E helyt, hetenként, kéthetenként, majd meglátjuk, nem azt szeretném utólag bizonygatni, hogy így az irodalom meg úgy. Hogy az irodalom: irodalom. Hogy szöveg és nem szövegköz. Vagy hogy az író nem habozik élet és irodalom közül az utóbbit választani, lévén az az élete, vagy hogy is. Meg hogy alany és állítmány. Nem. Mert persze igen, de hát édesmindegy, tényleg szóra sem érdemes, semmilyen pátosz nem jogosult, még a pátosznélküliség pátosza sem. Sem ez, sem az nem véd meg, mert semmi sem véd meg. A szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek és önsajnálat elhelyezésére.

Tulajdonképpen meg nem írt cikkek lesznek ezek is, nem kifejtések, ahogy illenék, inkább csak jelzések, a gyermekded lelkesedésnek a lerakatai. Gonoszkodva azt lehetne mondani: kékharisnya-pihegés. Valóban. Csupa ah, oh, be jó! Nem is akarna több lenni, nem akar iránytű lenni, se vállon veregetés, de nem is visszahúzódás volna ez, semmi ápoljuk kertjeinket! – de abba is hagyom, minek így körbebástyázni magam, most ehhez van kedvem, és kész.

Valamelyest persze önvédelemből van ehhez kedvem, karbantartom magam, ápolom a reflexeimet; nem jó jel, ha erre külön gondolni kell, nem jó jel, ha a jó dolgokat külön gyűjtögetni kell – de mégis ez fog itt történni, gyűjtögető nép vagyok. Félek attól, hogy elhatalmasodik a legyintés.

Mondok egy példát a satnyulásra. Nemrégiben Nádas Péter kapott egy nagy nemzetközi irodalmi díjat, tényleg nagyot, tényleg irodalmit, semmi de, semmi azonban, olyant, amilyent eddigelé senki élő vagy holt magyar író nem kapott, se Pázmány Péter, se Molnár Ferenc. Kékharisnya, vártam, hogy beindul a gépezet. Előbb a Híradó, aztán a Stúdió, majd véletlen riportok, hivatkozások, túlzások, végül egy portréműsor, mondanom sem kell, halálunalmas. És az újságok, a hét végi mellékletek, nagy színes fotók, szóval az egész fölösleges és felszínes hajcihő, ami egy ilyen ese9ménnyel jár. Egy szál hajcihő se, hajcihőnek még a közelében sem (nevezetesen még a díj nevét se tudták rendesen az újságok leírni). Ha a kiváló Zalaegerszegi Tanács nem adott volna új fia tiszteletére fogadást, amelyről aztán észlelhető módon beszámoltak a lapok, maradt volna pötitnél pötitebbel szedve egy kis hírecske az ötlábú borjú és az elveszett szakszervezeti bélyegző közt. Rendben, gondoltam, ezek most másra figyelnek, figyelmetlenek, nem a dolgukkal foglalkoznak, azaz arányosan tudósítani a világ dolgairól, hanem az új szabadság mámorában mondják a magukét, pedig én nem a magukéra volnék kíváncsi, hanem a dolgokra. Na de majd az emberek!, az emberek mint olyanok! Találkozván evvel-avval, kezdtem volna tehát pihegni, hogy így a Zeit, úgy a Spiegel – pórul így kékharisnya ritkán járt, kedélytelen bólogatás, irigység, hümmögés, ó csakugyan!?

Nem értettem. Hiszen nem arról van szó, hogy NP írói kvalitásairól kéne színt vallani (védjen meg téged egy kékharisnya!), NP az osztrák állami díjtól egy mákszemnyivel se lett jobb író (rosszabb se), hanem csak arról, hogy valakinek (régi szép kifejezéssel élve: egynek közülünk) „sikerült”, és ezt jó érzésekkel tudomásul vesszük. Nem NP-nek tartoznánk evvel a figyelemmel (őt ez vélhetően kis örömmel töltené el, és, gondolom, többé-kevésbé hidegen hagyná), hanem saját magunknak. Állandóan arról nyafogunk, hogy a világ nem vesz minket tudomásul. Tényleg nem vesz, de amikor mégis, akkor azt észre sem vesszük.

De volna egy belsőbb indok is, ismét, mindig, az irodalom önismerete. Mert azért azt igencsak tanulságos lehet megnézni, hogy miért kezdik falni a germánok az Emlékiratok könyvét, hogy mit mondanak, olyanféléket-e, mint „mi”, vagy másféléket, és ha mást, hogyan mást, és így tovább. Ezek csupán az irodalom kérdései, de azt azért kajánul megismétlem: azt persze, hogy mi az irodalom, azt úgysem tudja senki; ezért nem korlátozás, hanem szükségszerű, hogy az irodalom az irodalom kérdéseivel foglalkozzék. (Erősen fogadom, hogy többé ezt nem írom le…)

Nem csakazértis akarok örülni, ellenkezőleg, még csak ellenkezőleg sem, nem akarok semmit, de azt sem akarom (ellentmondás!), hogy ha már, véletlenül, illogikusan megesik velem a dolog, és hát meg-megesik, akkor az hamvába hulljon… állj! nem jó, nem hullt, holt, hamvába holtjon. Hát ne holtjon.

Elefántcsonttoronyból kékharisnyába: ott vagyunk, kérem, ahol a part szakad. Igaz, ott is a helyünk.

Rögtön közre is adom a következő „harisnyát”, egy darab ünnepi mondat az egész: Mészöly Miklós, aki saját hagyományaihoz hűtlenül vagy mondjuk inkább így: hanyagul e napokat kórházban tölti, kerek 71 éves lett. De félre tréfa s bú: Isten éltessen, Miklós!

Rögtön tudtam, hogy hibáztam. Amikor megláttam azt a csomó embert, aki hasztalan próbált nem tülekedni, ezt a rettenetes udvarias tolongást, csak bólintottam, mint a veszett fejsze nyele, igen, otthon kellett volna maradni. De hát ép ésszel ki gondolta volna, hogy egy ilyen dalnokverseny vagy mi, mint cukor a legyeket, vonzza a népeket. Jegyünk nincs. A derekam is fáj. Ja igen: és a fejem is. Állni én már hajlandó nem vagyok. Akkor most demokratikusan sorban állni vagy valami kis protekció. Vagy valami kis.

Jordán Tamás röpült épp el a tömeg fölött, ragyog s gagyog, csillog a szeme, mintha ő volna az igazgató, belekapaszkodunk a bokájába, és a kiművelt emberfők sokasága fölött, huss be a nézőtérre. Tényleg annyian vagyunk, mint a FÁK. Nem akarnék most beszámolni erről a vízkereszti Merlin-estről, a sok jó emberről sem, aki kis helyen el kellett, hogy férjen (legföljebb Lázár Katinál tartanék egy kis kitérőt, pihenőt, mert mindig úgy megörülök, ha látom, akár a Pavlicsek kutyája, főleg ha színpadon látom; olyan színésznő, aki egymaga – állj, nem fontoskodunk, maradjon így: olyan színésznő, aki egymaga) – hanem csak a hangulatról beszélnék, a jóról, melyhez nem elegendő a nívó, kell még valami más is, valami megfoghatatlan, a helynek, a résztvevőknek, a nézőknek szerencsés kevercse, arról, ahogy a termet egy pillanat alatt valami frenetikus vidámság töltötte meg, rögtön tudta mindenki, hogy nem hibázott, el kellett ide jönni.

Ahogy a vicc is mondja, sok oka volt ennek. A vicc közismert, de azért emlékeztetek rá: nem szólal meg délben a harang, kérdi az idegen, mért nem, hát bátyám, sok oka van ennek, sok, igen sok, elsőre ugye, hogy nincs harang… Ez a nem létező harang, ez a nincsharang, ez volt Lator László. Kurziváljuk csak be: Lator László. Körénk varázsolta azt, ami nincs: az irodalmat, illetve inkább azt, amiben az irodalom lehetne, vagy könnyebben lehetne, bár éppenséggel miért is kéne az irodalomnak könnyebben lennie?, valamiféle szellemi teret kerített oda, nem csinált semmi különöset, térült-fordult, játékvezetett, s míg Ferencz Győzőék a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Kulturális Alapját dicsőítő verset eszkábálták, volt vele munka, addig ő régmúlt időkről fecsegett, Kormosról, Réz Ádámról, a fiatal Juhász Ferencről, elegáns volt, mint rendesen, tudott mindent, mint rendesen, volt, főképpen azonban csak volt. Ami ritka. Ritka az, aki van. Ebben a vanásban még az is hihetőnek látszott, hogy talán manapság is vannak költők, manapság is van költészet. Vagy ki tudja. Mindenesetre nagyon jó este volt, rég nem éreztem magam ilyen könnyen. Egy hiba történt, fatális, Jordán Tamás zakójának a mintája megegyezett az enyémével. Ezt a jövőben majd egyeztetnünk kell.

Megemlítem még, hogy olvastam a héten két remek Darvasi László-novellát, az egyiket a januári Jelenkorban, a másikat a Magyar Naplóban (jan. 24.). Mindkét írás nagy ívűbb vagy többrétűbb, mint az a korosztályabélieknél szokás, akik mind nagyon jól írnak, tehát nem ezt hangsúlyoznám, hanem a szerkezet bonyolultságát, a hangok sokféleségét és főleg a szöveg kiegyensúlyozottságát, valami lerobbant szürrealizmusnak (lásd Brazil, brazil vagy olykor Márton László) és egy föld közeli, mindennapi tapasztalatnak az ötvözetét. Nyíltabb írások ezek, mint amiket amúgy látni mostanában.

És fölhívnám még Kalmár Melinda írására a figyelmet, a Nappali Házban jelent meg: A következetlenség dicsérete a címe és tárgya, alig néhány gépelt oldal, de rengeteg átgondolandó állítás van benne, kritikai helyzetvázlat, ritka tömör szöveg. Fontos írás, legalábbis nekem. Idemásolom még sormintának a mottóját: ami van, nem tudhatjuk teljes egészében – csak akkor tudjuk meg, amikor már nincs, de akkor már nem úgy tudjuk meg, ahogy volt.

Kékharisnyába búni jó. De azt nyilván nem gondolhattam, hogy elbújni is lehetne (illetve el lehet, de: minek).

Ma úgy döntöttem, nem gazember leszek, de elő fogok fizetni a Hunniára, igaz ugyan, hogy egy magas rangú MDF-es ismerősöm szerint a lap egy okádék, pontosabban, hogy neki okádhatnékja támad tőle folyamatosan, de, mondom, angyalom, az lehetetlen, az egy kizárt dolog, há’szen amikor, igaz, hogy egy eszdéeszes, de azért azt mondták, hogy ez egy neonáci vagy milyen újság, akkor a te pártodból való ezt visszautasította, sőt azt állította, hogy az a lap az a magyar szellem önvédelme, és erre figyeltem én föl, merthogy a magyar szellem önvédelme az nekem is szívügyem, de akkor még kicsinyhitűsködtem egy darabot, hogy hátha ez a neonáci dolog bekúr, mert akkor ugye volt-nincs magyar szellem önvédelme, de az én aggódásomat úgy elfújta a te frakcióvezetőd, mint, hasonlat később, szót sem ejtett arról, hogy itt a közelben valami neonáciszerűségféléhez hasonló volna, ellenkezőleg, jól lebarmolta azt a ganéj eszdéeszest, hogy az mért fasisztáz vagy fasisztázik, amiben teljesen igaza van, vigyázni kell avval, mint a tűzzel, fasisztázni csakis akkor szabad, ha van fasisztázni való, akkor persze rögtön kell is, azonnal, csípőből, gondolkodás nélkül, tudja és érzi ezt az a te frakcióvezetőd is, azt, hogy a demokrácia terében helyük van az antidemokratáknak is, de nincs helyük a fasisztáknak, náciknak, nincs, nincs, nincs, itt bizony következetlenek vagyunk a demokrácia elveiben, tudja ő, hogy azon lehet vitatkozni, miként ábrázzuk a koronát, de azon nem, hogy lehet-e horogkeresztet a falra rajzolni vagy nem, erről nem lehet vitatkozni, ez nem vita tárgya, így döntöttünk Auschwitz után, elnézést, Európában, ezt mind nyilván tudja a te frakcióvezetőd, ezt kellett kiolvasnom a hozzászólásából, meg sem fordulhat az ő agyában olyan, kurzív, végzetes baromság, hogy azért fogná vissza magát, mert egy eszdéeszes minősítésről volna szó, amit elfogadva az ellenzék nyomásának engedne, ilyen végzetes baromság nem fordulhat ott meg, tudván tudja, hogy e földrészen sehol sincs ez ügyben véleménykülönbség kormánypárt és ellenzék közt, sehol, nem tudják annyira utálni egymást, hogy ez ügyben ne fognának össze, sokszor más se tartja össze őket, csak ez, ez a rettenetes emlék, amely nem a zsidókról szól, nem a 13németekről, hanem az emberről mint olyanról, azaz rólunk, rólam, rólad, a frakcióvezetődről, aki jól tudja azt is, hogy Németországban, Ausztriában nemcsak a közösség elleni izgatásra vonatkozó törvények vannak, hanem náciellenes törvények is vannak, miközben védi tehát ezt a láthatóan fontos és makulátlan lapot, a Hunniát – melyről ugyan mindenki, akivel beszéltem, persze ez engem is minősít, hogy kivel beszélek, azt állítja, hogy egy okádék, pontosabban, hogy nekik egyenként okádhatnékjuk támad folyamatosan tőle –, és védelmezi a sajtószabadságot, a sajtószabadság olykor valóban vitatható határait éppen eme lap kapcsán védelmezi, mindeközben már nyilván azon agyaz, hogy tán nálunk is jó volna egy ilyen náciellenes törvény, és milyen hasznos volna, ha ezt épp az ő pártja szorgalmazná, hiszen ezek a neók szívesebben sunnyognak a konzervatívok farvizén, mint a liberálisokén, jó volna, mert annak idején mi is megégettük magunkat a fasizmussal, tudja hát a frakcióvezető, hogy oka van ezen országok aggályoskodásának, tudja, hogy például Németországban már az is büntetendő, ha valaki kicsinyíti, eljelentékteleníti a náci bűnöket (Verharmlosung der Naziverbrechen, mondják ott), hogy nem is annyi koncentrációs tábor volt, meg a zsidók mindig is túljammerolták, ez büntethető, és büntetik is, mindezt tudja, és amikor azt mondja, ő vagy más, hogy hát minden országban van antiszemitizmus és efféle, akkor azt nem úgy folytatja, hogy tehát nem kell ríni, fölfújni a nagy semmit, túldimenzálva, személyeskedve, hanem úgy, hogy tehát ha még az ily gazdag, kiegyensúlyozott, a demokráciát régóta gyakorló országokban is újra meg újra előjön ez a métely, akkor nekünk tényleg semmi okunk sincsen kevésbé érzékenyen figyelni minderre, azaz például el sem képzelhető, hogy ez ügyben ne legyen teljes egyetértés a Parlamentben, és ha még eztán is maradt volna bennem kétség, himnikus befejezésként olvashattam a Tiszta Hangban (kommentár nélkül, mert nyilván nem kívánt kommentárt) a Hunnia főszerkesztőjének a lesújtó véleményét erről az egészről, ő nyíltan megmondta, hogy a lapjában nincs, nem is volt, nem is lesz fasiszta szellemiségű cikk, és ha valami fasiszta, akkor ez a kirekesztősdi az, és én ettől végérvényesen megnyugodtam, hiába mondja már nekem ez a magas rangú emdéefes ismerősöm, hogy ez a lap egy okádék, pontosabban, hogy neki odákhatnékja támad tőle folyamatosan, mert nyilvánvaló, hogy ha ez egy okádék lap volna, pontosabban, okádhat14nékunk támadna tőle folyamatosan, az csak kiderült volna a parlamenti purparlé nyomán.

Uff. Uff, szólt a derék indián, ki szavatolja a kékharisnyák biztonságát. Egyébiránt megint olvastam, most az Életünkben, egy jó Darvasi-novellát. Már unom, hogy mindig olvasok egyet. Mostantól kezdve csak azt említem, ha nem olvasok egy jó Darvasi-novellát.

Olvasván, hogy Q. azért és csak azért ellenjavallta egy kézirat kiadását az átkosban, nehogy az, a kézirat, balról (!) ledöfje az akkor épp megint bimbózó magyar reformot, ezt a maszlagot volt képe előadni, és másoknak volt képe bevenni, olvasván, hogy Q* (ejtsd: kúcsillag) a mai napig vállalja azt a hajdani cikkét, mely azóta is a bértollnoki íráskodás példadarabja, mint ilyet okítják az egész világon, Fokföldtől Mürzzuschlágig, lám, mondtam magamban, mert olykor azt mondom magamban, lám, lám, a pofátlanságnak nincsen határa. Mindennek van határa, Magyarországnak is van határa, de a pofátlanságnak most nincsen határa.

És akkor arra a kicsi hírre bukkantam, hogy Erich Honecker az ő távoli Moszkvájából igényt tart a nyugdíjára. 2000 DM-re. Ami úgy jön össze akkurátus németül, hogy ezerhat lenne pöngetve a fasizmus elleni harcért, és négy kiló, mert tetőfedő volt. Tetőfedő. Tehát, hogy voltak tetők, léteztek, melyeket ő fedett. Hogy erre nem gondoltam! Hogy az Erich tetőfedő. De hát az, 400-ért. És akkor mégis oda lyukadtam ki, hogy ez a pofátlanság csimborasszója, hogy ez überolhatatlan, azaz mégis van annak határa.

De hogy ezt talán már nem is volna érdemes a pofátlansággal mérni, helyesebb rádöbbenni, hogy ilyen az ember. Vagyishogyhát egyik ilyen, a másik meg nem ilyen, de mindenesetre ilyen is lehet. Lám, lám! Semmi nem idegen tőlem, ami embertelen. Q., Q* és Erich kínzó, régi kérdésünkre is választ ad. Mi a magyar? mi az ember? Lyuk, barátaim, a tetőn, lyuk, legjobb esetben, egy kék harisnyán…

Mostanság, hogy az embert úton-útfélen figyelmeztetik, hogy ő magyar és <öncenzúra>, az ember egy leheletnyit irritált attól, hogy ő magyar, ami bizony butaság, mert csak a figyelmeztetésre kéne orrolni, jelesül a figyelmeztetőket elküldeni hatfelé korpára malacnak; nebich.

Apropó leheletnyi: olvasom, nem mondom meg, hol, kiről, mert kizárólag (?) stilisztikai volna az észrevételem, olvasom, hogy állítólag egy cikk leheletnyit antiszemita volna. Ha szép az, ami érdek nélkül tetszik, akkor ez szép: leheletnyit antiszemita. Egy incifincit hazaáruló. Csipetnyit ávós. Férjem egy csöppnyit állat. S ha már Lőrincze tanár úr malaclopójába bújtam, hallom a minap a tévében, ahogy a riporter csöndesen értetlenkedve visszakérdez, hogy hát hogy az istenbe lehetséges ez meg az. Láthatóan úgy hitte, körülbelül annyit mond, hogy hogy a csudába vagy hogy a manóba vagy hogy a bánatba. De ez nem így van, legalábbis az én római katolikus hallásom ezt roppant durvának hallja, nem is fordítanám le most magyarra, de evvel a fáradsággal a meteorológiai jelentések is szólhatnának úgy, hogy ma nagyon rácsesztünk, kedves nézőink, egész kib-babrált nap esett ez a rohadt franc havas eső. Ne tessék tehát azt mondani, hogy hogy az istenbe, vagy ha igen, akkor tessék nagyon földúltnak lenni.

De vissza választott témánkhoz, a mi kis magyarjainkhoz. Akik február végén Berlinbe röpültek magyar irodalmi napokban részeltetni az egyesített várost. Már említettem máskor, hogy milyen szivárványosan sokféle magyar van, magyar van egypupú, van kétpupú, van százpupú, sőt több. Hát ezt most megtudták a berliniek is.

Az egyik este hallhatták Eörsi klasszikus történeteit börtönről meg konszolidációról, Földényi F. Lászlót csöndesen filozofálni, miről is?, egy berlini fotóról vagy a Potsdamer Platzról, láthatták-hallhatták a tüneményes színházi embert, Táborit, akit jó volna nálunk is látni-hallani, Dalos Györgyöt mulatságosan és Kertész Imrét súlyosan, mondjuk így, a zsidó lét különösségeiről.

Közbevetőleg megjegyezném, hogy Berlin megint és megint fantasztikus volt. Akik ott élnek, nem ezt mondják, nyüszítenek, mint a hetet kölykedzett eb, nem értik egymást és nem szeretik egymást, keleti a nyugatiját és viszont, beszélni is alig tudnak, épp 16a szájukig ér a múltjuk, a titkosrendőrség kavargó kakája. Az endéká, e keserű kehely még nem múlt el róluk, meglátszik az épületeken, az arcokon, a járáson (magácskának olyan szocialista a járása, ad notam sarkosan fordul a fasiszta tömeggyilkos), és még rosszul is mondom, mert ez nem olyasvalami, ami elmúlhatik, ez ők maguk, majd velük együtt múlik el. Ahogy a kádárizmus velünk.

De aki egy hetet van csak ott, és amúgy is elfogult a város iránt, az megint ezt a lehengerlően laza gazdagságot látja, nem a szó szerintit, hanem azt a számtalan lehetőséget, amely a különféle életmódok számára kínálja magát.

Az egyik estét az úgynevezett fiatalok kapták. Úgy lett elgondolva az est szerkezete, hogy irdatlanul híres magyar írók bemutatják, bevezetik a nem irdatlanul híres magyar írókat; azaz Földényi, Krasznahorkai meg én fontoskodtunk Rakovszky, Garaczi, Kukorelly és Márton körül. A hallgatóság, a szépszámú, alig hogy elámult Rakovszky érdes, kőszerű verseitől (ez itt a vallomás helye), máris a német barokk egy égő tekintetű, bizton őrült képviselőjét láthatta, ez volt Márton Laci, aki kis túlzással szólva a szünetben tüzes karikákon ugrált át, amennyiben obskurus XVI. századi német költőket citált kérésre, ám akkor már szegény porosz irodalombarát Kukorelly tárgyias, knapp leírásainál tartott, a szerző saját előadásában, heroikus küzdelemben a nyelvvel, schiessen és a scheissen szavak álnok csapdáiban, soha nem tudva ki lesz a győztes, ha van egyáltalán, miközben ez a külsődleges bizonytalanság is része lett a versnek; hogy azután Garaczira figyeljen, aki ott is rögtön garaczilaczi lett, dolmányos vérdudu, ki a halálról beszélt, sápadtan, hűvösen, kedves gyerekek, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy halál, fogta magát és elindult világot látni.

Váratlanul a bevezetők is komolyan vették a bevezetést, így hétféle fölfogás volt jelen. Heten hétfelé! Gyönyörű volt ez a sokféleség, az, ahogy semmi közünk nem volt egymáshoz, és mégis együtt voltunk, együtt a magyar nyelvben, mint megannyi satnya illusztráció a híres Kosztolányi-vallomáshoz. A berliniek, lehet, most azt hiszik, a magyar egy irdatlan és színes irodalom, erős, mint a tölgy, könnyed és súlyos, őrült és higgadt, szóval élő. Hát, hát… Hol volt, hol nem volt. Kedves gyerekek! Kedves gyerekek! Kedves gyerekek!

Benyaltam, azt jó ideig benyaltam a kommunistáknak, illetőleg képszerkesztő szekértolóiknak, hogy József Attila daliás. Az a szép fiatal, rímelő férfi a „Dolgozni csak szépen” fölirat alatt diadalmasan nézett ránk, mint egy aratási plakát. Nem állítván, hogy az a szocialista egy önjavító rendszer lett volna, mégis úgy rémlik, a Pándi-féle új Kritika címlapján jelent meg a valódi József Attila, az a kis termetű, nagy fejű, csapott vállú, gömbölyes orrú, érezhetően izzadós tenyerű, zilált, kiállhatatlan fráter, a magyar költészet egyik legnagyobbja, rossz öltönyben, szánalmasan.

Verset én olvasni szeretek, egyedül, este, már majdnem éjjel vagy reggel, félálomban, remélve…, nem, ez nem a reménykedés helye, de az azért jót tesz a napnak, ha van helye benne a versnek, mások lesznek a fényviszonyok, szépen meglassulhat a nap, persze nem a verstől, hanem az olvasójától, de hát ha nincs vers, olvasó sincs.

A versmondást meg többnyire ki nem állhatom. Az előadóművészettel mint olyannal pedig ki lehetne a világból kergetni. Pláne, ha még kellékek is vannak meg olyan kis izék, dramatizálások, mintha színpadon volnánk, mintha a versben megszólaló az drámai perszóna is volna, mintha, mintha…, és ezeknek a kis mintháknak semmi közük a művészet fundamentális minthájához, ezeknek a gyakorlathoz van közük, a műv. házak műsorterveihez, színészegyeztetéshez, a kultúrgépezethez, melyet még jó szívvel szidni sem lehet, mert ahhoz nem működik elég olajozottan, de viszont hasznos lehet.

Más azért a helyzet, ha valaki mond verset, mert akkor az a maga módján nézi a költőt, eszkábál össze egy képet. A Katonában Hobo (Földes László) és Márta István, két valaki, rakott össze egy József Attilát (munkatársak Antal Csaba, Báthory Zsolt, Galkó Balázs, Jordán Tamás). Az előbbiek szellemében nem József Attila miatt mentem el, hanem Hobo miatt. Van az a szép vicc az egyszeri emberről, aki megnézvén a III. Richardot, előadás után bemegy a címszereplő színészhez, s szól: Te színész. Hét óra óta figyellek: nagy g… vagy! – Hát mondjuk így figyelem én régóta Hobót, különféle helyzetekben, és tényleg ámulok. Annyi természetesség és nyugodtság van benne, és valami folyamatos jóra törekvés, mintha nem is egy nagyszájú bluesgazember volna. 18Megkockáztatom, van benne valami tanáros, még inkább tanítós, nem bonyolítja túl a dolgokat, de ezt, hogy úgy mondjam, nem hazugsággal éri el, s így érthetően és hitelesen, higgadtan tud beszélni, akár kommunistaszerű édesapjáról, akár Mick Jaggerről. Gyermekeim egy részhalmaza minden vasárnap estéjét az ő klubjában tölti, és jó erre gondolnom.

Elvileg rosszul kezdődött a dolog, voltak kellékek, dramatizálások, meg aztán, ha van két különböző alkat, azt mondjuk éppen ők ketten, József Attila meg ez a nagy darab medve. Mégis az történik – noha Hobo nem színész, versmondása sem különös, csak éppen minden porcikája hiteles –, hogy a költőt érzékelem a színpadon, azt a kicsi, szerencsétlen alakot, aki mindannyiónk vacogó szeretetéhségét fogalmazgatta egész életében, s most ott ágál fent előttem, ott van a színpadon, és azt mondja, ti jók vagytok mindannyian, mért csináltok hát rosszat. Uram, nem látta Magyarországot? Ott ősz van, kicsike kertjeinkbe zörgő, száraz virágot ültet az Úr.

Egyszerű dicshimnuszra készülök, ami talán nem minden veszély nélküli vállalkozás, jelen esetben piarista diák voltom találkozva a Demokratikus Charta alá nem írásával, s ők ketten ölelkezve a bankügyekben való járatlanságommal – nos, ez szinte predesztinál…, de én nem akarok a jegybank elnöke lenni! Előmenetel szempontjából tessék tehát úgy venni, mintha aláírtam volna a Chartát.

A hozsanna formális oka az, hogy háromszázötven éve vannak Magyarországon piaristák, háromszázötven éve dolgoznak, tanítanak itt a kegyesrendiek, része és formálói a magyar oktatásnak, kultúránknak. Hogyne, hogyne, legyinthetnénk, magától értődő. Lehet, hogy az, de azt gondolom, megint ideje van (kényszerítése) törődnünk a hagyományainkkal, azokkal az évszázados értékekkel, gesztusokkal, öntudatlan szavakkal, melyek nélkül folytonosan csak önmagunkra hagyatkoznánk, önmagunkra, erre a kevésre. Itt persze megint idézhetnénk Wittgensteint (Neumer Katalin nyomán): A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, amikor neki tetszik. (…) Akinek 19nincs tradíciója, és szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes.

Akinek viszont van, de úgy tesz, mintha nem volna, mert nem veszi észre, az, okai bár legyenek számosak és fényesek, az nem reménytelen szerelmes, hanem ütődött. Ilyen ütődött szerelmeseknek látszunk manapság lenni. Bevallom, hogy én például a sok magyarozó öblögetéstől kis piros-fehér-zöld kiütéseket kapok lassan bármiféle hazafias-tól, amivel kimerítem az ütődött szerelmes ismérveit, összekevervén az öblögetést az öblögetés tárgyával. Ez a reflex azért alakulhatott ki bennem, mert nyilvánvaló képtelenségek is szőnyegen maradhatnak, olyan szőnyegen is, melyet tekintélyek hitelesítenek. Ha például világos volna pártállástól függetlenül, hogy az, aki Magyarországot magyarrá akarja tenni, az nem nagy elme és példaszerű hazafi, hanem beszámíthatatlan, akkor könnyebb volna. Mert ennek így nincs értelme (a Petőfi-sorral – „s nem magyar, aki szolga” – lehet értelmet adni neki, de akkor tessék is ezt az értelmet megadni neki). Nem azt kéne megmondani, ki a magyar, hanem, hogy ki vagy te. A magyart nem magyarrá kell tenni, nem is lehet, hanem a magyarnak kéne magát önmagává tenni, azaz valamivé és tudni mivé; és ez volna a magyar. Mondjuk. Előre nem lehet tudni, mi a magyar, hiába próbálkoztok!

Hosszan tudnék a személyes piarista élményeimről mesélni, arról, ahogy megtanultam, mi a tanulás, vagy a tanáraimról, és szívesen meg is tenném ezt, mert tényleg sokat tanultam tőlük – de nem eleget, fiam!, szokta az ember megálmodni a mondat végét. Az alapító, Kalazanci Szent József nagy ötlete az volt, hogy népiskolákat és jó iskolákat hozott létre, tudás és áhítat, szakemberség és pietás, matematika és szentháromság. A piaristák az ÉS. Az ÉS mindig nagy kihívás, mert könnyen SE-SE lehet belőle, s akkor jobb a tiszta VAGY, bár az is lehet, hogy bennünk nincs elég bizalom és nyugodtság, és így biztosítjuk magunkat a VAGY-gyal. „A bravúr kötelező”, ezt a mondatot is ott hallottam, az iskola falai közt.

Mindezt fontos volna megérteni. Ehhez nem kell katolikusnak lenni, se hívőnek. Ehhez csak figyelni kéne, figyelni kéne tudni. De görcsre görccsel felelünk. Azt gondolom, az új rendszerben a katolikus egyház semmivel sem nyújtott többet, mint a társadalom maga, ami talán érthető is, hiszen része annak. Örökségünk 20a félelem, a gyanakvás. De nagy és csak egyszer elkövethető hiba volna, ha kigyanakodnánk egymást a saját jussunkból, abból a közös tudásból, amelyből összeáll egy ország.

Semmilyen tapasztalatról nem mondhatunk le. Azaz értse meg ki-ki a magáét, a maga iskoláit, és ez a megértett iskola az, amit a közösbe teszünk – ha akarjuk, ha nem. Vagyis nem országos ünnepségeket tartok most, csak magamban rendelek el … csöndességet a háromszázötvenedik születésnap alkalmából, köszönve a köszönendőket.

Szívesen és hálásan gondolok a Piarista Gimnáziumra, és szívesen is beszélek erről mindig (aminek csupán az a hátulütője, hogy többnyire ugyanazt, ugyanazokat mondom – igaz, a „kérdés” is ugyanaz).

Ha fontoskodni akarnék, és az emlékezés műfajához ez majdnem hozzá is tartozik, úgy mondanám, hogy (számomra) három oszlopa volt ama gimnáziumi létnek. Ez a háromféleség három tanárhoz köthető, három tanítás vetőmagjának lehettem (lám, kicsit stílusficamos) kövecses talaja.

Az, hogy én matematikusi diplomát szereztem, az inkább volt Pogány tanár úr szenvedélyességének köszönhető, mint az enyémnek. Ez a szenvedély nem volt veszélytelen, aki nem tartott vele, azt legyűrte, nem túlzás talán: megalázta. Az az égő viszony, amely tanár és tárgya közt létezett, élmény és példa számomra azóta is. Ekkor tanultam meg a tudást becsülni, s bonyolódtam bele a tanulás kalandosságába is.

Kincs tanár úr elsőre éppen az ellenkezőjének látszott, aki maga volna a szenvtelenség. Fokozatosan derült ki, hogy a látszólag hűvös tartózkodás mélyén szintén valami tűz lobog, az igazságosságé. (Áldott kettesek, melyeket osztályelsőként kasszíroztam…) Ezt, diákok, lassan tanultuk meg becsülni, azt hittük, hogy ez magától értődő. De ahogy múltak az évek, kiderült, hogy ez a legkevésbé sem magától értődő. És az is kiderült, hogy az igazságosság az személytelen, de Kincs tanár úr hozzánk való viszonya egyáltalán nem az, figyelt ránk, ismert minket, és a maga geomet21rikus szeretetével terelt. S talán még ma is így van, örök osztályfőnök.

A harmadik féle tanítás Jelenits tanár úr nevéhez köthető. Ha az előző két oszlopot a Tudás és az Igazságosság dicséretének fogjuk föl, akkor e harmadikat az Egész dicséretének nevezhetjük. Jelenits tanár úr akármilyen kicsi dologról szól is, az egészről beszél, arra figyelmeztet. Az Egész dicsérete számomra azonos a hittel. Hogy valamelyest frivolan fogalmazzak: egy egyházi iskola, amely még a hitről is hitelesen tud szólni – ennél kívánni sem lehet többet.

Többszörösen is jól esett akkor odajárnom. A legfontosabbat, a belült már elmondtam. De kívülről is jó volt, mert az iskola nagy presztízzsel bírt, emlékszem, hogy az egyetemen is elismerőleg bólogattak, látván, honnét jövök. Ez 68-ban történt. Mondjuk, két évvel előbb is bólogattak volna, és szó nélkül kivágtak volna (klerikális reakció gyanánt, fölteszem). Azaz ennek az egész vállalkozásnak, egyházi iskolába járni, volt valami enyhe ellenállás jellege. Ez főleg a szüleinket mutatta jó fényben, amire egy kamasznak nagy szüksége van. Furcsa, érdekes volt ez a bátorság, némiképp jellemző a Kádár-korszak kontúrnélküliségére, hogy miközben az egész társadalom belenyugodott ezen időkbe (szó szerint: ahogy akit fejbe vertek, arccal a sárba esik bele, úgy nyugodott bele az ország a van-ba, lassan bele), mégis jelezte, jelezhette, hogy volna itt más is, mint a belenyugvás.

Az iskola sziget volt, miközben az ország természetszerűleg nem volt az, illetve egyszerre volt kint is, bent is (amiről most szívesen elfelejtkeznénk).

Nagy kár, hogy most az egyházi iskolák kérdése úgy vetődött fel, ahogy felvetődött. Pedig ennél tisztább ügy elvileg nincsen. Jó is, igény is van, lehetőség is van, törvény is van, akarat is van. Aztán mégis. Hibát minden résztvevő találhat – eddig inkább a másikban. Azt már tudjuk, mi a másikban az ijesztő. De mi az ijesztő mibennünk? Mert akárkik vagyunk is, van, aki fél tőlünk. Uram, én félek Öntől. Nem, nem, ellenkezőleg, én félek Öntől. Megbocsát, én előbb szóltam, és így tovább. Tehát gyanakvás is van. Pontatlan azt mondani, hogy itt az egyház és a társadalom párbeszéde folynék, hisz az egyház is része a társadalomnak. (Olyan is.) Azaz a társadalom önmagával folytatott vitájáról van szó. Az önismeret megszerzéséről; megkerülhetetlen, átháríthatatlan.

Az egyháznak mint közösségnek meg kell tanulnia az ellenszenvekkel is együtt élni. (Nem okvetlenül mindenki gazember, aki nem szeret minket – bár kétségkívül nem szép tőle.) Meg kell tanulnia, hogy ő maga politikailag plurális, azaz nem semleges, hanem többféle, áttekinthetetlen, kiszámíthatatlan (és főleg nem kiszámítandó), olyan mint a társadalom maga, összevissza. Meg kell tanulnunk a mában élni, a mába gyökerezni és mégis fölülemelkedni azon, nem időtlennek (idétlennek) lenni, de nem is az idő foglyának. Nem az igazság letéteményesének lenni, hanem az igazság keresőinek. Olyanoknak, akik esetleg más szempontokat is tudnak mutatni a társadalomnak, maguknak. A kritika mindig önkritika. Otthon lenni és idegennek lenni. És lenni.

Ültem egy kávéházban, egy álban, természetesen, s miközben egy kedves és okos cseh emberrel beszélgettem, aki Közép-Európáról szólva sosem sorscsapást említett, hanem problémát, igaz, régóta Amerikában él, ezenközben ellopták a táskámat, a főtáskámat. Szakmailag nézve az elvitel szép munka volt, a táska szorosan a lábam mellett, szinte alattam, de hát a szakma az szakma. Azt az érzést, azt az émelyítő és szédítő érzést nem kívánom senkinek sem, amelyet akkor éreztem, amikor a táskám után nyúlva, oda sem nézve, gépiesen egyszer, majd még egyszer a levegőbe markoltam, a semmibe, a hiányba, a lehetetlenbe. Akit megloptak, az ismeri ezt a zavarodottságot, mely az önvád, a félelem, a düh, a sértődöttség, megbántottság, a rémület elemeiből áll egybe, összefogva a megaláztatás generális élményével. Az ember ott még egy ideig topog és toporzékol, forgatja a fejét, akár egy megzavarodott csirke, olyan rántani való, ostoba kérdéseket tesz föl környezetének, elnézést, véletlenül (?) nem adták le a ruhatárba, vagy nem tetszett látni elmenni, a jó csehet biztosítja, hogy minderről tényleg és végképp nem ő tehet, és azután úgy áll ott egymagában a nem is tudom épp milyen nevű körút szürke forgatagában, mint aki megfagyott, lehugyozták, és abba belefagyott, s már mozdulni se képes, nem is akar, lesz, ami lesz.

Ami túlzás. De hirtelen ez a túlzás lesz a valóságos, ez a túlzás 23tölt be mindent, az érzékeket és a képzeletet, fölrémlik egy anarchiába hulló társadalom, a város mint dzsungel, melyben különböző hordák uralkodnak, és ahol majd résen kell lenni, föl kell ismerni a fenevadakat, el kell kerülni a veszélyes helyeket, lesznek tehát veszélyes helyek, egyáltalán: ahol vigyázni kell. Filmbejátszások, irodalmi víziók. Tényleg azt vártam, hogy fölébredjek.

Ekkor hozzám lépett egy nehéz, régi télikabátba burkolózott férfi, megfogta a karomat, nehogy elszaladjak, majd gyorsan elengedte. Bocsánat, mondta. Igen! kiáltottam föl. Bocsánat, ismételte meg. Igen, suttogtam. Egy ismerős arc, mondta. Hallgattam. Szép arcú férfi volt, szabályos vonásokkal, érdekesen egybenőtt szemöldökkel, mégis rögtön arra gondoltam, ez volt a legelső gondolatom, hogy eszelős, ez a szó jutott az eszembe, eszelős, ez a választékos szó – nyilván mert rögtön védekezni kezdtem. A férfi áthatóan bámult, az arcbőre pirosas volt, mintha kifújta volna a szél. Csak nézett. Arra gondoltam, hogy meg fog ölni, és ebben semmi kivetnivalót nem találtam, izgalomba se hozott, a védekezésem és a félelmem nem erre vonatkozott. A férfi szeme környéke változni kezdett, megremegett a bőr, majd enyhén kifeszült, lüktetni kezdett, azután elfutotta a szemét a könny. Közben az ajkai hangtalanul elváltak egymástól. Világakvárium. Látszott, hogy sehová nem bír nézni, csak ebbe a számára ismerős arcba, az arcba, amely az enyém.

De én nem akartam az ő arcába nézni. Nem akartam kapcsolatba kerülni. Vele sem, meg a tolvajjal sem. És akkor megértettem, hogy már késő, itt nekem nincs szavam, és nem fogok fölébredni sosem. Minden álmom valóság.

Az előző rendszer – amelyet igazán még névvel sem tudunk illetni, nevezzük újkeletű, nem létező szóval pártállaminak, ironikusan, de túlzón játékosan átkosnak, vagy bonyolultan, úgynevezve, valahogy úgy, ahogy a németek körülményeskednek az NDK-val, pedig kéne nevet rá találni, mert még hallgatni is csak úgy lehetne róla, ha neve van –, az előző rendszer alapjaiban poétikus volt, költői, abban az elnagyolt értelemben, hogy nem zavartatta magát 24a valóságtól. Ha úgy vélte jónak, köpött a legelemibb tényekre. Ez a köpés a mi arcunkba hullott – s valljuk be, nem úgy viselkedtünk, mint szabad nők vagy férfiak, persze nem is egyformán viselkedtünk, volt közülünk, aki fölfelé köpött és aláállt, vagy azt kérdeztük a közép-európai öncsalás évszázados rutinjával, hogy milyen köpés?!, vagy örültünk, hogy a köpés nem turhás, hisz közénk is lövethettek volna, vagy e nyálból építettünk, hogy egy példával szolgáljak, regényeket.

Lebegtek a szavak, jelentések, közmegegyezések, szándékos félreértések és értelmezések keringtek körbe-körbe, egymást szaglászva, mint a tavaszi kutyák, varázsszavakat sodort a szél: munkáshatalom, világ proletárjai, objektív, nemzetközi helyzet, szocialista hazafiság… Mindezekért úgy gondoltam, a magyar nép érzékeny a szavakra, ennek a valóságtól független demagógiarizsának nincs esélye, bizonyos szavak itt már még egyszer nem hangozhatnak el, mert … mert hahotára fakad az ország. Hogy legalább az új demagógiának ki kell majd valamit találnia.

Semmit. Szavak (melyek tettek) térnek vissza még csak nem is a 70-es évekből, hanem régebbről, és nem nevetjük ki őket, se a gazdáikat, pedig ha nem nevetjük ki őket, megtehetik, s ha megtehetik, megteszik. Ha megint elkezd lebegni az ország, nehéz lesz eligazodni. Kékharisnya kollégám, Karl Kraus biztatására mutatok néhány példát, ő azt mondja, hogy a kort saját nevetségességének tudatára kell ébreszteni. Próbálom.

Például manapság már ismét lehet, legalább évtizedes szünet után, ismét lehet az ellenség malmára hajtani a vizet, van tehát malom, van víz, és óh, van ellenség is. Amikor március idusán kibújt a főpolgármesterből a Demszky, azt találta mondani, hogy legyünk éberek. Nem leszek éber. Figyelmes, óvatos igen, akár gyáva is, vagy bátor, de éber nem. Legyen éber a Bástya elvtárs. Vagy ez valami mélységes mély idők kútja irónia volt, hogy el a kezekkel a vietnami napilapoktól? Inkább ajándékozok egy szinonimaszótárt a fővárosnak. A hamis tájékoztatás nem más, mint, na mi?, ha hiszik, ha nem: ellenforradalom. A rádióban pedig vallásüldözés folyik. Pecsétezés. Kilátástalanság, pesszimizmus nincs, ez nem jellemző az egészséges magyar néplélekre, ezt úgy, ahogy van, az újságok találják ki, illetve médiumok, sőt médiák, illetve ha-ha médeák (derültség új szövetség felől), vannak még hibák, elvtársak, de az irány jó, a hibák, meglehet, vannak, de nem 25tipikusak. A gyöngyszem: az írónak ma már nem kell az új hatalom ellenében politizálnia. Majdnem szó szerint 51-es mondat, ott néphatalommal.

Tovább. Vajon nem a legundorítóbb, a legszemetebb reflexe volt a múlt rendszernek a számára kellemetlen emberek kitessékelése az országból? S akkor most mégis lehet azt mondani, hogy aki ilyen meg olyan, az tegye a zsebébe az útlevelét? Sőt, még hőbörögni is lehet, hogy csúsztatás és szövegösszefüggés. Szeretném én azt a szöveget látni, melynek összefüggéseiben ez védhető. Hogy nem tenni, hanem süllyeszteni. Röhej. Miért nem nevetjük ki, pártállástól függetlenül, az ilyen embert?

A csúcs persze az ellenség, ennek a klasszikus formája tért vissza: a külső és a belső. Ez a leghihetetlenebb, mert ez még biztosan benne van a fülünkben, lévén idézet „az 56-os ellenforradalom négy oka” című szonettből: volt nemdebár a külső ellenség, a belső ellenség, harmadik a Rákosi és bandája, negyedik meg talán a fokozódó nemzetközi helyzet. Erre most megint van külső meg belső, sőt még körül is vesznek minket. S amikor valaki megjegyzi, hogy miként vesz minket a belső körül, akkor egy literátus ember nem azt válaszolja, hogy ez egy rossz mondat, de egyébként ez meg az (?), mert hisz ez, ismét pártállástól függetlenül, egy rossz mondat, nemcsak az, de főként az, ez az egyetlen bizonyos benne, minden más puszta föltételezés, nem, hanem azt válaszolja, hogy a külső ellenség is lehet belül, és a belső is lehet kívül. A mindenit. És hinnye. Tényleg. Akkor tehát van külső ellenség, belső ellenség, belül lévő külső, belül lévő belső, kívül lévő belső, kívül lévő külső, tehát belsőbelső, belsőkülső, külsőkülső, külsőbelső, plusz a határesetek, határon lévő belsőkülső, azaz határ belsőbelső, és így tovább, mely továbbtól most megkímélem nemzetem, házi föladat végigpörgetni.

Tehát zsebemben az útlevéllel, süllyesztve, éberen, kívül-belül, hajtva a malomra a vizet, ezt kéne komolyan vennem? Menjetek a csudába.

Mellesleg ez a körülvevő belső, ez csupán gondolatilag, politikailag, emberileg és nyelvileg zagyvaság, topológiailag, ha nem könnyen is, értelmezhető (ez a szellemi aty védelmében elmondandó). Ezek szerint a nemzet előtt a következő föladat áll: vegyük ezt a sokat szenvedett, csökkenő átmérőjű kis országot, vágjunk ki belőle egy körlapot, és ezen vezessük át a haza vékonyabb 26részét, majd az egymás mellé került végeket, mondjuk Kőszeget és Nyíregyházát forrasszuk egybe. Emberséget, magyarságot kívánó munka, de megéri, mert eredményül egy úgynevezett Klein-kancsót kapunk, ami ugyanaz, mint a Moebius-szalag, csak térben, amelynél tehát értelmetlen külső és belső felületről beszélni, következésképp az ilyen, Klein-kancsós hazában egyszerre foghatunk kint is, bent is egeret. Ami poétikus gondolat. Természetesen azt majd még el kell döntenünk, hogy ki lesz közülünk az egér, és ki a macska. Cin-cin, miau.

Az Erdélyi Zsuzsanna szerkesztette Boldogasszony ága című kötetet lapozgatom, amely a népi vallásosság köréből való tanulmányokat tartalmaz. Erdélyi Zsuzsának már régóta köszönettel tartozom, a Hegyet hágék, lőtöt lépék archaikus imádsággyűjteménye óta. Én könnyen tudom könyvekhez kötni az időt, odaláncolni, kétlakiságomban akár úgy, hogy amikor ezt meg azt írtam, akár úgy, hogy amikor ezt meg azt olvastam. Amikor A félkegyelműt olvastam, egész éjjel esett az eső, esett az eső rá a hóra, este, a regény elején még tél volt, s mire Miskin herceg sorsa beteljesedett, reggelre – már tavasz. A Kosztolányi-novellák idején lázas voltam, nappal és éjszaka összemosódott. 79 őszén pedig megfordult, a Függőt írtam, hajnalban feküdtem, késői ebédhez keltem (akár Weöres Sándor, susogtam magamnak). 1976-ban a Termelési-regényt írtam és a Hegyet hágékat olvastam. Lenyűgözött az időnek, a történelemnek, a múltunknak, a hitnek és az életnek a tágassága és mélysége, amelybe bepillantást engedtek ezek a szövegek. Itt-ott látszik is a regényben ennek a nyoma, és az sem véletlen, hogy a könyv francia kiadásában a cím is onnét való: Három angyal őriz engem, troá anzs vagy hogy is.

E mostani könyv bevezetője a nemrég elhunyt Alszeghy Zoltánt idézi, aki a teológia és a népi vallásosság párbeszédét tanulmányozza, amely párbeszéd korábban legalábbis merevnek volt nevezhető, „noha ez nem két idegen vagy éppen ellenséges tényező találkozása”, és „ha az egyik a másikat lenézi, önmagát kicsinyíti le vele”. Máskor és máshol is megszívlelendő mondatok. Azután 27arról esik szó, miért érdekesek, miért tetszenek ezek a szövegek. Először is szépek. „Meglep a szavak zamatja, a beszéd ritmusa és dallama, a képek eredeti, közvetlen, kevés szóval sokat mondó harmóniája… Az ilyen szövegek akkor is tetszenek, ha nincs különösebb kapcsolatuk a közösséggel, amelyből fakadtak. De a magyar vallásos néprajz olyan valóságról beszél, ami a miénk. Szinte látjuk magunk előtt a fekete kendős öregasszonyok hosszú sorát, akik századokon keresztül őrizték, gyarapították, formálták ezt a „leletet”. Ha fölemelhetnénk ezt a kendőt a homlokukról, ki ne találná köztük valamelyik ősanyját? A közlési formák a mi nyelvünk zenekarának hangszerei, a kifejezett élményekben ott rezeg a mi idegrendszerünk sajátos hangszerelése: azt lehetne mondani, hogy a leadás olyan hullámhosszon történik, aminek a fogására velünk született felvevőkészülékünk természeténél fogva alkalmas.”

Hát most csupán ennyit akartam mondani, ezt a trivialitást, hogy van szépség, amely azért és csakis azért észlelhető, mert magyarok vagyunk. Ezt meghatódottság nélkül említem, inkább ridegen. Csupán ennyit akarok tehát, leírhatni egymás mellé e két szót, szép, magyar.

Itt a könyvhét, a szokásosnál is szívesebben babrálnék könyvekkel, de hát megint kicsit elsodort – Márton László szép szavával – a valóság. Nem mintha a könyv nem volna az, vagy nem bírna sodorni. Egy régebbi kiadású könyv került a kezembe, egy fölvágatlan, és az ebből fakadó kalandjaimat, fakadj kaland!, akartam részletezni. Valljam be, én marcangolós fajta vagyok, marcangolós magyar ember, a leveleket például nem fölnyitom, hanem fölmarcangolom, tépem, tépázom, szaggatom, szegények, ahogy ott hevernek aztán mintegy kibelezve, megbecstelenítve, vérben. De itt, látva a keletkező cikcakkokat mint lapszélt, elszégyelltem magam. És akkor kiderült, hogy egy olyan házban lakom, pontosabban egy olyan nővel lakom együtt, aki tart papírvágó kést. Ki remélhette 28ezt?! Hogy így is el tudjon telni húsz év… Aztán az a selymes fogdolódzás, a fölnyitás, a megadás – a könyvről beszélek –, a tevés-vevés, az ismerkedés néma mozdulatai, és a ritka öröm, hogy valami gyakorlati problémát megoldok, ujjongásom mért ismert volna határt…

Ám ujjongásomat új mederbe terelte a Göncz Árpád elleni attak, bár épp most hallom, igaz, hogy csak a rádióban, hogy nincsen attak, nincsen hajsza, csak jogbiztonságra való törekvés és kormányzati felelősség és kötelesség – na hála istennek.

Nézem ennek a Debreczeni József nevű embernek a Népszabadságban megjelent írását, amely az államelnök alkalmasságát vizsgálja – már nem emlékszem, milyen eredményre jutott, csak a hangnemére, erre a barátságosan okos, gyöngéd, és emberies gordonkahangra, zsongásra, melyhez képest a Magyar Narancs pápa-cápa-száma egy halk lorettói-litánia-parafrázis. Ha éktelen baromsággal találkozik az ember, mindig fönnáll a dilemma, hogy ha rendesen foglalkozunk vele, az olyan, mintha komolyan vennénk, ha meg sehogy, akkor az a veszély fenyeget, hogy mások veszik komolyan. Erről a cikkről az a vicc jutott az eszembe – ez az új újságírás úgyis szereti az állathasonlatokat –, hogy a hangyák móresre akarják tanítani az elefántot, a legvakmerőbb előáll, a többiek meg körülveszik és buzdítják: Fujtsd meg, Dodi! Fujtsd meg, Dodi! Ettől a Fujtsd meg, Dodi-tól hangos most a pagony. Pedig nem minden ám nyegle vacak felelőtlenség, amit Dodi mond, mert például azt mondja, hogy Gönczöt Antall találta ki. Ami bizony igaz. És ki tudhatta azt előre, hogy így bele fog trafálni, meg is ragadom az alkalmat, hogy mind magam, mind nejem és a négy kis poronty nevében valóban köszönetet mondjak a miniszterelnöknek, hogy kitalálta nekünk Gönczöt. Okos, intelligens, nagyvonalú, az ország számára igen hasznos lépés volt, egy csöpp Európa.

Apropó szamárság. A liberális magyar demokrata cikkének címe: A király meztelen. Ez, kérem, szamárság, nem meztelen. Mert amikor már mindenki meztelen, minden király, kiskirály, paraszt (a szó szellemi értelmében), dzsentri és a velük szolidáris úri magyar középosztály, mindenki pucér, akkor a Magyar Köztársaság elnökén még mindig van egy gönc. Úgyhogy nyugodjatok már meg egy kicsit.

Egyik honfitársam így dicséri a másik honfitársamat: „figyelemre méltó, hogy ’85-ös keltezésű regényében ’56-ot említvén soha nem használja az ellenforradalom kifejezést”. Hüm, hüm, hogy finom maradjak. Lassan tényleg kéne egy AMNÉZIAROVAT-ot indítanom. ’85-ben élő ember nem nevezte ’56-ot ellenforradalomnak, az egy pechvogel Berecz Jánost kivéve, aki nem kapta el a ritmust, de ő is csak a Kádár jelenlétében. Méghogy figyelemre méltó… Ideje megírnom az emlékirataimat, az Emlékiratok Fecnijét.

Elöljáróban leszögezem, hogy én József Attilát jelentős magyar költőnek tartom, ha pesszimizmusával – ma már! – nem értek is egyet, mert nem vezet sehová. Légy ostoba!, írta ő, hát ne légy ostoba!, írom én, nem erre van szüksége most az országnak, és kiterítenek úgyis. De ezt csak mellékesen. A 80-as évek közepén jártunk, szügyig a szocializmusnak nevezett őrület mocskában, szügyig, de nem szívig. A szabadság kis körkörösei már készülődtünk. Családomból szabadcsapatot szerveztem, iskola után a kertben lőgyakorlatot tartottunk, vagy fölkerestünk más baráti egységeket (nevek – igazolások – a szerkesztőségben), az egész ország lázban égett, érződött, nem bírják már soká, tízmillió akarat állt szemben nullával. De azért az nem volt gyerekjáték, börtön, akasztás – ugyan már nem, de gyerekjáték se, például Barbie. És akkor híre jött, álnok dísztávirat formájában, hogy József Attila-díjat akarnak adni nekem. A szemetek! Nem elég, hogy kiforgattak az örökségből, kitelepítettek – most még ez is! Azonnal őrséget szerveztem a ház köré, Zsozsikánk még csak négyéves volt, de már hibátlanul kezelte, a kis Thököly Éva, az aknavetőt, Bécsből hoztuk, a Gorenje-akció keretében, ki ne emlékeznék. Elkövettem azonban egy apró hibát, amely később végzetesnek bizonyult. Mert míg a pulyák s nőm járőröztek, én elmentem a díjátadó ünnepségre. Azonnal körbefogtak, menekültem volna, de már késő, letepertek. Köpeczi elé vonszoltak, győzvén a túlerő. A szemem szikrát hányt az indulattól. Ölni tudtam volna. De a kultusz akkori minisztere nem kegyelmezett, szétfeszítették a szám, s tömték belém a díjat, rángattam a fejem, mindhiába, csak nyomták és nyomták, 25 ezer volt vagy 30, nem is tudom. Próbáltak megalázni is, de az nem sikerült. Ekkor Köpeczi gyáván elmoso30lyodott, mire én a szemébe vágtam, nem érdekelt előmenetel, család, odavágtam neki: Köszönöm szépen, így, minden kertelés nélkül, belevaló gyerek. És ott, akkor azt mindenki értette, az egész pártközponti slepp, mindenki, hogy ebben nincs, nem is volt és nem is lesz köszönet. Így történt.

A felejtés hozzátartozik a túléléshez. Ha minden bűnünkre, alattomosságunkra, árulásunkra, kicsiségünkre emlékeznénk, akkor az sem segítene, ha cserébe minden kiválóságunkat észben tarthatnánk. Másfelől meg: emlékezet nélkül nincs erkölcs. Nem szép, ha a csillagot is lehazudjuk az égről – sötét lesz akkor, és óhatatlanul belelépünk az éji tócsákba, átázik a cipőnk, meghűlünk, fölfázunk, és tele lesz az a szép nagy magyar fejünk takonnyal. Gajra mennek így a nazálisaink is. Nehezen fogunk tudni szerelmet vallani. A dolgok összefüggnek. Igaz, a sánta kutyák fürgék, akár az állami Mercedesek.

Három kora nyári hét végén egy Szentkirályi utcai setét pincében Monori Lili és Székely B. Miklós elenyésző, bár növekvő számú közönség előtt – mit is csinált? Kéne egy állítmány. (Amennyivel egyszerűbb, eltekintve attól, hogy nem jelent semmit, népben-nemzetben szöszmötölni, mint alanyban-állítmányban – nem is beszélve az egyeztetési hibákról!) Ha jól megnézzük: alany is kéne. Kicsoda mit csinált? Mondjuk: ezt-azt, és két fantasztikus színész. De ez is csak félig igaz, mert egyrészt Monori Lili az egyik legnagyobb magyar színésznő, másrészt meg, ha színész az, aki játszik, akkor ő nem az, persze továbbra is fantasztikus.

Ezek nem csupán a személyes bizonytalanság kérdései. Mit lehet kitalálni akkor, amikor nincs mit kitalálni, amikor minden ki van találva? Hol van a művészet? Van-e helye és hol? Hol az a rés, az a repedés ahová benyomható volna a művészet, mondjuk az adidas és Szarajevó közé? Nincs rés. És ez ellen még ágálni is nehéz, egy rendes demokráciát epatírozni sem lehet, mert a szeme sem rebben, azonnal magába olvasztja a botrányt is, nem tudsz beleköpni a levesükbe, mert szó nélkül a köpést is a leveshez fogják számítani eztán.

Ez itt nem pinceszínház abban az értelemben, ahogy annak idején Fodor Tamás Stúdió K-ja volt, Székely B. most nem Woyzeck. (Igaz, örökké az, szól közbe a nosztalgikus néző.) Az, egyszerűen szólva, fontos volt. Ez itt nem fontos. A marginális se fontos. Bár abban meg biztos vagyok, hogy a művészetnek olykor így el kell bújnia, be a föld alá, két emberbe, az érdektelenségbe, a sötétbe –, hogy megmaradjon; ezért marad meg, mert mindig lesz két ember. Mégis evvel egyidejűleg azt is szeretném, ha Monori Liliék a színházban is láthatók volnának minden este. Hogy ott legyenek és ők legyenek. Hogy ilyen legyen a színház. Ezt kívánni abszurd és magától értődő.

Nem is pince ez a Szentkirályi utcában, hanem pincerendszer, egymásba nyíló odúk, barlangok, félhomály. A művészet láthatatlan. Egy férfi, egy nő, két gyerek, egy lassú, idős ember, két tyúk, a félig kinyitott WC-ajtó mögött egy lámpa. Pókháló ragadt a hajamra. A játszók el-eltűnnek, itt vannak, ott vannak, vannak, beléjük bámulunk, félénken követjük az eseményeket: a férfi nővé lesz, a nő férfivé, a penészes falra egy hatalmas farok árnyéka ugrik, halk énekszó, víz, tűz, táltos, üldözés, létra, görkorcsolya, olló. A töredék mint egész, az egész mint üres. A szegénység kemény gazdagsága. Nem tudom leírni, mit láttam, nem láttam, mi történt.

Nem történt semmi. Nincs felelet, mert nem tudunk kérdést föltenni. Az ugatás, üvöltés, ordítás, bőgés, bömbölés, sírás, rívás, könnyhullatás, sírdogálás, pityergés, picsogás, szepegés, szipogás, könnyezés, zokogás, vonyítás, szűkölés, nyüszítés nem tekinthető kérdésnek.

Erős várunk a nyelv. Nem lehet büntetlenül visszaélni vele. A büntetés azután rendszerint a nevetségesség álorcájában jő. A nyelv jelzi, ha rosszul vagy nemtelenül nyúlnak hozzá, nyög, sóhajt, szenved: szól. Persze fülelni, figyelni kell, hogy meghalljuk; szakadatlanul figyelni kell, sajnos.

Itt van például ez a fontolgatás. A képviselő azt állította a miniszterről, hogy az fontolgatta, belelőjön-e a tömegbe. Ezt 32bizonyítani pofonegyszerű: kell egy videofölvétel, ahol a miniszter ül a sarokban, két kezébe fogja az egy fejét, kicsit ingázza, mint Mici Mackó, és közben azt mondogatja, hogy lőjek vagy ne lőjek. Ha nincs ilyen fölvétel, akkor nincs mese, elnézést kell kérni, valahogy belekavarodott abba a mondatba, ő csak azt mondaná, mondta volna, hogy nincs az az NDK pontozóbíró, aki ama ablakjelenetre 3,5 pontnál többet adott volna, szóval hogy a miniszter mást fontolgatott talán, de abból is lehetett volna baj. Itt, így nincs mit fontolni, a nyelv nem engedi. Hogy ezt miért kellett pörre vinni, az nem egészen világos, arról nem is beszélve, hogy a csócsálásból sok jó tényleg nem fog Mici Mackóról kiderülni. És az sem világos, hogy minderre miért van ideje följelentőnek és jelentettnek.

A következő gyöngyszem nem árt, nem használ; de gyöngéden megvilágítja az Új Magyar Újságírás eszményeit, hogy milyen is ez a pozitív zsurnál, az igenlő, milyen az, amikor valaki nem a „reménytelenség és az apátia pocsolyamélyből felköpködő szószólója”, milyen az, midőn valaki „nem a kormány, hanem Európa tisztánlátása érdekében fölvállalja az igazság nehéz szolgálatát”. Az egészet ide kéne másolni, úgy jön ki a szépsége, csak marha unalmas. A cikk arról szól, hogy a miniszter (ő az egyetlen, akinek tényleg van ideje) meglátogat egy falut, csak úgy, díszkíséret nélkül, saját (kurzív az eredetiben) autójával. „A falu sorsa érdekelte… Elindult a faluban. Gyalog. Egy siheder fiatalember szembejött vele. Köszöntötte a fiút. Kezet nyújtottak egymásnak. A fiú meglepve ismerte föl a vendéget. Kicsit alacsonyabbnak gondoltam, mondta, de biztosan azért, mert a Parlamentben mindig ül. Vajon a magyarok hány aranyat hoznak az olimpiáról? Tippelt a fiú, tippelt a miniszter.” Kicsit fölgyorsítom, a miniszter betér a kocsmába, egy kávéra, fölismerik, beszélgetés. Calypso-zoknit kap, aki kitalálja, egy milyen munkás tette föl az egyik kérdést. Bizony: egy dolgos kezű. „Letegezhetlek? – kérdezte egy bátor férfi, mire a mellette álló meghívta egy fröccsre a minisztert.” S végül az örömódaszerű zárlat: „Amikor elbúcsúzott a falutól, már csak a hold világított. Virágozzon ez az ország, szólalt meg valaki, miközben egyikük közölte: a miniszter úrral én fogok utoljára kezet! Őrzöm tenyerének a nyomát, nézett meghatódva a magas rangú vendég szemei közé a parasztember. A falusiak néztek utána; ő még intett, fehér inge megvillant a sötétben…”

Hát ehhez nincs mit hozzáfűznünk, áldassék a kéz, amely ezt leírta. Hallgassunk bele a műfaj klasszikusaiba:

És:

Békegalambunk ugyan enyhén diarés, ám ez ne szegje kedvünk, lám, nem gyökértelenül csügg e kis remek az ősi magyar kultúra csecsén.

Nézem a tévét a tévében, hallgatom K.-t, E.-t, szegények, gondolom magamban, hát hogyan beszéltek? És eszembe jut egy tíz éve leírt (kis, magyar, pornográf) mondat: Ennek a rendszernek, rendszerünknek, talán a legnagyobb bűne, hogy életünk különb-különb tereitől elűzte az emberi szót.

Úgy látszik, az emberi szó szakadatlan veszélyeztetve van.

Hallgatom őket, és nem hiszek nekik. És a pártjuknak sem. Azért nem hiszek, mert ugyan nem kétlem, hogy jót akarnak az országnak – persze nehéz volna valakit is elképzelni, aki rosszat akar –, de egyre több jel mutatja, hogy úgy képzelik, csakis ők akarnak jót az országnak. Ez nincs így, másképpen is lehet a jót akarni, arról nem is szólva, hogy több jó van. Ezt a jót ez tudja hitelesebben, azt amaz. Ha valaki a jó kizárólagos letéteményesének tudja 34magát, akkor persze mindenki más azon nyomban ellenség lesz, nemtelen országvesztő vagy megtévesztett ostoba, aki ellen kötelessége harcolni, a haza szeretete nem enged mást. (Valóban.) Egypárt-gondolkodás ez (félő, majd minden mai párté ilyen), csak ama régi rettenetes helyett, most a „miénk” van. Ami valóban lényeges különbség.

A politizálás az nem kinyilatkoztatás, hanem párbeszéd, vívás, horribile dictu, játék, én mondok valamit, ő mond valamit, ez új helyzetet jelent, amire én megint mondok valamit, próbálkozom, ő is próbálkozik, amíg rövid időre, mindketten meg nem nyugszunk. Hallgatva K.-ékat az a rossz érzésem van, hogy rám akarnak valamit kényszeríteni, amiről nem kérdeztek meg. De ez nem politizálás, ez népboldogítás, és a népboldogítás persze jobb, mint a népboldogtalanítás, de akkor se kell belőle.

Baljósan baljós jelnek nevezte K., hogy Göncz újra akadályt gördített elébük, ez őket úgymond kényszeríti arra, hogy akár az ellenzéket kikerülve is, de átalvigyék terveiket. Természetesen a jog adta lehetőségeken belül, teszi hozzá nyugtatásul. Ami meglehetősen nyugtalanító. Mintha ezt külön meg kéne köszönni.

Ez a baljós, ez a mélyen antidemokratikus reflex. A demokrácia az (ön)korlátozáson nyugszik, az ellenzék nem azért van, hogy a szavazási eredmények elegánsabbak legyenek, és el lehessen mondani, hogy minden rendben van, hisz mindenki azt mond, amit akar, hanem főként azért van, hogy „engem” korlátozzon, és én ez ellen valamelyest berzenkedem (hisz olyan jól kieszeltem már az egészet), de közben tudom, hogy jól van ez így, hogy így kell lennie, mert egyedül nem lehet jót akarni. Egyedül egy párt nem akarhat jót. Sajátos, hogy ezt ilyen gyorsan elfelejtettük.

Azt hiszem, nem megkerülhető a huzavona a médiákok (ragozása a vakondok mintájára) körül. Mindazonáltal mi, választók nem erre a háborúsdira választottuk a politikusainkat. Hanem arra, hogy oldják meg ezt a problémát. Hogy jussanak megegyezésre. Hogy ez lebegjen a szemük előtt. Hogy a valóság lebegjen a szemük előtt, és ne csupán ők maguk. Hogy a problémamegoldás eszközei legyenek. Ehelyett a problémát tették eszközzé, a pártérdekek eszközévé, és a pártprobléma ugyan nem egészen független a valóságos problémától, de nem is azonos vele.

Ez még bejáratott demokráciákban is gondot okoz. A német elnök, Weizsäcker hívta föl erre a minap a figyelmet, arra, hogy nem egészséges, ha minden ügy pártpolitikai keretben fogalmazódik meg pártérdekek mentén, és nem a maga valóságában, teljesen. Mindez azért is bonyolult, mert a pártok iránti kétkedést, fenntartást, bizalmatlanságot meg kell előznie a pártok iránti bizalomnak. Ha ugyanis a pártok elvesztik bizalmunkat, veszélyes lebegés támad, veszélyes űr (lásd a weimari Németországot).

K. is, E. is immár másképp beszél (E. legalább tudatában van ennek). Bizony más pofa kell a politikussághoz, mint a (hagyományos) értelmiségi léthez. Az értelmiségi úgy beszél, ahogy akar, ahogy tud, a politikus, ahogy lehet. Vagy ahogy kell. Fájdalmas látni az átmeneteket, az arc még ugyanaz, a száj már más; pedig ez szükségszerű folyamat. A lehet és a kell mögött is ember van, erkölcs van. Nincsen Feri, nincsen Miki, nincsen Pista, jó, rossz, közepes politikusok vannak.

Kell összefogás, pontosabban kellenek összefogások, de az ország nem egy nagy család.

Azokat az értelmiségieket, akik most tűzön-vízen át kormánypártiak, megtéveszti az az öröm, hogy ezeket a politikusokat „mi” választottuk. Ez tényleg nagy öröm és új tapasztalat. A sok év alatt elszoktunk az ilyesmitől (rá se szokhattunk), pedig ez a normális, a kormányok legitimek, a politikus pedig nem szükségszerűen cégéres gazember. Ebben a természetes örömben egy dologról feledkeznek meg, pedig ennek a századnak talán ez az egyik legfőbb tanítása: a hatalmat nem szeretni kell, nem is kell gyűlölni, hanem korlátozni kell, mert egyébként nagy-nagy baj lesz. Az általam választottakat is korlátozni, ellenőrizni kell. Ez a föladata, a többi közt, a médiákoknak, függetlenül az ott dolgozók politikai rokonszenveitől.

„Jót akarnak az országnak.” Pedig a jót az országnak kell akarnia.

Egy. A hang.

Bekapcsolom véletlenszerűen a rádiót, valami nő beszél, elhangzik az írás szó, jaj, ez afféle műhelyizé lesz, meleg van, és melegben jobb meztélláb, mint kékharisnyában, iszkiri tovább, de mielőtt arrébb tekerném, fölfigyelek a hang bizonytalan huppanásaira, az élő fogalmazás nagyon is jól ismert kínja hallatszik ki az ötölés-hatolásból, a folyamatos aggály, félelem és öröm minden szóra, szórendre, mondatra vonatkozóan. Csak író tud ilyen zavaróan törekedve szólni, hangos kéziratoldalt létrehozva, áthúzásokkal, kiikszelésekkel, újrakezdve, elkanyarodva, ám végül csak-csak befejezve, egyelőre.

És tovább is így, őzve, megtorpanva, válaszol is meg nem is, a válasza kérdés is, tűnődés, előre nem tud semmit, de bizonyos dolgokban nyilván hajthatatlan. Életének egyes szakaszairól beszél, őszintén és szemérmesen, az élet ritmusáról, meg a családról, azután az anyaságról, elképesztően természetesen. Ha nevetséges akarnék lenni, és hát ez hosszú távon nehezen elkerülhető, azt mondanám, az embernek szülni volna kedve, ami csupán annyit jelentene, hogy hirtelen látszik, meg- vagy kilátszik, milyen hatalmas dolog, esély: nőnek lenni, asszonynak lenni… És semmi sincs ebből az újfajta mézmázból, a család mint talpkő körmönfont dicséretéből és az anyaság hasznos nagyszerűségéből. Dicséret van és nagyszerűség van. A test védekezik, meséli Vathy Zsuzsa, vatizsuzsi, mert közben kitudtam a kollegina személyének titkát, a test biztosítja a nyugalmat, lágyabb lesz, tompább, mint egy védőernyő, olyan, hogy azután a szülést követően elég legyen egy semmilyen budapesti utcán körbenéznie, hogy elsírja magát, annyi élményt, gazdagságot fog föl egyszerre. Szól a hang, okosan és érzelmesen, pontosan és vállvonogatva, kedvesen és szigorúan, és mindenekelőtt bátran, bátran, bátran.

Kettő. A boszorkány.

Ki gondolta volna, hogy boszorkány fiatal is lehet, sőt lánykorában szép is, „sűrű fekete haját, ha cibálta a szél, olyan volt, mint a vihar tépte fa, ha rásütött a Nap, dalolni kezdett, és úgy tudott csicseregni, mint a madarak, ha pedig seprűjén lovagolt, még a 37felhők is utána fordultak”. Ki gondolta, hogy vágyai vannak, álmai, reményei, és az öregedése is (három nap alatt százévesre) valami férfiüggyel hozható kapcsolatba, ki gondolta volna, hogy a boszorkány – nő? Rendes, valóságos nő. Arra tanították, hogy minden földi halandót térítsen le útjáról, szépségével, jóságával kerítse hatalmába, „de vigyázzon jól, mert ha egyszer valakit nem sikerül megszereznie, örökös vágy, örökös fájdalom költözik a szívébe, mit nem pusztíthat el azután már soha”. Csak lassan jött rá, hogy a valóban fontos ügyekben semmiféle varázslat nem használ, csak magára számíthat, a szívére, a ráncaira, görbe hátára. Így lett ez a boszorkány is bátor. És szomorú.

A boszorkányt Amáliának hívják (ritkán Kakasmandikónak), a könyv címe: Amália álmai, alcíme: mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról, írta Boldizsár Ildikó, rajzolta Szalma János, szép könyv, gondos kézimunka, megjelentette a Lánchíd Kiadó.

Az elmúlt hetekben többször is olvashattuk, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak. Ez számomra egy percig, mit percig!, egy minutáig nem volt kétséges, az is igaz, honfiúi keblem ettől nem dagad, mert nem tudom igazán, hogy a nemzetek úgy általában mennyire alávalóak, mi az az alsó korlát tehát, melyet így Zrínyivel magunknak szabtunk.

No, de mi történt? No de az történt, hogy tegnap kiderült, én, ha nem is időtlen idők óta, de már egy jó bő éve valami sövalié dö ez meg az volnék. Hogy derül ki az ilyesmi? Fogadás, nagykövet, pezsgő, kis sznobság, nagy hidegtálak, kultúra, összetartozás, Európa, váratlan kis öröm? Minden bizonnyal. Konkrétan jött egy küldönc, tán nyugdíjkiegészítés, egy elvtárs a központból, és kis lábaskában kegyelmeséktől hozott egy borítékot. A boríték furcsán hasasodott, mintha egy mongol marhamájkonzerv rejtőzött volna benne. De nem, hanem az összerolnizott kitüntetés, meg két levél, egyik az illető ország hosszú (lang) nevű kultuszminiszterétől, melyben az baromi nagy örömének ad kifejezést, a másik az 38itteni kultúrattasé levele, aki szintén a baromi nagy örömének ad kifejezést.

De még további baromi nagy örömök vártak rám. Ugyanis megláttam, hogy a miniszter levele ’91 májusi keltezésű. Szóval én már akkor egy éve ilyen ló-szerű vagyok, egy éve tökre tisztelnek a levél szerint ama eminensen európai országban, én meg, tahó, a fülem botját sem mozdítom. Fölhívtam hát a nagykövetséget, hát mégiscsak, hol értem én nyilván félre az egészet. Nagy ország, sok titkárnő. Elmesélem az elsőnek, örül, gratulál, kapcsol, második, örm, grat, kapcs, harmadik örm, grat, s megállapítja, hogy a küldemény most jött meg P.-ből, ezt előbb imposszibilis volt kikézbesíteni. Ezt én beláttam, ő örm, és grat, mi letettük a kagylót. Ennyi.

