Én. Én. Én. Én. (Gombrowicz)
Én – az a többiek (Sartre nyomán)
7Június 16dikán hétköznap – amely napra a császári dekrétum elrendelte a kivégzést – délelőtt félelme csillapult, mert vagy hat héten át senki sem halt meg. Ki üldöz? Amikor ezt írom, tiszta az ég, zöld ág virít. Száraz van. Megindult az olvadás. A REGÉNY, mely inkább lett jó, mint igaz, kellemetlen ötvözete egy regény leírásának (mely maga volna a regény) és egy regénynek (mely, úgymond, tartalmazná önnön leírását). Elbeszélek, én, ez az „én” azonban nem koholt személy… Élt egyszer egy férfi. Élt egyszer egy lektorijelentésíró. 1950. április tizennegyedikén ( ± ɛ) a nap 4 óra 59 perckor kelt. Nézze, mondja az ezredes, ön talán gyűlöl engem, vagy ha nem, akkor gyáva. Uram, az italja Ön számára. Édesgető; tessék-lássék lesze kifli Asszonyaim férfiaim. A tizedes mosolyogva nézi. Annyira fázik, hogy majdnem elhányja magát. Ez nem Abaliget, nem Acsád, nem Adács, nem Albertirsa. A hely, ahol most vagyunk: egy lebuj. Városaink többnyire folyóparton terülnek el. Írom: van-e e kies hazában…
Az Útmutató irodalmi életünk ünnepi eseménye. A virágárus felől feltűnnek a lovasok. Hát megjöttek!
anya Abaligetről, aranyoskám Acsádról, adatbázis Adácsról, ajnároz Albertirsáról, arc Adorjánpusztáról, aki Abaújszántóról, ami Abaújszántó-fürdőről, apa Ábrahámhegyről, belenyal Baktüttösről, báb Bágyogszovátról, bugyi Bashalomról, bevezetés Balatonkeneséről, csücsül Csisztagyógyfürdőről, csend Csillaghegyről, család Csabacsűdről, csosza Csurgóról, csípő a Csepel Vasműből, cukor Ceglédről (!), cefréshordó Ceglédről, csont Csokvaományról,
de Dabroncról, diszkréció Dadról, derék Devecserről, deci Dértanyáról, dupla Debrecenből, derű Dorogról, disznó Drégelypalánkról, dió Diósjenőről, energetikai osztály Eperjeskéről, édes Ereklyéről, elvtárs Écsről, éjjel Érdről, empíria Ercsiből, egybefagy Eneséről, elemzés Egyekről, élet Ebesről, főmérnökség Fertődről, férfihang Felcsútról, folyamatvezérlés Fancsikáról, fátyol Franciavágásról,
függő változó Felsőrajkról, furulya Farmosról, fényes Folyásról, férges Fityeházáról, fiam Feketeakolról, foltoz Fácánkertről, gyártórészleg Győrből, gönc Gemencről, gyűszű Gyöngyfáról, gőzös Gádorosról, gyerek Gyónról (micsoda ájtatosság!), hegy Haleszről, hegedű Halmajról, halál Hajdúnánásról, hang Hajdúsámsonról, hanem Heresznyéről, hattyú Hortról, húzkod Hugyagról, intézet Ipolyvecéről, iparkodik Inotáról,
8Máté 5,37
igen | igen | nem | nem |
igen | nem | igen | nem |
nem | igen | igen | nem |
nem | igen | nem | igen |
igen | nem | nem | igen |
nem | nem | igen | igen |
is Ikrényből, idő Ináncsról, Isten Inárcsról, így Izsákról, istálló Ilonaszállásról, irodalom Inámból, jó Jászfényszaruból, jaj a József-szanatóriumból (Jaj, aranyoskám, de randa ez a gőzös!), kutatás Keselyűsről, karaj Kapitányságról, kézcsók Küngösről, kétségbeesett Katraszélről, kivitelez Kaszóról, kockás Kund-pusztáról, kataszterizálás Kocsoláról, kasha-ruha Kondorosról, korreláció Kisköréről, krombinadrág Kisvárdáról, készletnyilvántartás Kaskantyúról,
kurfürst Kínából (Fáj a derekam, mit csináljak? A legényemhez adresszálom a szavakat. Fiam, te mégiscsak ismered a test csínját-bínját! Amaz kurjant. Forró kádfürdő, és aztán hosszasan dögönyözze a nő! De ha undorodik tőle, fiam, ha undorodik a masszírtól! Legényem röhög és fintorog; sajnál a marhája!), kopogós Kötegyánból, kelme Kistőkéről, koszos Kulcsról, kacsa a Kryptongyárból, kukorica Kurdról, köszön Keszőhidegkútról, lineáris tér Lökösházáról (lóg az eső lába), leszáradó kéz Ladról, lehetne a Landler Jenő Járműjavítóból, leöl Lupaszigetről, lefelé Ludadról, levegő Lókútról, mátrix Mátészalkáról, maricskáz Magyarbólyról, modell Macsról, morzsol Macskásról, magyar Mártélyról, melegítő Mesztegnyőről, Moebius-szalag Mátraballáról,
már a Margit hídról, mami Martfűről, merész Mohoráról, megemésztve Magyarfalváról, menye Möcsényről, munka Mikepércsről, miért Máriapócsról, meggy Mátyásföldről, magoz Mezőtárkányból, maradék Magyarkútról, megtömné Mernyéről, mint Miskolcról, normatíva Nagyatádról, nincs Novajidrányból, nyüvi Nyárlőrincről, nagyobbacska Neszehídról, nem Nagykállóról, ne Nesztányról, napló Nagyorosziból, Negerin Nyúlról,
óra Orgoványból, öregasszony Örjegről, öltözködik Örkényből, örül Öcsényből, ő Öntésből, pálinka Pacsmagról, pohárka Porpácról, pobjeda Pápáról, persze Pátrohából, pestis Pánból, piros Poroszlóról, rendszer Rajkáról, ripsz-ropsz Rákospalotáról, regresszió Révfülöpről, rétes Rátótról, rugalmas Rinyáról, ronda Rigácsról, reggel Rizséről, ruha Répcelakról, statisztika Selypről,
sál Süttőről, seb Sátáról, szó Szabadbattyánból, szív Szabadegyházáról, szimuláció Szabadkígyósról, szivárog Szabadságtelepről, szabályozó Szabadszállásról, szövege Szobról, szabadság Szarkásról, szőnyeg Szarvasról, szilva Szarvaskőről, szakértelem Szikáncsról, szerelem Szophomokról, temetés Tátról vagy Tedejről, tökély Türjéről, térd Taszárról, tocsog Tiszalökről, tépked Tökölről, tudja Tabról, tenisz Toponárról, úr Ukkról,
10A szöveg mint táj.
S ott a hely: ahol a szellem van.
S ott: lehet építkezni: ott-hon
ugyan Uzovicstelepről, utolérhetetlen Ugyerről, ügyvitel Üllőről, üvegecske Ürmöshátról, üveg Ürmöshátról, ülve Ürmöshátról, Wurm Ürmöshátról, vetőkrumpli Wienből, víztorony Vácról, valamikor Vörsről, vesződséges Vokányról, válogat Vajszlóról, van -ból, világos Vizslásról, vitrinkatonák Vépről, véghezvisz Vésztőről, vonzó Városlődről, zöld-barna Ó, szó, miért hagysz el engem? Záhonyból, zsebhoki Zsujtáról (bejött egy Hát megjöttek!nő, beült az ölbe, a látszatok birodalmába).
„Ön kétségbeesett, merész és vonzó asszony.”
Minden írás le dur désir de durer-ből (a maradandóság maradandó vágyából) ered, a szellemnek a halál elleni dacos leleményéből, hogy az alkotás hatalmával kijátszhatja az időt.Amikor ezt írom, tiszta az ég, zöld ág virít. Egyes szám harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam; azt remélem, hogy nem halok meg olyan hamar. Major Ford kötözi Halál ellen nincs fű kertben.sebesült vállamat. Tudok magamra vigyázni. Kapcsolatot tartok magammal és a testemmel. Itt vagyok. Kívánatos vagyok, oké vagyok, bírom magamat. Áll. Hideg van. Megkeményedett rajta a viharkabát, rideg a viharkabát anyaga, a nagy, tarka felső gombot begombolja, a (A matematika bizonyos értelemben a csönd nyelve.) Az itt felvázolt radikális és kísérletező hagyomány potenciálisan magában hordozza a csöndet, a felismert lehetőséget, hogy az irodalom önmagában kevés. – A könyv, amit majd holnap olvasunk, olyan legyen, mintha előtte nem létezett volna semmi; új és kihívó, mint a felkelő nap – Steiner.gomb nyomja az állát, az állát kissé leszegi, a hideg miatt húzza össze magát, hogy minél kisebb felületű legyen. (A gömb a megoldás.) A gyalogjárda szürke és kemény, mint a csont. A hótartomány szélén jeges darabok vannak. Nyirkos hideg van, mély csend, a csend mindent megölt. A combjára feszülő szövetnadrág rideg, merev, kemény, mint egy ütés. Újból megered az eső. A villamossínekben mocskos, barna-rozsdás patakocska folydogál. Váltók osztják a vizet. Döglött egerek úszkálnak az úton. A neonok a téren át sápadtan vibrálnak, hajfodrász etc. Áll, a karját lefelé feszíti, a hónaljában érzi az ing, a pulóver, a viharkabát feszülését, a keze piros, a bőr pikkelyes. A reggel úgy csöpög rá, mint a kloroform a műtőasztalon. Ribiszke- meg
121. „Én. Én. Én. Én. ” 2. „ÉN. Én. ÉN. én.*” *Madame Bovary hím- és pontosvesszők (Bujdosó) „Die beste Definition der Heimat ist Bibliothek.” (Canetti) „Én.” – kiáltá Fichte heroizmussal. „Úgy tűnik, én magam vagyok az, amiről a könyv beszél: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése…” „Dreck, o, süsses Wort.” (Mozart) „Nem bírok többé malomkerékre nézni.” (Büchner) Babusgatom is szívecskémet, mint egy beteg gyermeket: minden akarata teljesül. Ne add ezt tovább, vannak, akik még zokon vennék. (Goethe: Werther) „A szép álmokat széttépte a kegyetlen valóság.” „Nem önábrázolás, mindig belehelyezkedés, önmagunkat nem megismerő, hanem átélő, elszenvedő, furcsán érző és akaró objektumnak ábrázolni.” (Musil) Nem szenvedhetem az olyan bált, amelyen nyolcszáznál kevesebb a megívott. (Ortega) Rosenzweig: Ha valakinek van mit mondania, az azt új módon fogja mondani. „Talán nagy tudású szakácsnő volt, de igezi bifsztekhez nem ért.” – Mademe Proust „A művészetnek nem célja, hanem oka van.” (Kassák Lajos) A márkiz délután öt órakor eltávozott hazulról. (Paul Valery) „Én: megbotránkoztatom és megijesztem (sokírozom) őket, de ha tudnák, ők mennyire sokíroznak: engem.” (Katherine Mansfield) „Bársonyos lázadás – színesen, ötletesen.” (Bujdosó Alpár) Márai: Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany. Chardin: Csak szerelem képes mozgatni a létezőket. A szem fél, fe a kéz csinálja. (Balujev) „Az Emmauszi tanítványok, az jó; jó sötét.” (Ottlik Géza) Füst: Úgy vélem, hogy emlékezőtehetség nélkül nincsen erkölcs. „…semmi, ami él, nem szegheti Isten kedvét teljesen” – R. Lowell „Még a kő is megszólal, ha kiverik a fogát.” (D. Kiš) Elragadó a kurvád. Örülnék, ha az elején egy kicsit mérsékelnéd a pocakját. – Flaubert. Nossack: Arra kérem az olvasót, ne gondolja, hogy öntelt vagyok. Én sem hiszem azt, hogy jogom van megállapítani: Ilyen a valóság! Vagy akár csak: Nézd, ilyen vagyok én! A harangot nem nyugatnak húzzuk és nem keletnek, hanem mert van idő és van harang. (Bajor Andor) A hűség nem konokság, hanem teremtő lelemény. (Jelenits István) Írj, és ne kényeskedj. (Daniló Kiš) „...........” Szőcs Géza „Ó, mennyi hibám volna, ha nem írnék.” (Flaubert) Plinius: Ez nem kitérés, ez maga a mű.
13zselnicemeggy-illat van. Loboncos lábú ebek futnak a téren, falkájuk fenyegető. A szökőkút be van deszkázva. A lába úgy mozog föl-le a bakancsában, a selymes tapintású zokniban, mint egy ládában. Karmolássza lábujjaival a selymes tapintású zoknit. Állát kissé leszegi, nekifeszíti a kabát kemény peremének, a hidegDrága Fiam, küldtem gyapjúzoknit. Vigyázz a térdedre, és ne felejts el imádkozni. Az egyetlen, amit tehetsz. Apádat három napja nem láttam. Néha telefonál „valaki”, tudom, hogy ő, nem szól bele, nagyokat lélegzik, a háttérben nők nevetgélnek, olyan, mintha közvetlen közelből szólna. Nem jön. Ne is jöjjön most, mert megtépném. Néha olyan egyszerűnek gondolom a gyilkosságot, egyszerűnek, természetesnek és jónak. Egyébként őszül, a fehér tincsek elegánsan lebegnek. Mindig is elegáns volt. Szeretem. Ölel: Édesanyád. elől zárná el az utat. Fázik, a csontjait darabokban érzi. A ködös hold úgy kószál az égen, mint valami koldusasszony. A szélben sóhajszerű hurrá!-k foszlányai jutnak el hozzá. Nincs ereje odakiáltani: „Nem akarom!” Hányinger fogja el, mintha rothadt ételt nyelt volna le. Hallatszik, egy busz megfarolt, sovány horpaszú kutyák iramodnak nesztelenül, bordáikat mintha vesszőkből fonták volna, szemfogaikon meg-megvillan a holdfény. Sietős emberek vágnak át a téren, nézi őket egész testével feléjük fordulva, a loboncos lábú ebek belemarnak a távozók rövid szárú csizmájába. Bánat és végtelenség; ércesen káromolja a Szűzanyát. Megcsontosodott fülű öreg áll mellette, kabátja a hideg ellenére is büdös. Kényszeredett kinövés a kalap az öregember fején, ami nincs arányban sem a magasságával, sem a testtartásával. Mellénye csúcsosan eláll a horpadt melltől, hátul a gallér karéjosodik ki a levegőbe, még jobban megnyújtva a csupasz nyakat és csontdudoros tarkót. A két kar hátrahúzva. A kézfej nem látszik ki a bő kabátujjból, csak az ujjak, bár azok sem érnek össze. Az ősz, mondja az öreg, az ősz lesből rontott a szívünkre, s a fák, ezek a két lábra állított pucér hullák, itt bólogatnak az útkereszteződésnél. Ösztönösen odanéz, a lámpa sárgán villog, valami közbülső állapot, fejét nem mozdítja, nem akar utat engedni a hidegnek, egész testével fordul az öregember felé, az öreg férfi szögletes arcában bal szeme helyén visszataszító rózsaszín üreg tátong. Hányinger fogja el, mintha rothadt ételt nyelt volna le, unlak, mondja megvetően az öregnek, az ősz lesből rontott a szívünkre, hülye, unlak. Az öregember sértődötten nyomkodja az orrát, borostás arcát, itt tikkel néhányszor a kisebesedett orrtövével, megrándítva a táskásodó húst, a sörtésedő szemöldökbozontot; a szem fölött kiugró párkánycsont alig hosszabb egy babaház virágládájánál, drótszerű játékkórókkal teletűzdelve, kézfeje mocskos gézzel van bepólyálva, csak az ujjak látszanak ki, bár azok sem érnek össze, néha felsandít, figyelik-e, szája szétszaggatva, akár a ló ajka. A járdasziget végében egy baka toporog, széles mozdulatokkal, keresztbehajló karral csapkodja 14magát, mint egy színész, aki azt játssza, hogy majd’ megveszi az isten hidege. A baka keze vöröslik a hidegtől, mi piroslik a síkon, kiáltja a baka. Részeg, mondja az öregember törleszkedve. Áll. Bajonétom hegyével betakarom szemed, kiáltja a baka. Heihh-he-e… vihog sipogó orrhangon az öreg. Azt mondják,Fiatal úr, idő van, tessen fölkelni.” mindenkinek megbocsátanak, aki a léptéküket elfogadja; Keczert, Zimmermant, Raussert, Baranyait, Féját és Radvánszkyt, Bezzeghet, Palásthyt és Székelyt meg Rothot megkínozták, Sztarinszkyt hasonlóképpen, nem pihent ott a tűz, az izzó parázs, sem a számtalan ütlegeléssel az oldalak húsát leszaggató pálca, nem pihent a belső szervekbe mélyen benyúló hóhérkéz. A kegyetlen fogásokkal megnyúltak az ízek, és minden vérük kiömölvén, az izzó csontok párállottak a lucskos tagok közt, híg, sárgás vérük olyan színű volt, mint a por, sunnyogva felsandít az öregember, figyelik-e. Az öregember alsó és felső ajka taplószáraz most, s ebből a száraz résből lökődik ki a sárga nyálhabbal borított nyelv tompa félcsúcsa. Az útkereszteződésben lovak trappolnak. Az öreg látja, hogy nem rá figyelnek, hogy a kedvébe járjon, azt mondja, de miért vakarjuk a beforrott sebnek a túrját? Büszke örömmel fedezi fel a homályos csillogást a lovak csatakolt szügyén, a lovak lekanyarodnak a mellékutcába rögtön az eszpresszó mellett. Az eszpresszóval szemközt virágot áruló lengyel cigányasszony van, mellékszereplő. Nehéz kivenni a finomságokat a hajnalban. A cigányasszony kesztyűjének ujjai le vannak vágva. Az öregember közelebb topog, én tudom, ki ez a nő, lengyel, mellékszereplő! Ismerem a fehérmájú ordast. Fogjad be a szád, fordul az öreg felé, elfeledkezik a nyakáról, a hideg megcsapja a védett területeket, mit akarsz! Az öregember megijed, fiam, nem úgy értem én, régi vagyok én, régi, együgyű és alázatos idejű. Visszalép, érzi az öregember szagát, nesze, fémpénzt ránt ki a zsebéből, a mozgás nagyon rosszulesik, pamutkesztyűjének ujjain olajfoltok, tudja, hogy gázolajszagú. Az öregember sikítva ráront, mit képzeltek ti, kik vagytok ti, mit képzeltek, ti szarháziak, szamár kurva fia! rühös, alávaló, moslék ember, mi! Ellöki magától az öreget, undorító az öregember kabátjának az érintése. A kabát, érezhetni, nagyon vékony, zsebei úgyszólván üresek, a legfeltűnőbb egy szokottnál kétszer nagyobb zsebkendő, nyál- és köpetnyomokkal. Az öreg nagyot nyög, az öreg nagyot nyögve fordul át a járdaszigetet az úttesttől elválasztó súlyos láncon. Feszes a súlyos lánc. Az öregember, mint egy rongycsomó, van. A virágárus felől feltűnnek a lovasok. A baka felkiált. A lovasok fenségesen és kihívó hidegvérrel kocognak. Vezérük hasa, mint valami nagy macska, feküdt az 15ezüstveretes nyeregkápán. Kinek nyusztból való a gereznája, kinek nyestből, kinek petymetből. Az öregemberen felgyűrődött a kabát, az inge kicsúszott a madzaggal megkötött nadrágjából, a túl bő nadrágba zsákhosszú zsebek lógnak le, kilátszik a hasa. Az öregember bőre szürkés, zihál, rezeg a hasa, mint a kismacskáké. A lovasok eleje megáll a kereszteződésben, a vezér lova vörös szőrű, csillog, mint a rézpénz, a farka ívelt, a lába, mint a húr. Mutatós ló, mondja félénken a baka. Jóvágású mén, hagyja rá. Álmokat láttam, mondja a baka, álmokat láttam, álmomban nőket, és csak a gyilkosságtól bíborvörös szívem, csak a szívem mállott szét csikorogva. Menj a fenébe, a fenébe menj! A szélben sóhajszerű hurrá!-k foszlányai jutnak el hozzájuk. A lovasok harsány üvöltözésekkel zúdulnak át rajtuk, zúgnak át rajtuk, mint a zivatar. Az első lovas az öregember torkába döfi a kardját. Az öreg lába megvonaglik, torkából tajtékos, korallszínű patakocska ömlik, szája szétszaggatva, akár a ló ajka. Nem tudja fölemelni a tekintetét. Az aszfalt mintáit nézi, az elhasznált villamosjegyeken cipők cikcakkos nyomai vannak. Az öregember hasa kiszakítva, a belei egész a térdéig kúsztak, látszik szíve lüktetése. A szélben sóhajszerű hurrá!-k vannak. Föllép a villamosperonra, visszafordul, a becsukódó ajtó üvegének nyomja a homlokát, nézi az öregembert. Az öregember fejénél kékes, ragadós folyadék sötétlik. Leheletétől az üveg párásodik, bocsáss meg. Te szemét, kiáltja a baka közvetlen mellette, mit képzelsz, te ganéj, hát lehet ezt?! A baka meglöki, megtántorul, a baka a villamos belseje felé siet, a forgóhoz. A villamos mellett egy gazdátlan ló megy. Ráemeli mélyenülő, ragyogó lilás szemét, csatakolt szügye homályosan csillog. Nyekkenve indulnak, a ló mozdulatlan marad egy helyben. Az ellenőrnő áttört harisnyájához sár, szénasár és széna tapad, szörnyű nagy mellét szinte átvethetné a vállán. Kinéz a rossz ablakon: felirat: hajfodrász.
Ki üldöz? Sáros fű; sötét van, messzi eb csahol. Úgy áll az estében, mint egy fa,
így érzi. Lába a gyökér. Hallja a zihálását. A bakancs karimája mentén a sár felbuggyan – inkább
feltűrődik,
a hideg a fagy határán. Orron be, szájon ki. Úgy érzi, bármeddig tudna futni, Debrecenig
vagy Szombathelyig, de azt is tudja, ez nincs így, menekül előle a táj. Gúnyosan gondol arra,
hogy az egyéni mozgás, és az övé hátborzongatóan ilyen, hátrányos; a csípőnél és a gerinc
tövénél kezdődik a fájdalom.
A derekánál megigazgatja a gönceit, félti a derekát a megfázástól. A viharkabát éle a combnak ütődik. Az aláhajló fenyves 16fölött apró, remegő fények, falu. Mellette a tábortüzek tábort jelentenek. A mieink? Gyorsít. Egyre gyakrabban érkezik teli talpra, döng a világ. A sötétség cseppfolyós lesz. Az elnyúló ágak éles rajzai elmosódtak, elszálkásodtak, mint régi híradófölvételek. Rákospalotai asszonyok!, szónokol egy asszony, előtte vizespohár. Két vízszint van, így látni. De a pohár nem kettőződött meg, és más se, csak a pohárban a vízszint.
Lassacskán a fáradtság arra a pontjára, szakaszára ér, amikor már csak a futásra magára szabad, mert lehet, figyelni, a test alól ritmikusan előbukkanó lábakra (de ez nem ennyire váratlan, ahogy ez az ige hirdeti), és az időnek s térnek ez a megnyugtató – kiszámítható – fölszeletelése minduntalan új erőt ad, gépies mozgásra ösztökél, ezáltal éppen a kiváltó okot szünteti meg: tér és idő egybefolyik, ez olyan öntudatlan állapotot teremt, amely fizikai eredményességre sarkall, ám egyre inkább fölismerhető az összevisszaság, az a masszaszerű lét, amelyből mind erőszakosabban válik ki a sípoló lélegzet, a torokkaparás, a hirtelenkedve az orrba szippantott hideg levegő utáni rövid, de kellemetlen bódulat, egy sajgó izom (régi ügy), a csípők aszimmetrikus érzete, az alsó lábszár elmerevedése, a futó elfárad, és ha tehetné, megállna, szentségelne, ércesen káromolná a Szűzanyát.
Még nem tart itt. A sáros fű rugaszkodáskor elmozdul. Reng a környezet; szemben a fények, melyek eredetileg pontszerűen vibráltak, most elnyúlnak, fénykígyók. Kígyóknak rövidek. A fények a fejével együtt mozognak. A táj rángatózik.
Ahogy elmegy a postaláda mellett, megnézi az ürítés idejét, 8-9 Marci itt volt mamáék jól, fél ház leégett, mi van veled? Atyád, dátum között. Ezt már kiürítették, gondolja. A lövészárkok javítása folyik. A villamossín mellett közvetlenül van még egy kockakősor, azután már a gödör jön. A túloldalra van a föld felhalmozva. Egy-egy rög megmozdul, látható ok nélkül, csorog a föld befelé.
Arrább dolgoznak, itt, úgy tetszik, nincs senki. De a szentségelő kiáltás ezt is eloszlatja, valaki fekszik lent vérben. A szerencsétlen nehezen mozgó karral törli a szeméből a földet. Haslövése van. A rohadtak, ezt ismétli, a rohadtak. Megerősítik az árkot. Az innenső fal függőleges, nyilván a villamossín közelsége az ok a pontos munkára. Lenéz, az aggályos függőleges gyors perspektívát hoz létre, minden lezuhan, mélyebb lesz, a gödör feneke nem aljzat, ahol valami véget ér vagy ami a vég, 17hanem csak ráadás: szín, domborzat, amitől a hiány, mely oly szembeötlő, még folytatódhatnék.
A falak mentén két téglára egy-egy deszkát állítottak, közéjük felülről zömök gömbfát próbálnak verni – hogy az kifeszítse a deszkákat, azok meg az árok falát tartanák. Egyvalaki tartja középen, vörös képű baka üti fakalapáccsal az egyik végét, majd ugrik a másikhoz, és azt. Ezt valahogy egyszerre kellene.
A deszka lecsúszik a tégláról, befelé a gödör közepe felé. Aki középen áll, belerúg. Kicsit olyan, mintha valami oroszost táncolna. Villamos jön, lassan, csilingelve, a munkások lekapdossák a sínről azt, ami ott van: szívlapát, deszka, fél kesztyű, kő. Nézi a villamos vaskerekét. Minden nagyon lassan történik. A Visegrádi utca végénél a villamos hirtelen meglódul, szinte kivágtat a Szent István körútra.
Az árok alján műanyag tejeszacskó van. Azt próbálja eldönteni, hogy félliteres-e vagy literes. Meglökik, arra gondol: literes.
Modern kivitelezésű, formatervezett hely ez. Az oldalról belógó térelválasztó elem úgynevezett magyaros motívumai alatt átlátni a szomszédos asztalra. Sőt tovább; ott a padlón holtak hevernek. Látványnak borzalmas, arcuk fekete, ezeknek is folyik a szeme
Öregem,
most írok először lószagban levelet. Legényem, a marhája visszahozta a levelet, rövid táviratomat így biztos nem értetted, illetve nem láttad tisztán, mit kérek. Hatalmas pókercsaták voltak a vagonban. Mondtam, hagyjanak békén, de addig erősködtek, míg le nem gatyásítottam őket. Változó hírek – hogy úgy mondjam, ezek is lószagban. Az ápolónők édes-pofák, de nem veszélytelenek.
Ölel: Tivadar
Szomszédja nő; a szájáig látni, ott a térelválasztó alsó széle. Az, akivel a nő együtt van, teljes egészében látható, szőke, rövid haja nem nyeri el a tetszését. Akit csak részlegesen lát, jobban érdekli. Bordázott, barna pulóverjére nagy, ezüstös nyaklánc lóg, közepén ovális keretben pelikán van vagy gólya. Ez is mind ezüstszerű. Hasonló dísz van a csuklóján. Furcsamód a kést nem egészen szabályosan tartja. A másik hirtelen hevességgel turkálni kezd a szájában, egymás után töri el a fogpiszkálókat.
Ez az egyszerű illetlenség az ismeretlen, ezüstös nőt fosztja meg attól az érdekességtől, mely hibátlan ruházata, a rúzsozás, a szalvéta elegáns használata, valamint az említett viselkedési szeplő közti ellentétességből adódott. De azért figyeli tovább. Öltözz virágok bársonyába.
18A legbékésebb emberek a világon a ‹szövegromlás;? kakasmandikó?› katonák
Kakasmandikó (Erythroniumdens-canis) 2000 Ft
Megint futni kell? FOGTECHNIKAI VÁLLALAT – az ezüstös betűk vastagon kiállnak a felületből. A betűk alján sötétebb lecsorgás van. A viharkabát nehéz. A sötétség anyagszerű. Mint szövet vagy fekete víz. Folyik minden kitüremkedve, tapintható. Úgy érzi, felolvad ő is. Félni kezd nagyon. A sötétség mindenhová befolyik. Félti a körvonalait, szeretné megkülönböztetni magát, nagy némaság.
A tölgyesben valami változás.
Bemegy a kápolnába. Feltűnő látvány: csatakos, piszkos és fél. Előtte díszes vasrács. Közel lép. Van egy szív alakú fordulat. Jézus Szíve? Keze a gyomrához csúszik. Homlokát kiveri a veríték, odaérinti a fekete kovácsoltvashoz. A gyóntatószék megreccsen. Néha mint a kalács fonódik a vas. Szív, kalács, szív egymás után. A gyóntatószék, ahogy egy régi bútor, megint zajt hallat. Gyomrában a fájdalom föl-le megy.
Mindenki mosolyog, nagyon kellemes, az asztalok relatíve roskadoznak, a táncterem fénylik. Újra s újra az inggallérját igazgatja. A vergődés lényege szerint tartozik hozzá, s ha igaz, mit állítanak, hogy nekünk és ma tart tükröt, e vergődés volna tán: a foncsor. Ruházata igénytelenebb a többiekénél. Inkább a tükörből nézi a forgatagot. Mennyi rafinált kivágás. Mit lát, mit gondol, mit sejt, mit föltételez, mi van? Okos.
Lát hosszúszárú, elegáns, könnyű poharakat, díszgyöngyöket, egy pucér vállat féloldalról, fölfeslett cipzárat, melynek résében kombiné széle tűnik föl (leleplező), fiatal, magabiztos fiúkat, fekete, selymes hajuk eléri a szmokingkabát karimáját, oldalt eltakarja a fület, de a fülcimpát szabadon hagyja. Saját magára csak hosszas keresgélés, a tárgyi világnak a tükörbélivel való folytonos és aprólékos összehasonlítgatása után talál. Gyönyörűszép, nagyestélyis hölgynek mutatják be, ez *** unokája, súgja Bucsányi Guszti.
…engedte láttatni keblének gömbölyűséges két kemény halmát, melyek legtetején olyan két szép bimbócska kacérkodott, olyan tökéletes rózsaszínben, hogy a jóságos Isten valószínűleg innét bitorolja el azt a hamisítatlan rózsaszínt, amit a májusban nyíló rózsára pazarol.
Nincs nagyobb keserűség, mint magunkról beszélni. Nincs nagyobb öröm, mint szeretni.
De kellemetlen, sőt undorító volt még megfogni is őket, ahogy szoros, becsukott szemmel, mozdulatlanul tűrtek…
A darócszöveten, amellyel a mellét betakarta, valami könnyű dolog mászott. Odanyúlt: a nővére érdes keze volt az.
Megbocsát, mondja a nő mosoly nélkül,20 és arrébb megy. Mintha siklana, gondolja, vagy forgószínpad. Lép egyet véletlenszerűen, de amint a két lába, a combok elválnak egymástól, hirtelen az a képzete támad, hogy kihullik belőle minden, főként a bele, de minden. Összekapja a lábait, végbélnyílását összeszorítja. Szól a szép zene, *** unokája repülve táncol, neki int, de úgy tesz, mintha nem venné észre, gőgös. Valami folyót vél elindulni magában. Egyre keservesebb az állás, a folyó súlya pedig nőttön-nő.
Hol az ezredorvos?, suttogja. Elnézését kérem, uram, mondja egy pincér, de a nyakkendője kiugrott a helyéből. Elvörösödik. Abtreten!!! Várjon. Hozzon szendvicset. Igen, uram. A pincér hamar visszaér. Ahogy meglátja a sok aszpikot, szinte rosszul lesz. Vigye innét! De… Vigye innét! Hol az ezredorvos?, kiált hangosan, és azonnal futásnak ered. Mintha tükörből tükörbe ugrana, minden lépésnél érzi a homlokán összetörő üveget. Hatalmas a ricsaj. Felrántja a kétszárnyú ajtót, mért nem áll itt senki, jut azért az eszébe, micsoda fegyelem ez?!, lerohan a kocsilejárón.
Megáll, liheg. Ragacsos, nyúlós anyagot érez folyni a lábszárán, önkéntelenül odanyúl, az érintés helyén nadrágja hátul a combjához tapad, undorodva elkapja a kezét. Megint nem tud moccanni sem, csak rosszabb következik, gondolja. Már a szagot is érzi, szép este van, kemény éjszaka borul fölé, a szélseperte
Nem. Szar. Nincs egyedül, a hátsó ajtókon a személyzet jár ki-be, mégis lehúzza a nadrágját, gombóccá gyűri, s letörüli a lábszárát. A hold árnyékot csinál. Elindul a murvával felszórt úton a kerti tóhoz. Távoli zaj a zene, a nők nevetése a nyitott ablakon át olykor olyan, mintha a közvetlen közelből szólna. A kéjvágyó perszónák! Fázik a feneke. Ismert egy zsidó asszonyt, aki rekedten nevetett, akár a férfiak, közben az orrcimpája mulatságosan remegett, mindig mindenki együtt nevetett vele.
Letérdel, és mosni kezdi az összemocskolt ruhadarabokat. Először csak belelógatja, hogy leázzék a nagyja, majd dörzsölni Mikor megy az utolsó metró? „Röndös embör, fiam, nem mén a főd gyomrába.” kezdi. Mikor úgy érzi, kész van, megszagolja; fintorog. A kastélyból elindul egy pár. Jól látni őket. Földet kapar, beszórja vele az alsógatyát, most így dörzsöli, aztán vízbe teszi, és úgy.
Az asztalon gyertya ég, az abrosz sárga, önt a borból, hátradől. Kivágódik a kétszárnyú, fehér bejárati ajtó, és belép rajta valaki, egy rongyokba burkolt, féllábú, borostás, égő szemű valaki; nagyon izgatott, de az is látszik, s nem a fél láb miatt, túl van már dolgokon, a feltűnés, amelyet kelt, nem ér el hozzá. Valami olyat kiáltva lépett be, mintha azt kiáltotta volna, hogy ég a Reichstag vagy miénk a Felvidék.
A pincérnő ott áll az előétellel. Méretet ölt a nyomorúságosság, gondolja. A szél besüvít az eresztékeken, hideg van és büdös is. Az egész ékítmény nyiszorog. A lába alatt szalmacsomók, saras szalmacsomó, kupac lószar. Hátul a lovak! Összehúzza magán a viharkabátját. Minden merev. Éhes. Az épületnek nincs ablaka, a zongorán petróleumlámpa ég. Pislákol, gondolja. Viszket a melle, nem vakarja meg, túlzottan hideg van. Van enni?, kiált oda a riszáló nőnek, sietek, majd mosolyt erőltetve hozzáfűzi: remélhetek?
„Most aztán igazán, Bossuet szép szavával élve, »rejtélyes és homályos éjszakának« látom a jövőt.” A nő visszafordul, egyedül áll a térség közepén: Nincs hová menni, csak állj és várj, mint a kereszt, és én várlak én. Elfordul a nőtől. A robbanások fénye bevilágít. Lényegében bent is, kint is sötét van. Mondhatom, ez az igazi tréfa.
Félelme csillapult, mert vagy hat héten át senki sem halt meg, senki piszkos rózsaszínű epét nem hányt nagy öklendezések közepette egy szemetesvödörbe, hosszú erőlködések június 16dika A kadétnak van egy Margitja. Közepes. Legyen, tőlem.után lélekszakadva senki nem hanyatlott vissza, s ha valakinek 39,5 volt is a jún. 16. Fonott sövények, nem is túl nagyok, de a díszes társaság fenemód betojott, gyalázat volt. Délután Omikon Inkey Zsigával legaloppoztam az egészet. A Zsiga se valami Fred Archer, de legalább van szíve az ugrásokhoz.hőmérséklete, a nyak nyirokcsomói és a végtagok nem duzzadtak meg, nem terpeszkedett lágyékán két feketéllő folt. Nem beszélünk kásásan, mert feketés lepedék nincs a szánkon. Mi lelne, édes Isten, mondja.
226. 16. A faszolt csizmám szorít, ott ette volna meg a fene. Kaptára veretem. – Vacsora marinírozott héring, paprikás csirke, spárga, feketekávé, sör. Nem drága. – Salome. Ezt a lányt én egyszer még agyonverem. Szemtelen, harap, karmol és féltékenyt játsz. Ostor kell neki. Semmi a világon. Csak kicsit különösnek találom ezt az életet, jegyzi meg szinte dallamosan. A különféle lázas betegségekben, kiütéses tífuszban és szájsülyben elhunytak sora mind hosszabb lett, mert aki csak tudta, titkolta betegségét, nehogy ismerősei elkerüljék, még beszélni se merjenek vele, a hatóságok Ma: Jó szoba Bristolban, persze Salome, rogyásig. A disznó égő cigarettát dugott a fülembe, „j’ai voulu voir ce que vous feriez…” Pacs-pacs, hogy csak úgy reszketett beléje. Úgy látszik, csak ezt akarta, mert azután olyan szelíd lett, mint egy bárányka. – Este M. vacsorkázott nálam, caviar, tengeri rák, 3 üveg pezsgő kettőnknek és a muzsikáló Illésnek. Kedves és bolondos volt, néha rém furcsa, pedig igazán jól bírja a pezsgőt. Virágot is hozott. Kis veszekedés, de csak időtöltésül. Hogy azt hallja, nekem a Bristolban van valakim. Azt feleltem neki, hogy én őt sohase kérdeztem, van-e valahol valakije, valamikor. Pont. Egy kicsit dühös volt, de nem nagyon. pedig lezárják a házát, amire eddig ugyan még nem került sor, de már kilátásban volt, és az emberek a puszta gondolatától is rettegtek.
Ma van szüleim házassági évfordulója. Ha akkor össze nem házasodnak, akkor én ma nem vagyok itt, és nem látom ezt, ami pedig most mégis csak óriási hetz! Nem adom sokért, hogy itt vagyok, oké vagyok, belevaló vagyok, csak a halottakat sajnálom. Az éjjel megjöttek a lókák. Spatz bal első lába erősen dagadt. Rándulás? Délelőtt megnéztem Prof. Dr. Rutkowski specialistával, ő is azt mondja, semmi komoly baj, kíméljem és el fog múlni. Délután megjött a gummi. Próbálok a vezérkari halhatatlanokkal beszélni, de nem sikerül. Valaki jön, hogy visszafoglaltuk L.-t. Azonnal nyitok egy üveg italt, és megisszuk. Este az idegent a halottasházba vitték; kátrányszag; vörheny platánok halk susogása; sötétlő varjúcsapat; őrség vonul a térre. Nagy gálavacsora L. tiszteletére. Az öreg Wislocki hazafias lendületében egy nőt fog magának. Huszár jön jelenteni, a főhadnagy úr Wislockinál van egy csúúúnya kisasszony! Inkey Zsigával és Kemény Józsival betörök hozzája. Sárga pillangó-pléddel letakart ágy.
Fagy és füst, kőház fojtott moraja, szuszékon, Istenem! Micsoda munka ez? Nem is munka, csak rusnya, rusnya, rusnya! És a szag, a szag!!! Darabokban esnek szét a hullák, a ruhákban bűzös sárga pép veszi körül a csontokat, a koponyából az agyvelő ólomszürke híg pép alakjában folyik ki. Aránylag jól együttmaradtak a gyomrok, még azt is látni, hogy a támadás előtt sárga kása volt a menázsijuk. A halottakon rajta volt egész kis vagyonuk, pénz, bicsak, óra, szentképecskék, levelek, beretva, jegyzőkönyv, kefe, töltények meg miegymás. Ezeket összeszedjük, illetve a hulladékból kikaparjuk, megtisztítjuk, összegyűjtjük – illetve én csak fényképezem, csak a szagot, azt nem tudtam –, minden hulláét külön csomagocskába tesszük, melyre az illető halott neve és ezrede jön, ahol ezt meg lehet állapítani. Majd el lesz küldve a hozzátartozóknak. Az egyes embereket kettesével-hármasával fakoporsókba lapátoljuk, s a temetőkben külön temetjük el, csak a névtelen hősöket tesszük közös sírba. ajtón rág a rusnya patkány. Szürkül. Vén nők a kúthoz tartanak, lódögöt húznak el. Gesztenyefákat vidám pír lep el. A parti kocsmazaj már elhaló, gitár zümmög, pénzcsörgést hallani. Lógjunk meg a gáláról, mondja Bolta Tivadar, menj föl Ludmillához, feljönnek az ápolónők is, 23Bolta Tivadar eltűnik egy félig lerombolt fészerben.
Megy.
Fázósan összehúzza a kabátját. Ha akkor össze nem házasodnak, akkor én nem vagyok itt, jobb lenne? Hisz ki tudja, kinek kínja vésné akkor szívemet, idézi. Az út hosszú, vékony, egyenes. Ősz a szobákban. Döngölt seszínű kiterjedés, enyhén lejt. Jobb felől áthaladások és eltérések, belátni a szobákba, a szobákban ősz van, beleszagol ↑ a levegőbe, égetik az avart, fanyar füstszag van, a csupasz faágak
A szobában ősz van.
Nyitva van az ajtó, miért nem zárja be maga sose az ajtót, kérdezi köszönés helyett Ludmillától. Ja, maga az, mosolyog az asszony, mély fotelban ül, közel a kályhához, látja, viszont szerezhetne egy kis szenet, maga olyan ügyes, és kapcsolatai is vannak. Az ajtóban áll mozdulatlanul, hirtelenül megfájdul a feje, úgy vág a fejébe a fájás, mint egy ütés, vagy ha hirtelen nagyon hideget eszünk például. Leteszi a ballonját, leül kissé távolabb, masszírozza a szemgolyóját. Úgy érzi, mintha ki tudná venni a szemgolyóját. Ki ne vegye nekem itt a szemgolyóját, mondja Ludmilla, fölnevet. Megijed, abbahagyja, abbahagy mindent. Korán sötétedik. Jönnek az ápolónők, kérdi az asszony, mintha ő nem lenne az. Bólint. Csinálok majd egy jó forró teát, meg valamit még kitalálok. Bólint. Nem valami beszédes ma, vonja meg Ludmilla a vállát, képzelje, egy dzsuvák nőtt az orrom tövire, nevet Ludmilla. Nézze, milyen piros, fordul az asszony a sárga lámpafény felé, belülről feszít, de nem látok semmit, csak a színt, tapogatni is hiába tapogatom, belülről is, kívülről is. Bólint, hát persze. A nő legyint, leteszi a kötést, feláll, suhog a ruhája a lépéseitől. Nagyot szippant az asszony szagából.
