Bevezetés a szépirodalomba

Én. Én. Én. Én. (Gombrowicz)

Én – az a többiek (Sartre nyomán)

A próza iszkolása

Június 16^dikán hétköznap – amely napra a császári dekrétum elrendelte a kivégzést – délelőtt félelme csillapult, mert vagy hat héten át senki sem halt meg. Ki üldöz? Amikor ezt írom, tiszta az ég, zöld ág virít. Száraz van. Megindult az olvadás. A REGÉNY, mely inkább lett jó, mint igaz, kellemetlen ötvözete egy regény leírásának (mely maga volna a regény) és egy regénynek (mely, úgymond, tartalmazná önnön leírását). Elbeszélek, én, ez az „én” azonban nem koholt személy… Élt egyszer egy férfi. Élt egyszer egy lektorijelentésíró. 1950. április tizennegyedikén ( ± ɛ) a nap 4 óra 59 perckor kelt. Nézze, mondja az ezredes, ön talán gyűlöl engem, vagy ha nem, akkor gyáva. Uram, az italja Ön számára. Édesgető; tessék-lássék lesze kifli Asszonyaim férfiaim. A tizedes mosolyogva nézi. Annyira fázik, hogy majdnem elhányja magát. Ez nem Abaliget, nem Acsád, nem Adács, nem Albertirsa. A hely, ahol most vagyunk: egy lebuj. Városaink többnyire folyóparton terülnek el. Írom: van-e e kies hazában…

Az Útmutató irodalmi életünk ünnepi eseménye. A virágárus felől feltűnnek a lovasok. Hát megjöttek!

Június 16^dikán, hétköznap délelőtt sorrendben és név szerint a következő szavak állítottak be (Jaj, aranyoskám, de randa ez a gőzös!):

anya Abaligetről, aranyoskám Acsádról, adatbázis Adácsról, ajnároz Albertirsáról, arc Adorjánpusztáról, aki Abaújszántóról, ami Abaújszántó-fürdőről, apa Ábrahámhegyről, belenyal Baktüttösről, báb Bágyogszovátról, bugyi Bashalomról, bevezetés Balatonkeneséről, csücsül Csisztagyógyfürdőről, csend Csillaghegyről, család Csabacsűdről, csosza Csurgóról, csípő a Csepel Vasműből, cukor Ceglédről (!), cefréshordó Ceglédről, csont Csokvaományról,

de Dabroncról, diszkréció Dadról, derék Devecserről, deci Dértanyáról, dupla Debrecenből, derű Dorogról, disznó Drégelypalánkról, dió Diósjenőről, energetikai osztály Eperjeskéről, édes Ereklyéről, elvtárs Écsről, éjjel Érdről, empíria Ercsiből, egybefagy Eneséről, elemzés Egyekről, élet Ebesről, főmérnökség Fertődről, férfihang Felcsútról, folyamatvezérlés Fancsikáról, fátyol Franciavágásról,

függő változó Felsőrajkról, furulya Farmosról, fényes Folyásról, férges Fityeházáról, fiam Feketeakolról, foltoz Fácánkertről, gyártórészleg Győrből, gönc Gemencről, gyűszű Gyöngyfáról, gőzös Gádorosról, gyerek Gyónról (micsoda ájtatosság!), hegy Haleszről, hegedű Halmajról, halál Hajdúnánásról, hang Hajdúsámsonról, hanem Heresznyéről, hattyú Hortról, húzkod Hugyagról, intézet Ipolyvecéről, iparkodik Inotáról,

A szavak bevonulása

Hanem a ti beszédetek legyen

igen igen, nem nem,

ennek felette valami esik,

az a gonosztól vagyon.

Máté 5,37

igen	igen	nem	nem
igen	nem	igen	nem
nem	igen	igen	nem
nem	igen	nem	igen
igen	nem	nem	igen
nem	nem	igen	igen

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.” – Ad diem virradóra álmodtam azt a többi közzül, az édes Anyámat friss jó egészségben láttam, mintegy Toronya forma Várasban, azonban csakhamar két fogam egymás-után kiesék, a jobbfelől való alsó záb-fogamot az ujommal magam feszítettem ki, a másik penig mintha azelőtt két héttel magában esett volna ki, de e nem volt záb-fog.

„Fiam. Hol van a tisztaságod? Nem azt mondom, hogy eltűnt, de mégis: hol?” – Kiki tudja, hogy a’ leg-kisebb patak is tengerbe igyekszik. Az ökör-szem nevű kis madárka is szereti a szélesen ki-terjedt levegőben repesni. Hogy többet ne is említsek. Én is azért Kedves Nemzetem! ha hozzád kívánok támaszkodni, ne taszíts-el engemet, hanem engedd-meg hozzád támaszkodni egy olyan gyenge lábúnak, mint én vagyok.

Kedves Hazánk! Tőled vettük Isten után mindenünket: – Neked tehát minden tehetségünkkel adózni kötelesek vagyunk. Nézed szentelt igyekezetünknek imhol a’ zsengéje. Vedd azzal a’ szíves Anyai indúlattal, mint a’ millyen Fiúi buzgósággal nyújtjuk mi azt oltárodra.

is Ikrényből, idő Ináncsról, Isten Inárcsról, így Izsákról, istálló Ilonaszállásról, irodalom Inámból, jó Jászfényszaruból, jaj a József-szanatóriumból (Jaj, aranyoskám, de randa ez a gőzös!), kutatás Keselyűsről, karaj Kapitányságról, kézcsók Küngösről, kétségbeesett Katraszélről, kivitelez Kaszóról, kockás Kund-pusztáról, kataszterizálás Kocsoláról, kasha-ruha Kondorosról, korreláció Kisköréről, krombinadrág Kisvárdáról, készletnyilvántartás Kaskantyúról,

kurfürst Kínából (Fáj a derekam, mit csináljak? A legényemhez adresszálom a szavakat. Fiam, te mégiscsak ismered a test csínját-bínját! Amaz kurjant. Forró kádfürdő, és aztán hosszasan dögönyözze a nő! De ha undorodik tőle, fiam, ha undorodik a masszírtól! Legényem röhög és fintorog; sajnál a marhája!), kopogós Kötegyánból, kelme Kistőkéről, koszos Kulcsról, kacsa a Kryptongyárból, kukorica Kurdról, köszön Keszőhidegkútról, lineáris tér Lökösházáról (lóg az eső lába), leszáradó kéz Ladról, lehetne a Landler Jenő Járműjavítóból, leöl Lupaszigetről, lefelé Ludadról, levegő Lókútról, mátrix Mátészalkáról, maricskáz Magyarbólyról, modell Macsról, morzsol Macskásról, magyar Mártélyról, melegítő Mesztegnyőről, Moebius-szalag Mátraballáról,

már a Margit hídról, mami Martfűről, merész Mohoráról, megemésztve Magyarfalváról, menye Möcsényről, munka Mikepércsről, miért Máriapócsról, meggy Mátyásföldről, magoz Mezőtárkányból, maradék Magyarkútról, megtömné Mernyéről, mint Miskolcról, normatíva Nagyatádról, nincs Novajidrányból, nyüvi Nyárlőrincről, nagyobbacska Neszehídról, nem Nagykállóról, ne Nesztányról, napló Nagyorosziból, Negerin Nyúlról,

óra Orgoványból, öregasszony Örjegről, öltözködik Örkényből, örül Öcsényből, ő Öntésből, pálinka Pacsmagról, pohárka Porpácról, pobjeda Pápáról, persze Pátrohából, pestis Pánból, piros Poroszlóról, rendszer Rajkáról, ripsz-ropsz Rákospalotáról, regresszió Révfülöpről, rétes Rátótról, rugalmas Rinyáról, ronda Rigácsról, reggel Rizséről, ruha Répcelakról, statisztika Selypről,

sál Süttőről, seb Sátáról, szó Szabadbattyánból, szív Szabadegyházáról, szimuláció Szabadkígyósról, szivárog Szabadságtelepről, szabályozó Szabadszállásról, szövege Szobról, szabadság Szarkásról, szőnyeg Szarvasról, szilva Szarvaskőről, szakértelem Szikáncsról, szerelem Szophomokról, temetés Tátról vagy Tedejről, tökély Türjéről, térd Taszárról, tocsog Tiszalökről, tépked Tökölről, tudja Tabról, tenisz Toponárról, úr Ukkról,

A szöveg mint táj.

S ott a hely: ahol a szellem van.

S ott: lehet építkezni: ott-hon

ugyan Uzovicstelepről, utolérhetetlen Ugyerről, ügyvitel Üllőről, üvegecske Ürmöshátról, üveg Ürmöshátról, ülve Ürmöshátról, Wurm Ürmöshátról, vetőkrumpli Wienből, víztorony Vácról, valamikor Vörsről, vesződséges Vokányról, válogat Vajszlóról, van -ból, világos Vizslásról, vitrinkatonák Vépről, véghezvisz Vésztőről, vonzó Városlődről, zöld-barna Ó, szó, miért hagysz el engem? Záhonyból, zsebhoki Zsujtáról (bejött egy Hát megjöttek!nő, beült az ölbe, a látszatok birodalmába).

„Ön kétségbeesett, merész és vonzó asszony.”

Minden írás le dur désir de durer-ből (a maradandóság maradandó vágyából) ered, a szellemnek a halál elleni dacos leleményéből, hogy az alkotás hatalmával kijátszhatja az időt.Amikor ezt írom, tiszta az ég, zöld ág virít. Egyes szám harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam; azt remélem, hogy nem halok meg olyan hamar. Major Ford kötözi Halál ellen nincs fű kertben.sebesült vállamat. Tudok magamra vigyázni. Kapcsolatot tartok magammal és a testemmel. Itt vagyok. Kívánatos vagyok, oké vagyok, bírom magamat. Áll. Hideg van. Megkeményedett rajta a viharkabát, rideg a viharkabát anyaga, a nagy, tarka felső gombot begombolja, a (A matematika bizonyos értelemben a csönd nyelve.) Az itt felvázolt radikális és kísérletező hagyomány potenciálisan magában hordozza a csöndet, a felismert lehetőséget, hogy az irodalom önmagában kevés. – A könyv, amit majd holnap olvasunk, olyan legyen, mintha előtte nem létezett volna semmi; új és kihívó, mint a felkelő nap – Steiner.gomb nyomja az állát, az állát kissé leszegi, a hideg miatt húzza össze magát, hogy minél kisebb felületű legyen. (A gömb a megoldás.) A gyalogjárda szürke és kemény, mint a csont. A hótartomány szélén jeges darabok vannak. Nyirkos hideg van, mély csend, a csend mindent megölt. A combjára feszülő szövetnadrág rideg, merev, kemény, mint egy ütés. Újból megered az eső. A villamossínekben mocskos, barna-rozsdás patakocska folydogál. Váltók osztják a vizet. Döglött egerek úszkálnak az úton. A neonok a téren át sápadtan vibrálnak, hajfodrász etc. Áll, a karját lefelé feszíti, a hónaljában érzi az ing, a pulóver, a viharkabát feszülését, a keze piros, a bőr pikkelyes. A reggel úgy csöpög rá, mint a kloroform a műtőasztalon. Ribiszke- meg

Mottómottó: Mottó ütött, talált ötöt

1. „Én. Én. Én. Én. ” 2. „ÉN. Én. ÉN. én.*” *Madame Bovary hím- és pontosvesszők (Bujdosó) „Die beste Definition der Heimat ist Bibliothek.” (Canetti) „Én.” – kiáltá Fichte heroizmussal. „Úgy tűnik, én magam vagyok az, amiről a könyv beszél: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése…” „Dreck, o, süsses Wort.” (Mozart) „Nem bírok többé malomkerékre nézni.” (Büchner) Babusgatom is szívecskémet, mint egy beteg gyermeket: minden akarata teljesül. Ne add ezt tovább, vannak, akik még zokon vennék. (Goethe: Werther) „A szép álmokat széttépte a kegyetlen valóság.” „Nem önábrázolás, mindig belehelyezkedés, önmagunkat nem megismerő, hanem átélő, elszenvedő, furcsán érző és akaró objektumnak ábrázolni.” (Musil) Nem szenvedhetem az olyan bált, amelyen nyolcszáznál kevesebb a megívott. (Ortega) Rosenzweig: Ha valakinek van mit mondania, az azt új módon fogja mondani. „Talán nagy tudású szakácsnő volt, de igezi bifsztekhez nem ért.” – Mademe Proust „A művészetnek nem célja, hanem oka van.” (Kassák Lajos) A márkiz délután öt órakor eltávozott hazulról. (Paul Valery) „Én: megbotránkoztatom és megijesztem (sokírozom) őket, de ha tudnák, ők mennyire sokíroznak: engem.” (Katherine Mansfield) „Bársonyos lázadás – színesen, ötletesen.” (Bujdosó Alpár) Márai: Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany. Chardin: Csak szerelem képes mozgatni a létezőket. A szem fél, fe a kéz csinálja. (Balujev) „Az Emmauszi tanítványok, az jó; jó sötét.” (Ottlik Géza) Füst: Úgy vélem, hogy emlékezőtehetség nélkül nincsen erkölcs. „…semmi, ami él, nem szegheti Isten kedvét teljesen” – R. Lowell „Még a kő is megszólal, ha kiverik a fogát.” (D. Kiš) Elragadó a kurvád. Örülnék, ha az elején egy kicsit mérsékelnéd a pocakját. – Flaubert. Nossack: Arra kérem az olvasót, ne gondolja, hogy öntelt vagyok. Én sem hiszem azt, hogy jogom van megállapítani: Ilyen a valóság! Vagy akár csak: Nézd, ilyen vagyok én! A harangot nem nyugatnak húzzuk és nem keletnek, hanem mert van idő és van harang. (Bajor Andor) A hűség nem konokság, hanem teremtő lelemény. (Jelenits István) Írj, és ne kényeskedj. (Daniló Kiš) „...........” Szőcs Géza „Ó, mennyi hibám volna, ha nem írnék.” (Flaubert) Plinius: Ez nem kitérés, ez maga a mű.

zselnicemeggy-illat van. Loboncos lábú ebek futnak a téren, falkájuk fenyegető. A szökőkút be van deszkázva. A lába úgy mozog föl-le a bakancsában, a selymes tapintású zokniban, mint egy ládában. Karmolássza lábujjaival a selymes tapintású zoknit. Állát kissé leszegi, nekifeszíti a kabát kemény peremének, a hidegDrága Fiam, küldtem gyapjúzoknit. Vigyázz a térdedre, és ne felejts el imádkozni. Az egyetlen, amit tehetsz. Apádat három napja nem láttam. Néha telefonál „valaki”, tudom, hogy ő, nem szól bele, nagyokat lélegzik, a háttérben nők nevetgélnek, olyan, mintha közvetlen közelből szólna. Nem jön. Ne is jöjjön most, mert megtépném. Néha olyan egyszerűnek gondolom a gyilkosságot, egyszerűnek, természetesnek és jónak. Egyébként őszül, a fehér tincsek elegánsan lebegnek. Mindig is elegáns volt. Szeretem. Ölel: Édesanyád. elől zárná el az utat. Fázik, a csontjait darabokban érzi. A ködös hold úgy kószál az égen, mint valami koldusasszony. A szélben sóhajszerű hurrá!-k foszlányai jutnak el hozzá. Nincs ereje odakiáltani: „Nem akarom!” Hányinger fogja el, mintha rothadt ételt nyelt volna le. Hallatszik, egy busz megfarolt, sovány horpaszú kutyák iramodnak nesztelenül, bordáikat mintha vesszőkből fonták volna, szemfogaikon meg-megvillan a holdfény. Sietős emberek vágnak át a téren, nézi őket egész testével feléjük fordulva, a loboncos lábú ebek belemarnak a távozók rövid szárú csizmájába. Bánat és végtelenség; ércesen káromolja a Szűzanyát. Megcsontosodott fülű öreg áll mellette, kabátja a hideg ellenére is büdös. Kényszeredett kinövés a kalap az öregember fején, ami nincs arányban sem a magasságával, sem a testtartásával. Mellénye csúcsosan eláll a horpadt melltől, hátul a gallér karéjosodik ki a levegőbe, még jobban megnyújtva a csupasz nyakat és csontdudoros tarkót. A két kar hátrahúzva. A kézfej nem látszik ki a bő kabátujjból, csak az ujjak, bár azok sem érnek össze. Az ősz, mondja az öreg, az ősz lesből rontott a szívünkre, s a fák, ezek a két lábra állított pucér hullák, itt bólogatnak az útkereszteződésnél. Ösztönösen odanéz, a lámpa sárgán villog, valami közbülső állapot, fejét nem mozdítja, nem akar utat engedni a hidegnek, egész testével fordul az öregember felé, az öreg férfi szögletes arcában bal szeme helyén visszataszító rózsaszín üreg tátong. Hányinger fogja el, mintha rothadt ételt nyelt volna le, unlak, mondja megvetően az öregnek, az ősz lesből rontott a szívünkre, hülye, unlak. Az öregember sértődötten nyomkodja az orrát, borostás arcát, itt tikkel néhányszor a kisebesedett orrtövével, megrándítva a táskásodó húst, a sörtésedő szemöldökbozontot; a szem fölött kiugró párkánycsont alig hosszabb egy babaház virágládájánál, drótszerű játékkórókkal teletűzdelve, kézfeje mocskos gézzel van bepólyálva, csak az ujjak látszanak ki, bár azok sem érnek össze, néha felsandít, figyelik-e, szája szétszaggatva, akár a ló ajka. A járdasziget végében egy baka toporog, széles mozdulatokkal, keresztbehajló karral csapkodja 14magát, mint egy színész, aki azt játssza, hogy majd’ megveszi az isten hidege. A baka keze vöröslik a hidegtől, mi piroslik a síkon, kiáltja a baka. Részeg, mondja az öregember törleszkedve. Áll. Bajonétom hegyével betakarom szemed, kiáltja a baka. Heihh-he-e… vihog sipogó orrhangon az öreg. Azt mondják,Fiatal úr, idő van, tessen fölkelni.” mindenkinek megbocsátanak, aki a léptéküket elfogadja; Keczert, Zimmermant, Raussert, Baranyait, Féját és Radvánszkyt, Bezzeghet, Palásthyt és Székelyt meg Rothot megkínozták, Sztarinszkyt hasonlóképpen, nem pihent ott a tűz, az izzó parázs, sem a számtalan ütlegeléssel az oldalak húsát leszaggató pálca, nem pihent a belső szervekbe mélyen benyúló hóhérkéz. A kegyetlen fogásokkal megnyúltak az ízek, és minden vérük kiömölvén, az izzó csontok párállottak a lucskos tagok közt, híg, sárgás vérük olyan színű volt, mint a por, sunnyogva felsandít az öregember, figyelik-e. Az öregember alsó és felső ajka taplószáraz most, s ebből a száraz résből lökődik ki a sárga nyálhabbal borított nyelv tompa félcsúcsa. Az útkereszteződésben lovak trappolnak. Az öreg látja, hogy nem rá figyelnek, hogy a kedvébe járjon, azt mondja, de miért vakarjuk a beforrott sebnek a túrját? Büszke örömmel fedezi fel a homályos csillogást a lovak csatakolt szügyén, a lovak lekanyarodnak a mellékutcába rögtön az eszpresszó mellett. Az eszpresszóval szemközt virágot áruló lengyel cigányasszony van, mellékszereplő. Nehéz kivenni a finomságokat a hajnalban. A cigányasszony kesztyűjének ujjai le vannak vágva. Az öregember közelebb topog, én tudom, ki ez a nő, lengyel, mellékszereplő! Ismerem a fehérmájú ordast. Fogjad be a szád, fordul az öreg felé, elfeledkezik a nyakáról, a hideg megcsapja a védett területeket, mit akarsz! Az öregember megijed, fiam, nem úgy értem én, régi vagyok én, régi, együgyű és alázatos idejű. Visszalép, érzi az öregember szagát, nesze, fémpénzt ránt ki a zsebéből, a mozgás nagyon rosszulesik, pamutkesztyűjének ujjain olajfoltok, tudja, hogy gázolajszagú. Az öregember sikítva ráront, mit képzeltek ti, kik vagytok ti, mit képzeltek, ti szarháziak, szamár kurva fia! rühös, alávaló, moslék ember, mi! Ellöki magától az öreget, undorító az öregember kabátjának az érintése. A kabát, érezhetni, nagyon vékony, zsebei úgyszólván üresek, a legfeltűnőbb egy szokottnál kétszer nagyobb zsebkendő, nyál- és köpetnyomokkal. Az öreg nagyot nyög, az öreg nagyot nyögve fordul át a járdaszigetet az úttesttől elválasztó súlyos láncon. Feszes a súlyos lánc. Az öregember, mint egy rongycsomó, van. A virágárus felől feltűnnek a lovasok. A baka felkiált. A lovasok fenségesen és kihívó hidegvérrel kocognak. Vezérük hasa, mint valami nagy macska, feküdt az 15ezüstveretes nyeregkápán. Kinek nyusztból való a gereznája, kinek nyestből, kinek petymetből. Az öregemberen felgyűrődött a kabát, az inge kicsúszott a madzaggal megkötött nadrágjából, a túl bő nadrágba zsákhosszú zsebek lógnak le, kilátszik a hasa. Az öregember bőre szürkés, zihál, rezeg a hasa, mint a kismacskáké. A lovasok eleje megáll a kereszteződésben, a vezér lova vörös szőrű, csillog, mint a rézpénz, a farka ívelt, a lába, mint a húr. Mutatós ló, mondja félénken a baka. Jóvágású mén, hagyja rá. Álmokat láttam, mondja a baka, álmokat láttam, álmomban nőket, és csak a gyilkosságtól bíborvörös szívem, csak a szívem mállott szét csikorogva. Menj a fenébe, a fenébe menj! A szélben sóhajszerű hurrá!-k foszlányai jutnak el hozzájuk. A lovasok harsány üvöltözésekkel zúdulnak át rajtuk, zúgnak át rajtuk, mint a zivatar. Az első lovas az öregember torkába döfi a kardját. Az öreg lába megvonaglik, torkából tajtékos, korallszínű patakocska ömlik, szája szétszaggatva, akár a ló ajka. Nem tudja fölemelni a tekintetét. Az aszfalt mintáit nézi, az elhasznált villamosjegyeken cipők cikcakkos nyomai vannak. Az öregember hasa kiszakítva, a belei egész a térdéig kúsztak, látszik szíve lüktetése. A szélben sóhajszerű hurrá!-k vannak. Föllép a villamosperonra, visszafordul, a becsukódó ajtó üvegének nyomja a homlokát, nézi az öregembert. Az öregember fejénél kékes, ragadós folyadék sötétlik. Leheletétől az üveg párásodik, bocsáss meg. Te szemét, kiáltja a baka közvetlen mellette, mit képzelsz, te ganéj, hát lehet ezt?! A baka meglöki, megtántorul, a baka a villamos belseje felé siet, a forgóhoz. A villamos mellett egy gazdátlan ló megy. Ráemeli mélyenülő, ragyogó lilás szemét, csatakolt szügye homályosan csillog. Nyekkenve indulnak, a ló mozdulatlan marad egy helyben. Az ellenőrnő áttört harisnyájához sár, szénasár és széna tapad, szörnyű nagy mellét szinte átvethetné a vállán. Kinéz a rossz ablakon: felirat: hajfodrász.

Ki üldöz? Sáros fű; sötét van, messzi eb csahol. Úgy áll az estében, mint egy fa, így érzi. Lába a gyökér. Hallja a zihálását. A bakancs karimája mentén a sár felbuggyan – inkább feltűrődik, a hideg a fagy határán. Orron be, szájon ki. Úgy érzi, bármeddig tudna futni, Debrecenig vagy Szombathelyig, de azt is tudja, ez nincs így, menekül előle a táj. Gúnyosan gondol arra, hogy az egyéni mozgás, és az övé hátborzongatóan ilyen, hátrányos; a csípőnél és a gerinc tövénél kezdődik a fájdalom.

A derekánál megigazgatja a gönceit, félti a derekát a megfázástól. A viharkabát éle a combnak ütődik. Az aláhajló fenyves 16fölött apró, remegő fények, falu. Mellette a tábortüzek tábort jelentenek. A mieink? Gyorsít. Egyre gyakrabban érkezik teli talpra, döng a világ. A sötétség cseppfolyós lesz. Az elnyúló ágak éles rajzai elmosódtak, elszálkásodtak, mint régi híradófölvételek. Rákospalotai asszonyok!, szónokol egy asszony, előtte vizespohár. Két vízszint van, így látni. De a pohár nem kettőződött meg, és más se, csak a pohárban a vízszint.

Lassacskán a fáradtság arra a pontjára, szakaszára ér, amikor már csak a futásra magára szabad, mert lehet, figyelni, a test alól ritmikusan előbukkanó lábakra (de ez nem ennyire váratlan, ahogy ez az ige hirdeti), és az időnek s térnek ez a megnyugtató – kiszámítható – fölszeletelése minduntalan új erőt ad, gépies mozgásra ösztökél, ezáltal éppen a kiváltó okot szünteti meg: tér és idő egybefolyik, ez olyan öntudatlan állapotot teremt, amely fizikai eredményességre sarkall, ám egyre inkább fölismerhető az összevisszaság, az a masszaszerű lét, amelyből mind erőszakosabban válik ki a sípoló lélegzet, a torokkaparás, a hirtelenkedve az orrba szippantott hideg levegő utáni rövid, de kellemetlen bódulat, egy sajgó izom (régi ügy), a csípők aszimmetrikus érzete, az alsó lábszár elmerevedése, a futó elfárad, és ha tehetné, megállna, szentségelne, ércesen káromolná a Szűzanyát.

Még nem tart itt. A sáros fű rugaszkodáskor elmozdul. Reng a környezet; szemben a fények, melyek eredetileg pontszerűen vibráltak, most elnyúlnak, fénykígyók. Kígyóknak rövidek. A fények a fejével együtt mozognak. A táj rángatózik.

Ahogy elmegy a postaláda mellett, megnézi az ürítés idejét, 8-9 Marci itt volt mamáék jól, fél ház leégett, mi van veled? Atyád, dátum között. Ezt már kiürítették, gondolja. A lövészárkok javítása folyik. A villamossín mellett közvetlenül van még egy kockakősor, azután már a gödör jön. A túloldalra van a föld felhalmozva. Egy-egy rög megmozdul, látható ok nélkül, csorog a föld befelé.

Arrább dolgoznak, itt, úgy tetszik, nincs senki. De a szentségelő kiáltás ezt is eloszlatja, valaki fekszik lent vérben. A szerencsétlen nehezen mozgó karral törli a szeméből a földet. Haslövése van. A rohadtak, ezt ismétli, a rohadtak. Megerősítik az árkot. Az innenső fal függőleges, nyilván a villamossín közelsége az ok a pontos munkára. Lenéz, az aggályos függőleges gyors perspektívát hoz létre, minden lezuhan, mélyebb lesz, a gödör feneke nem aljzat, ahol valami véget ér vagy ami a vég, 17hanem csak ráadás: szín, domborzat, amitől a hiány, mely oly szembeötlő, még folytatódhatnék.

A falak mentén két téglára egy-egy deszkát állítottak, közéjük felülről zömök gömbfát próbálnak verni – hogy az kifeszítse a deszkákat, azok meg az árok falát tartanák. Egyvalaki tartja középen, vörös képű baka üti fakalapáccsal az egyik végét, majd ugrik a másikhoz, és azt. Ezt valahogy egyszerre kellene.

A deszka lecsúszik a tégláról, befelé a gödör közepe felé. Aki középen áll, belerúg. Kicsit olyan, mintha valami oroszost táncolna. Villamos jön, lassan, csilingelve, a munkások lekapdossák a sínről azt, ami ott van: szívlapát, deszka, fél kesztyű, kő. Nézi a villamos vaskerekét. Minden nagyon lassan történik. A Visegrádi utca végénél a villamos hirtelen meglódul, szinte kivágtat a Szent István körútra.

Az árok alján műanyag tejeszacskó van. Azt próbálja eldönteni, hogy félliteres-e vagy literes. Meglökik, arra gondol: literes.

Modern kivitelezésű, formatervezett hely ez. Az oldalról belógó térelválasztó elem úgynevezett magyaros motívumai alatt átlátni a szomszédos asztalra. Sőt tovább; ott a padlón holtak hevernek. Látványnak borzalmas, arcuk fekete, ezeknek is folyik a szeme

Öregem,

most írok először lószagban levelet. Legényem, a marhája visszahozta a levelet, rövid táviratomat így biztos nem értetted, illetve nem láttad tisztán, mit kérek. Hatalmas pókercsaták voltak a vagonban. Mondtam, hagyjanak békén, de addig erősködtek, míg le nem gatyásítottam őket. Változó hírek – hogy úgy mondjam, ezek is lószagban. Az ápolónők édes-pofák, de nem veszélytelenek.

Ölel: Tivadar

sárgán. Ott győztünk, mondja a szívében.

Szomszédja nő; a szájáig látni, ott a térelválasztó alsó széle. Az, akivel a nő együtt van, teljes egészében látható, szőke, rövid haja nem nyeri el a tetszését. Akit csak részlegesen lát, jobban érdekli. Bordázott, barna pulóverjére nagy, ezüstös nyaklánc lóg, közepén ovális keretben pelikán van vagy gólya. Ez is mind ezüstszerű. Hasonló dísz van a csuklóján. Furcsamód a kést nem egészen szabályosan tartja. A másik hirtelen hevességgel turkálni kezd a szájában, egymás után töri el a fogpiszkálókat.

Ez az egyszerű illetlenség az ismeretlen, ezüstös nőt fosztja meg attól az érdekességtől, mely hibátlan ruházata, a rúzsozás, a szalvéta elegáns használata, valamint az említett viselkedési szeplő közti ellentétességből adódott. De azért figyeli tovább. Öltözz virágok bársonyába.

Egy talált tárgy megtisztítása

A legbékésebb emberek a világon a ‹szövegromlás;? kakasmandikó?› katonák

Kakasmandikó (Erythroniumdens-canis) 2000 Ft

Megint futni kell? FOGTECHNIKAI VÁLLALAT – az ezüstös betűk vastagon kiállnak a felületből. A betűk alján sötétebb lecsorgás van. A viharkabát nehéz. A sötétség anyagszerű. Mint szövet vagy fekete víz. Folyik minden kitüremkedve, tapintható. Úgy érzi, felolvad ő is. Félni kezd nagyon. A sötétség mindenhová befolyik. Félti a körvonalait, szeretné megkülönböztetni magát, nagy némaság.

A tölgyesben valami változás.

Bemegy a kápolnába. Feltűnő látvány: csatakos, piszkos és fél. Előtte díszes vasrács. Közel lép. Van egy szív alakú fordulat. Jézus Szíve? Keze a gyomrához csúszik. Homlokát kiveri a veríték, odaérinti a fekete kovácsoltvashoz. A gyóntatószék megreccsen. Néha mint a kalács fonódik a vas. Szív, kalács, szív egymás után. A gyóntatószék, ahogy egy régi bútor, megint zajt hallat. Gyomrában a fájdalom föl-le megy.

Mindenki mosolyog, nagyon kellemes, az asztalok relatíve roskadoznak, a táncterem fénylik. Újra s újra az inggallérját igazgatja. A vergődés lényege szerint tartozik hozzá, s ha igaz, mit állítanak, hogy nekünk és ma tart tükröt, e vergődés volna tán: a foncsor. Ruházata igénytelenebb a többiekénél. Inkább a tükörből nézi a forgatagot. Mennyi rafinált kivágás. Mit lát, mit gondol, mit sejt, mit föltételez, mi van? Okos.

Lát hosszúszárú, elegáns, könnyű poharakat, díszgyöngyöket, egy pucér vállat féloldalról, fölfeslett cipzárat, melynek résében kombiné széle tűnik föl (leleplező), fiatal, magabiztos fiúkat, fekete, selymes hajuk eléri a szmokingkabát karimáját, oldalt eltakarja a fület, de a fülcimpát szabadon hagyja. Saját magára csak hosszas keresgélés, a tárgyi világnak a tükörbélivel való folytonos és aprólékos összehasonlítgatása után talál. Gyönyörűszép, nagyestélyis hölgynek mutatják be, ez *** unokája, súgja Bucsányi Guszti.

…engedte láttatni keblének gömbölyűséges két kemény halmát, melyek legtetején olyan két szép bimbócska kacérkodott, olyan tökéletes rózsaszínben, hogy a jóságos Isten valószínűleg innét bitorolja el azt a hamisítatlan rózsaszínt, amit a májusban nyíló rózsára pazarol.

Nincs nagyobb keserűség, mint magunkról beszélni. Nincs nagyobb öröm, mint szeretni.

De kellemetlen, sőt undorító volt még megfogni is őket, ahogy szoros, becsukott szemmel, mozdulatlanul tűrtek…

A darócszöveten, amellyel a mellét betakarta, valami könnyű dolog mászott. Odanyúlt: a nővére érdes keze volt az.

Nem tud mit mondani, jól érzi ön magát? A lány kérdőn ránéz, ezt komolyan gondolja? Csak a belei mozgását érzékeli. Keres valami hibát a nőn, de kevés az idő. Úgy érzi, süket csöndben állnak. Kárörömmel veszi észre a nő legyezőjének ideges mozdulásait. Rámosolyog a nőre, az fintort vág, mint aki szabadkoznék. A hosszú hallgatás kínos. Örül nagyon, hogy ebbe be tudta vonni a nőt. Megkordul a gyomra, de tudja, ezt senki se hallhatta.

Megbocsát, mondja a nő mosoly nélkül,20 és arrébb megy. Mintha siklana, gondolja, vagy forgószínpad. Lép egyet véletlenszerűen, de amint a két lába, a combok elválnak egymástól, hirtelen az a képzete támad, hogy kihullik belőle minden, főként a bele, de minden. Összekapja a lábait, végbélnyílását összeszorítja. Szól a szép zene, *** unokája repülve táncol, neki int, de úgy tesz, mintha nem venné észre, gőgös. Valami folyót vél elindulni magában. Egyre keservesebb az állás, a folyó súlya pedig nőttön-nő.

Hol az ezredorvos?, suttogja. Elnézését kérem, uram, mondja egy pincér, de a nyakkendője kiugrott a helyéből. Elvörösödik. Abtreten!!! Várjon. Hozzon szendvicset. Igen, uram. A pincér hamar visszaér. Ahogy meglátja a sok aszpikot, szinte rosszul lesz. Vigye innét! De… Vigye innét! Hol az ezredorvos?, kiált hangosan, és azonnal futásnak ered. Mintha tükörből tükörbe ugrana, minden lépésnél érzi a homlokán összetörő üveget. Hatalmas a ricsaj. Felrántja a kétszárnyú ajtót, mért nem áll itt senki, jut azért az eszébe, micsoda fegyelem ez?!, lerohan a kocsilejárón.

Megáll, liheg. Ragacsos, nyúlós anyagot érez folyni a lábszárán, önkéntelenül odanyúl, az érintés helyén nadrágja hátul a combjához tapad, undorodva elkapja a kezét. Megint nem tud moccanni sem, csak rosszabb következik, gondolja. Már a szagot is érzi, szép este van, kemény éjszaka borul fölé, a szélseperte

és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyognak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kever belé, a szellő fűszer és kő szagát hozza.

Nem. Szar. Nincs egyedül, a hátsó ajtókon a személyzet jár ki-be, mégis lehúzza a nadrágját, gombóccá gyűri, s letörüli a lábszárát. A hold árnyékot csinál. Elindul a murvával felszórt úton a kerti tóhoz. Távoli zaj a zene, a nők nevetése a nyitott ablakon át olykor olyan, mintha a közvetlen közelből szólna. A kéjvágyó perszónák! Fázik a feneke. Ismert egy zsidó asszonyt, aki rekedten nevetett, akár a férfiak, közben az orrcimpája mulatságosan remegett, mindig mindenki együtt nevetett vele.

Letérdel, és mosni kezdi az összemocskolt ruhadarabokat. Először csak belelógatja, hogy leázzék a nagyja, majd dörzsölni Mikor megy az utolsó metró? „Röndös embör, fiam, nem mén a főd gyomrába.” kezdi. Mikor úgy érzi, kész van, megszagolja; fintorog. A kastélyból elindul egy pár. Jól látni őket. Földet kapar, beszórja vele az alsógatyát, most így dörzsöli, aztán vízbe teszi, és úgy.

Az asztalon gyertya ég, az abrosz sárga, önt a borból, hátradől. Kivágódik a kétszárnyú, fehér bejárati ajtó, és belép rajta valaki, egy rongyokba burkolt, féllábú, borostás, égő szemű valaki; nagyon izgatott, de az is látszik, s nem a fél láb miatt, túl van már dolgokon, a feltűnés, amelyet kelt, nem ér el hozzá. Valami olyat kiáltva lépett be, mintha azt kiáltotta volna, hogy ég a Reichstag vagy miénk a Felvidék.

A gőgös, élveteg pincérnő eléáll, de nagyon közel. Furcsa, hogy nem undorodik. A férfi nyakán, akár afféle háborús dandyén, fehér kötés van; leírhatatlanul mocskos. És ami a legmulatságosabb, a céljának sem felel meg, a kötés felső szélénél, undorító hernyó, sárgás seb lóg ki; a seb folytatása jól kivehető a kötés elszíneződése által. A pincérnő magasabb a férfinál, akit rokkantsága még alacsonyabbá tesz, álla a nő mellével esik egy magasságba. Mi tetszik?, kérdi a pincérnő, nagyon közel van. Enni lehet? A nő a zongora felé mutat, ott az asztal szabad. A férfi odatipeg, botját a zongorának támasztja, a zongorista hallgat, de nem örül. És így akarnak ezek zenei minőséget?!

A pincérnő ott áll az előétellel. Méretet ölt a nyomorúságosság, gondolja. A szél besüvít az eresztékeken, hideg van és büdös is. Az egész ékítmény nyiszorog. A lába alatt szalmacsomók, saras szalmacsomó, kupac lószar. Hátul a lovak! Összehúzza magán a viharkabátját. Minden merev. Éhes. Az épületnek nincs ablaka, a zongorán petróleumlámpa ég. Pislákol, gondolja. Viszket a melle, nem vakarja meg, túlzottan hideg van. Van enni?, kiált oda a riszáló nőnek, sietek, majd mosolyt erőltetve hozzáfűzi: remélhetek?

„Most aztán igazán, Bossuet szép szavával élve, »rejtélyes és homályos éjszakának« látom a jövőt.” A nő visszafordul, egyedül áll a térség közepén: Nincs hová menni, csak állj és várj, mint a kereszt, és én várlak én. Elfordul a nőtől. A robbanások fénye bevilágít. Lényegében bent is, kint is sötét van. Mondhatom, ez az igazi tréfa.

Félelme csillapult, mert vagy hat héten át senki sem halt meg, senki piszkos rózsaszínű epét nem hányt nagy öklendezések közepette egy szemetesvödörbe, hosszú erőlködések június 16^dika A kadétnak van egy Margitja. Közepes. Legyen, tőlem.után lélekszakadva senki nem hanyatlott vissza, s ha valakinek 39,5 volt is a jún. 16. Fonott sövények, nem is túl nagyok, de a díszes társaság fenemód betojott, gyalázat volt. Délután Omikon Inkey Zsigával legaloppoztam az egészet. A Zsiga se valami Fred Archer, de legalább van szíve az ugrásokhoz.hőmérséklete, a nyak nyirokcsomói és a végtagok nem duzzadtak meg, nem terpeszkedett lágyékán két feketéllő folt. Nem beszélünk kásásan, mert feketés lepedék nincs a szánkon. Mi lelne, édes Isten, mondja.

6. 16. A faszolt csizmám szorít, ott ette volna meg a fene. Kaptára veretem. – Vacsora marinírozott héring, paprikás csirke, spárga, feketekávé, sör. Nem drága. – Salome. Ezt a lányt én egyszer még agyonverem. Szemtelen, harap, karmol és féltékenyt játsz. Ostor kell neki. Semmi a világon. Csak kicsit különösnek találom ezt az életet, jegyzi meg szinte dallamosan. A különféle lázas betegségekben, kiütéses tífuszban és szájsülyben elhunytak sora mind hosszabb lett, mert aki csak tudta, titkolta betegségét, nehogy ismerősei elkerüljék, még beszélni se merjenek vele, a hatóságok Ma: Jó szoba Bristolban, persze Salome, rogyásig. A disznó égő cigarettát dugott a fülembe, „j’ai voulu voir ce que vous feriez…” Pacs-pacs, hogy csak úgy reszketett beléje. Úgy látszik, csak ezt akarta, mert azután olyan szelíd lett, mint egy bárányka. – Este M. vacsorkázott nálam, caviar, tengeri rák, 3 üveg pezsgő kettőnknek és a muzsikáló Illésnek. Kedves és bolondos volt, néha rém furcsa, pedig igazán jól bírja a pezsgőt. Virágot is hozott. Kis veszekedés, de csak időtöltésül. Hogy azt hallja, nekem a Bristolban van valakim. Azt feleltem neki, hogy én őt sohase kérdeztem, van-e valahol valakije, valamikor. Pont. Egy kicsit dühös volt, de nem nagyon. pedig lezárják a házát, amire eddig ugyan még nem került sor, de már kilátásban volt, és az emberek a puszta gondolatától is rettegtek.

Ma van szüleim házassági évfordulója. Ha akkor össze nem házasodnak, akkor én ma nem vagyok itt, és nem látom ezt, ami pedig most mégis csak óriási hetz! Nem adom sokért, hogy itt vagyok, oké vagyok, belevaló vagyok, csak a halottakat sajnálom. Az éjjel megjöttek a lókák. Spatz bal első lába erősen dagadt. Rándulás? Délelőtt megnéztem Prof. Dr. Rutkowski specialistával, ő is azt mondja, semmi komoly baj, kíméljem és el fog múlni. Délután megjött a gummi. Próbálok a vezérkari halhatatlanokkal beszélni, de nem sikerül. Valaki jön, hogy visszafoglaltuk L.-t. Azonnal nyitok egy üveg italt, és megisszuk. Este az idegent a halottasházba vitték; kátrányszag; vörheny platánok halk susogása; sötétlő varjúcsapat; őrség vonul a térre. Nagy gálavacsora L. tiszteletére. Az öreg Wislocki hazafias lendületében egy nőt fog magának. Huszár jön jelenteni, a főhadnagy úr Wislockinál van egy csúúúnya kisasszony! Inkey Zsigával és Kemény Józsival betörök hozzája. Sárga pillangó-pléddel letakart ágy.

Megszámolom a lábakat: négy. Nő visít, Wislocki morog, Zsiga nevet, daszkli ugat, Józsi örömében táncol, én csiklandozok. És da capo. „Ob früh, ob spät, immer discret.” Egyes szám harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam; azt remélem, hogy nem halok meg olyan hamar.

Fagy és füst, kőház fojtott moraja, szuszékon, Istenem! Micsoda munka ez? Nem is munka, csak rusnya, rusnya, rusnya! És a szag, a szag!!! Darabokban esnek szét a hullák, a ruhákban bűzös sárga pép veszi körül a csontokat, a koponyából az agyvelő ólomszürke híg pép alakjában folyik ki. Aránylag jól együttmaradtak a gyomrok, még azt is látni, hogy a támadás előtt sárga kása volt a menázsijuk. A halottakon rajta volt egész kis vagyonuk, pénz, bicsak, óra, szentképecskék, levelek, beretva, jegyzőkönyv, kefe, töltények meg miegymás. Ezeket összeszedjük, illetve a hulladékból kikaparjuk, megtisztítjuk, összegyűjtjük – illetve én csak fényképezem, csak a szagot, azt nem tudtam –, minden hulláét külön csomagocskába tesszük, melyre az illető halott neve és ezrede jön, ahol ezt meg lehet állapítani. Majd el lesz küldve a hozzátartozóknak. Az egyes embereket kettesével-hármasával fakoporsókba lapátoljuk, s a temetőkben külön temetjük el, csak a névtelen hősöket tesszük közös sírba. ajtón rág a rusnya patkány. Szürkül. Vén nők a kúthoz tartanak, lódögöt húznak el. Gesztenyefákat vidám pír lep el. A parti kocsmazaj már elhaló, gitár zümmög, pénzcsörgést hallani. Lógjunk meg a gáláról, mondja Bolta Tivadar, menj föl Ludmillához, feljönnek az ápolónők is, 23Bolta Tivadar eltűnik egy félig lerombolt fészerben.

Megy.

Fázósan összehúzza a kabátját. Ha akkor össze nem házasodnak, akkor én nem vagyok itt, jobb lenne? Hisz ki tudja, kinek kínja vésné akkor szívemet, idézi. Az út hosszú, vékony, egyenes. Ősz a szobákban. Döngölt seszínű kiterjedés, enyhén lejt. Jobb felől áthaladások és eltérések, belátni a szobákba, a szobákban ősz van, beleszagol ↑ a levegőbe, égetik az avart, fanyar füstszag van, a csupasz faágak

néhol rárajzolódnak az égboltozatra. A ballonkabátja zsebének legalján tökmagot talál. A tökmag lapos, széles karimájú, sokáig tartja a nyelve hegyén, nehezen bírja felnyitni. Az ajka nyálas lett, beletörli a ballon ujjába. A talpán érzi a köveket. Imre bácsi ellenőrzi a zupát. Ludmilla nemcsak tüneményesen szervez és rakétaszáguldással közeledik, szép is, mint egy grúz hercegnő: tengerzöld pulóver, rojtos avarbarna bőrmellény, sárga borostyánkösöntyű, homokszínű porköpeny rajta – az éles színek felkavarják a porcelánfehér klinikafolyosó csendjét.

A szobában ősz van.

Nyitva van az ajtó, miért nem zárja be maga sose az ajtót, kérdezi köszönés helyett Ludmillától. Ja, maga az, mosolyog az asszony, mély fotelban ül, közel a kályhához, látja, viszont szerezhetne egy kis szenet, maga olyan ügyes, és kapcsolatai is vannak. Az ajtóban áll mozdulatlanul, hirtelenül megfájdul a feje, úgy vág a fejébe a fájás, mint egy ütés, vagy ha hirtelen nagyon hideget eszünk például. Leteszi a ballonját, leül kissé távolabb, masszírozza a szemgolyóját. Úgy érzi, mintha ki tudná venni a szemgolyóját. Ki ne vegye nekem itt a szemgolyóját, mondja Ludmilla, fölnevet. Megijed, abbahagyja, abbahagy mindent. Korán sötétedik. Jönnek az ápolónők, kérdi az asszony, mintha ő nem lenne az. Bólint. Csinálok majd egy jó forró teát, meg valamit még kitalálok. Bólint. Nem valami beszédes ma, vonja meg Ludmilla a vállát, képzelje, egy dzsuvák nőtt az orrom tövire, nevet Ludmilla. Nézze, milyen piros, fordul az asszony a sárga lámpafény felé, belülről feszít, de nem látok semmit, csak a színt, tapogatni is hiába tapogatom, belülről is, kívülről is. Bólint, hát persze. A nő legyint, leteszi a kötést, feláll, suhog a ruhája a lépéseitől. Nagyot szippant az asszony szagából.

Csönget Bolta Tivadar, karján a két ápolónő, Szonja és Kati. Tivadar, hoztál papucsot?, kérdi zordan, mintha ő lenne a házigazda, Bolta vigyorog, de ha hoztál, ha nem, a belső termekbe nem léphetsz mocsokkal tetézett talpaidon, maradj csak a konyhában, leülsz, édesem, egy hokedlira, és mi majd időről időre kijövünk ide, a kinti homályos hidegbe, s odavetünk néhány emberi szót. Hogy megeredt a nyelve magának, mondja mély hangján Ludmilla, máskor hetekig nem beszél ennyit, most meg… jöjjön csak, Tivadar. Észrevétlenül szippant az asszony szagából. Az ápolónők kicsit ijedten állnak nagy műszőr bundákban, állukat csiklandozza a szőr, ó a szőrös jegyek a sugárzó Napban. Lesegíti róluk a kabátokat, az ápolónők bemennek, toporognak az ajtónál, kölcsönösen udvariaskodnak, na, horkan fel türelmetlenül Ludmilla, határozottan betereli őket. Felakasztja a kabátokat a hatalmas, homályos előszobában, az akasztó fatámlája enyhén eljött a faltól, bizonytalanul előrehajol és erőtlenül. A tipli lazulhatott meg, Bolta Tivadar ábrázolása Bolta Tivadar fekete, a haja is fekete, szemöldöke erős, nem sűrű, de határozott, az orrtőn is van kevés fekete pihe, szempillái erősek, hosszúak, orra egyenes, sokat mosolyog, fogai fehérek, nevetéskor ráereszkednek az alsó ajkakra, művelt fiú, néha gyerekes, olyan, mintha tizen-egynéhány éves lenne, ilyenkor így is nevet, hangosabban, zihálósan, vihogva. Fogsora nagyon hasonlít a Katiéhoz, olyan, mintha testvérek lennének, az Kati, az ápolónő ábrázolása ápolónő finoman öltözködik, erőteljes derekát ügyes ruházkodással hozza ki előnyére, fekete, a haja is fekete, orra egészen enyhe ívben visszafelé hajló, turcsi, orrtövén van kevés fekete pihe, arca vékony, szép és tiszta, könnyen pirul, akár Szonja. Szonja, az ápolónő ábrázolása Szonja világosbarna, nevetéskor fogai ráereszkednek az alsó ajkakra, sokszor fonja copfba a haját, haja sokszor zsírosas, ilyen tulajdonságú: és a körülmények nem teszik lehetővé a változtatást, a szomszéd szobában egy Schubert-szonátát zongorázik, lába a zongora pedálján, szinte eltűnik a bokája, olyan vastag – ki gondolta volna?

Kisasszony ért a zenéhez és énekel is, ugye?

Van egy clavecinünk, ha akarja, átmehetünk a társalgónkba, szinte eltűnik a bokája, olyan vastag – nem is gondolta volna. Bolta Tivadar cigarettával kínálja az árnyas szemű Katit, piciny, illatos, aranyvégű jószágokkal. Az ápolónő rövid bizonytalankodás után nem fogadja el. Pedig én mérget veszek rá, hogy maga szokott cigarettázni, csak tőlem nem akarja elfogadni, vagy előttem nem akar, mondja Bolta, nos? igaz vagy nem? Igaz!, mondja erre Kati komolyan. Mit értsek ebből, kérdi nevetve Bolta. Hát, ha annyira kedvére tennék evvel éppen, elfo25gadom, mondja Kati meglehetős zavarral. Ezt már szeretem, kacag Bolta. Valami üvegszerű vagy zengéstelen dallam száll. Bolta Tivadar kissé félrenézve maga elé s tűnődést mímelve a rendesnél jóval lenyomottabb hangon mondja, félek, szerelmes leszek magába, vagy már az is vagyok, ez nem hoz jót, Bolta gondolkodik, az bizonyos, maga máris túl sokat jelent nekem, nos, igen, mégis úgy van, máról holnapra, Bolta gondolkodik, ah, ha ez kölcsönös lenne, Bolta gondolkodik, higgye el. Emlék ring, bánat zokog. Bolta nem fejezheti be, Ludmilla kiált be a konyhából, jöjjön, kedvesem, jöjjön, Kati. Becsületemre, bókol még Bolta, ajánlatos volna magának valami fogyatkozás is. Mindenben egyformán kifogástalannak s elsőrendűnek lenni! Komolyan, nem tréfálok. Ez könnyebben tehet valakit lénye legmélyén elégedetlenné, unottá s meghasonlottá igen kicsiny válságokban. Néhány testi vagy lelki szépséghiba nagyobb összhangot ad az élettel. Kutyafáját! Az ilyen gazfickó, mint én is, ha már kiegyezett tökéletlenségeivel, sokkal nyugodtabban alszik erényei felől, ha… hahaha! Kati kimegy, arca piros, melle föl-le Entrópia emelkedik, a földet nézi Kati. Purche porti la gonella, voi sapete, quel che fa, mondja Tivadar. Szonja eljön a hangszertől. Mit jelent ez? Ha szoknyát hord is, ti tudjátok, hogy mit csinál, mondja Tivadar. Szonja rájuk néz, tekintete üres. Pezsgőt bontok, mondja zavartan. Bolta támadón mondja, azt mondod egy lánynak, én téged szeretlek, a kétharmadával nincs is semmi baj, két pólus, te meg én, hanem az a trágárság a végén, arra nagyon kell vigyázni, kétértelműség, redundancia, sőt irrevelencia, zárlat, légköri zavarok, és a légköri zavarok kásássá, érthetetlenné teszik a jelzéseidet, megszakad a kapcsolat. Csönd van. Bolta felröhög, egyetlen vigaszom a fuvolám lenne még, de attól is elvették a kedvem. Nem látta valaki a termoszdugót? Nem. Szonja keze összefűzve van az ölében, meghorpasztva a szoknyáját, egyesek szerint Itáliából, mások szerint meg a Levantéról hurcolták be a török flottán szállított valamiféle árukkal, megint mások azt állítják, hogy Krétából vagy Ciprusból hozták be, mondja Szonja. Akárhonnét is jött, abban mindannyian megegyeznek, hogy újból felütötte a fejét, mondja Bolta, vezényelt Constant Lambert, hangzik a rádióból. A kormány korán, még júniusban elhagyta a várost, mondja Szonja, most olvastam a Jer ki onnét, szépen, másként elér a döghalál című vallásos színbe öltöztetett könyvet. És tegnap itt az utcán hemzsegett a nép, ámde mindenki a széles út közepén tolongott, senki se járt egyik vagy másik oldalon, bizonyára azért, mert nem akartak elvegyülni a házakból kijövő emberekkel, vagy fél26tek az esetleg megfertőzött épületekből kiáramló levegőtől és bűztől. Az emberek, azt mondhatnám, mondja Bolta, lassan elfásultak. Ismételten megriadtak, majd megint föllélegeztek, nekibátorodtak, sőt azt mondhatnám, lassan elfásultak. Feláll, megmasszírozza a homlokát, megy a hatalmas, homályos előszoba felé, Boltát hallja, egy másik meg pucéron, egy szál alsónadrágban futkározott, és éjjel-nappal kiáltozott, miként az a Josephus említette ember. A tükör bőrdísszel van körbefogva, belenéz a tükörbe, arcát látja, fáradtságtól és fájdalomtól aszimmetrikus szemeit. A konyhában homály van, a dohányfüsttől, és a sütőből is ömlik valami. Erős sajtszagot érez, megbillenti a tükröt, a nők arcát rőt fény világítja. Kati a hokedlin ül, Ludmilla leguggolt a sütő elé, homlokát Kati egyik tenyerére fekteti. Aranyosan hajoltak a napraforgók,

Freischwimmerzeugnis

Certificat

mit welchem bestätigt wird, dass (Georg Trakl) das Schwimmen volkommen erlernt und mit heutigem Tage die Freiprobe abgelegt hat.

Leopoldskron bei Salzburg, am 14. Juni

mondja Kati, a kert sövényére, mert megjött a nyár. Ó, a méhek szorgalma és a diófa lombja s a tovahúzó zivatarok. Ezüstösen virult a mák is, zöld tokjában hordta éji csillagálmainkat. Ó, mily csöndes volt a ház, mikor az apa eltávozott a sötétségbe. Vörösen ért a gyümölcs a fán, s a kertész kérges keze moccant; ó, a szőrös jegyek a sugárzó Napban. Néhány percig maradnak így, hallgatnak, végre megszólal Ludmilla, Kati, úgy emlékszem, hogy abból, amit előző főnökasszonyáról mondott, arra lehet következtetni, hogy nagyon szerette.

Nagyon szerettem.

Bizonyára nem szerette önt jobban, mint én, de több szeretetet kapott öntől. Nem felel erre?

Olyan boldogtalan voltam, és ő enyhítette boldogtalanságomat.

De honnét ered szívében a kórházi élet utálata? Kati, nem mondott el nekem mindent.

Bocsásson meg nekem, asszonyom.

Lehetetlen, hogy senki ne mondta volna meg neked, gyermekem, mennyire szeretetre méltó vagy!

De mondták.

És aki mondta, nem volt ellenszenves neked?

Nem.

És megkedvelted?

Egyáltalán nem.

Hogyan? Tehát közömbös a szíved?

Igen.

Tehát nem valami titkos, szüleid által tiltott szenvedély oltot27ta beléd ezt a kórház iránti gyűlöletet? Bevallhatod nyugodtan, megbocsátom.

Nincs mit bevallanom, kedves Ludmilla.

De mégis honnan e gyűlölet a kórház ellen?

A kórházi élettől. Utálom kötelességeit, foglalkozásunkat, a kényszert, a varasodó sebeket, a varasodó sebeket, a betegek szájából áramló szagot, az ágytálat, az átvérzett kötéseket, a mindenféle sárga nedvedzéseket. Azt hiszem, másra vagyok hivatva.

És miből következteted ezt?

Abból az életuntságból, amely itt elfog.

Itt is?

Igen, az ön jósága ellenére is…

De van-e benned valami vágy, valami nyugtalanság?

Nincs, nincs semmi.

Elhiszem. Nyugodt vérmérsékletűnek látszol.

Igen, eléggé.

Talán hidegnek is.

Nem tudom.

Nem ismered a világot?

Nagyon kevéssé.

Akkor hát mi vonz a világba?

Ezt nem tudnám megmagyarázni, de valami oka kell hogy legyen.

Talán a szabadságot sajnálod? Keze megmozdul a tükörrel, súrlódik a falhoz kicsit. Azt is és sok minden mást is. Miféle mást? Barátnőm, beszélj velem őszintén! Szeretnél férjhez menni? Bizonyos, hogy jobban szeretnék férjhez menni, mint itt lenni. De miért? Azt nem tudom. Nem tudod? De mondd csak, milyen benyomást tesz rád egy férfi jelenléte? Semmi különöset. Ha szellemes és jól beszél, szívesen hallgatom, és ha csinos arca van, észreveszem. És a szíved nyugton marad? Eddig igen. És ha szenvedélyes tekintetük a tiedet kereste, semmit nem éreztél? Néha zavart: ilyenkor lesütöttem a szememet. De semmi izgalmat? Nem, semmit. És az érzékeid semmit sem mondanak? Nem értem az érzékek szavát. Pedig van ilyesmi. Lehet. Valóban nem ismered? Egyáltalán nem. Hogyan, hiszen te… Pedig édes nyelv ez. Szeretnéd megismerni? Nem, kedves Ludmilla, mit érnék vele? Hogy eloszlassa életuntságodat. Vagy növelje. És mire való az érzékek beszéde, ha nincs tárgya? Ha az ember szól, mindig valakihez szól. Mindenesetre jobb így, mint ha egyedül, önmagához szólna, bár abban is örömét lelheti. Nem értem az egészet. Ha akarod, édes gyermekem, világosabban is 28megmagyarázom. Nem, kedves Ludmilla, inkább ne! Nem tudok semmit, és jobban szeretem így, mint ha tudnék olyasmiről, ami még boldogtalanabbá tenne, mint amilyen máris vagyok. Nincsenek vágyaim, és nem akarok vágyakat keresni, amelyeket nem tudnék kielégíteni. De miért ne tudnád? Hogyan tudnám? Mint én. Mint ön? Mint ön? De hát nincs itt senki a kórházban. Itt vagyok én, kedves barátnőm, és itt vagy te! Jó, de mi lehetek én önnek, és mi lehet ön nekem? A tükör leng, súrlódik a falhoz, a bőrdíszítmény nyilván lever egy kevéske meszet. Megismertem Bolta Tivadart!!, kiáltja kipirultan Szonja, fogai ráereszkednek alsó ajkaira, zsírosas copfjai ide-oda vetődnek, Bolta Tivadar! ő egy kedveteg ember, hallgatag, zárkózott, félénk, azonkívül bátortalan, egészen bensőséges, erőteljesen néz ki, amellett azonban érzékeny, beteg, vannak hallucinációi, őrült, ahogy Schwabb mondja (egy kerékkel több van neki, golyós etc.), ha olykor-olykor valami titokzatosat akar kifejezni, akkor van egy bizonyos beszédmódja – faszomparlé, mondja a szívében –, a tenyerét vállmagasságban tartja, körbekanyarítva és begörcsölve, a fej kissé oldalra, a szemek kérdőn egyvalakire irányítva, képtelen példának okáért vonaton ülni, mert nem bírja elviselni egy ember Vis-à-vis-ját, inkább áll órákhosszat, éjszaka is a folyosón, nem tud telefonozni, egyszerűen nem tud, egyedül a lifttel sem birkózik meg, Bolta Tivadar kacag, fekete haja lobog, megint gyerekes, érett és éretlen egyszerre. Látszik, sokat ittak, mozdulataik hol túl gyorsak, hol lassítottak, nincsenek azsúrban az idővel, sokat beszélnek, hirtelen elhallgatnak. Ül. Bejön Ludmilla és Kati, ételszag, cigarettafüst jön velük, olyan, mintha az eltakarná őket, ők is olyanok, mintha ittak volna, nincsenek azsúrban az idővel. Vastag lila gyertya van az asztalon, lefelé benne a fény változásai. Lefelé benne fokozatosan tűnik el a fény. Besüpped a székbe, a nők szaga, a gyertyáé, a töltött szendvicseké, a meleg sajtosé, ezt érezni.

Ludmilla a szülésről beszél, Kati és Szonja hallgatja ámulva, a varratok! a varratok! alig bírtam ülni a varratoktól, mondja Ludmilla, és fészkelődve mutatja, hogy alig, a három nő harsányan nevet. Bolta Tivadar egészen halkan kezd beszélni, mintha csak magában beszélne, az ápolónők embertelen viselkedéséről és különféle üzelmeiről számtalan történet jár szájról szájra, így például azt mesélik, hogy némelyek egyenesen siettetik a rájuk bízott betegek halálát. A nők egybe bújnak, hajuk sikongva egymáshoz ér, susmorognak, leheletük közös, a varratok, Szonja fölemeli a töltött kenyeret, bocsánat, milpardon, nevet Ludmilla, kiesett a töltelék, hé, férfiak, túl lágy volt a töltelék, 29Kati is nevet. Szonja sokat ivott, lóbálja a lábát, a nagyságosasszony, meséli Szonja, közben eszik, külön tartja a tenyerében a tölteléket, úgy majszogja hozzá, a nagyságosasszony gyakorta részeg volt, egyszer bekakált tehetetlenségében, és szégyenében magára zárta az ajtót, ekkor a nagyságosúr, mert már elege volt ebből a vircsaftból, pisztollyal a kezében kilépett a párkányra, mert a dolgozószobája fél szinttel lejjebb, feljebb volt, mint a nagyságosasszony hálója, és kezében a halálos fegyverrel betaszította az ablakot és beugrott, hatalmas dulakodás kezdődött, leesett a váza, a bútorok iszonyatos zajjal szánkáztak a padlón, mi kintről figyeltünk, és amennyire a bűztől lehetett, hallgatóztunk, várva a lövésre, melyet nem állt módunkban megakadályozni. De az csak nem jött, csak a váza etc. és az a szag. Rettenetes egy szag volt, aztán zihálás erősödött, ahogy birkóztak meg szuszogás, a szakácsnő és a Feri vigyorgott, és azt mondta, hogy itt már ránk semmi szükség, és fintorogva a szagtól mentünk is már, amikor a nagyságosasszony hatalmasat sikoltva felordított, könyörgöm, hagyjatok élvezni, maga undorító disznó, ott álltunk. Kint, az éjszakai utcán randalíroznak, egyenruhában futkosnak fiatal fiúk, bort isznak üvegből, az üveg szájról szájra jár, recsegve eltör.

Az ápolónők félnek.

Csönd van.

Itt a gyógytea, mondja Ludmilla, csak langyos, mert elveszett a termosz dugója. A gyomorfájásban az a rossz, hogy olyan bizonytalan, nem lokalizálható, nem mondható, hogy itt, és evvel valamiféle hősiességhez jutva enyhülnének a fájdalmak, mondja Bolta Tivadar, sok meggondolatlan, mindenre elszánt, vakmerő teremtés akad, rengetegen elszegődnek betegek mellé ápolónőnek, és a házból, ahol felfogadták őket, tömérdek apró-cseprő holmit ellopkodnak, emiatt néhányat nyilvánosan meg is korbácsoltak. De főképp csak ruhát, fehérneműt, gyűrűt meg pénzt lopnak, amennyit a gondjukra bízott beteg halálakor meg tudnak kaparintani, viszont a házat teljesen kifosztani mégsem merik. Mesélnek olyan ápolónőről, aki a gondjaira bízott haldokló arcára vizes lepedőt borított, és miután az előzőleg épp kilélegzett, ezzel kioltotta életét. Egy másikról meg azt mondják, megfojtotta betegét, egy fiatal nőt, aki hirtelen ájulásba esett, de ebből még magához tért volna, és olyanokról is hallottam, akik egy s mást beadtak betegüknek, meg olyanokról is, akik épp ellenkezőleg, semmit sem adtak nekik, vagyis halálra éheztették őket. Kellemetlen fráter maga, hallja, Tivadar, mondja Ludmilla, e történeteknek azonban mindenkor van két 30gyanús sajátságuk, ami arra indít, hogy ne higgyünk bennük, puszta meséknek tekintsük őket, amelyekkel emberek csak egymást ijesztgetik. Először is valahány ilyen történetet hallunk, mind a városnak az ellenkező végén játszódott le, ha Rómaifürdőn hallotta az ember, akkor Rákoshegyen, Budafokon vagy Kispesten történt, egyszóval a város túlsó végén, ha viszont ott hallotta az ember, akkor a történet színhelye Rómaifürdő, Csillaghegy vagy Békásmegyer környéke. Ha a „Dick, én csokoládézhatnám, gyerünk a Citybe, come along!” Cityben mesélték, hol egyebütt történt volna, mint a Rózsadombon, ha meg a Rózsadombon hallottuk, akkor a Cityben játszódott le és így tovább. Másodszor pedig akárhol is játszódtak le ezek az események, a részletek mindig ugyanazok, különösen sűrűn ismételgetik a haldokló arcára rakott, kétrét hajtott vizes zsebkendő és a megfojtott fiatal nő történetét, ezért szerintem leginkább nyilvánvaló, hogy ezekben a történetekben több a mese, mint a valóság. Vess, apátnő, éjszakádra, mondja.

A sárga pillangó pléd az egyik lábát takarja, az ágyékánál összegyűrődik, mint egy folyó szűk mederben feljebb kiterül; a nyakáig húzza. A bőrén az izzadság hideg köpeny. Fájdalom fut végig a lábán a csípőig, ott megakad, felgyülemlik. A földön a csákó.

Az ablakok közepesen tiszták, elláthatna az Úttörő Vasútig is akár. A kereten a fehér festék repedezett. Kilincs lóg, törött madárszárny. Szándékosan nagyokat lélegzik, nézi a könnyű paplan emelkedését, hanyatlását. Ebbe belefájdul a nyaka. A kovácsoltvas csillár alsó tagolata tiszta, de feljebb, közel a plafonhoz poros vagy meszes.

Majdnem csönd van. A Schwester ruhadarabjai susognak; amint a melltartót akarja összekapcsolni, és, látható a díszes tükörben, elkeseredett, megvert arccal hátranyúl föl a háta közepéig a kapcsokhoz, a hátán vaskos hullámban meggyűrődik a bőr és a hús, szimmetrikusan és föl a nyakig. (A bekapcsolás csak másodjára sikerül, elsőre csak kaparászik a kéz.) Felül az ágyban, arra kíváncsi, mi lesz a gyűrődéssel lent. De nem lát megoldást.

Az asszony észreveszi a tükörből, és megijed. Mit néz!, kiáltja. A hátadat, a derekadat és a bugyidat, mondja szenvtelenül, és visszafekszik. A pléd az öléig ér. Mellére már rászáradt az izzadság, odaérinti az ujját. Mintha magamagára mutogatna: )[(»„Én.”«)]( Te! Te! Ragad. Az asszony a harisnyáját gyűrögeti fölfelé, szép hosszú a combja, sudár. Elfelejtette az ölelkezést, semmit, egyálta31lán

„Képtelen ellenállni a művészet legdurvább csábításának”, „Gáliv Vnyök” akar lenni, erre látszik utalni az önmagából kifordult kezdő- (tehát vég-) és vég- (tehát kezdő-) zárjel, mely mintegy a külvilágot (the rest of the world) teszi zárójelbe; az arisztokratikus gesztusok heves naturbursch-kitörésekkel egyensúlyoztatnak – hogy az egyensúly létre jön-e, az felettébb kérdéses, de hogy így egyik sem élvezhető nyugodtan: az tény; mindez kicsit túldimenzionált, a játékos ironikus allúziók, az intellektuális tréfák, szójátékok, reminiszcenciák néha túlságosan tág asszociációs mezőt nyitnak, amely mögött nincs kellő gondolati fedezet, nagyon szép írói elgondolások, mély belső asszociációk, finom áttűnések váltakoznak olcsó poénokkal, gyengébb írói ötletekkel – – – – én-kavalkád és time-puzzle (bár az nincs megnyugtatóan eldöntve, hogy az időben ugrálunk-e avagy az idő ugrál bennünk, azaz: Orlando vagy Ulysses), amely a nyelvből és csakis a nyelvből építkezik, értéke ez a kitartás, érdekessége, sőt tétje, midőn megszegi ezen kizárólagosságot;… újra felidézi a magyar fül számára tágas, nagyszerű örökségét; szavak hatalmas seregeit vezényli ki, ismét csatasorba híva a régóta alvó vagy megrozsdált szavakat és újakat toborozva a fantázia igényeinek erejével; az írói tehetség akkor szabad, ha a legteljesebben emberi, ha arra törekszik, hogy megértse és újrateremtse az élet csodálatos változatosságát, bonyolultságát és rugalmasságát, mégpedig az olyan lelkiismeretes, olyan személyes, az emberi érintkezés misztériumával oly telített szavak segítségével, amilyeneket a nyelv csak lehetővé tesz.

A nyelv bosszút áll azokon, akik megnyomorítják.

Minden felejt. Csak a nyelv nem.

De vajon, folytatva kacér nyelvfilozófiánkat, idézet vége, van-e bizonyítható összefüggés a szó és a tény között? – amit mi ténynek nevezünk, az, meglehet, szavakból szőtt fátyol, amely elleplezi a valóságot, ha a beszéd egyfajta végnélküli regresszió csupán: szavakat mondtunk szavakról.

Persze nem minden elmondhatatlan szavakkal, csak az eleven igazság.

S mi marad még? Csupán a hajnal szürkesége és a keserű felismerés, hogy a dolgok valójában azóta nem változtak, amióta a férfi először egy kecskével vagy asszonnyal egyesült… (Modern szerzők ritkán idézhetik büntetlenül a náluk jobbakat.)

semmit nem bír fölidézni, izgatottan felül, a takaró két térde közé esik, saját hasát látja, szegényes szőrzetét. Ültében megperdül, az ágyát vizslatja céltudatosan, semmi, a lepedő gyűrt. Az ágykeret fényes politúrja se emlékezteti semmire. Négykézlábra emelkedik, a takaró lecsúszik, így mászkál körbe az ágyon. Az ágy akkora, hogy van értelme a szónak „idemegy” vagy „odamegy”. Persze olyan, akár egy kutya.

Ránéz a nőre, az épp őt nézi. Mit csinál?, kérdezi úgy, mint anya a gyerekét. Dühbe jön, feltérdel: míg indulatosan beszél, látja a nemi szervét, a beszéd ütemére himbálódzik – mindez nevetséges, amivel tisztában van. Nem emlékszel, hogy hogy volt? Micsoda?, de már biztosan tudja, mire gondol a férfi. Hogy volt az előbb? A nő nem érti a kérdést. Akarja még egyszer?, kérdi, és tisztán néz előre, félig megfordult, egyik lába a kicsi szófán, derékszögben megemelve; a harisnyát rolnizza.

Visszahanyatlik az ágyra, a nő nem tudja, öltözzön-e tovább vagy ne. Nyújtózkodva eléri az éjjeli lámpa kapcsolóját, meglöki, koppan, az asszony megrezzen. Ez az érzékenység idegesíti. Mind a ketten várnak, a Schwester őrá, ő nem tudja, mire, de nem a Schwesterre. Rettenetes zaj keletkezik kint. Megszűnik kint és bent. Felül, elgondolni sem lehet, honnét jön a hang, egyáltalán azt, hogy jön.

Az asszony sírni kezd. Ez is változás, gondolja hálásan. Faszvirág, mondja kedveskedve. A zaj most olyan iszonyú, mint mikor üveget morzsolnak.

Másnapos vér- és lóhullaszag csöpög az estbe hajló hűvösségbe; a világot mindketten egy nagy májusi rétnek tekintették, ahol csak asszonyok meg lovak járnak – akkor kegyes szánalomtól hajtva egyesült a hányadékban fetrengő Deborah-val.

„Átlátok rajtad – mondta –, átlátok rajtad egészen. Ellenségek nélkül szeretnél élni. Egyre csak ezen töröd magad, ellenségek nélkül.”

Bakancsa orrával megérinti a lódögöt. Rémülten veszi észre, hogy a hús az érintés könnyűsége ellenére azonnal beszakad. Csapda!, rántja vissza a lábát, ügyetlenségében beleakad a maga vágta perembe; erővel kiráncigálja. A lódögnek hiányzik a hasa. Bakancsa mocskos, vér- és sárfoltos; szokása szerint menetközben beletörüli vászonnadrágja hátsó szárrészébe. Megáll egy sínváltónál, próbálja elképzelni, hogyan is működik, de mivel a villamoskereket, a karimát rosszul gondolja el, nem jut megoldáshoz. Hamar rájön a kudarc okára. Sötét hófelhők vannak a város felett, a világítás színpadszerű, a hófelhők miatt ez sokszor előfordul, ez a vörhenyes szürkeség, mintha a távoli hegyek mögött hangulatlámpa világítana. Hópihe esik a szempillájára. Nézi, látja. Azt is látja, ahogy gyémántszerűen csillogva olvadni kezd. Felhajtja a csuklyáját; akárha kalodában tartaná a fejét. Messziről észreveszi egy ismerősét, aki ugyanoda tart, ahová ő; rövid, önkéntelen habozás után nem szól, nem kiabál, semmi módon nem ad jelt. Úgy látja: a hó fölfelé pilinkél.

Keze dermedt, szinte ráfagy a telefonkagylóra. Kesztyűje rossz, gázolajfoltok éktelenítik, több helyen fölfeslett, gázolajszagú. A színe zöld. Viharkabátja alig melegíti. Üvöltve hallózik. Leheletétől a kagyló lenti felén elolvadnak az apró, kemény hópelyhek. A kagylóból nikotinszag jön. Komikusan üvöltözik, a membránnal lehet baj. Az utcán kocsik döcögnek, a lovak hihetetlenül vékonyak. A hordókhoz mintha odanőttek volna az emberek, úgy be vannak bugyolálva. Egy cigánylány int neki, álmélkodva visszaint. Közben kiabál, mellette lestoppol egy bérautó, jelzi, hogy nem. Az autó kerekei kipörögnek, látszik, indulatos az, aki vezet. Viszketőn fázik a lába. Nagy recsegés után tisztán hallja bátyja elcsukló hangját: meghalt… Nem!, ordítja. Nézi a kagylóban a fekete lyukakat. Mélyen valamiféle lemezeket lát. Fáj a lába a hidegtől. Hogyan?, dehát hogyan?,

Ma igen meleg van. Sok a légy. (Zöld!)

Gondolkodtam a „szépségen”.

Rettenetes chaos.

nagyon halkan mondja ezt. Mintha gyűlölné most a bátyját. Újabb szekerek zörögnek a széles főúton végig. Egy cigánylány int. A kagylóból sírás hallatszik. Reggel nem ébredt föl, hogyan lehet ez?, reggel nem ébredt föl, hogyan lehet ez? Nem értem.

A pufajkára lóg a fejről a hosszú, fehér fátyol. – A pufajkára a lóg a fejről a hosszú, a fehér a fátyol. A lány a ideges, a arca a piros, a feszes a hidegtől, a hideg a van. A fiún a is a pufajka a van. A nagy a olajos a foltok a éktelenítik, a közelről a érezni a gázolajszagot. A zöld a kesztyűjét a kapkodva a emelinti, a mintha a egy a szerencsétlen a madár a rebegne a ide-oda. A szövet a fel a van a horzsolva, a bolyhos. A ötujjas a kesztyű, a mutatóujjon a sötét a elszíneződés a és a szövet a bizonyos a merevedése: a fiú a orrát a szokta a beletörülni, a most is a odanyúl a öntudatlanul, a pedig a ünnepi a helyzet, a de a hüppögős a sírása a kiegyenlíti a ezt, a ugrál a egyik a embertől a másikig, „Olyan boldog vagyok.” a összecsapja a kezét, a gyerekek, a olyan a boldog a vagyok, a olyan a boldog. A átöleli a szenvtelenül a fiút, a hátbaveri. A jól a van. A légy a boldog, a mondja. A fiú a szinte a tántorog a föl a s a alá. A lány, a ahogy a kiértek a kápolnából, a elbiggyesztette a száját, a és a azóta a biggyesztve a van, a szemét a erőszakosan a festette a ki, a sok a kék a festék, a arckrém a is a van a rajta. A ne a lépj a fátylamra, a nyafog a lány, a már a mondtam a egyszer. A fiú a boldogan a átöleli. A gyerekek, a de a boldog a vagyok, a mondja a fiú, a majd a hozzálép. A nagyon a köszönöm, a hogy a eljöttél. A arca a behorpad, a ahogy a válaszol, a ez a természetes. A társaság a átkel a erdőn. A beszélgetések a abbamaradnak, a esti a erdő a félelmetes, a ismeretlen a zajai a uralkodnak. A fiú a néha a felsuttog, a gyerekek, a olyan a boldog a vagyok. A ekkor a minden a alkalommal a ökölbe a szorul a keze. A hátul a ballag, a biztosít. A ágak a roppannak, a fent a csillagok a vannak. A fáj a neki a csillag, a így a gondolja. A kocsmában a persze a dohányfüst, a büdös a és a szegénység. A kapnak a helyet, a bár a szűken a vannak. A Bucsányi a Guszti a mellé a kerül. A hatalmas a mackó a ember a vidáman a van, a ő a társaság a lelke. A erről a tulajdonságáról a már a jól a ismeri, a lövészárokban a se a viselkednék a másképp. A szemben a velük, a egyedül, a fekete a nő a ül. A ránéz. A fekete, a fekete. A nikotinmérgezésem a is a volt, a mondja a Bucsányi a Guszti, a fafogót a játszottunk. A erre a kitört a nevetés. A lány a dülöngél, a vékony, a szép a kezét a arca a elé a kapja, a mely a továbbra a is a utálatos, a ismételgeti, a fafogó, a fafogó, a jesszasz, a fafogó. A Guszti a is a nevet, a és a szándékosan a nem a veszi a észre, a hogy a némelyek a már a rajta a nevetnek. A sőt! A ezen a vonalon a megy a tovább. A hogyne, a kérlek a szépen, a fafogót, a fáról a fára a ugráltunk, a és a segítségünkre a iszalag a volt. A újra a kitör a nevetés. A iszalag, a iszalag. A vad a lián, a mondja a se-

Transzformáció

– a –

A a a A – torokhang

A. A. A. A. – Lipton negyeddöntő

Szavalmány a vagy á magánhangzattal:

Drága Atyánk

a magasban

áldja árva hazánkat!

AestaestaestAestaestaestAestaest

Megadjuk néhány szó jelentését:

A = a, lány = lány, lehajtotta = lehajtotta, a = a, fejét = fejét, egész = egész, testén = testén, remegés = remegés, futott = futott, át = át, Gyűlöllek = gyűlöllek, mondta = mondta, ne = ne, haragudj = haragudj, rám = rám, gyűlöllek = gyűlöllek, azzal = azzal, előrántotta = előrántotta, kecses = kecses, toledói = toledói, tőröcskéjét = tőröcskéjét.

További információk:

Tisza nem Tisza, Duna nem Duna, patkány nem patkány, igen nem igen, nem nem nem.

Amikor 19 éves koromban, nem csekély 2 hónap múltán, a hófriss házasságban férjem rútul becsapott, nemcsak sorozatosan hazudott, megcsalt és kifosztott, hanem elárult, elárult, elárult – férjemet, maga is gyerekember, kirúgtam, hiába nyüszített, mint egy eb: akkor elhatároztam, hogy szabadon fogok élni, mint a férfiak, függetlenül, szilárdan, szélben, de úgy, hogy ennek nem tulajdonítok jelentőséget, az élet minden ajándékát, finomságát vagy gonosz tréfáját úgy fogadom el, mint ami nekem jár. Úrnő vagyok, életem főszereplője, így döntöttem. A világ és az élet egyek. Én vagyok az én világom. Ennyit elöljáróban el kellett mondanom. (A fekete nő.) gítőkészen. A nézi a fekete a nőt, a vonásai a cigarettafüstben a elmosódnak, a nő a keményen a visszanéz. A társaságból a ezt a néhányan a észreveszik, a óvatosan a viccelődnek a vele, a engedi. A fákon a éhgyomorra a szívtunk, a de a rettentő a sokat. A ott a lett a nikotinmérgezésem. A iszalag a közt, a röhög a valaki. A lányból a is a bugyborékol, a fafogó, a fafogó, a fafogó. A én a őseim a fáról a lejöttek, a Gusztiéi a meg a föl, a mondja a lány a anyja, a körbenéz, a büszke a tekintete. A cigányzenekar a eltörli a hangokból a adódó a különbségeket. A fuvolás a apró a termetű a ember. A fekete a nő a feláll, a elmegy. A fekete, a fekete. A hiányérzete a támad. A viharkabátja a nehéz, a túlzottan a meleg a is, a érzi a lucskot a hónaljában, a illetve a egész a felsőtestét a borító, a befonó a állott, a áporodott a melegséget, a meleg a nyirkosságot, a le a El tudjuk-e folyamatnak fogadni az olyan szünetet, amit a hangok tagolnak, értelmeznek, s nem fordítva? A hangok csak árnyékok a csend felszínén. kéne a vetnie. A csak a fuvolát a hallja. A el a tudjuk-e a folyamatnak a fogadni a olyan a szünetet, a amit a hangok a tagolnak, a értelmeznek, a s a nem a fordítva? A hangok a csak a árnyékok a csend a felszínén. A ismét a erdőn a át a mennek. A kapatos a társaság. A Bucsányi a Guszti a elhívta a cigányokat. A szobában a lecsendesedik a mindenki, a üldögélnek a nagy a párnákon. A meleg a van, a hála a Istennek. A párnák a barnák, a fotelek a zöldek, a éjszaka a van. A Bucsányi a Guszti a mulat, a nagy a arca a hullámzik, a világít. A közel a megy a Bucsányi a Gusztihoz. Volt nékem egy pajtásom, azt mondta: Te, bizonyisten, nekem a köldökömből szél fúj; az nem a köldököd; hülye; tegnap órákig vizsgáltam egy pihével; berezgett; déli, délkeleti szél, bizonyisten. A észreveszi a arcán a hideg a izzadságot, a kezével a megérintette, a ettől a szinte a megrémült. A Bucsányi a egyre a keményebben a cigányozik. A fiú a és a lány a csöndben a eltűntek, a lány a elfáradt, a már a nem a nyafogott, a fátyolát a fiú a pufajkájának a zsebébe a gyűrte. A lány a édesanyja a nagyon a álmos, a kéri a Bucsányit, a küldje a el a cigányokat. A drága a Guszti, a kérem. A Bucsányi a odahívja a prímást, a pénzt a ad a neki, a tűnés, a fiam, a mondja. A ül a barna a párnán, a mögötte a viharkabát, a fesztelenül a levetette. A fuvolás a egészen a kicsi, a vékony, a barna a ember. A bocsánat, a nagyságos a úr a hisz a Istenben, a kérdi a Bucsányi a Gusztitól. A zenekar a már a ajtóban a áll, a suttognak, a pisszegnek a fuvolás a felé, a hogy a jöjjön. A párnájáról a 36

„Bocsánat, a nagyságos úr hisz Istenben?” „Miért kérded?” „Mert én hiszek benne, és mindig kinevetnek.” „Mit akarsz tőlem?!”

„Maga egy nagyon rendes ember.”

csendre a inti a őket. A Bucsányi a arcára a megint a hideg a veríték a jellemző, a nézi a kis a embert. A miért a kérded? A mert a én a hiszek a benne, a és a mindig a kinevetnek. A mit a akarsz a tőlem, a kiált a hangosan a Bucsányi. A fuvolás a földre a néz, a forgatja a fuvoláját, a aztán a Bucsányira a néz, a és a azt a mondja, a maga a egy a nagyon a rendes a ember. A csönd a van, a cigányok a mennek a el. A Bucsányi a nem a mozdul, a folyni a kezd a könnye, a széles a arcán a folyik a könny, a majd a zokogás a fogja a el, a rázkódik, a megdöbbentő. A elfordul a párnán, a megfogja a saját a kezét, a mintha a dörzsölni a akarná, a de a nem a dörzsöli, a hideg a keze. A függönyök a is a zöldek, a szép a ívben a hullanak a alá, a mélyzöld, a nehéz a anyagok. A barna a fák a mozognak, a levelek a egymás a mellett, a zajuk a behallatszik. A hatalmas a test a zokog.

Rendes körülmények között három pálya állt rendelkezésünkre. Szinglit bármelyiken lehetett játszani, lehetni lehetett párost is, de ott van különbség. Most a hátsó, a kaptárak VI/16 A vetések szépek. A mozdony olyan, mint egy bikabornyú. Hálótársam egy porosz bakafőhadnagy, aktív – sajnos, sokkal jobb klasszisnak látszik, mint a mi átlagos aktív bakafőhadnagyaink. Hosszan gargarizál, harákolna, de úriember. felé eső pályát lerombolták, ráesett a ház, odaomlott, használhatatlan. El is kerítettük, s most a második pályát oldalról lezáró hevenyészett kerítés mellett nagy tábla lóg, Didi szerezte valahol: VIGYÁZAT! A KUTYA HARAPÓS! Egy tiszta udvar, rendes ház-t még lophatott volna a jó Didi. A lányok játszódtak egymás közt, fehér ruhák a vörös alapon, mi a kőpadon ültünk a kör alakú kerti vasasztal mögött. Egymást múltuk felül a különböző megjegyzésekkel. Én különösen …-t vettem célba. Édes a kis pihe bajuszkája.

Láttam, Didi egyre dühösebb, de ez mért tartott volna vissza? Didi jó fiú, kedüs fiú, de három olyannal is elbánnék, mint amilyen ő. Mondtam hát a magamét. Didi felugrott,

VI/16 Jónás bulldog megismert, boldogan kaffogott, ragaszkodóbb, mint némely emberünk. Déjeuner Dr. Daum alkonsulnál, akinek felesége transvaali angol, nem csinos, de kedves fiatalasszony, ki azzal fogad: „No zo Tete, ich weiss ich bin ein Schwein, nyicht war?” – ti. mert… (Ó, hányféle mert van!) Délután mént kerestem ki neki két új lipitzai kancájára. Egy sárga O-Bajou-t, a többi lehetetlen dög volt. Aztán elvitt tennishez, ahol óriási hallóval fogadtak a lányok. A három nővér rondább, mint valaha, Mimus démont játszik – az újak: egy kis Solms hercegnő, Bissingen Nóra, hosszú, kedüs kölyök, és egy pár új kan. M.-ről mindenki nagyon kedvesen kérdez.

Didiküt is nagyon szeretik most az asszonyok. Didi és Bertoniné közt nem volt krach, csak elhidegülés a Maman Ratcho miatt, de az aztán alaposan.

Vacsora Palláéknál, rossz pezsgő, jó hangulat, malac asszonyka – ha csak ez kell, majd begallopírozom én! Palla végtelen kedves kicsi férj és olyan furcsa. – A Pallinetta másik oldalán Didi ült. Sokat, nagyon sokat nevettünk!

sűrű szemöldöke olyan nevetségesen hatott: minden oly könnyű, finom, apart volt, a lányok, az ütők, a húrozás, a labdák íve – az a szemöldök tényleg kirítt.

Barátom, kiáltott Didi, és hibátlan mosolyt vett az arcára. A kezét nyújtotta. Tudtam, mit akar, elfogadtam. Mondhatom, magam is vehemens voltam. Fontos lett 37volna jó induló-pozíciót találni, azaz viszonylag mélyen, bent elkapni a kezét, mivel ha csontos tenyere a „középen” talál, menthetetlenül összeroppant. Tenyerünk tehát egymásba csattant, apró csusszanásokkal – szorítással és ernyesztéssel – kerestünk új, jobb, a másiknak rosszabb, pozíciókat. De a pozíciók nem változtak. Mi meg hurkolódtunk körbe; ha az én arcom is olyan volt, mint a Didié, azt máig sajnálnám. Ugyan. A fiúkák felugráltak karéjba, de nem merészeltek közbeavatkozni, még szólni sem. Szorítottuk és ráncigáltuk is egymást. Kezdtük a tárgyakat felborítani: előbb a fonott székeket, a teáskészletet az asztalról, a termoszt. A fiúk a csészéket kapdosták. …dühösen lóbálta a rakettjét, meg vannak maguk őrülve.

A reggeli nap erősen süt. Jól aludtam, s főként sokat; magamtól ébredtem, ez a legjobb; ha a szervezet ébreszt. Pizsamanadrágomat

VI/16 Tennis, de megjött a Maman, „no zi Chantecler, kommen zi her” – és maga mellé ültetett. Itt rémuralom van, de nem kellemetlen. Esik az eső.

Este „tout Paris”; legtöbbet smoncáztam Mme Féthynével. Kitűnően beszél franciául, és valószínűtlenül karcsú és ragaszkodik, hogy mathésisről beszélgessünk, jelesül Bolyairól. Ha csak ez kell, leszek én párhuzamos! Tona és Mimus aztán persze.

néha följebb ráncigálom. A kétszárnyú ajtó tárva, a homlokzat szélességében húzódó terasz lépcsőkben fut le a kerthez, így lehet mondani.

Állok. Kibújok a papucsomból, a kő meleg, így maradok. A legényem a kertben terít, szólok neki, hogy vigyen egy pokrócot is. Olyankor letelepedni a friss fűbe, egy bonyolult bokor tövébe…! Még akkor is, ha a harmat és egy vakondtúrás balszerencsés találkozása maszatol… Legényem megtorpan a fonott székkel, szépen recseg a kezei közt, muzsikál, mert muzsikáltatja. Reggeli zene, de nem vagyok hálás. Kezemet a hasamra teszem, forró. Még nem mosdóztam, úgy érzem, a napfény tisztít, arcomon valóban híre-hamva sincs az éjjeli zsírosságnak. Csak a szám büdös.

A fonott szék reccsen, a legény azt kérdi, vigye-e a széket. Tudom, mire gondol: vagy szék, vagy pokróc. Úgy teszek, mint aki VI/16 Mint a cserebogarak, rémülten és dermedten ébredek, déjeuner Mamannál. Igen furcsa tónus, de mulatságos. Onnét teára Tonához, édes volt, Didi elszökött, utána lakásra, deponáltam bridge-re Podewilsékhez (az asszonynak kificamodott a térde, kérte, nézzük meg, érdekes orvosi (!) eset – no hiszen!), dolgoztam estig, akkor Tona elvitt a Malteser-Missióhoz (Collalto grófnő!), vagy 30-an kártyáztak, egy tiszt – egy Schwester, hatosokban. Akármire tettem, veszítettem, nagy röhögés: „Na ja natürlich, der Chantecler!” nem érti, mit akar, megunom, intek, menjen már. Pofát vág. Tűnődöm, megfenyítsem-e. Majd később meghajtom; kiállíttatom a napra teljes menetfelszerelésben, azt hiszem.

Szeretem, hogy a fű rögtön a lépcsők al38jánál kezdődik. Olyan, mint a tenger, s ez esetben a gyep nyaldossa a partokat. A szavakon lovaglok. A fű harmatos, rálépek, nem kellemes, túl hideg. A nagy zöld rétség közepén áll a nyugszék (a kórházból lopattam) – tegnapról maradt ott, a naplementét néztem, azt akartam megállapítani, pontról pontra, pillanatról, pillanatra figyelve, hogy mi benne a szép, elfogadván, hogy szép, hasonló módszerrel szoktam a fájdalmat vizsgálni, vagy a nővérekkel azt: mi a kéj. Pontról pontra. Tényleg kéj, tényleg fáj, mondom azután a kísérleteket követően, nem sok meggyőződéssel. A szék vászonháta fakó, ez a rét harsogó zöldjében feltűnő.

Beülök a székbe, széthajtom a pizsamakabátom, és szétteszem a lábam. Süssél, napocska. (A tököm kicsit nyirkos. Elébb majd megszárad, aztán egyszerűen meg fog

VI/16 Délelőtt hivatalosságok, ez az A. egy vadbarom, ténylegesen. Déj. Mamannal, kedüsjó. Utána elmentem kicsi Palinettáért, elvittem új lakásunkba, és este 6-ig rendezgettük a berendezést. De többnyire csak rotyogtunk és hemperegtünk a kitűnő karszékekben. We made great friends. Engem fene tudja, miért „Sieur Antoine”-nak hív. – Kedves kicsi majomka, sokat tud ahhoz, hogy csak 18 év az egész kölyök. Ez igen jó nő lesz, ha még itt találom, mire visszakerülök. Ha.

Hatkor férj, morgás, hogy keveset végeztünk. Pedig tévedett. Büntetésből előttem kezdte kis feleségét „rettenetesen” csókolni, hogy engem törjön a fene. Előkaptam a Kodakot, Fono össze akarta törni, de persze nem bírta, mert ahhoz én sokkal igen erős vagyok, 3 Fonót is megeszek.

Este nagyfene kanmuri, én ültem a főhelyen, kérem szépen! (A korvettkapitány már tegezni is kegyes volt. Mafla.)

izzadni, tudom. De nem tudom, örüljek-e ennek vagy bosszankodjam.) Összeszorítom, majd elernyesztem a szemhéjamat, ettől karikák képződnek a lehatárolt, fekete térben; minden karika kettős: koromfekete külső, arany belső. Mintha szemek volnának: de csak dekoráció: tekintet nincs.

Kiáltok a legényemnek, hozza az újságot. Persze nem hallja. Kinyitom a szemem, furcsán mozognak a színek, felállok, megszédülök. (A kert észrevétlenül lesz túl a gesztenyéken gazdasági terület. – Ez nem tartozik ide.) Miközben óvatosan megfogódzom a karfában, hátrafordulok, a teraszon meglátom őt.

Pongyolája félig nyitva, engedi magához a napfényt. Ismeretes a nőknek ez a cicázása, én legalábbis ismerem. Olyan lustán és puhán áll ott, ahogyan én állhattam ott. Ez nekem viszolyogtató. Rárivallok. A perzselő naptól – látom! látom! – megjött az önbizalma, alig láthatóan vállat von. A pongyolán végigfut a rezdülés. Az ajtóban áll a legényem. Még egyszer odaordítok. Érzem az arcizmaim; a szám olyan, mint volt.

A törvényszéki elnök Breuer, drótkeretes szemüvege megcsúszik az orrán, megigazítja, nagy, nehéz, fekete kabátban van, kötött pulóverje kilóg a kabátujjból, topog, cipője fényes és 39 VI/16 Főleg Féthyné, Mimus és a házikisasszony. Tennisen Marysédes és néhány bennszülött nőstény. Vacsora Tonánál, csak egyedül. Tónus hegedül. Csak hegedüljön. Mondtam neki, that there is no need for her to get mixed up with a fellow like „Duc de Midi”, de azt mondja, mindez csak bluff. Mindegy, valahogyan már nem a régi Tona. Sokáig fenn voltunk, adott fényképet. – Vajon mit csinál most M.? Sürgönyöztem neki, de csak úgy tréfából. bárka alakú, orra piros a hidegtől, az orrlyukak szélén a bőr kiszáradt, repedéses, bent szőrszálak lehetnek, erős a szájszaga.

Nem lehetne, mondja, kérem, úgy alakítani a büntetést, hogy pénzt ne kelljen a fickónak, a szerencsétlennek fizetni? De hát épp ez a büntetés! A nyereség húsz százaléka! Ó, de hisz ez rettenetes! Breuer zsebkendőt vesz elő, erősen belefújja az orrát, trombitál. Megfázott, méltóságos uram?

És nem lehetne, mondja, kérem, ötszáz forintra mérsékelni ezt a pénzbeli büntetést? Kotorászik a zsebében, látja, Breuer figyeli, ettől kotorászása fontoskodóvá lesz. Belegabalyodik a zsebkendőjébe az ujja, a kutatóujja. Élvezkedve mondja Breuernak: Az nem mérséklés, mélcs uram, az 500 a több. Breuer meghökken. Hideg van. Szájában összegyűlt a nyál. Egy rosszindulatú hang azt súgja: Breuernénak megjött a ciklusa.

Zöttyen a jármű, talán ismét gerendára ment. A nagy panorámaablakot vastagon fedi a fölvert sár. Nem látni ki. Megmozdul mellette a hatalmas asszony. Nem szívelem a

VI/16 Éjjel távirat, délelőtt bank, néhány kés és gyűrűke. Déj. a Clubban. Berendezés Pallinettával, tennis, ott óriási flirt Dora von Wagner Malteser-Schwesterrel. A Clubban kellemetlen incidens Heard miatt, Schaeven és Dr. Stange barmokkal. De nem engedhetem a barátaimat rugdosni, csak mert országaink éppenséggel háborúban állanak. Ezt Stange pofájába mondtam elég érthetően. Elhallgatott, de hallom, följelent. Ám!

Tonáékhoz, naaagy tea. Én Féthynét kezeltem a kertben, de még csibe, egészen kezdő és ocsmányul szerelmes a férjébe. A bokája lehetne vékonyabb is, ha már turáni boka! De lehet, hogy csak savanyú a szőlő. – Átöltözés és „szűz-vacsora” Palláéknál, akik nagy drukkban, mi pedig összebeszélvén mindent kritizáltunk, illetve nagy szívvel vigasztaltuk őket, hogy ahhoz képest nem is olyan rossz, és belátjuk, minő nehéz dolog kellő tapasztalat híján vendégeket fogadni, főként ilyeneket, dehát lesz ez még jobb is stb. stb. Palla szótlanul evett, Pallinetta azonban végre hozzám vágta a sótartót, óriási röhej, vallomás, bocsánatok, pezsgő, ami kicsit meleg volt.

fafejű vezérkariakat, mondja a szívében. A házak fel vannak állványozva, a napos oldalon csorog a hólé a tetőkről. A hatalmas asszony megemelkedik. Ne szálljon le. Olyan jó meleg, kérem.

Bontják a kuplerájt. Ott az egész bagázs. Én is tülekszem, bár ha látom, hogy figyel a legényem, közömbösebb pofát vágok. Megfagyott cipőnyomba állok, éppen passzol. Kitátom a számat. A robbanást a mi morajunk is kíséri, mintha stadionban lennénk. Várom a dörrenést, ehelyett azonban sok, kis éles dörrenés jön, mintha próba volna.

A ház is áll – egy minutumig. Aztán, mint akit tőből lekaszáltak, eldől. Szinte csöndben „ereszkedik térdre”. Hatalmas porfelhő csap fel, száll, száll, lassan, magasan. Legényem elkeveredett, nem vagyok

az ujjai a fogakhoz érnek, a fogak elválnak, az asszony beszopja a mutatóujját, kirántja az ujját, mi van a fogaddal?, teljesen szabályosak! Túlontúl is szabályosak, mondja az asszony, és belétemetkezik. Megmarkol egy vastag hájredőt s hason, menjünk a Víztoronyhoz

egyszer Szegeden a karpaszományosok egy bálon cső kukoricát rejtettek föl a nadrág szárukba, fiaim, azt a rengeteg, így Frédi bácsi, idvezült pofit, pihegtek a láztól a női mellek, erős kezekben égtek a kacsók

egyik oldalamon gimnazista lány áll, kukoricát majszol

Az árok alján nő a szemét: műanyagtasakok, kukoricacsutka, papírzsebkendő és így tovább.

Ő, K., evvel ellenkezőleg, úgy látta, Kászoni fogai feltűnően szépek, szabályosak, fehérek, mígnem Halassi, a jó Halassi föl nem világosította, hogy ezek jórészt műfogak, be vannak ragasztva egyenként, azért olyan a fogsora, mint egy tömött kukoricacső, Kászoniék a víztorony mellett egy kis szobakonyhás házban laktak, a két nő a fallosz tövében, így emlegette őket Csáth, ők, beleértve Halassit, nem tudták, mit jelent a fallosz, talán görögül víztornyot

meglepve. Egyik oldalamon gimnazista lány áll, kukoricát majszol, egy kukoricaszem az orcáján, szépségflastrom; másik oldalamon fekete ruhás, vékony öregasszony áll, izgatottan csicsereg, kezében filmfelvevő gép. Hatalmas szemölcs van az egyik szemhéján. Látja, látja, ezt okvetlenül le kell kapnom! Ez egy olyan pillanat! Most lekapom, látja? Lekapom! Az öregasszony megnedvesítette az ajkát, az ajka undorítóan csillog, hiába fordulok el, sőt adom fel megfagyott, méretes cipő-helyemet, minden pillanatban okádni tudnék.

A falakon nagy repedések futnak végig, aztán jön az omlás. Olyan, mint a véletlen. Téglák zuhannak, 10-es válaszfalak, VI/16 Hetzes nap. Ittunk is szépen. Adamék éjfélkor telefonoztak – Marys szerint „ich wusste dass zi noch ihr Unwesen irgendwo herumtreiben” –, hogy holnap jöjjek déjeunerre, de már nem lehet, mert el vagyok ígérkezve Féthynéhez, nü ná, majd talán nem vagyok. Lesz mit hallanom. malterdarabok, fertgerendák, béléstestek, kefnik, ablakkeretek, kilincsek, Csibi Sándor, a kéjvágyó kőmíjjes és Sebők Gábriel, a diófalábú segítője, csempék, képkeret, Csontváry-repró, fekete melltartó, bokrétás kalap, műfogsor, Hungarológiai Értesítő, sétapálca, condome, keménykalap, sárga Chandler-könyv, harisnyakötő, melltartó, lila, Thomas Mann tanulmánykötete, az Hommage à Dohnányi partitúrája, bugyi, piszkos, a végtelenségig és többféleképpen, picinke kúpok, teljes diszkréció. Előbb a lányok: nagy homorítással, fedetlen mellük, a csöcsük bimbaja hasítja a téglaporos levegőt, mozdulatuk egyfajta, de egyik nevet, van, aki sír, és néhány arc konokul zárva. A férfiak szemérmük elé kulcsolják a kezüket, atlétatrikójuk makulátlan, talpast ugranak a mélybe. Ezen lehetne nevetni is, olyan.

Modern áruház épül majd itt, a parkoló nagy lesz és szellemes elrendezésű, lesz gyermekmegőrző is, ott egy nagy-nagy bolyhos cica, melyen lovagolhatnak a kicsik, ha kedvük tartja. Kenyér, kafir, butik, adidas. Hideg van. Egy kis törmelék a brigádnaplóba, hajol le előttem a bajtárs. Fekete zsebkendőmet az arcomra terítem. Mellettem az öregasszony köhög, kamerája szürke a portól.

A pusztulás nehezíti a dolgát. Ez az egész kicsit fölemészti a türelmét. Lába alatt csikorog a hó, meg-megbicsaklik a bokája a VI/16 Finom és kedves déj., furi kicsi asszony, tally ho! fagyott nyomokon. Rugdossa a havat, meg akarja tisztítani, mert meg akarja tudni, mi a nyom. Lóé? Emberé? Cipő? Csizma? Topán? Keréknyom? Elszámítja, folyamatosan, a hóvastagságot, földet és havat rúg, száll a hó és a rög. Ahogy tisztítja a nyomot, úgy szűnik meg a nyom. Amint ezt fölismeri, hamar, bólint.

Azt mondják, áruló van közöttünk, nincsen más magyarázat a kudarcokra. Ezt nem lehet csak úgy mondani. Viszont ha bebizonyosodik… bár meghalni se lehet mindig.

VI/16 Utazás. Jólesett, hogy az emberek – és asszonyok – örültek nekem.

A hálókocsiban volt egy csinos kicsi török tyúk, azonnal belekötöttem, és kisült, hogy ő Incze Gabi Kolozsvárról, most egy Bejrútban lakó török felesége, rokonlátogatáson. Szirmay morog, hogy én vagyok a világ legszemtelenebb embere, de a nőkének ő is örül, bevisszük a fülkénkbe, és még a bácsi meg is traktálja őt a dining car-ban! Ezután következett a török–magyar testvériség görcsös megünneplése.

Eléri a város szélső utcáit, a mellékutakon sok helyütt érintetlen a hó. Egy ilyen kis utcába kanyarodik be, csúszva áll meg; mikor kiszáll a dzsipből, látja, majdnem nekicsúszott a fának. A kisujját se nagyon tudja a lökhárító és a fatörzs közti résen átdugni. Letör egy darabot a fakéregből, így odafér az ujja. Csökkent a veszély. Fölnevet, a hangtól körülnéz, kislány áll nem messze, megijed, a lányka nyilván még jobban. A lányka hátán nagy iskolatáska van. De nehéz az iskolatáska! Letörtem a kéregből, mondja magyarázatul. A lány áll. Így már tudniillik átfér a kisujjam. A helyzet, minden valószínűség szerint, egyre félelmetesebb. Menj haza, mondja vadul. A lányka elmosolyodik.

Nem találja a zsufa kőoszlopon a csengőt. Tapogat, a téglák közét követi. Nem ott, hallatszik közvetlen közelről a kislány hangja, megint megijed, de most csak ő, így jobb is. Jobb egyedül félni. Itt tessék nyomni, mutatja a lányka. Tudod, magyarázkodik, ebben a nagy sötétben nehezen igazodom ki. Majd feljön a hold, von vállat a lányka, elmegy.

Bentről kutya ugrál dühösen csaholva a csöngetésre. Öregasszony nyitja a kaput, hessegeti a kutyát. Harap? Hamis, bólint az öregasszony. A szinuszkutya vonyít. Beteg a fiam, mondja az öreg, kérdőn ránéz. Biccent. Nagyon beteg, de én nem rimánkodom. Menjen be, ott van a belső szobában, vihogva fölnevet, azt hittük, ott biztonságosabb, mintha magát nevetné ki, hogyan lehetett ennyire naiv.

Kegyelmes uram, hát így kell találkoznunk!, mondja. Nem tudja eldönteni, kétszínűség-e ez vagy ravaszság. Az árulás árulása árulás-e. Secko jedno. A beteg elmosolyodik, a lázrózsák erősek. A sebek büdösek. Az ágy fölött háziszövés: Mária siratja a fiát, Jézus Krisztust. A feleségem, mondja a beteg. Az asszony keze meleg. Lenéz a földre, bakancsáról leolvadt a hó, tócsa közepén áll. Hogy gyűlölöm ezt!, kiált föl. Az asszony épp az asztali borból tölt, legyint, de a beteg láthatóan bosszús. Elnézést, ismétli meg. Mintha ettől még bosszúsabb volna a beteg. Nem zavarnék tovább, mondja. Üljön csak le, fiam, kiált be a konyhából az öregasszony, maguk, fiam, mindig sietnek. Meg tudná mondani, hogy hová? Érni ugyanoda érünk. Mért nem imádkoznak inkább?

Vagy miért nem rettegnek?, mondja a feleség ellenségesen. Köszönöm kérdését, asszonyom, rettegünk, ha önt ez megnyugtatja! Mért csinálod ezt?, kiált a beteg. Nem tudja, reá vonatkozik a kérdés vagy a feleségre; reá. Miért ijesztgetsz?! Azt hiszitek, hogy nem ijedek meg?! De igen, igenis megijedek…

Kegyelmes uram, mennem kell. Sziréna szól. Az anyjuk istenit, morogja a beteg, megszorítja a poharat, a kezén fehér és vörös sávok, illetve foltok lesznek. Kísérd ki, szól oda a beteg az asszonynak. Az előtérben az öregasszony áll a tűzhely előtt, nem fordul meg, amikor mondja: siess vissza. Jól van, édesmama, mosolyog az asszony. Tessék csak, int neki, ő lép ki elsőnek a sötétbe. Vén fasz, mondja az asszony, ahogy becsukta az ajtót. Úgy mondta, mintha ő ott sem volna. Visszakapja a fejét, az asszony alacsony, gömbölykés, az arca fáradt, de csillogó. Egyszerű vonalak, de érdekesek. Az asszony egy lépcsőfokkal feljebb áll, így egyenlő magasak. Érzi az asszony verejtékszagát, ezt szereti, de nem gondol semmire.

Elindul a kerti ösvényen a kapu felé. Hirtelen szorítást érez, az asszony belékarol, kicsit rádől. Meglepetten fordul, súrolja. Az asszony bújik hozzá, mint a filmeken a ladyk a ballonkabátos, borzalinós férfiakhoz. Fények mennek az égbolton. Megint szorít az asszony, hát mondja meg, hogy’ lehet itt élni?, hogy’ lehet így élni, hogy minden pillanatban történhetik valami. Én ezt nem bírom. Nem vagyok finnyás, azt se gondolom, hogy jobb életet érdemlek, de ez az állandó készenlét… ezt én már nem. Erőm nincsen. Erőm nincsen félni, ez az én luxusom. Az asszony hangja mély, ami nagyon vonzó. Egészen közelről felhangzik a szinuszkutya csaholása. Ugye mondtam, mondja az asszony, és aprókat nevet. Csúnya az arcbőre; a púdertől?

A tagadás céltalan. A támadás rossz, lehetetlen. Védekezés nincs.

Segítségért ordítsak? Most, így, németóra közben? Megtettem volna talán, mert mindig elég gyáva voltam, ha a legcsekélyebb értelmét is látom. De kinek? Ki fog segíteni rajtam? A többiek? Medve, Zsoldos vagy Schulze, Kovách Garibaldi? Nevetséges, sajnos. El kellene menekülnöm. Kimentem volna a világból is szívesen, de tudtam, hogy ez is csak ábránd. Csak a csoda segíthet. Ha valami közbejön. Egyetlen lehetőségem maradt, meg se mozdulni. Semmit nem csinálni.

Most ők sem csinálhatnak semmit. Amíg a németóra tart. A tízperces szünetben sem sokat. Hanem majd este.

asszony úgy tereli, hogy a kutya ne érje el, kicsusszan a kapun, az asszony utána. Az öregasszony kiabál, siess már! Jól van, édesmama! Megint úgy mondja, mintha ő ott sem volna: Vén fasz. Menne. Az asszony megragadja a kezét. Az asszony keze meleg, legyetek könyörületesek, halálos beteg… És ha ennek… ennek itt vége van, gondolj rám. Elveszi a kezét. Az asszony azt mondja: Isten áldja. Isten áldja. Nem néz vissza. Ropog a hó. A szembenlévő ház ablakából a lányka néz, tekintete szigorú, szája csücsörítve, homlokát az üvegnek nyomja. – Megbicsaklik a bokája.

A meleg könnyelművé teszi. Vendéglátója mosolyog, szeretetreméltóan mórikálja magát, tesz-vesz, kínálja. Az égbolt fekete. Az ablakpárkányon belülről, egy snidlinges cserép mellett távcső van, kézbe veszi, tapogatja, belenéz fordítva, leveszi a szeméről, kinéz az ablakon. A szemközti ház falán a lövések nyomai. Teát kérsz vagy kávét? Te mit kérsz? Nem zavarja az évődő hang. Szereti vendéglátóját, és az is szereti őt.

Megfordítja a tábori látcsőt. 9 ablak. 1/1 Sötét ablakok, le van húzva a redőny, a falécek közt látszik a sötétség. Ki lakik ott? Egy tábornok. Az özvegye szerelmes belém. A múltkor egyszer, a hosszú és erkölcsben szűkös éjszaka után, kitámolyogtam az udvarba, a kúthoz, hogy megmosdjam a vödörből, és előtte a kútkáva tövébe hugyozzam: amikor elém toppant. (Mesélte volt máskor, hogy élete folyamán csupán egyetlenegyszer lett a tábornoké. Onnét a fia. A tábornok Bécsbe járkált, ő, a tábornokné, 3 szeretőjéről tud, az egyik kocsmárosné Grinzingben, állítólag uborkasalátás rántott jércéje páratlan.) Nyúzott voltam, csacsogott, mint egy diáklány, hogy azt álmodta volna, hogy én állok a kútnál, úgy, mint most, ám félmeztelenül, megfeszítem a karizmomat, és kérem őtőle, hogy fogja meg, kemény-e. És meg tudnám-e mondani, hogy mit jelent ez az álom, mert valamit jelent, az biztos. Majd szétrobbant a hólyagom. Egyébként állandóan féltékeny rám, jeleneteket csinál, fenyegetőzik, intrikál, denunciál, besúg. Főként azt szeretné, ha mindent részletesen bevallanék. Ha mindent részletesen bevallanék. Vendéglátója föltette a teavizet, kanalat keres, és cukrot keres.

1/2 Kék szőnyegpadlóra hajlik valami a fedettségéből. Onnét lép ki a sudár alakú lány, ágyaz. A lepedőn kapargat valamit, a párnát oldalról mintha dühösen dobná. Lehet, hogy fiú. 1/3 Vendéglátója titokzatos arccal szöszmötöl. Könyv fölé lány hajol. Sárga egyetemi jegyzet, egyetemista lány tehát. A lány elmerülten tanul, néha fölnéz előre, magában beszél, mintha memorizálna, vakarja a fejét, majd önfeledten rágcsálja vagy szopogatja az ujját, melyet szükségképpen elfele tart: fura a gusztustalanságnak és áleleganciának ez elegye. A házigazda gyümölcsrizst hozott, ez az oka a titokzatoskodásnak; a gyümölcsrizs tetején dió. Elképesztő, mondja, hogy én itt izgek-mozgok, távcsövének mozgatásával illusztrálja ezt, és az a lány ugyanúgy tanul tovább. Hja, öregem, egyél. 2/1 Lüktet a lárva tévéfény. A férfi és a nő egyforma fotelban ül, nézi a műsort. A heverő látható részén valakinek a lába látszik, fiú vagy süldő lány. A férfi feláll, megy kifelé, a nő utánafordul, a férfi megy tovább. A nő tovább nézi a tévét, fintorog, ajkát lebiggyeszti.

2/2 Jobbról az anya, balról az apa, középen háttal a kamaszfiú, Römerbad középen nagy tál; römertopf? Az anya mer. Nyílik az ajtó… nem… ez lehetetlen… lekapja a távcsövet, majd rögtön vissza. Az ajtóban nő áll. Ugyanolyan, mint az anya! Megegyezik az anyával! Az apa kiált, inkább mérges, mint rémült. A kamaszfiú vonakodva feláll, és berántja a függönyt, nyilván ezt kiálthatta neki az apa. Ki ez a nő?, kérdezi a vendéglátójától, az vállat von, a diót szopogatja. 2/3 Nő ül fürdőköpenyben, haja vizes, lóg, nagyon csúnya a nő. Körmöt vág, lábát az ágyra teszi, a köpeny szétnyílik, hosszan látszik a comb belső fele, de egészen fönt a köpeny megint összeér sötéten. Nincs egy erősebb látcsöved?, kérdezi. Bugyi van rajta, válaszol a házigazda

fejét föl sem emelve. Azt szeretné, ha láthatná a levágott körmöket! Be szívesen kihalászná őket a szőnyeg süppedékéből!

3/1 Sötét. Ki lakik ott? Egy sörényes nő: a saját szabadságának a rabja.

3/2 Két férfi tesz-vesz, egyik valamit eszeget, nagy élvezettel szopogatja a kanalát, kis ezüstkanál (vagy persze alpakka). A másik figyel. 3/3 Fiatal férfi nyújtózkodik, elégedetten tárja szét a karjait. A fények úgy vannak, hogy látszik a fűrészizma, nagy, barna, tunya, ázsiai test, fogai fehérek, tarkójához feltűnő szépséggel hajlik a fej. A hátsó ágyon lepedővel letakartan fekszik valaki, haja szétterül, föltehetően nő. Mozdulatlan, akár egy halott. Kész a tea. Kérek cukrot. Ezt a dolgot komolyan gondolod? Vendéglátója csodálkozik. Azért kérdem, mert nagyon rühellem, de érted megtenném. Igen, komolyan gondolom. Kár. Figyelmetlenül kinéz az ablakon. A látvány annyira lenyűgöző, hogy az iszonyatos robajt nem hallja, csak később, mint egy elcsúszott szinkront. A szemközti ház oldalfala leválik. A meleg könnyelművé tesz minket, mondja teliszájjal.

Az ütés nem éri váratlanul, ebben a helyzetben ez bármikor előfordulhat. Azt gondolja, most mindenkinek fáj. Szegény emberek. Sár toccsan a talpa alatt, viharkabátja nehéz, haja nyirkos, a homloka és a nyaka töve forró, izzadt. Látóterének két szélén homályos félkör keletkezik. Ennek van olyan hatása, mint amikor a szempillák összeragadnak etc. Látása változik, a látómező egyes, szabályosságot sugalló darabjai kiemelkednek az eredeti helyükről, kiemelkednek vagy besüppednek, mint a kirakósjátékok kockái. Az alakzatok nem pontosan határozhatók meg. A kép ráng, de nem esik szét. Zsibbad az ajka. Nem mozog, azt

Transzformáció

– rondó –

Kedves Barátom! hely, idő

Nem merem az elején kezdeni, annyira felzaklatott a dolog. Meglepődtem, sőt (bár kissé személyes a szó, bocsánat) elszontyolodtam, hogy te elsőre felültél azoknak a – közös trafikosunk… Lám: mégis az elején akartam kezdeni. (Úgy látszik ez benne van a szakmai véremben.) Minthogy azonban, arányosan vizsgálva az aránytalanul történteket, arra jutottam, hogy az egybejátszások – melyekre, ha függetlenek is tőlem, gondolhattam volna – esetleg úgy tévesztettek meg Téged, hogy Te jóhiszemű maradtál, vagy legalábbis úgy viselkedtél, mint a normális emberek általában, és minthogy nem szeretném, ha az, amit egymásban őrzünk önmagunkból, egy ilyen ostoba félreértés folytán gallyra menne, elhatároztam, vagy inkább: rávettem magam arra, hogy az esetet, a kapcsolható vonzatokkal Véled tudassam – – –

Kedves Barátom! hely, idő

Múltkori kérdésedre vonatkozóan – vagy talán nem is kérdés volt az, nem oly célratörő és rámenős, inkább szelíd érdeklődés, erre utalt, azt hiszem, párás szemüveged és aztán az, ahogy az ülők feje fölött, majd leülvén, kikerülve a köztünk elhelyezkedő arcokat, lobogva integettünk egymásnak, a szó és az elhallgatás aránya példaszerű volt ott, igaz, nem a mi érdemünk, az előadás lassan-lassan megkezdődött, és rendkívül laza lett –, kérdésedre a következőket tudtam meg: H. és a Királyasszony sírnak, kérdésemre, miért, mondva lett, azért mert a T. fogorvoshoz ment, kétkedésemre, feleségem is fogorvoshoz ment, és én mégsem sírok-rívok, mondva lett, azért mert T. a fogorvoshoz ment, azért sírnak, ingerült megvilágításomra, lám hasonló szerkezetben én nem sírtam, mondva lett, akkor nem is sírnak. A H., a Királyasszony és a T. az 1-es busszal mentek a fogorvoshoz, egy hatalmas kertbe, mert ott volt a végállomás. Mondva lett, a fogorvos bérházban lakik, ahol valami furcsa bejárat van, és a szobák egyike-masika hatszögletű. Összevetve egy jázmintól pompázó kertet egy lepusztult, savankás, macskahúgyos bérházzal, kétkedésemnek finoman hangot adtam. Biztos, hogy az egyes busz volt az? Mondva lett, biztos, és kész. Jobbnak láttam ezt a vonalat nem forszírozni. Ám szívósan nem tágítottam, és nem egészen eredménytelenül. A fogorvos nő!!! Erre azt hiszem egyikőnk se gondolt. (Állításod, mely szerint a fogideg sokkal büdösebb, vitathatatlanul igaz!) Nő, és olyan szép a szeme, hogy nem bír fölállni, mert le van kötözve egy pirlangóval.

Remélem, jó hasznát vetted a 60 dekának, a végeknél óvatosan bánj vele, az állami helyeken is lehet most hasonlót (!) kapni, gondolhatod, avval mennyi gond lehet, ha még evvel is. Ezzel kapcsolatban szeretnék megemlíteni valamit Néked, amin nyilván mindketten ugyan mosolygunk, de nem lenne helyes, ha úgy tennénk, mintha semmi sem történt volna. Éppen kézenállást gyakoroltam, s tudod milyen kellemetlen. Emlékszel? így volt ez mindig, bizonyos dolgokat csak együtt (csak együtt) tudunk, bekerítettek, sok időnk nem maradt a gondolkodásra, parancsnokunk vérző fejjel feküdt a fövenyen, bátor tekintete megtört, ajkán homok (talán ez a legiszonyatosabb emlékem, amire sokszor felriadok nyugtalan álmaimból lucskosan: ahogy a homokhernyó mászik befelé a fekvő férfi szájába, át a megalvadt, barnás vércsíkon), higgadt, józan paraszteszére nem számíthattunk már, szerencsénkre kevés volt az alternatíva, az én 38-as Smith and Wessonom ott játékszernek tűnt, és édes öregem, hiába volt a te géppisztolyod félelmet keltő (ahogy a tábortüzeknél játékosan, s valami fojtott erotikával mutogattak rá a bajtársak: a Marcona), hiába, mert a tár üres volt, igaz ezt a szerencsétlen ellenség nem tudta, úgyhogy amikor kivágtunk lefelé a Vág mentén – te már nem gyújthattál rá a harmadik cigarettára – – – – –

Kedves Barátom! hely, idő

Kisütött a nap. Az utak viszont annyira tocsognak, hogy ebben nincsen semmi öröm. A hó seholse fehér, s úgy olvad el, hogy a helyén mindig marad valami; ez-az. (Mocsok. De akkor ezt teljesen fizikailag tessék elképzelni!) Legjobb példa erre az üvegek. Budapest minden kirakatüvege! A hólétől elferdített, naptól bágyadtan szikrázó üvegek. Szánalmas. Mindamellett lekerül a sál, és ki van nyitva a felsőgomb. Zakóban járok. Ezek után nem találhatod különösnek, hogy ismét a kézenállást gyakoroltam; s tudod, milyen kellemetlen az a néhány okvetetlenkedő érdeklődő, aki ilyenkor körülveszi az embert, és ilyen-olyan kérdéseket tesz föl. Azonkívül az aszfalt a napsütés dacára sem melegedett föl, rövid idő elteltén fázott a kezem, pedig csak száraz helyre tapicskoltam; erre nemcsak a hideg miatt figyeltem, gondolhatod! Dehát – és ez a pillanat is ismert – előbb-utóbb megszűnik a látványosság, jön a 12-es busz, és sokan felszállnak, s ugyan le is szállnak, de egyre kevesebben állnak oda a jószándékú vagy pikírt megjegyzéseikkel; és az éjjel-nappali közért vezetője is belátta, kár szívnia magát, úgyse „állok arrébb”, és talpamtól a kirakatüveg nem hogy koszolódik, de tisztul! (Egyszer megszólított, magánemberként, s havi 600 forintot ajánlott a – így mondta – produkcióért. Tudja uram, ön vonzza a népeket. Ön csak itt csinálja saját jószántából ezeket az ugra-bugráit, már bocsánat, a népek meg bejönnek hozzám, és vesznek disznósajtot, kenyeret, cipőpasztát. És kafirt, mondtam én, és noha mosolyogtam, nem tudtuk az üzletet nyélbe ütni.) Kézenálltam, zakóm a fejemre borult, és ez egyáltalán nem kellemes, hasonlatosan azokhoz a véletlenszerűen egymásra következő, különböző élességű zajokhoz, melyeknek oka: a zakózsebből kieső tárgyak. Nem jó érzés. De aztán beállt az az egyensúly, sötétség és fényfolt, tisztaság és fáradtság, biztonság és az izmok legbelsejéig ható remegés etc., ami meghozza a jókedvet, mert lehet látni mindent, ezt és magunkat úgy, ahogy vagyunk, és mégsem kezd beszélni az ember fölöslegesen, s nem teszi föl üptre okos kérdéseit, melyekhez az égadta világon semmi-semmi köze, mint például, hogy miért koszosak a kirakatüvegek a napfényben?

A farmerből kicsúszott az ingem, csupaszon maradt a derekam, te is tudod, milyen ez a csupaszság, és nem egyszerű azt mondani: mit számít az ilyenkor! Már csak azért sem, mert nem is igaz. Mindemellett az volt a meggyőződésem – hogy úgy ott maradtam egyedül annak, aminek –, hogy nagyon jól sikerült a kézenállás. Nyilván nem büszke voltam. Időérzékem megszűnt, bár azt tudtam, hogy múlik az idő, a derekam miatt

De kicsit elkanyarodtam attól, amit Veled tisztázni akartam. No nem kell megijedned, de így mindenképp helyénvalóbb. Ez a dolgok rendje, mint mondani szokás. Éppen a kézenállást gyakoroltam tehát, amikor hozzám lépett közös trafikosunk (hogy e sorokat írom, bejött valaki a szobába, íróasztalomra hajolt, eközben én sietősen, de bizonyos bágyadt rutinnal és derűvel, füzetemre húztam a Számológép 73/3 számát, és azt mondta nekem, de úgy, hogy mindenki hallja, sőt, hogy épp azok hallják: Gyerekek, a Margó néninek megjött a vérzése; ehhez tudnod kell, hogy Margó néni bőven nyugdíjas; egyébként rettentően snassz, egyesével adja az írógéppapírt, de túl van járva az eszén, én is tőle lopom), közös trafikosunk rövid bevezető után, mely az időjárást és gyermekeim, valamint „a csinos fiatalasszonyka” egészségét ölelte át, rátért a – az ő szavát idézem – lényegre. E szerint ő nem akarja beleártani magát a mások dolgába, tisztában van az ilyenféle emberek viszolyogtató jellegével, főkent így, hogy úgy véli, mi ketten barátok vagyunk, tehát mi magunk, a magunk erejéből, esetleg – itt megigazította nyakamnál a zakót, amely a természetellenes használattól többszörösen begyűrődött –, esetleg néhány barátunk, ilyen fiatalembereknek, mint maguk, Péterkém, nyilván van még amolyan, mint mondani szokás: elvbarátja, azok segítségével nyilván – – – – –

Kedves Barátom! hely, idő

Kérdésedre vonatkozóan – mely inkább tűnt iránytalan puhatolódzásnak, mint rideg információ-szerzésnek – a következőket tudtam meg: a Királyasszony a Törpével fodrászhoz ment. Megtudtam, igen kellemes volt. A Királyasszony lábát szőrtelenítették. A Törpe előbb a két egymással szemben álló tükör között játszott a tükrözés kissé misztikus törvényszerűségeivel, majd pedig kukucskált, hallgatózott etc. A két kozmetikusnő felváltva tömte a Királyasszonyt mindenféle intimitásokkal. A Királyasszony decensen kacarászott ezeken a borsos történeteken. Mondva lett, a két kis nőcinek közös fiúja van, egy hórihorgas sportember személyében, aki centerhalf egy alsóbbosztályú katonacsapatban. Különböző méretek s adatok hangzottak el, a Törpének egészen melege lett. Túl sok a szag, mondta volna. Az alacsonyabbik kozmetikusnőnek rettenetesen nagy volt a melle, a Törpe lényegileg ezt nézegette. Ha valaki elment kint a járdán a kirakatüveg előtt, a külleme vagy más apró jel (a pillantása, a járás ütemének változása) arra mutatott, hogy talán betér az üzletbe, akkor az alacsonyabbik azt mondta: Jönnek a ficsák. Amin éktelenül röhörészni kezdtek. Valami vicc poénja, jutott még tudomásomra. Mondva lett, a bögyös kozmetikusnőnek ősz a szeme, nem tudott felállni, mert be volt kötözve pirlangóval, hogy ne vakarja.

A 60 dkg, amit adtam, ha nem is bőségesen, de nem is knapp – elég. A befejezésre ügyelj; tudod, az elsőt áthúzni a másodikon etc., i =i+i, és figyelj, hogy egyenletes legyen. Közös trafikosunk

hiszi, így jobb. Mellkasa papír, agya kavics, szíve szivacs. Lehanyatlik.

Comblövése átvérzi a nadrágot. A szorítókötés a menéstől lazul. A véres folt zavarja, szinte gátlásosan takargatja viharkabátja nehézkesen mozduló szélével. Erősen biceg, eszébe sem jut, hogy ez az imbolygás sokkal feltűnőbb a tenyérnyi, véres elszíneződésnél.

A fájdalom mozog. Esik az eső, a csuklya dörzsöli a homlokát. Az egyenetlenségekben víz van, időnként a talpát látja közeledni bennük, lassan átázik a cipő talpa, és ugyanilyen lassan sár verődik a cipő orrára. A zöldségest megkímélte a vihar. A standon szellős, fakókék ernyő alatt almák vannak rendezetten a ládákban, starking. Lehajol, hogy megszaglássza kedvenc almáit, amikor hirtelen megroggyan. Mozdulata hevességétől megijed. Olyan, mintha nem lenne csont a lábában, mintha üregbe lépne. Ide-oda topogással kitámasztja magát, fáj, megfog egy almát, mindez zavaros gyorsasággal történik. A támaszkodás, ha fáj is, erőt ad, fölemelkedik, kezében felejti az almát. Megszagolja.

A zsidó boltos az ajtóban áll, fülei vörösek, elállnak, nagy a feje, lógatja lefelé, szinte a mellkas támasztja meg, félkopasz.

Uram, ön ádáz, mondja a boltos.

Ne tessék félni, válaszolja.

Ön ugyan ádáz, de vigye az almát isten hírével, mondja a boltos, és visszamegy a sötét kis lukba, ahonnét savanyú szag áramlik. Mindez ismét túl gyors, mohón harap az almába, s rögtön még egyet. Menés közben időnként ismét kifut az erő a lábából, de már nem ijed meg annyira; olyan az egész, bár ez csöppet sem megnyugtató, mintha egy-egy lépés kimaradna. Igazoltatják. A két rendőr fáradt, s mintha lenne közöttük valami feszültség. Ahogy topogva áll, hallgatva a rendőrök unott zsörtölődését, aprókat lép ide-oda, és tulajdonképpen ügyel a sérült lábára, mégis váratlanul megcsaklik, ijedten előrekap, s így az iratokban tallózó rendőr antantszíjába markol, társa rögtön hátraugrik, előrántja a pisztolyát. Bocsánat, hebegi, elereszti az antantszíjat. A rendőrök elköszönnek, kicsit megnyugodtak.

A lépcsőjárás nehezére esik, lekopogja a jelet az ajtón. A szomszédos lakás ajtajának kémlelőablaka nyílik, kit tetszik keresni?, hangzik suttogva. Nem válaszol, erre nincs utasítása, erre nincs felkészülve. Asszony áll az ajtóban, keze tésztás. Ő

mesélte, hogy te indignálódva mesélted volna neki, hogy a 60 dkg-mal valami bibi van. Az öreg igen gyűrte a kezét, mindazonáltal úgy éreztem, talán mégsem csak a szart keveri, s benned maradhatott valami tüske a 60 dkg miatt – – – – –

Kedves Barátom! hely, idő

55 a vastagabból elég. Az alsaját lustával, a felsejét simával csináld. – Nem akarok persze beleszólni. A mogyorószín középvastag se rossz, de az most nincs – – – – –

Kedves Barátom! hely, idő

Ezennel a leghatározottabban visszautasítom azokat a kósza – – – – –

Galambocska!hely, idő

Ezennel a leghatározottabban magamra öltöm azokat a kósza stilizációkat, melyek az érzelm – – – – – –

Kedves Barátom! hely, idő

Ez a 7 tükörből álló rendszer engem is érdekel; az egyik tükör lehetne üveglap – mulatságos lenne. Persze szeretnék ilyen átlátszó lenni; a tacskók joga a teljesség. Szeretett káposztád, Thomas Mannod mondja: az egyetemisták átkozott joga (v. kötelessége, nem emlékszem) a lelkesedés. (Új tollat kerestem az íróasztalomban, most, és a következő cédulát találtam: 73 jún 1. a történet, amiről majd szó lesz, az úgy létezik a világban, mint a fapapucs, kavics, Kun Béla) Barátom! Talán így – – – – – –

Kedves Barátom! hely, idő

Nyilván mindannyian ugyanazt a Drahosch Ildikót lestük meg. Mindenki; különbség az emlékezésben van. A közös emlékeket – az idegekig közöseket –…

A másik dologról: én nem ragaszkodom a hagyományhoz – tehát hogy a fiúknak kék, a lányoknak rózsaszín –, mert számomra ez (az igen és a nem): nem alternatíva.

Be akarom bizonyítani, hogy minden iskola elégtelen, ki fogom jelenteni, hogy mi nem akarunk iskolát csinálni, és hogy nincs is arra szükség, – sőt hogy mi benne gyökerezünk a hagyományban: és ez véleményem szerint csakugyan így is van, ez nyugtat meg és ez ad bátorságot.

Leültem egy betonpadkára. Egy elemű lépcső volt az valójában. Mondva lett, a Törpe nem szereti a Királyasszonyt. Kérdésemre, miért, mondva lett, mert az gonosz, picsesz és macsász. Nagyon beteg is. Mondva lett, a Törpe sír. Mert gonosz a Királyasszony. Ez, amit megtudtam; érthető, hogy nem kutakodtam tovább. A nap sütött, a beton azonban nem melegedett föl kellően, fázott a fenekem; mocorogtam. A trafikosbódé tövében üldögéltem. Hátamat a romlott falnak támasztottam, a napsütésben szemem lehunyva. Nem tudom mennyi idő múltán, úgy éreztem, valami megváltozott (azonfelül, hogy egyre hidegebbnek bizonyult a padka). Nyilván kitaláltad már, közös trafikosunk takarta el a napot. Beszélgetni akart velem. (Nem mondom megint, hogy nyilván tudod, miről; rosszindulatúság volna ez részemről; pedig én –

Kedves Barátom! hely, idő

Egy beszélgetésről számolnék be Neked, nemcsak azért, mert mindkettőnket érint a dolog, hanem mert így elkerülhetjük azokat a szóbeszédeket, melyek – úgy látom közös trafikosunk tüzes tekintetéből – máris a szélbe vannak szórva: azon célból, hogy repüljenek. Nem akarlak meglágyítani az emlékezéssel, de úgy tolul a közös idő: amikor ültünk a tábortűz körül, Marconád melletted a füvön, mint egy sétapálca, a fa vizes volt, büdösen füstölgött, aztán valaki rádobott még egy tönköt, lehülyéztük, nem volt igazunk. Ez már a rendőrségi-kiszállás után volt. A fiú wc-ben a falra ujjal (vagy szénröggel? kevés volt a szén) valamit firkáltak

ne a szarba

életszínvonalba

azt hiszem ez volt a rím. Írásmintát vettek mindenkitől. Fel voltam háborodva, elvi alapon, gyakorlatból. A tönkbe viszont belekapott a láng, s a tűz egyre élénkebb lett. Szikrák pattantak a levegőbe, a sötét szellő megrepítette őket. Kapkodtuk a fejünket. Egyszer csak Drahosch Ildikó felkiáltott. Egy szikra a hajára esett, s lángra lobbant, egyszerre ugrottunk fel, de én értem el előbb Ildikót, mert Te visszahajoltál Marconádért (felelősségérzeted ott is erős maradt), kezemet a fejére terítettem, még önzőn az is eszembe jutott, hogy talán megég a bőröm, hosszan ott tartottam a tenyerem illegális áldásként, az égett haj gyerekkori disznópörkölések emlékét hozta, simogattam a haját; te, hosszas toporgás után meglökted a derekam a Marconával, hogy mi van, mit tökölök annyit, akkor azt válaszoltam, hogy elvonom az égés legalapvetőbb feltételét, az oxigént. Drahosch Ildikó mackóban volt. Irigyen eszembe jut, hogy noha én álltam ott mellette, én simogattam a fejét, egész a tarkójáig, s láttam ilyenkor megrezdülni mandula szemeit, sőt combom hozzáért az övéhez – te erre ugyanúgy emlékszel, s nyilván még a combodban érzed a mackóruha sustorgó szövetét. (Irigységem kettőnkről szól.) Aztán Ildikó hirtelen kinyitotta a szemét, tekintete meglepődve ment át rajtunk, fölvágta a fejét, kezemet ijedten kaptam el. Mi van, fiúk, betojtatok?, mondta mérges fölénnyel.

Mármost rátérve az ominózus beszélgetésre, bizony az furán kezdődött. A trafikosbódét vastag cementpadka övezi; tudod, olyan mint valami funkciótlan és befejezetlen lépcső. Viszont oldalt, ahol a kis bejárati ajtó van, ahol valóban lépcsőként „szerepelhetne”, ott belé van vájva egy lépcsőfok, szégyenszemre. Letelepedtem erre a padkára, hátamat a romlott falnak támasztottam, alsó ajkam előrenyomorításával fölfelé fújtam számból a levegőt, azt tanulmányoztam, mennyire büdös a leheletem, mivel előtte 3 hagymáskenyeret ettem. Közös trafikosunktól kértem napszemüveget, olyan erős volt a napsütés. Ez elindította a beszélgetést. (Persze csak játék-szemüveg volt, de – ugyancsak: persze – megtette.) Igen udvariasan kérdezősködött munkámról, családomról etc., de kissé kapkodva, ami bennem azt a benyomást keltette, hogy valami előszót bonyolítunk csak éppen. (Höhö: nemzedéki érzés. Frászt, tegyem hozzá.) Kijött a bódé elé, én ültem. Egy mentolos szipkát szívogatott, amit aztán később egyszerűen egy kölök kezébe nyomott, aki rövid Marlborót akart venni. Eredj a fenébe, mondta neki, s arrébb paskolta az ajándékkal. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Minden olyan sietősen zajlott, ami azt mutatta: valamire várunk. S ez nagyon helytelen dolog, mert megszűnik a jelenidő, emlékek és remények lesznek kizárólagosan, így még valami biztosítva van: a csalódás. („Ezt most remélem megoszthatom majd önökkel. Katartikus écca.”) Rátette a kezét a zakóm válltömésére. Akkor jöttem rá a megoldásra, de már későn: kézre kellett volna állnom. Morzsolta a válltömést. Péterkém, mondta, én nem akarom magamat beleártani mások dolgába, tisztában vagyok én avval, hogy, már bocsánat, kakát keverni az nem egy úri dolog, főként így, hogy maguk barátok, és így nyilván a maguk erejéből, vagy néhány barátjuk, ilyen fiatalembereknek, mint maguk, Péterkém, nyilván van még olyan, mint mondani szokás: elvbarátja, azok segítségével nyilván tisztázni tudják, rám semmi szükség. Nagyon zavarosan beszélt, az derült ki végül is, hogy te állítólag 100 dekát vettél volna ugyanannyiért. Várakozva nézett. Az államiban, ott. Legyintettem, már úgyis fázott a fenekem a hideg betontól. Otthagytam. Már az ABC-nél jártam, amikor utánam kiáltott: Lebillent egy országút! Péterkém! Lebillent egy országút! (Jót röhögtem „később” ezen: így akart minket lekenyerezni. A mézesmadzag mint dizájn.)

A metró felé nyomakodva, tán a taszigálások, tolakodások, kellemes és kellemetlen súrlódások formális demokráciát sugalló hatására, arra gondoltam: esetleg túl nagy a pofám. Ezért ne vedd sértésnek, ha úgy beszélek, mintha bizonyítanék vagy meggyőznék. A saját bizonytalanságom persze lehetne sértés forrása. Tehát: mindenképpen vedd figyelembe a vastagságot, a bolyholódást, a színhatásokat, látni fogod a különbséget, mely engem igazol, illetve mely megszünteti azt, ami esetleg nincs is. („Remek, remek!”) Hidd el sokszor a kissé drágább – az olcsóbb. A tábortűzről még eszembe jutott valami: a végén körbeálltuk a kihunyó tüzet, és lepisáltuk. Drahosch Ildikó is. Tudjuk: Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. Mivel az én fütykösömre nézve előnyösebb volt a haldokló fény (és árnyék) játéka, azt hiszem kedvezőbb helyzetbe kerültem. Szerencse. Ekkor azonban Te, mint valami figyelmes házigazda, almával kínáltál és dióval, és az Eszmélet c. periodikáról kezdtél mesélni.

Nem úgy egy másik alkalommal (akkorra már kivertük a várból a fasisztákat, üres Marconád félelmetes látványa megtette a magáét, tisztult a magyarság, mint a színes filmeken, amikor úgy beszéltél valakiről, ahogy, az azt hiszi, kevésszer fognak majd róla, és ettől olyan meghatódottság vett erőt rajta (hogy a legszívesebben birkózni kezdett volna veled, sziszegve közben erősen) (hogy a legszívesebben felállt volna és hazament volna, mert érezte nem tud érdemeidnek megfelelően viselkedni), hogy a legszívesebben mégegyszer végigcsinálta volna az estét, az ügyetlen toporgást a lakás irányválasztást nyújtó pontjain, a ‹szövegromlás› c. kötet forgatását és szagolgatását, mert az új volt, a felhozott lencseleves kanalazgatását, M. fekete és nem nagyon jóízű kenyerének csodálatát, a gyümölcsrizs hibátlanságát, a nézelődést a távcsővel: a fiatalassszony – vagy furán öltözködő fiú – hebrencs ágyazását, a tévék kékségét, a lámpaernyők titokzatos, sárga karéjait, az éles fényben ülő, hosszú hajú „egyetemista lányt”, a rettentő(!) kényelmetlen ülést az ágyon és ott azt az államfős oldalazást, közben a teát, mely nem hűlt ki, mégegyszer, és másnap a rövid és turbulens alvástól mégegyszer a test idegesítő és aszimmetrikus lebegését, az arcbőr viszketését és fáradt szagát, és azt a kis keserűséget, melyet minden beszélgetés után érezhetni, mégegyszer.

A zsarátnok kétszeresen büdös volt, a Drahosch megint unni kezdett minket, én a fogaimmal nyitottam a diót, miután titokban megpróbáltam kettesével a tenyeremben összetörni, és persze

felsültem vele, úgy éreztem a bátyám vagy, és persze utáltalak. (Tervezem, hogy majd hozzád öregszem, a bátyád leszek és még néhány emberé, és okos, rátermett tanácsokkal látlak el titeket: X-t kosarazni tanítanám, Y-t a fényújság kezelésére, Z-vel folyamatnak fogadtatnám el az olyan szünetet, amit a hangok tagolnak, értelmeznek (s nem fordítva), a te figyelmedet pedig fölhívnám arra, hogy ha mégis olyat vásárolsz, amit gombolyítani kell, ne csavard papírra, hanem lazán a kézre. A szorosan gombolyított fonal veszít a rugalmasságából.) A tábortűz büdösen füstölgött – bár volt ebben valami izgalmasan ingerlő is –, a tölgyek sötétlettek. Ekkor orv módon előkaptál egy fényképezőgépet, és fotókat csináltál rólam. Drahosch Ildikó dőlt a röhögéstől, csapkodta a hátamat, úgy röhögött. Te mosolyogtál. De túl lőttél a célon, mert az egyik kép olyan volt, hogy megakadt a nevetés. (A fejemet ábrázolta.) Ekkor nyilván rizikó nélkül megcsókolhattam volna Drahoscht, de csak azt mondtam: Na. Ilyen könyvet kéne írni – – – – –

P-m! hely, idő

– – – – – –

Ölel: p

U.i.: Itt véget ért az ujjam, be kell kötözni, mondta D.

felágaskodik, átnéz a nő feje fölött, akit ez érthetően meglep. A nő arca vörös a munkától. Minden valószínűség szerint dagaszt.

Kit tetszik keresni?, suttogja a nő, majd hangosan felcsattanva: én nem ismerek itt senkit!, fordul vissza, könyökével húzva maga után az ajtót, háziasszonyfortély. Hirtelen eszébe jut a lépcsőház, úgy, mintha az egy gondolat volna, a fájdalom a lépcsőkön és az az elhagyatottság, amely csak most utólag válik szembeszökővé, melyet azonban alig jelez más, mint a keskenység és meredekség, betonlétra. Ezt kimondja hangosan. Az asszony erre visszafordul, vajon azt hiszi, róla lesz szó? Magát is megtáncoltatta a Sors? De azután, hogy semmi határozott-ság nem lesz, sarkon fordul, tésztás kezével megragadja a kilincset, és maga után rántja.

Megint kopogja a jelet, a kémlelőrésre teszi a kezét, bosszantásul. Ekkor jut eszébe, fegyelmezetlenség, ez is a jelhez tartozik. Óvatosan nyílik a kis ablak, aztán felrántják, visszahőköl, mint akit orrba csaptak. Zárt asszonyarc néz rá, mintha az előbbi asszony lenne, csak parókában. Jó napot, asszonyom. M.-t keresem. Fény esik rá: most látszik a kora. M.-t keresem, ismétli higgadtan, túlságosan sokszor is találkozik mostanság a bizalmatlansággal, a megfélemlítéssel, a rettegéssel és ódzkodással.

Az asszony, mintha álomból riadna, vagy mintha nagyon ostoba volna, fölkapja a fejét, megrázza, és hevesen mondja: Nyema. Nem. Nem. Én: nem. Sprechen Sie deutsch?, kérdi. Nem. Nem. Én: nem. Én M. barátja vagyok, mondja szótagolva. Az asszony vár. Most úgy érzi, meg fogják érteni egymást. Az imént telefonoztam. Telefon?, kérdi az asszony gyanakodva. Hogyne, válaszolja, az imént. Nyema. Állnak. A belső szoba ajtajában megjelenik egy szöszi kislány. Az asszony rávillan a lánykára, üvölt: Johanna, odaugrik, belöki a szobába. Rejti, mondja a szívében. Tak, telefon, szól az asszony. Tak, tak, ismétli gyorsan, mintha ez valami jó jel volna, telefonon beszéltem meg épp az imént a randevút. Rendez-vous? Tak, tak. Telefon? Tak. Hirtelen megérzi, hogy egészen mást kérdeztek tőle, mint amire válaszolt. Nem, mondja, nem én, megvárnám akkor… Kibújik a viharkabátból, az idős asszony hozzáugrik, megmarkolja az ingét, arcuk egész közel van egymáshoz. Fogkrémet érez. Druzjá? druzjá, az asszony majdnem sír, vacog. Elmosolyodik, hogy bizalmat keltsen, tak, ahogy mondani tetszik, druzjá. Megint mintha nem volna csont a lábában, megbillen, megkapaszkodik az asszonyba, majd visszadöccen, mint egy in50gó toronydaru. Az asszony az átvérzett nadrágot nézi. Ez kelthetett bizalmat, a sötét vér, a foltos nadrág.

Megérkezik M. Az idős asszony ragyogó arccal ismétli, M.!, igen, M.! M. kezében nagy sporttáska, ADIDAS, fáradtnak látszik, a cekkerét viszi be a konyhába, közben beszél és forog: nem veszi le róla a szemét. Itt vagy hát. Ülj le. Kónyak? Így kérdi, hosszú ó-val, kónyak? Jó, és kávé. M. kimegy, Johanna bejön, pszt, mutatja, véresre van a körme rágva, anyja táskájából fényképeket vesz elő. Simogatja a fejét, jó Anna, ismétli, jó Anna, mi van? Az egyik képen magas, rövid hajú férfi van, olyan, mint egy amerikai hadnagy.

Pán ámbásszador, mondja a kislány. M. megérkezvén futó pillantást vet a képre, nyakon legyinti a kislányt, ez nem a pán ámbásszador, ez a Kertész Feri bácsi. Bólint a kislány felé, cinkosan lehunyja a szemét, ták, pán ámbásszador, mi tudjuk. Bolondítod azt a gyereket csak. A lányka ujjával megérinti a vérfoltot, nem szabad, kis jó-Annám. M. egy hajtásra issza ki a konyakot, kiküldi a lányt. Utánasúgja, pán ámbásszador. Anya és lánya egyszerre nevet. Hasonlítanak.

Megszólal a telefon. Észreveszi, hogy róla beszélnek. Az asszony fintort vág: nem tehet róla. A másik lecsaphatta, féltékeny, úgy unom, hogy féltékeny. M. két metszőfoga közt kicsi, de jól látható rés van. Megint szól a telefon, igen, itt ül velem szemben. M. eltartja a kagylót a szájától, ne nézz így rám. Ne nézz így rám. Azt számolgatja, hány napja nem volt nővel. Feláll, fáj. Ne menj, súgja M. telefonozás közben. Az idős asszony a konyhaajtóban áll, úgy nézi őt, mintha az anyja volna. Johanna belécsimpaszkodik, pán ámbásszador, sugdossák egymásnak.

Nyökögve-nyújtózkodva ébred. Idegen helyen van, ez az első, ami eszébe jut. Az ágy, ahol az éjszakát töltötte: mély, puha. Mint egy ódon, mohos bárka. Molyirtószag van. Kitipeg a szobából, ismeretlen ház, meglepetésekkel. A korai nap besüt a szobába, barátságos foltok, csíkok etc. vannak.

etc.

A fény erős. A pizsama is idegen rajta. Kimegy a kertbe. Jó földszag van, minden könnyű. Az ősz férfi az övéhez hasonló pizsamában áll az ablak mögött, s őt nézi. Aludj itt, barátom, mondotta az este mély, rekedt hangján. A szemüvegét tisztogatta. Sötét van, fáradt vagy, a fegyverek sem tértek nyugovóra, aludj itt, barátom. A felesége helyeselt, van gulyás, friss gulyás van. Bontsunk egy butélia veresbort, barátom, tette föl a férfi a szemüvegét. Így történt.

Mindig ugyanaz. Mire visszaér a szobába, az ősz férfi már nincs ott. Az asszony a másik szobában olvas, azt hiszi, egyedül van, sovány lábai széttárva, a rózsaszín, fakó alsónemű éles, sárga hosszanti horpadásban, a szárak szélénél ritkásan szőrszálak. Mondja, asszonyom, estére a haja nem vizeletszagú? (Nem akar visszaélni a legendás vendégszeretettel.)

Találkozás az összekötővel, átadom, amit kell. Nem sok, mondja fitymálva. Vállat vonok. Már egy félórája szobrozok, duzzog, bajuszán dér. Törüld le, mondom keményen, vállat von. A vízparton jövök végig, háttal, a nyomok miatt. Istentelenül zúg a szél. Az első nyomokig araszolok hátrafele, ott hirtelen pördüléssel egyenesbe kerülök, olyan, mintha mi sem történt volna.

Élénkség: lobog egy színes zászló. A fapultokon keménypapírból való kis tálcák vannak, a mustármaradék közben vízszínű váladékot ereszt, a zsírfoltos vékony papír félig elsüllyedt a mustárban, a barnás, szaftos folt kolbászt idéz. A gázálarctokokból kétdecis üvegek állanak ki. Egyikőjüket kérdőre vonom. Menjen maga a francba, mondja fásultan.

Díszes panorámaablakhoz ülök, a vízre látok. A parton lódög, olyan, mintha aludna. Két sötét figura van a kiadóablaknál. A konyhalány kövér, zsíros, fehér ujjatlan köpenyt visel, kilóg karéjban a rózsaszín melltartó széle. Csüng a húsa. Nyúlszája van, de operálva, hat a tojás, kiált oda a pénztárnak.

Az ablak mellett, kívülről, egy nő áll meg. Hasított műbőr szoknya van rajta, ha ez nem konzumnő, én vagyok az, a combhajlásig belátni. Valakivel kiabál, de őt nem látom. A kávé forró, rögtön fizetek is, a poharat végiggörgetem az arcomon, ez frissít. Morzsolódó csiparög meg egy szempilla a kézfejemen. A kinti nőt egy férfi veri. Ott előttem, fél méterre. Hatalmas pofont kap, elered a vére, odanyúl, kap még egyet, elesik, az ablakon csúszik a keze, véres nyom, mázolás. Elnevetem magam, olyan teátrális. A nő harsányan van rúzsozva, fekszik a földön, a férfi ordibál, néha felé rúg, ekkor a nő arrébb hemperedik, el52szakadt az inge, kilátszik a fehér melle, jól megnézem, nagyon undorító (mint a kelt tészta). Elfordulok.

Van hat tojásunk, csókolom, mondja az egyik sötét figura. A zsebemben kotorászok, rosszul adtak vissza, többet. Mosmá van tojásunk, mondja a másik figura. A lakli konyhalány nevet magában. Ekkor értettem meg, hogy a heréikről van szó.

Kokárda a szív fölött. Ló trappol. Ólmos az ég, havaseső esik, leérve minden víz. Apró, szánalmas tükrök vannak a járdákon. Figyeli az ablakpárkányra hullott hópelyheket; ahogy elolvadnak, az olyan, mint amikor a szem behunyódik. A háztetőkön a cserepek fénytelenek, a füst tehetetlenül jön ki a kéményekből. Berántja a fehér, csipkés függönyt, recsegve-kattogva szól. Megijesztettél, mondja a nő. Vállat von, frottír fürdőköpenye leng. A nő a haját igazgatja. A padló tiszta, nemrég súrolta a szobaasszony, a meszelés frissnek mondható. Esténte sokáig áll előtte, és ujjheggyel megérinti a falat. A kis göbök érintése által a testében érzi a falat. Hogy rosszkedvét csökkentse, avval játszik, letörik-e a megérintett dudor. Ha letörik, az rossz, ha nem, az jó. A bútorzat elfogadható, volt már rosszabb helyen is. Sokat aggályoskodott a szoba miatt, csúfolták is érte, nem mindegy, hogy, úgymond, hová esik az áldás. De az áldás összevissza esik, és az elszállásolások ideje változó. Védekezés, ennyit bevallhatna igazán. A főutca szinte mindegyik házát végignézte, veszekedett az asszonyokkal, belenézett a budikba, felhajtotta az ágytakarókat, szaglászta a falakat, penészes-e. Nevetséges, valóban. A bútoroknak itt szép a színe, csak bogarak vannak.

különösen szép, ha a két kebel messzi eláll egymástól, mint két ellenséges nővér, akik soha nem néznek egymásra Nézi a nő arcát, nincs mit mondania róla. A nő széthajtja a fürdőköpenyt, keze végigfut a combján, érintése rafinált, könnyű; ezt kiegyensúlyozni a nő belémarkol. Ez a kiszámítottság mindenképpen felbőszíti; de már eddig is túl sok volt a nő, órája ültek egymással szemben ugrásra kész. Angyalka, kér rigójancsit?, kérdezte. Miért, ha nem kérek, nem kapok?, évődött a nő. Ekkor felugrott, hogy megüsse, de aztán elszégyellte magát. Aztán mégis, a mozdulat mélyen erotikus, hatalmas pofont kever le a nőnek, látja, ahogy a kedveskedő mosolyból sima félelem lesz, a nő leesik a szofáról, nem sír.

Elönti a megértés a másik iránt, aki ott gubbaszt, nem mer se nevetni, se szomorkodni. Szerencsétlen. Megfogja a kezét, nagy melegséget érez; látva a nő arcán a könnyen szerzett hálát, kedvetlen lesz. Unja ezt a hivatásos érzelmi életet.

Váratlanul megérkezik a bátyja. Tömött bajusza egy a sötét53tel, gyere, öregem, mondja neki, nem tud nem gyöngéd lenni, pedig nem örül a kései látogatásnak. Istenem, istenem, de boldog vagyok, hogy maga az, mondja a nő, és jobbról-balról arcul csókolja a bátyját. Hogy sugárzik most egyszerre belőle a szépség és az életéhség, primcsi rüfke. Bosszantja látni bátyja örömét.

A bátyja lefogyott, válla keskeny, szokatlanul sokat beszél. Az a baj, hogy nem tudom felfogni, mi történt. Hogy vele mi történt. Nem ébredt föl, ezt ismételgetem, mintha ez a mondat, az, hogy van, valamit megmagyarázna. Nem ébredt föl. De most mi van vele? Alig tudja leplezni az ingerültségét, mit metafizikázik. Én sokat gondolkoztam már előtte is a halálról, mondja a bátyja. Igen, te abban a korban vagy, feleli. Hallgatnak, ennek örül, mert ez a tehetetlenség valódi. Nem lehet mit csinálni.

De a nő nem marad csöndben. Először mérges rá, arra is gondol, hogy elküldi. Mi bajod?, kérdi a nő. Nyilván vicsorgott, anélkül hogy tudta volna. Rájön, hogy a nő számára ez a tombolás az őszinteség. Egymást gyöngítjük. Búcsúzóul átöleli a bátyját, a hatalmas bekecsben olyan, mintha kövér volna, megszorítja, öregem, drága öregem. Úgy tudtam, hogy eljön, hogy el kell jönnie, ismételgeti a nő, feje fölött a tükör.

Ül. Horpadás, egybefolyás, elszakadás.

A kemény hideg napsütésben megy. Az ép házak egyenes, erőszakos árnyékot vetnek. Fázik a keze, az árnyékban borzong. A fényben megáll, nagy a különbség, fokozatosan és gyorsan melegszik a nadrágja, úgy mozdul, hogy sípcsontja érintse az anyagot. Aktatáskája gyanús. Egy hirdetőoszlopot kerülget, a papírja rendben. Kire vársz itt?, kérdi egy szakállas férfi. Azt kéne mondania: Napozom. Ehelyett mutatóujjával megkopogtatja karórájának üvegét, mint aki azt mondja: Hisz úgyis tudod.

Érzi a föld szagát. Földszag van. A zöld friss. Rálép a fűre, rátapos, majd figyeli, hogyan mozognak a fűszálak. A fűszálak mozognak. Itt-ott elszáradt levelek vannak. Pár lépés még a ház. Kibírni. A balkonokon emberek ülnek. Függöny mozdul, az ablakok mögül emberek néznek. A balkonokon napoznak, NIVEA. A célnak ez a kézzelfogható, idilli közelsége rémültté teszi. Összefogja a nyakánál a viharkabátját, markolja a kemény, rideg ruhát, mintha kegyetlenül fáznék. Körülnéz. Minden gya54nús mozdulatra, suttogja. Az ég kék, semmi kis felhők parádéznak. Beugrik a lépcsőházba, odasimul a falhoz, hangosan zihál, fejét a villanykapcsolónak szorítja, éket vertek a fejébe. Ráfeszül a falra. Villanyóra kattan: mintha a szívébe markolnának.

No, ez egy kis túlzás: a lépcsőkön lezúduló gyereksereget már felnőttes barátkozással fogadja. A régi típusú fakorláton csúszkálnak a gyerekek, szálka megy a seggébe, szálka megy a seggébe, kajabálják. Vigyázz, lurkó, mondja, szálka megy a seggedbe, mondja egy kerek fejű, dróthajú fiúnak. Nagy nevetés harsan.

Az ajtó, melyet keres, tárva-nyitva, besétál, mint egy csapdába; tetszik neki a hasonlat. A behemót házigazda új tréningruhában ül, rámered, barátom! ön itt?, zavarban látszik lenni. Nem szól semmit, vigyorog, mint akinek érdemei vannak. Lovak nyihogása hallatszik, parancsszavak vannak, kocsizörgés, menetzaj, civiljajveszékelés, a behemót ember feláll, becsukja az ablakot, elhúzza a függönyt, a telefonra norvég mintás, tisztagyapjú pulóvert dob. Biztos jó meleg.

Kimegy a konyhába. A behemót ember felesége nem hisz a szemének, kiveszi a mosogatóléből a kezét, kezén hosszú, kék, gumiszagú gumikesztyű, így hajol hozzá, és ad két orcájára egy-egy puszit, úgy, hogy közben a kezét óvatosan hátrafordítva eltartja, csöpög a lé; így bizonytalanabbul áll, nekidől egy kicsit. A viharkabáton át is megérzi a nagy melleket. Készítek valamit enni, mondja az asszony szorgoskodva.

Isznak, a behemót ember lelkesen beszél, az asszony tyúklevest hoz. Nézik, hogy hogy eszik. Az asszony mer, a répa inog a hosszú szárú, súlyos merőkanálban. A zúzát nézi, majd tekintetével a májat keresi, az asszony észreveszi, szó nélkül kimeri. Úgy érzi, mintha az asszony evvel a férje elől titkolna valamit. Kérsz egy kis zúzalékot?, kérdi szemtelenül. A behemót ember fölriad, éppen beszélt. A játék a puszta élet túláradó ragyogása a Semmiben, zúzalékot?, nem, köszönöm. A hamvas ég inog. Az asszony elpirul. Kanalával a tüdőt vájdossa, nehezen megy. A máj meg morzsál. De ezek nem negatívumok. Hagyma van egészben. Szárnyat rágcsál, a hús szinte beleolvad a szájába, a nyelvével bontja a húst. Keze ragacsos, össze-összeérinti ujjhegyeit, figyeli a ragadás mibenlétét; rendes körömpörkölttel szokta.

Az asszony húsoskáposztát hoz. Van külön tejföl is, olyan sűrű, alig jön le a kanálról, rázogatja. Jól bekeveri a tejfölt, a paprikás lé a fehérben: ez tetszik neki. Mutatja az asszonynak. A férfi megint beszél álmodozva. Az asszony előrehajol, hogy 55megnézze a tejföl és a paprikás lé találkozását, széles arcán figyelem: mintha nem látott volna ilyet ezerszer. Észreveszi ezt. Látja az asszony elválasztott haját, erős haja van. Fejük összeér. „Koppanj.” Vajon hallatszott-e a koppanás? Elválnak, szó nélkül. Az asszony homloka fényes, erős a járomcsontja, széles, magyar arc, nagyvonalú, szép arc, tiszta, erős.

Az asszony disznótorost hoz, kolbász, májashurka, sült. Véreshurka nincs, nem sajnálja. Csalamádét eszik hozzá. Isznak. Ennék én is, mondja gyámoltalanul a behemót ember, megkívántam, Ön, uram, oly gusztával eszik, az asszony hoz terítéket. A villa valószínűtlenül picike. A kolbász fűszeres, főíz: a fokhagyma. A zsír megdermed a jénai tálban, kenyérrel tunkolja.

Az asszony sonkát hoz, széles, bő parasztsonkát, vajas, omlós, fényes zsírrésszel. Tormát kér. Az asszony hoz tormát és mustárt. Az asztal alatt megfogja az asszony térdét. Ránéz. Az asszony arca rezzenéstelen, nem árul el semmit, a behemót ember tölt, isznak. Kis pihenő van az evésben. Keze az asszony térdén: tenyerét kicsit mozgatja, a bőrkeményedések durván sercegnek a nejlonharisnyán.

Levélrészlet:

Apád sajnos több más belügyi emberrel a rendőrség foglya. Jól bánnak vele, vittem föl neki egy kerti nyugágyat. Hárman egy ágyon – ez már nem igaz. Egyelőre nincs ok az aggodalomra.

Nekünk azért nem lett gyerekünk, mondja a férfi, mert én mindig azt vártam, hogy mikor visznek be. Ha engem bevisznek, ő még újrakezdheti. Az asszony legyint, a térdét elhúzza. Iszonyatos, mondja. Nyelvét mozgatja a szájában, húscafatokat talál, nehezen lélegzik. Az asszony nyúlhúst hoz, nem vadas. Töri a csontot, kézzel eszik, a hús kissé száraz, fénylő; mellette karikára vágott

Levélrészlet:

Szeretlek téged, ahogy egy férfi szeret egy nőt. Igaz, a pillanat elmúlt, ez a mondat maradt meg és a valóság emléke: pontosan, részletesen, tisztán: bennem. – Ha akarod, égesd el a levelet; s ha újból találkozunk, majd nem csinálunk úgy, mintha nem történt volna semmi, és nem viselkedünk másképp, mint eddig –

zöldpaprika van, minden faláshoz vesz belőle, nagyon ízlik, csípős. Elcsodálkozik ízlelése frissességén; ez a néhány falás azonban betetőz. Melegséget érez a szájában, mocorgó gyomrából különböző, mély ételízek bufognak elő. Tele van. A behemót ember kitárja az ablakokat. Alattomosan gyorsan megfogja az asszony térde hajlatát, odateríti a tenyerét. Az asszony nem néz rá, a csuklóját fogja meg, úgy emeli le a kezét. Szürkeség van kint, ködszag.

Ködszag. Hirtelen megijed. Kapkodni kezd, ez hiba, majd később derül ki, mekkora. Hol a viharkabátom: bizalmatlan lesz. Kívülről szárazabb levegő jön, levelet égetnek talán; tömjénfüst.

Halassi irkája

Fiatal Hölderlin, gondoltam, küszködik a félszegség gyámolító terrorjával. Mikor mellém került, barátságosan megtámadtam: levessel, csirkeaprólékkal, uborkával kínáltam, de aztán csakhamar le kellett állnom. Az arca közelebbről még rejtettebb volt, még összetettebb; sovány és lángoló, bizalmat ébresztő és komoly, fegyelmezett és túláradó. Aztán valami kikerülhetetlen mondatot intéztem hozzá arról, hogy az embernek veszélyes köze van az ember üdvösségéhez. Szomszédom abbahagyta a falatozást, felém fordult és egy mondattal lekaszált: „Semmi sem múlik rajtunk.” Odahajoltam hozzá és azt mondtam: „Minden rajtunk múlik, ha merünk semmi lenni”.

Halványan elmosolyodott, bólintott, és evett tovább. „… Fölfigyeltél már arra, ha sokáig nézel egy arcot, lassan megszépül?”

Mert aki s ami él, örömben keletkezett. És örömmé, teljes, maradéktalan, véget nem érő örömmé akar lenni. Az élt élet minden nyomorúsága és szétszakítottsága ellenére is, és minden körülmények között. Tegnap, ma és holnap. Örökké. És nem ennek vagy annak van igaza, hanem annak, akiben öröm van, aki örömet tud kelteni bennünk. És – valamilyet – minden és mindenki tud, ha szeret.

Hogy Isten szeret, az biztos. Öröm… A Ferences rászólt a virágokra, hogy növekedésük neszével el ne födjék ezt az örömet: „Ne olyan hangosan, virágok!”

Ott van ez az öröm a lárma mögött, a szó gyökerénél, a világegyetem sötétségébe burkolva. És itt van a tenyerünkön egy tálcán, és itt tartjuk egy kupában. Mert az igazi öröm nem fél attól, hogy megeszik az éhesek és megisszák a szomjasok.

Lopakodik, kezében csajka. A Királyasszony utánaszól, a keresztnevét mondja, hallatlanra veszi, a Királyasszony a teljes nevét kimondja. Megfordul. A lé meglöttyen a csajkában, a csajka tapintása zsíros; előtte homokkal hosszasan sikálta. Hatalmas szafaládé volt benne, iszonyatos mustárral: vizes volt a mustár. A szafaládé romlott, ő már bele se harapott, ültek az árokparton, a sarjadó fű, a napsütés miatt, látszólag száraz volt, de a vastag flanelnadrágokon átütött a nyirkosság, beledobálták a szafaládét az árokba, az árok alján tavaszi víz sötétlett, a szafaládék nagyokat loccsantak. Nagyon rossz szag terjengett (a szafaládék olykor pukkantak), és a ruhába is beleitta a szag magát. A Királyasszony a mutatóujját karmosra hajlítgatva hívja.

„Én? Katonával?… Kapu alatt?… Kőlócán?… Két garasért?… Hozzá még a csákóját is tartsam?!… Nemes szakácsné létemre!?!… Oan nincs!”

– Hát egy fél prófontért?… „A már más!”

Behajol az ablakba. A Királyasszony fekete gombszeme csillog, most nem morc, lehajtja szőke fejét. Hatalmas pongyolája zsebéből jócskán használt zsebkendő kandikál ki. Ezt nem lehet, értse meg. Ugyan, mondja, nincs kafir?, és szomorkásan nevet. Királyasszony! Királyasszony! Fogja a csajkát, tapintása borzongató, hüvelykujja belelóg a levesbe, a leves jó meleg. Borsó koccan.

Száraz van. A lovak patája koppan, felporlik a kemény agyag. t
á
j
l
e
í
r
á
sÉrzi a talpán az egyenetlenségeket. Az árkot kiverte a friss fű. Tipegve leereszkedik, bokája körül feszülnek az izmok, ez jólesik, ugyanígy, szinte tapogatózva mászik föl, az árok partján agyagmagasodás van, itt gyérebb a fű, lényegében néhány csomó, illetve szál. Visszanéz. Útja az árkon át a letaposott, lehajló fűszálak által jól látható. Egy helyütt megcsúszott, sarka jó darabon kiszaggatta a füvet, ez is hozzátartozik a nyomhoz. A talpak aprólékos, párhuzamos emelgetése azt a hatást hozza, mintha egy apró tank vágott volna át az árkon. Lappadt tejeszacskó van az árokban, félig földben. Virágzik az aranyeső. A lakásban szívesen fogadják. Föl sem merül, hogy le kellene vetnie a cipőjét, ennek örül, utálja a papucsokat. A lakás többféleképpen bejárható, egy elágazási ponton benéz a fürdőszobába, és azon át-átlát a hátsó kisszobába. A fürdőszoba kissé zsúfolt, a centrifugán női holmik vannak, egy harisnyanadrág hosszan elnyúlik, a lábaközénél a varrás el van szakadva. Egy illegális slicc, gondolja. A mosógép előtt cipők vannak, a kád fölött csöpögő ruhák lógnak. Ez a csöpögés olyan, mint egy leleplezés. A hátsó kisszoba mintegy félbe van törve, a fél tető le-

Transzformáció

– javítás –

A következőkben néhány javítási példát mutatunk be. Ezek a példák természetesen nem igazi javítások, pusztán a javító-módszer használatát és a nyelv kifejező erejét hivatottak bemutatni. Nem törekedtünk arra sem, hogy az egyes javítások minél egyszerűbbek legyenek, hanem inkább az volt a célunk, hogy a lehetőségek széles skáláját feltárjuk.

A javítandó telep tartalma:

A gödrök körbe vannak deszkázva. A hajlásszögek derékszögben vannak megállapítva. A járda alá van fúrva, másutt már alá van dúcolva. A deszkák közé feszítőrudak vannak téve. Az aszfalt fel van bontva. A tarló fel van túrva. Az alapok le vannak helyezve. A munka elő van készítve. Az ütemterv el van indítva. A csövek rozsdával vannak bevonva. A festék sok helyütt le van jőve. A faléceken a piros-fehér csíkozás erősen meg van kopva. (Ismerjük.) A munkások melegszenek, folyik az orruk vére.

A javítás eredménye:

A gödröket körbe bedeszkáztuk. Szabályos téglatestek képződtek, a hajlásszög mindenütt kilencven fok. Nagy teljesítményű gépekkel fúrtunk a járdák alá, ahol szükségesnek látszott, aládúcoltuk őket (feszítőrudak stb.). Sok helyütt az aszfaltot is felbontottuk, a tarlót feltúrtuk, az alapokat lehelyeztük, a munkát előkészítettük, az ütemtervet elindítottuk. A csöveket itt-ott a rozsda marja, lejött a festék, mint ahogy a faléceken a piros-fehér csíkozás megkopott. A munkások fel vannak melegedve, folyik az orruk vére.

A javítandó telep tartalma:

Kezdetben csupán léptek neszeit hallottuk. Majdan szavakat hallottunk, óvatos suttogásokat. Majdan szavakat ejtettek ki. A hangsúlyozás nem bántotta fülünket. Léptek dobbantak később, kiáltások lettek. Ezeket szigorú parancsoknak hittük, főleg mert utánuk felerősödött a dobogás. Ajtók csattantak és ablakok, egyáltalán: tárgyak hallatták szavukat, folyt az előkészítés, majdan mikor a munkások fölmelegedtek, megkezdődött a kopácsolás. Nem mondhatok mást: kitartóan, erősen, élesen, rendszeresen. Izgatott lépteimmel egyre gyorsabban jártam körül asztalomat. A kíméletlen zaj kibontotta agressszív ösztöneimet: fokozódó erővel rugdostam az asztal lábát, majdan a széket, mely ettől ide-oda perdült, csikorogva. Nem szédültem el, láttam az asztal lábán a kopást, melyet rúgásaim okoztak. AZTÁN BENYITOTT AZ EGYIK MUNKÁS, ÉS MEGKÉRDEZTE, MI AZ ANYÁMNAK CSAPOK ILYEN ZAJT. Arca poros volt, fáradt, fáradt. A kopácsolás távolodott. Az új zajok csökkentve lettek, az ajtók puhán csukva, az ablakok kattanva zárva, egyáltalán: tárgyak torkára fagyva a szó. Felerősödtek a kotródás hangjai, a parancsszavak nem csuklottak meg, lehalkultak. Majdan szavakat izéltek ki. Majdan szavakat izéltünk, óvatosságokat. Végül csupán léptek neszeit izéltük.

A javítás eredménye:

Ahogy közeledtek a zajok a szobához, úgy vett rajtam erőt egyre inkább valami agresszív idegesség. Az ütések kitartóan zuhogtak, tompa zajok váltakoztak észvesztően éles zajokkal, mindig váratlanul. (A keramitkockákat szedték föl a folyosón. Megvetemedett a bur-

szakadt, gerenda lóg céltalanul, mint egy törött borda. Az egész olyan, mint egy marcangolt hasüreg. Kormos téglasor látszik, egyik-másik tégla csorba. Elmosolyodik. Kedves kis lak, mondja. A háziak körbefogják, az apa, a háziasszony, a fekete férj, a fiatalasszony (rettentő magasak). Vannak hírei? Mondja, maga mit tud? Szép ormótlan leszel, mondja, és megsimogatja a fiatalasszony hasát. A kötény domborodik. Kínos csönd van. Bocsánat, mondja az apa, és behúzza a fürdőszobaajtót, valami beszorul az ajtó és a küszöb közé, az apa úgy rúgja ki azt onnét, hogy közben nem néz oda, őt nézi. Bocsánat, fáradjon talán beljebb. Nézze meg ezt a kösöntyűt, mondja a háziasszony, lelkes. De szeretem ezt az ágyat, mondja, és leheveredik egy ágyra. Az ágy a benyílóban van. Párnát húz a feje alá. Megvan a csónak, mondja az apa, illetve hajó az már, bólogat saját magának, megerősíti magát. Alumínium?, kérdi. Fölülne, kevés lendületet vesz, a hasizmai sem felkészültek, oldalt nyúl, megfogódzik a szekrény kulcsába, így is van egy pillanat, mikor azt hiheti: visszahanyatlik. Az apa fölnevet. Ez jó! Hogy ön is abba a kulcsba kapaszkodik. A fekete férj szeme villan, mérges vagy ideges vagy izgatott, mutatnék néked valamit, mondja. Fogja a kulcsot, erőből tartja magát. Az apa elmeséli a kulcs történetét. (Keskeny az ágy, házasságkötésük óta ebben fekszenek, s ő, az apa sokszor kapaszkodott bele abba a kulcsba, nehogy leessék, a kulcs a sok fogástól kifényesedett.) Nézze, nézze csak, egészen kifényesedett, a sok, hogy úgy mondjam, használattól. Mosolyogva bólint. A fekete férj toporog, mutatnék valamit. Elnézést kér az apától. Azt játssza el, hogy szívesen beszélgetne még az apával. A fekete férj a zongorához vezeti, egy furcsa alakú partitúrát mutat. Szép, mondja. Végigfut az ujja a kanyarodó öt-sorokon. Facsónak, mondja az apa, de jó masszív. Gyönyörű a kert, Istenem, hogy mennyi ott ilyenkor a munka. A rügyek akkorák már, mint a körmöd, jön az apa a zongorához. Fölrezzen, szótlanul mutat magára: én? Az apa zavartan toppant, a fekete férj összecsapja a partitúrát. Nem, nem ön, a rügyeket mondom, hogy mennyire megnőttek már, mindenütt látszik az élet. Édeskés izzadságszag van a szobában, émelyítő. Igyunk egy pohár vizet, mondja. A fürdőszobába mennek. Hová mászkálnak ezek, hallják bentről. A magas fiú leemel egy fakó könyvet a pipereszekrény tetejéről, egy borotvapamacs is van ott, porosak. Együtt fújják le a könyvről a port, nevetve visszahajolnak, mintha a szemükbe ment volna a por. A fiatal férj megütögeti a könyvet, elsárgult, régi könyv, papírja töredező, egy mondatot olvas föl: Isten országát pedig

kolat.) Kikukkantottam a folyosóra, füstszerű por szállt, rögtön visszahúzódtam; izgatott lépteimmel egyre gyorsabban jártam körül az asztalomat: fokozódó erővel rugdostam az asztalom lábát, majd a széket, mely ettől ide-oda perdült, csikorogva. Végül – kicsit hiszterikusan – „nem bírtam” tovább, átlábaltam a sittkupacokon, lementem a büfébe, hogy vegyek két nagykiflit és két iskolatejet. Ám (?) a büfében a büfésnő helyett egy hatalmas királyasszony állt pongyolában. Mikor hátrament joghurtért és kafírért a hátsó, raktárként működő helyiségbe, utána osontam, és benyúltam a pongyolája zsebébe papírzsebkendőért. Ahogy ki tudtam tapintani, a papírzsebkendő gombóccá volt gyűrve, és jócskán használt volt. Majdan belemarkoltam a combjába, eléggé fönt. Cinkosan nyakon sózott, eleredt az orrom vére.

A javítandó telep tartalma:

A gödrökből és árkokból ki lettek véve a deszkák. Ki lettek verve a dúcolások, ki lettek verve a feszítőrudak. (Némelyik eltörött.) Új csatlakozások lettek képezve, és fényes csövek lettek lehelyezve. A porhanyós, morzsalékos föld befelé csorgása a mélyedésekbe elő lett segítve, az új csatlakozások és a fényes csövek be lesznek fedve. Kúpszeletek keletkeznek. A piros-fehér falécek autókra lettek téve. (Ismerjük.) A nagyplatós ZIL várakozik. A munkások óvatosan teszik egymás mellé a kockaköveket, kis kalapáccsal pofozgatják. Bitumen szaga terjed, a burkolat nem fog megvetemedni. A ZILen hatalmas asszony ül pufajkában. Piszkos (bitumenes?) kezében papírzsebkendő. A zsebkendő meg van gyűrődve, a hajtások mentén fel van bolyhosodva, sárga, merev darabok vannak rajta.

A javítás eredménye:

A mélyedésekből (gödrök, árkok) kivettem a deszkákat. A dúcoló gerendákat és a feszítőrudakat fakalapáccsal kivertem. Nem könnyű munka. A talajt elegyengettem, az új csövek és a bonyolult, hasznos csatlakozások a föld mélyén pihennek. Tüzet raktam a bitumen számára. Melegedtünk. Hatalmas termetű, öles termetű pufajkás asszony csinált helyet maga mellett. Elkértem a papírzsebkendőjét. Mondta, nyúljak be érte a pufajka zsebébe. Az egyik munkás megkérdezte, mi az anyámnak csapok ilyen zajt. Arcom poros volt, és fáradt, fáradt. (Ismerjük.) A királyasszony nevetve nyakon sózta a kérdezőt, akinek eleredt az orra vére; megfogta a pufajka szélét, és cinkosan a combjai közé tette. Bitumen szaga terjedt. Így jó.

A javítandó telep tartalma:

A következő lyátékos lyavítandó szöveg sok „ly” betűt tartalmaz, de nem lyó helyen. Lyavaslom, lyavítsuk lyóvá tellyesen. Lyelentős lyavulást érhetünk el lyátékos lyavításunkkal. A munkások melegszenek, fojik az orruk vére.

A javítás eredménye:

A következő játékos javítandó szöveg sok „j” betűt tartalmaz, de nem jó helyen. Javaslom, javítsuk jóvá teljesen. Jelentős javulást érhetünk el játékos javításunkkal. A munkások melegszenek, folyik az orruk vére.

nem lehet úgy berendezni, mint a Nemzeti Parkot. Ezen megint összenevetnek. Aztán a konyhába mennek. A szobába. Az előszobába. A zongorához. Mérhetetlen idő múltán az apa azt mondja, az alaszkai kutya győzött, az volt a legerősebb. És mi lett a szőke fiúval, kérdezte figyelmetlenül, a fekete férj az ajtóból intett neki. Meghalt, de az alaszkai kutya bosszút állt, mind a hármat megölte. Igen, bólint. A huzattól kinyílt a kisszoba ajtaja. A félig leszakadt szobában, a leszakadásban most semmi tragikus sincs. Olyan, mint egy újszerű építészeti megoldás. Távol egymásba hajló dombokat lát, a bokrok már sűrűk. Az ajtó magától lassan becsukódik, szűkül a rés. Az alaszkai kutya aztán visszament a farkasfalkába. Persze, mondja, mi más is! Az apa elmosolyodik. Nem tételezett föl róla ennyi higgadtságot. Töltött tojást esznek. Virsli is van, rövid, ráncos. Két ujjal fölemel egyet, lassan a szájához viszi, száját előregömbölyíti, beleharap. A két nő lehajtja a fejét. A torma kitűnő. Ez is a kertben termett? A tormát csak könnyű, távoli szélben lehet reszelni, teszi hozzá gyorsan. A fiatal férj most jön el az ajtótól. Bocsánatkérőn megvonja a vállát. Lehetetlenül viselkedünk, súgja. A rettentő magas fiú mellé ül, el van a délután valahogy kapkodva. Bólint, nevetve ismétli, lehetetlenül viselkedünk, bújócskáztunk egész délutánon át. A fekete férj igent int, a dolog nehezebb és egyszerűbb, szabadság van, vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van, mondja suttogva, mindenki hallja. A csendben a rágások hallatszanak. Paradicsomlét iszik, langyos. Kezében hirtelen megáll a pohár. Ő hol van?, kérdezi szinte követelőzve.

Megindult az olvadás. A lovak patája eltűnik a sárban. Hallani t
á
j
l
e
í
r
á
sa vékonyuló jég alatt gyorsan és mind gyorsabban folyó ereket. Lehajol, nézi a légbuborékok változását. Megnyomja a jégfelületet, gyorsul a változás. Leírni nem lenne könnyű. Elszámítja magát, beszakad a jég, mutatóujjával mintegy beleszúr a jégbe, megijed, visszarántja, az éles karimájú rés felhorzsolja az ujját. Feláll, szopogatja. Sárban tapos. Az árok alján víz van, hólé. Nézegeti, hol volna a legjobb átugrani. A nekifutás a nehéz, mert a sárban nem tud nekirugaszkodni, azonfelül az árok két szélén a kihányt föld magasságot alkot, agyagos, csúszós masszát. Feljebb megy, fűzfa van ott. A lehajló ágba kapaszkodik, lassan próbál az agyagvéd tetejére. Bizonytalankodva áll, az elrugaszkodással nagy rizikót vállal. Elfelejti elengedni az ágat, áthúzza magával. A sár felcsapódik, rögtön továbblép, nehogy 62visszaessen, az ágat még mindig fogja, de ez a lépés már sok, a rugalmas ág ránt rajta, elengedi, de már késő, visszahuppan az agyaghalomra. Ahogy leért, már érzi is, hogy a nedvesség áttört a nadrágján, viharkabátja nem védte, felcsapódott. Törülgeti magát, a keze sáros, ez a legbosszantóbb. Talál egy fehér foltot, abban akarja megmosni, de ahogy sietve arra lép, egy sárkolonc kivágódik a bakancsáról a hófoltra. Mérgesen leguggol, leemeli a hóról a sarat. Alig marad hó, megmarkolja, mintha hógolyót csinálna, s aztán evvel dörzsöli a kezeit. Csorog a sáros hólé. Visszanéz az árokba, lappadt tejeszacskó van a vízben. A lakásban szívesen fogadják. Megkérdi, levegye-e a cipőjét, mert mocskos. Ugyan. Ennek örül, utálja a papucsokat. Vizes rongyba, felmosórongyba törli a lábát. A lakás kacskaringós, többféleképpen bejárható, a nyitott fürdőszobaajtón át belát a hátsó kisszobába. Megdöbbenve látja, amit lát. A tető leszakítva, gerenda lóg céltalanul, mint egy törött borda. Az egész olyan, mint egy marcangolt hasüreg. Téglasor látszik, kormosak a téglák. Tapintatosan elfordul. Kedves kis lak, mondja udvariasan. Volt, tegye hozzá, barátom, hogy volt, a háziasszony szomorúan néz. Megismétli a mondatot, és hozzáteszi: volt. A háziasszony kicsit megsértődik. A fiatal pár csillogó arccal, lelkesen köszönti őt. Rettentő magasak. A kisszoba felé bök, aztán éjszaka belesnek-e a csillagok? Fölnevet a társaság, indulnak befelé. Kezét hátul tartja, nehogy meglássák a vizes foltot. A fekete férj lehajol, másállapotban van, súgja, elpirul. A szalonba mennek, sárga lámpaernyők moccannak, faliszőnyegek vannak, a huzatok sötétek, de nem komorak. Kedves szalon. A nyitott ajtón át belátni innét is a kisszobába, a téglasor, mint vörös ínyben a fogak, a gerenda, mint egy törött borda, a korom, mint alvadt vér. Az apa tapintatosan becsukja az ajtót. Hátrébb egy kis benyíló van, hálófülke, benne kényelmes ágy. Elnézést kér, és odaheveredik. Bakancsát lóbálja. Csak nem a feje fáj, kérdi a háziasszony. Igen, válaszol. Csöndesen beszélgetnek. Hirtelen felriad. Ő hol van? Csönd lesz, túl sok beszélgetést zavart meg egyszerre. A mama, a háziasszony lehajtja a fejét, az apa összeszedi magát. A kisszobában. Bólint, elhelyezkedik a párnák közt. Puha párnák váltakoznak keményekkel, ez a jó. Kis fészket csinál magának, összekulcsolt kezeit a tarkója alá teszi. Itt vagyok a puffok közt, gondolja. Volt nekem egyszer egy hegedűm, vagy húsz éve. 25, mondja az anya. Legfönnebb húsz, mondja a fekete férj, hiszen még élénken emlékszem rá. Azt még a Stein Pipi csinálta, mondja az anya vitázva. Nem. Ezt már a Feri bácsi. Az apa biztos a dolgában, 300 éves hege63dű, mondja neki. És mennyit ér? Nem tudom, von vállat az őszülő férfi, nem nagyon érdekel. Ha eredeti, akkor több milliót. És nem érdekli, hogy eredeti-e, csodálkozik. A becslés a becsült érték 5%-a. Nincs annyi pénzem. Megigazít egy párnát. Puhát cserél puhára, de ez utóbbi huzata egyszerű fehér, az előbbin van hímzés, ami kezdetben vonzotta, most zavarja. Sok szép pillanat volt az életemben, ilyen, amelyre érdemes emlékezni, ilyen például az az eset, hogy kimentem a kisházba, de viszont sok volt az olyan pillanat, amit nem érdemes elmondani, például, de tényleg nem érdemes, az apa maga elé néz, a kisházba a trágya miatt mentem le, ráterítem a hóra, átszivárog, tavasszal megint minden zöldebb lesz és dúsabb. Ott megvan mindenkinek a helye, hozzáragasztgattam annyi szobát, hogy meglegyen mindenkinek a helye. Az övé is, kérdezi halkan, de a háziak hallatlanra veszik. Senki se volt a környéken, hátranéztem az utcában, s csak az én lábaim nyoma látszódott, meg egy srégen átfutó kutyanyom. A hó szinte kékesen fénylett. A kertben a fákat vastagon borította a hó. Fenyőfák. Tényleg, mintha bundakabátban álltak volna. Kinyitottam az ajtót, elég nehezen, mert a zár be volt fagyva, kiszellőztettem, nagyon megállt bent a levegő. Akkor ott a küszöbnél találtam egy kis vacak rádiót, valamelyikőnk otthagyta, de ez az egész kicsi vacak, biztos ismeri. És ahogy fölemeltem, megszólalt a Beethoven g-moll, épp a hegedűszóló, nem tudom, ki játssza, de ott a kert és a nyiszorgó rádióból a vékonyka, csenevész, de mindent elsöprő hang, a beethoveni hang – olyan pillanata volt az életemnek, amire érdemes emlékezni. Följebb húzódzkodik az ágyon. A fiatalasszony desszertet tesz eléje, jaj, egyet kinéztem, ne azt válassza, mondja évődve. A fiatalember büszkén néz. Ránéz a lányra, nyilván ez az, mutat egy kifli alakúra. Igen, hökken meg a lány, honnét tudja? Figyelnek. Elmosolyodik. Titok, mondja, de rögtön elege is van a rejtélyeskedésből, ez az egyetlen, amiből csak egy van, mondja komolyan. A férfi fölnevet, ja, jól van, úgy érthető. A magyarázat láthatóan mindenkit megnyugtatott. A ritka pillanatokban, fordul az apa felé, érezhetni valóban az egységet a természettel, és erre az egyik legalkalmasabb lehetőség az egybefüggő hótakaró, illetve minden, ami érintetlen, amiről látszik, hogy érintetlen. És tiszta, teszi hozzá bólogatva az apa. Csak az a bökkenő, hogy egyre kevesebb az esély az ilyes önfeledt észlelésre.

Bizony, sok szép mellett elmegyünk értetlenül.

Nem erre gondolok, hanem arra, itt fölemelkedik puha s kemény párnáiról, felkönyököl, a mozdulattól görcsszerű fájás áll 64a fejébe, a lüktető fájdalom megmerevedik a tetőponton, fél kézzel a homlokához kap, mint mikor erős fény vág a szembe, figyelik, nem erre gondolok, hanem arra, hogy előbb jut eszünkbe: ez szép, aminek örülni kell vagy lehet, előbb, mint maga az öröm. Hallgatnak, körbetekint, visszafekszik. A plafont nézi. A kis repedésekhez történeteket talál ki. Fölfigyel a csöndre. A fekete férj a fiatalasszony kezét morzsolja. Bocsánat, bocsánat. De ez olyan, mint a nyögés. Rosszul van, barátom? Szóval 300 éves a hegedű. Az apa felderül, most látszik, milyen kényelmetlen volt az előbbi jelenet vagy rosszullét. Annyi, XVII. század. Egy padláson találtam. Két hegedű volt, egy hibátlan cseh meg ez. De ez teljesen romos volt. Ujjnyi vastag por fedte, szól közbe az asszony. A díszvendég, aki nem én voltam, a csehet választotta, egy unokaöccse hegedült, annak kellett, de az teljesen hibátlan volt, azért választotta. Érthető, mondja, a lába már fent van a terítőn, szívesen megnézné, megemelve a lábát alánézne, hogy összepiszkolta-e az ágyát. Azt gyanítja, igen. Mikor itthon mosogattam a fáját, akkor döbbentem csak meg, micsoda gyönyörű fa! Rögtön elvittem a Feri bácsihoz, öreg hangszerkészítő. Jó? Hogyhogy jó? Jó szakember-e, kérdezi fáradtan. A fekete férj odaül a zongorához, felhajtja a tetejét, kezét a billentyűkre teszi, hangtalanul, gyönyörű keze van, a fiatalasszony nézi. Elsőrangú szakember, egy évig csinálta, először teljesen szétmállasztotta, úsztak a darabok, mert annyi volt a ragasztás benne meg a toldás. Centinként tette össze. És végre eljött a nap. Vettem egy üveg pecsenyebort, sonkát és kalácsot, és fölmentem az öreghez, aki ünnepélyesen átadta nekem a hangszert, ott állt mellette a kislány, 10 éves kislánya volt, az pukedlizett, leültem a hokedlire, odaillesztettem a vonót. Mindenki nagyon figyel. Megvakarja a derekát. Megmozgattam az ujjaim, mutatja, és rázendítettem… volna, de a hegedű nem szólalt meg. Hogyan? Hogyan lehetséges az, kérdezi vakarva közben a derekát. Olyan sok apróságon múlik. A lélek távolsága, illeszkedése etc. Tudja, mi a lélek? Abbahagyja a vakarást, hogyne. Hosszú idő után először van zavarban. Ott néhány milliméter is számít. Aztán leküldtük még két üveg pecsenyeborért a kislányt, és jól berúgtunk, sokat kellett még aztán dolgoznia rajta, de aztán nagyon szép hangja lett. Most is csinálnak jó hangszereket? Nagyon fáj a feje, megint lüktet, úgy érzi, beszippantja a fájdalom a halántékát, mint a vákuum. A fiatalember leüt egy billentyűt. Bocsánat. Nem. Nem tudnak a fa miatt, nincs olyan jó fa, és még most sem ismerik a glancokat. Mindegyik mesternek külön glanca volt, 65szól közbe a mama. És a vegyelemzés, kérdezi. Megvonják a vállukat. Hátrahajtja a fejét, besüpped a párnába. A fiatalasszony és a mama kihátrálnak a szobából, közben mosolyognak. Kérdőn néz az apára, szemöldöke felmozdul, homlokán összegyűrődik a bőr, ajkai is megfeszülnek kicsit. Mennek a konyhába, válaszol az apa, ő is mosolyog, addig a fiam játszik valamit. A fekete férj játszani kezd, először A traktoros balladáját, aztán régi kuplékat etc. Feláll az ágyról, kicsit megszédül, megfogódzkodik a szekrény kulcsába. Az apa fölnevet. Ez jó! Hogy ön is abba a kulcsba kapaszkodik, nem mondja tovább. Nem kérdez. A zongorához megy. Odakönyököl. A magas fiú halkan dudorássza a szöveget, egy-egy szót hangosan mond, például: a mi szerelmünk, boldog az a etc. És ezek tehetséges emberek, kiáltja az apa. A fiatalember a száját biggyeszti. Játéka egyszerre paródia, önparódia és játék. Élvezi. A kisszobából füst tör be. A füst zavarja, de most, a színek melegével együtt, olyanná teszi a lakást, mint egy presszó. Buja, otthonos presszó. Mélyen a fiatalember szemébe néz. Az elpirul, melléüt, bassza meg, mondja halkan, mintha ez is szöveg volna. Még senkit nem hallottam ilyen szépen káromkodni, súgja. Gondoltam, veszek egy alumíniumcsónakot, de aztán inkább fából csináltatok, az apa közbe akar avatkozni. Nem veszi le a tekintetét a zongorajátékosról, figyelembe véve a zene ütemét és csöndjeit, válaszol. Nagyon hosszú ideig tart a válasz, miért, az alumínium nem megfelelő? Az apa hangosan beszél, a szél nagyon dobálja, és ami a fő előnye lenne, a tartósság, az sincs meg, mert a víz szétmarja. Tetőzik a fájdalom röviden. Szét? Igen, olyan a víz összetétele, odaáll a fia háta mögé, kezét a vállaira teszi, a dallam kicsit megperdül, a fekete férj egy ideges mozdulattal lerázza magáról a kezeket, az apa áll mögötte, a fiú játszik tovább. Nézi. Van olyan damil, amelyet két hét alatt megesz a víz, rántom, és kész. Mutatja, hogy halkabban, hogy hallgassák a zenét. Az apa bólint, suttogva folytatja, de van egy cseh damilom, az tizenöt éves, azt nem eszi a víz. Mindjárt kész a vacsora, hajol be a fiatalasszony, szépen játszik, ugye? Nagyon, feleli. Drága, a kedvencemet játszd el, azt. A fekete férj csinál egy levezető futamot, leveszi a kezét a billentyűkről, összekulcsolja őket és megropogtatja. Ahogy a kezek elválnak, értenyúl, megszorítja. Nem kézfogás ez, oldalról fogja, a hüvelykujja egészen becsúszik a tenyér közepéig. Scott Joplin, mondja a fiatalember ünnepélyesen. Visszahúzódik, nem megy el a hálófülkéig, leül egy fotőj elé, lábait maga alá húzza, combtöve fáj. Szép zene van. Az apa frakkban ül. Kész a vacsora, hallatszik a konyhából. A fiatal66asszony sarkon fordul, kiszalad, rögtön jön vissza, beletúr a férje éjfekete hajába, a kedvencemet játszd. Új motívumba kezd a férj. Nem. A férj többel próbálkozik, a fiatalasszony szomorúan rázza a fejét, mint akit megcsaltak. Simogatja a szőnyeget, durva szövésű, szép szőnyeg, most nem érdekli a zene, olyan, mint egy házastársi pörlekedés az most. A férj végre rátalál a kedvencre, felesége megcsókolja a haját. A zene feltűnő. Úgy érzi, ugyanúgy ráng, mint az ő fájdalma a fejében, feláll, indul a konyha fele. De a fiatalember végigjátssza a zenét, a lány és az apa mozdulatlanok, úgy kell kerülgetnie. Furcsa. A háziasszony homloka izzadt, leves van, kis finommetélttel és csirkemáj.

Fogja a csészét a levessel, és a fürdőszobán át a kisszobába megy. Közben hallja, ahogy a többiek vonulnak a konyhába. Az ajtó mögött van az ágy, rézágy, nem is lehet kitárni az ajtót egészen. A csészét nézi, amíg nem csukja be az ajtót, nem emeli föl a tekintetét.

Szervusz, drága.

Drága.

Hoztam a levest.

Jó, hogy csészében hoztad, olyan ügyetlen vagyok mostanság, az asszony sápadt, eltűnik szinte a hatalmas párnákban.

Kilátni a hegyoldalra, úgy érzi, mindjárt továbbszakad a szoba. Ekkor mondja az asszony, ne lépj tovább, leeshetsz. Hozzáér a kormos téglákhoz. A szélen kis dohányzóasztalka van, előtte kis ülőpárna. Biztos benne, hogy volt másik párna is, s az leesett, és a másik párna, kérdezi. Az asszony a levest szürcsöli, meg se csókolsz? Visszanéz. Az asszony szájából lóg a metélt, megszívja, hihetetlen gyorsasággal tűnik el a tészta. A párna és a fal között, törmelékkel kissé fedve, egy bugyi van. De így is látszik, milyen piszkos, egy hosszú, sötétes csík, és mélyvörös, illetve barna foltok. Lehajol, úgy tesz, mintha az asztalka intarziáit nézegetné, a szag odáig terjed, hozom a következőt, mondja, az ajtót megint nekiveri a rézágy támlájának. A fehér festék hiányos. Lehet, hogy vaságy? A csukott ajtón át hallja a sírásos kiáltást, nem kell! nem kell! A konyhában is hallani ezt. Belép a konyhába. A fiatalember az egyetlen, aki nem emeli föl a fejét. A kulcsot azért említettem az imént, mondja az apa… Maga is eszik, vág közbe a ház asszonya, a homloka izzadt, kétségbeesetten mosolyog. Nem, orra megtelik a csirkemáj szagával, lát rizst is, krumplit is. A háziasszony a kezét egy ananászkonzerven tartja.

Visszamegy a kisszobába. Most ne csókolj meg, mondja az 67asszony, mosolyában semmi fájdalmasság sincs. Leül a dohányzóasztalka mellé, nézi kint a dombot. Egy hófolt van már csak összesen. Milyen bátor vagy ma, mondja az asszony. Rajzol

a koromba. A korom zsíros tapintású. Az asszony még mindig kanalaz. Valamit észrevesz, felugrik, de drága, miért nem szól? Most akartam, feleli az asszony a szemét lesütve, leöntötte magát levessel, a nyakán finommetélt csúszik. Kukacok, megakadnak a kulcscsont körüli mélyedésben. Odanyúl, ujja alatt mállik a tészta. A bőr sápadt, májfoltos. Teszi vissza a csészébe a tésztát. Az asszony közben zavartalanul eszik, egy metéltdarabka becsúszik a nagy, lapos fehér mellek közé. Utánanyúl, ahol megfogja a tésztát, kettéválik, mint a giliszta. Hagyja a maradékot lejjebb csúszni tovább, ami maradt, fölemeli, be a tányérba. Éjszaka leestem az arcomra, mondja az asszony, fölnevet, háromszor csöngettem föl őket az éjszaka! kacag, amikor azt Jaj de piszkos munka az édesgető szag a szag mely nem fényképezhető a darabolt a csont a bűzös sárga pép az agyvelőm az ólomszürke folyunk együtt a gyomrok sárga kása a déjeuner a látni a lapátolni díszes koporsókba. mondja, és a végén bepisiltem. Érezni a szagot. Eszébe jut egy nő, négykézláb áll őfölötte, a mellei lógnak le, lefelé, erősen rázza a farát, a mellek lengenek, lábai közt a hajszálgyökérzet csüng, talányos, finom árnyékot vet a salétromos falra.

Nem akarja zavarni a háziakat, kicsit tart a szívélyességüktől, megkerüli a házat. Nagy kitérőt kell tennie fájós lábaival, átverekszi magát egy bozótoson, viharkabátja nyitva, egy ág felkarmolja a nyakát, a felső inggomb is nyitva. Szikrázik az idő, a levegő alapvetően hűs, de érződik, hogy reggel óta süt a nap. Lefelé a völgy felé zöld rétség van, a halottakat szedegetik, valami parkőrféle áll a szélén, megemeli a kalapját. Látja rajta, hogy zavarban van. Sokan odavesztek, kérdezi. A parkőr csak hebeg, szájaszélén kis nyálgömb van. Nyugodjon meg, mondja keményen. Jobb lábával a füvet turkálja, baljára nehezedik, fáj a bal lába feje. Jó ruganyos a talaj. A parkőr nem nézve sehova se mondja, naponta hengerezem. Leül, kibontja a bakancsát, a gyapjúzokniban sem izzad a lába. A parkőr figyel, jobb lenne kapca, nem igaz? A zoknit óvatosan húzza, a lábkörme túl hosszú, könnyen beakadhat az érzékeny gyapjúba, nem válaszol. A parkőr zavartan folytatja, minden az én dolgom, eltakarítani mindent, körbemutat, saroglyákon viszik a testeket, a közellévőket csak úgy húzogatják. Jó gyöp, mondja, és jelzi, hogy véget ért a beszélgetés. Csúnya, elég csúnya, mondja a parkőr a lábára távoztában. Az egyik ujja egészen bedagadt, piros, fényes, úgy fénylik, mintha szét akarna durranni, kellemetlen se68besülés. A fény jót tesz neki, gondolja, napoztatja. Amint érezni kezdi a tavaszi föld hűvösét, rendbe rakja magát, feláll. A lába rosszabb, felkapaszkodik a dombon, érzi a bokák körül az izmok feszülését, feszítését, jóleső érzés. A letarolt fél ház, a félbevágott szoba, olyan, mint egy újszerű építési megoldás. Fölmászik a létrán. A létrát úgy lopattam, szóltam a legényemnek, és megértettem vele a helyzetet, nagyot kacsintott. Igyekszik talpközéppel érinteni a létrafokot, így kevésbé fáj, de mivel jobban hátra kell hajolnia, veszélyesebb is, labilisabb. Mikor egy utolsó fájdalommal belép a kisszobába, azt mondja, még jó, hogy ilyen nehéz, tömör ez a létra.

Az asszony felpócolt párnái közt fekszik, olvas, szervusz, drága, mi van a létrával? Legyint, mindig majdnem leesek, bicegve megy a rézágy felé, az asszony felsikolt, jesszusom, mi történt. Bosszantja a hang élessége, és egyáltalán ez a reakció. Nem a

fájdalomtól biceg, hanem a mászáskor fölvett aszimmetrikus tartást nem tudta levetkezni hirtelen. Nem érdekes, igazán nem érdekes. Mutasd. Nem ellenkezik, tudja, így olcsóbb, rángatja a bakancs merev fűzőjét, tessék, semmiség. Az asszony ráteszi a lába fejére a kezét. Hűvös a kezed. Mondhatom, randa, olyan, mint egy dagadt hernyó, egy pajor, ein Wurm; ujjával megböki, felszisszen. Forró. Az asszonyról lóg le a hálóing, átmenet a hálóing s a pongyola közt. Nincs egy öved, kérdi az asszonytól, mivel túl erősen érzékelte a lógást. Az asszony idegesen magára rántja a takarót, ez nem sikerül egészen, mert maga is a takarón ül, rángatja, mit akarsz tőlem, végre kirántja maga alól a takarót, a lendülettől elhemperedik az ágyon, vékony combjai ijedten szétválnak, a comb belső felén hosszú heg van és rajta könnyű kötés.

Az asszony elhelyezkedik, indulatosan liheg. Visszabiceg, mezítláb, a dohányzóasztalka mellé, nézi kint a dombot. Eltervezi, hogy majd alaposan szemügyre vesz egy rügyet. Milyen bátor vagy ma, mondja az asszony, még mindig liheg. Javul a sebed, kérdi az asszonytól. Úgy utálom, hogy úgy kérdezel engem, mintha én itt se volnék, mondja csöndesen az asszony, már kezd szépen varasodni, csak viszket. Vakarod? Igen, vakarom. Csönd lesz, óvatosan húzza a gyapjúzoknit, gyömöszöli a lábát a nehézkes cipőben. Megkapaszkodik egy téglasorban – mint a fogak –, a keze kormos lesz, a korom zsíros tapintású. A parkban olyan hullabűz volt, édes hullabűz, csípte a szemem, mondja. Sötétedik. Az asszony elrendezi magát az ágyon, felhagy védekező és sértett duzzogásával, célszerűen húzogatja a takarót. Beleszippant a levegőbe.

Jó földszag van. Azért ez az előnye megvan.

Az asszony nevet, megigazítja a haját, az biztos, szellőzésre nincs gond, megborzong, de azért hűvös van, különösen éjszaka. Ezt hangsúlyosan mondja, különösen éjszaka, itt maradsz, kérdezi gyorsan, nem nézve rá, mint aki elszégyellte magát, hogy taktikázik, vagy hogy taktikázásra kényszerül. Magamra szoktam teríteni a kabátomat és még egy lepedőt felülre. Felugrik a dohányzóasztalka mellől, az ágyhoz ugrik, s nem lendületesen, de föltartóztathatatlanul a nőre fekszik. A nő kinyúlik alatta, csapkod, tekereg, nem, nem. Belecsókol a szájába, marják egymást. A nő néha följajdul, a combja fáj. Fél kézzel húzza el közülük a takarót, rántja, reccsen a huzat. Hűvös szél fúj. Az asszony kibontja a nadrágot. Behúzza a hasát, hogy segítsen, a csípőjét megemeli. A hálóing felcsúszik az asszony melléig. Belemarkol

a vénuszdombjába, fáj. Ne haragudj, suttogja, és megint belemarkol: rugdossa, rángatja le magáról a nadrágot. Az asszony hálásan zárja a szemét, nagy karikák, bemélyedések vannak az arcán, a vékonyka hajszálak tövében izzadságcsöppek vannak. Egy utolsót rúg kifelé, így kibújt a nadrág egyik szárából, a másik már megy gyorsan, szinte egymásból vesznek levegőt, szájuk élénk, a vérbőségtől duzzadó piros. Térdével szétfeszíti az asszony lábait, kell hozzá erő, s úgy zuhan közéjük, mint egy darab kő, belezuhan egyszerre az asszonyba, mint egy kő. Az asszony felsikít, csapkod az egész teste. Szorítja le és engedi föl, de semmi sincs itt a játékosságból, csak a belső lendület van. Keményen csattannak egymásba. Te drága. Elemeli a száját az asszonyétól, fejét beejti az asszony nyakába. A bőr nyirkos.

Arra riad, hogy az asszony óvatosan kihúzódik alóla, mássz le rólam. Gábor Áron rézágya, mondja kedvesen az asszonynak. „Mássz le rólam. Baj van.” Baj van, mondja az asszony. A hangja olyan, hogy rögtön felül az ágyban. Rászáradt az izzadság. Rosszul vagyok, mondja a nő, lemászik az ágyról, meztelensége fehéren világít a furcsa, nyitott szobában, szinte iszkol a fürdő felé. Utánamegy, dörzsöli a fenekét, mert fázik. Az asszony nekiütközik a mosógépnek, lelök egy bontatlan harisnyanadrág-csomagot, a mosdótál fölé hajol, teste megfeszül, okádna, de nem tud. Dugd le az ujjad. Egyik lábáról a másikra áll, mert a kő hideg. Az asszony megereszti a vizet, öklendezik, aztán egyszerre bő sugárban tör ki száján át az anyag, valami sárgásság. Az asszony be van görbülve; olyan, mintha púpos volna, a hasa lóg le a mosdókagyló fölé. Szegény combjai! Az asszony arca fehér. Megkönnyebbültél?

Édesgető: Tessék-lássék lesze kifli mozsolás promenád kürtőskalács Láthatjuk nézhetjük a sallét rom falait mindez igen jó csuklás szép igaza van: Meier úr cukrászata Ne zsidózzunk tisztelt uram nem jó ez nékem semminemű Tovább hát mit látni a hó a hó a ló a ló Vezeti a cárt kis lépcsőkön urrak hölgyek patáján franciakrémes az ablakban tükröződik a templom bizony még áll Ne sírjanak ne ríjjanak könyökük apad van itt patak úgy bucskáz van itt kövek nyomja gát kergeti a víz fut az ár van itt hófolt oly vidám s legyenek elvtársam s nőm bátorok van itt feljebb hajlat is erős pillér úgy a vár csak sajna leszakadt a híd sírás-rívás kezdődik a kezdődik újjáépítés Kérem szépen ha hiszik ha nem és hiába lankadnak ha fizetett hadd élvezzen bocsánat asszonyom főként a herzig és szűzies kisleánya végett jól van bogárkám a drága tábori lelkész úr penig látott már genyóbb dolgokat is nos édeseim kérem szépen ez egy harctér csitt kerüljük a pánikot akinek hideg vére van drága elvtársnő ne vihogni tessék nem hideg férje ohó drága barátim ne lopjuk a napot de semmiképpen bizonyisten balra eredeti fenyőves sötét és szavatoltan zordon jobbra fent ugyanilyesmi a gerincen középütt lapály egy kis ház egy kis horhos egy kis szikla egy kis halott egy kis hó milpardon kedveskéim a harctér az ilyen Urak barátok kicsi darutollasaim hölgyek fejecskék varkocsok cipellők itt a kis vidám patakunk zsenge fű nő a hó több vissza folyik a víz egy magányos fenyő a híd fölé hajol de semminemű baj a kövek görögnek lefelé az ív ép és hölgyeim: piciny urrak örrömmel jelentem megkezdődöt az újjáépítés! urá az előtérben nyalka kapitányunk az elmaradhatatlan főfödővel a guggolás árnyéka sas ha-ha-ha jó tréfa nem igaz?!

Annyira fázik, hogy majdnem elhányja magát. Próbálja magát, amennyire bírja, összehúzni. Szeretné, ha mindene rövidebb volna, főként a nyaka, a végtagjai, szeretné, ha az arca rövidebb volna. A hidegtől vicsorít, gyomra összeráng, keze vörös, kimarjult. Óvatosan kilép a fenyőliget mögül, a nap szürkén, ködösen világít, feltűnik a kórház épülete. Rátér a mélyútra, a tócsákban olaj színesedik, néhol a sár is olajtól síkos. A löszfal magos. Lassan vonszolódó szekereket előz meg. Tele sebesültekkel, a kötések átvéreztek, jaj se hallatszik. Az út egy kifaroló kanyarában meglátja az oldalépületeket is, az ormótlan oldalszárnyat találat érte. Meggyorsítja a lépteit.

A portás szigorúan fogadja. Éktelenül rárivall, káromkodik, szentségel, az öreg portás visszakullog kulcsokkal körülaggatott üvegkalickájába. Odanéz. Az öregember egy kulcsot forgat, lát71szik, nem meri fölemelni a tekintetét. Visszalép a kalitkához, az öreg alázatoskodva lehajol a kis ablakhoz, akkor dobja oda a fémpénzt. A fémpénz a párkányon felpattan a portás arcába. A lépcsők szélesek, a fordulók terebélyesek. A homályos folyosón nagy a sürgés-forgás. Nővérkék szaladnak mindkét irányban. Fehér köpenyük – kevés kivétellel – mocskos. Tálat,

Jellemzés:

selymes, fekete. Mintha a combjai közt kés lenne – kár.

(Elütés; rés.)

injekciós tűt, poharakat visznek. Egy néger Schwester piros pöttyös labdát visz, arca nagyon komoly. A falak mentén betegek ácsorognak, ülnek, némelyikük a fal tövében. Ott sötét van. Egy-egy mankó mered fölfelé. A plafon hihetetlenül magasan van. A magasban fehér csövek vannak, elsárgultak már a sok homálytól. Egy benyílóban liftet lát, rács takarja az aknát, próbál lenézni a mélybe. Utána a homlokát tapogatja. Kissé tanácstalan. A homlokán mélyedéseket vájt a rács. A rácsozat rombuszos, ezt próbálja ujjaival fölismerni a bőrében, de csak a szögeket érzi, az induló szögszárakat. 120 fokra becsüli.

Az asszony ül az ágyban, sok vánkos van a háta megett. Letérdel az ágy mellé, most kezd oldódni benne a hideg, még fázik mindene, de már viszketősen. Ez csak kilátásai miatt kellemesebb a tömör fagyosságnál. Két tenyerébe fogja az asszony kezét, csókolgatja, az ajkán érzi a bőr érdességét, megnézi, fényes, pikkelyes.

„Menjünk vécére”, mondja váratlanul. „Jó”, válaszolok, de nem mozdulok, mert nem tudom, mi a teendőm. „Állj fel. A hónaljamat fogva emelj föl. Karolj belém. Vigyázz a lábamra. Induljunk.” Mintha katona vagy szakember szakkérdésről, nem unottan, de az izgatottság legkisebb jele nélkül. Menjünk vécére, mondja az asszony. Jó, válaszolja, de nem mozdul, mert nem tudja, mi a teendője. Állj fel. A hónaljamat fogva emelj föl. Karolj belém. Vigyázz a lábamra. Induljunk. Feláll. Az asszony feljebb rukkol, előrehajol, és felhajtja a takarót, feslett paplan és vékony, barna pokróc, a széle fele nagy, égett lyuk, a lyuk pereme rojtos és sötétbarna. Az asszony felszisszen. Fáj. Nyugodtan, drágaságom. Az asszony vékonyka hálóinge előrezöttyen, látja a lapos melleket. Nagyon fehér. Állott szag csap elő a kitárulkozó ágyból. A hálóing felcsúszik az ágyékig, kilátszik a szőrzet vége, olyan, mintha nem tartozna sehova se. A kötés a combtőtől a térdig húzódik. A környékén hosszan sárgásbarna a bőr, talán a jódtól. A comb, a lábszár is nagyon vékony, a térd csontos kiemelkedés. A lábszár még így is mutatja a régi szépségét. A combok nem érnek össze, a hús lefelé csüng. Megfogja a vádlit. De jó meleg. Fáj. Most megy előre a vér, azért. Az egyik lábköröm a véraláfutástól fekete, a többi sárgás. A lábujjakon bőrkeményedések. Az asszony halkan jajongva egyik lábát leteszi a földre, keresgéli a puha papucsát. Látja, nem mozdul. Hol a puha papucsom, kérdi az as72szony, rekedt a hangja. Odatolja a bakancsával. Vigyázz, ne érj hozzám. Vigyázok, és ne mondd mindig, hogy vigyázzak. Az asszony megtámaszkodik két kézzel az ágyon, a sodrony megcsikkan, elforog úgy, hogy a másik, a kötözött lába is lekerüljön. Az asszony most az ágy szélén ül, hálóinge még feljebb csúszott. Odateszi a kezét. Hülye. Elveszi, és lejjebb húzza az asszonyon a piszkos, vékony ingecskét. A hónaljamnál fogva emelj föl. Terpeszbe áll, lába között az asszony két lába, lehajol, odanyúl a hónaljhoz, keresi a fogást, közben megsimítja oldalról a mellet. Az asszony haja zsírosan fénylik, áporodott a szaga. Fintorít. Középen választék képződött, a haj egyenesen lóg le kétoldalt, a füleket szabadon hagyja. A választék fehérlik, látja a fejbőr pernyéit, az apró, sápadt lemezeket a hajszálak ütötte lyukakkal, megmarkolja a nőt, lábait kicsit berogyasztja. A nő arcához van közel, a szemébe néz. Lefogytál. A nő szemei mintha egy gödör alján volnának, a szeme környékén sötét árnyékok vannak, az orcája olyan, mint volt régen, vastag, domborodó, a száj két végén erős ráncok vannak és néhány erős szőrszál, a toka furcsa így fogyottan, mint luftballon, melyből kiszökött a levegő, lóg.

Fölemeli a testet a vártnál könnyebben.

Az asszony csöndesen nyög a fájdalomtól. Kissé hátralép. Megint megcsapja a beteg erős szaga. Úgy állunk itt, mint egy szerelmespár, mondja a nő. Kelletlenül feszeng, menjünk, mondja. Karolj belém. Belékarol. Ne így, erősebben, mondja az asszony idegesen. Az arca túl fennkölt lehet, túl udvarias vagy segítőkész, mert az asszony még hozzáteszi, nem korzózni megyünk, hanem a klozetra. Csoszognak a folyosón, középen mennek, hogy ne zavarják őket a fal mellett ülők lábai. A csövekből valami hangot hall. A vécé a folyosó végén van, messze. Az asszony megáll pihenni, rátámaszkodik. Nem tudja, hova nézzen, az asszonyra nem akar. A csövek neszezése, a várakozók halk, de állandó morajlása ellenére csak az asszony szuszogását hallja. Egy keresztfolyosóban feltűnik a néger Schwester, továbbmenne, de ahogy meglátja őket, elindul feléjük. Most van mire nézzen, ezért hálát érez, köszönöm, mondja a néger lánynak, mikor az odaér. Mi ez, bök a labdára, mosolyog. A lány arca komoly, a tüdősöknek viszem. A válaszból kedvességet olvas ki, mozdulna, de a karja az asszonyéban. Mintha külön is megszorítaná az asszony. Nem. A szándékot észreveszi a Schwester, a tüdősöknek viszem, mondja, és megy tovább. Ránéz az asszonyra. Az asszony szeme be van csukva. Egy mankó nagy csattanással csúszik le a fal mentén, keresztben 73fekszik a folyosón, csúszás közben a kőlapok pontatlan illeszkedésén meg-megcsúszik a mankó csúcsa, az esés szakaszos. Elindulnak, átlépi a mankót, az asszony megtorpan, csak csoszogni tud. Nem engedheti el az asszonyt, nézi, kié lehet a bot. A mankó helyzete egy rongyokba bugyolált, véres gézzel átkötött fejű testet jelöl ki, a feje lehajtva. Megszólítja, de hasztalan, a fej meg se rezdül. Nagyon sokszor szólongatja. Hatalmas asszony ül egy kofferen, arca pirospozsgás, mindene erős, mit kereshet itt, a nagy rusztikus testből vékony, hisztis hang jön elő.

„A halál, fiam, nagy úr, annak színe előtt felszínesnek látszik minden emberi öröm. Hiába, gyöngék vagyunk, nagyon gyöngék – ez csapja meg hirtelen az örvendezőket. Igaz, akinek szerencséje van, felnő a halálhoz.

Kiskorodban egyszer hosszan utazgattam veled, némi kényszerűségből, a Bakonyban, Pécsett, összevissza, emlékszem, nagyon zavartál, mindig együtt kellett lenni.

Másfelől: a teljes élet valóságának meglátása nem az elfogadása. Ezért aztán nem gyöngék vagyunk, hanem tehetetlenek.”

Hülye maga? Teljesen hülye? Nem látja, hogy meg van halva?! Úgy érzi, mintha megsértették volna, mintegy elégtételként rúg bele a mankóba, az fönnakad egy lábon, megperdül. Szabad az út. Nem szól senki semmit, rögtön ezt kellett volna tennie. Az asszony rövid csoszogás után mondja, arcán mosoly van, nem is tudtam, hogy maga ilyen is tud lenni. Megvonja a vállát, nem veszi észre, hogy most magázták, vagy nem tud vele mit csinálni. A vécéajtó előtt elbizonytalanodik. Jöjjön, mit gondolt, innentől jobban bírok járni?

A férfivécé le van szögelve. Úgy ülhetne a deszkán, hogy közben a magasból végignézhetne a tájon. Elgondolja. Bánat és végtelenség. Sovány horpaszú kutyák iramodnának nesztelenül, bordáikat mintha vesszőkből fonták volna, varjak rebbennének, és azon tűnődne, köze van-e nyögéseinek a madarak mozgásához, magyarán szólva, elijeszti-e, ezért egy időre visszafogná a működését, de nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a varjak ekkor nem mozdulnának, vagy ha mégis, akkor úgy érezheti, hogy volt ok, nyökögött vagy megreccsent az ülőke. Nagy fehér tér lenne, fekete csíkkal, út, a szántáson földfoltokkal és még a varjak. Lenne egy nagy sötét fa is. A varjakkal való kísérletezése miatt, a visszatartott, fegyelmezett üldögélés folytán, nem lenne zavartalan az ürítése, hiába ivódna őbelé a fehér és fekete tér látványa, nem valószínű, hogy szívesen gondolna erre vissza. Becsoszognak a női vécébe. Három fülke van. Az asszony megfogódzik a deszkafalban. Végignézi a lehetőségeket, az első üres, de nem talál papírt, megnézi a dekli mögött is, néha ott van, hoztam magammal, mondja az asszony, s előveszi a hálóingéből a papírt. Ezt hol a csudában tartotta? Varrtam ide belülre egy zsebet. Önkéntelenül odanéz, a zseb belül van, az asszony az utolsó két gomb közt nyúl oda. A résen belát. Látja, hogy a szőrzet fenti része le van borotválva. Elérzékenyül, oda74nyúlna, az asszony nem hagyja. Levágták a törpe szakállát?, kérdi régi kedvességével. Úgy érzi nagyon szereti az asszonyt.

Szeretné az ujjbegyeiben érezni a levágott szőrök kemény tövét. Tarló. Véletlenül, a marhák! és tudja, mit mondtak? hogy ők azt hitték, szülni visznek. És nem volt gyanús nekik, hogy nincs pocakja? Talán elhíztam. Dehogy, mondja ösztönösen, de rögtön elpirul. Ez így együtt még jobban bosszantja a nőt. Valami drasztikusat mondana, de csak rövid torokhangot hallat, és azt mondja, menjünk, drága, a klozetra, becsoszognak, megint tanácstalan. A nő felhúzza a hálóingét, nem zavart és nem is merész, már csak arra figyel, hogy el tudja végezni a dolgát, terpeszbe áll. Eléáll, megfogja az asszony hónalját, fogáskeresés közben megérinti a mellet, de úgy tesz, mintha nem érintette volna, mintha a mell nem mell volna. Talán nem is az, gondolja, ez csak tőlem függ, gondolja. Nem, mondja az asszony, tegyél az ülőkére papírt, a titkos zseb felé nyúl, ezért elengedi a felgyűrt hálóinget, amely fehéres villanással zuhan le, olyan hirtelen, hogy mindketten utánakapnak, az asszony meginog, utánakap, ettől elveszíti a biztonságát és egyensúlyát, fél kézzel az asszony derekát fogja, a másikat a kagyló mögötti falnak feszíti. A tenyere mentén moccan a vakolat. Mit csinál, maflicsek? Tartom, drága, és tartom magam. Előredől a kagyló fölé, az asszony pedig kissé hátrahajol, bele a karjába, kicsit mintha táncolnának. A baj az, hogy nem tud oldalt kerülni, mert az asszony két lába közt áll. Érzi fáradni a karját. Tenyerével araszolni kezd a cső felé, mely a víztartályból vezet. Hullik a vakolat. Elemeli a csuklóját a faltól, az ujjain tartja magát, csuklóját a csőre teszi. A cső masszívan áll. Az amennyivel a cső a fal síkjánál előrébb van, elegendő a sikerhez, ellöki magát, s rövid bizonytalanság után már biztosan áll. Hol hagytuk abba, kérdezi a nőt. A papír, feleli a nő, s közben a nyakába kapaszkodik. Benyúl a belső zsebbe. Most enged az ujjbegyek kívánságának, megsimítja a nő hasának alját, evvel a melleket is rehabilitálta. Rehabili, mondja a nőnek, és nevet, fázom, rázkódik meg a nő. Megfogja mindkét kézzel a nő tomporát, érzi a lúdbőrözést. A póz emlékeket ébreszt benne. Nem mer szólni. A hús vékony, hideg. Fázom. Igen. Az Isten áldja meg magát, siessünk már. Most hirtelen fölfigyel a magázásra. Miért magázol? Az asszonyból száraz sírás szakad ki, mert szarnom kell. Jól van, jól van, motyogja, megint megfogja az asszony hónalját, szépen, úgy, leülsz. A papír, mondja az asszony, és nem mozdul, fogja a nyakát, megint erősnek látszik, ha nem volna orvosságszagú a szám, megcsókolnálak. Nem figyel, az foglalkoztatja, hogyan 75terítse az ülőkére a papírt. Oldalt farol, az asszony félig a vállába kapaszkodik így, teregeti a papírt. Mivel teljesen fölöslegesnek tartja, spórol. A másik oldalra farol, lassan, hogy meg lehessen benne kapaszkodni, és hogy óvatosan a lábakat is kikerülje. Fölemelkedik, megfogja a hónaljat. Szépen, úgy, leülsz. Az asszony fölemeli a hálóingét, lábfejét csoszogtatja, tartást keres. Kezdi a testet lefelé engedni, a nő behajlítja kicsit a térdét. Ez a pozitúra föltűnően kiszolgáltatottá teszi, gyorsan a csőre veti a tekintetét. Felhólyagzott a festés. Az asszony felnyög. Nem bírom. Nem hajlik a lábom. Állnak. Az asszony már csak gyakorlatias. Úgyis csak pisilnem kell. Nem érti, nem mozdul. Hajtsa föl, drágám, a deklit. Rögtön a papírokra gondol, az előbbi körülményes módon, sok toporgással fölszedi a papírokat, farmere zsebébe gyűri. Majd ne felejtsd ideadni, mondja az asszony. Felhajtja az ülőkét. Az asszony állva pisil, nagyon csobog. Nevetni kezd, erre az asszony is, az asszony így nem tud tovább, a hang megszűnik. Így nem tudok, viselkedj komolyan. Még csirren-csurran kevéske, az asszony igazán bosszús, megzavartál, ez most már bennem marad. Még mindig fogja a hálóingét.