Összeszámolva legalább öt embernek okoztam örömet, illetve biztosított az öröméről, öt lény, férfiak, nők, országhatáron innen és túl. Egy őszintén boldog sövalié kúrta be az egész borítékos európai hóbelevancot a sarokba.

G., aki jól tud mesélni, meséli, és van egy sánta kutyája, a Szvetter, hogy a kertjük előtt mostanában a vízparton rendre megáll egy autó, egy család, az asszony béna, az apa és a fia reggel kiemelik az autóból, tolószékbe teszik, kigörgetik a napra, ki a vén folyóhoz, délután ötkor meg vissza. Közben, mellékszál, meglehetősen hangosak, meg szemtelenek is.

Ma reggel éppen úgymond pakoltak, amikor G.-ék odaértek a sánta kutyával. A férfi, karjában az asszony, rápillant a vidáman kacsázó Szvetterre, és csodálkozva, szinte öntudatlanul mondja, hiszen ez sánta, ez egy sánta kutya, de hát akkor mért?!, akkor mért nem lövik agyon?, egy sánta kutyát, mire való?, mért nem lövik agyon, mért, mért nem, motyogja, és gyöngéden a tolószékbe teszi a magatehetetlen testet.

Én nem fogom be pörös számat. Ez tiszta sor. De mi van, ha nem pörös a szám? Ha, mondjuk, csak csókos? Azaz lehet-e most beszélni, beszélni úgy, ahogy szoktunk? Vagy most már „nem olyan időket élünk”? Mi a helyzet, ezt szeretnénk tudni. Mi az ábra, merre hány centi? Farolunk jobbra, vagy csupán küzdünk a nehézségekkel, melyek európaiak? Az a baj, hogy az nem úgy van, hogy lesz majd egy jel, hogy most már minden jó szándékú ember legyen ám résen, mert baj van. Hanem hirtelen kiderül, hogy már baj van, és/mert nem voltunk résen.

Ha valamit igazán utáltam az elmúlt rendszerben, az a folyamatos résen levés volt, a szakadatlan figyelem és fegyelem. Szabadságban élni éppen azt is jelenti, hogy nem kell annyira figyelni. A szabadságot szabadságban is védelmezni kell, de nem nagyon. Elég olyan álmosan, álomszuszán. Akkor most: ébredj, magyar?

Sollenek, kellek kerítik be az embert. Mi történik itt? Hát bizony, nem tudom. Vagy kéne? Nézem, és nem látom. De nem akarom, ahogy mondani szokás, kivárni a végét.

Nem erről akartam pedig beszélni. Egy héten át Németországban kóvályogtam (posztmodern stílusdiktatúra), s gondoltam, útibeszámolok az ún. magyarélményeimről (magamat leszámítva, aki is permanens magyarélmény vagyok), nem nagy dolgokra gondoltam, egy mondatra például („Magyarország büszke lehet, sokkal nagyvonalúbban viselkedett menekültügyben, mint mi, németek”), vagy egy kérdésre a hamburgi kocsmában („Mondd, hogyan is hívják azt az őrültet a lebensraummal?” – Nem mondtam meg.), meg kis irodalmi jók-ra, a frankfurti ősirodalmárra, aki mint egy gyerek lelkesedett Kertész Imréért, vagy hogy kinyitok egy újságot, és éppen Krasznahorkairól írnak benne hosszan, vagy hogy egy lübecki kirakatban Szabó Magda könyve néz rám (Insel Verlag), és arról az új érzésemről, hogy mintha már nem ácsorognának olyan magányosan a könyveink külföldön, szinte pucéran, csupán önmagukra hagyatkozva, így önmaguknál kevesebbet jelentve, hanem hogy talán megkezdődött az a halk párbeszéd, amelyet a könyvek mindig is folytatnak egymással, így segít az Édes Anna Nádasnak, Petri Móricz Zsigmondnak – és fordítva és keresztül-kasul, azaz élve, éledve.

Ilyesmikről. Jegyzeteket is csináltam. És visszaérkeztem ebbe 40az októberi sajnálatosba, éppen a Boross-össztűzbe pottyantam bele, és egy pillanat alatt minden kizárólag erről szólt, illetve erről hallgatott. Ehhez nekem nincs mit hozzáfűznöm. A látvány ellenkezője úgy írható le, hogy egy elegáns ősz, konzervatív úr riposztozott két bravúrosan fölkészült újságíróval a finom, értő, értelmes és elfogulatlan közönség előtt.

Nulla, semmi, ott nem történt semmi. A probléma az, hogy ez a semmi mi vagyunk, mert valamelyik résztvevő végtére csak mi kell legyünk. Vagy ha nem mi vagyunk mégsem, akkor meg mért ez a ripacskodás folyik? Akkor mégiscsak szólni kéne, hogy ne így legyen, szólni kéne, hogy legyen más.

Ha, akkor. Én, te, ő, mi, ti, ők.

Azért jöttünk össze az Írók könyvesboltjában, mert részint összejöhetünk, ez olyan hely, ahol össze lehet jönni, ahol ilyenféle dolgok megtörténhetnek, megeshetnek, ahol szívesen elvan az ember, és nem sok ilyet tudunk mutatni ebben a szép, nagy városban, részint pedig hogy köszöntsük Visky Andrást és új, Hóbagoly című kötetét (Pesti Szalon Könyvkiadó, irodalmi vezető Kőrössi P. József), azaz örömre vagyunk itt (voltunk ott).

Hogy ne csak mindig más mondjon szamárságot, én tizenötmillió Visky András olvasójának érzem magam. Nem keverném ezt az otrombaságot ide, de legyen akkor ez most alkalom eltűnődni azon – röviden –, mit jelent innét nekünk, hogy valaki erdélyi költő, mit jelent ez a 15, mit jelent a magyar irodalom sokat hangoztatott egysége.

Kihívón azt lehetne mondani, hogy semmit sem jelent, és azután e semmi bőségét, lehetőségeit lajstromba venni.

Amikor annak idején, ’70 táján, Vári Attilát, Csikit, Sigmond Istvánt, Bodor Ádámot olvastam, többnyire nem is tudtam, hogy erdélyi írók (Sütőről tudtam, ott ez hozzá is tartozott a szöveghez). Mintegy véletlenül – az alulinformáltságnak köszönhetően, matematikus hallgató voltam – természetesen viselkedtem. Nem csináltam mást, csupán olvastam, nem vettem semmi mást figyelembe. Mindez hangsúlyosan egy könyvember, egy olvasó szempontja, 41és hát természetesen nem csak azok vagyunk. A 15 egy „szabadsághiányos” környezetben folyamatos dráma, provokáció, a zsarolás terepe. De az olvasó, az író így fejezi ki elkötelezettségét a 15 millió iránt, így, evvel a helyhez nem köthető figyelemmel és szeretettel, melyre minden („jó”) magyar könyv számíthat. Kolozsvártól Torontóig. Nem nagy dolog ez. De nem is kicsi.

Mert másfelől meg milyen varázslatosan sokfélét jelent ez, milyen sok mindent tud például egy erdélyi költő, amit mi nem. Ó, nem, magyarul nem tud jobban, ez egy közkeletű tévedés, blődség, az erdélyi írók nem tudják jobban a nyelvet, mért is tudnák, csak másképpen tudják. (Talán s olyik s olykor szebben beszél, ékesebben – bár többnyire ezt is a nosztalgia mondatja velünk.)

Sok olyat tud Visky is, amit csak onnét tudhat. Más van a szemében, a tekintetében, más arcok, más vidék, hatalmas havazások, hegyek, melyekről nekünk nincs tapasztalásunk, nagy, furcsa vizek, melyeket mégis Dunának hívnak, mástól (is) retteg, másképp hallgatták le, el, ki, minden más, az édesanyja is, az édesapja is. „Állunk és roppant terhünk ez.” Másképp kell és lehet onnét álmodni „Európa havas arcáról, az utak mentén álldogáló fehér köpenyes fákról, s az írógép testéből előre szegett fejjel kiemelkedő betűkről, amint a szárnyalás ősi mozdulataival magasba törnek, majd visszahanyatlanak és itthagyják törődött ragyogó arcaik az asztalon”.

Bölcseleti hajlam és iskolázottság van együtt a mindennapi érzékenységgel, a tárgyak, tájak, növények iránti figyelemmel – sajátos érzékiségben. Fegyelmezett, de nem szigorú nyelv ez, úgy mondanám, barátságos geometria, a tisztaság iránti, előítélet nélküli vágy, firka, pontos vonalakkal. Visky újra meg újra tiszta lappal indul. Szepesi Attila jut az eszembe, az ő csöndes határozottsága és gazdagsága, nyugalma, rejtőzködő metafizikája.

A gyöngeség himnuszai, sok, dalai ezek talán – mily erős a lélek, ameddig gyenge, olvassuk, és azután persze azt, hogy mily nehéz gyöngének lenni s nyitottnak…

Sok olyat tud Visky, mondtam, amit csak onnét. De olyan sokat azért nem lehet tudni. Ez a más, ez ugyanolyan is. Ugyanazt tudja, mert azt a mást ugyanavval kell összemérnie, mint nekünk, ugyanavval a nyelvvel, nincs mi, ti, ugyanazt tudjuk kicsit más42képp. Ez a kicsi az irodalom lényege vagy inkább esélye, a kicsi, radikális különbözőségei ugyanannak az ismeretlennek.

Sehová nem rejtőzhetem, írja, kitakarnak a gomolygó alanyi mondatok. Nincs tizenötmillió, egy Visky András van, de ő nagyon, ő, „a hóbagoly, világítja s kézre keríti a tolla, mely ápol s eltakar”.

Az szerencse, ha egy tizenhat éves fiú elkezd naplót írni, és azután, idővel, szép lassacskán kiderül, hogy ő Váli Dezső, a festő.

Minden ember érdekes, de nem minden ember naplója érdekes. Ezt a naplót természetesen a képek felől nézzük – vissza. Van ebben a szemléletben minden, ami olcsó: nagy ember papucsban, kulcslyuk, karriertörténet. Talán azon a képen az a sikált folt innét, most fejtődik meg – bennfentesség és valódi tapasztalat.

Látjuk, ahogyan nől egy ember, nem úgy értve, hogy egyre nagyobb lesz, egyre válibb (noha ez is igaz), hanem ahogy egy fa. Lombosodik, elhagy ágakat, nehezül.

Egy fiatal ember tervez, tervezi magát, s mi ellenőrizni tudjuk őt, részint belülről, a szövegből, részint kívülről (egy másik belülről), a képekből.

Nemcsak művész-napló ez, hanem akárki-napló is ez, egy jedermann följegyzései, egy értelmiségi itt, a 60-as, 70-es, 80-as években.

Persze állandóan érezni, hogy aki ezt írja, festő. Szemes ember. Váli (hála istennek) nem „jótollú”; nincs igazán viszonyban a nyelvvel. Ha stílust és (göcsörtös) pontosságot mondunk, az a fogalmazás mögött álló emberre vonatkozik. Valaki beszél, ezt halljuk. Ez az aggálytalanság is előny, sok jó egyszerűség következik belőle.

Mondatgyűjtemény: „Képeim önkényesen alakítják magukat, sajnos. Örülök neki, ha jól.” „Színeket kellene gyűjteni.” „A felkészülés munkáját (egy évtizedig tartott) befejeztem.” „Lázas tempóban hajszoltam életemen át nyugalmamat.” „Segíts, Uram, hogy megtaláljam e hármas közösségben (Kata, művészet meg én) a méltányos egyensúlyt.” „Nem jó képeket kell festeni, újakat kell mondani.” „Elég sok mindennek ő az oka, de nem hibás semmi43ben.” „Egy marha középkorú férfi mindig akcióban, ill. reakcióban gondolkodik. Hogy akkor majd én… Semmit nem lehet csinálni.” „Csak a munka, ijedten kapaszkodom bele.” „Hogy a disznókarajt mivel klopfoltam ki, azt csak négyszemközt vagyok hajlandó megmondani.” „Gyönyörű csaj reggel, tejboltba menet az utca túlsó oldalán. Elrontotta az egész napomat.”

Jó és rossz napok, szikár őszinteség, szigorú szeretet. Van levél, ajándékozó, kérő, felszólamló, szerelmes, Grósz elvtársnak szóló és főpapnak szóló, van elmélkedés, dalszöveg, ima, családtörténet, művésztörténet, kortörténet.

Lehet mondani, törmelékes anyag – mégis mutat egy nagyobb, mélyebb dimenziót.

„18 éve hallgatok ebben a szobában, amiben élek.” Egy lélek története is ez, harc a csönddel és a csöndért.

Még soká lehetne szálazni ezt a gazdag anyagot, de inkább megismétlem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kézbe vehettük ezt a naplót, dokumentumát e sok mindennek, embernek, időnek. – Uram, ma kivételesen fogadd el imának, amit itt most hajnalban – fél öt óra – írok. Már mást kellene csinálnom és reggelizni is szeretnék. Köszönöm. Ámen.

Kérdi múltkor a barátom, hogy szoktam-e még olvasni. Szoktam hát, mért kérdi. Merthogy régebben beszélgettünk könyvekről is, most meg csak újságcikkekről.

Valóban. És evvel nem azt sugallnám, hogy ne beszéljünk az újságcikkekről, nem is lehetne nem beszélni róluk, hisz végül is ilyenkor a sorsunkról esik szó, az országról, arról, hogy mifélék is leszünk mint ország, de ha csak ez történik, az kevés, akkor nem vagyunk írók, ami persze önmagában nem nagy baj, az csak akkor baj, ha az író nem író. Belebeszélni, beleavatkozni és finnyásnak lenni, elvontnak, korszerűtlennek, nem aktuálisnak, tájékozatlan44nak, naivnak, gyerekesnek, azaz másról is beszélni tudni, ez volna, ami kellene.

Folyamatos, rendszerfüggetlen érzésem, hogy a magyar irodalomban kevés a munka, azaz a csöndes üldögélés, maflaságokon való mélázás, illetve másfelől a meglévők számbavétele, birtokbavétele. A magyar irodalom nem foglalkozik eleget önmagával (ez egyáltalán nem volna leszűkítés, beszűkülés, ellenkezőleg, hiszen eleve semmiről nem mondható, hogy nem tárgya az irodalomnak). Mintha az irodalom nem az irodalommal törődnék, és főként nem arra gondolok, hogy némelyek átvedlettek politikussá, prófétává, pappá, tanítóvá, ez tiszta sor, még csak nem is a teljesítményekre, könyvekre és folyóiratokra, hanem főként (most) a kollegiális beszélgetésekre, a magánbeszélgetéseinkre. Hogy egymás közt ritkán fecsegünk szakmai ügyekről, problémákról, lehetőségekről, ez is jelezné a munkát, azt mutatná, hogy ezen jár az agyunk. (Persze az is igaz, ahogy múlik az idő, egyáltalán beszélgetni is nehezebb, „ritkul a levegő”…)

Mindez akkor jutott az eszembe, amikor a minap egy Ottlik-mondatba botlottam, nem volt az valami különleges mondat, csupán az látszott rajta, hogy évekig ültek rajta, hogy valaki egész élete súlyával hajolt erre a nem valami különleges mondatára. Mondat másképp, könnyebben nem születik.

Nincs mese: dolgozni kell: mesélni, mondjuk.

Én mindenféle (jól elvégzett) munkát becsülök. A véletlen két, diákoknak szóló könyvet adott a kezembe, tulajdonképpen afféle „puskákat”. Általános iskolásoknak szól az első, Lami Pál és Rónai Béla tanár urak könyve, Lant és toll, irodalmi alapismeretek diákoknak. A másik Németh Pál író munkája, érettségizőknek szóló történelmi „tétel-gyűjtemény”, úgymond a félmajmoktól a puha diktatúra alkonyáig foglalja össze az összefoglalandókat. – Okkal gyanakszunk, ha a milliomossá válás tuti módszereiről hallunk, a boldogság megfejtett titkáról vagy a fájdalommentes szülésről. Hogyan érettségizzünk könnyen, gyorsan? – erre is tudni a választ, sehogy, érettségizni lassan és nehezen lehet csak, és ez így van rendjén, a matúrát nem megúszni kell, hanem abszolválni. De az jó, ha nem marad magára a diák. Ebben 45legnagyobb támasza a tanára. De segíthetnek az ilyesféle könyvek is, mint ez a Történelmi kiskáté vagy a Lant és toll.

Amúgy véget ér lassan ez az év is. Evvel is megvolnánk. Kívánjunk mindenkinek minden jót, főként az ún. ellenségeinknek, mert minél több jó éri őket, annál nyugodtabbak bírnak lenni, ami viszont mindenkinek jó, így nekem is.

Európa – szeretjük ismételgetni, mint a papagáj – nem valami „jó”, hanem az, ami van. Itt minden Európa, Kádár János, a Duna (ez a jelentős, szlovák tó), Honecker és Blaise Pascal. Így volt eddig.

Szarajevó az, ami nincs, mondjuk elsőre ijedtünkben. Nincs, mert semmiféle következtetést nem vonok le belőle az életemre vonatkozóan. Nézem a tévét, és nem tudom, hol végződik a híradó, és hol kezdődik a vad, véres, másodosztályú krimi. Minden fikció. Vagyis meghalt a képzelet.

A Nincs ütött tanyát Szarajevóban. Hatalma meddig terjed, nem tudjuk. Nem is terjed, hanem szivárog. Már rég Szarajevóban fogunk élni, és észre sem fogjuk venni. Szabadságnak vagy inkább függetlenségnek fogjuk hívni, mi, européer hatökrök.

Pedig minden Szarajevó. A mennyország is. Onnan is ez hull a fejünkre. (Szar. A nyelv bölcs.)

Szarajevó nem valami probléma, ami megoldásra vár. Itt nem lehet semmit megoldani. Ez ennél mélyebb, reménytelenebb és szebb. Szarajevó az, ami van. Mi magunk vagyunk Szarajevó, a fénytelen, szakadatlan dráma.

Szarajevó én vagyok. Önismétlés: a régi, szép idők, amikor még Bovaryné voltam…

Mindig Szarajevó van. De nem mindig lőnek.

Előbb, Petőfinek úgymond előbb kell meghalnia, mert később már csak belehalni tud. Amit kibír Kemény Zsigmond vagy Arany, azt ő nem. Nem mert különb, hanem mert más.

Most kifejezetten Petőfi-ellenes korban élünk. Sándor a leghatározottabban hányingert kapna a demokrácia e kezdeti etapjától. Első körben természetesen a pártoktól. Hányingert (hány ingert) kapna a Magyar Demokrata Fórumtól, hányingert kapna a Szabad Demokraták Szövetségétől, mindenfajta kisgazda csoportosulástól, külön hányingert kapna az MSZP-től, hányingert kapna a kereszténydemokratáktól, a Fidesszel kivételt tenne, de csak mert a következetesség nem erénye neki.

Mindezt nem azért említem, hogy utáljuk a pártokat. De azért szeretni se kell őket. Új keletű tévedés ez, mely a szeretet és a megvetés közt indáz. Mind a kettő veszélyes. Az egyik antidemokratikus küldetésérzethez vezet, a másik meg antidemokratikus parlamenten kívüliséghez. Szeretni egy virágot kell, egy férfit, az országot, a hazát, egy nőt, még egyet. Szeretet nem, de kevéske bizalom, az azért mindenképp kellene, elvégre rólunk van szó, a pártok is mi vagyunk.

Úgy tetszik, megtörtént itt is az a baj, ami mindenütt a környékünkön, hogy nem érdekek, hanem (egyébként homályosan definiált) ideológiák mentén folyik a hatalmi harc („benyaltuk az ideológiai cumit”), ami így nem alkalmas még a problémák megfogalmazására sem. Bizonyos értelemben a régi rendszerbeli helyzet állt elő, kis magyar pornográfia, rendesen nem beszélünk (a rendes beszéd föltétele, ismétlem, nem írói, hanem olvasói, azaz társadalmi föladat), csak arról tudunk beszélni, hogy nem beszélünk arról, amiről kellene. Ez ’90-ben nem így látszott leendni.

Az utcán járva senkiről sem látszik, hogy bunkó emdéefes-e avagy szemét liberális, lehet ez is, az is, a foglalkozása, társadalmi helyzete sem mond semmit, meglehetősen véletlenül lett valaki ez vagy az, ki szólt először, ki, kit ismert. Pedig ha az érdekek szerint volna a csoportosulás, akkor mondjuk, a taxisok és a transzvesztiták emdéefesek, az üvegfúvók meg a priapuszkórban senyvedők eszdéeszesek volnának, legalábbis többé-kevésbé, mert az érdekeik ezt diktálnák. – A pártokat hűvösen tudomásul venni, s megpróbálni bízni bennük, szerintem ennyi tehető. Pontosabban bíz47ni és nem bízni, komolyan venni és fittyet hányni, bízni, hogy valamennyit képviselnek az érdekeinkből és nem bízni, tudván, hogy mindent, de igazán mindent nekünk magunknak kell megcsinálnunk, nincsen senki, aki helyettünk gondolkodna, dolgozna (ragozná az ikes igéket), nincsen senki, aki helyettünk volna.

Ez idő szerint a pártok erkölcsi vízválasztók is, ami kész röhej.

Apropó röhej. Hallom, hogy alakult valaminő társaság, ahol be lehet jelenteni a magyarellenes hogyishívjákokat. Klasszikusaink azonnal följelenthetők. Azért, amit ez az Ady-gyerek megenged magának, az mégiscsak sok. Rút szibarita váz. Vagy ahogy ez a Petrovics fumigál, belepiszkítván a saját fészkébe, hogy életet nem érdemel ez a nemzet, mert önző, hálátlan, mi több, elkorcsult… A ganéj. Auuuuuuuuu (de ezt tessék érzéssel, hangosan olvasni, csak úgy veszi ki jól magát): Ha a hülyeség fájna című rovatunkat hallották.

Drága Hallgató (így hagyom, az írás magán viseli a rádióbéli felolvasás nyomait, viselje), hát ez csúcs, ami itt van a rádióban… Egy felbolydult méhkas! Még a végén ezt a szegény jaó… jó, név nem fontos, őt is kirúgják innét. Nagy bajban lehetünk (verzió: lehetnek ezek), ha már ő is ellenség… Egymaga több népdalt tud, mint az egész koalíció együttvéve!

De persze nem erről akarok beszélni. Nos, épp itt van a probléma. Mert nem erről akarok beszélni, mert ez nem érdekel, de bizonyosan nem szórakoztat, de ez foglalkoztat. Darab ideje így van ez, hogy olyan dolgok foglalkoztatnak, amik nem szórakoztatnak. Ezt még le tudnám törni magamban, a baj azonban benned van, drága hallgató, minthogy téged is ezek a dolgok foglalkoztatnak. Így azután erről a tényről nem lehet nem tudomást vennünk, ám az sem volna rendben, ha csak ez volna tény.

Pedig a múlt héten sok kis jó történt velem. Hát rögtön az, hogy Jordán Tamás ötvenéves lett. Isten éltesse ezt a nagy színészt. (Lázár Katit is Isten éltesse, különösebb indoklás nélkül.) Azután elolvastam például a Tonio Krögert németül. Mondhatni, vadul konfrontálódtam avval, hogy Thomas Mann németül ír, eddig erre nem gondoltam, arra, hogy nekem a Thomas Mann-mondat 48az végül is Lányi Viktor- meg Szőllősy Klára- meg Sárközi György-mondat. Németül most nem ingerelt; pontosabban az én németemen, engem.

A zsigerekig gonosz Fülep baráti levele Füst Milánnak A feleségem történetéről, hogy az majd fordításban lesz igazi. Az irodalmi fordítás az nagyon homályos valami. Többnyire nem mondatok vannak ott, hanem híradás mondatokról, hogy itt egy olyan mondatnak kéne lennie, amelyik így meg úgy.

Hányszor megtörtént, hogy mikor már minden tisztázódott, a lektorral átrágtuk már magunkat mindenen, szavakon, szóközökön, mondatokon, s ott állt előttünk az egész bekezdés, tisztán, egészben, fénylőn, mint az esthajnalcsillag, nyelvi, gondolati, sőt ne adj’ isten, metafizikai holdudvarostul, s mindez azért, hogy ama néhány téveteg mondatot, mondatomat áttegyük egy idegen nyelvre – akkor, ebben az elvileg szép, ünnepélyes pillanatban röhejes egyértelműséggel világossá vált, hogy a fordítás legfőbb akadálya, szinte egyetlen akadálya: a lefordítandó szöveg…

Azután például meghívtak egy afféle performanszra, amit én őszintén szólva ritkán kedvelek, de legalábbis egyre kevésbé. Igaz, ott nincs, vagy alig, zavaró szó. Egy újvidéki kolléga, kiöregedett futballista, Miroslav Mandič elhatározta, körbesétálja Európát, agyonsétálja, rózsává sétálja. És most az év elején Budapesten sétálgatott – úgymond Hamvas Béla tiszteletére. Lám, hallgató, erre nem gondoltál, hogy míg te nyakig a mindennapokban, hacc, alkocc, gyarapícc, addig itt valaki Hamvas-szövegeket mormolászva bandukol a hidegben. A performansz lényegében a Hamvas-emlékmű fölavatása volt, mi is mormoltunk kis Hamvast, meg bele lehetett enni (harapni) kilencvenkilenc almákba, melyek már nem tudom, mit is jelképeztek. De nem is ez volna a fontos, hanem, hogy ültem egy szobában, amely zsúfolásig tele volt helyes szerbekkel. Pedig hogy utálom most a szerbeket. Itt meg egyik jobb volt, mint a másik, a házigazda festő, Milorad Kristič, körben a falon a képek, a nekem legszebb, nem a címe miatt, a Jus primae noctis (a kiállítás megnézhető a hónap végéig az Andrássy úti Roczkov Galériában), érthetetlen szerb szövegeket hallgatok, sugdolózom a mellettem ülővel, a performansz, mint rendesen, kicsit hosszú – de az este mégiscsak arról szólt: hogy helyes szerb emberekkel üldögéltem egy szobában.

Végül jelét akarom adni kompromisszumképességemnek. 49Mondva lett ebben a kiszivárgott rádióműsortervezetben, hogy több zenét és kevesebb prózát. Hogy javítsam a Mindenes túlélési esélyeit – mert állítólag ez is lapát! –, énekelni fogok egy kicsit. Ne zárd el. Bár értem, mire gondolsz. De aki magyar, bizonyítani tudja, hogy végighallgatta, tehát azt kell bizonyítani, hogy magyar vagy, ez most nem olyan egyszerű, de neked menni fog, és hogy végighallgattad, az… az ossza meg a széket az oboással.

(Mármost itt következett valami, amit visszaadni gyönge a szó. Az ÉS-olvasó adjon hálát a magyarok Istenének, hogy a lapnak nincs hangos melléklete. A cím a kurucos hevületű „nem lehet a, nem lehet a Csillagheggyel kikukoricázni” foszlányból jött, amely szintén része volt a dalestnek. Kodály-módszer! Katharzis!)

Múltkori rádióbéli dalestemen – csucsu bolondság, csucsu mennyország –, ahol entestemet szegeztem szembe az elburjánzó prózai műsorok százalékarányával, ott hagytuk abba, hogy ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, és vélhetően éljen a magyar szabadság, éljen a haza. Azóta nem üzentek még egyszer, meg egyébként sem kell mindnyájunknak elmennie, csak a férgesének, akik b…sztak képviselni a pártatlan közszolgálatit.

Persze az embernek, ha ily kukacoskodó – lám, maga is férges –, elsőre icuri-picurit zavaró, hogy megint van egy párt, amelyik mindent tud (ír, olvas, beszél, kész főnyeremény), tudja, ki a férgese, ki nem, és hogy ismét behúzott nyakkal kell várni, hogy már megint mit találnak ki, most az Elek érvényes-e vagy a Kulin, vagy ez ugyanaz, vagy mittudomén, vagy mind együtt, hogy ép ésszel megint nem lehet tudni semmit, csak találgatni, hogy jó-e az nekünk, távoli civileknek, ha Németh Károly kiesik a pébéből, de bentmarad a kábéban, vagy fordítva? kábéből a pébébe?… nem minden rovar bogár, igen, de minden bogár rovar, Zsozsó tanulja most a szarvasbogarat, a szarvasbogár a lomberdők leggyakoribb fája, suttogta, és sírva fakadt; s hogy a Gáspár Sándor meg már vagy még izé, viszont állítólag a Szabó Iván otthon liberális. És hogy ezek valóban befolyásolják az életünket, megint. Ki gondolta volna…

Egyébként, mellesleg, az efféle kukacoskodó nem a kormánypártiság ellen beszél, egyáltalán nem, hiszen ő maga is az, kormánypárti, amennyiben elismeri ezt a kormányt, ez az első magyar kormány az életében, amelyet elismer, eddig még egyiket sem ismerte le, egyetlen egyet sem ismert el, igaz nem is kérdezték, ez az első! az első legitim magyar kormány! hát hogyne örülne neki tiszta szívből, olyan ez, mint az első szerelem… hogy a nő milyen, az más kérdés, de hát a nők… milyenek a nők, uraim… mindnyájan tunnánk mesélni…

Szóval kifelé áll kissé a rádióból az én szekerem rúdja is. Mármost nehéz, higgyék el, nehéz kifelé álló rúddal beszélni. Óhatatlanul mélabús stihhet kap az ember. (Ki lehet próbálni…)

De félre bú, a méla, s végezzük, megint, megint, megint, a kelet-európai alapgyakorlatunkat: mit is csinálnánk, ha normálisak volnánk? Reméltük, eztán ezt már nem kell, egyenest, szemtől szembe lehetünk normálisak vagy nem normálisak, külön nem kell studírozni rajt’. De kell. Akkor tehát ez egy irodalmi műsor, beszéljünk hát az irodalomról.

Küldött nekem az én barátom úgy két hete egy paksamétát, ő is úgy kapta, hogy ezt okvetlenül olvassam el, és nagyon lelkes volt. Az ember hosszú, kalandos élete során már látott egynéhány kéziratot, olyan gyorsan nem jött tűzbe. Borbély Szilárd, Hosszú nap el, drámai jambusok, ez volt odaírva. Elkezdtem lapozgatni, aztán olvasni, s csak olvastam, olvastam, mászkáltam föl-le a késő esti lakásban, mindenki aludt már, a szomszédoknál sötét, én meg hangosan kántáltam a fiatal debreceni kolléga versét, próbáltam eltalálni a botfülemmel a jambust. Nagyon rég nem éreztem ezt az izgalmat kézirat „körül”. S közben, látom, megjelent Borbély első kötete is, a Széphalom Könyvműhelyben. Akkor tehát szíves figyelmükbe ajánlom ezt a költőt.

Ajánlottam a rádióba is, mert szerintem, ha van, aki eltalálja a jambust, akkor ez nagyon szólna, de nem tudom, hogy most ott mit lehet tervezni, mit nem. Tűnődtem a múltkor, hogy köszönetet kéne mondani Gombárnak. De hát miért is? Egy szabad ország szabad rádiójának volt szabad elnöke. Ez nem olyan nagy szám, ez a minimum, amit az ember elvár a Rádió elnökétől. Köszönjük szépen. Most ez a minimum sincs meg. Esetleges csillogó szemek csak kötőhártya-gyulladás esetén akceptálhatók. Mert ennél vacakabb, siralmasabb történetben már rég voltunk. Ez azok szégyene, 51akik ezt a helyzetet előidézték, s mindannyiunk szégyene lesz, ha így marad.

Míg ezt írtam, mondta be a rádió, hogy meghalt Brenner György, a karikaturista. Nagy művész volt egy kis műfajban. Ha meg akarjuk tudni – nem nagyon akarjuk –, hogy hol is éltünk az utolsó húsz évben, megkockáztatom, az ő rajzait kell legelőbb megnézni. Ha már agyonzsolozmáztuk magunkat ellopott életről, szenvedésről, méltóságról, véres diktatúrákról, akkor vessünk egy pillantást a Wartburgokkal pöfékelő hózentrágeros figurákra, a tokás álúrhölgyekre, újgazdagokra, új és régi elvtársakra, a „háztájikra”, közelmúltunk ezernyi rekvizítumára. Lassan úgy beszélünk magunkról, a múltunkról, ahogy a külföldi újságírók szoktak volt. Brenner György innét beszélt, éles, kíméletlen, szeretettel teli művész volt.

Most nincs éneklés a végén.

Buda Ferenc Csöndország című kötetét lapozgatom.

Amiképpen az egyesült Németország soha nem volt ennyire kettő, azonképpen mi sem voltunk még ilyen mindennapian messze 1956-tól, 56 szellemétől, egységétől, tisztaságától. Újra el fogjuk árulni 56-ot, vagy már meg is tettük. (Vagy méltányosabb felejtést mondani?)

A Kádár-korszak a hatalom részéről az volt, ami, lehet elemezni, a „mi” részünkről folyamatos, kollektív árulás volt 56-tal szemben. Ezt nem kritikusan vagy önkritikusan mondom, nem volt más út, élni kell (hi-hi: az árulás mint magyar út). A Kádár-korszakot az 56-ban hullott vér tartotta össze, az lett aprópénzre, a túlélésre váltva.

Megrendülten emlékezve nap mint nap elárulni – szerintem ez is közrejátszik abban a zavarban, amely körülveszi az ún. ötvenhatosokat, az ötvenhatosainkat. Közösen bocsánatot kellett volna kérni tőlük, s ez nem történt meg. Pedig ha megtörtént volna, ha egyértelműen, határozottan és azonnal, minden mást megelőzve 52megtörtént volna az erkölcsi és anyagi rehabilitáció, akkor talán némely tiszteletre méltó férfiú nem került, nem keveredett volna új, visszás helyzetekbe, mondjam ki egyenest: ostobaságokba. De az ő esetleges ostoba beszédük mindannyiunk fejére hull vissza. És amiről ebben a mostani „gyorsaságban” elfeledkezünk: a mai ostobaság nem érvényteleníti az akkori tiszteletreméltóságot. Persze másfelől az ostobaság az ostobaság, akárki mondja is. (Nehéz ez, gondoljunk csak a kiegyezés után szerencsétlenül kóválygó, öregecske 48-as honvédekre. Fotózni lehetett őket, mást nem. Csak a kiegyező tudja a forradalmat és a kiegyezést együtt elfogadni, a forradalmár nem. Tehát vagy korszerűtlenül ágálni kezd, idegen, zavarba hozó hősként, akit senki nem akar megismerni, csak évenként egyszer agyonünnepelni, vagy megpróbálja megérteni, mi történt „idekint” közben…)

Mazsolázunk a múltunkból, csak ami épp kell, használható, azt vesszük tudomásul. Gyerekes, gyáva magatartás az ilyen. A társadalom egészére igaz ez, egyetlen réteget sem tudnék megnevezni, amely kivétel volna, se népség, se papság, se katonaság. Azt hiszem, ez most már így is marad, egyre nehezebb emlékezni, új konfliktusok vannak (melyek egy része éppen innét, ebből ered). Ha tudniillik ez nem a nemzet közös mozdulata, akkor azonnal az a kérdés merül föl, hogy őszintének lenni? ki előtt? Nincsen ilyen ki valójában… (Illetve az én az, vagyis mindez, ha, akkor belül végezhető el…)

Buda Ferenc Csöndország című kötetét lapozgatom.

Természetes és várható volt az, hogy a szabadság nem hozott elő fontos irodalmi kéziratokat az íróasztalfiók mélységes mélyiből. Hirtelen csak Bertók László Priusz című írása jut az eszembe, egy 56-os vád vagy vádacska mint a kozmikus megaláztatás seszínű története; és ilyenek Buda 56-ban írt versei is, „köztük van az a három is, amelyek miatt a demokratikus államrend elleni izgatás vádjával egyévi börtönbüntetésre ítélték”.

Nem egészen irodalmi pillantással nézem őket, híradások ezek egy elsüllyedt időről, az elárult időről. Egy fiatal férfit látunk, aki hirtelen egyedül lett, elhagyatva mindentől, mindenkitől, ő innét van a falon, a világ túl van a falon. De van valami, ami innét is van a falon, túl is, és a falban is van: ez a haza. Ez maradt, semmi más. S ez az, ami e pillanatban értelmet ad az elhagyattatásnak: kopóid kitagadtak / börtönt adtál fiadnak, / mégis – vaskulcs a 53zárban – / én itt is / a szívedhez találtam / és talpraálltam / ó hazám.

Szép és irigylésre méltó Buda Ferenc akkori hazaképe vagy még inkább hazaálma. Konkrét, mindennapi, kikerülhetetlen. Ó hazám. És ez szerintem most is így van (nekem). Mások a szempontok, az érzelmek, a föladatok, mások a börtönök, más a szóhasználat, de van, marad valami, amit nem szabadna, mondom így, kiűzni hagyni szívünkből, egyszerűen mert szükségünk van rá, pribékestől, vaskulcsostul, ostobaságostul. Ha október 23-át kezdjük novhétként érezni, akkor baj van. És lehet mutogatni, ki a hibás, ki lopja el (az állam vagy mondjuk a kormányzópártok történeleméhsége, vagy ellenkezőleg, ez már csupán reakció az ellenzéki pártok történelemvákuumára [?]), mindegy, vagy majdnem mindegy, végül a hunyók mi vagyunk, pribékestül, vaskulcsostul, ostobaságostul, pártostul, államostul, szívestül.

Egy szó mint száz, Buda Ferenc Csöndország című kötetét lapozgatom.

Mi és a kelet-franciaság, a két szó összefügg, egymást föltételezik.

A kiállítás alcíme: magyar művészet 1981–89. A 80-as évek elmúlt, egy szempillantás alatt véget ért. (A két rézpénz neve remény volt.) A 80-as évek szóra sem érdemes.

A magyar művészet, akkor: ez megnézhető. Itt egy ilyen nézést láthatunk most. Jut is, marad is. Úgy van, mint mindig, hogy az a művészet, amelyik kizárólag a saját korából nő ki, az eltűnik a kor elmúltával. Az, amelyik nem érinti a saját korát, az pedig érdektelen. Kint is lenni, bent is lenni, többek közt ez a művészet.

Mi a helyzet most?, ezt a kérdést vetném föl, röviden és az alkalomhoz illően fölületesen, van-e mi, van-e kelet-francia? Nincs, válaszolhatjuk kapásból, a kelet-franciaság az valamiféle ellenállásból létezett, nem mintha ellenállók lettünk volna, inkább ellenülők, így mondanám, ellenültünk, s ennek így vége, elemi 54részecskéinkre estünk szét, nem vagyunk kelet-franciák, s ha nem tudnánk, mik vogymuk, akkor, ha szükséges (mert azért ez most, még elhatározás kérdése), naponta tudomásunkra hozzák, beleverik az orrunkat – kérem szépen: magyarok vogymuk. Ma-gya-rok. Mi. Mi? Alíthattuk volna. Hát… elsőre nem nagy szám. Mindenesetre jobb magyarnak lenni, mint kelet-franciának. Kelet-franciának viszont kényelmesebb volt lenni, a lustácska, de jól definiált, történelmi léptékű ellenséggel… bár ez sem igaz, mert addig-addig ellenültünk, mígnem ellehetetlenültünk – elég csak most a tükörbe néznünk.

Új helyzet van, illetve ez megvizsgálandó, mi új és mi régi és mennyiben. Mintha az új-ságok kétarcúak volnának, komoly és bagatell pofikkal.

Nem tudom, hogy mások mit, én, úgy emlékszem, azt gondoltam a 80-as években, hogy a magyarság története, a szelleme úgymond szünetel, zárójelbe tették a komcsik, a magyar kultúra igazi arca nem mutatja, nem mutathatja magát, pontosabban e szünetben él, túl-él, van is, meg nincs is, s hogy az a bizonyos „másik Magyarország” az igazi, a valóságos, következésképp a munkáink is valami híradás a jövőnek(!) erről a szünetről. Túlélés, megmaradás – az elgondolás láthatóan heroikus és gyermeteg. Ez befolyásolta a kultúra egészéhez való viszonyt, viszonyomat is, amely nem volt ugyan nosztalgikus, sem kritikamentes, de volt benne valami nyugodtság, éppen mert a kultúrát, hagyományt valami adottnak tételeztem föl, amelyet undorító hártya föd, ami miatt mindez nem látható színről színre.

Hát most itt van, mindenestül, semmi ha, semmi majd meg később, azonnal kiderült, amit eddig is tudni kellett, hogy csak az van, ami van, s ami van, az az, ami. Ez most lett tapasztalat. Ebből kell gazdálkodnunk, mert nincs semmi más, csak, ahogy a kolléga mondja, a Magyar Ugar.

Ahol nincs mit legyőzni, ott nincs művészet, mondja Camus. Valóban. De nagyon észen kell lenni, hogy a művészet mit tekintsen ellenfélnek. Úgy tetszik, hogy van vagy lesz vagy lehet most egy ósdin konzervatív művészetpolitika. De lehet, elegendő volna művészetrizsát mondanunk. Ez szerintem bagatell tétel, ismét valami, ami szóra sem érdemes, mintegy balkézről kell ellene ágálni, mert ha érdektelen is, sok kárt okozhat.

Múltkoriban magas vagy inkább hivatalos helyről kritika tár55gyává tétetett a hagyományhoz való csúfondáros viszony. Ilyenfajta mondatokat utoljára a 70-es években hallottam. Ez is bagatell, mert marhaság, nincsen értelme, hisz hagyomány nincs, hagyományok vannak, és ezek egyike-másika eleve csúfondáros viszonyban áll egymással; ez ennyi.

A sok bagatell fél-arc azonban mégis kiad valami barátságtalan, savanyú, idejétmúlt új konzervatív pofát, valami agresszív közepest. S nem arra a reflexre gondolok, amely az ún. posztmodernben is működik vagy működött, amely beleunt a modern folyamatos lázadásába, szakadatlan dörmögésébe, 68-as nosztalgiájába, ez is bizonyos értelemben konzervatív mozdulat, hanem ama klasszikusra, az Ady-megénekeltre, azaz a provincializmusra. Evvel szerintem igazán most konfrontálódunk először, ez új, ebben a váratlan gazdagságában, sokszínűségében, másodosztályú magabiztosságában.

Itt ismét az örök veszély leselkedik ránk (új meg új formákban): a sértődöttség; hogy megsértődünk, hát ha ezek ilyenek, tompák a szabadságra és főleg s a többi, akkor forduljanak föl, mi meg el… Nem, nem. Ez így kényelmes öncsalás volna. A művészet, szerintem, nem valami arisztokratikus klub (nem is demokratikus kocsma), inkább, ha már rossz hasonlatot kell mondani, folyamatos párbaj, duellum a van-nal. A művész is benne van nyakig a provinciában. Mi sem vagyunk jobbak, ismétlés, a Deák tér vásznánál. A valódi ellenség sohasem kívül van, sohasem a „rendszerben”, sokkal, sokkal közelebb… Nem, hogy egy példát mondjak, a koalíciós pártok provincializmusáról van szó, hanem a sajátunkéról. De hát épp ezért van tétje az ún. küzdelemnek. Lázadás, szabadság, sokféleség – ennél kevesebbet mi sem követelhetünk magunktól.

Megemlítem még, amire nagy szükség volna: a művek testvériességét. Nem az alkotókét, az túl szép volna, ahogy múlik az idő, úgy lesznek egyre nehézkesebbek az életek, de a művekét, hogy segítsék egymást, írás a képet, kép a zenét, zene az írást, ami nem jelent mást, mint figyelmet. De hát radikális figyelem nélkül nem megy semmi. Nincs tehát mi, nincsenek kelet-franciák, de vannak és lesznek, ha lesznek, ők, a művek, s majd ők fogják elmondani, kik vagyunk mi, kik egy ideig kelet-franciák voltunk.

Szeretem Móser Zoltán fotóit. Hazaérve Kezek között című kiállításáról a következőket jegyeztem le (föl): Igaza van Bojtár Endrének, amikor azt mondja, hogy egy szabad, független országban nem ébredhetünk fel úgy mindennap, hogy „magyar vagyok!” – hanem inkább úgy: „ez és ez a dolgom, ezt kell csinálnom”.

De azért csak hat az emberre ez a gügye zsolozsmázás, és meglátva Móser kezeit, reflexszerűen az jutott az eszembe: magyar kezek! Nű, tettem hozzá gyorsan. Lengyel kéz, az is lehetne. Vagy szlovák. Román. Állj. Ezek tehát egyszerűen parasztkezek. (Leszámítva az Illyés Gyuláét, az kissé ideologikus kéz itt.)

Idáig jutottam, amikor kezembe került P. Szűcs Júlia cikke a Népszabadságból. Azt írja: Móser „a Tiborc-hagyományt folytatja, azaz egyszerre dokumentál és esztétikai véleményt formál, egyszerre lázít és politizál. Kényes dolog ez az egyszerre. Jó pillanatban – mondjuk ellenzéki körülmények között – az artisztikus fotóagitáció jelképévé nőhet. Rossz pillanatban…”

P. Szűcs az egész kiállítást az Illyés Gyula kezeiből értelmezi visszafelé, mintha az egész afféle „lakitelki bizonyíték” akarna lenni. Ez nem légből kapott állítás, sőt, attól tartok, a kiállításból magából nem is cáfolható (pedig hát csak ez a cáfolat érvényes), a lakitelki kéz tényleg félreviszi vagy viheti az értelmezést (a lakitelki kéz mint lóláb), mégis azt gondolom, nincsen így, a kiállítás nem ezt akarja sugallni, inkább csak a gyanakvás, a gyanakvásunk sugallja mindezt.

És Móser nem törődik a gyanakvással. Ebben igaza van. Nem is fölülemelkedni kéne, mert nincs hová, nincsen haza a magasban, minden itt van lent, hanem inkább áttörni vagy átzúdulni kéne a gyanakvásokon. (Bár, aki valamin átzúdul, arról nem mondható, hogy nem törődik épp avval… Bonyi, ahogy a költő mondja, azaz bonyolult. Azt hiszem itt, többek között, az ártatlanság határairól van szó – ami tényleg bonyi.)

Móser kiállítása számomra arról szólt, amire a Bojtár is utal: a munkáról. Az elvégzett és az elvégzendő munkáról, a nehézről, a súlyról. Ebbe is bele lehet kötni, hisz nem minden munkától lesz bütykös meg kérges a kéz, és ez fontos közbevetés. Mindenesetre az ilyen kéz jól fényképezhető, és ez is fontos közbevetés.

Ha tudod, hogy itt egy kéz van – mondja a kiállítás-meghívón 57a Wittgenstein-idézet –, akkor minden egyebet elismerünk neked… Ha például valaki azt mondja: „nem tudom, hogy itt egy kéz van-e”, azt lehetne neki mondani: „nézd meg közelebbről”. Igen, ez alól nem kapunk fölmentést, hogy mindent meg kell néznünk közelebbről, mindig mindent.

Tán a nátha miatt, in concreto takony, a minapában, a kéziratleadás határidejét figyelembe véve, súlyos álomba szenderültem. Álmomban egy befolyásos politikus ismerősömmel találkoztam, s rögvest, a köszönés, szervusz, édes öregem, végét szinte be sem várva, barátságos, emberi konverzációba elegyedtünk.

MI A BÁNATOS FA-ÁTUMOT CSINÁLTOK TI OTT A RÁDIÓBAN? Kinek jó ez? Ne mondd, hogy valakinek is… Mégcsak MDF-uralom sincsen… Igaz, mért is volna? Amúgy is furtonfurt nyilatkozzátok, hogy a kormány nem akar rátenyerelni. Naná, hogy nem akar, már nincs is meg az a nagy tenyér. Kis tenyerek azért vannak. (Ha tudod, hogy itt egy kéz van, akkor minden egyebet elismerünk neked. Wittgenstein.)

Szóval a kormány nem akar. Szóval neki is fontos a Rádió függetlensége. Akkor mért egy derék, hű kormányhivatalnok vezeti a Rádiót, aki tetejében még büszke is erre a hűségre? És az hogy van, hogy titeket nem nyomaszt ez a 74-es, alkotmányellenes rendelet? Ez nyilván minden másodpercben fájdalmat okoz a demokratikus érzékenységeteknek… Én meg inkább úgy látom, hogy elég jól elvagytok vele… jelzem, praktikusnak praktikus… tényleg azt csináltok a Rádióban, amit akartok, még szerencse, hogy nem nagyon tudjátok, mit akartok… itten aztán mostan egy árva fia emdéef szellemiség sincsen, ha emdéef szellemen mondjuk nem az utolsó év blőd hisztériáit értem, hanem az induló mozgalom kérdéseit, szempontrendszerét, érzékenységét… ebből egy kis rizsa maradt, ez idő szerint nem is olyan veszélyes… bár, ha már itt tartunk, azt megmondhatnád, hogy mi az a nemzeti főadó. Te ezt érted? Vagy ismersz valakit, aki érti? Vagy a rokonát? Á, sem rokona, sem ismerőse… nemzeti főadó, ugyan, ugyan, lidérces messze fény… a rizsa, ennek nincsen értelme… nemzeti főadó? az APEH, angyalom, legföljebb az.

Nem akartok beavatkozni, mondjátok most. Jó. De ha akartok, tudtok. És ez két dolgot jelent. Egyrészt kíváncsi vagyok, hogy a választások közeledtével hogyan tudtok ennek a kísértésnek ellenállni, minthogy a világon egyetlen kormány sem tud az ilyesfajta kísértésnek ellenállni, mért pont a mi kis kormányunk lenne kivétel… A másrészt az még siralmasabb. Tudniillik ez a „ha akartok, tudtok, de nem akartok”-konstrukció azt jelenti, hogy minden a főnökség jóindulatán múlik, nem pedig az intézmény törvény szabályozta rendjén, ha pedig minden a főnökség jóindulatán múlik, akkor értelemszerűen kell a főnökség jóindulatát keresni, ez az ésszerű, azaz megint a kívántnál, a szükségesnél nagyobb súly van az egyes emberen, megint bátorság, civil kurázsi kérdésévé válnak a szakmai kérdések, és ez annyira ismerős, az undorodásig ismerős… te is ismered… Itt nem rettegés meg diktatúra, ugyan, kis beszarások, helyezkedések, egy kis kontraszelekció… Kérdezem megint, mi az értelme így ennek? Ami itt történik, az semmilyen értelmes pártnak nem áll érdekében, csak a puszta akarnokságnak, a csupasz hatalomvágynak, annak, elismerem, megfelel, egy önző, kizárólagosan pártérdeknek.

Mert amúgy mi értelme visszaállítani egy struktúrát, egy hierarchiát, melyet, ismétlem, olyan jól ismerünk a hetvenes évek végétől, egy struktúrát, mely olyan, hogy ha jó komcsik ülnek a döntési helyeken, akkor elviselhetőn működik, ha nem, akkor nem, mert minden ellenőrizhető, cenzúrázható.

Itt van, volt, például ez a Mindenes. Nem nagy tétel, irodalom, zagson. Útilaput kötöttek a Varga Lajos Márton talpára. Egy Lajos Márton ide, egy Lajos Márton oda – több is veszett Mohácsnál. Mindenki pótolható. De mért kell pótolni, ha jó? Itt két év óta következetesen építkezés folyik, élő viszony az élő irodalommal, fiatal szerkesztők kaptak lehetőséget, akik például képesek a születő, fiatal irodalommal kapcsolatot tartani, fontos és kényes dolog, most ennek itt vége, és cserébe nincsen semmi, bizonytalanság van meg ez a nyálas maszatolás. És itt nem valamiféle liberális vagy milyen fészek számoltatott fel, nézd meg a szerepeltek listáját, van itt mindenféle név, hirtelenjében nem is tudnék még egy helyet a Mindenesen kívül, ahol így összejöttek volna szerzők, lényegében a felelős szerkesztő két szép szeméért… Nem volt ez a világ teteje, de elég nyitott volt ahhoz, hogy legyen esélye a jóra. Még hallgatósága is lett szép lassan, jó helye is volt 59ott a 168 óra előtt. Mennyi munka van itt egy tollvonással kihajítva?

Mit, hogy majd egy új, más alapozású munka kezdődik? Aha, én is ezt olvasom az új főnökök nyilatkozataiból. Azok szerint nincsen itt probléma, tervek, százalékok, új tárgyilagosság, irodalomszeretet. Duma. Még csak azt sem állítom, hogy itt ne volna jószándék is meg képesség – bár, az azért csak jelent valamit, hogy senkit, azok közül, akik ezt az új műsorszerkezetet a kertek alatt kieszelték (nota bene: még a médiatörvény fuccsba menése előtt), lényegében senkit se ismerek, pedig úgy tizenöt éve meg-megfordulok itt, és persze ez, elismerem, engem is minősít, hogy kivel dolgozom és kivel nem, csak hát amikor én megismertem vagy nem ismertem meg ezeket az embereket, akkor még nem volt ez a felosztás álnok liberális és derék konzervatív közt, nem is ismertük ezeket a szavakat (jut eszembe felosztás: azt üzente valamelyikőtök, már az is hogy üzenés! ne üzengessetek!, szóval, hogy ez a Lajos Márton átállott az ellenség oldalára, micsoda kifejezések ezek?! átállott most kőhalom… az meg már tényleg kész röhej, hogy ez az ember, ahogy én látom, származásánál, neveltetésénél, reflexeinél, hajlandóságainál meg a bajszánál fogva klasszikusan emdéefes beállítottságú férfiú, mi lehetett vele a baj? ennyire csak a parírozás számítana?) –, nos visszatérve a leendő kezdeményezésekhez, a munkához, azért a Rádió mégiscsak efféle szellemi hely volna, bizalmi hely, kéne e változtatásnak bírnia a humán értelmiség, az írók bizalmát. Hát bizony nem bírja. Például Varga Lajos bírta, ez az új-ság nem bírja. Ezt nem lehet elkenni, hogy egyrészt, hogy van, akiét bírja és van, akiét nem bírja, mert persze ez így van, van, akiét bírja s van, akiét nem bírja… de hát ott van az a száz-egynéhány tiltakozó aláírás mondjuk Nádastól Mándyig, Pomogáts Bélától Keserű Ilonáig, sőt ott van az Írószövetség választmányának a kétségeket megfogalmazó levele, ne tévedjünk, az egész választmányé, amely tehát a Magyar Írók Szövetségének a testületét képviseli, Tornai József elnök, megvallottan MDF-érzelmű kollégám aláírásával. Ezek tények, nem túlérzékenység, nem fölfújás. Persze az is tény, hogy fütyültök ti nyilván erre, eddig is folyamatosan megsértettétek az értelmiséget, leszámítva a Selyemhernyógombolyítót és csatolt részeit. Szóval kivel lesz itt ez a szép, új világ?

Velem, mondhatnád kajánul, és volna benne igazság, maszat-60igazság, hiszen nem lesz itt bojkott, nemcsak kivihetetlen, de aránytalan is volna, nem történt itt olyan égbekiáltóan botrányos dolog, csak épp el lett csellózva az egész.

Az irány azért már látszik. Van itt ez az Ottlik-ügy, kicsi, de jellemző. Mondjad meg, mért kell elnöki vagy alelnöki utasításba adni – jó, nem utasítás, csak fölhívta a műsorigazgató figyelmét –, hogy Ottlik halálának évfordulóján valamennyi adón történjen megemlékezés. Mér? Milyen hülyeség ez? Nem úgy volna az normális, hogy van mondjuk tíz szerkesztő, abból ötnek eleve eszébe jut az Ottlik-évforduló, ötnek nem, ebből kettőnek azért nem, mert még nem hallotta az Ottlik szót, ezektől az idők során remélhetőleg majd meg lehet válni, a maradék három meg vagy nem szereti Ottlikot, vagy nem szereti az Ottlik-megemlékezéseket. Mi az, hogy utasítás? Jó, nem utasítás, csak fölhívta a figyelmet. De minek? A szerkesztők felnőtt, ivarérett emberek, felelősen hozzáértők, majd eldöntik, mi legyen. Ki az a szupermen, aki csak úgy übereli őket? És mért pont Ottlik? Mert az alelnök úgy gondolja? És ki igen és ki nem? Van lista? Röhej. Ez megint tiszta Kádár-korszak, azaz föntről meg van mondva, hogy mit, és annyival jobb, mint régebben, mint a példa is mutatja, nem okvetlenül hülyeségeket mondanak. (Zárójelben jegyzem meg, hogy valójában Illyés Gyula évfordulójáról volt szó, csak attól tartok, Ottlikkal jobban érted.)

Vagy kinek áll érdekében olyan pofát (pofákat) idetenni, vissza, vezető helyre, aki kizárólag a szocialista értékek éber őreként, de tudnám durvábban is mondani, volt nevezetes? (Lehet játszani, hogy kit tiltott be többet, Kulint-e vagy engem, nem mintha mi ún. betiltott szerzők lettünk volna…) Minek?, elmentek az oroszok, szabadok vagyunk, mint a madár meg a tulipán, mért kell ezt az alakot idetenni, nem ért semmihez, csak a helyezkedéshez – kinek jó ez? Mit mondasz? Hogy nem is nevezték ki? Hi-hi, tudom… és te tudod, mér? Ha tudod, ha nem, elpletykálom… Az úgy volt, hogy ezt a tényleg egyértelmű blamát elkerüljék, az egyik új vezető elzarándokolt a Költőhöz, hogy az hasson oda, és ha hiszed, ha nem, odahatott. Ne mondd, hogy ez nem tiszta kádárizmus. Kell egy komálós a hatalomban, ott fent, és akkor menni fog. Szóval hogy annyi volna csak a különbség, hogy majd mindig a mi embereink ülhetnek ott?

Ennyi? Nem hiszem, hogy tényleg csak ennyit akartok. Illetve 61nyilván úgy van, hogy van, akik közületek ennyit és így, és van, aki másképp. Azaz, ahogy immár egy jó éve, a kérdés: kik vagytok ti? És mit is akartok?

Ami a Rádióban történt és történik, avval én a helyetekben nem büszkélkednék. Még a legjobb az, ha nem történik valami rossz… Na… mondjál valamit… persze mit… nincs itt mit mondani… hazudozni éppenséggel lehet… de hát te is tudod, hogy én is tudom, hogy te is tudod… lassan elég ebből az álomból… te, inkább tudod mit? öregem, ébredjünk föl.

Zárom soraim, szorosra. Itt is voltunk.

Ott szeretném rádióbeli tevékenységemet folytatni (négyhetenként vasárnap, az Irodalmi Újságban), ahol a megszüntetett Mindenesben abbahagytam, de nem szeretném úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Erre utalna a cikluscím. De elég is ebből, nincs ezen mit csócsálni, és még egyet is értek avval a belső utasítással, hogy a rádióműsorok ne magáról a rádióról szóljanak, mondom, egyetértek, aztán majd hol betartom, hol nem; s minthogy nekem nem lehet fegyelmit adni – tényleg nem lehetséges –, ha a felelős szerk, szerknő, Bán, többet kapna a kívántnál (?), akkor majd abbahagyom. De még ennyi patetizmus is sok. Csinálom, amit eddig – most ezen új menyasszonyi fátyol alatt.

Hogy igazán szembetűnő legyen a kontraszt, Kurtágról fogok mesélni. Aki épp mostanság kapott Herder-díjat, köszöntsük akkor ebből az alkalomból is. Legyen a mottónk is tőle: „Egy darabot, egy városban, egyszer előadni”. (Forgách András szíves szóbeli közlése nyomán.)

Álldogáltam egyszer az akkor még Majakovszkijról elnevezett Király utcában, szemben a Zeneakadémiával, amikor egyszer csak elzúgott mellettem egy férfi (név szerint Kurtág György), enyhén hajlottan ment, lépései gyorsak voltak, aprók, miközben körbe-62körbe pillantgatott, feje ide-oda járt, mintha egyszerre akarna mindent látni, észrevenni, szemrevételezni, elöl, hátul, jobbra, balra, alul, fölül.

Én a zenét azonnal (nagyképűen) átteszem irodalomba, irodalmi műfajokba. Kurtág egyszerre puritán és gazdag, radikálisan elegáns. Hogy felelőtlenül dobálóddzam a szavakkal: modern és nem posztmodern, de játékos modern. Az aforisztikus tömörséget váratlan tágasságok váltják. Az op. 27 nr. 2 olyan, mint egy rendes, régi regény, jellemekkel, nagy tájleírásokkal, mi is van még? még cselekmény is van, igaz, az nem sok, mondjuk annyi, mint Flaubert-nél. Szöveg és zene, beszéd és ének megrendítően drámai kapcsolatáról szól a Beckett-darab. A darab része a fantasztikus Monyók Ildikó is, aki a hallgatáson, a némaságon túlról szól vissza hozzánk, a dadogás, az állati nyüszítés határán, vagy mondjuk így: kísértésében. Az egyik legautentikusabb Beckett- és Kurtág-beszéd.

Olyan volt az a férfi ott ama budapesti utcán, mint akit ketrecbe zártak, vagy még inkább szobába, egy túlságosan alacsony szobába zsúfoltak, azért kell meghajolnia. Rabság, súly, kötöttség, határok, töredék. Mindez igaz marad akkor is, ha a férfi zenéjére gondolok, ám akkor szentimentálisan azt is tudni vélem, hogy ennek a szobának a plafonja: az égbolt.

Jót tesz egy városnak, ha csak úgy Kurtágok mászkálnak benne, sebbel-lobbal, kicsit hajlottan.

Képzeljünk el egy várost. Legyen olyan, hogy olyan nyolc tájt ébred föl benne az ember. Nem rosszkedvűen, nem is okvetlenül jókedvűen – várakozón. Kapkodva reggelizik, majd kilenc felé odaül az asztalához dolgozni. Senki sem zavarja, nem nyitnak rá, nem szól a telefon, vagy ki van húzva, vagy letagadják, legyen ez egy ilyen város. Déltájt az ember arra gondol, hogy talán hiba volt kapkodva reggelizni, pedig nem volt hiba, hiszen ezért tudott időben munkához látni. Egy órakor, de legkésőbb fél kettőkor 63föláll az ember ebben a városban, nem megelégedetten, de nyújtózik egyet, s leszalad enni valami kis könnyűt. Válogathat az olcsó, jó helyek közt (hal, spenótauflauf). Háromtól hatig újra az asztalánál ül, s aztán… aztán ide-oda telefonálgat barátainak és barátszerűségeinek, hogy találkozzanak este, vacsorázzanak együtt valahol. És ebben a városban ez is sikerülne. Mindez nagyon mindennapi volna, nem bankett vagy ilyesmi, ugyan, csupán este van, egész nap dolgoztunk, most iszunk egy kevéske bort, eszünk valami finomat, minden nap ilyen volna, serpenyős krumplit kapros mártással például, és beszélgetünk.

Kollégák egymás között, fecsegünk, afféle szakmai problémákról, kicsit nagyképűen és mindenképpen ostobán, butácskán, de végül is meghatóan. Mondjuk, ahogy két cipész, hogy te akkor mit csinálsz, ha valakinek hat lábujja van. Vagy lehet-e valamit kezdeni az olyan nyitómondattal, hogy teszem azt: Két halott feküdt feketén a brazil januárban. Egyáltalán megfigyelted, nincsenek halottak a regényeinkben. Halottak vannak, gyilkosságok nincsenek. Én édességet nem kérek. Azért ezt a citromos palacsintát próbáld ki, felezzünk. Szerinted ki tudná a legjobban leírni azt az olvadós izét…, azt a szépet, amit tegnap láttunk?

Tegnap ugyanis kirándultunk, mert hétvégén, ez is a város tulajdonságaihoz tartoznék, nagy sétákat tennénk. Tegnap még havat is találtunk. Ez errefelé nem ritka, azaz ne legyen ritka. Élesen sütött a nap, az olvadástól kis patakocskák keletkeztek, erek indultak, alámosva a hóréteget, amely ott rojtosra, cakkosra vékonyodott, s előrehajolt, akár egy eresz, amely csöpögve önmagát szünteti meg, egyszersmind kitisztult, de legalábbis kifehéredett, megviselt, idény végi hó volt ez már; a gyors patak idegesen, remegőn csillogva iramlott – mit csinált? iramlott! jó, hogy nem tova –, a barnászöldes régi fűszálak a víz alá simultak, régi kurzívval, nemdebár?

Szóval hogy ezt ki tudná a legjobban, legpontosabban leírni. Franciául Robbe-Grillet, triviális. Németül Handke, megfigyelőképessége a legnagyobbakéhoz mérhető. A magyar, szerintem, nem kedvez a tárgyias leírásnak. Persze itt is mondható gondolkodás nélkül egy név: Mészöly Miklós. Eszünkbe juthatna még Nádas, aki végül mégiscsak újrateremtette vagy visszaállította a XX. században a tájleírást. De nem szabadna ezt mégsem rábízni, nyilván hátsó szándékai volnának, melyeket, mint rendesen, csak 64későn vennénk észre. Csaplárban is megvan a kellő hideg figyelem. Bereményiben megvan minden, de az sok volna ide.

Tényleg: ki miben is volna a legjobb? Este van, ittunk is, fáradtak vagyunk, miként az igásló, gonoszkodásunk így tán menthető. Tárgyilagosságban tehát Mészöly a király. Vizionárius tárgyilagosságban Hajnóczy, körmondatban Krasznahorkai. Finom homályban Márton Laci verhetetlen, erdőben Bodor Ádám, lágerben Kertész Imre, manóban Háy János, vérfarkasban Garaczi, a semmiben Németh Gábor. Proliban Tar Sándor a főnök. Lassan Darvasi is az lesz valamiben. Női ölben (elnézést a finomkodásért) Juhász Ferenc kimeríthetetlen. Nemzetközi klasszis. Nagyapában mérföldekkel Kornis a legjobb. Apában természetesen Mándy, reálisan létezőben, mert elveszettben Lengyel Péter verhetetlen, az anyákat pedig, tisztesség ne essék szólván, legokosabb, ha rám bízzák.

Engedjük el most ezt a képzelt várost, ahol tehát ugyan nem minden jó, de majdnem minden a helyén van, tehát arról lehet beszélni, ami az embert érdekli, s nemcsak arról, ami fontos, azaz a fontos és a számunkra érdekes többé-kevésbé egybeesik, intsünk búcsút e városnak, hogy egy valóságos könyvhöz érjünk, Lengyel Péter és Merényi Endre Búcsú című könyvéhez. Mert Lengyel nemcsak elveszett apában szakférfi, hanem Budapestben is. A könyvet a főváros önkormányzata adta ki Az én Budapestem sorozatban. Merényi Endre pedig az „elveszett apa”, amatőrfényképész, akinek remek képei, a filmek kis celofántasakban, a borítékon az expozíció adataival – megmaradtak. Ez Lengyel Péter öröksége.

Lapozgatva apa és fia közös könyvét, járkálva az ő közös képzeletbeli és valóságos Budapestükön, először kis irigység fogott el <öncenzúra>, de azután eszembe jutott egy másik nagy kollégánk egy mondata – neki vannak a legemberibb mondatai, emberi mondatban ő a principális, Ottlik –, minden megvan. Akkor tehát Lengyel Péternek egy kicsit sikerült.

Örülne most Merényi Endre nagyon.

Istenem, milyen provinciális, kiáltott föl bennem egy lányregény érzékeny főhőse, amidőn azon tűnődtem, hogy ejtsem-e avagy ne ejtsem e jegyzetek ez idő szerinti alcímét, különös tekintettel arra, hogy még lágyan üzengetni sem átallottak félfennebb helyről, hogy tán már ideje volna ejteni (a menyasszonyt). (Zárójelben viszont én üzenem, sőt izenem – tényleg csak jóságból, a tudás végett – mostani és eljövendő főnököknek, ne tessék üzengetni, nem üzlet, ez csak ama féldiktatúrákban válik be, ott működik, az ember neszül, fontol, oszt-szoroz, demokráciában azonban tiszta ráfizetés, öngól és leégés – amint azt tetszik látni.) Nem mintha kétségeim volnának afelől, hogy töke van-e a menyasszonynak vagy nincs (azaz a mostani rádiós állapotokról nem változott a véleményem, minthogy nem változtak ők sem) – de hát hogy most azért tegyek valamit, mert üzengetik, hogy ne tegyem… A régi verkli. Micsoda hülyeség! Nevetséges, piti, kisstílű, provinciális.

Szerintem a provincializmus az egyik legerősebb új, olyasmi, amivel eddig nemigen kellett konfrontálódnunk. A provincializmus nem „vidékiesség” vagy „elmaradottság”, nem is valami „kelet-európaiság”, a provincializmus a figyelem, az érdeklődés hiánya, az önmagunkkal való megelégedettség vagy beletörődés. Ám eddig erre azonnal kéznél volt a magyarázat: az a mi történelmi léptékű nagy nyomorultságunk. Ennek az alibinek vége. Nem kunyerálhatunk a „történelemtől fölmentést”.

Két példásan bátor írásra hívnám föl a figyelmet; mondhatom véletlennek is, de talán mégsem az, hogy mindkettőt nő írta, vajdasági, a „balkán-gödörből”: Juhász Erzsébet írt „újvidéki razglednicát” a pozsonyi Kalligramnak, a beszédes Der springt noch auf! címmel, Thomka Beáta szövege pedig a legutóbbi Magyar Naplóban jelent meg (Ezredvégi képtár).

Thomka („jugoszláviai magyar értelmiségiként, magyar, szerb, német családok utódaként, kultúrák, nyelvjárások, mentalitások, tájnyelvek, regionális szokások iránt eleve fogékonyan, egy határőrvidéki, vidéki, bánáti falu soknyelvű, európai babilóniai könyv66tárában felnőve”) Danilo Kiš észrevételét idézi, tartja elgondolkodtatónak, mely szerint nem a mi Kelet- és Közép-Európánk késett le a nyugat-európai recepcióról, hanem Nyugat-Európa volt érzéketlen eme sajátos és eredeti civilizáció iránt. Thomka egy lövészárok-Európából írja sorait, innét írja, hogy a térség legújabb tragédiája sem homályosíthatja el a látomást, melyben párbeszéd folyik, melyben közlekedni és sétálni, együtt látni és szemlélődni lehet, a másik nyelvet és szellemet figyelve a magunkét is tisztábban érzékelni, mi több, egymás hallásához éppen ilyen időkben kell tudatosan fölkészülni. Innét írja, hogy lehetnek e tisztázatlan helyzetű népeknek, nyelveknek, csillagködöknek sérelmeik, maradhatnak jogtalanul váltig a peremeken, ám egyetlen választási lehetőségre sincs mentség, ha a kívülrekedtség programmá és önigazolássá válik.

Juhász Erzsébet is a legkonkrétabb fenyegetettségek közül ír, „abból a külső lepusztultságból, mely lassan, de biztosan belül is munkálkodni kezd”, mégis valami kíméletlen reménykedéssel beszél, át Pozsonyba, Grendelékhez, a Kalligramhoz. Például arról, Kundera nyomán, hogy mindannyiunknak szüksége van arra, hogy valaki nézzen bennünket. S hogy vannak, akik „távol lévő személyek imaginárius tekintetétől kísérve élnek”. S hogy ilyen tekintet tudott lenni a pozsonyi lap lendülete, szellemi pezsgése.

Remény és reménytelenség, nyomorúság és szellemi tágasság, megrendítő, kemény, keserű, de nem megkeseredett írások, öntudatos, szerény, határozott és bizonytalan állásfoglalások – az öncsalás nélküli felnőttség, mondanám. A puskacső egyelőre képletes, írja Juhász. De ahogy tarkómra irányul, halálos tisztánlátás kerít hatalmába, s érzem, hogy mindaz, ami itt irodalomban, kultúrában volt, nincs tovább. Vége. Hát ez az, amit csak „razglednicában” lehet közölni, s amit magunkban tartani embert meghaladó erőfeszítés. Létszükséglet tehát ama bizonyos imaginárius tekintet. S minél inkább hiányzik, annál inkább az.

Két nagyon magyar, nagyon európai, két szegény szabad ember.

(Lengyel László lekorruptozta az államigazgatást, mire a kormányfő följelentette.) Elsőre, kurucos indulatból nyilatkozatot fogalmazgattam, „három év börtön” jeligére. Nyilatkozat. Nemcsak korrupt, hanem buzi is. Hm. Viszont a rágalmazás az rágalmazás – ha rágalmazás. Úgyhogy másodjára Lengyel-ellenes szelek fújdogáltak bennem. (No igen.) Próbáltam elgondolni a másik feléről ezt a történetet. Mintha túllőtt volna a célon… Meg hogy tökéletes volna immár a korrupció? Ez nyilván nem igaz. Hát mért pont a korrupció volna tökéletes? Finoman szólva is, nem szerencsés mondatok, persze még azt sem lehet igazán tudni, mik voltak a mondatok. Ha jogi útra terelődik, akkor ott van valami automatizmus, gépiesség, van egy törvény, ezt így és így lehet megsérteni, s ha megsértette, akkor így és így! Majd viszünk narancsot. Nem azon studíroztam, hogy följelenthető-e Lengyel, hanem, hogy följelentendő-e. Hogy mik volnának itt a határok. Miket lehessen mondanunk. Mi jó, ha miket lehet mondanunk, és miket már nem?

Láthatóan súlyos szelek fújdogáltak tehát. Ám azután elállt a szél és elcsöndesült a táj, a tájam.

A korrupció a demokráciák talán legnagyobb rákfenéje. Nem is kell az olasz világbotrányra utalni, gondoljunk csak a csöndesebb német esetekre, időről időre megbukik valaki, innét alig észlelhető hibákért, kéz-kezet-mosért, állami megbízások, adókedvezmények terelgetéséért, összefonódásért. Ezek többnyire nehezen földeríthetők, körülményesen bizonyíthatók, következésképp a jogállam eszközeivel, és egy demokráciának más eszköze nincs, bonyolultan érhetők tetten. Márpedig romboló hatásuk nagyon nagy, a demokrácia, az országépítés iránti bizalmat kérdőjelezi meg, azt a képzetet erősíti, hogy gazembereké a világ, a cinizmust táplálja, azt, hogy minden mindegy.

Nálunk, ha lehet, még nagyobb a kísértés. Kezdők vagyunk, így talán még nem eléggé gyanakvók (magunkkal szemben). Mért is volna kifogásolható, ha egy állami tisztviselő a régi cégét bízza meg az állami föladattal? Hisz azt ismeri, megbízik benne, tudja, hogy jó cég, tán a legjobb… Azért, kérem, mert ezt nem így kell. Hanem nyilvánosság, pályázat, egyenlő föltételek, satöbbi, satöbbi, aprólékosan, macerásan, finnyásan, kényesen. Meg hát az 68állami mammut fölszeletelése valóban nagy falat, és, mondják, evés közben megjöhet az étvágy, megint csak satöbbi.

Ha én főnök volnék, makulátlanságomat ezer és egyszer jobban félteném a korrupciótól, mint a korrupció kritikájától, még akkor is, ha az, mondjuk, túlzó vagy igazságtalan. Még akkor is, ha bele lehet kötni. Mert ahogy a klasszikus mondja: olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés.