24Csönget Bolta Tivadar, karján a két ápolónő, Szonja és Kati. Tivadar, hoztál papucsot?, kérdi zordan, mintha ő lenne a házigazda, Bolta vigyorog, de ha hoztál, ha nem, a belső termekbe nem léphetsz mocsokkal tetézett talpaidon, maradj csak a konyhában, leülsz, édesem, egy hokedlira, és mi majd időről időre kijövünk ide, a kinti homályos hidegbe, s odavetünk néhány emberi szót. Hogy megeredt a nyelve magának, mondja mély hangján Ludmilla, máskor hetekig nem beszél ennyit, most meg… jöjjön csak, Tivadar. Észrevétlenül szippant az asszony szagából. Az ápolónők kicsit ijedten állnak nagy műszőr bundákban, állukat csiklandozza a szőr, ó a szőrös jegyek a sugárzó Napban. Lesegíti róluk a kabátokat, az ápolónők bemennek, toporognak az ajtónál, kölcsönösen udvariaskodnak, na, horkan fel türelmetlenül Ludmilla, határozottan betereli őket. Felakasztja a kabátokat a hatalmas, homályos előszobában, az akasztó fatámlája enyhén eljött a faltól, bizonytalanul előrehajol és erőtlenül. A tipli lazulhatott meg, Bolta Tivadar ábrázolása Bolta Tivadar fekete, a haja is fekete, szemöldöke erős, nem sűrű, de határozott, az orrtőn is van kevés fekete pihe, szempillái erősek, hosszúak, orra egyenes, sokat mosolyog, fogai fehérek, nevetéskor ráereszkednek az alsó ajkakra, művelt fiú, néha gyerekes, olyan, mintha tizen-egynéhány éves lenne, ilyenkor így is nevet, hangosabban, zihálósan, vihogva. Fogsora nagyon hasonlít a Katiéhoz, olyan, mintha testvérek lennének, az Kati, az ápolónő ábrázolása ápolónő finoman öltözködik, erőteljes derekát ügyes ruházkodással hozza ki előnyére, fekete, a haja is fekete, orra egészen enyhe ívben visszafelé hajló, turcsi, orrtövén van kevés fekete pihe, arca vékony, szép és tiszta, könnyen pirul, akár Szonja. Szonja, az ápolónő ábrázolása Szonja világosbarna, nevetéskor fogai ráereszkednek az alsó ajkakra, sokszor fonja copfba a haját, haja sokszor zsírosas, ilyen tulajdonságú: és a körülmények nem teszik lehetővé a változtatást, a szomszéd szobában egy Schubert-szonátát zongorázik, lába a zongora pedálján, szinte eltűnik a bokája, olyan vastag – ki gondolta volna?
Kisasszony ért a zenéhez és énekel is, ugye?
Van egy clavecinünk, ha akarja, átmehetünk a társalgónkba, szinte eltűnik a bokája, olyan vastag – nem is gondolta volna. Bolta Tivadar cigarettával kínálja az árnyas szemű Katit, piciny, illatos, aranyvégű jószágokkal. Az ápolónő rövid bizonytalankodás után nem fogadja el. Pedig én mérget veszek rá, hogy maga szokott cigarettázni, csak tőlem nem akarja elfogadni, vagy előttem nem akar, mondja Bolta, nos? igaz vagy nem? Igaz!, mondja erre Kati komolyan. Mit értsek ebből, kérdi nevetve Bolta. Hát, ha annyira kedvére tennék evvel éppen, elfo25gadom, mondja Kati meglehetős zavarral. Ezt már szeretem, kacag Bolta. Valami üvegszerű vagy zengéstelen dallam száll. Bolta Tivadar kissé félrenézve maga elé s tűnődést mímelve a rendesnél jóval lenyomottabb hangon mondja, félek, szerelmes leszek magába, vagy már az is vagyok, ez nem hoz jót, Bolta gondolkodik, az bizonyos, maga máris túl sokat jelent nekem, nos, igen, mégis úgy van, máról holnapra, Bolta gondolkodik, ah, ha ez kölcsönös lenne, Bolta gondolkodik, higgye el. Emlék ring, bánat zokog. Bolta nem fejezheti be, Ludmilla kiált be a konyhából, jöjjön, kedvesem, jöjjön, Kati. Becsületemre, bókol még Bolta, ajánlatos volna magának valami fogyatkozás is. Mindenben egyformán kifogástalannak s elsőrendűnek lenni! Komolyan, nem tréfálok. Ez könnyebben tehet valakit lénye legmélyén elégedetlenné, unottá s meghasonlottá igen kicsiny válságokban. Néhány testi vagy lelki szépséghiba nagyobb összhangot ad az élettel. Kutyafáját! Az ilyen gazfickó, mint én is, ha már kiegyezett tökéletlenségeivel, sokkal nyugodtabban alszik erényei felől, ha… hahaha! Kati kimegy, arca piros, melle föl-le Entrópia emelkedik, a földet nézi Kati. Purche porti la gonella, voi sapete, quel che fa, mondja Tivadar. Szonja eljön a hangszertől. Mit jelent ez? Ha szoknyát hord is, ti tudjátok, hogy mit csinál, mondja Tivadar. Szonja rájuk néz, tekintete üres. Pezsgőt bontok, mondja zavartan. Bolta támadón mondja, azt mondod egy lánynak, én téged szeretlek, a kétharmadával nincs is semmi baj, két pólus, te meg én, hanem az a trágárság a végén, arra nagyon kell vigyázni, kétértelműség, redundancia, sőt irrevelencia, zárlat, légköri zavarok, és a légköri zavarok kásássá, érthetetlenné teszik a jelzéseidet, megszakad a kapcsolat. Csönd van. Bolta felröhög, egyetlen vigaszom a fuvolám lenne még, de attól is elvették a kedvem. Nem látta valaki a termoszdugót? Nem. Szonja keze összefűzve van az ölében, meghorpasztva a szoknyáját, egyesek szerint Itáliából, mások szerint meg a Levantéról hurcolták be a török flottán szállított valamiféle árukkal, megint mások azt állítják, hogy Krétából vagy Ciprusból hozták be, mondja Szonja. Akárhonnét is jött, abban mindannyian megegyeznek, hogy újból felütötte a fejét, mondja Bolta, vezényelt Constant Lambert, hangzik a rádióból. A kormány korán, még júniusban elhagyta a várost, mondja Szonja, most olvastam a Jer ki onnét, szépen, másként elér a döghalál című vallásos színbe öltöztetett könyvet. És tegnap itt az utcán hemzsegett a nép, ámde mindenki a széles út közepén tolongott, senki se járt egyik vagy másik oldalon, bizonyára azért, mert nem akartak elvegyülni a házakból kijövő emberekkel, vagy fél26tek az esetleg megfertőzött épületekből kiáramló levegőtől és bűztől. Az emberek, azt mondhatnám, mondja Bolta, lassan elfásultak. Ismételten megriadtak, majd megint föllélegeztek, nekibátorodtak, sőt azt mondhatnám, lassan elfásultak. Feláll, megmasszírozza a homlokát, megy a hatalmas, homályos előszoba felé, Boltát hallja, egy másik meg pucéron, egy szál alsónadrágban futkározott, és éjjel-nappal kiáltozott, miként az a Josephus említette ember. A tükör bőrdísszel van körbefogva, belenéz a tükörbe, arcát látja, fáradtságtól és fájdalomtól aszimmetrikus szemeit. A konyhában homály van, a dohányfüsttől, és a sütőből is ömlik valami. Erős sajtszagot érez, megbillenti a tükröt, a nők arcát rőt fény világítja. Kati a hokedlin ül, Ludmilla leguggolt a sütő elé, homlokát Kati egyik tenyerére fekteti. Aranyosan hajoltak a napraforgók,
Freischwimmerzeugnis
Certificat
mit welchem bestätigt wird, dass (Georg Trakl) das Schwimmen volkommen erlernt und mit heutigem Tage die Freiprobe abgelegt hat.
Leopoldskron bei Salzburg, am 14. Juni
Nagyon szerettem.
Bizonyára nem szerette önt jobban, mint én, de több szeretetet kapott öntől. Nem felel erre?
Olyan boldogtalan voltam, és ő enyhítette boldogtalanságomat.
De honnét ered szívében a kórházi élet utálata? Kati, nem mondott el nekem mindent.
Bocsásson meg nekem, asszonyom.
Lehetetlen, hogy senki ne mondta volna meg neked, gyermekem, mennyire szeretetre méltó vagy!
De mondták.
És aki mondta, nem volt ellenszenves neked?
Nem.
És megkedvelted?
Egyáltalán nem.
Hogyan? Tehát közömbös a szíved?
Igen.
Tehát nem valami titkos, szüleid által tiltott szenvedély oltot27ta beléd ezt a kórház iránti gyűlöletet? Bevallhatod nyugodtan, megbocsátom.
Nincs mit bevallanom, kedves Ludmilla.
De mégis honnan e gyűlölet a kórház ellen?
A kórházi élettől. Utálom kötelességeit, foglalkozásunkat, a kényszert, a varasodó sebeket, a varasodó sebeket, a betegek szájából áramló szagot, az ágytálat, az átvérzett kötéseket, a mindenféle sárga nedvedzéseket. Azt hiszem, másra vagyok hivatva.
És miből következteted ezt?
Abból az életuntságból, amely itt elfog.
Itt is?
Igen, az ön jósága ellenére is…
De van-e benned valami vágy, valami nyugtalanság?
Nincs, nincs semmi.
Elhiszem. Nyugodt vérmérsékletűnek látszol.
Igen, eléggé.
Talán hidegnek is.
Nem tudom.
Nem ismered a világot?
Nagyon kevéssé.
Akkor hát mi vonz a világba?
Ezt nem tudnám megmagyarázni, de valami oka kell hogy legyen.
Talán a szabadságot sajnálod? Keze megmozdul a tükörrel, súrlódik a falhoz kicsit. Azt is és sok minden mást is. Miféle mást? Barátnőm, beszélj velem őszintén! Szeretnél férjhez menni? Bizonyos, hogy jobban szeretnék férjhez menni, mint itt lenni. De miért? Azt nem tudom. Nem tudod? De mondd csak, milyen benyomást tesz rád egy férfi jelenléte? Semmi különöset. Ha szellemes és jól beszél, szívesen hallgatom, és ha csinos arca van, észreveszem. És a szíved nyugton marad? Eddig igen. És ha szenvedélyes tekintetük a tiedet kereste, semmit nem éreztél? Néha zavart: ilyenkor lesütöttem a szememet. De semmi izgalmat? Nem, semmit. És az érzékeid semmit sem mondanak? Nem értem az érzékek szavát. Pedig van ilyesmi. Lehet. Valóban nem ismered? Egyáltalán nem. Hogyan, hiszen te… Pedig édes nyelv ez. Szeretnéd megismerni? Nem, kedves Ludmilla, mit érnék vele? Hogy eloszlassa életuntságodat. Vagy növelje. És mire való az érzékek beszéde, ha nincs tárgya? Ha az ember szól, mindig valakihez szól. Mindenesetre jobb így, mint ha egyedül, önmagához szólna, bár abban is örömét lelheti. Nem értem az egészet. Ha akarod, édes gyermekem, világosabban is 28megmagyarázom. Nem, kedves Ludmilla, inkább ne! Nem tudok semmit, és jobban szeretem így, mint ha tudnék olyasmiről, ami még boldogtalanabbá tenne, mint amilyen máris vagyok. Nincsenek vágyaim, és nem akarok vágyakat keresni, amelyeket nem tudnék kielégíteni. De miért ne tudnád? Hogyan tudnám? Mint én. Mint ön? Mint ön? De hát nincs itt senki a kórházban. Itt vagyok én, kedves barátnőm, és itt vagy te! Jó, de mi lehetek én önnek, és mi lehet ön nekem? A tükör leng, súrlódik a falhoz, a bőrdíszítmény nyilván lever egy kevéske meszet. Megismertem Bolta Tivadart!!, kiáltja kipirultan Szonja, fogai ráereszkednek alsó ajkaira, zsírosas copfjai ide-oda vetődnek, Bolta Tivadar! ő egy kedveteg ember, hallgatag, zárkózott, félénk, azonkívül bátortalan, egészen bensőséges, erőteljesen néz ki, amellett azonban érzékeny, beteg, vannak hallucinációi, őrült, ahogy Schwabb mondja (egy kerékkel több van neki, golyós etc.), ha olykor-olykor valami titokzatosat akar kifejezni, akkor van egy bizonyos beszédmódja – faszomparlé, mondja a szívében –, a tenyerét vállmagasságban tartja, körbekanyarítva és begörcsölve, a fej kissé oldalra, a szemek kérdőn egyvalakire irányítva, képtelen példának okáért vonaton ülni, mert nem bírja elviselni egy ember Vis-à-vis-ját, inkább áll órákhosszat, éjszaka is a folyosón, nem tud telefonozni, egyszerűen nem tud, egyedül a lifttel sem birkózik meg, Bolta Tivadar kacag, fekete haja lobog, megint gyerekes, érett és éretlen egyszerre. Látszik, sokat ittak, mozdulataik hol túl gyorsak, hol lassítottak, nincsenek azsúrban az idővel, sokat beszélnek, hirtelen elhallgatnak. Ül. Bejön Ludmilla és Kati, ételszag, cigarettafüst jön velük, olyan, mintha az eltakarná őket, ők is olyanok, mintha ittak volna, nincsenek azsúrban az idővel. Vastag lila gyertya van az asztalon, lefelé benne a fény változásai. Lefelé benne fokozatosan tűnik el a fény. Besüpped a székbe, a nők szaga, a gyertyáé, a töltött szendvicseké, a meleg sajtosé, ezt érezni.
Ludmilla a szülésről beszél, Kati és Szonja hallgatja ámulva, a varratok! a varratok! alig bírtam ülni a varratoktól, mondja Ludmilla, és fészkelődve mutatja, hogy alig, a három nő harsányan nevet. Bolta Tivadar egészen halkan kezd beszélni, mintha csak magában beszélne, az ápolónők embertelen viselkedéséről és különféle üzelmeiről számtalan történet jár szájról szájra, így például azt mesélik, hogy némelyek egyenesen siettetik a rájuk bízott betegek halálát. A nők egybe bújnak, hajuk sikongva egymáshoz ér, susmorognak, leheletük közös, a varratok, Szonja fölemeli a töltött kenyeret, bocsánat, milpardon, nevet Ludmilla, kiesett a töltelék, hé, férfiak, túl lágy volt a töltelék, 29Kati is nevet. Szonja sokat ivott, lóbálja a lábát, a nagyságosasszony, meséli Szonja, közben eszik, külön tartja a tenyerében a tölteléket, úgy majszogja hozzá, a nagyságosasszony gyakorta részeg volt, egyszer bekakált tehetetlenségében, és szégyenében magára zárta az ajtót, ekkor a nagyságosúr, mert már elege volt ebből a vircsaftból, pisztollyal a kezében kilépett a párkányra, mert a dolgozószobája fél szinttel lejjebb, feljebb volt, mint a nagyságosasszony hálója, és kezében a halálos fegyverrel betaszította az ablakot és beugrott, hatalmas dulakodás kezdődött, leesett a váza, a bútorok iszonyatos zajjal szánkáztak a padlón, mi kintről figyeltünk, és amennyire a bűztől lehetett, hallgatóztunk, várva a lövésre, melyet nem állt módunkban megakadályozni. De az csak nem jött, csak a váza etc. és az a szag. Rettenetes egy szag volt, aztán zihálás erősödött, ahogy birkóztak meg szuszogás, a szakácsnő és a Feri vigyorgott, és azt mondta, hogy itt már ránk semmi szükség, és fintorogva a szagtól mentünk is már, amikor a nagyságosasszony hatalmasat sikoltva felordított, könyörgöm, hagyjatok élvezni, maga undorító disznó, ott álltunk. Kint, az éjszakai utcán randalíroznak, egyenruhában futkosnak fiatal fiúk, bort isznak üvegből, az üveg szájról szájra jár, recsegve eltör.
Az ápolónők félnek.
Csönd van.
Itt a gyógytea, mondja Ludmilla, csak langyos, mert elveszett a termosz dugója. A gyomorfájásban az a rossz, hogy olyan bizonytalan, nem lokalizálható, nem mondható, hogy itt, és evvel valamiféle hősiességhez jutva enyhülnének a fájdalmak, mondja Bolta Tivadar, sok meggondolatlan, mindenre elszánt, vakmerő teremtés akad, rengetegen elszegődnek betegek mellé ápolónőnek, és a házból, ahol felfogadták őket, tömérdek apró-cseprő holmit ellopkodnak, emiatt néhányat nyilvánosan meg is korbácsoltak. De főképp csak ruhát, fehérneműt, gyűrűt meg pénzt lopnak, amennyit a gondjukra bízott beteg halálakor meg tudnak kaparintani, viszont a házat teljesen kifosztani mégsem merik. Mesélnek olyan ápolónőről, aki a gondjaira bízott haldokló arcára vizes lepedőt borított, és miután az előzőleg épp kilélegzett, ezzel kioltotta életét. Egy másikról meg azt mondják, megfojtotta betegét, egy fiatal nőt, aki hirtelen ájulásba esett, de ebből még magához tért volna, és olyanokról is hallottam, akik egy s mást beadtak betegüknek, meg olyanokról is, akik épp ellenkezőleg, semmit sem adtak nekik, vagyis halálra éheztették őket. Kellemetlen fráter maga, hallja, Tivadar, mondja Ludmilla, e történeteknek azonban mindenkor van két 30gyanús sajátságuk, ami arra indít, hogy ne higgyünk bennük, puszta meséknek tekintsük őket, amelyekkel emberek csak egymást ijesztgetik. Először is valahány ilyen történetet hallunk, mind a városnak az ellenkező végén játszódott le, ha Rómaifürdőn hallotta az ember, akkor Rákoshegyen, Budafokon vagy Kispesten történt, egyszóval a város túlsó végén, ha viszont ott hallotta az ember, akkor a történet színhelye Rómaifürdő, Csillaghegy vagy Békásmegyer környéke. Ha a „Dick, én csokoládézhatnám, gyerünk a Citybe, come along!” Cityben mesélték, hol egyebütt történt volna, mint a Rózsadombon, ha meg a Rózsadombon hallottuk, akkor a Cityben játszódott le és így tovább. Másodszor pedig akárhol is játszódtak le ezek az események, a részletek mindig ugyanazok, különösen sűrűn ismételgetik a haldokló arcára rakott, kétrét hajtott vizes zsebkendő és a megfojtott fiatal nő történetét, ezért szerintem leginkább nyilvánvaló, hogy ezekben a történetekben több a mese, mint a valóság. Vess, apátnő, éjszakádra, mondja.
Az ablakok közepesen tiszták, elláthatna az Úttörő Vasútig is akár. A kereten a fehér festék repedezett. Kilincs lóg, törött madárszárny. Szándékosan nagyokat lélegzik, nézi a könnyű paplan emelkedését, hanyatlását. Ebbe belefájdul a nyaka. A kovácsoltvas csillár alsó tagolata tiszta, de feljebb, közel a plafonhoz poros vagy meszes.
Majdnem csönd van. A Schwester ruhadarabjai susognak; amint a melltartót akarja összekapcsolni, és, látható a díszes tükörben, elkeseredett, megvert arccal hátranyúl föl a háta közepéig a kapcsokhoz, a hátán vaskos hullámban meggyűrődik a bőr és a hús, szimmetrikusan és föl a nyakig. (A bekapcsolás csak másodjára sikerül, elsőre csak kaparászik a kéz.) Felül az ágyban, arra kíváncsi, mi lesz a gyűrődéssel lent. De nem lát megoldást.
Az asszony észreveszi a tükörből, és megijed. Mit néz!, kiáltja. A hátadat, a derekadat és a bugyidat, mondja szenvtelenül, és visszafekszik. A pléd az öléig ér. Mellére már rászáradt az izzadság, odaérinti az ujját. Mintha magamagára mutogatna: )[(»„Én.”«)]( Te! Te! Ragad. Az asszony a harisnyáját gyűrögeti fölfelé, szép hosszú a combja, sudár. Elfelejtette az ölelkezést, semmit, egyálta31lán
„Képtelen ellenállni a művészet legdurvább csábításának”, „Gáliv Vnyök” akar lenni, erre látszik utalni az önmagából kifordult kezdő- (tehát vég-) és vég- (tehát kezdő-) zárjel, mely mintegy a külvilágot (the rest of the world) teszi zárójelbe; az arisztokratikus gesztusok heves naturbursch-kitörésekkel egyensúlyoztatnak – hogy az egyensúly létre jön-e, az felettébb kérdéses, de hogy így egyik sem élvezhető nyugodtan: az tény; mindez kicsit túldimenzionált, a játékos ironikus allúziók, az intellektuális tréfák, szójátékok, reminiszcenciák néha túlságosan tág asszociációs mezőt nyitnak, amely mögött nincs kellő gondolati fedezet, nagyon szép írói elgondolások, mély belső asszociációk, finom áttűnések váltakoznak olcsó poénokkal, gyengébb írói ötletekkel – – – – én-kavalkád és time-puzzle (bár az nincs megnyugtatóan eldöntve, hogy az időben ugrálunk-e avagy az idő ugrál bennünk, azaz: Orlando vagy Ulysses), amely a nyelvből és csakis a nyelvből építkezik, értéke ez a kitartás, érdekessége, sőt tétje, midőn megszegi ezen kizárólagosságot;… újra felidézi a magyar fül számára tágas, nagyszerű örökségét; szavak hatalmas seregeit vezényli ki, ismét csatasorba híva a régóta alvó vagy megrozsdált szavakat és újakat toborozva a fantázia igényeinek erejével; az írói tehetség akkor szabad, ha a legteljesebben emberi, ha arra törekszik, hogy megértse és újrateremtse az élet csodálatos változatosságát, bonyolultságát és rugalmasságát, mégpedig az olyan lelkiismeretes, olyan személyes, az emberi érintkezés misztériumával oly telített szavak segítségével, amilyeneket a nyelv csak lehetővé tesz.
A nyelv bosszút áll azokon, akik megnyomorítják.
Minden felejt. Csak a nyelv nem.
De vajon, folytatva kacér nyelvfilozófiánkat, idézet vége, van-e bizonyítható összefüggés a szó és a tény között? – amit mi ténynek nevezünk, az, meglehet, szavakból szőtt fátyol, amely elleplezi a valóságot, ha a beszéd egyfajta végnélküli regresszió csupán: szavakat mondtunk szavakról.
Persze nem minden elmondhatatlan szavakkal, csak az eleven igazság.
S mi marad még? Csupán a hajnal szürkesége és a keserű felismerés, hogy a dolgok valójában azóta nem változtak, amióta a férfi először egy kecskével vagy asszonnyal egyesült… (Modern szerzők ritkán idézhetik büntetlenül a náluk jobbakat.)
Ránéz a nőre, az épp őt nézi. Mit csinál?, kérdezi úgy, mint anya a gyerekét. Dühbe jön, feltérdel: míg indulatosan beszél, látja a nemi szervét, a beszéd ütemére himbálódzik – mindez nevetséges, amivel tisztában van. Nem emlékszel, hogy hogy volt? Micsoda?, de már biztosan tudja, mire gondol a férfi. Hogy volt az előbb? A nő nem érti a kérdést. Akarja még egyszer?, kérdi, és tisztán néz előre, félig megfordult, egyik lába a kicsi szófán, derékszögben megemelve; a harisnyát rolnizza.
Visszahanyatlik az ágyra, a nő nem tudja, öltözzön-e tovább vagy ne. Nyújtózkodva eléri az éjjeli lámpa kapcsolóját, meglöki, koppan, az asszony megrezzen. Ez az érzékenység idegesíti. Mind a ketten várnak, a Schwester őrá, ő nem tudja, mire, de nem a Schwesterre. Rettenetes zaj keletkezik kint. Megszűnik kint és bent. Felül, elgondolni sem lehet, honnét jön a hang, egyáltalán azt, hogy jön.
Az asszony sírni kezd. Ez is változás, gondolja hálásan. Faszvirág, mondja kedveskedve. A zaj most olyan iszonyú, mint mikor üveget morzsolnak.
Másnapos vér- és lóhullaszag csöpög az estbe hajló hűvösségbe; a világot mindketten egy nagy májusi rétnek tekintették, ahol csak asszonyok meg lovak járnak – akkor kegyes szánalomtól hajtva egyesült a hányadékban fetrengő Deborah-val.
„Átlátok rajtad – mondta –, átlátok rajtad egészen. Ellenségek nélkül szeretnél élni. Egyre csak ezen töröd magad, ellenségek nélkül.”
Keze dermedt, szinte ráfagy a telefonkagylóra. Kesztyűje rossz, gázolajfoltok éktelenítik, több helyen fölfeslett, gázolajszagú. A színe zöld. Viharkabátja alig melegíti. Üvöltve hallózik. Leheletétől a kagyló lenti felén elolvadnak az apró, kemény hópelyhek. A kagylóból nikotinszag jön. Komikusan üvöltözik, a membránnal lehet baj. Az utcán kocsik döcögnek, a lovak hihetetlenül vékonyak. A hordókhoz mintha odanőttek volna az emberek, úgy be vannak bugyolálva. Egy cigánylány int neki, álmélkodva visszaint. Közben kiabál, mellette lestoppol egy bérautó, jelzi, hogy nem. Az autó kerekei kipörögnek, látszik, indulatos az, aki vezet. Viszketőn fázik a lába. Nagy recsegés után tisztán hallja bátyja elcsukló hangját: meghalt… Nem!, ordítja. Nézi a kagylóban a fekete lyukakat. Mélyen valamiféle lemezeket lát. Fáj a lába a hidegtől. Hogyan?, dehát hogyan?,
Ma igen meleg van. Sok a légy. (Zöld!)
Gondolkodtam a „szépségen”.
Rettenetes chaos.
A pufajkára lóg a fejről a hosszú, fehér fátyol. – A pufajkára a lóg a fejről a hosszú, a fehér a fátyol. A lány a ideges, a arca a piros, a feszes a hidegtől, a hideg a van. A fiún a is a pufajka a van. A nagy a olajos a foltok a éktelenítik, a közelről a érezni a gázolajszagot. A zöld a kesztyűjét a kapkodva a emelinti, a mintha a egy a szerencsétlen a madár a rebegne a ide-oda. A szövet a fel a van a horzsolva, a bolyhos. A ötujjas a kesztyű, a mutatóujjon a sötét a elszíneződés a és a szövet a bizonyos a merevedése: a fiú a orrát a szokta a beletörülni, a most is a odanyúl a öntudatlanul, a pedig a ünnepi a helyzet, a de a hüppögős a sírása a kiegyenlíti a ezt, a ugrál a egyik a embertől a másikig, „Olyan boldog vagyok.” a összecsapja a kezét, a gyerekek, a olyan a boldog a vagyok, a olyan a boldog. A átöleli a szenvtelenül a fiút, a hátbaveri. A jól a van. A légy a boldog, a mondja. A fiú a szinte a tántorog a föl a s a alá. A lány, a ahogy a kiértek a kápolnából, a elbiggyesztette a száját, a és a azóta a biggyesztve a van, a szemét a erőszakosan a festette a ki, a sok a kék a festék, a arckrém a is a van a rajta. A ne a lépj a fátylamra, a nyafog a lány, a már a mondtam a egyszer. A fiú a boldogan a átöleli. A gyerekek, a de a boldog a vagyok, a mondja a fiú, a majd a hozzálép. A nagyon a köszönöm, a hogy a eljöttél. A arca a behorpad, a ahogy a válaszol, a ez a természetes. A társaság a átkel a erdőn. A beszélgetések a abbamaradnak, a esti a erdő a félelmetes, a ismeretlen a zajai a uralkodnak. A fiú a néha a felsuttog, a gyerekek, a olyan a boldog a vagyok. A ekkor a minden a alkalommal a ökölbe a szorul a keze. A hátul a ballag, a biztosít. A ágak a roppannak, a fent a csillagok a vannak. A fáj a neki a csillag, a így a gondolja. A kocsmában a persze a dohányfüst, a büdös a és a szegénység. A kapnak a helyet, a bár a szűken a vannak. A Bucsányi a Guszti a mellé a kerül. A hatalmas a mackó a ember a vidáman a van, a ő a társaság a lelke. A erről a tulajdonságáról a már a jól a ismeri, a lövészárokban a se a viselkednék a másképp. A szemben a velük, a egyedül, a fekete a nő a ül. A ránéz. A fekete, a fekete. A nikotinmérgezésem a is a volt, a mondja a Bucsányi a Guszti, a fafogót a játszottunk. A erre a kitört a nevetés. A lány a dülöngél, a vékony, a szép a kezét a arca a elé a kapja, a mely a továbbra a is a utálatos, a ismételgeti, a fafogó, a fafogó, a jesszasz, a fafogó. A Guszti a is a nevet, a és a szándékosan a nem a veszi a észre, a hogy a némelyek a már a rajta a nevetnek. A sőt! A ezen a vonalon a megy a tovább. A hogyne, a kérlek a szépen, a fafogót, a fáról a fára a ugráltunk, a és a segítségünkre a iszalag a volt. A újra a kitör a nevetés. A iszalag, a iszalag. A vad a lián, a mondja a se-
34A a a A – torokhang
A. A. A. A. – Lipton negyeddöntő
Szavalmány a vagy á magánhangzattal:
Drága Atyánk
a magasban
áldja árva hazánkat!
AestaestaestAestaestaestAestaest
Megadjuk néhány szó jelentését:
A = a, lány = lány, lehajtotta = lehajtotta, a = a, fejét = fejét, egész = egész, testén = testén, remegés = remegés, futott = futott, át = át, Gyűlöllek = gyűlöllek, mondta = mondta, ne = ne, haragudj = haragudj, rám = rám, gyűlöllek = gyűlöllek, azzal = azzal, előrántotta = előrántotta, kecses = kecses, toledói = toledói, tőröcskéjét = tőröcskéjét.
További információk:
Tisza nem Tisza, Duna nem Duna, patkány nem patkány, igen nem igen, nem nem nem.
Amikor 19 éves koromban, nem csekély 2 hónap múltán, a hófriss házasságban férjem rútul becsapott, nemcsak sorozatosan hazudott, megcsalt és kifosztott, hanem elárult, elárult, elárult – férjemet, maga is gyerekember, kirúgtam, hiába nyüszített, mint egy eb: akkor elhatároztam, hogy szabadon fogok élni, mint a férfiak, függetlenül, szilárdan, szélben, de úgy, hogy ennek nem tulajdonítok jelentőséget, az élet minden ajándékát, finomságát vagy gonosz tréfáját úgy fogadom el, mint ami nekem jár. Úrnő vagyok, életem főszereplője, így döntöttem. A világ és az élet egyek. Én vagyok az én világom. Ennyit elöljáróban el kellett mondanom. (A fekete nő.) gítőkészen. A nézi a fekete a nőt, a vonásai a cigarettafüstben a elmosódnak, a nő a keményen a visszanéz. A társaságból a ezt a néhányan a észreveszik, a óvatosan a viccelődnek a vele, a engedi. A fákon a éhgyomorra a szívtunk, a de a rettentő a sokat. A ott a lett a nikotinmérgezésem. A iszalag a közt, a röhög a valaki. A lányból a is a bugyborékol, a fafogó, a fafogó, a fafogó. A én a őseim a fáról a lejöttek, a Gusztiéi a meg a föl, a mondja a lány a anyja, a körbenéz, a büszke a tekintete. A cigányzenekar a eltörli a hangokból a adódó a különbségeket. A fuvolás a apró a termetű a ember. A fekete a nő a feláll, a elmegy. A fekete, a fekete. A hiányérzete a támad. A viharkabátja a nehéz, a túlzottan a meleg a is, a érzi a lucskot a hónaljában, a illetve a egész a felsőtestét a borító, a befonó a állott, a áporodott a melegséget, a meleg a nyirkosságot, a le a El tudjuk-e folyamatnak fogadni az olyan szünetet, amit a hangok tagolnak, értelmeznek, s nem fordítva? A hangok csak árnyékok a csend felszínén. kéne a vetnie. A csak a fuvolát a hallja. A el a tudjuk-e a folyamatnak a fogadni a olyan a szünetet, a amit a hangok a tagolnak, a értelmeznek, a s a nem a fordítva? A hangok a csak a árnyékok a csend a felszínén. A ismét a erdőn a át a mennek. A kapatos a társaság. A Bucsányi a Guszti a elhívta a cigányokat. A szobában a lecsendesedik a mindenki, a üldögélnek a nagy a párnákon. A meleg a van, a hála a Istennek. A párnák a barnák, a fotelek a zöldek, a éjszaka a van. A Bucsányi a Guszti a mulat, a nagy a arca a hullámzik, a világít. A közel a megy a Bucsányi a Gusztihoz. Volt nékem egy pajtásom, azt mondta: Te, bizonyisten, nekem a köldökömből szél fúj; az nem a köldököd; hülye; tegnap órákig vizsgáltam egy pihével; berezgett; déli, délkeleti szél, bizonyisten. A észreveszi a arcán a hideg a izzadságot, a kezével a megérintette, a ettől a szinte a megrémült. A Bucsányi a egyre a keményebben a cigányozik. A fiú a és a lány a csöndben a eltűntek, a lány a elfáradt, a már a nem a nyafogott, a fátyolát a fiú a pufajkájának a zsebébe a gyűrte. A lány a édesanyja a nagyon a álmos, a kéri a Bucsányit, a küldje a el a cigányokat. A drága a Guszti, a kérem. A Bucsányi a odahívja a prímást, a pénzt a ad a neki, a tűnés, a fiam, a mondja. A ül a barna a párnán, a mögötte a viharkabát, a fesztelenül a levetette. A fuvolás a egészen a kicsi, a vékony, a barna a ember. A bocsánat, a nagyságos a úr a hisz a Istenben, a kérdi a Bucsányi a Gusztitól. A zenekar a már a ajtóban a áll, a suttognak, a pisszegnek a fuvolás a felé, a hogy a jöjjön. A párnájáról a 36
„Bocsánat, a nagyságos úr hisz Istenben?” „Miért kérded?” „Mert én hiszek benne, és mindig kinevetnek.” „Mit akarsz tőlem?!”
„Maga egy nagyon rendes ember.”
Rendes körülmények között három pálya állt rendelkezésünkre. Szinglit bármelyiken lehetett játszani, lehetni lehetett párost is, de ott van különbség. Most a hátsó, a kaptárak VI/16 A vetések szépek. A mozdony olyan, mint egy bikabornyú. Hálótársam egy porosz bakafőhadnagy, aktív – sajnos, sokkal jobb klasszisnak látszik, mint a mi átlagos aktív bakafőhadnagyaink. Hosszan gargarizál, harákolna, de úriember. felé eső pályát lerombolták, ráesett a ház, odaomlott, használhatatlan. El is kerítettük, s most a második pályát oldalról lezáró hevenyészett kerítés mellett nagy tábla lóg, Didi szerezte valahol: VIGYÁZAT! A KUTYA HARAPÓS! Egy tiszta udvar, rendes ház-t még lophatott volna a jó Didi. A lányok játszódtak egymás közt, fehér ruhák a vörös alapon, mi a kőpadon ültünk a kör alakú kerti vasasztal mögött. Egymást múltuk felül a különböző megjegyzésekkel. Én különösen …-t vettem célba. Édes a kis pihe bajuszkája.
Láttam, Didi egyre dühösebb, de ez mért tartott volna vissza? Didi jó fiú, kedüs fiú, de három olyannal is elbánnék, mint amilyen ő. Mondtam hát a magamét. Didi felugrott,
VI/16 Jónás bulldog megismert, boldogan kaffogott, ragaszkodóbb, mint némely emberünk. Déjeuner Dr. Daum alkonsulnál, akinek felesége transvaali angol, nem csinos, de kedves fiatalasszony, ki azzal fogad: „No zo Tete, ich weiss ich bin ein Schwein, nyicht war?” – ti. mert… (Ó, hányféle mert van!) Délután mént kerestem ki neki két új lipitzai kancájára. Egy sárga O-Bajou-t, a többi lehetetlen dög volt. Aztán elvitt tennishez, ahol óriási hallóval fogadtak a lányok. A három nővér rondább, mint valaha, Mimus démont játszik – az újak: egy kis Solms hercegnő, Bissingen Nóra, hosszú, kedüs kölyök, és egy pár új kan. M.-ről mindenki nagyon kedvesen kérdez.
Didiküt is nagyon szeretik most az asszonyok. Didi és Bertoniné közt nem volt krach, csak elhidegülés a Maman Ratcho miatt, de az aztán alaposan.
Vacsora Palláéknál, rossz pezsgő, jó hangulat, malac asszonyka – ha csak ez kell, majd begallopírozom én! Palla végtelen kedves kicsi férj és olyan furcsa. – A Pallinetta másik oldalán Didi ült. Sokat, nagyon sokat nevettünk!
Barátom, kiáltott Didi, és hibátlan mosolyt vett az arcára. A kezét nyújtotta. Tudtam, mit akar, elfogadtam. Mondhatom, magam is vehemens voltam. Fontos lett 37volna jó induló-pozíciót találni, azaz viszonylag mélyen, bent elkapni a kezét, mivel ha csontos tenyere a „középen” talál, menthetetlenül összeroppant. Tenyerünk tehát egymásba csattant, apró csusszanásokkal – szorítással és ernyesztéssel – kerestünk új, jobb, a másiknak rosszabb, pozíciókat. De a pozíciók nem változtak. Mi meg hurkolódtunk körbe; ha az én arcom is olyan volt, mint a Didié, azt máig sajnálnám. Ugyan. A fiúkák felugráltak karéjba, de nem merészeltek közbeavatkozni, még szólni sem. Szorítottuk és ráncigáltuk is egymást. Kezdtük a tárgyakat felborítani: előbb a fonott székeket, a teáskészletet az asztalról, a termoszt. A fiúk a csészéket kapdosták. …dühösen lóbálta a rakettjét, meg vannak maguk őrülve.
A reggeli nap erősen süt. Jól aludtam, s főként sokat; magamtól ébredtem, ez a legjobb; ha a szervezet ébreszt. Pizsamanadrágomat
VI/16 Tennis, de megjött a Maman, „no zi Chantecler, kommen zi her” – és maga mellé ültetett. Itt rémuralom van, de nem kellemetlen. Esik az eső.
Este „tout Paris”; legtöbbet smoncáztam Mme Féthynével. Kitűnően beszél franciául, és valószínűtlenül karcsú és ragaszkodik, hogy mathésisről beszélgessünk, jelesül Bolyairól. Ha csak ez kell, leszek én párhuzamos! Tona és Mimus aztán persze.
Állok. Kibújok a papucsomból, a kő meleg, így maradok. A legényem a kertben terít, szólok neki, hogy vigyen egy pokrócot is. Olyankor letelepedni a friss fűbe, egy bonyolult bokor tövébe…! Még akkor is, ha a harmat és egy vakondtúrás balszerencsés találkozása maszatol… Legényem megtorpan a fonott székkel, szépen recseg a kezei közt, muzsikál, mert muzsikáltatja. Reggeli zene, de nem vagyok hálás. Kezemet a hasamra teszem, forró. Még nem mosdóztam, úgy érzem, a napfény tisztít, arcomon valóban híre-hamva sincs az éjjeli zsírosságnak. Csak a szám büdös.
A fonott szék reccsen, a legény azt kérdi, vigye-e a széket. Tudom, mire gondol: vagy szék, vagy pokróc. Úgy teszek, mint aki VI/16 Mint a cserebogarak, rémülten és dermedten ébredek, déjeuner Mamannál. Igen furcsa tónus, de mulatságos. Onnét teára Tonához, édes volt, Didi elszökött, utána lakásra, deponáltam bridge-re Podewilsékhez (az asszonynak kificamodott a térde, kérte, nézzük meg, érdekes orvosi (!) eset – no hiszen!), dolgoztam estig, akkor Tona elvitt a Malteser-Missióhoz (Collalto grófnő!), vagy 30-an kártyáztak, egy tiszt – egy Schwester, hatosokban. Akármire tettem, veszítettem, nagy röhögés: „Na ja natürlich, der Chantecler!” nem érti, mit akar, megunom, intek, menjen már. Pofát vág. Tűnődöm, megfenyítsem-e. Majd később meghajtom; kiállíttatom a napra teljes menetfelszerelésben, azt hiszem.
Szeretem, hogy a fű rögtön a lépcsők al38jánál kezdődik. Olyan, mint a tenger, s ez esetben a gyep nyaldossa a partokat. A szavakon lovaglok. A fű harmatos, rálépek, nem kellemes, túl hideg. A nagy zöld rétség közepén áll a nyugszék (a kórházból lopattam) – tegnapról maradt ott, a naplementét néztem, azt akartam megállapítani, pontról pontra, pillanatról, pillanatra figyelve, hogy mi benne a szép, elfogadván, hogy szép, hasonló módszerrel szoktam a fájdalmat vizsgálni, vagy a nővérekkel azt: mi a kéj. Pontról pontra. Tényleg kéj, tényleg fáj, mondom azután a kísérleteket követően, nem sok meggyőződéssel. A szék vászonháta fakó, ez a rét harsogó zöldjében feltűnő.
Beülök a székbe, széthajtom a pizsamakabátom, és szétteszem a lábam. Süssél, napocska. (A tököm kicsit nyirkos. Elébb majd megszárad, aztán egyszerűen meg fog
VI/16 Délelőtt hivatalosságok, ez az A. egy vadbarom, ténylegesen. Déj. Mamannal, kedüsjó. Utána elmentem kicsi Palinettáért, elvittem új lakásunkba, és este 6-ig rendezgettük a berendezést. De többnyire csak rotyogtunk és hemperegtünk a kitűnő karszékekben. We made great friends. Engem fene tudja, miért „Sieur Antoine”-nak hív. – Kedves kicsi majomka, sokat tud ahhoz, hogy csak 18 év az egész kölyök. Ez igen jó nő lesz, ha még itt találom, mire visszakerülök. Ha.
Hatkor férj, morgás, hogy keveset végeztünk. Pedig tévedett. Büntetésből előttem kezdte kis feleségét „rettenetesen” csókolni, hogy engem törjön a fene. Előkaptam a Kodakot, Fono össze akarta törni, de persze nem bírta, mert ahhoz én sokkal igen erős vagyok, 3 Fonót is megeszek.
Este nagyfene kanmuri, én ültem a főhelyen, kérem szépen! (A korvettkapitány már tegezni is kegyes volt. Mafla.)
Kiáltok a legényemnek, hozza az újságot. Persze nem hallja. Kinyitom a szemem, furcsán mozognak a színek, felállok, megszédülök. (A kert észrevétlenül lesz túl a gesztenyéken gazdasági terület. – Ez nem tartozik ide.) Miközben óvatosan megfogódzom a karfában, hátrafordulok, a teraszon meglátom őt.
Pongyolája félig nyitva, engedi magához a napfényt. Ismeretes a nőknek ez a cicázása, én legalábbis ismerem. Olyan lustán és puhán áll ott, ahogyan én állhattam ott. Ez nekem viszolyogtató. Rárivallok. A perzselő naptól – látom! látom! – megjött az önbizalma, alig láthatóan vállat von. A pongyolán végigfut a rezdülés. Az ajtóban áll a legényem. Még egyszer odaordítok. Érzem az arcizmaim; a szám olyan, mint volt.
A törvényszéki elnök Breuer, drótkeretes szemüvege megcsúszik az orrán, megigazítja, nagy, nehéz, fekete kabátban van, kötött pulóverje kilóg a kabátujjból, topog, cipője fényes és 39 VI/16 Főleg Féthyné, Mimus és a házikisasszony. Tennisen Marysédes és néhány bennszülött nőstény. Vacsora Tonánál, csak egyedül. Tónus hegedül. Csak hegedüljön. Mondtam neki, that there is no need for her to get mixed up with a fellow like „Duc de Midi”, de azt mondja, mindez csak bluff. Mindegy, valahogyan már nem a régi Tona. Sokáig fenn voltunk, adott fényképet. – Vajon mit csinál most M.? Sürgönyöztem neki, de csak úgy tréfából. bárka alakú, orra piros a hidegtől, az orrlyukak szélén a bőr kiszáradt, repedéses, bent szőrszálak lehetnek, erős a szájszaga.