Indulnak visszafelé. A vécéajtóban összefutnak egy orvossal, rettenetesen fáradt, cigarettázik. Csoszognak a folyosón. A mankó ugyanott van, ahová rúgtam, ránézek az asszonyságra, az magabiztosan végigmér, tovább szerencsétlenkedünk, nem vagy fáradt?, kérdezem, idegesíti a tapintatosságom, nem csodálom, lefektetem, lepakolok egy székről, odaülök az ágya mellé. De jó meleg az ágy, mondja az asszony. Ül a széken, simogatja az asszony kezét. Érdes, pikkelyes. Az asszony elalszik. Kis idő múltán óvatosan kihúzza a kezét az asszonyéból. Az ajtó felé csosszan. Úgy megy, jut eszébe, mintha mellette volna az asszony. Ne menjen még, szól halkan az asszony. Megfordul. Az arc eltűnik a feltüremlő párnában. Az asszony arca piros, a szeme csillog a gödör mélyén. Nézik egymást.

Hirtelen mozdulattal leveti a viharkabátját. A nő feltámaszkodik a könyökére, fenekét beljebb csúsztatja, óvatosan utánavezeti lábait, majd könyökével lépeget arra. Befekszik a teknőszerű mélyedésbe, amit az asszony teste vájt, oldalt fekszik, cipőit lelógatja. Az asszony hevesen feléfordul, átölelik egymást, egymáshoz préselődnek. Úgy érzi, szétnyomja az asszony melleit. Arca az asszony arcán. Érzi, hogy lázas. Az asszony megint sír. Így maradnak. Te! Tessék. Te! Erre ő is azt mondja, te! Te, az asszony elhallgat, mintha pironkodna, de csak játszik, te, add vissza a vécépapíromat. Félkönyéken elemelkedik az as76szonytól, a farzsebéhez nyúl, de a papír épp a túlsó zsebben van, sokat vackolódik. Az asszony eközben kigombolja az ingét. Ahogy beleteszi a papírt a belső zsebbe, az asszony megint magához préseli, szinte ráesik, amint megcsuklik a könyöke. Forró az asszony, úgy érzi, mintha égetne, nyilván a hosszú fázás miatt is van ez így. Ujjhegye a tarlón. Az asszony csípője megmozdul. Ne mozogj, a sebed. Az asszony lélegzése meggyorsul. Fekszenek. Mennem kell, mondja. Menj, drága. Maflicsek. Lekászálódik, ahogy fölveszi a viharkabátot, végigdörzsöli a kemény anyagon a kezét, az ujjait. Kezet csókol az asszonynak. Meg fogok halni, mondja az asszony. Nem, mondja, és ingatja a fejét, teljesen biztos ebben. Látja, hogy összesározta a lepedőt.

Szikrázik az idő. Viharkabátját levetette, ügyetlenül a karján tartja, lebillen, elcsúszik, mindegyre utána kell kapnia, meg- és elfogni, mint egy menekülő állatot, például nyúl. Nagy a zűrzavar. A menekülésben sokan a fejüket vesztik, átvitt értelemben; minden spontán, esetleges, nincsen olyan személy vagy szervezet, amely úrrá lenne a szeszélyes mozgáson. Sokan jönnek vele szemben, de vele együtt is sokan mennek.

A betonok tövébe rongyos, vad, égő szemű népség telepedett, nagy hangon, erőszakosan kínálják árujukat. Meglepetten látja, hogy még ebben a helyzetben is akad vevő. Kalapos, apró, elegáns asszony alkuszik, a fakanalat szinte beledöfi a retiküljébe, 77aztán fut tovább, tipegve, mint a csirke. Egy nagyon csúnya és viselős cigányasszony, domborodó hasán színes selymek, megfogja a könyökét, ellöki. Fatányért és gyékényt árultak.

Rongyos anyóka oldalaz el előtte, a feje röcög, zörgő ételhordót cipel, kezében óvatosan kis, sárga cédulácskát tart, motyog: Ez mai, ez mai, ezért még kell adni, ez mai. Az anyóka után ered, közel hajol, a kis papírra ez van írva: Csepel Vendéglátó V. 27 121 13 Csütörtök Ez mai, ez mai. Mai, Istenem! Valaki megragadja a karját, rántaná el, azt hiszi, megint valamelyik rámenős, szerencsétlen árus nem bírt uralkodni magán, amikor látja, hogy a bátyja szemüveges, szép, vékony arca hajol hozzá, karon fogja őt, húzza kifelé az áradásból. Egy dáma korbácsfélét tart a kezében, népi munka, hajlítgatja, huzingatja, mintha valamilyen konkrét fölhasználás szempontja szerint kipróbálná, közben indulatosan csóválja a fejét, dühös, alsó ajka előreugrik és lekonyul: harcsa.

A bátyja vonszolja, lekanyarodnak egy népes mellékutcába, a tömeg hol mámoros, hol csüggedt, utcasarkonként változik, átszelnek egy zsibongó teret, batyukon ülnek a civil jajveszékelők, egy anya szoptat, a melle fehér, libabőrös, jobbra kanyarodnak, futnak néhány saroknyit, balra, jobbra, és így tovább; csöndes helyen járnak. A városnak vége szakad, a tér a vízhez lejt, kezdetén zöld négyszög. Emberek hevernek ott; mint egy majális. Ezek mért nem iszkolnak?, kérdezi; kedveskedni akar evvel, legyen a báty: báty, igazítsa el a világban. Nem iszkolnak, mondja a bátyja mérgesen a frivolságért, és kész.

A zöld rész közepén célszerűtlenül egy korlát van, mintegy három méter hosszú, nem véd, nem választ el, semmi értelme. Ráülnek. A nap a víz felől süt, bátyja árnyékában ül, de hogy a nap ne süssön a szemébe, és ezt akarja, ferdén kell tartania a fejét és előrehajolnia. Rövid, kisöreg, az árnyékod. Rossz helyen van a nap, mondja a bátyja nyugodtan.

Rongyos férfi lép hozzájuk, félénken körbeles, nem kell olajos hal?, kérdi és mutat egy szardíniásdobozt. Nem, köszönjük szépen. A férfi elmegy. Távolabb egy fa alatt két ember hever, hason fekszenek, egyforma fekete kalapjuk előrebillenve; két rendőr megy, egyikük noteszt vesz elő. Igazoltatás. Ezek hülyék, mondja a bátyja. A két rendőr távol van, a folyón zúgnak föl-le a monitorok, egyenletesen, észre sem lehet venni. Szól a rendőr a fekvőnek, az meg sem mozdul. A rendőr kiabál. Látják, ahogy tátog, a szürke csatahajók egyenletesen zúgnak, néha hallatszik egy-egy mélyebb hördülés. A hülyék.

A rendőrök ott hagyják a két halottat, egyszerre lépnek, me78nésükben nyoma sincs a szégyenkezésnek. Nem ódalognak, mondja. A bátyja elmosolyodik, azért jó lenne az arcukat közelről látni. Elindulnak, a korlát kemény volt, az aszfalton a könnyű port karikába zargatja a szél. Mennek a part mentén, a bátyja hosszan nézi a vizet, a rakpartot, s aztán avval a fintorral és fejcsóválással, mely róla ragadt rá (róla rám), azt mondta: Olyan sokan jönnek hozzám, mindenféle emberek, nem tudnak mit csinálni. Nincs az életnek medre.

Kiugrik a dzsipből, térdét beveri, fölszisszen, eszébe jut valami, visszatápászkodik, fél szemmel közben látja az embereket: kiegyenesített kaszákkal, villával, böllérkéssel, szekercével, ásóval, sarabolóval, nagykalapáccsal – ott állnak. Arcukon mintha elszántság volna. A visszapillantó tükröcskéken mintha az ő arca is elszánt volna: a jobb szem kicsit szűkebb, merevebb, az arcbőrön látszanak a pórusok, a bőr feszes, minden közel az arccsonthoz. Megpaskolja az arcát, masszírozza, mint egy öregedő színész. Az arca hideg, lehet tehát, hogy végig hidegről van szó és nem elszántságról. Egy méhet kell még elintéznie, a méh két lábán virágpor van, arany, mintha ettől mozogna lomhán vagy megelégedetten, egy papír zsebkendővel, kicsit félve, odaszorítja a méhet az ablakhoz, de túl hamar kapja el a kezét, a méh zümmögve kering, koppan-koppan. Kicsit vár, hogy megnyugodjék az állat, megnyugszik, azután hevesen odaszorítja. A potroh ropog. – Koppanj.

Köszön az embereknek, sorban lekezel velük, erős tenyerek. Az épület friss mészszagot áraszt, felkapaszkodik a vaslépcsőn a lapos tetőre, szétveti a lábait, a nyakában lógó messzelátót a szeméhez emeli, végigpásztáz a tájon, mely terep. Észre sem veszi, hogy mellé áll a cigánylegény, a fogát csikorgatja, így veszi észre; nincs cipője, lába rongyokba van burkolva, kaszáját marokra fogja, úgy lóbálja ártatlan figyelmetlenséggel, mint egy civiltárgyat. Ránéz oldalról. Mi a baj, fiam? A cigánylegény arca veszett: vicsorog, fogai villannak, izmok feszülve, csomósodva. Maga még nem tudja? Mit? Nem lesz itt ma semmi, tegnap volt, tegnap már megvolt. Hogyhogy tegnap?! Kifut az arcából a vér, hogyhogy tegnap? A híradósok… azt mondják, hogy a nyári időszámítás vagy mi… A cigánylegény nem tud megmaradni a tetőn; szétveti a lábát, kemény széllökések érik, nehéz a gyomra. Olyan, mint egy szobor itt fent, az emberek lentről így is néznek reá, áhítattal és vállvonogatva. A cigánylegény nagyokat köp.

Mozgolódás támad, egy híradós jön, biciklin kerekezik, nagy hasa miatt kicsit hátradől, fél kézzel fogja a kormányt, ügyesen lavírozik a girbegurba keréknyomokban, kedvesen, miként egy turista, a rángó kormányt erősen markolja, másik kezében füzetet tart, lapjai lebegnek, látszódik az indigós hátlap: a jegyzőkönyv. Az emberek önkéntelenül két sorba rendeződnek, sorfalat állnak. Ne bántsátok!, kiált le. A híradós meg se rezzen, végigmegy a sorfal közt, nyugodtan leszáll a bicikliről, a falnak támasztja, a kormány lever egy darab vakolatot, nincs más hang, csak ez. A távcsőt a szeméhez emeli, semmi. Aztán a látómezőben – egyszerre védelem és védtelenség – a híradós arca van. Az eddigi rezzenéstelenség helyett, az ajkak rándulásából most rettegést olvas ki. Ne nyúljatok hozzá!, üvölt le.

Lekapja szeméről a messzelátót, túl erősen szorította a szemére, karikák ugrálnak, arany és fekete, arany és fekete, megszédül, előrelép, megfogódzkodik egy láthatatlan korlátba, hangtalanul leesik. Arra eszmél, hogy föléje hajolnak, ügyetlenkednek vele, egy összehajtogatott zsákot tesznek a tarkója alá, a haját kiemelik a homlokából, a lábait babrálják, fontoskodva a bokáját főleg, tapintatosan suttognak, miközben ő ércesen káromolja a Szűzanyát.

Édesgető Ó, hát jó arc comb és csók szép Eddig játék volt szívecském de most már szakszervezet Mi csoda rafinér bestia kiskölyök leégett porig üszök hamu siratjuk a korom a korom mázolja szépségem erre is arra is a nyelvével kérem ne

És a halottak jó csizmák meleg bagáriák haslövés a törzstisztek deli dragonyosok klasszis pirulj pirulj szüzecske sárgán folynak a szemek az árokparton belek Krisztus arca borostás

Fényes lovak tompora férfiak vas és acél országa naplemente és páncélvonat bőrdzseki és lego Mintha makett volna kicsinyített sipkás tetők hitek téli árnya magasabbra a tetőt ácsok „Mert ez most már Magyarország lesz”

De csitt tutujkám csitt csiba a galád úr az irtózattal ha látunk hadd lássunk nem vagyunk egyedül csak magunk csak magunk ha vagyunk hát legyünk miénk az ölünk kapart kéj nem segít hugicám kisöcsém nagyapám anyácskám egyenes promenád kerítés platánfák moh nyák csönd orosz agárok és a lélek csendje ne reménykedjetek vagy ahogy tetszik a lélek csendje

Kérlek szépen klakkbafrakkba vágtam magam, köztünk legyen szólva, vágytam a nők után is és a finom ételek után is. De legfőképp a finom teríték után. Egy sárga abrosz és rajta keményen a szalvéta. Ezt akartam. Annyi gödörben voltam már. De elfelejtettem visszaállítani az órámat, így túl korán voltam ott. Azt mondja Kerecsényi, Erdéllyel mindig baj van. M. mindazonáltal kedvesen fogadott, leültünk a kétszemélyes pamlagra. Ültünk egy darabot, azután ő felugrott, s nagy fehér takaróval tért vissza. Fehér piké. Letakartuk vele magunkat, mint a bútorokat nyaralás előtt, állig burkolóztunk. A takaró alatt nyúlkálni kezdtünk. Cicerélés, ez történt, köztünk legyen szólva. (Rajta, ami a kabátot illeti, nem volt kabát, ami a ruhát illeti, hosszú ujjú marokénruha, ami a cipőt illeti, ezüstcipő, ami a harisnyát illeti, selyemharisnya, ami 80a retikült illeti, ezüsthálóretikül volt. Ami engem illet, frakk, egysoros, fehér pikémellény, claque, fölöslegesen, zárt, állógallér, fehér piké csokornyakkendő, fehér glaszékesztyű, lakkcipő. Ennyi, kérlek szépen. No és minden zavaró körülmény dacára, egyszerre, mintegy kéz a kézben értünk a magaslatra.)

Lémöntek a Tiszapartra, a posza homokba. Azért ide, mert legutóbb is mögjárta, mikor a gyümölcsfák alatt, az elgereblyélt homokon kapott el ëgy mönyecskét. A homokban mögmaradt az asszony segge gádorja, ahogy bűttyögött a fara, az ő térde helye, de még a t… e golyói is kirajzolódtak. Fekszik a vízparton. A bombatölcsér kényelmesen lejt, puha, kedvező, olyan, mint egy nyugágy. Az élet is megy, egyszerűen nyár van. Az ápolónő hever mellette. Ki hinné, hogy leesne még egy bomba is, mondja az asszony, szeme lehunyva, két bomba közt nincs bomba, kis idő után fölnevet, most mondja, hogy nem vagyok egy okos nő. Eszes, mondja, és fektéből az asszony farára csap. Jól csattan, otthagyja a kezét, az egyrészes fürdőruha nyirkos, síkos, selymes tapintású, a másik kezét a törzséhez szorítja, az állára támaszkodik, ezért kissé vicsorog.

Az asszony felkönyököl, evvel mintegy leszórja a kezét. Nézze csak, suttog az asszony rémülten. A tölcsér látókaréjában egy fiúcska van, hihetetlenül vékony, de arányos testalkat, olyan, mintha felnőtt volna, csak kicsiben, megy, ’a vásott gyermek a’ lába közt lévő vesszőszálat lovnak képzvén, hennyog, nyerít, tombol, s’ azonban semmi sints benne, hanem tsak magát fárasztja; egyéb haszna nints benne, hanem tsak hogy magát gyönyörködteti, a’ semmit valónak ábrázván egyik kezével hadonászik, másikkal a szemérmét fogdossa, énekelve beszél. Mikor eltűnik a szemük elől, följebb húzódnak, észre sem veszi, hogy lecsúsztak a plédről. És: védtelen célpontok. A fiúcska ugyanúgy megy tovább danászva és hadonászva, megtorpan, két kézzel a szemérméhez kap, onániás mozdulatokat végez. Alig pár méterre van tőlük. A kisfiú tekintete többször is végigfut rajtuk, de nem észlel semmit, látszik, teljesen önmagára van állítódva. A fiú ütődött. Messziről kiáltanak, a fiúban megszűnik valami, mintha visszalépne valahonnét, elindul a hang irányába. Jesszusom, suttogja az ápolónő. Legalább most ne legyen szakember, mondja.

Visszacsúszik a plédre, a hátán fekszik, szép, lapos hasa volt, mondja. Szegénykém, így leélni az életet, másodosztályúan. Mit sápítozik! A hasáról söpri le a homokot, homok van a kevéske szőr közt, homok van a köldökében.

Fáj a derekam, mit csináljak? A legényemhez adresszálom a szavakat. Fiam, te mégiscsak ismered a test csínját-bínját! 81Amaz kurjant. Forró kádfürdő, és aztán hosszasan dögönyözze a nő! De ha undorodik tőle, fiam, ha undorodik a masszírtól! Legényem röhög és fintorog; sajnál a marhája.

Menekülj!, kiált valaki a kapualjból. Futásnak ered, meggyőződés nélkül. A bágyadt fényben maga előtt van az árnyéka. Árnyékhajtincsei mozognak körben a fején, akár egy töviskoszorú.

A hajtincsek mozgása ünnepélyes, mint a színes, lassított filmeken. Lassít, egy öregasszony matat a cekkerében. Meneküljön!, sziszegi felé az öregasszony, tovább matat a cekkerében, meneküljön. A hajtincsek tekeregnek a feje körül. Kígyók. Nem. Giliszták, fehér, undorítóan vékony giliszták. Vagy férgek, férgek sarjadnak a halántékából, félve odanyúl, hátrasandít, tekintete összetalálkozik az öregasszonyéval. Kezét óvatosan elveszi a halántékától, nehogy valami baja essék.

Nem mozdul, lesz, ami lesz.

Várom, hogy lemenjen a nap. Várja, hogy lemenjen a nap; a szemközti hegy gerincén van, félig már takarva, szabad szemmel is látható a hanyatlás. Furgon csikorog a sarkon, odakapja a fejét. A sofőr egészen oldalt dűlt, nevet, micisapkában van.

Mikor visszanéz a hegyre, a nap már lebukott, bosszankodik, nézi azt a helyet, pirosas ott minden, és van valami bíbor lüktetés is, ami a hiányból fakad, s lassan átterjed belé. Virágzik egy fa. Tavasz-szag. A furgon azóta sem ért ki a látóteréből, a viharos kanyarodás után most lépésben megy, szürke hullámos a teteje meg az oldala, nincs rajta rendszámtábla, csak egy nagybetű, ami az országot jelöli.

Sikítás közeledik, a sarkon úgy, ahogy az elébb a furgon, egy asszony kanyarodik futva, a kanyarban megszeglik a lába, futásában megroggyan, majdnem elesik, bukdácsolva fut tovább, rémülten sikong, hátra-hátrapillant, nyilván üldözik. A nő beéri a furgont, a sofőr vonalát, az kitekint rá, az asszony megáll, hogy mondjon valamit, tátog, a furgon megy tovább, a sofőr mereven előrenéz, az asszony döbbenten áll, két lépéssel beéri megint a sofőrt, a furgon mellett oldalazik, lihegve ordít, a sofőr mereven előrenéz. Az asszony dühében ököllel veri a furgon hullámos oldalát, a furgon lassan elhalad előtte, ettől az asszony újólag megijed, átfut a furgon mögött a túloldalra, sikít, átalveti magát egy hihetetlenül magas fakapun.

Örül, hogy így megoldódott a dolog, mert már tudta, hogy 82nem fog tenni semmit. Egy katona fut föl, kanyarodik, ahogy elébb az asszony, és még előbb a furgon, pufajkája, flanelinge kigombolva, látszik a csupasz mellkasa, vékony, diákos mellkas, a feje vörös. Nézik egymást. Nyál gyűlik a szájában, mozdulatlan, úgy köp, a köpés toccsan a párkányon, nyál csordul az állára. A katona ezt nem láthatja, a katona fölkiált: Hol van? Megvonja a vállát, és mosolyog. A katona a furgon után fut, együtt tűnnek el a furgon által fölvert porban, a hatalmas porfelhőre hatalmas árnyék rajzolódik. Az árnyék elcsapódik. Így, jó.

Homály van. A szomszéd kertben egy ezredeshóhér és a felesége, zárt arcú proletárasszony, kikapcsolódnak, sétálnak egy fehér kisgyerekkel, fogják a kezét, az ezredeshóhér föllép a fűvel borított dombocskára, az asszony mutatja a fiúcskának, figyeljen, unoka lehet, nem figyel, az ezredeshóhér ugrabugrál, nyuszifület mutat, felesége hangosan nevet, az ezredeshóhér valami történetet játszik el, az unoka nem érti, látszik. Farkas és nyúl, ennyit vesz ki ő is csak.

Mennem kell, mondja a bátyja, feláll, belenéz a nagy, barokkos keretű tükörbe, botrányosan nézek ki. Ó, dehogy, színészkedik, szép elgyötört vagy. Menj a fenébe. A szobaasszony üvöltözik az egyik legénnyel, zavartan hallgatnak. A szeretője?, kérdi a bátyja, aki szereti az intimitásokat. Megvonja a vállát. Miért, a te szeretőd? Ugyanúgy von vállat, ezen nevetnek. Bátyja magára tekerinti a hosszú, fehér sálat; a földet söpri. (hangszalag:) „Egyszer Kosztolányival berúgtunk, rettentő sok angol keserűt ittunk, imbolyogtunk a hajnali körúton, mint két használhatatlan gyertyafény, hosszú fehér sálunk az aszfaltot söpörte, s röhögve csapkodtuk egymás hátát: Hát azért ez túlzás, nem, öregem? Ez túlzás! Ezt mondtuk egymásnak egész idő alatt. Velünk volt Drahosch Ildikó. Veszett egy nő. Azt mondta: Én a Dezsőkre fenem a fogam. Hi-hi: szegény Tandori!” – – – Szép a sálja, Dezső. Milyen zöld ez? Dühzöld. Mindig is bámulta bátyjának azt a képességét, hogy soha nem tapos rá a sáljára anélkül, hogy erre külön figyelne. Szótlanul lépdelnek az éjszakai utcán. Meredek utca, érzi, ahogy a bokái körül megfeszülnek az izmok, illetőleg a szalagok. Dzsip kanyarodik sikongva, a bátyja leinti. Fiatal, gyerekarcú sofőr hajol ki. Parancs! Az arca hetyke, pirospozsgás, mert lehúzott ablakkal jött, haja is viharos. Szegényke, mondja a szívében, azt hiszed, ez a kaland, most vagy hatalmas, azt hiszed, meg szabad, szabad, és szügyig állsz végre az életben, mely persze a tied… Várjon meg a saroknál, és gombolkozzék be, mondja a bátyja hidegen, talán ő is ilyenfélére gondolt. A fiatal sofőr pofát vág, pimasz, szép arc, kipörgő kerekekkel vágtat lefelé. Sétálnak utána, átkarolja bátyja derekát, a hosszú, sápadt ballon meg a sál még véko83nyabbnak mutatja a bátyját. Hiába, mondja, olyan erőszakosan lesz vége az estének. Ez az esték tulajdonsága, mondja a bátyja. Nem volna szabad beszélni, csak üldögélni együtt. Nincs rosszkedvem, és nem is vagyok gyönge, sőt nyugodtnak tudom látni az egészet, ha van is, ami elmúlt belőlem, de a szavak annyira gyorsak, az így keletkező viszony oly szeles, kapkodó, hogy így nem volna szabad belekezdeni, ha csupán ennyi, idegen idők közé ékelt idő van. Ne fecsegj annyit, mondja a bátyja. Keze gyöngéden a bátyja derekán, a sofőr hetykén a motorháznak dől, hová, főnököm. A bátyja kegyetlenül lebassza.

A gödrök kitágultak, az árkok egybefolytak, eltűnt a beton, a fák töve körül a vasrács, a hirdetőoszlop, eltűntek a fák, az árkok nem különböztethetők meg, a gödrök nem különböztethetők meg, az árkok nem különböztethetők meg a gödröktől, minden nagy bányaomladék. Bányaomladék. Közel megy a hatalmas bányaomladékhoz, belerúg egy apró földrögbe, az kopogva gurul lefelé, magával sodorva némi morzsalékot. Az omladék hatalmas mérete és ez a kiszolgáltatottsághoz hasonló mozgékonyság, a morzsalék görgése, ellentmondásosnak látszik. Akkora cölöpök vannak leverve, mint egy fenyőfa.

Körös-körül a tündöklő csend. A legmélyebb csend maga az Isten. Esik az eső, Isten áldása, lent színes műanyag csövek vannak, egy tócsa kitör, apróka árvíz, sodor mit bír, a műanyag csövek piszkolódnak. A széltől a fákról fehér szirmok esnek, úsznak a pocsolyában, mozgásuk jól mutatja a víz áramlását, némelyik szirom kiröppen a rögtönzött patakból, beleragad a sárga sárba. Érzi a fején az esőcseppeket, nehéz, kemény esőcseppek, szinte belereszket a feje, a vízcseppek ide-oda gurulnak a fejbőrén, végül kigurulnak a homlokára. Minden nyirkos. Pallasz Athéné mosogat.

Kordék robognak, madzaggal átkötött kofferek billegnek, a gulyáságyúk előtt sorok állnak. Egy ház az utcára feküdt, belerúg téglákba, átlépdel vasbeton gerendát, a por már leült. Fölveri egy kicsit. Átmenne a másik oldalra, fölnéz, kiderül, hogy nincs másik oldal.

Édes Fiam!

Reggel itt most mindig nagy köd van, és bennem is egyre nagyobb. Amikor kinyitom a szemem, már rögtön félek. Ez csak akkor jobb, ha a csipától összeragad kicsit. Valami kötőhártya-gyulladástól. Ha a köd miatt van, akkor igaza van a szomszédas84szonynak, aki az öregkor szépségéről beszél – a tolókocsijából. A háborútok elvitte az alját. Sokszor lelóg a kezem az ágyról, és fázik. A köd a padló felett gomolyog, általában arra ébredek, hogy fázik a kezem.

Amikor felébredek, megszűnik a fázás, és rettenetes zsibbadás van csak. Föl se bírom emelni, de nem szégyellem. Inkább odagörgök a kezemhez, látom, ahogy a köd bemegy, bemegy, fiam, a papucsomba. Ezt olykor nagyon undorítónak találom, megértheted. Kaptam már magamat azon, hogy így féloldalt a megbénult kezemmel, nézve a foszló papucsot azt motyogom: „micsoda bujaság az én házamban”. A köd eléri aztán az ágy szintjét, akkor kezdek aztán igazán forgolódni, béhunyom a szemem, de nem alszom, és nagyon hánykolódom. Amitől elmúlik a zsibbadás. Látod, szépen összefüggnek.

Sokat szoktam az ágy melletti sámlin ülni, előrehajolva nézem a padlót az ágy alatt. Csak úgy hullik a törek oda le a sok mocorgásomtól. Olyan vénasszonyosan tudok ennek a jelnek örülni. Ti mindig a halál mellett vagytok, az nem számít, az olyan, mint egy tenisz-match, aminek van vesztese. De engem meglátogat a halál, igaz, elég gyakran, így azt is mondhatnám, meglátogat az élet.

Néha elfelejtem, hogy élek. Ülök a felpócolt párnák közt, és Istennel beszélek. A Tátray Vilire hasonlít, hegedű nélkül. De ha a sámlin ülök, és az ágy alatt a porcicák alig tudnak a töreken átgördülni, ilyenkor mindig eszembe jut – és olykor érzem is, hogy élek. Hát rendben. Még tudatni akarom veled, hogy a kertben eleredt az orrom vére. A homokbuckához vonszoltam a kerti széket, ott történt. Egészen elfeketült a vértől a homok, lógattam a fejem, a vér csöpögött, nem mertem hátrahajolni, ahogy azt előírják, mert attól féltem, hogy megfulladok, mint Attila királyunk. Az a mozdulat, ahogy az orromhoz nyúltam aztán, hogy lekapirgáljam az odaszáradt vérlemezkéket, annyira idegen volt számomra – rettegtem! rettegtem. Erre mondom, hogy ez nem olyan, mint a ti tenisz-matchetek. Fehér pólóing, fehér sort, fehér cipő: ez a háború.

Búcsúzóul a leghatározottabban fölszólítalak, hogy választékosabban fejezd ki magad: ne írd: „a klozet”, és hogy a mustárgáz miatt valakinek „odalett a töke”. Én már nem akarok és nem is dátum tudok hazudni. (Ez nem volt igaz.)

Megmacskásodott lábakkal ugrálnak le a vagonokról. Késő este van, fényszórók túrnak utat a sötétbe; mintha kerítés lenne ez körbe. Az érzéketlen lábak megroggyannak, elesik, gyakor85lottan továbbgördül, nem üti meg magát, de belegurul a fénykerítésbe.

A tizedes odaugrik, ráordít. A lendülettől fordul még egyet. A tizedes kibiztosít, ő a hátára fordul, hunyorog a fény miatt, nevet, ó, hát ne szarjék be, fiam. A tizedes könyökével oldalra hajtja a géppisztolyt, lehajol, megragadja elöl a viharkabátot, felrántja. Tudja, kivel szórakozzon!, kiált a tizedes. Beáll egy négyes sorba. Földút után betonút, remeg a talpa a keménységtől, a tábor bejárata díszes kapu, suttyomban odanyúl a kapu tartórúdjához.

Körben magas, egyforma épületek vannak, bent lámpa ég, ez világít ki, nem is rosszul. A kör alakú virágágyásban jórészt piros virágok vannak, jórészt muskátli, kis utacskák indulnak innét, gondozottak, szimmetrikusak. A sárga sóder róluk került a betonútra, ez csikorog a talpuk alatt. Hallja a kapuk csattanását a csukódáskor. No persze, mondogatja magában, hogy ne legyen egyedül.

Beterelik őket egy nagy terembe, padok vannak, mindenki ösztönösen hátrafelé húzódik. Vezetőknek látszó férfiak jelennek meg, egy ezredes ránéz, továbbmegy. Kiderül, hogy amit elölnek hittek, az a hátul; bizony, a padokra kétféleképpen lehet ülni, gondolja kajánul, jóllehet ő is az áldozatok közt van. A szélén ül, mellette a tizedes van. Oldalról rápillant, fáradt gyerek. Te milyen rangban vagy? A tizedes fölnevet, elég feltűnő, néhányan hátrafordulnak (előre), cafrangban, nevet a tizedes. Az ezredes beszél röviden. Álomba zuhan. A tizedes gyöngéden költögeti, gyerünk má, gyerünk má, borbélyhoz viszi őket. Hideg a villanyolló, fél, hogy a tarkóján bekapja a bőrt, aztán attól, hogy leviszi a fülét, a haj szúr. Lőszerládákon ülnek. A nyakához nyúlkál, undorító, mondja félhangosan, nevet magában a saját finnyásságán.

Csontos barátja ül vele szemben, fülei a nyiratkozás után még széjjelállóbbaknak látszanak, szőke borosta van az állán. Csontos barátja figyelmesen nézi, visszanéz hosszan. Jól vagy?, kérdezi végül a barátja. Bólint, jól, így mondom magamnak: jól. Olyan kicsi kis akadályok vannak, mondja a barátja, valahogy elhúzódik a tér az emberről, nincsen környezet, amely által érzékelhetnénk magunkat. Én úgy érzem, hogy nem lehet korlátot állítani, mert másutt állítják, és ismét másutt a mozgásnak a tere. A barátja nagyot nyel, dörmög, ha nő volnék, akkor most fényes tekintettel a kegyelemről ejtenék szót. Én meg marokmarcsa, biztosíthatlak. Ezt hívják kegyelemnek, a szabadságot.

Csajka van a kezükben, a csajkában meghatározhatatlan lötty, borsóleves vagy tonic. Éjszaka van, az ég fekete, nyárfa látszik az ablakban, sötét a sötétben. Mi lesz velünk? Annyira fáradtak, hogy nem képesek elaludni. Mindenféléről beszélgetnek. Istenem, hogy lesnek, suttogja az éjszakában szomorúan csontos barátja. Vonogatja a vállát, leshetnek, naponta cserélem az alsómat, röstellje magát az, aki látja, hogy szaros. Barátja csóválja a fejét, nem volna szabad ennyire naivnak lennünk, ez a baj. Feláll, ellát a kapuig, izgatott mozgolódás van, a nyárfa ágaira hold süt, az ágak takarják az embereket, az emberek egymást. Az ajtóban megjelenik a tizedes, gyáván mérges, meg lett mondva a csönd, suttog erélyesen. Ezen csak röhögni lehet. Olyan idegen a nyakam, a csupasz nyakához nyúl.

A ponyva lukas, rés van rajta, a szélek fölfeslettek, ujjával továbbfeszíti, a ponyva recsegve szakad, szeméremrés, mindenestül. A hangra félve körbepillant, de nincs, aki megfenyítené. Homály van, csak a résen jön a hajnali tompa fény. A hideg és nyirkosság miatt örül a zsúfoltságnak. Gázálarc nyomja az oldalát, szőke szomszédjáé. A gázálarc helyén könyvek vannak, úgy látja, Olcsó Könyvtár. Cinkosan összenéznek.

Nagyokat huppannak, már a terepen járnak. Elképzeli magának, hogy valóban szeméremrés, megnedvesíti az ajkát. A lövészárkok állapota leromlott, az élek elmorzsolódtak, a cölöpök sok helyütt hiányoznak, kidobták őket az árkok szélére, ahol akadályt képeznek. (Ők is rámennek dübörögve egyre-egyre.) Az árkok alján nő a szemét: műanyag tasakok, kukoricacsutka, papír zsebkendő és így tovább.

Megállnak, a résen, a résén, át éppen két férfi beszélgetését figyelheti. Arcuk elhanyagolt. A ruházatuk is elhanyagolt. Hideg van. Ruházatukhoz képest beszélgetésük élénk; figyelnek, ő pedig figyeli őket. Kiegészítő sárvédő, mondja az egyik. Egyenlő takaró, mondja a másik; lehet, hogy ez válasz. Most a másik szól, elrendeli az ideszállítást. Egyenlő idekéret, mondja az első, és megtörli a szemét. A szemgolyó véres.

Kívülről valaki felcsapja a ponyvát, söpör a fény. Átadja a helyét egy terhes anyának. Óriási nő, mintha nagyítva volna, a hasa is nagy, a lódenkabátja is nagy. Egyébként nem szokta átadni a helyét, csak a nagyon öreg vagy nagyon terhes utasoknak; addig nézelődik természetesen, míg a helyzet meg szokott oldódni.

Jól öltözött emberek veszik körül. Ahogy megfogódzik az 87alumíniumfogódzóba, úgy érzi hirtelen, jó helye van. Rámennek megint egy cölöpre.

A raktárban ülnek a lőszeres ládákon. Mi hír Ocskay uramról? Nincs hír. Valójában egyiküket sem érdekli, mi a hír. Éjszaka van, a feje nehéz, szemében csípős fáradtság. Lábát lógálva sárga bilgerije a faládának ütközik.

Visszatérő hang. Szőke barátja igazán rövid idő múlva mondja: Hagyd abba. Folytatja, nem ellenségeskedésből, csak épp könnyebb folytatni, mint abbahagyni. Barátja belerúg a ládába, és rögtön ő is. Csönd van. Hagyd abba! Felugrik, barátja számíthatott erre, ölre kapja, lába elemelkedik a földről, ez nagyon kellemetlen, nem ér a lába a földig. De azért átkulcsolja, teljes erővel szorítja. Nem igazán jó a fogás.

Kollowitznak hasmenése van, jut az eszébe, és elröhögi magát. Nevetése az erőlködéstől olyan, mint az üvöltés, mintha üvöltés szakadna fel belőle újra meg újra. Barátja egyre inkább hátrafelé hajlítja, minden erejére a derekában van szükség. Kénytelen hátralépni, belerúg megint a lőszeres ládába, ami olyan, mint egy újabb provokáció. Barátja felháborodottan elugrik, a megszűnt erőktől megtántorodik, ráesik a ládára. Barátja arca vad, miért csinálod ezt?!, üvölti. Csodálkozva kezdené mondani, hogy Kollo… amikor barátja teljes erővel induló, de az utolsó pillanatban lefékezett ütést mér az arcába. Az ütés a járomcsontról lecsúszik a szájra, amely fölreped.

Hátraesik a polc aljához, feje a tartalék-bakancsokon, behunyja a szemét, azt képzeli, alszik. Nem fáj semmi, az ajkán szivárog a meleg vér. Barátja a lendülettől előrerogy, térdel a láda előtt. Sokáig így maradnak: a barátja térdel, ő a bakancsokon „alszik”. Aztán a barátja azt mondja, kelj föl. Zubbonya ujjába törli a vért, a csík meglátszik. Most fáj kicsit, csíp és érzi a bőr rongyoltságát is.

Barátja odanyújtja a csajkát; mikor egymásra néznek, tisztában vannak a teatralitással. Könnyen nevetnek. Barátja széthajt két bakancsot, a fridzsi, mögüle pezsgősüveget vesz elő. Szovjetszkoje Sampány, mondja. Hiába ügyeskedik szőke barátja, a pezsgő nem pukkan, csak sóhajt. Tartja a csajkáját. Egészségedre! Most tényleg egymásra néznek. Segítsen meg minket az Isten. A pezsgőnek rossz, benzines mellékíze van, csurog lefelé repedtes ajkán, majd végig a nyakán, odanyúl mérgesen. Szilveszter van, az Idő ünnepe.

Édesgető Asszonyaim férfiaim itt az idő most oha lehet gondolkodni a karcsú építmény láttán Vajon fényre való túlérzékenység esete vagy inkább korom Inkább korom uty fan fiatal barátocskám éles az elméd látom én tik meg lássátok a tornyocskát a padlásszobácskát a sarkig tárt ablakokat a kitört üvegeket ollala uraim mennyi hiány mennyi tárulkozás mennyi nőiesség a pusztulásban és hátrébb a barátságos nyírfa ahogy erezi a megbízható tetőt Uraim meg kell mondanom hogy mindeközben szívesen játszódom a mellbimbómmal Jé vazelin Ne sírjon asszonyöcsém ilyen az itő tessék megért eni egy bényomulás nem történhetik umsonst a kocsi kerekei épek szépek de már biz a huszárok husszárok husszárok drága legények édes magyarfik s mind a gazdasági épület mondaná meg Asszonyöcsém akkor odáig röviden bényomul avagy mindig bényomul vagy csupán a dolgok tetején nyomul bé oda esetleg odaterítvén szépséges asszonyfelületét néhány ujjal avagy csak alkalomadtán nyomul bé hogy nyirkos nedves vizenyős Harmatos édeseim megsúgok valamit ennyi semmi pénzért ezt még senkinek sem mondtam Midőn Érzem Hogy Rájövök a ballábamat keresztezem a jobbal és szenvedélyesen összenyomom Tessék-lássék A föld porhanyós mindannyiunk örök álma föl lett túrva porhanyós A fegyverek a láb mellett ne nézz a földre maflicsek az entré fizetve Te bizonyosságban Ó a fonott kosár vajon mi rejtezik benne Foszlós kalács Kövidinka fektetve kópéim kópéim egri leányka fektetne Ejnye A simléderek árnyéka az arcon mint valami bőrbetegség A föld hányások alól szalma lóg ki s a csizmaszárak Hölgyeim hunyják le jószagú szemeiket vagy ellenkezőleg Mennyi ékes gyalogos Far uraim egyedül amennyivel intenzívebb Két háromszor is rájövök Major Ford kötözi sebesült vállamat Tudok magamra vigyázni Kapcsolatot tartok magammal és a testemmel ITT vagyok oké bírom magamat Tessék-lássék urak barátok Pitinke darutollasaim

A tizedes mosolyogva nézi. A fűszálak közül gereblyézi a leveleket. A levelek némelyike már sárga vagy szárazra barnult. A gereblye alá teszi a kezét, hogy ne essen le semmi, a műanyag vödör mellett lát egy levelet, fölveszi, figyelmetlenül a nadrágzsebébe gyűri, készen vagyok.

A tizedes bólint, hümmög, sapkáját előrébb billenti, érdekes, maga azt mondja, készen van, nyilván megvannak az érvei, melyek tetszetősek és velősek, a kis fa mellé lép, megrázza, a levelek „Hát beköszöntött az ősz.” hullanak a murvával felszórt, gondosan gereblyézett utacskára. A tizedes szomorúan nézi a hulló leveleket, erről ennyit,89 mondja, hívatja a főnök. Elengedi a gereblyét, az rádől a fűre, a fácska tövébe, a nyilvánvaló fegyelmezetlenségre a tizedesnek nincs szava.

Bicegve megy, féloldalasan, a nehéz csizmát nem szokta meg, szinte minden lépéshez lendületet kell vennie. Nem szokta a cigány a szántást, mondja a tizedes kajánul. Fiam, elgaloppírozod magad, mondja halkan. Az utacska mellett virágágyások vannak, a virágágyások egy központi mag felé vezetnek, kör alakú újabb virágágyáshoz, jelkép van kirakva piros virágokból, muskátli. A tizedes visszahúzódik magába, a lába elé néz csak, cigarettája majdnem a körmére ég. A füstöt az időnként meglóduló szél hátradobja, kétszer is előfordul, hogy úgy vesz levegőt, hogy letüdőzi. Az ember azt gondolná, gondolja, hogy a füst eloszlik. Vegye föl a sapkáját, tartson lépést, mindketten fölráncigálják a nadrágjukat, az inget gyűrik be. A betonúton mennek, helyenként murva szóródott a betonra, csikorog a talpuk alatt. A zászló fel van húzva, megklaffog a szélben, a zászlórudat fehérre festették, a festék feltöredezett, kopott. A zászlórúd mellett a zászlóvonó kötél fut, nézi, hogy is működhetik ez.

Az egyik föl, a másik le?

Rideg folyosón mennek. Van ajtó, amelyik előtt asztal van, mögötte alkalmazott ül. Az asztalokon nincs semmi. Ezek mit csinálnak? Ekkor derül ki, hogy micsoda csönd van, a kérdés szinte dübörög. Maradjon csöndbe, a tizedes meg se fordul. A folyosók lepusztultak, a sarkoknál, egészen magasan, majdnem a plafonon, arcképek függnek. Néhány kovácsoltvas virágtartó van a falra erősítve, zöld növények lógnak le a cserepekből, a kovácsoltvas csavaros, szívesen megérintené, de nem mer megállni. A folyosó egészében kisszerű és szegényes. Körlet, mondja hangosan. Mit akar?, fordul hátra a tizedes. Int, hogy semmit. A lift díszes – tolnai lift: föl, föl, ti rabjai a földnek –, a nyomógombok finom műanyag, könnyen, halkan működnek, mindkét oldalfalon végigérő tükör van, a hátsó falon színes képek függnek: egy kastély, elöl kácsák meg egy kontyos nő, hatalmas, rejtélyes fülönfüggőkkel. Félvér, mondja a tizedes, kacsint, beakasztanák neki. Beakasztanék. Maga is?! Elfordul.

A lift hangtalanul megy. Vagy áll, ez most eldönthetetlen, egyenes vonalú, egyenletes mozgás. Nézegeti magát a tükörben, forog, hátrahajol, a tükör tükrözésének a tüköre. A gondolat a gondolat gondolata. A tizedes ösztönösen a hátsó fal felé húzódik, nem mer zavarni és a nő miatt is. Szaval a saját magából álló tömegnek, a tömeg hol ránéz, hol hátat fordít. A tizedes ré90vülten bámulja a félvért. Utána? Folytatjuk a birodalom felvirágoztatásának dicső szepesi munkáját. A hegyeket elhordatjuk, a folyókat kiszárítjuk. Az erdők helyére mezőket telepítünk, a mezők helyére hegyeket emelünk. Ahol a hegyek álltak, ott majd erdők zöldellnek, ahol pedig a folyók folytak, oda utakat építünk. A tizedes döbbenten bámulja. Egy a fontos: minden a természetes módján történjék. Ez a bergengóci nép kívánsága. Csak semmi kapkodás, semmi erőszak… Nézi magát a tükörben, milyen rettenetesen nagy az ádámcsutkája, nyel.

A lift erősen lassít, mindketten kitátják a szájukat, mintha kiszívná az ember belét, mondja. Puha szőnyegre lépnek, lenéz, poros a csizmája. A kapcája összegyűrődött, lecsúszott, és a talpa boltozata alá csomósodva kínozza. Megigazítom a kapcámat, mondja határozottan, és megáll. A tizedes megáll, nincs rajta az a játékos félelem, ami eddig, ideges, mutatja, hogy nem. Rögtön továbbmegy. A tizedes halkan visszaszól, na, te se vagy egy gállovag. Hálásan javítja ki, grál. Nagy, fehér szárnyasajtó előtt állnak meg, a roppant rézkilincs természetellenesen magasan van. A tizedes a vádlijában hátul megtörli a csizmáját, megvizsgál egy gombot, istenneki, kopog, szinte még el sem jött az ujja az ajtótól, az már nyílik is, hátrahőköl. Az ajtóban öles termetű férfi áll, ő is tizedes. Leléphet, mondja a magas férfi a tizedesnek, a tizedes szabályos félfordulatot tesz, kilép.

Parancsoljon itt várni.

A tizedes visszasandít. Mondana neki valamit, de nem tudja, mit mondjon, a kétszárnyú ajtó puhán csukódik mögötte. Az új tizedes eltűnt. Toporog. A helyiségről, ahol van, nehezen eldönthető, hogy folyosó vagy csarnok. Előszoba. A másik végén ugyanilyen szárnyas, magas fehér ajtó van, mint ezen a végén, ahol van, oldalt ülőgarnitúra, finn, alacsony székek, fekete bőrben. Műbőr? A túlsó ajtónál civil férfi áll, nem csinál úgy, mintha nem vette volna őt észre, de semmit sem csinál másként, hogy ott van, rágógumizik, a fején fekete, széles karimájú kalap van.

Furcsa ez zárt térben.

A férfi tekintete olykor reá vetődik, azután vagy rezzenéstelenül továbbsiklik, vagy nézi meredten. Elindul a férfi felé. A csarnok közepén úgy dönt mégis, hogy megáll, észreveszi magán, hogy megrettent a férfi közönyösségétől vagy inkább közönyösségén.

Ön hívatott?

A férfi nem változik. Arra gondol, hogy most mit csinálna, 91 ha a helyzet természetes volna, ha reflexei nem nyomorodva működnének. Nem gondol hepciáskodásra, tudja, amit erről tudnia kell, tudja, nem az erő helyzetében van, a gyöngeség helyzetében van, de azért még egyszer arra gondol, mit csinálna, ha épeszű ember módjára gondolkodna, ön hívatott? Az abbahagyja a rágógumi rágását, kikerekül a szeme, mint aki meg van lepve. Látja rajta, hogy játszik, ez egy pillanatra könnyebbséget okoz, mintha erőfölényben lenne. A szellem emberének önhittsége, hogy átlát a hatalom mesterkedésein, illetve azokon a lépéseken, melyeket gőgjében így nevez. A férfi hidegen int az ülőgarnitúra felé, újra rágózik. Előbb szerzett könnyűségében úgy érzi, nem szükséges lezserül elterpeszkednie a fotelban, zárt térdekkel, illemtudóan ül az alacsony szék szélén. Hirtelen hátrafordul, a sarokban, szinte a falban, a sarok homályában meglátja a magas tizedest, rávigyorog. De az nem úgy reagál, ahogy várja. A magas tizedes erősen visszanéz, tesz is egy lépést felé, mint egy külvárosi alak, de aztán olyan természetességgel fordul vissza, hogy azt is hihetné: véletlen, de nem tudja, mit higgyen.

A legbiztosabb mód az embereket felháborítani és gonosz gondolatokat ültetni a fejükbe: ha soká váratjuk őket. A várakozás immorálissá tesz. Meg-megbillenve ül a nyirkossá vált műbőr fotelon, nyilvánvaló, hogy váratják, erre ismét fölényesen gondol. Kivágódik a szárnyasajtó, mostoha vihar ebben a mozdulatlanságban, az ajtó mintegy elsöpri a civil ruhást, az megbotolva lép oldalra. Csapzottan kihajol az ajtó mögül az ezredes, vastag, fekete keretes szemüvege van, kutató tekintete sietősen végigfut a csarnokon, megállapodik rajta, jöjjön, jöjjön, jöjjön, int felé. Az ezredes nem lép ki a szobából, olyan, mintha paraván mögül szólna, még erősebben kihajlik, ráordít a civil férfira.

Maga barom, parazita, miért várakoztatja meg!

A férfin nincs ijedtség, csak a rágógumizást hagyja ez időre abba, nézi az ezredest. Az ezredes átmenet nélkül hagyja abba az üvöltözést, krákog kicsit. Elnézését kérem a várakoztatásért, tessékeli beljebb, tudja, a beosztott az olyan, mint a család, nem maga választja meg az ember, az ezredes ezt már a szobájából mondja vissza. Az ajtó előtt áll, oldalt áll a civil férfi, ballonkabátjának középső gombja hiányzik. Meredten nézi a gomb helyét, a cérnadarabok kikúsznak a szövetből, látszik, hogy már szaggatták őket. Fölnéz a férfi arcára, látja, hogy a férfi zavarban van, gyerekesen örül ennek. Öregem, szívjál ginzeng-gyökeret, súgja oda, mielőtt belép a szobába.

Az ezredes az asztalánál ül, foglaljon helyet, mondja, a halántékát dörzsöli. Lép egyet előre. Az ezredes azt mondja, az ajtó! Csodálkozva néz föl, nem értem. Az ezredes elneveti magát, 92ó persze, persze, legyen szíves, csukja be az ajtót. Behajtja az ajtót, belülről párnás.

Rettenetes főfájásom van, de hát mit tudhat ön erről, a fiataloknak nem fáj a fejük.

Nekem szokott.

Az ezredes türelmetlenül int, mint akit zavar, hogy két dolog került szóba anélkül, hogy az egyiket végigbeszélték volna már, megigazítja orrán a vastag szemüveget, olyan, mint egy középiskolai tanár, elnézését kérem, hogy megvárakoztattam, végigsimít a fején, haja erős, fekete, akár a kefe, elmosolyodik. Ez megzavarja, bár elébb szerzett könnyűsége még nem roppant össze. A mosoly cinkosságot jelez, a cinkosságot nem akarja elfogadni, a zavart a főfájást bemutató mozdulat adja, a szánalom a fájdalom miatt, a fájdalmat látni véli a bőrön, sárga, nagy pórusú bőr, a barna szem tört csillogásán, a sok ismerős jelen. Zavarát, a kis hibát észreveszi az ezredes, arcán csökken a szívélyesség, megtámaszkodik az íróasztalon, hátralöki a széket, a szék csikorogva oldalra fordul alatta. Várja, hogy ültéből fölemelkedjék az ezredes. Meglepődve látja, hogy a szobában nincs ablak. A szoba mintha hatszögletű volna, nem meri megszámolni. Az ezredes enyhén megemelkedik, felhuppan, de azután nem emelkedik tovább állásba, ahogy azt várhatni, hanem szinte lecsuklik, valójában fölállás után is abban a magasságban maradt, ahogy üléskor, elindul, felsőteste imbolyog, válla ráng előre. Meglepetten nézi, az ezredes előtűnik az asztal mögül, neki háttal, de érezheti a döbbenetét.

Az ezredesnek szinte nincs alsó lábszára, valami girbe-gurba kacska végződés van. Az ezredes háttal van, vergődik a szekrény felé, Perlen, Diamanten de érezheti a döbbenetét, mert azt mondja, Heine-Medin, nem fordul meg, hangja száraz, informatív, az egyik lábát jobban húzza, a másikra mintegy támaszkodik. Egy lépés az ekörüli forgásból áll, majd továbbhelyezi a forgástengelyt, ez a másikfajta lépés, nyomorúságosabb az előzőnél. Nyugodtan kérdezzen, az ezredes megfordul, a felsőteste erős. Az arcán nem látszik semmi, gondolja, könnyűsége ekkor roppan össze. Az ezredes a szekrényszerűséghez lép, egy irodai kredenchez, eltol egy ajtócskát, kikap a fahból egy banánt, odahozza, no, egyék, hátha ez megnyugtatja, visszaül az asztal mögé. Áll, bontja a banánt. Van egy ikertestvérem, ő azóta vastüdőben van, no, foglaljon helyet. Körbenéz, nem lát széket vagy ilyesmit. Az ezredes figyeli, nem szól, csönget. Megjelenik a széles karimájú kalapos férfi, kezében egy szék, látszatra nem túl kényelmes, de nem is hokedli. Lássa, így van ez, mondja az ezre93des. Leül, a kalapos férfi kimegy. Azt mondta, nyugodtan kérdezhetek. Hogyne!

Meg akar ijeszteni?

Az ezredes fölnevet, a lábamra értettem a kérdést, fekete, tüskés haja keményen reng a nevetéstől, elkomorul, akkor most én kérdeznék. Bólint, és arra gondol, nem fog felelni. Verjék ki belőle, példának okáért. Az ezredes arca tanáros lesz megint, kicsit fontoskodó, ön mit tart az irodalom hatékonysága felől? Összerezzen, ez meglátszik rajta. Ó, látom, meglepi a kérdés, és azt is látom, hogy főként a helyzet lepi meg, a kérdés ebben a helyzetben. De mi a helyzet? A kérdés nyilván ez. Elmosolyodik, ez, és az, hogy mit tartok az irodalom hatékonysága felől. Jól van, örülök, hogy kezd feloldódni. Az ezredes hátrébb pöcköli a székét, kényelmesebbre helyezi magát. Most veti át egyik lábát a másikon, gondolja, megfeledkezvén az ezredes nyomorúságáról. A mozdulat valóban hiányzik, a hiány van. Visszatérve a helyzetre, mondja az ezredes, és egy fintorral jelzi, hogy ő is nevet kicsikét magán, hogy megint nem tud elszakadni egy megkezdett vonaltól, ez számomra is kényszerhelyzet, gyorsan elréved, majd vissza, mennyi durva barommal vagyok körülvéve. Az ezredes, így érezte, úgy beszélt, mintha minden szót idézőjelbe „ó, ó, mondják a vitrinkatonák” tett volna, nagyon modern, mondja a szívében. Szűnőben a szellem finomsága, egyre gyakrabban csapkodják az ajtókat, tréfából ököllel vernek a silány szekrényre, és összeröhhenve figyelik a váratlanságból fakadó ijedelmet, színes prospektusokat nyomnak az orrom alá, a szomszéd szobákból szándékosan hatalmasakat tüsszögnek, és kukucskálva nézik az arcomat összerántó bosszúságot.

Hogyan? Hát nem ön a főnök?

Hagyjuk ezt, az ezredes keze koppan az asztalon. Most látja, milyen nagy keze van az ezredesnek, az ujjakon s a kézháton fekete szőr van. Hirtelen megint nem érzi a távolságot, a mozdulatok körét, az arányokat, megint elfogadott egy helyzetet, anélkül hogy mérlegre tette volna, és annak a törvényei szerint kezd lépni, kényszeríti magát, hogy arra gondoljon, most mit csinálna, ha a helyzet természetes volna, föl kell építenie magában a környezetre vonatkozó arányosságot, azaz a szabadságát. Hát…

Mit akar tőlem?

Érzi, hogy a kérdés nem lett jó, éppen aránytalan lett, abbéli igyekezetében, hogy valamit kiegyensúlyozzon, példaszerű kelet-európai tévedés, illetve nem is biztos, hogy tévedés, ha az volna, az azt jelentené, hogy lehetne másképp is, ami nem biztos. A szék kényelmetlen. Az ezredes nem válaszol, csend van, esik az eső, 94mondja az ezredes. Örömmel kap a tárgyszerű kijelentésbe, honnan tudja? Kétkedése oly emberi, mondja az ezredes. Ez a megjegyzés zavarja, lehűti, ilyen hülye ez?, de az ezredes sietősen folytatja. Észrevette, hogy nincs ablak?, hát persze, mondja az ezredes maga elé, ez belülről elég feltűnő lehet, én már megszoktam, felvillanyozódva folytatja, kialakul az ember hallása, át a falakon, ha elkezdődik kint a lassú morrogás, mintha egerek kaparásznának, akkor már lehet tudni az esőt, a további zajok előre kalkulálható események beteljesedése, a csorgás, a cseperészés, a hömpölygés, a kopogás, a halk, kitartó surranás, az eső lopakodása. Elcsodálkozik, ön költő? Az ezredes fülel, hallgatja az esőjét, ugyan, mondja mellékesen, irodalombarát, tudja, az ezredes ránéz, tudja, kívülről van a párkány, és tán nem túlzás, ha egyszerűen művelt embernek mondom magam, és mint ilyen. Nem érti. Nem értem, mondja, egy párkány csak úgy a falon? Nem, hát persze hogy nem. Hanem vakablak, ha érti, mire gondolok, hogy ne legyen föltűnő. Bólint. A párkány pléh, pontosabban horganyzott lemez, azon nem nagy kunszt meghallani az eső kopogását. Úgy koppan az eső, dúdolja magában, de véletlenül felbrummog a hangja. Parancsol?, néz rá az ezredes, mint tanár a kisdiákra. Zavarában azt mondja, tudja, hogyan védekezett a vitéz szabólegény az eső ellen, egy szemernyit sem vár természetesen a válaszra, úgy védekezett, hogy eszeveszett gyorsasággal forgatta a kardját a feje fölött. Elhallgat, hirtelen számára sem érthető a szabólegény ötlete.

Ma már csak díszkardok vannak, mondja az ezredes, ön tréfált az imént, nemde, fűzi még hozzá, majd gyorsan, hogy a kérdésen gondolkodni se lehessen, folytatja, az esőcseppek néha egészen pontos ritmusokat kopognak végig, sokszor hallom például azt, hogy Drága apám, ki leszállsz a kietlen Hádesz ölébe.

A felütés nélküli lengedezőt vagy ismét lengedező vagy pedig rendesen toporzéki követi.
A nép néma. (Puskin)

Az ezredes arca fénylik, jobban szeretem a daktilust és az anapesztust, mint a trocheust és a jambust. Mindig mondom, hogy a jambus gyermeknek való játékszer, visszatérve a művészet általános kérdéseire, önironikus fintora az előző másolata, én a következőket gondolom. Fészkelődik a széken.

Kényelmetlenül ül, ugye? Hát valóban, ezt inkább a nagy szalonban kellene megvitatni, csak már olyan türelmetlen voltam, hogy beszélhessek önnel. Az ezredes a fiókban turkál, jelentették, ön igen finom, pallérozott elme. Szándékolt harsánysággal felröhög. No igen, ez ma jutott tudomásomra, és okvetlenül látni akartam önt. Terveim vannak önnel. Az ezredes idegesen betolta asztalának fiókját, úgy elkalandozom ön mellett, 95nyilván önnek nem okoz nehézséget követni e csapongást, de az én fejem kicsit nehézkes, nem káptalan. Bólint, ön meglehetősen okosnak tudja magát, ha ilyet mond vagy mondhat. Az ezredes fölnevet, lássa, nem is kell talán mégsem a nagy szalon, a közös érdeklődés, a közös gond megtalálja a neki megfelelő formát, a medret, ha, az ezredes teátrálisan fölemeli a mutatóujját, szőr van rajta, ha a székek kicsit kemények is.

Hol is tartottunk? Az ezredes feltápászkodik, ingó, vonagló járásával, a felsőtest rángásaival csoszkál az asztala körül. Nos, a véleményem a következő, ami tehát a hatékonyságot illeti, de a gondolatot mélyebbről kell indítani, hogy majd fönnebb célt találjon. Körbenéz, a hatszögletű szobában nincs ablak, ez megint zavarja. A feleségem művelt asszony, mondja az ezredes, és legyint, a műhöz szerintem, az alkotáshoz, íráskészség kell, formakészség, ez a mű sine qua nonja, ami nélkül, ugye tehát, nem képzelhető el semmi, nem igaz az, hogy a nagy életanyagok kócosan is érvényesek, így nem lehet gondolkodni. Hallja az ezredes lélegzését, mit akarhat? Azonban ez kevés, az ezredes úgy vágja ezt ki, mint egy adut, ez létrehozhat kulturált irodalmat, de nem nagy irodalmat, ahhoz az íráskészség mögött álló személyiség kell. Fölélénkül, kezét a térdén tartja, térdei párhuzamosan állnak, a banán rajta van. Nem hiszem, hogy volna Istentől elrugaszkodott íráskészség, az a kettősség, amiről ön beszél, azt hiszem, nem más, mint a forma és tartalom kettőse. Az ezredes csalódottan legyint, no, mindketten azon vagyunk, hogy a másik megértsen, ezért, szükségszerű gesztus, kissé didaktikusak vagyunk. Én polarizáltam a gondolatmenetemet. Ön egy-egy villanást vagy ötletet szikráztat föl, könnyedén, ahogy ezt öntől, mint hallom, elvárják, de higgye el, ezek is méltányos egyszerűsítések, hogy a másik fél megértse önt, azaz momentán én. Furcsállja, hogy az ezredes ennyit fecseg, a banánhéjjal babrál, már megette a gyümölcsöt, nem emlékszik az ízére, a banán íze hamar felszívódik, a héj puha, kissé nedves belsejét kaparássza, az ujjára ragadt darabokat lenyalja, majd a körme alá ragadt maradékot veszi ki, mintha körmöt rágna, a maradéknak nincs íze, az állaga pépes, nem kellemes, de annyira a banánhoz tartozónak látszik, hogy nem képzelhető el, hogy nincs íze etc.

Úgy fogja azt a banánt, mintha válasz lenne a művészeti kérdésekre, az ezredes hízeleg, azt szeretném, ha jobban segítene nekem, ha ezeket a beszélgetéseket gyakrabban megtarthatnánk, a feleségemnek is hiányzik a művelt társaság. Az ezredes tűnődve hallgat, valamit elfelejtettem az imént, érzem, a homlo96kára csap, megvan!, a személyiség tehát fedezet a nagysághoz, elismerem, lehet erjesztő enélkül is, de enélkül nincs kapcsolódás. Azt hiszem, szól közbe, vélekedésünk a monumentalitásról eléggé röghöz vagy legalábbis hagyományhoz kötött, nem tudja, mit csináljon a banánhéjjal, kifordítja, körmével nagy V betűt rajzol a héjba, a lé mintha kicsordulna, aztán mégsem, csak elszíneződés van, a sárgába éles zöld, majd barna. A mű értéke az az intenzitás, ahogy a kultúrába kapcsolódik, a közösséghez, mondja az ezredes. Nem. A mű értéke a hitele, azaz a benne megnyilatkozó személyes szabadság. Az ezredes feláll a furcsa huppanással, ezt szépen mondta, kezet nyújt. Feláll, átveszi a bal kezébe a banánt, kezet fognak.

Hagyd el, Józsi, így volt megbeszélve.

(Zene: Erkel: Hunyadi)

Nagyon unalmas volt?, kérdezi az ezredes, mint egy aggódó házigazda, megigazítja a vastag keretű szemüveget. A nyelvén van a kérdés, hány dioptriás? Akkor tehát a viszontlátásra, mondja az ezredes öblösen, megrázza a kezét, úgy omlik vissza az asztalához, mintha egyedül volna a szobában.

Megy ki, a kalapos szótlanul áll, szenvtelenül rágja a gumiját, végigmegy a csarnokon. A magas tizedes udvariasan kinyitja előtte az ajtót, parancsoljon, egy pillanat, mondja, amikor épp a határon van, a küszöb felett, se kinn, Römerbad. Csapnivalóan rossz vacsora. Mocsonyi Sándor szakállal. A here-lövése már jól van, de mondja, nagyon fárasztja, mert a sok asszony mind ezt akarja kipróbálni, minő is egy ilyen „átlőtt heréjű féhadnagy”! Egylevelű lóhere, mondja magát csúfolva. se benn, szíveskedjék itthagyni a déligyümölcsöt. Szorongatja a banánt, nevetve átnyújtja, az öles termetű tizedes szigorú, a banán olyan, mint egy korbács. Megpaskolja a tizedes vállát, szívecském, amit megtagadunk, nem értéktelen és nem is jelentéktelen. Éppen ezért szükséges a megtagadás. Van egy ész, amelyet nem akceptálunk, van egy látszatbölcsesség, amely irtózattal tölt el, van egy ajánlat a kiegyezésre és megbékélésre, amelyet többé nem fogadunk el. Bekövetkezett a törés. Eljutottunk ahhoz a nyíltsághoz, amely nem tűri többé a cinkosságot, rémülten nézik egymást a magas fiúval.

Áll a folyosón, a nadrágzsebében matat, a zsebében rátalál a falevélre, morzsolja, a száraz falevél élesen törik, felszisszenve veszi ki a kezét a nagy nadrágzsebből, körme alá ment a reszelék, eszébe jut, hogy egyszer dohánydarab volt a szája szögletében, noha nem dohányzik, kinéz a siralmas folyosóról, az égen érdekes, sötét felhő van, levegőt vesz.

Sívó édesgető Nézze, mondja az ezredes, ön talán gyűlöl engem, vagy ha nem, akkor gyáva. Mindegy. Szükségem van önre, s ön nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítson. De nem akarom fölöslegesen 97megalázni. Tudom, jobban szeretné, ha tarkójához pisztolyt tartanék, föltéve természetesen, hogy biztosan tudhatná, nem sütöm el. Ön gyerekes… Kicsit sokat beszéltem, bocsásson meg. Csönd van, a csönd törékeny és üres. Megbocsát? Nem válaszol. Megbocsát, no?… Hát jó… A feleségem művelt asszony, mondja az ezredes, és legyint. Vigyék, mondja halkan az ezredes, ma valóban rossz passzban talált, mindenem sajog, legyen kérem belátással, még a lottót is elfeledtem bedobni. Állj. Ajánlanék azért valamit, kicsit lágyabban hallgasson, ne ily konokul. Jobban veszi ki magát, elhiheti, és az öncsalást is könnyebben elkerülhetné… Ám nem kívánnám kioktatni, ön bőségesen szuverén lény, ezt már másoktól is hallottam. Segítsen hát, ne gondolja, hogy a világ kétféle: az öné s az enyém, ne gondolja; ugyanabban a nyomorúságban élünk, nekem se könnyebb… Meglehet, nem is nehezebb. Kortársa vagyok önnek, joggal követelhetem hát irgalmasságát! Menj anyádba, mondja reszketve.

Köszönöm, mondja az ezredes.

„Schlésinger! A nehéz lovassági kardomat elhozza. Vigyázzon Kassán a szájára! Ezer kérdést fog Őnagysága intézni magához. Okosan feleljen!!! Czigány és Aranka lovaimról: Czigányt a vezérkari főnök úr vette magához 2000-ért, Aranka a használhatatlanságig letört, és itt voltak nálam.

Ezt a kártyát rögtön összetépi. A szerszámos ládában van egy piros fejszíjas kantár, azt is hozza el. És a Pista felszerelését. Tisztítószerek! Vigyázzon Kassán a szájára!”

Kommentár nem kell. Schlésingert lehetetlenség volt megtalálni, és így nagy kérdés, vajon Kassán vigyázott-e a szájára?…

Úgy határoztak, hogy egyedül és gyalog teszi meg az utat a két hegy között. Hosszan magyarázzák, merre kell mennie, kezébe nyomnak egy selyempapírba csomagolt, igézően jó szagú dobozt, és egy füzetlapra térképet is rajzolnak. Útra kel. A vasúti töltés mellett megy el, van egy holtvágány a betonba süllyesztve, kicsit lejt, barnás-rozsdás víz fut benne. Áll, nézi, csizmája sarkával torlaszt emel, a víz kiömlik vasmedréből, a fagylaltos be van zárva, az égen sötét felhő van. A szobor-katona fekete zászlót tart a kezében, a strandon bátor emberek meztelensége látszik, ezt nézi. Utoléri a könnyű eső, majd elhagyja.

Megy, amerre akar. Micsoda fogság, mondja a szívében.

t
á
j
l
e
í
r
á
sErősen lejt az út, a vízmosta út aljára ér, csapzott, poros a lábbelije, inge át van izzadva, az ismerősök vagy ismeretlenek elől beugrik az útmenti árokba, jól érzi magát. Üres téren megy át, illetve szemétdomb, széles rét, tehenek legelnek, jobbra bokrok és fák vannak, látni egy dombot, fenyőerdőcske sötétlik a gerincén, kicsit céltalanul kóvályog, egyik virágtól a másikig vezet az útja, egy érdekes bokor vagy a füvek lapulása vezeti. 98A fenyők közt nagy Mercedes áll, 300 TD, a vezető melletti ülésen női fej látszik, a fej kicsit mozog.

Világos, hogy mi történik.

Ízlelgeti a szót, tovább vezeti a füvek lapulása, a véletlen ösvény. Ugyanúgy van, ahogy az előbb a fekete Mercedes, a fák közt, egy lódög, látja a legyeket is. Felkapaszkodik egy kis buckára, hirtelen elé tűnik a sárga villa, a térkép alapján azonosítja. A ház előtt néhány dzsip áll. A kémény feltűnően emelkedik a házfal mellett, franciaablakok és kovácsoltvas erkélyek vannak, benéz a gyepes térségekre tagolt nagy kertbe. Lenyomja a kapukilincset, a poros csizmán néhány cseppnyi folt van, a sliccéhez nyúl, ellenőrzi. A villa: barátságos, egyszerű és jól ápolt, a kertben minden kiszámított és rafináltan természetesre nyesett. A poros lábbelin lévő cseppeket nézi, fölmegy a lépcsőkön, a csengetés neveletlenül hosszúra sikerül, mégsem jön ki senki. A villa szinte belefolyik a kertbe a lépcsők által, nagyon szereti ezt. Lemegy a lépcsőkön, ismeri ezeknek a villáknak a beosztását és életét, töprengés nélkül megkerüli a házat, az épület előtt méregzöld gyep van, a gyepre rakott színes kerti székeken és nyugágyakon férfiak és nők üldögélnek, felnéz, az ég tiszta kék a kert fölött. Megáll az eresz mellett a ház sarkánál, előtte hatalmas esővizes hordó van, rozsdás, olyan, mint egy fedezék.

Madám: az emberi nemnek hasznára leend, mindketten élvedzkedni fogunk, kegyed felfrissül, én pediglen kínzó szükségletemtől megszabadulok… Kár erről tovább fecsegnünk; a kísérlet mindent igazolRabelaisFaludy a – – – – csődör erejével és a veréb serénységével

kétszer az urak szokása, háromszor a nemesember kötelessége, négyszer az asszonyok joga, és így tovább

Nagyon megkedveltethetjük magunkat, ha finoman, de lehetőleg elmésen dicsérjük az ételeket. A vidám társalgás ízesre fűszerezheti a legegyszerűbb étkezést is. Teszem azt ejaculatio extra genitalia: „szánt, de nem vet”, „bent csépel, kívül szór”, „ne járj a szobában, hanem maradj a pitvarban”, „áldás előtt hagyd el a templomot”, „vor Michaeli ausziehen”. Lehetőleg kellemetlen dolgokat, esetleg olyant, ami közundort keltene, ne tegyünk szóvá étkezés közben (pl. sz…s).

Magas férfi viszi a szót, hevesen gesztikulál, karján fekete szőr van, talán ezért tűnik vadabbnak, elkeseredettebbnek, mint a többiek, ingujjra van vetkezve. A magas férfi a nudistákról beszél, nékem akkor világosodott csupán meg, hogy mire is kell az a sok Neues Deutschland – ha bizony, elvtársnők, ha bizony vigyázzba állt a kis manó, azt rejteni. Mindenki nevet, egy sárga gyöngyvászon kabátkában lévő nőt kivéve, nagy mellű és vastag lábú, szeplős nő.

A fal mellé húzódik, a fal rücskös.

Nem szabad egy nőt nézni, az a megoldás. Az egyik barátom kifeküdt a napra, hogy mindenütt jó barna legyen, annyira lehámlott a szerszámja, hogy teljesen használhatatlan lett. Bizony, ritkán ér el odáig a napocska, mondja egy nő, a nő zöld, vékony, az orra nagy, a szája hedonista. Vajon mekkora a vénuszdombja? Az mutatja a vérmességet. Miért nem megy férjhez?, 99kérdezi a szőrös karú férfi, ugyan, mindig evvel jön, nevet kapkodva a zöld nő, a múltkor meg azt mondta, hogy nehéz fejem van és silány emlékezőképességem, a férfi közben átszól a nő feje fölött egy másik beszélgetésbe, egy nő matematikával?! mennyit keres? nem az számít, hanem hogy mennyit talál.

Szél remegteti az esővíz tetejét, arca a vízben hullámzik.

De bizony silány a maga emlékezőképessége, mert nem emlékszik arra, hogy baby dollban tornászott mezítláb a gémeskút előtt, libaszaros lett a lába. Én kilestem. A szél végigsöpör a kerten, egy szalvéta elrepül, besötétül az ég, gyerekek, valahol leojtottak egy lámpát, egy szempillantás alatt zuhog, a társaság szalad befelé, májusi eső aranyat ér, kurjant egy férfi, de kedves Ernő, hisz ősz felé jár.

Az eső hamar eláll, a másik hegyen süt a nap, kilép az eresz mellől, visszanéz az esővizes hordóra. Emelkedett-e a vízszint? A kerti vasasztalokon a bíbor szalvéták ronggyá áztak, az ujjával maszatolja őket, az asztallap nem egyenletes, megállt rajta a szürke víz, belenyúl, hideg nagyon. Maga az? Megfordul, a szeplős asszony áll a villa fehér zsalus ajtajában, karját összefonja nagy mellei alatt, maga az?, széles lapátfogai kivillannak.

Igenis.

Mit szemtelenkedik!, kiált az asszony, menjen vissza, ha nem akar. Fázik, jópofa ez az anyag, az asszony mogorván válaszol, gyöngyvászon a neve… Jöjjön, kérem, beljebb, látta ezeket?, Tag für Tag az asszony hadar, rettenetesek. Nap mint nap rettenetesek. Most jött? Bólint. Hálistennek az esővel elmentek, még hallhatja a dzsipeket, hallgatóznak, nem hall semmit.

Önt főként milyen témák érdekelnék?, az asszony arcába néz.

Az asszony lapátfogai csüggedten lógnak kifelé, lehet, hogy ön megsértődött? a férjem talán nem volt tapintatos? szegénykém, micsoda emberekkel van körülvéve. Bosszantja a szeretetteli hang. Nem éri meg ez tulajdonképpen magának? Nagy könyvtár van itt, van zongora is, talán megőrizhetnénk a kultúrából valamit ezekben a silány időkben. Ketten? Mit akar tőlem, asszonyom, mondja kihívóan, mint egy kellemetlen dandy, csak nem fogunk alkudni rám? Már bánja, amit mondott. Félreért, mondja az asszony, vastag kezével végigsimít a haján, szeplős arca lángol, kikérem magamnak ezt a hangot. Ön önkéntesen van itt, saját jószántából, még ha a férjem akaratából is. Ne keressen mentségeket, menjen vagy maradjon, de ha marad, ne csináljon úgy, mintha menni akarna. Állnak. Én azt akarom, hogy maradjon. Szóval ez gyöngyvászon, mondja, az, sárga gyöngyvászon, válaszol az asszony hálásan.

100

Választunk önnek a férjem ruháiból. Meghökken, nem lesz bősz? Az asszony legyint, de a legyintés, ezt érzi, nem a férjnek szól, mindig egyenruhában van, azt hiszem, termetre megegyeznek, már persze a lábát leszámítva. Tisztelettel néz az asszonyra, olyan magától értődőn mondta mindezt. Nem természetellenes, hogy átöltözöm? Nem olyan ez, mintha színpadra lépnék? Az asszony fölnevet, most fölényes, naiv kérdés, nem gondolja? A szekrényben sok ruha lóg, az asszony levesz egy ruhát, végigporol a ruha vállán, talán soha nem is volt használva, a férjem minden évben vesz magának valami finom holmit, megmutatja nekem, és beteszi a szekrénybe, nem gondolja, hogy ez előkelő dolog tőle? Nem értem, válaszolja. Az asszony vállat von, álljon egyenesen, mondja az asszony.

Olyan ez, mintha mitesszereket akarna a hátamról nyomkodni.

Maga nem tudhatja, mi az itt, az isten háta megett, kiáltja az asszony erősen. Én is itt vagyok. Az asszony legyint, ön mégiscsak nagyvilági ember, akárhol. Hagyjuk ezt, mondja, fehérek közt egy európai, vigyorog. Az asszony egy fehér öltönyt méreget hozzá, igen, termetre egyformák, az asszony szorosan mögötte áll, érzi a tarkóján a leheletét, félrefordul, ne mozogjon, mondja az asszony, az asszony hátralép, szeplői égnek, nehézkesen a kezébe nyomja az akasztót, hangos lépésekkel kimegy. „időjáték, térjáték” Kár, hogy nincs friss alsógatya. A villa nagyon jól el van rejtve, mindig csak az utolsó pillanatban bukkan elő. A kerítés természetes sövény, dús, erős. Az asszony jókedvűen fogadja.

Immár tudjuk, hogy nem izzad a lába, vegye föl ezt a papucsot, úgy látom, otthon érzi magát, mondja az asszony derűsen, bocsánat, mondja halkan. A papucs bélése foszlik. Nagy parkettfelületeken megy, a parkett ropog, meglehetősen kevés a szőnyeg, mondja. Meglehetősen, bólint az asszony, így kissé hevenyészett és rideg a lakás. A soron következő öltöny egy frakk, az asszony a szalonban várja, a garnitúra teljes. Enne valamit? Szívesen, mondja, illetve nem kérek semmit. Az asszony vár. Mindig tudnék enni. Férfiszokás, mondja az asszony, föltettem szafaládét, és van néhány új szószom is.

Rajta hát, mondja, jobb lábát átveti a másikon, lóbálja, a papucsot a nagyujján egyensúlyozza, de utálom a papucsot, mondja, mostan pedig akkor kötetlenül Buxtehudéról fogunk beszélgetni. Nohát, őszintén szólva, nevet az asszony, nem sokat tudok Buxtehudéról, mórikálva ráncolja a homlokát, egy szvit valamely billentyűsön, melyet a grandióz Bach is felhasznált motívumként… Mondja, egyáltalán mi a keresztneve?

101

Rávágja, nyilván Friedrich.

Leül a zongorához, egyébként Dietrich, jó hidegek a billentyűk, mondja, én azt szoktam mondani, mondja az asszony, hogy jó fehérek. Igaz. Tudja, Buxtehude, ez a „balti oroszlán” a régi skandináv tengerjárók szilajságával robban bele a Hanza-városok békés zeneéletébe. A lübecki Mária-templom „esti zenéi”-nek keretében bemutatja a maga hetekre szóló kantáta-ciklusait, ezeket a roppant barokk építményeket, melyeknek egy-egy „Monteverdiről írja Szabolcsi Bence: Amihez az ilyen ember hozzáér, forróvá, de egyben keménnyé és nagyméretűvé változik a keze alatt. – Citálni, lám és bezzeg Monteverdi, vicc-csattanók.” bibliai epizód áll a tengelyében: a Bárány Menyegzőjét, Agg Simeon Boldog Halálát, Az Utolsó Ítéletet, az asszony felugrik, a szafaládé!, kiáltja és kiszalad, ezen nevetni kell.

A szafaládé lábasban van, a lábasban paprikás-zsíros lé van, a páros szafaládék feszülnek, fényesek. Átül a kisasztalhoz, maga nem eszik? Nem, fogyókúrázom. Bolondság, mondja. Két ropogós zsömle is van, próbálja ki a szószokat. Saslicsnüj szosz Netto 340 g, Picnic Sauce, Dresdner Cumberland Sauce, Ketchup (nátriumbenzoáttal tartósított) tisztasúly 220 g. A kantáta Buxtehudénál már-már oratóriummá sűrűsödik, mondja teli szájjal, remek ez a ketchupszerűség, zenéje tele van váratlan és fantasztikus fejleményekkel. Buxtehude különben is szereti a kísérletezést: az orgonafúgában például nem riad vissza attól a sajátságos gondolattól, hogy az alaptémát több szakaszon át bontsa szálaira, imitálja végig, tükrözze, fodrozza, szűkítse és tágítsa, szője végtelen huzalokká, aminőket a népvándorláskor északi ornamensein lát az ember… s közben az alapgondolat mégis egy marad, sőt az előjáték, a prelúdium, magában hordja az elkövetkező fúga gondolatának a csíráját, alapelveit, levegőjét.

A zsíros lé felhígítja a szószokat, zsemledarabokkal mártogat, az asszony úgy lesi, mintha az édesanyja volna, egyen még, „…” nem, köszönöm. Ma először a virágokat kell rendbehoznom, segít? Vagy ne is segítsen, nem férfimunka. Megbokrosodott a szanzavéra, meg csak összepiszkolná magát. Az asszony újságpapírt tesz a kis asztalra, kirázza a cserépből a növényt, a legjobban azt szerettem, amikor Lenke a Stabat Matert tette fel, ennek a műnek befejező Glóriáját, amit egy leningrádi fiúkar énekel. Dicsőségről talán sose számoltak be szomorúbban és méltóságteljesebben, mint ez a gyerekkar. Ilyen lehet egy elefánttemető, mondogatom azóta is tanítványaimnak, ilyen a haldokló elefántok vonulása, ahogy ez a Glória szól, és ahogy ez a kórus énekel, és megáll, amikor a tű is megáll. A cserép alakú 102földdarab sima, fényes, mint egy öntőforma, keresztül-kasul át van szőve vékony, fehéressárga gyökerekkel, az asszony keze ragad a földtől.

De büdös!, mondja önkéntelenül, az öltönyt könnyűnek érzi, a szövet simogató. Ez büdös?, csodálkozik a nő, láthatóan csalódást okozott neki, nagyot szippant az asszony a levegőből, orrcimpái belerezdülnek, földszag, jó földszag. Nem lehet, kérdi, hogy ez a föld elrohadt? Az asszony dolgozik, ujjával tömködi a földet, fölnevet, ezt úgy mondta, mintha valami mögöttes értelme is volna ennek, amit mond. Ma különösen jólesett a zene, mondja az asszony, és ismét szippant a levegőből, akárha a zenéből.

Rohadt föld, mondja.

Az asszony elpirul, mintha leleplezte volna a sok szippantás. Talán még soha senki nem volt olyan szerelmes a fénybe, mint Händel, aki elveszítette szemevilágát, mondja ridegen. Csönd van, a falakon hideg lobog. A macska sokkal gerincesebb, mint a kutya, mondja, ma inkább nem venném le a csizmámat. Az asszony ijedten csücsörít, hatalmas karját lóbálja a teste mellett, nem is öltözik át? Nem. Csönd van. Nem szeret itt lenni így délutánonként?, kérdezi a nő lehajtott fejjel. Maga is tudja, hogy nem erről van szó! Az asszony fölveti a fejét, nohát folytassa csak, bizonyosan nem érdektelen gondolatok ezek a… macskákról. Leforrázva áll. A csizma alatt rettenetesen zenél a parkett, leülnek a szalonban, a macska megmaradt büszke vadállat, a kutya verés után is szereti a gazdáját, a macskát nem lehet verni, az egyébként sem a gazdához hű, hanem a házhoz, a terephez, egyszóval a vadászterülethez, külön helye van a verekedésnek, átjárók vannak, harci ösvények, terrénumok, melyeket meg lehet sérteni, a macska az vadállat. A lába forró a csizmában. A nő arca kemény, a szeplők mintha oda lennének ragasztva.

A hangya-lét, mondja az asszony könnyen, az van kifejezve, hogy nincs semmi metafizikus faktum, amivel földíszíthetnénk magunkat. A keze ügyébe kerül egy érem, bronzérem, rá van írva: Úszás III., barna cipőfűzőn lóg, evvel játszik, pörgeti, simogatja, próbálja élére állítani, a lét szomorúsága, az állati szomorúság, amely minket körülvesz. Mert miért szomorú a kutya?, az asszony folyamatosan beszél, azt gondolom, azért szomorú, mert olyan értelmesen néz, de nem tud megszólalni. Mára ez történt az emberrel is. A metafizika hiányának van jó oldala is, mert hogy nem tudunk beszélni, hazudni sem tudunk. Nem tudom, észrevette-e: jó emberek vagyunk. Vauuu, válaszolja en103gedékenyebben, „…” mint szeretné. Rohan a kerti úton, nem törődik nehéz csizmáival, nehéz csizmái belemarnak az utacska földjébe, érzi, ahogy kiváj egy-egy koncot a földből.

Majdnem feldönti az esővizes hordót, maga?, lepődik meg Kedves Báró úr! Nagyon sajnálom, hogy a kis Rose dolgavégezetlenül tért vissza látogatásából. De sebaj. A nyütt vonóból bot, ahogy a költőnk mondja. az asszony, azt hittem, nem jön többé. Liheg, itt vagyok. Épp sétálni indultam, maradjunk a kertben, itt biztonságosabb. A kerti út egy szakasza kőlapokkal van kirakva, az egyik kőlapot a fa gyökere elmozdította, az asszony megáll, látja, az életben az a nagyszerű, hogy nem hagyja magát elméletektől megregulázni, áttöri, elsodorja, ahogy ezt a betonlapot áttöri. A betonlapon hosszú, fekete repedés van. Istenem, az a sok buta elmélet! A teljes életet kell szembeállítani velük, és rögtön kitetszik az ösztövérségük, az, hogy koholtak és lényegtelenek! Koholtak, ezt már kiáltja az asszony, ezeknek az h elméleteknek nem az a bajuk, hogy ügyefogyottak és fantáziátlanok és ostobák és naivak és esetlenek és hamisak és primitívek és avatatlanok… Csizmájával követi a repedést, volt nekem egy nagybátyám, kitűnő, pallérozott elme, ő 20 évig lakott egy romban, s mikor beköltözött, illetve beköltöztették egy új, jó karban lévő villába, igaz, csak egy hónapot élt ezután, de a ház teljesen hozzáidomult, leszakadtak a rolók, az erkélymellvéd beomlott, leesett az álmennyezet a konyhában, eldugultak a lefolyók, slauggal kellett a vécét lehúzni, nyilván ön erről beszélt az imént.

Az asszony lelkesült, a dús, semmihez sem hasonlítható életet kell felmutatni, ez a teljesség, és a teljesség a szeretet, a szeretet pedig túl van a logikán.

Ez eddig logikus, mondja.

A kerti székek, asztalok között állnak, olyan férfias gondolatai vannak, túl kell haladni a logikán, a titkokig, tekintetünket a totálisra kell vetnünk. Közbeszól, miközben két lábbal állunk a törtségben. A törtség, mondja az asszony, a jelenségek világa. Dehogy! Rendben, a repedés terjedhet lejjebb, a világ maga egész! De ahogy mi vagyunk, az nem ilyen, talán, mondja kedvetlenül. a Dehát kell lenni egy világmagyarázatnak, mellyel túllépünk ezen! Lógatja a fejét, nem, az embert vonzhatja a teljesség, rátalálhat az Istenre, de túllépni, túllépni azt nem lehet. Az emberi az, hogy a tört, a homályos, az elrajzolt, az elrontott, a megrongált és a teljesség egymásnak indul. Az asszony azt mondja, én vagyok az út, az igazság, az élet, ennyit kell tudni. Ó, én azt hiszem, ön úgy tekint az Istenre, mintha ővele már minden meg volna oldva, ha van is Isten, ennyire azért nincs; amit az elébb 104mondott, az inkább Krisztus ars poeticája lehet, az emberé siralmasabb kell legyen. A teljesség, amire tekintetünket vethetjük, egyre kevésbé diadalmas. A teljesség az egy. Ön nyilván m katolikus, mondja. A kerti asztalokon víz van. Az emberrel egyre kevesebb történés esik meg. Nincs emlék a történésről, lepedővel le vannak takarva, mint az elhagyott szobák. Egy nap: egy jelző.

Ezt komolyan gondolja? Nincs jelentősége.

Hátradől, ráül az asztal szélére, beleül a vízbe, felugrik, tapogatja a fenekét. Az asszony hosszan beszél Csontváryról, lássa, az nem tehetséges, az túl van a tehetségen. Fölismeri az asszonyéiban az ezredes gondolatait. Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kézirat. S a szerző halála után a cselédlány bátran kosárba gyűjtheti, hogy befűtsön vele. Valami baj van?, kérdi az asszony.

Miért van maga kabátban?, kiáltja, igazgatja a nyakkendőtűt. Hideg van, az asszony szeplői lángolnak. Gyere ide. Gyere ide, mondja, az asszony elmegy, ráfekszik az ágyra, ágyékát erősen nyomja az ágynak, reménytelen vágyat érez, szíve nehéz. Elalszik, „…” mikor felébred, tompa és üres, kedves egy barátom, megbízatása, megérti, ön nyilván megértő, véget ért. Nem, ne legyen háládatlan, hallgasson. Minősítetlen tehetség nincs. Föltételezheti, megvannak a szempontjaim és érveim, mely utóbbiak tetszetősek és velősek volnának. Sok jóra ne számítson, az emberiség bámulata, amellyel a tehetség merő tehetségszerűségét annyira csodálni tudja, meglehetősen alacsony színvonalú, hiszen Demosthenésért éppen úgy rajong, mint a kardnyelőért, és az ügyes szélhámosért éppen úgy, mint Szent Ferencért… Kérem, ne. A lázadó agyvelő éppen olyan gonosz, mint a gondolkozó bél.

Az ezredes haját nézi, a hajamat nézi, kérdezi az ezredes, volt gondom vele elég, olyan, mint a drót, a borbélyok kifejezetten feldühödtek tőle, már gyerekkoromban állandó borbélyom volt, borravaló és így tovább, azt hiszem, ez mulatságos. Csönd van. Ha nem tévedek, ön fölényesen hallgat. Úgy vélheti, ha önnel méltánytalanság történik, az önt egyszersmind az igazság bajnokává üti. Téved. És kicsinyesen számító. A dolog nem azon múlik, hogy arcunk megráncosodik. Úgy tűnik, hogy a hatalom az a pont, amiről szó van. Ezen a ponton kell a közösségnek vagy virágoznia, vagy elvesznie. Hogyan szerezhető meg? Kinek szabad? Kinek kell? Hogyan kell felhasználni? Gyakorolni? v Megtartani? Alárendelni? Élni vele?

105

Az összes határok érvénytelenek – mert az egyetlen morál a szabadság. Az egész az igaz.

Nincs ember, aki erről ne tudna. De a dolog sokkal egyszerűbb, színtelenebb és higgadtabb… Minden időben volt, de ma különösen seregestül van ember, akire jellemző, hogy mindent maga akar csinálni. Szégyentelenül ráveti magát mindenre… mindent megszaglász, megnyúlkál, megnyal és szopogat, csen és dugdos, falánk és mohó, mindig éhes és liheg, futkos, kutat, turkál, kotorász, mintha az övé lenne, de mintha nem az övé lenne, mert henceg vele, s ugyanakkor tagadja is, jogot formál rá, mégis titokban csinálja, elveszi, de rossz lelkiismerettel, telezabálja magát és kihányja, tisztának vallja magát, és nem tud aludni. A létezést összetéveszti az élettel. Azt hiszi, hogy ez itt az egész.

Ez a magyarázat a dolgot elvéti.

Bizonyítékra most se idő, se alkalom.

Csupa kétes, nehéz, romlott szokás, gondolat, eszme, csupa finom álnokság, szemfényvesztő hazugság, mézes árulás, csupa mellékösvény, hátsó gondolat, nyomorult ösztön rejtett álarcban, az emberi hitványságba veszve – mindez átvéve a népek rongyfoszlányaitól, átvéve és megbűvölve… tékozló és aljas fényűzés, a hitvány szolgaság, a képmutatás, az intrika, a címkórság, az árulás, a testvérgyilkosság, a névtelen feljelentések, a kevélység, a kegyencuralom, az álnok tudatlanság, a vesztegetés, az irigység, a ceremónia.

Belső bandita! Soha senki nem fogja eldönteni, hogy melyikhez kell a nagyobb erő, ha szilárdan ellenállok, vagy ahhoz, ami van, odapuhulok… A dolgok kétértelműségében idáig előrehatolni, borotvaélen, óvatosan, a legnagyobb veszély, és ki mer idejönni? Ki mer ennyit megérteni?

a Az ember nem oktalanul fél.

Aki meg nem valósított eszmék káprázatában él, a maga számára botrányosan hazug, más számára botrányosan nevetséges. Ez az emberi létezésben a dupla skandallum, ha valaki száját járatja és papol és tanít és oktat és dorgál és büntet és a nagy igéket hirdeti és semmit nem teljesít.

A dolog nehezebb és egyszerűbb. Szabadság van. Vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van, mondja. Az ezredes ráemeli a tekintetét, felháborító, hogy valaki énjének azt a jelentőséget tulajdonítsa, amelyet csak akkor nyerhet el, ha éppen feladja. Én csak akkor van, ha nincs, és akkor nincs, ha van. De normális ember az ilyesmin csak bosszankodik.

106

Ezekből a megdagadt és belül üres és realizálhatatlan szavakból egész nyelv keletkezett.

Amikor a szó felrobban, az a tett.

Maga ne biztasson!

Az ember mindig egész, az ezredes gyöngéden elmosolyodik, barátság csak ott keletkezhetik, ahol két férfi egymás lényét nemcsak hogy épségben tartja, hanem saját egy én-köréből a kettő körébe azért lép ki, mert tudja: ez az a hely, ahol barátjának épségén saját épsége megkettőződik. Egész csak egészen egészülhet ki. Ahogy az elnyomás végül az elnyomást is elnyomja. S ahogy a teljesség csak teljességen teljesülhet. Nyílt csak barátom nyíltságán lehetek, őszinte csak az ő őszinteségén. Barát az ő barátságán s ő az enyémen. Nincs hierarchia, rangsor, egymásután. Az értékek kölcsönös egyöntetűségének tökéletes elismerése. A barátok egyenlőek. Mert ahol vannak, ott nincs különbség. A hely, ahol élnek, túl van a versenyen. A barátság az egzisztencián nő és van és él és múlik. A barátság köre nem az életé, hanem a lété… A barátságnak három kizáró oka van: a hiúság, a gőg és az irónia.

Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. Nyilván olvasta, ön olyan meghatóan művelt, birodalmamat az én ellenségeim építik, ezért lesz ez megépítve jól, az ezredes furcsa felugrással kezet nyújt, ne vegye fenyegetésnek, de nem kísérem ki, süt a nap, fáj a lábam. Tenyere izzad. (Banánt kér? Nem.)

s Ünnep nincs, mondja a szívében. Ünnep nincs.

A vályogházak lakói állnak a vályú mellett. Mivel a budi az udvar ellenkező végén, az eperfán túl van, éjszaka, érthető kényelmesség, nem azt használták, hanem a bilit, amit azonban kezdetben szégyelltek egymás előtt, kis trükkökkel lett elrejtve a tény. De a fegyelmezetlenség nőttön-nőtt.

A vályú mellett állnak, kezükben a bili, s mossák, ez a reggeli szertartás. A legcélszerűbb homokkal. Agyaggal. Csalánnal. Különböző nézetek vannak, híveik megférnek A szöveg rendre elejti azokat a fogódzóit, melyekre joggal számítanánk. Szeretnénk hinni például, hogy például itt és itt, a kitelepítésről van szó. E föltételezésünknek nem mondana semmi ellent, de tudni nem tudjuk. Nem cáfoltatunk, nem erősíttetünk. Máskor meg hivalkodóan konkrét. De mintha itt is többe volna a leves, mint a hús; mintha öntelten jogot formálna megállapítani: Ilyen a valóság! Vagy akár csak: Nézd, ilyen vagyok én! egymással. Kiburogatja a trágyadombra a bilit, a többiekhez lép. Ön, uram, mivel tisztogatja? Elmosolyodik, fáradt, az idegen asszony szíves, virrasztani kell. Az attól függ, uram, ha csupán hugyoztam, akkor csalánnal, ha viszont szartam, függetlenül ekkor egyébként, hogy hugyoztam-e vagy sem, akkor én a homokot részesítem előnyben. Ejnye, no, ejnye, mondja hangosan a pongyolás nő, 107aki a vályú fölé hajolva súrol. Egy kutya ólálkodik, színeskedik a farkával.

A kapuban, majdnem a budinál, áll a fiatal cigányasszony, erős, gyönyörű, nagy ribanc, hangosan hüppög. Gyere ide, Bika, kiált neki. A cigányasszony arca össze van sírva, és meg van tépve. Mi van, Bika, kérdi, öblögeti a bilit a vályúba. Ne a vályúba öblögesse vissza, öntse a földre, szól rá csöndesen a pongyolás nő. Bekelletett az uramnak katonának, mondja Bika, leitta magát és megvert. Biztos megérdemelted, Bika. Az asszony lesüti a szemét. Nagyon megverhették, gondolja. Megkérném a nagyságos urat, írna neki be a kaszárnyába egy levelet, az asszony ’azért hoztam Biharbul ezt a lányt, mert olyan forró a p‥ja, hogy ha leül a gyöpre, még a fű is kiég alatta’ a vályú síkos peremébe kapaszkodva lehajol, cipője talpáról fekete szedret kapargat, a szeder széle van csak elnyomva, úgy van odaragadva, magasított sarkú, piros szandál, oda van a szeder ragadva, ahol a talp hajlik fölfelé, fogja a majdnem ép, leves, fekete szedret, szórakozottan bekapja. Micsoda nő! El tudná nézni soká…

Miről írjak? A cigányasszony rávillantja a szemét, azt már a nagyságos úrnak jobban kell tudni. Vár. De olyat!, az asszony kihúzza magát, lepörög róla a sírás, a verés, ott feszül teljes büszkeségében, szerelmes bosszújában, de olyat, hogy kiegye a franc érettem! Bólint, meglesz, Bika, az asszony megrágja a szedert, lenyeli, megy ki az udvarból, a kapuból visszafordul, ránéz, int a fejével, nevet, elmegy.

Áll. A vályogházak lakói visszahúzódnak a szögletekbe. A férfi utánaszól, legjobb szarral tapasztani, uram. Helyesel, tudom, úgy csinálom, uram. Micsoda fogság ez, óvatosan kinyitja az ajtót, hogy ne zavarja az idegen asszonyt. Buxtehudéról álmodtam, mondja az asszony hunyorogva, ha nem tévedek, nagy író volt. Leteszi a bilit az ágy alá. Hull a törek, mondja. A trágyadomb közel van, büdös. Mennyi légy!

»Tudod, van egy nővére, nohás-nővér, az Epelenciás Rózsi, így hívják csak, a derékszíjamig ér. Elképesztő, hogy ez a bomlottság mennyire vonzza a férfiakat, a kocsmában mosogat, van egy sámli, azon áll, aztán időnként hátul a budiban meglökik, behallatszik a boldog vinnyogása, együtt örül az egész csehó, van egy fia, siheder korában szép arcú volt, de most már olyan, mint az állat, beledurvult, egyszer majdnem agyoncsípték a méhek… Láttam, ahogy ez a két öregasszony megkínozta az Epelenciás Rózsit, vékony, rövid haja van, hidrogénezi, a bőre mindig feketés, a melle fölött már valahogy kidomborodik a csont, 108a bőre májfoltos. Kínozták, kajánok voltak és sóvárak, hogy hát akármilyen lökött is a Rózsi, vele még megeshetnek ilyen dolgok. Az egyik ura nemrégen halt meg, beleesett a nohától a vízvezetékes árokba, az még hetvenévesen is naponta!, jött az öregasszony büszkén panaszkodni, hogy nem lehet az Ottóval bírni, és neki már fáj, és szaporán pislogott. Kíméletlenül faggatták, a vén hiénák, mondd csak, Rózsikám, aztán megint vajon sokat ettél, hogy ilyen szépen nől a haskód?! Erre az a szerencsétlen vihogni kezd, sír, nevet, horkant, szörcsög egyszerre, nyáladzik, hát mit csináljak, ha az a barom ember, a Dévai Gyurka megdöntött az akácosban. A Dévai Gyurka fuharos, sváb, sok a pénze, mindig barna kordnadrágban jár, a sliccéről hiányoznak a gombok, ez kapta el, pedig nagyon jó szeretői ’Amikor az embör elkezdött gyakni, az asszony is mozogni kezdött. Mögmarkoltam a két vállát, oszt odaszóltam neki mérgesen: – Ki b…ik itt, én vagy të?!’ vannak, az Epelenciás Rózsi meg nagyon ronda. Ilyen a hasa: Meglát egy piros szandált. Félretaposott szandál, a festék megrepedezett, Istenem, hol a párja? El kéne menni a cigányasszonyhoz. Itt vagyok hát, Bika. Látom, nagyságos úr. De most nem jó, nem vagyok magam.

A barna tetem egy őzdög. Mellette nagy darab nejlon lefeg. Micsoda pár! Az ember nem oktalanul fél. A vízmosásos rész széléhez lép, a talaj kicsit megroppan, a fatörzs felé hátrál, szinte belefekszik a homorúságba. A lombok lezárják a teret, de a bokrok hajlása és a part vonala olyan, hogy a víz felé nyitott, nyitottság van. Megmozdul az ajka, egy templom, suttogja maga elé, mi atyánk, ki vagy a mennyekben, megretten a kimondott szavaktól, acsarkodva kiabálni kezd, a hamvas ég inog,

nincs középpont, nincs fő, nincs méltóság,

csak felhalmozott zsákmány, összeesküvés,

nincs felelősség, csak érdek, tanácstalanság,

itt a veszély és a kétség, és nincs elhatározás,

nincs irány, nincs cél, nincs út, csak

támolygás, zavar, tévedés, szégyen, nyomor,

szegénység, rémület, gond, bűn, gyalázat, mindenki,

aki valamit tudott, aki valamit ért,

aki valamit mert, elrejtőzött, der Tempel brennt.

109

A hátát nyomja fakéreg. (Szil?) Csönd van, határ, itt állok. Beleugrani a dzsipbe. Kapkodva kipörgetni a kerekeket, csikordítani a gumikat. Hunyorít, szemben motoros közelít, barátságosan inteni. Oldalt fénylő tocsogók vannak, gyanús ezüsttányérok és vörös víztisztító tornyocskák. A visszapillantó tükörben látni, hogy a motoros megfordul, közeledik. A hátsó ablakra fölverődött a sár, az ábra bonyolult és áttekinthető, vonzza a tekintetet, a motoros közeledik. Egymás mellett mennek, ránéz. Óvatosan gázt ad, amaz is, megint, az is. A motoros nevetésre húzza a száját, rövid kacsázó mozdulatot tesz a motorral, mintha bizonytalankodnék, majd jobb lábbal hirtelen befelé rúg a dzsipbe. A második rúgás a combját éri, önkéntelenül benyomja a kuplungot, csökken a sebesség, elkapja a motoros lábát, a fekete csizmát. A motoros kirántja a lábát, két szederfa közt kiront a tocsogós rétre.

Gázt ad, fél. A visszapillantó tükörben megjelenik a motoros, játszin beéri, próbálja az útról leszorítani, a motoros pontos rúgása a kezét éri, elkapja a kormányt, a kocsi oldalt vág, szinte letiporja a motorost, áttör az árkon. Esés közben üvölt. Soha senki nem fogja eldönteni, hogy melyikhez kell a nagyobb erő, ha szilárdan ellenállok, vagy ahhoz, ami van, odapuhulok; a dolgok kétértelműségében idáig előrehatolni, borotvaélen, óvatosan, a legnagyobb veszély, és ki mer idejönni? Ki mer ennyit megérteni? A dzsip úgy feküdjék, mint a bogár a hátán, kerekei valószerűtlenül hosszan pörögjenek, akár a filmeken.

Arcán por van. Az ajka cserepes. Dühödten veri az ajtót, nyisd ki, nyisd már ki. A belső homályban a Schwester áll, megsebesültél?, kérdi fáradtan. Vizet, mondja, és nekitámaszkodik a falnak. Kapcsolóknak támaszkodott, felgyulladnak a lámpák, a lámpa az előszobában, a lámpa a fürdőszobában, a lámpa a konyhában. Ló nyerít. Mohón issza a vizet. Az asszony lekapcsolja a fényeket, elmegyek, mondja az asszony, nem akarok bajt hozni rád. Döbbenten nézi az ápolónőt, dehát mért nem kérdezed meg, hogyhogy itt vagyok, mondd meg, mért nem kérdezel. Az asszony elmegy.

Óvatosan ágyazni kezd. Mozdulatai óvatosak, érzi, darabokra eshetne, a lepedő nem akar kisimulni, föllebbenti, a lepedő kifeszül, mint egy vitorla, de aztán megint rongycsomóként esik a kemény ágyfelületre, betűri az egyik oldalra, megkerüli az ágyat, átnyúl a lepedőért, mozdulatai óvatosak, érzi, darabokra eshetne, a lepedő nem akar kisimulni, betűri a másik oldalra, a 110lepedő kifeszül, mint egy vitorla. A párna jó kemény. Lerángatja magáról a viharkabátot, kitör a verejtékének a szaga a lezárt térből. Az ágy hűvös. Fejét oldalt fekteti, beárnyékolja a szemét. Dobog a hasa, környezete a hasában dobog, kiszalad a fürdőszobába, a lefolyó fölé hajol. Nézi a lefolyó végtelen fekete alagútját. A csap csöpög, indulatosan elcsavarja, eláll a csöpögés. Dobog a gyomra. Köp, a köpet vékony szállal hagyja el a száját, himbál az ajkán, kézfejével letörüli. Mutatóujjával lenyúl a torkán, öklendezik. Nem tud hányni, szemében könny gyűlik.

Falfelírás: M. jobban szeret, mint az anyját. A homok beszivárog a cipőjébe. A talpa érzékeli a homok enyhe karistolását. Homok és por. Elhajtogatja az ágakat. A szilva édes. Ujját végighúzza a gyümölcsön, új szín lesz; a hamvasság. El kell érni az erdőszélt.

A vonat döcögve megy, az utasok már belehelték a teret, nincs hideg és büdös van. Feltúrt földterületek mellett jön el, a földhányások porhanyósak, az új sínek helye ki van jelölve, egy-egy darab – 15–20 méter – már le van téve, rozsdásak, használaton kívül vannak, a vonat még a régi síneken megy. Gumicső kanyarog vagy valamilyen műanyag, szilárdnak, merevnek, sprődnek látszik, de ahhoz meg túlságosan kanyarog. Kábeldobok vannak szerteszét, mint irtózatos cérnaspulnik.

Köd van. Távol a hegyek alig látszódnak, mintha azok is ködből volnának, sűrűbb ködből. Mi a köd? A látóhatár egyik Nemzetközi megállapodás szerint ködről akkor beszélünk, ha benne 1 km-nél kisebb a látótávolság (egyébként pára). Talajköd, tengeri köd, monszunköd, füstköd – avagy szmog. széle vörösen világos, föltűnő ez a ködös környékben, mintha egy lámpa lenne odaakasztva, olyan a fény. Ez ravasz. Melege van, kigombolja a ballont, széthajtja és kigombolja az inge felső gombját, megcsapja a belülről feltörő forróság. Itt vagyok a fényben, beléndek és vad farkasbogyó, a házacskákat sövények veszik körül, láncon egy gyermekkori barátom jut eszembe, Gáncs Pityu, akit mindközönségesen csak Gatyának neveztünk, magatartása gyávaság is volt és bátorság is ebek csaholnak, mintha némán, hangjukat a vonatkattogás elnyomja.

A kupéban mögötte két ember beszélget, Lósai volt a főművezető, de mi csak lóseggűnek hívtuk, emlékszel? Hogy kelletett volna a Julikának emelni, a nyugdíj végett, aztán nem emelt. Volt pofája odajönni a Dagályban, ott brügöltünk a feleségemmel, hogy vagy, Szabó elvtárs?, volt pofája ezt mondani, vakard meg a hátam, anyukám, mondtam az asszonynak, ebből a lóseggű is megértette, hogy ez nem az ő terepe.

111

Szemben ül egy asszony, egy férfival beszél, minden arra mutat, hogy a férje, a szűkszavú utalások, az utalások jellege, az érdektelenséggel érintkező nyugalom, a kedvesség és ingerültség heves váltakozásai. De akkor még csak Zsilinszkinek hítták, „Van egy terasz, hatalmas fa-mellvéddel, lent meg a ház szinte belefolyik a kertbe, ő a kertész en Europa, míg él, az övé, de azért nem tudta, elvállalja-e vagy sem.” a férfi sértődötten hallgat. Csinos és nincs rajta melltartó, mondja később az asszony megfellebbezhetetlenül.

Kinéz a hűvös ablakon, terepjáró dönt ki sövényt, kémleli az eget, oszlik-e a köd. Spórolni kell, mondja az asszony, persze, kocsival nem jelent semmit, beállít és kész. Modern. Minden tekintetben modern, semmire se jó, az mászik át, aki akar, illetve az nem, aki nem akar, nyitva van az asszony szája, a rózsaszín rúzs kicsit elmázolódott, elnapozott bőre van az asszonynak, foltos is kicsit a bőre, beszántják, ezek egyébként mindent beszántanak, én vesés vagyok, fekete kenyeret eszem. Három banán van az asszony ölében, körmével szórakozottan ábrákat vés a banánra. Lóseggű, így hívtuk, nem túlsággal tapintatos, de találó, annyi fix. Én az unokák mellett néhanap kabátokkal handlizok, nem is kifejezetten a pénz végett, hanem hogy teljen az idő. Miként töltik a gyerekek a lenne a jövendő pedagógu- egyetemes békét A teljes és kölcsönös bizalom jellemzi kapcsolatainkat tanácskozás volt, mégis ma- nősítünk termelőegységeket, Moszkvának és Washingtonnak, és azt nem sza- dött – mondotta Edward korrekt partneri viszony a fej- hogy az általa nyújtott tel- hatjuk ugyan a vállalato- arzenáljának a nyolcvanas években. litikai és katonai rendszerhez való gatásra – mondotta befejezésül mardosott parasztságból kialakult demokrácia ikertestvérek. Vízió. Egyelőre. Hogy ellenforradalmi ban- változott. A kereskedelem alacsonyabb jövedelműek- támogatása nélkül nehezen. A megyei tanács vezetői az embert kell bevonni a taná folytatandó megbeszéléseivel – hivatalos programját sek és a ma is gondokat. Termeljen akkor az üzem lett, de szerinte a kormánya nem törekszik arra, hogy ellen- Befejeződött a haladó értelmi- sága és a magam nevé- si és kooperációs kapcsolatok a haladás és a szocializmus fő vözlöm a barátsági nagy gíti a társadalmi haladásért, A magyar nép nevében… Az elperdült idő, mondja a szívében.

Bizonyos dobolyi fiútól hallottam, hogy az ő hazájában volt volna egy igen részeges ember, ki midőn éjfélkor gyakran házához érkezett, szidalmazni kezdé a feleségét nagy káromlással, s monda: Adj ennem ilyenadta! Mit főztél? Az asszony felülvén az ágyban, meglátja, hogy a holdvilág az asztal közepére süt. Mond azért a férjének: Hát az isten süllyesztett volna el, nem tudod-é, hogy a sós tej az asztalon? Fogá azért a felette részeg moslék ember magát, s asztalhoz üle: vága jó darab kenyeret, és bódult fővel mindaddig mártogatá a holdvilágot, míg elfogya a kenyér, s akkor lefekvék a felesége mellé szép csendesen s jóllakva. A banánhéjon a rajzok barnulnak. Nagyon finom, mondja az asszony, valami van a szájában, az embernek kedve volna azonnal elropogtatni, azonban ellenkezőleg! hosszasan szopogatni kell. A végállomáson siet a leszállással, a vonat éppen 112hogy megáll, már ugrik is. A kalauz érkezik sebbel-lobbal, durván ráripakodik az asszonyra, a férj hallgat, félni látszik, mik ezek a jelek a banánon, üvölt a kalauz, egy percet adok, hogy desiffrírozzák. Kultúrkörnyezetbe ágyazva, herezacskó szögelve?

Óvatosan lép le a vonatról, hasra vágja magát, azután mivel túl sok az utas, és ez így föltűnő, úgy tesz, mintha elesett volna, mélyen lehajolva söpri térdéről a fekete salakot, s közben iszkol el az ablak alatt. Nagy beton sokszög az autóbusz-pályaudvar, eléri a csatlakozást. A kalauznőnek mérges arca van, az információkat kelletlenül adja meg. A kalauznőnek sok dolga van, át kell nyomakodnia végig a buszon és vissza. Csúnya bőre van a kalauznőnek, horpadásos a bőr, az állon föl van vakarva egy kicsiny seb, a vér odaszáradt, a kalauznő arca mérges, sértődött, de azért mindegyre visszajön, igaz, ez a dolga. Még messzi a rév, majd szólok, mondja a kalauznő. A kalauznő inge fehér, a kézelőnél felbolyhosodott az anyag, ugyanezt a piszkosszürkés felbolyhosodást látja a melleknél. Csöcsörészik őtet vajon? A hónaljban alig látható vajsárga folt van, a nő keze alumíniumos a pénztől.

Nézi a távolodó buszt; a folyó mellett szellős, nyílt tér van, libalegelő, közepén betonépítmény, bunker? trafóház? Kikerüli. A réves pirospozsgás fiatalember, bő, vastag pulóver van rajta, a pulóver norvégmintás, ugyanilyen mintázatú a sapkája is. Úgy ül a hajócskában, valahogy olyan mélyen, mintha félig a vízben ülne; a lapos látószögben a legkisebb vízfodor is félelmetesen robajló, haragos, zúduló, tarajló, tajtékzó, temérdek hullámnak látszik. Örül ennek a veszélytelen kalandosságnak. Ki a makett?

Ősöreg, viseltes, kopottan zsíros, ezerrekeszű, nyakbaakasztott bőrtáskájából a réves jegyet ad. Délután meddig járnak?, kérdezi, kabátjába gyűri a sárga ficni jegyet. Fél tizenegyig, nevet a réves, ezüstfoga van. Hát az bizony már nem is nagyon délután igazán, mondja.

Nem.

És télen?, kérdi. Hogyan?, kérdez vissza a réves, a rekeszekben kotorászik az apróért. Hogy télen is jár-e a rév?, magyarázkodik. Körbejár a vízen a tekintete, semmi zavaró jel, ólmos, dühös hullámzás: kicsinyítve. Ha be nem áll a Duna, mondja a réves, ötven fillért ad. Be szokott?, kérdi. Hogyan?, kérdez vissza a réves, a rekeszekben kotorászik újabb jegyért. Hogy be szokott-e állni?, magyarázkodik. Mostanában nem nagyon.

113

Észreveszi, hogy figyelik: egy öregasszony, hüvelykujjai forognak egymás körül, meg mellette egy finom arcú parasztember.

Utólszor Mátyás király alatt fagyott be, mondja; az emberek a hajócskán várakozva figyelik. Kirí. Megpróbál mosolyogni, az öregasszony jóindulatúan bólogat, úgy, úgy, meglehet, nagy király vót. Mit mondott az orvos?, kérdi a férfi, éles az arca, szép, mint egy balta. Hát mit, amit szoktak. Hogy öreg vagyok, vihog az asszony. Aztán dolgozni lehet-é? Az asszony szája fogatlan, amikor összeteszi az ajkát, a száj szinte belesüpped az arcba, beleomlik, dolgozni azt lehet, annyit lehet, amennyit bírok.

A part süppedékes, a homokot iszap váltja. Füstös az ég. A hegyoldali fák levelein por van, többfelé ferde a hegyoldal. Gyorsít a léptein, ettől olyanná válik, mint egy ügynök, lassít a léptein, ruházata idegen itt, gyorsít a léptein, ettől olyanná válik, mint egy kereskedelmi ügynök. Lassít. Siet. A szőlő levelei hihetetlenül veresek, itt-ott elhagyott fürt van, megkóstol egy szemet, csodálkozik, hogy savanyú, de savanyú. Miként lehetséges ez? A nedves, kicsit ragadós homokban futó ösvényre a szőlőtők közül egy galamb lóg be, cipője orrával bökdösi, beleszagol a levegőbe, a levegő hűvös, nyirkos, nincs szag, alul vér van, a nyak nyitott, ott körben a véres nyak körül véres magvak vannak. Harang szól, a csikós fekete és vöröspej lovak ménesét tereli a faluba. A mogyorócserje alatt vadat belez a zöld vadász. Keze gőzöl a vértől, s az állat árnya sóhajt a férfi szeme fölött a lombban, barnán és hallgatagon; az erdő. Szétszóródó varjak; három. Röptük, mint egy szonáta, tele sápatag akkordokkal és férfias mélabúval; egy nesztelenül feloldódó arany felhő. A malomnál fiúk tüzet gyújtanak.

Egy szőlőszem édes, most meg ezen csodálkozik. A domboldal lassan hajlik fölfelé. A házban a bátyja várja, hosszan összeölelkeznek az ajtóban. Vizsgáld meg, mint szoktad, ütőerem. Egy tizenhárom éves romlott nővel találkoztam a Moszkva téren, mondja. Szerencsés ember, mondja figyelmetlenül a bátyja. Ledől. Közel a fák élesek, távol a hegy tompa, mintha maga is ködből volna, sűrűbb ködből. Mi a köd? A látóhatár egyik széle vörösen világos, föltűnő ez a ködös környékben, mintha egy lámpa lenne odaakasztva, olyan a fény. Ez ravasz. Illatozik a komódon az alma.

Telik a nap. Este az idegent a halottasházba vitték, mondja a bátyja. Szürkül. Nem is moccan a gesztenye. Némán világít a gyertya a sötét szobában. Hallja a bátyja lélegzését, mikor ma reggel a kertben ültem, mondja, kéken virultak körben a fák, 114rajtuk tiliók voltak és régi danák, megláttam az árnyamat a fűben, egy torz, fura állatot, mely nagyra nőtt, mint a gonosz álom, a lábam előtt, reszketegen mentem akkor… s az állat jött velem. Ó, de öreg a fajtánk!, suttogja a bátyja.

Mi késztet rá, hogy nesztelen állj a romlatag lépcsőn az atyai házban?

Indulnod kell. A csigalépcsőn ruhád suhog. Némán világít a gyertya a sötét szobában, ezüstös kéz oltja ki. Nem is moccan a gesztenye. Szürkül. Vén nők a kúthoz tartanak. Gesztenyefákat vidám pír lep el. Egy pékbolt friss kenyérszagot lehel, s palánkra napraforgók hajolnak. A parti kocsmazaj már elhaló, gitár zümmög, pénzcsörgést hallani.

Táskája hintáz a sötétben. A talpammal emlékezem, hogy apámmal ilyen sötétben, ilyen úton, ilyen vizesen laza homokban mentünk sokszor nagyanyámhoz. Bátyja hallgat, megviseli az elszakadás. A vízparton véletlen fénycsóvák keresztezik egymást. Nem látja a kicsiny vízi alkotmányt, itt van?

Itt.

A bátyja úgy áll a stégen, mint egy színpadon. Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben. A pirospozsgás réves fáradt, ismét ötven fillért ad vissza. Nyirkos éj van, egyedül van a sötétben, nagy a rét. A buszon, a forgónál, egy lány elviharzik mellette, olyan szaga van, mint a nagyanyjának. Benn tartja a levegőt. A vonatban állott jó meleg van. Beletúr a hajába, viszket a nyaka.

Betoppan a kalauz, ne félj, kisbojtár, mondja a kalauz, letelepszik, szalonnázik, nem kínálja meg. Fél. Mondom, ne félj, olyan hülyeség; a kalauz a mocskos alumínium szeméttároló tetejére teszi a barna cipót, a szalonna halavány, ez a három banán! nem fér a fejembe, ragad a kezem, szabad szombat, hát én is ember vagyok, sok titkos, édes lábnyomással, de a gyönyör: elnyílott mák, perdül, cikáz, ölel, forog, szeméremtestét mosogatta gonosz végre, látom, töprengsz, ne félj így, majd ha úgy félsz a fekete csillagok alatt, hogy vinnyogsz, mint egy kivert eb, akkor lesz esélyed, hogy rátalálsz – valakire. Bérből és fizetésből élek. Ne félj. Mutasd a jegyed.

Kilóg a banán héja az alumínium szeméttárolóból. A szeméttároló hangja: a fém recsegése: ki meri ezt? (Kopár tölgyek alatt jeges kézzel megfojtott egy vadmacskát.)

Süvít a szél. A szél ráncigálja. A bátyja összehúzott szemmel fogadja a szelet, az arca olyan, mint kit arcul ütöttek, s most mél115tó bosszút fogad. Hideg betontömb tövében várják Korom Jánost. Korom kissé távolabb áll, a sötétben is jól kivehető vékony alakja, arca világít a sötétben, az árnya remeg. Gyere már!, kiáltja, jön?, kérdi a bátyjától. Miért, nem látod? Azt látom, hogy mozog. A szél port visz. Érzi a testében a fájdalmat, nyakát a tarkója felől görcs fogja. A betonfelületen tölcsérben kavarog a por. Gyere már!, kiáltanak együtt Korom felé, aki nem jön. Ez hülye, kiáltja. Korom szinte a halált várja, micsoda önteltség.

Meg kell mindent próbálni. A zsákutcákba egészen új módokon kell besétálni; felhajtja a gallérját, a nő és a borotvált képű férfi követi. Benyit, egy kávét szeretnénk, mondja a kasszásnőnek. A kasszásnő eszik, kezén kesztyű van, a kesztyű ujjai le vannak vágva, a kasszásnő kenyeret eszik, a kenyér szalvétába van csomagolva; ahogy halad a kasszásnő a kenyérben előre, úgy fejti le a szalvétát. A kérdés miatt a kasszásnő figyelmetlenül még egyet harap. Látja, ahogy a kasszásnő a szalvétába harap, elindul a karzat felé, ahová a kasszásnő mutat. A kasszásnő szedi ki a szalvétát, mi van?!, ez a jelszó, hogy mi?!, hogy egy kávét szeretnénk? Nem válaszol, ahogy megbeszélték, elképzeli az elpépesedett szalvétát, megrágva, a megrágott szalámis kenyérrel elegyedvén, a fogak közül piszkálva épp.

Van egy nyíl lefelé: WC és van nagyvonalú, tékozlóan széles lépcső fölfelé. A falat mennyezetig érő tükör borítja, a tükör rossz minőségű, belepillant, alakja imbolygó, sárga lámpák sokszorozódnak furcsán. A lépcső fából van, dobog. Fut lefelé egy fekete bajuszú, föltűnően jóképű, 26-27 éves fiatalember, jellegzetesen dunántúli magyar típus, lába nyomán kicsinyke porfelhő csapódik föl a lépcsőből. Oldalt húzódnak.

A karzat olyan, mint egy nagy-nagy magánszoba, melynek lyukas a közepe. A hosszú asztalon csupán egy kopottas bőr cigarettatárca hever, mellette gyufa és hamutartó. A pincérnő kezében kerek tálca van, megrakva üres poharakkal, szabad ez az asztal?, kérdezi a pincérnőtől. A pincérnő a poharak közé dobja a tárcát és a gyufát, vállat von, tőlem üljenek le. Két fiatal lány ül, melltartó nélkül, vihognak, sonkás rolád van előttük. A szomszéd asztalnál sakkoznak, rettentő gyorsan lépnek, most hol áll?, kérdi az egyik, tudod te azt nagyon jól!, válaszol az ellenfél.

Végre megérkezik az összekötő, Szabó István, kértelek, barátom, ne késs, rögtön látja rajta, hogy erősen ittas, de azért örül 116neki. Milyen hülye jelszó ez!, kiáltja Pista messziről, a nő felugrik, átöleli a szakállas férfit, hál’ istennek, hogy itt vagy. Szabó morog, bent kerestelek benneteket, kiöntöttem egy üveg sört az abroszra. A borotvált arcú férfi kimért, de látom, István, nem ment mind az abroszra, talán érted, mire gondolok.

Levélrészlet (válasz?): Te szemét nyikhaj, lélekbúvár, önző, sunyi mondathajcsár, várlak hétkor, akkor szeress úgy, ahogy egy férfi szeret egy nőt. Ha nem jössz, örökre gyűlöllek. (Ha jössz, akkor is, de a kielégülés hullámai nagyvonalúvá tesznek. Orgazmus-anyó megbocsát.) Úgy gyere, hogy a kapunál ne regisztráljanak. És ne sprézd magad. A pincérnő előrehajol, mellét a karjának nyomja, kösz, mondja halkan, a pincérnő fáradt. Szabó a nőnek magyaráz, apám, akkor már megvolt a szöveg, megvolt a nóta, de úgy fasza, ahogy mondom, erre jön csóringer mozgásművészem, hogy ez itt mind baba, de itt neki 38 ütem kell, ennyi alatt ér át Midász király a színpad túloldalára, azaz így, hogy példával mutassam, kékne, kékne, kékne, kékne, kékne, kékne, kékne, kéknefelejcs! Körbefogták az épületet, súgja a pincérnő, melle megint a karjához ér. Dobog le a falépcsőn, a tükörben alakja imbolygó, sárga lámpák sokszorozódnak furcsán. Lent átöleli Szabó, úgy szeretem ezt a ganéjt, megcsókolja a két orcáját, visszacsókolja bele a szakállába. Szabó elmegy. Sírt, mondja a nő, a borotváltképű férfi is elbúcsúzik.

Egyedül vannak, mint az ujjuk. (Gyere be velem gyorsan a férfivécébe.) A rohadt életbe, ismétli, a rohadt életbe.

Körben házak vannak, körben nagy, egyforma házak vannak, ezek külön tért alkotnak, ami egy ideig olyan, mint a gödör, azután amikor leül a padra, olyan, mint egy bánya, hatalmas bánya, a falain hatalmas rések, a betonjárdán finom por van, porral beszitált kicsiny papírdarabok mozdulnak, a nap bújócskázik a hatalmas réseken. Az árnyékok hosszúk, a levegő melegszik, a levegő hűl.

Emelkedés és süllyedés, a hatásvonalak vékony és szeszélyes mezsgyéje. Az út fut. Köd van, nyirkos, hideg. Tömérdek faág csupasz, feketébbek a fekete éjszakánál, a földön levelek vannak, a lépésektől megmozdulnak, fellazulnak. A levelek színesek. Összehúzza magán a viharkabátját, a kemény anyag minduntalan kitör a kezéből.

Körös-körül izgatott állatok várják az évszakot. Forró orruk párolog. (A kocsis meg se mozdítja magát, nagykabátokkal van bepólyálva, hideg is van, sebesült is; kabátujj lóg le a bakról, olyan, mint egy halott karja, távolodva himbálódzik.)

117

Az Idő fehér, fáradt, szép asszony. Lábait selyem rakottszoknyája alá húzza. Mozdulatlan arcán keserű fintor. Valami megtörtént már, tehát elmúlt. Ha férfi volna, pálinkabűzösen zokogna. Ül erősen.

Itt vagyunk hát. Esélyünk nem sok, a fák magasak, hátrahajol, a kötés húzódik a vállán, vállsebéből rossz szag árad, a géz merev a megalvadt vértől, sárga váladék üti át. Férfiak állnak a mezőn, a reggel hűvös, a sáros fű fekszik. A bakancsok egymás mellett vannak, a füvek lelapulnak. Hátuk mögött tó van, könnyű pára úszik a tó felett. A túloldalt hatalmas hegy van, a sziklák emberi profilt formáznak.

Két nyúlánk, combvastagságú nyírfából kereszt van ácsolva. A pap is koszos, a pap bakancsán is szürke sár van.

A szabadság enyhe mámora Ez itt nem Abaliget, nem Acsád, nem Adács, nem Albertirsa, nem Adorjánpuszta, nem Abaújszántó, nem Abaújszántó-fürdő, nem Ábrahámhegy, nem Baktüttös, nem Bágyogszovát, nem Bashalom, nem Balatonkenese, nem Csiszta-gyógyfürdő, nem Csillaghegy, nem Csabacsüd, nem Csurgó, nem a Csepel Vasmű, nem Cegléd, nem Cegléd, nem Csokvaomány, nem Dabronc, nem Dad, nem Devecser, nem Dértanya, nem Debrecen, nem Dorog, nem Drégelypalánk, nem Diósjenő,

nem Eperjeske, nem Ereklye (piff), nem Écs, nem Érd, nem Ercsi, nem Enese, nem Egyek, nem Ebes, nem Fertőd, nem Felcsút, nem Fancsika, nem Franciavágás, nem Felsőrajk, nem Farmos, nem Folyós, nem Fityeháza, nem Feketeakol, nem Fácánkert, nem Győr, nem Gemenc, nem Gyöngyfa, nem Gádoros, nem Gyón (micsoda ájtatosság!), nem Halesz, nem Halmaj, nem Hajdúnánás, nem Hajdúsámson, nem Heresznye, nem Hort, nem Hugyag, nem Ipolyvece, nem Inota, nem is Ikrény, nem Inács, nem Inárcs, nem Izsák, nem Ilonaszállás, nem Inám, nem Jászfényszaru, nem József-szanatórium (jaj, aranyoskám, de randa ez a gőzös!), nem Keselyűs, nem Kapitányság, nem Amikor aztán bálképes állapotban volt, végignézett rajta a szenior. – Hát, fiam, most már mindened van. De pofát hun faszolsz? Küngös, nem Katraszél, nem Koszó, nem Kund-puszta, nem Kocsola, nem Kondoros, nem Kisköre, nem Kisvárda, nem Kaskantyú, nem Kína (Fáj a derekam, mit csináljak? A legényemhez adresszálom a szavakat. Fiam, te mégiscsak ismered a test csínját-bínját! Amaz kurjant. Forró kádfürdő, és aztán hosszasan dögönyözze a nő! De ha undorodik tőle, fiam, ha undorodik a masszírtól! Legényem röhög és fintorog, sajnál a 118marhája!), nem Kötegyán, nem Kistőke, nem Kulcs, nem a Kryptongyár, nem Kurd, nem Keszőhidegkút, nem Lökösháza (lóg az eső lába!), nem Lad, nem a Landler Jenő Járműjavító, nem Lupasziget, nem Ludad, nem Lókút, nem Mátészalka, nem Magyarbóly, nem Macs, nem Macskás, nem Mártély, nem Mésztegnyő, nem Mátraballa, nem a Margit híd, nem Martfű, nem Mohora, nem Magyarfalva, nem Möcsény, nem Mikepércs, nem Máriapócs, nem Mátyásföld, nem Mezőtárkány, nem Magyarkút, nem Mernye, nem Miskolc, nem Nagyatád, nem Novajidvány, nem Nyárlőrinc, nem Neszelúd, nem Nagykálló, nem Nosztány, nem Nagyoroszi, nem Nyúl, nem Orgovány, nem Őrjeg (Lehányták az utcán. Egy öregasszony kihajol. Gyomorrák, mondta felháborodásomra egy hozzátartozó, mintha ez valami jóvátétel volna. Undorító.), nem Örkény, nem Öcsény, nem Öntés, nem Poroszló, nem Rajka, nem Rákospalota, nem Révfülöp, nem Rátót, nem Rinya, nem Rigács, nem Rirzse, nem Répcelak, nem Selyp, nem Süttő, nem Sáta, nem Szabadbattyán, nem Szabadegyháza, nem Szabadkígyós, nem Szabadságtelep, nem Szabadszállás, nem Szob, nem Szarkás, nem Szarvas, nem Szarvaskő, nem Szikáncs, nem Szophomok, nem Tát vagy Tedej, nem Türje, nem Taszár, nem Tiszalök, nem Tököl, nem Tab, nem Toponár, nem Ukk, nem Uzovicstelep, nem Ugyer, nem Üllő, nem Ürmöshát, nem Ürmöshát, nem Ürmöshát, nem Wien, nem Vác, nem Vörs, nem lidérces látomás, kísérteties kromatikák, a balsors hangjai: ez a táj nem Petőfi rónája, nem Ady Bakonya, nem Krúdy ligetjei s nem is az ő kihalt falui, nem Déry kertje, nem Mándy árusainak tere, nem is Ottlik ólmos egével fedett főallé, nem Veres Péteré és nem Dobozy Imréé, nem Bethlen Miklósé, nem Móriczé, és nem nem – falatnyi terem, sajátos odőr, a rémület és boldogság heves váltakozásait undorral észleljük… Vokány, nem Vajszló, nem –, nem Vizslás, nem Vép, nem Vésztő, nem Városlőd, nem Záhony, nem Zsujta (bejött egy nő, beült az ölbe, a látszatok birodalmába), átmegy egy hídon, árnyéka hosszú, azt nézi, mikor „esik bele” az árnyéka a vízbe. Mikor beleesik, megfordul, visszamegy a híd elejére, illetve végére, és újból eljátssza az árnyékot. Árnyékvilágot, mondja a szívében. Leteszi a bőröndjét és a kis, fekete kézitáskát. A parkban hangszerek vannak. Körülnéz, látja-e valaki kisded játékát, az emberek mennek-jönnek. Megemeli a koffert, a koffer megnyúlik és lágy oldala behorpad, ahogy egy arc hosszú éhezés után.

Árnyéka a rakparton van, aztán egy göcsörtös, szögletes vonaglással beleesik a vízbe. Hullám tódul a partra, átnedvesednek a rétegek, aztán a lyukakból visszaszivárog a fehérség, a robaj, a nyálka. Súrlódva egy szemcse mozog előre, megmarad emlékeztetőül az érzékek számára. Egy betoncsík lassú ívben kanyarodik, megy rajta, érzi a karjaiban a fáradtságot, egy bok119rocska tövébe teszi a koffert, a koffer kipuffad. Nem emeli föl a fejét. Fél szemmel látja, hogy az ajtóban a rendőr őt figyeli. Igyekszik közömbös arcot vágni. Azon kell gondolkodnia, mi az a közömbös arc, gyorsan továbbmegy, nagyot rángat a kofferen.

A magas épület szélárnyékából kilépve erős szél fú az arcába, oldalt nézi az árnyékát, haja lobog hátra, nadrágja ráfeszül a A nadrág viseltes kord, oldalt néhol fölfeslett röviden a varrás, kurta cérnaszálak, szálvégek imbolyogtak, a bordázat épnek látszott, hátul volt valamelyest kopott és fényes, a nadrág nem sokat változott azóta, a viseltesség érett be csupán, a szára első pillantásra, mintha rövid volna, tömpe, hanem a combok körüli lengeség és a csípők mentén érzékelhető anyagbőség vagy egyszerűen a szabás fortélya következtében a nadrág amolyan nyaralónadrág lett, ami abszolúte érdektelenné tette a nadrágszár hosszának kérdését. sípcsontjára, ettől az árnyékon úgy látszik, mintha rövid volna a nadrágszár, és a lábfej is aránytalanul nagynak látszik. De ebbe már belejátszik a távlat is. A magas szürke toronyház mögött, ahová fordul, megint nincs szél, leteszi a koffert, színpadias fintorral a tenyerére néz, torlódások, ritkulások, gyűrődések, szünetek, horzsolódások, átfűződések, betüremlések.

Ez az, mondja hangosan. Az utcákon senki se jár, fölnéz a négyzetes hasáb alakú toronyházra, egymásra merőleges, szoros, nyitott terek nyomulnak fölfelé. A zárószinten szűrt, szitált zúzalék. Az ajtó nyitva van, a rács szürke, vastag festékkel bevonva, fel van húzva, fent, akárcsak egy roló, kilátszik a vége. Balra üvegfülke van, két ember beszélget magyarul. Leteszi a koffert, én vagyok az, mondja. A fiatalabb bólint, telefonozni kezd, rácsap a villára, nem hallatszik a szokásos csattogó csingelés, igen, mondja a kagylóba a fiatalember, kinyit egy ajtót, nem lehet eldönteni, hogy szoba vagy szekrény, öntvények, vágatok, tégelyek.

A fiatalember a kulcscsomót rázza, ez a szobakulcs, ez a liftkulcs. A liftkulcs olyan, mint egy vastag, megmerevedett hernyó, egy pajor, ein Wurm, alumíniumból van, vonakodik hozzányúlni.

Fogja meg!, mondja a fiatalember parancsolón, és ránéz.

Eltéveszted a hangot, nyuszika, mondja.

Visszakézből nagy pofont kap, egyáltalán nem számított rá, lép egyet hátra, de nem tud meggyökerezni, a száj és az orr között melegséget érez, forróság hulláma önti el, és mintha ez a hullám döntené hátra. A kő hideg. Van, ami elmúlt, a jelen-éhség. Feje egy vasajtónál van, felkenve nikkel, króm és zománc, fémekkel kiegészítve egy teljes arc, a homályban egy percet az ember elidőz.

Az üvegkalitkából kiugrik a másik ember, alacsony, kövérkés, bár alulról nézve minden más. Kertész Ferenc vagyok, bocsánatát kérem, lehajol az alacsony, kövérkés ember, fölemeli, 120az ajtónak támasztja, félbehagyja a mozdulatot, a fiatalemberhez ugrik. Visszazökken, beveri a vasajtóba a fejét, felszisszen. Kertész Ferenc a fiatalemberrel üvölt, a fiatalembernek szabályosak a vonásai, de egy kicsit el van ernyedve, haja fénylő, lendületes, de a vöröses pajesz leér az erős állig, mint a külvárosokban egy kicsit, az erős áll úgy-ahogy egy kicsit takarja a tokát, a szeme világoskék, de egy kicsit vizenyős, kötött nadrág van rajta vagy pamutnadrág, az öv díszítve van, valami fonás bújik el és elő, csöppet sem lennék meglepve, ha a ravasz tervező, ez a fantaszta, Moebius-szalagot vagy szalagokat rejtett volna oda. A nadrág a puha anyaga miatt követi a comb húsos felületeit, meg vagy őrülve?!, azonnal el vagy bocsátva, Kertész Ferenc részvéttel néz le, még egyszer bocsánat.

A kövérkés fiatalember meg sem mozdul, rezzenéstelenül áll, mire vársz, üvölti Kertész Ferenc, kísérd fel az urat a szobájába. Kint éjszaka van, bent süt a nap, feláll, megtapogatja az arcát. Mutassa, ugrik oda Kertész Ferenc, az állkapcsot igazgatja, fáj, van éles fájdalom, jól van, akkor nincs törés, rápaskol az arcára. Elrántja. Kertész egy kicsit a levegőben tartja a kezét, arcán mintha ingerült csodálkozás volna, meggyógyul ez hama’ hál’ istennek, és már fordul is meg, megy vissza az üvegkalitkába. Az üvegkalitkán visszaverődik a fény, látja a tükörképét, a tükörkép lehajol, szemüket nem veszik le egymásról, fölveszi a koffert, hirtelen a kofferra veti a tekintetét, a koffer megint belappadt, zsúfolt, nagy nyomású közegben egyenletes visszaverődés, üledékes társulás, tehetetlen halmazok, Kertész olyan a kalitkában, mintha örökké ott lett volna.

Abban a szerencsében részesülhettem, hála Önnek, hogy megmutathatom Önnek az Ön szobáját, a lift előtt várnak, a fiatalember megnyomja a jelzőgombot, Laci vagyok, mondja rosszkedvűen, szervusz, kezet fognak. A liftfülke furcsa, nehezen megállapítható sokszög az alapja, és két ajtaja van, Laci közel áll hozzá, érzi semleges leheletét.

Fordulj meg, mondja Laci, tedd a tarkódra a kezed, biztonsági előírás.

Mikor megáll a lift, a két ajtó közül a rosszik felé lép, fölrántván a sárgásszürke foltos fal mered rá: hiba. Laci fölnevet, kedvesen kárörvendő, ez kezdetben szinte mindannyiónkkal előfordult, bizony, megesett, mondja, gyere, kisbojtár… Lépj bátrabban! Íme, ez a nagyvonalúan, sőt tékozlóan széles főlépcső meg főfolyosó. De az oldalsó és hátsó épületrészeket csak apró villanykörtékkel szűkösen világított keresztfolyosók szelik át. A főfolyosóról egy tükrös, faburkolatú, szecessziós, faragvá121nyokkal borított előtérbe fordulunk, a századforduló délkelet-európai újgazdagjainak egy pompázatos kis halljába.

Nemcsak látásból ismerlek, mondja Laci, hanem futólag találkoztam is veled. Valakivel éppen színházról, a középkori spanyol drámairodalomról beszéltél. Ha az alkotás, magyaráztad, a mű emlékezete, akkor a mű mint elszigetelt mű nincs, sőt, gesztikuláltál lelkesen, maga a nincs, amiről azért lehet beszélni, így áll előttünk az alkotás mint halál, beszélgetőpartnered hallgatott volt. Nem emlékezem, mondja. Íme, az egyes előadók ugyan csak az ablaktalan átjárón megközelíthetők, de mi… egyenest a lépcsőházból egy tágas szálába juthatunk, no nem untatlak. Bekukkantunk az ezredeshez, fintorog Laci.

Fekete mélyedés van az ezredes szeme alatt, halálárok, a szemüvege erős, fekete műanyagból van, kis pocakja van, az ingje svejfolt, előtte az asztalon papírlapok hevernek, kezében hegyesre faragott ceruzát tart, zakót nem visel, se nyakkendőt, inge gyűrötten, félig nyitva lóg rajta, középszürke nadrágja, öv híján, mélyen csípője alá csúszik. Az ezredes az arcát feléje fordítja,

ám szeme kihunytan mered rá, homlokredői kemény ráncokká mélyülnek, kimerült vonásait pedig keresztben három párhuzamos barázda szeli át. Három barázda van. Minden figyelmét a három vízszintes köti le.

Bejön egy nő, az ezredes megforog a forgószéken, te elhoztad az édesanyám fényképét!, a nő megvonja a vállát, az ezredes kipirultan üvölt, eredj innét, eredj innét a jó anyádba, te! Fölemelték a Zsiguli árát, mondja a nő szenvtelenül. Nem érdekel, mondja az ezredes már nyugodtan. Te ezt tudtad?, kérdi a nő. Nem tudtam, de abszolúte érdektelen; mennyi a dollár, inkább azt nézd meg, foglalj helyet, kérlek szépen, mutat most felé, lám, mutat körbe, ilyen patriarchálisan vagyunk, a feleségem, mutat a nőre, vagy hát, nevet, matriarchálisan, mikor hogy.

No, hallotta már a nagy újságot?, kérdi az ezredes. Az ajtóban két férfi van: az egyik tömzsi, őszülő, szabályos arcélű, katonás, a másik meg magas, de löttyedten túltáplált és kihívóan durva arcú. Ahogy ijedten feláll a székből, a sötétbordó bergère fotelból, lelát az utcára, a bejáratokat és az utcasarkokat géppisztolyos, egyenruhás őrök vigyázzák, a járdát pedig oszlopocskára szerelt nehéz lánc keríti el. A lánctartó oszlopocskák tetején és az ablakpárkányokon muskátlisorok vannak. A két férfi odaáll melléje, az ezredes integet, mint egy távolodó vonat után.

Megindulnak a lépcsőn felfelé. Teljes a némaság és a csend is. Olaj- és benzinszag hullámai ütik meg az orrát, hol nekiló-

122

Transzformáció

örökké ott lett volna. tehetetlen halmazok, Kertész olyan az üvegkalitkában, mintha nagy nyomású közegben egyenletes visszaverődés, üledékes társulás, a kofferra veti a tekintetét, a koffer megint belappadt, zsúfolt, szemüket nem veszik le egymásról, fölveszi a koffert, hirtelen visszaverődik a fény, látja a tükörképét, a tükörkép lehajol, már fordul is meg, megy vissza az üvegkalitkába. Az üvegkalitkán gerült csodálkozás volna, meggyógyult ez hamar, hál’Istennek, és ja. Kertész egy kicsit a levegőben tartja a kezét, arcán mintha in- fájdalom, jól van, akkor nincs törés, rápaskol az arcára. Elránt- ugrik oda Kertész Ferenc, az állkapcsot igazgatja, fáj, van éles ka van, bent süt a nap, feláll, megtapogatja az arcát. Mutassa, üvölti Kertész Ferenc, kísérd fel az urat a szobájába. Kint éjsza- fiatalember meg sem mozdul, rezzenéstelenül áll, mire vársz, tész Ferenc részvéttel néz le, még egyszer bocsánat. A kövérkés sos felületeit, meg vagy őrülve, azonnal el vagy bocsájtva, Ker- rejtett volna oda, a nadrág a puha anyaga miatt követi a comb hú- ravasz tervező, ez a fantaszta, Moebius-szalagot vagy szalagokat valami fonás bújik el és elő, csöppet sem lennék meglepve, ha a nyös, kötött nadrág van rajta vagy pamutnadrág, az öv díszítve van, kicsit takarja a tokát, a szeme világos kék, de egy kicsit vize- állig, mint a külvárosokban egy kicsit, az erős áll úgy ahogy egy nyedve, haja fénylő, lendületes, de a vöröses pajesz leér az erős fiatalembernek szabályosak a vonásai, de egy kicsit el van er- tóba a fejét, felszisszen. Kertész Ferenc a fiatalemberrel üvölt, mozdulatot, a fiatalemberhez ugrik. Visszazökken, beveri a vasaj- kövérkés ember, fölemeli, az ajtónak támasztja, félbehagyja a Kertész Ferenc vagyok, bocsánatát kérem, lehajol az alacsony, a másik ember, alacsony, kövérkés, bár alulról nézve minden más. homályban az ember elidőz. Az üvegkalitkából kiugrik a nikkel, króm és zománc, fémekkel kiegészítve egy teljes arc, a Van, mi elmúlt, a jelen-éhség. Feje egy vasajtónál van, felkenve hulláma önti el, és mintha ez a hullám döntené hátra. A kő hideg. meggyökerezni, a száj és az orr között melegséget érez, forróság pofont kap, egyáltalán nem számított rá, lép egyet hátra, de nem tud néz. Eltéveszted a hangot, nyuszika, mondja. Visszakézből nagy hozzányúlni. Fogja meg!, mondja a fiatalember parancsolón és rá- revedett hernyó, egy pajor, ein Wurm, alumíniumból van, vonakodik kulcs, ez a liftkulcs. A liftkulcs olyan, mint egy vastag, megme- vágatok, tégelyek. A fiatalember a kulcscsomót rázza, ez a szoba- ajtót, nem lehet eldönteni, hogy szoba vagy szekrény, öntvények, atalember, értem, ezek a kulcsok, mondja a fiatalember, kinyit egy szik a szokásos csattogó csingelés, igen, mondja a kagylóba a fi- A fiatalabb bólint, telefonozni kezd, rácsap a villára, nem hallat- ber beszélget magyarul. Leteszi a koffert, én vagyok az, mondja. akárcsak egy roló, kilátszik a vége. Balra üvegfülke van, két em- van, a rács szürke, vastag festékkel bevonva, fel van húzva fent, fölfelé. A zárószinten szűrt, szitált zúzalék. Az ajtó nyitva ronyházra, egymásra merőleges, szoros, nyitott terek nyomulnak san, az utcákon senki se jár, fölnéz a négyzetes hasáb alakú to- tek, horzsolások, átfűződések, betüremlések. Ez az, mondja hango- torral a tenyerére néz, torlódások, ritkulások, gyűrődések, szüne- ahová fordul, megint nincs szél, leteszi a koffert, színpadias fin- be már belejátszik a távlat is. A magas, szürke toronyház mögött, a nadrágszár, és a lábfej is aránytalanul nagynak látszik. De eb- a sípcsontjára, ettől az árnyékon úgy látszik, mintha rövid volna oldalt nézi az árnyékát, haja lobog hátra, vászonnadrágja ráfeszül A magas épület szélárnyékából kilépve erős szél fú az arcába, közömbös arc, gyorsan továbbmegy, nagyot rángat a kofferen. Igyekszik közömbös arcot vágni. Azon kell gondolkodnia, mi az a Félszemmel látja, hogy az ajtóban a rendőr őt figyeli. vébe teszi a koffert, a koffer kipuffad. Nem emeli föl a fejét. megy rajta, érzi a karjaiban a fáradtságot, egy bokrocska tö- tetőül az érzékek számára. Egy betoncsík lassú ívben kanyarodik, baj, a nyálka. Súrlódva egy szemcse mozog előre, megmarad emlékez- nek a rétegek, aztán a lyukakból visszaszivárog a fehérség, a ro- tes vonaglással beleesik a vízbe. Hullám tódul a partra, átnedvesed- éhezés után. Árnyéka a rakparton van, aztán egy göcsörtös, szögle- koffer megnyúlik, és lágy oldala behorpad, ahogy egy arc hosszú kisded játékát, az emberek mennek-jönnek. Megemeli a koffert, a zitáskát. A parkban hangszerek vannak. Körülnéz, látja-e valaki lágot, mondja a szívében. Leteszi a bőröndjét és a kis, fekete ké- jére, illetve végére, és újból eljátssza az árnyékot. Árnyékvi- árnyéka a vízbe. Mikor beleesik, megfordul, visszamegy a híd ele- Átmegy egy hídon. Árnyéka hosszú. Azt nézi, mikor „esik bele” az

123

dulva, hol rézsútosan torlódva, rángatóznak, botorkálnak mind

< öncenzúra >. Balkézt három kisebb vasajtó van. Patkány, tódítja az egyik vicsorogva, de alig hallhatóan. Belökik az egyik vasajtón, a tágas-bogas tér legfeljebb nyolc láb hosszú és négy láb széles, valamennyi falon és a míniummal befestett vasajtón folyvást duzzadó vízcseppek vannak, ezek olykor összeérnek, lefut a víz a felületről. Szinte tapinthatóan nyirkos a levegő. Négyzetalakú mélyedésben mezítelen villanykörte van. Az ablak zárt belső udvarra néz. Lenéz, lent macskakő van, az esőcsatorna míniumos, a tetőn jól kivehetők a palák rombuszai, egy sem látszik töröttnek, a belső fal sárga, a festés színe nem egyenletes, vannak lepattogzódások is, ezek mélységben is látszódnak.

Az otromba nagy tv-készülék előtt ruhák hevernek és matracok, elámul, hogy ennyiféle matrac létezik a huzatot illetően. A falon egy élveteg nő képe lóg: Gustav Klimt, Nr. 114: Judith I., olvassa. Ehhez az érzéshez előbb-utóbb talál az ember mondatot. A falhoz nagy irattartó van állítva, valamint ecsetek. Van egy bemélyedés, melynek nem látni a célját. Itt végre van por, akták pora és szaga, a fakeretben ott. Az asztalsarkon világos, ragacsos folt van, találgatja, mi az, rájön, hogy rágógumi-maradék. Tapogatja a rücsköt. Belép az őszülő, szabályos arcélű, katonás férfi, arca inkább komoran rémült, mint indulatos, akárha külsőleg megöregedett, ám lélekben soha felnőtté nem érett gyermek fogná körül, aki most félelemből éppen gyilkosságra készül.

Vetkőzzék le ingre-gatyára, mondja a férfi.

Ugyan, mondja, s elneveti magát.

Maga nekem ne adjon tanácsokat, mondja a férfi. Vegye tudomásul, senki támogatására, védelmére nem számíthat. Érti?

Vesse le, kérem, a cipőjét, és feküdjék hasra. < öncenzúra >, aztán megtiporja és rátelepszik. Duzzadt, véraláfutásos talpam, lilavörös, megduzzadt talpam. A jobb szemét képtelen felnyitni. A vasajtóban Kertész Ferenc áll, mi ez? Elesett, válaszolja háta mögött egy durva hang, és úgy húzza, mélyíti el a magánhangzókat, hogy külvárosias mellékzöngéivel egyben bambává színezze feleletét.

Állat, mondja Kertész Ferenc csöndesen, jöjjön, uram. Ahogy kilép a cellából, a sok évtizedes mészrétegbe karcolt nevet lát, ügyes kézzel rajzolt, folyondáros keretben összekapcsolja evvel a szóval: Kisvirág. Kertész belülről fekete papírral leragasztott szemüveget ad neki. Az ezredesnél már voltál? Igen.

Új szobája hatszögletű helyiség. Amikor belép, nem nagyon távolról vonatfütty harsan. Mindenik falat, az ajtóét kivéve, 124csaknem kitöltik az alacsony, téglalap alakú ablakok. Az ablakokon fekete redőny. Laci odaadta a kulcsokat?, kérdi Kertész Ferenc. Tapogatja viharkabátja zsebeit, itt van, de ez nyilván a másik szobáé, mondja. Kertész Ferenc nevetve mondja, hogy ez a jó, több kulcs, kapu, ajtó, lift. A liftkulcs olyan, mint egy vastag, megmerevedett hernyó, alumíniumból van, vonakodik hozzányúlni. Kertész ránéz, tartja a levegőben a kulcsot, majd ledobja az alacsony dohányzóasztalkára, elmegy.

Sorban felhúzza a fekete redőnyöket. Hideg van, a csapok folynak, a szemétkosárban feketülő banánhéj van. A szemétkosár teteje nagyon ötletesen van megoldva: a mosogató alá van téve, és ahogy nyitja az ember a kredencajtót, ahová a mosogató van beépítve, az egyben emeli is a szemétkosár tetejét. A szemétkosarat újsággal kibélelték. El van mosogatva, az edények és az evőeszközök a helyükön állnak. Szétcsavarja a kétszemélyes kávéfőzőt, kotyogót, büdös, savanykás kávét talál. Kimossa, van melegvíz, sőt még hideget kell kevernie hozzá. Egy kés nincs eltéve: ANTI KDS CORRO, olvassa a pengén.

Egyszerre nyögést hall a fürdőszoba felől, benéz, két munkás javít valamit a mennyezeten, de úgy, hogy az egyik a másik vállán áll.

Az ég szerelmére < öncenzúra >, mondja, miért nem hoznak egy létrát?

Számtalanszor kértük már az igazgatóságtól, mondja az egyik, dehát hiába.

Az erőfeszítéstől a munkások büdösek. Nekünk mindig ilyen nehéz, mondja az egyik munkás, gyöngéden csepeg az orra vére. A munkások elmennek. Használt törülközőt talál, a tükör előtt Odol szájvizet. Inkább nem néz a tükörbe.

Kiszalad a szobába, az üvegezett szekrényhez fut, hevesen rángatja a fiókokat, csattanva tolja vissza, üres, üres, üres. Jó napot kívánok, hallja maga mögül. Megperdül. Egy férfi mosolyog rá, nyújtva a kezét. Feláll a guggolásból, hallhatóan roppan a térde. (Kínos, mintha szellentett volna.) Labát Nagy Ottó vagyok, mondja a magas férfi, haja egy kacsarral fordul a homloka fölött, csak annyit ért belőle, hogy Ottó. Kertész Ferkó mondotta, hogy megérkezett a szobatársam, gondoltam, jobb túlesni mihamarabb, így kerültem ide most, remélem, jól megleszünk, én roppant alkalmazkodó típus vagyok, mondom ezt annak ellenére, hogy fenegyerek voltam, akkor, amikor egyáltalán fenegyerek lehet az ember, ugyebár, például szurokkal a csengőket, de nem akarom Önt untatni.

Tegeződjünk, mondja.

125

Persze, persze, ezekben a körökben a tegezés dívik, vedd figyelembe, kérlek, én is inkább óvatos voltam veled, mint ellenséges. Majd megismerjük egymást.

Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt… A szkepticizmus nem megcáfolhatatlan, hanem nyilvánvalóan értelmetlen, mert kétkedni akart ott, ahol nem kétkedhetünk. Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés; kérdés pedig csak ott, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet. Majd… igen… Annyi kérdés van, például tudjuk-e, meddig terjed a sötétség, fekete bajuszú, föltűnően jóképű 26-27 éves fiatalember, jellegzetesen dunántúli magyar típus ülök-e az ajtóval szembenéző asztalnál? egy dossziét nyitok-e ki, iratokat forgatok? több mint 190 cm magas, valóságos óriás, arányos testalkatú atléta-e? Aranykeretes pápaszem fölött arcodba pillantok-e? elmegyünk innen, mondom-e? szabályos, de krétafehér arcomról csurog-e a veríték? reszketek? de nem sokáig? tömzsi-e? őszülő, szabályos arcélű, katonás-e? magas-e, de löttyedten túltáplált és kihívóan durva arcú-e? nem sokat habozok-e hát? sarkosan fordulok fasiszta tömeggyilkos? meghíztam-e, mióta utoljára láttál-e? ruhám rezegve duzzadozik hasamon, és a gombolásoknál felfúvott motorkerékpártömlőhöz hasonlatos zsírgyűrűk feszegetik-e a szövetet? mit tehettem volna egyebet? malomkőnyi kalapban és hosszú szalmaszálon citromszörpöt szívogatok? orromban, történetesen, ekkortájt, a vitaminhiánynak és mosdatlanságnak tulajdonítható, kellemetlen és fájdalmas furunkulus támadt-e? nincs-e nekem orrom? lefagyott-e nekem? csak a két orrlikam van nekem? szégyenlem-e nagyon, szegény fiatalember? <öncenzúra>? visszaülök-e íróasztalom mellé, begombolom-e zubbonyomat, és merev halszememmel tekintek-e rád? viszonylag elvont

töprengéseimnek csak este <öncenzúra>-e félbe? szétlapított orrom-e? káposztalevél fülem-e? vesém-e? kultúrkörnyezetbe ágyazva, herezacskó szögelve? és a vesénél kényesebb testrészeim-e? vizes lepedővel körbetekerni-e? szárad-e és megy-e össze? szorítás-e? üvöltés-e? nyúlánk, férfias megjelenésű ifjú lennék, szerfölött magas homlokom-e? a leszakított herezacskóm-e, a vízkúrám-e, az önéletrajzom-e? Mariska-e, a szők-e hajú varróleány-e? rózsás arcát-e? tömpe ujjú párnás kezét-e? középmagas-e korán pocakosodó? aranykeretes pápaszemet viselek-e? szememet ravaszkásan, rövidlátón összehúzom-e? ezt pirkadatig ismételgetem-e? hol nekilódulva-e, hol rézsútosan torlódva-e, rángatózunk-e, botorkálunk-e, mind mélyebbre-e és mélyebbre-e? ezalatt teljes-e a némaság és a csend is-e? homlokredőim ráncokká mélyülnek-e, kimerült vonásaim pedig keresztben három párhuzamos barázda szeli-e át, akárha minde126niket léniával húzták volna-e meg? meg kell hagynom-e, sőt hangsúlyoznom-e, hogy rendkívül kedvesen és tapintatosan kezelnek-e bennünket?, hideg van-e? a csapok folynak-e? szenilitásom tragikus-e? és egyben visszataszító-e? mert igaz-e az, hogy senki se rabolhatja más ember szabadságát anélkül, hogy a magáét elveszítené? pipámmal játszom-e, amelynek csutoráján fehér petty árulja-e el, hogy az angol Dunhill gyártmánya? kék ceruzával köröket rajzolok-e az eszmecserénk főbb pontjait jelző szavak köré, majd rézsútos vonalakkal húzom-e ki magukat a szavakat is? izgek-mozgok-e a székemen? a nép komornak, tartózkodónak látszik-e? asztmásan lélegzem-e, arcszínem vagy betegesen vörös-e, vagy sápadt-e? fülem ekcémás-e? olyan kis tiszta ember vagyok-e? egy kis dán pisztolyom is van-e? rám nem vár-e már boldogság? és képtelennek tűnik-e, hogy átlépjem-e a minden léptemet követő néma szánakozás árnyékát?

A hátán fekszik a sötétben. Hallja a másik szuszogását, nem mer elaludni.

Üres a szoba. Ez kérdés. Itt vagy?, kiáltja, hangja rekedt az alvástól. A kis WC-fülkében van zaj, ott vagy? Bekopog, nem válaszol senki, kinyitja az ajtót, melegebb levegő csapja meg, a WC üres. Egyedül van. A WC falán felhólyagzott a meszelés, olyan, mint egy térkép-makett, Magyarország; az a hosszú a Bakony. Bakony kotlett provanszál módra, mondja hangosan. Apró, fekete, undorító bogár mászik ki a Bakonyból; hogy került ide, a magasba, föl a kietlenségbe? Többféle elképzelés is lehetséges. A bogárka fut a fehér domborulaton, ujjával követi, a Bakonyhoz ér, permetezik a merev mész, szűnik a Bakony; szűnik az én Bakonyom: ez a módosulás.

Gyanakodva néz mindent. Sötétet lát és mintha egy elkanyarodó drótdarabot. Ez volna az?, kérdi magától, dehát ki beszél a WC-ben, illetve kivel? Hangosan beszél, észreveszi, bólint: aha. A villanykapcsoló mellett a fal barnásra koszolódott a sok pontatlan érintéstől, a meszelés mintha le lenne gyalulva; fényes és mocskos egyenletesség. A fürdőszobában ott van a borotva, ott van a falon a kis tükrös szekrény, melyben meg lehet sokszorozódni, ott van a szemétláda, ott van a lila, idegen, bolyhos köpeny, ott van az Elida GT, a Drei Wetter Taft, ott van a csöpögő ruhasor, hiányzik a fal csupaszsága, hiányzik természetesen a négy tipli helye, hiányoznak az alsó két tipli 127esetében a rozsdás maszatolások, hiányoznak az elcsorgások, hiányoznak a durván látványos fölrepedések, hiányzik a repedés felületén a hólyagzás, hiányzik a félbetépett pókháló, és hiányzik egy 100 wattos pucér körte, hiányzik és állott melege nem hull a lengő arcra, hiányzik egy borotválkozótükör, nagyításában nem hullámzik, nem oldódik semmi, és nem verődik vissza az erős fény.

Óvatosan járkál a szobában, tárgytól tárgyig vezet az útja. Ottó ágyán van egy könyv, papír lóg ki belőle, rá van írva: ZUR AGNES. Bekukucskál a szekrény tolható üvegén, hosszú szárú, selyem alsógatyát lát, fölényesen elmosolyodik. Elhúzza az üveget, nem mer semmihez nyúlni, visszatolja. A rádió előtt zsírpecsétes, barna papír van, rajta a műanyagnyelű kés: ANTI KDS CORRO. A rádió méretei az aranymetszés szerint vannak:

m: minor, M: major

Az ablakok szürkék, fémkeretesek. Ha egy parkoló autó elmegy, a szitáló esőben ottmarad a nyoma, a száraz téglalap. Kihajol. A kéz üres, megáll benne az esővíz. Szemben unalmas, rohadt szürke ház van. Lejjebb, a harmadikon nyitva van egy ablak, asszony ágyaz puha mozdulatokkal. A nyitott ablak sarka irtózatosan belefúródik az egyik dunyhába. Nézi az asszonyt, az asszony puha mozdulatokkal ágyaz, végre elveszi a dunyhát is. Zörgés van a zárban, sietve becsukja az ablakot. Nyitva volt az ablak?, kérdi a belépő Labát Nagy. Miért kérdezed?, kérdezi. Semmi, csak ez volt az érzésem, de ha zavart a kérdés vagy pláne, úgymond, sértő volt, tekintsd úgy, ha ez lehetséges, mintha meg sem szólaltam volna.

Az apám részére egy nap üzenet érkezett, melyet számára a szomszédasszony adott át, egy jó karban lévő özvegy, az üzenet szerint apámat várja Csirbik Antal a városszéli házában. Így: hogy várja Csirbik Antal a városszéli házában. Most igazán nem akarnám apámat magasabb polcra helyezni, így mondják, ugye, de erre a leghatározottabban emlékszem. Ugyanis mi gyermekek azt daloltuk, hogy míg nem vagy befedve hanttal, vár rád a város szélén Csirbik Antal. Úgy tudom, kitűnő nyelvész és az első világháború előtt egy komoly irodalmi díj várományosa 128volt. Csak aztán beleköptek a levesébe, bocsáss meg a kifejezésmódért. Találkozásuk megejtően romantikus volt, apámnak meg kellett föltűnés nélkül állnia a kert előtt, mely kert buja volt és vadregényes, már elnézést, mindazonáltal a ház, noha elrejtve a dús bokrozat közt, de közel feküdt az utcai fronthoz, apámnak be kellett kiáltania a jelszót. A jelszó az volt, hogy „kortárs”, nyilván hogy majd ők ketten, apám és Csirbik Antal meg fogják egymást érteni.

Azt mondod, hogy megállt egy vadidegen kert előtt, és kiáltott egyet, hogy kortárs?, kérdi. Igen; kérsz ízletes főztömből?, Labát Nagy Ottó vizet forral, kezében egy bumfordinak tetsző gulyásleveskonzervet forgat, vajon ezt konzervestül kell melegíteni? Miért kérded, ha már úgyis vizet forralsz?, idegesíti, hogy Labát Nagy mindent akkurátusan végigmond, van ebben persze valami védtelenség is, mondja a szívében, s gyöngédség fogja el a magas férfi iránt. Igazad van, bocs, nem figyeltem a beszédemre, mondja Ottó. Az isten szerelmére, ne kérj mindig bocsánatot, mondja hangosan, de rögtön megbánja, elnézést, mondja. Ottó elneveti magát, azt hiszem, alkalmazható a mondás, miszerint bagoly mondja verébnek, nagyfejű, avagy a hóhért akasztják, nem is tudom, de szavakból nem élünk meg, a valódi kérdés az, hogy kérsz-e. Nem, köszönöm, ettem már fölvágottas zsömlét.

Ottó beleteszi a konzervet a vízbe, hoppá, hoppá, avval biz’ nem számoltam, hogy ez kiszorítja a vizet, s vajon kárpótol-e, hogy mindeközben, jól mondom, ugye, ennyivel csökkent a konzerv súlya, sistereg a platnin a víz. Egy tárgyról meleg áram érkezik. Dél van, az erkélyen senki. Konzervdoboz fedelét bevonta rozsda. Olyan nehezen szánja rá magát az ember, hogy magának megterítsen. Igen, igenel hevesen, kárpótolni akarja Ottót az előbbiekért. Ottó hallgat, a konzervdoboz dobálja kicsit magát. Van egy barátom, mondja Ottó, mindig megterít, még Recsken is megterített, egy rongy volt a terítő, darab papír a szalvéta és így tovább. Odaszögezték az asztalhoz a tökét.

Délelőtt, míg egyedül volt, megszagolta Labát Nagy levetett trikóját, most ugyanezt a szagot érzi. Néz ki a kemény fémkeretben. Szemben az ablak a harmadikon zárva. Háztetőkre nyílik kilátás, a szürkületben eső szemerkél, fényt az ostorlámpák adnak, és az ablakokból is jön a rest fény, a világítás miatt mindent síkba préselődve lát, ez utólag tűnik fel, az első tér-érzékeléskor, egy távoli tetőterasz és egy szép műhelytető hajlásszöge (ismerem a definíciót, mondja a szívében) egy nyitott tér-rész lehetőségét adja, rengeteg metszésvonal van, az elemek hatnak 129egymásra. Riasztóan nyirkos a levegő, mondja Ottó. Becsukja az ablakot, rosszul gumírozott pizsamanadrágját ráncigálja, a dimenziók pedáns játéka nyűg, a füst a földre száll. Az őrök főzeléket esznek, nadrágjukra csöppen a zsír. Ottó kis szünet után mondja, tegyük el magunkat. A kis szünet alatt fél. A harmadikon meg van ágyazva, az olvasólámpa fényének köre látszik. Ottó egyenletesen szuszog, vigyázom álmát.

Kérsz kaffát?, hallja Ottó hangját, erre ébred, bólint, érzi az árkokat az arcán, a szájában mintha megállt volna a levegő, mintha egy tömb volna a szájában, nyel, rossz. Esik, tájékoztat Ottó, úgy esik, mintha létrán jönne, így mondják? Ottó hozza a kávét, kicsit feszélyezi a kiszolgálás.

Bocsáss meg, elbámultam egy picikét. Nem tud mit mondani erre. Olyan voltam, mint a fajdkakas, mondja Ottó. Amennyiben? A fajdkakas tudniillik a párzás időszakában annyira el van bódulva, hogy akár kézzel is meg lehet fogni. Elneveti magát az ágyon, magát nem türtőztetve röhögni kezd, összerándul az ágyon és kifeszül, össze és ki, ezek szerint, röhög, te most a párzás időszakában vagy? A szavak közt, néha a szavak helyett is nevet. A rádióból a Time is on my side szól, Ottó fekvőtámaszokat csinál, tudod, az ember legyen fölkészülve, mért pont ezen múljon? egy fizikai sebezhetőségen? bármelyik pillanatban. Undorodva nézi a csajkában a teát, minden csajkának büdös szafaládészaga van. Nincs annál rohadtabb, mint a langyos tea, a rohadtabb-ot gyűlölködve mondja, mintha itt valaki tehetne róla.

Mintha a piperedolgai nem egészen így álltak volna tegnap este, nevezetesen a szappan. Ugyan, hárítja el magától. Ottó szájvize rajta van a borotva dobozán, a dobozban van egy penge külön, leveszi az odolos flakont, Gilette Quality SAME THE WORLD OVER van a pengére írva. Hallgatózik. Fogmosópoharába beleráz néhány csepp szájvizet, megnézni a szintet, ez úgyse vehető észre, mondja a tükörképének, a tükörkép egyetértőleg bólint. Nézi magát a tükörben, nem is lenne rossz ott ülni Madridban valami kávéház teraszán, esetleg elnyújtózni a spanyol tengerparton. Véraláfutásos szeme komoran mered rá.

Egy camembert hátán mandulával töltött olivabogyó: kéjenc. A szemben lévő ház harmadik emeletén az asszony ágyaz puha mozdulatokkal. Nyitva van az ablak, a nyitott ablak sarka irtózatosan belefuródik a dunyhába. Nézi az asszonyt, az asszony puha mozdulatokkal ágyaz, végre elveszi a dunyhát is. Az asszony fölnéz. Az asszony a dunyhával ölelkezik, bumfordi kövér és fehér térde van, térdei fedetlenek, mert a dunyhával 130együtt felemelte a pongyolát is. Bocsánat, kéjleső, mondja maga elé, elneveti magát, millpardon, kéjleső. Az asszony elfordul hatalmas dunyhájával.

Csöngetnek, nehézkesen nyitja az ajtót, Sneiderné vagyok, a függönyöket számolom meg, foghíjas, túl kedves asszony, kezében kifordított füzet, másik kezében ceruza van. Figyeli; a nő visszapislant, és gyorsan a függönyöket számolja, 2 tüll, 2 zöld, a nyitott ablakot kicsit behajtja. Ezt mért küldhették rám? Hogy ne áldozzam onánnak? Vagy eltűnt egy fontos firhang?

Kotródjék, ugrik föl. Már készen vagyok, mondja Sneiderné, tekintettel lehetne a női mivoltomra. Kituszkolja. Sneiderné a folyosóról kiáltja vissza, ha még egyszer beletörli az orrát a függönybe, megnézheti magát. Ül. Csöndesedik az eső. Kinéz az ablakon, az asszony szemben néz; majd elmozdul. Kinyitja az ablakot, két ujjal kifütyül, az asszony abban a pillanatban visszafordul. Ekkor meglát egy férfit is, nem visszakozik már, ordít át, nem ünneprontás a célunk, de meg kell említenünk, hogy nem minden házasság boldog! Az asszony arca mintha arra várna, hogy a hang odaérjen, mellette a férfi elfordul.

Beszéljünk egyszer úgy, ahogy Isten akarja, ordítja az asszonynak.

Az asszony kihajol az ablakból, pongyolája feszes, fényes és mégis laza, arcán kis fekete szemölcs van, hangja rekedt, érdes, szokatlan, még akkor éjjel kiverték négy fogamat, és csomóban tépték ki a hajamat, nem volt emberi formám, amikor kiszabadultam a fogdmegek közül, a gumibottal dagadtra verték kezem-lábam, nem tudtam talpra állni, négykézláb vonszoltam magam, ordítja az asszony. Négykézláb?, ordítja kérdőleg és mutatja az ujjaival is. Az asszony mosolyogva bólogat. Gyakran megesik az, ordítja, az asszony mutatja, nem érti, rosszul hallja. Ujjaival tárcsáz, mutatja az asszonynak, hogy telefonozzék, az asszony int, nem, folytassa.

Hangszalagjai kimerültek, hangja megcsaklik, de ordít tovább, gyakran megesik az, hogy baráti körben, ahol fiatalabb vagy idősebb házasok együtt vannak, beszélgetnek, valaki felteszi a kérdést: És ti hogyan ismertétek meg egymást? Mikor határoztátok el, hogy egybekeltek, kezéből az utolsó mondathoz tölcsért csinál, a válasz igen változatos! Napi fáradságos munkám mellett, kiáltja az asszony vissza, arca élesebb, hegyesebb háromszögekből áll össze, a munkám mellett részt vettem a munkásmozgalomban, lelkiismeretesen és pontosan elvégeztem azt a feladatot, amit a párt rám bízott, s még gyöngéd feleségnek, melegszívű édesanyának is kellett lennem, az asszony keze megcsúszik a párkányon, vizes lehet, nézi. Most már végig töl131csérezi a kezét, s persze a családi élet szentségével is megvan a bajunk s a kövér lányaink szüzességével szintúgy, ordítja.

Mi lelt?

Mi lelne, édes Isten, semmi a világon, csak kicsit különösnek találom ezt az életet, jegyzi meg szinte dallamosan.

Odamegy az ajtóhoz, megtapogatja a zsebét, benne van a kulcs, benne van a merev hernyó, eszébe jut valami, visszamegy az asztalához, könyvet tesz az asztalra, az asztal amúgy üres. A bensőségesség és a halálra menő bizalmatlanság hullámverése! Hát milyen magyar ember vagy te? Golyóstollal megjelöli a könyv egyik csúcsának a helyét.

Lent az üvegkalitkában Kertész Ferenc van, aki szívélyes mosollyal fogadja, végre elállt az eső, mosolyog Kertész. Igen, jött postám? Ó, posta, ugyan, ugyan, mosolyog Kertész Ferenc, milyen kedves náiv gesztusaid vannak, íróasztalán könyököl, unatkozva babrálja a telefont. Az ajtó előtt hatalmas amerikai Buick várakozik, olyan, mint egy állat.

Átmegy a hídon, a víz barna, fodrozza a szél, a mélyben, hol legsötétebb a víz, a víziállatok közelmásznak, szájukban törmelék, a

meder nem nagy, odalenn roncsok ragyognak, megtisztulva, elvékonyodva ágaskodnak. A <öncenzúra>-t csónak szeli át. Egy ember a kövekre ült, összepréselt levelek hevernek előtte, most egyenként szétfeszegeti őket. Egy fonat. A rászóródott törmelék benyomta a szálakat a földbe. A parkban hangszerek vannak, egy nő átveti egyik lábát a másikon. A térképet meglobogtatja a szél, jó irányba halad.

Olyan biztosan megy, a vakmerő bizakodás bűnében marasztalható el. Átmegy a portán, oldalt még látja, amint a portás tesz egy feltartóztató mozdulatot, aztán legyint. A portás orrnyergén megcsuszamlik a pápaszem. A nagyvonalú, sőt tékozlóan széles főlépcső bíborszínű szőnyeggel van leborítva, ezüstös botok tartják bent a hajlatban. Fogódzó is van oldalt. Azon kapja magát, hogy azt ismételgeti: nem tudom, nem tudom, nem tudom. A falak mintha susognának, gyere, kisbojtár, lépj bátrabban…!

132

Szép arcú öregember fogadja, végigméri, hogyhogy egyedül?, csudálkozik, no igen, egyedül, ez az új mód, motyogja, sétafikálni ide-oda, motyogja, széles lépcsőn mennek fölfelé, a forduló, akár egy szoba, egy ablakmélyedésben megpihen az öreg, zihál, szorosra húzott nadrágján a szíj feszül, májfoltos, szép, szabályos arcán izzadságcseppek vannak, biztosan szeretne fiatalabbnak látszani a koránál. A legfelső emeleten vékony, finom ember fogadja őket, Frici vagyok, Frici vagyok, szipogja és elfut, könnyű szvetter van rajta, asztmásan lélegzik, arcszíne vagy betegesen vörös, vagy sápadt, füle ekcémásnak látszik, ritkás haján sárga ráncos fejbőre világlik át, Frici üveget törölget, mit isztok?

Ha ló nincs, jó a szamár is, mondja az öreg, Frici bakugrásokban a gótikus ablakmélyedéshez ugrik, gyere csak, mutatok neked egy érdekes valamit. Látod amott azt az épületet? Ott kezdődött a forradalom, a fánál álltak az elterelő ulánusok, úgy tudtuk, hogy a délelőtti megbeszélések rendkívül szíves, barátságos légkörben, sikeresen folytak, s arról is beszéltek, hogy egy, az alapvető elvi kérdésekre vonatkozó döntés már meg is született, ködös, esős időre virradt, ma már csend van, fejezi be Frici. Érdekes valóban, ahogy egy tárgyban egymásra torlódik az idő, mondja, szemét nem veszi le a túlnani épületről.

Udvariaskodnak, ki lépjen el előbb a gótikus ablakmélyedésből, Frici lép később, visszaugrál tölteni, tölt, nem tudom, neked mi erről a véleményed, hallgasd meg, a magyarnak mindenféle szava van a női nemi szervre magára, az egész szerkezetre ugyebár, fölösleges talán ismertetni az urak előtt, ismertnek tételezhetjük föl, de nem így a csiklóra, a csiklóra semmi az Eustach-kürt folytatása trágárság sincs. Mi is a csikló, kérdi az öreg, Frici a levegőbe kapar a középső ujjával, ja, ja, mondja az öreg, a klitorisz, tudom, tudom, tudom. Szép, hogy eszedbe jutott, mekereg Frici,

öreg Rübenzuzler, nos, uraim, és vajon ez miért van? Azért, mert a férfi nem törődik a nővel. Csak a saját élvezete a fontos. A szabályos, szép arcú öreg szent áhítattal mondja, klitorisz peccata mundi.

Van panasza? Illetve mi a panasza? Vért vizeltem. Magának nincs kérdeznivalója, jelenti ki hidegen az orvosnő. Dehát én most éppen válaszoltam. Ne feleseljen, kérem. Ezt most könyörgésnek hallja, drága barátom, az égre kérem, legyen tekintettel családomra, női mivoltomra, a rettenetes helyzetre, mely133ben j
e
l
l
e
m
z
é
slennünk muszáj, hát nem kívánhatja, hogy koncoljam fel magam, kérem, ne feleseljen hát.

Meglepi az orvosnő nagyon is alacsony termete és aránytalan testalkata, törzse kurta és keskeny, lába és karja pedig túlontúl hosszú, bal karja és bal válla kissé merevnek látszik, az orvosnő meglehetősen elpocakosodott, haja meggyérült, bárha nem kopaszodott meg, arca fehér, csak pofacsontja körül vörös <öncenzúra>,

fogsora fekete, szabálytalan és befelé forduló, meghökkentő a kiejtése is, az orvosnő gazdag szókinccsel beszél, élénk, hajlékony kifejezésmóddal, és rengeteg orosz közmondást, szólást használ.

Az orvosnő egy lemezt tesz föl, nyilván, mondja az orvosnő, viszolyogva érinti meg a háromhetes szakállát és szemléli duzzadt, eltorzult kezét, mocskos körmeit, úgy vélem, a mosdatlanságnak ezt a kínos gyötrelmét fokozza, hogy az éhezés és vízhiány következtében szája enyvszerű, ragacsos lepedékkel telt meg, ami még a beszédben is akadályozza, talán föltételezhetem, hogy hovatovább undorítja a saját fizikai habitusa.

Az orvosnő nyakában sztetoszkóp lóg, a lemezen az énekesnő kutyák nyüszítése és csaholása kíséri, az orvosnő túlzott, mértéktelen vidámsággal nevet, de mikor észreveszi, milyen megzavartan és örömtelenül hallgatja lemezét, szinte mentegetőzve magyarázza, de azért mégis ügyes, ördögien ügyes, sóhajtson nagyokat, mélyből.

Az orvosnő behunyja a szemét, forduljon meg, fordul, jobban… mondja, mondja az orvosnő hirtelen, de maga ugye nem pesszimista? Néz ki az ablakon, az ablakon egy légy van, kint daru van, egy daru bólogat kinn szorgalmasan, hogyan?, kérdezi zavartan és örömtelenül. Hát az emberiséget illetően, forduljon meg, nézi az orvosnő kissé aszimmetrikus arcát, szürke, kedves szemeit, nem tudok mit mondani, mondja. Azt szeretném, mondja az orvosnő, és mintha pirulva hajolna egy papírkarton fölé, ha többet napozna, oly fehér!, napozzék, kérem, többet! Ez semmi, mondja az orvosnő és hozzáfűzi a vezetéknevét, ez semmi.

Az asztal fiókja óvatosságból félig nyitva van, hogy ha meglepetésszerű látogató érkezik, ne érje meglepetés. Kiáltást hall, a kiáltásnak nincs élessége, nincs éle, de nem jön távolról, gyorsan elzárja a rádiót, a könyvet a fiókba csúsztatja, a fiókot nagy csattanással becsapja, egyszerre csönd van, fülel. A saját talpa csosszanását hallja. Az asztalra két szó van karcolva: TEVÉN 134BÖGÖLY. A szomszédos tér-részben lehúzták a WC-t, vartyog a WC, hallgatózik, tányérok messzi nesze, semmi, Michel Polnareff énekel újfent.

Bemegy a fürdőszobába, tegnap hideg volt, a Kelet-Németországból hozatott fürdőkádat nem használhatták, mert mihelyt kihúzták a dugóját, elárasztotta a padlót, a fürdőszobának nincs kulcsa, és ahogy Labát Nagy csipősen megjegyezte, nyilván mert a fantaszta építész előre tudta, hogy a kulcs úgyis elvész: a WC-t ezért a bejárat mellé helyezte, hogy az ember a lábával tarthassa zárva az ajtót. Meglátja Labát Nagy odolját, nyúl érte, de hirtelen megáll, az odol rajta van a borotva dobozán, a dobozban vagy egy penge külön, Gilette Quality SAME THE WORLD OVER van a pengére írva.

Hogyan lehet pontosan ugyanoda visszatenni a flakont, ami elemi érdeke volna? Nézi, hogy melyik betűt takarja el, megállapítja, hogy a flakon a Q és T közt van, és az éle párhuzamos a dobozéval, nyúl az odolért, de hirtelen megáll, ahogy máshol a feje, máshol a takarás. Rögzíteni kell a nézőpontot, mondja a szívében, és mulat ezen. A lámpa legyen az egyik kiszögellési pont, a szemgolyóit szélső helyzetbe hozva néz a lámpára, majd az így rögzített fejjel irányozza be a flakon szélét.

TÁRGY LÁMPA TEKINTET FEJ

A szeme a homloka mögött fáj, túl széjjel nézett. Megnyomkodja a szemgolyót, öblítővizet készít, gargalizál, elfelejti, hol állt, de azután eszébe jut, hogy a vádlija hozzáért a WC-csészéhez, és innét meghatározható a talp helyzete, amiből már következik a fejé; erről kis híján megfeledkezett. Körmönfontságom örömre szolgál. Széjjelfele néz, ahogy csak bír, visszateszi a megdézsmált szájvizet. A szeme a homloka mögött fáj. (Halánték beszakad, velő, selyem.)

Nem esik az eső, a háztetőkre, mint egy nagyobbacska lámpa, világít a nap. Jön be a levegő. Messze a víz partján padok vannak, a padokon ülnek (emberek). A fém vágja az arcát. Szemben az asszony ágyaz puha mozdulatokkal, a nyitott ablak sarka irtózatosan belefuródik a dunyhába. Nézi az asszonyt. Az asszony végre elveszi a szellőző dunyhát, fölnéz, elmosolyodik, megöleli a dunyhát, láthatóan erővel. A dunyhával ölelkező 135asszony bumfordi kövér és fehér térdeire néz, amelyek jócskán fedetlenül maradnak, mert a dunyhával együtt felemelte pongyoláját is. Áll az ablakban, végiggyűr a vászonnadrág sliccén. Az asszony még egy mosolyt küld, aztán elfordul hatalmas dunyhájával. Szeme előtt lebeg a feszes, fényes és mégis laza pongyola. Felrobbanó keblű nő.

Amikor a szó felrobban, az a tett.

Képzeletben kibontja a pongyolából az asszony melleit. Megrándul az ágyéka. Az ágyon dobálja magát, egyenes, kemény felület, mindent egyre dühösebben csinál, izmai remegnek a fáradtságtól. Kifeszül, felnyúl az ágy támlájához, az ágyékán szánkázva húzogatja magát, ágyékát erősen nyomja az ágynak, reménytelen vágyat érez, szíve nehéz. Érez. Érez. Selymesség.

Elcsigázottan ül az asztala mellett, az asztal fiókja óvatosságból nyitva van, hogy ha váratlan látogató érkezik, ne érje meglepetés. A fákat tépi a szél. Mozijeggyel játszik figyelmetlenül, gyűri, majd kisimítja.

Csöngetnek.

Megmerevedik, ki az? A szájába tömi a mozijegyet, rágja, kevés nyála van, kiköpi a papírt, nyálat gyűjt, újra csöngetnek. Amikor az ajtót nyitja, rág. Jó étvágyat, mondja Sneiderné, foghíjas, túl kedves asszony, kezében kifordított füzet van, másik kezében ceruza van. A függönyöket számolom meg, bocsánat, úgy látom itt már jártam, 2 tüll, 2 zöld, mondja Sneiderné, kimegy, undorítón csattan az ajtó.

Az ablakhoz áll, szemben az asszony mutogat, megérti. Betolja az asztalfiókot, a könyvet helyezgeti az asztalon: valami megjegyezhető helyre! Aztán kitép egy hajszálat, fölszisszen, mintegy körbeköti a könyvet, halálbiztos módszer, nos, majd meglátjuk. Az üvegkalitkában Kertész Feri mosolyog. Az ingzsebet húzza a kulcscsomó. Minden oké?, kiáltja utána Kertész Feri, az étkezés oké?

A járdán három <öncenzúra>, kezük a nyakukban lógó géppisztolyon. Lengyel gyártmányú Nysa mentőautók parkolnak két kerékkel a másik járdán, alkalmi utcaseprő pofozgatja a levélréteget a járda mellé kék és szürke vászonfoltokból összerakott munkaruhában.

A hetes autóbuszon testszag van.

Egy belső udvar cementezve van, a cementlapok hajlanak, közöttük fekete bitumencsík van, lágy, érzi a talpával. Megáll a tűzfal sivár tövében, az asztalok közt hosszú szárú művirág lengedez. Egy pirospozsgás fiú a… tetejéről kiabál:… átkotród136tak a Fullánkra! Vászonöltönyös, reszkető kezű árus az egyik asztalnál, furnirtábláját, a gumipántok alatt totó- és lottócédula-csomagok vannak, némán tartja egy fekete pulóveres nő felé. Tekintete a vastag szájú, fekete pulóveres nőn áll meg, akitől most lép tovább a lutriárus. A nő keresztbe teszi a lábát, két kezével átfogja a térdét, s lejjebb hajtva a fejét, az asztallapra néz maga elé. Elbizonytalanodik, hogy ez a nő-e az, a puha mozdulatait keresi, a dunyha föltételezett forróságát, végül az asszony arca a bizonyíték, a szeme körüli változatlan tájék. Az aszony arcán van egy apró, fekete szemölcs, arcbőrét világos, túlerős pihék lepik el, a hangja rekedt, érdekes, szokatlan, a haja sötétes – a valódi rövid haja, nem mondaná róla, hogy barna, nem mondaná róla, hogy vörös.

Vártam magát, mondja az asszony.

Leül. Az asszony megfogja a kezét, zavarba jön ettől a diákos mozdulattól, az asszony kezén a bőr érdes. A szomszédos asztalnál nő és férfi ül, a nő malomkőnyi kalapban van, és hosszú szalmaszálon citromszörpöt szívogat. Én tudom, ki ez az asszony, ismerem a fehérmájú ordast, nevet az asszony, úgy beszél, mint aki nem gondolja komolyan azt, amit mond. Tudok 15 éves kora óta minden palijáról és minden ábéjáról, ő is tud az enyémekről. Lefektette az öcsémet; az a fő élvezete, megfigyelni, hogyan gabalyodnak bele a fölgerjedt palik a jéger alsógatyájukba.

Felnéz, a szürke tömbök összehajolnak fölötte, sok függőleges elhelyezkedés. Hosszú száron a virág a szerelmet idézi. A férfi hosszú alak, fekete télikabátban, mint a nagyon magas férfiak nemegyszer, ő is kicsit előregörbül, átnéz a többiek feje fölött, a férfi feláll, a székére teríti kabátját, valamit mond a nőnek, a nő kalapjának szalagja elbillen a vízszintestől. Hallgatódzik, a férfi mintha azt mondaná, ne firtassuk már, hogy kinek a hibájából, de. A magas férfi keresztbe sodródik a cementlapokon, réveteg cigarettájával, karcsú, sötét öltönyben, szőkésbarna hajával, ovális arcával nagyon jóképű, ujjai fehérek és hosszúak, világítanak messziről, négy vékony pálca, arany kézelőgombja van, belép a faburkolatos telefonfülkébe. A kiszolgálónő nem hozza a salátát, arrébb valakinek a fejére esik a napernyő, az asszony nevetve forgolódik. Kiesett a csapszeg, mondja. Ujjai hegyével a széktámla olcsó műanyag bevonatát tapintja.

kézcsók Az asszony hirtelen ráhajol a kezére, csókolja az ujjait, a kéztőt, a csontokat tapintja ki a nyelvével, az ujjközöket, felolvadás egy tenyérben, menjünk, mondja az asszony.

A telefonfülkére néz, kitárul az ajtaja, félrebillentett fejjel ki137lép rajta a magas férfi, feléje indul, a járása most is hányaveti, mintha minden lépésnél el akarná dobni magától hosszú, játszi tagjait, jön végig az asztalok közt. Látja, hogy az asszony nem tudja megállni, felnéz mellőle, és zöld, mély szeme megbűvölten, magafeledten a magas férfi arcára tapad, míg csak az vissza Drahosch? nem ér az asztalukhoz, odaér. Beszéltem Ildikóval, mondja a magas férfi, ahogy előregörnyedve két kézzel megfogja a széke támláját.

Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól, hallgatózz!

Hogy beszélt valakivel. Hát nem nászúton van?, kérdez rá a kalapos nő, száját nem veszi el a szalmaszáltól. De igen. Ezt hallja, de igen. Elmondok majd mindent. Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól. Hogy majd elmond mindent. Nyálas a kézfeje, beletörüli az asztalba, hallgatózz. Csöndben vannak, a pincérnő hozza a salátát, köszönöm, de már késő, mondja a pincérnőnek. A pincérnő bólint, festék nincs az arcán, a haja kurtára vágva, hátul kiborotválva, nyakát bevonalkázzák a szőke pihék, erősen, az arca éles, hegyes háromszögekből áll össze, keményen húzódnak lefelé a szája körül a vésetek, elmegy.

A férfi mintha azt mondaná, én csak azt tudom elmondani, amit megjegyeztem magamnak belőle. Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól. Nem figyeltem, mondja az asszony. Előrébb hajol, hogy jobban hallja, az asszony félreérti. Az asszony bizalmasan, nevetgélve mondja, halkan, állati dolgokat találnak ki

<szövegromlás>. A spinék. Kerek luk van a melltartójukon elöl ott húzzák ki a gombot, hogy úgy látsszon, mintha nem volna rajtuk semmi a pulcsi alatt. Fúj. Ha nekem lógni fog a mellem, fölveszek egy rendes melltartót, és kész, hangosan beszél, néhányan odafordulnak. A széktábla műanyaga, érzi az ujja, cikázó recékkel préselt, s a mélyedés árkát megkeményedett ragacs simítja el egy darabon.

A férfi mintha azt mondaná, akkor is tudjuk, ha törvénybe iktatták az ellenkezőjét.

Mit mond? Kérdi suttogva az asszonytól. Hogy akkor is törvénybe iktatják, ha tudtuk, már tudniillik, hogy ők tudták az ellenkezőjét. Nem fordítva?, kérdi. Az asszony arcán türelmetlenség van, hogyhogy fordítva, nem értem. A másik asztalnál csönd van. A nő mintha azt mondaná, tom ne értse félre, ilyen szemétre, magánnyavajgásra pénzt. Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól. Hogy most olvasott egy könyvet, kár, hogy elfelejtette már a nevét, illetőleg a címét. Botrányosnak tartja. Tomnak hívják a férfit?, kérdi suttogva. Miért hívnák úgy?, kérdi az asszony. Legyint, a nő mintha azt mondaná, én egy közepesen 138művelt valaki vagyok, mit mond?, kérdi suttogva. Még az előbb mondta, hogy minek ilyen, de nem tudom, milyen, magánnyavajgásra pénzt adni, most meg, az asszony hadar, suttog, liheg, igyekezetére fölfigyel, de nem akarja megzavarni, most meg azt mondja, hogy egy közepesen művelt valaki.

A magas férfi esetlenül, szögletes könyökkel tartja maga előtt a blokkot, megfogja a nő kezét, szeretem, mikor olyan, mint Jeanne d’Arc. Önkéntelenül megfogja az asszony kezét, azt mondta volna, hogy olyan, mint Jeanne d’Arc? Az asszony már unja, azt. Amit ön állít, mondja a magas férfi, ez igaz álló tégelyekre, vágatokra, öntvényekre, ön, mondja szelíden, ön voluntarista. Kérdőn az asszonyra néz, hogy a nő voluntarista a pofa szerint.

Elnézést, nyilván rosszul fejezem ki magam, és így félreért engem, én nem azt mondom, hogy az a jó, amit mindenki elsőre megért, sőt talántán az egyértelműen rossz, a jó műért meg kell küzdeni, esetenként előtanulmányokat folytatni etc., de kérdem én, mit kaphatok egy olyan lagybatyolástól, mint az a könyv, amit mondtam. Semmit. Erre mondom én, hogy ilyen könyvre ne adjuk a nép pénzét, és már bocsánat, hogy élesebben fogalmazok, ön szerint ez így minden rendben van, ahogy van?

Csönd van, menjünk, mondja az asszony. Rendben, hogy azért adunk ki valamit, mert érthetetlen, álmodern blöffölés?! Ön, kedves, nem veszi észre, hogy mindig, midőn a bizonyításhoz ér, nem tényeket sorakoztat már, hanem véleményt, avval érvel, amit bizonyítani kellene. Egyébként van igaza. A nő a kis Magyarország; a lehető legkisebb betűből hadonászik a szívószállal, mert ne higgye, hogy a kis Magyarország sovány volna tehetségekben, ellenkezőleg, és ezeket kell olyan művekre ösztönözni, melyek megfelelőek. Hogyan megfelelőek? Megfelelőek arra, hogy egy nemzet, konkréten a magyar nemzet tudatát fejlesszék, előrevigyék. Mert az az ön számára is nyilván nyilvánvaló kell legyen, hogy most a tudat terén kell előrelépni, és itt van szerepe a fiatal tehetségeknek.

A magas férfi pipával babrál, a pipa csutoráján fehér petty árulta el, hogy az angol Dunhill gyártmánya, szurkálja a pipát, a hangok szipákolásra emlékeztetnek. Ekkor ismeri föl, ez a pöfékelés. A magas férfinak nagy szeme van, a szemei különböző színűek, ösztönözi?, hülyeség. Felállnak, a szomszéd asztalnál a férfi mintha azt mondaná, ha ad valamit magára. Mit mond? kérdi suttogva az asszonytól. Az asszony fülel, hogy már nem köti vissza a világ eleven szövetébe.

139

Labát Nagy Ottó a szobában van.

Lehetetlenség vigyázni!

Ottó mesél, felmutat egy üveget, látod, jamnak írják, dzsemnek mondják és valójában lekvár, nevet Ottó. Az asztalhoz lép, ott van a könyv, ujjával kitapogatja a hajszálat, örül a körmönfontságán, kihúzza a hajszálat, az ablakhoz lép. Hirtelen elbizonytalanodik. Fél. Mintha Ottóé volna a hajszál, egy ősz hajszál a kacsarból. Ottó az ágyán ül, az ujjairól szopogatja a dzsemet, Székesfehérvár abban a kedvező helyzetben van, hogy van színháza, de nincs társulata, mondja Ottó.

Meg sem kíséreli, hogy Labát Nagy egyik-másik kifejezésének értelmét elkapja, csak kellemesen csengő orgánumára figyelt, úgy tűnt neki, Labát Nagy maga is elringatózik szavai muzsikájában, nem annyira tartalmukra ügyel, inkább az epikusan ható beszédritmusra, és önfeledten élvezi saját hangjának zengését, kivált pedig a hosszan kitartott magánhangzókat, egy alkalommal módomban állt egy bajor-porosz politikai vitát lefordítani, mondhatom, a drekkfresszer és a hózenbrődel volt a legenyhébb kifejezés, a poroszok, mondta a porosz, már akkor politikát csináltak, amikor a bajorok még hátulgombolósként abba belepisiltek, a mai napig abba pisil inkább, válaszolta a bajor, hogysem olyan stúr… Hagyd abba, légy szíves, az ágyon fekszik, az ágy kemény, fáj a gyomra, a gyomor tompán rándul, a belekre kő van madzagolva, tegnap későn jöttél haza, mondja, illetve ide, mint egy feleség, mondja a szívében, kezét a gyomrára szorítja, nagyokat lélegzik, romlandó vagyok. Haza?

Látom, elmosogattál, mondja Ottó, Kertész Ferivel voltunk vacsorázni meg néhány kísérővel, megyek a folyosón, képzeld, egyszerre odalép hozzám Kertész Feri, hogy menjünk el vacsorázni, nem kellett kétszer mondani, szinte futni kellett utána, olyan gyorsan ment, s közben mondta, nézd, pihekönnyű, a világos bőrzakójára értette, emeld csak meg, habkönnyű, homályos étterembe mentünk, salétromos volt a fala, tapintható homály gúlája nyomult kifelé, véget nem érő nagyzenekari muzsika hallatszott egy sarokból, sajna botfülű vagyok, igen érdekes módon a konyhán át kellett bemenni, oly családias, különféle húsok sültek roston, a földön szétnyomott paradicsom hevert, megtaposott hagymadarab, minden erős volt, mint a németalföldi festőknél, oh, nem gondolod, az egyik rost mögül barátságosan rám vigyorgott a kukta, barna bőrű, szakállas fickó, izzadt, 140Kertész Ferkó ekkor szinte kilőtt a csoportból, s megelőzvén egy nyugodt eleganciával sétáló társaságot, lefoglalt egy asztalt.

Nos, ágyékom virágai!, így fogadott minket, kétségtelenül ügyes tett volt ez az ő részéről, nem untatlak? Fölemeli a tekintetét, keze a gyomrán, nagyokat lélegzik, ugyanúgy, mint mikor az ember a szorongását akarja ekképp megszüntetni, hogy essen le az a kő a szívéről, csak most a beleken; keze-lába úgy elfagyott, hogy ujjai ízületei diónyivá duzzadtak, orvosaim folyvást a részletekről faggatnak

<öncenzúra>, mondja, elnézést, nem figyeltem.

Csönd van, a csönd törékeny és üres.

Volt ott egy nő is, zakóban és nyakkendőben, Kertész Feri leöntötte magát borral, én segítettem neki, kimentünk a WC-be, ahol ugyanolyan jó ételszag volt, mint bent, a zakó valóban pihe-, illetőleg habkönnyű, mesél Ottó, nem akarván húzni az időt, tény, hogy egészen pimaszul lassan szolgáltak ki, Orfeusz-tálat ettünk, Feri fillérre visszakérte a pénzt, úgy vélem, teljes joggal, a főpincér fintorgott.

Az étterem előtt kurta bundában nyírott bajszú, hosszú orrú. alacsony férfi álldogált, megjegyeztem az arcát, sétált utánunk. Beszélgettünk erről-arról, kötetlenül, már ahogy az egy jó, vörösborral megöntözött vacsora után szokás, sodródtunk a járdán, belenéztünk a kirakatokba, a nyakkendős nő egyszerre két karját fölemelve hangos sóhajtással nyújtózott, jaj, gyerekek, mondta a szokottnál hangosabban, én olyan boldog vagyok, a kirakatok tele voltak banánnal, ott halmozódtak, a villamossínek közt fel volt bontva a kő, ott állt egy utcaseprő, boldog karácsonyt, apóka, mondta a nő, megperdült maga körül, szoknyája megcsapta barna lábszárát. Érdekes, mondja.

Ottó mesél, egy hatalmas amerikai Buick vagy Packard várakozott, és most térek vissza a kurta bundájú, nyírott bajuszú, hosszú orrú, alacsony férfira, mert ő volt az, aki betessékelt minket az autóba, ahová úgy léptünk be, mint egy terembe, a férfi vezette a kocsit, meglehetős sebességgel haladt, mintegy 100 kilométert téve meg óránként, és nem állt utunkban semmiféle közlekedési akadály, a közlekedési rendőrség nyilván ismerte a kocsit, és utat nyitott neki, csakhamar egy sorompóhoz érkeztünk, a sofőr mellett ülő Kertész Feri egy kis jelvényt mutatott fel, mire az őr minden formaság nélkül utat nyitott, a kocsi jobb oldali ajtaja nyitva volt, és amikor Kertész Feri észrevette, hogy engem zavar a huzat, felcsavarta az ablakot.

Lám, miből lesz a rendes felnőtt ember, mondja maga elé.

Láttad a WC falán ezt a felhólyagzást, teljesen olyan, mint 141egy térképmakett, Magyarország? Nem figyeltem, válaszolja szuszogva Ottó. A hátán fekszik, próbál egyenletesen lélegzeni, a szobában sötét van, a csöndekben megpercen egy-egy bútor, súrlódik a takaró, kint autók vannak, a folyosón lábdobogás van, szinte tapinthatóan nyirkos a levegő, a hatalmas bádog mosdótál vízzel háromnegyedig van megtöltve, ugyan, hol vannak már azok a párizsi harcok, nem nagyon távolról vonatfütty harsan, de nem sokáig, én csak azt tudom elmondani, amit megjegyeztem belőle, ha ad magára valamit, akkor a vergiliusi, illetve horatiusi kilenc év már nem köti vissza a világ eleven szövetébe.

Ottó mesél, nem futotta időmből, hogy összeszedjem magam, oly gyorsan ért kocsink a helyhez, a kocsi áthaladt a hideg, tiszta udvarokon, amiken senki, semmi élő nem mutatkozott néhány kis rügytelen facsemetén kívül, majd csakhamar egy hosszúkás épület bejáratánál találtuk magunkat, így építették a 19.

század közepén az irodahelyiségeket és kórházakat. <öncenzúra> a lépcső alján levetettük köpenyeinket, egy tükör előtt megfésülködtünk, majd a lifthez vezettek bennünket, amiből a 2. emelet egy hosszú vörös szőnyeggel borított folyosóján szálltunk ki, minden fordulóban jóvágású fiatalember köszöntött bennünket, sarkát hangosan összeütve, valamennyi fiatal volt és merev, meglepett a kínos tisztaság, ami szinte azt a látszatot keltette, hogy itt nem is dolgozik, nem is él senki, a szőnyegen, a kifényesített kilincsen nagyítóval se lelhettünk volna foltot, egy meglehetősen kisméretű irodahelyiségbe vezettek bennünket, egy alacsony, kövér, himlőhelyes öreg tisztviselő székkel kínált bennünket, ő maga pedig lassan felállt asztala mellől, és a szomszédos szobába ment, ezután bámulatos gyorsasággal pergett le minden, balra ment, ezután bámulatos gyorsasággal retü irodahelyiségbe vezettek bennünket, egy ala a sarokban közepes méretű íróasztal fölött Lenin fényképe lógott, a tanácskozóasztal fölött pedig egyforma fakeretben Marx és Engels portréja, mindkettő nagyon hasonlított ama színes litográfiákhoz, amikkel az ember mifelénk vidéken találkozik, Székesfehérvár szerencsés ebből a helyzetből, mert van színháza, azonban

nincs társulata, de mindennél egyszerűbb volt maga a gazda, kétsoros blézert viselt, puha csizmát <öncenzúra>, de megjelenésében semmi mesterkéltség, semmi póz nem érződött, egy pillanatra sem maradt nyugton, pipájával játszott, aminek csutoráján még valami meglepett: nagyonis alacsony termete és aránytalan testalkata, törzse kurta volt és keskeny, lába és karja pedig túlontúl hosszú, bal karja és bal válla kissé merevnek lát142szott, egy megfigyelőállásban mozsarak tüze alá került volt, úgy tett, mintha távcsövével az ellenséget kémlelné, de voltaképpen szeme sarkából tisztjeit figyelte, milyen magatartást tanúsítanak, mindnyájan tudták, hogy a helyszínen menten lefokozza őket, ha akár a legcsekélyebb ingadozást árulják el, ezért egyikük se merte figyelmét a mindnyájukat fenyegető életveszélyre felhívni, jó ideig egymás után hulltak el mellette vagy sebesültek meg emberei, de ő mindezzel nem törődve, csak a szemle végeztével hagyta el a megfigyelőállást, egy másik alkalommal srapnelszilánk érte a combját, lehúzták a csizmáját, bekötözték, de ő a posztján maradt.

A tágas, ízléses, de nem díszes ebédlőben egy hosszú asztal elülső felén mindenféle étel állt melegített ezüsttálcákon, italokkal, tányérokkal és evőeszközökkel egyetemben, nem bírok enni, nyögtem Kertész Feri felé, bírni kell, súgta Kertész vissza, szabályos, de krétafehér arcáról csurgott a veríték, lányok, túl csinosak és túlságosan kikészítettek ahhoz, hogy pincérnőknek tarthassuk őket, szolgáltak fel csemegéket óriási mennyiségben és választékban – kaviárt, füstölt lazacot és pisztrángot, friss uborkát meg ecetes padlizsánt, főtt sonkát, hideg sült malacot, forró tésztába sütött húst és pikáns sajtokat, sistergő sülteket, végül pedig arasznyi magas tortákat és olyan déligyümölcsökkel megrakott tálakat, hogy az asztal megereszkedett alattuk.

Mindenki kiszolgálta magát, és az asztal szabad felén ott foglalt helyet, ahol akart, ő nem ül az asztalfőre sose, súgta Feri, de mindig ugyanarra a székre, az elsőre az asztalfő bal oldalán, minden egyéb azonban egyszerű volt, feltűnésmentes, egyetlen inas sem jelent meg, csak ha ő csöngetett, erre csupán egy esetben került sor, amikor én sört kértem, bele kell vágni az egészséges húsba is, hogy a romlottól megszabaduljunk, levágták még az olyanok kezét is, akik azért tartották fel, hogy megadják

magukat, meghökkentett kiejtése is, <öncenzúra>, ennek ellenére gazdag szókinccsel beszélt, hajlékony kifejezésmóddal, és rengeteg közmondást, szólást használt, volt egy érdekes eset, egy pilótaőrnagy megkívánt egy nőt, viszont egy lovagias mechanikus a nő védelmére kelt, az őrnagy revolvert rántott, te civil vakondok!, és lelőtte a lovagias mechanikust, az őrnagyot halálra ítélték, hát aki író, nem tudja, mi az emberi szenvedés?, nem érti meg, hogy aki vértócsákon, tüzeken át ezernyi kilométereket tett meg, elcicázik egy fehérnéppel vagy valami apróságot elvesz? hiszen az ember egyaránt él álmokban és valóságban a hatalmas sárgaréz kilincseket, a régimódi cicomás díszeket, a felütés nélküli lengedezőt és az olyan magasra épített 143árnyékszéket, hogy a rajta ülő csak lógathatja a lábát, a tyúk gazdája kevés fizetést kapott, nyomorúságos öltözéket viselt és bocsánatkérően mit tehetnénk, elvtársak? a dolgozó ember rászorul az ilyesmire, nagy családom van, és az élet nehéz, majd csak megérkezünk, válaszolták a kalauzok a havasan fehér és sötéten szomorú éjszakában hasonló a tespedt tompa német a-hoz, nem futotta időmből, hogy összeszedjem magam, nyitottam az ajtót és átléptem a küszöböt, láttam, amint nalakkal húzta ki magukat a szavakat is, mihelyt meg elpocakosodott, haja meggyérült, bárha nem kopaszo- Feri, de mindig ugyanarra a székre az baloldalán, minden egyéb azonban tes, egyetlen inas sem jelent meg, tett, erre csupán egy esetben került so, bele kell vágni az egészséges hú megszabaduljunk levágták még az ért

tartották fel, hogy megadják maguk ejtése is <öncenzúra> volna-e kötelességünk, ha ilyen kiutak áll szemben, ennek ellenére gazdag lénk, hajlékony kifejezésmóddal és re tapasztalni fogja, ha komolyan veszi dolgát, hogy nemcsak a tolmácsolás okoz nehézséget, hanem megismeri tulajdon hitének védtelenségét és saját hinniakarásának mélyén a hitetlenség szorongató hatalmát kívánt egy nőt, viszont egy lovag nem kellene mégis nagyobb gonddal nő védelmére kelt, az őrnagy revolvere, úgy meg vagyok határozva, mint a csikó kantározva,

<öncenzúra> k, ha ilyen kiutak áll szembe dag lénk, hajlékony kifejezésmód, ni fogja, ha komolyan veszi do, olmácsolás okoz nehézséget, h hitének védtelenségét és mélyén a hitetlenség kívánt egy nőt viszont egy lo, vagy nem volna-e kötelességünk, ha ilyen kiutak keresésének szükségességét érezzük, hogy beismerjük, mindenből kifogytunk? nem kellene mégis nagyobb gonddal kutatni, micsoda a „valóságos”?, ha ilyen kiutak keresésének ismerjük, mindenből nagyobb gonddal nő védelmére lver, úgy meg vagyok határozva gonddal kutatni micsoda kiutak keresésének ismerjük, ő védelmére lver, úgy meg va i micsoda kiutak keresésének i gy meg va i micsoda kiutak k da kiutak k da kiutak k da k, meséli Ottó.

Odakint szürkül a körút levegője, korán sötétedik, az emberalakok alig észrevehető mértékben elmosódottabbá válnak, és a fények, egy közlekedési lámpa, egy korán meggyújtott neonfelírás, egy féklámpa, mélyebb színűek, hosszabb pálcákkal nyúlnak a légbe, mint a napközben.

Fogja az asszony kezét, az asszony keze forró és a kezének tapintása érdes, az asszonyon rövid szoknya van, kilátszik bumfordi kövér és fehér térde, barna, nagy gombos ing van rajta,144 kezük a testük mellett van, lépésnél a combhoz súrlódik, gyorsan megy, vonszolja az asszonyt.

Én még sose sétáltam, csak mentem, mondja.

Látja, az asszony szeme csillog, és az ajka fényes, mert mindig végigmegy rajta a nyelvével, nagyokat szorít az asszony kezén, teljesen reménytelen.

Menjünk a Folter-Café-ba, mondja az asszony, örül, hogy majd valami elvonja a figyelmét az asszonyról, befordulnak a sarki eszpresszó ajtaján, hátramennek a legbelső helyiségbe, és kér 2 üveg sört, kívánja a torka, jéghideg, jólesik, a zongoránál entellektüelképű szemüveges fiú ül, a sarokban kövér dobos van. Egyik kezével a söröspoharat fogja, előrekönyököl, másik kezét az asztal alá lógatja, az asszony térdére teszi a kezét, ráborítja a kezét a térdére, az asszony összeszorítja a térdeit, aztán elernyeszti, aztán megint. Még előrébb hajol, és lejjebb, forró „Jenő! Ó, a végzetes név!” (S leszáradt a keze.) selyem fülledt batiszt! Eugen! Du Tier, a dobos odakacsint, erre visszahajol, mindkét keze az asztalon van, az egész teste merev. Régen nem voltam már nővel. Az asszony hallgat. Hosszú szüneteket tartanak már a zenében, eljön az éjszakai holtpont, a zongora melletti asztalnál rózsaszín arcú fiatalemberek osztrák söröket isznak, szokatlan formájú üvegekből, Eisenstadt egy takaros kis város, a zongorista bizalmas félmosollyal, halkan beszél velük a zene szünetében, a szőke pincérlányt adja el, 600 forintért. Hívja a fizetőt.

Késő van a hétköznap.

Vonszolja az asszonyt, az asszony megáll.

Te egyedül vagy, mondja az asszony.

Az egész teste merev, szó nélkül bámulja az asszonyt, majdnem megüti, kirántja a kezét az asszonyéból, megy megint gyorsan, hallja, ahogy a másik követi. Megnézi az építkezéspalánkokat. Írások vannak. A régebbi íráshasábokat egyformára fakította az idő. Van egy plakát, az óriásnő arca mellett, fehér mező alján új írással világít: Szász Józsika! Itt voltam és vártalak. Ágnes.

Az asszony megfogja a kezét, az asszony keze forró, sötét van, a pad nyirkos. Megcsókolja az asszonyt, az asszony nyelve meleg, engedelmesen forog a szájában, de aztán az asszony elvonja a fejét, ne csókolóddzunk, nem szeretek. Nem csinál semmit. A fogaim miatt nem szeretek, mondja az asszony, mutasd a fogaidat, mondja. Az asszony összepréseli a száját, inti, hogy nem, közben mammogó hangot ad. Elneveti magát, kinyitom úgyis!, simogatni kezdi az asszony arcát, a homlokát a szemöldökét, az asszony behunyja a szemét, a szemhéját, az orcákat, 145az orrot, ravaszkodik, odaér a szájához, majd gyorsan el, de most már mindig a szájhoz közelít, az asszony kinyitja a szemét, szája csukva, de már nem préseli, az ajak meleg, puha, tiszta, rózsás, nyirkos, otthonos, meghitt, barátságos, érdekes, csinos, bájos, lebilincselő, egyedülálló, titokzatos, csoda, bonyolult, jó aszimmetrikus, vicces, csámpi, az ujjai a fogakhoz érnek, a fogak elválnak, az asszony beszopja a mutatóujját, kirántja az ujját, mi van a fogaddal?, teljesen szabályosak! Túlontúl is szabályosak, mondja az asszony, és belétemetkezik.

Kinyit egy gombot az asszony barna ingén, simogatja az asszony hasát, kövér. Sajnálattal látom, mondja az asszony, hogy a testem öregszik, a melleim ellotyhadnak, petyhüdtek lesznek, az alakom is romlik, van néhány kiló fölöslegem, fájdalom, hogy ezt kell megállapítanom, mert a testem mindig is sok szórakozást, élvezetet, örömet, gyönyört, vigalmat, mulatságot, jókedvet jelentett nekem, és csak remélni szabad, hogy ezt lelkileg kiállom, és ezáltal most be tudom hozni azt, amire a fiatalság éveiben nem volt időm, zenét fogok hallgatni, matematikát tanulni, nyelveket, sakkozni, írni, dalszövegeket miegymás.

a Víztorony! Megmarkol egy vastag hájredőt a hason, menjünk a Víztoronyhoz, mondja az asszony sietve. Az asszony vezeti, hűvös az éjszaka, egy magyar dzsip tűnik föl, elrobog mellettük, lobog a sofőr fehér sálja, az egyik ablakból torzított, lassított zene jön. A Víztoronynál sötét van, nagy betongerendák emelkednek, és ezáltal kiszögellések, illetve bemélyedések keletkeztek, köröskörül beton van. Nekitolja az asszonyt a betonnak, marják, markolják egymást, várj, leveszem, mondja az asszony, leveszi a bugyiját, féllábon egyensúlyozik az asszony, megkapaszkodik a vállába. Az asszony nyakát csókolja, közben a mellét simogatja, térdeljünk le, zihálja az asszony, csak térdeljünk egymással szemben, zihálja az asszony.

Egyformán! egyformán!

Az asszony irányítja a kezét, te… hát én, zihálja az asszony. Ujjaiban másik szirom vonalai vannak, idegen hely. Fölnéz, a hosszú, magas beton… Térdeltéből hátradől, az asszony utánahajol. Úgy érzem, mintha megerőszakolnák az arcomat. Autó közelít, behúzódnak a sötétbe. Fázik a feneke, az asszony keze reflexszerűen mozog, figyelnek, a magyar dzsip nem messze a Víztoronytól megáll, hangosan jár a motorja. Fáradt, már túl hosszú az éjszaka, de az asszony nem hagyja, nő a forróság, megfogja az asszony fejét, görcsösen szorítja, combja ragad, szorítja a koponyát. Szorítja a koponyát.

146

Fekszik, betegnek érzi magát, a haja lucskos, a homloka nyirkos. A homlokához nyúl, nyirkos. A derekánál a pizsama beleragadt a sebbe, a seb büdös.

Hol voltál?, kérdezi Ottó, mindegy, ha nem akarsz, ne válaszolj… Ottó félmeztelenül tornászik, hajolgat, nyögdös. Így feltűzték az embereket: ,mondja Ottó, fölemeli a két karját, látszanak bordái. Szép vagy, mondja. Sötét szemben a ház.

Kertész Ferin világos bőrzakó van, nézd meg, mondja Kertész És da capo: Feri, pihekönnyű, emeld csak meg nyugodtan, habkönnyű. Megtorpan, nem érti, hogyan tudná menetközben megnézni, Kertész Feri gyors léptekkel megy, szinte futnak utána.

Belépnek egy homályos étterembe, a falon salétromos fal van, megpimpósodott a fal, mondja a vékony, sápadt, szőke, fölöttébb leleményes fiatalember, finom cinizmussal és humorral szemléli a dolgokat, nem is olyan rossz, ha tekintetbe vesszük, milyen anyaggal kellett dolgozni, az étteremből tapintható homály gúlája nyomul kifelé, véget nem érő nagyzenekari muzsika hallatszik egy sarokból, a konyhán át kell bemenni, oly családias, roston húsok sülnek, a földön szétnyomott paradicsom van és hagymadarab, mint a németalföldi festőknél, a szagok nagyon jók. Kertész Feri előresiet, lehagy egy csoportot, és lefoglalja az asztalt, no, ágyékom virágai, fogadja őket. Van egy nő is, zakóban, nyakkendőben van az a nő.

Kertész leönti magát vörösborral, szentségel, gyere, segíts, kéri Ferenc, a WC elhanyagolt és büdös, a rostsütőkről bejövő szag még itt is finom. Feszítsd meg, mondja Kertész, a zakót a csap alá tartják, valóban <öncenzúra> könnyű, Kertész egy

zsebkendővel dörzsöli. Egy étlapot!, mondja aztán Feri… bocsánat leszek, uraim, de éppen nincs étlapot. Nem baj, kezdi Feri, de a pincér már elment. De Feri fogja a karját, várjál, azt hozd, amit szoktál, egy Orfeusz-tálat 5 személyre. Én valami mást ennék, mondja a nő.

A pincér hoz salátát, citromfű van rajta és vad majoránna, 147origano. Várnak. Egy hatalmas termetű vak fiatal nő mosolyog. Mondani én valamit, mondja a pincér, lehet arra válaszolni, hogy miért jönnek egyszerre az emberek? ezért nincs hús, nincs étlap. Mondaná, hogy mit csináljak? Tessék, ön személyében mit csinál, ha kifogy hús? Hát ez az, barátom, mondja Kertész, akkor én idejövök enni, a pincér menne, Feri fogja a karját, figyelj ide, én itt vagyok a vendég, én ülök és fizetek, és te dolgozol, holnap talán fordítva lesz, mindenesetre most számomra tökéletesen érdektelen, ki a hibás abban, ki abban a bűnbak, hogy nincs hús, te rosszul végzed a dolgod, és kész. Ezek faktumok. Mert igaz az, hogy senki nem rabolhatja más ember szabadságát anélkül, hogy a magáét el ne veszítené. Feri fizet, fillérre kiszámolja a summát. Nevet ezen. Miért csinálsz úgy, mondja a nő, mintha kívül lennél a dolgokon? Ez a nevetés miért jelentené ezt?, kérdezi. Egy 1200-as asztalban benne voltam, apám öt hússzal, hallja, ahogy kilépnek az ajtón. Az étterem előtt kurta bundában nyírott bajuszú, hosszú orrú, alacsony férfi áll. Sodródik az utcán, a kirakatok tele vannak, banán halmozódik, a piros lámpánál autók vannak, mint a lomha állatok. A nyakkendős nő egyszerre két karját fölemelve hangos sóhajtással nyújtózik, jaj, gyerekek, mondja a szokottnál hangosabban, én olyan boldog vagyok, a villamossínek közt fel van bontva a kő, sóderhalomba nyomódnak a kockakövek, ott áll egy utcaseprő, a nyakkendős nő megperdül maga körül, boldog karácsonyt, apóka, szoknyája megcsapja barna lábszárát.

A közlekedési lámpa zöldje villogni kezd, s ebben a felemás helyzetben futásnak ered, Kertész csodálkozva néz utána, fejét csóválja, az autók csikorognak, szökdel köztük, egy-egy fölmelegedett hűtőháznak nyomja a kezét, kitámaszt, ugrik tovább. Leolvashatja az egyes vezetők arcáról a csodálkozást. Egy 1600-as kék Mazda orrán ott marad a keze nyoma. Kis utcákon fut, szeszélyesen kanyarog, szívében nincs rémület, szívemben nincs rémület, egyik moziból a másikba. Egy fát körbevesz szélesen a pad. Ül. Arab fiú gitározik, abbahagyja az arab a játékot, fiatal lánnyal csókolódzik, a lány kézfeje mozog csókolódzás közben, eveztek, mint a szárcsák, túlhidrogénezett haját a szél a gitáros szemébe fújja. Menni kéne.

Hallgatózik, Koldustánc egy púpos nő körül veszekedés folyik, akinek a púpja állítólag nem valódi. Piacszag van, továbbmegy. Egy sötét, kétudvaros átjáróházból macskaköves templomtérre ér. A templom körül szorosan tömörülnek a zömök középületek, s mind ugyanolyan sárgára vannak festve. Látja amott azt az épületet, ott kezdődött a forradalom, a fánál álltak az ulánu148sok, úgy hírlett, hogy a délelőtti megbeszélések rendkívül szíves, barátságos légkörben, sikeresen folytak, s arról is beszéltek, hogy egy, az alapvető elvi kérdésekre vonatkozó döntés már meg is született, ködös, esős időre virradt, ma már csend van. Érdekes valóban, ahogy egy tárgyban egymásra torlódik az idő, szemét nem veszi le a túlnani épületről.