Ha tehát én főnök volnék, nyilvánosan és haragosan kikérném magamnak Lengyel László mondatait, azt a kettőt vagy hármat, és nagyon elolvasnám a többit, és azután megkérném, kávézzunk vagy serezzünk együtt (vacsora az sok volna), hogy hogy is van ez. Ha ekkor ez a potenciális börtöntöltelék cinikusan a pofámba röhögne, ő csak a száját jártatta, érdekes akart csak lenni, és én tehetek egy szívességet neki, akkor elsőre kicsit meglepődnék, hisz ösmerem régóta személyesen, kezdetben még a tanácsait is meghallgattam, meg mégiscsak a Benedek Elek-ág, meglepődnék, ez a Lengyel valóban afféle független izének látszott, annyiban mindenképp, hogy mindenfelől szidták a Kasszandra-fajtáját, no mindegy, a meglepődés után hidegen, azonnal följelenteném. (Nem, nem azonnal. Mert még így is el kéne tűnődnöm, hogy mért pont őt. Mikor a saját pártomból naponta lehazaárulóznak… Vagy őket is?! Hadd tanuljanak! Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon osztályfőnöki intőben részesíteni, teni.)

Ha azonban nem röhögne az arcomba, hanem vékony kicsiny ujjacskáin szokásos tárgyszerűségével számlálni kezdené, hogy ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, haza bizony, ez megsütötte, icipici mind megette, akkor… akkor ismét kicsit meglepődnék, hogy mért most és így szerzek én erről tudomást, azután viszont nagynál is nagyobb vizsgálatokat indítanék. Mert ez állana az ország meg a makulátlanság érdekében.

Ez így most, studírozhatunk akárhogy, semmi, nulla, vicc. Egy ügy, ami nem szól semmiről, semmi érdemlegesről. És ez még a legtöbb, amit remélhetünk, a semmi. Mert balszerencsés esetben, ne szólj szám, nem fáj fejem, lesznek, akik így gondolják.

Korrupció mindig van. De hogy minél kevesebb legyen, ahhoz szóló szájak kellenek. Valamiféle hangulat, kimondatlan közakarat, támogatva lentről, középről, fentről. A fejünk meg hun fáj, hun nem (algopirin).

Satöbbi, bizony hogy satöbbi.

Az a jó, üdvös, szoktuk mondani, ha mindenki csinálja a dolgát, a dolgát csinálja. Noha azt is tudjuk, ezt is föl lehet alibinek használni, a gyávaságnak sok arca van, ez nem az én dolgom, védekezünk, és hát ki az, akinek olyan pontosan ki van mérve a dolga, hogy eddig igen, ám ez már nem. Mi az író dolga? – ez az a kérdés, amire még csak meg sem próbálok válaszolni, tartom magamat a klisékhez és a klasszikusokhoz, úr ír. És olvas, teszem hozzá. Dolga ez is. Azt nem állíthatom, több okból sem, hogy a jó elnyeri, elnyerte méltó jutalmát, de mégis valami ilyesmi (kékharisnyás) érzés fogott el a múlt héten.

Amikor is két napot Bibó könyveivel töltöttem. Nem jószántamból. Köztünk szólva én egy kiegyensúlyozott, magyar úr volnék, az úr talán túlzás, mindenesetre nehezen vagyok mozdítható kívülről; mégis amikor mostanában a butaság olyan jellemzően magyar változataival találkoztam, amibe mindig keveredik egy kis fájdalom, jószándék, sőt még ártatlanság is, akkor, éppen ettől az elegytől, mely ott akkor egy jónevű kollégám (tegyem idézőjelbe?) cikkében öltött invalid testet, egyszerre elkámpicsorodtam, fölugrottam, és ziláltan kiszaladtam a kertbe – hogy ez reménytelen, rémületes, illetve konkrétan, hogy menjenek a… bánatba. És hogy a legjobb volna Ausztráliáig futni, majd inkább ott a kenguruknak egy kis Fancsikó és Pistát… De nem is volna szabad ennyire őszintének lennem, meg amúgy is visszaódalogtam aztán a kertből, s amint magam elé tettem a Bibókat, és meghallottam azt az okos, belátó, ismerős hangot – azonnal otthon éreztem magam, menjetek, fiúk, ti Ausztráliába, a Fancsikót meg majd utánatok küldöm… Illetve éppen hogy nem. Én is maradok, amazok is maradnak, éppen ez a történet lényege. A könyvtár a haza legjobb meghatározása, írja Canetti.

Persze Bibó közismert nagy segítő, segélyező. („Kérem igen tisztelt hazámat, hogy részemre állandó, rendkívüli, szociális bibó-segélyt biztosítani szíveskedjék. Indoklásul azt tudom felhozni, hogy családunkban az egy főre jutó magyar-rémület-átlag stb. stb.”) De még soha senkinek nem mondtam el (az érintettnek is csak a minap), hogy milyen sokat köszönhetek én Vitéz György 70Missa Agnostica kötetének. Úgy érzem, hogy A szív segédigéit nem tudtam volna megírni az ő könyvének a segítsége nélkül.

A magyar irodalom szerencsésnek mondhatja magát, mert a történelmi balszerencsék folytán a világ több helyén honos. Vitéz György Kanadából olyat is tud, amit innét nem tudna, és roppant unintelligensek volnánk, ha ezt nem használnánk ki, ezt a mást, a mást, mely ugyanaz. Hogy most csak azokat említsem, akiket az elmúlt két hétben láttam, Tolnai Ottót, ahogy a tatai JAK-táborban megpróbálta szétfecsegni a bácskai rémületet, manó Láng Zsoltot, Kovács András Ferencet, KAF-ot, aki mintha mindent tudna, marosvásárhelyi mindenes, vagy Végel Lászlót, aki innét Újvidékre pillant, onnét meg ide, Balla Zsófit, nyelvből nyelvbe (ja ez így nem jó, nyelvileg).

Mindehhez az kell, hogy ismerjük egymást. A magyar irodalom önfeltárásban nem erős; pedig most, az olvasói figyelem természetes csökkenésével, erre még nagyobb szükség volna. Már nincsenek politikai korlátok, melyek elzárnák előlünk például a nyugati magyarokat, igaz, nincsenek sokan, de akik vannak, azok vannak. Vitéz Györgyöt már említettem (finom, okos, bátor költő, bátor magával és a nyelvvel szemben, szemközt), most végül egyetlen könyvet emelek ki, mert hirtelen annyira bántónak érzem, hogy nem figyelt föl rá az ún. szakmai közvélemény, belehullott ebbe az új kultúrűrbe, pedig éppenséggel nagyon is provokatív mű. Kemenes Géfin László Fehérlófia című regényéről van szó, 91-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál. Olyan könyv, amelyben egyszerre van jelen Balassi Bálint és Joyce szelleme, az Ómagyar Mária-siralomé vagy Ezra Pound Cantókjáé, a Corvin-köz és a combok rózsa-köze, lelkigyakorlat 55-ben Balatonlellén és favágás Észak-Quebecben. Múltkoriban e helyt azt játszottam, ki miben volna a legjobb, s hogy ölben Juhász Ferenc világirodalom. Akkor megfeledkeztem Kemenes Géfinről. Megpróbálkozik a lehetetlennel: magyarul a testről, őszintén, egyenest, brutálisan.

Mondják, az író egyedül van. Igaz lehet. De (és) könyvek veszik körül, a napja át meg át van szőve efféle kis-nagy segedelmekkel.

Mondják, leomlottak a műfajok határai, sőt talán maguk a műfajok is le- vagy elomlottak, hogy ne lépjünk az „össze” igekötő sugallta heroizmus bizonyosan fals terébe.

Már rég nem volt ilyen határozott műfaj-élményem, mint Megyik János mostani székesfehérvári kiállításán. Az nevezetesen, hogy Megyik szobrász. Vagy hogy most nagyon szobrász. Miközben a kiállításon, a darabokon, a dolgokon az a bizonytalanság is látszik, amiről az első mondatom szólt, és ami nyilván megkerülhetetlen.

A pálcikás ember, mondhattuk róla, aki a projektív geometria mellébeszélést nem tűrő szigorából építette föl elsőrendűen érzéki építményeit – bizonyos értelemben klasszikus szobrászat volt ez számomra, klasszikusan modern, ahol az ember Cézanne közelségét érezhette.

A pálcikák mostanra jórészt eltűntek, visszahulltak (omlottak?) a síkba, egyenesek, vonalak lettek belőlük. És megjelentek a színek, szinte váratlanul (bár, aki ismeri Megyik „történetét”, a csataképfestőét, annak nem egészen meglepetésként), mintha a festészet közeledne. Érződik a műfajkeresés feszültsége, vagy ahogy bornírtan mondani szokták: a továbblépésé. Nincsen tovább. Mostok vannak.

Ahogy belépünk az István-múzeum termébe, azonnal ez a most fog meg minket. És rögtön vissza is kell kérdeznünk, magunkra kérdeznünk, hogy hová is léptünk be.

A térről szól itt ugyanis minden, térmanipulációk folynak. Ritkán látni ennyire egységes kiállítást. Olyan, mint egy könyv. Az egész szólít meg minket. Az egész teszi föl a kérdéseit. A tárgyak olykor ráfolynak a falra, bizonytalanul hagyva kezdetet és véget. Egyáltalán megint ez a nagyon Megyikre jellemző kettősség: egyértelmű és világos elemekkel, alapelemekkel a bonyolultról, a homályosról beszélni. Megint okkal jutnak eszünkbe a Saint-Victoire hegyláncai, újra meg újra csak a pálcikák vagy a pálcikák árnyékai – és akkor hirtelen megmoccan a tér, tektonikus mozgások ezek, egyszer csak megemelkedik egy sáv, tán egy téglatest, de csupán annyira, hogy a saját maga létére rákérdezzen.

Én még Jeles Andrást is idekeverném: mintha Megyik is a tragédia, a tragikum mindenek-utáni érvényességéről beszélne, 72illetve a beszéd lehetőségeit keresi, a némaság új beszédjét. Az én szakértelemtől nem korlátozott tekintetem Schwitterst is látni véli meg Yves Kleint.

A látszatokból fölépített valóság elevensége, fiction és non-fiction közti különbség homályba veszése – Megyiket nézve arra kell gondoljunk: a művészet egy, ugyanazok a problémáink.

Megyik Bécsben él, ezért talán nem hat állandónak az itteni jelenléte. Pedig elemi szükségünk van rá. Egy nagy művész – mozgásban.

„…kedv kell, nem okvetlenül jókedv vagy vidámság, de kedv, az kell, és ez a mostani irodalmi közeg nem egészen erre való, nincsen benne semmi, de tényleg semmi, ami segítő volna, egy szikrányi sincs, fikarcnyi sincs, legjobb esetben békében hagy, egyedül; deprimáló és maszatos, ahol komolynak és rosszkedvűen harciasnak illik lenni, illetve nem is így, nem is az illés, inkább a lehet, az, hogy nem is nagyon lehet mást csinálni…”

Több, mint öt éve írtam ezt, és most sincs másképp, és valószínűleg nem is lesz másképp, azaz nem lesz sose valamiféle inspiráló, játékos tér itt, hanem úgy lesz, ahogy volt annak idején: lesznek távoli szobák, melyekben történik valami, melyekre gondolni lehet, közte meg a sívó homok.

De hát nem is erről akartam beszélni, vagyis hát úgy erről, hogy éppen az ellenkezőjéről. Kicsit toporogtam – illetve éppen most toporgok, hogy honnét is kezdjem… Ültem egy stúdióban, s bent valaki játszott, szaxofonozott, én meg csak hallgattam, mintha egy csodát. Valami olyasmit éreztem, mint a Kurtág-koncerteken, hogy hát ha ilyen van, létezhetik, az csupa jót kell jelentsen az egész teremtésre nézve. Lehet, hogy az igazi férfiember nem tárja így érzéseit a világnak, de hát fütyülök én az igazi férfiemberre – összeszorult a szívem, ahogy ott ez a Dés játszott (mert bizony ő játszott).

Délelőtt volt, és én délelőtt, ha nem a szobámban vagyok, csak morózus tudok lenni (amiből sajnálatosan csak annyi következik, hogy ha nem vagyok morózus, akkor a szobámban vagyok, s nem 73pedig az, hogy ha a szobámban vagyok, akkor nem vagyok morózus). Azt, hogy kicsoda Dés László szaxofonos, azt az ember persze tudja, úgy többé-kevésbé azt is, hogy ez mivel jár, profizmus, virtuozitás, effélék. De azért ez így közelről mégis más; lakva ismerszik meg…

Ültem abban a dermedt, fél-rossz reggelben az alagsorszerű stúdió előterében, s néztem, hogy mi folyik ott bent, az üvegfalon túl. Legfőképp munka folyt. Dés (például) kívülről-belülről ismerte a szövegeket, amelyek után fújnia kellett, valamit, ami folytat vagy lezár vagy elemel vagy vitázik, szóval valamit, aminek „köze van”. (Az Elefántcsonttorony és kékharisnya kazetta fölvételéről van szó.)

Nem véletlen, hogy a szaxofonról azt szokták mondani, hogy beszél. Dés László hozzám szólt, továbbírta a szövegeket – elképesztő könnyedséggel, erővel és tisztán. Azt meg külön érdekes látni, hogy változtat, javít, a nekem-jóból neki-jót csinál, olykor csak egy hajlításon múlt, máskor eldobta az egészet, és teljesen máshonnét kezdte. Mennyi ötlet csak úgy odaszórva, gyöngy a disznóknak, mennyi kedv, invenció!

És ahogy így telt-múlt az idő, s láthattuk, mit jelent konkrétan a profizmus, a virtuozitás, az effélék, láthattuk, hogy mi ez a gazdagság, ez a bőség – kezdett valami emelkedett, megrendült érzés eltölteni, az öröm, hogy részese lehetek ennek a délelőttnek, részese valami nagyságnak. Az ujjongás, mikor valaki megváltoztatja a világot.

Micsoda fantasztikus ország, gondoltam, és vállat vontam.

Karácsony előestéjén Várszegi Asztrik-napok voltak, a rádióban a Névjegynek, a tévében meg Kepes András műsorának volt szereplője a pannonhalmi főapát.

Nagyon jó volt hallgatni őt, egy testvéri hangot. Olyan ritkán érzékelni a hitnek ezt a derűs nyugalmát, ezt a barátságosságot, távol a mindentudás fölényétől, távol a dölyftől, a kioktatástól. De nem csupán valami általános jóságról vagy rokonszenvességről van szó. Nincs itt elmaszatolva semmi. Azaz nem a tudás bírását 74látjuk, hanem a keresést, ám nem akárminek a keresését, hanem, mondjuk így, Krisztusét.

Beszélt a katonaságról (hogy mi mindent köszönhet a Magyar Néphadseregnek, s volt ebben irónia, de valóságos köszönet is, minthogy tényleg ott, akkor, azért érthetett meg valamit – „pappá a Néphadsereg 22 hónapja érlelt”), az egyház múltjáról, a szeretet szigorával és nem a mundér becsületének a védelmében (ami most szinte általános reflex, s ha lehet is érteni olykor az okait, ez akkor is rossz, butító), beszélt az egyház új helyzetéről, a társadalom váratlan ellenállásáról, arról, hogy az egyháznak tisztítania, finomítania kell a társadalomról való képét, de arról is, hogy hatalmi egyházról beszélni politikai tupírozás, túlzás, beszélt a társadalom jelenlegi kaotikusságáról, a tisztulás és párbeszéd szükségességéről, mert ez, ami van, senkinek sem jó, arról, hogy fórumokat kéne találnunk, teremtenünk a megértéshez, és le kéne leplezni a tisztátalan szándékokat (ami a kaotikus viszonyok közt bajos), az engedelmesség és lelkiismeret viszonyáról, ez utóbbi szent és sérthetetlen voltáról, az élet sokrétűségéről, kis túlzással Isten pluralizmusáról.

Már rég nem éreztem ezt az örömet és szorongást, hogy kereszténynek, katolikusnak lenni az tényleg jelenthet valamit; hirtelen rápillanthatni egy hagyományra és közösségre, amely nem béklyóz, nem kényszerít, hanem olyan lehetőségeket mutat a világ, az ember, az élet megismerésére, melyekre nélküle vélhetően nem találnánk rá. A kereszténység mint élmény. A felelősség nehéz öröme ez, és szorongás, hogy milyen távol van az ember a lehetőségeitől. Létezni szeretetben és szabadságban.

Hiába forgatom, ma az egyházból szinte csak a birtoklás mozdulata látszik (részint a vizsgált tárgy, részint a vizsgáló szem állagából következően); az ilyen alkalmak, megszólalások mutatnak rá a szeretet egyházára, az adakozáséra, a létezés organikus egyházára, amely nem riasztja a hozzá nem tartozókat, és emeli, növeszti az övéit.

Tárgyszerű megjelölésnek látszik Erdélyre a Tündérország, az európai átlagnál, úgy rémlik, több tündér jut ott egy főre.

Selmeczi György-est volt a Merlinben. Az első fele „az örökké75valóságnak”, második a „felejtésnek”, a szerző óhaja (inkább csak szóhasználata) szerint. Selmeczit elsődlegesen színházi habitüéként ismerik, a szikrázó tehetségű tapőr, az alkalmazott muzsika nagymestere, aki nem ismer lehetetlent, sorolhatnánk a féligazságokat.

Csöndes és gazdag első részt hallhattunk, zenedarabokat gyerekeknek, Kincses Margit zongorázásával, azután Csengery Adrienn énekelt, sőt játszott három dalt népi szövegekre. Van abban vakmerőség, hogy (és ahogy) Selmeczi misét ír. Az egyén és közösség viszonyáról kell ennek kapcsán tűnődni, az égre pillantás és főhajtás (leszegezés) kettősségéről, tradícióról, formáról. Mit szabad, mit nem, mit lehet, mit nem, mit kell, mit nem. Lelkifurdalás és ujjongás, félelem és bizalom, észak és dél, Isten mint a világ örömének forrása, és mint önmaga hiányának a súlya. Selmeczi zenéje talán nem tesz föl minden fölteendő kérdést, de csendesen tudja ezeket.

Nem szeretnék úgy tenni, mint aki ért a zenéhez, így csak kijelentem, hogy nagy öröm volt hallgatni a IV. vonósnégyes ősbemutatóját, mely örömet (vagy egy másikat) az Éder-kvartetten is látni véltem. És egyáltalán minden közreműködőn látszott a szerző iránti – ne kerteljünk: szeretet.

A második rész tulajdonképpen folyamatos ráadás, emlékezés és nosztalgia, munkákra, városokra, barátokra. Selmeczi egyszerre pesti és erdélyi, ugyanolyan természetesen tud megszólaltatni egy kuplét, mint egy virágéneket, amivel a legkevésbé sem akarnám sugallni, hogy Pest volna a kuplé, Erdély meg a virágének (igaz, a fordítottját sem). Fölsejlett az egész Kolozsvár-mítosz, sok, tehetséges fiatalember együtt hajdanán, Orbán Györgytől Szőcs Gézáig, Balla Zsófitól Cselényi Béláig, majd (most) szétszóratva – bár Selmeczi éppenséggel nagy integráló erő, ez este is maga köré tudta gyűjteni az embereit, régről és későbbről (sőt, a jövőből), és meg is énekeltette őket. E sorok írójának is összeszorult a torka hallván az Idő van-zenéket (szöveg és miegyéb Gothár), eszébe jutván Cserháti Zsuzsa és Mister Praecox, ifjúságunk ikercsillaga.

Nyilván utazom is rá, éhes vagyok erre, meg szerencsém is van, hogy ilyen tüneményes emberekkel, kollégákkal találkozom mostanában, akik följavítják kissé, egy-egy estére, reggelre, éjszakára a várost; Selmeczi is ilyen, ül egyedül, nagyon magában, ott, a 76zongora mögött, a zongora védelmében, rezignáltan, boldogan, rémülten – és klimpírozik, a tündér.

Mellettem valaki a közönségből (mit valaki! egy nő!) az ifjúságát siratja.

Mondjuk, ne ismerjük H.-t. Csak úgy fölületesen, éppenhogy, valakinek a valakije vagy, mondjuk, egyszer, valahol, véletlenül, röviden. H. legyen professzor egy távoli országban, szaktekintély, nyugdíjkorú. Hagyjon hidegen minket ez a szak. Ne essék távol tőlünk, sőt, köze lévén a nyelvhez, trafáljon nagyon is belénk, mégis annak a konkrét nyelvnek ezen konkrét szemlélete ne érintsen mélyen.

És akkor ebédeljünk együtt. Jól halad az ebéd. Mi csirkét eszünk, mely azonban ravaszul elő van pácolva, folyamatosan az a megnyugtató érzésünk van, hogy egészségesen élünk, épp dolgozunk az egészségünkért, miközben az élvezeti-kvóciens is rendben. Ő nosztalgikusan sóletet kért, előtte libatöpörtyűt póréhagymával, egy koleszterin-bomba. A társalgás folyamatos, német nyelven folyik, ha tévedünk, H. kapásból kijavít minket, és hát tévedünk eleget, de ezt olyan automatikusan teszi, mintegy megerőszakolva nagyon is udvarias lényét, hogy egy idő után ezt nem tekintjük személyes kekeckedésnek, hanem, valamelyest ellenkezőleg, a nyelvek iránti tisztelet reflexszerű, kikerülhetetlen jelének.

Akkor, amikor H. nagy, átfogó, a teljesség igényével készülő művéről kezdett mesélni, arról a jelentősnek ígérkező lingvisztikai munkáról, melyen fiatal dán vagy holland kollégájával már évek óta dolgozik, részletesen, de kompetenciánknak megfelelő, barátságos mélységben vázolva a könyv szerkezetét, a közös munka jellegét, ki csinálja a glosszáriumot, ki a művelődéstörténeti háttért, miben jobb ő, miben a fiatal dán vagy holland, hogyan egészíti ki az idős, tapasztalt ész a fiatal becsvágyó tudást, és így tovább – akkor egyszercsak váratlanul valami ismert elérzékenyü77lés fogta el (váltsunk csak szemérmesen harmadik személybe), amit, mondjuk, húsz éve érzett, például Ottlikkal kapcsolatban, úgy gondolva, hogy Ottlik segít neki, azzal, hogy dolgozik, hogy ég a szobájában a lámpa, és akkor most azt, hogy ez a világ távoli pontján, sőt pontjain épülő mű valahogy kapcsolódik az ő munkájához, ez is segít, hogy hirtelen ez az udvarias, olyan nagyon jellemzően európai, civilizált kapcsolat, amely nem személytelen, nem is fölületes, mert annyi, amennyi, de mégis súlytalan, vagy még ez sem, ez is túl kritikai volna, nem is hűvös, de lobogónak semmiképpen sem az, egyszercsak a forró hála micsodájával telítődött; újabban sokszor érte tetten magában ezt a hálát – amúgy is hálás természetű –, ha valamiféle, akár csak laza szellemi közösségre lelt. Rémült ellenkezést talált magában a nem-szellemivel szemben, és ez kevésbé finnyásság volt, mint inkább, mondjuk így, a nem-olvasótól való félelem. Félelem a szó nélküli világtól.

Nézte ezt az elegáns ősz férfit, és váratlanul olyan értelmesnek találta a saját munkáját, arra gondolt, hogy a könnyű édesség után majd szalad haza dolgozni, folytatni. Búcsúzáskor erősen fogta a férfi kezét, e baráti kezet, és többször is lelkesen megismételt egy nyelvtanilag éppenhogy hibás mondatot, melyet H. most nem javított ki.

Olvashatjuk, hogy van, aki háromperhármas volt. És hogy milyen férfiasan bevallotta. Ellentétben a sok sunnyogóval. Nem is beszélve azokról, akik nem besúgók voltak, hanem ők voltak azok, akik kapták ezen besúgásokat, most meg hogy jár kárörvendve az az erkölcsileg oly igényessé lett szájuk.

Ezekben mind van igazság.

De emlékeztetnék: ebben az országban nem mindenki játszotta ezt a játékot, nem mindenki egy belügyi íróasztal egyik vagy másik oldalán ült. Mert az igaz ugyan, hogy az egészben mindannyian benne voltunk (a Kádár-korszak, noha jól kenhető, nem kenhető véres kezű kommunistákra), de ebben a közvetlen rabló-pandúrban már nem. Volna olyan, körülbelül tízmillió, akinek a férfias viselkedése (olyan, amilyen) nem főként egy régi árulás bevallása. Volna olyan, körülbelül tízmillió, akinek az erkölcsi igényessége (olyan, amilyen) nem három-négy éve kezdődött.

Mi volna – csak kérdezem –, ha közülük kerülnének ki a köz szereplői?

Már rég küldtek el a kurva anyámba. Talán utoljára focipályán (még a komcsik alatt), de ott ez kicsit mást jelent, ott a zsidózás is kedélyesebb (tegyem a tülök orrodba stb.).

Tényleg közel mentem a kofferommal a taxi ütközőjéhez, köztünk szólva az sem kizárt, hogy hozzáértem (azaz koszos lett a koffer). Erre szállt ki a várakozó taxi sofőrje, s így szólt: „Hülye vagy te, bazmeg? A kurva anyádba mész neki az autómnak?” „Hogy hogyan?” „Nem látsz, bazmeg, a sok fasz szemeddel?” „Mit… itten… Ne tegezzen. (Semmi más nem jutott az eszembe, 81hi-hi, csak az, hogy nem vagyunk bemutatva.) Mi baja van? Nem történt semmi.” „Nem-e, a kurva anyád, hát itt az egész reptér, repdessél arra!” (Röhej a többi taxis felől.) „…” „Ne nézzél, bazmeg, ne nézzél, mert feltolom a seggedbe a szemüveged, a kurva anyád.”

Valami kis mormogás, kotródás. Majd kiírom magamból. Mi volt még? Szenteste volt még, és a taxi rendszámtáblájának betűiből majdnem kirakható a béke szó, ez volt még.

Mégse leszek cigány meg zsidó, elég ez így is.

„Író” Úr!

Biztos nem lesz merészsége végigolvasni egy 7800 Ft jövedelmű diplomás ember sorait!

Megdöbbenéssel hallgatom mindig „nyilatkozatait”! – Néhány könyvét is próbáltam elolvasni, de valahogyan nem bírtam végigolvasni. Az egyikre emlékszem, valami haldokló anyára, aki hogy s miként végezte el a kórházi WC-ben kisdolgát és hasonló abszurd dolgokat. – Szerintem, ha valaki értelmetlenségeket összezagyvál és az íráshoz nem is konyít – jobb, ha nem nyilatkozgat.

Ön pejoratíve nyilatkozik azokról, akik már megértek néhány évet és több tapasztalatot szereztek, több tudást halmoztak fel az agyukban, mint Ön. Lenézi azokat, akiknek fehér a hajuk, v. esetleg kopaszodnak és nem jelennek meg vasalatlan gyűrött-rágott ingben. Nem lóg vállukra fésületlen csimbókos hajuk? – A rendes öltözet embertársainknak szól, őket tiszteljük meg ápoltságunkkal. (Bár bevallom, én is hanyagul öltözöm, de erre nem vagyok büszke!) Nincs sok pénzem és beteg is vagyok, nehezemre is esik minden, hiszen csökkentlátó vagyok.

Önt azért támogatják „liberális” körökben, mert a neve egy jó alibi, hogy: no lám, még ő is, a „gróf úr” mellettünk áll – ezzel fedik el posztkommunista átmentési akciójukat. – Persze érthető az Ön részéről, hogy ezt kihasználja és mivel dolgozni nem tud, íróként tündököl – mindenfajta tehetség nélkül! Zagyva mondatait rakja egymás mellé és átveszi ezektől a volt kommunista, népet 82butító és félrevezető társaságtól a díjakat és honoráriumokat. Az ilyen elemek minden társadalom vámszedői!

A „földet vissza nem veszek” – című nagyvonalú kijelentései is kommunista urainak malmára akarja hajtani a vizet! Ne hasonlítsa a volt grófok hatalmas, tisztességtelenül szerzett, jogtalan vagyonát egy pl. 25 holdas paraszt nehezen kiizzadott „vagyonához”. A fő cél az, hogy segítse azokat, akik beleültek a kisemberek házaiba, üzleteibe. – Mentési akció ez, kedves uram! Igaz, fizetnek is érte, Önnek megéri. Ezek a „liberálisok” már szamizdatos korukban a párt utasításait követték, a TIB-et is a párt jóváhagyásával alakították meg. Még ma is, főleg a volt kommunista (56-ban a forradalom mellé sodródó) véletlenül forradalmárrá vált „urakat” és hölgyeket rehabilitálják, tüntetik ki. Akiket ’48, ’49-ben felakasztottak, v. életfogytiglanra ítéltek, azokat mellőzik. – Én nem hiszem, hogy egy gondolkodó ember ne látná, hogy az úgynevezett „liberálisok” csak a köpenyeget fordították ki! – Ha pedig látja és szemet huny fölötte, sőt a Gondolat-jel-nek nyilatkozgat, akkor…….? – Minket is megtévesztettek, de mi éberen figyelünk, kombinálunk és félünk tőlük és Öntől is!!

Amint láttam (a rossz szememmel) Ön már nem is igazán fiatal – legfeljebb a topronggyal próbálja magát fiatalítani.

Ne ossza a társadalmat kétfelé: öregekre és fiatalokra, mert vannak gazember és ostoba öregek, és a fiatalok között is akad ilyen. De a fiatalok egy része még tiszta lelkű, kérem, ne rontsák el őket!! Ha Széchenyire gondolok és a többi nagy emberre, gondolom, szégyellné magát Ön helyett (hogy ön is grófi származék), de ne gondolja, hogy a grófok mind csodalények, én is ismerek néhány igen ostobát és még gazember is akad közöttük elég! Miért választottak az ősi társadalmakba öregek tanácsát, és miért bíztak az öregekben?! Ha nem félnék Öntől, leírnám a nevemet! Mi bízunk abban, hogy győzni fog az igazság!! És akkor mi lesz Magával?

Nem említem, melyik újságban olvastam (magyar), ki mondta (katona), ki jegyezte le (költő) – ne gondolkozzunk, csak élvezzük: „…majd K. tábornok szólította fel a vendégsereget, de különösen 83a nőket (kiemelés tőlem), hogy szüljenek több gyermeket a hazának, mert ugyancsak fogyatkozunk.”

Ahogy mondani szokás: ez olyan szép, hogy lepetézek (és így csatlakozom).

Hallva: „Szeretném végre otthon érezni magam, legalább itt, a szűkebb pátriárkámban!”

Bizony, minél szűkebb egy pátriárka, annál otthonosabb.

– Egyébként – mondta Meciar –, nem a Dunát tereltük el, hanem a hajózást.

Egy gyöngyszem a Dunából, e jelentős szlovák tóból.

Jódolgomban, még a régiben, szinte a legjobban a meghívóleveleket utáltam. Azokat, amelyekkel azután minden további nélkül évente többször is (!) nyugatra lehetett utazni. A meghívólevél volt az a szahar, melybe folyamatosan beleverték az orrom, folyamatosan jelezve az örök minthá-t, olyan mintha szabad volnék (hisz’ utazom), de azért ne feledd, ezt mi engedélyeztük. Valahogy így.

Tegnap ismét láttam egy meghívó-levelet. A kolozsvári költőnő részére állította ki egy budapesti irodalmi lap, s a levél szavatolja a lady biztonságát azon idő alatt, melyet a költőnő úgymond a lappal való ismerkedéssel és tapasztalatcserével fog tölteni. Ott van rajta a lap pecsétje, az írószövetség pecsétje és a román határőrség pecsétje. E levél fölmutatásával mentesül a levél birtokosa a magyarok által előírt kötelező pénzbemutatás alól.

Egy glossza vége, így tudjuk, legyen hegyes. Most mondjam azt, hogy tizenötmillió magyar meghívó-levelének érzem magam? Nem mondom. Nyilván vannak akceptálható megfontolások. Mindig vannak megfontolások. Tudomásul veszem, hogy újra meg újra nagy leleménnyel nehezítjük meg egymás életét. Az ember fal-építő. És végül is a költőnő itt volt, át is öleltem, pénzeznie se kellett, mi kell még?! Minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.

Tegyük föl, hogy ez a feladat, új kor, új kihívások. Először is hívjuk meg őket, azután… azután, már nem kell sokat tenni. Első lépésben nem kell senkinek se szólni (lehet persze, hogy csak nekem nem szóltak, csak akkor hol voltak azok, akiknek szóltak), nem kell külön meghívókat se küldeni, telefonozni se kell, hirdetni se nagyon. Második lépésben biztosítani kell a telt házat, azaz diákokat kell odaterelni, ebben a Nemzetinek vannak tapasztalatai (tessék talán Sinkovits Imrét kérdezni).

Nem részletezem. De amikor az előadás végén a színészek megköszönték (volna) a tapsot, s mögöttem azt hallottam, hogy „Jenci, bazmeg, akkor csináljunk most egy kis vastapsot ezeknek a szlovákoknak, bazmeg, Jenci”, mellesleg Jenci gimnazista, és zúgott is a vastaps, s láttam a színészek arcán, Boér Ferencén vagy László Zsuzsáén, hogy minden jencit tudnak, látnak, nem lehetett nem látni, akkor éreztem, elpirulok, és egyszerűen szégyenlem magam. Azt majd döntse el mondjuk a kultuszminisztérium (mely magas szinten képviseltette magát, egy részhalmazuk, valódi, a szünetig), döntse el, hogy tíz vagy tizenötmillió magyar nevében.

Nyilván a Nemzeti Színház vezetése csak jót akart, és most amúgy is tele van vagy lehet gonddal, munkával, de ezt így nem szabad. Embereket (kollégákat) nem szabad ilyen helyzetbe hozni. Mindez 91. november 4-én, hétfőn történt, és a vendégjáték egész héten át tart. Lidérces. Mi az értelme így ennek? Ki lehet pipálni, lett foglalkozva a kisebbségiekkel, árva Erdéllyel, volt sajátosság 85méltósága, tiszta forrás és egészséges magyar néplélek, vastaps is volt, telt ház is volt, mi is volt még? Hogy a színpadon mi volt, nem udvariaskodom, nem tudom; mintha Shakespeare. Csak a Jencivel foglalkoztam mögöttem, ott zajlott a dráma, meg bennem, aki néha az apám hangján ingerülten hátrakaffogtam.

Jutja erről még eszembe, azt hiszem, három-négy évvel ezelőtt minden bizonnyal tüntetés értékű telt ház lett volna, friss-ropogós nép-nemzeti gerincekkel. Eljöttek a hétköznapok. Most népnemzeti gerincből lényegében csak a Molnár Gál Pé-ét abszolválhattam.

Filmslágerekről íródik az ÉS-ben, kiváló szerzőkről, többek közt Darvas Ferencről, Melis Lászlóról. És szó esik egy nevesincs pofáról is. „Közben üvölt rádióból s tévéből a Sose halunk meg nagy slágere, nem rossz zene és nem is jó, kellemes, mint a blend-a-med, harsog a zöld alma a fogunk alatt, az íze jó, bár színe mostanra már mintha Antonioni látomásába szürkült volna bele.” A mondat szép (szép az, ami érdek nélkül tetszik). Konkrétan nem elemezném. De ez csak az egyik dolog. A senkiházi, aki ezt a benyali vackot írta – és nyilván a rádiót is ő bömbölteti –, Dés László. A cikk szerint Melis a csúcs, Darvas Feri a dallamkirály és Désnek még a nevét sem érdemes leírni. Ó, ó! Finoman szólva ez így aránytalan. És rosszindulatú és tárgyszerűtlen és kisstílű és bennfenteskedő, kellemetlenkedő, fölényeskedő.

Ez egy szabad ország, lehet Dés zenéjét nem szeretni, én például szeretem. De tessék az Antonioni szürke, bár ízletes almáját oda görgetni, ahol ő van, nem pedig egy hetyke mondatocskával hátulról lefogkrémezni.

Hallgatózom; buszon, nőket. Az egyik arról panaszkodik, hogy korszerűsítvén az irodát (vagy könyvesboltot?) a telefon most telefax is, ám ettől megőrült a vonal, nehéz őket megkapni, s ha végre mégis, akkorra már minden telefonozó „hótt’ideg”.

– Én iszom meg a fax levét! – sziszegi.

– Editkém, isszuk, nem isszuk, nincsen más. – És mind a ketten szigorúan rám néznek, mintha bizony én volnék az a teli fax, amelyik minden baj forrása.

(1878)

Avagy Magyarország irodalmi nagyhatalom. Azt írja az újság, hogy Konrád György a legjelentősebb magyar író. Egy másik újság meg azt, hogy Csoóri Sándor és Sütő András a két legnagyobb magyar író, előbbi plusz még halkszavú és szellemóriás is. Egy harmadik újság meg azt, hogy E. P. a legjelentősebb magyar író, Nádas Péter mellett, illetve ugyanez az újság kicsit később, hogy Nádas Péter a legjelentősebb, E. P. mellett.

Hát ez marha jó! (Zene: mint rendesen, Erkel: Hunyadi, illetve Janis Joplin ördögi kacaja a Mercedes Benz végéről.)

Az úgy volt, tanítónénikérem, hogy verset írtam, jelesül egy szonettet, igen, költő vagyok, érdekel engem a költészet maga, írhatok hát szonettet, nem!?, ezt talán még a Thürmer–Konrád-féle szabadkeselyűk sem vonhatják kétségbe, és a szonett, ha tetszik, ha nem a liberális uraknak, 14 sor, 14!, nem 13, és nem 12, ahogy a folyosón suttogják, 14, és ha ferdén tartom a papírt, és mért ne tarthatnám ferdén, ha egyszer így lestem el drága első tanítómtól, akkor ahogy sorjáznak a sorok, tolódik a könyököm oldalra, tolódik, itt nincs mese, ez fizika, ez Newton, tolódik, és hát oda is tolódott a szomszéd gombhoz, és mert a szonett végén rímkényszer van, erről se én tehetek, ennek hagyománya van, európai, ha úgy tetszik, tudod, hogy hőzöngök, ha nem gőzölög a csülök, ha lecsücsülök, puff neki, a rímre megbillent a könyököm, igen, én most befogom pörös számat, györgy sorost, elnézést, négysorost kellett volna írnom, például alvó szegek a jéghideg homokban, az jó lett volna, akkor nem ér a gombig a könyököm, szonettal odaér, négysorossal nem ér oda, ez ilyen egyszerű, négysorost kellett volna, most már tudom, de most már késő, most látom, milyen óriás ő, a szonett.

Én most jóhiszeműen visszamegyek kis falumba, írjon eztán a Tisztelt Háznak a Haraszti stancákat, a Marosánról, darabbérért!

Én írói munkásságom része vagyok!

Ikes igék, én csurkázom, te csurkázol, ő tamásgáspározik. Szigorúan ragozandók, csurkázhatik, tamásgáspározhatnám. A két szó jelentése közel van egymáshoz, valamint az anyákhoz, mely szintén ikes, anyázik. (Erdélyiek a gazsizni szinonimát használják szívesebben, az még ezeknél es jobb, azaz durvább árnyalatú.) Ősmagyar szók, a besenyő lófők hozták be Izraelből, Kazinczy engedélyével. Mindkét szó hangsúlyosan a magyar kultúra része, ha nem is a csúcsa. (Nota bene a kultúrát, akár a nőket, 88a csúcsain kell megismerni, tanítja Füst Milán.) A két szó glossza alapszó; ha a glosszaíró fejében nincsen semmi, akkor ez a két szó van ott.

Hallgatózom; buszon, férfiakat.

– A ká anyád!

– Kikérem magamnak ezt a tiszta hangot! – és rám néznek reménykedve, mintha bizony én volnék az ő elveszett ká anyjuk és a tiszta hang, egy személyben, kikérve.

A gondos, acsarkodásmentes, elfogulatlan, konstruktívan kritikus szerkesztésnek köszönhetően a következő olvasói levélre bukkantam:

„Reménytelen!

Kedves Szilágyi Ferenc úr!

Mély együttérzéssel olvastam az 1992. április 14-i Új Magyarország olvasói rovatában levelét, amelyben elkesergi, hogy az Ön számára fontos, másnak talán értéktelen, rengeteg idejét és energiáját felemésztő filológiai tanulmányait miként lopták el kocsijából. A cikkből halvány reménysugár is kiolvasható, hátha a tolvaj visszajuttatja ezeket a relatív kincseket.

Szilágyi úr! Ne reménykedjen. Már csak azért sem, mert biztosan tudom, hogy aki így jut aktatáskához, az nem Új Magyarországot olvas. Próbálja meg talán egy nagyobb példányszámú lapban leközölni a cikkét, ott nagyobb esélye lehet arra, hogy a »becsületes megtaláló« is elolvassa. Talán nem véletlenül…

Aláírás”

Tehát: ha valaki lop, tudtuk meg itt, az nem Új Magyarország-olvasó, következésképp ha valaki Új Magyarország-olvasó, az 89nem lop – hisz ha lopna, a levél szerint nem volna Új Magyarország-olvasó, ami ellentmondás volna, mert ugyan e sokat szenvedett kis országban sok minden következhetik és következik is sok mindenből, de ha valaki egy lapnak az olvasója, akkor abból nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a lapnak nem olvasója.

Jó, hogy ez így van. Mert így már csak rendeletileg kötelezővé kell tenni mondott lap olvasását, és máris megszüntettük országunkban a bűnözést. Köszönet mindenkinek, akit illet.

Utóirat. Te sötétben bujkáló ÉS-olvasó, ne reszkess, hanem azonnal add vissza Szilágyi Ferencnek a táskáját!

Dr. Novák Lászlónak, a Pásztól Nagy Őrjítőnek, aki a levelén felejtette a pecsét, tisztelettel.

TORKIG VAGYOK VELE!

(A nő szerint, akivel élek, túl szájbarágós…)

Micsoda lúd én vagyok! Egyszerűen nem bírt belemenni a fejembe, mért tették lapátra a Liszt Ferenc Kamarazenekart, mért vonták meg az állami támogatást az egyik legjobb zenekartól, arra szinte kényszerítve így őket, hogy eztán csak külföldön lépjenek föl. Hallgatom a jó nevű minisztériumi tisztségviselőt, valami nemzeti filharmonikás kalapról beszél, melyben, fájdalom, csak annyi pénz, mint volt, vonogatja a vállait, hogy nincs több. Nem úgy érzem, hogy ő volna az igazság maga. Kis sunyi oldalvágás még, hogy mennyire babusgatták Rolláékat a véres kezű komcsik.

Meséli valaki (egy izlandi érdekeltségű – bonyolult, közvetett (?) férfiügy – barna asszony), hogy van most egy nagyon jó izlandi 90énekes, aki odáig vitte, hogy elsőül izlandiként a Metropolitan-ben fog énekelni, s hogy Izlandban az izlandi kultuszminisztérium támogatásával bagóért utazást szerveznek, hogy néznék meg az izlandiak New Yorkban a honfitársukat – hogy együtt örüljenek.

És akkor itt – értettem meg –, ez a hercehurca a Rolláék körül most nem más, mint egy ilyen utazás szervezésének első, botorkáló, de nagyon-nagyon rokonszenves lépései, az államilag szervezett nemzeti öröm kezdő tempói. Köszönet érte.

Mit tudunk a Duna TV-re vonatkozó kormányutasításról?

1. A hármassal kezdődő utasítások titkosak.

2. A vonatkozó utasítás nem titkos.

3. A vonatkozó utasítás száma hármassal kezdődik.

4. Nem kap rétest estére.

Magyar Nemzet, tévékritika: „Ez a sorozatnyitó, Dalolva szép az élet című, 1950-ben forgatott film is fogyasztható. Még ma is fogyasztható. Mert kitűnő színészek játszanak benne, mert jó a zenéje, és igazán elmés az operatőr munkája. Kiglancolt a derűje. És ez a veszedelmes mostanság, amikor szinte minden keserű, reménytelen és nehézkes, ami a jelenre s a jövőre vonatkozik. Keleti Mártonnak meg az ötvenes évek filmjeit megidéző sorozatnak az óvatlan, a fölkészületlen tévénéző még azt is elhiszi, hogy azt a gondatlan és reményt adó korszakot vissza kéne hozni, vagy legalább ahhoz hasonlatost kéne teremteni. Mondjuk a következő választások alkalmával. És az ilyesfajta elgondolást erősíteni több mint életveszélyes. Az maga a halál.”

Az. Ez az.

Olvasom, hogy baj van az ózonlyukkal. És hogy mindennek az oka a Pinatubo. (Éreztem én…) Mert a Pinatubo kitört. Ez persze neki mint Fülöp-szigeteki vulkánnak joga és kötelessége. És hogy a Pinatubo nyitotta volna föl a szemünket a veszélyre. S a Pinatubo nélkül még éveken át áltathattuk volna magunkat. (Yes.)

Köszönjük hát mindezt neked, te, ki ok, cél és menedék vagy a tévelygő alföldi férfiú horizontján, most így tavasszal különösen, ó gyönyörűséges, kozmikus Pinatubo!

„A magyar irodalom hagyománya, hogy a költők, írók szervesen kötődnek a magyar valósághoz, a nép, a nemzet sorsához. Ha kell erőt adnak, ha kell felráznak, de mindenképpen másként dolgoznak, mint más, szerencsésebb nemzeteknél. Kis hazánkban az íróknak, költőknek a nemzet lelkiismeretévé kell válniuk – utat kell mutatniuk.”

Ön téved, ha azt hiszi, hogy ez a szöveg egy ötvenes évekbeli brosúrából való, a kincs lelőhelye: Rádió és Tv-újság, 93. május 16.

Nagy mágus a telefon. Nálam időnként egy ápiszt keresnek, s többnyire, miért, itatós bálát vagy mit akarnak. Néhány hívás után egyszerűbb a Van?-kérdésre azt mondani, hogyne volna, tessék jönni. Hány megannyi hálás köszönő szó! De most valami nehezen meghatározható műszaki-kereskedelmi bolt lettünk, főleg vidéki hívásokkal. Olykor tényleg olyan, mintha a Végtelen Kern játszódna velünk, az endékás turmix, a kivehető ajtós. Más92kor meg a múló idő szele fú a setét kagylóból. Tegnap egy határozott, távoli férfihang köszönés nélkül azt mondja nekem:

– Szűcsnét kérem szovjet relációban! – Elvörösödtem. Istenem, egy Szűcsné, relációban… de hát szovjetben? most?

– Hát… azt… azt már most nem lehet…

– A Szűcsné?

– Nem. A reláció… Azt már nem…

– Nem?

– Nem.

Az István, a királynak annyi köze van a hazafiúsághoz, mint a Jézus Krisztus Szupersztárnak a kereszténységhez. De ez nem baj.

Kedves Szomszéd!

Ne tessék hozzánk hajigálni a levágott ágakat, mert vissza fogom baszni Önökhöz.

Szeretettel: Esthajnal Péter

Pozsgay Imrétől kérdezik Szárszón:

– Für Lajos távozott az ön beszédének tartalma miatt…

– Szomorú vagyok. Für Lajostól nem ezt vártam. Lehet, hogy személyesen is fogok válaszolni neki, felhíva figyelmét, hogy jobb az igazságot eltűrni, mint a gyalázatot.

Mégcsak azt se mondanám, hogy én nem vagyok szomorú. Vagy hogy én ezt vártam volna Für Lajostól. Azt sem gondolom, hogy rosszabb volna az igazságot tűrni, mint a gyalázatot. Én csak azt kérdem, hogy hány évig is tetszett az MSZMP-ben tűrni úgy az igazságot, mint a gyalázatot?

xxxxxx xxxxxx munkatárs

xxxxxxxxxx szerkesztősége

Miután többszöri kérésemnek sem tettél eleget, hogy xxxxxx-beli szobádat „európai viszonyoknak” megfelelő állapotban hagyd hátra, és miután a takarítószemélyzet rendszeresen panaszkodik a bizonyíthatóan általad csinált rendetlenségre, kénytelen vagyok Téged utasítani az együttélés szabályainak betartására.

Amennyiben a minimális tisztaság betartása számodra gondot jelent, továbbá az elöljáród által támasztott elvárásnak nem tudsz (nem akarsz) eleget tenni, a főszerkesztőségnek hasznára válna, ha megfontolnád: ki kötelez arra, hogy a xxxxxx ezen főszerkesztőségén állj munkaviszonyban?

Folyamatosan megnyilvánuló destruktív magatartásod nem tesz jót a közszellemnek, az itt folyó konszolidált alkotómunkának.

A fentiek tudomásul vételét kérem.

1993. augusztus 19.

Ilyen nincs. Aztán tessék, mégis ezt olvasom a Magyar Nemzetben: „Gothár hangjátékbeli figyelmeztetése – ne bízz olyan lufiban, melyet nem magad fújtál fel – sajátos ars poetica, de követendő 94tanácsként aligha fogadhatja el a hallgató. Ti. vagy bízik abban, hogy okulására, szórakoztatására fújják a lufikat, vagy lemond a rádiózásról.”

Érted fújom, nem ellened.

Néhány éve Várady Szabolcs autójában maradt a Jugoszlávia térképem. Tegnap visszaadta. Országok mennek, országok jönnek, de a költők megbízhatósága örök.

El-eltréfálkozunk itt alant, de azért újra fölteszem kedvetlenül a kérdést: kinek áll az érdekében az a szellemi, politikai és szakmai tahóság, mely most a tévében (rádióban) egyre inkább regnál? (Magyarán, hogy ez nem pártkonfliktus. Legalábbis én nem látom, hogy a kormányzópártok minő hasznot húznának ebből a tévéhisztiből, és nem látom be, hogy ennek így kéne lennie, hogy ezek az elnökszerű alelnökök szükségszerűek. Nem.)

Európa ma az, hogy az embert fölkérik, írna három mondatot Európáról, azaz Európa az Európára való emlékezés, az árnyék árnyéka; például. Az előző mondat volt az első mondat, ez a mondat a második mondat, és a következő mondat lesz a harmadik. Ha minden jól megy.

Mondják, mint csöppben a tenger, a sportban az ország. Ha mondják, rosszul mondják, ez annyira nem igaz, hogy olykor tényleg így van. Olykor tényleg visszafénylik a sport ábrázatán az ország lehelete. Viszont milyen következtetést kellene levonni Puskás Öcsi bal lábáról Rákosi tar fejére? Bár ott éppen arról volt szó, hogy az aranycsapat ki lett véve az országból, a mindennapból, igazságtalan hasonlattal, ugyanolyan sziget volt, állam az államban, mint az ávó. A magabiztosságukban is volt valami hasonló. A demokrácia nem tett jót a futballnak, a fiúk egy lettek közülünk, mi meg hát milyenek vagyunk? – hol ilyenek, hol olyanok. És van nemzeti sajátosság is, a strandokon tényleg úgy fociznak, amilyen az országklisé (lásd Copacabana, Siófok, Grado, Warnemünde – a szerkesztőség költségén, megannyi csengő leu-ért, szívesen föltárom száguldó mélyriportokban a genius loci-kat, tengerben a csöppet).

Próbálkozzunk mással: sportban az élet. Küzdelem a létért. Győzzön a jobbik. Nehéz dolog ez. Mert szívünk szerint azt mondanánk: győzzön a jó. (Visszaélve a nyelv érzékével: győzzön a Jób?! Nohiszen.) Csakhogy a jó nem akar győzni, van eszébe, veszteni sem akar, a jó valahogy mást akar, vélhetően nem akar semmit, csak lenni akar.

Ez futballpályán nem használható, ez a levés. Ott győzni kell, pontosabban győzni akarni, ez másképp nem megy. A különbségek vélhetően az Isten és a játékvezetők közti ontológiai különbségből adódnak. (Gondoljuk el egy pillanatra, hogy az Úristen vezet egy focimeccset. Ez les?! Ne vicceljen, Uram. Többszörösen rettenet!)

Nem örülnék, ha úgy élnék, ahogy játszottam volt, pedig kifejezetten sportszerű, szelíd játékos voltam, ennek a hírében álltam. Szántszándékkal soha nem szabálytalankodtam, de. De részint erősen számítottam a munkamegosztásra, nevezetesen a saját védő101inkre, a bekkekre, kiknek kutyakötelességük a földbe bedarálni az ellent, részint olykor-olykor mi magunk is odaléptünk, ez az eufémizmus szakmailag jól körülírható, hozzátartozik a szakmához. Csalni se csaltam. De ha az esésbe kicsit belesegítettem, hogy látszódjék is az ellenem elkövetett falt, magyarán hozzám se nyúltak, csak földobtam magam, ezt a legteljesebb mértékben helyénvalónak találtam. Anekdot: egyszer éreztem (halvány) lelkifurdalást. Valahogy kupac képződött a gólvonalnál, feküdtem a földön, alul, mellettem az ellenfél kapusa, a labda a vonalon, előbbi nyúlt volna már utóbbiért, amikor én megelőzve őt a kéznél lévő végtagommal áttuszkoltam a labdát ama halálos vonalon. Talán ha tíz centire lehetett egymástól az arcunk, az ő döbbentje az én vidámamtól. Lerázva magamról a kupacot rohantam ünnepelni, a kapus hörögve utánam, szabályosan elkapott a grabancomnál, úgy cipelt a bíróhoz, hogy mondanám csak meg, én szemét (satöbbi!), hogy kézzel pöcköltem be. A játékvezetők nagyon helyesen, tudván, hogy nem mindenhatók, általában tompák az utólagos reklamációkra, tudják, hogy ők csak egy verziót ismernek a játékból, s ha szerencséjük van, a többség verzióját, igazságról, valóságról itt sosincs szó, de a kapusból valami olyan vad szenvedély szólt, meztelen igazságvágy, hogy a bíró megtorpant s kérdőleg rámnézett. (A szenvedélyesség mellett még az is kellett, hogy elég alacsony osztályban játsszunk, följebb erre, erre a lelkizésre egyszerűen nincs hely.) Hirtelen civil lett a jelenet, azt kérdezték tőlem, hogy kézzel értem-e a labdához, és én kézzel értem hozzá. Ha nincs bíró, egyszerű a válasz, igen, de bíróstul jogtalan a kérdés, ezt nem lehet megkérdezni egy játékostól, minthogy ellenkező esetben sem hallgatnak meg, a bíró nyilvánvaló tévedését sosem korrigálja az én nyilvánvaló igazságom. De most mégis megkérdezték, és választ is vártak. Egy tűnő pillanatra megfordult a fejemben, hogy sértetten az orcájukba vágom az igazságot, de ez nem lett volna helyén való. Ám azt se lehetett már mondani, hogy nem értem hozzá. A kapus arca megint nagyon közel volt. Végül is formális megoldáshoz folyamodtam, vigyorogva azt mondtam, hogy urak, a szakvezetés megtiltotta, hogy nyilatkozzam. Ez sok volt a bírónak, legyintett, és gólt ítélt. Hogy a kapus mit mondott, e helyt nem rögzítem (édesanyám akkor már nem élt). Megoldhatatlan volt a föladat.

A sport mérhető, két pont az két pont, az élet mérhetetlen, három piros pont az egy fekete. Elsőkből lesznek az utolsók. De nem túl könnyen mondjuk ki ezt? Mert ha utolsók vagyunk, akkor utolsók vagyunk. Ha fölkészületlenek vagyunk, akkor ott, abban a játékban ténylegesen hátrányba kerülünk. Emlékeztetnék a Zöld Pártok klasszikus konfliktusára, bekerülvén a parlamentbe, dönteni kellett, hogy elfogadják-e a játékszabályokat, mert ha nem fogadják el, kiesnek, azaz nem léteznek, és nem tudják bírálni e játékszabályokat.

Alkalmazkodni kell, hogy lehess. Hogy te te lehess. De az alkalmazkodás önfeladás is egyben. Túl kell élni, de nekem kell túlélni. Vannak tehát határok. És ki mondja meg, hol vannak ezek? Nehéz ez.

Több játék folyik egyszerre, rövid és hosszú távú játékok, egyéni és közösségi, materiális és szellemi, jókkal és jobbikakkal. A jó választására nincs recept. Közkeletű tévedés, hogy aki veszít, az a jó oldalán áll. Hun ott, hun nem. A hiúság arca ezer, a sport a hiúság szinonimája.

A futballt én nem versenynek tekintettem, hanem játéknak. Ami kicsit más, noha láttuk, nem makulátlan. A futball által tehát nem, mint csöppben a tengert kívántam volna valamit megismerni, hanem mint tengerben a tengert – nem megismerni, de benne elveszni. Ez az elveszés, elveszejtés: a játék.

Nincs nekem olimpiám. Ez a mondatom már rég megvan, jó néhány nap óta. Egyébként sem vagyok megrögzött olimpiás, csak kortyonként, minthogy én focira vagyok kalkulálva, az meg az olimpián alig rúg labdába. Meg ezt a cirkuszt se szeretem. Nagyon nem zavar, csak nem szeretem. De hát minden olyan cirkuszos lett, cirkuszos a háború, cirkuszos a béke és cirkuszos az, ami közte van, a jelen. Olimpiai szellem nincs, pusztán olimpiai hangulat, élsport van és tévéműsor van.

Melyet nézek. És nézni is fogok, már látom előre. Oda leszek láncolva. Részidőket fogok fejben tartani, táblázatokat böngészni, szerintem még pityeregni is fogok – aránytalanul fogok viselkedni. Jó lesz.

Én mostanában szoktam morogni úgymond nemzet, haza, magyar ügyben, mondanám, a fülem morog, nehezen viseli ezt a sok új rizsát.

De. Ha valaki mondjuk nem tudná, mi az, egy ország fiának, leányának lenni, annak ez itt, most könnyen „elmagyarázható” volna. Nem elsősorban az aranyérmek büszkeségére gondolok, egy országot, azt hiszem, nem a győzelmek tartanak össze (ha így volna, Magyarország már rég nem volna), hanem – a munkán túl – az emlékezet, a közös emlékezet, a dolgok közös, cinkos, intim ismerete. Az, ami reprodukálhatatlan egy külföldivel. Akkor is, ha a barátom. Paplatzi, ezt még mondhatom neki, Puskás, ezt is. De már azt, hogy Öcsi? Vagy hogy Egér. Maus? Reménytelen.

Magyarnak lenni, az ilyen apróságok szövete, egy szó, Egér, honderű, egy tárgy, a Bibó írógépe, egy kép, a Balczó válláról le-lecsúszó rajtszám-madzag, egy hang, a Weöres Sándoré vagy a Szepesivitrayé…

Még mást is meg lehet tanulni. Azt például, hogy Magyarországon kívül más országok is vannak. És ezeknek is vannak fiai, leányai. És hogy ez is milyen szédületes. Hogy kinézhetek magamnak akárkit, és szurkolhatok neki, mondjuk a Karlujinak meg 104annak a hosszú combú sárgának vagy a Bubkának (Bagyula függvényében). Azaz megtanulható, mit jelent, hogy a Föld fiai, leányai vagyunk.

Nem is (nagyon) értem, mért nincs nekem olimpiám, hogy mért is cirkusz minden, mért van háború és mért ilyen a béke, mért nincs olimpiai szellem, mért csupán élsport van és tévéműsor van.

Melyet nézek.

Sport, karácsony, ír. Tegyük mondatba, hisz mi mindent bele, oda teszünk, mondatba. („Édesem, köztünk vége mindennek, én magát mondatba teszem.”) Karácsonyra sportról írni? Tengerbe vizet? Hamar körbe érünk, nekem a sport az a focival azonos, és foci nincs, karácsony meg hol van, hol nincs, szerencse, kegyelem kérdése, amiképpen az írás is – kész. Nem volna egyszerűbb, ha Lakat szerkesztő úr megoldaná a kis színes problémát, mondjuk Bácsi és a bejgli címmel? Testhez állna…

Lassabban egy kicsit. Itt van rögvest ez a karácsony. A karácsony ünnep, és az ünnep az van, akkor is, ha okkal beszélünk ünnepeink kiüresedéséről, akkor is, ha az idő múlásával egyre több karácsonyi rettenetet tudunk előszámlálni – mégis van itt, minden konkrét esetlegességen túl valami közös alap, tartalék, valami személyektől független, a személyes kvalitásoktól, szándékoktól és ügyetlenségektől és tehetségtől független valami, durván leegyszerűsítve: szeretet (tényleg durva és tényleg leegyszerűsítés), amely nem nekem szól vagy neked, csupán van, és ez mégis sokat jelent, lehetőséget, elindulást.

De nem arra célzok, hogy nézzünk úgymond szeretettel a focira, erre a mai magyarra. Ne feszítsük túl a húrt. Baj van. De legalábbis összevisszaság. Például én egyébként levakarhatatlan vagyok a tévéről, ha az meccset közvetít. Hirtelenjében nem is tudnék olyan találkozót elgondolni (legyen az akár egy Dunájszka Szreda – Pozsony előkészületi, cseh kettőn, hang nélkül, mákosan bejőve), amit ne néznék meg, gondolkodás nélkül, kötelességszerűen. Eddig. Mostanra lassan betelt. Múltkoriban megint egyet, mindegy melyiket, nézek, nézdegélem, és akkor eszembe jut, ami még sose, hogy miért, hogy miért is kéne ezt nekem most? Egyetlen embert sem láthattam a képernyőn, akit szerettem volna, egyetlen mozdulat nem volt, amelyet gutiroztam volna, elfogultságom, érdekeltségem sem állt fenn, se valódi, se bebeszélt – hát akkor miért? És fölálltam, és bementem a szobámba. Fittyet 106hánytam rájuk. Életemben először. Ettől annyira megrettentem, hogy azonnal visszamentem, és fogcsikorgatva teljesítettem a kilencven percet.

A marseille-i „jönnek a csehszlovákok! jönnek a csehszlovákok!” óta lényegében azt halljuk (mert azt mondjuk), hogy megy lefelé a labdarúgásunk, elképzelhetetlen mélypontokat még mélyebb pontok követnek. De hát mindig a jelen a legrosszabb. Visszatekintve erre a két évtizedre sok olyan erényt látunk (játékost, edzőt, csapatot), amit most nem.

Vajon most is csak erről van szó, a jelen rosszkedvű torzításáról, és majd öt év múlva azt gagyogjuk, hogy micsoda idők, amikor még egy Pisont játszott, Csank volt az edző és a Fradi a bajnok?

Apropó Fradi. Engem úgy neveltek, hogy az ember fradista. Nem is nevelés ez, hanem valami nagyon magától értődő, egyszerű dolog, az ember úgy fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő. Ebből egyébként nem vontuk le azt a következtetést, hogy aki nem fradista, az nem ember, ahogy azt a szigorú logika vagy hülyeség megkövetelte volna. Az unokabátyám, a Baittrok Miki pl. Honvéd drukker volt, igaz, kizárólag Tichy Lajos miatt, és Tichyt a legvadabb Albert-hívő is akceptálta. Vannak rüsztök és ballábak, melyeket egyszerűen akceptálni kell. Ebbe a felhőtlen képbe tenyerelt bele az öcsém avval a két, de legalább másfél okos (fa)lábával, kezdetben még tettünk erőtlen kísérleteket, hogy nyerjen a Fradi, csak ő játsszék jól a Honvédban, de hát ez nem így működik. Bevallom, nem szívesen, közönséges Honvéd-drukkerré lettem. Szégyen ide, szégyen oda. Majd ha már nem ott játszunk, biztattam magam, de hiába biztattam magam, mert ő már rég nem ott, amikor én még mindig… pedig már értelme se volt, haszna se, csak épp az derült ki, hogy – ó borzalom – odahúz a szívem, a Honvédhez. S mint tudjuk, a szívnek nem lehet parancsolni. És akkor múltkor ránézek erre finn-verziós, nem is rossz Kispestre, mintha egy nőre sok szürke év után: ki ez? Egy szál igazán ismerős se, az utolsó Verebes volt – én az a fajta Mezey-ista vagyok, aki nagyra tartja Verebest –, senki. Hát akkor?!, kérdeztem magam reménykedve, talán most volna esélyem az új hűségre, és elkezdtem mormolni magamban, hogy telek-lipcsei-telek-lipcsei. Talán még van esélyem…)

De vissza a jelenhez. Melyhez, említettük, igazságtalanok vagyunk, de azt hiszem, hogy most tényleg a maximális minimum107nál tartunk. Ennél lejjebb, ezt alulmúlni talán már tényleg nem lehet. Nincs semmi (van Basten, elnézést), nincs szerkezete a labdarúgó világunknak, illetve recseg-ropog, nem tudni, ki miért felelős, tisztázatlanok a pénzügyi függések, mi kié, kinek mi áll az érdekében, következésképp ki miért akar és hajlandó pénzt áldozni, mindez milyen kapcsolatban van a szakmai kérdésekkel, lagymatag bajnokság, arctalan utánpótlás, harmatgyönge válogatott, egy kézen megszámlálható egyéniség, talonban és távolban lévő nagy edzők, kedvetlen közönség, hangulattalan pályák. – A régi struktúrák nyögvenyelősen működnek, újak meg még nem igen vannak. Úgy, mint most mindenütt az országban, a könyvkiadástól a mezőgazdaságig.

Ennyi baljóból talán az következnék, hogy dőljünk kardunkba. Vagy eztán labdát lábbal már soha ne érintsünk. Hogy hát ha így, akkor legyen ennek vége, fejezzük be.

Ám a dolgok nem így vagynak. Az élet – teszem azt – élni akar. A sport, a futball a kultúra természetes része, s a kultúrának más a természete. Mit jelent az, hogy Magyarország nagy futballhagyományokkal bíró ország? Az nemcsak emlékezést jelent, újságkivágatokat, sercegő híradórészleteket, nemcsak bezzegelést jelent, bezzeg az Aranycsapat, és így a Flóri meg úgy a Törő… Az kicsit olyan, mint a karácsony. A hagyomány az közös tudás.

De nem olyan tudás, ami az utcán hever, és csak le kell hajolnunk érte. Olyan kollektív tapasztalat a hagyomány, amelyért keményen meg kell dolgoznunk, amelyet ki kell fejtenünk önmagunkból meg a környezetünkből. Nem azt mondom, hogy újra kéne kezdeni, mert tabula rasa nincs, a jelenbe mindig belejátszik a múlt, a jövőbe meg minden. Nem lehet leírni a jelent, nem lehet eltekinteni tőle. Mert bizony minden hétvégén meccs van – és játszani kell.

Főleg azonban dolgozni kell. Nincs más. Mindenkire szükség van, a szertárosra, a balbekkekre, a partvonalra, a zászlóra, a kapufákra, mindenkire. És meg kell találni mindenkinek a helyét, mert csak a helyén tud az ember igazán dolgozni. Képzeljünk csak el egy balhátvédet jobbkötőben, egy balféket edzőnek vagy egy zászlórudat MLSZ-vezetőként.

A futball csapatjáték. De magunkra vagyunk hagyatva. Senkire sem lehet számítani, csak magunkra. Megszoktuk, hogy a fejünk fölött döntsenek, egyáltalán, hogy van valami „fönt”, ahol a komoly 108dolgok eldőlnek. Nincs, kérem, ilyen fönt, s szembe kell nézni avval a koronként nevetséges ténnyel, hogy e komoly dolgok mi vagyunk, mi magunk dőlünk el. Ez a helyzet, ez a szabadság tétje.

Mindent bele, kajabálnám tehát, ha kajabálós fajta volnék, így csupán halkan mondom, de mondom: mindent bele. Legalább az unokáink lássanak penge csapatokat, hajtást és játékot!

Addig is mindenféle dolog fog velünk megesni, jó, rossz, és főként közepes. De tudjuk, tudhatjuk, hogy a dolgok rajtunk múlnak. Egyébiránt pediglen hajrá Fradi! Valamint hajrá Csillaghegy! És így tovább.

Rendszerek mennek-jönnek, nagyhatalmak gallyra mennek, a berlini fal ledőlhet és össze az egész szocialista tábor – a karácsonyi kis színes a Sportban (képes, nép, nemzeti): örök.

A lakati csábításra tíz éve írtam az elsőt; akkor könnyű dolgom volt, éppen öregedtem kifelé az aktív futballból, erről a dráhámáháról az embernek gyanúsan sok mondandója van. Később az öcsém révén még mindig a labdarúgás ütőerén tarthattam a kezem. A másik öcsém az árulók fekete dresszét öltötte magára, a kanári – abból is kitelt egy kis karácsonyi. És így tovább, évre év, nagy a család.

Valljuk be őszintén, kifogyott alólunk a futball. Valami nincsen, ami volt. Itt persze óvatosan kell fogalmazni, mert például mi magunk sem azok vagyunk, akik voltunk, otthonülőbbek lettünk, nehezebbek és nehézkesebbek, a szokásos – mégis ez a „kifogyott alólunk” inkább a futballról szól, mint rólunk.

Szív Ernő hírlapíró barátommal cseréltem ilyesmikről a minap eszmét. Szív Ernő fiatal ember, akkortájt született, mikoron Tichy lövése a felsőlécről a gólvonal mögé pattant, s a nemtelen, galád és szovjet Latyisev – hogy a beavatottak titkos nyelvét használjam: nem úgy, mint Csernefalvi – nem ítélt gólt. Megemlíti, hogy ő Albertet soha nem látta játszani. Jé, pillantottam Szív Ernőre, akár egy csodára, hát így is föl lehet nőni… Apámmal jártunk meccsre, a virsli íze, a rossz, de mégis jó mustáré, a sör keserű büdöse, itt vannak bennem rendesen (ahogy Proustnak az övéi) – de főként az a mozdulat van meg, ahogy több tízezredmagammal egyszer csak megemelkedünk, még magunk sem tudjuk, hová vezet ez, hogy mindjárt állni és ágaskodni fogunk, nyakunk nyújtogatva, szájunk kicsit elnyílva, és az egész tribün egyszerre sóhajt vagy csak levegőt vesz (Istenem, de régen hallhattuk ezt a csodás zajt, ezt a csöndes, erős zúgást, finom tombolást, ezt az izgatott, tárgyszerű, bensőséges szurkolást). S mindez miért? 110Mindez azért, mert a Flóri a félpályánál labdát kapott, s miután felső teste enyhén előredőlt, kezét, karját, főként a balt, akár egy szárnyat megemelte, jó okkal föltételezhettük, hogy elindul, hogy elkezd szlalomozni, s előtte csupán öt védő volt. Négy darab esetében ez biztos gól, ötnél nem tudni, ötnél reménykedni kell. A remény állított föl ott minket.

Ez nincs. A világból kihalt ez a mozdulat, ez az emelkedés. Ki ne szotyolázna blazírtan tovább, ha a félpályánál szöszmötölnek? Igaz, erre még lehet mondani, hogy ez kizárólag az Albert Flórián nevű magyar géniusz „tulajdona”, egyszeri, megismételhetetlen, Észak-fok, titok et cetera. – Mesélem Szív Ernőnek, tudákos vén ember az ifjúnak, úgy nézzen rám, hogy én egyszer fogtam a Flórit. Úgy ám, a régi BEAC-pályán, ahol most a Sugár van. Úgy foglalnám össze, hogy még csak belé sem tudtam rúgni, pedig egy idő után terveztem. Ott toporogtam állandóan mögötte, ő meg ha megkapta a labdát, akkor… akkor lefordult. És mindig az úgynevezett másik irányba. Magyarán, ha hozzákerült a labda, akkor én azonnal három méterre kerültem tőle. Nem csinált ő semmit, nem trükközött, nem cselezett, csak elment, elhagyott. Ott tocsogtam magányosan a sárban, s próbáltam, hasztalan, ezt a dolgot megérteni.

Azt hiszem, utoljára Törőcsik volt ilyen (Détári, külföldön, mesélik). Azóta senki. Egy-egy szezonra, meccsre találunk szeretni való embereket, vannak tehetségek – de olyan, hát mondjuk ki nyíltan, aki megváltoztatná az életünket, egy Varga Zoli, Kocsis Lajos, olyan nincs. Ezt nem lehet avval elintézni, hogy ilyen a futball, ilyen lett, erre fejlődött, kihaltak a játékos játékosok és már csak magasan kvalifikált atléták vannak. Nem. Egyrészt nálunk nem annyira magasan és nem annyira atléták, másrészt meg ott van például a Barcelona. Őket szeretem mostan a legjobban. Ahogy mozog ott mindenki, phanta rhei, hárman négyfelé beindulnak, a drága Laudrup meg bepasszolja a labdát a semmibe, és akkor jő valaki valahonnét, és besétál. Meg az az őrült Sztojcskov! Akárha kapus volna, annyira hangyás. Őt egyedül el tudnám nézni kilencven percet. Erős, szemtelen és szemét, ravasz… Én Bulgáriának fogok a vébén szurkolni. A hollandok után, somolyog Szív, mert a korodbéliek mindig, mióta világ a világ, a hollandoknak szurkolnak – és a németek nyernek.

Szóval itt nekünk tényleg nem maradt semmi. Rémülten kapaszkodunk egy-egy jó félidőbe, az akarásba, egy nem megalázó vereségbe, biztató taccsba – de hát nincsen semmi, se bajnokság, se csapatok, se válogatott, se játékosok, se edzők (se szurkolók). Árnyalhatnánk ezt, egy-két „de azért” vagy „mégis tulajdonképpen” talán igazságosabb volna. Tisztelt embereinket is kivehetnénk az általánosításból. Ám valahogy mindent, mindent fölfalt mára, embereket, tehetséget, hagyományt, jószándékot… a mi is?

Nem tudom. Nincs a focinak hirtelen helye a társadalomban. Nem találtuk ki. Se a, mondjuk így, gazdasági helyét, se a kulturális helyét. Nem tudjuk, mit várunk a futballtól, következésképp nem tudjuk, mit, mennyit szánjunk rá, a futball sem tudja, mi a szerepe, ezért nincs önbecsülése, nem magabízó, bizonytalanságát kekkséggel takargatja, a teljesítménynek nincs értéke, így a teljesítmény hiányának sincsen értéknélkülisége. Én is meg vagyok sértődve, a futball is meg van sértődve. Mint két csalódott szerelmes, sziszegünk egymásra. Pedig micsoda szenvedély volt hajdan benned, hányjuk ásítva egymás szemére.

Minthogy a magyar futball aranylapjai egybeestek történelmünk véres lapjaival, lehet fogalmunk arról, hogy a társadalom szabadsága, demokratizmusa meg a foci mily kiszámíthatatlan viszonyban áll egymással. De azért egy kiszámítható világban, elvileg, ha lassan is, minden a helyére kerül.

Megint ez a Sztojcskov jut az eszembe! Ha a Sztojcskov be tud indulni, akkor a Sallói is be tud. Úgy értem, az jó nekem is, ha van egy Sallói, aki beindul. És van egy Sándor Tamás, aki bepasszolja az üresbe. A világnak mégiscsak ilyesfélének kell lennie. Mégiscsak barátságosabb, emberibb egy ország, ha nem vetik be a futballpályáit mindenféle haszonnövénnyel. Ha viszont nem vetik be, akkor focizni kell rajtuk. Ha viszont focizunk, akkor be kell indulni, nincs mese, mint a Sztojcskov.

Tessék kérem valamit kitalálni, mert félő, lassan mindenki úgy fogja tartani, hogy a futball olyan játék, olyan ősi magyar játék, amelyet főként kukoricásban játszanak, ezért annyira nehéz és frusztráló.

Itt tartunk most, a senki földjén állunk (már félig bevetve). Ne csapjuk be magunkat, és ne adjuk föl.

Gikszer és ficam – jellemzi Gombrowicz saját és Schulz művészetét kellemetlen naplójában. Amelyből többek közt kiderül, hogy Schulz nagyon szerette és tisztelte Gombrowiczot, amiképpen Gombrowicz is őt. Schulz vesztésre született, és a világ ebben készségesen segítette. Mindketten úgy csüngtünk a lengyel irodalmon, mondja még Gombrowicz, akár valami cikornya, cicoma, dísz, agyrém, griffmadár.

Az ilyesfajta ember otthonában a bomlás egyre szélesebb körökben gyűrűzik, olyan eseményekkel foglalkozik, melyeknek nincs meg a saját helyük az időben. Nem nappal vagyunk és nem éjszaka. Közben, csak közben. Lágy pelyhekben szitáló alkonyok, ragacsos, álmos hajnalok vagy más szóval léha vad, lapu-káposzták, és-de-miközben a tébolyult és vad idő kitör az események jármából.

