mosolyog, mint egy Rodolfo, rajtam akarja jóvá tenni, amit a hülye fiacskája ellen vétett, s valóban, hogy nézzem csak meg, ez a legkevésbé sem ötös, hanem egyes, egy szálka, egy fa, egy karó (de tudod!), és akkor ő most ezt, mert egy katona bizonyos helyzetekben azt is megteheti, amit egy apa nem, akkor ő most ezt megsemmisíti, vagyis szétszakítja, íme.

– Jaj! – sikítok, eszembe jut az a sok aprómunka, ami kelletik egy csaláshoz, az elszánás, a figyelem, a lelemény, az összjáték, a szín, a kanyarok a kisollóval… Késő.

A katona és apa elunja, elun engem. De azért még leveteti a cipőmet, hogy mit viszek benne. Csak a lábamat találjuk. Int, tűnés, majd utánam susogja:

– Kis fasz.

Ettől valamiért megijedek, futásnak eredek, lesek vissza, nem ér-e utol, nem ér-e utol a két szó; mintha kilőtt golyó elől futnék. Tehát vagy álmodom, vagy mindjárt meghalok.

Ez utóbbi következett be.

Apám nem fejfájós, nem fájt soha semmije, még azok a hihetetlen vastag, kanyargós visszerek se fájtak a lábán, melyeket kizárólag ünnepi alkalmakkor szabadott megérintenünk. Vagy csak úgy, ok és cél nélkül végigfutott rajta az ujjunk, vagy folyóst játszottunk.

– Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön el az apánk lába!

– Törött láb, törött visszér, törött Duna – mutatott rá a családfő a problémára.

Vagy vonatost játszottunk, s ahol eltűnik a visszér, az az alagút. Apánk lába egy sokhasznosíthatóságú apai láb volt.

Anyámtól örököltem a fejfájósságot; az enyém annyival jobb az övénél, hogy soha nem tart egy napnál tovább, alvással magától elmúlik, és szinte sosem ébredek fejfájásra. Neki olykor egy hétig is elhúzódott, mégis csak nagy ritkán engedte meg magának, hogy lefeküdjék; ilyenkor behúzott függönyök mögött feküdt, bántotta a fény (ez lassan derült csak ki, mert jó ideig eleve olyan helyeken laktunk, ahová sose esett napfény), nem aludt, nem tudott, túl erősen fájt a fájás, de hagyni se hagytuk, ez hogyan van, az hogyan van, kérdeztük, szépen félénken, de állandóan, ezt hová, avval mit; végül is onnét a sötétből is ő irányította, mint rendesen, a házat.

Rosszabb pedig azért az enyém az övénél, mert ahogy említettem már, az enyémhez hányás is járt, és bárhol, bármikor kiderült ez, mindig akadt valaki, Mami, Bogyica, Irmike, bárki, 663aki ilyenkor fontoskodva kijelentette: migrén. Mindig. Még az elismerés is kihallatszott, ilyen fiatal, szinte gyerek, és már migrénje van. („So jung und schon ein Zichy.”)

Ezen a napon az iskolában bejelentették, hogy visszatérünk a régi rendhez, az egyes az ötös, a kettes a négyes, a hármas a hármas…

– Az akkor marad?

A tanító néni hamuszín arccal sorolta tovább, hogy a négyes kettes, az ötös egyes.

– Ezt most nem írom föl – mondta Katona Mária tanító néni.

Végül is csak annyit kellett megértenünk, hogy az egyes egyes, pontosabban, hogy az egyes az egyes, a kettes a kettes és így tovább. Azt hittük, ez magától értődő.

Ilyenkor, ha fájt a fejem, iszkoltam haza, szerettem otthon hányni. Valahogy mindig úgy is kezdődött, hogy időben hazaértem, haza tudtam vinni. Most nem.

Delet harangoznak, a főtéren sok nép van. Férfiak. Széles, fekete hátak mögött állok, mintha az utolsó sorban, mintha oda kaptam volna már csak jegyet. Nem is látom, mi történik a színpadon. Szokatlan, nehéz csönd: mintha senki nem venne levegőt. Néznek valamit a színpadon, nem tapsolnak, nem fütyülnek. Nem is izgatottak, csak állnak. Bújnék át a kabátok közt, nem megy. Hogy a fekete nem egyforma, azóta tudom. Van, hogy azután egészen sötétkék.

– Menjél, kisfiam, haza.

Már késő, hányásra nem érnék haza, bekóválygok a Posta kis udvarára, nekitámaszkodom a falnak, közelről látom a salétromos foltokat, iszonyatos okádás jön rám, nem marad bennem semmi, magamat hányom ki magamból, folyik a nyálam, még a fenekemet is össze kell szorítanom, ott is jönne, mindenhol jönne, jön valahogy az orromon keresztül is, egy répadarab inog ott.

Büdös van, büdös vagyok.

Amikor visszaérek a térre, az emberek épp oszlanak, oszlatják őket.

– Oszoljanak, emberek!

Amit látok, amit ott középen látok, azt nem hihetem el. A fekete mellett azóta tudom azt is, mi az, kővé dermedni. Mintha nagyapám pillantott volna rám, kővé dermedten nézem, ahogy apámat összekaparják a földről, fölráncigálják, majd betuszkolják a rendőrautóba, és utána hajítják, mint egy másik letartóztatottat, a kabátját. A rendőrautó tesz egy kört, felém kanyarodik, félek, középen az egyik rendőr fölvesz a földről egy szemüveget, én jól látok, a rendőr integet, az autó megáll, itt, közvetlenül előttem, ott ül benne a papám az üveg mögött, mereven néz előre, az arca olyan, mint vasárnaponként reggel, amikor játszunk, szemüvegtelen, pucér, kicsit idegen, kicsit fiatalabb, állok, nagyon félek, nem merek megmozdulni, Papika, bocsáss meg, nem tudlak most megmenteni, de ígérem, hogy majd mindig megmentelek, kiszabadítalak mindenhonnét, könnyű mokaszinomban besurranok a sofőr mögé, hangtalan elvágom a torkát, miközben a társát egy csapással letaglózom, uram, elnézést a késésért, de kissé feltartóztattak, mondom neked, bólintasz, fölveszed a szemüveged, köszönöm, édes fiam, ez takaros munka volt, azzal várakozó lovainkra pattanunk, s eltűnünk a fenséges Nagy-Kevély erdei felé. Iszamós kezed töröld lovad sörényébe, fiam.

Bentről letekerik az ablakot, a rendőr behajítja a szemüveget, nevetnek, az autó kipörgő kerekekkel elvágtat a pomázi bekötőút irányába.

Egész délután jótestvér voltam. Legyünk jótestvérek, intettek folyton a szüleink, mert különben hová jut a világ! Így a kedvükért időről időre jótestvérek voltunk, beosztottuk, ki mikor jön sorra, tülekedni nem tülekedtünk, macerás meló, figyelmet, ta665pintatot igényel, amellett tök unalom, és láthatóan nem vezet sehová, eltekintve a világállapot javulásától, többe van a leves, mint a hús. El nem bírtuk képzelni, mit forszírozzák ezt ennyire, és mért örülnek aztán úgy, egymásra pillognak, ragyognak – brrrr!

Nem csupán nyugalmat szerettek volna a maguk számára kicsikarni. (Tudhatták volna, ennyi gyereknél ez elvileg is lehetetlen.) Ha nyugtot, konkrétan csöndet akartak, akkor a néma oroszlánosdit játszatták velünk. Nemtelen mesterkedésükön átláttunk, de szívesen játszottuk, mert jó játék. Vészterhesen, fenyegetően, sőt vadul járkálhattunk oroszlánként, tehát négykézláb az egész lakásban, ám némán, egy mukk nélkül, minthogy a Teremtő, ez volt a ravaszkodó föltételezés, megvonta tőlünk a hangadás képességét. Szerettük volna tudni, hogy vannak-e tényleg néma oroszlánok, vagy mi vagyunk az egyetlenek.

– No hát hogyne – dünnyögte apánk gyorsan, de láttuk, nem tudja, mit beszél.

– Mert ha ilyen nincs a valóságban, a természetben, akkor mi sem vagyunk, akkor, édesapánk, ilyen játék nincs! Az ember nem lehet a saját fantáziájának a gyümölcse! – villogott harciasan húgunk Papira, aki már megint avval a mindentudó mosollyal zárta le a disputát, amelynek az volt a lényege, hogy majd, majd erre a saját kútfőnkből kell választ találnunk (ezt a kútfőt nagyon szerettük, beh nagy böhöm kútfőd van! stb.), meglehet, igaz, amit mondunk, meglehet, nem, sőt tán mindkettő vagy egyik se, tehát egy harmadik.

Szerettük is meg nem is ezt a mosolyt. Nem szerettük, mert válaszokat akartunk. Egyszerű kérdésekre egyszerű válaszokat, ki a jó ember, ki a rossz ember, mikor és hol lehetne rendesen, de most már végre tényleg rendesen beszélni a Jóistennel, szóval nem akartunk sokat, csupán egyértelműséget és nem ezt a sompolygást. És szerettük, mert szokatlan érdeklődést, figyelmességet és izgatottságot láttunk szülőatyánkon, mintha tőlünk akarna valamit megtudni; szegényke.

Olykor kaptunk kedvezményt, a tízszázalékos némát – a portici néma!, jelentette ki ilyenkor automatikusan anyánk, amit 666senki se értett –, amely halk morgás alkalmazását is engedélyezte. Morgásban Papi vitte el a pálmát, a torkából, mélyről gurguláztatta, hullámoztatta elő a puszta fenyegetést, olyan fojtottan, pianóban, hogy elment volna öt százalékosnak is, és olyan vérfagylalón, hogy azonnal futottunk Mamihoz.

Aki a rosszabbik esetben szenvtelenül kiszólt apánkra, hogy ne ijesztgesse a gyerekeket. A jobbik esetben azonban a mellső mancsait súlyosan a fejünkre zuhintotta, gyilkos piros karmait – csodálkozott is a természet – kieresztette, hidegen ellökött magától, fölhorkantott, orrlyukai megremegtek, a felső ajkak följebb húzódtak, kivillant a nőstényoroszlán félelmetes fogazata, szinte megállt a szívünk.

De szerettünk így félni!

– Papi, Papika, segíts! Oroszlános leó a konyhában! – s rohantunk vissza védelemért, s öleltük át a lábát, akár egy fatörzset, ahová el lehet bújni. A csudába! Nem fa az, hanem az oroszlánkirály fenséges és éhes lába! Menekülés vissza a konyhába.

– Jajjaj, édes Mamikám stb.!

És nem lehetett tudni – és egyik jobb volt, mint a másik –, hogy most majdnem reménytelenül két tűz közé kerültünk, vagy anyánk most majd megpördül – ő is sokat állt arccal a tűzhelynek, akárcsak Rozi néni –, s bájosan, mint aki boldog anyát játszik, színpadiasan megnyugtat, ó gyermekeim, nyugodjatok meg, nem lehet itt oroszlán, hisz jól tudjátok, az Afrikában honos, majd amikor átölel, mégiscsak vészjóslón felmordul, futnánk, nem ereszt, azonnal visszavált bájba, és azt mondja arcunkat fürkészve, amit csak apánk szokott:

– Na, mi van pupákok?! Bonyolult a világ?

Apánk ritkán játszott, ritkán lehetett játszó helyzetbe hozni. Amit rendjén valónak találtunk; annál jobban örültünk, ha sikerült mégis valamire rávenni. Hát már csak az, ha földobott és elkapott! „Nagy laklikként” is meg-megkértük erre. És aztán a 667Misztike papája-produkció! (Ki lehetett vajon ez a Misztike? Mistake? Nem valószínű.) Ez a következőt jelentette: fölálltunk valamelyik bútorra, akár még az asztalra is! (de talán mégse cipővel), meghajoltunk a közönségnek, nem a mennyiség számít, majd intettünk az untermannak, aki hivatalosan is bejelentette az eseményt.

– Most következik – krákogott kicsit, hogy mindenki, mennyiség nem számít, számára világos legyen a pillanat hordereje és kockázatossága – Misztike papája! – És a papájára elugrottunk a levegőégbe, ahonnét azután atyánk, az untermann kihalászott. Mami nem szerette ezt.

Az éjjeli oroszlánosdit mi sem szerettük. Ha Papi éjjel jött meg és becsípve, akkor olykor, a becsípés fokától függően, játszani kívánt. Nem érdekelte semmi, fölvert az álmunkból.

– Kutyák! Sáskák! Föl! Föl! Hí a haza!

Hiába kérleltük, hajthatatlan maradt. A sírás csak rontott a helyzeten. Semmit, de ténylegesen semmit nem célszerű ilyenkor tenni, kizárólag azt, amit ő akar. Pedig nem kezdődik rosszul – csak álmosak vagyunk –, ahogy ugrál egyik ágytól a másikig, hogy hic sunt leonès, és szimatol, fújtat, játszik, az jó, mert jó mulatságos, és minden jó is volna, ha nem félnénk, de félünk, hiába játszik végre velünk.

– Egy forint üti mindazonki markát, ki megesküszik arra, hogy életét adja szegény hazánkért! – Aztán ezt azonnal visszavonja. – Nem! Gyönge nemzedék! Pénzt árva fillért se! Csakis a hű szív parancsolatjára!

Ekkor már haptákban kellett állni. Rosszabb esetben dideregve a szoba közepén, szerencsésebben az ágyon, az öcsém állva is tudott aludni, alva is szolgálta hazáját. Az ágyon viszont a süppedős matrac miatt imbolyogtunk.

– Magyar ember eskü közben nem imbolyg!

Egyszer megkérdeztem, mi az a magyarember. Az imbolygásból indultam ki, és minthogy én a matrac miatt, apám az ital miatt imbolygott, így aztán gondolatilag nem juthattam messzire. Akár egy gyilkosra, úgy nézett rám apám. Fenyegetőn felém lépett.