A templom oldalkijárójánál koldus ül, szunyókál, göcsörtös botot tart a kezében, kalapja elnyűtt, kinyújtott zsákcsíkokkal van befáslizva, borostás arcát keskeny sávban éri a nap, egyébként árnyék takarja. Egy darabig a börtönsarokból nézi, majd köhintve közelebb sétál. A koldus nem mozdul. Erre csoszogva a takarékpénztár felé kanyarodik el, hogy a csoszogástól, megmozdul a koldus. De az se hat. A takarékpénztártól átvág a lelkészi hivatal elé, onnét a sekrestye mögé, és a templomfal árnyékában, félrehajtott fejjel, elindul a koldus felé. A koldus hangja énekel, a jó Isten áldja meg, az irgalmas Isten. Kicsit lehajol, oldalt lép, és a kalapba ejti a pénzt s csak pár lépés után hallja meg újra a koldus hangját, Jézus kísérje útjain, a kegyelmes Jézus.

Fölvesz egy napszemüveget. A népiskola külső vécéjénél elszív egy cigarettát, és a másik oldalról közelíti meg. A pénzledobásnál a koldus arcába néz a sötét üveg mögül. A jó Isten áldja meg, az irgalmas Isten, mondja a koldus, de többet nem mond. A templom főkapujához ér, belép a hatalmas tölgyfa ajtón. A hűvös félhomályban maga mögött hagyja az éppen fölemelkedni és leereszkedni készülő szobrokat, elmegy a gyóntatófülkék, üres padsorok és imazsámolyok mellett, az örökmécs foltja alagútszerű mélységben van, nem téveszti szem elől. Egy pillanatra megáll a főhajóban, megtörli a homlokát, kimegy. Elindul lefelé a lépcsőn, napszemüveg nélkül, lépéseire a koldus hirtelen hátrafordul, a koldus várta, csak nem ebből az irányból.

A koldus az arcába bámul, szép templom, mondja a koldus. Szép, bólint, egészen közel hajol, hogy ledobja a pénzt, kezét nem húzza vissza mindjárt, pár pillanatig lógatja a kalap és a koldus arca között, egy ilyen mozdulat könnyen félreérthető lehet. Odamutat a koldus kalapjára, látom egészen jól megy! nem rossz hely, jut egy kis borra is, mi? De én templomi koldus vagyok, kérem!, mondja a koldus. Aha, mondja, és gyorsan továbbsiet. A téren halálos csend támad, a tér kihalt, párás, a hőség elmozdítja az épületek körvonalát. A sikátor felől jön a koldusra, odaveti a pénzt. Sok van?, vigyorog a koldus, és látja a koldus sárga kapafogait. Akad, legyint, és hogy megtévessze a 149koldust, először a pénzügyigazgatóság felé kanyarodik el, s csak onnét az állomás felé, nem tér le a macskaköves útra, hanem szorosan a fal mellett lopózva, egy bokrokkal körülültetett támasztófal mögött bújik meg. Egészen közel van a koldushoz, hallja a zihálását.

Elszív egy cigarettát, majd úgy lép elő, hogy a koldus csak az utolsó pillanatban vehesse észre. Mit akar, mondja a koldus lihegve, és előrenyúl. Csak fölváltani, mondja, ötből hármat hagyok itt. Nagy pénz az! De minek?, kiáltja a koldus. Gyorsan kiveszi a kalapból, ami visszajár, és továbbsétál, elutazom most, szól vissza, és hallja, ahogy a koldus harákolva utána köp. A sárga fal dönti a meleget, a nap vakít. Lassan elindul vissza a térre. Közben egy pillanatra odakanyarodik a koldushoz, megcsördíti az előbb visszavett pénzt, és a kalapba dobja, ezt a kettőt is itthagyom már, mondja. Mire a koldus váratlan ügyességgel felugrik, belerúg a kalapjába, és felkapja a botját. A pénzdarabok szétgurulnak, mit akar, ordítja a koldus, és a bottal felé vág. Ha nem ugrik el, sípcsonton találja. Válasz nélkül befordul a fasorba.

Fut. Látja hullámzó arcát oldalvást a kirakatüvegben, a vékony utca kanyarog, dülöngél, a kövek szabálytalanul illeszkednek egymáshoz, fönt a házak majdnem összeérnek, résnyire húzódnak, mintha Nápoly lenne, ez nem Adács és nem Nápoly. Egyszerre valaki megragadja a karját, rémület önti el, kirántja a karját, nevetést hall, ugyan, ugyan, fiatal barátom, csak nem rossz a lelkiismerete? Frici nevetgél, szemben vele a szép, szabályos

arcú öreg, színes napernyő alatt ülnek a fal mellett, nem mehetsz tovább, együtt eszünk. De nem, köszönöm, én már ettem. Frici mekereg, húzogatja finom szvetterét, abban a korban, mit számít abban a korban, én abban a korban egy egész malacot meg bírtam enni.

Ránéz az egyik férfira, aztán a másikra, gyönge öregemberek, reménytelen, bólint, jó, maradok.

Maturandus koromban magam is vagány gyerek voltam, azt meg kell hagyni, mondja az öreg, megmondtam például kertelés nélkül a bizottság szemébe, hogy Mária Teréziának 21 gyereke volt szám szerint, ebből csupán 16 szabályos, illetőleg törvényes. Jön a pincér, az öreg három erőlevest rendel tojással, Frici, te majd add át a tojásodat, szívesen öregem, a legnagyobb készséggel az én koromban, heherészik Frici. Frici kéri, legyen a rostélyos puha, a múltkor is egyszer nem volt igazán puha, duzzog Frici.

Megjelenik a kocsmárosné, belevaló asszonyka, súgja Frici, 150mi való bele, mondja az öreg, a kocsmárosné úgy tesz, mintha nem hallaná, hozzájuk ül, szidja a szomszédasszonyát, aki nem köszön vissza, vagy ilyesmi. Kos, mondja jelentőségteljesen a kocsmárosné. Én is az vagyok, mondja. A férfiaknál az más. Érzi a kocsmárosné leheletét, vonzó testszagát. Én Bak vagyok, mondja Frici, a Bak az mindig nett valaki, figyelje meg, nagyságos asszonyom, segítőkész, tapintatos, de azután egyedül marad, tudja, magát is feleségül vettem volna, én Bak vagyok. Nagyszájú, legyint nevetve a szőke, hervadó kocsmárosné. Meghozzák az ételt, esznek, puha a rostélyos?, kérdezi figyelmetlenül a kocsmárosné.

Frici hümmög, előhozakodhatnék egy kis borsos történettel, nagyságos asszonyom?, közben nevetve borsozza a húst. Ó, én már régóta fiúsítva vagyok. Fölfigyel erre a szóra, fiúsítva, honnét ismeri az asszonyt? Trézi-történet ez is, egyszer kihajolt a felséges asszony az ablakon, s bent, hogy úgy mondjam, csupán a felséges fertály maradt, meglátván ezt az arra lépő magyar testőr, s hivén hogy az egy mindközönséges fehérnépi tompor, odacsapott, mondhatni, amúgy magyarosan. Természetesen fordultán a császári hölgynek, roppant berezelt. De a felséges asszony állítólag halkan csak annyit mondott volna, nem esik bántódása, ha a farka is oly kemény, mint a marka. Nevetnek, ezt magyarul mondta a királynő?, kérdezi szinte rögtön. Ez csak egy olyan történet, mondja nevetve Frici.

Egyszer meg megvizsgálta az orvos, mondja teli szájjal az öreg, mert a királynő nem tudott elélvezni, és ezért rosszkedvű volt, ami nem tett jót az országnak, ekkor született az országmentő jelszó, tessék többet foglalkozni a császárnő csiklójával!

Azt hiszem, mondja Frici, ilyen dolgok tartják össze a nemzetet, és elgondolom, hogy most a kormányfőknek meg pártelnököknek osztogatnánk, mondjuk, masszázsgépeket… egy életünk, egy halálunk… ismeri, mindenütt jó, de legjobb b…i, ön olyan komolytalan, bugyborékolja a kocsmárosnő.

A szűk belvárosi utca két háztetője között beömlik a meleg, szemközt a bérház teteje alatt, falatnyi háromszög erkélyen, egy asszony napozik köpenyben és fürdőruhában. Kíváncsi vagyok, mondja Frici, önnek mi erről a véleménye, hallgasson meg, a magyarnak mindenféle szava van a női nemi szervre magára, de nem úgy, nagyságos asszonyom, a csiklóra, a csiklóra semmi trágárság nincs. És vajon ez miért van? Ez azért van, mert a férfi nem törődik a nővel, csak a saját élvezete a fontos. De hadd szabadjon közbeszúrnom, a Bak itt is kivétel, asszonyom. Nagyszájú, legyint nevetve a szőke, hervadó kocsmárosné.

151

Felugrik. Ne csináljon butaságot, mondja a kocsmárosné anélkül, hogy ránézne, ne legyen önmaga ellensége. Feldöntve egy széket, futásnak ered; ha járókelőnek ütközik, bocsánatot kér, a cégtáblák összemosódnak előtte, rosszul van, lassít, remeg a gyomra, az utcák összedőlnek, minden a bal halántékból indul ki. A házak tövében vékony, fekete árnyék van, oda igyekszik, a falakon a habarcs ijesztően mozog, és nem lehet különbséget tenni. Lihegve beugrik egy telefonfülkébe, elsőre rossz sorrendben végzi a műveleteket, vár, kapkodva elolvassa az alumíniumtáblára nyomtatott utasítássort, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, oldalt néz, a fülke üvegén tükröződik az arca, az arcán túl ott áll Kertész Feri, mellette áll az asszony és Labát Nagy. Kissé hátrébb Frici, az öreg és a kocsmárosné, arcuk egységesen fáradt, mintha futottak volna, végigtárcsáz, az első sípolás után, mely mintha más lett volna, mint eddig, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, zsebre teszi, a mutatóujja ég a sok tárcsázástól, a bőr fényes, majdnem elkopott az ujjam, szopogatja, a hűvös nyál jó. Az ujját szopogatva lép ki a fülkéből, vizsgálják meg a hölgyek, mondja, egészen kifényesedett és elvékonyodott a bőr.

152

Mi van, mi nincs. Hiányzik a borotva Levélrészlet: és igen: a pillanatban benne múlt és jövendő – csak épp a jelent lopták ki belőle. – De félre a napi politikával. , hiányzik a falról a kis tükrös szekrény, melyben meg lehetett sokszorozódni, hiányzik a szemétláda, hiányzik a lila, idegen, bolyhos köpeny, hiányzik az Elida GT, a Drei Wetter Taft, hiányzik az örökké csöpögő ruhasor, itt van a fal, itt van a négy tipli helye, itt vannak az alsó két tipli esetében a rozsdás nyomok, itt vannak az elcsorgások, itt vannak a fölrepedések, itt van a repedés felületén a hólyagzás, itt van a félbetépett pókháló, szabadság van, vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van, és itt van egy 100 wattos pucér körte, itt van és állott melege hull a lengő arcra, itt van egy borotválkozótükör, nagyításában hullámoznak és oldódnak az élek, és verődik vissza a rohadt erős fény, ittvan.

Elbeszélek, én, ez az „én” azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K., ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka, szereti az éjszakát, a tér fekete üregeit, a kétes sötétet, az ezüsthínáros égboltot, a távoli kettős hegy lomha estiségét, a szegényes, elhagyott utcákat etc., az üres és furcsa színpadot, és nem lepődik meg, nem dühöng, nem orrol, ha éjnek évadján fölriad, hát fölkel, nem bánja az egészet, sétálgat szobájában le-föl, ingben, nem mintha ez a dolog kirekesztőlegesen kellemes volna, azaz példának okáért rögvest valami mély és forró titokba zuhanna,

153

Függő

Elbeszélek, MUSIL: A TULAJDONSÁGOK NÉLKÜLI EMBER (Európa Könyvkiadó, Bp. 1977, III. kötet, p. 775; Tandori Dezső ford.) én, ez az „én” azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K., ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka, szereti az éjszakát, a tér fekete üregeit, a kétes sötétet, az ezüsthínáros égboltot, a távoli kettős hegy lomha estiségét, a szegényes, elhagyott utcákat etc., az üres és furcsa színpadot, és nem lepődik meg, nem dühöng, nem orrol, ha éjnek évadján fölriad, hát fölkel, KOSZTOLÁNYI nem bánja az egészet, sétálgat szobájában le-föl, ingben, nem mintha ez a dolog kirekesztőlegesen kellemes volna, azaz példának okáért rögvest valami mély és forró titokba zuhanna, az asszonyba, aki ne gyanakodjék most érzelmi zsarolásra vagy más kifinomult férji aljasságra, ne, kéri, ne, az asszony egyébként is aluszik ilyenkor, s ha arcán néha, a megfelelő időben tejes mosoly suhan át, vagy mintha helyeslően biccentene, illetve ellenkezve ingatna, az inkább csupán reflex, a jámbor izmok ajándéka, s noha ő képes azt gondolni, hogy mindez vagy mindennek nem jelentéktelen hányada tettetés, és az asszony szövegválogató, személyválogató azt hallja meg, amit akar, ez az elgondolás nem érvényesíthető, neki, hivatalosan, nincs joga ehhez a gondolathoz, és nincs ereje, hogy ezt a jogot megszerezze, arról nem beszélve, s tán ereje is ezért illan, hogy vezetni a leleplezés se vezetne sehová, iszen az asszony éppenséggel őmiatta nem vallhatná KOSZTOLÁNYI be, ha igaz, ha nem, figyelmének manipuláltságát, tompa hitét, rokon közönyét, mert e megtörés főként az ő rosszindulatára vetne fényt, amiért egyáltalán eszébe jutott az, ami később az igazságnak mutatkozott, mindez penig összehasonlíthatatlanul kellemetlenebb annál az önmagába forduló dohogásnál, később duzzogásnál, melyet ő, K. ilyenkor megoldásnak nevez, ám ha nem aludnék is az asszony, mint ahogy, gondolja, most, és elfordulva a hideg ablaktól látja, aluszik, a paplant már könnyen, azaz nem erővel és nem is rossz álombeli görcsben a két lába közé húzta, combja fehéren, enyhén kifordulva, gyö154nyörű, puha és márványos egyszerre, hosszú sörényed, langyos-lusta KOSZTOLÁNYI combod, mannás-meleg melled, tejízű csókod, az arca viszont szenvedő, nehéz, fénylik az éjszaka zsírjától, orcáját nappal láthatatlan barázdák törik szét, egy különösen erőteljes az orrcimpa mellett zuhan például le, és mindenütt a vánkos nyomai, hasonlatosan azokhoz a kesze-kusza jelekhez, melyeket füvön ültünkben szerezhetni, ott azonban a zöldellő fű miatt képtelenség megfeledkezni az üdeségről, ritka az az ember, akinek zöldre a romlott hús színe rémlik föl, ekképp az egész pusztítást elnézően kezeljük, ujjbegyünk szinte büszkén fut végig a hepehupás, fű gyötörte felületen, és még később is, mert egy idő után, nincs mese, viszketni kezd, bandzsal diadalittassággal vakaródzunk, KOSZTOLÁNYI és fordítva, ennek hiányában, lám, ő, K. is szánakozással néz az asszony földúlt arcára, félhangosan leheli az ablaküvegre, mopszlipofa, nem, semmi esetre sem nyúlna a mostani időszakban trükkhöz etc., nem akarja, ahogy az asszony mondaná, őt, az asszonyt térdre kényszeríteni, soha nem is akarta, s ha néha úgy tűnt föl, hogy ő idióta buldog módjára csapott valamire rá, és valóban, akkor engedte el, amikor már az asszony belefásulva föladta a továbbiakat, az nem a győzelem keser ízének birtoklásvágyából fakadt, hanem mert nem talált nyugodalmat, KOSZTOLÁNYI se magában, se az asszonyban, sehol, ezek a célzatos hókuszpókuszok amúgy sem váltják be a hozzájok fűződő ilyen-olyan reményeket, illetve ennyire nem is szándékozott önkritikusnak lenni, azt mondja, és ez az egyetlen, amit mondani akar, hogy a reményeknek is megvan az idejök, valamint hogy most nem a remény ideje van, miként magyarázná egyébként a tegnap délután történteket, amikor penig mindkét fél, szent meggyőződése, minden tőle telhetőt megtett, és ez igen kevéskének bizonyult, ő úgy érzi, s ez nem lehet az asszony számára sem újdonság, vagy ha igen, amit eleve nem tarthat kizártnak, az éppen példás volna, és így előrevetítené az egész mondandó árnyékát, az érzés maga kifejező, miként csődje szükségszerű, tiszta lappal fogadta az asszonyt, úgy érezte, így érzi, nem terheli őket semmi, se múlt, se jövendő, a jelen, az terhel, de annak meg, ez a szó bukkant föl benne a homályos előszobában, ő a kovácsa, azonban, mint mondani szokás, kártyavárként omlott össze a pofás építmény, a legelső pillanatban, mert ahogy az asszony belépett és merev vagy semleges várakozással megállt az ajtó előtt, miközben szemét róla le nem véve, cekkerrel teli kezével vakon nyúlkált hátra a kilincs felé, akkor már rögtön érezte magában az el nem fojtható feszültséget, a még semmire sem vonatkozó ingerültséget, mely épp azáltal leve155rőbb, hogy nincs tárgya, csupán van, de szerencsére, így kiábrándultan az asszony úgy fel volt málházva, a táskák, a különféle bevásárlások emlékei, fürtökben csüngöttek rajta, a cekkerből, mint valami hiba vagy tévedés, kifli lógott ki, a súly meggörbítette az asszonyt, és ez a tompa ívelés mindent bosszantóan szenvelgővé, slampossá, nem, ne szóljon közbe, ő tudván tudja magáról, hogy igazságtalan most, és folytatja, háziasszonyossá, feleségessé, mártírossá tett, ez a most már tárgyhoz rögzített kilátástalanság az eredendő ingerültséget is semlegessé oldotta, kiment belőle a szusz, erre meg, nincs kibúvó, riadtan keresni kezdte magában azt az izgatottságot és türelmetlenséget, várakozást és aggódást, a tisztázás szándékát és indulatosságát, melytől egész nap izgett-mozgott, minduntalan felugrált a helyéről, az ablaknál termett, majd fölszaladt az emeletre a falépcsőkön, s vissza úgy dobogott, akár egy vad diákcsapat, szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk, KOSZTOLÁNYI ez az izgágaság odalett, és erre föl, mulatságos erre utólag gondolnia, gyorsan zsebre vágta a kezét, nem tudja, az asszony észrevette-e, ő mindenesetre igyekezett, bizonyos értelemben, titokban tartani az esetet, s megmarkolta a, ez a pontos szó, tökét, mintha bizony a szomorúságot ilyképp ki lehetne dögönyözni az emberből, bár talán nem is annyira képtelenség ez, hiszen már-már jóra fordultak a dolgok, a korrekt és maximális erőfeszítések beérlelték férges gyümölcseiket, a rövid, ám mély előszobai megtorpanás után mégiscsak elragadta félig ájult táncos kedve, melyre viszolyogva sóvárgott, és amely főleg nem erotikus attak volt, bár a cáfolás szükségességének érzete, több mint figyelemreméltó, inkább az egész napi remegés hiteles betetőződése, az asszony személytelenül hagyta személytelenül terelni magát, minden óvatosság, megfontolás nélkül elengedte, lerázta táskáit, szatyrait, cekkereit, melyek bedőltek a nyirkos előszobafal tövébe, akár tömpe, részeg krumpliszsákok, az asszony kezességét ő inkább a bölcsesség, mint az önfeladás jelének látta, lebabusgatta az ágy szélére, csitt, csitt, suttogta közben, lehámozta a cipőt, a sajátját is, majd ruhástul a pikétakaró alá bújtak, akkor ő a karjaiba vette az asszonyt, szorította, szorította, s száraz, hangtalan zokogás rázta, amire az asszony simogatni kezdte a homlokát, gyűrte fölfelé a haját, KAFKA: A KASTÉLY az asszony is keresett valamit, és ő is keresett valamit, acsarkodva, fintorokat vágva, fejüket egymás mellére fúrva kerestek valamit, de ölelkezésük és föl-fölvetődő testük nem hozott rájuk feledést, ellenkezőleg, csak emlékezetükbe idézte kötelességüket, hogy keressenek; ahogy kutyák kaparják kétségbeesetten a földet, úgy kaparták egymás testét, s aztán nyelvükkel156 olykor még végigtapogatták egymás arcát, tehetetlenül, csalódottan, valami végső boldogság reményében, csak mikor kifáradtak, csöndesültek el, s ébredt bennük kölcsönös hála, a csöndben cigaretták hulló csillaga, KOSZTOLÁNYI az asszony halkan mondani kezdte a napját, s akkor hirtelen, egy, egyébként sajnos hibás, mondatfűzés érdektelen apropójából, már tudta, hogy hiába, hiába, mert a sejtjeik is ellenségesen simulnak egymáshoz, nem jött el az idő, hogy, hogy, hogy, hebegett az asszony, mint akit orrba csaptak, ekkor azonban váratlanul kisütött a nap, a szobácskában finoman mozogni kezdtek a rézsutosan betűző fényhasábokon vagy bennök a porépítmények, erős, késő nyári napfény volt ez, mely beburkolta őket, mint egy aranypléd, főként penig hirtelen megváltoztak az arányok, a remény és reménytelenség viszonya, s ők vak bizakodással rémültek újfent bele ebbe az aranyba, fénybe, egymásba, s lám, tehát a történet némileg önmaga ellen fordult, amit ők, az asszony és ő, már igazán megszokhattak ebben a házban, a felriadás dimenziói nem mindig lenyűgözőek, az éjszaka triviális is, hétköznapi is, s fölébredvén olykor csak az arcbőr fáradt viszketését érezhetni, a szemhéjak engedetlenségét, a szívdobogás fölerősödését, és ülni dermedten az ágy szélén egyedül a sok szuszogás közt, végtagok rongycsomóként lógnak, olykor egy-egy zajt hall künn az utcán, KOSZTOLÁNYI minden zajról tudja, hogy mit jelent, még bús se, csak józan és figyelmes, majdnem nyugodt, egyszerre fölsóhajt, félálombeli szeretkezéseik bizonyosan az éjszaka legalján történnek meg velök, ő, K., az önkívületből időnként ki akarja tépni magát, de hiába, s órák telnek órák után, a közös lélegzetvétel, a közös szívdobogás hosszú KAFKA: A KASTÉLY órái, órák, melyekben váltig úgy érzi: eltévedt, vagy oly messzi idegenbe került, ahol előtte még sosem járt ember, idegenbe, ahol még a levegőben sincs akár csak egyetlenegy paránya is a honi levegőnek, ahol az embert fojtogatja az idegesség, de esztelen varázsa ellen mégsem tehet egyebet, mint hogy megy tovább, és még jobban eltéved, ő, K., szereti az éjszakát, az asszony nem, nem tesz különbséget az este és az éjszaka között, és ő azt hiszi, azért nem szereti, mert nem süt a nap, szerinte az asszonynak semmi baja nem lenne az éjszakával, ha a nap sütne, se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg, csak a sötét KOSZTOLÁNYI hatalmas tömbje van, melyben alig merhet mozdulni, összeroppanthatja bármikor, ebben a sötétben, nem hagyva abba az ablaküveg párafoltján a rajzolgatást, a jelhagyást, nemigen lehet mást csinálni, mint imádkozni, halkan, de hallhatóan és érthetően kimondva a szavakat, minden egyes szót, a tömb azután fölreped, profán fényeket fedezhetni föl, rianásokat, melyek157ben élőlények mozognak, s az ima, tán még a végére sem jutva, elhallgat, s átadja helyét egy nem kevésbé áhítatos figyelemnek, ilyen éjszaka után egyikük sem tud bizonyosan semmit, de ez a tudatlanság édes, s ahogy reggel, akár törötten is, fölül az ágyában, nagy nyugalmat és biztonságot érez, és csak utána ébred föl végérvényesen, az áhítatos figyelemről szólva, az asszony okkal hívhatná föl a figyelmet arra, hogy az újdonatúj érzékelés, elismerve az ő, K., érzékenységét, figyelmét és figyelmességét, arányérzékét, sőt kissé romantikus éjszakai alázatosságát is, még valamivel van fontos kapcsolatban, ami nem más, mint K. új szemüvege, az asszony ilyenféle józanságára neki, tekintse ezt sántikáló, porcgyanú porcgyanús széptevésnek, szüksége van, és ezt annál könnyedébben is elismerheti, mert jó kárörömmel látja, hogy az asszony úgy jár evvel a megjegyzésével, miként az ördög ? a cáreviccsel, de hát ki így, ki úgy, miért szólna ő ebbe bele, a szemüveget még meg kell szoknia, napjában többször kapdos szegény füléhez, úgy érzi, menten leszakad, ahogy emelkedik a nap az égboltra, úgy súlyosul a könnyű fémkeret, s a gyöngéd acél durva vassá lesz, és e ponton nem hinné, hogy udvariaskodnia kellene vagy tapintatosnak lennie, következésképp, és ebben áll az ő, K., maradék szabadsága, nem fog udvariaskodni és nem lesz tapintatos, lesz nem tapintatos, tehát nem fogja az asszonyt megkímélni a naturalista részletezéstől, ne tessék kacagni, hol lenne tere az ő szabadságának, ha nem a szók közt, füle, e véres, tépett húskolonc, a bűn, a sár és a rozsda közt, koszos kutyák vinnyogó, alamuszi pofájában lócomb helyett darabka művészfül, ez most valóban kivájva, sovány horpaszú IVANOV: MATVEJ, AZ ISTEN kutyák iramodnak nesztelenül, bordáikat mintha vesszőből fonták volna, szemfogaikon meg-megcsillan a holdfény, ujjai közt átcsorog a vér, lassan, sűrűn, mint az illatos akácméz, de félre a tréfával, ahogy a minisztériumi tisztviselők mondják, magok is nevetvén, KOSZTOLÁNYI e vad panoráma és rémes élvezet mellett a szemüveg valódi hozadéka a tekintetek voltak, az utcán a tekintetek!, nem gondolta volna, hogy úgymond, ennyien néznek, napokig mintegy a tekintetek pergőtüzében élt, nem ragadtatta el magát, nem gondolta, mondjuk a hűséges és ezt fitogtató férfiak kissé élénk képzeletével, hogy színpadon jár, hogy színház volna az egész világ, erre nem gondolt, s hogy őt, így, valami hátsó bejáratnál várják a jól értesült, hangos és kíméletlen gimnazista lányok, KOSZTOLÁNYI virágosarcú lánysereg, gimnazista lányok, gimnazista lányok, várnák ropogó, fehér, kemény blúzaikban, ezt nem, de az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatta, hogy nézheti a kirakatokat, felülhet a villamosra, ha158 tetszik, cigarettára gyújthat, száz meg száz lehetőség közt szabadon választhat, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák, talán a szabadság sem helyénvaló OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül, ez így van kétségtelenül, de számára egyre ritkábban, mert ez a nagy kötetlenség etc., no nem, a kezdeti kis örömöt tán nem kell visszavonnia, de óvnia kell magát, óvnia, nehogy épp letarolja a sok esemény, ma délután gyalog jött haza a könyvtárból, és ekkor volt ez a kis öröme, hogy pillanata van, övé a kép, magamaga, furcsa és könnyű vonszolódása nagy, fekete, riasztó aktatáskájával, a városrendezett színes kőlapok fennhéjázó kavargása, egy nő, egy bizonyos nő libegő szoknyaszéle, ívelős lábszára, szabad, tiszta nevetése, és rögtön a fontos és alig néven nevezhető háttér egy ottfelejtett fával, a gyökér falat tör észrevétlen, s a lombozat zöld sátrakat csinál, ez számára valami sanda, de nagyon KOSZTOLÁNYI is jóleső igazságosságot jelentett, „győz az igazság!”, ez rendszerint az erő és statisztika buflák diadala, és erre a talmi győzelemre már régóta áhított, iszen annyiszor okozott sajgó kielégítetlenséget az érzékekkel befogható, a sok fölfoghatatlan félreeső mozdulat, mellékes, de éles töredék, egy busz hátsó, panorámaablaka például, melyre kifürkészhetetlen szépséggel vágódik föl a sár, és e tehetetlenségtől, jobban mondva önmaga e durvaságától elfacsarodik az ember szíve, és félni kezd, félni félni kezd attól, hogy a már meglévő képek is összemaszatolódnak, ezért első indulatában a buszokon lehunyja a szemét, a gyalogjárdákon várakoztában fejet hajtva cipője orrát nézdegéli, és kétségbeesik a reá háruló föladatok és kötelmek miatt, ha valaki váratlanul ráemeli a tekintetét sérelmezhetőn, de már hiába a ravaszkodás, mind vigasztalanabbul szorulunk hátrább, és lépéshátrányunk szükségszerű, a birtokbavétel mozzanatát is birtokba kell venni, ez hát az ő, K., átkozott joga és kötelessége, délután hosszasan sétált zsebre vágott kézzel, amiből az asszony rögtön tudhatja, hogy még ma is a barna kordnadrág volt rajta, az, amelyet Csáthtól kapott, hajdanán, persze, mikor kaphatta volna máskor, ha nem hajdanán, Csáth ugyanis betoppant egy nyári reggel, nagyon tudott betoppanni, sőt talán ez volt az első, az úgynevezett első nyári reggel, ő, K., tévedhetetlen „első nyári reggel”-ügyben, lehet az májusban vagy júniusban, ő csak kinéz az ablakon, és bólint: itt van, Csáth elegáns159 volt, miként Abbázia, konkrétan tehát: bólogató pálmák, széles allé, könnyű vászon öltönyök, egy fényben elolvadó, lendületes kalap, pizza- és halszag, fagylalt, roston sült scampi, szolidság, a → teába áztatott madeleine-darabkának az íze, és aztán a márványlépcsők

(PROUST-utalás)

aljánál a tenger, a tenger, a tenger, a tenger, a nyugodalmas, bár túlkezelt, lampionokkal övezett parti sétányra beverő kemény, sós fuvallat már kétségeket ébreszt, a kikerülhetetlen tenger, mélységesen, titkosan, erős, sejtelmes morajokkal megadóan fönnakadva a magokat szelídnek mutató parti sziklákon, KOSZTOLÁNYI mészfehéren ég távolban a hegyoldal – ilyen volt Csáth a káprázatos fehér öltönyében, szalmakalapjában, lassan emelve KOSZTOLÁNYI nehéz és hosszú pilláit, szuroksötét hajakkal, melyekbe szikrázott és recsegett a fésű, fénylő, duzzadt ajkával, akár egy erős állat,

tollhiba; Ildikó

Drahoschtól való a szó, Drahosch Andreától, aki fiúként tudott, többek közt, labdával emelgetni, vékony combjain ilyenkor mintha meg-megpendült volna egy ín vagy izom, Korom Jancsival álltak a lány előtt a medence mellett, Korom eszelősen számolta az emelgetéseket, kifejezetten büszke volt Drahoschra, néha idegeneknek szólt csak úgy oda, mit gondolnak, ez a csaj, ez Drahosch volna, hányat bír, amiben nem Korom megejtő félrefogalmazása etc., a figyelemre méltó, hanem az, ahogy Drahosch készségesen produkálja magát, az, ahogy szó nélkül elfogadja Koromot szaktekintélynek etc., Csáth elment, rohant ki a hírrel a strandra, de Drahosch vagy nem értette, vagy nagyon is, vagy már tudta, mindenesetre olyan jegesen fogadta, ami nem fért a fejébe, öregem, nem értitek, elment a nagy Málnás, ALAIN-FOURNIER: LA GRAND MEAULNES (Az ismeretlen birtok) a Drahosch frissiben szükségét érezte, miközben nyelve hegyét kidugva vacakolt a fakó gumilabdával, távlatba állítani a történteket, azt mondván neki, hogy Csáth mellett, aki mint egy elegáns, bumfordi hatalmas dámvad zuhogott keresztül az emberek közt, ő, K., mégiscsak amolyan úrigyereknek tetszik, ez igazságtalan, így Korom, a fogadatlan prókátor, egy kés nem okvetlenül finomkodóbb, mint a balta, Drahosch dühtől rőt arccal állította meg a labdáját, hogy Korom eke, egy ilyen-olyan, OTTLIK egy balfék, egy bagatell, egy potomság, hogyan és honnét vette a bátorságot ahhoz, hogy abbahagyja a számolást, de jól tudja ő, Drahosch, merről fú a szél, nyilván félti a nyomorult kis rekordjait őtőle, a pörlekedés alatt azonban Korom bravúrosan a lába fején, a rüsztjén, így Korom, egyensúlyozta a labdát, s mihelyt a tanítvány ezt észrevette, áhítatosan elhallgatott, szótlanul nézte a labdát, aztán hátba vágta Koromot, s futni kezdett a hátsó medence felé, Korom utána rúgta a labdát, és elfutott ő is, ő, K., penig állt, egyszer megleste Drahoscht, 160amint a térdén egy meggyűlt sebet nyomorgatott, a nyelvét figyelte csak, amely, mint a gyíkoké, ki-bejárt a szájnyíláson, vörös volt, nyálas, egy ficánkoló húsdarab, a stadionban Korom megkérdezte őt, próbálkozott-e már azzal, hogy egy-egy támadásnál PETER HANDKE: A KAPUS FÉLELME… elejétől fogva ne a csatárokat figyelje, hanem a kapust, akinek a kapuja felé a támadók rohannak; nagyon nehéz dolog elfordítani szemünket a csatároktól meg a labdától, és csak a kapust figyelni, így Korom, el kell szakadni a labdától, ami egészen természetellenes dolog; meg lehet szokni, így Korom, csak éppen nevetséges; ő, K., kevés obszcénebb dologra emlékezhetik, mint az a kapus meg a Drahosch nyelve, elvörösödött akkor, és elfutott, Drahosch meg szántotta tovább a térdét, gennyet csapolt, földszemcséket bányászott elszántan, mint rendesen, Csáth állt az ágya végében, a végtelen felé táguló nagy pupillával, dermedten KOSZTOLÁNYI és láthatóan erővel, utolsó erejével markolta az ágy szélét, nem volt ez rendjén így, máskor bezúdult a kis félkörös szobába, rángatni kezdte a függönyöket, Csáth után napokig kellett karnisoznia, a csipeszeket visszaaggatni, a szakadásokat lassan-lassan földeríteni, Csáth kíméletlenül ébresztett, őutána úgy ömlött a szobába a nap, mint valami vészterhes árvíz, és a súlyosságot nem enyhítette a fény semmiféle eredendő játékossága, ha előbb aranynapot mondott, a Csáthos reggeleken aranydiarésnapot kell mondania, sokáig komolyan hitte, a diaré az, amit, ünnepi alkalmakkor, a királynők viselnek súlyos homlokukon, csillogva-villogva, de nem az, annyira megijedt e szótalan Csáthtól, hogy azonnal éber lett, ami máskor a módszer bármilyen darabossága mellett sem volt elérthető, csonka, csukott szemmel tapogatózott félálomban a kisasztalkán az előre, gondosan odakészített almáért, nagyon megemeli a napot a reggeli hersegő alma, az almazaj, az alma mellett még egy Biblia is feküdt a kisasztalon, akkor olvasta Bethlen Miklósnál, hogy ő, Bethlen, minden évben végigolvassa a Szent Írást, és ezt irigyelte nagyon, Csáth mozdulatlanul meredt rá, a jó bégum átsodrólag teljességgel, így ő, K., viccesen, de Csáth intett, hogy nem, OTTLIK félek öntől, mondta tehát ő is komolyan, ön olyan védtelen, nem, nem, nem, szakadt ki Csáthból, mint egy véres köpés, ő, Csáth, így Csáth, de legott oly élesen és támadón, akár egy szűkölő, sarokba szorított, ismétlés, vad, egy minutáig sem tagadja, hogy ma hajnalban igenis megfürdött a mészégető tavában, most jött onnét, és vegye ő, K., tudomásul, nagy tisztelettel gondol az egészre, sokkalta komolyabban, mint ők, akik csak röhincselnek a mészégető buggyant házaspárján, és gyerekes bosszút forralnak Bernhard, az éjjeliőr ellen, aki mogorva és sápadt, és 161nincs érzéke az ő játszódásféléjükhöz, de vegye tudomásul, ő, Csáth, a legszívesebben megvenné a mészégetőt, és talán oda is költöznék, láthatja hát K., hogy komolyan beszél, és nemcsak úgy beszél komolyan, mintha alternatíva előtt állna, azaz Korom Jáncsi módjára tréfálkozhatnék, vagy úgy játszhatnék, megengedi, „KOSZTOLÁNYI” valódi mélységek, a sekély fölött, ahogy ő, K., csak ő épp komolyan beszél, nem, az ő komolyságában semmi esély sincs, ő kényszeresen és kényszeredetten beszél úgy, ahogy, véleménye van, és ezt a véleményt, a véleményét, ki is mondja, felismeri az igazságot, és kimondja az igazságot, és az ő véleményei és igazságai, amelyeket így kimond, bármennyire érdemesek is a kimondásra és a meghallgatásra az érintettek fülében, elsősorban pedig a lezüllött haza fülében, ahol is gyanakvás lapul, minden esetben alapját képezhetik az ellene megindítandó ilyen-olyan eljárásnak, az ellene emelhető vádnak, elítélésnek, az ő természete: a kényelmetlen természet, s ebben kitartani, és ezzel bánni, ez szüntelenül a végső testi-szellemi önuralmat kívánja, a végső testi-szellemi erőfeszítést, hogy végül az hangozna el, aminek elhangzania kell, és ez az ő természete örök botránykő-természet is, amellyel ő boldogulni szeretne ugyan, de nem boldogul, olyan világ, THOMAS BERNHARD: A MÉSZÉGETŐ (Tandori Dezső ford.) ezt mondta Csáth, ahol az ember úgynevezett becsületsértés miatt bíróság elé kerülhet, olyan világ, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben, soha még csak becsülethez hasonló ez vagy az sem volt benne, nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges világ is, hanem hogy itt élünk egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő és nevetséges világban, ebbe mindenkinek külön-külön bele kell törődnie, és hány százezer és hány millió ember beletörődött már ebbe, ezt kell gondolnia, hányan, de hányan beletörődtek elsősorban itt, ebben a kétségkívül félelmetes, megfélemlítő és nevetséges országban, ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában, ami ezt az országot, ezt a hazát illeti, itt, hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzökkenjünk, sosem szabad megmondani az igazságot, senkinek és semmiről, mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság, a tömérdek leplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel, ebben az országban a hazugság: minden, és az igazságnak csak vádemelés, elítéltetés és megcsúfoltatás lehet a következménye, ezért nem hallgatja el ő, Csáth, hogy ennek az országnak az egész népe a hazugságba menekült, aki igazat mond, máris büntethető, és máris nevetséges, a tömegek vagy a bíróság döntik el, kit kell megbüntetni vagy nevetségessé tenni, vagy megbüntetni és nevetségessé tenni, 162ha nem lehet megbüntetni azt, aki igazat mond, akkor nevetségessé kell tenni, ha nem lehet nevetségessé tenni, akkor tenni kell róla, hogy büntethető legyen, nevetségessé vagy büntethetővé teszik ebben az országban azt, aki megmondja az igazságot, mivel azonban a legkevesebben akarják magukat nevetségessé vagy büntethetővé tenni, és az egyén semmitől nem fél annyira, mint a büntetéstől, a súlyos pénz- és börtönbüntetésektől, netán szigorított börtönbüntetésektől, az ilyesmitől az emberek egyszerűen félnek, ezért hazudnak tehát, és ezért hallgatnak mindannyian, vannak azonban olyan alkatok, amelyekkel nem lehet hallgatni, és így vannak, mint ő, olyanok, akik az idők során elkezdték ésszel figyelni a dolgokat, ekképp kiderítették az igazságot is, és nem hallgathatnak, és meg

belső OTTLIK-utalás: „Látod, marha, mit jártatod annyit a pofádat, én itt ésszel figyelem a dolgokat már régóta, te meg a válságos pillanatban locsogni kezdesz nekem, hosszú, érzelgős történeteket adsz elő, és kiteregeted bonyolult lelki finomságaidat, holott a fene se kíváncsi rá, s közben lecsúszunk a jó fekvőszékről…”

(Magvető, Bp., 1968, p. 7)

kell nyilatkozniok, és ezáltal újra meg újra büntethetővé vagy nevetségessé vagy büntethetővé és nevetségessé teszik magukat, és az uralkodó büntető jogrend szerint egyre büntethetőbbé, az uralkodó társadalmi rend szerint egyre nevetségesebbé, az ilyen embernek egyszerűen meg kell változtatnia a természetét, hanem a természetét senki sem tudja alapvetően megváltoztatni, mert a természet nem hagyja megváltoztatni magát, de kedvesem, ásított közbe tettetett nyugalommal, én szavatolok ejtsd: ladi (O. G. szíves szóbeli közlése), in: Minden megvan a lady biztonságáért, derék indián, így Csáth, egyébiránt is, mit akar hajnalok hajnalán, mikor ő, K., még fontos starkingjához sem foghatott hozzá, de lássa, kivel van dolga, elébe megy, csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad, ütőerem, KOSZTOLÁNYI Csáthot megnyugtathatták vagy velejéig kimeríthették saját tirádái, mosolygott, s mint egy szabadnapos szobalány, kedvesen, szívességből húzogatta körbe a függönyöket, ami őt felbőszítette, milyen jogon, üvöltötte, gondolja Csáth, hogy ő más volna, mint a többiek, hogy ő más, mint ahogy imént Csáth mondotta, az ország népe, és ha már itt tart, megkérdezhetné azt is, mit remél ettől az iránytól Csáth, ha majd a sok hazugság véget ér!, ugyan, ugyan, ugyan, ha megszűnnek a hazugságok, melyeket bízvást nevezhetnék külsőknek, a külső, a külterjes hazugságok, a ridegtartás, mely így, nyilván hagyományosnak mondható, vajon nem zöld kölyök-e az, aki ehhez ábrándokat fűz és föllélegzik, vége, vége, hál’ istennek, nem inkább az a helyzet, hogy ha nem élünk hazugságban, rabságban, majd az fog bennünk élni, sőt magunkba tekintvén sokkal rettentőbbekre találunk, mint voltak a hazugságok, K. nyilván nem tudja, veszítette el a finom szobacica a fejét, miről beszél, vagy nem163 akar tudomást venni róla, tehát vagy született hülye, ez esetben bocsásson meg néki, vagy ilyenné züllött, azaz program-hülye, ez esetben… de mindegy is, őt, Csáthot, K. most a legkevésbé sem érdekli, nincsen abban a helyzetben, hogy érdekelhesse őt K., nem is érdekli őt K., azt jött csupán bejelenteni, hogy most elmegy, véle egy időig ne számoljanak, itt hagyja neki ezenfelül, érdemei el nem ismerése mellett, kedves kordfarmerját, rádobta a nadrágot az ágyra, hatalmas sporttáskáját lepelként maga után húzva elrohant, a nyarat Csáth hiánya jellemezte, „a nyár, amikor etc.,” a nadrág viseltes kord, oldalt néhol fölfeslett röviden a varrás, kurta cérnaszálak, szálvégek imbolyogtak, a bordázat épnek látszott, hátul volt valamelyest kopott s fényes, a nadrág nem sokat változott azóta, a viseltessége érett be csupán, a szára első pillantásra mintha rövid volna, ahogy az asszony mondja, tömpe, hanem a combok körüli lengeség és a csípők mentén érzékelhető anyagbőség vagy egyszerűen a szabás fortélya következtében a nadrág amolyan nyaralónadrág lett, ami abszolúte érdektelenné tette a nadrágszár hosszának kérdését, és azután mivel a zsebek, ez már valószínű a nyaralónadrágságból következett, nem külön állítás, nagyok és főként öblösek, egyszóval bőségesek, e nadrágban szinte csak zsebre vágott kézzel lehetett lenni, e mozdulat korántsem késztet felelőtlenségre, nemtörődömségre, ő sem ődöngött délután, nem mintha mentegetőznie kéne egy esetleges ődöngés miatt, de ha nem ődöngött, nem ődöngött, inkább járt-kelt, volt tehát célja, de célja nem volt a homlokára égetve esetlen billogként, az ő célja inkább olyan észrevétlen, csöndes és elhagyhatatlan, mint az égbolton velünk együtt tartó égitestek, a legnívósabb a holdra gondolni, a kevély, sugaras, szelíd, tiszta holdra: bármerre mész gyorsan, izgágán vagy természeted szerint bandukolva, cikázó tétovasággal, mondjuk, szorongva a környéket elárasztó, RILKE sőt feltöltő sötéttől, a homályos jegenyéktől, a Tér e marcona felkiáltójeleitől, a neszező galagonyabokroktól, melyek ott lapítanak lépteid mentén, gyáva lépteidén, de azért amelyeket kitartóan őriz az fentről, az égből, a célt legkézzelfoghatóbban a súlyos, fekete aktatáska mutatta, a bizonyosság erejével, mondhatni, bizonyító erejűen, ha éppen afféle Csáth-féle bíróságok kutakodnának, fürkésznének, keresgélnének, keresgetnének,

harcra felszánt, szántóvető, ugra-bugra, ágas-bogas, harangverő, uri-muris, szúró-fúró, kéjes-kényes, gigantikus, tejbenfürdő, dagadós kis, ragadós kis, fakadós kis, berzenkedő, kolosszális, te vasgyúró, szagos-papos, egetverő, seggetverő, koronás szép, tojás forma, makkringató, tejetadó, combon ülő, táncot járó, dárdát rántó, krémmel töltött, szerzetesi, asszonybolond, felcifrázott, libabőrös, fennhéjázó, pókként lengő, duzzadozó, bolondozó, csengőt rázó, faramuci, aludttejes, hintázgató, illatozó, faronülő, darázshasú, lökhajtású, fényes bőrű, eres-reves, hasonszőrű, acélkemény, rózsaszínű, megújhodó, felböfögő, politúros, csalafinta, ikrás hasú, öklétrázó, felfúvódott, nadrágülő, arabeszkes, tivornyázó, nászra-váró, nevezetes, tüzet-oltó, nyughatatlan, leánynéző, szilvaszerű, kicsapongó, cifrálkodó, szagosnedvű, magos-kedvű, pöcsét-nyomó, szépformájú, törhetetlen, strázsát-álló, tejszín-bögyű, ringó-bingó, csókos-bókos, cserzett-bőrű, veres-csőrű, kunkor-szőrű, bunkós tőrű, szatirikus, telepumpált, árnyba-rejtett, töprenkedő, comb-közé-bújt, latorkodó, viháncoló, friss töltésű, nagy-gumójú, két-tojásos, szerelmetes, körszakállú herezacskóm

(RABELAIS, FALUDY GYÖRGY)

kajtatnának, kutászkodnának, nyomoznának, tapogatózva matatnának, fitetnének, turkálnának, fáradoznának, búvárkodnának, vizsgálódnának, elemeznének, tanulmányoznának, böngésznének, kórászná164nak, mezgerelnének, tallóznának, bolháznának, szemlélnének, spektálnának, mustrálnának, szemrevételeznének, figyelnének, figyelemmel kísérnének, szemmel tartanának, lesnének, vigyáznának, fülelnének, alattomban hallgatóznának, ellenőriznének, kontrollálnának, felülvizsgálnának, revideálnának, kommendálnának, dedikálnának, ajánlanának, fölterjesztenének, utánajárnának, inspirálnának, diktálnának, javasolnának, tanácsolnának, sürgetnének, szorgalmaznának, nógatnának, noszogatnának, unszolnának, szorongatnának, nyomorgatnának, szutyogatnának, hajkurásznának, hajszolnának, kurrentálnának, számon kérnének, köröznének, nyomoznának, kényszerítenének, muszájítanának, presszionálnának, erőltetnének, szorítanának, erőszakoskodnának, forszíroznának, tukmálnának, oktrojálnának, kárhoztatnának, stimulálnának, doppingolnának, buzdítanának, sarkallnának, serkentenének, lelkesítenének, biztatnának, animálnának, bátorítanának, agitálnának, sugallnának, sejtetnének, gyaníttatnának, éreztetnének, jeleznének, utálnának, ígérnének, csábítanának, csalogatnának, kecsegtetnének, szédítenének, bódítanának, bolondítanának, ámítanának, ugratnának, áltatnának, kábítanának, andalítanának, zsongítanának, zsibbasztanának, a táska, melynél randább jószágot keveset láthatni, s melyet örökkön-örökké ott vonszoz a jobbjában folytonos penitenciaként, nem fékezte a harsány könnyedséget, ellenkezőleg, a fekete teher, ilyen-olyan ballaszt, föl- és kiemelte e múló s múlandó varázsolást, tavaszi szárnyalást, a tavaszi Ki tavaszít? ság szintén Csáthtól hagyományozódott, ült a zongora mellett, fél kézzel pilinckézett valamit, ez a gatya, így Csáth, meghozta nekem az örök tavaszt, szeme lázas sietséggel ugrált a billentyűkön, következésképp azon a nyáron Csáth végképp elvesztette az örök tavaszt, az öröktavaszát, és tehát ajándéka jelentős ajándék volt, amikor penig felbukkant az aluljáróból, mintha arcul loccsintották volna fénnyel, megtorpant, de első, ösztönös ijedelmét ujjongásra cserélve és megkapaszkodva az ocsmány muskátlival elborított, tekintélyes kőmellvédben, fejét fölvetette és hátraszegte, szemérem nélkül beletartotta arcát, magát a fénybe ugyanakkor, és sajnos tudja elsőre, hogy az asszonynak a szíve mélyén nincs ínyére e fordulat, ott, jobb felé, épp az is165merős kávéház asztalkái és árnyékos napernyői előtt, melyek oly egyszerűen és természetesen voltak ott a járdán, mintegy kifolyva, kitüremkedve a belső teremből, mintha csupán kiszórták volna, talán véletlenségből, talán hogy bent takaríthassanak, de semmi esetre se legyenek láb alatt, egy-két céltalan szék tehát az elmaradhatatlan, rafinált, színes ernyőkkel, ahol szívesen üldögél egy pohár sör vagy két deci vörösbor mellett, és a pirburg, párkáp különleges alkalmakkor 48-as sertésbordát rendel, régebben itt szolgált Marcelle, pincérlány, rövid, fekete selyemszoknyában, s a fehér kötényben, még meg se láthatta, még észre se vehette, hogy ők, K. és barátai észrevették volt, már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly indult meg, habozva, az orráról, a homlokáról, a füléről, a hajáról, az álláról, a két halvány rózsaszínre festett KOSZTOLÁNYI arcáról, a szája, a szája, a szája felé: s játszva remegtek, alig láthatóan, türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen egybefutottak, és ő, Marcelle, összefogta művészi kézzel egyetlen kecses, furcsa mosollyá, és amikor odaért a helyükhöz, mint egy kertésznő, leejtette elébük, ő, K., alatt muzsikálnak a nádszékek, muzsikálnak, no persze, mert muzsikáltatja, lustán ide-oda billeg, és a fáradt nádfonatok készséges rejtéllyel nyikorognak elöl, ahol hosszú combjai, illetőleg a nyaralónadrág surmolódik, a körfonat kibomlott, megroppant, beljebb nyilván roppant veszélyes rozsdás szögek emelgetik elvékonyult fejöket, ő meg módfelett aggódva kémleli az eget, kiles a „sátrak” alól, ünnepélyesen előrehajol, mint kezdődő hősi halott, ismerjük, KOSZTOLÁNYI ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ, tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását, s azt a pillantot, hogy kora délutánon végigfut a Körúton az ősz, és tépi a ponyvát, s gyászba borul a zúgó kávéház körülöttünk, megborzongnak, egyre-másra fölugrálnak, és ügyeikre hivatkozva elrohannak, itt, de már kikerülve az ocsmány muskátlik hatóköréből, állt egy nő vagy lány, főként a lábát vette észre először, amely egyképp lehetett nőé, lányé, a hosszú és lendületes ívelést, mely jogos, bár túlzó magabiztossággal hagyta nő! el a nyári kartonruha lebegős tereit, ekkor ő, K., oldalt hajtotta a fejét, s így hirtelen a nő lába közt felszikrázott a sok színes keramitlap, városrendezés, kiáltotta magában, arra gondolt, csordultig van, csordultig a tényekkel, egyszerűen a van tényével, s ilyenkor, ebben a fedetlen, veszélyes helyzetben szaporodnak el az efféle pillanatai is, tündöklő zárványai az időnek, melyek, így, kívül is vannak, bezárva is vannak abba, pillanatok, melyek azután oly élességgel maradnak meg az emberben, sőt vésődnek beléjök, hogy a legszívesebben följajdulnának, de inkább fegyelmezetten összeráncolják meggyötört homlokukat, 166és azt gondolják, hát persze, mi más is lenne ez, ha nem a múltunk, Kászoni Márta!, a nő nem más, mint Kászoni Márta, gondolta abban a pillanatban, amikor a nő fejét enyhén megemelve szemrevételezte őt, szeme mintha kikerekedett volna, szemöldökei pedig mulatságosan fölfelé mozdultak az összeráncolt homlok szabad térségei felé, elnevette magát, ami a civilizáció délutáni zsongásában hangtalannak tetszett, ettől távolibb és valószínűtlenebb lett a nő alakja, kicsit önmaga jelévé, de egyszersmind így hangsúlyosabb is, légies vaskosság, mondhatná, tudja, nem kell őt erre figyelmeztetni, Kászonit nem keverheti össze senki ember fiával, nem is ez, hanem az, vagy helytelenül, csak az, hogy volt egy pillanat, amelyben komolyan azt gondolta, a nő: Kászoni, és ekkor már tudva, hogy természetesen nem az, görgetni kezdte az előbbi pillanatot, ő, K., ilyen botcsinálta Sziszüphosz, a magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, SUMAC; BOLDOGNAK KELL KÉPZELNÜNK SZISZÜPHOSZT hogy megtöltse az emberi szívet, ennek a kőnek, a Sziszüphoszénak minden szemcséje ennek az éjszakába merült hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világ, ezt a mostantól kezdve gazdátlan univerzumot nem érzi sem terméketlennek, sem hiábavalónak, ő is úgy véli, hogy minden jól van, de Sziszüphosz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely tagadja az isteneket, és felemeli a sziklákat, az embert mindenkor megvárja a terhe, magára hagyom Sziszüphoszt a hegy lábánál!, mondhatná még azt is, hogy a nő tekintete, mint a kardvirág szúrt feléje, a kardvirágok PILINSZKY: KÁNIKULA hegye véres, gyors pengéjük szemébe vág, miféle forrón ömlő vér ez?, véres lesz tőle a világ, ő, K., boldog arccal állt, a boldogság kitelepedett az arcára, arca egészen nekitüzesedett, pirulva ragyogott, nem öröm volt ez, még inkább nem vidámság, hanem talán egy megszolgált, kiharcolt egyensúly, a boldogság, mely természete szerint, nem áll közelebb a vidámsághoz, mint a bánathoz, se közelebb, se távolabb, mert nincs közöttük távolság, máshová tartoznak, egyebüvé, az ő, K., boldogsága inkább kesernyés tudásnak rémlett, nem valamiről, valami dologról, hanem belátás a dolgok elhelyezkedéséről, mondhatná még, lám, cseréli, cseréli-beréli egyre a szavakat, egyiket a másikra, mert, édes Istenem, miért is ne cserélné, a szónak nincs jelentése, WITTGENSTEIN csak szóhasználat van, ezért ez a, megengedi, vonzó és viszolyogtató kavalkád, a használat, a használat, ami van, odalépett hát, hát, hát, az idegen nőhöz, és oly fürgén és szilajan, hogy egyikőjük, egyikőjük arca se tudjon reagálni, karon ragadta, s beszélni kezdett hozzá, beszélni, beszélni, miközben sodorta, tolta, vonyta, belékarolva húzta, és csak később derült ki, ne nevessen az asszony kedvesen kárörvendve, hogy csupán körbe-167körbe PILINSZKY az ocsmány muskátlik hatósugarán belül, akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?, mondja, így ő, K., mondja, drága, mi van magával, mi történt, hogy van, Istenem, hogy csak így, egyik pillanatról a másikra összefussunk, nem, ne is szóljon, látja ő, hogy mintha csodálkoznék, ne mondjon még semmit, várja ki a végét, nyilván ezek voltak a legválságosabb pillanatok, jó, rendben, az elbeszéléséé is, miminden, miminden, ez úgy hangzott, mintha dadogott volna, ami föltehetően a nőnek fölényérzetet adott, amiből már futotta egy kis toleranciára, miminden történt azóta, a, így ő, K., régi idők óta, ne szabadkozzék, nyilván férjhez ment, vagy ha nem, amire, őszintén szólva, ő csak a kötelező teljesség miatt gondol, iszen nem vitás, a nőn kapva kaptak, most szívesen mondaná azt, hogy a nő kapós, ám nem kikapós, de saját magokat tiszteli meg avval, ha nem mondja, nem mondja, akkor viszont föltehetően ő, a nő is belebonyolódott azon roppant szövevényes és alig-alig érthető s fölfejthető kapcsolatok egyikébe, melyek harmincéves korára szükségszerűen elérik, sőt elárasztják az embert, noha bonyolultnak éppen nem bonyolultak, inkább hihetetlenül egyszerűk, nem is nagyon érthetni, miképpen keveredtünk beléjök vagy azok mibelénk, miképpen lehet itt egyáltalán keveredni, de ezeket éppen ez a fű-alattiság jellemzi, kialakulnak, s eltűnődni, a döntések hálózatát számba venni csak visszamenőleg lehet, ő, K., jó ideig azon a véleményen volt, hogy mindez mindig a szenvedélyesség a szenvedély! hiányából fakad, abból a szánalmas, meglehet, nem szubjektív, fonnyadt érzésből, hogy ami most már, tehát évek óta elkezdődött, ami tehát egyszer majd kialakult lesz, és amibe, így, bele lettünk keverve, az nem számít, olyan is, hogy nehezen lehetne azt hinni, számít, az még nem a valóságosság, hanem lesz valami, valami igazi, fölismerhető, amit majd élet-nek fogunk hívni, amiről persze nem gondoljuk, hogy pazar lesz, fényes vagy akár csak szolid, de azt mindenképpen, hogy legalább komoly ügy lesz, esetleg keserves, esetleg boldogtalan, de nem lesz nevetséges, lesz dolgunk, és tudni fogjuk azt, nem, és ő, K., a vélemény ezen része változatlan, nem tud fölmentéssel OTTLIK szolgálni ez ügyben, bár nem feledkezvén meg, hogy ő csak egy ürge, elítélettel sem, nincsen mentség erre a kábultságra, szórakozottságra, tompaságra, úgy gondolta, de ehhez hozzáteendő, hogy a szövevény mindenképpen is kialakulhat, akkor is, ha szent, megszállott vagy szerelmes az ember, azaz malaca van, ám ha malacunk van is, föltehető a kérdés, mit nyertünk a réven és vesztettünk a vámon, ha van ilyen kérdés, amiben azért ő, K., egyáltalán nem bizonyos, ó, rövid átmenetként mesélhet168ne a lányairól, mert a nőnek nyilván lányai vannak, két darab lány, s persze a családi élet szentségével is megvan a bajunk s a FÜST MILÁN: A FELESÉGEM TÖRTÉNETE kövér lányaink szüzességével szintúgy, jóllehet abban igen-igen bízik, hogy semmi esetre sem járatja őket egyformán, kész őrület volna, egyébként egy szemernyit sem változott, s ne gondolja, hogy az széptevés volna, ez sarkalatos pont, neki erre kell törekednie, a jóhiszeműségre és ártatlanságra, de éppen ez a törekvés! – egyszer így szólt Bordács Annához, az egyik unokanővérhez: egyszer! szeretnék benyúlni a lábad közé, vadonatúj helyzet volt, együtt és egyes-egyedül kellett Bordáccsal aludnia egy szobában, híven beszámolt az esetről Csáthnak, ő egészen tapasztalt volt e téren, a dolgot, ő, K., megelégedéssel mesélte, afféle ártatlansági életgyakorlatnak tüntette fel, őszinte, tiszta és veszélyes ténynek, Csáth lógatta búsa fejét, hallgatott, mint a kő, amihez nagyon értett, aztán hirtelen fölugorván váratlan hevességgel leteremtette, volna jobb szó ide, nem, ezt ő, Csáth, igazán nem várta tőle, ezt a tekergést, márkinős oldalazást, egyáltalán, miért hiszi, hogy ezt szabad csinálnia, miféle kitenyésztett ártatlanság ez, tréfa, modor, stílus, fölszín, cicoma, impotencia, szépelgés, végül is hazudozás, ha ő, Csáth, nő lenne, amihez olykor nagy kedvet érez, mert befogadni csak nő tud igazán, az ilyen palit, mint K., csíkosra karmolná, az ilyen palik úgy festenének őutána, mint a valós zebrák, vagy nem is, egyszerűen megerőszakolná, akkor aztán dumálhatna, azt érdemli az ilyen pali, erővel magába vonyná, ő, Csáth, látva látja, hogy K. megsértődött, penig láthatná, hogy ezt a siralmas helyzetet, amibe keverte magát, épp ő és most igyekszik, ha nem is elviselhetővé, de legalább becsületesen kibírhatatlanná tenni, amennyiben definiálja azt etc., ültek egymás mellett, lucskosra ázva, fázva is, hevülve is, Bordács Anna átázott, vékony szoknyája odatapadt a combjaihoz, a szobában meleg volt, vihar tört ki a kiránduláson, ők, véletlenül ők, elkeveredtek, az öreg házaspár, erdész házaspár, cinkosan ajánlotta föl a szobát, de hát egészen át vannak fagyva, mint a cinkék, szinte tuszkolta őket be, Istenem, ismételte KOSZTOLÁNYI
etc. az erdésznő, át vannak fagyva, mint a cinkék, mondhatta volna a mondatot azért, mert mondjuk, az a bonyolult együttes, ami ott az egybejátszások folytán kialakult, előhívta benne „Szeretnék benyúlni a lábad közé!” ezt a mozdulatot és szót, és semmi okot sem talált, hogy ezekről lemondjon, és a kötetlenség védelme és kényszere alatt így és így tesz s beszél, azonban ellenkezőleg, itt épp a gyengeség játszott főszerepet, az, hogy erőtlen volt olyannak lenni, amit a világ málénak nevez, mindez a folytatásból egyértelmű, látva, hogy Bordács részint megijedt, részint mérlegeli a kérést, ő is 169megijedt, nem akart ő konkrétan nyúlni, általában persze-persze!, mozgósítva szokásos effektusait, hozzáfűzte, szeretnék benyúlni buja, fülledt lábaid, illetőleg, nem kertelek, combjaid közé, amivel megadta magoknak az esélyt, hogy viccre vegyék a dolgot, és evvel ugyan valóban megszüntette a jelenet kényszeres hazug voltát, de milyen áron, mert lehetőség nyílt így, hogy a továbbiakban pőrén egyensúlyozhatnak valami peremén, amelyen túl bűn van, szabadság, titok és édes romlottság, azonban, itt a feketeleves, a cselekedetek jelzésszerűek maradtak, stilizáltak, durván szólva, valódi durvaság ez, gróbiánság, nem voltak valóságosak, és így azzal kecsegtettek, erre is ment ki öntudatlanul amen, nem a a játék, arra, hogy: „úgy legyen, hogy ne legyen”, s itt talált telibe Csáth: hogy nem lehet elkárhozni, a rossz kiindulási pont tehát oda vezetett, hogy mindenféle biztosítékok telepednek ránk, avval hitegetve, hogy nem történhetik baj, és ez már elemi jogainkat és kötelességeinket érinti, azt a készségünket veszélyezteti, hogy bármi megtörténhessék, hogy állandóan készen álljunk, ami a kárhozatot illeti, a kárhozattal, így Halassi, nem lehet koketálni, ha szembenéztünk és elbuktunk, akkor elbuktunk, nem írják jóvá a „bátorságot”, ezzel higgadtan tisztában kell lenni, bár igaz az is, bizonyos értelemben: viszont, hogy remény nélkül nincs etika – hogy a nő nem változott, az még akkor sem okvetlenül dicsérés, ha jó arra gondolnunk, aki voltunk, mert az ember a változásait talán még jobban szereti az értékeinél, láthatja, nem bókol, hanem örül, örül neki, a nőnek, és… de hadd ne mondja tovább, tudván tudja, hogy némely dolgok kimondhatatlanok, és ezen kimondhatatlan dolgok „Egészen radikális igazságmunka itt nem lehetséges.” (NIETZSCHE) kimondása nem bátorság, hanem otrombaság, viszont igaz, olykor az otrombaság az egyetlen mód: ez van a módunkban, főként, mint mostanság, mikor minden kezd olyan olajozottan menni, olajozottan csikorogva menni, minthogy a dolgok rendben való ügymenete nem jár avval a kényelmességgel, kellemetességgel, amely nevében tulajdonképpen történik az egész, a nőt kétségkívül a hatása alá vonyta, ő főként annak örült, ahogy lekopott, lepusztult a nőről a kedves fölényesség, napsütéses délutáni fölszínesség, álarcaink kezdtenek arcunkra forrni, homloka kifényesedett, arckifejezése befelé forduló lett, az ajkai öntudatlan moccanásait töprengőnek nevezhetné, szemöldöke vonulását óvatosnak, megtorpanásait magakelletésnek, nekilendüléseit sürgetésnek, szempillái rezgését tartózkodónak, szeme villanását merészségnek, szétnyíló ajkait várakozónak, karja szorítását biztatásnak, fogai fehérségét figyelmeztetésnek, orrcimpáját félelmesnek, rúzsozását fenyegetésnek, nemet igen170nek, ő, K., olyan dolgokra hivatkozott, melyek ott vannak mindannyiunkban, a forró, közös múlt, melyet legegyszerűbb ifjúságunknak mondani, mintha tényleg valami személyt oldó közösségbe hullanánk, abba a magmába, ahol egyek vagyunk, mindannyiónk nővére az, aki egy rekkenő férges nyári napon, midőn a hatalmas platánok közt megbúvó tömör családi házban nem mozdul semmi, a zsaluk hisztérikusan behajtva, a zsalugáterek résein behatoló napsugarak nem emlékezetesek többé, ha levesszük a zsalugátert, a verandán kilógó vörös nyelvvel, ficánkoló húsdarab, lihegő kuvaszunk, melyet nem zártunk igazán szívünkbe, a nyár kísért, munkálkodik a pók, a kert pilledten KOSZTOLÁNYI simul a házhoz, védelmet keresne, de nem lel, a fák kókadtak, a sziklakert földje száraz, vörös, a kerti kis utak és ösvények mentén a bokrok leveleit por födi, anyáink és apáink visszavonultak, a rigorózus cselédlány a konyhában ül szétvetett lábakkal egy hokedlin, meglestük, csukott szemmel az ölét vakarja, arca dühösen fénylik, homlokára vizesrongyot tapasztott, melyből halántékára vékony patakban csordogál az izzadsággal keveredett víz, színtelen vér, ódon, ónémet cifra óra áll szekrényünk KOSZTOLÁNYI tetején, sápadt alt-Wien-porzelán, nővérünk anyaszült mezítelen a zongorához ül, s fehér nyakán egy halványlila lánc volt, mi elbűvölten fülelünk, vékony, vajszínű csuklónk remeg, fülelünk s fürdünk ebben az egyetlen hűvösségben, miközben szemünket nem bírjuk levenni gyönyörű testvérünk súlyos melleiről, játsszál Brahmsot, kérleljük, a háta mögé kerülve a partitúrába BUÑUEL-film pillantunk, majd kezünkkel verjük a levegőben a tempót, és hasonlóképpen, hogy csak a hőmérséklet legyen vezérlőnk, térdelhetünk a hűvös templomban, künn szürke, rémes KOSZTOLÁNYI volt az ónszínű éj, boldog ősz, mellettünk távoli anyai nagynénink vagy nagybácsink, egy édes-édes rokon, egy cseh, akkor „?” még minden mise hatalmas spektákulum, hibátlan látványosság, szent színház, és még, lassan már magunk előtt is bevallott farizeussággal, abban remélkedünk, hogy szentek leszünk, azután azon kapjuk magunkat, hogy kezünk nem imára kulcsolódik, hanem a jószagú rokon finom, kimondhatatlanul selymes kezére erővel, zavarát ekkor nem értettük, sem a mise utáni kegyetlen felnőttviselkedését, sem a délutáni megalázássorozatot a körömrágásról és orrpiszkálásról, tanúk jelenlétében, este aztán meglestük, rokonunk lázasan bolyong a szövevényes kerti utakon, majd egy hatalmas fenyőt görcsösen átölelve, homlokát a fa törzsének hajtja, és hangosan zokog, viszolyogva végignéztük, undorodtunk és sajnálkoztunk, felváltva, kedvünk szerint, de mikor a sírás hirtelen abbamaradt, úgy, ahogy egy rádió, mi171után türelmünket veszítve öklünkkel durván belevágtunk, és a rokon sietősen porolta le magáról a fatörzs ruhájára ragadt törmelékét, mohaszálakat, a kéreg száraz darabjait, már untuk a dolgot, emlékbombázást! hogy a nő szíve beleremegett, elillant közülük a tréfa, látszott, egyre kevésbé mer számot vetni azzal az ismerősen ismeretlen múlttal és főként múlandósággal, melyet ő, K., elébe tárt, nem vévén mindeközben észre, hogy miről is szól a szó tulajdonképpen, hogy nem az elveszett éden a tét, nem T. BERNHARD az van siratva, hja, az összefüggések, az összefüggések, melyek, mint tudja a nő, függetlenek az összefüggéstől, ám annak az összefüggésnek az összefüggéseivel, amelyik az összefüggéstől független, mégis a legérzékenyebben összefüggenek, és így tovább, de azért ne gondolja a nő, hogy ő, K., ilyen búvalbélelt volna, és nyilván nem kell emlékeztetnie a nőt, hogy ezt melyik szó, Drahosch melyik szava helyett használja, s nem a közös tábortüzekre sem, ahol Drahoschnak főszerep jutott, érezte, ahogy MÉSZÖLY MIKLÓS húzódnék el a nő az idegen név hallatára, Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát, mondja, kedves Deske, így Drahosch, mondja, édesem, miért ilyen kis búvalbaszott, ó, legszívesebben a szájára csapna, hiszen az ő szája nem a Drahosch szája, nem okvetlenül a Drahosch szája, a Drahosch szájából trágárság nem hangzott el, ami elhangzott, azt nem jutott senkinek eszébe trágárságnak nevezni, azt gondolja, a nő ekkor kezdte föladni csöndes belső ellenállását, ekkor indult meg mélyen belülről a sírás, a sírása, az nem igaz, hogy ő, ha tudta volna is, meg akarta volna akadályozni ezt, mint ahogy a kíméletlen viviszekciós szerepében sem tetszeleg, NIETZSCHE-levél noha elszánt volt, a Goethe–Mazzini-féle értelemben, egyébként vajon megfigyelte-e már az asszony, hogy milyen kevéssé tudja elviselni, ha ő, K., búvalbaszott, személyes sértésnek veszi, s ő utolsó erejét összeszedve hiába bizonygatja az állapot semlegességét, a messzemenő semlegességet, az asszony egyre hevesebb lesz, egyre hevesebben gyanakodik az ő, K., idejére, s akkor kénytelen fölfedni a nyomorúságát, azt, hogy éppen arról van szó: nincs benne idő, semmi tehát, amire gyanakodni lehetne, és elismeri, ettől szomorú és visszataszító kifejezés van az arcán, mely így olyan intenzitású tehetetlenséget tükröz, amit már akár személyre szóló elutasításként is lehetne érzékelni, de édes Istenem, KOSZTOLÁNYI
etc. hát mit tudna ő ilyenkor tenni, ez az egész azt jelenti, hogy nincs mit szétosztani magából, persze hogy olyan, mint valami rossz, hideg kő, viszont abban biztos, az asszonynak tudnia kell ezt, tudnia kell, és ha erre gondol, most gyorsan megmondja az asszonynak, sírna szívesen, és olyan indulattal, 172amiért okkal szégyelli magát, ne higgye a Stb. – mint egy legyintés. Ami egy rejtettebb, egyszerű emberi elfogadás is: minden olyan, amilyen. És még valami: egy láthatatlan örökös satöbbi világába utal itt mindent valami kimondhatatlan, értelmezhetetlen, megcélzott, de soha el nem talált, meg nem érthető tárgy- és világfelsorolás, egy odaértett enumeráció, amelynek a satöbbivel jelzi csak a végpontját: a romlást természetesen. A stb. jelzést mindig is az időmúlás köznapian démoni: tárgyszerű betűjelének érzékeltem, kísérteties, mindentudó betűhármasnak, kétértelmű inkognitónak, amely az időmúlás folytonosságát és bamba, megállíthatatlan automatizmusát jelzi, azt, amelyben csupán mi vagyunk a megszakíthatók, az összefüggéstelenek, a megtorpanók. nő, hogy ő búvalbélelt fickó volna, vagy hogy a világ ily makulátlanul vigasztalan etc., de még az etc. előtt a nő kirángatta karját az övéből, meredten álltak egymással szemben a lüktető, városrendezett városban, a nőből kitört a hangtalan sírás, folyt a könny a szeméből, sose látott még ilyen közelről sírást, nem is gondolta volna, hogy a könny ennyire folyadék, a nő arcához emelte a kezét, ekkor valaminek a határához ért, érezte a könnyek forróságát, a nő elfutott, ő meg belerúgott a kőmellvédbe, remegjenek az ocsmány muskátlik, nem remegtek, az elfutás előtti pillanatban ismét Kászonira emlékeztette, GOSZTONYI PÉTER nyomán a szeme, ahogy a szeme az ijedség, fájdalom, öröm, felháborodás, védtelenség, hála keverékével kerekre tágult, nyilván az asszony előtt van még a kis, színes fahíd, mely a hátsó, szabálytalan alakú medence fölött ívelt, hidegebb, de nyugodalmasabb volt, mint az elülső, és mivel ő, K., nemcsak bohóckodott a vízben, mint Halassi Miska, és nem is csupán hűsölt, mint Korom Jancsi két labdázás közt, hanem hosszokat úszott, módszeresen váltogatva az úszáselemeket, vagy ha ehhez lusta volt is, fölfeküdt mozdulatlanul a víz felszínére, mint halovány-száradt őszi nyárlevél, mindenképpen favorizálta tehát a hátsót, az ívelős fahíd alatt búvott meg Kászoni Mártával, lábukat megrogyasztották, a víz a nyakukig ért, ami azt a jóleső, felelőtlen érzést keltette bennök, hogy láthatatlanok, bár az ő térdmanőverét, bravúrrogyasztását nem kis mértékben támasztotta alá, mondhatni, a lábán kívül, az, hogy térde a Kászoniéhoz érhetett, akinek már rendes térde volt, nem olyan csontos és kopott, mint az övéké, a fiúké vagy Drahosché, hanem olyan, mint Imecs Judité, Kászoni nőiesedett meg először, kikerekedtek a formái, hajladoztak a vonalak, mindenki megjegyzéseket tett, Korom csippentett a szemével, hm, a kis mejjes-faros, faszpörgettyű, így Csáth, bár olyan ártatlan volna ez a vállalkozás, amilyen korán kezdődött, így Csáth, Hápapa, Halassi édesapja, akit ők Hápapának hívtak, Kászoni vállára tette a kezét, fiam, így Hápapa, te akcelerálsz, mondhatom, derék dolog, „Fiam, te akcelerálsz.” ők egy darabig még erőltették a birkózásokat, de oly sanda szeretettel vigyázták a hirtelen támadt gömbi lágy részeket, hogy egyre inkább kilógott a lólábuk, kilógatták, és Kászoni is megunta, unom, így Kászoni, Drahosch dúlt-fúlt, penig a nyárra rajta is feltűntek a súlyos két változások, csak jó ideig vala173hogy ezt nem vették tudomásul, figyelmen kívül hagyták, mikor aztán lehullt szemükről a hályog, meg is bolondultak mindahányan, árulás árulás hátán, mindenki elárult mindenkit, többé-kevésbé, Korom javasolta, bizonyos értelemben már a dolgok lezajlása után, a margócsykor, legyenek ők a Görgei-szisztersz, a Görgei-szisztersz és, így Dániel Lőrincz, aki tán önmagát árulta el, beadta, ők így mondták, a derekát, és a Marx-bradersz, a Görgei-szisztersz és a Marx-bradersz, de ekkor már mindannyian a levegőbe beszéltek, a Görgei-sziszterszből sem lett semmi, a Marx-bradersz sem vert gyökeret, ha óvatosan és merészen rugózott egyet, az nem csupán a térdek új meg újfajta érintkezéseit jelentette, eddig soha nem ismert súrlódásokat, néha egyenesen a két térd közé csússzanást is, de hullámozni kezdett finoman a vízfölszín is, fel-felfodrozódott a szájukig, vidáman tátogni kényszerültek és fejöket kicsinkét emelgetni, miközben ajkuk nedvesen csillogott, azután a keze, mint egy szelíd tengeralattjáró, kibukott a víz alól, és Kászoni nyakára fonódott vagy inkább hajlódott, Kászoni nyaka meleg volt, érezte a lány vérének lüktetését, ez aztán, ez a forróság átáramlott belé, elöntötte, mint a szégyen vagy az öröm hulláma, ekkor lomha remegéssel megindult a másik tengeralattjáró, mosolyogjon csak nyugodtan az asszony, és helyből bocsásson meg a fenyegető szórendért, csak azt ne gondolja, s mintha szemöldökének aszimmetrikus mozdulása ilyen irányba mutatna, hogy ez az ő számára nem fontos, mintha ő, az asszony kívül volna ezeken, módjában lenne hallgatónak lennie, nem, jobb, ha ezt tőle tudja meg, nincs módjában, nincs módjában, nincs módjában, és akkor most visszavenne az öblösségből, az jobban illik kezének gyors, nesztelen és elsöprőn félénk víz alatti suhanásához, keze odasiklott Kászoni Márta combjai tövéhez, nyílegyenesen, és bár ehhez a felsőtestének facsarodni kellett, hozzászámítva a térdek eredendő célrogyasztását, nem volt kicsi feladat, kifordított „A maga vénuszdombját is megkirándulták elégszer.” tenyere ráborult a kék fürdőruha kis dombjára, az ujjak ijedten lefelé néztek, nem mertek meghajolni, velök ellentétben a tenyér viszonylag széles, kiterjedt felületében van valami személytelenség, tompaság, ami jól jött a mersz fogytán, röpke tökéletes NIETZSCHE mozdulatlanság után elszántan, a Goethe–Mazzini-értelemben, Kászonira nézett, aki azonban nem emelte föl a fejét, ettől ő megnyugodott, így midőn a fönti keze simítva megmozdult a lány nyakán, a lány akkori nyakán, álnokul, melynek forrósága nem és nem kevésedett, tüzelt, dobogott, pulzált, akár a nyílt seb, akkor evvel együtt, egyetemben, mintegy a reflexekre hárítva a felelősséget, a dombon nyugvó kéz egy egyéni kisujja 174önállósítva magát, gyorsan és erőszakosan, miként egy kígyó, megemelte a kék fürdőruha alsó és oldalsó peremét, ami, tartozik evvel az igazságnak, gyerekesen könnyedén sikerült, talán a gumírozás, a gumírozás maga lehetett gyönge vagy fáradt, és becsúszott, oda be, hová még halandó, gondolta, nem tette be a lábát, hogy aztán ott, a halom szúrós tövében, azonnal mozdulatlanná merevedjék, a két ifjú ember, aki voltak, egymásra tekintett, Kászoni Márta szeme az ijedség, fájdalom, öröm, felháborodás, félelem, védtelenség, hála keverékével kerekre tágult, a szembogára penig úgy sötétlett, nincs mese, mint egy mély, csillogó kút, jóváhagyás az aztán nem volt ebben, de közös mozdulatlanságuk félig-meddig szentesítette az ujj előretörését, így maradt ez egészen addig, míg föl nem tűnt Drahosch a fahídon Korommal és Deák Lőrinczcel, afféle „dame de compagnie”-ként, VSZEVOLOD IVANOV ekkor viszont rögvest el is késtek a mozdulattal, drámaian belefeledkeztek egymásba, a drámai mindenképp helyénvaló szó itt, hisz Kászoni számára Drahosch megjelenésével világos kellett legyen, eszköz és áldozat, ez a tudás azonnal látszott, a szemében, ahogy ott gyorsan elmozdultak az arányok, ő, K., ekkor még nem volt tisztában siralmas szerepével, bódultságában igényt sem érzett a helyzet tisztázására, amely penig amilyen világos, annyira körmönfont, sunyi és eredményekben gazdag volt, rövid ideig áltathatta magát avval, hogy átpártolt Kászonihoz, elege van Drahoschból, a kioktatásaiból, a vékony vállaiból, Kászoni bozontos hónalja mindannyiójuk számára hamar fontos hely lett, de azért, ha őszinte akar lenni, ez sem födhette volna el az igazságot, szembefordulása Drahoschsal egyvalakiért történt, Drahoschért, Korom is lépett, kevésbé merészen, de Koromnál sosem lehet tudni, a labdázásból ragadt rá valami furcsa egyszerűség, amire nem lehet eléggé vigyázni, kétes értékű testőrségét nagyobb óvatossággal kellett volna megítélnie, Drahosch a maga harsány módján és kissé fiús, mély hangján kiáltott le, miközben hüvelykujját lezserül beakasztotta a fürdőnadrágja szélébe, ez a mozdulata őt, K.-t, természetes módon emlékeztette saját ujjának helyzetére, Drahosch hasa lapos volt és föltűnően barna, akár az augusztusi kenyér, bár az meg főként nem lapos, az ő hasonlatai, az idők során mintha ez derülne ki, és ez kiderülne, csak arra jók, hogy helyesbítse őket, és talán, hogy sántaságuk némi gyanús részvétet keltsen, fölötte hatalmas, árnyas platánok boltozódtak, a gyökér falat tör észrevétlen, s a lombozat zöld sátrakat csinál, a KOSZTOLÁNYI nagy fák e kápolnájában Drahosch alakja, mint vad szenté, fölébük magasodott, mi van, így Drahosch, pisiltek?, Korom és 175 Dániel zavarában vihogni kezdett, ő meg ijedten rántott víz alatti kezén, hallani vélte a gumi félrecsapódását, amint az ujját kiszabadította. Kászoni is ilyen pánikban nyúlt oda, hogy megigazítsa a kék fürdődressz szélét, így utólag, bizonyos gyakorlatra, jártasságra szert téve, amondó volna, hogy a gumi bevágott, ez történt, bevágott, Drahosch anélkül, hogy fölényes hüvelykujjai helyzetén módosított volna, áthajolt az omlatag korláton, melyről a régi festék pikkelyekben vált le, hintált, vakmerőn, Deske, s hangját csúfondáros énekléssel nyújtóztatta, De-eske-e, magának, Drahosch olykor magázásra váltott, ez is a nagy trükkjei közé tartozott, a, így Drahosch, a holttuti trükkök közé, ő, K., így ő Kászoninak, elismeri, hogy viselkedése, utóbb, ezt azért hadd tegye hozzá, utóbb, kifogásolható és nagy mennyiségű szemrehányásokra jogosult tény, de vegye Kászoni, mit Kászoni!, Márti! vegye Márti figyelembe, hogy Drahosch kénytelen volt, kénytelen!, az ő kis holt, ennyi nagylelkűséget tanúsítsanak most Ildikó iránt, holttuti trükkjéhez nyúlni, azaz Drahosch fölöttébb tisztában volt a saját helyzetének ingatagságával, és mi ez, ha nem Kászoni felmagasztosulása, illetve ami őt, K.-t, illeti, mi ez, ha nem rejtett vallomás, Kászoni napokig durcásan hallgatott, végre fogadta őt, aki ráadásul még azt sem tudhatta, Drahoschsal hányadán áll, Drahosch rövid időre kivonta magát a forgalomból, kivonom, így Drahosch, magam a forgalomból, Kászoni, karja mellei alatt összefűzve, figyeled, így Korom, ducol, eltűnődött, arca, ezt a szót a minap hallotta, TÖRŐCSIK MAÁRI? irgumburgumos volt, szeretsz?, így Kászoni némileg leegyszerűsítve az ő, K., számára áttekinthetetlen terepet, hogyne, így kapásból, Kászoni váratlanul fölnevetett, te kis hülye, ő elpirult, kedves Deske, magának annyi esze van, mint egy szabadnapos Dreher-lónak, miért, csúszott ki önkéntelenül a száján, de hát miért, Korom és Dániel megérezték, hogy epizodisták, s ez az embert fiatal korában szomorúvá és kevéllyé teszi, abbahagyták a röhögést, mellükön szigorúan összefont karral, ducoltak?, úgy álltak a lángoló Drahosch két oldalán, mint egy díszszázad, a szóhasználat nem véletlen, úgy látszik, némely szavakhoz csak mintegy a börtönőrt lekenyerezve juthat el, Drahosch mondotta neki egy angyalföldi konyha kőpadlóján, hogy »penis sinister infortunatus« Korom és Dániel folyton úgy állt mellette, mint két díszfasz, és ez neki, Drahoschnak, tetszett, sőt imponált, lám a Korom ravaszsága, az egyszerűségbe ágyazott fortély!, főként az egy: szép, kettő: fegyelmezett, három: passzív kitartásuk miatt, nem hiszi, hogy ezt akárki, például ő, K., meg tudta volna csinálni, valóban, így ő, ő erre képtelen lett volna, ezt büszkeség176nek szánta, eltekintve mármost, így tovább, a személyeskedéstől, többszörösen ellent kell mondania Drahoschnak, mert föltéve, de meg nem engedve, hogy Korom és Dániel valóban díszfaszok volnának, illetőleg lettek volna, vagy Drahosch delejes közelében átmenetileg azzá lettek, amit egyébként ő, K., személy szerint nem hisz, mert sokkal inkább olyanok voltak, mint Ein jeder Engel ist schrecklich! két angyal, Korom biztosan, rettenetes angyalnak lenni, sóhajtott Drahosch leverten, folytatná, nem érti Drahosch külön örömét, mert vagy díszfasz valaki, vagy etc., úgy értve, hogy ha az, akkor nem etc., illetve, ezt már csak a teljesség kedvéért, függetlenül Drahosch elhamarkodott kijelentésétől, fordítva, vagy talán megtévesztette volna az összetett szó második fele, nem, ennél ő, K., eszélyesebbnek ismeri Drahoscht, Drahosch dühösen arrébb seperte a konyhakövezeten a lemezeket, mert, ezt elfelejtette mondani, hanglemezek közt ültek annak az angyalföldi angyalföldi konyha konyha padlóján, ahová őt befogadták egy éjszakára, hogy azután másnap továbbálljon más baráti konyhák felé, ingerültek voltak, ők ketten külön is szétszéledtek, de akkoriban mindőjük kissé sebzett és megbántott volt, s ezért a másikat okolták, tudván, hogy igazságtalanul, egyedül Kászoni robogott át a letörtségeken korai és házasságszerű kapcsolata miatt avval a fiatal mérnökkel, ami ugyan önző és kíméletlen figyelmetlenséggel járt, de nem párosult a szüzességöket elvesztők szánom-bánom fölényességével, csupán a melleit hordta fönségesebben, vagy talán meg is nőttek, nem gondolja az asszony, hogy ezt meg kellett volna kérdeznie a délutáni nőtől, no csak tréfa, bár a növekedés is fönségesség, a sejteké, a Korom előli bújócska, mert az angyalföldi konyhába is úgy kerültek, hogy megléptek, erre mondta az elébb, szétszéledtek, a Korom bulijáról, melyet az annak örömére rendezett, hogy Drahoschsal egymásra találtak, az egész nyarat átfonta, őt, K.-t is többszörösen, mint egy kesze-kusza vérér, pimpós, megalvadt, elromlott vérrel, ott a saját erei közt, voltak rosszízű kísérletei, hogy néven nevezze a helyet és helyzetet, utolszor a margócsykor, penig akkor a rossz nyári ösvény egészen váratlanul és egyik pillanatról a másikra véget ért, nem is az asszony megjelenése és nem is Drahosch bonyolódásai miatt, csak úgy vége lett, mondhatná a szokásos komolytalanságával, volt-nincs ez a csók, nézzük a valót, a margócsy Isten véled, édes Piroskám a szokásokkal ellentétben egy étteremben történt, mindenféle indokaik voltak, időjárás etc., de mégiscsak nevetséges és vészjósló volt, ahogy zárt térbe kerültek, asztalt foglalnak, a sánta pincér piszkos frakkban illeg etc., Drahosch kicsit becsípett, furcsán kipirult, vöröske vérerek hálózták finoman az or177cáját, mint az öregasszonyokét, vagy mint amikor a szél kifújja az arcbőrt, nem volt ez szép, amikor ő, K., ismételten javasolta neki, hogy most már beszéljék meg, őszintén szólva nem tudja, mit remélt ettől akkor már, fölmentés?, kínozás?, szószátyárság?, Drahosch komolyan ránézett, bólintott, majd fordultában valami olyan mozdulatot tett, hogy persze, persze, öregem, azonnal, ez valóban nem tűr halasztást, egy efféle nyílt, kendőzetlen önvizsgálás, anélkül hogy büszkélkednének nyíltságukkal, szembenézésök következetességével és megátalkodott igazságvágyukkal, mondhatná az asszony, bonyolult mozdulat volt, az volt, azonban ő, Drahosch, arra kérné K.-t, hogy előbb rendezzék a folyó dolgokat, és majd később, de akkor mindenképpen, öregem, ő azonnal, ellenkezés nélkül, fejet hajtott, Drahosch ekkor egy részeg mozdulattal végigsepert az asztalon, szálltak a morzsák, akár kemény hóesés, egy pohár leesett, ő ijedten ugrott föl, Drahosch fölsikított, kezét a szájához kapta, mint aki szégyelli magát vagy hányni akar, s kirohant a mellékhelyiségek felé, Bordács Anna utána sietett, természetesen előbb megrovó pillantást lövellt reá, hanem mikor elhagyták az éttermet, a késő estében, és dülöngélve elindultak a sötét, kátyús utcán, mely az étteremtől elvezetett, a villanypóznák ugyan követték az utcácska vonalát, de vagy 50 méterrel beljebb, egy réten voltak, és ott világítottak, Drahosch nevetve csapkodta az ő éjtszaka , K., hátát, kicsi Deském, befogadtak, mi, egy éjtszakára, csapkodott, nevetett, egy éjtszakára, és ekkor megint beléhasított az ocsmány félelem, hogy elrontott valamit, hogy Drahoscht talán végig félreértette, és azon a rettentő angyalföldi éjtszakán elmulasztott valamit, és ha igen, ha nem: nincs mit tenni, s olyan kilátástalannak tűnik föl most neki megeleveníteni ezt a szót, éjtszaka, a finomkodó vagy elemző kiejtést, nevezze az asszony, ahogy akarja, és ezt az egész fontosságot, azt, hogy e szó, számára, bevilágít valami jelentőset, s mikor most efölött, e megismételhetőségen örömet érez, hirtelen, ugyanilyen hirtelen szomorúság, tompa szégyenkezéssel elegy szomorúság fogja el, nem kellett volna ezt elmondania, se az asszonynak, se másnak, s már le se tagadhatja, lehelete nagy nyomot hagy, elegáns párafoltot az ablaküvegen, és ezen csak az enyhít, hogy az asszony majd rosszallóan többször is szóvá fogja tenni, nem kellett volna, mert érthetetlen marad, érthetetlen ez a növekedés, ahogy a jelenet, a vihogás, a csapkodás, a furcsa szó túlnő önmagán, és nemcsak az elbeszélés, az érzékiség korlátaira is gondol, általában a fölidézhetetlen arányokra, a belső és külső súlyok meg nem ismételhető elosztására, konkrétan az életteli hát178térre, a füstgomolyból kihulló szóra, a világló ajtóban álló pincér távoli ordenáré jelzésére a facér Kászoni felé, szegény mérnök fiú már ejtve volt etc., és a kudarcért önmagának sem tehet szemrehányást, nincs ebben szerinte semmi rátartiság, s ha eltűnődünk magán a gondolkodáson és megértésen, akkor, ha eltekintünk attól, amitől nem tekinthetünk el, hogy mindeközben gondolkodunk és megértünk, akkor világossá válik, hogy az asszony esetleges és valóságos értetlensége nem fogyatékosság, hanem éppen szükségszerű, és ennek fölismerése már jelenthetne is, induló tőkének, valami fanyar örömet, a gondolkodás, ahogy ő, K., látja, legfőképpen mérlegelés, szemügyre vétel, körüljárás, ilyetén módon illékony haladás vagy föl-le járkálás, mindegy, egy szűk mezsgyén, állandó figyelemben, személyes odaadásban, és mivel nagyon szívesen, természetadta kívánsággal és kíváncsisággal csapódnánk erre vagy a másik oldalra, hogy érnénk végre révbe, kerülnénk a dolgok mögé, lennénk túl rajtuk, jutnánk egyről kettőre, így a mezsgye főként nem kielégülést jelent, sőt a jelentkező feszültséget állandó dühvel észleljük, és ha közeledünk is valamihez, melyet a mozgás végeztén célnak hívunk, nem vagyunk túl semmin, ha lehet mondani, a legkevésbé sem vagyunk túl: ez a gondolkodás, benne vagyunk, ez a gondolkodás, ez a gondolkodás rettenete, nem szűnő kínja, kockázata, kín, kockázat, méltóság méltósága, ez a higgadtság aztán avval is jár, hogy kiderül, milyen sok minden van, sok mindenféle, finomul az ember, a kín szaporodni kezdenek a megvizsgálandó tények, s ha némely pillanatban ez éppen kilátástalansághoz vezet, mintha föladni érdemesebb és értelmesebb volna, ám ujjongással is eltölt, hasonlóan a szegény csillagászhoz, aki szánalmas kis távcsövével pásztázza, csak pásztázza a csillagos égboltot, és ez a zsúfoltság, ha elfogadjuk a kihívását, rendjén valónak látszik, természetesnek, hány és hány olyan beszélgetésre vagy inkább vitára emlékezhetni, mely aztán oly hamar és váratlanul ért véget tárgy hiányában, nem azokra gondol, melyeken már az asszony is részt vehetett, az Idegen lány, ahogy akkor nevezték, Drahosch fintorgott csak, kedves lány ez, Deske, és úgy látszik, megvan a magához való esze, itt fintorgott, valahogy úgy, na ja, aki beéri ennyivel is, valahogy így, penig tán afféle barátnők is lettek, ruhákat cseréltek etc., de arra meg ő, K., emlékezik, ruhacsere mert nagyon fontosak voltak számára a beavatások, amikor az asszony arról panaszkodott, Drahosch beleizzadt a farmeringjébe, de ezek inkább az egymás iránt elharapódzó közömbösségből eredt gyors elcsöndesülések voltak már, mindenki máson gondolkodott magában, ő, K., az asszonyon, Halassi Imecsen, 179Korom KOSZTOLÁNYI Dosztojevszkijen, Dániel az életen, Drahosch nem tudni, Kászoni a hosszadalmas szakítását kanyargatta a mérnök gyerekkel, akinek, így Kászoni, ő csak arra kellett, nekem legyen mondva, így Korom, ugyan, legyintett Kászoni fájdalmasan, asszonysors, nem, inkább az ezt megelőző időkre gondol, ez egyébként úgyszólván nem is volt már idő, a hűvöskés július délelőttökre, szürke pokrócon ültek, rengetegen, szinte elgondolhatatlan, hányan ráférnek egy ilyen juharfa alatti, hűvöskés júliusi, szürke pokrócra, Korom végig a beszélgetés alatt, melyből még a részét is kivette, és amely, hogy tisztességgel lelője a mondandó csattanóját, gyors volt és nagyképű, végig a labdával emelgetett, ami, Korom állítása szerint, nem kis teljesítmény, főként figyelembe véve, hogy régi típusú, fűzős labdáról van szó, vagy hasonlóképp, egymás szavába kapva, otrombán futottak át az elképzelhető dolgokon, baktatva a mólón, lehettek vagy tízen, mindenesetre többen, hogysem mindenki mindenkivel egyformán lehessen, egyformán lenni, jó szó, szerette ezt a személyes és személytelen közt fondorkodó állapotot, ahol sosem lehetett tudni, megtűrt idegenek vagyunk-e vagy a társaság lelke, és itt megint nem az a megdöbbentő, hogy olyan könnyű szívvel mondottak véleményt jóról, rosszról, végesről, végtelenről, életről, halálról, hanem hogy olyan hamar, hamarost, nem volt már miről beszélni, komoly dologról persze, olyanról, ami méltó volna szellemi emberhez, ami a léttel kapcsolatos, a lét, Drahosch, mint valami főpap, kemény, már megingathatatlan arccal tudta mondani, a lét, és közben mindig tett egy kis evilági mozdulatot, csillogóra nyalta szá a lét ja szélét, farmerja cip a lét jét igazította meg utánozhatatlanul frivol mozdulattal, és ebből nem az következett, ami elsőül kézenfekvő volna, hogy Drahosch elárulta, leleplezte magát, és az egész része csupán az ő nagy egyenjogúsdizásának, Drahosch nagy egyenjogúsdizó volt, nem úszott gyengébben náluk, az átlagnál jobban lábtengózott, egy időben a sprinteket is ő nyerte, a vágtákat, a vágták 7 méteresek voltak, ők, fiúk, őszintén szólva a futást önmagában, azaz labda nélkül, egyöntetűen valamiféle perverziónak tartották, Drahosch azonban hősiesen ragaszkodott ahhoz, hogy az atlétika: a sportok királynője, a vágta penig: az atlétika hercege, Korom a végsőkig kitartott, royalistának mégiscsak proletárdiktatúrában élünk ítélte a gondolatmenetet, mégiscsak, így Korom, proletárdiktatúrában élünk, ha penig az atlétika: a sportok első titkára, a vágta penig: az MSZMP KB osztályvezetője, akkor ő, Korom, mégis inkább csak labdáznék, futottak, Drahosch a távot illetően hajlandó volt alkudni, Korom kijelentette, hogy ő pő180rén tíz méternél nem fut többet, tehát vagy rövidebb lesz a táv, vagy ő két vagy több részletben teljesíti, Drahosch nem akart snassznak látszani 9-cel, sem számítónak 8-cal, így lett a vágta: 7 méter, szeszélyes, exclusív táv, így Drahosch, és nyert, lassan azonban kezdtek a nyakára nőni, ez kezdetben meglepte Drahoscht, „elmaradtak a várt eredmények”, de aztán hamar visszanyerte a fölényét, „nagy lomha állatoknak”, „húskoloncoknak”, „bivalycsordának” titulálta őket, ők penig szívesen, megadó büszkeséggel hajtották le bűntudatos fejecskéik, a birkózások is abbamaradtak, Drahosch ruganyos volt, izmos és ügyes, amikor Drahosch őt elvonta Kászonitól, elvonatkoztatta, az első árulás!, akkor birkóztak utoljára, hátul a kabinok mögött, ami már önmagában példátlan volt, ő, K., éppen egy ígéretes lábkulccsal próbálkozott, amikor megjelent egy teljesen ismeretlen lábkulcs hivatalos személy, Drahosch tekergőzött, de ő erővel szorította a földhöz, kérem, tessék itt nem erkölcstelenkedni, így a személy, és ennek ő a maga módján örült, tudomása szerint ekkor erkölcstelenkedett először, hajdanán sokat várt az eljövendő erkölcstelenkedéseitől, bízott bennök, itt most az volt a baj, hogy utólag mondták be, mikor hazabaktattak, idegesítő szokása szerint faágacskával „zenélt” a strandkerítés rácsozatán, te erkölcstelenkedtél már?, kérdezte, kedveskedésnek szánta, Drahosch „Te erkölcstelenkedtél már?” azonban tudálékosan válaszolt, megzavarták, az ő, K., hallgatag sértődöttsége a Duna fölött hirtelen áradó jókedvbe csapott át, érezte, elönti a kedv, a káröröm, csurgott belőle az új jókedv, és nyilván mint minden csorgás, ez sem lehetett guszta, Drahosch nem értette, mi lelte őt, viszolyogva bámulta, de nem mozdult, az történt, hogy Drahosch a híd közepe táján szokásos szertelenségével áthajolt a korláton, korlátos nap volt, lekurjantott a mélybe, a hűs ezüst ködbe, egy téveteg hajó a vízben KOSZTOLÁNYI hintázva ballagott, az uszályról egy mély férfihang visszakiabált, amit nevetés kísért, s ahogy így előredőlt, ő, K., lemaradva és oldalt, ahogy a rezignáció lovagjához illik, a folyó fölött szabad KIERKEGAARD szél pöffent, és befútta a Drahosch szoknyáját a két lába közé, ami így is eléggé mulatságos, mert ettől a női lábszárak begörbülnek, és a legragyogóbb nőből is hajlottas vénasszony lesz, ha ehhez még, mint akkor, társul az, hogy a szél erőssége vagy furcsa örvényei által, vagy épp a hangsúlyos női alsó vagy maga a far erős és jellegzetes vonalánál, illetve fölépítettségénél fogva ezek a felületek kirajzolódnak, egyszerűen szólva közszemlére tétetnek, az szerinte olyan elemi kiszolgáltatottságot jelent, amely összevetve egy nő tételezett ragyogó-ságával vagy, most, Drahosch mit sem sejtő harsány kajabálásával – nagy fe181szültség, benne a keletkező indulat hamar elrugaszkodott kétséges gyökereitől, és színöröm maradt a helyén, Drahosch megérezte a benne dúló fölös erőt, és úgy vonzódott mindenhez, ami lendület, ami mozgás, mindenhez, ami nem szorul másokra, hogy rögtön érdeklődni kezdett, Drahosch feje búbja az álláig ért, a szél pihésre borzolta a lány haját, nagy vágyat érzett, hogy csak úgy odaejtse az állát, Drahosch fenyegetően dorombolt, kis öklével néha ütlegelni kezdte a mellkasát, öregem, na, min őrjöngsz, kicsit még kérette magát, aztán megmondta, min, amire meg Drahosch lett beszámíthatatlan, nem tudott türtőztetni, széjjel tette kicsit a lábait, így, így, kérdezte, így verné be a szoknyát a lábam közibe, ki-hihi-szolgál-haha-tott, ismételte vidám kiáltásokkal, és olyan furcsán, biztosan beszélt, mintha átalányt fizetne a szeleknek, ami nem is olyan képtelen föltételezés, Drahosch és a városi légáramlatok!, és ennek a viszonynak nem is kéne nemesnek lennie, vagy ily költőinek, boszorka, szellő, lehetne nagyon is gyakorlati, mindennapi, aztán futni kezdett, mi a helyzet, ordította vissza, bevág?, de szó sem volt helyzetről, lobogott a szoknya fennen, Drahosch feminista volt, nincs mese, lám, ő, Drahosch is tud olyan léptékű lenni, mint a fiúk, nem kevésbé nagyképű, azazhogy nagyképű ő is és nem nagy pofájú, nem, inkább még külön hódolattal lehetett gondolni erre a kettősségre és benne erőt látni és függetlenséget, sőt annak hevenyészett igazolását, hogy Drahoscht eme dolgok sokkal valóságosabban foglalkoztatták, mint, tegye azt, őt, K.-t, aki az efféle vitákban a hódítás, a legkülönfélébb hódítások eszközét látta, főként persze a nőkről beszél, kikről másról beszélne, sétáltak tovább, Korom hőn szeretett marhamájkrémes dobozai egyikét rugdosta, és hallgattak, minthogy aznapra így-úgy megoldották, amit meg kellett s lehetett, ürességet éreztek, s ha távol a tavon láthatatlanul csobbant egy evezőlapát, az bennök hatalmas dördülésként visszhangzott, ő, K., például az ilyes beszélgetések utáni kevély csöndben sokszor tette a kezét a szívére, mintha vakaródznék, óvatosan csúsztatta az ing, az inge alá, és titkolt rémülettel hallgatta a szíve dobbanásait, főként az látszott félelmetesnek, hogy ez megállíthatatlan, aztán a lacipecsenyés közelében megvárták, míg leszáll az alkonyat, ijesztgették a lacipecsenyést, jegyezgettek, mit jegyezgetnek, így a vékony, elnyúzott, kopott és megdicsőült emberke, Dániel szerint zsidó, a szemének ravasz, keleties csillogása erre utal, így Dániel, ó, semmit, csak a forgalmat mérjük, így Drahosch, valóban, sziszegett Halassi, a bírvágy is hogy kitelepedett az arcára!, gyerekecskék, így Drahosch, az isten szerelmére, eszetek182be ne jusson megfeledkezni arról, hogy Krisztus is zsidó volt, gyerekek, körül is metélték, nem olvastátok?, mi a Népszabadságot járatjuk, így Korom, mikor Drahosch odakönyökölt a pultra minden bűbájával, hogy most már valljon a férfi, hogyhogy valljon, jött zavarba az jóindulatúan és esztelen reményekkel, hát, így Drahosch szürke diadalittassággal, adóvalljon, a férfi káromkodni kezdett, elkotródtak, rettenetes beszéd volt, azt érezték, mintha megverték volna őket, Drahosch hallgatott, mindenki, befutott a rockhajó nagy döhögéssel, dübörgéssel, olajszaggal, füstszaggal, az a szőke mama, így Korom, aki az előbb táncolt Dániellel, azt mondta, hogy Dánielnek szájszaga van, ígéretet tettek, hogy a hírt nem szivárogtatják ki, de ezt is valamiféle kezdeti árulásnak tartották, olyannak, ami nem volt szép Lőrincztől, ha penig profánul betértek egy Kossuth Lajos utcai bútorüzletbe, és ott egy muzsikáló nád hintaszékben ringatózva, mondván: próba alá vetik, gyönyörű és gazdag nőkről álmodoztak, kiknek fülönfüggőik lágy, ingó lépteikre csingelve összeverődnek, hosszú combjuk penig összeérvén, belül titokzatos suttogó hangot ád, afféle megbízható életről susogó női combok szőtték gyors elképzeléseiket, az iramot itt sem fékezhette semmi, de semmi, a kertben esetleg medence is lehetne, az eladók viszonylag türelmesen bántak velök, így aztán lesétáltak a rakpartra, ahol „megfogalmazódott bennük a lemondás”, a körültekintő magánlevél és aprólékos mérlegelés azonban nem tötyörgés, pipogyáskodás, gyámoltalan piszmogás, noha ezt elkerülni szerencse kell, malac, kegyelem, mert ha a gondolkodás valóban az a hajszálfinom téblábolás, aminek mondtuk, ahol a kis ide-oda lépések remegve, bizonytalanul sorjáznak, haloványan, akár a hajnali tó szentségében egy aznapi mozdulat, akkor ha megfeszülünk sem tudjuk szavatolni a lépéseinket, hisz még vágyainkat sem tudjuk megfogalmazni, akaratunk irányát kijelölni, a küzdőteret, ha a dolog elkerülhetetlen, felvonalazni, de ha mindez elvontnak tetszik, elegendő az ugyanarra a kérdésre az idők folyamán változó végérvényes és megmásíthatatlan válaszainkra gondolni, mégis e szűk senki földjén való ingó, kiszolgáltatott, figyelő és figyelmes haladtunkból nem száműzethetnek az állítások, az egyszerű kijelentő mondatok, s ha kifejezheti magát kissé nagyapái udvariasság mögé rejtett dölyfjének modorában, nem kíván megbénulni a szóra, penig elharapódzván »szóbéna« a viszonylagosság, könnyen bezárulhatunk, s mint a hebegők vagy a levegőn fuldoklók, intellektuális potykák, kitátjuk szánkat, de csak azért, hogy menten bezáruljon, mi meg teatrális sóhajok közepette letörölhetjük a szájunk szögletébe töp183pedt nyálat, de talán, evvel kezdte, elkerülhetjük ezt, ránk szabott MÁTÉ, 5,37 fukar mezsgyéken is tudnunk kell állást foglalnunk, igenre és nemre hajolni, bármily fájdalmas is, minthogy tehát a gondolkodás így inkább szemlélet és még inkább viszonyulás és viszonylat, mintsem logikai parádé, noha itt szívesen és kötelesen eloszlat egy közkeletű félreértést, azt tudniillik, hogy itt az észnek nem lenne szerepe, ellenkezőleg, nagyon is, mert ugyan a butaság vagy legalábbis a kevéssé okosság talán nem azt jelenti, hogy valamit nem fogunk fel, hanem hogy lassan fogjuk fel, azaz, így Halassi, nem jut a figura a végére, eltelik az élet, mielőtt lapozna, így ő, K., készségesen Kászoninak, mert attól tartott, KOSZTOLÁNYI hogy az édes ember e kiegészítést még igényli, Kászoni penig tanú lehetne a jeles sétákra vonatkozóan, koronatanú, ha lenne, mondjuk a tréfás képzeletben, bíróság, iszen hosszú órákat séta hármasban cipelték magokkal a kis tó körüli sétáikban, közrefogván, belékarolva, körbe, körbe, fölényes pillantásokat vetettek a favágókra, akik lassúnak tetsző, kimért mozdulatokkal dolgoztak, KOSZTOLÁNYI dolgoztak egész álló nap, rézkotlákban főzték a szilvalekvárt, s ők, ha a hajnali sétájukat, elismeri, fiatalos egyszerűsítéssel törekedvén a szimmetriára, alkonyatkor megismételték, ugyanúgy találták őket, a poros, gyantaszagú levegőben, a sivító fűrészek közt, a szállongó fűrészporban, amint egy semmitmondó pillantással fölmérik őket, a két fiút és a lányt, sok dologra nem volt akkor szeme, és nem védekezésül mondja, inkább a változások változatosságának jelzésére, hogy nyilván most meg sok olyanra nincs, amelyre akkor volt, mindenesetre a reggel és az este, illetve ezt akkor is, most is tudja, a hajnal és az alkonyat különbözőségét, mely a favágókban penig látványosan kifejeződött, nem ismerte föl, a reggeli levegővételek harsányságát, a kényszerű NIETZSCHE elszántságot az arcokon, a Goethe–Mazzini-féle értelemben, a fiatal favágók nyers tekintetét, ahogy végigpásztázták Kászonit, illetve ennek hiányát este, azt tehát, hogy egymáshoz öregedtek, és ha a fáradtság nem érződött is a mozdulataikon, erejöket beosztották, értették a dolgukat, de az arcukon, a bőrükön lemérhető lett volna a pusztítás, az, hogy elmúlt egy nap megint, pállott alkony, egyes szakaszokon a kivágott fák a tó körül futó erdei útra estek, kényelmes és igazán fennkölt sétájukat néha vad rohanászás váltotta föl, eszeveszett ugrabugrálás a tönkökön, amiben főként Kászoni járt elöl, vakmerően rontott az egymásra zuhant törzsekre, megannyi elpusztult óriás, meg-megcsúszó lábát mindig ügyesen mentette, szokatlan volt ez tőle, a változások után, mintha méltatlannak találta volna ezeket a viháncolásokat, csak úgy lobogott a melle, de nyilván meg184érezte a séták alattomosságát, az ő részükről való alattomosságát, azt, hogy Kászoninak udvaroltak Drahoschért, Korom tartozott még ide, Korom, Halassi és ő, K., ők formáltak jogot, Korom következetesen távol tartotta magát, mondván, ő, Korom, soha eddig még nem sétált, és eztán se fog, valóban, Korom minden időben labdázott, Dosztojevszkijét is éjszakánként olvasta, és aztán büszkélkedett az állóképességével, s ha nem volt kivel labdáznia, felet mindig talált lábtengóra, vagy ha nagyon ostoba volt az, akit talált, egyérintőre, kiszorítósdi, és ha meg végképp senkit sem sikerült megkörnyékeznie, akkor gesztenyét, kavicsot, hőn szeretett marhamájkrémdobozokat rugdosva száguldott „a szélen”, mindez még a függetlenség látszatát teremtette, mintha őt nem dúlta volna föl Drahosch, mondhatja, egész alaptalan látszat, utalna, még ha evvel a magamentés gyanújába is keverednék, ami penig másodsorban lenne csak igaz, egy bizonyos röplabdázás baljós délutánjára, Korom napokig dugdosta bűnös, így Korom, kezét, mellyel labdához ért, Kászoni a fatörzsi vadulással a fizikai és ügyességi számokban kiváló Drahosch babérjaira tört, valamint evvel összefüggésben és ettől függetlenül, a középpontba akart kerülni, de legalábbis szereplő akart lenni, résztvevő etc., gyakori helyök volt az irtásterület a nyaralóházak fölött, az ismeretlen nagy málnás birtok, intarzia a felső harmadánál, szinte mindig ugyanazon a helyen, olykor őzeket lehetett látni, vékonyka lábszáruk mintha árnyék lett volna, oldalt bojtorján-, nyár-, akác- és somfa, csupa szegény magyar fa, KOSZTOLÁNYI tiszta hajnalon ültek hármasban, egy földes, saras farönkön, melyet mintha épp akkor forgattak volna ki a földből, és ettől, a kiszakítás s a föld vélt közelségétől, valamint a láthatóan meggyötört, cafatokra szaggatott sárkolonctól valami tragikum övezte a tárgyat, amit jócskán csökkentett, és ezáltal arányosabbá tette az észlelést, az a viccesség, melyet egy kihúzott ép zápfoghoz való hasonlatossága okozott, ők ültek mozdulatlanul, Kászoni fészkelődött, nagyon szembeötlött a fölössége, őket penig annyira megrendítette a hajnal és főként a hajnali anyagok, a harmat, a síkosság és a tisztaság együtt, hogy a legkisebb méltányosságra sem voltak képesek a lány iránt, itt csönd, egy diófa bólong, ebbe a zavartalanságba robbant bele az erdőből KOSZTOLÁNYI kitörő dzsip, kicsit lejjebb, mint az őzek szoktak, és úgy, hogy a fontos csöndön kívül nem zavart össze semmit, megrakodva egyenruhás emberekkel gyürkőzött fölfelé az istentelen lejtőn, onnan lentről úgy látszott, egy-egy meredekebb szakaszon a dzsip felágaskodik, majd vissza átfordulva aláhull, alá fog hullani, de azok biztosak lehettek egyszerű dolgukban, 185mert nagyokat röhögve, tányérsapkájukat hetykén egész a fejtetőre tolva, egymás hátát csapkodva lendültek neki újra meg újra a meredeknek, földtúrásnak, rönknek, gyönge bozótosnak, föltűnően fittyet hánytak könnyebb és ésszerűbb lehetőségeknek, törtettek egyenest fölfelé, sokáig irigyelték az egyenruhások erőszakos, harsány, tiszta, erős farkasnevetését, ránézett Halassira, aki őhozzá hasonlóan megbabonázottan ült, ekkor, emlékszik, ez a szó jutott az eszébe, férfibarátság, gyöngéden Halassira pillantott, s azt gondolta, szereti Halassit, gyorsan Kászonihoz NIETZSCHE-levél fordult, a szúnyog, mint tudod, példaszerű zenei szörnyeteg, mert két szúnyog együtt mindig a kis secondban énekel, Kászoni cipője orrával turkálta a harmatos füvet, zavarban, féltékeny indulattal, elszaporodtak a Drahosch körüli hetvenkedések, kiéleződtek az összekoccanások, futóverseny a sziklacsúcsra!, ültek a vízparton, turkáltak a homokban a lábukkal, pergett a homok, Korom épp a kicsiny tenyerével büszkélkedett, azt mesélte, hogy vékony ujjaival rendszeresen kihalássza, rendszeresen, így Korom, képes kihalászni az érméket, ma, aznap, egy vasmunkás kinézetű ember szerencsétlenkedett az egyik készüléknél, ő, Korom, mint egy jóságos kis manó figyelte, félmosollyal az ajkán a tagbaszakadt férfit, visszatérő szava volt ez Koromnak, ha megtért a hátsó rétről, csapzottan, csatakosan, a labdázástól ziláltan, s ők finnyásan megkérdezték, no, kedves Jancsi, hogyan telt a sportolás, Korom nagylelkűen átsiklott a felhangokon, a kérdésre graciőzen meghajtotta magát, látszott, ez nehezére esik, talán a sok futástól kevés volt benne a levegő ilyenkor, a lányok kara felé fordulva mondta, tagbaszakadt voltam, és ment fürdeni, azaz talpassal be a vízbe, s ült a medence alján, míg bírta, majd vissza a rétre és da capo, a férfi már a többedik gyufaszálat törte bele a résbe, helyzete egyre súlyosbodott, minutocsku, így a jóságos manó manovics, az ember gyámoltalanul hátrébb lépett, a kurva anyjukba, így a vasmunkás, így Korom, egy rohadt telefont nem lehet lebonyolítani, Korom fürge ujjaival, boszorkányos ügyességgel, így Korom, kipöcizte az érmét, a vasmunkás szó nélkül zsebre vágta, meghatódni azonban nem hatódott meg, nem az a fajta, így Dániel trikóját vakargatva, trikó nélkül nem lehetett látni, a derekán volt valami bőrbaj, kis világos folt, melyet senki nem vett volna észre, a vasmunkás nem az a fajta, és vadul reájok nézett, de ők nem tudták, mire kéne gondolniok, Drahosch kérdezte csak lustán, mi van, Lőrinczke, politizálásra adta a szöszi fejecskéjét, Dániel sértődötten nézett el a víz fölött, aztán egész váratlanul kifakadt, hogy majd még hallanak őróla, és ne gondolják, hogy sokáig lehetne ilyen szemellenzősen élni, ahogy ők, figyel186men kívül hagyva a konkrét társadalmi és politikai összefüggéseket, viszonyokat és környezetet, és ők, vegyék tudomásul, hiába képzettek ebben-abban, teljesen gyermeki elképzeléseik vannak a világról, ami tarthatatlan, csak ideig-óráig tartható, ne gondolják, hogy elmenekülhetnének, az ő kedvökért mondja így, az eszmék világába, érettségizzenek csak le, majd megtanulják, hol lakik az ő halott Úristenük, s akkor verhetik a fejöket a falba igazán, hogy nem vettek róla, Dánielről példát, mert akkor már idejekorán számot vethettek volna a realitásokkal és a felnőttséggel járó alkuk megkötésének a legkevésbé fájdalmas módjaival, ez hülye, mondja Drahosch unottan, ők továbbra is alig figyeltek Dánielre, aki nagyon okos volt, ezt szerették és tisztelték benne, de, mint ekkor is, ha önmagát behozta a gondolatmenetbe, az akkor megzavarosodott, miközben lapátfülei kigyúltak, kitüzesedtek, mint az ünnepi lampionok, mert vegyék tudomásul, hogy ez csak játék, amit ők űznek, afféle nem ér a nevem, ami valójában védekezés, önállóságukat óvják, hitöket, hogy mások, mint a világ etc., penig ők nyilván igényt tartanak arra, hogy korszerűek legyenek, az penig nem ilyesmi habókosság, az kor-szerűség, alkalmazkodási tudás, a pillanat fölhívásának hallása és értése, nem időtlen donkihótizmus, ebben igazad is van, mondta Drahosch színtelenül, akár elébb a hülyét, ez megzavarta Dánielt, fülei lobogtak, hadarni kezdett, azonfelül az is tudni való, hogy úgynevezett erkölcsi-társadalmi normák szerint kell élniök, és hogy lássák, nem a levegőbe beszél, s nem nyeretlen kétéves, tudja azt is, hogy ezek a normák korántsem arra valók, hogy megtartsák őket, sokszorosan túl vannak biztosítva, a felnőttség éppen azt jelenti, így Dániel, hogy evvel tisztában legyünk, bemérjük a szűk keresztmetszeteket, és az eszes emberek kecsességével az átlagnak megszámított tengeri sziklák közt lavírozzanak, Drahosch felpattant, mert ő azért végig figyelt, lehunyt szemhéjakkal, miként a macska, nem igaz, Dániel, amit mondasz, van ilyesmi, s az igaz is az etikettre, az is igaz, ahogy olvashatni, hogy az ember egyszerre jó és rossz, és ennek fölismerése a felnőttség, és az is igaz, hogy ennek ők még nincsenek föltehetően birtokában, de, így Drahosch, Dániel fogalmazásában nincs meg a lelkiismeret evidenciája, úgy beszél a felnőttségről, mintha az valami cinkosság a felnőttség nem cinkosság volna, Drahosch tényleg olyan volt most, mint egy pap, vagy mint egy szűz, aki a nászéjszakáról beszél, nem, a felnőttség nem cinkosság, körbenézett, Dániel vele szemben feszített, elbűvölten bámulta Drahoscht, aki még soha nem vette ennyire komolyan őt, ennyit nem beszélt hozzá, Drahosch a fiú arcát 187fürkészte, most kevésbé látszott lelkesnek, mint mikor felpattant, Menschliches, Allzumenschliches minden embernek megvan az ára, ez, kedves Lőrincz, nem igaz, de, folytatta lassan, bizonyára minden ember számára megvan a horog, amelybe bele kell harapnia, odalett Dániel feszítése, Korom felugrott, ha nem labdázott, sosem fért a bőrébe, megvetően félrehúzta a száját, nasztupilo ószeny, vágta keményen a tagság futóverseny a sziklacsúcsra arcába az igazságot, az igazságot, melyre ők a piló szótagokat kísérő nyál mennyiségének tanúsága szerint, alkalmatlanok, Korom megperdült maga körül, szállt a homok, szállt, gyaurok, KOSZTOLÁNYI kurjantotta, fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe, és futásnak eredt, karja kaszálásával jelezte, hogy utána!, utána, tegye azt, kurucok!, Halassi meg ő, K., egymásra pillantottak, bólintottak, s mint a rajzfilmeken, elébb a földtől elemelkedve egy helyben kapartak a levegőben, aztán usgyi, Drahosch OTTLIK: A HEGY LELKE utánuk szólt, anyaian el- és megbocsátón, a kis bégum magát persze behintázva, hogy nevethessenek légyen, trallala, vágtattak Korom után, aki könnyedén, lábujjhegyen szökellt, lelkem Ki szavatol K. biztonságáért? szabad, mint egy bitang ladik, süvöltötte, a kövek szép nagy ívekben pattogtak, vágtattak le mögötte, ő, K., finnyásan kerülgette őket, Halassi viszont körültekintés nélkül törtetett előre, vékony, inas alakjából hiányzott a Korom kedvessége, lassúbbnak nem volt lassúbb amannál, a vad szirt közelébe érve már-már behozta Koromot, ott fönt azután zihálva, a hűvös levegőtől könnyes, csillogó szemmel összeborultak, ő meg Halassi kimerészkedtek a sziklapárkányra, állítólag, így Hápapa, kedvelt öngyilkoshelynek számított az ötvenes években, és nemcsak, ifjú barátaim, a reménytelen szerelmeseknek, Hápapa szerette őket eligazítani a világ dolgait illetően, főként ösvényeket jelölt ki, illetve karókat kapaszkodni, a karók aztán, egy szemtelen keresztkérdéssel, hogy a farkasok ellen-e?, a beszéd fonalát rendszerint Szibériára gombolyították, fűszerezve némi elfogult szovjetellenességgel, akkoriban ennek folytán Korom úton-útfélen szovjetbérencezett, legelőször Dánielt szovjetbérencezte le, őt többször is, utóbb bocsánatáért esdett, igaz, mindenki bocsánatát esdte, kit leszovjetbérencezett, labdázás közben is szovjetbérencezett, szovjetbérenc volt az ügyetlen saját játékos, és az volt a kíméletlennek, tehát ügyesnek bizonyult ellenfél, a vádak nevetségességét talán nem kell külön bizonyítani,

O, superbissimum brutum!

(BETHLEN MIKLÓS)

engesztelésül így szólok, így Korom, egy buja orosz nőt szeretnék, ó, a gőgös barom, így Csáth, elidőztek a sziklapárkányon, s valóban, tényszerűen, lábuk előtt hevert a fátyolos világ, amit kamaszos természetességgel fogadtak, bár arra az elérzékenyülésre, amelyet a méretek és egyáltalán a természet nyílt je188lenléte, mely nyíltság erőszakosság is, kiváltott bennök, nem számítottak, következni kellett valaminek, valami váratlannak és másnak, mely véget vet annak a hamvasságnak, mely ott rájok tört, és amelyre, egy hajszállal tán, ismét, még éretlenek voltak, a feladatot ő, K., vállalta magára, hátrahemperedett, kis fehér kövek vágódtak élesen a hátába, karszt ez a javából, így Korom, ő meg azt sóhajtotta, máig nem tudja, hogyan lehetett volna kevésbé krasszul, karsztul befejezni az egyre szédültebb belefeledkezést a térbe, mely ott megnyílt, szarnom kell, és tovább görgött hátrafelé, visszabukfencezett, tarkójába, akár drágakövek puha, elegáns anyagba, kövek ragadtak, Korom a szokásos csikó modorában zúdult a hegyről, Halassi úgy baktatott lefelé, mint akit főbe vertek, szomorúan, horpadtan, noha e két jelző, tételezve, rövid időre, a szavak állhatatosságát, minden körülmények közt, azaz a körülményektől függetlenül jellemezte, soha nem kímélte magát, sovány volt és kialvatlan, provokálja az Urat, mondta évekkel később Imecs Judit, nem tetszett nekem már a nyáron sem, így Imecs, olyan ürességet érezni körülötte, örvényt, azt, hogy menthetetlen, ahogy most nyugodtan, de nem lassan lépdelt, megfontoltan kiválasztva az elugrásra alkalmas lapos követ, a megérkezésre kész árokpartot, ahogy gondolkodás nélkül levágott egy kanyart, át a gyér bozótoson, komoly fagy ült vonásain, egy izom az orcáján megrándult, nem tudni, KOSZTOLÁNYI az önuralom félig-meddig látványos gyakorlásaként vagy fájdalmas, nevesincs dühében és elkeseredettségében, bár ő, K., hajlik afelé, hogy egyik sem találó alternatíva, illetve amit találnak, az a szarva közt a tőgye volna így, ő meg, természetes hátrányban, leghátul ereszkedett így-úgy, mint valami báty vigyázva őket, akár egy frusztrált őrangyal, vagy a kőház ostroma!, amely a korrekt Halassi-szülők átejtésével kezdődött, nyaranta a Halassiék ún. siralmas nyaralójában lakott, együtt a sok Halassival, siralmas volt, mert annak nevezték, siralmasnak, pitinek és szánalmasnak, néha kora reggel megálltak, ő meg Halassi, a házacska melletti buckán, ahonnét rá lehetett látni a tetőre, és röhögve mutatták egymásnak a házilagos kivitelezést, főként penig a felkunkorodó kátránytetőn megülő harmatcseppeket, melyek néha nekiindultak, kis lavinaként gördültek lefelé, és ezt ellenállhatatlanul nevetségesnek találták, fennhéjázva legyintettek az igyekvő szülőkön, akik kevéske büszkeséggel pillantottak végig a nyaralójukon, leleményesen tussolva a parány méretekből eredő, elháríthatatlan kellemetlenségeket, ők meg afféle apuka fiai voltak, terrorista sztárok szelíd ősei, amennyiben a pofázásokkal ellentétben használták és élvezték a nyara189lót, mely a reggeli tumultuózus jelenetektől, valamint a WC kérdéses szarszag helyzetétől, szarszag, így ezt Korom, állandó, megkerülhetetlen, eredendő szarszag, eltekintve használható és élvezhető volt, céljaiknak, erre lényegében már az asszony is bólinthatna, sőt tekintete boruljon csak el rebegve, tökéletesen megfelelt, ha unták is Hápapa merevségét, akivel többször összehozta őket a sors, tagadhatatlan eszességét, melyre azonban inkább csak a fiából lehetett következtetni, derűs ragaszkodását a rendhez, ő, Hápapa ellenzéki, illegalitásban van, de, már bocsánat a rátartiságáért, olyan, mint az egyház, illegalitásban sem anarchista, fenntartásai vannak, de ez nem tagadás, nem az elutasítás neme az ő neme, ab ovo nem minden hatalom rossz, és bizony, van egy rend a világban, mely nem börtön, etc., unták állandó, így Drahosch, mankózását, azt az előbbiekkel összefonódó képességét, hogy egy mondaton vagy kifejezésen, mely számára pontosan leírt valamit, nagyon megörült, és főleg megnyugodott, sokat voltak vele, sőt bizonyos tekintélye is volt közöttük, éspedig azért, így Halassi, mert, akkor, voltaképp ugyanúgy próbálkoztak a világgal, mert megbízható úriembernek lenni vagy mondjuk, beatnek, ez egy és ugyanaz, a forradalmár is a Rend híve: ezek életforma-ajánlatok, mintha a szolidság, mely tehát erő, és így függetlenség, vagy mindennek elvetése, mely tehát vakmerő, szabad, bátor és így független, eleve megoldás volna, lehetne, penig a legfontosabb hiányzik, az egyéni szembesülés, a személyes kockázat, a testre szabott utak nyomorúságos kipuhatolózása, a dolog nehezebb és egyszerűbb, szabadság van, vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van, a világot végül is intarzia, Béla (kézirat) azért kell komolyan venni, mert ez a nehezebb, állandóan hamvasan játszani, csalás nélkül, valószínű, nem lehet, de ha mégis, tudni kell, más választásunk nem volt, és csak jobb híján leszünk különc (=könczöl) világfájdalmas, ártalmatlan keserű különc, megvetésből nem lázadó, fanyar shakespeare-i bohóc, mert mondjuk, teljesen mindegy, mit választunk, ami, remélhetőleg, nem igaz, Hápapa nimbuszát, és ez kézenfekvőbb és pszichológiailag helytálló magyarázat, jócskán megtámogatták azok a félgáláns, így bizonyos Frédi bácsi Frédi bácsi, imádom arcát, így Drahosch, olyan régimódi, a nyakkendő, mint vékony tintacsorgás, KOSZTOLÁNYI fiatalkori kalandjai, melyek hitelességéért ő, K., most nem állna jót, vagy ha jótállna is, mert ez tán jogi esemény, és ennyivel tartozik egy legendának, de a kezét értök tűzbe nem tenné, Frédi bácsi kuncogva mesélte azokon a félrevonulásokon, melyek kizárólag ezért szerveződtek, hogy Hápapa, ha hiszik, ha nem, igen vonzó190 fiatalember volt, ne legyenek olyan kivagyiak, egyrészt nincs mese, ők is meg fognak öregedni, és ilyen totyogó tekintélyek lesznek, mint ő, Frédi bácsi és Hápapa, másrészt meg ők sem voltak örökkön ilyenek, hanem bizony tündöklő vadak, hátrább tehát az agarakkal, vagy még inkább lassan a testtel, illetőleg lassabban a testtel, ő, Frédi bácsi egyébként megragadja az alkalmat, hogy oktatásul elmondja, a fenti kifejezés a halottvivőkre vonatkozott eredendően, tudniillik lassan, vigyázva, óvatosan, tisztelettel szállítsák a porhüvelyt, és csak később vált a mai, viszolyogtató jelentésűvé, az óvatosság, a nyugi, a coki zavaros elegyévé, ami mármost Hápapa habitusát illeti, sosem volt daliás alkat, alacsonyabb és zömökebb volt a kívánatosnál, mindez azonban nem számított, mert gyönyörű, erőteljes szempillái és evvel már-már ellentétes nyugodt, kék szeme, mely egyébként Halassi Miskában öröklődött irigylésre méltóan tovább, kedveltté és sikeressé tette őt partyk és estélyek asszonynépe előtt, mely asszonynép, virágos arcú lánysereg, tudják meg KOSZTOLÁNYI a fiúk, édes és kíméletlen, kegyetlen és ámolító, ámolító, ezen Korom napokig nem tudott napirendre térni, viszont egy morózus délelőtt, mert így van ez, nincs kietlenebb az úgynevezett követő délelőttöknél, a legszerencsésebb a követő délelőttöket rögtön átaludni, és akkor ugyan egy ideig a követő délután kellemetlenségeivel kell szembenézni, azután azonban, figyeljék meg a fiúk, egyik pillanatról a másikra, főleg fiatalkorban, aznap lesz, és lehet készülődni az estére, kétségbeejtő fráter, így KOSZTOLÁNYI Drahosch, elég az hozzá, csöngettek, természetesen felöltözve aludtak, a hajnali részegségben nem célszerű olyasmivel, mint a KOSZTOLÁNYI vetkezés, kockáztatni, Hápapa nyitott botorkálva ajtót, az ajtó előtt kikent-kifent kis nő, tudják a fiúk, amolyan romlott, szép nő! teremtés, alma, amelynek a látható fele hívogatóan piros, hogyne, hát hogyne tudnánk, így Korom, aki persze nem lévén labda a közelben, nem fért a bőrébe, ám a hátsó fele!, azzal hihetetlen merészséggel a Drahosch farmerjába csípett, ezek a romlott, szép teremtések, bókolt még a lány felé, vigyázz magadra, sziszegte Drahosch komolyan, és távozott, a kis nő azt mondta, hogy ő szereti Hápapát, szereti és kész hatszáz, egész szívével szereti, és bármit megtenne és meg is tesz érette, bármit kérhet tőle Hápapa, bármit, ő, a kis nő semmit nem fog furcsállani, nem fog pofákat vágni, és ígéri, semmiféle hátsó gondolatai nem lesznek, ő áldozatkész lesz, áldozatkész szeretne lenni, teljes szívével, teljes eszével, és mert ne gondolja Hápapa, hogy ő álszent vagy butuska volna, és úgy akarna beszélni, mintha nem tudná, mi ő, teljes testével, de mindez nem azért, merthogy ő191 olyan rafinált, közömbös vagy rutinérozott volna, és hogy átalment volna már rajta az élet, és ő megtapodtan ülne a saját maga siralmas romjai közt, azaz tehát nem ordas kurva, ő, Frédi bácsi tudván tudja, milyen szó ez, durva szó, ám számít az ő, a fiúk megértésére, tanulságul, hogy nem szabad megrettenni, ha már belefogtunk valami megidézésbe, amivel természetesen és nyilvánvalóan nem a férges kis vadvirágra akarja visszahárítani a felelősséget, ki szavatol a lady biztonságáért?, súgta Korom, nem, Frédi bácsi vállalja ő, Frédi bácsi vállalja az elbeszélő felelősségét, hanem, és itt majdnem sírni kezdett a drága, így Frédi bácsi, de becsületére legyen mondva, hősiesen tartotta magát, egyszerűen szereti Hápapát, szereti, szereti, szereti, még akkor is, ha a Hápapa környezetében lévők talán már nem is hisznek a tiszta szerelemben, és Hápapát is nyilván efelé akarnák befolyásolni, ám ő, a kis nő, Isten bizony, Korom ámulatában föltette a kezét, mint az iskolában, csak, így Korom, csak nem azt akarja Frédi bácsi mondani, hogy az a kis nő a… Teri néni volt, Frédi bácsi legyintett, »Élt egyszer egy olvasó.« ugyan, hová gondolsz, fiam, túl sok regényt olvassz, Dosztojevszkijt, így Korom tartózkodóan, Hápapa kezének egy gyors mozdulatával beléfojtotta az áradó szót a kedves kis torokba, a két leggyöngébb láncszem, ő, K. és Halassi, felröhögött, legalább magukhoz tértek a Korom közbeszólásából, azonban ez most hiba volt, mert telibe kapták Frédi bácsi egy nosztalgiahullámát, s megsértődött, orrán följebb tolta vékony, fémkeretes szemüvegét, hajlongó drót, lássa az asszony, ilyen szemüveget kellett volna nekik is venniök, csak ilyet meg már nem csinálnak, vékony kezeit szenvedőn ropogtatta, nagyon finom és professzoros volt, kényeskedett, akár egy gyermek, vagy valóban, mint egy prof, ha a tanítványáról kiderül, hogy más szaktárgyat is szeret, kijelentette, hogy ők mégse valók egy ilyen, igaz, pihekönnyű, mindazonáltal kétségtelen férfitörténetre, de az ijesztgetés nem talált célba, jól látták, hogy Frédi bácsi múltat elevenítő beszédkényszere, ő, K., közbevetőleg hálás volna az asszonynak, ha most, amúgy istenigazából, nem röhögné ki őt, át fog hágni minden akadályon, át is hágta, rendben, így Hápapa, ő érti, mire gondol a lány, mit céloz meg, és ezt nemcsak hízelgőnek, de, és most penig ő, Hápapa reméli, hogy a lányt nem sérti ez a gyakorlatiasság, előnyösnek is tartja, mégis amondó volna, hogy a lány most már mindenképpen menjen el, s jöjjön akkor vissza, ha már itt lesz a felesége is, hármasban kevesebb áttétellel tudnák megbeszélni, kivel is éljen ő, Hápapa, és akkor tisztázhatnák azokat a kérdéseket is, melyek nagyban segítenék őt a döntésben, hogy teszi azt, van-e 192és milyen nívójú lakás, egyáltalán és általában osztoznia kell-e néki valakivel a lányon, folyó apaságot kell-e vállalnia és a többi, mindezt nagyon kimérten, szinte mozdulatlanul adta elő Hápapa, majd meghajolt, könnyen, jelzésszerűen összecsapta a bokáját, kezeit csókolom, így Hápapa, és a kis nő orrára csapta az ajtót, egyébiránt, így Frédi bácsi, ez amolyan reflex mozdulata Hápapának, a következő sztori, így mondják, bizonyos Dobozy anekdot Károlytól való, nem hinné, hogy ez a híres íróval volna azonos, mindegy is, ami tény, az az, hogy Hápapa szokása szerint keresztet vetett egy templom előtt a villamosban, ez a mag, akkoriban, ennyit ők is konyítanak a történelemhez, ez nem számított nagy előnynek, fogja magát, odaszól Hápapának egy ösztövér asszonyság, egyébiránt híres özvegy, a nevét nem árulja el, amit nem tudtok, fiaim, nem is bírják kiverni belőletek, noha azok az idők már a múlté, a múlt a múlté, csóválta Korom a fejét, mit hajbókol maga az Isten előtt, mikor még nem is látta, Hápapa frissen felugrott, meghajtotta magát avval a szellős mozdulattal, amiről beszélt, és azt mondotta e dogmatikus hölgynek, hogy ő, Hápapa valóban nem látta ez idő szerint színről színre az Istent, amiképpen nem látta a tisztelt hölgy picsáját

szintúgy, pardon nagyságos asszonyom, mégsem támaszt magában kétséget nevezett rész iránt, ők hallgattak, és mintha Frédi bácsi is zavarban lett volna, ő, K., a legkevésbé sem értette azt az előző történetet, azt, hogy miként lehet egy fiatal, jó szándékú, jelentkező nőt kirúgni valami homályos tréfa kedvéért, miként lehet valaki ilyen balog, ez nem fért meg az ő fejében, később, mikor ezt nagy hangon mondani kezdte Halassinak, aki a férfitörténet alatt lassan teljesen szótalanná vedlett, heves reakciója így kiszámítható lett volna, durván reá ripakodott, hogy ne is próbálkozzék ilyen olcsó vigasszal, ne szégyenítse őt meg még jobban, ő, Halassi, nagyon jól tudja, kiről van szó, az édesapjáról van szó, s ő tisztában van a kötelességével, hogy mivel tartozik a kötelességének, avval tartozik, hogy szégyellje magát, szégyellje magát az édesapja helyett is, aki ily otrombán megalázott egy szerencsétlen teremtést, ez a szerencsétlen teremtés volt az utolsó csepp a pohárban, ölre ment Halassival, derékon kapta barátját, akit meghökkentett e gyors támadás, könnyen megemelte hát, de ahogy látta Halassi döbbent tekintetét, szuszogva, nevetve, fújtatván az erőlködéstől a levegőt, visszább ejtette, kezét a derekán hagyta, hadd érezze Halassi az erőt, nagyon közel álltak egymáshoz, szokatlan, zavaros közel testtartásban, a zökkenés Halassit mintegy visszazökkentette a valóba, ahol könnyűszerrel kihasználta testi erejét és 193ügyességét, mindkettőben felülmúlta őt, és ha ő, K., próbálkozni kezdett, hogy mégis, vajon Halassi erősebb-e vagy ügyesebb, minthogy nyilvánvaló mindkettő nem lehet, akkor Halassi hűvös válaszában volt valami mostanra nehezen érthető büszkeség, erősebb, ügyesebb, így Halassi, és e hangzásnak az adott vitathatatlan jelleget, hogy hiányzott, mindig, e két szó között az Stan és Pan és, Bartók, Kodály, a valóban tehát odavágta Halassi őt a földhöz, hogy belényekkent, a nyaka előrecsapódott a mellére, mint egy idegen tárgy, kissé bele is szédült, ám Halassinak mindez nem volt elég, mellkasára térdepelve a kézizmait nyoszorgatta, az orrát fricskázta, egyszóval hatalmaskodott, és az sem segített, az enyhe erkölcsi jóvátételtől eltekintve, amikor hátulról a térdével rugdosni, jobban mondva csupán taszigálni kezdte Halassi csontos nagy hátát, nem úgy látszott, hogy ez elégséges fájdalmat okoz, sőt, Halassi fölvillanyozódva humanizálta → eljárásmódját, finomult a kín, előadta érveit, bizonyítva a helyzet jogosságát és szükségességét, és ecsetelve azokat a fizikai és léleki hozadékokat, melyek az ő szeretetteljesen következetes hogyishívjákja révén K.-ra várnak, mindeközben, és ez volt a térdelgetés valóságos és igazi hátulütője, Halassi vissza-visszavágott maga mögé az ismeretlenbe, ahol azonban az ő, K., ágyéka volt, majd hanyatt feküdve kimerülten fújtattak egymás mellett, KOSZTOLÁNYI a vesztett, sötét tusa után, a tarjagos felhők úgy száguldoztak a fejök fölött, hogy le kellett hunyniok a szemöket, szimmetrikusan hevertek, a külső karjok egyenest hátrafeszítve, a belső meg a másik feje alatt, testök olyan feszes volt, mint az íj, a födetlenné lett hónaalj miatt közös, erős, édeskés izzadságbura borította be őket, ő, K., pontosan követte az izzadságsávokat, erre egyébként mindig képes, finnyásan elválasztva a magáét a Halassiétól, de mindkettőt izgatottan, akarva és nem akarva szippantotta be, a magáét, mert test a testéből, az övé, ezen csodálkozással és megbocsátással, a másikat meg egy idegen test magábavételekor érzett örömmel, felháborodottsággal és OTTLIK távolító felajzottsággal, fölkelvén végre tagjaikban ólmos fáradtságot éreztek, olyat, mely teljesen ismeretlen volt számukra, mire mindez így lefutott, Hápapa renoméja is régi, talmi fényében állott, ő, Frédi bácsi, nevetve hallgatta barátja színes elbeszélését az ajtónyílás kalandjáról, a térdét csapkodva ült a ravaszul hajlongó nádfonatú székben, a követő délelőttök kissé minden-mindegy, felelőtlen hangulatában hintált, lengett, akár, így a Perusz-epizód ő, K., Drahosch a hajóhintán!, aki buzgalmában át mert és tudott fordulni, s vajon, mit gondol az asszony, véletlen volt-e vagy tudatos fogás, ravaszság Drahosch játéka a szoknyával, 194ezt ő egyedül nem tudhatja eldönteni, ehhez kevéssé járatos az asszonyi dolgokban, mindig nagyon szerette volna, ha lett volna egy nővére, Drahosch erre alkalmatlan volt a keménysége folytán, Kászoni állandóan színészkedett, Bordács Anna és Pintér Sophie gyávák, mikor meg az asszonyt megismerte, már elkésett, már túl sokat tudott és keveset, azaz másképpen tudta a dolgokat, így most már egész életében sajnálni fogja, hogy mint kisöcs, kimaradt ezekből a sötét szobák mélyén folyó suttogásokból, a ruha- vagy receptcserék közben váltott jelentős pillantásokból, az alsószoknyák hosszáról döntő hűvös szóváltásokból, melyekbe hirtelen forró, szeszélyes emlékek keverednek, egy esdeklés, egy vallomás, sajnálja, és noha Drahosch szinte mindig nadrágban járt, a nevezetes elnyúzott farmerei!, hintázáskor úgy fordult a dolog, hogy szoknya!, szoknya lobogott, mely azután az ív felső pontján negatív harangként, ha a lányt gondoljuk a harangütőnek, hullt vissza, s mikor győztes pirultsággal visszaérkezett égi útjáról, a szoknya rendetlenül még mindig reá volt csavarodva, mint egy félúton elakadt zászló vagy függöny, omlott is meg nem is, és Drahosch egyáltalán nem sietett magát rendbe tenni, még mellesleg sem, megvárta a hajóhintás feléje nyújtott, segítő kezét, a hajóhintás egy 28-30 éves kemény, sörhasú férfi volt, a Perusz, Korom nagy becsben tartotta, mert állítólag ifi korában valamelyik nagycsapatnál volt, sokan féltek is tőle, mert játékból ijesztgette kicsit az embereket, az ostobák, így, ennyi kitérő kell, a füstté vált Drahosch, ti. az intarziához ennyi kitérő kell (A FELESÉGEM TÖRTÉNETE) mintha bizony a gyengeség elvben nem lehetne éppoly veszélyes, mint az erő, csakhogy ezeket a legkisebb fenyegetéstől is kileli a hideg, egy hőléggyógyászati főorvos úrnak meg az is elég volt, mikor mulattatására megmutatta neki az alsókarja izmait, mondván, hogy eressze rá csak nyugodtan a scalpeljét vagy a zsebkését, lecsúszik rajta, ugye?, Perusz egészen hihetetlen mértékben izzadt, mint egy ló, szürkére fakult kék trikóját érdekes foltokban ütötte át sötéten az izzadság, körök, félkörök, töredék körök, körcikkelyek, körszeletek etc., ők sokat röhögtek rajta, a háta mögött, mert úgy döntöttek, valószínűleg helyesen, szerelmes Drahoschba, aki azonban, váratlan szelídséggel, nem volt hajlandó mulatni kéretlen gavallérján, penig máskor minden érzelmességre azon nyomban lecsapott, egyszer azonban, már elég későn, a néma hódoló izzadt nagy testével körbeölelte Drahoscht, vezeklő-övül magam köré kötöm keserű tested, üvöltötte, KOSZTOLÁNYI nem, ezt talán mégsem, Drahosch azonban mindenesetre rettenetes erővel és indulattal ütött-karmolt, félt, a Perusz meghökkenve elengedte, majd kivörösödött arccal azt vágta oda a 195lányhoz, szűzkurva hogy az egy szűzkurva és takarodjék, egy szűzkurva, ordította, egy szűzkurva, üldözni is üldözte volna, de Drahosch sokkal gyorsabb volt, aztán visszaállott a rend, bár Drahosch újfent nem szolgált se pletykával, se magyarázattal, egyre több dolog van, amiről, így Korom, nincs beszélve, és ez nem jelent jót, a Peruszt megint hetekig nem hallották egy szót sem szólni, továbbra is könnyedén emelte le nagy szőrös mancsával, szinte a mancsában, a semmi kis lányt, kecsesen, miközben szemét zavartan lesütötte a földre, az meg ügyet sem vetve a mackó lovagra, épp hogy érintve a védő kart, mintha még a hinta szédületét, pompás forgását folytatná, ugrott le a földre, kösz, Perusz, kiáltotta hátra, s Perusz hálásan, de mosolytalan komolysággal bólintott, melyben volt azért elégséges erő, fenyegetés és alázatos önbecsülés, mi van, pupákok, így Drahosch feléjök fordulva, de már átcsörtetvén a köztük és bennök önkéntelenül nyíló folyosón, pupákok, nem láttatok még fehér embert?, ők meg lassan, valóban, mint a birkák, utánamozdultak, és csak valamikor ekkor, néhány energikus, gőgös lépés után rendeződött Drahoschon a szoknya, akárkivel mennek, így egyszer Frédi bácsi, MARINA CVETAJEVA: SZONYECSKA REGÉNYE nyugodtan vonuljanak félre, és ráérősen, minden kapkodás nélkül igazítsák meg, hozzák rendbe, ami hibádzik… semmit el nem tépni, semmit el nem sietni, még el se kell nagyon rejtőzni: nyu-god-tan, nyugodtan… Alekszej Alekszandrovics, így Drahosch tréfálva, honnan tudja ön mindezt: a lecsúszó harisnyákat, a kapcsokat, az érzéseinket, a fejünket? honnan ismer így bennünket – tetőtől talpig?, és a férfi komolyan: hogy én honnan tudom mindezt, az érthető, öregember vagyok, de maga kicsi lány, honnan vesz ilyen kérdéseket?, szívesen mondja meg az asszonynak, hogy neki sokáig mintegy bele voltak égetve az agyába, az érzékelésébe a Drahosch kék, rózsaszín, lila, zöld, mikor hogy,

de mindig káprázatosan színes bugyijainak háromszögei, egyenlő szárú háromszög, így Halassi Miska, amit Drahosch meghallott, ez az, Józsikám, vágta oda a lány kevélyen, Józsikám, te tudós vagy, nem nyárspolgár, ez az, Hápapa végre-végre szintén elnevette magát, hatalmasakat bólogatott, igen, igen, igen, ő, Frédi bácsi erre még felszabadultan csapkodta hintázó térdeit, őszintén szólva aggódni kezdett Hápapáért, olyan komolyan KOSZTOLÁNYI adta elő a történteket, mozdulatlan arccal, komoly fagy ült vonásain, és valóban, aggodalma hundertprocent, így Frédi bácsi, helytállónak bizonyult, mert az ő díszes barátja csupán kurtán nevetett, fölnevetett, remegtek a szempillái, figyeljék meg a fiúk, és azt is, hogy az effajta megfigyelések milyen közel hozhatnak generációkat, embereket, Hápapa mai napság is lé196nyegében a szempillájával nevet, igaz, az egykori életes sövény elsatnyult, és szerinte ez a néhány hosszabb szál, mely jelzi a régi dicsőséget, így egymagában inkább nevetséges, mint nem, amúgy reméli, nem ütköznek meg ezen a nyílt és, ő úgy reméli, inkább szokatlan, mint frivol hangon, de egyrészt ne feledjék, neki Hápapa a barátja, a legjobb barátja, nemhiába találkoznak minden pénteken, harminc évig minden pénteken találkozni, ezt jegyezzék meg a fiúk, nem kis dolog, hetente egyszer együtt ebédeltek, pontban háromkor találkoztak, a pincér professzor uraimnak szólította őket, gondoskodott a filézett halról, és tétetett el káposztás cvekedlit előételnek, egyik héten Hápapa fizetett, a másikon Frédi bácsi, és ebéd után asztrológiával foglalkoztak, harminc évig, az egy igen mély valami, erre gondoljanak, szinte olyan, mint egy házasság, az egész létet egybeabroncsoló vállalkozás, amivel dehogy is akarna a drága Terike ellen szólni, aki áldott és áldozatos lélek, egy szent, szürke élet az KOSZTOLÁNYI övé, Halassi igazán büszke lehet, hogy ilyen édesanyja van, és eltökélt meggyőződése, hogy avval sem tesz bújtatott Terike-ellenes megjegyzést, ha kijelenti, és kijelenti, hogy az ilyen rendszeres, kitartó évtizedeket átívelő barátság nemcsak eléri, de felül is múlja a valódi házasságokat, melyek sokkal gyakorlatiasabb szerveződésűek, és így a férfi absztraktságra törő vágya bennök fennakad, két férfi sosem lehet oly módon nyűg, teher, nehezék egymásnak, ahogy azt a házaspároknál láthatni, megszeppenten hallgatták a férfit, alig értették, amit mondott, s ha olykor azt hitték, nyomon vannak, a szó ismét zavarba ejtően elkanyarodott, kerülték egymás pillantását, kölcsönösen, mindenki mindenkiét, s vajon például, így Frédi bácsi, másképpen beszélne-e például Halassi, kevésbé nyíltan vagy jobban rejtezkedve a legjobb barátjáról, azaz róla, K.-ról, ekkor őt vak düh fogta el Halassival szemben, amiért az őt, azáltal, hogy a barátja, ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozta egy ilyen vén faszi előtt, mert hirtelen az lett Frédi bácsiból, később, mondta Halassi, ő is így érzett, ilyen dühvel őiránta, ő, Frédi bácsi nem hinné, hogy ezekben a helyzetekben jólnevelten bolházni kéne a szavakat, keresni, melyek nem okoznak megütközést, ez a méricskélés csak valamilyen közepesen fontos kapcsolat esetében képzelhető el, s ő ez ügyben nem ismer alkut, mert ő még megőrizte a szívében az ifjúságot, s ez vonatkozik Hápapára is, ő is őrzi, becsüljék ezt benne a fiúk, akkor is, ha ehhez kapcsolódik a nyílt beszéd másik indoka, a másrészt, mert bizony, úgy érzi, néha igenis nem árt Hápapa bálványát rombolni, azt az önszobrot, mely elé naponként jár áldozni a remek Terike, és föl197tehetően Halassinak sem árt néha meglóbálni a tömjénezőt, ne értsék félre, van ebben valami megnyugtató is, de most nem arról akar beszélni, és természetesen arról sem, hogy Hápapa pocakot eresztett, még akkor sem, ha ő, Frédi bácsi, vékony, mert ez végül is alkat dolga, ha nem kizárólagosan is, ha nem hárítható is el a felelősség, ő maga kocogással kezdi a napot, rendkívüli élmény, higgyék el a fiúk, a nap a füstös város felett tekereg, mint egy korai vendég, aki gátlásosan most kukucskál a kulcslyukon, a függöny résén, mindenütt, ahol nem szégyell, és úgy látszik, nem szégyenlős, az ember lassan hozzászokik a maga által diktált, elég feszes tempóhoz, a test beáll az új föladatra, dübörög az egész vidék, mintha a föld alatt robbantgatnának minden lépéskor, de mire a tarkót meglegyintő könnyű szél nyirkosságot talál, a világ is szépen kisimul, így Frédi bácsi, megszűnnek a lépések okozta rángások, lassan a nap is áttör, ilyenkor jutnak eszébe a leghasználhatóbb gondolatok, a hundertprocent gondolatok, melyeket hazaérve, miután füzetébe bevezette a pulzusszámot, a távot, az időt, a közérzetet, lejegyez, úgy, ahogy érkezett, izzadtan, tréningruhában meg az erős és állott gumiszagot árasztó tornacipőben, homlokáról nem ritkán izzadságcsepp csöppen a papírra, csak ezután fürdik le, jó erős zuhannyal, forró, hideg, forró, hideg, és ami a fő: a gyors csapmozdulat, egészen beleszédülhet az ember, a kemény vízsugár higiéniás szempontokból sem utolsó, erre nekik, a fiúknak, már ügyelniök kell, és minden bizonnyal ügyelnek is, roppant fontos a szerszám: valami szép ókori falloszt ide! a szerszám rendben tartása, Halassi gyöngén fölnevetett, nem, ne nevessenek, ahogy lábat mosunk, és ezen nem nevetünk, akként meg kell mosni a flótást is, ne nevessünk hát ezen sem, számukra épp ezek a tapintatosnak szánt becézések voltak elviselhetetlenek, a hányás kerülgette, ő, K., azóta se tudja elviselni az efféle becézéseket, hisz neki, az asszonynak is megtiltotta, de bárhol hall ilyet, lompos, bögyölő, öcskös, broki, brokstein, etc. kisokos, János vitéz, rudi, lajos, kalaposinas, sima fejű főhadnagy, mester, bráner, káró, dzsóker, vidor, a kis törpe, kőkemény költemény, vanília túróval, megjöttünk a fúróval, Csoszogi, az öreg suszter, akkor hangosan magában néven nevezi a néven nevezendőt, hogy kiszorítsa magából azokat a szavakat, melyeket nem bír elviselni, külön figyelmet érdemel az ágyékhajlat, könnyen kipállhat, egyszerre lesz kellemetlenül viszketeg és nyirkos, valamint reped meg a bőr, a legodaadóbb gondoskodást természetszerűen maga a főtag kéri magának, szigorúan minden áldott nap mosni kell, ebben ő, Frédi bácsi, nem ismert és nem ismer ma sem tréfát, lehetett munkanélküliség, 198ingyen leves, front, ostrom, újjáépítés, remény, forradalom, a tréfás évszámok hús, remény, reménytelenség, hús etc., és erre talán fölfigyelhetnek, kormányok mennek, kormányok jönnek, de a feladat a feladat adva van adott, figyelmesen el kell húzni elölről a bőrt, megbabonázva hallgatták a férfit, mentek volna, de maradtak, ezt az előbőrt egyébiránt érdemes máskor is le-lehúzni, mondhatnók szellőztetésképp, nyilván őket is megcsapta már az ágyékukból feltörő szag, melyet bízvást lehet büdösnek mondani, bár ő, Frédi bácsi, csínján bánna a szóval, mert a camembert és, közelítve, némely erőszakos északi halfajta büdös-e vajon, de rendben, nevezzük büdösnek, ám ekkor rögtön érthetővé is válik az az elnéző önszeretet, ami itt tapasztalható, mindazonáltal ez nem viheti félre az embert, az ún. perverziók felé, az örömnek megvannak a természetes útjai, ne féljenek a fiúk, elég ágas-bogas utak ezek ahhoz, hogy ki-ki megtalálja a magának megfelelőt, ezekről a dolgokról értelmes, fölvilágosult embereknek szégyenkezés nélkül kell tudniok beszélni, ő, Frédi bácsi, elképzelhetőnek tartja, hogy nekik ezekben az ügyekben lehetnek ilyen-olyan gondjaik, ne válaszoljanak, az előzővel kapcsolatosan sem, ami egyébként az izmokat is erősíti, no nem a karizmokra gondol, véd az elsatnyulás ellen, ez is afféle kocogómozgalom, ne helyeseljenek és ne ellenkezzenek, szemérem is van a világon, az ő korukban különösen, és ez, lévén testben már-már érett, meglett férfiakról szó, még kedvesebb, még lefegyverzőbb, ő természetesen bármikor szívesen és készségesen áll a rendelkezésükre, etc., így Frédi bácsi, bármi kicsiség etc., így Frédi bácsi, nem, a világért sem kéne efelől most határozniok, hadart, hadart, etc., tudja azt is, az ő dolga velök könnyebb, mint a Hápapáé, rizikó nélkül beszélhet mint felnőttekkel velök, az ő felelőssége jóval kisebb, ezt ne felejtsék el, azaz ne írják az esetleges szótértést a javára, egyszersmind azonban figyeljék meg, mert igen érdekes és természetes módon, így a felelőtlenséggel éri el azokat a célokat, melyeket épp a felelősségérzet tűzött ki maga elé, és ez általános tapasztalatnak tetszik, ez a lemondva megszerzés, vagy más téren önmagunk megőrzése a teljes odaadás révén, ha értik, mire gondol, de ha igen, ha nem, erről van szó tulajdonképpen mindig, a kötődésről és függetlenségről, a kicsiségről és monumentalitásról, légy hű és szabad, mégis, visszatérve BABITS ismét a földre, az evilágba, úgy látja, Hápapát nyomasztja a felelősség, Hápapa érzi a felelősség súlyát, ezért olyan szertartásos, merev s szigorú, így mindenképp hasznos és célravezető s nem utolsósorban elkerülhetetlen az a szabad hangnem, mellyel él, tudja, hogy ők Hápapának nevezik Hápa199pát, s szerinte Hápapát kifejezetten feldobná, ha megtudná a becézést, valamint, ha már erről van szó, tudja azt is, őt miként nevezik, Kukimóka bercinek hívták, de ezt nem mondaná ki most hangosan, engedelmökkel, hanem visszatérne a hintaszékhez, a férfi már nem volt zavarban, inkább kicsit fáradt, szomorú, bűntudatos, mindennapi volt, a hintaszékhez, ahol tehát ő oly önfeledten vagy szorongva hintált, szemben véle a nevető Hápapa, aki azonban hirtelen rámeredt, de akkora erővel és indulattal, hogy az ingó-bingó jószág, így Frédi bácsi, szinte megdermedt, és az ő Hápapája ráripakodott, hagyna föl azonnal evvel az idétlen vihogással, máig a fülében van az akkori mondat, lennél szíves befejezni ezt a bornírt ürességet, ezt már ő, K., is megfigyelte, milyen hihetetlen intenzitással maradhat meg egy, talán nem is túlontúl jelentős mondat, és ha ez eszébe jut, mindig, mint valami példatárra, egy nagy világvevő rádióra gondol, mely akkora, mint egy szekrény, töméntelen rádió, zöld varázsszeme csalárdul kacsingat, BEROMÜNSTER, olvasható, a rádiót férfiak állják körül, durva dohányszag van, halálcsöndben beszél valaki valamit a rádióban, kedves hallgatóink, híreink közlését 1956 befejeztük, most kamarazenét közvetítünk, hangosan sistereg a készülék, amikor az egyik férfi keservesen följajdul, jajjaj, jajjaj, jajjaj, a mondat olyan volt, mint egy pofon, de, vagy éppen ezért, azóta se hozták szóba ezt Hápapával, mint mondani szokás, fátyolt borítottak rá, ne gondolják azonban a fiúk, hogy ez valami maszatolás volna, a szemétnek a szőnyeg alá való söprése, magyarázatul olyasmire kell sajnos hivatkoznia, melynek igazsága csak az idők során fog, így Frédi bácsi, fölfényleni, ne vegyék ezt nagyképű felnőttprédikációnak, ő egy pillanatig sem hiszi, hogy többet tudna őnáluk, azt meg főként nem, hogy okosabb volna, ellenkezőleg, úgy látja, nagyon is eszesek, megkockáztatja, ha evvel örömet okoz, okosabbak, mint akár ő, akár Hápapa, persze hogy örömet okozott, olyanok lettek kicsit, mint Korom, mikor az édesapja megmondta neki, 12 éves volt akkor, hogy már jobban ért a labdához, mint ő bármikor is értett hozzá, Korom napokig fénylett, Korom peckes, mondták magok közt, ő, K., egy időben sokszor gondolt Frédi bácsi e bókjára, ebből próbált erőt meríteni, mert akkoriban éppenséggel úgy érezte, nem elég okos, okosnak okos, de nem tündöklően okos, nem azért kellett volna a tündöklő okosság, hogy, úgymond, tündököljék, hanem hogy elvégezhesse a dolgait, ezeket a bizonytalan körvonalú, homályos valamiket, melyekről jószerével azóta is csak annyi tudható: vannak, estelente befejezésül úgy imádkozott, hogy és add, édes jó Iste200nem, legyen egy kis tündöklő eszem, ekkor tetőzött féltékenysége Amen vagy csak irigysége Csáth iránt is, Csáth szinte sosem csinált semmit, csak felbukkant, Csáth fő attrakciója volt ez a felbukkanás, felbukkant, vadul, gonoszan, szépen, kevélyen, megverten, és mindig mintha tudna valamit, mintha ő tudna valamit, mindenesetre, akár a bukott angyalok, fölöttünk állna, és mosolyogna fölényesen hiábavaló, némiképp nevetséges, tiszteletreméltó erőfeszítéseinken, olyan, mint Kerouac, neki, K.-nak legalábbis mindig ez ugrott be Csáthra: Kerouac herceg, megy az úton, néha-néha véletlenszerűen megáll egy vaskos kőháznál, magába bolondítja és magáévá teszi az egyébként földimogyoró-termesztéssel és -eladással foglalkozó házikisasszonyt, föleszi a spájzból az összes almadzsemet, és az idegen levélszekrényekből kilopott levelek hátlapjára, evvel a szóval gondolt erre mindig, kurva jó verset ír, érdekes ez a felbukkanás, ahogy ez áthagyományozódott Koromra, csak benne mindig marad valami az eredendő kedvességéből, ami hol hiteltelenséget jelentett, hol bőséget, múltkor ugyanígy KOSZTOLÁNYI bámulta a kristályos éjszakát, sétálgatott a szobájában le-föl, ingben, körülötte a családi fészek, vagy nem is, már aludt, fenn volt sokáig, nehezen aludt el, csak forgolódott dühösen az ágyon, nem jött az álom, ezért is volt különösen ingerült, amikor fölriadt arra, hogy az asszony álmosan, de az ijedség éberségével mondja, nyilván már nem először, csöngettek, édesem, nézd meg, valaki csöngetett, édesem, ki az, csöngettek, a finom kis vekker mutatói zölden foszforeszkáltak a sötétben, ó, rút macskaszem, fél három, állapította meg, KOSZTOLÁNYI s bármit is akarna most az asszony mondani, így ő, az agyrém, közbevetőleg persze tudni azt is, milyen nehéz őt egyáltalán helyzetbe hozni, milyen könnyen mondja valami mindenki által láthatóra: ez nincs, vagy, emlékezzék az asszony a minap, a rámenős keramikusnőre, aki mindenképp XX. századi akart lenni, olyan, akit nem béklyóz semmi és senki, ez az egyébként, a szabadság valamitől és a szabadság valamire, és mindezt úgy gondolta igazolhatni hogy, az asszony jelenlétében, fölajánlkozott neki, K.-nak, lehetett volna ez kínos is, ahogy az is kínos, ha valaki túrja az orrát, botrányos is, éppenséggel az asszony kikaparhatta volna a nő szemét, impulzív teremtés, de egyik se, a helyzet lehetetlen lett, mert ő, K., azt mondta, hogy de hát, drága, mit akar, én nem vagyok valóságos, és hogy ezt most nem ← valami győzelemként említi, a hűség diadalaként etc., az talán magától értődő, a keramikusnő már csak vihogni bírt egész este, nem szívesen lennék a csábítód, mondta neki régen Csáth, mindenesetre az idióta, beképzelt hanghordozással, 201melyre csak a férjek képesek, kezdte volna az asszony kioktatását, amikor, most már valóban, csöngettek, kikászálódott az ágyból, míg a papucsát kereste, bocsánatot kért az asszonytól, avval a sietséggel és flottsággal, mely rendszerint, ugye, ugye, és ezt ő, K., sosem képes elismerni a konkrét esetekben, megsemmisíti a gesztust, föléli, kint a ház előtt a betonpadkán ült Korom, derűsen lóbálta a fejét, álla a mellébe ütközött, miként jól láthatja, így Korom, berúgott, becsiccsentett, mint egy albán szamár, reméli, nem okoz evvel külpolitikai bonyodalmakat, mindez pedig okát és célját abban leli, hogy megzápult a kedve, azonfelül úgy áll a dolog, hogy nincs hol aludnia, hapsikám, egyébként a kedve éppen azért zápult meg, mert nincs hol aludnia, hisz micsoda kibabrált világ ez, ahol neki, Koromnak, úgy kell éjnek évadján szállásért könyörögnie, de K. ezt ne is várja, könyörögni nem fog, nem könyörög, őt csak ne oktassa ki K., hogy milyen a világ, azt ő, Korom, legalább úgy tudja, és ha K. azt KOSZTOLÁNYI mondja, hogy mily semmi a világ tűnő zaja, hogy a szappanbugyborék szétpattanása hatalmasabb és színesebb, miként egy röpke emberélet eltűnése!, akkor ő újra meg újra az élet szépsége, öröme SZAUDER s fájdalma, lázai s csöndje iránti figyelemre adja a voksát, az élet folyamatának, áramlásának, megszakíthatatlanságának nagy élményére, még akkor is, ha most nincs sehol egy meleg ölű nő, akibe belehajthatná ezt az elnehezült fejét, mert az világos, reméli, K. számára, hogy csak jobb híján zavarja őt, ezt a példás, szorgalmas életet, de ne, az istenért, ne védekezzék, ne is NIETZSCHE próbálkozzék valami védekezésfélével, nincs erre szüksége, a jó íróban megvan nemcsak a maga szelleme, hanem a barátainak a szelleme is, s ő, Korom, neki, K.-nak, barátja vagy mi a lóagy, ő, K., nem könnyen lepődik meg, s azt gondolja, ez jó tulajdonsága, bólintott hát az áriára, és kissé akkurátusan bár, terelte be a halovány Koromot, aki rebegő tekintettel kuszálkodott, nagyjelenet, ő pizsamában, jótékony karó támogatja Koromot, akiből dől a savanykás borszag, arcát kezdi már átverni a hajnali borosta, és egyfolytában beszél, és föltenne akkor K.-nak néhány indiszkrét kérdést, csitt, csitt, így ő, parancsolj, ez az az akkurátusság, amire célzott, vajon, így Korom, elvihet-e bennünket N. MAILER a művészetek gyalogsága, a regényírók hada a kastélyokon és templomokon át a Szajha palotájába, ahol az igazi titkokat őrzik?, ők, értse meg K.!, ők az utolsó vállalkozók, és egyikőjüknek, egy hontalan puskásnak el kell jutnia oda, különben a jövő úgy fog bűzleni, akár azoknak az embereknek a dögletes kigőzölgése, akik korunkat a második világháborút követő hatalmas és kollektív gyávaság során kézbe kaparintották, közben az asszony újból 202elaludt, s a hatalmas, közös ágy egy sarkába kucorodott össze, a szoba közepén, az ágy odáig beért, Korom elrugaszkodott tőle, s terpeszben állva egyensúlyozott, vegye K. tudomásul, egyrészt kizárólag, értse meg, kizárólag meztelenül tud aludni, másrészt arra egyáltalán ne számítsanak, hogy akár rejtett vagy nyílt bűntudatból, akár jólneveltségből ő a földre feküdnék, de verjék ki a fejökből azt is, hogy ő elfogadna afféle tábori ágyat, kempingágyszerűséget, még akkor sem, ha látja a K. szemén, hogy kész hosszan ecsetelni annak előnyeit, a rugózást, a függetlenséget, erre ne számítsanak, akkor inkább visszamegy a sötét és bársony éjszakába, igazából úgysincs neki senki más, csak az, és mialatt beszélt, hányta le magáról a ruháit, meztelenül állt az ágy előtt, sápadt, szép teste úgy világított, mint a hold, megrendülten nézte ezt a világító félkaréjt, úgy érezte, egyedül ez a test, amely van, van és egyedül, Korom kicsit megingott, mintha ütés érte volna, nehézkesen a vekkerre pillantott, már fél három! milyen hamar elmúlt egy év, ő csak ekkor kapcsolt, TANDORI gyorsan az ágyhoz ugrott, arrébb görgette, emlékszik, nem emlékszik, az aluszékony asszonyt, Korom penig abban a pillanatban, gyönyörű részeg mozdulattal, akár egy darab tönk fa, előredőlt, be az ágyba, az asszony még nem is hűlt helyére, csattanva arccal a párnában, szívfájdítóan hosszan felsóhajtott, felnyögött, a párnán át szívta a levegőt, a párna szinte összelappadt, aztán hirtelen a hátára fordult, nyújtózott, mint egy tigris, Istenem, Istenem, de jó punciszag, vékony válla fölmeredt a sötétbe, de jó punciszag akár egy nőé, egyenes haja az arcába hullott, jó volt azután reggel a reggelizés együtt, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és így az lett, ő, Frédi bácsi, semmiféle öregségi-előnyt nem akarna érvényesíteni, inkább jelképes kézfogásokat ajánl, integrációt, mert az tény, hogy ő, tény, hosszabban élt, illetve él, mint ők, és evvel a ravaszkás és fontoskodó szövegkezeléssel nem akarja az ablakon becsempészni azt, amit szélesen kitessékelt az ajtón, viszont ostobaság lenne eltussolni, hogy neki olyanra van szeme, amire nekik nincs, és ez igaz viszontag is, erre vonatkozik az integráció, és ő evvel a vén szemével mindenképpen úgy látja, hogy felejteni kell, necesse est, hisz navigálni! mindegy, nem akarja a fiúk kedvét elvenni, hagyja ezt, és nincs is az ellen, hogy ők mindezt egyszerűen felháborítónak találják, de azért emlékeztetné őket, hogy a borítsunk fátylat valamire kifejezés nem annyira sunyító és kényelmes, mint inkább pontos és nagyon is emberi, hiszen nem hazudik, a szégyen, melyre fátyol borul, ott van, és ez ismeretes 203mindenki előtt, ha máshonnan nem, a fátyol miatt, mondható erre persze, hogy mire óvni azt a szemet, ha csak a fátyolt láthatni vele, és erre ő válaszolni nem tudna, ami nyilván őket, a fiúkat sem töltené el örömmel, ha akarod, még őszintébb leszek, mondta neki egy heves vérű társa a tanfolyamon, s ő már akkor is azt felelte neki, szükségtelen, olyan nagyon őszinték mi ne legyünk egymáshoz, és ma is ezt vallja, mert mi a vége? minthogy egyik se tud a másik igazságával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább, s így haladnak párhuzamosan a semmi felé, s ez még a kisebbik baj, mert közben hamar el is hangzik a szó… s vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak, vagy nem egészen, mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szereti, vagy ilyesmi, hogy nem tud vele élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? vagyis formákon múlik az élet, → gyűlölöm – lehet ebben is igazság, viszont mihelyt elfogadja a füstös intarzia éjszakákat tanulságul, akkor már nemcsak ennyiből állunk, s akkor óvatosnak lenni mégiscsak érdemes, különben is, kik azok, akik tökéletesen egymáshoz valók, ki mutat neki, Frédi bácsinak ily boldogokat?, az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon, ez az igazság, lennél szíves befejezni ezt a bornirt ürességet, így Hápapa, amiből kitetszik, hogy tehát ők is voltak fiatalok, ha ez nem látszik is például ezen a kvaterkázó, fraternizáló modoron, amit ő, Frédi bácsi, épp most mível, nem beszélve arról a görcsösségről, ahogy itt lóg őrajtuk, nem értette Hápapa indulatosságát, talán mert Hápapa személyes komiszságnak tartotta az ő ateizmusát, hitetlenségét, nincs RATZINGER? ilyen-olyan hit, hit van és nem-hit van, náluk inkább fordítva volt, Dániel tartotta például Halassi hitét valami hátulról-mellbe-dolognak, pápista fondorlatnak, Hápapa felszólította őt, Frédi bácsit, fusson azonnal a lány után, kísérje haza, nyugtassa meg, botorkálva kiment, azt sem tudta, hol áll a feje, és itt várta az újabb meglepetés, a lány, majdnem felöklelte a lányt, meglepetésében fölsikkantott, mióta Hápapa rávágta az ajtót, ott állt, döbbent arccal nézve a névtáblát, Halassi Mihály, Halassi összerázkódott a saját neve hallatán, mondotta egyszer, milyen nehéz megszoknia, hogy még valakit ugyanúgy hívjanak, mint őt, és hogy ez a valaki pont az édesapja legyen, és ezt, így Halassi, kicsit rossz néven is veszi az édesapjától, karon fogta a lányt, aki mint holdkóros hagyta magát cipelni, de ezt inkább nem kellene tovább mesélnie, mert bár felnőttek, annyira tán mégse, hogy kibírják azt a különbséget, amely a történet eleje Schwester! és vége között van, ápolónővér volt a lány, mellén egy nagy KOSZTOLÁNYI elefántcsont kereszt, bútorozott sötét szobácskát bérelt ré204szére a kórház, gyors lábú svábbogarakkal, úgy terelte, mint egy élettelen fabábut, nehezen tehát, kedvetlenül tehát, blazírtan és szégyenkezve, csak Hápapáról beszéltek, néha közbebrummogott, igen, igen, Hápapa derék fiú, igen, a legjobb barátja, ők egymásnak a legjobb barátai kölcsönösen, inkább hallgatott tehát, úgy viselkedett, hogy szólnia se kelljen, inkább arra törekedett, hogy elcsöndesítse, mintsem felzaklassa, az ember nyakában lakik a boldogtalanság, szokták mondani az öreg matrózok a hajókon, s ha valaki közülük megzavarodik, nekiesnek a nyakizmainak, így ő is, így Frédi bácsi, mert a beteg lélekre nagyszerűen lehet ám hatni holmi apró praktikákkal, esszenciákkal, az izmok felfrissítésével, s különösen a nyakizmoknak fontos ebben a szerepe, igazuk van a matrózoknak, s egy kicsit persze elkezdett sírni, de azért el is mosolyodott, s tudjuk, az ilyesmi nagyon szép, mikor egy fiatal nő a könnyein át mosolyog, olyan ez, mint mikor verőfény tör át az esőn, még boldog is volt tehát, éppen akkor, néha bizony A FELESÉGEM TÖRTÉNETE így fordul az élet, vedd úgy, hogy hozzád menekült a bajában, gondolta ő, történetesen vasárnap is volt, ez is jólesett: az életen kívüli lengedezés, mert ez olyan volt, jól megrakta a kályhát, aztán kiment a kamrába valami ennivalóért, mert enni kért, s úgy ettek aztán heverészve, mintha kiránduláson volnának, s még lámpát se gyújtottak ehhez, hadd boruljon rájuk a sötétség, s akkor megint elkezdett mesélni neki, s hogy mi mindenről?, ami eszébe jutott, amit az ember utazásai közben tapasztal, s arról a szomjúságról, mely a fiatalembert kergeti, megtudnia, van-e hát boldogság is a világon? mert ez érdekli a fiatalembert, s hogy mi rejlik vajon a mécsvilágos kalyibák mélyén, mikor elült már a napsütés álomszerű zsivaja, mikor kialszik a falakon a fény, s ő ott áll a trópusi hideg éjszakában, s azt szeretné megtudni, kik ezek a lármázók, akik fel akarták ma zabálni a napot az égen? s vajon mi van ilyenkor a fejükben, mikor leszáll az éjszaka rájuk, s a délszaki hold kezd belesütni a fazekaikba?, sötét dolog volt ez, szájukon vacogott a csók, sötét dolog volt ez, Frédi bácsi az ajtóhoz KOSZTOLÁNYI kísérte a vendégeit, mélyen meghajolt, ő, K., maradt utolsónak, Frédi bácsi az ablakhoz állt, s nem törődött vele, csak a profilját látta, Frédi bácsi arcáról minden pillanatban lehullott egy vonás, először a mosoly, aztán a feszült figyelem, a tájékozatlan és rövidlátó pillantás, az ajkak elernyedtek, hallgatott, nézte a sötétedő utcát, ujjaival az ablaküvegen dobolt, ő nem mozdult, Frédi bácsi MÁRAI SÁNDOR: A ZENDÜLŐK változása lenyűgözte, várta, hogy megszólaljon, mintha óriási fáradságába kerülne, sokára fordult csak feléje, lompos mozdulattal, fáradtan, te itt vagy még, mondta komolyan, szomorúan, mire vársz, kisfiam?, mozdulatlanul állott, széles hátával elta205karta az ablakot, ő várt egy pillanatig, aztán szorongva az ajtó felé indult, gyorsan kiment, a lépcsőházban megállt, visszanézett, senki nem követte, a Frédi bácsi hangja éjjel a fülében ült, álmába elkísérte, intarzia már aki! kiáltott önmagában többször is, indulatosan, védekezvén ellenkezve, már aki! már aki!, a Halassi-szülők átejtését nagyban megkönnyítette az, hogy ő és Halassi a kerti, hatalmas, a kőház ostroma katonai sátorban nyert elhelyezést, a raktár vagy hangár nagyságú vászonterem alját állandó vékony porréteg födte, a takarók nehezek s nyirkosak voltak, de végül is mindig fölmelegedtek, noha, a méretek miatt, a belehelés szóba sem jöhetett, a tv-főfilmhez igazított vacsora végeztével fölálltak, mondván visszavonulnának, telihold sütött, kint, a hodályban mintha sárga lámpa égett volna, halovány fényesség ütött át a vásznon, a kerti bokrok árnyéka hosszan elnyúlt a nyílt térségeken, akár, így Halassi, a kutyavonyítás, így nekik a legfőbb gondjuk s teendőjük nem az óvatosság lett, nem a görbült hátú lopakodás, nem a lélegzet-visszafojtott kisurranás, nem a hazudozástól rossz- vagy a bátorságtól jókedvű hősködés, hanem elébb a nyúlánk árnyékaikban való céltalan gyönyörködés, majd a táncszerű sasszézás srégen lefelé, előre a domboldalon, zsebre dugott kézzel, messziről talán bosszantó az ilyen alak, ahogy túlságosan is könnyű lépteivel bóklász, s a lépés olyan: amilyen, sose válaszlépés, független, csak választott társaitól függ, azaz önmagától, és innét már feltűnhetnék a szépen rejtezkedő erő, és nem szabadna, hogy megtévesszen a látszólagos nyugalom, statikusság, megpihentség sem, sőt szokása szerint továbbmegy, bizonyos elégedettségről szóló elnyugvás sem, nem, mert ez a mozdulat, mert mozdulat ez és nem például testtartás, minden ízében hasonlatos a főfelvetéshez, itt is, ott is, egyszerűen némely izmok megfeszítése és mások elernyesztése létrehozza azt a tágasságot, melyben a lélek, mint mondani szokás, szárnyalhat, de ha eltekintünk is a szavak ilyetén segítségétől, az bizonyos, nagyot és szabadon lehet lélegezni, a bordák beleropognak, szinte beleroppannak, s ha ilyenkor a szokásosnál hosszabban tartjuk bent a levegőt, mégpenig úgy, hogy közben kapkodva még hozzálélegzünk, miáltal torkunkat, mint penge metszi a hidegség, bent, magunkban, mélyen, akkor ebben a pillanatban ugyan, hacsak nem dolgoztuk meg magunkat jóelőre, nem jut eszünkbe semmi, de megcsap bennünket egy rövid, édes szédület, mely azután mintegy a sípolva kizuhanó, felforrósodott levegőtömbbel egyetemben elillan belőlünk, ám, és végül ez az egyetlen dolog, már másodszor, amit mondani akartunk, úgy, hogy szemernyi keserűség sem marad utána, e moz206dulat teljes egészében megváltoztatja a mozgást, a járást imbolygóvá, hullámzóvá, lebegővé teszi, a hullámzás azonban nem a lépteké, azokat bármennyire fékeznénk s nyújtanánk, ami kétségkívül valamiféle, kissé kényszeredett ünnepélyesség látványát keltené, mindamellett megmaradna a hebrencsség, a járás-kelés ünnepi hömpölygése talán a vállak oldalirányú ingásától keletkezik, a karok zárt és némileg szabályozott, korlátozott helyzetétől, talán ez a külvárosias tartás löki át a vonulást egy más időbe, más ritmusba, a légvétel is mindezek szerint alakul, penig a kicsi, de szemtelen lanka, a kora esti nyirkos, csúszós fű, a kanyargós gyalogösvény, melybe szelíden behajolt zavarni egy-egy bokor vagy fa, ezek meg az éjszakai kaland fontossága, súlya és sötéte lélegzetöket apró, kapkodó lihegéssé tördelhette volna, nem, mintha széles, felnőtt mellkasból törne föl a lélegzet, nem sóhajtozás, lihegés, zihálás, egyszerű, meleg dohányillatú férfilélegzés, BEROMÜNSTER, nyugodtan, tempósan, avval a biztonsággal és ráérősséggel, mely csak az élethez nélkülözhetetlen dolgokhoz illik, a cirbolyafenyők közt leláttak a tóra, a tó tiszta volt, éber és olyan éles fényű, mint a kés, de KOSZTOLÁNYI talán jobb szó a fénytelenség, mert mozdulatlan, fekete hát is a tó, fénytelen, mint a kés, mert a késnek maradnia kell, élessége, keménysége, veszélyessége, titkossága, fényessége folytán, a csend törékeny és üres, azon kapta magát, hogy lassúdan, sőt valami lapító bújócskával húzza ki a kezét a zsebéből,

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szíved,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

(PILINSZKY JÁNOS)

abban remélkedve így, hogy veszejtené csak el azt a könnyedséget, melynek elébb még úgy lehetett örülni, mely azonban, igazságtalanság ez, szembesülve a tó súlyos mozdulatlanságával, masszív tömbjével, a víztükör síkjának erejével, súlytalanság lett, lezser és kicsit nyegle, úgy járt, mint mikor a templomban, szemben az oltárral, hirtelen kiderül, rágógumi van a szájában, gyorsan kikapja, miközben tenyerével fedezi ügyetlenül az akciót, az anyagot a tenyerébe rejti, ahol az a melegtől és a kéz öntudatlan, ideges rángásaitól egészen elragacsosodik, majd szétmázolódik, azután, jóval később, a kicsiny, egy régi lakóházból szentült templomocska előtt, elbújva a gesztenyefák mögé kitartóan vakargatni kell e nyúlós, ragadós, utálatos masszát, s csak mikor gesztenyelevéllel, földdel, pálcikákkal sikerül végre-végre eltüntetni, akkor vesszük észre, mit is csináltunk, édes Istenem, hogy már negyedórája mit is csinálunk, mit is, izzadság önt el, és egyszerre, mert nincs már, ami elvonja a figyelmünket, mély szomorúság tölt el és szégyen, ilyen oltár lett a tó, de ettől, minthogy ebből az következett,207 hogy a cirbolyafenyők celebrálták a misét, daliás káplánok, meglehetős, úgynevezett közepes jókedve támadt, mint mindig, ha valami megfelelést tapasztalhat, lassan megint nekiindult a lejtőn oldalazva, avval a csöndes, aktív, tömény, mozgékony nedves örömmel, mely a szent pillanatokat követi, de avval az ürességgel is, melyet nyugodtan nevezhetünk természetes állapotunknak, Drahoschék nyaralója nagy, igazi kőház volt, a legnagyobb a környéken, de legalábbis a legtestesebb, félig a dombnak dőlt, elöl szinte kiiramodott alóla a talaj, így az ablakok emeletnyi mélységre nyíltak, a két unokanővér, Bordács Anna és Pintér Sophia mellett időnként itt lakott Kászoni is, Drahosch ugyanis nagylelkűen gyakorta meghívta, valóban nagylelkűség volt ez Drahoschtól, akinek semmiféle gátlásossága nem fejlődött ki a saját módosságuk iránt, nem kompenzált, penig keményen módosak voltak, és, azt gondolja, nem is a legjobb fajtából, az apja gyárigazgató volt, igazgatónak lehet, hogy megjárta, ez azonban éppen például a kertben, dús dáliák és csenevész veteményesek szomszédságában keveset nyom a latban, ugyanis az igazgató otthon is, a kertben is úgy viselte magát, mint olyasvalaki, akinek hatalom van a kezében, ezért nem szerették ők, Drahoschnak sosem mondták „apád” vagy „apádnak” vagy „apádról” etc., mindig csak „diri”, a „dirinek”, a „diriről” etc., de hát akinek mása sincs, csak hatalma, annak számolnia kell néhány mellékszereplő, akikből áll az ország, ilyen-olyan megjegyzéseivel, a hétköznapok hőse persze amúgy, Korom nemrég feljött hozzájok egy lánnyal, Csicsivel, egy lány: Csicsi! nehezen felejthető este vagy éjszaka volt, főként a kettejök közti harcias végjáték miatt, gyűlölködve sziszegtek egymásra, de ahhoz „…örülök, hogy nem öltem meg a felügyelőnét” már fáradtak és kicsit részegek voltak, hogy értelmesek legyenek vagy legalábbis kulturáltak, iszonyatos, ahogy beszélsz, üvöltötték, meg tudnálak igazán ütni, amikor így beszélsz, úgy mondod ezt, mintha még nem ütöttél volna meg, mintha nem karmoltál volna végig, szedd össze magad, üvöltötték, így nem szabad beszélni, mondták egyszerre, nem lehetett mit csinálni, csak aludni, a kelő nappal elaludni, ő, K., nem akar intarzia, LÁSZLÓ, Újvidék (Egy makró emlékiratai) most valami emlék-végeladást tartani, de őt mindig is nagyon érdekelte, sőt foglalkoztatta, hogyan látszik ugyanaz különböző szemekből, ez izgatta, magyarán, ahogy a jelzők cserélődnek, cserélődnek az ajkakon, ahogy egy építmény súlyai változnak és a súlypont recsegve-ropogva arrébb vándorol, Korom, Csáth-os örökségként, váratlanul betoppant, ő pizsamában nyitott ajtót, olallá, így az ismeretlen hölgy az ajtóban, egy neglizsé, végre-valahára egy neglizsé, Korom a falhoz támaszkodva vigyorgott, KOSZTOLÁNYI szemébe lógott kuszált sötét haja, az asszony és Csi208csi egymásba karolva mentek befelé, az izzó éjszakai vadulás éppen erről szólt, arról, ahogy aztán akkor az asszony ezt az ösztönös kedvességet milyen radikálisan visszavonta, egyszerűen, így ő, azért, mert, így Korom, Csicsi kurva, persze éppen az volt abban a fontos, hogy teljesen mindegy, miről szólt, és csupán árnyalta, nehezítőleg, az a képzete, hogy úgy vélte, neki van igaza, édesmindegy: ennyi, milyen igazán tudhatni gyűlölni, mondták fölébredve, utáltalak, igen, bólintottak szomorúan, most penig szeretlek, penig közte nem történt semmi, igen, bólintottak megint, a nők bementek, ő penig Korom szerencsétlen ballonjával ügyetlenkedett, a falból szakszerűtlen kilibegő, a tipli!, a tipli!, reves akasztóra akarta, Korom ekkor kicsit derűsen, KOSZTOLÁNYI kicsit büszkén azt mondta, hapsikám, ez tehát Csicsi, Csicsi kurva, megromlott, mint az országúton eltaposott állatok húsa, VÉGEL avval bevonult az asszonyok után, ő meg, mint egy rossz burleszkjelenetben, leejtette a kabátot, mint aki meglepetésében leejti a kabátot, Csicsi neve fogalom volt, Csicsit nem ismerte senki, olykor, főként Dániel, még a létezésében is kételkedtek, Csicsi volt Korom első nője, egyetlen kedves és elfajzott, így Korom, nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nekem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom Korom, FÜST egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy, akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta, s én egy nap, ég és föld között lebegve felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá: egy kisfiú van itt, nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében, hiszen ismert is látásból, aztán szótlanul intett nekem, és leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt, Csicsi tehát van és itt és kurva, bent nagyban folyt a beszéd, furcsa, erős intenzitással, mintha egy színpadon, az asszony gyorsan meleg szendvicseket csapott össze, felbontották a régóta őrzött Caesar konyakot, először Korom csípett be, gyorsan, váltakozva nehezedett el és szárnyalt föl, evés közben a lány, Csicsi, sokat beszélt, s ő, K., egy idő múlva észrevette, hogy olyan dolgokról, amelyeket épp az imént hallott tőle először, a lány máris úgy beszél, mintha rég saját dolgai volnának, míg ő, K., ha történetesen megemlített valamit, amit a lánytól hallott, gondosan idézte a szavait, vagy ügyelt arra, hogy egy-egy elidegenítő, kellő távolságot teremtő „ez a…” vagy „azok a…” mindig odakerüljön elébe, mintha attól félne, kisajátítja a másik dolgait, ha például a pallért említette vagy, hogy Koromnak kedvében járjon, egy Handler nevű futballistát, a lány csúf intarzia, HANDKE utána rögtön képes volt a legnagyobb lelki nyugalommal úgy 209beszélni róluk, hogy „a pallér”, vagy „Handler”, ő viszont, ha a lány Freddy nevű ismerőséről vagy a Kóbor ló nevezetű szórakozóhelyről hallott, válaszában mindannyiszor akképp nevezte meg őket, hogy „ez a Freddy?” vagy „az a Kóbor ló?”, bármivel hozakodott is elő a lány, ő vigyázott, nehogy túlságosan azonosítsa magát a dologgal, így hát nagyon zavarta, hogy a másik viszont az ő ügyeit, legalábbis véleménye szerint, minden további nélkül nyomban magáévá teszi, irtó speciális kurva vagy, Csicsi, gondolta magában, voltak persze pillanatok, mikor ő, K., is ugyanolyan természetesnek találta a beszélgetést, mint partnernője, kérdezett, a lány pedig válaszolt, vagy a lány kérdezett, és ő válaszolt valami egészen magától értődő dolgot, ez lökhajtásos gép volt, nem, csak légcsavaros, hol lakol, a második kerületben, de aztán egyre jobban kezdte zavarni minden, válaszolni akart a lánynak, de hirtelen abbahagyta a mondat közepén, mivel mindaz, amit mondani szándékozott, már eleve ismertnek tetszett, Csicsi türelmetlen lett, föl-le járkált a szobában, erőnek erejével igyekezett valahogy elfoglalni magát, lassan inkább Csicsi és Korom beszélt, ő, K., már fölfedezte az asszony durcásságát, és egyre indulatosabban hallgatott, azok ketten kicsit tetszelegtek is a helyzetben, a helyzetökben, hogy mintegy bemutatják egymást, ma mindenki strammul öltözködik, mert ma ez nagyon fontos, így Csicsi, utálom a kis izmos, összezsugorodó combokat, így Korom, de kérdem én, miért zokogjak, ennyi finom ember között, nagy, fekete betűkkel felírta, így Korom, a szobánk falára: EGALITÉ,

↑

makró

↓

SEXUALITÉ, modern frizurája volt, nagy, sűrű siskája, amikor belémkarolt, csodálkoztam, hogy milyen könnyű a keze, egyes lányok, ha belekarolnak az emberbe, elnehezülnek, miért nem szerzel te is egy gazdag nőt, kérdezte Csicsi, így Korom, vádlón, a lányok mindent akarnak, így Csicsi, aztán éjszaka vörösre sírják a szemüket, és másnapra gyűrött lesz az arcuk, mint a pokróc, az öreg Sik, így Korom, állandóan ezt hajtogatta, de kérem, „De kérem, ne ilyen banálisan.” ne ilyen banálisan, de kérem, ne ilyen banálisan, tekintetem lesiklott a nyavalyás fekete asztalról, egyenesen az öreg vizenyős szemébe néztem, igen, mondtam határozottan, de mintha akkor is hazudtam volna, mindegy no, gondoltam magamban, ha egyszer ilyesmire kényszerítik az embert, akkor menjen mindenki a fenébe, mondja, kérem, kivel dacol maga, kivel ellenkezik, jól megjegyeztem, így Csicsi, hogy komolynak lenni illetlenség, félni illetlenség, őszintének lenni, szegénynek lenni, különbözni, kockáztatni, ez mind, mind illetlenség, kimentem a széles, aszfaltos bulvárra, nagyon szeretek ott, ott minden tárgynak, pontnak megvan a maga sajátos keménysége, gorombasága, ha 210egyszer meg kell halni, itt szeretnék elbukni, a Dunára például gondolni sem merek, untat a víz finomsága, nőiessége, mert az utcák az enyémek, mert az utcák az enyémek, Dániel, így Korom, miközben felesége versei közt lapozgatott, kijelentette, hogy az ilyesmit nem szabad félvállról venni, a gyakorlat nagyon fontos…, és különben is, amit egyszer elmulaszt az ember, azt sohasem pótolhatja, ő, Korom, elnevette magát, hogyha ez csakugyan így lenne, akkor egyenest a Dunának mehetnének, mert mindennap, minden percben mindent el szoktunk mulasztani, Dánielék hallgattak, mintha nem értették volna, egyszer mindenkiben megcsappan az erő, így Korom, alkalmas pillanatban felnőtté válik, mennyit álmodoztunk arról, hogy szabadok vagyunk, mindig erről papoltunk, büszkék voltunk rá, mint a testünkre, de például, így Csicsi, hogy nem vagy se itt, se ott, hogy mindig valami mást csinálsz, az mégiscsak piszokság, nem, tudod, mit tehetünk, cserélhetünk inget, nadrágot, zakót, cserélhetünk lányt és szobát, no, itt van, ennyit jelent tisztának lenni, mosolyogjunk, így Csicsi, így, örüljünk, így, fogjuk meg egymás kezét, és mondjuk kórusban egymásnak, hogy nincs semmi baj, nincs semmi baj, nincs semmi baj, nincs semmi baj hirtelen csönd lett, ő, K., házigazdásan tenni-venni kezdett, zörögni a konyakospoharakkal, Korom és Csicsi vadul és fáradtan meredtek egymásra, az indulat és az alkohol verejtéket vert a homlokukra, előjáték az övékéhez, aztán Csicsi elmosolyodott, megint úgy nézett Koromra, mint az este elején, meg amikor, így Csicsi, kellett a pénz, emlékszel?, mondta Korom, hogy igen, én pedig, most ugrik a majom a vízbe, felmentem a gyár dirijéhez, csókolgatta a combjaimat, a lábam közit, egyre csak hajtogatta, olyan vagy, mint egy baba, olyan vagy, mint egy baba, aztán, így Korom, ideadtad a pénzt, lent vártalak a kapu előtt, hosszan kísérte Koromékat a lágy estén, észre sem vette, hogy pizsamában rója az utcákat, kitartó neglizsé, mondta búcsúzás helyett vagy búcsúzóul mondta Csicsi, Drahosch úgy tekintette módosságukat, mint valami tehetséget, melyre az ember ugyan nem büszke, de éppenséggel lehetne is, nem átallotta Kászonit, szigorúan hát mögött, szegény kis Kászoninak nevezni, Kászoni együtt lakott egyedül az édesanyjával, Korom ezt rettentően izgalmasnak találta, hapsikám, skacok, két nő! egy házban!, skacok, tíz éve özvegy, el tudjátok azt képzelni, mit jelent tíz év pali nélkül, ezt egyszerűen nem lehet kibírni, egészségi nonszensz, így Korom, csodálkoztak azon, hogy Kászoni édesanyja özvegy, hiszen az özvegyek azok öregasszonyok, a nagymamák szoktak özvegyek lenni, Kászoni édesanyja meg olyan volt, mint Kászoni, csak rendes nő, bedolgozott egy ktsz-be, 211perzsaszőnyegeket sző, így Kászoni, amin sokat tamáskodtak, hogy lehet Magyarországon perzsaszőnyeget szőni, de aztán a franciakrémes és a bécsi tányérhús visszaállította a csonka Kászoni család böcsületét, az anya özvegységét egyetlenegy dolog támasztotta alá, hogy letagadhatatlanul híjával volt néhány fognak, foghíjával volt, így Korom, ami valóban vénasszonyosan beomlasztotta az alsó ajkakat, ez örökletes lehetett, noha ő, K., evvel ellenkezőleg, úgy látta, Kászoni fogai föltűnően szépek, szabályosak, fehérek, mígnem Halassi, a jó Halassi föl nem világosította, hogy ezek jórészt műfogak, úgy beszélt, mint aki zavarban van, mintha ő tehetne erről az egészről, vagy ha tehetni nem tehet is, de menti magát, mert mentenie kell magát, be vannak ragasztva egyenként, azért olyan a fogsora, mint egy tömött kukoricacső, ugyan, így ő, K., bizonytalanul, szép telt, és ezért nem szeret csókolózni, nem szereti az ő tökéletlen fogazatukat a magáéhoz engedni, Kászoni nem szeret csókolózni, hangoztatta is, és nem is engedte, tehát ezért, az viszont nem igaz, amit egy ideig gondolt, hogy a Kászoni babrálása, matatása, fogdosása, tapizása is ebből eredeztethető, hogy tudniillik, ha nem lehet puszilkodni, akkor etc., nem, mert amahhoz, hogyha merészebbnek tűnik is föl, kevesebb kurázsi kell, illetve valami közösségi kurázsi, amelynek a kockázata is közösségi, mint emehhez, mely akarva-akaratlan személyességet követel, a tapi szót rövid ideig tango, -ere, tetigi, tactum használták, tangó lett helyette, Halassi szava, merthogy ő a tapitól hányingert kap, mintha rothadt ételt ett volna, ami ezeket a tangókat illeti, ő, K., azért el-eltűnődik, hogy s mint van ez, miféle talmi emlékek ezek, csupa tangó, érintés, simítás, hogy ennyi volna csak? vagy ő, K., csak ennyi? viszont mit, mifélét tud ő többet mondani például az asszonyról annál a viharos délutánnál, amikor – annyi történt csupán, hogy az asszony a mozi sötétjében gyöngéden megigazította a kabátjaikat, melyek egymáshoz átívelve feküdtek az ölükben, aztán a mozdulatot rettenetesen kimerítve, jó szó ide, a füléhez hajolt, mi ez, kérdezte „?” az asszony, s szépen játszott kicsiny zavarában elnevette magát, őt, K.-t, akkor érintették meg először, azután egész nap bolyongott, kezdetben vele, az asszonnyal, aki azonban ekkor furcsa mód zavarta, kéz a kézben, majd egyedül, vágtatott az ismert utcákon, át az Erzsébet hídon etc., erősen érezte a mindenből való kiszakítottságot, geometria plusz idő, mondta magának később, s csak erre az egyetlen két szóra gondolt a fülében dobogó vérrel: „mi ez?”, tangó, de nem komolytalan ez így? annyi történt volna, hogy rálátásunk nyílt a Drahosch bugyijára? másrészt vajon de hát mindez nem így van-e, Kászoni212ék a víztorony mellett egy kis szobakonyhás házban laktak, melyhez a víztorony! hatalmas udvar tartozott, a kerítéseknél sűrű bodza nőtt, az udvar állandóan saras volt, hártyás-szappanos tócsák uralták, a két nő a fallosz tövében, így emlegette őket Csáth, ők, beleértve Halassit, nem tudták, mit jelent a fallosz, talán görögül víztornyot, mindenesetre ilyen értelemben és ártatlanságban használták úton-útfélen, Hápapa előtt is, aki aztán kibabrált bonyolult szemérmességgel adta meg a megoldás kulcsát, később kikupálódtak már, Drahoschék házát magok közt, Drahosch, Kászoni, az unokanővérek, azaz a túltengő nőiség miatt elnevezték Punalaknak, rászoktak a névre, s erről nem gondolták, hogy víztornyot jelentene, nem ártatlanságból, hanem figyelmetlenségből szólták el magokat, Hápapa gyanakodva kapta föl a fejét, de ők szemrebbenés nélkül előadták, hogy egy újféle cseh lakkról van szó, bizonyos Jirzsi Puna Karlovy Vary-béli, Karlsbad, így Korom gonoszul, mérnök találmánya, Drahoschék padlását is evvel kenték be, főként a darazsak ellen hatékony, amelyek, tették hozzá aggódva, nem kis gond errefelé és manapság, Hápapa fölületesen bólintott, meg volt zavarva, Jirzsi Puna, szuszogta, Jirzsi Puna, sose hallottam a nevét, nem szeretem, így Halassi, ha hülyének nézzük az édesapámat, igazad van, így Korom, szüleink még jobbadán élnek, és gyönyörködnek bennünk, Halassi a legválságosabb vagy leggroteszkebb helyzetekben is édesanyámnak, édesapámnak szólította a szüleit, és ezt ő, K., nagyon szépnek találja, Korom penig nem szűnő kajánsággal fogadta, bár az ő muter-ja aligha kevésbé érzelmes, e nyílt kajánság miatt a szót, szavakat Halassi visszafogva, halkabban, valami ferde, gátlásos ajakmozgással mondotta, az édesapám így écsapámnak hangzott, ami még szívhez szólóbbá tette a jelenséget, a Halassi család szövevényes megszólíthatóságú volt, Teri nénit soha nem hívták Hámamának, noha kedvessége, segítőkészsége, természetessége, sőt még a Hápapáról rápergő határozottság is, ami nála nem volt ideologikus, inkább realitásérzéket, ügyességet jelentett, vagy hogy a kedvességében érezni lehetett valami kedvetlenítő programosságot – mindez nagyon is érdemesítette a becézésre, mégsem, egyedül Korom terikézte, Terike, drága, nincs egy vajas kenyere fölösben, Halassi ezen szorgalmasan megütközött, egyáltalán, alig hihetően a drága, mély, érzékeny, finom és súlyos, súlyos Halassiba szorult valami Hápapa akkurátusságából, a Halassi család tűrőképességét Korom tette állandóan próbára, ahogy kedvesen, tahón bezúdult, nagyon szerette őt mindenki, szeretetre méltó volt, de meg is viselt mindenkit, Halassi Dédiért mindannyian rajongtak, 213volt ebben valami kellemetlen is, mert a család, a napi együttlét sok nehézségében már kicsit belefáradt a Dédibe, de ők egy-egy órácskára felelőtlenül rajonghattak, hol a vénasszony?, kiáltozott Korom, Halassiék pesti lakása nagy volt és szerteágazó, különféle utakon lehetett benne járni és egyszer csak a másikkal találkozni, a hosszú-hosszú folyosó, úgy látszott, véget ér egy falnál, de aztán egy hajlattól tovább folytatódott, elbizonytalanítva az embert, ugyanabban a lakásban jár-e még, folytatódott egészen a leghátsó szobáig, amelyben Teri néni néha a gyakorlatait végezte egy audiovizuális francia nyelvtanfolyamra, és aludni is ott maradt, ha, mint mondta, úgy elfáradt, hogy félt végigjönni a folyosó sok kanyarulatán, olyan zegzugos volt a lakás, hogy gyakran szólongatták a családtagok egymást, ha elveszni nem veszhettek is el, hol vagy?, HANDKE: AZ IGAZ ÉRZÉS ÓRÁJA a gyerekszobába három oldalról is be lehetett lépni, a folyosóról, a hátsó szobából, melyet Teri néni „dolgozószobának” nevezett, és a „szülők hálószobájából”, amelyet csak az idegen látogatók neveztek így, az előtt volt még az ebédlő és a konyha „cselédajtóval”, nem volt cselédjük, és mellette külön cselédvécével, a retesz sajátságos módon az ajtón kívül volt, és egész elöl, az utcai fronton, a „szalonok”, amelyeket Teri néni „nappalinak” nevezett, Halassi az egyik szalont egy fal menti fülke miatt „könyvtárként” említette, a kis előtérnek penig, amely közvetlenül az utcára nyílt, „antichambre” volt a neve a család szóhasználatában, Dédi ateistának mondta magát, kihalt belőlem az Isten, mondogatta mosolyogva, állandóan ostorozta Hápapáékat, ilyenkor egészen eltorzult az arca, szép, finom arca, melyet mindig vastagon púderezett, a bőre 74 éve dacára gyönyörű maradt, és eltorzult a hangja RATZINGER TERTULLIAN is, kerepelt, rikácsolt, a kereszténység nem ismeretek rendszere, hanem út, meg hogy Krisztus Igazságnak, nem Szokásnak nevezte magát, ezektől a kirohanásoktól egészen kimerült, szinte láthatóan összezsugorodott, zihálva rogyott le valahová, micsoda Istenetek van nektek, suttogta, a bajaitokból csináltátok, örököltétek, örököltétek!, a sok púdertől olyan volt, mint egy fehér bohóc, szénfekete szemei villogtak, ő, K., és ezért kicsit szégyelli magát, félt tőle, Dániel sokszor menekült föl hozzá, Dédihez, eszmét cserélni, mi, ateisták, így Dániel, látjátok, pupákok, ez az igazi emberi nagyság, egyedül, mankó nélkül az üres ég alatt!, barátaim, így Dániel, aki önmagába hajló kételkedésében szinte állandóan szkeptikus volt, Dédi mellett azonban lelkes lett, barátaim, az ember nem fedezi föl az abszurdumot anélkül, hogy kísértése ne támadna a boldogság kátéjának megírására, „eh! hogyan, ily szűk utakon… ?”, de csak egy világ van, a boldogság és az abszurdum ugyanegy föld két fia, 214elválaszthatatlanok, tévedés azt állítani, hogy a boldogság szükségképpen az abszurd felismerésből születik, éppúgy megtörténik, hogy az abszurd érzése születik a boldogságból, „úgy vélem, hogy minden jól van”, mondja Oidipusz, és szent ez a szó, visszhangzik az ember vad és korlátolt univerzumában, azt tanítja, hogy nincs, nem volt, minden kimentve, egy istent űz el ebből a világból, aki kielégületlenséget és haszontalan fájdalmakat hozva költözött ide, emberi üggyé teszi a sorsot, amelyet az embereknek kell elrendezni maguk közt, bravó, tapsoltak ők figyelmetlenül, kamuzik, legyintettek

↑

intarzia

legfönnebb még, tessék nem kitérni a kérdés elől, ismételte sokszor az öregasszony, tessék nem kitérni a kérdés elől, figyeljen csak ide maga is, Lőrincz, Dániel volt az egyetlen, akit a megfelelő néven szólított, Koromot néha Sándornak, intarzia, SÁNDOR GYÖRGY (humoralista) néha Gyurinak hívta, a karalábé neki karelábé, s ha a cselákokról kezdett mesélni, Korom rögtön dr. Deutschról, akinek az ablaka Baranya megyére néz, maga Lőrincz, tapasztalni fogja, ha komolyan veszi a dolgát, hogy éppen úgy, ahogy a hivő tudja, hogy a hitetlenség fenyegeti és a kísértést érezni kell, a hitetlen számára a hit a kísértés, amely látszólag végleg lezárt világát fenyegeti, RATZINGER egyszóval, fiam, az emberi lét dilemmája elől nem lehet kitérni, de ezek, ezek… és rázni kezdte az öklét Halassiék felé, szinte rosszul lett, gyűlölködve vágta feléjök a szavakat, egyáltalán nem rossz játéknak látszott, el sem tudták gondolni, mi ez, micsoda, Hápapa meg Teri néni meg olyan viszolyogtatóan mosolygott a jeleneten, és nyugtatták Dédit, nyugodj meg, Dédi, ne árts magadnak, Dédi, csak magadnak ártasz, Dédi legyintett, s hagyta magát pátyolgatni, egyszer Hápapa kitört, mit irigykedik maga, hogy én hiszek az Istenben, ez hülye, mondta Dédi vidáman, ilyen lesz, így Korom, a Drahosch, ha megöregszik, nem, mondta Halassi, egyébként mindig dugott vagy kuporgatott valamit, mint a mesékben, nem találta, valaki aztán hetek után SÁNDOR GYÖRGY rábukkant a könyvek közt a zöld, penészes lekváros buktára, hosszú órákat ült a fürdőszobában, s próbált mindent, így Dédi, kiegyenesíteni, mondd, fiam, szerinted bűn-e, ha egy fogkefe ferdén lóg ki abból a rohadt öblítőpohárból, ő, K., ilyenkor is félt, a délelőtt elment a vetkezésre, öltözésre, mert a pizsamát „alig lehet rendesen összehajtani”, sokszor nem volt hajlandó az emberre nézni, napokig földre vetett tekintettel járkált, nekem olyan nagy öröm valakire pillantani, hogy ezt én meg sem érdemlem, Dédi akkor világosodott ki, ha Istenről beszélt, a halott Istenéről, és ha Hápapáék hitét csepülhette, ilyenkor metsző volt, éles és nagy, és környéke nevetséges, nevetségesen gyakorlati, ésszerű, hétköznapi, Koromot persze nagyon szerette, 215gyere má, szólt ki a mosogató mellől, Korom szélesre tárja az ajtót, beüvöltött, éljen I. Ferenc József császár!, irtó nagy, így Dédi, bajusza nyőtt neki, nem bírta irtani, Korom vesz egy törlőrongyot, és vár akár félórát is, ennek a kuktának, dohog Dédi, meg a srófja leröpült, jobb egy magányos ház, Gyurika ösmerte?, ez a császárra vonatkozik, azt mondják Amerikában, Korom hallgat, mit mondanak Amerikában?, Korom hallgat, hát honnan tudjam, mit is mondanak Amerikában, és összevész saját magával, olyan ő meg Korom, mint két összeszokott bohóc, hát most a magyarral kitoltak, így Dédi, mért nem a törökkel toltak ki? miért nem oda vitték a bombát? le van szegényedve a magyar, ki kellene segíteni, de nem akarják, az angolnak kellene postán segíteni, neki van sok pénze, postára, utálom a nagyhatalmakat, de ezt úgy mondta, ahogy a csaló boltosra lehet mérgeskedni, Dédi átélte a világot, minden fájdalom fájt neki, tudott fájni, ő, Dédi, például nagyon helyesnek tartja, hogy két Németország van, sőt még kettő kéne, hercegségek!, az országokat hercegségekre kéne oszoltatni, Amerikát hercegségekre oszoltatni, és a nagy Szovjetuniót, az is csupa hercegségekből állana, ő ezért nem bánta egy percig sem, hogy Magyarországot így elorozták, Magyarország így már egy jó kis hercegség, esetleg még ezt is lehetne kettőbe oszoltatni, vagy úgy, mint régebben a lengyeleket, úgy szétoszoltatni, hogy már nem is vannak, úgy, úgy, aztán ezek a hercegségek aztán nyugodtan barátkozhatnának egymással és magokkal, le is írja egy papírszalvétára, kezéről csöpög a mosogatós víz, Magyarnépköztársaság, hercegség, ránéz, megrémül, görcsösen, kapkodva összegyűri a papírt, ledobja a kőre, hevesen tapodja, mi van, Dédi, nem láttad?, fiam, a vesszőt, egészen ferde volt a vessző, nem lehet ezt így, hogy csak úgy, egy vesszőt csak úgy!, mered maga elé, megint egészen kicsi, apró, Gyurikám, megfájdult a fejem a hidegtől, nem tudok gondolkodni, megfagy az embernek az esze, muszáj egy kicsit lefeküdnöm, és te meg menj haza, menjél haza, nem illik egy özvegyasszonynál ilyen sokat maradozni, Korom megy, boldog új évet kíván, Dédi hallgat, nagy sokára helyesel, igen, boldog, így szokták mondani, majd rácsodálkozik, miért mondják azt, hogy boldog?, most már jó sorsunk lesz, drága kis pofikám, lefekszünk má… fúdd el a lámpát, visszamegy a konyhába, és a reggel elkezdett tányért tovább mosogatja, közben hallani, amint magát nyugtatgatja, egy jó teát be, s akkor hallgat a gyomor, óvatosan becserkészték a kőház ostroma! a kőházat, röviden tanakodtak a magas ablakok alatt, ő, K., mászhatott elsőnek, Halassi válla szomorúan görbült a faltól, talán benne hosszabban csengett a tó szava, ami 216érthető passzivitással jár, megkapaszkodván a hideg, fém ablakpárkányban ellépett a biztos, csontos vállakról, és a terméskő kiszögellésre állt, a lépés közben vietnami strandpapucsa leesett a lábáról, talpait jólesőn bizsergette a rőt kő, cittegni kezdett KOSZTOLÁNYI befelé a kékes lüktetéssel feltöltött szobába, mindig nagy utálattal néztek be az utcáról az ilyen tévénézős szobákba, a barmok, mondták lekezelően, hogy mindent bevesznek!, a képernyőn ekkor jelent meg a szombat esti ünnepi bemondónő, a diri ott terpeszkedett a készülék előtt, előtte egy kis asztalkán levesestányér, tele földimogyoróval, fölkiáltott, olyan vagy, mint !
a majom a vízben egy baba, olyan vagy, mint egy baba, ő, K., ijedtében megcsúszott, a nagy lába ujja végigszántotta az erős, göcsörtös terméskövet, egészen a húsig lehorzsolta az ujját, melyet még aznap késő este bekötözött Teri néni, nem mintha a kőház ostroma eléjszakásodott volna, de, úgymond, rosszkor érkeztek vissza, bámultak be az ablakon, Teri néni és Hápapa álltak egymással szemben, Hápapa keze a székkarfán, figyeled, súgta rémülten Halassi, a karfa mindig majdnem a kezében marad, gyorsan eljöttek az ablaktól, de nem bírtak befeküdni otromba sátrukba, valahogy védekezniök kellett, az szörnyű lett volna, ha feküsznek az otromba sátrukban, és hirtelen vagy szép lassacskán eszökbe jut Hápapa, ahogy megmarkolja a karfát, a házasság, így Korom, egészségi nonszensz, újra elindultak hát a sötétjökben a tó körül, ez az új ostrom botrányos volt és csodálatos, hihetetlen és az egyetlen lehetséges, váratlan és kikerülhetetlen, mint általában azok a későbbi hirtelen esti sétáink, mikor már-már KAFKA: DER PLÖTZLICHE SPAZIERGANG úgy látszik, végképp elszántuk magunkat, hogy otthon maradunk, házikabátot öltöttünk, és vacsora után ott ülünk a megvilágított asztalnál, ilyen-olyan munkát vagy játékot tervezgetvén, melynek befejeztével azután szokás szerint aludni térünk, ha odakint barátságtalan az idő, ami az otthon maradást magától értetődővé teszi, ha most ráadásul olyan hosszú ideig ültünk már szép csendben az asztalnál, hogy távozásunk általános megdöbbentést váltana ki okvetlenül, ha a lépcsőház már sötét, s a kapu zárva, és ha ennek ellenére hirtelen támadt rossz érzéssel mégis felkelünk, kabátot váltunk, ott állunk azon nyomban utcához öltözötten, kijelentjük, hogy el kell mennünk, amit rövid búcsúzás után meg is teszünk, és aszerint, hogy milyen hevesen csapjuk be a lakás ajtaját, több vagy kevesebb bosszúságot vélünk hátrahagyni, ha ott találjuk magunkat ily mód az utcán, érezvén, hogy tagjaink a váratlanul megszerzett szabadságra különös mozgékonysággal felelnek, ha egyetlen elhatározásunk nyomán úgy tetszik, mintha minden elhatározás lehetősége ott feszülne bennünk, ha a szokásos217nál jelentősebbnek tekintjük, hogy szükségesnél több az erőnk, hogy a leggyorsabb változást is előidézzük és elviseljük, és ha így nekivágunk a hosszú utcák során – akkor erre az estére teljességgel kiléptünk családunkból, mely a semmibe süllyed, míg mi magunk szilárdan, feketéllő erős körvonalakkal, combunk hátsó felét csapkodva, igaz alakunkká magasodunk, felfokozza csak mindezt, ha ezen a késő esti órán még egy barátot is felkeresünk, hogy megnézzük, hogy s mint van, Teri néni éber mártírarccal várta őket, Halassi gondolkodás nélkül kezdett bele a szokásos gyermeki handabandázásba, mely az excusálást kellett helyettesítse, Halassi sokkal ritkábban került ilyen előre megírt szerepekbe, de ha már így esett, nem kapálózott ellene, nem mentette a menthetőt, de lealacsonyodásából nem is kovácsolt tőkét magának, alázatossági tőkét, elfogadta a kudarcát, avval a beletörődéssel és nyugodt lelkiismerettel, ahogy tompán húst kérünk a húsboltból, de Teri néni egy éles mozdulattal félretolta a fiát, mutasd!, a helyzet, melyet istenigazából ő, K., is csak ekkor vett szemügyre, siralmas volt, a forróságot érezte, de álmában nem gondolta volna, hogy a forróság: vér, az ujjak bedagadtak, alvadt vérlemezkék peregtek rozsdásan, a vietnami papucs maszatos volt, ragacsos, a két láb hajszálra egyformán rombolódott le, ami, vallja be, meglehetősen mulatságos, fiam, fiam, csóválta Teri néni a fejét, s eközben logikus-logikátlanul, de a Halassiakra jellemző vérforraló tapintattal Halassira nézett, aki fülig érő szájjal vizsgálta az ő, K., szenvedéseit, az asszony tépést csinált, és tiszta, ropogós, fehér vásznakból kötéseket, mint két túlméretezett fehér órjás nyúl, musz-musz, musz-musz, így a galád Halassi, de Teri néni is elmosolyodott, mintha ő, K., maga jelölte volna meg magát különbözni, úgy érezte, a lába szinte lehasította a fél házat, fuser erkélyjelenet, Halassi vállában ért földet, landolt hát, Halassi akár egy kósza idegen vagy partvis dőlt a házfalnak, és, jó szokása szerint, a sötétséget nézte, a sötétség öbleit, a szerkezetét, mi van, mit tornázol, sziszegte halkan, felhúzódzkodott újra, lábfejét hirtelen lüktető forróság öntötte el, a cittegésre azonban nem Drahosch jött ki persze, hanem a magas Pintér Sophia, fantasztikusan bandzsa volt, épkézláb bandzsa, így Korom, s e vak tréfa fényesen beigazolódott, Pintér Sophiából gyönyörű nő lett, szépsége foglalkozása lett, manöken, a híradók előtti s utáni reklámfilmekben lehet látni, KOSZTOLÁNYI kanca, úszik, repül és ritmikus prózára jár, römiz és bridzsezik, komoly, zárkózott lány volt, nyilván, mert nem merte hinni, hogy szép, az erős bandzsasága ellenére lehetett tudni, hová, kire néz, nyugodt tekintete volt, csak túlontúl összetartó, és 218olyan, mintha meg lenne osztva, mintha magára, magába is figyelni kényszerülne, miközben néz, ő, K., néha azt gondolja, hogy ezen határhelyzet, illetve az önellenőrzés állandó igényéből való rokonság miatt alakult ki éppen az asszonnyal, az idegen lánnyal, rövid, de heves barátságféle, jól emlékezik, hogy szokásosan tapintatlan faggatózására egyszer az asszony, megtörve végre, azt válaszolta: sohasem tudtam pontosan, milyen volt a kapcsolata pontosan a férfiakkal, olyan-e, amit szerelmi viszonynak CVETAJEVA neveznek, vagy másféle kötelék, de akár együtt álmodott, akár együtt aludt velük – sírni mindig egyedül sírt, a lesütött szemével meg a befont hajával – igazi madonna, biztosan sok regénye volt, régen egyszer látta Drahoscht, Kászonit és Pintér Sophiát együtt, érdekes volt tapasztalhatni, hogy a lányok újra meg újra találkoztak, összedugták a fejöket, mintha afféle szelíd összeesküvők volnának, és mintha léteznék az a közösség, melynek a háta megett, ellenőrző erejét csellel kijátszván mindezt elkövetik, ez a titkolózás jellemezte e hármat is, még ha akkor nagyon is föltűnően és elszántan, a Goethe–Mazzini-féle értelemben, közeledtek a park padja felé, ahol ő, K., könyvtári robotozását megszakítva pihent, ebédelt, azaz iskolatejet ivott, a levegő gyöngén remegett, augusztus végi élességgel vésődtek bele a vonalak, ő hasztalan igyekezett kideríteni a szemközti padon olvasó szomszédja könyvének címét, ennyit tudott elolvasni: a Tannhäuser bemutatóján, a zsöllye első sorában, tiltakozásunk MROŻEK: TANGÓ jeléül?, tejcsöpp gördült végig az állán, fölszegte az állát, ekkor látta meg a fák közül előbukó széles ösvény kanyarán a három amazont, valóban olyanok voltak, mint egy győztes had, vidámak, magabiztosak, villogók, fényes homlokukról lerítt, hogy megéltek már ezer halált, ilyképp közönyösen is közeledtek kissé, szomorúan, mint akiknek nincs módjukban mást, csak diadalt aratni, messziről látszott, hogy erősen kifestették magokat, a szakszerűen felhordott szerektől, melyek egyikét-másikát valószínűleg Pintér Sophia hirdette, nagyon megszépültek, például Kászoni: más kaliberű nő lett, ő, K., ekkor látta Drahoscht másodszor kiföstve, először, az volt az igazán megdöbbentő: a margócsykor, karján a hátborzongató Rónitzcal, megkeményedett Drahosch, fizikailag, az orr porcogója, mintha LENGYEL PÉTER: MELLÉKSZEREPLŐK bökte volna a bőrt, maga a bőr is keménynek látszott, rombuszos pikkelyek táncoltak rövidre vágott haja tövénél, oldalt, a nyakán, mindőjük gyerekkocsit tolt maga előtt, azt a szörnyű, összehajtható, elegáns, praktikus, olasz változatot, az asszony jelzői!, mely akkor ellepte az egész várost, és ez a, az ő, K., szemszögéből, véletlen közösség még megemelte a diadalittas vonulást, 219noha eredeti formájában is, fiatal, erős nők délutáni sétája, egy magafajta magánosan üldögélő és iskolatejjel bíbelődő férfit éppen eléggé megragad, a vonulók önmagok jelképévé nőttek, fiatal, erős nők délutáni sétája, csikorgott a murva a lábok alatt, kis sárga, éles kövecskék pattantak hidegen, vádlijukon megbukott a napfény, a győztes zászlók lobogtak, a mellek szertelenül játszódtak, Drahosch is benne állt a sorban, semmiben sem különbözött a többitől, mind hosszú, inas vádliját etc., mind arca fásult győztességét tekintve, ahogy azonban közelebb értek, észrevette, hogy a Drahosch gyerekkocsijában, a Drahosch tolta gyerekkocsiban nincs semmi, semmi, semmi, semmi, semmi sincs, se pólya, se kis takaró, se horgolt sapka, se gyerek, és ezért ő, ő, K., kissé romantikusan, mérgesen elfordult, Pintér Sophia szenvtelenül tudomásul vette, hogy Drahoschnak kell szólnia, aki legott az ablaknál termett, mi ez a népvándorlás, így a diri, szemét le nem véve a képernyőről földimogyorót harapott a tenyeréből, mint egy ön-ló, Drahosch, szokatlanul, úgy mosolygott, mintha ő, K., volna maga az ötös találat, és némileg ugyan karitatíve, de kétségtelenül szájon csókolta őt, merészen, mozdulatait nem fékezve, Halassi felnyögött, a talpa megint megcsúszott, beleszédült a Drahosch ajkának puhaságába és forróságába, és ehhez még hozzájött a lány lenge, éjszakai öltözete, bébi doll, bébi, így Korom, és ahogy Drahosch előrehajolt, hogy őt, K.-t, lecsókolja, mellei elemelkedtek a hálóingtől, vagy fordítva, mintha ki akartak volna ugrani, két, húson tartott vad vérebek a Triumphban! véreb, ő ekkor látott életében először, egészben női mellet, és ekkor lettek a Drahosch mellei egyenjogúak a Kászoniéval, számolni kellett velök eztán mint fő tényezőkkel, ekkor! ekkor! a rézsutas kőház terméskő betétén pipiskedve, miközben nagy lábujjáról Halassi vállára csöpög a sűrű vér, s míg a bonyolult diri eszelősen a tévén csüng, lassan elindul a krimi bevezető címlistája is, Drahosch visszaemelkedett, kezdődik az Angyal, így, s amikor ő riadtan ellenkezett volna, lehetetlennek tetszett ez a gyors lefutás, mutatóujját kedveskedve az ajkára tette, pszt, pszt, majd leszólt a sötét mélybe, Halassi felé: holnap várlak, és kicsit később: pá, kedves Deske, a Drahosch mellei nagy tény voltak, de míg Kászoni elszabaduló nőiessége a kezdetektől szabad préda lehetett, nyílt, jótékony tréfák és vágyakozások KOSZTOLÁNYI terepe, Kászoni! hányszor eszembe jutsz, hosszú sörényed, langyos-lusta combod, mannás-meleg melled, tejízű csókod, a Drahosch testére nem lehetett ilyen felhőtlenül gondolni, ott mindig hozzá kellett venni az egész életet, az életöket, hogy az hogy lesz, vagy ha így nem is, azzal mindenképpen kíméletlenül 220számot kellett vetni, mit jelent egy nőt megérinteni, s mindez, akkor, lelkiismeret-furdalásos helyzetet teremtett, a nyíltság helyébe a Drahosch mellei a szemlesütések, elfordulások, félmondatok idejét hozták meg, a többszörös elhallgatásokat, az ilyen-olyan föltételezéseket, Drahosch egyébként sovány és majdhogynem fiúcskatestű maradt, hátulról nem lehetett változást észlelni, csak oldalt, előrébb érve lett lassan látható a súlyos tereh,