Minden zseni kortárs, következésképp helyeslőleg bólogatunk, igen, igen, a Szent Eredeti mélységes megaláztatásban és lefokozottságban. És a Kaméleon utca vajon nem 1992-ből való, hogy úgy mondjam, modern utáni? – Az egész kerület nem más, mint a vágyak idő előtt elburjánzó, s épp ezért erőtlen, üres erjedése. A rendkívüli könnyűség atmoszférájában kicsírázik itt minden röpke óhaj, minden átmeneti feszültség üres, felfújt dudorrá kél-dagad, s azonmód szárba szökken a pihés gyomok, színtelen, szőrös mákvirágok szürke és könnyed tenyészete, vízió és hasis súlytalan szövetéből szőve. ( ) Sehol nem érezzük magunkat annyira fenyegetettnek a lehetőségektől, mint itt, sehol nem rendít meg bennünket ennyire a teljesülés közelsége, nem sápaszt el és bénít meg ennyire a megvalósulás kéjes dermedtsége.

Hát nem itthon vagyunk, ismerős, meghitt terepen?

Schulz tudta, amit ma mindenki tud (tud és elfelejt), de akkor, túlzón szólva, csupán Gombrowicz és Kafka tudott, 115hogy „bármi megtörténhet”. Nem, ezt most rosszul mondom, ezt minden nagy író tudja, sőt azt hiszem, ebben áll a nagysága, ebben a mindenben, a képlékeny Ovidiustól a szigorú Flaubert-ig.

Schulz talán azért olyan ismerős, mert a térhez és időhöz fűzi hangsúlyos és kitüntetett viszony, mindkettőt mintegy élőlénynek tekinti – az elkülöncösödött bomló idő, ahogy burjánzik, tombol és elhal, elárvul, nem euklideszi világban élünk, összegabalyodnak és felcserélődnek egymással az utcák, az egyik álomból a másikba támolygunk és metaforákon élősködünk… Hiába úgymond álom az egész, a ló, a rák, a csótány, az apám, a káposzta, hiába találom magam reggel rendben az ágy nehéz iszapjában, késő, minden megtörtént, a ló, a rák, a csótány, az apám, a káposzta, minden megesett velünk. Minden igaz, az arabeszkek rémülete, Arendt professzor éjszakai rajzórái, apánk is igaz, aki nincs s aki kifogyhatatlan az anyag dicsőítésében. Nincs halott anyag – tanította –, a halottság csupán látszat, mely mögé az élet ismeretlen formái rejtőznek. A maszk az igaz, a jelmez, az álarc, a báb, a színfal, a kulissza, a színpadiasság komor pompája, komor röhejessége.

Ha igazmondással kívánnék port hinteni a szemekbe, azt mondanám, Schulz dekonstruál. Mindenesetre szétszedve teremt. Az irodalom azért lehetséges, olvashattuk valahol, mert a világ még nem kész. Schulz rémülete a késztől való (jogos) rémület. Ez az alapja metafizikus komédiájának.

Fokozatosan fagyunk bele a saját életünkbe. Az élő – önnön valóságától régen elhagyatva – dermedt, az anyag tombol, nem ismer tréfát. Mindig tragikus komolysággal teljes. Ki merészelné azt hinni, hogy játszani lehet az anyaggal, tréfából alakítgatni, hogy a tréfa nem nő beléje, nem evődik be az anyagba nyomban, mint sorsa és rendeltetése?

A gyerek teljes és drámai lény. Az élet ennek a fokozatos elveszítése, fokozatos halványulás, apránkénti halál. Ezért gyermek Schulz, ez magányos-harcának tétje.

És mert mi történik, ha valakit fölkap a szél, és egyre följebb és följebb emelkedik a sárga, kifürkészhetetlen őszi egekbe? Ki kell húzni az osztálynévsorból.

Emlékszünk a megkorbácsolt lovat sirató Nietzschére. Nem tudom, ennek a megrendülésnek milyen jelenet felel meg Schulz életében vagy mítoszában. Csak azt tudom, hogy Bruno Schulz nem zokog ama igáslovon. Ő maga a ló.

Hogy Camilo José Cela nagy író-e vagy sem, azt nem tudom, de bizonyára jelentős, ha egyszer Nobel-díjat kapott. Nálunk jószerivel ismeretlen, most az Európa kiadta Az archidóniai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette című könyvét. Továbbra is úgy kell tekintenünk azonban, hogy Cela könyvei hozzáférhetetlenek, mert Nobel-díj ide, Nobel-díj oda, ez nem könyv, inkább csak laza éca, írásgyakorlatozás, tizenkettő egy tucat; gondoltam is (aránytalanul) dörgedelmes levelet írni jó Osztovits Leventének – hogy hát mért pont ezt? Mert rövidke, és áll benne egy hím vessző (mely most simul a Zeitgeisthez)? Nyilván Spanyolországban ez mást jelentett, hisz ott egy nagy tekintélyű, ismert, idős szerző bakugrása volt, gesztusként mindenképpen értékelhető. Szóval hogy ez felelőtlenség, lépés a könnyebbik ellenállás felé, és így tovább, emelkedetten, ostorozva.

És akkor, magyar villámcsapás, belém hasított a gondolat, mi lett volna, ha, mondjuk, Illyés Gyula, presztízse teljében, két valóban fontos kisebbségi cikk közt, fél kézzel odavetette volna ezt a könnyed semmiséget, Celával fölkiáltván: Mily hatalmasok is azok a nemzetek, melyeknek keményfarkú fiait nemi károkozásért ítélik el!

Mennyire hiányoznak a szellemi életünkből, a magyarságtudatunkból a rácegresi bájdorong páratlan és dicsőséges hőstettei! Bájdorongunk mint a lélek tükre. Legalább e tükör által homályosan…

Azt, hogy az ember szabadsága nem azonos a politikai szabadsággal, azt elvileg eddig is tudtuk, manapság pedig folyamatosan tapasztaljuk. Azt is láthatjuk, ha nem hunyjuk be a szemünket, 117hogy a felelősség rajtunk, ennyi szabadságunk bizonyosan van a szabadságban, nincs kire (mit) áthárítani. Ez igaz a kultúrához, az irodalomhoz való viszonyunkra is. Magunk alakíthatjuk ezeket, magunk dönthetünk arról, mi kell, mi nem kell, és (valamelyest) fordítva, nincs is más, csak az, ami közt választhatunk. Minden most érvényes, és ami érvényes, csak az van, az a minden.

A hagyományokról való beszéd meglehetősen szerencsétlen hangfekvésben kezdődött, mert összekapcsolódott a kiamiamagyarozással, ami szerintem, röviden szólva, ökörség. Hogy ismételjem magam: aki reggel arra a büszkeségre ébred, hogy ő magyar, ott baj van. Reggel arra ébred az ember, hogy álmos, s aztán, hogy mik is az aznapi teendők. De hagyjuk is ezt. Illetve: éppen hogy ne hagyjuk. Amin azt értem, hogy eufémisztikusan szólva, nem volna célravezető megsértődni – és valami hagyományról eleve lemondani csupán azért, mert mások, mondjuk, ostobán közelítenek hozzá.

Vagyis azt a szabadságot talán már megteremtettük, hogy szabadon nyúljunk az értékeinkhez.

Az irodalom sajátosan viselkedik. Az irodalom, ellentétben mondjuk a tudománnyal, semmilyen értelemben sem fejlődik, újabb irodalmi fordulatok nem teszik érvénytelenné az előzőeket, miközben minden új könyv újradefiniálja az irodalmat.

Más kollégámmal ellentétben én nem gondolom, hogy érdemes volna a hagyományban valamiféle fősodort kijelölni; egymással (sőt, olykor önmagunkkal) feleselő hagyományok vannak – állnak a rendelkezésünkre.

Egyként hiba (hiba, mert szegényít), ha sértődötten elfordulunk a mai művészettől (elismerem, hazabeszélek) és az is, ha képtelenek volnánk a hagyományaink teljességét szemrevételezni.

Lassan jutunk el szegény Mórához. Móra nem nagy író, ahogy nagy, mondjuk, Babits, Móricz vagy Krúdy. Nagynak nevezem (most) azt, aki megváltoztatja a nyelvet, azaz az életünket, azaz létünk alapkérdéseivel ütköztet (a „nagy” kellemetlen is ezért rendszerint). Nem nagy, de jó írónak pedig azt, aki a legmagasabb színvonalon használja a nyelvünket, aki a fölvetett problémákat mindig nyelvileg oldja meg, a nyelvben, a nyelven belül.

Az elmúlt negyven évben jól ismertük még a fontos írót is, aki lehetett kis, nagy, jó, rossz, s a rosszat is elfogadtuk, erkölcsi szempontok, kényszerek miatt. Ez most megszűnt, a fontos, rossz író immár csak rossz. Illetve nem író. Ha egy író az erkölcs, a közösség vagy bármi más kényszer miatt megfeledkezik a nyelvről, ezt megteheti, csak épp megszűnik író lenni. Amiben természetesen semmi tragikus sincs – csak akkor, ha magát továbbra is írónak tartja vagy mi, a közösség, őt (elismerve zárójelben, hogy az írót igen sokféleképpen lehet definiálni, és az ember hajlamos a meghatározásokat a saját arcmására hajlítani, pofozni).

Nem szeretem az irodalomban a „modern” megjelölést. Modernen én az időszerűt értem, nem az idők szerintit, a divatosat, hanem azt, ami él. Azaz ami hiteles. Aki manapság úgy ír – hirtelen nem tudok ilyet mondani –, mint, mondjuk, Móricz Zsigmond, annak nem az a baja, hogy nem „modern”, nem „mai”, hanem hogy az így hazug. Hiteltelen. – Többek közt ezért kell óvatosabban beszélni éppen például az úgynevezett móriczi hagyományokról. Ezt manapság megint hallani, hogy így meg úgy a móriczi hagyományok; érdemes körültekintően fogalmazni, hogy ne legyen ebből is újra valami ideológiai bunkó.

A Kincskereső kisködmön hiteles könyv, azaz modern. Mióta tudom, hogy erről fogok írni, esténte ebből olvasok a két kisebbik gyereknek. Nagyon beválik. Mint minden jó könyv, egy teljes világról beszél. Teljes, idegen, ismerős és érdekes világ. A századforduló épsége – nosztalgia nélkül. Szegénység, becsület, szeretet, méltóság, apa. Körtemuzsika, tökből cinegefogó – ismeretlen rejtélyes szavak vezetnek ismeretlen, rejtélyes terepre.

Ahogy felolvasok a gyerekeimnek, emlékezem is. Mint minden jó könyv, ez is az emlékezetünket szólítja meg, a közös emlékezetet és az egyénit. A kucsma, a csizma, a kunyhó – az illusztrációk is hozzátartoznak mindehhez. Mint minden jó, magyar könyv, válaszol arra a kérdésre is, hogy „miben lakik a magyar tündér”.

Újra kell olvasni állandóan az egész irodalmat, hol ez szólal meg, hol az. Ez a könyv nagy

A vége helyett legyen itt egy kis kitérő, miközben nyilván Pliniusra kell gondolnunk: „Ez nem kitérő – ez maga a mű.” Jobb volna, mindenesetre hasznosabb, ha ez a kitérő lenne valóban maga a mű, maga a cikk, de hát, mint rendesen, többnyire csak a mű a mű, a cikk a cikk. De legalább lett most benne egy kicsi kitérő, szerkesztői noszogatásra.

Van igaza a noszogatónak. Reflex- és értelemszerűen az értékkeresés nehézségeiről beszéltem, mondjuk így lelkesen: a szabadság fantasztikus és nehéz esélyéről. Pedig a „pedagógusi” ezután kezdődik (folytatódik). Itt aztán, szerintem, minden kérdéses. Bizonytalanok az értékek, erről egyre haloványabb a közmegegyezés, kérdéses maga a „katedra”, a pedagógusi szituáció, röviden szólva: minden: a közvetítés, a közvetítendő, a közvetítő. Mi is van még?

Nincsen semmi még. Mi vagyunk csak megint, és nincs mese, újra kell gondolni a lehetőségeket. Mit igen, mit nem. Újra ki kell találni, kihez, mihez van közünk. Haza kell találni, abba az otthonosságba, amelyről és amelyből Móra beszél. Vagy egy másikba.

Az irodalomoktatás még külön is nehéz. A kultúrához való klasszikus európai magatartás van ugyanis változóban. Úgy mondanám, amerikanizálódik, azaz a gyakorlatiasság kerül előtérbe, a használhatóság, azaz a műveltség önértéke kérdőjeleződik meg. Lényegében az tehát, hogy a világ középpontja a könyv.

Tudva és tudomásul véve a kérdőjel-erdőt, mégiscsak többnyire könyvek közt ülök, s próbálom a gyerekeimnek valószerűsíteni, hogy ez jó. Hogy olvasni jó. Itt érveim nem nagyon vannak, inkább azt hiszem, látszik rajtam, hogy ez így van, szóval hogy nemcsak a gyerekek számára nehezen elviselhető szorgalmam és kötelességtudásom béklyóz az olvasólámpa mellé (alá), hanem az élvezetvágy, vagyis a jókedvem.

A tanítás is szükségszerűen személyesedik. A hiteles (azaz modern) tanár mindig is nagyon fontos volt, a legfontosabb, de talán nem volt a tanár ennyire magányos és magára hagyatott.

Megvallom, nekem eléggé konzervatív, merev fölfogásom van az iskoláról, mondván az legfőképpen olyan hely, ahol tanulni kell, 120és tanulni nehéz. Munka. Nyilván azért gondolom így, mert ilyesmit láttam annak idején a Piarista Gimnáziumban, és részint tetszett nekem az a szigorúság, részint, úgy vélem, hasznomra volt.

Ezzel szemben atyaként nem tudom ezt a „konstruktív zordságot” következetesen képviselni. Azt csinálom, ami a legrosszabb: csupán jelzem. Azaz morgok. Rosszabb esetben megsértődöm. És hát az sem igaz, amiben régebben reménykedtem, hogy a nevelés az nem más, mint példaadás; a gyerekek nőnek, mint a dudva, és látják, amit látnak, és ez a nevelés. Valamelyest igaz ez, de hát továbbra is fontos marad a „pedagógusi”, a sok apró, gyakorlati kérdés, mikor, mit és hogyan adjunk a kezükbe.

Ugyanoda kanyarodunk mindig vissza: nekünk magunknak kell hihetőknek lennünk, hogy hihető legyen az, amit mondunk.

Nehéz tanárnak lenni. De hát, vonom meg a vállam, mi nem nehéz?

A szeptemberi 2000-ben Wilheim András szép fantáziajátékát olvashatjuk – véresen komoly dolgokról; szavakról, szövegösszecsengésekről. A történet – van történet – a következő: Egy: A Buda 41. oldalán egy fölsorolásban ez olvasható: a drótostót, a légtornász, Petőfi Sándor, a Zimka pék… Kettő: Nekem van egy Petőfi, a légtornász című írásom. Három: Ottlik annak idején néhányszor olvasott nekem a Buda kéziratából.

Ebből Wilheim, meglehetősen logikusan, az alábbi következtetésre jut: Egy: A két író véletlenül talált ugyanarra a két szóra. Kettő: Ottlik olvasta az írásomat, és megtetszett neki. Három: Annak idején Ottlik épp ezt a 41. oldalt olvasta föl nekem, és nekem tetszett meg ama szókapcsolat (vagy az inverze). Nehezen elképzelhető, hogy nem így történt, írja Wilheim.

Könnyű elképzelnem az örömét, amint rábukkan a Budában a 121légtornászra, ahogy szép lassan fölfeslik előtte a titok, s a feslés farának egyik dombjával a fantázián, a másikkal a tényeken nyugoszik, egy szavatolt hitelességű anekdota (én meséltem neki) ölelkezik a filológia rideg tényeivel, mi volna ennél bizonyosabb… Nem is akarom ezt az örömet kikezdeni, a kutakodás nem volt hiábavaló, s ha a titok nem úgy áll is, ahogy vélnők, a szövegösszefüggés immár nyilvánosan létezik, a két írás megszólította egymást, és erre a Wilheim glosszája hívta föl a figyelmet.

Hogy Ottlik miként talált a légtornászra és Petőfire, azt nem tudom. Nem emlékszem, hogy beszéltünk volna erről, és őszintén szólva arra sem emlékszem, hogy miket olvasott volt föl. Viszont tárgyszerűen el tudom mondani, hogy miként született az én írásom.

Amikor megszűnt a Mozgó Világ, nem szűnt meg az az energia, ami miatt megszüntették (szétverték, -cincálták, átvették, elfoglalták, lefoglalták satöbbi). Már nem tudom, milyen kanyarokkal, de egy szép nap Czakó Gábor került a Négy Évszak című, nevesincs periodikához, amely valami társkereső vagy miféle lap volt. Czakó itt nagyon hamar egy kis vagy utó Mozgót hozott létre. Odavitte Bangát, aki a jellegtelen füzetecskéből nézhető tárgyat csinált, új rovatok indultak, tematikus számok, fölelevenítették a feledésbe merült kiskritikákat, 8–10 mondat egy könyvről, olyan szerzőkkel, mint Szörényi László, Szabó G. Zoltán, Alexa, Kukorelly, Keserű Kati – hogy csupán azokat említsem, akik ama bizonyos 85. szeptemberi számban szerepeltek.

Ennek a számnak volt ugyanis a hívószava, a LÉGTORNA. A Banga gyönyörű régi képeket talált hozzá (vagy fordítva). Valamint – és itt ugrik a majom a vízbe – volt egy Petőfi-blokk is, élén A hét 1898-as körkérdéseivel és válaszaival, hogy mit csinálna Petőfi, ha élne. Ehhez kapcsolódott az én írásom. Ez, kérem, a megoldás. Tehát Négy Évszak, Czakó, Légtorna-szám, Petőfi-blokk. (Egyébként a Wilheimnél még figyelmesebb vagy óvatosabb filológ, ha lehet ilyen, találhat erre utalást A kitömött hattyúban, p. 13.)

De már ennyi „közösségi megmozdulás” is sok volt. (Mert a Mozgó Világban is ez volt sok, ez lehetett „ijesztő”, nem a közölt anyagok ún. bátorsága.) Formálisan Abody Béla volt a Négy Évszak főnöke, de ő hagyta Czakót dolgozni, le is váltották; sajnálatosan Galsai Pongrác volt az, aki elvállalta ezt a méltatlan 122szerepet, az új főnökséget. Éppen az én írásom volt az, amelybe belekötött, amivel bizonyította az éberségét, s vette ki a már kész számból, rémlik, egy Szőcs Géza-verssel együtt. Hogy ez mennyire túlfélése volt a helyzetnek, azt az mutatja, hogy az ÉS utána szó nélkül, azonnal lehozta az írást.

Ez hát a valódi történet, nincs benne annyi filológiai szépség, mint a Wilheimében… nem is tudom, nem volna-e helyénvalóbb az övét igaznak tekintenünk, visszaállítva így szépség és igazság hajdanvolt egységét. Mindenesetre mondjunk neki köszönetet a figyelmes olvasásért.

Talán sosem volt jóban, de manapság mintha látványosan rossz állapotban volna az orvostudomány, közbülsőben, a tudás és tehetetlenség heves kettősségében. Vagy mindig is így? Az utóbbi néhány évben többször is lejátszódott ugyanaz, a keserves jóslások beteljesülése, mondták valakiről, hogy halálos beteg, és azután elmúlt egy kis idő, és meg is halt, Ruttkay, Ronyecz, Erdély, Ottlik, aztán Nemes Nagy. De nem erről akarok beszélni, mert erről nem tudok, csak rögzítem a zavaromat, nem a haláltól való profán rettegést, hanem ezt a közbülső, ócska várakozást. Hónapokig vártam, hogy meghaljon ez az asszony. Mint egy dögkeselyű, úgy köröztem fölötte.

De a hiánya nem föltűnő, mert számomra Nemes Nagy mindig is leginkább a hiányával volt jelen. Folytonosan hiányzott. Mándyról, Ottlikról vagy Mészöly Miklósról – hogy a névsort mondjam – ezt nem gondoltam. Nyilván ennek személyes okai is vannak, Nemes Nagy Ágnes jelenléte elsőrendűen irodalmi jelenlét volt, és ezt éreztem állandóan elégtelennek.

Ha őt magát hallom verseit mondani, ugyanaz az éles kérdés vetődik föl, mint Pilinszky vagy Weöres híres hangjánál, hangjakor: mi is a költő, mi is a költészet? Mi is ez a szavakból épített kozmikus csönd, a szóvá tett csönd? A nagy költők mindig egy másik világra irányítják, nem csak a figyelmünket, de a mindenünket, a létünket, egy másik világra, melyről elfeledkeztünk, s melyet elárulunk, naponta, serényen. Válaszokból ácsolunk hamis biztonságot.

A másképpről beszél ez a hang. Hogy mi van másképp? Minden. A lét dimenzióiról beszél, bátorságról, szellemi függetlenségről, röghöz és csillaghoz kötöttségről.

Lehet-e egy költő a hét költője? Aligha. Ezek a mi serény próbálkozásaink csupán, ácsolások. S beszorítva mondjuk egy fontos hír s egy érdekes hirdetés közé – mit hallunk meg? Nem tudni. Vélhetően nem sokat. De hát ki beszélt itt győzelemről?

Én mindig ugyanazokat mondom Béládiról, kis túlzással: nem tudok evvel (vagy vele) betelni; szívesen mondom az ugyanazt, mert ugyanazt érzem. A hiány érzése ez. Hogy hiányzik. Például a munkaereje vagy még inkább a munkabírása. – Én persze ezeket csak messziről láttam, nem szakmán belülről, annak az ítélkezése más is lehet, illetve nyilván ítélkezései vannak, ilyenek, olyanok. De nekem mint irodalombarátnak (hogy most avval a szóval illessem magam, amellyel annak idején őt) nem az az érzésem volt, hogy egy kézben mennyi ilyen-olyan, formális, informális hatalom gyűlt össze, hanem, hogy ami összegyűlt, az jó kezekben van. (Utólagos megjegyzés: a szóba jöhető kezek halmazán értelmezett kijelentés. Vagyis minderről lehetne kritikusabban is szólni, de legalábbis kedvetlenebbül.) Nagyon tudott dolgozni, s fölteszem, dolgoztatni is. Enélkül pedig nincsen semmi, munka nélkül.

Aztán irodalompolitikailag is hiányzott. Közvetítő ember volt, abból a ritka fajtából, aki eközben meg tudta magát őrizni (nyilván nem kevés belső vívódással, olykor látható vereségekkel). Noha éppen a halála után, a nyolcvanas évek második felében lett ez a modell egyre kérdésesebb, az egyezkedések, az ál-párbeszédek, a kis cinkosságok, a „vacsorák” ideje lejárt. A korombélieknek tulajdonképp ez sohasem volt reflexe, az előttünk lévő nemzedékek túlélési technikáihoz tartozott. Erre gondolni ma egyre kínosabb, hiszen mindennek a szabadságból látható tétjei oly nevetségesek és kisszerűek. Ezért, hogy nem szívesen nézünk vissza, ezért a sok öncsalás, az „idők” fölstilizálása, ezért, hogy megjelentek az Új Tiszták. Amivel nem akarom azt mondani, hogy nem voltak tiszták vagy hogy egyformán sárosak voltunk, de azt hiszem, 124nagyon kevés esetben volna jogos valami büszkeség vagy erkölcsi fölény. Mondom, miközben nem akarnám összemosni a különbségeket, volt fönt és lent, kint és bent, más-más mértékben voltunk cinkosai a rendszernek (ami a diktatúrában azonos az országgal), sokan éppenhogy csak, mondjuk így: a túlélés mértékében, de mindannyian belül voltunk, „benne a lavórban”. És volt munkamegosztás is. „Én” azért ülhettem „tisztán” a szobámban, mert („én” „én” vagyok, és mert) „ő” közvetített.

Béládi „benne volt a dolgokban”. Ez őt előttem (koromnál és helyzetemnél fogva) meglehetősen idegenné tette – egészen addig, míg meg nem ismertem. Érdemes erre a tapasztalatra fölfigyelni, midőn visszanézünk ebbe a maszatos félmúltba: egyikőnk sem elvi eset. Juci, Feri, Miki – ez vagyunk; s noha ettől még nem ússzuk meg a nevetségességet és az említett kínosság sem csökken, de talán e kései gőg meg pökhendiség igen. (Az is igaz – hogy bonyolódjék –, nemcsak az Új Tiszták hangossága kisért most, hanem a Régi Stihheseké is, lásd név nem fontos.)

Ő tehát jelentős irodalompolitikai tényező volt, s köztudott, az irodalompolitikának semmi köze az irodalomhoz. Béládinak azonban volt, főként az irodalomhoz volt köze, minden mást eszköznek tekintett csupán.

Most újra nagyon érezhetni a hiányát, most, hogy egy idejét múlt új-konzervatív hang van erősödőben, most nagyon is elkelne az olyan konzervatív irodalmár, aki nem okvetlenül a maga álláspontjának diadalát reméli, hanem az irodalmét, aki a létező értékeket kívánja konzerválni, s nem pedig régi álmait kéri zordonan számon. (Hogy a nemtelenebb szempontokat ne is említsük.) Nehéz az ilyen ember élete, mert az irodalom állandóan kibújik az ölelő karok közül, mihelyt megszoknánk, kiismernénk, eligazodnánk már valami (egész?) mással van dolgunk. Béládi nem volt könnyű léptű táncos, aki érezve a divat toszogatásait, rögtön perdült volna. Morgós, nehézkes férfi volt. Megtehette volna ő is, hogy csak arra figyel, amit ismer, ahol tudja, mi vár rá. Ám ő az irodalmat nézte, az egészet, ez nem okozott neki mindig örömet, de az elszántság sohasem hiányzott belőle a szembenézéshez, a konzekvenciák levonásához.

Béládi Miklós bátor, jó olvasó volt. Tisztelettel és nagyrabecsüléssel gondolok rá ezért.

Mostanában nagyon sok cikket nem írok meg. Fogom magam, hipp-hopp, és nem írom meg. Van, hogy egyre-egyre föl is kérnek, de én nem mindegyiket fogadom ám el, csak azt, amelyik a kezemre áll, amihez kedvem van, amiről tényleg szeretnék írni, például Nemes Nagy Ágnesről, Bodor Ádám új, titokzatos novelláiról, Ungváry Rudolf végre valahára megjelent kötetéről. Thomas Bernhardról, vagy éppen a „pannon mesterről”, Csorba Győzőről. Az ilyen, testre szabott fölkéréseket természetesen szíves örömest elfogadom és aztán! Aztán nem írom meg őket. Ígéreteim ellenére, megállapodások és fogadkozások dacára, fittyet hányva adott szóra, úriemberségnek még csak gyanújába sem keveredve.

Most épp a csorbagyőzőünnepikisszínest nem írom. Ezt helyette írom, és egyáltalán nem posztmodern (hümm-hümm) ravaszdiként, hogy tudniillik szép észrevétlen ez lesz az, megszüntetve megőrizve és így tovább, írom, hogy nem írom, tehát írom, nem, tudom én, írom, tehát vagyok, mégis beszámolnék a meg nem születés körülményeiről, mert valljam csak be, e meg nem írásokat egyáltalán nem kudarcként fogom föl, ha nincs kedvem, hát nincs kedvem, sőt még jól is érzem magam, hisz így még többet gondolok ezekre a számomra kedves emberekre vagy könyvekre. Mostanában hol Nemes Nagy Ágnest olvasok, hol (szinte mindig mintegy véletlen) rábukkanok egy Bodor-novellára, néhány hete pedig egyik Csorba-könyvből járkálok a másikba. Múltkor Vasadival jártam így, lettem vele ilyen mászkálós, és ott olyan magától íródott, szerkesztődött abból egy új szöveg, Vasadi-verssorokból – nekem. Na és persze: enyém.

Alamuszin itt is evvel próbálkoztam volna, de mennyire más ezeknek a verseknek a természete. A Vasadié csupa dráma, fényvillanás, jobb becsukni a szemet, könnyű ott elcsípni egy szikladarabot, szerelem-töredéket. Ez itt tényleg a Dunántúl, lanka.

A lankához lágy fények tartoznak és séta. A lankát nem lehet rohammal bevenni, kell keríteni egy nőt vagy férfit, belé kell karolni, és… És ki tudja! A lanka a csöndes kaland. De a lanka nem is a határozatlanság, nem a se-se, inkább az is-is (bár tudjuk, ez azért „világítás” kérdése). A lanka példaszerűen megfoghatatlan. Magabiztos, de nem derűs. Hisz elég csak átlesnie a Dunán, 126s máris ott a lapály, a halál. A lanka fenyegetettségben létezik. Keserű, de kiegyensúlyozott. Egész – nem választható le belőle jellemző részlet.

A lanka eléggé örök; csöndes és hű. Se nem csorba, se nem győző.

Akkor még egyszer: Nem találunk szavakat. Most mondjam azt, nem hiszek a szememnek? Hogy immár? Hogy ennyi meg ennyi éve fennáll? Ennyi meg ennyi évre rúg? De bizony, hogy hiszek a szememnek. Majd ha én se leszek 42, akkor nem hiszek. Nagyon is rendben van, hogy NP ötvenéves, öregedjék csak, ahogy illik, pelyhesen és törékenyen. Vagy mondjam azt, hogy ötvenéves Nádasomat elcserélném két huszonöt évesre? Nem cserélem el. Igaz, nem is tudom, milyen volt huszonöt évesen. Az írásokból meg fotókból arra következtetek, hogy kellemetlenebb, elvibb. Amikor én megismertem (S. Gy.-ék konyhájában), akkor már 35 volt, Grotowskiék előadásáról számolt be hosszan, én pedig szájtátva figyeltem ezt a kivételesen pontos és részletező beszédet, melynek egyszerre volt ura és kiszolgáltatottja a halk beszélő; ezt is láttam. Handke tud még ilyen iszonyatosan megfigyelni, és J. tanár úr tud így elidőzni a tárgyi részleteknél, amiből azután összeáll valami nagyobb.

Nádas valóban nagy megfigyelő, a legnagyobbakhoz mérhető. Mindent megfigyel, obszervál, a szőrszálat, a csillagra vágott uborkát, a történelmet és persze önmagát. Tör-zúz, nem kímél semmit. Miközben elsőrendűen polgár. Mint ilyen, Magyarországon raritás. Mindent belülről ismer, első kézből, Európát, a testet, a hazáját, az észt, a szellemet. A földet is, a gombosszegi remete. Ó, a móriczi hagyományok! És tud kaszálni is. Az egyetlen parasztíró, többek közt.

De nem temetni jöttem Cézárt.

A magyar irodalom egyszerre túl elnéző és figyelmetlen önmagával szemben. Ajnározza és nem szereti önmagát. Nem kéri keményen számon a teljesítményeket, és egyszersmind nem értékeli azokat, ha mégis vannak. Vagy legalábbis nem örül eléggé. Ez választott, ünnepi tárgyunk esetében is regisztrálható.

A figyelmes Népszabadság. Erről jut eszembe, családilag, hogy könnyedén fejezzem ki magam, elég messze állunk egymástól. Az én apám nem sokat tudott és akart volna mondani az ő apjának, és viszont. Azután mégiscsak úgy áll a helyzet, hogy a világon kevés emberben bízom meg annyira, mint őbenne. Nekem nagyon jó, hogy van ez az ember. És persze <öncenzúra>.

Isten éltessen, öregem.

Prózaversek, glosszák, naplótöredékek, kisregény, szerepjátszások, őszinteségek, az őszinteség mint szerep, a szerep mint puszta lét (pu-hu-szta lé-ét), a félelem mint szerep, a félelem mint félelem. A félelem az félelem az félelem, mondja talán ez a költő. Meg a rózsa az rózsa, ezt is mondja. Rózsák. Gabalyítások. Háztáji dolgok. Örömnedvek. Túlélet. Bélszín a la PoETRY. Lányok. Lányok. Csakazértis, meg csakúgyis.

Ez itt a reklám helye. Sok okból lehet egy könyvet megvenni. Mondjuk, mert a könyvet olyan valaki ajánlja, aki. Hm, hm. Mondjuk, mert a könyv szerzője nagyon fiatal. Szeretjük az ilyen legeket, rimbaud-effekt. Az is jó volna, ha a szerző 240 cm magas volna. Vagy két feje. Három szeme. És nő. Vagy mondjuk szerző valakinek a valakije, Áprily – Jékely, Nagy László – Ágh István, a kis Flóri.

Van tehát egy szerzőnk, aki 240 cm magas és az apja fia, vezetéknevük azonos, mozgásuk hasonló, de a szürkületben…! Ha ez nem elég, akkor igazán nem tudom, mi. Gáncs és megvetés.

Amiképpen reggelente, hogy elkezdődjék a nap, mely munka, hogy megteljen a szoba szavakkal és mégis csönd legyen, hogy keletkezzék valami ájer, gát és paraván, az utóbbi hónapokban megint Arany Jánost, főleg a Toldit, de mindig valami szavatoltan nagyon irodalmit, klasszikust, amit már szabad célra tartva olvas128ni, szabad használni, ahogy egy törülközőt, mélyhűtőt, cipőkanalat, itt lényegében ébredésre, fellengzősebben: menekülésre – azonképpen olvasom napok óta, apró adagokban, élvezkedve, titkos önajándékként, ezt a tüneményes könyvet, ezt az elegáns, kecses munkát, ezt a marosvásárhelyi angyalkórust a gonoszról, a Dunarea elvtárs képére formált világról, Láng Zsolt regényét, a Perényi szabadulását, most akkor ezt is azért, hogy el tudjak botorkálni az asztalomig, sok, ennyit nem segít, botorkálni magunk botorkálunk, kis túlzással, semmi nem segít, ebben az országban semmi és senki – kosztolányisan fogalmazva: a nyelvet kivéve – nem segíti a munkám, ez a könyv legalább mutatja a saját magányát, azt az elég sötét marosvásárhelyit, amiből ez a tündöklés mégiscsak lett, és ettől én könnyen és szívesen (ezer örömmel) elérzékenyülök, ezen sajátosság méltóságát látva és köszöntve.

P. S.: Zsolt, azonnal tudasd, hogy mi az a római nagyharangnak nevezett pozitúra (p. 25). Meghalok, ha nem tudom meg.

Somogyi Győző ősmagyar. Ez lehet, hogy nem igaz állítás, de van értelme (majd mondom is, miként gondolom), ellentétben a manapság szaporodó magyarozással; annak hangsúlyozása ugyanis, hogy valaki vagy valami ma Magyarországon magyar, ez értelmetlen, nincsen neki értelme, minthogy itt mindenki az, ha tetszik, ha nem, az anyagyilkosoktól az atomfizikusokig, mindenki, még csak esélyünk sincsen, hogy ne legyünk magyarok, ha valaki netán valamiért épp ezt szeretné, magyar itt minden, a kultúra, a kulimász, a kullancs, a kulipintyó, minden, jó, rossz. Elképesztő egyébként, hogy milyen sokféle magyar van, piros, zöld, daloló, okos, enervált, féllábú, egyszikű, kétszikű, ősz és dadogós és nagy mellű, van pázmány-magyar, szálasi-magyar, pilinszky-magyar, torgyán-magyar, egyik jobb, mint a másik. Nem akarok Somogyi ürügyén másról beszélni, de amikor látni valakit, aki ilyen természetesen pillant a hazájára, a történelmére – akkor óhatatlan eszembe jut ez a mostani új szájalás hazáról, népről, nemzetről, aminek tényleg egyetlen célja van, mert más célja nem lehet, megmondani ki magyarabb magyar s ki kevésbé, s valóban, ha 129vannak – országon belül – a magyarnak fokozatai, akkor a magasabb fokozatúnak kutya kötelessége az alacsonyabb fokozatút kordában tartania, hisz az csak alacsonyan tudhat magyar lenni, azért alacsony, sajna, fátum. – A szenvedés, a fájdalom vagy az aggódás nem ment föl a gondolkodás alól.

Az ősmagyaron azt érteném, hogy Somogyi ősidők óta nézi ezt az országot, együtt jött be Árpáddal, ennyi idő van a tekintetében. Nincsenek előítéletei, csak látomásai, néz avval a régi szemével, látja a hajdúkat letelepítő Bocskait, Eger ostromát, azt a szerencsétlen flótást, Petőfit, a Békás-szorost (sőt, az Esterházy-huszárezredet is; mintha a zászlajukra az volna írva: Pro Defensione), magától értődőn birtokolja a múltunkat, vagy másképp: meglátja a jelenben is az időt, a közös időt, amit birtoklunk, a közösség idejét, s így lesz Kőmíves Kelemen is kortársunk, és így az Krisztus is.

Gyanúsan sok dolog juthat az eszünkbe, a képzőművészetnek nem tesz jót a túlzott gondolati alapozás, ne feledkezzünk meg tehát arról, hogy ezek a képek főként: képek.

A Krisztus-képek hirtelen csöndje. A kifosztottság. A rémült gebék, akiknek ugyanolyan a tekintete, mint a megfeszítettnek. A II. magyar hadsereg, részvét és fájdalom, mirólunk van szó, de hősökről nincsen szó. És mennyire megnyugszik a kép, ha nincsen rajta ember, az ember léptékű táj nyugalma, régi házak a Káli-medencében, madarak télen, a Balaton őrangyala. Az újabb arcképekből olykor hiányzik a dráma, ilyenkor a gyűjtőt látom Somogyiban, aki mindent összeszed, zászlókat, honvédegyenruhákat, lószerszámot, arcokat; magyar inventár.

Sára Sándor jut az eszembe, az ő keserű inventárjai, az arcok a dokumentumfilmekben. És az arc szépsége mint egy kultúra lenyomata, terméke és természete! És akkor rá kell döbbennünk, látva ezeket a többnyire öreg magyar parasztarcokat, hogy ez a szépség elveszett, elveszőben van, valami éppen megszűnik, vagy már el is veszett, és nem tudjuk, hogy e veszteség mit jelent, mik a következményei. Meglehetősen rémületes érzés. (Azt hiszem, olyik mostani hangos vagy hisztérikus szó mögött is ez a rémület van, vagy ez is…)

Somogyi képei egyszerre beszélnek a veszteségről és a gazdagságról, arról, hogy ami elmúlt, az is a miénk, ez adja a derűjét, fekete vagy színes kiegyensúlyozottságát. E képekből újra tanulhatjuk a megszégyenítő evidenciát: a hazaszeretet szeretet, itt, most.

Ha én a Duna volnék,

lics-locsognék,

azonnal megvolnék 5–6 flekk, a szerkesztők megnyalnák utánam a tíz… a tíz gépírónőjüket,

ízléstelen is volnék tehát,

de viszont természeti kincs is, azaz megismételhetetlenül egyedi, hasig érne a csalán a szigeteimen, ősfák hajolnának le hozzám, holtágaimban csak úgy burjánzana a nemtudommi,

szép volnék na, akár egy Jókai-regényhős, és ezt ki is tudnám fejteni,

álmodoznék tehát, mintha so blau, so blau volnék, mintha fürödni lehetne bennem, hűsölni, locspocsozni, s női kacajok suhannának a hátamon villódzva (csak el ne felejtsem: női kacajok villódzó suhanása a hátamon),

ám akkor pillantásomat a képre vetném, és így azonnal belépnék Somogyi Győző országába, Dunacsun, Tejfalusziget, Serfenyősziget, Cikolasziget, Besenye, Dunaremete, Lickópuszta, Mecsér, és abban a minutumban: magyarrá válnék.

Jaj, jaj. Ott állnék Rajkánál, magyarnál is magyarabban, mit mondjak, nem volnék boldog, sőt, kifejezetten mísz volnék, mintha elaludtam volna a nyakam, mindenkihez volna egy rossz szavam, kellemetlen volnék, mint a szúrós őszi eső, magamat se szeretném, és már előre aggódnék, hogyan fogok bekanyarodni Nagymaros után.

Rosszkedvemben szerteszét mennék, Szigetköz, Csallóköz, amikor is spétben eszembe ötlenék, dehogyisse vagyok én magyar, határfolyó volnék vagy mi a bánat (többnyire mi a bánat), azaz valamelyest szlovák is volnék, tótocska. Iskola a határon.

Ó, mondanám révedezve, vak magyarként magyarba zárva lenni – ez rémületes volna, de így, így volna egy kis esély, kiút, szlovákként ráláthatni a magyarságomra és viszont… Ha szlovák is vagyok, már rögtön nem olyan rémületes magyarnak lenni. Magyarnak lenni csak akkor rémületes, ha minden magyar, ha az ajkunkig ér az ár (a magy-ár, bocs). A magyarságunkat nem védeni kéne, hanem használni, birtokolni, szétosztani, magyarnak lenni az nem hősiesség, hanem gazdagság, egy nép kultúrája se zordon, heroikus várfok, hanem inkább tágas, szellős tér, a zor131don, heroikus várfokokat előbb-utóbb lerombolják, a tágas, szellős tereken viszont kirándulnak az emberek, piknikeznek, nőznek, élnek-halnak.

Ha én a Duna volnék tehát, akkor a szlovák volna a lépés a végtelenbe, az esély a létezés gazdagságára és így az önmagammal való megbékélésre, a szlovák volna az a kínai balzsam, mellyel ferde nyakunkat masszíroznánk.

Satöbbi.

Ugyan. Ha én a Duna volnék, semmi se volna, nyet nyicsevó, se természeti kincs, se tót végtelen, csak az országoknyi hülyeség volna, csak a szívatás, a kicsellózás, csak az a barom erőmű, a Semmi mint Minden, az volna.

Ha én a Duna volnék, lassacskán nem is volnék. Annyiban volnék, amennyiben továbbállnék. Nem mintha arrafelé jobb volna, de nem tehetnék mást. Arra van lefelé. Tehetetlenségünkben vagyunk közösek, van, akinek mennie kell, van, akinek maradnia. És akkor mi van.

Mintha most nem a fotózás ideje volna. Valamiért úgy hisszük, a fotónak közvetlen köze van a tényekhez, s mert a tényeket – régi reflexszel – megnyugodva azonosítjuk a valósággal, ezért a fotót különös becsben tartjuk, mint valami előőrsöt, mely hírt ad nekünk a világról.

De ez már nem egészen így van. A tény, az információ értéke alászállt, manapság mindenről azonnal tudunk, tudomást szerzünk, tudatnak velünk mindent, egyenesben, helyszíni közvetítéssel nézzük a gyilkosságokat, kép- és információzuhatagban, -viharban élünk, ami vakká és süketté tesz. Mit számít egy fotó ide vagy oda. Hisz mindezt már tegnap a képernyőn láthattuk.

Talán kicsit túl gyorsan beszélünk. Mert lehetséges, hogy tegnap láttunk valamit, de mára már elfelejtettük. A fotó emlékezésre késztet. Mint ilyen, roppant kellemetlen műfaj. A fotó az a régi tükör, melybe kelletlenül, nem szívesen nézünk, nem szívesen látjuk ott azt az alakot, ahogy épp… Ezer és egy kis homályos történetünk van, melyet jobb volna elfelejteni, s láthatóan nagy erőket 132vetünk be a feledésre. Lassan úgy vagyunk (járunk), akár a külföldi újságírók: nem is igazán értjük, mért nem vertek minket hajdanán bilincsbe ezek a véreskezű komenisták. Amivel közvetve sem akarok semmi jót azokról állítani, többnyire gazemberek voltak tetőtől talpig, de mire mi megismertük őket – a kezük nem vala véres.

Hogy ismételjem magam: nem azt állítom, hogy cinkosok voltunk, de azt igen, hogy nem voltunk kívül, senki. Elmesélek egy apró történetet, történetet az ellenállás melankóliájáról. Olyan tíz éve Füst Milán-díjban részesültem, a díjat J. M. adta át, aki akkoriban ideológiailag többé-kevésbé határozott férfiúnak számított, egyértelműen azokhoz tartozott, röviden: hivatalosság volt. El is határoztam, hogy roppant szigorú arccal fogom átvenni, van ez a kissé leszorított, etikus szájszél, mely olyannyira beszédes. Így is történt, legyen csak leolvasható az arcocskámról, hogy mit gondolok én erről a bagázsról, és hogy forradalom és nem ellen meg egyáltalán, mint aki karót nyelt, klasszikusan mísz pofával lépdeltem a villogó vakuk közt. Utána álldogáltunk, szerkliztünk, kezünkben a kötelező – ahogy a kommunizmus végnapjaiban megszokhattuk: meleg és édes – pezsgővel. J. M. nemcsak hivatalosság volt, de jó humorú, cinikus ember. Vaku. Másnap az újságban csak annyi látszik, hogy én hálásan, boldogan, mint egy marék újkrumpli, mosolygok föl, föl, J. M.-re. Ennyi maradt a dacos ellenállásomból ott, aznap délután – egy fotós jóvoltából. Lehullt az álorcám, az idő álorcája.

Ezek itt német képek, nagyon is német képek. Mi közünk hozzájuk? – túl azon, hogy minden jóhoz közünk van.

A német írók szeretik Németországot a középszer, a Mittelmass birodalmának nevezni. Mégis a legszocialistább ország az NDK volt (van), a leginkább kapitalista pedig a nyugati rész. Nagyon ismerős itt minden. Azt szinte nem is említem, hogy mindannyian azonnal fölismerjük, melyik kép, illetve képész keleti, melyik nyugati; közép-európai rutin.

Azok a képek, amelyek születésükkor politikai tettnek számítottak, lázadásnak, ma, ha jók, másról szólnak. (Ha nem jók, akkor nem szólnak semmiről, tiszteletünktől övezve porosodjanak múzeumban.)

A Matthias Hoch Bahnhof-sorozatából áradó kietlenségben fölismerjük, föl kell ismernünk magunkat. A képek színessége még inkább hangsúlyozza a szürkét, a szocialista létszürkét. De már ismét 133meg akarnám úszni egy jelzővel. Mert a nyugati Koenig magányfotóiból ugyanez árad, legföljebb a tárgyi világ nem olyan ismerős.

Sybille Bergemann fotóin repülnek a köztéri szobrok, Marxok és Engelsek, félbevágva, félig készen. A dátumokból megállapíthatjuk, hogy ezek egy készülő mű fázisai, az út a diadalmas fölállításhoz vezet. Most, itt másképp látszanak, olyanok, mintha épp elrepülnének – ahogy a külvárosban mondják: elhúznak, mint a vadlibák. Ez a könnyű, optimista olvasat. De a többi képen mi vagyunk, mi maradunk, nincs hová mennünk. Schulze drezdai angyalkája aligha hoz megváltást.

Hol vagyunk, kik vagyunk? – kérdezik a képek.

A buhera szót (újra) Bachmantól tanultam. A magamfajta legyen minden szóért hálás. Ez különösen fontos szó volt, írnám reflexszerűen, de lassabban a múlt idővel.

„…egymásba ér minden, minden kicsi, alacsony és szűk. Közepes. A buhera. Buherált házak, buherált hétvége, buherált házaspár, buherált házasság, buherált életek. A buhera alapszó. A Kádár-rendszer főszava. Vannak szabadságok, de nincs szabadság. A buhera mintha ugyanaz volna, mint ami a legvidámabb barakk kifejezés volt, kívülről, feuilleton-szinten – ez belülről, praxisból.

Belülről a legvidámabb barakk nem vidám, se nem vidám, se nem szomorú, hanem szürke, és belülről a barakk nem is látszódott, csak a linóleum, a szigszalag, a flakon, a spéci kombifogó (légsámli! légsámli!), a Bonanza-szekrénysor vagy mi, belülről csak az az erőlködés látszódott, a műanyag, a szkáj, a habszivacs, a ragasztás, a pótlás, a hongkongi nyílászárókeret, az a sok toporgás, varia, trükk-mükk, tompaság és rátermettség, amnézia és figyelem, mindaz, amivel építődött az, amiről nem lehet tudni, hogy micsoda, de valamicsoda volt, mert emberek éltek benne (úgymond irreálisan nem létezve), valami összegányolt, kotyvasztott, zabrált: buherált.”

Bachman új munkái első látásra nem ilyenek, egyáltalán nem szedett-vedettek. Krómozások és csillogások (bár rozsda is), külföldi megrendelők és kiállítások. Pedig ez a Bachman ugyanúgy itt van és innét, akár eddig. (Egy Bachman van, tréfálhatnánk.)

Talán a provincializmus az, amitől Bachman a leginkább irtózik. Kirázza a hideg. E hideglelés dokumentumai a tárgyak. Az orosz konstruktivistákhoz való kapcsolatából kiszállt, elszállt, kiszivárgott a politikai felhang, az „érdekesség”, de ettől nem lett semmi se kisebb, kevesebb, haloványabb – csak az értelmezés zsolozsmázása halkabb.

A buhera örök, ez derült ki. A világ buherált. A technika más, a dezodor más, de ugyanúgy (legföljebb) egy lépést látunk előre. Az európai botorkálás is botorkálás, csak épp a tratoár rendben aszfaltozva, nem járunk szügyig sárban; sétálóutca.

„Térben élünk és nem tájban. A tér lehet gonosz, a táj sohasem – nem gonosz, nem is jóságos: organikus. Alig ismerünk már ilyet. Mi, most. Ebben a térben bármi megtörténhetik. Az egymásra hajigált számítógépek tetejéről, ahogy az elátkozott irodákban az idők végezetéig elintézetlen, homályos aktákról, por szitál. A patkány diódát rágicsál, input, output, szitigrill, (jeles) szoftver.”

Bachman tér-tákoló, nem építész, térítész. Észre is, az érzékeire is. Ál-tereket hoz létre, idegen perspektívákat érvényesít. A plafonon mászkáló légy szempontjai is figyelembe vétetnek. Senkik vagyunk valóban, senkik, de akkor legalább Nemo kapitányok.

Egy agyban vagyunk, mondhatnám széplelkűen. Bachman fütyül a technikára, türelmetlen, azonnal látni akar. Ha muszáj, legyen papírból. Provizórikusan. Nem építészet ez, nem is installáció. Itt a lépcső nem azért van, hogy föl lehessen menni rajta, de föl lehet menni rajta. A lépcső talán a „föl” miatt van. Bachman űrhajói viszont rozsdásak. Nem repülnek. Vagy „máshol”?

Bachman nem otthonos, nem kellemes, inkább „veszélyes”, nem jó, de dús, sőt olykor zagyva. A zagyvaság mint humor, a humor mint tévedés és viszont. Élvezzük a teret. Le a köjál-ellenőrökkel.

Gothár Péter a tévében, a Közjátékok sorozatban, mit is csinált? földolgozott? klippesített? ércnél maradandóbba öntött? Örkényezett.

Mostanság érdekes változáson mentek át az egypercesek. Megnőttek. Volt egy rétegük, egy számomra kérdéses, sőt valamelyest ellenszenves felületük, többnyire háború előtti magyar vonatkozásokkal, és úgy éreztem, nem természetes módon van ez ott, sőt, magamban még meg is vádoltam, hogy ez bizony engedmény, nem közvetlenül a komcsiknak, hanem afféle kötelező balos kör, kötelező kelletlenkedés a régi világgal szemben, de nem, ez nem rátétel, ez odatartozik, ennyivel többek most. Hogy Gothár legyen az a madzag, amire érveinket (cseresznyepaprikaként) fűzzük, az ő legutóbbi rendezése, az Ödön von Horvath darab is roppant tanulságosan „viselkedik”, úgy lesz, gyors szóval, mai, hogy Gothár a kisujját sem mozdítja, mégis minden innét szól. Nem a művek változtak, mi fordultunk valamiképpen a művek alá. Vagyis, mondjuk, a szavak változtak meg; egy „államtitkár úr”, egy „kérlekalássan” régebben éppen a biztonságos múltba tolta a szöveget, ma pedig zavarbahozóan közeli, és éppen azért zavarbahozó, mert egyszer már úgy tudtuk, hogy elmúlt.

Az Örkény-egypercesek most erről is beszélnek, arról, hogy a dolgok nem múlnak el olyan könnyen.

Újabb állítmányokat keresve Gothárnak: szétszedi, értelmezi, békénhagyva fölmutatja, kiegészíti, megmozgatja Örkényt – mondjuk így: közjátékosítja. A Közjátékok eléggé egyenetlenek, de emlékszem egy-két nagyon jóra, Forgács Péter, Enyedi Ildikó, Szikora (ott főleg a kiemelkedő színészi teljesítmények!!!).

Ez a nyolc darab olyan, akár egy gothárörkény enciklopédia. A részek elején gyönyörű, titokzatos hidroplán, jellegzetesen Gothár-rekvizítum, röpít minket a helyszínre. Van minden, egyszerű tréfa, mint az Egy gonddal kevesebb esetében, ahol a kép, a hamuvá égett világ üszkös látványa teljesíti ki a szöveget, olykor meg szinte néma játék folyik, zörejek, zihálások, és csak Básti Juli (szintén madzag) szenvtelen, égi hangja igazít el minket; egyáltalán példás a beszédnek, a zenének, a képnek együttes, egymással összefonódó, kreatív használata, van szürrealizmus, Karácsony Tamás koponyájából vélhetően az élet értelme felé gurulnak az 136üveggolyók, Wolfné most már örökké Kari Gyöngyi, van Lázár Kati és Molnár Piroska egy őrületes hal-jelenetben, van Jordán Tamás és Magyar Attila egy, visszafogottan fogalmazva, zseniális duettben. Magyar Attila nagy színész lesz, ha megéri. Amikor szakmai önérzetében megbántva kirepül az ablakon, színészvezetés!, látván látjuk, hogy az nem trükkfelvétel, hanem tényleg kirepült.

Minden mozdulat, geg, zene (Presser) Örkény szellemében, mégis önállóan, szemtelenül és hűséggel, a saját törvényeit követve, alázattal, egyedülálló vizualitással.

Úgy. Most már eleget dicsértem Gothárt. De köztünk szólva tényleg nem olyan rossz.

Azt hiszem, ma láttam a Kádár-korszak utolsó filmjét. Nem kellemes dolog. Legszívesebben azt mondanánk, ilyen nincs is. Egyszer éltem proletárdiktatúrában, az se az volt. És így tovább.

Nem azért nevezem utolsónak, mert eztán már senki sem fog „úrfikorunkról” filmet csinálni, lesznek, hisz már most is vannak kosztümös, történelmi filmek erről az időről, hanem azért, mert a szenvedély, Gothár szenvedélye származik még abból a korszakból. Ennek a szenvedélynek van alárendelve, kiszolgáltatva itt minden – hogyan is lehetne ez másképp.

Olykor szeretnénk remélni, hogy szenvedélyességünk rendszer-független, ezért olykor nem nagyon akarjuk érteni ezt a filmet, szeretnénk remélni, hogy csupán a lírai én (elnézést) vacakol és bonyolódik, acsarog és vágyakozik, s nekünk ehhez semmi közünk. Nem hinném, hogy így van, hogy így lehet. Afféle leletmentésnek látom G. új munkáját, az elvarázsolt, magyar szobabelsőket, kedvenceimet, az endékás csajokat, a történelemnek ezt a furcsa szivárgását, amely mindent mindig aktuálissá tehet. Éppen eltűnő, megszűnő (?) reflexek, érzelmek, tárgyak, emberek lajstromozása. Önmagunk lajstromozása.

Elfogultságomat G. nyelvérzékével kapcsolatban már említet137tem máskor. Itt a köznapi nyelv egészen bravúros kezelését látni, mondjuk most így: kornisi magasságokban, s ezt még a szokásosan idegesítő gothári szentenciák se nagyon zavarják, pedig azokból megtudhatnánk, mi az élet értelme.

Sok finom színészi mozzanatot lehetne sorolni, a nagy Lázár Katitól Lukáts Andoron, Szarvas Józsefen át a fiatal, tüneményes Magyar Attiláig, de külön fölhívnám a figyelmet egy fantasztikus színészre, Gyuricza Istvánra. Azon belül is a fejére. Világfej – abban az értelemben, ahogy Goethe használja a világirodalom kifejezést. Tessék megnézni. Ahogy szétesik, összeáll, ahogy magában motyorog, ahogy újra meg újra mosolyogni kezd és tud, hogy egyszerre lehessen őt ezért szeretni, utálni, megvetni és mindettől zavarba jönni.

Egy utolsó film van.

Magyar lévén, szalmalángtermészetű volnék, könnyen lángra lobbanó – ha sütne a nap, ezt úgy mondanók: szerelmes természetű; esik –, ennek dokumentumát adom itt közre.

Rég nem éreztem már magam olyan jól, mint a Kamaraszínházban, Thomas Bernhard darabját nézve. (Illetve nem is olyan rég, november elején Kurtág-bemutatót hallhattam a Zeneakadémián, és ha én Kurtágot hallok, azonnal meghatódom, és rózsás, meglehet, fölületes következtetéseket vonok le a világ természetére vonatkozóan.)

Majd később letagadom, de most bevallom, én nem nagyon szeretem a magyar színházat (mint olyant, ezt a föld felettit). Minden részletét tudom szeretni, főleg a színészeket, de akár a rendezőket is, súgókat, díszlettervezőket, dramaturgokat, jegyszedő néniket, sőt, kis erőfeszítéssel a kollégákat is, a drámaírókat, de az egész meglehetősen hidegen hagy, még az előadások is. Mégpedig azt hiszem, azért, mert az az érzésem, hogy nem valódiak, csak utalnak valamire, olyan mintha egy múzeumban járkálnék, s minthogy e múzeum kiállítási tárgyai értékesek (lásd színészek stb.), ezért mindenki nyugodt, többé-kevésbé elégedett. Mire?!, kérdezném egy kívül lévő fennhéjázásával, úgyhogy épp ideje mindezt letagadni, de legalábbis másról beszélni.

A színház (szerintem vagy legalábbis amit én megértettem belőle) az a MOST – mije is? szolgája? ünnepe? esélye? fejedelme? (Évezredes perverzitás, súgja Bernhard, hazugok hazugságot hazugul hazugoknak; igen.) A színház a most fennhatósága alatt áll. A most a színház legitimációja. A színpadon és a nézőtéren ugyanazon időnek kell lennie.

Evvel a mosttal találkoztam ott este a Kamaraszínházban. Lelkesedésemben se szeretnék (nagyon) aránytalan lenni, nem nagy előadást láttam, de egy jót, egy létezőt. Főként Thomas Bernhard volt jelen, és ismét elcsodálkozhattam, hogy milyen színes ez a bernhard-fekete. Szószínház az övé, de a humorosság nem a szóból származik, nem ahogy a dolgokra pillant, hanem ahogy megmutatja a dolgokat. Ez sokkal finomabb és radikálisabb humor, errefelé elég ritka. (Rögtön kedvem támadt Bernhardokat olvasni, például a Peymannról szóló dramoletteket, ott is működik ez a ki nem mondott struktúra, strukturáltság, amely gazdaggá, nem triviálissá teszi ezt az egy-hangúságot, dühautomatizmust, gyalázgépet, ott konkrétan az, hogy elcsúfolja ugyan Peymannt mindennek – csak épp ott van, nem enyhítésül, nem ellensúlyul, hanem mert tény, ott van, hogy ez a két ember egymáshoz tartozik. Ami, tudhatjuk máshonnét, nem egyszerű).

A nagy Bruscont a nagy Sinkó játssza, hozza mindezt a fekete gazdagságot, szánalmas, piti, kiégett, provinciális, akarnok, kiszolgáltatott, mulatságos, szeretetre méltó és főként satöbbi – mondanám gonoszul: egy apa. Egy klasszikus. Színházcsináló. Tímár Éva grandiózusan utálatos. Még az arcbőre is meg van sértődve. Egyszeri vad fölnevetése pedig olyan erőkről beszél, melyeknek nem szívesen lennénk kiszolgáltatva. Vallai olyan ismerősen (hungaro-ontologice) volt tompa, hogy nem is érteni, honnan ismeri ezt egy osztrák szerző. (Honnan, honnan – hát nem mindegy?!) Nem színikritika ez, de azért még leírom szeretettel Tóth József nevét, mert szeretem leírni a nevét; ő és Réti Szilvia is szépen bonyolult gyerekek, megalázva, lázadozva, sunyin egymást is kijátszva. Színház: hazugok hazugoknak és így tovább.

És akkor színház után kivételesen találkoztam néhány barátommal és barátnémmal, elmentünk vacsorázni, s ott üldögélvén egyszer csak elöntött az öncsalás meleg érzése, mintha egy fantasztikus városban élnénk, de legalábbis mintha mi fantasztikusak volnánk; színház.

Az álló fasz, mondta volna állítólag Mérei professzor úr szűk női körben, lányok, az álló fasz, az csupán egy európai előítélet.

Ez számomra egy olyan mondat, melyet az ünnepelt is mondhatott volna. – Lám, kis zavar a jelölésben, én George-nak még életemben nem szólítottam, hanem vagy angyalomnak, ami itt használhatatlan, vagy Gyuri bácsinak, de ahhoz még magyarnak is kéne lenni, amit egyrészt ilyen ünnepi alkalomból senkinek se kívánok, másrészt, mint rendesen, kevés is volna, mert kéne hallani is a hangot, sőt nem kizárt, látni is kéne a beszélő pofát, ahogy legyuribácsizza a nála láthatóan fiatalabbat.

Szóval: rövid tractatusom tárgya: Tábori mint férfi.

Ha a férfiasságot mint holmi butélia vörösbort képzeljük el, lendületes vonalvezetésű palack, nagyvonalú borcímke, franciásan lebegő satóval, vörösek, zöldek, barnák, lehetne hosszan, akkor jogot szerzünk az alábbi képzavarra: a férfiasság alján valahogy mindig összegyűlik valami maradék zákányos zacc, valami sprőd, feszes, merev, rendíthetetlen, makacs, hajthatatlan és dogmatikus. Valami peckesség, ami nem tiszta hiúság, mert kell még az izmok kivagyi mutogatása, szóval a férfiasság olyan a vörösboros üveg alján, mint amikor valaki a strandon egész álló nap behúzva tartja a hasát, és ez az erőlködés végigszalad amúgy szeretetre méltó egész lényén.

Ez alól nincs kivétel, legföljebb a „jobbak” amint észreveszik boroskancsójuk alján ezt a nevetséges zagyot, kinevetik magukat, és idézőjelekkel aggatják körbe… az európai előítéletet.

Ő nem. Táboriból annyira hiányzik ez a férfi-bornírt, hogy neki nem szükséges állandóan reflektálnia minderre, nincs szüksége az önirónia folyamatos védőoltalmára. Így aztán Tábori, hipp-hopp, váratlan, kertek alatt, mégiscsak direktben, egyenesben férfi.

Ritka, mint a téli fa árnyéka.

Én így aztán, úgy mondanám, az ő kedvéért még nő is lennék. Sőt, az ő kedvéért, akár még férfi is lennék.

Már nem tudom pontosan fölidézni a félelem és bátorság akkori állását, a hadállásokat. Diktatúrában élni azt jelenti, hogy félelemben élünk. Ha a diktatúra erős, akkor félelmünk miatt nem érzünk szégyent. Ha a diktatúra gyönge, akkor a félelmünkön érzett szégyent bátorságunkkal leplezzük. Nyolcvannyolc-nyolcvankilenc bátor évek voltak.

Történetünk hőse, kivételesen, legyek én. Én – hogy segítsek eligazodni – aki: szereti a húszas évek női divatját, a haját hetenként fodrásszal igazíttatja, nem szeret állva szeretkezni (görcs áll a vádlijába) és így tovább. Az én hol ilyen volt, hol olyan, hol itt, hol ott, hol ennyi idős, hol amannyi. Változó én volt – ha én volnék a kékszakállú herceg, úgy mondanám: változó herceg volt –, akiben nem folyamatosan múlt az idő, öt után következhetett három, és három után négy. Mintha a számok, az öt, négy, három csak a valódi számok helyett volnának, azokra emlékeztetnének, és azok valamiképpen egészen mások volnának, más természetűek, egyik nagyobb lehet a másiknál, a másik a harmadiknál, a harmadik mégsem biztos, hogy kisebb az elsőnél. Kő, olló, papír. Így kódorgott az idő az énben.

Ki tudja hát, hányat írtak ott bévül, mi idekint úgy mondtuk, nyolcvannyolc késő nyara, és akkoriban, már egy ideje a magyar értelmiség izgatott volt. Izgatott és fásult. Bársonyos forradalomnak nevezték később a csehek az övékét, én fáradtnak mondanám a miénkét. De nem vagyok benne bizonyos, hogy jól mondom, mert egyszerre volt meg az emberekben a lelkesedés, a kezdődő elszántság, valamint lényegében a hitetlenség, hogy az nem lehet, hogy ennek vége lehet. Ez azután karikatúraszerűen ismétlődött, az, ahogy sorban rácáfoltatott erre a kishitűségre, mert sorban dőltek össze ezek a rezsimek, ám a kishitűség csorbítatlanul élte őket túl – egészen a romániai összeomlásig, amikor végre kapitulálnia kellett, belátva, hogy az, amit öröknek hitt, nem örök.

Nyolcvannyolc szeptember elején ez még nem látszott, vagy ha 143látszott, nem láttuk; akkor zajlott épp a dunai vízierőmű ügye. Heves volt a fölzúdulás, az írók is fölzúdultak. Ez újdonság volt, nem mintha az írók eddig nem zúdultak volna föl, de mindig csak egyenként zúdultak föl, illetve a közös zúdulásra fenntartott alkalmakkor, az úgynevezett közgyűléseken. Ilyenkor valóban nagyon zúdultak, valóban bátran és valóban kockáztatva. Az ára az volt, hogy például Jánosnak kellett szólítani azt, akit amúgy szóra sem méltattak volna (hogy finom legyek). De most nem is erről volna szó.

Nyolcvannyolcra nagyon elbizonytalanodott a diktatúra, és bizonytalan diktatúrának túros a háta. Az ember vagy bizonytalan, vagy diktatúra. Nem lehet mindent akarni egyszerre. A „kommunisták” kifejezetten peches emberek benyomását keltették, az én kifejezett részvétet érzett irántuk. Szegénykéim, vihogott olykor a telefonba, és édesapja szigorúan visszasziszegte, ez nem telefontéma, fiam. Az én nemzedékében nem volt már meg a veszélyérzet, ők, hogy egy ismert gondolkodó kifejezésével éljek, „már nem az ötvenes évek seggelyukából másztak elő”. Pedig ezeket a műanyagkommunistákat, mondotta még (nem telefonban) az én édesapja, nem szabad alábecsülni, mert csak a hatalom, a hatalom megszerzése érdekli őket, semmi más nem számít, se Isten, se ember, se az édesanyjuk, csak a hatalom. Ezt, fiam, te el sem tudod képzelni, úgyhogy ne legyen nagy a pofád, és barátságosan hátba veregette az ént.

Visegrád büszke várának magasából évszázadokon át kedvtelve figyelték a magyar királyok, ahogy a Duna éppen bekanyarodik. Ez a szép kanyarodás lett most elkúrva a vízlépcső által. Az írók bánatukat egy Duna-antológiába fojtották. Amelyet azután az idők zúdulásos szellemében nyilvánosan dedikáltak.

Ady Endre szobra alatt üldögéltek, U alakba összetolt asztalok mögött, amelynek egyik szárához tekintélyes olvasói sor kanyarodott. Kellemes izgatottság és feszültség volt mindenkiben, az a hír járta, hogy a rendőrség készülődik, amiről nem lehetett tudni, mit is jelent. Én mellett őszülő hajú költőnő ült, akinek az egyik könyve, miért, hol itt, hol ott bukkant föl én lakásában, képzelje, magamagától mászkál, mesélte én lelkesen.

Ént az idő tájt mindenki becézte, éppen elmúlt harminc éves, de nem látszott többnek huszonötnél (egyébként két évvel később hirtelen saját magához öregedett, kiábrándító volt), fényes barna 144haja súlyosan göndörödött, szemtelen mosoly ült állandóan az arcán, az egész arca, arcberendezése mosolygott. A fiatalság jutott róla az ember eszébe, a fiatalság, mely erős, és előtte az élet. Az én nem volt erős, ellenkezőleg: novellákat írt, jobban mondva a korosztályára jellemző, parafrázisokba hanyatló önparódiákat, sok finomsággal és rejtőzködéssel – erőtlenül. A bágyadtság megjelölés már sok volna.

Az igazi költőnő, akinek verseiben a mély, megélt fájdalom kevergett a kozmikus érzékiséggel, azt mondta csöndesen, hogy ők se félnek, az ő korabéliek, mert már annyi mindenen átmentek, hogy mindez nem téveszti meg őket. Hát valóban, vagy mindent tudni, vagy semmit – és ki az, aki e kettő közt különbséget tudna tenni…

Telt-múlt az idő, a bámészkodók hada is gyűlt, lassan színpadféle lett az U alakú asztalsor mindkét oldala. Hát ilyen kellemes a forradalom?, fordult mosolyogva az én a költőnőhöz, aki csóválta ezüstös fejét, mint egy indokolatlanul jóságos nagymama. És akkor egyszerre csak valóban megjelentek a rendőrök, nem sokan, öten-hatan, a részletekre, nagy kár, már nem emlékszem. Azt tudom, hogy a Petri Gyurit azonnal igazoltatták, vagyis hát a fia szólt, akkor még tényleg fiányi, tessék már jönni, baj van, a papát izélik a rendőrök.

A rendőrök az általános politikai helyzetnek megfelelően tanácstalanok voltak, körbejárták a teret, nézelődtek, mintegy bekukucskáltak a színpadra, nem észrevéve, hogy ők maguk is szereplők. Hogy megy a darab. A puha diktatúra céljai diktatórikusak, ám be akarja tartani a demokrácia szabályait, ezért nehéz az élete. A rendőrök szerencséjére azonban volt az asztalon egy paksaméta engedélyezetlen röplap, amire le lehetett csapni. A rendőrök szinte udvariasan gyűjtögetni kezdték ezeket a lapokat. Készült is egy fotó, ahogy én szigorú arccal átad egy papírlapot a szervnek, kép címe: Én visszaadja kezdő novellista írását.

Én már régóta fixírozta a legfiatalabb rendőrt, aki úgy nézett ki, mint bármelyikük az asztal innenső oldalán, zavarba akarta hozni, rádöbbenteni, hogy a rossz oldalon áll satöbbi. Amikor ez a fiatal férfi az énhez ért, az mélyen a szemébe nézett, s mivel gondolkodása meglehetősen irodalmias volt, művészi, eszébe jutott egy lengyel avantgárd csoport ötlete: A RENDŐR MINT MŰTÁRGY.

Forró érzés öntötte el. Hirtelen egyben látott mindent, ezt a kis teret, a szifiliszes Ady Endrét, a Dunát, az egész országot, a történelmét, a vérzivataros századokat, sőt, a lenge jövőt is látta, valami súlyos alapozású, mégis derűs, tágas teret (lábjegyzet: lett egy megalapozatlan, borús, őszintétlen, szemforgató, a szabadságot a közösség érdekeire való hivatkozással megnyirbálni szándékozó, rosszkedvű vagy kedvetlen, szűk valami), színek és formák voltak ezek – de nem triviálisan, hogy például a szocializmus hepe-hupa, a jövő meg rózsaszín; kozmikus érzés fogta el, nagy ujjongás.

Fölpattant, a széke hátradőlt, a meglepett rendőr arcát két keze közé fogta, fejét oldalra fordítva, mint egy hollywoodi filmben, szájon csókolta a fiút. Nagy csönd lett a városban. Az én enyhe dohányízt érzett. A vádlijában megmozdult egy izom.

A rendőrök sebbel-lobbal bebújtak az autójukba, s indultak is volna, balszerencséjükre azonban (történelmi idők!) pirosat kaptak, így lényegében csak gázt adtak, de a kuplungot fölengedni már nem volt ok. Az összegyűlt írók és olvasók tapsban törtek ki. Az én úgy érezte, hogy ez kicsit neki is szól.

De tévedett. Mert egy idősebb – meglehet realistának mondott – pályatársa utóbb megrótta, hogy ez a látszólagos radikális lépés végül is összemosta a morális barikád két oldalát.

Az én a dohányízre gondolt, majd kimentette magát a kollégánál, fodrászhoz kellett mennie, megint eltelt egy hét.

Minden baj forrása az önismeret hiánya, hiányossága. Az egyház – én, te – ugyanúgy nem akar (tud, mer) szembenézni az elmúlt negyven évvel, ahogy senki sem. Valóban nem kellemes foglalatosság. Ezért inkább fölstilizáljuk magunkat szenvedőkké, és leszünk rögtön diadalmasak – mint akinek eljött az ideje. De nem jött el az időnk, nem tudtuk elérni, hogy eljöjjön az időnk, még a közelében sem vagyunk, hogy eljöjjön az időnk, sőt; a mi időnk tudniillik a megbékélés, a kiengesztelődés és a szeretet ideje, most pedig a gyanakvás, rágalmazás, a magány és a gyűlölködés ideje van. Ezen az egyház egy leheletnyit sem tudott változtatni, semmiben nem tudtunk jó példát mutatni, semmiben, még abban sem, hogy ezt beismerjük. Még elvetélt kísérleteket sem tudunk fölmutatni. Nem jutott semmi az eszünkbe, se külön-külön, se együtt nem voltunk (eddig) képesek a „bravúrra, mely kötelező”. Olyanok vagyunk, mint egy jól működő KISZ-alapszervezet vagy üzemi négyszög.

Évszázadok óta pápista vagyok, szoktam (szoktam volt) kérkedni, mért ne lehetnék mára, a Szentatya tiszteletére, pihenésül, mondjuk, nyakas kálomista…

Ettől meg is nyugodnék talán, olyan nyugalom szállna meg, melyet most nem nagyon látok az országomban. Nyugtalanságunkba még a pápalátogatást is bevonnánk, pro és kontra, vállakat vonogatnánk és előnyöket csikarnánk. (Magyarország pápalátogatásban szegény, vonogatásban gazdag, csikarós ország.)

Ebben a nyugalomban nagy lehetőség volna. Volnának lehetőségeim, sáncaim. Például meg tudnám látni a pápa arcát, gazdag arcát, amely nemcsak egy jó arc volna, egy öreg lengyel ember bölcs vagy kemény arca, volna benne valami ember-telen is, több, mint saját maga, jelkép és idegenség: mondjuk: Isten földi helytartója - ám ez nem arról szólna, hogy van Isten, vagy hogy legyen, vagy hogy legyenek helytartók, tud erről is szólni, de most nem, most éppen csönd születne, csönd sugározna abból az arcból, és ebben a sugárzásban hirtelen minden aktuális lesz, hirtelen más kérdéseket tudunk föltenni vagy másként, hirtelen nemcsak azt látjuk meg, hogy más más, hanem hogy, például, mi magunk is más vagyunk. Nemcsak olyanok nem vagyunk, amilyenek szeretnénk lenni, pontosabban amilyennek édesanyánk szeretett volna látni, hanem olyanok sem vagyunk, amilyennek látjuk magunkat.

A drámait pillantjuk meg e csöndet nyert énben, a mindent és semmit, végtelen senkiházi voltunkat. Nem büszkeség volna ez és nem is lelkifurdalás, de talán bátorság, az ember bátorsága.

Azután persze folytatódnak az évszázadok, jelzőtlenül.

…veszett ordításában. *** és a báró kart karba öltve sétáltak a menetben, a halottaskocsi után. Tán túl könnyed volt ez az egymáshoz dőlésük, kecses és elegáns, ám őszintén gyászoltak. A báró tanítványa volt a halottnak, *** alig ismerte ugyan, de élete során sokat gondolt rá.

– Méltóságos uram, tudod, én alig ösmertem, de életem során sokat gondoltam rá.

– Kérlek, úgy hiszem, mindahányan így voltunk vele, alig ösmertük, de sokat gondoltunk rá. – A báró bűzlött a bagótól. A fiatal férfi ezt rossznéven vette tőle. Az ember nem bűzlik, nemde… Aljas féreg. Tehetséges, aljas féreg. Soha nem fogom ezt neki elmondani.