Nem lehetne, mondja, kérem, úgy alakítani a büntetést, hogy pénzt ne kelljen a fickónak, a szerencsétlennek fizetni? De hát épp ez a büntetés! A nyereség húsz százaléka! Ó, de hisz ez rettenetes! Breuer zsebkendőt vesz elő, erősen belefújja az orrát, trombitál. Megfázott, méltóságos uram?
És nem lehetne, mondja, kérem, ötszáz forintra mérsékelni ezt a pénzbeli büntetést? Kotorászik a zsebében, látja, Breuer figyeli, ettől kotorászása fontoskodóvá lesz. Belegabalyodik a zsebkendőjébe az ujja, a kutatóujja. Élvezkedve mondja Breuernak: Az nem mérséklés, mélcs uram, az 500 a több. Breuer meghökken. Hideg van. Szájában összegyűlt a nyál. Egy rosszindulatú hang azt súgja: Breuernénak megjött a ciklusa.
Zöttyen a jármű, talán ismét gerendára ment. A nagy panorámaablakot vastagon fedi a fölvert sár. Nem látni ki. Megmozdul mellette a hatalmas asszony. Nem szívelem a
VI/16 Éjjel távirat, délelőtt bank, néhány kés és gyűrűke. Déj. a Clubban. Berendezés Pallinettával, tennis, ott óriási flirt Dora von Wagner Malteser-Schwesterrel. A Clubban kellemetlen incidens Heard miatt, Schaeven és Dr. Stange barmokkal. De nem engedhetem a barátaimat rugdosni, csak mert országaink éppenséggel háborúban állanak. Ezt Stange pofájába mondtam elég érthetően. Elhallgatott, de hallom, följelent. Ám!
Tonáékhoz, naaagy tea. Én Féthynét kezeltem a kertben, de még csibe, egészen kezdő és ocsmányul szerelmes a férjébe. A bokája lehetne vékonyabb is, ha már turáni boka! De lehet, hogy csak savanyú a szőlő. – Átöltözés és „szűz-vacsora” Palláéknál, akik nagy drukkban, mi pedig összebeszélvén mindent kritizáltunk, illetve nagy szívvel vigasztaltuk őket, hogy ahhoz képest nem is olyan rossz, és belátjuk, minő nehéz dolog kellő tapasztalat híján vendégeket fogadni, főként ilyeneket, dehát lesz ez még jobb is stb. stb. Palla szótlanul evett, Pallinetta azonban végre hozzám vágta a sótartót, óriási röhej, vallomás, bocsánatok, pezsgő, ami kicsit meleg volt.
Bontják a kuplerájt. Ott az egész bagázs. Én is tülekszem, bár ha látom, hogy figyel a legényem, közömbösebb pofát vágok. Megfagyott cipőnyomba állok, éppen passzol. Kitátom a számat. A robbanást a mi morajunk is kíséri, mintha stadionban lennénk. Várom a dörrenést, ehelyett azonban sok, kis éles dörrenés jön, mintha próba volna.
A ház is áll – egy minutumig. Aztán, mint akit tőből lekaszáltak, eldől. Szinte csöndben „ereszkedik térdre”. Hatalmas porfelhő csap fel, száll, száll, lassan, magasan. Legényem elkeveredett, nem vagyok
40az ujjai a fogakhoz érnek, a fogak elválnak, az asszony beszopja a mutatóujját, kirántja az ujját, mi van a fogaddal?, teljesen szabályosak! Túlontúl is szabályosak, mondja az asszony, és belétemetkezik. Megmarkol egy vastag hájredőt s hason, menjünk a Víztoronyhoz
egyszer Szegeden a karpaszományosok egy bálon cső kukoricát rejtettek föl a nadrág szárukba, fiaim, azt a rengeteg, így Frédi bácsi, idvezült pofit, pihegtek a láztól a női mellek, erős kezekben égtek a kacsók
egyik oldalamon gimnazista lány áll, kukoricát majszol
Az árok alján nő a szemét: műanyagtasakok, kukoricacsutka, papírzsebkendő és így tovább.
Ő, K., evvel ellenkezőleg, úgy látta, Kászoni fogai feltűnően szépek, szabályosak, fehérek, mígnem Halassi, a jó Halassi föl nem világosította, hogy ezek jórészt műfogak, be vannak ragasztva egyenként, azért olyan a fogsora, mint egy tömött kukoricacső, Kászoniék a víztorony mellett egy kis szobakonyhás házban laktak, a két nő a fallosz tövében, így emlegette őket Csáth, ők, beleértve Halassit, nem tudták, mit jelent a fallosz, talán görögül víztornyot
meglepve. Egyik oldalamon gimnazista lány áll, kukoricát majszol, egy kukoricaszem az orcáján, szépségflastrom; másik oldalamon fekete ruhás, vékony öregasszony áll, izgatottan csicsereg, kezében filmfelvevő gép. Hatalmas szemölcs van az egyik szemhéján. Látja, látja, ezt okvetlenül le kell kapnom! Ez egy olyan pillanat! Most lekapom, látja? Lekapom! Az öregasszony megnedvesítette az ajkát, az ajka undorítóan csillog, hiába fordulok el, sőt adom fel megfagyott, méretes cipő-helyemet, minden pillanatban okádni tudnék.
A falakon nagy repedések futnak végig, aztán jön az omlás. Olyan, mint a véletlen. Téglák zuhannak, 10-es válaszfalak, VI/16 Hetzes nap. Ittunk is szépen. Adamék éjfélkor telefonoztak – Marys szerint „ich wusste dass zi noch ihr Unwesen irgendwo herumtreiben” –, hogy holnap jöjjek déjeunerre, de már nem lehet, mert el vagyok ígérkezve Féthynéhez, nü ná, majd talán nem vagyok. Lesz mit hallanom. malterdarabok, fertgerendák, béléstestek, kefnik, ablakkeretek, kilincsek, Csibi Sándor, a kéjvágyó kőmíjjes és Sebők Gábriel, a diófalábú segítője, csempék, képkeret, Csontváry-repró, fekete melltartó, bokrétás kalap, műfogsor, Hungarológiai Értesítő, sétapálca, condome, keménykalap, sárga Chandler-könyv, harisnyakötő, melltartó, lila, Thomas Mann tanulmánykötete, az Hommage à Dohnányi partitúrája, bugyi, piszkos, a végtelenségig és többféleképpen, picinke kúpok, teljes diszkréció. Előbb a lányok: nagy homorítással, fedetlen mellük, a csöcsük bimbaja hasítja a téglaporos levegőt, mozdulatuk egyfajta, de egyik nevet, van, aki sír, és néhány arc konokul zárva. A férfiak szemérmük elé kulcsolják a kezüket, atlétatrikójuk makulátlan, talpast ugranak a mélybe. Ezen lehetne nevetni is, olyan.
Modern áruház épül majd itt, a parkoló nagy lesz és szellemes elrendezésű, lesz gyermekmegőrző is, ott egy nagy-nagy bolyhos cica, melyen lovagolhatnak a kicsik, ha kedvük tartja. Kenyér, kafir, butik, adidas. Hideg van. Egy kis törmelék a brigádnaplóba, hajol le előttem a bajtárs. Fekete zsebkendőmet az arcomra terítem. Mellettem az öregasszony köhög, kamerája szürke a portól.
A pusztulás nehezíti a dolgát. Ez az egész kicsit fölemészti a türelmét. Lába alatt csikorog a hó, meg-megbicsaklik a bokája a VI/16 Finom és kedves déj., furi kicsi asszony, tally ho! fagyott nyomokon. Rugdossa a havat, meg akarja tisztítani, mert meg akarja tudni, mi a nyom. Lóé? Emberé? Cipő? Csizma? Topán? Keréknyom? Elszámítja, folyamatosan, a hóvastagságot, földet és havat rúg, száll a hó és a rög. Ahogy tisztítja a nyomot, úgy szűnik meg a nyom. Amint ezt fölismeri, hamar, bólint.
Azt mondják, áruló van közöttünk, nincsen más magyarázat a kudarcokra. Ezt nem lehet csak úgy mondani. Viszont ha bebizonyosodik… bár meghalni se lehet mindig.
VI/16 Utazás. Jólesett, hogy az emberek – és asszonyok – örültek nekem.
A hálókocsiban volt egy csinos kicsi török tyúk, azonnal belekötöttem, és kisült, hogy ő Incze Gabi Kolozsvárról, most egy Bejrútban lakó török felesége, rokonlátogatáson. Szirmay morog, hogy én vagyok a világ legszemtelenebb embere, de a nőkének ő is örül, bevisszük a fülkénkbe, és még a bácsi meg is traktálja őt a dining car-ban! Ezután következett a török–magyar testvériség görcsös megünneplése.
Nem találja a zsufa kőoszlopon a csengőt. Tapogat, a téglák közét követi. Nem ott, hallatszik közvetlen közelről a kislány hangja, megint megijed, de most csak ő, így jobb is. Jobb egyedül félni. Itt tessék nyomni, mutatja a lányka. Tudod, magyarázkodik, ebben a nagy sötétben nehezen igazodom ki. Majd feljön a hold, von vállat a lányka, elmegy.
Bentről kutya ugrál dühösen csaholva a csöngetésre. Öregasszony nyitja a kaput, hessegeti a kutyát. Harap? Hamis, bólint az öregasszony. A szinuszkutya vonyít. Beteg a fiam, mondja az öreg, kérdőn ránéz. Biccent. Nagyon beteg, de én nem rimánkodom. Menjen be, ott van a belső szobában, vihogva fölnevet, azt hittük, ott biztonságosabb, mintha magát nevetné ki, hogyan lehetett ennyire naiv.
Kegyelmes uram, hát így kell találkoznunk!, mondja. Nem tudja eldönteni, kétszínűség-e ez vagy ravaszság. Az árulás árulása árulás-e. Secko jedno. A beteg elmosolyodik, a lázrózsák erősek. A sebek büdösek. Az ágy fölött háziszövés: Mária siratja a fiát, Jézus Krisztust. A feleségem, mondja a beteg. Az asszony keze meleg. Lenéz a földre, bakancsáról leolvadt a hó, tócsa közepén áll. Hogy gyűlölöm ezt!, kiált föl. Az asszony épp az asztali borból tölt, legyint, de a beteg láthatóan bosszús. Elnézést, ismétli meg. Mintha ettől még bosszúsabb volna a beteg. Nem zavarnék tovább, mondja. Üljön csak le, fiam, kiált be a konyhából az öregasszony, maguk, fiam, mindig sietnek. Meg tudná mondani, hogy hová? Érni ugyanoda érünk. Mért nem imádkoznak inkább?
43Vagy miért nem rettegnek?, mondja a feleség ellenségesen. Köszönöm kérdését, asszonyom, rettegünk, ha önt ez megnyugtatja! Mért csinálod ezt?, kiált a beteg. Nem tudja, reá vonatkozik a kérdés vagy a feleségre; reá. Miért ijesztgetsz?! Azt hiszitek, hogy nem ijedek meg?! De igen, igenis megijedek…
Kegyelmes uram, mennem kell. Sziréna szól. Az anyjuk istenit, morogja a beteg, megszorítja a poharat, a kezén fehér és vörös sávok, illetve foltok lesznek. Kísérd ki, szól oda a beteg az asszonynak. Az előtérben az öregasszony áll a tűzhely előtt, nem fordul meg, amikor mondja: siess vissza. Jól van, édesmama, mosolyog az asszony. Tessék csak, int neki, ő lép ki elsőnek a sötétbe. Vén fasz, mondja az asszony, ahogy becsukta az ajtót. Úgy mondta, mintha ő ott sem volna. Visszakapja a fejét, az asszony alacsony, gömbölykés, az arca fáradt, de csillogó. Egyszerű vonalak, de érdekesek. Az asszony egy lépcsőfokkal feljebb áll, így egyenlő magasak. Érzi az asszony verejtékszagát, ezt szereti, de nem gondol semmire.
Elindul a kerti ösvényen a kapu felé. Hirtelen szorítást érez, az asszony belékarol, kicsit rádől. Meglepetten fordul, súrolja. Az asszony bújik hozzá, mint a filmeken a ladyk a ballonkabátos, borzalinós férfiakhoz. Fények mennek az égbolton. Megint szorít az asszony, hát mondja meg, hogy’ lehet itt élni?, hogy’ lehet így élni, hogy minden pillanatban történhetik valami. Én ezt nem bírom. Nem vagyok finnyás, azt se gondolom, hogy jobb életet érdemlek, de ez az állandó készenlét… ezt én már nem. Erőm nincsen. Erőm nincsen félni, ez az én luxusom. Az asszony hangja mély, ami nagyon vonzó. Egészen közelről felhangzik a szinuszkutya csaholása. Ugye mondtam, mondja az asszony, és aprókat nevet. Csúnya az arcbőre; a púdertől?
Az
A tagadás céltalan. A támadás rossz, lehetetlen. Védekezés nincs.
Segítségért ordítsak? Most, így, németóra közben? Megtettem volna talán, mert mindig elég gyáva voltam, ha a legcsekélyebb értelmét is látom. De kinek? Ki fog segíteni rajtam? A többiek? Medve, Zsoldos vagy Schulze, Kovách Garibaldi? Nevetséges, sajnos. El kellene menekülnöm. Kimentem volna a világból is szívesen, de tudtam, hogy ez is csak ábránd. Csak a csoda segíthet. Ha valami közbejön. Egyetlen lehetőségem maradt, meg se mozdulni. Semmit nem csinálni.
Most ők sem csinálhatnak semmit. Amíg a németóra tart. A tízperces szünetben sem sokat. Hanem majd este.
A meleg könnyelművé teszi. Vendéglátója mosolyog, szeretetreméltóan mórikálja magát, tesz-vesz, kínálja. Az égbolt fekete. Az ablakpárkányon belülről, egy snidlinges cserép mellett távcső van, kézbe veszi, tapogatja, belenéz fordítva, leveszi a szeméről, kinéz az ablakon. A szemközti ház falán a lövések nyomai. Teát kérsz vagy kávét? Te mit kérsz? Nem zavarja az évődő hang. Szereti vendéglátóját, és az is szereti őt.
Megfordítja a tábori látcsőt. 9 ablak. 1/1 Sötét ablakok, le van húzva a redőny, a falécek közt látszik a sötétség. Ki lakik ott? Egy tábornok. Az özvegye szerelmes belém. A múltkor egyszer, a hosszú és erkölcsben szűkös éjszaka után, kitámolyogtam az udvarba, a kúthoz, hogy megmosdjam a vödörből, és előtte a kútkáva tövébe hugyozzam: amikor elém toppant. (Mesélte volt máskor, hogy élete folyamán csupán egyetlenegyszer lett a tábornoké. Onnét a fia. A tábornok Bécsbe járkált, ő, a tábornokné, 3 szeretőjéről tud, az egyik kocsmárosné Grinzingben, állítólag uborkasalátás rántott jércéje páratlan.) Nyúzott voltam, csacsogott, mint egy diáklány, hogy azt álmodta volna, hogy én állok a kútnál, úgy, mint most, ám félmeztelenül, megfeszítem a karizmomat, és kérem őtőle, hogy fogja meg, kemény-e. És meg tudnám-e mondani, hogy mit jelent ez az álom, mert valamit jelent, az biztos. Majd szétrobbant a hólyagom. Egyébként állandóan féltékeny rám, jeleneteket csinál, fenyegetőzik, intrikál, denunciál, besúg. Főként azt szeretné, ha mindent részletesen bevallanék. Ha mindent részletesen bevallanék. Vendéglátója föltette a teavizet, kanalat keres, és cukrot keres.
1/2 Kék szőnyegpadlóra hajlik valami a fedettségéből. Onnét lép ki a sudár alakú lány, ágyaz. A lepedőn kapargat valamit, a párnát oldalról mintha dühösen dobná. Lehet, hogy fiú. 1/3 Vendéglátója titokzatos arccal szöszmötöl. Könyv fölé lány hajol. Sárga egyetemi jegyzet, egyetemista lány tehát. A lány elmerülten tanul, néha fölnéz előre, magában beszél, mintha memorizálna, vakarja a fejét, majd önfeledten rágcsálja vagy szopogatja az ujját, melyet szükségképpen elfele tart: fura a gusztustalanságnak és áleleganciának ez elegye. A házigazda gyümölcsrizst hozott, ez az oka a titokzatoskodásnak; a gyümölcsrizs tetején dió. Elképesztő, mondja, hogy én itt izgek-mozgok, távcsövének mozgatásával illusztrálja ezt, és az a lány ugyanúgy tanul tovább. Hja, öregem, egyél. 2/1 Lüktet a lárva tévéfény. A férfi és a nő egyforma fotelban ül, nézi a műsort. A heverő látható részén valakinek a lába látszik, fiú vagy süldő lány. A férfi feláll, megy kifelé, a nő utánafordul, a férfi megy tovább. A nő tovább nézi a tévét, fintorog, ajkát lebiggyeszti.
452/2 Jobbról az anya, balról az apa, középen háttal a kamaszfiú, Römerbad középen nagy tál; römertopf? Az anya mer. Nyílik az ajtó… nem… ez lehetetlen… lekapja a távcsövet, majd rögtön vissza. Az ajtóban nő áll. Ugyanolyan, mint az anya! Megegyezik az anyával! Az apa kiált, inkább mérges, mint rémült. A kamaszfiú vonakodva feláll, és berántja a függönyt, nyilván ezt kiálthatta neki az apa. Ki ez a nő?, kérdezi a vendéglátójától, az vállat von, a diót szopogatja. 2/3 Nő ül fürdőköpenyben, haja vizes, lóg, nagyon csúnya a nő. Körmöt vág, lábát az ágyra teszi, a köpeny szétnyílik, hosszan látszik a comb belső fele, de egészen fönt a köpeny megint összeér sötéten. Nincs egy erősebb látcsöved?, kérdezi. Bugyi van rajta, válaszol a házigazda
3/1 Sötét. Ki lakik ott? Egy sörényes nő: a saját szabadságának a rabja.
3/2 Két férfi tesz-vesz, egyik valamit eszeget, nagy élvezettel szopogatja a kanalát, kis ezüstkanál (vagy persze alpakka). A másik figyel. 3/3 Fiatal férfi nyújtózkodik, elégedetten tárja szét a karjait. A fények úgy vannak, hogy látszik a fűrészizma, nagy, barna, tunya, ázsiai test, fogai fehérek, tarkójához feltűnő szépséggel hajlik a fej. A hátsó ágyon lepedővel letakartan fekszik valaki, haja szétterül, föltehetően nő. Mozdulatlan, akár egy halott. Kész a tea. Kérek cukrot. Ezt a dolgot komolyan gondolod? Vendéglátója csodálkozik. Azért kérdem, mert nagyon rühellem, de érted megtenném. Igen, komolyan gondolom. Kár. Figyelmetlenül kinéz az ablakon. A látvány annyira lenyűgöző, hogy az iszonyatos robajt nem hallja, csak később, mint egy elcsúszott szinkront. A szemközti ház oldalfala leválik. A meleg könnyelművé tesz minket, mondja teliszájjal.
Az ütés nem éri váratlanul, ebben a helyzetben ez bármikor előfordulhat. Azt gondolja, most mindenkinek fáj. Szegény emberek. Sár toccsan a talpa alatt, viharkabátja nehéz, haja nyirkos, a homloka és a nyaka töve forró, izzadt. Látóterének két szélén homályos félkör keletkezik. Ennek van olyan hatása, mint amikor a szempillák összeragadnak etc. Látása változik, a látómező egyes, szabályosságot sugalló darabjai kiemelkednek az eredeti helyükről, kiemelkednek vagy besüppednek, mint a kirakósjátékok kockái. Az alakzatok nem pontosan határozhatók meg. A kép ráng, de nem esik szét. Zsibbad az ajka. Nem mozog, azt
46Kedves Barátom! hely, idő
Nem merem az elején kezdeni, annyira felzaklatott a dolog. Meglepődtem, sőt (bár kissé személyes a szó, bocsánat) elszontyolodtam, hogy te elsőre felültél azoknak a – közös trafikosunk… Lám: mégis az elején akartam kezdeni. (Úgy látszik ez benne van a szakmai véremben.) Minthogy azonban, arányosan vizsgálva az aránytalanul történteket, arra jutottam, hogy az egybejátszások – melyekre, ha függetlenek is tőlem, gondolhattam volna – esetleg úgy tévesztettek meg Téged, hogy Te jóhiszemű maradtál, vagy legalábbis úgy viselkedtél, mint a normális emberek általában, és minthogy nem szeretném, ha az, amit egymásban őrzünk önmagunkból, egy ilyen ostoba félreértés folytán gallyra menne, elhatároztam, vagy inkább: rávettem magam arra, hogy az esetet, a kapcsolható vonzatokkal Véled tudassam – – –
Kedves Barátom! hely, idő
Múltkori kérdésedre vonatkozóan – vagy talán nem is kérdés volt az, nem oly célratörő és rámenős, inkább szelíd érdeklődés, erre utalt, azt hiszem, párás szemüveged és aztán az, ahogy az ülők feje fölött, majd leülvén, kikerülve a köztünk elhelyezkedő arcokat, lobogva integettünk egymásnak, a szó és az elhallgatás aránya példaszerű volt ott, igaz, nem a mi érdemünk, az előadás lassan-lassan megkezdődött, és rendkívül laza lett –, kérdésedre a következőket tudtam meg: H. és a Királyasszony sírnak, kérdésemre, miért, mondva lett, azért mert a T. fogorvoshoz ment, kétkedésemre, feleségem is fogorvoshoz ment, és én mégsem sírok-rívok, mondva lett, azért mert T. a fogorvoshoz ment, azért sírnak, ingerült megvilágításomra, lám hasonló szerkezetben én nem sírtam, mondva lett, akkor nem is sírnak. A H., a Királyasszony és a T. az 1-es busszal mentek a fogorvoshoz, egy hatalmas kertbe, mert ott volt a végállomás. Mondva lett, a fogorvos bérházban lakik, ahol valami furcsa bejárat van, és a szobák egyike-masika hatszögletű. Összevetve egy jázmintól pompázó kertet egy lepusztult, savankás, macskahúgyos bérházzal, kétkedésemnek finoman hangot adtam. Biztos, hogy az egyes busz volt az? Mondva lett, biztos, és kész. Jobbnak láttam ezt a vonalat nem forszírozni. Ám szívósan nem tágítottam, és nem egészen eredménytelenül. A fogorvos nő!!! Erre azt hiszem egyikőnk se gondolt. (Állításod, mely szerint a fogideg sokkal büdösebb, vitathatatlanul igaz!) Nő, és olyan szép a szeme, hogy nem bír fölállni, mert le van kötözve egy pirlangóval.
Remélem, jó hasznát vetted a 60 dekának, a végeknél óvatosan bánj vele, az állami helyeken is lehet most hasonlót (!) kapni, gondolhatod, avval mennyi gond lehet, ha még evvel is. Ezzel kapcsolatban szeretnék megemlíteni valamit Néked, amin nyilván mindketten ugyan mosolygunk, de nem lenne helyes, ha úgy tennénk, mintha semmi sem történt volna. Éppen kézenállást gyakoroltam, s tudod milyen kellemetlen. Emlékszel? így volt ez mindig, bizonyos dolgokat csak együtt (csak együtt) tudunk, bekerítettek, sok időnk nem maradt a gondolkodásra, parancsnokunk vérző fejjel feküdt a fövenyen, bátor tekintete megtört, ajkán homok (talán ez a legiszonyatosabb emlékem, amire sokszor felriadok nyugtalan álmaimból lucskosan: ahogy a homokhernyó mászik befelé a fekvő férfi szájába, át a megalvadt, barnás vércsíkon), higgadt, józan paraszteszére nem számíthattunk már, szerencsénkre kevés volt az alternatíva, az én 38-as Smith and Wessonom ott játékszernek tűnt, és édes öregem, hiába volt a te géppisztolyod félelmet keltő (ahogy a tábortüzeknél játékosan, s valami fojtott erotikával mutogattak rá a bajtársak: a Marcona), hiába, mert a tár üres volt, igaz ezt a szerencsétlen ellenség nem tudta, úgyhogy amikor kivágtunk lefelé a Vág mentén – te már nem gyújthattál rá a harmadik cigarettára – – – – –
Kedves Barátom! hely, idő
Kisütött a nap. Az utak viszont annyira tocsognak, hogy ebben nincsen semmi öröm. A hó seholse fehér, s úgy olvad el, hogy a helyén mindig marad valami; ez-az. (Mocsok. De akkor ezt teljesen fizikailag tessék elképzelni!) Legjobb példa erre az üvegek. Budapest minden kirakatüvege! A hólétől elferdített, naptól bágyadtan szikrázó üvegek. Szánalmas. Mindamellett lekerül a sál, és ki van nyitva a felsőgomb. Zakóban járok. Ezek után nem találhatod különösnek, hogy ismét a kézenállást gyakoroltam; s tudod, milyen kellemetlen az a néhány okvetetlenkedő érdeklődő, aki ilyenkor körülveszi az embert, és ilyen-olyan kérdéseket tesz föl. Azonkívül az aszfalt a napsütés dacára sem melegedett föl, rövid idő elteltén fázott a kezem, pedig csak száraz helyre tapicskoltam; erre nemcsak a hideg miatt figyeltem, gondolhatod! Dehát – és ez a pillanat is ismert – előbb-utóbb megszűnik a látványosság, jön a 12-es busz, és sokan felszállnak, s ugyan le is szállnak, de egyre kevesebben állnak oda a jószándékú vagy pikírt megjegyzéseikkel; és az éjjel-nappali közért vezetője is belátta, kár szívnia magát, úgyse „állok arrébb”, és talpamtól a kirakatüveg nem hogy koszolódik, de tisztul! (Egyszer megszólított, magánemberként, s havi 600 forintot ajánlott a – így mondta – produkcióért. Tudja uram, ön vonzza a népeket. Ön csak itt csinálja saját jószántából ezeket az ugra-bugráit, már bocsánat, a népek meg bejönnek hozzám, és vesznek disznósajtot, kenyeret, cipőpasztát. És kafirt, mondtam én, és noha mosolyogtam, nem tudtuk az üzletet nyélbe ütni.) Kézenálltam, zakóm a fejemre borult, és ez egyáltalán nem kellemes, hasonlatosan azokhoz a véletlenszerűen egymásra következő, különböző élességű zajokhoz, melyeknek oka: a zakózsebből kieső tárgyak. Nem jó érzés. De aztán beállt az az egyensúly, sötétség és fényfolt, tisztaság és fáradtság, biztonság és az izmok legbelsejéig ható remegés etc., ami meghozza a jókedvet, mert lehet látni mindent, ezt és magunkat úgy, ahogy vagyunk, és mégsem kezd beszélni az ember fölöslegesen, s nem teszi föl üptre okos kérdéseit, melyekhez az égadta világon semmi-semmi köze, mint például, hogy miért koszosak a kirakatüvegek a napfényben?
A farmerből kicsúszott az ingem, csupaszon maradt a derekam, te is tudod, milyen ez a csupaszság, és nem egyszerű azt mondani: mit számít az ilyenkor! Már csak azért sem, mert nem is igaz. Mindemellett az volt a meggyőződésem – hogy úgy ott maradtam egyedül annak, aminek –, hogy nagyon jól sikerült a kézenállás. Nyilván nem büszke voltam. Időérzékem megszűnt, bár azt tudtam, hogy múlik az idő, a derekam miatt
De kicsit elkanyarodtam attól, amit Veled tisztázni akartam. No nem kell megijedned, de így mindenképp helyénvalóbb. Ez a dolgok rendje, mint mondani szokás. Éppen a kézenállást gyakoroltam tehát, amikor hozzám lépett közös trafikosunk (hogy e sorokat írom, bejött valaki a szobába, íróasztalomra hajolt, eközben én sietősen, de bizonyos bágyadt rutinnal és derűvel, füzetemre húztam a Számológép 73/3 számát, és azt mondta nekem, de úgy, hogy mindenki hallja, sőt, hogy épp azok hallják: Gyerekek, a Margó néninek megjött a vérzése; ehhez tudnod kell, hogy Margó néni bőven nyugdíjas; egyébként rettentően snassz, egyesével adja az írógéppapírt, de túl van járva az eszén, én is tőle lopom), közös trafikosunk rövid bevezető után, mely az időjárást és gyermekeim, valamint „a csinos fiatalasszonyka” egészségét ölelte át, rátért a – az ő szavát idézem – lényegre. E szerint ő nem akarja beleártani magát a mások dolgába, tisztában van az ilyenféle emberek viszolyogtató jellegével, főkent így, hogy úgy véli, mi ketten barátok vagyunk, tehát mi magunk, a magunk erejéből, esetleg – itt megigazította nyakamnál a zakót, amely a természetellenes használattól többszörösen begyűrődött –, esetleg néhány barátunk, ilyen fiatalembereknek, mint maguk, Péterkém, nyilván van még amolyan, mint mondani szokás: elvbarátja, azok segítségével nyilván – – – – –
Kedves Barátom! hely, idő
Kérdésedre vonatkozóan – mely inkább tűnt iránytalan puhatolódzásnak, mint rideg információ-szerzésnek – a következőket tudtam meg: a Királyasszony a Törpével fodrászhoz ment. Megtudtam, igen kellemes volt. A Királyasszony lábát szőrtelenítették. A Törpe előbb a két egymással szemben álló tükör között játszott a tükrözés kissé misztikus törvényszerűségeivel, majd pedig kukucskált, hallgatózott etc. A két kozmetikusnő felváltva tömte a Királyasszonyt mindenféle intimitásokkal. A Királyasszony decensen kacarászott ezeken a borsos történeteken. Mondva lett, a két kis nőcinek közös fiúja van, egy hórihorgas sportember személyében, aki centerhalf egy alsóbbosztályú katonacsapatban. Különböző méretek s adatok hangzottak el, a Törpének egészen melege lett. Túl sok a szag, mondta volna. Az alacsonyabbik kozmetikusnőnek rettenetesen nagy volt a melle, a Törpe lényegileg ezt nézegette. Ha valaki elment kint a járdán a kirakatüveg előtt, a külleme vagy más apró jel (a pillantása, a járás ütemének változása) arra mutatott, hogy talán betér az üzletbe, akkor az alacsonyabbik azt mondta: Jönnek a ficsák. Amin éktelenül röhörészni kezdtek. Valami vicc poénja, jutott még tudomásomra. Mondva lett, a bögyös kozmetikusnőnek ősz a szeme, nem tudott felállni, mert be volt kötözve pirlangóval, hogy ne vakarja.
A 60 dkg, amit adtam, ha nem is bőségesen, de nem is knapp – elég. A befejezésre ügyelj; tudod, az elsőt áthúzni a másodikon etc., i =i+i, és figyelj, hogy egyenletes legyen. Közös trafikosunk
47hiszi, így jobb. Mellkasa papír, agya kavics, szíve szivacs. Lehanyatlik.
Comblövése átvérzi a nadrágot. A szorítókötés a menéstől lazul. A véres folt zavarja, szinte gátlásosan takargatja viharkabátja nehézkesen mozduló szélével. Erősen biceg, eszébe sem jut, hogy ez az imbolygás sokkal feltűnőbb a tenyérnyi, véres elszíneződésnél.
A fájdalom mozog. Esik az eső, a csuklya dörzsöli a homlokát. Az egyenetlenségekben víz van, időnként a talpát látja közeledni bennük, lassan átázik a cipő talpa, és ugyanilyen lassan sár verődik a cipő orrára. A zöldségest megkímélte a vihar. A standon szellős, fakókék ernyő alatt almák vannak rendezetten a ládákban, starking. Lehajol, hogy megszaglássza kedvenc almáit, amikor hirtelen megroggyan. Mozdulata hevességétől megijed. Olyan, mintha nem lenne csont a lábában, mintha üregbe lépne. Ide-oda topogással kitámasztja magát, fáj, megfog egy almát, mindez zavaros gyorsasággal történik. A támaszkodás, ha fáj is, erőt ad, fölemelkedik, kezében felejti az almát. Megszagolja.
A zsidó boltos az ajtóban áll, fülei vörösek, elállnak, nagy a feje, lógatja lefelé, szinte a mellkas támasztja meg, félkopasz.
Uram, ön ádáz, mondja a boltos.
Ne tessék félni, válaszolja.
Ön ugyan ádáz, de vigye az almát isten hírével, mondja a boltos, és visszamegy a sötét kis lukba, ahonnét savanyú szag áramlik. Mindez ismét túl gyors, mohón harap az almába, s rögtön még egyet. Menés közben időnként ismét kifut az erő a lábából, de már nem ijed meg annyira; olyan az egész, bár ez csöppet sem megnyugtató, mintha egy-egy lépés kimaradna. Igazoltatják. A két rendőr fáradt, s mintha lenne közöttük valami feszültség. Ahogy topogva áll, hallgatva a rendőrök unott zsörtölődését, aprókat lép ide-oda, és tulajdonképpen ügyel a sérült lábára, mégis váratlanul megcsaklik, ijedten előrekap, s így az iratokban tallózó rendőr antantszíjába markol, társa rögtön hátraugrik, előrántja a pisztolyát. Bocsánat, hebegi, elereszti az antantszíjat. A rendőrök elköszönnek, kicsit megnyugodtak.
A lépcsőjárás nehezére esik, lekopogja a jelet az ajtón. A szomszédos lakás ajtajának kémlelőablaka nyílik, kit tetszik keresni?, hangzik suttogva. Nem válaszol, erre nincs utasítása, erre nincs felkészülve. Asszony áll az ajtóban, keze tésztás. Ő
48mesélte, hogy te indignálódva mesélted volna neki, hogy a 60 dkg-mal valami bibi van. Az öreg igen gyűrte a kezét, mindazonáltal úgy éreztem, talán mégsem csak a szart keveri, s benned maradhatott valami tüske a 60 dkg miatt – – – – –
Kedves Barátom! hely, idő
55 a vastagabból elég. Az alsaját lustával, a felsejét simával csináld. – Nem akarok persze beleszólni. A mogyorószín középvastag se rossz, de az most nincs – – – – –
Kedves Barátom! hely, idő
Ezennel a leghatározottabban visszautasítom azokat a kósza – – – – –
Galambocska!hely, idő
Ezennel a leghatározottabban magamra öltöm azokat a kósza stilizációkat, melyek az érzelm – – – – – –
Kedves Barátom! hely, idő
Ez a 7 tükörből álló rendszer engem is érdekel; az egyik tükör lehetne üveglap – mulatságos lenne. Persze szeretnék ilyen átlátszó lenni; a tacskók joga a teljesség. Szeretett káposztád, Thomas Mannod mondja: az egyetemisták átkozott joga (v. kötelessége, nem emlékszem) a lelkesedés. (Új tollat kerestem az íróasztalomban, most, és a következő cédulát találtam: 73 jún 1. a történet, amiről majd szó lesz, az úgy létezik a világban, mint a fapapucs, kavics, Kun Béla) Barátom! Talán így – – – – – –
Kedves Barátom! hely, idő
Nyilván mindannyian ugyanazt a Drahosch Ildikót lestük meg. Mindenki; különbség az emlékezésben van. A közös emlékeket – az idegekig közöseket –…
A másik dologról: én nem ragaszkodom a hagyományhoz – tehát hogy a fiúknak kék, a lányoknak rózsaszín –, mert számomra ez (az igen és a nem): nem alternatíva.
Be akarom bizonyítani, hogy minden iskola elégtelen, ki fogom jelenteni, hogy mi nem akarunk iskolát csinálni, és hogy nincs is arra szükség, – sőt hogy mi benne gyökerezünk a hagyományban: és ez véleményem szerint csakugyan így is van, ez nyugtat meg és ez ad bátorságot.
Leültem egy betonpadkára. Egy elemű lépcső volt az valójában. Mondva lett, a Törpe nem szereti a Királyasszonyt. Kérdésemre, miért, mondva lett, mert az gonosz, picsesz és macsász. Nagyon beteg is. Mondva lett, a Törpe sír. Mert gonosz a Királyasszony. Ez, amit megtudtam; érthető, hogy nem kutakodtam tovább. A nap sütött, a beton azonban nem melegedett föl kellően, fázott a fenekem; mocorogtam. A trafikosbódé tövében üldögéltem. Hátamat a romlott falnak támasztottam, a napsütésben szemem lehunyva. Nem tudom mennyi idő múltán, úgy éreztem, valami megváltozott (azonfelül, hogy egyre hidegebbnek bizonyult a padka). Nyilván kitaláltad már, közös trafikosunk takarta el a napot. Beszélgetni akart velem. (Nem mondom megint, hogy nyilván tudod, miről; rosszindulatúság volna ez részemről; pedig én –
Kedves Barátom! hely, idő
Egy beszélgetésről számolnék be Neked, nemcsak azért, mert mindkettőnket érint a dolog, hanem mert így elkerülhetjük azokat a szóbeszédeket, melyek – úgy látom közös trafikosunk tüzes tekintetéből – máris a szélbe vannak szórva: azon célból, hogy repüljenek. Nem akarlak meglágyítani az emlékezéssel, de úgy tolul a közös idő: amikor ültünk a tábortűz körül, Marconád melletted a füvön, mint egy sétapálca, a fa vizes volt, büdösen füstölgött, aztán valaki rádobott még egy tönköt, lehülyéztük, nem volt igazunk. Ez már a rendőrségi-kiszállás után volt. A fiú wc-ben a falra ujjal (vagy szénröggel? kevés volt a szén) valamit firkáltak
ne a szarba
életszínvonalba
azt hiszem ez volt a rím. Írásmintát vettek mindenkitől. Fel voltam háborodva, elvi alapon, gyakorlatból. A tönkbe viszont belekapott a láng, s a tűz egyre élénkebb lett. Szikrák pattantak a levegőbe, a sötét szellő megrepítette őket. Kapkodtuk a fejünket. Egyszer csak Drahosch Ildikó felkiáltott. Egy szikra a hajára esett, s lángra lobbant, egyszerre ugrottunk fel, de én értem el előbb Ildikót, mert Te visszahajoltál Marconádért (felelősségérzeted ott is erős maradt), kezemet a fejére terítettem, még önzőn az is eszembe jutott, hogy talán megég a bőröm, hosszan ott tartottam a tenyerem illegális áldásként, az égett haj gyerekkori disznópörkölések emlékét hozta, simogattam a haját; te, hosszas toporgás után meglökted a derekam a Marconával, hogy mi van, mit tökölök annyit, akkor azt válaszoltam, hogy elvonom az égés legalapvetőbb feltételét, az oxigént. Drahosch Ildikó mackóban volt. Irigyen eszembe jut, hogy noha én álltam ott mellette, én simogattam a fejét, egész a tarkójáig, s láttam ilyenkor megrezdülni mandula szemeit, sőt combom hozzáért az övéhez – te erre ugyanúgy emlékszel, s nyilván még a combodban érzed a mackóruha sustorgó szövetét. (Irigységem kettőnkről szól.) Aztán Ildikó hirtelen kinyitotta a szemét, tekintete meglepődve ment át rajtunk, fölvágta a fejét, kezemet ijedten kaptam el. Mi van, fiúk, betojtatok?, mondta mérges fölénnyel.
Mármost rátérve az ominózus beszélgetésre, bizony az furán kezdődött. A trafikosbódét vastag cementpadka övezi; tudod, olyan mint valami funkciótlan és befejezetlen lépcső. Viszont oldalt, ahol a kis bejárati ajtó van, ahol valóban lépcsőként „szerepelhetne”, ott belé van vájva egy lépcsőfok, szégyenszemre. Letelepedtem erre a padkára, hátamat a romlott falnak támasztottam, alsó ajkam előrenyomorításával fölfelé fújtam számból a levegőt, azt tanulmányoztam, mennyire büdös a leheletem, mivel előtte 3 hagymáskenyeret ettem. Közös trafikosunktól kértem napszemüveget, olyan erős volt a napsütés. Ez elindította a beszélgetést. (Persze csak játék-szemüveg volt, de – ugyancsak: persze – megtette.) Igen udvariasan kérdezősködött munkámról, családomról etc., de kissé kapkodva, ami bennem azt a benyomást keltette, hogy valami előszót bonyolítunk csak éppen. (Höhö: nemzedéki érzés. Frászt, tegyem hozzá.) Kijött a bódé elé, én ültem. Egy mentolos szipkát szívogatott, amit aztán később egyszerűen egy kölök kezébe nyomott, aki rövid Marlborót akart venni. Eredj a fenébe, mondta neki, s arrébb paskolta az ajándékkal. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Minden olyan sietősen zajlott, ami azt mutatta: valamire várunk. S ez nagyon helytelen dolog, mert megszűnik a jelenidő, emlékek és remények lesznek kizárólagosan, így még valami biztosítva van: a csalódás. („Ezt most remélem megoszthatom majd önökkel. Katartikus écca.”) Rátette a kezét a zakóm válltömésére. Akkor jöttem rá a megoldásra, de már későn: kézre kellett volna állnom. Morzsolta a válltömést. Péterkém, mondta, én nem akarom magamat beleártani mások dolgába, tisztában vagyok én avval, hogy, már bocsánat, kakát keverni az nem egy úri dolog, főként így, hogy maguk barátok, és így nyilván a maguk erejéből, vagy néhány barátjuk, ilyen fiatalembereknek, mint maguk, Péterkém, nyilván van még olyan, mint mondani szokás: elvbarátja, azok segítségével nyilván tisztázni tudják, rám semmi szükség. Nagyon zavarosan beszélt, az derült ki végül is, hogy te állítólag 100 dekát vettél volna ugyanannyiért. Várakozva nézett. Az államiban, ott. Legyintettem, már úgyis fázott a fenekem a hideg betontól. Otthagytam. Már az ABC-nél jártam, amikor utánam kiáltott: Lebillent egy országút! Péterkém! Lebillent egy országút! (Jót röhögtem „később” ezen: így akart minket lekenyerezni. A mézesmadzag mint dizájn.)
A metró felé nyomakodva, tán a taszigálások, tolakodások, kellemes és kellemetlen súrlódások formális demokráciát sugalló hatására, arra gondoltam: esetleg túl nagy a pofám. Ezért ne vedd sértésnek, ha úgy beszélek, mintha bizonyítanék vagy meggyőznék. A saját bizonytalanságom persze lehetne sértés forrása. Tehát: mindenképpen vedd figyelembe a vastagságot, a bolyholódást, a színhatásokat, látni fogod a különbséget, mely engem igazol, illetve mely megszünteti azt, ami esetleg nincs is. („Remek, remek!”) Hidd el sokszor a kissé drágább – az olcsóbb. A tábortűzről még eszembe jutott valami: a végén körbeálltuk a kihunyó tüzet, és lepisáltuk. Drahosch Ildikó is. Tudjuk: Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. Mivel az én fütykösömre nézve előnyösebb volt a haldokló fény (és árnyék) játéka, azt hiszem kedvezőbb helyzetbe kerültem. Szerencse. Ekkor azonban Te, mint valami figyelmes házigazda, almával kínáltál és dióval, és az Eszmélet c. periodikáról kezdtél mesélni.