ARANY

←

szinte meggörnyesztve a lányt, mintha nehéz zsákok volnának gyönge nyakába, nyakszirtjébe aggatva, és Drahosch valóban tehertételként cipelte őket, nem akarta tudomásul venni, akkor sem, mikor kiderült, mekkora erő, úgy sem, hogy állandóan féltékeny kellett legyen Kászonira, Kászonira, aki meg szíves örömest eljátszotta az ősasszonyit, ami forróság volna csak, lüktetés, pulzálás, dobogás, nyitott, tüzes halszáj, valaminek VASADI PÉTER a végpontja, az ómegája, mélységes mélység, melybe minduntalan zuhanni készül az egész teremtett világ, Kászoni nem volt őszinte, szerepet játszott, bár ki tudja, talán ez a stilizáció hozzátartozik a tárgyhoz is, a hozadékhoz is, Kászoni biztosan sokszor elkeserített, de még többször irányított, nevelt, csak avval, SZABÓ LŐRINC hogy volt, így Kászoni „tudása”, amely tehát átadható volt, ő, K., a férfieszével ezt gondolja, abból a felelősségből eredeztethető, melyet Kászoni afölött érezhetett, hogy neki jött meg először a menstri ciaója, ahogy Drahosch azt rögvest hírelte Tolnától TOLNAI OTTÓ: ROVARHÁZ Baranyáig, bár ezt a legokosabb megnézni az etimológiai szótárban, hír, -el 1554–5: meg híröltetet sz. ’híresztel’ (Hoffgreff Én. h2), hogy neki, Drahoschnak Kászoni azt mondotta, dátuma van, a szóba többször is belefogott, hosszan s hisztérikusan SZERB ANTAL nevetett, mielőtt elkezdte volna, bár kissé úgy, mint egy jó képességű színésznő, és a dühödt szólózás végén az is kiderült, hogy őt, K.-t, lóvá tenni lett az egész, az alakítás azért gyanúsan hiteles részekben volt gazdag, dátumom van, így neki Kászoni, és evvel ő, Drahosch, nem tud betelni, minthogy, amint ez nem titok őelőtte, épp az idő fogalmának bölcselettörténeti változásaival foglalkozik, ily módon valaminő mély igazságszolgáltatást lát abban az igazságtalanságban, mely őt, egyes-egyedül őt sújtja, hiszen míg ő éjt nappallá téve s a nappalt éjjé, hogy azután azt újra nappallá tehesse, száguldoz vagy, legyen, bár most legkevésbé a saját eszéről beszél, és bármilyen hihetetlen, nem is a hiúságáról, de mindegy, őt nem lehet kizökkenteni a menetéből, így vagy úgy, mozog a nagy elmék kaptatóin, hogy valamit fülön csíphessen, asztal alá vetett koncot elcsenhessen, addig ez a Kászoni csak széttárja húsos combjait, és mintegy elered az orra vére, mintha kis kellemetlen baleset vol221na, és mégis máris nemcsak túl a filozófiai kaptatókon, de a meg sem szenvedett kutakodás gyümölcse is, hogy stílben maradjon, az ölébe hullt, s míg ő, Drahosch, az ősi ügymenet szerint, minél többet tud, annál kevesebbet, Kászoni evvel a baromi gesztussal, hogy vére nyílik a világra, rögtön birtokol valamit, rögzít egy pontot az idő áramában, definiál, megjelöl, és az így az övé, ennek a Kászoninak, így fröcsögve Drahosch, rögtön dátuma van, a van n-jei még ott táncoltak remegve a levegőben, mikor Drahosch elégedetten hátba verte őt, gyere, pupák, és kihívta lábtengóra, mintha ő egy Korom volna, hogy ki nyert, KISS ANNA nem emlékszik, reméli, Drahosch, gajdolok és kombinálok, így Korom, de se gajdolni, se kombinálni nem volt érdemes, úgy vágtattak a dolgok egymás után, akár egy agárversenyen, és, enyhén szenvelegve, úgy fordítható a kép, hogy a műnyúl, az ő volt, a tengózást követő éjszakát szintén éjtszakának lehetne kinevezni, igaz, ehhez Drahosch nehezen megszerezhető utólagos engedélyére lenne szükség, ohó, kicsi Deském, egy éjtszakára, s ez az a pont, amely befoghatatlan homályával szégyenkezős rosszkedvet okoz, ő, K., túl hirtelen fogott belé, belekeveredett, ahogy néha társaságban, miután egyfolytában, hosszan és kedvesen beszéltünk, fölkapjuk a fejünket, és gyorsan azt kérdezzük magunktól: hogyan lehetséges mindez?, az eszesség mindenképpen föltétele a megértésnek, a lehető legtöbbet kell megragadnunk az eszünk által, tapintat nélkül kell csörtetnünk a ráció páncélzatában, miközben kis megelégedéssel vehetjük tudomásul nevetséges voltunkat, jó jel, és zsigereljük csak ki nyelvérzékünket, voltunk nevetségességét, Pascalra lehet gondolni, aki nem volt más, mint egy agy, mely egyre reménytelenebbül, semmit nem csökkenő erővel és kitartással, sőt, hülye, mely szó természetesen a mi árva fejünkre hull vissza, derűlátással definiálni akarja önmagát, ez a reménytelen vagy inkább remény nélküli optimizmus: a formátum jele, miközben mindent tud, Pascal, ki más?, e csenevész és egyben fölemelő feladat minden belső, elkerülhetetlen buktatójáról, miután és minthogy így a gondolkodást szemléletnek tekintette, a sokoldalúan belátás megértés és árnyaltan definiált megértést rögtön tagadva őrzené, azaz eldobná, és kicserélné a belátással, amely, szerinte, jelezné azt az egész embert kívánó gesztust, mely nélkül minden gondolat idegen marad, minden közeledés eleve hajótörést szenved, és a szavak, melyekről még lesz szó, üresen kóvályognak, mégis, még így is, néha, mert már éltünk egy kicsit és a világ itt nyomot hagyott bennünk, megnyomott bennünket, kristályosan megvilágosodik egy dolog, egy mozdulat, az a kibo222gozhatatlanul finom helyzet, hogy ez van, és így a szavak, váratlanul, hordozójává válnak valaminek, amelynek kapcsolata épp velünk és szóinkkal a legkevésbé látszott lenni, ez a hirtelen támadt érzéki tisztaság csábította őt, K.-t is, s azt persze nem tudja, mindez kellő és illő magyarázat volt-e az asszony számára, de ha nem is, amiben e pillanatban biztos, de, és éppen ebben a pillanatban, a feszélyezettséget eltüntette, s ez azért ilyen bonyolultan, alá- és mellérendelések hálójában, mert, hogy végre a dühét is kiöntse, nincsenek elégséges szavaink, ő, K., tudja, sokan mondták már ezt, sőt mintha mindenki evvel a diákos követeléssel állt volna elő, annyira elhasználtnak látta a szavakat, de nem bánja, legyen ez csak annak a jele, hogy ő, K. sem jobb a Deákné vásznánál, új szók kellenének, melyek szerények, alázatosak, hódítók, királyok és szolgák, rongyosak, fönségesek, úgy tudnának, egy példát említve, a jelen esetben tagadást kifejezni, hogy az nem korlátozottságot jelentene, tényszerűek lehetnének, de nem szenvtelenek, ilyenek lennének az új szavak, melyek nincsenek, így aztán ő, K., akinek végül is más dolga sincs, mint írni, amit nem dicsekvésből mond vagy panaszolódásképp, ott tart, ahol bárki betűvető, aki tudja, melyik végén kell fognia az írószerszámot, visszatérhet tehát a szomorúság, de most már tisztán, aminek, aki akar, örülhet is akár, aki nem, és azért ez a természetesebb, az meg láthatja, hogy ha e kalandozás nem is magyarázat, de mutatja a dolgok irányát, irányultságát, és ez a látszat ellenére szinte több, mint ha a dolgot mutatná, és ő, K., lényegében és általában ebben a szeplőben bízik, ebben az akaratlan vakmerőségben, hiúságban, kéretlen istenkísértésben, visszalépve egyet, fontosabb hát a súlyt ismerni, súly, határ mint a határt, és szerinte az asszony most ilyen súlyokat láthatott meg, súlyozást, miközben föltehetően továbbra is kissé idegenül vagy idegenkedve szemlélődik az ő, K., kellékein, persze nem azért ül az ember álló nap az asztalánál és áll fél éjszaka az ablaknál, hogy, adott helyzetben is, ne találhatna valami beválót, a lábtengó utáni éjszaka ilyen beváló, és ebben ne gyanítson az asszony semmiféle cinizmust, ellenkezőleg, inkább derék dolog ez: magunkat aprópénzre váltani a mások kedvéért, tudván tudva, milyen ingoványos talajra tévedünk, de az, aki tudja, hol van zsombék, és tudására nincs föl, az talán mehet toronyiránt, föl-lenni át, persze minden, de minden elképzelés, csakúgy, mint minden képzet elképzelése, minden esetben téves, lealacsonyító, ezt tudnia kell az embernek, ha gondolkozik, ami ténylegesen van, ténylegesen mindig másképpen van, az ellenkezője BERNHARD mindig a tényleges, ténylegesen, hogy penig tévesztésekből léte223zünk, semmi egyébből, ezt nem kell feltétlenül kimondani, vele, K.-val, tehát egyre hihetetlenebb dolgok történtek, és a hihetetlenségek kezdetben hízelgők voltak, varázsosak, a cirbolyafenyők nem mozdultak, a víztükör nem mozdult, a házacskák nem mozdultak, a sötét ráfolyt a terepre, Drahosch egy vaskerítésnek támaszkodott, ő, K., meg levegőt is alig mert venni, akár egy hiripes, nehogy megzavarjon valamit is, bár éppen eléggé összevissza volt ott minden, de azt talán lehetett érezni, mihez képest lett volna megzavarva valami is, Drahosch nyaka a kerítés tetejéhez támaszkodott, s néha úgy feszült hátra, nagy áldozatos testtartásnak látszott, mintha egy bárdon, éles késen etc. feküdnék, talán ettől, olykor egészen ellágyult, lehunyta a szemét, KOSZTOLÁNYI és a lehunyt szemhéjak mögött sírt, ma félek a holdtól, de ővele, K.-val, nem fél, mégse fél, néznék mégis együtt, együttesen a holdat, a sarlót, és mikor erre ő, félve, hogy a fennálló jogok és szokások szerint, a Drahoschéiról beszél, csőbe húzzák, röhögni kezdett, nézné Drahosch inkább a kalapácsot, Drahosch hirtelen elbőgte magát, mint egy lány, viszont mikor ő, hogy hibáját helyreüsse, fejét a lányéhoz simítva, véle együtt előre és kissé fölfelé tekintett, mint a tagosításra buzdító hajdani plakátokon vagy operetti nagyjelenetekben, akkor meg Drahosch IVANOV szokásos fanyar nevetésével elhúzódzkodott, szemfogán hidegen KOSZTOLÁNYI csillant a holdfény, én már unom azt, hogy azért szeressenek, mert én vagyok, eltolta őt, kisvártatva meg mintegy bocsánatkérően vonyta már, kezes lett, ő, K., úgy érezte, hullám fut át rajta, zsibongás, amelynek okvetlenül és azonnal fizikai kifejezést kell adnia, erővel átalkarolta Drahoscht, szorította, mondhatni, szutyongatta, megkancafülézni, így Korom, úgy érezte, nem tehet mást, mert a hullámmal együtt a kielégítetlenség is nőttön-nőtt, mintha az is az a hullám lett volna, a völgy, ugyanezt az alig átvészelhető hullámverést érezte néha Halassival szemben, ott a kézfogás lett a kifejeződés, elkapták egymás kezét, s forogva körbe teljes erejökből szorították, satuztak, aztán egy harmadik számára megkülönbözhetetlen, tehát nem létező pillanatban valamelyikük ezt mondja, nyertem, és valóban, néha Korommal is satuztak, de ő kis kezű lévén, rögtön fogást keresett, erre volt kényszerülve, és így túlontúl körmönfont lett az akció, megszűnt az erő elsődlegessége, csökkent a hasznavehetőség, a szorításban Drahosch kényeskedve felnyögött, amit ő biztatásnak olvasott, ennélfogva kezét hátul, a trikó alatt Drahosch derekára tette, amit nem vettek tőle zokon, a mozdulatba kicsit beleremegett, Drahosch is kipirult, miközben a dereka, a szép fényes, sima bőre, szinte figyelmeztetésül hideg lett, kihűlt, 224tenyerével a lúdbőrözést is észlelni vélte, simogatni kezdte, fogai izgalmában, szédületében össze-összekocódtak, köröket rajzolt a vékony lánykaderékra, a köröket tologatta, oldalasan, függőlegesen, utólag nézve jó rafináltan, penig semmiféle rálátása nem lehetett a működésre, nem állt rendelkezésére, így Korom, kéjkiáltó, hát nem, kéjkiáltó az nem, amikor azonban lefelé kéjkiáltó a farmer pereméig, fölfelé-oldalvást penig a mell puhás környékére jutott, Drahosch halkan nemet mondott, nem, kérlelhetetlen nemek, melyek kizártak minden további kompromisszumos próbálkozást, amely nemek azonban egészen kérlelhetetlenül újra meg újra elhangoztak, Drahosch ugyanavval a csöndes, megingathatatlan fenyegetéssel nemezett folyvást, ő penig ugyanavval a mámoros felelőtlenséggel szajkózta minden nemre, te süldőlány!, minden kétséget kizáróan süldőlány, te, az erkölcsi komolyság látszatának fönntartása mindegyre nehezebb lett, az ösztönösen elfogadott határok megtartása kutyakomédiává vált, egyre kevesebb maradt önmagokból, aki cselekedjék, illetve a cselekvés egyre formálisabb és nevetségesebb lett, és ezért, meg a hullámhegyek s -völgyek növekvő szorításában, lesz, ami lesz, belépett, a belépés központi dolog volt, szombat tagosítás este, mikorra magokra maradtak, a tánctól átizzadva, orrukban az este izgató, édes ízeivel, a lányok ízeivel, sajna, így Korom, nem az izéivel, az éj üres vágyódással tele, a hosszú üres éjjeli KOSZTOLÁNYI utcákon rugdosni kezdtek egy követ, az se volt akadály, ha a kő a kelleténél kicsit nagyobbra sikeredett, jól elvoltak avval a fájdalommal, szeszeregve, fájdalmaktól és vágyaktól inogva kóboroltak még, hogy kicsit megnyugodjanak, s legalább az arcuk ne tüzeljen már olyan forrón, hogy minden pillanatban rá kelljen gondolniok, Korom irányításával egyetlen hatalmas támadást vezettek, amely csupán Dániel kezdetleges, így Korom, mozgáskultúráján futhatott zátonyra, ez előbb-utóbb bekövetkezett, s ők lendületesen túlfutottak Dánielen, aki tehetetlenül toporgott egy darabig az út szélén, ímmel-ámmal kereste a követ, majd nagy hangon utánuk kiáltott, hogy mit futkároznak, futkosnak, mint a kezdők, nem érzékelik, hogy les!, hogy lesen elakadt a támadás?, legyintve leültek az útpadkára, Halassi, aki szerette volna magát a labdázásban Korommal egyenrangúnak hihetni, fejét a tenyerébe hajtva jajongott, hogy kifejezze, érzi a gond gyökerét, hamvába holt, siránkozott, hamvába holt, hogy tudniillik a támadás a belső és külső ellenség, így mondják, aknamunkája folytán hamvába holt, Dániel fantasztikus és komótos magyarázatokat eszelt a „luftjához”, melyek rendszerint mély és elháríthatatlan fizikai törvényeken nyugodtak, azaz pél225dául a rúgás pillanatában a kő hirtelen lehűlt, összezsugorodott, ezért suhantatott el az ő, Dániel lába a kő fölött ily balszerencsésen bagatell, potomság etc., de evvel ennyi elég is a könnyed hangvételből, a labdát is föltehetően elnyelte egy kanális undorító mélye, és már ez is figyelmeztetésül szolgálhatna, ő, Dániel, reméli, hogy a történtekből, a játszi megtorpanásból gazdagon profitálhatnak, és legyenek, az Isten szerelmére, végre kicsit komolyabbak, a komoly volt Dániel főszava, s ő valóban komoly, véresen komoly volt, bár az is kitetszett, hogy ez jobb híján való választás eredménye, nem is a komolyságát, így Halassi, inkább azt az írtózatos küzdelmet szerettük benne, amit a komolyságáért, illetve konkrétan az aszkézisért vítt, a Korom buliján altatókat vett be, skacok, jött ki sápadtan egy sötét hátsó szobából Korom, aki hirtelen kijózanodott, skacok, ez a barom Dániel egy Marilyn Monroe, mosták, mosták, mosták aztán a szerencsétlent ki… csendben ültek az út szélén, talpukkal surrogtak a poros betonon, egy távoli, fénnyel telt ablakra kíváncsiskodtak, ha estelente végigmegy az ismerős vagy vadidegen utcákon, az ilyen éji ablakra mindig tisztelettel néz föl, értünk dolgozik, erre kell gondolnia, penig könnyen meglehet, a gazda újféle robbanószerkezeten töri a fejét, ocsmány névtelen leveleket szerkeszt, az ikes igék ragozását javítja ott épp, vagy csak nem tud aludni, mert fél, annyira beszari, vagy a lelkiismerete gyötri és azért, esetleg mert sokat és nehezet vacsorált, de ne higgye az asszony, hogy ez utalás volna, bár elismeri, a sok „ne higgye” után joggal gyanakodhatik, gyanús az, ha az ember minden rosszhiszemű lépésre így föl van készülve, jobbnak látszik ilyenkor hallgatni, nem valamiről nem beszélni, azaz lényegében elhallgatni, hanem csöndezni, azért is így, ismételje csak, nem árt, mert a bizalom nem elhatározás dolga, nem jó szándéké, és ha kötelességünk is bízni abban, hogy végül a bizalomra méltók megtalálják egymást, az ütemezéssel járó megoldatlanságok nagy véráldozattal járnak, de, és ezt neki, K.-nak, komolyan állítania kell, bizonyos dolgokat, akkor is jelentéktelennek etc.! kell mondanunk, ha naponta belepusztulunk, a hosszú csöndben, mely olyan volt, mint egy lélegzetvétel, mint egy sóhaj, csak a poros aszfalt sikontott a talpuk alatt, s ekkor következhetett a rátérés, a rátérés igen egyszerűen történt, Korom súlyosan megkérdezte, ki lépett be, mulatságos arra gondolnia, hogy az ő belépésükkor a tagosítás szavatoltan rendben volt, lehet, hogy ők, így esténte, jobban megállták az új idők próbáját, gondoljon akár a pártra, mely követett el hibákat, akár a lakosságra, mely nem követte a pártot, a belépés föltételeit nem lazí226tották föl pragmatista szempontok, határozott, tudatos, tudatosan vállalt belépést jelentett tánc közben a partner lába közé, a normák, megengedi, szigorúak, ám a tét sem akármi!, Frédi bácsi mesélte, hogy egyszer Szegeden a karpaszományosok egy bálon cső kukoricát rejtettek föl a nadrágszárukba, fiaim, azt a rengeteg, így Frédi bácsi, idvezült pofit, pihegtek a láztól a női mellek, erős kezekben égtek a kacsók, ez a legszebb preparátumom, fűzte még gyorsan hozzá, két üveglap között kékesszínű, száraz anyag tapadt, foltokkal s vonalakkal, mint a víz és földrajzi térképeken az ország rajza, egy agyvelő, Frédi bácsi közelhajolt az üveglap fölé, a fény erősen esett arcára, melyben valami kínlódóan kíváncsi vonás volt, valami fájdalmas, tehetetlen kíváncsiság, mely szinte vigyorba torzította az arc mindig fegyelmezett vonalait, önkéntelenül ő, K., is közelebb hajolt, Frédi bácsi ujja MÁRAI SÁNDOR: A ZENDÜLŐK tapogatózva, keringve követte azt a pontját a rajznak, ahol a görbe vonal egy csomósodásban többfelé szakadt, mint a geográfus, aki az idegen táj térképén nem ismeri ki magát, mint az orvos, aki a kitapogatott beteg testrész titkait kopogtatja türelmetlenül és tehetetlenül, ez egy rutén paraszt volt, így elgondolkozva Frédi bácsi, aki egy napon kiirtotta az egész családját, szüleit, feleségét és két gyermekét, ez a legszebb preparátumom, már aki!, rátéréskor azután, az útpadkán, a belépő sugárzó arccal mutathatta a combját, ez az, evvel történt, sőt vissza is szorították, ő, K., mindig gondolkodás nélkül hazudta, hogy a lányi comb, Gusztáv, jutott most kikerülhetetlenül az eszébe, fáradt, esti eszébe, jelzett, beléptél?, naná, majd Tyereskova, ezt hívták comb-bálnak, comb-bál vigyázni, mint rendesen, csak Drahoschsal kellett, mert ha vasárnap nem is, mert akkor többnyire kirándultak, ezek a Drahoschék, így Drahosch fintorogva, passzionátus kirándulók, de hétfőn már nem átallott, főszó, ahogy Dániel komoly akart lenni, úgy Drahosch nem átallott, nem átallott szimatolni, őket ravaszul egymásnak kijátszva, egyre jobban kijátszhatók lettek, rejtélyeskedve, titkosan ide-oda citálva, tudakozódni kezdett, és akkor vége, ha Drahosch tudakozódni kezd, ahogy ő mondja, tájékozódik, akkor vége, Halassit a mólóra hívja, karon fogja, cipeli, forgatja, húzza-vonssza, mint egy öreg trottlit, Halassi megunja, vállat von, távozik, de szegény!, akkorra már kiszedték belőle, amit ki akartak, vagy ha nem, Halassi vissza fog térni, Drahosch keresztespókként húzogatja vészterhes hálóit, Korommal kacsázni kezd a vízparton, szakszerűen kérdezget a vasárnapi meccsről, szurkolói visszhangokat ismertet, s mikor Korom már teljesen lágy, képlékeny, de bizonyosan figyelmetlen, akkor csap le, személyre szabottan, s noha a lebukás min227dig a véletlen művének tetszik, és minden mintha egy hajszálon múlnék csak, semmi nem marad megtorolatlan, hisz annak a hajszálnak a vége, fura pók, Drahosch kezében, de azért nem könnyű az embert megfélemlíteni, akkoriban sokat tűnődtek a mozdulatokról, a beléjök vert gyávaságokról, lényegében új életformáról PILINSZKY: BESZÉLGETÉSEK S. SUTTONNAL kellene beszélniök, a bárhol másutt elkövethetetlen tartásokra, bólintásokra és érintésekre gondol, hihetetlen, mennyi ártatlan mozdulatot nem tehetünk meg életünkben, még a legszeretettebb lényekkel se, még egyedül a szobánkban, a lépcsőházban, a liftben se, a baj csak az volt, hogy nagyon érdekeltté voltak téve a gondolkodásban, elveszítettük, így Halassi, a szabadságunkat, és így az állítások jogát, kényszerét, keserűségét, egyszóval lehetőségét is, kangondolkodás!, így Drahosch, aki függetlennek tudta magát e tárgykörben, neszülten bólintottak, kivéve Koromot, kancagondolkodás, nemdebár?, Korom mindig arról mesélt volna, és ebben nagyon-nagyon bízott, hogy a lányok is ugyanúgy kívánják őket, ahogy ők kívánják a lányokat, és a lányok sem alusznak néha éjjelente, s lucskosan ébrednek, táskájukat minduntalan az ölükre szorítják, szívesen zárkóznak be a fürdőszobába, és ha összedugják a fejecskéjöket, mert összedugják, a hajszálak összekeverednek, akkor, higgyék el, róluk, csakis róluk beszélnek, a combukról, a mellkasukról meg az egész tornaóráról, kapott a kancára Drahoschtól villámgyorsan egy „Félek.” „Félő, már késő.” hatalmasan csengő pofont, melyért egyhangúan irigyelték, nem könnyű az embert megfélemlíteni, de nem is nehéz, állandóan résen kell lenni, hogy meg vagyunk-e már félemlítve, akár önmagunk, akár más vagy mások által, vagy nem, ő, K., erről már NIETZSCHE többször beszélt vele, az asszonnyal, nekem sokkal nehezebb élni, semhogy másként élhetnék, mint egészen nagyszabásúan, ezt az asszonynak megvallhatja, öreg cimborám, és nekik vállalni kell azt, hogy másképpen élnek, lehet, hogy lényegében ugyanúgy, de ezt nem ők fogják megmondhatni, de valójában másképpen élnek, és ezt nem lehet megkerülni, nem hiszi, hogy evvel különös vagy nagy dolgokra kellene gondolni, a fedetlenség és nyíltság: ennyi már elegendő is, már nem marad el a megrovás, nyíltnak lenni, az feszélyező, akár a hasból kiömlő belek, vagy békésebben, akár a nyitva felejtett slicc, bár ez félrevezető példa, mert ez csupán megbotránkoztató, azaz a közönség függvénye, botrányos viszont az igazság, az, és minden a létet alapvetően érintő dolog az, e botrányt föl kell ismerni, és ha a helyzet úgy hozza, azzá kell lenni, mindez nem program, ő, K., nem próféta, hanem, amint mondta, egy ürge, nem program, hanem készenlét, védtelenség, figyelem, egy élete, egy ha228lála, térdével előrenyomult, faltörő kosként választva széjjel a Drahoschéit, porcleválás, villant az eszébe, Korom sápítozott ← mindig, ha kocódott a térde, hogy még egyszer végzetes sérülést szenved belépéskor, de engedelmesen kinyílt a kiskapu, maga felé húzva a lányt előrecsosszant s rádőlt, és máris ott volt, valóban, hihetetlenül, comb-bál!, ujjongott, sokáig nem mozdultak, mindene megvolt, jobbat el sem képzelhetett magának, nem is vágyódott másra, mégis mocorogni kezdett, előbb Drahosch farmerjába akart benyúlni, de fönnakadt a szabáson, aztán gyorsan, gőgösen és ijedten, kérlelni kezdte a lányt, másszanak át a kerítésen, azon túl káprázatos kert terült el, láthatóan, sőt érzékelhetően üres, lakatlan, biztonságos, olyan tehát, amilyennek egy éjszakai kertnek lennie kell az utolsó pillanatban, nagy, üres terek váltakoztak szép, sűrű bokrokkal, sütött a hold, KOSZTOLÁNYI s a kert gyepűire kékes, sugárzó fényívet bocsátott, csupán az árnyékok voltak ijesztően hosszúak és láthatóak, de talán, gondolta, az éjszaka titka kedvez más titkoknak is, Drahosch mosolygott, ellenkezett, tevékenykedett, dadogott, mommogott, habogott, gügyögött, babusgatott, agyonbeszélte őt, ő bolond meg hagyta, hadd múljék az idő, föl kellett volna nyalábolnia

Drahoscht és basta!, úgy értve, és kész, de hát addig-addig, míg egyik pillanatról a másikra, mint egy rossz fuvallat, kivilágosodott, a tó felől jött a tömény, csirizes, világos massza, melyben mozdulni is nehéz, nem vitás, véget ért, véget ért az éj, elszoruló szívvel szívta be ezt a lesújtó hajnalt, hajnal hasad?, ellenkezőleg, hajnal hasad, recseg édes urak, Drahosch kedvesen elvált tőle, az ágyékuk elvált, a lány a feje tetejére tette a kezét, és homlokon csókolta, amit ő meghatónak talált, azt meg, hogy Drahosch elmegy, természetesnek, a lány futni kezdett, látta azt is, hogy hétméterenként finisel, a kertsor végén, erősen bedőlve vette a kanyart, vissza sem nézett, most ő támaszkodott a vaskerítésnek, hátrahajolva és enyhén széjjelvetett lábakkal, mint az imént Drahosch, és, amit sose hitt volna, amolyan hím-legendának tartotta, fájtak a heréi, s mikor hasát behúzva benyúlt végre a farmerba, és megdörzsölte az ágyékát, akkor ujjai hegyével nyálkásságot érzett, mintha csigák mászkáltak volna mind ez idáig ott föl s alá, ami nem keltett benne semminemű viszolygást, a mezei póznákon soká égtek még a villanykörték, sápadt labdacsok, KOSZTOLÁNYI mozdulatlanul állt, terpeszben, nyakszirtjét az áldott kerítésnek nyomva, keze lefelé, megindult lassan az üdülőtelepen az élet, egy hétköznap, anyácskák siettek, cekkerükből friss sóskifli lógott ki, a tejesüvegek tompán összekoccantak, ősz hajú, inas öregemberek álltak sorba a reggeli újságért, idegenek mászkál229tak kezökben sült hallal, fintorogva és ügyetlenül köpködték ki a szálkákat, KOSZTOLÁNYI nagy a reggel is, hamarost föltűnt Drahosch, frissen, lendületesen, szokott szappanszagával, Drahosch utálta a szpréket, gyerekek, mosdjatok, kacagott büszkén, és az ég felé csapta a karjait, hadd szaglásszanak, fantasztikusan jó szagú volt mindig, ha nem, arra lehet emlékezni, az étteremben izzadt, elhúzta elöl a blúzát, és belefújt, ezt a belefújást szívesen elfelejtette volna, Drahosch nem egyedül volt, Hápapa karján billegett, Hápapa mosolyogva düllesztett a fiatal teremtés mellett, Drahosch egy időig kerülte a tekintetét, Hápapa ezalatt oldott, Drahosch fölvetette a fejét, a haja hátracsapódott, mint egy ustor, kedves Deske, így, nem is tudom, mit is mondjak, maga Maga egy szívrabló! egy szívrabló, komolyan nézett rá, s ez őt, K.-t bizakodással töltötte el, ez a hangsúlyos szétválása szónak és tettnek, ez a törés, töröttség avval biztatta, hogy jön valami, félénken még arra is gondolt, hogy ez már az, valami, ami rögzítené az elmúlt éjszakát, az elmúlt éjszaka eredményeit, hogy ne lehessen meg nem történtté tenni, hogy ne lehessen letagadni a csillagot az égről, Korom mondja, hogy ő a hétfői Sportújságtól nyugoszik meg, akkor derül ki, mi volt az eredmény, nem kellene, így Dániel, nem lenne szabad ennyire bíznod a tömegtájékoztatásban, barátom, súgta, mint egy titkot, manipulálva van, de Korom nem engedte beavatni magát, a polgári sajtó igen, így Korom, ebben osztja Dániel véleményét, de föltétlenül distingválni kéne, Dániel legyintett, naiv vagy te, öregem, nem, nem, így Korom, gyorsan, csak ragaszkodó, szeretne, ameddig lehetséges, ragaszkodni, Korom ragaszkodó, ennek híre ment, minthogy Korom hírelte, és főként a lányok között ment a híre, minthogy etc., KAFKA de még mozdulni sem volt ideje, az ilyen állapot jellegzetes mozdulata, ha kisujjunk végigsimítja szemöldökünket, mikor Drahosch iszonyatosan nevetni kezdett, nem vidáman vagy csúfolkodva, hanem erősen, hétrét görnyedt a kacagástól, Hápapa bizonytalanul veleheherészett, Drahosch dühösen húzni kezdte Hápapát el, a fiamat keressük, így a férfi vissza-vissza, ő, K., ottmaradt állni, s csak akkor hagyta ott fölösleges, védenivalótlan őrhelyét, mikor már nagyon éhes lett, és valahogy az arca is kiszáradt, Halassi eltűnt, így Drahosch, eltűnt!, Drahosch hajtóvadászatot tartott, gyanakodott, őrjöngött, mindenkit ugráltatott, ő, K., azt hitte, kíméletet érdemel s kap, és aludhat, aludhat nyirkos sátorpalotájában, hisz már úgyis mindegy, minden mindegy, akarni sincs mit, illetve volna, de nincs abban a helyzetben, RADNÓTI SÁNDOR hogy tudhassa, mit akarjon, nincs mit tennie a boldogulásért, ha szerencséje van, boldog lesz, ne nevessen az as230szony, ha nem, boldogtalan, Drahosch tapintatlanul rátört, őt a hátára forgatta, mint egy bogarat, mint egy Gregor Samsát, kedves Deske, hol van a Halassi, ne mondd, gyaur, hogy nem tudod, itt lakol vele egy pléd alatt, meg sem érdemled!, és te ne tudnád, ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs, Drahosch vészjósló volt, de főként szerencsétlen, mint még sose, sokszor nem ismerte a tréfát, de keménysége, eddig, mindig döntés eredményének tetszett, drága Deske, megfogta a grabancát, alig kapott levegőt, életbevágóan fontos, mondd meg, öregem, hol a Halassi, hirtelen ő, K., is megrémült, homályosan olyasfélére gondolt, hogy Drahosch csinált valamit Halassival, valami visszavonhatatlant, elég vakmerő mindenre, mit csináltál vele?!, ordított fel, valld be azonnal, mit csináltál vele, indulatában ő is Drahosch grabanca felé nyúlt, az elinduló és megtorpanó mozdulat kijózanította Drahoscht, ugyan, őrült, miről beszélsz, felugrott és be a házba!, hol a Halassi, angolon, így Teri néni, kimérten kicsit a Hápapa reggeli koncsorgása miatt, Drahosch döbbenten állt, hogyan lehet, hogy ő ne tudjon valamiről, angol nyelvvizsga, nyáron, a városban, nem ez nem, ilyen nincs, ő, K., természetesen hallgatózott, és az angol említésére egy név ugrott be, Imecs Judit, Imecs Judit neve, Imecsé, ezt érezte meg Drahosch, ezért kapálódzott, harcolt ilyen eszeveszetten, ezt, hogy elveszítette Halassit, anélkül hogy az övé lett volna, tudod, így Halassi, ha van egy nő, drága öregem, általában, tisztára egy nő! Mária Ivanovna? elvileg, aki se nem szép, se nem csúnya, ám arca olyképp érdekes, csontos, határozott, kemény, tekintete átható, orra éles, és mégis ajka körül a mozgás kedves, szelíd, hogy azt kell mondanunk magunkban, gyönyörű, és ha, ennek folytán, bizonyos, következetesnek nevezhető érzelmességgel sokszor és olykor föltűnően reá nézünk, csupán mert erre módunk nyílik, lévén mondjuk közöttünk olyanféle semleges, közösségi kapocs, amilyen egy közös hangversenybérletből adódik, azonos buszjáratból, a Schinkel-tanítványok lihegő modorában épített nyelvórán vagy a városi közkönyvtárban, és ha még eztán ez a nő minden, de minden pillantásunkat merészen viszonozza, amiben azonban semmi tapintatlanság sincs vagy pajzánság, hanem természetesség, egy tekintet kiváltotta kissé derűs kíváncsiság, és mindenekelőtt elfogulatlanság, valami önveszélyes fesztelen figyelem, minélfogva fokozatosan ismerősnek látjuk, és már-már köszöntvén bólintanánk, sőt talán bólintunk is, legalábbis valami történik, ami után kapkodva masszírozzuk nyakunkat, mindenesetre egyre furcsábban és esetlenebbül viselkedünk, és kis híja, hogy oda nem lépünk hozzá a következő szavakkal: ne haragudjék, olyan aránytalan vagyok, de mindig 231úgy örülök, ha látom, s lassan a helyzet, mert már helyzetet érzékelünk, faramuci, és mind többször gondolunk el előre így lehetséges jeleneteket, és ha ezek után, szokásos távozásunkat megelőző pillanatban, ha nem bátorságot véve is, de tétovázás, azaz döntés után odalépünk a nőhöz, és valami olyasmit mondunk, hogy már oly sokszor és olykor föltűnően ránéztünk, hogy illő volna, így gondoljuk, tőle is elbúcsúznunk, és minthogy Kicsiny Mária Ivanovna! Milyen pici lába van! a hasa pici ezüsttányér, de a keble egyáltalán nem az! S a keze sem!, a tenyere váratlanul vastag, az ujjai szélesek, mindez nem szép, de szeretem. erre a nő bólint, nem túlozva a kedvességet, ahogy szoktuk mi magunk is, ha beszédbe elegyedünk a jegyszedőnővel, teremfelügyelővel, de nem is riadtan, hanem úgy, mint akit az egész kicsit meglep, bólintásával azért nyugtázza nézéseinket, és elfogadja bocsánatkérésszerűségünket, mi penig kényszeredetten továbblépnénk, magunkkal vivén a közelséget, amikor a nő azt mondja, hát, akkor a viszontlátásra, és megdöbbenésünkre kezet nyújt, a kézfogás határozott és meleg és elmondhatatlanul nőies, hirtelen föl sem fogható, hogy ott tartjuk kezünkben a kezét, akkor kissé szédülten érünk a szabad ég alá, magunkban erősen őrizzük a kézfogást, kezdetben bódultan járjuk a nyáréjszakai utcákat összevissza, a beton még langyosságot lehel, sötét szél csap a homlokunkra, és a győzelmi öröm sebesen váltakozik a szívünkben az indulatos keserűséggel, a nő arca képzeletünkben szét-szétfoszlik, a kézfogás összekeveredik más kézfogásokkal, bosszankodva dörzsöljük meg újra és újra tenyerünket, nem tudjuk, mit gondoljunk, homlokunk fázik, jUT aztán rendre szokunk, eszünkbe jut, ha valaki befordul egy ilyen-olyan éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik NÁDAS PÉTER: ÚT (ad notam: Der plötzliche Spaziergang) senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok, és kiér a Klauzál téri piacra, ahol fél kettő és kettő között most olyan kihaltak a standok, és bizonyos érzelmeit elfeledve, más érzelmeit a nyelve hegyén egyensúlyozva vagy a torkán ízlelgetve átvág a Dob utcának azon a rövid szakaszán, amelyen a Klauzál térről elérhet a Kertész utcába, majd felnéz a Fészek Klub kivilágított ablakaira, mielőtt befordulna, de folyamatosan halad előre, és nem bámulja meg a sarki Ápisz-bolt kirakatát, aki tehát így cselekszik, annak föltétlenül észre kell vennie, hogy a Kertész utcában összehasonlíthatatlanul több gépkocsi parkol, mint a Klauzál utcában, bár jobbára öreg autók, s szinte valamennyi piszkos, ám ez sem lehet zavaró tényező, mert ha valaki, természetesen saját igényeihez igazodva, követi, így Halassi, példámat és éjjel fél kettő és kettő között a Rákóczi útról a Klauzál utcán, majd a Dob utcán keresztül a Kertész utcában folytatja érzelmes sétáját, s ha nem megy lassan, de sietnie sem kell, akkor biztos lehet benne, hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia sötét épületével 232szemben a Kertész utca és a Majakovszkij utca kereszteződéséhez ér, és ennek szép fintorában mintha valami új, magasabb rendű ← fülszöveg ugyanott bizonyosságot leltünk volna meg, Imecs Judit, gondolta a Hápapáék háza tövéhez lapulva, és arca úgy ragyogott, mint a drága Alfelügyelő úré, ha rájön valaminek a nyitjára, a forszára, olyan hommage! nincs, sikoltotta Drahosch, olyan nincs!, ide figyelj, fiam, így Teri néni, és kezét, mint a söröslegények evés vagy verekedés előtt, megtörülte a kötényébe, itt nekem ne kiabálj, ne hisztérikázz, mert úgy kipenderítelek, hogy a lábod sem éri a földet, Drahosch megint fölvágta a fejét, két nő állt egymással szemben, két nő! és kifutott a szobából, Teri néni egy ideig nem mozdult, esténte Halassi Imecsről hallgatott, boldogan, feküdtek nagy hideg sátrukban, nézték a lapélek homályba vesző találkozását fönt, az esőcseppeket hallgatták, fülünkre húztuk hűvös paplanunkat, pillánk nehéz volt, tüdőnk lihegve fulladt, és halhatatlan KOSZTOLÁNYI félést éreztünk, Halassi nem tudott Imeccsel betelni, számára alig volt hihető, hogy egy nő megmaradjon mellette, azok a kis csajok, akikkel úton-útközben megismerkedett, azok mihelyt észrevették Halassi súlyait, súlyosságát, azt a kérlelhetetlen komolyságot és nehézséget, mely őt a legapróbb dolgokhoz is fűzte, és mely igazán csak ritka pillanatokban vált nehézkessé is, de amelytől semmilyen részcél érdekében nem bírt szabadulni, a kis csajok hanyatt-homlok menekültek, megijedtek Halassitól, Halassi sosem volt laza, ernyedt, figyelmetlen, spicces, mindig ugrásra készen állt, és ebben, ha nem tudunk ellensúlyt nekifeszíteni, van valami ijesztő és kilátástalan, Drahosch dolga már másnap tisztázódni látszott, bár kérészéletű tisztázódás volt, a délután egészen egyszerű délutánnak indult, kiültek a vízpartra, az egész fiatalság a vízparton gyűlik össze, mert FERDINAND CÉLINE[-dek]: UTAZÁS AZ ÉJSZAKA MÉLYÉRE a strandon a nők szabadok, és olyan szépek, hogy még álmaink csalására sincs szükségünk, amikor beköszönt a tél, akkor persze nem szívesen vallja be magának az ember, hogy vége, maradna a hidegben is, öregen is, mert még mindig reménykedik, érthető, ocsmány lesz ilyenkor az ember, de ezért senki sem felelős, az ismerős szelindek hancurt a vízparton, nagy, zömök testű, lecsüngő ajkú, tömpe orrú, erős kutya, a Drahoschsal „szembeni” játszmában egyre nagyobb szerep jutott Bordács Annának és Pintér Sophiának, nővérek!, lelkesedett Korom, lényegében, föl tudjátok fogni, milyen varázslatos dolog, két nővér, egy nővérpár, húg és nénje, Korom úgy mosolygott, mintha ebben legalább érdemei volnának, új és új kis hírekkel állt elő, például hogy a nővérek, ha egyedül vannak, magázzák egymást, bizonyisten, kilestem őket, erre valóban büszke volt, Anna, mit gondol, így 233Sophia, így Korom, megbocsátja az Isten, hogy olyan sokat csókolóztam, azt hiszi, így Anna, az Isten számolta?, nem számoltam, így Sophia, én sem, sohasem tudtam megérteni, és magamat sem értem, hogyan lehet csók után imádkozni, ugyanazzal a szájjal!, nem, nem ugyanazzal!, én, amikor imádkozom, előtte sohasem csókolódzom, és amikor csókolok, sohasem imádkozom utána, CVETAJEVA Sophia egyszer az asztalon álló homokórával játszott, az ötperces játékával, a farudacskák között álló, darázsderekú kis üvegmozsárral, „derekán” finom patakban pergett át a homok, öt percet mérve, megint elmúlt öt percecske, aztán hallgatás, mintha nem is volna semmiféle Sophia a szobában, majd egészen hirtelen-váratlan, mindjárt az utolsó homokszem következik, a legutolsó!, kész!, így játszott sokáig, finom szemöldökét összevonva, egészen belemerülve abba a kis vékony patakba, Anna és ő, Korom is, meg belé, és hirtelen kétségbeesett zokogás, ó, Anna, elmulasztottam!, egyszerre csak mélyen elgondolkoztam, és nem fordítottam meg időben, s most már sohasem tudom meg, hány óra, most képzelje csak el, hogy egy szigeten vagyunk, és itt ki mondja meg nekünk, honnan tudhatjuk meg?, hát a hajó, Sophia, amelyik korallért jön hozzánk? koralltörmelékért? a kalózhajó, amelyen minden egyes matróznak három órája és 6 óralánca van? vagy még egyszerűbben: hajótörésünkkor egy macska is megmenekült velünk, én pedig még gyermekkoromból, serdülő koromból, azt, így Korom, hittem, rólam beszélnek, tudom, hogy „les Chinois voient l’heure dans l’oeil des Chats”, a kínaiak a macskák szeméből tudják meg az időt, egy hittérítőnek megállt az órája, és megkérdezte az utcán egy kínai fiútól, hány óra, a kisgyerek gyorsan elszaladt, aztán egy óriási macskát hozott a karján, a szemébe nézett, és azt felelte, dél van, ó, Anna, úgy érzem, mintha megöltem volna valakit, az időt ölte meg, Sophia, hány óra van, kérdezték tőle máskor, ő azt felelte, örökkévalóság, szerintem, így Korom, Drahoscht csúfolják, mindenesetre Korom nagy kedvét lelte a híreiben, Korom magázós történetei!, a szelindek morogva figyelt, Rónitz János meg a parti fövenyen, föltűnő katonai zubbonyában, Rónitz felbukkan Rónitz Drahosch szerzeménye volt, van egy buszsofőröm, így Drahosch, és néha eltűnt, eltűnt buszozni, odaáll a sofőrfülke mellé, oda, ahol „zavarja a vezetőt a kilátásban”, többször is fordulózik, tegye hozzá, ingyen, őket azonban nem izgatta föl a Drahosch buszsofőrje, még az sem imponált különösen, hogy a füle mögé, így Drahosch, cigarettát dug, és ördögi ügyességgel úgy hajlong, hogy az nem esik le soha, kissé finnyásan úgy gondoltak rá, mint a Peruszra, a hintásra, hisz milyenek is a buszsofőrök?, a buszsofőrök nyugodtak, kiegyensúlyozottak, em234beréletek százai vannak reájok bízva, fakó atlétákban izzadnak, van két gyerekök, egy lompos feleségök, akit valaha szerettek, bár azt, így Korom, soha nem tudják megbocsátani nekik, hogy már esküvő előtt megengedték azt, hamar ágyba dőlnek, mert a buszsofőrök korán kelnek, így szövögették Rónitz sorsát, és figyelmen kívül hagyták, mást nem nagyon tehettek, hogy miként beszél róla Drahosch, sőt azt gyanították, Rónitz nincs is, nem tudták, hogy a vágyaikat fogalmazzák, hogy azt szeretnék, ha a világ olyan volna, hogy Rónitz nincs is, tudjátok, ahogy rákanyarodik a töltés melletti egyenesre, még magasabbra veti gondosan fésült, gőgös, még fiatal márkifejét, két természetes accroche-coeur-rel CVETAJEVA ékes arcát, és ezen már nem is volt mit röhögni, a huncutkás buszsofőrön, olyan erős vonzalmat érzek mindenféle magányos bátorság iránt, hogy bár, így Drahosch, homályos eredetével tisztában vagyok, nem állhatom meg, hogy ne gyönyörködjem benne, kiderült azonban: Rónitz van, van és ugyanolyan fiú, mint ők, sőt még ők látszottak öregnek mellette, aki egyébként másfél-két évvel idősebb volt náluk, ő, K., úgy hiszi, a beszéd tette őket öregebbé, a szó, hogy mindennek nevet adtak, megneveztek, valami akkor lett élő, ha szóba hozták, de itt egészen komolytalan beszédekre is gondolni kell, szövegelésekre, dumákra, például hosszan elvitáztak arról, ezalatt Rónitz, akit Karolnak kereszteltek gyorsan át, mert éreztek benne valami GOMBROWICZ: PORNOGRÁFIA polákost, kiköpött polák, egyhelyben állt szótlanul, ajka körül duzzogó félmosoly, karjai széles mellén összefonva, s néha felnyúlt unottan az orrához, kivett belőle valamit, és figyelmetlenül morzsolgatta, arról, hogy a tenyészcsődör vagy a fedezőmén vaszora: annyi mint ménfityma a helyénvalóbb kifejezés, meglepetten és viszolyogva érezték, hogy a vita egyre inkább játék Karolnak, valami hódolat vagy áldozat, a kérdés, tenyészcsődör vagy fedezőmén, nem egyszerű, utóbbi mellett szól az egyszerűség stílusbravourja, melyet nem szürkít a szakszerűség vagy annak látszata, ezzel szemben az előbbi fölgerjesztett, Turi Danis légkörét mulatságos és mesteri kontrapunkció egyensúlyozza, a tenyészcsődör, így ő, K., és szemét nem vette le Karolról, mondjuk így, pozitívságát az e szókban elrejtett alapelemek: enyész és csőd, igen, így Drahosch kipirultan, negatív, alig tagadható egzisztencialista titok etc., mindezt ma már egyáltalán nem látja olyan rossz színben feltűnni, mint a köztes időkben, mikor őt is megfertőzte valami tettvágy, illetve a tettnek a szokásos értelmezése, mely gyerekségnek tünteti föl a szót, szemben avval, ami férfias, Karol alig beszélt, a lábát csosszantotta, lehajolt, fordult, a kezét emelte, vakaródzott, farkasfogait villogtatta, miközben pucolgatta, 235 piszkálgatta őket, mindig pucolt és piszkált, körmét, orrát, a haját birizgatta, állandóan hozzáért valamihez, legtöbbet magához, mindig kapcsolatban volt valamilyen testtel, tárggyal, mindig

Mit berzenkedel, ha egyszer így rendeltetett? Te akarsz a sors akaratának ellenszegülni, te elvirult herezacskó, te penészes herezacskó, te elaggott, te holtfáradt, kilúgozott, meghajszolt, bolhacsípett, te jéghideg, boldogtalan, te elhasznált, tengő-lengő, te kicsépelt, kákabelű, te százráncú, muzeális, te füstbement, rangjavesztett, te kicsorgott, rozsdamarta, te képtelen, tetűrágta, te dekadens, hamvábadőlt, te obsitos, töve-rokkadt, te elernyedt, fölösleges, te elnyúzott, szétmacerált, te porfedte, gutaütött, te naplopó, megboldogult, te kirázott, reménytelen, te meghülyült, dologtalan, te kipréselt, megkopasztott, te megposhadt, tökéletlen, te csapravert, kibelezett, te megkergült, használatlan, te nyugdíjas, haszontalan, te megrokkant, tönkrejutott, te szétfreccsent, agyongyötört, te végigszart, szegényházi, te kiszikkadt, lehugyozott, te kikészült, elvirágzott, te kipukkadt, tessék-lássék, te apokrif, padkán-ülő, te kiszolgált, elpazarolt, te elspriccelt, kopaszodó, te kiaszalt, üresre-fúlt, te leromlott, eltékozolt, te megzápult, száraz mellű, te eldugult, laposranyűtt, te pókhálós, divatjamúlt, te őskori, kimángorolt, te kipukkadt, összeaszott, te rommálőtt, tutyi-mutyi, te impotens, riherongyos, te lestrapált, agyontekert, te nagybeteg, élhetetlen, te kimustrált, elcsorgatott, te kidöglött, csiricsáré, te kivásott, degenerált, te egykedvű, fonnyadozó, te kifacsart, flegmatikus, te halvérű, kapitulált, te megromlott, kizsákmányolt, te elherdált

(RABELAIS, FALUDY GYÖRGY)

érint, nyúl, babrál, bolygat, fog, illet, súrol, pedz, vonatkozik, hat, összeér, határoz, horzsol, sündörödik, dörgölődzik, törleszkedik, felkavar, felturkál, felbomlaszt, megbolydít, megragad, megszorít, elkap, hajszol, nógat, sért, puhít, meghat, megejt, megbabonáz, megigéz, elragad, elkápráztat, lenyűgöz, lebilincsel, rabul ejt, tart, vesz, ragad, legyőz, diadalmaskodik, lelép, zsebre tesz, kenterbe ver, leteper, elbolondít, elcsal, elfog, megakaszt, nyomorgat, szutyongat, sürget, nyomaszt, terhel, nehezedik, feszít, szorít, tör, tol, siettet, szorgalmaz, feltüzel, fellázít, vérbe fojt, megnyer, kompromittál, dezavuál, diszkreditál, mardos, furdal, marcangol, csippent, metsz, felülmúl, megtáltosodik, felizgat, megmarkol, beszorít, szorongat, fog, nyom, nyomul, toszul, hatol, nekibuzdul, megnyer, megkaparint, meghódoltat, megszáll, elfoglal, ellep, okkupál, leigáz, elnyom, megszégyenít, megaláz, megcsúfol, eltipor, szertefoszlat, felgöngyölít, bemocskol, letarol, eltökít, rápirít, unszol, lám, manapság nem könnyű La Bruyère-i jellemrajzokat készíteni, Claude Lorrainnek van mégiscsak igaza: a festményeken az előtér mindig visszataszító, a művészet szabályai szerint a mű lényege a háttérben húzódik meg, a megfoghatatlan, ahová a hazugság: ez a rajtakapott álmodozás, az ember egyetlen és igazi szerelme menekült, csak úgy ne járjon, mint a mesebeli kisbojtár, akinek története végül általános és folytonos derültség forrásává vált az egész határban, ez lesz a titkainkból, mihelyt nyilvánosságra és CÉLINEközönség elé kerülnek, csak az marad szörnyű bennünk meg a földön, sőt talán még az égben is, amit még nem mondott ki senki, csak akkor nyugszunk majd meg, ha mindent kimondtunk már, ha semmit sem hallgattunk el, akkor végre csend lesz, és nem félünk többé a hallgatástól, így lesz, Rónitz egészen megfoghatatlan volt, definiálhatatlan, valóban lidérces, és ez amennyire lefegyverző, olyannyira feszélyező is, nem tudták, kivel vagy mi236vel állnak szemben, nem és nem, és közben ez a hiány észveszítően vonzotta őket, Rónitzot olyan mérvű bizonytalanság övezte, hogy minden vele kapcsolatos apró esemény is megsúlyosodott, jelképerejűvé lett, semmi nem történt, ami vészjósló lett volna, és minden azonnal vészjósló lett, Rónitz mellett minden pillanatban azt lehetett várni, hogy lelepleződik valami, valamiről ismét kiderül, hogy mennyire ocsmány, penig mondjuk, csak az került napfényre, hogy Rónitz nem buszsofőr, soha nem is volt, hanem maszek zöldséges, társ, ennélfogva vagy és nem cigaretta, hanem ceruza van betűzve a füle mögé, avval hajlong, mindettől azonban mégis annyira zavarba jöttek, hogy egyáltalán nem kérték számon Drahoschtól a hazudást, átsiklottak felette, Rónitz közelében bármi megtörténhetett, de úgy, hogy megszűnt mindenféle határ, korlát, és ez olyan ordenáré volt, amire a legkevésbé sem voltak fölkészülve, a szelindek morogva figyelt, majd rárontott Rónitzra, Rónitz a hosszú, szűk katonai zakóban, a fürdőnadrágja fölé is azt hordta, a kutyát a gombok izgatták föl, de Rónitz egy mozdulattal lecsitította a díszes katonai gombra vicsorgó szelindeket, úgy simogatta kisvártatva intarzia; GOMBROWICZ, CÉLINE a kutya fejét, túrta, vakargatta, évődött, ahogy egy nőét, Rónitz két idegen lánnyal állított be, két magos szőke lánnyal, az egyik ajkán olyasfajta kiütés volt, mint, így mondják, mikor túl jólesett az étel, egy baráti szocialista ország leányai, két, így Dániel, kágéestémama, a délutánhoz hozzájárult még Bordács és Pintér szenvedélyes nyelvtanulási vágya, így mikor megtudták, hogy eredeti szláv nyelven vagy akár nyelveken folytathatnak kötetlen beszélgetést, rögtön rávetették magokat a két jövevényre, povedálni kezdtek, Rónitz harsányan nevetett, csókos a te szád, danászta, de tőlem megtagadod, nem lehetett tudni, ezt Halassinak mondja-e, a jóllakott kágéestének vagy Pintér Sophiának, ő, K., mindőjüket féltékenyen leste, aztán amikor a két lány a botrányos röplabdázást javasolta, akkor már minden ment a maga útján, senki nem vitázott, Korom se, penig ő kézzel alig néhányszor ért életében labdához, téblábolva, bizonytalanul körbeálltak, Drahosch és Korom nagyon egymás mellé került, Dánielt ügyetlensége teljesen lekötötte, és ettől egyre szomorúbb lett, ő, K., meg, maga is meglepetve látta, Rónitzcal csevegett, utólag úgy állította be, hogy túl akarta beszélni Rónitzot, aki, magyarul, az egyik leány viselt dolgait mesélgette, lenyúltam, így Rónitz, lenyúltam a nőt, ezt megjegyezte: egy nőt lenyúlni, egy nőt lenyúlni, szakszó, BEREMÉNYI G. szíves közlése azt mondta, hogy a melléhez ne nyúljak, mert nagyon érzékeny, csókolgattam, s mint egy szerelmes giliszta, úgy tekergőztem a hasa körül, ajkunk parázna módon összetapadt, nyá237lunk egybevegyült: most már a lelkünk beszélgetett, egyik kezemmel CÉLINE lassan fölfelé indultam szép combján, a földre tett lámpa ezt rendkívül kellemessé teszi, mert közben nézni is tudod a lábán mozgó fényeket, mindenkinek ajánlom, ilyenkor egyetlen másodpercet sem szabad elvesztegetni, lefelé bandzsítasz, megéri!, milyen felemelő látvány! mindjárt jobb lesz a kedved! beszélgetésünk máris egyszerűbb és bizalmasabb hangnemben folytatódott, barátok voltunk! alul kell kezdeni! tíz évet spóroltunk meg egyszerre, alászállni, B. P. kacsintott Rónitz, alászállni, megkövülten nézte Rónitzot, aki nevetve vakargatta a szelindek füle tövét, és egyáltalán nem erőltette meg magát a volejból-ban, a kágéestémamák nagyokat kacagtak a tehetetlenségükön, magasra ugorva elképesztő, védhetetlen lecsapásokkal, vagy ellenkezőleg, tökélyes vetődéses védekezéssel szórakoztatták, jobbára, egymást, és anyáskodó aggodalommal simogatták az ő kézfejöket, miközben azért ajkukon kicsiny mosoly játszott, siralmas kézfejöket, mely piroslott már a szokatlan használattól, égetett, és mintha a csontok is el-elmozdultak volna már bevált helyükről, de hát egyszer ennek is vége szakadt, Rónitz eltűnt velök, mementóként ott maradtak: a kezek, Korom, aki penig e délutánon ért, mondhatni, a kertek alatt révbe, napokig dugdosta a kezét, üldögéltek MÉSZÖLY MIKLÓS: LEGÉNY ÉVI (Szárnyas lovak; Lesiklás) a vízparton, Drahosch szempillázott Korommal, levágott valamennyit a szempillájából, hogy ne legyen hosszabb, mint az övé, s a szálvégeket egy teli gyufaskatulyába tette és meggyújtotta, majdnem durranva égtek el, a szertartás nagyobb büdösséget csinált, mint amennyire izgalmas volt, de azért így is tetszett, Korom anyja, apja nem élt már, úgy tudta, hogy a konyhában pörkölte meg magát, mikor a kicsapó lángba bele akart harapni, amit tényleg megpróbált egyszer, először hangosan nevetett, és csak utána hajolt föléje, hogy megnézze, ki a legény a gáton, Korom egészen megváltozott, jóságossága érzelmességgé lagymult, teljesen meghatódott attól, hogy Drahosch mellette döntött, ünnepi KOSZTOLÁNYI estélyt hívott össze, rózsás tivornya volt, Korom kótyagosan járkált a félhomályos, egybenyitott szobákban, Drahoschsal sem foglalkozott, jobbára ivott, oda-odaódalgott a keletkező és szétfoszló csoportokhoz, gyerekek, skacok, olyan boldog vagyok, erőszakos, fáradt este volt ez, majszolták az édes birsalmasajtot, melyben dió volt, csak kevés, lassan a párok is kialakultak, egy távoli lámpa égett az előszobában, a magnó begyűrte a szalagot, a 45-ös lemezeket viszont állandóan cserélni kellett, ezt ő, K., elvállalta, példásan végezte a dolgát, könnyű kézzel tette a tűt a korongra, és lelkiismeretesen figyelte a fásult táncolókat, Korom lassan berúgott, a hólyag, egyre többet jött 238oda hozzá, és szelíden provokálgatta, na, mi van, hapsikám, mielőtt végleg eltűnt volna valami alvófülkében, odaállt terpeszben eléje, derekán még ott fityegett a madzag, mellyel az este elején játszottak, a madzagra kötött gyufaskatulyát lábuk közt himbálva kellett, már nem emlékszik pontosan, mit csinálni, a játékot a csípő tekergése töltötte meg tartalommal, Drahosch élenjárt, minő csenevész, húzgálta a spárgákat, veszett volt, Korom fehér inge kilógott a nadrágjából, hapsikám, skacok, így Korom, és nyitott tenyérrel csapkodta a hasát, bizonyisten, nekem a köldökömből szél fújt, az nem a köldököd, hülye, tegnap órákig vizsgáltam egy pihével, berezgett, déli, délkeleti szél, Korom úgy nézett rá, mint akit megsemmisített tetőtől talpig, ő, K., is sokat iddogált, csíkos öltönye nadrágját leöntötte kávéval, a comb belső fölső részén szabálytalan alakú sötét folt keletkezett, azóta is, ha felönt a garatra, nem tud szabadulni a gondolattól, és felületes, gyakori megfigyelései ezt alátámaszthatják, hogy a folt évről évre változik, tehát él, tehát mozog, egy amőba!, tegye azt, olykor rémülten markol oda, hogy érzékelje ott a lényt, semmi, végérvényesen betelepedett a telefon melletti családi fotelba, hamar nehéz álom sújtotta, most már nem álmodik, jót se, rosszat se, nyugodtan és célirányosan alszik, csupán hajnali fekvéseikor forgolódik dühösen az ágyon, egy jó ideig neki is, mint sokaknak, volt egy visszatérő álma, rémes az álom álom, noha semmi rémeset nem tartalmazott, mégis reggelente könny futotta el a szemét, fejét a párnába fúrta, és azon át lélegzett hatalmasakat, hogy eltűnjék szívéről a súly, a nagy hajnali kő, főleg az lehetett rémisztő, hogy mindent tudott előre, mégis újra és újra besétált a kelepcébe, mert volt egy kelepce az álomban, a rítus egyformán zajlott, egy középkorú nő, semleges perszóna, avval henceg a hentes előtt néhány embernek, hogy el tudja őt, K.-t varázsolni, amit úgy bizonyítana, hogy az érkező villamosra a fiatalember, ez ő, akarata ellenére fel fog szállni, ő kicsit zavartan, hitetlenkedve, nyugodtan nevetgél, és elfogadja a furcsa alakú 20 fillérest, négyszögletes, a sarkok lekerekítve, hogy azon vegyen jegyet, ugyan, ugyan, mondja a nőnek nem túl szemtelenül, ez a kelepce-pont, és egy időben, mikor különösen hevesek és fájók voltak az álmok, itt fel is tudott ébredni, de egyrészt elaludván ugyanott folytatta, másrészt később már csak azt álmodta, hogy felébredt, tudta, hogy most kell észen lennie, jött a villamos, és akkor hirtelen eszébe jut, hogy az éppen jó irányba megy, majd bolond lesz nem fölszállni, mert ez a lehetetlen nő etc., egyébként is „akarata ellenére” kéne kényszeríteni, amiről szó sincs, fölszáll, kezében a négy239szögös húszfillérrel, integetve visszafordul, mint az államfők, ekkor a nő kecsesen meghajol, voilà, a hentes előtt a néhány ember halkan összeüti a tenyerét, a kirakatban egy fél disznó, esténte ajánlatokat tett az Úrnak, ha nem álmodja meg az álmot, kevés hatásfokkal, evvel a fáradsággal ateista is lehetnék, gondolta, „Kérj, Uram, bármit, megkapod.” az Úristennek tett ajánlataiban hajlandó volt elmenni a végsőkig, és viszonzásul belement volna már abba is, hogy amikor föllép a peronra, tehát már elbukott, elsírhassa magát, így ravaszkodott a megváltással, de nem, a villamoskocsi elindult, a nő lentről felém int, olyan, mintha sajnálna, arca most öreg és félelmetes, nem tudok sírni, állok a villamoskocsi peronján, és tökéletesen elbizonytalanodom, mi is a helyem ezen a világon, ebben a városban, családom körében, azt sem tudnám még csak körülbelül se megmondani, miféle jogos igényeket támaszthatnék ebben-abban a vonatkozásban, nem tudom megvédeni helyzetemet: hogy itt állok ezen a peronon, ebbe a szíjba kapaszkodom, ezzel a kocsival vitetem magam, hogy az emberek kitérnek a kocsi elől, vagy mennek csendben, vagy megállnak a kirakatok KAFKA: DER FAHRGAST előtt, senki nem is kíván tőlem ilyesmit, ez azonban már mindegy, megállóhoz közeledik a villamos, egy lány leszálláshoz készülődve, odaáll a lépcső közelébe, olyan élesen magam előtt látom, mintha érintettem volna, fekete ruha van rajta, szoknyaráncai szinte nem is mozdulnak, blúza feszes, a blúz gallérja fehér, aprószemű csipke, bal kezével a kocsi falának támaszkodik a lány, jobbjában az esernyő, felülről a második lépcsőfokot érinti hegyével, az arca barna, kétoldalt kissé benyomott orra gömbölyűen, szélesen zárul, barna haja tömérdek, a szél összekuszálta jobb halántékán a kis fürtöket, füle kicsiny és korántsem elálló, mégis, minthogy közel állok hozzá, látom a jobb fülkagyló egész hátsó részét és az árnyékot a tövénél, azt kérdezem magamtól akkor: hogyan lehetséges, hogy ő nem csodálkozik magán, hogy a szája nem nyílik ki, és nem mond efféléket?, arra riadt, hogy motyog COCTEAU: VÁSOTT KÖLYKÖK maga elé, el kell hogy érjem a mornát, akkor mammogó ajkaira valaki finoman rátette a hűs kezét, Deske, kérem, nyugodtan, maradjon csöndben, itt már mindenki aluszik, Drahosch guggolt KOSZTOLÁNYI mellette, s egymásba villant réveteg négy, szétfeszült, álmatlan és sötét szem, cirógatta az arcát, szép vagy, méla és halvány, miközben az övé fénylett, nagyon fénylő volt Drahosch, fejét a hasára fektette, az ing a bőrhöz ragadt, másik kezével a kávéfoltot simogatta, még nyirkos lehetett, randa éjszakai riadás jer! volt, mondhatni álomból álomba, jer, így Drahosch, lógjunk el, lábujjhegyen kiosontak, a lámpa alatt idegen pár csókolózott, ti kik vagytok?, így ő, a fiú fél száját elemelte a lányé240tól, de közben csókolózott tovább, és ti?, hagyd már őket, így Drahosch, nyirkos salétromos fal és mosatlan edények ócska dombja, ennyi csupán a díszlet! hogy került az angyalföldi konyha kőkockáira, tömérdek lemez közé, nem tudni, micsoda éjtszaka, ringlispilezés, amelyből a sikongatások meg a lánccsörgés az éjtszaka marad meg, zenekar tutti, a háziak kitárták a szegényes üvegezett ajtót, asszony zsémbelt, férj morgott, mozgásba jött a konyha, emberek jöttek s mentek, földhözragadt és szédületes forgás kezdődött, kellemetlen és izgató egyszerre, az egész környék átlüktetett a konyhán, kandi násznép, valaki bort hozott, rosét, Boszorkányszombat, GOETHE, FAUST, KÁLNOKY zöld, testes csatos üvegben, az anya elaludt a hokedlin, szája keserű, fáradt, bátyja a viaszosvásznas konyhaasztalra dőlt véreres szemekkel, bámész szemek kétes sötétben, öreg, vak férfi lép be, karján gyönyörű szép leány, a nyitott ajtón tódul ki a füst, egyszerre beszél mindenki, a vak lehajtja a fejét, Istennek csöndje van, s a világ Isten bőbeszédűsége, az Istené, fater, hallatszik VASADI PÉTER kintről, de maga fogja be a száját, „szenzáció, szenzáció! a zárdaszűz, a víziló…”, a leány pukedlizik, török basa, nagy a

↑

intarzia

vasa, mondja és elpirul, két fiúcska sakkozik, van sakkórájuk, a heverőből kilóg a rugó, egy pár csókolózik rajta, lábuk összefonódva, a fiú tarkóján nagy, sárga közepű fekély, hogyan szabad így csókolózni!, hamarosan fölkelnek és mosolyogva elvonulnak, a lemezekre nem lép senki, mamlasz tevés-vevés hallszik KOSZTOLÁNYI a padlón, a vak férfi ajánlgatni kezdi a leányt, csak tizennégy éves!, szinte sírva hordozza körbe, markolj, súgja neki, s ha a szerencse kedvel, tiéd lesz a legjobb falat, hangosan azt mondja, FAUST csak a szüzességére vigyázzon a fiatalúr! görbén mosolyog titkán, én púder nélkül s meztelen lovagolok a bakon, mondja halkan a leány, homloka verejtékes, remélem, kiáltja az anya, ifjan kell neked, amint vagy, megrohadnod, markolj, súgja az anya is, markolj, s ha a szerencse kedvel, csupa gyönyörű mátka, egyszerre csönd van, a báty horkan az asztalon, magad szakállára ! létezz, mondja a vak, az arcába egész közelről, a bőrük egymáshoz ér, magad szakállára létezz, ebben a pillanatban kintről, a kis belső udvarról a Drahosch vidám félelemmel teli hangját hallja, jaj, édes, drága Danikám, ne bánts, édes, kedves Danikám, ne bántsál, jaj, ne húzd a hajamat, inkább csinálj velem ISKOLA… akármit, édes drága Danikám, csak ne bántsál, az emberek a konyhában bólongatva nevetni kezdtek, az ajtóra mutogattak a veranda felé, ott a lik, menjen, leselkedjék, ott van! és nevettek, intarzia rémüldözve pattant föl a helyéről, úgy érezte, kőből van a gerince, kőből és mégis üres, a kapkodásra csak fokozódott a nevetés, a vak férfi a térdét csapkodta, de miért e vidám pompa?, 241az anya vizet eresztett alumíniumbögrébe, nagy az én családom kelettől nyugatig, nyugattól keletig, a két fiúcska egyszerre, egyformán mosolyra húzta el a száját, ő, K., ekkorra minden zajról tudta, KOSZTOLÁNYI hogy mit jelent, még bús se, csak józan, figyelmes, nem tudott semmiféle Daniról, a legkézenfekvőbbre, Rónitz Jánosra, jaj, édes drága Janikám etc., nem gondolt akkor, csak a margócsykor, vonzódott Rónitzhoz, gondolataiban megvetette, mi szél fútta ezt ide?, de ha feltűnt katonazakós alakja rendszerint nyomában a díszes gombra vicsorgó szelindekkel, tüstént csatlakozott, együtt mentek a margócsyra is, Korom volt még ott, a felszabadult Korom, és Dániel, a tó partján megkerültek egy mogyoróbokrot, és ott egy öregasszonyt pillantottak meg, az asszony avval volt elfoglalva, hogy a tóban ruhát mosott, ahogy meglátta GOMBROWICZ őket, feléjük fordult s bámult, jócskán bennejárt az években, alacsony, nagy keblű vén szipirtyó, igencsak utálatos, avasan zsíros, piszkosan öreg, kis szemekkel, sulykolófával a kezében bámulta őket, Karol otthagyta őket, az asszonyhoz ment, mintha valamit mondani akarna neki, majd hirtelen mozdulattal felrántotta a szoknyáját, kivilágított az altest fehérje és a fekete szőrök foltja!, az asszony felordított, neki, K.-nak, azonnal Drahosch háromszögei a=60° jutottak az eszébe, rettenetes!, a fickó még egy illetlen kézmozdulatot tett, s elugrott mellőle, visszajött hozzájuk, mintha mi sem történt volna, miközben a megvadult asszonyság szidalmakat zúdított utána, nem szóltak egy szót sem, túlságosan is váratlan és felháborító disznóság volt ez, mely természetellenes brutalitással tört rájuk… Karol pedig tökéletesen nyugodt egykedvűséggel továbbment velök, a fákon átfutott a fény, Rónitz előttük lépdelt, fenyegető ifjúságát a fényfoltok valószerűtlen és vadóc remegése még ijesztőbbé tette, mi lesz velem, gondolta, őt, K.-t is meglepte, amikor hangosan még ezt mondta: már néha KOSZTOLÁNYI gondolok a szerelemre, milyen lehet, én Istenem, milyen?, Rónitz megtorpant, s mint kit kígyó csípett, fordult meg, rámeredt, ő, K., lehorgasztotta a fejét, Rónitz elnevette magát, majd gyorsan a margócsy ismét komoly lett, ti még szüzek vagytok, szegény kis bogárkáim, hangja egy vad öregemberé volt, a margócsy minden évben, Szent Istvánkor, Drahosch dolga volt, személyes joga és kötelessége, az erre vonatkozó alapszabály kimondja, hogy a margócsy „legfőképpen és elsődlegesen: hivatalos”, avval a nem titkolt céllal, hogy „felszámolja a kiskapukat”, és ennek oka nem a moralizáló hajlamban keresendő, hanem mert „nem lehetséges tízmillió kiskapuval operálni”, az „perverzió”, „a margócsyt nincs mód kiérdemelni, nem is kell, a margócsyt nincs mód visszautasítani”, olyan, hangsúlyozza az alapszabály, „mint egy anyajegy”, ezenfelül még „demokratikus, kizá242rólag attól függ, tetszik-e”, a szíve mélyén mindenki a nemzetközi-margócsyra fente a fogát, ilyen azonban nem létezett, a vágyak terén is be kellett érni az úgynevezett kósza-margócsyval, mely „örökös, de ki tudja, mit hoz a holnap”, a titkos, ismeretes záradék szerint „aki kapja, az érdemtelen, de egy kukkot sem ért az, aki azt hiszi, az érdemtelenségért”, nem, „ó nem”, így a titkos záradék, a margócsy tehát tény volt, ezenfelül azonban, hogy rosszindulattal se lehessen csupán szóbeszédnek nevezni, még egy üveggolyó is volt, a következő Szent Istvánig lehetett babrálni, zöld, sárga és mályvaszín fodrozódással, szép darab a maga nemében, Drahosch elvetette a sulykot, viccesen a sulyk szólva az üveggolyót, a kósza-margócsy Rónitzé lett, nem volt efelől vita, mert nem lehetett, Drahosch tehát robbantott, hamarosan, már az ősszel összeköltözött Rónitzcal, együtt éltek, néha még mostan is, Rónitz olykor hónapokra „kiszáll a buliból”, a zöldségből, ilyenkor Drahosch tartja el, a margócsyval ér véget, definíció, a nyár, az asszony egyszer azt mondta neki, K.-nak, emlékezzék csak, a rádióújságot tartotta a kezében, úgy kiáltott, te, ez volna ő, te képtelen vagy lezárni valamit, s közben az újság széle hihetetlenül sebesen remegett, ő, K., és Halassi már a kezdet kezdetén irigyelték az asszony sodró jelenidejűségét, valóságos mozgékonyságát, hosszú sétáiknak sokszor volt tárgya a pillanat etc., ő, K., a jelen illékonyságát említette, vagy azt mondta: mi, a percnek bohóca, a változás serény KOSZTOLÁNYI kengyelfutói vagy az illanó idő szívdobbanása, és a séták folyamán, akár a bulvárokon, a nagy bulvárokra baj esetén úgy gondol CÉLINE az ember, mint egy olyan helyre, ahol kevésbé van hideg, akár a tóparton, körözve a rézsútos nyaraló körül, miközben egy-egy elhajló bokorág, lendülő függönyszél vagy nyíló ajtó jóvoltából piros, vihogó és inspiratív leányarcok fényeltek, a lányok a kék fényes selyemingben, mint gyors, tétova lángok lobogtak a homályban, határozott elképzelések és indulatok alakultak ki, fölfogásuk ellenkezve kapcsolódott az asszony azóta is következetes gyakorlatához, mert bár igaz az is, és ez legyen most megtorolás, hogy ők minden időjárásban, a nap és éjjel minden órájában igyekeztek fülön csípni az időt, és vándorbotjukra is rávésni, THOREAU: WALDEN két örökkévalóság, múlt és jövő határán állni, ami pontosan megfelel a jelen pillanatnak, s kötéltáncosként végigmenni azon a vonalon, megvetették a várakozást, a jövő, így ők, megfojtja a pillanatot, ezzel szemben a múlt kitágítja, kétségtelenül szövevényesíti, de ez a bonyodalom gazdagság és nem kacat, tehát semmiképpen sem dolgozik ellene, nem lehet a múlt elemeire, így ők, pöcsétet ütni, és dossziéba tenni, aminek Drahosch azt 243vetette ellene, mert ha tehette, ellene vetett, hogy miként mindenütt, itt is minőségről van szó, nevezetesen gondolkodunk-e, van-e erre mód, hajlandóság, képesség, vagy ábrándozunk és merengünk, mert ha ábrándozunk és merengünk, secko jedno, hogy előre vagy hátra, ők, ő, K. és az asszony, most mégis kicsit már úgy beszélnek a régről, mint egy tárgyról, s ebben igazán semmi szemrehányás vagy bűntudat nincs, nem lehetséges, oktondiság volna és lépten-nyomon tapasztalható manír, hogy ők valamilyen módon kivételek volnának, és megóvták magokat Mici Mackó áldásra tartott mancsai alá húzódva, nem óvták meg magokat, tudomásul kell venniök, hogy izzadnak, reggelre elborul a tekintetök, ő úgy képzeli el magát, mint akinek nemcsak a szeme körül jelennek meg a ráncok, hanem a szeme fehérjén is, leheletök áporodott, és a hajlatokban nyirkos viszketés fészkel, ezzel szemben megtanulták a különféle szerek kezelését, a mértékletes életmód ezernyi apró fortélyát, tapasztaltak tehát, és ezt nem szabad lebecsülniök, és erre most figyeljen az asszony, és bocsássa is meg neki rögtön, hogy úgy beszél, mint egy néptanító vagy eszes káplán, így jár az, akinek hirtelen fontos lesz, hogy megértsék és megszeressék azt, amit mondani akar, mert ezt ő, K., most olyannak tartja, amelyből megérthető jelen helyükre? és jelenlét, mely által, legalább, dolgok helyekre kerülnek, és az ifjúságukból, ebből a vitathatatlan és kikezdhetetlen felületből nem lesz sem aranykor, mely után sápítoznának, de nem is valami hideg lenyomat, melyet idegenkedve és gátlásosan hessegetnének magokból, magokból – mert akármennyire is töprengünk, belül a lelkünk tele van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával, de nem tántorgunk, nem inog OTTLIK-ária a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserű nagyon; tollhiba ismerete, ha le is lassítja ugyan vitorlánkat, de szilárdságot ad, ámbár ezt sem jól mondom, akármilyen tetszetős hasonlat ez az ólom a hajófenékben, nem jó hasonlat, abban sem vagyok biztos, hogy olyan nehéz és olyan keserű-e csakugyan, ami lefelé húz bennünket, csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett, erős és szilárd tartalom vagy; tollhiba ez az emberben és nem valamilyen szomorú és halott dolog, sőt bizonyos tekintetben ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából, a többi 244és a további, a fedélzet rengése-ingása, a külsőbb rétegek, mint ez a mai ilyen-olyan életünk, már könnyű és csak játék, maradék nyári nagyvakáció – ha két ember összejön, mondjuk, tréfával, ők ketten, az egyikük azt mondja, hát ennyi minden nem is történhetett abban az évben, ó, édesem, feleli a másik, elfelejti, hogy fiatalok voltunk akkor, és sok mindent végeztünk egy év GERTRUDE STEIN alatt, általában nem a rokonszenv az, ami összehozza az embereket, már akit!, inkább kínos és fájdalmas érzés az, mikor két ember úgy érzi, hogy össze kell kerülniök, nem valami nagy mulatság, MÁRAI ha két embernek össze kell kerülni, ő, K., most jól el tudja képzelni az asszony helyzetét, ismerik és nevették is együtt a házaspárok feszengését, amint többedszer hallják a másik történeteit, a figyelem és türelmetlenség, egy harmadik számára oly zavarba ejtő feszültségei közt, ismernek már minden fordulatot, közbevetést, ravasz hanyatlást, a feszültségtartás sok furfangját, anélkül azonban, hogy önmagukba fordulnának, hogy valami szemérmetlen közös nyelvet alakítanának ki, kétszemélyes különbékét, és egy közös múlt fedezékéből kacsingatnának egymásnak, undorító az ilyen!, viszont örömmel és kellemetlen büszkeséggel nyugtázzák, ahogy az idők során csiszolódik a történet, elhagyja fölöslegeit, anélkül hogy veszítene önmagából, szigorodik, de nem vértelenedik, úgy lesz kevesebb, hogy nem csökken, meglehet, talán merészen elrugaszkodik a kiinduló elemektől, de ez csak a kezdeti években szül riadalmat, azután nagyon is látszik, hogy éppen a hűség az, ami itt mozgat, van valami, ami egyre ugyanaz, amikor végül magokba maradnak aztán, elengedik magokat, jóízűen lapogatják egymás vállát, a hétszázát, apukám, illetőleg anyukám, milyen jól kijött most a vége felé az a dolog, meg az a másik, az meg egyáltalán nem jött át, vissza kéne talán térni ahhoz a múltkori jelzőhöz, és így tovább, no csak hallgassa az asszony tőle a saját sorsát, ő, K., úgyse való másra, az évben ismerkedtek ők is össze, abban az étteremben, ahol az utolsó margócsy volt, szeretett oda járni, olyan bátorítólag hatott rá egy csontvelő piritussal, aztán egy megbízható májgombócleves, és végül a bő és sűrű levű körömpörkölt, együtt főtt krumplival, nem fényes ebéd, de igen meghitt, amit csak emel a kedves, tenyeres-talpas pincérnő, aki olyan, mintha nagymamánk volna, vagy még inkább egy távoli rokon, aki a távoliságból eredeztethető felelőtlenséggel elkényezteti az embert, azonfelül nemcsak rendes és jó szándékú, hanem ért is az elkényeztetéshez, például ad kanalat a körömpörkölthöz etc., ilyen körülmények közt lépett asztalához az asszony, hogy leülhetne-e, volt még üres asztal, igaz, foglalt 245táblával, de ki venné azt komolyan, igen, igen, bólintott hát hevesen, nagyon is megérti a lányt, ez az asszony, van ilyen, szemét közben ripacs módra végigjáratta az üres asztalokon, van, van, ezt nagyon is el tudja képzelni, hogy egyszer csak egy kényszerítő erő folytán elhagyjuk azt a kis dohos lyukat, melyet szobánknak nevezünk, s ugyan szobánk, e dohos kis lyuk ellen semmi kifogásunk, magunk ásta verem, azért mégiscsak börtönünk, ha vállalt is, s hirtelen kilépve az utcára döbbenten tapasztaljuk, hogy süt a nap, sőt időközben, kézen-közön, ősz lett, azaz a napfény még feltűnőbb, hiszen nem kapcsolódik a levegő tompa nyári forrójához, ösztönösen nyújtani kezdjük lépteinket, a könnyű szél homlokunkba veri hajunk, a karunkat időnként lúdbőrzés fogja el, és egyszerre azt vesszük észre, hogy rettentő éhesek vagyunk, rövid tétovázás után belépünk a homályos étterembe, értékeljük előnyeit, kellemes visszafogottságát, az elzárkózás tapintatos hatásosságát, de nem tehetünk róla, ezt már ismerjük, kikerülhetetlen szobácskánk jut eszünkbe, még bizonytalankodva fogjuk a nehezen lengő ajtó hűvös kilincsét, végigfut rajtunk rosszkedvűen, hogy talán vissza kellene fordulnunk, amikor meglátunk valakit egyedül ülni egy nem túlzottan jó fekvésű asztalnál, egy férfit vagy egy nőt, arcunk földerül, és arra gondolunk, megosztanánk ebédünket vele, és valóban, megindulunk biztosan feléje, erre az asszony, így volt, lesütötte a szemét, és halkan elkérte az étlapot, ő, K., a szokásos módján vérszemet kapott, de még mielőtt ez igazán megtörténhetett volna, és evvel kezdődött az ő és az asszony közös története, az asszony fölkapta a fejét az étlapból, és arra kérte őt, hallgasson! hallgasson, a verandán nem talált senkit, kemény éjszaka borult fölé, ahogy most is, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként CAMUS: A PESTIS tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklanék hosszan a nedves

úttesten, elsuhan, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törik meg a csendet, téli bosszantás!, aztán teljes súlyával visszahull rá a csönd, mely égbolt és csillag, mi történik itt, édes Istenem, elárulta Koromot, Korom: az, akit ő elárult, így azonosítható, ennyi?, föl se szarvazta, nem rajta múlt, de mégis, akkor hirtelen, mint a villám, beléhasított, hogy itt valami jóvátehetetlen rossz történt, valami megtörtént, amit már csak árnyalni ki fogja ezt megbocsátani? lehet, ki fogja ezt megbocsátani?, Korom?, ugyan, nyilván, ha megbánja, megbocsát, és megbánja, és?!, ez az ő magánügyük!, a világban mi lesz evvel?, legalább Halassit árulta volna el, akkor lehetne Júdás! de hát ez meg nem primitív kevély246ség-e, ha már lúd, legyen kövér?, nem lenne jobb adott esetben rettegni?, és mi van, ha Korom helyett Drahoschról van szó?, megborzong, a hideg szellő az arcába legyint, jőni fog egy egész KOSZTOLÁNYI kicsi ősz, hajlonganak a néma tar fák, nő az avar és a homály, a hamvas ég inog, értsük meg jól… semmi sem negatív, ami helyén HAMVAS van, a sötétség minden pontja átvilágítva, az indulat türelem, a fagy sugárzó meleg, a kietlenség gazdag virágzás, a mélység fény… a toronyóra zengőn egyet üt, fázik, ha majd beköszönt KOSZTOLÁNYI az ősz, a nyaralónadrágnak vége, összeomlik, magába roskad, a ragyogó nadrág már csak romjaiban él tovább, hirtelen kitűnik a szárak rövidsége, a dicsért bőség összevisszaság csak, ahogy a hosszú zseb kilóg az immár elkerülhetetlen zakó alól, arra alig van mentség, a könnyű kezű szabás miatt a nadrágot húzgálni kell, a cibálástól leereszkedhetik a villámzár, egyszerű skandalum, a deréktájon elszabadul az ing, nehezen elviselhető csupaszság támad, tikkadt, tompa csend, kezét lassan-lassan a zsebébe csúsztatja, belül meleg van, hevesen fülel, távolból jövő CAMUS zavaros kiáltások törik meg ismét a csendet, téli bosszantás! téli bosszantás! T. BERNHARD téli bosszantás! téli bosszantás!
247

Keringő szívütemben

Jaj, ne titkold a szemed előtt ugráló zöld lufikat, ne titkold az orrnyeregről mint – mint a ferdén hajított kő a kőről, szikla a szikláról – megpattanó zöld lufikat, a levegő-gömböt a zöld ruhában, nyakkendő nélkül, mintha csupán egyszerű hétköznap csüngene a felhőkről (nyakkendő-köteleken), és ne titkold azt a robajt sem, amelyik füledben félkönyökkel egy sárga zongorára támaszkodik, és amelyik majdnem látta, mikor a lufit nyakon szúrta (a sipítás, a vér, a lyuk a torkon, az átlátható torok) egy gally-tőr a fasorból; tehát emeld föl fejed, s eközben kezeddel ne tégy gyanús és mocskos mozdulatokat, emeld föl fejed, szempilláid ne érintsék egymást, ügyelj a légzés ütemére: pontosan akkor fejelj a zöld lufikba (mindegyikbe), mikor úgy érzed, színültig üres a tüdőd (esetleg, ahogy a fürdőkád fenekén a szappanhab, egy-egy hörgőben foszlány-nevetés).

És most tegyük föl, hogy találkozol a nagybajuszos házmesterrel. Szemben álltok egymással, orrotok szinte összeér, kezében a rózsa az szemetesvödör, kezedben virág. Három virágszál. Rózsa. A tövisek rozsdás szúrása a tenyereden; a vér katicabogár-pöttyei. Összeszorított foggal a kübli fölé emeled a kezedet. Tekintetetek összeakaszkodik, egyre reménytelenebbül gubancolódik, aztán (karod még mindig kinyújtva, kiterítve), mint pamutgombolyag, egyetlen félfordulattal a szemetesvödörbe gurul. Most kezd lazulni ujjaid szorítása, úgy érzed, úgy kell érezned, hogy az ízületekbe hideg, jeges víz csorog, s lassacskán mindenütt a kevély pillantású tengerszemek lesznek a hangadók, hangjuk csengő-tiszta, mintha üvegalmák koccannának össze a te leheletedről (vagy sóhajodtól), így ne is csodálkozz, hogy lazulni kezd ujjaid szorítása, erőd lusta szárnycsapásokkal köröz fejed fölött, glória lesz, majd fény-négyszög, majd láng, halk lobogással, majd láng, világosság nélkül, s amint végre-végre fejedre száll a szürke hamu, észreveszed, hogy lazulni kezd ujjaid szorítása, s amikor maga a szorítás ugrik körmöd hegyéről az ismeretlen sötétbe, akkor lelkedben is történnek változások, szél ke248rekedik, zöld szemű, bozontos hajú, kedves fickó, aki fölhajtogatja lelked négy csücskét, mint a palacsintát, mielőtt egy kevés kis túrót tennél a hasába; de máris lelked sirályait engedjük a sirály magunkhoz közel, a fehér szárnyaikat, szárnyaik surrogását, a surrogás r-eit, melyek most faarccal kezedhez lépnek, fejüket ügyesen két ujjad közé tuszkolják, s szétfeszítik őket, nem is nagyon ellenkezel, érzed, hogy lazulni kezd ujjaid szorítása, s minden figyelmedet a rózsáknak szenteled, a rózsáknak, melyek lassú lebegéssel, mint a léghajók, érik el a szemétvödör hűvös pléhföldjét.

Nézzük tovább. Miután átbukdácsolhatunk néhány dombon vagy buckán, melyeknek vakondtúrásszerű rögeit a fekete percek és órák adják, ismét téged látunk: állj hát ott, a fa alatt, melynek ágai emberi kezek, férfi, női, fiatal, öreg, gyermek, anya és tanti kezek. Kezet fogsz mindegyikőjükkel, elmorgod a neved – ajkaid alig nyitva –, de azért érthetően. Nem érted szomorúságod, nem érted azt a fájdalmat, mely homlokod mögött ül, s szívélyesen simogatja koponyád, hogy üvöltözni tudnál. Üvöltözöl. A fa megrázkódik, a tenyerek tapsra verődnek. A felemás tenyerek taps-sikolya. Aztán elsötétül az ég, kék potrohú felhő habzsolja a napot, penge villan karcsún, s a felhasadt felhőből szavak hullanak alá, hófehér szavak, mozgásuk a szó közeledbe érve lelassul, megnyugszik, s fejedre már rendben, egyesével koppannak. Köldöködig ér a szóár, gyere, ne bírd tovább. Várj csak. Fordulj meg sarkadon, menj vissza. Megint ott állsz a fa és a felhő alatt, és a fejedről leforduló szavakat próbálod úgy a földre pöckölni, hogy a hátukra essenek, a kitinpáncélra, és ha megvan benned az a szent képesség, mely a figyelmedet el tudja vonszolni az ízelt lábak komikus kapálódzásától, akkor vizsgálódásod eredménnyel járhat, akkor megláthatod, mi csillog a szavak rezgő végű csápjain. Nos, jó: nevessünk. Hahotánk szüreteli a fát, köldökig ér a kéz-ár (térdedet okos asszonykéz simítja), gyere, ne bírd tovább.

(Most van egy kis időd, végignézheted kudarcaidat, ott fekszenek az Idő a penészes fal tövében, csak a fehér papírlapokat kell fölhajtanod, s máris megbámulhatod penészes arcukat, a léggömb arc, rózsa, szó arcát, a rózsa arcát, a kéz arcát, a szó arcát. Simítsd el a fehér lepel ráncait, és ne sírj és ne nevess.)

Elég ebből a merev jelenetből, izmaid nem statikus erőfeszítésre termettek. Fuss. Oszlop-lányok mellett futsz el, lendületed meglibbenti a szoknyák szélét, mindenütt ott marad a bőrön tekinteted egy-egy szilánkja. Az egyik véresre karistolja a lány combját. Mondjad: ne haragudj. Kérj bocsánatot. Bocsánat. 249A

a seb

lány a sebét nyalogatja, letérdelsz mellé, és megvakarod a füle tövét. Együtt futtok tovább, te elöl, mögötted hűséges (noha kissé büdös) komondorod. A kutya oldalában tátongó sebet, mint a legyek a virágot a szirmok, ellepik a legyek. Rohanástok nyakába vessen lasszót egy férfi. Látszik, hogy ért hozzá. A rohanás, nyakán az ismeretlen anyagú kötéllel, ájultan hever közted és a komondor közt, amely szaglászgatja. Mozgástok természetesen lassú. A férfit papnak nézed. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! A köszönéstől fejetek pillérje lesz egy jéghídnak, a hídon szekerek gurulnak lovak nélkül, a szekereken színes zsákok. Lassú vagy: mielőtt rájönnél, merre lejt a híd, s mi van a színek mögött (tényleg!? mi van a színek mögött?), a férfi ingatni kezdi a fejét, és rianások űzik el közületek a csendet; a szekerek zuhanása együtt a jégtörmelékkel. Mindegy, mindegy, ne bámuld a széttört darabokat, bűnöd, látod, tócsává puhítja a jeget, mindegy, figyelj a férfira. Szertartásosan feléd lép, s bordó selyempárnán átnyújtja a lasszót. A jelenethez illetlen gyorsasággal nyúlsz az ajándékért, a kötelet glóriává fogod össze fejed fölött, majd viccből a nyakad köré tekered, átveted egy faágon és rácsimpaszkodsz, ám amint a kötél a halálig feszülne, az egész jelenet festetlen cserépdarabokra esik széjjel, látszik, hogy vicceltél. Erősítsd a kötelet a komondorra, mire az piszkálni kezdi orrával az ájult rohanást. Újult futástok tisztítja a sebet. A legyek lassan elmaradnak. A férfi, akit inkább gondolj bányásznak, figyel. Mindörökkön-örökké. Bocsánat. Semmi-semmi.

Nyugodtan állj a házmesterék ajtaja elé. Az ajtó félig nyitva, ha akarsz, beláthatsz a belső szobába. Akarj. Egy női lábat látsz és két férfikezet. (Egy női lábat, két férfikezet.) Becsukod az ajtót, mire megjelenik a házmester. (Megjelenik a házmester.) Nem látod a kezét. Térddel meglököd az ajtót: a női láb, a férfikéz. (Fi kéz.) Bólintasz, becsukódik az ajtó, és megjelenik a nagybajszos, kéz nélkül. ( .) Hagyd ezt a játékot abba; kérjed meg inkább, hogy vigyen föl a liften. Acsarkodva álltok szemben egymással, mint a kutyák. A házmester lehelete rosszullétet a sál csempész a nyakad köré, sálnak. Elintézem, hogy megfogja a nyakad, majd tüstént ordítva elengedje, elintézem, hogy nézegesse szénné égett kezét. A fekete szén-kéz árnyéka a liftajtón. Látod, mindent megtehetek érted, s te mégis a felvonó belsejét borító fekete-fehér fényképet nézegesd: a léggömb arcát, a rózsa arcát, a szó arcát, a bányász arcát, a kéz arcát. Simítsd el a a tükör tükör ráncait.

250

251

Mese, mese, meskete

– csalimese –

Van-e kies hazában, Zalaegerszegen innen s az üveghegyen túl, olyan széllelbélelt szerencsétlen ördög, ki ne tudná, ki is az a Pogácsás Parancsnok? Bizony nincs. Illetve én találkoztam egyszer eggyel, mert volt egy Mosolygó Szamaram, és az elvitt mindenféle mufurc helyekre, no, én így aztán mindenfélét láttam, amit ezen az ilyen-olyan földgolyón lehet, én találkoztam egyvalakivel, akinek halvány dunsztja sem volt, ki az a Pogácsás Parancsnok. Az okosabbja már ki is találta, ki ez a merész fickó. Igen, a Pogácsás Parancsnok maga, ő volt az egyetlen, ahogy az már lenni szokott. Az élet az ilyen, csak nem szívesen beszélünk róla. És hogy még megtudjunk sebtiben valamit az életről: a Halvány Dunszt azért ólálkodni ott ólálkodott napestig a Pogácsás Parancsnok körül, belebújt a babérlevél-bajszába, hószín hajába, füstös-fostos fülébe, aki nervózus lett olyannyira, hogy arról kódult a környéken mindenki (dőlt is a forint a felfordított, zsíros karimájú kalapba), és nemcsak nervózus lett, de gyanakodni is kezdett. Egész áldott nap gyanakodott, gyanakodott, ha leült, gyanakodott, ha fölállt, gyanakodott, míg egész sült nucsimalacokat marcangolt hatalmas agyaros mindenevő fogazatával – ti csak ne nevessetek: nektek is az van! mindenevő fogazatotok! –, gyanakodott a rendszeres fogmosás közben, gyanakodott, ahogy este igen nyomott hangulatban, tétova gondolatok közt lehunyta seprűs szempilláit, bizony még a klotyón is gyanakodott, mert a Halvány Dunszt,

E tárgyak szolgáltak Kemény Katalin fordításában a nagy Gargantua ülepének törlésére. Az elvi alapvetés szerint: nem szükséges kitörölni a feneket, ha nem piszkos, piszkos pedig nem

néha egy kisasszony bársony álarcának képében, néha ugyane kisasszony bóbitája képében, máskor egy keszkenő képében, ismét máskor bíborszínű atlaszból készült fejkötő fültakarójának képében, egy apród sapkájának képében, mely svájci divat szerint tollas volt, aztán egy márciusi macska képében, anyám messze illatozó kesztyűje képében, zsályáéban, ánizséban, kaporé-

252

Amíg a ló farka ki nem nő

– regényes képregény –

Rajzolta: Banga Ferenc A fehérvérű vagy hadköteles embernek nem volt lova, és kölcsönkért egyet a bájtól. A báj adott néki egy idegesítő gebét, de gyermeki szeretetet nem adott hozzá. Fogta a fehérvérű vagy hadköteles ember a lovat, s a farkánál fogva kötötte a szekere elé. Felült a bakra és elindult. Amíg a búsmagyaron hajtott, jól szaladt a szekér, de amikor a kaptatóhoz értek, leszakadt a ló farka.

253

lehet, ha nem végeztük dolgunkat; tehát dolgunkat el kell végezni törlés előtt.

Megjegyezzük még, hogy a bíborszínű atlaszból készült fejkötőnek a fültakarójával való törléskor az átkozott aranyos gyöngyök felkarcolták az egész feneket. A pokol tüze eméssze meg az ötvös ülepét, aki készítette, és a kisasszonyét, aki viselte.

A márciusi macskát Anjouban a többinél élénkebbnek tartják, karmai fel is vérezték az egész végbelet, és úgy gyógyult ki belőle, hogy „megtöröltem magam anyámnak messze illatozó kesztyűjével”. Ezt jól értjük.

Az elbeszélő a nadályfűtől lombárdiai vérhast kapott, melyből pedig úgy gyógyult ki, hogy saját lepentyűjével törölte meg magát.

Szívesen idézzük még az örömódaszerű befejezést: „Végeredményben megállapítom s kitartok amellett, hogy nincs oly alkalmas törlő, mint szilván hizlalt libácska, különösen, ha a feje a két lábszár közé kerül. A fenék nyílásán csodálatos kéjt éreztek egyrészt a szilva lágyságától, másrészt a liba mérsékelt melegétől, amely könnyen átmegy a végbélbe s más szervekbe egész a szívig és agyig. S ne higgyétek, hogy a hősök és

ban, majoránnáéban, rózsáéban, töklevelében, káposztáéban, szőlőindáéban, fehérmályváéban, ökörfarkkóróéban, salátáéban, spenótlevélében, szélfűmézében, borsosmentáéban, csalánéban, nadályfűében, aztán szemfedő képében, takaróéban, függönyében, párnáéban, szőnyegében, kárpitéban, abroszéban, szalvétáéban, zsebkendőében, fésülőkabátéban, szénáéban, szalmáéban, csepűében, marhaszőrében, gyapjúéban, papíréban, fejkendőében, kispárnáéban, papucséban, erszényében, kosáréban, kalapéban – de jegyezzétek meg, hogy az egyik kalap sima, a másik szőrös, a harmadik bársonyos, van tafotás és atlaszfényű; mindközt legjobb a szőrös –, meg még tyúk képében, kakaséban, csirkéében, borjúbőrében, nyúléban, galambéban, fekete hollóéban, egy ügyvéd táskájáéban, kámzsáéban, főkötőében, tollseprűében, valamint szilván hizlalt libácska képében – vackolta, birizgatta, boronálta, szecskálta, dögönyözte, ahogy azt az ember elvárja egy magára valamicskét is adó Halvány Dunszttól. No rendben.

Pogácsás Parancsnoknak lefelé áldozott a csillaga. Mindenkinek van ilyen csillaga, direkt azért tartjuk, hogy egyszer leáldozzék. Pogácsás Parancsnok a sok gyanakodástól elébb lefogyott: gyönyörűszép hordópocakja összelappadt, mint egy kilyukadt gumilabda, amilyent akár láthattatok is az ártatlanul iruló-piruló rózsabokrok tövében, pöttyei már megfakultak a sok esőtől, mely inkább csak a mezőgazdaságnak tesz jót, a kalászosoknak, és nem a lotyi-totyi labdáknak, és tán már rápilinkélt egy fonnyadt rózsaszirom, amitől az egész szomorúsága durván kitágult – nohát ez történt a Pogácsás Parancsnok hatalmas pocujával, jegenye combjai száraz pálcákká töppedtek, döngő mellkasa nem döngött többet, csak cuffogott, cöccögött, gőrincsélt inkább, bikanyakán megereszkedett a bőr, és bizony álla alól a megannyi kis Toka Manó annyifelé szaladt szerteszéjjel, ahányfelé nem szégyellt – s tudjuk, mily szégyentelenek is valójában hál’ istennek a megannyi kis Toka Manók –, így aztán az áll olyan egyedül maradt ott, hogy bizony akár meg is ijedhetett volna, ha nem lett volna beléverve a bátorság. De belé volt verve.

254

<képromlás> A báj törvény elé vitte a fehérvérű vagy hadköteles embert. Azt mondta Müncznek, a bírónak: Dolgozzék nekem ez a fehérvérű vagy hadköteles ember, amíg csak földig érő farka nem nő a lovamnak. A bíró tudta, hogy a báj metszően megajándékozza, hát az ő pártjára állt. – Amíg a ló farka ki nem nő… –

255

félistenek boldogsága az elisiumi mezőkön az ökörfarkkórótól, nektártól és ambróziától származik, ez csak öregasszony-locsogás. Véleményem szerint az okozza boldogságukat, hogy feneküket libácskával törlik. Hasonlóan vélekedik e kérdésről Skóciai János mester is (Duns Scotus).”

És a Pogácsás Parancsnoknak elment a kedve az egésztől. A szépsége odalett, az eszét azt eleve talonban tartotta, és a főnökei is, a Pogácsás Főparancsnok meg a Főpogácsás Parancsnok, állandóan bíbelődtek vele. A legkülönfélébb pozitúrákban bíbelődtek vele, s lassan már úgy érezte magát, mint egy illusztrált Kámaszutra – az is meséskönyv. A legjobban persze a Főpogácsás Alparancsnok bíbelődött, mert ő pályázott a Pogácsás Parancsnok elárvulni készkődő helyére. A Pogácsás Parancsnoknak nem volt ínyére ez a tarka, sokszínű bíbelődés. Bár ami igaz: az igaz, a felettesek helyzetét is meg lehet érteni, részint mert nékik is voltak feletteseik bíbelődni, részint pedig egy beesett orcájú, karikás szemű, korpás hajú és főként bánatos Pogácsás Parancsnok használati értéke – csekély.

Viszont, fonákjáról nézve, ha már valaki Pogácsás Parancsnok, akkor az nem olyan egyszerű, hogy aztán ne legyen az. (Erre vigyázzatok! Nekem például van egy ifjú nőismerősöm, mit mondjak, egy szőke ciklon, aki néha dühében, vagy az enyémben, vicsorogni szokott. Neki mondogatom, hogy vigyázzon, mert megmarad az arcocskáján a vicsor. Ilyen költőien szoktam nevelni a szőke ciklonokat.) Valahogy így állt a helyzet a Pogácsás Parancsnokkal is; ő sem volt mindig az (de ha már az lett, akkor az lett), kezdetben Feri volt vagy Laci vagy Jancsi; élt-halt édesanyja tepertős pogácsáiért. Ennyi. De hát ez csak nem baj? Persze hogy nem. Mármost hogy miként lesz Feriből Pogácsás Parancsnok, arról egy másik alkalommal! Csak annyit mondjatok majd: Legényember zseblidérce! – és én tudni fogom, hol nyissam ki a szám.

A Pogácsás Parancsnok oly szomorúan ődöngött a városunk girbegurba utcácskáin, mint a holdfény. De ami passzol egy holdfényhez, nem a Pogácsás Parancsnokhoz! Válltöméseivel súrolta a házfalakat, s egyre inkább kopott a válltömése. Rettenetes! Ezt talán nem is kell bővebben ecsetelnem! A Pogácsás Parancsnok egyszerűen nem tudta: merre hány centi. Pedig erre mindig nagy súlyt vetett: pl. 3 cm vagy 5 cm etc. Ezeket a számokat a nagy buflák fejében tartotta (az irányokkal együtt). De most meg mi történt? Állandóan büffentett: fogta magát a megannyi kis Büfi Vakond, fölszaladt a torkán, kiült a szája szélére, s ott lógatta nagyúri módon a lábát a Pogácsás Parancsnok mindenevő fogazatán! Fejükön a nyálgömböcske volt a kalap. De ez a szemtelenség még annyi, mint a semmi, mert snüff-snüff-nyiff-nyuff, mindegyik Büfi Vakond hozott magával egy számot, pl. 3 cm vagy 5 cm – s így lassan a Pogácsás Parancsnok feje belülről is egészen ösztövér lett.

256

A fehérvérű vagy hadköteles ember ekkor jól disztingvált, szeplős zsákot mutatott fel. A bíró köhintett egyet, és elölről kezdte: – Amíg a ló farka ki nem nő, maradjon a ló annál, aki az életterébe (Lebensraum) befogadta. A fehérvérű vagy hadköteles ember felpattant a farkatlan lóra, és szívesen omladozva hazafelé tartott.

257

Ahogy így ment, mendegélt üveges szemmel föl s alá, mint egy turista, és nézte, hogy milyen nettek a műemlékek, vagy ha nem nettek is, de tisztességgel gatyába vannak rázva, találkozott mindenféle emberekkel, a Kopasz Vitézzel, akinek biccentett egy köbcentit, Kockás Farkú Tehenemmel, Medvetalpú Anyácskával, Osztrovszkijjal, a Vasherceggel, a Földigérő Kányával, Csabán Nándival, a hátvédek rémével, a Délceg Éjjeliőrrel, a gonosz Gonádokkal, e gazember hajcihőkkel, és bánatában bizony vonzódott a levitézlett grófokhoz is.

Ugyanis ilyenek a grófok, csak nem szívesen beszélünk róla, fölmennek nagy peckesen egy hatalmas dombocskára, feszítenek magyaros mentéjükben, gojzervarrott cipőjükben, mirregnek, mordulnak, dorombolnak, aztán zsvumsz-bumsztili-bumsza-kopp – levitézlenek. (Az igazi grófok persze ezen jót mulatnak, kacagnak, hogy a domboldalon esni kezd az aranyeső, és minden boldog s boldogtalan a sárga zivatarba tartja rózsás-mosolygó képét, nevetnek hát, fényességes hajukat fújja a szél, így szomorúságuk szinte fölfedhetetlen, legföljebb egy-egy félretartott, nyírt tarkó kelthet gyanút.)

A dombocska alján meg áll a nép a bódék közt, s tiszta szívvel mulat a lefelé vitézlő grófokon; mikor leérnek, hátba csapkodják őket, s megisznak egy pofa sört. Máskor meg leülnek a tiszta vizű parttalan patak… mijére is? no nem a partjára, hanem hát a környékére – és elvi vitát folytatnak. Jól érzik magukat estig. Virágoznak a fák, a kerti asztal meg szék kint áll a bokorsövény mellett, egymással szemben, mintha bizalmasan beszélgetnének, de sajnos a hangjukat nem lehet hallani, csak fülnagyítóval.

Azután leszáll a hétfő, és megy mindenki dolgozni.

Az egyik levitézlett gróf naphosszat ült egy hatalmas és jóságos 18 éven felüli verzió: …egy hatalmas és jóságos Hölgy tövében, a comb mint valami etc. Tölgy tövében, a lomb mint valami kempingtábor borult föléje, a gróf a térdén egy spirálfüzetet tartott, és látástól vakulásig szöszmötölt bele. Miért, miért nem, a Pogácsás Parancsnok nem bírt elszakadni tőle, mondhatni: a szívéhez nőtt a férfi, ott állt megette, ha fútt, ha dörgött, még szerencse, hogy a lombon eső se esett át, nap se szúrt keresztül, jól kiválasztotta a helyet az az ember. A Pogácsás Parancsnok persze informálódott előtte, az erdőn az a hír járta, hogy gyönyörűségesen gyönyörű virágokat rajzol a gróf, Csóka néném legalábbis ezt cserregte. Amikor aztán a Pogácsás Parancsnok összeszedte minden bátorságát – mert a bátorság olyan, mint a higanycsepp: szerteszéjjel! –, és a gróf vékony, csontoskás vállai felett előrehajolt, csudálkozásában és csalódásában majd leesett az álla! Kis fekete maszatolást láthatott a papír egyik sarkában:

258

Nemsokára utolérte a bíró, és követelte tőle a jól disztingvált, szeplős zsákot. Nagyot nemesített (erre) a fehérvérű vagy hadköteles ember. Kioldotta a zsákot, és egymás után dobálta ki belőle a habcsókokat. – Habcsókok – cuppogta helyenként a bíró, és kérgesen a másikra támadott. – Nem csaptalak én be – felelte az. – Amikor a zsákot fölmutattam, azt mutattam: „Ha a báj javára ítélsz, agyonverlek ezzel a zsák habcsókkal. ” A bíró megsemmisítette (Vernichtung) a lovát, és elporoszkált. VEEGE

259

valami ilyet, egy Tamburás Kriksz-Krakszot

Mi ez, hördült föl a Pogácsás Parancsnok, mert úgy érezte, becsapták. Szép, színes virág, mondta a gróf kissé túl szelíden, amiből kitetszett Csóka néném igaza. Te ki vagy, fűzte még hozzá dallamosan, miközben kezében, mint egy dárdát, megpördítette-furdantotta a halálvékony filcet.

No de tudjuk, egy ember volt, aki nem tudta, ki is az a Pogácsás Parancsnok, s a gróf most erre ráhibázott. A Pogácsás Parancsnok leforrázva távozott, s ha lehet, még búsabb lett, kifejezetten szontyola, a mellkasa már nem is döngicsélt, a combján átsütött a nap, a fülei meg úgy előrekonyultak, mint a… hát erre nincs is hasonlat, úgy előrekonyultak. Véleményem szerint egy fontos dolog hiányzik a boldogulásunkhoz: a hasonlítás gyönyöre, így hát árva Pogácsás Parancsnok megint ődöngeni kezdett, szeme tükrében a Halászbástya képe villódzott, s a Parlamenté, miközben, érthető, két szót ismételgetett végtelenül szomorúan: alkonyul-lekonyul, alkonyul-lekonyul.

Ettől aztán még fancsalibb lett. Fogta magát és ismételten menni, mendegélni kezdett szépséges szép gojzervarrott cipőjében. Hogy mi az és honnét a gojzervarrott? Jó kérdés. Addig ment, mendegélt, míg betévedt egy hatalmasan hatalmas, díszesen díszes, ilyen-olyan ünnepélyre, ahová be is engedték, mert azért nem ejtették őt teljesen, az nem olyan egyszerű, s ha nem is valami fényesen, de meghúzkodott ott a homályban, mint valami Derék Tűzoltó. Ez azért fájt neki. No rendben.

És ekkor történt egy csudálatos valami, ami egészen új mederbe terelte a Pogácsás Parancsnok nagyívű életét. (Ha a Tiszalöki Erőműről hallok, nekem mindig ez jut az eszembe.) A díszszónok, egy lepcses szájú, kurta farkú, rokonszenves galabárdi fickó, egyik lendületes, mérsékelten ravasz, ám körkörösen kanyargó mondata végén megcsuklott, s ezért a pedáns, sárga, recés műanyag tálkán levő hat vizespohár (jegyezzétek meg: mindig hat vizespohár van! ha nem hat… ki lehet találni megint) egyike felé nyúlt, töltött, és már épp a kissé kicserepesedett lepcses szája felé vonta volna a poharat, mikor egy kéz hirtelen elkapta előle azt – a pohárra gondolok –, hipp-hopp, s ott maradt a szónok keze üresen, egyedül, egymaga. Nézi, nézi, ismerősnek tetszik neki, de nem tudja mire vélni. Ez megint fontos dolog: vannak, akik nem tudják mire vélni. No de nem azért teremtett valakit az Úristen lepcses szájúnak, hogy az egykönnyen zavarba jöjjön: fogta a szónok és harákolt egy kicsit, a megannyi szorgos kis Fika Manó versenyben köszörülte a tor260kát, a szónokét persze, volt, aki 1200%-ot is teljesített, aztán hogy a hang eléggé metsző lett, folytatta, mint rendesen. Valóban, hosszú az Úristen, rövid a szalonna… Ugyanis ilyenek az ünnepi szónokok, csak erről sem szívesen beszélünk.

Kié volt viszont a Rabló Kéz? A Pogácsás Parancsnoké. Ott állt a homályban, melyet már jó kényelmesre fészkelt ki a Derék Tűzoltó, kezében a pohár vízzel, és nagy elhatározás érett meg benne. (Találó, amit Dan A Ma burmai írónő mondott erről: Az elhatározás, mint a cseresnye: ha piros, lehet szüretelni.) Csak úgy rajzottak az agyában a gondolatok, mint a szorgos méhek, a becsületes hangyák, a lezser tücskök vagy mint a BORJOSKÁK, e pocakos, szerelőforma csótányok; egy hajtásra kihörpintette a közepes minőségű vizet, s hazacsörtetett gondolkozni; irdatlan nagy nap volt így ez, akkora, mint egy vendégfogadó. Bebújt a vén dunyha alá, s vad szavakat mormolászott a díszszónok ellen. Megfékezem, szétbucsázom, elecetérázom, durmolászta, vagy gondolatban azt kérdezte roppant szigorúan: Maradt önnek írmagja? A dunyha bölcsen mosolygott (úgy, hogy a Pogácsás Parancsnokot kiverte a veríték), ismerte már ő a rabiátus emberek fogadkozásait, a tüzes legények hetykeségét, az ezerhetes leánkák viharait s a Meleg Tégla sunyiságait. A Pogácsás Parancsnok jót s jól aludt (ebben áll a nagy titok), még az ágy alatt szemtelenül mocozó BORJOSKA sem zavarta nyugodt, színes álmát, melynek főszereplője az élveteg kedélyű Királyasszony volt, akinek lábát épp az alvás ideje alatt szőrtelenítették; sikeresen.

Ettől kezdve a Pogácsás Parancsnok nélkül díszünnepi díszbeszéd nem kezdődhetett. Ő pedig menetrendszerűen elcsente a vizet. Lassan a Szónokokon fura izgatottság vett erőt. Például izzadni kezdtek. Dadogni. Heherészni. Dugványozni. Ötölni-hatolni. Az emberek azt hitték, szegények, ez az új stíl, és bólintottak, már ahogy a szép bufurc selymes Nyakkendők, ezek a derék szálfaszálfa legények engedték. Megkettőzték az őrségeket, így most már minden pohárra jutott 1-1,2 kikent-kifent bajszú derék Kencefice. Ám a Kenceficék tehetetlenek voltak, pontosabban tehetetlenül tárták szét karjukat. Ez is beleépült a beszédekbe. Épül-szépül az ország, kiáltották a Szónokok, a Kenceficék meg fölpattantak, és eléggé tehetetlenül széttárták a karjukat.

Mert miért? Azért, mert megint eltűnt a pohár víz. Kinyúlt egy Rabló Kéz – tudjuk, kié –, és a Szónokok keze ismét oly viszolyogtatóan üresen meredt a levegőbe. A Pogácsás Parancsnok pedig, mint egy rossz gyerek, ne nevessetek, van és lesz 261ilyen, kuncogott magában, biztonságban elrejtezkedvén a Derék Tűzoltó formázta homályban. Aztán kihörpintette a pohár vizet, és peckesen elsétált.

Hogy a Kenceficék így csődöt mondtak, a Szónokok új tervvel rukkoltak elő. Volt a szónokok öregapjának egy füles rocskája. Bikkfából készítette a bognár, vaspántot rakott rá a kovács, s akkora volt, mint egy félakós hordó, mégsem fért bele több víz, mint amennyit beleöntöttek. Ebben a rocskában hordták szét aztán a szónoki poharakba a vizet, olyan vizet, amelyről azt szerették volna hinni, hogy a kutyának sem kell, ennélfogva nem is lopják majd el. Így került sor a possadt vízre, a lottyadt vízre és végül az icuripicuri kis pimpósra, melyben a szelíd békalencse mellett még egy vad BORJOSKA is kapálódzott! Úgy ám.

Ez azután fényesen bevált.

A Pogácsás Parancsnok a kezdeti sikerektől visszanyerte döngő mellkasát etc., pogácsább és parancsnokabb lett, mint valaha, úgy bíbelődik már, ahogy nem bíbelődik senki, a Főpogácsás Alparancsnok behúzza fülét-farkát, inkább szónoknak menne, pedig azok – az első kortyok után – igencsak Savanyú Vendelek. De azért megvannak, nyugodtan, tűnődve forgatják a mohos szélű poharakat.

Csak a szegény szerencsétlen BORJOSKÁKra jár a rúd, végzetük elkerülhetetlen, hiába lavíroznak a Szónokok nagy gumós őrlő zápfogai közt. – Itt a vérük, fuss el vélük, drága kicsi szőke ciklonom; csak erről megint nem szívesen beszélünk.

Drága, kicsi szőke ciklonom, te olyan vagy, mint egy baba. De…

de ki szavatol a lady biztonságáért?

Daisy, Ágnes, Zsófi, Jitka, Drahosch, Kászoni, Imecs Judit, Mária Ivanovna, zsenge lányok okos asszonyok ragyogó lamékba öltözve, strasszokkal teletűzködve, avagy slampet pongyolá262ban, rozsdás ziherhejctűvel összefogott melltartóban, árva, édes varróhölgyek, Bordács Anna, Pintér Sophia, Teri néni, Csicsi, Gaby, Robi, Fruzsina, Torockó Anna, Részeg Hölgy, keletfrancia titkárnő, gőgös, élveteg pincérnő, Virginia Woolf, Jane Mansfield, a Schwester, a Schwesterek, Kati, Szonja, Ludmilla, Breuerné, egy sörényes nő (saját szabadságának a rabja; Ágnes?), Királyasszony, Salome, M., csúúúnya kisasszony főhadnagy Wislockinál, Klára (szerkesztőnő és akinek baja van Baudelaire-rel), postáslány, Mari (festőnő), Bováryné, a 32 éves szomszédasszony, az 1920-as évek rövid frizurás fiatal nőire emlékeztető okos szemű hölgy, az Izgalmas Nővér, a Mandulaszemű, a Kéjhús, Bagits Ilon, Bagits Veron, a munkáslány, a hű, szomorú, szemüveges titkárnő, Margó (mellek!), egy nagynéninek nevezett prágai rokon, csúf lány a HÉV-en, idős, finom, művelt, elegáns és olykor karvalyszerűen önző idős hölgy, barátnéja (a vad zuhanó hajú), Sára, frigid hölgy, Ádám Margit, franciául suttogó diáklány, az őrült lánya, a nő („öreg barátnéja”), S., Olga, a fehérmájú ordas, veres napernyős asszony, a Babitscsal hunyózó anyai nagyanya, levélírónő (jún. 16.), Izolda („már nem a régi”), eszegető lány a művházból, a nő (éjszaka eltűnt simán, mint egy bérgyilkos), nénje, két világszép feleség, egy zengő farú nő (kettő), egy svéd lány, egy himlőhelyes, barátságos arcú kurva, Twiggy, Marilyn Monroe, hamuhajú Szulamit, Rajk szobalánya, szamócázó falusi leány, egy csalárd fehérszemély, Bika, Epelenciás Rózsi, zsíros, kövér konyhalány, sárga gyöngyvászonkabátkában lévő nő, Mária Terézia, a szőke, hervadó kocsmárosné, öt darab eladósorban lévő jány, söröző asszonyok, a tolvajokhoz tartozó nő (akire a hullarabló különös hévvel zúdította szitkait és gyűlöletét), Katalin varrónő, az új szobaasszony, Zsófi (öregen), Panna, lány (tapodna meg), szobalány („Te édes kicsin, kicsin fiú”), gágogásra kénytetett asszony, Lilla, Karenina Anna, a gépírókisasszony, a nyelvét öltő lány, Ilona, Irén, két pici öregasszony, utcaseprőnő (Pöti Bisztró), Zita királyné, a debreceni táncosnő, Máli Annuska, Frl. Käthe, Blanka, a zsíros arcú ruhatárosnő, cigánylány, Annók, Kis Múzsám, Braun kisasszony, néger nő, Cserháti Zsuzsa, Idő (fehér, fáradt szép asszony), a megzavart madárként tipegő öregasszony, a ruhájából, mint diót a hajából kibontandó portásnő, Lidia Korabelnyikova, a Szülőboldogasszony, rossz arcú, meddő nők, a papok karmaiba került három fiatal lány, Saca (néni), Karin, Mamili, Beatríz Viterbo, azonosíthatatlanok („Szeret maga engem vagy csúf játékot űz egyáltalán?”), Mein Allerliebst Muzerle, feleségek, az asszony, húgunk, nővéreim, édesanyáim – ki, kicsoda?

263

Daisy

– operalibrettó –

A librettó iker-szerencsecsillag alatt született. Abban a szabadságban, hogy az opera fő tényezője a zene, amely nem szolgai módon, hanem saját törvényei szerint érzékelteti a cselekményt; ezzel függ össze, hogy az operairodalom nem egy nagy sikerű alkotása bárgyú, zavaros vagy teljesen igénytelen szövegre készült. És abban a reménnyel s hittel szövetkezett szaktudásban, hogy ha szimfonikus és kamarazenét esetleg lehet is „elefántcsonttoronyban” írni (akusztika!) – operát semmiképpen sem. Az opera egy darab élet, melyet énekkel, zenével tár elénk a színpad. Sokkal inkább, mint bármely műfajnak: a nagyközönséghez kell szólnia, nem pedig a kiválasztottak kicsiny rétegéhez.

A hely, ahol most vagyunk: egy lebuj. Siralmas terep, a széktámlák puhácska bársonya, mint egy kelés, fölszakadva; mindenféle lóg ki. Mindazonáltal a szereplők elegánsak! Elegánsak, de un poco hibásak; a seb, amely átüt a púderen. A seb rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen, távolról. Közelebbről nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg,

hogy ennek láttán ne füttyentsen egyet. (Ez a vad, fájdalmas, panaszos, készséges és szívből jövő füttyszó az opera első hangja. – A zenére és színpadra vonatkozó megjegyzések metaforikusak. Vehetők szó szerint is, a bene placito.) Kukacok, olyan vastagok és hosszúak, akár a kisujjam, eredendően és a rájuk fröccsent vértől is rózsaszínűek, s a seb belsejébe tapadva fehér fejecskéjükkel, sok-sok apró lábukkal tekerednek a fény felé.

264

Daisy

– –

Írom: A kis ürességen, melyet színpadnak hívhatunk, áll a színész, sötét van, vagyis szemem lassan szokja a világos-

265

Az időre vonatkozóan hasznosíthatatlan kijelentések egész tárháza áll rendelkezésünkre. Dramma giocoso-nknak ugyanis: nincs ideje: pontnyi: nincs kiterjedése. Etc. No, mondhatnánk, mindez Velencében zajlik a XIX. sz. elején. Akkor aztán a többit az olvasó fantáziájára bízhatnánk: nyilván 21 évesek volnánk, szépen gyarapodna a vagyonunk; szellemesek, bőkezűek s szinte túlságosan lovagiasak volnánk a hölgyekkel… De a legegyszerűbb, ha úgy tekintjük, hogy manapság játszódik, s ha ez az igyekezetünk zátonyra futna, akkor fogjuk föl az időt egy repedt felületnek, s a nyert ellentmondásokat dugdossuk rendre a nyiladékokba. Vigyázzunk eközben ütőerünkre. Fafnerként (mély basszus) danolva:

Csupa rés meg hézag ez így,

Nem tömör, tölts ide még!

Csak tömd el a rést,

Átlátok itt rajta.

A szereplőkről:

DAISY (szoprán), GABY (alt), ROBI (mezzo) – transzvesztita művészek; hol nőként, hol férfiként viselkednek, ilyenkor nők, illetve férfiak. Nagy, fényes, elegáns ruhákban, nehéz bíborokban, de például egy láb vagy kéz vagy a fej véres, mocskos gézzel lehet betekerve vagy undorító rongyokba bugyolálva. Robi öregsége (62 éves) önmagában elegendő. Gaby 42 éves, Daisy 32, akárcsak Halassi.

HALASSI MISKA (tenor), ő az a férfi, aki „áll az út szélén, nézi az autók áradatát, és hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman azt kérdi: „»Meddig mehet ez így?«” A szerep két, egymástól megkülönböztethetetlen bábbal oldatik meg.

KURFÜRST (basszus), hibátlan megjelenésű barokk nagyúr, 32 éves.

RÉSZEG HÖLGY (szoprán), 22 éves, gyönyörű.

FIÚCSKA (bariton), csontos szűzarc, békegyerek, a tekintete csúnyán mondén, 22 éves.

FIÚCSKÁK, VENDÉGEK, GOETHE-KUTATÓ(K): kar.

266

ságot, előttem finom hölgy ül, tarkójáról fölemelve a súlyos haj, válla merészen szabad, a széktámlát nézem, bíbor bársonnyal bevont szék, s ahol a váll eltűnik, mint egy kelés, a bársony fölszakadva, mindenféle lóg ki, megszagolnám, nem merem, oldalt, a homályos szeparéban, oda kellett néznem, öreg férfi ül, madártestű öreg, arca szép; mint sápadt női végtagok verik át a füstöt a reflektor fényei, látom, a színész arca: nőarc, meglepetésemben röviden fölkiáltok, noha a kurfürst volt kegyes figyelmemet fölhívni ‹feudalista realizmus›, hogy itt léprecsalás folyik, etetés, bepalizás,

„nyakaljuk tomporát víg cimboráim!”,

kiált a színész, folytassátok csak, tudós csepűrágók, int a kurfürst, a színész alázatos várakozásba merevedik, mutasd meg hát nekünk, minő a világ, felém fordul, vagy ahogy a múltkorjában formulázta a fortélyos fickó, minő a világ fara, a hátulja, a fonákja tudniillik, a színész arcára tapasztja nagy csontos kezét, csak a szeme látszik, szemében rémület, kirobban belőle a röhögés, hogy mi nő a világ farán, édes úr, a borzas valagon, hatalmas sárga kelés, a térdét csapkodja, szoknyája suhog, tudod, jóuram, mondja nekem a kurfürst, szeretjük ezt a csöppnyi teret itt, e falatnyi termet és sajátos odőrjét, s azt hisszük, e komédiások derék fickók, megbízhatatlan barmok persze, de értik a dolgukat, no de azért tartom az embereimet, azok legyenek megbízhatók, nemde?, ó, mennyire meg fogok öregedni, mondja még révedten a nagyúr, a színész kihívóan az asztalunkhoz áll, keze a csípőjén, látom, hasa szép lapos, hányavetin mondja a kurfürstnek, rám néz közben, tudom, édes úr, fizetségemet folyósítani szolgát, derekat, te utasítsz, de azért ne hidd, ne gondold, ne reméld, hogy kordában tartom magam, örülj inkább, örülj, hogy kezemben papírkard, s a vér, mit azért tagadhatatlan ontok: paradicsomlé, és egyáltalán: te: itt csak nyerhetsz – minden pillanattal; bocsásson meg kegyelmességed, súgja halkan, te engemet még nem ismersz, mondja nekem, Daisy vagyok, kishúsom, ma még szűz, nem hiszed?, pedig

267

A szövegben szó szerinti vagy torzított formában, többek közt, szó szerinti vagy torzított formák vannak. A jobb rímek Kosztolányiéi.

Minden jog, beleértve minden jogot, fenntartva.

A nyitány

tulajdonképpen egyetlen tovahömpölygő Esz-dúr akkord. Mintha a dráma a dráma lényegét akarná megjeleníteni: az érzelmek és szenvedélyek szövevényes rajzát. Kissé az úgynevezett potpourrira emlékeztet. A kiáltás-motívum újra és újra visszatér, felharsan a humanista riadó: segélykérés és biztatás! Komor akkordok, még lesz szerencsénk találkozhatni vélük. Majd néhány gyors taktus, mely végigsurran a zenekaron, mint valami lidérces látomás, aztán kísérteties kromatikák, a balsors hangjai: ez a táj nem Petőfi rónája, nem Ady Bakonya, nem Krúdy ligetjei s nem is az ő kihalt falui, nem Déry kertje, nem Mándy árusainak tere, nem is Ottlik ólmos egével fedett főallé, nem Veres Péteré és nem Dobozy Imréé, nem Bethlen Miklósé, nem Móriczé, és nem nem – falatnyi terem, sajátos odőr, s a rémület és boldogság heves váltakozásait undorral észleljük… főként a vonósokon. A nyitány utolsó hangjai szinte belévesznek a szétnyíló függöny susogásába. Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés, azt érje gáncs! és megvetés!

Aki nem énekel, az nem mozog (mintha eliramlott volna belőle az élet), vagy fegyelmezetten kiesik a szerepéből. A színpadon nincs színpad, csak hiány: és ott. Mi ez?- tehetjük föl értelemszerűen a kérdést, s a függöny felgördültén épp erre kapunk választ. A lebuj működőben.

DAISY

kétségbeesetten, akár egy költő

Nem látjátok a színpadot,

Ti színvakok.

Nem kell tinéktek költemény,

A szívetek az kőkemény.

268

biztos, a fülemen, persze, mit hittél, röhögünk, hirtelen a szám elé nyomoszolja a kezét, kicsit megijedek, látom a férfikezét és látom arcában a női arcot, tudok mindent, és hiába, nem tehetek mást, elpirulok, fejemmel biccentek kecsesen, rebegem: kezét csókolom, drága, s ajkamat kézfejére ejtem, szívem erősen dobog,

„pubi, te, hát te ilyen rafinált vagy?”,

hogy így dobog a te kicsinke szíved?, elperdülvén csókot int felém, lári-fári, nem kell, csücsörködve búg, mint aki meg-van-őrülve-éntőlem, a kurfürst mosolyogva figyel (dögölj meg, édes úr!), Daisy feléje bök, mintha az a stricije volna, bogárkáim, következzenek hát gyakorlataink <európai gyakorlatok>, melyeket nagyestélyiben végzünk, gondoskodtunk izzlap-ról, karját fölemeli, hónalja üres, üres, üres, térdét emeli föl, szeme kifordul, rebeg, nagyot fingik, hosszan, parádésan, furcint, kifényesedett ülepünket pedig dörzsöljük marhaepével, mosolyog, használjunk pirosítót, hódítsunk, verjünk parfümöt a lábunk közé, csücsörít, ne csücsörítsünk, fenyegetőn néz rám, úgy csinál, mintha bűvölne, székemmel a kurfürst felé rukkolok, aranysujtása melegít, ez nem méltó hozzánk, folytatja Daisy, volnánk szívesek markolászás közben őszintén pillantani a ránk meredő szembogárokba, Daisy lassan mondja, ne vessük meg őket magunk miatt; ne; így szokták meg;

„bátorkodjunk”,

igazítsuk magunkat mi is a szokásokhoz, egy szóval se mondom, hogy szél ellen pisáljunk, ez nagyon tetszik neki, nevet magában, közben elöl benyúl a ruhája alá, kiveszi az egyik műanyag mellet, szürke szivacs, szürke foltos, szagolgatja, fintorog, visszateszi, legyint,

„pinabú”,

kiáltja, s rögtön kihúzza magát, úgy, hogy a mellei kívánatosan feszüljenek, jer, ó Vándor, rám néz, tégy nékem szí-

269

KAR

Ah igyunk, fojtsuk borba, mámorba

Lelkünk minden baját!

DAISY

Ti jó barátok, ha vigadni látlak,

Lelkem megenyhül, föléled.

Rút játék, hitvány bolondság az élet,

Egyetlen jó a kéj!

Az ifjúság gyorsan elröpül,

Mint rózsáról az illat,

És hűvös mélyén a sírnak

Vár ránk a bús, nagy éj.

Hát élvezzünk, ebben a hitvány életben

Egyetlen jó a kéj!

KAR

Tudd meg, pajtás, az él csak,

Aki mihaszna, csélcsap.

DAISY

Nyakaljuk tomporát,

Víg cimborák!

Belép a Kurfürst és kísérete, Halassi két példányban. Generálpauza.

KURFÜRST

Tovább, csak tovább,

Kötetlenül,

Tovább, tudós csepűrágók.

Mutassátok meg nékünk

Világunk fonákját

Tovább, csak tovább,

Minő a világ fara!

DAISY

rémülten röhög

Mi nő a világ farán,

Édes úr?

Hogy mi nő

E borzas valagon?

Forradalom, felkelés?

Hatalmas, sárga kelés.

Édes úr.

270

vességet, úgy hallom, tégy nékem szüzességet (elképzelem), lehalkítja a hangját, csönd van, nem kokettálni: szenvedéllyel, csípejét ringatva tomporát oldalra kiveri, mint egy dél-amerikai táncosnő, gondozott tomporunkon vágjon végig a villám; lélegezzünk föl, van, amit tudunk, és van, amit nem tudunk, lássunk hát hozzá, hozzám ugrik <hozzám lát>,

„háruljunk el”,

és a fülcimpámba harap, följajdulok, rikkantva rám mutat, a háruló Ocskay!, mindenünnen nevetés hallatszik, diadalittas zene szól, főleg egy szaxofon <szaxi>, Daisy meghajol, siet el az asztalkák közt, bocs, édes, mondja, és hátranyúlva belemarkol az üstökömbe, a kurfürst figyelmesen rám emeli éles, okos tekintetét; magas, elegáns nő jelenik meg, nem fiatal, de roppant vonzó, nyugodtan hajolgat a nyúlós fények közt, földig érő szoknyája oldalt hosszan fölsliccelt, finom, vékony combjai sápadtan villannak a nyiladékban, gyönyörűséges, lehelem ónkupámba, jóuram, szól válla felett vissza a kurfürst, szemed megtéveszt, álnok szolgád, a hölgy: úr; ó, mondom kuncogva, nem tesz hát semmit, gyapjúkalap, arra gondolok, hogy ez csak szófordulat, én csak azt állítom: gyönyörűséges, a hosszú combjai, mozdulatainak puhasága, erőteljes puhasága, rekedtes hangja, melyet oly szakértelemmel búgat, rendben, drágáim, tudomásul vettem, hogy itt vagytok, hogy a szemközti templom helyett ismét idekódorogtatok, ő a tulaj, mondja a kurfürst, Gaby a neve, civilben is nőruhában jár, hódolattal köszöntöm a jelen fényességeket, a kurfürst hárítólag emel kezet, ó, dehogy, édes úr, nem rád gondoltam, te vérszopó, a szóra az asszony görcsben összeráng, kezét, ez idegen tárgyat a lába közé csapja, morzsolja magát, oké, drágáim, most tartsunk egy pitinke szünetet, addig is, csirió,

„tompuljunk”, „fásuljunk”, „dénunciáljunk”,

elindul kifelé, a fénykör szélén megtorpan, ragyogva mondja: súgjunk bé, ahh, hörgése, lihegése hosszan vissz-

271

KURFÜRST

elréved

Ó, mennyire meg fogok öregedni.

HALASSI I., II.

Mi ez? Mi ez?

KURFÜRST

Bús életem, te fájó és kopár,

Mi lett veled, miért úgy verekedtem.

HALASSI I., II.

Mi ez?

DAISY

Átverés!

HALASSI I., II.

Mi ez?

DAISY

Bepalizás!

HALASSI I., II.

Mi ez?

DAISY

Léprecsalás és etetés és bepalizás és da capo!

KURFÜRST

Ó, mennyire meg fogok öregedni!

DAISY

Itt lenni nem lehet, csak játszani,

És élni-halni nem, csak játszani.

Lakója nincs,

Vendége van ezer,

S a szíve mind

Egyszerre ver.

Szelíd andante affettuoso vezet át bennünket ahhoz a jelenethez, mely az örök Ki vagy? kérdésre felel. A mű a figurák kidolgozásában több száz éves tradíciókat éltet tovább. Így az álruhás fogócskázást. Csak ez olyan fogócska, ahol az álruhás Leporello: Leporello vagy Don Giovanni, az álruhás Don Giovanni pedig Don Giovanni vagy Leporello. Daisy és Halassi II. észreveszik egymást; az érzelemnek itt nincs fokozata, nincs idő; vagy van, vagy nincs. Erre játszik rá Halassi is, nem túl rokonszenvesen.

DAISY

Te engemet még nem ismersz!

HALASSI II.

Mondd hát, lenge hölgy…

KURFÜRST

A hölgy: úr.

KAR

Itt minden csak látszat,

Minden ember játszhat.

272

hangzik, csak midőn fölnevet, indul el a zene és vele a zsibongás, fergetegesen tapsoljuk Gabyt, érzem, valaki néz, homályos bemélyedésben Daisy áll, túlzó mimikával ajkát biggyeszti, álnok kígyó!, mondja, úgy érzem, mintha ezer év óta ismerném, de hát miért, drága Daisy, miért, okot mivel szolgáltattam volna e megvetésre, mivel?, azt kérded, te firma, mivel?, láttam! láttam, hogy tapsoltál!, láttam, hogy önfeledten tapsoltál,

„ön egy bérelc”,

s hátralép, Gaby átsétál az asztalok közt, megsimítja az arcom, a szagos keze után kapok, de elkésem; a szeparéban meglátja a madártestű öreget, az sört iszik, a visszfény aranyat ver az arcára, madárteste eltűnik a fekete alapban, Robi!, kiált hangját alig fékezve az asszony, mi az apám bögyölőjét keresel te még itten?, mért nem mész átöltözni?, az öreg mozdulatlan; néz bele a sörébe, őrület, fordul felénk Gaby, most úgy beszél, mint egy férfi vagy főnök, hihetetlen, a pasi képtelen levenni az üzenetet, Robi, az isten szerelmére, mozdulj már, be vagy állítva?, ugyan, mondja a férfi sértődötten, ugyan, úgy néz a nőre, mint a szeretőjére, föláll, most látni csak, milyen magas, magas rezegő férfialak, nem vagyunk beállítva, de én megértem magát, Gabykám, a könyörtelen versengés, hogy farkas farkasnak farkasa, felröhögünk, vagy rosszul beszélek?, és hát az extraprofit: az extraprofit, s bizony közelednek az ünnepségek is, mint minden évben, a kurfürst mozdulatlanul ül, a férfi éppen a háta megett áll, látom, a kurfürst tarkójára mondja rá a szavakat, tegyem oda védelmezőn enkezem?, mondom a szívemben, nem, adok rá ingó választ, a férfi megtámaszkodik fekete asztalkájában, felkiált,

„rugaszkodjunk el”, „kóvályogjunk”,

kiabál, az emberek feléfordulnak, a férfiak arcán bosszankodás van, a nők arcán a kényeztetés fodra van, csönd van,

„váljunk halálra”.

273

HALASSI II.

Ó,

Mindez csak szó,

A lény szép,

S ha éppen úr, a kéj az csak kéj,

S ha éppen úr, hát legyen úgy…

Ki vagy, lenge hölgy, csupa jég, csupa tűz?

DAISY

A Daisy vagyok, kishúsom, ma még szűz.

Erőszakosan kézcsókra nyújtja a kezét.

Izmos férfikéz.

HALASSI II.

Drága.

Kezet csókol, majd halkan:

Drága, de hát

Én nem vagyok.

HALASSI I.

Dettó.

Odabújik Halassi II.-höz.

DAISY

Pubi, te, hát te ilyen rafinált vagy,

Hogy így dobog a te kicsinke szíved?

Elperdülvén csókot int, majd hangjában a féltékenység ezernyi tűszúrásával:

A háruló Ocskay!

KAR

Nevetséges, ha-ha-ha!

GABY

lép oda, a tulajdonos. Szép. Ő az, aki a jég hátán is megél. Ebben van pozitívum és van negatívum

Hódolattal köszöntöm

A jelen fényességeket.

A Kurfürstnek:

Te vérszopó.

A tréfás szóra az „asszony” görcsben összeráng, kezét, ez idegen tárgyat a lába közé csapja, morzsolja magát.

Bennem soha ne bízz,

Mert ereimben nem folyik víz.

Megsimítja Halassi arcát, észreveszi Robit, aki egyedül ül söre mellett, a visszfény aranyat ver az arcába. Gaby most a főnökök nyelvén beszél.

Robi!

Az isten szerelmére.

274

suttogja, ijedtke felhördülés, néhányan a kurfürstre nézünk, mondd, csepűrágó, szól az hangosan, ez már ‹még› a műsor?, az, kegyelmes úr, mondja Gaby lehajtott fővel, a kurfürst nem mozdul, merev derékkal ül, előrefelé, a senki földjének mondja, remek!, a műsor tetszik nekünk, nem vagyunk elragadtatva, és nem változtatunk éltünkön, de tetszik, kellemes!, tapsoljuk hát meg, barátaim, a trupp igyekezetét, összeveri szép gyöngéd kezeit, a csattanáskor mintha por szálldosna, tapsolnak, én az öreg férfit nézem, néked, jóuram, nem tetszik?, kérdi a kurfürst, de, hogyne, egyikőnk se mozdul, a taps elhal, felcsap a szünetek személytelen zsongása, sugar baby love, a nagy úr enyhén felém fordul,

„általánosodunk”,

mondja gráciával, a világ élete botrányos hevenyészettséget mutat, sóhajt, Robi megy hátra, Gaby topogva a nyomában, a visszavonulás lehetőségeit torlasztja, Robi őszes haja felnyírva, oldalt hosszabb, éles tincsekben repked a füle körül, füle szabályos, egészen fejhez tapad, tarkója olyan, mint egy fiúcskáé, fölugrom, székem zörögve hátrahull, az előttünk ülő csupasz vállú, gyönyörű nő megfordul, most látni csak, válla ezüstpettyekkel van teliszórva, nagyvonalú, mondom a szívemben, rettentően részeg, motyog, lássa, derűsen széjjelnézek, a kurfürst mosolyog, tetszhetik neki a hölgy <a hölgyemény>, vegyük számba, mondja a hölgy, nyelve végigsuhan ajkain, mindazt, amit látunk, végigsimít zavaros arcán, mintha pókhálót venne le,

„derűnk legyen légből kapott”,

kisasszony!, hod én Önt, hod légből kapnám!, áldja meg az Isten, fiatalúr, mondja a hölgy, és hányni kezd, a kurfürst undorodva felpattan, arcán nagy, szabad térségek, Gaby terem ott, nagyon erősen karonfogja a lányt, arca jobb híján kegyetlen, kedvesem, ne légy állat; ha nem bírod, baszd meg, akkor ne szívjál; Gabykám, drágaságom, tudod, hogy jó kislány vagyok, csak még egy ampulloszt, hidd el, nem lesz baj immár; menj, menj innét!, mosd le az

275

Mit keressz még itt?!

Te jössz!

A szám!

Te jössz!

ROBI

felemelkedik, most látni csak, milyen magas, rezegő férfialak.

Én megértem magát,

Gabykám, mert megértő

Vagyok.

Időpénz,

És farkas farkasnak farkasa.

KAR

Farkas farkasnak farkasa,

Ó, béke, béke, béke már!

ROBI

Bátorkodjunk, háruljunk el,

Tompuljunk, fásuljunk, dénunciáljunk,

Rugaszkodjunk el,

Ódzkodjunk, vonakodjunk, álljunk ellen!

Generálpauza. Halkan:

Váljunk halálra.

KURFÜRST

Gabynak

Mondd, csepűrágó,

Ez már, még, a műsor?!

GABY

Az,

Kegyelmes úr,

Az.

Ez Káin

A nyilvánosság

Deszkáin.

KURFÜRST

maga elé mondja, mintha senkinek

Remek!

Mi több: kellemes!

Éltünkön nem változtatunk,

De tetszik.

276

arcod, Gaby maga törli föl a hányadékot, nagy, sárgás darabok vannak benne, édes úr, tegye arrébb a lábát,

„rójunk terheket”,

mondja a kurfürst halkan,

„dúljunk-fúljunk”,

ugyan, édes úr, nem kell ebből kázust csinálni, csak a lábát tessen kegyeskedni megemelni <miként a cudar ebek>, feltörölni e mocskot hadd álljon módomban így, Robi eltűnt, követem, a folyosó torkolatáig jutok, olyan, mint egy pince, hajlós, szénporos, pókhálós plafonnal, leghátul gyér, sárga fényt lök ki magából egy csupasz körte, ott mintha nem volna folytatás, szurok szaga terjeng és valami nehezen meghatározható émelyítőség, a szellőzetlen ágyasházak szaga?, a falon sárgás foltok, mint a használt lepedőkön, nyirkos darabokban válik le, hártyákban a vakolat, megérintenék egyet, félő, olyan, akár a beretva,

„ódzkodjunk”,

lépnék be, valaki erősen megfogja a vállamat, dolmányom feszül, hová-hová, bülbül szavú rózsák gyermeke?, előrántom toledói tőrömet, hatalmasat csapnak a csuklómra, a tőr tompán szinte puffan, ne marháskodj, Daisy arca sárgáll közelről,

„vonakodjunk”, „álljunk ellen”,

Daisyn arannyal dúsan hímzett főkötő, hová mész?, Robival akarok beszélni, vedd föl a tőredet, igen, válaszolom; ahogy lehajolok, Daisy kicsit megemeli a térdét, homlokom beleverem, fölkapnám, de Daisy két kézzel megmarkolja, körbeabroncsoz, nem enged följebb, fejemet a hasa aljához nyomja, orrom a húsba fúródik, elfordítom a fejem, fáj a porcogóm, orcám éri a szűk, méregzöld selyemszoknyát, a selyem, tudni, forró és hűs; fölemel magához, egymással szemben állunk, közel, nyaka a nem rövid, le-

277

Eddig.

Bravó.

Összeüti szép, gyöngéd kezeit, por szitál; Halassi I. a Részeg Hölgyet, Halassi II. Robit nézi kéjvágyón, illetőleg áhítattal. Báb.

Néked,

Jóuram,

Tán nem tetszik?

Eddig?

HALASSI I.

Szeretlek, édes úr.

KURFÜRST

A szeretet veszélyes,

Édes.

Légy jámbor.

Kormányzáshoz ez jobb.

Pezsgőjét koccintásra emeli.

Jámbor!

DAISY

félre

Jó évjárat!

Ő a csókkirály.

Ő mond árat.

Halkan magának:

Az áram én vagyok.

KURFÜRST

Botrányos, botrányos.

A világ élete

Botrányos

Hevenyészettséget mutat.

És máris az ún. Róka-jelenet quartettje mondhatni zúdul reánk. A félelem, a hatalom, a léhaság és a mindenek felett győzedelmeskedő Idő, mely ellenünkre is megoldást kínál – e 4 szálból font szőttes, ha a szőttest fonják. Mindez kicsit tréfás, mondhatnók idézőjeles hangot kap, hiszen Halassi, miközben térdre esik a Részeg Hölgy előtt, olyan koloratúr kádenciát vág ki, ami bármelyik szoprán énekesnőnek is becsületére válna. (A becsület jó értelmében

278

nőtt vörösre festett haj ellenére is csupasz, arca ferde, puhának tetsző ajkai durván rúzsozva gyöngyházasra, arca inkább női arc, melyből, mint valami hajóroncs, áll ki a férfié, szemöldöke szinte fehér, látom az, mondja, arcodon, hogy gyűlölsz, lihegek, feltört a gyöngyházrúzs, tényleg parfümöt vertél a lábad közé, mondom, elenged, de én nem lépek hátra,

„gyanakodjunk”,

Daisy arca most még erősebben féloldalas, szemöldökei széjjelfutnak, egyszerre látom férfinak és nőnek, állunk, úgy érzem, mintha ezer év óta ismernélek, úgy érzem, mintha a bátyám volnál, a nővéred, mondja, igen, mondom, nem merek lélegezni, kezét a vállamra teszi, mért tapsoltál?, nem értem, mit mond, Gabynak tapsoltál, pedig az egy gonosz perszóna, egyszer még meg fogom ölni, csak az a baj, hogy a főnököm; tehetségtelen, annyi tehetsége sincs, mint a Robi punciján a szőr, nevetünk, mért, azon kevés van?, kérdezem, nem figyel, nézd, mutat a kijárat felé, a patkányok!, fiatalemberek lépnek be az ajtón, a füst árad kifelé, a fiúcskák elegánsak, evribádi, arcukban biztonság, mintha <bizony> semmi baj nem történhetnék, megannyi Mercedes Benz, megtámaszkodom a nyirkos falban, enyhén rádőlök Daisyre, te, te, te ármányos, mondja, undorodva nézem a tenyerem, mintha kormos volna, nyugodtan, csak nyugodtan, édes úr,

„ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”,

Robi hangja hallatszik, a folyosóról nyílnak a vécék, a hang gyors, ingerült, rémült, siess, az ég szerelmére, átgondoltabban, finomabban és gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, mit vackolunk, mindjárt kezdek,

„egyeztessünk”,

Daisy elkapja az államat, maga felé fordítja, ingatja a fejét, ne, őt ne!, verd ki a fejedből, vár kicsit, Robit én már kétszer leöltem, önelégülten nevet, vele ne próbálkozz,

279

véve.) Próbáljuk ki ezt a hangzást zongorán, de nagyon puhán, csak alig érintve a billentyűket. A tempó olyan lassú, hogy nem kell hozzá nagy virtuozitás, és sikerülni fog a kísérlet. De újra ismétlem: nagyon halkan, csak simogatva a hangszert, és pedállal összezúgatva.

RÉSZEG HÖLGY

csupasz vállú, gyönyörű nő, válla ezüstpettyekkel van teliszórva, furcsa égbolton furcsa csillagok

De, félelmes, ne rémíts, mert mi félünk,

Igazságos, igazságot ne ossz,

Mert ki játékban igaz, az gonosz.

És mi kegyedből élünk.

Végigsimít zavaros arcán, mintha pókhálót venne le. Megrendítő pillanat: valami, ami éppen széthullik.

Derűnk legyen légből kapott.

HALASSI I.

Kisasszony, hogy én Önt hogy légből kapnám!

RÉSZEG HÖLGY

Az élet könnyelmű játék…

HALASSI I.

Amíg a szív meg nem szólal…

RÉSZEG HÖLGY

A „szív” csak játék a szóval…

HALASSI I.

Úgy kívánlak, hogy a lábod se éri a földet!

RÉSZEG HÖLGY

Derűnk legyen légből kapott.

HALASSI I.

Ülj ölembe, hátha tehetségesebb leszek.

A nő dallamosan (a Róka-motívum!) elhányja magát, a Kurfürst undorodva felpattan, arcán nagy, szabad térségek.

Hát ilyen sors vár rám…

KURFÜRST

Dúljunk-fúljunk.

Rójunk terheket.

HALASSI II.

Higgyünk kötve!

GABY

Te állat!

Ha nem bírod,

Ne igyál,

280

együtt éltek?, int, nem, már nem, de te még most is szereted?, vállat von, ő az enyém, mondja, az enyém, ezt, akire tartozik, tudja, kell!, a fiatalemberek kicsit tanácstalanok az ajtóban, Gaby int Daisynek, ki erre viharosan fogadja őket, te vén banya, mit keseregsz a potkán, a potkán, lábad között, mutatja, fészket rakott a potkány, a potkány, sej, dirom, darájrom, darájrom, sej, dirom, darájrom, darájrom, te disznaja, súgja oda az egyik fiúcskának, pörög egyiktől a másikig, vigyázz, sziszegi kétértelműen, ha belémarkolnak, szomszédomnak pöcse bőre, felöltözött cicabőrbe, hagyja, koma, ne sajnálja, úgyse akad más pinára, röhögünk, a fiúcska elpirul, ön volna az?, drága Disznaja Ivanovna, kérdi, Daisy kacagni kegyeskedik,

„no, fiúk, ki kévánna makkoltatni?”,

ne tegezz, vetik oda hálátlanul, most látszik, tanácstalanságuk nem zavar volt, szétoszlanak, függönyök, falak, drapériák, öreg férfiak, nők, bárszékek mellett álldogálnak, limonádét kérünk szalmaszállal, löki oda udvariasan a rendelést a magas vezérfiú, arca pelyhes, de már férfiarc, csontos szűzarc, de ehhez túlontúl csínnal telített, és a tekintet csúnyán mondén; inkább tapasztalatlan csak, nem szagolt még puskaport, békegyerek <béketűrő: tűri a békét>, a fickó táncolva felém tart, a folyosófalból, hirtelen látomás, Robi lép ki, úgy vonul ki a vizeldéből, mintha ott az ajtó valami díszesen nyiszlett bíborfüggöny volna, füttyent, csókot hajigál felénk, komolykodva mondja, mindent kapsz, te kis zsivány, amit szemed-szád kíván, mi meg, gyerekek, legyünk sápatagok, fakók, inaszakadtak,

„ne legyen vér a pucánkban”,

Robi boldogan nevet ránk, felhőtlen vagyunk, barátim, felhőtlen, hát

„büszkélkedjünk ejaculatio praecoxunkkal”,

kezét az arca elé kapja, ijedősen, mint egy lányka, fehér

281

A zápor majd eláll,

Az veri ablakod.

HALASSI I.

Ó, a kisasszony

Kockámra teszi

Jóhírét.

KURFÜRST

Dúljunk-fúljunk.

Rójunk terheket.

GABY

Ugyan, nagyúr.

A zápor majd eláll,

Az veri ablakod.

Nem túl leleményes, köztünk szólva! Részeg Hölgynek:

Menj. Menj innét!

Folytatja érdekes flegmasággal:

Nem kell ebből kázust csinálnod,

Emeld a lábod,

Miként a cudar ebek.

KURFÜRST

Remek.

RÉSZEG HÖLGY

távoztában, csúfolódva

Mi hír Madridban?

Oh, fenséges hölgyem,

Mindenütt béke, boldogság, rend és bizakodás.

Robi eltűnik, Halassi II. követné, egy folyosó torkolatáig jut el, mely mintha az előző hányadék folytatása volna, a falon sárgás foltok, mint a használt lepedőkön.

HALASSI II.

Hol vagy és hová lettél és ki?

Tarkód akár egy fiúcskáé,

Tarkód.

Daisy ugrik elő, dulakodnak, Halassi II. tőrt ránt, Daisy durván kiveri a kezéből. De azután egymásra találnak.

282

térdharisnyában, ujjhegyét a szájába veszi, eljátssza, mintha kiabálna valaki után, ó, ó, na, háló, háló, Mister Praecox!, ó, hogy is!, ön!, ön itt felejtette sétabotját, az ezüstfejű, hatalmas sétabotot, ma nagyon feledékeny egy kis napja van, édes Mr. Praecox, szalad hátrafelé a folyosón, hé, Mr. Praecox, lábait széjjel s fölfelé hányja, ahogy nők futnak többnyire, Daisy van mellettem, nézd, mondja, micsoda nagy ember, nézd, a sarkai, mint a csillagok szikráznak, pofát vágva ránézek, szemében mintha könny csillogna, Robit távol már alig látni, ködlovag fordul vissza a maszatos tartomány legvégéből, kezét kiveszi a szájából, ó, Mr. Praecox, mily jelenetbe csöppentem bele!, a levegőbe csap, mintha intene, el, el, el innét!, a nyálat rázza le,

„kapjunk vérszemet”,

az emberek szeretkezés után szomorúak, a nyál nyilván csattan, essünk túlzásba, szegény Robi, szegény Robika; Daisy eltűnik, hónom alatt kisiklik, eltűnik, a fiúcskák körbefognak, a falhoz hátrálok, a vizelde, próbálkozom, ott van, amennyiben azt keresnék, nem mozdulnak, szürcsölik a limcsit, a vezérfiú már a cukorban turkál, porcukor?, kérdem érdeklődve, nem, nagyúr, kristály, ki vagy?, kérdi, tekintete a pohárban, hé, kapok észbe <?!>, gazdátlan barmok,

„micsoda szemenszedett beszéd ez?”,

ész nélkül való állatok, hát nem látjátok ruházatomon, méltatlanok, kivel van dolgotok, és főként: nem ti vagytok azok, kik eldöntitek, dolgotok van-é velem, hanem én, én volnék az, nem látjátok fényes gombjaim vagy a mellény virágainak súlyos díszeit?, igyál, pajtás, hallom messziről, a magas fiúcska kedvesen dünnyög, nehezen értjük, nagyúr, a nyelvet, kit használsz, de bötűid érdekesen roppannak, s megejtők e-jeid, melyekkel, úgy halljuk, bőséggel élsz, szokás szerint tőrömhöz kapok, ne nyúlj tőredhez, nagyúr, látod, ha nézel, fegyvereseim sűrűn, miként a gaz, mind jó és bátor harcos, kezük nem remeg, szívük a szívek

283

DAISY

Hová-hová,

Bülbülszavú rózsák

Gyermeke?

HALASSI II.

Robit követem.

DAISY

Vedd föl tőredet.

Halassi II. lehajol, Daisy megemeli a térdét, a férfi beléveri a fejét, fölkapná, de Daisy odaszorítja a hasa aljához; majd két arc áll egészen közel egymáshoz.

HALASSI II.

Forró és hűs, forró és hűs!

HALASSI I.

távolról, hangjában a féltékenység ezernyi tűszúrásával

Hideg és hűtlen, hideg és hűtlen!

DAISY

Látom arcodon,

Hogy gyűlölsz!

Generálpauza.

HALASSI II.

Úgy érzem, mintha ismernélek

Ezer év óta,

Úgy érzem, mintha bátyám volnál,

Ezer év óta.

DAISY

A nővéred.

Nevetnek; boldogságszag. Így tréfálhatnánk: „Figyelem. Színpadmester! Boldogságszag.”

Mondd, mire vársz; mondd, kiben bízol?…

A mámor, a kéj az egyetlen éltetőd,

Ó, csak a mámor!

Szabad élet, az csak az élet!

Léha zajban lel minden hajnal,

Vígan töltöm mindig az éjszakát!

Táncos lábbal, csókos ajkkal

Szállok én az életen át!

HALASSI II.

Átjárt a vágy, mely szent, mely végtelen…

DAISY

Te, te, te

Ármányos!

284

helyén, s noha rólad sem gondolkodhatunk másként, engedd meg a szólást: sok lúd disznót győz,

nyelved mézes, ifjú ember, s hacsak kardod is így forog, tán percekig elodázhatod a kegyelemkérés minutumát, de kérdem megint, mondanád meg végre, mi alapon eredtek szóba velem, mi alapon szabtok méltányos föltételeket, mi alapon udvariaskodol vélem, te, mi jogon?,

hibázol, idegen; s noha fura és, valljam be, mulatságos mondatfűzésed, mely még kedvünkre is lehetne éppen, azt a látszatot kelti, mintha ártatlan volnál és ártalmatlan, ne remélj, vigyázunk; helyéről elmozdítani a beszédet <nézd e bárt> annyi, mint forradalmat kirobbantani; jogról kérdezel, idegen, és alapról, úgy tetszik, esetleg túl nagy jelentőséget tulajdonítsz magadnak; eltévedtél, nagyúr, vezérlő csillagod tán elhaloványult, tudni, nagyúr, nem tudhatom, igaz, dolgomnak sem dolog, így csupán kószálsz, nagyúr, téblábolsz, csámborogsz, nagyúr, kóricálsz, csellengsz és lebzselsz, nagyúr, egy szó, mint száz, nem az előírásoknak megfelelően vagy,

ugyan miféle fajta előírásoknak, fiatal barátom?,

az előírásinknak,

a kiéinek?!, sebesnyelvű tacskó,

természetesen a kurfürst előírásainak, nagyúr,

úgy, intereszánt; de hát miért írna itt valamit is elő a kurfürst?, övé tán e homályhodt, mocskos zug?,

te mondád,

én kérdezém, ha már; mégis, nem értelek, miért volnának itt valakinek is előírásai; a kurfürstnek, megengedem, befolyása van,

ahogy künn láttam, lovad jó, nagyúr, mért szavakon nyargalsz hát?!, csönd, magamra tekintőleg, szólok, befejezem a konverzációt, parancsolj, nagyúr, mondja az ifjú, és finoman hátrább lép, a többiek mereven állnak a falak mentén, gipszangyalok: blézerben; volt tán kellemetlenséged, jóuram, kérdi a kurfürst, szája biggyedt, a csókos szája, szemhéja remeg, a púder szikrázik az éji műfényben, láthattad, édes úr, mondom sértődötten, ha egy mód van rá, ne sértődjünk meg, mondja a kurfürst, gyűlöletünk ne temessen be, nem értelek, édes úr, mit mondol?, semmi, el-

285

HALASSI II.

Hajad, mint a szőlő, sötét édes szőlő,

Az ajkad, mint egy skarlát folt

Elefántcsont fehér haván,

Épp olyan, mint a gránátalma,

Ezüst pengétől két félbe szelt.

DAISY

Dobd el tőredet!

HALASSI II.

Hadd csókolom hát ajkad, te Senkise.

DAISY

Te, te, te ármányos!

A szerelmes évődés, a privát égbolt hajlamossá tesz minket a figyelmetlenségre, már-már azt hisszük: épeszű világban épeszűek vagyunk. A Fiúcskák-motívum készségesen kijózanít, előre. Ez a zeneköltő udvariassága. – Versenyfutás kezdődik az idővel: az adott körülmények közt ennél mulatságosabbat nem tudunk elképzelni, noha fantáziánk: meglehetős. A színfalak mögül Robi konkrét, testet öltött versenyfutását halljuk, az idős férfi hangja izgatott és ingerült. Furcsa himnusz ez. Kétségtelenül Glória – a nagy Glóriák közül való: de ez az Isten gyanús.

ROBI

Siess, ó siess,

Ne kapkodj, siess.

Csak éppen hogy érintsd,

Micsoda kincs,

Tiéd lehet, tiéd lehet,

Te lepkeszárny…

Bátrabban, okosabban, finomabban,

És

Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban!

Siess, ó siess stb.

DAISY

elkapja Halassi II. állát

Ne, őt ne. Őt verd ki a fejedből.

HALASSI II.

Együtt éltek?

DAISY

Már nem. Időnk lejárt.

HALASSI II.

De szíved még övé?

286

révedtem csupán, arca olyan, mint nehéz kabátok közül kikukucskáló ijedt kisfiúé, Daisy kerül elő, hoz egy korsó bajor sört,

„te csődör”,

harap felém tettetett szenvedélyességgel, rumocska is van benne, csődör, számoljad, mondja a fényes úr, mert becsapnak, Daisy engem?, Daisy téged, húzok egy rovátkát, mellé teszek egy pontot, az a rum, a kurfürst karomra teszi a kezét, keze súlyos, mint az arany, nézd! nézd!, mondja, közben a falak mentén e fiúkat, milyen szépek, szépek és erősek, bőrükön látszik az erő, kevélyek s magabiztosak, nézd, ujjong a szív láthatni ilyet, tiszta, töretlen, egész emberek, öntudatosak, sugárzók, és mindennek alapja csupán az a fölismerésük, hogy ők: ők, azaz különböznek másoktól, definiálhatók, ennyi, annak örülnek, hogy vannak, teljes mondat, alany-állítmány, és ládd: leszarják a bővítményeket, nézd, és örülj, örülj, hisz mily szép szabadok ők így, és milyen rövid időig! kiált a kurfürst, mert ahogy kicsit is megöregszenek, fölismerik az erőviszonyokat, csakhogy hohó, a meghatározás itt már a mi kezünkben van, mi mondjuk meg, mi az erő, aminek viszonyairól szó van, mi mondjuk meg, kedvünkre élni <csengő terület> közönséges dolog: a nemes rendre és törvényre törekszik, élni annyi, mondom, mint bizonyos lehetőségek között habozni, bort e gaz nem érdemel!, tréfál a kurfürst, ingatja fejét, élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására, élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világban, egyetlen pillanat nincs, amikor ez a készenlétünk alábbhagyhat és megnyugodhatik, még amikor csüggedten hagynók, hogy történjék bármi, akkor is választottunk: a nemválasztást, darabot szépek még, de már hiába, kiült arcukra a félelem, ilyenkor aztán bújnak hozzánk, de nézz rám!, hozzám bújnak! hozzám! egy ilyen hájfejűhöz, próbálkoznék csak most annál a fiúcskánál, kiröhögne, elzavarna, legföljebb kínozna, kínozna, kínozna…, hagyjuk!!, de talán az élet éppen ekkor kezdődnék, mert élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, és mivel ez a tiszta igazság, tudni, hogy élni annyi, mint elve-

287

DAISY

vállat von

Robi az enyém. Az enyém.

Ezt,

Akinek tudnia kell,

Tudja. Vigyázz.

Hiába öregszel, még fiatal vagy.

Vigyázz.

Valóságos fenyegetés ez. De egy pillanat csak, alig változik valami, s a fenyegetőt fenyegetik, s lesz fenyegetett, ki fenyeget. Paradigmatikus, olvashatnók; megjelennek a Fiúcskák.

A patkányok.

Megjöttek hát.

FIÚCSKÁK

jókedvűen

A patkányok.

Megjöttek hát.

A Fiúcskák elegánsak, a maguk módján finomak, udvariasak. Semmiképpen sem allegória ez. Nem a lányunknak mondjuk, hogy a menyünk is értsen belőle. Nem szeretjük szidni a törököket, szegényeket: mások, főként magunk helyett. Nincsen semmi utalás semmire. A Fiúcskák olyanok, amilyen fiúcskákat láthatni manapság, a fenyegetés pedig olyan, amilyent szívünkből kibányászhatni.

Nem A rab gólyá-t adjuk elő. De/és nem feledkezhetünk meg arról, amit Musil konstruktív iróniának nevez; ha tehát úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok!

És ha esetleg a tárgyilagos és szerencsés anyagkezeléssel megszüntettük átkozott s megalázó kettősségünket, leleményesen kivágtuk magunkat egy pillanatra: azt semmiképpen se tekintsük fölmentésnek: ha valami nyomorúságos, az nyomorúságos. Nyélbe ütjük magunkat, ó igen. (Maradtunk volna a törököknél, ez a mondat így hangoznék: Lofat kegyelmedbe, gyaur! – ami nemcsak szívhez szólóbb, de talán pontosabb!)

288

szettnek érezni magunkat, az, aki ezt elfogadja, már meg is kezdte a magáratalálást, már hozzá is fogott a maga igazi valóságának a feltárásához, már szilárd alapon áll; ösztönösen, mint a hajótörött, fog fürkészni valami után, amit megragadjon; és ez a tragikus, határozott, abszolút igaz tekintet, amivel a szabadulást keresi, el fog igazodni az élet zűrzavarában; csak ezek az igaz gondolatok: a hajótöröttek gondolatai, a többi: retorika, póz, önáltatás; aki nem érzi magát igazán elveszettnek, menthetetlenül elvész, vagyis nem találkozik soha önmagával, nem bukkan soha a saját valóságára, hagyjuk! hagyjuk!, a kurfürst hangja a magasba csuklik, hagyjuk, ez így rossz, ahogy van, csak még magukban bíznak, az idejükben, mely majd elmúlik, én pedig a hatalmamban, mely időn kívüli, legyint, egy nemzet folyton építi vagy rombolja magát, tertium non datur, Daisyt nézem, ékes, csillogó szemekkel bámul, örülök, hogy itt vagy, olvasom le a szájáról, én is, én is, mutogatok túl hevesen magamra, ülj ide, s mutatom, hogy csinálok neki mellettem helyet, gyorsan helyesbítek, hogy az ölembe, Daisy, ne hülyülj!,

„araszoljunk”,

ugrálnak a reflektorfények, Gaby lustán felnyújtózik a színen, csöndesülünk, remélem, pitinkéim, kipihentétek magatokat az újabb rundra, lepedőkirályok, numeravarázslók, tudom, ne szerénykedjetek, az ő hóna alja is üres, üres, üres, köszöntöm, ó, hivatalosan úgy értve, újdonatúj vendégeinket, remélem, pitinkéim, elengedett a zord, de bizonnyal szép mama, pfuj!, hogy folytál volna el apád térgyén!, veszed ki, fiam, a kezedet a zsebedből, ezt itt meg ne lássam, édes fiam, mert kapsz akkora csárdást, hogy a kegyelmes úr adja a másikat, ezt lehet otthon, a mamánál, majd ő csóválja nemes fejecskéjét, de itt, fiam, ingyért!!!, azt már nem!, lássa, fényes úr, micsoda úrféle emberek nőnek, mint a dudva, ilyenek lesznek ivarérettek, csak úgy lóbálják a lőcsüket, kihalt ezekből a stíl, mi itt szopunk-nyalunk, az éjt nappallá téve, például a drága Daisy, ugye, Daisykém, még a protézisét is kiveszi, oly igyekvő, illetve

289

Semmiképpen se feledkezzünk meg arról, hogy a legstilizáltabbak valószínűleg akkor vagyunk, amikor, úgymond, direkt beszélünk… És noha mindez nem minket minősít, hanem a helyzetet, de a helyzet minősít minket is. Így azután, akárhogy is, siralmas figurák vagyunk. És ez még csak nem is szemrehányás magunknak, ennyire nem hízeleghetünk: magunknak.

E darabközi szövegek fölhasználhatók a darabban. Például úgy, ahogy a rádióban a színházközvetítést. Valami nagy nevetést hallunk, mire egy izgatott női hang elsuttogja, hogy miről maradtunk le. „Hamlet jő, igen, ő az, és megfojtja… semmi kétség, igen, meg, Desdemonát. Továbbadja Bodonyinak, Bodonyi csúnyán ellövi!” Csalódott moraj.

E rezonőr figurát, ha bókolni akarnánk, Zenei Jolinak hívnánk (próza). Olyan volna ő, mint a Tannhäuserben Walter von der Vogelweide. Róla tudnunk kell, hogy 1160 körül született, és 1230 táján halt meg. Ő is a bécsi hercegi udvarban kezdi pályáját, majd mikor a fejedelmi kegy elfordul tőle, vándorútra kél. Járt Itáliában, Franciaországban, a Keleti-tenger vidékén… A rezonőr testet is ölthet, és alakot is válthat. Szereplőkhöz settenkedik, utánozza őket, esetleg ruhájukba öltözik. Ezért olykor a szereplők egyszerűen elverik.

Vele, aki végül is nemcsak arról tudósíthat, amit „nem látunk”, hanem arról is, amit „hallunk”, egyszerre két előadás jön létre – az opera és a rezonőr monodrámája; teljes összhangban skizofrén létünkkel. (Volna esetleg egy, a színházi büdzsét kevésbé megterhelő változat, olcsó volksstück, a null-verzió, melyben az opera ún. „opera néma” volna, azaz az énekesek szinte csak tátognának, szigorúan a szöveg szerint!, a zenészek meg lényegében ülnének, ülnének, ülnének megannyi csokornyakkendőben, s néha játszanának „valamit”. De az opera-előadásnak ekkor is létre kell jönnie valóságosan – szerkezeti-szakmai-morális okokból!) A tudathasadásos kettősség következetes színrevitele kelet-európai rutinnal dúdolva abszolválható (pl. 2 zenekar).

290

ez szakmai tisztesség dolga!, hát, édeseim, nem is fogjátok kitalálni, oly, nevessetek, fogas a kérdés, hogy végül hol leltük meg, mondd meg, Daisykém, kincsem, kicsi kincsem, mondd meg nekik, hol!, dögölj meg, sziszegi Daisy, alkarján megfeszülnek az izmok, mint egy matróznak, ó, ó, ő hát duzzog, bizony, édeseim, érzékeny szerkezetek vagyunk mi művészek, mi, kik naponként vagy más periódusban, öntjük elétek a beleink, s egyetlen gondunk, miként helyezkedjenek hossz, vastagság és szín szerint, tudjátok meg!, a Daisy protézisét az én bugyimban leltük meg, nevetünk, bugyi!, kiált föl Daisy, bugyi, egy frászt, gatya!, Gaby mérges, szedd össze, cunci, magad, mert kapsz, hogy nem tudod, fiú vagy vagy lány, ez jó, ez a dolgunk, hogy

„ne tudjuk, fiúk vagyunk vagy leányok”,

Robikám, készen vagy már?, egy szerb asszony egyszer basszon, rettenetes, mint egy nő, annyit tollászkodik, mint egy nő,

„addig én kitöltöm az időt”,

Robikám, édes, hol kujtorogsz, kicsi csönd van, mintha csikorogna a gépezet, mintha keveset próbáltak volna, mintha Gaby rimánkodnék, hol kujtorogsz, Robikám?, látom, Daisy gonoszul figyel, gonoszsága nem játék, hol császkál a cemende, súgja Gaby még mindig kifelé reménykedve, lassan visszafordul, a hátsó, nagy, homályos állótükörhöz farol, hol császkál a cemende, mondja a tükörbe, csókoljuk szájon tükörképünket engesztelésül, szánalomból, így, így, elhalkul a csúnya zaj, Gaby finoman a tükörhöz lép, leengedi a karját, a tükörkép ágyékához nyúl, gyöngéden az üvegre csókol, visszaveszi a fejét, visszanéz, kikacsint, jól csókol, mondja hátra, ez olcsó volt, mondja a kurfürst, feszülten figyelünk, Gaby az üvegre lehel, vissza, egyre szenvedélyesebben csókol, lihegve hagyja abba, kicsit görcsben a teste, mintha a belei csavarodnának, túl jelképes, mosolyog Gaby elkínzottan, túl jelképes, evvel méltóztatjuk vigasztalni magunkat, szeretettel megsimogatja a tükröt, Gaby szédült, mintha részeg volna, szegény

291

Nemcsak a cicerone, a zeneköltő is ügyel e duplázottságra. A kényes egyensúly, mely a megrendülés és röhögés közt indáz avagy hezitál. Tudjuk: a hölgy: úr, más szóval: töke van a menyasszonynak, ismét. A zene ennek állandóan tudatában van. Nem kis föladat.

A Fiúcskák belépésekor, ill. beléptére három dolog is történik hirtelen. Daisy hetykén fogadja őket.

DAISY

Háj evribádi.

No, fiúk, ki

Kévánna

Makkoltatni?!

FIÚCSKÁK

Ne tegezz.

Hozz limonádét. Szívószállal.

Fizeti az állam.

Halassi I. ijedtében átöleli a Kurfürstöt, fejét az ölébe hajtja. A Kurfürst – legalábbis számunkra – váratlanul meghatódik, mint egy jóságos nagynéni simogatja Halassi elgyötört arcát.

HALASSI I.

Aranysujtásod melegít,

Ó, itt a hatalom ölén, én,

A boldogság szépecske szigetén!

KURFÜRST

Mondd, élni mennyi?

Élni mennyi?

Élni mennyi, mondd!

Robi vonul ki diadalittasan a vizeldéből, füttyög, csókokat hajigál felénk. Ez az ún. Praecox-szcéna, a Robi-alakítások afféle jutalomjátéka. Szerepálom. S tán éppen azért, mert a szituáció nem adja meg könnyen magát, roppant nagy távolságokat kell átfogni, a lélek nagy űrjeit. Ismét a pillanat eljátszása, az időnek az időtlensége (l. vonósok!) a kihívás. Bacchanáliás felszabadultság egyfelől, és másfelől az, amit talán Ovidius mond így: Animal triste post

292

Robi, azt ti, bogárkáim, el sem tudjátok képzelni, hogy a szegény Robinak mennyi baja, mennyi műhelygondja van, bizony!, mennyi műhelygond,

„‹műhelygond: részegen egy (salétromos) falnak dőlve, miközben édes angyalok áldozatkészen leszopnak›”,

Robi oldalt áll, nézi a főnökét, kopjunk le, anyukám, mondja halkan,

„takarodjunk”,

mondja halkan,

„szedjük az irhánk”,

ráugrik a reflektor fehér hernyófénye, Robi diadalittasan mosolyog, Gaby elslisszol, felpörög a zene is, Robi győztesen kiáltja,

„taknyunk-nyálunk egyben”,

itt vagyok, belevaló vagyok, oké vagyok, bírom magamat, a szemhéja vad zöld, ajka korallpiros, nagy, zsíros festékdarabok, terebélyes dáma, főként a feje tűnik sokkal nagyobbnak, olyan öreg nő, akin látszik, tüneményes fiatal lány volt, minden feszül, száj, szemhéj, szemöldök, minden mintha fiatal volna: de öreg, öregsége botrány,

„teljes békekörnyezet, békeellátás”,

kurjantja Robika, nutriadíszes, duplasoros, Patou-kék, könnyű szövetkabát van rajta, megfordul, a kabát hátul deréktól hiányzik, nincs, a fara meztelen, fekete harisnyakötők kúsznak, kitolja, cikázik, rázza, fölmerevíti, kicsit terpeszbe áll, így látszik, lába közt hatalmas pamacs műszőr sötétlik, fekete erdőség, rázza, jaj, anyám, de nagy szája van a maga macskájának, majd lesz a tiednek is olyan, ha annyi egeret fogott, mint az enyém, röhögünk, csitt, ma jóravaló leszek, ó, Henrik, Robi összekulcsolja a kezét, nincs benne semmi túlzás, hölgyeim s uraim, rövid időre bár, de függesszük föl vígságunkat, feledjük, hogy

293

coitum. A bánat köveivel kirakott tükör, melyben fehér bohócarcunkkal nézhetünk farkasszemet – ilyesféléket írnak az elemzők.

ROBI

Mindent kapsz, te kis zsivány,

Amit szemed, szád kíván…

Mi pedig

Legyünk

Sápatagok, fakók, inaszakadtak.

Vígan felkiált:

Felhőtlen vagyunk,

Barátaim, felhőtlen!

És amit tudunk,

Büszkeségünk,

Ejaculatio praecoxunk!

Kezét az arca elé kapja, ijedősen, mint egy gimnazista lányka, fehér térdharisnyában, határozott másodlagos nemi jegyekkel, ujjhegyét a szájába veszi, s mintha kiabálna valaki után:

Ó, ó, háló Mister Praecox!

Ó, hogy is?

Ön itt felejtette sétabotozatját,

Az ezüstfejű, hatalmas, drága botot!

S mindent összekeny,

Ó, édes Mister Praecox,

Ön feledékeny!

Szalad Mr. Praecox után, már majdnem eltűnik együttérző tekintetünk elől, mikor visszafordul; most láthatjuk azt a bizonyos díszes tükröt!

De hát mondja, Mister Praecox,

Milyen jelenetbe

Csöppentem

Bele!

DAISY

Drága Robi!

Szegény, drága Robi!

Édes öregem.

294

itt lehetünk a boldogság e szépecske szigetén, könnyűimmel küszködve megrendült bejelentést kell tennem, Veronika, és van önök közt bizton, ki ismerte e sugaras, drága lényt, tegnap, a tapőr itt kezét a billentyűkre ejti, többen bosszúsan rája néznek, Veronika tegnap megnassolta a vazelinemet, a legjobban Robinak tetszik, odalép egy szemüveges férfihoz, ön entellektüel?, jóuram, a férfi vihog, Robi legyint, nyilván Goethe-kutató, látszik a kéjsóvár tekintetén és a remegő kezecskéken, onanizáló mozdulatot tesz, nem szokott ínhüvelygyulladással bajlódni?, ínhüvely veritas, mondja Robi magamagának, a férfi lába közé markol, esküszöm, kishúsom, hogy neked csináltam legelőször, Robi eltűnődik, milyen finom szalon-puckód van, kishúsom, majd szappannyal játszom vele, Robi mintha báboznék, ne törüld az ingedbe, kishúsom, nálam az nem szokás, ott a tiszta törülköző!, áldassék Goethe neve, milyen kristálytiszta ondód van neked, kishúsom, milyen szép gyermeked lesz neked, mondd, hogy én mondtam, ellép a vihogó férfitól, szalutál, a másik kezével megérinti az ágyékát, a nadrágnyílás a katonaember legfontosabb fegyvere, röhögünk, a fiúcskák kipirultak, ne vidulj, fiam, láttalak, gáláns férfiú, a rabló májusi fölvonuláson, felénk fordul, kit találtam, midőn farkát pucolta az asztalon, melyre szétterített fitymája úgy borult, mint a spanyolgallér, piszkos tramplik, drága közönségeskéim, itt vagyok újra köztetek, oké vagyok, folyócskám nem szárad ki még, nem csermely már, nem tiszta vékonka hegyipatak, hölgyeim, uram: egy Volga, szün!, maga kis kópé persze szeretne lenni a kujbisevi erőmű, s vajon ki nem kópé?, én tocsogok, kishúsom, ne félj, nem megy szálka bele, Robi egy küblit tart a kezében, benne félelmetes fekete rongy, mint valami állat, hiába mékap etc., Robi pucfrau azonnal, savanykás izzadságszag terjeng, pfuj munkaszag, mondja Daisy, ez pedig a stafírung, mondja Robi, megemeli két roppant kebleit, lássátok, az öröm dombja, hegység, mely az élvezet völgyét bezárja, kemény, mint a márvány, rózsás, mint a barack, és oly magányos, mint a dagadó párna, az biztos!, kiáltjuk közbe, megcsörgeti a pléhvödröt, mennyi szerelemélvezés, kishúsom, mennyi szerelemélvezés egy ilyen ergya lépcsőházban, amelyik rám van bízva,

295

KURFÜRST

Mondd, élni mennyi?

Élni mennyi?

Élni mennyi, mondd!

Még fülünkben a Kurfürst zsongító hangja, a szép dallam, midőn a Fiúcskák körbefogják Halassi II.-t, dermesztően turkálnak a limcsiben. Mintha a zene sem tudná eldönteni, merre hány centi: megtartja olaszos arányait, miközben a hangzás: nyers, reszelős, hideg.

HALASSI II.

félre

Unom

Rettegésemet

A bátorság

Köpenyében.

Bátran :

Mit tudhatok?

Mit kell tennem?

Mit remélhetek?

FIÚCSKÁK

Ki vagy te, idegen, mit akarsz, mit remélsz,

Ki vagy te, idegen, akarhatsz, ha remélsz,

Ki vagy te, idegen, remélni ne akarj,

Ne remélj, ne akarj.

HALASSI II.

Kikérem magamnak!

FIÚCSKÁK

Tiéd, vigyed, birtokolj,

Minket aztán ne okolj.

Halassi úgy viselkedik, mint a kisgyerek, akit orrba csaptak, s most meg van lepve, hogy ilyen a világ. „Ó, hát ez lehetséges!” Kisfiú. Bohóc; sőt még inkább hülye. Áll a martalócok közt, kik már mindeneket feldúltak és letiportak, s ügyelve hangjának feddő hangsúlyaira, azt mondja: „Uraim, önök nincsenek tisztában avval, hogy most itt mi történik.” Vagy szellemesen így replikáz: „Ellenkezőleg, ezt éppen én mondhatnám önöknek.” Olykor – hogy szavának hitelt adjon – rettentőn a tőréhez kap. Mélységesen

296

„nohiszen”,

kiáltom, Robi visszanéz, zavarba jövök, vesszőt húzok, pontot teszek, mi csak ragozni fogunk a végsőkig, az elsőn lakik egy anya a lányával, szeretnék láb alatt lenni, fűzd nyakamba édes combjaid, drága özvegy, a lányka: édes; minden áldott reggel tejecskébe ül a kis puncijával, Robi egész elérzékenyült, aztán torokból mondja, punciját a tejecskébe!, röhögnöm kell, mesélje ezt a rigai bélyeggyűjtőknek!, ugyan!, a nagy randa veres farkát belógatja a kafirba, Robi hagyja, hadd nevessünk, a kurfürst a térdét csapkodja, van egy rendőrünk is, szegény azt hitte, homokos vagyok, pedig én a lehető legnormálisabb, lévén leszbikus, ön egy hímringyó, ah, disznó kéjkancsuka!, vágtam vissza, rendőrünk, nagy ház ez, rendszerint őrlődni szokott, ott áll és őrlődik, golyóstollát rágicsálva csóválja fejét, Róbert úr, mondogatja, Róbert úr, ez nem logikus!, Robi az ajtó felé int, gyere be, kishúsom, jól fogsz élvezni, ahogy te akarod, egyszer meg egy emigráns orosz herceg megállít a lépcsőházban; föltart, mondhatni, továris, ha megengedi, mondja, avval egy nyulat húz ki a lábom közül, kedves állat, vigasztal, látván megrökönyödésemet; zsemlegombóc, zsemlegombóc, zsemlegombóc, sziszegem az arcába, igen, igaza van Daisynek, öreg ribanc vagyok én, öreg, de dolgos, megcsörgeti a pléhvödröt, én, kishúsom, naponta felnyalom, naponta, a lépcsőházat tudniillik, professzor úr! vallja be! maga megint Goethére gondolt!, disznó! perverz!, a férfi vihog, nyelvemen már fekély, fekély e kéj, kiált Daisy, ugyan, szívecském, vonja meg Robi a vállát, kilógatja a nyelvét, hosszú, nagy, vörös hús, nézzétek, nézzétek, uracsok,

„ez a nyelv szégyentelen”,

minden elmondható rajta, semmi, széttártan előttünk,

„ne legyünk finnyásak”,

kicsi, no, lenne kedved?, Robi kinyújtott nyelve remeg,

297

nevetséges, csak nincs nagyon, aki nevessen. A hülye, hepciás, kényes és udvarias és ideges férfi – s körben a tankok, ahogy kedvesen és melegen dorombolnak, mint a cicák. Ci, ci, vakargatjuk nyakincájukat.

HALASSI II.

Micsoda szemenszedett beszéd ez?!

Gazdátlan barmok, hát nem látjátok

Ruhámon, kivel van dolgotok?!

FIÚCSKÁK

Tényleg, pardon,

Pardon, bocsánat,

Hogyne, elnézést,

Mit lehet tenni,

Emberek vagyunk,

Hibázunk.

Pardon, bocsánat.

FIÚCSKA

Érdekes, amit mondasz,

És ha nem hazudsz, igaz.

Halassi tőréhez kap, mint rendesen.

Ezt ne, édes,

Hiba volna,

Látod, ha nézel,

Fegyvereseim sűrűn, miként a gaz…

HALASSI II.

És ha nem hazudsz, igaz.

FIÚCSKA

Szellemes,

Szavamra kellemes,

Nagyúr, szent ég,

Egy tehetség!

HALASSI II.

Nyelved mézes, ifjú ember,

De mi jogon udvariaskodol velem?

FIÚCSKÁK

Vájogon.

Pardon, bocsánat,

Hogyne, elnézést,

Mit lehet tenni,

298

önkéntelenül többen is kinyújtják a magukét, a kurfürst is, én is, érzem, ahogy szárad a levegőn, és egyre nehezebb lesz, ez a nyelv mindent eltűr, érzéketlen, Bólintgató János, Robi nyög és csúnya hangot csinál, ez a nyelv nem hajlandó önmagát megérteni vagy nem képes felfogni, ez a nyelv nem állítja önmagát: ez a nyelv szédült, bódult, mámoros,

„ez a lágy, adakozó, toleráns, ámolító, lojális, andalító nyelv”,

ki befogad, bólogat, mosolyog, biztat, überel, kit alig valami hozza ki a sodorból, ki azonban hazug, fűzőcskéző, képmutató, nyugodtnak mutatja magát, pedig remeg a fölháborodástól, merev, súg-búg, meg van hatódva önmagától, mindent elfogad, és semmit sem tűr el,

„dadogjunk”,

trafáljunk mellé, szarva közt a tőgyét, motyogjunk, legyen gombóc a torkunkban, kavics a szánkban és kő a mellünkön, artikuláljunk szarul, legyünk költőiek, kuss!,

„igyekezetünket színesítsük egyénileg”,

ed a nelv kin ad aki a dódokat nevén nevedvén edáltal megnevethető let hatnálhatatlan et tét kel tintálni med tel dömötködni megmontolni dötöjni kel, Robi pörög, reng az ocsmány műpamacs, mutatja: rámás picsát visel a babám!, mettel batni, Robika mosolyog, lelkes taps köszönti <csitt!, a mi nyelvünk ne legyen fegyver, ne legyen égő fáklya, se ne (égő) dsida!>,

„anyám, nekem férfi köll, vagy felgyújtom a házat”,

bunkós botocskám, szivárgó öl, durva hímvihar, susog Robi,

„nem!”,

299

Emberek vagyunk,

Hibázunk.

De ártatlan nem vagy,

Ne remélj: vigyázunk.

Ha zokogsz, megázunk.

Sebaj.

HALASSI II.

megvonja a vállát, menne

Köszönöm az ilyen kalandot,

Etessen inkább galambot.

FIÚCSKA

eléáll

Félő,

Már késő.

Félő.

HALASSI II.

félre

Félek.

FIÚCSKA

Félő, már késő.

Helyéről a beszédet elmozdítani,

Annyi mint

Forradalmat kirobbantani.

FIÚCSKÁK

Annyi, mennyi,

Annyi mint, mennyi mint.

HALASSI II.

Oké vagyok, belevaló vagyok,

Szabad vagyok s ivarérett! Érted?!

FIÚCSKA

kedvesen, szeretettel

Lovad, künn láttam, nagyúr, jó.

Mért szavakon nyargalódsz hát?

Csönd. A fiúcskák elvegyülnek, bájosak, gipszangyalok: blézerben. A Húzd-Meg-Ereszd-Meg duplafenekű motívuma következik, könnyedén, blazírtan; mégis, ha azt mondjuk, temérdek vonós ment ebbe tönkre, alig mondtunk valamit.

300

nem ellenkezésre vagyunk, hanem állításra!, könyökét a csípejére teszi, ökölbe szorított kezét fölfelé lóbálva mutatja az állítás-t, röhögünk, de azért ne gondoljuk, hogy olyanok vadunk, vad lehetnénk, mint a mezői vadvirág, Robikám, nem gondoljuk!, kiált a kurfürst, s ez remek tréfa!, igényeinkből akkor se engedjük, ha amint folyamatosan csődöt mondunk, mondjunk csődöt, csőd,

„viselkedjünk siralmasan”,

megfigyelvén annak rángatódzását, rémült elszűkülését, buja kitárulását, szorító és ingerlő görcseit és indignálódott megráncosodását, csodáld a Rést a rózsa-közben, ó, csak nem?, „tudtomon kívül reményeket keltettem Önben?”, ó, ah, oh, tán a külvárosokban hamarább alkonyol? állva a Luna-parkban remegő vádlikkal? mulassunk? hadd lobogjon a hajunk? egy ordenáré polka? használjunk műfaszt, ó, ti dilettók! társunk egy cafka? nono? lotyócska? könnyűvérű, kevés a pénz? mi küldjük őtet? de azért alaposan helybenhagyjuk? rúgunk is? mi magunk is meg volnánk, tisztelettel, erőszakolva? széttúrva? a rézágy sarkához kötöztek, és eleinte még tetszett is a dolog? később már nem? mér? mindazonáltal volt bennünk ez ügyben valami természetesség?, de mi ez a diadalittas sóhajtozás?, mi ez a vágyakozás és elbűvöltség?,

„ez a halk tombolás?”,

szelíd szaxofon szól, Robi kacsint, édes úr, legyünk elemünkben, jöjjünk kapóra, ó, uram eressz, kemény a markod s biz’ a mankód, ez rendkívüli, mondhatom, sem atyámnál, sőt fivéreimnél sem láttam eme többletet, ó, anyám, kérlek, anyám, ne rontsd meg gyermekeid!, Janókám, te már borotválkozol?, azért vagyon a kulcs, forró nyáréjszaka volt, a combok közt mély sötét honolt, hogy forogjon a zárban, nosza, fölé!, cseléd, szilajon, szegény haskóm más se bántja, csak a fűző… drágám, az én testem gyönge, kemény erődtől megrepedne, s miért folyjon vér az éjen, melytől annyi szépet reméltem, szánj meg en-

301

KURFÜRST

Halassinak

Volt tán,

Volt tán valami,

Volt tán valami kellemetlenséged,

Barátom?

HALASSI I., II.

egymásnak

Itt vagy és én örülök.

Vagy hogy legyél,

Most ez elég.

Most, most, most!

DAISY

sört hoz Halassinak

Te csődör!

KURFÜRST

Számold, mert átver.

HALASSI I., II.

Daisy engem?

KURFÜRST

Daisy téged…

Ó, mennyire meg fogok öregedni!

HALASSI I., II.

A hatalom, úgy képzelem, öreg.

KURFÜRST

Kuss!

Édes úr.

Az Escorial.

DAISY

távolról, Halassi felé

Itt vagy és én örülök.

Vagy hogy legyél,

Most ez elég.

Most, most, most!

Robi száma következik, a nagy összefoglalások közül való; nevezik Kis-Finálé-nak is.

GABY

Robikám,

Készen vagy már?

302

gem, légy kegyes, ha kedves lész és nem vad, adok én örömet másképp,

„Béla, fusson ön, férjem mindent tud”,

kellemes, be kellemes!, belesimogatunk hát a nagy parasztos tőgybe, Röltex Rózsi!, kurjant valaki, ujjaink remegve fúródnak a húsos emlőkbe, szeretnők marcangolni s tépni őket össze, jaj, a borzalmas kis ágyú, rózsás batisztinge felhajlott szűz öléről, odanyúl, csalódottan tekint a férfira, mi ez a lazaság?, bocsásson meg! kérem! kérem!, de miért jött akkor ide? hogy kínozzon! igen! hogy kínozzon, de ne kínozzon, mert eztet én nem bírom tovább!, hívott a fiatalúr?, hívtam, mint két növendékbarom, farod két dobja közé szeretném arcom temetni, nagy pompával, aber Bubi, das muss doch nicht sein, ilyenkor azután igen közönségesek voltak, a kulcsárnő gyümölcsöt és fűszeres vajat tálalt föl, jöjjön kelmed lóháton éjjes éjcaka, egykettőre odanyúlt a nadrágjához, és nevetve kérdezte, mi van benne, a legény, aki nem volt tökkelütött hülye, nyomban megértette, mit akar a menyecske, a dudám, Madonna, felelé, mellyel a falubéli lányokat táncoltatom, s halászgatni kezdett huncutul a selymes pehellyel benőtt völgyben, ily fürge és kitartó táncos, a dáma oly vitézül kitartott, hogy egy nyúl kényelmesen átszaladhatott volna a dereka alatt, bűbájos gyermek! milyen félénk és milyen szerény! ó, és gonosz!, no, jöjjön csak, kis vadóc, jöjjön!,

„szájunkban illatos bétel”,

nézd, mekkora compót fogott az a legény!, erre aztán kezemmel úgy cirógattam egérkémet, mint a macskák dörgölik össze januárban a farkukat, kapjuk be a horgot!, üljünk fel, <felfelti>, miközben az emelkedő árbocon vitorla módjára leng az ing, nyalós természetünk van, nyalkák vagyunk egy fügefa árnyékában,

„legyünk félvilágiak?”,

303

Rettentő, annyit

Tollászkodik, akár egy nő…

Teszi, mintha zavarban volna.

Gyere, drágám, Robikám.

DAISY

Dögölj meg! Tetű!

GABY

Addig én kitöltöm az időt!

Észreveszi magát a nagy állótükörben, odalép, gyöngéden szájon csókolja a tükörképet.

Jól csókol.

KURFÜRST

Ez olcsó!

GABY

Ez olcsó, és

Jól csókol…

Egyre szenvedélyesebben csókolózik, lihegve hagyja abba.

Tükör és tükörkép: itt: egy!

Tükörkép tükörképe: egyremegy!

És én: tárgy és tükörkép és…

Tükör!

HALASSI I., II.

egymás felé fordulva

Tükör és tükörkép: itt: egy!

Tükörkép tükörképe: egyremegy!

És én: tárgy és tükörkép és…

Tükör!

ROBI

oldalról nézi emezeket, alig hallhatóan kezdi

Kopjunk le,

Takarodjunk,

Szedjük az irhánk,

Diadalommal:

Taknyunk-nyálunk egyben!

Teljes békekörnyezet, békeellátás.

Robi most terebélyes dáma, olyan öreg nő, akiről tudjuk, hogy férfi, s akin látszik, tüneményes fiatal lány volt; minden feszül,

304

holnapra nemzetközivé lesz a félviláhág, ennek okát, kisasszony, a Velencei Kurva legendájában találhatod meg, olyan ez, másfelől, mintha valaki, aki rühes, este hazajön, lehúzza a harisnyáját, és már előre élvezi a vakarózás gyönyöreit, élvezzünk,

„élvezzünk”,

élvezzünk, gyere, édeskám, piríts rám, ámbrával szagosított selyemruha ha volna rajtunk, fejünkön aranysapka, melyet a szüzesség rózsa- és ibolyakoszorúja övezne, a szag vonz öledbe, kedves, ó, az ezüstbidé!!!,

„lopattam a szembenlevő elvtárssal egy bidét”,

persze a férj levágá a szerető férfiágát, s azt gaz asszonyának alabástromkeblei közé lógatá, vagy tán tágas fürdejében magát szétterpesztve úsztatni kicsinke rabszolgáit lábai között!, no és az oroszok! az ő kis szerelmi trojkáikkal! nekem legyen mondva! ne mondja már!

„hot dog”,

ennyi szörnyűség, ennyi folyós genny, átvérzett géz, ragacsos seb, a legundorítóbbakat s visszataszítóbbakat szeretem kötözni, vajha gyomrom éhét is így csillapíthatnám!, s önté magvát a földre, szent düh, zsidó rüfke, jóétvágyú keresztény középasszony, valóban, Madame, ön kockára teszi jó hírét, a térd a barátság végső állomása, bár aki igazi szűz, elbírja a lökést, a kicsike megreszket, mintha földrengés rázta volna meg, a bátorság helyébe a szemtelenséget, vagy fordítva, a csintalanság helyébe a buja turkálást, vagy fordítva, tették, bár nincsen olyan bíbor barack, amely oly szelíden és gyöngéden hasadt volna, és nincs kicsiny hely, amely oly dús volna, mert mi szellemesebb, mint egy szépasszony öle?, a borzas valagodról beszélsz, sziszeg közbe Daisy elszántan, szívecském, Daisy, te úgy vagy, mint a lókupeccel a ló, aki is besózza emez seggét, hogy ez a farkát délcegen emelgesse, mosolyog rosszul Robi, Daisy dühösen, dermedten figyeli Robit, aki felsóhajt,

305

száj, szemhéj, szemöldök, minden mintha fiatal volna, de öreg, öregsége botrány; tetőtől talpig ordenáré.

De félre a tréfával!

Veronika tegnap

Megnassolta a

Vazelinemet!

Egy férfi felvihog.

Ön entellektüel?

Jóuram.

Legyint.

Nyilván Goethe-kutató,

Maga matató!

Látszik a kéjsóvár tekintetén

És a remegő kezecskén.

GOETHE-KUTATÓ, HALASSI I.

Nohiszen!

ROBI

Vallja be,

Goethére gondolt megint.

Fajtalan fickó.

Szemtelen disznó.

GOETHE-KUTATÓ

Most nem.

Madame Steinre, most.

ROBI

kiölti a nyelvét, az ária (a nyelv-ária!) alatt majd egyre többen, a Kurfürst is!

Ez a nyelv szégyentelen,

Mindent eltűr és érzéketlen.

Ez a nyelv

Szédült, bódult, mámoros.

Ez a nyelv…

KURFÜRST

lógatja a nyelvét, úgy érzi, nehéz

Mily nehéz!

ROBI

Lágy, akadozó, toleráns,

Ámolító, lojális, andalító,

306

fátyolosan mondja, ma, Isten segedelmével Mária Ivanovnát végre megbasztam <Puskin>, vérszopó szelindek voltam eddig, oh, Natasa,

„pusztulj, gyilkos, hercegi lókötő”,

szavamra, a jólét savanyú borától bárgyú eszetek még ezt is bevenné,

„nos, ti bűnös, gyarló, condra nép?”,

mily bátor s merész e hang ma itt, fordulok kedvesen a kurfürsthöz, ajka, mint valami tengeri gát, damm, zárja el metszett kristály kis poharát, kétségtelen, mondja, majd tűnődőn hozzáteszi, a Kéj ítélőszéke előtt mindnyájan egyek vagyunk, apály-dagály a pohárban, a fejlődés, kedvesem, az egy bonyolult, hullámhegyekkel s -völgyekkel tarkított valami, szürcsöl a nagyúr, tudod, az a lényegesen fontos, hogy a

„haladás”

oldalán találjon bennünket sanda bíránk, a Történelem, Robi táncol, s közben mintha figyelne, forog, vad és obszcén, combján és csupasz farán reng a hús, öreg, töppedt hús, szinte likacsos, mint a télvégi, kormos, olvadozó hó, ki adhat tanácsot a szerelemben? ki adhat tanácsot, mi jó, mi rossz? hirtelen felugrik, szétcsapja lábait, s nyekkenve lemegy spárgába, jaj, kiáltunk föl néhányan, Daisy arca aggódó, ez a régi száma, ez a régi, súgja, érkezzünk meg, Robi liheg, a folyót híjjuk Dunának, a víz folyjék lefelé, a képződményt a lehatárolt területen híjjuk hazánknak,

„gyűlöllek, hazám, bogár lépjen nyitott szemedre”,

mondja Daisy egyszerűen, harákoljunk, érezzük otthon magunkat, a himnusznál pattanjunk föl, hajoljunk meg, nem mozdul, hogy volt!, kiált a magas fiúcska, hogy volt!, Robi olyan, mintha nyomorék volna, lábatlan törzs, Daisy, segíts!, mondja ez a nyomorék, a festékben látszik az öregember, Daisy gyöngéden fölemeli a férfit, még segít-

307

Befogad, bólogat, mosolyog, biztat, überel,

Ám hazug, fűzőcskéző, képmutató…

KURFÜRST

Mily nehéz!

ROBI

Merev, súg-búg,

Nyugodtságot mímel,

S mit mível?

A felháborodástól remeg.

FIÚCSKA

ellenségesen

Hogy volt, hogy volt!

ROBI

csak azért is folytatja

Dadogjunk,

Tréfáljunk mellé,

Szarva közt a tőgyét!

GOETHE-KUTATÓ

hálásan

Goethét!

ROBI

Mondjunk csődöt,

Csőd,

Viselkedjünk siralmasan.

FIÚCSKA

Hot dog!

ROBI

ismét a tragikomikus versenyfutás az idővel

Élvezzünk, élvezzünk, élvezzünk!

Ki adhat tanácsot szerelemben,

Ki adhat tanácsot, mi jó, mi rossz?

Hirtelen felugrik, szétcsapja a lábait, nyekkenve lemegy spárgába, mintha nyomorék volna, lábatlan törzs.

TÖBBEN

Jajj!

KURFÜRST

Mert mi szellemesebb,

Mint egy szépasszony öle…

308

getne, de Robi eltuszkolja, menj már el előlem, Daisy visszalép, Robi felüvölt, a sötét pamacs a lába közt megrezeg, mint fejtetőn a haj nagy pofon után,

„a jó morva anyádat”,

a zene bejáratottan elhallgat (hisz miért is kéne megfeledkeznünk a kis bárzenekarról?), a kurfürstre nézünk, a fiúcskák mozdulatlanok, beleizzadtak svejfolt ingjeikbe, Robi kecsesen pukedlizik, halkan mondja, hát persze, a jó morva anyádat, sziszegjük pirult arcunkba,

„minden tendencia a határai felé törekszik”,

te, te, mondogatjuk magunknak, hát a derekad köré tekerem a farkadat, te gennypióca, de hát, már bocsánat, ilyent nem lehet mondani, hívogató, csalogató,

„édesgető”,

dele, dele tak, pitinke tinke, ne félj, dele, dele tak, a rothadt béledet, ne félj, avval csak rontasz patkányhelyzeteden, te siradék, te állomány, te függvény, te nyahatna, ezt üvöltjük rettenthetetlenül saját rettenthetetlen arcainkba, hogy volt az elég volt!, kiált közbe ismét a fiatalember, Robi köp, béjbi, nézem a fiút, nincs zavarban, orrát piszkálja, béjbi, oké, legyenek allűrjeink, és legyenek azok kéznél, legyünk szeszélyesek, kiszámíthatatlanok, raplisak, legyünk megbízhatatlanok,

„faksznizzunk”,

kérdésre hányavetin vállakat vonjunk, és kacagjunk, mint a szél a sztyeppén, legyünk buták, buták, konokok, fafejűek, ne értsük a csíziót, trappoljunk tahón a cizellákba(n), sértsünk példásan érdekeket, ne legyen alternatívánk, nincs választásunk, vagyunk, hogy rogyadna ránk az Ég, oké, béjbi,

„az Elrejtett Nyílt Titok”,

309

ROBI

fájdalmasan, elszántan

Nevezzünk néven. A kenyeret

Hívjuk kenyérnek, a bort

Bornak…

FIÚCSKA

Borban úszó

Hegedűszó.

ROBI

S a tőrt tőrnek.

Az őrt őrnek.

KURFÜRST

Renonc!

Rímkényszer.

Gyönge tanonc!

ROBI

A folyót híjjuk Dunának, és

E sajátos képződményt…

FIÚCSKÁK

euforikusan

Képződményt!

ROBI

A lehatárolt területen…

FIÚCSKÁK

mint fent

Területen!

ROBI

Híjjuk hazánknak!

FIÚCSKÁK

mint fent

Hazánknak!

ROBI

hirtelen

Gyűlöllek, hazám,

bogár lépjen nyitott szemedre!

FIÚCSKA

Hogy volt, hogy volt!

ROBI

Daisy, segíts!

Daisy gyöngéden fölemeli.

310

oké, figyelsz, pitinkém? Robi úgy beszél, mint egy eszelős szerető, Daisy arca sötét, észreveszi, hogy nézem, vállat von, homloka kisimul, akkor tehát óvatosan, tapintatosan, leleményesen és főként megvesztegető kedvességgel s finomsággal cserkésszük be magunkat, nehogy megneszüljünk,

„Elsőfokú Neszültség”,

oké, nem neszültünk meg, még csak nem is kapizsgáljuk!, érdeklődés nélkül mérjük végig a fickót, aki vagyunk, fakó hangon szólítsuk föl magunkat, mennénk abba a pitinke szürke fülkébe be, álljunk a falhoz, mondjuk (még) szenvtelenül,

„hodan?, hod hodan?”,

kérdezzük naivan, és fejecskéinket döntsük jobbra, mintha, itt Robi hangja férfiasra brummosodik, röhögünk, mintha nővel beszélnénk; bizony, Daisyre néz, jó benyomást tennénk most arra a nőre: azt gondolná, szeret minket, végigsimítana könnyű kezével fejtetőnkön, mikor pedig fiúcskásan ránevetünk, ártatlanul, de szemtelenül, üstökön ragadna, te! te! te!, mondaná szenvedélyesen, mi örülnénk ennek, a nyakát néznénk, hogy majd tán oda fúrnánk be magunk magunkat forrón, a falhoz, mutatunk a falra, a falhoz lennénk szívesek, így mondjuk, nem mentegetőzve, de oldottan, valamint a kezeket a tarkóra, megint arra a nőre, röhögünk, gondolnánk, kinek hosszú ujjai oly igen finoman játszódnának védtelen tarkónkon, mi ez?, édes, suttogna, ujjai keresgélnének,

„mi ez?”,

csak nem pattanás?,

„hod?, hod hová?”,

kérdezzük most már elvből, az utolsó pillanatban, a kezeket, azt föl, mondjuk mérgesen, mert minden esztelen ellenállás bosszant, fölháborít és gyöngít, gyöngít, gyöngít, oké, egyezzünk bele, nem vagyunk önmagunk ellensége, kezünk lágyan végigfut magasra emelt karunkon, a hón-

311

Menj már előlem, eredj.

Takarsz.

A fiúcskának.

A jó morva anyádat!

Csönd. A zene bejáratottan elhallgat.

KURFÜRST

Anya csak egy van.

ROBI

Hívogató, csalogató, édesgető,

Gyere csak, ne félj,

Te siradék, te állomány,

Te függvény, te nyahatna.

FIÚCSKA

Hogy volt az elég volt!

ROBI

Oké, béjbi,

Legyünk szeszélyesek,

Faksznizzunk,

Legyünk buták, konokok, fafejűek.

Nincs választásunk,

Vagyunk,

Hogy rogyadna ránk az Ég.

Oké, béjbi,

Vannak indokok, módszerek, megfontolások.

Értünk a szóból.

Foglalkozásunk.

El.

A rövid zenekari közjáték, mely már a Fináléhoz vezet, szinte csak dramaturgiai ügyetlenkedés, hogy Robi közben átöltözhessék.

GABY

Bízhatom abban, nagyúr,

Hogy orrolni nem orroltál?

Mit láttál, oly forradalmi…

Tudod, manapság ez megy,

Ez a talmi kritikai szellem…

Fáradt vagyok. Fáj a mellem.

Bocsáss meg vakmerőségemért.

312

aljban csiklandást várunk, de hoppon maradunk, bezzeg, ha hamvas gyerkőcök maradunk, pfuj, te okádék, kiált Daisy, magunkon kívül fetrengenénk akkor a visszafoghatatlan nevetéstől, botrányosan, erre a sanszra <sáncra> alkalomadtán azért emlékeztessük magunkat, szeretnénk ismét törékenyek lenni, mint az őzsuták a nádasban,

„pelyhesek és törékenyek”,

lejjebb az ingzsebeknél elidőzünk, szelíden, bánatosan cicizgetünk, a derékon gyorsan át, mintha kifutnánk valaminő időből, hogy azután a lábak közt előre keményen, szemérmünket tartsuk a markunkban,

„a markomban vagy örezsem”,

súgjuk ügyefogyott kedvességgel, fejünket lehajtván látjuk, ahogy kezünk lassan szétnyílik, akár a virág, enged, visszahúzódik combunk melegébe, botánat, kérdezzük, vajon irdatlan gyanús voltam? vagy miért? miért?, hepciásságunk minket bosszant a legjobban, elsőre nem válaszolunk, tárgyszerűen jegyezgetünk, azután fáradt, okos tekintetünket a miénkbe fúrjuk, és csalódottan, mert azt hittük, több eszünk van, válaszolunk, megvannak, édes úr, az indokaink, módszereink, megfontolásaink,

„értünk a szóból ‹foglalkozásunk›”,

majdan lerogyunk egy puha, mély fotelba, és ízlésesen zokogunk – Daisy széket húz közénk, annak a reményemnek adok kifejezést, nagyúr, hogy pompásan szórakozol, éjcakád derűs, látod, törekszünk a változatosságra, nálunk az alja nép is kap valamit, felkacag, végtére mink is az vagyunk, és kegyelmességed is talán, bízhatom abban, nagyúr, hogy nem orroltál meg?, ha néha, olyan… forradalmi volt… érted… ez ma hozzátartozik valahogy, ez a kritikai szellem, mindegy, tudod, nagyúr, fáradt vagyok, szívesen aludnék így az éjben; bocsáss meg a méltatlan szóért, hogy magamról beszélek, mintha én rendelkeznék időm

313

Ennyiért ez a hecc,

Amit itten kaphatsz.

KURFÜRST

Élni mennyi? Élni mennyi?

Elzavarja Gabyt. Az asztalok közt Robi jön, törékeny, öreg férfi megint.

HALASSI I.

Nem találok szavakat!

ROBI

Ó, szóra sem érdemes.

HALASSI I.

De igen, Robi,

Ez nagyon szép volt és fontos.

ROBI

Azt mondod,

Szép volt,

Hogy szép,

Azt mondod,

Ó, fiam,

De hát mondd meg,

Mi ez?!

Mi ez, fiam,

Mi? mi? micsoda ez?!

Eközben Daisy hátulról elkapja Halassi II.-t.

HALASSI II.

Eljött hát az idő.

DAISY

Csitt, csak én.

Félremennek.

Ne csoportosulj, öreg.

HALASSI II.

Ne nézz ilyen közelről

Az arcomba.

DAISY

Ölelj meg engemet.

Mert ez,

Ami van,

Drága,

314

felett, micsoda vakmerőség!, a kurfürst nevetgél, hirtelen egy kezet érzek a combomon, durván belemarkol az izmomba, majd mintegy bocsánatot kérve simít körözve egyre följebb, gombolj ki két gombot, súgja Daisy, kezem útjából az akadály így hárulna el röviden örökre, nem merek lenyúlni, Daisy erős ujjai hiába erőlködnek; dobol rajtam, lélegzetem gyorsul, felugrom, kibotorkálok az utcára, hűvös van, a falnak dőlök, a templom előtt társzekerek állnak, előttük muraközik, az egyik társzekér mellett fiúk s lányok állnak feltartott kézzel terpeszben, álljunk terpeszbe!, egy fiúcska rugdossa széjjelebb a lábakat, a talpak nehezen mozdulnak a hajnali tratuáron, széjjelebb!, kiáltja a fiúcska, hagyjon, kiált egy lány,

„nosza, nosza”,

mondja a fiúcska, és rugdossa tovább, de hát nem érti?!, szétszakad a picsám, megijedek, látom, a ló elöl horkanva fölkapja fejét, visszarontok a helyiségbe, alig hajtom el a nehéz, foltos függönyt, egy kar ölel át keményen, igen, mondom a szívemben, eljött hát az

„idő”,

próbálnék szabadulni és szeretnék ütni, ütni, de nem, a kar nem enged, fölismerem, Daisy az, betapasztja a számat, hátrahúz a folyosó felé, látnak, de nem szólnak, elveszi a kezét a szám elől, ne csoportosulj, öreg, mondja, akár egy rendőr, állunk egymással szemben, zuhog a környezet, kikérem magamnak, mondom, hogy ilyen közelről az arcomba nézz, Daisy vár, ölelj meg engemet; félek, ez itt, drága, se nem jó, se nem rossz, hanem hideg, elviselhetetlenül hideg, kérlek hát, ölelj, ölelj, ölelj, még mindig erősen tart, mint egy férfi, ellenfél, apánk, száját a számra teszi,

„vetemüljünk el”,

visszakapom a fejem, mint elébb a ló, te dohányzol, mondom halkan, súgja, hideg van, rácsap a szájával az arcom-

315

Se nem jó, se nem rossz,

Hanem hideg, hideg, hideg.

Ölelj meg.

Vetemüljünk el.

Elvetemülnek.

Te ármányos.

Halassi II. hirtelen ellép, és szinte a csókból csap ki ököllel Daisy arcába. Egy crescendójával eget-földet betöltő „H” szólal meg az össz-zenekaron; ppp-től az fff-ig! Óriási felkiáltójel. „Talapzata a pokolban – csúcsa az égben.” Sokan és sokféleképpen érezik s magyarázzák ezt az ütést. A szerelmes gyűlölet Trisztán és Izoldája jár az eszünkben.

DAISY

Átok fejedre!

Gyáva, silány!

Átok reád!

HALASSI I.

Ó, hogy becsülöm én Önt!

Gyorsan lehajol, és megcsókolja Robi májfoltos, vén kezét.

S gyűlölöm e börtönt.

KURFÜRST

Rímkényszer!

Ha még egyszer…

ROBI

Nem. Nem.

A rácsok bennem

S benned.

HALASSI I.

Hiszen Ön szabad s független!

ROBI

Igaz.

Mert mondom,

Hogy nem vagyok az.

Ennyiben…

Menj most, fiam, fáradt

Vagyok, jő a hajnal – hasad, recseg!

316

ra, hagyom, csináljon, amit akar, nyelve jó, jó és meleg, karjai meglazulnak, most már ölel, fogdos, ujja a tarkómon babrál, hosszan csókolózunk, ölelj, te ármányos, leheli a fülembe, hirtelen ellépek, ököllel az arcába csapok, hátraesik; visszaülök a kurfürsthöz, drágám, a Semmivel ölelkezik?, mondja?, mondja a kurfürst, kérdezem, mondja még, és bölcs szemeit reám függeszti, pezsgőt bontunk, sámpány!, Robi jön az asztalok közt, törékeny, öreg férfi megint, leül a pamlagra mögénk, a meztelen vállú hölgy csókot hajigál neki, megköszöni, Gaby sört hoz neki, hátrafordulok, arca ismét arannyal van kiverve,

„szép volt”,

mondom, és nagyon meg vagyok hatódva, ó,

„szóra sem érdemes”,

mondja kedvesen, de, folytatom megrendülten, ez, Robi, nagyon fontos, amit te itt csinálsz, és ez nagyon szép volt, lehajolok, és gyorsan megcsókolom sápadt, májfoltos vén kezét, ekkor rám néz, azt mondod, szép volt?, már nem merek bólintani; hogy szép, Robi a sörét nézi, hogy szép, azt mondod, csóválja a fejét, ó, fiam, de hát mondd meg, mi ez?, arca halott, mi ez?, fiam, mi? mi? micsoda?, Daisyt látom, hogy a háttérből kukucskál, durcásan mutatja az arcát, valaki elém áll, látsz így?, apa, kérdi udvariasan, nem, mondom, de nem is nézek; a falnál Daisy azt kérdezte,

„boldog vagy?”,

és én azt válaszoltam, boldog.

317

KURFÜRST

Halassinak, gúnyosan, szomorún

Drágám,

A Semmivel ölelkezik?

DAISY

messziről duzzogva integet Halassinak

Ó, te álnok, drága

Bérelc, ó, te álnok,

Drága bérelc!

A Kurfürst nagyáriája következik, végre-valahára szembesülünk a már többször intonált kérdéssel: Élni mennyi? A másik kérdés pedig rögtön ez: vajon miért adott a zeneköltő a „szívtelen” Kurfürst szájába (orália!) ilyen csudálatosan hajlékony, ilyen elragadóan férfias és mégis gyöngéd dallamot?

Azért, mert a zeneköltő jó emberismerő. Az író fekete-fehér jellemzésmódját – mely tehát csak gonosz-sötétet és tündöklően fehér ártatlanságot ismer – kijavítja a maga sajátos eszközeivel. A Kurfürstöt több szálból fonja össze, aki így nemcsak véres kezű demokrata, de a létet teljes egészében érzékelő férfiú is, aki önmagát elhagyatottságában ragadja meg, azaz a világba, szorongásba, gondokba dobott lény egyedüllétében. Mindazonáltal az ember nyitva van, és nincsen megdermedve valamely előre meghatározott lényegben, hanem hogy az ember saját maga legmélyén örök túllépés, végtelen továbbszárnyalás.

Ez is a Kurfürst; csak éppen nem képes tartósan kilépni abból a páncélkemény burokból, amit az előítélet és az osztályönzés jelent.

KURFÜRST

Élni annyi,

Mint habozni,

Végzetesen erősnek tudni

Magunkat

A szabadságra.

Élni annyi,

Mint választani,

Készen lenni, készen lenni.

318

Ágnes

– Erzählung –

„Die Lage ist hoffnungslos, aber nicht ernst.”

(A helyzet reménytelen, de nem komoly.)

Élt egyszer egy lektorijelentésíró. Valójában lektorijelentés-fogalmazványírót kellene mondanunk, az írások ugyanis a Kiadó számára, belső használatra készültek, s noha a lektorijelentésíró egyiküket-másikukat megjelentette változtatás nélkül, recenzióként, reciként, és a föl nem használtak jó részét is tervezte hasznosítani egy „valamelyest összefoglalóbb” jellegű dolgozatban, és amelyiket nem, abban sem volt semmi, de semmi hevenyészettség vagy vázlatszerű, mindazonáltal az a furcsa nemhivatalosság, túlzott természetesség és mindennapiság, ahogy a Kiadóban kezelték és használták ezeket az írásokat, ahol pedig, a napi robotban, az Írás Szent-sége bizony el-elkallódott, ami föltűnt tehát, az igencsak létezett, az a gyakorlatiasság fájdalmasan hívja elő a fogalmazvány szót. Nem volt ez nagy állás, de érteni kellett hozzá, és a lektorijelentésíró értett is hozzá; nem esszéket és recenziókat (!) írt, nem dolgozatokat és nem „töredékeket”, hanem „hatékonyan segítette elő a Kiadó döntéselőkészítési munkálatait”, igaz, a maga módján, belerejtve az írásokba a hasznosítás szempontjából fölösleges pontosságokat, kis finomságokat, az itt megvalósítható teljességet, ami neki, a lektorijelentésírónak, egyszerűen szólva, örömet okozott.