– Valamelyest féltem is tőle, a szellemi szigorától, a műveltségétől.

– Bizony nem kímélt senkit. De, kérlek, főként önmagát nem kímélte.

– Hogy érted ezt, méltóságos uram?

– Úgy kérlek, hogy pro primo ivott, mint a gödény…

– Az volna a pelikán?

– Kétségtelen. Pro secundo dolgozott, dolgozott, dolgozott. Mint az állat. Kizárólag a végső kérdések érdekelték. Isten nem élmény, hanem munka, idézte.

– Nem mintha a műveltségét fitogtatta volna… de hát használni használta, bármikor felbukhatott benne az ember.

– No igen, kérlek, de ilyenkor fel is segített, nézz a lábad elé, mondta volt derűsen.

Hallgatag mentek tovább. Milyen lobogó, fecsegős, promenádozós tud a végső út is lenni. ***-t lelkifurdalás gyötörte. Többször is elhatározta, hogy fölkeresi az elhunytat, s lám… Persze nem matematikáról akart volna beszélni. Nem is tudja, miről. De tudja. Azokról a végső dolgokról. Voltak megkezdett levelei is.

Nagyrabecsült Báró Nő,

két napja kellett volna ezt a levelet elkezdenem, Szent György napján. Vajon mifajta sárkányokat ölt György?

Nem mintha azért írnék, mert valamiféle sárkányölő segítségre volna szükségem (eltekintve az ilyen segítség triviálisan állandó óhajától). Bécsben ülök egy rangomnak fájdalom megfelelő szállodában, nyilván ezért is írok. Oly ritkán látom! Az én hibám! Tudom, Báró Nőt leköti a munkája, leköti az élete – de ez nem csökkenti az ostobaságot, az én hülyeségemet, hogy nem használom ki… Mit is? Hogy Maga van? Mindegy.

Komolyan számot vetni a valósággal, ezt megint megértettem. Mennyi mindennel vagyok így, megintesen – hogy újra meg újra, azaz (addig) sose igazán. Bár lehet, ez a dolgok rendje, ki-ki valamit folytonosan meg-ért. A Kafka-példázatban állunk, A törvény kapujában.

Mostan egyszer csak idegesen türelmetlen lettem, mert megláttam ezt a levelet mint irodalmi formát. A formát mint nyűgöt. Pedig a formát mint szabadságot kell megtalálni, a nyűgöt mint szabadságot – ezért számít oly keveset a tapasztalat. Az irodalmi tapasztalat nem használhatatlan, de majdnem.

Jelentem, találtam Báró Nő számára egy első rangú borosgazdát. Szállítani is hajlandó. Ezt majd személyesen. Idemásolnám azokat a passzusokat, melyekről… Legyen könyörületes, kedvesem.

Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van.

Megalázkodás nélkül mondhatjuk: „Az én személyem nem számít”, de nem azt, hogy: „Én nem számítok.”

A tudományban az igazság a szent. A művészetben a szépség. Szépség és igazság mindig személytelen. Ez túlon túl nyilvánvaló.

Ha egy kisfiú összeadást végez és téved, e tévedés magán viseli a kisfiú személyének bélyegét. Ha azonban feladatát tökéletesen megfelelő módon végzi el, személye semmiféle sajátos nyomot nem hagy a műveleten.

A tévedésnek, mi szent jelleget tulajdonít a kollektivitásnak, bálványimádás a neve; ez minden országban és minden időben a legelterjedtebb bűne az emberiségnek. Az viszont, akinek szemében egyedül az emberi személyiség kibontakozása számít, a szentnek még a jelentését is elvesztette. Nehéz megmondani, hogy a két tévedés közül melyik a rosszabb.

Az emberben lakó személy szorongó valami; fázik, szaladva keres menedéket. Mindezt nem tudják azok, kiket – hacsak várományosai is – gondosan óv a társadalmi megbecsülés mele…

Gyakorlati célokat szeretnénk szolgálni. Részint annak a sebnek a behegedését segítenénk elő, mely sebet tengertelenségünk ütött a magyar lelken; a tenger megnyugtatja az embert, nagyvonalúvá és elmélkedővé teszi, részint fölrémlik előttünk az ideális Jelenkor-Olvasó ködalakja, aki bekukkantván egy tengermelléki kiskocsmába, hopp, előkapja ezt a számot, amely már magától kinyílik e soroknál, és máris fölényesen igazodik el az étlapon, hasonlóképpen a piarcon sem jön zavarba, és akár trieszti, akár friulii nyelvjárásban vidáman pörölhet a halaskofákkal, akik jókedvűek és adakozók, figyelmesek és szigorúak, valamint alkalomadtán… – de erről majd másutt.

Mindez jelezné, az irodalom őrzi fontosságát, kilábalóban a posztmodern hullámvölgyből, melybe a lilával szövetkezett vörös ízlésterror taszította, jelezné, az irodalom nem önmegvalósító lírizálás, küldetése van e zord, de milyen zord! tájon, itt aztán nem bűzlik a halfej, ahonnét, már úgy értve, hogy két halfej közül, csak egyes számban volt, azért, Móricz kukucskál ránk, végre!, miközben e néhány sor hangsúlyozottan nem irodalom, valódi lexikon, hal-breviárium, semmi több. Lássuk a medvét.

A halkonyhája a tengeri fövenyen a Földközi-tengernek baromi egyszerű. A rafinériája a frissességben gyökerezik, ahol a tenger egy köpésre van, más ott az ízkavalkád. A kagylókat meg ezeket az izéket, páncélosokat, csak kurtán blansírozzák vagy főzik, legfönnebb fehérborból és különféle fűszerekből álló főzetben, hogy azután hideg vagy meleg előételül szolgáljanak. Álljon itt kivételként a tengeri szarvasgomba, a tartufo di mare (velencei nyelvjárásban: dondolo, friuliban: caparozzolo), mely nyersen is élvezhető, és íze bízvást nem marad el az osztrigáé megett. A bárka-kagyló, a mussolo, az arca di Noé is ehető nyersen, de azért az mérföldekkel faszább, ha a saját szaftjában konfrontáltatjuk a lét alapkérdéseivel.

A pesci azurri (értsd szardella, szardinia, makréla) számára van 152néhány helyi jelleg, teszem azt az in savor, amikor is hagymával ecetes micsodában főzzük, avagy con la menta, fodormentával. Ínyencfalat számba megy a nyersen, citrommal és ecettel marinírozott sardoni (ahol most nem tudom, hogy a sardina pilchardusra vagy az engraulis encrasicolusra gondolok, az ajókára), melyet olívaolajjal, petrezselyemmel adunk föl. Amiképpen a granzevolát (granzon, granseola), a tengeri pókot undorító elnevezése dacára megrendelni ne mulasszuk el, föltéve, ha módunkban áll. Saját páncélzatában kapjuk, citrommal, borssal, olívaolajjal, tengeri sóval ízesítjük – fokhagymával isteni.

A nemes halak közkeletű elkészítési módja az ai ferri, rákúrni a rostra és annyi! A spignolát (friuliul branzino), a farkassügért szokás sóban sütni, egy csemege! Főzve állati kevés hal van. A scarpena (scorfano), a vörös sárkányfej az egyetlen, amelyik egyszerűen alkalmatlan a grillre, főzni kell (necesse est).

Lexikonunk három részre tagolódik, a mintegy hatvan halat, páncélost, puhatestűt ábécérendbe szedtük, a nevét közöljük olaszul, latinul, franciául, németül valamint a két említett nyelvjárásban, és teszünk néhány rövid megjegyzést az elkészítési és fogyasztási szokásokra vonatkozóan. Jó egészséget és asztali örömökben, élvezetekben gazdag nyaralást kíván a szerkesztőség, vagy ha azon már túl tetszenek lenni, akkor utószezont, az olcsóbb is.

Ajóka–acciuga–engraulis encrasicolus–anchois–Sardelle–sardon–

sardella, tavasztól őszig a tuti, ízekben gazdag, kajázható

panírozva, grillázva, in savor

Angolna–anguilla–aguille–Aal–bisato, októbertől januárig, jó zsí-

ros, grillázva, in savor

cefalo–volpina–grillázva–csak nyáron–madre di sardelle–dentice–orata–Goldbrasse–egyike a legízletesebbeknek a–pesce San Pietro–minél kisebb, annál jobb, hallevesnek is!–kardhal–pesce spada–coda di rospo–grillázva, sütve, főzve–barbue–félszegúszó–Steinbutt–sogliola–solea solea–Seezunge–tengerinyelv–pompás–spigola–loupe de mer–a nagyokat főzni! –aragosta–langusta–gamberell–Felsengarnele–gemberettogrigio–törperák–Sandgarnele–crevette–gamberorosa–scampo–langoustine–Riesenscampi, Kaisergranat–allabusara–esterházy–péter–spanocchio–calamaro–gemeneinerKalmar–cannolicchio–seppia–tintahal–polpo–octopusvulgaris akicsikjobbak–saláta–venaglio–capa santa–Jakobmuschel–vongolagrigia–tapesgeographica–vongolanera–caparazzolo–Teppichmuschlel–

Egy szakelőszó – és alacsonyabbra mért tennők a mércét – írója kimerítőn ismeri tárgyát, annak múltját, jelenét s van ándungja a jövőjéről, maga az írás pedig, az előke, végső soron a mi az igazság? örökkön időszerű kérdésére kíván válaszolni. (Mennél inkább nem tud, annál inkább rokonszenvesebb, meglehet, ez néki külön nem tiszte…)

Tehát és ezzel szemben az az igazság, hogy e sorok írója életében még nem kötött nyakkendőt, simát sem, nemhogy csokort. Sőt, nem átallott egy ideig gumisat hordani. Később rokoni kezek segítették ki. Az ilyen tényleg megvetendő alak, pontosabban megvetésünkre méltó. Mit mondjak? Olyan az ilyen, mint aki utólag fokhagymázza a kocsonyát. Átsütteti a bélszínt. Nem az etikettet sérti, hanem a természetet.

A csokornyakkendő része a természetnek, ahogy a vízesés, a kelbimbó avagy a prérifarkas. Csak az tud nyakkendőt hordani, aki kötni is tud. Az ember, aki csokornyakkendőt köt, közelebb van az éghez, gondoljunk csak Kosztolányira. (Vagy a pokolhoz, gondoljunk csak Byronra!)

Nem szeretnők merész ladikunkat az aktualitások pocsolyájára irányítani (evezéssel), természetes mozdulat ez, a csokornyakkendő magyar gyökereire való öntudatos utalás. Mert kevesen tudják, ideje hát megtudni, hogy a csokornyakkendő: magyar. Nem ától cettig az (lásd 1. ábra, főleg, ha fejjel lefelé nézzük!), de ezt gondolni bizony botorság is volna, a kultúrtörténet félreismerése. A kultúra ugyanis közös mű. Együtt vagy sehogy! Elnézést.

Amiképpen a burgonyabogárt Kolumbusznak köszönheti Európa, azonképpen a csokornyakkendőt Európa… Nos, itt meg nem torpannunk lehetetlen, de ne a zsákutcás magyar kötélhúzásra gyanakodjunk, a bőség zavara ez, örvendjünk tehát e szivárványos múltnak, e sok-nak, mely mind a miénk.

Két fölfogás létezik ugyanis. Az ún. Jankovics-verzió szerint Veresmarti (újabban Vörösmarti) Mihály (1572–1645), a másik szerint pedig maga Bethlen Miklós (1642–1716) volna a mi Kolumbuszunk. Nem föladatunk itt e vitát eldönteni (mi Jankovics iránti tiszteletünk okán, s nem, mint a balindulat sejtetni engedné, a katolikus-protestáns fényárnyéktól befolyásoltatva, voksolunk az elsőre). Itt most csak jelezzük a két utat.

A nyakkendő, különösképpen a csokor, absztrakció. A nyakkendő elvonatkoztatása. Az első és radikális lépés a törököké, mi más volna a szultán halálos ajándéka, a sárga zsinór, mint a csupasz, a lét végső kérdéseit feszegető sálacska. Vörösmarti ezen az úton halad. Igaz, nem hatolt lelkiismeretének olyan mély tárnáiba, mint tette előde, Szent Ágoston, vagy kortársa, Bornemisza Péter, vagy utóda, Bethlen Miklós – ám éppen a biztos formák felrúgásával jut el a kívánt absztrakcióig.

Mondhatjuk, prózája és nyakkendője fordított arányban állottak egymással.

Elveszítvén a lába alól a biztos talajt, szerkesztetlenül, az időrenddel sem törődve önti olvasójára az egyébként is nehezen követhető, idősíkokat, valóságot és képzeletet vegyítő vitabeszámolóját. Ilyenkor – és most figyeljünk! – az egyébként sem olvasmányos, elvont problémákkal küszködő próza önmaga karikatúrájába csap át. Ez az! – a Vörösmarti koncipiálta csokornyakkendő önmaga és önmaga karikatúrája közt billeg, és ebben nem a megtérő, a kálvinizmust levető férfiú nehéz libbenését kell látni, nem, ez, az övé, ez a kettősség, a tiszta egyetemes út.

Ám a mai csokornyakkendő, mely azonos a saját megkötésével, a csokornyakkendő szabadsága a kötöttséggel!, nemcsak ez a telített, ironikus-gunyoros felhangoktól sem ment változat, hanem magába foglalja a Bethlenét is. Bethlen Londonban talált rá tárgyunkra. Hosszabban idézek zamatos életleírásának „Ifjúságom bűneiről” fejezetéből – lám, ami az egyesnek bűn, csőd, bukás, az a közösségnek, nekünk, gazdagság, lelemény, diadal –, hogy eljuthassunk a kézig, az őskézig, mely az első csomót (vitézkötést) kötötte ama méltóságos erdélyi, mondjuk így, nyakra.

Ezután egy szoptató szász menyecskének a gyermeke szájában lévő csecsének tapasztásán kívül jámbor voltam sok esztendeig; de csak alighogy Londinumban el nem veszék ilyenformán: Hallván én azt, hogy ott noha reformátusok mind az emberek, de 156mégis sok titkos bordélyházak vannak, mondám Jászberényi Pálnak és Enyedi Gáspárnak: menjünk el ex curiositate, lássuk, úgy vagyon-é (Enyedi, szegény, bizony, minthogy medicus is vala, nem volt jámbor ez aránt, s tudta az ilyen helyeket), de az Istenért megkértem, rá ne bocsássanak teljességgel éppen a vétekre. Menénk egy szerecseny király képe alatt való házhoz, ők ott ismeretesek voltak a vendégfogadós vénasszonynál. Este későn volt a dolog, nosza mindjárt collátiót, spanyol bort, kanári szektet, kurvát kettesével, melynek egyike csak tizennyolc esztendős leány kurva volt, és azon panaszolkodott, hogy ő nemes ember gyereke volt, de apjától, anyjától árván maradván, a bátyja elűzte és így kénytelen adta arra a keresetre magát. Szép vala. Evvel minden tisztátalan tapogatásra elmentünk mindketten. Más házba menvén, ágyba feküdt hanyattán, felfedvén magát; de jól adta Isten, Enyedit bévitte volt vélem, és nem közösülék véle, egy dukatont adék néki. Én olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vétkeztem kezével.

Elengedvén immár a múlt indáit, kijelenthetjük, mára divat lett a csokornyakkendő, aminek akár örülhetnénk is, a sznobság a kultúra egyik legfőbb mozgatója. Mindazonáltal a nyakkendőre is az áll, mint az angol gyepre, zivataros történelmünk nem tette lehetővé, hogy ez a – mint láttuk, alapvetően magyar – ténye a világnak természetes módon kifuthassa magát. Hiányzik a négyszáz év szenvtelen bogozás. Aminek mi a következménye? Aminek az a következménye, hogy egy-egy mai fogadáson, sajtótájékoztatón, a parlamentben csőstül láthatunk: pincéreket. Pincnök, fizetni!, kurjantaná legszívesebben kigombolt ingű plebejus énünk.

Az igazi csokornyakkendős mögött történelem van, idő van, személyiség, tartás, erkölcs. Vagy mindezek részleges vagy teljes hiánya, de valahogy mégis snájdig. Ez a mégis is ott kereng a smetterling szárnyai körül.

Könyvünk az első lépés e hosszú, izgalmas, rejtélyes úton. Szükséges, bár nem elegendő tudás vár itt rád, kedves Olvasó. Ne feledd, ugyan nem a ruha teszi az embert, de a böcsülettel megkötött, nem kivagyin és nem konyultan hordott csokrétába szedett nyaktekerészeti mellfekvenc egy értelmes világ rendjéről vagy egy értelmetlen szépségéről beszél. És mi lehetne nemesebb cél e rendnek és szépségnek része lehetni? Könyvünk ebben nyújt segédkezet. Olybá tartottuk, mintha meglött volna.

A félelem városa volt Budapest, amikor először megláttam; szülővárosomat a félelem uralta, a félelemé volt mindenestül, a Vár utcácskái, a sétányok, a koszos külvárosok és az elegáns allék, minden, a rettegés ült rajta – ahogy a költő mondja – „hatalmas, fekélyes, rút valagával”. Nem dicsekvésből mondom, de ez arra az időre esett, midőn az Esterházy utcát Puskinra keresztelték, következésképp az Esterházy rostélyost Puskin rostélyosra. (Ez utóbbit már a bölcsőből is zokon vettem a munkásmozgalomtól. De mért nem ettem én gazdag és színes életem során soha, sehol egy igazi, jó Esterházy rostélyost? Miért?)

A bölcsőmből egyébként fantasztikus kilátás nyílt a városra, a Vérmezőre, a Várra. Budapest tényleg szép, és ezt némi hányavetiséggel jegyzem meg, mint aki tudni véli, a szépség nem fontos, de ha nem fontos, akkor már egyszerűbb szépnek lenni. (Hát ezt még majd át kell gondolni…) Budapest igazi Duna-város. Bécs ez ügyben nem konkurrencia, Bécs ügyet sem vet a Dunára, lejjebb pedig a Duna nem vet ügyet – önmagára. Ha nem unnám szenvedélyesen az úgynevezett természetleírásokat, most szépen deskribálnám „a várost, amely gyönyörrel engedi két keble közé a Duna-kígyót”. Nagy itt a folyó. Ezt látva az idegen azonnal otthon érzi magát.

Számtalan gyermek apjaként is elfelejtettem, hogy egy bölcsőt meddig használnak, mindenesetre jelképes bölcsőm 51 júniusáig ringott e turisztikailag kiemelkedő helyen, amikor is a gonosz kommunisták parancsolatjára deportálták a családunkat, ami azt jelentette, hogy 24 órán belül a kijelölt kényszerlakhelyre kellett távozni. Ami kettős haszonnal járt: móresre lettek tanítva a nép ellenségei (ezek mi voltunk), valamint lett egy üres lakás, melyet elfoglalhatott egy hű ember, úgyismint elvtárs. Mindenki jól járt. Az, ami Proustnak a madeleine-darabka íze volt a teában, az nekem a Csepel teherautó szaga, amely hajnalban odaállt a házunk elé, gondolom, főként dízelolaj. Még megjegyzem, mert 174mulatságos, hogy a Schwarzenberg dédmama taxin követte a teherautót, s egész idő alatt simpfolt, hogy semmit se lát a tájból ebben a hajnali szürkeségben. Apámnak bocsánatot is kellett kérnie; még ehhez is volt ereje.

A víz városa volt az a Budapest, melyet másodjára láttam, 54 nyarán. Apám akkor épp dinnyetermesztőként kamatoztatta jog- és államtudományi doktorátusát egy észak-budai termelőszövetkezetben. Az árvíz áttörte a gátat, és elöntötte a dinnyeföldet. A görögdinnyék úszkáltak a víz fölszínén. Mintha száz meg száz futball-labda! (Ebben az évben volt a futball-világbajnokság Svájcban, melynek döntőjét, mint az köztudott (!), Magyarország nyerte meg 3:2-re az NSZK ellen. – Megjegyzés: régebben tudniillik kettő darab Németország létezett, az NSZK és az NDK.) Ültünk, a gyerekbanda a gáton, és halásztuk a dinnyéket… Én kifejezetten szeretem az árvizeket, szociális megfontolások nem korlátoznak, egyszerűen drukkolok a folyónak, hogy sikerüljön megdöntenie az eddigi rekordját. Egy másik alkalommal sok szép és buja vízilegendát mesélek majd el.

Harmadszorra a forradalom városa volt Budapest. Már nem a deportációban, de még vidéken éltünk, egy napra jöttünk föl, azt hiszem fogászatra, és én ellógtam az unokabátyámmal. A bérházon a Margit-híd közelében még tavaly is ott voltak a golyók nyomai, a golyóké, melyeket egy fénylő tekintetű fiatal férfi lődözött ki akkor mellőlünk. Olyan volt, mintha játszottunk volna. Idén renoválták a házat, igen ízléstelenül – amit nem szükséges metaforikusan értelmeznünk.

De föl kell hagynom evvel a korszakolással, még evvel a legszemélyesebbel is, más városoknak mintha volnának korszakai, egy szürke évtizedet válthat a tombolásé, az eleganciáét a szegénységé, a város lehet az éjszakáké, majd a nappaloké, olykor a nőké, aztán a férfiaké, aztán a szerelmeseké, a bankároké – Budapest mintha olyan város volna, ahol a korszakok nem elválaszthatók, ezért amikor a múltjáról beszélek, a félelemről, a Dunáról, a forradalomról, akkor a mindenkori Budapestről beszélek. Egymásra rétegeződik itt az idő, az 1838-as árvizet jelző vonal a Rókus-templom 175oldalán a város közepén és az 56-os golyó ütötte lyuk a falakon egyszerre aktuális, érvényes.

Itt igazán nem múlik el semmi, s talán igazán nincsen is jelen semmi. A múlt és a jövő városa. Ezt szépen – mondjuk egy nyugati Illustriertében – úgy lehetne mondani: Budapest a víziók városa. Az álmoké. A félreértéseké. Budapest mint félreértés. Az önismerethiány mint poézis, s e poézis mint városteremtő erő. És így tovább.

De mégis milyen a ma Budapestje?

Egy magyar filmben azt állítja valaki, hogy New York a világ szíve, amire dühösen azt mondják neki, hogy nincsen is a világnak szíve (és még azt is mondják neki, hogy máskor ne jöjjön be sorszám nélkül, mert mindez egy híres gőzfürdőben játszódik; ne feledjük, Budapest fürdőváros, illetve Örkény vicce szerint: vérfürdőváros). Ebben a filmben még azt is mondták, hogy New York olyan hely, ahol megváltozik az ember, olyan lesz, amilyennek képzeli magát.

Irodalomban szokásos címkézés, gyors, fölületes eligazodás, mondjuk, hogy Italo Svevo a trieszti, vagy Broch az osztrák Joyce, s így lenne akkor Budapest a puszta New Yorkja, a vasfüggönyös Manhattan? Ez így ugyan hülyeség, de egy város, egy hely valóban azért méltó az említésre, mert ott úgy tudunk önmagunkra pillantani, ahogy máshol nem. Milyen hát ez a pillantás? Mit csinál velem ez a város? Minek látom magamat a város tükrében?

A tegnap Budapestje kettéesett, nem Pestre és Budára, hanem úgy, ahogy az életünk: magánra és hivatalosra, s köztük nem a diadalmas Duna ezüst szalagja kanyargott egybekötve és elválasztva a két felet, hanem egy csenevész valaki, akit úgy hívunk: én.

Ellenséges viszonyban voltam evvel a várossal, a láthatóval, a hivatalossal. Úgy éreztem, elvették tőlem a várost, hogy Kádár János ellopta tőlem. Ez jellemző reflex volt, az önsajnálaté. Megjegyzem, ez most virágzik csak igazán, most, hogy az elmúlt negyven évet el kéne vállalni, most szívesebben mondjuk, hogy ellopták az életünket, ellopták az éveket, pedig ez így nem igaz, mert ha ellopták, akkor az az ellopott volt a miénk.

A Kádár János Budapestje volt az enyém. De ha valami jó történt velem, mondjuk sétáltam valakivel az Északi Összekötő Vasúti Híd alatt, vagy jól vacsoráztam a Hármashatár-hegyen, akkor azt a saját számlámra írtam, én voltam a Duna és az étteremben a lobogó gyertyaláng meg a nagy panorámaablak. Viszont minden rosszat a város nyakába varrtam. Ha betiltottak egy írót. Bevontak egy útlevelet. Száraz volt a kenyér. Valaki hazudott. (Én.)

A kollégák szeretnek egy város iránti szerelemről beszélni, és a szerelem tárgyáról pedig – könnyű macho-beütés – mint egy nőről, pontosabban mint egy ócska cemendéről, aki mindenkivel lefekszik, nem is olyan fiatal, rúzsozása ordináré, satöbbi satöbbi ötletesen, de mégis, mégis…, ó, az örök szerelem. Ha Prága Közép-Európa szíve, akkor Budapest az öle, írta Konrád – ami azért elég jó mondat.

Az én nőm afféle párttitkárnő volt tehát, egy pártlady (errefelé ezt úgy mondták, pártpicsa, már elnézést). Női lábat, nyakszirtet (stb.!) ideológiai alapon nézegetni bizony eléggé kínos. Főleg, ha szép a nő. (Ismertem egy ilyet, egy valóságost az egyik minisztériumból, enciánkék, nagyon feszes kosztümökben járt, és nézve őt nagyon nehezen lehetett elhinni róla, hogy gonosz, ortodox balos. Dogmatikus – ilyen mellekkel!)

Sértődötten néztem hát a festői ladyt, aki a Duna két partján feküdt, ami lényegében azt jelentette, hogy, védekezésből, nem tekintettem nőnek. Engem újra és újra meglepett, hogy Budapestről mint városról beszélnek az emberek. Hogy Budapest város volna, olyan (csak más), mint Bécs vagy Párizs, erre egyszerűen nem gondoltam.

Mindazonáltal ábrándozni könnyű volt, ábrándozni egy városról, mely vad volna és szenvedélyes, inkább a 20-as évek Berlinét idézné, mint a nyugodalmasabb, szelídebb Bécset, noha amúgy architektúrájában őt utánozná. És ha nem is nosztalgikusan gondoltunk a városra, de azért valamiképpen tapintatosan, mert olyan valamire gondoltunk, amit meg kell óvni, amit úgymond át kell menteni „jobb időkre”. A túlélés mint egyetlen életprogram lekerekíti a dolgok élét.

A legvidámabb barakk belülről nem volt olyan vidám; szomorú sem volt, szürke volt és műanyag, nem a győzelem és nem a vereség tere, hanem a döntetlené. Fortwursteln, Bécsben ezt így mondják. 177De mi van most? Csipkerózsika fölébredt álmából, a költők boldogan dalolnak a szabadságban, s a szocializmus szürkéjét felváltja egy sokszínű társadalom sok színe?

Kicsit másképp van ez. Mert főleg fáradtság van. Budapest fáradt. Bon-mot-san fogalmazva: tényleg megváltozott itt minden, csak a hétfő, a kedd, a szerda stb. nem, az nem változott. Ami bizonyos, hogy az enciános nő most egy enciános nő. Ez nem kevés.

Mégse szeretem magát, suttogom.

Pusztább, pucérabb, hidegebb ez a nem-szeretés, mint a régi. Mostanra már nincs kire hárítani a rosszat, az oroszok csupán magukat vitték el, a rosszat, a rosszakat nem – itt álldogálunk tehát a Duna-parton, és meglehetősen tehetetlenek vagyunk.

Fáradt város. Rezignált város. Igen ám, viszont mégiscsak megindult valami. Az idő indult meg. Az idő múlik: ez a hihetetlen, új tapasztalat. A newtoni Budapest. Az idő múlását nevezzük mi most reménynek. A remény városa? Mégis, valahogy úgy van ez, mint amikor egy unalmas partyn hajnalban, amikor már mindenki holtfáradt, és egyszer már berúgott, és egyszer már ki is józanodott, de elmennie nincs hová és kedve sincs, hogy ekkor váratlanul betoppan valaki, egy megnevezhetetlen, gyönyörű, titokzatos lény – nem lehet már tovább darvadozni, mindenki fölugrik, és elkezdődik a körötte, a jövevény körül egy ideges, agresszív toporgás.

Ez a türelmetlen toporgás most Budapest.

Nem szeretem.

Nem szeretem a város közlekedését, ezt az állandó agresszivitást, szakszerűtlen lüktetést, ezt az újgazdag száguldást a Münchenből, Bécsből hozott másodosztályú autókon, nem szeretem a közlekedési lámpákat, mert úgy pislognak, mint egy riadt kamasz, kiszámíthatatlanul, össze-vissza. Nem szeretem a túlzsúfolt aluljárókat, rendet szeretnék, de legalábbis eljutni a metrólejáratig, de nem szeretem a rendőröket sem, ahogy elzavarják ezeket az árusokat és zenészeket. Nem szeretem a Váci utcai (arab?) pénzváltókat. Bár állítólag méltányosabb haszonkulccsal dolgoznak, mint a nagy bankok. Egyáltalán az egész szépségesen szép Váci utcát ki nem állhatom, mert az az érzésem, hogy velejéig hazug, olyan az egész Belváros, mint egy Patyomkin-falu, hogy nem nekem épül, 178hanem a nyugati turistáknak, a Merian-olvasóknak, nem természetes módon magával foglalkozik a város, hanem gazsulálva, görcsösen próbálja kitalálni, hogy az idegennek mi kellene, ami rövid távú, kisszerű gondolkodás, hisz csak az tetszhetik a külföldinek, ami az idevalósinak tetszik, mert csak akkor lesz valamilyen a város. (Vajon egy bécsi, egy berlini ugyanígy rühelli a Kärtnert meg a Kurdammot?)

Nem szeretem a századvég impozáns épületeit (pedig amúgy a kliséket szeretem, a kliséktől nem kell félni, egy város majdnem azonos a kliséivel, igaz, a majdnem miatt lesz érdekes a város), s a Parlamentre pillantva elfog a rémület, vajon mi lehetett az építtetők fejében hajdanán? Mit gondoltak a világról? És mit saját magukról? Micsoda grandiózus aránytalanságok! A királyi Várat és a híres New York kávéházat ugyanaz a Hauszmann Alajos építette. Kávéház és királyi vár együtt, egy fejben, habos rolád és korona, Habsburg világprovincializmus. Azok a boldog békeidők már akkor is csak álomként léteztek. A mostani nosztalgia tárgya maga is már egy (akkori) nosztalgia tárgya.

Budapest a régi álmait nevezi valóságnak.

Mit is nem szeretek még? A város mozgásban van, új üzletek, Kleider Bauer Kleider Bauer hátán, butikok. Budapest a nagy alkalmazkodó. A magyar jelentős túlélő nemzet és ebben Budapest külön is leleményes. Az atomháború másnapján, írja Örkény, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelenik egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.” Ez a cédula is lehetne Budapest emblémája.

Ezek a félvacak, félfényes butikok a túlélés dokumentumai. De én meg azt szeretném, ha az élet dokumentumait láthatnám, ha én magam is az élet dokumentuma volnék, nem pedig a túlélésé. A túlélés immár elveszítette a történelmi koordinátáit, és élni még nem tanult meg a város. (Tényleg: például hol van, hol maradt a humora? Hol Budapest legendás humora? Hol a pesti vicc?) Rossz periódus ez, két szék közt.

De ahogy említettem, az idő múlik, ezért ez az „ezt-nem-szeretem-azt-nem szeretem” szerelmi vallomás egyoldalú. Az időről barátságosabban kéne szólni. Szebben. A jelen szép. Mondjuk akkor inkább azt, hogy most kezdődik a város? Most fogja 179– lassan, lassan – megtalálni magát? Hogy fölemelkedhet saját látomásához? Ez így sok.

Budapest várakozik. Még minden lehet. Még lehetünk minden szék közt, ahogy kell, illik. Minden városnak van titka. A titokról nem lehet beszélni.

Van egy gonosz Budapest, van egy élvezkedő Budapest, egy hatalomvágyó, egy könnyed, egy búskomor, egy mély, egy szellemes, van egy ganéj Budapest, egy hazug, egy lator, egy úriember, van egy formátlan Budapest (műanyag), egy rímfaragó, egy közgazda, a túlzott fölény és a túlzott alázat városa. Ezt így is le lehetne írni: Budapesten „nem boldog az élet. Az utcán az emberek kezüket tördelve járnak, szidják a síró gyerekeket, öklük közé szorítva halántékukat, a folyó menti párkányokra könyökölnek, reggelenként rossz álomból ébredve, és máris újabb kezdődik… És mégis a boldogtalan város minden pillanata magába foglal egy boldog várost, amely azt sem tudja magáról, hogy létezik.”

Budapest formáját az adja meg, hogy milyen hangulatban van, aki nézi. Gyere, gyere, bárki vagy is, csinálj egy Budapestet!

Leginkább anzikszkártyán szeretek levelezni, főként külföldre, ez felel meg, mondjuk így finoman, lustaságomnak, valamint, mondjuk így finoman, sajátos nyelvtudásomnak, ahol a végződések véletlenszerűek, az állítmányig el sem jutunk, a der-die-das pedig, mint jól tudjuk, amúgy is kegyelem dolga. A „postkarte” nehéz műfaj, bárki beleolvashat, mégsem kerülhető el a személyesség, épphogy elkezdődik, máris vége, levélnek rövid, képeslapnak hosszú, és nincs egyensúlynak a túloldalon egy elbűvölő kép.

Igaz, itt most lehetne egy századeleji fotó. Az utca, ez a bizonyos budapesti utca nem olyan lenyűgöző, mint ahogy ebből a régi fotóból extrapolálható volna, de nem is csúf, a fotó nem alibi. A Király utca – melyet az én időmben (amely megegyezik a Kádár Jánoséval) Majakovszkij utcának hívtak – köztes választás, nem tartozik a város látványosságai közé, és nem is valami szeszélyesen eredeti választás eredménye.

Bár az igaz, hogy nem szeretem a városok frekventált helyeit, a jól fotózható pontokat, a turistazarándokhelyeket. Ez az óvatosság egyrészt indokolt, van itt mindig valami olcsó, valami „nem finom”, másrészt az azért sosem véletlen, hogy hol sűrűsödik össze a város, hol rándul össze úgy, hogy ott az emberek megálljanak ámulva. (De legalábbis a Reiseführer-írók álljanak meg ámulva…)

Ez az utca arra példa, ahogy egy város vagy városrész lüktet az időben. Aluszik, majd fölébred. Meghal és csodaszerűen föléled (akár Hófehérke, például.) Mozog, mint egy élőlény. Nem előzetes tervek, nem követhetetlen engedélyek és különösen nem utasítások vagy szigorú várostervezés nyomán, hanem csak úgy, ahogy a természet adja. Ez nem is látványos dolog, nem festik ki az utcát, nem történnek nagy átépítések, renoválás, de mégis érezni… mit is?, lényegében azt, hogy az ottlakók birtokba veszik az ott-at, a tulajdonukat.

A Király utca a Terézvárost választja el az Erzsébetvárostól. 181Régi utca, régóta megvan. Eredendően a Belvárosból indult, a Duna-partról, a Deák Ferenc utca folytatásaként, két és fél kilométer hosszan vezetett a Városligetbe. Nem mutogatnivaló, az Andrássy út szürke kistestvére, belső utca, hátsó utca, mondja a hálátlan jelen, pedig hosszú ideig ez volt az egyetlen sugárút, mely a Városligetbe vitt, sok üzlet, mulató és kocsma működött itt, érződik a Nagymező utca (a pesti Broadway) közelsége, omnibusz is járt erre. De amikor a századvég nagyvonalú és egyszersmind elviselhetetlenül nagyképű városépítése megteremtette a grandiózus Andrássy allét, a Király utca jelentősége nagyot csökkent.

Majakovszkij utcaként teljesen érdektelen volt. Persze a Zeneakadémia akkor is itt állt, és itt az Izabella-sarkon az állatkereskedés is, ahol az államszocializmus legkeserűbb éveiben is lehetett majmot vásárolni. Egy igazi, vigyorgó majom szinte fölér egy forradalommal. Szinte.

A mostani föléledés sem látványos. Vannak természetesen jól látható változások, éttermek nőnek és kávéházak (Istambul étterem, Király Kávéház), pizzások és kebabosok, night-clubok és kínai éttermek. De a változások lényege inkább az emberekben van. Mások járnak most az utcán, vagy még inkább másképp járnak és másképp üldögélnek és másképp beszélnek. Negyven évig eszembe se jutott arra sétálni, most igen. Nem történt velem semmi különös, de ez végre nem volt tudható előre.

A képen látható, Brein Ferenc által 1847–48-ban Pekáry Imre volt városi alapítvány számára épített, háromemeletes, romantikus stílusú sarokház egyik ablakából lekiáltott valaki. Forgattam a fejem. Mellettem szőke fiú vigyorgott. Emlékszem, egyszer Velencében kurjantott le így egy lány, egy gimnazista lány, briganti!, és nevetett mindenki. Akkor gondoltam azt, hogy Velence fantasztikus város – ha így lehet kiabálgatni benne.

Még két nőről kell szólnom evvel az utcával kapcsolatban, az egyikkel egy könyvben (az enyémben) találkoztam. Akkor, amikor a Lenin körútból Teréz lett és élelmes diákok „A szocializmus utolsó lehelete” föliratú konzervdobozokból csináltak pénzt, élt akkoriban egy asszony a Majakovszkij (akkor már ismét Király) utca 13-ban, a Gozsdu-udvarban, mely talán Budapest „legnagyobb s legtitokzatosabb átjáróháza”, egy asszony, aki kövér és rózsaszínű volt, akár egy malacka, mégis mindenki nagyon szerette a környéken, de még Ráckevén is akadt tisztelője, meg Újpesten 182is, talán a szaga miatt, mert olyan jó szaga volt. Az asszony, aki amúgy egyedül élt, kis fiolákba gyűjtötte a Dunát. Volt neki esti Dunája, hajnali Dunája, tavaszi Dunája, haragos Dunája, zajló Dunája (ezt a jégszekrényben tartotta), volt zöld Dunája, szőke, szürke és kék Dunája, és ki tudná mind felsorolni; ott sorakoztak az ágya fölött egy kézzel faragott polcon, és aki ott járt, az asszony minden tisztelőjének végig kellett nézni a kollekciót. Ez a Duna, morogták a férfiak.

A másik nő egy régi slágerban szerepel.

Ennyi maradt a fülemben, és ennyi minden budapesti fülben benne van. Magyarul ez nagyon rímel, és egy nő, amelyik rímel, hidd el Drága Olvasó, az nagyon meg tud maradni az ember emlékezetében.

Szabad-e vajon a magyar úton (+ falu) 87 km/óra sebességgel autózni? Nem szabad. Elítélem én ezt? El. Akkor is, ha én? Akkor is. És amilyen egy szerencsefi én vagyok, nem maradtam ám ezen álláspontommal egyedül, csatlakoztak hozzám engem elítélni, rögvest egy egész testület, sőt nagyon előzékenyen egy fotót is készítettek rólam, majd, ahogy kell, megbüntettek 3000 forintra, és jelezték, hogy nem volna ellenükre, ha úgy két hónapra bevonhatnák a jogosítványomat. Noha semmiképp nem akartam újdonsült elv-társaim kedvét szegni, voltam bátor megpendíteni, hogy ez utóbbi ötlet, noha erkölcsileg megalapozott, gyakorlatilag kivihető, nem találkozik az én legtitkosabb vágyképemmel. Miután pedig az így felgyülemlett megoldatlanságot akartam is suba alatt elintézni meg nem is, magyarán, mint rendesen, ahogy a latin mondja, édesapám fordításában, penis sinister infortunatus valék, föllebbeztem, amit elutasítottak és da capo, mely sorozat végeredményeképp megnyugodott szívvel adhattam át útipasszusomat, hogy annak gondját két hónapig viseljék. (Zárójelben jegyzem meg, mily nagy vígságot tud okozni a magamfajta betűvető egy ilyen föllebbezéssel. A hasukat fogták a röhögéstől a szervek egy-egy emberinek szánt szófordulattól.)

Olyannyira megtalálták a ritmust, hogy nemcsak pénzbüntetés, nemcsak bevonás, de hogy még utóképzés is! Azonnal kihallgatást kértem a szervi kapitánytól, a lába elé vetvén magam csizmáját heves és sok csókjaimmal borítottam, hogy engemet ennyire szívükön viselni nem undorodnak, majd pedig a suba alá dugtam a kezecském, hogy entyem-pentyem, legalább ezt a véget hagynók ellebegni… De akkor már beindult a gépezet, az államigazgatási petting csak odáig terjedt, hogy az utóképzésre előbb, azaz időben soroltattam be.

Elmondhatatlan lelkesültséggel indultam a megadott napon az utóképző intézetbe. Mennyi újdonság s kaland vár rám szürke íróasztalom helyett! Arturo, aki nem most kezdte a szakmát (ha nem is ugyanezt), szívélyesen fogadott, én, mint egy gyerek, elfogódottan ültem a szék szélén, s diktáltam szegény halott édesanyám nevét több példányban, és így tovább, amikor Arturo valami felhőt láthatott elvileg jószándékú orcámon (azaz vicsorogtam és kicsit ugattam is), ígyen szólt hát rutinos gordonkahangján hozzám.

Péter. Én erre elsírtam magam, hogy így beletrafált, és édesanyám nevének közelében amúgy is sebezhetőbb vagyok. Péter, úgy látom, kicsit feszült, Péter. Hát ne legyen feszült, Péter. Mi volt itt? Egy kis gyorshajtás, Péter? Ugyan, Péter, semmi az, Péter, nyolcvanhét kilométerecske per órácska, az annyi, mint semmi, Péter. Majdnem semmi, mondtam én. Ez jó, Péter, majdnem semmi, ez jó, ha megengedi, terjeszteni fogom, ez jó… Nézze, Péter, maga értelmes ember, Péter, és látom, becsületes is. Elmondom, mi lesz, Péter. Hogy tényleg ne nyomassza. Maga mindent komolyan vesz, Péter, nemde? Nem mintha az helytelen volna, Péter, nem is azért mondtam. Péter. De ezt meg már mondtam, ha-ha.

Arra gondoltam, ott kuporogva a szék szélén, hogy a boldogságomnak hangot kéne adni, szinkrontolmácsként a sivatagi oroszlán siethetne segítségemre, de nem érezvén a gazsulálás és a felháborodott üvöltözés közt a helyes ösvényt, kussoltam. Kitölti a tesztecskét, Péter, menni fog, vezet egy kicsikét, Péter, az meg biztos menni fog, csak nyomni kell a gázt, Péter, és aztán még a pszichológus kolléganő elbeszélget magával, és biztatón lehunyta pilláit.

Madarat lehetett volna fogatni velem. Szaladtam befizetni a feltárásért (szakszó) beadandó konkrét 2800 forintot, majd kutyafuttában vezettem két saroknyit, ki gondolta volna, a kurva életbe, hogy 23 év vezetés után ez így fog menni, pedig még egy balkanyar is volt benne. Ezután valami nagyon szép következett. Akivel ilyesmi még nem történt, nem is ember igazán, s férfi is csak ímmel-ámmal.

Mert hát ki gondolta volna – s ezt inkább a lét, mint a történelem felől kérdezném –, hogy elegendő nyolcvanhét kilométerecske per órácskával végighajtani, nem győzöm ismételni, helytelenül, 185egy csöndes, zalai falucskán, és ezért (és csak ezért) egy, amúgy barátságos asszony a kevés ízléssel berendezett, ám kopár szobácskában egyszer csak azt kérdezze: Mondja, Péter, és jó a házassága?

A picsába, gondoltam eléggé el nem ítélhető módon, bár nem konkretizálva, s úgy tűnik (föl), az arc valóban a lélek tükre, mert a lélekgyógyásznő biztosított afelől, hogy diszkréten kezelik a hallottakat. Ezeket a maga dolgait, Péter. (Jókor mondják nekem is, mikor én már húsz éve nem kezelem diszkréten a dolgaimat.) A házasságom pocsék. Röviden szólva, verem az asszonyt. – Vajon minő korrelációban van a verés meg a gyorshajtás? Azért hajtottam gyorsan, mert verem, vagy fordítva, azért verem, mert hajtok, mint az állat? És akkor itt most inkább azt fogom megtanulni, hogy ha verem, akkor utána gyalog (és őrjöngve, de ez utóbbi, ki-ki alapon) rohanjak el hazulról, vagy ellenkezőleg, a veréstől éppen hogy megnyugszom, és szelíd defenzív vezetővé válok, tehát már-már kötelező, akár a biztonsági öv vagy a tartalék izzó, az a néhány csengő frász, amit lekeverek ennek a tetvesnek?

De mi van, ha mégse gyepálom ezt a retket? Ha mint (legalább), két gerlice élünk viszolyogtató boldogságban egy rahedli gyönyörűbbnél gyönyörűbb pulyával? Maradhat így? Vagy örökre bevonják? (És én tényleg szíves örömest mesélek, ha szükséges, idegen asszonyoknak a házasságomról, de ne kelljen ezért még gyorsan is hajtanom.)

Kérem az ÉS n.b. szerkesztőségét, hogy részemre a glosszapályázat első, legrosszabb esetben második díját odaítélni szíveskedjék. Indoklásul azt tudom fölhozni, hogy a vázolt és vázolandó módon már egy hete egzecíroztatnak, különb-különb, egyenként nemtelen módon pénzeket nyernek be tőlem, valamint a munkanapjaimat is tönkreteszik (párosával: egyik nap bekéretnek, másik nap tajtékzom, hogy bekérettek), ami szintén forintosítható. Lelki békém legalább részleges helyreállítása csak úgy volna biztosítható, ha e pénzeket magam is nemtelen módokon nyerném vissza, nem pedig, mint mindig, szolid munkával, mert úgy nem kunszt. Tehát hangsúlyozom, a díjat érdemtelenül, lehetőleg más kárára szeretném megkapni, ha tehát az írás amúgy megérdemelné a kért 186helyezést, akkor nem kell. Csak akkor kell, ha nem; ha igen, akkor nem. Csalást, nepotizmust, kéz kezet most beszámítok.

Lelkesen turkásztam a méltó helyét ismét elfoglaló Szondi Lipót tesztjének fotóiban, gyilkosok, depressziósok és epilepsziások közül választottam ki a legrokonszenvesebbeket, azután megint megkérdezték az édesanyám nevét, majd kicsinyke Rohrschach-teszttel múlattuk a télutót. Az egyik foltot elébb egy bika tökének, majd egy majom fejének, legvégül Cervantesnak láttam. Nyilván nem függetlenül a bikától, mondtam fontoskodva. Egy másikat pedig hatalmas, méteren felüli lótetűnek. És a vörösről a láng, a lángról pedig a lánglelkű költő jutott az eszembe, amiért megdicsértek. Maga kreatív ember, Péter. Viszont most van magában egy kis afféle vizsgadrukk, nemde? Általánosságban meg voltak velem elégedve, kiegyensúlyozott alkat, erős érzelmi élet, kissé agresszív jellem, meglehet, ez csak a drukk, amiről, nemde, már esett szó.

De ha már itt (hol? hol? hol?) tartunk, mondanám meg, kilométerecske per órácska, hogy mi a legfontosabb érték az életemben. (Van az a szép Feynman-anekdota, akit hasonló kérdéssel tiszteltek meg a katonaságnál, hogy tudniillik mekkora az élet értéke, mire a fiatal fizikus azonnal rávágta: 64! Hogy miért 64. De hát mennyi vagy mi volna? Én nem ezt kérdeztem, hanem, hogy miért 64-et mondott, miért nem teszem azt 73-at. Ha 73-at mondok, hajtotta le Feynman a fejét, akkor is ugyanezt kérdezné. Indeed, válaszolta a pszichológus, és ő is lehajtotta a fejét. Majd untauglichnak minősítette az ifjút.)

Én akkor elmerültem az asszonyi arcban, s könnyedén, éppen hogy érintve, a nő térdére simítottam a kezem, a legfontosabb?, a szerelem, súgtam. Azonnal kitömtek és fölakasztottak a falra, oda, ahol régebben az Iljics lógott, és a csodámra jártak (igen, oda) a környező szobákból az adminisztrátornők, s ha egyedül maradtak, ha senki nem látta, gyöngéden megcirógattak. Ne sírjon, Péter. Nincs baj, Péter. Maga jó ember. A szerelem pedig végtelen. Péter.

Vagy több madár is van, vagy a már megfogott elröpült, mindenesetre ismét madarat lehetett volna fogatni velem, értesülvén, 187hogy a hármas utánképzési csoportba nyertem besorolást – minden oké volt, a vezetés, a tesztecske, a beszélgetés, de innét nem lehet, Péter, szüzen kikerülni –, ez a legelegánsabb program, vizsga nincs, csoportos foglalkozás van, beszélgetés, őszinte együttgondolkodás, közlekedési szituációk, vezetési magatartások elemzése, önismeret s megannyi hasznos információ, egy svédasztal, melynek gazdagsága tőlünk függ, egy nyaklánc, melynek mi leszünk a gyöngyszemei. Hálálkodtam, mint patika előtt a koldus, tehén a jégen, jóllehet azt még nem tudtam, hogy a program 2 × 6 órát jelent, de hát hamar munkának böjtös a leve, más szóval olyan, akár a boltosné hasán tört só, rúgd fel, hagyd ott, és köztünk szólva azt sem tudtam – biz’, véletlen bokorban gyakorta nyúl fekszik –, hogy újabb, igaz, enyhén inflálódó, de szám szerint mégis 7800 forintot kell leszurkolnom, az egyre ismerősebb pénztárban, ahol már előre köszönnek nekem, kávéval kínálnak, és a gyerekekről dumcsizunk, szeretnek, na.

Rohantam is sarkamra hágva repesve fizetni, mert egyáltalán nem arra gondoltam, hogy hát hisz engemet itt folyamatosan átalvernek, szép lassacskán, a kertek alatt a büntetés többszörösét veszik be tőlem, egyáltalán itt minden egyedinek és véletlennek tetszik, pedig itt a törvényről kéne mindennek szólnia, azaz, hogy van egy törvény, azt mi ismerjük, minden következményével ismerjük, azonban itt nem ez van, hanem kicsellózás, hogy erősebb szót ne használjak, azaz nem törvény, hanem ácsorgás „a törvény kapujában”, ám én nem erre gondoltam, és arra sem, hogy csak úgy tölteném bele a forintokat egy feneketlen állami zsákba, hanem, nagyon helyénvalón, arra, hogy minden egyes, jó szívvel befizetett érmével jobban és jobban visszaáll a rend és az igazság, melyet valóban én karistoltam meg ama zalai magyar úton.

Lényegében ez eddig tartott, a dzsembori. A várakozás ideje alatt minden szegény utamba kerülőnek meséltem a történetet, a történetemet – fel voltam dúlva, nyugalmat kerestem és sehogy se leltem –, a mondatok mindegyre csiszolódtak, tisztultak a viszonyok, biztos pontnak számított a „gyürkőzz, Péter, rohanj, Péter”-betét, s vették a „milyen a házasságom” dramolettet is, de ahogy közeledett a terminus, úgy szállt el az egészből – minden, a humora, a lendülete, a bohóctréfa-szerűség (az élet mint bohóc188tréfa); talán az élőbeszéd személyességétől, a hallgatók álnok kuncogásától, a kicsit kárörvendő szörnyülködéstől kapott az egész valami szép nagyvonalúságot, dimenziót, a hülyeség, a bürokrácia, az abszurd emberi nagyságát. Ebből a nagyságból semmi nem maradt, ellenkezőleg, csupán a kicsiség, beleértve magamat is, az érdektelen kóválygás egy bürokratikus rendben, amelyet még csak különösen igazságtalannak sem érzünk, legföljebb aránytalannak.

Az utánképzés természetesen egyáltalán nem volt rettenetes, illetve elvileg rettenetes maradt, gyakorlatilag rendben, hisz a hozzáértő közlekedési csoportvezető ügyesen megpuhította az úgymond tizenkét dühös embert, meg az ember, az egytizenketted, maga is belátta, hogy a duzzogás nem szórakoztató, és ami még két hete a nonszenszek nonszenszének látszott, abba – bizony, már ahogy az lenni szokott – beleszokott, és fordítva kezdte nézni, nem azt mondta, hogy ezt nem!, hanem hogy ez van, s akkor meg inkább teljék barátságosan, mint barátságtalanul. Meg hamar kiderült az is, hogy emberek vannak ott, akik, munkahelyi ártalom (mármint az enyémé), mindig érdekesek.

Mi a probléma? A probléma lényegében az, hogy hülyének néznek minket. Engem is, az oktatókat is (a gépíró kisasszonyokat is – volt egy Gyuláné, az volt a leghelyesebb), mert ez így, ahogy van, alig jó valamire. Pedig. Meséli az egyik oktató, hogy a közlekedés mai állapotát firtató kérdésre mindannyian szörnyülködtünk (magát mindenki többé-kevésbé kivételnek látva). És hogy a pénzbüntetésnek önmagában semmi didaktikai hatása sincs. Meg hogy ne higgyük, ez valami magyar ökörség, hanem a német rendszer átvétele.

Igen ám, de ott pontosan ismerik a játékszabályokat (tehát vannak is ilyen szabályok), ennyi gyorshajtás annyi fekete pont, emennyi ital amannyi, ha, akkor. Meglehet, márkában. De ez épeszű, felnőtt ajánlat, ha ezt és ezt teszed, annak ez a következménye, illetve itt meg itt így és így javíthatod az esélyeidet, helyzetedet.

Pedig. Egyre több jármű lesz, egyre nagyobb a veszély. (Mindennek az ökológiai vetületéről most hallgassunk, mélyen.) Újgazdagon autózunk, habzsolva, félrossz vezetői tudással, félrossz autókkal, félrossz utakon. Illetve úgy autózunk, ahogy élünk, azon 189a kulturáltsági fokon. Az a nyugat-európai, még inkább amerikai fölismerés, tapasztalat, hogy ebbe bele is lehet halni (tehát érdemes a szabályokat betartani), még nem érintett meg minket. Valamit tehát tényleg ki kell találni, személyesen és intézményesen is, de ne így, mert ez így – még ha beleszámítom az elfogultságaimat is, azt a bizonyos duzzogást meg a pszichológiaellenességemet –, ez így csak szívatás, amit a legkevesebb kellemetlenséggel megúszni akarunk. Sok és kevés; felemás. Vagy inkább olyan, mint a kommunizmus: elvileg jó ötlet. És lassan már nem is érzem magamat hibásnak, pedig hibás vagyok.

Gusztáv, ha ez a pályázatdolog nem menne (mégiscsak Soros-díj, zsidóbérenc stb.), akkor úgy legyen a honorárium, hogy 3000 + 2800 + 7800 az 13.600, vagyis hogy az adó levonása után (tájékoztatásul, a költségeimet tételesen számolom el) 13 601 forint vagy ennek egész számú többszöröse maradjon. Ha ez se megy, adjál kölcsön, avval a szigorúan betartandó föltétellel, hogy sosem adom meg. De bármiféle nemtelen, lukratív ötlet érdekel.

Hepiend nincs? De van. Aki keres, talál. Az egyik cigarettaszünetben valahogy a vörösboros kóla elnevezései kerültek szóba (ittas vezetés). Azonnal tollat ragadtam, ők fogták ceruzám, s boldogan másolni kezdtem a füzetembe… meg hogy a hubertus, a hubi, az az agancsos bambi. Hogy agancsos? És bambi? Ja, bizony a férj is rajta.

Kismedve, nagymedve, vadász, afrikai, cibere, spéci, boxos… én már a pénzemnél voltam. Többé-kevésbé.

Túl korán kellett indulnom. Még mielőtt a taxi megjött volna, lényegében mindenkivel, aki ébren volt a házban, összevesztem. A nagylányommal… min is? … mindenesetre nekem volt igazam. Ez újabban sokszor megtéveszt. Az állatok elharapják, elmarják maguk mellől felnőtt kölykeiket; ezt most értem. A fiammal azon, hogy hajat mosott, és nem vett sapkát. Megfáznak a szőrtüszőid! – kiáltottam. Teljesen hidegen hagyták a szőrtüszői, köszönés nélkül otthagyott. A feleségem maradt hátra, már kezdtem méregetni, de megjött az autó.

Látom ám, hogy nem alapdíjjal állt ki. Micsoda szemétség, mennyire magyar és milyen piti. Hagyjam, ne hagyjam? De mért hagyjam? Szóltam. Öt perccel később jött, uram, az már ketyeg… Ránézek az órámra, nem igaz, hisz még most sincs negyed. Ahogy gondolja, vont vállat a fiatal fiú, s visszaállította alapdíjra. Micsoda nyegleség satöbbi satöbbi. És milyen akkurátusan sunyi, az autó óráját is előreállította. A Flórián téren látom az utcai órán, hogy a taxisnak van igaza, az enyém jár rosszul. Hát akkor itt most valamit tenni kell. Csak lecsellóztam kora reggel egy ártatlan magyart. Bocsánatot kértem. Meg se rezzent, szó nélkül hallgatta végig az esdeklést. A végén persze aránytalan nagy borravaló.

A vonaton leszerelő katonák randalíroztak. Harsányak voltak, ijesztőek, csúnyák. Igyekeztem fölszívódni az újságom mögött. Nagyon be voltak állítva, végigtrappoltak a kocsinkon, az utolsó fiú nyáladzva, bambán megbámult. Utáltam őket, megvetettem őket, és féltem is. Gondolom, a büfé felé tartottak. Visszafelé jövet ez az utolsó ember váratlanul meghajolt, és azt mondta, bocsánat, kicsit felhúzta a vállait, széttárta a kezét, ment előre, s jobbra-191balra hajlongott, már amennyire bírt, bocsánat, elnézést, bocsánat. És ettől egy csapásra minden megváltozott, hát hogyne, szegénykéim, berúgtatok, mint az albán szamár, mi mást tehettetek volna, csak ne fájjon holnap a fejetek… Majdnem integetek utánuk. A kocsi mosolyog.

A szegedi könyvtárosok pátyolgattak, s vittek, tereltek át Szabadkára, az ottani könyvtár hívott meg. Szeretem a könyvtárosokat, végtére is az ő kezükben van az irodalom. Jó könyvtáros meg jó középiskolai irodalomtanár nélkül – semmi sincs.

Mielőtt továbbindultunk volna, „szállásomra hajtattam”, egy igazi portás karjaiba hulltam, akárha egy Gothár-filmből lépett volna ki. (PORTÁSORSZÁG, idézet vége.) Pa ruszki?, kérdezte rögtön. Nyet, válaszoltam. Dajcs sprehhen? Mondom, sprehhen, sprehhen, de magyarul is… viszonylag… tűrhetően. Bólint, tudomásul veszi. Keresi a nevemet egy füzetben. Többször is megnyugtat, hogy szuverén jogom kilenc után megjönni. Önnek szuverén joga! – kiáltja. És hogy egyedül töltöm-e az éjszakát? Kísérőim mögöttem barátságosan kuncognak, minden bizonnyal, vonogatom a vállam. Már meg ne haragudjak, de akkor mi a fenének egy egész apartman… Megtalálja a nevem. Tényleg ide van írva, morfondírozik. Mikorra kérek ébresztőt. Nyolcra. Erre csak csóválja a fejét (értsd: rendes ember nyolcra már magától is fölébredne). És hányra kérném a reggelit. Nem kérnék. Olyan nincs, csattan föl, hisz az ingyenben van. Erre én is meghátráltam, akkor fél kilencre (mint a Kabos-filmben, és a hagymát is hagymával). És ha volna alma, azt szívesen ennék, kettőt. Nem lesz abban hiba, professzor úr, ragyogott.

Nevünk, rendszámunk állítólag le van adva a határon. De ki tudja. Barátságosan riogatjuk egymást. Hosszú sor, több kilométeres, szinte kivétel nélkül „jugóiak”. Élelmiszer, benzin, krumpli. Mondják, vannak olyan preparált autók, melyekben 300 liter benzin is elfér. Mégis hamar átjutottunk, a sofőrünk zseniálisan beállt egy autóbusz mögé, és huss. Itthon vagyunk, eligazodunk, ismerjük a pofátlanság mértékét. De már itt is elkapott a határ-ságból valami, ahogy az autók araszoltak, biciklisták krumpliszsákokkal, benzines kannák. Meg az a kis görcs 192a gyomorban, hogy hátha „valaki” „valamit” kitalál – és akkor nincs mit tenni. Olyan megnyugtató volt, hogy nem én vezettem, hogy cipeltek, hogy sodródtam csak, hogy nem múlt rajtam semmi.

A horgosi csárda ki van festve. A közelében afféle benzinátrakodóhely. Balkáni buhera. Benzines föld. Hirtelen megcsap a káosz lehe, az, hogy ez más. Én a magam életéből nem ismerem már a mindennapoknak ezt a vadságát, ezt a hideg összevisszaságot, az állandó fegyelmezettséget és készenlétet. Erdélyben láthattam ilyet: ma benzin, holnap kenyér, pénteken bor. Két napja Strassbourgban voltam (ez egy ilyen hét), kellett beszélni (getni) egy afféle Kelet-Európa szakértővel is. Mit értene az ebből a 15 kilométerből? A benzinszagú arcokból? Azt hinné, filmet lát. Hisz én is szinte. Hogy azt ne mondjam, Európa.

Kicsit tartok a beszélgetéstől. Nagyon mások a tapasztalataink. Mennyi minden választ el minket, ittenit, otthonit. Nem olyan egyszerű, hogy csak úgy letizenötmilliózzuk magunkat… Nyilván itt is van, akinek alibi a magyarsága, csak itt nem érzékelem az arányokat… Értelemszerűen mások, mint otthon. Itt van értelme és következménye azt mondani, hogy magyar vagyok. Magyarországon ez üres mondat, valami helyett van. Hagyjuk.

Végel Laci a beszélgetőtárs, a fölvezető. Most jelent meg újra a Jelenkor Kiadónál az Egy makró emlékiratai. Szabad, szép könyv. (Weöres lelkesedett érte.) Talán az egyetlen 68-as magyar regény. Egyáltalán 68 szelleméből innét tudhatunk meg a legtöbbet. Én 79-ben együtt olvastam a Széchényi könyvtárban Tolnai Rovarházával meg Domonkos Kitömött madarával. (Jó volna, nekünk, olvasóknak volna jó, ha ezek is találnának kiadót maguknak…) Ezek a regények a 60-as évek végén jelentek meg; akkoriban, ünnepélyesen fogalmazva, errefelé volt a magyar próza központja, Újvidéken, az Új Szimpóban. Magyarországon 6–10 év múlva kezdtek „ugyanezek” a dolgok megtörténni.

Még azt is mondanám, hogy ezeken a regényeken érződik Belgrád, „a szó jó értelmében”, a 60-as évek Jugoszláviája, az a furcsa nyitottság meg a Balkán meséje meg az akkori európai reménykedés.

A könyveikben, de bennük is, van valami ismeretlen nyugodtság, bácskai miegymás, valami férfias (vagy asszonyos, szóval felnőttes) gyakorlatiasság.

Pedig például Végelben nagyon sok a gyerekesség; olyan kedves kis embernek látszik, mosolygós, csillogó szemekkel. (Mándyt lehet másképpen, ugyanígy félreértelmezni.) Közben pedig éles, okos, radikális, bátor, bizony megvesztegethetetlen (tudnánk történeteket is mesélni), az önállóságára finnyás.

Mintha őket a rémület lelassítaná, minket meg hepciássá tesz. Tolnai teli van, dugig, történetekkel. Domonkos elhallgatott, mondja, Koncz István elhallgatott – én próbálom szétfecsegni a rémületet. Anekdoták, hogy ne kelljen a „lét borzalmaival” szembenézni. Valéry nem tudja megjegyezni a történeteket, Tolnai nem tudja nem megjegyezni őket. „Kosztolányi lába nyomában.”

Árvacsáth. Zseniális szóösszetétel. Csáthról már leválaszthatatlan ez a Tolnai-szó.

Az itteni könyvtárosokkal a gondokról beszélgettünk, az élelmiszerhiányról, nézegetjük a több száz milliós bankjegyeket, mi a határállapotokról sopánkodunk. Ahogy belelendülnénk a sajnálkozásba, az egyik könyvtárosnő mosolyogva, komolyan megállít: Ó, mi ezt a konverzáció kedvéért említettük csak. A dolgok alján lévő nehéz derű. Egy napra beleutazni a bajba kizárólag finnyásan lehet, azaz nevetségesen.

Sokan voltunk, csilláron is. Jó. (Ilyen már nálunk nincs, mondtam volna még egy hete, de aztán most volt a Kamrában egy felolvasó-est, ugyanez a váratlan nagy hangulat. Mintha Csöpike Mozgó Világ-klubjában, tíz-tizenöt éve, hogy veterán-hangon fogalmazzak.)

Nagy rántott húsok a közeli étteremben, étlap nincs, de rántott hús van. Végel Lacival két szerb lány, angolul lehetne velük beszélni, hallgattam. A kávénál az egyik hibátlan kiejtéssel mondja: cukor nélkül kérem. A barátnője, az én szememben, jellegzetesen idevalósi figura: határozott, erős, már-már durva vonások, durván szép, erősen szép, nagy fémkarikák a fülében, 194és nyilván csak véletlenül nem harsány. Mutatja, hogy ő is tud valamit magyarul. Ne báncsál, mondja nekem. Szerintem elpirultam. Búcsúzáskor én mondom neki, ne báncsál. Jót röhögnek. Helyesek.

Jó négy órába telt éjjel a visszaút. A kelet-európai sorban állás irracionális. Nem a négy óra a sok, hanem a végtelen. És mindig van olyan pillanat, amikor az egyetlen logikus lehetőség, kilátás, hogy ennek soha nem lesz vége. Egyszer megpróbálkoztunk előresunnyogni, de visszaküldtek, mint a gyereket okulásul a sor végére. Ahogy lemondtunk – lassan – arról, hogy mint egy normális ember átkeljünk a határon, azaz amikor elfogadtuk a bajt, amikor belemásztunk a bajba, és már nem reméltük, hogy megússzuk, azonnal megváltoztak a szempontjaink. Már mi is csupán a konverzáció kedvéért számolgattuk az órákat.

Az Isten is rohadt. Ez, mesélte volt Tolnai egyszer, kimaradt a magyar Nietzsche-fordításból.

A reggelinél ott volt a két alma.

Romba dőlt házak, éppen potyogó bombák, vérben fekvő emberek, fölszakadt has, lógó belek – színesben, nézem a tévét. Katonának öltöztetett statiszták, úgynevezett emberek, esetlenül téblábolnak, fölteszem, fedezéket keresnek, lehajolnak, lődöznek, kifejezetten ügyetlenek. (Olyanok mintha egy hajdani NDK kalandfilmből léptek volna elő; abszolút irreális, indiánok Karl-Marx-Stadtból. Az NDK kalandfilm az úgynevezett szocialista kultúra egyik csúcsa, egyszerűen alulmúlhatatlan, a poroszság és a szocialista zagyvalék összefogásából született, a maga nemében páratlan: egy hely, ahol minden hazug, az utolsó szögig.)

Összekeveredett Wahrheit és Dichtung. Hirtelen regényhősök lettünk egy nevesincs regényben. Kinyitom a tévét, hogy megnézzem, élek-e még, és egyáltalán hogy s mint vagyok.

De túl irodalmi ez így. Néhány száz kilométerre a szobámtól (az írógépemtől) egy háború folyik, vér és halál, és én ebből semmilyen következtetést sem vonok le. Nem vagyok egyedül, rémlik, senki nem csinál semmit, se politikus, se értelmiségi, se Nyugat, se Kelet. Esetlen téblábolás, a tehetetlenség világméretű hódítása. Én régebben szívesen vallottam be kicsit kérkedve a saját nevetségességemet – de ez most egy új, nehezen elviselhető szintet ért el. A világ abszurditása nőtt meg, nem az a Beckett-féle, az a kozmikus, hanem ez a mindennapi, kicsi, a hétfők és keddek abszurditása. Az európai értelmiség zavarban van. Vagy passzívan dörmög, vagy beindítja a 68-as emlékimamalmait. Nevetséges a Nyugat. A „jugoszlávok”. Én. („Én.”)

Megszűnvén a kétpólusú világ, újra láthatók az évszázados törések kultúrák, vallások mentén (Jugoszlávia, Románia), láthatók a tradicionális gócpontok (Franciaország, Németország). Minderről elvileg sokat kéne tudnunk, de láthatóan semmit sem tudunk. Ezt 201a szégyent, ezt a civilizációs szégyent már érezhettük az év elején, az Öböl-háború idején.

Félrenézünk. Lesütjük a szemünket. Ennyit jelent ma európainak lenni. Hány százezer embert lehet leölni Európa közepén? – Jellegzetesen gőgös, európai kérdés. Mintha kisebb, kevésbé botrányos dolog volna embereket leölni nem Európa közepén. A félrenézést már megszokhattuk, hozzátartozik a civilizációnkhoz. Kinek van vacsora közben lelkifurdalása a vacsoraidő alatt éhen haltak miatt? Nekem nincs. És hazudnék, ha ezt a kijelentést önkritikusnak mondanám. (Eltekintve néhány szent ember önfeláldozásától, más választ nem ismerek: vagy ez a félrenézés, vagy a kínos altruizmus, demagógia.)

„Mint a vakondok, úgy élünk, telefonozza egy ismerős asszony Zágrábból. Én már láttam háborút, egy ideig nem féltem, de most nagyon félek, minden percben úgy félek, hogy görcsöl a gyomrom, és állandóan vécére kell mennem. A férjem megőrült, nem hajlandó lejönni a pincébe, azt hajtogatja, hogy ő kitart, behúzta a függönyöket, és ül sötétben az asztalánál. Mögötte körben a falon a török szőnyegek, ismered, egy vagyont érnek.” – Tegnap, november 22-én Pécsett jártam, és valaki mesélte, hogy a nála lakó menekült családból az asszony mutatott neki egy pelenkát, egy teljesen normálisnak látszó pelenkát, ő nem is vett elsőre észre semmit, legföljebb egy kis, jelentéktelen lyukat, mi ez?, golyó ütötte át.

A közép-európai forradalmak jelképe (már 56-ban is az volt) a címertelenített, csillagtalanított, közepén lyukas zászló. Mostanra cserélnünk kell, új, szégyenteljes zászlónk ez a lyukas pelenka!

A totalitárius állam mindenre rátette a kezét, államosított mindent, az érzelmeket, szerelmeinket, a gyerekeinket, a babfőzeléket, bűneinket, az apámat, a szemöldökömet, mindent. Félelmünk is közös volt. Az itt élő ember heves viszonyban áll a félelemmel, megszokta, ismeri. Ragaszkodunk is hozzá. Ama nagy félelmünket most felosztjuk (földosztás helyett félelemosztás), félünk a munkanélküliségtől, a kamatlábtól, a jövőtől, a múlttól, a jelentől, félünk magunktól, és félünk persze egymástól, a szomszédtól. 202Úgy tűnik, mindig találunk valamit, valakit, amitől, akitől félni lehet. Körbeféljük egymást. (Én például a minap kaptam egy névtelen levelet, amelyben kicsit, nem nagyon, megfenyegettek, ám a levél így záródik: „aláírnám, ha nem félnék öntől”.)

A félelemtől egy lépés a gyűlölet, az intolerancia. De tévedés volna ezt valami „balkáni” dolognak tartani, valami lépcsőházi-európainak. Ez most nagyon aktuális a fényesebb helyeken is, a franciák az idegeneket utálják, a németek, mint rendesen, önmagukat; megérkeztünk.

Semmi nem látszik lenni abból a szépből, amit oly lelkesen közép-európai álomnak hívtunk. Magányos, szegény, acsarkodó országok. Sorra valósítjuk meg rémálmainkat, olvastam most valahol. Jugoszlávia Közép-Európa metaforája.

A jelen megnevezhetetlen.

Tévézek, nézem a sorsom, brutális tréfaként mutogatnak ránk a képernyőről, mi pedig forgolódunk, hogy kiről is volna szó. De azért a világ nem azonos a belőle fakadó szenvedéssel. De azért a világ nem leírható önmaga abszurditásával.

Minden egész eltörött, írta Ady Endre a század elején. Az az érzésem, azóta csak az időt húzzuk, múlatjuk, háborúkkal, hideggel, meleggel, majd a szocializmusnak nevezett hazugság-barakk építésével és összedőlésével, hogy most ugyanott álljunk, ahol a századelő szkepszise, a liberalizmusból kiábrándulva, a liberalizmusra hagyatkozva (mert mire másra). Közben azonban csak eltelt az évszázad, és – hogy finoman fejezzem ki magam – történt egy s más. Rosszabb helyzetben tehetjük föl ugyanazokat a kérdéseket. (Annak külön már nem örülünk, hogy a kérdéseket egyáltalán föltehetjük.) A világ egyre kevésbé ártatlan. Tudomásul vesszük, hogy folyamatos botrányban élünk, új barbarizmusban. Du musst dein Leben ändern, mondta valaki Duino környékén. Ne tegezz, válaszoljuk még csak nem is szemtelenül vagy ingerülten, inkább csöndesen.

Az úgynevezett Közép-Európa értelmisége leszerepelt. Nem ezt vártuk magunktól. Ha belepillantunk egy öt-tíz év előtti tükörbe – ott láthatjuk magunkat, ahogy páváskodva veregetjük a saját vállunkat, dicsérve morális tartásunkat, tartalékainkat, azt a nagy emberi melegséget, melyet oly sok viszály dacára megőriztünk, és az is világos volt, hogy nagyralátó terveinknek, országépítő vágyainknak csupán a „rendszer” áll útjában, az oroszok, a kommunisták… A Hófehérke mostohájának jobb tükre volt. Szép vagy, szép vagy, szebb a Napnál, de… A de-t mi már nem hallottuk.

És mi van most? Most jugoszlávia van. Ez egyszerre ige és főnév és jelző. Jugoszláv jugoszlávok jugoszlávozunk. Minden szégyen indokolt. Hol van az a fantasztikus közép-európai szellemiség? Kéne mutatni legalább egy fél sort, egy szlovén fél sort vagy horvátot, szerbet, egy magyar fél sort.

Ki vagy?, hangzik a kérdés, és nekem erre azt kéne válaszolnom, magyar? Milyen szánalmas volna ez, milyen szánalmas, szűkös és szegény csakis magyarnak vagy szlovénnek vagy szerbnek lenni! Vajon nem arra való volna az irodalom, hogy ezerféle204ségünkről szóljon, olykor még teremtve is ezt az ezerféleséget? Ha ezt föladja az irodalom, akkor a legitimitását adja föl. Magyar vagyok. Szlovén vagyok. Szerb vagyok. Ezekhez a mondatokhoz nem kell irodalom. Ehhez elegendő egy bürokrata meg egy pecsét. Egy határőr. Egy hadsereg.

Nincsen semmi a fejünkben. Üres a fejünk. Ez az üres fej most Európa. Fölzárkóztunk a Művelt Nyugathoz, amennyiben ugyanolyan tanácstalanul nézünk körbe, mint ők. Ők egy működő világban, viszonylag határozott én-tudattal, mi meg a már megszokott (megszokhatatlan) nem-működőben, állandóan kérdésekkel bombázva a kérdéses én-t.

Joggal tartunk a nagy társadalmi vízióktól, elegünk van belőlük, megégettük magunkat (ez az égés, megégés volt ez a század). De arra nézve nincsen semmiféle tapasztalásunk és gondolatunk, hogy milyen az az Európa, melyben nincsen álom, minthogy mióta világ a világ, Európában mindig volt valamiféle álom, jószerével ez, a megszakítatlan álom, Európa sine qua non-ja. Ez új helyzet.

Ott vagyunk, ahol Musil elengedte a szálat: a tulajdonságok nélküli ember keresi identitását.