Nem úgy egy másik alkalommal (akkorra már kivertük a várból a fasisztákat, üres Marconád félelmetes látványa megtette a magáét, tisztult a magyarság, mint a színes filmeken, amikor úgy beszéltél valakiről, ahogy, az azt hiszi, kevésszer fognak majd róla, és ettől olyan meghatódottság vett erőt rajta (hogy a legszívesebben birkózni kezdett volna veled, sziszegve közben erősen) (hogy a legszívesebben felállt volna és hazament volna, mert érezte nem tud érdemeidnek megfelelően viselkedni), hogy a legszívesebben mégegyszer végigcsinálta volna az estét, az ügyetlen toporgást a lakás irányválasztást nyújtó pontjain, a ‹szövegromlás› c. kötet forgatását és szagolgatását, mert az új volt, a felhozott lencseleves kanalazgatását, M. fekete és nem nagyon jóízű kenyerének csodálatát, a gyümölcsrizs hibátlanságát, a nézelődést a távcsővel: a fiatalassszony – vagy furán öltözködő fiú – hebrencs ágyazását, a tévék kékségét, a lámpaernyők titokzatos, sárga karéjait, az éles fényben ülő, hosszú hajú „egyetemista lányt”, a rettentő(!) kényelmetlen ülést az ágyon és ott azt az államfős oldalazást, közben a teát, mely nem hűlt ki, mégegyszer, és másnap a rövid és turbulens alvástól mégegyszer a test idegesítő és aszimmetrikus lebegését, az arcbőr viszketését és fáradt szagát, és azt a kis keserűséget, melyet minden beszélgetés után érezhetni, mégegyszer.
A zsarátnok kétszeresen büdös volt, a Drahosch megint unni kezdett minket, én a fogaimmal nyitottam a diót, miután titokban megpróbáltam kettesével a tenyeremben összetörni, és persze
49felsültem vele, úgy éreztem a bátyám vagy, és persze utáltalak. (Tervezem, hogy majd hozzád öregszem, a bátyád leszek és még néhány emberé, és okos, rátermett tanácsokkal látlak el titeket: X-t kosarazni tanítanám, Y-t a fényújság kezelésére, Z-vel folyamatnak fogadtatnám el az olyan szünetet, amit a hangok tagolnak, értelmeznek (s nem fordítva), a te figyelmedet pedig fölhívnám arra, hogy ha mégis olyat vásárolsz, amit gombolyítani kell, ne csavard papírra, hanem lazán a kézre. A szorosan gombolyított fonal veszít a rugalmasságából.) A tábortűz büdösen füstölgött – bár volt ebben valami izgalmasan ingerlő is –, a tölgyek sötétlettek. Ekkor orv módon előkaptál egy fényképezőgépet, és fotókat csináltál rólam. Drahosch Ildikó dőlt a röhögéstől, csapkodta a hátamat, úgy röhögött. Te mosolyogtál. De túl lőttél a célon, mert az egyik kép olyan volt, hogy megakadt a nevetés. (A fejemet ábrázolta.) Ekkor nyilván rizikó nélkül megcsókolhattam volna Drahoscht, de csak azt mondtam: Na. Ilyen könyvet kéne írni – – – – –
P-m! hely, idő
– – – – – –
Ölel: p
U.i.: Itt véget ért az ujjam, be kell kötözni, mondta D.
Kit tetszik keresni?, suttogja a nő, majd hangosan felcsattanva: én nem ismerek itt senkit!, fordul vissza, könyökével húzva maga után az ajtót, háziasszonyfortély. Hirtelen eszébe jut a lépcsőház, úgy, mintha az egy gondolat volna, a fájdalom a lépcsőkön és az az elhagyatottság, amely csak most utólag válik szembeszökővé, melyet azonban alig jelez más, mint a keskenység és meredekség, betonlétra. Ezt kimondja hangosan. Az asszony erre visszafordul, vajon azt hiszi, róla lesz szó? Magát is megtáncoltatta a Sors? De azután, hogy semmi határozott-ság nem lesz, sarkon fordul, tésztás kezével megragadja a kilincset, és maga után rántja.
Megint kopogja a jelet, a kémlelőrésre teszi a kezét, bosszantásul. Ekkor jut eszébe, fegyelmezetlenség, ez is a jelhez tartozik. Óvatosan nyílik a kis ablak, aztán felrántják, visszahőköl, mint akit orrba csaptak. Zárt asszonyarc néz rá, mintha az előbbi asszony lenne, csak parókában. Jó napot, asszonyom. M.-t keresem. Fény esik rá: most látszik a kora. M.-t keresem, ismétli higgadtan, túlságosan sokszor is találkozik mostanság a bizalmatlansággal, a megfélemlítéssel, a rettegéssel és ódzkodással.
Az asszony, mintha álomból riadna, vagy mintha nagyon ostoba volna, fölkapja a fejét, megrázza, és hevesen mondja: Nyema. Nem. Nem. Én: nem. Sprechen Sie deutsch?, kérdi. Nem. Nem. Én: nem. Én M. barátja vagyok, mondja szótagolva. Az asszony vár. Most úgy érzi, meg fogják érteni egymást. Az imént telefonoztam. Telefon?, kérdi az asszony gyanakodva. Hogyne, válaszolja, az imént. Nyema. Állnak. A belső szoba ajtajában megjelenik egy szöszi kislány. Az asszony rávillan a lánykára, üvölt: Johanna, odaugrik, belöki a szobába. Rejti, mondja a szívében. Tak, telefon, szól az asszony. Tak, tak, ismétli gyorsan, mintha ez valami jó jel volna, telefonon beszéltem meg épp az imént a randevút. Rendez-vous? Tak, tak. Telefon? Tak. Hirtelen megérzi, hogy egészen mást kérdeztek tőle, mint amire válaszolt. Nem, mondja, nem én, megvárnám akkor… Kibújik a viharkabátból, az idős asszony hozzáugrik, megmarkolja az ingét, arcuk egész közel van egymáshoz. Fogkrémet érez. Druzjá? druzjá, az asszony majdnem sír, vacog. Elmosolyodik, hogy bizalmat keltsen, tak, ahogy mondani tetszik, druzjá. Megint mintha nem volna csont a lábában, megbillen, megkapaszkodik az asszonyba, majd visszadöccen, mint egy in50gó toronydaru. Az asszony az átvérzett nadrágot nézi. Ez kelthetett bizalmat, a sötét vér, a foltos nadrág.
Megérkezik M. Az idős asszony ragyogó arccal ismétli, M.!, igen, M.! M. kezében nagy sporttáska, ADIDAS, fáradtnak látszik, a cekkerét viszi be a konyhába, közben beszél és forog: nem veszi le róla a szemét. Itt vagy hát. Ülj le. Kónyak? Így kérdi, hosszú ó-val, kónyak? Jó, és kávé. M. kimegy, Johanna bejön, pszt, mutatja, véresre van a körme rágva, anyja táskájából fényképeket vesz elő. Simogatja a fejét, jó Anna, ismétli, jó Anna, mi van? Az egyik képen magas, rövid hajú férfi van, olyan, mint egy amerikai hadnagy.
Pán ámbásszador, mondja a kislány. M. megérkezvén futó pillantást vet a képre, nyakon legyinti a kislányt, ez nem a pán ámbásszador, ez a Kertész Feri bácsi. Bólint a kislány felé, cinkosan lehunyja a szemét, ták, pán ámbásszador, mi tudjuk. Bolondítod azt a gyereket csak. A lányka ujjával megérinti a vérfoltot, nem szabad, kis jó-Annám. M. egy hajtásra issza ki a konyakot, kiküldi a lányt. Utánasúgja, pán ámbásszador. Anya és lánya egyszerre nevet. Hasonlítanak.
Megszólal a telefon. Észreveszi, hogy róla beszélnek. Az asszony fintort vág: nem tehet róla. A másik lecsaphatta, féltékeny, úgy unom, hogy féltékeny. M. két metszőfoga közt kicsi, de jól látható rés van. Megint szól a telefon, igen, itt ül velem szemben. M. eltartja a kagylót a szájától, ne nézz így rám. Ne nézz így rám. Azt számolgatja, hány napja nem volt nővel. Feláll, fáj. Ne menj, súgja M. telefonozás közben. Az idős asszony a konyhaajtóban áll, úgy nézi őt, mintha az anyja volna. Johanna belécsimpaszkodik, pán ámbásszador, sugdossák egymásnak.
Nyökögve-nyújtózkodva ébred. Idegen helyen van, ez az első, ami eszébe jut. Az ágy, ahol az éjszakát töltötte: mély, puha. Mint egy ódon, mohos bárka. Molyirtószag van. Kitipeg a szobából, ismeretlen ház, meglepetésekkel. A korai nap besüt a szobába, barátságos foltok, csíkok etc. vannak.
etc.
A fény erős. A pizsama is idegen rajta. Kimegy a kertbe. Jó földszag van, minden könnyű. Az ősz férfi az övéhez hasonló pizsamában áll az ablak mögött, s őt nézi. Aludj itt, barátom, mondotta az este mély, rekedt hangján. A szemüvegét tisztogatta. Sötét van, fáradt vagy, a fegyverek sem tértek nyugovóra, aludj itt, barátom. A felesége helyeselt, van gulyás, friss gulyás van. Bontsunk egy butélia veresbort, barátom, tette föl a férfi a szemüvegét. Így történt.
Mindig ugyanaz. Mire visszaér a szobába, az ősz férfi már nincs ott. Az asszony a másik szobában olvas, azt hiszi, egyedül van, sovány lábai széttárva, a rózsaszín, fakó alsónemű éles, sárga hosszanti horpadásban, a szárak szélénél ritkásan szőrszálak. Mondja, asszonyom, estére a haja nem vizeletszagú? (Nem akar visszaélni a legendás vendégszeretettel.)
Találkozás az összekötővel, átadom, amit kell. Nem sok, mondja fitymálva. Vállat vonok. Már egy félórája szobrozok, duzzog, bajuszán dér. Törüld le, mondom keményen, vállat von. A vízparton jövök végig, háttal, a nyomok miatt. Istentelenül zúg a szél. Az első nyomokig araszolok hátrafele, ott hirtelen pördüléssel egyenesbe kerülök, olyan, mintha mi sem történt volna.
Élénkség: lobog egy színes zászló. A fapultokon keménypapírból való kis tálcák vannak, a mustármaradék közben vízszínű váladékot ereszt, a zsírfoltos vékony papír félig elsüllyedt a mustárban, a barnás, szaftos folt kolbászt idéz. A gázálarctokokból kétdecis üvegek állanak ki. Egyikőjüket kérdőre vonom. Menjen maga a francba, mondja fásultan.
Díszes panorámaablakhoz ülök, a vízre látok. A parton lódög, olyan, mintha aludna. Két sötét figura van a kiadóablaknál. A konyhalány kövér, zsíros, fehér ujjatlan köpenyt visel, kilóg karéjban a rózsaszín melltartó széle. Csüng a húsa. Nyúlszája van, de operálva, hat a tojás, kiált oda a pénztárnak.
Az ablak mellett, kívülről, egy nő áll meg. Hasított műbőr szoknya van rajta, ha ez nem konzumnő, én vagyok az, a combhajlásig belátni. Valakivel kiabál, de őt nem látom. A kávé forró, rögtön fizetek is, a poharat végiggörgetem az arcomon, ez frissít. Morzsolódó csiparög meg egy szempilla a kézfejemen. A kinti nőt egy férfi veri. Ott előttem, fél méterre. Hatalmas pofont kap, elered a vére, odanyúl, kap még egyet, elesik, az ablakon csúszik a keze, véres nyom, mázolás. Elnevetem magam, olyan teátrális. A nő harsányan van rúzsozva, fekszik a földön, a férfi ordibál, néha felé rúg, ekkor a nő arrébb hemperedik, el52szakadt az inge, kilátszik a fehér melle, jól megnézem, nagyon undorító (mint a kelt tészta). Elfordulok.
Van hat tojásunk, csókolom, mondja az egyik sötét figura. A zsebemben kotorászok, rosszul adtak vissza, többet. Mosmá van tojásunk, mondja a másik figura. A lakli konyhalány nevet magában. Ekkor értettem meg, hogy a heréikről van szó.
Kokárda a szív fölött. Ló trappol. Ólmos az ég, havaseső esik, leérve minden víz. Apró, szánalmas tükrök vannak a járdákon. Figyeli az ablakpárkányra hullott hópelyheket; ahogy elolvadnak, az olyan, mint amikor a szem behunyódik. A háztetőkön a cserepek fénytelenek, a füst tehetetlenül jön ki a kéményekből. Berántja a fehér, csipkés függönyt, recsegve-kattogva szól. Megijesztettél, mondja a nő. Vállat von, frottír fürdőköpenye leng. A nő a haját igazgatja. A padló tiszta, nemrég súrolta a szobaasszony, a meszelés frissnek mondható. Esténte sokáig áll előtte, és ujjheggyel megérinti a falat. A kis göbök érintése által a testében érzi a falat. Hogy rosszkedvét csökkentse, avval játszik, letörik-e a megérintett dudor. Ha letörik, az rossz, ha nem, az jó. A bútorzat elfogadható, volt már rosszabb helyen is. Sokat aggályoskodott a szoba miatt, csúfolták is érte, nem mindegy, hogy, úgymond, hová esik az áldás. De az áldás összevissza esik, és az elszállásolások ideje változó. Védekezés, ennyit bevallhatna igazán. A főutca szinte mindegyik házát végignézte, veszekedett az asszonyokkal, belenézett a budikba, felhajtotta az ágytakarókat, szaglászta a falakat, penészes-e. Nevetséges, valóban. A bútoroknak itt szép a színe, csak bogarak vannak.
különösen szép, ha a két kebel messzi eláll egymástól, mint két ellenséges nővér, akik soha nem néznek egymásra Nézi a nő arcát, nincs mit mondania róla. A nő széthajtja a fürdőköpenyt, keze végigfut a combján, érintése rafinált, könnyű; ezt kiegyensúlyozni a nő belémarkol. Ez a kiszámítottság mindenképpen felbőszíti; de már eddig is túl sok volt a nő, órája ültek egymással szemben ugrásra kész. Angyalka, kér rigójancsit?, kérdezte. Miért, ha nem kérek, nem kapok?, évődött a nő. Ekkor felugrott, hogy megüsse, de aztán elszégyellte magát. Aztán mégis, a mozdulat mélyen erotikus, hatalmas pofont kever le a nőnek, látja, ahogy a kedveskedő mosolyból sima félelem lesz, a nő leesik a szofáról, nem sír.
Elönti a megértés a másik iránt, aki ott gubbaszt, nem mer se nevetni, se szomorkodni. Szerencsétlen. Megfogja a kezét, nagy melegséget érez; látva a nő arcán a könnyen szerzett hálát, kedvetlen lesz. Unja ezt a hivatásos érzelmi életet.
Váratlanul megérkezik a bátyja. Tömött bajusza egy a sötét53tel, gyere, öregem, mondja neki, nem tud nem gyöngéd lenni, pedig nem örül a kései látogatásnak. Istenem, istenem, de boldog vagyok, hogy maga az, mondja a nő, és jobbról-balról arcul csókolja a bátyját. Hogy sugárzik most egyszerre belőle a szépség és az életéhség, primcsi rüfke. Bosszantja látni bátyja örömét.
A bátyja lefogyott, válla keskeny, szokatlanul sokat beszél. Az a baj, hogy nem tudom felfogni, mi történt. Hogy vele mi történt. Nem ébredt föl, ezt ismételgetem, mintha ez a mondat, az, hogy van, valamit megmagyarázna. Nem ébredt föl. De most mi van vele? Alig tudja leplezni az ingerültségét, mit metafizikázik. Én sokat gondolkoztam már előtte is a halálról, mondja a bátyja. Igen, te abban a korban vagy, feleli. Hallgatnak, ennek örül, mert ez a tehetetlenség valódi. Nem lehet mit csinálni.
De a nő nem marad csöndben. Először mérges rá, arra is gondol, hogy elküldi. Mi bajod?, kérdi a nő. Nyilván vicsorgott, anélkül hogy tudta volna. Rájön, hogy a nő számára ez a tombolás az őszinteség. Egymást gyöngítjük. Búcsúzóul átöleli a bátyját, a hatalmas bekecsben olyan, mintha kövér volna, megszorítja, öregem, drága öregem. Úgy tudtam, hogy eljön, hogy el kell jönnie, ismételgeti a nő, feje fölött a tükör.
Ül. Horpadás, egybefolyás, elszakadás.
A kemény hideg napsütésben megy. Az ép házak egyenes, erőszakos árnyékot vetnek. Fázik a keze, az árnyékban borzong. A fényben megáll, nagy a különbség, fokozatosan és gyorsan melegszik a nadrágja, úgy mozdul, hogy sípcsontja érintse az anyagot. Aktatáskája gyanús. Egy hirdetőoszlopot kerülget, a papírja rendben. Kire vársz itt?, kérdi egy szakállas férfi. Azt kéne mondania: Napozom. Ehelyett mutatóujjával megkopogtatja karórájának üvegét, mint aki azt mondja: Hisz úgyis tudod.
Érzi a föld szagát. Földszag van. A zöld friss. Rálép a fűre, rátapos, majd figyeli, hogyan mozognak a fűszálak. A fűszálak mozognak. Itt-ott elszáradt levelek vannak. Pár lépés még a ház. Kibírni. A balkonokon emberek ülnek. Függöny mozdul, az ablakok mögül emberek néznek. A balkonokon napoznak, NIVEA. A célnak ez a kézzelfogható, idilli közelsége rémültté teszi. Összefogja a nyakánál a viharkabátját, markolja a kemény, rideg ruhát, mintha kegyetlenül fáznék. Körülnéz. Minden gya54nús mozdulatra, suttogja. Az ég kék, semmi kis felhők parádéznak. Beugrik a lépcsőházba, odasimul a falhoz, hangosan zihál, fejét a villanykapcsolónak szorítja, éket vertek a fejébe. Ráfeszül a falra. Villanyóra kattan: mintha a szívébe markolnának.
No, ez egy kis túlzás: a lépcsőkön lezúduló gyereksereget már felnőttes barátkozással fogadja. A régi típusú fakorláton csúszkálnak a gyerekek, szálka megy a seggébe, szálka megy a seggébe, kajabálják. Vigyázz, lurkó, mondja, szálka megy a seggedbe, mondja egy kerek fejű, dróthajú fiúnak. Nagy nevetés harsan.
Az ajtó, melyet keres, tárva-nyitva, besétál, mint egy csapdába; tetszik neki a hasonlat. A behemót házigazda új tréningruhában ül, rámered, barátom! ön itt?, zavarban látszik lenni. Nem szól semmit, vigyorog, mint akinek érdemei vannak. Lovak nyihogása hallatszik, parancsszavak vannak, kocsizörgés, menetzaj, civiljajveszékelés, a behemót ember feláll, becsukja az ablakot, elhúzza a függönyt, a telefonra norvég mintás, tisztagyapjú pulóvert dob. Biztos jó meleg.
Kimegy a konyhába. A behemót ember felesége nem hisz a szemének, kiveszi a mosogatóléből a kezét, kezén hosszú, kék, gumiszagú gumikesztyű, így hajol hozzá, és ad két orcájára egy-egy puszit, úgy, hogy közben a kezét óvatosan hátrafordítva eltartja, csöpög a lé; így bizonytalanabbul áll, nekidől egy kicsit. A viharkabáton át is megérzi a nagy melleket. Készítek valamit enni, mondja az asszony szorgoskodva.
Isznak, a behemót ember lelkesen beszél, az asszony tyúklevest hoz. Nézik, hogy hogy eszik. Az asszony mer, a répa inog a hosszú szárú, súlyos merőkanálban. A zúzát nézi, majd tekintetével a májat keresi, az asszony észreveszi, szó nélkül kimeri. Úgy érzi, mintha az asszony evvel a férje elől titkolna valamit. Kérsz egy kis zúzalékot?, kérdi szemtelenül. A behemót ember fölriad, éppen beszélt. A játék a puszta élet túláradó ragyogása a Semmiben, zúzalékot?, nem, köszönöm. A hamvas ég inog. Az asszony elpirul. Kanalával a tüdőt vájdossa, nehezen megy. A máj meg morzsál. De ezek nem negatívumok. Hagyma van egészben. Szárnyat rágcsál, a hús szinte beleolvad a szájába, a nyelvével bontja a húst. Keze ragacsos, össze-összeérinti ujjhegyeit, figyeli a ragadás mibenlétét; rendes körömpörkölttel szokta.
Az asszony húsoskáposztát hoz. Van külön tejföl is, olyan sűrű, alig jön le a kanálról, rázogatja. Jól bekeveri a tejfölt, a paprikás lé a fehérben: ez tetszik neki. Mutatja az asszonynak. A férfi megint beszél álmodozva. Az asszony előrehajol, hogy 55megnézze a tejföl és a paprikás lé találkozását, széles arcán figyelem: mintha nem látott volna ilyet ezerszer. Észreveszi ezt. Látja az asszony elválasztott haját, erős haja van. Fejük összeér. „Koppanj.” Vajon hallatszott-e a koppanás? Elválnak, szó nélkül. Az asszony homloka fényes, erős a járomcsontja, széles, magyar arc, nagyvonalú, szép arc, tiszta, erős.
Az asszony disznótorost hoz, kolbász, májashurka, sült. Véreshurka nincs, nem sajnálja. Csalamádét eszik hozzá. Isznak. Ennék én is, mondja gyámoltalanul a behemót ember, megkívántam, Ön, uram, oly gusztával eszik, az asszony hoz terítéket. A villa valószínűtlenül picike. A kolbász fűszeres, főíz: a fokhagyma. A zsír megdermed a jénai tálban, kenyérrel tunkolja.
Az asszony sonkát hoz, széles, bő parasztsonkát, vajas, omlós, fényes zsírrésszel. Tormát kér. Az asszony hoz tormát és mustárt. Az asztal alatt megfogja az asszony térdét. Ránéz. Az asszony arca rezzenéstelen, nem árul el semmit, a behemót ember tölt, isznak. Kis pihenő van az evésben. Keze az asszony térdén: tenyerét kicsit mozgatja, a bőrkeményedések durván sercegnek a nejlonharisnyán.
Levélrészlet:
Apád sajnos több más belügyi emberrel a rendőrség foglya. Jól bánnak vele, vittem föl neki egy kerti nyugágyat. Hárman egy ágyon – ez már nem igaz. Egyelőre nincs ok az aggodalomra.
Levélrészlet:
Szeretlek téged, ahogy egy férfi szeret egy nőt. Igaz, a pillanat elmúlt, ez a mondat maradt meg és a valóság emléke: pontosan, részletesen, tisztán: bennem. – Ha akarod, égesd el a levelet; s ha újból találkozunk, majd nem csinálunk úgy, mintha nem történt volna semmi, és nem viselkedünk másképp, mint eddig –
Ködszag. Hirtelen megijed. Kapkodni kezd, ez hiba, majd később derül ki, mekkora. Hol a viharkabátom: bizalmatlan lesz. Kívülről szárazabb levegő jön, levelet égetnek talán; tömjénfüst.
56Fiatal Hölderlin, gondoltam, küszködik a félszegség gyámolító terrorjával. Mikor mellém került, barátságosan megtámadtam: levessel, csirkeaprólékkal, uborkával kínáltam, de aztán csakhamar le kellett állnom. Az arca közelebbről még rejtettebb volt, még összetettebb; sovány és lángoló, bizalmat ébresztő és komoly, fegyelmezett és túláradó. Aztán valami kikerülhetetlen mondatot intéztem hozzá arról, hogy az embernek veszélyes köze van az ember üdvösségéhez. Szomszédom abbahagyta a falatozást, felém fordult és egy mondattal lekaszált: „Semmi sem múlik rajtunk.” Odahajoltam hozzá és azt mondtam: „Minden rajtunk múlik, ha merünk semmi lenni”.
Halványan elmosolyodott, bólintott, és evett tovább. „… Fölfigyeltél már arra, ha sokáig nézel egy arcot, lassan megszépül?”
Mert aki s ami él, örömben keletkezett. És örömmé, teljes, maradéktalan, véget nem érő örömmé akar lenni. Az élt élet minden nyomorúsága és szétszakítottsága ellenére is, és minden körülmények között. Tegnap, ma és holnap. Örökké. És nem ennek vagy annak van igaza, hanem annak, akiben öröm van, aki örömet tud kelteni bennünk. És – valamilyet – minden és mindenki tud, ha szeret.
Hogy Isten szeret, az biztos. Öröm… A Ferences rászólt a virágokra, hogy növekedésük neszével el ne födjék ezt az örömet: „Ne olyan hangosan, virágok!”
Ott van ez az öröm a lárma mögött, a szó gyökerénél, a világegyetem sötétségébe burkolva. És itt van a tenyerünkön egy tálcán, és itt tartjuk egy kupában. Mert az igazi öröm nem fél attól, hogy megeszik az éhesek és megisszák a szomjasok.
Lopakodik, kezében csajka. A Királyasszony utánaszól, a keresztnevét mondja, hallatlanra veszi, a Királyasszony a teljes nevét kimondja. Megfordul. A lé meglöttyen a csajkában, a csajka tapintása zsíros; előtte homokkal hosszasan sikálta. Hatalmas szafaládé volt benne, iszonyatos mustárral: vizes volt a mustár. A szafaládé romlott, ő már bele se harapott, ültek az árokparton, a sarjadó fű, a napsütés miatt, látszólag száraz volt, de a vastag flanelnadrágokon átütött a nyirkosság, beledobálták a szafaládét az árokba, az árok alján tavaszi víz sötétlett, a szafaládék nagyokat loccsantak. Nagyon rossz szag terjengett (a szafaládék olykor pukkantak), és a ruhába is beleitta a szag magát. A Királyasszony a mutatóujját karmosra hajlítgatva hívja.
„Én? Katonával?… Kapu alatt?… Kőlócán?… Két garasért?… Hozzá még a csákóját is tartsam?!… Nemes szakácsné létemre!?!… Oan nincs!”
– Hát egy fél prófontért?… „A már más!”
Száraz van. A lovak patája koppan, felporlik a kemény agyag. t
á
j
l
e
í
r
á
sÉrzi a talpán az egyenetlenségeket. Az árkot kiverte a friss fű. Tipegve leereszkedik, bokája körül feszülnek az izmok, ez jólesik, ugyanígy, szinte tapogatózva mászik föl, az árok partján
agyagmagasodás van, itt gyérebb a fű, lényegében néhány csomó, illetve szál. Visszanéz. Útja az
árkon át a letaposott, lehajló fűszálak által jól látható. Egy helyütt megcsúszott, sarka jó
darabon kiszaggatta a füvet, ez is hozzátartozik a nyomhoz. A talpak aprólékos, párhuzamos
emelgetése azt a hatást hozza, mintha egy apró tank vágott volna át az árkon. Lappadt
tejeszacskó van az árokban, félig földben. Virágzik az aranyeső. A lakásban szívesen
fogadják. Föl sem merül, hogy le kellene vetnie a cipőjét, ennek örül, utálja a
papucsokat. A lakás többféleképpen bejárható, egy elágazási ponton benéz a
fürdőszobába, és azon át-átlát a hátsó kisszobába. A fürdőszoba kissé zsúfolt, a centrifugán női
holmik vannak, egy harisnyanadrág hosszan elnyúlik, a lábaközénél a varrás el van szakadva. Egy
illegális slicc, gondolja. A mosógép előtt cipők vannak, a kád fölött csöpögő ruhák lógnak. Ez a
csöpögés olyan, mint egy leleplezés. A hátsó kisszoba mintegy félbe van törve, a fél tető le-
A következőkben néhány javítási példát mutatunk be. Ezek a példák természetesen nem igazi javítások, pusztán a javító-módszer használatát és a nyelv kifejező erejét hivatottak bemutatni. Nem törekedtünk arra sem, hogy az egyes javítások minél egyszerűbbek legyenek, hanem inkább az volt a célunk, hogy a lehetőségek széles skáláját feltárjuk.
A javítandó telep tartalma:
A gödrök körbe vannak deszkázva. A hajlásszögek derékszögben vannak megállapítva. A járda alá van fúrva, másutt már alá van dúcolva. A deszkák közé feszítőrudak vannak téve. Az aszfalt fel van bontva. A tarló fel van túrva. Az alapok le vannak helyezve. A munka elő van készítve. Az ütemterv el van indítva. A csövek rozsdával vannak bevonva. A festék sok helyütt le van jőve. A faléceken a piros-fehér csíkozás erősen meg van kopva. (Ismerjük.) A munkások melegszenek, folyik az orruk vére.
A javítás eredménye:
A gödröket körbe bedeszkáztuk. Szabályos téglatestek képződtek, a hajlásszög mindenütt kilencven fok. Nagy teljesítményű gépekkel fúrtunk a járdák alá, ahol szükségesnek látszott, aládúcoltuk őket (feszítőrudak stb.). Sok helyütt az aszfaltot is felbontottuk, a tarlót feltúrtuk, az alapokat lehelyeztük, a munkát előkészítettük, az ütemtervet elindítottuk. A csöveket itt-ott a rozsda marja, lejött a festék, mint ahogy a faléceken a piros-fehér csíkozás megkopott. A munkások fel vannak melegedve, folyik az orruk vére.
A javítandó telep tartalma:
Kezdetben csupán léptek neszeit hallottuk. Majdan szavakat hallottunk, óvatos suttogásokat. Majdan szavakat ejtettek ki. A hangsúlyozás nem bántotta fülünket. Léptek dobbantak később, kiáltások lettek. Ezeket szigorú parancsoknak hittük, főleg mert utánuk felerősödött a dobogás. Ajtók csattantak és ablakok, egyáltalán: tárgyak hallatták szavukat, folyt az előkészítés, majdan mikor a munkások fölmelegedtek, megkezdődött a kopácsolás. Nem mondhatok mást: kitartóan, erősen, élesen, rendszeresen. Izgatott lépteimmel egyre gyorsabban jártam körül asztalomat. A kíméletlen zaj kibontotta agressszív ösztöneimet: fokozódó erővel rugdostam az asztal lábát, majdan a széket, mely ettől ide-oda perdült, csikorogva. Nem szédültem el, láttam az asztal lábán a kopást, melyet rúgásaim okoztak. AZTÁN BENYITOTT AZ EGYIK MUNKÁS, ÉS MEGKÉRDEZTE, MI AZ ANYÁMNAK CSAPOK ILYEN ZAJT. Arca poros volt, fáradt, fáradt. A kopácsolás távolodott. Az új zajok csökkentve lettek, az ajtók puhán csukva, az ablakok kattanva zárva, egyáltalán: tárgyak torkára fagyva a szó. Felerősödtek a kotródás hangjai, a parancsszavak nem csuklottak meg, lehalkultak. Majdan szavakat izéltek ki. Majdan szavakat izéltünk, óvatosságokat. Végül csupán léptek neszeit izéltük.
A javítás eredménye:
Ahogy közeledtek a zajok a szobához, úgy vett rajtam erőt egyre inkább valami agresszív idegesség. Az ütések kitartóan zuhogtak, tompa zajok váltakoztak észvesztően éles zajokkal, mindig váratlanul. (A keramitkockákat szedték föl a folyosón. Megvetemedett a bur-
59szakadt, gerenda lóg céltalanul, mint egy törött borda. Az egész olyan, mint egy marcangolt hasüreg. Kormos téglasor látszik, egyik-másik tégla csorba. Elmosolyodik. Kedves kis lak, mondja. A háziak körbefogják, az apa, a háziasszony, a fekete férj, a fiatalasszony (rettentő magasak). Vannak hírei? Mondja, maga mit tud? Szép ormótlan leszel, mondja, és megsimogatja a fiatalasszony hasát. A kötény domborodik. Kínos csönd van. Bocsánat, mondja az apa, és behúzza a fürdőszobaajtót, valami beszorul az ajtó és a küszöb közé, az apa úgy rúgja ki azt onnét, hogy közben nem néz oda, őt nézi. Bocsánat, fáradjon talán beljebb. Nézze meg ezt a kösöntyűt, mondja a háziasszony, lelkes. De szeretem ezt az ágyat, mondja, és leheveredik egy ágyra. Az ágy a benyílóban van. Párnát húz a feje alá. Megvan a csónak, mondja az apa, illetve hajó az már, bólogat saját magának, megerősíti magát. Alumínium?, kérdi. Fölülne, kevés lendületet vesz, a hasizmai sem felkészültek, oldalt nyúl, megfogódzik a szekrény kulcsába, így is van egy pillanat, mikor azt hiheti: visszahanyatlik. Az apa fölnevet. Ez jó! Hogy ön is abba a kulcsba kapaszkodik. A fekete férj szeme villan, mérges vagy ideges vagy izgatott, mutatnék néked valamit, mondja. Fogja a kulcsot, erőből tartja magát. Az apa elmeséli a kulcs történetét. (Keskeny az ágy, házasságkötésük óta ebben fekszenek, s ő, az apa sokszor kapaszkodott bele abba a kulcsba, nehogy leessék, a kulcs a sok fogástól kifényesedett.) Nézze, nézze csak, egészen kifényesedett, a sok, hogy úgy mondjam, használattól. Mosolyogva bólint. A fekete férj toporog, mutatnék valamit. Elnézést kér az apától. Azt játssza el, hogy szívesen beszélgetne még az apával. A fekete férj a zongorához vezeti, egy furcsa alakú partitúrát mutat. Szép, mondja. Végigfut az ujja a kanyarodó öt-sorokon. Facsónak, mondja az apa, de jó masszív. Gyönyörű a kert, Istenem, hogy mennyi ott ilyenkor a munka. A rügyek akkorák már, mint a körmöd, jön az apa a zongorához. Fölrezzen, szótlanul mutat magára: én? Az apa zavartan toppant, a fekete férj összecsapja a partitúrát. Nem, nem ön, a rügyeket mondom, hogy mennyire megnőttek már, mindenütt látszik az élet. Édeskés izzadságszag van a szobában, émelyítő. Igyunk egy pohár vizet, mondja. A fürdőszobába mennek. Hová mászkálnak ezek, hallják bentről. A magas fiú leemel egy fakó könyvet a pipereszekrény tetejéről, egy borotvapamacs is van ott, porosak. Együtt fújják le a könyvről a port, nevetve visszahajolnak, mintha a szemükbe ment volna a por. A fiatal férj megütögeti a könyvet, elsárgult, régi könyv, papírja töredező, egy mondatot olvas föl: Isten országát pedig
60kolat.) Kikukkantottam a folyosóra, füstszerű por szállt, rögtön visszahúzódtam; izgatott lépteimmel egyre gyorsabban jártam körül az asztalomat: fokozódó erővel rugdostam az asztalom lábát, majd a széket, mely ettől ide-oda perdült, csikorogva. Végül – kicsit hiszterikusan – „nem bírtam” tovább, átlábaltam a sittkupacokon, lementem a büfébe, hogy vegyek két nagykiflit és két iskolatejet. Ám (?) a büfében a büfésnő helyett egy hatalmas királyasszony állt pongyolában. Mikor hátrament joghurtért és kafírért a hátsó, raktárként működő helyiségbe, utána osontam, és benyúltam a pongyolája zsebébe papírzsebkendőért. Ahogy ki tudtam tapintani, a papírzsebkendő gombóccá volt gyűrve, és jócskán használt volt. Majdan belemarkoltam a combjába, eléggé fönt. Cinkosan nyakon sózott, eleredt az orrom vére.
A javítandó telep tartalma:
A gödrökből és árkokból ki lettek véve a deszkák. Ki lettek verve a dúcolások, ki lettek verve a feszítőrudak. (Némelyik eltörött.) Új csatlakozások lettek képezve, és fényes csövek lettek lehelyezve. A porhanyós, morzsalékos föld befelé csorgása a mélyedésekbe elő lett segítve, az új csatlakozások és a fényes csövek be lesznek fedve. Kúpszeletek keletkeznek. A piros-fehér falécek autókra lettek téve. (Ismerjük.) A nagyplatós ZIL várakozik. A munkások óvatosan teszik egymás mellé a kockaköveket, kis kalapáccsal pofozgatják. Bitumen szaga terjed, a burkolat nem fog megvetemedni. A ZILen hatalmas asszony ül pufajkában. Piszkos (bitumenes?) kezében papírzsebkendő. A zsebkendő meg van gyűrődve, a hajtások mentén fel van bolyhosodva, sárga, merev darabok vannak rajta.
A javítás eredménye:
A mélyedésekből (gödrök, árkok) kivettem a deszkákat. A dúcoló gerendákat és a feszítőrudakat fakalapáccsal kivertem. Nem könnyű munka. A talajt elegyengettem, az új csövek és a bonyolult, hasznos csatlakozások a föld mélyén pihennek. Tüzet raktam a bitumen számára. Melegedtünk. Hatalmas termetű, öles termetű pufajkás asszony csinált helyet maga mellett. Elkértem a papírzsebkendőjét. Mondta, nyúljak be érte a pufajka zsebébe. Az egyik munkás megkérdezte, mi az anyámnak csapok ilyen zajt. Arcom poros volt, és fáradt, fáradt. (Ismerjük.) A királyasszony nevetve nyakon sózta a kérdezőt, akinek eleredt az orra vére; megfogta a pufajka szélét, és cinkosan a combjai közé tette. Bitumen szaga terjedt. Így jó.
A javítandó telep tartalma:
A következő lyátékos lyavítandó szöveg sok „ly” betűt tartalmaz, de nem lyó helyen. Lyavaslom, lyavítsuk lyóvá tellyesen. Lyelentős lyavulást érhetünk el lyátékos lyavításunkkal. A munkások melegszenek, fojik az orruk vére.
A javítás eredménye:
A következő játékos javítandó szöveg sok „j” betűt tartalmaz, de nem jó helyen. Javaslom, javítsuk jóvá teljesen. Jelentős javulást érhetünk el játékos javításunkkal. A munkások melegszenek, folyik az orruk vére.
61nem lehet úgy berendezni, mint a Nemzeti Parkot. Ezen megint összenevetnek. Aztán a konyhába mennek. A szobába. Az előszobába. A zongorához. Mérhetetlen idő múltán az apa azt mondja, az alaszkai kutya győzött, az volt a legerősebb. És mi lett a szőke fiúval, kérdezte figyelmetlenül, a fekete férj az ajtóból intett neki. Meghalt, de az alaszkai kutya bosszút állt, mind a hármat megölte. Igen, bólint. A huzattól kinyílt a kisszoba ajtaja. A félig leszakadt szobában, a leszakadásban most semmi tragikus sincs. Olyan, mint egy újszerű építészeti megoldás. Távol egymásba hajló dombokat lát, a bokrok már sűrűk. Az ajtó magától lassan becsukódik, szűkül a rés. Az alaszkai kutya aztán visszament a farkasfalkába. Persze, mondja, mi más is! Az apa elmosolyodik. Nem tételezett föl róla ennyi higgadtságot. Töltött tojást esznek. Virsli is van, rövid, ráncos. Két ujjal fölemel egyet, lassan a szájához viszi, száját előregömbölyíti, beleharap. A két nő lehajtja a fejét. A torma kitűnő. Ez is a kertben termett? A tormát csak könnyű, távoli szélben lehet reszelni, teszi hozzá gyorsan. A fiatal férj most jön el az ajtótól. Bocsánatkérőn megvonja a vállát. Lehetetlenül viselkedünk, súgja. A rettentő magas fiú mellé ül, el van a délután valahogy kapkodva. Bólint, nevetve ismétli, lehetetlenül viselkedünk, bújócskáztunk egész délutánon át. A fekete férj igent int, a dolog nehezebb és egyszerűbb, szabadság van, vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van, mondja suttogva, mindenki hallja. A csendben a rágások hallatszanak. Paradicsomlét iszik, langyos. Kezében hirtelen megáll a pohár. Ő hol van?, kérdezi szinte követelőzve.
Megindult az olvadás. A lovak patája eltűnik a sárban. Hallani t
á
j
l
e
í
r
á
sa vékonyuló jég alatt gyorsan és mind gyorsabban folyó ereket. Lehajol, nézi a légbuborékok
változását. Megnyomja a jégfelületet, gyorsul a változás. Leírni nem lenne könnyű. Elszámítja
magát, beszakad a jég, mutatóujjával mintegy beleszúr a jégbe, megijed, visszarántja, az éles
karimájú rés felhorzsolja az ujját. Feláll, szopogatja. Sárban tapos. Az árok alján víz van,
hólé. Nézegeti, hol volna a legjobb átugrani. A nekifutás a nehéz, mert a sárban nem tud
nekirugaszkodni, azonfelül az árok két szélén a kihányt föld magasságot alkot, agyagos, csúszós
masszát. Feljebb megy, fűzfa van ott. A lehajló ágba kapaszkodik, lassan próbál az agyagvéd
tetejére. Bizonytalankodva áll, az elrugaszkodással nagy rizikót vállal. Elfelejti elengedni az
ágat, áthúzza magával. A sár felcsapódik, rögtön továbblép, nehogy 62visszaessen, az ágat még mindig fogja, de ez a lépés már sok, a rugalmas ág ránt
rajta, elengedi, de már késő, visszahuppan az agyaghalomra. Ahogy leért, már érzi is, hogy a
nedvesség áttört a nadrágján, viharkabátja nem védte, felcsapódott. Törülgeti magát, a keze
sáros, ez a legbosszantóbb. Talál egy fehér foltot, abban akarja megmosni, de ahogy sietve arra
lép, egy sárkolonc kivágódik a bakancsáról a hófoltra. Mérgesen leguggol, leemeli a hóról a
sarat. Alig marad hó, megmarkolja, mintha hógolyót csinálna, s aztán evvel dörzsöli a kezeit.
Csorog a sáros hólé. Visszanéz az árokba, lappadt tejeszacskó van a vízben. A lakásban
szívesen fogadják. Megkérdi, levegye-e a cipőjét, mert mocskos. Ugyan. Ennek örül, utálja
a papucsokat. Vizes rongyba, felmosórongyba törli a lábát. A lakás kacskaringós,
többféleképpen bejárható, a nyitott fürdőszobaajtón át belát a hátsó kisszobába.
Megdöbbenve látja, amit lát. A tető leszakítva, gerenda lóg céltalanul, mint egy törött
borda. Az egész olyan, mint egy marcangolt hasüreg. Téglasor látszik, kormosak a téglák.
Tapintatosan elfordul. Kedves kis lak, mondja udvariasan. Volt, tegye hozzá, barátom,
hogy volt, a háziasszony szomorúan néz. Megismétli a mondatot, és hozzáteszi: volt. A
háziasszony kicsit megsértődik. A fiatal pár csillogó arccal, lelkesen köszönti őt. Rettentő
magasak. A kisszoba felé bök, aztán éjszaka belesnek-e a csillagok?
Fölnevet a társaság, indulnak befelé. Kezét hátul tartja, nehogy meglássák a vizes foltot. A
fekete férj lehajol, másállapotban van, súgja, elpirul. A szalonba mennek, sárga lámpaernyők
moccannak, faliszőnyegek vannak, a huzatok sötétek, de nem komorak. Kedves szalon. A nyitott
ajtón át belátni innét is a kisszobába, a téglasor, mint vörös ínyben a fogak, a gerenda, mint
egy törött borda, a korom, mint alvadt vér. Az apa tapintatosan becsukja az ajtót.
Hátrébb egy kis benyíló van, hálófülke, benne kényelmes ágy. Elnézést kér, és odaheveredik.