Az idő tájt, ez tavaly volt, midőn a lektorijelentésíró egyre gyakrabban és egyre véletlenebbül, egyre vadabb, hevesebb véletlenszerűséggel találkozott (látta, megleste, követte, feltűnés nélkül molesztálta etc.) a város különb-különb pontjain, utcáin, a nagy, vastag, hírhedt bulvárokon, a kietlen mellékutcákon, az ilyen-olyan tereken, bezárt lacipecsenyések védő árnyékában, a mozgólépcsőn vagy egy lépcsőkarfa setét díszeinél, egy tömeg izgékony takarásában, lehúzott zsalugáterek mögött és bedeszkázott kirakat deszkaérzékiségében, lakásokban, műtermekben, az értelmiségi mindennapok és esték színterein – ugyanavval a sörényes nővel, Ágnessel, akkor éppen a kelet-francia írókkal foglalkozott; szerette őket a dallamosságuk miatt.

319

Élni annyi,

Mint elveszettnek lenni,

Ennyi, ennyi.

A szabadulást keresni

Ez új tekintettel,

Élni ennyi.

S míg a kar szinte visszhangozza, mintegy jóváhagyja a Kurfürst-motívumot, az előtérben Daisy és Halassi I. és II. áll. Végre együtt. Tanúk nélkül. E szörnyűséges helyen, mely kikényszeríti a lélekből az igazságot. Egymásra találás és elválás ez, beteljesülés és hiány. Mondhatnánk: a tragina kiközösülése!

KAR

Élni annyi, élni mennyi,

Élni annyi, élni mennyi?

Készen lenni,

Választani,

Elveszettnek lenni,

Szabadulást keresni.

Kö-kö-kötöde.

HALASSI I., II.

Szód éltet, mint a napsugár, mely lombot nyit faágon.

DAISY

Boldog vagy?

A férfi hallgat.

Mondja ki édes ajkad ott azt a drága szót!

HALASSI I., II.

Boldog.

DAISY

Boldog vagy?

HALASSI I., II.

Boldog.

A szereplők egymást átölelve, simogatva és becézgetve éneklik a duettet, mely tercett – majd egyszerre csak Daisy kezdi széjjelszedni a két bábot, Halassit. Hol finoman szerel le egy végtagot, hol dühödten marcangol, cincál, belez, lefejez – boldog vagy? boldog!, halljuk végig ezalatt, s

320

A városban sok fa nőtt, s nem azok a betonrengetegbe bújtatott művi klorofillszigetek, nem formatervezett zöld, hanem egyszerű fák, melyek a földből nőttek ki, folyományaképp az egy főre jutó városizöldmennyiség terén előkelő helyen álltak az európai nagyvárosok között, amit számos színes prospektus és szórólap megemlített, olyik táblázattal, olyik anélkül, több-kevesebb büszkeséggel, részint profiljuktól, bevallott, illetőleg bevallatlan vagy bevallhatatlan céljaiktól, részint a felelős szerkesztő rátermettségétől vagy csak egyszerűen vérmérsékletétől függően.

A lektorijelentésíró a maga részéről a lomberősség, mondhatni, megszállottja volt; e szerint, a lomberősség szerint, vette szemügyre és tartotta megfigyelés alatt a város fáit, lényegében állandóan összehasonlította az „övéivel”, azokkal, amelyeket a lakása ablakából látott; a mérések egész rendszerét dolgozta ki, és ezen szakértelmén csak a saját fáihoz fűződő elfogultsága ejthetett foltot, s az ejtett is.

A Kiadóból igyekezett hazafelé, felmálházva az új olvasópéldányokkal, táskája, mint egy duzzadt, fekete hurka himbált

az egyik kezében, a másikban az új kelet-francia könyv; hideg szél bolyongott az utcákon. Ugyan márciusban, ami a lomberősséget illeti, egyik fa olyan, mint a másik – az avatatlan szemlélőnek. Mert már a csupaszokon is lehet látni, a hideg, szürke, fagyott ágacskákon, hogy mit remélhetni majdan tőlük. Az övéi közül egy vad, friss vadgesztenye volt az azévi favorit, melynek csenevész ágacskái között most még gond nélkül átlátott a szemben levő házsorra, ahol, vele egymagasságban, idős házaspár lakott, állandóan reparáltak valamit, és a lektorijelentésíró minden egyes, még, hogy úgy mondjuk, időben kilesett mozdulatnak, például hogy lefestették az ajtókereteket, különösen örült, gondolva a várható kapitális lomberősségre. Az asszony alig látott már, egy ízben találkozott velük az utcán, vastag és nehéz szemüveg mögül hunyorgott, sőt fehér botot is tartott a kezében; fagyiztak, mint két diák, csoszogtak.

A lektorijelentésíró ügyetlenül topogott a terhével. Bent azt hallotta, nyílt itt a közelben egy jópofa kis kávéház. „Tudja, olyan, mintha még a… na, most mondjon nekem egy nevet… ülne ott, hitelben nyilván.” „Musil”, válaszolta a lektorijelentésíró. A szerkesztőnő selyeminge hátul, a hát közepén kigombolódott; lebegett, fodrozódott a két szél, s a lektorijelentésíró alaposan belenézett, míg a nő a köteteket kereste a polcon. „Musil, nutriadíszes, duplasoros, Patou-kék, könnyű szövetkabátban, mely hátul deréktól hiányzik, nincs, a fara meztelen, fe-

321

nincs okunk kételkedni. Kóc és por mindenütt. Végül Daisy előtt a rivaldán egy nagy kupac szemét van.

HALASSI

aki már nincs és lett, hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman

Meddig mehet ez így?!

DAISY

Nem akarok szabad lenni!

Függöny

322

kete harisnyakötők kúsznak, kitolja, cikázik, rázza, fölmerevíti, kicsit terpeszbe áll, így látszik, lába közt hatalmas pamacs műszőr sötétlik, fekete erdőség, rázza, jaj, anyám, de nagy szája van a maga macskájának, majd lesz a tiednek is olyan, ha annyi egeret fogott, mint az enyém, Musil.” „Maga nem gondolja, hogy egy szoba olyan hülye könyvespolc nélkül?” „Begomboljam?”, kérdezte a lektorijelentésíró a hajladozástól gondterhelt szerkesztőnőt. A fehér, puha, enyhén elhízott, szalonnás háton, mely a lektorijelentésírót bizonyos Fruzsinára emlékeztette, szemölcs is volt (tanyázott), vagy anyajegy, valami efféle. Szerette a szerkesztőnőt, mert az nem hazudott; pedig gyávácskának látszott, és az is volt, főként önmagával szemben, s ez a lektorijelentésírót, afféle fogatlan prókátorként, roppant bosszantotta. Sajnálta is kicsit. „Maga milyen gonosz! Mért nem hagyja azt a szegény Musilt békén?!”

Arra pontosan emlékezett, hogy a kávéház egy nagy forradalmárról vagy filológusról elnevezett mellékutcában van, de hogy a kettő közül melyik, arra nem emlékezett pontosan, így, egy sűrűn felállványozott ház előtt, a bizonytalanságból fakadó agresszív szívélyességgel kérdezett meg két lánykát az utca végett. A lányok haja veresre volt föstve, a vállukat vonogatták, miközben bravúros rágógumigömböket fúttak, amik aztán, csudás külsejüknek ellentmondóan, utálatosan elpukkantak.

„Nem tudjuk, mit akarsz, dagikám”, mondta a magasabbik. Cseresnyés ajaka van, állapította meg a lektorijelentésíró. „Mármost akkor forradalmár vagy filológus?”, kérdezte a kisebbik. Összenevettek, „nyilván a mindennapok forradalmiságára gondol a pasas”. „A Nouvelle Cuisine valódi revolúcióvá vált a francia hagyományoktól gúzsbakötött és terrorizált európai konyhában. Le a nehéz szószokkal, le a keresettséggel! Éljenek a természetes ízek! Éljen a főtt karotta!” – ezt olvasta nemrég. Nem szerette az Új Konyhát, meglehet, tán csak balszerencséje volt, és a revolúció perclovagjaival hozta össze az éhség, nyegle, fiatal, hatalomvágyó, mámoros szakácskákkal, akik még azt a legelemibb fáradságot sem vették, hogy legalább azt ismerjék, amit elvetnek. Az ő kezükben a friss lendület, az ízek eredete és eredetisége iránti lelkesültség, mely mért ne lehetett volna kíméletlen is akár a felpöffeszkedett, tocsogó tradíciókkal szemben, az ő kezükben ez arisztokratikus látványszakácskodássá fajult, a fiatal sztárok csak különbözni kívántak, ízről és vendégről úriember nem beszél, tartották, és a főtt krumplira vízszerű spárgafejeket hánytak szemforgatón. „A Nouvelle Cuisine megbukott, halott”, lehetett olvasni egyre több szakértő tollá323ból, és a lektorijelentésírónak nem volt érkezése egy döglött oroszlánba rugdosni, inkább azt remélte, őszintén, hogy azért ezek után nem lehet majd a régi módon főzni. Az alkotóműhelyeknek nem szabad elszakadniok a valóságtól, hallotta (hallgatózta) a Kiadóban, ahogy ment a folyosón; az észt irodalom legdinamikusabb fejlődő ága: a novellisztika.

A lányok még nevettek, nevetésükben nem volt semmi kedv, se jó, se rossz, inkább valami összefogás, összefogódzás, bár talán nem védekezés és nem támadás, midőn odalépett hozzájuk, mintegy a lektorijelentésíró vaskos háta mögül, egy szőke, vékony nő, Ágnes, lódenpelerinje bágyadtan lebegett. „Csajok, küldjetek egy kis kánikulát a végére”, szájában cigaretta billent, orcája idegesen, szippantásra készen remegett. A nő, miután tüzet kapott <tüzet fogott>, elszáguldott, a lányok pedig úgy sétáltak (kis pukkanásokkal) tovább, mintha a lektorijelentésíró ott sem lett volna.

Ez volt az első találkozás. A lektorijelentésíró ingerülten gondolt Ágnes beszédére, erre a túlságosan is keresett ál-szlengre, mindenesetre hosszasan foglalkozott a nővel. Ön kétségbeesett, merész és vonzó asszony, ezt kellett volna mondania. Menjen a fenébe. Az állványok tövében törmelék terült el, egy homokbuckába rézsút meszes talicska állt bele. A lektorijelentésíró halovány, összetöppedt kutyaszart is regisztrált. Hideg volt, mégis megizzadt. Eszébe jutott az utca neve, egy forradalmáré, de már elszállt a kedve, egyébként sem tudta pontosan, hol az utca. Az egyik sokatígérő, ezt még az elmúlt szezonból tudta, fácska törzsére papírt tűztek. Olvasta: KEDVESEIM! A SZÉL ODANYOM BENNÜNKET ANYÁNYI FELHŐKARCOLÓINK TÖVÉHEZ, SEM ARCUNK, SEM SZÍVÜNK FÖL! (BARÁTAIM.) A sorok között ugyanavval az írással még ez állt: HÚGAIM, NŐVÉREIM, FIVÉREIM, NE FÉLJETEK. „Jó, nem félek”, mondta a lektorijelentésíró a szívében.

Asztala fölött, néhány Klee-reprodukció közt kockás papírlap függött: EGYESSZÁM HARMADIK SZEMÉLYBEN ÍROK, ETTŐL BIZTONSÁGBAN ÉRZEM MAGAM, AZT REMÉLEM, HOGY NEM HALOK MEG OLYAN HAMAR. A végére filccel nagyobbacska pontot tett – bármikor fel tudta magában idézni az akkori dühöt –, pontot, mely sötéten átütött a papíron (amit sajnált, mert minden szabad papírfelületet, melyre nem lehetett írni, sajnált). Édesanyja, aki időről időre átjött a város másik feléből, és viharos segítőkészségével napokra fel324dúlta a férfi életét, de legalábbis az életmenetét, többször kérte, vegye le.

„Féltelek, fiam. Miért kell ilyeneket írni.”

Az életre vonatkozó tanácsokat, a tapasztalatból leszűrt maximákat az anya rendesen a búcsúzáskor szokta kapkodva fölmondani, többnyire a tükör előtt, rúzsozás közben. „Legalább a fiókban tartanád”, s kérlelve a lektorijelentésíróra nézett, aki látta, ahogy az asszony, két szó közt, titokban, megfeszítette az ajkát. „Csinos vagy”, mondta az édesanyja, „de megint van egy kis fölösleg rajtad.” Homlokon csókolta a fiát; kinyitotta a retiküljét, szemlét tartott, majd anélkül, hogy fölemelte volna a fejét, szinte a táskába bele mondta: „Te mióta szereted ennyire Klee-t?”

A rádió magazinműsorában arról folyt a vita, hogy milyen színű szeme volt Bartóknak; ifjú Bartók Bélának több ízben a leghatározottabban föl kellett emelnie a szavát megvédendő a valóságot az emlékezők személyes szempontból esetleg érthető és, úgymond, megbocsátható torzításaitól, apjának szeme barna volt, nem pedig metsző kék, ahogy talán hihetnők. – A lektorijelentésíró édesanyja lakásában, a mindig is üzemen kívül levő kandallóban, melyben a legkülönfélébb kacatok vannak titokzatos rendetlenségben behányva, talált egy régi, elsötétedett fotót; amely egy fiatal nőt ábrázolt, aki a válla felett kacéran visszapillantott.

„Kacéran?! Fiam, te hülye vagy, vagy egészen zöldfülű.” „Nem vagyok zöldfülű”, vágta rá a lektorijelentésíró. „Rendben, akkor: hülye”, bólintott az édesanya, aki szívesen tudta magát „egy logikus elmének”, egy logikus elmének, „akiből azonban, ho-hó, nem hiányzik a specifikusan női, a melegség másszóval”.

„Nem látod, hogy szinte vonyít a fájdalomtól, fiam?! Olyan buta vagy, hisz ez egy kétségbeesett, merész és vonzó asszony.”

A lektorijelentésíró forgatta a rajzlapra erősített képet. BUDAPESTPÁRIZS, ez volt ráírva, a hátuljára meg néhány szám és egy rejtélyes, izgató vagy nem is tudja milyen följegyzés: NAGYON SZÉP, BARNA ÉLMÉNY. „Dagerrotíp-e vagy sem?”A nő válla hegyesen fölfelé bökött, a finom és vékonynak tetsző ruha ráncokat vetve hullott alá, a háttérben, kiszámítottan, ugyanígy egy műtermi függöny; a túl-vállon szőrme lógott.

„Milyen állat ez?” „Ezüstróka, nyilván.”

A nő derekától lefelé a kép el volt roncsolva, az erős és kö325vetkezetes ceruzavonalak egész elsötétítették itt a fotót. „Az előtérből is háttér lett”, mondta félhangosan a lektorijelentésíró, és arra gondolt kajánkodva, hogy megvolt nyilván a jóoka ennek a firkálásnak, valamit eltüntethettek. A nő meztelen volt például; ez jóok.

„Mi ez?”, kérdezte édesanyját. „Látod, megpenészesedett, s hogy ne terjedjen a baj tovább, ceruzával levakarták.” „Kicsoda?” „Tudom én?!” – A lektorijelentésíró édesanyja beleiben lakozott a halál. Ezt a kezelőorvosa fogalmazta így: „Öregem, anyád beleiben a halál lakozik.” A lektorijelentésíró tehát tudta ezt, de azt nem tudta, hogy édesanyja tudja-e ezt, és a kezelőorvosától sem merte megkérdezni, minthogy félt tőle. „Öregem, anyád siethetne a meghalással”, mondta bólogatva az orvos, s mikor ő dermedten ránézett, mint egy színész, még azt mondta: „Nem kell úgy megijedni, én egy cinikus voltaire-iánus vagyok.” „Értem”, bólintott sértetten a lektorijelentésíró. Ha ránézett a fényképre, ezt gondolta: „Úgy érzem, mintha ezer év óta ismerném”, és kellemetlen érzése támadt. „A halált is akarni kell.”

A kelet-franciákban, így gondolta a lektorijelentésíró, van valami furcsa, idegesítő törekvés a személyességre, mintha megnyugtatná őket, hogy valami megtörtént (meg is történt); neki, őszintén szólva, nincs nagy bizodalma az író iránt, ha esküdözéssel fog hozzá a dolgához, mondván, apámanyámtűzbeégjen, ez így igaz; őt ez az igazság nem érdekli, s kicsit szamárnak tartja azt az írót, aki így lenézi az olvasóját, vagy ha nem nézi le, antul rosszabb. Őt a történet igaza csak a történeten belül érdekli. – „Amikor tehát arról beszélek, hogy mindaz, amit előadok, velem megtörtént, nem a hamis jóindulatra ácsingózom, hanem, remélve, hogy a történet igaz, arra az érdekességre hívnám föl a figyelmet, hogy olykor igaz történetek megtörténnek. Inkább csak úgy, a reménytől függetlenül, ahogy egy ötlábú borjúról is szót ejtünk.” Dallamos.

Kóstolgatta a kelet-francia könyvét. Talán arról szól, mit jelent utazni, helyet változtatni? Minthogy a kelet-franciák nem úgy utaznak, ahogy hajdan Turgenyev kóricált Európában (egyszerűen: szoknyák után) – újabban a lektorijelentésíró sokat gondolt Turgenyevre –, a kelet-francuzt pedig (úgy tűnik; ezt biztosan nem tudhatja: senki) a (vagy egy) négyhatalmi egyezmény finom és indirekt kijátszásával meghívták vendégprofesszornak egy messzi, nagy városba, az ezzel kapcsolatos 326„kulturált bonyodalmak” láthatólag élénk visszhangot vertek a kolléga érzékeny lelkében. Persze a kelet-franciák, írja a kelet-francia, tüzesvérű, nyalka nép, s noha „a művész hazája a nagyvilág, azért a művész igazán csak hazájában lehet boldog, és mindig vissza-visszavágyik abba a hegyes-völgyes szép országba, hol csengő-bongó anyanyelve édes danája mellett ringott bölcsője”.

Bekérették a kelet-franciát az elöljáróságra, ott a rangjának és a helyzetének megfelelő előzékenységgel és tisztelettel viselkedtek vele – bőrét, írja, roppant füves térségek levegője és az ott hömpölygő folyók vize edzette –, mindazonáltal a hivatalos személyek, főként pedig az alacsony, villogó szemű irodavezető artikulációja, ez a kissé éneklő, közönséges mód, a szavak édeskés tili-tolija, ez az elvetemült, pelyhes és törékeny, léprecsaló, etető, bepalizó, lágy, adakozó, toleráns, ámolító, lojális, andalító nyelv, ez a nyálas, fraternizáló közösségiség, melyet a kis ember föltűnően forszírozott, amely részint és főként kirekesztés volt, részint és következésképp irónia, mindez, figyelembe véve a definiált erőviszonyokat – amelyek az auktor javára szóltak –, nyilvánvaló fenyegetést tartalmazott. (A nyelv mint egyenruha, a nyelv mint kitüntetés, a nyelv mint paroli, mint váll-lap, mint érdemérem, mint partizán, mint hősi halott, mint szegénke rehabilitált, mint icipici mind megette.) Minthogy a kelet-francia csöndes, de bűntudatos köszönésére a gőgös és élveteg titkárnő nem válaszolt, hacsak nem tekintjük válasznak azt, hogy combjai elváltak egymástól, „láttam, barátim! láttam”, s kezét tüzes, vad macskájára tette, rögvest benyitott az irodavezetőhöz, akit így meglepett, szalonnázás közben lepte meg.

Ollálá, drága ser barátom, lássa, hát így reám tör, fortélyos fickó, sebaj, de legalább látja, hogy a magamfajta kis hivatalnok hogy fogyasztja szűkes, ám ízletes reggelijét, nézze, abárolt szalonna, kenyér, jó kelet-franc abárolt szalonna, jó kelet-franc kenyér, búzánk, kell-e mondanom, világhírű, és tegyem hozzá, jó kelet-franc hivatal, mert ne feledkezzünk erről meg, egyébként szagolja csak meg, valódi, valódi jó abárolás, ó, édes úr, bocsánat, elfeledkeztem, maga már finnyás, és higgye el, igaza van, ne, valóban, ne mentegetőzzék, igaza van, ha fintorog, ma már minden szinten szinte mindenütt, ó, most találtam ki, a minőségé immár a vezető hang, no persze az abárolt szalonna végül is ízlés dolga, tudja, tudja én leginkább, lehalkítom a hangom, leginkább friss zöldhagymával kedvelem, ZŐDHAGYMÁVAL, főleg hogy úgy ropog, ért engem!, csak lássa, betiltották az irodákban a hagymát, mondván, büdös!, büdös, drága 327barátom, hát ez az! ez az, amiben igazat adok magának, oly jól megértem, mert kérdem én, előfordulhatna-e, hogy egy francia, millpardon, látja, nem vagyok begyepesedve, e házban tán méltóbb volna, ollala, nyugat-franciát mondani, nos, hogy egy francia a sajtra azt mondja, büdös, tudniillik, ezt még hozzá kell tennem: negatíve, de tessék!, nekünk a hagyma, a mi hagymánk: büdös, és akkor, ugye, mi itt bent csudálkozunk, ha keresik a nemzeti karaktert, és csudálkozunk, hogy ím a maga szájaszélét is undor fodrozza, de nem, igazán, megértem, ha, ez tán érthető, személyesen nem örülök is igazán neki, megértem, hogy hiába mondanám magának, a lényegesen fontos az az, hogy a HALADÁS oldalán találjon sanda bíránk, a Történelem, úgy, úgy, de most már lássuk, miből élünk, a szalonnázásra egyébiránt a mozgalomban szoktam rá, ott, bizony, ott, NOSZA, higgye el, a maga esete nem kis gond nekünk, nézze, én, személy szerint, már rég azt mondtam volna, tudja, mit mondtam volna, dehát ez egy intézmény, még ha oly kóceráj is, mint a miénk, mert aztán ennél nagyobb kócerájt keresve sem találna, jaj, pedig mennyit töröm a fejem, még szalonnázás közben is töröm, hogyan lehetne, valahogy hogyan lehetne, mégiscsak egy intézmény, ahol forsriftok vannak satöbbi, és még azt sem mondhatnám, hogy evvel nem értenék egyet… ezt egy leendő porosznak, ollala, nem kell magyaráznom, tudom, hogy nem érv, tudom, tudom, tudom, de eszembe jutott, és azért, mégis, tudja, mindenesetre nem árt, hogy eszembe jutott, azt maga el sem tudja képzelni, vagy ha a szomszédos osztályra… nohiszen nem is folytatom, tudja azt maga nagyon jól!, én egyébként őszintén biztatnám magát, ezek olyan kérdések, melyeket körön belülről nem lehet igazán tisztességesen megválaszolni, minthogy a határokra vonatkoznak, és azok, per def., nem érhetők el… ó, mennyire meg fogok öregedni, megbocsát, magának persze nincs titkárnője, nem is tudja, milyen szerencsés ember, megfigyelte már?, hogy itt az irodában valahogy olyan lógós a nők melle, férfiak vagyunk, olyan szomorúan lógálnak, mért van ez?, maga nyilván szokott ilyeneken gondolkodni, gondolja, ez is a mi hibánk volna?! TE JÓ ISTEN, ha így belegondolok, mi minden nyomhatná a lelkünket, ne higgye, hogy ezt mi nem tudjuk, sőt, nálunknál jobban nem tudja senki, talán, talán ez volna a záloga a fejlődésnek, hja, az önismeret, tudja, a főnököm, ha már nagyon rossz a kedvünk, de ez maradjon köztünk, vagy szabad szombat előtt, behívat, kibontjuk az iszákunkat, bánatosan szalonnázunk, és tudományos alapon azon tűnődünk, hogy melyik titkárnőnek hány ceruzás a melle, ért en328gem! megbocsát, nohát, informálva vagyok épp most, annál jobb, barátom, látja, a haladás feltartóztathatatlan, még ha ilyen méltatlan szolgái vannak is, aminő, nem, ne vigasztaljon, jómagam volnék, noha bocsásson meg, egy befejező kérdést, mondja, de ne válaszoljon, ha nem akar, mondja, nincsen magában valami, de tényleg, ha nem akar, akkor ne, valami ontológiai derű? – A lektorijelentésíró súlyos szótárt vett elő, hogy megnézze, mi az az iszák, és ércesen káromolta a kelet-franciákat.

AZ ÚTIPAPÍROK ÁTADÁSA IS ILYEN FENYEGETŐN FOLYT. PÉLDÁUL: „TESSÉK PARANCSOLNI, URAM.”

Vannak bizony, léteznek ezek a kényes, váratlan és valamiképpen illetéktelen márciusi napok, midőn úgy ömlik a városra a meleg, mint mondjuk a láva vagy más fenyegető anyag, miközben azonban a lomberősségek tetemes része nullás: mezítelen, vékony, szürke ágacskák szabdalják az osztott város osztatlan égboltját. A lektorijelentésíró lelkéhez közel álltak ezek a különc ajándéknapok, az időtlenségnek ezen kissé harsány követei, csak éppen fizikailag nem bírta őket.

A lektorijelentésíró ugyanis nagy darab, kövér ember volt, igazi kövér, és nem olyan valaki, aki meghízott. ÉN ÚGY VAGYOK KÖVÉR, AHOGY A HOLD EZÜSTÖS. Szuszogott, izzadt, zihált, szinte görgette magát, s tudta, ez gusztustalan; gyakorlottan vette észre az emberek – embertársai – szemében az enyhe undort, amely, tapasztalta, könnyen váltott át részvétbe. Mindkettőt becsülte.

Voltak azonban, ritkán, napok, amikor e sok test erő volt és nagyság, csak úgy zúdult át a városon, csak udvariasságból használta a hidakat, s tapintatból érte talpa mindegyre a földet, ilyenkor mondották a szerkesztőségi titkárnők, kicsit félénken és kuncogva: „De szép nagy mafla ember.” Ő meg, érezve magában a fölös erőt, rögvest aránytalan lett, kicsit fennhéjázó, tervezni kezdte, hogy felhagy a lektorijelentés-fogalmazványírással, ezért utóbb mindig szégyellte magát, minthogy nagyon szerette a lektorijelentésfogalmazványírást, és érteni is csak ehhez értett, felhagy vele, és valami elsődlegesbe fog, kezdetben inkább „valamelyest összefoglalóbb” jellegű esszéket írna, talán Bataille modorában, ez jó átvezető lehetne a regényhez, hisz ehhöz a testhez mi más műfaj volna is választható, a re329gényírók mind korpulensek, a jobbak persze, vagy nem is; ilyenkor minden nő pillantását kihívónak érezte, és azt így is válaszolta meg, KISASSZONY, HOGY ÉN ÖNT HOGY LÉGBŐL KAPNÁM, mindeközben valóban rengeteg jelet kapott a nők köréből, ha például sorban állt, a patikában gyógyszerért édesanyjának, vagy valamelyik túlméretezett nevesincs üzletben, ahol a fogamzásgátlótablettától a csecsemőtejig minden kapható, ő ez utóbbiért, pult alól, egy volt osztálytársa anyjának jóvoltából, és a sorban mondjuk valaki előtte állt fehér szoknyában, amely feszesen fölfeküdt a nő farán, akkor szinte biztosra vehető, hogy ő látta, amint a nő megfeszíti és elernyeszti a farizmait, integet, mondta vidáman a lektorijelentésíró a szívében, a két halom feszesen összeugrott, görcs a torokban, aztán elterjeszkedett, mint a nyugalom maga. – Bárhogy igyekezett is a férfi, bármennyire halogatta is édesanyja soros és köteles látogatását, nem tudta a lakásból vagy magából a nyomokat eltüntetni. „Benőhetne már a fejed, fiam.” A lektorijelentésíró mit csinálhatna, hallgat és eszeget. „És miért mindig ezek az alkalmi nők?!” A mondatokat izgatottan elválasztotta egymástól az asszony. „Miért nem vagy egyszer már végre szerelmes?” „Ez méltatlan hozzád!” „És miért mind tepsiarcú?” (Rejtély, ezt honnét veszi.) Édesanyja lassan elveszíti a fejét, „DE HÁT MILYEN ÉLET EZ”, emeli föl a hangját, s hogy ő erre még mindig nem mozdul, majszol tovább, vagy ami még rosszabb, bánatosan felpillant, édesanyja finom, illetve ahogy öregedik, egyre inkább finomkodó arca eltorzul, rikácsolva üvölti: „És egyébként is, fogyjál le!!!”

A lektorijelentésíró enyhén hajlottan járt, ez volt az ő udvariassága; vállai begörbültek, mintha girhes volna, és a fejét kicsit előrenyújtotta, mintha támasztékot keresne tetemes állának. Az ingeit rendszerint kívül hordta, KIVING, reggelente ugyan korrektül betűrte, de azután az viharos gyorsasággal, elszakadván a nagy szalonnás és egyébként újra meg újra egymástól alig különböző, de mégis mindig finoman változó, változékony pörsenésektől elborított deréktól, kilobogott a nadrágból! Szerette a nagy mintás, színes darabokat, többnyire pörkölt szélű lyukakkal a közepén (esti mámoros cigarettázások bűnhődése). Arrafelé minden has. Leülésekkor érezte, hogy széjjelebb ment; ha a kövérek kötelező derűjéről hallott, erről a primitív otrombaságról, a hátsójára kellett gondolnia, e hatalmas, borzas valagra, valagi tájra, melyben valóban, mint karosszékbe süppedhetett bele – önmagába. De evvel azután vége is a test bókjainak! Legföljebb még a tréfálkozások; olvasta, hogy 330a bögyös – mellben derék – Jane Mansfield úgy tudott zuhanyozni, hogy a lábfeje száraz maradt: hát ő is! Sőt: még a töke is száraz marad; meglehet, vélhetőleg, a Jane Mansfieldé is… Persze ő, perverz szakbarbár, a maga részéről inkább azt nézné végig szívörömmel, ahogy Katharine Mansfield zuhanyoznék. Virginia Woolf kezelné a zuhanyzó csapjait, a gyors csapmozdulat!, hideg, meleg, forró, hullámokban, selymes, fonnyadt, szájában szivar, s őrült az, aki nem retteg tőle.

A lektorijelentésíró kedvetlenül látta e meleg időtlen napon, hogy más is gusztustalan, az emberek nehezen tűrték egymást, „egymást és ennenmagokat”. Ó, de mennyire másodrendű, mellékes, elhanyagolható, alárendelt, jelentéktelen, közepes, semmitmondó, érdektelen, elenyésző, semleges, közömbös, tárgytalan és időszerűtlen, üres, lapos, hiábavaló, hasztalan, céltalan, lakatlan, tartalmatlan, élettelen, kietlen, kiürült, kopár, letarolt, sívó, fenyér, beesett, csupasz, nyomott, vérszegény, terméketlen, kilátástalan, fölösleges, puszta, egyhangú, vigasztalan, szomorú, örömtelen, lélektelen, rideg, szeles, nyomorúságos, horpadt volt most mindez. A lektorijelentésíró követett valakit, egy bizonyos sörényes valakit, aki gyors, lebegő ballonkabátban vagy a pelerinben szinte röpült az ilyen-olyan járdákon.

Noha lemenvén a nap, azonnal hűvös lett, a lektorijelentésíró úgy határozott, kiül egy kávéház teraszára, minthogy az élelmes kávéháztulajdonosok vagy azok megbízottai vagy a bérlők vagy azok megbízottai sietve kiszórtak mindenütt néhány széket s ernyőt. Így is tett. Hosszasan tologatta a fehér vasszéket, míg eltalálta a megfelelő helyet, a hasának kellett a tér, újra meg újra elcsodálkozott, hogy a kövérség ilyen: gyakorlati. (Például az alsógatyái: hogy annyi anyag van bennük!) Az embereket megfogta a nap: kipirult arccal, kabátkáikat fázósan magukon összehúzva nyüzsögtek a város főkirakatsétálóutcáján, mely úgy feküdt rá a városra, mint egy gyönyörű, fölékszerezett órjáshernyó,

ein Wurm. – A lektorijelentésíró nem helyeselte a nyáriidőszámítást! Nem volna szabad az embernek ilyet csinálnia! Hogy az órákat… csak így… ide-oda. Félt ettől. Tavaly egy ideig még visszaszámolta, hogy valójában mennyi. Megivott egy korsó sört, és nézte a szürkületben az autók és emberek folyamszerű hömpölygését. Úgy érezte, az ujjbegyén érzékeli a várost, kedvtelve nézdegéli a sétálókat, ha meg sétálna, az üldögélőket. Kicsit hamis mindez, de jó.

ÉLEK, suttogta magának, majd fizetett. Nem olcsó hely.

331

Azt, hogy Ágnest Ágnesnak hívják, férje van, ki a keresztségben a Tamás nevet nyerte el, s két gyermekük, és hogy a nő egy fantaszta, értse a lektorijelentésíró, ahogy akarja, a lektorijelentésíró Fruzsinától tudta meg, a Kiadó műszaki osztályán dolgozó grafikusnőtől, aki egy híres francia festő babája vagy felesége volt egy ideig, ezt a kapcsolat komolysága miatt nem lehetett pontosan megállapítani, azonban a nő otthagyta a festőt, aki, úgymond, ha nem nyomta is el, ha annál finomabb volt is, hogy a férfitársadalom erőszakosságát személyesen érvényre juttassa, de „nem segítette elő Fruzsina egyéniségének a kibontakozását”, amennyiben csak a magáéval törődött igazán; Fruzsina rendesen férfikalapban és zakóban járt s többnyire szürke selyemingekben, melyeknek gombjait rosszul vagy sehogy sem gombolván, a hasa minduntalan ki-kilátszott, mely fehér volt feltűnően, mint a keletlen tészta, s így puha is, mégis a lektorijelentésíró folyamatosan nagy odaadással gondolt erre az elkényeztetett haskóra; Fruzsina egyszer mezítelenül nyitott neki ajtót, pedig nem tudhatta, hogy a lektorijelentésíró lesz az (kliséket kellett hisztérikus gyorsasággal megmutatni „valakinek a műszakról” – azóta is szívesen röhög ezen: ahogy szállítja a KLISÉKET), lehetett volna egy idegen is, illetve a lektorijelentésíró lévén idegen, egy kényelmetlenül közeli valaki – kérdezhetnők, ön egy kényelmetlenül közeli valaki? –, csurgott a nőről a víz, teste gyöngyösen hajladozott, „szervusz”, mondta avval a természetességgel, amely mindenkit elbűvölt volna, de a lektorijelentésírót inkább kissé megbotránkoztatta, félénken megbotránkoztatta, „olvass addig”, mondta még Fruzsina, és ment vissza a fürdőszobába, a parkett tocsogott a víztől, nagy, sötét, félelmetes alakú lábnyomok maradtak utána, és a lektorijelentésíró jócskán bosszankodott önnönmagán, hogy olyas izgatottsággal itta az idegen mezítelen női test ajándéklátványát, miként egy gimnazista – de ez már régebben volt.

A Kiadóban időnként megőrültek (érdemes volna egyszer e rohamok szabályszerűségeit kifürkészni), és napirendre tűzték A FEGYELMIHATÉKONYSÁGERŐSÖDÉS FOKOZÁSA és az IRODALMIMINŐSÉGMUNKA FELTÉTELJAVÍTÁSA meg más szokásosan hazug és frappáns jelszavak kampányát, s ilyenkor napokig percnyi pontossággal kellett bejárni, s minthogy a lektorijelentésíró magát szabad ember-nek definiálta – a szokásos megkötésekkel –, ezért ezt módfelett utálta.

De nemcsak utálta, ezt jelszó ide, jelszó oda: meg kell adni. „Csak nem fogom parányi percekre bízni magam és népem”, idézte maga sem tudja, honnét, és már hajnalok hajnalán neki332indult, hogy semmi esetre se késsék el: a korai buszjáratok egészen különös képződmények, a konkrét busz megjelenése szinte váratlan, van benne valami ajándékszerű, az utas kicsit úgy érezheti, megfogta – aznap – az isten lábát. (A kampányszám növelésével persze csökken a költői elem: hajnal hasad, recseg.) A lektorijelentésíró szokása szerint legelébb a nőket nézte, még érezni vélte rajtuk, mindegyikőjükön, az ágy langymelegét, ezt fogdosással gondolta ellenőrizhetni. Azután a kifestések! Olyan furcsa, természetellenes ilyen korán egy kifogástalan make up! Miképpen lehet valami ennyire fölösleges? Látta a színes anyagok fénylő zsírosságát az arcokon; rúzs és köd, púder és szellő: nehéz. És a sok futás! S főként a zihálás utána, amit kíméletlenül ki lehet hallgatni! De hiába volt e sok néki szóló apróság, nem vetekedhetett a buszsofőrök lehetőségeivel, azokra irigykedhetett, oly heves cinkosság fűzte őket e nőkhöz, fölülmúlhatatlan reménytelenül; láthatóan ismerték egymást, gyönyörű fölületesen, ismerték egymás gyöngéit, a sarkokat, ahol egyik fél például méltányosan átvághat a bozótoson vagy sem, illetőleg biztatóan fékezhet vagy sem, tudták, miben számíthatnak reálisan egymásra, és hol kezdődik a kicsit már feszélyező áldozatok sora; ilyenkor a lektorijelentésíró úgy érezte magát, mint aki úgy odacsöppent, és gyermekes bosszúból az arcok reggeli puffadtságát figyelte, főként a szemek körüli álomdagadást, melyről alig hihetni, hogy magától lelohad; néha versenyeztette őket: vajon melyik mikorra lohad le?!

„Fruzsinka, neked, úgy látom, lelohadt.” A lektorijelentésíró ezt kedvességnek szánta, a reggeli kávé előtti bénaságában, de a nő úgy válaszolt – „le, az hétszáz” –, hogy a lektorijelentésíró kicsit megneszült. Olykor a hétvégét (szombat estétől vasárnap délig) Fruzsinánál töltötte, s noha indokaik közt fő helyen „a mondott időszakban egyedül levéstől való viszolygásuk” szerepelt, a gyakorlati alapot éppen az adta, hogy kölcsönös tapintattal nem fenyegették egymást avval, amit egyszerűen, mostanság, magánynak szoktunk nevezni. A szerkesztőnőnek, Klárának, eltekintve attól, hogy csúnya, ezért sem lehettek sanszai, „rá volt írva, szegényre”. „Én azt szeretem tebenned, hogy szerelemélvezés közben nem zavar – tégedet – a hasad” – Fruzsina részéről ez volt a legmélyebb vallomás kettejük közt, és ez jó volt így.

A LEKTORIJELENTÉSÍRÓ GYORSAN A KÖNYVÉBE TEMETKEZETT. A kelet-franciának be kellett illeszkednie ajándékul kapott városa élénk kulturális életébe, ez volt az egyetlen feladata, a megkötés, azt kérték tőle, hogy legyen egy 333színfolt a palettán, és ő ezt felelőtlen szívélyességgel páváskodva elfogadta. Hamar érezte, hogy nem turista, hanem egy enyhén gyökértelen odavalósi, és gyors, igazságtalan ítéletekkel akarta lakhatóvá tenni (belakni) új helyét, ahol széles utcákon sivít a szél, az égbolt állandóan ólmosszürke, és a falak tövében fal van; mindenáron néven akarta nevezni a környéket, ahol van, ehhez persze ahhoz kellett volna szó, ahonnét jött, s ha eddig nem talált, miért talált volna épp akkor, midőn épp eljött, s a fejebúbjáig töltekezett az idegen szavakkal. A lektorijelentésíró jót mulatott ezen a kissé zavaros circulus vitiosus-félén. A kelet-francia kezdetben eljárt mindenféle estélyekre s fogadásokra, amelyeknek akkor szezonja volt, s ott, hogy, hogy nem, két alkalommal is ledisznózta majonézes borsóval (mindkétszer majonézes borsóval) Günter Grasst; a híres író legyintett, úgy tett, mintha nem történt volna semmi, bocsánat, Böll úr, mondta zavartan a kelet-francia, és – a kelet-franciák szalmalángtermészetének megfelelően – első vak dühében arra gondolt, hogyan lehet egy író szociáldemokrata, a Grass pucerájszámlája persze meg sem fordult a fejében, de a hideg, aszpikos vesepecsenye lenyugtatta. A lektorijelentésíró átérezte a leírtakat, vajon ő kit disznózna le a szíve szerint majonézes borsóval?, rövid tűnődés után Turgenyev mellett döntött, akkoriban néhány ügyben Turgenyev mellett döntött, csak utazgatna a mester után, s olykor: zsupsz, majdan elfogódottan szedegetné a szemeket a gojzervarrott cipőről, ha létezett már; számára a könyvekben „feltáruló világ” legalább olyan valóságos volt, mint az, amit, mondjuk, az utcán látott (sőt, ami az életteliséget illeti…), s nem talált, igaz, nem is keresett, semmi komoly okot arra, hogy e fölfogást megváltoztassa; a szakmájából adódó olvasáskényszer sem hozott fordulatot. A lektorijelentésíró úgy olvasott, mint egy gyerek. – De azért a margóra olykor jeleket tett: fölhasználásra.

Ekkor Fruzsina reggeli ügyetlenségében levert egy mappát, a lektorijelentésíró – ingerülten, mint egy férj – fölkapta a fejét, a mappából fényképek hulltak ki, azonos méretű portrék, a lektorijelentésíró rémülten látta, konstatálta, hogy az egyik fotóról Ágnes néz rá, NAGYON SZÉP BARNA ÉLMÉNY, villant az agyába, de még mielőtt akár csak felkiálthatott volna, egy beszökkenő szellő, a huzat, néhány képet, azt is, kilibbentett, illetve kilibbentette az ablakon. A lektorijelentésíró felugrott, kinézett, a lapok szálldostak a többemeletnyi mélységbe. „Jaj”, mondta. Fruzsina értetlenül, bávatagon figyelte az ide-oda ugrándozó, hajladozó férfit. „A rejtőzködő nádszál”, nevetett Fru334zsina, de a lektorijelentésíró akkor már száguldott lefelé a lépcsőkön, leérve <elírás: leírva> előbb nem tudta, hol is van, de mikor már tudta, fotókat akkor sem talált. Megizzadt.

„Ki ez a nő?”, kérdezte Fruzsinát, mintha az valamiben hibás volna. Minthogy azonban épp az tűnt el, amiről beszéltek, nehezen értettek szót. Fruzsina gunyoros szeretettel nézdegette a lektorijelentésíró hebehurgya izgatottságát; aki azután nehézkesen beszélni kezdett arról a lényről, aki betölti mostanában a lelkét, valahogy azonban nem álltak kezére a mondatok, az elején például elfelejtette mondani, hogy nőről van szó, ezt később hangsúlyozta, de akkor viszont eszébe jutott, hogy ez nyilván magától értődő, és ha ő ezt kiemeli, az azt jelentené, mintha számára nem volna az, kérte tehát Fruzsinát, vegye úgy, mintha ezt nem mondta volna, nem mintha nem volna igaz, éppen ellenkezőleg, Fruzsina hallgatott; a lektorijelentésíró azután úgy vélte, túlságosan az általánosságban maradt, egy profán megváltásról, illetve annak esélyéről értekezett, mely képesnek látszik benne szenvedélyt ébreszteni, s csak szenvedélyből, valódi önmagunk felkorbácsolásából születhetik valami, nem, inkább konkrétabban, földhözragadtabban kell beszélnie, egy hús-vér, loboncos hajú, szőke, vékony, kabátos nőről, de Ágnes arcát alig sikerült maga elé idéznie, sokkal inkább a két rágógumizó lánykáét, így hát azokról beszélt, és Fruzsina szerint elképzelhető-e ebben a korban, amit ő 15-16-nak saccolt, hogy a lányokon az a felesleg, melyet ő megállapítani gondolt, hogy az a BABYSPECK?

Elkészült a kávé. A lektorijelentésíró szuszogott, forgolódott, minden túl kicsi volt és rossz helyütt, kövérségét megint hibának, romlásnak, romlékonyságnak érzékelte. Fruzsina kedvetlenül hallgatta a heves és érzékletes leírást a cikázó nőről, aki úgy vonzza – mostanság – a lektorijelentésírót. „Ágnes”, mondta aztán, mint akinek nehezére esik a beszéd, „így hívják, Ágnes”. Fruzsina úgy beszélt, ahogy azok az egyneműek szoktak egymásról, akik ezen azonosságban valaminő küzdelmes tényt látnak, enyhe rosszindulattal tehát és rögvest az efölött érzett lelkiismeret-furdalást is csatolva. „Nálunk külsőzik.” Mert ez az Ágnes az egyik legjobb előzékes, borítót a főnök nem bíz rá, de előzékben megbízható és gyors. „Előzékben verhetetlen”, mondta sunyin Fruzsina.

A lektorijelentésíró nem kutakodott tovább, elfogyott a mersze, hanem délután a szokásos kedves otrombaságával körüludvarolta Klárát; a szerkesztőnő már be volt csípve (szalonspicc), Edit-napot tartottak, és nem tudni, miért, a Kiadóban az Edit-335napot tavasszal tartották; midőn a lektorijelentésíró a Kiadóhoz került volt: ez már így volt. (És valahogy ennek nem is igen lehetett utánamenni…)

Amilyen veszélyes volt a szerkesztőnő ivottsága – gátlásosan levetkezte gátlásait, aránytalan lett, követelődző, harsány, feszélyező, ízléstelen –, olyannyira hasznosnak is bizonyult: a nagyszájú, kárörvendő locsogás; a lektorijelentésírónak természetesen állandóan résen kellett lennie, „nehogy a fuldokló magával rántsa”. A vész nem is maradt el.

Bóléspohárral kezükben kerengtek az egybenyitott irodahelyiségekben, a bólé Móczár híres receptje szerint készült, igen, a szerkesztőnő már várta, tévedés ne essék, nem vágyta, hogy a lektorijelentésíró mikor esik bele ebbe a savanyú mézesbödönbe, túl sok volt itt már a veszély, nem is hibáztatja a lektorijelentésírót, egyfelől Fruzsina, tudjuk, másfelől Móczár, tudjuk szintén, bár még két ilyen válogatott kelepce mellett sem világos előtte, mivel operál ez a nő, mi az, amivel operál, merthogy mindenkit magára csábít, az látnivaló, csak nézni kell, egyfelől egy oltári nagy kurva, másfelől, mit mondjak, egy szent, valami kerámiákat is csinál, ahová úgy zarándokolnak, akár egy feminista Godot-hoz, a lektorijelentésíró itt orrot fújt harákolva, egyébként, hogy értse, a konstelláció úgy kezdődött, hogy ő visszautasította Móczárt, erről nem akar részletesebben szólni, legyen elég annyi, hogy Móczár nem megbízható valaki, Ágnes férje Tamás, szobrász, még a gimiből, diákszerelem, de mikor Fruzsina otthagyta a francia festőt, mert az nem segítette az egyénisége kibontakozását, Ágnesékhez költözött, meglepetésre, és nem Móczárhoz, akinek a szeretője, Torockó Anna, A SZÉP TOROCKÓ ANNA, Ludwignak, a galériásnak a felesége, aki galériás halálosan szerelmes Ágnesbe, és még jó is, mert el tudná adni az Ágnes dolgait vagy a Tamáséit, ekkor kezdett Ágnes, Fruzsinával, átjárni a város túloldalára találkozni egy kelet-francia fiúcskával, aki a reggeli géppel érkezett, és tisztesség ne essék szólván, a bujálkodás után az estéli géppel röppent vissza – nagy város ez, nagy, kompakt város –, ez illett, egy kelet-francuz szerető, egy balos egyetemista lányhoz, aki volt Ágnes, csak éppen, egészen pontosan nem tudni, kitől, terhes lett, Fruzsina vitte a SAAB COMBI-jával Hollandiába, mert ott sokkal egyszerűbb vagy csak olcsóbb, és állítólag csak úgy kiszippantják, már-már kellemes bizsergés, no nem mintha ő ki akarná próbálni, ha érti a lektorijelentésíró, hogy mire gondol, ettől kezdve Ágnes és Fruzsina úgy éltek, mint a nővérek, szegény Tamás, áldott jó fiú és áldott tehetség, a munkájában 336keresett menedéket, megszállottként építgette finom szobrait, attól fogva festi le őket feketével vagy fehérrel, ezt most nem tudná konkrétan megmondani, pedig fontos, csak az egyik színnel értelmes az akció, és gyümölcsládába teszi a műveket, egy mű, egy gyümölcsösláda, és oly ravaszul van egybeaplikálva, hogy ha valaki kinyitná a ládát, megnézendő a szobrot, a szobor darabjaira esnék, állítólag Ágnes napokig zokogott, mikor ez kiderült, és tetejébe a gyümölcsösládák megőrizték a szagukat, például szilva vagy starking, jaj, szegény Tamás, a galériás, Ludwig, őszerinte csak hogy megalázza a másikat, szag szerint fizet-ne, mert Tamás nem ad el semmit, de állítólag Ágnes, hogy őt fogja gazdaságilag Ludwig felkarolni, mindenesetre viszonyuk Fruzsinával immár korántsem felhőtlen, ám erről tán Móczár kollégánkat kéne megkérdezni.

„LÉNA ELTŰNT EGY HAJNALON”, dúdolta mosolyogva mellettük Móczár, kezében a maga keverte bólé, a másik szobába ment, ahol megkezdődött a ruhacsere. A lektorijelentésíró szerette Móczárt; az a hír járta róla – az a kis gonoszka –, hogy húszéves korában írt egy jó regényt, ám azt lefoglalta a rendőrség, Móczár újraírta, szinte szóról szóra, mert a memóriája: félelmetes, természetesen megjelent, de a regény nem lett jó. Most művelődéstörténész, nagy fölkészültségű, finom ember. Szeretője-e vajon Fruzsina Móczárnak vagy akár fordítva?

A lektorijelentésírót nagyon érdekelte a ruhacsere, sokszor elképzelte, ahogy a Kiadó női állanak a halom ruhán, és húzgálnak egy fekete halásznadrágot, vagy ahogy szaporán csereberélik magukon a különféle verziókat; ha a szerkesztőnő visszaért, harsányan szokta volt lobogtatni a szerzeményt, és mindig úgy fogalmazott, mintha ez valami közös diadal volna. „Lássa, szereztünk egy réklit.” Kedve lett volna mondani: „Lássa, szereztünk egy trippert.” De elhessegette, mint alantast. A fekete halásznadrágok útját mindazonáltal mohón követte.

Móczárt Fruzsina becsempészte, igazán irigyelte ezért. Képzelje csak el egyébként, egyszer Ágnes, kvázi nem hivatalosan bejött egy ilyenre. És mivel jött be? A lektorijelentésíró nem

fogja kitalálni, ahhoz ő túlságosan is úriember. Egy bugyival, bizony. Ennek a nőnek, úgy látszik, falrahányt borsó a legelemibb higiénia. EGY PIROS BUGYI. Nem is talált gazdára; Ágnes nevetve kínálta azután, dehát gyerekek, ez egy értékes darab, maga Jenő viselte. Fülledt batiszt, gyerekek! Nevettek, már amennyire kedvük volt, Jenő, a táncparkett ördöge! (Akkor a baloldali áramlatok apálya volt soron.)

337

Klára

Jenő

akár kordé-hurcolta áldozat;

s itt végeztünk, mert mind csupán előkép.

Sok történés közt itt Jenő előlép,

mert rossz időben nincsen kárhozat.

Előképét Jenő beteljesíti,

alig rejtett utóképpé avatja,

akárha volna önmagának atyja,

sőt anyja három viganóban. És ti

rám tátogattok, nem szégyenlitek?

Ludak dalolják! Nem vagyok beteg.

Vesd össze: régi Mozgó Világ 81/10; p. 16.

egyre többet kapaszkodott meg a lektorijelentésíró nagy, húsos karjaiba. „Jöjjön el vacsorára”, mondta a szerkesztőnő, „lépjünk le”, és cinkosan hunyorgott. „Jó, majd megbeszéljük”, válaszolta a lektorijelentésíró kitérően. De aztán mégis elment, ettől a nő ijedten kijózanodott. „A spanyolok a kedvenceim. De ez egy portugál különlegesség. Egészen egyszerű emberek is eszik.” Evés közben a szerkesztőnő megint berúgott. A lektorijelentésíró oldalt az asztal alatt látta, ahogy kiereszkedett a nő hasa; amikor a nő felállt, hogy lemezt cseréljen, émelyedve vette észre, hogy a barna (!) halásznadrág bevág a szerkesztőnő lelógó, lappadt fenekébe, s abban ott vattát sejtett. „Ez volna az a híres PINABÚ?”, kérdezte a nő, látván a lektorijelentésíró fancsali képét.

KEDVESEIM, EGY IDŐRE ELTÁVOZTAM KÖRÖTÖKBŐL EGY GYÖNYÖRŰ ORSZÁGBA, AHOVÁ SAJNA NEM VIHETLEK TITEKET MAGAMMAL. AZ ÜZLET ZÁRVA LESZ. DRÁGÁIM, SOKAT GONDOLOK RÁTOK, PEDIG AZON A VIDÉKEN, AHOVÁ KÉSZÜLÖK, AKKORA SAJTOK NŐNEK, MINT A SEGGEM.

LE A FALLOKRATÁKKAL, ABZUG FERENC JÓSKA, ÉLJEN A SZABAD ÉLET! DRÁGÁIM: ÖLJÉTEK MEG A KURVA FÉLELMET! ÖLJÉTEK MEG ŐT,

A lektorijelentésíró kicsit megijedt, nem számított erre a cédulára, melyet – láthatóan sebtiben – a kerámiaműhely kirakatüvegére ragasztottak. Vesszővel végződik, vesszővel végződik, mondogatta a szívében. A műhelyt már mondhatni jól ismerte, körben a terjengő homályban szinte láthatatlan edényeket, a félig nyitott ajtón függő örökké pecsétes, mészfoltos, szürke, fakó kezeslábast (mely olyan volt, mint egy nagyon sovány ember), hátul a korongot, a hatalmas falendkerékkel, ismerte a padlat változatos piszkosságát, ezt a tárgyszerű, így rokonszenves mocskot, az agyagfecniket, e puha, félhalott állatszerűségeket, a hulladékfákat és mindenféle rongyokat, és ismerte, de hiába, a piros festékes öreg padon sorakozó tárgyakat, mert látván őket újra elakadt a lélegzete, miként mindig, ha látta őket.

A lektorijelentésíró a fejét egészen közel vitte az üveghez, a halántékánál tenyerével eltorlaszolta a fény útját. A kíváncsiság338 itt eleve fölületesség. Bizarr, szeszélyes, meghatározhatatlan színű agyagfelületek hajladoztak, egymásba hulltak és elváltak egymástól, önmagukba hulltak és elváltak önmaguktól; mintha egyik darab sem lett volna azonos önmagával, de a tény nem volt ily szépelgő vagy pszichéző, sokkal kézenfekvőbb, fénytelenebb, savanyúbb; a helyzet az, hogy nem volt mondható semelyik tárgyra sem, hogy az az, mert az nemcsak az, hanem a másik is, ha, mert épp erről volna szó, volna másik, mert az, a másik, ez is, ha volna ez, mert ez is kevesebb s több annál, amit az elébb, most, úgy hívtunk, ez.

Eszébe jutott a kelet-francia, azt írja: Lehet, hogy helyzetünkben nincs reális más lehetőség, de ettől még az, ami van, az, ami. – Az talán csak eldönthető, hogy a szabadságról vagy az öncsalás változatairól beszélünk? Teljesen megfertőz ez a kelet-francia! Mit foglalkozik ez annyit a szabadsággal?! A fazekak szabadsága? A fazekak nyíltsága? A nyílt fazék: más szóval: a lyukas fazék? Semmi hatalmat senkinek?

A lektorijelentésíró érezte, nézik, elemelte a fejét az üvegtől, homlokát meglegyintette egy fuvallat, izzadt, hirtelen nagyot dobbant a szíve – utoljára az egyetemi vizsgáikor érzett ilyet, illetve még egyszer később, mikor fölbontotta édesanyja egy levelét, amelyről azt gyanította, hogy egy férfitól kapott volt, valóban, bár a levél, különösen pedig a föltételezett kapcsolat jellegét egyértelműen megállapítani nem bírta, ami bosszantotta, úgy érezte: ez butaság –, a két gyerek állt ott, Ágnes két gyermeke, egy lány és a fiúcska, aki, midőn a lektorijelentésíró tenyerét még mindig ellenzőként a halántékánál tartva feléjük fordult, hangosan fölnevetett, és a férfira mutogatva kiáltozott:

„Néd, néd, Jitka, mint a lovatka, olyan, mint a lovatka!” A lányka is kuncogni kezdett, kezét a szája elé kapta, miközben másik kezével igyekezett a kisfiút elhallgattatni, „arcán a lyukat betapasztani, ahonnét a szó jön”. A lektorijelentésíró a kezét úgy tartotta, ahogy addig, mintha süket volna: a szeme. „Haddál békén”, tiltakozott a kisfiú.

„Légy elnéző, édes úr”, mondotta a kisleány, „öcsém ő, kit rövid habozás után a Károly névre kereszteltek, s jóllehet, hidd meg, értelmes és érzékeny lélek, koráról megfeledkezni méltánytalan volna, mely kor ugyan bízvást nevezhető édeninek, mindazonáltal tulajdonosa a társas érintkezés terén talán parlagi még.” A lektorijelentésírónak akkortájt kellett utánanéznie a parlagi jelentésének, parlagon tenyésző növény, pusztán környezeti hatásra kialakult (háziállatfajta), parlagi sas: zömök testű, barnás tollazatú, rövid farkú sas (aquila heliaca), vidékie339sen durva, műveletlen <személy, megnyilatkozás>, ~ as mn rég vál Nyers (modorú). A lektorijelentésíró csak most vette le a kezeit, a hirtelen fénytől könny szökött a szemébe.

„Látom, retinád gyöngécskén bírja a napot; csudálni nem csudálom, e hirtelen tavaszi áradás igen félrevezető… Pedig amúgy, látjuk, kitartó vagy.” A gyerekek összenevettek. „Bizony, felötlött bennünk, hogy tán a titkos kamarilla embere lennél. Nincsenek előítéleteink a szakmákkal szemben, hidd el, meghitt

otthonunkban, akár van lehallgató szerkezet ott, akár nincs, tégedet soha nem neveztünk rohadt spiclinek, büdös patkánynak, nem, hanem tudod hogy? VAKONDOKCSENDŐRNEK; azt hiszem, ez nem sértő, főként, hogy nem tudunk rólad semmit, csak kedves szokásodat, hogy leselkedel. Egyébiránt magam is zavartságot mutatok, semmi esetre sem szeretnék, ezt kérlek, értsd meg, a koromnál idősebbnek látszani!! Nevem: Jitka. S roppant boldog volnék, ha te, édes úr, a Péter névre hallgatnál.” A lektorijelentésíró könnyes szemét nyomogatta, úgy érezte, piros színű a szeme, csúnya piros. „Ha kedved úgy hajlik, választ kénytetni sehogy sem akarnék, ne válaszolj, érzem magam is, kicsinyég rádrontottunk. Nem mondom, szedd össze magad, nem sértelek föltételezvén, meglepődtél. Van még időnk. Bár jókor legyen mondva, mind e kockás papír, mind a boltocska belső titkos szépségei föl látszanak tégedet dúlni. Ez melletted szól, ha megüthetek ily hangot. S akkor még nem is beszéltünk arról, ki amott közelg, anyánkról.”

A park elhagyatott hintái és fortélyos – és fortélyosan üres – mászóka építményei közt vékony nő közeledett apró, kapkodó léptekkel; hosszú, viseltes ballon volt rajta, mely meg-meglebbent, mint egy abrosz. Jitka halkan megszólalt, úgy, mint ki nem akarná a látványt és élvezetet elrontani. „Anyánk a nyílt utcákon s tereken és másutt is, ahol színpadnak nevezhető a keletkezett tér, gondolhatunk a gigászi angol csepűrágó bon-motjára, s valamiképpen az időjárás is illő, ballonban jár, ezekben a csüggesztően hosszú, vitatható tisztaságú, bő férfilebernyegekben; minthogy ennek, mint ismeretes, olyan balos az image-ja. Valójában, nem mintha az önmagában retrográd volna, a lódenpelerin az, amiért él-hal. Van is egy darabunk, tegyem hozzá: pepita béléssel.”

„Te nadon kövéé vad”, mondta a kisfiú a lektorijelentésírónak, aki növekvő zavarral pillantgatott Ágnes felé. „Akkora a potakod, mint a vilád.” És mint aki tart ettől a világ-i pocaktól, átölelte Jitka combját, a lányhoz bújt, aki megsimogatta a fiúcs340ka kobakját. „Vaclav, maga egy buta ember”, ezen megint nevettek.

A lektorijelentésíró nem várta meg, míg Ágnes odaér, udvariasan elköszönt a gyerekektől, és sietve elment. „Ó, édes úr.”

Van kísértés.

A lektorijelentésíró nem tudta, mi történt vele, hogy történt-e egyáltalán vele valami, de úgy érezte, megszokott élete megbillent, az a, megengedi, kissé savanykás biztonság és bizonyosság, amit reggelente érezhetett – főként ha az előtte fekvő napi munkájára gondolt –, az odalett; ha nem csúszott is ki a lába alól a talaj, mert csúszásról, ilyen határozott valamiről nem volt szó, mintha állandóan álomban járt volna, kedvenc hasonlata szerint mézben, nem tudta eldönteni, micsoda az, ami történik, micsoda az, ami valóságos; ha az asztalához lépett, és kotorászott a papírjai közt, örült és félt, hogy így ki van szolgáltatva a környezetének. Mi lesz ebből? – Kezét az asztalra terítvén érezte a papír mozdulásait, a papírszélek veszélyes éleit! A kiserkenő vér szeszélyes foltokat hagy; maszatolni. Úgy nyúlt szegény kelet-francia könyvéért, mintha az tehetne valamiről, úgy, mint annak idején nyúltak a Majakovszkij, vagyis hát a lírai én útleveléért! Ez a folytonos odaülés! S ez a rohadt fegyelmezettsége, amit olyannyira értékelnie kell magában! Nohiszen. Felelőtlenül lapozgatott a könyvben, megnézte a „végét”, hogy van „kifuttatva”, de az utolsó mondatot mint csemegét tartogatta még, már jegyzeteket is csinált, folytak hát az átkozott előkészületi munkálatok, melyek „amennyire fölöslegesnek tetszenek, olyannyira nélkülözhetetlenek”, átugrott részeket, visszalapozott és újraolvasott, úgy járkált a könyvben, mint egy üregben – lyukat (odút) akarok ütni a természetben –, a hasát vakargatta, azután hirtelen, egy egyszerű utcaleírásnál meg hogy hideg van, de jól el voltak találva az arányok, hirtelen könny futotta el a szemét. Vagy csak a böjti szelek? A lektorijelentésíró próbálta kinevetni magát, és Móczárra gondolt, aki még a Marlene Dietrich-filmeken is sír, így tehát Móczárt nevette ki; amikor erre rájött, rögtön, jót nevetett magán.

Jutalmul megnézte az utolsó mondatot: SZÍVÜNK NEHÉZ, MINT A GAFFIOT-LEXIKON; jó, szívünk nehéz, mint a Gaffiot-lexikon, dallamos.

Úgy érezte magát, mint Rilke Berlinben, aki úgy érezte ma341gát, mint egy rossz diák, aki mindenről lemarad, és a szamárpadból végül is már föl sem fogja, mi történik a táblánál. Ha betoppant az édesanyja, most hálásan fogadta, mert hirtelen ürügyek garmadáját látta anyjával együtt beköszönteni, a hála düh és bosszankodás alakjában öltött testet, hiszen hogyan is lehetne a teendők, az életteendők végére járni, ha állandóan az édesanyja szaporodó öreggondjaival kell foglalkoznia (mióta megözvegyült, rohamosan öregszik), az új szemüveg körüli bonyodalmakkal, a burjánzó visszerekkel, az arcon megjelenő furcsa új foltokkal, mondhatni bízvást: anyajegyek, valamint a magányossággal is, szintén. „Egyedül vagyok, fiam, nagyon egyedül”, mondta az édesanyja, mintha a harmadik felvonásban járnának, kevéssel a csúcspont előtt, „és aki egyedül van, az öreg, márpedig én nem vagyok öreg”, és harciasan nézett a lektorijelentésíróra. „Szép vagy”, válaszolta az őszintén és kitérőn, mert igenis öregedőnek látta édesanyját; aki továbbra is vadul figyelt, majd lemondóan legyintett. „A logikai finomságokhoz továbbra sincs sok érzéked. Egyébként is neked mindent a szádba kell rágni. Néha olyan durvának érzi magát az ember melletted – az anyja már kiabált –, melletted mindent ki kell mondani, meg kell fogalmazni, a foglalkozásod is micsoda?!, micsoda tapintatlan dolog mindent ezekbe a mondatokba gyömöszködni, és le is fogyhatnál egy kicsit!”

„Mit akar, édesanyám?” Az anya vagy levegőt vett, hogy uralkodjék magán, majd mégsem uralkodott magán. „Istenem, de buta vagy, buta, buta, hát nem érted?”, s kirohant a szobából.

A lektorijelentésíró az asztalához ült, hogy folytassa az előkészületeket, s noha az utóbbi napok alváshányadosa megnyugtató képet nyújtott, a papírokra dőlve mély, nehéz álomba zuhant! ELNYOMTA A BUZGÓSÁG. Időnként felriadt, édes és keserű nyál csorrant a szája szegletében; úgy érezte, mintha mézből emelné föl ilyenkor a fejét, a mézet átsüti a nap, ragyog, ragyog, ragyog, mint az arany, de/és benne egy lassan kapálódzó százlábú; örült, hogy mindig újra el bírt aludni.

Midőn felébredt, már este volt, setét, ezen az új, ismeretlen nyári idő szerint és ellenére is. Arra gondolt, hogy félelemből aludt el, berezelésből; a szervezete védekezik: így hiszi. Gyűrődött ébredésünkből ne engedjünk egy jottányit sem. ELÍRÁS: GYŰRŐDÖTT ÉLETÜNKBŐL NE ENGEDJÜNK EGY JOTTÁNYIT SEM. Szemben az öreg házaspár vacsorázott, elfelejtették elhúzni a függönyt, a férfi kiabálni látszott. A lektorijelentésíró a halogató alvással nem ért sokat, mihelyst magához342 tért, élesen, izgatottan és olyan erős szorongással, melyet eddig még sosem érzett, de legalábbis nem emlékezett ilyenre, gondolt Ágnesre és mindarra, ami az asszonnyal kapcsolatosnak tetszett. Vajon mi történt azóta? Ott-e még a cédula? És mi volna, ha egyszer odamenne? Odamenne és megállna pontosan ott… Úgy gondolt a térre a kerámiaműhely előtt, mint valami örvényre, amely magába szippanthatja. Ingerülten kirohant a konyhába. És mit jelent ez? És mennyi az én személyes felelősségem? Kivel történik majd minden? Ki az? Nem lenne jobb adott esetben rettegni? Vagy ne fedjük föl ilyen nyíltan? – Túlságosan izgatott, állapította meg a lektorijelentésíró, amit szíve szerint fáradtságnak nevez, és túlságosan feltöltve a nap használhatatlan törmelékével, amit szíve szerint csalódásnak nevez.

A frizsideren kis kockás lapot talált. FIAM, NE DOLGOZZ ANNYIT. MÉGISCSAK NEVETSÉGES, HOGY DÉLUTÁN ALUSZKÁLSZ, MINT EGY NYUGDÍJAS. AZ EMBER VIGYÁZZON MAGÁRA, TARTSA MAGÁT TISZTELETBEN. EGY MELLET ELVITTEM, A KRUMPLISALÁTÁRA TEGYÉL FÓLIÁT, MINDENT BEBÜDÖSÍT. NÉZTELEK, AHOGY ALUDTÁL, BÁR TUDOM, HOGY UTÁLOD. DE VEDD TUDOMÁSUL, HOGY ÉN VAGYOK AZ ANYÁD, ÉS AZT TESZEK, AMIT AKAROK. – ALVÁSOD KÖZBEN ÚGY LÁTTAM, HOGY AZ IGAZSÁG AZ, HOGY SEM NEM FOGYTÁL, SEM NEM HÍZTÁL. (KETTŐS TAGADÁSAIMAT TŐLED ÖRÖKÖLTEM, FIAM. EZT KRITIKÁNAK SZÁNTAM.) – CSÓKOLLAK, MAJD TELEFONOZOM, KICSIT ROSSZUL ÉRZEM MAGAM.

A lektorijelentésírót, mint rendesen, most is egy szó mozdította el a holtpontról; bombaalapanyag, ez volt a szó.

Minthogy egy délelőtt nem akart elkezdődni, a lektorijelentésíró, hogy az elkezdődjék, a fokozatos öltözködés mellett határozott, elébb lehúzta a pizsamanadrágot (hosszasan fontolgatott egy, azaz egy önkielégítést, de azután, egyik pillanatról a másikra, megfeledkezett az egészről), így, félmeztelenül és félmereven járkált a lakásban, figyelmetlenül ki-kilesett az ablakon (szemben az öreg kijött a loggiára ellenőrizni, megkötött-e a gipsz), amikor észrevette: a lomberősség elérte a pozitív tartományt!!! Úgy nézett át az ágak közt a házaspárra, mintha búcsúznia kellene; az öregember a falat simogatta.

Kiment a konyhába aszalt szilvát enni, de az aszalt szilva eltűnt, mint a kámfor. A pizsamakabát zsebében talált egy cédu343lát, DORAL PARK AVENUE HOTEL felirattal; előző nap az esti heverészésből hirtelen felugrott, s erre ráírta: „Ha egy könyv jó, annak mindig ára <van>.”, a van-t lefelejtette. Megfordította a lapot. Anyám! Kértem anyámat, ugye ezerszer kértem, ne ajándékozza el az aszalt szilvát. Az a kedvenc csemegém. A cédulát magától messzire eltartva, hangosan, ellenőrzésképp felolvasta. „Anyám! Kértem anyámat, ugye ezerszer kértem, ne ajándékozza el az aszalt szilvát. Az a kedvenc csemegém”, üvöltötte a lektorijelentésíró.

Feldúltan ment hátra a kisszobába, a cselédszoba lehetett, mikor még voltak cselédek. Az ablakpárkány a lektorijelentésíró köldöke magasságába esett, szorosan odaállt, félve kicsit, hogy hozzáér a radiátortesthez; megfeledkezett a nagy hasáról. A lenti irodában nők dolgoztak fehér köpenyekben. Talán orvosok, doktornők, akik a rák leküzdésén fáradoznak. Ahogy ott félmeztelenül állt a párkány takarásában, arra gondolt, hogy túljárt az eszükön, hogy rejtett meztelenségével túljárt a nők eszén ott szemben. Oldalt, a sarokban egy lány pucolta az ablakokat. Később egyszer megkérdezte Ágnest, szokott-e ablakpucolást vállalni. „Ahhoz képest nem. Micsoda mafla kérdés!”

A Doral Parkról eszébe jutott Móczár, akit nemrégiben, mesélte, meghívtak New Yorkba előadást tartani, s a hotelban a szobacica egy pazar néger lány volt vagy inkább néger asszony, kivel, mikor megmutatta Móczárnak, mi hol van, ez itt az ezüstbidé!, már afféle pillantásokat cseréltek, csak hátráltatólag ott volt ez a Béla, a novellista, vacak fráter, egy fatökű, de azért jól haladtak a dolgok, Móczár ott hagyott egy levélkét az asszonynak, ott a hideg férfiágyon, hogy tíz után várja, szerzett pezsgőt stb., és hogy reménykedik, s a kisasszony nagyon kedves, délután, mikor visszatért a szállóba, egy cédulát talált: „mit beszél itt reményről és kedvességről! Túrjon szét: ezt akarom. A-KA-ROM!” Móczár úgy mesél, mintha könyvet olvasna; azt mondja, neki vetkőznek a nők, meglátják s vetkőznek, bújnak hozzá. A lektorijelentésíró ezt elképzelte. Nem hülyeség. Mi történt vajon a néger asszonnyal?

Kivette a pizsama zsebéből a cédulát, és az utolsó sor – az a kedvenc csemegém – alá odaírta: A-KA-ROM! Egy ekkora irdatlan városban, gondolta, bizony elkelne egy árnyas terecske, amelyet Chamisso térnek hívnának; ő azután ragaszkodnék ahhoz, akár egy kelet-francia. Mert az immár kiderült: a kelet-francia írók: ragaszkodók. Régi századeleji házak vennék körbe, a sarkon ősi WC-fülke állna, egyedi kagylókkal, középen park meg egy ódon, ónémet nyomóskút. A városban azonnal 344mindenféle új szófordulatok terjednének, „jöjjön, nagyság, samit járni”, ez volna a sláger, mely a legharcedzettebb hölgyek orcájába is vért kergetne, az ügyvédbojtárokat, e lenge fiúcskákat, attól fogva samesszónak hívnák; és a samisszilis levelek volnának azok, melyeket el is küldtünk meg nem is, egyes verzióiban ez az „államhatalom által alkotmányellenesen felgőzölt” leveleket jelentené. De itt bizonytalankodnék, egy ideig, a nyelvhasználat, samizna.

Szemben a vékony lány mászott le a létráról, szoknyája fennakadt az ablakkilincsben. Nincs rajt’ bugyi. A lány észrevette, hogy nézik, vállat vont, leemelte a kilincsről a szoknyáját, és elsimította magán. (A lektorijelentésíró egész nap le sem vette a tekintetét róla, de nem nézett vissza.)

Fruzsina hívta föl nemrég, menne el Móczárért a kórházba, mert ott van. „Egy gennybánya rejtezik a szájában”, nevetett az asszony, „gazdag ember”, mondta még halkan, s a lektorijelentésíró hallotta a kagylóban, ahogy levegőt vesz. A kórház a világ végén volt, s rengeteg sok balkanyar révén lehetett elérni; a balkanyaroknak megvan az a hátulütője, hogy a lektorijelentésíró kis FIAT 500-asa, melybe a férfi alig tudta magát belegyömöszölni (a hasát mintegy ráborította a kormánykerékre), ilyenkor dudálni kezdett, valami rettenetes sipításos hörgést hallatva; állítólag a páva rikoltoz így, ami olyan volna, mint annak a nőnek a sikoltása, akit épp fojtogatnak. (A lektorijelentésíró olyan ember volt, aki erre azt mondja vagy gondolja, hogy nyilván azért rikoltoz úgy a páva, mert ezt a nőt fojtogatják.)

A Schwester szeme fölvillant, amikor Móczárról kérdezősködött. „Móczár úr már izgatottan várja Önt, amennyiben Ön az, akit vár Móczár úr.” A lektorijelentésíró rendben izzadni kezdett, hónaljában a vizes félkaréj növekedett. „Milyen kövér maga”, mosolygott a Schwester. A kövérséget a legtöbben valami mulatságos dolognak tartották, és felhatalmazva érezték magukat a bizalmaskodásra. A lektorijelentésíró szeretett ilyenkor otromba lenni (parlagi). „Súlyomnál vagyok”, mondta csak. A lány kuncogott. „Az bizony könnyen lehet… úgy látom, tényleg ott van, a súlyánál…”

A visszaúton Móczár, váratlanul, a régebbi szeretőiről beszélt, s a lektorijelentésíró némi megrökönyödéssel és örömmel állapította meg, hogy Móczár, ez a finom, művelt és kíméletlen intellektus úgy beszélt, mint egy dzsigoló, egy hintáslegény; élvezte és megtiszteltetésnek vette, ahogy Móczár cinkossá avatja őt, „tudod, hogy van ez”, mondta Móczár, s hogy „egy öreg bikának kell a tejes, friss hús”. Azután csönd lett, csak a lektorije345lentésíró szuszogott, egy balkanyarnál rendőr rebbent, s hagyta abba orra túrását, mellette, akkor, fiatal csitri szaladt nevetve, kék harangszoknyában. Ilyenek a csitrik (kék harangszoknyában), csak nem szívesen beszélünk róla.

„A lány – a friss hús – újbalos”, mondta a művelődéstörténész, és a lektorijelentésírónak, új szokása szerint, rögtön hevesebben dobogott a szíve. A lány cipelte volt őt, Móczárt, mindenhová, egyetemi klubokba, koncertra, underground felolvasóestre, bázisközösségbe, heppeningre, bulikra, röpülő egyetemre, s eközben lassacskán kiderült, hogy Móczárra állítva van valaki, egy valaki, és hogy e valaki napjai izgalmasabban és tartalmasabban teljenek, hogy a szabadidejét – Móczár röhögött – értelmesebben töltse ki, Móczár úton-útfélen, némiképp váratlanul, balosabbnál balosabb kijelentéseket tett, sőt archaikusan balosakat, főként Trockij volt szálka a szemében, de visszhangoztak a „vastag bulvárok” kritikus dörmögésétől a sehalsehús frizsiderkommunizmusról.

„Balról betúrtam”, vihogott Móczár, mint egy szép kamaszfiú. – Úgy mesélték, hogy azután hármasban kávéztak, a lány, Móczár és a valaki, és hogy a valaki azt kérdezte volna, Móczár mindig és mindenkivel ilyen barátságos-e? „Ohó”, felelte volna Móczár, „nem, kérlek, egyáltalában nem, csak rettenetesen félek tőletek.” „Hány cukorral parancsolod?”, kérdezte valaki. „Legszívesebben másféllel, de nem akarnék faxnizni, így azután vagy eggyel, vagy kettővel iszom.” „És most?” „Most reád bíznám.” „Helyes.” A kelet-franciák, ha azt hallják manapság, balos, egy úriszabó képe rémlik föl előttük, ki bizalmasan hajlongva körüludvarolja az embert, s kérdezi, a nagyságos úrnak balos-oldalvást vagy jobbos-oldalvást méltóztatik hordani? Az ember, meglepetésében a világ trivialitásán és örömében egy szakma előzékenységén, nem is javítja ki fennhéján: kegyelmes. Kicsit laposka, de kedves. „Uram”, mondja egy könyvben a főhősnek (?) egy rokonszenves öregember, ha nem is éppen veterán, „uram, ön nincsen tisztában a szocializmus bődületes történelmi értékeivel, valamint avval a tragikus helyzettel, amelyben édes, árva hazánk leledz.”

„Mindig”, mondta Móczár, és enyhén a lektorijelentésíróra dőlt, „szagolgattam a retiküljét, hogy van-e benne bombaalapanyag.”„Fruzsina, neked szeretőd?” Móczár megvonta a vállát. „Fruska akarta régebben, de jobb így. Jó barátok vagyunk, nincs bombaalapanyag.”

Igen! Ez az, bombaalapanyag, erről van szó! A vidám anarchista! Rezignáció és terror! „A szenvedély nem elkerülhető”, 346mormolta a félmeztelen lektorijelentésíró, úgy gondolt a térre most, mint a forró, lüktető életre: amely betört hozzá, földúlja kialakult ilyen-olyan kis életét, s ő most lényegében gyávaság és nyíltság közt hányódik, de immár úgy tetszik, hogy ha kis szótöbbséggel is, győz a nem tudni pontosan, micsoda, s ő magára veszi azt, ami reá méretett, lett légyen ez bárminő kockázatos is. „A helyzet turgenyevi”, mondta a lektorijelentésíró a szívében.

Fölhagyva az addigra amúgy is felborult fokozatosság elvével, ripsz-ropsz felöltözött. Kisütött egy kis húst; s mert a hús olyan hús volt, melyet nem szabad teljesen átsütni, bosszankodott, hogy teljesen átsütötte.

Noteszt nem vitt magával, nem mert, szégyellte magát, úgy képzelte, meglátszik rajta a szándéka: amely alattomos. (Egy négyzethálós lapot mindenesetre kitépett a füzetéből, és az ingzsebébe rejtette.)

Szívdobogva járta körül a teret; tolvajnak érezte magát, bár azt nem tudta volna megmondani, mit lopni van itt. Egyáltalán, dohogott, minő gyerekség ez, de izgatottsága nem csökkent. A magas, merev, újonnan renovált, századelőn épült házak ablakaiban asszonyok könyököltek, mellüket, öregek és fiatalok, az ablakpárkányra támasztották. Mindenki őt figyeli, az asszonyok foga szuvas, de néha, ahogy átkiáltanak egymáshoz, rossz nevetésük mintha valódi volna.

Az ablakpárkányokat szürke, vékony horganylemezzel borították vagy boríttatták be a gondos s lelkiismeretes gondnokok, a lemezeket a nap fölmelegítette, jót tesz a melleknek, lágy simogatás, gondolta. Egy kék Opel alatt vénségesen vén ember feküdt, nagy odaadással szerelte a masinát. „Szereti, papa?”, kérdezte. Az kigurult az autó alól, drótkeretes szemüvege, akár egy diáké. „Én, fiatalember, egy embert szerettem világéletemben. Azt az embert úgy hívták: Konrad Adenauer és Nyikita Hruscsov.” Továbbosont, belesett a kerámiaműhelybe, a furcsán csillogó és lebegő kirakatüvegein át. „Félvéres emlékeim oly drágák nekem”, dúdolta.

Az orgonavirágok kibújtak zöld burkolatukból, és rózsaszín mezbe öltöztették az egész parkot. A hatalmas világváros lármája, a dübörgő vasutak fülsiketítő sípolása, a nyüzsgő népség moraja már nem hallatszott fel, és mint a méhkasok szorgalmas 347munkásainak halk döngicsélése – egybeolvadt az idillikus madárénekbe, a park kis szárnyasainak csicsergő dalába. A felséges egyvelegbe bele-beleszól a fülemüle, és válaszul nagyot rikolt a feketerigó; így dicsérik ők az Egek Urát, hogy szabadságuk van, így rebegnek hálát boldog életükért.

A park elhagyatott hintái és fortélyos – és fortélyosan üres – mászókaépítményei közt közeledő Ágnes viseltes ballonjának mindkét kitágult és lefelé hajló (bomló) zsebében könyvek voltak, melyekről a lektorijelentésíró szakedzett szeme rögtön megállapította, hogy zsebkönyvek, aminek gyermekdeden örült, hiszen ezeket oly ritkán láthatni: a helyükön. („Suhrkamp és Magvető”, s nagyokat rikkantott magában. „Múlatsz, édes úr?” – De Jitka nem azért kérdezett, mert választ várt.)

Ágnes egy egyetemistalány lendületével és kifogyhatatlan magabízásával közeledett, félkezét zsebrevágva, és még feltűnő, ideges vibrálására is látszott magyarázat, a vizsgák, melyeket egyre komolyabban vesz – az egyetem, evvel nyugtatja a lelkiismeretét, vagy valami bonyolult és érdekes zárthelyi; nem volt azonban, ebből a szemszögből, magyarázat a jobb kézben lógó cekkerre (tejet, kenyeret, sajtot látott benne a lektorijelentésíró és kafirt). A szeme körül nagy, sötét árkok hullámoztak, az évgyűrűk; az értelmiségi nők fáradt szemkörnyezete! Csupa váratlanság: mert a két orca meg oly friss, mint szélfútta arcú kisgyereké. Messziről; mert közelebbről inkább az öregasszonyokéra emlékeztetett vagy a piásokéra, a vérerek finom hálózata, külön látszódva a vékonyabbak, akár egy tankönyvi ábrán. Akkor viszont szembeötlött, mint valami 60-as évekbeli pop-poén, a fejtetőre feltolt nagykeretű napszemüveg, feltűnő, csillogó, szurokfekete műanyag szárakkal. Ám mielőtt elmosolyodnánk, látnunk kell, hogy nincs üveg benne, csak a keret, a keret, a keret; amin azután elmosolyodhatunk.

Ágnesban állandóan keveredni látszott a frivolság és a szigorúság, az elvi frivolság és az elvi szigorúság, a fáradtság és a tombolás; tényleg talán, mint egy léha német professzor – ahogy mondani szokás. „Ne tévesszen meg minket a lomberősség alakulása”, mondta a lektorijelentésíró a szívében.

„Rövid ideig volt szerencsém élvezhetni társaságodat, édes úr, s ezalatt, engedd meg, hogy ezt megmondjam”, szólt Jitka, „kimondhatatlan bámulással néztem pompás, fölséges árnyékodat, melyet egyúttal oly fennkölt hányavetiséggel vetsz lábad elé, figyelemre sem méltatva.” A gyerekek két oldalról megfogták az asszony kezét; a lektorijelentésíró látta magukat visszaverődni a nagy táblaüvegen. Most örült, hogy kövér.

348

„Nagyon szép”, fordult az asszony felé, és kicsit félvállról az edények felé bökött. „Ismerem”, mondta Ágnes, „mindennap megnézem.” „Ma már látta?”, kérdezte önkéntelenül a lektorijelentésíró, a gyerekek elnevették magukat. KEDVESEIM, EGY IDŐRE ELTÁVOZTAM KÖRÖTÖKBŐL EGY GYÖNYÖRŰ ORSZÁGBA, AHOVÁ SAJNOS NEM VIHETLEK MAGAMMAL TITEKET. Tekintete a kiáltványra vetődött; a fenti mondatra mutatott – ujjai nem kövér emberé, nem hurkásan puffadtak. „Nohát, lássa, nem visz magával”, nevetett rá a nőre, mintha az cinkosa volna; nem visz, nem visz: több is veszett Mohácsnál (amint ezt ezen a nyelven mondani lehet). A nő kellemetlenül nézett a lektorijelentésíróra, de hagyta beszélni. Kelletlenség és beletörődés: ez is.

Elképzelte Ágnest a kezeslábasban ülni a korong mellett, a kezeslábas festékes (föstékes), lötyög Ágnes vékony combjain, onnét csüng le, az asszony lábai szétvetve, és hajtja és hajtja a korongot, de ahogy a látogató belép, a megtekintő, fölugrik, tegyük össze, amink van, kiáltja, a korong nagy fakereke nyekeregve forog tovább, a megtekintő hökkenten áll, a-ka-rom, nem!, mondja a megtekintő félve, az asszony sírva fakad, összegörnyed, elöl a kezeslábas cipzáras, zsebe előrepúposodik, mintha az asszony terhes volna, valami baj van?, kérdi a jószándékú, mamlasz megtekintő, az asszony, mint akit kígyó csípett meg, rúgja magát egyenesre, hozzám ne nyúlj!, megint görcsösen összegörbed, ráng, hüppög, leül a földre, a friss agyag mellé, a megtekintő leguggol, letörüli az asszony könnyűit, könyörgök, ne hagyj el, ne hagyj itt, nem bírom már, a megtekintőnek fáj a térde, letérdel, mennem kell, mondja, nem, nem, nem szabad menned, ne hagyj itt most, megfogja a megtekintő kezét, simogatja, nagyokat csuklik közben, csak egy kicsikét maradj, hogy hihessem, más is él még a földön rajtam kívül, a megtekintőnek már semmi nem gyanús, tudom, mire gondolsz, mondja a nő, de kérlek ne!, nem is akarom, hogy személyes légy, szánj meg, kedves, a megtekintő keze föl-le mozgatódik a kezeslábas combján, gondold azt, hogy nem vagy, nem vagy, csak én vagyok, csukd le a szemed, nem vagy, csak akarat van, egy megtestesült szeretet, egy szeretet, melyet te közvetítesz, látod, úgy, nem méltatlan ez az alkalmi, a megtekintő ájultságból riad, meztelen feneke az agyagba ér, összeborzong, nadrágja a bokájánál gyűrve, a nő tápászkodik, jól van, rendben ment, most pedig menj, dolgoznom kell, belebúvik a kezeslábasba, nagy csalás (átb…szás, per def.)!

„Merre gondolsz most, édes úr?”, kérdezte Jutka, a lektorije349lentésíró felkapta a fejét, a lányka nevetett. „Gondolataid lépte hosszú és sebes, úgy sejdítem.” A lektorijelentésíró a sajtra gondolt, amely akkora, mint… amit a ballon takar, a kabát széle feslőben és fényesen koszos.

Noha Ágnes arcán a barátságosság semmi halovány jele nem volt felfedezhető, inkább csak a szokott kelletlenség, a meg-meginduló beszélgetést nem akasztotta meg, sőt a maga módján, ha kissé mogorván is, alátámasztotta ezeket, s nem szólt akkor sem semmit, csak a helyzetnek megfelelően elindult a házak árnyas tövében, amikor Jitka, miután meggyőződött arról, hogy a lektorijelentésíró is estebéd előtt van, arra való hivatkozással, hogy ahol annyinak jut, ott eggyel többnek is, meghívta a lektorijelentésírót estebédre. „Gyere. Csak – és megsimogatta a férfi pocakját – uralkodj magadon.”

„Micsoda légtér”, mondta a lektorijelentésíró, ahogy belépett a lakásba, mely nagynak látszott, áttekinthetetlennek, a meszelés már sárgult, s az öreg, setét parketta nyikorgott. „A táncparkett ördöge.” Ágnes egy ajtóra mutatott, most nézett először teljes egészében a lektorijelentésíróra. „Ott van a férjem, ilyenkor aluszik.” A férfi ijedt pofát vágott, mint aki csapdát gyanít.

„Ülj le”, mondta Ágnes.

A spagetti hamar elkészült, a lektorijelentésíró óvatosan vett másodszor, aztán felállt, hogy mennie kell, mire Ágnes kissé agresszíven azt kérdezte, hogy tán nem ízlett a koszt?

„Nem vagyok tésztás”, válaszolta a lektorijelentésíró; az ajtóból visszanézett, a gyerekek veszekedtek, Ágnes az asztalról pakolt le, s ha keze a sikamlós tésztához ért, arcán undor futott végig.

Ettől fogva a lektorijelentésíró, hacsak tehette, ott sündörgött a sötét lakás nagy, homályos, szinte teremszerű szobáiban; a lakás nagy volt és szerteágazó, különféle utakon lehetett benne járni és egyszer csak a másikkal találkozni, a hosszú-hosszú folyosó, úgy látszott, véget ér egy falnál, de aztán egy hajlattól tovább folytatódott egészen a leghátsó szobáig, amelyben Ágnes néha a gyakorlatait végezte egy audiovizuális francia nyelvtanfolyamra, és aludni is ott maradt, ha, mint mondta, úgy elfáradt, hogy félt végigjönni a folyosó sok kanyarulatán, olyan zegzugos volt a lakás, hogy gyakran szólongatták a családtagok egymást, ha elveszni nem veszhettek is el, „hol vagy?”, a gyermekszobába három oldalról is be lehetett lépni, a folyosóról, a hátsó szobából, melyet Ágnes „dolgozószobának” nevezett, és 350a „szülők hálószobájából”, amelyet csak idegen látogatók neveztek így, az előtt volt még az ebédlő és a konyha „cselédajtóval” (nem volt cselédjük), és mellette külön cselédvécével, a retesz sajátságos módon az ajtón kívül volt, és egész elöl, az utcai fronton, a „szalonok”, amelyeket Ágnes „nappalinak” nevezett, Jitka az egyik szalont egy fal menti fülke miatt „könyvtárként” említette, a kis előtérnek pedig, amely közvetlenül az utcára nyílt, „antichambre” volt a neve a család szóhasználatában.

A tény, hogy végre megismerte Ágnest – hogy be lettek mutatva egymásnak –, enyhített a lektorijelentésíró nyugtalanságán, s néha már lelkiismeret-furdalásos megelégedéssel, sőt renyheséggel gondolt arra: a nehezén túl van. Bár tüstént, ha ezt az érzést szavakba foglalta – az előzőkbe: a nehezén túl van –, az jutott az eszébe: és akkor most jön a fekete leves! A fekete levest kora gyerekkora óta vonatként képzelte el, jön a fekete leves, csihu-hú, vagy jön a 6.20-as fekete leves; de ebben a lektorijelentésíró, és ezt egyszerűen sajnálta, semmi tréfásat nem talált.

Mindazonáltal a fura látogatásai, maga a kalandos utazás a térig, az erőfeszítés a környezet, főként édesanyja gyanakvásának elaltatására, s aztán ott Ágnesnál, a jelenlét, egyszerűen a jelenlét, annyira kimerítette és mégiscsak felizgatta, hogy pihenőnapokat kellett beiktatnia, melyeken nem kelt föl az ágyából, állig betakarózva hevert, elhelyezte a hasát, szinte letette maga mellé, mint egy párnát, melyet, fölváltva, szeretett és utált; ha telefonoztak, nem vette föl, ha csöngettek, szívdobogva lapult; az ilyen esemény újra nagyon elcsigázta. Egyszer édesanyja hangosan kiáltozott a lépcsőházban: „Tudom! Pedig tudom.” A lektorijelentésíró elnevette magát. „Az én okos kis anyácskám.”

Mostanában mindig hozzátette, és ezért nagyon utálta az orvost: „Anyácskám, kinek beleiben lakoz a halál.” („Mire! Mire! Mire nyugodjam meg!”, szidta magát, ha az egész napi fekvéstől, a nemtörténéstől sem nyugodott meg. Órákig mozgatta a bokáit, „e roppant bonyolult építményeket” egymáson, és azt figyelte.)

A kelet-francia a rosszkedvű reggelekről ír, a gyűrődött ébredéseiről – ahogy ő mondja: fölkel, nem bánja az egészet, s hozzálát európai félelemgyakorlataihoz –, a fölriadásokról, ólmos égről és az impotens tili-toliról új városában, melyet, ellenkező irányú túlzás folyamányaként, habkönnyű városkának nevezett, noha láthatóan nyomta a szívét. Vagy más nyomta. Ha meglátott egy terítőt – a lakás bútorozásáról szintúgy a meghívó fél gondoskodott –, s rajta morzsákat, vagy még inkább morzsákat 351a fölmelegedett, rossz lepedőn, pettyezve, mintha állatok szállták volna meg a felületet, ismeretlen ragály, akkor (más összetevők mellett)… hát akkor az a nap már olyan volt, amilyen, olyan lett. Ez némiképp fölfedezésszámba ment; a napminőség majdnem független a képződménytől. De azért itt láthatóan minden pillanatban mást gondolt. Mert valóban semmi nem szavatol a napok biztonságáért, illetve éppen hogy valami biztonság van csak szavatolva, a biztonságos ügymenet. Viszont ez is valami. Mert legalább kellemes. Jó, legyen kellemes, de mikor azután akkora rohamokban volt kitéve a kellemességeknek, s újra és újra pirospozsgás, vidám vásárlóként kellett önmagát látnia, főként a város nevezetes ősfőszuperáruházínyencalosztályetázsán, ahol a bíbor növekvő színe szerint állottak <tréfa> azok a tehénhúsok, melyeket háziasszony keletfranciaemberemlékezet óta nem látott (lám, ez is mélyen nem igaz, mert arrafelé a háziasszonyok leleményesek és a hentesek vajszívűek), tengeri rákok mozogtak lustán a hatalmas akváriumokban s valódi homár és egy méteres harcsa, a szarvasgombadobozok úgy álltak gúlában, mint a jólismert, átkos kínai húskonzerv (ismert nevén: gyíkhús), a különféle sajtok úgy sorjáztak, mint Nyugat-Párizsban – ez jó: így írja: Kelet-Párizs meg Nyugat-Párizs; hogy a Szajnából kiszivattyúzták volna a vizet, az volt benne, és a medret beültették szögesdróttal, ez szép, ízlelgette, beültették szögesdróttal, szép; valami folyó mindig akad, a Temze, az Isar, a Néva, a Donau, a Spray <Flyaway: Freiheit hat einen Duft!> –, a hidegtálak dekadensen rafináltak voltak, a fűszerek, főként a Provance-ból valók, káprázatosak, és a mustárok is, különösen azok, melyekben egész gyümölcsök rejteztek (ilyet addig még nem látott), a borok nemesek, a WC-papírok ezer- és ezerféleképpen perforálva – hogy ettől nem tud elszakadni! –, s a papír ott szakad (és nem törik riadt szeszéllyel, ahogy ha(m)vas leánkák alatt álnok jég folyón, hogy szaros lesz az ujjunk, tapasztalataink szerint többnyire: a középső), s mindez oly botrányos perfekcióval és fölöslegben, hogy azt gondolta: itt a lehető legjobb eséllyel van eladva valami rettenetesen romlott. Demagóg módon még éhező, felpuffadt hasú néger gyermekek képét is fölidézte maga előtt, nagy ábrázoló erővel. (Vett ezt-azt, jócskán; pl. aszpikos szarvasvesepecsenyefilét!) No de, hányódott tovább, ha hazug is, hazug a velejéig, legalább működik, és amúgy is, mi az, hogy hazug?, vajon nem az az igazság, amit az emberek igaznak tartanak?, azután meg, újra a ló másik oldaláról, az idegenek hányavetiségével szidta, hogy csakcsupán működik, lassan már nem is bírta magában szétválasztani a 352képződményeket, az ittet, az ottot, egy kultúra, egy civilizáció, egy csőd; mert rend van, mert rend van ugyan, de a rend nemcsak életet menthet, hanem megsemmisíthet is, a káoszból rend lett, amely beérve avval, hogy rend, A REND, MELY REND; de ha működik, ha működő, akkor meg működjék, ezek amúgy is olyan képződmények – hogy kerüli a szót; szókerülő –, melyeket a működés minősít, és nem is oktalanul, mert közben-közben csak-csak kialakul egy tér, mely természetesen ugyanúgy zárt, de az esély nagyobb, hogy létrejön egy gesztusrendszer, melyet legegyszerűbb emberinek nevezni, hogy tehát az életével inkább tud mit kezdeni; no persze az életével azután ugyanúgy nem tud mit kezdeni, sőt, némi cinizmussal az az előny is látható, ami ezekből a heroikus, feszített, reménytelen, historikus életálfeladatokból: csurran-csöppen.

Ilyképp őrlődött, e halovány notic-ok, ahogy a lektorijelentésíró elnevezte, közt a kelet-francia. Rendkáosz. Egyre több olyasmi történik, amihez nincs semmi néven nevezhető közöm, nincs. Felbomlott a világ tisztes rende. Valamiképpen harcias ez a kelet-francia, szelídséggel leplezi, hemmungos. Nyelvünket, akire azt mondjuk, a miénk, minél inkább birtokoljuk, annál <inkább hull a hó> jobbak az esélyeink a védekezésre. Ne legyünk védtelenek. Ne mutassunk előzékenyen nyílt sebeinkre. De legalább a bennük mozgó férgekre ne. A seb rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen távolról. Közelebbről nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg, hogy ennek láttán halkan ne füttyentsen egyet. Kukacok, olyan vastagok és hosszúak, akár a kisujjam, eredendően és a rájuk fröccsent vértől is rózsaszínűek, s a seb belsejébe tapadva fehér fejecskéjükkel, sok-sok apró lábukkal tekerednek a fény felé. Szegény ifjú, rajtad nem lehet segíteni. Mintha mindig valami harctéren látná magát, izzadós martalócok közt, ahol őtet el akarják pusztítani, minthogy eddig mindenkit, ki akarják csinálni, ő meg, ez volna a cselekmény, ő meg szomorkásan kicsúszik a karmokból. Megható. Micsoda illetlen elgondolások! Ahogy azt a kis Sziszüphosz elképzeli! „ÁRVA A HÁZ, NINCS KACAGÁS”, sziszegte a lektorijelentésíró.

A mondatokért is küzd; mondhatni leleményes. De egy ilyen kelet-francia mondaton érződik – nem a teljesítmény vagy a bravúr vagy a könnyed vagy izzadságos erőfeszítés: hanem a személyesség. A mondat magántulajdon. Magántulajdon a tulajdonnak az a formája, amelynél a termelőeszközök (a munka tárgyát és a munka eszközét együttesen termelőeszköznek ne353vezzük; a munka tárgya az, amit megdolgozunk, érc, fa stb., munkaeszköz az, amivel dolgozunk a munka tárgyán, kéziszerszámok, gépek stb.) magánszemélyek tulajdonában vannak. A társadalom egyes csoportjai, osztályai ki vannak zárva a termelőeszközök tulajdonából. Valamennyi osztálytársadalomban a kizsákmányolás alapja a termelőeszközök magántulajdona.

Jó, akkor személyi tulajdon. Minden egyszeri, személyhez kötött, s az elért csúcs: nem nyugtathat meg senkit, és nem is segít. Földönjáróbb itt az extravurst; valamelyest parasztosabbak – a gondolatok: ahogy épp az egyéni szóhasználat kicsit véletlen zsenialitásain döcögnek, ahelyett hogy siklanának egy Satzbau bejáratott vonatkozó névmásain. (Nehéz elérni, hogy a kötőszavaknak ne legyen stiláris értékük, csupán logikai.) Ennyi volna hát, és ez nem kevés, tartozni egy úgynevezett nagy kultúrához? Tudni valamit: személytelenül? Von Haus aus? Eleve? Fejünkön csücsöl ledér Goethe? De ne sajnáljuk és tassuk magunkat, írja a kelet-francia, ily visszásan, ez csupán az alaphelyzet, az elvi váz, melyet tartalommal a mindennapok gyakorlata tölt meg, tehát hogy végül is – kis kultúra, nagy kultúra és a többi – kinek kedvez, s ki pusztul bele s minő áttételekkel, ebbe, abba, az, ismét, egyéni.

Valami kies kis cselekmény azért lehetne, dohogott a lektorijelentésíró; unogatta ezeket az esszéisztikusmemoárszerűsítettpszeudorománformációkat. Nem a krimik zajára vágyott – Sartre írja, hogy még „ma” is szívesebben olvas detektívregényeket, mint Wittgensteint; a lektorijelentésíró épp fordítva állt ezzel <igen: a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van> –, ó, nem, hanem talán arra a soványka de csörgedezésre, amely a Flaubert-regényekben van, aki az utolsó ember volt, kinek még jutott történet, igaz, olyan is, micsoda történet a Bováryné?, link, röhejes, dögunalmas (zseniális), igen, ilyenekre, vagy megint, mint Turgenyev: kajtatni (éjjel lumpol, nappal pumpol).

Egy kelet-francia, ez mintha igaz volna, érdesebb díszletek közt mozog, s ennek kétségtelenül megvan az etikai hozadéka. Sőt, amint eközben otthagyja, a, föltéve, de meg nem engedve, fogát: az érdekes. Kérdés, az egyetlen, hogy testet ölt-e?A lektorijelentésíró mindenesetre LÉGIES FORDÍTÁST javasolt.

Olykor magával vitte a céduláit, füzeteit, mint csiga a házát, a puffatag aktatáskában; behúzódott velük az egyik nagy, kongó szoba sarkába, kibélelte a nagy fotőjt „magával és a papírjaival”, ez volt szinte az egyetlen bútor, Ágnesék párnán ültek 354vagy a földön („ez még 68-ból maradt, ez a törökülés”), a fal mellett két szék állt még, a biztonságialapkészlet a burzsoászemélyikapcsolatgördülékenységfokozására, de csak a galériásnak volt bátorsága ezekre ülni. A lektorijelentésíró fizikai jogot érzett a tisztességes ülőalkalmatossághoz.

Időnként elkövette azt a hibát, hogy úgy hitte, ha ő valamivel intenzíven foglalkozik, akkor az, akinek ehhez köze van, az is így van evvel, ha tehát ő egész nap Ágnesről tűnődött, a ruháiról, a járásáról, a szóhasználatáról etc., akkor ez legalábbis ismeretes. Ilyenkor azután úgy toppant be Ágneshez, mint egy lottófőnyeremény. (Mi Önből készítünk milliomost! – Számolja csak ki mimindent lehet 2 millióból csinálni: házat venni, autót venni, no és egy világutazás (míg csillapszik a felhajtás!) – és még mindig maradt egy óriásösszeg. Az Ön számára: biztonságként! És a gyermekeknek.)

„Itt vagyok”, kurjantotta a lektorijelentésíró, visszafogva szuszogását, diadallal. „Jól van, üljél le, vasalok”, mondta Ágnes; lektorijelentésíró nem szívesen ült hokedlira, mert annak nincsen partja – érthető. Szerette a vasalásszagot meg a spriccelést. Ágnes a kék farmerjában volt. „Te nem szereted a szoknyákat?” – és már el is képzelte az asszonyt bő, lebegős anyagokban, súlyosan mozdulnának minden lépéskor, harangoznának a lépcsőkön jövet, és szétterülnének a kecses topánok előtt, ahonnét mindig csupán az utolsó pillanatban emelkednének el. Bár talán az ilyen szoknyához dúsabb far kell.

„Én még láttam szénnel működő vasalót.”

„Ez nem az.” Ágnes fáradtan és fonnyadtan végezte a házimunkákat. Midőn a lektorijelentésíró megkérdezte, segíthet-e, úgy ráförmedt, hogy ez végre lehuppant a parttalan hokedlira. „Ne bámulj, menjél ki a konyhába, maradt pizza, egyél.” A lektorijelentésíró továbbra se bírta levenni Ágnesről a tekintetét, s úgy gondolta, ez a kitartás meghatja az asszonyt.

De tévedett. „Ne nézz rám”, sziszegte Ágnes, és a lektorijelentésíró ijedten kucorgott. Ekkor fölszakadt a nagy, szárnyas, fehér ajtó, és kirontott rajta Tamás. A lektorijelentésíró ekkor találkozott először Tamással. Sokáig csak ezen ajtókra mutattak, Jitka, Ágnes, ott, ott van Tamás. „Ládd, édes úr, ez itt nemzőatyám”, Jitka fotót húzott elő egy furcsa, kicsiny, mocskos nyakbaakasztható táskácskából, átmenet egy koffer s egy retikül közt. Tamás szőke haja felnyírva, oldalt hosszabb, éles tincsekben repked a füle körül, füle szabályos, egészen a fejhez tapad, tarkója olyan, mint egy fiúcskáé.

A borostás, dúlt arcú fiatal férfi, Tamás, Ágneshez ugrott. 355„Te, te!”, üvöltötte. Ágnes meglóbálta a vasalót, mintha az valóban faszenes volna; a falból kiszakadt a konnektor. „Ne nyúlj hozzám”, mondta Ágnes. Tamás megtorpant, a torpanásban kiáltozott. „Gyűlölködj csak. Jól van hát, gyűlölködj.” Vicsorgott. „De szó nélkül. Ne! Használj! Szavakat!” Lihegett. „Meg-til-tom!” A lektorijelentésíró gúnyos kifakadást várt, de úgy látszik, mások voltak az erőviszonyok, vagy más más. Ágnes ledobta a vasalót, mely szinte beleállt a parkettba <mint Gregor Samsába az alma>, és kirohant, Tamás meg ugyanilyen fürgén vissza a szobába. Miként az állat a barlangjába, mondta a lektorijelentésíró a szívében.

„Te, én nem tudom, mit csinálok veled”, kiáltott Ágnes az ajtónál ácsorgó Jitkára, és rávágott a fejére. „Kérlek, édes anyukám, ne verj meg.” – Jitka félt. (Nemrég olvasta valahol: Soll Mutti dich töten, Schätzchen?) Az asszony arcát az undor még jobban megfeszítette, száját félrerántotta, kilátszottak a sárgás, csálé metszőfogak. Ágnes elment, Jitka behajtotta a fehér szárnyas ajtókat.

„Most majd szegény az aludásban keres feledést”; az apjára értette. Kecsesen meghajtotta magát. „Viharos nap elé nézünk. Olyan gusztustalannak, rohadtnak érzem, édes úr, magam félés közben. Pfuj! Ahogy dobog az a kis szív!” Túlzó mozdulatokkal a szívéhez kapott; Jitka barna térdnadrágot viselt, a trikón ormótlan zsiráfok kergették egymást. „Látom, te is megijedtél”, Jitka lehajolt a lektorijelentésíróhoz, „jót tenne most mégis a kevéske pizza”, átölelte a férfit, „gyere, Péter, ülj át a helyedre, jobban esik ott lenned”, vonszolta a lektorijelentésírót, nevetve mutogatta, hogy milyen nehéz, milyen nehéz minden. Hozott pizzát. „Másodlagos frissességű”, állapította meg a lektorijelentésíró, „mint némely lazacok”.

„Nem zavar, ha mesélek?”, kérdezte a lányka. „Te csak üldögélj. Ma a fürdőház mellett vitt az utam, és hallom, bentről kiáltoz szegény kurfürst. Tiltva vagyok tőle, de nem a kukucskálástól. A Lars Gustafsson nevezetű szolgáját teremtette le épp. Mostani ijedtségünkre jólesik majd hallanunk, hidd el, édes úr. »Átkozott szolga, így a kurfürst, ne használj szavakat. Hogy merészelsz! Valóban, a világ élete botrányos hevenyészettséget mutat. Helyéről elmozdítani a beszédet annyi, mint forradalmat kirobbantani. Még megérem, hogy szóhasználatod egyéni lesz. Hogy lesz szó, mely tiéd. Vigyázz, fickó, tudd ezért, mi jár: urad megajándékoz tégedet, s attól óvjon tégedet az ég. És most eridj, hozz bort és édes lepényt. De ne vaklizz!« – Jitka kezét ajkaihoz kapta. „Jaj, igen, buta vagyok, mert nem is így kell kez356denem, hanem az estélytől, melyet a kurfürst a minap adott. Kedvenc egy történet. Visszatérve egy megjegyzés erejéig a fürdőházra, nagyon szeretem a kurfürst szőrös mellkasát. Kicsit már őszül kunkorin!

Halld. A herceg ebédlőjében, ahol a falakat a padlótól a mennyezetig tükrök borítják, vendégek százainak zsongzsibongása hallszik, a falikarok világolnak, Smirnow-Wodka áll a tálalóasztalon, mellette óriási vedrekben pompás fekete kaviár, a fény rubinpirosan törik meg a hölgyek fejdíszén, az urak tar koponyája fénylik, a gárdatiszti egyenruhákon ragyognak a váll-lapok.

Egyszerre csak kinyílnak az ebédlő szárnyas ajtajai, hosszú sorban hozzák az inasok a második fogást, sült fajdkakasokat, melyeket ezüsttálcákon, kinyújtott jobb karjukon egyensúlyoztak; könyökük táján, a vakító fehér hangedli (étkendő). Mindegyik ezüsttálcán vagy harminc sült fajd úszkált a kucsmagombamártásban, enyheden és kellemesen illatozván.

Ekkor valami hihetetlen történik.

Az egyik lakáj, ez a Lars Gustafsson nevű, elveszíti egyensúlyát, a fajdkakasos tálca kis híján kicsúszik a kezéből. Bal karját továbbra is makacsul előírásszerűen a hátán tartja, de ide-oda ing terhével, mint valami elbizonytalanodott cirkuszi zsonglőr.

Az ebédlőben egyre inkább elcsitul a vidám csevely. A gárdatisztek jobb szemükhöz illesztik monoklijukat, a hölgyek vékony orrukhoz emelintik lornyettjüket, orrcimpájuk vibrál. Különös csend szivárog szét a teremben. Magányosan küzd az inas az ezüsttálcájával, mely hol az egyik, hol a másik oldal felé billen. Ő ezen ingásokat úgy egyenlíti ki, hogy rövid sprinteket hajt végre különböző irányokba.

Most már kétségkívül ő az ünnepély központja. Egy szörnyű pillanatig úgy tetszik, egyik vágtája végén rögvest hasmánt landol a terített asztalon, s szállanának a fajdmadarak a hölgyek csillogó ezüstruháján, ám az utolsó pillanatban mégis sikerült kiegyenesednie, körülbelül úgy, mint bukdácsoló vitorlásnak.

Arca a félelem izzadságában fürdik, egyszerre sápadt és felhevült.

És most már valóban leesik a tálca, most már igen!

Nem, nem ez történik, mert az utolsó pillanatban sikerül az inasnak az egész tálcát fajdostul, mindenestül laposan az egyik falitükörhöz nyomnia.

Fajdkakasok és tükörképük eggyé válnak. S ott áll a kurfürst 357jobbágya, haja izzadtan tapad homlokára, és hangjában különös, őrült triumffal kiáltja: MEGVAN! ME-EG-VA-AN !”

Jitka kipirultan hallgatott. „Néha úgy megtelik az ember az érzékelés képességével”, sóhajtotta. A kurfürst jobbágylakája: az én vagyok. Én vagyok az, akin nevettek. Én, nevetéstek tárgya, én állok itt holtsápadtan, izzadságtól gyöngyösen, a nehéz ezüsttálcát a sült fajdkakasokkal a tükörnek szorítva, úgy, hogy egy pillanatra fajdkakas és fajdkakaskép egynek látszik. Én vagyok az, akin nevettek, és ha majd eleget nevettek, ki fogtok küldeni a mord konyhamesterhez méltó büntetésemért.

„Te nyilván Ágnes miatt vagy itt.” Ez volt az első mondat, melyet Tamás a lektorijelentésíróhoz intézett, aki a fotőjben ült, és maga számára is váratlanul, zavarba jött, ELPIRULT, nem tudta, fölálljon-e vagy sem, mindenféle „anyagok” voltak az ölében; ügyetlenül azt kérdezte, szabadfoglalkozású-e Tamás.

„Szabad?!”, nevetett föl Tamás színpadiasan. A lektorijelentésíró egyáltalában nem találta őt elsőre rokonszenvesnek, túl lágy volt, túl kulturált. „Nem szeretem a kedves, szomorú, okos fiúkat.”„Szabad?!… Sziszifuszi ez a mi szabadságunk. Világosabban? Tudod, úgy vagyok magammal, mint Rousseau és Diderot egymással, akik nem tudtak megegyezni a döntő kérdésben: hogyan lehet és kell a jelen korban élni.” A lektorijelentésíró kis megvetéssel hallgatta Tamást. „Persze, aki féreggé lesz, nem siránkozhatik, hogy lábbal tiporják”, és megint nevetett, akárha színpadról.

Tamást csak ritkán lehetett látni színről színre, bonyolult szoborépítményein dolgozott bent a szobában – az „antichambre”-ban álltak a gyümölcsösládák, a lektorijelentésíró meg-megszagolta őket; Jitka rajtakapta, de nem tette szóvá –, tulajdonképpen csak veszekedni – jobb esetben pörölni, rosszabb esetben acsarkodni – jött elő a szárnyas ajtók mögül.

Kiszámíthatatlan volt, mi zaklatja föl. Biztosan a tv-bemondónőkre és a kvízműsorokra lehetett számítani. „Nem bírja őket”, súgta Jitka. „Tudod, nekem három példaképem van: Lumumba, Fácianegra és az apám.” Ha meglátott Tamás egy ilyen csókos szájú, halott szépséget, ahogy – mint egy betanított munkás – a szabadságról, igazságról, jóságról, a hajnali fagyokról és a műsorváltozásról beszél, rémült arccal meredt a képernyőre, remegő hangon ismételte: „Hazudik, hazudik, hazudik.”

Eléggé kínos volt. „Mit számít az, hogy hazudik?”, gondolta a lektorijelentésíró. „Mit jelentene az, ha nem hazudnék? Mit?” 358Ha kvízműsor ment, befogott fülekkel járkált föl s alá; főleg a Rilkéről szóló kérdéseket gyűlölte, hogy mikor élt és efféle. Ezeken nem tudott napirendre térni, vagy csak idővel.

Néha csak kijött, nem szólt semmit, azután visszament a szobájába. Minden Ágnestől függött. A galériás sokat telefonozott. „Igen”, mondta Ágnes a kagylóba. „Igen. Nem. Igen.” „Ez a galériás. Ludwig. De senki sem szólítja a keresztnevén. Gondolom, ez rosszulesik neki. A mama evvel is lefeküdt. Tuti. Látni utána az arcán. Egyébként a galériásnak van felesége, de azt nem kell számítani; ha a mama igent mond, a derekát, édes úr, már beadta, akkor a galériás rögtön szélnek ereszti. Szélnek ereszti.”

A kislány az orrát túrta. „Csak veled nem fekszik le, tudom. Biztos, mert szeret. Hidd el, jó Péter.” A kis táskájából fényképet húzott elő. „Mutatok neked valamit.” A képen Ágnes állt kis ingben valami bozótos tövében, nyaralófénykép; arcán nagy, szabad térségek, a talaj mintha homok volna, rónát idéz, a háttérben falusias ház, előregyártott elemekből. Az ing combtőig ért, alatta sötétszínű, fekete vagy kék kisnadrágot látott a lektorijelentésíró. Visszaadta a képet.

„Ó, édes úr, nézd, nézd csak, nézd csak meg tüzetesebben.” Ujját a fényképasszony combjához nyomta, erősen, szinte elhajlott a merev, fényes papír. „Nézd.” Ottmaradt az ujja lenyomata. A lektorijelentésíró szeméről csupán ekkor hullott le a hályog, és vette észre, hogy Ágnesen nincsen semmi, meztelenül áll a kisingben, amit lát, az nem bugyi, hanem: BOZONT.

Áhítatosan nézte. Jitka büszkén figyelt.

A lektorijelentésíró nagy tisztelettel gondolt e pillanatban Ágnesra, halántéka forrón lüktetett. Nézni nem mert volna a telefon felé.

„El kell mennem”, mondta Ágnes. Tamáshoz lépett, megsimogatta a férfi haját. Tamás belekarolt Ágnesba, Ágnes azt mondta: „Jól van, na, jól van.” Ágnes elment, az ajtónál állva Tamás így szólt: „Milyen meleg volt, ahová nyúltam, a hónalja. Kicsit megemelte a könyökét, eltartotta a testétől, akár valami háziszárnyas. Zavartam tán? Mintha kibújt volna.”

„Nem tudom”, válaszolta a lektorijelentésíró.

„Édes úr, oly esdeklő és nehézkes vagy, mintha egyszerre volnál bútor és családtag.”

359

A nyár folyamán a lektorijelentésíró boldog volt. A boldogságra, ha az ember boldog, nem gondol, alkalmasint észre sem veszi; a lektorijelentésíró azonban, szokása szerint, mondatba gyömöszkölhette ezt is – egyszer ugyanis Tamás, a falnál, azt kérdezte, „boldog vagy?”, és ő azt válaszolta: „boldog”. Ezt nem felejtette el.

„Te vagy az, aki megtanított arra, hogy ne hazudjam magamnak”, mondta lelkesen Ágnesnak. Evvel párhuzamosan, úgy tűnt föl, egyre többet hazudott másoknak.

Főleg az édesanyjának, aki elől valósággal bujkált, de egy anya elől nem lehet elbújni. „Ne nézz rám ilyen szeretettel!”, kiáltotta a lektorijelentésíró az édesanyjának, aki ott állt az ajtóban, barnára sült arcán a megelégedés mosolya volt, „ne nézz rám ilyen szeretettel”, majd tovább, ugyanolyan hangon, erővel és dühvel, „bocsáss meg!”. Anyja a haját kontyban hordta, „súlyos kontyban”, fülében az ismeretes ezüst fülbevalók lógtak, azok az ezüstlemezkés függők, melyek tán még muzsikálni is tudnak, a lektorijelentésíró mindenesetre őriz a fülében egy zajt, melyet ezeknek tulajdonít.

„Miért néz, édesanyám?, tudja, hogy nem szívelem. Olyan mintha meglesnének.”

„Fogytál. Kicsit hasonlítasz most apádhoz, szegényhez.” A lektorijelentésíró feszülten figyelt; édesanyja azonban könnyedén, mint egy úriasszony, járkálni kezdett föl s alá a szobában, akár a city ravasz passzázsaiban volna, vagy a középkori városmag egy reprezentatív turistautcácskájában (Nyugat-Bukarestben például), ösztönösen kikerülve a földre hányt kézirathalmokat vagy az örökké ingó, de csak nagyritkán feldűlő HIFI könyvtornyokat, s közben beszélni kezdett, le-lehajtott fővel, szemérmetesen, akár egy bakfis, arról, hogy az utóbbi időben néha találkozik Oszkár bácsival. Nem is állítaná, hogy véletlenül. A szemérmetességet a bátorság és önállóság attakjai követték.

„Fiam, én nem akarok a saját magam cselédje lenni.” Ő egyébként tudja, hogy a fiak helyzete ez ügyben elég nehéz, megterhelő, de azért reméli, hogy az ő fia nem tekinti árulásnak ezt a kései nem is tudja, micsodát, őszikét, ami bizony egész sor nem várt gondot vet föl. Mit csináljon például, ha Oszkár bácsi a megbeszélthez képest negyedórával elébb telefonál, s így őt – hogy fejezze ki magát? – a fürdőszobában találja, s mivel az ő korában egy jól véghezvitt ürítés: az ajándék, váratlan és szép, melyért őszinte hálával tartozunk Istennek és a beleknek, ő nem mozdul, egyszerűen nem éri meg, így is fennáll az a veszély, 360hogy a bűntudat elviszi az ihletet, tehát ott marad tovább, viszont Oszkár bácsi, a rendes időben megismételt híváskor idegesen és féltékenyen kérdéseket tesz föl, ravasznak szánt keresztkérdéseket, „mondd meg hát, édes fiam, mit mondjak ilyenkor ennek a szerencsétlen öregembernek?”

„Mondd, hogy a konyhakerttel foglalatoskodol momentán. Snidling, kapor, répa!” Elnevették magukat; együtt ebédeltek (mandulásan panírozott pulykamellet). „Tudod, fiam, én nem vagyok amondó, hogy edd túl magad, de enni kell. Nem azért van anyád, hogy ne kapjál tisztességes ebédet. Ma megint hová mész?” „Hazudnom kell”, mondta a lektorijelentésíró a szívében. Hová? Mindig mondott valamit, a könyvtárba, szerkesztőségbe, vernisszázsra, vagy egyszerűen a kurfürst hívatja. „Asszonyanyám legyen belátással, a kegyelmes úr látni kíván BAROKKHOMÁRVASZORA lesz.” „Te tudod, fiam. De gyűlölöm, hogy ezeknél a lacipecsenyéknél eszel, hogy zsíros a szájadszéle, és kenyérdarabkákkal törülgeted. És minden oly koszos! És hagymás!”

Ebéd közben látta, ahogy édesanyja egy már megrágott kenyérdarabot szinte kiöklendez, a tenyerébe rejtve a szalvétába csomagolta. „Köszönöm”, mondta az ebéd végeztével ingerülten, „és ne tessék olyan áldozatosnak lenni”.

„Igazságtalan vagy”, mondta az asszony váratlanul szelíden. („Felíratok magamnak valami hashajtót, rendetlenkedik a hasam.” – „Nem gondoltam volna, fiam, hogy ilyesmiről fogok veled beszélni. Nem egészséges dolog felnőtt ember anyjának lenni. Még szerencse, hogy fiú vagy.”)

„Kifosztottál.”

„Valóban.”

A lektorijelentésíró nagyon kívánta Ágnest, és lassan másra sem tudott gondolni, csak arra, hogyan feküdjék le vele. Többnyire a fotőjében üldögélt – úgy érezte, beszívta egy örvény, s ő fázósan örökké ott fog gubbasztani a Tamás plédjébe burkolva –, ha nem, akkor társtalanul kerengett a nagy lakásban, a gyerekek óvodában, Tamás az illesztéseket próbálta ajtói mögött, Ágnes hol itt, hol ott. A lektorijelentésíró léptei nyomán finoman hullámzott a padló; a neszt – e neszt – nem szerette.

Hacsak tehette, Ágnest nézte, a sörényét (arra gondolt, megszámolja a hajszálakat), minden mozdulatát, hajladozásait, las361san megismerte a ruháit, tudta már, melyik hogy vet ráncot, s hogyan ád betekintést, főként az ingeket ismerte, a különböző szabású, színű s főként szagú ingeket, rájött ugyanis, a szennyeskosár tüzetes vizsgálata vezette rá, hogy az anyagtól függ a szagösszhatás, lényegében a műanyagszálhányadostól (bár nem érdektelen a szűk-ség sem); Ágnes olykor csak melltartóban járt, melyen átlátszottak a mell hatalmas barna bimbói. Soha nem látott ezidáig még ekkorát. A vékony (sovány és majdhogynem fiúcskatestű) Ágnest szinte meggörnyesztették a mellei, mintha nehéz zsákok lettek volna gyönge nyakába, nyakszirtjébe aggatva.

Néha komolyan gondolkodnia kellett, hogy lefeküdt-e valójában már Ágnessal vagy sem, mert olyan közel érezte magához az asszonyt, viszonyuk annyira nem tartalmazott távolságot, annyira nyílt és szemérmetlenül titoktalan volt, amit a lektorijelentésíró ezidáig csak a szeretőivel élt át, ezt a fájó és kicsit csalódásos közelséget. („Menj el. Menj távolabbra. Úgy szégyellem magam. Közellenni szégyellek. Hagyj magamra. Legyek egyedül és sírdogáljak.” – A lektorijelentésíró ezt már mondotta egy ízben élő embernek.)

De azért tudta jól, hogy nem feküdtek még össze.

„Mit koslatsz egész nap utánam, mikor tudod, hogy periódusom van?” A lektorijelentésíró, mint rendesen, megijedt. Ágnes arca elfelhősödött, csúcsos, kisoványodott állán mintha árnyékfoltok ültek volna, vagy régi pattanások emléke, makesz. „Értsd meg”, mondta Ágnes csöndesen, „nem nyugtatsz meg. Nem tudok mit kezdeni veled.” Fölkiáltott: „Csalódást akarok okozni neked.”

Otthagyta a lektorijelentésírót, s felült a fűtőtestre, lábát az egyik székre tette, kicsit széttárva, gondtalanul, miként, ahogy mondani szokták, a férfiak. Vékony combjai eltűntek a merev farmerszoknya sötét, bő hangárjában; ideges forgolódása közben a fény átvilágította a sötétet, a lektorijelentésíró a bugyin egy vércsíkot látott meg, a bugyi szegélye vértől volt átitatva.

„Te”, mondta a lektorijelentésíró halkan és tapintatosan, „te, csukd össze a lábod, véres a bugyid.” Ágnes szeme összeszűkölt, „ne érj hozzám”, sikította, felugrott, a szék csikorogva szánkázott előre.

„A kurva anyádnak, annak, annak mondjad!!”

A lektorijelentésíró elveszítette a fejét, s egy kiváltképp váratlan mozdulattal maga alá gyűrte Ágnest. A GÁNCS, MELLYEL A FÖLDRE VITTE, A NEVETSÉGESEBBNÉL IS NEVETSÉGESEBBEN HAT, OLYAN TÖKÉLETES. Ágnes 362meglepődött, azután kifejezéstelen arccal bámult alulról föl. Nem számít. (Mellékes csodálkozással észlelve, hogy férfitag nem erősbödik, jelszók kiáltva segíteni, hasztalan. A medencecsont keménye megteszi, és meg a comb izmos rohama – visszaijesztés!)

Egy nap egyedül maradtak hosszan, Tamás egy rockhangversenyre ment, melyet a közeli homokbányában tartottak; a szokottnál is izgatottabban figyelte Ágnest, s midőn leszállt az est, és Ágnes befeküdt az ágyba, a lektorijelentésíró mellé bújt; Musil nyomán részletezve beszélgettek a szerelemről; a lektorijelentésíró végre így szólt:

„Ágnes, szeretlek.”

„Nézz a gyerekek után.” A lektorijelentésíró dobogó szívvel ment a gyerekekhez. Jitka mindenáron beszélgetni akart vele. „Kérlek, beszélgessünk. Tudom, hogy van dolgod, mely sürgető. De ne zihálj, édes úr. Minden megvár tégedet, mert ami nem, az nem reád várt.” „Beszélgessünk.” „Beszélgessünk az afgánokról. Mégpedig arról, hogy hogyan szülnek az afgánok. Ugyanúgy, miként a medvék?” A kisfiú közbeszólt: „Inkább aól hodan tülnek a füdőköpenek.” Kuncogott, mint aki nagy disznóságot mond.

„Ó, az egyszerű. A fürdőköpenyek mindig ikreket szülnek, egy kéket és egy pirosat. Fúj, a frottír, az végig szőrös!”

„Vide el a tündé a taknomat Orotortágba ed mátik deleknek.”

„Karcsika, úgy utálom ezeket a gyerekszáj-dolgaidat!”, fintorgott Jitka. A lektorijelentésíró türelmetlenül rájuk csapta az ajtót, és visszacsúszott Ágnes mellé az ágyba. Előbb levetette a nadrágját.

Az asszony mögé feküdt, és simogatni kezdte. Ágnes azonban időközben elaludt. A lektorijelentésíró az asszony fenekét tapogatva suttogott még – a két félrészt érintgetve mondogatta Ágnes fülébe: „Kelet-Párizs, Nyugat-Párizs”, hallotta a saját szuszogását –, Ágnes azonban nem mozdult. A lektorijelentésíró sértődötten visszament a helyére, vesszejét marokra fogta, úgy gondolva, így talán nem vész kárba a merevsége, de kárba veszett.

„Fáradt vagyok, a lelkem és a testem mélyéig elhasznált; ha fejedet a hasamra teszed, miközben megfélemlített kezed végre 363kellő óvatossággal köröz, akkor figyelni vagyok képtelen, az jut eszembe, hogy meg kéne egy szót nézni a szótárban, vagy a mappát újrarendezni a galériásnak, fáradt vagyok, minden testhelyzet rossz, húzod a hajam, és elzsibbad a könyököm, a fenekem lúdbőrzik, a mellem kiugrik a szádból, és az ölem kiveti magából ujjadat, és fáj.”

Hogy ennyit foglalkozott – foglalatoskodott – Ágnessal, kicsit többet járt föl Fruzsinához, aki kicsit többet jegyezte meg: „Úgy szeretem, hogy nem zavar a hasad szerelemélvezés közben.” Azután megismerkedett egy Mari nevű festőnővel – Ágnesnál, otthon, egy bulin („bulin”).

Olykor, váratlanul, megtelt a lakás emberekkel, hihetetlenül sokan voltak ilyenkor; az asztalon olcsó borok álltak és zsíroskenyér, hol hagymával, hol anélkül. Ágnes egészen megváltozott mindig, élénk lett, sokat ivott, és a társadalomtudományokról konverzált, amennyire a lektorijelentésíró megállapíthatta, tájékozottan, de legalábbis intelligensen.

A szerep őszintétlensége nem volt kétséges a lektorijelentésíró számára, mivel azonban ezen alkalmakkor Ágnes hihetetlenül bőkezűnek s adakozónak mutatkozott, amiből ő is hasznot húzott, sápot, nem zavarta mindez. Ágnes olykor végighúzta kezét a férfi homlokán: „Mindig olyan agyonhajszolt a képe, barátom. Rendes ember nem vág ilyen képet, rendes ember, akinek nyugodt a lelkiismerete.”

A lektorijelentésíró hálásan kezet csókolt, szerette magát agyonhajszoltnak hinni, ez hízelgett volna neki, Ágnes nevetve tapsolni kezdett.

„Gyerekek, gyerekek, figyeljetek”, kiáltotta, „képzeljétek csak, mit mondott nekem ez a drága galériás”. Mindannyian a galériásra néztek, furcsa volt látni, hogy ő is hagymáskenyeret eszik; kék, duplasoros blézerben volt, mint a tévékommentátorok, borotvált tokás arca magabiztosságot tükrözött, de kedvesen igyekezett hasonulni, mindenkit tegezett, ez láthatóan erőfeszítésébe került, mindazonáltal nem akart másnak mutatkozni, mint ami. „Azt mondta: Mindig olyan agyonhajszolt a képe, Ágnes. Rendes ember nem vág ilyen képet, rendes ember, akinek nyugodt a lelkiismerete.” „Igen”, mondta derűsen a galériás, és harapott a kenyérből, „Ágnes úgy rohangál a világban, mint egy nyitott beretva.” Ágnes belékarolt. „Az ember megvágja magát.” „Milyen hagymaszagod van”, nevetett Ágnes. Újra zsongott minden.

364

A lektorijelentésíró egyedül maradt; két marékkal vett a sósmogyoróból. „Uram. Ön lumpol!”, szólította meg egy alacsony, nagymellű lány. Ő volt Mari. Nagy kockás egyberuháján festékfoltok virítottak, kis gonosz manócska, aki nevetve mondott mindenkiről valami rosszat, barna szemei alulról villogtak a lektorijelentésíróra, pihés bajuszkája volt, egyfolytában beszélt, s a lektorijelentésíró szívesen hallgatta. „Gyere”, mondta Mari, „menjünk ki, gyere csak, ez egy ilyen buli, ahol időnként ki kell menni a balkonra a csajokkal. Az ablakba tett cserépben snidling van, a sarokban meg poros papundeklidobozok, s míg smárolunk, megpróbáljuk elolvasni, mi is van rájuk írva. Elárulom, nem fog sikerülni.”

Kimentek, a lektorijelentésíró ráült az egyik dobozra, Mari pedig az ölébe ereszkedett. „De jó volt”, mondta Mari, „ugye?”. „Igen”, válaszolta a lektorijelentésíró, „jó volt”, és nézte, hogy igazgatja magán a lány a festékes ruhát. Azután többször is találkozott Marival.

„Mondd, Mari jó szerető?” „Ne kérdezz ilyet.” „Kínos rá válaszolnod? Talán zavar a hasad?” Miért mindig a hasa? Fruzsinának van igaza. A lektorijelentésíró fázósan összeborzongott, a lakásba egy rövid félórácskától eltekintve nem sütött be a nap, barna homály terjengett a szobában, mint valami felhő vagy moszat; anyag.

„Fázol, édes úr?”, kérdezte Jitka bocsánatkérőn. „Ládd, a nap halovány, de kibújt a kinti tarjagos fellegek mögül, s ha fölemelkednél, mit ne tégy, mert takaróid elmozdulván álnok lég szökne a redők közé, szemeddel látnád, amint a parkban zsibongnak a népek, már megint kigombolták a könnyű felöltőket, szvettereket s nemkülönben a farmerdzsekiket, s arcuk, az oktalanoknak, fénylik a boldogságtól, vagy legalább a vágytól, s noha ez kicsit lepusztult környék, csak a homlokzatok renoválva, azért a kirakatok tele, az autók krómozva, az emberekre kiül a biztonság látszódása. Biztonságban érzik magukat, velük baj nem történhetik. Hasonlatosak ők a kalauzokhoz. Mert tudd meg, minden kalauz a halállal jegyes, homlokán a halál pecsétje; úgy mondják a szerencsétlenek, főtérmegállóátszálló, mintha pillanataik, legyenek azok akár a legragyogóbbak is majd, fényesek és teltek, mint a görög fiúcskák fara, nem volnának megszámlálva. Ostoba páriák! Hogy megnyugtatja őket a díjszabás!”

Mintha ugyanazt, ugyanazt a marhaságot gondolnák maguk365ról, gondolta a lektorijelentésíró, amit a dallamos kelet-franciák gondolnak: róluk. „Minden megtörténhetik”, mondotta hangosan. A kislány figyelmesen ránézett.

„Tudod, édes barátom, én már csak itt rohadok meg, inter muros, ebben az átkozott s elátkozott városban.” Felsóhajtott. „Rengeteget, rengeteget tudok erről a városról, sokat szenvedett, hősies, nyomorult, csalárd és félénk népéről, köveiről, a folyóiról s az urairól. Tudom, mi történt, tudom, kivel történt, és mindent itt tartogatok ebben a fejemben. Tudom, hogy ki kit szeret, ki kit öletett le, s merre csorrant a vér. De te azért ne tarts, édes úr.”

Jitka matatott körbe a lektorijelentésíró körül; egy törött nyelű partvissal, azaz a partvisfejjel söpörgette a setét, szinte fekete parkettről a morzsákat. (Morzsált a kenyér.) A lektorijelentésíró látta, ahogy a morzsák belefordulnak a parketták közti mély, mocskos résbe (résekbe). Jitka föltérdelt, fejével az ablak felé bökött. „Bort e gazok nem érdemelnek!… Mert mit jelent, édes úr, élni? Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek közt habozni, élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására, élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világban. Egyetlen pillanat sincs, amikor ez a készenlétünk alábbhagyhat és megnyughatik. Még amikor csüggedten hagynók, hogy történjék bármi, akkor is választottunk: a nem-választást.” „Hagyjuk!”, kiáltotta a lektorijelentésíró. „Élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, s az aki ezt elfogadja, már meg is kezdte a magáratalálást, már hozzá is fogott a maga igazi valóságának a feltárásához, már szilárd alapon áll. Ösztönösen, mint a hajótörött, fog fürkészni valami után, amit megragadjon. És ez a tragikus, határozott, abszolút igaz tekintet, amivel a szabadulást keresi, el fog igazodni az élet zűrzavarában. Csak ezek az igazi gondolatok: a hajótöröttek gondolatai, a többi: retorika, póz, önáltatás. Aki nem érzi magát igazán elveszettnek, menthetetlenül elvész, vagyis nem találkozik soha önmagával, nem bukkan soha a saját valóságára.”

„Fel fog töltődni morzsával”, mondta a lektorijelentésíró a szívében. „Egy karmantyú, az kéne neked, édes úr.”

„Ma a kurfürst volt kegyes fogadni. Még föl sem száradt a hajnali pára a park zsenge pázsitján, s nem oszlott terebélyes és rigorózus útjainkon a fátyolos köd, midőn izent értem a nagyúr. Tudod, Péter, ez udvarban, ezt pirulás nélkül állíthatom, messze én vagyok a legszebb, nemcsak fitos orrom, rózsás arcocs366kám és arany hajam, de mondhatni élénk szellemem is azzá tesz. És a seggem se olyan deszka, mint az Ágnesé. Kicsit félnek is tőlem.” Jitka túrni kezdte az orrát. „Csakhát. Csakhát az a hátulütő, hogy egy ordas nagy cafka vagyok, így hallom, és minthogy ez köztudomásos: ez hátrány. Mindenféle formális kifogásra ad módot.

Mondd, nem akarnál a férjem lenni?… Mert akkor lefekhetnél velem.” A lektorijelentésíró felnőttes képet vágott. „Miért? Úgy észlelem, a mamával szívesen lefeküdnél, csak, úgy észlelem, nem vagytok megházasodva, minthogy, ahogy úgy észlelem, a mama a papával van összeházasodva… Mondd, ez általános?!

Én egyébként olyan akarok lenni, mint a mama. Mindenkivel le fogok feküdni. Persze a Tamással nem, mert az az apám. Nagyon jó lesz! Élvezni is fogom, és mindenki nagyon jól fog járni. Én szép leszek és adakozó. Oda fogom adni magam, mert jószívű vagyok. Az jó lenne, ha a mellem olyan lenne, mint a mamáé. Mert ez itt semmi, az világos!

Néha gyűlölöm Tamást, hogy így szenved! Mért nem lehet vidáman szeretni!

Tudd, édes úr, én kétségbeesett, merész és vonzó asszony akarok lenni. CSAK ÉN VÉGIG! Mert nem igaz, hogy Ágnes úgy rohangál a világban, mint egy nyitott borotva. Azt a galériás mondja, mert okos. És mert gazdag, célhoz fog érni. Célhoz nálam is gazdag pasasok fognak. Csak én mindenkit becsvágyamba vonszolok. Mint, az igaz, mint egy nyitott borotva. Ő a mint; de nem az, szegény Ágnes. Pedig egy nő szerintem nagyon sokat számít.

Képzeld egyébként el, hogy az isiben Ágnest minden hónapban, maga mesélte személyes hitellel megerősítvén, a mentő vitte el. Minthogy elájult. Ugyanaz a kopaszos szőke kirurg jött mindig, ’á, á, kisasszonyka, hát ismét eltelt egy hónap’, mosolygott köszönés helyett, s azután midőn a mamát befektették az autóba, azt mondta, de mindig azt, ’adjanak a kezébe egy pacsnit’, ismered e hangulatos péksüteményt bizonnyal, amit azután Ágnesnak másnap ki kellett fizetnie, meg még egy iskolatejet is, nem épp méltányos módon. Egy kopasz szőke kirurg.

Én, személy szerint, mostanában még nem szoktam elájulni, de mumim azért nekem is van. És szaga is van, sőt nem is valami jó szaga. Ehhez mit szólsz, édes úr, mert úgy tetszik, szólásra vagy. Torkodra akadt szavad tán?”

367

Behozott egy rajzlapot. „Erre jönnek rá a levelek, érted, ideragasztom az őszt. Érted?” „De most nyár van.” „Mindegy”, válaszolt rosszkedvűen.

Volt olyan nap, hogy Jitka csak egyetlen szót szólt: „HONDERŰ”.

Azért csak csurrant-csöppent a kelet-francia is előre. Hirtelen, de valóban, szinte egyik időegységről a másikra, azon kapta magát, hogy a vendégprofesszorsága lejáróban, és hiába ült le eltökélten, hogy elgondolja az elmúlt időt, úgy érezte, nincs mire emlékeznie, s noha utazásának egyik legkézenfekvőbb élménye volt a tárgyak, az elhájasodott tárgyak fokozódó uralma, a tárgyak vakmerősége, mégis tárgyakat kívánt magának az emlékezéshez. letéteményeseit az anyag és az idő forróságának; így képzelte. A szalmalángos hisztériával azt kérdezte magától, mi volt ez?, honnét fogja tudni, visszaérve a csöpp hazába, hogy egyáltalán itt volt, mi bizonyítaná ezt?, milyen jelek, kapcsolódások, nyomatok (a Grass majonézzel pöcsétes zakóján kívül)?

Elhatározta, hogy viszonyba kerül a várossal, ha kicsit késő van is már ehhez, s ha kicsit természetellenes is ezt: elhatározni. Nem értette magát, hogy miért nem így kezdte… Mennyi idő! Minden reggel rigorózus tervekkel ébredt.

A lektorijelentésíró elmosolyodott; szegényke. Bezzeg manapság! manapság: a lektorijelentésírók élete: pazar. Fényes élet, gyönyörű, unatkozó és élveteg nőktől kölcsönkapott alacsony, nyitott sportkocsikon száguldoznak föl-le a városban, a rendőrök mosolyogva csóválják elnéző fejüket, ej, micsoda kópék vagytok, fiúk, és irigykedve nézik a szélben sikongó olcsó szőke nőcskét a vezetőülés mellett.

A lektorijelentésírók az élet birtokosaként, élénken, szellemtől és erőtől duzzadtan ébredeznek ágyukban, s rögvest, alig az első nyújtózások után, melyek kéjesek bár, de férfiasak, orcájukon még az édes álom selyme, magukhoz kéretik s tárgyszerű tanácskozást folytatnak a fiatal szakáccsal, ki tehetséges, picit gátlásos fiú, vagy ha a lektorijelentésíró maga is fiatalocska, koraérő koraérett fajta, akkor az idősb szakácsnéval, a szakácsné tenyeres-talpas, nem főz elegánsan, igaz, nagyon jól, de: anyja helyett anyja; enyhe izzadságszaga van, homloka nagy, csillogó, ujjhegyei repedtek. Vagy mégis inkább a szakácsfiú, a lektorijelentésírók kezüket a csontos fiúcskavállra teszik, úgy kér368dik: No, fiam, mit együnk ma? Mihez van kedved? Mit főznél te szívesen? A fiú elpirul, meghajol. Szereztem lepényhalat, és maradt múltkorról nyúl. Elegyíthető ez, fiam? Hogyne, uram, csak úgy hinném, kellene hozzá néhány vendég, főként nők. Nem. Azt ma nem. Ma vendéget nem. A fiú tűnődik, nem baj, majd kieszelek valamit. Jól van, mondják a lektorijelentésírók, ma a kertben reggeliznénk. Oda terítettem. Nem szeretem, fiam, ha kitalálod a gondolataimat. Bocsáss meg, édes úr.

Kicsit biz’ elhanyagolta a kelet-franciát (ellustázta), valahogy megszaporodtak az estélyek, a spontánbulik, egyre gyakrabban aludt Ágneséknál, sőt lassacskán a lakásból is csak csínján mozdult ki; pedig a lomberősség ügye jól haladt – kezdetben jól, majd „a terveknek megfelelően” –, elérte szélső lehetőségeit, amit megállapíthatni mindig az árnyékokból lehet, abból a nehezen leírható árnyas és lapos remegésből, mely kizárólag az erejük teljében levő főlevelek sajátja, majd a rövid, tékozló konstanscsúcs után a leszálló ágba került.

Mindenféle emberek jelentek meg ilyenkor, egyedül és falkában, nők meg férfiak, jöttek s mentek, néha egész csoport kerekedett föl elrohanni hirtelen „egy kis nélkülözhetetlen hagymalevesre” vagy hajnalban, ha remélni lehetett, hogy van már „friss körömpörkölt a metróvégállomáson”, vagy hosszú, bonyolult, de lelkes telefonálás után az ősz mesterhez, kit nevetve biztosítottak, hogy „van itt egy csomó fiatal tettrekész művész meg tudós, és hosszú lábú lányok meg egy demizson bor”, és volt, hogy eltűnt mindenki, máskor meg olyan este, amikor nem sok dolog változik már, vadidegenek toppantak be, „szevasztok, a Béláék küldtek”, mindenfélék, novellisták, keramikusok, szervezők, színpadmesterek, festőnők, üzletkötők, kritikusok, kultúrvállalkozók, lakásügynökök, matematikusok, vízipólósok, krupiék, pszichológusok (neopszeudofreudisták), regényírók, orvosok, orvostanhallgatók, Schwesterek (köztük egy néger lány), taxisok, szilikátmérnökök, régiségkereskedők, színészek, utcalányok, sportdiplomaták, műsorvezető-szerkesztők, egyetemisták, manökenek, autószerelők, segédmunkások, kérdezőbiztosok, öregdiákok.

„Ágnes öregdiák”, mondta gonoszul Mari, aki olykor egészen kisajátította a lektorijelentésírót, kit egyre jobban ingereltek a festékfoltok a lány ruháján. „Nem lehet ezeket kiszedni?” „Édes vagy. Csak kicsit behemót.” Valaki szerzett több üveg Chiantit. Ez jó volt, olyan magától értődő bor. „Az egyetemen 369abszolút ő volt a középpont. Volt a gondolkodásában tényleg valami végletes. Ágnes úgy beszélt, mint az okos fiúk, s ettől megőrült mindenki. Most valahogy nincs szusz benne. Vagy nem is tudom. Talán hogy nem csinált karriert, mert most is jó a dumája, csak közben már elmúlt harmincéves, ahogy mindannyian.” A lektorijelentésíró látta, ahogy Mari elérzékenyül önmagától, mancsát ezért a lány combjára tette. Úgy mondták, Mari tehetséges, a lektorijelentésíró kerülte a témát. „Emlékszem, amint egyszer Isten és Krisztus különbségéről beszélt, hogy őt Krisztus nem nagyon érdekli, pedig hát az szokott példakép lenni, mert ő Krisztusra csak mint verzióra tud gondolni, hiszen például lehetett Krisztus fejfájós vagy gyomros, ami meghatározza az életvitelt.” „Mejjes cica vagy faroscica”, mondta a lektorijelentésíró (szigorúan ellenőrzött) szívében. „A megoldás csakis Isten, s ha már Krisztus, kizárólag a keresztfán. Mint szenvedés és magány.” A lektorijelentésíró zavartan szuszogott, úgy érezte, megnőtt a hasa, s mint valami hozzá nem tartozó tárgyat érzékelte, amely valahogy féloldalra húzza őt. „Nagy sztár volt. Aki számított, mind megfordult az ágyában.” A lektorijelentésíró elképzelte ezt – a mondatot persze, mint rendesen. „Mindig lötyögött a combján a farmer. Soha nem járt szoknyában, mint most néha. Igaz, galériása sem volt, és nem értett az előzékekhez sem.”

Csoportocskák keletkeztek, afféle szerklik, a lektorijelentésíró csodálkozva állapította meg, hogy ez az idejétmúlt műforma funkcionál, s korszerűtlensége csupán: a báj. A bizalom, az érzékelés, az érzékenység új útjai? Az emberközi kapcsolatoké? Üresek vagyunk és letaglózva vagyunk, írja a kis kelet-francúz, építsünk helyzetet, építsünk mozdulatot, de maradjunk kíméletlenek, az üdvösségünkért ne adjuk alább, minthogy büszkék se legyünk. Azt írja, nincs iróniára ítélve. Nagyon bizonygatja!

„Heinénél szebben udvarolni nem tudhat senki sem”, mondta az egyik Schwester Bélának, „perlen, diamanten, talán emlékszik még.” A lektorijelentésíró irigykedve hallgatta Bélát, igen, ilyen helyzetben kell tudni fecsegni, ő meg mindig azt mondja, amit gondol meg ami foglalkoztatja: s ez nevetséges és trampli. A novellista az állandó együttélés állandó nehézségeiről beszélt, a kötelező napi figyelemről és szervezésről, szervezkedésről, s ő a maga részéről nem lát más megoldást, csak egy nörcöt, nörc nélkül ő csak a hétvégeken hajlandó házas lenni. „Egy nörc”, mondta a lektorijelentésíró, és már előre örült, hogy egy tréfával bizonyíthatja jószándékát, azt, hogy nem akar kilógni a társaságból, „egy NÖRC, akiből később bundát csináltatunk.” De jószerével csupán az elázott Mari vihogott.

370

Valaki Thomas Mannt szidta. „Nem, nem”, kapott a szón Béla, „őt, fájdalom, nem lehet nívósan szidni, csakis dühvel, erőből, igazságtalanul: úgy jogos. Akár egy szuperszínésznőt, egy repedtsarkú cemende, passz. De fanyalogni a mellén, hogy túl nagy: ez nevetséges. Tehát: menjen abba a hanzastadti megleverkühnözött goetheszagú pöffeteg Hölderlin-anyjába.” Az apróka novellista rosszkedvűen lóbálta a fejét. „De mintha ez a szentségelés csak német szájból hangozhatnék el.” – „Benyitok Lübeckbe, mit látok?!, ott áll Thomas Mann, és mogyorózza Katját.”

A galériás finoman a házigazda szerepét is betöltötte. A lektorijelentésírónak hirtelen föltűnt, hogy nincsen Tamás. A galériás meg akart valakit kérni, kísérje haza Marit. „Huhu”, ismételgette a festőnő. Béla mondta, hogy ő nem kíséri haza, nincs kedve kúrni. A lektorijelentésírónak eszébe nem jutott volna, hogy ez így összefügg. „Mindenesetre termetre passzolnak”, gondolta.

Alkalomadtán megjelent Jitka, kijátszván az amúgy is gyarló anyai ellenőrzést, s odalopakodott a lektorijelentésíróhoz. „Ülsz? Édes úr.” A férfi bólintott. A fénypászmákban sűrű cigarettafüst gomolygott. „Szépen állunk”, mondotta a kislány. „Ezt figyuzd. A fogam cakkos. Tudod, miért?” „Nem.” „CSILLAGSÉRÜLT.”

Tamásra hátul a nyelvszobában talált rá. „Mi van”, mondta a lektorijelentésíró, és szemét majdnem könny futotta el, oly szeretetet érzett hirtelen a szobrász iránt, ki félig összekuporodva, görbülve, mint a magzat, ült a homályos szobában, a fal tövében. A lektorijelentésíró ülőszerkezet után nézett, mert a földre ereszkednie – és majdan a vissza! – bonyolultnak tetszett, s kezdeti zavarát is lepleznie illett.

„Én éjszaka”, mondta Tamás, „másként hallok, sokkal kifinomultabban… Tudod, ahogy hirtelen 1 és 2 közt éjszaka lesz. Ezt sokan nem veszik észre, és akkor fájnak már.” Kezét a fülére, a halántékára tette, és a fejét rázta: „Fáj, fáj, fáj.” Ilyenkor már csak halkan motyogni szabad.

„Ha te vékony szőke nő volnál”, mondta Tamás, „nem rokonszenveznék veled.” – „Így jobban el lehet fogadni tégedet.”

371

Tamás váratlanul mozgékony lett, „egyérintőzzünk”, kiáltotta, eltűnt, majd egy gumilabdával jött vissza, hosszan nyugtatta a lektorijelentésírót, hogy a szoba alatt a lépcsőház húzódik, illetve ha nem, az alatt-lakók oly kedvesek s belátók, hogy eszük ágában sem volna partvisaikkal ingerülten felkopogni; a lektorijelentésírót mindez a legkevésbé sem nyugtalanította, sokkal inkább foglalkoztatta az ing, elég volt néhány mozdulat után a nadrágból kileffenő végekre pillantania, „a hason való szétválásra”, a gombok árulására: és mély keserűség fogta el: alig kárpótolta a vakarózás, a szőrös hason végigdoromboló kéz.

Levették cipőiket, fényes zoknijaik csúszkáltak a setét parketten – a parkett ördögei –, egyre inkább kimelegedtek, a szobai rossz levegőtől arcuk felforrósodott, s ha fülükhöz nyúltak, az úgy tüzelt, mint hajdanán egy pofon után, ha mondjuk meggyújtottuk a szertárban a kitömött, núbiai párduc farkát – helytelenül; lassan csatakos hajuk előrehullt, mintha rendes futballmeccset játszottak volna, a lövések erősödtek, meg-meghaladták a kezdetekkor rögzített méltányossági szintet; többször előfordult, hogy valaki 4-5 gólos vezetésre tett szert, amely azután észrevétlen leapadt, s mindegyik mérkőzés késhegyre menő küzdelmet hozott. Büszkén mutatták egymásnak átizzadt ingüket, a sötét, vizes foltokat.

Lihegve dőltek a falnak, a szoba megvilágítása kritikán aluli volt, gyér sárga fényt lök ki magából egy csupasz körte, testük lüktetését átvette a tér, a szoba s a kétséges parkett, egyikük szédülten mesélni kezdett arról, hogy nemrégiben a stadion előtt, ahol néhány évtizede dogmatikus típusú népvezérek ágáltak vértolulásban, mennyire sütött a nap, az árnyékok is tündököltek, szemet kellett hunyni, és hogy sodort a tömeg, s azután a fantasztikus párbeszéd a játékoskijárónál – a város csapata kikapott, az ellenfél csatársora pompás napot fogott ki, különösen az alacsony termetű jobbösszekötő remekelt, igaz, a hazaiaknak nagy pechük is volt, a labda többször is a kapufa belső (!) éléről vágódott vissza a mezőnybe, s midőn a csapatok fáradtan, ki boldogan, ki boldogtalanul öltözőikbe siettek, a városi balhátvéd keserűen kifakadt: „Micsoda helyzetek! Nincs Isten!”, s kis jobbösszekötő, a győzelem főrészese, mosolyogva átölelte sportszerű ellenfelét, s azt mondta: „De van. Csak messzi.”; a beszéd fonalát átvette a másik, aki azt álmodta, mondta, hogy az amerikai meg a szovjet kormány élére egy ikerpár kerül. Kétpetéjű ikrek, kalandos élettörténet, anyjuk pólisi zsidóasszony, gyönyörű, buja TEREMTÉS. Ezek azután, minthogy a vér szavára bízhatnak egymásban, mindenki háta 372megett teljes leszerelést rendelnek el. Dől a pénz. A Szovjetunióban tejben-vajban fürdéznek az emberek.

Meg hogy egyszer kiment – kikeveredett – a nevezetes munkásmozgalmi kerületbe <der Tod in Wedding>, ahol az ún. tavaszünnepségeket tartották, a tanácsháza előtt bódékat állítottak föl, sört mértek, amatőr zenekarok játszottak, egy arab diák virtuózan dobolt; parázs felett birkahús forgott, fura torony, a tetején hagyma, az emberek örültek a napfénynek, a ringatózó tömegen időnként kövér lány (Babyspeck?) fúrta át magát, kőnyomatos újságot árult, a lány homlokán lepedékként terült el az izzadság, mintha csigák mászkálták volna össze, „milyen újság ez?”, kérdezte, s a lány azt mondta, kicsit megbántva, „a Kerületi Hírnök”, „meleg van”, mondta ő, „vesz vagy nem?” így szigorúan a lány, és ment tovább. Akkora a tömeg, jutott az eszébe, hogy ha itt leszúrnák, percekig menne tovább, észre sem vennék. Dehát miért szúrnák le?

Lehetett célba lőni, halacskázni, volt óriáshinta, vadló, kukoricaárus, szellemvasút (amikor az „orangután” a nyakára tette a kezét, megijedt valóságosan), és volt egy grafológiai-komputer, egy kártyára kellett írni, s a gép kiértékelte a tulajdonságokat, volt művészi képesség kategória is, kajánul és komolyan arra gondolt, hogy ennél a gép nyilván kiveri majd a biztosítékot vagy füstölni kezd, azonban ellenkezőleg, a művészi képességre a komputer NULLÁT jelzett, aminek megint tudott örülni, mégiscsak! csak nem fogja egy masina kilesni! Bár a füstölés se lett volna kutya…

Kimenekült a rétre, a hangulat oly remek, hallja, tipikus böjti szelek, ingecskében kisgyerek állt anyja mellett, aki nevetve retiküljéből papírszalvétát húzott elő, széthajtogatta s fia fenekéhez tette, aki lassan, nézte, beletojt, egy bőrdzsekis rockercsaj a csupafolt, combjánál lyukas farmerjába nyúlt és vakaródzott, dobozos sört ivott, olyan volt, mint egy erős férfi, udvartartása körötte, csinos fiúcskák. – Ekkor sovány szemüveges lány vált ki a tömegből, leült közel őhozzá, nézegették egymást, a lány felugrott hirtelen, mosolyogni próbált talán, de arca már ordításra készülődött, megragadta őt – ez inkább a lektorijelentésíró volt –, és rázni kezdte, ahogy gyönge gyerek egy nagy fát, s közben üvölt, MEG AKARLAK ISMERNI, NEM ÉRTED?! MEG AKARLAK ISMERNI. Fiú futott feléjük, lefejtette róla a lányt, „bocsáss meg, öregem, láthatod, bocsáss meg”, ő meg sem mozdult egész idő alatt, a lány engedelmes, visszafordul: csöndes, gyönyörű mosollyal mondja, meg akarlak ismerni <Péter>, ő mozdulna, a fiú ránéz, kezében bokszer, „meg ne moz373dulj”, mondja nyugodtan, „gyere, drágaságom”, átöleli a lányt, „gyere”.

Lázasan, egymástól elkapva, majd visszaadva a szót, beszéltek, egyszerre, állandóan, külön, mintha attól féltek volna, hogy a másik valamiről lemarad ebben a közös rohanásban, és ez végzetes volna, mert az így keletkezett távolság, mert keletkeznék távolság, szakadatlan nőne, nőne; s ezt tudván tudva nem akarták semmiképp sem, beszéltek, beszéltek hát, versenyt futva magukkal, mígnem egymásba fojtották a szót. „Most szívesen egyesülnék veled, ha ez nem jelentene ugyanakkor b…t.”

„Lógjunk le”, mondta Tamás. A verejték kellemetlenül rájuk száradt. A kirakatfősétálóutca most is dobogott, szűk ajtónyílásokból rekedt zene bugyborgott elő, motorosok keringtek bőgve két utcasarok közt, ide-oda, ide-oda, mintha csökkentképességűek volnának: pedig hát: ilyen itt a geometria: ide-oda. Gördeszkások siklottak a nehézkes gyalogosok közt, fiatal srácok és lányok szaladgáltak fürtökben, mint a méhraj („gyertek már! mit faszoztok…”, „ja, én is!”, „várjatok!”, „dehát mi várunk!”, „nem baj, akkor is várjatok!”), ők azok, akik nem veszíthetnek ezen az éjszakán, és ott sompolyogtak a magányos férfiak – a magányos férfiak kettesével –, akik arcára úgy hull a fény, hogy örökkön-örökké borostásaknak látszanak, szemük lázasan csillog, és dühödten kutatják az éjszakát. („Mint a kutyák, marcangolják a sötétet, majd megjelenik a hold, sápadt és görbe, mázolt szájában cigaretta, s a kutyák farkcsóválva vonyítnak.”) Egy restaurant ablakaiból bájos leányfejek kandikáltak elő; a tömegből kivált egy csomó ifjúság, és az ablakon keresztül ölelgették a csinos leányokat. Megfogták a fiatal nemzedéket, a reménydús burschokat, és egyenként húzgálták be az ablakon.

Villogtak a fények, a kirakatokban idétlen korongok forogtak, s a vendéglőszárnyascsapóajtók ide-oda libegtek. A turisták derekukra kötötték pulóverjüket, és hangoskodtak, mint kiknek jó soruk van. A lektorijelentésíró oldalt, a kirakatba pillantva meglátta magát ziláltan, lógó ingszélekkel. Egy röpke pillanatig sajnálta, hogy csúnya. Végre találtak egy helyet, hol elfogyasszák „estéli setét sörüket”. A sört lányok mérték, afféle civilek. Doors-lemez bömbölt. Most Tamás arcán is olyan foltokat vett észre, mint Ágnesén.

Átmentek egy étterembe, ahol Tamás szerint „a nap minden órájában” friss a bárány. „És most, öregem, a nap minden órá374ja van”, nevetett Tamás. A lektorijelentésírónak fájt a talpa. Lehet, hogy mégiscsak lúdtalpa van? Az örök kétely. A pincérük elegáns, középkorú férfi volt, látszatra: tökéletes. Ám nagy paccer: újból és újból bakot lőtt. A kiejtése mutatta, a férfi: kelet-franciaemigráns. (Egy exilcseh.) Kérdés, hogy hibádzásai rákenhetők-e a történelemre?

Tamás kiment a mellékhelyiségbe. „Én mindig állva szarok félelemből”, mondta, midőn visszaérkezett. A lektorijelentésíró megbotránkozott. A keletemigránsfranciaexilcseh fontoskodva megsúgta, hogy késik a hastáncosnő. Valóban, midőn egy alacsony, kövérkés nő hosszú, fekete fényes kabátban átsietett az asztalok közt, a főpincér hangos szemrehányásokkal illette. „Seggdugó”, állapította meg Tamás, és a lektorijelentésíró bólintott. A nő dereka-csípője úgy vert, mozgott, mintha külön élőlény volna. Egy vipera feje. Fáradtabb és öregebb volt, mint kellene. Az ujjain csattogó volt, valamik, amik csattogtak. A lektorijelentésírókat, ha nem ismernek egy szót, mindig nyugtalanság fogja el, a reménytelenségnek egy lelkiismeret-furdalásos változata, minden ismeretlen szóban a tehetségtelenségük jelét látják.

Mikor mentek el, beláttak a konyhába, a művésznő egy hokedlin ült, lábai széttárva, az öléből eszegetett, lábasból. „Ez már ‹még› a műsor?”

Az utca nem volt üres, de már csöndes. Kicsit borzongva indultak neki. Az étterem mellett, a kapualjban fekete nő állt, műbőr csizmája a térdéig ért. A combja szőrös volt, látszott, ez a specialitása. „Hová-hová, bülbül szavú rózsák gyermeke <gyermekei>?” Egy Volkswagen-busz mellett fiúk s lányok álltak feltartott kézzel terpeszben, „álljunk terpeszbe!”, egy fiúcska rugdossa széjjelebb a lábakat, a talpak nehezen mozdulnak a hajnali tratuáron, „széjjelebb!”, kiáltja a fiúcska, „hagyjon!”, kiált egy lány, „NOSZA, NOSZA”, mondja a fiúcska, és rugdossa tovább, „dehát nem érti?!, szétszakad a p…m.” Megszeppentek.

Ágnesről beszéltek. „Más a félrekúrás, még ha nőről van is szó, és más a megcsalás”, mondta Tamás; arca kipirult, egyenes, hosszú haját a füle mögé igazgatta; arca: férfimadonnaarc, „tudod, dagadtkám”.

„Ne szólíts így”, mondta a lektorijelentésíró.

375

– „Jól van, na, nem érdekes, ez nem érdekes”, Tamás izgatott beszédkényszerességben kereste a szavakat, „nekem, nekem, nekem, öregem, munkaköri kötelességem a szerelem, mert nélküle tompa vagyok, hideg vagyok, tehetségtelen vagyok, és én az egész életemet arra szántam, hogy egyre élőbbé, organikusabbá, áthatóbbá, mélyebbé tegyem a szerelmemet.” Tamás homloka rosszul fénylett. „Azt akartam, hogy érezze a szerelem bőségét, túlzását, az egymásrautaltság kecsességét és olcsóságát, azt akartam, hogy az én fogkefémmel mosson fogat, hogy közös vízzel gargarizáljunk, azt akartam, hogy mint a majomkölykök, kapaszkodjék a szőrzetembe, és hosszasan, elnyújtva, lassudan himbálóddzék, azt akartam, hogy egész nap a lábam közt tartsa a kezét, jöjjön szorosan mögöttem mindenhová, azt akartam, hogy az ételt egyszerre rágjuk, hogy ugyanaz a húscafat akadjon a fogunkba, azt akartam, hogy cseréljünk rágógumit, azt, hogy ne fejezzünk be külön mondatot, hogy ugyanott tévesszük el a kurva névelőket, hogy egyikőnk mondja a magánhangzókat, másikunk a mássalhangzókat, közös tányért akartam, közös zoknit és zsebkendőt, azt akartam, hogy egymással szemben guggoljunk, és ő azt a levegőt szívja, amelyet én fúvok, és fordítva, azt akartam, hogy húzza föl a piszkos bugyimat, hogy túrja az orrom és rágja a körmöm, azt akartam, hogy együtt használjuk a vécépapírt állva a félelemtől, ezt akartam –”

A lektorijelentésíró is ezt akarta. Tamás hirtelen a nyakába borult, a vállak megrángtak. A lektorijelentésíró nem hallott sírást, ezt hallgatózva állapította meg, amin szégyenkezett kicsit. Megsimogatta a Tamás fejét, furcsa volt érezni a koponyacsont hajlását. Tamás fölemelte a fejét, vékony haja az arcába esett, „mint egy ritkás függöny”.

„Mondd, ne haragudj”, kérdezte, „lefeküdtél már a feleségemmel?” „Nem”, válaszolta a lektorijelentésíró. „Még nem.”

„Nincs annyira jó kedvem, mint ahogy mutatom”, mondta Tamás, és teliszájjal nevetett, hangosan, mintha nem is volna éjszaka. De lehet, hogy hajnal volt már, nyirkos, hideg égbolt. „Fázom, megyek”, mondta a lektorijelentésíró.

Lehetetlenek ezek a búcsúzások, állunk és állunk, az idő nyúlik, azután, túllépve egy határt és innét egy másikon, elromlik, és a tehetetlen kedveskedés – az elszakadni-nemtudás – gyávaságunk kifejeződése és bizonyítéka lesz.

A lektorijelentésíró fázott, olykor megdörzsölte a karjait 376(nem segít a háj semmit), de igyekezett palástolni, nehogy Tamás gyöngéden aggódni kezdjen, és ál és valódi szemrehányásokkal illesse magát, hogy így reá akaszkodott etc.

Végre Tamás így szólt: „Most már menj szépen igazán.” Hirtelen olyan egyszerűnek és világosnak tűnt minden, csak a hideg volt. „Isten áldjon, barátom”, lépett a lektorijelentésíró Tamáshoz, átölelték egymást, kicsit úgy maradtak – ez eddig afféle kölcsönös lapogatás volt, búcsú-panel, férfibúcsúpanel –, azután a lektorijelentésíró kezét a másik forró tarkójára tette, arcát hevesen az arcához szorította, „Isten áldjon, barátom”, dideregte.

ERIK SATIE FÖLEMELTE SEPRŰS SZEMPILLÁIT, IGEN, EZ ÉVSZAK, GONDOLTA. HIDEG SZÉL FOGÓTSKÁZOTT A FESTŐI BULVÁRON – 3,5 km sikk és sárm.

És elérkezett az utolsó <szövegromlás> ideje. Aznap Ágnes viszkit ivott. Ott volt Móczár és Fruzsina is. Fruzsina szeretettel nézte a lektorijelentésírót. „Kéne már egyszer igazán beszélgetnünk.” „Igen.”

Móczár Torockó Annával érkezett, a szép Torockó Annával. Manöken, és le tud menni spárgába. „Engem minden férfi meg akar verni”, mondta köszönés helyett az ajtóban. Móczár rögtön elsodródott mellőle, ment a konyhába bólét csinálni, a saját híres bóléját; visszakiáltott: „Van ilyen típus. Talán be kéne a szemedet csukni.” Torockó Anna duzzogva vállat vont.

Délután a lektorijelentésíró segített bevásárolni, ügyetlenül lavírozott a pultok közt, Ágnes előtte ment, széles kivágású nyáriruhában – a háta szeplős –, a ruha a cipzárnál mintha feslett lett volna, mögöttük Jitka szótlanul. Ágnes sokat beszélt, fecsegett, néha bizalmasan megszorította a lektorijelentésíró karját, „hidd el, remek estély lesz”, súgta oda többször is, azután harsányan megtárgyalta a férfival, hogy elegendő lesz-e ennyi meg ennyi zsúrkenyér, illetve egy zsúr az hány bucinak felel meg, vagy tán a buci és zsúr mellett ne a hosszúkás rozskenyér legyen-e a nevető harmadik, nem ez volna-e okosabb, e lándzsatörés?

A lektorijelentésíró vonogatta a vállát, majd kezében egy joghurttal, azt mondta: „Félek tőled. Szeretlek, de félek tőled.” Ágnes vissza sem fordult, „Magadtól”. „Nyilván”, motyogott a 377lektorijelentésíró. Az egyik fordulónál megbillentette a csodás konzervpiramist.

„Jajj!”, kiáltott föl. Tehetetlenül nézték az ingásba jött építményt, melyet mintegy a tekintetükkel csillapítottak le. „Jól van”, mosolygott Ágnes a csendben.

Kiérve az utcára láthatták, az autók szélvédőin, a járdán, érezhették az ózonos levegőn, hogy közben esett az eső. Míg Ágnes beállt a zöldségeshez, Jitka így szólt: „Ó, édes úr, kéne most mondanom, ne feledkezz meg e tündéri pocsétákról, kik gazdag tükrökként hevernek mostan erre s arra, és szépségük nemcsak önmagukért való, mi nem volna kevés, hanem, hogy csak példát említsek, a buszmegállókban várakozó nőkre kínál pajzán betekintést… Drága ember! Hinnéd, hogy tétováznék kérni asszonyanyámat, helyezkednék enyhe terpeszű állásba a csillanó felület fölé, hacsak nem tudnám előre, fájdalom, mi a látvány maga?! Bizony, anyácskám ma veres alholmit öltött magára, piros bugyit.” Jitka a könnyeivel küszködött. „És tudd, Péter, ez rossz jel, ezen alsó, titkos ünnepélyesség.”

A lektorijelentésíró kimerülten dőlt a karosszékbe, minden munka, amely nem a munkájával állt kapcsolatban, halálosan fárasztotta; megint féloldalra húzta a hasa.

Csöngettek, Ágnes nyitott ajtót, a postáslánynak. „Milyen szép vagy”, mondta Ágnes. A postáslány vastag copfban hordta a haját. „Inkább adna több borravalót”, mondta fáradtan.

Ágnes bólintott. „Igen, értem. Tudod, mostanában elnézlek, régen oly üdén cipelted ezt a nagy otromba táskát, álltam az ablakomban, s láttam, ahogy körbedongod ezt a kis terecskét, vidám, isteni kis hírnök, még azt a kis átizzadást a szép sárga trikódon is a javadra írtam, úgy látom, mintha megfonnyadtál volna. MONDJA, ELHAGYTÁK MAGÁT?!” A postáslány elsápadt. „Mintha valami anyajegyszerűség nőtt volna a homlokára”, kiáltotta Ágnes. „Vagy rosszul látom? És fölszedett valamicskét, elhagyja magát, kedvesem, olyan nehézkesen cepekedik, a haja is zsíros, és édeskés az izzadságszaga.”

A lektorijelentésíró – ahogy a kacsa dugja a csőrét a szárnya alá – a hónaljához szagolt. „Úgy. A tízes maradjon.” A lány elbőgte magát, csúnyán hüppögött. A lektorijelentésíró látta, amint a könnycseppek a nagy, félig nyitott, koszosan fénylő hivatalos táskába hulltak. A lány a könny homályán át tekintett Ágnesra, benyúlván a táskába, visszaadta a pénzt.

„Te istennő”, súgta Ágnes oda, és a lányra csapta az ajtót. 378„Sötét van a számban, félek”, mondta Jitka.

Móczár kelet-francia, illetőleg kelet-francia volt, azaz kelet-francia származású, tehát egy volt kelet-francia, aki kelet-francia származású kelet-francia emigráns, egy kelet-francia kelet-francia, aki kelet-francia; nyomorult káefes, egy kelet-francia szó, mint száz! Ezt maga Móczár szokta-volt elmesélni, „és mi van drága Elzászunkkal?”, fintorgott befejezésül.

A lektorijelentésíró szerette s irigyelte, ahogy Móczár mesélni tudott, azt, ahogy a történetei nem szóltak semmiről, anélkül azonban, hogy általánosságok közt mozgott volna, nem ragadt le, de érzéki maradt. „A regény az a sötét gomolygás szeles, napfényes tereken, ami az életünk”, mondta Móczár, és Flaubert-re hivatkozott; a lektorijelentésírót csöppet zavarta, hogy Móczár avval a nyugalommal és fanyarsággal ejtette ki a mester nevét, mintha az a bizonyos regény – a húszéves kori – megvolna.

De szerette az egész egyszerű, már-már primitív anekdotákat is, a kellemes csattanókat, s a lektorijelentésíró ezekben ugyanarra a ferde dallamosságra bukkant, mint olvasmányaiban. Körülülték Móczárt, aki kezdetben a gennyoperációról beszélt, legalább háromszor elmondta, hogy betettek egy kanült, a lektorijelentésíró Tamásra nézett, nem tudták követni a lelkesedést. No, majd ha nekünk is szedtek ki eltévedt golyót csipesszel combunkból… Volt, aki a bóléba olívabogyót dobott, az üvegén ez állt: Olives Noires De Nyons S. A. Bierre Barral 06510 Carros (France).

Móczár kelet-francia anekdotái roppant szórakoztatók voltak, legalábbis mindenki roppantul szórakozott rajtuk. „Nehéz természetű, csavaros észjárású ember volt F. Attila elvtárs. A tagosítás alkalmával emiatt a parasztok sehogysem akartak vele megegyezni. Valósággal féltek az eszétől. Ezt az állapotot utoljára maga az öreg ávós is restellette, s egy alkalommal kérő hangon fordult a parasztsághoz: Édes fiaim! Mért nem akartok megegyezni velem? Hiszen én mindig a ti javatokat akartam! Megszólal erre egy öreg kelet-francúz: Az a baj, drága Attila, kedves elvtárs…

Szomorú kelet-francia világ volt az, de az ifjúság azért, mert az ifjúság az ilyen: ilyen forró, ilyen édes, ilyen szilaj, csókos, ilyen törékeny?, azért hébe-hóba mégiscsak ráadta magát holmi apró sírva vigadásra. Így mulattak egyszer a csillaghegyi kultúrházban például bál közben. A cigány valami külföldi interna379cionalista darabot játszott, amire az egyik fiatal leintette: Húzd a m...-t! Felugrott erre az öreg Korniss Pál elvtárs, aki szinte belésorvadt a törvénysértésekbe, a kultuszba, hogy mivé lett gyermekkori álma, hogy mivé lett húszéves kitartása, hűsége, fel az asztal tetejére, és mialatt könnyes lett a szeme, rákiáltott a prímásra: Ne húzd! Elegen húzzák!”

„Besze János hentes és mészárosnak a legerősebb hangja volt a szerepvivő egyéniségek között. Ha egyszer beszélni kezdett, megdördültek a falak. Kiváló népszónoki erényeit értékesíteni vágyta a Fordulat Éva Intéző Bizottsága, sic!, s evégből azzal bízták meg Besze Jánost, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsejéről szónokoljon a spontánul összegyűlt tömegnek. Besze készséggel vállalkozott is. Felállt a lépcső tetejére – rezes orra messzire piroslott, egyszerű kockás ingét, melyet hétszámra nem vetett le, meg-meglobbantotta a szél –, s kiengedte dörgedelmes hangját. Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt.” vö. régi Mozgó Világ 81/11; p. 38., valamint K. M. P. p. 101. és 102.

A lektorijelentésírót mulattatta, hogy Móczár bizonygatni kezdte ez utóbbi anekdota igazát, egészen olyan volt, mint az ő kelet-franciája, vagy annak az ellenkezője, s ez a lektorijelentésírót olyan érzésbe ringatta, hogy valamit ő már tud. Móczár azután az úttörőcserkészifjúmunkáskisdobosvaskommunista gyermekkoráról beszélt, hogy volt két őrs, a Bováryné-őrs és a Flaubert-őrs, Móczár harcolta volna ki, így mondja, és egy játékos vetélkedőn, amely valami nagy világméretű konfliktust modellált, a két őrsnek URH-adón kapcsolatba kellett egymással lépnie, de az nem ment könnyen; Móczár nagyon jól érzékeltette a feszültséget, mindannyian izgatottan várták, hogy létrejön-e, létrejött-e az összeköttetés. „Haló, itt Bováryné. Itt Bováryné, haló, Flaubert, jelentkezz. Itt Bováryné. Itt Bováryné. Haló, haló, Flaubert, haló, Flaubert, Flaubert, jelentkezz, Flaubert, jelentkezz, itt Bováryné. Haló, itt Bováryné. Itt Bováryné, haló, Flaubert, jelentkezz. Itt Bováryné. Flaubert, jelentkezz, Flaubert, jelentkezz, Flaubert, jelentkezz, itt Bováryné, itt Bováryné. Itt Bováryné, haló, Flaubert jelentkezz. – És végre, recsegve-ropogva,

de élni kezd a vonal, s a Flaubert-őrs ingerült hangja hallatszik. HALÓ, HALÓ! BOVÁRYNÉ ÉN VAGYOK!!!… Igen, a Flaubert-őrs állandó identitászavarban szenvedett.”

„Hős voltál vagy patkány, vagy az emlékezést megkönnyítő átmenet?!”, rontott Ágnes Móczárra, aki azonban válasz nélkül a 380konyha felé indult, mert fogytán volt, valóban, a bólé. Ágnes mindenkibe beleakaszkodott, Torockó Annába legelébb, a lektorijelentésíró elismerően állapította meg, hogy ez a nő megőrizte valahogy a kislányosságát, a bőre feszült, s volt valami virágzás az idomaiban (lehet, hogy a foglalkozása tette; profitestű), a galériással is figyelemreméltó természetességgel váltott szót, s mikor kicsit már becsípett, Móczárról beszélt, úgy, mint egy szerelmes, józan nő. „Ilyen öreg faszi, illetve egyáltalán, és úgy örül az életnek, mint egy suhanc. Azt hiszem, a szenvedély formátum kérdése.” Ahogy beszélt, kicsit Móczárhoz öregedett Torockó Anna, „szeretem az ilyen Michel Piccoli-s öreg fiúkat”. Torockó Anna csücsörített, Ágnes szeme szikrákat hányt, a lektorijelentésíró tudta, miért, Ágnes szokta volt a galériásra mondani, hogy teljesen Piccoli. Lehet, hogy a galériás terjeszti; Móczárhoz tényleg bújnak a nők. „Szeretem a fáradtságukat, a nehézkességüket, mozdíthatatlanságukat, súlyosságukat, hatalmukat, hisztériájukat, kétségbeesésüket, mellükön a szőrt, mely erős, farukon a hús lappadt már, mindez elég csúnya, de én szeretem.”

Ágnes kitört, „mi ez a diadalittas sóhajtozás? mi ez a vágyakozás és elbűvöltség?, ez a halk tombolás?” kiabálta, majd hirtelen megunta, „szórakozzatok tovább, kedveskéim”, és arrébb ment. Akár egy forgószél pörgött át a lakáson, fölkapott s odavágott valamit mindenhol. „Mondd, édesem”, mondta Marinak, „te is órákig tudtál hullahoppozni? És rokizni?” A manócska festőnő Bélával beszélgetett, a novellistával. „Igaz, Béla”, kurjantott Ágnes jó hangosan, „hogy még mindig csak százados?! fölháborító, pedig maga megdolgozik érte. Odaszólok, ha gondolja. Vagy az kínos volna?” És tovább. A lektorijelentésíró feszülten figyelt. Ágnes már az egyik Schwestert oktatta, „felelőtlenek vagytok, kisanyám. Tessék gázálarcot húzni.” A Schwester valamit válaszolt. „Akkor lyukas volt”, vont vállat Ágnes. A konyhában a hónaljába csapott két tojást. „Hideg tojásból pedig nem lehet majonézt csinálni”, kiáltozta. „Úgy, kotkodács, most aztán megmelegítjük”, folyt a tojás, Ágnes letépett egy darab alufóliát, odatörölt, és kész. Rock and roll!!!

„Mondja, szép mackóember, nem jön ki velem a konyhába? Úgymond segíthetne.” A lektorijelentésíró megint egyszer elpirult. „Ugyan.” „De semmi!…” És mereven még: „S ne szólíts úgy, mint a férjem!” A konyhában sötét volt, Ágnes fölkapcsolta a villanyt, „látni akartalak”. A konyhaasztalnál Tamás ült, 381körülötte rohadt edények tornyosultak, úgy látszott, mintha csak szorítanák a falhoz. Görbén az asztal fölé hajolt, másolt valamit a sötétben, a papíron morzsák voltak. Kezében egy gyűrött papírlapot tartott, nagy erővel újból összegyűrte, ökle kinyílt, a papír mocorgott a tenyerében, akár egy kis állat, amely semmiről sem tehet. Tamás remegve felugrott, két kézzel rázni kezdte Ágnest, „te, te!”, lihegte. A lektorijelentésíró a küszöbön állt. Tamás elengedte az asszonyt, egész testében reszketett; majd váratlanul lesújtott. A lektorijelentésíró félénken visszalépett, s gyorsan becsukta a konyhaajtót.

Ide-oda sodródott. Nem jutott eszébe semmi. A vacsoraroncs a nagy nyolcszögletű asztalon feküdt, a karikára vágott sajtba, föltehetően juhsajt, zöld fűszerlevelek nyomódtak, arrébb articsóka-szívek, megdermedt spagetti, mandula és eper. „Gyakorlatom van az igazság fölismerésében”, mondta szerényen egy ír zeneszerző, és kezében megpörgette az oldalasszerű húst. „Jelzem”, mosolygott, „rejtély számomra, miként lehet állóbüfére oldalast tervezni.” Mikor megtudta, hogy a lektorijelentésíró kelet-franciákkal foglalkozik, biztosította, hogy az ír nép és a kelet-francia nép mély rokonságban állnak egymással, „a kisnépek még tudják, mi az a másik kisnép”.

A galériás finoman átvette az irányítást, az éjszakában mindig akadt valaki, hogy finoman átvegye az irányítást; monológját váltott hallgatókkal folytatta, de láthatóan végre „ki akart pakolni”, néha levette a blézerét, majd újra vissza, evribádi, hetvenkedve és kissé nyafogva kezdett beszélni, minden mondatát úgy kezdte, „jó; tudom”, mintha az egyetértésből indulna s fogalmazná meg a nüanszokat, de ez csak a kezdeti udvariassága volt, arról beszélt, hogy ő ideologikusan kapitalista, szívből, ahogy más kommunista, minthogy annak mondja magát; nem akarna keseregni, dehát minő kapitalizmus ez, ez a reálisan exitáló kapitalizmus, semmi lélek, semmi szív, gulyáskapitalizmus, a galériás ízlelgette a szavakat, hiába oldotta meg a nyakkendőjét, elegáns maradt, őszes haja a homlokában volt, mint egy kölyöknek. „Gyerekmunka, 16 órás munkanap, az elnyomás klasszikus, elemi szépsége – erről nem is álmodom már, jó, legyünk realisták, józanok. Dehát azért ember embernek lehetne farkasa! Nem kéne rögtön szabad szombat meg szakszervezet! Még szerencse, hogy a demokrácia látszólagos, s valójában elkendőzzük igazi orcánkat… Nagyon is fegyelmezetlen kizsákmányolás ez! Annyi jog van és annyinak, az ember el sem iga382zodik, és csak az vigasztalhatja, hogy ezek gyakorlása a hamis tudat szintjén történik. Nem is tudom, mit csinálnánk egyébként.”

Mari is beugrott, újra és újra elmesélte pityeregve, hogy át kell rajzolnia a manóit, mert a rendezőnek nem voltak elég gonoszak. „B… meg, nem elég gonoszak a manóim.” Béla ráhajolt. „A százados potyázik.”

„Jó. Tudom. Én nem vagyok az, aki azt gondolja, hogy a Sátán vöröscsillagot hord a szíve fölött… Bár ki tudja… lehet, hogy csak tetszik neki…” A lektorijelentésíró szemével Ágnest kereste. Ha tényleg igaz volna, tűnődött, hogy türelem és irónia a bolsevik igazi erénye, akkor legokosabb volna, ha bolsevik volna.

„Nem gondolja, barátom, hogy ez a kommunizmus, amivel magukat etetik, túl azon, hogy jó órában legyen mondva, diétás koszt, egyszersmind pszichológiai nonszensz? Honnan veszik maguk, hogy az ember jó?” A galériás Móczárhoz beszélt, elfeledkezvén a tegezésről jobban érezte magát, Móczár ölében Torockó Anna ült, mögötte Fruzsina állt. „Persze nichts für ungut, ha éreznek elnyomást, szüntessék csak meg! Annyival is kevesebb, nekem elhihetik.”

Ágnes fúródott oda, ajka meg volt duzzadva; a lektorijelentésíró messziről érezte a viszkiszagot. „Jó, tudom. Én sem indulok ki abból, hogy az egy főre jutó elnyomat és hazugság itt kisebb, mint máshol. De készséggel elismerem. És ha én volnék az, aki azért dicséretben részesít, dicséretben részesítenék, de nem én vagyok az.”

„Bizony”, kiáltott Móczár, nem mozdultak rajta a nők, „mi olyan elvetemültek vagyunk, kedves Ludwig, hogy annak már nem örülünk úgy istenigazából, hogy lyuk van a popónkon!”

„Jó. Tudom. De milyen programotok van? Mit akartok? Mi az a modell, ami szerint élnem kellene?”

Tamás állt az ajtóban köd ülte szemekkel, arcán sötét árnyakkal. Ágnes ajkán nyálgömb pukkant. „Lehetséges, hogy te nem vagy hazug”, mondta Tamás Ludwignak, „sőt továbbmegyek: én már csak ilyen vagyok: lehet, hogy én sem vagyok az. A helyzetünk az.” Ludwig vállat vont. Tamás elsápadt, Fruzsina ugrott oda hozzá, Tamás, mint egy öregember, reá támaszkodott. „Nem vagyok”, üvöltötte, „hajlandó szembesülni a műveimmel, engem senki ne tartson semmi módon a saját dolgaimmal sakkban, nem vagyok magammal megfélemlíthető, nem fogok szégyenkezni már a kérdésekben is, nem bocsátom magam a rendelkezésre, ÉN NEM VAN”, üvöltötte.

383

„Jó, értem. De miért ez izgalom? Ad notam: az kiabál, akinek a háza ég.”

Tamás rárogyott Fruzsinára, aki egy pillanatig tartotta, nem bírván leejtette; midőn körbeállták, mint egy idegen közlekedési balesetet, Ludwig egyedül maradt – geometriailag külön –, s végre elveszítette a higgadtságát, s szinte átkozódni kezdett onnét hátulról: „Békegyerekek vagytok, sápatagok, fakók, inaszakadtak, nincs vér a pucátokban, finnyásak vagytok, kényesek. Hol van itt akarat, életéhség! Miért tűrtök el mindent, béketűrők! Miért tűrtök el engem!?… Én ha a világ minden nője kurva volna is, akkor sem nyúlnék magamhoz…” „Menj anyádba”, vetette oda Ágnes, mintha nem is volna részeg.

„Gyere”, mondta Ágnes a lektorijelentésírónak, végigbotorkáltak az egész lakáson, „ezek a rohadt gyerekek, ezek se hasonlítanak rám, nézd meg, nézd meg a fejformájukat”, a férfi karjában akaszkodott, nagyon részeg volt, „nem kell hánynod?”, teste puha és forró lett, vágyakozása olyan erősnek látszott, hogy a lektorijelentésíró reménykedni kezdett, „élvezzünk, élvezzünk, élvezzünk”, súgta többször is Ágnes, egyesülésük gyors volt, de jó, mély, fénylő, éles vakító; Ágnes azután rázni kezdte a férfit, sírva kérlelte, el ne aludjék, vigyázzon rá, mert ha nem vigyáz, meghal.

A behatolás pillanatában a lektorijelentésírót rettenetes félelem fogta el, hogy belefolyik a nőbe, hogy mindenestül elfolyik bele, düh és gyűlölet ébredt benne, s olyan lendülettel szinte beleütötte magát Ágnesba, hogy Ágnes feje hangosan koppant a parketten. „Koppanj”, mondta a lektorijelentésíró, s ez volt az utolsó szó, amit Ágnesnak mondott, koppanj.

Ágnes átköltözött a galériáshoz, Tamás teljes gőzerővel dolgozik, hallotta a lektorijelentésíró Jitkától. Egy ideig nem járt arrafelé. Édesanyját rendben eltemette. – Tétován kopogott. nagyítás: A szív segédigéi

„Zavarok?”, kérdezte Jitkát.

„Azt előre nem tudhatom. Ez idáig nem zavarsz. Édes úr.”

„Ki ez a sok férfi?”

„Férfiak, nem látod?”, vont vállat Jitka.

„És miért ilyen különfélék?” A lektorijelentésírót elfutotta a meleg, ez az egy dolog érdekelte, miért olyan különfélék. A szárnyas ajtók nyitva, Tamás segített valakinek képet keretezni, egy másik a konyhában beretválkozott, ketten az ablakokat 384pucolták, Karcsi állt alattuk, s újságpapírt adogatott föl. Az ÜLÉSSZAK MEGNYITÁSA, látta az egyiken a lektorijelentésíró. Egy alacsony, hollófekete hajú férfi régi lapokat rendezgetett; így szólt a lektorijelentésíróhoz:

„Többet ide ne gyere.”

„Igen”, válaszolta a lektorijelentésíró, aztán: „De miért?”

„Nem mindegy? Ne gyere.” A lektorijelentésíró Jitka pillantását kereste, de a kislány elszántan dugdosott lemezeket lemeztasakba. A szokott barna homály telepedett a szobára, mintha valami anyag, melyet vakarni lehetne teljesen hiábavalóan, anyag, mely utálatosan és kíméletlenül a köröm alá megy. Fázott, beült a karosszékbe, Jitka ráterítette Tamás egy plédjét, „szépen állunk, édes úr”.

A lektorijelentésíró szívesen sétált halk, csöndes esőben – az olyan franciás. De ragyogott minden. Szemben az öreg porszívózta a falat! Vajon hogy állanak most a hölgyek a rákkutatásban? A kelet-franciák duplafenekű bőröndje, jegyezte föl magának. Elutazása előtt fölkereste a kelet-franciát két városifelmérőszociológiaikérdezőbiztos, akik a város kultúrfejlődésintenzitásának mértéknövekedésszázalékát akarták a tárgyévre vonatkoztatva megállapítani, és meg is állapították.

A kelet-francia lelkesen beszélt a két férfiúnak, bár kérdéseiket sebesnek tartotta, melyek őt így sebes állásfoglalásra kénytetnék, mert úgy kéne válaszolnia, mintha élményeit ismerné, pedig az ő élményei egymás mellé rendeltek, azaz nem mondhatja, ez azt jelenti, az amazt, mert nincsenek kapcsolatban egymással, majd csak akkor strukturálódik mindez, ha leírja, így lesz, és viszonya a városhoz, melyről kérdezik, s mely láthatóan van, majd így lesz valósággá, megjegyezné azonban, hogy az a viszony talán már nem is az övé, hanem az írásé, de nem akarná az urakat untatni.

Idegenek vagyunk, de nem turisták, noha lakunk valahol, ami azonban nem otthonunk, így foglalta kezdetben össze magának zavarát és aggályait, ezt a példás itt-is-van-meg-nem-is-t, beszámolt gyakori záp kedvéről, arról a terhelésről, melyet a napok változatossága okozott, mert minden nap más volt, s ettől immár elszokott, minden esemény volt, a tévéhíradó újfajta arányai ugyanúgy, mint a roston sült scampi vagy a 40 éves Calvados, a napokért senki és semmi nem szavatolt (itt most nem tért ki a képződmények társadalmi alapozású bírálatára – a kérdezőbiztosoknak olyan jóságos reformerképük volt); de ez 385a sok egyszerre volt túl kevés is, üresség támadt benne, és ezt akarta aztán a hörcsögtermészetével rendbehozni, a kissé nevetséges rendszerességgel és a leleplező hódításvággyal, ahogy utánavetette magát egy nem is tudja minek, geometriai alakzatnak? a városnak? a hely-nek, ahol most vagyunk?; valahogy így, mégis, midőn hirtelen, nem is oly rég, egy napfényes őszi napon, kiderült számára, hogy nagyon is sűrű volt az ottléte, s visszatekintve azok a dolgok, melyeket eddig is ismert, most említésre méltók lettek, amin csak annyit ért, hogy emlékezik rájuk, tehát van mire emlékezni, tehát volt, az meglepte, nem hitt ő már a mennyiség és minőség termékenységi táncában, úgy érzi tehát, hogy hasznos volt számára idejönni, és hasznos elmenni, adják hát át a kérdezőbiztos kollégák a városatyáknak hálás köszönetét, szívbéli üdvözleteit.

Elég snassz a vége. Kelet-franciának lenni, írja a kelet-francia, súly, és ez ugyan sajnálatos, de letagadni nem lehet (szabad). Persze biztos nem a hemmungokra gondol, hanem a mores-ra; amire tanítják őket, s persze viszont.

Ragyogott minden, a magas banképület üvegacél tükrei szórták a fényt – mintha Adenauer vagy Hruscsov koponyája fénylenék. És vajon hogy állunk az egy főre jutó városizöldmennyiség terén? Van-e a megfontolt városatyák közt, ki felelős szívén viseli ennek a sorsát? Például a számításokat. Hogy például hozzáveszik-e a turistákat? Nem mindegy! És a születések! Történik zöldpótlás?, vagy a természetes halandóságban bíznak inkább? Hogy hullik a férgese? Egy lomberősségben hajdan daliás fa törzsére papírlapocska tűzetett: HÚGOCSKÁM! MIT TEHETEK? A SAJTOK ALIG NŐNEK, ÉS A SEGGEM IS KESZEG. KINEK LEGYEK VÁGYTELI KANCSAJA?! KI CSÖPPENTENÉ BELÉM KÉJE HULLÁSÁT? Hulljon a kéjese, mondta ki hangosan. LEGYÜNK, DRÁGÁIM, PÉNISZIRIGYEK, SZEMENSZEDETTEK, Vesszővel végződik, vesszővel végződik, mondogatta a szívében.

A lektorijelentésíró az egyik kapualjban meglátta a szőrös combú nőt. Fölment vele a házba, a szobában egy ágy volt és egy mosdó. „Megmoslak”, mondta a nő, „nem kell levetned a nadrágod, elég, ha letolod.” Odaállt a lavór elé; a nő megmosta, ügyesen babrált a kezével, a lektorijelentésíró már-már gyanakodni kezdett, hogy talán így akarná mintegy megúszni a dolgot. Nem is lett volna ellenére. „Vajon minden kelet-francia titkárnő, a kelet-francia titkárnők mindegyike buja s élveteg 386volna?”, tűnődött közben. Amikor készen lettek, átölelte a nőt; az kibújt. „Ez nincs benne”, mondta és nevetett. „Megfizetem”, válaszolta a lektorijelentésíró, rádőltek a vaságyra, és ujjai mentén széjjel vált a lüktető, nyirkos, lágy forróság; ette, conne, ronna.

„Elmegyek”, mondta aztán mégis; a főkirakatsétálóutcán, a hájas,

előkelő Wurmon (melyet úgy szeretett) indult el „lefelé”, azaz elfelé a belvárostól, a belfélvárostól, a furcsán összetett, nem tudni hány szögletű, így állandóan változó középfőtértől, ahol az utcák oly sajátos szögben érik egymást, s a tér végül is e habozásból származik; az ember azonban olyan, hogy az utcákat derékszögekben és párhuzamosokban gondolja el, ennélfogva e környéken könnyen meglepetés érheti, mert itt olyan utcák metszhetik egymást, melyek párhuzamosságáért becsületszavát adná, és bizony itt még az sem sokat ér, ha valaki éppen Bolyai János hazájából volna való – ha pedig térképet vesz elő, ott ezek a finom törések… eh, a szokásos! Nem tudván hát, merre jár, aggódva körülnézett, igen, így, akár a kegyetlen Poncius Pilátus lovag, Júdea ötödik helytartója, és szíve nehéz volt, mint a Gaffiot-lexikon.

Ki szavatol a sir biztonságáért?

387

A fogadós naplója

június 16^dika Félek –

Amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük, írja Pascal.

Tudd, fényes úr, egy naplóírónak bizakodónak kell lennie; ahogy más, mondjuk, béna vagy szárnyaszegett. – Én, mint a fogadó bérlője, az igazat szólva nem remélek sokat. Olyannyira, hogy még csak különösen be sem csapom az embereket. (De azért azt nem hiszem, mit szokás hinni, azazhogy „ha mindenki rendben teszi a dolgát, akkor így meg úgy…” Nem: hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül vagy nem derül fényre. Ez olyan bizonytalan. Kiterítenek úgyis, ez bizonyos.)

Ám ha ölembe vonom a naplómat, s elgondolom az életet, rápillantván a sorjázó dátumokra nem hihetek mást, csak azt, hogy a mai nap befejeződik, s lesz holnapi nap. Ez igen lényeges ügy – ha megcsigáznának, szemérmesen azt mondanám, az üzletmenet végett –, még akkor is, ha tudjuk, tudom én, és tudod te, Úr, hogy milyen végül is ez a nap, és a holnapi sem lesz másmilyen.

Közbevethetnéd, s a kevély igazság te homlokod övezné: mamlasz fogadós, te nem a napban bízol, hanem a naplódban, nem az életben, hanem a szavakban!

Jó, hogy ezt közbevetnéd, Uram… Dehát ki mondhatja azt, hogy oly irdatlan volna a különbözőség tett és szó közt? nem cselekvés-e vajon mindkettő – ha már besétálok az utcádba? Aztán meg a szó is Istentől való.

Igen: a naplóíró példásan reménytelenül bizakodó.

Ma jártam a palotában. Kényeztetnek, mindazonáltal közben kicsit ijesztgettek. A strázsák sajátosan köröztek, mint a dögkeselyűk – s ekkor én volnék a dög. Vagy csak rendeződtek, 388ahogy a vasszemcsék a mágnes körül. Mindenesetre megijedtem. Hagymabűzösen az arcomba hajoltak, s úgy suttogtak, mintha a bizalmasuk volnék. (Kétségtelenül sokat tudok.) Ez nem sértett, csupán undorító. Barátom, így szólítottak.

„Barátom, akkor már nincs félelem vagy bátorság, idő van csak”,

Idő van csak azt ne írd hogy félek nem félek bár sok baj van ha nem néznek oda idő van annyi minden régi és annyi új eltelt Istenem annyiszor a rohadt idő komolyan kéne venni a kurva időt

(dalszöveg, Gothár)

mondta az egyik strázsa.

A másik strázsa azt mondta: „Az Idő fehér, fáradt, szép asszony. Lábait selyem rakottszoknyája alá húzza. Mozdulatlan arcán keserű fintor. Valami megtörtént már, tehát elmúlt. Ez azonban nem biztos. Ha férfi volna, pálinkabűzösen zokogna. Ül erősen.”

„Ó – válaszoltam –, te egy tálentum vagy.” Ettől visszahőkölt. Nem vártam meg pirulását látni, megbosszulta volna.

„Hát itt vagy, fiam”, mondta a kurfürst; még szerencse, hogy nem ültettek a sok finom székekre. „Itt, édes úr.” Alig múlt harminc, fi ő lehetne nékem. A hatalom öreg, így képzelem. Semmiről nem volt szó, csak eldőltek a dolgok. Mosolyogtam, amint kiléptem. A strázsák zordak.

„Bocsáss meg, Uram, de már nem tudok mást csinálni: csak imádkozni.” Hallgatóztam: „Kegyelmes asszonyom, készüljön fel, kezem hideg, mint a fagyott kutyaláb, mely még mozog is méghozzá.”

Kucsmám zsíros. A külső kapunál az őrt egy csalárd fehérszemély épp biztatva kényeztette, rokolyája a nyakában. Édes úr, minő vadság! Hát gondoltad volna? Az olyan özvegy, mint én, nehéz szívvel les ilyet. Az asszony rekedten nevetett a ráomló szoknyaharang alól, s ezt kiáltozta a zsíros strázsának: „Vacláv!

Vacláv! maga egy buta ember!” És: „Te, hát te ilyen rafinált vagy?, hogy így dobog a te kicsinke szíved?” – és markolta a picirijét.

Egyszerre van hideg és meleg. Nyálkás köd és szűrt, tompa forróság. Kovácsoltvas kerítésed mellett jöttem el, édes úr, két strázsád, a két derék daliák, a kerítés két oldalán állva beszélgettek, így múlatták az időt. (Ezen a vidéken, e tájt, nagyúr, minden a te időd. Ezt ne vedd hízelgésnek. Sokan gyűlölhetnek mindezért. Ezért könnyű a vakondok élete.) Amint odaértem, így szóltam hozzájuk, mintha ezer év óta ismerném őket: „No, 389fiúk, most azután hol a benn, hol a künn?” Ők továbbra is moccanatlan fogva tarták a vasakat két oldalról, úgy pillantottak reám heves gyűlölettel. Majd kialudt a láng szemükben, és mondották egymásnak lemondóan: „Hát ez az. Hol.” – Kegyelmezz életüknek.

Ma érkezett egy idegen. Duzzadt ajkai nagy szenvedélyességre vallanak. Nem rokonszenves. No, ebből történetet csinálok neked, Uram. Csak úgy táncol majd az ilyen személy, olyan mód.

(Az élet napos oldala) Tudd, nagyúr, hajnalban, ha továbbálltak már a bakszagú fuharosok, üresen hagyván a kupákat és zsíros, hagymás, füstös bűzt maguk után – lepihenek kevéskét. De van, hogy nem bírok. Ez a naplóírás veszélye, hogy néha elfog a mámor. Zúdulok, nagyúr, föl-le a padlós szobában, csengetőzik a por a sarkam nyomában. Igen, ismétlem magamban, igen, igen, igen.

Öt darab eladósorban lévő jány ül a faasztal körül, és setét sörömet issza. Át-átnéznek. Egyik csúnyább, mint a másik, hiába vigasztalnám őket, hogy én sem vagyok egy Adonisz. Nevük.

A hit mozdít előre, édes úr. Én a naplómban hiszek, te a hatalmadban, én a szóban <?>, te az aranyban. – Minden alkotó: hívő. Szegény, aki nem hívő. Szegény: ez nem számonkérhető.

Tévedsz, Úr. A naplóíró nem az élet ismeretével kezdődik, ha nem a szóéval. Az élet ismerete által: lehet kiváló hazafi, remek polgár, választékos internacionalista és rettenthetetlen pederaszta vö. régi Mozgó Világ 82/7 p. 12. (!) – de hogy naplóíró lehessen: ragozni kell tudnia. Arra is lehet szót találni, aki csak ragozni tud. (Az igétől függ.)

A naplóíró nem ilyen: ott a szava és ott a napja.

Kinyílott az udvarban az orgona: van fehér, van lila és van kék. – Van itt egy fickó, nagyivó, derék ember. Furcsán jár, mindig a sarkán, mezítelen talpának hátulsó csontjain. Éspedig azért, mert az ujjaira színes másnikat kötözött. Ezek az ő kutyái, 390mondja, megannyi hű pára! Ül a kerti padon a sápadt fényben, mozgatja a lábujjait, s együtt vonyít tíz piciny ebével. Vauuu, vihog. „Beszélgetünk”, mondja. Így.

„Fényes úr. Kérdéseid jók, akár a parádéskocsisod. De nem az enyémek. Következésképp hiába válaszolom azt, őszintén, amire gondolok, azt szavatolni, hogy holnap is ezt válaszolnám, nem tudom.” – Ezt kellett volna mondanom, de csak válaszolgattam, még csak nem is azt egészen, amire gondoltam – hál’ Istennek.

Nagyúr, nem akarlak nyugtatni, ily arcátlanságra nem vetemedem, s nem kérek körmönfontan: semmit – de ne feledkezz meg fejed fölött a mennyboltról s a tovaúszó fellegekről, súlyos terheid közepette emeld föl arcod, és csillapítsd korbácsos kezed remegését. Vedd észre a felhőkön a nap vertarany pihéit: ez is a te gazdagságod! – Genny, bűz, szar, okádék, sár, sár, sár. Tudom, édes úr, fizetségemet folyósítani szolgát, derekat, te utasítsz, de azért ne hidd, ne gondold, ne reméld, hogy kordában tartom magam, örülj inkább, örülj, hogy kezemben papírkard, s a vér, mit azért tagadhatatlan ontok: paradicsomlé, és egyáltalán: te: itt: csak nyerhetsz: minden pillanattal!… Ó, bocsáss meg, aranysujtásod melegít. Kérj bármit, megteszem. Vagy nem: tudod. Bocsáss meg, bár tudom, nem teheted. (Ő a csókkirály.)

Kurfürst: „Minden cselekedetben tekintetbe kell vennünk, magán a cselekedeten kívül, jelen, múlt és jövő állapotunkat, valamint azokét, akiket érint, és meg kell látnunk mindezek kapcsolatait. És akkor nagyon szerények leszünk.” „Szeretlek, édes úr.” Kurfürst: „A szeretet veszélyes, barátom. Kormányzásra alkalmasabb a jámborság.”

Uram, én kettős életet élek. <minimum>

„Dehát, drága Pityu, elnyalja azt a lánt a háztól…”

391

A naplóírónak azért mindközt akkor megy legjobban a dolga: amikor nem ír. Nem arra gondolok, mikor asztalok közt kelletik sürögnöm-forognom (mert azt teszem), nem arra hát, amit a kókadt iskolamesterek fennhéján életnek hívnak, mely elé úgy hordjuk félve összegyűlt tudásunkat s nehéz tapasztalatainkat, mint egy jeges kényúr elé (pardon, édes úr); nem, ez a naplóírót nem nyugtathatja meg sose.

Hanem az a pillanat, midőn hozzáfognék – lapos farom alatt zizeg a szalma –, mindenem tele az elemekkel, ott rajzanak, és én nem merek mozdulni. Igen, ez: ott félek: ennél már csak rosszabb helyzetbe jutok.

„Néha, Úr, úgy megtelik az ember az érzékelés képességével. Minden sok ilyenkor. Nehéz idő.” – Ez a rettenetes, hívogató gazdagság, remegés, izgatottság, gőg, árvaság: mely több magamnál.

A naplóíró helyzete, ahogy halad előre a napban, egyre keservesebb. Úgy meg vagyok, nagyúr, határozva, mint a csikó kantározva. Ebédkor, szinte minden nap tartópillére az ebéd, már alig van lehetőség… És akkor még az az őrült szívdobogás, hogy kitart-e estig? Értve vagyok?! hogy a nap estig-e? (A naplóírót gyarapodó rutinja és meglévő kézügyessége alig segíti, hisz tárgya: az aznap, amire nézvést… de nem untatlak.)

Ez a szívdobogás viszont azután végig kitart a naplóíró mellett. Csupán a délután derekán akad rövidke megnyugvás, amely amennyire hasznosnak tetszik (a naplóíró hányavetin ujjong, látván, hogy napjából már miminden rögzült, és fohászkodva úgy reméli, ez már megvan, ezt már nem ereszti ki fluxusverte markából!), olyannyira felelőtlen és végül is, ez nap mint nap kiderül, bizonytalan.

Mégis e semmiresevaló pillanatban fölkelek az asztalomtól, és a padlásszoba fura, ferde ablakához állok, és kevélyen, délcegen végignézek a vidéken; rendszerint ekkor, a délután derekán kerekednek föl az asszonyok a szomszédos, közeli-távoli házakból, szinte egyszerre, s csapatokban, lusta, lágy léptekkel kelnek át a selymes gyöpön, s látom, ahogy a rózsalugasban a fiatalabbak, kis-nők, megsimítják a virágok elhajló, vad ágait, s azután, ahogy kiérnek a réten átfutó ösvényre, mely ide, a fogadóhoz vezet, jóleső önsajnálattal nyalogatják kényeske ujjukat: szemük révedezve csillog.

392

Engem nem látnak, de én látom őket.

S mikor az ösvény utolsó kanyarában eltűnnek – épp hozzám –, egy rövid, édes pillanatig jólesik még reájuk gondolnom, a suhogó szoknyákra és a szoknyák harangjában (haragjában!) suttogó hatalmas combokra, meg azután arra a békére, amelyben üldögélnek a fogadó előtti diófa alatt, iszogatva a maguk korsó setét sörét. Könyökölnek, dohányoznak, lökdösődnek, nevetgélnek, és én sóvárogva gondolok arra, hogy férfiakról beszélgetnek…

Ez az óra, ez a röpke, mámoros kíváncsiság a ferde ablakban: a naplóíró legszebb órája. – Majd folytatódik a keservesség.

Létnapló. A lét naplopó. – Ez a nap mára elég volt.

Uram. Ha arra emlékezni tudnék, egy ilyen őszre, egy ilyen kastélyban! ahogy a kósza paripa kiködlik az aranyszín erdőből! a gőzölgő háta! egy fényes csizma zenéje! a megannyi csinos nadrág! S a kácsák, uram, a kácsák…

Ismertem egy asszonyt, találkoztunk, mert mindketten egyedül voltunk, és kellett valaki, igaz, nekem nem ő, s neki nem én, ő mondta: „Világéletemben meztelenül takaróztam; van egy görög költő, a nevére már nem emlékszem, az írja: takarózz, herceg, az Éj palástjával, selyme oly izgató – így valahogy, csak a herceg rímelt az izgatóval!”

Micsoda nő volt! Ha a testén, a mocsoktól vagy másért, valamely pattanás nyílt, aköré szénröggel virágot rajzolt, körbe-körbe leveleket úgy, hogy a kelés sárga közepe legyen a bibe vagy mi. Aranyvirág, százszorszép. ‹?Kakasmandikó?›

„Ön nyelvbizalmatlan, mondja ön pipiskedve, mintha nem is férfi volna. Kan”, mondta ez az asszony; horkanva nevetett. (Orrsövényferdülés vajon?) „Dehát, asszonyom, epés fanyalgásaimat vagy gyerekes ujjongásaimat – a szóról – nem éppen a szavak által teszem? Mit akar még.” – „Kérem asszonyöcsémet, ne nyúljon hozzám, sem világon, sem sötéten, sem kényszerű 393vagy kegyes egyedülvalóságunkban, sem nemes barátaink közepette. Nem, ne is hamuzzék rám. Az is számít!”

„Szeret maga engemet, vagy csúf játékot űz egyáltalán?” – Vinnyogj.

„Az ön sorsa kinek a kezében van?!” – kérdeztem tőle támadón. „A magaméban. Csak a kezem van az Istenében”, és forró tenyerébe szorította az arcom.

Egy alkalommal egy asszony, a feleségem, dühében belefirkált a naplómba, csak egy rövid kacskás vonalat, lendületesen, bosszúból, tehetetlen gyűlöletében; ez az uraknál is nyilván így megyen, édes úr.

Képtelen voltam túlhaladni rajta. Túlmenni, átalmenni – vagyishogy keresztülírni. Ott toporogtam, rostokoltam egy helyben, mint valami fal előtt, napokig nem jegyeztem föl semmit. Az már fuccs. (Kérdezhető, mért nem hagytam ki azt az oldalt? Azért, mert azt nem lehet. Kitépni? Azt lehet, de akkor nincs megállás. Kérdezhető, mi lett a dolog vége? Az lett a dolog vége, hogy azután mégis továbbírtam.)

Tudd, nagyúr, ha valamit ki kell húznom, mert eltévesztettem az egyeztetést, ne érts félre: grammatikáról beszélek, vagy mert rosszfelé indultam – ahogy húzom a kihúzó-vonalat, mintha a belemet: szívem szerint hánynék. A szív főként csalfa. – Nota bene: az, amire félre-értenél: az akkor is bagatell, bagatell, bagatell: ha naponta belegebedünk is. Egyébként sem gebedünk bele: csak nyálas kicsit minden. Igaz, abba talán belegebedünk. „Fényes úr, az életünk nem azért rossz – nem is rossz –, mert te itt! Bár ez tégedet ne nyugtasson.”

A népek szája mocskos. Én is miket mondok, ha összetörik egy cseréptál, mégoly silány. Néha, amikor kipontozok a naplóban egy részt, vagy művészi szóra cserélem a szart meg a baszást (éppen azért cserélném etc.) – azt alig elviselhető stilizációnak érzem. Alig elviselhetőnek, édes úr. Szuvas a fogam; szinte, látom, ahogy büdös.

394

„Tudd, Úr – tudod –, van egy noteszom; mondatokat gyűjtök bele, hogy kéznél legyenek. Özvegyember vagyok, készenlétben kell állnom.” Istenem, mennyi mondatot szedtem én már eddig össze.

„Te édes kicsin, kicsin fiú – kiáltá a szobalány, végtelen kéj cikáza végig önző, fiatal testén, s vezeté kezemet egyre mélyebbre.” – Így, Úr. Mondat. A szövegben szószerinti vagy torzított formában, többek közt, szószerinti vagy torzított formák vannak.

Gyanús, ha a naplóíró a legmegfelelőbb szavakat használja. Hát micsoda törékeny biztosíték az?! A bravúr?!

Fölkészültnek kell lennem, én Uram. Fölkelek nyáron hajnalban, és fölkelek télen hajnalban. Tudom, mi a nyári hajnal, tudom, mi a téli hajnal. Azt is tudom, hogy noha e tudás használhatatlan, mert minden hajnal észvesztően más, egyszersmind kikerülhetetlen is. Csak azt lehet elvetni, ami az enyém. Édes úr: esélyeid, te szegény, úgymond, jók.

Nézem a fákat, nézem az égboltot. A fán, a magasban, fészek, a fészekben tojás. – Olykor az az érzésem, mintha Isten egy igazságtalan raktáros volna, és engem a szíve gyökeréig gyűlölne.

„Mit akarsz, te szemét?! Huszonegy éves vagyok! Egy szép, egészséges nő!” – Lássa, édes úr, ennyi. Utánam a vízözön.

„A pokol: magam.” Azt maga csak szeretné, kedvesem. Nem Én – az a többiek… fogjuk egymást lekenyerezni! Ha disznóként érzem jól magam vagy patkányként, kötözni való bolond volnék, ha nem disznóként akarnék élni vagy patkányként.

„A rágógumiban – szólt a kurfürst tompa méltósággal, súlyosan, mint az arany, – női szőrszálat találtam. Ki fejtené meg, hogyan került az oda?!” – Az udvarhölgyek készségesen elpirultak, ki jobban, ki kevésbé, ami tetszetős árnyalatsort eredményezett: kegyelmi hozadék.

395

Tudd, édes úr, egy történet már maga… pusztán a tény… hogy volna valaki, aki… innét oda… de nem cselekmény, hanem történet… s közben ez meg az… és ez aztán ilyen meg olyan (de tényleg, nem csak úgy!): ez önmagába reménnyel kell hogy eltöltsön. Hogy volt valami, ami egész – innét. „Fiam, te metafizikus alkat vagy?!” Olykor, setét ónkupáim árnyékában azt kell gondoljam, manapság nincsen világnézet; vízióink vannak.

Hallgatóztam: „A nemzet önismerete, kegyelmes uram, vagy ama viviszekciós, vagy eme amnéziás…” „Ehh, ostoba fajános, olyan vagy, miként a gyermek… Tán még azt is tudod, mi a jó s mi a rossz?!” „Azt nem. De azt igen, mi a világos, mi a sötét.” „Jól beszélsz, hisz jár a szád. Elég. Igyál e mérsékelt vinkóból, és nézz körül, homály…” (Új helyre kellett bújnom.)

Nos, ti bűnös, gyarló, condra nép?

Kurfürst: „Az én koromban és helyzetemben az ember, ha még él, már nem változtat: du musst dein Leben ändern: ó, hogyne, igen, igen, bólogatunk serényen, hogy ne vegyék észre barátaink: még csak el sem szégyelltük magunkat.”

Hallgatóztam: „Küzdeni fogok. Legyen szíves, ebbe ne szóljon bele. És ezúttal az én módszereimmel. Meglehet, kevésbé elegánsak, de legalább megyünk valamire. Egyébként leette a kravátliját.” „Ez az élet nem kibírhatatlan, hanem nehezen kibírható.” „Mindezt mondhatná egyszerűbben is, ha mondja. Mért köntörfalaz, mondja köntörfalazás nélkül. S talán a kravátliját se disznózná le!” „Nem merünk a szívünkre figyelni, félünk, hogy szenvedést találunk.” „Ugyan, ezek a maga dolgai!”

„Erzsikém, egyetlenem, ne vacakolj immár!” „Te, te, te ármányos.” „Én úgy kívánlak, hogy a lábod se éri a földet!”

A naplónak, édes úr, a naplónak teljesnek, mindazonáltal végesnek kell lennie. Ez örök gondja a naplóírónak. Többnyire meggyőzőbb, ha nem a halál „siet” a segítségére.

396

A népek iszósak; azért isznak, hogy elfelejtsék a napjukat. Én meg, látod, azért teszek meg mindent – pedig ugyanaz a nap –, hogy ne felejtsem el. Semmiképen sem állítanám, hogy én járok jobban, de nem is sajnálom és sajnáltatom magam.

Röpke szó, elillanó, szeretem a csókos éjszaka álmát! Fűzd nyakamba édes combjaid, drága özvegy! Nászi ágyunkban patkány futkos. Ó, te kis ártatlan, ha beszélni tudnál! Ön kétségbeesett, merész és vonzó asszony! Menjen a fenébe. Őrizze meg szívének titkát. Meghalt vízibetegségben, mert megdagadt a bokája. Stilizáció, nem sterilizáció, üvölti.

Selymes pehellyel benőtt völgy: már meregetheti Fodor Viga borzas valagát a dombon – (Szegény haskóm más se bántja, csak a fűző…)

Van kísértés. Az ember mindig több Istent remél. – Most van soha, olvasom, itt-élet nincs, írom.

„Hideg van – szólt a kurfürst. – A sebem fázik.” „Ó, mennyire meg fogok öregedni.”

Ha, mint mondani szokás, a cselekményt bonyolítom, tegyem hozzá, naplóról van szó, rendesen feszélyezve érzem magam. Végtére is talán valóban kicsit szégyenletes processzus: fel-feltenni a kérdést, miszerint most pusztuljon a beste, vagy ne pusztuljon a beste?!… De nekem már az is végeláthatatlan bonyodalmakat okoz, ha valaki, idézem, kimegy az ajtón, idézet vége. Akkor hát mi marad?, kérdezheti az, ki dolgokban jártas, keserű, csalódott ember.

Lásd, édes úr, ezt nem tudom, hogy mi marad.

Ám az bizonyos, hogy naplóírónak nem szabad RAGASZKODNIA. Se ragaszkodni, se tapadni, se hálásnak lenni. (Egy naplóíró talán nincs is, csak a napló. – Bár én, Úr, például, tudod, vagyok.) Hanem el kell RUGASZKODNIA. Feladata nem a kurfürsttől nem rettegni, az a borkimérési engedélyekben illetékes, tudjuk, nem kis dolog csöppet sem, dehát végül is az urak fényesre nyalinthatják a seggünk, így leszünk új, fényes 397urak, a naplóírónak rosszabb a helyzete. Félnie saját magától nem szabad. Bátornak kell lenni az egyedül maradásra és bátornak az összeölelkezésre; sötétre, fényre, meg ami van.

El kell rugaszkodnia, igen, de úgy, hogy mindeközben naplóját éppen, hát persze!, ragaszkodásból, tapadásból és hálából, szalmaszálként, hordja össze. Ezért is olyan félrevezető, ha egy nap szól valamiről; másfelől meg: ki utálhatná, édes úr, nálunk jobban az általánosságokat. – Hát így vagyok én azzal, ha valaki, idézem, kimegy az ajtón, idézet vége.

„Uram, én annyira sekély vagyok mindehhez!” – Azt mondod, ne szeressem magam ily?! Jó. (Dögölj meg, édes úr, lábbeliben.)

Ma fürdés közben meglesett egy asszony. Alaposan végigmért, szemében a reggeli napfény csillámlott, ajkáról gonosz vágy csepegett, ingblúza álnokul kikeményítve, harangszoknyája

ing-bong, kacagását hosszan hallom, még akkor is, midőn már messzi jár. Ültem a dézsában, össze-vissza szappanozva, merev hímtagomat rémülten bámulva.

A patkányok sorszáma, olvasom. – A fuharosok nagy dög lovai lelegelték az orgonát. Fúvódnának föl! (Zene!)

A rossz forma gát. Gátol. Elébb bezáródik, mint a nap. Lezár. Halottá tesz, öl. A szabadságot keresni kell. Ez a naplóíró dolga. – – – – Tegnap (!) pedig nem volt nap. Édes úr. A naplóírónak ez tesz be igazán, a nap, amely el sem kezdődik. Aki azt hiszi, ez fantáziával pótolható, az súlyosan téved.

A napnak lenni kell: nincs mese.

jún. 16.: jún. 16.

Báb.

398

399

Kis Magyar Pornográfia

A Trabant útfekvése kitűnő és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.

(Használati utasítás – Trabant)

400

I. (egy Pobjeda hátsó ülésén)

Boldogan vártam az estét, mert szeretem a szlovák nőket, és több okból előnyben részesítem őket a cseh nőkkel szemben: elsősorban, mert elegánsabbak, másodsorban, mert kevésbé emancipáltak, és harmadszor, mert az eksztázis pillanataiban azt mondják: joj.

(Milan Kundera: A hírnök)

Uram, az italja Ön számára! – Ében szemek, egy piros pipacs, fekete hajjaj, a bimbók édes mélybarnája; kacagva áll a hatalmas ablaknál, megette pálmalevelek remegnek a szélben. Egy hófehér szürkegém avagy kócsag hintázik a billenékeny banánlevélen. Távol a korallokon fehér tarajokkal felbuknak a hullámok. Nem jár óra, időről időre leesik egy kókuszdió lassan a fáról. Adta szopós tyúkja! Mindjárt le is haraphatott volna egy darabot! – Hangütés: Lassuljál, lassuljál, Rákóczi kisúrfi – és kedvét teszi, mintha a garatja volna a csiklaja.

Tegnap ön volt beteg talán? – kérdezte a főosztályvezető azzal a bizalmatlansággal, mely a nehéz időkben lett a kommunista sajátja, a titkárnőt, akit szakszervezeti bizalminak kiszemelt. A zengő farkú kisasszony zavartan mosolygott, igen, főosztvezelvtárs, a doktor úr tüstént ágyba dugott engem. „alulról szagolja Ibolyát”

De hát emiatt nem kelletett volna mindjárt az egész napot hiányozni!

Élt egyszer egy rendőr. Ez a rendőr egyszer, volt rá oka, megcsókolta a gumibotját. Az önök első gondolata talán a kétség: – Mi?! Hogy ez?! A mi rendünk őre esetében?

De hát miért is ne? – ez volna szicsászos kontrakérdésünk. Mert hát vegyük tudomásul, rendőrségünk nem halmaza, nem is gyűjtőmedencéje a nem teljes embereknek… Mert milyen foglalkozás ez? Ha daliás is, időtrabló s veszélyes szintúgy, nem csoda hát, hogy ez kedvez a nőtlenek, illetve a hajadonok arányszámának.

Mi marad így más hátra, mint keresni az alkalmatos alkalmat, tűzön-vízen át, nem áthágva természetesen a munkaköri előírásokat! Ez odavezet, hogy a lelki balanszot és a természetes életbeállítottságot, a szeretet elemi mozdulatait megtalálni 401esély kínáltatik. – Akit állított már meg e hazában rosszkedvű, mogorva, túlspannolt, frusztrált rendőr, tudja, ez nem kevés, és ez nem kevés.

Tanácstalan vagyok, a feleségem ki akarja közös megegyezéssel kapartatni gyermekünket. – Ellenkezőleg: egy ismerősének, kedves mackóember, azt mondta Bangkokban egy 19 éves táncosnő az IBUSZ-úton: You are big.