– Jaj, ne, kérem, Papi!

Hibáztam, mert még inkább jött. Ekkor becsuktam a szemem.

– Gyógyulj meg, édes Papikám! – mondtam magamban – meg az a rohadék haza is! –, és hangosan fölkiáltottam: – Magyar ember eskü közben nem imbolyg!

Csukott szemmel is lehet ám sírni. Hallottam, ahogy megtorpan. Mintha varázsszót mondottam volna.

– Ez az, fiam. Akkor hát esküdj! Végül nem is tudtam, hogy ilyen derék fiaim vannak, Petárom, nem így indultál.

Utáltam ezt a Petárt, ezt csak részegen használta, később pontosan meg tudtam mondani, mit ivott, mit kellett a Petárhoz, a Petárig innia. Miután fölesküdtünk a hazára, elénekeltük a Himnuszt vagy (italtól függően) a Rákóczi-indulót. (Futballmeccsen a Himnusz és a kötelező „hajrá magyarok!” után sokáig szertartásosan és nagyon magamban azt morogtam: Magyar ember eskü közben nem imbolyg!) Apánk a Rákóczi-indulót egy egész zenekart utánozva kísérte, ez még a Pútakesz, pútakesznél is jobban tetszett nekünk, főleg az, hogy mennydörög az ágyú, csattog a kard, ez lelkesíti csatára a magyart!

Ekkorra minket már elfogott a hazafiúi buzgóság és lelkesen kurjongattunk, ellentétben apánkkal, akit viszont eddigre leterített a hazafiúi bú.

– Ez lelkesíti csatára a magyart! – szöszögte végtelen búval. Egy csapásra megfeledkezett rólunk, nekem még visszaszólt: – Petárkám, csak arra vigyázz, ne otthon tartóztassanak le! – majd az asztalhoz ült, s halkan, meghatódottan ír hazafias dalokat kezdett énekelni, melyeket a nagypapától tanult, aki ezeket Oxfordban szedte föl egyetemi tanulmányai alatt; ez akkor ott tréfásnak, szemtelennek és forradalminak számított.

Vagy a Roddy McCorleyt énekelte, a Radimekkorlit, vagy a Kevin Barryt, a Kevinberrit. Ez volt a hangosabb.

Tizennyolc nyarat ért csak,

De láthatta a nép,

Mikor halni ment aznap reggel

Be büszkén hordta fejét.

Kopognak. Varga bácsi áll az ajtóban.

– Jaj, doktor úr, az Isten szerelmére, hajnali három van. Az egész házat fölveri evvel az óbégatással.

– Ugyan már, Danikám, most tanulják meg a gyerekek, hogyan kell meghalni a hazáért.

– Azt nappal is megtehetik, nem? Nappal is meg lehet halni a hazáért.

– Ez nagyon sürgős, Danikám, nagyon sürgős. Szorít az idő – azzal keresztben átöleli saját magát és szorítja, szorítja. Ijesztő.

– Belátom, doktor úr, de akkor is csak gyerekek még. Kisbabák. Menjen, feküdjön le, ahogy rendes emberhez illik.

– Feküdjek le?! – Apánk szipog, mi haptákban állunk, készen arra, hogy halállal haljunk a hazáért, csak most a Varga bácsit kéne kilökdösni innét, hogy ne lásson minket ilyen állapotban, hogy másnap ne sajnálkozhasson nekünk, és Klotild néni ne simogasson minket szenvedő pofákat vágva. Pralinét is ad a titkos csokikészletéből.

– Szegény kicsikéim! – hopp egy praliné! Ha a Papi éjszakai rémjelenetei nélkül is el lehetne jutni a pralinékig, ha ezt meg tudnánk oldani, szép volna a világ.

– Hát mi keresnivalóm van az ágyban, Danikám? Ott éjjel-nappal a kislányom arcát látom, a göndör, fekete haját, meg a gyönyörű, kék szemét. Jaj, Istenem, Danikám, mi lesz velem? Szerinted az éhezés vitte el, Dani?

– Lehetetlen. A Lilike rendesen szoptatta, és akit anya szoptat, nem éhes. Isten vette el. Isten nem cselekszik ok nélkül.

– Még egy nótát, testvér, mielőtt lefekszem.

– Jó éjszakát, doktor úr.

– Kutyák, sáskák! Előre, keresztények! Nóta indul.

Rázendítünk.

Jangrudi mekkorli gőztudáj

Andöbridzs ettúm tudáj

– Akkor készen vagytok meghalni a magyar hazáért, vagy tévednék?

– Igenis, Papika, meghalunk. – Sírásra görbül a szánk, bár szívesen halunk meg a hazáért, de hát mégis mi vagyunk azok, akik meghalunk. Apánk viszont vidám megint.

– Rendicsek. És mindannyian találkozunk a kishúgotokkal a mennyországban, vagy tévednék?

– Nem. Igen. Jaj. Találkozunk.

Az öcsém az asztal lábához támaszkodik, és állva alszik. Apám fölemeli, keresztülbotorkál vele a szobán – átimbolyog: úgy látszik, magyar ember kizárólag eskü közben nem imbolyg –, és Mami mellé fekteti az ágyba. Én is bemászom, Papi ruhástul dől le mellém. Remélem, hogy átkarol, mert néha átkarol, de ehelyett továbbra is a radimekkorlit dudorássza, és a kistestvérünkhöz beszél, a másik ikerhez, aki nincs.

– Jaj, édes, kicsi, göndör hajú, kék szemű drágaságom, selyembe öltöztetlek, bíborba járatlak, bársonyba takarlak, és elmegyünk együtt a Savoyba.

Elhallgat, de nem alszik, hallom, hogy nem alszik. Hajnalodik, amikor elnyom az álom.

Az a legrosszabb, ha anyánk közbeavatkozik.

– Legalább azokat az ártatlan kisgyerekeket hagyja békében!

A konyhaasztalnál ül és reszket, a haja nedvesen előrelóg, az arca is csupa lucsok.

– Feküdjék már le, és szégyellje magát! Mit hülyíti ezeket az ártatlanokat!? – Csak ilyenkor vagyunk ártatlanok, máskor sose. Odajön hozzánk, kéri, bújjunk vissza az ágyba.

Nem mozdulunk, tudunk mindent, illetve nem mindent, ezért félünk, semmit nem tudunk, picit mégis megmozdulunk, ne hihesse anyánk, hogy apánk pártján állunk. Éjszaka nem állunk senkinek a pártján, részint mert alig ismerünk rájuk (mintha valami szerepet játszanának, jól), részint rosszul járnánk, a másik keményen megbosszulja, édesapánk azonnal, kiszámíthatatlanul, véresen, édesanyánk másnap veri le rajtunk az árulást, kifinomultabban, egyik rosszabb, mint a másik, és a másik is rosszabb.

Amúgy megosztott minket ez a küzdelem. Ki erre, ki arra sodródott, húgunk apánk felé, öcsém anyánk felé, nem szigorú 671választás volt ez, pártállás, inkább pártálldogálás, nem várbástya, de kinek-kinek megvolt a favoritja. Én hol ide, hol oda vetődtem. A szeretetek nem összehasonlíthatók. És én akkor se kerülök egyértelműbb helyzetbe, ha fordítva ügyeskedem, és nem azt kérdezem, kit szeretek jobban, hanem ki hiányzik jobban.

Nekem mindenki hiányzik.

– Álljon csak meg a lakodalmas menet! – parancsolja apánk. – Azt akarom, hogy itt álljanak. Azt akarom, hogy készüljenek a napra, amikor egész Magyarország szabad lesz. Ebbe maga ne szóljon bele, maga csak aludjon, maga szent asszony! Ezek a gyerekek viszik tovább a lángot! Vagy tévednék? – Nem mindig figyelünk a végszóra. – Vagy tévednék?

– Igen. Nem. Visszük.

– Bújjatok ágyba, apátok megőrült!

Nem mozdulunk, csak annyit, mintha mozdulnánk. Papi öltözni kezd.

– Ne próbálj elmenni hazulról! – ugrik föl anyánk. – Ne próbálj itt elmenni előttem, mert szomorú nap virrad rád!

– Szegény, szomorú nap – vigyorog Papi, és tekeri a sálat a nyaka köré. Ránk pillant, elkomorodik. – És szegény hazám.

Pedig viszonylag vigyázzban állunk, alig imbolygva.

– Énekelje. Énekelje. Énekelje!!!

– Nem.

– Énekelje, mert szomorú nap virrad magára.

– Ne csinálja ezt, Matika.

– Ne matikázz nekem, a kurva anyád…

– Jesszusom.

– Ne jesszusomozzon, és ne bőgjön. Énekelje. Hallja?! Nem mondom még egyszer. Ne sírjon. Segítek. Nem messze van innét Pécel. Mondja szépen. Mondja szépen utánam, nem messze van innét Pécel… mondjad, a kurva életbe, mert…

– Nem messze van innét Pécel.

– Kitűnő, angyalka.

– Ne mondja nekem, hogy angyalka.

– Már mért ne mondanám, angyalka, hogy angyalka?

– Mondja a… a kurváinak.

– Rendben. Angyalka. Akkor most tovább!

– Nem tudom.

– Dehogysenem tudja. Tudja azt maga nagyon jól, maga szent asszony.

– Kérem, Matika, hagyjuk ezt abba.

– Hol a pinát verik léccel!

– Nem.

– Hol a pinát verik léccel!

– Undorító!

– Te!

– Hol a… pinát verik léccel!

– Remek, angyalka. Most okosan együtt a két sort!

– Nem messze van innét Pécel, hol a… pinát verik léccel.

– Pinát! Mondja rendesen. Tisztességesen!

– Pinát.

– Ez magának pina?! Ez nem pina, ez szar. Pinát!

– Pinát.

– A picsába, ez nem pina, ez nyöszörgés… De hát beszélhetek én magának… Magának ez undorító… Akkor most a másikat, nem messze van innét Dorog.

– Ezt én nem bírom tovább!

– Dehogysenem bírod, a kurva anyád, énekeld, mert agyonbaszlak a rohadt kölykeiddel együtt, énekelj, szent asszony, énekelj, amíg jó dolgod van.

– Nem messze van innét Dorog, hol a pina dróton forog.

– Jól van, ezt szépen énekelte. Tud maga, ha akar. Még egyszer, nóta indul.

– Nem messze van innét Dorog, hol a pina dróton forog.

– Gyönyörű. Édesem, ez egyre jobb. Maga egyre fantasztikusabb… Ne sírjon… Nincs semmi baj… Énekelje szép csöndesen ide a fülembe. Vagy a nyakamba… Nem messze van, mindegy, hát nem mindegy?, Pécel, Dorog…

A tanítóképzőben az egyik szaka ének volt, Mami szépen énekelt, érzéssel.

A jótestvér ravaszabb elképzelés volt, mint gondoltuk. Mert a jótestvér nemcsak, vagy főleg nem ez az általános jóság és humanizmus, szerénység, kegyesség és szendeség meg egy kis kenetesség, hanem a jótestvér az azt jelenti, hogy szereti. A jótestvér a jótestvért. Vagyis hogy egyedül nem is lehetséges jótestvérnek lenni, vagyis egymásra vagyunk utalva, hiába osztjuk be, és toljuk a másikra, rajtunk marad, roppant alattomosan volt ez kitalálva.

November 5-én egész délután jótestvérként viselkedtem. Ez hányás után könnyebben megy. Meg féltem is. (De sokat féltem!) Attól féltem, amit láttam, meg amit nem. Amit láttam, úgy vettem, mintha álmodtam volna, noha tudtam, hogy nem álmodtam, pontosan emlékeztem a répadarabra, a széttárt szárú szemüvegre, apám fagyott arcára, a lovakra, a Nagy-Kevélyre, de mivel ezeket rajtam kívül senki se tudta, Papi sem (!), ezért úgy vettem, mintha álmodtam volna.

És az álmomról hallgattam. Ám úgy látszik, anyám is álmodhatott valamit, mert mintha ott se lennénk, mászkált föl s alá, egyik cigarettáról gyújtott a másikra. A föl s alát nem szerettük, a cigarettázását szerettük. Nem maradt meg a lakásban, kiment a kertbe, és ott is: föl s alá.

Varga bácsi rendes ember volt, de nem szerette, ha Klotild néni (sokat) beszélget Mamival, hátha baj lesz belőle. De sokat járt a szegkovácsokhoz, és akkor Klotild néni lejött beszélgetni a mamával meg kicsit segítgetni. Lenéztük, mert nem volt foga. Úgy tekintettük, mint egy hatalmát vesztett boszorkányt, kinevettük. Azt hiszem, tudta. Midőn forradalmi bíbor egyesemet eszkabáltuk, többször rámnézett szemrehányó fájdalommal. Akkor persze nem nevettem, mert akartam tőle valamit. A Varga bácsi a második férje, az első meghalt a Don-kanyarnál.

Most csatlakozott a kertben a mamámhoz, belékarolt, sétáltak, mint a barátnők.

– Nem szabad izgulni, Lilike. Nem izgulni kell, hanem várni. Várni nem azért kell, mert az segít, hanem mert kell. Ha valaki elment vagy elvitték, akkor azt várni kell, aztán vagy megjön, vagy meghozzák. Tudja, Lilike, ezzel vagy ezen, talán a Gracchusok anyja… Erővel várni, mint amilyen erővel eltűnt az, akit vársz. – Hirtelen összetegeződtek. – Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül várni. Aki eltűnt, fecseghet, de te várj szűkszavúan. Minden szót, kimondottat és elmulasztottat, sorra venni, egymás után, előre és hátra hallgatózva az időben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a másik talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt sorsa rengetegében. Soha nem várni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan várni, nagylelkűen. Úgy várni, mintha a siralomházban várnád az utolsó pillanatot, melyet még engedélyezett számodra a porkoláb. Életre-halálra várni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, Lilike, csak az ember vár.