Bakancsát lóbálja. Csak nem a feje fáj, kérdi a háziasszony. Igen, válaszol. Csöndesen
beszélgetnek. Hirtelen felriad. Ő hol van? Csönd lesz, túl sok beszélgetést zavart meg
egyszerre. A mama, a háziasszony lehajtja a fejét, az apa összeszedi magát. A kisszobában.
Bólint, elhelyezkedik a párnák közt. Puha párnák váltakoznak keményekkel, ez a jó. Kis fészket
csinál magának, összekulcsolt kezeit a tarkója alá teszi. Itt vagyok a puffok közt, gondolja.
Volt nekem egyszer egy hegedűm, vagy húsz éve. 25, mondja az anya. Legfönnebb húsz,
mondja a fekete férj, hiszen még élénken emlékszem rá. Azt még a Stein Pipi csinálta, mondja az
anya vitázva. Nem. Ezt már a Feri bácsi. Az apa biztos a dolgában, 300 éves hege63dű, mondja neki. És mennyit ér? Nem tudom, von vállat az őszülő
férfi, nem nagyon érdekel. Ha eredeti, akkor több milliót. És nem érdekli, hogy eredeti-e,
csodálkozik. A becslés a becsült érték 5%-a. Nincs annyi pénzem. Megigazít egy párnát. Puhát
cserél puhára, de ez utóbbi huzata egyszerű fehér, az előbbin van hímzés, ami kezdetben
vonzotta, most zavarja. Sok szép pillanat volt az életemben, ilyen, amelyre érdemes emlékezni,
ilyen például az az eset, hogy kimentem a kisházba, de viszont sok volt az olyan pillanat, amit
nem érdemes elmondani, például, de tényleg nem érdemes, az apa maga elé néz, a kisházba a trágya
miatt mentem le, ráterítem a hóra, átszivárog, tavasszal megint minden zöldebb lesz és dúsabb.
Ott megvan mindenkinek a helye, hozzáragasztgattam annyi szobát, hogy meglegyen mindenkinek a
helye. Az övé is, kérdezi halkan, de a háziak hallatlanra veszik. Senki se volt a környéken,
hátranéztem az utcában, s csak az én lábaim nyoma látszódott, meg egy srégen átfutó kutyanyom. A
hó szinte kékesen fénylett. A kertben a fákat vastagon borította a hó. Fenyőfák.
Tényleg, mintha bundakabátban álltak volna. Kinyitottam az ajtót, elég nehezen, mert a zár be
volt fagyva, kiszellőztettem, nagyon megállt bent a levegő. Akkor ott a küszöbnél találtam egy
kis vacak rádiót, valamelyikőnk otthagyta, de ez az egész kicsi vacak, biztos ismeri. És ahogy
fölemeltem, megszólalt a Beethoven g-moll, épp a hegedűszóló, nem tudom, ki játssza, de ott a
kert és a nyiszorgó rádióból a vékonyka, csenevész, de mindent elsöprő hang, a beethoveni hang –
olyan pillanata volt az életemnek, amire érdemes emlékezni. Följebb húzódzkodik az ágyon. A
fiatalasszony desszertet tesz eléje, jaj, egyet kinéztem, ne azt válassza, mondja évődve. A
fiatalember büszkén néz. Ránéz a lányra, nyilván ez az, mutat egy kifli alakúra. Igen, hökken
meg a lány, honnét tudja? Figyelnek. Elmosolyodik. Titok, mondja, de rögtön elege is van a
rejtélyeskedésből, ez az egyetlen, amiből csak egy van, mondja komolyan. A férfi fölnevet, ja,
jól van, úgy érthető. A magyarázat láthatóan mindenkit megnyugtatott. A ritka pillanatokban,
fordul az apa felé, érezhetni valóban az egységet a természettel, és erre az egyik
legalkalmasabb lehetőség az egybefüggő hótakaró, illetve minden, ami érintetlen, amiről látszik,
hogy érintetlen. És tiszta, teszi hozzá bólogatva az apa. Csak az a bökkenő, hogy egyre kevesebb
az esély az ilyes önfeledt észlelésre.
Bizony, sok szép mellett elmegyünk értetlenül.
Nem erre gondolok, hanem arra, itt fölemelkedik puha s kemény párnáiról, felkönyököl, a mozdulattól görcsszerű fájás áll 64a fejébe, a lüktető fájdalom megmerevedik a tetőponton, fél kézzel a homlokához kap, mint mikor erős fény vág a szembe, figyelik, nem erre gondolok, hanem arra, hogy előbb jut eszünkbe: ez szép, aminek örülni kell vagy lehet, előbb, mint maga az öröm. Hallgatnak, körbetekint, visszafekszik. A plafont nézi. A kis repedésekhez történeteket talál ki. Fölfigyel a csöndre. A fekete férj a fiatalasszony kezét morzsolja. Bocsánat, bocsánat. De ez olyan, mint a nyögés. Rosszul van, barátom? Szóval 300 éves a hegedű. Az apa felderül, most látszik, milyen kényelmetlen volt az előbbi jelenet vagy rosszullét. Annyi, XVII. század. Egy padláson találtam. Két hegedű volt, egy hibátlan cseh meg ez. De ez teljesen romos volt. Ujjnyi vastag por fedte, szól közbe az asszony. A díszvendég, aki nem én voltam, a csehet választotta, egy unokaöccse hegedült, annak kellett, de az teljesen hibátlan volt, azért választotta. Érthető, mondja, a lába már fent van a terítőn, szívesen megnézné, megemelve a lábát alánézne, hogy összepiszkolta-e az ágyát. Azt gyanítja, igen. Mikor itthon mosogattam a fáját, akkor döbbentem csak meg, micsoda gyönyörű fa! Rögtön elvittem a Feri bácsihoz, öreg hangszerkészítő. Jó? Hogyhogy jó? Jó szakember-e, kérdezi fáradtan. A fekete férj odaül a zongorához, felhajtja a tetejét, kezét a billentyűkre teszi, hangtalanul, gyönyörű keze van, a fiatalasszony nézi. Elsőrangú szakember, egy évig csinálta, először teljesen szétmállasztotta, úsztak a darabok, mert annyi volt a ragasztás benne meg a toldás. Centinként tette össze. És végre eljött a nap. Vettem egy üveg pecsenyebort, sonkát és kalácsot, és fölmentem az öreghez, aki ünnepélyesen átadta nekem a hangszert, ott állt mellette a kislány, 10 éves kislánya volt, az pukedlizett, leültem a hokedlire, odaillesztettem a vonót. Mindenki nagyon figyel. Megvakarja a derekát. Megmozgattam az ujjaim, mutatja, és rázendítettem… volna, de a hegedű nem szólalt meg. Hogyan? Hogyan lehetséges az, kérdezi vakarva közben a derekát. Olyan sok apróságon múlik. A lélek távolsága, illeszkedése etc. Tudja, mi a lélek? Abbahagyja a vakarást, hogyne. Hosszú idő után először van zavarban. Ott néhány milliméter is számít. Aztán leküldtük még két üveg pecsenyeborért a kislányt, és jól berúgtunk, sokat kellett még aztán dolgoznia rajta, de aztán nagyon szép hangja lett. Most is csinálnak jó hangszereket? Nagyon fáj a feje, megint lüktet, úgy érzi, beszippantja a fájdalom a halántékát, mint a vákuum. A fiatalember leüt egy billentyűt. Bocsánat. Nem. Nem tudnak a fa miatt, nincs olyan jó fa, és még most sem ismerik a glancokat. Mindegyik mesternek külön glanca volt, 65szól közbe a mama. És a vegyelemzés, kérdezi. Megvonják a vállukat. Hátrahajtja a fejét, besüpped a párnába. A fiatalasszony és a mama kihátrálnak a szobából, közben mosolyognak. Kérdőn néz az apára, szemöldöke felmozdul, homlokán összegyűrődik a bőr, ajkai is megfeszülnek kicsit. Mennek a konyhába, válaszol az apa, ő is mosolyog, addig a fiam játszik valamit. A fekete férj játszani kezd, először A traktoros balladáját, aztán régi kuplékat etc. Feláll az ágyról, kicsit megszédül, megfogódzkodik a szekrény kulcsába. Az apa fölnevet. Ez jó! Hogy ön is abba a kulcsba kapaszkodik, nem mondja tovább. Nem kérdez. A zongorához megy. Odakönyököl. A magas fiú halkan dudorássza a szöveget, egy-egy szót hangosan mond, például: a mi szerelmünk, boldog az a etc. És ezek tehetséges emberek, kiáltja az apa. A fiatalember a száját biggyeszti. Játéka egyszerre paródia, önparódia és játék. Élvezi. A kisszobából füst tör be. A füst zavarja, de most, a színek melegével együtt, olyanná teszi a lakást, mint egy presszó. Buja, otthonos presszó. Mélyen a fiatalember szemébe néz. Az elpirul, melléüt, bassza meg, mondja halkan, mintha ez is szöveg volna. Még senkit nem hallottam ilyen szépen káromkodni, súgja. Gondoltam, veszek egy alumíniumcsónakot, de aztán inkább fából csináltatok, az apa közbe akar avatkozni. Nem veszi le a tekintetét a zongorajátékosról, figyelembe véve a zene ütemét és csöndjeit, válaszol. Nagyon hosszú ideig tart a válasz, miért, az alumínium nem megfelelő? Az apa hangosan beszél, a szél nagyon dobálja, és ami a fő előnye lenne, a tartósság, az sincs meg, mert a víz szétmarja. Tetőzik a fájdalom röviden. Szét? Igen, olyan a víz összetétele, odaáll a fia háta mögé, kezét a vállaira teszi, a dallam kicsit megperdül, a fekete férj egy ideges mozdulattal lerázza magáról a kezeket, az apa áll mögötte, a fiú játszik tovább. Nézi. Van olyan damil, amelyet két hét alatt megesz a víz, rántom, és kész. Mutatja, hogy halkabban, hogy hallgassák a zenét. Az apa bólint, suttogva folytatja, de van egy cseh damilom, az tizenöt éves, azt nem eszi a víz. Mindjárt kész a vacsora, hajol be a fiatalasszony, szépen játszik, ugye? Nagyon, feleli. Drága, a kedvencemet játszd el, azt. A fekete férj csinál egy levezető futamot, leveszi a kezét a billentyűkről, összekulcsolja őket és megropogtatja. Ahogy a kezek elválnak, értenyúl, megszorítja. Nem kézfogás ez, oldalról fogja, a hüvelykujja egészen becsúszik a tenyér közepéig. Scott Joplin, mondja a fiatalember ünnepélyesen. Visszahúzódik, nem megy el a hálófülkéig, leül egy fotőj elé, lábait maga alá húzza, combtöve fáj. Szép zene van. Az apa frakkban ül. Kész a vacsora, hallatszik a konyhából. A fiatal66asszony sarkon fordul, kiszalad, rögtön jön vissza, beletúr a férje éjfekete hajába, a kedvencemet játszd. Új motívumba kezd a férj. Nem. A férj többel próbálkozik, a fiatalasszony szomorúan rázza a fejét, mint akit megcsaltak. Simogatja a szőnyeget, durva szövésű, szép szőnyeg, most nem érdekli a zene, olyan, mint egy házastársi pörlekedés az most. A férj végre rátalál a kedvencre, felesége megcsókolja a haját. A zene feltűnő. Úgy érzi, ugyanúgy ráng, mint az ő fájdalma a fejében, feláll, indul a konyha fele. De a fiatalember végigjátssza a zenét, a lány és az apa mozdulatlanok, úgy kell kerülgetnie. Furcsa. A háziasszony homloka izzadt, leves van, kis finommetélttel és csirkemáj.
Fogja a csészét a levessel, és a fürdőszobán át a kisszobába megy. Közben hallja, ahogy a többiek vonulnak a konyhába. Az ajtó mögött van az ágy, rézágy, nem is lehet kitárni az ajtót egészen. A csészét nézi, amíg nem csukja be az ajtót, nem emeli föl a tekintetét.
Szervusz, drága.
Drága.
Hoztam a levest.
Jó, hogy csészében hoztad, olyan ügyetlen vagyok mostanság, az asszony sápadt, eltűnik szinte a hatalmas párnákban.
Kilátni a hegyoldalra, úgy érzi, mindjárt továbbszakad a szoba. Ekkor mondja az asszony, ne lépj tovább, leeshetsz. Hozzáér a kormos téglákhoz. A szélen kis dohányzóasztalka van, előtte kis ülőpárna. Biztos benne, hogy volt másik párna is, s az leesett, és a másik párna, kérdezi. Az asszony a levest szürcsöli, meg se csókolsz? Visszanéz. Az asszony szájából lóg a metélt, megszívja, hihetetlen gyorsasággal tűnik el a tészta. A párna és a fal között, törmelékkel kissé fedve, egy bugyi van. De így is látszik, milyen piszkos, egy hosszú, sötétes csík, és mélyvörös, illetve barna foltok. Lehajol, úgy tesz, mintha az asztalka intarziáit nézegetné, a szag odáig terjed, hozom a következőt, mondja, az ajtót megint nekiveri a rézágy támlájának. A fehér festék hiányos. Lehet, hogy vaságy? A csukott ajtón át hallja a sírásos kiáltást, nem kell! nem kell! A konyhában is hallani ezt. Belép a konyhába. A fiatalember az egyetlen, aki nem emeli föl a fejét. A kulcsot azért említettem az imént, mondja az apa… Maga is eszik, vág közbe a ház asszonya, a homloka izzadt, kétségbeesetten mosolyog. Nem, orra megtelik a csirkemáj szagával, lát rizst is, krumplit is. A háziasszony a kezét egy ananászkonzerven tartja.
Visszamegy a kisszobába. Most ne csókolj meg, mondja az 67asszony, mosolyában semmi fájdalmasság sincs. Leül a dohányzóasztalka mellé, nézi kint a dombot. Egy hófolt van már csak összesen. Milyen bátor vagy ma, mondja az asszony. Rajzol
Nem akarja zavarni a háziakat, kicsit tart a szívélyességüktől, megkerüli a házat. Nagy kitérőt kell tennie fájós lábaival, átverekszi magát egy bozótoson, viharkabátja nyitva, egy ág felkarmolja a nyakát, a felső inggomb is nyitva. Szikrázik az idő, a levegő alapvetően hűs, de érződik, hogy reggel óta süt a nap. Lefelé a völgy felé zöld rétség van, a halottakat szedegetik, valami parkőrféle áll a szélén, megemeli a kalapját. Látja rajta, hogy zavarban van. Sokan odavesztek, kérdezi. A parkőr csak hebeg, szájaszélén kis nyálgömb van. Nyugodjon meg, mondja keményen. Jobb lábával a füvet turkálja, baljára nehezedik, fáj a bal lába feje. Jó ruganyos a talaj. A parkőr nem nézve sehova se mondja, naponta hengerezem. Leül, kibontja a bakancsát, a gyapjúzokniban sem izzad a lába. A parkőr figyel, jobb lenne kapca, nem igaz? A zoknit óvatosan húzza, a lábkörme túl hosszú, könnyen beakadhat az érzékeny gyapjúba, nem válaszol. A parkőr zavartan folytatja, minden az én dolgom, eltakarítani mindent, körbemutat, saroglyákon viszik a testeket, a közellévőket csak úgy húzogatják. Jó gyöp, mondja, és jelzi, hogy véget ért a beszélgetés. Csúnya, elég csúnya, mondja a parkőr a lábára távoztában. Az egyik ujja egészen bedagadt, piros, fényes, úgy fénylik, mintha szét akarna durranni, kellemetlen se68besülés. A fény jót tesz neki, gondolja, napoztatja. Amint érezni kezdi a tavaszi föld hűvösét, rendbe rakja magát, feláll. A lába rosszabb, felkapaszkodik a dombon, érzi a bokák körül az izmok feszülését, feszítését, jóleső érzés. A letarolt fél ház, a félbevágott szoba, olyan, mint egy újszerű építési megoldás. Fölmászik a létrán. A létrát úgy lopattam, szóltam a legényemnek, és megértettem vele a helyzetet, nagyot kacsintott. Igyekszik talpközéppel érinteni a létrafokot, így kevésbé fáj, de mivel jobban hátra kell hajolnia, veszélyesebb is, labilisabb. Mikor egy utolsó fájdalommal belép a kisszobába, azt mondja, még jó, hogy ilyen nehéz, tömör ez a létra.
Az asszony felpócolt párnái közt fekszik, olvas, szervusz, drága, mi van a létrával? Legyint, mindig majdnem leesek, bicegve megy a rézágy felé, az asszony felsikolt, jesszusom, mi történt. Bosszantja a hang élessége, és egyáltalán ez a reakció. Nem a
Az asszony elhelyezkedik, indulatosan liheg. Visszabiceg, mezítláb, a dohányzóasztalka mellé, nézi kint a dombot. Eltervezi, hogy majd alaposan szemügyre vesz egy rügyet. Milyen bátor vagy ma, mondja az asszony, még mindig liheg. Javul a sebed, kérdi az asszonytól. Úgy utálom, hogy úgy kérdezel engem, mintha én itt se volnék, mondja csöndesen az asszony, már kezd szépen varasodni, csak viszket. Vakarod? Igen, vakarom. Csönd lesz, óvatosan húzza a gyapjúzoknit, gyömöszöli a lábát a nehézkes cipőben. Megkapaszkodik egy téglasorban – mint a fogak –, a keze kormos lesz, a korom zsíros tapintású. A parkban olyan hullabűz volt, édes hullabűz, csípte a szemem, mondja. Sötétedik. Az asszony elrendezi magát az ágyon, felhagy védekező és sértett duzzogásával, célszerűen húzogatja a takarót. Beleszippant a levegőbe.
69Jó földszag van. Azért ez az előnye megvan.
Az asszony nevet, megigazítja a haját, az biztos, szellőzésre nincs gond, megborzong, de azért hűvös van, különösen éjszaka. Ezt hangsúlyosan mondja, különösen éjszaka, itt maradsz, kérdezi gyorsan, nem nézve rá, mint aki elszégyellte magát, hogy taktikázik, vagy hogy taktikázásra kényszerül. Magamra szoktam teríteni a kabátomat és még egy lepedőt felülre. Felugrik a dohányzóasztalka mellől, az ágyhoz ugrik, s nem lendületesen, de föltartóztathatatlanul a nőre fekszik. A nő kinyúlik alatta, csapkod, tekereg, nem, nem. Belecsókol a szájába, marják egymást. A nő néha följajdul, a combja fáj. Fél kézzel húzza el közülük a takarót, rántja, reccsen a huzat. Hűvös szél fúj. Az asszony kibontja a nadrágot. Behúzza a hasát, hogy segítsen, a csípőjét megemeli. A hálóing felcsúszik az asszony melléig. Belemarkol
Arra riad, hogy az asszony óvatosan kihúzódik alóla, mássz le rólam. Gábor Áron rézágya, mondja kedvesen az asszonynak. „Mássz le rólam. Baj van.” Baj van, mondja az asszony. A hangja olyan, hogy rögtön felül az ágyban. Rászáradt az izzadság. Rosszul vagyok, mondja a nő, lemászik az ágyról, meztelensége fehéren világít a furcsa, nyitott szobában, szinte iszkol a fürdő felé. Utánamegy, dörzsöli a fenekét, mert fázik. Az asszony nekiütközik a mosógépnek, lelök egy bontatlan harisnyanadrág-csomagot, a mosdótál fölé hajol, teste megfeszül, okádna, de nem tud. Dugd le az ujjad. Egyik lábáról a másikra áll, mert a kő hideg. Az asszony megereszti a vizet, öklendezik, aztán egyszerre bő sugárban tör ki száján át az anyag, valami sárgásság. Az asszony be van görbülve; olyan, mintha púpos volna, a hasa lóg le a mosdókagyló fölé. Szegény combjai! Az asszony arca fehér. Megkönnyebbültél?
Édesgető: Tessék-lássék lesze kifli mozsolás promenád kürtőskalács Láthatjuk nézhetjük a sallét rom falait mindez igen jó csuklás szép igaza van: Meier úr cukrászata Ne zsidózzunk tisztelt uram nem jó ez nékem semminemű Tovább hát mit látni a hó a hó a ló a ló Vezeti a cárt kis lépcsőkön urrak hölgyek patáján franciakrémes az ablakban tükröződik a templom bizony még áll Ne sírjanak ne ríjjanak könyökük apad van itt patak úgy bucskáz van itt kövek nyomja gát kergeti a víz fut az ár van itt hófolt oly vidám s legyenek elvtársam s nőm bátorok van itt feljebb hajlat is erős pillér úgy a vár csak sajna leszakadt a híd sírás-rívás kezdődik a kezdődik újjáépítés Kérem szépen ha hiszik ha nem és hiába lankadnak ha fizetett hadd élvezzen bocsánat asszonyom főként a herzig és szűzies kisleánya végett jól van bogárkám a drága tábori lelkész úr penig látott már genyóbb dolgokat is nos édeseim kérem szépen ez egy harctér csitt kerüljük a pánikot akinek hideg vére van drága elvtársnő ne vihogni tessék nem hideg férje ohó drága barátim ne lopjuk a napot de semmiképpen bizonyisten balra eredeti fenyőves sötét és szavatoltan zordon jobbra fent ugyanilyesmi a gerincen középütt lapály egy kis ház egy kis horhos egy kis szikla egy kis halott egy kis hó milpardon kedveskéim a harctér az ilyen Urak barátok kicsi darutollasaim hölgyek fejecskék varkocsok cipellők itt a kis vidám patakunk zsenge fű nő a hó több vissza folyik a víz egy magányos fenyő a híd fölé hajol de semminemű baj a kövek görögnek lefelé az ív ép és hölgyeim: piciny urrak örrömmel jelentem megkezdődöt az újjáépítés! urá az előtérben nyalka kapitányunk az elmaradhatatlan főfödővel a guggolás árnyéka sas ha-ha-ha jó tréfa nem igaz?!
Annyira fázik, hogy majdnem elhányja magát. Próbálja magát, amennyire bírja, összehúzni. Szeretné, ha mindene rövidebb volna, főként a nyaka, a végtagjai, szeretné, ha az arca rövidebb volna. A hidegtől vicsorít, gyomra összeráng, keze vörös, kimarjult. Óvatosan kilép a fenyőliget mögül, a nap szürkén, ködösen világít, feltűnik a kórház épülete. Rátér a mélyútra, a tócsákban olaj színesedik, néhol a sár is olajtól síkos. A löszfal magos. Lassan vonszolódó szekereket előz meg. Tele sebesültekkel, a kötések átvéreztek, jaj se hallatszik. Az út egy kifaroló kanyarában meglátja az oldalépületeket is, az ormótlan oldalszárnyat találat érte. Meggyorsítja a lépteit.
A portás szigorúan fogadja. Éktelenül rárivall, káromkodik, szentségel, az öreg portás visszakullog kulcsokkal körülaggatott üvegkalickájába. Odanéz. Az öregember egy kulcsot forgat, lát71szik, nem meri fölemelni a tekintetét. Visszalép a kalitkához, az öreg alázatoskodva lehajol a kis ablakhoz, akkor dobja oda a fémpénzt. A fémpénz a párkányon felpattan a portás arcába. A lépcsők szélesek, a fordulók terebélyesek. A homályos folyosón nagy a sürgés-forgás. Nővérkék szaladnak mindkét irányban. Fehér köpenyük – kevés kivétellel – mocskos. Tálat,
Jellemzés:
selymes, fekete. Mintha a combjai közt kés lenne – kár.
(Elütés; rés.)
Az asszony ül az ágyban, sok vánkos van a háta megett. Letérdel az ágy mellé, most kezd oldódni benne a hideg, még fázik mindene, de már viszketősen. Ez csak kilátásai miatt kellemesebb a tömör fagyosságnál. Két tenyerébe fogja az asszony kezét, csókolgatja, az ajkán érzi a bőr érdességét, megnézi, fényes, pikkelyes.
„Menjünk vécére”, mondja váratlanul. „Jó”, válaszolok, de nem mozdulok, mert nem tudom, mi a teendőm. „Állj fel. A hónaljamat fogva emelj föl. Karolj belém. Vigyázz a lábamra. Induljunk.” Mintha katona vagy szakember szakkérdésről, nem unottan, de az izgatottság legkisebb jele nélkül. Menjünk vécére, mondja az asszony. Jó, válaszolja, de nem mozdul, mert nem tudja, mi a teendője. Állj fel. A hónaljamat fogva emelj föl. Karolj belém. Vigyázz a lábamra. Induljunk. Feláll. Az asszony feljebb rukkol, előrehajol, és felhajtja a takarót, feslett paplan és vékony, barna pokróc, a széle fele nagy, égett lyuk, a lyuk pereme rojtos és sötétbarna. Az asszony felszisszen. Fáj. Nyugodtan, drágaságom. Az asszony vékonyka hálóinge előrezöttyen, látja a lapos melleket. Nagyon fehér. Állott szag csap elő a kitárulkozó ágyból. A hálóing felcsúszik az ágyékig, kilátszik a szőrzet vége, olyan, mintha nem tartozna sehova se. A kötés a combtőtől a térdig húzódik. A környékén hosszan sárgásbarna a bőr, talán a jódtól. A comb, a lábszár is nagyon vékony, a térd csontos kiemelkedés. A lábszár még így is mutatja a régi szépségét. A combok nem érnek össze, a hús lefelé csüng. Megfogja a vádlit. De jó meleg. Fáj. Most megy előre a vér, azért. Az egyik lábköröm a véraláfutástól fekete, a többi sárgás. A lábujjakon bőrkeményedések. Az asszony halkan jajongva egyik lábát leteszi a földre, keresgéli a puha papucsát. Látja, nem mozdul. Hol a puha papucsom, kérdi az as72szony, rekedt a hangja. Odatolja a bakancsával. Vigyázz, ne érj hozzám. Vigyázok, és ne mondd mindig, hogy vigyázzak. Az asszony megtámaszkodik két kézzel az ágyon, a sodrony megcsikkan, elforog úgy, hogy a másik, a kötözött lába is lekerüljön. Az asszony most az ágy szélén ül, hálóinge még feljebb csúszott. Odateszi a kezét. Hülye. Elveszi, és lejjebb húzza az asszonyon a piszkos, vékony ingecskét. A hónaljamnál fogva emelj föl. Terpeszbe áll, lába között az asszony két lába, lehajol, odanyúl a hónaljhoz, keresi a fogást, közben megsimítja oldalról a mellet. Az asszony haja zsírosan fénylik, áporodott a szaga. Fintorít. Középen választék képződött, a haj egyenesen lóg le kétoldalt, a füleket szabadon hagyja. A választék fehérlik, látja a fejbőr pernyéit, az apró, sápadt lemezeket a hajszálak ütötte lyukakkal, megmarkolja a nőt, lábait kicsit berogyasztja. A nő arcához van közel, a szemébe néz. Lefogytál. A nő szemei mintha egy gödör alján volnának, a szeme környékén sötét árnyékok vannak, az orcája olyan, mint volt régen, vastag, domborodó, a száj két végén erős ráncok vannak és néhány erős szőrszál, a toka furcsa így fogyottan, mint luftballon, melyből kiszökött a levegő, lóg.
Fölemeli a testet a vártnál könnyebben.
Az asszony csöndesen nyög a fájdalomtól. Kissé hátralép. Megint megcsapja a beteg erős szaga. Úgy állunk itt, mint egy szerelmespár, mondja a nő. Kelletlenül feszeng, menjünk, mondja. Karolj belém. Belékarol. Ne így, erősebben, mondja az asszony idegesen. Az arca túl fennkölt lehet, túl udvarias vagy segítőkész, mert az asszony még hozzáteszi, nem korzózni megyünk, hanem a klozetra. Csoszognak a folyosón, középen mennek, hogy ne zavarják őket a fal mellett ülők lábai. A csövekből valami hangot hall. A vécé a folyosó végén van, messze. Az asszony megáll pihenni, rátámaszkodik. Nem tudja, hova nézzen, az asszonyra nem akar. A csövek neszezése, a várakozók halk, de állandó morajlása ellenére csak az asszony szuszogását hallja. Egy keresztfolyosóban feltűnik a néger Schwester, továbbmenne, de ahogy meglátja őket, elindul feléjük. Most van mire nézzen, ezért hálát érez, köszönöm, mondja a néger lánynak, mikor az odaér. Mi ez, bök a labdára, mosolyog. A lány arca komoly, a tüdősöknek viszem. A válaszból kedvességet olvas ki, mozdulna, de a karja az asszonyéban. Mintha külön is megszorítaná az asszony. Nem. A szándékot észreveszi a Schwester, a tüdősöknek viszem, mondja, és megy tovább. Ránéz az asszonyra. Az asszony szeme be van csukva. Egy mankó nagy csattanással csúszik le a fal mentén, keresztben 73fekszik a folyosón, csúszás közben a kőlapok pontatlan illeszkedésén meg-megcsúszik a mankó csúcsa, az esés szakaszos. Elindulnak, átlépi a mankót, az asszony megtorpan, csak csoszogni tud. Nem engedheti el az asszonyt, nézi, kié lehet a bot. A mankó helyzete egy rongyokba bugyolált, véres gézzel átkötött fejű testet jelöl ki, a feje lehajtva. Megszólítja, de hasztalan, a fej meg se rezdül. Nagyon sokszor szólongatja. Hatalmas asszony ül egy kofferen, arca pirospozsgás, mindene erős, mit kereshet itt, a nagy rusztikus testből vékony, hisztis hang jön elő.
„A halál, fiam, nagy úr, annak színe előtt felszínesnek látszik minden emberi öröm. Hiába, gyöngék vagyunk, nagyon gyöngék – ez csapja meg hirtelen az örvendezőket. Igaz, akinek szerencséje van, felnő a halálhoz.
Kiskorodban egyszer hosszan utazgattam veled, némi kényszerűségből, a Bakonyban, Pécsett, összevissza, emlékszem, nagyon zavartál, mindig együtt kellett lenni.
Másfelől: a teljes élet valóságának meglátása nem az elfogadása. Ezért aztán nem gyöngék vagyunk, hanem tehetetlenek.”
A férfivécé le van szögelve. Úgy ülhetne a deszkán, hogy közben a magasból végignézhetne a tájon. Elgondolja. Bánat és végtelenség. Sovány horpaszú kutyák iramodnának nesztelenül, bordáikat mintha vesszőkből fonták volna, varjak rebbennének, és azon tűnődne, köze van-e nyögéseinek a madarak mozgásához, magyarán szólva, elijeszti-e, ezért egy időre visszafogná a működését, de nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a varjak ekkor nem mozdulnának, vagy ha mégis, akkor úgy érezheti, hogy volt ok, nyökögött vagy megreccsent az ülőke. Nagy fehér tér lenne, fekete csíkkal, út, a szántáson földfoltokkal és még a varjak. Lenne egy nagy sötét fa is. A varjakkal való kísérletezése miatt, a visszatartott, fegyelmezett üldögélés folytán, nem lenne zavartalan az ürítése, hiába ivódna őbelé a fehér és fekete tér látványa, nem valószínű, hogy szívesen gondolna erre vissza. Becsoszognak a női vécébe. Három fülke van. Az asszony megfogódzik a deszkafalban. Végignézi a lehetőségeket, az első üres, de nem talál papírt, megnézi a dekli mögött is, néha ott van, hoztam magammal, mondja az asszony, s előveszi a hálóingéből a papírt. Ezt hol a csudában tartotta? Varrtam ide belülre egy zsebet. Önkéntelenül odanéz, a zseb belül van, az asszony az utolsó két gomb közt nyúl oda. A résen belát. Látja, hogy a szőrzet fenti része le van borotválva. Elérzékenyül, oda74nyúlna, az asszony nem hagyja. Levágták a törpe szakállát?, kérdi régi kedvességével. Úgy érzi nagyon szereti az asszonyt.
Indulnak visszafelé. A vécéajtóban összefutnak egy orvossal, rettenetesen fáradt, cigarettázik. Csoszognak a folyosón. A mankó ugyanott van, ahová rúgtam, ránézek az asszonyságra, az magabiztosan végigmér, tovább szerencsétlenkedünk, nem vagy fáradt?, kérdezem, idegesíti a tapintatosságom, nem csodálom, lefektetem, lepakolok egy székről, odaülök az ágya mellé. De jó meleg az ágy, mondja az asszony. Ül a széken, simogatja az asszony kezét. Érdes, pikkelyes. Az asszony elalszik. Kis idő múltán óvatosan kihúzza a kezét az asszonyéból. Az ajtó felé csosszan. Úgy megy, jut eszébe, mintha mellette volna az asszony. Ne menjen még, szól halkan az asszony. Megfordul. Az arc eltűnik a feltüremlő párnában. Az asszony arca piros, a szeme csillog a gödör mélyén. Nézik egymást.
Hirtelen mozdulattal leveti a viharkabátját. A nő feltámaszkodik a könyökére, fenekét beljebb
csúsztatja, óvatosan utánavezeti lábait, majd könyökével lépeget arra. Befekszik a teknőszerű
mélyedésbe, amit az asszony teste vájt, oldalt fekszik, cipőit lelógatja. Az asszony hevesen
feléfordul, átölelik egymást, egymáshoz préselődnek. Úgy érzi, szétnyomja az asszony melleit.
Arca az asszony arcán. Érzi, hogy lázas. Az asszony megint sír. Így maradnak. Te! Tessék. Te!
Erre ő is azt mondja, te! Te, az asszony elhallgat, mintha pironkodna, de csak játszik, te, add
vissza a vécépapíromat. Félkönyéken elemelkedik az as76szonytól,
a farzsebéhez nyúl, de a papír épp a túlsó zsebben van, sokat vackolódik. Az asszony eközben
kigombolja az ingét. Ahogy beleteszi a papírt a belső zsebbe, az asszony megint magához préseli,
szinte ráesik, amint megcsuklik a könyöke. Forró az asszony, úgy érzi, mintha
égetne, nyilván a hosszú fázás miatt is van ez így. Ujjhegye a tarlón. Az asszony csípője
megmozdul. Ne mozogj, a sebed. Az asszony lélegzése meggyorsul. Fekszenek. Mennem kell, mondja.
Menj, drága. Maflicsek. Lekászálódik, ahogy fölveszi a viharkabátot, végigdörzsöli a kemény
anyagon a kezét, az ujjait. Kezet csókol az asszonynak. Meg fogok halni, mondja az asszony. Nem, mondja, és ingatja a
fejét, teljesen biztos ebben. Látja, hogy összesározta a lepedőt.
Szikrázik az idő. Viharkabátját levetette, ügyetlenül a karján tartja, lebillen, elcsúszik, mindegyre utána kell kapnia, meg- és elfogni, mint egy menekülő állatot, például nyúl. Nagy a zűrzavar. A menekülésben sokan a fejüket vesztik, átvitt értelemben; minden spontán, esetleges, nincsen olyan személy vagy szervezet, amely úrrá lenne a szeszélyes mozgáson. Sokan jönnek vele szemben, de vele együtt is sokan mennek.
A betonok tövébe rongyos, vad, égő szemű népség telepedett, nagy hangon, erőszakosan kínálják árujukat. Meglepetten látja, hogy még ebben a helyzetben is akad vevő. Kalapos, apró, elegáns asszony alkuszik, a fakanalat szinte beledöfi a retiküljébe, 77aztán fut tovább, tipegve, mint a csirke. Egy nagyon csúnya és viselős cigányasszony, domborodó hasán színes selymek, megfogja a könyökét, ellöki. Fatányért és gyékényt árultak.
Rongyos anyóka oldalaz el előtte, a feje röcög, zörgő ételhordót cipel, kezében óvatosan kis, sárga cédulácskát tart, motyog: Ez mai, ez mai, ezért még kell adni, ez mai. Az anyóka után ered, közel hajol, a kis papírra ez van írva: Csepel Vendéglátó V. 27 121 13 Csütörtök Ez mai, ez mai. Mai, Istenem! Valaki megragadja a karját, rántaná el, azt hiszi, megint valamelyik rámenős, szerencsétlen árus nem bírt uralkodni magán, amikor látja, hogy a bátyja szemüveges, szép, vékony arca hajol hozzá, karon fogja őt, húzza kifelé az áradásból. Egy dáma korbácsfélét tart a kezében, népi munka, hajlítgatja, huzingatja, mintha valamilyen konkrét fölhasználás szempontja szerint kipróbálná, közben indulatosan csóválja a fejét, dühös, alsó ajka előreugrik és lekonyul: harcsa.
A bátyja vonszolja, lekanyarodnak egy népes mellékutcába, a tömeg hol mámoros, hol csüggedt, utcasarkonként változik, átszelnek egy zsibongó teret, batyukon ülnek a civil jajveszékelők, egy anya szoptat, a melle fehér, libabőrös, jobbra kanyarodnak, futnak néhány saroknyit, balra, jobbra, és így tovább; csöndes helyen járnak. A városnak vége szakad, a tér a vízhez lejt, kezdetén zöld négyszög. Emberek hevernek ott; mint egy majális. Ezek mért nem iszkolnak?, kérdezi; kedveskedni akar evvel, legyen a báty: báty, igazítsa el a világban. Nem iszkolnak, mondja a bátyja mérgesen a frivolságért, és kész.
A zöld rész közepén célszerűtlenül egy korlát van, mintegy három méter hosszú, nem véd, nem választ el, semmi értelme. Ráülnek. A nap a víz felől süt, bátyja árnyékában ül, de hogy a nap ne süssön a szemébe, és ezt akarja, ferdén kell tartania a fejét és előrehajolnia. Rövid, kisöreg, az árnyékod. Rossz helyen van a nap, mondja a bátyja nyugodtan.
Rongyos férfi lép hozzájuk, félénken körbeles, nem kell olajos hal?, kérdi és mutat egy szardíniásdobozt. Nem, köszönjük szépen. A férfi elmegy. Távolabb egy fa alatt két ember hever, hason fekszenek, egyforma fekete kalapjuk előrebillenve; két rendőr megy, egyikük noteszt vesz elő. Igazoltatás. Ezek hülyék, mondja a bátyja. A két rendőr távol van, a folyón zúgnak föl-le a monitorok, egyenletesen, észre sem lehet venni. Szól a rendőr a fekvőnek, az meg sem mozdul. A rendőr kiabál. Látják, ahogy tátog, a szürke csatahajók egyenletesen zúgnak, néha hallatszik egy-egy mélyebb hördülés. A hülyék.
A rendőrök ott hagyják a két halottat, egyszerre lépnek, me78nésükben nyoma sincs a szégyenkezésnek. Nem ódalognak, mondja. A bátyja elmosolyodik, azért jó lenne az arcukat közelről látni. Elindulnak, a korlát kemény volt, az aszfalton a könnyű port karikába zargatja a szél. Mennek a part mentén, a bátyja hosszan nézi a vizet, a rakpartot, s aztán avval a fintorral és fejcsóválással, mely róla ragadt rá (róla rám), azt mondta: Olyan sokan jönnek hozzám, mindenféle emberek, nem tudnak mit csinálni. Nincs az életnek medre.
Kiugrik a dzsipből, térdét beveri, fölszisszen, eszébe jut valami, visszatápászkodik, fél szemmel közben látja az embereket: kiegyenesített kaszákkal, villával, böllérkéssel, szekercével, ásóval, sarabolóval, nagykalapáccsal – ott állnak. Arcukon mintha elszántság volna. A visszapillantó tükröcskéken mintha az ő arca is elszánt volna: a jobb szem kicsit szűkebb, merevebb, az arcbőrön látszanak a pórusok, a bőr feszes, minden közel az arccsonthoz. Megpaskolja az arcát, masszírozza, mint egy öregedő színész. Az arca hideg, lehet tehát, hogy végig hidegről van szó és nem elszántságról. Egy méhet kell még elintéznie, a méh két lábán virágpor van, arany, mintha ettől mozogna lomhán vagy megelégedetten, egy papír zsebkendővel, kicsit félve, odaszorítja a méhet az ablakhoz, de túl hamar kapja el a kezét, a méh zümmögve kering, koppan-koppan. Kicsit vár, hogy megnyugodjék az állat, megnyugszik, azután hevesen odaszorítja. A potroh ropog. – Koppanj.
Köszön az embereknek, sorban lekezel velük, erős tenyerek. Az épület friss mészszagot áraszt, felkapaszkodik a vaslépcsőn a lapos tetőre, szétveti a lábait, a nyakában lógó messzelátót a szeméhez emeli, végigpásztáz a tájon, mely terep. Észre sem veszi, hogy mellé áll a cigánylegény, a fogát csikorgatja, így veszi észre; nincs cipője, lába rongyokba van burkolva, kaszáját marokra fogja, úgy lóbálja ártatlan figyelmetlenséggel, mint egy civiltárgyat. Ránéz oldalról. Mi a baj, fiam? A cigánylegény arca veszett: vicsorog, fogai villannak, izmok feszülve, csomósodva. Maga még nem tudja? Mit? Nem lesz itt ma semmi, tegnap volt, tegnap már megvolt. Hogyhogy tegnap?! Kifut az arcából a vér, hogyhogy tegnap? A híradósok… azt mondják, hogy a nyári időszámítás vagy mi… A cigánylegény nem tud megmaradni a tetőn; szétveti a lábát, kemény széllökések érik, nehéz a gyomra. Olyan, mint egy szobor itt fent, az emberek lentről így is néznek reá, áhítattal és vállvonogatva. A cigánylegény nagyokat köp.
79Mozgolódás támad, egy híradós jön, biciklin kerekezik, nagy hasa miatt kicsit hátradől, fél kézzel fogja a kormányt, ügyesen lavírozik a girbegurba keréknyomokban, kedvesen, miként egy turista, a rángó kormányt erősen markolja, másik kezében füzetet tart, lapjai lebegnek, látszódik az indigós hátlap: a jegyzőkönyv. Az emberek önkéntelenül két sorba rendeződnek, sorfalat állnak. Ne bántsátok!, kiált le. A híradós meg se rezzen, végigmegy a sorfal közt, nyugodtan leszáll a bicikliről, a falnak támasztja, a kormány lever egy darab vakolatot, nincs más hang, csak ez. A távcsőt a szeméhez emeli, semmi. Aztán a látómezőben – egyszerre védelem és védtelenség – a híradós arca van. Az eddigi rezzenéstelenség helyett, az ajkak rándulásából most rettegést olvas ki. Ne nyúljatok hozzá!, üvölt le.
Lekapja szeméről a messzelátót, túl erősen szorította a szemére, karikák ugrálnak, arany és fekete, arany és fekete, megszédül, előrelép, megfogódzkodik egy láthatatlan korlátba, hangtalanul leesik. Arra eszmél, hogy föléje hajolnak, ügyetlenkednek vele, egy összehajtogatott zsákot tesznek a tarkója alá, a haját kiemelik a homlokából, a lábait babrálják, fontoskodva a bokáját főleg, tapintatosan suttognak, miközben ő ércesen káromolja a Szűzanyát.