Várjon csupán, barátom – mondtam a szomorkás fiatalembernek, aki annyira emlékeztetett érettségiző magamra. Kedvem lett volna megkérdezni, ő milyen tételeket húzott volt, de csak az előkészületekre kértem meg, „csináljon egy kis felszabadulást ott”. Hogy’ örültem, hogy nem a nyugatosok líráját húztam! – No ne féljen, kis rokon, lehetséges, hogy csupán valaminő organikus zavarlat van jelen, ami egyszerűbb, hogyne, mint a léleki zavarlat! – Segítsen ön nekem – kérte fájdalmasan a fiú, ön mégiscsak a lélek mérnöke, és úgy szereti önmagát!

Mit lehet erre mondani? Ami gondolható, az lehetséges is. – Várjuk ki a végét. Tractatus

És valóban, amikor a makkra csücskösen emelkedő előbőrjét a fiatalembernek vissza kívántam húzni, az nem volt lehető; mert odanőtt. Irodalomból Móricz novelláiról kellett beszélnem, ami flottul ment. Áj láv Móricz (trikófelirat). Ezt megmondtam a fiúnak, nyugtatásul, ki tudja, értette-e megbocsátható izgalmában… Ó igen: hogy az író errefelé mit csináljon, arra a válaszok, lám, mesésnél mesésebbek, ám nem okvetlenül születtek butaságból, sokkal inkább nyomorúságból, a helyzet nyomorúságából; ettől még a válasz olyan, amilyen, csak oka van. Épp ezt hívjuk nyomorúságnak. Az idők során a feladat lényegileg a Tisza szabályozásának s a nemzet fölvirágoztatásának szükségességében fogalmazódott meg. Márpedig rossz rég, ha a Tiszát nem a szakférfiak rendezik, a nemzetet meg… hát… azt magának a nemzetnek kell föl-fölvirágoztatnia tisztességes Nota bene: a magyar egyeztető nép (alany, állítmány, bő-ő-ő-vítmények). és rátermett vezetői bö-ö-ölcs irányításával. Minden más eset ennél rosszabb. S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.

Lássuk. Vágtam egy sterilizált bőrollóval két centimétert az

402

Realizmus, elkötelezettség: etc.

És máris elborítja egy ellentétes irányú hullám: a kinyilvánított el nem kötelezettség hulláma: az írók visszatérnek a szerelmi történethez, hadat üzennek az „eszméknek”, kivirágzik az írni tudás kultusza, nem óhajtanak a világ jelentéseivel foglalkozni. Felkínálkozik a művészet új etikája, mely nem más, mint könnyen kezelhető forgóajtó a romantika és az enyhe fölényesség, a költészet (elenyészően csekély) kockázatai és az értelem (hatékony) védelmezése között.

Ezek szerint irodalmunk örök sorsa lenne az a kimerítő ingázás a politikai realizmus és a l’art pour l’art, az elkötelezettség erkölcse és az esztétikai purizmus, a kompromisszum és a sterilitás között? Nincs más választása, mint hogy szegényes legyen (ha csak önmaga) vagy zavaros (ha önmagán kívül más is)? Nem foglalhatná el a neki kijáró helyet ebben a világban?

A KÜZDELEMBEN,

KÖZTED ÉS A VILÁG KÖZÖTT,

A VILÁGOT TÁMOGASD

Ha egy író elgondolkodik a művészetéről (ritka dolog, a többség iszonyodik tőle), csak azt mondja el, hogyan látja a világot, milyen a kapcsolata vele, szerinte mi az ember; egyszóval mindenki elmondja, hogy ő realista, de azt sohasem, hogy miként az. Pedig az irodalom csak eszköz, nincs oka és célja… nem határolhatjuk körül sem egy miérttel, sem egy mifélével… sem oka, sem célja éppen azért, mert meg van fosztva bármiféle szankciótól. Úgy kínálkozik a világnak, hogy semmiféle praxis nem alapozza meg és nem igazolja. Teljesen tárgyatlan aktus, semmit sem változtat meg, és őt sem erősíti meg semmi.

Nos, éppen ez a paradoxon: az irodalmi aktus kimerül a technikájában, s csak a mód állapotában létezik. A régi (és meddő) kérdés helyébe: miért írjunk? Marthe Robert Kafkája újat állít: hogyan írjunk? Ez a hogyan válaszol a miértre is: a zsákutca hirtelen megnyílik, az igazság megjelenik…: az irodalom léte nem más, mint a technikája…

Kafka technikája először implikál egy egyezést a világgal, behódolást a mindennapi nyelvnek, de mindjárt utána fenntartást, kétséget, rettegést is a világ kínálta jelek betűi előtt… Kafka és a világ kapcsolatát egy örökös igen, de szabályozza. A minőségi különbségeket leszámítva, az egész modern irodalmunkról elmondhatjuk ugyanezt; ugyanis a modern irodalom utánozhatatlan módon keveri a realista szándékot (igen a világra) és az etikus szándékot (de…).

A távolság, amely az igent a detől elválasztja: a jelek teljes bizonytalansága. S ezért van irodalom, mert a jelek bizonytalanok. Ez a technika azt mondja, hogy a világ értelme kijelenthetetlen, a művész egyetlen feladata a lehetséges jelentések felkutatása, e jelek mindegyike önmagában csak (szükséges) hazugság, de sokféleségük maga az írói igazság.

Végső soron az írót a világban az írás pontossága kötelezi el (természetesen strukturális, nem pedig retorikai pontosság: nem a „jótollúság”-ról van szó).

NEM EGYIK VAGY MÁSIK ÁLLÁSFOGLALÁSA KÖTELEZI EL,

HANEM ÉPPEN A HŰTLENSÉGE:

AZ IRODALOM AZÉRT LEHETSÉGES, MERT A VILÁG MÉG NEM KÉSZ.

403

előbőrbe, hogy a makk szabadon feküdjék. Ahogy vártam, ez kevés volt. A finom, selymeske nyálkahártyabőrt nagy óvattal elválasztottam az alsó makkpárkánytól, megkezdhettem a tulajdonképpeni vágást, ehhez előrehúztam az immáron mozgatható előbőrt a csúcshoz, de szinte csak azért, hogy tüstént egy bőrkapoccsal kifeszítsem; eltávolítván a fölös bőrdarabot a sebszegélyt kicsiny, fortélyos öltésekkel összekötöttem.

A tárgy egyszerű – mondtam ravaszkás önkritikával.

Író vagyok, szeretem a vörösbort, a fini autókat, a vastag tehénhúsokat, a nőket, a természetet (abból is főként a füvet és a kaszáspókokat), és szeretek legalább fél nyolcig aludni, mert megérdemlem. E kicsiny elbeszélés nem kis terheket rótt hát magára, midőn kezdetét abban a telefonhívásban jelölte meg, mely jócskán hét óra előtt ért engemet.

Álom és ébrenlét tankcsapdás, drótkerítéses határán, csak lassan értettem meg, hogy Klára az e hajnali lény, kiről több, kedves emléket őrzök. A pokolba kívántam. (Olyan lány volt, aki nem azt mondta, hogy ekkor vagy akkor, hogy hétfőn, márciusban vagy 72-ben, hanem hogy „akkoriban, amikor bajom volt Baudelaire-ral” – ez nem tette egyszerűbbé rövid regénykénket. Régen volt, tán igaz sem volt.) Sebtiben megejtettünk egy terminust.

A báva napfény tékozlóan keringőzött szobámban; kicsit feszültek voltunk, ismertük is meg nem is egymást. Enyhe merevséggel kértem, foglalna helyet kényelemben szofámon. Így is tett. amilyenek: a székelynőé petyhüdt, az örményé duzzadt, a magyar, csángó és oláh nő jól fejlett emlőkkel bír No, mi a baj? Én kérdeztem a nehézségei után. Oly roppant kínos nekem – fészkelődött. Mellei még mindig olyanok voltak: amilyenek. Sóhajokkal nem takarékoskodva, belevágott a közepébe (a médiász résébe).

Egy éve a férjem a kolléganőjével a hivatalból megcsalt. Ráfektette az íróasztalra, és szert tett rá. Előtte letette a tűzőgépet és az iratokat; felelős munkakörben dolgozik. – Csönd volt. A szomszédban egy munkásszállót építettek. Azt mondják, egész kis apartmanok lesznek. Szerettem a darujukat. Meg azt is, hogy így építkeztek. – Valósággal rabja annak a nőnek…!

Kettétörtem őt ingerülten, rabja, rabja! Olyan könnyen mondunk szavakat! Különösen a becsapottak… Nem egyszerű rabnak lenni! Több ízben valahol egészen máshol búvik meg a probléma!

Kérlek, ne érts engem meg félre! Igazad van. Nehézségeink vannak a testi boldogság terén, ezért találkozik avval a szuká404val. – Eszembe jutott egy barátném, órákig ültünk a konyhában, krumplit pucoltunk, nem volt semmi más, csak a krumplihéj zaja, megetettük a gyerekeit, s aztán ujjunkat egymás nemi szervére helyeztük. Téged szeret az Isten. Hallgattam. Klára a gátlást mellőzve zokogni kezdett. – Férjem maga is bizonytalan, azt állítja, szeret, és érzem, nem hazudik. Múltkor is egészen váratlanul kiront a budiból, s azt mondja nekem, hogy hugyozás közben ahogy nézte a farkát, rájött, hogy szeret; nem, ilyent nem lehet csak úgy kitalálni… Csak hát… olykor idehozza cipelve nászi ágyunkba azt, s ilyenkor a gyerekekkel kell aludnom. Ki nevet a végén-t játszok velük egész este. Azok persze nem tudják mire vélni, még ha többnyire nyernek is, azaz nevetnek a végén… Együtt csináltunk végig mindent, a ház is.

Férjed hány esztendős? 52. Na ja – mondtam gondterhelten, 32 évem minden graciőz sunyításával, mintha 22 volnék. Kis szünetet csináltunk, feszülten figyeltem, érezvén – a szakma! –, hogy mindez nem a teljes igazság. Ki is bökte:

Azt mondja az uram, bő. Hogy többször támadt az az érzése, hogy engemet nem igazán csinál boldognak, hogy képesen szólva úgy tetszett, mint egy muzsikus, aki túl nagy koncertteremben játsz. És hogy a másik ott lent egészen másként van, és néki az volna épp ínyére, de nagyon, és ezért nem tud eljönni, hiába akar, hiába meggyőződése, hogy én értékesebb vagyok. Sírt is ezen az ellentmondáson.

A remény ott párállt a fiatalasszony arcán. Nem így volnánk evvel, barátaim, mindahányan? Veszettül gondolkoztam. Kell lennie megoldásnak! Az nem lehet, hogy okos, értékes, tettrekész fiatalok tönkremenjenek! Nem ezért küzdtek apáink és küzdünk mi! Nem.

Megvan! – mondtam, s magam is beleremegtem a megoldásba.

Együtt remegtünk annyi idő után. Edzeni kell az izmokat. Edzeni – ismételte Klára gépiesen. Bólintottam, merthogy a nő picirije, akár egy vár katonákkal vagy a lépesméz méhekkel, izmokkal van körülvéve.

Arcát a figyelem elcsúfította. Egy barátom arcával a gyász tesz így. Voltunk egyszer temetésen, onnét tudom; a homloka szűk lett, minden elaránytalanodott, a szemei unintelligensen egymáshoz közelítettek, anélkül hogy a bandzsiság vicce ezt oldotta volna. Pedig ha a gyászt lehetne mérni, az enyém nagyobb volt ott, de nem lehet. Igaz, azt sem tudom, milyen volt akkor az én arcom… – Légy zavartalan, és engedd el magad ruhátlanul, majd vezesd be feléből-harmadából egy tetszés szerinti ujjad a szentélybe. Mármost rögvest a bejáratnál, ott, hol 405másutt a szenteltvíztartó, található egy körizom. Teszem azt köhögéskor összehúzódik; ennek akaratlagos mozgatása volna a feladat. Ez minden? – kérdezgette hitetlenkedve. Megpaskoltam arcocskáját.

Nem.

(Itt akár abba is hagyhatnám, részletesen kioktattam az emelőizmokról, a várható izomlázról és a többi.)

És mindig erre gondoljak? Ez rettenetes! Hogy mindig gondolni kelljen valamire, hogy sose… hogy mindig… hogy nyugtom… Nevetve ráztam a fejem. Te ne félj, megy magától. Örömed csúcsa hét nyelven fog beszélni! Belejössz, mindannyian belejöttünk, mint kiskutya az ugatásba.

Felállt a szofámról, kába reménnyel indult a fürdőszoba felé, hirtelen sarkonfordult, és jókedvűen köhincsélve így szólt:

<öncenzúra>

! Amit a kép ábrázol, az a kép értelme.

A szomszédasszonyom, az asszony a szomszédból, harminckét éves szomszédasszonyként is szégyenlősként, nyugtalanként avagy szemérmesként hatott, találkozásainkkor tekintetét kislányosan az aljzatra veti, úgy bátortalankodik – pedig egy tetszetős, kecses asszony, szikrázón szőke hajjal és egy majdnem babaszerű alakkal.

Én akkoriban magánéletem karvaly-árnyaival viaskodtam, két asszony közt őrlődve, hol egyiket csaltam meg, hol a másikat – s mindvégig magamat. Az asszonyka sokszor kisegített cukor által vagy majonéz által, én pedig könyvekkel siettem viszont. Adtam egy Körképet neki, mondtam, hogy a Magvető adja ki. Úgy látszott, érti, amit mondok. Félénkségéről pedig akképp gondolkoztam, hogy majd elveszíti dőlvén higgadtan rokokó szofámra.

Így is lett, rögvest elengedte magát. Most jobb – ismerte ő maga fel. A spannoltságban épp azt veszítjük el, amiért spannoltak volnánk – mondottam, s úgy éreztem magam, mint mikor a hóhért akasztják, föltételezve, hogy én vagyok a hóhér. Visszavittem magam a realitásra, a reálisan létező reálisra, és felhívtam az asszony figyelmét a művészet illetékességi területére, s csak az ő valósághű és részletes tudósítása hozhat, ha hozhat, segítséget, de ne érezze azt, hogy evvel beárulná vagy följelentené: önnönmagát. Nincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s dolgunkhoz hozzáfogjunk.

Az álmaim – mondta. Antipatikusan fölnevettem, amit ő nem értett. Az álmaink! édes kicsikém, mit akarsz az álmainkkal! De 406félreértettem. – Az álmaim az álmomban szépek, de reggelre kiállhatatlanok és randák. Hangja eltökélten csengett. Pro form valóban kínos, hogy én mint anya és házas asszony azon álmodok, hogy mint pucér táncosnő eredményeket könyvelhetek el… Az az álom, hogy boldog vagyok, mégpedig úgy, hogy a férjemmel együtt kirúgok a hámból, ám én váratlanul elveszítem a gyeplőt, és ringó csípőkkel a nyilvánosság elé állok. Személyes élű, célzatos megjegyzésekkel látom el a vadidegen férfiakat buja mozdulatokkal.

A zenekar, a fiúk!, egzotikus, sötét zenét játszik. Forró, forró! A férjemet nem látom, a farom forró! Érzek… Lassudan kigombolom a blúzomat, egy forgó, orkán-mozdulattal hull a szoknya is. Örömmel tölt el lábaim valós sudársága, csípőim diákos keskenye: nem lesznek korom felfedői. Melltartó és icuripicuri nadrágocska fedi el végső titkaimat. Halálos csönd. A zenekarnak is abbahagyott játszódni. Ekkor ismerem fel bennük az üzemi négyszöget, ez felvillanyoz.

A hátsók felállnak a székekre, hogy ne mulasszanak; igazuk van, itt vagyok, oké vagyok, bírom magamat. A férjem is felállt, felé fordulva vettem le a melltartót, dögölj meg, te állat. Tomboló tetszésnyilvánítás keletkezik részemre. Mikor bugyim is elhágy, mindig akkor ébredek, hálóingem öklömnyi bunkóvá gyűrve izzadt combjaim közt pihen. Férjem alszik, ahogy a férjek.

Kipirult orcáját kezem közé fogtam, s fölhívtam figyelmét, hogy semmi megvetendő sincs, hogy a többiek elismerésében látja azt a hiányt, ami a férje közömbösségében jelentkezik. Az egy hibás igénytelenség, ha ön a vonzóságát az álmokba dugja. Ne dugja oda. Ne dugjuk oda. Minél inkább az élet természetes erőitől indíttatva mozgunk a napjainkban, annál kevésbé lehetséges átnézhetni rajtunk. Vagyis hogy ez egyre több gondot fog okozni. Úgy ám – fejeztem be fejtegetéseimet.

És bizony csinálja csak meg, amit leírt. Amit le lehet írni, az meg is történhet! Csinálja meg, de már a Valóságban, itt, itthon, e kis magyar zugban immár személyesen!

A bátor kis feleség megmásíthatatlanul leszállt a szofáról, szemében Angyalföld fényeivel az enyémbe nézett, az ajtóból még visszafordult. No? – kérdeztem. A világ tények és nem dolgok összessége – mondta; arca nem árult el semmit. Késő estig hallgatóztam (a falnak is füle volt: az enyém).

Kicsit utálom magamat, hogy olykor hiúságból teszek jót. Az asszonyok nagyon könnyen kötnek barátságot egy férfival, de hogy az fennmaradhasson, egy kis fizikai ellenszenv is kell segítségül. Csúnyulok, ahogy a litván mondja.

407

Ha olvastunk, utaztunk vagy ne adj’ Isten éltünk, tudjuk, mi egy kisváros, a kisvárosban a hangzatos nevű Hotel, s tudjuk, hogy esténte miként múlik ott az idő, az éjszaka, hogy jönne már a megváltó hajnal, akármilyen nyomorúságos is! De az ember hálátlan, s reggel, ha az ötvenforintos fölöstökért csak azt kapja, amit kap, s az is száraz avagy fonnyadt már, morog, és európainak érzi magát, ha lebarmolja a valóban felháborítóan hányaveti személyzetet… (Egyébiránt le van szarva Európa – és akkor már, persze, per def., az Urálig!)

A hotel, ahol a szokás szerint balul végződő közművelési misszióm során (taní-tani) megszálltam, a Vörös Csillag névre hallgatott, és megfelelt.

Az az asszony attrakciója volt a hotelnak. Ha dekoltázsa végigment a linóleumpadlós éttermen, a fejek utánafordultak, miként a napraforgó. Nappalonként bikavadító bikinijében feküdt a termál partján, sokat ígérő és érő pillantásokat vetve a SZOT-beutalt bányászokra, akik mindenféle bajaik gyógyulását várták a gyógyvíztől. Egy-egy pillantás nyomán remegni kezdett a tálca a helyi pincér kezében, ahogy vitte a Calvadosszal telt poharakat. A vájárok belevaló adomákat meséltek az asszony felől, hogy nem volna éjszaka, melyben magában aludna, s hogy kemény próba alá vetné az ágyában a férfiakat, mert, így a vájárok, az a legény, aki állja – hogy ez volna az életelve az asszonynak.

A bárban, mely egy téesziroda s egy századközepi kupleráj kereszteződése volt, figyelmes lett rám, s ez nekem olyan lett, mint egy duellum, a sok bányász szeme csillogott, akár a fekete gyémánt. Valamiként ismerősnek tetszett, s mikor mohó akart lenni, a kezét az asztal alá bújtatta, rájöttem, honnét. Több éve ő ápolta nővéri minőségben édesanyámat, s akkor megközelíthetetlennek látszott, hűvösnek és jelentéktelennek. Öcsémmel úgy hívtuk: izgalmas nővér: hát az éppen nem volt…

Nohát mi ez a változás? – kérdeztem kissé tán ingerülten Kristály Keserűmbe temetkezve, jóságos, szíves, egyedülálló lányoknak férfifaló végzetasszonnyá válása, hm?

Amikor „Nem elég, hogy véresre vert, megcsalt egy cafkával, elhagyott, megalázott és tönkretett – még fölhív telefonon, hogy szeretem-e és én azt válaszolom, hogy igen.” 19 éves koromban, nem csekély 2 hónap múltán, a friss házasságban, férjem rútul becsapott, nemcsak sorozatosan hazudott, megcsalt és kifosztott, hanem elárult, elárult, elárult – férjemet, maga is gyerekember, kirúgtam, hiába nyüszített, mint egy eb: akkor elhatároztam, hogy szabadon fogok élni, mint a férfiak, függetlenül, szilárdan, szélben, de úgy, hogy ennek nem tulajdonítok jelentőséget, az élet min408den ajándékát, finomságát vagy gonosz tréfáját úgy fogadom el, mint ami nekem jár. Úrnő vagyok, életem főszereplője, így döntöttem.

A világ és az élet egyek. Én vagyok az én világom.

Ennyit elöljáróban el kellett mondanom.

Egy ilyen országban, hol finoman szólva nem engedhetek meg magamnak akármit, jobban járok, és ezt nem panaszképp mondom, ha szocialista módon élek, tanulok, dolgozom. Itt mindenki, én is, olyan iszonyatosan normális. De ha eljön a nyár, s a régi ismerős fenyegetően horkantva akkorát sóhajtott teli csöcsöcskéi mögül, hogy már-már tisztelettel lapítottam, hát keresek magamnak egy férfit, egy férfit, aki kell. Kitombolom magam, könnyek nem keletkeznek a búcsúnak, nem ígértünk egymásnak semmit, s azt, fölnevetett, pedig nem először mondhatta, betartottuk…

Most is lefelé a vonaton <öncenzúra>, egy alagút formálisan

bekapott. Akit már kapott be, tudja, bármennyire is felkészülünk rá, az elemi erővel váratlan. A rémületet a testemben egy pillanatnyi kinyújtózással, mely inkább nyegle, mint könnyed, próbálom ellensúlyozni.

No, csak egy pillanatra! mert akkor két forró kezet éreztem kutatni a lábaim közt. Annál tapasztaltabb róka vagyok, hogy ez megrémítsen, noha jócskán az. Szemből a tisztnek (Platzkarte!) nyilván térden kellett rámkúsznia. Megcsókolta a szoknyám szegélyét, akár egy Perceval. Világos lett, ugyanolyan erőszakosan, ahogy elébb sötét. A tiszt nem mutatta zavara jelét. Hiába, a hős az hős, s kuncogni kezdtem. Megbabonázva nézte „Mialatt bugyijába bevarrva, kiéhezett rókakölykök marják a puháját”: határeset, győzelem, intarzia. a hosszú combok tövének sötétjében felvillanó parányi, ezüstös bugyimat. AZ EZÜST A SZÍNEM!!! Azután szégyentelenül, mintha cigarettával kínálna, játszódni kezdett a micském szélével. Kisvártatva megtalálta azt, amit reszkető kezével keresett.

Minthogy ránktörhetett volna akár civil, akár a testület tagja, beosztott és feljebbvaló egyaránt, s a helyzet fokozódott, elvetettem azt a gondolatot, hogy megleckéztessem az arcátlant, van, amit lehet, és van, amit nem lehet!, inkább vele mintegy épp kibabrálva, élvezni kezdtem kézi babusgatását.

Megemeltem a faromat a kutatás céljából; hirtelen azonban

minden olyan kevés lett, hűvös, testetlen, kiagyalt, ordítottam volna a legszívesebben és tíz körömmel neki ennek a rohadt fallokratának! Kevés, kevés, kevés! Futva elvezettem a kocsi toalettjére. Ez a térség oly parányi volt, mocskos, lezüllött, piti, két embernek alig méltó, főleg ha az nemcsak elgyötört kezecskéit mosná rosszkedvű Pilátusként.

A tiszt a mulatságos hosszú pamutalsóval <öncenzúra>, férfi 409ereje, apáink nemzedéke volt. A kitüntetések összecsődültek, valahányszor

<öncenzúra>.

Az állomáson mindkettőnket vártak. Úgy szálltunk le egymás után, mint az idegenek: ezt szeretem. Mielőtt övéihez ért volna, gonoszul utánasúgtam: Mert ha a dolog semmi által sincs megkülönböztetve, akkor én sem tudom megkülönböztetni, hiszen egyébként meg lenne különböztetve… Ahogy visszafordult, láttam, fél. Ettől úgy megkívántam, hogy szinte görcs állt belém. De már nekem is mosolyognom kellett. No.

Frivol és fejetlen belezúdulásom az afférokba nem könnyelműség, inkább nehézség, nem fény, hanem nyomor, leginkább egy gyermek elhagyatottsági félelméből adódó kapaszkodásához hasonlítható a legközelebbi emberbe… Én gyökértelennek érzem magam, mert én vagyok a gyökér. Énbennem duzzad bizonyos feszültség, amelyet csak egy társ tud levezetni, mint a kardokon a vércsatorna. Ilyen esetben nem kérdezem: ki vagy, honnét vagy, milyen vagy. Vagy hogy legyél! Azután hirtelen komolyan rámnézett, és azt mondta nekem: CSINÁLJ! CSINÁLJ ENGEM SZABADRA!

Bele-, illetve ránéztem, kissé már puffadt arcába, fitos orrára és a gazdag szemfestékre, tehetetlenül megvontam a vállam. Nem fogott meg, Keserű-m végén jártam, nehezen telt a megrohadt idő. Beszélt.

Évente Van ami még gyakoribb: nyelvrontó, magyartalan fordulatokkal, általánosító enumerációkkal gyengíti-lágyítja a szigorúbb, rázósabb megfogalmazásokat. Figyeljük csak meg az alábbi monológrészlet játékos megszorításait, komikus túlzásait; ki-ki eldöntheti azután, hogy a tudatos pajkosság nem óvatoskodás-e már. egyszer elutazom Kenyába! Ott vár egy varázslatos, barna bőrű férfi rám, és kedvemre tesz. No igen: ki nem már játszott egyszer avval a gondolattal, hogy egyszer az életében úgy igazán nekiereszti magát, elhagyja fegyelmezettségét, mely olyannyira érdekében áll, s életének lompos rúdját beleveri az egészbe! Egyszerűen mindent odavágni, kesztyűt, brigádnaplót, napisajtót a kurva (elnézést) cirkalmakkal, hogy valahol másutt, pálmák közt, sós tengeri bódulatban egy nekikezdést élvezni! Itthagyni ezt az egész egészet, ahol sem élni, sem meghalni nem lehet – no! no! no! –, ahol, ahogy a legfrissebb példát mondjam, nem lehet szívpörköltet kapni, s a hetyke garszon úgy tekint az emberre, mint a hülyére. És hazudnak is persze.

Van egy barátnőm például, aki a HÓDIKÖT-ben dolgozik, ő is ilyen indokból kel hosszú útra. Sokáig ez számára csak álom volt, egészen addig, míg el nem küldte a művezetőt ide meg oda, ő meg fogta magát, s még aznap elutazott Spanyolországba. (Épp volt ablaka, mely a világra nyílott. Hogyne.) Mögötte egy eltört szerelem, mert titkon azért szerette a művezetőt, meg valahogy minden kifújt, a szülei sem értették meg, s úgy érezte, 410a KISZ-ben is inkább csak önnönmaguknak dobálják azt a bizonyos lasztit, hogy lecsaphassák, s ezt követően tapsoltak hozzá, összejött, pedig egy olyanja volt, amit szabályos életnek lehet nevezni, volt egy kis lakása, munkahelye, beilleszkedett a közösségbe, ez a mögött, előtte pedig… Igen: mi van előttünk? Végül is a nap, a tenger, a homok, a taraj; oly szép, akár a Krími-félsziget vagy a Yukon-félsziget, ott már voltunk a brigáddal, mert aranykoszorúsok lettünk, harmadszor, és nem is csaltunk.

Ott az emberek azért dolgoznak, hogy éljenek, és nem fordítva, mint nálunk. – Hogy mi azért élnénk, hogy dolgozzunk? Mi azért dolgozunk, hogy dolgozzunk, de nem akartam tűnődésemet beléékelni.

Milyen hát a kenyai, illetőleg ibériai férfiember? – kérdeztem könnyedén. Nézd, kétségkívül déli. Vadász. Ösztönös, hajlamos, többször űzi, de nem eleve jobban. A szenvedély legtöbbször Itt már rendesen b... sem lehet. – No! no! no! nem más, mint született fegyelmezetlenség. Mindenesetre visszajöttél, és most itt vagy. Milyen az életed? Hogy jössz ki vele?

Nehezen.

Az izgalmas nővér felállt, üdítőm odalett, márvány vállai fölött visszaszólt: A köznyelvek megértését szabályozó megállapodások szerfelett bonyolultak.

Reggel iszonyatosan leteremtettem a személyzetet; egyik lábukról álltak a másikra, míg turkáltam az obligát tüktojt.

Vannak örök elégedetlenkedők, kik mindeneket a maguk partikuláris kis szempontjukból néznek, és a haladás vagy egyszerűen az élet árnyoldalait úgy felnagyítják önzően, hogy már nem arra gondolnak, hogy’ lehetne az új megoldások nyomában fellépő új problémákat újszerűen megoldani, hogy gondjaik ma idézet már emberhez méltó gondok, következésképp az elégedetlenség is társadalmunkhoz méltó elégedetlenség kell legyen, hanem legszívesebben, türelmüket vesztve, a lovak közé csapnák a gyeplőt – s azután ők maguk lepődnének meg a legjobban, ha azok a lovak, lóerős lovak, egyszer úgy valóban nekiindulnának…

Élni kell. Az erkölcs nem lehet elmélet. Ha a jó- vagy a rosszakarat megváltoztatja a világot, akkor csak a világ határait változtathatja meg, nem a tényeket; nem azt, amit a nyelv által ki lehet fejezni. Röviden, akkor ezáltal a világnak általában egész mássá kell válnia. Mint egésznek kell, úgyszólván, csökkennie 411vagy növekednie. A boldogság világa más, mint a boldogtalanságé.

Az élettől ki kell csikarni a boldogságot, itt nincs felmentés. Úgy adódott, hogy kedvező kondíciók mellett steward lehettem egy mifelénk luxusnak nevezett hajócskán, mely a Dunán, illetve a Balatonon szelte a hullámokat tetszése szerint, fedélzetén a pihenni vágyó honfitársaimmal. Magyarok.

El a kötelekkel! – kiáltott a kapitány, amit én derűsen a magam módján értelmeztem… Nos, itt vagyok hát, belevaló vagyok, oké vagyok, bírom magamat és a testemet, aki ismer, tudhatja, nem vagyok robusztus, bár valamelyest teherbíró, ringatózom a víz felett, és italokat keverek. Mert így játszik az élet ugyanis – velem s magával.

Steward, hat Gin-tonic a napozó fedélzetre! – böfög a hangosbemondóból. Aha, indul a munka! Leteszem a tollat, gyorsan bekeverem a drink-et, ráhelyezem őket egy tálcára, és iszkol a próza fel! S ott hajszálhíja kihull minden a kezemből, akár az őszi lomb. A három fiatal férfi mellett, aki jól észbevésett engem, három elsőosztályú pucér leány feküdt a nyugágyakon. Az élet birtokosai föltehetően.

Mialatt szolgálok, mindent alaposan szemügyre veszek a legutolsó szőrszálig. Nézek, látok. Pompás kis állatkák itt a napon párolódva! Itt ma nem nekem lesz kicsikarva, gondoltam diszciplináltan. Minden ragyog relatíve, csak mintha az arcokon mutatkozna valamennyi görcsösség!

S akkor ahogy az asztala fölé hajoltam a lányok egyikének, érzem, hogy a lótuszvirág nekem titkosan egy darab papírt csúsztat papírokra éppenséggel érzékeny kezembe; másodpercekig eltalál a bársonyos mandulaszemekből egy mély pillantás, melyben bánatot véltem fölfedezni, repedést az Időben.

De nem jutok könnyen a híradást olvasni, a fickók a fedélzeten gyorsabban isznak, mintsem én keverek. Rendesen ügetésben tartanak. Késő délután (már majdnem elkezdődött a Petőfin az Ötödik sebesség! Ifjúság – Politika – Kultúra) a mahagóni bárpult mögött végre megadatott a széthajtás. Hibás magyarsággal, remegve írták. „Kedves (Úr) (Elvtárs) Férfi! Segéljen. Nem vagyunk azok, amiknek látszunk. Nem könnyűk. Mások. A férfiak gazemberek a parti Áfészból, melyek minket kimondott vagy kimondatlan erőszakkal, kibontottak minket a ruhánkból, MINT DIÓT A HAJÁBÓL, arravaló hivatkozással, hogy emelik a fizetésemelésünket. Ami sajnos igaz, így a kezükben vagyunk. Nem leszünk hálátlanok!”

Hát így állunk! Szép kis slamasztikába kerültem! Dehát a há412rom gráciának egyszerűen kell segítenem, vagyis segítenem kell… De hogyan?

Kevertem sebtiben a három kiskirálynak egy demokratikus „szunya-koktélt”. Egy lovat odavágott volna. Lehúzták az ördögi kotyvalékot… most már csak a kapitány ellenszerét kellett meglelnem, aki a fedélzeten őrt állt, hogy leplezze a gazságot. Óvatosan barátságot mímelve rákopogtam a vállára, majd ahogy megfordult, kevésbé barátságosan: az állcsúcsra. Át a fedélzeti korláton megy lefelé a vízbe. Remélem, tud úszni.

Azután már csak a kicsikarás maradt vissza. Mikor egyedül maradtunk, a lány okosan így rendezte, a mandulaszemű a térdemre omlott: Megmentőm, én a tied vagyok! Hát így állunk. Fontoltam, mi lehetne itt válasz és lehetséges-e egyáltalán, már amit válaszon érteni szoktak. Nézd – mondtam, egy darab elmegy belőlem, azzal a céllal, hogy nálad legyen, föltéve, hogy te engemet, mint Nálad-lévőt elfogadsz. Gyöngéden bólintott, ajkát megnedvesítette. Hirtelen roppant fontossá vált számomra ez a nyikhaj nőcske. Gyűlölni tudtam volna, ha nem szeret. Gyorsan, gyorsan! csak el ne kapkodjuk!

A párbeszéd, kedvesem, csakis úgy lehetséges, ha a felek kilépnek az animitásból, és olyan ütőképes talajt hoznak létre, amely, lévén a személyes horizontján, nem túl és nem innen, nem az absztraktban és nem a személytelenben, az egymásban kimondhatót valóságossá lenni engedi… Be kell vallanom, nincsenek illúzióim, elismerem, mert a valóság tud szorítani, mint egy ostromgyűrű vagy méhek a lépesméz körül, hogy a nyelv itt lényeges közegszereplő lehet, s bizony egész ocsmány és gonosz rendezői instrukciókkal. A nyelv is egy-egy nagy temetője a szemléletnek, tele metafora-sírkövekkel! Ez így megy. De azért azt hiszem, hogy a nyelv által előhívott valóság, minthogy személytől ível a másikig, személyes szól személyeshez (édes perszóna!), valami közösre kell célozzon, azaz elvileg van esély a megértésre. „Uram, Ön egy valóságos hímvessző.”

Gyere – sziszegte a csaj.

Az igazság megtalálása mindig kaland, izgalmasabb, mint Casanováé, magasztosabb, mint Perceválé vagy Timur és csapatáé. Amin itt munkálkodni kellene, az az emberekkel együtt levés, együtt élni teszem azt: Magyarországon; hogy azt a gazdagságot és szépséget, melyet mindenki magában hordoz, mint halálos betegséget vagy malomkövet a nyakában, szét tudjuk kínálni. Ezért nem tartom semmire a magukba forduló csoportokat, ahol kölcsönös rendszerességgel van ugyanaz feldobva, 413egy bizonyos polgári vagy proletár megelégedettséggel, nyakonöntve a közös sérelmek savankás szószával.

Kihűl a valagom, gyere.

Teste kellemesen hozzám simult, s benne hamarost elfelejtettem az átélt izgalmakat. Búcsúkor a lányka ujjacskáját hamvas ajkára helyezte, és az érkező boldog szülőkre célozva így szólt: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ha az erény aludt, felfrissülten fog fölkelni.

Üres voltam, üres, üres, üres, agyam és ágyékom. Nem kellene ilyen önhittnek és rátartinak lenni, és egyszerre mindent egy markolással megfogni akarni, hanem, képpel mondva, az asztalterítő sarkát meghúzni próbálni, és mi foghatunk a legjobban csudálkozni, amikor az egészet lerántjuk, és szemünkbe ötlik, ahogy a langy tea maradékában lassan átázik egy ottfelejtett vajaskenyérvég…

Tapasztalt vagyok. Tudásomat átadom, ez nem tesz gőgössé, ez a dolgom,

Bojtár fn

A pásztor munkáját segítő legény(ke).

– Itt: Endre

ahogy másé: más. Az emberek errefelé éberek és tudnivágyók. A feladat adva van.

Életemben ekkora melleket nem láttam. De ne valami tőgyet képzeljünk, vagy azokat a trehány, de tetemes kinövéseket, amelyeket inkább nevezhetni páros púpnak; ez valódi, izgő-mozgó csöcs volt, a nagyság is csak mellesleg, ahogy mondjuk egy történetről kiderülhet, hogy megtörtént.

A férjem a háttérben hagy – vágott a közepébe a mellek gazdija. Képes vagyok a csodálkozásra, ez is dolgom. Ez a macskaszerű, tetszetős teremtés a világos bőrrel, mely drága meisseni (NDK) porcelánra emlékeztet, ki egy felnőtteknek való, 18 éven felüli mesekönyvből látszott kilépni, ez a kéjhús, ő volna abban a bizonyos értelemben éhes?!

Mit csinál férje? – érdeklődtem konzervatívan. Sóhajtva mutatott a koloniál könyvszekrényre; most én foglaltam helyet az ő műbőr szofáján. Még kérdi?! Olvas!!! Rögtön a szívembe zártam a fáradékony kollégát. Veres Pétertől Wittgensteinig fal mindent, én pedig ülök mellette tét nélkül, tétlenül. Pedig tesz önre, mondtam szellemesen. Nem vesz valóságszámba, ez a baj – mondta szabadszájúan. No jöjjön csupán.

Házassági hálószobájuk erősen emlékeztetett engem a Széchényi Könyvtárra, avval a különbséggel, hogy itt az Új Symposion szabadpolcos volt. Ezt az olvasópatkány javára írtam. Hát hogyan legyek én itt mint nő otthonosan boldog? Ez volt a kérdés. A helyzet komolynak látszott, de nem volt reménytelen.

414

A hobbiján keresztül kell elmarni – mondtam ki a kézenfekvő megoldást. A könyv nagy úr – folytattam kevélykén, belevaló könyvekkel én a legelnyűttebb emberpárt vagy más csoportosulást is lendületbe hozom. Meglátja, könyv, hangulatvilágítás, Calvados, s az ön hanyagoló férje csak úgy tüzelni fog a szabadság és szerelem iránt. Szociális érzékenység plusz petting. De vigyázzon – mozdultam akaratlanul is fenyegetően, a könyv veszélyes is, mert ha már a tűz lobog, legyen fa is elegendő. Az asszony magabiztosan kacagott: Vagy más gyúlékony anyag. Nem szóltam semmit, minek mindig a legrosszabbra gondolni; láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni, no mindegy.

Hirtelen nem tudtam ellenállni, hogy fel ne olvassak valamit a Nyugat harmadik nemzedékétől, világirodalom – mondtam röviden s komolyan. Felütöttem az egyik könyvet, melyet nagyon jól ismertem, egy konkrét, meghatározott helyen, és hagytam a szerzőt a szavakhoz jönni. A szépség vallomásai nem egyenest a prüdériával tüntettek: nem sokat kerengőzött, hanem, hanem a dolgokat a nevükön nevezte. Azt mondta: élet. Azt mondta: szerelem. Azt mondta: szabadság. És azt mondta: van. De ezt egy akkora természetességgel csinálja, hogy senki sem lehet neki neheztelő vagy érezheti magát megbántva. Az asszony szívesen hallgatta. Mondtam, ne fészkelődjék, tettetett szigorúsággal.

Remélhetőleg önből az igazság szól – mondta a szöszke. Én úgy vágyom már azt.

Meg tudom érteni. Ha ezekre férje nem harapna, ajánlhatok egy képeskönyvet a 60-as évek kitűnő prózai terméséből; ezekben kolosszális és behemót szépségek és belevaló (fasza, pardon) igazságok vannak képezve. Férfiakra, mint jóféle pezsgő hat az ilyes. Én ezeknél nem mocskosságokra gondolok, hanem a valóság-szeletek izzó esztétikájára. Hallgatott. Hallgatását meg akartam törni, mert hiú vagyok. Esetleg valamicske privatizálás a 70-es évek belüggyé degradált álregény álprosperitásából?! – javasoltam duplafenekűen. Az se kutya!

Ugyan! Kutya! – legyintett a frusztrált hölgy. Ló, nem kutya. Eltűnődtem. Hogy húzni kellene és nem ugatni? Így gondolta vajon? De ekkor ő még hallgatott.

Ám megérkezett egy másik idő, és ő sugárzott, menése röpke volt, a haja mintha egy csillogó „glanc”-ot kapott volna, a nevetése vad volt és erős. (Merész, vonzó és kétségbeesett.)

Ön egy igazi varázsló! – kiáltotta felém. Mit mondjak, jólesett; nem mintha nem élnék jól, az írásaimat közlik, a kritikai 415visszhang többnyire kedvező, s ha nem, azt is a megtisztelő figyelem jeleként foghatom fel. Vannak egészen viharzó asszonyok – gondoltam egészen mélyen magamban.

Du musst dein Leben ändern! – kiáltottam.

Megtörtént, megtörtént! – sivította, és kis macskapofija egy pirosodás lett. Igen – szóltam enyhén, minden továbbit már magunk elé tudunk képzelni. Az asszonyka sarkonfordult, és így szólt:

A rejtély nem létezik.

Dehogynem – mondtam a szívemben.

Egy párttag barátom – aki arról nevezetes, hogy még ma is, pedig nemegyszer félreállították a munkásmozgalom viharos árapályaiban, sőt, nem kell ezt kendőzni, tapasztalatok híján ő maga is tévedett tragikusan, még ma is olthatatlan lánggal lobog benne a hit, a jobbítás vágya s a forró remény, egy funkcionárius, aki az emberek között él, maga is egy azok közül, legfönnebb a felelősségérzete nagyobb a hatalma arányában, aki tudja, hogy nem jóságos nagybácsi, onkl, ki csokinyuszit ajándékozna időről időre a népnek, hanem sokkal inkább irányítva kér, közös hasznunkra váló együttes munkára hív, akiben hiteles a meggyőződés őszinte fájdalma, hogy valami roppant nagy történelmi-esély itt és most a tét, igazi kommunista – ő mesélte.

„Amikor a csinosnak mondott, fekete hajú, vad és fiatal munkáslány a jól csengő nevű munkáskerületből a fogadóórámon belépett, azonmód gyanakvó pillantást vetett. Meg kell rögtön mondanom nyíltan, mondta rögtön nyíltan, nincs nagy bizodalmam a politikusoknak. Ó, mondtam meglepve, mert elszoktam, no nem az egyenes beszédtől, hanem volt valami furcsa elszántság a hangban, fájdalom és gyűlölet, mely mintha nekem is szólt volna, és ez nem volt kellemes érzés, s ettől elszoktam. Önnek ilyen mély áverziója van a politikusokkal?

Mindenki ellen, aki nem lát bennem mást, mint politikai tárgyat, melyen bemutathatja a társadalmi fejlettségét, függetlenül hogy kiről van szó. Rólam! rólam! Mért nem lehet megérteni, hogy az embernek jó baráti kapcsolatai lehetnek anélkül, hogy rögtön az osztályára gondolna! Egy anya az nem grófnő vagy parasztasszony! De minden politikus, amellyel eddig összevert a sors, nem éri be azzal, hogy engem vagy a helyzetet szuverénül kezelje, hanem azonnal a p…-ra s ezekre az elvont rútságokra gondol, csak azon jár az agya. Egyébként is én vagyok az, aki szabadságot akar, én. Én. És nem negyedéves központi ter-

416

Transzformáció

Gondolatban tekintsenek végig országunkon, hasonlítsuk sért, a ragyogó jövőért – a kommunizmusért folyó harcban. Reható válság sújtja. Persze, ez nem azt jelenti, hogy az im- Lenin előre megmondotta. A szocializmus erői, a haladás. Mindjárt a kezdetén ki kell ábrándítani az ilyen embere- Tehát a szemeskukorica, a borsó, a hüvelyesek természeté tréfásan azt mondhatnám, hogy zabdarával fogunk etetni egyes funkcionáriusokat, ha továbbra is makacskodni fognak akinek ne lett volna nagy borsótermése. Sajnos, azok a ve- sen jelentősnek tarja az öntözést. Az öntözés a lenini villa- kult magántulajdonosi leküzdését, megbarátkoztat a programtervezet a munkaidő tovább csökkentését irányozza ízességet: „Hétszer mérd meg, mielőtt egyszer levágod.”

417

vekben lebontva vagy egy aprópénzre váltott félfényes szatócsvilág kétes tisztaságú kiskapuin. Elvtársnő, ezt mondják nekem, ne nyugtalankodjék, az ön szabadsághányadosa megfelel, sőt!, az átlagnak… Hát vegye tudomásul, hogy nem felel meg. (A szellem saját méltóságának tartozik azzal, hogy megvessen minden tevékenységét korlátozó hatalmat, mondtam lakattal őrzött szívemben.)

Hűha, nem lesz könnyű nap! Kislány, csak nem azt akarja mondani, hogy minden, ami a p…-t érinti, rút?

Pontosan. Legalábbis ami engem érint. Hogy mások mit tekli-mekliznek, az nekem 8.

És az elnyomás?

Tudtam, hogy evvel jön, olyan biztos volt. Most még dobja be a demokrácia fejlesztését, és tisztára kivagyok. De ne higgye, hogy én felemás volnék, én mindenképpen előnyben részesítem a mi p…-kat, avval a feltétellel…

Hogy volnának feltételei!

Ez az! Az nekem rút, hogy ebből a gondolkodásból hiányzik a teljességre törekvés. Én nem akarok uralkodó osztály lenni, tessen ezt megérteni.

No, no, nem szabad, no, édes kicsikém… Kisvártatva, érthető, megkérdeztem, hogy keresi-e egyáltalán a társadalmi kielégülést… Merthisz, érveltem, sokan csinálják vagy hagyják magukkal csináltatni: önérdekből, barátságból, patkányságból, szánalomból vagy tudja az ördög, mi okból…

Nem. Én nem csinálom és nem is hagyom. Nekem ez nem 8, nekem ez rémület. Nem akarom, hogy dolgom legyen ezekkel a dolgokkal.

Értem már, tehát sem így, sem úgy. Azért, ne haragudjék, ez így eléggé álnaiv. Nyilván, kislány, bizton ön sem szűz… Dehát volna, ugye, másféle lehetőség is… Hm?

Magánügy, senkinek semmi köze hozzá.

Volt már kapcsolata <öncenzúra>?

Van egy emlékem, amely csupa fájdalom, és semmi élvhajsza.

És utána?

Ön nagyon is jól el tudhatja képzelni dokumentaristán, hogy semmi kedvem nem volt azok után ismétlésbe bocsátkoznom.

Valóban, az ilyen heves átalakulások járhatnak fájdalommal. Nem mindig ez az eset. Néha a mulatás nagyobb, mint a fájás, néha fordítva. És van, hogy egyenlő, és van, hogy nem lehet megmondani.

Nekem fájt. Minek így újra?

418

Nohát kipuhatolni, hogy talán most magával ragadná a szabadság-szerelem hármas jelszava! De ez nem akarna tanács lenni. Ha maga így boldog…

Boldog? Mi az? Hányszor, bizony hányszor eszembe ötlik, hogy a kis, kemény arcú luvnya sarkonfordulva azt mondja: A tárgy egyszerű – és végérvényesen megvonja csenevész vállacskáit.”

Barátom befejezte elbeszélését. Sokáig hallgattuk. Vörösbort ittunk, aztán megszólaltam.

Barátom nem értett egyet velem. Közben finoman besötétedett, mintha fordítva hajnalodnék. Teljes súlyával visszahullt ránk a csönd, mely égbolt és csillag. Aztán szelíden, de határozottan kidobtam, mert dolgozni akartam. Ha dolgozom, megnő bennem a szeretet.

419

„A tárgy egyszerű.”

420

II. (anekdot)

Illúziódnak fátyolát ne lebbentsd

Fel, maradj örökké boldog álmodó,

Mert szebb egy megvalósulhatatlan

Álom, mint egy át nem álmodható jövő.

Nagy-nagy szeretettel ölel:

Édesanyád és Kuki

– haragosan olvasandó –

Előszó

Hivatásunk komolysága mellett is tág terünk nyílik az önkéntelenül kínálkozó humoros fordulatok megfigyelésére. E történetkékben szent valóság és színes költészet ölelkezik, így a bőséges lelki haszon, komoly tanulság és édes műélvezet eleve biztosítva van függetlenül a szerző korlátaitól.*

*E helyütt felemlítjük még, hogy IX. Károly oly művésziesen értett a hamispénz-veréshez, hogy e tekintetben még a műértőket is csalódásba ejtette.

„Valóságos szerencse – így nyilatkozott erről a lotaringiai érsek –, hogy önmagát megkegyelmezheti.”

Azt hiszem, elvetettem a sulykot. A sulyk-ra azonban ez rá is fért. De hogy ezt a részt megírhassam, ahhoz nekem magamnak mélységes, mennyei vidámságra van szükségem: mert a legmagasabb rendű pátosz csak akkor sikerülhet nekem, ha játék. (A végén megint minden felragyog.)

Anekdota görög szó; azt jelenti: „kiadatlanok”. A kiadatlanság nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem adták ki vagy adják ki, hanem csupán azt, hogy kihagyták őket, feledés szitál reájuk, mert nem eléggé hivatalosak, nem ütik meg valamely szakállas komolyság mértékét.

Az anekdota tehát történelmi tréfa. Ezek itt konkrétan: magyar.

Mégis, akár végigolvassuk egy ültünkben, mint egy regényt, akár bele-beleböngészünk, kicsendül a történetekből néhány visszatérő – századokon visszatérő – dallam. A szabadságvágy és szabadságszeretet mindenekelőtt, az igazságtalanságnak nemcsak gyűlölete, de kifigurázása is, a bátorság tisztelete egy kis hetvenkedéssel tetézve, nyugalom a nagy bajban, fellobbanás a kicsiben, és mindeme dallamok közös hangnemeként a csaták és a politikai csetepaték dúrja mellett a humor mollja. Irónia. Irónia, Musillal szólva: ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok. Az iróniának ez a fajtája – a konstruktív irónia – a mai Magyarországon eléggé ismeretlen. A dolgok összefüg421géséből emelkedik ki ez a mezítelen irónia. Az iróniát gúnynak, csúfondárosságnak tartják. Legjobban szeretem azt a tréfát, amely egy nehéz, jelentékeny gondolat helyén áll, egyszerre ujjmutatásul és szemhunyorításul.

Őszinte örömömre fog szolgálni, ha sikerül munkálkodásommal olvasóimnak néhány kellemes órát szereznem. De mindeneken túl valami belső kényszer hajt, hogy semmit elmondatlanul ne hagyjak, aminek bármi jelentősége lehet, kivált azok számára, akik a szabadabb emberi lét érdekében küzdenek. Az igazság igazság marad, még ha átszövik is érzelmeim és ítéleteim… Meglehet, ami nekem labirinth, másnak: proszpekt!

Iszonyú kötelesség az emlékezés! S ha én is odaleszek, amit elfelejtettem vagy elmulasztottam megírni, nyomtalanul elvész, mint ahogy Rabelais mondja: Depuis n’en fut parlé. La mémoire en expira avec le son des cloches lesquelles quarillonnerent à son enterrement. (Aztán már nem emlegették. Emléke elenyészett a harangszóval, amely temetésén kongott.)… Mondhatni, memoár ez. – Memoár-rom. És akkor persze csak így értve: az én memoár-rom. És ha így, és így, akkor úgy kellene kezdeni, s nem így, ahogy Gombrowicz a följegyzéseit: Én. Én. Én. Én. – Mindegy már, nézzük az élet félvéres tényeit, melyeket tükrözünk, ahogy az e tájakon komilfó.

Jelzem, akkoriban nem publikáltam, 49-től egy sor sem jelent meg tőlem, bizonyítható!, igaz, írni sem írtam – bár nem tudom, menti-e ez az akkori kultúrpolitika akkori szűkkeblűségét. A szó és a tett között a közvetlen kapcsolat megszakadt, ahogy Hamvas Béla írja, másról, máig kéziratos művében, és életünket kettészeli. Az elhatározás elszántságát külön meg kell tanulni.

Hallgattam „Helyéről elmozdítani a hallgatást…” (In: A kelet-európai tudás archeológiája, Szerk. Szigeti Csaba)hát, igaz, nem dacból, nem is finnyásságból, nem akarnék mindennek utólag valami morális alapozást adni – ahogy annyian a drága kollégák közül –, egyszerűen nem állt az írásra a kezem; tudom, kicsit romantikusan hangzik (mert mintha azt mondanám: óvott engem az Isten): de szinte, mintegy, nem tudtam írni. Eszembe jut Barbocz Simon barátom megjegyzése, melyet még a kiugrás előtt ejtett el: „Nem lehet minden tehetetlenségünket arra kenyni, hogy itt vannak a németek.” (Égő szemű fiú volt, hosszú sálakban járt, és bölcs felismeréseit rendre hajnalban nyilatkoztatta ki… a hajnalok furcsa mámora… Simon kicsit spiccesen kiabált, így a németek meg úgy, bármikor elvihették volna; és nem azt a szót használta, hogy „tehetetlenségünk”, hanem hogy „ez az impotens faszozás”…)

Visszatérve mármost az ötvenes évekre, Révai, aki nagy te-

422

Memoár-rom

(Kinek adna vagy adott volna a magyar írók közül Nobel-díjat?)

Úgy érzem a kérdés szerencsés, s talán van emlékeimnek olyan változata, mely remélhetőleg belop e klasszikusan gátlásos kérdés által fölvert porfelhőbe egy világítósugárt, s lesz nem csupán egy anekdota – magyaros filozófia –, hanem kelet-közép-európaiságunkból is megértődik valami, és a megoldásból is, igényünkből, hogy ne másokkal definiáljuk magunkat és főként ne mások ellenében, ahogy mifelénk szokás. („Ersze, ersze.”) És itt lépek az emlékek közé, rövidre zárva az áramkört:

Ó, a szabadság, mondta suttogó hangján Mihály, már megtámadta a kór, ez is mily jellemző: a költő, az „énekes” elveszíti a hangját: igen: rongált a lét, ó, a szabadság, és legyintett. Babitscsal való viszonyom meglehetősen bonyolult volt, sokágú, terebélyes – köztudott. (Máig itt cseng például a fülembe hajdani iszonyatos otrombaságom: Mondd, Mihály, mért nem hozol te soha éngemet a Nyugatban?! Tetejében még igazam is volt. Akkor, később, Illyés közvetített köztünk. Gyula úgy siklott köztem és Mihály közt, mint ama görög Skylla és Kharybdis sziklái vagy zátonyai közt.) Jelzem József Attilával – esett már erről is elég szó – ahogy sokkal harmonikusabban alakult. Rajta csak segíteni kellett: néhány pengő a foltozott zsebbe, falat kalács és meleg kakaó a megütött szájra – tehettem, pénzügyileg nagyapám révén kifogástalanul álltam. És persze a barátság sok más apró szála! Attilának igen jólesett az az egyértelmű melléállás, ahogy én mellé álltam. Nagyon érzékeny fiú volt. Emlékszem egyszer a Gerngrossban vettünk egy kétsoros blézert. Alig akarta elfogadni. Szakítása Kassákkal, majd az a szerelmes cívódása a mozgalommal… én végig kitartottam. De ezt ne tessék dicsekvésnek venni; könnyű helyzetben vagyok: ezt érzem furtonfurt, ezt a könnyűséget, egyedül melynek számadással tartozom.

De térjünk vissza. Babits ott ült velem szemben a magasra felpócolt párnák közt; ágyának friss volt a szaga, semmi betegszag vagy fülledtség! Egy szentély – s ez a megtört test fehéren: akár az ostya. El se bírtam képzelni, hogy bent, a paplan alatt, meleg van. Ez hirtelen annyira izgatni kezdett, hogy szinte megfeledkeztem zavaros jövetelem céljáról (Sophie morgott is kicsit a váratlan látogatás miatt; nagyon szerette, ahogy kezet szoktam volt csókolni neki: kézfejét felfordítva, a csuklójára, egyszerű), s kértem Babitsot, hadd tegyem

423

hetségű, értékes ember volt, de ezt is meg kell mondani, roppant nagy károkat okozott objektíve (de hisz épp ebben áll a tragédiája: a Révai-tragédia!), első szárnybontogatásaimat keményen

1. I. oszt. olvasókönyv

letörte. OTTÓ ÜTÖTT, TALÁLT ÖTÖT – írtam én pályámnak szinte legelején, s ő, Révai, ebben Habsburg-restaurációs törekvést látott, talán nem kell hangsúlyoznom, milyen igaztalanul – arról nem is beszélve, hogy ki volna az az öt, ugye…

Személyesen egyszer találkoztunk. Istenem, mennyi ravasz és mucsai áttétellel – Gyulának tudomására hozták, ő szólt a sarki zöldségesnek, aki, miközben 6,70-nel becsapott, megpöndítette nékem, én elsőre nem értettem a szubtilis célzásláncolatból, de azután megértettem (és magamra vettem) és így tovább… : Azt hiszem, egy afféle mai fiatalember megszakadna a röhögéstől! De vigyázz, fiatal barátom! Ha nem akarod, hogy röhögésed magadra hulljon vissza, akár ha levegőbe pöknél s aláállnál, nagyon-nagyon differenciáltan kell röhögnöd, mondanám: történelmien – s meglátod, nem sok ítéletet fogalmazhatsz meg kedvedre, silány idők tanulmányozása vékony katharzist kölykez… Meg aztán: mi az, hogy silány?

Soká vártam a hatalmas fogadószobában, de annyira nyilvánvalóan várattak, hogy ezen csak nevettem. (Tegyem hozzá, korán.) Révai tanult férfiú, gondoltam, nyilván ismeri, mit írt Nietzsche erről: A legbiztosabb mód az embereket felháborítani és gonosz gondolatokat ültetni a fejükbe: ha soká váratjuk őket. A várakozás immorálissá tesz. – Nyugalmam a szellem emberének önhittsége volt, hogy átlát a hatalom mesterkedésein, illetve azokon a lépéseken, melyeket gőgjében így nevez. És ez igaz is. Átlát. Csakhát amaz is átlát őrajta, közben. Mindegyik átlát a másikon, érdemes tehát legalábbis óvakodnunk… Ezt a kölcsönös átverést azonban nem volna méltányos a realizmus kettős diadalá-nak nevezni! Ekkor Rajk még élt.

Mindenesetre álmomban sem gondoltam volna, hogy összeroppanásom kezdetén állok; éppen elébb szerzett könnyűségemben döntöttem úgy, hogy nem szükséges harsányan elterpeszkednem a fotelban, hátradőlni előrecsúszva lakli bájjal – összeszorított térdekkel „szorongtam”, eléggé biztonságosan. (Máig idehallok gyermekkoromból egy rikácsoló női hangot, anyámét vagy a cseh nénémét, sosem értettem, mi lehet olyan idegesítő egy ülésben, nyilván valami kompenzálás lehetett a férfi-vircsaft miatt, s az is biztos, a huzat rettenetesen meggyűrődött.)

424

a kezemet a paplan alá. Hatalmas homloka – ez az

európai, hatalmas homlok – elfelhőződött, árkokkal védett (vagy támadott?!) óriási, diós szemében az a rémület forgott, amely oly kiszolgáltatottá tette őt mindig és mindétig. Egyenest rám emelte a tekintetét. Ha nem ódzkodnék a romantikus fordulatoktól, azt mondanám, tekintetünk egymásba fonódott. Erősek voltunk ketten, tudtuk. De legyek szerény. Mihály. Csak ennyit szóltam. Nem mondom, hogy egyetértést olvastam ki Babitsból – így mondom: Babitsból, mert szinte beszélt a teste: a vékony csontossága, a fej nehézkes eleganciája, a bőre, a testtartás esettsége, bizonytalanságba rejtőzködő ereje etc. –, de még elég fiatal voltam, hogy az egyszerű döntéseket csak úgy meghozzam: kezem, zsupsz, besiklott a takaró alá; megérintettem csontos térdeit. (Akárcsak ha apámmal játszadoznék a személyi kultusz éveiben, valamelyik ráérős vasárnap reggelen…) (Mágá kultúrvágány, mondta egyszer Kassák egy rímes megoldásomra. Megsértődtem. Ugyan, Jalos, ugyan, kiáltottam emelt hangon. Vas Pista alig bírt a maga bonyolult módján megnyugtatni. – A zsupszra Kassák megint ezt mondta. És: Mit hepciáskodik, urrram.)

A paplan alatt, ennyiben tévedtem, nem volt hideg, se meleg; férfias meleg volt, ilyesmit lehet mondani, utalva ismét apámra. Kezem ott nyugodott hosszasan. Az idő folyam mintha megfagyott volna: szikrázó tisztaságot éreztem, kikezdhetetlen hűvösséget… Rátértem küldetésem céljára, jól érezve, hogy valamit megbontok és romlandóvá teszek.

– Jelzem, Babits mellett ezt sokszor lehetett érezni. Egyszer Kosztolányival berúgtunk, rettentő sok angol keserűt ittunk, imbolyogtunk a hajnali körúton, mint két használhatatlan gyertyafény, hosszú fehér sálunk az aszfaltot söpörte, s röhögve csapkodtuk egymás hátát: Hát azért ez túlzás, nem, öregem? Ez túlzás! Ezt mondtuk egymásnak egész idő alatt. Velünk volt Drahosch Ildikó. Veszett egy nő. Azt mondta: Én a Dezsőkre fenem a fogam. Hi-hi: szegény Tandori!

Nézd, Mihály, mondtam, én a magyar írók közül neked adnék Nobel-díjat. A nagy arc – istenem, mekkora felület! – összerándult. S még mielőtt ezen az arcon – az egyetlen igaz színpad, mit életemben láttam! – lejátszódtak volna az érzelem lehetőségei, reflex-szerű válasz született. Beteg vagyok… messze is van… a sok utazás… A papír-arcon vérhullám ment végig. Maga elé nézett, imádkozós, megöregedett kezeit nézte. Bejött Sophie, a sárga, feslésnek indult, makulátlan paplan alól kivettem a kezem, megigazította a párnákat. Babits megvárta az asszony távozását, és rekedtes hangján azt suttogta: Nem kell, ha Móricz nem, nekem se kell. Mihályra nem volt jellemző ez a kamara varietés fordulat; néztem hunyorogva körben a tengernyi könyvet, kicsit rövidlátó vagyok.

425

Pedig összeroppantam! Pedig aztán hát én igazán nem voltam lekötelezve: önmagamnak. Nem voltam meghatódva saját ifjúságom erejétől, az újat kezdés mámorától, a történelmi igazságszolgáltatás vészességétől, az országépítő tettektől és a többi. Bizonyos, hogy van valami felszabadulás abban, ha amúgy gorombán odamondhatjuk ezeknek az embereknek, mit érez közöttük a magunkféle… Nekem ehhez semmi közöm – ezt szerettem volna mondhatni úgy, hogy ez egyszersmind valami megoldás is legyen, legalább számomra.

De ez nem így van. Mert jó, rendben, hogy meg vagyok félemlítve, de hát én vagyok megfélemlítve, nem valaki, akit csak úgy minden további nélkül megvethetek és sajnálhatok szeretetből. Mi lesz velem? – ez a baj. – Emlékszem, egy ízben az Andrássy úton sétáltam, a 60-as szám előtt rosszkedvűen, de azért közömbösen, de azért gyorsítottam, amikor egy indulni készülő, nagy, fekete, osonós autó ablaküvegében megláttam iszkolni magamat, a próza iszkolása, mondottam rögvest magabízón a szívemben, most, hogy leírom, ugyanúgy dünnyögöm magam elé a szavakat, a próza iszkolása, érzem ajkaim akkori mozdulását… És akkor, hirtelen, nézve a járdát, az jutott eszembe, hogy nyilván itt sietett nemrég valaki, egy valaki a munkahelyére, a 60-as szám alá, megcsúszogattam a lábam, s komisz rémület ébredt bennem arra a gondolatra, hogy így keverednek a lábnyomaink… és akkor tovább… hogy a levegő… hogy ugyanazt a levegőt szívjuk… sőt… talán épp amit ő ki, azt be én, vagy fordítva… rettenetes. Azért ez a testvériség túlzás. Mégiscsak van gyilkos meg van áldozat. Elég. Az író tetszhalála: az okoskodás. Lovasnemzet vagyunk: szőrmentén gondolkodunk.

Magabiztosságomban rávigyorogtam az egyik sameszra, de az nem úgy reagált, ahogy vártam, erősen visszanézett, tett is egy lépést felém, mint egy külvárosi alak, ám azután olyan egyszerűen fordult vissza, hogy azt is hihettem: véletlen. Így nem tudtam, mit higgyek. Meg-megbillenve ültem a nyirkossá vált műbőr fotelon; mikor kivágódott a nagy, fehér szárnyas ajtó, vártam, hogy megjelenjék egy elegáns, szikár titkár, nyeszlett nyakkendővel, gyomorbajos, vékony ábrázattal (a képzelgés részletessége, kidolgozottsága, utólag, már áruló jel: az aránytalanság, mely a félelemre alapozódó gátlásokban gyökeredzik), vagy egy hű, szomorú, szemüveges titkárnő, nagydarab frusztrált valaki (később megőrült, zárt helyre tétetett, a szovjet óriáspetesejt!, ezt kiabálta naphosszat; l. még a Csuklógyakorlat c. írást) – ehelyett maga Révai hajolt ki csapzottan az ajtó mögül, 426a hajába túrt, ahogy egy ideges tanár, kutató tekintete sietősen végigfutott a csarnokszerű előszobán, megállapodott rajtam, jöjjön, jöjjön, jöjjön, intett felém, s ugyanevvel a mozdulattal, még mindig az ajtó mögül, ki nem lépve a szobából (mintha rejtegetne valamit, vagy mit tudom én, neglizsében volna) teremtette le ordítva a sameszt, maga barom, parazita, miért várakoztatja meg! De ezt is rögtön, átmenet nélkül abbahagyta, ne haragudjék, mondta nekem türelmetlenül és bocsánatkérőn, rettenetes főfájásom van, dehát mit tudhat maga erről, a fiataloknak nem fáj a fejük.

Nekem szokott, válaszoltam, s ez olyan volt, mintha nyaliznék. Elnézést kért, hogy megvárakoztatott, ő aztán igazán tudja, milyen várakozni, de közben mosolygott, hogy mintegy mi ezen túlvolnánk. Azaz, úgy gondoltam én, cinkosságot ajánlott. (Ugyan… – tenném hozzá most.) Másrészt szántam a fájdalom miatt, az elgyötört bőr, a tekintet tört csillogása, az ismerős jelek, szántam, és rögtön gyűlöltem is, mert ez az egész lebegés fájdalom és cinkosság, hősiesség és árulás közt, a bizonytalanságnak ez a hazátlan törtetése: módszernek tűnt föl.

Mely elérte a célját. Révai észrevette zavaromat, alig láthatóan elhúzta a száját, nyilván, hogy ilyen gyengécske legény vagyok, és akkor, megint hirtelen elővett valahonnét egy banánt.

– No, egyék, mondta, ez talán megnyugtatja.

Banán. Akkor! Még jobban összekavarodtam; mit is tennék, próbáltam emlékezni, ha épeszű volnék, ha a helyzet épeszű volna, de semmire nem mentem. Lám! Alig telt el néhány perc, csupa jó történt velem, egy intelligens úrnak számomra ismerős szenvedései vannak, magam kéjes gyümölcsöt majszolhatok – (de!) mint egy kisdiák, aki rossz fát tett a tűzre! (A sztálinizmus, olvasom, felhasználta a katolicizmus idevágó eredményeit.)

Hát így. A többi alig érdekes, a banánhéj belsejét kapirgáltam, miközben Révai faggatózott, hogy mért viselkedem olyan nyögve-nyelősen, mért billegtetem én azt az illyési asztalt, mért ódzkodom, vonakodom, gyanakodom, mért hárulok el és válok halálra, mért nincs vér a pucámban, mért nem egyeztetek, mért viselkedem siralmasan és vagyok finnyás, mért faksznizom, mért nem kapok vérszemet, és mért vagyok szóra sem érdemes?

Magázott, amire fölfigyeltem, mert addig (s azóta is) csak érett nők magáztak engem. Elhallgatott, tehát válaszolnom kellett. Tudtomon kívül reményeket keltettem Önben? Én egy termékeny föld vagyok, akartam mondani pátosszal, de rám jellemzően germanizmust sejdítvén, visszahőköltem. Helyzetem egyre rosszabbodott. Én termékeny föld vagyok – ehhez meg az 427érzékeny hangsúlyok miatt színésszé kellett volna lennem, és én semmi sem akartam lenni.

Termékeny föld vagyok, mondtam végül, de Révait akkor ez már nem érdekelte. Hogyne, hogyne. Még gondoltam mondani afféle függetlenségi nyilatkozatként, hogy földet vissza nem adok, de ehhez gyáva voltam. Később hallottam, hogy Révai messzemenően nem volt velem megelégedve, hogy többre tartott, de én csak egy elkényeztetett kultúrúrifiú volnék, aki arra hajol, amerre a szél fú, a termékeny föld emlegetésével én implicite ezt fejeztem volna ki. Merthogy az igazi író a rossz magot kiveti magából.

Nem vagyok én terményfelvásárló-magosztályzó, mondtam valakinek sör mellett kicsit már kapatosan; visszajutott Révai fülébe, de mire bosszút forralt volna, megszűntek a föltételek, hogy átadják a helyüket másikaknak…

Könyvem előtt ülve nagy az én hálás örömem, mert most visszaadhatom egy csokorban a magyar társadalomnak azt, amit hosszú időn keresztül önmaga termelt. Kettőre azonban számot tartok. Barbocz Simon barátomtól hallottam, és magamra alkalmazom, hogy egy tanácstagjelölt programbeszéde alkalmából, miután már minden érdemlegeset elmondott, nagy emfázissal, büszke érdemként így kiáltott fel: – Egyet nem lehet elvitatni, hogy én is kortárs voltam!

Ez az egyik.

A másik az, kedves olvasóim, hogy amikor ezt a szerencsétlen magyar nemzetet annyian szomorítják, nyamvasztják (az olajárak!) vagy épp mosolyt és jókedvet fakasztanak – nekem az a hálás szerep jut, nem tudom, sikerrel-e, hogy könnyet töröljek, sebbe ragadt gézt tépjek és a napfénytől forró, gyilkos tarkókat simogassam. Ahogy Kassák mondja, minden jó műnek elégedetlenség az apja, szorgalom az anyja. S nem Goethe, de Hölderlin állítja: az én feladatom, hogy a hazáról beszéljek. Ezt senki se irigyelje tőlem.

Van „Lehet, hogy ami látszólag feltáró, feltárulkozó, az valójában elfedő… A hatásos anekdotának keskeny tartománya van állandó attak és állandó meghátrálás között. Arról nem is szólva, hogy mindenki mást érthet belőle.” közülünk, aki azt mondja, amiről anekdotát lehet mondani, arról már nem érdemes, illetve, hogy az anekdota a tárgyát mintegy, úgy és tulajdonképpen, rendben lévőnek találja. Jóllehet az, itt, a legkevésbé sincs rendben. Hogy nagyobb titok és szégyen az, hogy csak így fecsegni lehetne róla, és hát ha nem tudunk róla valóságosan beszélni, mert ilyenek vagyunk és itt vagyunk, akkor ne beszéljünk róla.

Sok igazság van ebben.

428

De talán, többek közt, érdemes ilyen módon is rámutatni arra a rossz megelégedettségre, mely az elszaporodó szembenézősdi láttán nő mostanság.

Van közülünk, aki erre azt mondja, hogy ez a gesztus is egy lesz ezek közt.

Ezt nem hiszem; bár kiszolgáltatottságát mint hibát: látom.

Ha végigfutunk elmúlt lehetőségeinken, az életünkön, bizonyos meghatódottság vesz erőt rajtunk… de egy perc, és… elmúlt, mert a magyar ember megbecsülhetetlen tulajdonsága, hogy a rosszat elfelejti, csak a jót, a kellemeset szereti megtartani az emlékezetében.

Elvégezni a tennivalókat, és amellett lehetőleg „E történetek egy jelentékeny történelem helyén állnak (ujjmutatásul és szemhunyorításul)… Amit látunk, látványnak, fikciónak gyönyörű – realitásnak kevés, történelemnek semmi. ” keveset gondolni magunkra – úgy hiszem, ez az, amire szükségünk van.

Kelt Budán, június 16^dikán

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni I.

A koalíciós időkben, már a fultoni beszéd után, a hidegháború alatt Rákosi Mátyás a béketáborban járkálva lobogó tűznél melegedő funkcionáriusokra bukkant.

Tüzet kért tőlük.

Míg a szocdemek a csípővasért szaladtak, egy szervezett munkásfiatal, név szerint Medve István, belemarkolt a zsarátnokba, és a hamuval együtt, hogy kezét meg ne égesse, olyan szép piros parazsat tartott a főtitkár elé, hogy csak úgy szikrázott, mint az ötágú csillag.

Ez aztán egy ördöngös fickó – mondta az első ember, és rágyújtott a ritka tüzes serpenyőből.

Erkölcs

A vérbő ötvenes évek elején egyszer Mátyás úgy leszidta az imperialistákat, hogy maga is megbánta. Bánatában aztán vadászatra rándult át Munkácsra, mindazonáltal telisde-teli volt életörömmel. (Itt jegyzem meg, hogy alkalomadtán rendkívül indulatos tudott lenni. Egyszer vadászat közben azért, mert egy fának az ága a szemét érintette, erdészére emelte a puskáját. Az erdész tapasztalt, talpig férfi volt, mást ne mondjak, ismerte Kun Bélát is, csak ennyit szólt: Legyen kegyes, drága elvtárs, édes Mátyás, özvegyemről és árváimról gondoskodni. Szeren429cséd, oktalan állat, hogy özvegyed és árváid vannak – jegyezte meg nagylelkűen a főtitkár, és ismét a vállára vette a puskáját.)

Az estéli visszakocsikázáskor a kíséretében lévő ávósok egyike amaz aggodalmának adott kifejezést, hogy vajon a határnál nem-e fog az utazás késedelmet szenvedni. Lement a nap, s ahogy lement, a komoly férfiak bele-beleborzongtak a hűskés alkonyatba, annakelőtte pedig hogy keresték az enyhet ígérő silány árnyékfoltokat. Szinte láthatóan sötétedett, nevezett ávósnak az volt az érzése, hogy a légmolekulák szemenként sötétednek. (Elkezdte estin a gimnáziumot, de nem bírta befejezni. „Az erejem nem volt hozzá meg estére. Az asszony is mindig baszkurált a pénz végett.”)

Mindeközben a legmagasabb kíséret egyik tagja a zöld parolis ávó működését nem éppen a leghízelgőbb módon tette szó tárgyává, oda célozván, hogy némi kenyőpénz fejében bárki is könnyen átjuthat a határon, még ha vámköteles tárgyak volnának is a birtokában, különösen a Szovjetunióval határos határon.

Már erre a főtitkár is annak adott legmagasabb kifejezést, hogy a hallottak (lásd még A valóság tükrözése: egy túlkapás c. írást) felől közvetlenül akarna meggyőződést szerezni. A terv akként lett megállapítva, hogy Rákosi az ún. háttérben marad. Ő egyébként megszállottként szeretett szabadságos ávósnak felöltözni, a sapkája mellett virág volt, kenyeres tarisznya az oldalán, a kardot a mentével együtt felkötötte a hátára, vágott egy útszéli meggyfáról botot magának, úgy haladt a dűlőn, akár akárki más, aki öreg szülejéhez iparkodik hazafelé – volt is dolga a biztonsági őröknek: sok. Így élvezte a nép szeretetét.

Úgy is történt, a határsorompóhoz érve, az evégből kijelölt ávós a csézáról leszállva, miközben szolgálati fegyverén hidegen csillant a krassz holdfény, szóba ereszkedett a pirospozsgás fiatal őrrel, hogy sietősen át szeretne jutni. Az legott megtörténhetik – válaszolt vidáman a fiú, akinek nap mint nap öröme telt a szolgálatban, szerette a virrasztásokat, a férfit-próbáló riadókat, a kemény vicceket, hajnalban a hűskés levegőt, a setét erdő irdatlan roppanásait, és gyűlölte a nép közelebbről meg nem határozott ellenségeit –, hogy ha nincs az elvtársnál vámköteles áru.

De épp ez a bibi, hogy volna néhány kila gyertya, cukor, kávé, farmer és számítógépecske, de nem szeretnék emiatt, mit mondjak, egy percet sem vesztegelni. A fiú hajthatatlan volt, hová gondol, jóember, drága elvtárs?! Hiszen ez részemről esküszegés lenne! (Szentigaz!) A kudarctól immár rettegő ávós 430homlokán, mint csigák ezüst kondenzcsíkja, hideg veríték kúszott, s szeme meredten bűvölte a fiút. (A meredtnézés elemi óvatosságnak számított, mert akkortájt könnyen előfordult, hogy valakinek azt mondták: „Magának ide-oda jár a szeme.” Hruscsov Ezután biztosra lehetett venni, hogy az az elvtárs, akinek állítólag, kiemelés tőlem, ide-oda járt a szeme, gyanúba keveredik, és akkor már nem zörgött a haraszt, ha nem fútta a szél.)

A hold szenvtelenül mosolygott az égről, mint akinek mindegy, az igazság győz vagy a hamisság. De a hű fiú nem hallgatott a csábos ígéretekre, hanem kiadta a végső ütőkártyát: Nincs az a pénz! – Pedig akkor az nagy pénz volt.

Ekkor a háttér csalitjából előlépett Rákosi Mátyás, kit a pirospozsgás őr a patyomkin-ruházat dacára üstöllést felismert, s tisztelegvén a további parancsot várta. Háráso, ember vagy, hékás – kiáltotta Mátyás örömmel –, éber kolumnista (este volt és fáradt) az álarc mögött is felismeri és leleplezi az ellenséget! Nohiszen, kezdte kényelmetlenül érezni magát az az ávós! – Már másnap nem volt se híre, se hamva.

Rákosi megöblösítette a hangját, az erdő vadjai és a levegő madarai alábbhagytak természetes neszeikkel, elvtársak!, sok minden, nagyon sok minden nincs még tisztázva ebben és az ehhez hasonló ügyekben! A fiú csoszált túl nagy bakancsában, egyik keze a puskatusán, másik a nadrágvarráson, a főtitkár elgondolkodva morzsolt egy száraz ágacskát, miközben jót nevetett az őr elfogódottságán.

No, komám, komád vagyok-e? – Az őszi erdő csöndesen mocorgott, na, elvtárs, neked elég széles melled van, elfér rajta néhány kitüntetés, azzal intett a kíséret felé, egymás után vették le az elvtársak a dolmányt, annyi volt a drágakő mind a dolmányon, mint tepertő a túróscsuszán.

Majd a magas társaság eltűnt az erdőt át- meg átpásztázó reflektornyalábok bonyolult-szép, Moholy-Nagyot idéző, tiszta geometrikus rendszerében. De Rákosi még visszafordult a fáradt legényhez, a mai Magyarországon, úgy érzem, igazi tavasz van.

Fiunk villámsújtottan áll ott, dobogó szívvel a sötétben, kemény

éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet, aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag – hogy azután tegye, mit a magas méltóság javasolt: kacagva szaladt át az életen. (Példát vehetnénk mi is, kedves Olvasóim.)

431

Egy csók és más semmi

Mi történt és miért? Ez az az ikerkérdés, mely egyként foglalkoztat szakférfit s egyszerű népet, ismernénk meg múltunkat, hogy egyáltalán esélyünk lehessen a jelenre. Vallom, itt még van mit tenni. Azt hiszem, a keletkezéstörténet egy fontos dokumentumát tartom a kezemben alant.

Nem sokkal a felszabadulás után történt… Az életet addig csak mintegy fényképről ismertük, amelynek tudvalévően nincs szaga s nem piszkol, és most beleestünk valami nagy hideg-meleg, maszatos, sáros, illatos-büdös mocsárba, az életbe.

Az élet értünk jött nő, ital, mulatság, társaság, báli kaland alakjában, mi magunk is álltuk a kihívást, elébük mentünk. Jártunk kocsmába, színházba, hangversenyekre, előkelő dzsentrizsúrokra, munkás-táncmulatságokra, finom bálokra, cselédtánchelyiségekbe, a híres Buzelkába, a kétes Bableves-csárdába, Szabad Nép-félórára. (Pátosszal a foglalkozásvezetőnek: Ahelyett, elvtárs, hogy fölemelnéd a hangod, avval törődnél, hogy mindez a Szabad Népben jelenhessék meg, ez jobb volna nekünk is, neked is, a népnek is, a szabad-ság-nak is. – A három testőr, hujjogtuk: Pátosz, Azrossz, Arramész!!!)

Korom Jancsi arca lányos volt, akkor még. Varrattunk neki kurta rokolyát, szerény perkálblúzt, amely mögé a mellén kétoldalt két kerek, száraz zsemlét dugott, az ölelés valóban csak úgy „ropogott” – – – huncutul a mellébe nyúlkáltak, s szétmorzsolódó

A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (avagy a fehér ló másik oldala):

Képzeljük el Kun Bélát valcerezni Ferenc Józseffal! Ahogy a szenvedélyek magasra hágnak abban a csudás bálteremben!

két keblét a nyílt színen megették – – – a helyiség hangadói egyre-másra vitték el hölgyünket, aki szemérmetes hajadonhoz illően s egyéb természetes okból is kifeszített könyökkel jó távol tartotta magától táncosait, de, hajha, az ellenállás fokozza a vállalkozó kedvet, s egyszer csak azzal jön vissza az asztalhoz hölgyünk, „most aztán gyorsan el”, ami nyomban meg is történt.

Az utcán aztán röviden közölte, hogy egy nyúlkálós cuxfírer elől kellett szöknie, aki nagyon hívta a „folosószegelet”-be; majd az első fordulónál lekapta copfos parókáját, egyikünk fejébe nyomta kalapját, vállára borította hosszú lódengallérját, amely alatt a szoknya felgöngyölődött, mint az összecsavart vitorla, a térdig felhúzott nadrág viszont leeresztődött pantallóvá… éppen ideje volt, mögöttünk futóléptek hallatszottak.

Igen! Ő volt, a végzetes államférfi! Kopasza bögyösen fénylett. Utolért bennünket, közönyös arccal, de dobogó szívvel baktatókat, megismert, hogy mi vagyunk azok, a megkedvelt kis cseléd társasága, oldalt ránk nézett zordonan, kutatva, nem ért432ve, izgatottan megelőzött, tétován megállt s kővé meredve lassan elmaradt. Aztán hallottuk bakancsa csattogását, futott vissza a Buzelka felé, hol van, hová lett a nő?

Így. Az illető ettől azután úgy elkedvetlenedett, hogy emiatt volt az egész Rákosi-korszak. Egy nő(!) miatt. (Ez megint csak a hölgy: úr ahhoz, hogy töke van a menyasszonynak…)

Milyen volt?

E történet talán az elébbi párja lehetne. Egy vidéki ezredet Pestre helyeztek. Mutatták a legényeknek a drága Mátyás képét, elmagyarázták, hogyan kell „frontban tisztelegni”, ha találkoznának a főtitkár aranykerekű Csajkájával. Egyedül egy kis székely fiú nézett másfelé, rá sem nézett a csillogó-villogó fejre… más kép járhatott az eszébe, talán egy szép kislány képe, akit most el kell hagyni, talán örökre. A felsőbbség észrevette a figyelmetlen közlegényt, ráripakodott:

Tudod-e már, milyen a főtitkár? Ijedten ugrott föl a kiskatona.

Jelentem… tudom!

Hát?

Hát… olyan küsded, barna!

Mi történt? „Ugyan. Apám nem félt senkitől. Le se szarta őket.”

Féltem. (jún. 16.; délután)

A valóság tükrözése: egy túlkapás

Tsomor Feri, aki a nagy ember kíséretéhez tartozott, passzionátus úszó hírében állt, mert az volt. Hatalmas mellkasán derekasan feszengett az egyenruha. Kihívóan fotogén arca következtében többször szerepelt címoldalon, hol egy Kossuth-díjas bolyhozónővel, hol egy hatholdas csopaki kisparaszttal. Derűs, biztos az élet, jól megy a munka, mondta az, akinek tekintete a képekre vetődött. Persze amíg egy ilyen képet beállítottak…

De nem a Tsomor Ferivel! Nyalka, rövid szárú csizmája fénylett, mint a Salamon töke, khaki nadrágjának nem akadt párja, orosz szabású zubbonya hét nyelven beszélt, és kis tányérú társasági sapkáját, melyhez még egy levélsapka, ún. „pilotka” is tartozott, legényesen kicsit hátratolta, szinte a tarkójára, mely pelyhes volt és törékeny; nemcsak olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki, hanem mintha e skatulyában örökkön sütne a nap.

433

Tsomor Feri! – ez volt minden képszerkesztő álma… Mert hogy az a bizonyos, hatholdas, slágfertig csopaki kisparaszt ne látszódjék kuláknak, de hát ágrólszakadt se legyen: volt ott dolga derítőlapnak, fény- és árnyszórónak, egyáltalán a technika száz csodájának. A bolyhozónők meg valahogy eleve szerencsétlen alkatúak, búval gyakottak, így esetükben meg kellett elégedni valami elvont és enyhén parttalan derűvel, melyet, aki tudott róla, bízvást kihámozhatott a raszter rácsai közül. De már az oly preferált felszabadult nevetés rendre botrányba fúlt, vicsorgásnak hatott, és az arcbőrt is sajátságosan elvékonyította, meghúzta, a homlok egészen gusztustalanná vált, megnyúlt, mintha elvált volna a fejtetőtől, a hajtól… A lebegő homlokok! Pfuj! Itt Bagits Ilon volt az, ami amott Tsomor; duzzadt az erőtől, bolyhozónő, marokszedő, diáklány: neki egyre ment. Szép volt, ifjú és erős, olyan, mint mindannyiunk álma. (L. még Egy borsos történet c. írást.)

Tsomor Ferinek a nagy ember mellett bizony ügyelnie kellett a kondíciójára, keveset mondok, hogy résen kellett lennie; ez a tömzsi, bizony gyér hajú, már nem fiatal férfi oly intenzitással élt, mely elég lett volna kettőnek is, vadászatok, labdázások, gyűrűs viadalok**lovasjáték, amelynek során vágtában kellett elkapni a póznán lengő gyűrűket (Clèves hercegnő) vagy más hasonló szórakozások töltötték ki a napjait, s akkor még nem beszéltünk a belpolitikáról és a külpolitikáról.

A délelőtti edzésen, krallozás közben víz ment a Tsomor fülébe, hosszan ugrált féllábon a medence partján, mindhiába. Így történhetett, hogy a délutáni vadászaton, midőn a főtitkár ama legmagasabb óhajának adott kifejezést, hogy a hallottak felől, mert ott mondtak neki valamit, közvetlenül akarna meggyőződést szerezni, ezt hősünk úgy értette, miszerint a gazdája a halottak iránt fejezné ki érdeklődését.

Igen ám, de ott a bökkenő: nincs halott! Olyan legalábbis, amelyik akármilyen laza fonállal köthető volna az esethez… Tsomor nem tudta, mit tegyen, kérte hát a hatalmas s kegyes valót, sietne segítségére; bárányért küldetett, torkába mártotta a kést, s azt markolatig benne hagyván, mindenekre, melyekből valami jövendölést remélhetett, nagy szorgalommal vigyázott. Tudniillik mennyi vér és minő rohanással omlott? Minő színbe öltözött? Mely hamar aludt meg? A bárány meddig élt? Minőt és hányat sóhajtott? Elenyésztekor megbolygatta-é a hasábokat avagy épen hagyta?

A jelek jót jövendölhettek, mert Tsomor ajkairól úgy pattogtak a zománcos vezényszavak, mint az alkotmányünnepi jégverés. A beosztottak fürge autókba pattantak, s kisvártatva titkos 434üregek, sajátos belső terek teltek meg a gyáva emberi jajveszékkel. (Hüvelykszorító: srófra járó prés. A magyar nyelvben több szólásmondás őrzi az emlékét: „körömszakadtáig tagad”, „körmére koppintottak”, „Éljen a <öncenzúra>!” Hát vajon a „feszült figyelem”

és a „felcsigázott várakozás” minek az emlékét őrzi? Tudniillik különbséget teszünk a megfeszítés és a csigázás között.)

Ez volt egy túlkapás.

A gyufa kihúzása

Bagits Ilonának volt egy nővére: a Bagits Veron. Vörös sörénye úgy lobogott végig a negyvenes évek Váci útján (hogy azt ne mondjam, a Bajcsy-Zsilinszky úton), mint valami ad hoc tüntetés. Bagits Veron 46-ban lelépett egy kövér impresszárió oldalán, vőlegénye, a dalia Medve István tenger bánatában meg belépett a testületbe. Mindazonáltal az eset konfúz, mert Veron, akinek igen szép, természetes hangja volt, már 49-ben egy operaelőadáson mint külföldi vendégművész lépett föl.

Ott volt Rákosi, és, tegyem hozzá, nem volt ott Medve

Kanca-Hüvely Mézed igyam fuldokolva: Nagy Szőrszív-Serleged Rózsájába hullva.

Juhász Ferenc

István. S itt történt, hogy Veron (kinek gyönyörű vénuszdombja csak úgy homorult, domborult, keménykedett, puházott – egy kiállítási darab!) oly szépen énekelt és játszott, hogy a főtitkár elragadtatása jeléül gyémántgyűrűt küldött neki ajándékba, mire hölgyünk kihallgatást kért a drága embertől, hogy megköszönje a figyelmességét.

A főtitkár maga nem volt egy belami, de belevaló legény, hisz nyilván nem véletlenül került e posztra, így azután a csinos és fiatal és még belevalóbb (mi való bele? ha-ha-ha!) művésznő – mert az lett a lány a kövér impresszárió hathatós segítségével –, nos, flörtölni kezdett a férfival, ki házasember lévén meghökkenve szólt rá a munkásszármazású énekesnőre, mit gondol rólam az elvtársnő? Nem tudja, hogy házasember vagyok?

A kis magyar munkáslány az internacionalista tapasztalattal pimaszkán meghajtotta magát, pardon, drága Mátyás, édes elvtárs, nem tudtam, hogy a magyar gyufák csak a saját skatulyájukon gyúlhatnak meg…

Csuklógyakorlat

A hölgy, ki keresztül-kasul hűséges volt a mozgalomhoz, s ott frigiddé lett, fölszaladt Rákosi elvtárshoz.

A csiklóm! – kiáltotta sebzetten.

435

Kukucs, itt repül a kismadár – így a véres kezű demokrata… (Nem értem ezt a madarat. Minden éjszaka verítékezik. A tolla minden reggel csomókban áll. Azt se tudom, milyen fajta madár. Se nem énekel, se nem ugrándozik. Megajándékozhatnék vele valakit, de ezt nem merem. Éppen ez az én bajom, hogy még ezt sem merem.)

Anya csak egy van

Mikor egyszer a drága ember utazott, egy dicső faluban megszólította őt egy parasztasszony, ki azt akarta kérni, hogy pirospozsgás fiát bocsássák szabadon, mert úgymond, nem csinált semmit.

Kezdte beszédét e szavakkal: Jó napot adjon Isten, drága Mátyás, édes elvtárs! Ne haragudj rám, uram, nem állhatok fel előtted, asszonyi bajom van. Jó egészséget kívánok, drága. Hát asszonyom anyja (?) mit csinál? Friss egészségben van-e?

A főtitkár nyájasan felelt minden kérdésre, megajándékozta a parasztasszonyt sóval és kenyérrel (nagy kincs volt az falun az időtt) meg egy szőrös gyapotmaggal, és megjegyezte, hogy eddig még senki fia-borja nem tudakolta tőle édesanyjának földi mibenlétét.

Két hét múlva szabad volt a fiú. Sza-aba-ad!!!

Füstölgés

Egy szép napon a Párt fölemelte a szivar árát, hogy védje a munkások és a velük szolidáris parasztok érdekeit. (Ejnye, ejnye, az a sok slejmos, barna, nikotinos köpet – hangzott felső helyről elítélőleg.) Sok képviselő körbefogta a titkárt, és ez alkalommal nem egy zokszó esett a mondott tárgyban.

Drága Mátyás, édes elvtárs, ha ez így tovább megy, abbahagyjuk a dohányzást, mert hát mégis több a soknál – mondogatták a duzzogó államférfiak. Mire Rákosi az ő hatást nem tévesztő szarkasztikus mosolyával végignézvén a füstölgő vastag szivarokkal fölfegyverzett munkásszármazásúak során, csupán ennyit mondott: Füstölögjetek, csak szivarozzatok – avval faképnél hagyta a „lepipált” társaságot. Azóta szállóigévé váltak ezek a jellegzetes szavak: füstölögjetek, csak szivarozzatok.

436

Csak az van, ami lehet

Egy izgalmas kávéülés alkalmával a demokratikus önellenőrzés egyik szószólója kíméletlen hangon támadta saját magát a belügyi szervek túlkapásai miatt, miközben szemére lobbantotta, hogy meg nem felelő képzettséggel bíró egyéneket alkalmaz a kebelében.

Erre Rákosi csak annyit jegyzett meg, ezekre az állásokra ezért a fizetésért püspököket nem kaphatunk. Mire az interpelláló elvtárs elmosolyodván a további tüzelést beszüntette.

Viszket a <öncenzúra>-m, megvakarom, mégpedig ott, ahol én akarom

Egy másik izgalmas kávéülés alkalmával fontos helyről érkezett átiratot kellett Mátyásnak felolvasnia. Amikor hozzákezdett volna, véletlen mozdulattal testének ama részéhez nyúlt (viszketett), amellyel nem szokott gondolkodni az ember, s ugyanakkor már olvasott is, elvtársak, ideküldtek egy iratot.

Valaki erre feléje kiáltott, Matyi! nem oda küldték! Erre már odaszól Barcsi-Balogh János is, de odavaló!

Töredék

Mátyás durcásan elfordul, úgy mondja Révainak: Hagyd el, Józsi, így volt megbeszélve. (Zene: Erkel: Hunyadi)

A megoldás

Valamely kideríthetetlen oknál és az imperialisták kitartó aknamunkájánál fogva Rákosi lejjebb ereszkedett a népszerűségi listán. Mátyás épp egy békenagygyűlésre készkődött, s a hivatalos emberek mindent elkövettek, hogy a fogadtatás minél fényesebben üssön ki. Gerő elvtárs fölkérte Déry Tibort, mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, ne kerüljön valami sokba, a főtitkárt lepje meg, s a népnek is örömet szerezzen.

Déry, aki igen nagymérvű volt akármilyen helyzetben, kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondta, nem tudok semmit. Egy kis szünet után elkezdte, tán mégis. Gerő örömtől sugárzó szemekkel biztatta, nos, nos?

A drága Mátyás a hídon hajtat át?

Da.

Tehát a hídfőnél arra a két oszlopra?

Da, da.

437

Akkor Rossz, kicsi, magyar mese Piroska és a farkas mihály. az egyikre akasztasd fel Farkas Mihályt, a másikra magadat. Nem is kerül valami sokba, a drága embert meg fogja lepni, s a népnek is örömet szerez. Ezzel vette a kalapját, és távozott.

Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy közbeszéd tárgya volt s minden magyar ember örömmel hallotta: az már szentigaz.

Borsos kis történet

(Írom: élt egyszer egy nő…) Egy szép nap Bagits Ilon sugárzó fiatalsága, édes, grübedlis mosolya végérvényesen lekerült a címoldalakról, soha többé nem bizonyítva, hogy a munkásosztály, a vele szövetséges parasztság meg a haladó értelmiség plusz a népi rendőrség – kart karba öltve és a többi.

Ahogy a kapitalisták leverték és verik folyamatosan le a jövőbe néző mosolyt a munkásosztály ajkairól az adott történelmi helyzetben, olyképp tűnt el Bagits Ilon ajkairól is az.

Mi történt?

Történt, hogy létesült egy igen fáin, kiemelt üdülő. Oly hely volt és lett ez, hol a belejövők szépek lettek, mint az angyalok, a fákon ragyogó csillagok teremtek, alattok ezüstforrások folydogáltak, fehér madarak csodásan énekeltek, itt még a varjúkárogás is fülemileének volt, és a cigánylány is angyal; aranyoroszlán állt őrt, aranybokrok között fénylett az államosított tündérpalota, a fényes termekben, nagy vendégeskedésben aranypadokon ültek, aranytálakból, aranykésekkel és -villákkal aranyrécéket, pulykákat és ökröket ettek, szolgálva aranyzsinóros néptől. – Így próbált valamit viszonozni a népköztársaság azoknak, kik őérte híven kiálltak. (Kiálltam én is.)

A hosszú, homokos, finom parti fövenyen szokásba jött a ruha nélküli fürdőzés, korántsem a nemiség felelőtlen és polgári fitogtatása végett, ahogy azt egyes, bízvást dogmatikusnak nevezhető elvtársak állították, kiknek savanya volt a szőlő, kissé bizony sértőn megfeledkezve az ottlévők magas szintű elvi képzettségéről (nem mondom, volt egy röpke átmeneti időszak, amely némi összevisszasággal járt, de azután helyükre rázódtak a dolgok), sokkal inkább, mert ezt jónak találták: örültek, hogy az áldott nap a legeldugottabb zugaikat is felszárította, a férfiak örültek a mezítelen nőknek, s a nők örültek a mezítelen férfiaknak.

Engem – mert a közvetlen szemtanú nehéz hitelével és az ifjúságát idéző sóvárgásával szólhatok – kicsit zavart az az ártat438lanság, ahogy egymás tomporát, melleit, mimindent nézegettük, Jaspers jutott erről persze az eszembe: az ártatlanság: tudatlanság; nékem gyanús volt ez a kivagyi természetesség, minthogy nem akartam magamnak azzal hízelegni, mintha én rosszabb vagy romlottabb volnék a többieknél. Mindazonáltal szerettem az egészet, a fizikaiságát, a víz, a nap, a test szagát – és mindenekelőtt természetesen a nőket, hogy kibújjon a szög a zsákból.

Volt egy kedvenc sziklám, egy petruszom, mely mintegy habozva nyúlt a víz fölé, s ettől a hatalmas, erőszakos monstrum oly kedvesen bizonytalanná vált, hogy az ember, oktalan gőgjében, bizony félt szinte reá lépni. Hosszú, meditatív délelőttöket álltam ott szétvetett lábakkal, és süttettem az ágyékom, mert keletre nézett a szikla. Jó nagyon. És este, ha már lement a nap, s megjelent óvatosan a sötétség, e fekete elvtárs, akkor onnét, engedve a természetes nyomásnak, nagy ívben a vízbe pisálhatni hosszan: szemben velünk a végtelen víz, távol, nagyon távol, hogy majdnem gondolni sem kell rá, tenger és égbolt zavaros találkája, s mindezzel kvázi szemben, közel, a talpunk alatt a durva kőzet, melybe, mint a majmok, belemarkolnánk, mi: angyal és majom, a talp ráng, a rándulás felszökik az ágyékig, a húgy íve pillanatra megtörik, nincs, de aztán tovább! tovább! s e felfokozott pillanatban a kissé meghatódott elmének a távoli, szolid csobogás úgy jelenik meg: mint folyamatos gondolkodás, mely összeköt a Világgal.

Ez az, amiről egy nőnek fogalma sem lehet.

A telepet magas drótkerítés választotta el a külvilágtól. Hogy már maga a belépés is delikát legyen, a Vezetőség igen finom ötlettel – áthágva a nem-létezésből sarjadó kukacoskodó objektív nehézségeket – tengeri hajón vitette be az üdülnivágyókat az üdülőbe. Volt egy nagy betontekenő, abban sós víz meg egy rögzített csónak: vidám túra.

A halász olcsón vitt át. Rátarti fickó, aranyfogú tengeri medve, Branko, volt érzéke a tréfához, tengerét Patyomkin-tengernek nevezte, s meg-megpaskolta a nők fenekét, kik hangosan nevettek, ha súgva vigasztalta őket, „Patyomkin? nem számít, nagysága, egyet se féljen, majd bevetyem!” Olyan volt ez a Branko, mint egy tapperoló Kutuzov: mélységesen, a zsigereiből nyugodt és tud valamit. (Egyébként csónakját a koncepciós pörökben, hogy úgy mondjam, sikeresen használták fel.) Branko fittyet sem hányt, illetve fittyet hányt a hivatalos menetrendre, melyet Moszkvából küldtek, sok vörös csillaggal díszítve s nehezítve az eligazodást (honnét hová, nyári, téli rend), akkor 439indította a járatot, ha elegen összejöttek, kedveskéim, mosolygott, kevéskén vagytok. Majd elegen lesztek.

A csónak nem látszott épp sportosnak, az eleje „gömbölyded, mint a délnémet asszonyoké” (Branko), mégis ahogy nekiindultunk, a Branko kicsit kihúzatta a Johnsont (akkor még az volt, később Kujbisevből hozattak ottanit, egész őszintén meg kell mondani, hogy az sem volt rossz, de talán nem volt annyira jó), felágaskodott, mint egy harci mén, s úgy repesztettünk, hogy süvöltve lobogott fényes hajunk a fényes szélben, s ha ekkor kezünket belelógattuk a vízbe, vízpermet borult a csónak fölé, amelyen megtört a tenger fölött mindig erős, tiszta fénysugár, s lett a szivárvány színeitől akár egy tarka, díszes sátor! Hol van ehhöz a Horthy-rendszer! – gondoltuk boldogan, s szemünkben csillogott a régi derű. (L. még A kelet-európai kisállamok nyomorúsága c. írást.) (A csónak utasai egy idő után ismerősként viselkedtek, de én azt is láttam, legközelébb magamon, hogy fürkészve vizslatják egymást, nem az arcba néztek, kard ki kard, nem is triviálisan az ágyékra, hanem a vállak kanyarulatára, egy bő ing alagútjába vagy egy rejtélyesen el-eltűnő és elővillanó könyökcsontra.)

Branko barnára sült az állandó napsütésben, és ez más volt, mint a mi – bár tetszetős – kampánybarnánk, arcát a só, a tengeri levegő keményre cserzette, a hangtalan szellő állandóan lebegtette kese haját; a visszaúton néha kedélyes tiszteletkört csinált, hasát kidüllesztvén komolykodva szalutált, amit a stégen maradók heves integetéssel viszonoztak. Ilyenkor a nők melle megszépül és hosszan rezeg. (Egy férfi: „Ha Ilon négykézláb áll fölöttem, a melle kupolái lógnak le, lefelé; erősen rázza a farát, a mellek lengenek, lábai közt a hajszálgyökérzet csüng, s talányos, finom árnyékot vet a falra.”) Kiszálláskor megint kicsit megtapogatta a nőket, s azt mondogatta maga elé: „I destroy, I destroy, I destroy –”

Azt hiszem, megvetette a mi mezítelenségünket, fura szolgafölényességgel beszélt velünk (talán azt éreztette, hogy mi volnánk az uralkodóosztály?), szívesen jelentette ki, hogy „száz szónak is egy a vége”, de sosem mondta meg, hogy mi a vége, s a találóskérdést sem fejtette meg sose, csak legyintgetett ránk, hogy mi volna a különbség a sok víz és a tenger közt; sokszor mondta, „sóhajt minden bokor”, s aztán nagyot sóhajtott, mintha ő is bokor volna. Viseltes klottgatyáját egyetlenegyszer húzta le („tengeri emberhez nem illős; megharagudik a tenger”), irdatlan nagy szerszáma volt, csak a zacskón látszódott valamelyest a korosság; férfiak viharosan veregettük a hátát, mintha, 440úgymond, kitett volna értünk, az asszonyok csiklandósan nevetve mondták egymásnak, „nekem legyen mondva…” – A perekben azután Branko tragikusan elenyészett. Erre nincs mentség. (A beutaltak meg azóta káromkodva kecmeregtek át a célszerűtlenségében immáron félelmetes csontszáraz betontekenőn…)

Rendszeres nyári vendégnek számított nemcsak Bagits Ilon, de Nagy Gyurka, országos hírű igazgató is. Ez az inas munkásember, akit egyszerű drehásból emeltek ki és föl, megmaradt annak az angyalföldi vagánynak, aki volt. Kezdetben megcsinálta, hogy egyszerűen otthagyott egy értekezletet, köszönés nélkül ki, s lerontott a műhelybe melózni. Hiányzik – mondta vállat vonva, amikor óvatosan kérdőre fogták. De aztán belátta, hogy nem ez az igazgató dolga, s szép fokozatosan átvitte a vállalatvezetésbe azt az észen, becsvágyon és egyéni kvalitáson nyugvó vagányságot, melyet a Rákos-patak partján szedett föl. – Más kérdés, hogy akkor a kor erre még nem érett meg.

Elég az hozzá, hogy Nagy Gyurka rendes szokásává vált, hogy hajnalban fusson egyet a parti fövenyen. Fogta őt a nap kegyetlen, már az első nap olyan volt, mint egy cigány. Hajdanán Csoki volt a beceneve; egyszer Orbán Elemér, aki épp kegyvesztett lett, s a kegyvesztettek idegesen kackiás lépéseivel vitorlázott át a gyárudvaron, odaszólt a minisztériumi elvtársakkal díszített Nagy Gyurkának, szia, Csoki! Mi a lótuszt keresel ebben a kuplerájban? Nagy Gyurka kibontotta magát a nett gyűrűből, hátbavágta régi cimboráját, és röhögve azt mondta, én vagyok a mádám.

Olyan barna volt, hogy ha valaki a fehér lepedőn megpillantotta vékony, szíjas testét, belekáprázott a szeme. Hozzáteendő még (lényegében a káprázáshoz), hogy Gyurkának hatalmas vesszeje volt – férfiak viharosan veregettük a hátát, mintha, úgymond, kitett volna értünk, az asszonyok csiklandón nevetve mondták egymásnak, „nekem legyen mondva…” –, erős és széles, mint egy petrencerúd, a kék, vastagon dundorodó erek vadul körbefonták, akárha fagyöngy, szinte szorították. – A népnyelv, illetve -tapasztalat kétféle vesszőt különböztet meg: a vér ~-t és a hús ~-t. Világos, mire utal ez, nem értékítélet, még az intim női szóhasználatban sem, ténymegjelölés; bár kétségtelen, a hús ~-t körülöleli valami – érdemtelen – ámulat; ami tán érthető tévedés: hisz ki tudja, hátha… nől még – vagyis lényegében a hús ~ egy nagy darab vér ~-ként van felfogva. Nos: a Nagy Gyurkáé klasszikus hús ~ volt.

A telepített fenyőkből képzett bájos ligetek ölén afféle mai 441Erdért-, illetve cseh import faházak bújtak, s egy ilyenben Nagy Gyurka, egy másikban meg a Bagits Ilon. Elfelejtettem utalást tenni a Nagy Gyurka rettentő ébredéseire, szinte állati rémülettel ébredt bele a kezdődő napba, elébb nyöszörgött, mint egy gyerek, aztán kiáltozni és sikoltozni kezdett, oly erővel és hihetetlenül éles és hisztérikus hangon – hogy egy ideig rendre riasztották az őrséget; lassan nyugodott meg mindenki.

Csak Ilon nem. Ő eztán együtt ébredt Nagy Gyurkával, homlokát (nem ám valamiféle lebegő homlok!) a hűs ablaküveghez nyomta, és a vizet nézte, miközben lustán vakaródzott, ahogy csak nők tudnak kora reggel. Történetünk most már hamar véget vet magának. A tónak akkor még megvolt az a különös fénye, melyet ma már hiába keresne turista vagy őshonos.

A víz háta – suttogta maga elé a lány, meztelenül kisétált a partra, nézte a kelő napot, a „víz hátát”, a párás hűvösségbe pedig beleborzongott. Nagy Gyurka a hajnali üres fövenyen futott, néha-néha belecsattogott a sekély vízbe, szertelenül, mint egy kölyökkutya, olykor sprintekkel spriccelve szét vizet meg homokot. Bagits mellett ellobbant az árnyék, mint egy fekete tűz; a férfi lába közt pihegő hatalmas valami, mint afféle függetlenített vadállat, vagy még inkább: mint egy rettenetes árnyék! (Az embernek óhatatlanul az jutott az eszébe: mié? Micsoda félelem ez?, kérdeztük volna egymást, ha nem féltünk volna.)

Ilon hosszan nézett az őt figyelemre sem méltató férfi után, míg annak pucér feneke el nem tűnt a könnyű buckák közt. Másnap Bagits szótlanul csatlakozott a férfihoz, az meg-meglódult, mintha lerázni akarná, de a lány nem tágított, noha alig bírta az iramot, azután hirtelen megizzadtak és csúnyán zihálni kezdtek. Amikor elérték a tujákat a kerítésnél – jól látszódtak a laza homokban Nagy Gyurka vad fordulóinak nyomai –, még mindig egy árva szó nélkül, csak izzadság és zihálás, ledöntötték egymást. Jó – mondta Nagy Gyurka, jó – mondta Bagits Ilon. Többet nem is beszéltek egymással egész életükben.

Az előmenetelnek persze lőttek. A fotósok ott bíbelődhettek naphosszat a bolyhozónők rettenetes és jószándékú vicsnyogásaival. Nem sajnáltam. Soha életemben nem fogom sajnálni – mondta Bagits. Nagy Gyurka erről nem beszélt.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni II

Szörnyű hideg tél volt, tán 52-ben. Egy hideg, szeles, januáriusi napon két személyi kultuszos egyén kocsin igyekezett a város442ba. Útjuk a rómaifürdői cigánysátrak előtt vitt el. Az egyik sátor nyílásán, pipájából ugyancsak pöfékelve egy öreg cigány pislog ki az útra. Mutatni vezetők és vezetettek hason-szőrét, rákiált az egyik elvtárs a vén dádéra:

Nagy a hideg, ugye, cigány!

Te tudod, te vagy kinn – feleli az egykedvűen.

Élt egyszer I

Élt egyszer egy ávós. Magányos, magának való ember volt, ki ha munkaköri kötelessége nem késztette, napokig ki sem mozdult otthonából, csöndben tűnődve üldögélt karosszékében, olvasgatott és följegyzéseket csinált, s ha végre rászánta magát, hát felöltötte elegáns felöltőjét, s nehéz és derűs szívvel lesétált a közeli Duna-partra, a régi révállomás környékére.

Elébb kavicsokat dobált a vízbe, megelégedetten szemlélve a körköröket; amikor megunta, lapos kövekkel „kacsázott”, e játékban jártasnak volt mondható. Majd ezt is megunta. Továbbsétált, szóba elegyedett a partmenti háztulajdonosokkal, beszélgettek az időjárásról, a szúnyogirtásról, a víz állásáról. Vett lángost, mert itt paprikakarikákat meg paradicsomszeletet tettek a lángosra, amit nagyon szeretett, és másutt ilyet nem kapott; a nőknek bókolt, a lopott orgonát hamiskás mosollyal nyújtotta át, láthatóan jólesett nekik ez a kicsi kétértelműség. Kis kerülővel ezután hazament.

Olykor meglátogatták a barátai, aminek nagyon örült. Csak üldögéltek kint a teraszon, a vendég a nyikorgó, fonott szalmaszékben, ő meg a kényelmetlen sámlin, melyet azonban nem érzett kényelmetlennek (hacsak a fara nem!), szinte a vendége lábánál ülhetett, egy tanítvány hiúságával és furcsa fölényével – egészen estélig, mikoris a szúnyogok bekésztették őket a házba.

A szomszédasszony meg, kortalan, remek teremtés!, folyamatosan hozott eszegetnivalót, a rafinált majonézes költeményektől a rusztikus ilyen-olyan kenyerekig, végigmajszolták a délutánt, ám nem fúvódtak föl, nem érezték megtömve magukat, sőt könnyű, felelőtlen, valamicskét agresszív éhséget éreztek, úgyhogy már türelmetlenül várták az esti meglepetést, ami nem volt más, mint az ávós receptjei szerint készült valaminő tökfőzelék, de hogy minő, ez volt a meglepetés. – A legjobb messze a majoránnás volt, de volt kapros, borsikás, „magyaros”, s ki tudja, hány.

E délutánok csöndesek, szépecskék és jók voltak, s ha az ávósban maradt is búcsúzáskor leheletnyi keserűség, az valószí443nűleg elkerülhetetlen volt, és annyit jelentett, hogy valami véget ért, aminek véget kellett érnie.

Egy alkalommal az egyik búcsúzó így szólt: A búcsúzás egy kicsit meghalás. Az ávós fölemelte a fejét, tudta, olyan világban él, ahol bármi megtörténhetik, de azt nem gondolta volna, hogy a „bármi” épp a barátja legyen. Félreértesz – mondta az hirtelen, s valójában ez történt. Tegnapelőtt ugyanis rettenetesen megijedtem

<öncenzúra>, mert amikor ott voltam, tétovázó hangon mondták ki a nevedet, tudod, mit jelent mostanában az ilyen tétovázó hang.

Az ávós elmosolyodott a bajsza alatt, rá se ránts, pajtás. – Néha a hosszú délután alatt, valószínűleg a rézsút reá tűző napfénytől, megfájdult a feje. A szeme káprázott, nyomogatta a szemgolyóit; mintha meg akarta volna fogni a fájdalmat. De az alvással mindig elmúlt, és azt valamiféle kegyelemnek tartotta – – – –

Élt egyszer II

Élt egyszer egy ávós, aki végtelen kapzsisága mellett egyszersmind igen párthű ember hírében állott.

Ezt a két ellentétes lelki tulajdonságát az akkori kezdetleges ellenőrzési rendszer segítségével akként hozta harmóniába, hogy az íróasztala melletti másik asztalon tartott egy öblös Sztálin-szobrot, melyet mintegy megskalpolván, ülő helyzetéből abba dobta bele a befolyt pénzeket.

Mely műveletnél persze a pénz egy része óhatatlanul a szobor mellé esett.

Eltávozása előtt a bevételi följegyzéseket a szobor tartalmával összhangzásba hozva, sohasem mulasztotta el csodálkozásának kifejezést adni, honnan a patvarból került ide ez a pénz erre az asztalra?

Miközben

Élt egyszer egy III

Élt egyszer egy lány. 56-ban vörös zászlókon aludt az iskola tornatermében. A fal felé fordítva Sztálin és Rákosi. „Ilyen fiatalon! Ennyi férfi között egyedül!”

az így előtalált szilárd, új forintokat nyugodtan besepervén, úgy okoskodott, a császárnak is megadtam, ami a császáré.

Csengőfrász

Még fúttak fényes szeleink, nem lett leállítva az import óriásventillátor!, Csillaghegyen történt, nem messze a Pogány-toronytól, a tanácselnök tartotta a névnapját. (Ferenc volt a személyneve, de Péter-Pálkor tartotta: éberségből.) Magyaros, vendégszerető házában a helyi előkelőségek között vendégül látott 444egy ávós főhadnagyot, kinek kifogyhatatlan humoráról nem egy esetet jegyzett föl a krónika. Vacsora után ráütött a zsebéből kilógó mappájára.

No, elvtársurak, most jön a legjobb fogás.

Szólt, és kerítvén ismeretlen iratokat (az amerikai marhatenyésztésről meg a szerb ételek pikáns fűszerezéséről), nagy bőbeszédűségével kínálgatva, maga is gusztálta. Az elvtársak nagy gaudiumok közepette szemelgették a ritka ínyencséget, trécselve dicsérték az irályt, a szóválasztást, nem is sejtve, hogy a szintén elemző dicshimnuszokba bocsátkozó főhadnagy nagy bajusza alatt milyen gonosz tréfán töri a fejét.

Másnap a kora szürke, dermedt hajnalban két díszbe öltözött „Érted jöttünk, nem ellened.” ávós kért bebocsáttatást. Az álmából felriasztott elnök az ávósoknak korai látogatás és az újonnan kapott iratok között okozati összefüggést látott, s félelmében szegény – mert a félelem nagy valagával ráült az országra – a drága kincset az ávósok bebocsáttatása előtt a lángoknak dobta martalékul.

A tűzben eltűnő papírok felett megsemmisülten álló ember hirtelen éveket öregedve lehajtotta a fejét. Mellkasában nyomást érzett, mintha a hörgői valami nagyon súlyos anyaggal volnának kitöltve. Nehezen vette a levegőt, ajka egyszerre volt cserepes s jelent meg a szájszögletben fehérke lepedék; pergamenarcán végigfutott a keze, rémülten érzékelte a pedánsan borotvált arcot borostásnak, egy-egy vonalat mély beomlásnak, csontok mozdultak el, mintha. Talán a szocdem múlt, az egész ingatag polgári erkölcsi codex az ő balos színezetével? A szeméhez nyúlva ragacsosságot érzett, nem tudott sírni. Orrlyukai megrezegtek, öregszag, szinte érezte a molekulák bomlását. Öreg vagyok – mondta ki hangosan, ajkai csörrenve érintkeztek; fekete pernye moccan.

A jámbor fiatal ávósok a parancshoz képest behatoltak, katonásan szalutáltak, és a drága Ferencnek, édes elvtársnak a szakasz nevében becses névnapja alkalmából kifejezték szerencsekívánataikat. Szansájn!

Akartok-e rabok lenni?

Besze János hentes és mészárosnak a legerősebb hangja volt a szerepvivő egyéniségek között. Ha egyszer beszélni kezdett, megdördültek a falak. Kiváló népszónoki erényeit értékesíteni vágyta a Fordult Éva Intéző Bizottsága, sic!, s evégből azzal bízták meg Besze Jánost, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsejéről szónokoljon a spontánul összegyűlt tömegnek. Besze készség445gel vállalkozott is. Felállt a lépcső tetejére – rezes orra messzire piroslott, egyszerű kockás ingét, melyet hétszámra nem vetett le, meg-meglobbantotta a szél –, s kiengedte dörgedelmes hangját. Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt.

Ne húzd!

Szomorú magyar világ volt az ötvenes években, de az ifjúság azért, mert az ifjúság az ilyen: ilyen forró, ilyen édes, ilyen szilaj, csókos, ilyen törékeny?, azért hébe-hóba mégiscsak ráadta magát holmi apró sírva vigadásra. Így mulattak egyszer a csillaghegyi Kultúrházban például bál közben. A cigány valami külföldi, internacionalista darabot játszott, amire az egyik fiatal leintette.

Húzd a magyart!

Felugrott erre az öreg Korniss Pál elvtárs, aki szinte belesorvadt a törvénysértésekbe, a kultuszba, hogy mivé lett gyermekkori álma, hogy mivé lett húszéves kitartása, hűsége, fel az asztal tetejére, és mialatt könnyes lett a szeme, rákiáltott a prímásra:

Ne húzd! Elegen húzzák!

A fogadás

Már kihalt család a Beke család. Az utolsó Beke a Sztálin híd környékén előkelő, vagyonos, nőtlen ember volt. Vendégszerető, nagyétkű. („Bekebelezi” – hunyorítottak az ismerősök biztatón a hihetetlen mennyiségű étkek láttán; a kollégák pedig, ha egy távoli térrészből emberi jajt sodort feléjük a fürge szél, bólintottak: „Beke belezi”; mikor azután Bekét belezték, az annyi közös fájdalommal járt, hogy a szójátékok, mint a közepesen hűséges ebek, szép lassacskán elmaradoztak…) Szinte erőszakkal

cipelte be a környéken (pl. Hajógyár) korzózó munkásembereket; de akárki jött, szívós szeretetre talált a Beke házában. Egyébiránt semmiféle leszármazottja, se oldalági rokona nem lévén, Magyarország, illetőleg a KGST örökölte összes vagyonát!

Egyszer éppen ebédnél ülnek, tökfőzelék van, rántott padlizsánnal, leleményesen, midőn hirtelen belép egy ávós: se szó, se beszéd, maga alá rántja a széket, maga elé veszi az ételt, azt se mondja, jónapot, és elkezdi enni kegyetlenül. Arca hamar csillog a zsírtól (mert előző napról maradt pecsenyezsír, fölme446legítve az lett rálöttyintve a borsikás tökre). Beke meg a vendégek csak nézték az ávóst. Mikor már jól benne volt az evésben, azt mondja Beke az ávósnak:

Hun gyüttél bé, testvér?

Hát a kapun! – felelte amaz, teletömött arccal, ávósönbizalommal, kiváltságos helyzetéből adódó szerepébe vetett hittel, melyet csak táplált az a tudat, hogy ahol ők megjelentek (gyárakban, üzemekben s a hivatalokban, irodákban és minisztériumokban, téeszcsékben, állami gazdaságokban, szövetkezetekben, az utcán, üzemi mulatságon vagy családi összejövetelen), ott összerezzentek az emberek, a beszélgetők halkabbra fogták a hangjukat, s fura pillantásokat vetettek egymásra. A gyűlölet fogalma nem volt ismeretlen előttük.

Bé tudnál-e jönni még egyszer – szólt Beke higgadtan, majd hamiskás szünet után folytatta –, ha kieresztelek?

Már hogyne!

Hát, komám, ha bé tudsz jönni másodszor, a legszebb kitüntetésemet választhatod a kollekcióból, pedig azt Pióker Ignác bátyám is megirigyelhetné, olyan.

Állok elébe! – így az ávós.

Megebédeltek. Az ávóst kitessékelték, ugyanakkor pedig Beke szabadjára eresztette a láncról irtóztató négy házőrző loncsos komondorját. Akkor aztán átkiáltott az ávósnak, aki a kapun túl várakozott. Tudjuk, a várakozás immorálissá tesz, most gyere bé!

Az ismeretlen ismerős benyitott, s abban a pillanatban a szemére húzta kistányérú orosz mintájú társasági sapkáját, négykézlábra állt, és elkezdett támolyogni befelé, mialatt sajátságosan hümmögött az orrából. Mikor a négy kutya meglátta a lehetetlen alakot, úgy elszaladt négyfelé, hogy csak.

A fortélyos ávós megnyerte a legszebb kitüntetést, melyet azután Beke sok szép forintokon vásárolt nevetve vissza tőle.

Mi a baj?

Nehéz természetű, csavaros észjárású ember volt F. Attila elvtárs. A tagosítás alkalmával emiatt a parasztok sehogysem akartak vele megegyezni. Valósággal féltek az eszétől. Ezt az állapotot utoljára maga az öreg ávós is restellette, s egy alkalommal kérő hangon fordult a parasztsághoz: Édes fiaim! Mért nem akartok megegyezni velem? Hiszen én mindig a ti javatokat akartam!

Megszólal erre egy öreg magyar: az a baj, drága Attila, kedves elvtárs…

447

Költészet és valóság

Ifjú ávósaink – kik a laktanyai rendszer kényszere folytán rendszerint többen laknak egy szobában (mély férfiszagok, a közösség egyszerű, perverzus játékai, nehéz esték és a többi) – szabad óráikban az egymással való dévajkodás során nem egy sikerült tréfát visznek végbe.

Az újpesti nőtlen ávósok közül egy egy kanárimadárra tett szert, mely madár azonban az istennek sem akart megszólalni, hallgatott, mint a sír, így a csalódott tulaj hamar túladott a kis jószágon. Így vándorolt a szűkszavú szárnyas egyik kézből a másikba, mígnem potom pénzért egy Karmazsin Péter nevűnek a birtokába került. (Ő volt egyébként az, aki úgy szerette az üvegfestést, no meg fajansztálakra irdatlan phalloszokat pingálni, természetesen kerítvén akkora, de akkora tálakat – hogy Kijevből csodájára jártak.) Bajtársai eleget incselkedtek vele, hogyan lehet ilyen madarat tartogatni? Amely csak abban az esetben érne valamit, ha a hallgatás tényleg az arannyal volna egyenértékű.

A kedély végett vettek két kanáritojás nagyságú cukortojáskát, és azokból egyet a kalitkába helyeztek. A kimerítő szolgálatból visszatérő, mit sem sejtő ávós kimondhatatlan örömre gerjedt, feledvén azonnal a hajnali szakmai bosszúságot s bosszúját, s immár hatványozott buzgalommal gondoskodott madaráról.

Másnap már két tojás összesen! Mire öröme csak fokozódott. Hm. Két tojás! Így okoskodott magában. Ergo két kanárira van kilátásom. Kapok majd érettük jócskán, és így a végén még szép nyereségre van reményem. A testület mentségére legyen mondva, a madár is felült a cselnek, amennyiben hűségesen költögette a tojáskákat.

Úgy egy idő múlva az „összeesküvők” (ezt persze idézőjelben kell értenünk; 1. még A leleplezés c. írást) egy lépéssel továbbmentek, s a kikötőben horgonyzó szovjet hajón, ahol mindenféle csecsebecséket lehetett vásárolni, a matyóbabától a János vitézen át a bugylibicskáig, vettek két mesterségesen készült aprócska fafiókkanárit. (Egyébként a szovjet matrózok harsányan mulattak, mikor megtudták a tervet…)

A szolgálatból hajnalban csontig ázva, fáradt, szürke arccal visszatérő ávós, nem egy leányálom, a szoba által homályosan félrevezetve, kitörő örömmel üdvözölte az apró jövevényeket, és képzeletében már előre csörgette a madarakért bezsebelendő csengő-bongó forintokat.

Azután a szakszerű madártenyésztő álláspontjára helyezked448vén, fészek után látott. A kis szakajtószerű fészekkel visszatérvén, óvatosan munkához látott, hogy jövendő gazdasági terveinek apró tényezőit új otthonukba beköltöztesse. Kezébe véve az elvileg pihogó kicsinyeket, önkéntelenül is jobban szemügyre vette őket.

Mi a szösz?

Ez nem fért ávósunk fejébe. Most egyszerre lehullott szeméről a hályog, és végignézve a körülötte hahotázó baráti elvtársak során, egy megsebzett tigris haragjával kiáltott feléjük:

Ki tette ezt?

…De persze a csínynek nem akadt gazdája, hiába érvelt barátunk avval, hogy akinek volt bátorsága kieszelni, legyen bátorsága vállalni is. Méltó felháborodásában felkapta az ártatlan álfiókákat, és azon sebtiben kirepítette őket az ablakon. Menjetek, Isten hírével! Szálltak, szálltak… (Nem értem ezt a madarat. Minden éjszaka verítékezik. A tolla minden reggel csomókban áll. Azt se tudom, milyen fajta madár. Se nem énekel, se nem ugrándozik. Megajándékozhatnék vele valakit, de ezt nem merem. Éppen ez az én bajom, hogy még ezt sem merem.)

Járjunk pórul!

A parasztfurfang nem egy hájával volt Magyar Gedeon gazduram megkenve. Ugyanis a tavasz megérkeztével (nasztupilo ószeny) a tavalyi kukorica is megforgatást igényelt volna. Egyet gondolt az ármányos ember, s majd látni fogjuk, kettő lett belőle, névtelen följelentést küldött be, mely szerint Magyar Gedeon magtárában a kukorica alatt temérdek * * van elrejtve.

A hivatalos emberek jöttek, köszöntek, átlapátolták a tengerit, és persze nem találtak semmit. Erre az egész műveletet nyugodtan végignéző gazda a legjámborabb arccal köszönte meg „az urak szíves fáradozását”, s biztatta őket egy pohárka borra, hogy a torkukra szállt port egy kissé leöblögessék. A hivatalos emberek fanyar ábrázattal köszönték meg a meghívást, és sietve hagyták el kudarcuk színhelyét. – – – –

Fehér ember nem felejt. S mikor egyszer, hónapok múltán a civilben lévő hivatalos ember találkozott egy * * -t áruló emberrel, pokoli ötlete támadt. Igen, hogy vigye oda, de ne mondaná meg, mért vagy hogy ki küldte.

Még aznap délután megjelentek. Az ismételt látogatás fölött megszeppent gazdának röviden tudtára adta a hivatalos ember:

Elvtárs. Hiba történt a múltkor. De most helyre lesz hozva.

No – mondta azután a mi túlravasz emberünk a tarkóját va449kargatva, hol már benőttek az ütött sebek, csupán a haj foltossága mutatta a szörnyűségesen múló időt, mondta, miután salláriumát lefizette s börtöneit mind leülte, no, úgy látom, mégse jó dolog kikezdeni.

Egy befellegzés

Azt bízvást mondhatni, hogy Medve István megsenyvedte a kib. emlékű korszakot. Hogy a Bagits Veron elhagyta, a nagy franc, eluralkodott rajta a bánat. Rövidre levágatta a haját, ettől az arca kikerekedett, dióbarna szemei mélyen bent ültek a szemgödörben, mint valami mélységes mély kútban. „Istvánból árad a szomorúság, akár egy kivert kutyából.” Ilyeneket mondtak rá, ha hirtelen-váratlan elnézést kért a társaságtól s hazasietett, és ha valamelyik jóbarát, éppen a közöttük feltételezett bensőség miatt nem volt hajlandó tapintatos lenni vele, megbomló cukorháztartására hivatkozott tárgyszerűen és szomorúan.

Fölidézte magában Veron jobbjának barátságos szorítását, hangjának zengését, derűs szemének biztató csillámát és jó mosolyát, föl a mély beszélgetéseket, amikor már azt hitte István, elmondott mindent, s Veron halkan kérdezni kezdett, aprók, szinte tőmondatosak voltak a kérdései, amelyekből azonban kiderült, hogy mégse mondott István el mindent, a kérdések s megjegyzések szavai át- meg átjárták az elmondottak homályos zugait, s aztán Veron magyarázni kezdett, megmagyarázta: mit látott István, és miért látta, amit látott olyannak, amilyennek. (Micsoda egybeesés, hogy Gergely Sándor tollforgató éppen így érzett volt Rákosi Mátyással kapcsolatosan – a szorítás, a zengés, a derű, a tőmondat, a homályos zug, a mit s miért: mind-mind! – Az élet tehát fantasztikus és gyönyörű, szép és szent, rendben, fütyülünk mindenre, csinálhatnak, amit akarnak, a világ mégis sokkal különb hely, az élet mégis nagyszerűbb dolog, mint amilyennek józan emberi ésszel látszik; valóságosnak azonban nem nevezném.)

Bánatosan ődöngött városunk girbe-gurba utcáin, mint a holdfény. De ami passzol egy holdfényhez, nem a Medve Pistához! Válltöméseivel súrolta a házfalakat, s egyre inkább kopott a válltömése. Rettenetes! Ezt talán nem is kell bővebben ecsetelnem. A vállpántja is lemorzsolódott. Még a közös nagy bacchanáliákon (pl. terménybeszolgáltatási ünnepség) sem tudott feloldódni. Egy alkalommal maga a drága ember tett föl erre vonatkozó kérdést.

Mi az, fiatalság, nem táncolunk?

Nem bírok. Pillanatra csodálkozva nézett Rákosi, aztán oda450jött egészen, és halkan, komolyan ezt mondta, nincs ez rendjén, elvtárs. Maga megtanult dolgozni. Meg kell ám tanulnunk szórakozni is!

Medve belevetette magát a munkába, T alakú asztalok felső szárán ült nap mint nap, miközben fülében ott döngött a drága ember biztatása, s mindez a szerelmi bánat kettős hullámverésében! Medve Pista rászokott az italra… De nem ám akármilyenre! Hanem a szónokok vizére! A pohár vízre, melyet a szónokoknak tartogattak! (Épül-szépül az ország; ismeretes.)

Úgy húzta le, oly reménytelen szenvedéllyel, kiábrándult lendülettel, mint egy pohár vodkát. Kezdetben gátlásosan oldalazott a pohár felé, ügyelt a látszatra, a piros drapériával borított asztalon araszolt előre a keze, gyűrődések mentén siklott vagy halovány foltokon át – így vélte a szegény ember hitelesíthetni, a geometria logikájával, kezének eszelős vándorlásait. A pohárral csak úgy játszódott, mintha semmi komoly dolguk egymással nem volna, keze végigzongorázott a karimán és így tovább. Ám egy pillanat, s oda a könnyű stíl, s Medve István keze görcsös-reszketve ráhurkolódik(!) a pohárra – s egy hajtásra!

Később ez a méltányos tétovázás megszűnt, az elnökség még el sem helyezkedett székein, jókedvűen fészkelődött, mikor István már lecsapott a pohárkájára… Ám a szenvedély sose marad meg önnön határai közt, ami pedig mindenkinek érdekében állana, Medvével is megszaladt a ló, s bizony Isti olykor legényesen maga mögé hajította a poharát, recsegve-puffanva tört az az embermagasságú arcképeken, és nyilván nem kellett volna sokat várni, hogy az elnökség legyen arcul loccsintva és a többi, amikor megoldódott a helyzet: Mert Medvének egyszerűen befellegzett.

A leleplezés

Befellegzett Rajknak is. És tán ez volt az a felleg, mely a legsötétebben kúszott Új Napunk elé…

Az összeesküvést Rajk szobalánya fedezte föl és árulta el.

És nagyon különös módon bukkant rá.

Egy este egyedül volt Rajk lakásában. Egyszer csak csupa unalomból az az ötlete támadt, hogy felpróbálja gazdájának legjobb öltönyét. Azt felöltve a tükör elé állt, s gyönyörködött magában, mert olyan nő volt, hogy szerette magán a férfiruhát. Egyszerre nagy rémületére lépteket hall, a miniszter tért haza, több barátjával.

A megszeppent leány, hogy ne haragítsa magára jó gazdáját, menekülni akart, de már nem volt ideje, hát az ágy alá bújt. 451A következő pillanatban beléptek Rajk és tsai. Aztán egész éjfélig tanácskoztak az összeesküvés dolgairól.

A szobalány minden szót hallott, és másnap esze nélkül futott följelenteni a bandát.

Apa csak egy van

Medve István már nem volt pelyhes ifjú, amikor nyolcnapi szabadságot vett magának a szülői házhoz. Volt nagy öröm, sürgés-forgás, édesanyja sütött-főzött, külön gonddal fia kedvencét, a szalonnás-tepertős pogácsát. Néhány nap időzés után atyja beszédében tilos eredetű gondolatokat fedezett föl. Annak rendje és módja szerint fölvette a tényleírást.

Ennek megtörténte után a jól végzett munka tudatával rögtön bevonult állomási helyére, és az esetről felsőbb hatóságának annak rendje és módja szerint írásbeli jelentést tett. Ez a bravúrja a fokozódó nemzetközi helyzetben nagy visszhangra talált, és rögtön előjegyzésbe is vették mint „kiválóan buzgó és megbízható, megtért bárányt”. Ezen az alapon aztán csakhamar túlszárnyalta kartársait.

A valóság pedig az volt, hogy a dolog előre ki volt csinálva. A fiú fölfedte a tervet, s az atyai szülő szívesen áldozta föl magát; forró délutánonként gyakorolták a mondandó szöveget a levelesszínben, mert a fiú nem akarván a véletlenre bízni semmit, s tartván a lehallgatás általi ellenőrzéstől, valódi beszélgetésben akarta fölfedezni a tilosat, és végül is ez a kissé ocsmány, de nagy port felvert reklámja alig került forintjába (koszt, kvartély, a szalonnás-tepertős pogácsa), de a cél: el volt érve.

Ki fedezte föl Berzsenyi Dánielt?

Az ales távollétében a helyettes valamely konkrét, a népet veszélyeztető esetből kifolyólag oly értelmű cédulákat nyomatott, melyek szerint a kitelepítendőknek és kitelepítetteknek meg van tiltva, hogy a náluk szolgálatilag megjelenő ávósokkal kvaterkázzanak, személyes mozzanatokkal sorsukat ecseteljék, s polgári humanista ecsetkezeléssel elfödjék a kártékony, elnyomói jelleget, vagy kártyázzanak (PIROS visz!), vagy akár csak irodalomról, művészetről vagy szerelemről interrupto elbeszélgessenek. E plakátok az osztályidegenek helyiségeiben – rendszerint az ún. szalonban, amely sokszor nem volt más, csak az otrombára méretezett előszoba egy faroknyi nyúlványa vagy az ámbit egy zuga – a falra lettek kiakasztva.

452

Az ávósok roppant röstellték, hogy néhány éretlen, esetenként biz’ pszichológiailag elferdült társuk valóban talán nem egészen helyénvaló viselkedése miatt ilyen kínos megszégyenítés érte őket, de hiába volt minden pironkodásuk, amíg a rendelet érvényben állott, nem tehettek ellene semmit.

Egyszer az ales ellenőrizni kirándult a kitelepítések foganatosításának hatékonysága érdekében. Amint dolgait elvégezte, mosta kezeit, a halovány szép őszi idő által animálva az utat visszafelé kocsin tette meg, mindazonáltal, hogy az idő gyorsabban teljék, mert azt nem szerette, ha nem úgy telt, közben keresztrejtvényt fejtett. Az útmenti szőlők mellett elhaladva észrevette, hogy két atyafi, együgyű, tanyai ember egymással hol franciául, hol meg angolul, hol meg osztrákos akcentusú németséggel beszél a présháznál. Megannyi imperialista nyelv; megállította kocsiját, és ellenőrzést tartott.

Miután mindeneket rendben talált, és annakelőtte a függőleges 54-gyel volt problémája, így szólott a szótalan egyik férfihoz, mondja csak, uram – kezdte stílusosan, ki fedezte föl, annak idején!, Berzsenyi Dánielt, volna szíves megmondani?

Mire az „együgyű tanyai ember” fejét csóválgatva a falon lévő paksamétára mutatott. Tiltás van – mondta a változatosság kedvéért „magyarul”. A meglepett ales csak most olvasta el a tudomása nélkül kibocsátott nyomtatványt, és maga is csodálkozott annak tartalmán.

Majd így szólt a kárörvendőn mosolygó emberhez: ............!!!

És azzal a kocsijára felszállva, sebesen elhajtatott.

Nemsokára rendelet érkezett nagy veres csillaggal, hogy az odiózus plakátok azonnal eltávolítandók. Az „együgyű, tanyai emberek” megvonták vállukat.

Ki a legény a gáton?

Macskási Imre ávóstiszt híres volt csudálatos nagy erejéről. Például egyszer őrt állott az andrásihatvan előtt, s valami pajkosság jutván az eszébe arra a gondolatra vetemedett, hogy megszökik egy-két órára. A kis fekete szerzemény sok finomsággal kecsegtette. De a kecsegtetés mellett biztosítani akarta a Ház kapuját is. Fogott hát egy ócska malomkövet a novhéttéren, a karjába öltötte, és betámasztotta véle a kaput!

Hanem egyszer emberére akadt egy levitézlett gerófban. Csináltatni vitte hozzá az autóját, egy acélszürke Csajkát. Mikor kész lett, mondja Macskási:

Hadd lám azt a dűznit!

453

Íme, uram! – válaszolt az ivadék kissé túl szelíden, nem állván a szája az elvtársra, és mivel már többet nem veszíthetett, mint amit, nem is igen törte meg magát: úgy élt, ahogy helyesnek vélte és ahogy bírt.

Ez rossz! – zsörtölődik pszeudo módon Macskási, és kettétöri a dűznit, reccs, akárcsak vajas perec volna. A geróf ránéz, arca mozdulatlan, odaad még egy dűznit. Azt is kettétöri. Végre a harmadik jó, mi az ára?

Egy egység – felelé a gróf. Az elvtárs odaadja a kerek pénzt, ez nem jó, így a gróf, és kettétöri. Ugyancsak eltöri a másodikat is. A harmadik végre jó.

No, e jó. Az álmélkodó ávóstiszt a sikerült tréfáért még egy plusz egységet is juttatott az erős ellenfélnek. (Hogy elosont a nagy acélszürke bárka, leült a gróf az ámbitra, rákönyökölt a térdére, s hosszan maga elé nézett. Hűvös borzongás futott át rajta. Zsíros-olajos kezével a hajába markolt. Aztán ujjával fura ábrákat rajzolt a porba. Aznap már nem is dolgozott. Gazdasszonya hangtalanul, óvatosan kerülgette. Másnap hajnalban kelt, akárcsak Macskási.)

Mjuzik

A tengernyi alkalom közül egyszer, midőn az országépítő, sőt országfoglaló lelkesültség ismét egy spontán fölvonulásban vezette le magát, a vidám zászlót bontott sereg az Andrássy úton haladt. Volt tér, volt napfény, fiatal, suhogó hajú nők, lányok, asszonyok, szabadság, erő.

Ennek a bizonyos épületnek a bejáratát és az utcasarkokat géppisztolyos, egyenruhás őrök vigyázták, a járdát pedig oszlopocskára

szerelt nehéz lánc kerítette el <öncenzúra>. A lánctartó oszlopocskák tetején és az Andrássy úti homlokzat ablakpárkányairól piros fejű muskátlisorok bólogattak a géppisztolyokra.

És volt zene is! Muzsika. Az ÁVO-zenekar húzta a talpalávalót, az ütemet, amire léptünk. Ekkor mellettem kuncogni kezdett egy ember, fehér haja remegett a nevetéstől.

Mit nevet, bátyám? – kérdeztem megütközve.

Hát csak azt, ecsém – és rámutatott a kipirult arcú, lelkes zenészekre –, csak azt, hogy miként fogják ezek a derék fiúk bebizonyítani, hogy ők mindvégig csupán csak muzsikáltak…

Soká vihogott az öreg. (Nem tudhattam, hogy benne már a jövő tisztító vihara zúg!)

Töredék

„Szóval az elvtárs szerint Kant épeszű?!” Piff, ereklye…

454

Kultúrpolitika

„Révai nem tudta magának – nohát és persze nekem sem – megbocsátani azt, hogy tetszik neki: a regényem.” – – –

– – – „Kedves Kollega, ha jól olvasom a kritikáját, abban ön csupán az életemre tör, maga a könyv mintha tetszenék. Köszönöm, köszönöm, drága barátom, köszönöm!” (Szűkkeblű kebelbarát.)

Egy demokratikus fórumon

„Szívecském, üvöltözzék a Babits Mihállyal!”

Kosztolányi Klebelsbergnek

Ön olyan izgatott, mint egy osztályfőnök a szabadkai gimnáziumban, ha mikor az önfertezésről esik szó.

Egy másik demokratikus fórumon

„Mit akar?! Még az onokáját is belőlem fogják megbuktatni!… Lőni, mindig csak lőni… ugyan… Úgy unom magukat.”

A kelet-európai kisállamok nyomorúsága

Egyszer aztán Horthy Miklós térült-fordult, s áttörte osztálya „I beg your pardon.” korlátait. Puftili, zutty.

Jövünk-megyünk; írói tervek

(Nem akarnék úgy járni, mint az:) A férfi (, aki) 49-ben lement vásárolni, és első verzió: soha többé nem jött vissza, második verzió: 23 forintért megvett mindent, s azóta pöröl a feleségével, hogy az miért nem képes ennyiből: kijönni…

Stop

Királyhegyi Pál, miért, miért nem, hogy, hogy nem, 49-ben hazajött, körbeszimatolt, mégis, mi is ez, bólintott, majd elment a főpostára, és föladta a következő táviratot: J. V. SZTAALIN, MOSZKVA, KREML Tivadar! Táviratot nem értem. Nőkről van szó? E szerint intézkedem. Fogalmazz ordentlich, pezsgőt hozzál, ne édeset. A RENDSZER NEM VAALT BE STOP KIRAALYHEGYI Ennyi.

A művész álma

Álom: L. és Királyhegyi Pál kézenfogva sétálnak a Vörösmarty téren, és Sztálinon röhincsélnek. A Váci utca felől tankok jőnek (S-modell). Tankszi – int Pali, s kedűsen elfuharoznak.

455

A Kodály-évre

Zaftos kultúridők, fogadás, Emma asszony, a mester, Révai. Emma asszony a nagyothallók erélyével: „Zoltán, vigyázz! Azt mondják, ez az ember kommunista.” (Mindazonáltal ez csak a történet egyik fele; igaz, ez volt a cél.)

Anya fél

(Milyen fess a fiad!) Ó, ha láttátok volna dácumál, ahogy szikrázó fehér vászonöltönyében, csak úgy, reggel kilovagolt (észreveszi, hogy mellette egy balfelől dús érdemű, befolyásos s a híre szerint vérszomjas matróna, pártlady, áll) …no de milyen rozzant gebén…!

Van ünnep

Pécs, Nádor. Hírnök jő pihegve, meghalt szeretett vezérünk, az égő fáklya és dzsida: Sztálin. Irdatlan csönd támadt, a zenekar leállt, a pincérek szinte megmerevedtek két asztal közt, érthető, ki tudja, ilyenkor mi a teendő. És akkor ebben a lassan már alig elviselhető, tompa, ázsiai – ó, Pannónia – csöndben valaki (egy nagy költő nagybátyja?) halkan megkocogtatja a kávéspoharat, és halk, fakó hangon annyit mond: PINCÉR, PEZSGŐT. N év múlva szabadult (N ≧1).

Testületi boldogság

Ávós, kapa, nagyharang válasszon el titeket egymástól! – Úgy is lett: addig éltek, míg meg nem haltak, akkor azután meghaltak.

A tréfa

„Van egy jóhírem meg egy rosszhírem. A jóhírem: hogy csak egy rosszhírem van. A rosszhírem: hogy meg fogol, elvtárs, halni.”

„Fiam, megkeseredett a szíved a mondatok utáni hajszában.”Flaubert az ávón

„Nyomorult

patkány, még mindig azt állítod: a közlésre teremtettünk és nem a birtoklásra?! (Nous sommes faits pour le dire et non pour l’avoir. – Flaubert: Corresp. II., idézi Hauser Arnold A művészet és irodalom társadalomtörténetében.) Akkor hát nesze, te rohadék állat:

EZ A TIÉD!

456

James Joyce Horthyt tanítja angolra Fiuméban

„Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból”:

bevezetés a szépirodalomba.

1. What is this? Diz izö najroplén...... (mulatságosan) 2. „Árju Kovács elvtárs? Jeszájem.” 3. How do you do. Hajdu ám az öregisten etc. 4. Lusz vugusz! _____?! (ti. lesz vigasz!!!)

457

Töredék

„Nem, ó, jaj, ne, drága ember, ne üssön.” – És kacag, kacag. herezacskóját, amely akkora volt, mint a legnagyobb kolhoztök

Nosztalgia; ávósdisco

„Gyerekek, figyeljünk oda, a nomád életbe!, időpénz, onnantól mégegyszer, hogy nem, ó, jaj, ne, drága ember, ne üssön, de, kúrd meg, öregem, kacagj, kacagj! ne vigyorogj, ne vigyorogj, semmi áttétel, kacagj felszabadultan, hitelesen, oké?”

Vállalkozói szocializmus

Igaz, hogy a sz.-ban tejben-vajban fürdéznek az emberek? Nohát, ezt, így azért, direkte nem mondanám; de jó irányban kapiskál az elvtárs, ha meg nem sértem.

Stílgyak

Amikor kijött a komor, többemeletes épületből, ahol időtlen időket töltött, védtelenül hunyorgott a fényben, már-már megtántorult, azután mégsem; visszafordult, ahogy fordulunk a szülői ház felé indulván hosszú, ismeretlen útra, az épület tetején ott fényeskedett a Vörös Csillag. Távolodva hátrált, így mégiscsak tántorogva Kikaptam az íróasztal mögül, te patkány, üvöltöttem az arcába, majd felültettem az ablakpárkányra, hadd zúgjon alatta 10 emelet sejtelmesen! Na, te patkány, most mondd a szemembe, hogy etc. – a realizmus diadala a kertek alatt –, s a lebukó nap egyre inkább fedésbe került a Jellel: a szélei remegve ragyogni kezdtek, mintha maguk sugároznák a fényt: az Új Kor új Oltáriszentsége!

Szép

– mondotta a szívében fanyar elégedettséggel, ez azért szép; és leült a járda szélére, ült, ült, ült, s csak nézett maga elé, a nagy buszoktól olykor remegni érezte maga alatt a földet.

Kora nyár volt, nyílt az idő. Fölpillantván láthatta volna a járdán a nőket könnyű kartonruháikban lebbenni, vagy a szemközti irodában, ahogy lustán és súlyosan felülnek az íróasztalokra, maguk alá gyűrve a fontos, hivatalos papírokat. Jó helyre kerültek, gondolta volna.

De csak a por szeszélyes futamait látta az aszfalton, mocorgó buszjegyeket és cigarettacsikket. Közben beesteledett, hűvös is lett gyorsan, az épület előtt váltották az őröket, s az egyik, fiatal, pelyhes állú fiú, már a mély éjszakában, odalépett a sovány, fakó ismeretlenhez, kezét a vállára tette, és így szólt, álljon fel, bátyám, megfázik…

458

Aztán teljes súlyával visszahullt rájuk a csönd, mely égbolt és csillag.

Szabadság!**Az kéne, meg eső. (a nép ajkáról) szerelem!

Mielőtt még a kor bealkonyulásáról szót ejtenék Dániel Lőrinc barátom nyomán, előadnék két kis frivol történetet.

Az elsőben a szabadságról lesz szó, a korszak vezető fogalmáról. A neveket bár tudom, nem akarom megmondani, mert az esetleg kellemetlen volna a családoknak, amelyek most megint jómódban, kiegyensúlyozottan élnek. A szereplők az örök szereplők, azaz egy férfi és egy nő.

Ah, elvtársnő, oly kegyetlen! Miért utasítja vissza érzéki, bővérű szerelmemet? Nem látva látja-e, szívem, vajon dagadzó vesszőmet toporzékolni a nadrág prűd rabságában? Nem inkább nagysád öle is készségesen harmatos?

Látni látom a parttalan, hatalmas botozatot, mely nyilván kész a vadállati ugrásra, ám ön oly csúf!

Istenkém no, hisz nekünk, férfiaknak szabad egy kissé csúnyáknak lennünk!

Igen, igen, de ön, barátom, felettébb visszaél e szabadsággal… – – – –

A másodtörténetet talán Ávósok cicázás közben címmel lehetne összefoglalni. Két ifjú ávósfiú, még pelyhes és törékeny, Ávósok cicázás közben mint az őzsuta a nádasban, az erdőszélen pihenőt tartva leheveredett a puha, pázsitos fűbe, mert kissé élveteg természetűek voltak.

A fűben hasaltak elébb, fürkészték a mezők liliomait és az ég madarait, sármány pöntyögött, vakondokok túrtak, a mókusok diót rágcsáltak, őzek dugták ki félénken kecses fejüket a csalitból, majd elinaltak, távolabb vaddisznó csörtetett, közel a lepényfa ága hajolt meg s a zanóté, majd megfordultak a fiúk, kezüket frissen nyírt, védtelen tarkójukon kulcsolták össze (kézfejükön sokáig fog látszani az erős füvek lenyomat-hálózata – mint aki elaludta a kezét), szájukban könnyedén, akár egy csikket, százszorszépet forgattak szopogatva, s nézték a felhők kíméletlen vonulását, nagyokat szippantva a tavaszszagból és a földszagból, a fűszálak közt hangyák mocoztak kedvesen, sárga gyermekláncfűfejek vágódtak élesen a lusta tekintetekbe.

Egyszerre csak az erdő felől eléjük toppan egy szamócát szedő,

azaz szamócázó csinos, falusi leány. De való igaz, formásan pompás micsodája volt. Egyikőjük sebtiben talpra ugrott, s útját állva évődni kezdett a megszeppent falusi fruskával.

459

No, húgocskám, jó helyre kerültél. Vámot kell fizetned, annak rendje és módja szerint.

Hogyisne – mentegeti magát a rossz helyre tévedt erdei nimfa.

Úgy látom – így a szofista ávós, tilalmas portékáért fizetnél muszájból, hát akkor mért nem fizethetnél még inkább a nem tilalmasért jószántadból?

És mennyi volna az? – kérdi némi zavarral a cserfes lányka.

Nem kell halálra válni, galambom, nem lesz túl magas, mindössze egy ártatlan csókocska.

No hát isten neki, ezt a vámot még megadom a népköztársaságnak, de annál lejjebb már nem licitálok – válaszolja a kis csitri merészen. És azzal ajkát egy pillanatra a hőkölő ávósfiúnak odanyújtva, kacagva eliramodott. Mint egy röpke dallam, az élet semmi más.

Egy szemtanú vallomásai

Az ember nemcsak a szüleit nem válogatja meg, hanem a barátait sem. Hiszen valakit korántsem azért szeretünk, mert szép volna vagy okos vagy jellemes, még csak azért sem, mert ránk hasonlít, és így evvel a szeretettel, primitív-ravaszan, amúgy hátulról-mellbe, önnönmagunkat értékelhetnénk föl. Nem. Bárkit szerethetünk.

A bealkonyulás történetét Dániel Lőrinc barátomtól, mint annak egyik szereplőjétől hallottam. Dániel benne élt a történelemben, közel a kohóhoz; a barátom, de a legkevésbé sem hiszem, hogy minden tettét vállalnám. (Alkonyul – lekonyul.)

A Folter-Café hátsó helyiségében ültünk, ez kevésbé látszott elegánsnak, mint az elülső, elhanyagoltabb volt, de egyszersmind exkluzívabb és testhezállóbb is, közönsége válogatottabb. A sárga salétromos tűzfal tövében telepedtünk le a megviselt, foltos vasasztalok egyikénél, én sört kértem, a barátom két korsó szódát (!); a vastag kiszolgálónő, Margó, szenvtelenül bólintott, de mikor elénk tette a korsókat, mozdulatában volt kicsiny gúny, a vizecske – mondta bűbájosan. Dániel Lőrinc mindebből semmit nem vett észre, és én szerettem ezért, ha olykor kínos volt is kicsit. Dániel hallgatott, a vizet kortyolta, időnként Margó rengett el mellettünk. Az volt a fixa ideám, hogy benzinszagú. Dániel Lőrinc rettentően hallgatott, mindig úgy, mintha eztán már soha nem szólalna majd meg senki.

Mielőtt elhallgatott volna, arról beszélt, hogy a nép körében az erkölcs hanyatlásnak indult, a túlélt veszedelem megkemé460nyítette az embereket, és mint vihar múltával a tengerészek, gonoszabbak, ostobábbak, vakmerőbbek, bűneikben és erkölcstelenségükben megátalkodottabbak lettek, mint annak előtte voltak.

– Én azonban nem mennék ilyen messzire – mondottam a magam óvatos módján… méricskélve

„Nem tudnám megmondani – kezdte volt D. elbeszélését –, hogy mikor kezdődött, hogy’ kezdett el bűzleni, hogy volt-e egyáltalán valami névvel nevezhető, ami keletkezett s elmúlt, elmúlt s keletkezett, vagy csak az a szivárgás, a szivárgása a félelemnek, amit csak akkor vettünk észre, mikor rettegésünkben már némák és bénák voltunk, nem tudom hát, hogy kezdődhetett-e, s ha igen, mikor vette kezdetét… Ez nyomaszt.

(Fontos dologra tapintott rá akaratlanul is D. L. barátom. Hiszen az emberek nem a Rákosi-korszakban élnek vagy Mátyás király alatt vagy a fejlett szocializmus nem tudom mijében, ezt csak a politikusok mondják gőgjükben meg hogy megijesszenek egy kicsit minket. »Lassan a testtel, polgártárs, és adj hálát az Égnek, hogy az Eredeti Tőkefelhalmozás Korában élsz.« Meg is neszülünk rendben. De ha belepusztulunk is vagy magas fényességekre jutunk: akkor sem így: egy egész országból nem lehet börtönt csinálni sehogy sem: mert hát másutt vannak a rácsok: Állítólag Mozart mondta volna (mire?): „Micsoda kis fingocska ez a nagy szarásokhoz képest.” mert ha belegebednek is, akkor is: fiatalok voltunk, harsányak és magabízók, miénk volt a világ, mert szerettük és gyűlöltük, elárultuk és megváltottuk egymást, aztán lassan vénülni kezdtünk, kopni, csaltunk, loptunk, hazudtunk, feláldoztuk magunkat, kerestünk, kapartunk, nevettünk, hallgattunk. Életünk sivár és fantasztikus. Ehhez képest Rákosi klikkezése smafu. Csak hát…

Visszaadom a szót.)

No de vizsgálódásaink közben nyugalmat, békességet, boldogságot keresünk-e? Nem, csak az igazságot, s ha mégoly elijesztő és rút is!… Ha lelki békét és boldogságot akarsz, ám higgy, de ha az igazság tanítványa kívánsz lenni, akkor kutass! E kettő közt van egy tucat félálláspont, de a főcél a fő.

Az idő is valahogyan szakaszolva telt: S ön szívesen idézte Obermanne mondatát: „Ellenállva pusztuljunk, és ha a megsemmisülés vár ránk, ne mutassuk, hogy ez igazságos.” volt is, nem is (egyszer volt, hol nem volt!): történtek dolgok, melyekről nem volt tudomásunk, ezt persze mindig így szokták mondani, csakhogy valamelyest szolgáljon mentségünkre, hogy ezek a dolgok velünk történtek, és aztán egy idő múltán észrevettük, hogy ezek megtörténtek, és akkor így tovább. Nem keresek mentséget, életünk mellékszereplői voltunk, mikor minden 461azt harsogta, hogy végre elérkezett az idő, és nemcsak a gyár a miénk, hanem az életünk is. De főszerep helyett be kellett érnünk néhány sztárral. Így szakaszoltunk egyre kevesebben előre. Közben persze éltünk és dolgoztunk, és épült az ország.

Egy este igen nyomott hangulatban, tétova gondolatok közt tértem haza, nem tudtam, mitévő legyek. Mindenütt rossz, nagy, üreges csönd volt, mert addigra az emberek, mintegy közmegegyezéssel azt a szokást vették fel, hogy napnyugta után nem hagyják el házukat.

Hirtelen felpattant az ajtó, ott állt a feleségem, Bagits Ilon a küszöbön (aznap jött meg az üdülőből), ragyogott, akár egy Szabad Nép-címlap, de éreztem, valami nincs rendjén.

– Mi lelt? – kérdeztem halkan. Hangom rekedt, füstös volt, indulatosan belemarkoltam a fotel karfájába, szaladt ki a vér a kezem fejéből. – Mi lelt? – Ilon továbbra is avval a figyelmetlen, személytelen ragyogással állt az ajtóban, mely oly bőszítő. Mosolygott.

– Mi lelne, édes Isten. Semmi a világon. Csak kicsit különösnek találom ezt az életet – jegyezte meg szinte dallamosan. Nem bírtam tovább, kirohantam az utcára. Nagyokat lélegeztem a bársonyos sötétben. A Nov. 7-dike tér tágasságában ácsorogtam keveset, néztem az országvezetők mosolygós, derűs ábrázatát. Módszeres légvétellel igyekeztem a mellkasomra ereszkedő súlyt eltávolítani.

Ekkor az Andrássy úton csődületet pillantottam meg; az emberek a levegőbe bámultak, hogy ők is lássák a tüneményt, amelyet egy asszony(?) világosan látni vélt, nevezetesen egy fehér ruhás angyalt, kezében tüzes karddal, amelyet a feje fölött forgatott, s váltig állította, hogy ez Farkas Mihály. Az asszony olyan élethűen írta le, hogy azok a szegény emberek buzgón, készségesen ismételgették szavait. A napnál is világosabban látjuk, mondták; megjegyzem, este volt.

Én is ugyanolyan figyelmesen nézelődtem, mint a többiek, csak talán kevesebb hajlandósággal arra, hogy becsapassam magam, és meg is mondtam, hogy csupán egy fehér felhőt látok, melyet oldalról megvilágít a rátűző hold. Az asszony ekkor elfordult tőlem, hitetlen, gúnyolódó fickónak nevezett, és azt mondta, eljön Isten haragjának ideje, szörnyű ítélet vár ránk, és a magamfajta tamáskodóknak tévelyegve kell elpusztulnunk!

Be kellett látnom, hiába próbálom bizonygatni, hogy nem nevettem rajtuk, valószínűbb, hogy ők vernek engem agyon, és nem én józanítom ki őket. Szerencsémre a 60-ban mocozni kezdtek, kijött egy álmos képű, csinos arcú géppisztolyos le462gény, és szíves szóval kérte az embereket, lennének szívesek álomra hajtani fejöket e kései órán, mert holnap is lesz nap, holnap is lesz munka, s meglehet, az ellenség nem alszik, nekik fittnek kell lenniök für alle Fälle. Minthogy érvelése tetszetős volt és velős, a tömeg szétoszlott.

Nyugtalan voltam, nem értettem az izgatottságot, nem értettem semmit, de a révület olyan meggyőző volt, hogy újra meg újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy mi az, ami van, s mi ez az újfajta felstilizálás. De a napnak még korántsem volt vége. A Jókai téren, ott, ahol ma az autósbolt van, egy férfi állt, a lécek között odabámult, ahol ma a kirakat van <öncenzúra>…

Nem voltam akárki, keményen azt mondtam hát neki:

– Nagyon szép öntől, hogy így érdeklik az ügyeim, nagyon köszönöm. Nem is tudtam, hogy ilyen fogékony.

– De csak mások számára. – Csak úgy csillogtak a szemei. Majd nyomban utána:

– Most pedig feljegyzek valamit, ha megengedi, kapitány. – És belemosolygott az arcomba. S ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem az eszemre. Sosem fogom elfelejteni. Merthogy akkor rólam írt fel valamit, abban oly biztos vagyok, mint ahogy élek.

Hányszor gondoltam én erre, hány éjszaka törtem ezen a fejem. Sőt ma is adnék érte valamit, ha kezembe kerülne ez a notesz.

S mondhatom, fogalmam se volt, mit kellene most csinálni vele.

Minthogy formákon múlik az élet.

Ilyenkor például nem lehet dühöngeni megint, újrakezdeni a felháborodást, mikor az ember már bratyizott is valakivel.

És mégis. Nem sokat okoskodtam. Odamentem hozzá, s az állánál fogva felemeltem a fejét, mint egy kislányét, hogy nézzen a szemembe. Azonnal elsápadt.

– Mulasson jól a feljegyzésein, uram – mondtam én, s méghozzá nagyon szelíden.

– Nyilván tanulságos is – tettem hozzá. Éppoly szelíden.

– Most pedig menjen – mondtam hirtelenül.

– Ó, hát kidob, kapitány – próbált nevetni kicsit. Nemigen lehetett szólni neki, mert ott volt ám a kezem a pofáján.

– Igen – mondtam én. – Jó tanácsokat adott, meg is fogadom, de későre jár az idő. – Miközben a szememben az volt kifejezve: Most még eleresztlek, de ha még egyszer a kezembe kaplak, az nem lesz jó.

463

S ehhez még kezet is fogtunk. Ez is olyan furcsa volt. Nevettünk is rajta mind a ketten. Ezen is. Végre elment.

Én pedig megálltam az utca közepén, és ezt gondoltam:

No, lám, hát így vagyunk? – S még ott álltam egy ideig. Aztán ezt:

Semmi baj.

Pedig volt; rögtön hazatérőben, a lépcsőn kis kutya szaladt a lábam alá, mitől megbotlottam, és több lépcsőfokon legurultam.

Néhány héttel R. lefogatása előtt egy lángoló csillag, ún. üstökös tűnt fel az égbolton. Amikor magam is megláttam az üstököst, bevallom**Könyörgök. Mindent. Csak többet ne üssön. Kérem. Nagyon kérem. , annyira tele volt a fejem az általánosan uralkodó nézetekkel, a rettegés változataival, hogy akarva, nem akarva baljós jelet láttam benne. Pedig tudtam, hogy a csillagászok ezeket a tüneményeket természeti okokra vezetik vissza, sebességüket, sőt keringésüket is kiszámítják vagy legalábbis megkísérlik kiszámítani, és így alaptalan… alaptalan.

Feleségem zokszó nélkül ápolt. Egyszer, mikor már lábadozóban voltam, és Ilon fölém hajolt, hogy megigazítsa nyirkos, lappadt párnáim, s én megláttam a vékony ruha mögött rezgő és mintegy reám törő melleit, melyek akár egy diáklányé, talán hogy nem szoptatott – sajnos, felkönyököltem, s tenyérrel elkaptam a nyakát meg félig a kis pofiját; húztam le magamhoz, de a betegség ténylegesen legyöngített, így a könyököm szinte beomlott, ami az egész mozdulatsort viharossá, következésképp nyilván félelmetessé tette; Ilon feje az ágyékomhoz csapódott.

Nem bírta türtőztetni magát, oly retteneteset sikoltott, hogy az még a legbátrabb férfit is megrémisztette volna; de ez nem volt elég, ide-oda futkározni kezdett a házban, és mint az őrült föl-le rohant a lépcsőn. A lépcsőn való eszelős dobogást a szomszédok miatt sem engedhettem meg.

– Mi van hát? – kérdeztem, miután egyszerűen szájon vágtam. Ilon ötölni-hatolni kezdett, mint aki hazudni készül, aztán egy kusza történetbe fogott, mely vele esett volna meg, de a történetben magáról úgy beszélt, mint egy »asszonyról«, »szerencsétlen úrinőről« stb., azaz mint egy tőle független idegenről, így sokáig nehezen értettem, miről is beszél. (Kedves Olvasóm láthatja, hogy Dániel barátom is úgy tesz kissé. A házastársak hasonlítanak.) Hogy tehát én jól tudom, hogy manapság mindenkire árnyék vetül, de ezek szabadon is járhatnak közben, s egy ilyen, egy ilyen mindenki, a Váci utca–Kígyó utca sarkon, énekelve járt-kelt, a járókelők részegnek vélték, ő maga azonban azt hajtogatta, hogy ő szabad, független, ivarérett férfi, ezt 464később, a mostani Mézes Mackó táján úgy helyesbítette, hogy ő dogmatikus revizionista, illetve hogy ő . Amikor az említett úrinőbe (!) ütközött, meg akarta csókolni. És így tovább, hogy a szerencsétlen asszony futni kezdett, de az utána, meg így, hogy »polgár kancának« és »burzsoá szukának« nevezte, és hogy végül meg is csókolta, és hogy Ilon ezért ijedt meg most.

Egy szavát sem hittem. Undorodott tőlem. Magunkat gyűlöltük egymásban. Azért előfordult, hogy kihagyott az indulat. Egyszer elmentünk a Lehel téri piacra, levesbe való zöldet kerestünk. Egy ember apró, színes léggömböket árult, egyszerre szél kerekedett, s a léggömbök nekirugaszkodtak a magasnak. Gazdájuk váltig erőlködött, hogy féken tartsa őket.

– Íme, a mi jó anyánk – mondá rámutatva Ilon. E percben egy-két ballon mégis elszabadult, s felröpült a levegőégbe. Ilon ujjongott.

– Lám, aminek szállnia kell, mégis felszáll! – De ez csak epizód volt.

Az egyik baj szüli a másikat. A félelem meg a rettegés a népet ezernyi gyarlóságba, ostobaságba és istentelenségbe kergette, bár mindezek elkövetésére éppenség nem volt szükség gonosz bujtogatásra… Az általános izgatottság alól az intézmények sem tudták kivonni magukat. Voltak tehát elvetemült kollégák, kik sok-sok szertelen bűnt követtek el, bűnöket, amelyeknek még a gondolatától is visszariad az emberi lélek. Ezt meg kell őszintén mondani.

S ha a tévedés tárgya kizárólag csak a régi Én meg megint rajzolgatni kezdtem az ujjammal az abroszra. S mikor Ilon megtörve a csöndet azt mondta: „ezt meg kell beszélnünk!”, görcsösen megmarkoltam a saját kezemet, és majdnem sírtam. Hazaérve azonnal szeretkezni kezdtünk, hosszan, reménytelenül. Ha lehet mondani, nagyon jó volt. És valamiképpen fenyegető. Elveszítettük a határokat. Féltem, megöljük egymást. De csak ordenáré voltam. uralkodó osztály lett volna… Istenem… Több is veszett Mohácsnál… halottak nélkül nincs háború… minden részvétünk a hozzátartozóké… volt-nincs az a csók, kész-passz hatszáz. A tragikus éppen az volt, hogy a munkásmozgalmi kígyó az önnön farkába harapott… Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással, így, véresen. Egy időben reggelente, de inkább már hajnalban, értünk is kopogtattak, kérték, menjünk velük, majd estefelé bocsánatot kértek és hazaengedtek. (Így dicsértük akkoriban a napot: Jó napunk volt. Ma nem kértek tőlünk bocsánatot.)

Elvették a pénztárcánkat, óránkat, töltőtollunkat, cigarettánkat, „Minden kényszer nélkül.” öngyújtónkat, övünket, a cipőmadzagot. Mindig ugyanabba a helyiségbe, hol nekilódulva, hol rézsútosan torlódva, rángatóztunk, botorkáltunk, mind mélyebbre és mélyebbre. Ezalatt 465teljes volt a némaság és a csend is. Olaj- és benzinszag hullámai ütötték meg orrunkat. A férfiak arca inkább komoran rémültnek, mint indulatosnak látszott. Balkézt három kisebb vasajtó nyílt. A helyiség hossza hatlábnyi lehetett, szélessége két és fél; jobb oldalfalát egy hozzávetőleg másfél arasznyi és vaskonzolokra erősített deszka töltötte ki, amin egy többrét összehajtogatott lópokróc hevert. Valamennyi falon és a míniummal befestett vasajtón folyvást duzzadó vízcseppek ültek, amik olykor patakká

dagadtak <öncenzúra>. Négyzet alakú mélyedésben mezítelen villanykörte izzott.

Egészében a dolgok ábrázata, mint mondtam, nagyon megváltozott. Nem csoda, hogy magának a városnak a képe is ijesztő volt. Noha meggyőződésem volt, hogy a számos különös esemény csak másokkal történhetik meg, a kétely, hogy talán én is volnék, gyökeret vert bennem. Hátborzongató jeleneteknek voltam szemtanúja: láttam, amint emberek holtan összeesnek az utcán, hallottam kiáltozó, jajveszékelő asszonyokat, kipróbált elvtársnőket, akik gyötrelmükben felrántották hálószobájuk ablakát, és iszonyatos szívfacsaró hangon sikoltoztak ki az utcára. Elhinni is nehéz, hogy az egyes családoknál naponta milyen szörnyűségek játszódtak le. Egyiken kétségbeesés és őrület vett erőt, a másikon gyógyíthatatlan búskomorság.

Jóformán minden ház csupa könny és siralom volt, különösen eleinte, mert később az emberek elfásultak, és már a legjobb barátjuk elvesztését sem tudták igazán gyászolni, csak reszkettek, hogy a következő órában talán rájuk kerül a sor. Megmondom, ahogy van, talán hiba vagy hiba volt, de engem nem vigasztalt Dunapentele, metaforikusan szólva.”

Itt hallgatott el a maga módján Dániel barátom, illetve még az erkölcs hanyatlásáról beszélt, hogy az emberek gonoszabbak, ostobábbak, vakmerőbbek, bűneikben megátalkodottabbak azóta. Hallgattunk.

Kisvártatva így szóltam Dániel Lőrinc barátomhoz: – Sokakban felébredt a lelkiismeret, számos kemény szív lágyult meg könnyek között, sokan vallották meg régóta titkolt bűneiket. Sok-sok rablást, gyilkosságot vallottak meg nyíltan az emberek, de senki

sem akadt, hogy megálljon, és kérdezősködjék a dolog felől, vagy <öncenzúra>.

Dániel így válaszolt: – Mennyi beszéd, mennyi színes, felfútt színes szappanbuborék, mennyi ökörszemrepülés egy sas szárnyai alatt… s egy népköztársaságot egy okos szóért! – Finnyásan kilöttyintett a döngölt földre egy kevéske vizet. – Senki sem hal meg manapság halálos igazságoktól: túlságos sok az ellen466méreg… Akik nekünk adták teljes bizalmukat, azt hiszik, ezzel jogot szereztek a miénkre. Ez tévedés: ajándékkal nem szerez az ember jogokat.

Én azt mondtam Dániel barátomnak: – Bátrak leszünk, úgy-e, édes, jó barátom! Most már mindig csak abban hiszek, hogy minden jobb lesz, hogy mi magunk jobbak leszünk, hogy gyarapodunk jó szándékban és jó eszközökben etc. – Margó megállt az asztalunknál, félig-meddig hallgatózott. Mellei hatalmasan elterpeszkedtek. („Mit néz? Mind az enyém.”) – Ezentúl egy az utunk, egy a hitünk, egy a reményünk! Amit te átélsz, azt én is átélem, és egyikünk sem lehet most már magában semmi… semmi jó és igaz! Köszönöm, barátom, köszönöm.

Dániel így válaszolt: – Nem, erről nem szabad beszélgetnünk. Vagy még többet mondok: két ilyen nagyon különböző lény, mint mi vagyunk, erről még csak nem is hallgathat együtt.

– Ivott. – Hogy hova tartozunk mármost? Örüljünk, hogy egyáltalában szabad felvetnünk ezt a kérdést!

Én azt mondtam: – Az apáknak sok a dolga, ha jóvá akarják tenni, hogy fiaik vannak. – Intettem Margónak, hogy fizetek. („Kipállik a szád, mire körbecsókolod.”) – Minden embernek megvan az ára, ez nem igaz. De bizonyára minden ember számára megvan a horog, amelybe bele kell harapnia.

Dániel így válaszolt: – Elfelejtjük a bűnünket, ha másvalakinek meggyóntuk, csakhogy az a másvalaki nem felejti el.

Felálltunk, aranytömbökben állt a sör Margó dísztelen tálcáján. Barátommal abban maradtunk, hogy ha találkozunk, mosolygunk majd – és joggal. Még azt kérdeztem: És Ilon? – Az egy kóró – válaszolta gyorsan.

No de hagyjuk ezt. Mami, nagyanyám, azt mondaná rá: „Csak könnyedén, éppen hogy érintsd.” Szavak

467

„Csak könnyedén, éppen hogy érintsd.”

468

III. („?”)

Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, és éppen ez a válasz.

(Wittgenstein)

Mit állítunk?

Vegye le a szemüvegét? Ne marháskodjék ön? Tudunk mindent? Ne szarj be Kossuth? Kicsiny baldóver, tudjuk, hogy süt a nap, és tudjuk, hogy esik az eső? Ugyan, ugyan? Mire való e makacskodás?

A kérdőmondattal a beszélő tudásvágyának ad kifejezést, s felhívja a hallgatót is a tudásvágy kielégítésére? Rendszerint csak egy vonatkozásban kétséges a beszélő álláspontja? Szokás szerint ez hazugság? Vagy nem az volna-e kötelességünk, ha ilyen kiutak keresésének szükségességét érezzük, hogy beismerjük: mindenből kifogytunk? Ezt a kérdőmondat leghangsúlyosabb szava fejezi ki?

Mit termelt a simi-sumi?**Ó, a lusta, vörös állat nem termelt semmit. Már Pálfi hol van s mi dolgos? Rothadt húsra vágysz? És gyengédség lesz a mártás? A meddő menyecskék iránt való dispositiója kegyelmednek jól vagyon? Csak bizonyos territóriumra korlátozódik a farkasember hatalma vagy egyetemes?****Nehéz rá válaszolni (a dolgok jelenlegi állása szerint). Hogyan csábította el Marcit és Fricit a messzeség?

A rejtély nem létezik? Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt? Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés, kérdés pedig csak ott van, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet?

Jó helyen járok-e? Itt vagyok? Belevaló vagyok, bírom magamat? Ön vendégszerető? Lovagias? Harcias, büszke, bátor és nyílt? Hetyke, dacos, kéjes, keserű vagy baljós? Konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő? Ezért bizalmatlan? A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse? Kurucz ön?

A hatalmasan tobozódó fák aljában nevetségesen hat a reszketeg kevés hó, kitetszik a nyomorult avar, a kisebb bokrok gallyain, akár egy rossz emlékű tüll a hó, a kerti nyírfákra szívós 469szulák csimpaszkodik, véletlen terek nyílnak a fák között, ahol végigsüvíthet a napfény?

Csorvasz gebéink háta gőzölög?

De ha szeszélyes fellegeink egyike-másika úgy hozza, rögvest tompaság jő a területre, szürkeség vált szürkeséget, és csak nagyon fenn, az égbolton keveredik ehhez valamicske szín, a vörösségnek egy elpiszkolódott változata, ami mind siralmasabbá teszi a terepet?

Fáradttá, elgyötörtté, mint egy kisírt szem? Nagy ágas fákon lógálnak a ruhák, cifra, paszomántos köntös, rókatorokkal bérlett mente, skófiummal varrott kendő, rásaszoknya, meggyszín bársonydolmány? Harmonikás csizmán megül a szürke hólé? Egyetért ön evvel? Ellenkezőleg, helyteleníti? Édesmindegy? Nincs véleménye? Vagy tesz az egészre? Ön még nem járt kálváriát s nem futott vesszőt? No? Egy gyerekkori megaláztatás emléke?

Valami tehetetlen ácsorgás? Egy nyikorgó parketta? Csúszómászó majonézes krumplik? Porig alázták önt? Meddig? Vagy letörték a szarvát, azaz elvették a kedvét a legénykedéstől? Önnel kicsellózott a sors? Az általánosban? Gimiben? No?

Egyszer például élővilágórára egy béka csontvázát kellett prezentálnia, mintegy jutalmul? Nem kellett volna gerinctelenül belépni a szakkörbe? Késő bánat, eb gondolat? Hasztalan kószált a Duna-parton, az Árpádról, illetve a szabadságról elnevezett hidak közt, aminek egyetlen hozadéka, hogy ön lett a pecázók réme, ami nem semmi? Végül rájött a dolog nyitjára, és kifurikázott a Városligeti-tóhoz? Magában ércesen káromolva az élővilág-tanárnőt andalgott a hidacskán, messzi két lány vihogott egy csónakban? Az egyik Drahosch?

Kihajolván a tó fölé ágyékát a mellvédszerűségnek dörzsölte hosszan, erősen? Apró, láthatatlan körökben tevékenykedett, a fogát összeszorította, miközben hevesen dobogott az ön kicsiny szíve? Ijedtecskén körbenézett, de nem látott senki gyanúsat? Kőágyék? Jó vala, inclusive szégyen? Általánosságban ön fojtja vagy kompenzálja? Feldolgozza? Be? Művészi forma? Vagy erkölcsi mélypont? Áskálódik ön, fondorkodik, ármánykodik, familiáris stílusban intrikál, régiesen vermet ás, fúr, furkál, fűrészel, fenekedik, acsarkodik ön? Féreg ön? Patkány? Vagy az emlékezést megkönnyítő átmenet?

Mit csinált, midőn először Rájött? Tizenkilenc éves volt, és az egyetemi könyvtár vécéjén ült rettentőn, és amikor hazament, igyekezett senkinek sem az arcába nézni?

470

Ön nyalka? a nyelvét a nyomozók zsilettel hasogatták föl

Kurucz és nyalkaság, kurucz és virtus elválaszthatatlan fogalmak? Önnek kedvére való a virtus demokrácia nélkül? Volt már überhaupt demokratikus élménye? Fontos önnek, hogy legyen?

Van-e (volt-e, lenne-e) ilyen élménye (mindig, többnyire, ritkán, soha) a következő esetekben: önáltatás – vérzajos harc – nemzeti érzés (kis kézi demokrácia) – grammatika?

Mik a szimptómák? Milyen helyzetben vannak a lábai?

Odavagytok ettől? Tréfásan szólva, lepetéztek? Nem adnátok egy véka aranyért, örültök neki, mint bolond a monyának, mint vak koldus a fagarasnak? Vagy reggel tánc, este lánc? Ugyan?

A tetve is örvend?

Sose halunk meg? Vagy azt azért mégis? Mikor? Minden, ami a népuralomhoz vezet, az égi, mennyei? Persze a cél nem szentesíti az eszközt, nemdebár? (Miért, hogy van, ki a teljes nyíltságot és lazaságot szereti, mások ellenkezőleg, a zártságot, a dogmatizmust, ez a vesszőparipájuk? Ismét mások féltérdre zuhannak, és zajosan rimánkodnak, és ellenkezőleg, egyesek lábukkal a levegőbe kalimpálva zihálva szedik a levegőt, mintha játékosan a tarkónállást gyakorolnák?)

Az első benyomás döntő lehet? Időpontok? 49, 67, 19, 45, 48, 56, 68? Lottózik kiskegyed? Mindig akad egy szám, racionális, pozitív, sőt egész, melyet csönd vagy zaj övez; ahelyett hogy beszéd, gondolkodás, mérlegelés, erkölcs? Effélék? Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni? Halassi Miska halott lenne, torkát kiszakították etc.?

Beszéljünk egyszer úgy, ahogy Isten akarja?

Nem időszerű, barátaim?

Barátja az öregisten? Nono, nem szabad, na: édes kicsikém? Egyszerűen hallgatunk: ismereteink, lehetőségeink határán állván?… Ragozzunk, mint rendesen? Belevaló vagyok, oké vagy, bírja magát? Bátorkodjunk? Háruljunk el, tompuljunk, fásuljunk, denunciáljunk, rugaszkodjunk el, kóvályogjunk, váljunk halálra? Általánosodunk? Rójunk terheket, dúljunk-fúl471junk, ódzkodjunk, vonakodjunk, álljunk ellen, gyanakodjunk?

Higgyünk kötve?

Egyeztessünk?

Ne legyen vér a pucánkban, kapjunk vérszemet, araszoljunk, takarodjunk, szedjük az irhánk? Taknyunk-nyálunk egyben? Teljes békekörnyezet, békeellátás? Nohiszen? Dadogjunk, viselkedjünk siralmasan, igyekezetünket színesítsük egyénileg, legyünk félvilágiak, élvezzünk? Nos, ti bűnös, gyarló, condra nép? Gyűlöllek, hazám, bogár lépjen nyitott szemedre?

Mi ez?

Nosza, nosza? Faksznizzunk, vetemüljünk el, legyünk szóra sem érdemesek? Boldog vagy? Pubi, te, hát te ilyen rafinált, hogy így dobog a te kicsinke szíved? Vagy ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot? A kurucz megértésre vágyik? Rengeteget tudnánk egymásnak adni?

Madarat lehet tehát fogatni velünk? Talpon áll bennünk a nóta? A JELSZÓ: AJNÁR? A demokrácia megújhodás, az élet ébredése, tavasz, kellemes, szikrázó, izgató, fenséges, kapitális – tökéletes lazítás a mindennapok robotja után? Ugyan?

Örömében farkához rúg? Hányja a farát? Általában hirtelen, mohón, vadul átkap egy asszonyt? Mit gondol, a népuralom önnel, úgymond, megtörténik vagy ellenkezőleg, ön teremti azt? Ez asszony nem s nem szól, s nem mozdul, csak markolja a kandalló oszlopát, szemét lehunyja, mint aki nem bánja, ott hátul mi történik az éjben, ő gondol, amire vágy? Vénasszony jön be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátja önöket, ördögi vigyorgásba Erdély torzul az arca, önöket egy csöppet sem zavarja az ő bentléte, s rekedten vigyorogja: gyakjad, csak gyakjad, nagyságos uram, az én jó nagyságos asszonyomat, az asszony kiegyenesedik, és sóhajtva, fáradtan remegő térdekkel, szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehunyva szédeleg tova?

Második lészen Clára, kinek ékes a fara, fogd a csecsit nem bánja, még a mást is megállja? Bundája véresre karistolja a kurucz hasát?

Szívesen hordok szűk farmert, néha mellemet és hasamat babaolajjal kenyem, és az se kutya, ha az ember lecsavarja a tusoló rózsáját, a rózsa az rózsa az rózsa az rózsa – nyalka kurucz vagyok? (Vuuu!!! micsoda kérdés, akár még a bugyim is magamon…) Mi a magyar! Félénk és tépelődő, könnyelmű és vakhitű, mogorva

472

Halassi irkája

Az ismeretlen nyelv

A vágyálom: megismerni egy idegen (idegenszerű) nyelvet, micsoda táj!, de közben nem érteni: felfogni benne a különbséget, anélkül, hogy ennek a különbségnek a nyelv felszínes társadalmisága – kommunikáció vagy közönségesség – lenne az ára; meglátni saját nyelvünk kudarcait, amelyek az új nyelvben megoldásként tükröződnek; megtanulni a felfoghatatlan rendszertanát; felboncolni a mi „valóságosunkat” más szabásminták, más mondattanok ösztönzésére; az alacsony sosem tapasztalt helyzeteit fedezni fel a kijelentésben, átrendezni annak a helyrajzát – egyszóval alászállni a tolmácsolhatatlanba, s pillanatnyi enyhülés nélkül élni át ezt a megrázkódtatást mindaddig, míg megrendül bennünk az egész Nyugat, és meginognak az atyai nyelv jogai, azé a nyelvé, amely atyáinkról száll ránk, és amely bennünket is egy – éppen a történelem által „természetté” változtatott – kultúrának az atyjaivá és birtoklóivá tesz – – – – – – – –

– – – – Milyen nevetséges kísérlet úgy tagadni meg társadalmunkat, hogy meg sem próbáljuk elgondolni a korlátait a nyelvnek, mellyel (mint eszközzel) a tagadást meg akarjuk valósítani: mintha úgy akarnánk megbírkózni az oroszlánnal, hogy kényelmesen befészkelünk a torkába. Ha egyéb nem is, annyi hasznuk lehetne ezeknek a különleges grammatikai gyakorlatoknak, hogy éppen beszédünknek az ideológiáját kérdőjeleznénk meg.

473

és rosszmájú volnék, szellemem tagolt, nagy egységekben dolgozó, egyenletes, egyszerű, tömör? A haján fogva egy szamarat a földrül fölemelek? Tudok magamra vigyázni, kapcsolatot tartok magammal és a testemmel, itt vagyok, belevaló vagyok, oké vagyok, bírom magamat? Hadat üzenünk a hazugságnak, a képmutatásnak, a szürkeségnek, a gyávaságnak? Vaktában lövöldözünk, nem annyira megadott célpontokra, mint inkább azért, hogy impresszionáljuk az álmából felriadó lakosságot? Megtörjük a csöndet? Valakinek végre csomót kell kötnie erre a végtelen szálra? Lélekkurvafiak?

Kultúrtörténetbe ágyazva, herezacskó szögelve?

A mindenek fölött őrködő Idő ellenünkre is megoldást kínál? Az egykor megvett várak (Brasnyó vára pl.) faláról az eső véget nem érő konoksággal mossa le a nyomokat, az évszázadok megtörik a tornyok magas csillogását, az égbolt akár egy régesrég teleírt pergamen, amelynek alján viharban lenyugvó napkorongként töredezett széjjel a pecsét, mielőtt még bárki feltételezhette volna, hogy a bánatos síkokon valaha is elül a füst, és a len nyit majd kék virágokat, s hajnalonként a farkascseresznye méregtől ragyogó bogyóit mossa itt tisztára a harmat? Hideg van, mondja Halassi Miska, és elfordul az ablaktól? A vastag falakon átszivárog a szél?

Fölcserepesedett ajkakkal pedig sokáig állok a tükörként használó hatalmas, ovális felfüggesztett ezüsttál előtt; alig torzít, arcom ünnepélyesen sápadt, vert ezüst, leszállt a sötétség, a fekete fák kint eltűntek, a kemény hó jegesen fehérlik, peshedt labanczok ólálkodnak az erdőszélen, kedves pántlikás német urak, varjú gránátos kavellérok, sovány horpaszú kutyák, loboncos lábú ebek, bordáikat mintha vesszőkből fonták volna, szemfogaikon megvillan a holdfény, e fényből szőtt melancholia, holdszínű kutyák vad falkája, végigsimítok homlokom változtathatatlan árkain, a kandallóban bizonytalan tűz ropog, micsoda keserű, becstelen és nyomorú szegénység! – talán csónakunkra várok, hogy elhajózzam az öröm tengerén?

Lenne szíves néhány skiccet csinálni azokról a helyzetekről, melyekben esélyt, akár a leghalványabbat is, látott a népuralomra? Ilyen kétséges időkben akárki által láthatja s megpróbálja, kinek mi lakik szívében, kinek kellessék térdet s fejet hajtani?

474

Cukkolják az igazságérzetét? Hogyan? Föltéve, de meg nem engedve? Sokat jelent önnek a virtus ezen formája? Mennyit? Cukkolják a nyelvérzékét is? Komálja ön ezt, avagy dühvel elegy halálra válásában kimegy önből a vér?

Minő módszerrel éri el igazságérzetének érzékeny balanszát? Hosszas tökölés, indirekt cukkolás? Fontos a lelkiismeret ébrentartása, vagy szokás kérdése? Az öné szuszi-muszi-e? Horkol is? Néhány szót az altatódalokról? No? Színes vágyképek vetítése a képzelet, úgymond, salétromos falára? Vagy az oldalszárnyi tehetős és váratlan támadás után a szegény elalélt várost megsarcoltatván, a kőfalát porrá elrontani, a praesidiumot elvinni?

Ha vérzajos csatározásban demokratikus impresszió látszik közelíteni, mit részesít ön előnyben, a kemény kéz politikáját – a puháét – a gyorsét – a lassúét? A problémákba való teljes vagy részleges behatolást, a behatolást és felfüggesztést? Van-e primátusa a gondolat nagyságának és formájának? Melyiket érzi a legszerencsésebbnek: hosszú és tradicionális, rövid és tradi, vékonka és slágfertig és így tovább?

Vagy nyugton maradni egészen, kussti? A várva várt pillanatot várva várja? Ilykor játszadoz ön önfeledten a társadalmi fegyelem kötelékeivel? Nekem legyen mondva?

Szeret ön hátulról előjönni a farbával? Gyakran kérik meg erre? Mi módon? Ki teszi meg az ajánlatot? Semleges buszmegállók sötét zugolyaiból toppan elő a szarvacskás-patás kis ördög? Vagy ülsz világszép szerelmeddel egy sárga abrosszal megterített asztalnál, gyertya ég, sercegve, mert hosszú a kanóc, a közelben ül a ciharmonikás és az árva dobos, és beszélgetnek, mint két vénasszony, az időjárásról, a totóról és hogy milyen nehéz a pénzt beosztani – amikor az egyik pincér a mogyorópálcával nagy kört csinál? És akkor hirtelenvést sótlan lesz az étel, az asszonyok kínban sem fogannak, meddő lesz mind, a gyertyák büdösek? De tik csak ne féljetek, tik csak nézzétek? A pincérek biztatóan hunyorítanak, a ciharmonikás, tréfával szólva, átveszi a hatalmat, révülten köröz az asztalok között, és mocskos zsebéből fehér port szór a tányérokba, alkalmasint sót? Csitítón megfogjuk világszép szerelmünk remegő alabástromkezét? A vodkás poharak kiapadtak, a csontból kiszáradt a velő, a burgonyafánk elférgesedett, a lepények feltörtek, a húsokban rózsaszín kukacok, a májgombóc kiszikkadt?

A ciharmonikás avultas jassznyelvet használ, óberfrankó, az árva dobos óberfrankó, zavartan virtuóz, miközben a pincér 475asztalodnál meghajol, és magabiztosan elnézésedet kéri a malheurért? A ciharmonikás rettentő erővel a Himnuszt játssza, talán imitt-amott egy-két hamis hang is belecsúszik, a pincér udvarias mosollyal kérdi, volna-e szerelmednek valamire szüksége; felugrasz az asztaltól, és ügyetlenül, de nagy odaadással pofán csapod a pincért? Rettentően megvernek?

A virtus és nyalkaság más formái (társadalmi munka, faültetés, hátrányos helyzetűek felkarolása, békemozgalom, nyugdíj stb.) fontosak-e önnek? Vagy inkább komálja a „csak előre, édes fiam”-ot?

Reguláris ön? Mióta? Megint a tréfás évszámok, növekvő sorrendben? Hat ez a nyalkaságra? Vannak szabadcsapati tapasztalatai? Megmártotta már a hideg vasat valaki mejjében? Mit érzett? Kapcsolatuk hogy’ fejlődött? Szakszervezet? Anyagelvű ön, vagy szívesen fohászkodik a magyarok Istenéhez, miközben ércesen káromolja akár a Szűzanyát is, vagy fordítva, minden esetet számítva? Ha magányos farkas, ez mennyiben elhatározás dolga? Sejti, ki kinek farkasa? Mi kié?**Ha a szöveg a 30-as évekből való, XX. század, akkor oldalvágás ez Horthynak, de úgy, hogy Gömbös is értsen belőle. Ha nem, nem.

Híve a testvérharcnak? Magyar a magyarnak vájja a szemét? Persze ki a magyar? Ellenfelei – önnek – eleve hazátlan bitangok? Magyar anya szülte önt? Hasonló tejet szopott? Ön, ha szépen kérik, az ingét is odaadja? Zabját? Második esze jó önnek? Sírva vigad? Rettegni, félni nem tud? Önnek nem kell a pardon? No és tolmács? A nyelve hegyén hordja ön a szívét? Könnyű önt lóra ültetni, de nehéz leszállítani? Vakulj ön?

Ha mégis, valamilyen oknál fogva, mindenáron (?) az öldöklés ellen van, mert a levágott kar, ha burzsoá is, hányingert kelt önben, és a hasból kiforduló belek látványa sem örömmel nem tölti el, sem hasznot nem lát benne, tehát afféle finnyás humanista, milyennek találja ezt a mozdulatlan állapotot? Ajánlaná másoknak is? Hogyan tervezi, meddig még?

Zúdul a büszke had lefelé a meredélyen, dolgozik a sarkantyú, a paták keményen koppannak, a völgy finoman uralja a bércet, golyó süvít nemes halállal – ön meg csak ácsorog, és legjobb esetben: kétségbe van esve. Véli, le kéne törni népünkben a nyalkaságot? Már a gyermekkorban? Az általánosban? Gimiben? Miért, ha nem? Le van?

Milyen a labanczok szaga?

476

Mit tart a forradalomról?

Ön is úgy érzi, oly jó ezekről elbeszélgetni, olyan kellemes, hogy így megértjük egymást? Kurucz a kuruczhoz vagy a labanczhoz húz inkább? Ha már kurucz, tökmindegy? Lépés az önmegvalósítás felé? Vagy egészen másképp? Ugyan?

Még valami?

Isten nyugosztaljon bennünket –

Eret vágtunk a lelkünkön? Megkívánják tőlünk az úrdolgát? (Apropó: ivadék ön?) Nagy úr a muszáj, de még nagyobb a nem lehet? Lenyeltük a békát? Hopp kénytelen, nem örömest? Mindenesetre a Városligeti-tó békában gazdag vidéknek tetszett? Ön rögvest gondtalanul andalogni kezdett a hidacskán, és próbálta fölidézni a königsbergi hidak problémáját, mert matematika-szakkörös is volt? Egy musterkind? A víz fölé hajolván ágyékát a jó magasságú mellvédhez nyomta, szorította, és világi szemekkel láthatatlan kis körökben dörzsölte, dörgölte, súrolta, horzsolta, morzsolta? Egy könnyed érintésről beszélhetnénk inkább, miközben hevesen dobogott a szíve? Messzi két lány vihogott a csónakban, jótett helyébe jót várj?

Az egyik szép, a másik meg fogyatékos és állhatatlan, zabál, alacsony és szószátyár, otromba alcombú, görbe hátú, erős testű, otromba az alakja és otrombák a fogai, sötét színű és alaktalan a szája, torz arcú, kancsali a képe és hitvány a hajzata, rossz a szaga, szökellése szabados, a mellei buflákok és lógicálnak, szereti az éneket, a hangszeres muzsikát, a teljes gyönyört, ajkai vitorláznak, nyomott az orra, ő maga törpeszerű és púpos, mellei közt fekete vonal húzódik, pörsenéses, undorító, nem túl forró, nem túl hideg, dús, kemény szőrzete felkaristolja a kurucz hasát, szerelmes, és gerjedelmének szagára való tekintettel nem lehet megmaradozni mellette, járása a fölgerjedt elefánté, mellei mohók és buják? Tényleg randa?

Nincs mese?

Ezen leánnyal utazott ön azután egyszer később a héven estefelé haza? Mikor meglátta a lányt, a melle közt húzódó fekete vonal ellenére rögtön a szívébe zárta? Ellenkezőleg, inkább dühös volt rá, felületesen gyűlölte, mert eszébe juttatta, hogy ön egyedül van, egy szál maga?

477

Fiatal kora dacára ön jártas az egyedülségben? Öreg róka volt ön e téren, aki látott már éjjeliőrt nappal meghalni? Számtalanszor utazott estéli héveken, és túlontúl jól ismerte azt a rémült halogatást, mely az időt akarta valahogy befolyásolni? Hogy álljon meg? Forduljon vissza? Legyen más? De a BKV pontos, mint a halál? Egyszerűen valami nő kéne? A karos ezüst gyertyatartó fénye megbicsaklik, a kappelmeister int, kis féreg, a selymek újfent suhogni kezdenek, a harisnyák lomhán elfordulnak a vádlikon, forró lélegzetünk felgyorsul, arcunk pírral van bevonva, és már beleizzadtunk könnyű, kockás zakóinkba, nyakkendőink szállnak, mint a darvak, karmazsin csizmánkon por ül, romlott kis kuzinjainkat igyekszünk a Zauberschachtel felé terelni, és ha majd szemérmességet mímelve óvatosan fölnyitják, sikítva hőkölnek ugyan hátra, de szemükben álnok diadal ragyog?

Valóban próbálta párás kora reggeleken dolgára sietvén az álomarcú asszonyokról eldönteni, miként zajlott az éjszakájuk? Hogy s mint? Kereste a szemük alatt a pásztorórák táskáit, durcás szájuk szegletében az édes nyálat? Vajon hol bújhatnak meg az áruló nyomok? Ha már a hévnél tartunk, kifejezetten utazott a Pásztorórák Táskáira? Ködös elképzelései voltak, de a köd meleg volt, mi?

Fölrémlik egy nagynéninek nevezett távoli prágai rokon határozott sziluettje, főként a teltes csípőről, mondhatni, lezúduló rakott selyemszoknya, amely egy exclusiv úttörőszoknya képzetét keltette, nyilván a kor- és rokoni problémák miatt a lelkiismeretet nyugtatni, mely prágai rokon egy közös tengerparti nyaraláson, messze-messze, utólag ez tárgyszerűen megállapítható, meg akarta önt szerezni, ön azonban nem lévén még jártas, ezt egészen egyszerűen nem észlelte, amiért később, e magányos szombatokon a falba verte volna a fejét? Vagy hová?

Annak idején sokat bosszankodott az asszony viselkedésén, nem értvén például, miért nevetgél annyit felnőtt létére, miért hajol indok nélkül közel az ön arcocskájához (dohányszag!), vagy miért tesz oly indulatos megjegyzéseket a szállodás önnel egykorú nádszál lányára, mikor ön orrát lógatva arról panaszkodott, hogy a lányka megtagadta öntől a közös dodzsemezést a közeli vurstliban, az asszony nyeszlett kis békának, gibernyúznak, nyápicnak, sőt rafinált perszónának nevezte, és igyekezett önt az érettségi felé vonyni, melynek épp ő volt penig híján?

Amit ön finnyásan zokon vett, a komolytalanságot, nyilván volt valami görcs az asszonyban – no, nem sok, annyira nem 478volt ön fontos –, s ennek aránytalanságait látta és szenvedte ön? A mély- és csúcspont egy birkózás? Ön a parton ácsorgott, valamely labdajátékot kísért figyelemmel, amikor egyszercsak az asszony a már szokásosnak nevezhető fölhevült nevetéssel odafutott, hátulról játékosan befogta az ön szemét, ön, szokása szerint, rögtön mindent tudott, hogy ki és mi az, durván lerázta az asszony kezét, akinek ez a tahóság nem szegte a kedvét, ellenkezőleg, nyíltan s vidáman provokálta önt, amennyiben harsányan kijelentette, hogy néki fogócskában ön, írd és mondd, nem ellenfél, ön, egy apjától ellesett vagy örökölt, jócskán fölényes mozdulattal végigmérte az asszonyt, majd szó nélkül nekilendült, a labda irigy nézése amúgy is felkorbácsolta a tettvágyát, könnyű lépteivel kényesen meglódult a hosszú, enyhén íves parton, víz és föld határán futva, élvezve a tenger durva szagát és a lába csattogását a fövenyen, aztán bele a sekély vízbe, szertelenül, mint egy kölyökkutya, sprintekkel verve szét a vizet és homokot, hol lassított, hol szinte egészen magára hagyta az asszonyt, közel engedvén látta a száján a lila rúzsozást, mely habosra nyáladzott mindig a szögletekben, ön ezt, akkor, undorítónak találta, gyorsított volna ismét, mikor az asszony kiáltott, várj, nem bírom, ön kegyúrin bevárta, az asszony még mindig nevetett, nevetve zihált, miközben kezével szertelenül csapdosott, amit ön részvételenül és magas lóról figyelt, az asszony azonban ekkor váratlanul ugrott egyet, megvagy, kiáltotta boldogan, ön finoman hátralépett, és megvetően gondolt erre a svihákságra, az unfair, ám szakszerűtlen támadás könnyen védhető lett volna, de ön, maga sem tudja, miért, nem mozdult, sőt, az asszony felcsapódó karjának érintésétől és egyidejűleg a hónalj sötét látványától megijedt, s pánikos, hirtelen mozdulatában hátraesett, és máris ott hempergőztek, akarata ellenére, az apály hagyta botrányos pocsétákban, az asszony nevetve fröcskölte az éles, homokszemcsés vizet, ön kétségbeesetten próbálta őt lefejteni magáról, szinte fuldoklott, úgy odaszorult az arca az asszony testéhez, végül is önt nem érheti szemrehányás, szabályos birkózófogásokon törte a fejét, mindez azonban sokkalta lassabban zajlott, mint az iskolai birkózásaikor, és amikor végre egy trükkös lábkulccsal (mely legutoljára Korom ellen is fényesen bevált?), mely a combok köré fonódott kérlelhetetlenül, amitől az asszony áltámadókedve is kissé alábbhajlott, és a nevetés helyét is inkább valami megszeppent vidámság és várakozás foglalta el, ön kedvező helyzetbe kerülvén könyökét kitámasztotta, elemelkedhetett az asszonytól, hülye vagy?, kiáltotta ön, tegezve, mivel rokonok voltak, és ez ha nem 479is szükséges, de elegendő feltétele volt (mat. szakkör!) a tegezésnek, az asszony kifordult s hanyatt feküdt, ön dühösen gubbasztott törökülésben, az asszony haja átitatódott a vizes homokkal, amit ön viszolyogtatónak érzett és előnytelennek, az asszony hirtelen fölkelt, végigsimított magán, és besétált a vízbe, önnek akkor már izgatott rosszkedve volt, aztán fázni kezdett a feneke, fölállt, egész testében lúdbőrzött, a rokon lassan lépdelve kijött a tengerből, menjünk haza, mondta halkan, s minthogy nem nézett önre, ön is elkapta a tekintetét, már nem fázott, nyúlánkan ment az asszony mellett, majd ön szótlanul odanyújtotta a kezét, az asszonyé hideg volt, az öné forró, és így mentek tovább, kéz a kézben?

Egyszer látta zuhanyozás közben is, meglátta, föltehetően véletlenül, bár nem kizárt, hogy az asszony keze is benne volt tudatos elemként? Csurgott róla a víz, teste gyöngyösen hajladozott, lassan, kapkodás nélkül csukta be az ajtót, avval a természetességgel, amely mindenkit elbűvölt volna, de önt inkább kissé megbotránkoztatta, félénken megbotránkoztatta? Ön itta a mezítelen test ajándéklátványát? Az asszony szomorkásan fenyegetőzött nikotinos ujjával? Ha most lehunyja a szemét, a harsányan és ízléstelenül lilára festett körmök még mindig delejesen villognak? Érett fejjel azután, azaz mikor nem volt már nőben hiány, hálát adott az Égnek? Farizeus, de helytálló gondolat?

Ja: miképp áltatja ön magát? Észleli egyáltalán? Látott már ilyet? Meglesett valakit, aki épp fogta és benedvesítette a középső ujját? Ön a gondolati konstrukciókat forszírozza, az olyan, nálunk honos instabil rendszereket, melyekben a kezdeti föltételek, dolgok, tények, igazság, csekély változtatása is hathatós eredményt ígér?

Vagy inkább egy tüneményesen okos mondat, mely sebtiben megforgatja a világot? Oh? Érzelmi önhadjárat, mely során ön viharos gyorsasággal meghatódik önmagától, magát szeretetreméltónak találja, értékesnek és tisztességesnek, s így kapja be a horgot? Önmézesmadzag? Alkalmaz nyelvi terrort, szereti a hasonlatokat s közmondásokat? Segítségül hívja a nép ajkát? Az irodalom klasszikusait? A politikáéit, a valláséit? Ma(r)ximák? Igénybe veszi (drágám) ujját, kezét, tenyerét? Sörösüveget, ágyterítőt, paplanszélt? A Nagymacit?

Bár ki tudja, mit érzünk lovaink hátára borulva, a meleg, párálló állatra, vagy mit ülve, ülve sötétben, nyirkos köveken, miköz480ben ki-be jár a köd koponyánkon, s távolról, a szélben sóhajszerű hurrá-k foszlányai jutnak el hozzánk?

Az igazságérzethez két-három konkrétumot veszünk figyelembe? Etesd a bestiát?A többi konkrétum, a maradék, az egész erkölcsi gubanc lefedésére szolgál? JELSZÓ: ISTÁP? Azt hiszem, ez büszkeség és gátlás kérdése?

Az egyik mellbimbóm nagyobb és érzékenyebb? Olykor-olykor csípem, csipkedem, csippentem, marom, metszem, sújtom, megragadom, fogdoskálom azt? Édesanyánk tördeli a kezét?

A Rájövést megelőző felfokozott, tündöklő pillanatokban nyitottak, toleránsak és progresszívak vagyunk, fölemelem a faromat, a lovak közé csapok, azok hátracsapják fülükéjüket, hóka te!, mialatt a nemzeti érzést lassú, óvatos izommozgással leveszik a fiúk a műsorról?

Mindennek megvan a maga története?

A demokratikus élmény kezdetekor számolni kell a BISZ-szel, a Bátorság Ínba Szállásával, hisz minden olyan, akár egy sebesülés, érthető hát, ha picikét félünk? De ha már megtanultuk, az önáltatás olyan, mint egy nagy felszabadító ventillátor, csak úgy lobog a sörényünk, miközben végre ellenőrzés alatt tartjuk önnön nyalkaságunk, hogy kisvártatva szárbaszökkenhet a büszkeség érzése, a kuruczé, aki képes volt tehát ékes ajándékkal meglepni: magát?

Kevésszer gondolunk arra, hogy kurucznak lenni nemcsak logikai truváj a labanczok kontra, hanem önmagában is színes, összetett fogalom? Az a könnyedség, amivel a kuruczok az önáltatás révén demokráciáznak**Néha ezt a szót használjuk, demokráciázni. Ez ige. Az ige aktív formája azt a közkeletű felfogást van hivatva módosítani, mely a népuralmat ama égi mannához hasonlítja vagy hogy az csak úgy, teljes fegyverzetben elibénk pattanna valaki vagy valakik agyából; a szófaj a kurucz lehetőségeit villantja fel, és végül is tagadja az ártatlanságot. Az ige ikes, bánni eszerint kell vele. , mindenesetre ellentmond annak a népszerű klisének, mely szerint a kurucz igénye e tárgykörben szertelen, gyerekesen habókos, és hogy egy belevaló (fasza) despotát elkísérne a világ végére is? A kurucz nem tekinthet el önmagától, attól a kötelességétől és jogától, hogy a dolgokat szemrevételezze?

Fennáll a veszély, hogy az ember túl jól csinálja új dolgát, hisz az önmagában való nyalkaság, ahol tárgy és alany, rabló és pandúr ugyanaz, cselekvő és szenvedő, kezdőpont és végpont, föltétel és eredmény: ugyanaz, esetleg sokkal jobban konveniál 481nekünk, mint tisztelt császári ellenfelünké: akit tán hűvös hajnalok hajnalán épp biztos kvártélyából verünk föl, ütődötten ül szegény a kényelmes parasztágy szélén, a felcsapódó hatalmas és mégis pihekönnyű dunna alól az éjszaka kénköves szagai csapnak elő, a férfi szeméből sárga koloncok lógnak, tarkója zsibong, mintha ezer játékos ördög szállta volna meg, jéghideg lábbal búvik nyirkos csizmájába, loboncz ruhái undorítók és élettelenek, mint a kígyó levedlett bőre, a gazdasszony egy szál pendelyben áll kezét tördelve a feltéglázott konyhában, vaskos egyik lábát a langyos hamuban forgatja, sötét ágyéka átver a vékony fehér leplen, mintha árnyék ülne ott, furcsa, néma állat, két dolgos kezét hasa aljához nyomva eddig lógatja, császári ellenfelünk kapkodva készül, szapperlot!, zihál haragosan a csizmával bajmolódva, az asszonyt pillantásra sem méltatva rohan át a konyhán, igaza van, hogy siet, kinn már várja meztelen vasunk?

Meglepő módon a haza fiai nem forszírozzák az önáltatás iránti kutakodást? Penig? Penig ez nekünk szent rítus? Az, mert tőlünk függ, mi ellenőrizzük, bennünket gyújt szalmalángra? Kicsinke lépés a szabadság felé, minthogy mégiscsak más, ha mi vágjuk magunkat haza, s nem kell az izzadós, veres képpel utánunk koslató, baglyas hajú, rühös német elégedett pofájába lesnünk, miközben minden tagunk széjjel és fáj?

Fáj.

Hogy be ne gyulladjon az igazságérzetünk: különb-különb crème-eket használunk? Combunk közt világító zseblámpa? A meleg oly jó?

Kinn a nyirkos éjszaka, omlatag huzat kering a térben, kezünket nyíláshoz tapasztjuk, éles cúg húz, messzi hegyeket sejteni, hosszú, mély völgyet, mindez szürke, kék és barna, nyájas és zord? Elegáns és barbár? Bereteszelem az ajtókat, mozdulatlanul fekszem, alig lélegzem, és a Semmibe meredek? Undorodom magamtól, ragadok, egyedül vagyok, hideg van? Bordáimon átfúj a szél, arcomon átfúj a szél, hó ragad a szemembe, hó ragad a homlokomba, a torkom védtelen, védtelen a torkom?

Bátor, Milyen a magyar? lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, 482tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló, egy élő, személyes, örökké változó ember: ilyenek vagyunk?

Lám, lám?

Az időhöz szabjuk magunkat? Szarkák közt lakván ugrálunk? Ismerjük a szelek járását? Elébb cirókálunk, utóbb marókálunk? Bolondgombát ettünk-e? Máriáshuncut vagyunk? Bekaptuk a horgot, varsába akadtunk? A világ keresztülvetett a vállán? Szesszi bón?

Gondolkodásunk országútján eljutottunk addig a csorvasz ebektől körülólálkodott kilométerkőig, ahol immár elfogadjuk, hogy a kurucznak joga van, képesen szólva, önmagához – mindaddig, amíg kurucz a kurucz, azaz amíg elfogadja a labanczot, szavatolja az iránta való nemes gyűlöletet, az együtt-játszást sárban, vérben?

Vagy jő nap, midőn már nem kell hadakozni az előítélet csatlósaival, örömet fogunk találni abban, hogy élünk, hogy éljük sivár és fantasztikus életünket, fölfedezzük s megismerjük magunkat (önmegvalósítás!), és ehhez nemcsak kicsiny szobánk zugában lesz kedvünk s módunk vagy pincében, büdös rothadt szalmás vizével vagy bújva erdők sötét mélyén, hanem együtt, nyíltan, más „személyekkel”, mind kurucz-cal, mind labancz-cal, együtt, mi, magyarok?

Valahol bűzlik ez? Még a jóhoz is szó fér? Gyanakszunk, mint a varnyú?

Minden előfordulhat? Jön a BISZ-BASZ, a Bátorság Ínba és BISZ-BASZ, Rájövés Alá Szállása? Vagy a Rájövés? Magunkra húzzuk sárga pillangóplédünket, testünk lebeg, él, lüktet, virágzik, fájva élvezünk, fejünk könnyű és könnyelmű, a neszek távoliak, mintha messziről alpesi kürt rivallna, az idő lassú, mint a méz, a tér törékeny, minden édes forróság, meleg lüktető sötét, minden égető, perzselő, fasza: a szó jó értelmében véve, a test folyékony és puha – nem bírok mozdulni: testemnek, ott, nincsenek határai: nem mondom: ez: igen, ez: már nem, nem ítélkezem hát, hanem befogadok, magam vagyok ez az aktus, a gerinctelen létezés, föltételezve a tárgyak etikáját: ennyi?

Auhhh! Demokrácia egy Pobjeda hátsó ülésé-én –

483

Kicsit komolyabban kéne venni azt a kurva időt? (MÉr Őt? MIKOr?)

Ne adjuk föl? Kazalban tűt keresünk? Vagy csak egy labanczot, mely érző szív? Üldözzük illúziónkat, Jézus, segíts? Teszem ezt, teszem azt, csak közben olyan nevetséges vagyok magamnak? Császári ellenfelünk lihegése erősbödik, csontos térdével combunkhoz bök?

Nemcsak a göthös császáriak, de a művelt közvélemény is elvárja, hogy a kurucz nyalka legyen, hát szarok rá? Inkább semmi, mint gyatra? Molyrágta? Gondolok itt a balfácánokra és a labanczsovinisztadisznókra? Ám ok és okozat úgy keveredik, mint ügyetlen kártyás kezében a lap, nem demokráciázunk, tehát nem fontos? Ó, ó? Vajon nem vagyunk-e máris afféle „labancz-szerviz”? – De a rothadt, lepusztult életbe, ha én szalmalángra lobbantom a pudvás, redves, penészes fajtáját, annyit talán én is megérdemelnék, hogy várjon kicsinyég ideig, míg kijön belőle az a szar?

Szeretnék életem főszereplője lenni? Állva állunk, s várakozva nézzük felizgatott lobonczunkat, aki hóna alatt a lopott tyúkokkal iszkol a mély, saras udvaron, görbe hátán feszül a császáriak okádék felöltője, arca kipirult, ő sem evett már a drága hetek óta, kutató kezünk siralmasan tapogathatná édes, vékony bordázatát, kiálló csípőcsontját, kiálló mellycsontját, kiálló kulcscsontját, kiálló lapockáját, a sorjázva kiálló gerinccsigolákat, a görbén lekonyuló vállakat, a tüskés, árva tarkót, rajta a néhány begennyedt vörös sebet, a száraz, ráncos, sápadt bőrét, az irdatlan felvakarásokat (vitaminhiány!), rücskös szegénke könyökcsontját s mellkasa gyaláz szőrjeit? A foszló kabát ujján szaros a szalma?

Micsoda jelenet, rejtekünkről látni az indulatos gazdát futni szederjesen vasvilláért, honnét ez elszántság? honnét e vakmerőség? e kurázsi? honnét e mersz? honnét, mikor tyúk nem rebben már, a házőrzők mozdulatlanok, a bornyak sírva halálukon, s a jerke remegve bég? honnét, mikor ló elkötve már és mi nem, az felállani nem bír, csak gazdájára emeli mélyen ülő, ragyogó lilás szemét, a zsindelytetőn már dorombol a tűzcica, asszony nem zokog, némán szorítja véres ruháit – s jó helyünkről azt is látni, hogy a fekete szurokkal kent kapunál lesben álló keshedt fickó vállához emeli fegyverét?

484

Mindig ez a várakozás? A Milessza-Hollessza? Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?

A labancz a dolog nyitja, azért akárhogyis? Hogy neki győzelem kell, amit azután, a hivatali út megtartásával, jelenthet fönséges császárának? Ettől nekem kifordul a belem? Ez megint afféle fiatalos túlzás öregedvén? Bizonylati fegyelem?

Vágyom egy több után?

Sötét van a számban, félek?

Istenem, hát egyszerűen leblokkolok, értsed már meg?

A labancz az ferdeképű? Attól függ, honnan nézzük? Van a tökölős-labancz és a lövetős-labancz? – Ha Úristenünk vári áréstomra hordja sorsunk, s mind, ki él, mozog, azt keresi, miként garázdálódhassék belénk szomjúhozván kevéske javainkat, mi meg aperte és publice kurucznak profiteáljuk magunkat, megszaggatott véres gyolcsingünkben állunk a tágas várudvaron, nem keltünk föltűnést, egy ide, egy oda, jut is, marad is, fent a körbefutó nyílt folyosókon, olaszos tornácokon unottan figyelő férfiarcok, kezök továbbra is nyereggel babrál, deszkát szögez, baltáz, nyúz, fűz, tesz-vesz, az asszonyok izgatottabbak, vérszomjas kiáltásokkal szórakoztatják magokat, lógasd fel a lőcsénél fogva!, s ha kurjantásik közben farukra csapnak, nem sértődnek meg semmimód, sőt előrehajolván dombos ágyékukat a jó magasságú mellvédhez nyomják, szorítják, és világi szemekkel láthatatlan kis körökben dörzsölik, dörgölik, súrolják, horzsolják, morzsolják, egy könnyed érintésről beszélhetnénk inkább?

Ha lövetős-labanczra visz a szeszélyes élet, nincs mit sokat ógni-mógni, tapasztalatlan zöldfülű a göthese, nem lacafacáz, időről, halálról mit sem tudván, piff-puff kész is, zörgő vállainkra odaterítik hamar a mártíromság kopott lódenjét, miközben ő a másik oldalára fordulva, már horkolva az igazak álmát alussza?

A tökölős-labancz nem engedi meg a frivol s nyegle kiáltozásokat, s tiltván a dús farak csapogatását egyfajta szolid ünnepélyességet is biztosít, bár nyilván a láthatatlan kis körök ellen tehetetlen, ennek némi cinizmus a következménye, labanczunk karja a mellén összefogva, terpesze határozott, de szelíd is, beszédje rokonszenves, választékos, van szó, lassan-okosan, nem 485sietve, de haladva, a fészerben ezalatt a katonák feszélyezetten kártyáznak, csőre töltött fegyverök láboknál pihen, hűséges puli, az adu makk, a kacér hölgyek csöndesülnek mellvértjeik közelében, halkan-szépen lihegnek, nyáltól csillanó, rózsás ajkik elválnak egymástól, állunk árván a térség közepén, ezen kicsit elérzékenyedünk, egy pillanatra, de csak egy villanás, úgy, de úgy szeretünk mindent, s főként magunkat, labanczunk megbízható és nyugodt, amatőr handabandázásunk nem téveszti meg, hibátlanul látja el feladatát, hangja szakszerűen zsolozsmáz, és az időnek ez a porhanyós-spirális, húzd-meg-ereszd-meg eszes kezelése – hamar röpít az áldott szalmalángig?… Végül persze hűvösödik, kemény csillagok kerülnek a fekete égre, s strázsákat váltják, az asszonyok lusta, lágy léptekkel tova, lehet majd ülni a mocskos szalmán ragadósan?

Ez nap lágy idő vagyon?

A finnyás, ki orrát huzigatja, kezét törölgeti, mér’ rozsdás a kardunk, mér’ rozsdás a láncunk, pfuj a vérünk, egyszóval följebb áll neki?

A kalandvágyó, hogy hacsak szólásra emelkedik, már elakad a lélegzetem: no, most mi jutott a jó öreg csatalónak vajon megint az eszébe?

S az otthonos, ki úgy kaszabol itt körbe-körbe bumfordi lován, mintha IBUSZ-körutazáson venne részt, előszezonban? Procent? Csínján kell azonban bánni? A kurucz (curukk!) részéről megfontolandó az udvariasság szempontja is?

Nem estem a fejem lágyára, hogy újdonsült gazember, tisztelt császári ellenfelemnek, ennek a felpántlikázott, gennyes baromnak, kit alázatos megjelenésemmel, hibázó nyelvemmel, csekély elmémmel, de tiszta szívvel, igaz szeretettel köszöntök, óvja őtet az Úristen – míg jónak látja, hogy néki elmondjam, mit igen, a Mitigen-Mitnem mit nem (a Mitigen-Mitnem!), mert buzgóságában nem átallna amolyan mini-bajnokságot szervezni, hogy hányból hányszor, csakhogy bebizonyíthassa: ő az, aki mellett Rájöhetek? Én meg közben nem látok a pipától?

Ha meg látok, s látom a derék gégner kissé ideges, de tisztességesnek szánt erőlködését, azt, hogy magát nem kíméli (azáltal, hogy minket nem), keze iszamós a vértől, arcán bohó koromcsíkok, nem visz rá a lélek a panaszra, hogy így demokrácia meg úgy, nyílt seb volna ez a hiúságán? Az idő nagy barát? Az ember egyre jobban ismeri a másikát?

486

Mindez diszkrét és brutálisan nyílt formákat egyaránt ölthet?

A félelem típusai: a halk cidritől a gátlásosan hangos hőbörgésig? A megadott szakirodalom szerint eljátszani a szimptómákat? A labancz hányja ennek farát örömében, tapasztalván a társadalmi fegyelem öszvehúzódzkodását, amit, kis gyakorlással, üptre föl lehet mutatni?

Hadd higgye a labancz: ő a nagy Zampano?

Egyfelől? Másfelől aztán halványkék arccal, görcsösen markoljuk gatyánk korcát, s öklendezve hajlunk a hűs és ugyancsak halványkék csempék öble fölé? Ugyan? A magyar az magyar az magyar az magyar? Leverten, megverten? Tegnap elrepült a A rose is a rose is a rose nyár? Eldobsz, mint egy szál gyufát? Kard-vágta homlok, véráztatta haj, földre súlyosult pillantás? Falevelek sírnak kint a szélben, komoran kérdi a vén, mire nő a fiatal?

Van, ki aztán rí? A szarka, szólt a szarkaláb, a szarkalábbal nem barát?

A horgas németje úgy véli, hogy a Rájövés szempontjából a Hazavágás a legjobb, ha tehát ez klappol, azaz Hazavágnak és Rájövünk, akkor minden oké?

Kenyeres pajtásaink meg nincsenek tisztában, így magoknak magok állítanak falat, melynek tövében azután hősiesen küzdhetnek, míg karjok el nem bénul s kedvök nem szegődik? A választásnak mindenképp azon a tudáson kéne nyugodnia, hogy az van, amit akarok, és azon a szabadságon, hogy ez van? Hideg szél fújdogál?

Megint: akárhogyis? Akárhogyis a loboncz bennünk, fölényesen forog, tol, nyom, markol, pörget, hatol, körköröz, erős parfümjei felszaladnak az orrba, akár a torma szaga, és rosszul borotvált arca mély sebeket vág belénk?

Akkor aztán kard ki kard? Köll már a vitézség? Lovaink véresen kibuknak alólunk, alig követve a ZIR-t, a Zablák Irracionális Rántásait, a jó kamerád hűségesen vájja német karmait pattanásos nyakunkba, pelyhesek és törékenyek volnánk, mint őzsuták a nádasban, szeretem őt testközelben tudni, hallani rémült zihálását, lihegését, nyögét, az ujja karmos hajlását, érezni azt a labanczi lüktetést, melyben nem nehéz fölismerni egy vilá487got átfogó terv, tervezés, óhaj nagyvonalúságát; mintha csillagok dobognának vérében, melyet ontok?

Közel-lenni? Arcunk érintkezik, és példásan elmarjuk egymás grabancát, ez a Mard-El szakasz, mely követi, tehát, a Húzdmeg-Ereszdmeg-et, belém harap, nyalogatom sós vérem, kis fogacskáinak nyomát érzem a nyelvemmel, pördülünk keményen fogva egymás húsát, át lomha patakon, dagványon, szürke réteken, a fűszálakon egyenletesen cementpor, át sárkupacon, sittkupacon, a fölbetonozott játszótereken, zebrán, kötelező haladási irányon, bedeszkázott szökőkutak mellett, tocsogókon át, szétlapítva a vakondtúrások gyöngyös halmait – kimerülve, egymás szívdobogását hallgatva, egymásból lélegezve, megdermedt izmokkal, hogy egymás karjaiban aludjunk el, el, el, arcunkon báva hangya mász? Nagy ölelés a világ, hazudhatjuk, ha még élünk?