– Meg a kutya – mondta anyám figyelmetlenül.

Mert ő (a Klotild néni) sokat várt, tudja, mi a várás. A Bélával ő kitanulta a várakozás keserveit és fájdalmas örömét. Hogy ki az a Béla. Klotild néni csóválni kezdte a fejét, mint aki azt mondja, gondolkozz kicsit. A mamám a homlokára csapott, bocsánat és hogy már mindent ért.

Semmit nem értett. Ő a maga rettenetes módján várakozott, amit mi aztán teljes mélységében, minden porcikájában megismertünk. (Van a félős meg a megalázós várakozás. Az első szerint, aki várakozik, az fél, fél a másikért vagy önmagáért vagy másikért és önmagáért vagy – ritkábban – valami másért. A második szerint, aki várakozik, az meg van alázva a várakozás által. Klotild néni az elsőről beszélt, édesanyám a másodikat gyakorolta.)

Késő délutánra megnyugodott, sugárzott belőle a csöndesség, mintha Mami is csatlakozott volna a jótestvér-mozgalom675hoz. Viszont a jótestvérséget sokáig nem lehet bírni. Ahogy víz alatt se. A sajátjával még elvolna az ember, de látva a szerencsétlen ellenfele jóságtól sugárzó pirospozsgás arcának humanista erőfeszítéseit, mikor pedig csupán építőkockázni kellene – ilyenkor óhatatlan vágy ébred az emberben, hogy éppen abban a pillanatban, mikor a másik az utolsó, győztes háromszöghasábot föltenné a torony tetejére, észrevétlen kimozdítsuk a legalsó kockát a torony alól. A másik ismeri e földi, bűnös világot, így sejti, hogy alsó kocka nem mászik magától ki a helyéről, azt mászatják, így aztán abban az iszonyatos robajban, melytől anyánk, mint akit megütöttek, összerándult, az egyik kockát a levegőben, még a dőlésben elkapva azt a mászató sípcsontja felé irányítja, aki erre rúg egyet előre stb.; mire a torony így többszörösen összedől, már vad erővel hallatszik két bőgés, ordítás, „mint akit nyúznak”.

Ilyen esetekben könnyen kapott pofont – az egyik. Vagy a másik. Konkrétan azonban az öcsém. A kicsit is kérdéses helyzetekben kivétel nélkül mindig ő kapta a pofont, mind a racionális, gyakorlatias anyaiakat, mind a ritka, ám sarkalatos, szimbolikus apaiakat. Részint ő valóban úgynevezett élénk gyerek volt, „csintalan”, „rosszcsont”, részint én egy levegővel hosszabban bírtam kitartani a jótestvér-arckifejezést.

– Álnok kis Biberach – összegezte ezt anyám, de ez sem változtatott a pofonok rendjén.

Így megszoktuk, hogy az örök perzekutori „ki volt az?”-kérdésre, reflexszerűen rávágjuk, hogy az öcsém. Aki ilyenkor, időnként az igazságnak megfelelően, tagadott, cáfolt, védekezett, támadott, érvelt, vitázott, egyre rosszabb, szánalmasabb helyzetbe kerülve, amit én fájdalmas mosollyal kísértem, szerencsétlen ember, hogy így alázza magát, kapkod a nyomorult, ahelyett, hogy emelt fővel vállalná valóban ocsmány tettét. Érdekes, az öcsém nem sértődött meg a folyamatos igazságtalanságon, sőt némi büszkeséggel, öntudattal viselte sorsát. Később az emlékezést egy vállrándítással elintézte. Jó testvér.

Még mielőtt valamelyik jótestvérnek, most anyánkat is hozzávéve, eszébe jutott volna megérinteni azt a képzeletbeli, de mindig létező építőkockát, betoppant, mint régen, Roberto (hogy ő azután valóban kirúgjon, bakanccsal, bele, alulról egy kockát, dőlt is minden némán).

Azonnal tudtam, hogy apámról hozott hírt.

Mint rendesen, kopogás nélkül rontott be, mint a hatóság vagy mintha otthon volna.

– Jaj, Miklós! – ugrott anyám a nyakába. Ő átölelte a mamánkat, a karjában tartotta, röviden ringatta. Anyánk mindig így fogadta őt, de nem mindig volt ilyen rémült, és hiányzott a képből apánk, aki vigyorogva szokta nézni a barátját, s várta, eljátszva a türelmetlent, hogy mikor jön ő sorra az ölelésben.

Most csak egy ölelés volt.

De minket a szokott szertartásossággal köszöntött, az ifjú grófok, a kontesz, a majoreszkó, rendben, ahogy szokta. Az öcsém vigyorgott, én ragyogtam, húgunk hallgatott.

Amikor lehajolt és megpaskolt minket, megéreztem, hogy ivott. Soha nem neveztem apámat részegnek, magamban se, ivott, spicces, be van csípve, állítva. Ezeket hallottam. Micsoda állapotban van! – ezt is. Anyánk szégyellte apánk részegségeit. Ez aztán megváltozott, és akkor magát kezdte el szégyellni, aztán még később már senki nem szégyellte senki és semmi előtt magát, maradt a kibírni. Aztán az se.

– Ezt ismételje meg! – csattant föl anyám hangja a konyhából. Folyton játszottak, most mintha nem. Roberto dörmögő hangján gordonkázott valamit. – Menjen innét! – zihálta anyám.

– Kidob? Csak nem kidob, édes Lilike? – Nevetett. – Maga ki akar innét utasítani? Maga egy perszóna non grátát akar direkte csinálni belőlem?!

– Takarodjék.

Csönd. Füleltünk. Mintha dulakodás, megint csönd.

– Ne essen túlzásba, méltóságos asszony!

– Fenyeget? Maga képes engem megfenyegetni?!

– Ugyan, csak nem képzeli, drágám.

Roberto bevágta maga mögött az ajtót, ahogy néha, ritkán, apám.

Mami lassan bejött, becsoszogott, hajolva, mintha mindjárt összeesne, alig ismertünk rá az arcára, sápadozott, vörösödött egyszerre. Csak gyöngeség látszott rajta, viszont amikor megszólalt, hangja elszántan zengett, a harag erejével. A szeme szikrázott, mintha mi is hibásak lennénk. (Volt egy ilyen „ti férfiak”-pillantása.)

– Tudjátok, ki volt ez az alak? – Komolyan bólintottunk. – Ezt az embert mától nem ismeritek.

Az öcsém nem értette, hogyan tudnánk nem ismerni azt, akit ismerünk, hisz csak azt tudnánk nem ismerni, akit nem ismerünk. De nekünk nem is ezt szabták ki, hanem azt, hogy mától ne ismerjünk valakit, vagyis úgy kell tennünk, mintha nem ismernénk, noha ismerjük. Mintha. Egész este ezt gyakoroltuk. Egyikőnk volt Roberto, a másik meg nem ismerte meg. Aztán cseréltünk. A gyakorlás folyamán arra is rájöttünk, hogy akit mától nem ismerünk, azt mától utálnunk is kell, avval szóba sem szabad állni.

De mért kéne nekünk Robertót utálni?

A húgunk, a kis pisis, vagy semmit nem értett, vagy rögtön mindent, mert amikor őt is bevontuk jószándékúan a gyakorlásba, akkor, ha ő jött sorra, és őt nem ismertük meg, azonnal keservesen bőgni kezdett.

A benti szobában meg Mami.

Lefekvéskor imádkozni kellett Papiért.

– Mért, meghalt? – kérdezte bátran és okszerűen az öcsém. Visszakézből kapott egy félig atyai pofont anyánktól. Az öcsém, ellentétben velem, aki azonnal jeleztem a fájdalom és igazságtalanság mértékét, sosem sírt – most elbőgte magát. Mami magához ölelte. Nem kivételezett vele (senkivel nem kivételezett, talán velem egy kicsit, mert én voltam neki az első); az idegenek őt babusgatták, simogatták a göndör fürtjeit meg a finom barna bőrét: az öcsém szép, és az emberek ennek örülnek. Nagyon nem, egy kicsit irigykedtem rá sokáig.

Amikor készen lettünk a Miatyánkkal, megkérdeztem, hogy Robertóért nem imádkozunk-e. Anyám villant, majd otthagyott minket. Mi a biztonság kedvéért lenyomtunk egy Üdvözlégyet Robertóért. Anyánk igazán hitt Istenben, csupán azon akadt fenn, hogy mért kell neki annyit szenvednie.

– Az eredeti bűn, jóasszony, az eredeti bűn – vigyorogtunk a hittanórákról jövet –, bizony, kiűzetés a Paradicsomból meg arcod verejtéke. Tetszett volna előbb meggondolni, mamikám, most már késő.

Anyám soha többé nem látta Robertót. Én már másnap. Lehetséges, hogy jobb lett volna nem látni, de akkor édesapámat se látom.

Nem féltem. Arra gondoltam, hogy a mostanra esedékes félelmet – mert esedékesnek azért esedékesnek látszott – már előre elféltem, előző nap a Posta előtt. Amikor kiléptem az iskola kapuján, hogy napi rendes szokásomnak megfelelően részt vegyek a harmadikosok focizásában (bevettek!!!), hozzám lépett az a két zsernyák, aki előző nap apámat elhurcolta. Olyannak tetszett, mint egy filmben, ettől fölényeskedni kezdtem, mert úgy éreztem, fölényben vagyok.

Hogy jöjjek velük, és szállj be, öcsi.

Én nem vagyok öcsi, és van nekem rendes nevem, és talán mégsem itt kéne, mindenki szeme láttára.

Otthagytam őket, az autójuk felé indultam, járó motorral állt ott egy Pobeda. A harmadikosok nem mertek utánam szólni, de láttam, hogy láttak. Néztek, hát láttak. A két rendőr zavartan követett. Hibáztak, tudtam, hisz nyilván „föltűnés nélkül” kellett volna begyűjteniük, ellenkező esetben azonnal az igazgatóhoz mentek volna, de hát itt dekkoltak, föltűnés nélkül, ahogy azt mindnyájan láthattuk. Vagy-vagy.

Nem tudtam, előre szálljak-e vagy hátra. Ettől mégis félni kezdtem.

Elköszönnék még az édesanyámtól.

Ezen jót röhögtek.

– Nédd má, a család hőse!

A röhögésüktől megint elszállt a félelem, bár már kicsit untam ezt a libikókát. Most akkor félek vagy nem félek. Összeszorítottam a számat, ahogy apámtól láttam.

Sorban elénekeltem magamban a Föl, föl, vitézeket, a Radimekkorlit, a Kevinberrit és még a Pútakesz, pútakeszt is, apám hangszerelésében, természetesen néma oroszlánként. Azok ott elöl nem is sejtették, minő királyi vad fenyegeti koszos életük. A Himnuszt nem tudtam elénekelni, mert nem lehetett fölállni. Ezt majd még meg kell tanácskoznom apámmal, hogy az efféle akadályoztatás esetén mik a teendők. Mert a bitó alatt könnyű, ott eleve vigyázzban áll az ember. De már teszem azt ülőkádban, ahogy a neve is mutatja?

Föltérdeltem, kinéztem az ovális hátsó ablakon. Az Oszoly sziklája olyan, mint egy arc, egy fej, egy valaki. Nézett. Ha már térdeltem, imádkoztam is.

– Leülni – kaffogtak rám, ahogy egy kutyának.

Embernek úgy még nem örültem, mint akkor Robertónak. A szentendrei rendőrörs előtt landoltunk, mondták, várjak az autóban. Megint énekeltem kicsit, reszkettem kicsit. Vagy éneklek, vagy sírok; így, hogy nem sírhattam, még jobban – nem féltem, csak ugyanúgy éreztem magam, mint a csobánkai főtéren, mozdulni se bírtam. Nem fájt a fejem.

– Kegyelmes uram, méltóztassék! – nyílik mellettem az ajtó, Roberto hajol szolgai mélységbe, fölismerem éjfekete fejebúbját, éppenhogy, de kopaszodik, ezt most látom először.

– Édes Roberto! – ugrom a nyakába, tökéletesen megfeledkezve az anyai figyelmeztetésről; majd később, gondolom, később majd arra is sort kerítek, hogy nem ismerem, de addig is átölelem, fejemet a nyakába fúrom, édes Roberto.

Hamarabb, mint várnám, letesz, menjünk.

– Meneküljünk? – topogok utána.

– Úgy is lehet mondani – nem néz vissza.

– Fussunk?

Megáll, visszanéz, ne, futni ne fussunk. Nincs értelme.

– Értem – vágom rá, mivel semmit nem értek. De! Nem is akarok. Ami azért új. Az iskolatáskámat az autóban felejtettem, Roberto legyint, amit úgy értelmezhetek, hogy soha többé nem kell iskolába mennem, de ennek nem nagyon örülök a már említett musterkind-megfontolásokból.

Nem tudom beérni, Roberto mindig két lépéssel előttem, ügetünk a házak közt, a szűk utcákon, fölfelé, aztán lefelé, egyszer csak ott állunk a Dunánál. Nagy. Egészen a vízhez megyünk. Ha lovak volnánk, de jót ihatnánk, gondolom. Süt a nap, hideg szél fúj, sétálunk föl s alá, mint két régi barát. De mindenképpen felnőtt. Ennek megfelelően igyekszem nagyokat lépni, lépést tartok. Várok, mondani akarnak nekem valamit. Állunk, arccal a Dunának.

– Tudod, mi az a politika?

Ezt tudom, a ruszkik meg a komcsik. Elhúzza a szája szélét, nem tudni, mosolyog-e vagy megvet, és ha megvet, kit vet meg.