Isten és talán a társadalmi szükségszerűségek kegyelméből életem 41 évéből 39-et a reálisan létező szocializmusban tölthettem, ezért elvileg az emlékezés, emlékezet, felejtés tárgykörében akár szakember is lehetnék. Elvileg rengeteg, élettől duzzadó tapasztalatot nyerhettünk volna ebben a – Miłosz szavával – brutalizált kultúrában.

Annak idején az úgynevezett kelet-európai groteszk tobzódott abban a szépségben, melynek első költője Kafka volt (ismeretes az a megjegyzése, hogy a hivatal nem a butaság intézménye, inkább a fantasztikumé). Ami engem illet, úgy emlékszem (kurzív!), hogy engem is meg-megérintett ez a fantasztikum, amely például abból az érzetből vagy tényből fakadt, hogy minden hazug. A szocializmus egy nyelvi aranybánya, szerettem volt nyilatkozgatni.

A proletárdiktatúra szoft vagy operett-változata már megengedte azonban a finnyásságot és hálátlanságot, a hálátlanságot, hogy nem örültünk külön, hogy életben maradtunk. Így ez a szépség a hetvenes évek végére elszürkült, megkopott, más kérdések kerültek előre. Az teszem azt, hogy ha minden hazug – akkor mi a helyzet velünk? Ezt a kérdést nem lehetett jól megválaszolni, nem is tudtuk, és egyre kevésbé tudtuk, egyre inkább Gombrowicz megjegyzése lett fontos, „hogy ez a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogy ha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt, szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé”.

Erre a megértésre kevés az esélyünk, a nyilatkozatok bon-mot-s szellemében: Közép-Európa csak Közép-Európából érthető igazán, és közép-európainak lenni főként azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük.

Azt már eddig is tudtuk, hogy mások emlékezete megbízhatatlan, azt is, hogy olykor egész népeké, lásd a világháború után az antifasiszták számának alakulását, vagy például most nálunk kevés emberrel találkozhatni, aki ne lett volna a kommunista rendszer áldozata, illetve rettenthetetlen, titkos rombolója, rohasztója, néha az az érzésem, hogy kizárólag Kádár János meg talán a felesége voltak nálunk a rendszer hívei… – mindezt azonban többé-kevésbé tudtuk, azt azonban, hogy az én emlékezetem is ilyen, így táncol és imbolyog, azt nem gondoltam volna.

Ha megpróbálok emlékezni az emlékezésemre, azt látom, hogy sok dolgot másnak, másként őrzök magamban, mint ahogy azokat most gondolom. Azt hittem, ez meg ez történt, most pedig mást hiszek. Persze így jár az, aki 1913-ban azt gondolja, hogy a Monarchia örök. Az ilyen ember sajátosan látja a dolgokat.

Emlékszem például az óvatos és gyakorlatias emlékezetemre. 86-ban vagy 87-ben találkoztam, ahogy mondani szokás, 1956 egy hősével, nem is egy névtelennel, ma magas rangú tisztviselő, aki csak 56-ról tudott beszélni, illetve mindennek az alfája és omegája volt a forradalom, és most erőszakosan emlékeztetnem kell magam, hogy akkor nem azt gondoltam, hogy lám, ég még a láng, s vannak igaz emberek, kik őrzik az eszmét, hanem azt, hogy az a férfi a múlt embere, hogy a múltban él, az elmúltban, és hogy az én gyerekeimnek már nem 56 lesz az origó, és hogy ez nem olyan nagy baj, csak kis baj. Mert hogy ez a dolgok rendje, gondoltam. De nem ez volt a dolgok rendje.

Azután emlékszem a diadalmas és gyakorlatias emlékezetemre. Én az első munkahelyemre 1974-ben kerültem. Akkoriban egy igazgatót vagy osztályvezetőt csak elvtársazni lehetett, igazgató elvtárs, osztályvezető elvtárs, elvileg ugyan lehetett volna urat is 207mondani, igazgató úr, de ez olyan aránytalanságnak számított volna, akkora provokációnak – hogy egyszerűen nem érte meg. Illetve külön mérlegelés tárgyát képezhette. Viszont nekem nem állt a szám az elvtársra. Nem mert olyan kiváló ember lettem volna, bátor és finnyás stiliszta, hanem mert nem kellett megszoknom, otthon mondhatni ritkán használtuk, a Piarista gimnáziumban se ez volt a megszólítás, s az egyetem matematika szakja is többé-kevésbé ideológiamentes volt, a dékánt talán szintén elvtársazni kellett, de az x2-et nem, és én csak az utóbbival találkoztam.

Tehát urazni nem mertem, elvtársazni nem akartam, mi a teendő? – Leninnel szólva. Akkor ravaszul azt csináltam, hogy megtanultam minden elöljáró, igazgató, osztályvezető nevét és főleg keresztnevét, Józsi, Pista, Sanyi – mert azt már lehetett a titkárnőnek mondani, hogy Nagy Istvánnal szeretnék beszélni (Nagy elvtárs helyett). Igen büszke voltam magamra, hogy így túljártam a bolsevikok eszén. Az, hogy egy huszonnégy éves, úgymond erős, tehetséges, független, fiatal férfi esetleg másképp is viselkedhetne (mondjuk erősen, tehetségesen és függetlenül), az eszembe se jutott. Eszembe se jutott, hogy éppen megalázom magam biflázva a neveket. Ilyen történetet ezret tudok mesélni – arról, hogy az ember egyre érzéketlenebb lett, úgy védekezett a folyamatos nyomorúsággal szemben, a megaláztatással és megalázkodással szemben, hogy azt nem tekintette annak. Nyelvjáték.

Azután emlékszem a telített emlékezetemre (ez már a változások idejére esik). Azt hittük, tudunk mindent, amiről nem beszéltünk. Nem így volt. Egy regényben olvastam erről – mellesleg szólva az enyémben. A regény avval kezdődik, hogy két angyal – felsőbb utasításra – megfigyelés alatt tart egy házat, egy állami rendszámú Ladában üldögélnek, és a környékbeliek úgy hiszik, ezek a rendőrség emberei talán. Aztán arról esik szó, hogy mit tudnak és mit nem az angyalok. Az angyal mindent tud, de nem ismeri a részleteket. Olvasom:

Nem tudta, hogy „amikor az egészségügyi őrmester lebontotta a kézről a kötést, az már teljesen el volt rohadva, s olyan bűz támadt, hogy az őrnagy rosszul lett”, nem tudta, hogy „az ávósorvos, amikor az amputált kezet a vödörbe hajította, azt mondta, hogy maga se fog többé zongorázni”, ami kétségkívül igaznak bizonyult a mai napig, nem tudta, hogy 1948-ban még volt, teszem azt, skrupulus a gazdasági rendőrségben, mert ha, teszem 208azt, valakinek az apját meg a nagybátyját bevitték, és az egyiket, teszem azt, agyonverték, akkor a másikat kiengedték, nem tudta, hogy nagy verésre majdnem mindenki majdnem mindent aláír, ha a talpát ütlegelik, majd a véres, húscafatos csonkokon kavicson sétáltatják, ha a veséjébe addig rúgnak, míg az le nem szakad, ha addig ugrálnak csizmával a hátán s mellkasán, míg mindegyik bordája el nem törik, ha beleszúrnak a dobhártyájába, ha leszedik a körmeit, tüdejébe tejecskét engednek, vagy ha áramot vezetnek a faszába – ezeket nem tudta…, s azt ugyan tudta az angyal, hogy közéjük lövettek, de azt nem, hogy másnap újrabetonozták az egész teret, mert éjszaka nem tudták lesikálni a vért (bizony, erre nem számítottak), azt tudta, hogy közéjük lövettek, de azt nem, hogy fentről, röpcsikről is lődözték őket, mint egy vadászaton, azt tudta, hogy közéjük lövettek, de azt nem, hogy harminchárom év múlva, kicsit hebegve bár, de azonnal letagadják (+ nyugdíj) stb.

Mi köze van mindennek az irodalomhoz? Vitatézisül ajánlanám a választ: semmi. (Zárójelben megjegyzem, hogy amikor én azt hallom, hogy mit tehet az irodalom ebben vagy abban a kérdésben, összefüggésben, akkor azt azonnal és kissé hisztérikusan úgy hallom, hogy mit kellene tennie. Márpedig az irodalom természeténél fogva távol áll, távol van a sollenektől. A magyar irodalmi hagyomány, vélhetően főként az irodalom sajátosan kelet-közép-európai helyzete miatt, sollenokban gazdag hagyomány, a klasszikus vagy konzervatív sollenokat a szocialista irodalompolitika eleve érvénytelen, de nagyon agresszív sollenjei egészítették ki. És én persze egyszerre volnék lekötelezettje és opponálója ennek az irodalomnak, hálatelt fia és olyan valaki, akit ezen irodalom néhány nagyon fontos hagyománya hidegen hagy, az például, hogy a közösséget teszi az értékek centrumába, nem vonz az ebből fakadó heroizmus, akkor már inkább vagyok nőíró, mint talpig férfi… – a Miłosz–Gombrowicz csatában Gombrowicznak volnék kissé következetlen fegyverhordozója. Zárójel bezárva.)

Miért is zavarná az irodalmat a szivárványosan változó, megbízhatatlan emlékezet? Mintha attól félnénk, hogy az irodalom nem épülhet ingoványos talajra. Pedig épülhet. Mindenhová épülhet, 209ingoványra, vízre, levegőbe, sőt még kősziklára is – bár a kősziklák tradicionálisan másra vannak fönntartva, lásd tu es Petrus etc.

Egy izgatott, türelmetlen társadalom nem szereti az oktalan dolgokat. Márpedig az irodalom ilyen, ok nélküli. A türelmetlen társadalom a hasznosat keresi. Az irodalomban is azt keresi, ami hasznos. És hát, aki keres, az talál. De az irodalom maga erre nem sandíthat. Az irodalomnak nincsen célja. Az irodalom nem olyan, mint ahogy a tévében látszik. Hogy színes, kicsit szélesvásznú és megnyugtat és fölemel. A központi fűtés és a lottó ötös az ilyen, megnyugtat és fölemel. – Az irodalom továbbra is olyan sávokba merészkedik, ahová mások nem, ez elvileg (azaz, ha észreveszik) a létjogosultsága, a léttel szembeni bátorsága, őszintesége, kérlelhetetlensége, csak épp mostanság e sáv határait nem kultúrrendőrök védik, s a határok nem változnak attól függően, hogy ki van kormányon, vagy hol vannak az orosz katonák elszállásolva (nota bene: menjenek ki).

A gyorsan változó emlékezet, a variábilis múlt egy szempontból érinti a lassú irodalmat, és ez fontos dolog, mert a szavakat érinti. Azáltal, hogy egy egész társadalom orientációs pontjai megváltoztak, megváltoztak a szavak is, pontosabban bizonyos szavak másképpen viselkednek, másképpen hazudnak, másképpen őszinték, azaz másképpen lehet rájuk számítani. Az az érzésem, hogy újra kell tanulnom a szavakat, hogy kiismerjem megint a viselkedésüket. A kétértelműség visszanyerése – ez látszik a 90-es évek programjának.

Az emlékezet az igazsággal áll párban. Az irodalom nem. Az a létezővel, tehát mindennel, ami van, tehát mindennel, ami lehet. A vihar kapujában, magyarul így hangzik annak az Akutagava-novellának a címe, amelyből Kurosawa a Rashomon című filmet forgatta, emlékszünk, ahol minden szereplő másképp emlékezett a történtekre. Az irodalom mindig ott áll, a vihar kapujában.

Attól tartok, megint megoldottam az irodalom összes problémáját.

Hogy mi a regény, kedves kollégák, valljuk be, nem tudjuk. A kiadók úgy mondják, hogy az, ami 117 oldalnál több; ez szeriőz definíciónak látszik, de nem a miénk. Még a legelfogadhatóbbnak az a (természetesen) szavakon túli meghatározás tetszik, hogy a regény az a lélegzetvétel, az elbeszélés lélegzetvételének tágassága. (Előadó mutatja.) Valahogy így: könnyen összetéveszthető a sóhajtozással, ez végül is, durván szólva, tehetség kérdése.

S valljuk be azt is, hogy nem is érdekel bennünket, mi a regény. Ennél általában nagyobb bajban szoktunk lenni, hogy csak így érdeklődgessünk, mint egy jól nevelt zsúrfiú. „A regény – mondja Ottlik Géza, ez a nagy magyar író, akinek nagysága, most már látszik, örökre rejtve marad a magyarul nem tudók előtt –, a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából.”

Gyanús bizony az a regényíró, aki olyan könnyen, folyékonyan tud a regényről, vagy a regényéről beszélni. A regényről nyilván csak regény tud szólni, manapság mindenütt, a gondolkodás minden színterén találkozunk ilyen Moebius-szalagszerűséggel, ahol a definíció támaszkodni kényszerül az éppen definiálandóra. De ha már kibújtunk az odúnkból, ne menjünk se szó, se beszéd vissza, fecsegjünk csak ezekről a dolgokról, a dolgainkról, nem mintha ez közelebb vinne minket bármihez is, siralmas is volna, ha ez ilyen egyszerűen működne, de azért jólesik az odúlakóknak megspektálniuk egymást, és ha nem is könnyebb szívvel, de néhány jó estével könnyedebben mászhatnak vissza sötét, nyirkos odújukba, a világ számukra legotthonosabb terébe, az íróasztaluk mellé. Tehát fél szemünket mindig az esti vacsorára vessük, ez megélezi elménket; amúgy is óvakodjunk az olyan spanyol kiadótól, melynek irodalmi vezetője nem tud/akar/képes legalább fél órát csillogó szemekkel a paelláról értekezni… Az Alfaguara paellailag rendben.

Az elbeszélés, az elbeszélhetőség kétfelől van támadva, veszé220lyeztetve. Elbeszélni csak a közösen tudottat lehet, éppen azon célból, hogy ez közösen tudott legyen. Vagyis az író munkáját megelőzi az olvasó munkája, az író szabadságát megelőzi az olvasó szabadsága. A diktatúra felől a szabadság van támadva. Czeslaw Miłosz valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, így olvasom Gombrowicz Naplóiban, hogy az előbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben utóbbival. Ezen aforizma értelmében az volna az ütőkártyánk (ebben a rejtett viadalban, amit a Nyugattal folytatunk, elismertetni akarván sajátos értékeinket, erőinket, másságunkat), hogy élvén a brutalizált kultúrában, közelebb állnánk, úgymond, az élethez. És persze hogy Miłosz maga is jól ismeri ezen igazság határait – meg hát szomorú is volna, ha presztízsünk kizárólag e vert testrészen nyugodnék. Mert egy vert testrész az nem normális állapotban levő testrész, és a filozófiát, irodalmat és művészetet mégiscsak olyanoknak kéne művelniök, kiknek nem ütötték ki a fogait, nem verték össze vagy szét az arcát, és az állkapcsuk sincs kificamodva. És hogy a test meg a lélek. Mert megesik, hogy testi kényelmetességek a lélek határozottságát növelik, és csöndes függönyök mögött, az (állam-)polgár puha szobácskájában oly elszántság, szigorúság születik, melyről azok, akik benzinesflaskát hajigálnak tankokra, nem is álmodtak volna. Így ez a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, haszonra szert tenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogy ha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemé. A kérdés: hogy képesek vagyunk-e, vagy képes-e irodalmunk akárcsak részben is e programot beteljesíteni.

Mindezeket az ő kis szobájában írta Gombrowicz, és zárnia is kell e helyt sorait, mert a Pensio Las Delicias-ban vacsora vár rá. Élj boldogan egyelőre, Naplóm, lelkem hű ebe – ám ne vonyíts! – urad bár távoz, jő ismét… Amiből kitetszik, hogy ez a Gombrowicz nevű igen okos férfiú volt.

Jogos közép-európai kérdés, hogy mi maradt a diktatúra elmúltán. (Ezt a kérdést nyilván itt is föl kellett tenni, a „kis spanyol pornográfia” hozadékáról.) Attól tartok, hogy semmi közös tudás nem halmozódott föl, semmi kollektív tapasztalat. A nyolcvanas évek kicsúsztak az állami ellenőrzés alól, ám senki nem vette birtokba őket. A nyolcvanas évek a senki földje. Pontosabban, 221sahogy Gombrowicz mondja: nem vált földolgozottá, megmunkálttá, nem vált a valódi kultúra egy új formájává, nem vált erőink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé. Ez a munka még előttünk áll, és itt természetesen nem az a tét, hogy írható-e regény mindebből. A regény tétje sosem a regény.

Láttuk, az elbeszélhetőség a diktatúra felől a szabadságon át van megtámadva. A demokrácia felől pedig a közösen át. A diktatúrában nincsenek történetek, minden történet beleolvad az egy nagyba, a diktatúra öntörténetébe. A polgári demokráciákban vannak történetek, ezek azonban nem lépik túl a lakásaink küszöbét, azaz személyes történetek maradnak, s mint ilyenek elmesélhetetlenek.

Látjuk, az „én” és a „mi” viszonyáról van szó, s megállapíthatjuk költőien, hogy az „én” és a „mi” közti út ugyan talán nem járhatatlan, de rögös, göröngyös, hoporcsos, hepehupás, kátyús, gidres-gödrös. Szügyig járunk a sárban. Az ember a saját tekintetében nem találja meg az embersége méltóságát. Földből nem lesz regény, égből nem lesz regény, csak földből és égből. Kizárólag magamra számíthatok – és ne próbálkozzunk valami metafizikai sunyizással: nem vagyunk többek magunknál –, de a magam tapasztalatát is csak valamilyen közösből nézve tudom felfogni, csak ebben az együttállásban tudom elbeszélni. Ez a regényírás pillanata. A regényírás pillanatában a regény nincs válságban. Illetve hányavetin úgy kell pontosítanom, hogy a regényírásom pillanatában a regény nincs válságban, s a regény-nem-írásom pillanatában, vagyis amikor csak az én-t találom, és amikor az én-t se találom, akkor válságban van. Amúgy fütyülök a regény helyzetére.

Beszéljünk még valamiről. Egy új, nem irodalmi kultúrában élünk, mondja Susan Sontag. A tudás letéteményese immár nem az írás, megváltozott a tudásunk szerkezete, egy egészen új információs struktúrában élünk, aminek etikai következményei is vannak, mindenről tudunk, beleshetünk a világ végén álló házikóban lévő ágy alá is, oda az ártatlanságunk. Cervantesnek nem voltak álmatlan órái, mondjuk Szarajevó miatt. De nem az a probléma, hogy Cervantesnek nem voltak álmatlan órái, hanem hogy nekünk sincsenek álmatlan óráink. És az elmaradó álmatlan óráink miatt sincsenek álmatlan óráink. Mindettől függetlenül alszunk rosszul. Annak idején az létező, megvitatható kérdés volt, hogy lehet-e verset írni Auschwitz után. Azt a kérdést senki nem teszi föl, én 222sem, hogy lehet-e regényt írni Szarajevó közben. (Most attól tekintsünk el, hogy a kettő nem ugyanaz.) Lehet hát, hogyne lehetne. Már mért ne lehetne? Most mindent lehet, tessék valamit mondani, amit nem lehet. Azt akarom csupán jelezni, hogy a civilizációnk állapota vagy helyzete botrányossá vált, és erre a botrányra nincsen reflexünk, nincs mozdulatunk, nincs szavunk, se a permanens háborúkra, amit békének hívunk, se a permanens éhhalálokra, amit a harmadik világ problémáinak hívunk.

Az etikai következmény mellett – melyet tehát nincs módunkban fölfogni – mintha volna egy poétikai következménye is ennek az új, nevezzük CNN-világnak, ahol tehát ülök egy tv előtt, s nézem, hogy lövöldözök egymásra.

Tíz vagy még inkább húsz év előtt a tényirodalom virágzott, a tényekben reméltünk valamilyen fogódzót találni. Mára azonban nem tudom megkülönböztetni a fikciót a nem fikciótól. A fiatal szerb vagy horvát férfiak a Rambo-filmekből ellesett mozdulatokkal lépdelnek, vállukon fegyverükkel. Nincs különbség a híradó és az ezt követő „vad, véres, másodosztályú krimi” közt.

A kérdés tehát nem a szokásos válságkérdés, hogy lehet-e fikciós prózát írni, hanem az, hogy lehet-e nem fikciós prózát írni. Minden fikció lett, ami majdnem azt jelenti, hogy meghalt a képzelet. Mindennap megmásszuk a vad holland hegyeket.

Visszaértem a magányos én-hez, az elveszett én-hez, az én-mi bohócpárosához. Ha azt mondom, én, lassan senki sem gondol egy budapesti illetőségű, paellában és mondatfűzésben járatos férfiúra, apja neve Esterházy Mátyás, anyja neve Mányoky Lili, nem – azonnal mindenki Madame Bovaryra gondol, és talán igazuk is van.

Ez így túlzás, nem utálom. Úgy mondanám inkább, hogy nem legkedvelem. Mert így szól a hirdetés, hogy a lap Magyarország legkedveltebb napilapja. Ezt az állítást szeretném árnyalni.

Mondhatnám, hogy megszokásból nem állhatom. Úgy nőttem föl, hogy a Népszabadság ellenséges, veszélyes terület. Ez tárgyszerű tapasztalat volt, nem részletezem. Voltam szíves körülbelül egy éve azt mondani, hogy én már csak a nevét utálom a Népszabadságnak. Ez pontatlan. Nemcsak a nevét, illetve éppen erről volna szó, hogy mi is ez a név, mennyire „csak” ez.

Az a kérdés hát, hogy mért hívják ezt a jól szerkesztett satöbbi (pozitív jelzők) újságot Népszabadságnak? Mért viseli névként a Kádár-korszak emblémáját? Mi az, ami itt folytatva van? Nem sejtetek, kérdezem. Volna valami népszabadság-hagyomány, ami vállalható, folytatható? Nem hiszem. De ha van, ha nincs: ez a kapcsolat nincsen tisztázva. Elfelejtettek erről rendesen beszélni.

Pedig ezt nem lehet megúszni (illetve lehet, de annak következményei vannak, rosszak). Igaz, mindez eléggé kellemetlen. Kellemetlen a múltunkra gondolni, szinte mindannyiunknak – amivel természetesen nem teszek egyenlőségjelet, mondjuk, cenzor és áldozata közt, mindazonáltal az utóbbinak is kínos a visszaemlékezés. Ki érti a mostani eszével az akkori kompromisszumokat? A vacsorákat, „az ágyúszót”, a leveleket; hogy három kihúzandó jelzőből kettőt megmentettünk; a hallgatást. (De ha nem akarjuk oktalanul szemen köpni magunkat, és hazudni se szeretnénk, akkor mostani eszünknek kell tudni emlékeznie az akkorira.)

Van egy kicsi és nevetséges történetem, amely a kínosság mellett jó példa arra, hogy milyen körültekintően élhettük át ugyanazt, nem mesélem most újra, csak jelzem, „lényege”, hogy nekem ó milyen nagy gondot okozott annak idején, hogy a főnökeimet elvtársazni kellett, és akkor én roppant ravaszul megtanultam a keresztnevüket, és így Nagy elvtárs helyett már Nagy Istvánt mondhattam a titkárnőknek.

Efféle történetet mind a tízmillióan tudunk mesélni – arról tehát, hogy az ember egyre érzéketlenebb lett, úgy védekezett a folyamatos nyomorúsággal szemben, a megaláztatással és megalázkodással szemben, hogy azt nem tekintette annak; nyelvjáték. (Vegyük észre, hogy a történet mennyire pimf, szinte szóra sem érdemes, nyafogás, mégis milyen veszélyes és romboló. Mennyire másként és ugyanígy szólna mondjuk egy 20 évvel idősebb ember története, a fenyegetés és meghajlás nagyobb ívével – de a reflexeket ugyanúgy tönkretéve… Most jut eszembe: tényleg jellemző, hogy utólag: a katonaságnál természetesen orrba-szájba elvtársaztam, közelében se járva az iménti emelkedettségnek. Látszik, hogy minden erőviszony kérdése is.)

De térjünk vissza választott témánkhoz, a jó Népszabadsághoz. Hogyan mutatkozik meg az említett maszatolás konkrétan? Például a nevekben.

Én X-től két éve egy rossz sort nem olvastam, sőt többnyire egyetértek vele mostani konkrét helyzetek megítélésében. De. De jól emlékszem X cikkeire a 70-es, 80-as évekből, aljasak voltak, gerinctelenek, még csak nem is ordítóan rosszak, alattomosak, kártékonyak, és emlékszem a barátomra is, akit két-három napig kellett egy ilyen X-akció után nyugtatni. De emlékezhetem a saját, egyszeri ijedtségemre is, napra, órára meg tudom mondani, és ezt én már sosem fogom elfelejteni, nem mert akarom vagy nem akarom, hanem mert nem tudom elfelejteni: fiatal voltam és megijesztettek, és én megijedtem.

Hol van beépülve az új Népszabadság koncepciójába az én hajdani rémületem? Kérdezem.

Azt akarom tehát, hogy X ne legyen a lapban? Hát bizony jó volna, ha nem kéne látnom a nevét. Rúgják tehát ki? Nem, ezt tényleg nem akarom. Élni kell, főleg persze nekem, aztán mondjuk a barátomnak, de X-nek is. Nyilván voltak indokai ama cikkekhez, és ezek az indokok megszűntek. Akkor tehát mit szeretnék?

Egy kis csöndet, azt szeretnék. Vagy még óvatosabban (hiszen emberekről van szó!): azt szeretném, az volna jó, ha X szeretne egy kis csöndet, amely csöndben eltűnődhetne – miről is? mindenről, erről a szar negyven évről, hogy hogyan is van ez, kérem.

Az önértékelés csöndje mindenkire ráfér, de nyilván fokozottan azokra, akik nagy sugárveszélyben éltek, a hatalom közelében 225voltak vagy a nyilvánosságban dolgoztak, a nyilvános hazugságban (amely a mi nem nyilvános, általános társadalmi hazugságunkra épült), tehát például az MSZP-re vagy, igen így, a sajtóra. Ez a csönd elmaradt, pedig meggyőződésem, hogy csak ebből lehetne higgadtan építkezni, építeni országot, lapokat; elmaradt, részint gyávaságból, erőtlenségből, részint mert kialakult nagyon hamar egy „helyzet”, hatalmi huzavona. Talán én sem gondolnék semmiféle csöndre, ha állandóan nagyképűen kioktatgatnának – ahogy például legutóbb olvastam egy Matuska Szilveszter-szakértő nyilatkozatában (elnézést, a szakértőt visszavonom): „bizony némely tollforgató széltolóra is ráférne az ádventi csönd”. Ezt most nem elemzem, mert azonnal pörölhető volnék.

Noha – hát ez az! – valóban ráférne. Egy ilyen csöndből keletkezhetne csönd (volna, aki abbahagyná), és keletkezhetne nyugalom, tehát az újságok (emberek) hangja kevésbé lenne hepciás, mert magabiztosabb lehetne, nem volna ez a folyamatos, enyhén sértődött hangvétel. Nemcsak az új elit gőgös és sértődött, az újságok is. Egyszerűen nem esik jól, amikor X (ez talán már egy másik) nagy hangon, magabiztosan kioktat demokráciából valaki új, arrogáns vezetőt. Nincs rendben ez így. Az új arrogancia nem teszi X régi cikkeit, tetteit láthatatlanná. Pedig X úgy kezd viselkedni, írni, mintha abból, hogy most igaza van, következnék, hogy mindig is igaza volt.

Kiélezve: ha például bevallottuk, hogy pufajkások voltunk, az derék, dicséretes dolog, mindenesetre jobb, mintha azt bizonygatnánk, hogy naponta ministráltunk a bíboros úrnak, ám ettől a pufajkásság maga még nem derék, dicséretes dolog. Igaz-e, hogy Hacsaturján buzi volt? Igaz, de nem csak ezért tiszteljük. – Mostanság az életünkről, úgy látszik, a jereváni rádió szolgál híradással.

Belső csöndről beszélek és nem parancs-csöndről. Tiszta hang nincs, ez tévedés vagy öncsalás, de kéne őszinte hang, halk hang, kéne vidám és fájdalmas, kéne dühös hang, okos hang, érzelmes, kéne konzervatív hang (tényleg: hol van a konzervatív sajtó?), kéne liberális hang, kéne mindenféle. Hangok kellenének, és zaj van. Zaj és acsar.

De lehet, hogy ez túl naiv így. És ilyen csönd nincsen is, nem létezik, nincs rá hely és idő, csak én osztogatom itt Szent Péterként – az esernyőket. És az is lehet, hogy már késő, hogy elmulasztottuk a szembenézés pillanatát. Egyre több kényszermozgást 226látni külföldön, belföldön, ilyenkor már csak az ellenségeket szokás nézni. Ezt is lehet, megfelel a mostani európai trendnek, gyűlölködéseinkkel nem lógunk ki sehonnan. Úgy mondanám én ezt most karácsony táján (nem tudom pontosabban; büntetéspénz, mamácskám, befizetve): kibaszott európaiak vagyunk. (Jut eszembe: olvasom, hogy az egyik párt nem európaiként akar magyar lenni, hanem magyarként európai. Hogy micsoda?! Hogy micsodaként micsoda? Én ekkora ökörséget már igen rég nem hallottam, szinte meg is köszönöm, mint a magyar szellem egy váratlan, kongeniális sóhaját…)

Befejezésül megemlítem még, hogy bizonyos dolgokat nem tudok önmagukban szemlélni, tehát ha én azt hallom, hogy az emeszempé aggódik a demokráciáért, akkor én egyszerűen hányingert kapok, szédülés környékez és le kell dőlnöm kicsit (más kérdés, hogy például én is aggódom érte, és hogy a mostani országvezetés lényegében mindannyiónkat emeszempéként kezel, az egyet nem értőket kellemetlen és hiteltelen frátereknek tartván, intőket osztogat), tehát el kell telnie néhány évnek, hogy X írását X-től függetlenül tudjam olvasni, hogy csak a dolgot magát nézzem, azt, amit csinál, és akkor persze nem fog a gyomrom se összeszorulni (vagy nem ettől), mindazonáltal azt gondolom, a „népszabadság” szót örökké utálni fogom, igaz, ennek akkor (mikor?) már nem lesz jelentősége. (Utólagos megjegyzés: a cikk a Népszabadságban jelent meg.)

Jó ideig úgy tudtuk, láttuk, hogy ember nincs a hatalomban, az ember a pálya szélén van, és aki a hatalomban van, az nem ember, az gazember fráter, őrült vagy cinikus szemét alak.

Most tudván tudjuk, hogy emberek, emberek is kerültek a hatalomba. Azt is látjuk, valami történik velük. E történések jelentős része érdektelen, úgy értem: triviális. Érdektelen a hatalomvágy, a karrierizmus, a pénzéhség. Kicsit érdekesebb a szédülés, a szédület, amely elfogja ott fent a hatalom bércein ezeket az embereket, más ott a levegő, az ájer, nem ismerik föl a hatalom természetét, mert mintha ez hozzátartoznék e természethez.

A legfontosabbnak azonban azt gondolom, hogy a hatalomba került, hatalomhoz jutott embernek megváltoznak a szempontjai. A hatalom legszebb arca a felelősség. A hatalom igazi súlya a felelősség súlya. A cselekvés súlya. A magány (sőt, a magára hagyatottság) súlya.

Azt hiszem, a hatalom legnagyobb kísértése az emlékezetvesztés, az, hogy az ember már nem emlékezik, milyen is volt ő maga hatalom nélkül. Innen csak egy lépés, hogy ne emlékezzék azokra, akik nincsenek a hatalomban. Az embernek a hatalomban folyvást ezért kell harcolnia, az emlékezetéért.

Elmesélek egy nevetséges példát. Régen volt, tán igaz sem volt, de pontosan föl tudom magamban idézni az érzelmeim és logikám színeváltozását, az egymást kizáró helyzetek egymást kizáró hitelességét. A katonaság idején történt, volt valami elképesztően értelmetlen munka, tereprendezés (in concreto: söprés), munka, melyet azonban soha senki nem ellenőrzött. Következésképp se égen, se földön nem létezett olyan ok, mely e munka elvégzésének szükségességét indokolta volna. Azaz keletkezett ott húsz perc szabadság. Ledőlni, döherkedni, aludni, álmodozni, s azután jelenteni, hogy a munka kész. Ennek ellenére a dologért felelős tisztes(?) mindig megpróbált erre a nyilvánvaló értelmetlenségre 228rávenni, képtelen voltam fölfogni, miért. Gyávaságnak, stréberségnek, árulásnak tartottam.

Egyszer később engem jelöltek ki ilyen felelősnek. Így szólottam beosztottjaimhoz: srácok, két perc alatt lekeverjük a melót, marad 18 perc szabadság tisztán, amit már semmi sem veszélyeztet, semmi esetleges ellenőrzés és így tovább. Hülye, gyáva, stréber, áruló. Képtelen voltam fölfogni, miért viselkednek így, amikor napnál világosabb a helyzet: szinte nulla munkával, erőfeszítéssel minden rizikót ki lehet iktatni. Felelőtlennek, trehánynak tartottam őket, és meg is voltam sértődve, hisz mindez az én kontómra ment. Hogy ennyi közösségi érzés ne legyen bennük…

Megcsináltam egyedül. És még így is maradt öt percem dagonyázni, álmodozni. Mi lenne ezekkel nélkülem, csóváltam erkölcsileg fejlett fejemet.

Emlékszem, amikor megtudtam volt, évszázadokkal ezelőtt, hogy X pártfunkcionáriusnak viszonya van a lobogó sörényű Y-nal, elsőre elcsodálkoztam és kicsit meg is ijedtem (neszültem). Elcsodálkoztam: jé, ezek szerint X ember! (A részletek még emberibbek voltak, szenvedélyekről szóltak és bájdorongos képességekről a férfias, magyar anekdotázás szellemében.) Szóval, hogy X ember – erre nem számítottam. Soha nem gondoltam a volt rendszer vezetőire úgy, mint emberekre, hanem csupán mint valamilyen, többnyire negatív tulajdonságok szemétdombjára. Kicsit meg is ijedtem: akkor most ebből – hogy ezek is emberek – következtetéseket kell levonnom, mondjuk a Tízparancsolat szellemében? (Ezt az érzést aztán határozottan, kemény kézzel letörtem magamban; nekem is többe voltak ezek…)

Mostanság ismét azt kell látnom, hogy egyre kevesebb emberrel találkozhatni a politikában – és egyre több ideológiával teletömött automatával, ideológiai hullával, hogy ne mondjam döggel, nem lealjasult, de lepártosult képződménnyel. Ez különösen akkor fájdalmas, ha az, akiről szó van, hozzánk közel állt. Negyven elmúltán nehéz újra tanulni a barátságok rendjét. Új, lehetetlen párbeszédek vannak, mozgások, fejelfordítások, izmok megmerevedése, egyáltalán: nem a szellemi készenlétet látom, hanem a résen levést. Ezt a rohadt nyugtalanságot.

Úgy tetszik, ez idő szerint elképzelhetetlen, hogy a különböző felek, harmadok, negyedek egymást megértsék („hát, bazmeg, ezekkel nem lehet”, hangzik gondolkodás nélkül a válasz, ahol, bocsánat, a bazmeg is hozzátartozik a leírás pontosságához, süketek párbeszéde vakon a tolószékben), volna ezért egy, ahogy a vicc mondja, áthidaló javaslatom.

Első lépésben értse meg ki-ki saját magát. Nevetséges, hogy az ember megörül, ha mondjuk Kiss Gy. kritizálja a pártját vagy Kenedi Kőszeget. Mért kéne ezt egyáltalán észrevenni? De idáig fajult a dolog, hogy az, ha valaki valamit gondol és azt kimondja, 230azért és csak azért, mert igaznak tartja (tehát nem azért, hogy betartson vagy hogy lojális legyen, hanem mert eszébe jutott), ez megjegyzendő dolog lett. Ha annyira büszke az európaiságára, a finom intellektusára, mért nem az SZDSZ szidja a sajtót, teszem azt? Volna rajta mit szidni elég. Ma politikus nem tud olyan zagyvaságot mondani, hogy a pártja nyilvánosan megkritizálja, reflexből, a saját jóérzése végett, szövegkörnyezet van meg írói munkásság része meg magánember meg hallgatás.

Az önértés egyik legnagyobb gátja a gőg. Itt most mindenki olyan gőgös, hogy hozzájuk képest a nagyapám egy plebejus népfi, pedig ő aztán állítólag olyan gőgös volt, hogy akire ránézett, az menten kővé vált, össze is gyűjtötték a kastély udvarán ezeket a kődarabokat, meg lehet nézni.

Mire, kérdezem, mire. Kis ország vagyunk, szem előtt van minden és mindenki, és emlékszünk is, ha akarunk. Együtt húztunk csizmát, nincs mit egymást hülyíteni, tudjuk, ki kinek a babája, mikor hova lépett be, kinek írt verset és kinek írt alá és nem, ki kivel vacsorált és barátkozott, ki kit árult el és mentett meg (olykor ugyanaz ugyanazt és fordítva), lavórnyi ez az ország, még a lábgombáink is közösek. (Régebben szebb képeket föstöttünk a hazáról.) Nem azt mondom, ismétlem, hogy mindenki benne volt a buliban, de benne volt az országban, benne a lavórban. Nincsen egy tiszta Magyarország, amire támaszkodni és emlékezni lehetne; csak mi vagyunk itt, kérem, én meg a szomszédom, meg annak a szomszédja, csupa magyar, rettenetes. (Itt még a zsidók is magyarok, talán ez a baj, ez egy ilyen ország, egy raritás.) Az ország kiegyezésben élt ama hatalommal, nem ellenállásban. Olyanok vagyunk-voltunk, mint Brenner György karikatúrái: pantalló, szakszervezeti beutaló, Wartburg, norvég teflon, a kivehető ajtós. Illetve ki ilyen volt, ki olyan. De nem olyanok voltunk, mint ahogy most szeretnénk magunkat látni.

Mire ez az Új Kevélység, nagyképűség és pökhendiség? Mert miniszterek meg államtitkárok lettünk, azért? Mert az országot vezetjük, azért? Vagy vezetni akarni akarjuk majd, azért? Ugyan, ugyan. A tekintély nem a rátartisággal van párban. Itt most mindenki olyan fennen hordja az orrát, mintha ő lenne egy szál maga a keresztény középosztály meg a hegeli világszellem együtt (vagy külön, ezt most nem tudom átlátni).

Egyszerű népként jelezném, hogy ez így nevetséges. Röhejes, 231ergo kiröhögöm. (Más kérdés, hogy e kacaj, ó, keserű.) Tessék belenézni abba a tükörbe, nem a sajtóéba vagy ebbe, hanem abba, ami otthon van. Tessék már egy kicsit megnyugodni. A gőg és a félelem, a kevélység és a bizonytalanság, a magabizonytalanság nincsenek messze egymástól. A politikus is ember – nem ez volna az esély, átmenetileg?

Emlékezhetünk a gyönyörű Fellini-jelenetre, amikor a család bolondja a fa tetejéről kántálta, hogy nőt akarok! nőt akarok! Ehhez az imperatívuszhoz értelemszerűen csatlakozva, hozzátenném: embert akarok. Szinte akármilyent, akár silányat is, butát is, csúfot is, mindegy, mert úgyis az van, ami van – csak ne legyen központosítva. Ha lehet, legyen úgymond Isten teremtménye.

Van egy Elek-interjú a ’92 novemberi Kritikában, erre írt nyílt levelet Farkas Zoltán, amire reflektált a 168 órában Hajdú János (Magántörténelmünk köztanulságai). Érdekes, fontos írások, helyzetértékelések, helyzetvíziók, az önismeret elkerülhetetlen próbálkozásai. (E tárgyban Farkas levélsorozata a januári (új) Mozgó Világban különösen figyelemreméltó.)

Mindehhez nem akarok hozzászólni. Hajdú János írásának egy passzusához csak, ahhoz viszont a lehető leghatározottabban. Hajdú ismét szóba hozza régi ÉS-beli cikkét, amely Csoóri Sándor Duray Miklós könyvéhez írt előszavát támadta volt, s lényegében azt állítja most, hogy ő nem álnok szolgálatból minősítette kártékony uszítónak Csoórit, hanem mert ez meg az, „az életútja, a neveltetése, a maga választotta-kereste tapasztalatai őt sokaknál érzékenyebbé tették mindenféle nemzeti érdekvédelemnek kikiáltott vagy álcázott fajvédelemmel, kirekesztéssel, egyáltalán a nemzeti érzéssel való sarlatánkodással szemben”.

Nem, nem, nem.

Mielőtt ordítozni kezdenék, megjegyzem, nem arról beszélek, hogy most ki demokrata, mennyire és mióta, kivel kell, lehet, szabad, érdemes együttműködni, kivel nem. Én kizárólag ama ÉS-cikk interpretálásáról beszélek, hogy az a cikk micsoda. Mert elismerem, hogy az élet bonyolult, de azért nem ennyire. Az a cikk, kérem, a kései Kádár-korszak egyik legsötétebb és legnemtelenebb írása volt. És ennek megítélésében konszenzus volt (legalábbis azok közt, akiket én ismertem vagy ismerhettem volna), Csoóri Sándor nem kártékony uszító volt (ma sem az), hanem az egész magyar szellemi élet egyik legnagyobb tekintélye (ma ez bonyolultabb). Bizony hogy álnok szolgálatból született Hajdú János írása, klasszikus bérírás, tanítandó mind a MÚOSZ, mind a MUK tanfolyamain. (Meglehet, Hajdú János őszintén írta azt a cikkét, mindent úgy is gondolt. Akkor pedig ezt az őszinteségi 233rohamát erős kézzel le kellett volna törnie. Ő ne tudta volna, hogy ott akkor miről volt szó? Ugyan.)

Fontosnak tartom még elmondani, nem érzem följogosítva magamat, hogy bárkit is lebértollnokozzak. De nem én kezdtem el beszélni, és ez így egyszerűen nem hagyható szó nélkül, arcátlanság a hajdani írástudói árulással büszkélkedni, azért, mert az akkori szereplők olyanok, amilyenek. Nem tud Csoóri most annyira izé lenni, hogy ez kikezdje akkori igazát. Az más kérdés, hogy az akkori igazságok ma mit jelenetenek, mekkora a súlyuk, vagy hogy milyen új írástudói árulás árnyékolja be őket.

Mint látható, ez nem vitacikk, csak állítok valamit és nem bizonyítok. Hivatkozom valami köztudottra. És egyáltalán nem gondolom mondani, hogy Hajdú János legyen úgymond őszinte (ki mondhatja ezt kinek?), én csak azt mondom, hogy elemi érdekünk a nyilvánvalóan nem igaz dolgokat nyilvánvalóan nem igaz dolgoknak mondanunk, vagy ha ezt hosszú, kalandos életünk lehetetlenné teszi, mert meg kellene mondjuk alázkodnunk, akkor jobb ez ügyben csöndben lenni.

Úgy értve persze, hogy „nekem” jobb.

Elmesélnék valamit (mutatni, hogy miként is gondolkodunk, miként is van a gondolkodás, a másként-gondolkodás), lehetőségeim szerint csöndesen, azaz bízva a megértésben; nem veszélytelen, ha egy írás külön törekszik a megértésre – ettől most tekintsünk el, mert nem tehetünk másként.

Van egy öreg barátném (több is van), hetvenéves, annak idején kirúgták az állásából, kitelepítették, utána gyárban dolgozott Kőbányán, hegesztett, közben esti egyetem, szerelem nős férfival, kis magyar nősors, okos, derűs, szabad lény. Nagyon szeretem.

A kónyapető másnapján találkoztam vele. Amit előző nap láttam volt, az engem eléggé fölkavart és levert, nem is volt kedvem erről beszélgetni, csak úgy, biztos lévén az egyetértésben, odavetettem, hogy látta-e, és hogy ugye milyen iszonyú. Hogy látta, és hogy nem iszonyú. Erre nem voltam fölkészülve, én nem vitázni akartam volna, kizárólag a magam véleményét akartam visszahallani, még csak nem is megerősíttetni, hisz triviálisnak gondoltam (gondolom) az esetet.

De hát angyalom, ez jogilag kétséges, politikailag veszélyes és azonkívül végrehajthatatlan. Hogy az egy másik kérdés, vissza kell állítani az igazságot! Vissza kell, de ettől nem áll vissza! De meg kell próbálni! Láthattad tegnap, hogy mennyi szenvedés és megaláztatás vár az igazságra! De éppen erről volna szó, hogy így hiába vár! Itt nem azt mondja senki, hogy hagyjuk az igazságot, és legyen béke, béke már – noha legyen béke, béke már –, hanem hogy ez a törvény nem alkalmas arra, amire szánták, hogy nem fog igazságot szolgáltatni az igazságra szomjúhozóknak, sőt új és új szomjúságot kelt. Hogy ezt rosszul látom, itt demokrácia van, független bíróság, tessék bízni benne.

Töltött bort, én meg elküldtem őt ide meg oda, ahogy az Ottlik-regényhősök, csalódva, rosszkedvűen és keményen, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal – hogy azért lássa, szeretem. Rettenetes, gondoltam. Délelőtt nem iszom, mondtam, mielőtt egyből 235lehajtottam volna a pohár bort. Nem nagyon néztünk egymásra. Mindegy. Egye meg a fene. Akkor tehát most ezek így mennek. Tudhattam volna.

Aztán egyszer csak azt mondta, hogy volt egy évfolyamtársuk, aki ávós lett. És hogy néhányukat bemószerolta, egy meg is halt ezért. És hogy álnéven fut. De ők most addig keresték, míg meg nem találták.

Na most van baj. Ránéztem, arca fénylett a lelkesedéstől. Akkor tehát most majd hallani fogom, hogy ez a ténylegesen kiváló ember, mint a bosszú angyala, az igazság pallosa… Legyünk túl rajta, golyó?!, kötél?!, kérdeztem agresszíven. (Régebben, a marosánozáskor, amikor attól tartottam, hogy elszabadul az a beszédmód, arra gondoltam, közzéteszek egy fölhívást, de aztán nem mertem – ez itt nem merés, hanem emlékezés –, beöncenzúráztam, mert csak félreértést szült volna, és akkor mindegy, hogy a szöveg pontatlan-e vagy az olvasó. Fölhívás. Akasztással fenyegetett honfitársaim – ávósok, bérencek és más kommunista gazemberek – bújtatását kelletlenül vállalom, „Nem felejtek” jeligére E. P.)

Hogy mi lesz?, megmondom én neked, mi lesz. Immár hogy tudjuk, kiről van szó, ki az az aljas bitang, össze fogjuk hívni az évfolyamot, és – most fénylik igazán az arca – és, öregem, törölni fogjuk az osztálynévsorból!

Micsoda váratlan hepiend. Lám, ha nem gondolkodik is körültekintően, de a sejtjei hibátlanok, a zsigerei a „döntő” pillanatban nem hagyják cserben. Mondom is gyorsan, hogy hát ez az!, erről beszélek én is, hogy ezeket a gazembereket törölni kell a névsorból, az osztálynévsorból, a falunévsorból, egy gyár, egy párt, egy szerkesztőség névsorából. Mert ami volt, azt ki kell mondani, hazugságban, láttuk, sokáig lehet élni, de örökké nem, de hogy ama törvény másképp is működhetik, mint ahogy szeretnénk, és ahogy szeretnénk, úgy nagyon hatástalanul működnék, érted már?!, hogy kapjanak azonnal kártérítést 56 közvetlen áldozatai, mért nem erre szerzünk pénzt és mért nekik kell kéregetni? és hát ebből az egészből nem lehet győztesen kijönni, minden rossznak nem lesz gazdája…, aki a törvényeink szerint elítélhető, azt ítéljük el, aki pedig elítélendő, de nem elítélhető, azt ítéljük meg, húzzuk ki a névsorból, érted?! Persze hogy érted. Érted már, mitől félek?

Nem értem. Az nagyon is jó és szükséges, az a törvény, mert végre igazságot kell szolgáltatni.

Eddig tart a történet.

Van tehát, mondjuk most így, két értelmes, európai ember, aki azonnal, gondolkodás nélkül ellentétesen ítél meg egy helyzetet. Én azt mondom: látod, angyalom, ezért fölösleges ez a törvény ahhoz, amit akartok, csak ti kelletek, és ti elegek is vagytok ahhoz, amit akartok. Ő pedig azt mondja: látod, fiam, fölöslegesen aggódsz, nem lesz itt semmi baj. Azonnal és gondolkodás nélkül döntöttünk, mert úgy véltük, nincs min gondolkodni, az ügy magától értődő. Magáért beszél. És ez elég riasztó, mert ez nem arról szól, hogy milyen szépen különbözünk egymástól, ki ezt gondolja, ki amazt, hanem arról, hogy a magától értődő dolgok nem magától értődők. Hogy a dolgaink nem beszélnek önmagukért. Ami baj. Úgy értem ezt, hogy sokáig nem lehet húzni, előbb-utóbb a magától értődő dolgoknak maguktól kell értődniök, mert egyébként, hogy óvatosan fejezzem ki magam, belepusztulunk.

Mondhatom persze (amit gondolok is), hogy nekem van igazam, mert öreg barátnőm önmagából indul, önmaga ép eszét tekinti mércének, és ez a gondolkodás kiváló arra, hogy valaki az én öreg barátném lehessen, de már nem ennyire kiváló törvényeket eszkábálni, a törvény nem alapozódhat a jó szándékra, kell a rossz szándékkal is számolnia, egyáltalán az érdekek különbözőségével, mindenféle létező dologgal kell számolnia, ezt neveznénk politikai gondolkodásnak, ezt a körültekintő mérlegelést, az ország nem kocsma, ahol sok jó ember összejött, és ha valaki netán hülyeséget beszél, nem számít, ismerjük, majd kialussza magát, és nem is templom, közös imával és Istennel, és nem is szekér, mely a kátyúba ragadván egységes hórukkra vár (sokféle hórukk van tudniillik, és van hallgatás is, noha persze kátyú is van), tehát mondhatom mindezeket, de ennél talán fontosabb látni, hogy van ez a helyzet, ez a patthelyzet, értelmiségi csőd, elemi közmegegyezés nélkül.

Talán kevesebb aggály volna a magamfajta emberben, ha azt látná, hogy az ország vezetése mindig megnyugtatóan elhatárolódna a köreiben mutatkozó szélsőségektől, ha a jó szándék ebben a határozottságban mutatkoznék meg; ehelyett én azt látom, „ott fent” magabízón úgy hiszik, nem kell ilyesmikkel törődni, majd leszereljük őket úgyis, nem fölismerve így a szélsőségesség természetét, azt, hogy az kielégíthetetlen. Nem látom azt a magától 237értődőséget (nincs is, azért nem látom), hogy a szélsőséggel nem szabad kompromisszumot kötni, azt csak elutasítani lehet.

Semmi de, ha, esetleg, tulajdonképpen – enélkül sosem fogunk eltalálni a saját hangunkhoz, ki-ki a magáéhoz, az emberi szóhoz, amely lehet ilyen, olyan, ezerféle, de mindig megvan benne az esély és remény, hogy több legyen, mint a gazdája, az ember. Enélkül annyik sem lehetünk, amennyik vagyunk, pedig az sem olyan sok.

Magyar vagyok. Mit érdekel engem a magyarság maga. – Mi a magyar? Nem érdekel, fütyülök rá. Ha valami nem érdekel, az az, hogy mi a magyar. Amiképpen az sem izgat, mi az olasz, mi a francia. Italo Calvino izgat és Pascal. Bethlen Miklós és Kurtág György. Varga Zoli (Ferencvárosi Torna Club) és az Oszoly sziklája. És így tovább.

Aki senki, az nem magyar, az semmilyen. Csak aki valaki, az lehet (tud lenni) magyar. Előbb van az én, azután a mi, s nem nárcizmusból, hanem mert én nélkül nincsen mi.

Magyar vagyok!, kiabálják, vállat vonok, ki nem az. Kovács 23 János vagyok. Ránézek, csak nem?

Kezdjük lassabban. Ebből a néhány bekezdésből, alig rejtett ingerültségből valami hadakozásféle hallik ki, szerzőnk láthatóan ágál valami ellen, valami van a bögyében. Valóban. Mi?

Ezen írás nem képes a sorozatcím ezredvégi tágasságával szemlélni a dolgainkat, magyarság július végén, csak ennyire képes. Bármit akarok mondani e tárgykörben, csak ebben a kisszerű, lepártosult júliusi akusztikában tudom mondani. Bevallom, már gyanakszom, ha a magyar szót hallom, s nem azért, mert rút, szibarita váz volnék, hígmagyar izé (bár ki tudja, látva némely mai főmagyart, kifejezetten ragaszkodnék hígmagyarságomhoz), hanem mert manapság nagy visszaélések történnek e szó körül.

A szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk. A szavaknak 239sorsuk van, egyszer fönt, máskor lent, gyanúba keveredhetnek, kétértelművé válhatnak vagy divatossá. Ki gondolta volna, hogy a gerinc szavunk ilyen előkelő pályát fog befutni? Gerincesek, gerincsérv, gerinclövés – efféle szürkén fájdalmas dolgokra gondolhattunk eddig, ám mióta megszületett a népnemzeti gerinc, ez a zseniális ökörség, azóta lebeg, ragyog, sugárzik a szó, új játékokat tesz lehetővé, a szóhasználat, mely a jelentés, gazdaggá, sokrétűvé varázslódott.

Az elmúlt két évben szinte használhatatlanra zsolozsmáztuk a magyar szavunkat. (Talán úgy volna pontosabb: zsolozsmázták, mi, magyarok.) Stemplit csináltunk belőle, s lettek azonnal stemplizőbizottságok exkluzív stemplijoggal. Akár forró nyáreste a kies Duna-parton vad felhőben a szúnyogok – de tudnék durvább is lenni –, azonképp lepett el bennünket a magyarsághőbörgők raja. Tán soha ennyi önzőség, karrier- és hatalomvágy, ostobaság és bizony, bizony: provincializmus nem gyűlt össze egy zászló alá.

Hamar kialakult egy új-régi nevetséges nyelv, klasszikus népszabadság-nyelv, pártzsargon, távol az élettől, mélyen belegyökerezve az amnézia piros-fehér-zöld humuszába.

A nemzeti nem azonos a nemzeti hőbörgéssel. A nemzeti elkötelezettség nem azonos evvel a politikai latybattyal. Varázsszó lett a „magyar”-ból, kisajátítás, hatalmi harc. Elvettek tőlem egy szót, ellopták. – Nem értem, hogy nemzeti elkötelezettségükre kényes kollégáim mért nem érzékenyek nyelvileg erre a jelenségre, erre az üres öblögetésre? Ez ellen föllépni magától értődő írói föladat volna, hazafias kötelesség. Attól tartok, nem is értem ezt az új „magyar” szót. „X meglehet magyarul ír, de nem magyar író”, mondta volt valaki (egyszer még leleplezlek, te kis valaki, reszkess csak!), én szerintem meg, aki magyarul ír, az magyar író, mert az magyar író, aki magyarul ír és író. Vagy: a média dolgát is fölvitte az Isten, én csak a vakondok mintájára vagyok hajlandó ragozni, médiákok, „magyar műsort a médiákokba!”, hirdette a fölirat, én szerintem meg jó műsort kéne követelni, mert amit a tévések csinálnak, az hol ilyen, hol olyan, egy dolog állítható bizton: a műsorok magyarok.

Mert szerintem ebben az országban az utolsó szögig minden és 240mindenki magyar. Nem tud más lenni. A linkség is magyar, a fölületesség is, minden, a hülye is magyar, úgynevezett hülye magyar, a gazember is az, az anyagyilkos is, mindannyian a maguk módján magyarok.

Az is magyar, akinek nem fontos a magyarsága, hozzátartozik a magyarságunk összképéhez.

Sosem értettem (érzelmileg és logikailag és személyesen) ezt a magyarság-európaiság konfliktust. (Előbb magyarnak lenni, aztán európainak, jellemezte pártját egy másik valaki, szegény.) Bármi, amit teszek, az egyszerre magyar és európai, nincsen az az etelközi ősreflexünk, amely ne volna az. Per definitionem tartozik a nem létező inventárba: Európa a magyarok által is lett az, ami. Minden nemzet a maga módján fogja fel (kell fölfognia) azt a grandiózus képződményt, amely Európa és amely egyszersmind tartalmazza a róla szóló különféle fölfogásokat is.

Európa-ház és Irány Európa!, azaz mintha volna valami tőlünk független jó, ezek a kifejezések értelmetlenek, illetve politikai irányszólamok, mint ilyenek természetesen értelmesek, valami másra utalnak, például arra, hogy tessék nekünk pénzt adni, vagy hogy tartsuk tisztán a nyilvános vécéket.

Lehetséges, hogy akik most agyba-főbe magyaroznak, szintén másról beszélnek? – Mert ha minden magyar, és Magyarországon, leszámítva a turistákat, minden az, akkor erről mért kéne és lehetne külön beszélni? A magyarságunk sokkal mélyebben van bennünk, elválaszthatatlan tőlünk, a létünktől.

De azt nem gondolom, hogy volna magyar jó, magyar érték, hanem érték van, s ha itt, akkor az magyar. Így van, illetve nincs magyar géniusz, szellem és szellemiség. Az itt-tel átitatott szellemiség a magyar szellemiség. De ezt jobban, főként irányt adóan nem lehet meghatározni. Nincsen fősodor. (Megint le kell írni…) Amivel nem azt akarom állítani, hogy minden úgy jó, ahogy van, de ami nem jó, az nem azért az, mert nem magyar, hanem mert nem jó.

Föl kell emelni a magyar népet az elmúlt 40 év micsodájából, mondják némelyek. Én szerintem meg nem kell szegény nemzetet sehová se emelni, nem kell, mert nem lehet, részint mert nincsen aki emeljen, nincsen itt semmiféle csoport, nemzeti élcsapat, amely tudná, tudhatná a teendőket, részint meg a nemzet vagy magát emeli föl, vagy nem fog fölemelkedni.

Vagy: mondják, új magyarságtudatra volna szükség. Jó. De ez nem úgy születik, hogy összedugják a fejüket a nagyon-nagyon magyarok, és kiötölnek valamit, hanem fordítva: ez abból a bonyolult tevékenységből következtethető vissza, ami a kultúra, a kultúra teremtése, azaz hogy miként ácsolunk össze egy mondatot, hogyan terítjük meg az asztalt, és miként veszünk össze életre-halálra valakivel. Mindez nem más, mint az élet.

Éljünk! – ennyi állítható hazafias programként, és ez nagyralátó terv volna.

Sokszor találkozni evvel a fordítvá-val. Kellene tíz gondolat, nyilatkozódik, melyet ha komolyan vennénk, pezsgésbe jönne a magyar szellemi élet. Én az ilyen tíz mondattól a falnak megyek. Már attól is, hogy tíz! Mért tíz? mért nem hét vagy húsz, de jó, legyen tíz, de tíz micsoda? gondolat? Tíz gondolat bánt engemet. Ez is fordítva van. Ha pezseg a szellemi élet – és hát pezsegjen! ki akadályozza meg!? –, akkor onnét kiolvashatók gondolatok.

Egyébként van ilyen tíz gondolat, éppen tíz, tíz úgynevezett parancsolat, melyet ha komolyan vennénk, az tényleg pezsgésbe hozna mindent, de az európai hagyományoknak megfelelően csak félig-meddig szoktuk komolyan venni.

Viszont: nincsen magyar tízparancsolat.

Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de amikor azt hallom, hogy a Világtalálkozó egy új vérszerződés lehetősége, akkor én leginkább csak hümmögök. Ez a metaforikus beszéd egyszerre sok és kevés. Sok, mert nem hihetek egy új honalapításban, ennek a közös akaratnak kéne azért jelét is látni, de csak a metaforát látni. És kevés, mert ezekből a beszédekből semmi konkrétum nem látszik. 242Igaz, ha látszik, az még zavarbahozóbb. Miként kell értenem, hogy a magyarságtudatom tekintse példaként a görög városállamokat? (Minthogy mi is annyifelé vagyunk, Torontótól Szabadkáig.) Görögországra tényleg kellemes gondolni, süt a nap és ott ring kultúránk bölcsője. Ez megfelelne nekünk is. De hát a görögök nem nagyon foglalkoztak a görögségükkel, annyiban tekintették magukat görögnek, amennyiben csak a görögöt tekintették embernek, amúgy athéniak voltak vagy spártaiak. A városállamok története a marakodások története, a gyűlölködéseik története, a háborúké. Akkor most mit üzen nekünk ez a metafora? Támadjunk neki Torontónak, az ottani magyaroknak? Én ezt nem értem. Ez csak végiggondolatlanság, szép végiggondolatlanság. Azt értem, hogy a sokféle magyar gazdagságot jelent, hogy ők is mi vagyunk, ennek a nehezét is értem, a felelősségét is értem, azt is, hogy a nemzet közös vállalkozás, de ebből a vállalkozást érdemes hangsúlyozni, definiálni, azaz a csinálást. Csinálni, dolgozni – az nem lélektelen gyakorlatiasság, az nagyon is magasztos föladat.

Tenni a dolgunkat erőnk szerint – én ennyire vagyok hitelesítve. Vérszerződésre nem. (AIDS!)

Vagy: azt gondolom, aki ezt a mélymagyar-hígmagyar zagyvaságot összehordta, az hibbant. Németh László természetesen nem az. Ha lehet, ne tessék fölháborodni, a legkevésbé sem azért mondom. De Eötvös mint hígmagyar, ez nekem fáj, olyan hülyeség. Nyilván történelmileg lehet közelíteni, hogy ott, akkor, mik lehettek, voltak azok a kényszerek, vágyak és fájdalmak, amelyek beárnyékolták a gondolkodást.

És mik azok a kényszerek, vágyak és fájdalmak, amelyek ma árnyékolják be a gondolkodást? Mert állítom, árnyékos.

Szembe kéne nézni néhány dologgal. Merni szembenézni a ninccsel (még csak nem is nagy N-nel).

Például avval, hogy nincs népi irodalom, nem létezik, megszűnt, mert megszűntek a szociális föltételei, nincs parasztság, legföljebb mezőgazdasággal foglalkozók, a Sára filmjeiből emlékezetes pa243rasztarcok, egy életforma, sőt világnézés lenyomatai, nincsenek többé. (Folyamatos pusztulásban is élünk.)

Kik volnának ma a népi írók? Tessék neveket mondani. (Negyvenen alulit meg különösen nehéz volna.) Művek? Ma népi író az, aki jóban van egy népi íróval. Vagy még látta Illyés Gyulát. Nincsen. Én ebben semmi jót nem látok, csak tényt. Nincsenek népi írók, mozgalom még kevésbé, de van hagyomány. Mit mond ez a hagyomány? Milyen érzékenységeket tart ébren? Mik a veszteségeink, mi szegezhető szembe velük? Ezek értelmes kérdések, hasznunkra volnának.

Lehet gyűlölni a modernizmust, a konzumidiótákat, akik többé-kevésbé vagyunk. Lehet arról elmélkedni, hogy a világ a francia forradalommal lépett rossz útra. Lehet. De erre lépett. Védekezni is csak ezen az úton lehet, azaz a modernizmus egészével szemben nincs mit tenni, csupán a veszélyeivel szemben. Nincs, mert nem igaz az, hogy volna valami Magyar Szellemi Tőke, Vízió, Világelszánás, amely szembe helyezhető volna evvel a világállapottal. Ha nincs, akkor pedig veszélyes úgy tenni, mintha volna. (Egyébként – rövid tartalom – a francia forradalom nem azt akarta, ami mára lett, a szabadság-egyenlőség-testvériség együttes megvalósításával még adós az emberiség, a modern kor a szabadságot veszi komolyan, az egyenlőségről fecseg és lemond róla, a testvériségről pedig elfeledkezett.)

Gazdag ez a magyar kultúra, de üres is, ahogy Európa lett üres hirtelen; megtorpant. Tudni kell szembenézni a vákuumokkal, melyek közt élünk. És tudni, hogy az üresbe bármi beleszivároghat. Volna, mi óvatosságra intsen.

Egyszerre látszik most két rossz: a bezárkózás gesztusa és a buta, tájékozatlan ártatlanság a „nyugat ajándékaival” szemben. Provinciális gőg és megalázkodó gazsulálás. Kisebbségi érzés és nagyravágyás. A kis ország – nagy nemzet öncsalása.

Nem vagyunk nagy nemzet. Volt róla szó, Európa a magyarok által is az, ami. Per def. De ha a kézzelfoghatóságokat nézzük, az elenyészően kevés, hatásunk titkos, alig jelentünk valamit ebben a történetben. Például az irodalmunk semmit nem jelent. Arany János egy vonással nem változtatta meg az európai költészet nem magyar részét. Mondhatjuk, ez az ő bajuk, az, hogy nem tudják, ki Weöres Sándor – de nincs miért ezt harciasan mondanunk.

Ebben a kicsiségben én nem látok semmit rosszat (jót sem, ide születtem, ennek ez a következménye, kötöttség és kötődés), ám láthatóan nem kevesen ezt nem tudják összeegyeztetni az önmagukról, az országról, a magyarságról dédelgetett képükkel. Innét ered az állandó sértődöttség, izgatottság, szellemi ingerültség, és végső soron a bűnbakkeresés: nagyok volnánk mi, de nem hagyják, hol a török, hol az osztrák, hol a muszka, hol a belső ellenség.

Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak. Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás.

És végül szembe kéne nézni az új ninccsel, nincs elnyomás. Nehezen fogjuk föl, hogy szabadok vagyunk, hogy nincs kire mit kenni. Nehezen fogjuk föl, hogy ilyenek vagyunk. Nehezen akarjuk elismerni, hogy minden kritika önkritika is. Ilyen MDF-et, ilyen SzDSz-et, ilyen ezt meg azt tudtunk magunkból kiállítani. Magunkra maradtunk.

Magyarságunkról is mindig vesztésben gondolkodtunk, elnyomatásban. A paródia, a nevetségesség határáig ragaszkodunk a régi képhez, bujdosók volnánk és szegénylegények, akkor is, ha miniszteri szék simul alánk. És persze a gyakorló hatalom szidása sem automatikusan azonos a függetlenséggel. Megtartottuk az ellenségigényünket.

Hagyományos reflexeink a kisebbségben lévőké. De: magyar vagyok, ez Kolozsvárt értelmes, esetenként súlyos kijelentés, Mis245kolcon azonban nem az. Magyar vagyok, Miskolcon is ebből következik minden, de ehhez itt nem kell semmi, különösen nem író. Az író ahhoz az ezerféléhez kell, akik vagyunk – hol magyarok, hol nem.

Egy szó, mint száz: a legszebb magyar szó nem a magyar, hanem a fülolaj.

V. 30.Akkor most ezennel megnyitom, hogy mit, azt, mint rendesen, nem tudom, az majd menet közben fog kiderülni. Ha. Nem, mindig kiderül; kiderülni kiderül. Biztonsági megfontolások (is) vezérelnek, mindenképp meg szeretném ünnepelni J. születésnapját (szülinapját), munkával, azaz „hivatalosan”, viszont annyira bele vagyok gabalyodva az új regénybe, hogy nehéz számolnom magammal. Nem tudom, hogyan végződik a nap. Egy alárendelt szerző. Húszévesen azt gondoltam, mindenre lesz, mindenre marad erőm. De ez csak majdnem van így.

Mindennap kötelességszerűen J.-re gondolni – elsőre jó ötletnek látszik… Majd a szemérmességi hányadosra ügyelnem kell, nehogy fölbosszantsam.

VI. 4.Az őszinteségről akartam írni, de ezt most halasztom, megyek a regénybe. Menj regénybe! – ez olyan, akár egy káromkodás. Bizony.

VI. 10.Naponként kéne írni, ehelyett rémülten rá-rájövök: elfelejtettem. Rémületem a felejtés mechanizmusára vonatkozik: amikor újra eszünkbe jut az elfeledett, akkor mindez oly hihetetlennek, és lett legyen bármiről szó, oly szégyenletesnek tetszik (tűnik föl!). A felejtés a felejtés felejtése is. – Tegnap találkoztam egy volt diákoddal, a Merlinben, a Magyar Napló esten. (Többek közt Dés szaxofonozott, én meg végszavaztam neki.) J. a gyóntatóatyám, mondta, mint egy kitüntetést, de helyesen mosolygott. Aránytalansága mögött nem kevélység vagy katolikus nagyképűség volt, hanem büszke öröm.

VI. 11.Arra gondoltam ma reggel – nyilván jó okom volt erre –, hogy vajon mit csinálsz te, ha rossz kedved van. Helyesebbnek („méltónak és igazságosnak”) látszik áttenni harmadik személybe. Ha rosszkedve van. Ha dideregve, tehetségtelenül gubbaszt. Olykor, messziről nézve, látva (lényegében a száj csüggedten szigorú hajlásából), el tudtam képzelni, hogy rossz kedve van. De közelről nézve sose. Fáradtnak, nyúzottnak igen. Sőt, azért kedvetlennek is. De mindig van valami fénylés is. Nem elvetélt Nárciszként mondom, de az ő arca mindig tükör is. „Lehet, hogy én most így, talán alul, de magának, uram, erre tényleg semmi oka.” Szerintem ez a hit. Ez a biztatás. A biztatás, amely – látjuk az arcon – komolyan vehető.

VI. 13.Pofátlanul elbeszélni (erzählen). Nem egyszerű pofátlannak lenni.

„Ki beszél itt győzelemről? Túlélni – ez minden.” A hit mégiscsak győzelem. Nem az élet fölött, különösen nem ellenében, hanem az életben. Nem optimizmus, hanem öröm. „Örül, hogy él.” Bizalom. Nem szavatol semmit, nem az ember személyes győzelme, hanem a teremtett világé.

A hit ritka.

VI. 15.Tegnap láttam a tévében, amint a miniszterelnök beszédet tart a Gimnázium évzáróján. Próbálom ezt magamban értelmezgetni. Nem sokra jutok. Egyáltalán: az egyház és a politika viszonya. Egyház és hatalom. Az egyház a fasizmus alatt. A szocializmus alatt. Alatt. Vagy másképp: intézmény és szeretet. – Az egyház én is vagyok, tudom.

VI. 23.Klasszikus naplóbejegyzés Thomas Mann farvizén: Fáj a lábam. Kicsit meg is ijedtem. Hosszan tudnék róla beszélni. „Együtt élek a fájdalommal” – ebben a mondatban, végül is, mégis vajon nem az élek a legfontosabb? Lehet mondani, túlzás.

A hétvégén összeismerkedtem egy Arnold Stadler nevű fiatal férfival. Majdnem pap lett, mesélte. Finom, ironikus, sőt olykor egyszerűen vicces beszédmód és komolyság. Látszik, mindig meggondolja, amit mond. Ettől irigylésreméltóan gyerekesnek tetszik. Együtt reggeliztünk. Ehetetlenül száraz zsömlét kapott, a pincér hozott friss kenyeret, de már későn, ő addigra elrágcsálta a keményet. Köszönöm, már nem szükséges, mondta barátságosan. Bocsánat, kért bocsánatot a pincér. Semmi baj, mondta ő. – Régen nem éreztem ezt az egybeesést, hogy egy mondat éppen azt jelenti, amit mond. Tehát hogy semmi baj. Semmi baj, tényleg. Most. A reggeli alatt.

Jól el tudok beszélgetni a telefonrögzítőkkel. Tegezem őket, személyes viszonyt alakítok ki velük, mondanád meg asszonykádnak, és így tovább. Most beszéltem eggyel, amelyik megadta a gazdája mamájának a telefonszámát. Ilyen kéne nekem is.

Állítólag egyik gyermekem iskolájában az évzáró értekezleten egyik tanár így kiáltott föl: És az apa aláírt a Göncz-ügyben is! – Tunnák mit válaszolni, külvárosi futballista.

VI. 28.Szeretet, szeretet – mindenki erről papol, újságíró, politikus. Hányinger – jó, elismerem, túlzás. Változik a szókészlet. Engem az irritál, ha a húsvéti tévéhíradó úgy kezdődik: föltámadott! Madott. Ténylegesen káromkodhatnékom van tőle. Kicsoda madott, és mi köze hozzá?! Egy híradónak úgy kell kezdődnie, hogy lövik Belgrádot. Persze az is bosszant, hogy aki szemforgatva ezt mondja, be-mondja, az eddig a Nagy Októberit szopogatta. Ez sért.

Nézek magamba, s azt látom, hogy az nem sért, ha a pápáról nyeglén beszélnek (pl. Magyar Narancs, Eörsi). Ez az európai tradíció egy része, amely a pápában látja a szabadság legfőbb veszélyeztetőjét. Ebből a félelemből csúfolkodik. Mért olyan nagy baj ez? Mi a sértő ebben? Hogy nincs igaza?

Egy elvileg kisebb dolog tud sérteni, az, amikor fölényeskedve úgy beszélnek minderről, mint valami idejét múltról. Nem is olyan nagy a fejed, simogatnak nagylelkűen. Ez ingerel, a felvilágosult butaság.

VII. 1.Ma fél óra hosszat jó voltam, háromnegyed 12-től negyed 1-ig. Meg vagyok hatódva magamtól.

Gondolkodtam: inkább csak jóságos.

Még gondolkodtam: udvarias.

VII. 11.Azt olvasom, hogy a materialista erkölcs fogalmi ellentmondás, ezért aki erkölcsi megújulást akar, annak támogatni kell az egyházak törekvéseit. – Ez tényleg így volna? Búskomor tudok lenni ilyen mondatoktól. Mint a Pavlov kutyája, muszáj nekünk, katolikusoknak állandóan térítenünk? És ha már igen, mért nem magunkat? Olyan triviális.

VIII. 2.Micu (5) zokog, hogy Juditka azt állította, ő, Micu, az idősebb. Ez azért nagy baj, mert akkor ő hamarabb lesz felnőtt, és akkor hamarabb fog meghalni. – De hát, bogaram, lehet, hogy tényleg te vagy az öregebb. – Nem. Ebben a családban nem beszélünk így! Ebben a családban nem mondjuk, öregebb, fiatalabb! Akkor tessék hazamenni a Juditkának, majd ott lehet fiatalabb!

Mint egy megválaszolatlan levélre, kedd este ki nem tett kukára, elhajított almacsutkára, mint egy nagy sötét fellegre, amely árnyékot vet a szívemre – így gondolok X-re, akit talán te is ismersz. És kérem az Eget, nehogy véletlen összetalálkozzam vele, az rettentő volna, még az is lehet, hogy megölelne… Sok. Évtizedek óta nem éreztem ezt a fajta zavart. A világ mint veszedelem, mint kín és kínosság. Mint árulás.

VIII. 20.Olyan magabiztos műfaj a tévében a mise, nem szeretem. És mennyi hisztéria volt körülötte.

De nem erről; hanem eszembe jut, hogy egyszer harmadikban elkísértél minket osztálykirándulásra, és betértünk egy barokk templomba, és én nagy plebejus indulattal kikeltem a sok arany ellen. Már nem emlékszem, mit mondtál, csak megint az arcra, a 250bujkáló mosolyra, amely sosem kinevetés, hanem a megértés öröme, megértettem, uram, hogy milyen szamárságot beszél, és hogy mi ennek a szamárságnak az igazsága. Azaz hogy ez talán bonyolultabb. Erről az arcról szakadatlan ez olvasható le, ez tanulható meg: mindez talán bonyolultabb. Ami azt is jelenti: mindez talán egyszerűbb. Szigorúság, amely külön nem félelmetes.

VIII. 23.Tévéműsor a piaristákról. Jó gondolnom volt iskolámra. Milyen sokféle tapasztalatra tehettem szert. Ez szép lassan derül ki. Szabadság, igazságosság, teljesítmény, és főként a tanulás… Nem cinkosság és nem sértettség vezérelte a nevelést, minket nem az ún. szocialista társadalom ellen neveltek. Persze nem is érte. Függetlenül – az túlzás volna. Volt az iskolának sziget jellege, van, aki ezt megszenvedte, védtelenül került ki.