Kussolok, mint szar a fűben?

Egyedül vagyunk, könyörtelenül? Ezt fogom avval kifejezni, hogy a kurucz szabadságra ítéltetett? Ön heverész csupán, és azt suttogja maga elé: tetves, koszos, rohadt, gyalázatos, pogány, rab, magyar, nyilasi, fakó, cudar, infámis, beste, förtelmes, komisz, szégyenletes, alávaló, büdös, mocsok, piszok, genny, ganéj, kurva, nyavalás, silány, sívó, hitvány, cafrang, cafat, rongy? – Puppentheater, ahogy a labanczok eszesebbje mondja? S ha ő, a labancza előbb Jön Rá, mint kiskegyed, kiskegyed akkor odavan? Begörcsöl a gyomra, először arra gondol: ó, le van szarva, nem számít, egészen nett volt, míg volt, de azután megmakacsolja magát, és nem és nem érti, miért kéne ebbe belenyugodnia?

Pedig megnyalhatná mind a tíz fluxus megszállt bütykös ujját a tokosa, hogy olyat kapott, mint mi?

Az élet szép? Igazságérzetünk élénk, fickós, mi magunk mintha szikrát szórnánk, az érzékek táncolnak, a menyecskék és lánkák mellénykéje feszül, a peckes gyöngygombok alig bírják a megtisztelő terhet, a szoknyák a forgatagban emelkednek, gömbölyű térdkalácsok és rózsás combok tiltott, veszélyes, édes terepei gonosz szemünk előtt, a padló szinte füstöl a portól, dobognak a csizmák és a selyemtoppancsok, a szépítőszereket átalveri a vad izzadság, az orrcimpák kényesen remegnek, a tisztáson szelíd tüzöket ugratnak át, a nőszemélyek, éretlen és vén, hosszú terpeszekben, hogy melegedjenek közben, a hold, mint va488lami kihívó tüske ágaskodik ott fenn az égen, kart karba öltve hömpölygünk szeretett városunk testén ütött réseken, a körutakon, sugárutakon, proszpekteken és az egyirányúsított mellékutcácskákon, s könnyezve a Himnuszt énekeljük, a nyílt teraszok nyikorgó, tündöklőn fehér nádszékeihez kötözött vendégek felugrálnak, s székestül csatlakoznak hozzánk? Himnuszunk a világ legszebb és legszomorúbb himnusza, könnyesek a szemek, és idegen emberek csókolóznak össze?

Módozatok? Akár hanyattdőlve, hogy azt sem tudjuk, ki mocoz rajtunk, akár négykézláb bolyongván az ellen ádáz figyelme közepette, térdünket fölsérti a lószőrtömés: farizmunkat rémülten öszve-öszverántjuk, s noha tudván tudjuk sors boná-nkat, a szimpla bekövetkezés újra és újra meglep bennünket – „mi ez?”, „ó?”, „hát valóban?”, meredünk hamvas naivsággal a tükörként szolgáló, hatalmas, ovális ezüsttálba?

Szemünk aszimmetrikussága enyhe megbízhatatlanságot sugall, afféle rókaképűség ez, állhatatos felelőtlenséget, már biz’ a legrohadtabb ellenfél is tova, ki nyitott mellkasával, előzékenyen kibomló, gőzölgő, ontott beleivel, csonkán rángó, metszett végtagjaival megoldhatná pszichés problemáinkat, csak ülünk a szilvafa tövében, kezünk körzetéből, karnyi távolságban, fogy a lomhadt gyimelcs, magunkba hanyatlunk, a kígyósziszek nyikorognak a rossz szélben, a szokásos, a szokásos, a szokásos, távolról sóhajszerű hurrá-k, szilva pottyan, szívjál le, súgja valaki hidegen a közeles zselnice-bokorból, gyújts cigarettára, fordíts hátat, aludj, komám, holnap is van nap?

Megerőszakolták az arcomat?

Megerőszakolták sem hosszú, sem kurta termetem, megerőszakolták hosszú, barnaszeg ábrázatom, megerőszakolták fekete és fényes szemem, nagyocska, horgas orrom, nagyocska füleim, hosszú karjaim, megerőszakolták lábam ujját, körmeim rút, ocsmány tekercsek, talán a szűk csizma miatt, megerőszakolták vékony, csukahasú derekam, szép, húsos, teljes orcám, nyakam, torkom, combjaim, tomporaim, megerőszakolták?

Mi az istennyilát forszírozunk hát? Én elfeledtem már a múltat, az élet új medrébe tér, a szép emlékek megfakultak, a bánatom véget ért? Az égbolt újra kék felettem, mert megtaláltam önmagam? MEGÁLL AZ IDŐ, VAVAVAVA? Az égen néma álló csillagok, vavavava? Hallgatsz és hallgatok?

489

„Eridj mosdani.”? „Szükségem van rád.”?

Ó, ti belső szívbéli fájdalommal, zokogással, kesergő szegény ügyefogyottak, szánakodásra méltó szegény gyámoltalanok? Fontolóra kell venni? – Du musst dein Leben ändern: ki az Úristen mondhatja ezt az ezeres kapitány úron kívül?

Beszéljünk az elnyomásról és a forradalomról? Ad notam: beszéljünk a kurvákról: a kedves mama hogy’ van? A magyarok Istenére üszkösünk?

Forradalom? Vat iz disz? Zsurnalisztikai fogás, feuilleton-trükk? A legtöbb labancz alulinformált, áll vigyorogva temérdek lója mellett és verdót kiált? Megy az örök verkli: a labancz Hazavágni akar, szegény kurucz meg Rájönni: és lőn: mi van ebben új? Le van tapodva a rét, a lepedő csatakos és gyűrött – mi ebben a forradalom? Ez nem más, mint reklám, teljesítményhajsza, egy új piac? Dehát valami színes valami a nyakban vagy zsebkendőként vagy a csillogó érmék a kebelen, az még nem az, nem a kikovácsolt új ember a szépséggel és szabadsággal, ilyen-olyan ízlés legfönnebb?

Blöff az Új Nyalkaság, csöbörből vödörbe, rövid, magyaros menték, aláborotvált haj, kék szemecskék: ennyi kell és ennyit jelent? Diszkó? Arcomon csak mosoly lehet és derű, mert az élet végső fokon nagyszerű? Ha egy kurucz hivalkodva végigvágtat a nyári gáton, lova nyihereg, ne feledjük: a lóröhögés is röhögés, viharosan lobban a csöndes, zöld délutánban, a loboncz meg előkecmereg vackából álmosan, gyűrött, borostás pofáját rendezgetve, s megütköznek – hát akkor mi van? Szabad vagy, súgja csontos nagy lovára dőlvén a lomha pántlikás – de épp ezt tartanók szarnak, hisz a kurucz, ha itt ésszel figyeli a dolgokat, nem szabad akar lenni, átvévén a nyalkaság s virtus olajozott labancz-modelljét, hanem éppenséggel a maga útját keresné, melyet benőtt a dudva és a szösz?

Ugyan? Legyünk eszünknél? Szopjuk meg anyánkat, a labancz bármikor tehet nekünk egy szívességet, hogy arról kódulunk le a Drávához, föl a Vág mentén? Azt sem tartanók kizártnak, hogy ő maga állana a saját öngólja megett? Nem most jöttünk le a falvédőről? Imént? Gyerekecskék, mondogatja az öreg trafikos, akinek tőből hiányzik mindkét lába, jegyezzétek meg, az ember mindenért megfizet? Egy csomag rágó és napszemüveg?

490

Mi sem vagyunk jobbak a Deák tér vásznánál? Hiába szebb a kurucz a loboncznál, közös kultúra, nyelv, múlt (például Európa éléskamrája), van, aki egyszerűen egy szemét patkány és azért? Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nemcsak én, húzd?

Ön szokott bátorokat mondani, tökösöket, belevalót s nyalkát, olyat, hogy a metróból kifelé igyekvők mellyébe ijedten bészorul a lég, s összvenéznek (miközben haladnak), hogy már ezt is, már ezt is szabad volna? S ön megérezvén e kimondatlan kérdést, vonási kisimulnak, tekintetét magasra veti, mintha egy félrégi aratási plakát főfigurája volna, igen, barátaim, immáron ezt is szabad? A levegő felforrósodik, s ha kifelé menet is kellene fizetni, ha ez volna a szabály, a bevett szokás, az ára a nem-metrózásnak, hát akkor most senki sem fizetne, és az ellenőrök szemethunynának e szabadosság fölött, vagy mert nagyszabásúan gondolkodnak, vagy mert fölismerték, hogy nem tehetnek mást a mámorosan áramló tömeggel, nem csípnek hát fülön, nem pirítanak rá, nem kapnak le lábról, nem rántanak sárba, nem gyaláznak le, nem adnak rá vinklert, s nem szednek le keresztvizet?

Nem: mi nem kapunk pofonokat, mentesek vagyunk a fülesektől, s elkerüljük a taslikat, kihagyjuk a nyakleveseket, mellőzzük a frászokat, passzé a poflé, nem rimánkodunk éltünkért, nem csavarnak szőnyegbe, nem csavarnak vizes, de már száradó lepedőbe, összeharapott fogainkat bicskával szétfeszítvén szánkat nem tömik tele sóval, talpunk nem duzzadt, nem véraláfutásos, nem lila-vörös, borotvált fejünkre vízcseppek rendben nem csöpögnek, hónaljunkat kelés nem feszíti, nem taposnak a gyomrunkba, körmeink többé-kevésbé sértetlenek, s ha nem, azért szemrehányással csak magunkat illethetjük, nem rugdosnak hála Istennek tökön, heréink szépek, szabályosak, jól működnek, épségben ragyognak, bélünket nem ontják: nem?

A jóból is megárt a rossz –

Ébredjünk arra, hogy cirógatódik? Arra, hogy nincs az a rohadt csönd, melyben kussolni látszik érdemes, de nincs az a zaj se, mely csak öszvemaszatol, békességes mocorgásra ébredjünk, nyújtózkodó testünk meleg zenéjére, sárga pillangóplédünk könnyűn hullámozzék, cserfesen, mint egy kis tó?**Kép: Széles ágyon sárga, puha, könnyű, meleg, molyhos pillangópléd alatt heverész egy fiatal, barna nő. Drahosch? A férfi utálkozva (?) ránéz, felrántja a pillangóplédet, akár egy mosogatórongyot. A nőnek tőből hiányzik mindkét lába. JELSZÓ: GYEHENNA? Sóvárogjunk tenger után, vágy491junk az apályhagyta viharos pocsétákba, szívesen hempergőznénk ott, legyen kéjes hiányérzetünk? Bújjunk a pléd alá*, tűnődjünk a sötétség természetéről, lélegezzünk mélyeket, élvezzük az állott levegő fűszereit, távol, lábujjunkkal emeljük meg a takarót, és legyen egy pontnyi fény ott?

Mért ne gondolkodhatnánk magunkról? Mért ne bukkanhatnánk jelzőkre? Horribile dictu: állítmány? Mi lenne ok a forró, ismeretlen irányok megragadására vonatkozó kezdemények eltemetésére?

De ameddig fennáll a világnak ez a skizoid felosztása hivatalos és nem hivatalos, nyilvános és magán, valódi és nem valódi valóságra, hatályon kívül helyezzük ezt az erkölcsi kötelességünket, hogy a világ folyásában a gát vagy forrás avagy tampon szerepét játsszuk, inkább a hatalomnélküliség éthoszát forcérozzuk bánatosan, mialatt, evvel egyidejűleg, kommerciálódik az élet a végeken, személyes életünkből egyre nagyobb falatok harapattatnak ki, és ezek mély s fájó jelentőségére egyre kevésbé vagyunk képesek rádöbbenni?

Ez én volnék? Ez a lelkiismeretem, ez a lelkiismeret-furdalásom, ezek a nemzeti érzéseim, ez az igazságérzetem, ím a társadalmi fegyelem köteléke és szép, húsos tomporáim – mindez az én felségvizem, és ha valaki házatlan-házas bitang, semmirekellő, tekintélyes, felfuvalkodott szélkakas ezen akaratom ellenére csolnakázni akarna, akkor, bébi, üsd-vágd?

Mért ne tehetnék kérdéseket föl? Szándékoltan bárdolatlan kérdések ezek, hogy aztán annál inkább triumfálni lehessen? Ön bárdolt kérdéseket szeretne inkább? Egyáltalán, ön személy szerint, bárdolt? Szeretne az lenni? Ó, ó? Ismeri ön ezt a kifejezést: a tihanyi bárdolt? Borféleség? Hangszer, valami sípféle? Főhajtás? Cö-cö?

Halassi Miska halott lenne, torkát kiszakították, arcát szablya hasította ketté, a kékes vér, mint valami ólomdarab tapadt oda a szakállához?

A jövő amúgy is a minőség útja, az egyszerű huj, huj, hajrától a nagyobb komplexitású virtusig, és itt nem a technikai rafinériákra gondolok, bombardírozásra, csőtoll, petting, szárnytámadás, újságok, bár ez sem érdektelen, hanem inkább arra a különbségre, mely egy csemetefa s a sokágú, terebélyes öregfa 492közt fennáll, gondolva utóbbinál a formára és struktúrára, mely már egyedi?

Ön egyedi? Csemetefa vagy sokágú terebélyes? Ám ön korán, idejekorán megtanulta, merre hány centi? Kocsin jött, gyalog ment? Több ízben hamvába holt ön? Biztos, ami biztos, báránybőrbe bújt farkas lévén kétfelé hordja a tökét? Itt a lét csak látszat, itt minden ember játszhat? Nincs múlt, csak kacagó jelen van? No, komám, komád vagyok-é? Nocsak, ön fád orfeum habitüé? Mi van a lédikkel? Ki szavatolja a biztonságukat? Ön?

Ugyan? Még azt az egy szál ladyét sem, kivel a héven együtt bumlizott volt? Oka bizonyos beszariság? Vagy népünk ősi jellege, mely nép inkább kételkedő, szkepszise azonban nem cinizmus, hanem józanság, nem cinikus keserűség, legfeljebb vállvonó, kissé mélabús lemondás, jóindulatú s fölényes humorral enyhítve? Itt minden attól függ, vajon szeretettel és belülről vagy pedig kívülről nézem-e? A hibák rendesen azonosak az erényekkel, csak a nézőpont más?

Hazánk? Per def.: e sajátos képződmény a lehatárolt területen, ma: girlandos táj, bonvivános idők? Mi hát a teendő? Először is tudni, amit Németh László következőképp fogalmazott: „A lebecsülés jogos lehet, mint ítélet, de nem lehet az, mint magatartás. Országunk mint hely lehet elmaradott, szánalomra méltó, mint működésünk kijelölt helye minden terek közül a legfontosabb. A hely, amelyen világra jöttünk, éppúgy kötelez, mint a természet, amelyet világra hoztunk.”

Ezen túl pedig?

Vegye le a szemüvegét? Barátom? Úgy bízunk önbenned? Ne marháskodjék ön hát? Tudunk mindent? Mire való e makacskodás, ön minden kétséget kizáróan lélekszakadva rohant öles lépteivel az utolsó hév után? Mert a BKV pontos, mint a halál?

Ön liheg a peronon, hangosan zihál, ha akarná se tudná visszafojtani, a helyiérdekű még a régi konstrukció, a zöldje is más, a csúf lady a sarokban áll, nekitámaszkodik annak a rejtélyes tekerőnek, mely önt olyannyira vonzotta, főképp mert nem tudta, micsoda is az, mire való, s e célszerűtlenség – mint ama fenyegető-levelek, melyekben nem találhatni föl a fenyegetést, a levél oly iránytalan, már-már kedvesen hóbortos, hogy egyszerre csak halálra rémülni –, ez megnövelte ön előtt a forgattyú tekintélyét? (Legkönnyebben kormánynak fogta föl, de a valóság tönkrezúzta az Ön álmát: a sínek képében?)

493

Ön félénken inkább a leány tükörképét nézi, ezt a távolibb, elmosódottabb, valószerűtlenebb arcot, ez a közvetettség megnyugtatja, nem érzi a felelősség súlyát, melyet magánya szab önre, súlyszabó, miközben a futástól zavaros, sárga, hosszú, kötött sálját igazgatja: maga a kötés nincs istenigazából megoldva:

se megkötni, se csomózni, se nagyvonalúan átalvetni nem képes? Magában belül gyűlölte a lányt és esengett hozzá?

Az indokolatlan rosszkedvek patkány módra szaporodnak?

A lány combját behorpasztja a tekerőnek a tekerő síkjára merőleges, rövid, de vaskos, botszerű fogantyúja, az ön képzettársítása buja és otromba, a kabáton horhos keletkezik, akár egy benyomott gumilabda, melyről azonban lerí, hogy pillanatok kérdése, s vissza fogja nyerni tüzesen valós alakját, s mindez sokszoros feszültséget csempész az anyagba? (Ilyesmire gondolt ön akkor is, midőn azt mondotta önnek egy asszony: szétrobban a csiklóm?

Súlyos félreértés volt ez? Bakot lőtt ön? Ellenkezőleg?)

De hiába minden csalfaság és ígéretesség, ön gyáva nyúl, és szökne, mint az abonyi ember a halottól? Félti ezt a tyúkszaros életét? Naná? Szoknya mögé való ember ön? Vagy éppenséggel onnét iszkolna? Oda? A harang alá? Már ott van önben ez a sokrétűen galád, elpucoló mozdulat, lába megmoccan a mocskos padlón, aranyos hüvelyben fűzfakard? Fájdalom korántsem: bárminő kard messzi bárminő hüvelytől, ami önt illette?

Nadrágjában az ön szíve? Ábszolút? Ott dobog? Pubi, te, hát te ilyen rafinált vagy, hogy úgy dobog a te kicsinke szíved? Az ön keze az ön zsebében vagy a sál finom kanyarulatán pihen, feje vagy csupán szempillája döccen egyet beletörődőn, igen, épp a „kocsi belsejébe fáradna”, mikor a lány a sarokból széles, csúnya mozdulattal kifordul, és leplezés nélkül önbe mélyeszti vizes pillantását? Ön menekülne a combok horhosához, hogy mi is lesz, hogy szűnt a kallantyú szigora, majd keresné a fölényességet a lány szemében, de nem találja? A világítás miatt? Ne firtassuk? Ön sem fenékig tejföl? Meddig?

A lady nemcsak randa, de gusztustalan is? Ön valami színvonaltalan, falmelléki dumával mellélép, amit az kitörő örömmel fogad? Most ön dől a fogantyúnak, ám meglátván saját combján az obligát horhost, megrémül, rossz, enyhén émelygős érzése támad, elbizonytalanodik a dolgok valódiságában, abban, hogy ki kicsoda, a személy cseréjének gusztustalan vitustánca kezdődnék, ön volna a lady etc., de a lány józan, nem hagy időt az ön lelki csipkéire, hosszasan fecseg a munkájáról, a szövő494nők bérezésének sajátosságairól, a megannyi visszásságról, és ön meglepetten észleli a laza mondatfűzés és henye szóhasználat ellenére megjelenő iróniát és öniróniát, ami a lány természetében lehetett eleve, ám ön ezt újra meg újra nem nézi ki belőle? Arcán rettenetes mitesszerek vannak, és nem csupán megbocsátható helyükön, az orr tövében, hanem az orca nyílt terepein is meg a szemöldök silány szőrei közé rejtezve és a homlokon, méghozzá nagy, fekete ponttal a közepükön? A lány a koszosság benyomását kelti, szakadt anyag, ami önt egy jottányit sem aggasztja?

A fejlemények már nem sokáig váratnak magukra? Az egyik lenge, kihalt kanyarban térde a lányéhoz kocódik – porcgyanús ön? –, ön desperáltan szinte várja, hogy arcátlan merészsége, mely a véletlenben gyökeredzett, méltó és erélyes visszautasításra leljen, a lány még viharosabban ecseteli, akkor épp, a művezetők alattomos férfimentalitását, melynek mélyén nyilván impotento grosso, így a lány, búvik, nevet, és két térde közé szorítja az önét? Ez annyira lehetetlenség, hogy ön azonnal le is veszi magamagáról a kezét?

Viszont átöleli a lányt, feje mellé fúrva a fejét, mert okvetlenül el akarta kerülni a csókot, a smárt, e szükségtelenül személyes kitérőt, sokat nem nyert, a lány haja savanyún büdös, egy ragadós, kemény tincs birizgálja az arcát, a haj páncélszerű, a legkevésbé sem omlik, de verődik, csapódik, ütődik (mint egy apolitikus vasfüggöny), elzárva ön elől a tarkót, mellyel az időt biztonságosan múlatni tervezte?

A lány folyvást beszél, ön utólag csodálja ezt a rafinált, gyöngéd pszichológiát, arcában tehát a zord hajdarabok, mint éles cserepek, és mit érez ön egyszercsak? Azt érzi ön, hogy a kétes perszóna, a drága lélek benyúl az ön raglános felöltőjébe s ügyesen rögvest a pulóver alá, egy szó, mint száz, az ön hasán nyugoszik a keze? Összefoglalva: forró női kezek simogatják a hasát az üres helyiérdekű vasúton? Lehelet megszegik, kezét szinte élettelenül tartja a lány derekán, majd viszonzásul szeretne ön is bébújni a lány kabátjának titokzatos résén, jószándéka azonban épp a jószándék kiváltóján, a lány kezén akad fenn, így aztán vigasztalásul sündörögve megfogja a lány fenekét? Farát? Bizalmas fenekét, durva seggét, választékos tomporát, szépítő ülepét, tréfás altáját, durva valagát, szépítő alfelét, tréfás becses fertályát, ülőkéjét, női kufferját, gyermeki popsiját, popóját, ülőgumóját, hajótatját – kabáton át, meglehetősen sok áttétellel?

A pillanat mégis jelentékeny (orbitális?), mert ekkor értek 495először érvényesen az ön hímvesszőjéhez (idegenek), hisz nem tekinthetjük annak az addig való játékos mogyorózásokat akár testvérei vagy édesanyja, akár már mutáló osztálytársai részéről? Rájött? Olyan, mintha szétrobbanna a világ? Hogy a világ egy fényes, tündöklő pontba sűrűsödik, azután valóban szét is robban? Ágyékrobbanás? Anarchisták? Rezignáció és terror? Vörös Brigádok a lába közt? Ajkába sebet harap, vér, hogy ne kiáltson, a lány tapintatosan vigyorog, és zsebkendő után matat?

Szalad önökkel az idő, melyet komolyabban kéne valóban venni, hogy észre sem veszik? Azután a befejezés olyan, mint egy rosszacska rémdráma, mert midőn a Szent István-telepen nyökkenve megáll a hév, a lady kinéz, és kiáltván, jesszus, eltaszajtja önt magától? Néhány külvárosi krapek hosszú pajesszal? Gyűlöletes hideg lett hirtelen? Le ne szállj, kisapám, mondja a lány, és hangjában már ott a védekezés és, nem túlzás, az árulás, az, hogy önt most szó nélkül fel fogja áldozni, hogy magát mentse, koncként fogja önt odavetni, nem tudni pontosan, hová?

Le ne szállj, kisapám, mert úgy megtépnek, hogy nem bírsz többé iskolába menni?

Ön ezt a lehetőséget nagy csapásnak érezte? Hogy megfosztják a tudástól? Vagy megint a hideg? Mindazonáltal a lány, ahogy gyáván, kapkodva, kabátját idegesen húzogatja, és halkan, káromkodva lefelé kászálódik, akkor azért visszanéz, gyors mosolya bonyolult, noha csak annyit mond, na, kisapám?

Csöndesek vagyunk, mint béka a lyukában? A lányok a Városligeti-tavon idétlenül vihogtak, s mikor kibukkant egy göndör fiúkkal teli csónak a híd alól, világossá lett, hogy még ennek a nívótlan mosolynak sem ön volt a címzettje? Meg volt győződve, hogy önnel csodára kicsellózott a sors? Kószált a vízparton, volt béka dögivel, élő? Kurta az élet, de a nyomorúságokkal nagyon hosszabbodik?

Kincsét, a családi gyufaskatulyában lapuló békát szenvedélyesen magához szorította? Jól jönne egy népmesei fordulat a királykisasszony irányába? Az állat ezt megérezhette, mert mocozni kezdett?

Dobog a béka?

De aztán, mint egy igazi Wittman dobta az álruhás, reakciós hölgyet a piros fazékba, rá a fedőt, és szenvtelenül alágyújtott? Az undorító seszínű massza, a béka, a lady, könnyen megadta magát, ami a lágy részek eltávolítását illeti, majd a nyirkos, ma496szatos csontokat kitette az ablakpárkány napsütésébe? Igen ám, de ahogy a költő mondja, elfújta a szél?

Hát hiába volt a sok áldozat, szorgoskodás és morális mélypontok bravúrsorozata? Leverten, megverten vette útját az iskolába? Jelszó: szplin? Búval gyakott? Vagy inkább: kecs?

Az volt a szokásuk osztályba lépve, hogy földhöz vágták a sapkájukat, s így szabaddá tették a kezüket; már az ajtó küszöbénél oda kellett vágni a pad alá, hogy azután nekiütődjék a falnak, és minél több port verjen fel: ez volt önök között a legújabb divat? A békafogás színes története nagy érdeklődést váltott ki, majd pedig röhögést, az élővilágtanár megsimogatta az ön buksiját, de ön nem alkudott? Dacos eb ön?

Történtek egyéb módosítások az elbeszélésben?

A legkevésbé sem.

Büszkén berezelve utazik ön tovább a hév-végállomásig, közben újra meg újra nagy formai leleménnyel el-elképzelgetve azt, hogy miként mártanak önbe markolatig ezt-azt? Megvárja az első hajnali szerelvényt vissza? Fáj a szíve valaki után? Egyre érzéketlenebbül ül egy rideg padon, ágyéka kő?

Üres? Üres ön? Ájultság és aléltság, ameddig a szem ellát, dehát hogyan lehetne így definiálni valamit is? Vagy nem ilyen fennkölt? De igen, ilyen fennkölt?

Kiskatonákkal elegyedik szóba, akikkel hamarost a jövő útjain tűnődnek? Önök is gajdolnak és kombinálnak? Mit szeretne a kurucz? Szeretnők, ha könnyebb lenne az életünk, szeretnők, ha tiszták lennének az utak, a körutak, a sztrádák, a mellékutcák, a sikátorok, semleges utcák találkozásából születő véletlen terek és a Hősök tere, az allék, a sugárutak, a függőfolyosók, a mellvédek töve, közlépcsőházak, a buszmegállók, a vécédeklik, a nyakunk, a hátunk, az ágyékunk, az Achilles-ín környéke, szeretnők, ha nagyobb lenne a fantáziánk, merészek lennének és nagystílűek, mint Svejk, kétségbeesettek, merészek és vonzóak, szeretnők a mezítelen járkálást udvarházak mélységes mély szobáiban, szeretnénk együtt lenni és szeretnénk bízhatni egymásban és szeretnénk egyedül lenni, s hagyni a francba az örökös udvariasságainkat, zárt jólneveltségünket és kitartó fegyelmezettségünket, szeretnők lehányhatni a szenteskedő álorcákat, szeretnénk több szenvedélyességet és igazságot, szeretnők, ha kurv anyja loboncz nemcsak egy hatalmas égbemeredő eszme 497volna, mely demokráciázni akar, szeretnők, ha köszönésre köszönés volna a válasz, hát Isten áldjon és Isten hozott, édes egy komám?

Ne krenkold magad, api?

Élni mennyi?

Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni, élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására, élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világban, egyetlen pillanat nincs, amikor ez a készenlétünk alábbhagyhat és megnyughatik, még amikor csüggedten hagynók, hogy történjék bármi, akkor is választottunk: a nem-választást, de talán az élet éppen akkor kezdődnék, mert élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, és mivel ez a tiszta igazság, tudni, hogy élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, az, aki ezt elfogadja, már meg is kezdte a magáratalálást, már hozzá is fogott a maga igazi valóságának a feltárásához, már szilárd alapon áll; ösztönösen, mint a hajótörött, fog fürkészni valami után, amit megragadjon, és ez a tragikus, határozott, abszolút igaz tekintet, amivel a szabadulást keresi, el fog igazodni az élet zűrzavarában; csak ezek az igazi gondolatok: a hajótöröttek gondolatai, a többi: retorika, póz, önáltatás; aki nem érzi igazán magát elveszettnek, menthetetlenül elvész, vagyis nem találkozik soha önmagával, nem bukkan soha a saját valóságára?

A kiskatonák tehát gajdolva integetnek ön után, ágyő, kis gárdahadnagyom, a zsúfoltas kocsiban nagy füst van, ön kukucskál a kártyázók lapjaiba, van, akinek kifejezetten pocsék a lapjárása, egy fáradt arcú suhanc meg is kéri, állna arrébb a fészkes fenébe, minthogy szerencsétlenséget hoz reá?

Leszállván hosszan ácsorgunk, önkéntelen mozdulattal megigazítjuk döglött sálacskánkat, s úgy állunk a neonfényes hajnalban, mint egy öregember? A szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyognak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kever belé, a szellő fűszer és kő szagát hozza, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklanék hosszan a nedves úttesten, elsuhan, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törik meg ismét a csendet?

498

Aztán teljes súlyával visszahull ránk a csend, mely égbolt és csillag?

Az égbemeredő jegenyék az útitársaink, a hatalmasan tobzódó fák aljában nevetségesen hat a reszketeg kevés hó, kitetszik a nyomorult avar, a kisebb bokrok gallyain, akár egy rossz emlékű tüll a hó, a közeli nyírfákra szívós szulák csimpaszkodik, nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok, nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei? Bársony nesz inog?

Az otthon sötétjében könny szökik szemünkbe, és némán ráz a zokogás? Az alvó ház szívéből úgy száll fel lassan ez a sírás, mint egy csendből kicsírázott virág?

A reggel úgy csöpög ránk, mint a kloroform

„De tenni, tenni mit teszel az országodért? Remegek, remegek érte.”

(Ick zittre – Fritz Kortner)

a műtőasztalon, a hó hideg, nagy ágas fákon lógálnak a ruhák, köntös, mente, kendő, dolmány, virrad, vizsgálunk és kétkedünk, messzi a lovasok fenségesen és kihívó hidegvérrel kocognak, Magyarország nem volt, hanem lesz?

Lesznie kell –

499

„Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?”

500

IV. (a lélek mérnöke)

I have nothing to say and I am saying it and that is poetry.

(John Cage)

Az útipapírok átadása is ilyen fenyegetően folyt. Például: „Tessék parancsolni, uram.”

Ahogy nézte a parányi hadihajókat a négyszögletű lencsében, valami okból hirtelen a zeller jutott eszébe – az enyhén illatozó zeller egy harmincszenes bifsztekadagon.

(Akutagava Rjunoszuke)

A kitömött hattyú

Ha dolgozom, gondolta ( ), megnő bennem a szeretet. Egy röpke, gőgös és mafla pillanatig valóban úgy érezte, mintha ő a lélek mérnöke volna, hosszan integetett a távolodó taxi után, mely szolid, bús líraisággal tűnt el a leereszkedett ködben, rejtélyesen, mint a hatalmas tengeri hajók, honnét örökkön friss foxtrott szól, majd csizmája orrával a megkeményedett hórögöket rugdalva hazafelé indult,

A kitömött hattyú

„Egy új, nem irodalmi kultúrában élünk.”

(S. Sonntag)

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró savanyú, kedves alak. A bizarr, neurotikus és lidércnyomásos früstök után gyanakvó pillantását csak nehezen emeli fel a földről; ha szigorú egyetemista lányok megszólítják, elpirul, s az élveteg ajánlatokat lelkiismeret-furdalással fogadja el; teng-leng, a járda fortélyos por-rózsáit nézi, a zebrát, s ott a közlekedési lámpát: ha rosszkedve van, azért van rosszkedve, ha jókedve van, akkor meg azért; ha azután gomolyogva leszáll a mindig titokzatos alkonyat, elsettenkedik egy bizonyos házhoz, melyről mindenki tud a városban, de senki nem akar tudomást venni róla, lopva beles, és miközben saját combjába markol, végignézi, ahogy a vörösszőrű majom erőszakot alig alkalmazva magáévá teszi a halálszép nádszálkisasszonyt; majd hazamegy, vörösbort tölt magának, és leírja szépen mindazt, amit látott. Éjszakára igyekszik nőt szerezni magának, de sok ideje nem marad, mint az árvíz, közelít a früstök pillanata.

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy egyedül van. Boldog csodálkozással nézi nap mint nap az őt körülvevő embereket, a feleségét, fiait és lányait, meg a különb-különbféle barátokat s barátnékat. Van, hogy kimennek a város szélére, kockás takarókon ülnek, és vad húsokat sütnek. Aztán van, hogy az egész kompánia elmegy cseresznyét lopni. Ezek a nyár örömei. Tavasszal besüt a nap az ablakon. Ősszel a távoli gimnazistákat lesi, meg a pilinkélő arany-leveleket. A tél pedig tiszta. Így minden szezon tartogat valamit.

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró csöndes férfi vagy/és nő. Noha érzékeny, és így például soha nem bírja „végighallgatni” a hajszárító zummogását, akkor sem, ha a saját hajáról van szó, ekképp örökké náthás kicsit, szörcsögve szívogatja az orrát – szóval érzékeny, de nem kiabálós. Magában mindazonáltal sok mindenre gondol. Gondol az Istenre, hazájára, meg még más dolgokra is. Jártában-keltében nem tud betelni a látott világ abszurditásával. „Ilyen nincs”, csóválja a fejét. Ám ha arra gondol, mi minden történik még majd vele, a szíve mámoros lesz.

De nem is ezt akartam mondani. Hanem hogy csöndes, kussol, jó esetben ül és bütyköl, és már akkor is örül, ha le tudja írni azt a papírt, amire éppen ír. Főbb hajlamai közül megveti a borúlátást, az önimádatot, a szolipszizmust, a kegyetlenséget, a szójátékot, a kishitűséget, gyűlöli az öngyűlöletet, ergo önmagát; lesajnálja az önsajnálatot, így hát ment édes hitványságától. Vagy ki tudja. A magafajtának a lét fele se tréfa. No de néha mégis kitör, és így kiált fel: „Nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot. Meg akarom változtatni.”

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy az élete olyan, hogy az nem halad valahonnét valahová. Így azután a regény sem jut: innét: oda. Vagyis ugye a cselekmény, az ív… Ezért aztán ő is a múlt századi regényeket lapozza, és felelőtlen szeretettel lajstromozza a valóság káprázatának növelésére tett eredményes erőfeszítéseket. Hanem akkor milyen a regénye? Persze olyan, mint ő, olyan, mint az élete, meg a miénk: azaz az a valami, ami körül állongálunk, s nézegetjük, fintorogva és izgatottan – de mintha nem is a miénk volna. Bizony, forog, pörög maga körül, mint a töketlen kutya – s viszolyogva látom: olykor sír, olykor nevet.

amikor, még félúton sem járva, neki is váratlanul, sírva fakadt. Egyenletesen, nyugodtan sírt, könnyei szinte előírásszerűen peregtek, ám hiába nevezte a könnyek apadását fokozatos megkönnyebbülésnek, az a rossz tömörség, amelyet magában érzett, riasztóan nem változott. Sőt: ez volt ő, a kitömött hattyú.

A manöken

„Olyan féktelenül akart élni, hogy bármely percben sajnálkozás nélkül meghalhasson. S mégis – továbbra is szerényen élt nevelőszüleivel és nénjével. Ezért életének két oldala volt – egy világos és egy sötét. Egyszer az európai ruhák boltjában látott egy manökent, és elgondolkozott azon, hogy mennyire hasonlít ő is egy ilyen manökenre. De tudat alatti énje – a másik énje – már régen életre keltette ezt a hangulatot egyik elbeszélésében.”

501

Konzervatív értékek

„Mennyire széttört a világ?!” „Eléggé.” Aztán: „De azt nem hiszem, hogy az ember messzebb volna Istentől, mint bármikor.” Kilépvén a Schinkel-tanítványok lihegő modorában épített városi közkönyvtárból, de már a parkban, pökhendin ránézett egy kalpagos hölgyre, egy gazdag nőre, aki az uszkárját sétáltatta, s nem szokott az efféle kis szemtelenségekhez, vagy ha szokott is, nem szokta annyiban hagyni. Megálltak. Ekkor észrevette, hogy az asszony figyelmetlenül kicsit széttette a lábát, hogy a combjai a melegben ne érjenek össze.

Virradat

Korán fölkelt. Nadrágszára nedves lett a harmattól, ebben képes volt valami személyes diadalt látni, s finnyásság nélkül elfogadta volna a kétséges iskolamesterek dicsérményeit.

A ház előtt kapirgált; mert előző nap becsöngetett hozzá egy öregúr, karján karszalag, és bocsánatkérő határozottsággal felhívta ( )-nek figyelmét a közelgő ünnepre, hogy nyilván őelőtte sem titok, hogy ünnep közeleg, s ezért rendbe kéne hozni a járdát, hogy, mint mondani szokás, így az öreg, ne érje szó a ház elejét, mondhatni szó szorosan. A szavakra való hivatkozás mindenképpen hatott volna, és talán még a Népfront is fogja ellenőrizni. Készségesen bólogatni kezdett. Arra gondolt, hogy készségesnek akar látszani. Az öregember elkerekezett nehéz Csepelén.

Immel-ámmal húzogatta a gereblyét, de azért volt valami látszatja. Arra jött egy régi ismerőse, már messziről észrevette, de csak az utolsó pillanatban hagyta abba a munkát; kicsit meghízott, annak idején nem nagyon kedvelték egymást, ő bizonyosan nem, de ennek most nem volt semmi jelentősége, szívélyes beszélgetésbe fogtak.

502

Addig se kellett gereblyézni.

A családról esett szó, a csalárd anyósról, a gyárról, aztán a fiú hirtelen azt mondta, hogy egy éven belül itthagyja ezt a kócerájt. Nem értette elsőre. A szőke fiatalember azt mondta, hogy el fog menni ebből az országból, „szerszámkészítőre mindenütt szükséglet van, apám, még Canadában is”.

„Itt is”, mondta ( ) egyszerűen csak logikusan. „Akkor azt mondd meg, hogy meddig éljek a kurva anyósommal együtt!” „De hát”, kezdte volna, de nem tudta folytatni. „Értem”, mondta inkább a gereblyére támaszkodva. Mulatságosnak találta, nevetségesnek és rettenetesnek, felháborítónak és szomorúnak, tragikusnak és gyalázatosnak s de capo mulatságosnak, hogy épp április negyedikére tisztogatja a ház elejét: hogy ne érje szó azt.

A forma

Látva a televízióban egy nagygyűlést, eszébe jutott az, amit egyszer Wittgenstein olvasott egy Simplicissimusban. Két professzor tűnődve hallgatja a munkások kiáltozásait, akik egy bonyolult híd szerelésén dolgoznak, obi, aufi, dran, mert németül volt mindez persze. „Megfoghatatlan, kolléga, hogy egy ilyen komplikált és egzakt munka létrejöhessen ezen a nyelven.”

Olvasta, hogy Haig volt amerikai külügyminisztert pellengérre állították a helyi nyelvvédők; mondatszerkezet, szóhasználat, hangsúlyok, ilyesmi; s hogy jót tenne neki, javallták a szakférfiak, ha néhány hónapot csak latinul beszélne. – Elképzelte színesen, ahogy a Pártközpont járna be a piaristákhoz (Kincs atyához): korrepetálódni, ego sum stb.

A mester halála

A régi Asztória-presszóban teázott, s egy adag tejszínhabos eper közt turkált. A hab nem volt friss, elképzelte, ahogy a tűzoltókészülékből odafröcskölték. Hamvas is írt az eperről, gondolta.

Látta, ahogy fent, a galériáról egy férfi ledob egy gránátot, nyugodtan utánanéz, kihörpinti a kávéját, és az általános zűrzavarban kisétál. Utánament. Két halott van, egy kislánynak meg csuklóból elvitte a kezét. Az egyik halott egy barnára sült nő, kb. 40 éves, finom és elegáns hölgy. (Mikor belenézett a hátdekoltázsba, azt kellett látnia, hogy a melltartó egy rozsdás ziherejctűvel volt egybekapcsolva. Hogy van ez?) A másik halott férfi, arca ekcémás.

503

Követte a Kossuth Lajos utcán, majd átkanyarodtak a Semmelweiss utcába. A Pepita Oroszlán előtt a férfi hirtelen megfordult, és szigorúan ránézett. Erre ő is sarkonfordult és elment, pedig még 25 éves is alig volt.

A kelet-européer pontossága

„Kelet-Európával

foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mint ha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s Szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom. Ráadásul a bennünket körülfolyó piszoknak nincs is valamilyen, meghitt, otthonos jellege: a víz jéghideg, s minduntalan életnagyságú hadihajókat kell kerülgetnünk.

Az emberek errefelé éberek és tudni vágyók. A nyugalom ama ritka pillanataiban, mikor nem kényszerülnek a kopoltyúlégzésre való áttérést gyakorolni, mikor nem gyűjtik őket rajokba rikító eszmék fénycsóvái, mikor nem veri fel csendjüket aknarobbanás, ki-kiugrálnak a vízből, körülnézegetnek, s felelősségteljesen lihegve megpróbálják felmérni a kád mentén körbe-karikába úszott út tanulságait: mit tehet az ember? mit kell tennie, Idézem: írom: idézem: Az idézés ugyanis idézőjelbe teszi, gyöngíti az idézett létét. S magában az idézésben is van valami gyöngeség. Az idézés akadályait az akadályok kölünféle, invenciózus halmozásával kívánja legyőzni. Az egyes írások sikere azon múlik, hogy magát a gyöngeséget mennyire sikerül beépíteni a műbe (…), és ahol az idézés <idézem> ironikus reflexiója nem horgonyoz le valami művészileg kifundált és erkölcsileg fundált „gyöngeségbe”, ott valódi és művészileg bírálható gyöngeséggé válik. RadnótiS. – hogy ne kapja be a horgot? Mit lehet és mit kell, hogy tegyen az irodalom ilyen körülmények között?

Csupán egyet, de azt feltétlenül: fel kell mutatnia pontosan ezt a helyzetet, valós mérleget kell készítenie. Ez a józan pontosság nem sok, de nem is kevés. Nem sok, ha arra gondolunk, hogy már hányan milyen gyönyörűségesen szabad tengerré kiáltották ki, lakkozták, vésték, kalapálták, gyúrták-gyömöszölték, ütötték-verték át a mi fürdőkádunkat, így igyekezvén lebeszélni bennünket a lefolyó kereséséről, s nem kevés, ha rádöbbenünk, mennyi előítélet hínározza még ezt a kis vizet is, mennyire nem ismerjük még egyívású társainkat sem.

A feladat

adva van. Véget kell vetni a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek, aminek egyébként önmagunkon kívül soha senki nem dőlt be, s tiszta, okos fővel el kell jutnunk a helyzet felismeréséhez, önmagunk, Kelet-Európa vállalásához. Kelet-européerekké kell válnunk, hogy européerek s egyszer majd talán emberek lehessünk”, olvassa.

504

Ők

Nézte, ahogy a barátja dolgozik. Az már több napja nem borotválkozott, arca sötét volt, mint valami sírkő. Féltette. Ült és nézte, ahogy a barátja konyhabútort csinál.

„Mert mit is csinálok tulajdonképpen”, motyogott a barátja. ( ) úgy tekintett mindenféle kézi szakmunkákra, mint az ördöggel való cimborálásra; mielőtt meggyűlölte volna őket, nagyon tisztelte a mesterembereket. A barátja elkeserítően boszorkányosan illesztett. „Bekerítem a teret.” Bólintott, tényleg, bekeríti. „És miért? Hogy beletegyek egy poharat. Ami micsoda? Ami a tér bekerítése… Régebben asztalos lehettem volna… De ezek után… hát hogyan lehet erre a szakmára komolyan gondolni? Térelkerítő…”

A barátja szeretett komolyan gondolni a dolgokra. Olyan volt, mintha ( )-nek a jobbik énje volna. (A jobbik énünk természetesen nem jobb a többi énünknél, még csak nem is égre törőbb… hanem inkább telve van olyan komolysággal, ami súly, erő és rend, és amit, ha nem szívesen valljuk is be, nagyra tartunk; kivéve, ha rólunk volna épp szó.)

Ez a barátja regényíró, van 4 gyereke, melyből kettőt ő, bármekkora szégyen is, és az!, szinte gyűlöl (ahogy majszolnak meg nevetnek s rikácsolva vagy némán játszanak, undorító), és most, mostanság, elhagyta a felesége. Illetve elment. Nincs ott.

Mint amolyan rossz kibic üldögélt a konyhában, növekvő főfájásban, alig elviselve barátja egyre szörnyűbb kalapácsütéseit. Végül is fölmerül: mi a tér? Hogy valóban olyan valami-e, amiből elkeríthető…

A színház

Levelet kapott, amelynek hátlapjára egy kivásott papírmargarétát ragasztottak, és azt írták oda: LEKTORÁLTA SÁRA. Sára a levélíró felesége. Az egészet roppant érzékinek ít-élte, mintha valahogyan a férj háta mögött, titokban, vállalva ezernyi veszélyt lett volna a virág a borítékra ragasztva – mint egy jó bulvárdarabban. Az osztrigakagylókkal teleszórt kerítésen túl síremlékek feketéllettek; nézte a tengert, amely halványan csillogott e sírköveken túl, és hirtelen megvetést érzett a nő férje iránt – a férj iránt, aki nem tudta meghódítani a nő szívét, olvasta.

505

Az istenek kacaja

Sokszor zavarta – többnyire az úgynevezett leírások esetében, így fittyed a száj, oly mélabú csillan a fülkarimán –, hogy úgy kellett gondolnia az emberekre: mint állatokra. Zavara nem volt őszinte.

A nő

Telefonozott egy asszony, hogy ismerkedjenek meg. Hogy ez roppant fontos volna satöbbi. Egyedül élt; inkább udvarias, mint emberséges volt az asszonnyal, aki ijesztő kifejezéseket használt, hogy a férfi „könyörüljön rajta”, hogy „adjon legalább esélyt”, és „ne tegye ezt vele”. Közben a vonal többször megszakadt, a háttérben egy szimfonikus zenekar próbált, ez nagyban zavarta az asszonyt, és roppant röhejes volt. Hallgatva a töredékes vallomást, ujjai közt pökhendin billegtetve a kagylót az a barátságos érzés fogta el, hogy megalázza a nőt.

„Egy gyáva szar vagy”, mondta végül a szép nevű ismeretlen, hamuhajú Szulamit. Ez hét éve történt.

A mester

Egy: minden kegyelem, kettő: szeress. Aki mondta, az ezt úgy mondta, mintha egy finom, kozmikus őrmester rovancsolna, egy, kettő.

A családja

Megkordult a gyomra. Akivel éppen együtt üldögélt, annak egyik felmenője, finoman szólva, Haydn munkáltatója volt. Az ivadék erre célozva mondta, hogy lám, néki már be kell érnie egy gyomor muzicirozásával. Azt válaszolta, hogy ez így demokratikus, sértetten, mint a szakszervezeti bizalmik.

A fogadós naplója

A kurfürst szociális programja: „A cselédektől pedig tessék félni.”

A kép

Állítólag annak az idős, finom, művelt, elegáns és olykor karvalyszerűen önző idős hölgy hasán – kihez időről időre ellátogatott, ült a díszes ágy szélén, mert az idős hölgy már nem szívesen kelt föl, fantasztikusnál fantasztikusabb, varázsos hálóin506gekben feküdt, karján és nyakán súlyos ékszerek, kávét és Scotch Whiskyt ittak, és aszalt szilvát rágcsáltak, mert az volt az asszony kedvenc csemegéje, és sietősen, sőt kicsit mintha kapkodva regisztrálták személyes életük apró-cseprő változásait, hogy azután a világ dolgairól essék szó, tágas összefüggésekről, melyeket a szép matróna újra meg újra, bárhonnét közelítettek is feléjük, derűlátóbban ítélt meg nála, aki, szintén újra meg újra, néhány alaphazugságra hívta föl a figyelmét, és idézte, hogy a tiszta forrást a kevés piszok is zavarossá teszi, amit ugyan elismert az asszony, egy pillanatra szomorú is lett, ezt is csodálta benne, e mély és illanó szomorúságot, no de azt csak belátja, kedvesem, hogy még soha, érti ezt, kérem?, soha nem volt ilyen jó dolga az országnak, nézzen, kérem, körül (itt kezdett rendesen fanyalogni, mert hát mindig találhatni olyan részhalmazt, ahol mi vagyunk a csókkirály), és ugyan az igazságot tényleg nem lehet ténylegesen mondani csak úgy, de részint ezt valójában sehol sem lehet, részint meg ma többet lehet elmondani, mint tegnap lehetett, s holnap többet lehetend, mint ma lehet, hát nem gondolja?!, mindent nagy áhítattal hallgatott, mert amivel nem értett egyet, az sem tűnt akkor, ott egy politikai gondolkodás kötelező optimizmusának, s ha igen, őszintén szólva ez sem zavarta, sokkalta inkább valami bölcs asszonyi nyugodtságnak, hogy tán a mindenek fölött őrködő Idő ellenünkre is megoldást kínál –, a hasán kártyáztak volna annakidején az urak, azaz a leendő férj és az egész kompánia.

Ezt követően, ha ült a nagyasszony ágya szélén, az ékszerek tövében, kávét és whiskyt ivott, s majszolgatta az aszalt szilvát, melynek fogytát az asszony látható aggodalommal nyugtázta folytonos oldalpillantásaival, és hallgatta hazájának progresszív leírását, nem tudott másra gondolni tombolva, csak arra, hogy MICSODA LAPJÁRÁS! (Hazámat progresszívan leírtam, dünnyögte újraolvasván, hogy azután becsülettel bevallja – magának –: ez nem igaz.)

„Párbeszéd

– Miért támadod a jelenlegi társadalmi rendet?

– Azért, mert látom mindazt a rosszat, amit a <szövegromlás> rendszer szül.

– Látod a rosszat? Azt hittem, nem ismered el a jó és a rossz közti különbséget. Hát a te életmódod?

…Így beszélgetett az angyallal. Igaz, egy olyan angyallal, amelyiken kifogástalan cilinder volt…”

507

Régiségek

Mikor az állampolgárok és főként az állam biztonságát szavatoló szervezet elburjánzott, s úgy ítélte meg, hogy a grófok, parasztok, neonácik, az Amerikai Egyesült Államok és last but not least maguk a kommunisták mellett az elébbi hölgy is veszélyeket rejt magában, a hölgyet kihallgatásra citálták; az adatfelvételkor sor került a születési évszámra is. Éjszaka volt, ott álltak körben mind, fáradtak és mogorvák voltak, megannyi férfi, mert éjszaka volt. „Úri dámától, fiam, ilyet nem lehet kérdezni.”

Mikor kitartóan tovább kutakodott, hogy mi történt azután, az öregasszony megsimította a fiatal férfi arcát, aki elpirult, és szíve hevesebben kezdett dobogni, fonnyadt, de rettentő könnyű kezét – ilyen könnyűséget soha életében még nem érzett –, hosszabban ott tartotta az orcáján, az ujjak a homlok redőit érték, vállat vont mosolyogva. „Hogy mi történt, kedvesem? Nem emlékszem.”

Eső

Milyen kitalálhatók a gesztusaim, gondolta, miután az eltávozott vendég kávéscsészéjéből, finnyásság nélkül, kivette a kiskanalat. Ekkor esett az eső.

A gyilkos

Egy dekadens ifjú, szájában szívószál, keze hamvas, karcsú derékon, háj evribádi, azt kérdezte valóban kedvesen: „Miért is forszírozzuk annyira ezt a szabadság meg igazság ízét…?” Nem válaszolt. Hosszú idő után először gondolt arra, hogy talán mégis le kéne avval a lánykával feküdnie. A fiatalok meg szépen elmentek. Az életét odaadta volna azért a lányért abban a pillanatban.

Éjszaka

Későn este, mikor már árva a ház, nincs kacagás, csak a harminckét éves férfi tett-vett szokása szerint, beállított egyik barátja. Teázva éjfélig beszélgettek, éjfélkor kikísérte, és a sarkon vacogva folytatták tovább, körülbelül fél háromig. Visszafelé sétálva, most már egyedül, arra gondolt, milyen jó volt ez így, nem volt semmi csúcspont vagy szellemi pezsgés, talán ezért az öröme oly kézzelfogható, mert a barátja ritkán szokott csak úgy: beállítani.

Ekkor hirtelen összeszorult a szíve. Hogy talán lehet, hogy baj van, és a barátja éppen azért jött volna föl, csak épp vala508hogy nem tudtak sort keríteni a dologra? Fintorgott a sötétben. Noha fázott, nem ment vissza a házba, fölidézte az estét, áruló jeleket keresve… Talán amikor arról tűnődött a barátja, hogy milyen kevés az élet, hogy az volna az élet, hogy az ember tanít, hogy átad?, amit ő, most látja, félreértett, azt válaszolván, hogy végtére a mozgalmas élet is csenevész, ezt tapasztalja a saját környezetében, úgy, hogy nem neki csenevész, hanem annak, akié az a mozgalmas élet. Ez amúgy okos megjegyzés volt, mormolta a sötétben. Nem tudta eldönteni, baj van-e vagy nincs.

Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton

tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklanék hosszan a nedves úttesten, elsuhan, és nyomában zavaros kiáltások törik meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahull rá a csönd, mely égbolt és csillag. A barátja ateista volt, de úgy élt, mint egy istenfélő. Talán csak az alázata és aszkézise volt ízlése szerint kicsit programszerű, nyilván a valóságos értékein nyugvó gőgjével küszködvén.

A kor

Lenézett fentről az utcácskára. Váratlanul csönd szakadt a városra. Nyúlánk fiú osont egy másik után, én szeretlek tégedet, hallik föl, mint egy ima (imácska) a szürke, poros, vékony ágak közt. Vérvörös Trabantok száguldanak halálos kétütemben.

Tokió

Egy sokat foglalkoztatott, aktív és ideológiailag szerfölött határozott

férfiúról, kinek nevét sajnos gyávaságból, jól felfogott érdekében nem írja le, mikor már többedszer kapta olyanon, amit ő magában minimo calculo álnokságnak nevez, a következő epiteton ornans-t eszelte ki: A MOSZKVÁTÓL SZÓFIÁIG, A SÓS VARNEMÜNDÉTŐL AZ ÉDES MAMAIA-IG MÉLTÁN KEDVELT FEUILLETONISTA. Hogy kieszelte, elbúsult, mimindenre jut ideje.

Halál

Van egy barátja, akivel még sosem találkoztak. Mint életének finom kis titokjára gondol arra, hogy tán soha nem is fognak! – Meghalt az édesanyja. A temetés napján váratlanul felhívta ez 509a barátja (addig csak leveleztek), „hallom”, ennyit mondott, aztán zokogni kezdett. Azóta már többször telefonozott, nem szól a kagylóba, csak sír. Ez a sírás a barátságuk.

Színhatás

Baráti társaságban telt az idő. A baráti társaság nem okvetlenül barátokból áll, vidámabb, viharosabb, jobbkedvűbb az ilyen társulás; bár lennie kell egy-két barátnak is benne, szinte csak azért, hogy elpénecolják ezt a kedélyt, amit azért mégsem tesznek, és ugyan nélkülük a baráti társaság baráti társaság maradna, mi azonban, félő, nem volnánk ott.

Valahogy azután az utcára keveredtek, hideg szél fújt, fütyült tényleg, egymásba karoltak, és úgy sodródtak erre-arra, fehér sálak lebegtek, a durva kötésen ezüst nyálgyöngygömbök, egy szép kamaszfiú, konty, rúzs, csitri lányok vihorászása, betonnégyzet, selyem, jéghideg szemüvegszár, furcsa téglapor, színhatás.

Akkor váratlanul, rossz tréfa, nagy robaj hallatszott. Mint egy nevetséges rajzfilmfigura pattant fel a hajnali tratuárról, s az első, úgymond, adandó nőhöz ugrott, s szorosan átölelte. „Félek. Szorítson.” Jót nevettek. Később az egyik csitri, a Jitka nevű, lopva megsimogatta a hátát, akár a szőke szódáslovakét. „Jól van, no.”

Amikor azután egy félig-meddig idegen nő hasa aljára szoríthatta a fejét, nagyon hálás volt az Égnek, hogy a dolgok így állanak.

Bilincs

A művelt férfiú és botránykő, akitől a kárunk és portmányunk kifejezést hallotta, ránézett a csokor szegfűre, melyet a nőnek vitt, és azt kérdezte: „Viszed sétálni?” Ezt igen szellemesnek találta napokig.

Hold

Sötét tömbök között ültek, egy kert mélyében, lombgödrökben, égszakadékban. De a beszélgetés könnyed volt. Lényegében megállapodtak abban, hogy a művészet sosem volt a boldogság szépecske szigete, amely mintegy ellenállna az örvénylő, habos, mocskos árnak, s ahol kellemesen ejtőzhetnénk Pascalunkat olvasgatva; inkább épp e mocsokból származik, s innét és ez emelkednék egy-egy pillanatra az Isten felé, vagy éppenséggel 510mi magunk felé, hisz az ember is szent, és több, mint e sok ócska alkatrész, mit láthatunk magunkból. Így fecsegtek.

Egyszerre holdsugár verődött a vendég arcára, s ezt az arcot olyan idegennek látta, hogy egyszeriben nemcsak azt nem tudta, ki ül vele szemben, hanem hogy egyáltalán: hol vannak. A fák megmozdultak, s lehorgasztott fejjel arra gondolt, mindegy, valaminek úgyis lennie kell.

Játék a tűzzel

Mintha elveszítette volna a súlyát, mintha neki se volna lelkiismerete, csak idegei, mintha ő maga se volna… Amikor beültek az autóba, a nő merően ránézett, és azt kérdezte: „Nem fogja megbánni?” Őszintén válaszolta: „Nem.” A nő megszorította a kezét, és azt mondta: „Én nem bánom meg, de…” Arca most is olyan volt, mintha hold világítaná meg.

A párna

Azt álmodta, hogy valaki azt meséli, látta, ahogy a plébános valagba rúgta Ferkót, a káplánt, s közben vihogva kiáltozta, megkaptad a valagrendet, most megkaptad a nagy valagrendet! Aki mesélt, eztán tehetetlenül széttárta a kezét, nyegle pontifex, és azt mondta: „De mi köze ennek az Egyházügyi Hivatalhoz?” Nem tudta, álmában sem, reggel sem, nagyokat, kéjesen nyújtózván…

Spártai fegyelem

Kötetlen beszélgetésre hívták a Rádióból. Mikor megértette, miről van szó – hauptmotiv: demokrácia –, nagy levegőt vett

(utólag feszélyezve gondolt arra, hogy ez behallatszott a kagylóba), hogy igazán köszöni a figyelmet, de ő nem tud kötetlenül beszélni, ő ebben az országban nem tud kötetlenül beszélni, lett legyen bármennyire is eredendően kedves és barátságos fajta (amúgy jól nevelt és nyílt szívű – csak egyre kevesebb az amúgy), ő csak kötötten tudhat beszélni, kötötten meg utál, így mindent megtesz, hogy ilyen helyzetbe ne keveredjék, ameddig az elhatározás dolga.

A rokonszenves női hang azt mondta, úgy érzi, érti, mire gondol ( ), akceptálja is, és semmilyen módon nem akarna erőszakoskodni, de őszintén azt gondolja, hogy ez valami jó dolog lehetne, induló sorozat, igen jó erőket sikerült megnyernie, és a főnöke is támogatja az elképzelést, minden remény megvan ar511ra, hogy valami jó jöjjön ki. „Igen.” „Talán – mondta a női hang kicsit félénken – nem kéne ezt a kötött-kötetlen dolgot ilyen komolyan vennie…” „Hát látja, ez az! – kurjantott boldogan –, teljesen igaza van!”

Fáradtság

Az olajos szemű, szép barna férfi – meggyőző fűrészizmokkal! – azt mondta: „Maga meg ne legyen olyan exclusiv.” Ezen eltűnődött, kicsit szégyellte is magát. Még az exclusivval mondhatni jól járt! De azután mégis azt csinálta, amire a barna férfi azt mondta: exclusiv.

Bosszú

Rövid időn belül már másodszor kellett Lenin nevét szövegből kihúznia. Az egyikben az összefüggés kétségtelenül frivol volt, illetve frivol, a másik minden módon ártatlan. Száradjon le a kezem, ha még egyszer leírom a nevét, mondotta a szívében – igazságtalanul a munkásmozgalom vezérével szemben, aki nyilván nem tehetett minderről. Bosszantotta, hogy ebbe így belebonyolódott, de nem tudta, mit kellett volna másképpen csinálnia. <öncenzúra> : = „Hisz Ön a kihúzott szó erejében?” (Czakó Gábor) Még ha Pascalról volna szó… Oh, Iljics! Micsoda baromság.

Konszolidáció

Néha szólnak. Szóltak. Hogy ne használja annyit az <öncenzúra> jelet. Mert olykor, mikor valamit leírhatatlannak gondolt vagy mások annak gondoltak, de azért gyávaságának, vagy nem is ilyen büszkén: következetlenségének és jó ízlésének jelét akarta hagyni, így jelölte az öncenzúra nevű Annyi a szó, a szöveg, a beszéd, a duma, a süketelés, a hadova, fecsegés, szóbeszéd, állítás, közlés, szónoklat, suttogás, beismerés, pusmogás, rebesgetés, hír, előadás, smúz és csacsenolás, vezércikk, kommüniké, cáfolat, helyesbítés, kvaccs és zajzli – bármikor elképzelhető, hogy bármikor csak úgy feláll valaki, nem is szökken, pusztán két lábra ereszkedik, mint egy súlyos állat, magabiztosan megigazítja nyuszttal bérlett dolmányát (más prém penig czudar, mégis belekerül annyiba, ha nem többe), és mond valamit, hogy az embernek eláll a szeme-szája… Azután, a kívánatosnál lassabban, megérti, hogy ismét hasonlatról volt szó, hasonlatról, ahonnét hiányzik a hasonlított. És a stilizáció oly méreteket öltött, hogy a metaforákkal úgy bánunk, mintha azok „maga a dolog” lennének… Így butul az ember: mi is: te is, én is. szellemi társadalmi működést. Minthogy a szólás érvei tetszetősek voltak és velősek, el-elhagyta a mondott jelet, s visszaírta, ha volt, azt, amit kiön-tött. Úgy is jelent meg!

A dolog akképp bonyolódhatik, ha az „öncenzúra” szóval kezdünk. Megneszülünk, kihúzzuk, de mert nem vagyunk gazember, jelezzük, beírjuk <öncenzúra>, ránkszólnak, megneszülünk, tolerálunk, kihúzzuk <öncenzúra>, visszaírjuk: öncenzúra. A szöveg, látjuk, alig változik, a műgond 512virágzik, szegény hazai tollforgató azonban nem épp diadalittas. – Te se légy az, drága Olvasó. És ha nem tudod, miért, gondolj mondjuk arra, hogy a fent elmondottak már a fent elmondottakra is érvényesek lehetnek…

Ez eddig szép. Pofás és progresszív. Sikerült ismét megfogalmazni valamit. Csak hát megint: én. Én vagyok az, aki kiherélem magam (és akkor még túlzok!). Igaz, ahogy elvékonyult hangon kiáltozom, cápa! cápa!, az azért nem semmi: a cápák ugyan nem ijedősek, nem ez a dolguk, de a kies fövenyen napozók közül lesz, aki fölemeli a fejét, ijedten magához inti kicsiny kölykét, vagy csak barátja izmos hasára ejti a kezét, vagy fölül vigyorogva, s örömét leli a cápa vad táncában.

De hát a cinci hang, akárhogy is: nevetséges. És ezt nem csökkenti a színes látvány: ahogy a homályosan moszatos tengervízben ellebeg két véres heréink… Jó, rendben: az élet nem habos torta, kicsit szédelegve hát kijövünk a vízből, a homok gyönyörű és forró, kezünket tarkónk alá tesszük. Ha így, ha úgy: mégiscsak ott az Ég és ott a Nap. Legföljebb nem ábrándozunk a nőkről meg a férfiakról. Szemérmünkre puha, bolyhos törülközőt terítettünk, és szemünket lehunyva ujjongva s rémülten gondolunk az életünkre.

A szív segédigéi

Egyszerűen szerette a nőt, „öreg barátnéját”. Hogy ez mit jelent, ezen nem gondolkodott; ha eszébe jutott a nő, rögtön az is eszébe jutott, hogy szereti. Egyszer mégis megkérdezte: „Szeret?” A nő bólintott. „Akkor maga a szeretőm”, nyugtázta ( ). A nő megrázta a fejét. „Én nem vagyok – csúfondárosan kitartotta a szünetet – irodalom.” Úgymond ebben maradtak.

Máskor meg sétáltak, csak azután oly éles szél kerekedett, hogy szinte vicsorogni kezdtek, amitől kölcsönösen elcsúfultak. Ettől meg rosszkedvük lett. Illetve ez nem igaz, kedvük nem volt meghatározható, de hidegnek mindenesetre hideg volt.

Ez azon a perzselő februári délelőtt történt, amikor anyja,

Beatríz Viterbo, meghalt – lenyűgöző haláltusájával egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig –, s ő észrevette, hogy a Vörösmarty tér vaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőkedohány-reklámot; fájt a dolog, mert belátta, hogy Beatrízról immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorozatban.

513

Házasság

Barátnéja szép asszony, vad zuhanó haja van és egyáltalán. Régebben mintha öregedni kezdett volna, de azután ez abbamaradt, mert újra szerelmes lett a férjébe. A telefon rejtélyesen kattogott, távoli zörejek szivárogtak a kagylóból, mintha valami anyag folyt volna. Erre figyelt. Aztán azt hallotta: „Én nem vagyok művészfeleségnek való.” Fölnevetett. „Ne haragudjék, asszonyom, de ez olyan mulatságos.” Csönd volt, illetve a szivárgás. Még hozzátette: „Főként az mulatságos, hogy művész.”

Feladat

Tegnapi számunkban az Eötvös Kollégiumról szóló Kézfogások című írásban az egyik évszám nyomdahibával jelent meg. A mondat helyesen: „A nehéz időszak 1950–1956 között volt.”

Feladat: Húzd alá azokat a tényeket, amelyek az 1956-os események ellenforradalmi jellegét bizonyítják! (In: VIII. oszt. történelemkönyv) – A kis nebulók, ahogy huzogálnak!

Vox humana

Írói tervek

Kis magyar történelem főújság-cáfolatokból. („No: ma milyen koholmány van?”)

Ennek a rendszernek, rendszerünknek, talán a legnagyobb bűne, hogy életünk különb-különb tereiről elűzte az emberi szót.

A gourmet

Az étteremnek jó hírű konyhája volt; ehhez képest az étek nem volt különleges, de úgy általában véve, tűrhető. Mint valami novellahős, a végén kért még egy „könnyű leveskét”. A barátja bajban volt, erről beszéltek. A mellettük lévő boxban testes férfi ült egy olyan nővel, akiről csak azt tudta gondolni: gusztustalan. Barátja szívélyesen átköszönt, majd rögtön, mint színpadon a félre-szöveget, a szavakat furcsán, kissé idegesítő óvatossággal a szakálla közé ejtve elmondta, hogy ez az a férfi, aki megpróbálta őt, mindjárt az egyetem után, „a pályáról lesöpörni”; mutatta a lesöprést, a pincér odaugrott, bocsánatukat kérte, s egy szikrázóan fehér hangedlival, akár borbély az arcot, végigseperte az asztalt.

„Köszönjük”, mondta ( ) hálásan.

Bevezetés a szépirodalomba

Micsoda érzés így nézni a magunk külön világát (verzió: a világot), amely mint valami szép labda, a szemünk előtt lassan telik 514és gömbölyödik! Szinte semmit sem tanulhatok anélkül, hogy az új tudás a meglévőnek valamelyik szögletében készen ne találja a maga jó helyét, írja Nietzsche, íme.

Fragment

Ülj az ölembe, hátha tehetségesebb leszek… Mert hát rá kell jönni a forszára! Te. Jöjj a forszomra… Ó, a kisasszony kockámra teszi jó hírét.

Hallja: kiközösülés, mondja (hiba: lassan): a ház, ahol lakoltál. Hallja: tragina, mondja rá: búval gyakott.

„Terrorizálsz, és azt hiszed, az mentség számodra, hogy magadat is.”

Valaki ezt mondja, Hemingway író, Proust nem író; mert H. tudja, mi az: halat fogni. Ezen megütközik. Miért volna fontosabb tudni, mi a halfogás, mint azt, mi a: kézcsók?!

Van egy nagy orrú, barna nő. Néha csúnya, néha fénylő, sugárzó. Nézi.

Pina-hegedű, mondta a burkoló a bidére, és kacsintott.

Írja: Fiú alszik rohadt szalmán. Belesnek a nők, hercegnő, markotányosnő. „Gyakjuk meg. Szúrasd föl magad a szorvájára.” Fiú fél.

Nehezen viseli el, ha a golyóstollnak hangja van.

Egy spiont játszó színészhez eseng. „Kérem önt: legyen szép. Egy Farkas Michelbe ojtott Alain Delon.”

Meghalt a nagybátyja, aki annak idején az ország-város játék alkalmával h betűs növényre azt írta: haktusz. Elfogadták, lakli kamaszok. Haktusz: ez most már van.

A vőlegényem szolfézst tanít Bagdadban, mondta egy lány olyan egyszerűen, mintha azt mondaná, esik az eső, és tényleg esne. Nagyon szerette ezért. Persze kiröhögte, valóban! szolfézst?! Bagdadban?!

Cranach fái az univerzum fái, mondja Pilinszky. Erre nem gondolt.

Satöbbi. Amellett jókedvű vagyok, néha egy kicsit levert, hol mulatságos, hol bosszantó dolgok történnek velem, de az óramű jár és ketyeg tovább, ha légy telepszik is rá, vagy csalogány énekel is a kertben…

A Kor…

Mottó (Sárdy kiejtésével): Rouzsalávíl, fálkápá sziél! – Kapott egy levelet a <öncenzúra>-ból. Kedves Barátom! Amint a telő időből is láthatod, sokat töprengtem korábbi megoldás-terveze515tünk fölött, de végül is azt kellett helyesnek látnom, hogy mégse gázoljunk bele költői erejű szövegedbe a barbár zárójeles megjegyzésekkel. – Azokkal elveszne sava-borsa, szenzációja. A tilalomfák viszont állnak, legalábbis nálunk. Más lapot, könyvbeli megjelenést vagy kölcsönös várakozást ajánlok, hiszen fontosabb a pillanatnyi megjelenésnél az, hogy megírtad. őszinte üdvözlettel, és a Központi Sportiskola (KSI) pöcsétje Őszinte üdvözlettel:

Először is természetes ösztöneire hagyatkozva felizgatta magát, csak úgy zúdult föl-le a szobában, csengetőzött a por a sarka nyomán. Ilyet! Hogy így meg úgy! Hmp! Mb! A tiedbe is, édes fiam. (Ez eddig nyeredékes volt, mert megsértődvén eljátszhatta a méltóság alibijeit. Sértődésvetésforgó.) Pedig megszokta már az eljárásokat, melyek őszintén szólva, főként ami őt illeti, nem is nagyon élesek, csak épp oly, de oly tahók!

Az még rendben volna, hogy 7 hónapot folyjék egy ilyen méltatlan díszletezésű húzd-meg-ereszd-meg, hogy aztán ez a csúcslevél legyen az összeredmény, rendben, de hogy eközben rendszeresen ne köszönjenek: az picinkét sok volt. (Milyen kevés helyre emlékezhetik, ahová a köteles tisztelet okán izgatottan kellett volna belépnie… Rónay György, igen. Ott izgult az előszobájában, a hó olvadt a cipőjéről, próbálta a tócsát eltüntetni. „Mit maszatolsz, fiam” kérdezte Rónay aztán. Ez sokszor eszébe jutott, hogy tényleg, mit is maszatol. Persze Rónay, ahogy a vicc mondaná: még látta Lenint, vagyishogy Babitsot…)

„Telő idő”, „sava-borsa”, gutírozta az episztola bravúrjait, ja és a tilalomfák, hogy állnak a tilalomfák viszont, ezt rögtön elképzelte a képi megjelenítésben a hímvesszőkre támaszkodva: a Parlament körbefogva a daliás tilalomfákkal, kék-piros fejecskéik büszkén törnek az Ég magasaiba, fogadás jobbról, tisztelegj!, s aztán ahogy ugyane tilalomfák töpörödött, ráncos anyókákként koldulnak az Ország Első Házának tövében… Meg az a mélység és távlat, hogy hát mit számít egy vacak publikáció, kölcsönös alávalóságunk, mikor ünnep van, savabors és szenzáció, van ünnep: „megírtad”! Az ilyen meg olyan tripperes ez meg az!

Mindenképpen bele akarta applikálni valahová, még alkura is kész lett volna, kis kelet-európai selejtre, vesszen a szöveg vélt pontossága, de ez kerüljön bele. Volt például egy hely, egy helye, ahol kuplerájt robbantottak, a próza iszkolt, s egy afféle látomás keretében repültek a tárgyak, téglák zuhantak, 10-es válaszfalak, malterdarabok, fertgerendák, béléstestek, kefnik, ablakkeretek, kilincsek, Csibi Sándor, a kéjvágyó kőmijjes és 516Sebők Gábriel, a diófalábú segítője, csempék, képkeret, Csontváry-repró, fekete melltartó, bokrétás kalap, műfogsor, Hungarológiai Értesítő, sétapálca, condome, keménykalap, sárga Chandler-könyv, harisnyakötő, melltartó, lila, Thomas Mann tanulmánykötete, az Hommage à Dohnányi partitúrája, bugyi, piszkos a végtelenségig és többféleképpen, picinke kúpok, teljes diszkréció. Előbb a lányok: nagy homorítással, fedetlen a mellük, a csöcsük bimbaja hasítja a téglaporos levegőt, mozdulatuk egyfajta, de egyik nevet, van, ki sír, és néhány arc konokul zárva. A férfiak szemérmük elé kulcsolják a kezüket, atlétatrikójuk makulátlan, talpast ugranak a mélybe.

No. Úgy képzelte el, hogy majd minden nehézség nélkül kieshet egy vérzivataros bundabugyi szárából a hivalkodó Kortárs-cégjelzéses levélpapír, és akkor így el volna intézve. De ahogy ízlelgette a jelenetet, a műgond beleköpött a levesébe. És még kétszer így járt. Már-már azt hihette, ez égi jel s oda egyszerű, Napi program: az igazsággal való nyílt szembenézés megszokása Babits. jogos, alig primitív irodalmi bosszúja (bosszúcskája). Végül, mikor már nem is remélte, és szívében nagyvonalúan lemondott róla, akkor egyszerre csak sikerült. „Hát mégiscsak kell legyen valami rizikójának annak, hogy valaki főszerkesztő. Hogy hát van, amit lehet, és van, amit nem lehet”, dörmögte nehézkesen.

Élet

„S. anyámba volt szerelmes, de végül is beérte apámmal.”

Szárnyak

Fegyelmezettsége nem ridegség, ridegsége nem hűvösség, hűvössége nem hiány, hiány-a kikerülhetetlen: nem (nagyon) állunk alternatíva előtt, írta. A szakszerkesztő Hasonlat egy jelentős kolléga kevéssé jelentősnek tetsző regényéről: mintha egy homokos-pornót olvasnék, ahol a két főhős a végén szívbemarkolóan zokog, mert nem lehet gyerekük. kihúzta az utolsó félmondatot, kérdésére, miért, mondva lett, mit kell itt már megint hepciáskodni, mi az, hogy nem állunk alternatíva előtt, mi ez a kincstári sötétlátás, miért kell ebben az iszonytatóan érzékeny economico-politico-culturalico-situatio-ban ilyen élesen fogalmazni, sőt megkockáztatja, ez már felelőtlenség, tettnek és szónak a realitás talaján kell állnia, és a realitás talaja nem a bárányfelhős égbolt, tessék megadni a császárnak, ami a császáré, és aztán majd megnézhetjük, mi az ábra az Isteneddel, ha van, illetve ebből ő nem csinál kérdést, legyen akár fordítva, csak ezt a történelmietlen hőbörgést hagynák már abba, hát mi az isten lovát akarnak, 517nem lehet 30 év alatt Amerikát csinálni, ilyen múlttal, azért csak más a törökkel vesződni, mint az eredeti tőkefelhalmozással, az Isten szerelmére, egyébként is vallásszabadság van, azzal lapogatni kezdte a vállát, nem kell, öregem, a lofat-nak elébemenni, jön az magától is.

Kelet-európai többpártrendszer

„A kormányzat véleménye megoszlik a verssort illetően.”

leszarja ezt, kezdte kicsit sunyin, mikor elment árulkodni (!) a főszerkesztőhöz, ő egy regényíróról írt két mondatot, passz, mit kell ezen hisztériázni, nem a kormányt csepüli épp, nyilván lehetne a kormányt is csepülni, adandó alkalommal nem fogja magát megtartóztatni ettől, mai napság nincs olyan kormány vagy párt, amit ne lehetne napestig csepülni – Vörös Csepül vezesd a harcot! –, miért volna a miénk kivétel; de nem akarna úgy tenni – és így hazudni –, mintha mifelénk ez valami bevett szokás volna, nem, nem bevett szokás, magas és félmagas helyeken szívesen hanyatlanak ilyenkor hátra, mint hervadt grófnők, drágám, a repülősót!; igaz, és áldott legyen a Pártközpont neve, csökken a repülősófogyasztás: nem semmi, mert osztrák import: valutáért…

„Te.

Titkolt rendőrség

Követtek éjjel, nappal, úton, sínen, vízen és a levegőben.

Te ne beszélj annyit”, mondta a főszerkesztő mintha hidegen, majd gyorsan legyintett (két kézzel), ostobaság, persze hogy maradhat a félmondat, ez rettenetes, hogy az embernek mindent magának kell véghezvinni, ilyen beosztottakkal kell neki demokráciát csinálnia, mennyit, de mennyit kell küzdeni, hogy az emberek végre éljenek azokkal a jogokkal, melyek, az isten szerelmére, az övék!, ami a mondatot illeti, szerinte sem szerencsés, megtöri az ívet, de ha ( ) ragaszkodik hozzá, legyen, végül is ez az ő cikke, a zárójeles nagyon-t húzza ki, ezek a te kis fölösleges manierizmusaid!, barátom, és ő is meglapogatta a vállát.

A lapogatás kovácsolhatta össze a szerkesztőséget, ez lehetett az elvi mag, a konszenzus gyökere.

Tükrök

„A

Eduárd: Urak, ti velsz ebek!

Velsz ebek: Éljen Eduárd!

kritika tárgya a kritikától erősbödik; a nevét adja hozzá abban a pillanatban is, amikor mondja épp: nem adom a nevemet hozzá!” „Ez szofisztika.” „Nem. Tudni kell. Csak nem szabad alibiként használni, hogy akkor hát mindegy. Nem mindegy.” („Magukat azért tartjuk – mondta volna állítólag egy neves potentát, miközben nyelvével a házi főzésű barackpálinkát ízlel518gette –, hogy kemény szövegeket mondjanak. Most mit királyhűk egyszerre?”)

Játék a tűzzel

„Nem tudok imádkozni – mondta neki a barátja, akivel tegnap együtt ebédelt, hangja kásás volt az elkeseredéstől. – Érted?! Én nem tudok.” „Igen – válaszolta. – Majd én.” Ettől egy percre megrettent; majd mikor letette a kagylót, gyorsan, mint egy zugárus, imádkozni kezdett.

Egy festőművész

Fényes nappal sétált a festőművésszel. Ritka eset. Az arról beszélt, hogy régebben mindent lefotózott, közbevetette, hogyhogy mindent, amire a másik lelkesen bólogatni kezdett, hogy igen, talán épp erről van szó, a minden-ségről, ezért kellett abbahagynia a fotózást, mert úgy érezte, nem bánhat ilyen bőkezűen a jelenlétével.

Egyik közepes csillogó kirakat követte a másikat; egyszerre csak fölfedezett valamit. Az egyik kirakat be volt deszkázva, belesett a deszkarésen, az elhagyatott, lepusztult helyiség közepén egy matrác feküdt, rozsdafoltos, nagy, otromba, régi, ócska darab, rajta egy nő, fetrengett, forgott, mintha valami pornó-bemutató

volna. Nem szólt a festőművésznek, csodálkozva ment tovább. A nő lába köze rózsaszín volt, mint a kismalacoké. Fényes nappal, fényes nappal!

A nő

Már hét éve együtt élt egy asszonnyal, akit nagyon szeretett. Egy reggel azon kapta magát, hogy issza a nő látványát. Szinte fizikailag fájt, hogy el kellett mennie, de el kellett mennie.

Az ember…

Az ember, ha trabantos, úgy van a Trabanttal, mint a rendszerrel.

Megnyugtató arra gondolni, hogy elzavartuk az urakat, föld osztva, miénk a gyár, földet vissza nem adok: mindez valóban gigászi, nem lehet eléggé dicsérni. Mindazonáltal kicsit elege van az embernek ebből az egész egészből.

Mert jó, hogy nem kell gyalog menni, és jó, hogy nem kell 519buszon menni: csak hirtelenvést úgy érezhetni, hogy már a fffülünk is tele evvel a kétütemű autósdival.

Trabantunk annyiban szerencsésebb, hogy ott teljességgel megnyugtató alternatíva – egyszerűen a paraméterek! – egy Diesel Golf…

Nota bene: kell-e mondani, az érted-haragszom-nem-ellened jobbító indulata vezérli! A szó jó értelmében.

Fogoly

Ahogy ment az utcán, kicsit tán sietősebben az okvetlenül szükségesnél, ezáltal kirítt a lustácska sétálók közül, arra gondolt, mennyire nem szereti, ha a járdán, vele szemben, boldog, ködülte szemekkel közeleg valaki, valaki, aki mosolyog! Szemérmetlenség! Utálja! Persze: a gondolatra mosolyognia kellett.

Halál

Az utcasarkon valamit emberek vettek körül. Óvatosan közelített, mintha állatokhoz, nehogy elzavarja őket. Például pókok. Egy motoros csúszott el, nemrégen történhetett az egész, a fiú lábáról, csak a lábát látta, akkor emelték le a gépet, farmerja a combján elrongyolódott, vér itatta át. Poros vér. A hátulsó sorban, őelőtte két férfi suttogott, egyforma fajták lehettek, például a svájfolt ing és a könnyű finom cipő. Ezt hallotta: „Én szeretem. Illetve ez nem is helyes kifejezés. Hozzám tartozik. Ne gondold, hogy gyűlöllek vagy ellenséges volnék irántad. Nem. Te nem számítasz.”

Előrébb furakodott. Rövid, vörös, festett hajú lány ült a járdaszegélyen, kifejezéstelen szemekkel bukósisakját lóbálgatva. A motor kormánya, akár egy böllérkés, a fiú nyakából állt ki. Éppolyan kockás ingje volt, mint neki. Megmarkolta a sajátját. Rendőr közelgett, elcsigázottan, mint egy kőműves.

Olga

„Olga!”, kurjantott. „A fehérmájú ordas!”, így a barátja. „Ugyan, ugyan.”… Beültek volt egy kávéháznak nevezett presszóba, és úgy találták, hogy a mogorva pincérlány arca a drága Csehov feleségéére ütött. Ekkor az asztalukhoz kéredzkedett egy pár, s ők elhallgattak.

520

A hulla

Szemben egy asszony veres napernyőjét igazgatta a tetőteraszon az asztalon állva. A szél belekapott az önkéntes ejtőernyőjébe, az asszony sikoltva zuhant a sokemeletes mélybe. Lepillantott: a tetem fehéren, terpesztve. Szinte szabályos X formában. A férj bentről, a lakásból nem látott és nem hallott semmit. Mikor kikukkantott, látszott az arcán az ingerült türelmetlenség, hogy még mindig nincs a helyén az ernyő.

Élethalál

„Ó, szürkefarkastestvérem, legyen béke veled és népeddel. Sajnos lábam törött, s fájdalmaim, tanú vagy te is, ahelyett hogy kicsinyek volnának, nagyok. Ó, halálok halála…” Tollát rágcsálva előjött. „Menj vissza, menj vissza”, sikította a kisleány. „Fiam, sohasem így előre üvölteni…” „Segítség, ó, szürkefarkastestvérem…” „Kuss. Higgadtan bevárni a rejtes csalitból kitörő veres fejű férfit, nem kizárt, szándékai nemesek. Hidd el, jobban jársz.”

A bátyja gyerekei unták a beszédet, de féltek mást is csinálni. Gyűlölködve nézte őket. „Csak annyit akartam volna mondani, hogy ne játssz annyit a halállal. Ne azt kiáltozd, jaj, meghalok, hanem hogy jaj, élek, segíts, drága kenyerespajtásom. MEGÉRTETTED?!” Fejét lehorgasztva, lassan visszament az asztalához.

Aznap

Buszra szállt. A diáklány az elülső ülésen franciául suttogott egy fiúnak. A fiú tarkója szép, pelyhes és törékeny, mint az őzsuták a nádasban. Két öregasszony pedig azon vihogott, hogy az a XV. Lajos, Luji, kész zsákbamacskát vett, egy lengyel zsákbamacskát, valami Jeszelszkát vagy kit. „Ne mondja?! Egy zsákbamacskát?!” Vihogtak és szörnyülködtek, úgy beszéltek a királyokról, mint a sarki zöldségesről, akinek igaz, hogy viszonylag szép az áruja, de olykor becsapja az embert.

Aznap mindennek örült; este úgy érezte, olykor talán felületes volt.

Egy kiállítás képei

Esett az eső. Nyirkosnak érezte magát. A lépcsőházban egy műbundás férfi izgatottan járt föl s alá. Gyanakvó pillantást cseréltek. „Biztos nőt vár. Vagy nőre?” A csöngetésre idős hölgy nyitott ajtót, rögtön mondta, a lánya nincs otthon, majd végigterel521te őt a lakáson. Afféle házi-kiállítás volt, ún. modern képekkel. A hölgy ott tipegett a nyomában, de nem volt tolakodó, túlságosan tárgyszerű sem, de nem is volt egészen tájékozatlan. A képek többnyire tetszettek. Búcsúzáskor kezet fogtak, erről eszébe jutottak az 1920-as évek rövidfrizurás fiatal női, akiket úgy szeretett. A lépcsőházban még ott szteppelt a férfi. „Átveri a csaj.” Kint, a szemerkélő esőben fölidézte az asszony arcát, jellegzetes és tulajdonképpen nagy orrát, az intelligensen csillogó szemeket. „Ez jó.”

A nagy földrengés

Odaült

a költőhöz, aki éppen a fiával evett, csülköt Pékné módra; nagy lakli, etették egymást néha, ez olyan helyes volt. A költő rögtön, alig nyelve le a falatot, valami fantasztikus és tökéletes homályos történettel állt elő 56-ról, a mézesmadzag és a fenyegetés heves váltakozásairól, „a halottak után másként nő a fű”. (Hogy találkozzunk egy nagy magyari ember szobrának háta mögött, konkrétan. – Csak annyit mondok, ne menj ma ide s ide, mert egész életedre megbánod. – És aznap éjszaka: pisztollyal a kezében! Te?! De hát mit akarsz, öregem?! – Ne tegezz.)

Napi posta

Kapott egy névtelen levelet. Illetve alá volt írva, de az csak vicc volt. A levél olyannyira nélkülözött bármilyen fenyegetést, oly iránytalan volt, már-már kedvesen hóbortos, hogy egyszerre csak halálra rémült. Fejét lehorgasztva, lassan visszament az asztalához.

Szerencse

A lélek mérnöke, gondolta, nem taktikázhatik, ebben különbözik a jó tanácselnöktől. Nem hasznosnak kell lennie, hanem főként szabadnak. Azaz a gyakorlatban: nem lojálisnak, hanem igaznak… Az igaz, még lehet lojális – ha szerencsések az urrrak, az urrrak.

Az őrült lánya

Egyszer egy költővel nézdegélték az uszodában – edzés volt! – az „új, agresszív bornyú-lányokat”. A költő ennek kapcsán egy történetet mondott el. Hogy még ifjúi korban egy alkalommal legényesen teljesítvén kötelességét, zihálva, izzadtan és elégedetten heveredett oldalra. A cigarettáért nyúlt, amikor a nő megmarkolta a vállát, és ezeket a szavakat mondta volt az arcá522ba: „Te. Te, mi volna, ha csak 2 óra múlva jönne ki belőled az a sz…”

A történettől majdnem elokádta magát. Tűnődve nézték a bornyú-lányokat, kedvesnek látszottak. (P. S. Egy hét múlva, mert addig tűnődött rajta, megkérdezte a költőt: „Biztos 2 órát mondott?” „Annyit.” És: „Az álláról látnom kellett volna, hogy fölfal, hogy föl fog falni…”)

Pillangó

A rokonszenves énekes arról beszélt, hogy higgyék el a jelenlévő prózaírók, jelen voltak prózaírók, van egy éhes és fiatal tömeg, mellyel lehetne s kellene valamit kezdeni, kultúrvákuum, ő nem okos, csak énekelni tud, ezért ő nem szólhat ezekhez, de nekik kéne okvetlen. Egy hegyes fenekű nő közbeszólt: „Az énektől nem félnek, a szótól félnek az emberek.”

Ez a nő később megfogta az egyik prózaíró fülcimpáját, és előadta elméletét, mely szerint az énekes nő-férfi, ezért szeretik a nők. „Majd ha ti, férfi-férfiak eljuttok a nőkhöz, az megváltoztatja a világot.” „Akkor hát rendben”, gondolta kétségbeesetten, és kisomfordált a vécére. Kit tennének hozzá az elvtársak? „Egy hang: Saporint!”

Zene

Lassacskán képes lesz, gondolta, a zenében a hangszert meghallani, a tárgyat, a tárgyat, mely hangot ad; hogy ott, az Beethovennél nem az Ég, nem a Mindenség, nem az Isten, hanem az üstdob és az üstdob hiánya; ez jó.

Egy vonósnégyes akkor az igazi, mikor már nem is beszélnek egymással. „Kik?”, kérdezte jogosan.

Láttam B. faszát, mondta a híres pianista egyszerűen, a B.-év, ha nem is alkalmából, de idején. (Babyfotó; Bartók-Archívum.)

Hencegés: Én Cage-t alig tudom megkülönböztetni Mozarttól.

Mehr Licht!

Byron átüzent Goethének: Mehr shit! Johann Wolfgang élete végéig gondolkozott, többek közt ezen, majd az utolsó pillanatban így vissza: Mehr nicht!… Ha én német volnék, eszelte ki, egész életemben, félő, Goethe-parafrázisokat írnák.

523

A mondat

Az Ottlik-mondat nem remeg, nagyon is biztos, hanem mint egy nagy bárka, fekete madár, szinte alig érezhetően: ing.

A hasonlat

Abbázia: olyan, mint Csáth: vidéki fürdőorvos, el-elbomló tekintettel, <jelző> kéjhányadossal.

A mesterség

Bizony, nem csekély mesterség élni és nem csüggedni, olvassa.

Veszekedés

A családi emlékezet szerint Babits együtt játszott az ő anyai nagyanyjával Szekszárdon, hunyóztak; a 6 éves kis Babits a játék egy vitás pontján azt kérdezte a nagyanyjától: „Bocsánat. Most akkor én ipi-apacsoztam le önt, vagy ön ipics-apacs… ipicsa-pacsa… icsi-picsa… no… ipi-apacsozott le engem?”

Egyszer egy borongós, szomorú őszi napon szivarozva ült a kávéház sarkában, és hallgatta a gramofonból áradó zenét. Ez a zene furcsán a lelkébe hatolt. Ekkor eszébe jutott a történetke, s kedvtelve, sóváran gondolt arra, hogy ő volna az a nagyanya…

Napi posta

Egy olvasói levélben – a keltezés jún. 16., abból a községből küldték, ahol kényszerű gyermekkorát töltötte, és a levélíró keresztneve az anyjáé volt: ez sok –, melyben több mindent intelligensen morgolódva kifogásoltak, sőt, s ez, mi tagadás, megdöbbentette, azt is írták, hogy egyik könyve olvastán az olvasó piszkosnak érezhette magát, amit nehezen tudott volna katarzisként értelmezni, s még azt is remélték, hogy nem a saját élményeit írta meg, mert hát micsoda élet lenne az, e levélben, az okulására, leírtak egy tanmesét. Így szólt: Egy télen nagy hideg volt, és a sündisznók nagyon fáztak. Egyikük kitalálta, hogy bújjanak össze, és úgy melegítsék egymást. Megpróbálták, de a tüskéikkel összevissza szurkálták egymást. Végül megtalálták azt az ideális távolságot, ahol már nem szúrnak, de még melegítik egymást. Nahát! Épp azt gondolta, hogy a könyve másról se szól, mint erről a szerencsétlenkedésről a távolsággal.

A szabadság enyhe mámora

Reggel-este másolt, mintha imádkoznék… Ahogy az utolsó oldal másolásához kezdett, erősen dobogni kezdett a szíve, tény524leg mintha egy ketrecben és ki akarna ugrani. Heves izgatottság „O. G. 70. születésnapjára, 1981. XII. 10-től 82. III. 15-ig, kb. 250 óra alatt, egy 57x77 cm-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t.” Ld. p. 8. és régi Mozgó Világ 82/5. lett rajta úrrá, keze reszketett, mondatonként le kellett tennie a tollat. Rettegve gondolt arra, hogy épp most, pár lépéssel a cél előtt fogja elrontani, elvész 3 hónap munkája – mert meghatódva azért nem volt –, és homályosan olyasmi is az eszébe ötlött, hogy talán nem lett volna szabad nekifognia, a gőgös barom, és most jön majd a fekete leves, várja csak ki… Takarékosan végigszívta. Hogy miképpen lehetett volna elrontani egyáltalán, azt nem tudta.

Mért

Egy író, akit addig nem ismert személyesen, csak a könyveit, váratlanul valami szívességet kért tőle, nem egészen semmit, mert korán kellett hozzá fölkelni, de nem is aránytalanul sokat, mert délre már szabad volt az ember, amire ő gondolkodás nélkül igent mondott.

Megérkezvén délután, dohogva eltűnődött azon, mért segített? Mért állt kötélnek? Tán baldóver ő? Kétségtelenül baldóver is, de nem azért segített.

Hanem hiúságból.

Ezért elszégyellte magát.

Helytelenül, szögezte le később.

Szárnyak

Végigtapogatták. „Fegyver nincs nálam – mondta kedélyeskedve. – A szó nem fegyver.” Amikor a szakember az ágyékához ért, szenvedélyesen felhorkantott, „te csődör, kívánlak”, súgta. Az ránézett, higgadt férfiú, „arra tessék, ott a kijárat”. Vigyorogva lépett ki a fülkéből; később látta, hogy mindenki így, mindenki arcán ottragadt a vigyor…

Folyók

Ha megindul a folyók áradása, izgatottan böngészi az újságot a napi vízállást megtudni, s ha az minden eddiginél magasabb, örül. Örömét nem csökkentik a buzgárok, leomlott viskók, elöntött búzaföldek és más emberi és társadalmi tragédiák. Azt gondolja például: „ez a Tisza tehetséges…”

525

A macska

„Mire leszereltem, azt kellett látnom, hogy Izolda már nem a régi. De akkor már késő volt, mert leszereltem.” Ezt mondta a könnyű beszédű, horpadozott mellű öreg férfi, aki a füvet kaszálta a kertben. Már rég ezredesként lehetne nyugdíjas, panaszkodott finoman tovább, nem kéne mindenféle fűvel itt bíbelődnie. Pedig (?) 46-tól 53-ig a belügynél szolgált, mígnem az Izolda családja, melynek, mondjuk meg, fiatal úr, nyíltan, egyszerűen derogált volna egy testületi-vő, kényszerítette, hogy leszereljen. Egyszer egy politikait kellett Solymárról az Andrássy 60-ba kísérnie, veszélyes, hétpróbás gazember, ártatlan volt persze szegény, levitte a férfit az alagsorba, letett egy gyufaszálat, 10 méterről ellőtte, pisztollyal! Azt mondta: „Láttál, amit láttál. Tudom, hogy agyafúrt fickó vagy, mondta az őrnagy, de megkérlek, ezt ne felejtsd el. Bárhonnan kilőlek, mert hiába mozogsz, nagyobb vagy, mint egy gyufaszál.”

A vénember búcsúzóul hálásan szorongatta a kezét, hogy milyen készségesen meghallgatta őt, s neki az a véleménye, hogy az embereket úgy kell elfogadni, ahogy vannak. „Minthogy – mondta ő mereven – nincsen más választásunk.” „Úgy, úgy, ahogy mondani tetszik, uracskám.” Borostás volt, csipás és savanyú szagú, utólag, a gereblyézés után derült ki, Veszely Gyula jr. írja levelében a C. G. Hansen középfokú fizikai példatárt idézve: Egy fülbemászó bogár, egy macska, egy ember és egy elefánt együtt ugrik le egy magas kőszirt tetejéről. A lenti sziklára zuhanva a fülbemászó tovasétál, a macska kitöri a lábát, az ember meghal, az elefánt pedig hátborzongatóan szétloccsan. meglehetősen nagyvonalúan kaszált.

Hiányzott belőle minden méltóság, hajlékony volt, törhetetlen, olyan, mint egy girhes macska, amelyik vernyogva mindig a talpára esik.

A tréfa

Egy kolléga, közvetlen közelről látta, beletaposott valakit a földbe. Majd föléje hajolt. „Tudod, miért volt ez?” A szenvedő fél érthető reménnyel tápászkodott, valamelyest megnyugtató, ha az aljasságnak magyarázata van. „Miért?” A kolléga odavetette: „Mert ez műanyag.” És fölsegítette.

„Úgy tettem, mint Marx Hegellel – mondta a kolléga, akit marxista–leninista tanfolyamszerűségre köteleztek –, a fejéről a talpára állítottam és viszont.” Amikor azután arról panaszkodott, hogy a sok hiányzás miatt föltehetően ki fogják rúgni, ő azt javasolta neki, mondja azt, látomása volt, hogy van, hogy mégis van Isten. Nevetgéltek ezen.

526

Irgalom

Megint egyszer azt gondolta, nincs baj. Lassan-lassan elmerült a film klasszikusan egyszerű meséjében, látva azért a vászon alján a T alakú, már megvarrt beszakadást, az ún. érzelmi pontokon közel állt a síráshoz, meghatódottsága fokozatosan ihletettséggé omlott, egyféle biztonságos beleérzéssé, a fiatalember sorsa a vásznon egyre romlott, tüzes tekintete az áldozaté, a Bárányé, és evvel összefüggésben, így gondolta, az övéké javult, profán megváltás, a fiatalember szép színészarca látszott, kis túlzással szólva, szavatolni a biztonságukat – de aztán, amikor egy torokszorító jelenet hatalmas csöndjébe értek, akkor, ebben a művészet által előhívott hangtalanságban, szent mozicsöndben, valaki irgalom nélkül húzni kezdte az óráját föl, föl, föl!!! – – – – Késő.

Deo gratias

„(Megfogalmazatlanok vagyunk, és erről fogalmazunk.) Akkor tehát a művészet asszisztálhat csak a világméretű hazugsághoz? De talán meg kell őriznie nevetséges erőfeszítését a kimondásra… Ártatlanul bízni a kimondásban, a szóban, több mint ostobaság, bűn is, de üvöltve elvetni legalább akkora, mert olyan űrök keletkeznek, az ásítás oly üregei, melyeket bármi betölthet. Rombolni és állítani, köpni és beszélni. De hogyan beszélünk, ha magunkra maradtunk, ha nincs Isten?

Iszonyatos, kíméletlen, rettenetes és perverz a mise, ha hiányzik az Isten…! A gnóm-Krisztus, ahogy lakkcipőben szteppel a világot jelentő deszkákon, leül trónjára, a Legfőbb Bíró helyére, felette nincs égbolt, puffadt keze remeg, üveges szemmel, böfögve néz ránk, ránk, a népére: kik rágócsumázunk ügyesen.”

Magány

Az állat

Kollégának: Ezt most szakmailag mondanám: nagyon szeretlek.

Egy női cip zajától elkezd a férfi sírni.

Az előadó

Ahogy belépett a művházba, szinte belebotlott a sápatag, vékony lányba. Köszönt. A lány hallgat, szája konokul zárva; olyan reménytelenül néz rá, mintha ismerné. Kicsit megijedt, „mi a baj?”, mondta végül. A lány küszködni látszik, talán a sírással, talán a férfi egy régi emléket élesztett volna föl?

Akkor észrevette a lány kezében, szorosan a szoknya mellett, a téliszalámis kenyeret. Zöldpaprika leffegett ki előre, mint egy 527nyelv, nagy gyomorrontás után. „Eszik?”, kérdezte mint valami iskolamester. A lány dühösen bólogatni kezdett, s nyelt egy nagyot. Szó nélkül álltak tovább. Egy távoli ajtóból valaki félénken kukucskált.

„Dehát rágjon, az Isten áldja meg!”, tört ki belőle. A lány azonnal elfordult, csámcsogva enni kezdett. „Köszönöm”, mondta a válla felett vissza, teliszájjal.

Én

Kitámolygott a füstös pinceklubból. Nem volt részeg, csak veszélyesen rosszkedvű. Homályban élt. Mintha beteg volna, mintha lenyúzták volna a bőrét. Ő azonban tudta betegsége forrását: ez a szégyenkezés maga miatt s ezzel együtt a másoktól való félelem. Másoktól – a társadalomtól, amelyet megvetett! A nő kifogyhatatlan volt leleményeiben. (Pl. egyszer: „Szeretem Egy mondat, de hát csak egy mondat. – Szeretnék Önnel együtthálni, úgy járva aztán (a mondattal), mint „derék Adorno, aki nem győzött csudálkozni 68-ban: Kérem, hisz én csak egy gondolkodási modellt adtam”. önt. Szeretem most is. Szánja meg hát ezt a nőt, aki önmagát csalta meg.”) Most odalépett hozzá, éjszaka volt már (látta a tömbökben vonuló füstöt), és úgy tett, mintha idegen lett volna. „Vegye tudomásul hogy gyűlölöm magát.” Fennhéján bólintott, éjjel fél háromkor egy nő bejelenti, hogy gyűlöli: ezt talán ki lehet találni. „Mit akar”, mondta utálatosan. Hogy azért utálja, mert olvasnia kell őt. „Hát – mondta édelegve –, akkor ne olvasson, inkább szeressen.” A nő diadalmasan felkacagott. „Ha nem olvasom, kit szeressek?!” És eltűnt simán, mint egy bérgyilkos.

Én

A sötétben csak a karját látta, a világító, erős, szép, barna, húsos karját; nyárkar. Mikor kezét reménytelenül – még mindig mintha beteg volna – az ölébe engedte, a lány megfogta, mintha az anyja. Olyan erős hálát érzett, hogy mindent megtett volna, amit kértek volna tőle. Az idő telt, de a lány nem kért semmit. Tenyere forró.

Én

A Szerelmet koldul és kap hálát – és a rémületet, fáradtságot s űrt – átmentette másnapra. A nő már otthon volt: a Megváltó… Tehát van itt valami személytelenség.

Én

Mennyi legyek! Vakmeleg van.

528

Győzelem

Odalépett hozzá a bárányhimlős kisfiú, és így szólt: „Megmenekült.” Hogy kicsoda, nem volt hajlandó elárulni.

Novemberi mese

(XIX. sz.)

Vigye el a Tündérasszony a taknyomat Oroszországba, egy jó másik kisgyereknek.

Az apja

Isten éltesse édesapámat, gondolta édesapja születésnapján. Érdemei, bárhogyis, elévülhetetlenek. – Mondd, kis kócos, hol van a mamád?

Gyász és apa

„Nehéz neki, mert talán nem fáj nagyon.”

Az anyja

Hirtelen megértette, hogy édesanyja, annak idején, miért gyűlölte a pókokat! Hogy miért volt ideges, ha ő becézgetve – elsődlegesen a kaszáspókokat! – elengedte őket.

Hát a pókháló miatt!

Hasonlat

Valakivel összeütközött. Csak úgy ropogtak a bordái, a fájdalom meg csak nem, meg csak nem múlt. Furcsa, bujkáló, megfoghatatlan fájdalom volt. „Mégis milyen?”, kérdezte az orvos türelmetlenül. Sóhajtott, most nem önsajnálatból, hanem mert így tudta, múló pillanatig, lokalizálni a fájást. „Mintha nagyon szomorú volnék.” Csontsérülés nem látható.

A játék kimenetele

És ellenkezőleg, az a tompa, kicsit uncsi, de megmozdíthatatlannak látszó boldogság: amikor az egyébként egyre érdektelenebb játék: győzelemmel végződik.

Az élet eunuchja

Az ember nem tud eléggé vigyázni, gondolta, egészen váratlan és ártatlannak tetsző helyzetekben tör fel benne a hideg gyűlölet. Kezünkben színes nyomású újság van, mely a marhahúsok ideális fűszerezéséről tudósít, valamint azon leleményes fogásokról, melyekkel már hasznavehetetlennek tartott padlástereink izgalmasan berendezhetők, okosan kihasználva a nagy tartógerendák természetességét, anyagszerűségét, a szabásmintákon gyorsítva átkecmergünk, s hirtelen lecövekelünk bizonyos,529 elérhetőnek mondott tájak csalóka fényképeinél, s noha a kép megfelelő részletében mosolygó mondén hölgyecske csöppet sem téveszt meg – mégis, például ekkor.

A csenevész

Mikor már harmadnapja hasogatott a feje, s ez folyamatosan az örökkévalóságot juttatta az eszébe (gyakorlatilag pedig gyűlölte önmagát), így szólt, kezét összetéve… No jó. Rendben. Kérj, Uram, bármit, megkapod. Milyen gyerekes, gyáva és szemérmetlen…

Történelem

A terasznak nevezett loggián nyulat tartottunk. A város felett, olvasható az annalesekben, irdatlan vijjogással, felségjelzés nélküli

Fényes szelek

(szonett-töredék; trivial-literatur)

Jól begyakott nekünk a szentkúti búcsú

Ellopták a csacsink összes szerszámostul

Nem marad más nekünk, csak az apá(n)k gondo-lata

Azt szerszámoztuk föl, azon mentünk haza.

parlagi sas jelent meg, és lecsapott szegény nyulunkra. Véresen szétmarcangolta, a pofájáról lehúzta a bőrt. (Nem igaz, rosszabb, édes Istenem, sokkal rosszabb. Görény volt, görény, görény.)

Hadikikötő

Mikor egy beszélgetésben ragaszkodott ahhoz a, szerinte elvileg fontos Graffiti New Yorkban egy Franklin-szobron: Fuck your patriotism! megjegyzéshez, hogy Erdélyben nemcsak a magyarokat… hogy nemcsak magyarok… hogy nemcsak nekik vannak gondjaik (és természetesen örömeik), akkor úgy néztek rá, mint egy hülyére, mint egy áruló hülyére, aki nem tudja honi jó dolgában, mit csináljon. „Élt ott?”, kérdezte egy asszony, aki tetszett neki. Nem, intett. „Akkor mit tud maga erről?” És a továbbiakban le se szarták.

Értett

mindent, el is fogadta az indulatukat, és azt is tudta, hogy igaza van.

The long goodbye

Amikor a nénjét kísérte ki a pályaudvarra, összefutott egy egyetemista fiúval, akit ismert is, meg nem is. Nagyon meleg volt, vakmeleg, ahogy mondják, az ég, akár egy rossz, forró tepsi födte le a várost, és a napot eltakarták azok a felhők, melyeknek talán fátyolfelhő a hivatalos jelentésekben szereplő nevük.

A nénje akkor még nem lakott velük. Találkozásaik mindig nagyon hevesek voltak. Zsebredugott kézzel őgyelgett, a vonat már elment. Az emberek bőre csillogott és ragadt. Próbálta nén530je arcát fölidézni, sikerült is. „Utálok búcsúzni”, mondta a nénje, míg ő a lépcsőn billegett. „Vigyázzon magára.” A nénje mosolygott; lénye hol egészen kinyílt, s ő ilyenkor úgy érezte: csakis az ő számára teremtődik az a nagy tér, ahol ő leng, vagy mit csinál, illetve van és jó, hol zordan becsukódott, gyorsan, mintha szégyellné azt, ami megtörtént; ilyenkor olyan, mint egy felnőtt, nem néz a szemébe, a fejét lehorgasztja furcsa félénkségében. A hangosbemondó a szokásos mondatait ismételte: „Kanizsára, 9. vágány, 3 perc múlva.” A nénje egyszerre felcsattant. „Hallgassa! Kérem! Hallgassa, micsoda mondat!” Nevetett, tornázott tovább a vonatlépcsőn, akkor még csak 26 éves fiatal férfi volt. „Most mondja meg, micsoda világ ez, hogy ilyen mondatot teremt!” Akkor ezt nem értette, vagy nem érdekelte. (Később, most, ha ez eszébe jut, az ilyen mondatok, szívében gyűlölet van és szelíd csodálkozás.)

Hisztérikus, izzadt, felmálházott anyák húzgálták az undok csemetéket, mintha az életük függne attól, hogy… mindegy mitől. Mindig megdöbbent és alig tartotta hihetőnek, ha látta, hogy ilyen-olyan férjek ráacsarognak világszép feleségükre. Öt perc (!) különbséggel két ilyen párt is látott, s mindkét férfi ugyanazt vetette a neje szemére, előre kellett volna taxit rendelni. Az első nő hallgatagon baktatott tovább, a másik visszasziszegett, „szállj le rólam, légy oly szíves, oké?” A nők mintha testvérek lettek volna, harangszoknya, táncos lábak, széles kalap.

Ürességei ide-oda rángatták; a fiatalember ráköszönt, ő nem tudta először, kiről van szó, „ismerem?”, kérdezte zártan, a fiatalember mondta aztán, hogy ismeri is, meg nem is. A fiú várt valakit, akit majd másnap az édesanyja fog megoperálni. Ezt meghatónak találta, s arra következtetett belőle, hogy a fiú jó ember. Beszélgettek, főként a francia regényekről. Már akkor szeretett beszélgetni a múlt századi francia regényekről. Mehetnéke támadt, a fiú semlegesen, ám kedvesen búcsúzott, s olyasfélével, hogy majd egyszer egy másik pályaudvaron bizonnyal találkoznak. Dölyfösen bólintott s elment; mindez olyan volt, mint egy nem túl jó, de nem is nívótlan filmben – a vége felé.

Már kívül, a telefoncellák előtt eszébe jutott, hogy akár talán soha az életben nem fogja látni ezt a fiút. Ettől megrettent, ilyen nagy döntésre nem volt felkészülve, visszarohant, de nem találta. A nevét tudta, az egyik telefoncellából őrülten telefonozni kezdett, időnként kiment a virágárushoz forintot váltani, akkor még 1 Ft volt a díj. Hihetetlen kalandokba sodródott, egy 531férfi például elmesélte, hogy nemrégen nimfomán nővel akadt dolga, aki addig nem engedte el, amíg egy barátja által ki nem váltotta magát, egy asszonynak ellopták a frizsiderjét, és azt hitte, ő azért telefonozik, az asszony egy bizonyos Lajosra gyanakodott, aki őt galádul kihasználja és megalázza, de az asszony nem akarná otthagyni, a korkülönbség miatt, amit beleszámolva ő még így is jól járt, de a frizsider túlzás, ilyen időben langyos sört inni, ezt nem kívánhatja senki.

És még sok minden történt, de a fiút nem találta meg. Úgy érezte, megöregedett, és nem 26 éves, hanem már 32.

Dühében megállt egy zengő farú nő mellett. „Segíthetek?”, kérdezte. „Mit segítene”, mondta a nő unottan. Megvonta a vállát. „Tűnj el”, mondta a nő. Eltűnt. Egy már nem fiatal, de tehetősnek tűnő hölgy nézett rá sóvárogva. ( ) gonoszul elmosolyodott. Aztán egy svéd lány kért útbaigazítást. Szemtelenül megfogta a mellét, miközben szabad kezével a lány fiújának mutatta a metrólejáratot. Egy idősebb asszonynak pénzt váltott föl, a kávéautomatához kísérte, majd elgáncsolta. Bocsánatot kért, fölsegítette, közben nagyot csípett fonnyadt karjába, hogy azután nekiajándékozza a megmaradt forintosait. Végül egy rossz arcú kurvánál kötött ki, illetve elég barátságos arca volt a nőnek, csak himlőhelyes. Nyugodt tekintettel nézett őrá, s ettől kicsit ő is megnyugodott. Ment a nő mellett, nem tudta, hogyan érjen hozzá, mert ahogy szokott, úgy nem akart, fölényeskedni pedig nem volt ereje. Oldalról pislogott a nőre, elég jó alakja volt, izmos, de azért eltúlozva minden.

A coyote

Az a barátja, aki bajban volt, még ugyanabban a bajban, fölhívta telefonon. Egy ideig kerülték a dolgot, fontosnak tetsző irodalmi ügyekről beszéltek, Babitsról, Rónay Györgyről, a légüres irodalmi létről, az önrendelkezés hiányáról, a múlt fontosságáról, a hagyományéról, a jelenéről, aztán arról, kicsit talán közelítve már, hogy milyen finom és tapintatos szót találhatunk arra, mikor a kritika, régen, ez régen volt, kitört, tört, zúzott, s nyomorba döntött, egzisztencialistának, volksbundistának, homoszexuálisnak nevezte, kit ért: ilyenkor a kritika: szűkkeblű, ez a szakszó, szűkkeblű. Leleményesen húzták az időt. Ma már mindenféle kebel van, Twiggytől Marilyn Monroe-ig, s valamelyik árnyékában, sőt völgyében ki-ki otthonra lelhet; ám hogy a helyzet inkább változatos volna, mint rózsás, a keblek nagy része ki van tömve, rendszerint zsemlyével, ami biztosítja ugyan 532messziről a feszesség, az ifjúság, egyszóval a valóság látszatát, ám ha hozzáérünk, ami a tapasztalatok szerint előbb-utóbb elkerülhetetlen, akkor recsegni-ropogni kezdenek, a péksütemény már csak ilyen. És ami a legkínosabb, röhögtek, a morzsa, ahogy a mellek morzsállnak.

Aztán mégis rátértek a bajra. A kép, melyet közösen föstögettek, egyre szomorúbb lett. Ekkor eszébe jutott egy hasonlat, amitől felvidult. Elmondta. A barátja hallgatott. Neki is kicsit túl egyszerűnek és derűlátónak tűnt az ajánlat. „És akkor legalább egy új, sötét alagút elején állunk.” A barátja azt mondta, nem érti, mert túl absztrakt, amit ő sejtett is, mivel ő is sokkal konkrétabban gondolta el a dolgot, csak ezt nem merte megmondani, a gyáva coyote.

Ezer év

Látott egy tohonya férfit, nagy valaga volt és sonkaszerű combjai, de ahogy beszélni kezdett, kedvesen, zenésen, megfinomodott a teste. Boldogan nézte ezt a csodás átváltozást. Egy másik férfi egy mozdulata pedig, ajkának gőgös moccanása, olyan volt, mint egy ősrégi barátjáé, ezért úgy érezte, mintha ezt a férfit is ezer év óta ismerné. Így, noha az égadta világon semmi köze nem volt hozzá: mégis szerette.

Strindberg

Egy elbonyolódott kapcsolat meghatározhatatlan fázisában, mely maga volt a megtestesült bizonytalanság, ahol már senki nem tudott semmit, ki ő, ki a másik, mi az Nyugodtan, édesem, csak szép nyugodtan. Elég hosszan álltak egy mocskos konyha közepén. Itt már nem lehet mit csinálni. Várni. Ülni, várni, túl-ülni, túl-várni… hogy keletkezzék egy kis idő. érdeke, és éppen s konkrétan szeret-e vagy gyűlöl, föltéve, hogy ezek olyan különbözők volnának, hol reménynek kellett hívni azt a maradék piciny mozgásteret, melyben az újabb, minden fantáziát egyszerre felül- és alulmúló, egymást hol megalázó, hol megszentelő, de inkább az előbbi, lépések tétettek, és ezért ez valódi remény volt, ha nem is Sugár, hol már néha azt lehetett hinni, senkiből nem maradt semmi, semmi ép, ahová visszahúzódhatott volna, immár csupán a saját mocskával, az egyik fél így szólt: „Nem haragszom rá. De mit magyarázzam a IX. szimfóniát egy süketnek. Hát nem tehet róla.” Fölemelkedett a nyugágyon. „Hacsak nem ő Beethoven.” Minduntalan azon kapta magát, hogy a kezére támaszkodva ül, és szórakozottan hallgatja az izzó égbolt alatt szunnyadó fenyőligetben zengő kabócák kórusát.

533

A vihar kapujában

Végig abszolút negatív elemek: árulás, keserűség, hazugság, hazugság; „és akkor” a végén van valami kameramozgás, egy bokron átver a fény pászmája, két ember meghajol egymás felé, egy szó: és ismét: hit, hit, hit! (Hitparádé.)

Hazugság

Sokszor Csenevész Faust, önnön Mefisztója hízelgett, őszintén, magának azzal, hogy neki is tízezer lelke van, és hogy minimum kettős életet él: így nevezte a hazugságait.

Hogy nincs súlya, hogy neki se volna lelkiismerete, csak idegei, homok a szélben, hogy ő nincs is: így nevezte a hazugságait.

Hazugságait nagyon sokféleképpen nevezte. De az asszonyt még mindig hevesen szerette.

Az anyja

Képek síró apámról

Egy arisztokrata hajtott végig az utcán. Elgázolta apámatBarthelme.

Fiam, azt álmodtam, hogy a halálos ágyadon megcsókoltalak. A szád besüppedt, mint a vénasszonyoké vagy az öreg sírok, és sípolva vetted a levegőt. Amikor könnyű csókkal megcsókoltalak, a sípolás fölerősödött, hirtelen fuldokolni kezdtél, és a szádból karnyi vastag hernyó mászott ki. Ekkora. A hernyónak nagy, világoszöld feje volt, olyan zöld, mint a fakó Sterne-könyv, az 55-ös kiadás, Határ Győző fordítása, a hernyó nevetett, úgy, mint az a kabarettista, a neve most nem jut persze eszembe.

Zöld, nevető hernyó, mi lesz ebből, fiam, nagyon szégyenkeztem.

A regény

Szóval a főhős az, döntötte el, az a férfi, aki „áll az út szélén, nézi az autók áradatát, és hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman azt kérdi: Meddig mehet ez így?” Jevgenyijünk remegve csak áll villámsújtottan ott.

Vereség

Tavaszodik. Megállapította, tavaszodik. Ettől olyan hajmeresztő ujjongás fogta el, mintha ő tehetne erről. Mintha: ő tavaszítana!

534

„Pourquoi écrivez-vous?”

Miért írunk?

Mindenkinek megvannak a maga indokai: az egyiknek menekülés a művészet, másiknak a hódítás eszköze. De az ember menekülhet remeteségbe, az őrületbe vagy a halálba, s hódítani fegyverrel is lehet. Miért éppen írásban valósítja meg hát a menekülést és a hódítást?, olvasom. Olvasom, azért írunk, hogy szeressenek, s úgy olvasnak, hogy nem szerethetnek – minden bizonnyal ez a távolság teszi az írót.

Mert milyen is a mai prózaíró?

1. Énekes hattyú (Cygnus cygnus). A 18. században még költött mocsarainkban. Azóta csak alkalmi téli vendég a kis vagy Bewickhattyúval (C. bewicki) együtt. Az utóbbi a legritkább. A két faj között csekély a nagyságbeli különbség, csőrük sárgán és feketén tarkált, de az énekes hattyú csőrén a fekete szín az orrnyílás mögé is kiterjed. A bütykös hattyútól a csőrének fekete és piros színe jól megkülönbözteti. Ma Európában a legtöbb példány félvadon tartott állományból származik. Az énekes hattyú vizek partján, tenger, tó vagy folyó, mocsár partján fészkel. Növényekkel táplálkozik. Védett. Hozzánk magányos példányok vagy kisebb csapatok szoktak érkezni.

Tehát: írok: kéjért, félelemből, szabadságért és szabadságból; és mert „nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot, meg akarom változtatni”, zitat ende, írom.

535

Útmutató

az eszteta elvtársak részére, hogy hol lakna az Úristen, ha volna

Az Útmutató tanulmányozása irodalmi életünk ünnepi eseménye.

Van ünnep.

536

A műtábortüzet a terem közepén helyezzük el a párkett saját anyagából. Elsőül ez talán fölös és nagyképű gesztusnak tűnhetik föl, ám rövidlátó, vaksi az a gondolkodás, mely egy nemzet fölemelkedését csupáncsak a sertésprogramban látja, s a büdzsét A fiatal kocákat (tisztesség ne essék szólván) csak narancsvirággal táplálják. minden más vonatkozásban csak kurtítaná, csak kurtítaná, s bűnösen megfeledkezik egyéb értékek kondicionálásáról – míg ropog a műtűz pirosítva orcánkat, tudván tudjuk: üres hassal nem lehet himnuszt énekelni.

Az Útmutató belső anyag; mindazonáltal kiszivárogtatható, ez talán ajánlatos is volna, részint bizalmat, részint rettegést szül. S ez így jó. Mert bizony méltó és igazságos, illő és üdvösséges, ha az Olvasó beleéli magát, hogy ő Karenina Anna vagy a földmérő. Ilyenkor édes nyál csorog mamlasz arcán, s kiszolgáltatottá lesz, mint a szükségét végző állat. Igaz, ez amennyi előnyt, annyi veszélyt is rejt magában. Az eszteta elvtársak legyenek hát bátrak, leleményesek, szoruljon beléjük ész.

A dolgot elő kell készíteni, ez nem tűr hibát. (Ha a tanulmányozás elhúzódnék, a bentlakás megoldható. Kerülendő a zárt tér hagyományos megjelenítése. Nem elég diszkósítani. – Az esetleg kialakuló liaison-okat tapossuk el. Ha nem lehet, mert a szívnek nem lehet parancsolni, hagyjuk, gyapjúkalap. Ha így, Ma chèrie, Soyez raisonable, il s’agit d’écrire de Dieu et’ non pas des papistes. in: Corresp. 11. Graal and Graal, Paris 1879. ha úgy, a nők előzetes vizsgálata szükséges.) Tessék felállítani rejtett kamerákat, legyen azonban kamera, mely látható; ez ne a rejtettek közül való legyen.

Világos, az eszteta elvtársak feladata ezúttal az, hogy közvetlen és élénk eszmecserét alakítsanak ki – hogy úgy mondjam a kertek alatt. Minden félreérthetetlenül, legyen ismételve, ünnepélyes legyen. Sőt és ismét: legyen ünnep. Ünnepen nem eleganciát értünk, nem valami módot, hanem méltóságot, tartást, erkölcsi emelkedettséget, fényt és nem csillogást, aranyat és nem gazdagságot. Az eszteta elvtársak munkaköri kötelességükből fakadóan ismerik azt, amit Stendhal írt egyik levelében (egy nőnek):

„Drágám, legyen eszénél. Istenről kell írni, nem a pápistákról.” Természetesen vannak formai követelmények. Ne legyünk olcsójánosok, ami a hidegtálakat illeti. Olyan szánalmas tud lenni egy fonnyadt virsli! Sokat emelhet a jól megválasztott édesség meg sósmogyoró. Ahogy mondani szokás: a palizab. Mindez nem lehet föltűnő, kivagyi, újgazdag. Tessék elérni a posírozott tojás magától értődőségét.

537

Nem ártana előtte puhatolózni, mit akarnak, akarnak-e valamit, midőn nem akarnak semmit, kérnek-e vagy követelnek, s ha követelnek, valóban követelnek-e, vagy csak bicebócán fogalmaztak? Ennek során az eszteta elvtársak legyenek szellősek, tágasak, nagyvonalúak, mint az élet a múlt századi francia és orosz regényekben. Ehhez nékik van, illetve legyen érzékük.

A tapogatózások félhomályban, baráti, mégis tárgyszerű légkörben folyjanak. Vetődjék fény a főbb irányvonalakra, mozgásokra, gócpontokra, ha ilyenek nem volnának atomizált korunkban, a jelentősebb egyszemélyes szekértáborokra.

Ez ne afféle nyomozás legyen, nem mintha az nem volna az eszteta elvtársak elemi joga, de számolni kell avval a, mondhatni, suta tréfával, hogy amiképpen az Olvasó is egyre finnyásabb lesz a véle és érdekében alkalmazott módszerekkel szemben, azonképpen maguk az eszteta elvtársak is; nem kizárható hát, hogy így lelkiismeret-furdalás akkumulálódik. Ami végzetes: mert vagy vereséghez, vagy cinizmushoz vezet. Előbbit ab ovo, utóbbit a jelzett nagyvonalúság végett el kell kerülni.

Az eszteta elvtársak vegyüljenek el, tegyenek szert jártasságra a hidegtállal való balanszírozás terén; ha mégis valakit ledisznóznának, legyen grácia abban, ahogy az idegen ölből szedegetik a majonézes borsót! Hallgatózzanak, füleljenek, hagyják, hogy velük is ezt tegyék, futólag mutassanak rá a narcizmus és elkötelezettség progresszív arányaira vagy az önimádás és honszeretet bizarr csiki-csukijaira, egy-egy pillanatra legyenek szigorú szakférfiak, majd rögvest paskoljanak borzas farra.

Sétafikáljanak. Oldottság, ez legyen az alapszó, ez legyen a tér sine qua non-ja, a folyosókon lebegő fehér árnyak suhanjanak, nők és fiatal, gyerekarcú titánok rebbenjenek szét a sarokból (távolról a Yellow bumerang félfriss slágere szólhat) – mintha itt mindenki az élet ismerője s főként barátja volna, és illesztené ujjhegyét, ahogy a költő írja, a lüktető titokhoz, ahol már éget… amint Sartre nagyanyja javasolja, az eszteta elvtársak tudják: „Csak könnyedén, éppen hogy érintsd.”

De ha ebből a (már előre irigyelt) könnyűségből, a demokratikus hagyományok hiánya, a kulturálisak jellege és Horthy Miklós miatt csak a bumfordi malackodás és felületesen fékvesztett tivornya érvényesíthető, akkor inkább ne.

538

Az első köszöntők nyikoroghatnak kissé; egyáltalán: érződjék feszültség. Az eszteta elvtársak arca legyen enyheden görcsös, merev – a rosszindulat, a gőg, a hetykeség ezt értelmezhesse beszariságnak. E görcsösség azonban komolyság is: eddig tán tréfa volt, szívecském, s ennek most vége, úgymond. – Az átmenetet nem okvetlenül időben érzékeli minden Olvasó, itt ízlés szerint választható az elnézőség vagy a kíméletlenség, nincs jelentősége.

Az eszteta elvtársak tekintsék az Olvasót egyenrangú félnek. Pártnernak. Ennek adjanak hangot, a hangfekvés demokratikus legyen. (Az Olvasóval óvatosan kell eljárni; ide s oda. Gyanakvó. Gyanakvását altassuk. A gyanakvás oktalanságáról az eszteta elvtársaknak tessék szívből meggyőződve lenniük, ez finom sértődöttség alapja lehet. „Maga méltánytalan vagy, barátocskám, édes öregem, bocsánat”, mondjuk neki kissé kapatosan. Vigyázni. Átmenetileg az eszteta elvtársak legyenek öregek. Kérjék az Olvasók segítségét, kérjék tőlük azt a sajátos pluszt, ami egyrészt csak az övék, és ami nélkül másrészt a közös szekér kátyúba ragad. – Tudva lévő, ez nem egészen így van, de az eszteta elvtársak azt is tudják, hogy nem is egészen úgy van, ahogy az eszteta elvtársak szeretnék.)

Mégis: ne ragadtassák el magukat. Ne feledjék: a habzó száj, a piócát szinte követelő orca, a csatakos homlok: nem a legfrappánsabb érv! Legyenek megértők, ők is voltak olvasók egykoron.

De azért nem kell kompenzálni. A tolerancia nem behódolás, a szellem pluralizmusa nem az intézmény pluralizmusa, az alázat nem alázkodás.

Az eszteta elvtársak ne gazsuláljanak, a dialektika nem az egyrészt-másrészt gerinctelen posványa. A szünetben valóban őszintén kérdezzék meg az Olvasótól: „mit akartok?”, vagy: „de hát mit akartok végül is?”… De ne tessék cinkoskodni (pl. románok). Legföljebb levezetőül mondható: „úgy meg vagyok határozva, mint a csikó kantározva” – kacsintás.

Hivatkozzunk az Olvasók forradalmi, ellenforradalmi, tragikus, sajnálatos tapasztalataira. – Az eszteta elvtársak legyenek tudatában erejüknek, így sokkal rugalmasabban tevékenykedhetnek, bevonhatván a gyöngeség szféráit is.

539

Feltétlenül

Mit állítunk?

Vegye le a szemüvegét? Ne marháskodjék ön? Ne szarj be, Kossuth? Kicsiny baldóver, tudjuk, hogy süt a nap, és tudjuk, hogy esik az eső? Ugyan, ugyan? Mire való e makacskodás?

Vagy nem az volna-e kötelességünk, ha ilyen kiutak keresésének szükségességét érezzük, hogy beismerjük: mindenből kifogytunk?

el kell kerülni a kikérdezés iskolás módszerét. Ne legyen egyetlen Olvasó sem, aki tartalmas hozzászólás, színes, jellemző élmény helyett üres szólamokat hangoztat. Van ilyen. Tessék az egzisztenciális sokkra, a létélményre, a morális tartópillérek időszakos hiányára való rádöbbenésre súlyt vetni.

Ha az így felfokozott légkörben elröppen a kérdés: „Nos, ti bűnös, gyarló condra nép?” – az eszteta elvtársak ne dűljenek be. Minthogy az Olvasó természetes gesztussal azonosítja magát a néppel – ne menjünk bele, mennyi joggal! –, és mert senki sem olyan tökkelütött hülye, hogy magát pocskondiázza – hacsak nem több lépésben akar előjönni a farbával, esetünkben ez azonban akkora szervezést igényelne, amiről tudva volna –, így minden kétséget kizáróan az eszteta elvtársak a tárgya az átoknak.

Ez azonban bizonyíthatatlan, az Olvasó formálisan jogosan húzdogálná az orrát, felhánytorgatva hűséget s demokráciát, kényeskedhetne, hogyan mertük mindezt egyáltalán föltételezni (mint egy férj, jövet a szeretőjétől, ám szilárd alibivel), s csak mi tudnánk, meg ő, hogy mindeközben ravaszkodva röhögne a markába. „A művészet az igazságtól függ, de az igazság, minthogy oszthatatlan, nem ismerheti meg önmagát: mondani az igazságot annyi, mint hazudni. Így az író az igazság, s mégis, amikor beszél, hazudik. A műalkotás hitele sohasem esztétikája szintjén helyezkedik el, hanem kizárólag az erkölcsi tapasztalat szintjén, vagy még inkább, ahogy Kafka mondja Kierkegaard-t kijavítva: a lét esztétikai élvezetéig csak erkölcsi tapasztalaton át és gőg nélkül juthatunk el.” Minthogy tehát paraván, álság és fondorlat így elúrhodott, hajtsák csak le az eszteta elvtársak tudós fejecskéik imigyen susogván: „Édes Hazám, fogadj szívedbe!”… Az Olvasó taknya-nyála egybe bizton! Ekkor kicsit erősíteni. (Este, ha a ruhatárosnéni megkérdi: „no, kedveském, sokat kelletett-e ma hazudni?”, utasítsuk szelíden rendre. Borravaló a szokásos.)

Az izgatottságot vezessék le (ajánlott irodalom: Veres Péter, Wittgenstein, realizmus, body art).

Az eszteta elvtársak ne csak tanítsák, de neveljék is az Olvasót. Az eszteta elvtársak legyenek önmaguk, legyenek hívek önmagukhoz, és ne tegyenek úgy, mintha legszívesebben ők is olvasók lennének, okkal röhög ilyenkor: boldog s boldogtalan.

Önbizalom! Nem az van állítva, hogy esztetának lenni öröm, olvasónak kötelesség – hanem az, hogy ilyen a világ! hogy ez 540így világ! hogy reálisan van! hogy reálisan reális!… és igen! tessék csak keseregni ezen az Olvasó uraknak, de akkor is így van (csak hozzájött még a kesergésük). Úgy tenni, mintha nem így volna: ez valóban költészet. No de akkor tessék otthon kotlani a stancákon! Illetve ezt nem is kell ilyen erélyesen, szó elszáll, írás elszáll…

De tessék résen lenni. Az eszteta elvtársak szakmai gőgje veszélyes lehet, volt már példa.

Meglehet, kicsinyesség, az eszteta elvtársak ellenőrizzék az olvasást. Hogy olvasták-e egyáltalán. Ebben nem ismerhetnek kegyelmet. Olvasó az, aki olvas. Ebből kell kiindulni.

Érkezett az eszteta elvtársak felől olyan bizonytalankodás, hogy mi van, ha olvas, de mást?

Húúú. Ez olvasásellenes olvasás!!! Sajna le kell törni. Nem direkte, mert a mai világban, főként a talaját vesztett polgári kultúra s értékrend álbefolyása nyomán, minálunk is minden tekintély, az erőszak bárminő jogos, hiteles, megszolgált megnyilatkozása: büdös, nem hatalmi szóval tehát, de, fölösleges áltatni, hatalommal. Nincs mese.

Tettetett zavartsággal motyogjanak valamit az idők alkalmatlanságáról, a napirendről, vagy ha ez nem segít, ami valószínű, ködülte szemekkel a tömeg ilyenkor tör-zúz és szabadságot kíván, keményítsék meg az eszteta elvtársak magukat, emelkedjenek szólásra, kapjanak szót, van szó – ezen emelkedettségben legyen leheletnyi fenyegetés, de csak annyi, amennyi egy Kafka mondat szerkezetben –, „barátaim, nem ebben állapodtunk meg”, mondják duzzogva, mint egy parlagon hagyott fiatalasszony; a kontradikció otromba bája már egy-két olvasót levesz a lábáról. Kevés. „Olvasói mivoltotokat köpnétek szembe, barátaim, kedvem lenne most már aztán igazán –”

Itt ki kell mutatni a fognak fehérjét; ez elkerülhetetlen, bármennyire hiszünk az Olvasó felnőttségében, az Olvasóéban, aki tisztában van a jogokra háruló felelősségek érett komolyságával, aki nemcsak kapni akar, de adni, aki demokrácián nem olyan húsos fazekat ért, amelyből főként ő halászná ki a cubákot! A perverz disznaja.

Figyelem! A halálában mindenki megnő! Erre nincs szükség – pásszé.

Tessék hitet verni beléjük!!!

541

Az eszteta elvtársak olvassanak önfeledten fel passzusokat szép és nagy regényekből, az irodalom mégiscsak a lélek gyönyörködtetésére való… Mosolyogva képzeljük azt, mi vagyunk Karenina Anna vagy a földmérő.

Nota bene: a magyar egyeztető nép (alany, állítmány, bő-ő-ő-vítmények).

Teljék-múljék az idő.

542

Idő van

– Tiszán innen, Dunán túl –

Én nem én vagyok:

te sem vagy ő

ő nem ezek

(Evelyn Waugh)

Irodalmi forgatókönyv

Repülőtéren fekete-fehér kistotál nagykrán szélgép

Krán süllyed két alak

Krán emelkedik

Moziban nézőtér színes Tág second Fárt Kistotál

Lassú fárt előre

Közeli

Nagytotál fentről Kistotál

Play back

Tág secondigazít hajóra Közeli Közeli Közeli

Kistotál-tág kettős Közeli szájak Trükk ansnittes kettős

(Külső-nappal néma) Kistotál Közeli Közeli Közeli Közeli

Svenk kirakatba trükk maszk: öregedés

Lakótelepi lakás kistotál fárt előre Halassival

(Belső-nappal hangos) közeli közeli tág second kísér Trükk

Hátrafárt közeli kísér közeli Igazít kettősre

Lépcsőház Kézből előttük hátrálva

Utcán kistotál (tréleren)

Tág Kézből Belülről közeli Kettős hátulról hangos

Kocsiban

kettős Ilona–Cserháti

Gyárkapu előtt Western nagytotál nagykrán Szélgép

közeli alsó gépállás

Tág second second fárt lassú fárt előre kettős second

Porta közeli közeli átigazít Halassira Trükk

Trükk fekete-fehér irodáig

Közelik – motozóhelyiség

kistotál üvegen keresztül fárt kettősig

543

torkolattűz közelik

fárt padlón (különleges fártkocsi + nagylátószögű optika)

Teljes hasonulás

tág ansnittes second fárt Halassival előre

közeli titkárnő

tág second titkárnő Halassi ansnittjén át

igazít

országúton (Külső-naplemente néma)

kistotálkrán mozgó tréleren

fárt közelin kezd lassan emelkedünk kocsival egy vonalban (Poént!)

Utcán – üdülő előtt (Külső-alkony hangos)

tág kocsiban bentről kifelé tekintve

Szélvédőn át belülről

kistotál hátsó ablakon át Trabant Special

Üdülőkert kistotál tűz körül állók

kistotál-tűz

közeli tűz közeli tűz

közeli Marci bedobja Ottlikot

közeli ansnittes Gondnokról arcát sötét és sapka miatt csak később látjuk meg

közeli

néma közeli fárt tág second Trükk!

(Belső-este hangos)

TV közeli

közeli Ilona ansnittjén Ilona közeli Gondnok ansnittjén váltogatva

fárt fel a lépcsőn mögöttük ajtóig

Közeli + trükk kéz közeli

kistotál Lassú fárt arcokon (esetleg közbevágva)

közeli közeli fárt körbe

közeli Ilona „ránk” csukja az ajtót

Nyolcas szobában lassú körbefordulás

tág second trükk! Marci ansnitt + trükk! tág second

(egyenes fárton szekrény tengelyére merőlegesen)

Közeli Szúnyog (Makró)

fárt balra

Folyosó totál Gondnok szobája tág second Gondnok-szemszög

Jitka közeli Jitka Jitka közeli

Anekdot fekete-fehér Esőgép Szélgép Pobjeda Idők

közeli Gondnok (Labortrükk!!)

kocsibelső Jitka sír kistotál lassan kiszínesedik

544

Gondnok szobája Gondnok közeli Nyolcas szoba Fárt kettősig

Igazít porzsákra svenk a csövön Halassi és Ilona arca

fárton (egyenes) a szekrény túloldalára Halassi feláll

Igazít paplanra lassú vissza

Közeli csomagbontás! Közeli műtag!!!!

Tág second Fárt Halassi asztaláig fárt vissza

közeli-elem

Ilona átjön kettős közeli TV

tág second-szülői blokk lassú előrefárt 2 arcig

kettős alsó gépállás (ablakon „besüt a hold”)

lassú fárt igazít „Ne haragudj”-ra

Tág second közeli közeli kettős makro közeli szőr

kettős makro közeli szőr kikockázva nő

kettős kettős kettős lassú fárt (Az anyád…!)

Folyosó + Gondnok szobája (Belső-éjjel hangos)

kistotál közeli Halassi Gondnok ansnittjén

Fárt Gondnokkal

Halassi közeli Gondnok közeli (oda-vissza váltva)

Nyolcas szoba – Tükör előtt tág second kézből

közeli mentődoboz igazi Ilona-Gondnok közeli Halassi

közeli Gondnok-Ilona

Hátrafárt kistotálig

Gondnok szobája tág second kettős egyenes fárton

Gondnok közeli kistotál

Cigánysoron fekete-fehér (Külső-nappal hangos)

Halassi-Gondnok ez utolsó színes Szélgép Totál 2 Pobjeda

motoros kíséret poros földút

Reklám-forgószínpad totálalulról

Totál ismét poros út 2 kocsival

közeli pislogó vajda Ansnittes kistotál

Gondnok szobája + folyosó + terasz

lassú fárt kocsiról kézből közeli kísér kísér fárt

fárt mögötte tovább kísér Ilona 3 alak kísér tovább

Gondnok 2 alak hátra fárt

kamera bentmarad folyosón kistotál (Jól van, pihenjetek nélkülem!)

(Külső napos hajnal néma)

Udvaron-Kocsiban totál tág second kocsiból kézből ablakon át

545

Ilona ansnittjén 2 gyerek pizsamában

Kocsiban Budapesten Osztapenko környékén

(Eső Külső-belső Reggel hangos) kistotál belülről hátulról

Kamera és a kocsi végig tréleren a városon át

közeli Halassi kettős Ilona közeli

Lassú igazítás (Rossz volt elsőre veled)

totálok

Kórház Kamera visszafordul Portásig

fárt 3 alakig tág second orvos közeli

(belső-nappal hangos) zsebkendő közeli kettő igazít főnővérrel

Anya lakása tág second kamera kézben lábfárt előre

közeli kettős öcs gyors közelik váltva állandó előre

vekker közeliplay back Végig trükkben háj evribaditól Ó de hamar meg fogok öregedniig

kistotál kamera fárton félkörben két fiú közt

Park tág ansnittes second Fárt Bodorral

nagytotál nagykrán krán süllyed Ansnittes vizesárok

Rue de Saint Denis Trükk kistotál fekete-fehér Párizs

közeli közeli keblen közeli olvadó hópihék (kristályszerkezet!)

totál Párizsi

Park

színes kettős lassú fárt

Anya közeli közeli közeli totál Halassi totál fentről totál lentről

Buszon tág kettős néger közeli szemek oda-vissza

Sofőr közeli Melegedő kézből közelik váltva

közeli

kettős lentről kettős fentről kettős elölről kettős hátulról

közeli víz közeli magnó Trükk színes totál

Kórház

kistotál fárt Főnővér ansnittig

Trükk 1–3 igazít kézből tág

Halassi közeli

Hídon totál fárton kettős Apa Marci közeli „Tiszán innen”

Totál totál totál közeli Totál

Rendezte: GOTHÁR PÉTER

546

Függelék

1. „A komisszárral való beszélgetés után Szergej más színben látta a világot. Ez az új világ nem tetszett különösebben jónak, vagy legalábbis nem föltűnően, de olyan világ volt, ahol neki, Szergejnek dolga van. Elindult hát.”

2. Halassi hunyorog a fényben, városunk a folyóparton kellemesen Francia film (definíció): jaguár és dösövó, fekete-fehérben, könnyű asztali borok, halk harmonikaszó, sildes sapi. És nagyon nézik egymást. lüktet, a hidak kecsesek, hősünkre várakozón tekintünk.

A város, az utca tényleg szép. Ahogy a jó francia filmeken a párizsi háztetők, a rosszabbakon a Côte d’Azur, az amerikai filmeken pedig New York: amint nyújtózik, akár egy veszélyes, fantasztikus fenevad.

Ez „majd” változik; a tér kiszámíthatatlan és szeszélyes, ez derül ki. Ellenséges. Gonosz Tér. Nem táj.

3. Rózsaszín: a sápadt rágógumin átszivárgó vér.

4. A lány fantasztikus, gyönyörű és groteszk fintorral nyelvet ölt rá.

5. Egyszerre csak a rendőr arcában a Cserháti Zsuzsáét (play back!) látja.

„Veled akarok élni”, mondja a nő.

„Eridj mosdani”, mondja a férfi.

„Szükségem van rád.”

A rendőr rokonszenves és fáradt, mint egy kőműves, belenéz a kirakatüvegbe, mintha tükörbe, szomorúan:

„Ó, de hamar meg fogok öregedni.”

6. Az erdőt ábrázoló poszteren szarvas neszez. Nagy, fényes szeméből könnycsepp gördül le.

7. Jellemzés: a) 35 éves

b) 18 éves kora táján volt egy félév, amikor mi is szépnek tartottuk volna. Most még csak nem is csúnya. Mégis olykor eszünkbe jut az a félév…

c) ő az ártatlanság, a tiszta ellenpont végig; arca az a sziget, ahol otthon érezhetnénk magunkat; ő a remény, hogy másképpen is lehetne

d) Lolita-szerű boszorkány, flegmája mintha azt a jövőt jelezné, amely az ártatlanságra vár; de még nincs elvesz547ve, illetve tudhatjuk: minden rajta múlik – csak ő tudja, mennyire nincs ez így

Kiegészítés (c, d): Jitka egy fölfújható gumimedence prospektusát olvassa (abban a korban van, amikor minden nyomtatott szöveget elolvas, olvas és fanyalog).

„Szeretnénk, ha hosszú ideig öröme lenne az imént – hitetlenkedve ismétli –, imént?, vásárolt Kis Pancsoló Medencében. – Vállat von. – Jó, örömem lesz.”

Marci az orrát turkálva:

„Nem. Akkor inkább el gat-getek rémületemben.”

8. – Kakukk, kakukk!

– Komolyabban kéne venni azt a kurva időt. (Jitka)

9. „Nyaralás? Nem hülyeség, aki teheti… Bár… Nekem van egy szamovárom, és én azzal teljesen boldog vagyok!”

10. … az angol turisták egyenesen el voltak ragadtatva az ország egészétől, de különösen a Halászbástyától, Kodálytól és fűszeres ételeinktől…

11. „Kívánok, Feri bácsi”, mondja Halassi keményen. A Portás a fejét rázza.

„Nem úgy van az, kérem – mondja teli szájjal. – Hanem hogy le-e van adva a neve vagy se nincs?!” Kevés mozdulatú férfiak. „Neve, anyja neve, szülhely, szemszám, párkáp, pirburg, főosztály osztály, műszak…”

„Dehát én vagyok az. Én magam… Magam vagyok.”

A Portás visszafordul, Halassi villámgyors mozdulattal kirúgja a kést a kezéből, az magosan felperdül a levegőégbe, csillan a fény, veszélyes szerszám.

„Józsim, Lajosunk!”, kiált a portás. Két rendész-forma jelenik meg, egy pár: Stan és Pan, Goethe és Schiller. Szalonna, kés, pajesz.

→→→A fegyverhasználat a fegyvereknek személy elleni használatát jelenti. →→→→→→Afegyverdobozt csak arcképes igazolvánnyal ellátott személy nyithatja ki. →→→→→→A tettlegességig el nem jutó puszta tétlenségben megnyilvánuló ellenszegülés nem jogosít fegyverhasználatra. →→→→→→Nincs helye gyermek és terhes nő ellen sem. – Gyermek az a személy, aki a 14. életévét még nem töltötte be, és ezt gyorsan bizonyítani is tudja. A nő terhes, ha az szemmel látható vagy 548arról az őrnek tudomása van. →→→→→→A felhívást a polgári fegyveres őr hangosan, érthetően és határozottan tegye meg. A felhívásból érezze a személy, hogy ellenszegülése a törvényes renddel szemben tanúsított ellenállást jelenti.

12. „Most már tudom, mi az a nagy belső nyugalom, amiben mindent… mindent lehet.” – Meghal. Halassi lefogja a szemét.

13. Szemben egy íróasztal mögött az irodavezető, alacsony, villogó szemű férfi, sötét öltönyben (Fekete Szeptember Ruhagyár), nyakkendőben. Szánalmas és fenyegető. Szalonnázik. „Halassi! Legalább ne csodálkozzék, hogy nem szeretem! Mért, mért maga szeret? Szeret maga engemet?… Példát kell mutatni a fiamnak. Példát! Példakép vagyok. A feleségem művelt asszony. – Acsarkodva felpattan. – Te is példakép leszel! Csak titkolod, csak titkolod…!”

Little red rooster.

14. Kis magyar hasonlat: A Trabant ajtaja úgy csikorog, midőn utasai kiszállanak, mint ódon angliai várkastélyok súlyos tölgyfa ajtai – éjfélkor.

15. Kietlen hátsóudvar, silány és fakó fű, műanyag tejeszacskó, szívószál, düledező kerítés, autógumi, a falnál áldozatkész ladik, evezők, halászhálók.

16. Ő a főnök, és sajnálja magát. Ez a fenyegető.

17. Mint egy cementesautó, hájas, akkora patkány, burogatta

föl a plázson a nyugágyakat. – Idő van, csak azt ne írd, hogy félek…

18. „A kisasszonyka hány éves?”

„Mennyinek néz?”, kérdezi Jitka.

19. (A világ legszomorúbb története) Jitka kicsit ijedten, hazardírozva és hadarva mesélni kezd, a szöveg fekete-fehéren megelevenedik, amiképpen azt a Gondnok elképzeli, azaz a lódenes, svájcisapkás Jitkát követi hosszú ballonjában a 30 év előtti Gondnok (smink!), hozzá lép, nagy, fekete bárkaszerű („osonós”) autóba tessékeli-tuszkolja, s mellé telepedik. A lány összeszorított ajakkal ül. Ő átöleli.

549

– Egyszer megpróbáltam szeretőt szerezni magamnak, de úgy el voltam keseredve, annyira agyon voltam gyötörve, hogy kénytelen voltam elutasítani magamtól… Már a férfi karjában voltam. Milyen jóképű fickó volt. Milyen kedves! És én azt mondtam magamban, szenvedélyesen, összeszorított foggal, ahogy a regényekben**filmekben szokás – és csakugyan össze is szorítottam a fogam –, azt mondtam magamban: Igenis, akarom, legalább egyszer érezzem igazán jól magam az életben, legalább egyetlenegyszer. Sötét volt, hintóban ültünk, valami vadászbálról hajtottunk hazafelé! És akkor hirtelen belém hasított a végtelen nyomorúság, a vég nélküli színészkedés keserű érzése, belém hasított, mint a villám, és tönkretette az egészet. Igen, kénytelen voltam rájönni, hogy hiába jött el az alkalom, nincs kedvem már a boldogsághoz sem. És sírva fakadtam, és sírtam, és sírtam, végigsírtam mind a tizenegy mérföldet. Képzelje csak el; sírtam. Én! (Kiszállván a sötét kocsiból állnak egymással szemben. Amikor a férfi átölelné, a lányka kibújik a kabátból, s elmenekül. Az Államvédelmi Hatóság ottmarad az üres kabáttal, mintha az volna, mintha az maradt volna: a szeretője. Esik az eső.) És képzelje csak el, hogy bolondját járattam azzal a szegény jó fiúval! Nem volt tisztességes eljárás, igaz?

Mindketten mintha álomból riadnának. Nem valószínű, hogy Jitka egy szót is szólt volna. A férfi váratlan elsírja magát. Arca lucskosra felázik. Félelmetes, megrendítő, röhejes. A lány – most mint egy gyerek – a férfi karjára teszi a kezét.

– Ne sírj, jó Péter.

Minden szereplőnek van (itt) legalább egy pillanata, a lányé ez, amikor szeretjük.

20. Szárnyakat ad a vágyainak a MALÉV. – Lopva egymásra néznek, hogy a másik ne vegye észre.

21. Csak ezt kéne oda úgy át ide visszakötni.

22. Halassi egy borotvapengével lenyisszantja a szőrt, amely azonban – szemmel láthatóan – újra nő. Horror. Az asszony hirtelen nekiesik a férfinak, két kézzel veri a mellét zokogva.

„Te aljas! aljas! aljas!”

23. A WC-hez érve zokogást hall, kinyitja az ajtót. A szűk, fekete odú szinte ráborul a bent ülőre. Aki nem más, mint az apa. Leplezetlenül sír a gyerek előtt.

– Hidd el, apa, én felnézek rád.

550

– Jól van, Marci, de most csukd be az ajtót, mert kimegy a büdös.

24. – Élni kell!!! Mit akar?! Azt hiszi, nekem könnyű? Egész életemben egyedül éltem. Vegye tudomásul. A kutyának legalább bolhája van. Érti?!

– A nők kiismerhetetlenek… – mondja Halassi ügyetlenül.

– Ugyan! Ki beszél itt a nőkről?! – Leakaszt a falról egy fotót.

– Na, mi ez?! – A férfi hallgat. – Ne makacskodjék! Ki vele! – Halassi már több dologtól is félhetne.

– Ez egy fotó – válaszolja.

– Ne szórakozzon… Fotó… Hogyne… De mit ábrázol?

– Amit a kép ábrázol, az a kép értelme! – mondja Halassi váratlanul.

– Mi van itt maga szerint?

– Hol?

– A képen.

– Muri.

– Ugyan… muri… ezek a maguk kifejezései… muri. Ünnep! – üvöltve ismétli –, ünnep! Van ünnep. – Csönd. – Bocsásson meg. Turnusváltás… Lehet, hogy csak az fáj, hogy fiatalok voltunk. Hogy akkor mi voltunk fiatalok… Ezek a barátaim… És tényleg, egy szilveszteri muri… Ezt a nőt Irénnek hívták. Bitang jó nő volt… Ő volt a barátnőnk. Pontosan egyformán szeretett minket. De úgy értse, hogy pont. – Közelhajol. – Megöltem? – jelenti ki kérdőn.

25. A megelevenedett fekete-fehér képzelet filmjében rettentőn fú a szél. A hátsó ülésen az a bizonyos kopaszos illető. – Elvtársnő, álljunk meg.

Az autó siklik tovább a cigányputrik közt. Az egyik putri nyílásán pipájából ugyancsak pöfékelve pislog ki az útra. Illető csapkodni kezdi az üléstámlát, üvölt:

– Irén! Álljon! Meg!

Elöl a nő a fiatal Gondnokhoz fordul: – Ájjá má meg (? bazmeg), Joó Péter elvtárs!

Megállnak stb., te tudod, te vagy kinn.

26. Kihúzva: Fázom én = Fáradtak vagyunk. Mindennapos, egyszemélyes, tehát hősi, azaz felnőtt, magyar félelem (a maga fázása). Nem keltjük komoly férfiak benyomását, midőn túl a legszebb harminckettőn egymás szemébe mélyedve egyszers551mind önmagunk külső szemlélői vagyunk. – „sem emlék, sem varázslat”

27. Harmincöt. Harmincöt éves vagyok! (– Mi van magával? – Leskelődöl?) Harmincöt éves vagyok! Minden elveszett! Marci! Jitka! Ilona! Minden elveszett! Minden elveszett! Harmincöt év! Egy nulla vagyok, egy senki. És harmincöt éves!… Lermontov nyolc évvel fiatalabban meghalt! Napóleon tábornok volt!… És én nem csináltam semmit! Tönkretették az életemet! Egy senki vagyok szolgálatára! Tehetségtelen nyomorult! Hol van az eszem, erőm, tehetségem?

Összegyűltek? Zavarok? Felébresztettem magukat? Jól van, pihenjetek nélkülem! – Mihalkov.

28. „Volt nálunk egy fotós kölyök. Az, ha jókedve volt, felgyújtotta a sötétkamrában a villanyt. Aztán zokogott, hogy befeketedtek a képei. Aztán megint elölről. Hát ilyenek vagytok ti.”

„Hogyhogy mi?!”

– – – –

Minden csöndes. A két férfi, mint a testvérek, az asztalra borulva. Csak a kisfiú nem alszik, imádkozik, mi atyánk, mi atyánk, ismételgeti. Aztán teljes súlyával visszahull ránk a csend, mely égbolt és csillag.

29. Műhelymunka. – „Írj ide, légy szíves, 27 láb hosszúságú szöveget.” – „Ne mondja azt itt, hogy…” „Ne.”

30. – Jó volt Szovátán.

– Jó.

– Ahol a parkban táncoltunk.

– Meg a fák közt.

– Jó volt, amikor mindig simogattad a nagy hasam, amikor terhes voltam.

– Azért a rosszat se hagyd ki. Úgy reális. Írd föl egy papírra. Húzz egy vonalat középre, balra a jó, jobbra a rossz. Mindjárt tisztábban látsz.

– Rossz volt elsőre veled, mert sietni kellett, és a kulcs beragadt a zárba, meg egyébként se akartam. Rossz volt a szülés, rossz volt az abortusz, rossz volt a vér…

– Most meg a jót hagyod ki.

– Rossz, hogy idegesít az anyám, jó, hogy együtt aludhattam vele, ha az apám koncsorgott, rossz volt hallani, hogy szeretkeztek, rossz, ha veszekedtek, jó a bukta, jó a gázos lufi, amit apám szerzett, jó áldozni, jó az ostya, fehér és hűvös, rossz, 552mert leejtettem, jó az elájulás a templomban, a tömjén, rossz gyónni és a karének, jó, amikor a kis Tóth először lesmárolt, rossz, amikor letapizott, aztán az megint jó, jó a Cartouche, sokszor ugyanaz jó, ami rossz, például veled vagy a fejtett bableves, jó a két hét vezetőképző, jó, amikor nagy társaságban egyszer belenyúltam a nadrágzsebedbe, jó a vodkás dzsúz a kis Tóthéknál, jó, amikor valaki a strandon a bikinim alá kapott, rossz, hogy bevág a gumi, rossz, hogy a takaró alól reggel büdös levegő megy ki, jó a Balcsinál, amikor a döglött angolnák voltak, jó a korláton lecsúszni, rossz anyámat bokán rúgni, jó tornából a kelep –

31. PORTÁSORSZÁG

32. „Neve, anyja neve, szülhely, szemszám, párkáp, pirburg, himlő, kanyaró, koreai osztálytársak?”

„Jó volt a mumpsz, rossz a dátum, rossz a vatta…”

33. Ad notam: Két pici öregasszony beszélget a kórházfolyosón. „Mindenki köszön.” „Ne beszélj!” „Mit mind köszönget.” „Ne beszélj!” „Mindig mondják, fel a fejjel.” „Ne beszélj!”

– Gennygócok vannak bennem.

– Mér mondod ezt?

– Ezer és ezer.

– Mér mondod ezt?

– A Prof szerint ez valóságos csoda.

– Ezt ne meséld.

– Terhes vagyok.

– Ne hazudj.

– Kimutatta a vizsgálat.

– Akkor én is.

– Talán ikreim is lesznek.

– Jaj, csak azt ne.

– Egyedül alszom.

– Ezt ne meséld.

– Senki nem érint meg.

– Ezt ne meséld.

– Pecsenyekacsa jött a Délibe.

– Na látod.

553

34. Halassit megállítja egy Mikulás, noha annak most nincs szezonja. Szeretettel végigméri.

„Mondd, fiacskám, jó voltál?”

Halassi futni kezd. Meg van ijedve.

35. „Milyen nőnek?”

„Hát anyádnak.”

36. „Idefigyelj, baszd meg, ezt nem lehet csinálni. Így nem lehet élni. Én is voltam öcs. Egy öcsben több van!” „Ne idegeskedj. Vasárnap elmegyek majd egy moziba… Egyébként denevérek tanyáznak a lépcsőházban. Tanyáznak! Tudod te, mit jelent ez?”

Tehetetlenül nézik egymást.

37. A nyilvános WC tövében klosár-pár ül. A férfi sír. Makacs öregveszekedés.

– Nem azt mondtad – mondja az öregasszony.

– De azt mondtam – mondja az öregember.

– De nem.

– Azt mondtad! – mondta az öregember.

– Azt én mondtam! – mondta az öregasszony.

– Mit te mondtál? – mondta a férfi.

– Én mondtam a Pöti Bisztrónál. Mert megcsaltalak.

– Akkor még nem.

– De ott vót – röhhent az asszony kis diadallal. Napoznak. Csukott szemmel beszélgetnek tovább. Arcukon folyik a fény.

– És mit mondtál nekem akkor? – mondta az öregasszony.

– Mit mondtam? – mondta az öregember.

– Nem tudod, mit mondtál – szipog az asszony.

– Nem.

– Azt mondtad, Kizs Valentinó vagyok. (jeles omázs)

38. a) „Was ist das?” – kérdi az óvodás a tócsára mutatva.

„Das ist der Plattensee”, mondja az anya.

„Miért mondod nekik, hogy ez a Balaton?”, szól közbe Halassi. Az asszony hátranéz.

„Ezek csak mondatok… És először köszönj el.”

„Csókolom.”

b) A Balatonnak nevezett tócsában apróka Sirály-hajó, tatján zászló.

554

– Ez milyen zászló? – kérdi egy átkozott kölök.

– Látod, piros-fehér-zöld. – Az anya a fiát vizslatja.

– Az milyen zászló?

– Vajon milyen?

– Magyar? – Az anya bólint. – Akkor mi magyarok vagyunk?

– Nyilván. Akkor most eridj, kicsikém, és mondd meg ezt a többieknek.

39. Brüsszelből van egy totókulcsom. Hóttuti. Külföldi.

40. „Mami.” „Mi van, fiam?” „Szar az egész…”

41. (A néger ellenőrnő áttört harisnyájához sár és széna tapad, szörnyű nagy mellét szinte átvethetné a vállán. Kinéz a rossz ablakon: felirat: hajfodrász.) – A jegyöket kéröm. Nem járok jegyben. Szabad vagyok. Mint a madár. Akkó le kő velem szánia… – (Egy Völcsey Rózsiba ojtott Sheryl Sutton.)

42. Szeretnők, ha könnyebb lenne az életünk. Szeretnők, ha tisztábbak lennének az utak, a sztrádák, a Hősök tere, a nyakunk, a hátunk, az ágyékunk, a lépcsőházunk, a buszmegállók és a vécédeklik, szeretnők, ha nagyobb lenne a fantáziánk, ha bátrak lennénk és nagystílűek… mint Svejk, kétségbeesettek, merészek és vonzóak.

Szeretnénk együtt lenni, és szeretnénk egyedül lenni, szeretnénk több szenvedélyességet és igazságot, szeretnők, ha köszönésre köszönés volna a válasz – hát Isten áldjon és Isten hozott, édes egy komám –

43. Triumph International – Bakfis melltartó

44. Halassi letörli szájaszögletéből a maradékot, s nyugodtan kérdi:

– Mi van, öreg?

– Nyitva van a slicced – mondja amaz gyűlölettel. Halassi felhúzza a cippet, a sliccből két levél pilinkél alá. Az idegen, mint virágot, megfogja a leveleket.

– Hát beköszöntött az ősz.

Halassi oldaltfordulva öklendezni kezd. Hány, mint a lakodalmas kutya.

45. A lafransz rózsát az apám találta föl.**RilkeHáz nélkül, öröklött holmik és kutyák nélkül, micsoda élet ez tulajdonképpen?

555

46. Kezét fölemeli, mintha operálna, szike és olló van nála.

„Itt mindenki hazugságban él. („Ránk” néz.) Az operatőr is… De maga még fiatal. (Verzió: Meg se nincsen öregedve.) Annyi, mint én régen. Ne adja föl. A szőr?… ténykérdés… a szőr… ne legyenek illúziói, régóta élek én itt… az élet elmúlik anélkül, hogy történetté kerekedne.”

47. A nő arcán látszik, hogy jó. Ez az ő pillanata. (Pillanata van.)

Ő az, akit most szeretünk. Egy könnycsepp a fanszőrön. („A toronyszoba sötét. De mosolyuk egymás arcába világít. Tapogatódznak, mint a vakok, s meglelik egymást, akár egy ajtót. Mint gyermekek, ha félnek az éjtől, egymásba úgy tapadnak. Pedig nem félnek. Se tegnap, se holnap: nincs, ami riassza őket; összedőlt az idő. S ők: viruló virágok a romján.”)

48. Időjáték, fiatal férfi: Marci, öreg férfi: Halassi. Apa és fia etetik a sirályokat.

– Marci, szerinted van különbség a sirály és az ember között?

– Hát… azért van. Bár mondjuk a kenyeret mind a kettő szereti.

– Szerintem, fiam, a légzsák a különbség. Hogy van légzsákjuk.

Hosszasan nézik a madarakat, irigykednek.

– Sose ejtik le a kenyeret.

– Lehet, hogy nekik lassabban esik, apa.

Tovább hajigálják a kenyérdarabokat. VÉGE.

49. Kihúzva, külső-nappal hangos, az Erzsébet hídra hajtanak föl épp, amikor az asszony arcából, megint, megint, megint,

mint egy undorító, hájas hernyó, nőni kezd a szőr. Hosszabb és vastagabb és ijesztőbb, mint bármikor. Jitka flegmán elfordul, „nem akarok szabad lenni”, leheli az ablaküvegre (bepárásodik, ujjával ráírja: NEM).

Halassi oldalt fordul, észrevesz mindent, nyugodtan fékez, megáll a híd közepén, mögötte kocsisor torlódik, menne a hídkorláthoz, de óvodás csoportba gabalyodik. Was ist das? Da ist die Elisabeth-Brücke. Ist sie schön? O ja, sie ist sehr schön Wir leben in Budapest. Die Stadt liegt an der Donau. Ist auch Budapest schön? Und ob! Budapest ist sehr schön. Auf jeden Fall: uns gefällt sie.

Halassi a Dunát nézi, a szürke, kavargó, mocskos örvényeket – amikor mint valami csodás tengeralattjáró bukkan föl a 556díszes Sirály hajó, teljes fénypompában, elöl fenségesen, kihívóan és diadallal Cserháti Zsuzsa, és énekel, énekel, énekel, Tiszán innen, Dunán túl, play back. Hosszan Halassira függeszti tekintetét, majd a hajó eltűnik a Csepel sziget felé a gomolygó

ködben. A kép lassan elfeketedik, a férfi pedig így szól (a megállt időben):

„Jó. Akkor itt fogunk élni.”

50. Már joggal hihetnénk, hogy vége (hogy véget vetettünk s ki tudja, mit aratunk), amikor kiszínesedik és megelevenedik újra, autók tülkölnek és hömpölyögnek vidáman, abban bízhatunk, talán nem történt semmi.

Ekkor viszont a kisfiú arcát látjuk, épp mozdul, majd hirtelen,

most már végérvényesen, a kép megáll, kimerevedik. A kisfiú arca se nem rettegett, se nem vidám, a gyerekek titokzatos és mindentudó arckifejezése ez, s noha rögtön tudjuk, az előbb balgán reménykedtünk, és minden, de minden, az utolsó szőrszálig megtörtént – ám mint mindig, esély talán van… hogy a mindenek fölött őrködő Idő ellenünkre is megoldást talál.

557

„Elenyészően csekély rosszhiszeműség”

Élt egyszer egy férfi.

Lejárván a munkaideje, hazafelé igyekezett. Éppen az új portásnőről gondolkozott (tűnődözve álmodozott), pontosabban azon, hogy miként lehetséges az a megdöbbentő és zavarbaejtő hasonlóság, ami az új portásnő és a régi portás közt fennáll, amikor, szinte a semmiből előhuppanván, ismeretlen alakok vették körül, és a formaságokat mellőzve kérdéseket intéztek hozzá.

A férfi A kérdőmondattal a beszélő tudásvágyának ad kifejezést, s felhívja a hallgatót is a tudásvágy kielégítésére? Mire való e makacskodás? Rendszerint csak egy vonatkozásban kétséges a beszélő álláspontja? Szokás szerint ez hazugság? Ne makacskodjék ön? Tudunk mindent? – Mit állítunk? nem volt tökkelütött hülye, látta, hogy ez a helyzet elfajulhat, de, noha már nem volt fiatal, és az életét nem úgy képzelte el, mint egy árnyas erdőt vagy lugast, ahol sétálgat és olvasgat az ember, amit csak a barátaival és a barátnéival való fecsegés szakít meg néha, olyan korú volt, amikor nem gondolunk az életünkről semmit, mert nincs rá idő, reggel, a nap, az este, és megint a reggel, és ez nem is rossz, ám hogy gondoljunk is rá… de a férfi magát mégis erősnek és ügyesnek tudta, és közkeletű szóval szólva, már ami a szokásos dolgokat illeti, feddhetetlennek – ezért válaszai bátrak és élesek voltak, mentesek a kivezető utat kereső józan hajlékonyságtól, sőt nemritkán szellemességet is rejtettek magukban. „Uraim, önök nincsenek tisztában avval, hogy most itt mi történik”, vetette egyszer például közbe. Máskor meg így replikázott: „Ellenkezőleg, ezt éppen én mondhatnám önöknek.”

Az alakok egyre hangosabbak lettek; mikor már egészen körbefogták a férfit, hirtelen elhallgattak. „Jó, csönd”, gondolta a férfi, de még mielőtt megrémülhetett volna, a legsötétebb alak hatalmas ütést mért a koponyájára. A férfi elveszítette az eszméletét.

Vacogva ébredt, és sok év után megint eszébe jutott az árnyas lugas, de most nem sétafikálna, hanem vágtázna nagy robajjal ide s oda, és hogy ez valamilyen kaland volna, melyben az ő 558szívének a helyén kell lennie, és valamiképpen a barátai meg egytől egyig mord rablók volnának, a barátnéi meg szabadszájú markotányosnők: de ez jó és rendben lévő dolog, mert ő is gazember volna és kurva. Alighogy rendbeszedte magát (amennyiben ez lehetséges volt egyáltalán), az alakok újra körbeállták. „Mit akarnak tőlem?”, kérdezte a férfi csöndesen.

Az alakok ügyet sem vetettek a közbeszólásra, egymás közt beszélgettek, az időjárásról, a totóról és hogy milyen nehéz a pénzt beosztani. Egyikőjük, a legsötétebb, leütötte a férfit; most azonban a földrezuhant testet még meg is rugdalták, olyik rúgás a gerincét érte, olyik a máját vagy a veséjét. És aztán az ágyékát is, ami nemcsak sajátosan fájdalmas volt, hanem, érthetően, még afelől is aggodalommal töltötte el, hogy vajon nem károsult-e férfiereje.

Az élet árnyas erdő, ahol sétálgat és olvasgat az ember.

559

Most lassabban veszítette el az eszméletét, mint ahogy lassabban is eszmélt. Testében súlyos göböket érzett. Görnyedve a vízparthoz ment, hogy fölfrissítse magát; időközben egészen besötétedett, arcát mégis jól látta a víztükörben. Az az arc volt, amit ismert; nem szerette különösen, ezekből a vonalakból, arányokból és anyagból jobb is kitelt volna, de nem elégedetlenkedett, borotválkozáskor ha eszébe jutott, hogy felelős az arcáért, bólintott (és ebben nem volt semmi beletörődés, legföljebb megvágta magát).

Ahogy lehajolt, egy erős kéz kapcsolódott a nyakára, s nyomta bele a vízbe, ő prüszkölve felvágta a fejét, csontba ütközött, a halálfélelem megsokszorozta az erejét. Az alakokban felismerte az alakokat, „bitangok!”, süvöltötte, hátralépvén azonban, a meder egyenetlensége miatt elveszítette az egyensúlyát, s mintha a strandon, égnek vetett kezekkel hátrapottyant a sekély, pocsolyaszerű vízbe. A szükség leleményessé tette, úgy csinált hát, mintha halott volna, magatehetetlenül ingott a vízen, majd lassan, érezte, sodródni kezdett; hallotta az alakok dölyfös röhögését, s kárörömmel, kicsit megbocsátó elégtétellel gondolt arra, hogy így túljárt a maflák eszén.

Egy kis idő múltán azonban elfogyott a levegő, ki kellett emelnie a fejét a vízből, ekkor rögtön nagy ütés érte a tarkóját, visszahullt, a kéz ismét a nyakára kulcsolódott. A férfi csapkodott, ficánkolt, fetrengett, hányta-vetette magát, vergődött, majd lecsendesedett.

A víz nem vitte messze, fennakadt egy kidőlt farönkben; nehézkesen kikászálódott, nagyon fázott. „Megvesz az Isten hidege”,

gondolta figyelmetlenül; az kötötte le, miképpen szárítkozhatna meg. Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolról jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet.

Aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag.

A folyón nagy kivilágítással hajó közeledett, sétahajó forma, a fedélzeten táncoltak, a férfi sóváran hallgatta a távoli, ismeretlen nők nevetgélését, színes girlandok remegtek körbe-körbe. Ismét ott-termettek az alakok, felnyalábolták, nem beszélt senki (a férfi is kissé türelmetlen volt már), hozzákötözték egy szilfához. Ezután amazok beszálltak egy nyitott terepjáróba, és azzal közelítettek a fához. A férfi hallotta a sétahajó keltette halk 560hullámverést. A szil kérge nyomta a hátát. A kocsi hűtője a hasáig

ért, így amikor a sofőr, az alakok közül az, aki elvállalta a vezetést, a tengelykapcsoló finom kezelésével egyre beljebb hatolt a férfiba, az láthatta, amint belsőségei a motorház fedelére omlanak lassan, lassan, lassan.

Magához térvén, fölment egyik közelben lakó kollégájához, akire úgy gondolt mindig, ahogy a barátjára gondol az ember, s kérte, segítse ki egy rend ruhával, nem akarna mégse ráijeszteni a feleségére. Noha a kollégája nőtlen ember volt, mélyen átérezte a férfi gondjait, és szerencsére a termetük is többé-kevésbé egyezett.

Hazaérve a férfinak első dolga volt, hogy levegye az idegen zakót, nehogy beleizzadjon; leült a kényelmes karosszékbe, ölébe vette a Magyar Nemzetet, de nem nyitotta ki. Felesége, szokása szerint, harisnyanadrágban és melltartóban járkált ide-oda a lakásban, kiment a konyhába, vagy bejött meglocsolni a virágokat. A férfi követte a szemével; a felesége odalépett hozzá, és megsimogatta a homlokát. A melltartó pántja a sok mosástól felbolyhosodott, s mélyen bevágódott az asszony kövérkés hátába. Egyiket sem nézte szívesen.

Elképzelte, hogy kibontja a portásnőt a ruhájából, pedig az se fiatalabb, mint a felesége, sőt. „Visszaélve hivatali hatalmammal, kimondott vagy kimondatlan erőszakkal kibontom a portásnőt a ruhájából, MINT DIÓT A HAJÁBÓL”, mondotta a férfi a szívében.

561

A hely, ahol most vagyunk

– csehovnovella –

Városaink többnyire folyóparton terülnek el, kereskedelmi gócok voltak, gabonaszállító hajók jártak, szeszélyes tutajok, meg nagy gulyákat hajthattak errefelé, bár az is lehetséges, hogy csupán egy barokk úr kénye-kedve jelölte ki a helyet, a helyet, ahol most vagyunk.

Élt ebben a mi városunkban egy kopott ember: egy fakó férfi. Ne valami ágrólszakadt figurára gondoljunk, akinek hosszú cérnaszálon lógálnak a kabátgombjai, ne egy „szocialista klosár”-ra, aki kedvenc hídja alatt azon dühöng, mért kalácsot lopott a gyulaihoz, ütik egymást. A helyzet nem romantikus, nem nagyon rossz és nem nagyon jó: van. Szegény ***! (Mert így hívták a fakó férfit.) Mint rendesen, ezen a napon is sietett haza a hivatalból, ahol a sok nemtelen indulatú fél mind csak egyet akar: néki kellemetlenkedni. De ez az érzése, dühe nem volt erős, inkább tartott az ügyfelektől, tiszteletteljes gyűlölettel igyekezett elsimítani az állampolgárok simítanivalóját, és dehogyis mert volna türelmetlenül toppantva reájuk ripakodni, avagy tagadhatatlan hatalmával, úgymond, visszaélni, vagy csak játszadozni is, ahogy azt kollégái nemegyszer megtették; megjegyzés nélkül hallgatta az ebédlőben a hetvenkedő, ám, tudta, többnyire igaz történeteket az asszonyságról, kit gágogásra kénytetve hajszoltak az íróasztal körül, vagy arról a férfiról, kivel újra meg újra új pecsétet hozattak a felettes szervektől, mert, fájdalom, éppen az új pecsét érvénytelenítette az előző pecsétet, és egy pecsét, mint ismeretes, nem elegendő pecsét. „Nem is tudjuk, hogyan lesz ennek vége”, sápítoztak nevetgélve az asztaltársak.

Ismerte ő a hivatali utak zegzugait, ennek az egész képződménynek a természetét, azt, amit a fiatal és energikus kollégák úgy mondtak, hogy a hivatal nincs, csak ők, ők vannak, ők itt a szabadság, a tér, a lehetőség, tőlük függ minden, az ő jóindulatuktól, s ők bizonyíthatóan jóindulatúak – egy-két, inkább mu562latságos, mint valóban tragikus esetet kivéve; ***-t mindez nem érdekelte, félig levesébe hajolva szapulta azt.

Tévednénk azonban, ha csak valami csalódott, kielégítetlen embert látnánk ***-ben, aki mindenben a rosszat veszi észre; hivatalával ugyan nem volt megelégedve, de lehetne rosszabb is, mondogatta, bár annyi esze azért volt, hogy ezt ne tekintse vigasznak; viszonylag műveltnek számított, szerette a francia és az orosz regényeket, Flaubert-t és Turgenyevet, Joyce-ról is hallott, a Dublini emberek-et tehetséges írásnak tartotta; azt meg kell hagyni, ízlése eléggé konzervatív volt, de hát, istenem, kié nem az úgy igazán?! Szerette a dallamot, a csattanós történetet, Buxtehude-t hallgatott, és szűk körben bevallotta, hogy neki Bartók: magas. Elismeri, hogy egy zseni, de magas. Annál inkább kétségbevonta – kissé önmaga engeszteléséül – a kortárs-szerzők illetékességét. Ezek!, mondta enyhe megvetéssel, mintha futballistákról beszélne. – Bár néha, kelletlenül ugyan, de megadta magát ezen új szerzők nemistudja-mijének, mintha megdobbant volna a szíve, mintha hangot hallana, mely nem okvetlenül az övé, mely azonban akárha átfúrná őt, átszaladna rajta, mindenesetre közel van, mindezt kicsit gusztustalannak is érezte, nem finomnak, amit pedig joggal várhatunk el a művészettől – de tény, hogy más auktorok által nem jött ilyen bizarr kapocs létre. Végül is ezt aztán úgy magyarázta, hogy nincs többről szó, csupán arról, hogy a kortársművek szerzői élnek, ez idő szerint is levegőt vesznek, esznek, sírnak, szeretkeznek, és ez meghat, elkábít és elnézővé tesz, mert úgy hisszük, magunknak kedvezünk így.

*** gyáva se volt igazán, nem volt egészen megfélemlítve, mert akkor nem merte volna kis magánszámában főnöküket kifigurázni, „kitűnőséged felettébb bizonnyal”, suttogta s hajlongott ilyenkor, s mindenki dőlt a nevetéstől, „de jól eltaláltad, kedves barátom, a nemjóját”, veregették a hátát kollégái, és mindehhez kellett valóban némi kurázsi; *** tudta, a gépírókisasszony abban a sanyarú helyzetben van, hogy mindezeket jelentenie kell, s tudta azt is, hogy a főnöke erősebb, vadabb és kíméletlenebb, mint ahogy mutatni kényszerül, nem volna egyébként a főnöke. – E játékok után oda szokott hajolni a gépírólányhoz. „Szeret maga engemet egyáltalán?!” „Igen”, válaszol a lány, és gyorsan ad egy puszit. „Jól van”, bólint ***, „pedig tudom, hogy maga hazudik.” A lány hallgat.

Sietett hát haza a hivatalból, megszokásból és nem reményből, hogy otthon tán jobb volna, házassága olyan volt, mint sokunké, célszerű szövetség, amely csak kicsit idegesítő, de ily 563mértékben kellemes is. Éles őszi szelek fújtak már, s ő valahogy mindig késve követte az évszakok változását, ilyenkor tehát állandóan fázott, nyűtt ballonában vacogott, és kevéssé kárpótolta, hogy majd márciusban…: kitalálható.

Mennyi ember!, gondolta dühödten, és szeretett volna mindegyikre személy szerint mérges lenni, és saját magára is, mert láthatóan ugyanolyan, mint amazok, nyilván ezeknek is okkal, ok nélkül korog a hasuk, dohogott tovább, de hallgatózván ismét csak a sajátjáról győződhetett meg. Fázott, és arra gondolt, hogy ez rossz, hogy ez így rossz, hogy minden rossz, rossz a foga, a korona lötyög, az epéjével is lehet valami, a térde is rakoncátlankodik, ez egy rossz test!, kiáltott majdnem föl, és ami meg jó, az annyira, de annyira érdektelen.

Ahogy így állt nekikeseredetten, várva a jelzőlámpa színeváltozására – ez is micsoda! egy micsodaság, hogy csak úgy terelnek, mint a barmokat –, észrevette, hogy szemben véle, az út túloldalán egy lány merőn őt nézi. ***-t ez nem mozdította ki záp kedvéből, elő szokogatott ez fordulni, ilyen-olyan kimenetelekkel, passzé; ám akkor a lány hirtelen ráöltötte a nyelvét, nevetve, kedveskedve, ki tudja, hogy – mindkettőjüket sodorta, ellenkezőleg, az emberár. Túlérve megállt, kereste a lányt, ott, ott tűnt el, haja lobbant. Én szavatolok a lady biztonságáért, szólt a derék indián, mondta *** magában.

Topogott a járdaszélen, lassan elindult… milyen váratlan volt mindez! mennyire kiszámíthatatlan… És hogy nyelvet ölteni… mennyire esetleges… Milyen sokféle ez itt, fűzte a lassú séta közben gondolatait, milyen gazdag, milyen bőséges. Már egy ilyen, semmilyen utca is…! Kicsit szédült. Mindez az enyém, és e túláradó gondolatra valóban szédülni kell… akárhogyis, gazdag vagyok és előkelő. Az életet, melyet csepülni tudott csak, megannyiszor rágondolt, most hirtelen magasztosnak látta és titkosnak, fénnyel teltnek, annak a szellős térnek, amelynek azok a francia és orosz regények állítják.

Igen, vannak ritka, kitüntetett pillanatok, midőn városunkra úgy gondolunk: a miénk. A miénk, tehát szeretjük, ez nem elhatározás dolga. Szeretjük, de – ó be sokszor – nem kultiváljuk. Ellenséges utcákon iszkolunk ilyenkor, gonosz útfelbontások mentén, ahol lusta és trehány munkások dolgoznak a gazember művezetők irányítása alatt, s ha olyiknak a véletlen erőlködéstől elered az orra vére, a rosszarcú járókelők – mi – kárörömmel mutogatnak. Ilyenkor úgy érezzük, telefonjaink sajátosan kattognak, van is vonal meg nincs is, fiatal, csinoska és cinikus fiatalemberek hemzsegnek a szabad ég alatt, és a mulatókban 564hosszú szárú poharakból színes leveket isznak, az asszonyok cekkerektől görbék, a férjek meg gondterhelten rágicsálják a körmüket. (Csak a gyerkőcök vidámak, az örök jövő, ha a tévé matinéja valami fordulatos történelmi-ifjúsági-feldolgozást kínál, kipirult arccal rohangálnak, és boldogan kurjongatnak egymás felé, „de jó kis izgi történelemhamisítás volt”, így kurjongatnak. Azt hiszik a bolondok, ez műfaj.)

No de nem minden nap ilyen – mert hol ilyen egy nap, hol nem.

Ám ha ilyen, akkor nem találjuk a helyünk. Szokás mai napság arról írni, hogy a világ bizony kissé lehetetlen, hogy mostanság kevéssé elviselhető – de nem igazán tisztességes dolog ilyenkor kizárólag a New York-i metró áldatlan állapatjára gondolni, vagy a közbiztonság példátlan romlására másutt, nem: a világ nálunk is kissé lehetetlen és bizony mostanság kevéssé elviselhető itt is. Ez persze nem politikai gáncsoskodás; a politika az… az olyan (Arany János szavával) izé, akár dicsérni is lehetne. Vagy szidni. (Egyik sem vezet sokra, vigyázni azonban az elhanyagolással: ha nem dicsérjük az államférfiakat, búskomorságba esnek, lógatni kezdik a fejüket, rosszkedvűen ődöngenek a konyha és a nappali közt, misz-ségüket általviszik a parlamentbe és más fontos fórumokra, a hozott döntések, törvények, a jogok és láncok kialkudott aránya olyan… gyomorbajos lesz, olyan savanka, a túlzó ajnározás viszont pöfetegekké és kevélyekké teszi a férfiakat, és akkor meg mindent összeszivarfüstöznek; nem vonzó sehogyse.)

Így vagy amúgy, városunk szépül, új áruházakat avatnak és könyvesboltokat, az autóutak sávosodnak, parkolók épülnek, szaporodnak a táncversenyek, és nő azok színvonala, mindenünnét disco-zene szól, még az egészen furcsa, komor kis szobákból is, fini szuper, a színes televíziók immár szolidak, az adapter nem hiánycikk, és a Gelka, mondhatni, méltányos. Dehát ne legyünk elégedettek és elégedetlenek, evvel a fáradsággal éhezgethetnénk is valamelyest, konok tekintetű férfiak hívogathatnának pökhendi hanghordozással hétvégenként magukhoz, lehetőleg éppen a legfincsibb tévéműsor idejében, minden nyomorúságosabb is lehetne, anélkül hogy a hajunkat cibáló szélről emelkedetten asszociálhatnánk… nem, ezt nem tennénk, fázósan bújnánk kopott irhánkba. Kopott irhánkba most is fázósan bújunk, tárgyilagosan elismerve, hogy minden valószínűség szerint jövőre ki tudjuk cserélni újra; nagy kedvre ez nem derít.

Kicsit elkalandoztunk.

565

*** betért a városunkra jellemző félfényes önkiszolgáló boltok egyikébe, vett egy butélia veresbort, hazatelefonozott a feleségének, hogy siet, és hogy vett egy butélia veresbort, amit majd este kettesben fognak meginni. A felesége hangja repesett az örömtől, de ***-t még ez sem tudta megzavarni.

Végigsétált az említett folyóparton, ott, ahol a gulyákat hajthatták; az idő… nos, az idő nem jár különösen a kedvében, de azért hirtelen ki-kisüt a nap, nem erővel, de ragyogón; mikor pedig meglát egy napfürdőző, idősebb hölgyet, maga sem tudja, miért, tenyerét a nap és a hölgy arca közé teszi, úgy, hogy árnyék röppen oda.

Az asszonyság felháborodottan felugrott, ***-ra meredt, majd némán, gyűlölködve elfutott, tipegve, mint egy megzavart madárka. ***-t félelem fogta el; e különös napon már-már ennek is tudott volna örülni, hogy milyen sokféle ez a rossz, böfögő, porcgyanús teste, milyen sok minden elfér benne, öröm és rettegés, ilyen gyorsan egymás után.

*** félt.

A felesége fölkészülten fogadta, forró volt és jószagú, a bort gyorsan megitták, *** nem bírt semmi külső dologra figyelni, hol hálás volt a feleségének, mert hallgatott, hol gyűlölte, mert nem kérdezett semmit… és a fenébe is, ilyen a mai ember házassága, hivatalos, de nem törvényes, a meghittséget a megszokás helyettesíti, az őszinteséget a szemérmetlenség!

Az asszony sírva fakadt, mit akar tőle ***, egész megbolondítja őt, már azt sem tudja, mire számíthat, és így tovább. A férfi már túlságosan számított az együtthálásra, gyorsan kibékítette hát az asszonyt; szeretkezésük nem volt olyan jó, mint szerette volna, bár talán jobb, mint egyébként, hosszabb, csak valahogy nem találta a ritmust. – Csöndesen feküdtek a kettős ágyon, s mikor a felesége megkérdezte, „boldog vagy?”, ő azt válaszolta, „boldog”.

Pedig minden volt, csak az nem. Illetve éppen ezen kezdett tűnődni, hogy mi is az a boldogtalanság, minthogy úgy vélte, hazudott az asszonynak, ha pedig nem boldog, akkor boldogtalan… És egyre inkább az jött ki: hogy a boldogtalanság az egy szó.

Izgatottan

felugrott, az ablakhoz lépett, sötéten boltozódtak a fák, ha busz ment, remegtek az ablakok, kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, és a fakó férfi, szívében heves reménységgel ismételgette: „egy szó, csak egy szó, de hát csak egy szó”.

566

567

568

Fuharosok

– regény –

Hát megjöttek! Hát megjöttek a fuharosok. Az ő kurjantásaik verik szét a hajnalt – szakadt, szürke, nyűtt – a csend törékeny és üres. Láttam nővéreim rettenetes arcát! – ádáz! ádáz! – Drágáim, az istenért, dehát mi történt?

A spaletták vékony résén a meghajszolt lovak habos zablái – az ifjonc kocsisok a bakon, ők, ők kurjongattak hidegtől rózsás arccal, miközben előrehajolva kacéran kormányozták lovaikat. A gyeplők lengtek ide s oda, a kicsi jég csilingelt a vaspántos kerekek alatt. Itt! itt! – Csatakos virradat! Az óra hangosan ketyegni kezdett, szorítsd a combjaid közé, rivallták nénéim, és csavard a szoknyádba azt a rohadt órát. Most a csend a legfőbb szükségünk.

A fuharosok, ők a kocsik hátuljában hevertek, nyugodtan, fáradtan, mint az urak vagy a hegyek. Súlyos bundákban! Mellettük tűnik ki, mily vékony a sok nyikhaj kocsislegény, ritkás hajacskájuk szánalmas, kockás sildes sapkájuk kopott, fülük eláll, kézfejük lila meg szederjes a fázástól. Haloványságuk neve: sápadtság. Foguk ha megvillan is, ahogy nagy garral faroltak a kocsikkal a kanyarokban hangoskodva viháncolván, de mi ez a farkasprém bundákhoz képest? Ki az itt, akinek izegni-mozogni kell?

A fuharosok – tárgyak, úgy – szálfateste nekidőlt puha kukoricacsuhénak, szájuk előtt gőzölgött leheletüktől a sárga levegő, akárha szivaroztak volna. Arcuk széles, szakállasak szinte mind, de nem barátságtalanok, a legkevésbé sem! – a távoli saroglyákból össze-összenevetnek, hangtalanul és röviden. Értik egymást, látom én. Combjuk daliás, a nadrág csak szűk lehet.

Jó kutyáink vicsorítva őrjöngtek örök láncaikon, de félelmet nem gerjesztettek senkiben: a legények nem bosszantották őket, és a fuharosok nem adtak visszavonhatatlan parancsot. Lehet, duzzogva hanyatlottak prémjeikbe.

Arcotok, nénéim, kinyílott, de miért virágzik haragot? – Miért vonnátok így engemet, lekaparva az ablakról? – körmöm hiába kapaszkodik – zöld, éles festéklemezek – te kis béka, miért sziszegték? kis béka, takarodol! – és a dulakodásban széjjelcsapódó spaletta zajától rémülten mért ugrottak hátra? Milyen fény.

Már értitek, miért repes titkosan szívetek, ha közeledni láttok? Tiszta hang szállt a csöndön át, világos színfolt húzódott át a kristályon, fény áradt szét a szem mélyén, amelyet… Hihetetlen szivárvány, szinte valószínűtlen frissesség simította meg a szememet. Éket ver belém a fény, a fényes lovak, a 569pára, a hang, a zörej, a fagyott sár, a zord magtárak körben. Szívecskéim, miért lapultok a falhoz? Legyetek boldogak, nem kell e gőg, a rémület.

Fenséges ember, termetes fuharos, ekkor emelkedett féltérdre szekerében, intésére kocsisa hőkölve állítja meg a fogatot, sárga mind az istráng, terpeszben áll már a gazda, kacsint kire büszkén vissza szolgája, s föl, föl, ide mutat föl szobánkra – rámragyogott egy tekintet, és sugárzatában megpattant az a kagyló, amelyben szunyókált szívem.

Nyihogtak, kapáltak a lovak, porlik a jeges udvar. Hajnal: mindenféle nyomok; ki tudja. Reszket a test, nénjéim nyüszítése őrült erőt ad, dac, félelem, korlátozás nélküli érzés fog el, ujjongás – az ablaküvegen pára szeszélyes nyoma, vékony hálóing összemarkolva a hasnál, gyűrődés meg szorítás, igen, reám néz, bundája harangként himbál. Voilà votre mort, monsieur!,Íme, a halála, uram. kiáltottam lelkesen.

A tornácon anyánk – édesanyánk, ki úgy üvöltöz az ebekkel, mintha neveletlen kölykeivel, velünk. Szobánkban újra sötét, szúrós, veszett sötét – szerencsétlen, szerencsétlen ostoba, gajdolták nővéreim, ágyukba visszabújtak, és alvást színleltek.

Kérlelni hiába kérleltem, hadd feküdnék közétek, szegény, álmos leányok, az alvást, azt tettették; ölelni akartam, s nem lehetett. Ölelni akartam, s nem lehetett. Titeket gyűlöltelek, ugyanevvel a szívemmel, és gyűlöltem a tért, amely körülvesz, a szobánkat… – A szobánk! Ó, hányszor reggelente a sok ébredés nénéim forró és puha hasán! Az enyém nem: ha megtapogatom, izmot érzek és csontot, izmot, csontot. Nénéim szépek, akit szeretek, szép, ámulva lesem őket, forgásuk tükreink előtt, morcos szépítkezéseiket – púder szitál, mint a por lapulevélre – s egy ujj ezután, ha már magában, járatokat rajzol az üvegre, nehéz ákom-bákomokat. A cippeket olykor én húzhattam hátukon föl, féltem, becsípem alabástrom bőrüket. Estére arcuk színtelen lett, ők szótlanok, hallgatag ültek ágyuk szélén, kezüket ölükbe lógatva. Én ekkor eléjük térdeltem, eloldoztam a szalagokat, eloldoztam arcaikat, eloldoztam a tekinteteiket, fejemet fáradt ölükbe fektettem, onnét simogattam hátukat körökben, egyre följebb, nyújtózva, zihálva aztán melléjük kuporodtam, libabőrös karjukat dörzsöltem – testvéreim! – kézfejüknek hagyma és parfüm szaga volt, végül a hajukat, amelyről addigra lefoszlottak a göndörödések – sörény és haj – egyenesen, simán, gyanús fénnyel feszült hátra, vékony, piros, sárga vagy fekete befőttesgumival célszerűen megkötve, eloldoztam ezt is, és babusgatva hajukba túrtam. Bábuk, mozdulatlanul úgy tűrték. Levetkeztettem őket, ruhájuk ragacsosan tapadt a testükhöz – ágyukat testemmel előmelegítettem, ők átkarolták egymást, lezárták szemüket. A nap szerencsésen véget ért, mondottam a szívemben, kicsi Zsófi, kicsi Zsófi, suttogják, és úgy alszanak el, mint akik meghaltak. De reggelre forró volt és pihés a hasuk, és orcám köldökükön melegedett ismét ébredéskor. Korgó gyomruk ezüstzene.

570

Jaj nektek, kutyák! Beszakadó vasmellények, lóhalál. Tavasszal már fű és kikerics nő fölöttetek, meg kakasmandikó. <szövegromlás>, mi ez a zaj? Szarvasbogármennydörgés, feleltem. Az ajtóban, és fény újfent, édesanyánk oldásul, szép kövér teste rózsaszín világlott, szeretni jó, mert a szeretet nehéz, hozzárohantam, hevesen átöleltem, fejemet mellei közé fúrtam – túlzások, saját maga, a meggypiros rúzsok, a vastag, zsíros festékek, erős szagosvizek, ha csak ránézek, úgy érzem, gazdag vagyok, s nem történhetik baj velem. Ujjai sárgák a nikotintól, karja szeplős, sarkán a bőr kemény, mint a kő. Én úgy vagyok kövér, ahogy a hold ezüstös, mondja.

Ó, kicsikém, lehelte, széles arcán könny futott le, széjjelázik a festés, szipogott rögtön dühösen, öltözz a vasárnapi ruhádba, vedd föl gyöngyös nyakéked, és főként vegyél friss bugyit, kis bestia! Jó: ez a boldog felelet.

Mennyire csodáljuk anyánk szókimondását, azt az egyszerűséget és lendületet, amellyel beszédje homályos céljára tör, mennyire értem ilyenkor őt! Mosdj, mondotta, a többi megy magától, és nevelésem számára befejeződött. Egy időben lejártunk a faluba – a grófnőhöz, édesanyánk csak így említette, a grófnő, valóban, tapasztalt, világot látott, okos asszony, járt már Pozsonyban, Szabadkán és Pesten is – szánalmat érzek azok iránt, akiket határain, ő azután pompásan értett ahhoz, hogy a nap esetlegességeihez egészen természetes módon kapcsolja kommentárjait, amelyek immár személyesen reánk vonatkoztak, főként rám, okulásomra, épülésemre.

Mutasd magad, mondta az első alkalommal, arcomat hűs, kemény kezébe fogta, jó pofid van, jó kis pofid van. A feledhetetlen kirándulások! A ropogós kenyér meg a nyikorgó elemózsiáskosár: zajok, abrosz a füvön, fehér, zöld – zöld – Az ég, a tenger: sűrű élő réteg, ahol nyüzsög és tovafut az élet… Elámulok, mily csodálatos formájú a sirály és hogyan repül. Hogyan készült ez a repülő hajó? Sudár nővéreim tündököltek a napban, forgatták selyemnapernyőiket, megyünk gombászni, kuncogták, hunyorogtam és szédültem a sok, nehéz fénytől, gombászni megyünk, a hosszú, öldöklő bolyongás a remegő augusztusi árnyak közt – és nem volt ritka, hogy hirtelen lekaptuk fodros ruháink, hogy megfürödjünk a patakban, s miközben mi tomboltunk, kényünk szerint pillanatonként teljes egészünkben átváltozva, vadócokból szelídek – a grófnő, ő magasnyakú, nyár, nyár, fekete, zárt ruhájában változatlanul mintegy őrzött minket, szája körül a ráncolt mosoly mutatta: tisztában van szerepével: s ez olykor talán fáj neki. A grófnő! A parton wolfram sisak, benne merített méz és kátrány. Nénéim majd nyűgösek lettek, és beszélni kezdettek szépen és megrendítően az unalomról – hogy semmi sem olyan elviselhetetlen az ember számára, mint a szenvedélyek, ügyes-bajos dolgok, szórakozás, iparkodás nélküli teljes tétlenség. Ilyenkor átérzi semmi voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függőségét, tehetetlenségét, ürességét. Lelke mélyéről azonnal rátör az unalom, a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a kétségbeesés.

571

Jó kis pofid van – nem féltem senkitől – én nem tudtam, mi az a félelem – semmi sem olyan értékes, mint ami te vagy másokban, és a többiek tebenned – Fent minden csak egy! Fent minden csak egy! Járásra is kitanítottak, veres selyemszalagot gurítottak nénjéim a kertben, s nekem, mint keskeny gáton, melyet álnok hullámok ostromlanak kétfelől, kellett végigmennem ezen, ők meg rajongva kiabáltak, még a grófnő is, bravó, Zsófika, nézzétek, milyen ékes a farocskája, s hogy rázza a bestéje!

A mámoros zsibongás egyre vadult, forogtunk, táncoltunk, azután kipirultan – tánc és tánc – s ha édesanyám nagy, puha karjában kötöttem ki, engesztelésül is akár, mert úgy paríroztam volt a grófnőnek, ő meghatottan ölelgetett, kicsi szívecském, milyen ruganyos vagy te. De én erre kezem a derekára tettem, nézd csak, örvénylő, telt derekára, kezem a hátára tettem, királynői széles hátára, kezem a hasára tettem, puha gömbölyős hasára, kezem a keblei közé tettem, márványos, hatalmas keblei közé – ó, nem – ó, nem, édesanyám, tévedsz, és meglep, hogy tévedsz, húsod fényes és sugárzó, irigyellek tégedet, mert én mindenütt izmot érzek magamban, mintha rágós hús volnék – izmot, csontot – határt, határt, te nagy vagy, és szeretlek – ugyan, kicsi szívem, szépen és fiatalosan beszéltél, éretlenül, hasam hájas, látni, derekam tompa, mellem tarisznya, hátam szalonnás, a hátsómat ne is említsük. Édesanyám!

Felöltöttem fehér, suhogó vasárnapi ruhámat, pedig vasárnap nem, az nem volt, s föl a fehér, hűs selyembugyit. Az a csönd! Nénéim már nem színlelték az alvást, öltöztek – máskor mennyi csacsogás, nevetgélés, zihálás, pihegés, birkózás. Lehurrogtak, amikor viccelve illegettem magam – várj csak, sziszegték fenyegetően – dehát, édeseim, miért ily kelletlenül? Vajon nem azok toppantak be, kikről annyi színes szó esett és álom? Vajon nem… Testvéreim rámrontottak és megszaggattak – rosszul leszünk ezen ájtatos beszédtől. Várjál csak. Még ne tekintsem bölcsességnek azt, ami csak melankólia, közömbösség, kiábrándultság… Nővéreim vékony karomon térdelve – szitok, szitok.

Egy anya van. Édesanyánkon ezüstszegélyes bíborpongyolája, a széles kínai öv, a selyempapucsok, mamusz, fekete ébenhajában a szépséges szivárvány-tolldísz, káprázat, állandó szél, a bécsi csillárok parányi üvegfüggői összekocódnak – szél, szellő, lehelet.

Nem félsz, Zsófika? Ó, anyám, ha mostan őszinteségem minden tapintatlanságával mernék válaszolni, merek, azt mondanám, nem, nem értem kérdésedet, hogyan is lehetne félni attól, ami létezik, vajon nem sokkalta félelmetesebb az, ami nincs <a nincs, ami van; az van, ami nincs>, csitt, csitt, hallgass, buta, komisz lány, hallgass. Hajló-bongó csiklandás ajkunkon, szivárványtolldísz, kacagás és tűzijáték megint. Ah, tais-toi, je ne veux plus!,Ó, hallgass, nem akarom már! kiáltja nővérem, anyánk csókol engemet.

572

Hars szó hirtelen, honnét, sebtiben nem tudni, kintről, bentről, ajtó megül, vagy hogyis, csúfondáros, vékonyka kacaj, de mély hang – nos, nincs, jó, rendben és nagyon jó, hogy nincs, félelem, a kisasszonynak esze ágában sincs, a bornyú miért is félne a vágóhíd előtt – nincs félelem – bár nem épp a kisasszony mondotta, hogy sokkalta félelmetesebb az, ami nincs – Megkönnyebbülés gyáva sóhaja, Bolondka, te, hát te vagy az, rémisztgeted az embert, mintha nem volna mindenből elég, figyelmezz éles nyelvedre, nyakatlan nyakadba sózok, vakarcs!

Ki ez, édesanyám? Boldogtalan nyomorult – láthattad kocsiban, ott kucorgott a fuharosod lábainál, a zsákból, igaz, alig lógott ki – egy macskakölök bizony, kit a folyó felé cipelnek épp – Ő semmiben sem hisz. Azt mondja, hogy a csillagok merő kövek, hogy a lámpa nem lámpa; hogy az asztal nem asztal, hogy a gyerek nem gyerek. – Engedetlen magzat. Marjonka, drága, látom, mint rendesen, elveszejtenél szíved szerint már, szólt az, akit az imént drága anyánk Bolondkának nevezett, s kilépett a homály öleléséből a Lovag.

Sikoltani hát gyorsan, be csúf, gyomrom öklendezve ráng, kéz elnyíló szájra tapasztva – késő – Igen, bólintott a Lovag, igen, Hercegnő – Parány emberke, kék matróztrikóban, foltos tornacipőben – lobogó, bolyhos fűzők, kopott, szürkéskék vászonnadrág, – feje vállából nől, fehér pöfeteg gomba – jobb térdén valami éktelen huppanás, mintha ott volna púpos.

Döbbenetem csöndet szül. Kézenfekvő, szólt a szomorú Lovag, meglebegtette a lábát, akár a bohóc, kinek lábában csont: nincs. Kézenfekvő, hercegnő, makacs sérüléssel bajlódom.

Szegény, mondtam, ahogy szokás és gondoltam őszintén – miért szánalom? miért fájdalom? – a Lovag magas homlokán kettős ívben gyűrődött a bőr, együtt haladva a szemöldökkel, pergamen arca, fáradt arca, vékony arca, arca – Nevetett – rossz foga tompán – Hercegnőm, engemet sajnálsz?, silány földönfutót, gyámoltalan zsákbamacskát, akinek a kelleténél több észt és kevesebb tehetséget vagy hatalmat adott az Úristen, kicsiny leány!, dehát nem én vagyok kifehérítve, hevítve és föllobogózva – olcsó nyaklánc sötét, kemény reggel, kifehérítve, hevítve és föllobogózva – Kézenfekvő; deli gazdám pedig, áldott legyen a neve egy darabig, amott ül a kormos konyhában, tunkolja a szalonnás tojás maradékait – Te! – megfontolandó, kire pazarold földi fájdalmadat, ne ily méltatlan fajankóra, tartsd meg ezt, érték!, magadnak, meglásd, a zokogás nemcsak hasznos, de szép is. Szép… Féregnek lenni mit jelent?, magának komoran –

Agyalágyult, ütődött, félkegyelmű szegényke, anyánk süvöltés – Ó, szólt a Lovag virág hajnal – Fogd be végre a pofád, így drága anyánk, és akkor a lányka, én: kedves ismeretlen, nem értem, miket beszélsz, s ha érteném, mit elgondolni sem bírok, nem miért, ám láttalak és látlak, láttalak, már tudom, saroglya tövében, hatalmas fuharos-csizmánál gömbölyödve, látlak most, testedben elgyalázottan és sóváran, mindez keserűvé és vádlóvá tesz…

573

Ugyan, lányka, éretlenséged vakmerővé tesz, gyerek vagy te még, tapasztalatlan, honnan a bátorságod tanácsot adni – Honnan a bátorságod megfigyelni? – ingerült törtség kicsi férfi. Elpirultam, lehet, de el is mosolyodtam, tudtam, nem tévedhetek – valami bennem, ami mondani akarta magát, nekem nem érdem, s a Lovag elcsöndesült, nem, kedvesem, keserű és vádló vagy, nincsen tehát igazad, nem veszed észre az ember jóságát, a világ fényességét, a ragyogást, mellyel mindannyian tündöklünk – Rühes ebek vérzünk a párnán, gyönyörűek vagyunk. Azután csak ügyetlenek és halhatatlanok. – Én nem. Én nem hibáztatni akarlak, hanem ifjúságom minden erőjével támaszod lenni, ne kérdezd, miért, az erőt éppen az jellemzi, hogy fölöslegben van, a gyöngeség az, ami elegendő, amaz túláradás, forrás, forrongás…

Szóval így, csak úgy, hát ennyire, mi nekem jut, ez hát, a szándék, ez volna ajándékom?, e túlcsorgás, habos folyás egy rézüst oldalán, személytelenül ez, mi maradna akárkinek?! – Ne beszélj így, jóember, ne tarts kevélynek, mert azt hiszem, reám szorulhatsz, a Lovag mérgesen toppantott – bizonytalanul már én is, fogadj el, uram, barátodnak, s fogadd ím kis kezem, barátságunkat lám megpecsételhetjük. A Lovag ünnepélyes lett hirtelen, fanyarság és fölényesség hol, bevallom, megijedtem, mert hát nem gondoltam, hogy ennyire fontos volnék, taníts meg arra, mondta a férfi, mi az igazi tisztaság: nem a dolgoktól elszakító vérszegénység, hanem a minden szépségen átható lendület. Nyilatkoztasd ki, mi a valódi szeretet: nem a bűntől való meddő rettegés, hanem az a merész szándék, hogy minden ember vállvetve feszítgeti az élet kapuit… avval kezét nyújtotta parolára, félénken az érintéstől én is, de mielőtt ujjam érte volna övét, fürgén elkapta – Ostoba liba!, kiáltotta sírva. Elég ebből a gyerekségből, mondta édesanyánk egyszerűen – drága buta Lovag, buta okos Lovag.

Mi a hétszentség, Marjonka, ez a kravall?! – a fuharos! – arcát homály fedte, fénynek és sötétnek titkos játéka, a konyha erős és büdös petróleumlámpái, mint két reflektor, micsoda fénybe vonták az alakját – villámsújtottan ott – a sziluett sugárzani kezdett, fény, fény, fény, fény és energia a remegő, lángoló élekből szerte, ó, igen, a fuharos szép ember valóban – Hatalmas terpeszbe vetett combja – Vastag tölgy dereka – A bivaly nyak és a vörös, daliás – Izmos fej, igen, látom, látom, ez ő, és – én! én! én! – én vagyok a párja, az övé vagyok, beleszédültem abba, amit láttam, és abba, amire gondoltam, eltűnt mellőlem anyánk, ki óvott meleg testével, elenyészett a szegény Lovag, csenevész testét megverten cipelte, beleszédültem az új világosságba – Lovag! – amiről beszéltünk, a világ világossága, csak én vagyok, aki van, s a fuharos és ez a világosság.

Merev áhítatban botlik a láb, s a lányka ott tápászkodik, a hideg kövön, az almakosár felborult, a téli almák kocódva széjjel, a sok földgolyó, barna folt marad majd a helyén. Ez a béka az? Hasam hideg – a legsatnyább vagy merev tárgy is mindent szétfeszítő erővel robbanhat széjjel vagy csodásan 574aktív természetűvé változhatik, ha megadatik az a kiegészítés, amit keres s amire vár. Az érzelmektől határozottan kell majd elszakadnom!!!

Príma, hidd el, príma elsőosztály, csak légy egészen óvatos, friss, mint a ma szedett eper. – Micsoda eper, karattyoló vénasszony – szétrúgom a zrityódat, mit akarsz télvíz idején eperrel? Vagy valami üvegházi különlegesség, élveteg boszorka? Mulier amicta sole! Napfénybe öltözött asszony, jer, ülj ide fürgén – szálldokló nevetése édesanyánknak, szeretem hallgatni: mintha madárraj kélne útra vagy vágna fölfelé csak úgy a levegőbe kiszámíthatatlanul, mondd meg neki, Marjonka, üljön itt a konyhában, várjon csak, és üljön csak. Üljön, mulier amicta sole!

Volt és múlt ez az új, édes, nehéz reggel, Uram, irgalmazz nekem, Uram, irgalmazz nekem. Hideg hátamat a kemencepadkának nyomtam, a sparhert fölött tűzszikrák virgonc esője, nagy lábasokat tologattak ide-oda. Megtelt a konyha az emberekkel, az ezüst füsttel – szélebbről a kocsisok, szemét lesütve a Lovag, a fuharosok a dímatlan faasztalt ülték körbe, ónkupáinkból itták ócska lőrénket, bocsássatok meg, jó urak, excusáltak nénjéim, kik csinosak voltak és üdék, de jaj, termésünk pocsékra ment, a nap nem volt kegyes hozzánk, mit ér akkor a verejték és szorgalom, meg a gyökértetvekkel is akadt gondunk elég.

Ezer szerencse, hogy rendelkezésre álltak, Lovag félhangon, húgaim, szakkönyvek, melyeket derék gazdáim az idők kezdetén jóságukban – Ja, hő, bizony az, fuharosok nevetve bólogattak, bizony tényleg. Erős férfiak, ingükből szalonna és verejték szag áramol, szépek, bólintott a Lovag lelkesült, kipirult arcomra, igazad van, leány, szépek, mert nem szorulnak másra, magukat önmagukkal mérik, szépek, mert minden tény szép – mind, ami van! Ez nem lehetséges ilyképp, hiszen szép úgy lehet, ha lehet csúnya. A csúnya az, ami hiányzik, mondta a Lovag. Jó volt mellettem, gizda kis testét félig nékem dűtötte, térdeit felhúzta, önkéntelenül simogatva őket. Igen.

Rőt borok mámorában ezernyi rózsa közt rohan az éj álmába zsibongva az óra, édesanyánk, nővéreim a fuharosok kemény ölében, nagy tenyerük lapátolja őket – kellemes a hangulat, anyánk takarja a fuharost testével, de én tudok mindent, nincs előlem elrejtve semmi. Ezt hiszem. Várok.

Valami kezdett kiválni a konyhai zörejekből, a kacajok és a sercenő tűz zajából, távoli, rossz hang, hosszas vonítás, majd gyors, éles vinnyogás – mindenki bőségesen itt, a kutyaüvöltés őrjöngésbe emelkedett – ezek a mi komondorjaink – mi ez?, fordult ki anyánk ölelésből, mi ez? Mi, odavalósiak, egymásra tekintettünk, szemünkből aggódást olvashattunk ki. Fuharosok mozdulni nem – mi ez?, ismételte édesanyánk – Bátor, bátor asszony – Bátorság! jól hallom? szót hallok: bátorság, mit dunnyogsz, Bolondka, vetette oda a fuharos. Remegő válasz, bátor asszony, jaj, mi lesz velünk… Rendben, Bolondka, kedveljük, ha beszélsz s ha így, kedveljük, ha te vagy a mi élő lelkiismeretünk, kedveljük, ha elmés vagy és szórakoztató, és azt, ha 575nem kímélsz minket, ha furdalsz, ostorozol, courage de luxe!,fényűző bátorság lám, te megengedheted magadnak, hogy erkölcsös légy, s ennek tiszta szívből örülünk, meg tán nem hiú remény hinni, ránk is hull rólad egy csekélyke örökkévalóság – kedveljük az… izé, a nyakasságodat – nem mintha, mit szemünkre lobbantasz, nem tudnánk, tudjuk, mindennek rendje van azonban, te erre születtél, mi arra – arcunk mintha ezer apró, fekete tűvel volna átlyuggatva; nem volna azonban szerencsés, ha háládatlanságon érnénk, végtére is itt vagy velünk, zsákodban kucodva, együtt járunk házról házra, fát tessék, szenet tessék, ordítod velünk – és enni kell – fel a függönnyel! csinálhattok bármit, nincs más választás, vagy hinni, vagy tagadni, vagy kételkedni – mindig legyen egy hátsó gondolatunk, s ennek a világánál ítéljünk mindenről, miközben úgy beszélünk, mint a nép – nyugodtan rohanunk a szakadékba is, ha sikerült valamivel eltakarnunk a szemünk elől – tagadni, hinni és okosan kételkedni olyan az embernek, mint lónak a futás.

Jól van hát, szívecském, értjük mi egymást, és a kelleténél jobban nem utálkozunk, fekete szőrös mancsát, mint drága báty, a Lovag vállára tette – ne! nyúlj! hozzám! – sikoltva; a fuharos egykedvűen bólintott: Unatkozom. Kérem a köpenyem.

Lovag magában főhajtás – nyomorúságainkban egyetlen dolog nyújt vigasztalást, a szórakozás, és mégis, ez a mi legnagyobb nyomorúságunk. Mert főleg ez akadályoz meg bennünket abban, hogy magunkkal foglalkozzunk, és sodor észrevétlenül vesztünkbe. Nélküle unalomban élnénk, de ez az unalom arra ösztönözne bennünket, hogy valami biztosabb, tartalmasabb módját keressük elűzésének. A szórakozás azonban elmulattat, és észrevétlenül vezet a halálba. Nem tudtak gyógyírt lelni a halálra, a nyomorúságra, a tudatlanságra. Hogy mégis boldogan élhessenek, azt eszelték ki, hogy nem gondolnak rá.

Povedálj csak, kacska kibic, de jegyezd meg, az embert s a haladást bántani nem hagyom – az ember buja vágyaiban is nagy, mert képes volt rendet teremteni bennük, és a szeretet képére átformálni őket – Marjonka! – fuharosszó!

A kutyák elhallgattak. Mit csináltatok, gazok? Mit, mit? Mit is? Tették, mintha homályba volnának, fiatal legények, fuharosok, mit is… mit is… incselkedve felmutattak egy szalonnabőrkét, megétettük őket, kék, a szalonnabőrke kék. Gyilkosok!, üvöltött anyánk, ocsmány – nosza, nosza, fészkelődtek a fuharosok, anyánk arca vörös folt, homloka kifordulva, szeme párás, ő is sokat ivott, a férfiak nyugtalanul szedelődzködtek, nyugi, Marjonka – nevettem én is, átnyalábolták tünde nénéimet meg anyánkat, hujjogások, rikoltozások közepette, mint nagy liszteszsákokkal futottak velük, csapódtak az ajtók – tömb repedt, szállt – erre várt mind, színes lárma, erre, roppant kravall.

576

Én is. Túl gyorsan történnek a dolgok. Űr, valóban – ó, ó, kishúgom, gúnyolt a Lovag, ültünk ott egyedül, miként a gyerekek, kiket magunkra hagynak: mindig. Fáj? – Kérdeztem őt, és kezemet porcgyanús térdére tettem. A Lovag elpirult, engem is forróság öntött el, határtalanul kicsinnyé lettem, készségessé, simulékonnyá, akárcsak egy kisded – a Lovag összetört, koravén, keserű arca, amely mégsem tudta elfödni a tisztaságot – a szépség, amely itt ragyog annak, aki fölismeri – szédültem, szédültek a combjaim, és szédült minden izmom, emelkedtem magamban: én vagyok a lehetőség! – de azután zsugorodni kezdtem, rossz, émelyítő, bizonytalan érzés volt – csontomig, tovább – Határhoz értünk, jajj, sikoltottam, és erősen markoltam a térdét, túl, onnét is, át, beljebb, mély, mély – Szeretlek.

Adja meg nekem Istenem, hogy mindig meghalljam és másokkal, szinte boldog részegséggel, megéreztessem a dolgok végtelen zenéjét. Csak szerelem képes mozgatni a létezőket. Csönd, fény, fehér, sík, lomb, szél: ez vagyunk. – És váratlanul a félelem – Irtózás és remegés. Meneküljünk!, kiáltottam.

Menekülni? Menekülni hová? És főként, ki elől? Ugyan, Zsófika… Elviselhetetlen gyöngeség, rázni kezdtem, csinálj valamit, nyavalyás, sikoltoztam – Csitított, hogyne, hát hogyne, elmenekülünk, itthagyunk csapot-papot, vagy bevesszük magunkat az erdőkbe, az erdeinkbe, azt beszélik, majorbéli suhancok már bevették magukat, fölszerelkezünk fustéllyal, husángokkal, nyilakkal és kövekkel, árkot ásunk, viszünk kenyeret és szalonnát, és… és, a Lovag elhallgatott. – Bocsáss meg.

Gyáva vagyok. – Győzést ki említ? Minden kitartás. – Korán be voltam avatva abba a gondolatba, hogy a győzelem a végtelenség értelmében győzelem, a végesség értelmében: szenvedés. Kerge kór. Nem a problémák megoldása a nehéz, hanem az, hogy miként vessük fel őket. – Ami igazabb, az napvilágra jut, és ami jobb, az fog bekövetkezni.

Így gondolom, Lovag, iszonyodva érzem, szívemben megfér a szerelem és a gyűlölet. Lovag! Szeretlek. Gyűlöllek. – Veled az igazság, hercegnő, nem a „fáradtaké”, nem is az élvezőké a jövő, hanem a fáradságos küzdelemmel tisztuló, folyton följebbjutó bátraké, akik számára a jövő a fontos.

Néma, néma – Ha valakinek barátja lett volna az angol király, a lengyel király és a svéd királynő, hitte volna-e, hogy jön még olyan idő, amikor nem lel nyugalomra és menedékre e világon? – Néma – Tudod, az igazság azt követeli, hogy az igazságost kövessük, a szükség meg azt, hogy a legerősebbet. A jog erő nélkül tehetetlen; az erő igazságosság nélkül zsarnoki. Az erőtlen jogrenddel szembeszállnak, mert mindig akadnak gonoszak; a jogtalan erőszakot váddal illetik. Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért az igazságot kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tennünk. Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ő az igazságos. Mivel nem tudták elérni, 577hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős.

Melyik szedett hát rá bennünket? Érzékeink vagy neveltetésünk?

Az ember természettől fogva hiszékeny s hitetlen, félénk és vakmerő. Az ember jellemzése: függés, függetlenségvágy, igény. Az ember állapota: állhatatlanság, unalom, nyugtalanság. – E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el… Csak egyféle magányosság van… Édesem, édesem.

Félek.

Mintha nővéreink kiáltása – a csillagok merő kő – rohantam, felrántottam az első folyosói ajtót – ágyak összetolva, széles, dúlt terep, testek furcsán kiforgott tagokkal – én Istenem, micsoda ez? – arcom jeges – mi van? – talán nem ti hívtatok? talán nem a ti forró hangotok csuklott messzi? – takarodj!, kiáltották nővéreim, és édesanyánk a falnak szorítva, a fuharos lenvászon inge térdéig lógál, int, szaporán, Zsófika, menj ki.

Rivall a fuharos, dehogyis se menjen ki! – hogyan mozog itt mindenki? mi ez a ritmus, görcs és rángás? – hogyan beszélnek itt? – hogyan veszik itt a levegőt? – micsoda? micsoda? – anyánk, tárgy, padlóra hullt, ahogy a fuharos ellépett mellőle, rémült hátrálás, nénjéim arca párnájukba temetve bíboran, a fuharos belegabalyodott a gatyájába, ércesen káromkodva előreesett – ránt magával, tárgy, engemet is – lesodor – Bolondka! segíts!

Lábam hasztalan össze – ahogy kalapáccsal vernek bele egy marék zsírba, úgy olvadtam szét – fáj, baromian fáj a fuharos – nehéz hagymaszag belém – mintha szétszakadnék, mintha a beleim leszakadnának, mintha a szívem leszakadna a bordáimról, mintha a bordáim felhasadnának – combom csúszós melegség – vékony combjaim egyre vékonyodnak, Istenem, milyen ragyogásról volt szó, csak, csak fekete vér.

A Lovag őrjöngve rárontott a fuharosra, az hátracsapott, félresöpörte, medve ahogy az ebeket, csiba, te, verd csak a hátamat, vered az éket, verd csak, ravasz Bolondka. A Lovag feltápászkodott, áll, fejem hátravetve, látjuk egymást, nem bírok semmit fölidézni – Sír, sikoltva sír, nem tudok! nem tudok! Csinálni! Nem! A zsebéből előkapja hamar a kékes szalonnabőrt, rágja, rágja, mint egy állatka – eszeveszett vágta körbe-körbe – Szája körül hab – Elhullt.

El vagyok takarva; egyszer még hallottam anyánkat jajveszékelni, ne sápíts, Marjonka, no, a fuharos hangja kellemesen mély s nyugodt, ugyan hát csak jobb így… a családban… no… hozz húst!, Marjonka, húst, húst hozz!

▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬

Magam talán középre állok. Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár. Egyedül vagyok. Lüktetek. Kint a sötétben fenyegető villámlással lángok lobognak; ég a pajta. A tanúk nélkül dolgozó pokol. Holtan dermednek reményeink, a csillagok. Az ablakok kiverve, az üres keretek ide-oda 578lengenek, fekete pernyét ver be a szél. A sparhertban azért ég a tűz. A konyhaasztal felborult, csirkecsontok szanaszéjjel. Nincs kutya a csonthoz. Combom a plédhez ragadt, belülről fázom, nyílt seb vagyok, büdös vagyok, csatornaszagú, szét vagyok, vigy el, Uram, olyan magányba is, ahová magamtól sose merészkedtem volna.

Jól van. Fölkecmergek, rossz fazékba vizet teszek melegedni. Az ágy alól kirángatom a lavórt, csikorog a padlódeszkán. Körömmel kaparom a zománcot hosszasan… Homokkal sikálom, homokkal sikálom.

Kocsi kanyarodik, ők, kavarogva, nevetgélve tódulnak be. Enyhe hányhatnékom van, mi lesz velünk? Egymás szavába vágnak, az állatok! felgyújtották a pajtát! Üsse kő, nevet édesanyám, úgyis üres volt. Kicsit még részegek vagy nagyon fáradtak. Arcuk poros, mint a lapulevelek. Drágáim, mondom félhangosan.

Csivitelnek, nevetgélnek, mint a gépek. Én szereztem sót, kiált anyánk. Ó, bohóckodnak jó nénéim, miként hát furfangos asszony, talpraesettségnek mi az ára, valami élveteg extra? Nem, nem, lelketlen perszónák, csak tudni hová! hogy mit, mikor, hová… egy kis kocsislegényt kellett helyre raknom… És helyére rakta, asszonyanyám?! Láthatjátok…

Azt hiszik, ezek, azt hiszik, ők a minden, hogy mindent lehet. Nem. Bizony!, így nénéim, úgy elmartam a tökét, beleződült ótvaros fuharos, két marokkal! bődülve csapott volna, mondtam, ez a legfrissebb párizsi módi… Nálam ez nem vált be, mert eleve jólesett neki. Talán heresérve volt szegénynek! Szegény, szegény. – Azt hiszem, édesanyáméknak jó életük lesz. Végül nénéim így szólnak: És nem élveztünk el! Nem! Bugrisok, azt hiszik, de nem, nem élveztem el, azt hiszik, mindent.