Hogy ez most mindenesetre politikai kérdés. A Papiból politikai kérdést csináltak. Mert most az mindegy, ki mit tett vagy nem tett, ő tudja, apám óvatos duhaj, szájszélhúzás, sokat nyilván nem csinált, nyilván semmit se csinált, ám most a lényeg az, hogy ki mit csinálhatott, a lehet lett a fontos, a lehet a veszélyes, a van nem veszélyes, a van sohasem veszélyes, amennyiben elvileg, in thesi, mindig nyakoncsíphető, a vannal van a legkevesebb kalamajka, kaphat egy évet, kettőt, százat, nullát, az előírások vagy régies szóval törvények akkurátusan megmondják, mi a teendő.

Ám a lehet!

A lehet az nem állítható bíróság elé, az kicsusszan a regulák, ukázok és szabályzatok markából, elillan, és hiába tudunk az illetőről mindent, csak mindent tudunk róla, vagyis azt, amit tudni lehet, tudják, kivel szokott apám beszélni, találkozni, odahaza, a faluban, falun kívül, a munkahelyén, kiket fogad abban az 681útszéli fatákolmányban, kalyibában, lakókocsiban, de hagyjuk a részleteket, nem kell nekem mindent tudnom, a felnőttek világa se egészen olyan, ahogy az gyermekperspektívából látszik, szóval csak ennyit tudnak, mindent, de hogy most a Papit a lehetből a vanba kell átsegíteni, és itt van most a kutya elásva, a lehetből van legyen, de tudjuk, milyen makacs az apám, ő is tudja, én is tudom, én nem tudom, az öcsém szokott makacs lenni, meg a Géza, a kecske, de most már ő se makacs nemde, de hogy felnőtt is lehet makacs?, szóval hogy az apám makacs, ami felettébb érthető, hiszen ő egy szuverén lény, ragaszkodik, amihez álláspontja szerint ragaszkodnia kell, s ezt ő nem veszi és nem is veheti zokon, egyébként se arról volna szó, hogy megítéljük őt, hanem hogy segítsünk rajta, s akkor meg nevetséges volna szemére hányni azt, ami nélkül nem volna miről beszélni, mert nem volna szükség a segítségre.

Mindazonáltal egy kevés értetlenkedés volna benne. Mert hát mit is kívánnak az én olyan kitűnő apámtól?

– Kik?

– Ne szólj közbe.

Egy aláírást csupán, egy gesztust, egy jelzést, az élet nem fekete vagy fehér, apám se lesz tisztább, ha ezt nem vállalja, az ember ne mutassa magát makulátlanabbnak, mint amilyen, az élet nem tiszta vagy piszkos vagy rohadt vagy fölemelő, hanem megy, folyik, folyna és menne tovább, sőt még arról is lehetne szó, hogy apám képességeinek, melyeket aztán igazán nem von kétségbe senki sem, ezeknek az első osztályú kvalitásoknak megfelelő munkához jusson, az országnak nem mártírokra van szüksége meg kétdiplomás útkaparókra, minden szenvedő közveszélyes, nem kell megtagadni semmit, és nem kell hazudni sem, megalázott emberekkel nem lehet országot építeni, alá kell ezt írni és kész, ő is azonnal aláírta, nincsen azon mit nem elismerni, egy ártatlan játék volt csupán, de megtörtént, és ami megtörtént, az megtörtént, talán még én is emlékszem rá, az ember arra emlékszik, amire akar, amire csak akar!, hogy bizony annak idején ők megünnepelték Sztálin elhalálozásának a napját, ő meg az apám meg még talán az anyám is…

– Ő nem!

– Ne ordítozz. Beszélek.

…„Ki nevet a végén”-t játszottak, amelyet a gyászos napra való tekintettel kissé átformáltak, mert nem a végén nevettek, hanem Sztálinon, és kizárólagosan vörös bábukat ütöttek ki, azaz mintegy összeesküvést szőttek a vörös bábuk, azaz mintegy a vörösök ellen, ennyi, ezt kell aláírni, nem így volt?, de így volt!, ennyi, egy mozdulat, amit ezek nagyon várnak, csak annyit, hogy nincs ellenük és ő hiába mondogatja, Mensch, ärgere dich nicht, apám nem hajlandó, nem és nem.

Hát ha nem, nem.

Megint járkálni kezdünk a parton, hallgatunk. Alulról lopva nézem az arcát, nem látom rajta a felnőtt-türelmetlenséget, pedig érzem, akar még valamit tőlem. Olyan, mint az öcsémé, ha sírni akar. Az öcsém sokat nevet, de sírni akkor sír, amikor akar. Sokat tud az én öcsém.

– Az nem úgy van!

– Micsoda?

– Hát, hogy ha nem, nem. Ha már politikai kérdés, akkor nem úgy van. Ezek azt akarják… ebből nem engednek…

– Kik?

– A politika… akarják az aláírást. – Elneveti magát, Roberto mindig magán nevetett, most meg nekem.

– És te mit akarsz?

– Segíteni apádon.

– Köszönöm. – Eszembe jut a tiltás. De hát ismerem, itt állok és ismerem. Ezt az embert.

– De látod, egyedül én kevés vagyok. Valamiért bennem nem bízik meg százszázalékosan. Benned megbízik. Te a fia vagy. Vér a véréből. Majoreszkó.

Állunk a parton. Erős a Duna; folyik. Úgy nézek erre a férfira, mintha apámra. Még soha nem segítettem apámnak. Szóba jöhetne a gyújtós, de a balta miatt az veszélyes, és egyébként is akkor még alszom. Amikor megáradt a patak, és homokzsákokkal kellett elzárni a víz útját, hogy ne vigye el az üvegházat, a Varga bácsi „egész életének a munkáját”, akkor is lehetett volna, de elzavar683tak onnét. A dinnyeföldön is láb alatt voltunk. Nehéz segíteni egy apának, mert nehéz a közelébe férkőzni. Egyszer együtt mentünk a hajnali rorátéra, csizmában, kucsmában, csikorgó hóban, mint a mesében. Füstölt a leheletünk. A pásztorok, akik a betlehemi kisdedhez igyekeznek. És akkor egy fenyőgally leverte a Papi kucsmáját. Szegény, ahogy nevetségesen utána kapott, mintha a homlokára csapott volna, mert valamit elfelejtett. Most jut eszembe, a kucsmám!, így. Én meg fölvettem, ő meg megköszönte. Ez segítés. Vagy nem? Maminak könnyű segíteni, még sok is. A bevásárlás széles skálája (húst nem vehetünk, azt mindig ő veszi), gazolás, venyigegyűjtés, zoknimosás, mosogatás, gyerekvigyázás, madársaláta-keresés a Galina-dombon. A mamisegítés könnyű, elkerülhetetlen, de semmi érdekes nincsen benne.

– Mit kell tennem?

– Neked kell aláírnod.

– Mit?

– Mit, mit… egy papírt.

– Milyen papírt?

Roberto türelmetlenül végigsimít a haján, érzem, rosszakat kérdezek, valahogy fölöslegest vagy mást. Csapkod a kezével, mint egy madár a szárnyaival. Ne repülj el, édes Roberto. Hogy erről a társasjátékról kéne valamit, de csak, ami történt, szinte mintegy, a gesztus a fontos, hogy… hogy ki nevet a végén, és kicsit elneveti magát, én pedig ugyanazt kérdem, amit évekkel elébb apám, hogy akkor most van-e a vége.

– Nem – a mosoly úgy marad az arcán, akár egy árnyék –, most kezdődik.

– Csak ennyi? Egy aláírás.

– Ennyi.

– Alá tudok írni. Az semmi.

– Nem akarlak becsapni. – Én ránézek, ő előre, a vízre. – Az aláírás az nem semmi, az nagyon is sok. Az akkor ott a te neved. Akkor örökre most már ott a neved. A te neved. A ti nevetek. Az évszázadok során ez a név már sok iraton, papiroson szerepelt, alapítólevelek, békekötések, kinevezések, ítéletek, olykor az egész ország sorsát meghatározva… Az aláírás nem évül el.

Ezt büszkén hallgatom, főleg, hogy nem évül el, meg hogy ettől megnyugszanak. Hogy kik, azt most már nem kérdezem, nyilván a politika, a komcsik meg a ruszkik, de bárkik is, ha megnyugszanak, békén fogják hagyni az apámat.

De hogy akkor ő most hol van.

Hogy mindegy, hol van, jó helyen van. Illetve nem, rossz helyen van.

– A rendőrségen?

– Ott.

És neki, Robertónak mi köze van a rendőrséghez?

Neki nem a rendőrséghez van köze, hanem hozzánk, az apámhoz, meg azokhoz, akik még bajban vannak, akik hasonló cipőben járnak.

– És mindenhol nekem kell aláírni?

– Ez az, kegyelmes úr. Humor nélkül nem mégy semmire itt, a Kárpátok ölén.

Jobb hősként meghalni, mint erkölcsi hullaként életben maradni, ez világos. Kétszerkettőnégy. De balekként elpusztulni? Tévedésből? Félreértésből? Fölöslegesen? Szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége. És hogy mi ezt a szerencsétlenséget akarjuk elkerülni. Átfogja a vállam, jó. Izgulok.

Azt, hogy édesapámat szörnyen megverték, pofozták, mint a gyereket, ütötték, mint a lovat, első dühükben leverték a veséjét, majd módszeresen végig az egész testét, de főleg a talpát, csak későbben tudtam meg.

Egy irodafélében állunk, vagy üvegkalickában, az egyik fal üveg, bent, túl, a priccsen egy ember fekszik. Tudom, hogy ő az. 685Nézem innét. A titkárnő gépel, nem nézett föl, amikor beléptünk, én köszöntem, Roberto nem. Az üveg tükröződik, a kintet is látom, magunkat, a bentet is, őt. A leheletem látszik az üvegen, olyan közel vagyok.

– Eridj már! – bődül rám durván mögülem Roberto. Megfordulok, alig ismerek rá. Nem értem, mit akar. Menjek át az üvegen? A nő fölpillant, szőrös az arca, pihés, az erős napfényben ezek a pihék, akár finom, szőke bunda borítja az arcát. Ronda. A sarok felé bök a fejével, ott a kisajtó. Mintha egy állatketrecbe kéne bemennem. Bemegyek. Mostani félelmem is a vadállatra vonatkozik, hogy esetleg nekem ugrik. Óvatosan közelítek. De ahogy egy pontot elérve a mágnes magához rántja a vasat, én is hirtelen a priccshez ugrom, letérdelek a test mellé. Mintha aludna. Az eszembe sem jut, hogy meghalhatott.

Dehogynem. Mindig ez jutott eszünkbe, ha láttuk aludni, a szája félig nyitva, az álla leesve, orcája behorpadva, halottszerű mozdulatlanságban, újra meg újra a rémület maga. Aludni vasárnaponként láthattuk. (Néha, váratlan, délután is, de akkor mégsem láthattuk, mert akkor nem volt szabad a belső, a „felnőttszobába” bemennünk.) Vasárnap ő kelt utoljára. Az Úr napját megszenteld!, ezt mi azonnal értettük, ez azt jelenti, hogy Papi végre egyszer sokáig alhat. Sokáig, ám nem nagyon sokáig, mert aztán mi fölébresztettük. A legnagyobb kegynek az számított, ha bebújhattunk melléje. Ez még a Mamihoz való bebújást is fölülmúlta, de az is jó volt.

– Papi, Papi, Papikám – ébresztgetem, mintha vasárnap volna. Nem merem megérinteni. Nem mozdul. A fejét se emeli. Csak most veszem észre, hogy nyitva van a szeme. A tekintete sem moccan. Az ajka cserepes és egy véres hasítékban föl van szakadva. – Édesapám! Tessék föléledni!

Roberto rám kopog, hogy csöndesebben, tapintatosabban és hogy igyekezzek. Nem tudom, mit tegyek, mit mondjak. Úgyis mindent tud (apám). Ezért nehéz, többek közt, imádkozni is; rám néz, és mindent tud. De nem néz rám. Nem mozdul, semmije nem mozdul, teste, arca, szeme.

– Aláírtam azt a papírt, hogy kijöhess.

Nem tudok tovább beszélni, nézem az összekuporodott testét, kezét összetéve a két térde közé szorítja. Megsimítom az arcát. Összerándul, remegés fut át rajta, felém fordul, de nem néz rám, mindenhová néz, fölém, mellém, át, csak nem rám.

Minden erejével köpni próbál.

Próbál leköpni engem.

Mit köpdös! Mit tetszik köpdösni! Ne tessék köpdösni! Köpdösni könnyű! Ami nem igaz, nem könnyű neki köpni, ez a nehéz véres nyál nem akarja elhagyni a száját, csúszik lefelé az állán.

Letörlöm, letörlöm a nyálas vért az arcáról. Letörlöm az arcáról a nekem szánt köpést. Ne tessék köpdösni. Innét ki kell jönni, és maga egyedül innét nem tud kijönni. Roberto tudott volna segíteni, de nyilván, ahogy Mami, maga se ismeri őt már. Jól van. De itt vagyok én, engem ismernie kell, én vagyok a maga fia.

Ettől a gondolattól, én vagyok a maga fia, elvörösödöm, belevörösödöm a gyűlöletbe. Aztán megint megijedek. Sose bánd, papácskám, nem volt nehéz, ne félj, most már megvan, a rohadtak, akkor is rendben lesz minden, ezek a szemetek azt hitték, le bírnak minket győzni, azt hitték, hogy téged meg lehet törni, zsarolni, azt hitték a mocskok, hogy minden az övék, még te is! Hát hozzád se tudnak érni ezek, édesapám!

Köpni próbál, várok, letörlöm.