Édesgető Ó, hát jó arc comb és csók szép Eddig játék volt szívecském de most már szakszervezet Mi csoda rafinér bestia kiskölyök leégett porig üszök hamu siratjuk a korom a korom mázolja szépségem erre is arra is a nyelvével kérem ne
És a halottak jó csizmák meleg bagáriák haslövés a törzstisztek deli dragonyosok klasszis pirulj pirulj szüzecske sárgán folynak a szemek az árokparton belek Krisztus arca borostás
Fényes lovak tompora férfiak vas és acél országa naplemente és páncélvonat bőrdzseki és lego Mintha makett volna kicsinyített sipkás tetők hitek téli árnya magasabbra a tetőt ácsok „Mert ez most már Magyarország lesz”
De csitt tutujkám csitt csiba a galád úr az irtózattal ha látunk hadd lássunk nem vagyunk egyedül csak magunk csak magunk ha vagyunk hát legyünk miénk az ölünk kapart kéj nem segít hugicám kisöcsém nagyapám anyácskám egyenes promenád kerítés platánfák moh nyák csönd orosz agárok és a lélek csendje ne reménykedjetek vagy ahogy tetszik a lélek csendje
Lémöntek a Tiszapartra, a posza homokba. Azért ide, mert legutóbb is mögjárta, mikor a gyümölcsfák alatt, az elgereblyélt homokon kapott el ëgy mönyecskét. A homokban mögmaradt az asszony segge gádorja, ahogy bűttyögött a fara, az ő térde helye, de még a t… e golyói is kirajzolódtak. Fekszik a vízparton. A bombatölcsér kényelmesen lejt, puha, kedvező, olyan, mint egy nyugágy. Az élet is megy, egyszerűen nyár van. Az ápolónő hever mellette. Ki hinné, hogy leesne még egy bomba is, mondja az asszony, szeme lehunyva, két bomba közt nincs bomba, kis idő után fölnevet, most mondja, hogy nem vagyok egy okos nő. Eszes, mondja, és fektéből az asszony farára csap. Jól csattan, otthagyja a kezét, az egyrészes fürdőruha nyirkos, síkos, selymes tapintású, a másik kezét a törzséhez szorítja, az állára támaszkodik, ezért kissé vicsorog.
Az asszony felkönyököl, evvel mintegy leszórja a kezét. Nézze csak, suttog az asszony rémülten. A tölcsér látókaréjában egy fiúcska van, hihetetlenül vékony, de arányos testalkat, olyan, mintha felnőtt volna, csak kicsiben, megy, ’a vásott gyermek a’ lába közt lévő vesszőszálat lovnak képzvén, hennyog, nyerít, tombol, s’ azonban semmi sints benne, hanem tsak magát fárasztja; egyéb haszna nints benne, hanem tsak hogy magát gyönyörködteti, a’ semmit valónak ábrázván egyik kezével hadonászik, másikkal a szemérmét fogdossa, énekelve beszél. Mikor eltűnik a szemük elől, följebb húzódnak, észre sem veszi, hogy lecsúsztak a plédről. És: védtelen célpontok. A fiúcska ugyanúgy megy tovább danászva és hadonászva, megtorpan, két kézzel a szemérméhez kap, onániás mozdulatokat végez. Alig pár méterre van tőlük. A kisfiú tekintete többször is végigfut rajtuk, de nem észlel semmit, látszik, teljesen önmagára van állítódva. A fiú ütődött. Messziről kiáltanak, a fiúban megszűnik valami, mintha visszalépne valahonnét, elindul a hang irányába. Jesszusom, suttogja az ápolónő. Legalább most ne legyen szakember, mondja.
Visszacsúszik a plédre, a hátán fekszik, szép, lapos hasa volt, mondja. Szegénykém, így leélni az életet, másodosztályúan. Mit sápítozik! A hasáról söpri le a homokot, homok van a kevéske szőr közt, homok van a köldökében.
Fáj a derekam, mit csináljak? A legényemhez adresszálom a szavakat. Fiam, te mégiscsak ismered a test csínját-bínját! 81Amaz kurjant. Forró kádfürdő, és aztán hosszasan dögönyözze a nő! De ha undorodik tőle, fiam, ha undorodik a masszírtól! Legényem röhög és fintorog; sajnál a marhája.
Menekülj!, kiált valaki a kapualjból. Futásnak ered, meggyőződés nélkül. A bágyadt fényben maga előtt van az árnyéka. Árnyékhajtincsei mozognak körben a fején, akár egy töviskoszorú.
Nem mozdul, lesz, ami lesz.
Várom, hogy lemenjen a nap. Várja, hogy lemenjen a nap; a szemközti hegy gerincén van, félig már takarva, szabad szemmel is látható a hanyatlás. Furgon csikorog a sarkon, odakapja a fejét. A sofőr egészen oldalt dűlt, nevet, micisapkában van.
Mikor visszanéz a hegyre, a nap már lebukott, bosszankodik, nézi azt a helyet, pirosas ott minden, és van valami bíbor lüktetés is, ami a hiányból fakad, s lassan átterjed belé. Virágzik egy fa. Tavasz-szag. A furgon azóta sem ért ki a látóteréből, a viharos kanyarodás után most lépésben megy, szürke hullámos a teteje meg az oldala, nincs rajta rendszámtábla, csak egy nagybetű, ami az országot jelöli.
Sikítás közeledik, a sarkon úgy, ahogy az elébb a furgon, egy asszony kanyarodik futva, a kanyarban megszeglik a lába, futásában megroggyan, majdnem elesik, bukdácsolva fut tovább, rémülten sikong, hátra-hátrapillant, nyilván üldözik. A nő beéri a furgont, a sofőr vonalát, az kitekint rá, az asszony megáll, hogy mondjon valamit, tátog, a furgon megy tovább, a sofőr mereven előrenéz, az asszony döbbenten áll, két lépéssel beéri megint a sofőrt, a furgon mellett oldalazik, lihegve ordít, a sofőr mereven előrenéz. Az asszony dühében ököllel veri a furgon hullámos oldalát, a furgon lassan elhalad előtte, ettől az asszony újólag megijed, átfut a furgon mögött a túloldalra, sikít, átalveti magát egy hihetetlenül magas fakapun.
Örül, hogy így megoldódott a dolog, mert már tudta, hogy 82nem fog tenni semmit. Egy katona fut föl, kanyarodik, ahogy elébb az asszony, és még előbb a furgon, pufajkája, flanelinge kigombolva, látszik a csupasz mellkasa, vékony, diákos mellkas, a feje vörös. Nézik egymást. Nyál gyűlik a szájában, mozdulatlan, úgy köp, a köpés toccsan a párkányon, nyál csordul az állára. A katona ezt nem láthatja, a katona fölkiált: Hol van? Megvonja a vállát, és mosolyog. A katona a furgon után fut, együtt tűnnek el a furgon által fölvert porban, a hatalmas porfelhőre hatalmas árnyék rajzolódik. Az árnyék elcsapódik. Így, jó.
Homály van. A szomszéd kertben egy ezredeshóhér és a felesége, zárt arcú proletárasszony, kikapcsolódnak, sétálnak egy fehér kisgyerekkel, fogják a kezét, az ezredeshóhér föllép a fűvel borított dombocskára, az asszony mutatja a fiúcskának, figyeljen, unoka lehet, nem figyel, az ezredeshóhér ugrabugrál, nyuszifület mutat, felesége hangosan nevet, az ezredeshóhér valami történetet játszik el, az unoka nem érti, látszik. Farkas és nyúl, ennyit vesz ki ő is csak.
Mennem kell, mondja a bátyja, feláll, belenéz a nagy, barokkos keretű tükörbe, botrányosan nézek ki. Ó, dehogy, színészkedik, szép elgyötört vagy. Menj a fenébe. A szobaasszony üvöltözik az egyik legénnyel, zavartan hallgatnak. A szeretője?, kérdi a bátyja, aki szereti az intimitásokat. Megvonja a vállát. Miért, a te szeretőd? Ugyanúgy von vállat, ezen nevetnek. Bátyja magára tekerinti a hosszú, fehér sálat; a földet söpri. (hangszalag:) „Egyszer Kosztolányival berúgtunk, rettentő sok angol keserűt ittunk, imbolyogtunk a hajnali körúton, mint két használhatatlan gyertyafény, hosszú fehér sálunk az aszfaltot söpörte, s röhögve csapkodtuk egymás hátát: Hát azért ez túlzás, nem, öregem? Ez túlzás! Ezt mondtuk egymásnak egész idő alatt. Velünk volt Drahosch Ildikó. Veszett egy nő. Azt mondta: Én a Dezsőkre fenem a fogam. Hi-hi: szegény Tandori!” – – – Szép a sálja, Dezső. Milyen zöld ez? Dühzöld. Mindig is bámulta bátyjának azt a képességét, hogy soha nem tapos rá a sáljára anélkül, hogy erre külön figyelne. Szótlanul lépdelnek az éjszakai utcán. Meredek utca, érzi, ahogy a bokái körül megfeszülnek az izmok, illetőleg a szalagok. Dzsip kanyarodik sikongva, a bátyja leinti. Fiatal, gyerekarcú sofőr hajol ki. Parancs! Az arca hetyke, pirospozsgás, mert lehúzott ablakkal jött, haja is viharos. Szegényke, mondja a szívében, azt hiszed, ez a kaland, most vagy hatalmas, azt hiszed, meg szabad, szabad, és szügyig állsz végre az életben, mely persze a tied… Várjon meg a saroknál, és gombolkozzék be, mondja a bátyja hidegen, talán ő is ilyenfélére gondolt. A fiatal sofőr pofát vág, pimasz, szép arc, kipörgő kerekekkel vágtat lefelé. Sétálnak utána, átkarolja bátyja derekát, a hosszú, sápadt ballon meg a sál még véko83nyabbnak mutatja a bátyját. Hiába, mondja, olyan erőszakosan lesz vége az estének. Ez az esték tulajdonsága, mondja a bátyja. Nem volna szabad beszélni, csak üldögélni együtt. Nincs rosszkedvem, és nem is vagyok gyönge, sőt nyugodtnak tudom látni az egészet, ha van is, ami elmúlt belőlem, de a szavak annyira gyorsak, az így keletkező viszony oly szeles, kapkodó, hogy így nem volna szabad belekezdeni, ha csupán ennyi, idegen idők közé ékelt idő van. Ne fecsegj annyit, mondja a bátyja. Keze gyöngéden a bátyja derekán, a sofőr hetykén a motorháznak dől, hová, főnököm. A bátyja kegyetlenül lebassza.
A gödrök kitágultak, az árkok egybefolytak, eltűnt a beton, a fák töve körül a vasrács, a hirdetőoszlop, eltűntek a fák, az árkok nem különböztethetők meg, a gödrök nem különböztethetők meg, az árkok nem különböztethetők meg a gödröktől, minden nagy bányaomladék. Bányaomladék. Közel megy a hatalmas bányaomladékhoz, belerúg egy apró földrögbe, az kopogva gurul lefelé, magával sodorva némi morzsalékot. Az omladék hatalmas mérete és ez a kiszolgáltatottsághoz hasonló mozgékonyság, a morzsalék görgése, ellentmondásosnak látszik. Akkora cölöpök vannak leverve, mint egy fenyőfa.
Körös-körül a tündöklő csend. A legmélyebb csend maga az Isten. Esik az eső, Isten áldása, lent színes műanyag csövek vannak, egy tócsa kitör, apróka árvíz, sodor mit bír, a műanyag csövek piszkolódnak. A széltől a fákról fehér szirmok esnek, úsznak a pocsolyában, mozgásuk jól mutatja a víz áramlását, némelyik szirom kiröppen a rögtönzött patakból, beleragad a sárga sárba. Érzi a fején az esőcseppeket, nehéz, kemény esőcseppek, szinte belereszket a feje, a vízcseppek ide-oda gurulnak a fejbőrén, végül kigurulnak a homlokára. Minden nyirkos. Pallasz Athéné mosogat.
Kordék robognak, madzaggal átkötött kofferek billegnek, a gulyáságyúk előtt sorok állnak. Egy ház az utcára feküdt, belerúg téglákba, átlépdel vasbeton gerendát, a por már leült. Fölveri egy kicsit. Átmenne a másik oldalra, fölnéz, kiderül, hogy nincs másik oldal.
Édes Fiam!
Reggel itt most mindig nagy köd van, és bennem is egyre nagyobb. Amikor kinyitom a szemem, már rögtön félek. Ez csak akkor jobb, ha a csipától összeragad kicsit. Valami kötőhártya-gyulladástól. Ha a köd miatt van, akkor igaza van a szomszédas84szonynak, aki az öregkor szépségéről beszél – a tolókocsijából. A háborútok elvitte az alját. Sokszor lelóg a kezem az ágyról, és fázik. A köd a padló felett gomolyog, általában arra ébredek, hogy fázik a kezem.
Amikor felébredek, megszűnik a fázás, és rettenetes zsibbadás van csak. Föl se bírom emelni, de nem szégyellem. Inkább odagörgök a kezemhez, látom, ahogy a köd bemegy, bemegy, fiam, a papucsomba. Ezt olykor nagyon undorítónak találom, megértheted. Kaptam már magamat azon, hogy így féloldalt a megbénult kezemmel, nézve a foszló papucsot azt motyogom: „micsoda bujaság az én házamban”. A köd eléri aztán az ágy szintjét, akkor kezdek aztán igazán forgolódni, béhunyom a szemem, de nem alszom, és nagyon hánykolódom. Amitől elmúlik a zsibbadás. Látod, szépen összefüggnek.
Sokat szoktam az ágy melletti sámlin ülni, előrehajolva nézem a padlót az ágy alatt. Csak úgy hullik a törek oda le a sok mocorgásomtól. Olyan vénasszonyosan tudok ennek a jelnek örülni. Ti mindig a halál mellett vagytok, az nem számít, az olyan, mint egy tenisz-match, aminek van vesztese. De engem meglátogat a halál, igaz, elég gyakran, így azt is mondhatnám, meglátogat az élet.
Néha elfelejtem, hogy élek. Ülök a felpócolt párnák közt, és Istennel beszélek. A Tátray Vilire hasonlít, hegedű nélkül. De ha a sámlin ülök, és az ágy alatt a porcicák alig tudnak a töreken átgördülni, ilyenkor mindig eszembe jut – és olykor érzem is, hogy élek. Hát rendben. Még tudatni akarom veled, hogy a kertben eleredt az orrom vére. A homokbuckához vonszoltam a kerti széket, ott történt. Egészen elfeketült a vértől a homok, lógattam a fejem, a vér csöpögött, nem mertem hátrahajolni, ahogy azt előírják, mert attól féltem, hogy megfulladok, mint Attila királyunk. Az a mozdulat, ahogy az orromhoz nyúltam aztán, hogy lekapirgáljam az odaszáradt vérlemezkéket, annyira idegen volt számomra – rettegtem! rettegtem. Erre mondom, hogy ez nem olyan, mint a ti tenisz-matchetek. Fehér pólóing, fehér sort, fehér cipő: ez a háború.
Búcsúzóul a leghatározottabban fölszólítalak, hogy választékosabban fejezd ki magad: ne írd: „a klozet”, és hogy a mustárgáz miatt valakinek „odalett a töke”. Én már nem akarok és nem is dátum tudok hazudni. (Ez nem volt igaz.)
Megmacskásodott lábakkal ugrálnak le a vagonokról. Késő este van, fényszórók túrnak utat a sötétbe; mintha kerítés lenne ez körbe. Az érzéketlen lábak megroggyannak, elesik, gyakor85lottan továbbgördül, nem üti meg magát, de belegurul a fénykerítésbe.
A tizedes odaugrik, ráordít. A lendülettől fordul még egyet. A tizedes kibiztosít, ő a hátára fordul, hunyorog a fény miatt, nevet, ó, hát ne szarjék be, fiam. A tizedes könyökével oldalra hajtja a géppisztolyt, lehajol, megragadja elöl a viharkabátot, felrántja. Tudja, kivel szórakozzon!, kiált a tizedes. Beáll egy négyes sorba. Földút után betonút, remeg a talpa a keménységtől, a tábor bejárata díszes kapu, suttyomban odanyúl a kapu tartórúdjához.
Körben magas, egyforma épületek vannak, bent lámpa ég, ez világít ki, nem is rosszul. A kör alakú virágágyásban jórészt piros virágok vannak, jórészt muskátli, kis utacskák indulnak innét, gondozottak, szimmetrikusak. A sárga sóder róluk került a betonútra, ez csikorog a talpuk alatt. Hallja a kapuk csattanását a csukódáskor. No persze, mondogatja magában, hogy ne legyen egyedül.
Beterelik őket egy nagy terembe, padok vannak, mindenki ösztönösen hátrafelé húzódik. Vezetőknek látszó férfiak jelennek meg, egy ezredes ránéz, továbbmegy. Kiderül, hogy amit elölnek hittek, az a hátul; bizony, a padokra kétféleképpen lehet ülni, gondolja kajánul, jóllehet ő is az áldozatok közt van. A szélén ül, mellette a tizedes van. Oldalról rápillant, fáradt gyerek. Te milyen rangban vagy? A tizedes fölnevet, elég feltűnő, néhányan hátrafordulnak (előre), cafrangban, nevet a tizedes. Az ezredes beszél röviden. Álomba zuhan. A tizedes gyöngéden költögeti, gyerünk má, gyerünk má, borbélyhoz viszi őket. Hideg a villanyolló, fél, hogy a tarkóján bekapja a bőrt, aztán attól, hogy leviszi a fülét, a haj szúr. Lőszerládákon ülnek. A nyakához nyúlkál, undorító, mondja félhangosan, nevet magában a saját finnyásságán.
Csontos barátja ül vele szemben, fülei a nyiratkozás után még széjjelállóbbaknak látszanak, szőke borosta van az állán. Csontos barátja figyelmesen nézi, visszanéz hosszan. Jól vagy?, kérdezi végül a barátja. Bólint, jól, így mondom magamnak: jól. Olyan kicsi kis akadályok vannak, mondja a barátja, valahogy elhúzódik a tér az emberről, nincsen környezet, amely által érzékelhetnénk magunkat. Én úgy érzem, hogy nem lehet korlátot állítani, mert másutt állítják, és ismét másutt a mozgásnak a tere. A barátja nagyot nyel, dörmög, ha nő volnék, akkor most fényes tekintettel a kegyelemről ejtenék szót. Én meg marokmarcsa, biztosíthatlak. Ezt hívják kegyelemnek, a szabadságot.
86Csajka van a kezükben, a csajkában meghatározhatatlan lötty, borsóleves vagy tonic. Éjszaka van, az ég fekete, nyárfa látszik az ablakban, sötét a sötétben. Mi lesz velünk? Annyira fáradtak, hogy nem képesek elaludni. Mindenféléről beszélgetnek. Istenem, hogy lesnek, suttogja az éjszakában szomorúan csontos barátja. Vonogatja a vállát, leshetnek, naponta cserélem az alsómat, röstellje magát az, aki látja, hogy szaros. Barátja csóválja a fejét, nem volna szabad ennyire naivnak lennünk, ez a baj. Feláll, ellát a kapuig, izgatott mozgolódás van, a nyárfa ágaira hold süt, az ágak takarják az embereket, az emberek egymást. Az ajtóban megjelenik a tizedes, gyáván mérges, meg lett mondva a csönd, suttog erélyesen. Ezen csak röhögni lehet. Olyan idegen a nyakam, a csupasz nyakához nyúl.
A ponyva lukas, rés van rajta, a szélek fölfeslettek, ujjával továbbfeszíti, a ponyva recsegve szakad, szeméremrés, mindenestül. A hangra félve körbepillant, de nincs, aki megfenyítené. Homály van, csak a résen jön a hajnali tompa fény. A hideg és nyirkosság miatt örül a zsúfoltságnak. Gázálarc nyomja az oldalát, szőke szomszédjáé. A gázálarc helyén könyvek vannak, úgy látja, Olcsó Könyvtár. Cinkosan összenéznek.
Nagyokat huppannak, már a terepen járnak. Elképzeli magának, hogy valóban szeméremrés, megnedvesíti az ajkát. A lövészárkok állapota leromlott, az élek elmorzsolódtak, a cölöpök sok helyütt hiányoznak, kidobták őket az árkok szélére, ahol akadályt képeznek. (Ők is rámennek dübörögve egyre-egyre.) Az árkok alján nő a szemét: műanyag tasakok, kukoricacsutka, papír zsebkendő és így tovább.
Megállnak, a résen, a résén, át éppen két férfi beszélgetését figyelheti. Arcuk elhanyagolt. A ruházatuk is elhanyagolt. Hideg van. Ruházatukhoz képest beszélgetésük élénk; figyelnek, ő pedig figyeli őket. Kiegészítő sárvédő, mondja az egyik. Egyenlő takaró, mondja a másik; lehet, hogy ez válasz. Most a másik szól, elrendeli az ideszállítást. Egyenlő idekéret, mondja az első, és megtörli a szemét. A szemgolyó véres.
Kívülről valaki felcsapja a ponyvát, söpör a fény. Átadja a helyét egy terhes anyának. Óriási nő, mintha nagyítva volna, a hasa is nagy, a lódenkabátja is nagy. Egyébként nem szokta átadni a helyét, csak a nagyon öreg vagy nagyon terhes utasoknak; addig nézelődik természetesen, míg a helyzet meg szokott oldódni.
Jól öltözött emberek veszik körül. Ahogy megfogódzik az 87alumíniumfogódzóba, úgy érzi hirtelen, jó helye van. Rámennek megint egy cölöpre.
A raktárban ülnek a lőszeres ládákon. Mi hír Ocskay uramról? Nincs hír. Valójában egyiküket sem érdekli, mi a hír. Éjszaka van, a feje nehéz, szemében csípős fáradtság. Lábát lógálva sárga bilgerije a faládának ütközik.
Visszatérő hang. Szőke barátja igazán rövid idő múlva mondja: Hagyd abba. Folytatja, nem ellenségeskedésből, csak épp könnyebb folytatni, mint abbahagyni. Barátja belerúg a ládába, és rögtön ő is. Csönd van. Hagyd abba! Felugrik, barátja számíthatott erre, ölre kapja, lába elemelkedik a földről, ez nagyon kellemetlen, nem ér a lába a földig. De azért átkulcsolja, teljes erővel szorítja. Nem igazán jó a fogás.
Kollowitznak hasmenése van, jut az eszébe, és elröhögi magát. Nevetése az erőlködéstől olyan, mint az üvöltés, mintha üvöltés szakadna fel belőle újra meg újra. Barátja egyre inkább hátrafelé hajlítja, minden erejére a derekában van szükség. Kénytelen hátralépni, belerúg megint a lőszeres ládába, ami olyan, mint egy újabb provokáció. Barátja felháborodottan elugrik, a megszűnt erőktől megtántorodik, ráesik a ládára. Barátja arca vad, miért csinálod ezt?!, üvölti. Csodálkozva kezdené mondani, hogy Kollo… amikor barátja teljes erővel induló, de az utolsó pillanatban lefékezett ütést mér az arcába. Az ütés a járomcsontról lecsúszik a szájra, amely fölreped.
Hátraesik a polc aljához, feje a tartalék-bakancsokon, behunyja a szemét, azt képzeli, alszik. Nem fáj semmi, az ajkán szivárog a meleg vér. Barátja a lendülettől előrerogy, térdel a láda előtt. Sokáig így maradnak: a barátja térdel, ő a bakancsokon „alszik”. Aztán a barátja azt mondja, kelj föl. Zubbonya ujjába törli a vért, a csík meglátszik. Most fáj kicsit, csíp és érzi a bőr rongyoltságát is.
Barátja odanyújtja a csajkát; mikor egymásra néznek, tisztában vannak a teatralitással. Könnyen nevetnek. Barátja széthajt két bakancsot, a fridzsi, mögüle pezsgősüveget vesz elő. Szovjetszkoje Sampány, mondja. Hiába ügyeskedik szőke barátja, a pezsgő nem pukkan, csak sóhajt. Tartja a csajkáját. Egészségedre! Most tényleg egymásra néznek. Segítsen meg minket az Isten. A pezsgőnek rossz, benzines mellékíze van, csurog lefelé repedtes ajkán, majd végig a nyakán, odanyúl mérgesen. Szilveszter van, az Idő ünnepe.
Édesgető Asszonyaim férfiaim itt az idő most oha lehet gondolkodni a karcsú építmény láttán Vajon fényre való túlérzékenység esete vagy inkább korom Inkább korom uty fan fiatal barátocskám éles az elméd látom én tik meg lássátok a tornyocskát a padlásszobácskát a sarkig tárt ablakokat a kitört üvegeket ollala uraim mennyi hiány mennyi tárulkozás mennyi nőiesség a pusztulásban és hátrébb a barátságos nyírfa ahogy erezi a megbízható tetőt Uraim meg kell mondanom hogy mindeközben szívesen játszódom a mellbimbómmal Jé vazelin Ne sírjon asszonyöcsém ilyen az itő tessék megért eni egy bényomulás nem történhetik umsonst a kocsi kerekei épek szépek de már biz a huszárok husszárok husszárok drága legények édes magyarfik s mind a gazdasági épület mondaná meg Asszonyöcsém akkor odáig röviden bényomul avagy mindig bényomul vagy csupán a dolgok tetején nyomul bé oda esetleg odaterítvén szépséges asszonyfelületét néhány ujjal avagy csak alkalomadtán nyomul bé hogy nyirkos nedves vizenyős Harmatos édeseim megsúgok valamit ennyi semmi pénzért ezt még senkinek sem mondtam Midőn Érzem Hogy Rájövök a ballábamat keresztezem a jobbal és szenvedélyesen összenyomom Tessék-lássék A föld porhanyós mindannyiunk örök álma föl lett túrva porhanyós A fegyverek a láb mellett ne nézz a földre maflicsek az entré fizetve Te bizonyosságban Ó a fonott kosár vajon mi rejtezik benne Foszlós kalács Kövidinka fektetve kópéim kópéim egri leányka fektetne Ejnye A simléderek árnyéka az arcon mint valami bőrbetegség A föld hányások alól szalma lóg ki s a csizmaszárak Hölgyeim hunyják le jószagú szemeiket vagy ellenkezőleg Mennyi ékes gyalogos Far uraim egyedül amennyivel intenzívebb Két háromszor is rájövök Major Ford kötözi sebesült vállamat Tudok magamra vigyázni Kapcsolatot tartok magammal és a testemmel ITT vagyok oké bírom magamat Tessék-lássék urak barátok Pitinke darutollasaim
A tizedes mosolyogva nézi. A fűszálak közül gereblyézi a leveleket. A levelek némelyike már sárga vagy szárazra barnult. A gereblye alá teszi a kezét, hogy ne essen le semmi, a műanyag vödör mellett lát egy levelet, fölveszi, figyelmetlenül a nadrágzsebébe gyűri, készen vagyok.
A tizedes bólint, hümmög, sapkáját előrébb billenti, érdekes, maga azt mondja, készen van, nyilván megvannak az érvei, melyek tetszetősek és velősek, a kis fa mellé lép, megrázza, a levelek „Hát beköszöntött az ősz.” hullanak a murvával felszórt, gondosan gereblyézett utacskára. A tizedes szomorúan nézi a hulló leveleket, erről ennyit,89 mondja, hívatja a főnök. Elengedi a gereblyét, az rádől a fűre, a fácska tövébe, a nyilvánvaló fegyelmezetlenségre a tizedesnek nincs szava.
Bicegve megy, féloldalasan, a nehéz csizmát nem szokta meg, szinte minden lépéshez lendületet kell vennie. Nem szokta a cigány a szántást, mondja a tizedes kajánul. Fiam, elgaloppírozod magad, mondja halkan. Az utacska mellett virágágyások vannak, a virágágyások egy központi mag felé vezetnek, kör alakú újabb virágágyáshoz, jelkép van kirakva piros virágokból, muskátli. A tizedes visszahúzódik magába, a lába elé néz csak, cigarettája majdnem a körmére ég. A füstöt az időnként meglóduló szél hátradobja, kétszer is előfordul, hogy úgy vesz levegőt, hogy letüdőzi. Az ember azt gondolná, gondolja, hogy a füst eloszlik. Vegye föl a sapkáját, tartson lépést, mindketten fölráncigálják a nadrágjukat, az inget gyűrik be. A betonúton mennek, helyenként murva szóródott a betonra, csikorog a talpuk alatt. A zászló fel van húzva, megklaffog a szélben, a zászlórudat fehérre festették, a festék feltöredezett, kopott. A zászlórúd mellett a zászlóvonó kötél fut, nézi, hogy is működhetik ez.
Az egyik föl, a másik le?
Rideg folyosón mennek. Van ajtó, amelyik előtt asztal van, mögötte alkalmazott ül. Az asztalokon nincs semmi. Ezek mit csinálnak? Ekkor derül ki, hogy micsoda csönd van, a kérdés szinte dübörög. Maradjon csöndbe, a tizedes meg se fordul. A folyosók lepusztultak, a sarkoknál, egészen magasan, majdnem a plafonon, arcképek függnek. Néhány kovácsoltvas virágtartó van a falra erősítve, zöld növények lógnak le a cserepekből, a kovácsoltvas csavaros, szívesen megérintené, de nem mer megállni. A folyosó egészében kisszerű és szegényes. Körlet, mondja hangosan. Mit akar?, fordul hátra a tizedes. Int, hogy semmit. A lift díszes – tolnai lift: föl, föl, ti rabjai a földnek –, a nyomógombok finom műanyag, könnyen, halkan működnek, mindkét oldalfalon végigérő tükör van, a hátsó falon színes képek függnek: egy kastély, elöl kácsák meg egy kontyos nő, hatalmas, rejtélyes fülönfüggőkkel. Félvér, mondja a tizedes, kacsint, beakasztanák neki. Beakasztanék. Maga is?! Elfordul.
A lift hangtalanul megy. Vagy áll, ez most eldönthetetlen, egyenes vonalú, egyenletes mozgás. Nézegeti magát a tükörben, forog, hátrahajol, a tükör tükrözésének a tüköre. A gondolat a gondolat gondolata. A tizedes ösztönösen a hátsó fal felé húzódik, nem mer zavarni és a nő miatt is. Szaval a saját magából álló tömegnek, a tömeg hol ránéz, hol hátat fordít. A tizedes ré90vülten bámulja a félvért. Utána? Folytatjuk a birodalom felvirágoztatásának dicső szepesi munkáját. A hegyeket elhordatjuk, a folyókat kiszárítjuk. Az erdők helyére mezőket telepítünk, a mezők helyére hegyeket emelünk. Ahol a hegyek álltak, ott majd erdők zöldellnek, ahol pedig a folyók folytak, oda utakat építünk. A tizedes döbbenten bámulja. Egy a fontos: minden a természetes módján történjék. Ez a bergengóci nép kívánsága. Csak semmi kapkodás, semmi erőszak… Nézi magát a tükörben, milyen rettenetesen nagy az ádámcsutkája, nyel.
A lift erősen lassít, mindketten kitátják a szájukat, mintha kiszívná az ember belét, mondja. Puha szőnyegre lépnek, lenéz, poros a csizmája. A kapcája összegyűrődött, lecsúszott, és a talpa boltozata alá csomósodva kínozza. Megigazítom a kapcámat, mondja határozottan, és megáll. A tizedes megáll, nincs rajta az a játékos félelem, ami eddig, ideges, mutatja, hogy nem. Rögtön továbbmegy. A tizedes halkan visszaszól, na, te se vagy egy gállovag. Hálásan javítja ki, grál. Nagy, fehér szárnyasajtó előtt állnak meg, a roppant rézkilincs természetellenesen magasan van. A tizedes a vádlijában hátul megtörli a csizmáját, megvizsgál egy gombot, istenneki, kopog, szinte még el sem jött az ujja az ajtótól, az már nyílik is, hátrahőköl. Az ajtóban öles termetű férfi áll, ő is tizedes. Leléphet, mondja a magas férfi a tizedesnek, a tizedes szabályos félfordulatot tesz, kilép.
Parancsoljon itt várni.
A tizedes visszasandít. Mondana neki valamit, de nem tudja, mit mondjon, a kétszárnyú ajtó puhán csukódik mögötte. Az új tizedes eltűnt. Toporog. A helyiségről, ahol van, nehezen eldönthető, hogy folyosó vagy csarnok. Előszoba. A másik végén ugyanilyen szárnyas, magas fehér ajtó van, mint ezen a végén, ahol van, oldalt ülőgarnitúra, finn, alacsony székek, fekete bőrben. Műbőr? A túlsó ajtónál civil férfi áll, nem csinál úgy, mintha nem vette volna őt észre, de semmit sem csinál másként, hogy ott van, rágógumizik, a fején fekete, széles karimájú kalap van.
Furcsa ez zárt térben.
A férfi tekintete olykor reá vetődik, azután vagy rezzenéstelenül továbbsiklik, vagy nézi meredten. Elindul a férfi felé. A csarnok közepén úgy dönt mégis, hogy megáll, észreveszi magán, hogy megrettent a férfi közönyösségétől vagy inkább közönyösségén.
Ön hívatott?
A férfi nem változik. Arra gondol, hogy most mit csinálna, 91 ha a helyzet természetes volna, ha reflexei nem nyomorodva működnének. Nem gondol hepciáskodásra, tudja, amit erről tudnia kell, tudja, nem az erő helyzetében van, a gyöngeség helyzetében van, de azért még egyszer arra gondol, mit csinálna, ha épeszű ember módjára gondolkodna, ön hívatott? Az abbahagyja a rágógumi rágását, kikerekül a szeme, mint aki meg van lepve. Látja rajta, hogy játszik, ez egy pillanatra könnyebbséget okoz, mintha erőfölényben lenne. A szellem emberének önhittsége, hogy átlát a hatalom mesterkedésein, illetve azokon a lépéseken, melyeket gőgjében így nevez. A férfi hidegen int az ülőgarnitúra felé, újra rágózik. Előbb szerzett könnyűségében úgy érzi, nem szükséges lezserül elterpeszkednie a fotelban, zárt térdekkel, illemtudóan ül az alacsony szék szélén. Hirtelen hátrafordul, a sarokban, szinte a falban, a sarok homályában meglátja a magas tizedest, rávigyorog. De az nem úgy reagál, ahogy várja. A magas tizedes erősen visszanéz, tesz is egy lépést felé, mint egy külvárosi alak, de aztán olyan természetességgel fordul vissza, hogy azt is hihetné: véletlen, de nem tudja, mit higgyen.
A legbiztosabb mód az embereket felháborítani és gonosz gondolatokat ültetni a fejükbe: ha soká váratjuk őket. A várakozás immorálissá tesz. Meg-megbillenve ül a nyirkossá vált műbőr fotelon, nyilvánvaló, hogy váratják, erre ismét fölényesen gondol. Kivágódik a szárnyasajtó, mostoha vihar ebben a mozdulatlanságban, az ajtó mintegy elsöpri a civil ruhást, az megbotolva lép oldalra. Csapzottan kihajol az ajtó mögül az ezredes, vastag, fekete keretes szemüvege van, kutató tekintete sietősen végigfut a csarnokon, megállapodik rajta, jöjjön, jöjjön, jöjjön, int felé. Az ezredes nem lép ki a szobából, olyan, mintha paraván mögül szólna, még erősebben kihajlik, ráordít a civil férfira.
Maga barom, parazita, miért várakoztatja meg!
A férfin nincs ijedtség, csak a rágógumizást hagyja ez időre abba, nézi az ezredest. Az ezredes átmenet nélkül hagyja abba az üvöltözést, krákog kicsit. Elnézését kérem a várakoztatásért, tessékeli beljebb, tudja, a beosztott az olyan, mint a család, nem maga választja meg az ember, az ezredes ezt már a szobájából mondja vissza. Az ajtó előtt áll, oldalt áll a civil férfi, ballonkabátjának középső gombja hiányzik. Meredten nézi a gomb helyét, a cérnadarabok kikúsznak a szövetből, látszik, hogy már szaggatták őket. Fölnéz a férfi arcára, látja, hogy a férfi zavarban van, gyerekesen örül ennek. Öregem, szívjál ginzeng-gyökeret, súgja oda, mielőtt belép a szobába.
Az ezredes az asztalánál ül, foglaljon helyet, mondja, a halántékát dörzsöli. Lép egyet előre. Az ezredes azt mondja, az ajtó! Csodálkozva néz föl, nem értem. Az ezredes elneveti magát, 92ó persze, persze, legyen szíves, csukja be az ajtót. Behajtja az ajtót, belülről párnás.
Rettenetes főfájásom van, de hát mit tudhat ön erről, a fiataloknak nem fáj a fejük.
Nekem szokott.
Az ezredes türelmetlenül int, mint akit zavar, hogy két dolog került szóba anélkül, hogy az egyiket végigbeszélték volna már, megigazítja orrán a vastag szemüveget, olyan, mint egy középiskolai tanár, elnézését kérem, hogy megvárakoztattam, végigsimít a fején, haja erős, fekete, akár a kefe, elmosolyodik. Ez megzavarja, bár elébb szerzett könnyűsége még nem roppant össze. A mosoly cinkosságot jelez, a cinkosságot nem akarja elfogadni, a zavart a főfájást bemutató mozdulat adja, a szánalom a fájdalom miatt, a fájdalmat látni véli a bőrön, sárga, nagy pórusú bőr, a barna szem tört csillogásán, a sok ismerős jelen. Zavarát, a kis hibát észreveszi az ezredes, arcán csökken a szívélyesség, megtámaszkodik az íróasztalon, hátralöki a széket, a szék csikorogva oldalra fordul alatta. Várja, hogy ültéből fölemelkedjék az ezredes. Meglepődve látja, hogy a szobában nincs ablak. A szoba mintha hatszögletű volna, nem meri megszámolni. Az ezredes enyhén megemelkedik, felhuppan, de azután nem emelkedik tovább állásba, ahogy azt várhatni, hanem szinte lecsuklik, valójában fölállás után is abban a magasságban maradt, ahogy üléskor, elindul, felsőteste imbolyog, válla ráng előre. Meglepetten nézi, az ezredes előtűnik az asztal mögül, neki háttal, de érezheti a döbbenetét.
Az ezredesnek szinte nincs alsó lábszára, valami girbe-gurba kacska végződés van. Az ezredes háttal van, vergődik a szekrény felé, Perlen, Diamanten de érezheti a döbbenetét, mert azt mondja, Heine-Medin, nem fordul meg, hangja száraz, informatív, az egyik lábát jobban húzza, a másikra mintegy támaszkodik. Egy lépés az ekörüli forgásból áll, majd továbbhelyezi a forgástengelyt, ez a másikfajta lépés, nyomorúságosabb az előzőnél. Nyugodtan kérdezzen, az ezredes megfordul, a felsőteste erős. Az arcán nem látszik semmi, gondolja, könnyűsége ekkor roppan össze. Az ezredes a szekrényszerűséghez lép, egy irodai kredenchez, eltol egy ajtócskát, kikap a fahból egy banánt, odahozza, no, egyék, hátha ez megnyugtatja, visszaül az asztal mögé. Áll, bontja a banánt. Van egy ikertestvérem, ő azóta vastüdőben van, no, foglaljon helyet. Körbenéz, nem lát széket vagy ilyesmit. Az ezredes figyeli, nem szól, csönget. Megjelenik a széles karimájú kalapos férfi, kezében egy szék, látszatra nem túl kényelmes, de nem is hokedli. Lássa, így van ez, mondja az ezre93des. Leül, a kalapos férfi kimegy. Azt mondta, nyugodtan kérdezhetek. Hogyne!
Meg akar ijeszteni?
Az ezredes fölnevet, a lábamra értettem a kérdést, fekete, tüskés haja keményen reng a nevetéstől, elkomorul, akkor most én kérdeznék. Bólint, és arra gondol, nem fog felelni. Verjék ki belőle, példának okáért. Az ezredes arca tanáros lesz megint, kicsit fontoskodó, ön mit tart az irodalom hatékonysága felől? Összerezzen, ez meglátszik rajta. Ó, látom, meglepi a kérdés, és azt is látom, hogy főként a helyzet lepi meg, a kérdés ebben a helyzetben. De mi a helyzet? A kérdés nyilván ez. Elmosolyodik, ez, és az, hogy mit tartok az irodalom hatékonysága felől. Jól van, örülök, hogy kezd feloldódni. Az ezredes hátrébb pöcköli a székét, kényelmesebbre helyezi magát. Most veti át egyik lábát a másikon, gondolja, megfeledkezvén az ezredes nyomorúságáról. A mozdulat valóban hiányzik, a hiány van. Visszatérve a helyzetre, mondja az ezredes, és egy fintorral jelzi, hogy ő is nevet kicsikét magán, hogy megint nem tud elszakadni egy megkezdett vonaltól, ez számomra is kényszerhelyzet, gyorsan elréved, majd vissza, mennyi durva barommal vagyok körülvéve. Az ezredes, így érezte, úgy beszélt, mintha minden szót idézőjelbe „ó, ó, mondják a vitrinkatonák” tett volna, nagyon modern, mondja a szívében. Szűnőben a szellem finomsága, egyre gyakrabban csapkodják az ajtókat, tréfából ököllel vernek a silány szekrényre, és összeröhhenve figyelik a váratlanságból fakadó ijedelmet, színes prospektusokat nyomnak az orrom alá, a szomszéd szobákból szándékosan hatalmasakat tüsszögnek, és kukucskálva nézik az arcomat összerántó bosszúságot.
Hogyan? Hát nem ön a főnök?
Hagyjuk ezt, az ezredes keze koppan az asztalon. Most látja, milyen nagy keze van az ezredesnek, az ujjakon s a kézháton fekete szőr van. Hirtelen megint nem érzi a távolságot, a mozdulatok körét, az arányokat, megint elfogadott egy helyzetet, anélkül hogy mérlegre tette volna, és annak a törvényei szerint kezd lépni, kényszeríti magát, hogy arra gondoljon, most mit csinálna, ha a helyzet természetes volna, föl kell építenie magában a környezetre vonatkozó arányosságot, azaz a szabadságát. Hát…
Mit akar tőlem?
Érzi, hogy a kérdés nem lett jó, éppen aránytalan lett, abbéli igyekezetében, hogy valamit kiegyensúlyozzon, példaszerű kelet-európai tévedés, illetve nem is biztos, hogy tévedés, ha az volna, az azt jelentené, hogy lehetne másképp is, ami nem biztos. A szék kényelmetlen. Az ezredes nem válaszol, csend van, esik az eső, 94mondja az ezredes. Örömmel kap a tárgyszerű kijelentésbe, honnan tudja? Kétkedése oly emberi, mondja az ezredes. Ez a megjegyzés zavarja, lehűti, ilyen hülye ez?, de az ezredes sietősen folytatja. Észrevette, hogy nincs ablak?, hát persze, mondja az ezredes maga elé, ez belülről elég feltűnő lehet, én már megszoktam, felvillanyozódva folytatja, kialakul az ember hallása, át a falakon, ha elkezdődik kint a lassú morrogás, mintha egerek kaparásznának, akkor már lehet tudni az esőt, a további zajok előre kalkulálható események beteljesedése, a csorgás, a cseperészés, a hömpölygés, a kopogás, a halk, kitartó surranás, az eső lopakodása. Elcsodálkozik, ön költő? Az ezredes fülel, hallgatja az esőjét, ugyan, mondja mellékesen, irodalombarát, tudja, az ezredes ránéz, tudja, kívülről van a párkány, és tán nem túlzás, ha egyszerűen művelt embernek mondom magam, és mint ilyen. Nem érti. Nem értem, mondja, egy párkány csak úgy a falon? Nem, hát persze hogy nem. Hanem vakablak, ha érti, mire gondolok, hogy ne legyen föltűnő. Bólint. A párkány pléh, pontosabban horganyzott lemez, azon nem nagy kunszt meghallani az eső kopogását. Úgy koppan az eső, dúdolja magában, de véletlenül felbrummog a hangja. Parancsol?, néz rá az ezredes, mint tanár a kisdiákra. Zavarában azt mondja, tudja, hogyan védekezett a vitéz szabólegény az eső ellen, egy szemernyit sem vár természetesen a válaszra, úgy védekezett, hogy eszeveszett gyorsasággal forgatta a kardját a feje fölött. Elhallgat, hirtelen számára sem érthető a szabólegény ötlete.