A tél növekszik. Egy magányos farkas jött le a faluba. Felém fordulnak, jól van hát, Zsófika, meg vagyunk elégedve veled, láttuk, helyén a szíved, s kezdetnek, főleg hogy vég, nevetnek, Bolondka megteszi, és kellemetlenkedő cselvetéseitől sem kell tartanunk többé.

Szerettem, mondom. Úgy tehát, kiáltják a sudár lányok, úgy, szeretted, így mondod, szereti, hitetlenkedve néznek egymásra, egy fuharos bolondját szereti… Te őrült! hát nem láttad, kik ezek?! Nem láttad, mit csinálnak! Ilyenekkel adod össze magad?! Cafka, rongy áruló, fenyegetőn közelednek, tőrt rántanak, pusztulj, Zsófia, meg kell halnod, az árulónak halnia kell. Kezdeném fohászom, nénéim visszaszédültek vihogva ágyaikra, a foltos sárga pillangóplédre, birkózva hempergőznek, zihálnak, foguk villan. Te!

Édesanyám meleg vizet hozott meg egy bögre tejet. Terítsetek. Ágyazzatok. Rakjátok meg a kályhát. Eresszétek szabadon a kutyákat.

Nincs. Ülök a lavórban. Kapargatom, ahogy előbb a zománcot, a vérdarabokat. Az én vérem ez. Az öblítés nem fáj. Túl vagyunk rajta megint, lihegik mámorosan nénéim. Túl, túl, drágáim, mondja édesanyánk, nehéz, öreg kezével fejemet simogatja, túl, és van só, krumpli és petrezselyem. Elkezdünk szívből nevetni.

579

580

581

582

583

584

585

586

587

Kosztolányi-rekonstrukciók

(nehéz éjszaka) Kosztolányi Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai félszigetre pihenni. Pihenése abból állott, hogy ezalatt kizárólag portugálokkal beszélgetett: portugálul: a „virágok nyelvén”.

Késő éjjel az állomásról jövet toppant be hozzám, porosan-piszkosan. Esőköpenyén még ott volt Lisszabon szele, cipőjén a Tagus fövénye.

Hajnal felé, amikor asztalunkon tömör ütegben sorakoztak a kéknyelűek s egyéb üres palackok, fogytán volt témánk, mert már legtöbb élő ismerősünket megöltük, és legtöbb kedves halottunkat föltámasztottuk.

Az utcán, a dermedt tratoáron csöndesen lépdeltünk egymás mellett, hosszú ballonja lobbant, akár egy súlyos palást. Elértük, elértük mégis az utcasarkot, kezet nyújtottunk egymásnak, Isten áldjon. Rettentően tudtunk búcsúzni. Hallottuk egymás távolodó, halkuló lépteit. Hirtelen megperdültem, ő is, odarohantam hozzá, és lihegve azt mondtam: „Olyan erőszakosan lett vége ennek a hajnalnak.”

Megpaskolta az arcom, fájdalmas fintort vágott – ahogy szokta: halálosat, mint öreg bohóc az öltözőben. A hidegben orra piroslott, sálját felhúzta a szájáig, a bandita! a bandita!, a ritkás kötésű, hosszan tekergő sálon úgy ültek a nyálgömbök, akár az igazgyöngy. „Persze, öregem – mondta –, a hajnalok, a hajnalok ilyenek. Nem átallanak…”

Megint kezet fogtunk, Isten áldjon, Isten áldjon. Futva távoztam. A víztorony vékony, magas körvonala rajzolódott az égre. Felcsaptam a kapucnimat, a lámpák alatt megnyúló majd megrövidülő rideg árnyékom olyan volt, mintha egy rejtélyes csuhás járná az utat, egy ellenreformátor, Pázmány titkos, jó embere.

Örültem, hogy Dezső, hogy ő is egyedül van: elviselhetetlennek tűnt volna föl, hogy most rólam valakik – akárhogy! – beszéljenek.

– – – a papírjait böngészte, mindig ugyanúgy, félelegáns és sírnivalóan görnyedt testtartásban, és anélkül, hogy fölnézett volna, panaszkodni kezdett a szomszédaira, de olyan komolysággal és odaadással, finom arcában annyi nemes indulattal és keserűséggel és kiszolgáltatottsággal, mintha verset írna, panaszkodott, hogy Henrikék elviselhetetlenek, hangosan tévéznek, verik a gyereket, lehallatszik az undorító szeretkezéseik zaja, bezzeg ha az ő szegény 588kutyusa vakkant csak, aminek kizárólagos oka a szemben lévő hatalmas bakmacska szemérmetlen magakelletése, már fölverik az egész házat, s ha Henrikné berúg, böfögve hangosan azzal fenyegetőzik, hogy majd mindenki szeme láttára meg fogja erőszakolni őt, a garázs előtt, amin még a jószándékú házmester is vihorászik, és ha az elébbi okok egyike vagy méltányos más indok miatt elveszítvén türelmét energikusan felkopog a partvissal, akkor azok minősíthetetlen hangon üvöltöznek vissza, hogy na mi van, meg e jött az ihlet…

Lihegett és sírt.

Azután lassacskán megnyugodva megint beszélni kezdett, gyönyörű aprólékossággal, a bélyegek leáztatásának leghatékonyabb módjairól, az írógéppapírok súlyáról, a kocsonyakészítés biztos receptjéről, arról, hogy szívesen főzne nekem egy speciális, mexikói fűszerezésű babot, hogy azután, öregem, a szellentésektől emelkedett lelkiállapotba kerüljünk, vihogott, sakkfeladványokkal szórakoztatott, és hogy mennyi lehet egy fertály óra, ezt nekünk tudni kéne, majd kis mellébeszélések után aggódva kérte ki véleményemet tervezett „egybeköltözéséről”, s mikor én tartózkodó megjegyzést tettem, igaz, gyorsan és gyáván leszűkítve a hölgy egy konkrét cselekedetére, akkor ő parádés logikai mutatvánnyal megmagyarázta a tett rugóit, azokat a rejtett és finom, az asszony finomságát nagyon is bizonyító összefüggéseket, amik miatt én mindezeket sajnálatosan torzítva látom – hogy azután elfordulva legyintsen, alig érthetően szűrve ki a foga közt, egyébként igazad van, tönkre fog tenni a rohadt – – – –

(nehéz nap) A Jirzsi Puna-féle faházacska ablakában állt félmeztelenül, jobb karját enyhén megemelve és behajlítva tartotta, mintha pisztolyt fogna, mutatóujja pedig – penig! ó, a gőgös barom! – úgy kanyarodott vissza, mint aki épp akkor húzta meg a ravaszt… Egymásra meredtünk, micsoda időtlenség, ő hűvösen elmosolyodott és előkelően tapsintott kettőt, bal tenyerét fölemelte – fáradtan és rémülten, akár egy ateista, hamikor áldást oszt –, s a másik kezével a tenyér alsó harmadát finoman megütögette, mintegy leporolta.

– Jól játsztál – mondta nekem sóváran. A forróság fényes, tört cserepei villództak, ajkamra homok mászott, undorító hernyó, bólintottam, mi lesz velünk, édes öregem, s az inget, a tőle kapott inget átütötte már a tüdő tájékán a sötét vér, a vér.

csá-áth!

589

Egy nehéz nap éjszakája

Harminckét éves lettem én –

Meglepetés e költemény

csecse

becse

(József Attila)

1950. LENNON–MC CARTNEY: A HARD DAY’S NIGHT április tizennegyedikén

Lábjegyzetek az európai olvasóknak, akik vagyunk

E. P. születésnapja

( ± epszilon)aznapi (± 1-2 nap) újság-citátumok, ténylegesen a nap 4 óra 59 perckor kelt, pénteki nap volt, az országos esőzés Közép-Európa irányában haladt előre, előző nap Miskolcon nyolc, Nyíregyházán és Mátraházán, Debrecenben és Szentgotthárdon 6, a fővárosbannév szerint Budapest; festői szépségű 5 mm csapadékot mértek,

– Nagykőrösön vetették már az uborkát, s az idő szerint immár 10 500 kataszteri holdon termesztettünk gyapotot, úgy tervezvén, hogy 1954-ben majd 100 000 kataszteri holdon termesztünk gyapotot,

– jól kélt a vetés Győr megyében, de a 119-es kilométerkőnél még ekkor is kint volt a tavalyi kukoricaszár,

– a magyar dohányjövedék Európa-szerte qualitást jelentett,

– volt kenyér és volt nóta is, ahogy az orosz közmondás járja,

– erősen fogadtuk, hogy többé nem vétkezünk, a bűnre vezető alkalmat is elkerüljük, s hazánkat erős, boldog országgá – a fejlett ipar és virágzó mezőgazdaság országává tesszük, a dolgozó nép javát szolgáló, hatalmas, békés, építő országgá,

– derűs, biztos volt az élet, jól ment a munka, a Gönczi domborítóMit csinálhat vajon egy domborító brigád? Ez az, amit sohase fogunk megtudni. , brigád fej-fej mellett haladt a Pócza domborító brigáddal,

– leszállították a legfontosabb gyógyszerek árát a Szovjetunióban ismét,

– az ünnepségen Horváth Márton elvtárs hatalmas tapssal fogadott előadása után ünnepi műsor következett; a Fővárosi Zenekar Kóródi András vezényletével Budaskin Ünnepi nyitányát játszotta, majd Major Tamás elvtárs Majakovszkij Beszélgetés Lenin elvtárssal című versét szavalta el,

590

– már megindult az első ötéves terv, Péter Gábor altábornagy lett az ÁVHaz Állam Védelmi Hatóság máig jól csengő nevének kezdőbetűi vezetője, a Weiss Manfréd Műveket Rákosi MátyásrólMagyarország akkori királya, Sztálin tanítványa, a mondott országban a legjobb nevezték el, de Szakasits Árpád, az Elnöki Tanács elnöke még nem mondott le, ha minden igaz, börtönbe se csukták, bár már nem sok idő hiányzott,

– a Duna Budapestig áradt, lejjebb apadt, Bécsben 239 cm-t, Pozsonyban 287, Gönyün pedig 198 cm-t mértek,

– elterjedt a demokratikus mozi, a stúdióban a Sztálingrádi csata első és második részét vetítették (prol. 7. hétre), a Szabadságban és az Újlakiban a Párttagsági könyvet, és azt ígérték, hogy a Vidám vásár című, rendkívül szórakoztató, vidám szovjet játékfilmet május elején mutatják majd be,

– e napon valaki elveszítette az 5-ös autóbuszon válltáskáját, bőrcipőjét,

– mosásra, vasalásra, nagytakarításra ajánlkozott Ilus a Dob utcából, hiány mutatkozott mindeneslányokból (hosszú bizonyítvánnyal), bejárónőt egész napos elfoglaltsággal kerestek Nádasék a Pozsonyi utca 12-ből, jelentkezni este hét és kilenc közt lehetett, N. P.: A Biblia

– a népesebb villamosmegállóknál tisztasági ellenőrök vegyültek a tömegbe, és akit rajtacsíptek, hogy földre dobta lejárt jegyét vagy más módon szemetelt, figyelmeztették, de megkérték, venné föl az eldobott szemetet, majd kioktatták a tisztaság elemi szabályaira,

– ha használtunk, többnyire Anticors tyúkszemirtót használtunk, adagja 3⁸⁰-at kóstált,

– higanyt vett GROSS, József krt. 23, Lantoshoz e napon Baudelaire, Geraldy és sok szép francia könyv érkezett, csillárt a Vogel Csillárüzemtől rendeltünk, golyva ellen jódozott konyhasót ajánlottak, s ha azt kívántuk, múljék el tőlünk e keserű hagymaszag, hagymaszagú kezünket olyan langyos vízben mostuk meg, melybe előzőleg néhány csöpp szalmiákszeszt csöppentettünk,

– a Britannia szálló nevét „Béke” szálló, az Imperial szálloda nevét „Szabadság” szálló névre változtatták,

– potom áron lehetett venni 10 m hosszú 1 ½ colos, príma, piros, cseh gumitörlőt borpumpához; dolgozóknak dolgozóktól méterárut Átex boltból,

– leszállították az árát, mindennap ehettünk cukorkát, megédesítettük a demokráciát,

591

– e napon 24 vagon élelmiszer érkezett a Nagyvásártelepre,

– a felszabadulási kerékpár-emlékverseny győztese Farkas Mihály1948–53 honvédelmi miniszter, később kizárták a pártból, és börtönbüntetésre ítélték. Kiszabadulása után könyvkiadói lektorként dolgozott. (Lektorijelentésíró, kolléga.) elvtárs díját kapta; vidáman lengettük virágcsokrainkat a dísztribün felé, Éljen Rákosi! Éljen Vorosilov!, Tadzsikisztánba beköszöntött a meleg,

– ekkor írták ki a Lengyel Kupát, amit az ottani labdarúgószövetség olyan nagy eseménynek tervezett, amilyen Lengyelországban még sohasem volt,

– Gellért Prágában 54 méterről kapott gólt,

– Esztergomi Mihály kissé borúlátón nyilatkozott, a párizsi verseny után kis formahanyatlás állott be, amit ő végeredményben természetesnek tart, ennek ellenére bízik abban, hogy nyerni fog, bár tudja, Izsóf nagy ellenfél lesz,

– fáradt arcból üde arc TOKALON bőrtápláló krémmel,

– a legjobbak közé kerülni a munkában és a sportban, ez volt bevallott törekvése Bablena Lászlónak, a Salgótarjáni Tárna fiatal labdarúgójának (társai Tuskónak becézték),

– a Gázgyárban Szávának porcleválása volt, a Phöbusban újabb ifjúsági játékossal gondolták felfrissíteni a csapatot, a BLASZ bajnokság III. osztálya 1. csoportjának 9. helyén a Joint állt, 20 mérkőzésből 8-szor győzött, 3-szor játszott döntetlenre, és 9 vereséget szenvedett, gólaránya 49:51 volt,

– az Levélrészlet: Kedves (…), még csak annyit, én Szergej Obrazcovnak köszönhetem, hogy a Rákosi-korszakot jó lelkiismerettel (ha ez fontos!), szinte boldogan éltem át: az ő kezdeményezésére indult meg itt az amatőr bábmozgalom – ennek a kiszolgáló műhelyében helyezkedett el több kiváló avantgarde művész: Korniss Dezső, Rozsda Endre, Veszelszky Béla és jómagam. Bábfejeket, díszleteket csináltunk, Rozsda jóvoltából végigröhögtük az egész „időt”. Obrazcov bölcs, humanista ember volt – már akkor öreg. Biztosan nem él – halálhírét nem olvastam, remélem, természetes halállal halt meg. itt turnézó, kitűnő Szergej Obrazcov odanyilatkozott, hogy Magyarországon igazi tavasz van,

– Magyarország fiatal, fejlődő, szépülő ország képét tükrözte felénk,

– s ha régebben arra ingattuk is a fejünket, hogy „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket” – akkorra már Erkel Hunyadi László nyitányát és Csajkovszkij I. szimfóniáját hallgatta a közönség,

– feltárult előttünk a Coca-Colától mételyezett bugi-wugizók igazi lelkivilága,

– ha lassan is, de az irodalmi életünkben már a pozitív elemek domináltak, a múlté volt a Márai-féle nagypolgári irodalom és a Babits-epigonok Újhold köre, az irodalmi arisztokratizmus, a mondhatnám, nívófetisizmus, a túlzott színvonaligény már nem akadályozta az új proletárforradalom kibontakozását 592(ezzel egyébként, így, elvben, az igényes Révai Józsefakkoriban a művészeti életben élet-halál ura, álmomba ne jöjjön elő tragikusan se sem értett egyet), új írók döfték át szellemi fejükkel a korhadó avar polgári páncélját, miközben Darvas JózsefTán az Írószövetség elnöke? kifejtette, mi kell az irodalom pártszerűségének helyes megértéséhez,

– az utca emberének is világos volt: íróink számára a fejlődés mély és őszinte önkritika nélkül nem lehetséges… Igaza van Révainak: csak maguk tehetnek róla!!!

– felnőtt egy új olvasóréteg, volt már kinek írnia a magyar írónak; irodalmunk fejlődésének gyorsításában úttörő munkát végzett a szovjet irodalom, nevelve az írókat s olvasókat egyaránt; népi demokráciánk politikai fejlődése pedig elrekesztette az útját az ellenséges irodalmi irányzatoknak (köztük volt, amely egy tőről volt metszve az amerikai irodalom klinikai realizmusával, amelyet mint pornográf, emberellenes, rothadt álirodalmat leplez le a haladó kritika – Németh László volt ilyen például),

– mi sem volt tőlünk távolabb, mint a durva naturalizmus, amely sértette és sérti népünket, méltatlan magas kultúrájához és határtalanul fejlett művészi ízléséhez; a szellemeskedés piruettjei helyett a gondolatmenet világosságát, határozottságát becsültük, mi nem jóllakott polgárok voltunk, ki csiklandást óhajt, hanem öntudatos dolgozó, aki a világ megértésére vágyik, az író nem díszített, hanem épített,

– ahogy Alekszandr Goncsár megjegyezte: a legmagasabb szépség – a hűség szépsége,

– úgy kellett nekünk a művészet, mint lent a bányában a fény, habzsoltuk mindazt, amit évszázadok megvontak tőlünk, hetek, hónapok alatt akartuk a történelem roppant igazságtalanságait ellensúlyozni, mámoros volt a szívünk!

– megtörtént, hogy nem voltunk megelégedve valamelyik regényalak sorsával, jellemével, és olyankor ezt megtárgyaltuk, az írónak azután jogában állt követni vagy nem követni a tanácsokat, teljesíteni vagy nem teljesíteni a kívánságokat,

– faltuk a könyveket, és a színpadon magunkat ismertük fel Ladányi Ferencben, aki teljes gazdagságában tudta érzékeltetni az új kommunista embertípust (például amikor a darab elején egyedül, de később egyre több szövetségessel küzdő sztahanovista munkás alakját keltette életre forró lendülettel: nagy meggyőző erővel ragadta meg azt az öntudatos bolsevikot, akinek akaraterejét megedzi a tudat, hogy mögötte áll a munkásosz593tály, a Párt, mely „olyanokkal köt össze, akiknek sohasem fogom megtudni a nevét”),

– ez idő összetett volt,

– Gorkij mondta: nincs az életnél szentebb (kelt Capri),

– fiatalok voltunk, fiatal volt az ország, és mi voltunk az ország, mindent akartunk, minden jót s mindent jól, éhesek voltunk az életre és a szabadságra,

– Leningrádban megjelent a Szovjetunió európai növényzeti térképe, s a Krasznaja Zvezda beszámolt arról, hogy Alekszandr Ternov, a „Hajnal” kolhoz elnöke, nagy sikerű előadást tartott a szverdlovszki mezőgazdasági főiskolán, derűvel tekintettünk a jövőbe, és szívünk hevesebben dobogott, ha erre gondoltunk,

– néhány napja már ratifikálták volt a szovjet–kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződést,

– Rákosi Mátyás táviratot kapott a Demokratikus Jogászok Nemzetközi Szövetsége elnökségétől, melyben az háláját és csodálatát fejezte ki a csodálatos műért, melyet Rákosi az egész magyar néppel – velünk – együtt megvalósított Magyarország és a Béke javára,

– megtörténtek az előkészületek a dolgozók nagy vezére, Lenin születése nyolcvanadik évfordulójának megünneplésére (gondolatainak szárnycsapásai a valóság levegőegében suhogtak),

– sikereink vitathatatlanok voltak, büszkén tekintettünk gond és félelem nélküli életünkre; SztálinR. M. mestere – Natasa hozzálép, és bátran a szemébe nézve így szól: – Megcsókolhatom, Sztálin elvtárs? Mindenért, mindenért, amit népünkért tett! – Sztálin kissé zavartan a váratlan kérdéstől, széttárta karjait. – Vége. (Pavlenko: Berlin eleste) elvtárs azonban arra is megtanított minket, hogy nem szabad elbizakodni és a babérokon megpihenni; ott, ahol elbizakodottság, közöny, önmegnyugtatás és önelégültség uralkodik, ahol hiányzik a bolsevik igényesség és önkritika, ott megszűnik a további előrehaladás, elkerülhetetlen a tespedés; azt tanítja, hogy a fogyatékosságokkal szemben kérlelhetetlennek, a munkában igényesnek kell lenni,

– mindazonáltal voltak gondjaink, voltak problémáink, hol napfény van, van árnyék is, a marxista ideológia friss, eleven szellemét ugyanis jórészt befagyasztotta a dogmatizmus merevsége, sematizmusa és vulgarizmusa; Sztálin sem volt hiba nélküli: hiányzott belőle az a szerénység, ami elődjében, Leninben megvolt;

594

– a hadikiadásaink a nemzeti jövedelem 20%-át vonták el, még Gerő Ernőszintén élet-halál ura – ha maradt volt még élet, halál sem helyeselte egyértelműen Farkas Mihály honvédelmi miniszter megalapozatlan követeléseit – másfelől, így, igaz, szembeszegeztük békeakaratunkat az amerikai boszorkánykonyha uszító kalandorainak sötét üzelmeivel, az amerikai felderítők szemérmetlen magatartása kellő visszautasításra talált, az arcátlan megkapta a kellő leckét, és kénytelen volt elhordani az irháját, s azt, aki még egyszer megpróbálta volna, úgy visszavertük volna, hogy belepusztult volna, nehogy még egyszer kedve kerekedjék disznó-ormányát a mi szocialista kertünkbe dugni,

– Truman elnök egy kongresszusi üzenetében csak-csak kénytelen volt elismerni, hogy az USA-ban 5 millió család nyomortanyákon él,

– a Szovjetunió és a többi szocialista ország sikerei nagy vonzóerőt gyakoroltak, s felkelő napként világították be a többi nép előtt azt a helyes utat, melyen haladva… tudjuk; az imperialisták maguk alatt fűrészelik a fát, s ha a New York Times bértollnokai mégis oly buzgón fújják a maguk nótáját, ez újabb bizonyítéka, hogy félnek az egymás mellett éléstől, mert jól tudják, hogy a kapitalizmus nem állja a békés versenyt a szocializmussal; ugyan minek néznek bennünket ezek az urak, amikor sodró áradatként forr, buzog a néptömegek kezdeményezőkészsége; ha valaki ezt nem érti meg ma, majd megérti holnap,

– Hamvas Endre csanádi püspök kijelentette: „Az emberek kívánják a békét”,

– fegyverrejtegetésért kulákokat ítéltek el,

– Gróh elvtárs e napokban, úgy látszik, Csepelen felejtette a proletáréberséget, hajbókolt a „szaktudás” előtt, s az ellenség uszályába került,

– Jakab Kálmán 50 holdas gazda birtokainak egy részét felajánlotta a tsz-nek, de közben a termelőcsoport eledelét, afeletti bosszúságában, hogy a csoport fejlődésképesen gazdálkodik, megmérgezte, ezért a munkásbíróság ötévi fegyházra, földjeinek elkobzására és falujából kitiltásra ítélte; az ítélet jogerős volt,

– a begyűjtés új rendjét határoztuk meg, mely kiterjeszti a beadási kötelezettséget a burgonyára (gülbaba, rózsa, ella, sárga, Krüger, Woltmann), élőállatra, baromfira és tojásra is, s minthogy Népköztársaságunk kormánya ezt idejében közzétette, ezzel lehetővé vált, hogy dolgozó parasztságunk felkészülhessen 595elegendő másodnövény vetésére; László Károly hatholdas csopaki kisparaszt például mindjárt a rendelet elolvasása után kijelentette: „A rendelet nagyon igazságos,Az igazság azt követeli, hogy az igazságost kövessük, a szükség meg azt, hogy a legerősebbet. A jog erő nélkül tehetetlen; az erő igazságosság nélkül zsarnoki. Az erőtlen jogrenddel szembeszállnak, mert mindig akadnak gonoszak; a jogtalan erőszakot váddal illetik. Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért az igazságot kell erőssé vagy az erőset igazságossá tennünk. Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ő az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen az igazságos, ami erős. és aki gondosan gazdálkodik, az könnyűszerrel teljesíteni tudja”; az igazságosságot mutatja, hogy a rendelet fokozott terheket ró a falusi kizsákmányolóra, a kulákra;

– Lidia Korabelnyikova módszere nyomán egyre terjedt az anyagtakarékossági mozgalom, Kladnoban 10, Hrabekben 8 olvasztást értek el 24 óra alatt; Strihovka elvtárs újabb rekordot ért el: az olvasztási időt 5 órára csökkentette,A szöveg itt nehezen adja meg magát, Lidia kisasszony vélhetően a Mindennapok Hőse, szegénykém, vajon mi lehet most vele? hová tűnt sörény haja lobogása, hová a szemek fényessége és a combok sötét, zord ereje, hová? És unokáinak mit mesél? hogy Kladnoban tíz? Hrabekben nyolc? – s volt-e regényük Strihovka elvtárssal? vagy Strihovka elvtársat nem olyan fából faragták? milyen fából? vagy elgyöngült mégis, és Lidia, ez a kétségbeesett, merész és vonzó asszony, ez az érzéki tájfun, úgy átsöpört rajt’, mint annak a rendje? – Mindenesetre az, hogy volt, létezett a történelemben valaki, aki az olvasztási időt 5 (!) órára csökkentette: az máig megremegteti az európai szíveket, vélhetően.

– a sokorópátkai plébános felbújtására fatolvajok felgyújtották a község erdejét, egy vallástanár meg Debrecenben akarta tanítani A fogoly prímás című verset, és egy növendék, aki befolyás alatt állt, gyónócédulákat akart osztogatni társai közt, melyben a bűnöket fürkésző kérdések közt utolsóként a következő szerepelt: „Barátkozik-e munkásgyerekkel?”, vagy hogy a papok karmaiba került három fiatal lány az ünnepségen kiállt a sorból, s azt mondták, ők nem vonulnak fel; amikor a párttagok megmagyarázták nekik, milyen helytelen úton járnak, belátták, hogy hibát követtek el, s elmondták azt is, hogy honnan fúj a szél,

– követtünk el hibákat, nem vitás, hazudnánk, ha azt állítanánk, nem, s ennek jelentőségét nem akarjuk kisebbíteni, szakadatlan győzelmeinkKorán be voltam avatva abba a gondolatba, hogy a győzelem a végtelenség értelmében győzelem, a végesség értelmében: szenvedésKierkegaard. a munka, a béke, a szabadság frontján olykor gőgössé tettek bennünket, és a túlzó intézkedések keserű pilulaként az ellenség malmára hajtották a vizet (például, hogy a tűzcsapó nyele rövid, mert erre a középparaszt is azt mondta: az ő tűzcsapó nyele sem mindig előírásos; Lénárt Tamás gazda 596határozottan kijelentette: tudjuk, hogy a Párt jót akar; még sohasem csalatkoztunk, ha megfogadtuk a Párt szavát; megértjük mi az igazságos ítéleteket is, ismerjük mi a kulákjainkat, tudjuk, kutyából nem lesz szalonna, de ez a mostani dolog a tűzcsapóval megkevert bennünket),

– és így tovább, előfordultak torzulások a végrehajtásban, de maga az irányvonal helyes volt,

– szerettükHa embereknec vagy Angyaloknac njelueken szolnékis, szeretet ha nintsen és bennem, ollanná löttem mint a zengő értz, és az pengő Cymbalom. Rákosi Mátyást, érvelésének súlya és egyéniségének varázsa alól nem tudtuk s nem is akartuk kivonni magunkat, egyszerű és közvetlen szavai megett megéreztük lényének derűs, szeretetreméltó emberi vonásait, szívünkben megnyitotta a rést a remény számára (s a kezdeti nehézségeken, melyek egy része egy konzervatív gondolkodásmódból, más része a tapasztalatlanságból elkövetett valóságos hibákból eredtek, túljutottunk, s túljutván váltunk, mondhatni, világszenzációvá, sertésprogram!, egész népünk diadalmasan építi a szocializmust – ez a diadal, tudjuk, nem jelenti a mindennapok permanens eufóriáját, nincs szükségünk öncsalásra, gondjaink kendőzésére – az vesse ránk az első követ, akinél minden rendben van [pl. munkanélküliség] –, ez a diadal nem a perc bódulata, hosszútávú, történelmi diadal: azaz biztosíték a becsületes, szorgalmas, leleményes, de bizony fárasztó mindennapokhoz),

– a szabadság új életet hozott a nőknek is, megbecsült egyenrangú tagjai lettek a társadalomnak, lusta, lágy léptekkel vonultak gépállomás udvarán vagy a szövödék zajos termein, szigorú arcocskákkal hajoltak a tudós kémcsők fölé, a lányok s asszonyok kivirultak, ez a riadt és ravaszkodó áprilisi szél elfútt minden bánatot a homlokukról; a szépség mindig harmónia: a titok nyitja: megkeresni önmagunkban a rejtett szépséget és ügyesen, ízlésesen kihangsúlyozni – de ekkor már nem a nők testi szépsége, arca, lábai alkották a nő igazi fogalmát, hanem a munkája: a szocializmus építésének korszakában minden nő szép,Mesdames! Majd szavazáskor erre gondolni! csupán annyival lehet vonzóbb társainál, amennyiben a munkahelyén, az esztergapadnál, az íróasztalnál jobban megállja a helyét, mint a többiek,

– van, aki hat munkapadot lát el egyszerre!! – Ádám Margit pedig a mezőkövesdi dohánybeváltóban élmunkás és újító lett,

– az édesanyák„Szorítsd a combjaid közé, és csavard a szoknyádba azt a rohadt órát. Most a csend a legfőbb szükségünk.” – Most a csend a legfőbb szükségünk. A csend törékeny és üresPilinszky. e napon már igen-igen elnehezültek len597decskéjükkel a szívük alatt, hasuk, mely most fekete pihés lett, fényesen feszült, mellük szinte hatalmas volt és viccesen nem egyforma, a bimbók és udvaruk pedig érdes és soha nem látott barna, élő volt minden porcikájuk, nehéz és élő, nehéz és élő,

– s mikor délután egyszercsak felsikoltottak, elindult mélyből egy hang, lassan, mintegy brummogva, mely azután váratlanul heves sikoltássá vagy inkább hörgéssé lett, a megrémült édesapák tudták, eljött az idő,

– kortyoltak lopva a rossz pálinkából, forró kezükkel végigsimítottak csont-arcukon, megigazították szemüvegjüket, majd észbekapva kiszaladtak, hogy vasszöget verjenek a kémény falába, s a köré néhány hajszálat tekerjenek feleségük bal halántéka tájékáról,

– aztán, ahogy az édesanyák fájásai már elviselhetetlenekké erősödtek, az édesapák bűnbánón odahajoltak az asszonyok elé, hogy azok üssék-verjék őket, ahol érzik, hogy a fájdalmat reájuk hárítsák,

– április 14-én a méhszáj kellően kitágult, a burok megrepedt, és a magzatvíz elfolyt, a nap 18⁰²-kor nyugodott,

– a Szülőboldogasszony segéljen meg minket!, – a szülés megkönnyítésére ajtót-ablakot bezártak, s fokhagymával tömték be a kulcslyukakat, gyertyát gyújtottak, kiabáltak, zajt csaptak, keresztforgáccsal füstöltek, szenteltvizet hintettek széjjel, a házban minden csomót feloldottak, a zárakat felnyitották, a fiókokat kihúzták, a szomszédasszonyok kulccsal nyomkodták ágyékukat,

598

– az anyák jajongtak, jaj volt mindenütt, rosszarcú, meddő nők hajoltak föléjük, „nyögjön csak, nagysága”, sziszegték megvetően, „ha jó volt akkor!”,

– a toló- vagy rázófájdalmak következtek rendben, melyek kevésbé voltak fájdalmasak és erőlködésre késztették az édesanyákat; a kitolást a méhösszehúzódásokon kívül a hasprés is jelentékenyen támogatta,

– mikor az egyre jobban előrehaladó magzat hajjal fedett fejebúbja megjelent a szeméremnyílásban, a meddő nők elszégyellték magukat, örökké hűvös kezüket az édesanyák csatakos homlokára tették, forrón suttogták, „édesem, csak nyugodtan, kicsi drágám, mindjárt megvagyunk, már jön, kicsi szívem, már jön”,

– „mintha szarnék”, mondották az édesanyák a szívükben,

– a szeméremrésben látható fejrészlet időnként vissza-visszacsúszott ugyan, végeredményben azonban mind nagyobb lett, végül: a fej kigördült, „jól van, kegyelmes asszony, fasza csaj vagy”, utána bőséges magzatvíz ömlött, az édesanyák a nehezebb részén már túl voltak,

– egy félóra alatt be is fejeződött az egész,

– az édesanyák úgy érezték, hasuk, mint valami plazmás anyag, ide-oda lebeg, oldalt lóg, kitágult s most üres!,

– üres, üres, üres, üres,

– az erőlködéssel kapcsolatos izzadás, kimerültség és az elkerülhetetlen vérveszteség következményeként az édesanyák szükségképpen borzongani kezdtek,

– vér,

– hátrafeszítették a fejüket, drága arcukon fegyelem, mintha még valamire várnának, a nagy kétszárnyú ablakok mögött az éjszaka, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb mintha autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet,

– aztán teljes súlyával visszahullt reájuk a csönd, mely égbolt és csillag – – – ,Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod – – –

– albán kiállítás nyílt meg a Rákosi Mátyás kultúrházban, a magnitogorszki olvasztók termelési eredménye több mint meg599nyugtató,

P. S. Obrazcov él!

Most járt nála a Muppet-show!

Breki és a többiek.

és megkezdődött a kis- és középparasztok határozottabb formában történő konkrét meggyőzése,

– mi pedig, mi pedig megtudhattuk, hogy Bakfis melltartónál drágábbat találhatunk, de ha szívünk szakad is belé, jobbat soha.

„A múlt és jelen csupán eszközünk; célunk csakis a jövendő.

Így tehát sohasem élünk, hanem csak remélünk élni.”

(Pascal)

600

A mámor enyhe szabadsága

– giccstöredék –

A REGÉNY meglehetősen kellemetlen ötvözete (a rather uncomfortable combination) egy regény leírásának (mely maga volna a regény) és egy regénynek (mely, úgymond, tartalmazná önnön leírását).

Ami felettébb barátságtalanul hangzik, s valóban az is. És ez a kisebbik baj. Nem mintha nem volna szívhez szóló a szűznemzés, volna ebben valami megható, szép és finoman bravúros, ám hiába hajtanánk fejet, a helyzet mégiscsak az, hogy szívesebben látunk valódi aktust, kipirult arcú nőket, zsenge lányokat és okos asszonyokat, ragyogó lamékba öltözve, strasszokkal teletűzködve, avagy slampet pongyolában, rozsdás ziherhejctűvel összefogott melltartóban, és férfiakat, kik minden ízükben férfiak, s mint ilyenek melegen érdeklődnek a fácántenyésztés, a csigakert, a régi rézmetszetek, a pergamenbe kötött, ófrank betűkkel írt könyvek iránt.

Sajátos zsongásban kezdődik a mű, hezitálva csönd és szó, 601szó és hallgatás, hallgatás és csönd között, s folytathatnók hosszasan a párokat: nő és férfi, gyermek és ifjú, ifjú és férfi, fiatal és öreg, úr és szolga, fiú és apa, fiú és anya, szegény és gazdag, kicsi és nagy, erős gyöngeség és gyönge erő, mocsok és szent, háború és béke – mintha a szöveg nem tudná magáról eldönteni, hogy krimi legyen-e vagy szentírás, és ez, bármily korszerűen is hangozzék, nem válik előnyére; ezt a békés megjegyzést, változtatás nélkül, de egyre hevesebben ismételhetem meg.

A regény látható hőse matematikus hallgató Budapesten. Istenkáromló módon tanul, esze megtéveszti. Mégis, egy júniusi napon békés tülekedés kellős közepén találja magát. A dobok és invokációk éjszakája ez. Kézből tégla repül egy tetőről, valakit hasba szúrnak, valaki meghal, és eltapossák. Bot revolver ellen, átkozódás trágárság ellen, az oszthatatlan Isten az istenek ellen. A szabadgondolkodó diák a zendülők közé áll. Kétségbeesett kezével megöli (vagy megölni véli) öccsét. Az álmából felriasztott lovas rendőrség fülsiketítő csattogással, pártatlanul osztogatja bikacsökütéseit. A diák menekül, szinte a lovak patái alatt. Kifut a legtávolabbi külvárosba. Átmegy két vasúti sínen, vagy egyazon sínen kétszer. Falon mászik át, elvadult kertbe jut, 602a kert mélyén kerek torony áll. Holdszínű kutyák vad falkája (a lean and evil mob of mooncoloured hounds) ugrik elő a fekete rózsabokor közül. Üldözői elől a toronyba menekül. Vaslétrán mászik fel – a létra néhány foka hiányzik –, és a lapos tetőn, amelynek a közepén elfeketült medence van, csonttá soványodott emberbe botlik, aki éppen guggolva vizel a hold fényében. Az ember bizalmasan elmondja neki, hogy azoknak a fehérbe öltöztetett halottaknak az aranyfogait lopkodja, akiket azok (?) hoznak ebbe a toronyba. Még más aljas dolgokat is elbeszél, és megemlíti, hogy már tizennégy éjszaka óta nem tisztálkodott bivalytrágyával. Szembetűnő gyűlölettel beszél bizonyos lótolvajokról, „akik kutyát meg gyíkot esznek, s akik végül is éppen olyan gonosz emberek, mint mi ketten”. Hajnalodik; a levegő megtelik alacsonyan szálló kövér keselyűk szárnycsapásaival. A diákot elnyomja a fáradtság, elalszik; mire felébred, a nap már magasan jár, s a rablónak nyoma veszett. Vele együtt eltűnt néhány jó szivar és egypár bankó is. A diákot az előző éjszakán elhangzott fenyegetések félelemmel töltik el, elhatározza, hogy eltűnik Magyarországban. Közben nyugtalanítja egy, a tolvajokhoz tartozó nő neve, akire a hullarabló kü603lönös hévvel zúdította szitkait és gyűlöletét. Úgy véli, hogy egy ilyen, minden porcikájában romlott ember gyűlölete felér a dicsérettel. Elhatározza – bár nem sok reménnyel –, hogy megkeresi a nőt. Imádkozik, aztán lassan, szilárd léptekkel elindul a hosszú útra. Ezzel végződik a mű második fejezete.

A többi tizenkilenc fejezet bonyodalmait lehetetlen felvázolni. A dramatis personae úgy nyüzsögnek, hogy az ember beleszédül, nem beszélve az élettörténetről, amely láthatólag az emberi szellem minden rezdülését kimeríti (az aljasságtól a matematikai elmélkedésig), sem a vándorlásról, amely a Kárpát-medence egész terjedelmes geográfiájára kiterjed. A Budapesten kezdődő történet az Alföld rónáján folytatódik, egy napra és egy éjszakára megáll Eger kőkapujában; elmeséli egy vak csillagász halálát a Tisza holt ágában; összeesküvésben vesz részt Bercsényi Miklós sokszögletű palotájában; imádkozik és paráználkodik Lőcse pestises bűzében, a Keleti pályaudvaron; egy siófoki irodából nézi, hogy kel fel a nap a magyar tengerből, és Somogy megyében egy balkonról figyeli, hogyan merülnek el az esték a magyar tengerben, ténfereg és öl Hódmezővásárhelyt, és sok-sok éven és mér604földön át tartó útját végül ugyanott, Budapesten fejezi be, néhány lépésnyire a holdszínű kutyák kertjétől. A cselekmény lényege tehát a következő: egy ember, a hitetlen és menekülő matematikus hallgató, akit már ismerünk, hitvány emberek közé kerül, hozzájuk idomul, és szinte verseng velük az aljasságban. Egyszer csak ámuldozva – mint Robinson a homokban feltűnő emberi lábnyomok láttán – valami enyhülést tapasztal az aljasságban, valami gyöngédséget, lelkesültséget; valami csöndet vesz észre az egyik gyűlöletes embernél. „Olyan volt ez, mintha a párbeszédbe beleszólt volna egy tökéletesebb ember.” Tudja, hogy az a hitvány ember, akivel beszél, képtelen erre a pillanatnyi tisztességre is; ebből arra következtet, hogy ez az ember egy barátjának vagy egy barátja barátjának a tükörképét vetíti feléje. Újra átgondolva a problémát, titokzatos meggyőződésre jut: A föld valamelyik pontján van egy ember, akiből ez a világosság árad; a föld valamelyik pontján van valaki, aki azonos ezzel a világossággal. A diák rászánja az életét, hogy ezt az embert megkeresse.

A cselekmény lényege tehát máris látható: mohó kutatás egy lélek után azoknak a finom visszaverődéseknek az alapján, amelyeket másokon 605hagyott: kezdetben egy mosoly vagy egy-egy szó halvány nyomán, később az ész, a képzelőerő és a jóság különféle, egyre növekvő ragyogásának nyomán. Itt alkalmazható a matematikai terminus technikus: a regény növekvő haladvány, amelynek határértéke a megsejtett fény. A keresett embert egy végtelenül udvarias és végtelenül boldog könyvkereskedő előzi meg, ezt meg egy szent… Hosszú évek után a diák egy folyosóhoz érkezik, amelynek „a mélyén ajtó van és egy számokkal teleírt olcsó gyékény, amögött pedig ragyogás”. A diák egyszer-kétszer megdöngeti az ajtót, egy férfihang – a keresett hihetetlen hangja – unszolja, hogy lépjen be. A matematikushallgató félrehúzza a függönyt, és belép. Itt végződik a regény. Mint láthattuk, képtelen ellenállni a művészet legdurvább csábításának: zseniális akar lenni.

Elolvastam, amit eddig leírtam, és félek, hogy nem emeltem ki eléggé a mű erényeit. Vannak nagyon finom részletei, például egy vita a tizenkilencedik fejezetben, amelyből megsejtjük, hogy az a vitatkozó, aki nem akarja érveivel lehengerelni ellenfelét, „nehogy a győzelem érzésével legyen igaza”, a keresett férfi barátja.

Mindenki egyetért abban,606 hogy dicséretes dolog, ha egy mai könyv egy régiből származik, hiszen (mint Johnson mondta) senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak kelljen bármit is köszönnie. Joyce Ulyssesének gyakori, de jelentéktelen érintkezési pontjai a homéroszi Odisszeával újra és újra felkeltik a kritikusok elragadtatott bámulatát (sohasem fogom megérteni, hogy miért). Itt sincs leszármaztatásokban hiány, és az egybeesések nem kevésbé titokzatos sikert aratnak. A regény nem a nézőpontjait váltogatja, a technikát, hanem a lelkét. Ettől viszolygunk.

REGÉNYEMET befejezvén, mely inkább lett jó, mint igaz, mély álomba zuhantam. Az élet olyan förtelmes, hogy csak úgy viselhető el, ha kerüljük. Ez az, amit a művészetben csinálunkFlaubert. Mély, nehéz és kegyetlen álomba zuhantam, melyből csak negyedórákra riadtam föl, fél-éber, sajgó szendergésekre, s ez napokig így tartott. Álmomban életemet színdarab gyanánt képzeltem, amelynek eljátszásánál én a nézőtéren ülök, a színpadon meg nincs semmi, csak föl-le megy a függöny. Gyűlöltem magam. Azt gondoltam, nincs semmi, vagy ha van valami, akkor az rettentő és gonosz, szüntelen. A nagyravágyásért fizetni kell, súgtam sandán magamnak. HauserLétünk legszomorúbb ténye, hogy reményeinkkel és törekvéseinkkel lassan elkopunk. Ez a fokozatos, észrevehetetlen és feltartóztathatatlan satnyulás, az életnek ez a lassú aláaknázása, amely még csak a nagy, impozáns katasztrófák hatását sem keltik…

Akkoriban megint egyedül éltem. Atyám gondoskodott rólam, a maga aljas és kaján módján. Nem tudod megtartani a nőket, mondta fölényesen, ő, ki soha senkit nem tudott elengedni, igaz, mert senki nem volt az övé, mindig ő volt az, akit bírtak. Ó, csak egy suhanás, pillecsók este – mondhatnám, ha épp a meghatódott gyermek volnék. De én inkább a gyűlölködő gyermek vagyok, és okaim volnának számosak, 601 és mindegyik tetszetős és velős. Levélvázlat: Mikor pitymallott, elhagytál.

Gondolataimba merülve, elnyűtten lépdeltem a hatalmas park buja ősfái közt: még bennem visszhangzott a meglesett és kihallgatott, árva, édes varró-hölgyek évődő vitája. Különösen egy vékonyka, fitos lány replikázott szemtelenül.

– Miért is ne!? asszonyanyám nem érzett még hasonlót, valami szédülést a hasa aljában?

– Elhallgass, te lány!

– De hát nem így vagyon? Hogy van egy kristályos pont, szikrázó, gyönyörű és félelmes… – a lányka lehunyta a szemét – …hogy hát van egy közepünk, mindenek magja!

– De fölvágták a nyelvedet, béka, mit ismersz te a kínból és gyötrelemből, mit úgy hívnak: férfi!

– Kín? gyötrelem? Mintha bizony tályogról beszélne asszonyanyám, alattomos lázról, mely belülről támad, s gennyet fakaszt ragacsosan mindörökre.

– Az, az, jól mondod, ha nem akarod is, kívül-belül, és alattomosan és mindörökre…

– Ugyan nem! Hogy így! Soha! Mert még ha nyögve, fájdalmasan tekeregve, mint öreg almafáink a szilaj szélben, és ajkaink össze is préselve, hogy hang el nem hagyhatja, hang, mely rettegéssel és diadallal volna telt, vereséggel és győzelemmel, örömmel és megaláztatással, mely drága…

– Elég már! Könnyen beszélsz fehér lányszobád makulátlan vánkosai közül, hol csak attól félsz, kitől akarsz, az árnyakat magad teremted, ügyes ujjad ura s parancsolója lehetsz… hanem midőn mindez már széttúratva, ágyad fája majd beleroppant, fehér lepedőd maszatos, gyűrött, és 602 selymes combod ismeretlenül rücskös, akkor beszélj, te fennhéjas, buta lúd, mikoron vékonyka derekad szinte behorpad, és gyémánt pontocskádra, melyet most oly büszkén domborítasz, és óva, látom én, ne pirulj, lopva néha megsimogatod, vagy legalább mert nyilván lüktet a bestia, forró, tüzes és remegve ugranék, nyugtalan tenyered reá borítod, majd ha őreá úgy kell gondolnod, mint hínáros, bűzlő mocsárra, s már a gondolattól gyomrod görcsben összerándul, s mikoron fejedet vánkosod megmentett hűvös négyszögére hajtod, akkor majd AZ, így lesz, kinek mindezt a fájdalmat és megtöretést köszönheted, az az aljas rablógyilkos, ott áll az ablaknál, szivarra gyújt, és keserű, érdes hangján mond valamit, valami egészen rettenetest, hogy például „befogták a szekereket lent”, vagy hogy „viszket a bokám”, s akkor te, senkiházi, ebben a számkivetettségben, melyre azonban, így érzed önvádlón, rászolgáltál, sírni kezdesz, sírni, zokogni, ríni…

– Jaj, bocsásson meg, drága asszonyanyám, bocsásson meg ostoba magamnak… nem tudtam… se sírjon, se zokogjon, se ríjon… amit mond, alig-alig értem, fölfogom ugyan fejemmel, de minden sejtem és porcikám, a kezem és a hónaljam, a hasam és fülcimpám, a köldököm, és igen! az! mind, mind, mint tiszta fiúcskakórus, mást dalol, és ez a dal fönséges, szabad, szárnyal, mint a sas, magosan, büszkén. Ám nemcsak ilyen, ilyen fölfoghatatlan, megközelíthetetlen és ünnepélyes, hanem közeli, kedves és meleg is, akár egy veréb, édes kis jószág, ez a dal dobol bennem, mindig és mindenütt, egyre erősebben és követelőzőbben…

– Jól van, lányom, most eredj.

– Ne! kérem, ne küldjön el, kell asszonyanyám erős, fáradt keze, s orcámnak is hűs öle, hogy odafúrhatnám magam-ma603gam… érzek… zsámolyod mellett hallgatnék, hidd el, hosszan…

– Akkor hát hallgass, buta lány, szegény, buta lány, hallgass hát akkor!

Levélvázlat. – – – – pedig azt kéne, ragyogni!A kéziratban lapszéli jegyzet Rilke.

Most, hogy megjöttem Mária Ivanovna szalonjából, hol végre egyedül maradhattam véle, kettesben, mire már évek óta vártam, csak Thomas zavargott szántszándékkal, hiába intettem le, mint egy gyereket, és Mária Ivanovna is hiábavalóan kényeztette, ígérgetett és fenyegetett, az igazat megvallva: viszolyogtatóan, ő, Thomas, veleszületett kötelességtudatára, valamint a herceg állítólagos utasításaira homályosan célozgatva felettébb gyakran megjelent, csúfondárosan betoppant, ezüsttálcát vitt poharakkal, vagy két sudár gyertyatartó közt illegett-billegett tapintatlanul, dehát mindegy! mindegy! mert ott voltam, ott, és megmondtam, amit akartam – kissé tőlem függetlenül, és szavaim célba találtak, mert láttam és hallottam, ahogy légzése felgyorsult, ajkai felpuhultak és könnyű lázban csillogtak, csillogni kezdtek, s mikor kezemet elkapva, azt megszorítván a kebléhez vonta futólag, akkor szemét elfutotta a könny, s én úgy bámultam e parányi foltra, csillogó tengerszemre – de ne is ilyen lelkesen: inkább: fizika! fizika! a sós csepp, mely elhagyván a könnycsatornát, szétfutott a szemgolyó nedves gömbjén – úgy tekintettem rá, mint a megváltásomra, s most, elválva e drága lénytől, ledőltem elsötétített kis szobámban, szívem (és bizony tán ágyékom is) oly üres volt, vagy annyira telt, hogy e vákuum és feszítés közt remegni kezdtem, miként egy keserves Werther.

604

E lebegés még mindig tart. Olykor a szívem dobban furcsán és erőset, olykor csuklómból szalad ki az erő.

Meg kellett mosdanom. Ijedten észleltem, hogy hiába vagyok különösen izgatott és a többi, a hely… a hely, ahol vagyunk, ahol épp látható volna ezen izgalom: ott nem volt látható. Erős sugarú, forró vízzel locsolni kezdtem, de az elért eredmény után is maradt a szívemben a bizonytalanság.

Visszatérve a szobámba (megérkezett az új szobaasszony! a szeme se rebben!), belenéztem a tükörbe, egy furcsa, azaz szabálytalan alakú, falra függesztett, állítólag muránói tükörbe, végignéztem magamon, ezen a távoli, ingó árnyékalakon, és ott, pontosan ott, ahol néhány órával ezelőtt egy enyhén savanykás szagot árasztó, fakó férfiút láttam, aki láthatóan szorul ki mindenekből, kopik kifelé, nadrágja gyűrött, nemcsak a térdnél harmonikás, hanem fent, a felső (?) résznél is (kérdeztem Katalin varrónőt, miként mondják ezt, de csak nevetett, akár egy süldőlány), inge kilebeg a nadrágból, csüggedten, mint holmi búval gyakott nemzetiszín zászló (túlzás!), egy férfi, kire ha ránézünk, rosszkedvünk lesz, vagy legföljebb tisztelet ébred bennünk, acsarkodások szabdalta arca mintha gyurmából volna, és a vastag szárú, fekete szemüveg is csupán arra jó, hogy sanda irigység fogjon el bennünket, nos, ott a tükörben, egy fiatal férfi állt, nem kölyök már, nem is ifjú, nadrágja talán gyűrött, de épp ez a könnyűség, ahogy esik alá harmonikázva fent (?) is: ez kedves; és egyszersmind nagyvonalú, amit talán a vidáman kileffenő ing mutat leginkább, az arc nem hamvas gyerkőcé, aminek nyilván megvan az ára – de minden kétségtelen elnehezülés át van itatva az idő erényével, evvel a keservesen megszerezhető értékkel, egy férfi, akin látszik, hogy szabad, hogy azonos ön605magával, nem hős, nem töri meg a Világot, de férfi, tehát az sem őt, vagy ha igen, mert néhány keserű vonal nem mindennapi vereségeket is sejtet, akkor méltósággal kel föl lentről, a sárból, vagy ha annyira nyomorult a helyzet, s erre sincs mód, akkor fölkel, ahogy tud, ám erről nem mond mást, ennyi maradt, a vereség az vereség – ezt a férfit a tükörben szeretjük, és hála Istennek, így van evvel más is.

Sétáltamban egyszerre unokaöcsém sápadt arca villant föl a bokrokon túl. Hold! Mint a sárga, csalfa hold, sugárzón, rejtélyesen, rejtőzködve. De annyi erővel, oly intenzíven, hogy kibillentett közönyömből.

Incselkedve futni kezdett. Én utána. Tehát ő előlem. Ez egy pillanat alatt világossá lett. Én gyorsabb voltam, ő azonban ügyesebben siklott a tüskebokrok, sűrűn álló növendékfák közt. Zihált, hallottam. A sajátomat is. Egyre kevésbé törődtem a tüskékkel, dühödten átvágtam mindenen, csak hogy elérjem őt.

Akkor váratlanul megtorpant, felém fordult és átölelt. Hátraestem, ő rám. Szorosan feküdtünk, egy pillanatra mozdulatlanul… Zavartan kibontakoznék, de nem tudok. Mintha a kiskölyök irányítana. Valóban nyugtatni kezd, akár egy felnőtt. „Nem, nem, ne mozogj.” Arcomat végigszántja a meleg levegő. Szájlevegő. Beleborzadok és szippantok. Ez elrettent, hátrafeszítem a fejem, a kölyök nyugtat. A kezemet fogja, simogat; néha magát, néha engem, az enyémmel őt, az övével magát, a magáéval engem, a magáéval magát.

Hátranyaklott a fejem – és ott állt az asszony! Talpra ugrottam. „Birkóztunk. Ki nyert, nem tudom”, mondtam gyorsan. Unokaöcsém bosszúsan igazgatta magát. „Nem kell mentegetőznöd, gyere.” Elin606dult, de még odasziszegte anyjának: „Mit koslatsz utánam, undorító vagy!” Hátrálva engem nézett, én dermedten álltam. „Gyere, gyere már! – üvöltötte –, a kurva anyád, gyere már!” Nem bírtam mozdulni. „Hülye, hülye, hülyék!”, sikított a vézna fiúcska, és elrohant.

Néném arcán könny és pír. Zavartan hozzám lépett, és keblére vont. Konyak, akasztás, tarkónlövés, barátság és szerelem. És csillárok ontsák a fényt, fekete ruhás ősz urak jöjjenek a vörös szőnyegen. „És nem szabad – mondtam hirtelen boldogságomban ügyetlenül – megfeledkeznünk egy vánkosról, kell egy izé, valami sülttökvörös vacak arra az alkalomra, hogy majd egész meztelenül sétálgatok a dohányzóbanColette.”

607

A könyvnek nem sok kapcsolata van mindevvel. A huszadik fejezetben az a néhány szó, amelyet a könyvkereskedő annak a bizonyos férfinak tulajdonít, talán csak a főhős szavainak felnagyítása, ez és néhány más, kétes analógia jelentheti a kereső ésa keresett azonosságát, de azt is, hogy emez beleolvad amabba. Egy másik fejezet azt sejteti, mintha a férfi az a valaki lenne, akiről a matematikus hallgató azt hiszi, hogy megölte.

„Az életben – súgta néném, hangjában szomorúság bujkáltFlaubert – nem a nagy szerencsétlenségektől kell félnünk, hanem a kicsiktől.” Olyan vacsorát rendelt, mint egy emancipált masamódlány, halat hideg portóiban, sült szárnyast s egy forró habfelfújtat, amelynek belseje savanykás vörös fagylaltot rejtett. Mozdulatot pedig takarjon mozdulat. Fátylak, függönyök, festett városok, gyilkos küzdelem, izgalom, félelem, malackodás takarja el. És velünk mi lesz, lapszéli jegyzet? suttogta, és a szemében rebegő riadalom rácáfolt gúnyos hangjára, amint akarata ellenére a kezemben lévő üres szerszámra pillogott. Aki nem tud határozószó főnévi igenév, legalább beszéljen értelmesenBarth. Megpróbáljuk? Sose sürgesd azt, aki torkig van. Nem elég az ellentmondást paradoxonba fordítani, élni is kell vele, tovább élni, tovább dolgozni. Úristen vessző mennyire utálom a tudatosságot.

Elgondoltam, hogy Mária Ivanovna ellenem fordul. Kíméletlenül. Hogy talán ő is olyan nő, „aki elsőre sokat ad, de aztán visszavesz mindent”. Lehetséges volna, hogy adott esetben meg kéne ölnöm? Lám, éjszakám hasonlatos nappalomhoz. Föl-fölriadtam, s némán feküdtem a setétben. Álmodtam, hogy szagos levelet kapok, melyben átlátszó indoklással lemondják a tervezett édes együttlétet, máskor meg gonosz tekintetű, víg zsandárok fogták le díszes fogatom annak valóban kétségbevonható tisztaságára hivatkozva, és gyorsított eljárással, tisztán logikai alapon (ezt többször, nagy gaudiummal ismételték) 2 rövid hónapocskára lezáratták etc.

Az új szobaasszony acsargó lélek. A szobámban sunyítok és hallgatózom. A vénasszony mutatja, hogy stikkes. „Hogyhogy?” „Nehéz a természetje… Tiszturat még nem kérte meg?” „Mire?” Vihog, mutatja a kezével, csattog, tifi-tofi, mint valami undorító gőzmozdony. „Nem kért meg.” Dühös vagyok, de nem b…aszom le, mert süket, és így üvöltöznöm kéne. „Tudom én! Én tudom! A maga Vénusz-dombját is megkirándulták elégszer…!”

Kicsiny Mária Ivanovna! Milyen pici lába van! a hasa pici ezüsttányér, de a keble egyáltalán nem az! s a keze sem! a tenyere váratlanul vastag, az ujjai szélesek, mindez nem szép, de szeretem. Ne haragudjék ezért rám, és azért se, hogy elemzem magam, próbálom megérteni, ami természete szerint érthetetlen: a szívemet. Hogy mi benne ez a telítettség, mi bennem ez a zsongás, mely oly rokon a fájdalommal, melyben, továbbá, keserű sírás és a legszemtelenebb élvezet keveredik… Ha az utakon járok, minden távoli járókelőben Magát sejtem, sajgok és hálás vagyok. Maga: a világ, maga mondja azt: hogy élek. Maga én. Én én. S ez mind Maga. Elveszek. Talán ezt siratom. Vessen meg. Tiporjon meg. Édesem. Szeress.

Én megértem, egyetlenem, hogy dühös. Igen, biztosan hibáztam, de értse meg, nem bírtam látása nélkül. Kimondhatatlan hálát érzek Maga iránt azért, hogy van. Elgondolni az ellenkezőjét – hogy nincs –, rettenetes. Akkor már az sem számít, ha kiderülne, hogy nem szeret. Csak legyen, és én hadd lássam néhanap.

Hosszan csatangoltam összevissza, meleg volt és ünnepi hangulat. Fiatal nők járkáltak vidáman egymásba karolva, s kanszagú kamaszok kurjongattak, hogy övék a világ. A sarkon szerelmet árult egy csúf lány. (…)

Aztán egyszerre csak ott álltam. A házuk előtt. Észrevevén (!), hogy merrefelé is járok, megneszültem. Kerítések és falak mellé húzódtam, az árnyékot kerestem, s a fényes ablakokból kihulló foltokon úgy osontam át, akár egy tolvaj, és elrejtettem az orcám. – Pedig Maga kioltotta belőlem a félelmet. Olyan természetes és szép, hogy én Magát szeretem. Magát nem akarom megszerezni, mert Maga az enyém; a Világ kezdete óta az, és addig az, míg a Csillagok fekete tűzben nem hullanak a rémisztő Semmibe. Így lesz, kicsikém… Csak épp az életünk… Az már nem a miénk, édesem.

Beállítottam hát, mintha azt csak úgy lehetne. Maga a karosszékében ült és kézimunkázott. Asszonyanyja a cselédséggel pörölt. A Herceg szemén láttam már a homályt. Irigylem égetett borait. Finom ember. És nincs, ki nálam jobban kívánná a Maguk boldogságát… Mária Ivanovna, Maga a sze608relem. (Nem is tudja, milyen körülmények közt lakom most! Az új szobaasszony! Istenem! Milyen felfújt hólyag! Ha látott már lapos pillantást…)

Mindannyian meglepődtek. Asszonyanyján láttam a bosszúságot, a Herceg inkább örült, mert lett rögvest kivel hogy innya. A Maga arcán, drágám, várakozó figyelem időzött, aminek utólag nem örülök, hisz tehát esetleges örömét feltételhez kötötte, én kevés voltam. Folyékonyan hazudni kezdtem, hogy így meg úgy az alkalmatlan időben, az elemi formaságokat átalszegve, de épp most vevém a hírt kedves atyai barátom haláláról, és hogy nem volna senkim a városban, és egyedül nem volnék képes ezt elviselni, lennének elnézőek gyöngeségemmel szemben, illetőleg iránt.

Asszonyanyja meghatódott, a Herceg töltött, s Maga, egyetlen Mária Ivanovna: unatkozott.

Kopogtattak. A térképek fölé hajolva dolgoztam. Ültömben megfordultam, a háromlábú tábori szék nyikorgott. „Tessék.” Fekete selyempongyolában a szobaasszony állt a küszöbön, csípője telt volt, jó, a fején a fehér turbán olyan előkelőséget, nemességet adott neki, mellyel soha nem rendelkezett. Azonnal belépett, és leült az asztalom melletti karosszékbe. Megigazította combján a selymet, nem kihívóan. „Várjon, míg befejezem.” Szöszmötöltem egy darabig, hirtelen megdühödtem.

„Mit jött be?” Nem válaszolt, nem is nézett rám. „Mondja meg!” Maga elé dünnyögte. „Féltem. Furcsa hangok voltak az éjszakában. Gondoljon, amit akar!” Megragadta a kezem ekkor.

„Menjen vissza a szobájába!”, kiáltottam. Felugrott. De oly gyűlöletes pillantást vetett rám, hogy visszalöktem a székbe. Kezemet a combjára ejtettem. Végig utálkozás volt bennem, és gyilkos indulat, „pihegj! pihegj!”, sziszegtem, s láttam, ahogy pirosodik álnok arca…

„Ezt magad is megcsinálhattad volna”, mondtam végül. Súlyos szempilláit lustán, magabízón rámemelte. „Csak jobb így”, mondta nyugodtan. Az ajtóból visszanézett. Nem tudtam, pedig lehetett volna, hálás-e vagy örökre ellenségem. Ekkor vettem észre, a testem figyelmeztetett, hogy közben én hoppon maradtam. „És velem mi lesz?” A szobaasszony bólintott. „Magad – – –

Nem mondtam igazat. Én nemcsak sírni akarok együtt Magával. Hanem akarom a selymeit is, csókolni, szeretni a selymes arcát, a fénylő ajkát, a forró nyakincáját, a rózsákat, a selymes hasát és a selymes pehellyel benőtt völgyet, fényes combjait, halmait, öbleit. Bízza Magát rám, csak azt akarom, amit Maga is akarni akar. Örömet… nem, mondom rendesen: kéjt akarok Magának szerezni, s az, mely Magában születne, lenne az enyém is… De lehet, hogy csak éjszaka van. Az arcom tüzel, felugrok, leülök, bele-belekapcsolódom a társalgásba, majd otthagyok csapot-papot, látom, összesúgnak mögöttem.

609

Lázam van. Nem merek már mondani semmit. Mária Ivanovna, kicsi Mária Ivanovna, én vagyok itt, én.

Ma, Isten segedelmével – – – –

Drága, vázoltam Magának szerelmünkről való elképzeléseimet, múlt és jelen összefonódását, a finom remegést e két pont között, mely engem úgy áthatott és elbűvölt.

De látszott, Magát nem érdekli annyira ez, s ugyan elfutja szemét a könny hallván vallomásomat, hogy én az Idők Végezetéig szeretni fogom, és ez ezüstfényes szalagként lebeg majd életünk fölött, de hamar közli keményen, Magát nem érdekli, mi lesz harminc év múlva, hanem hogy most mi van, hogy most nincs, ami lehetne, és ez az egész talán mégsem volna ennyire szépen bonyolult, szeretsz és kész, értem. Elmész és kész. Én meg itt maradok. Tehát hogy szar az egész és kész.

És egyre szótlanabbak leszünk. Mert a beszéd rögtön leleplez minket: mégiscsak idegenek vagyunk. – Elképzeltem egy búcsúzást: Az asszony kinézett a vonat ablakából, látta a férfi nyers, elképedt arcát. Először egy ?-t rajzolt a párás ablakra. Azután egy !-t. Azután az egészet „”-be tette. Azután letörülte. A férfi lent lelkesen ökölbe szorította a kezét. Az asszony a tenyerét terpesztett ujjakkal az ablakra feszítette. Halkan ejtette ki a szavakat. „Lehetett volna… lehetett volna tán mégis egy REGÉNYÜNK!”

▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬

Mint a cserebogarak, rémülten és dermedten ébredek. Apámnak – férfi volt, férfi, ki minden ízében az, s mint ilyen melegen érdeklődött a fácántenyésztés, a csigakert, a régi rézmetszetek és a pergamenbe kötött, ófrank betűkkel írt könyvek iránt – reggelente kezet kellett csókolnom. Talán nem viselt volna meg annyira, ha ez az atya valódi, fenséges és jeges gesztusa lett volna, s nem az az ernyedt, bocsánatkérő mozdulat, ahogy figyelmetlenül a szám elé tolta a kezét (gondterhelten, mintha fűszert, „vegyél, ha gondolod, fiam”); nem tekinthettem ezt valami agyafúrt, iszonyatos cselnek sem, hogy ugyanis éppen e hányavetiség volna térdrekényszerítő – nem volt meg közöttünk ez a közvetlen birkózás, örök küzdelem, ő tisztelte bennem magja folytonosságát, én pedig tiszteltem őt, akárhogyis, elévülhetetlen érdemeiért, én mindegyre untattam őt, és ő minthogy magánál silányabbnak tartott, ezt, mindkettőt, alig ingerülten, megbocsátotta nekem.

A kézcsókért gyűlöltem.

Többször is eltökéltem, hogy beléharapok, és nem gyávaságom tartott vissza – mindannyiónk kétes kebelbarátja, kit kifogyhatatlan leleménnyel öltöztetünk új és új, hitvány, ám mindig megkapó maskarákba –, de azért az ijedtség, az ijedtség, tapasztalván indulataim hirtelen és félelmetes váltako610zását: mert ahogy hajoltam a bonyolult felület felé (az ijesztő szőrszigetek! májfoltok! a csontok kifürkészhetetlen mocorgása!) szolid gyűlöletem a leghevesebb vágyba csapott át, hogy csókkal (!) illethessem az atyai kezet, ezt a meleg, nagy „medvességet”. Hogy csókolhassam és szaglásszam, ezt szerettem volna áruló módon hirtelen, az idegen, nyers szagokat magamba színi, melyekből jószerével csupán a dohányét bírtam azonosítani, de ennyi elegendő is volt a titokkal összekapcsolhatni, a férfiak grandiózus, közös titkával, avval hát, ami reám is vár, és aminek apám immár természetes birtokosa – és amiből ez a kézcsók holmi előlegféle volna, óvatos kóstoló, mézes madzagnál alig több, ám mégis ígéret, hogy vár rám valami nagyszerű dolog, akartam hát mindent, amit ott akarhattam, akartam, hogy e kézcsók az enyém, az enyém legyen! és itt a legnagyobb akadály éppen ama kéz volt, őt kellett lefegyvereznem, elfoglalnom, bevennem, korrumpálnom, bekebeleznem, felpuhítanom, lehetetlenné tennem: és mindezen megfontolás szövetkezett egy ettől függetlennek látszó elemi kívánsággal: az ujjakat kényeztetve csókolgatni külön-külön is akartam, kezdve a fényes, félholdas körömtől, végig, eljutni a tőig, a két ujj közt feszülő állatias hártyát érinteni, izgatottan, zabolátlanul, majd ugyanígy véget vetni, szertelenül, mintha kapkodnék, korántsem! ó korántsem! elvetemültnek lenni, mindent kifacsarni a lehetőségekből, föl, föl hát vissza az ujjbegyig, a kezdetekig, és újra, nagyonis ügyelve, hogy ugyanúgy, az ütem, a forróság! és persze azonnal minden más, az ujj első percének elébb még unalmasnak talált lejtőjén fölfedeztetik a dohány hatalma, a bőr megmagyarázhatatlan érdessége karistol, undor és kíváncsiság elegyével ismét a tőnél, belehabarodva most azonnal a hártyába, a rózsaszín hártya, akár a kisgyerekeké, apámé, apámé, a kisgyereké! fiúcskaapa!, az én fiúcskaapám, elérzékenyülve már majdnem átharapnám az áttetsző bőrlebenyeget, kapitális hiba volna és árulás, mit irgalmatlanul megbánnék, e mocskos gyöngeséget, mely föladná az „egészet” a pillanatért, vissza, vissza, a harmadik utat már végigszegélyezi az áldott remegés, ajkam vörös és tüzel, minden új elhatározás, visszafogás és fegyelmezettség eleve kudarcra ítélt már, és ez jó, a tervtől kéjesen folyton eltérek, és úgy érezhetem, minden tőlem telhetőt megtettem, ami másként történik, nem rám tartozik, ez az érzés egyre döntőbb, nem én, mi, döntök, döntünk, a dolgok eldőlnek… mégis ez a személytelenség és kiüresedés vezet az áhított birtokláshoz, tövig bekapván hát az ujjat, szopogatom, mint egy baba vagy fogatlan, mammogó öreg, a száj nyílik, nyílik, omlik a nyál – íny, ujj, nyál:

reggelente tehát a vak gyűlölet és az elomló szeretet hullámzásában hajoltam apám kezére, bátortalan kísérletet téve arra, hogy orcámat a csontos, erős kézre fektessem, melyet idegenségében is oly közelinek éreztem… de soha, soha… csak valami praktikus, szürke utasítás vagy tanács a fogatról, vadászatról vagy később a nőkről. Pedig mindent, mindent feláldoztam volna érte!

611

Lám, e reggel mégis ragyogott, mutogatta magát: könnyűnek, arannyal szőttnek és sokatígérőnek; a nap ferdén betűzött a zsalu résein, meleg cirógatta az arcomat. Amikor meghallottam a folyosó felől a Zsófi lépteit, ezt a se-tipegést, se-trappolást, ezt a félénk trampliságot, gyorsan visszahanyatlottam a forró, gyanús tömbbe, ami egy ifjú ágya, az édes magánynak és az egyszerű kudarcoknak váratlan színtere. Zsófi 40-45 éves lehetett, nekem, mióta az eszemet tudom, öregasszony. („De hisz ez egy vénlány”, emlékszem apám reszelős, sértődött hangjára. Anyám fintorgott.)

Hálátlan feladatát, az ébresztést, mindig ugyanazon szavakkal kísérte: „fiatalúr, idő van, tessen fölkelni”, éveken át. „Milyen idő?”, rivalltam rá olykor, „milyen?!” Nem válaszolt, meg sem mert sértődni; gyáva volt – mindenestül, önmagához főként. Vajon milyen lehetett fiatalon? De mit érdekelt ez engem…!

– Fiatalúr, idő van, tessen fölkelni. – Megvártam, míg elindul ágyam felé, s eléri a perzsaszőnyeg nyílt terepét, ahol nem védheti semmi tárgy, se szék, se ajtószárny, és akkor felugrottam, az ágy nyögött, ugrás közben a sárga plédet elengedtem, mely mint lusta, ádáz pillangó szállt alá, Zsófia felsikoltott, én pedig ott álltam ingó ágyamon szent mezítelenül, büszkén kifeszült testtel, karomat az ég felé lökve.

Az öregasszony döbbenten nézett, ám mozdulni nem mozdult; az ágyékom és ő néztek mondhatnám farkasszemet.

– Istenem – szólalt meg végül –, de szép is a fiatalúr. – Elvörösödve rándultam össze, összekuporodtam, és ordítva zavartam ki a vén némbert. Mikor kiment, röhögve vetettem el magam az ágyon. De azért libabőrös voltam, a napfényben is.

A kertben terítettek. Csupa ingerlő, buja eledelek voltak feltálalva. Hideg hal, fogoly és osztriga, édes illatú gyümölcs, lágy és kemény tojás, westfáli nyers sonka, libamájpástétom és aromatikus, halvány aranyszínű tea. Mezítelen lábfejemet a napra tettem, a harmatot szárongattam.

– A méz – morogta Zsófi, nem nézett rám. Minden étkezésnél két kiskanál méz, főfájás ellen. Hirtelen azt mondta: – A főfájással kapcsolatban hallottam, fiatalúr, hogy a nagyravágyásért fizetni kell. – Most megint farkasszemet néztünk.

– Menjen már, vénasszony, legalább árnyékot ne vessen az asztalra!

– Megyek én, kérem. Elfogyok hamar, akkor majd átsüt a nap rajtam!

– Addig is hagyj egyedül. És ne szenvedj, tudom, hogy boldog vagy! – Olyan pillantást vetett rám, hogy inkább lehunytam a szemem… Az ínyencség erkölcsi szempontból: hallgatólagos engedelmesség a Teremtővel szemben, aki miután elrendelte az evést, hogy élhessünk, az étvággyal sürgeti az engedelmességet, de kötelességünk teljesítésében az ételek ízletességével támogat, és szófogadásunkért az élvezettel jutalmaz meg bennünket.

Bosszúsan láttam, a reggel szét lesz törve, Thomas rohant mondhatni árkon-bokron át, messziről sikoltozott.

612

– Iffi úr, iffi úr! Rettenetes! rettenetes! – Kelletlenül fordultam a lihegő alak felé.

– Maga zavar engem, Thomas. – Megvillan a szeme, alázkodás, lázadás egyszerre volna benne, ha lehetne. De rémülete mindennél nagyobb. Vonásai eltorzultak, rossz szagú verejték lepi el az arcát.

– A kegyelmes úr… iffi úr. – Valahogy vártam ezt.

– Igen, Thomas, mi van atyámmal? – Amit még sose tett, megragadta a kezemet.

– De hát értse végre meg! Mindenki, mindenki, mindenki!!! – Mikor sértetten kivontam kezem az övéből, szinte dühösen markolt újra belém. – Értsd már meg, te szerencsétlen, te is! hát te is…!

Felugrottam, és ahogy belenéztem abba a vizenyős szempárba, mely nyákos volt a félelemtől és zavartól, s melyben mintha láttam volna önmagamat is tükröződni, egyszerre iszonyatos remény fogott el, hogy talán most meg fogom érteni az utóbbi idők zavaros eszetlenségeit: a suttogásokat és hirtelen elhallgatásokat, a személyzet izgatottságát, öcsém váratlan eltűnését, az idegen nő érkezését és gyors távozását, a pázsit több mint gyanús pusztulását, apám mord viselkedését, anyám halálát, az erdőtüzet, a falu követségét, az idegen lovasokat, kik fenségesen és kihívó hidegvérrel kocogtak, vezérük hasa, mint valami nagy macska feküdt az ezüstveretes nyeregkápán. Megragadtam Thomas nyakát, és magamon kívül ordítottam:

– Álmokat láttam, álmokat láttam, álmomban nőket, és csak a gyilkosságtól bíborvörös szívem, csak a szívem mállott szét csikorogva. – A fickó riadtan hátrált.

– Fiam, nem úgy értem én, régi vagyok én, régi, együgyű és alázatos idejű. – Hogy dermedten visszaültem, felbátorodott. – Azt mondják, mindenkinek megbocsátanak, aki a léptéküket elfogadja; Keczert, Zimmermannt, Raussert, Baranyait, Féját és Radvánszkyt, Bezzeghet, Palásthyt és Székelyt meg Rothot megkínozták, Sztarinszkyt hasonlóképpen, nem pihent ott a tűz, az izzó parázs, sem a számtalan ütlegeléssel az oldalak húsát leszaggató pálca, nem pihent a belső szervekbe mélyen benyúló hóhérkéz. A kegyetlen fogásokkal – hadarta már-már örömben – megnyúltak az ízek, és minden vérük kiömölvén, az izzó csontok párállottak a lucskos tagok közt, híg, sárgás vérük olyan színű volt, mint a por. – Sunnyogva felsandított, figyelem-e. Megint egyszer megnéztem magamnak ezt az embert.

Gyerekkorom óta utáltam.

Akkor még mint szegény rokon töltöttem itt nyarakat, oldalági unokaöccs, használhatatlan kisfiú, aki se vadászni, se kártyázni nem tud, de mindig akar valamit… A kastély! Ahogy gyermeki emlékezetembe vésődött képét felidézem, nem is épületet látok magam előtt. Csak részletek élnek bennem: itt is, ott is egy-egy szoba, amott egy folyosórészlet, mely nem köti össze a két helyiséget, hanem csupán amúgy önmagában, töredékként őrzöm csu613pán. Így oldódott fel bennem minden – szobák, garádicsok, melyek oly körülményesen ereszkedtek alá, és a szűk csigalépcsők: homályukban úgy keringett az ember, mint erekben a vér. Toronyszobák, magasra aggatott erkélyek, váratlanul felbukkanó verandák, melyekre apró ajtókon toppan ki az ember – mindez még most is bennem él, s magamban hordozom mindörökké. E ház képe mintha végtelen magasságból belém zuhant volna, s mikor belül földet ért, széttöredezett.

Sokat bóklásztam a személyzet körül, szobalányok, kertészek, favágók, inasok és szakácsnők nyomába eredtem, sorstársaimat láttam bennük, ám ők meglehetősen ellenségesen, de legalábbis tartózkodón viselkedtek, nem tudván, nem kutászkodom-e valójában utánuk.

Egyedül Thomas volt hangsúlyosan barátságos, „mi, férfiak”, mondotta például, és egyenrangúnak ismert el.

Amin én halálra sértődtem. És ha lehetett, bosszantottam; beárultam, elgáncsoltam, nyelvet öltöttem rá, és rosszakat mondtam róla hazugság formájában. Sok kellemetlen percet szereztem neki, utálatos fiúcska. Minthogy ő továbbra is hízelgett, úgy hittem, nem törődik mindevvel. Hamar kiderült, nincs így.

Zajos, víg élet folyt akkoriban, a környék dúsan adózott a mezők és az istálló zsengéjéből, a vendégek maguk vadásztak az erdőben nyúlra és szalonkára, fogolyra, és mivel akkoriban még nem volt divat országszerte a hajtóvadászat, szívélyesen elhívták a parasztokat egy-egy nagy halászatra, ami mindig ünnepszámba ment, s csak úgy zengett a kastély az örömtől, zenebonától. Keresztül-kasul bejárták a környéket, csapatostul ruccantak ki vendégségbe, s egész menazsériákat láttak vendégül, sátrakat vertek, és táncoltak alattuk, sátrakat a kristályvizű patakok fölé terítettek, és mint a görög nők, fürdöttek alattuk, hangos csapatokban rohantak meg egy-egy magános, hűvös malmot, vagy merülésig zsúfolt ladikokban tóra, folyóra szálltak. Legelöl járt mindig Ferdinand bácsi, rucázó puskával a hátán, orjás spanyolnád bottal a kezében.

Gombát is szedtünk, többnyire tölcséres rókagombát, melyet órákig tudtam nézegetni. Nagy sikerem volt visszatérő tréfámmal, ahogy a fülemhez tartva a „kagylót”, gonoszul utánoztam az enyhén nagyothalló Thomast.

Egyszer aztán meglepett. Lemaradva a többiektől egy farakás mellett álltam – leselkedtem tán? –, amikor váratlanul felbukkant, rögvest megragadott, vézna testemet fölkapta, majd óvatosan, sőt jóságosan, mintha önmagát kellett volna nyugtatnia, nehogy azonnal a földhöz vágjon, kiloccsantson, hevesen odanyomott a farakáshoz.

– Te rohadt kis béka, megöllek.

Megijedtem nagyon. A férfi arca sötétlett, valóban árnyékok vonultak rajta, nyomorúságos sávok, s a távoli lágy hangok, a kiránduló társak önfeledt kiáltozásai még félelmetesebbé tettek mindent. Fájt a hátam, nyomta a fa.

– Megöllek.

614

Rémültömben próbáltam gőgös lenni, és bár remegett a hangom, először szólítottam őt „bácsi” és „tetszik” nélkül. Élettörténetem szavak, segédigék, mondatszerkezetek története.

– Thomas, tudja nagyon jól, ezt nem teheti.

A férfi mintha elcsodálkozott volna, aztán lassan, óvatosan a földre tett, mintha csupán játszódtunk volna. Igen, az egyetlen megfelelő mondatot mondtam, amikor nem az én elvi hatalmamra utaltam, hanem az ő valóságos modorára. A manírjaira hatottam. (Azt hiszem, Thomas, ha miután engem hüllőnek titulál, csak halkéssel merne leszúrni… Ezek az örök halkések!… Régi dicsőségünk, halkések az éji homályban…)

Fázott a combom. A főszolga leszegett fejjel ment fölfelé a tisztáson. Csapott vállai nevetségesen hullámoztak.

– Thomas!

Megpördült, gyűlölete már nem rettentett meg.

– Mondaná meg, kérem, nekem, milyen fa ez? – azzal magam mögé intettem. Kihunyt az arca. Talán az ádámcsutka egy döccenése volt az utolsó lázadó mozdulata.

– Szil, iffi úr, kérem.

– Köszönöm, barátom… És mondaná meg fönn, okvetlenül hagyjanak abból a töltött hátszínből.

– Igen. – Úgy ment tovább, mint egy tükrös bálteremben, föl a fenyves felé.

Ennél a szilfarakásnál mindig történtek „dolgok”. Egy ízben, félrevonulván valami közös játékból, a mérték nélkül vedelt színes szörpök és limonádék folyományaképp (?) könnyíteni kellett magamon. Pisiltem. Ahogy a felnőttek mindig, kik hirtelen, gyanakodva odatoppannak mintegy a semmiből, Ferdinand bácsi lépett mellém.

– No. Megy? Megyeget. – Zavartan nevetgéltem. – Mi, férfiak – biztosított ő is. – Hát akkor együtt. – Kibontotta a nadrágját, röviden keresgélt benne, majd elővette az övét, de vizelés helyett magyarázni kezdett: – Látod, öregem. Ez itt az… ami neked az ott… no, nézd… ez meg így.

Önkéntelenül utánoztam volna, de nem ment.

– Nekem nem megy – mondtam magam is csalódottan.

– Várjál csak. Majd én. Majd én segítek. – A bácsi arca piros volt. Az az érzésem támadt, s ezt, igaz, nagyon enyhe viszolygás kísérte, hogy a bácsikám a hatalmamban van. De hogy miként vagy mi is ez, arra elképzelésem sem volt. Noha hatalmamat szívesen és következetesen gyakoroltam volna…

– Ne! – sikoltottam föl. Fölnevetett.

– Csak nyugodtan. Persze hát. Próbáld te magad. Hadd mutassa magát, mi mutatódni akar… A sima fejű főhadnagy… Háborús idők… hogyne… a két ujjal… úgy… ott kitámasztod, és úgy vissza. Figyelj.

– Ne.

615

Türelmetlenül legyintett, mormogott valamit, hogy kis hülye volnék, de lesz ez még másként is, time is on his side – és sértetten hugyozni kezdett, akár egy szódásló; a sárga folyam olyan mértéktelen habzással és hömpölygéssel indult meg esetleges medrében, hogy félre kellett lépnem. Nem undorodtam. Lestem, ahogy eltűnik a fűszálak közt; sárga és zöld, emlékszem.

Thomas féltékeny volt rám Panna miatt.

Lassacskán a konyhák, alagsori szobák környékén sem nézett engem mindenki ellenséges szemmel. Sőt… Valóságos kis gavallért láttak bennem; az is voltam, kis gavallér. Babusgattak, a fonnyadt francia kisasszony nyálasan rúzsos, rózsaszín puszikat adott, a szakácsnő durva lapátkezével simogatta az arcom – wir müssen vernünftiger sein, Bubi –, zeller- és izzadságszaga volt, kis bajuszkáján verejtékcsöppek ültek.

Panna egészen más volt. „Hosszú sörényed, langyos-lusta combod, mannás, meleg melled, tejízű csókod”, ahogy a költő írja. Már túl a húszon, tehát majdnem vénlány, ki állandóan vidámnak és gondtalannak látszott, fojtott, elcsukló, titkos vadgalamb búgáshoz hasonló nevetése áthatolt a legvastagabb terméskőfalakon is, és én mindenhonnét meghallottam. Szeplőske fehér nyaka, az áll puhasága már mutatta, hogy nem szélfútta teremtés, mégis a viszonylag karcsú derék után következő bőségre nem lehetett számítani, váratlan volt s talán visszataszító is. Ezt én nem tudhatom igazán, nekem minden jó volt Pannán, sápadtsága, óriásmellei, szeplői, a homlokába hulló szőke hajtincse, apró gyöngyös fogai; torz altestét kezdetben nem számítottam őhozzá, később pedig nem számítottam torznak.

Először a konyhában találkoztunk. Rögtön azt kérdezte:

– Kér enni? – Zavartan forgolódtam.

– Én e? – Kacagni kezdett.

– Hát maga nem is… maga… hát maga egy kis paraszt. – Ez nagyon tetszett neki. Vajas kenyeret tömött belém.

Thomasnak komoly szándékai voltak vele.

Ha tehettem, együtt voltam Pankával. Kerestem az alkalmat. Óvatosan lopóztam a nyáron is hűvös folyosókon – a talpamban érzem a téglák szabályos sorát és az enyhe, alig észlelhető ívet, domborúságot –, lestem, hol dolgozik épp, s ha szerencsém van, egyedül, füleltem az ajtóknál, iszkolásra készen, de azért tartalékolva néhány kimértnek szánt mondatot, amivel magyarázatát kívántam volna adni – tetszetősen és velősen – ennek az oldalazásnak. Valószínűleg kinevettek, de nem számít, mert nem vettem észre.

Panka is ki-kinevetett, de közben rajtam felejtette a szemét, ábrándosan megfogta a fejemet, s noha állandóan évődött, hogy „kicsi” volnék, eközben „kis lovagom”-nak szólított. Ezt kegyesen megengedtem, megesketvén, nem mondja tovább. Amit nevetve megígért.

– Nem! – toppantottam szigorúan –, esküdj meg!

Elgondolkodva, hosszan nézett rám. Vasalt. A jellegzetes szag! a spriccelt 616ruhák! a tüzes szén melege! Letette a vasalót. Elpirultam. De nem engedtem.

– Esküdj. Térdelj le. – Panka hevesen rövideket légzett, keblei föl-le jártak, mint egy kovácsfújtató. Nem mozdult. A pillanat, melyben eldől a sorsunk…! Hányszor átéltem azóta, ahogy gyűlölettel telt szerelemmel várjuk… dönts már, dönts, még majd észrevesznek! Panka váratlan mégis letérdelt, oda a lábam elé, hatalmas kalácstérdei nagyot koppantak a padlódeszkán, azonmód hevesen átölelt, igen, odarántott magához. Volt ebben szomorúság.

– Te, te édes, édes kicsikém, pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy? – ezt suttogta a hajamba. Megijedtem; mindig ez történik: vagy gőgös vagyok, vagy rémült, kapálózni kezdettem, a derekam esett a melleivel egy magasságba, ahhoz szorított eszeveszett erővel, én pedig forogtam, rángattam magam, menekültem volna. Ütöttem a vállát, majdnem sírtam, kiabálni persze nem mertem (és nem is akartam). Ugráltam is, hopp, hopp, hopp, a völgyben föl-le, föl-le.

– Úgy, úgy, jól van, minden jól van, édeském – zihált a lány, és noha fantasztikus bizsergést éreztem a hasamban, látva az ezüst nyálat ajkain, tüzelő verességét, mérges voltam, s bár nem undorodtam, megvetettem. Vagy nem is tudom…

– Esküszöm, esküszöm – pihegte.

– Hülye, engedj el – kiáltottam végre. El is engedett, de nem miattam. Szemében, e két vizenyős tükörben, apró változást vettem észre. Dac? Vagy félelem? Lemondás? És ismét: szomorúság?

– Panna. Mit csinál itt, kérem! Nincsen elég dolog! – Thomas állt az ajtóban, már régóta figyelhetett minket kivörösödötten. Panka felállt, ketten álltunk, a lány vállat vont.

– Maga meg mit leselkedik utánam? – A férfi még jobban elvörösödött, a szája széle megrándult. Néztem.

– Úgy vélem, az iffi úrra most nagy szükség volna a kertben.

– Köszönöm, Thomas. – És boldogan elfutottam.

Mikor délután Pankával találkoztam, durcás volt.

– Köszönés nélkül ott hagytál. – De akkor én már tűzön-vízen át hízelegtem (a vasaló-tűzön és a spriccelő-vizen). Volt egy játékunk, a császármorzsázás. Azóta is megveszek a császármorzsájáért, mert úgy tudta csinálni, hogy zaftos lett, de nem zsíros. Aki annyi visszaélést tapasztalt a konyhák vidékén, mint én, az kiváltképp tudja értékelni ezt. – Császármorzsázzunk. – Ez annyit tett, hogy fölvett a nyakába, könnyen, mint egy pihét, közben vasalt tovább, én pedig kizárólag (!) lábbal tartottam magam, mégpedig úgy, hogy a vádlim oldalról mélyen belesüppedt a mellébe. Ez a süppedés volt a császármorzsázás, végül is.

Kérleltem hát, császármorzsázzunk. De fáradtnak tetszett, úgy intett a fejével, hogy többször nem kértem. Álltam a falnál, s néztem, ahogy a hatal617mas lány dolgozik, konok, egyforma mozdulatokkal, jól, egyenletesen, mint egy gép. A szoknyája rángását lestem, azon tűnődve, sőt gondolkodva, hol érnek véget a lábai s hol kezdődik a teste … Nehéz belátnom, hogy nem lehet részem egyszerre méltóságban és gyönyörben. Vajon ez volna az a bizonyos bátorság, a bátorság a gyávaságra? És ez pedig az, amit nem volna szabad kimondani? Nem tudom.

Egyszer meglestem, sámlin ült, szoknyája térdig felhúzva, ő meg benyúlt oda a szoknyaharang titokzatos sötétjébe, vakarózott. Hallom! Egy nagy estély alkalmával, engem is fölcicomáztak, kis csokornyakkendőben billegtem, a cselédség ünnepi ruhát öltött, kicsit izgatott volt mindenki és vidám, a konyhában a Lidi nekem gáncsot vetett, ott ültek sorban a lányok fehér főkötőben, lábuk enyhe terpeszben, ügyetlenül bukdácsolni kezdtem, elesvén épp Panka combjai közé érkeztem, s szívtam be a szoknyáján át a forró levegőt. Mindenki nevetett, Thomas is. – Ó, ez az éhség, a vágy éhsége, amely a szívet összefacsarva sikolt: akarom, hogy boldog legyek! Ismered ezt?

Panka beszélt a szerelem virágnyelvéről is; gyűszűvirág: légy az enyém, havasi gyopár: ezer veszedelmen keresztül is elmegyek érted. És mindezt elő is játszotta. Fehér répa: nem szavak, a tettek beszélnek.

Mindenesetre Thomas állandóan utánunk settenkedett, minthogy én állandóan Panka után settenkedtem. Azután eljegyezte Pankát, hivatalosan is. Én csak annyit vettem észre, hogy ők ketten immár tegezik egymást. Illetve Panka révedezőbb lett, lassúbb, és szomorú dolgokat mondogatott nekem. Hogy nincsen semmi baj, hogy eltemette a macskáját (hatalmas kandúr volt, mint egy közepes kutya), hogy kiszáradt a muskátli, hogy megöltek egy embert a faluban, aztán hogy elcsípték a gyilkost, és most azt ölték meg, és hogy kell legyen Isten, mert szükségünk van rá, és végül, hogy el fog engem hagyni, illetve én őt.

Én is legalább háromszor biztosítottam őt hűségemről, mint ama Péter, s nyugtattam, higgye el, nem lesz semmi baj (ő is ezt mondta), tudom én, ki tör az ő romlására, Thomas, és – ezt úgy mondtam, mintha a saját apám volnék – lesz majd gondom a fickóra. Ő megsimogatta az arcom, s bólogatott – auf das Küssen kommt das Müssen. Bizony untam ezt az újfajta Pankát, akivel már nem lehetett császármorzsázni, a föl-le-esküvésről nem is beszélve, ezért lassan elszoktam, és inkább a kerti tavak felé kódorogtam. Akkor jött divatba a „peca”.

Évekre elveszítettem őt a szemem elől; midőn újból találkoztunk, azt tudtam, hogy Thomas valóban feleségül vette, de hamar elváltak, mert „Panka nem parírozott”, s akkor visszakéredzkedett a szolgálatba, de azt nem, hogy a lány „mennyire tönkrement”, hogy egyre többet ivott, hogy Thomasnak „továbbra is bejárása van Panka kamrájába”, illetve, hogy a „bejárás általános”.

Egy héttel az alant elmondandó gyönyörű események után találtak rá hol618tan, mérget vett be. Kék volt az arca, mint az égbolt. Kezében egy összegyűrt Bibliát találtak. Thomas közömbös arccal adta át. Ijedt szívvel lapoztam ezt a könyvet, mely egyszerre mutatta az ember hódolatát és lázadását Istenével szemben. Az utolsó lapon ez állt: „Szeretlek, amíg élek. Meghalok –” Sokáig ültem kint egyedül a sötétben, izgatott voltam, úgy éreztem, elkezdődött valami, ami már nem játék, amit nem lehet folytonosan érvényteleníteni, kemény éjszaka borult fölém, lent a völgyben, mélyen a várkastély alatt pihent a kicsi jobbágyfészek, kutyák panaszos vonyítását hozta a szél, utána teljes súlyával visszahullt rám a csönd, mely égbolt és csillag… Csak ennyi az egész: a férfi válláról lehullt a gyerekkor, e lágy sötét ruha. Ki vette le róla? „Te?” – kérdeztem olyan hangon, amit még sose hallottam. „Te!” És már nincs rajtam semmi. Meztelen vagyok, akár a szentek. Fényes és karcsú.

Tehát: a folyosón szaladtam, mint régen, amikor a vasalni való ruhák halma mögül Panka mindig pirospozsgás arca és nefelejcskék szeme villant elő.

– Hát itt van, iffi úr… – Inkább megállapította, mint kérdezte. Föltűnt, hogy ugyanúgy szólít, mint Thomas. Minden eszembe jutott, minden a világon, a torkomban dobogott a szívem. Ő rám mosolygott, és én elrohantam.

Éjszaka a szobájához lopóztam, fázott a talpam a téglákon. Kopogtam, semmi.

– Panka – suttogtam. – Eressz be! – Reccsent az ágy. – Panka, fázok! Megfagyok. – Hallottam, ahogy kiszállt az ágyból, s odajött az ajtóhoz.

– Szűz vagyok – súgtam kevélyen a kulcslyuk felé.

– Tessék elmenni – mondta egy remegő hang.

– Panka, tudom, hogy szeretsz, engedjél be, megfagyok, és meg is láthatnak, engedj be, drága édes Panka, ígérem, hogy csak bent leszek…

Hallani nem lehetett, legföljebb érezni, ahogy megmozdult a zárban a kulcs. Benyomtam az ajtót.

– Kicsi szívem! – kiáltottam, de ő kifordult ölelésemből, gyorsan bezárt mögöttem. Nem nézett rám, vékony hálóingén átvilágítottak hatalmas, rózsaszín tagjai. Dagadó keblén remegve jelentkezett a titkos tűz. Visszabújt a dunyha alá. A lábához ültem.

Megint elindult a hosszas kérlelés, kunyorálás, hadd feküdnék be melléje, nem lehet ilyen szívtelen, nézné csak meg a lábfejemet, minő hideg, márpedig lábról fázik föl legkönnyebben az ember, épp őtőle tudom.

– Nem – rázta meg a fejét. De bizony fogja csak meg, láthatná rögtön, hogy nem tréfálok, és hogy amit kérek, nemcsak jogos, de elkerülhetetlen. Szomorú pillantást vetett rám.

– Igaza van, nemcsak jogos, elkerülhetetlen. – Mire megsértődtem, mért beszél így velem, nem ezt érdemlem, és egyébként is mért nem tegez. Nem szólt semmit, megfogta a lábfejemet. Csodásan forró keze volt.

– Tényleg hideg – és hozzáértően dörzsölni kezdte, erősen, durván, mégis valahogy simogatva. Én csak arra a pillanatra vártam, amikor becsusszanha619tok mellé, és amikor megtettem, sokáig egyikőnk sem mozdult. Oldalról megcsókoltam az orcáját. Erre sírva fakadt.

– Nem szabad! Kérem!

– Mitől félsz, Panka?

– Setétben magánytól.

Elinduló szemtelen kezemet könnyűszerrel rendre visszaterelte, sokkal erősebb volt, mint én. Mégis lassacskán birkózássá vadult csendes viaskodásunk. (Ujjaim remegve fúródtak a húsos emlőkbe.)

– Megerőszakollak – súgtam nevetve. Kegyetlen vonás jelent meg az arcán. Amit aztán cirógatva lecsókoltam.

Akkor hirtelen felhagyott a védekezéssel, átkarolt erősen, szinte mint egy férfi, szorongatott, hogy alig kaptam levegőt, s én, se gyerek, se férfi, ijedt bociszemekkel bámultam ezt az idegen teremtést, ezt a fújtató, ziháló, kipirult, izzadós Pankát, akit még sose láttam, mégis mintha 1000 év óta ismerném – tüzelő óriás-teste felolvasztotta dermedtségemet, gyönge sikoly lebbent el ajkáról, s azzal lesüllyedtünk abba a mélységbe, melynek éjéből sápadtan, némán és a halál bánatával tele száll föl a szerelem, egynapos szerelmünk – – – –

▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬

június 16^dika: Menekülni legjobban – legízlésesebben – Itália felé lehet. Oroszország sem kutya, a méretek nagyon is kedveznek, ám egyrészt kicsit unalmas, másrészt pedig olyan messzi kerülünk, hogy már mi magunk sem tudjuk, szabadságban szabadságunkért bujdokló szabad férfiak vagyunk-e avagy száműzöttek.

Kezdetben úgy véltem, menekülésem, ha nem lesz is fényes, ragyogó, de rangomhoz méltó lesz. Tévedés. A valóságos menekülés: megfosztatás. Apránként, észrevétlenül, lopva, hogy lassacskán már észre sem vesszük, hogy talán valamit számon is kellene kérnünk: magunktól. Kikopik belőlünk a bűntudat, helyébe önmagunk szomorú vagy elkeseredett tudomásulvétele lép.

Ma van a búcsúzás napja. Erős napsütésre ébredtem. Kardomat elrántottam a fény elől, nehogy megrozsdásodjék. Erre kellett gondolnom: „nehogy megrozsdásodjék”. A folyosókon nagy a zsibongás, az udvaron nyekeregnek a társzekerek kerekei, sár, szar, szalma, a busa szelindekek csaholnak. Valamely kurva kölök üveglapon megtöretett fénynek örül, üvölt a bestia.

Fájt a derekam. Megkértem a lányt, tapodna meg. Vihogva szabódott, de ráordítottam, mire komolyan azt mondotta, ne haragudjam, nem mosott lábat. Nevettem, nem baj, darling, azzal hasra fordulva fejemet a vánkosba fúrtam.

– Egyensúlyozz! – nyögtem szigorúan. Soha többé nem láttam. Nehéz ilyenbe belenyugodni, pedig (?) a nevét sem tudom.

620

Még előző este elbúcsúztam a feleségemtől. Aztán a szeretőjétől. Ijedtemben mindent kimondtam.

– Kedves, el kell mennem – mondtam lágyan. Hallgatott. – Most mit hallgat?! – kiáltottam, amiből az előző lágyságra is lehet következtetni. – Ne szenvedjen! – És később: – Én nem mankónak jöttem! – Sír, sírjon.

Mielőtt vacsorához ültünk volna, megfogtam a mellét. Elmosolyodott, de olyan fájdalmasan és szemrehányóan, hogy szerettem volna az arcába csapni… Otthagytam, de az éjszakát rámkényszerítette, az éjfekete háromszögben darázs zümmög, ó, a drága, és hányni kezdtem. – Gyereket akarok tőled – zokogta.

Utálom a vágyakozását, utálom a kéjre termettséget, a készséges csiklóit, az örömét, a hálás mosolyát és zihálását, a kiforduló szemét, a forró combjait, az ájultságát, a tárulkozását, utálom a gátlástalanságát, ahogy megérint, ahogy befogad, körülölel, ahogy kiüresít, ahogy meglop!!! és utoljára, de nem utolsósorban, utálom magamat, amiért ilyen közel vagyok…

Szeretője, a fiatal ordonánc, túlontúl zöldfülű és izgatott volt ahhoz az ironikus hanghordozáshoz, melyet kedvtelve és magabízón affektálva használt. – Fiatal barátom – szólítottam meg negédesen, jobbom súlyos kardomon pihent –, hogyan tett szert ilyen bőséges szókincsre? És mégis miért, hogy ezt ilyen ügyefogyottan kamatoztatja? Ha megenged egy hasonlatot, mintha gyöngyöt nem láncnak fűzne, hanem egymás mellé betonba ágyazna! – Ágyazna? – hökkent meg az ordonánc, s elpirult.

A kéziratban lapszéli jegyzet. (Régebben meg-megmártóztam magam is a kulcsárnőben; ennyivel tartozom az igazságnak. Korunkban oly homályossá lett az igazság, a hazugság meg oly elfogadottá, hogy csak úgy ismerhetjük meg az igazságot, ha szeretjük.)

Személyesen ellenőriztem mindeneket. Hátralovagoltam a konyhásokhoz, egy szekér élelmet, nevezetesen baromfit, zsírt, birkahúst, egy borjút és egy egész tehenet – – – Az emberek izgatottak és rosszkedvűek voltak.

– Féltek, atyámfiai? – kérdeztem tőlük derűsen.

– Félünk, jóuram – válaszolt az öreg Balog. Haja fehér, mint a hó, és vékony, mint a selyem. Mellette állt a fia, a Kisbalog, van vagy két méter. Veszélyes fickó. Nem fél semmitől, és ez helytelen. Mikor még fiatalabb voltam, úgy mondtam: velem egykorú; most már ennek nincs jelentősége. Én ez vagyok, ő az.

– Bé vagyunk szarva, nagyuram – csúfolkodott. Hallatlanra vettem, és megjegyeztem. Kisbalog egy farönkön ült, melyen sárcafatok lógtak; ha a barom ember megmozdult, a sárkoloncok ártatlanul megremegtek, mint csillárok túlzó üvegfüggői.

621

Hátrébb egy asszony mosott hajladozva, térde kilátszott a féloldalasan felgyűrt szoknyából, térdkalácsa gömbölyű, szépen vaskos, dereka himbált, hintázott, hónalja félkaréjban izzadott, onnét a szőr csatakosan előrehajolt, mint a fűcsomó.

– Ki ez? – Kisbalog nem válaszolt. De aztán mégis. Jó lesz rá vigyázni; ahogy így fölényesen döng, dülöngél, olyan, mintha valamit tartogatna meglepetésül.

– A kurvám – mondta röhögve. Megnógattam a lovam. Az asszony a ruhát súrolta lankadatlan, tekintetét nem emelte föl, de motollaként járó két keze egy villanásra megállt, szürke, szappanos lé csordult a karján. Gatyát mosott.

– Ki ez a nő? – kérdeztem az egyik emberemet. Szalonnázott, tisztelettudóan felállt.

– Nem tudom, jóuram, de úgy nézem, nagy franc.

– Vigyázz a szádra, dologtalan állat.

– Sára a neve – tette még hozzá cinkos alázattal.

Egy a mennyihez az esélyünk? Mintha egy sötét alagútban haladnánk előre, tapogatózva, óvatosan, egyre árvábban… Az alkonyat váratlanul tört elő, poros levelek, törött csigahéjak, csenevész bokrok közül mászott ki, miként egy tolvaj. Lovam megtorpant, remegett a kimerültségtől, tompora párállott, hátát a nyereg feltörte. A seb rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Eleredt az eső, a völgyben, mely finoman uralta a hegyet, sütött a nap; a sugaras fényből és a finom esőpermetből nagy, lebegő fátylak fonódtak. Fénykéve, fénykéve!

Sötét ereszkedett alá, gyorsan és fenyegetően, eső vert az arcomba, a szél felerősödött, a kocsisok ordítoztak, dühödten ütötték a lovakat, a sár nagy darabokban csapódott a combomra… A fogadó furcsán üresnek tetszett, mint egy bő, homályos, elhagyatott üreg. Fáradt voltam – és egyszerre élénk éber; a lovaglás ritmikus mozgása, a kemény nyereg, a ló élő, forró teste mintegy a combjaim közt… Ló és lovas nehezen különböztetik meg.

A sápadt, ovális tükör elé álltam, a sárrögök, akár a lusta, őszi böglyök másztak rajtam. Megéreztem, nem vagyok egyedül. Hátul, a homályos sarokban sovány lányka állt, copfja rendetlen, arca rózsás, a feje fölött száz meg száz kulcs.

– Isten hozott, nagyjóuram, az ég áldja lépteidet, hogy azok tégedet erre vezénylettek.

Ingerülten toppantottam, de rápillantván elbizonytalanodtam, kacifántos szavait oly magától értetődően és nyugodtan mondotta, arcában annyi kedvesség volt és figyelem – illetve ennél jócskán több: váratlan személyes nyíltság… És mintha egy valódi nő nézett volna rám (hát ennyire romlott volna? vagy én? én?) – egy nő, aki nem titkolva örömét a régvárt férfi jövetelén, 622annyit mond, „örülök, uram, hogy itt vagy, vártalak, tudod”, ajka csillog, keblei hullámoznak, és tekintete éles és csorbítatlan, mint a gyémánt.

– Eleget karattyoltál. Hely van-e, ahol lehetnék – mordultam rá indulatosan. Régen háltam asszonyszerűséggel.

– Mi lehetne ennél természetesebb, nagyjóuram, semmi, biztosíthatlak, személyes hitellel megerősítvén, az egész keleti szárny szabad, végszükségben pedig a főszárny északi két vége is szabaddá tehető, bár az most nincs takarítva, mert odalett a személyzet, és köztünk legyen szólva, a kísérők elalhatnak az istállóban is avagy Isten szabad ege alatt. – A lány sugárzott.

– Mit papolsz, Jitka, mit papolsz annyit?! – hangzott valahonnét felülről, váratlanul és kellemetlenül, akár az Úr hangja. Szokás szerint kardomhoz kaptam, hátamat védekező állásban a falnak vetettem. A lányka rám nevetett.

– Ó, nyugalom, kizárólag szülőatyám az, ki épp a titkos galambokat eteti.

Fent a vastag gerenda lassan elmozdult, majd csapóajtó hajolt fel a padlástérbe, és a nyílásban egy férfi feje jelent meg, lógott lefelé, kese haja előrecsapódott az erőlködéstől veres arcba, a szemei kidülledtek; azután amilyen veszélyes, olyan bravúros ugrással a földön termett. Még a levegőben volt, repült, amikor Jitkától, szándéktalan bizalmaskodással azt kérdeztem:

– Ez kelep? Mondd, fiam, ez kelep?

Jitka boldogan, viharosan bólogatott. (Az, egyetlenem, ez a kelep!, mintha ezt merészelte volna mondani.)

– Szoba tetszik kelmednek – állította mogorván a fogadós, vállán, mint katonáknak a rangjelzés, madárfos; választ nem várva babrált a kulcsok közt. – Früstököt is kap. A lovakat ellátja a Jitka, a kíséret meg, köztünk legyen szólva, uram, elalhat Isten szabad ege alatt. – Jitkára pillantottam, aki elpirult, majd apja nyakába borult.

– Ó, édesapám, ezt már mondtam neki! – Apja melléről vidoran sandított fel. A fogadós két hatalmas szemöldje, mintha külön életük volna, ide-oda rohangált a homlokán.

Jitka megmutatta a szobámat.

– Nagyjóuram – fordult meg a lépcsőn hirtelen, hogy belébotolva majdnem felökleltem (úgy állt alattam, az állam alatt, mintha eresz védelmében) –, ha mosdózni kívánnál, szólj, én lecsutakollak. Ne félj, értek hozzá. Sok van a kezemben. Mindazonáltal azt ajánlanám, s e vakmerőséget csupán a szándék nemessége menti, lábfürdőt végy, ne többet, a kis dézsából. – Kérdő tekintetemre így folytatta: – Azért, nagyjóuram, mert a nagy dézsában, mely alant, a fürdőházban áll, és kinek átmérője eléri a kettő métert, miért is még a faluból is idejárnak olykor fürdézni, abban még az elmúlt héten is lóhúgyot tartottunk.

– Lóhúgyot?

– Úgy mondják, a lóhúgy elveri a veszedelmet a háztól. Márpedig az úgy honos mai napság e vidéken, mint rendesen a szúnyog.

623

– Elveri? A lóhúgy?

– Így mondják, nagyjóuram.

– És te hiszel ebben?

– Kicsiny vagyok én még ahhoz, uram, kicsiny és éretlen, hogy higgyek vagy ne higgyek. Meg ez nem is asszonydolog – kancsított fölfelé. Elnevettem magam. (Úgy állt az „eresz” alatt, mintha a „vihar” is én volnék.)

– Rendben. Megegyeztünk.

– Köszi, édes úr.

A szoba szűk volt, mint egy folyosórészlet, barátságtalan és elkeserítő. De hát mi mást kellett volna remélnem? A hosszú, festett hajópadló nyekergett, a két ablaktábla közt döglött bogarak tetemét rengette a huzat… Mintha élnének. Megérkeztek a szekerek, nagy volt a hujjogás, az öreg Balog csendesítette őket. Úgy tetszik, kifogás merült fel az Isten szabad egét illetően.

Sára.

Ott ült Kisbalog mellett a bakon, indulatosan gesztikuláltak s kiáltoztak, Sára haja kibontva, az esőtől súlyosan feszült az asszony fejére, vaskendő, a férfi gorombán megrántotta a gyeplőt, a lovak ágaskodva visszahőköltek. Nagy a sár.

Lekászálódtak, Sára nem tágított a férfi mellől, kerepelt egyre tovább; de ismerem! Nadrágban volt – nagyon élt a fara! Az ablakpárkánynak feszítem magam, előttem a nyomorodott bogarak, lábuk dermedten, szemérmetlenül fölfelé! Sára!… És csak én vagyok itt, én, éppen az, kire e pillanatban a legkevésbé volna szükségem. Összeszorított szemhéjam mögött arany közepű körök vibrálnak, Kisbalog a társzekér szíját oldja, a csattal bajmolódik, Sára mellette, kárál, kárál, amaz ingerülten elereszti a szíjat, visszakézből szájon üti az asszonyt, belekapaszkodom a nehéz függönybe, Sára hátratántorodik, elesik, a férfi terpeszben áll fölötte, sok jó nem várható, az asszony kacagni kezd, nehéz haja vastag, merev fonatokra esik széjjel, lábával toporzékol, kezével a vizet csapkodja, a sárga, saras, mocskos lé magasan csapódik föl, föl, föl, le, csúszok le, csúszok – – – a padlóra kuporodva szivárgok.

Nem hittem volna, hogy Jitka meg mer szólítani. Hibázott.

– Jaj, jaj, nagyuram – siránkozott –, dehát nem kellett volna semmimód ekként cselekedned, magad kezével felfognod saját magad… egy ilyen nagy úrnak… édes úr… miért nem bízol szolgálóidban, miért gondolod, hogy egyedül vagy, miért nem hiszel a jóságban és szenvedélyben… – Nagy levegőt vett. – És miért nem bízol bennem, a tisztaságomban, mely erődnek örömmel lett volna alanya s tárgya?

Úgy éreztem, mintha a belem akarna kifolyni belőlem, a bensőm kifordulni, én énből, s tudtam – emlékeztem!!! –, ha a gyöngédség vészterhes hullámai elmúlnak, s ez idő már nagyon közel járt, csak hűvösség marad majd 624vissza, szégyenteljes, ragacsos hideg! Saját piszkom. És igenis egyedül vagyok, akárhogyis, mit tudhat erről bárki, és főként ez a kis vakarék!

Fél kézzel hadonászva a lány felé mutattam, tűnjék el, tűnjék el azonnal! Másik kezemmel lopakodó beleimet tartottam volna vissza, megint egyensúlyomat veszítettem, végigvágódtam a padlón, koppanj!, mondtam, s ez volt az utolsó szó, amit magamnak mondtam. Jitka üres, könnyes arccal kihátrált; gyűlöletemből egyszerre kihullt a lendület, és nem maradt a helyén más, csak az önsajnálat…

Jitka láthatatlanul vizet hozott, lecsutakoltam magam, mint egy állatot, fáztam és borzongtam és forróság öntött el. Nagy csönd volt a kocsik körül – abban van Sára! ott vetkezik, bíbor haja ficánkos derekát veri, combjai titkokat susognak, mint az örök ősz… Megéheztem. Lefelé mentemben, a lépcsőforduló homályából Jitka szólított meg:

– Nagyjóuram, ne bánkódj, orrolni nem orrolok immár!

Nem volt időm megütni.

– Ennék valamit, van valami? – vetettem oda a fogadósnak.

– Ülj le, uram, valami mindig van. – A széles, dimatlan asztalt subájukba burkolódzó, hallgatag alakok vették körül, ónkupáikat sűrűn emelték. A fogadós hozott egy üveg bort, vigyázva fogta, mint egy pólyásbabát, körülményesen bocsánatomat kérve, amiért nem annyi órával a fogyasztás előtt nyitotta fel a butéliát, ahány éves a bor, merthogy az aromának idő kell és a többi.

– Szomjas vagyok – legyintettem.

– Az baj, nagyuram. A szomjúhozás ősi ellensége a boritalnak. Hacsak nem holmi belső szomjra kegyeskedtél célzani. De ha csak folyadék kell, kis túlzással azt mondhatnám, szinte, akkor inkább… vizet! – Mókásan megborzongott.

– Nagy kéjenc lehetsz, te fogadós!

– Ugyan, kérem, kéjenc! Szorgalmas, egyszerű életet élek. Csak dekadens, egy dekadens fogadós, az vagyok, nagyuram. – Ő is ivott, nem szóltam rá, mulattatott. Megoldódott a nyelve. Egy koszos füzetet szorongatott. – Mondanék én neked valamit, uram. Hátha érdekel. Van nekem egy naplóm, hogy lássam, mi volt, mi nem. Hált itt a minap egy férfi, böllérmájat ett 2 pint veressel*, a csillag annyit tesz, hogy nem volt vizezve, nincs jelentősége, és ült itt még egy idegen, sima képű, nyurga alak – s akkor sötét lebernyegéből emez kirántotta gyilkos tőrét, így törve rá a másikra, aki erre látszólag nem is hederítve tisztogatta a csizmáját, de azután, mint a villám vágott vissza egy ilyen üveggel, mint amilyen előttünk van. Holtan estek össze. Kisvártatva „rongyos, ám bizalomgerjesztő” lovag érkezett, s miközben túlhajszolt lova a földre zuhant és irtózatos rángásokkal kimúlt, zihálva bizonyos kettő férfiak után kérdezett, én ijedten bólogattam, igen, járt itt két ilyen meg ilyen ember, de „kezök gyorsabb volt, nemes idegen, mint jó paripád” – az idegen odarogyott az egyikhez, halott, jó gazdájának szólította, majd 625odarogyott a másikhoz… hogy azok ketten, a két szerencsétlen halott, egy anyától volnának… Ennyi, nagyuram.

– Mit akarsz tőlem? Zsarolsz?

– Félreértesz, nagyúr.

– Vonuljak tovább?

– Szabad vagy, nagyúr. Azt csinálod, mit jónak látsz… Rokonszenvezem veled, bocsáss meg, remélem hát, teheted is, mit teszel.

– Elég a fecsegésből! Hozz bort.

– Hozok, fiam – kurjantotta váratlan vígsággal –, meg volna egy kevéske hideg malacpörc meg sonka vereshagymával, az úgyis tisztítja a beleket!

Ittunk. A bor öblös, a malacpörc érdekes, a sonka példás, a vereshagyma meg úgyis tisztítja a beleket. A fogadós hol félelmetes volt, hol elragadóan kedves, dühös és szelíd, jókedvű és acsargó.

– Szégyenlem! Szégyenlem, hogy özvegy vagyok! – kiáltott fel dühösen, de mindjárt derűsen beszélte tovább, hogy az asszonyt tavaly vitte el a baj, fekélyes lett az egész teste, még a micskéje is egy merő seb volt szegénynek, és hogy mit szólok hozzá, milyen szépen kikupálódófélben van ez a lányka, gibernyúz, pattanásos kóró volt, de abban a szent pillanatban, hogy eltemették az anyját, nekilátott szépülni, még le sem ért a koporsó a gödör aljáig, magam is láthatom, nem azt mondja, gyerek még, de már cicisedik, egyszóval sudár, a tavaszon pedig már udvarlója is akadt a faluból, csak hát, képzeljem el, állandóan kelés nőtt a vőlegény seggén, folyamatosan! alig hervadt el az egyik, máris jelezte érkeztét a következő, hatalmas sárga gennyedések, ő jó lábon állt a fiúval, már-már bizalmasa, neki mutatta meg mindig elsőnek az új darabot, szerzeményt, ott állt letolt gatyában mindegyre a konyhában, s ha nem a leendő vejéről lett volna szó, még tiszteletet is érzett volna, hogy ekkorákat képes kitermelni magából és ilyen tékozlóan!

– A nagyvonalúság, fiam. Meg a gyökere! Akkora gyökere lóbált mindnek, mint a narancsoknak, mély, hosszú, még a szín is egybevágott, de hát, mondtam neki, rossz tenéked a véred, menjél innét, nem adhattam hozzá kicsiny Jitkámat…

Eljött értem az éjszaka, fejemet alig bírtam fölemelni az asztallaptól. (Szemem ilyenkor vörös meg rózsaszín vérerekkel van átszőve, vérgyökér, s mintha ezek a gyökerek húznák a fejemet le-fe-lé…) Az égboltról kékfekete árnyékok lógáltak, átalverték a kocsma födémjét… Huss, röpüljetek!… Üres volt már a szoba, távol a fogadós ült pultja megett, csenevész testével naplójára hajolva körmölt, arca józanul fénylett.

– Hol a lányod? – csörtettem hozzá.

– Fönt szendergél szobájában, nagyúr, ne zavarjuk gyerekes álmait. – Oldalról meglöktem, a toll végigszaladt a papíron, recsegve, fröcskölődve a lapaljig, akár egy hosszú sebhely húzódott a jel. A férfi szelíden rám emelte

626

Függelék

A fogadós naplója

június 16_dika. Félek –

Amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük, írja Pascal.

Ám ha ölembe vonom a naplómat, s elgondolom az életet, rápillantván a sorjázó dátumokra sem hihetek mást, csak azt, hogy a mai nap befejeződik, s lesz holnapi nap. Ez igen lényeges ügy – ha megcsigáznának, szemérmesen azt mondanám, az üzletmenet végett –, még akkor is, ha tudjuk, tudom én, és tudod te, Úr, hogy milyen végül is ez a nap, és a holnapi sem lesz másmilyen.

Közbevethetnéd, s a kevély igazság te homlokod övezné: mamlasz fogadós, te nem a napban bízol, hanem a naplódban, nem az életben, hanem a szavakban!

Igen: a naplóíró példásan reménytelenül bizakodó.

Ma jártam a palotában. Kényeztetnek, mindazonáltal közben kicsit ijesztgettek. A strázsák sajátosan köröztek, mint a dögkeselyük – s ekkor én volnék a dög. Vagy csak rendeződtek,

627

tekintetét. – Vigyázz, kérlek, nagyúr, mert megöllek. – Tehetetlenül lógatta kezében ijesztő, nagy, fekete tollát…

Kinn Sára kocsiját kerestem. Melyik szerencsés szalmazsák foghatja föl a testét? Körbejártam a szekeret. És miért nem gyúl lángra a poshadt zsák, ha ilyen s ez a tereh? A sarkoknál hiába feszegettem a ponyvát, előrebotorkáltam, a bak reccsent, ahogy felkapaszkodtam – most meglesem, meglesem fehér, tejes hasát s rajta azokat az undorító, szőrös mancsokat… A ponyva szélét lebegtette a fekete szél, óvatosan behajoltam. Tompa ütést éreztem a tarkómon. Kisbalog.

– Itt vagy hát – sziszegte visszafojtottan –, megöllek. – Elvigyorodtam.

– Ma nem te vagy az első.

Látta állapotomat, fejemet löködte előre, mint egy gyerekét.

– Itt vagy hát, róka, a csibehúsért. – Nevetséges volt, ahogy tapintatból halkan beszélt. Megcsapta orromat az állott testszag, bűz inkább, a két test közös, undorító büdöse, mely után egész lényemmel vágytam, dőltem is volna azonnal előre, úgy tartott vissza Kisbalog a grabancomnál fogva.

– Róka, na, csak nyugodtan, koma – így babusgatott. Valódi gyöngédségétől rémültem meg igazán. „Tényleg megöl.” Könyörögni kezdtem, hogy ne, hogy ez nem érvényes, csináljuk vissza, elmegyek, ez nem számít, nincs, ne, könyörgök, ne, legyen benne irgalom. Ezt nem bírta hallgatni, kilökött a szekérből, átbucskáztam az ülésen, hátammal a kocsirúdra, majd a földre. Nyögve fogdostam a gerincem.

– Ezt ezerszer megkeserülöd, átkozott, nagy f…szú senkiházi – mormogtam magam elé.

– Koma, máskor válts bilétát, ha a tyúkketrec felé visz az utad. – Kisbalog kiült a bakra, ott feküdtem előtte a sárban, a kocsirúd mellett. – Gyia, te – szólt le –, gyí, hóka te – s levegőbe csapott, mintha ustorral; hamar abbahagyta, unta a saját tréfáját. Visszahullt ránk a csönd, mely égbolt és csillag, a gerincem lüktetett, és távolról, a szekér mélységesen mély, feketén fekete sötétjéből halk szalmazizegés szállt felénk, el felettünk. A haramia moccanatlan ült a bakon.

– Későre jár, fölkelhetne tán nagyságod.

Ekkor rájöttem, hogy ő is fél. Ujjongó hálát éreztem iránta, szerettem, szerettem a félelmét. Nehezen föltápászkodtam, kezemre rászáradt a sár. Kisbalogra pillantottam, nézett előre, a semmibe – saját jövődbe, kutya.

– Akarsz pénzt keresni?

– Ki ne akarna, nagyúr?

– Igazad van, manapság még a hatalmasok is pénzre vágynak. Régen ez nem így volt, az úr nem akart gazdag lenni… Jól van – tettem még hozzá, mintha valamiben megegyeztünk volna. – Egy félóra, jól van, egy félórácska, csak egy félórácskára. – Markoltam a kocsirudat, akár valami fegyvert. Leszállt a bakról, bemásztam.

A recsegő szalmán Kisbalog hűlt helyére kúsztam.

628

– Sára, Sára – suttogtam, s hangomtól újra és másképp megrészegültem, az egyetlen esélyemet láttam ebben az asszonytestben –, Sára, kicsi Sára, édes! édes!

Egyenletesen szuszogott, arca oldalt felgyűrődött, a húspárna az orcáján szinte eltakarta a szemét, rányomult, odahajoltam, de olyan büdös leh csapott meg, hogy dühösen és sértetten elkaptam a fejem. Tohonya, ébredj fel, vedd tudomásul, hogy itt vagyok, hogy én vagyok itt – de nem mertem, féltem a botránytól, féltem, hogy hoppon maradok, mindentől féltem; egyszerre voltam elszánt és akartam mindent s voltam sunyi, kicsinyes, számító. Gömbölyű, izmos, fehér vállára fátyolként borult vad haja, durva tündérfátyol…

Könnyen siklottam aranypályámon, jó, ez jó! ne hagyj el! A hideg veríték lepedék-sapkaként húzódott vékony halántékomra. Az arca meg sem rezdül, csak lent karéjoz.

– Mondjad, jó!? Válaszolj. Hogy jó, jó!!! JÓ! – Vége. Karom becsuklott, fejem a feje mellé esett. – Jó-e – rebegem kimerülten, és mintha végre bólintana, mozdul, rohadt k…, átkozott fehérmájú frigid k…! Du ganz gemeine, meine, meine Hure!

– Nagyúr, menni kéne már – hallottam távolról. Igen. Lekecmeregtem a kocsiról, Kisbalog ott állt szélről, elindultam a fogadó felé. Kisbalog elvált a fa törzsétől, majd rögtön megtorpant, mint akit rajtakaptak. Az este először: rám nézett. Tekintetét mélyen az enyémbe mélyesztette.

– Hidd meg, nagyúr – és medve-hangja titokzatosan rezgett a nagy fák közt –, jó volt neki, mindig jó neki, elég, ha csak ránézek, már harmatos, olyan öle…

– Késő van valóban – szakítottam félbe. Megint én én voltam és ő. – Térjünk nyugovóra.

– Nagyúr – villant a szeme –, és a fizetség?!

– Ne aggódj, fiam, meglesz az is, a fizetség – mondtam lassan.

6.16: Reggel kihúgyoztam az ablakból, vizeletem csörgött, mintha üveg törött volna. Visszafeküdtem, gyomrom remegett, akár a kismacskáké. Az ablakhoz ugrottam, és akkor észrevettem: eltűntek a szekerek! Az udvaron semmi, csak sár. Ebben a pillanatban Jitka lépett be az ajtón.

– Nem kellettem hát neked, nagyúr. Inkább osztoztál. – Elfeledkeztem a bajról, mindenről, olyan édes volt ez a kislány. – Nevess csak, nagyúr – és elhallgatott. Hallgatása kényelmetlen volt, rárivalltam, hol az apja, hol vannak az embereim! Mintha meg sem hallotta volna, eszelősen bámult. – Ezt még megkeserülöd! – mondta szinte lágyan sóhajtva. – Megkeserülöd! – – –

▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬

– Fogadós, te rongy áruló! – kiáltottam, s a tehetetlen düh könnyeket csalt a szemembe. A férfi lassan fölemelte a fejét. Rám nézett, mintha egy kőre, és szótlanul tovább írt.

629

– Mehetünk – mondtam kísérőimnek, s ahogy kitódultunk a fogadóból, egy távoli szemlélő semmi nyugtalanságot nem érzett volna szívében, azt láthatta csak, mit annyiszor, egy enyhén kapatos társaságot hangoskodva, csak egymásra figyelve:

Gyönyörű előadást képzelek.

Két szerető szív lenne benne.

És sok érzelem.

Képzeljük el. Azt csináljuk.

Vad érzékiség.

Sok-sok fölösleges mozdulat.

mintha övék volna a világ. Azaz a miénk. Semmi nem különbözik semmitől. Ez nem igaz. Az viszont biztos, hogy kísérőim nem mindegyike tudta volna megmondani, rab vagyok-e vagy az új főnök. Rab és rab között azonban különbség van.

Akárha sűrű bozóterdőt, vágtam krassz utat palástolt gyilokommal az inkább meglepett és fáradt, mint ijedt vagy haragos őrzőim fegyelmezetlen gyűrűjébe. Futva megkerültem az üres magtárt, és már láttam, hogy minden baj nélkül elérek az istállókig, és majd tovább, arra az erdők felé, hová talán beveszem magam, hiába lődöznek vartyogó puskáikból – amikor egyszerre elsötétült előttem a világ.

Visszaemlékezném a haldokló Fontanelle szavaira, aki mikor azt kérdezték tőle, mit érez, így felelt: „Semmi egyebet, csak azt, hogy egy kissé nehéz élni.”

– Ébredez már picin kis halottunk! – Díszes hölgy hajolt fölém, habet saporem, odorem et colorem, haját súlyos kontyban hordta, fülében az ismeretes ezüst fülbevalók lógtak, azok az ezüstlemezkés függők, melyek tán még muzsikálni is tudnak, mindenesetre őrzök a fülemben egy zajt, melyet ezeknek tulajdonítok. És a karján nehéz és ékes perecek csúszkáltak, tartani lehetett attól, hogy összegabalyodnak, mintha az ördög lakata volna. Messzibb fiatal, fekete nő állt, komornaforma, akin egyszerre látszik a kora és az, hogy idősebbnek látszik a koránál.

– Fáradt még szegényke. Mennyi, de mennyi vért veszített – mondta vidáman.

– Vilma! – csattant fel a másik. – Te csak ne sajnálj egy férfit! Tudjuk jól, mi jön ki abból!

– Értem, asszonyom – válaszolt a lány hetykén, s végigsimított a derekán, mintha úrnője szavai őt tették volna rendetlenné. Fitos orrocskáját, akár holmi fegyvert, haszontalant, fúrta harciasan a levegőbe. Az asszony kezét az arcomra tette, mint egy rokokó asztalkára, tenyere széle felnyomta az ajkaimat (a lóröhögés is röhögés), s elfordult tőlem.

– Látom, fiam, víg vagy… És nem hiszed, hogy megöregszel. Pedig megöregszel. És ha már megöregedtél, és olyan öreg leszesz, mint én, akkor, és ebben az egyben biztos lehetsz, csúnyább is leszesz. – A két nő vadul meredt egymásra. A nagyasszony erősen nyomta az „asztalt”. Felnyögtem, ez oldotta a pillanatot. Most már élvezettel folytatta: – És tudod, miért?

Vilma alig láthatóan vállat vont.

630

– Nem, asszonyom.

– Azért, édesem, mert te szegény vagy, és mert én gazdag vagyok. – Megint csönd lett, végül a nagyasszony nem bírta tovább, és rákiáltott a lányra: – Ezt vésheted a tyúkeszedbe!

– Igenis – válaszolta Vilma gőgösen.

– Hordd el magad! – Összerántottam a szemem. Selyemzaj. (A ruhasuhogás szelet vet, és olykor, igen, vihart arat…) – És hozz a konyhából egy csésze levest… Ne legyen sok zöldség benne, túlontúl sok zöldséget hagytok benne. – Vilma kiment. – Főként azt utálom, ha a hagymát hagyják benne. Másrészt ha kifelejtik, ha ilyesmi előfordulna… Kicsi halottam – gügyögte; nem akartam csalódást okozni, nyugodtam békében.

– Ne reménykedj – suttogta még –, föl fogsz épülni, szépecskén megerősödöl, arcod kikerekedik, de tán megtartja e gyönge haloványságát, bordáidat ismét izom és hús lepi el, derekad hajlékony lesz, akár egy állaté, s nem merev, miként most, combod kihengeredik… nem is folytatom, kicsikém, összeszalad a nyál a számban.

Felugrott, ingerülten járkálni kezdett a széles ablakok előtt, telt, szép alakja vészes árnyakat vetett. Ömlött a nehéz fény. Megint az ágyamhoz lépett,

Némi humor. Nem sok.

Politikai pikantéria.

Álmok. Föltétlenül.

Filozófia. A mélyebbnél is mélyebb értelem. Komolyság.

És sok gonoszság. Mocsok, gyalázat, gyilok.

Intrika, árulás, finom diplomácia.

Ágyak, kardok, tőrök, méregpohár.

Pezsgő.

Konyak.

Akasztás.

felhajtotta a sárga pillangóplédet, s csak remélni mertem, hogy azon vég-tagom, melynek lépteit közvetlen nem mi határozzuk meg, nem hagy cserben, hanem lapít izzadt odújában, úgy tesz tehát, miként máskor, ha cserbenhagy! Fordított világ ez – bár az se! Hisz akkor ismét könnyű volna eligazodni, a nemet kéne csak igenné tenni és viszont. De nem. Igencsak zagyva és maszatos, vagy hogy tárgyamnál maradjak, a helynél, ahol vagyunk: nyákos… Ciróka-maróka. Felmentés nincs. Halálomban is diszkrét vagyok, gondoltam fészkelődve.

– Pelyhes legényke pedig már nem vagy – állapította meg tárgyszerűen, otthagyott dideregve. – Szeretem az idő múlását és birtoklását – kiáltotta felém –, mert ez az érett férfi: ki pusztul és birtokol! – Elcsöndesedett, orrcimpái remegtek, és keble föl-le járt, mint egy kovácsfújtató. Jól sejtettem, eszmefuttatása túlszaladt rajta, s most hátbatámadta őt…

Fölrémlett egy nagynéninek nevezett, távoli prágai rokon határozott sziluettje, ki nem lévén ily dús, mint e nagyasszony, sokkal inkább volt látható öregasszonynak, épp ezért tűnt föl, midőn vissza-visszalépett e fakó terré631numról, és látszott, kilátszott belőle a valahai szép nő, ami nem egyszerűen finomság és elegancia volt, hanem erő is, azaz egyszerre ezeknek tapintatos, de határozott hiánya is. A forradalom után többször tartatott nála házkutatás,

Tarkólövés.

Ártatlanság.

És tisztaság is.

Erkölcsi tartás. Etika és morálprédikációk, bőségesen.

Szájbarágás.

Nagy eszmék, örök hitek. Barátság.

És szerelem, szerelem. Szerelem harmadszorra is.

miként mindenütt. Egy fonnyadt késő délelőtt a kertész – hajdan a szeretője, akkor már savanyú szagú öregember – szinte rátört a szalonban, „Lilla!”, kiáltotta izgatottan, „segíts!”, a saját hangjától mintegy észretért, „bocsánat, kegyelmesasszony”, s lehajtotta szolga-férfi-fejét, „méltóztassék segélni!”, avval bizonyos papírokat markolt elé az ingéből. Néném horgolt, a tű megállt a levegőben, derűsen nézte a kertészt; „János, te egy úr vagy”, hízelgett neki annak idején, és János valóban úr volt: megadott mindent, amit a nagynéném kért. Most elnéző ingerültséggel vizslatta ezt a vénembert, el nem tudván képzelni, mi közük volna – volt és lehetett – egymáshoz, és végképp nem értette ezt a szokatlan és neveletlen betolakodást – halvány mosollyal szemlélte a marokra fogott papírokat és a remegő, érdes, ismerős, nagy kezet. „Könyörgök, kegyelmesasszony, dugja el, ihol a rendőrség…!” Hm: a policáj macskaléptei a korridóron?

Látván, hogy drága úrnője nem fog föl semmit, csupán báván révedez, ha mégoly kedvesen is, elszántan fölemelte a horgolást, és a néném ölébe nyomta a papírokat. Aki hirtelen kipirult, az említett módon visszalebbent öregségéből, „ne vedd el a kezed”, mondta gyorsan. De a kertészt már tényleg fölfalta az idő, és főként félt. Ekkor kivágódott az ajtó, egy csapat futástól lihegő egyenruhás állt meg a küszöbön. Néném felsikoltott: „Azonnal távozzanak innét!” Ami mulatságos kijelentés volt, a szokásosan röhejes és tragikus, a rendőrség az idő tájt azt csinált, amit akart, a szabadság védelmére éppen hogy hivatkozva.

„Tessék kopogni” – rikácsolt néném tovább, visszakozva, közvetlenül a point d’honneurt véve célba, s valóban, a rendőrök fiatal vezetője hökkenve megtorpant, elpirult, és becsukta maga megett az ajtót. Mert a rendőrség, akkortájt, nemcsak a szabadság védelmére vetett súlyt (mely súly alatt, tréfálhatnánk elenyészően csekély rosszhiszeműséggel, nevezett szabadság moccanni sem bírt), hanem arra is, hogy úriembernek tartassék, s ebbéli igyekezetében így is viselkedett, eltekintve a fogszívástól.

A kopogtatás után belépő és tisztelgő fiatal tisztet („milyen csinoska”) néném hűvös pillantásra érdemesítette, és folytatta életbevágó tárgyalásait kertészével az ezüstfenyőkről, „ilyet, János, inkább meg sem veszünk” ésatöbbi, János rossz partner volt, többszörösen rémült; pocsékul hátrált hajlongva, egyszerre kérve alázatosan bocsánatot nénémtől, a rend őreitől és az Úristentől.

632

„Foglaljon helyet, uram – invitálta mézesen néném a muszájvendéget –, ha megengedi – itt rövid, kacér pillantást lövellt a fiatalemberre –, s ha nem, közben kötögetek, vagyishogy horgolok, hadd múljék az idő.” És mikor a fiú erre ügyetlenül valóban engedélyt akart volna adni, gyorsan így folytatta torkára akasztva amannak a szót: „Ez a csúf, magyar idő.”

Miközben folyt a házkutatás, melyről ők nagyvonalúan nem vettek tudomást, megindult valamiféle szalon-beszélgetés, mely gyors, nervózus kanyarokkal ért a szokásos sajnálkozáshoz bizonyos emberek éretlenségén, akik

Rengeteg mondanivaló.

Szó, szó, szó.

Jól kifőzött rizsa.

Sóder.

Nyomnivaló.

Ládalekvárral megízesítve.

Szöveg hátán szöveg.

Hogy csússzon.

Jól elmulatni vele az időt.

Csak csendet ne!

Nehogy eszébe jusson valakinek.

A csend. Vagy a szó.

Nehogy valaki emlékezni tudjon.

Minden szó rögvest kövessen egy másikat.

Vagy minden emlék.

Takarjon szót a szó.

Épp, ahogyan most csináljuk.

Ez legyen a bemutató.

így meg úgy, mikor pedig a helyzet éppen ilyen meg olyan. „Hát miért nem látják be, hogy ez milyen gyerekes!” – fakadt ki a fiatalember, mint mikor egy gyereknek elrontják a játékát; néném bólogatott, s olykor azt mondta komolyan: „igen”, amit azután mindig kísért valami elbizonytalanító megjegyzés vagy csak egy fintor, kézmozdulat. Ki tudja ezekben a helyzetekben, ki hányadán áll?

Édes néném egyre gyakrabban nyúlt a fonathoz, igazgatta, matatott, egyre hosszabban tartotta ott a kezét, a keze fejét, lélegzete felgyorsult, és mikor már önszántából nem volt képes és ereje kezét az öléből fölemelni, combjait is egyre nagyobb erővel kellett összeszorítani, rárivallt a fiúcskára, távozzék, gyöngén van, egy idős asszonynak ésatöbbi, micsoda ország ez ésatöbbi, „menjen már, azonnal”. A fiú zavartan felállt, emberei már künn, dadogva elköszönt – ám az ajtónál, nézve a nézendőt, rájött, miről van szó, elvigyorodott, s gúnyos gráciával meghajolt.

„Egészségére, nacsasszony”, azzal el.

A nő még dühösen utánamordult, „takarodj innét!… ah, mindegy”, lejjebb csúszott a nagy karosszékben, lábai elvégezvén pikáns tennivalóikat, immár megnyugodva elválhattak egymástól – a két nővér! –, ő pedig elnyűve visszahanyatlott a puha bíbor széktámlára. – És ezalatt szoknyája öbléből

Emléket fedjen emlék.

Csak az a szó ne legyen hallható.

Ne tudja senki, hogy azt a szót szeretnénk kimondani.

És emlék se maradjon a sok emlékezéstől.

alászálltak a forró, meggyötört papírlapok: szegény, fehér, gyűrt hattyúk, sötét idők! A karfán az aranyozott oroszlánfejek mélabús szigorral figyeltek.

633

Nagynéném ekkor öregedett meg végérvényesen, ez volt ama fényes pillanatainak utolsója, melyekben annyi büszke része lehetett, s tán a szokás szerint vérbefúlt, vagyishogyhát fojtott forradalomnak is utolsója lehetett e papírzörgés ott lent a fényes parketten; e pillanatban, néném fáradtan, üresen szedegetni kezdte a furcsa lapokat, mindkettő eltemette magát – önszántából és mert mást nem tehetett: fátyolt borított magamagára…

A nagyasszony megperdült, a napfény

Szeretném kimondani.

Mozdulatot pedig takarjon mozdulat.

Azt az egyetlen szót kimondani.

Harsogja túl a tánc, zene, kábulat, gyönyör.

Kiordítani.

Gazdagság legyen, selymek, ezüstök, tükrök, bársonyok, divat.

Vagy elhallgatni. Ha nem lehet.

És csillárok ontsák a fényt, feketeruhás ősz urak jöjjenek a vörös szőnyegen.

És a némaságba jól beburkolom, csendbe göngyölöm.

Fátylak, függönyök, festett városok, gyilkos küzdelem, izgalom, félelem, malackodás, kitüntetés takarja el.

még tömörebbé tette az alakját, a testét. – Elszoktam már a selymes fiúcskáktól – nevetett. – Zavaruk pedig megejtő, a fogazatuk pedig erős, mint a növendék állatoké. Meglehet, ártatlan kegyetlenségük is jól hatna rám, drága, bősz sakálok. – Elábrándozott. Ajkai elváltak egymástól. – Ha tartanék megint egyet, csak öltöztetném. Nem rendelném ide a szabókat, mi mennénk hozzájuk, gyalog, belekarolnék, mutogatnám őt, mint egy csecse-becsét, de nem okvetlenül aláznám meg nagyon, viszont elvárnám, hogy tehetségesen bókoljon, ha ebben nem mutatkoznék leleményesnek, nem vonakodnék akár nyilvánosan is megszégyeníteni. Mégsem csak a hatalmamat szeretné. Tapasztaltságom, nagyvonalú rafinériám és finom, közhasznú szabályokba fogott gátlástalanságom lenyűgözné őt. Én féltékenyen figyelném a szabót, a két férfit, ahogy suttognak és ahogy az a gazember méricskél, légiesen combméretet (!) vesz (!)… Járatnám, járatnám enyhe bársonyokban, kissé már nőies selymekben, hogy a lágy, könnyű simítás állandóan ébren tartsa az érzékeit, legyenek ugrásra készek, tudom, én erre kevés volnék – majd aztán gonosz szeszéllyel mindent leparancsolnék róla, darócba kénytetném, mocskos zsákszövetbe, mely véresre dörzsölné fényeske combjait, hatalmas, durva csizmákba kéne bújnia, melyeket ti hordtok kevélyen, ám ő alig bírná emelni a lábát, kínlódna, mégis arra kérném, járkálna előttem föl s alá – nur so. Szenvelgő pofákat vágnának, és én kíméletlenül lecsapnék rájuk, ha lázadni mernének, de nem mernek, anyásan szemlélném őket, félnék tőlük, kívánnám őket, sajnálnám és megvetném őket: elefántcsont hajvakarómat bizonytalanul himbálva ujjaim közt…

Vilma lépett be, a nagyasszony rendezte vonásait. De a takaróm úgy maradt visszahajtva.

634

– Mit bámulod? – Vilma, hangján alig uralkodva, egyre hangosabban mondja:

– Mindig beérni lovászmesterekkel, pohárnokokkal, kályhafűtőkkel és bolondokkal, miért?

– Ostoba vagy, vajon nem férfi

Takarja el.

Sípok és dobok.

Nádi hegedű.

Nyomja el.

És akkor már ki is lehet mondani.

Ha már fölösleges.

Hiszen amit akarunk, azt csinálhatunk.

Kimondhatnánk, ha akarnánk.

Azt a szót.

Csakhogy nem akarjuk.

Semmit sem akarunk.

Elherdáltuk azt is, amink volt.

És ezért még bánatosak se vagyunk.

Vidámak se, ezt se lehetne mondani, igaz.

Mindenesetre vagyunk.

Egyszerűen.

mind, ha férfi? – Vilma lassú mozdulattal betakart; mintha véletlenül, megérint. – Nagyasszony, a húsosat szereti – vihogott fel.

– Ínyenc légy, ne pusztán ledér! – szólt szigorúan az asszony, és elindult kifelé. – Étessétek meg. Unom már. Egy ilyen férfi azért igen unalmas végül is. – Kisuhogott.

– Pislogsz, angyalom? – rivallt rám rögtön Vilma, mire azonnal összezártam pilláim. De a nőszemély csak nevetett. – Hiába pislogatsz.

Európában akkoriban nagy sikk volt a szabadság – – – –

▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬

Mindig pacsuliszaga volt, igaz, finom pacsulié… Mondják, az önmegtartóztatás eredménye az a sajátos verejtékezés, melyet ez ellensúlyozna.

„A mi kedves atyánk az egész vidéket beillatosítja ambre dorée-jával. Csak a langusztokat el ne riassza az öbölből.”

A páter egyszerre volt mafla és tündöklő, hol szolga, s bizton nem Istené, hol meg élő lelkiismeretként tört-zúzott, máskor meg ennek szalon-változatában kacérkodott csupán a ház gazdáival. „Folytassák, atyám, folytassák”, parancsolt rá ***asszony, s ő elpirult, mint mindig, ha az asszony megszólította.

„Uram, mondta nekem több mint 50 évvel ezelőtt Madame d’Arestre, a szeplőtelen fogantatásról elnevezett belley-i zárda főnöknője, ha jó csokoládét akar inni, akkor csináltassa meg előtte való nap egy porcelán-fajansz kannában, és hagyja állni. Az éjszakai pihenés megsűrűsíti és valami bársonyosságot ad neki, ami sokkal jobbá teszi. A jó Isten nem veheti rossz néven ezt a kis ínyenckedést, mert hiszen ő maga az elnézés.”

„Végtelenül sokra becsülöm a jezsuitákat. Elmések, merészek, simulékonyak, okosak és művésziek. Egy illatos, fehér férfikéz, Nándor, mely lágyan megfog valamit, és acélos erővel nem engedi el többé. Egy nagystílű papnak 635államférfinak és művésznek, grandseigneurnek és filozófusnak, férfinak és nőnek kell lenni egy személyben.”

„Kedvesem, önnek a végzete az, hogy ma sem lakhatik jól osztrigával.”

„Asszonyom…”

„Nem, bátor és szabad ember nem ijed meg az új ételektől…”

„Ön szakember a Périgord-pástétomok terén?”

„Önt pofon ütik, s ön meg sem rezdül!? – A páter felugrott, hangja szigorú volt és határozott. Farkasszemet néztünk. – Sőt azt mondja, mit mondja, hazudja, hogy nem is kapott pofont!”

„Miről beszél, atyám?”, kérdezett közbe ***. A páter legyintett.

„A Szentháromságról, mint rendesen.” De rögtön újból fellobbant. „Üldözik, mondja. Igen! És másra se ügyel, mint lelkének tisztaságára, az erkölcseire… Be kell piszkolódni”, rikácsolta elvörösödve. „Soll!”

„Piszkosak vagyunk, atyám”, mondotta a csöndben halkan a nagyasszony.

Ebben a törékeny és üres csöndben Ferdinand, ki eddig a homályos sarokban konyakozott egyedül, kicsit már elázott (de ebből az állapotból bármikor vissza tudott lépni a józanság sivár szigetére, egy ideig), kedvesen imbolyogva, mint gyertyafény nehéz, téli délutánon, előrelépett.

„A gondolat közrendű, parvenü valami, és minden csupán a megjelenítési formától függ. A szavak elrendeződései, a stílus nueanceai, a decorativ jelzők tesznek egy eszmét kiválóvá.”

Mielőtt asztalhoz szólítottak volna, pici ezüstpohárkákban igen finom málna- és narancslikőrt hordtak ezüsttálcán. A hölgyek mosolya, a virágok illata, a kitűnő borok s a pezsgő hatása, az a nyolc-tíz különféle nemzetiségből való, de mind kiváló férfi sziporkázó ötletei, azok a gyönyörű vállak, a párolgó illatos feketekávé, a konyak bódító aromája elfeledtették velem a világ kínzó sürgetéseit. Talán… Egy elragadó asszonnyal beszélgettem, halkan csevegve mindenféle bájos és személyes holmiról: egy közös nőismerősünkről, a parfum inconnu-ről, a szerelemről, toalettjének aszimmetrikus díszítéséről, egy politikai intimitásról, a hölgy férjéről, kit egyformán becsülünk és meg akarunk csalni, új regényírók félszeg ötleteiről etc.

„A legpompásabb operai előadás még mindig egy húsvéti, nagy zenés mise a Szent Péter templomában, ahol a pápa játssza a főszerepet.”

Ferdinand bácsi belém karolt, „mi megértjük egymást, fiam”. Sápadt arcbőrén átlátszottak az erős, kék erek, bizarr rajzokat vonva az orcákra, homlokra és halántékokra. „Ettél már közösen, csók keretében chartreuse-ös bonbont nővel? Nincs rá eset, hogy ne a nő inná ki a likőrt, és ne te ennéd meg a csokoládét…”

„Madame est servie”, jelentette be a gyűlöletes Thomas.

„Az ínyencfalatokat Houssedy és Bader szállították – azt hiszem, elég ennyit mondanom.”

Azonnal megállapodtak a másnapi osztriga-reggeliben, másnap reggel tíz636kor tehát, mégpedig katonai időszámítás szerint, azaz óraütésre tálalnak, a későn érkezők szökevényeknek tekintetnek, két-két tucat osztriga várja majd az érkezőket és egy-egy aranyfényű citrom; a sauternei bor után pedig: nyárson sült vese és szarvasgombás pástétom (minthogy a szarvasgomba, ez a híre, növeli a hajlandóságot, inkább a provance-i, mint a dauphiné-i, lévén az keményebb, szárazabb), azután fondue, végül mokka à la Dubelloy, és kétféle likőr: egy erős, hogy ez a gyomrot tisztítsa, és egy édes, hogy ez jó szájízt adjon.

„Okos ember a szeretőjével úgy bánik, mint a maîtresse-ével, a maîtresse-ével úgy viselkedik, mintha felesége lenne, felesége pedig nincs az okos embernek.”

„Na, assez, Ferdinand. Ezek megint afféle ideák.”

„Ha a grande dámát levetkőztetjük, mindig megtaláljuk a konyhalányt, a kékharisnyát vagy a cocotte-ot. De a grandseigneur az mindig az marad, ami, ha abban a bizonyos hetedik mennyországban van is.”

Az asztalokat miniatűr tó körül állították fel, a tavacskában pálmák, liliomok és páfrányok voltak. A viaszlapra helyezett fácánpástétomot szarvasagancsok tartották, alatta két nyúl kártyázott, oldalt viszont kis híd boltozata emelkedett a kaviár fölé. Majd hatalmas, téglavörösre füstölt főtt sódar jelent meg morzsában meghengergetve, amelyet barna savanykás hagymamártáson kívül akkora főzelékhalmok kísértek, hogy egyetlen tálból valamennyien jóllakhattak volna.

„De azt mégsem hallgathatom el, hogy a fogolyszárnyakat papirosban készítettem el, a szürke mókusokat pedig Madeira borból készült sűrű lében főzettem meg.”

„Oh, dear sir, what a glorius bit!”

„A kicsiny madarakat csak kevesen tudják enni, ennek az élvezetnek megvan a maga külön recipéje.”

Pezsgőivás közben (prating over a bottle of champain) Thomas jelentette, hogy a rendőrfőnök úr érkezett meg az embereivel. Mindenki rám nézett.

„El kell tűnnie”, kiáltotta ***.

„Már késő”, szólt közbe Thomas. „Pardon”, tette hozzá azonnal. Már dübörögtek a kinti csizmák.

„Az asztal alá”, adta ki a váratlan parancsot az asszony. Elnevettem magam. Az ezüstvillára szúrt kövérke madár visszagurult articsókából és szarvasgombából vetett ágyába. „Ne vigyorogjon, másszék.” Homlokán egy piros folt növekedett. Csúnyította. „Elegem van magukból, elegem! Mért nem intézik el családon belül?!” A homlokát dörzsölte, majd gyorsan utánam adta a terítéket, szép rendben, mint egy szobalány. („Úgy nyúlkál engem, mintha egy cselédet.” „Úgy. És markolászni fogom és csöcsörészni.”)

A kéziratban lapalji jegyzet. (Testvérünk halott. Hideg a lába és hideg a hasa, hideg mindkét orcája, hideg a szíve, hideg seb a mellyén, amit vasunk ütött. Senki nem kelhet már 637ellenünk. Te vagy a csókkirály, röhög testvérünk a föld alól. Hatalmasabb úr lehetett volna nálunk, hatalmasabb s merészebb. Nagysága nyomorúságával mérhető. Testvérünk üres volt, amihez ért, üres lett. Kifosztottságát soha nem tagadta, vagy csak kevésszer, ezért szerettük. Gyűlölni pedig azért gyűlöltük, mert irigyeltük. Most szívesen néznénk az arcába, gőgünk méltó hozzá. Arca barnássárga volt, kreol és sápadt egyszerre. Asszonyanyám azt mondta: ezt, ezt a színt szeretik a nők. Testvérünk kiégett, mondtuk társaságban. – Most hideg van. Zsugorodik a zsugori idő. Sírok közt szél kél. Még makogják az imát, mikor térdeltünkből fölemelkedünk. Elsőszülöttek vagyunk, akit mindenki megvet kicsit, és mindenki fél kicsit.)

Az asztal alatt törökülésben ülve rendesen újraterítettem magamnak, ide a szalvétát, oda a villát és így tovább. Egyre mulatságosabbnak, sőt viccesnek éreztem mindent, noha tudtam, hogy életem, ez a szép, nagy bábu, amit úgy szerettem, bármelyik minutumban összetörhet. Csak félig lenne meg az, ami kell, a többi jönne már szépszerivel.

„Asszonyom – hajolt meg a rendőrfőnök –, a kurfürst kegyes üdvözletét hozom. A nagyúr reméli… nos, reméli, hogy nem szükséges… reménykednie.” Udvariasan beszélt; a mondatai nem, de a csöndek két mondat közt voltak fölényesek. Nagyképűen jelentőségteljesre lettek csinálva!

„Isten hozta, kapitány”, szólt határozottan az asszony. Ferdinand felugrott.

„Hát persze, Isten hozta. De tudhatná, egy szupét megzavarni, ugye, a legkevésbé sem előkelő.” A kapitány unottan fintorgott, majd egy gáláns mosoly kíséretében leült a helyemre, de csak azért, hogy tüstént felpattanjon.

„Tán fűtik, asszonyom, a székeket?” A testem melege a széken! Micsoda malheur! És undorító is. A kapitány láthatóan többet tudott, mint amennyit elárult.

„Atyám – fordult negédesen a páterhez –, ön, mint Isten szolgája, csak nem fogja lóvá tenni a törvény szolgáját, konkrétan engem?” A pap kuncogni kezdett. „Lehetséges, reverendissime, hogy valami tréfásat mondtam volna?”

„Ne haragudj, fiam, de arra kellett gondolnom, hogy milyen nagy lóhiány van, de bocsáss meg, valóban… elnézést…”

„Semmi baj – mondta fakó hangon a kapitány –, nos?”

„Tudod, fiam, ezernyi kibúvó akad. Ezt most pusztán logikailag mondanám.”

„Nyomatékosan kérem, atyám, ne szórakozzék velem. Tudja jól, ateista vagyok, egyetlen istenem a szolgálat.” Ezt már kiabálta. Blöfföl, gondoltam. És ekkor, utolsó remény!, mily galádul figyeltem, megmozdult a madame egy kecses fehér cipellője, lám, eléri a kapitány otromba karimás cipőjét, tapicskol, oldalaz fölfelé, kevéske félénk bizonytalankodás után megállapodik a bokán. Négykézlábra állok, s komoly elhatározással tenyerem a sötét alag638útba teszem! A hölgy egész testében megremegett, de lábacskáját a bokáról elvenni nem merte. Tovább, tovább!!

Ekkor a madame elveszítette a fejét, nagy robajjal hátrarúgta a széket, s felállt.

„Takarodjék!” Nekem szólt, de a rendőrfőnöknek mondta. Az sápadtan fölemelkedett.

„Asszonyom, ön hibát hibára halmoz.”

„Hagyja el a házamat!”

„Nem fejeztem még be.” A fal mentén, mint máskor a lakájok, felsorakoztak az emberei. Egy intéssel kiküldte őket. „Ön szép és okos. De mintha összekeverné a dolgokat. A gondolatai szépek, és okos, madame, a hátsója.”

„Uram!”, kiáltották a férfiak.

„Ágyő, mindahányan vannak, teszek a kötelező háborgásukra. Inkább foglalkozzanak többet az úrnőjük csiklójával.”

Még az ajtó előtt utolérte a páter remegő szava: „Vedd, nagyúr, tudomásul, hogy imádkozni fogok érted, és kérem az Istent, legyen megbocsátó

Üldözők üldözik az üldözötteket

üldözöttek viszont üldözők lesznek

s minthogy üldözöttek üldözők lesznek

lesz az üldözőből üldöző üldözött

s az üldözőből üldözött üldöző

(Helmut Heissenbüttel)

hozzád.” Testvéröcsém tett még néhány lépést, azután fordult vissza.

„Jó. De ne felejtse imádkozás közben, hogy nincs Isten… Neki pedig mondják meg, hogy halálra keresem, és meg fogom találni. Így vagy úgy. Ismer engem.” Csizmazaj.

Duzzogva dugtam ki a fejem az asztal alól. A poharamat mutattam Thomasnak.

„Üres”, sóhajtottam szemrehányón. „Pardon – – – –

▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬ ▬

És velünk mi lesz, Howard?

(John Barth )

A virágárus felől feltűnnek a lovasok. Fenségesen és kihívó hidegvérrel kocognak. Vezérük hasa, mint valami nagy macska feküdt az ezüstveretes nyeregkápán. Kinek nyusztból való a geleznája, kinek nyestből, kinek petymetből. A vezér lova vörös szőrű, csillog, mint a rézpénz, a farka ívelt, a lába, mint a húr. A szélben sóhajszerű hurrá!-k foszlányai jutnak el hozzánk. A lovasok harsány üvöltözésekkel zúgnak át rajtunk: mint a zivatar. Az első lovas torkomba döfi a kardját. Lábam megvonaglik, torkomból tajtékos, korallszínű patakocska ömlik, szájam szétszaggatva, akár a ló ajka. Hasam kiszakítva, beleim egész a térdemig kúsztak, látszik szívem lüktetése… Ezenkívül? Mozdulatlan gyerekkocsiban kövér, hulla-zöld gyerek, homlokán jó639kora pattanás. Láttam, hogy már gyógyul, és nem fáj. A gyerek bóbiskolt, jodoformot és zsírszagot lélegzett, tátott száján ki-be járt a félelem. Hát igen, így van ez. A legfontosabb, hogy az ember él. Ez a legfontosabb.

Az első halott tehát én vagyok. Én, aki már nincs és lett, én kérdem hidegen, fájdalmasan, én, a Rezignáció Rovarja, Wurmfürst, rémülten és egy kicsit vidáman: „Meddig mehet ez így?”

*** nagyasszony kivájatta a grapefruitokat, hallal, pástétommal, rákokkal töltötte fel a még nedvedző kelyheket, majd a spanyolfal mögött önkezével vetett véget életének, „nem akarok szabad lenni”, sóhajtotta elégedetten.

Jitkát hozzák. Jó, hogy nem látom már véres, agyongyötört vézna testecskéjét, ugyanakkor nápolyiasan pikáns lovagló helyzetben leült egy székre. „Édes úr.”

A kurfürst és a páter a mély ablakmélyedésben álltak, az udvart nézték merőn, ahogy hordják be a halottakat. A fuharosok a szokottnál csöndesebbek, jönnek, pakolnak, fordulnak, tompák, elnyűttek, sok a munka. Hideg van, csikorog a hó.

„Folytasd, páter”, így a kurfürst, miközben nagy pecsétgyűrűjével az ablak jégvirágait karcolgatta. „Még csak annyit tennék hozzá, hogy nem félek semmitől, nem remélek semmit.”

„Talán nem is az a fontos, hogy van-e Isten, hanem az, hogy milyen!”

„Csak lassan a testtel, páter, még ha csuhában is. A helyedben nem Nem tudok komikusabb dolgot és mélyebb meghajlást a trón előtt, mint egy közrendű ember felségsértését. mondanék le ilyen könnyen róla. Te nem látszol bölcselkedő elmének, lám, reverendád is zsírosan fényes – ez volna ama örök világosság? ne válaszolj! –, de hidd el, az Abszolútum megszüntetése… hát… nem akarlak rémisztgetni. Nagyság kell azt elviselni.”

„Úgy mondod, nagyúr, mintha Istenhez nem kéne.”

„Igazságod van. Valószínűleg ugyanaz kelletik. Mindegy. Nincs menekvés. A szembenézést nem kerülhetjük el. Életünket nem kenhetjük másra, se az Istenre, se a világi hatalmakra. Hát gondoltad volna, kis papom, életünk személyes…”

Csönd volt, csak a szekerek zörögtek alant. Mezítelenség, dermedt vér, a kutyák vonyítanak még. A páter egyszerre megérti, mi az, rettegni.

Páter: „Szörnyű érezni, hogy minden elfoly, amink van.”

Kurfürst: „Egészségére, atyám.” – Isznak a mérgezett kehelyből. – „Soha olyan igazán és olyan vidám szívvel nem cselekszünk rosszat, mint amikor lelkiismeretünkre hivatkozva cselekedjük.”

Páter: „Az emberek egyaránt méltatlanok és képesek az Istenre.”

Kurfürst: „Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész világmindenséget s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, 640mivé lesz halálában – a páter felnyögött –, és képtelen bármit is tudni, olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, mikor felébred, fogalma sincsen arról, hol van, de nincs módja onnan többé elmenekülni. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt.”

Páter: „Csodák nélkül nem lennék keresztény – mondotta Szent Ágoston.”

Kurfürst: „Megalázkodás és eszünk használata, ebben áll az igazi kereszténység.”

Páter: „Roppant felszabadult szellem kellene hozzá, hogy közönséges embert lásson valaki a Felséges Szultánban, akit negyvenezer janicsár őriz pompázatos szerájában.”

Kurfürst: „A láda üres.”

A kurfürst lehelete foltnyi helyen fölolvasztotta az ablakjeget, lent az udvaron beérkeztek az utolsó fuvarok. A halottakat fölsihtolják. Ott van K., az asszony, Csáth és Drahosch, Korom Jancsi, Csicsi, az öreg Sik, Kászoni Márta, Bordács Anna és Pintér Sophie, Imecs Judit, a Halassi szülők, Dédi, Frédi bácsi, Perusz, a hajóhintás, Rónitz, Daisy (ma már nem szűz), Robi törékeny kis teste, Gaby, a fiúcskák, Goethe-kutatók, Mr. Praecox, az ezüstfejű hatalmas sétabotozattal, Ágnes, az édesanyám is halott, rendben eltemettem, ott a kelet-francia irodavezető, mindenki, a szép Torockó Anna és Jenő (!), a táncparkett ördöge, Vacláv, Béla, a novellista, mindenki, a Bolondka és a szőrös combú műbőr csizmás fekete nő, ott van.

Vilma szemérme messzire feketéllik. A férfiak fáradtan dőlnek a kocsiknak, pálinkásbutykos jár körbe; azután a saroglyából fejszét vesznek elő, és tempósan dolgozva nekiesnek a kocsihajtó legényeknek. A kutyák már kimúltak, most olykor hasznukat lehetne venni, a legények futkároznak. Lassan azért elrendeződik a dolog. A véres fejszéket szalmával csutakolják, vér, sár, szalma.

De még nincs vége a napnak… Az első lövésekre nem mozdul senki. Van, akibe többször is bele kell lőni, alig akar elesni, áll mulyán, mint aki semmit nem ért. A fuharosok sokáig küzdenek az életükért.

A kurfürst és a páter a hideg, színes kőpadlón. Ajkuk habos, mint a komondoroké, kitágult, merev tekintetükön a falfreskók tükröződnek; nem az ég. Halott hát mindenki.

Egyvalaki áll a homályos zugban, a helyen, ahol most vagyunk, nem szavatolva semmit, kis, magyar mámorban, szíve nehéz, mint a Gaffiot-lexikon, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, arcán ellenszenves függő vonal, hátában elegáns toledói penge, az átokfattya fogadós, és másol…

Ó, ó, mondják a vitrinkatonák.

641

Mily dicső a hazáért halni

Amikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, az ifjú Esterházy a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva imádkozott. Fejét mélyen lehajtotta, szőke haja előrehullott, s látni engedte hosszú, vékony nyakát s a gallértalan lenvászon ing alól kiugró csigolyáit. Az őrök megálltak egy pillanatra – egy gróf beszélgetett Istennel, s ezt elégséges indoknak találták ahhoz, hogy elfeledkezzenek a spanyol rituálé szigorú előírásairól. A pap is hátralépett, s imára fűzött ujjait némán összeszorította; tenyere izzadt, s áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont fedelén. A rózsafüzér nagy, olajbogyóra emlékeztető szemei hangtalanul egymáshoz ütődtek. Csak a hatalmas kulcskarika csörrent meg az egyik őr kezében néhányszor, szabálytalan időközökben.

– Ámen – suttogta az ifjú, bevégezvén reggeli imáját. Aztán hangosan hozzátette: – Bocsásson meg, atyám!

Ebben a pillanatban, szinte vezényszóra megszólaltak a dobok, baljósan és monotonon, mint az esőverés.

Egy vörösképű, borzasbajszú huszártiszt a mellette álló két horvát ulánus hosszú puskája alkotta keretben az ítélet kihirdetésébe kezdett. Rekedt hangja tompán visszhangzott a cellában. Az ítélet szigorú volt és kérlelhetetlen: kötél általi halál. A fiatal nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a véres, kegyetlen és reménytelen népfelkeléseknek az egyikében, melyek váratlan és megjósolhatatlan kirobbanásukkal időről időre megrázták a császári birodalmat, hogy aztán hamarosan hasonló váratlansággal, kegyetlenséggel és reménytelenséggel fojtassanak el. Származását, családjának hírnevét a bíróság súlyosbító körülményként értékelte – az ifjú nemcsak uralkodóját, hanem saját rendjét is elárulta. Az ítéletnek példásnak kellett lennie.

Az elítélt alig különböztette meg az egyes szavakat a beszéd monoton áradatában, mely dobszóként pergett fülében. Az idő megállt. Múlt, jelen és jövő egybefolyt, a dobok feldübörögtek, a halántékában nyugtalan érverésként visszhangzottak győztes csaták, diadalmas hadjáratok és rohamok távoli hangjai, s egy másik dobszó, mellyel a feketébe öltözött katonák annak idején nem az ő, hanem egy másik, egy idegen halálát kísérték. Fiatal kora ellenére (inkább hirtelen megnőtt kamaszra, mint érett ifjúra emlékeztetett) 642látott már vért, s állt már szemtől szembe a halállal, de még sohasem így, sohasem ilyen közelről. És éppen ez a közelség, ahogy a halál leheletét megérezte meztelen nyakán, ez torzította el tudatában a valóság képét – mint mikor az asztigmatikus szem előtt a tárgy közelsége csak még homályosabbá teszi annak körvonalait. Számára most egyvalami volt fontos – mert az ő világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halálnak volt becsülete –: hogy megőrizze azt a méltóságot, amely egy Esterházytól egy ilyen pillanatban elvárható.

Az éjszakát ébren töltötte. Szemeit azonban lehunyta, s ajkát egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el, hogy az őr, aki szemét a kémlelőnyíláshoz tapasztotta, bizonyíthassa: az elítélt mély álomba merült, mintha nem is a halálra, hanem az esküvőjére készülne. És valami furcsa, fölcserélt időrendben MÁR MOST hallotta, amint az őr a tiszti kaszinóban meséli:

– Uraim, az ifjú Esterházy az éjjel mély álomba merülve aludt. Egy sóhaj nélkül. Mintha esküvő, és nem kivégzés várna rá. Tiszti becsületszavamra mondom! Uraim, adózzunk neki elismeréssel.

És hallani (hallja) a kristálypoharak csörrenését is.

– Prosit! Prosit!

Halálának ez a látomása, ez a győztes küzdelem egész reggel tartotta benne a lelket. Imádsággal őrizte meg higgadtságát, s összeszorított foggal állt ellen belei és idegpályái gyáva remegésének, az akarat eme árulóinak: férfias bátorságát a családi legendákkal kovácsolgatta. Ezért aztán amikor megkérdezték tőle, hogy mi az utolsó kívánsága – s ez a szabályzat könyörületes előírásainak megfelelően történt –, nem egy pohár vizet kért, hogy csillapíthassa a bensejét emésztő tüzet, hanem egy cigarettát; mint egyszer régen valamelyik őse, aki egy csipet dohányt kért, melyet aztán megrágva a hóhér arcába köpött.

A tiszt dobbantott csizmája sarkával, és felé nyújtotta ezüst cigarettatárcáját. (– Uraim, becsületszavamra mondom, hogy a keze annyira sem remegett, mint most itt az enyém, ahogy a poharat tartom! Prosit! Prosit!) A füst, mint a hajnal, violaszínűen gomolygott a felkelő nap első sugaraiban, melyek, mint a szentek kriptáit ábrázoló régi képeken, ferdén hullottak a cellába. Az elítélt érezte, ahogy a füst, ez a tündöklő illúzió, egy pillanatra megtámadja erejét, hatalmába keríti, mint egyszer régen egy messziről hallott tárogatószó a pusztában, azért hát gyorsan a földre dobta a cigarettát, és rátaposott huszárcsizmájával, melyről a sarkantyúkat már rég levették.

– Uraim, készen vagyok.

Katonás egyszerűsége és parancsszerű rövidsége miatt választotta ezt a mondatot, mely hideg volt és csupasz, mint egy kihúzott kard, s melynek pátosz nélkül, szinte jelszóként kellett elhangoznia, mint mikor az ember egy éjszakai mulatozás után csak annyit mond: Jó éjszakát, uraim! Most azonban úgy tűnt neki, hogy nem volt elég méltó a történelmi pillanathoz. Hang643ja tisztán és érthetően csengett, a szavak kurták, a mondat egyszerű és világos volt, de mégis valahogy túl puha és megtört.

Attól a naptól fogva, hogy az anyja meglátogatta, tudta – bár némi őrült, titkos remény még ezután is élt benne –, hogy az élete már csak egy tragikus vásári komédia, melyet szinte isteni hatalommal rendelkező emberek írnak.

Itt állt előtte – testes, erős, lefátyolozott arcú asszony, s teljesen betöltötte a cellát személyével, egyéniségével, jellemével, hatalmas tollas kalapjával s mozdulatlansága ellenére suhogó ruhájával. Visszautasította az egyszerű katonai széket, mellyel az ulánusok kínálták, az ulánusok, akik még soha senki iránt nem tanúsítottak olyan tiszteletet, mint most iránta, ám ő úgy tett, mintha nem venné észre, hogy ez a durván faragott szék túl egyszerű számára, rémisztően egyszerű ruhájának selyemfodraihoz képest. A látogatás egész ideje alatt állva maradt. Fiával franciául beszélt, mintha zavarba akarta volna ejteni azt az ulánustisztet, aki illendő távolságra állt tőlük, kihúzott kardját a teste mellett tartva, ami inkább volt díszőrségi tisztelgés a nemesasszony előtt (akinek a nemessége egyébként éppolyan régi volt, mint az uralkodóé), mintsem figyelmeztetés és óvintézkedés a császári kazamaták büszke látogatójával szemben.

– A lábai elé vetem magam – suttogta az anya.

– Anyám, én kész vagyok meghalni – mondotta erre ő.

Szigorúan, talán kissé túl szigorúan is letorkolta.

– Mon fils, reprenez courage!

Most először intett, alig észrevehetően, fejével az őr felé. Hangja csak suttogás volt, összemosódva a ruha fodrainak susogásával.

– Az erkélyen fogok állni – mondta alig hallhatóan. – Ha fehérben leszek, akkor sikerült.

– Nem, anyám. Alighanem feketében lesz…

Ismét felhangzott a dobpergés, s ez felriasztotta révedezéséből – most mintha közelebbről hallotta volna. A szemei előtt kibontakozó, eddig néma merevségbe kövült kép ismét élettel telt meg, s ebből megértette, hogy befejezték az ítélet kihirdetését; a tiszt összegöngyölte a papírtekercset, a pap az ifjú fölé hajolt, és megáldotta a kereszt jelével, az őrök pedig karonfogták. Nem engedte, hogy támogassák. Finoman a két ulánus karjába kapaszkodva, könnyedén felállt. Hirtelen, még mielőtt átlépte volna a cella küszöbét, először valahol a melle tájékán, majd egész testében érezni kezdte a bizonyosságot, hogy minden pontosan az élet logikája szerint történt. Mert ebben a lidérces álomban minden a halál ellen, az élet oldalán van. Fiatalsága, származása, családjának hírneve, anyja szeretete, a császári kegy és ez a nap, mely rásüt, miközben hátrakötözött kézzel, mint valami rabló, felkapaszkodik a kordéra.

Ez az érzés nem tartott sokáig, csak míg a kordé kiért a bulvárra, ahol már várta a birodalom minden tájáról összesereglett zajos tömeg. A dobok szaggatott tiszteletadásán keresztül hallotta a sokaság zúgását, fenyegető zsiva644ját, a gyűlölettel feléje rázott öklöket. Ujjongva üdvözölték a császári igazságszolgáltatást, mert a tömeg mindig a győztest élteti. Ez a felismerés összetörte. Fejét egy csöppet a mellére hajtotta, vállát begörbítette, mintha ütéstől félne (bármikor eltalálhatta volna egy kő), felsőteste is meghajlott kicsit. Ez elég volt ahhoz, hogy a csőcselék észrevegye: elhagyta a bátorsága, büszkesége megtört. Ez majdhogynem üdvrivalgást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni, ahogy a bátrak és a büszkék összeroppannak.)

A bulvár vége felé, ahol a nemesi rezidenciák sora kezdődött, s ahol a tömeg egy kicsit megritkult, felemelte tekintetét. A reggeli nap vakító fényében tündöklően fehér foltot vett észre az erkélyen. A korlát fölé hajolva tiszta fehérben ott állt az édesanyja, mögötte hatalmas levelű zöld filodendron, mely még jobban kihangsúlyozta ruhájának ragyogó liliomszínét. (Jól ismerte ezt a ruhát – családi ereklye volt, egyik őse viselte valamelyik császári esküvőn.)

Hirtelen dacosan kihúzta magát, s kedve lett volna odakiáltani a fenyegető sokaságnak, hogy egy Esterházy nem halhat meg így, nem lehet csak úgy felakasztani, mint egy útonállót.

Így állt a bitófa alatt is. Amikor a hóhér kirúgta a lába alól a zsámolyt, még várta a csodát. Aztán teste a kötélen kicsavarodott, szemei kiugrottak üregükből, mintha hirtelen valami félelmeteset, valami iszonytatót vettek volna észre.

– Uraim! Két lépésre álltam tőle – mesélte még aznap este a tiszti lovardában a borzasbajszú ulánustiszt. – Amikor a nyakára tették a kötelet, olyan nyugodtan nézett a hóhér kezére, mintha csak bársony nyakkendőt tartott volna. Tiszti becsületszavamra mondom, uraim.

Két feltételezés is lehetséges. Az ifjú nemes vagy bátran, méltósággal halt meg, s sorsa biztos tudatában tartotta magasan fejét, vagy az egész jól kigondolt bábjáték volt, melynek szálai egy büszke anya kezében futottak össze. Az első, hősi változatot a jakobinusok és a sansculotte-ok vallották a magukénak, ők terjesztették először szóban, s a krónikákban is ők örökítették meg. A másikat, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, mintha egy legenda születését akarnák megakadályozni. A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép szövi. Az írástudók fantaziálnak. Bizonyos csak a halál.

A fenti szövegben, többek közt, szó szerinti vagy torzított formában Danilo Kiš-idézetek vannak.

645

Halassi irkája

– irka –

– – – nedvdús gyümölcs liktáriom, nádméz, malozsaszőlő. E mastani literátorok firkálmányi minden magyarságukkal és tudományukkal savanyú fekette kökénye sem lehetne ennek az szép pirossággal gyönyörködtető, tudomány ékességeivel elvegyített, teljes magyarságú, megért édes cseresznyének.

Ég Ngddal és ne feledje:

Nulla dies sine linea ducta.

Coram plura.

Ngd tökélletes szolgája:

Ragadozó kedv és művészi ösztön nem állnak mindig oly távol egymástól. A magyar később is szerette a pompát! Erről mindig ismertek bennünket. Királyaink és kiskirályaink elégszer kápráztatták az idegent. Még Mohács idején is, a magyar prímás túlragyogta Rómát. Hunyadi Mátyás népe vagyunk, s azBabits.

Imecs meghal. „Nem öltem meg senkit.” Nevek, hiúság és kétségbeesés nélkül. Zene. Sápadt, szomorú kurva; sörhányás – folyamatosan. Árulás, rőzseláng. Fogak az éjszakában. A lányok eltűnnek, válluk mozdul utoljára. Ezen az éjjelen különösen nagyok voltak a csillagok, és mintha aranypapírból nyomta volna valaki őket, és olajosan csillogtak, mint a tepsiben sült tészták; a holdsarló lányos karcsú termete pedig színaranyból vagy színezüstből, hanyatt feküdt rajta, és úszott a gyönyörűségben.

Az irka poros. Régi por, új por: ujjlenyomatok. A gerincen a szövetféleség fekete, foszlott. A sarkok csupaszok, kunkorodik a felhám. Ákom-bákom, irka-firka, tölgy, fallosz, Akropolisz. Másképp tartja a tollat, a vonalak megvékonyodtak. Menekül előled a táj.

Mein allerliebs Muzerle, Ich werde Tag undt Nacht eillen, dass ich Dich, mein Herz undt einzigen Trost, frisch undt gesundt antrefen undt auch eigenen Contento mich ergözen möge, indem warhaftig bekennen muss, das so 646nur an Deiner Abwesenheit gedencke, alsobalt grosse Leiden meines Herczens verspiere.

sietni fog hozzá. Ha az ezred szállásáról az indulás előbb megtörténik, mintsem ő megérkezik, előfogat és más szükségesek tekintetében a segéd tisztje rendelkezésére fog állani. Kéri, hogy ne szomorkodjon. Imádkozni fog szerencsés lebetegedéséért.

Súlyos sebeket kapott – golyólövést jobb oldalában és jobb karján, tőrszúrást a hason és két vágást a fején. A kamarát leltározni kellene s a kulcsot átadni a porkolábnak, hogy mindent megóvhasson a portól, rozsdától, molytól.

Máskor meg kiszolgáltatottan, tehetetlenül sodródott, nehéz krumplis-zsák, szégyenülten sóvárogva, hogy burogatnák ki, s néznék csak meg, micsoda is az a rongy, ami a zsák.

Ragacsosan dőlt valami erős felületnek, zsongás, esőpermet. Egy-egy mozdulat vágott elé, egy hosszú haj, mint a rackajuhoké, csuda-vékony váll, törékeny, ám kíméletlen, egy orr, arcok, a kérdés az arcon, a hitetlenség – minden megtörténhetik –, a félelem, a vágy, a vágy a lázadásra, egy üstök, őszen, keményen, tömbszerűen, rosszul festett, lepattogzott gyöngyházas köröm, a húsos ujjon nyál. Elnyújtott fények hullnak befelé. Remegő szemhéja mögött megjelentek a szokásos fájdalmas aranykörök, szálltak föl a fekete ég felé, ahol a hold van csak, a csillagok és egyéb égitestek – meg az Isten. Utolsó mondat? Halassi Mihály.

Hányinger. A harang szava idomul a tájhoz. Dél van, idő. A falubeliek óvatosan a zsaluk mögé húzódnak. – De valóban nyertetek-e valamit is ezen a módon? Vagy talán csak kitértünk a valóság súlya és homálya elől? Vagy: egész mivoltotokban vagytok a vágyakozás, melyet annál jobban igénylünk, minél inkább fenyeget a veszély, hogy nem várakozunk tovább, hanem átadjuk magunkat a tenniakarásnak, amely – jóllehet nélkülözhetetlen, soha nem képes betölteni az űrt, amely az ember előtt tátong.

Adtál, adol is, volt is, van is, lesz is. Mindennap hajnalán férje hátán nyargal ki a mezőre harmatot szedni. Az pázsit Disznó ösztövér Disznó. Buja ellenpont? „Furcsa ember maga.” „Bocsánat.” Komolyan Miskára függesztette tekintetét, majd széles hüvelykujjával lassan-lassan elnyomta a gyertyacsöppet. „Kicsit hosszú a kardja, nemde?” A rabságban tartott két laboda – – – Hallod-e! De fain asszony vagy te! Tudom! De fain farod van! Igaz-e? Ugye kéne? Kéne.

Ugyan hol vannak már azok a párizsi harcok… Általában: amíg nagyon meg nem vertek, férfiasan viselkedtem, egy magam elé képzelt minta szerint. De mihelyt a verés elért egy fokozatot, például a körmök szaggatása, retten647tően megijedtem, és gyáva alávaló módon könyörögtem az életemért. Szerencsére tudni nem tudtam semmiről semmit. Ezt pirkadatig ismételgettem. Tetemes hazánk! Nincs módunk kitérni a hűség elől.

A kutya ugat. Fölégetett tanyák, hátul a kupéban a legényem felgyűri a cigánylány szoknyáját. Ha engemet kerestek, ihol vagyok! Menjünk el bátor, mert tudom, hogy az Isten velünk leszen! Délben, amikor legerősebben sütött a nap, a halottak arca elfeketült. Széphangzás vagy hangkellem? Fejtegessük!

Mi lelt tégedet, Annók? Jaj, lassan, lelkem, Korom Jancsi, mert igen fáj. Szidá is rongyos valagú kurvának.

Hanem az első és második pont, hogy „Magyarország szabadságát nem kell javítani”, már valóban kissé különös jó tanács. Hódulsz, koldulsz, földúlsz, pusztulsz.

Ki vagyok én? Egy kis crise d’identité a kedvedért. Úristen, mekkora csömöröm van a szellemes iróniától: nem elég az ellentmondást paradoxonba fordítani, élni is kell vele, tovább élni, tovább dolgozni.

Az én kérdéseim, erősködött Peiszisztratosz, a stílusbeli modorosságra és a mesélői nézőszög váltogatására vonatkoztak volna.

Az én cselekményemben legyen szenvedély, bővelkedjék káprázatos eseményekben, csodálatra méltó hősökben, imádni való hősnőkben, emlékezetes szólamokban, színes mellékalakokban, jellemezze költői nyelvezet… De puszta traktátus, vagyis logikai papolás se lesz – hiszen éreztem, hogy egy hatalmas árnyék úgy öleli körül létünk parányi fényét, mint szigetem partjait a tenger. A szertelen képzelet, a nyers tényszerűség, a tiszta, jelentés nélküli zeneiség – külön-külön egyik sem lesz jó. Mindegyiket befoglalni, mindegyiknek fölé emelkedni egy olyan műben, amelyik nem fanyalog, nem is vigyorog, mint egy fakutya, hanem merész, szenvedélytől áthatott, a felismerés fájdalmától vidám, és bölcsen mosolyog az élet szörnyűségén – erre törekedtem nyugodt megfontoltsággal.

Károgó világ. A zabolátlan kéj és a csöndes sejtelem szélsőséges végletei élnek bennem egyidejűleg. Most már szükségtelen elmondanom, mi a célom; élni akarok, szabadon élni… Ó, igaz, barátném, az ember, természeténél fogva, komoly vadállat.

Ontsd hát lábbelimre megbánásod sós vizét – szóltam nyomban –, aztán miként én dugtam hüvelybe haragvó kardomat, dugd akként te is hüvelyed648be szerelmes kardomat. KIS MÚZSÁM, GYERE GYORSAN: HADD MÁRTSAM MEG A PENNÁM!

Nagy ég! elfelejtettem szertelenül sok szerencsét és egészséget és bátorságot és szép gondolatokat és hűséges embereket kívánni nektek az új esztendőre!

Vagy van erőből folyó pesszimizmus is? Die Schwierigkeit ist, die Grundlosigkeit unseres Glaubens einzusehen. Honderű: = la honte des rues (az utcák gyalázata; Eötvös József).

Néki Fejedelemségre méltó igen ékes, tisztes ábrázattya, gyönyörűséges szép egyenlőséggel-való teteminek, tagjainak öszve-foglalása, vitézi módra alkotott tetétől fogva talpig, tekéntetes Úri termete, kiért az idegen nemzetek előtt is, nem egyéb, hanem tekéntetes, Szép Groff volt az ő neve.

Ily nagy ékességnek megfelelt ereje, mert oly szálas, oly vastag, tetemes ember nem volt udvarában, akit csak fél könyökével is (ha akarta) orrára nem taszított. Senki ő nálánál a tárgyat jobban meg nem lőtte, a kéz-íjat erősebben meg nem vonta, a gyűrűt mesterségesben meg nem öklelte, a lovat keményebben meg nem ülte. Bátor szívének csak tavaly is álmélkodásra méltó jelenségét Szegesd alatt, a holott midőn feje felett sűrőn süvöltenének a tarack golyóbisok, azoktul semmire sem ijedvén meg, a sok pogányságnak néki rohant volna, ha az ő Okos-Vitéz Ipának parancsolattya meg nem tartóztatta volna.

Átölelte, beburkolta az asszonyt. Fiatal férfiak zabolátlan erejét, mértéktelenségét, egetostromló áradását érezte nyúlánk fiú-testében. Imecs Judit. Közel kerülni. Ennyi. A szeretet mint öndefiníció. Hirtelen belé fúrta a fejét, nem is tudni, pontosan hová, valami jó, puha részbe, és zokogni kezdett.

„Elérem az Istent azokban, akiket szeretek.” De ez alkalommal az anyagot más szempontból tekintjük át. Sajnos, nemsokára már nem az idő lesz az úr. Jún. 16^dika, a virágok napja, intarzia. Úri szeszély: Ulysses-éj.

Lássa, én forradalmár vagyok. Az vagyok, mert csak így tartom érdemesnek életemet feláldozni. Tudom, elhiszi ezt nekem. És lássa, az ön testének, egyéniségének figyelése, engem is nemesebbé tett. Ne értsen, kérem, félre <te sárló kanca, lovagló kéj, hörgő csikló, táncos far, izzadt homlok, fájdalom, fájdalom>, ne féljen, az élet önt csak értékesebbé és jobbá teszi. (…) Franci írta, hogy Zsiga öngyilkos lett. De nem hiszem, egész unplauzibilis, anyja miatt sem tenné. Hallott-e róla? Vannak boldog emberek.

1. egy samoá színű protézis –

649

2. volt pedig ottan egy kisasszony, afféle szép, barna élmény, aki, amely –

3. „Mit?! professzor! maga sétálni akar?! Ne akarjon. Nekem egy zsidó ne szeresse a természetet.” És: „Megdöglök. Kész. Tudom. Nem vagyok hülye, félek. Egy férfi ne mutassa az érzelmeit. Hát, megdöglök, kész. Professzor, maga is meg fog dögleni. – Esetleg: Én egy cinikus voltaire-ianus vagyok.” Istenem, ó, hányféle mert van.

A hold sarlója vág éles részt az éjszaka leplébe: 7 gyermek kergeti egymást, majd 12 férfi vihogva, dülöngélve, botjuk az előző hátán csépel, majd vén boszorka zargat fedetlen keblű fiatal süldőlányt, mellybimbója rózsa, emez lobonc sörényes, vad menyecskét kurgat, mellybimbója barnácska, ez édes, tejes asszonyt, mellybimbója hatalmas, ez vén boszorkát hesseget, mellybimbója töppedt ránc.

Kobozzuk le asszonyaink ruháját.

Minden átmenet nélkül az öv vonal alatt egy gyöngétske viszketeg jövelt, melyet nem tudtam helyileg pontosítani. Tsekély lélek-rabló kedveskedések után, kezét rokolyám alá bujtatván felkirándult. Ezen indiszkrétió szintén elolvasztotta altestem, a megrökönyödés és remény párban eszméletemet vette alig híján. – A kijelentés önmagában se nem valószínű, se nem valószínűtlen. Egy esemény bekövetkezik vagy nem következik be, itt nincs középút.

június 16^dika. Ma van a búcsúzás napja. Éjszaka fölriadok, hallgatom asszonyom szuszogását. Vállához érek, a nyakához, az arcához. Nézem a kiszolgáltatott alvó embert. Levegőt vesz stb.; működik – van ebben valami visszataszító. Ujjamat elhúzom az orra alatt, bajuszt rajzolok. A mozdulat kíméletlensége a gyöngédséggel arányos.

Hirtelen föltérdelek és rázni kezdem. „Ébredj, ébredj!”, sikoltom. Térdem félig a derekán. „Azt akarom, hogy gyerekünk legyen. Gyereket akarok. Szülj egy gyereket nekem. Most! Azonnal! Akarom!” Ragacsos vagyok, zihálok. Lustán rámemeli álmos tekintetét, „most szüljek?”, kérdi lassan. Megcsap az alvadt szájszag, a párás bűz, ez kissé megnyugtat. Próbálom meggyőzni, „nézd, hatalmam van, erős és gazdag vagyok, emberek sorsa van a kezemben, ha kell, ölök…” Egy csapásra én is elfáradtam, most a saját légzésemet hallgatom feszülten.

Reiner, Rainer, fleckenlose Maria: Merthát valljuk csak be: a táj idegen számunkra, s az ember a virágzó fák, tovasurranó patakok közt rettenetesen egyedül van. Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos legyen is a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt, s amely minket észre sem véve a maga ünnepét ünnepli, 650míg mi némiképp zavarodottan szemléljük, véletlenül érkezett vendégekként, akik más nyelven beszélnek.

Belső monológ: De a derű nem indulattalanság és főként nem szenvedély nélküliség! Nem akarom megbocsátani a világot, nem akarok legyinteni rá, mint egy Lausbubra, élni akarok, vagyis szeretni akarok. (Szövegjavulás, szólal meg bennem a Vándor, és addig törli poros szemét, míg az vörös nem lesz s könnyes…)

Annyi tragikus, alig leplezhető züllést látni! Figyeld magadat ellenséged szemével. A rejtett gyöngeség, mely tán nem más, mint a túlzott ragaszkodás önnönmagunkhoz… S te, barátom, becsüld meg tűnő ifjúságodat, becsüld magadban a vér hevét, vágyadat a jövőre, felelőtlennek tetsző suhanásodat a nehéz és komoly tárgyak felett, fölösnek érzett erődet (ahogy például boszorkányosan cseréled a maszkokat), becsüld hát meg magadban magadat, gömböt a gömbben forgó gömbben – – – – Korom Jancsi combjával megnógatta almásderesét, a bágyadt fény végigbucskázott a kerek foltokkal tarkázott állat testén, kezes szellőcske indult a füvek közt. Teli tüdővel lélegzünk! Szeretem, kiáltotta Jancsi, ha életemnek széles margója van! – Dühödten gázolja a bíbor kányaborsót, az aranyló boglárkát, a zsenge füvet. Ünnepien illatozik a völgyben a fák napmelengette lombja. Gyantát csorgatnak a fenyők a hegyekből (hegekből?), sziklák kendője bugyolálja körbe az eget, a hágón zúgnak a kék cirbolyafenyők. – S egyébként itt is érvényes az a fenntartás, amit mindig előre kell bocsátanunk, ha valaki megkísérli igazmondóan rögzíteni egy ember életét: „Az ismeretlen előtt gyakran meg kell torpannunk.” Nota bene: az író számára az irodalom olyan beszéd, amely haláláig (kinek a?) azt hajtogatja: nem kezdek el élni, amíg meg nem tudom, mi az élet értelme… A mű sohasem válasz a világ rejtélyére.

diarés elménkbe sorra tűnik föl Kormos kópés vigyora, Drahosch nyúlánk dereka, Imecs Judit szikrázó nőisége, s ha az egyedülségben ellel az Isten hidege s csupán a rühös akarat tartja magát, akkor képzeletünk, mely könnyen táncol a havas tájon, vékony békességet kínálva benépesít bennünket forró és harmatos ölű, arctalan Schwesterekkel, kiknek olcsó parfümszaga keverszik a gázolajéval, forró és harmatos ölű arctalan részlegvezetőnővel, gyógyszerésznővel, eggyel, aki a tanácselnöknek dolgozik, bárnővel, hétpróbás kisegítőnővel, könyvtárosnővel, könyvárusnővel, könyvügynöknővel, könyvvizsgálónővel, könyvvel, úri kurvával, kódolónővel, kollégiumi portásnővel, adatfeldolgozónővel, folyamatszabályozó nővel, rendszerszervezőnővel, forradalmárnővel, kiugrott matematikusnővel, valakivel, aki látta < >-t, gyémántcsiszolónővel, önálló írószerkölcsönzőnővel, munkásnővel, beste kutatónővel, szabadúszónővel, papnővel, alkalmimunkásnővel, háztartásbélivel, véleményezőnővel, nótafanővel, kutyaidomítónővel, belső építésznővel, kasszásnővel, pincérnővel, dadussal, korrektornővel, művésznő651vel, tanárnővel (gimnáziumi, ill. főiskolai), lektornővel, légtornásznővel, alkusznővel, manökennel, masszőrrel, mikrobiológusnővel, élelmiszeriparban tevékenykedő nővel, kiugrott apácával, bonyolítónővel, személyzetisnővel, fizikoterápiásnővel (a térgyek makacs ismerője), pszichiáternővel, pszichológusnővel, pszichométernővel, Kászoni Mártával, hírverőnővel, jogi szószólónővel (abortusz, nyomorékmegállapítás, kábítózás, beiskolázás, veszélyeztetett terhesség, nemi tanácsadás, pályaválasztás, így gondozd a Trabantodat), rendőrnővel, besúgónővel, színésznővel, röntgentechnikusnővel, írónővel, védtelen diáklánnyal, mint az őszibarack, titkárnővel, balettpatkánnyal, államilag vizsgázott nyelvésznővel, ordas utcalánnyal, képviselőnővel, igazgatósági alkalmazottnővel, nappalisnővérrel, anyával, kinek olcsó parfümszaga keverszik a gázolajéval

„mint a leragasztott Beethoven-variációk”: To be or Nato be. Fordítás? Ami-gos, szólt a patagon sötéten. Forró indiánok kézitusája, ez fordítási hiba.

Intézkedjék, kérem, hogy ma este kivételesen pezsgőt szolgáljanak fel. – Braun kisasszony bólintott: – Azt hiszem, csak a fácán után, mert vad szárnyashoz burgundit kell adnunk. – Ó, mint vágyom néha a lombardiai stuffadók, a bűvös bájos Toscana tagliarini és broccoli nevezetű ételei után! Olajban úszik minden, lustán és gyengéden, Rossini édes melódiáit dalolja, és sír a hagymaillattól és a vágytól! – A regény mivolta, hitem szerint, ez: zárt világba vezet bennünket, ahol minden ember, minden bútor régi ismerősünknek rémlik, s amint olvassuk, lapról lapra jobban érezzük az élet és idő múlását. – Ez a halál, ez az élet, ez a föld, ez a lázadás, ez az Isten, ez az igen és ez a nem, ez a szerelem, mindez az ő szemükben hercegi kedvtelés volt. – És mégis: nincs egyedül: a város, az ország és tovább, át van szőve, át van itatva baráti szobákkal, mély, dohos egymásba hajló tér-részekkel, virágzó fákra nyílik kilátás, egy templomra, egy bitumenes kosárpályára, ingatag gyalogos felüljáróra, valaki invenciózusan Satie-t játszik, egy asszony hüppög, fáj a dereka, mit csináljon, egy édesapa sokáig hallgat, arcát kiverték a nem-tudni-honnét-való sebek, valaki utánoz valakit, szobák, szobák, szobák, Cézanne otromba, megistenült, szétfestett tömbjei.

„Egészen be voltam esteledve.” Kérjük a hajdúszoboszlói repülőteret, világítsanak ki, mert a vastüdő érkezik.

1. A fejlett ipari társadalomban kényelmes, súrlódásmentes, ésszerű és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik, amely a technikai haladás jele.

2. Az emberi szabadság kivirágozhatik egy kínnal, szegénységgel és ostobasággal teli életben? Kérdezem. Kérdezi az egy-dimenziós ember.

652

Ich weis nicht, mein Schatz, zu capieren, wo Du hinzielen tuhest, Gott weist mein Unschuld. A lőcsei tánc miatt támadt szemrehányásra nincs ok. Kénytelen szavát megváltoztatni, amennyiben elfoglaltsága miatt nem kereshette fel. Búslakodásra nincs oka: Mindig nem lehet mellette, úgy megakadályoznák szerencséjüket: Ideje eltöltésére van elég alkalom, különösen nyáron, lehet az erdőben sétálni és a gazdaság után nézni. Nem szabad azt gondolni, hogy nem tudta volna ugyanazt saját szavaival könnyebben, esetleg szebben is elmondani. Ellenkezőleg… Az utánzás mint kegyelet: minden klasszicizáló művészet kulcsa. A képeket, szőnyegeket és függönyöket nem nehéz régi helyükre visszatenni.

Sok hízelkedő s csempésséggel bíró nyelvek! Káromkodó szitkokkal maga előtt kiszidalmazván, olyanokat is szólott: hogy vesszen széjjel akárhová azon sereg! A csüggedezőket biztatja, betegeket illesztgetteti. Csak egy szívvel rajta fogjunk, Isten jó szerencsét ád.

Sok kín és csalárdságos mesterség az hóhérlástul megváltani, jobban piszkálhatjok szemek-fényeket… – az pádiumontomon való esés, az szónak kimondásánál hirtelenb, úgy az gonoszoknak romlások, hirtelen dolog.

A toronyról, mint a keresztről, patakzik a fény. Alkonyodik. Szívem édes asszonkám, én gyönyörűségem, drága gyémántocskám, lölköm vigasztaló édes társocskám, unadalmas hidgyed, tüled távul létem, azon van igyekezetemet, hogy lehessen hamar hozzád való mentem.

Van; sok idézet van itt. Holnap indul. Összeszorította Isten a markát, esik a hó. Ha tudná, hogy még mindig neheztel – sokak megbotránkoztatására cégéres vétkekben elmarasztalván –, útját inkább Balogra venné.

A szerzők pedig nem élvezik többé a villanegyedeket. A világ minden részén magánnyomozók kutatják számukra azt a pótolhatatlan valamit, ami maga a cselekmény volt egykoron. – Régen megposhadt históriácskákat ottan-ottan előugratnak. Többet írnék örömest: de nincs ahhoz most ürességem.

Valljuk csak be őszintén: nincs színházunk, mint ahogy nincs Istenünk sem: ehhez közösség kellene. Mindenkinek külön ötletei és aggályai vannak, s mindebből csak annyit mutat a többieknek, amennyi az ő kénye-kedve szerint javára szolgál. Értelmünket szakadatlanul hígítjuk, hogy éppen csak megfeleljen, pedig kiáltoznunk kellene, közös ínségünk fala után, mely mögött a Megfoghatatlannak elég ideje lenne, hogy összeszedje magát és megfeszüljön.

653

Odakint sok minden megváltozott. Nem tudom, miként. De idebent és Előtted, Istenem, Eléd járulva idebent, Te egyetlen közönségünk – hát létezik még számunkra valami cselekmény? Tudjuk jól, hogy nem tanultuk meg a szerepet, tükör után nézünk, szívesen letörülnénk a festéket s mindent, ami hamis, hogy úgy láss bennünket, amilyenek valójában vagyunk. De valahol még ránk tapad egy darabka jelmez, melyről megfeledkeztünk. Szemöldökünk a túlzásnak valami nyomát őrzi még, s észre sem vesszük, hogy még mindig legörbül az ajkunk. Így csetlünk-botlunk, félig ember, félig gúnykép mindegyikünk: nem vagyunk mi sem színészek, sem valódiak.

Ám ekkor már kitört a taps, annyira rettegtek a végeredménytől. S ezzel mintegy az utolsó pillanatban elhárítottak valamit, ami arra kényszerítette volna őket, hogy új életet kezdjenek.

Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Hogy mi történik ott, nem tudom.

Minden világos, még sincs reggel.

654

A könyvben szó szerinti vagy torzított formában, többek közt

Aacheni Névtelen-, Abody Béla-, Ábrányi Emil-, Aczél Géza-, Ács Margit-, Adorno-, Ady Endre-, Ágh István-, Ágoston (Szent)-, Akutagava-, Alain-Fournier-, Albert Gábor-, Albert Pál (Sipos Gyula)-, Alexa Károly-, Alexander Bernát-, Alföldy Jenő-, Almási Miklós-, Alvinczi Péter-, Amadé László-, Ambrus Lajos-, Ambrus Zoltán-, András Sándor-, Annus József-, Anonymus-, Antalfi Mária-, Ányos Pál-, Apácai Csere János-, Apaffi Mihály-, Apáti Ferenc-, Apáti Miklós-, Apor Péter-, Áprily Lajos-, Arany János-, Arany László-, Arató Károly-, Aretino-, Ariosto-, Arisztophanész-, Arisztotelész-, H. C. Artmann-, Asperján György-, Aszlányi Károly-, Asztalos István-, Babel-, Babits Mihály-, Bajomi Lázár Endre-, Bajor Andor-, Bajza József-, Baka István-, Bakócz Tamás-, Bakos Ferenc-, Bakucz József-, Balaskó Jenő-, Balassa Bálint-, Balassa Imre-, Balassa Péter-, Balássy László-, Balázs Attila-, Balázs Béla-, Balázs József-, Bálint György-, Bálint István-, Bálint Tibor-, Balla Zsófia-, Balogh Edgár-, Balujev-, Balzac-, Bánffy Miklós-, Bányai János-, Baránszky Jób László-, Baránszky László-, Bárány Tamás-, Baranyai László-, Baranyi Ferenc-, Baráth Lajos-, Barczafalvi Szabó Dávid-, Barcsay Ábrahám-, Bárczy János-, Bárdos László-, Bárdos Pál-, Bari Károly-, Baróczi Sándor-, Baróti Dezső-, Baróti Szabó Dávid-, Bart István-, Barta János-, Barth-, Barthelme-, Barthes-, Bartók Béla-, Bata Imre-, Bataille-, Batsányi János-, Baudelaire-, Bede Anna-, Beke László-, Békés Pál-, Bél Mátyás-, Béládi Miklós-, Bella István-, Belnay György-, Belohorszky Pál-, Benedek Elek-, Benedek István-, Benedek Marcell-, Beney Zsuzsa-, Benjámin László-, Benkő Attila-, Beöthy Zsolt-, Bercsényi Miklós-, Bereményi Géza-, Berda József-, Berkes Erzsébet-, Berkesi András-, Berkovits György-, Bernáth István-, Bernáth Márta-, Bernhard-, Bertha Bulcsu-, Bertók László-, Berzeviczy Gergely-, Berzsenyi Dániel-, Bessenyei György-, Bethlen Gábor-, Bethlen Kata-, Bethlen Miklós-, Blaha Lujza-, Biblia-, Bibó István-, Bihari Sándor-, Bikácsy Gergely-, Bisztray Ádám-, Boccaccio-, Bod Péter-, Bodnár György-, Bodor Ádám-, Bodor Pál-, Bódy Gábor-, Bohuniczky Stefi-, Bojtár Endre-, Bojtár B. Endre-, Bóka László-, Boldizsár Ildikó-, Boldizsár Iván-, Boldizsár Miklós-, Bólya Péter-, Bolyai János-, Boncza 719Berta-, Bonfinius-, Bor Ambrus-, Borges-, Bori Imre-, Bornemissza Péter-, Borsi Kálmán Béla-, Bosnyák István-, Bölöni György-, Bölöni Farkas Sándor-, T. Brasch-, Brasnyó István-, Brillat-Savarin-, Bródy Sándor-, Brüll Adél-, Buda Sándor-, Bujdosó Alpár-, Bulgakov-, Burns-, Büchner-, Byron-, Cage-, Calderon-, Camus-, Canetti-, Celan-, Céline-, Chardin-, Chateaubriand-, Cholnoky László-, Cholnoky Viktor-, Cicero-, Claudel-, Cocteau-, Colette-, Cvetajeva-, Czakó Gábor-, Czére Béla-, Czibor János-, Czigány György-, Czigány Lóránt-, Czine Mihály-, Czóbel Minka-, Czuczor Gergely-, Csajághy Laura-, Csajka Gábor Cyprián-, Csák Gyula-, Csalog Zsolt-, Csanádi Imre-, Csaplár Vilmos-, Császár István-, Csáth Géza-, Csathó Kálmán-, Csehov-, Cselényi Béla-, Cselényi László-, Csengey Dénes-, Cserei Mihály-, Cseres Tibor-, Csiki László-, Csiky Gergely-, Csokits János-, Csokonai Vitéz Mihály-, Csoóri Sándor-, Csorba Béla-, Csorba Győző-, Csordás Gábor-, Csörsz István-, Csuka Zoltán-, Csukás István-, Csurka István-, Cs. Szabó Zoltán-, Dalos György-, Dante-, Danyi Magdolna-, Darvas József-, Dávid Ferenc-, Deák Ferenc-, Dedinszky Erika-, Degré Alajos-, Demjén Ferenc-, Dénes Zsófia-, Dérczy Péter-, Déry Tibor-, Déryné-, Descartes-, Devecseri Gábor-, Diderot-, Dobai Péter-, Dobozy Imre-, Domahidy András-, Domokos Mátyás-, Domonkos István-, Dosztojevszkij-, Döbrentei Kornél-, Dózsa György-, Dsida Jenő-, Duba Gyula-, Dudás Kálmán-, Dugonics András-, Dukai Takách Zsuzsanna-, B. Dylan-, Eckhardt Sándor-, Eco-, Édes Gergely-, Egyed Péter-, Elek István-, Endrődi Sándor-, Endrődi Szabó Ernő-, Eörsi István-, Erdély Miklós-, Erdélyi József-, Erdődy János-, Erdős Renée-, Eötvös József-, E. Antal-, E. Pál-, E. Péter-, Fábián László-, Fábián Zoltán-, Fábry Zoltán-, Faludi Ferenc-, Faludy György-, Faragó Vilmos-, Farkas Árpád-, Fáy András-, Fazekas Mihály-, Fehér Klára-, E. Fehér Pál-, Féja Géza-, Fejes Endre-, Fejtő Ferenc-, Fekete Gyula-, Fekete János-, Fekete Sándor-, Feleki László-, Fenákel Judit-, Fendrik Ferenc-, Fenyő István-, Fenyő Miksa-, Fenyvesi Ottó-, Assisi Szt. Ferenc-, Ferdinandy György-, Festetich György-, Fichte-, Flaubert-, Fodor András-, Fodor Ákos-, Fodor József-, Fogarassy Miklós-, Földeák János-, Fónagy Iván-, Földényi F. László-, Förster Aurél-, Fraknói Vilmos-, Fráter Erzsébet-, Fülep Lajos-, Fülöp László-, Füst Milán-, Gaál Gábor-, Gábor Andor-, Gál Sándor-, Galabárdi Zoltán-, Galambos Lajos-, Galambosi László-, Galen-, Galgóczi Erzsébet-, Gál György Sándor-, Gáll István-, Galsai Pongrác-, Garaczi László-, Garai Gábor-, Garay János-, Gáspár Judit-, Gáspár Margit-, Gasparovich László-, Gárdonyi Géza-, Géczi János-, Géher István-, Geleji Katona István-, Gelléri Andor Endre-, Gellért Oszkár-, Gerelyes Endre-, Gergely Ágnes-, Gergely András-, Gergely Sándor-, Gerő János-, Gion Nándor-, Goethe-, Gogol-, Goda Gábor-, Gombrowicz-, Gosztonyi Péter-, Gothár Péter-, Gozsdu Elek-, Gömöri György-, Göncz Árpád-, Görgey Gábor-, Görömbei András-, Gulácsy Irén-, Grendel Lajos-, Grimmelshausen-, Gulyás János-, Gulyás Pál-, Gutai Magda-, Gvadányi József-, Gyárfás Mik720lós-, Gyergyai Albert-, Gyöngyösi István-, Györe Balázs-, Győrffy László-, Györffy Miklós-, Gyurkó László-, Gyurkovics Tibor-, Gyulai Pál-, Hajas Tibor-, Hajnal Anna-, Hajnal Gábor-, Hajnóczy Péter-, Halász Előd-, Halász Gábor-, Hallama Erzsébet-, Haller János-, Hamvas Béla (kézirat)-, Handke-, Hankiss Ágnes-, Hankiss Elemér-, Haragos Árpád-, Határ Győző-, Hatvani Dániel-, Hatvany Lajos-, Hauser Arnold-, Háy Ágnes-, Háy Gyula-, Hegedűs Géza-, Hegyi Béla-, Heidegger-, Heine-, Heisenberg-, Heissenbüttel-, Hekerle László-, Heltai Gáspár-, Heltai Jenő-, Herczeg Ferenc-, Hermányi Dienes József-, Hernádi Gyula-, Hernádi Miklós-, Hidas Antal-, Sh. Hite-, K. Hoffer-, Hóman Bálint-, Homérosz-, Horgas Béla-, Horváth Elemér-, Horváth János-, Horváth Péter-, Hölderlin-, Hrabal-, Hruscsov-, Hubay Miklós-, Hunyadi Sándor-, A. Huxley-, Ignotus-, Ilia Mihály-, Illés Béla-, Illés Endre-, Illés Lajos-, Illés László-, Illyés Gyula-, Ilosvai Selymes Péter-, Imre László-, Ipolyi Arnold-, Iszlai Zoltán-, Vszvevolod Ivanov-, Janikovszky Éva-, Jankovich Ferenc-, Jankovics József-, Jánosy István-, Jaspers-, Jászi Oszkár-, Jávor Ottó-, Jékely Zoltán-, Jelenits István-, Jeles András-, Jeney Zoltán-, Jobbágy Károly-, Jókai Anna-, Jókai Mór-, Jósika Miklós-, Jovánovics György-, Jovánovics Miklós-, Joyce-, József Attila-, Juhász Béla-, Juhász Erzsébet-, Juhász Ferenc-, Juhász Gyula-, Justh Zsigmond-, Kabdebó Lóránt-, Kabdebó Tamás-, Kacsó Sándor-, Kaffka Margit-, Kafka-, Kalapáti Ferenc-, Kalász László-, Kalász Márton-, Kálnoky László-, Káldi György-, Kamarás István-, Kamondy László-, Kant-, Kántor Péter-, Kántor Lajos-, Kányádi Sándor-, Kapecz Zsuzsa-, Karácsony Benő-, Karácsony Sándor-, Karátson Endre-, Karátson Gábor-, Kardos G. György-, Kardos László-, Kardos Sándor-, Karig Sára-, Karinthy Ferenc-, Karinthy Frigyes-, Károli Gáspár-, Károlyi Amy-, Kartal Zsuzsa-, Katajev-, Katkó István-, Katona József-, Kazinczy Ferenc-, Kassák Lajos-, Keats-, Keller-, Kemenczky Judit-, Kemenes Géfin László-, Kemény János-, Kemény Katalin-, Kemény Zsigmond-, Kempis Tamás-, Kenedi János-, J. F. Kennedy-, Kenyeres Zoltán-, Képes Géza-, Kerényi Grácia-, Kerényi Károly-, Keresztes Ágnes-, Kereszturi Dezső-, Kertész Ákos-, Kertész Imre-, Kibédi Varga Áron-, Kierkegaard-, Király László-, Király István-, Danilo Kiš-, Kis János-, Kis Pintér Imre-, Kiss Gy. Csaba-, Kiss Anna-, Kiss Benedek-, Kiss Ferenc-, Kiss Irén-, Kiss József-, Kiss Tamás-, Kisfaludy Károly-, Kisfaludy Sándor-, Klaniczay Tibor-, Kleist-, Kocziszky Éva-, Koczkás Sándor-, Kocsis István-, Kocsis Zoltán-, Kodály Zoltán-, Kodolányi Gyula-, Kodolányi János-, Kolozsvári G. Emil-, Kolozsvári Papp László-, Komár László-, Komját Aladár-, Komjáthy Jenő-, Komlós Aladár-, Koncsol László-, Konrád György-, Kormos István-, Kornis Mihály-, Kós Károly-, Kossuth Lajos-, Kosztolányi Dezső-, Kovács István-, Kovács Sándor Iván-, Kölcsey Ferenc-, Könczöl Csaba-, Köntös Szabó Zoltán-, Körmendy Zsuzsanna-, Köteles Pál-, Kőrössi P. József-, Kransznahorkai László-, Krúdy Gyula-, Kuczka Péter-, Kukorelly Endre-, Kulin Ferenc-, Kuncz Aladár-, Kunszabó Fe721renc-, Kurucz Gyula-, Kurtág György-, Kulcsár Szabó Ernő-, Labancz Gyula-, Lackó Mihály-, Lackó Miklós-, Laczkó András-, Laczkó Géza-, Ladányi Mihály-, Ladik Katalin-, Lafayette-, Lakatos István-, Lakatos Menyhért-, Láng Gusztáv-, Lászlóffy Aladár-, Lator László-, Lautréamont-, Lázár Ervin-, Lázár István-, Légrády Gábor-, Lengyel Balázs-, Lengyel József-, Lengyel Menyhért-, Lengyel Péter-, Lennon-, Lesznai Anna-, Levendel Júlia-, Lewis-, Lezsák Sándor-, Lórántffy Zsuzsanna-, Lovik Károly-, Lowell-, Lukács György-, Lukács Sándor-, Lukácsy Sándor-, Maár Gyula-, Madách Imre-, Magyar Benigna-, Magyar Nemzet-, Magyari István-, Mailer-, Majakovszkij-, Major Ottó-, Makkai Ádám-, Makkai Sándor-, Mallarmé-, Mándy Iván-, T. Mann-, K. Mansfield-, Máray Sándor-, Marconnay Tibor-, Margócsy István-, Márkus Béla-, Marosi Gyula-, Marsall László-, Martin-, Martinovics Ignác-, Márton László-, Márton László-, Márványi Judit-, Mátyás Győző-, Mátyás király-, Mécs László-, Melczer Tibor-, Meliorisz Béla-, Méliusz József-, Mélius Juhász Péter-, Mészáros Sándor-, Mészöly Dezső-, Mészöly Miklós-, Mezei András-, Mezey Katalin-, Michaletzky György-, Mikes Kelemen-, Mikszáth Kálmán-, Misztótfalusi Kis Miklós-, Mocsár Gábor-, Módos Péter-, Mohás Lívia-, Moldova György-, Molnár Ferenc-, Molnár Géza-, Molnár Miklós-, Molnár Zoltán-, Monostori Imre-, Monoszlóy Dezső-, Montaigne-, Móra Ferenc-, Morgenstern-, Móricz Zsigmond-, Mozart-, Mózes Lajos-, Munkácsy Miklós-, Musil-, Musset-, Müller Péter-, Mrożek-, Nádai László-, Nádas Péter-, Nádass József-, Nádudvari Anna-, Nagy András-, Nagy Imre-, Nagy Gáspár-, Nagy Lajos-, Nagy László-, B. Nagy László-, Nagy Pál-, Nagy Péter-, Nagy Sz. Péter-, Nemes György-, Nemes László-, Nemes Nagy Ágnes-, Nemeskürthy István-, Németh G. Béla-, Németh László-, Németh Pál-, Népszabadság-, Nietzsche-, Niklai Ádám-, Nossack-, Novalis-, Nyerges András-, Nyilasy Balázs-, Obrazcov-, Oláh János-, Olasz Sándor-, Ónagy Zoltán-, Oravecz Imre-, Orbán Ottó-, Orczy Zsuzsanna-, Ortega-, Ortutay Gyula-, Osvát Ernő-, Osztojkán Béla-, Ottlik Géza-, Ovidius-, Ördögh Szilveszter-, Örkény István-, Örley István-, Pákolitz István-, Szent Pál-, Pálóczi Horváth Ádám-, Palasovszky Ödön-, Paléologue-, Pályi András-, Pándi Pál-, Panek Zoltán-, Pap Károly-, Pápai Páriz Ferenc-, Papp Márió-, Papp Tibor-, Parancs János-, Parti Nagy Lajos-, Pardi Anna-, Pascal-, Páskándi Géza-, Pázmány Péter-, Perec-, Perneczky Géza-, Pete György-, Petelei István-, Péntek Imre-, Péterfy Jenő-, Petőcz András-, Petőfi Sándor-, Petőfi S. János-, Petri György-, Petrőczi Éva-, Petrőczy Kata Szidónia-, Pilinszky János-, Pintér Lajos-, Pintér Tamás-, Plinius-, Pók Lajos-, Pomogáts Béla-, Pór Péter-, Possonyi László-, Poszler György-, Powys-, Prohászka Ottokár-, Proust-, Pulszky Ferenc-, Puskin-, Pusztai János-, Pynchon-, Rab Zsuzsa-, Rába György-, Rabelais-, Rácz Péter-, Rácz Olivér-, Ráday Gedeon-, Radics Viktória-, Radnóti Miklós-, Radnóti Sándor-, Radnóti Zsuzsa-, Raffai Sarolta-, Rájnis József-, II. Rákóczi Ferenc-, Rákos Sándor-, Rákosi Jenő-, Rákosy Gergely-, Rakovszky Zsuzsa-, Rapai 722Ágnes-, Ratkó József-, Ratzinger-, Ravasz László-, Reén Gitta-, Reményi József Tamás-, Remenyik Zsigmond-, Rényi Péter-, Révai József-, Reviczky Gyula-, Réz Ádám-, Réz Pál-, Riedl Frigyes-, Rilke-, Rimay János-, Rimbaud-, Robotos Imre-, Rónay György-, Rónay László-, Rosenzweig-, Rubin Szilárd-, Sanders Iván-, Sándor György-, Sándor Iván-, Sánta Ferenc-, Sárándi József-, Sarkadi Imre-, Sárközy György-, Sartre-, Sárospataky István-, Schlegel-, Schöpflin Aladár-, Schwajda György-, Sebeők János-, Serfőző Simon-, Shakespeare-, Sigmond István-, Sík Csaba-, Sík Sándor-, Siklós István-, Simon István-, Simon Zoltán-, Simonffy András-, Simonyi Imre-, Sinkó Ervin-, Somlyó György-, Somlyó Zoltán-, Somogyi Tóth Sándor-, Sőtér István-, Spinoza-, Spiró György-, Stendhal-, Storm-, B. Strauss-, Sukenick-, Sulyok Vince-, G. Stein-, Steiner-, Sterne-, Sumonyi Papp Zoltán-, Sükösd Mihály-, Sütő András-, Sylvester János-, Szabédi László-, Szabó Dezső-, Szabó Ede-, Szabó György-, Szabó Gyula-, Szabó Lőrinc-, Szabó Magda-, Szabó Pál-, Szabolcsi Bence-, Szabolcsi Miklós-, Szabolcska Mihály-, Szakolczay Lajos-, Szakonyi Károly-, Szalay Károly-, Szalay László-, Szále László-, Szántó Piroska-, Száraz György-, Szász Béla-, Szász Imre-, Szauder József-, Szávai János-, Szávai Nándor-, Szeberényi Lehel-, Széchenyi István-, Szederkényi Ervin-, Szegedy-Maszák Mihály-, Székely Ákos-, Székely Magda-, Székely János-, Szécsi Margit-, Szekfű Gyula-, Szemere Pál-, Szemlér Ferenc-, Szenczi Molnár Albert-, Szenteleky Kornél-, Szentgallay Géza-, Szentjóby Tamás-, Szentkuthy Miklós-, Szentmihályi Szabó Péter-, Szép Ernő-, Szepesi Attila-, Szepsi Csombor Márton-, Szerb Antal-, Szerdahelyi István-, Szervác József-, Szigethy Gábor-, Szigeti Csaba-, Szigligeti Eduard-, Sziládi János-, Szilágyi Ákos-, Szilágyi Eszter Anna-, Szilágyi Domokos-, Szilágyi István-, Szilágyi János György-, Szilvási Lajos-, Szimonov-, Szini Gyula-, Sziráky Judit-, Sziveri János-, Szkárosi Endre-, Szobotka Tibor-, Szokolay Zoltán-, Szombathy Bálint-, Szomory Dezső-, Szophoklész-, Szőcs Géza-, Szöllősi Zoltán-, Szörényi László-, Szűgyi Zoltán-, Sztárai Mihály-, Tábor Ádám-, Takács Géza-, Takács Ferenc-, Takács Imre-, Takács Zsuzsa-, Takáts Gyula-, Tamás Menyhért-, Tamás Gáspár Miklós-, Tamási Áron-, Tandori Dezső-, Tar Sándor-, Tarbay Ede-, Tardy Lajos-, Tarján Tamás-, Tárnok Zoltán-, Tatay Sándor-, Tátray Péter-, Teknős Péter-, Teleki László-, Teleki Sámuel-, Temesi Ferenc-, Temesvári Pelbárt-, Téglássy Imre-, Tersánszky J. Jenő-, Thaly Kálmán-, Thiery Árpád-, Thinsz Géza-, D. Thomas-, Thomka Beáta-, Thurzó Gábor-, Tímár György-, Tinódi Sebestyén-, Toldy Ferenc-, Tolnai Lajos-, Tolnai Ottó-, Tolsztoj-, Tompa Mihály-, Tormay Cecil-, Tornai József-, Tóth Árpád-, Tóth Bálint-, Tóth Erzsébet-, Tóth Judit-, Tóth László-, Tömörkény István-, Tömöry Péter-, Törőcsik Mari-, Török Endre-, Török Sándor-, Török Sophie-, Trakl-, Trencsényi-Waldapfel Imre-, Turcsány Péter-, Turgenyev-, Túróczi-Trostler József-, Tüskés Tibor-, Tüz Tamás-, Tzara-, Újhelyi János-, Újhelyi Nándor-, Ungvári Tamás-, Ungváry Rudolf-, Urbán Gyula-, Urr Ida-, Utassy József-, Vahot Imre-, Vajda János-, 723Vajda Jánosné-, Vathó László-, Valéry-, Vámos Miklós-, Váncsa István-, Várady Szabolcs-, Varga Csaba-, Varga Domokos-, Varga Imre-, Varga Katalin-, Varga Lajos Márton-, Vargha Balázs-, Vári Attila-, Várkonyi Nándor-, Vas István-, Vas Gereben-, Vasadi Péter-, Vásárhelyi Miklós-, Vasy Géza-, Vathy Zsuzsa-, Végel László-, Végh Antal-, Végh György-, Vekerdi László-, Vekerdi Tamás-, Verbőczy Antal-, Veres András-, Veres Péter-, Veresmarti Mihály-, Veress Miklós-, Verlaine-, Verseghy Ferenc-, Veszely Gyula jr.-, Vészi Endre-, Vidor Miklós-, Villon-, Virág Benedek-, Vitányi János-, Vitéz György-, Vitkovics Mihály-, Voinovics Géza-, Voltaire-, Vörösmarty Mihály-, Walkó György-, Wehner Tibor-, Weöres Sándor-, Werbőczy István-, Wesselényi Miklós-, Whitman-, Wilheim András-, Wittgenstein-, Woolf-, Zalabai Zsigmond-, Zalán Tibor-, Zelei Miklós-, Zimre Péter-, Zilahy Lajos-, Zirkuli Péter-, Zrínyi Miklós-, Zsámboki Mária-, Zsdanov-, Zsigray Julianna-, Zsoldos Péter-, Zsolt Béla-, Zsombok Timár György-idézetek; azonkívül, többek közt, Altdorfer Szent György a sárkánnyal c. képéről, Banga Ferenc képregényéről, Robert Fludd kozmosz-ábrázolásairól, Kovács Árpád Daisy-rajzairól, Malevics fekete, szuprematista négyszögéről, id. Markó Károly Visegrád-tájképéről, Megyik János Hommage à Pascal c. művéről, Nádas Péter Teli hold-fotójáról, Penrose lehetetlen háromszögéről, Rafaello A néma c. festményéről, Kiyosi Seike faillesztéseiről és Bertill Strandell Az olvasás az a léleknek, ami a torna a testnek c. fotójáról Bakos Zoltán által készített fotók vannak.

724