Nem értettem, mért nem jöhet azonnal. A forma kedvéért még egy napot maradnia kell. Roberto rendőrautón elvitt a csobánkai bekötőútig.

– Innét menj gyalog. Anyádnak talán ne mondj el mindent. De ahogy gondolod.

Amikor le akart köpni (undorodott a saját nyálától!), mondott egy érdekes, ritka szót: szarpép. Egy szem nem látta, fül nem hallotta szó. Egy szarpép, hogy az volnék.

– És most már az is maradsz mindig.

– Hol voltál?

– Iskolában.

Akkora pofont kaptam, amilyen nincs is. Az összes pofont, melyet anyám nem mert lekeverni, azt mind tartalmazta ez, meg ami még jött; csépelt tovább, elébb puszta kézzel, ököllel, azután a partvis nyelével, nemigen védekeztem, csupán a fejemet védtem. Nem sírtam, nem szóltam, nem könyörögtem. Rettenetes szavakat üvöltött, kifordult magából, egy ismeretlen lény őrjöngött rajtam, és addig ütött, ameddig bírt. Erős volt, ekkor volt talán életében a legerősebb. Innentől kezdve gyöngült.

Én is lihegtem, és el is fáradtam. A verés fájt, nem voltam szokva hozzá, így annak sem tudtam örülni, hogy ez a verés titokban összekötött apámmal. Amikor lefeküdtem, jó fáradtság ólmozta tagjaimat, mintha egész nap játszottam volna. Vagy apámnak segítettem volna. Az öcsém és a húgom odaültek az ágyamhoz, és simogattak. Könnyen aludtam el.

Reggel, ébredéskor torkon ragadott a félelem. Ez más volt, mint amit eddig ismertem. Nem is torkon, inkább gyomron, meg tüdőn és szíven. Mintha az egész bensőmet rángatná, forgatná, rázná, miközben zihálva egyre kevésbé kapok levegőt, s elönt a bűnösség áttetsző, kristálytiszta rémülete. Egy sötét, fordított ujjongás. Most nem valakitől vagy valamitől félek, hanem mindentől.

Amit eddig sose: utálom magamat és félek a Jóistentől.

Eddig olyan jól megvoltunk. Eddig a Jóistent a Jóisten ellenem folytatott harcában a magam oldalán tudhattam. Most attól tartok, hogy megkérdezi, mit csináltál, és attól, hogy nem kérdez semmit. Senki semmit. Mindentől félek egyszer csak, mert félelmetesnek látom ezt a mindent; félelmetes az Isten, 688mit akar tőlem?, és talán még félelmetesebb a nem-Isten, hát nem akar senki semmit? Hát nincs hová föllebbezni?

Egyedül maradtam az Istennel, ha van, ha nincs. Deus semper maior, ismételgettem. Eddig voltaképp könnyű, kedélyes üzletelésben álltunk, hoci-nesze alapon. Úgy hittem, ha jó vagyok, vagyis segítek Maminak (gazolás stb.), nem, vagy csak nagyon indokolt esetben verem a testvéreimet, és rendben járok ministrálni, akkor a kezemben tartom őt. Úgy hittem, ez így van. Hogy úgy táncol, ahogy én fütyülök, mert én úgy fütyülök, ahogy ő azt előírja.

Imádkozni kezdtem, magamban, hogy senki ne lássa. De nem is nézett senki. Senki, nincs senki. Így – összeszorítom, préselem a szemem, a szám, az arcom, az egész testem –, így kérlek, Uram, könyörülj rajtam.

Könyörülj rajtam, erre jöttem rá, erre vezetett rá a minden porcikámat átjáró bűnösség érzete, ez a tompa, a fájdalomhoz közel álló riadalom és döbbenet, arra, hogy nem kérnem kell, nem kunyerálnom, mint eddig s a kunyeráláshoz előnyös pozíciókat keresni, hanem minden megfontolást föladva: könyörögni. Könyörgök, ne állj bosszút és ne kísérletezz velem, ne akard kipróbálni, mi lesz velem a bajban, hogyan viselem a csapásokat. Ígérem, mindent megteszek, hogy megértselek.

Lám, megint üzletelek.

Remegés és hányinger és forróság önt el hullámokban, kipirulok. Arra eszméltem rá, ez váratlan és megrázó, hogy nekem senki nem fog segíteni, kizárólag a Jóisten, se apám, se anyám, se Roberto, se a testvéreim, csak ő. Én meg eddig azt hittem, én segítek neki, hogy rendesen templomba járok. És ha ő nem segít, akkor ebben a sötét hányingerben kell élnem. De hogyan lehet bíznom benne, ha nem olyan, mint ahogy én őt magamnak elképzelem? Pedig ez a helyzet, bíznom kell benne, mert egyébként nem lehet élni. Nem lehet félelemben élni. Ám vajon azért bízom benne, mert bízom benne, vagy azért, mert nem tehetek mást, és mert minden más rosszabb volna? (Ez volt az én nagy istenélményem 1956. november 5-én.)

Akkor elhatároztam, minden reggel evvel a mondattal fogok ébredni, könyörülj rajtam! Minden reggel ezek lesznek az első szavaim. Szívem első gondolata Hozzád száll föl, Istenem, könyörülj rajtam. Elég sokáig tartottam ezt, de azután november végén a tornaórákat áttették nyolc előttre, és akkor az lett az első mondat, hogy hol a tornacipőm.

Hol a tornacipőm, könyörülj rajtam.

Kezdetben mindennap iskola előtt bekanyarodtam a templomba is, s ott mondtam el térdelve a mondataimat.

– Valami baj van? – kérdezte néhány nap múltán a plébános, akit jól ismertek a szüleim is. Zsigmond atyának hívták, de mindenki csak Zsigibiginek nevezte. Anyám is, aki mindig belepirult ebbe a frivolságba.

– Csak imádkozom – és én is elpirultam.

Kedvesen rám pillantott, bólintott.

– A bűn teremti az Urat – és megsimogatta a fejem.

Ugyanevvel a mozdulattal simított végig rajtam az édesapám, amikor harmadnap hazaérkezett, a kockás ingben, a törött szemüveggel, arcán és gyönyörűséges homlokán különös változások.

Nem mertem ránézni, majd ránéztem, a szemébe. Az apám dublőrje, gondoltam, mert Pattyi bácsi révén tudtuk, mi az a dublőr.

– Leesett – válaszolta apánk öcsém kedves firtatására –, leesett – mondta, levette a szemüveget, nézte, forgatta. Kimerült vonásait keresztben három párhuzamos barázda szelte át. Ne haragudj rám, édesapám.

Én még végigjártam Csobánkán az első osztályt, Irmi néninél laktam, kávéztam és gót betűs könyveket lapoztam, aztán visszakeveredtünk Budapestre, s lett végre külön szobám. Melyet a családi szóhasználat gázkamrának nevezett; valamiért oda helyezték a gázórát, s állítólag nincsen gázóra szivárgás nélkül, ezért állandóan enyhe mandulaillat lengte be a szobának alig nevezhető térmaradékot. Amely azonban nem valami távoli odú, inkább folyosó, mert ezen keresztül lehetett a fürdőszobába eljutni, vagyis egyesítette az elhagyatott és a fölkapott helyek minden hátrányát.

A felnőttszoba felől egy használaton kívüli, téglával körberakott, fehér fugás kandalló támaszkodott a szobám falához. Az ágyam fölött helyezkedett el a ráccsal fedett kürtő, vagy csak lyuk, onnét jöhetett a meleg, a hő. Most fordítva, olyannak tetszett, mintha a gáz miatt gondoskodtak volna a szellőzésről.

A rombuszos vasfedő hasonlított a gyóntatófülke rácsozatához. Gyóntam, gyóntattam.

Sok minden áthallatszott éjszaka. Félig.

Tiszta Pénelopé, anyánk egész életében várakozott, várta apánkat. Ehhez mi kénytelen-kelletlen csatlakoztunk, a várakozás mint bizalmatlanság, hisztéria, görcs, sértődöttség, gyűlölet, gyűlöletbe forduló aggódás, és aggódásba forduló félelem. Anyánk gyanúpörrel élt, és a gyanúpör fölemésztette őt. A várakozásban aztán elhagytuk őt, és lefeküdtünk aludni, mert fejlődésben voltunk, és a fejlődésben lévő gyereknek sok alvás kell.

Éjjel fölriadni: nem kellett. Vagy alig. Ezek a zajok, a vasrácson átszűrődő fojtott suttogások, fölcsattanó hangfoszlányok, 691megfejthetetlen szavak, ritkán sírás, a látványos anyai hüppögéstől a pityergésig és a száraz, hangtalan férfizokogásig, ajtócsapkodás és a pergő vakolat robaja – ezek a zajok egy ideig tekinthetők az álom részének, félrehallásnak, szegény gyerek vízzel főz, ott hazudik magának, ahol tud.

Egy este azonban olyan hangok szűrődtek be a gyóntatófülkémbe, melyeket álmodni sem lehetett volna; az egész olyan valószerűtlen volt, hogy azonnal valóságosnak kellett elfogadni.

Édesapámat meglátogatta a császár.

Egy (egy darab) Habsburg toppant be hozzánk késő éjszaka, Müller álnéven.

– Müller – mosolygott az utolsó magyar király fia (szóval nix császár).

– Felség – hallottam apám hangját.

Hogy a királyfi mit akart, nem lehetett tudni. Meglátogatta hű országát. Hű családját. Hű emberét (gondolván, hű ember fia is hű). Tájékozódott. Azt szoktak, először tájékozódnak. Az álruhás királyfinak nálunk szép hagyománya van; hogy ebből ott, akkor, abban a görcsös, hűvös estében (években) mi maradt, az a magas méltóságok távoztán leolvasható volt apám arcáról.

Kíséret is érkezett, őzagancsgombos, szürke-zöld osztrákos öltönyökben, erős, legalábbis a mi (kelet-európai) orrunknak erős parfümökben. A gázkamra alapájerja is megváltozott, beszivárgott a királyi szag. Ezek az egyforma férfiak egész idő alatt suttogtak, hangosan suttogtak, és folyamatosan ellenőriztek: ellenőrizték a rolókat, hogy mindegyik le van-e rendesen eresztve, és még a függönyöket is behúzták, járkáltak, kukucskáltak, huzigáltak, rendezkedtek, széles, fontoskodó gesztusokkal, mint a titkosrendőrök a némafilmekben; úgy forgolódtak, szimatoltak a lakásban, mintha az övék volna, vagy nagyon magas helyről parancsuk volna minderre.

Anyám is suttogott (csak apám és a királyfi beszélt rendes hangon), és főként tüsténkedett, kávét tett föl, átrobogott rajtam a fürdőszobába, hogy friss törülközőt tegyen föl és magának friss rúzst. (Apánk szerint túltüsténkedte a helyzetet, jobban támaszkodhatott volna a magyar középnemesség kossuthi, republikánus hagyományaira.) És váratlanul nem ő, hanem apánk, akinek eszébe jutottunk, és rá-rászólt az idegenekre, hogy csöndesebben legyenek, alszunk, ügyelt ránk (nem is ébredtünk föl: az én apám úgy ügyel, ahogy nem ügyel senki!). Apánk nem volt udvariatlan, inkább rezerváltnak tetszett, tűnődőnek, próbálgatta az izmait egy elfelejtett szerepben.

Amikor egyedül maradtak, egy félóra alatt lefutott az egész, apám kikísérte a Habsburgékat, anyám, mint egy kamasz, hangosan fölvihogott:

– Hát ez meg mi volt?

– Nicht der Rede wert – szóra sem érdemes, nyújtózott apánk álmosan, még mindig benne az előző nyelvben.

– Szervusz, öregem, Matyikám – örvendezett Tóth Juszuf, parkettacsiszoló kisiparos, engedélyezett ellenség (lassan már erre is telt a rendszernek), egy maszek, egy magánszektoros, a hajdani falusi focicsapat balbekkje; hangsúlyosan és büszkén tegezte apámat, amely kiváltságát húsz-egynéhány évvel ezelőtt nyerte el, az ő családjában elsőként, noha sok száz éve éltek ugyanabban a faluban (ők és mi).

– Hogy vagy, öregem?

Apám őszintén válaszolt. Mire Juszuf hátba vágta, ezt azért régebben nem merte volna, mintha együtt őriztek volna disznót (egyébként tényleg együtt őriztek disznót, a nagymama szigorú nevelési elvei következtében a grófgyerekeknek ezen is át kellett esniük; „van, aki disznót őriz, van, aki disznót tart és van, aki egy disznó”), és fölajánlotta a segítségét. Nem a paraszt mozdult meg benne, bár egy kis családi griffmadáros árny hullt 693a viszonyukra, hogy jól jön ez még, ha visszaáll a világ tisztes rendje (ő is tudta, amit mindenki, nem fog visszaállni itt semmi, itt soha semmi nem folytatódik, mindig mindent újra kell kezdeni), és nem is rejtélyes bátorságból segített, nem váratlan vakmerőségből, hogy ő, Tóth Juszuf, maszek és kiöregedett balhátvéd, fittyet hányna a jelennek, ennek a bóvli mindennek, mert nem is hányhatott fittyet a jelennek, mert nem lehet, ha csupán a jelen az, ami van; nincs honnét fittyet hányni.

Tóth inkább kispolgár volt, mint bármi más, ez a speciális magyar zagy, magyar törek („tologatta a politika ide-oda az embereket, addig-addig, míg eltörött a tizenkétszemélyes kávéskészlet”), apám alkalmazásával vállalt némi rizikót, nem sokat, de mégis, viszont, mintegy cserében, kevesebb bért fog neki fizetni, mint egy melós melósnak, ebből a szempontból a grófok rentábilisak.

– Csapj bele, komám – és édesapám belecsapott.