Dátum nélkül. Régen beszélgettünk már. Naplóőszinteség, kint is lenni, bent is lenni, nem feszítem a húrt. Sokat köszönhetek neki. Az első idegen, aki látta az írásaimat. Vigyorogva azt mondanám, ő is tehet róla, hogy ilyen vagyok. Milyen.

Meglepett, hogy ő sem mindenható. Hogy ő se oldotta meg ezt az új világhelyzetet. Nem változtatta meg a tért. Nem terjesztette ki az egész országra a szeretetet, nem tett csodákat, és így tovább. Bocsánat. Bár az nem igaz, hogy ne tudnám, mit beszélek. A régebbi gyerekeim egy ideig azt hitték, hogy ő bohóc, mert egyszer labdákat dobált. Majd valamit ezeknek az újaknak is kell mutatnunk. Vagy mesélnünk.

X. 5.Voltam, több év óta először, megint bibliamagyarázaton. Az a nyugodt, példás babrálás a mondatokkal. A türelem, amely abból a reményből fakad, hogy az ilyesmi eredményre vezet. Rózsát terem. Hogy van olyan szöveg, amelyben minden ott van… És hogy a minden meg is található.

Ami megtalálható, az a minden.

Keresni.

Ki volna az, ki volna az az ütődött, aki szavakban a gyűlölet mellé állna? Szavakban mindannyian a szeretetet hirdetjük. Ki volna az, ki volna az az ütődött, aki a háború mellé állna? Aki a gyilkolás mellé állna? A halál mellé? Szavakban mindannyian a békét hirdetjük. Még sincs béke, mégsem a szeretet regnál.

Könnyű azt szeretni, aki szeretetre méltó. Könnyű avval egyetértésre jutni, aki nem áll utunkba, akinek érdekei megegyeznek a miéinkkel. De a világ nagy, és mindenféle emberek vannak benne. Magyarország ugyan nem nagy, de azért ember van benne bőven. Ilyen, olyan. Ki ezt akarja, ki amazt. Ez a bonyolult, ez a más, hogy mindenki más. Szeresd felebarátod, mint tenmagad! – így szól az Írás. De ez itt, így túl nagy volna, ez nem mozgalmi föladat, ezt fölfogni olykor egy egész élet kevés. Ki volnék én, hogy ilyesmit csak úgy ajánlgassak …? Komolytalan volna.

A Ne gyűlölködj! sokkal kevesebb a szeretet parancsánál, megfoghatóbb, gyakorlatiasabb. Maradj nyugodt, ne hörögj, próbáld megérteni a másik szempontjait, tehát hogy vannak szempontjai, meglátni a korlátait és meglátni a magad korlátait. Próbáld megőrizni az ép eszedet, miközben tudnod kell, hogy ésszel nem megoldható a világ, de ész nélkül bizonyosan elveszik. Dönteni kell, hogy a gyűlölet fennhatósága alá akarunk-e tartozni vagy sem. A viszont-gyűlölet is gyűlölet. Az ún. jogos gyűlölet is gyűlölet. (A harag nem gyűlölet, viszont rossz tanácsadó.)

A gyűlölethez sok út vezet, a legrövidebb talán a megalázottságon át. Akit megaláztak, az tehetetlenségében sokszor csak a gyűlöletben talál menekvést, csak a gyűlöletben talál nagy megbántottságára írt, ott talál megnyugvást. Egy ideig. Gyűlölet gyűlöletet szül, megaláztatás megaláztatást, sosincs vége. Megaláztatásban, megalázottságban nagy tartalékai vannak ennek az országnak.

Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre. A Légy szabad! felszólításnak ebben áll a nagysága, ebben az esélyben, ebben a súlyban. Szabadnak lenni az nem szabadságon lenni, az nem valami könnyű felhőtlenség, szabadnak lenni nehéz. Nehéz és jó.

Az ember szabadnak születik.

A szegénységről próbálok beszélni. Azt gondolom, aki valóban szegény, aki a szegénységen belül van, az nem beszél róla. A szegénységnek a csönd a párja, nem a beszéd.

A művészetnek is a csönd a párja, nem a beszéd. A szó, a kimondás a hallgatással van párban; nem az értelmezéssel.

A szegénység nem cél, nem valami, ami felé törekedni lehet. (Ami nem azt jelenti, hogy semmi felé sem lehet törekedni, vagy hogy ne lenne valami, ami felé törekedni kéne.) A szegénységet nem lehet akarni, fordítva: a szegénység elérhet minket.

Aki szelíd, az nem mondja, hogy ő szelíd. Aki csöndes, az hallgat. Aki nem ragaszkodik a tárgyakhoz, az nem mondja, hogy ő nem ragaszkodik a tárgyakhoz, csak aki ragaszkodik hozzájuk, az állítja, hogy nem ragaszkodik. Részint ekképp biztatja magát, részint ekképp csalja magát és másokat.

Mindenütt a farizeusságba botlunk. (Legelőször persze a tükörben…) A farizeusság, a jóság hiúsága, nagy kísértés. Ez nem valami pimf dolog, nem magától értődő ostobaság. A farizeus nem gazember, nem hitvány figura, ellenkezőleg. A farizeus tiszteletre méltó személy. Azért valaki, mert tiszteletnek örvend, mert felruháztuk a tiszteletünkkel. Ő az állam támasza. Őt állítjuk példaképül. Hisz ő az, aki megtartja a törvényeket, benne aztán igazán meg lehet bízni. Nem érdemtelenül ül az első sorokban. Mi ültetjük oda, nem a nagyravágyása. A farizeus derék ember. Kicsit jobban tisztában van evvel a derékséggel, mint az rokonszenves, de ő az, akivel soha nincsen semmi baj. Ideális állampolgár, a hatalom él-hal az ilyenért, lehet rá számítani, lehet rá építeni. 254A farizeus szorgalmasan dolgozik, eltartja a családját, befizeti az adót, és az útviszonyoknak megfelelően vezeti ólommentes üzemeltetésű autóját.

Lényegében minden rendben van vele. Nem okvetlenül konzervatív, lehet liberális is. A farizeus (főleg persze önmaga számára) kikezdhetetlen – kizárólag (csupán) Jézus szempontjainak nem felel meg. Nincs egyedül.

A farizeus nem szegény.

Krisztus szegény.

Lassabban. Kétféle szegénységről beszélünk, és ezek ugyan nem függetlenek egymástól, de az összefüggés szövevényes.

Aki szegény, abba belerúgnak, de nem mindig mernek (merünk – hisz mi rúgunk egymásba). Ez a fajta szegénység nem azonos a „létminimum alatti” létezéssel, fontosabb a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kilátástalanság. Amikor mi 51-ben ki lettünk telepítve, akkor nagyon rossz körülmények közé kerültünk, de nem voltunk szegények – mert például erkölcsi fölényben voltunk, elhalmoztak a részvét jeleivel, és volt valami kollektív, családi tapasztalatunk is a pénz birtoklásáról, illetve nem birtoklásáról –, mi szegénységben éltünk. A mi szegénységünk akkor olyan volt, akár egy rongyos ruha, tudni lehetett, hogy majd levetjük, kicseréljük (nem díszmagyarra, hanem zakóra, farmerra). Az igazi szegénység belénk van égve, bele van épülve a sejtekbe.

Ez az a szegénység, amelyhez a testvériség egyetemlegesen elfelejtett, figyelmen kívül hagyott érzése kéne kössön. És volna az a szegénység, melyet a fölös dolgok, ügyek elengedésével, levetésével érünk el, érődik el (listájuk természetesen nem meghatározható, mert például személyre szabott), a sokat emlegetett lelki szegénység, lelki magatartás, út, lehetőség, kitárulkozás, újjászületés.

D. szerzetesnőként hittant tanítani valamelyik vidéki plébániára került, ahonnét a szerzetesrendek feloszlatásakor kiebrudalták. „Behívattak az aszódi rendőrségre, hogy menjek a… a csudába. És hogy ezt jóból mondják, mielőtt még összeszednének mindannyiunkat. És akkor a plébánosommal fölmentünk Pestre, hogy megtudjunk valamit. Küldözgettek egyik helyről a másikra, míg végül már nem volt sehová se menni. Sehová. Senki. Ültem a vonaton, a kijelölt kényszerlakhely felé utazva… a festői Visegrád, erre is gondoltam, hogy Visegrád akkor is festői, ha az igazságtalanság regnál… ültem a vonaton, és minden porcikámmal átéltem az egyedüllétet, a semmit, hogy tényleg nincs semmi, nincsen senki a földön, aki a segítségemre lenne. Hanem hogy csak az Isten. Ez a két nagy érzés együtt. Rémület és bizalom.” Ez a szegénység, ez az üresség, ez a kifosztottság – mint radikális és konstruktív lelki állapot. A Visegrád felé tartó vonaton ismeretlen, új tapasztalattal leszünk gazdagabbak, valami nem személyesre, valami általánosra látunk rá, amire amúgy nem. „Úgy éreztem, mintha én lettem volna mindenki.” A szegénység az a kiszolgáltatottság, melyben fölismerhetjük, hogy mégsem vagyunk egyedül. Elhagyatottság, mely önmagát számolja föl. Ez a szegénység gazdagsága. – Stílben maradva: látjuk, ennek ára van. De hát minek nincs…

Gazdag világban élünk. Csak bele kell nézni a kukákba, hogy mi mindent dobunk ki. Az eldobható ez meg az korában élünk, egyedül az újnak van értéke, újra meg újra, alig emlékezhetünk már cipészekre, akik foltoznának, talpalnának vagy nagymamákra, akik kifordítanák az elfeslett ingnyakat – eldobhatóságok vannak és kicserélhetőségek. Pedig például az életünket állandóan foltozgatni kell, és nincs hova (árbeszámítással?) becserélni. Gazdag világban élünk, és soha ennyien nem haltak éhen.

Európa, az európaiság, gazdagságban, a sok jegyében létezik. Az európai telt térben él. Ha nem akar, akkor is talál valamit, mindig lát valamit (beleütközik). Az európai permanens történésre van ítélve, itt szakadatlan történik valami.

A szegénység korszerűtlen. És aktuális. Szégyen. Probléma. Civilizációnk eltekint tőle; nagy pénzeket beleölve nyugtatja a lelkiis256meretét. A kormányzóné levest oszt. Pedig mint minden alap(lét)dilemma: ez sem megoldható, ez sem megoldásra vár.

(Nagyhéten többször is betértem ugyanabba a barokk templomba, és akár diákkoromban, heves plebejus hőbörgés fogott el a sok arany láttán… A hitünk rossz gazdagsága, a magabiztossága – mintha be lennénk fizetve az örök életre, részletfizetési engedménnyel. Szeretetadminisztráció. És megint zavar az egyház konkrét gazdagsága, nem értem… Megint: intézmény és szeretet, a főpap mint párttitkár…)

A művészet, azt hiszem, egyszerűségre tör. Ezt sem lehet akarni. Az egyszerűség nem okvetlenül kevés. Megkockáztatom, az az egyszerű, ami magától értődő. Ez a legnehezebb: olyan „tárgyat” létrehozni, amely, úgymond, jótáll magáért, s nem kérdezik meg tőle: mért vagy? Inkább ő kérdi ugyanezt: mért vagy?

És mi a helyzet az Istentől kapott értékeinkkel, a tehetség gazdagságával? A példabeszéd nem azt mondja, hogy hajigáljuk el a talentumainkat. A szegénység nem csupán lemondás, negálás. Mégis a tehetséget is el kell valahogy(!) veszíteni. A tehetség elvesztése nem a tehetségtelenség térnyerése. A tehetség látványos jelenléte szűkíti a tehetségesség érvényességét, rendszerint a „tulajdonosra” szűkíti, az „én”-re – az „egész” hátrányára.

A szegénység mint némaság, mint artikulálatlanság. A képesség hiánya mint érték. Gondoljunk a dadogásra, a töredékre mint nagyon is érvényes, forró és heves formákra.

A szó folyton visszalépne a szó-előttibe, hiszen pontosan érzi saját rossz hatalmát, heisenbergizmusát, azt, hogy a megnevezés megváltoztat. Az artikulált világ az artikulálatlanról akarna szólni, az elemiről. A létezés vadságáról hoz hírt a szegénység.

Miközben az emberi létezéshez elválaszthatatlanul hozzátartozik a szó.

Az van-e csupán, ami a nyelv által van, vagy van más is? Szívesen tekintjük a nyelv határait a világ határainak. A dadogás, a töredék, a szegénység ezt opponálja.

A szegénység végső soron nem szociológiai tény (ahogy Auschwitz sem a zsidókról vagy a németekről szól), az emberről mond valamit, az emberi létezés természetéről.

A szegénység nem gondolati építmény, nem lebegő eszme – nehéz, mint a só. A szegénység zavaró is, és félelmetes is. Fölül, alul – azért a víz az úr. És veszélyes is. A szegénység megaláz, összetör. A szegénység agresszív. Nemcsak az a bizonyos tű foka szűk, az az ösvény is keskeny, amelyen a szegény jár. Minden valamirevaló ösvény keskeny. Szűk a kapu és keskeny az út.

A szegénység, akár a szeretet: újra meg újra megértjük.

A rész gazdag, az egész szegény.

Nem igazán hiszek a szótértésben, csak teszem a dolgom. „Gajdolok és kombinálok.” Nem akarom óva inteni Angliát, és elmagyarázni a kormánynak, mért lesz a belügyminiszter a temetésen, ha a belügyminiszter elmegy a temetésre; hogy a magánember az ugyanaz, mint volt az írói munkásság része, és látjuk, mi lett belőle; hogy nem lehet egyszerre gazsulálni Horthynak és a Habsburgoknak; hogy nem lehet Szárszóról Kenderesre menni, mert ettől a népi írók forogni kezdenek a sírjukban (és az így nyert villamosenergia sehol nem hasznosítható); hogy tévedés azt hinni, a temetésen való részvétel–nemrészvétel az konzervatív–liberális vita volna (a Horthy-rezsim „parvenü és hibrid arisztokratizmusa” opponálható alulról, felülről, kinek hogy tetszik, lásd népi írók, ill. legitimista, katolikus főurak); hogy tehát nem kéne ennyi tétet (és befutót) ide tenni, a kormányzópártoknak nem kéne tartaniok attól, hogy most lopják el tőlük (részint a nyikhaj liberálisok, részint Csurkáék) az áldott múltat, hagyományt, magyarságot, vagyis hogy szabadok, szabadon dönthetnének, okosan, értelmesen, politikusan; nem, fölösleges erről beszélni, hisz van köztük érettségizett ember elég, ha tehát nem tudják, akkor nem akarják tudni, és nyilván megvannak a szempontjaik (mégha én nem akceptálom is azokat).

Úgyis az lesz, ami lesz.

De nem tudom, mi lesz. Nem tudom eldönteni, hogy ez az 259egész szárszózás meg horthyzás csupán üresség-e, öregedő férfiak veszélytelen nosztalgiázása a fiatalságuk és a hatalom iránt (vagy barátságosabban: fájdalom és tehetetlenség a világ változása meg a sok pusztulás láttán), szóra sem érdemes, egy hét múltán már nincs, aki emlékezzék minderre (és egyébként is, ha a kormányt jobbról anyázzák, az nyugtató hatású, hisz ha Antall hazaáruló, akkor más, most kinevezett hazaárulók esélye is jobb), vagy pedig ez ennél súlyosabb, vészesebb, csúszunk bele a világgal együtt a nacionalizmusba, a régi konfliktusokba, a gyűlölködésekbe, Szarajevóba. Nem tudom.

Ezért aztán nincs kedvem kiröhögni se ezt a sok…, ezt a sok honfitársamat, pedig ez valamelyest munkaköri kötelességem volna. Nem gyűjtöm tehát össze a hülyeség, a botorság, a hóvízeszűség szinonimáit (illetve összegyűjtöttem, de nem adom közre), mondván íróként én így tudom segíteni a kormányzati munkát és szolgálni e kicsiny, ám fasza nemzet jövőjét.

És nem tréfálkozom a miniszterelnöki történelemórán sem, hanem idemásolok egy másik felfogást, ha tetszik, ez egy másik történelemóra. Persze nem az enyém (én csak rút szibarita váz), hanem a Bibóé. Ha az embernek elege lesz az országából, s nem leli honját e hazában, akkor elő kell venni Bibót. Ezt tettem.

Talán nem értelmezem félre, ha úgy foglalok össze egy közkeletű vélekedést, hogy mit kell itt sápítozni, Horthy Miklóssal nincs különösebb „baj”, tisztességes magyar úr, aki roppant nehéz körülmények közt kormányozta az ország hajóját, bár azt is meg kell mondani, a tények makacs dolgok, hogy a tengelyhatalmak oldalán. A kiugrás nem sikerült, a magyar nem ért a fondorlathoz, ha sikerült volna, a megítélés is pozitívabb lett volna. Szóval, hogy ami történt, abban volt sok rossz is, sőt tragikus, de mi mást lehetett volna tenni? Kezünk, lábunk meg volt kötve. Még mindig jobb, mint a környék fasiszta bábkormányai. Szóval nehéz idők voltak, de ez nem ok a szégyenkezésre. A temetés pedig kegyeleti aktus, nem politikai, hacsak egyesek, külföldön, belföldön, nem teszik azzá, ki tudja, milyen sanda szándékokból.

Mindebben van mindenféle igazság. De, szerintem, főként, mint rendesen, sértődött védekezés van benne. És még azt sem mondom, hogy nem érthető, ha negyven év hazugságai után az 260ember kissé visszafogalmaz. Hallgassuk meg, hogy meséli el Bibó ugyanezt a történetet, ugyanezeket a tényeket, mit mond felelősségről, hazáról, múlthoz való viszonyról.

A magyar demokrácia mérlegében találjuk az alábbiakat: „Az 1919 szeptemberében nyeregbe jutott magyar ellenforradalmi rezsim különös politikai konstrukció volt, mely, ha lehet, még mélyebben és alapvetőbben hazugságra volt alapozva, mint az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés. Az egész Horthy-rezsim létalapja az a tény volt, hogy hajlandó volt arra, amire sem a magyar népköztársaság, sem a Magyar Tanácsköztársaság nem volt hajlandó: a trianoni békeszerződés aláírására. A rezsim vezetői nagyon is jól tudták, hogy elismertetésüknek ez az ára. Hogy azonban ezt elpalástolják a mélyen megrázkódtatott magyar közvélemény előtt, a felelősséget a népköztársaságra és a Tanácsköztársaságra tolták, a békeszerződés aláírását és kifelé való elismerését pedig nemzeti gyásznak, a nemzeti tiltakozásnak és a bele nem nyugvásnak olyan mértéktelen és terméketlen felkeltésével egyenlítették ki, mely kitűnően alkalmas volt arra, hogy reá azután nemcsak nemzeti, hanem politikai és szociális síkon is egy mindenestől megmerevedett és múltba néző kormányzati rendszert lehessen felállítani.”

Legszívesebben mindent lemásolnék, de nézzük a történet végét: „1942-ben Kállay Miklós kormánya ismét megpróbálta Magyarország ügyét distanciálni Németország háborújától, azonban már nem feudális és európai erőkre, hanem merőben feudális erőkre támaszkodott ((hi-hi, a nagypapámra)), amivel elérte azt, hogy a szociális forradalom ügyének a fasizmus általi rosszhiszemű kisajátítása, ami Teleki kormányzása alatt bizonyos fokig megtorpant, újból lehetségessé vált. Így történt azután, hogy 1944. március 19-én, amikor a németek a nyílt erőszak útjára léptek, a baloldali és jobboldali szociális forradalomtól egyaránt görcsösen félő Horthynak és a Kállay-kormánynak nem volt bátorsága ahhoz, hogy a hivatalos ország ellenállását meghirdessék (…), így az ellenállás az egyedül maradt, izolált hazafiak ügye maradt. A németek előtti lefekvéssel szétfoszlott Horthy tekintélye, akit az utolsó időben már kezdtek számba venni a nemzeti ellenállás politikai tényezőjeként. Az ő behódolásával demoralizálódott a magyar hadsereg, mely szórványos és vitéz szembeállás után azt a parancsot kapta, hogy engedjen a németeknek, és 261csináljon úgy, mintha a megszállás nem volna megszállás. Ugyanakkor Horthy szentesítésével kormányra jutott a fasiszta jobboldal kevésbé forradalmár szárnya, mely az elsikkasztott és becsapott szociális forradalom helyett eltűrte a zsidók borzalmas deportálását.”

Azután következett a kiugrás, amely „technikailag és diplomáciailag siralmasan volt előkészítve”, „az egy délután alatti összeomlás maradéktalan és teljes volt”. És a legvége: „Magyarország nemcsak a csatlós államok szégyenét és a háborúvesztés nyomorúságát érte meg, hanem ezenfelül történelme legdöntőbb pillanatában nincs sem parlamentje, sem államfője, sem kormánya, sem közigazgatása, de még csak egy zászlaja sem, amelyre katonái felesküdhetnének.

Ebben a süket csöndben, ebben a szívszorongató ürességben született meg a magyar demokrácia.” (Nem élt soká.)

A felelősségről esik szó A békeszerződés és a magyar demokrácia írásban is. „A két bécsi döntés hatálytalanságát elvi okokból ugyan leszögezték a szövetségesek, ez azonban 1944. március 22-ig a legkisebb mértékben sem jelentette a trianoni status quo helyreállítását, hanem csak új tárgyalások és új jogi alap szükségességét. A konkrét lehetőségek a két bécsi döntés által leszögezett területi státust legalábbis komolyan megközelítették. Ezek a lehetőségek nagyobb részben 1944. március 19–22. között, Horthy személyes helytállásának és ítélőképességének csődjével, maradék részükben pedig 1944. október 15-én, az előzmények által demoralizált magyar hadseregnek a csődjével zárultak be végleg. (…) Most nem csak egy rendszernek és politikájának a hosszú lejáratú felelősségéről van szó, hanem ezenfelül néhány sűrített pillanatban a helytállni nem tudás felelősségéről is. Kéznél van ehhez néhány nagyon egyszerű összehasonlítás – az olasz és a román példa –, amelyek egészen pontosan megmutatják, hogyan lehet és kell egy államfőnek és hadseregének helytállnia, olyan szituációkban, amelyekben Horthy Miklós és hadserege szégyenletesen csődöt mondottak. S ha erre azt feleli valaki, hogy a magyar politikai karakter nem képes hasonló rafinériával előkészíteni egy ilyen egyik percről a másikra való teljes átfordulást, akkor még mindig ott van az 1944. március 19-i helyzet, mely nem kívánt volna sem rafinériát, sem színlelést, sem hátbatámadást, hanem egyszerűen »csak« önérzetet és bátorságot.

Horthynak és kormányzásának a békeszerződés alakulásáért való elsőrendű felelőssége ma már úgyszólván történeti érvénnyel leszögezhető.”

Mintegy ismétlésül hallgassuk meg mit ír Bibó Borbándi Gyulának A magyar népi mozgalom című könyve kapcsán. A szövegből azt is látjuk, hogy bizonyos védekező reflexek természetesek ugyan, érthetők, de ha hamisak, túlzók, akkor azt kell mondani, hogy hamisak, túlzók. (Megjegyzem, Borbándi messzemenően figyelembe vette a magyar kiadásban Bibó észrevételeit.)

„A könyv végig nagyon erősen hangsúlyozza, helyesen, de némileg túlzásba vive azt, hogy a Horthy-rendszer nem volt azonos a fasizmussal. Ha a politikai disztinkciókra fektetünk súlyt, akkor ezt a különbségtételt meg kell tenni; a pontos definíció talán az volna, hogy a Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülső konszolidációs időkben pedig konzervatív rendőrállam. Ez a megkülönböztetés valóban fontos, és voltak ennek a konzervatív rendőrállamnak olyan pillanatai, Teleki és Kállay alatt, amikor úgy látszott, hogy neki tud indulni egy Németországtól elegendően eltávolodó külpolitikának. Ez a kísérlet azonban végül elhatározottság hiánya miatt nem sikerült. A könyv, talán védekezni akarván az ellen a vád ellen, hogy Magyarország végig és jellegzetesen fasiszta ország volt, az ellenkező végletbe téved, és a Horthy-rendszert időnként az alkotmányos, törvényes, sőt demokrata jelzőkkel is illeti, ami túlzás. Főleg túlzás ebben a könyvben, amelyik a népi mozgalomról szól, melynek egész fennállása alatt a legkisebb jó szava és jó véleménye a Horthy-rendszerről nem volt – és joggal.”

Befejezésül még idemásolok egy passzust A magyar demokrácia mérlegéből, kevésbé az áthallások végett, inkább a nehéz örökséget mutatandó. „A magyar demokrácia jelenlegi állapotában a legsúlyosabb tételnek, melyet a fizikai pusztulás és az erkölcsi elnyomorodás előtt kell megemlítenünk, az ország többségében mutatkozó fáradtságot és passzivitást kell tekinteni. Magyarország 1867, vagyis a hamis politikai kompromisszumot jelentő osztrák–magyar kiegyezés óta van mind fokozottabb mértékben hozzászoktatva ahhoz, hogy a politika egy teljességgel áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen, rosszhiszemű játék, melyet néhány kevés számú és erkölcsileg teljességgel alant álló ember csinál a maga számára. Különösen kiéleződött ez a közhangulat 1919 óta, 263amikor a Horthy-rezsim az Osztrák-Magyar Monarchia addig érvényes hazugságai helyébe a történeti Magyarország helyreállításának és a mániákus antibolsevizmusnak a hazugságait helyezte, amikor is a kereszténység és a nemzeti eszme lettek azok a bunkók, melyeknek a révén a valósággal való bármiféle szembenézés a legteljesebb politikai és közéleti kiközösítést hozta maga után.”

Úgy. Ezt olvastam most Neked, drága Hazám. Hogy kicsoda Horthy Miklós, azt persze ilyen könnyen nem tudhatjuk meg. Temessük el, nyugodjék békében, felejtsük el és emlékezzünk mindenre. És akkor lassan majd kiderül, kik vagyunk mi; ki ez, ki az.

Másképp gondolunk arra, aki meghalt. Halálában mindenki megnő? Nem ezt akarom mondani. A legemberibb pillanat a halál. Valaki, bárki, akárki épp halálában leginkább testvérünk.

Antall József csak mint politikus létezett számomra, olyan politikus, akivel, elismerve az elismerendőket, nem rokonszenveztem, azt hittem tehát, hogy akkor most vége. (A politikusokhoz való viszonyunk durva.) És most mégis azt állapítom meg, hogy nincsen vége. Meglehet, amit itt mondok „politikailag” rosszul értelmezhető, de fütyülök rá, illetve épp azt érzem, hogy Antall alakja (számomra) kibújt ama pillanatban a közvetlen politikai, miből is? térből? megítélésből? Nézve az újságokban az életutat mutató fényképeket róla, azt az agyonzsolozsmázott nyugodt erőt látom, mely többnyire a nyugtalan, hisztérikus erőtlenség mindennapi álorcájában létezett, egy államférfit látok, országom halott vezetőjét.

Valami váratlan jelképest pillantok meg benne, valamiképpen azt az esélyt, amelynek elmulasztásán kesereg lényegében az egész világ. Azt a történelmi esélyt, hogy egy új országot építsünk, szabadon, okosan, együttesen. Van ebben, részemről, logikátlanság, hisz Antall József nagyon is része, részese volt ennek a kollektív tehetetlenségnek, ugyanilyen erővel akár ennek is, a csődnek, a katzenjammernek is lehetne szimbóluma.

Életében öregnek érzékeltem. Most a képeken nem így látom, inkább tettrekészséget mutat, elszántságot, bizodalmat az értelmes cselekvésben. A nemzet gyászol, olvastam az újságokban, s úgy találtam, igazat mondanak. Ennek az embernek a halálában láthattam rá a nemzetre.

Ilyesmikről tűnődtem a halála napján. Volt bennem valami furcsa, fontoskodó érzés, utoljára akkor éreztem ilyent, amikor Orbán Viktor hazaküldte a szovjeteket 89. június 16-án. Hogy ez 265történelmi pillanat, ilyesféle fújdogált bennem. Ebben a kissé nem várt megrendültségben (és apámmal beszélgetvén) fölmerült bennem, jelkép a jelképből, mi volna, ha tennénk egy gesztust (kinek is?), és fölfüggesztenénk ezt a tévés-rádiós-bojkottot, a békülés szelleme, egység és nyugalom és így tovább.

Szép és értelmetlen ötlet volt ez. Még szerencse, hogy van a tévében A hét, az emlékeztet, hogy hol is élünk, hogy miért is történt és van ez az egész. 13-án, még ki sem hűlt a halott teteme, megtartották tényleg gyalázatos és piti gyűlölet-félórájukat, voltunk ott minden, elitisták, maroknyik, bolsevikok, a múlt rendszer kedvezményezettjei. Ez mint pártatlan tájékoztatás. Hagyjuk.

Másképp gondolunk arra, aki meghalt. Halálában mindenki megnő? Nem ezt akarom mondani. A legemberibb pillanat a halál. Valaki, bárki, akárki épp halálában leginkább testvérünk. Elnyugodott, ugye, mondta-kérdezte a kicsi fiam. El. Akkor aludjon békében, jól mondom? Jól.

Az írás, egy írás soha nem hivatkozhatik arra, hogy ő igaz, hogy a benne foglaltak megtörténtek, ezt ugyan mondhatja magáról, de ezen nem múlhat semmi, az írásnak önmagának kell megteremtenie (és nem kijelentenie) a saját igazságát, s akkor az rögvest olyan lesz, mintha valóságosan megtörtént volna (legföljebb a valóság határozódik meg kicsit másképp – de hát az irodalom folyton valami ilyesmit tesz, újrarakja a világot).

Mindezt előre kell bocsátanom, amikor beszámolok a karácsonyi írás csődjéről, mely beszámoló a fentiek miatt maga is csőd, hiszen csak akkor működik, ha elhisszük, hogy ez tényleg így történt. Ezt nem kérhetem egyetlen olvasótól sem, nincs módomban.

Van, a többi közt, egy olyan hat-hét éves forma fiam, aljasul arra gondoltam, hogy megbeszéltetem, s abból majd kipörög egy karácsonyi írás. Hát nem és nem pörgött. Az egészben az volt a jó, hogy ült az ölemben, hevesen gesztikulált és magyarázott, én, marha, félkézzel jegyzeteltem, s gyönyörű, fontoskodó pofákat vágott, mintha egyszerre parodizálná az apját és apai nagyapját.

Tényleg segíteni akart. Ugye, olyan történet kell, amiből kiderül, hogy te milyen jó vagy. Hümmögtem. Valahogy odakeveredtünk, hogy ő még az anyja hasában volt, amikor egyszer fölgyulladt a karácsonyfánk. Azt a meleget ő még bent is érezte. Vajon? Ezt nem értette, a vajont, mindenesetre megjegyezte, hogy amikor azután kiszületett, akkor volt egy – PÚPJA.

Fölsikoltottam. Nem volt púpod. Nyugodj meg, papa, csak egy kicsi sárga púp. Nem, semmi kicsi sárga, sivítottam. De hát tényleg ne izgulj, nem narancssárga volt, hanem citromsárga. És azután befejlődött a csontom. Kicsit később megkérdeztem: és milyen a púp, jó, rossz? A púp, Péter, az mindig rossz. Például az óvodában könnyen azt mondhatták volna, hogy sárga dombos meg ilyesmi.

Hogy a cikkel nem jutottunk ötről-hatra, hudinist játszottunk. 267Ez abból áll, hogy én körbeabroncsozom őt, erősen vasmarokkal, majd részletezve megállapítjuk, hogy semmi esélye sincs a szabadulásra. Semmi. Azaz akár föl is adhatná. De én nem adom föl, kurjantja, ahogy az idők során megtanulta, és elkezd fészkelődni, mocorogni, s így azután, a vasmarok didaktikus ernyesztését követően, diadalmasan kiszabadul. Ez is jó volt. Ő meg nemesedett erkölcsökben és akaraterőben.

És mondd, Micukám, mért mesélted nekem ezt a púpot?

Hát mert igaz, vigyorog. Mindig azt akarsz, nem, igaz történetet? Itt van, neked adom – mert az idők során ezt is megtanulták, hogy mindent nekem adnak.

Drága Kollégák, mondjuk Ágh Pistától Páskándi Gézáig, Csoóri Sándortól Makovecz Imréig, Szokolay Sándorig!

Ez így tényleg nem mehet tovább. Ami van, az semelyikünknek nem áll az érdekében. És nincsen is „tovább”. Másfelől viszont elég nehéz ellépni mostani helyzetünkből; én például, őszintén szólva, nem tudok fölajánlani semmit (elismerve, hogy így kissé olyan vagyok, mint a viccben: volna egy kompromisszumos javaslatom…). De hát éppen ez volna a probléma. Mégis föl kéne venni a párbeszéd (amúgy is vékonyka) elejtett fonalát. De legalábbis a beszélgetését. Miről? Ez bizony nem egyszerű kérdés.

Az elmúlt hetekben éppen az derült ki, hogy nehéz megállapodni valami közös minimumban. Pomogáts azt írja, hogy ő főként azért nem ért egyet a rádiós bojkottal, mert szakítópróbának tette ki az írói szolidaritást. Ebben van igazság. De hát ki gondolta volna, hogy ez szakítópróba lesz? Én nem. Nem gondoltam, hogy ebben az ügyben két oldal lesz, két oldal lehetséges.

Én azt hittem… hát először is azt hittem, hogy Antall József hazajőve úgy kirúgja ezeket az alakokat, hogy a lábuk nem éri a földet (ez nem volt egészen naivitás, hisz akkor már közismerten MDF-szimpatizáns újságírók is az új vezetés ellen fordultak), és azután pedig azt hittem, hogy, például, ha valaki Mozartot letiltja az aradi vértanúk ünnepén, mondván, az osztrák, azt, egyszerűen lelki higiéniás okokból, együtt nevetjük ki. A hülyeség, ha foszforeszkál, idézet vége, ott nincsenek oldalak.

Szinte magam előtt látom Gyurkovics Tibort almát harapdálva, ahogy gyönyörűn gonoszkodva dől a röhögéstől. És mikor lényegében azt halljuk, hogy a New York-i gazdái által marokban tartott Mészöly Miklós feltüzeli Szabó Magdát, az így mozgásba hozott irodalmi nagyasszony befírolja Kurtág Györgyöt, aki azután morális presszió alá helyezi Jovánovics Györgyöt, a labilis Gregor Józsefet és a könnyelmű Beney Zsuzsát, akkor én magam 269előtt látom a szigorú Görömbei Andrást, Vasadi Pétert, ahogy azt mondja: Ezt azért, kérem, nem.

De ez nem így működött. Tehát nem úgy van, ahogy képzeltem, hogy az alelnökök tevékenysége olyan magától értődőn botrányos, annyira pártfüggetlenül (is) kártékony, hogy itt közösek az érdekek, ehhez nem kell semmiféle politikai egyetértés, ez reflexből, izomból, természetes emberi gesztusként elutasítható, tehát ez lehetne valami közös alap – ahogy azt ama bizonyos írószövetségi felhívás is gondolta a maga nyögvenyelős módján. De belátom, ha nem is értem, hogy ez számotokra bonyolultabb.

Vigyázatosan kell haladnunk, mert könnyen aknára léphetünk. Mert például az én alelnök-felfogásomhoz mégiscsak kell egy kicsike politikai konszenzus, és ez a Csurka-kérdés volna. Hagyjuk tehát ezt is. Látom a saját, mondjam udvariasan így, nehézkességemet is. Például nagyon nem tudom elfogadni Csoóri Sándor ajánlatát a közös értelmiségi önkritikára. Tudniillik Sándor, Te egy helyt arról beszélsz, hogy az értelmiségnek az volt a baja, bűne, hibája, hogy túl közel került a politikához, a hatalomhoz, és ennek kapcsán írod: „de nemcsak Csurka, Mészöly is, nemcsak én, hanem E. P. is”. Nem, ezt így nem. Hiszen hogyan is? milyen párt alelnöke Mészöly Miklós, milyen huszonhány millióval?, és én kit vittem be a hátamon a Parlamentbe, és milyen kuratóriumokban van meghatározó szavam? minden magyarok mije vagyok én? Más helyzetben vagyunk, mást lehet rajtunk számon kérni. Ezt nem tudom szimmetrikusnak látni, még ha látom is, hogy az önkritikát valóban magadra is vonatkoztatod. Ehhez így én nem tudok kapcsolódni. Hagyjuk hát ezt is.

Nem akarok tehát ezen alkalomból semmit sem elmaszatolni. Olyan nagyon mi ne legyünk őszinték egymáshoz, írja Füst. Aminek a követése nem hazugságot jelentene, hanem óvatosságot. Amit én most javasolnék, az tulajdonképpen egy szigorú nagynéni ötlete. Nem vagyok sem naiv, sem megalomániás, nem kívánom magunktól, itt, most, hogy változtassunk éltünkön (mert persze ez volna a valódi megoldás, ám ezt javasolni nem lehet, ehhez csak eljutni lehet; én például nem jutottam el hozzá, csak ahhoz jutottam el, hogy te változtass az élteden, te lásd be, hogy ezek a figurák tarthatatlanok, hogy egy állami tisztviselő nem huszadrangúzhatja le a fél irodalmat, és ha mégis, akkor semmi, de tényleg semmi 270nem indokolja, hogy ne váljunk meg tőle, és hogy ez triviális, azon nincs mit gondolkodni, hogy az ember a Mándy versus Csúcs konfliktusban hová álljon, aki ezt nem látja az ez meg az), szóval ennél jóval kevesebbet ajánlok. Egyszerűen csak annyit, hogy gondoljunk egymásra úgy, mint akik beszélő viszonyban állnak. Nem könnyű persze, hogy miről is beszélgetnénk, mert, lám, hamar befuccsolunk. De például Anglia azért lett, többek közt, világhatalom, mert bizonyos helyzetekben ott az emberek az időjárásról kezdtek el beszélni. Nem azt mondták, asszonyom, kegyed leánya egy cemende, fiam megrontója, hanem együtt szapulták ezt a hűvös, ködös reggelt, a csontokig ható nyirkot. Vagy próbálkozhatunk Arany Jánossal, hogy róla. Testi nyavalyák, feleség, gyerekek. Hogy az Áron még mindig olyan zseniálisan focizik-e vagy se nem. (Más például a szakmáról beszélgetni – az ingoványos terület, annyi érzékenység, előítélet, frusztráció jön, jött elő, a szakmánknak az értékrendre, hierarchiára vonatkozó alapmegoldatlanságai…)

De mégis. Így, ahogy vagyunk, nagyon kiszolgáltatottak vagyunk. Egy hajszál választ el minket attól (ha egyáltalán elválaszt), hogy a művészi teljesítmények megítélésére rávetítsük a politikai ítéleteinket. A szakmának védekeznie kell. A kontraszelekció már így is működik, a jó-elvtárs-effektus, csak épp újra van definiálva az elvtárs. Kiszolgáltatottabbak leszünk azoknak a nemtelen erőknek, amikhez, így remélem, nincsen közünk. Illetve van, akinek van, és van, akinek nincs.

Tudom, ez nem megoldás. Hisz történtek itt vélhetően jóvátehetetlen dolgok is, árulások, sértések. Voltak, akik túlléptek valamin, ahonnét nehéz vissza. Én például nem akarok avval az emberrel találkozni, vele a ködös Albionról gat-getni, aki lebérencezett, ez sok, sok az is, amikor irigy-sunyin – állj, ezt már nem mondom, nem érdekes, nincs mit rajta elmondani. Vanni persze úgy van, ahogy van. Meg hát (volt) barátok, jó ismerősök, hogyan is beszélgethetnének óvatosan, akkor már természetesebb némán beismerni a vereséget.

A mostani helyzetben kizárólag listásan tudunk egymásra gondolni. Ami veszélyes. Mondok egy példát. Múltkoriban, azon az 271irodalmi esten, melyen a bojkottáló írók szerepeltek, Mándy Iván azt a szépet olvasta föl az Istenről, tudjátok, amelyben az van, hogy azt azért megkérdezné tőle, hogy hová tette a humorát. Nagy írás. És ahogy olvasta, késő este volt már, kicsit megszédült, meg kellett támogatni. Ekkor káromkodós düh fogott el, ezek tényleg ócska gazemberek, hogy egy idős embert olyan helyzetbe hoznak satöbbi. És nemcsak a felelősökre terjedt ki az indulatom, hanem rátok is, hát hogy a bánatba!?, ezekkel vagytok egy parton? ezekkel paroláztok?, satöbbi.

Erre a kiszolgáltatottságra gondolok. Itt tényleg kiszabadult a szellem a palackból. Kint is fog maradni. A léte függ tőle. Hogy az X újság (nem mondok nevet, mert félek, nem volna most ebben sem megértés köztünk) gyűlölködve hazudik, az elemi érdeke; hogy Y asszony minden nívón alul hörög, az a létéhez tartozik. De nem tartozik az én létemhez, és nem tartozik a „ti” létetekhez. Próbáljunk meg finoman elszakadni. Kiszolgáltatottságunk még inkább nőni fog a választások közeledtével. Könnyebben lenyúl minket a politika ebben az egymás iránti némaságban, könnyebben lenyúl minket a bulvárújságírás, vagy olykor a saját magunkból támadt ordenáréság, akarnokság, hiúság, butaság, nívótlanság.

És ki tudja igazán, hogy milyen országban élünk? Ki tudja, hogy mi lesz a választásokon? Most nem az úgynevezett liberális-konzervatív versenyfutásra gondolok (nem mintha az mindegy volna, bár már ott tartanánk, hogy mindegy lenne), hanem arra a váratlan európai jelenségre, remélhetőleg nem fordulatra, melyet az olasz újfasiszta pártok vagy az orosz Zsirinovszkij választási sikere jelez. Erre a nagyobb kiszolgáltatottságra is gondolok.

Valószínűleg eztán sem találkoznánk többet. Megvannak az ösvényeink. Sőt, valljuk be, talán nem is nagyon akarunk. Többnyire elmúltunk negyven évesek, nehézkesebben mozgunk. Ha huszonöt évesek volnánk, esetleg javasolnám, adjunk egymásnak vacsorákat, indítsuk be a Nagy Vacsora Akciót, a gyomránál kell megfogni a bestiát! – de hát ennél merevebbek vagyunk már, a legjobb barátainknak sem főzünk eleget.

Mégis, azt gondolom, mi, akik mégiscsak a fikció terében vagyunk otthon (hazánk a magasban), foglalkozásunk, hogy a látomások valóságosságát megteremtsük vagy megmutassuk, tudnánk kezdeni valami valóságosat evvel az egymásról képzelgett vízióval.

Van mindebben talán némi gyerekesség, meg egy kis fontoskodás (fogatlan prókátorság), de nincs benne hátsó szándék és hazugság. És minthogy nem nagyon látom, hogy mit lehetne csinálni, hát nem is gondolom, hogy csinálni, csinálnunk kéne valamit, de, mondjuk, az emlékeinkre, olykor a könyveinkre, műveinkre támaszkodva kitalálhatjuk magunknak – magunkat.

Kollegiális tisztelettel.

– Mik az első emlékeid az írásról?

– Húszéves koromig szinte semmit nem írtam, talán húsz oldalt összesen. Aztán – ez olyan ’71–72-ben lehetett – egy lapra kigépeltem mondatokat; olyan mondatokat, amelyek később belekerültek a Fancsikó és Pintába. Azt a lapot vittem aztán föl Weöres Sándorhoz. Hozzá Hubay Miklós révén keveredtem, aki apámnak barátja. Weöres váratlanul nagyon kollegiálisan beszélt velem. Én akkor úgy éreztem, kizárólag dicsér, öt-tíz éves spéttel derültek ki számomra dolgok, hogy ott azért voltak kritikai megjegyzések is. Ami fantasztikus didaktikailag, mert nekem akkor csak az a megerősítés kellett, amit ő jelentett. De nem lett volna jó, hogyha ez a megerősítés hazugság révén áll elő. Az derült ki tehát tíz év múltán, hogy nem volt ott semmi hazugság, mert amikor eljött az ideje, megértettem a fenntartásait is.

Az ember tizenhét éves korában keresi, mi legyen: csillagász vagy mozdonyvezető vagy futballista. Én 17 éves koromban már tudtam, hogy csak közepes futballista leszek, ha lennék. Talán jó mozdonyvezető? Ez még előttem áll. Most ez eldőlt, gondoltam akkor, de ennél több nem is történt. Matematika szakra kerültem, főleg gyakorlati okokból, mert tanár szakra nem vettek volna fel: a nevem miatt, meg a piarista iskola miatt. Tehát a bölcsészkar eleve kiesett, de azt nem is nagyon bántam.

Ott aztán mindenféle kalandok érték az embert. Utána volt egy nagy váltás. A munka módjában állt be változás, mert a Fancsikó és Pintát még úgy írtam, mint a verseket, lényegében fejben. ’75 nyarán az az érzésem támadt, hogy csak akkor van esélyem – hogy mire, az nem volt megadva –, ha éjt nappallá téve dolgozom. Hogy ezt másképp nem lehet csinálni, csak úgy, ha agyondolgozom magamat. Ez persze nem elméleti meggondolás eredményeképpen jött létre, hanem attól és akkor éreztem magam jól, ha dolgoz309tam. Ez lényegében azóta is így van: ha két-három napot nem dolgozom, mert valami úgy hozza, akkor nem vagyok jól. Más kérdés az, hogy ha dolgozom, akkor sem érzem viharosan jól magam: kevesebb öröm van benne, mint ahogy azt huszonöt évesen kalkuláltam. Szóval, hogy a munka nehéz. Nem véletlenül nem kellett a Paradicsomban dolgozni.

– És miért a regény lett az, amit választottál? Miért nem a költészet, például?

– Az is egy kérdés, hogyan lehet különbséget tenni próza és – mondjuk – költészet között. Azt gondolom, lehet különbséget tenni; a próza tulajdonképpen mindig többes szám első személyben beszél, akkor is, ha értelemszerűen az ént használja. A huszadik századi prózaíró lényegében csak énben tud beszélni, mert az az egyetlen, aminek még valamiféle hitele lehetséges. Mégis, a próza valamilyen közös tudásról szól vagy egy közös tiltásról, vagy a közös tudásnak a határairól vagy egy közös tudásról hallgat. A költészet meg az énnek a tudásáról szól, a bölcselet pedig tulajdonképpen a nemtudásról szól. Akkor ez hierarchia is volna, aminek az alja volna a próza, és amazok mind szubtilisabbak. Hol olvastam ezt?

– Sokat hallani mostanában a „regény válságáról”, a Nagy Elbeszélés ellehetetlenüléséről.

– A regény akkor van válságban, amikor nem tudok regényt írni, és nincs válságban, amikor tudok. Az irodalom, a művészet tulajdonképpen telítődött. Nem lehet kitalálni semmit. Minden ki van találva. De azért nyilván csinálni lehet ezt-azt, mert mindig van egy-egy személyes álláspont, amiből vizsgálhatók a dolgok. Egyfelől nagy vonzódásom van a prózaírás nyugodtsága iránt, tehát hogy nyugodt legyen egy szöveg. (Ezt mostanában úgy hívom, hogy lampedusásítani a szöveget, tehát úgy, mint Lampedusánál.) Másfelől megváltozott a regény és a valóság viszonya. Mondjuk húsz évvel ezelőtt mindenki a tényeket kereste: tényregény, tényirodalom. Most pedig az az érzésem, minthogyha a valóság megszűnt volna, és minden regény. Csak regény van. Mondok egy példát, név nem fontos. Olvasom valakinek a nagyon személyes beszámolóját, azt mondja, hogy „én”, és tudjuk is, hogy úgymond róla van szó, mégis, amikor elolvasom, az a nem rossz érzésem van, ami tulajdonképpen a szöveg minőségéről is szólna, hogy egy regényrészletet olvasok. Tehát hogy fura módon, egy 310nem tudom milyen regénynek a szereplőivé váltunk. És azt is tudni vélem, mi ennek az oka: az az új furcsa – mondjam így – információszerkezet, amely jellemzi most a világot. Az, hogy mindenről tudunk, miközben a tapasztalatok nem mindenre terjednek ki, hanem a tapasztalatunk csak a falu határáig terjed. Azt értjük, annak minden rezdülését tudjuk, azt, hogy mit jelent az, hogy ellopták a szomszéd tyúkját. Ezt fel tudjuk fogni, akkor is, ha mi loptuk el a tyúkot, és akkor is, ha mi vagyunk a tyúk, tehát ennek minden verzióját. De az, hogy Bangkokban megint megöltek száz embert, az pont annyi fájdalommal tölt el, mint a Háború és békében egy balszerencsés fordulat Kutuzov alatt. Van valami drámai ebben a civilizációs helyzetben, ami megbolygatta ezt a viszonyt, azt, hogy a regény valamit leírna, valamilyen teljességet hozna. Ez megváltozott: előállítja ezt a teljességet; ő maga ez a teljesség.

Az én mondataimnak amúgy is valamelyest más a valósághoz való viszonya, majdnem hogy fordított, mint ami normális. Nem leírom a valóság egy részét, és akkor úgy ellenőrzöm magamat, hogy jól dolgoztam-e, hogy ezek a mondatok valóban leírják-e ezt a valóságot, hanem mondatokat eszkábálok, és a mondataim valóságát ellenőrzöm azon, hogy megnézem, van-e a világban olyan rész, amely megfelel ennek a leírásnak. Ez egy más viszony, amely lényegében azt állítja, hogy én csak a nyelvet tekintem valóságnak, és mindent nyelvnek tekintek. Vagy még inkább: az egyetlen dolog, amit komolyan veszek, az a nyelv. Nem is tudom…

A regény in floribus, tulajdonképpen a tizenkilencedik század a legellenszenvesebb fajtája a regénynek, amikor bízik saját magában. Ez változik meg Flaubert-rel, amikor a regény félni kezd önmagától. Ha ezt a házi feladatot végigmondjuk a magabízó regényen át az önmagától félő regényig vagy az önmagában nem bízó regényig, és a „regény, amint írja önmagát”-ig, akkor nagyon is természetesen adódik végül mostanra a reflexivitás, tehát a rákérdezés, a visszakérdezés.

Akár illogikusnak is mondhatom, vagy akár primitívnek is, hogy vissza akarok térni bizonyos kérdésekre. Úgy érzem, túl könnyen adtunk válaszokat. Az, hogy „minden Egész eltörött”, egyfelől mindennapi tapasztalat, de másfelől azt gondolom, ezt a kérdést mindig újra fel kell vetni, hogy mi van az Egésszel. A prózaírást a mesével hozom kapcsolatba, az Erzählunggal, az elbeszé311léssel, az elmeséléssel, ezért újra és újra fel kell tennem a kérdést: lehet, hogy elvileg ennek nincs esélye, de akkor is nézzük meg, kezdjük el; egyszer volt, hol nem volt, hogy meddig lehet eljutni, van-e én és mi együtt.

– A nyelvben és nyelvvel élsz. Milyennek mutatkozik számodra a magyar nyelv?

– Fantasztikus korlátozottságot és lehetőséget jelent a magyar nyelvnek a – nem is szerkezetét mondanám, hanem a szellemét vagy fajtáját. Ezzel különösen akkor konfrontálódik az ember, amikor fordításokról van szó. Én lényegében németül tudok csak úgy-ahogy, tehát amikor a német fordítást nézzük, akkor egész hihetetlen dolgok derülnek ki a két nyelv tulajdonságairól. A magyar nyelvnek ez a folyamatos remegése például, állandó, bizonytalan ragyogása (most a szépségét mondom), amit másfelől úgy is lehet mondani, hogy hihetetlenül pontatlan. Miközben az egyik legpontosabb, mert mindenhova úgy oda lehet passzítani, minden lukba belefér. Némely dolgokat magyarul nem kell eldönteni. A szöveg nem dönti el. A német szöveg viszont többet akar tudni, tehát megkérdezi tőlem a fordító, hogy most akkor ezt ki mondta, a férfi vagy a nő. Meg kell néznem. Megnézem a szöveget: de a szöveg nekem, az apjának sem mond többet, mint amennyit tud. A legsunyibb módon próbálom erre kitalálni a születésének a körülményeit, hogy mire is gondoltam akkor. Tehát ha én voltam az a szemét, aki ezt a mondatot mondta, nos, akkor legyen „er”. Ez a bizonytalanság – nem annyira látványosan – a mondatszerkezetben is megvan, mert magyarul nagyon hosszú mondatot nem lehet írni. Egyszerűen azért nem, mert a vonatkozó névmások lazák; mert, hogy nincs der, die, das, a vonatkozó névmások nem mutatnak valamire rá, hanem csak úgy mutogatnak. Úgy arrafelé, és ez nagyon szép, ezzel a mellérendeléssel úgy oda lehet tenni, csak úgy oda lehet ejteni egy mondatrészt, egy mondatot a másik mellé. És az van is viszonyban, meg nincs is, és ez itt nem trehányság. A közepes német írók is nagyon pontosan tudnak írni. Olyan pontosan, amihez nálunk mondjuk Mészöly Miklósnak kell lenni. Ezt a pontosságot egy német író eleve tudja, azért, mert a nyelve tudja, a német nyelv tudja. Ezt a különbséget tulajdonképpen igazán nem lehet érzékelni, tudniillik azt nem lehet tudni, hogy akkor ezek a német mondatok, amelyek az én magyar szövegemnek a fordításaképpen vannak ott, azok mint micsodák vannak a 312német nyelvi térben. Mennyit tud németül az én magyarból jött mondatom? Ha magyarul leírok egy mondatot, akkor azt tudom, hogy az hogyan helyezkedik el mondjuk Garaczi László és Pázmány Péter között, vagy még beleértve a sarki fűszerest is. Egy lefordított mondatról egyáltalán nem tudom, hogy mi a helye Goethe és Handke között. A fordítás homályos vidék, de tőlem nem áll távol az a radikális gondolat, hogy nem, nem kéne fordítani semmit, miközben ez nyilván igaztalan, mert csomó dolgot csak fordításból ismerek, mégis azt gondolom, hogy ismerem őket.

– Milyen változásokat érzékelsz a nyelvben? Hogyan hat ez a munkádra?

– Ez az egész – nem is tudunk az elmúlt rendszerre szót, nincs rá szavunk, szoktuk, ugye, evvel a nem létező szóval pártállaminak mondani, de ez egy vicc, még a legpontosabb megnevezés az az, hogy Kádár-korszak – ez az egész egy nyelvi aranybánya volt, folyamatos nyelvi kihívást jelentett. Állandóan konfrontálódtunk a sokat citált wittgensteini mondattal: a szavaknak nem volt jelentése, csak szóhasználat volt. A szoft-kádárizmusban ez aztán a teljes összevisszaságba vezetett. Azt jelentette, hogy a szavakhoz való viszonyunk folyamatosan nyelvkritikai viszony volt, tehát állandóan a szavak tisztogatásáról volt szó. Eltekintve a szenvedéstől, a könnytől és a mocsoktól, ez nagyon variábilis és nagyon termékeny viszony volt. Ez most megváltozott. Idegenek lettek bizonyos értelemben a szavak, most megváltozott a közmegegyezés. Keletkeztek új közmegegyezések, régiek elmúltak. Az az érzésem, hogy újra kell tanulni, egy íróembernek tulajdonképpen újra kell tanulnia magyarul, vagy ha magyarul nem is, de a szavakat újra meg kell ismernie. Mint a gyerek, kézbe kell vennie minden egyes szót, és megnézni, hogy mi, hogy mit csinál, mire mit csinál. Ki gondolta volna, hogy a magyar mint szó ilyen hihetetlen karriert fut be? Ezekről a tréfákról már nem is beszélve, hogy gerinc, meg nem is tudom micsoda. Az a szó, hogy magyar, egészen mást jelent most, mint három évvel ezelőtt. Ezt egy írónak tudnia kell. Nem is az irodalom helyzetének a megváltozásáról volna szó, hanem – ezt nem lehet kevésbé ünnepélyesen kifejezni – megváltozott a kultúrához való viszony.

– Milyen következményei vannak ennek a változásnak?

– Nincs már mit megőrizni, hisz az, amit megőrizni akartunk volna, a magyar kultúra, amire rátelepedett lepedék formájában 313ez a nem tudom micsoda, az fenntartás nélkül érvényes. Most nincs ez a lepedék, most kaphatjuk telibe ezt a mi drága magyar kultúránkat, ami valóban drága, mert semmi másunk nincsen, csak ez, de olyan sok köszönet azért ebben nincsen, tehát fölerősödnek bennem a kritikai, mondjuk úgy, mozdulatok. Ezek régebben is megvoltak, mert hiszen semmi olyan új tény nem derült ki, amit ne tudtunk volna, mondjuk Adytól. Minden tudható, és ezt az ember tudta is. De mégis más, mégiscsak újdonság, hogy így, színről színre… Más valamit tudni, meg más az, amikor úgy átdörömböl az emberen az a valami. Ez még olyan triviális dologra is igaz, mint az irodalom helyzete. Azt is tudtuk, mert egyszerűen csak ki kellett nézni Nyugatra, hogy milyen az, amikor az irodalom nem fontos. Sőt még azt is mondogattuk kivagyian (én), hogy ez a jó, mert akkor legalább a helyére kerül. Ha nem gondolom is, hogy ez ne volna jó, de azért mindenféle új kérdést vet föl, vagy a régieket másképp árnyalja, amikor az ember a saját bőrén érzi, hogy nincsen helye a művészeteknek. Nem tudod elhelyezni, Szarajevó és az Adidas közé nem tudod becsúsztatni. Elsőre úgy látszott, hogy ott van egy kis rés. Nem tudod odatenni. Akkor hol is? Valóban valaminek a végére értünk, mondjuk a középkor művészetének a végére. Eszünkbe jut Susan Sontag mondata: nem irodalmi kultúrában élünk már. Úgy látszik, hogy valóban átstrukturálódik a kultúra, valami mássá kezd lenni. Ebből a másból sok jót még nem látok, csak a másságát látom, mert a klipeket látom, vagy a képbombázást látom. Azt kell mondjam, hogy ez már nem az a művészet, mint a Flaubert-é, hogy akkor ennek itt valahogy vége van.

Arról nekünk még nincs tapasztalatunk, inkább az amerikaiaknak, hogy mit jelent az, amikor a gyerekek tizen-nem-tudom-hány órát tévéznek; milyen nyelvet, milyen agyat jelent; milyen fantasztikus asszociációs képességeket, és milyen ötölést-hatolást! Ez még előttünk áll, ez a fejlődés. És itt nagyon furcsa kettős ostobaságban létezünk: nincsen semmiféle félelmünk ezzel a nyugati őrjöngéssel szemben. Az egyik azt mondja, jöjjön, aminek jönnie kell, minden jó, ami van; a másik meg… ez a differenciálatlan rizsa a kultúrmocsokról, amivel szemben valami nem létező kultúrtisztaság van állítva. Amelyhez nem lehet kapcsolódni. Egy hülye tévésorozatra nem automatikus alternatíva, mondjuk, egy néptáncközvetítés vagy irodalmi est. Ez ennél bonyolultabb. En314nek az egyneműségnek a kártékonysága nem is maga az egyszerűsítés, hanem hogy megbeszélhetetlenné teszi a problémát. A tévé és a hagyomány ingatag viszonya azonnal megbeszélhetetlen lesz mondjuk a Magyar Műsort a tévébe! kajabálással. Egyáltalán: vagy szó vagy jelszó. Egyszerre vagyunk kitéve egy posztmodern linkségnek és egy nagyon konzervatív, otromba ostobaságnak.

– Mennyiben változott a magyar irodalom helyzete?

– Ahhoz a mondathoz, hogy „magyar vagyok” vagy „román vagyok”, „szlovák vagyok”, nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürokrata kell meg egy pecsét, vagy egy határőr vagy egy hadsereg. Az irodalom az ahhoz a mondathoz kell, hogy én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze; de csak magyarnak lenni, az hihetetlen szánalmas, mert hisz’ közben még férfi is vagyok, nő is vagyok, buzi, istenfélő, ezer, ezer dolog. Ehhez kell az irodalom, ehhez az ezerhez. Egyébként ez is az egyetlen legitimációja az irodalomnak, ezt a fantasztikusságot, ezt az együttállást megmutatni.

Mintha megint volna ez a reflex, hogy az irodalmat használni akarják. Hála istennek, azt nem lehet; amit már használnak, az nem irodalom. Használt irodalom, felhasznált irodalom vagy alkalmazott irodalom nem létezik, az akkor rögtön újságcikk lesz, vagy nem tudom micsoda. Tulajdonképpen amit a jövőre vonatkozóan mondunk, az rögtön zárójelbe is teendő, mert a fogalmazásunkban benne van az, amit megszoktunk: hogy tudniillik nincsen idő. Örök térben beszéltünk mindig, egy olyan térben beszéltünk, amiben soha semmi nem változott meg, és mi sem változtunk meg. Most az az új helyzet, hogy van idő. Szeretem mondani, hogy egyetlen reményünk az idő múlása. Hogy ez a remény neve. Azáltal, hogy az idő múlik, azáltal nem ugyanazok a kategóriák lesznek érvényesek arra az időre, amire vonatkoztatjuk most. Tehát nem egészen úgy lesz. Kicsit elmozdul a dolog, és ettől radikálisan másképp látjuk majd. Új, más kérdéseket tudunk feltenni. El-elmondja az ember, én is mondogatom olykor, mert igaz is, hogy majd ez egy olyan közepes ország lesz. Mert milyen lenne; nem látom, hogy más tudna lenni. Ha azokat az országokat nézem, amelyeket példaképül állítunk magunk elé, akkor kiráz a hideg. Ausztria mint példakép, ennél rémületesebbet nem tudok elképzelni, miközben persze az élet ott sokkal kiegyensúlyozottabb, kellemesebb is, barátságosabb. Ezt a kijelentést visszafogot315tan kell kezelni, mert nem egészen így lesz, nem azok az alternatívák lesznek, amelyeket most látunk, itt jön be akkor az idő mint remény, talán.

– Milyen tanulságokkal szolgáltak a közelmúlt változásai?

– A nyolcvanas évek elején nagyon sokat beszéltek a közép-európaiságról, a közép-európai szellemről, és én most azt látom, hogy ebben nagyon sok öncsalás volt. Mindenféle dolgot tanultunk mi ebből a negyven évből, de nem hiszem, hogy valamiféle közös tudásunk volna. Nem hiszem, hogy valami tudásunk volna, ami fölhasználható volna. Ami rettenetes, ha belegondolunk. Bárki megtanulhatta, hogy ezek a társadalmi struktúrák valóban nem örökéletűek. Ez fontos dolog, mert azt jelenti, hogy a téteket úgy érdemes elhelyezni, hogy az ember ezt tudja. Tulajdonképpen mindig 1914-ben állunk, és arról beszélünk, hogy a Monarchia örök. Nem, nem örök. Ezt érdemes tudni. Ebbe nálunk nagyon sokan belebuktak; ezért lehetett nálunk nagyobbat bukni morálisan, mint mondjuk Párizsban. Nem azért, mert ott jobbak volnának, hanem volt ez a képzetünk, hogy örökké ebben élünk, ez rosszat tesz az arányérzéknek. A magamfajta ember számára emellett az is kiderült, hogy a társadalmi struktúrák nem, a nyelv struktúrái viszont örökek. Tehát hogy csak ahhoz érdemes hűségesnek lenni. Semmi máshoz nem érdemes hűségesnek lenni, csak ahhoz. Igaz, hogy az embernek közben nincsen gondolata, nincsen morálja, semmije sincsen, csak szavai vannak. Ez igaz. De ezekből a szavakból aztán mindent fölépít rendesen, fölépíti az apját, az anyját, a szerelmét, a szeretőjét, a családját, az erkölcsét, a hazáját. Ezeket rendesen fölépíti a regény, és ott aztán ez meg is jelenik, ott van.

– Hogyan épül fel ez a minden, ami a regény?

– Alapprobléma a regénynél, hogy teljesnek kell lennie, de végesnek. Valami egészet adjon ki, de mégis könyv legyen, tehát korlátosnak kell lennie. Ugyanez igaz a hozzá vezető munkára is, hogy annak is korlátosnak kell lennie. Amikor elkezd az ember egy könyvet, mindig van egy pillanat, amikor rálát az egészre. Van egy nagyon határozott látvány vagy elgondolás, ami majdnem vízió, de ezt a szót nem szeretem. Az egész teljességet látja, a könyvnek mindenét, és ez fantasztikus érzés, ami rögtön össze van kötve a félelem érzésével, hogy ezt most meg fogom tudni csinálni, vagy nem.

Hihetetlen szép ez a kép, amit akkor látok, de ez mindig elmegy, elszalad. A munkának durván az első harmada mindig evvel a futkosással telik, ez rettenetes érzés. Reggel odaülsz, és hirtelen teljesen üres a fej ott a nyakadon. Mit is akartam, hogy is volt? A cédulákra föl vannak írva úgynevezett nagyon fontos szavak, amelyek hirtelen semmit nem jelentenek. Akkor föl kell kelni – lehetne gondolni –, és kimenni a strandra, mert az sokkal hasznosabb volna, még gazdagodnék is tőle. De én ellenkezőleg, azt gondolom, ott kell maradni a szobában, és addig nézni azt a cédulát, egy napig, két napig, három napig, amíg mégiscsak jelenteni fog az a szó megint valamit, megint kivilágosodik. Hogy nincsen más, hogy az ég segítsége az annyi: türelmet ad.

Én munkapárti vagyok. Tehát két eset lehetséges: vagy tündöklően okos vagyok, mint a Nap, ez esetben nincs semmi probléma, ülünk az asztalnál, és ezt kamatoztatjuk. Rendszerint nem ez a helyzet. Akkor pedig addig ülünk ott, amíg ez a helyzet elő nem áll. Ez úgy keletkezik, hogy csinálni kell és csinálni, csinálni, és nagyon figyelni, hogy mi a helyzet. Írni és kihúzni, írni és kihúzni és akkor lesz olyan pillanat – eddig mindig volt egy olyan pillanat –, amikor elkezdődött a dolog.

Én nem keverném bele az égieket ebbe, mert ez nyegle volna. De az biztos, hogy bizonyos szövegekben utólag lehet látni, hogy kicsit jobbak, mint az ember maga. Ha egy könyvben csak annyi van, amennyit az ember beletesz, az kevés. Nem mondom, hogy az én könyvemben benne van, azt se, hogy nincs, mert nem erről akarok beszélni. Ilyesmikre tudok emlékezni, hogy van egy elvégzendő feladat, az ezt meg ezt jelenti. Ezt meg ezt meg ezt kell hozzá elolvasni, ezt meg ezt meg ezt kell hozzá tudni, és ezeket a dolgokat kell kapcsolatba hozni egymással. Ebből adódik egyfajta munka. Ez a munka egy darabig végtelennek tűnik, olyan sok mindenre kell figyelni. Kell figyelni külön a szavakra, a már leírtakra, a majd leírandókra, háromezer dologra kell figyelni. Ezt kezdi az ember csinálni, csinálja, csinálja, és akkor van egy pillanat, amikor megmagyarázhatatlan módon az emberben létrejön a telítettségnek egy érzete, és azt mondja, ezt a részt már nem érdemes megnézni, mert ettől már nem lesz jobb. Akkor azt mondja, itt áttűzünk. Erre lehet azt mondani, hogy tehetség vagy nem tudom micsoda, mert erre nincsen magyarázat.

Mondom, hirtelen rálát az ember a könyvre, amit meg akar 317csinálni. Olyan mint egy kép, bennem összefügg, nem is elbeszélésmóddal vagy mondatokkal, hanem egy hanggal: hogy milyen a hangja a könyvnek. És akkor, ha szerencsém van, hirtelen nagyon sok jegyzetet tudok csinálni, amelyhez később vissza tudok térni. Van, hogy közben aztán mindent elveszít az ember; az egész egy kutatássá alakul át: megyek előre, és nem tudom igazán, mi lesz a vége. Hiába van az a kép, akkor azt már el kell engedni, már nem számít, mert akkor egyre inkább az számít, ami a papírra van téve. Ezért is bonyolult elkezdeni. A Termelési regény első mondatát – azt, hogy „nem találunk szavakat” – egy hónapig, napi 15 órában írtam. Az első oldalból következik, hogy a hatvanadik oldalon mi van. Valamelyest kell tudnom, hogy mi van a hatvanadik oldalon, hogy milyen szabadsági fokban érek oda, milyen állapotban. Ezt ki kell, amennyire lehet, előre eszelni. De hát… úgy meg vagyok határozva, mint a csikó kantározva, szoktuk mondani.

– Milyen törekvéseket érzékelsz ezen az ezredvégen?

– Az is hozzátartozik az ezredvéghez, hogy nincs közmegegyezés az ügyben, hogy mit tekintsünk elérendő célnak. Így nem is tudunk hozzárendelni embert, akiben ezt megtestesülni látnánk. Én most a legjellegzetesebbnek a tanácstalanságot látom. Ott hagytuk el a szálat, ahol Musil elengedte. A liberalizmust, amelyben már nem bíznak. Itt elszakadt a szál, és elkezdődött a jobb és bal felőli meghaladása ennek a liberalizmusnak. És amikor most elmúlt tőlünk ez a keserű kehely, ugyanott tartunk. Persze nem egészen ugyanott, mert hát, finoman szólva, történt egy s más, de a kérdéseink ugyanazok. Csak a kérdéseket rosszabb állapotban tesszük fel. Egy jóval kevésbé ártatlan világban tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket. Miközben Európa annyiban lett egységes, hogy egységesen tanácstalan lett. Nyugat-Európa határozottabb én-tudattal teszi fel a tanácstalanság kérdését, tehát jobban tudja, hogy ő kicsoda, egy olyan világban, amelyik működik. A mi világunk nem működik, és itt egy bizonytalan én teszi fel ezeket a kérdéseket. Ennyivel rosszabb a helyzetünk, miközben folyamatosan támaszkodni kéne valamiféle tudásra is mint reflexre, és erre az én-tudatra is. Ilyen helyzetben, amelyben mi élünk, amelyben tulajdonképpen állandóan provokálhatóak vagyunk egyszerűen azáltal, hogy van az országunk, ekkora, és vannak a magyarok, ennyifelé, nagyon kéne tudni, hogy ki beszél, és nagyon kéne 318tudni, hogy mi az, amit tudhatunk, tehetünk, meg mi az, amit nem. Az összes vita azért nagy jelentőségű, mert rámutat a felkészületlenségünkre. Ha hosszasan gondolkodnánk, akkor kiderülne, hogy mi kéne, de sokszor nincsen erre idő, azonnal dönteni kell „izomból”.

– Itt akik hirtelen hatalomra kerültek, az igazság birtokosainak is hiszik magukat, és nemhogy tanácstalanságról, de tanácsról sem akarnak hallani.

– Szerintem a demokrácia egy dolgot jelent – és ezt megtanulni minden esélyünk meg lett volna, volt rá elég időnk, sok is –, azt, hogy egyedül nem lehet jót akarni. Ezt jelenti a demokrácia. Egy fantasztikus nagy fölismerést, hogy hiába van rendben minden, hiába akarok úgymond jót, ha azt egyedül akarom, akkor abból előbb-utóbb rossz származik. Ezért találták ki a pluralizmust, ezért van az országgyűlés. Nem azért van ellenzék, hogy izgalmasabbá tegye a szavazást, hogy ne legyen 99 százalék, mert az nem elegáns, hanem bizony az ellenzék az azért van, hogy korlátozza az én hatalmamat. Ezért van. Na most az ember nem szereti, ha a hatalmát korlátozzák. Ezt nem is lehet elvárni senkitől. De a demokrata lelkületű ember belül tudja, hogy ez így jól van, hogy ennek így kell lennie, hogy ez az ő érdekében is van. Bonyolult dolog ez, mert az ember kettős játékot űz saját magával: a saját érdekei azt diktálják, hogy minél többet birtokoljon, miközben tudnia kell, hogy az nem jó, ha minél többet birtokol, mert ebben a birtoklásban aztán el fog facsarodni az ő szíve, és akkor rosszul mennek majd a dolgok. Most kialakult itt ez a helyzet, hogy embereknek – attól most tekintsünk el, hogy a hatalom megőrjít némelyeket – lehetőségük van tenni valamit, döntéshelyzetbe kerültek (ez egyébként mindenkire igaz, „fönt” is, „lent” is). Ez hihetetlen nagy felelősség, és bizonyos emberek úgy gondolják, hogy az a jó, csakis az a jó, amit ők tesznek. Így érthető lesz e tevékenységük, hisz ha tényleg az a jó, és csakis az a jó, amit ők tesznek, akkor a kötelességük a haza iránt vagy eszmék iránt való kötelesség, hogy másokat akadályozzanak vagy másokat pozíciókból kitúrjanak, hisz az nem akarhat jót, mert nem azt akarja, amit én akarok. Akkor az kell, hogy az én emberem legyen ott, mert az lesz jó mindenkinek, vagy legalábbis a többségnek.

Ebben nőttünk föl, hogy mindig megmondták, mi a jó nekünk, csak épp azt gondoltam volna, hogy akkor ebből tanulunk. De 319nem. Ez hamis gondolatmenet, de ez nem is gondolatmenet, hanem reflex, személyekre, pártokra, egyházakra egyformán igaz. Még azt se mondanám, hogy ez a könnyebbik út. Amikor valaki az ország minden búját-baját a vállára veszi, az bizony nem egyszerű dolog. De hihetetlenül riasztó.

– Milyennek látod az ország demokratikus esélyeit?

– A demokrácia olyan valami, amiért tulajdonképpen mindennap meg kell harcolni. A demokrácia összetett játéktér, azt jelenti, hogy félelem nélkül lehessen lenni. A félelemről tudjuk, hogy nagyon finoman, bonyolultan és kiszámíthatatlanul működő dolog. A félelemnek vannak jogilag megfoghatatlan tartományai, minthogy a jog nem írja le az ember életét, még ha szabályozza is, de nem írja le, ezért evvel nagyon óvatosan kell bánni. Látni mindenféle goromba jeleket, de ez nem lesz diktatúra abban az értelemben, ahogy a diktatúrát megszoktuk. Ez a demokráciának egy kellemetlenebb változata lesz. A változásnak a lehetősége eleve benne van a dologban, ezért nincsen bennem talán a reálisnak megfelelő félelem. Amikor arról beszélek, hogy közepes ország leszünk, az azért tulajdonképpen eléggé félelmetes, mert azt jelentené, hogy a magamfajta embernek kellemetlen volna itt lenni. Vagy nem is kellemetlen, de nem olyan nagyon jó.

– Milyen országban szeretnél élni?

– Én is osztozom abban a tanácstalanságban, amely most Európa. Ez az üres fej, ez a vállvonogatás, ez a szemlesütés – ez Európa. Ezért a válaszom is csak gyakorlatias tud lenni, kicsit gyanús is… Inkább citálom a barátomat, aki azt mondja, hogy ő egy olyan országban szeretne élni, ami olyan volna, mint Toscana, ahol angolok élnének, és magyarul beszélnének.

– Honnan merítesz erőt és derűt mindemellett?

– Ez egy nagy kérdés, tehát a válaszom is ilyen prepotens lesz: ha rabszolga lennék, azt is jónak tartanám bizonyos értelemben. A létet azt jobbnak tartom, mint a nemlétet. De nem szívesen lennék rabszolga.