Ma már csak díszkardok vannak, mondja az ezredes, ön tréfált az imént, nemde, fűzi még hozzá, majd gyorsan, hogy a kérdésen gondolkodni se lehessen, folytatja, az esőcseppek néha egészen pontos ritmusokat kopognak végig, sokszor hallom például azt, hogy Drága apám, ki leszállsz a kietlen Hádesz ölébe.
Kényelmetlenül ül, ugye? Hát valóban, ezt inkább a nagy szalonban kellene megvitatni, csak már olyan türelmetlen voltam, hogy beszélhessek önnel. Az ezredes a fiókban turkál, jelentették, ön igen finom, pallérozott elme. Szándékolt harsánysággal felröhög. No igen, ez ma jutott tudomásomra, és okvetlenül látni akartam önt. Terveim vannak önnel. Az ezredes idegesen betolta asztalának fiókját, úgy elkalandozom ön mellett, 95nyilván önnek nem okoz nehézséget követni e csapongást, de az én fejem kicsit nehézkes, nem káptalan. Bólint, ön meglehetősen okosnak tudja magát, ha ilyet mond vagy mondhat. Az ezredes fölnevet, lássa, nem is kell talán mégsem a nagy szalon, a közös érdeklődés, a közös gond megtalálja a neki megfelelő formát, a medret, ha, az ezredes teátrálisan fölemeli a mutatóujját, szőr van rajta, ha a székek kicsit kemények is.
Hol is tartottunk? Az ezredes feltápászkodik, ingó, vonagló járásával, a felsőtest rángásaival csoszkál az asztala körül. Nos, a véleményem a következő, ami tehát a hatékonyságot illeti, de a gondolatot mélyebbről kell indítani, hogy majd fönnebb célt találjon. Körbenéz, a hatszögletű szobában nincs ablak, ez megint zavarja. A feleségem művelt asszony, mondja az ezredes, és legyint, a műhöz szerintem, az alkotáshoz, íráskészség kell, formakészség, ez a mű sine qua nonja, ami nélkül, ugye tehát, nem képzelhető el semmi, nem igaz az, hogy a nagy életanyagok kócosan is érvényesek, így nem lehet gondolkodni. Hallja az ezredes lélegzését, mit akarhat? Azonban ez kevés, az ezredes úgy vágja ezt ki, mint egy adut, ez létrehozhat kulturált irodalmat, de nem nagy irodalmat, ahhoz az íráskészség mögött álló személyiség kell. Fölélénkül, kezét a térdén tartja, térdei párhuzamosan állnak, a banán rajta van. Nem hiszem, hogy volna Istentől elrugaszkodott íráskészség, az a kettősség, amiről ön beszél, azt hiszem, nem más, mint a forma és tartalom kettőse. Az ezredes csalódottan legyint, no, mindketten azon vagyunk, hogy a másik megértsen, ezért, szükségszerű gesztus, kissé didaktikusak vagyunk. Én polarizáltam a gondolatmenetemet. Ön egy-egy villanást vagy ötletet szikráztat föl, könnyedén, ahogy ezt öntől, mint hallom, elvárják, de higgye el, ezek is méltányos egyszerűsítések, hogy a másik fél megértse önt, azaz momentán én. Furcsállja, hogy az ezredes ennyit fecseg, a banánhéjjal babrál, már megette a gyümölcsöt, nem emlékszik az ízére, a banán íze hamar felszívódik, a héj puha, kissé nedves belsejét kaparássza, az ujjára ragadt darabokat lenyalja, majd a körme alá ragadt maradékot veszi ki, mintha körmöt rágna, a maradéknak nincs íze, az állaga pépes, nem kellemes, de annyira a banánhoz tartozónak látszik, hogy nem képzelhető el, hogy nincs íze etc.
Úgy fogja azt a banánt, mintha válasz lenne a művészeti kérdésekre, az ezredes hízeleg, azt szeretném, ha jobban segítene nekem, ha ezeket a beszélgetéseket gyakrabban megtarthatnánk, a feleségemnek is hiányzik a művelt társaság. Az ezredes tűnődve hallgat, valamit elfelejtettem az imént, érzem, a homlo96kára csap, megvan!, a személyiség tehát fedezet a nagysághoz, elismerem, lehet erjesztő enélkül is, de enélkül nincs kapcsolódás. Azt hiszem, szól közbe, vélekedésünk a monumentalitásról eléggé röghöz vagy legalábbis hagyományhoz kötött, nem tudja, mit csináljon a banánhéjjal, kifordítja, körmével nagy V betűt rajzol a héjba, a lé mintha kicsordulna, aztán mégsem, csak elszíneződés van, a sárgába éles zöld, majd barna. A mű értéke az az intenzitás, ahogy a kultúrába kapcsolódik, a közösséghez, mondja az ezredes. Nem. A mű értéke a hitele, azaz a benne megnyilatkozó személyes szabadság. Az ezredes feláll a furcsa huppanással, ezt szépen mondta, kezet nyújt. Feláll, átveszi a bal kezébe a banánt, kezet fognak.
Hagyd el, Józsi, így volt megbeszélve.
(Zene: Erkel: Hunyadi)
Megy ki, a kalapos szótlanul áll, szenvtelenül rágja a gumiját, végigmegy a csarnokon. A magas tizedes udvariasan kinyitja előtte az ajtót, parancsoljon, egy pillanat, mondja, amikor épp a határon van, a küszöb felett, se kinn, Römerbad. Csapnivalóan rossz vacsora. Mocsonyi Sándor szakállal. A here-lövése már jól van, de mondja, nagyon fárasztja, mert a sok asszony mind ezt akarja kipróbálni, minő is egy ilyen „átlőtt heréjű féhadnagy”! Egylevelű lóhere, mondja magát csúfolva. se benn, szíveskedjék itthagyni a déligyümölcsöt. Szorongatja a banánt, nevetve átnyújtja, az öles termetű tizedes szigorú, a banán olyan, mint egy korbács. Megpaskolja a tizedes vállát, szívecském, amit megtagadunk, nem értéktelen és nem is jelentéktelen. Éppen ezért szükséges a megtagadás. Van egy ész, amelyet nem akceptálunk, van egy látszatbölcsesség, amely irtózattal tölt el, van egy ajánlat a kiegyezésre és megbékélésre, amelyet többé nem fogadunk el. Bekövetkezett a törés. Eljutottunk ahhoz a nyíltsághoz, amely nem tűri többé a cinkosságot, rémülten nézik egymást a magas fiúval.
Áll a folyosón, a nadrágzsebében matat, a zsebében rátalál a falevélre, morzsolja, a száraz falevél élesen törik, felszisszenve veszi ki a kezét a nagy nadrágzsebből, körme alá ment a reszelék, eszébe jut, hogy egyszer dohánydarab volt a szája szögletében, noha nem dohányzik, kinéz a siralmas folyosóról, az égen érdekes, sötét felhő van, levegőt vesz.
Sívó édesgető Nézze, mondja az ezredes, ön talán gyűlöl engem, vagy ha nem, akkor gyáva. Mindegy. Szükségem van önre, s ön nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítson. De nem akarom fölöslegesen 97megalázni. Tudom, jobban szeretné, ha tarkójához pisztolyt tartanék, föltéve természetesen, hogy biztosan tudhatná, nem sütöm el. Ön gyerekes… Kicsit sokat beszéltem, bocsásson meg. Csönd van, a csönd törékeny és üres. Megbocsát? Nem válaszol. Megbocsát, no?… Hát jó… A feleségem művelt asszony, mondja az ezredes, és legyint. Vigyék, mondja halkan az ezredes, ma valóban rossz passzban talált, mindenem sajog, legyen kérem belátással, még a lottót is elfeledtem bedobni. Állj. Ajánlanék azért valamit, kicsit lágyabban hallgasson, ne ily konokul. Jobban veszi ki magát, elhiheti, és az öncsalást is könnyebben elkerülhetné… Ám nem kívánnám kioktatni, ön bőségesen szuverén lény, ezt már másoktól is hallottam. Segítsen hát, ne gondolja, hogy a világ kétféle: az öné s az enyém, ne gondolja; ugyanabban a nyomorúságban élünk, nekem se könnyebb… Meglehet, nem is nehezebb. Kortársa vagyok önnek, joggal követelhetem hát irgalmasságát! Menj anyádba, mondja reszketve.
Köszönöm, mondja az ezredes.
„Schlésinger! A nehéz lovassági kardomat elhozza. Vigyázzon Kassán a szájára! Ezer kérdést fog Őnagysága intézni magához. Okosan feleljen!!! Czigány és Aranka lovaimról: Czigányt a vezérkari főnök úr vette magához 2000-ért, Aranka a használhatatlanságig letört, és itt voltak nálam.
Ezt a kártyát rögtön összetépi. A szerszámos ládában van egy piros fejszíjas kantár, azt is hozza el. És a Pista felszerelését. Tisztítószerek! Vigyázzon Kassán a szájára!”
Kommentár nem kell. Schlésingert lehetetlenség volt megtalálni, és így nagy kérdés, vajon Kassán vigyázott-e a szájára?…
Megy, amerre akar. Micsoda fogság, mondja a szívében.
t
á
j
l
e
í
r
á
sErősen lejt az út, a vízmosta út aljára ér, csapzott, poros a lábbelije, inge át van izzadva,
az ismerősök vagy ismeretlenek elől beugrik az útmenti árokba, jól érzi magát. Üres téren megy
át, illetve szemétdomb, széles rét, tehenek legelnek, jobbra bokrok és fák vannak, látni egy
dombot, fenyőerdőcske sötétlik a gerincén, kicsit céltalanul kóvályog, egyik virágtól a másikig
vezet az útja, egy érdekes bokor vagy a füvek lapulása vezeti. 98A fenyők közt nagy Mercedes áll, 300 TD, a vezető melletti ülésen női fej látszik, a
fej kicsit mozog.
Világos, hogy mi történik.
Ízlelgeti a szót, tovább vezeti a füvek lapulása, a véletlen ösvény. Ugyanúgy van, ahogy az előbb a fekete Mercedes, a fák közt, egy lódög, látja a legyeket is. Felkapaszkodik egy kis buckára, hirtelen elé tűnik a sárga villa, a térkép alapján azonosítja. A ház előtt néhány dzsip áll. A kémény feltűnően emelkedik a házfal mellett, franciaablakok és kovácsoltvas erkélyek vannak, benéz a gyepes térségekre tagolt nagy kertbe. Lenyomja a kapukilincset, a poros csizmán néhány cseppnyi folt van, a sliccéhez nyúl, ellenőrzi. A villa: barátságos, egyszerű és jól ápolt, a kertben minden kiszámított és rafináltan természetesre nyesett. A poros lábbelin lévő cseppeket nézi, fölmegy a lépcsőkön, a csengetés neveletlenül hosszúra sikerül, mégsem jön ki senki. A villa szinte belefolyik a kertbe a lépcsők által, nagyon szereti ezt. Lemegy a lépcsőkön, ismeri ezeknek a villáknak a beosztását és életét, töprengés nélkül megkerüli a házat, az épület előtt méregzöld gyep van, a gyepre rakott színes kerti székeken és nyugágyakon férfiak és nők üldögélnek, felnéz, az ég tiszta kék a kert fölött. Megáll az eresz mellett a ház sarkánál, előtte hatalmas esővizes hordó van, rozsdás, olyan, mint egy fedezék.
Madám: az emberi nemnek hasznára leend, mindketten élvedzkedni fogunk, kegyed felfrissül, én pediglen kínzó szükségletemtől megszabadulok… Kár erről tovább fecsegnünk; a kísérlet mindent igazolRabelaisFaludy a – – – – csődör erejével és a veréb serénységével
kétszer az urak szokása, háromszor a nemesember kötelessége, négyszer az asszonyok joga, és így tovább
Nagyon megkedveltethetjük magunkat, ha finoman, de lehetőleg elmésen dicsérjük az ételeket. A vidám társalgás ízesre fűszerezheti a legegyszerűbb étkezést is. Teszem azt ejaculatio extra genitalia: „szánt, de nem vet”, „bent csépel, kívül szór”, „ne járj a szobában, hanem maradj a pitvarban”, „áldás előtt hagyd el a templomot”, „vor Michaeli ausziehen”. Lehetőleg kellemetlen dolgokat, esetleg olyant, ami közundort keltene, ne tegyünk szóvá étkezés közben (pl. sz…s).
A fal mellé húzódik, a fal rücskös.
Nem szabad egy nőt nézni, az a megoldás. Az egyik barátom kifeküdt a napra, hogy mindenütt jó barna legyen, annyira lehámlott a szerszámja, hogy teljesen használhatatlan lett. Bizony, ritkán ér el odáig a napocska, mondja egy nő, a nő zöld, vékony, az orra nagy, a szája hedonista. Vajon mekkora a vénuszdombja? Az mutatja a vérmességet. Miért nem megy férjhez?, 99kérdezi a szőrös karú férfi, ugyan, mindig evvel jön, nevet kapkodva a zöld nő, a múltkor meg azt mondta, hogy nehéz fejem van és silány emlékezőképességem, a férfi közben átszól a nő feje fölött egy másik beszélgetésbe, egy nő matematikával?! mennyit keres? nem az számít, hanem hogy mennyit talál.
Szél remegteti az esővíz tetejét, arca a vízben hullámzik.
De bizony silány a maga emlékezőképessége, mert nem emlékszik arra, hogy baby dollban tornászott mezítláb a gémeskút előtt, libaszaros lett a lába. Én kilestem. A szél végigsöpör a kerten, egy szalvéta elrepül, besötétül az ég, gyerekek, valahol leojtottak egy lámpát, egy szempillantás alatt zuhog, a társaság szalad befelé, májusi eső aranyat ér, kurjant egy férfi, de kedves Ernő, hisz ősz felé jár.
Az eső hamar eláll, a másik hegyen süt a nap, kilép az eresz mellől, visszanéz az esővizes hordóra. Emelkedett-e a vízszint? A kerti vasasztalokon a bíbor szalvéták ronggyá áztak, az ujjával maszatolja őket, az asztallap nem egyenletes, megállt rajta a szürke víz, belenyúl, hideg nagyon. Maga az? Megfordul, a szeplős asszony áll a villa fehér zsalus ajtajában, karját összefonja nagy mellei alatt, maga az?, széles lapátfogai kivillannak.
Igenis.
Mit szemtelenkedik!, kiált az asszony, menjen vissza, ha nem akar. Fázik, jópofa ez az anyag, az asszony mogorván válaszol, gyöngyvászon a neve… Jöjjön, kérem, beljebb, látta ezeket?, Tag für Tag az asszony hadar, rettenetesek. Nap mint nap rettenetesek. Most jött? Bólint. Hálistennek az esővel elmentek, még hallhatja a dzsipeket, hallgatóznak, nem hall semmit.
Önt főként milyen témák érdekelnék?, az asszony arcába néz.
Az asszony lapátfogai csüggedten lógnak kifelé, lehet, hogy ön megsértődött? a férjem talán nem volt tapintatos? szegénykém, micsoda emberekkel van körülvéve. Bosszantja a szeretetteli hang. Nem éri meg ez tulajdonképpen magának? Nagy könyvtár van itt, van zongora is, talán megőrizhetnénk a kultúrából valamit ezekben a silány időkben. Ketten? Mit akar tőlem, asszonyom, mondja kihívóan, mint egy kellemetlen dandy, csak nem fogunk alkudni rám? Már bánja, amit mondott. Félreért, mondja az asszony, vastag kezével végigsimít a haján, szeplős arca lángol, kikérem magamnak ezt a hangot. Ön önkéntesen van itt, saját jószántából, még ha a férjem akaratából is. Ne keressen mentségeket, menjen vagy maradjon, de ha marad, ne csináljon úgy, mintha menni akarna. Állnak. Én azt akarom, hogy maradjon. Szóval ez gyöngyvászon, mondja, az, sárga gyöngyvászon, válaszol az asszony hálásan.
100Választunk önnek a férjem ruháiból. Meghökken, nem lesz bősz? Az asszony legyint, de a legyintés, ezt érzi, nem a férjnek szól, mindig egyenruhában van, azt hiszem, termetre megegyeznek, már persze a lábát leszámítva. Tisztelettel néz az asszonyra, olyan magától értődőn mondta mindezt. Nem természetellenes, hogy átöltözöm? Nem olyan ez, mintha színpadra lépnék? Az asszony fölnevet, most fölényes, naiv kérdés, nem gondolja? A szekrényben sok ruha lóg, az asszony levesz egy ruhát, végigporol a ruha vállán, talán soha nem is volt használva, a férjem minden évben vesz magának valami finom holmit, megmutatja nekem, és beteszi a szekrénybe, nem gondolja, hogy ez előkelő dolog tőle? Nem értem, válaszolja. Az asszony vállat von, álljon egyenesen, mondja az asszony.
Olyan ez, mintha mitesszereket akarna a hátamról nyomkodni.
Maga nem tudhatja, mi az itt, az isten háta megett, kiáltja az asszony erősen. Én is itt vagyok. Az asszony legyint, ön mégiscsak nagyvilági ember, akárhol. Hagyjuk ezt, mondja, fehérek közt egy európai, vigyorog. Az asszony egy fehér öltönyt méreget hozzá, igen, termetre egyformák, az asszony szorosan mögötte áll, érzi a tarkóján a leheletét, félrefordul, ne mozogjon, mondja az asszony, az asszony hátralép, szeplői égnek, nehézkesen a kezébe nyomja az akasztót, hangos lépésekkel kimegy. „időjáték, térjáték” Kár, hogy nincs friss alsógatya. A villa nagyon jól el van rejtve, mindig csak az utolsó pillanatban bukkan elő. A kerítés természetes sövény, dús, erős. Az asszony jókedvűen fogadja.
Immár tudjuk, hogy nem izzad a lába, vegye föl ezt a papucsot, úgy látom, otthon érzi magát, mondja az asszony derűsen, bocsánat, mondja halkan. A papucs bélése foszlik. Nagy parkettfelületeken megy, a parkett ropog, meglehetősen kevés a szőnyeg, mondja. Meglehetősen, bólint az asszony, így kissé hevenyészett és rideg a lakás. A soron következő öltöny egy frakk, az asszony a szalonban várja, a garnitúra teljes. Enne valamit? Szívesen, mondja, illetve nem kérek semmit. Az asszony vár. Mindig tudnék enni. Férfiszokás, mondja az asszony, föltettem szafaládét, és van néhány új szószom is.
Rajta hát, mondja, jobb lábát átveti a másikon, lóbálja, a papucsot a nagyujján egyensúlyozza, de utálom a papucsot, mondja, mostan pedig akkor kötetlenül Buxtehudéról fogunk beszélgetni. Nohát, őszintén szólva, nevet az asszony, nem sokat tudok Buxtehudéról, mórikálva ráncolja a homlokát, egy szvit valamely billentyűsön, melyet a grandióz Bach is felhasznált motívumként… Mondja, egyáltalán mi a keresztneve?
101Rávágja, nyilván Friedrich.
Leül a zongorához, egyébként Dietrich, jó hidegek a billentyűk, mondja, én azt szoktam mondani, mondja az asszony, hogy jó fehérek. Igaz. Tudja, Buxtehude, ez a „balti oroszlán” a régi skandináv tengerjárók szilajságával robban bele a Hanza-városok békés zeneéletébe. A lübecki Mária-templom „esti zenéi”-nek keretében bemutatja a maga hetekre szóló kantáta-ciklusait, ezeket a roppant barokk építményeket, melyeknek egy-egy „Monteverdiről írja Szabolcsi Bence: Amihez az ilyen ember hozzáér, forróvá, de egyben keménnyé és nagyméretűvé változik a keze alatt. – Citálni, lám és bezzeg Monteverdi, vicc-csattanók.” bibliai epizód áll a tengelyében: a Bárány Menyegzőjét, Agg Simeon Boldog Halálát, Az Utolsó Ítéletet, az asszony felugrik, a szafaládé!, kiáltja és kiszalad, ezen nevetni kell.
A szafaládé lábasban van, a lábasban paprikás-zsíros lé van, a páros szafaládék feszülnek, fényesek. Átül a kisasztalhoz, maga nem eszik? Nem, fogyókúrázom. Bolondság, mondja. Két ropogós zsömle is van, próbálja ki a szószokat. Saslicsnüj szosz Netto 340 g, Picnic Sauce, Dresdner Cumberland Sauce, Ketchup (nátriumbenzoáttal tartósított) tisztasúly 220 g. A kantáta Buxtehudénál már-már oratóriummá sűrűsödik, mondja teli szájjal, remek ez a ketchupszerűség, zenéje tele van váratlan és fantasztikus fejleményekkel. Buxtehude különben is szereti a kísérletezést: az orgonafúgában például nem riad vissza attól a sajátságos gondolattól, hogy az alaptémát több szakaszon át bontsa szálaira, imitálja végig, tükrözze, fodrozza, szűkítse és tágítsa, szője végtelen huzalokká, aminőket a népvándorláskor északi ornamensein lát az ember… s közben az alapgondolat mégis egy marad, sőt az előjáték, a prelúdium, magában hordja az elkövetkező fúga gondolatának a csíráját, alapelveit, levegőjét.
A zsíros lé felhígítja a szószokat, zsemledarabokkal mártogat, az asszony úgy lesi, mintha az édesanyja volna, egyen még, „…” nem, köszönöm. Ma először a virágokat kell rendbehoznom, segít? Vagy ne is segítsen, nem férfimunka. Megbokrosodott a szanzavéra, meg csak összepiszkolná magát. Az asszony újságpapírt tesz a kis asztalra, kirázza a cserépből a növényt, a legjobban azt szerettem, amikor Lenke a Stabat Matert tette fel, ennek a műnek befejező Glóriáját, amit egy leningrádi fiúkar énekel. Dicsőségről talán sose számoltak be szomorúbban és méltóságteljesebben, mint ez a gyerekkar. Ilyen lehet egy elefánttemető, mondogatom azóta is tanítványaimnak, ilyen a haldokló elefántok vonulása, ahogy ez a Glória szól, és ahogy ez a kórus énekel, és megáll, amikor a tű is megáll. A cserép alakú 102földdarab sima, fényes, mint egy öntőforma, keresztül-kasul át van szőve vékony, fehéressárga gyökerekkel, az asszony keze ragad a földtől.
De büdös!, mondja önkéntelenül, az öltönyt könnyűnek érzi, a szövet simogató. Ez büdös?, csodálkozik a nő, láthatóan csalódást okozott neki, nagyot szippant az asszony a levegőből, orrcimpái belerezdülnek, földszag, jó földszag. Nem lehet, kérdi, hogy ez a föld elrohadt? Az asszony dolgozik, ujjával tömködi a földet, fölnevet, ezt úgy mondta, mintha valami mögöttes értelme is volna ennek, amit mond. Ma különösen jólesett a zene, mondja az asszony, és ismét szippant a levegőből, akárha a zenéből.
Rohadt föld, mondja.
Az asszony elpirul, mintha leleplezte volna a sok szippantás. Talán még soha senki nem volt olyan szerelmes a fénybe, mint Händel, aki elveszítette szemevilágát, mondja ridegen. Csönd van, a falakon hideg lobog. A macska sokkal gerincesebb, mint a kutya, mondja, ma inkább nem venném le a csizmámat. Az asszony ijedten csücsörít, hatalmas karját lóbálja a teste mellett, nem is öltözik át? Nem. Csönd van. Nem szeret itt lenni így délutánonként?, kérdezi a nő lehajtott fejjel. Maga is tudja, hogy nem erről van szó! Az asszony fölveti a fejét, nohát folytassa csak, bizonyosan nem érdektelen gondolatok ezek a… macskákról. Leforrázva áll. A csizma alatt rettenetesen zenél a parkett, leülnek a szalonban, a macska megmaradt büszke vadállat, a kutya verés után is szereti a gazdáját, a macskát nem lehet verni, az egyébként sem a gazdához hű, hanem a házhoz, a terephez, egyszóval a vadászterülethez, külön helye van a verekedésnek, átjárók vannak, harci ösvények, terrénumok, melyeket meg lehet sérteni, a macska az vadállat. A lába forró a csizmában. A nő arca kemény, a szeplők mintha oda lennének ragasztva.
A hangya-lét, mondja az asszony könnyen, az van kifejezve, hogy nincs semmi metafizikus faktum, amivel földíszíthetnénk magunkat. A keze ügyébe kerül egy érem, bronzérem, rá van írva: Úszás III., barna cipőfűzőn lóg, evvel játszik, pörgeti, simogatja, próbálja élére állítani, a lét szomorúsága, az állati szomorúság, amely minket körülvesz. Mert miért szomorú a kutya?, az asszony folyamatosan beszél, azt gondolom, azért szomorú, mert olyan értelmesen néz, de nem tud megszólalni. Mára ez történt az emberrel is. A metafizika hiányának van jó oldala is, mert hogy nem tudunk beszélni, hazudni sem tudunk. Nem tudom, észrevette-e: jó emberek vagyunk. Vauuu, válaszolja en103gedékenyebben, „…” mint szeretné. Rohan a kerti úton, nem törődik nehéz csizmáival, nehéz csizmái belemarnak az utacska földjébe, érzi, ahogy kiváj egy-egy koncot a földből.
Majdnem feldönti az esővizes hordót, maga?, lepődik meg Kedves Báró úr! Nagyon sajnálom, hogy a kis Rose dolgavégezetlenül tért vissza látogatásából. De sebaj. A nyütt vonóból bot, ahogy a költőnk mondja. az asszony, azt hittem, nem jön többé. Liheg, itt vagyok. Épp sétálni indultam, maradjunk a kertben, itt biztonságosabb. A kerti út egy szakasza kőlapokkal van kirakva, az egyik kőlapot a fa gyökere elmozdította, az asszony megáll, látja, az életben az a nagyszerű, hogy nem hagyja magát elméletektől megregulázni, áttöri, elsodorja, ahogy ezt a betonlapot áttöri. A betonlapon hosszú, fekete repedés van. Istenem, az a sok buta elmélet! A teljes életet kell szembeállítani velük, és rögtön kitetszik az ösztövérségük, az, hogy koholtak és lényegtelenek! Koholtak, ezt már kiáltja az asszony, ezeknek az h elméleteknek nem az a bajuk, hogy ügyefogyottak és fantáziátlanok és ostobák és naivak és esetlenek és hamisak és primitívek és avatatlanok… Csizmájával követi a repedést, volt nekem egy nagybátyám, kitűnő, pallérozott elme, ő 20 évig lakott egy romban, s mikor beköltözött, illetve beköltöztették egy új, jó karban lévő villába, igaz, csak egy hónapot élt ezután, de a ház teljesen hozzáidomult, leszakadtak a rolók, az erkélymellvéd beomlott, leesett az álmennyezet a konyhában, eldugultak a lefolyók, slauggal kellett a vécét lehúzni, nyilván ön erről beszélt az imént.
Az asszony lelkesült, a dús, semmihez sem hasonlítható életet kell felmutatni, ez a teljesség, és a teljesség a szeretet, a szeretet pedig túl van a logikán.
Ez eddig logikus, mondja.
A kerti székek, asztalok között állnak, olyan férfias gondolatai vannak, túl kell haladni a logikán, a titkokig, tekintetünket a totálisra kell vetnünk. Közbeszól, miközben két lábbal állunk a törtségben. A törtség, mondja az asszony, a jelenségek világa. Dehogy! Rendben, a repedés terjedhet lejjebb, a világ maga egész! De ahogy mi vagyunk, az nem ilyen, talán, mondja kedvetlenül. a Dehát kell lenni egy világmagyarázatnak, mellyel túllépünk ezen! Lógatja a fejét, nem, az embert vonzhatja a teljesség, rátalálhat az Istenre, de túllépni, túllépni azt nem lehet. Az emberi az, hogy a tört, a homályos, az elrajzolt, az elrontott, a megrongált és a teljesség egymásnak indul. Az asszony azt mondja, én vagyok az út, az igazság, az élet, ennyit kell tudni. Ó, én azt hiszem, ön úgy tekint az Istenre, mintha ővele már minden meg volna oldva, ha van is Isten, ennyire azért nincs; amit az elébb 104mondott, az inkább Krisztus ars poeticája lehet, az emberé siralmasabb kell legyen. A teljesség, amire tekintetünket vethetjük, egyre kevésbé diadalmas. A teljesség az egy. Ön nyilván m katolikus, mondja. A kerti asztalokon víz van. Az emberrel egyre kevesebb történés esik meg. Nincs emlék a történésről, lepedővel le vannak takarva, mint az elhagyott szobák. Egy nap: egy jelző.
Ezt komolyan gondolja? Nincs jelentősége.
Hátradől, ráül az asztal szélére, beleül a vízbe, felugrik, tapogatja a fenekét. Az asszony hosszan beszél Csontváryról, lássa, az nem tehetséges, az túl van a tehetségen. Fölismeri az asszonyéiban az ezredes gondolatait. Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kézirat. S a szerző halála után a cselédlány bátran kosárba gyűjtheti, hogy befűtsön vele. Valami baj van?, kérdi az asszony.
Miért van maga kabátban?, kiáltja, igazgatja a nyakkendőtűt. Hideg van, az asszony szeplői lángolnak. Gyere ide. Gyere ide, mondja, az asszony elmegy, ráfekszik az ágyra, ágyékát erősen nyomja az ágynak, reménytelen vágyat érez, szíve nehéz. Elalszik, „…” mikor felébred, tompa és üres, kedves egy barátom, megbízatása, megérti, ön nyilván megértő, véget ért. Nem, ne legyen háládatlan, hallgasson. Minősítetlen tehetség nincs. Föltételezheti, megvannak a szempontjaim és érveim, mely utóbbiak tetszetősek és velősek volnának. Sok jóra ne számítson, az emberiség bámulata, amellyel a tehetség merő tehetségszerűségét annyira csodálni tudja, meglehetősen alacsony színvonalú, hiszen Demosthenésért éppen úgy rajong, mint a kardnyelőért, és az ügyes szélhámosért éppen úgy, mint Szent Ferencért… Kérem, ne. A lázadó agyvelő éppen olyan gonosz, mint a gondolkozó bél.
Az ezredes haját nézi, a hajamat nézi, kérdezi az ezredes, volt gondom vele elég, olyan, mint a drót, a borbélyok kifejezetten feldühödtek tőle, már gyerekkoromban állandó borbélyom volt, borravaló és így tovább, azt hiszem, ez mulatságos. Csönd van. Ha nem tévedek, ön fölényesen hallgat. Úgy vélheti, ha önnel méltánytalanság történik, az önt egyszersmind az igazság bajnokává üti. Téved. És kicsinyesen számító. A dolog nem azon múlik, hogy arcunk megráncosodik. Úgy tűnik, hogy a hatalom az a pont, amiről szó van. Ezen a ponton kell a közösségnek vagy virágoznia, vagy elvesznie. Hogyan szerezhető meg? Kinek szabad? Kinek kell? Hogyan kell felhasználni? Gyakorolni? v Megtartani? Alárendelni? Élni vele?
105Az összes határok érvénytelenek – mert az egyetlen morál a szabadság. Az egész az igaz.
Nincs ember, aki erről ne tudna. De a dolog sokkal egyszerűbb, színtelenebb és higgadtabb… Minden időben volt, de ma különösen seregestül van ember, akire jellemző, hogy mindent maga akar csinálni. Szégyentelenül ráveti magát mindenre… mindent megszaglász, megnyúlkál, megnyal és szopogat, csen és dugdos, falánk és mohó, mindig éhes és liheg, futkos, kutat, turkál, kotorász, mintha az övé lenne, de mintha nem az övé lenne, mert henceg vele, s ugyanakkor tagadja is, jogot formál rá, mégis titokban csinálja, elveszi, de rossz lelkiismerettel, telezabálja magát és kihányja, tisztának vallja magát, és nem tud aludni. A létezést összetéveszti az élettel. Azt hiszi, hogy ez itt az egész.
Ez a magyarázat a dolgot elvéti.
Bizonyítékra most se idő, se alkalom.
Csupa kétes, nehéz, romlott szokás, gondolat, eszme, csupa finom álnokság, szemfényvesztő hazugság, mézes árulás, csupa mellékösvény, hátsó gondolat, nyomorult ösztön rejtett álarcban, az emberi hitványságba veszve – mindez átvéve a népek rongyfoszlányaitól, átvéve és megbűvölve… tékozló és aljas fényűzés, a hitvány szolgaság, a képmutatás, az intrika, a címkórság, az árulás, a testvérgyilkosság, a névtelen feljelentések, a kevélység, a kegyencuralom, az álnok tudatlanság, a vesztegetés, az irigység, a ceremónia.
Belső bandita! Soha senki nem fogja eldönteni, hogy melyikhez kell a nagyobb erő, ha szilárdan ellenállok, vagy ahhoz, ami van, odapuhulok… A dolgok kétértelműségében idáig előrehatolni, borotvaélen, óvatosan, a legnagyobb veszély, és ki mer idejönni? Ki mer ennyit megérteni?
a Az ember nem oktalanul fél.
Aki meg nem valósított eszmék káprázatában él, a maga számára botrányosan hazug, más számára botrányosan nevetséges. Ez az emberi létezésben a dupla skandallum, ha valaki száját járatja és papol és tanít és oktat és dorgál és büntet és a nagy igéket hirdeti és semmit nem teljesít.
A dolog nehezebb és egyszerűbb. Szabadság van. Vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van, mondja. Az ezredes ráemeli a tekintetét, felháborító, hogy valaki énjének azt a jelentőséget tulajdonítsa, amelyet csak akkor nyerhet el, ha éppen feladja. Én csak akkor van, ha nincs, és akkor nincs, ha van. De normális ember az ilyesmin csak bosszankodik.
106Ezekből a megdagadt és belül üres és realizálhatatlan szavakból egész nyelv keletkezett.
Amikor a szó felrobban, az a tett.
Maga ne biztasson!
Az ember mindig egész, az ezredes gyöngéden elmosolyodik, barátság csak ott keletkezhetik, ahol két férfi egymás lényét nemcsak hogy épségben tartja, hanem saját egy én-köréből a kettő körébe azért lép ki, mert tudja: ez az a hely, ahol barátjának épségén saját épsége megkettőződik. Egész csak egészen egészülhet ki. Ahogy az elnyomás végül az elnyomást is elnyomja. S ahogy a teljesség csak teljességen teljesülhet. Nyílt csak barátom nyíltságán lehetek, őszinte csak az ő őszinteségén. Barát az ő barátságán s ő az enyémen. Nincs hierarchia, rangsor, egymásután. Az értékek kölcsönös egyöntetűségének tökéletes elismerése. A barátok egyenlőek. Mert ahol vannak, ott nincs különbség. A hely, ahol élnek, túl van a versenyen. A barátság az egzisztencián nő és van és él és múlik. A barátság köre nem az életé, hanem a lété… A barátságnak három kizáró oka van: a hiúság, a gőg és az irónia.
Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. Nyilván olvasta, ön olyan meghatóan művelt, birodalmamat az én ellenségeim építik, ezért lesz ez megépítve jól, az ezredes furcsa felugrással kezet nyújt, ne vegye fenyegetésnek, de nem kísérem ki, süt a nap, fáj a lábam. Tenyere izzad. (Banánt kér? Nem.)
s Ünnep nincs, mondja a szívében. Ünnep nincs.
A vályogházak lakói állnak a vályú mellett. Mivel a budi az udvar ellenkező végén, az eperfán túl van, éjszaka, érthető kényelmesség, nem azt használták, hanem a bilit, amit azonban kezdetben szégyelltek egymás előtt, kis trükkökkel lett elrejtve a tény. De a fegyelmezetlenség nőttön-nőtt.
A vályú mellett állnak, kezükben a bili, s mossák, ez a reggeli szertartás. A legcélszerűbb homokkal. Agyaggal. Csalánnal. Különböző nézetek vannak, híveik megférnek A szöveg rendre elejti azokat a fogódzóit, melyekre joggal számítanánk. Szeretnénk hinni például, hogy például itt és itt, a kitelepítésről van szó. E föltételezésünknek nem mondana semmi ellent, de tudni nem tudjuk. Nem cáfoltatunk, nem erősíttetünk. Máskor meg hivalkodóan konkrét. De mintha itt is többe volna a leves, mint a hús; mintha öntelten jogot formálna megállapítani: Ilyen a valóság! Vagy akár csak: Nézd, ilyen vagyok én! egymással. Kiburogatja a trágyadombra a bilit, a többiekhez lép. Ön, uram, mivel tisztogatja? Elmosolyodik, fáradt, az idegen asszony szíves, virrasztani kell. Az attól függ, uram, ha csupán hugyoztam, akkor csalánnal, ha viszont szartam, függetlenül ekkor egyébként, hogy hugyoztam-e vagy sem, akkor én a homokot részesítem előnyben. Ejnye, no, ejnye, mondja hangosan a pongyolás nő, 107aki a vályú fölé hajolva súrol. Egy kutya ólálkodik, színeskedik a farkával.
A kapuban, majdnem a budinál, áll a fiatal cigányasszony, erős, gyönyörű, nagy ribanc, hangosan hüppög. Gyere ide, Bika, kiált neki. A cigányasszony arca össze van sírva, és meg van tépve. Mi van, Bika, kérdi, öblögeti a bilit a vályúba. Ne a vályúba öblögesse vissza, öntse a földre, szól rá csöndesen a pongyolás nő. Bekelletett az uramnak katonának, mondja Bika, leitta magát és megvert. Biztos megérdemelted, Bika. Az asszony lesüti a szemét. Nagyon megverhették, gondolja. Megkérném a nagyságos urat, írna neki be a kaszárnyába egy levelet, az asszony ’azért hoztam Biharbul ezt a lányt, mert olyan forró a p‥ja, hogy ha leül a gyöpre, még a fű is kiég alatta’ a vályú síkos peremébe kapaszkodva lehajol, cipője talpáról fekete szedret kapargat, a szeder széle van csak elnyomva, úgy van odaragadva, magasított sarkú, piros szandál, oda van a szeder ragadva, ahol a talp hajlik fölfelé, fogja a majdnem ép, leves, fekete szedret, szórakozottan bekapja. Micsoda nő! El tudná nézni soká…
Miről írjak? A cigányasszony rávillantja a szemét, azt már a nagyságos úrnak jobban kell tudni. Vár. De olyat!, az asszony kihúzza magát, lepörög róla a sírás, a verés, ott feszül teljes büszkeségében, szerelmes bosszújában, de olyat, hogy kiegye a franc érettem! Bólint, meglesz, Bika, az asszony megrágja a szedert, lenyeli, megy ki az udvarból, a kapuból visszafordul, ránéz, int a fejével, nevet, elmegy.
Áll. A vályogházak lakói visszahúzódnak a szögletekbe. A férfi utánaszól, legjobb szarral tapasztani, uram. Helyesel, tudom, úgy csinálom, uram. Micsoda fogság ez, óvatosan kinyitja az ajtót, hogy ne zavarja az idegen asszonyt. Buxtehudéról álmodtam, mondja az asszony hunyorogva, ha nem tévedek, nagy író volt. Leteszi a bilit az ágy alá. Hull a törek, mondja. A trágyadomb közel van, büdös. Mennyi légy!
»Tudod, van egy nővére, nohás-nővér, az Epelenciás Rózsi, így hívják csak, a
derékszíjamig ér. Elképesztő, hogy ez a bomlottság mennyire vonzza a férfiakat, a kocsmában
mosogat, van egy sámli, azon áll, aztán időnként hátul a budiban meglökik, behallatszik a boldog
vinnyogása, együtt örül az egész csehó, van egy fia, siheder korában szép arcú volt, de most már
olyan, mint az állat, beledurvult, egyszer majdnem agyoncsípték a méhek… Láttam, ahogy ez a két
öregasszony megkínozta az Epelenciás Rózsit, vékony, rövid haja van, hidrogénezi, a bőre mindig
feketés, a melle fölött már valahogy kidomborodik a csont, 108a
bőre májfoltos. Kínozták, kajánok voltak és sóvárak, hogy hát akármilyen lökött is a Rózsi, vele
még megeshetnek ilyen dolgok. Az egyik ura nemrégen halt meg, beleesett a nohától a vízvezetékes
árokba, az még hetvenévesen is naponta!, jött az öregasszony büszkén panaszkodni, hogy
nem lehet az Ottóval bírni, és neki már fáj, és szaporán pislogott. Kíméletlenül faggatták, a
vén hiénák, mondd csak, Rózsikám, aztán megint vajon sokat ettél, hogy ilyen szépen nől a
haskód?! Erre az a szerencsétlen vihogni kezd, sír, nevet, horkant, szörcsög egyszerre,
nyáladzik, hát mit csináljak, ha az a barom ember, a Dévai Gyurka megdöntött az akácosban. A
Dévai Gyurka fuharos, sváb, sok a pénze, mindig barna kordnadrágban jár, a sliccéről hiányoznak
a gombok, ez kapta el, pedig nagyon jó szeretői ’Amikor az embör elkezdött gyakni, az asszony is
mozogni kezdött. Mögmarkoltam a két vállát, oszt odaszóltam neki mérgesen: – Ki b…ik itt, én
vagy të?!’ vannak, az Epelenciás Rózsi meg nagyon ronda.
Ilyen a hasa: Meglát egy piros szandált. Félretaposott szandál, a festék megrepedezett, Istenem,
hol a párja? El kéne menni a cigányasszonyhoz. Itt vagyok hát, Bika. Látom, nagyságos
úr. De most nem jó, nem vagyok magam.
A barna tetem egy őzdög. Mellette nagy darab nejlon lefeg. Micsoda pár! Az ember nem oktalanul fél. A vízmosásos rész széléhez lép, a talaj kicsit megroppan, a fatörzs felé hátrál, szinte belefekszik a homorúságba. A lombok lezárják a teret, de a bokrok hajlása és a part vonala olyan, hogy a víz felé nyitott, nyitottság van. Megmozdul az ajka, egy templom, suttogja maga elé, mi atyánk, ki vagy a mennyekben, megretten a kimondott szavaktól, acsarkodva kiabálni kezd, a hamvas ég inog,
nincs középpont, nincs fő, nincs méltóság,
csak felhalmozott zsákmány, összeesküvés,
nincs felelősség, csak érdek, tanácstalanság,
itt a veszély és a kétség, és nincs elhatározás,
nincs irány, nincs cél, nincs út, csak
támolygás, zavar, tévedés, szégyen, nyomor,
szegénység, rémület, gond, bűn, gyalázat, mindenki,
aki valamit tudott, aki valamit ért,
aki valamit mert, elrejtőzött, der Tempel brennt.
A hátát nyomja fakéreg. (Szil?) Csönd van, határ, itt állok. Beleugrani a dzsipbe. Kapkodva kipörgetni a kerekeket, csikordítani a gumikat. Hunyorít, szemben motoros közelít, barátságosan inteni. Oldalt fénylő tocsogók vannak, gyanús ezüsttányérok és vörös víztisztító tornyocskák. A visszapillantó tükörben látni, hogy a motoros megfordul, közeledik. A hátsó ablakra fölverődött a sár, az ábra bonyolult és áttekinthető, vonzza a tekintetet, a motoros közeledik. Egymás mellett mennek, ránéz. Óvatosan gázt ad, amaz is, megint, az is. A motoros nevetésre húzza a száját, rövid kacsázó mozdulatot tesz a motorral, mintha bizonytalankodnék, majd jobb lábbal hirtelen befelé rúg a dzsipbe. A második rúgás a combját éri, önkéntelenül benyomja a kuplungot, csökken a sebesség, elkapja a motoros lábát, a fekete csizmát. A motoros kirántja a lábát, két szederfa közt kiront a tocsogós rétre.