Hogy mibe, nem egészen tudta, de nem volt választása. A parkettás segédmunkás hajnali fél ötkor kel, cipeli a csiszológépet, mint a púpját, előkészíti a terepet. Kezdetben megengedett némi ügyetlenség, és apám bátran élt evvel a lehetőséggel, leégette a kefét, rendszeresen törte a keresztléceket, és nemegyszer lépett bele a lakkosdobozba. Ám amikor az előre fölsihtolt parkettapiramist is ledöntötte, és nem ismervén annak rendjét, csupán formáját, összevissza újraépítette, pakolta, akkor Juszuf barátja kitört, hogy ez nem jótékonysági intézmény, hanem meló.

Apám néma szomorúsággal nézte jótevőjét.

Akit megdöbbentett ez a tehetetlen álldogálás. Nem tudta, hogy ekkora a baj. És mivel alkatilag jó ember volt (alkatilag jó ember és köpcös), amin azt kell érteni, hogy ha nem kellett, nem használta a saját rosszát, nyugtatni kezdte apámat, hogy nem lesz semmi problema. Magát nyugtatta; váratlanul, fölkészületlenül érte az apám kiszolgáltatottságából adódó szemérmetlen, pucér személyesség. Nem szokás.

Apám lassan beletanult a parkettázásba. Később, mert Juszuf átállt arra, eljött a műanyag ideje, a műanyagfröccsöntésbe. De 694akkor már elkezdett fordítani is, először csak németből, aztán angolból is, aztán franciából is, aztán németre is, angolra is, franciára is, aztán keresztül-kasul, oda-vissza, elején négerként, név nélkül – miközben a biztonságot jelentő munkakönyve ott volt, ott lehetett a parkettás-műanyagos balhátvédnál. Haver, ilyen a jó haver.

Apám élete visszatért egy rendesebb kerékvágásba. Egy rendesebbe, de nem rendesbe, nem a rendesbe, miáltal éppen ez a különbség lett a kérdés, az, hogy akkor most mi is van evvel a kerékvágással. Talán mégis nehezebb azt kibírni, amit kibírunk, mint azt, amit nem, mert előbbinél föl kell tenni a kérdést, hogy mi az, amit kibírunk, ezzel szemben, ha olyat bírunk ki, amit nem lehet kibírni, akkor nincs ez a kérdés, ez a luxus, akkor csak a kibírás van.

Apám ekkor lett igazán magányos. Úgy látom őt most már örökké, hogy ül az íróasztala mögött és gépel. Zúg át a világmindenségen az írógép kattogása, betölti minden zugát, elér minden távoli öblöt, rejtett hajlatot, ez a hitvány, irgalmatlan kopogás, amely inkább zihálás és hörgés, mint egy gép tárgyias zaja, a kudarc beismerése, elcsukló sírás és könyörgés, evvel telítődik az egész teremtett világ, ez apám életének utolsó, zengő szava, ez az iszonyatos, iszonyatosan elrontott, közönséges, ijesztő, rossz, engesztelő hang, ez a tehetetlenség, egyszeriség és teljesség.

Nem az az igazi magány pillanata, amikor állt a dinnyeföldön, paraszt a parasztok között, rémülten pillantva a kamerába, hanem ez a mostani. Ahogy az országnak, neki sem maradt más, csak a jelen, és ehhez a magányhoz semmilyen módon nem volt szokva, ehhez a történelmi magányhoz, amely azonban fondorlatosan az ő személyére vonatkozott, az ő testére szabta az Úristen, és ha belepillantott e magányba, a mindent fölzabáló jelen tükrébe, akkor ez a tükör csupán egy negyvenforma férfit mu695tatott, egy született valakit, aki nincs sehol, nem ért el sehová, nincs, vagy van, de minek.

Mi nem tudtunk ezen a magányon változtatni. Senki közülünk. Egy jottányit sem. (Hogy én például mennyire untattam…!) És nem volt jó neki ebbe a tükörbe néznie, jobb volt álldigálnia homályos borkimérésekben, az jobb volt neki.

Egy íróasztal, az írógép szüntelen kopogása és ez a savanyú homály: ez minden.

Miután Mária-Polixéna-Erzsébet-Romána, mindközönségesen a Mia tant’ kivándorlási útlevelet kért és kapott, időről időre Bécsből csapott le ránk rokoni látogatás formájában. A vendégnek kétszer örül az ember: mikoron jön s mikoron megy. Örültünk hát, amikor jött, noha ez ránk komoly munkát rótt, a jótestvér egy változatát kellett előadni, a jólneveltségre, a vallásosságra és a tanulmányokra helyezve a hangsúlyokat. Inkább rutinosak voltunk, mint lelkesek, de nagyon nem vágtunk pofákat, amiért édesanyánk váratlanul igen hálásnak tetszett. Mert a látogatás valahogy őket is ellenőrizte, hogy talán jól tartjuk-e magunkat ezen az ellenséges terepen, hogy áll-e még a vár. Ami azért okozott feszültséget, mert olyasmire emlékeztette a szüleimet, amire akartak is emlékezni meg nem is. Illetve apám, akit igazából ez érintett, azonnal átállt hozzánk, „obligón kívül helyezte magát”, utána a vízözön. A formák őrzésére apai családom, lévén ő maga a forma, amúgy is alkalmatlannak bizonyult, mert nem tudott a problémára kívülről rápillantani. Az őrzés mint föladat anyámra maradt, és ő ezt rendben el is végezte, rendben, rémülten, kitartóan, bátran. Amit mindenki szemrebbenés nélkül tudomásul vett.

Mia néni vakságával nem lehetett úgy játszani, mint a nagymama érelmeszesedésével. Azon hosszan élvezkedtünk, amit anyánk sosem szakított félbe, amit mi helytelenül a jóváhagyás jelének vettünk.

– Szégyelljétek magatokat! – mondta azután könnytől csillogó szemekkel, de mi nem szégyelltük magunkat.

– Szégyellje magát az Isten – súgta nekünk a húgunk, de mi ezt soknak találván, ijedten letorkoltuk.

Nem is hittük el, hogy Mia néni vak. Nemhogy előtte, de a háta mögött se mertünk neki szamárfület mutatni. Egyáltalán, a jelenléte erősen följavította a manírjainkat. Amikor visszautazott Bécsbe, ami akkoriban olyan messzi volt innét, mint mondjuk a Hold, ez maradt utána, a följavult manírjaink meg a vendég után járó öröm.

Meg a külföldi után járó kupon. A kapitalista rokonlátogatónak éttermi kuponokat kellett váltania, melyeket néhány kijelölt előkelő és főként budapesti étteremben lehetett fölhasználni. Akkor is kellett ez, ha, mint Mária-Polixéna-Satöbbi, családnál nyert elhelyezést, kosztot s kvártélyt.

– Hajbókol és kifoszt – tűnődött apám, s vigyorogva számolgatta a kuponokat, mintha súlyos milliókat –, viszolyogtató hagyománya ez az országnak, gazsulál a külföldinek és kifosztja. – Úgy mondta, mintha ő fosztott volna.

A fosztáson már túl voltunk, maradt a gazsulálás, melyet nekünk kellett leszüretelni. Szabiraty urozsáj, ahogy azt az iskolában tanultuk. Leettük a kuponokat. Olyan tüneményesnek, erősnek és vidáman derűsnek soha nem láttam apámat, mint ezeken a vasárnap déli illegális családi ebédeken, vagy ahogy ő nevezte, csalási ebédeken. Ránézvén tudtuk, láttuk: az élet, mely előttünk áll, olyan, mint ő: tüneményes, erős, vidáman derűs.– Also! – adta ki már reggel a jelszót apánk. – Auf, auf zum fröhlichen Jagen, kleine gazemberek, előre, édes fiaim!

A vidám vadászaton kizárólag németül szabadott beszélni, nem, társalogni, ez a szüretelés nagy és egyszerű elmeszikrája: külföldinek adtuk ki magunkat. Kuponban gazdag vidéknek toltuk föl magunkat. Hogy mennyire volt ez veszélyes, nem tu697dom; nem nagyon. Elvileg az volt, viszont nem léteztek elvek, viszont így bárminek bármi lehetett a következménye, elvileg, viszont ez épp egy nagyon is gyakorlatias világ kezdett lenni, viszont a gyakorlatot, ha nem igazgatták is, de fenyegették az elvek, gyakorlatilag. Az államot vertük át, ami halálos bűnnek számít a szocializmusban, ez azonban éppen olyan szocializmusnak mutatkozott, ahol nincsen halálos bűn, gyakorlatilag. Néhány miatyánkkal mindezt meg lehetett úszni. (Miközben a csontokban még ott az inkvizíció állati őrjöngése…)

Egyébként az egyház is alkalmazkodott ehhez a titye-totyogáshoz. A plébános úr egyáltalán nem örült, hogy anyám, egyetlenként, beíratott minket az iskolai hittanra.

– Méltóságos asszonyom…

– Ne szólítson méltóságos asszonynak!

– …méltóságos asszonyom, nem kell fejjel a falnak menni, ha ért engemet.

Mami értette is meg nem is.

– Igaza van a plébinek – így apám –, a szarnak nem lehet pofont adni.

A kuponvasárnapokon mi voltunk a megtestesült szabadság. A szabadság titkos köre. Meglehet, ehhez épp az kellett, hogy föladjuk magunkat, hogy mi ne mi legyünk. Mindegy, kicsire nem adtunk, hanem délcegen bevonultunk – mondjuk – a Kárpátiába.

És máris közelített felénk…, hát egy mogorva, csúf lelkű szerencsétlen közelített felénk, nem pincér, de vendéglátóipari dolgozó, egy pária, a szakma szégyene. Mogorván és bosszúra éhesen – e pillanatban ez az éhség az egyetlen, ami a gasztronómiához köti –, ám mielőtt még leverhette volna rajtunk minden fáradt vereségét, apánk átvette a dolgok irányítását, és szinte beröppent a placcra, a tavaszi szél meglibbentette a kabátját, palástja röpült mögötte.

– Grüß Gott! – süvöltötte, s mi viháncolva ekhóztuk: – Grüsszi gott, grüsszi gott!

Már ez a Gott önmagában! Anyánk is somolyogva ismételgette, mint a tihanyi visszhang, ogottogott. Nem suttogva hang698zott el Isten neve, mintegy véletlen, ami kicsúszott a szánkon, jaj, csak senki meg ne hallja!, de azért a Jóisten hallja meg, hanem hangosan, nyilvánosan, normálisan. Még egy falat se csúszott le a torkunkon, és apánk máris hivatalossá és természetessé tette a Jóistent. És ez fesztelenül történt, amúgy mellesleg, nem a nemlétező katolikus ellenállás görcsös bátorságával, nem bátran, nem gyáván, hanem a hit vígságával, kikerülhetetlenül.

Ez idő tájt lett vége Budapestnek, megszűnt a város önmagára emlékezni, hirtelen eltűnt, nem látszott, hol van, honnét jött s hová megy. Néhány étterem azonban lassabban követte a várost és az embereket; a Kárpátia is egyszerre emlékeztetett egy eltűnt világra s volt önmaga lapos paródiája, amely már nem idéz föl semmit, kizárólag a jelenbe veri bele az ember vagy az ember édesapjának az orrát.

Szabadság szabadságot kölykez. A közeledő nyomoroncban régi és új reflexek ébredtek föl. Részint egy pincéréi, aki, ha nem is válogatás nélkül mindenkit, de a jelentősebb, esszenciális vendégeket azonnal észleli, csengők szólalnak meg benne, a sznobság és szolgálás ezüstcsöngettyűi, a szolgálás méltóságának elfeledett, magába gyűrt hangzatai, részint ennek az új kornak a fajzatáéi, föléledt benne a rabló, a csibész, a pitiáner csaló, aki megpillantotta áldozatait.

A német szóra még nem ugrott volna okvetlen, hisz az még könnyen lehet másodosztályú germán, fapados endékás, hát akkor már inkább egy cseh, egy prágai fakó úr! Gurtni tág, auf vödörszén, eridjetek az önkibeszolgálóba! Hohó, aranyapám, itt azonban most nem egy gutentág közeleg, hanem egy törzsökös grűszgó, egy virtigli osztrák, egy sógor, kámon evribádi, bár a kabátja megtévesztő, elsőre mintha Vörös Október Ruhagyár volna, hát igen, ez a Nyugat, ez a rafinált egyszerűség, ez az „olyan mintha”, a kabáttól akár még magyar is lehetne a pofa, mai magyar, de már ahogy belépett, az a lendület, a kabát tavaszi libbenése, így csakis egy külföldi tud megérkezni, a mai magyar vagy csüggeteg, lóg a kabát rajta, fonnyadt, őszi levél, vagy ezek a nagykutya új senkik, nincs is rajtuk kabát, csak gőg, a forgóajtóig hozza őket a sofőr, na de ez a homlok, ilyen homlok 699csak a Lajtán túl terem – és ott hajlongott köröttünk, zsongott, zsibongott, jávól, bittesőn, gyertek csak libuskáim, gute plácc, kommen zi hirtelen, Ferikém, bazmeg, hozd már az étlapot.

– Vati! Vati! Was bedeutet ferikem basmek?

– Sok – sziszegte vissza a „pad alatt” apánk.

Az öcsémet az Isten is vendéglátósnak teremtette. Szereti, ha nem is érdek nélkül, az embereket, szenvedélyesen szeret fecserészni, povedálni – már gyerekkorában is járta az utcát, s akár egy felnőtt, barátságosan elbeszélgetett a szomszédokkal –, tud nyelveket, mindig akar valamit, vannak úgynevezett elképzelései. Így került azután egy hotelbe. Járta, ahogy kell, a szamárlétrát, liftesből londíner, abból meg portás. Nem fő, de mégis. Az már valami. De bizalmi is. Mert megjelent két úr az igazgatói irodában, behívatták, az igazgatóhelyettes zavartan topogott.