– Egy mai magyar értelmiségi két világban és két világ között érezheti idegenül magát. Egyik oldalról a coca-colás, McDonald’s-os fogyasztói társadalom üressége, csiricsárésága riaszthatja, a másik oldalon az átpolitizált, stílustalan közéleti viták, az öncélú és dühödt pártoskodás keserítheti el. Ki miképpen próbálja mindezt elviselhetővé tenni, illetve megteremteni egy olyan saját világot, amely jobban illik valamiféle klasszikus értelmiségi világlátáshoz és életformához. Esterházy Péter kísérleteit erre ismerhetjük regényeiből, publicisztikai írásaiból. A helyzet úgy hozta, hogy minderről egy konkrét konfliktusból kiindulva kezdtünk el beszélgetni. A konfliktus pedig az volt, hogy a rádió új vezetői felmentették az irodalmi főosztály vezetőjét, akinek munkásságát az írók többsége elismerte.

– Az én viselkedésemnek nincs tétje a rádió szempontjából, és számomra sincs nagy tétje a rádiónak. Legföljebb abbahagyom és hazamegyek. De a rádiónak a rádióban kell maradnia. Ezért érdekesebb az, hogy a rádiósok miként viselkedtek. Van, aki elment, mert el kellett mennie, van, aki maradt és kivár, s van, aki odaállt az új vezetés mellé, mögé, elé, alá… Én ez utóbbit értem meg a legkevésbé, mert a változás mögött csupán hatalmi akarnokságot látok, semmi szellemet, még csak ideológiát sem, jobbára csak összevisszaságot és középszerűséget. Akkor pedig az az ősi vicc kell, hogy az ember eszében legyen, hogy én még mindig kurva leszek Szolnokon, amikor maga már rég nem lesz csendőrkapitány. Már rég nem fogjuk tudni, hogy kicsoda Csúcs László, amikor egy irodalmi szerkesztőnek még mindig irodalmi szerkesztőnek kell lenni, vagyis olyan hitelű embernek, aki meg tud szólítani szerzőket, mert ez az egyik legfőbb dolga.

– Esterházy Péter megírta, elmondta nemtetszését, mégsem csapta be látványosan az ajtót. Továbbra is szerepel a rádióban, de jelzi, hogy nincs minden a legnagyobb rendben…

– Olyan könnyű elhitetni bármit. Éppen ez a veszélyes a rádió mostani állapotában. Én ezért az Irodalmi Újság-beli, négyhetenkénti jegyzetemnek azt az alcímet adtam, hogy A „Töke van a menyasszonynak” ciklusból, jelzendő, hogy töke van a menyasszonynak… Persze, ez is súrolja a nevetségesség határát. A nevetségesség ez esetben én volnék. Vigyázni kell, hogy az ember ne tévedjen valamiféle önheroizmusba, vagy akár csak annak látszatába, mert ha valami nincs ebben, hát heroizmus meg bátorság végképp nincs. Ez a szomorú és a nevetséges ebben a rádiós-ügyben: voltaképpen nincs benne semmi.

– Évekkel ezelőtt mondta, hogy szívesen írna régifajta publicisztikákat napilapokba, de a helyzet nem kedvez ennek. Végül a helyzet olyan lett, hogy közíróvá is vált. Elképzelhető, hogy a közíróság, a közíró helye került ismét válságba?

– Az én helyem a szobámban van. Ezzel nincs is semmi gond, illetve annyi, mint mindig. De mióta lehet korlátozás nélkül írni az újságokba, kiderült, hogy én ezt szeretem. Szájat jártatni. Kéthetente három flekk, ennyi van bennem. De ennek elég nehezen találom a helyét. Jó ideig nagyon jó helye volt a Hitelben. A Hitel is oka volt ennek, meg az egész társadalmi helyzet. Joggal gondolhatta az ember, hogy érdemes nyilvánosan tűnődni azon, milyen is legyen az életünk. A Hitel olyan hely volt, ahova nem voltam egészen odavaló, tehát horzsolódtam, s olyan embereknek is beszéltem, akik amúgy nem biztos, hogy minden soromat betéve tudják. Jó feszültséggel teli helyzet volt. Ez véget ért, mindenféle módon. Úgy is, hogy eljöttem, meg úgy is, hogy a közíró egyre inkább olyanoknak ír, akik amúgy is úgy gondolják a dolgokat, mint ő. Ki-ki a saját szemétdombján kukorékol. Ezt valóban érdemes már talán a közírás vagy a közíró válságának nevezni.

– Éppen a rádióval foglalkozó Esterházy-írásoknál éreztem, hogy mintha a többi közíró stílusa és szemlélete felé csúszott volna el, az Önre jellemzőnél konkrétabb, aktuálpolitizálóbb stílusba, amelytől többnyire jó érzékkel távol tudja tartani magát.

– Nem tartottam én magam távol semmitől. Az ügyeink lettek piszlicsárébbak. A tervezgetés kurtára szabott idejéből a megvalósítás keserűségébe értünk. Itt a közfecsegés is konkrétabb. Lehet mondani, kisebb.

– Az Elefántcsonttoronyban sokszor nagyon is konkrét témákról szólt, például hogy ki felelős a múltért, meg hogy mi legyen az 322igazságtétellel, de mégis felülemelkedett a napi aktualitáson. Úgy fogalmazott, hogy a hülyeségünkből mindenki vegyen és vigyen érdeme szerint, ne engedjük azt kisajátítani senkinek. Egyetért vagy nem ért egyet valaki ezzel, legalábbis díjaznia kell egy szemlélet plasztikus és irodalmi kifejezését, amely mentes az aktualizáló utalásoktól, oldalvágásoktól. Egy józanul, egészségesen gondolkodó ember reakciója valami zavarosságra.

– Ehhez az is kellett, hogy ne legyen meg az a felosztottság, amely közben létrejött. Biztos, hogy a kormány hű elkötelezettjei engem nem tartanak függetlennek, elfogulatlannak. Az én ősbűnöm az, hogy Csoóri Sándorral kapcsolatban leírtam azt, amit leírtam. Ez kijelöli a helyemet ezeknél az embereknél.

– Kénytelenek vagyunk az ilyen besorolásokat tudomásul venni, nincs menekvés, kitörés belőlük?

– A beskatulyázás ellen nem nagyon lehet védekezni. A nagyon erősen párthoz kötődő ember számára újra és újra csalódás az, amit a magamfajta ír. Aki egy évvel ezelőtt a tizedrészét mondta Csurkáról annak, amit ma a miniszterelnök, az minden volt, csak úriember nem. Persze, akik akkor gondolatban, szóban, cselekedetben és mulasztásban elküldtek az én jó édes anyámba, azok aligha gondolják most, hogy igen, mégiscsak volt akkor ebben valami igazság…

– Nemcsak az érvelő, meggyőző vitastílusnak nincs keletje, hanem pláne nincs annak, hogy valaki bizonyos tetteit, szavait átgondolja, finoman helyesbítse. Mindenki fél attól, hogy kiszolgáltatja magát a másiknak, ha a gyengeség vagy a kételkedés legcsekélyebb jelét mutatja. Más kérdés, hogyan maradhat valaki értelmiségi kételkedés nélkül…

– A politikusokat meg tudom érteni, még nem tanulták meg, hogy tévedni emberi dolog. A választók szeretik az emberit. Persze, ha az emberség csakis ebből áll… A zavartságunk egyik oka, hogy az értelmiség egy része politikus lett. Ez nekünk ismeretlen folyamat. A politikusról hiba úgy beszélni, mint valami hazátlan bitangról, aki eladta a lelkét. De azért a politikus nagyon másképpen van benne a világban, mint a klasszikus értelmiségi. Az ember nyomon követhette, amint a politikussá lett ismerősein valami furcsa változás következik be, ami nem mindig magyarázható a hatalomvággyal meg a karriervággyal. Egyszerűen másként lesz jelen a világban, mások a szempontjai, a felelősségei, a kérdései. 323Egy politikusnak többnyire nem is kérdései vannak, hanem válaszai. Ez ügyben megértő, elfogadó állásponton vagyok. Újabban akkor szoktam a megértésemet csökkenteni, ha valakiről kiderül, hogy mondjuk kétszázezer forintnál több a havi fizetése; kuratóriumok, miegymás.

– Jellemző a türelmetlenség, az aktuálpolitikai elköteleződés azokra is, akik látszatra megmaradtak értelmiséginek. A másik táborba besoroltakat nehezen fogadják el.

– Ez az egész lazulni fog, mondjuk két választás után. Ha megéljük majd, hogy lehet konzervatív kormányzat meg lehet liberális kormányzat, és mindennek lesz majd haszna és lesz majd kára, s hogy egyik sem menti meg az országot, és a másik sem veszejti el. És nem kell az Úristen irgalmát kérni, ha három vagy harminc képviselő elmegy az MDF-ből. Az Úristen az később kell hogy bekapcsolódjék. Vagy korábban. Az értelmiségiek és a politikusok egy része most azt gondolja, hogy ők birtokolják az igazságot. Szokták is mondani, hogy sehol nem látnak az ellenzékben olyan erőt, amely majd kormányt alkot. De hát nem is nekik kell látni, majd a választók látnak vagy nem látnak. Nekik volna elég gondjuk-bajuk, nem kéne még ezzel is foglalkozniuk… Az szomorú, hogy nagyon sok jó szándék paródiáját vagy kifacsarodását lehet látni. Az összmagyarság eszméje például nagyon fontos alapgondolaton nyugszik: különböző értékek vannak, különböző helyeken, s ezeket nem volna szabad veszni hagyni. Csoóri szinte minden írásában ott van ez az aggodalom. De ehhez katasztrofális metaforák vannak gyártva. Szerintem például semmit nem jelent a mozaik-nemzet, s hogy a görög városállamok mintájára gondoljuk el saját magunkat. Ennek semmilyen belső tartalma és belső tüze nincsen, nem hajtja az embert semmi felé. Egy szép kifejezés, amivel nem lehet mit kezdeni. Hasonlóan szép metafora a nemzet mint család. Együtt a család – lett mondva a magyarok világtalálkozóján. Az ünnepi hangulatban ez helyénvaló mondat. De ha valóban úgy kezdjük nézni a nemzetet, mint egy családot, abból számtalan baj származik. A Csurkával szembeni elnéző viselkedés is leírható ennek a szemléletnek a vadkinövéseként. Másfél évvel ezelőtt egy telefonbeszélgetésben azt válaszolta nekem valaki, hogy persze, hülyeséget beszélt a Pista, de tudjuk, hogy rendes ember. Mint egy családban: a nagybácsi összevissza beszél? nem számít, attól még a nagybátyánk… Majd keddre kijózanodik. 324A társadalom életében ez nem így működik. Vagy itt van az értetlenség a Duna-tévé finanszírozása körül. Lehet érezni az ingerültséget, hogy miért kell ebbe belekellemetlenkedni, jót akarunk, jó emberek vagyunk, miért kell azon lovagolni, hogy ilyen kuratórium, meg olyan kuratórium? … Egy család vagyunk, megbeszéljük magunk között a dolgot, minek fontoskodni, hogy legyenek lefektetve pénzügyi szabályok meg egyebek. A Duna-tévé szükségességét senki nem kérdőjelezte meg, csak a megalakulásának módozatait. Mégis úgy beszéltek a kérdőjelekről, mint a hazafiatlanság bizonyítékairól. Sértődött hallgatások egész sora. Önsajnálat és ellenségképzés (a: külső; b: belső). Ez épp a közösségszempontú szemlélet lejáratódásához vezet, amivel mindannyian szegényedünk. Mert épp ez a szemlélet volna különben érzékeny a közösség fájdalmára. A fájdalom nagyszabású teréből azonban így áttevődött a szó az önsajnálat kisszerűségébe. Sírás helyett nyafogás… Ahelyett, hogy, elnézést a kifejezésért, férfiasan szembenéznénk – legalább magunkkal. A család azonban nem a szembenézés terepe. Emlékezhetünk, milyen rémülten próbálták az emdéefesek Antallt és Csurkát egyszerre megtartani jó emlékezetükben. Ez nem megy. Vagy megúszni azzal, hogy Csoóri ama mondatai úgymond ki lettek volna ragadva az ő összefüggéseikből. De hát milyen összefüggésekben válnának azok a mondatok elfogadhatókká? Tessék megadni őket végre… Az ilyen érvelés vagy cinikus, hazug, netán buta, vagy őszinte, de akkor az öncsalás oly heves és mindenre kiterjedő formája, ami már majdnem félelmetesebb. Kimondva-kimondatlanul, Csoóri Sándorról beszélek, kicsit talán hosszabban, mint kéne, de hát egészen más emlékeim vannak róla – még „irodalom előttiek” is. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy van bennem zavar ez ügyben, nem tudom igazán, mit gondoljak. Mert azt, amit csinál, azt a szerepet többnyire rossznak, sőt kárt okozónak látom. A presztízse miatt a felelősségét igen nagynak. Miközben róla nem tudok rosszat gondolni, s a szándékairól sem. Hacsak nem ezt a kozmikus szereptévesztést vagy öncsalást. Ha a barátom volna, üvöltöznék vele, így csak szomorúan és élesen elmondom, amit gondolok.

– A szemlélet- és viselkedésbeli ellentétek mögött nemegyszer éles nemzedéki különbségek húzódnak.

– Aki hatvan-hetven éves, abban több fájdalom, több megalázottság gyűlt össze. Olyan valóságos fájdalom, amit huszonöt, 325vagy negyvenévesen nem lehet kétségbe vonni. Ez a nehéz ebben. Annak például Trianon kikerülhetetlen fájdalom. Az ő szeme előtt az a fajta Magyarország-kép van, amit mi, fiatalabbak a történelmi atlaszból ismerünk. A rendes atlaszról meg ez a kis gyufaskatulyaszerű kép van a szemünkben. Ez nem baj, ez a tény. Az volna a baj, ha nem tudnánk, hogy mi történt Trianonban, mik voltak a következményei. El lehet határozni, hogy Trianon a gyerekeinknek is folyamatos fájdalom és lüktető seb legyen, de azt is kell tudni, hogy ennek mik a következményei. Szerencsére, nincs is valóságos politikai akarat erre, de a szóhasználatban van bizonytalanság. Fontos megjegyeznem, hogy én egy magyarországi magyar helyzetéből beszélek. A határokon túliaknak mások lehetnek a reflexeik, fájdalmaik, félelmeik. De azt majd mondják el ők. Ne higgyük, hogy nagyon örülnek annak, ha mi innét ki akarjuk találni – őket. Persze, hogy mi a teendő, az valóban nehezen megmondható. Elvileg a magyar kisebbségek ügye nem magyar ügy, hanem az egész térség demokráciájának ügye. Nincs más esély. A szabadságnak nincsen szigete, a várbörtönöknek van. Gyakorlatilag pedig hasznosabbnak látom a magyarságtudat elvi és költői megközelítései helyett a konkrét munkát. S ne gondoljuk, hogy a határokon túli magyarok erre ne volnának társak. Ez a munka, ez a mindennapi, nem ünnepi, ez adhat magyarságtudatot, s nem fordítva.

– 56, mint a mai rendszer alapja sem probléma nélküli. A miniszterelnök nemrég azt mondta, be kell látni, hogy a társadalom nagy részének 56 nem élő hagyomány. Viszont hozzátette, hogy ennek az ország morális lezüllöttsége az egyik oka, s nekik túl kevés idejük volt a nemzet átnevelésére. Ebben is érződik a világlátások különbözősége.

– Lehet azt mondani, hogy ez az ország erkölcsileg leromlott, amiben van igazság, mint ahogy erkölcsileg az egész világ eléggé le van romolva. De ezt a mondatot csak úgy lehet kimondani, ha tudjuk, hogy aki éppen beszél, az se kivétel. Olyan nincsen, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés… Illetve éppen arról szól ez a dolog, hogy a világ ugyan erkölcsileg leromlott, de azért volna itt kérem egy maroknyi tisztességes ember. Olykor ezt látni ezekben a beszédekben, hogy itt mindenki nulla, erkölcs nincs, elvitték a kommunisták, művészet szintén nincs, csak ösztöndíjak korrupciójában vergődő álság. Ezt mind lehet mondani, csak hát aki 326beszél, az honnan beszél? Nem vagyok ellene annak, hogy ostorozzuk az országot. Az ország másra se való, mint ostorozásra, már feltéve, ha az ember szereti az országát. De az riasztó, hogy mintha valakik kívül volnának ezen az általános romláson, s azok majd elvezetnek minket a jóba. Ha valamiből elege van az embernek, akkor az elvezetésből. Nem probléma nélküli ez a helyzet, hogy nincsen úgymond vezérlő csillag, de egy ideig elég sok csillagunk volt. Újabbakra, úgy tapasztalom, nincs vevő, ezért is idegen ez a beszédmód. S nemcsak idegen, de veszélyes is, éppen mert valóban nincs vezérlő csillag.

– A jobbulásra reményt éppen az adhat, hogy ez a régies, öreges beszédmód valószínűleg kikopik.

– Kikopik egy öreges szemlélet, de közben kikophat sok minden más is. Folyamatos pusztulásban is élünk. Erre is kéne szavunknak lenni. A fiatalság nem erény – lehetőség.

– Hasznos volna ugyanakkor, ha felülkerekedne az a józan belátás, hogy meghatározott keretek között fickándozhatunk csak, ennyi fickándozást azonban meg kell engednünk magunknak. Ezt a józanodást nehezíti az ezeréves dolgok előrángatása, a régies beszédmód. Nehezen tudok elképzelni még egy országot, ahol az, amit valaki 1000 táján indulatból mondott, a XX. század utolsó éveiben megismételhető, s nem válik közröhej tárgyává, legfeljebb részröhejek tárgyává.

– Pedig fontos volna. Pártállástól, világnézettől függetlenül. Ha például Szörényi Levente, aki a szakmájában kiváló és fontos férfiú, eltéved, és hihetetlen ostobaságokat latybatyol a tévében – mért is főműsoridőben? –, akkor azt bizony ki kell nevetni. Ezzel teszünk jót Szörényinek, az országnak, a Szörényi támogatta pártnak és saját magunknak. Szörényi a gitár mellett van a helyén, akkor van a világ rendben. Ha még fáj minden csók. Nem pedig ha Szent Istvánról rizsázik rőzseláng mellett. Elég gyakori ma – és veszélyes, ezt ismerhetjük a Kádár-korszakból –, hogy nem a helyén van valaki. Mondhatjuk erre is, s nemcsak alibiből, hogy csak idő kérdése… A remény neve idő, az, hogy múlik az idő. Kérdés, hogy időből mennyi van.

– Az elmúlt évtizedekben az igazi irodalomnak eléggé egyértelmű volt, hogy hol a helye. Ma merre keres, merre lát utat?

– Az ember nem lát utat, azért csinálja az irodalmat. Alapvetően nem tudja, mit s miként, s nagy zavarban van. Mindenféle 327zavart jelentett az a világtörténelmileg tisztább helyzet is, amiben egy diktatúra irodalma leledzik. Az ember annyi hazugság között élt, hogy az merült föl, ha minden hazug, akkor ő miért ne volna hazug. Most meg azt nem lehet tudni, hogy hol az a hely, ahol a művészet van, az ember van. Amikor azt mondom, hogy az én helyem a szobámban van, azzal csak annyit mondok, hogy író vagyok, ami nem jelent semmit. Ez semmilyen politikai, morális vagy szakmai dologra nem válasz.

– Olvasni olyan kritikát, hogy válságban van. Ugyanakkor Magyarországon, de külföldön is sikeres írónak számít, negyvenhárom évesen mondhatni, élő klasszikusnak. Nyugaton felolvasóesteket tart, külföldi irodalmi kitüntetéseket kap, valóságos diadalmenet az útja.

– Hüm-hüm, tenném hozzá. Egyébként egyik sem érdekes. Illetve érdekes, de nem fontos. Hogy kitüntetéseket kapok, az nem erősít meg, igaz, nem is gyöngít. Azt meg, hogy válságban volnék, csak az újságban olvastam, épp ebben egyébként, de jó, hogy mondják, legalább tudom… Ezt csak elviccelni lehet. Noha ez ügyben nem szabad nagyszájúnak lenni, az írás az mindig a nem-írás határán, fenyegetésében áll. Senki író nem tudja, mit hoz a holnap, a holnapja. Annál nagyobb válságban én nem vagyok most sem, mint ahogy az első kötetem, a Fancsikó és Pinta idején voltam. Elég az.

– Írói és emberi programnak is felfogható, amit korábban megfogalmazott, nevezetesen, hogy „én alanyban és állítmányban gondolkozom”, illetve, hogy „a tollunk hegyén a tollunk hegye van.”

– Ha ez nem trivialitás, akkor ez halálosan nincsen megértve. Alanyban, állítmányban gondolkodni, ez azt jelentené, hogy az ember író. Ez nem állítás, hanem önazonosság. Amikor azt mondom, hogy a tollam hegyén a tollam hegye van – hát persze, hogyan is másképp?

– Mint minden evidenciának, ennek is attól lesz értelme, hogy van, aki mégsem így gondolja…

– Megint a közmegegyezések szükségességénél vagyunk…

– Nézhetjük ezt úgy is, hogy átlátunk-e a saját szitánkon. Esterházy Péter átlát-e a saját szitáján?

– Az a veszély megvan, hogy az ember valami valóságos dolog elhülyülésével vitatkozva lassan már nem látja magát a dolgot. Ez időről időre megnehezíti az ember dolgát. Megnehezíti a mondatok dolgát. Ma nehezebb leírni egy mondatot, amelyben a magyar 328szó benne van. Mert oly sok visszaélés történik vele. Más meg, persze, éppen fordítva, úgy látja, hogy minden hagyomány ki van nevetve, szemétdombra van szórva.

– Ugyanazt mondják, hogy nem lehet leírni a magyar szót, csak szerintük azért, mert kinevetik, üldözik, aki ezt leírja…

– Nehéz ma itt magyarnak lenni, mondják. Persze, hogy nehéz, mi magunk tesszük nehézzé. De ehhez én hozzáértem, hogy ki nem magyar itten? Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, mondják. Én is büszke vagyok, de hozzágondolom, hogy arra is büszke volnék, ha tót volnék, meg román, sőt arra is büszke volnék, ha szerb volnék, csak akkor most kicsit nehezebb volna a dolgom. Mindegyik ország fiának lenni büszkeség, mert annyi jót talál az ember, pontosabban saját magát találja, mint jót és rosszat. Vannak idők, amikor nehezebb egy nemzet fiának vagy lányának lenni és van, amikor könnyebb. Most szerbnek lenni nem olyan nagy üzlet, kicsit pechesnek gondolnám magam, ha most szerb volnék. De magyarnak lenni is megterhelő olykor. Persze, hogy büszke az ember arra, hogy magyar. Nincs is más lehetősége. Csak azt nem kell gondolni, hogy ez önmagában olyan nagy valami. Hogy jobb, mintha belga volna. Igazi belga.

– Egy kicsit ijesztően hatott rám a hír: kiadják életműsorozatát. Legalábbis az eddigi műveit. Csak nem döntött úgy, hogy fölcsap klasszikusnak?

– Nem csaptam én föl semminek, csak az az abszurd gondolatom támadt, hogy mi volna, ha lehetne kapni a könyveimet. Ezt a gondolatot aztán a Magvető támogatta. Így jelent meg tavaly a Termelési regény, most ez, és így sorban, öt kötetben mindaz, amit 1991-ig írtam.

– És elviselhető-e az ön számára, hogy megint el kell olvasnia könyveit? Nem akarja itt-ott újraírni, átírni őket?

– Nem, én nagyon blazírtan olvasom a régi dolgaimat. Nem vagyok kritikai viszonyban, sőt egy kis túlzással azt mondhatom: nem vagyok viszonyban velük. Ha most a nyomdai levonatukat olvasom, semmilyen rossz érzésem nincsen. Kijavítom a szedési hibákat, efféléket. Én szoktam jónak találni a régi könyveimet, mármint abban, hogy rendesen meg vannak csinálva. De ezt tudtam eddig is, és ez nem jelent semmi különöset. Minden ezzel kezdődik. Minden könyvet rendesen meg kell csinálni, még a rosszakat is.

– Vagyis amit egyszer megírt, azt annyira lezártnak tudja, hogy retusálásnak, hamisításnak érezne bármilyen utólagos változtatást?

– Alkat kérdése ez is. Én olyan alkat vagyok, aki amit lezárt, azt lezárta. Persze, mi az, amit lezár az ember? Magát a könyvet. De azt, amiből a könyv íródik, nem lehet lezárni. Bizonyos dolgokat újra és újra elő kell venni. Én is ezt teszem, mert – ahogy közhelyszerűen mondják – az ember mindig ugyanazt a könyvet írja. De azt a konkrét, megírt könyvet újra elővenni már nincs ingerem. Az úgyis javíthatatlan. Úgy jó vagy rossz, ahogy van. De nem is studírozok efféléken. Az idők során a stilisztikai dolgok is változnak, a nyelv is változik, én is változó viszonyban vagyok velük. Visszamenőleg nem tudok korrigálni.

– És vajon azt, amit leír, mondjuk, a történet – ha van ilyen egyáltalán –, vagy magát a puszta szöveget mennyire hozza a nyelv, a stílus, és mennyire a hangulat?

– Hogy magamat idézzem: én minden mondatra nagyon tudok emlékezni. Még a megírás körülményeire is, nemcsak a fizikaiakra, hanem a hangulatiakra is. A szövegből is vissza tudok következtetni erre, de azt is föl tudom idézni, milyen processzus vezetett el az adott szöveghez. A megformálási processzusnak vagy olykor az elfedéseknek, transzformációknak egyetlen céljuk van, mégpedig az, hogy mennél szabadabban fogalmazzak meg valamit, hogy valamilyen helyzetben annak a korlátosságát próbáljam megszüntetni. Ettől persze szövegesedik, amit leírok, megindul egy folyamat, amelynek már nagyon szigorú, a nyelv által kordában tartott, meghatározott szabályai vannak.

– Egyesek önt azzal gyanúsítják, hogy amit leír, az valójában merő gondolat, mi több: filozófia. Minden egyéb csupán csomagolás, fedőburka az egésznek. Ez ostobaság vagy van benne némi igazság?

– Ez így inkább ostobaság. Nem hiszem, hogy volna valamiféle szeriőz mag, amelyre minden más csak úgy rákerülne. Felfogás kérdése, hogy mit tartunk irodalomnak. Ha olyasvalaminek tartjuk, ami közvetít, amibe az ember pusztán belecsomagolja a gondolatait, erkölcsi intencióit, akkor feltételezni lehet efféléket. S ezek aztán vagy vonatkoznak rám, vagy nem. Számomra azonban ennek a kérdésnek így nincs értelme. Mert én az egészet egybe gondolom. Nyelvi ténynek, jelenségnek, és egyáltalán nem hiszem, hogy olyan nagyon fontos gondolatok volnának emögött…

– Van, aki azt mondja, az ön könyveiben nincs semmiféle történet. Mások meg azt: szépen mutat bennük a mese, csak éppen szokatlan köntösben. Ismét mások azt állítják: Esterházy Péter után már nem lehet hagyományos epikát írni.

– Bárki után bármit lehet csinálni. Nincs arra szabály, hogy mit lehet, vagy mit nem lehet. Csak az a kérdés: hiteles-e, ami létrejön. Aztán: az ember legszívesebben mindig Mozart-szimfóniát írna, hisz az a legszórakoztatóbb. De akinek szerencséje van, azt Kurtág Györgynek hívják, s akkor ő Kurtág-féle zenéket fog írni. Ez pedig eléggé drasztikus viszonyban van, mondjuk, Mozarttal. A történettel is így vagyok: nem tudom, lehet-e történetet írni vagy sem. Én mindenesetre mindig megpróbálom, aztán ez többnyire nem szokott sikerülni. Vagy azért, mert a tehetségem nem 331ilyen fajta, vagy azért, mert ezzel egy kis baj van. Nem történetek vannak, hanem sztorik. A történethez valamiféle közös tudás kell. Mert a történet csak akkor történet, ha elmesélhető. És csak az elmesélhető, amit eleve tudunk már. Mert egyébként csak személyes történetek vannak. Mások számára fölfoghatatlanok. Ez az alapprobléma. Fontoskodva azt mondanám: százötven éve már.

– Igaz-e az a feltevés, mely szerint az ön számára az irónia a világ elviselésének egyik eszköze, vagy egyszerűen ilyen E. P. alkata?

– Hát én nem szeretek ilyen nagy mondatokat mondani, hogy a világ elviselhetetlen. Ez egyszerűen nyafogás volna. Az én gondolkodásmódom ilyen: érzelmes és csúfondáros. Hosszasan és intelligensen is tudnék, persze, az iróniáról beszélni.

– Azt is mondogatják: ez a rendesnek látszó ember, aki aligha lelkesedik a politizálásért, hogyan adhatja a fejét arra, hogy publicisztikát is írjon, vagyis mégiscsak politizáljon…

– Ez valamelyest nem elhatározás kérdése, hanem van, ami nem hagyja az embert békén, s csak úgy nyeri el a békéjét, ha megírja. És ezzel tartozik az ember nem is a lelkiismeretének, hanem a nyelvnek. Létrehozni, folyamatosan újratermelni a magyar nyelvben a saját formáit: gazdagítani és gazdagodni, élővé tenni és élni… Például úgy, hogy valamire vonatkoztatva magyarul le legyen írva az, hogy nem. Mert így létezik teljességében ez a nyelv. És épp az a dolgom, hogy magam is próbáljam megteremteni – más magyar írókkal együtt, persze – ennek a nyelvnek a mindenkori legteljesebb állapotát. Azért kell az írónak írnia, hogy az őrá tartozó mondatok kivirágozzanak, hogy elérjék saját színvonalukat. Jó mondatokat kell életre segíteni. Tehát valójában csak arról a polgári erényről van szó, hogy az ember elvégzi a dolgát.

– Azt írta egy helyen, hogy a rendszerváltások után mondatok fognak meghalni Kelet-Európában. Nemrég újra kiadták – harmadszorra – a Termelési regényt. Mit gondol, amortizálódtak a saját mondatai is? Egyáltalán: szokta-e újraolvasni a könyveit?

– Nem szoktam, illetve formálisan igen, mert a levonatokat kell olvasnom, de attól nagyon távol vagyok, hogy újraolvassam őket. Ha beleolvasok bármelyikbe, akkor nincsen rossz érzésem, ezt gyermekien be kell vallanom. Azt nem gondolom, hogy nagyon sok mondatom meghalna, de a feszültségek átrendeződnek. Másképpen olvasunk most, mint mondjuk 1979-ben. Más kell-ek és lehet-ek vannak. Hasonló tapasztalatot lehet szerezni az idegennyelvű megjelenésekkor. Ott is átrendeződnek a feszültségek. Ha szerencsénk van, jut is, marad is… Ez olykor valóban kizárólag a szerencsén múlik. A múltkor megjelent spanyolul a Kis Magyar Pornográfia, hozzáértők vélekedése szerint igen szahar fordításban. Az illető részint magyarból, részint németből fordította. Én voltam Madridban, de se magyarul, se németül nem tudtam vele beszélni: magyarul egy múlt századi nyelvtankönyvből tanult.

– Délceg, de kevély…

– Fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe… Viszont a könyvről szóló írásokból az derült ki, hogy ez ott mégis átjött, egyszerűen a diktatúra szó működött. A spanyolok tudnak valamit a diktatúráról, és az egészet áttették, gondolom, ebbe a hazafias vonulatba. Richtung Lorca… Az összes interjú arról szólt: hogyan lehet, hogy nem börtönöztek be engem. Hát, tártam szét a kezem… úgy hogy ha itthon hazátlan bitangnak neveznének, csak egy kis spanyol kritikát kéne az orruk alá dörgölni; teszem azt.

– Miben különbözik egy magyar író-olvasó találkozó mondjuk egy svédtől? Miben különböznek a feltett kérdések?

– Ott nincs igazán ez a műfaj. Persze, helye válogatja. Németor333szágban a felolvasás van. Az barátságos műfaj, mert ott nem nagyon akarnak beszélgetni utána. Szigorúan ötvenhárom perc. Az ember megköszöni és kész. Amúgy pedig inkább előadásszerű ügyletek vannak a PEN-ben, vagy a kiadó csinál valamit. Változó. Vagy nagyon tárgyszerűen a könyv körül marad a beszélgetés, vagy pedig érdeklődnek, hogy milyen is ez a Magyarország. Néha elég elvarázsoltak a kérdések. Nem nagyon értik, és most már nem is fogják megérteni, hogy mi ez. Mint ahogy lassan mi is úgy viselkedünk, mint a nyugati újságírók, hogy nem nagyon akarjuk érteni, hogy miben is éltünk. Nem akarjuk érteni fenyegetés, fenyegetettség és a valóságos lehetőségek egymásrajátszását, amit úgy lehet megfogalmazni, hogy a szabadságfokunk az nulla volt, de mozgástér az volt. Ezt nem értik, hanem szeretik, attól függően, hogy milyen beállítottságúak, hatvannyolcasok vagy nemtudommicsodák, szeretik úgy látni, hogy azért ez lényegében ugyanolyan volt, mint náluk, csak az igazságnak nem az 57 százalékát lehetett megmondani, hanem csak a 38 százalékát. Tehát azt a lényeges különbséget, amit lassan mi is elfelejtünk, azt nem nagyon. Szerintem lassacskán, akárcsak a spanyoljaim, nem fogjuk érteni, hogy miért is nem börtönöztek be minket.

– Keresztury Tibor 89-ben készített magával egy interjút, amiben maga tipikusnak tartott egy Olaszországban megjelenő magyar regénysorozatot: vagyis, hogy nem állnak össze, különállóak maradnak a kötetek. Változott-e azóta a helyzet?

– Ez a magyar irodalom helye a világban című házi feladat. Ez továbbra se diadalívás. De egy kicsit azért megváltozott. Egyértelműen megváltozott Németországban, ott létrejött az a „magyar” környezet, ami nagyon fontos, hogy ne olyan pucéran, magányosan álldogáljon egy új könyv. Az utóbbi néhány évben több magyar regény is figyelmet keltett, Nádas, Konrád, Mészöly, Krasznahorkai, Kertész Imre, vagy Dalos, Szabó Magda, Hernádi Miklós. Nem kell ezt túlértékelni, de alul se. Aztán van olyan ország, ahol szerencsém van, mert akadt például egy kis kiadó, a Rosinante, szép neve van, amelyik sorban kiadja a könyveim, úgyhogy ott is előállt valamelyest ez a környezet, tudják kicsit, mi vár rájuk.

– Úgy tudom, Dániában azon is múlt, hogy az egyik legismertebb magyar író lett, hogy a fordítások kiválóan sikerültek, Péter Eszterhás jóvoltából.

– Az tényleg egy fantasztikus pali. Nádassal van egy jól előadható, közös számunk, róla – tudniillik Nádast is ő fordította. Rémülten vettük észre, hogy soha nem kérdez semmit, hanem megkapja a szöveget, és elképesztő kevés idő alatt szállítja a fordítást. Gondoltuk, nagy homályok lehetnek itt. Tőlem elsőként A szív segédigéi jelent meg, és kiderült a recenziókból, hogy mindenki sírt rendesen, ahogy kell; tehát nem azért nem kérdezett az az ember, mert figyelmetlen vagy tompa, hanem azért, mert kongeniális.

– Télen fog megjelenni Ausztráliában is a Hrabal könyve Judy Sollosy fordításában; Franciaországban pedig most szerkesztenek egy nemzetközi irodalmi enciklopédiát, amelyben nincsen külön Ady-fejezet, de van Esterházy, mert Esterházyt jobban ismerik, ami hát eléggé…

– …kínos.

– Vagy legalábbis meglepő.

– Ezeket a történeteket többféleképpen el lehet mondani. El lehet mondani így, hogy minden milyen szép… De azért ezek nagyon távoli ügyletek. Éppen itt van a Hrabal könyvének szlovén, illetve spanyol fordítása. Ez nekem olyan fokon nem valóságos… Egy hónap múlva, ha szerencsém van, mármint figyel a kiadó, küldenek fénymásolatokat a kritikákról. És akkor ez ennyi volt. Van is valami rémületes benne. Igen, kellemes és rémületes…

– Azt képzelem, hogy az idézés-technikája miatt sokkal nehezebb dolga van egy idegen olvasónak.

– Amikor nagyon magyar rájátszások vannak, és nincs helyette, mondjuk, egy szlovén tréfa, akkor nem lehet tudni, hogy mi marad. Illetve lehet tudni: nem sok. De fordítva is lehet rossz, ha nagyon magyar a fordító, aki tehát minden magyar rájátszást és asszociációt tud, és megpróbál mindent átültetni, mert attól meg elnehezedik a szöveg. Mert ha én jól csinálom, akkor ezek úgy mellesleg vannak ott. Tehát nincs nagy rákészülés, nincs nagy nekifutás, hanem ott van, kész, mehetünk tovább – jut is, marad is. Ennek az arányát megtalálni… Azt szoktam javasolni, ha választani kell a hűség és a között, hogy az egy jól hangzó idegen szöveg legyen, akkor inkább engem ejtsenek. Legföljebb nem az én novellám vagy nem az én regényem lesz, de novella lesz meg regény.

– A Termelési regényt az új fülszöveg egyenesen a fiatalok figyelmébe ajánlja: hogy (kor)képet kaphatnak belőle az elmúlt rendszer soft változatáról. Aztán egy alternatív tankönyvsorozatban, a Matúra klasszikusokban megjelentették – kvázi a Bánk bán és a Csongor és Tünde között – a Függőt. A kiadás „teljes gondozott szöveg, tárgyi és szómagyarázatokkal, értelmező kérdésekkel”, sőt van egy vezérfonal is a műelemzéshez!

– Meg egy puska.

– Milyen érzés klasszikussá válni?

– Erre, nyilván jól felfogott érdekemből, nem gondolok. Nem is veszem figyelembe, hogy tanítanak. Ennél a könyvnél az volt a fantasztikus, hogy olyan régen láttam már könyvet – és ebből a szempontból alig érdekes, hogy az én könyvemről van szó –, ahol a szöveg ilyen szeretettel és figyelemmel volt, ahogy a szakkifejezés mondja, gondozva. Tehát Jankovics József ezt gondozta. Akkor nem arra gondolok, hogy van egy lista, ahol az utánam következő leglinkebb szerző Molière, hanem arra, hogy „evvel ott el lett szöszmötölve”, és ettől én mindig meghatódom.

– Nemrégiben a Széchenyi Művészeti Akadémia és a német akadémia tagja lett. Az előbbiek mellett ez is a siker része. Hogyan birkózik meg a sikerrel egy ilyen „dolgokban jártas…

– …keserű, csalódott ember”? Elvileg azt lehet mondani, hogy az irodalom számára minden veszélyes: a siker is, meg a sikertelenség is. Külön azért nem vagyok megijedve, ha sikerem van. De meg lehet az ember ijedve, persze. Igaz az az Satie-mondás, hogy úgy kell dolgozni, hogy az ember ne kapjon meg semmilyen díjat. Ez kevés embernek sikerül. Ügyesen, hamar meg kell halni, vagy következetesen háládatlan korba kell születni. Az alkotás az alázat és a magabiztosság hullámverésében létezik. És a siker ezt nem érinti, én ezektől a sikerektől nem leszek se alázatosabb, se magabiztosabb. Úgyhogy ezzel nincsen mit birkóznom. Van egy triviális veszélye: hogy szétszedi az ember idejét. Mert hát bárhogy forgatjuk, az írás az munka. A próza különösen. Oda kell ülni, nincs mese. Tehát sokszor kell tudni nemet mondani. De én tudok nemet mondani. Egy díj az kellemes. Most júniusban kaptam egy olasz díjat, és el lehetett menni a Gitta nevű nővel Rómába. Az olaszok, ugye, mindenből fantasztikus ünnepet tudnak csinálni. Halálosan nem lehetett tudni, most ez egy tökéletesen jelentéktelen díj, vagy… a mai napig se tudom, hogy milyen díj ez valójá336ban. De amikor az ötödik nap visszajöttem, nehezen találtam vissza az íróasztalomhoz. Én akkor érzem jól magam, ha ott valamelyest működik a dolog, ha meg nem működik, megette a fene az egészet. Mert csak az számít, ami az íróasztalomnál történik.

– És a kritikai fogadtatás?

– Az kicsit más. Az kiszámíthatatlan, hogy hogyan reagál az ember, mi lesz fontos neki, mi nem. Manapság tulajdonképpen annak is örülni kell, ha egyáltalán van kritika; nagyon sok olyan könyv van, ami észrevétlen marad. Itt nekem kezdettől fogva szerencsém volt.

– A kritikai fogadtatás önálló életet él. Többen meg is írták, hogy művei befogadástörténete modellértékű volt.

– Ez a történet nyilván az elkényeztetettség története is. Mindig nagyon figyelmesen nézték… itt persze különböző „korszakok” vannak, ha akarom. Tehát a Bevezetés utáni könyvek kritikai fogadtatása az más volt, vagy mondjuk úgy: fanyalgóbb volt. Vagy: többféle, volt ilyen is, meg olyan is.

– Volt a Holmiban a Hahn-Hahn grófnőről egy imitatív recenzió, „kritikai aggályok” műfaji alcímmel. Hogyan hat magára egy ilyen érted fanyalgok, nem ellened gesztusú írás?

– Hát abban sok „érted” nem volt. Az mulatságos írás volt, tulajdonképpen. Nyilván, és most belebonyolódom a nagyvonalúság köreibe, valójában én ezt kissé pitibben nézem magamban, de nem egészen hazugság, amit mondok.

– Megtisztelő.

– Mulatságos írás volt az, csak olyan semmilyen. Végül is nem nagyon lett komolyan véve a könyv. Nyilván én azt szerettem volna, ha komolyan veszik, úgyhogy a kritika inkább a lap gesztusában volt, mint magában az „aggályban”. De hát tudjuk, egy szerzőnek soha semmi nem jó.

– Amikor készültem az interjúra, és keresgéltem a Központi Szabó Ervin Könyvtár katalógusában, kiderült, hogy a Czeizel Balázs fényképeire írt Biztos kalandról nem létezik katalóguscédula. Amennyire emlékszem, kritika is alig jelent meg róla. Valahogy elsikkadt. Lehetséges-e, hogy azért, mert ott a kép és a szó egyenrangú próbált lenni, és ez a sajátos műfaj zavarba ejtette a kritikusokat?

– Inkább amiatt lehetett, hogy az pont beleesett a politikai változásoknak egy más irányú figyelmébe vagy figyelmetlenségé337be. (Később, most, az Egy nő meg a Szebeni Andrással csinált A vajszínű árnyalat ugyanolyan figyelmet kapott, mint egy rendes könyv.) Én tulajdonképpen szinte csak egy komoly írásra emlékszem, a Dérczyére, így annak különösképpen örültem. Pedig azt gondolom, hogy a Biztos kaland szépen, radikálisan végigvitt könyv volt.

– Én is ezt gondolom, sőt van, aki hasonlónak véli A vajszínű árnyalatot a Biztos kalandhoz. Én csupán felszíni egyezést látok – itt is van kép, ott is van kép –, úgy vélem, ez a két könyv műfajilag széttart. A Biztos kaland nekem egy különös esszé, ezzel szemben A vajszínű árnyalatot túlzottan publicisztikusnak érzem. Hogyan viszonyul a könyveihez? Szokta-e őket rangsorolni?

– Nem, rangsorolni nem szoktam.

– De elhelyezni?

– Nem vagyok ez ügyben analitikus elme, nem nagyon helyezgetem őket. Azt néha látom, hogy hogyan helyezgetik. Hogy melyiket szeretik jobban, vagy melyiket kevésbé. De azt nem gondolom, hogy attól az jobb volna. Ez a Szebenivel csinált könyv, ez olyan, mint A kitömött hattyú, meg az Elefántcsonttorony. Én ezeket fontos írásoknak gondolom, már úgy értem, hogy számomra fontosak, de ezeket mindig mellesleg csinálom; úgy értem a mellesleget, hogy valami mellett, nevezetesen mindig az éppen csinálódó regény mellett. És csak azt számítom be magamnak. Tehát a Kékharisnyákat nem számolom el magamnak munkának. (Noha az.) És ugyanígy voltam A vajszínű árnyalattal is. Fontos, de. Nem így voltam a Biztos kalanddal, arra úgy gondolok, mint mondjuk, a Daisyre. Azt, amit ott megtanultam, használtam a Vajszínűben, ami azért lett erősen zsurnalisztikus, mert a képek nagyon konkrétak. Ez nekem tetszett is, tehát nem ellene akartam ennek dolgozni, de azért valamelyest igyekeztem kitágítani a teret, és a tér kitágítását lényegében azokkal a mozdulatokkal csináltam, amikre a Biztos kalandnál derült fény (hogy úgy mondjam, Czeizel Balázs árnyékában).

– Nekem azért tűnt jobbnak a Biztos kaland, mert ott egyenrangú volt a kép meg a szó. Itt úgy éreztem, hogy a fotók gyengébbek, mint a szöveg.

– Nem, nem. Ez a könyv akart valamit, és az nem tesz jót egy könyvnek, ha akar valamit. De eleve úgy is indult, az ilyen írásoknak ez a sajátossága. A Vajszínű elég szépen elmond egy … ívet, 338és nem triviálisan mondja el. Akkor ebből a szempontból a Szebeninek nagyon is jók a képei: abban is jók, hogy nem különlegesek, hanem alásimulnak a tényeknek. Arról nem is beszélve, hogy a képek indították el az egészet. Ahogy a Banga-rajzok az Egy nőt. Én mind a kettőnél untermann voltam. Az ő szenvedélyességük, lelkesedésük hozta létre a két könyvet. Illetve mindkettőnél nagyon fontos volt a kiadó. Ez is érdekes, hogy lehet ilyen kiadókra lelni – társakra.

– Az Egy nőnél adódhat egy prózai asszociációnk – a kis tekercs mérete és hengerformája miatt, a Köjál-mintavétel juthat eszünkbe. Ez vajon mintavétel, írásminta lenne egy készülő nagyobb műből? Aztán A vajszínű árnyalat végén is vannak Egy nő című írások. Ezek kapcsolatban állnak egymással? Ez regény? Vagy sorozat?

– Rejtélyeskedni se akarok, de beszélni se nagyon. Röviden úgy van ez, hogy épp ilyesmiket csináltam, és nem tudtam mást írni. Pedig Banga Ferinél már figyeltem magamat, de aztán mégsem tudott más íródni.

– Előbb voltak meg az árnyrajzok?

– Persze, erre készült a szöveg. Ha következetes lettem volna, akkor ezek nem jelenhettek volna meg. Azért következetlenség, mert nem akarom őket azáltal rögzíteni, hogy megjelennek. Mert ha egy szöveg megjelenik, akkor más-állapotba kerül. Nem egészen lehet tudni, hogy milyenbe, de mindenesetre óvatosan kell vele bánni, akkor nem lehet már úgy hozzányúlni, és én azt akarom, hogy teljesen szabad kezem legyen. Ugyanúgy voltam a Kertész-novellával. Az készen van már másfél éve, csak ki kellett derülnie, hogy kell-e nekem ez a szöveg a regényhez vagy nem. És aztán az derült ki – nem úgy döntöttem, hanem úgy döntődött, hogy ez nem kell nekem, illetve a regénynek, ez jó így egyedül, tehát megjelenhet.

– Akkor ez a rengeteg Egy nő regény?

– Van egy regény, és minden szöveg ehhez viszonylik, úgy értem, hogy minden, ami megjelent, ami látható.

– És ami az Esterházy-kalauz legvégén olvasható, hogy három könyv lesz: a Hrabal könyve, a Duna könyve, és lesz egy kutyás könyv is? Egy bizonyos, Weöres Sándor temetése napján meghalt kutyáról?

– Ja igen. Amikor erről beszéltem, akkor elgondoltam úgy száz oldalt erről, de aztán abból nem lett semmi – de még nincs elvetve. 339Én nagyon sokszor gondolok el százoldalakat. Ez a kutya biztos fog szerepelni, van is róla tizenöt jó oldalam. Lényegében a Hahn-Hahn befejezése óta tart – illetve ott volt egy bő háromnegyed év, amikor tökölés folyt –, két éve zajlik, amit regénynek mondok.

– Mit jelent magánál, hogy cselekmény?

– Én ezekről a dolgokról egyáltalán nem elvileg gondolkodom. Nekem mindenféle, nagyon tradicionális és főként primitív elgondolásom van cselekményről, alakokról. Van is vágyakozásom erre. Azt szokták mondani, hogy ma már nem volna történet, ez nem volna, meg az nem volna, így nem lehet, meg úgy nem lehet. Szerintem halálosan nem lehet tudni, hogy mit lehet, meg mit nem a prózában.

– Bodornál például van történet.

– Igen, és mégis minden mondat igaz mondat. Mert, ugye, vagy történet, vagy rendes mondat, ez szokott a probléma lenni. Szokták a mostani irodalomra mondani, hogy mennyire fittyet hány az olvasóra, olvashatatlan. Van egy nagyon helyes nagynéni-szerűségem, ő is ezt mondja. Kutyuskám, te nekem magas vagy. Nézem a szemét, és nem hiszek neki. Azt gondolom, hazudik, becsap. Talán így akar kedveskedni nekem. Ha nézzük például a Darvasi novelláit: azok a legklasszikusabb értelemben szórakoztatóak. Vagy Lengyel Péterről azt mondani, hogy nem érthető: hát azok rendes, realista írások: a szó „jó értelmében”. Mondjuk, vannak szigorúbb szerkesztések. A Film épp azért zseniális, mert minden mondaton át kell törni. Van persze, aki nem szeret törögetni, de hát az az ő baja…

– És a kompozíció?

– Az szokott nálam a „baj” lenni, hogy mindenfajta cselekmény, történés helyébe a kompozíció lép. Valamiféle zeneszerű szerkesztés, ismétlések, szimmetriák. A kompozícióról nyilván nem is lehet lemondani. Főképp azért nem, mert az ember gondolkodásának sajátosságait mutatja. Az ember ez esetben most én volnék. De magamban azt gondolom, hogy egyáltalán nem kizárt, hogy ez is van, meg amaz is van. Hogy ettől még van mindenféle cselekmény is. Persze az is kérdés, hogy mit nevezünk cselekménynek… Én például az Emlékiratok könyvét kifejezetten cselekményes könyvnek tartom: vannak figurák, fantasztikus tájleírások – hát jó, vannak esszéisztikus betétek is. Nekem a cselekményről nincsenek elképzeléseim, vágyaim vannak, és a vágyaim minden340féle gyerekes vágyak. Amikor csinálom, akkor kénytelen vagyok a saját képességeim és képtelenségeim terrorjának engedelmeskedni, és annak elsőbbséget adni a vágyakozásaimmal szemben. De ezek nem okvetlenül állnak egymással szemben. Én nagyon szövegszerű vagyok… Amikor fenn voltam Ottliknál, akkor olvasott kicsit a Budából, de nemcsak olvasott, hanem közben mesélt is. Ugyanazt mesélte, amit olvasott. Ez nekem nagyon megrendítő volt: úgy mesélt, mintha valóságos emberekről szólna. Ugye, az Iskolából tudtuk, hogy a gyengélkedőn mi történt, mondjuk négy és öt között, a Budából megtudjuk, hogy mi történt hatkor. (Persze, halálosan kíváncsiak is voltunk rá.) Ő viszont láthatóan abszolút tudta, hogy a Medvével mi történt hatkor, ötkor, kettőkor… Általában a rossz írók szoktak így beszélni, meg Balzac. És tehát Ottlik is. Nem mintha ettől jó író lennék, de én egyáltalán nem tudok így gondolni a szereplőimre.

– Most a mából visszatekintve kirajzolódik – amit maga úgy fogalmazott meg, hogy mellékesen születik – az Esterházy Péter jegyezte írásoknak egy publicisztikai vonulata is, „Példát mutat, hogyan nem szabad az aktuálissal foglalkozva belesüllyedni az aktualitás iszapjába” – olvasható az Elefántcsonttorony fülszövegében. Mit gondol erről?

– Nagy különbség van a nyolcvannyolc előtti és a nyolcvannyolc utáni írások között. Például a Termelési regényben nagyon sok olyan rész van, amely hogyha normális országban élünk, akkor nem abba kerül bele, hanem mondjuk egy Elefántcsonttoronyba. Hogy oda került be, talán elnehezítette a könyvet – de ha jól csináltam, új vagy váratlan feszültségeket adott neki. A kitömött hattyú azért más, mert ott még hiányzik a közvetlen beszéd lehetősége és direktsége. Az Elefántcsonttorony és az utána következő Kékharisnyák között is van különbség. Az Elefántcsonttoronyban nagyobb a kohéziós erő. Az úgy nagyon egyben van, az a két év – köszönhetően annak a helyzetnek, a Hitel helyzetének, az én helyzetemnek a Hitelben, meg a változásnak –, az összepréselte ezeket az írásokat. Az Elefántcsonttorony ugyan zsurnalizmus, de nagyon valóságos könyv. Amik most születnek, természetüknél fogva lazábban kötődnek egymáshoz.

– Hogyan definiálja önmagát, amikor ezeket írja?

– Én azért nem vagyok rendes hírlapíró. Nem tudom azt, amit egy hírlapírónak tudnia kell. Természetes fecsegés, így definiá341lom. Egy értelmiséginek ez volna a dolga: meglát valamit, és mondja. Többször fölmerül, hogy minek is mondja, egyre inkább fölmerül, de hát ez van, ez a mondás, ez az automatizmus, ez az én helyzetem.

– Nem érzi-e ennek bizonyos veszélyeit?

– Mire gondol?… De, például az a veszélye megvan, hogy az ember komolyan veszi önmagát, hogy egy véleményformáló erő, és akkor beleesik a klasszikus kelet-európai írócsapdába.

– A próféta…

– Nincsenek rejtett profetikus hajlamaim. Időről időre olykor gondolja az ember, hogy ezt, most fontos volna elmondani. Ezt lehet talán hiúságnak nevezni. De nem látom magamon, hogy ez fokozódna – hogy fokozódna a nemzetközi helyzetem. Vagy azt akarja mondani, hogy maga viszont látja?

– Egy picit. Egyrészt vannak az ÉS-ben az estikék. Ezeknek a pici glosszáknak műfaji szükségszerűsége a minden lében kanálság. Aztán vannak a Kékharisnyák. Nem kell-e félni, hogy mindezek elviszik az energiát, a figyelmet a regénytől?

– Ez nem így van. Egyfelől a kötelezvényeim nagyon lazák. Négyhetenként megírni három flekket – ez sokat nem visz el. Visz azért el, persze, de ez fordítva van. Nem azért vivődik el, mert én okvetlenül írni akarok, hallatni a hangomat és fontosnak lenni, hanem fordítva: valami földúl engem, és úgy nyugszom meg a leghamarabb, ha megírom. Szóval nem a cikkírás viszi el az időt, mi mindent, hanem a zaj. A zajosság. Ha zaj van az emberben, akkor nem lehet regényt írni. Akkor legföljebb cikket lehet írni. Vagy alá. De ok és okozat így áll, nem ahogy a kérdés sugallja. Persze az, hogy nem lehet regényt írni, az nem nagy baj. Az csak nekem volna nagy baj.

– Miért látta jónak folytatni? Voltak, ugye, a rádióban, a Mindenesben a Kékharisnyák. Aztán elköszönt a rádiótól, de a Kékharisnya-sorozat mégis folytatódott az Irodalmi újságban. Nem változott-e meg a helyi értéke a cikknek azáltal, hogy átkerültek az Irodalmi újságba?

– (Ezek a kérdések időközben elavultak. De hát nincs szebb, mint az elavult kérdések.) A Kékharisnyák nem szigorúan a rádióhoz kötődtek… Azt láttam magamban, hogy nincs ennek még vége igazán. Folyton konfrontálódtam az alapproblémával: mire alapítottam ezt a rovatot magamnak? Arra, hogy irodalmi ügyek342ről írjak. Igen ám, de folyamatosan belekeveredik az ember mindenféle dolgokba. A baj az, hogy ezekbe nem először keveredik bele az ember. Ez mindig ugyanaz. Ugyanolyan. A hülyeség monotóniája. Ezen lényegében nincsen mit megírni, mert egyszer már megírtam. Föl lehet lapozni az Elefántcsonttoronyban. Igen ám, de ez foglalkoztat minket. Írtam is, hogy olyan dolgok foglalkoztatnak, amik nem érdekelnek minket. Engem is foglalkoztat, mert olyan fokon szürreális. A hülyeségnek valami olyan elképesztő szivárványossága ez, hogy nem tudom magamat kivonni… Az olvasó is azt várja, hogy erről beszéljünk, bennem is ez a feszültség van, miközben halálosan unjuk. Hogy Csúcs László éppen milyen új trükköt talál ki – halálosan érdektelen. Viselje az MDF a felelősséget, hogy odatették ezt a mandolát.

Szóval én szeretek a művészet dolgairól fecsegni, fölhívni a figyelmet mondjuk egy új Gaál Erzsi-rendezésre vagy Kun Vilmos egy zseniális epizódszerepére, vagy Végel Laci újra megjelentetett regényére. Ahogy az egyetemisták írták tüntetésükön: Nahlik a Csúcs. Persze amíg elnáhlik, addig sok kárt okoznak… az MDF elfelejtette, hogy egyszer már kirúgta Csurkát. Valahogy kiment a fejükből. De láthatóan nem aggódnak. Nyugodt amnézia. Hogy bábfigurák komolyan veszik magukat, az még akár természetes is. De hogy egy komoly párt, mit párt! kormány!, ilyen embereket támogasson… ilyen nívótlanságot… Hogy úgy mondjam, érdekes. Sajátos látomás a kultúráról.

– Nem mindenki tudja saját szövegét jól felolvasni. Maga jó előadó. Erről ismét meggyőződhettünk a Kamrában, a felolvasóestjein. Van-e ennek valamilyen előzménye?

– Az idők során megtanultam valamelyest fölolvasni. De azért az embernek tudnia kell, hogy ő nem színész, vagy/és nem Kornis Mityu… először életemben Frankfurtban olvastam fel. Nádassal volt közös estünk. Semmire nem emlékeztem, csak hogy izzad a tenyerem, és még nem is vallhattam be. Sőt, még fecsegni is kellett, pláne németül. Súlyos, mindentudó német egyetemisták voltak. De megúsztam. Ez akkora stressz volt, hogy ehhez képest minden semmiség.

– Az irodalmi tárgyú Kékharisnyákból kiderült, hogy kit szeret olvasni a kortársai közül. Kiket szeret a fiatalabb írónemzedékekből?

– Darvasit olvasom szívesen, a Nappali házat, Háy Jánost – sok 343embert lehetne mondani, mert nagyon jól tudnak írni –, Láng Zsoltot, Podmaniczkyt, Szíjjt, Borbély Szilárdot vagy Nagy Atilla Kristófot, Németh Gábort, Visky Andrást. De hát nem is olyan fiatalok már ők.

– Kötődik-e valaki tanítványként a Mesterhez?

– Ez nem működik. Bizonyos értelemben a Nappali ház nagyon látványosan nem kötődik a mi korosztályunkhoz. Nem azért talán, mert vacaknak gondolnák, amit mi csinálunk, hanem mások a szempontjaik. Értelemszerűen az érdekli őket, amit ők maguk csinálnak.

– Érzékeli-e saját hatását?

– Ha látom, akkor inkább kínosan érint, mint jól, illetve mentől jobb valaki, annál kevésbé kínos. És akkor az úgy hatás, mint nyilván rajtam is látszik, ha szerencsém van, a Kosztolányi hatása. Biztos például, hogy amit Garaczi csinál, annak van köze ahhoz, amit én csinálok, csináltam. Ezek természetes kapcsolódások. És természetesek az ellenkezések is. Egy előző korosztály nemcsak lehetőségeket teremt, hanem gátakat is. Valami, amit kerülgetni kell.

– Hogy olvas? Lavina-módszerrel?

– Vannak alapolvasások. Amik nem függetlenek egészen attól, amit épp írok. Minden könyvemnél elgondoltam, hogy most miket kéne olvasni. A Függőnél Márait, meg az összes Kosztolányi-verset elolvastam többször. Ha gondolkodnék, minden regényemnél meg tudnám mondani azt a négy-öt, hat-hét könyvet. Az néha nagyon mulatságos, ahogy bele tud az ember az olvasás sorozatába hullani, ahogy egyik könyvből vezetődik a másikhoz. Ez tényleg lavina.

– Én tudok legalább két embert – én vagyok az egyik –, aki maga miatt kezdte olvasni Danilo Kišt…

– Aztán vannak adósságok, amiket többször kellett volna, mintegy hivatalból elolvasnom. Az Új Zrínyiászt, például. Még azt is tudom, hogy az Új Zrínyiász helyett az Orlandót olvastam el. Nyilván az időről akartam – nem is megtudni valamit – hanem hogy avval legyek körbebástyázva. Ez elég nehéz, itt nem a közírásnak vannak veszélyei, hanem a világnak. Hogy mennyire teremthető meg ez a környezet. A környezetnek Mikszáthból, Aranyból, Mészöly Miklósból, Balassiból és Balassából, ilyesmikből kellene állnia. Illetve ez sem igaz, mert ez azt jelentené, hogy 344az embernek be kell zárulnia. Elzárkózni úgysem lehet semmitől – de ez a foglalkozás valami csöndességet igényel. Ennek az arányait megtalálni, ez volna talán az, amit durván úgy lehetne nevezni, hogy tehetségesség. Amikor az ember tehetséges, akkor ez az arány rendben van. Egyrészt mindent tudomásul vesz, amit rálök a világ, és mégis csönd van valahogy a szobájában. Ha meg tehetségtelen, akkor nincsen csönd… És a gyerekek is zajonganak, akik ezért nyilván nagy pofonokat fognak kapni.

– Tényleg, a család mint első visszajelzés mennyire működik?

– Azok a rémületes felolvasások, amikről Thomas Mann-nál lehet olvasni, hogy hányingert kaptak a gyerekek, annyira meg voltak ijedve – azok nincsenek. Hosszabb dolgokat csak Gittával beszélek meg. A gyerekekre néha rá szoktam szabadítani a rövideket: az például lemérhető a Dórán, hogy nagyon belterjes-e valami. Ő tájékozott, finom hölgy, tizenkilenc éves, de ezeket a belső ügyleteket nem ismeri. Ha rezzenéstelen marad, akkor részint lelibázom, részint átírom.

– Beleszólhat-e valaki a formálódásba?

– Készülőben lévő dolgot sosem mutattam meg senkinek. A kézirat-küldözgetés ritkábbá vált. Rendszerint akkor mutatom meg, amikor minden késő már. Ha meg valami rossz, az nem azért rossz, mert valami nem jutott az ember eszébe, az azért rossz, mert ő rossz…

– Volt-e olyan műalkotás mostanában, esetleg a társművészetekből, ami inspirálta?

– Előfordul. Én akkor le szoktam forgatni magamban, hogy ez mit jelentene irodalomban. Például, ha németalföldi kis képeket néz az ember, a legjobb nevesincs szerzőket, ahol csak egy tengerrész van meg egy ház, akkor előfordul, hogy egy-egy konkrét kép passzol az akkor épp elgondolt száz oldalhoz… „Na, valami ilyet akarnék.” Nemcsak elvileg jelent valamit, hanem gyakorlatilag is. Az aprólékosságból, a figyelem intenzitásából mindenfélét tanulok. Vagy például Kurtág zenéjéből. Az nekem annyira fontos. Nem csak önös szempontból, hogy na, mit tudok ebből profitálni, mint a hörcsög. Ott más is működik. Az egész tevékenysége valamilyen romantikus megerősítés. Ha van egy Kurtág, akkor nem biztos, hogy egészen hülyeség, amit az ember csinál. Több koncerten ez az ujjongó érzésem volt… Ritka.

– Volt három film, amelyekben ilyen-olyan szintig „benne volt a 345keze” az Idő van, a Tiszta Amerika. Az Anna filmjének is ön írta a forgatókönyvét.

– Nem. Az Anna filmjébe semmilyen módon nem folytam bele, Molnár Gyuri írta a forgatókönyvét, lényegében a Hrabal könyvéből, meg kicsit A szív segédigéiből. Azért nem folytam bele, mert egyrészt már benne voltam ebben a készülő könyvemben, és akkor egyszerre nem tud az ember figyelni, másrészt meg hiába is figyel, úgyis az történik, amit a rendező akar. Ezt nem sértett szerelmesként mondom – hanem mint a film sajátosságát. Az, hogy a forgatókönyv milyen, az fontos, de hát úgy fontos, mint a fodrász. Kellék.

– Milyen tanulságokkal járt ezt magának megnézni? Más volt-e, mint az előző két film? Tudniillik, ugye, ott maga írt egy forgatókönyvet, nem egy kész művet adaptáltak. Itt, bizonyos értelemben, ez lecsupaszítása volt a Hrabal könyvének.

– Az más volt, persze. Ott jobban benne voltam. Főleg az Idő vanban, ami eredendően a Kis Magyar Pornográfiából indult ki, de aztán elment másfelé. Ott mások voltak a tétek. Ott úgy éreztem, hogy én is akarok valamit. Itt ez más helyzet. Úri helyzet. Csak nézek, mint a moziban. Többször is előfordul mostanság, hogy valamelyik könyvemmel akarnak valamit csinálni. Én ezekkel megengedő állásponton vagyok. Persze függ attól, hogy ki kéri, nyilván nem adnám mindenkinek. De ezen felül furcsa helyzet, én ez ügyben kint is, bent is macska vagyok. Kicsit úgy vagyok vele, mint a fordításokkal. Én ha a német fordítást olvasom, nem a német szöveget hallom, hanem ráismerek, hogy milyen mondatom van mögötte, ennek megörülök, és azt a mondatot hallom, amit én írtam, és megnyugszom, hogy milyen jó a fordítás.

De azt már nem nézem meg – amilyen primitív vagyok –, hogy ott aztán mi is áll igazából. Nos, itt is ugyanígy, ráismerek mondatokra, és nem azt nézem, amit egy normális embernek kéne, hogy mit látok a vásznon, mert csak az számít, hanem eszembe jut, hogy hogyan is van ez a regényben, és akkor megnyugszom. De hát, ugye, azt kérdezte, hogy milyen tanulságokkal járt. Hát, tanulságokkal nem járt. Az ilyen az akkor nem jó, ha nagyon nekiesnek a filmnek, akkor az nem jó érzés. Mondjuk György Péternek volt egy nagyon kritikai kritikus írása az Annáról, azt nem esett jól olvasnom. Más kérdés, hogy azt az írást, konkréten, nem akceptál346tam, mármint a szempontjait, de ez nyilván most érdektelen. De ez például lehetett volna egy tanulság vagy nemtudommicsoda. Ha viszont repül a film, az remek, mert akkor lehet mondani, hogy semmi köze hozzám. Néha felhív Molnár Gyuri, hogy elég sokan voltak este, és annak örülök. Én ezt a néző szintjéről tudom nézni, nem az alkotóéról.

– Tehát akkor semmilyen szinten nem volt beleszólása? Mondjuk a szereplőválasztásba?

– Nem volt, de nem azért, mert Molnár Gyuri olyan közismerten agresszív lélek volna, hanem mert én nem akartam, vagy nem tudtam, vagy nem mertem. Mondok mindenféle ötleteket, és elég jó ötleteket tudok mondani, csak hát nem tartom érte a hátamat. Az ötleteim irodalmi ötletek, nem filmesek. Mindig félek az együttdolgozásoknál, hogy jégre viszek valakit, úgyhogy jobb, ha visszavonulok. De ebben a félelem is benne van. Vagy nem is a félelem a jó szó, hanem a nem-merés.

– Egyfajta inkompetencia?

– Igen. Szóval, hogy azt végig kell gondolni, és én azt nem nagyon tudom, egy filmes szempontjából. Mert van olyan szerző, aki azt gondolja, hogy de jó lenne moziban látni ezt, és van róla valami elképzelése, és azt szeretné viszontlátni, mondjuk olyan embereket keres meg, arra mond igent vagy nemet… Minthogy azonban nekem dunsztom sincsen erről, így aztán mindent hálás gyermekként élek meg. Tehát antiintellektuálisan.

– Felírtam valamit, amit maga idéz Ortégától: Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni. De nem tudom, miért írtam föl… Kérdezni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni.

– Jól ismerem ezt az érzést. Nekem is vannak céduláim, elvesznek, aztán megtalálom őket: hihetetlen fontos mondatok vannak rajtuk, nagy felkiáltójelekkel, és egy szót sem értek belőlük.

– Nem akar áttérni számítógépre?

– Tényleg nagyon sokat tudna segíteni, csak… Tehát amik ott a különböző fájlok vagy micsodák, azok nálam a különböző füzetek. Azért jobb a számítógép, mert ott nem kell annyira észnél lenni. Később lehet javítani. Most én, ha egyszer elcseszem, akkor el van cseszve; úgy értem, akkor azt is észben kell tartani, hogy például minden ilyenfajta szöveg ebben a füzetben van, kivéve azt, mert az abban a füzetben van, illetve itt ez nem ide tartozik, hanem amoda. Amit én tudok is, csak az a baj vele, hogy nagyon kell 347figyelni. Erről szól minden. Olykor nagyon drámaian élem meg, ha kicsit is nem figyelek, akkor elszáll minden, akkor annyira nem tudom, hogy hol vagyok a szobámban, hogy csak na. Nem tudom, hogy mit akarok, miért akarom… Én nem tudok írógépbe fogalmazni. A tíz oldalnál rövidebbeket magam gépelem. Amikor gépelek, a füzetemből másolom ki, és ha azon változtatni akarok, akkor azt nem tudom gépbe írni, hanem veszek egy cédulát, és a céduláról másolom… Veszélyesnek tartom a számítógépben, hogy mivel nagyon könnyű változtatni a szövegen, ez könnyelműséghez vezethet. „Hogy majd megváltoztatom.” Én, mire harmadszorra lemásolom a füzetemből, már nagyon utálok minden szót, amit leírok, és akkor még egyszer átolvasom; szöszmötölök rajta – ez tehát fizikailag sem juthat eszembe. Ez ügyben egyébként higgadt alkat vagyok, nem érdekelnek a lezárt dolgaim. Már annyira megszoktam ezeket a füzeteket, a különböző tollakat, a golyóstollak és a töltőtollak aggályos viszonyát. Pontosan érzem, hogy ha azzal a töltőtollal le mertem már írni egy mondatot, akkor tudom, hogy hol tartok. És tényleg ott is tartok.

– Lelkiélet a töltőtollakkal?

– Az van… A tinta színéről látom, hogy mi a helyzet. Pontosan le tudnám írni, hogy milyen hierarchia van; a kialakult érzéki viszonyok rendszerét… De most nem írom le. Nem vagyok fetisiszta, de azért közel állok hozzá. Bár segített, hogy egyszer elvesztettem egy tollamat, egy főtollat. Akkor beláttam, hogy más tollal is lehet írni. Be kellett, hát beláttam.

– Egy kis átmeneti intermezzótól, a kitelepítés idejétől eltekintve, több mint negyven éve lakik Budapesten, ha úgy tetszik: ennyi idő óta él együtt vele. Milyen a viszonyuk?

– Egy férj jobb, ha csöndben van… Talán budapestinek budapesti vagyok, de nem vagyok se budai, se pesti (se dunai). Nem vagyok városi. Mert hatéves koromig falun éltem, aztán meg Rómaifürdőn. Még leginkább rómaifürdői vagyok (értsd: nem csillaghegyi).

Én mindig bemegyek a városba. Kicsit kirándulok. Emlékszem, az igazi városi gyerekek mások voltak. Az a különös kapcsolat, ami őket például a lépcsőházhoz fűzi. A lépcsőház mint tér, mint hely (ahol lehetünk). Meg maguk a lépcsők, a lépcsőkön való ördöngös szánkázás, ahogy zúdultak lefelé, én meg, mint hal a szárazföldön ballagtam utánuk – tudniillik egy képzavarban lassú az előrehaladás. Meg a lift! Ja és a házmesterek! Akik elől hol iszkoltak, hol a cinkosaik voltak.

Ha most ezekre a képekre visszagondolok, olyanok mind, mintha egy Lengyel Péter-könyvből valók volnának.

Én még mindig úgy vagyok, ahogy tizenöt éve, nem nagyon tudok Budapestre úgy gondolni, mint egy rendes városra, mint Bécsre vagy Párizsra. (Bújócskázott velünk a város, mert mi is bújócskáztunk a várossal, mi is bújócskáztunk magunkkal. Budapest kivétel volt, voltak színei, ha ízléstelenül is. A szocializmus színe a szürke, ez még olyan csillogó várost is hatalmába tudott keríteni, mint Prága, az arany Prága. Budapest sose szürke, de hogy ebből mi következik?)

Nekem ösvényeim vannak a városban. A HÉV például ilyen meghitt hely. Bárhol emelem föl a fejem, szinte egy utcakőből, fakoronából, házrészletből tudom, épp merre járunk. Ha pedig 349eltévesztem, mert az élet nem olyan tökéletes ám, mint az interjúkban, akkor legföljebb visszatujázom Csillaghegyről.

– Minden igazi város személyiség is. Nádas Péter szerint „sajátos életfilozófia, karakteres arculat, komplett életstratégia”. S ugyancsak ő mondta, hogy „Budapest nemcsak egy elcsúfult és elbüdösödött, hanem egy elhülyült város is”. Mit szól hozzá?

– Nádas még azt is mondja, hogy ennek a városnak vannak lakói, de nincsenek polgárai. Ez igaznak tetszik, elég csak magamra néznem. Nem érint meg a város, és én sem érintem meg őt. Pedig egy város, egy hely azért méltó az említésre, mert ott úgy tudunk önmagunkra pillantani, ahogy máshol nem. Budapest mint félreértés.

Nem érint, de azért van tapasztalatom róla, és vannak elképzeléseim is, álmodozásaim is. Az álom-város az rekonstruálható a könyvekből, Mándyból, Kosztolányiból, Ottlikból, Karinthyból. Persze ez sok a jóból. De olykor látni vélem a város kikerülhetetlen hatását. Hogy ez csak itt és ettől. Hogy ehhez képest Bécs egy unalmas tanti, és így tovább elfogultan. A tapasztalat meg egy agresszív, brutális élőlényt mutat. Ha az ember végigmegy a Kossuth Lajos utcán, az olyan mintha egy vadállat ugrana rá, metro-goldvin-májer-ááááá, minden pillanatban. Két Budapest közt a pad alatt.

De a gyerekeim nem így beszélnek, hanem új meg új helyekről mesélnek, helyekről, ahol jó. Más kérdés, hogy hiszek-e nekik.

– Ha nem itt akarna élni, akkor hol lakna legszívesebben?

– Fájdalom, pontos a kérdés, mert itt akarok… Idegenben, idegenként nem kunszt jól éreznie magát az embernek. A turista kimazsolázza magának a jót, nincs menekvés. Azt hiszem, bécsinek lenni elég rémületes dolog lehet – ám Bécsben lakni az nagyon kellemes. Mondjuk a Josefstadtban. Mert ott sok barátságos vendéglő van. Én hajlamos vagyok megenyhülni egy város iránt, ha jók az éttermei. Jók és megfizethetők. Hát ebben Budapest elég vacakul áll. Pedig volnának kapcsolatok, és nem is értéktelenek, melyeknek igazi terepük az étterem volna.

Mi majdnem egy évig laktunk Berlinben. Nem is Berlin, hanem Nyugat-Berlin. El is csábított minket a város. Persze egy város sosem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek látjuk őt, igaz, ha nem volna olyan, amilyen, nem is tudnánk olyannak látni, amilyennek.

Én végül is emberekből eszkábálom össze a városom. Ha valaki hosszas távollét után megjön, akkor azt mondom vagy gondolom neki: Érződött a városon, hogy nem vagy itt. Ideje volt megjönnöd. – Csak Budapesten vagyok ennyire kiszolgáltatott.

Talán lehetne egészen másképp is beszélni erről a városról.