– Hát elvtárs, gratula, csak így tovább, komám, az elvtársak akarnak még veled beszélgetni.

Hallgatta, hallgatta az öcsém az elvtársi szókat, melyek a maguk módján korrektek voltak, alig mézes-mázosak, vagyis alig fenyegetők, inkább nyugodtak, aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni, nem is cinkosak, noha nem egyenesben beszéltek, okkal föltételezték, hogy az öcsém tud például a zuhanyozós szobáról, ahová a nyugatnémet vadászokat tartoztak elszállásolni, amely a nevét a zuhanyrózsához hasonlatos lehallgató mikrofonoktól kapta, hallgatta az öcsém ezt az önmagát is unó zsolozsmázást az új poszt új felelősségéről („rólad is tettek a barmok egy sunyi megjegyzést, azt hitték, beveszem”) – s noha nagyon is gyakorlatias beállítottságú, lassan esett le neki a tantusz, és rögtön azt is megértette, hogy noha nem úgy látszik, de ezek most mindent akarnak tőle, az egész életét akarják, és csóválni kezdte a busa fejét, nem szívesen adta volna nekik az egész életét, avval annyi mindent tervezett akkor még kezdeni, vi700szont nagyon szeretett itt dolgozni, érezte, megbecsülik, érezte a növekedő hatalmát, melyet szívesen gyakorolt, úgy gondolta, hatalomra termett ember, majd nem szédül meg a hatalomtól, hanem okosan használni fogja.

És akkor elmosolyodott.

Elmosolyodott az igazgatóhelyettes is, és a két elvtárs arca is ilyenféle fintorokba redőzött. Elhallgattak. Négy mosolygó férfi. S ebben a csöndben megszólalt a legfiatalabb, halkan, kedvesen, inkább nagy kamasz, mint férfi.

– Ó, drága vitézurak, basszák meg a sarkantyújukat! – azzal, nem gróf, hibátlan londíner, kecsesen meghajolt, s távozott.

– Komám – motyogta a döbbenettől az igazgatóhelyettes.

De nem nyúltak utána; hagyták. (A szállodából mennie kellett. Sajnálta, jó volt neki ott.)

A kuponhadjárat által a szülők bizonyítottnak látták a nyelvtanulás hasznosságát. Íme, kézzelfogható. Nem is berzenkedtünk, nyomattuk. Főleg mert atyánknak nem állt módjában minket nyelvileg korrigálni. Amúgy mindig mindenkit: udvariasan, folyamatosan, kegyetlenül. Nem bírta el a szervezete a hibás ragozást. Sárgaságot kapott vagy mit. (Vagy azt a piától? Tréfa.) Anyánkat sem kímélte, minthogy nem anyánkról volt szó, hanem a ragozásról. Most ő is kaján kivagyisággal grasszált a der-die-das sötét erdeiben, minden utózmány nélkül.

Az átverésben mi, gyerekek biztos ütőkártya voltunk. Az az igazság azonban, hogy inkább a bőrnadrág, mint a nyelvtudás révén. Biztosra mentek anyámék, amikor a március végi hűvös, kellemetlenül szeles idő dacára lederhoséba bújtattak.

A lederhose sajátos képződmény, eredendően idegen az egészséges magyar néplélektől, így tőlünk is, mi is gyanakodva fogadtuk. Viszont nyugati, akár az orkánkabát és a farmer. És egy úriember amúgy sem lepődik meg semmin. De hát vagyok én egy tehénszagú bajor parasztgyerek?

De hordtuk. És a lederhose hordásban mutatja meg igazi énjét és kvalitásait. Két fő fajtája honos, a fényes meg a horzsos, az öcsém fényest bírt, én horzsost, a húgoméra nem emlékszem, csak a vékony, piszka lábacskáira, ahogy akár a póklábak, pilinkáltak ki belőle. A lederhosének megvan az a gyönyörűséges tulajdonsága, hogy nem piszkolódik. Nem tud, nem képes, bölcseletileg lehetetlen; ami szövetnadrág esetében már botrány, farmernál bizonyos idő után öncsalás, az itt: patina. Micsoda édes élvezet a mocskos, sőt akár zsíros kezet is közvetlenül és nyilvánosan a nadrágba törülhetni!

– Így szokás! – fojtottuk kétkedő anyánkba a szót, és hivatkoztunk (genealógiailag pontatlanul) az osztrák ágra. És így a bőrnadrág lassan beérett. Az idő, amint szépséggé válik: ez a lederhose.

A kuponokat leenni erkölcsi kötelességnek számított („csak nem hagyjuk ezekben!”), ezért kifejezetten drága ételeket kellett választani. Ezt kezdetben szégyelltük, úriember nem figyeli az étlap jobb oldalát…

– Hacsak – intett apánk – nincsenek likviditási gondjai! Melyek átmenetiek!

…de azután elfogott minket egy új, ismeretlen, édes érzés: a gazdagság szédülete. Erről eddig semmit nem tudtunk, de hamar belejöttünk. A gazdagság, akár a szegénység, tanultuk meg gyorsan, korlátokat jelent, s az, hogy nem ehettünk zöldbabfőzeléket feltét nélkül, csupán szarvascombot vadász módra, csorbítja önállóságunkat – de hadd csorbítsa! Értésére adtuk szülőinknek, hogy ha ők elvi alapon esetleg hezitálnának, mi tudjuk a megoldást: jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek.

Még békacombot is ettünk!

Én izgatottan igen, öcsém elszántan nem, húgunk észre sem vette. Dudorásztunk, de a rosszul megválasztott nyelv miatt azonnal letiltattunk.

– Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát, zimmezumm, zimmezumm, recefice bumbumbum!

Ez idáig azt hittük, ezek a Virágék szegények. Mégiscsak egy népdal!

– Büdös. Ez büdös – jegyezte meg szemérmesen húgunk, mint aki öt év után először szólal meg. A tetem fölé hajoltunk, valóban. Ezt még apánknak is be kellett látnia, pedig ő soha semmit nem talált romlottnak, vidáman kebelezte be a kissé állott maradékokat, a beindult főzelékeket, a távoli tejeket, a gyanúba hozott tojásokat. A tojásról anyánk azt tartotta, hogy annak nem is kell büdösnek lennie, elég a gyanú, hogy tán az, s akkor már ehetetlen.

– Akárcsak a bíborosok, nemcsak feddhetetlennek, de feddhetetlen hírűnek is kell lenniök – vigyorgott Papi, és befalta a hírbe került tüktojt. Minden reggel tojást evett, lehetett, akkor még nem volt koleszterin.

Szegény békacombok bűzlöttek. Talán elromlott a fridzsider, ama híres Szaratov típusú. Mi is ilyet birtokoltunk, dübörgött, akár egy traktor. A dübörgés nem számít, a hideg számít, és hidegben az oroszok első osztályúak, vélekedett apánk, anyánk vonogatta vállát, lélekben leragadt a Boschnál. Még az is lehetett, hogy a békák forradalmi, illetőleg ellenforradalmi megfontolásokból szántszándékkal romlottak meg, hogy így ártsanak a szocializmus jó hírének.

Mely célt elérték.

Anyánk, mint mindent, szerette volna botrány nélkül megúszni a békákat, apánk meg nem szerette volna. Otthon az öcsémmel azután reménytelenül gyakorolgattuk azt a könnyű és súlyos, fenyegető és elegáns, mellékesnek tetsző és megsemmisítő mozdulatot, ahogy Papi magához intette a pincért, odavetett neki valami szókat, az bosszús és ijedt fintort vágva elvágtatott, és azonnal visszatért egy nagy, kövér emberrel.

Atyánk rezzenéstelenül trónolt, várt, éreztük, most nem szólhatunk, nehogy kiessen a szerepéből. De azért egyet odakacsintott nekünk. Mami aggódott, ez ránk is átragadt, leszámítva a húgunkat, az ő kíváncsisága minden mást elsöpört.

– Kizárt dolog, mein Herr – rázta a fejét a kövér már messziről. Parancsoláshoz szokott embernek látszott, akivel, látszott, nem jó kikezdeni. Azt, hogy tán édesapánkkal se jó kikezdeni, most láttuk először. – Kizárt dolog, mein Herr! – Nem beszélt 703rosszul németül, valami választ vár apánktól. Mintha egy westernt néznénk. Hősünk valódi ellenfélre lel, egy igazi nagy, gaz emberre, farkasszemet néznek, lehellet megszegik.

Apánk kecsesen a dögökre mutatott. Az ellen megspektálta a békákat – hülye öcsém kezdte épp lefejtegetni a rántást, anyám a kezére csapott –, majd kérdőn fölpillantott.

– Nun ja?!

– Nun?! Ja?! Ezt mondja ön? – hördült föl atyánk, és csikorogva hátraszánkázott a székével, az összes asztal minket nézett –, ön ennyit fűz ehhez, nun ja, ennyi az, amit egy előkelő, mert ugye ez az, nemdebár, előkelő?, budapesti, mert ugye ez az, nemdebár, Budapest?, étterem vezetője, mert ugye ön az, nemdebár, vezető, felelősséggel, hozzáértéssel, gasztronómiai szenvedéllyel, nemdebár, a fenébe, mi is volt a mondat eleje!

Apánk a lehető legközönségesebb bécsi dialektusban lármázott, magyarán senki egy szót nem értett az áriából. A csöndben apánk megismételte légies mozdulatát:

– Voálá, der Gstank! Ímhol a bűz!

A gaz félénken, akárha egy kibiztosított bombát emelte magához a tányérkát.

– Nun ja? – mosolygott apám.

– Sok – sóhajtottam apám fia (anyai oldalbadöfés).

Apám nem torlaszolta el a teremfőnök visszavonulási útjait, elégedetten bólogatott, hogy az úgymond nem észlel semmi rendellenességet, de természetesen elnézését kérik a vendégnek, apám még elégedettebben bólogatott.

– A ház ajándéka – csikorogta a főnök, és kapros zalai rákragut hozatott, amivel váratlanul majdnem megnyerte a duellumot, nyakunkon maradtak volna a bónok, de apánk azonnal pezsgőt rendelt.

– Oroszt, fiam, mert az a legjobb, nemdebár!? – és most a pincérre kacsintott, aki olyan moccanatlanul meredt rá vissza, ahogy csak bírt.

A győzelem érzése átragadt az egész famíliára.

– Csak óvatosan, Matikám – súgta néha kötelességszerűen anyánk, de ő is ivott kicsit.

Az ebéd végén, már a kávé után apánk gondterhelten magához intette a pincérünket, ki csöndes gyűlölettől alázatoskodott, okkal, a romlott brekkancsok rájuk lesznek verve, lebarmolás lesz, fegyelmi nem lesz.

– Jawohl, Herr Doktor! – Ez még Bécsből csúszhatott át, ott mindenki Herr Doktor, de a szemüvegesek bizonyosan.

– Nézze, fiam, itt, most, ezen a ponton, inni kéne valamit…

– Jajj! (Mami.)

– Nicht jajj – és olyan tüneményesen bólintott a mamám felé, hogy az mindent elfelejtett, vagyis minden eszébe jutott, az a régi karcsú fiú, akitől remegni kezdtek a lábai. – Szóval, fiam, egy finomívű konyakot, de izibe – és rápaskolt a pincér farára, akár egy lóéra, gyia, gyerünk! – Konyakra főre – sóhajtott még a mamám felé. Aki elvesztette minden szigorát, még a nyelvit is, sőt ő is csatlakozna a konyakhoz, legalább belelógatná a nyelvét.

– Lógassa, egyetlenem.

– Én is, én is! – kajabáltuk, mi is lógni vagy lógatni akartunk.

A finomívű konyakot pedig finomívű szivarnak kell követni.

– Itt, fiam, csakis a nemzetközi munkásmozgalom fellegvára, Kuba jöhet számításba! – Lehunyta a szemét. – Azok a riadt, zsíros, hatalmas combok! Amelyeken ezek a debella, édes kubai asszonyok a dohányleveleket sodorják! Mert, fiam, ne legyen kétsége, az aromát, ama félreismerhetetlent, azt ez adja, ez a grandiózus combi sodrás! – A váratlanul széles választékból hosszas piperkőcködés után egy Inter Muros Grandiosót választott, Fidel Castro kedvenc szivarját. – Törekvő fiatalember amúgy ez a Fidel. Ein Mörder. Inter Mörder Grandioso…

– Mi a faszt szórakozol velem? Ki vagy te, mit képzelsz? Azt hiszed, te vagy a james? Hogy te szoptad hegyesre a piramist? Hát csak szopjad… Azt hiszed, nem értem, mit karattyolsz, nagyképűsködsz, provokálsz itten egész kaja alatt, mire?, bazmeg, mert pénzed van? Nekem meg nincs pénzem, és akkor mi van? A seggem kivan. Basztatsz, hogy így az oroszok, meg Moszkva, úgy a munkásmozgalom, azt hiszed, én hülye va705gyok?, leszarom én az oroszokat meg Moszkvát, csak azok nem szarnak le minket, egyébként nem is szarom le őket, mert majd ők nyomják ide a pénzt, nem tehetnek mást, ez még mindig olcsóbb, mint lőni, ők fognak pénzelni, kisfaszom, nem ti, bazmeg. Hol voltatok ti 56-ban?, sehol se voltatok, ott voltatok, sehol. Osztrákok?, milyen osztrákok?, osztrákok nincsenek is, osztrákok még annyira sincsenek, mint a magyarok. Mi az, hogy osztrák?, a Rapid meg az Ausztria Wien! Volni voltak, tanultuk, 150 év török elnyomás, 400 év Habsburg-elnyomás, ennyi, bazmeg, de én nem haragszok rád, kisfaszom, majd perkálsz szépen a végén, nagyon akarod játszani az urat, az meg pénzbe kerül, ha még a Józsi kicsit kint felejtett békáit is sikerült volna belétek passzírozni, akkor te lennél a csókos vendég!, a rák se volt sokkal frissebb, csak ráküldtük azt a kis kapros mártást, de rendben van így is, kis vasárnapi labancom, göthös németje! – gondolta a pincér, és szívélyesen meghajolt.

Teljes asszisztencia mellett távoztunk, a felek kölcsönös megelégedettségüknek adtak kifejezést, amikor az öcsém fölbukott a díszes szőnyeg egy vastag gyűrődésében, térdre esett, és bömbölni kezdett – magyarul. Ám akkor már semmi nem számított.

– Ah, mily sebbel-lobbal ragad ezekre a lurkókra ez a maguk szép, furcsa nyelve, no de sebaj, lesz még itten békacomb, neszpá, ohne zimmezumm – és terelt apánk gyorsan minket kifelé, a jó pásztor, ki, ki, kifelé, ahol azután kézen fogva, láncban, mind az öten futni kezdtünk, repülni, ki a Kossuth Lajosról elnevezett utca felé, mintha „adj király katoná”-t játszottunk volna.

Mi csak lebegtünk apánk után, mint a kabát széle.

Kiérve a Kossuth Lajos utcára apám megtorpan.

– Édes angyalkáim – fuvolázza bűbájosan, úgy, hogy a szívünk megdermed –, most szépen eridjetek haza, ott az a kiváló kvalitású hatos busz, nekem még van egy kis dolgom.

Anyánk úgy pillant rá, akár egy gyilkosra, betörőre, utolsó senki rongyra. Ösztönösen hátrálunk. A pillantást apánk nem kívánja desifrírozni, lelkes és zavaros fejtegetésbe bocsátkozik, hogy mért is kéne neki azonnal fölugrania Tóth Juszufhoz, és, jut eszébe, mi is jöhetnénk, mért is ne.

– Kutyákok, akartok jönni?

– Igen, igen – csiviteltük, kis hülyék. Mami csak áll. Nem jó őt így látni.

– Jaj, édes nyulacskám, ne nézz már így, abszolute igazad van, mért is jönnétek, unalmas pénzügyi megbeszélések, sőt, még annál is kevesebb, a kisoszhoz kell beadni valami papírt, a kisosz nagy úr, azt se tudjátok, mi az, kisosz, nagy osz, nem osz, nem szoroz, porosz, kosz, rossz, gonosz.

– Abrosz – kotkodácsol a húgunk.

– Valóban – bólint Papi hirtelen csüggedten.

Ez az a pillanat, amikor anyánk teljes erővel kérlelni kezdi, hogy ne csinálja ezt, ezt a szép vasárnapot satöbbi, de elharapja a szót, őszinteség, fenyegetés és meghunyászkodás közt inog, nem tudva, nem érezve, melyik a célravezetőbb. Egyik se. És nincs is olyan arány, amelyik az lenne. De nincs annyi tapasztalat, annyi kudarc, amely ezt megtaníthatná nekünk, mindig marad valami rettentő remény, hogy mégiscsak volna olyan okosság meg furfang, amely képes volna túljárni az ivott észen. Ám azon nem lehet. Ez a (nehéz) részegség jellemzője, ez a bizonytalanság, megfoghatatlanság, árnyék és tündelevény, lidérc és káprázat.

Édesapánk mint káprázat.

E káprázat (fikció és föltételezés) egyszer csak sarkon fordul és kilép a jelenetből, nem kérlel, nem indokol, nem magyaráz, ellebben. Anyánk rohan utána, öcsém menne, fogom a nyakát hátulról, mondom, itt maradsz, és úgy mondom, hogy ott marad. Nézzük a hadonászó két felnőttet, hang nincs, árnyjáték, fölösleges kitérő, anyánk mosolyogva tér vissza.

– Apátoknak dolga van, mi pedig most megyünk haza, alé, alé…

Az őszinteségből később sem származott semmi jó.

Mérget a megtorpanásra sem lehet venni. Anyánk persze vesz, ezért folyamatosan torpantgat, ezért apánk jó másfél méterrel előttünk jár. Olykor vidáman visszapillant, akár egy okos ló.

Húzza a szekeret, mindent húz, mindent, mindenkit. Nem torpan, hanem lassít; megáll. Akkurátusan kibújik a hámból, nem rúg ki onnét, lába nem kerül az istrángon kívülre, leveszi a kantárt – anyánk a várakozás egy gyanakvó változatát képviseli, háta hajlott, mint egy macskáé, belecsúnyult a bizonytalanságba –, kiveszi a pofájából a zablát, amely habosan fénylik a márciusi napon, egy mozdulattal átemeli a fején a homlokszíjat, szemellenzőt, álladzót, ez felborzolja a haját, Einsteinről vannak ilyen képek, kaotikus hajzat kontra agyrend, nevetünk a bohócos összevisszaságon, letolja végül a szügyhámot is, megfordul; szájában szivar.

Süt a nap, zsong a Belváros, pillanat, maradj még.

– Kutyák! – pöfékel apám előkelően –, kivételesen taxi erejű járművel megyünk haza. Elfáradtam.

– Táxi! – kiált anyám jellegzetes á-jával azonnal, mert fölismeri, hogy így nem fog történni semmi, mert az a jó, ami nem történik meg. (Ez volt az ő nagy veresége, ez a „mert”, ez a jó.)

– Elfáradtam, ugye te is elfáradtál? – kérdi még rosszcsont apám. Mami szemérmesen lehajtja a fejét. A szüleink szemérmesek, alig buktak le (az idők során), legföljebb csók erejéig. Ezt az évődést nem szívesen hallgatjuk, inkább kellemetlen, mint megható, pedig megható. Anyánkat csúfolva kajabálni kezdünk.

– Táxi!, táxi!

Nekidől a templom falának, ferencesek, már harmonikázna is alá, anyánk odaugrik, óvatosan a kőpárkányra ülteti, apám feje le-lecsaklik, mintha nem volna erő a nyakában – biccentő 708izom? –, anyám újra meg újra fölemeli, végül sikerül a falnak támasztania. A fej tartja a templomot vagy a templom a fejet?

A homlokon zsíros izzadság fénylik, a haj, mint a verébtoll csomókban, anyánk mélységes mély retiküljéből zsebkendőt bányász elő, apám arcára teríti. Nézzük, unjuk.

A téma az utcán hever.

Egyik pillanatról a másikra erős, savanykás szag kezd áramolni belőle, a szalmiákra emlékeztet, hol közellépünk, hol vissza, csak a szag van.

– Apánk, e színtelen, szagtalan, szúrós szagú gáz.

Magához tér, belőlünk semmit nem lát, emelkedik föl, söpör minket le magáról; ahogy föláll, kibújik a kabátjából, az inge kilóg lebegve a nadrágból.

Váratlan táncolni kezd.

Egyik kezét hajlítva megemelve, másikat feszesen a háta mögött tartva büszkén kihúzza magát, fölveti a fejét dacosan, magyar módra, vérében ősi pásztortüzek lobogásával, forogni kezd, egyre gyorsabban, derekát hátrafeszíti, haja leng, toppantgat, anyánk a templomfallal válik egyenlővé.

Apám nem okoz nagy föltűnést, futó pillantást vetnek rá, egy részeg, züllött alak tántorog.

– Gyertek! – válik el anyánk a templomfaltól, arrébb löki apám kabátját –, itt nincs mit keresnünk! – és szinte a hóna alá kapva minket indul az Astoria felé.

Nem én, én kussolva meghúzódtam, nem egyetértve, de beletörődve, hanem az öcsém bújik ki az ölelésből, ő, a megveszekedett anyapárti, és indul apám felé. Aki szédülten pörög, topog, csattog a lábával, egy szellemmel járhat csárdást. Az öcsém nézi, figyeli, aztán félénken meg-megmozdul, együtt mozdul apámmal, egyre inkább vele együtt, fölveszi a ritmust, a mozgást, a táncot. Együtt őrjöngenek, szegény öcsém alig bírja, de azután egyre inkább ő diktál, csitít, mintha nekivadult lovat fékezne, hó, hó, lassacskán, úgy, arany Zöldfikár, nyugodtan, kincsem, jó ló, megnyugszik, jó ló.

Megállnak; zihálnak, izzadtak. Most hogyan tovább? Apám megtántorul, öcsém alááll, tolja-cipeli, mint egy zsákot megint 709a templomfalhoz. Ül. Lassan magához tér. Fáradtan, hálatelten nézi a fiát, az öcsémet.

– Jöjjön, édesapám.

Nem, nem, inkább ő jöjjön közelebb. Az öcsém félénken csosszan egyet, apám becsukja a szemét, mintha napozna, úgy mutatja, közelebb, közelebb. Az öcsém már bánja az egészet, megint anyám pártján áll, pislog hátra, jönne vissza hozzánk. Apám pilláit alig megemelve kikukucskál, látja az öcsém foltját (ennél többet belőlünk nem szokott), s ekkor hirtelen, akár egy csörgőkígyó, villámgyors mozdulattal mintegy odacsap, magához rántja az öcsémet, aki ijedtében sírni és kiáltani sem tud, pedig sírni szeretne és kiáltani szeretne, magához rántja, és szorítja és öleli. Az öcsém zihál a félelemtől és a dühtől, ott van apám nyakában, közelről nézi a sárgásan rücskös templomfalat. Apám a haját simogatja.

– Kicsikém.

– Ne simogasson! Simogassa a… – Ezt a mondatot soha senki nem meri befejezni.

– Mi a helyzet, öregem, ezt kérded?

– Nem! Nem!

Most az apám nyugtatja, babusgatja az öcsémet. Hogy látja-e itt fölöttük ezt a táblát. Ez mutatja, hogy eddig ért a víz 1838-ban. Egymásra torlódott a jég a Csepel-szigetnél, s az visszanyomta a vizet a város felé. Vagyis ők már itt víz alatt volnának, úgyhogy legokosabb volna azonnal tátogni, mintha kopoltyújuk volna, itt úszkálnának a halacskák a fülük mellett, hájas pontyok, gyors keszegek, vagy csupán a jeges törmelék, látnák alulról a bárkákat, még talán az eget is, átszűrődne valami zavaros kék, látnák a hős Wesselényi Mikát, persze őt is alulról!

– Tátogj, fiam, tátogj, mert a levegő az életelemed… Széttéplek, mint a halat… Az a helyzet, öregem, hogy itt állunk megfürödve, nincsen semmi, én sem vagyok, te sem vagy, anyádról nem is szólva, ez a templom sincs, a Felszabadulás tér az aztán végképp nincs, még leginkább a kopoltyúink vannak… nem… leginkább az a poshadt békacomb van, a nagyapáddal ettem 710egyszer békát, Bécsben a Bristolban… Borjú, bárány, béget… Nagyapád szeretett finoman enni, én többnyire éhes vagyok. Vagy-vagy.

Liheg. A kisgyerek ijedten forgatja a fejét.

– A szentkúti búcsú! – kiált föl most apám. – Nézz csak körbe! Hát ez a szentkúti búcsú! El is éneklem neked.

Mielőtt az öcsém mukkanhatna, egyszerűen avval a hatalmas, gyönyörű apai tenyérrel betapasztja a száját.

– Jól begyakott nekünk a szentkúti búcsú… – Az ú hosszan rezzen, nyekereg. – Begyakott. Ezt érted? Érted, mi helyett mondom? Ellopták a csacsink összes szerszámostul… Ellopták… ezt mondom… hogy nincsen semmi… még az emléke sincs… Összes szerszámostul… Jó volna örökölni, mi?! Elkezdtünk örökölni, örököltünk, örököltünk… icipici mind megette. – Maga elé emelte az öcsémet. Hidegen megnézi magának. – Hány éves is vagy te? Mindegy. Te szeretnél gróf lenni, azt látom. Szeretsz parancsolni… mindig parancsolni fogsz… vagy fogsz akarni… Hogy utálom! Az apám tudott parancsolni. Szó nélkül, szemvillanással. Ahogy odaállt. Nem is oda, csak állt. Volt. Volt, ami volt… bagatell tétel… Ez az, amit sosem fogtok megérteni… Nem mintha lett volna valami jó abban, hogy elzabrálták. Mert mért jó, ha istálló lesz a szalonból? Nekem se jó, a teheneknek se jó… Az utolsó szögig mindent elzabráltak, mindent, az országot… és milyen ravaszul! Úgy, mintha az ország maga lopta volna el magától… Így aztán nem is lázad, hanem újra meg újra próbálkozik.

Visszaengedi az öcsémet a nyakába.

– Elzabrálták, elzabrálták… Kik? Hát nincs itt senki, csak mi vagyunk, minden mi vagyunk. Nem maradt más nekünk, csak az apánk… – megtorpan – …ezt most nem mondom ki, ne vigyorogj, vigyorogni azt tudsz, te vigyorogsz a legszebben minden gyerekem közül… szóval, tudod, miről van szó… rímel a hazával… az örökség… Nem maradt más nekünk, csak az apánk tam-tam, azt szerszámoztuk föl, azon mentünk haza. Tam-tam.

A haza szóra fölpattan, mintha tényleg megoldást találtunk volna. Mintha azon mennénk haza. Jön velünk, csöndben, illemtudóan, anyánk elöl, akár egy szigorú, kedvetlen tanárnő. Mégis, amikor belépünk a lakásba, apám már ott ül a Hermes Baby előtt, amely folyamatosan zakatol, akár egy géppisztoly, veri, csépeli, és jönnek és jönnek belőle a szavak, pötyögnek a fehér papírra, egyik a másik után, szavak, melyekhez neki semmi, de semmi köze sincs, nem is volt, nem is lesz.