Gázt ad, fél. A visszapillantó tükörben megjelenik a motoros, játszin beéri, próbálja az útról leszorítani, a motoros pontos rúgása a kezét éri, elkapja a kormányt, a kocsi oldalt vág, szinte letiporja a motorost, áttör az árkon. Esés közben üvölt. Soha senki nem fogja eldönteni, hogy melyikhez kell a nagyobb erő, ha szilárdan ellenállok, vagy ahhoz, ami van, odapuhulok; a dolgok kétértelműségében idáig előrehatolni, borotvaélen, óvatosan, a legnagyobb veszély, és ki mer idejönni? Ki mer ennyit megérteni? A dzsip úgy feküdjék, mint a bogár a hátán, kerekei valószerűtlenül hosszan pörögjenek, akár a filmeken.
Arcán por van. Az ajka cserepes. Dühödten veri az ajtót, nyisd ki, nyisd már ki. A belső homályban a Schwester áll, megsebesültél?, kérdi fáradtan. Vizet, mondja, és nekitámaszkodik a falnak. Kapcsolóknak támaszkodott, felgyulladnak a lámpák, a lámpa az előszobában, a lámpa a fürdőszobában, a lámpa a konyhában. Ló nyerít. Mohón issza a vizet. Az asszony lekapcsolja a fényeket, elmegyek, mondja az asszony, nem akarok bajt hozni rád. Döbbenten nézi az ápolónőt, dehát mért nem kérdezed meg, hogyhogy itt vagyok, mondd meg, mért nem kérdezel. Az asszony elmegy.
Óvatosan ágyazni kezd. Mozdulatai óvatosak, érzi, darabokra eshetne, a lepedő nem akar kisimulni, föllebbenti, a lepedő kifeszül, mint egy vitorla, de aztán megint rongycsomóként esik a kemény ágyfelületre, betűri az egyik oldalra, megkerüli az ágyat, átnyúl a lepedőért, mozdulatai óvatosak, érzi, darabokra eshetne, a lepedő nem akar kisimulni, betűri a másik oldalra, a 110lepedő kifeszül, mint egy vitorla. A párna jó kemény. Lerángatja magáról a viharkabátot, kitör a verejtékének a szaga a lezárt térből. Az ágy hűvös. Fejét oldalt fekteti, beárnyékolja a szemét. Dobog a hasa, környezete a hasában dobog, kiszalad a fürdőszobába, a lefolyó fölé hajol. Nézi a lefolyó végtelen fekete alagútját. A csap csöpög, indulatosan elcsavarja, eláll a csöpögés. Dobog a gyomra. Köp, a köpet vékony szállal hagyja el a száját, himbál az ajkán, kézfejével letörüli. Mutatóujjával lenyúl a torkán, öklendezik. Nem tud hányni, szemében könny gyűlik.
Falfelírás: M. jobban szeret, mint az anyját. A homok beszivárog a cipőjébe. A talpa érzékeli a homok enyhe karistolását. Homok és por. Elhajtogatja az ágakat. A szilva édes. Ujját végighúzza a gyümölcsön, új szín lesz; a hamvasság. El kell érni az erdőszélt.
A vonat döcögve megy, az utasok már belehelték a teret, nincs hideg és büdös van. Feltúrt földterületek mellett jön el, a földhányások porhanyósak, az új sínek helye ki van jelölve, egy-egy darab – 15–20 méter – már le van téve, rozsdásak, használaton kívül vannak, a vonat még a régi síneken megy. Gumicső kanyarog vagy valamilyen műanyag, szilárdnak, merevnek, sprődnek látszik, de ahhoz meg túlságosan kanyarog. Kábeldobok vannak szerteszét, mint irtózatos cérnaspulnik.
Köd van. Távol a hegyek alig látszódnak, mintha azok is ködből volnának, sűrűbb ködből. Mi a köd? A látóhatár egyik Nemzetközi megállapodás szerint ködről akkor beszélünk, ha benne 1 km-nél kisebb a látótávolság (egyébként pára). Talajköd, tengeri köd, monszunköd, füstköd – avagy szmog. széle vörösen világos, föltűnő ez a ködös környékben, mintha egy lámpa lenne odaakasztva, olyan a fény. Ez ravasz. Melege van, kigombolja a ballont, széthajtja és kigombolja az inge felső gombját, megcsapja a belülről feltörő forróság. Itt vagyok a fényben, beléndek és vad farkasbogyó, a házacskákat sövények veszik körül, láncon egy gyermekkori barátom jut eszembe, Gáncs Pityu, akit mindközönségesen csak Gatyának neveztünk, magatartása gyávaság is volt és bátorság is ebek csaholnak, mintha némán, hangjukat a vonatkattogás elnyomja.
A kupéban mögötte két ember beszélget, Lósai volt a főművezető, de mi csak lóseggűnek hívtuk, emlékszel? Hogy kelletett volna a Julikának emelni, a nyugdíj végett, aztán nem emelt. Volt pofája odajönni a Dagályban, ott brügöltünk a feleségemmel, hogy vagy, Szabó elvtárs?, volt pofája ezt mondani, vakard meg a hátam, anyukám, mondtam az asszonynak, ebből a lóseggű is megértette, hogy ez nem az ő terepe.
111Szemben ül egy asszony, egy férfival beszél, minden arra mutat, hogy a férje, a szűkszavú utalások, az utalások jellege, az érdektelenséggel érintkező nyugalom, a kedvesség és ingerültség heves váltakozásai. De akkor még csak Zsilinszkinek hítták, „Van egy terasz, hatalmas fa-mellvéddel, lent meg a ház szinte belefolyik a kertbe, ő a kertész en Europa, míg él, az övé, de azért nem tudta, elvállalja-e vagy sem.” a férfi sértődötten hallgat. Csinos és nincs rajta melltartó, mondja később az asszony megfellebbezhetetlenül.
Kinéz a hűvös ablakon, terepjáró dönt ki sövényt, kémleli az eget, oszlik-e a köd. Spórolni kell, mondja az asszony, persze, kocsival nem jelent semmit, beállít és kész. Modern. Minden tekintetben modern, semmire se jó, az mászik át, aki akar, illetve az nem, aki nem akar, nyitva van az asszony szája, a rózsaszín rúzs kicsit elmázolódott, elnapozott bőre van az asszonynak, foltos is kicsit a bőre, beszántják, ezek egyébként mindent beszántanak, én vesés vagyok, fekete kenyeret eszem. Három banán van az asszony ölében, körmével szórakozottan ábrákat vés a banánra. Lóseggű, így hívtuk, nem túlsággal tapintatos, de találó, annyi fix. Én az unokák mellett néhanap kabátokkal handlizok, nem is kifejezetten a pénz végett, hanem hogy teljen az idő. Miként töltik a gyerekek a lenne a jövendő pedagógu- egyetemes békét A teljes és kölcsönös bizalom jellemzi kapcsolatainkat tanácskozás volt, mégis ma- nősítünk termelőegységeket, Moszkvának és Washingtonnak, és azt nem sza- dött – mondotta Edward korrekt partneri viszony a fej- hogy az általa nyújtott tel- hatjuk ugyan a vállalato- arzenáljának a nyolcvanas években. litikai és katonai rendszerhez való gatásra – mondotta befejezésül mardosott parasztságból kialakult demokrácia ikertestvérek. Vízió. Egyelőre. Hogy ellenforradalmi ban- változott. A kereskedelem alacsonyabb jövedelműek- támogatása nélkül nehezen. A megyei tanács vezetői az embert kell bevonni a taná folytatandó megbeszéléseivel – hivatalos programját sek és a ma is gondokat. Termeljen akkor az üzem lett, de szerinte a kormánya nem törekszik arra, hogy ellen- Befejeződött a haladó értelmi- sága és a magam nevé- si és kooperációs kapcsolatok a haladás és a szocializmus fő vözlöm a barátsági nagy gíti a társadalmi haladásért, A magyar nép nevében… Az elperdült idő, mondja a szívében.
Bizonyos dobolyi fiútól hallottam, hogy az ő hazájában volt volna egy igen részeges ember, ki midőn éjfélkor gyakran házához érkezett, szidalmazni kezdé a feleségét nagy káromlással, s monda: Adj ennem ilyenadta! Mit főztél? Az asszony felülvén az ágyban, meglátja, hogy a holdvilág az asztal közepére süt. Mond azért a férjének: Hát az isten süllyesztett volna el, nem tudod-é, hogy a sós tej az asztalon? Fogá azért a felette részeg moslék ember magát, s asztalhoz üle: vága jó darab kenyeret, és bódult fővel mindaddig mártogatá a holdvilágot, míg elfogya a kenyér, s akkor lefekvék a felesége mellé szép csendesen s jóllakva. A banánhéjon a rajzok barnulnak. Nagyon finom, mondja az asszony, valami van a szájában, az embernek kedve volna azonnal elropogtatni, azonban ellenkezőleg! hosszasan szopogatni kell. A végállomáson siet a leszállással, a vonat éppen 112hogy megáll, már ugrik is. A kalauz érkezik sebbel-lobbal, durván ráripakodik az asszonyra, a férj hallgat, félni látszik, mik ezek a jelek a banánon, üvölt a kalauz, egy percet adok, hogy desiffrírozzák. Kultúrkörnyezetbe ágyazva, herezacskó szögelve?
Óvatosan lép le a vonatról, hasra vágja magát, azután mivel túl sok az utas, és ez így föltűnő, úgy tesz, mintha elesett volna, mélyen lehajolva söpri térdéről a fekete salakot, s közben iszkol el az ablak alatt. Nagy beton sokszög az autóbusz-pályaudvar, eléri a csatlakozást. A kalauznőnek mérges arca van, az információkat kelletlenül adja meg. A kalauznőnek sok dolga van, át kell nyomakodnia végig a buszon és vissza. Csúnya bőre van a kalauznőnek, horpadásos a bőr, az állon föl van vakarva egy kicsiny seb, a vér odaszáradt, a kalauznő arca mérges, sértődött, de azért mindegyre visszajön, igaz, ez a dolga. Még messzi a rév, majd szólok, mondja a kalauznő. A kalauznő inge fehér, a kézelőnél felbolyhosodott az anyag, ugyanezt a piszkosszürkés felbolyhosodást látja a melleknél. Csöcsörészik őtet vajon? A hónaljban alig látható vajsárga folt van, a nő keze alumíniumos a pénztől.
Nézi a távolodó buszt; a folyó mellett szellős, nyílt tér van, libalegelő, közepén betonépítmény, bunker? trafóház? Kikerüli. A réves pirospozsgás fiatalember, bő, vastag pulóver van rajta, a pulóver norvégmintás, ugyanilyen mintázatú a sapkája is. Úgy ül a hajócskában, valahogy olyan mélyen, mintha félig a vízben ülne; a lapos látószögben a legkisebb vízfodor is félelmetesen robajló, haragos, zúduló, tarajló, tajtékzó, temérdek hullámnak látszik. Örül ennek a veszélytelen kalandosságnak. Ki a makett?
Ősöreg, viseltes, kopottan zsíros, ezerrekeszű, nyakbaakasztott bőrtáskájából a réves jegyet ad. Délután meddig járnak?, kérdezi, kabátjába gyűri a sárga ficni jegyet. Fél tizenegyig, nevet a réves, ezüstfoga van. Hát az bizony már nem is nagyon délután igazán, mondja.
Nem.
És télen?, kérdi. Hogyan?, kérdez vissza a réves, a rekeszekben kotorászik az apróért. Hogy télen is jár-e a rév?, magyarázkodik. Körbejár a vízen a tekintete, semmi zavaró jel, ólmos, dühös hullámzás: kicsinyítve. Ha be nem áll a Duna, mondja a réves, ötven fillért ad. Be szokott?, kérdi. Hogyan?, kérdez vissza a réves, a rekeszekben kotorászik újabb jegyért. Hogy be szokott-e állni?, magyarázkodik. Mostanában nem nagyon.
Észreveszi, hogy figyelik: egy öregasszony, hüvelykujjai forognak egymás körül, meg mellette egy finom arcú parasztember.
Utólszor Mátyás király alatt fagyott be, mondja; az emberek a hajócskán várakozva figyelik. Kirí. Megpróbál mosolyogni, az öregasszony jóindulatúan bólogat, úgy, úgy, meglehet, nagy király vót. Mit mondott az orvos?, kérdi a férfi, éles az arca, szép, mint egy balta. Hát mit, amit szoktak. Hogy öreg vagyok, vihog az asszony. Aztán dolgozni lehet-é? Az asszony szája fogatlan, amikor összeteszi az ajkát, a száj szinte belesüpped az arcba, beleomlik, dolgozni azt lehet, annyit lehet, amennyit bírok.
A part süppedékes, a homokot iszap váltja. Füstös az ég. A hegyoldali fák levelein por van, többfelé ferde a hegyoldal. Gyorsít a léptein, ettől olyanná válik, mint egy ügynök, lassít a léptein, ruházata idegen itt, gyorsít a léptein, ettől olyanná válik, mint egy kereskedelmi ügynök. Lassít. Siet. A szőlő levelei hihetetlenül veresek, itt-ott elhagyott fürt van, megkóstol egy szemet, csodálkozik, hogy savanyú, de savanyú. Miként lehetséges ez? A nedves, kicsit ragadós homokban futó ösvényre a szőlőtők közül egy galamb lóg be, cipője orrával bökdösi, beleszagol a levegőbe, a levegő hűvös, nyirkos, nincs szag, alul vér van, a nyak nyitott, ott körben a véres nyak körül véres magvak vannak. Harang szól, a csikós fekete és vöröspej lovak ménesét tereli a faluba. A mogyorócserje alatt vadat belez a zöld vadász. Keze gőzöl a vértől, s az állat árnya sóhajt a férfi szeme fölött a lombban, barnán és hallgatagon; az erdő. Szétszóródó varjak; három. Röptük, mint egy szonáta, tele sápatag akkordokkal és férfias mélabúval; egy nesztelenül feloldódó arany felhő. A malomnál fiúk tüzet gyújtanak.
Egy szőlőszem édes, most meg ezen csodálkozik. A domboldal lassan hajlik fölfelé. A házban a bátyja várja, hosszan összeölelkeznek az ajtóban. Vizsgáld meg, mint szoktad, ütőerem. Egy tizenhárom éves romlott nővel találkoztam a Moszkva téren, mondja. Szerencsés ember, mondja figyelmetlenül a bátyja. Ledől. Közel a fák élesek, távol a hegy tompa, mintha maga is ködből volna, sűrűbb ködből. Mi a köd? A látóhatár egyik széle vörösen világos, föltűnő ez a ködös környékben, mintha egy lámpa lenne odaakasztva, olyan a fény. Ez ravasz. Illatozik a komódon az alma.
Telik a nap. Este az idegent a halottasházba vitték, mondja a bátyja. Szürkül. Nem is moccan a gesztenye. Némán világít a gyertya a sötét szobában. Hallja a bátyja lélegzését, mikor ma reggel a kertben ültem, mondja, kéken virultak körben a fák, 114rajtuk tiliók voltak és régi danák, megláttam az árnyamat a fűben, egy torz, fura állatot, mely nagyra nőtt, mint a gonosz álom, a lábam előtt, reszketegen mentem akkor… s az állat jött velem. Ó, de öreg a fajtánk!, suttogja a bátyja.
Mi késztet rá, hogy nesztelen állj a romlatag lépcsőn az atyai házban?
Indulnod kell. A csigalépcsőn ruhád suhog. Némán világít a gyertya a sötét szobában, ezüstös kéz oltja ki. Nem is moccan a gesztenye. Szürkül. Vén nők a kúthoz tartanak. Gesztenyefákat vidám pír lep el. Egy pékbolt friss kenyérszagot lehel, s palánkra napraforgók hajolnak. A parti kocsmazaj már elhaló, gitár zümmög, pénzcsörgést hallani.
Táskája hintáz a sötétben. A talpammal emlékezem, hogy apámmal ilyen sötétben, ilyen úton, ilyen vizesen laza homokban mentünk sokszor nagyanyámhoz. Bátyja hallgat, megviseli az elszakadás. A vízparton véletlen fénycsóvák keresztezik egymást. Nem látja a kicsiny vízi alkotmányt, itt van?
Itt.
A bátyja úgy áll a stégen, mint egy színpadon. Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben. A pirospozsgás réves fáradt, ismét ötven fillért ad vissza. Nyirkos éj van, egyedül van a sötétben, nagy a rét. A buszon, a forgónál, egy lány elviharzik mellette, olyan szaga van, mint a nagyanyjának. Benn tartja a levegőt. A vonatban állott jó meleg van. Beletúr a hajába, viszket a nyaka.
Betoppan a kalauz, ne félj, kisbojtár, mondja a kalauz, letelepszik, szalonnázik, nem kínálja meg. Fél. Mondom, ne félj, olyan hülyeség; a kalauz a mocskos alumínium szeméttároló tetejére teszi a barna cipót, a szalonna halavány, ez a három banán! nem fér a fejembe, ragad a kezem, szabad szombat, hát én is ember vagyok, sok titkos, édes lábnyomással, de a gyönyör: elnyílott mák, perdül, cikáz, ölel, forog, szeméremtestét mosogatta gonosz végre, látom, töprengsz, ne félj így, majd ha úgy félsz a fekete csillagok alatt, hogy vinnyogsz, mint egy kivert eb, akkor lesz esélyed, hogy rátalálsz – valakire. Bérből és fizetésből élek. Ne félj. Mutasd a jegyed.
Kilóg a banán héja az alumínium szeméttárolóból. A szeméttároló hangja: a fém recsegése: ki meri ezt? (Kopár tölgyek alatt jeges kézzel megfojtott egy vadmacskát.)
Süvít a szél. A szél ráncigálja. A bátyja összehúzott szemmel fogadja a szelet, az arca olyan, mint kit arcul ütöttek, s most mél115tó bosszút fogad. Hideg betontömb tövében várják Korom Jánost. Korom kissé távolabb áll, a sötétben is jól kivehető vékony alakja, arca világít a sötétben, az árnya remeg. Gyere már!, kiáltja, jön?, kérdi a bátyjától. Miért, nem látod? Azt látom, hogy mozog. A szél port visz. Érzi a testében a fájdalmat, nyakát a tarkója felől görcs fogja. A betonfelületen tölcsérben kavarog a por. Gyere már!, kiáltanak együtt Korom felé, aki nem jön. Ez hülye, kiáltja. Korom szinte a halált várja, micsoda önteltség.
Meg kell mindent próbálni. A zsákutcákba egészen új módokon kell besétálni; felhajtja a gallérját, a nő és a borotvált képű férfi követi. Benyit, egy kávét szeretnénk, mondja a kasszásnőnek. A kasszásnő eszik, kezén kesztyű van, a kesztyű ujjai le vannak vágva, a kasszásnő kenyeret eszik, a kenyér szalvétába van csomagolva; ahogy halad a kasszásnő a kenyérben előre, úgy fejti le a szalvétát. A kérdés miatt a kasszásnő figyelmetlenül még egyet harap. Látja, ahogy a kasszásnő a szalvétába harap, elindul a karzat felé, ahová a kasszásnő mutat. A kasszásnő szedi ki a szalvétát, mi van?!, ez a jelszó, hogy mi?!, hogy egy kávét szeretnénk? Nem válaszol, ahogy megbeszélték, elképzeli az elpépesedett szalvétát, megrágva, a megrágott szalámis kenyérrel elegyedvén, a fogak közül piszkálva épp.
Van egy nyíl lefelé: WC és van nagyvonalú, tékozlóan széles lépcső fölfelé. A falat mennyezetig érő tükör borítja, a tükör rossz minőségű, belepillant, alakja imbolygó, sárga lámpák sokszorozódnak furcsán. A lépcső fából van, dobog. Fut lefelé egy fekete bajuszú, föltűnően jóképű, 26-27 éves fiatalember, jellegzetesen dunántúli magyar típus, lába nyomán kicsinyke porfelhő csapódik föl a lépcsőből. Oldalt húzódnak.
A karzat olyan, mint egy nagy-nagy magánszoba, melynek lyukas a közepe. A hosszú asztalon csupán egy kopottas bőr cigarettatárca hever, mellette gyufa és hamutartó. A pincérnő kezében kerek tálca van, megrakva üres poharakkal, szabad ez az asztal?, kérdezi a pincérnőtől. A pincérnő a poharak közé dobja a tárcát és a gyufát, vállat von, tőlem üljenek le. Két fiatal lány ül, melltartó nélkül, vihognak, sonkás rolád van előttük. A szomszéd asztalnál sakkoznak, rettentő gyorsan lépnek, most hol áll?, kérdi az egyik, tudod te azt nagyon jól!, válaszol az ellenfél.
Végre megérkezik az összekötő, Szabó István, kértelek, barátom, ne késs, rögtön látja rajta, hogy erősen ittas, de azért örül 116neki. Milyen hülye jelszó ez!, kiáltja Pista messziről, a nő felugrik, átöleli a szakállas férfit, hál’ istennek, hogy itt vagy. Szabó morog, bent kerestelek benneteket, kiöntöttem egy üveg sört az abroszra. A borotvált arcú férfi kimért, de látom, István, nem ment mind az abroszra, talán érted, mire gondolok.
Levélrészlet (válasz?): Te szemét nyikhaj, lélekbúvár, önző, sunyi mondathajcsár, várlak hétkor, akkor szeress úgy, ahogy egy férfi szeret egy nőt. Ha nem jössz, örökre gyűlöllek. (Ha jössz, akkor is, de a kielégülés hullámai nagyvonalúvá tesznek. Orgazmus-anyó megbocsát.) Úgy gyere, hogy a kapunál ne regisztráljanak. És ne sprézd magad. A pincérnő előrehajol, mellét a karjának nyomja, kösz, mondja halkan, a pincérnő fáradt. Szabó a nőnek magyaráz, apám, akkor már megvolt a szöveg, megvolt a nóta, de úgy fasza, ahogy mondom, erre jön csóringer mozgásművészem, hogy ez itt mind baba, de itt neki 38 ütem kell, ennyi alatt ér át Midász király a színpad túloldalára, azaz így, hogy példával mutassam, kékne, kékne, kékne, kékne, kékne, kékne, kékne, kéknefelejcs! Körbefogták az épületet, súgja a pincérnő, melle megint a karjához ér. Dobog le a falépcsőn, a tükörben alakja imbolygó, sárga lámpák sokszorozódnak furcsán. Lent átöleli Szabó, úgy szeretem ezt a ganéjt, megcsókolja a két orcáját, visszacsókolja bele a szakállába. Szabó elmegy. Sírt, mondja a nő, a borotváltképű férfi is elbúcsúzik.
Egyedül vannak, mint az ujjuk. (Gyere be velem gyorsan a férfivécébe.) A rohadt életbe, ismétli, a rohadt életbe.
Körben házak vannak, körben nagy, egyforma házak vannak, ezek külön tért alkotnak, ami egy ideig olyan, mint a gödör, azután amikor leül a padra, olyan, mint egy bánya, hatalmas bánya, a falain hatalmas rések, a betonjárdán finom por van, porral beszitált kicsiny papírdarabok mozdulnak, a nap bújócskázik a hatalmas réseken. Az árnyékok hosszúk, a levegő melegszik, a levegő hűl.
Emelkedés és süllyedés, a hatásvonalak vékony és szeszélyes mezsgyéje. Az út fut. Köd van, nyirkos, hideg. Tömérdek faág csupasz, feketébbek a fekete éjszakánál, a földön levelek vannak, a lépésektől megmozdulnak, fellazulnak. A levelek színesek. Összehúzza magán a viharkabátját, a kemény anyag minduntalan kitör a kezéből.
Körös-körül izgatott állatok várják az évszakot. Forró orruk párolog. (A kocsis meg se mozdítja magát, nagykabátokkal van bepólyálva, hideg is van, sebesült is; kabátujj lóg le a bakról, olyan, mint egy halott karja, távolodva himbálódzik.)
Az Idő fehér, fáradt, szép asszony. Lábait selyem rakottszoknyája alá húzza. Mozdulatlan arcán keserű fintor. Valami megtörtént már, tehát elmúlt. Ha férfi volna, pálinkabűzösen zokogna. Ül erősen.
Itt vagyunk hát. Esélyünk nem sok, a fák magasak, hátrahajol, a kötés húzódik a vállán, vállsebéből rossz szag árad, a géz merev a megalvadt vértől, sárga váladék üti át. Férfiak állnak a mezőn, a reggel hűvös, a sáros fű fekszik. A bakancsok egymás mellett vannak, a füvek lelapulnak. Hátuk mögött tó van, könnyű pára úszik a tó felett. A túloldalt hatalmas hegy van, a sziklák emberi profilt formáznak.
Két nyúlánk, combvastagságú nyírfából kereszt van ácsolva. A pap is koszos, a pap bakancsán is szürke sár van.
A szabadság enyhe mámora Ez itt nem Abaliget, nem Acsád, nem Adács, nem Albertirsa, nem Adorjánpuszta, nem Abaújszántó, nem Abaújszántó-fürdő, nem Ábrahámhegy, nem Baktüttös, nem Bágyogszovát, nem Bashalom, nem Balatonkenese, nem Csiszta-gyógyfürdő, nem Csillaghegy, nem Csabacsüd, nem Csurgó, nem a Csepel Vasmű, nem Cegléd, nem Cegléd, nem Csokvaomány, nem Dabronc, nem Dad, nem Devecser, nem Dértanya, nem Debrecen, nem Dorog, nem Drégelypalánk, nem Diósjenő,
Árnyéka a rakparton van, aztán egy göcsörtös, szögletes vonaglással beleesik a vízbe. Hullám tódul a partra, átnedvesednek a rétegek, aztán a lyukakból visszaszivárog a fehérség, a robaj, a nyálka. Súrlódva egy szemcse mozog előre, megmarad emlékeztetőül az érzékek számára. Egy betoncsík lassú ívben kanyarodik, megy rajta, érzi a karjaiban a fáradtságot, egy bok119rocska tövébe teszi a koffert, a koffer kipuffad. Nem emeli föl a fejét. Fél szemmel látja, hogy az ajtóban a rendőr őt figyeli. Igyekszik közömbös arcot vágni. Azon kell gondolkodnia, mi az a közömbös arc, gyorsan továbbmegy, nagyot rángat a kofferen.
A magas épület szélárnyékából kilépve erős szél fú az arcába, oldalt nézi az árnyékát, haja lobog hátra, nadrágja ráfeszül a A nadrág viseltes kord, oldalt néhol fölfeslett röviden a varrás, kurta cérnaszálak, szálvégek imbolyogtak, a bordázat épnek látszott, hátul volt valamelyest kopott és fényes, a nadrág nem sokat változott azóta, a viseltesség érett be csupán, a szára első pillantásra, mintha rövid volna, tömpe, hanem a combok körüli lengeség és a csípők mentén érzékelhető anyagbőség vagy egyszerűen a szabás fortélya következtében a nadrág amolyan nyaralónadrág lett, ami abszolúte érdektelenné tette a nadrágszár hosszának kérdését. sípcsontjára, ettől az árnyékon úgy látszik, mintha rövid volna a nadrágszár, és a lábfej is aránytalanul nagynak látszik. De ebbe már belejátszik a távlat is. A magas szürke toronyház mögött, ahová fordul, megint nincs szél, leteszi a koffert, színpadias fintorral a tenyerére néz, torlódások, ritkulások, gyűrődések, szünetek, horzsolódások, átfűződések, betüremlések.
Ez az, mondja hangosan. Az utcákon senki se jár, fölnéz a négyzetes hasáb alakú toronyházra, egymásra merőleges, szoros, nyitott terek nyomulnak fölfelé. A zárószinten szűrt, szitált zúzalék. Az ajtó nyitva van, a rács szürke, vastag festékkel bevonva, fel van húzva, fent, akárcsak egy roló, kilátszik a vége. Balra üvegfülke van, két ember beszélget magyarul. Leteszi a koffert, én vagyok az, mondja. A fiatalabb bólint, telefonozni kezd, rácsap a villára, nem hallatszik a szokásos csattogó csingelés, igen, mondja a kagylóba a fiatalember, kinyit egy ajtót, nem lehet eldönteni, hogy szoba vagy szekrény, öntvények, vágatok, tégelyek.
Fogja meg!, mondja a fiatalember parancsolón, és ránéz.
Eltéveszted a hangot, nyuszika, mondja.
Visszakézből nagy pofont kap, egyáltalán nem számított rá, lép egyet hátra, de nem tud meggyökerezni, a száj és az orr között melegséget érez, forróság hulláma önti el, és mintha ez a hullám döntené hátra. A kő hideg. Van, ami elmúlt, a jelen-éhség. Feje egy vasajtónál van, felkenve nikkel, króm és zománc, fémekkel kiegészítve egy teljes arc, a homályban egy percet az ember elidőz.
Az üvegkalitkából kiugrik a másik ember, alacsony, kövérkés, bár alulról nézve minden más. Kertész Ferenc vagyok, bocsánatát kérem, lehajol az alacsony, kövérkés ember, fölemeli, 120az ajtónak támasztja, félbehagyja a mozdulatot, a fiatalemberhez ugrik. Visszazökken, beveri a vasajtóba a fejét, felszisszen. Kertész Ferenc a fiatalemberrel üvölt, a fiatalembernek szabályosak a vonásai, de egy kicsit el van ernyedve, haja fénylő, lendületes, de a vöröses pajesz leér az erős állig, mint a külvárosokban egy kicsit, az erős áll úgy-ahogy egy kicsit takarja a tokát, a szeme világoskék, de egy kicsit vizenyős, kötött nadrág van rajta vagy pamutnadrág, az öv díszítve van, valami fonás bújik el és elő, csöppet sem lennék meglepve, ha a ravasz tervező, ez a fantaszta, Moebius-szalagot vagy szalagokat rejtett volna oda. A nadrág a puha anyaga miatt követi a comb húsos felületeit, meg vagy őrülve?!, azonnal el vagy bocsátva, Kertész Ferenc részvéttel néz le, még egyszer bocsánat.
A kövérkés fiatalember meg sem mozdul, rezzenéstelenül áll, mire vársz, üvölti Kertész Ferenc, kísérd fel az urat a szobájába. Kint éjszaka van, bent süt a nap, feláll, megtapogatja az arcát. Mutassa, ugrik oda Kertész Ferenc, az állkapcsot igazgatja, fáj, van éles fájdalom, jól van, akkor nincs törés, rápaskol az arcára. Elrántja. Kertész egy kicsit a levegőben tartja a kezét, arcán mintha ingerült csodálkozás volna, meggyógyul ez hama’ hál’ istennek, és már fordul is meg, megy vissza az üvegkalitkába. Az üvegkalitkán visszaverődik a fény, látja a tükörképét, a tükörkép lehajol, szemüket nem veszik le egymásról, fölveszi a koffert, hirtelen a kofferra veti a tekintetét, a koffer megint belappadt, zsúfolt, nagy nyomású közegben egyenletes visszaverődés, üledékes társulás, tehetetlen halmazok, Kertész olyan a kalitkában, mintha örökké ott lett volna.
Abban a szerencsében részesülhettem, hála Önnek, hogy megmutathatom Önnek az Ön szobáját, a lift előtt várnak, a fiatalember megnyomja a jelzőgombot, Laci vagyok, mondja rosszkedvűen, szervusz, kezet fognak. A liftfülke furcsa, nehezen megállapítható sokszög az alapja, és két ajtaja van, Laci közel áll hozzá, érzi semleges leheletét.
Fordulj meg, mondja Laci, tedd a tarkódra a kezed, biztonsági előírás.
Mikor megáll a lift, a két ajtó közül a rosszik felé lép, fölrántván a sárgásszürke foltos fal mered rá: hiba. Laci fölnevet, kedvesen kárörvendő, ez kezdetben szinte mindannyiónkkal előfordult, bizony, megesett, mondja, gyere, kisbojtár… Lépj bátrabban! Íme, ez a nagyvonalúan, sőt tékozlóan széles főlépcső meg főfolyosó. De az oldalsó és hátsó épületrészeket csak apró villanykörtékkel szűkösen világított keresztfolyosók szelik át. A főfolyosóról egy tükrös, faburkolatú, szecessziós, faragvá121nyokkal borított előtérbe fordulunk, a századforduló délkelet-európai újgazdagjainak egy pompázatos kis halljába.
Nemcsak látásból ismerlek, mondja Laci, hanem futólag találkoztam is veled. Valakivel éppen színházról, a középkori spanyol drámairodalomról beszéltél. Ha az alkotás, magyaráztad, a mű emlékezete, akkor a mű mint elszigetelt mű nincs, sőt, gesztikuláltál lelkesen, maga a nincs, amiről azért lehet beszélni, így áll előttünk az alkotás mint halál, beszélgetőpartnered hallgatott volt. Nem emlékezem, mondja. Íme, az egyes előadók ugyan csak az ablaktalan átjárón megközelíthetők, de mi… egyenest a lépcsőházból egy tágas szálába juthatunk, no nem untatlak. Bekukkantunk az ezredeshez, fintorog Laci.
Fekete mélyedés van az ezredes szeme alatt, halálárok, a szemüvege erős, fekete műanyagból van, kis pocakja van, az ingje svejfolt, előtte az asztalon papírlapok hevernek, kezében hegyesre faragott ceruzát tart, zakót nem visel, se nyakkendőt, inge gyűrötten, félig nyitva lóg rajta, középszürke nadrágja, öv híján, mélyen csípője alá csúszik. Az ezredes az arcát feléje fordítja,
Bejön egy nő, az ezredes megforog a forgószéken, te elhoztad az édesanyám fényképét!, a nő megvonja a vállát, az ezredes kipirultan üvölt, eredj innét, eredj innét a jó anyádba, te! Fölemelték a Zsiguli árát, mondja a nő szenvtelenül. Nem érdekel, mondja az ezredes már nyugodtan. Te ezt tudtad?, kérdi a nő. Nem tudtam, de abszolúte érdektelen; mennyi a dollár, inkább azt nézd meg, foglalj helyet, kérlek szépen, mutat most felé, lám, mutat körbe, ilyen patriarchálisan vagyunk, a feleségem, mutat a nőre, vagy hát, nevet, matriarchálisan, mikor hogy.
No, hallotta már a nagy újságot?, kérdi az ezredes. Az ajtóban két férfi van: az egyik tömzsi, őszülő, szabályos arcélű, katonás, a másik meg magas, de löttyedten túltáplált és kihívóan durva arcú. Ahogy ijedten feláll a székből, a sötétbordó bergère fotelból, lelát az utcára, a bejáratokat és az utcasarkokat géppisztolyos, egyenruhás őrök vigyázzák, a járdát pedig oszlopocskára szerelt nehéz lánc keríti el. A lánctartó oszlopocskák tetején és az ablakpárkányokon muskátlisorok vannak. A két férfi odaáll melléje, az ezredes integet, mint egy távolodó vonat után.
Megindulnak a lépcsőn felfelé. Teljes a némaság és a csend is. Olaj- és benzinszag hullámai ütik meg az orrát, hol nekiló-
122örökké ott lett volna. tehetetlen halmazok, Kertész olyan az üvegkalitkában, mintha nagy nyomású közegben egyenletes visszaverődés, üledékes társulás, a kofferra veti a tekintetét, a koffer megint belappadt, zsúfolt, szemüket nem veszik le egymásról, fölveszi a koffert, hirtelen visszaverődik a fény, látja a tükörképét, a tükörkép lehajol, már fordul is meg, megy vissza az üvegkalitkába. Az üvegkalitkán gerült csodálkozás volna, meggyógyult ez hamar, hál’Istennek, és ja. Kertész egy kicsit a levegőben tartja a kezét, arcán mintha in- fájdalom, jól van, akkor nincs törés, rápaskol az arcára. Elránt- ugrik oda Kertész Ferenc, az állkapcsot igazgatja, fáj, van éles ka van, bent süt a nap, feláll, megtapogatja az arcát. Mutassa, üvölti Kertész Ferenc, kísérd fel az urat a szobájába. Kint éjsza- fiatalember meg sem mozdul, rezzenéstelenül áll, mire vársz, tész Ferenc részvéttel néz le, még egyszer bocsánat. A kövérkés sos felületeit, meg vagy őrülve, azonnal el vagy bocsájtva, Ker- rejtett volna oda, a nadrág a puha anyaga miatt követi a comb hú- ravasz tervező, ez a fantaszta, Moebius-szalagot vagy szalagokat valami fonás bújik el és elő, csöppet sem lennék meglepve, ha a nyös, kötött nadrág van rajta vagy pamutnadrág, az öv díszítve van, kicsit takarja a tokát, a szeme világos kék, de egy kicsit vize- állig, mint a külvárosokban egy kicsit, az erős áll úgy ahogy egy nyedve, haja fénylő, lendületes, de a vöröses pajesz leér az erős fiatalembernek szabályosak a vonásai, de egy kicsit el van er- tóba a fejét, felszisszen. Kertész Ferenc a fiatalemberrel üvölt, mozdulatot, a fiatalemberhez ugrik. Visszazökken, beveri a vasaj- kövérkés ember, fölemeli, az ajtónak támasztja, félbehagyja a Kertész Ferenc vagyok, bocsánatát kérem, lehajol az alacsony, a másik ember, alacsony, kövérkés, bár alulról nézve minden más. homályban az ember elidőz. Az üvegkalitkából kiugrik a nikkel, króm és zománc, fémekkel kiegészítve egy teljes arc, a Van, mi elmúlt, a jelen-éhség. Feje egy vasajtónál van, felkenve hulláma önti el, és mintha ez a hullám döntené hátra. A kő hideg. meggyökerezni, a száj és az orr között melegséget érez, forróság pofont kap, egyáltalán nem számított rá, lép egyet hátra, de nem tud néz. Eltéveszted a hangot, nyuszika, mondja. Visszakézből nagy hozzányúlni. Fogja meg!, mondja a fiatalember parancsolón és rá- revedett hernyó, egy pajor, ein Wurm, alumíniumból van, vonakodik kulcs, ez a liftkulcs. A liftkulcs olyan, mint egy vastag, megme- vágatok, tégelyek. A fiatalember a kulcscsomót rázza, ez a szoba- ajtót, nem lehet eldönteni, hogy szoba vagy szekrény, öntvények, atalember, értem, ezek a kulcsok, mondja a fiatalember, kinyit egy szik a szokásos csattogó csingelés, igen, mondja a kagylóba a fi- A fiatalabb bólint, telefonozni kezd, rácsap a villára, nem hallat- ber beszélget magyarul. Leteszi a koffert, én vagyok az, mondja. akárcsak egy roló, kilátszik a vége. Balra üvegfülke van, két em- van, a rács szürke, vastag festékkel bevonva, fel van húzva fent, fölfelé. A zárószinten szűrt, szitált zúzalék. Az ajtó nyitva ronyházra, egymásra merőleges, szoros, nyitott terek nyomulnak san, az utcákon senki se jár, fölnéz a négyzetes hasáb alakú to- tek, horzsolások, átfűződések, betüremlések. Ez az, mondja hango- torral a tenyerére néz, torlódások, ritkulások, gyűrődések, szüne- ahová fordul, megint nincs szél, leteszi a koffert, színpadias fin- be már belejátszik a távlat is. A magas, szürke toronyház mögött, a nadrágszár, és a lábfej is aránytalanul nagynak látszik. De eb- a sípcsontjára, ettől az árnyékon úgy látszik, mintha rövid volna oldalt nézi az árnyékát, haja lobog hátra, vászonnadrágja ráfeszül A magas épület szélárnyékából kilépve erős szél fú az arcába, közömbös arc, gyorsan továbbmegy, nagyot rángat a kofferen. Igyekszik közömbös arcot vágni. Azon kell gondolkodnia, mi az a Félszemmel látja, hogy az ajtóban a rendőr őt figyeli. vébe teszi a koffert, a koffer kipuffad. Nem emeli föl a fejét. megy rajta, érzi a karjaiban a fáradtságot, egy bokrocska tö- tetőül az érzékek számára. Egy betoncsík lassú ívben kanyarodik, baj, a nyálka. Súrlódva egy szemcse mozog előre, megmarad emlékez- nek a rétegek, aztán a lyukakból visszaszivárog a fehérség, a ro- tes vonaglással beleesik a vízbe. Hullám tódul a partra, átnedvesed- éhezés után. Árnyéka a rakparton van, aztán egy göcsörtös, szögle- koffer megnyúlik, és lágy oldala behorpad, ahogy egy arc hosszú kisded játékát, az emberek mennek-jönnek. Megemeli a koffert, a zitáskát. A parkban hangszerek vannak. Körülnéz, látja-e valaki lágot, mondja a szívében. Leteszi a bőröndjét és a kis, fekete ké- jére, illetve végére, és újból eljátssza az árnyékot. Árnyékvi- árnyéka a vízbe. Mikor beleesik, megfordul, visszamegy a híd ele- Átmegy egy hídon. Árnyéka hosszú. Azt nézi, mikor „esik bele” az
123dulva, hol rézsútosan torlódva, rángatóznak, botorkálnak mind
Az otromba nagy tv-készülék előtt ruhák hevernek és matracok, elámul, hogy ennyiféle matrac létezik a huzatot illetően. A falon egy élveteg nő képe lóg: Gustav Klimt, Nr. 114: Judith I., olvassa. Ehhez az érzéshez előbb-utóbb talál az ember mondatot. A falhoz nagy irattartó van állítva, valamint ecsetek. Van egy bemélyedés, melynek nem látni a célját. Itt végre van por, akták pora és szaga, a fakeretben ott. Az asztalsarkon világos, ragacsos folt van, találgatja, mi az, rájön, hogy rágógumi-maradék. Tapogatja a rücsköt. Belép az őszülő, szabályos arcélű, katonás férfi, arca inkább komoran rémült, mint indulatos, akárha külsőleg megöregedett, ám lélekben soha felnőtté nem érett gyermek fogná körül, aki most félelemből éppen gyilkosságra készül.
Vetkőzzék le ingre-gatyára, mondja a férfi.
Ugyan, mondja, s elneveti magát.
Maga nekem ne adjon tanácsokat, mondja a férfi. Vegye tudomásul, senki támogatására, védelmére nem számíthat. Érti?
Állat, mondja Kertész Ferenc csöndesen, jöjjön, uram. Ahogy kilép a cellából, a sok évtizedes mészrétegbe karcolt nevet lát, ügyes kézzel rajzolt, folyondáros keretben összekapcsolja evvel a szóval: Kisvirág. Kertész belülről fekete papírral leragasztott szemüveget ad neki. Az ezredesnél már voltál? Igen.
Új szobája hatszögletű helyiség. Amikor belép, nem nagyon távolról vonatfütty harsan. Mindenik falat, az ajtóét kivéve, 124csaknem kitöltik az alacsony, téglalap alakú ablakok. Az ablakokon fekete redőny. Laci odaadta a kulcsokat?, kérdi Kertész Ferenc. Tapogatja viharkabátja zsebeit, itt van, de ez nyilván a másik szobáé, mondja. Kertész Ferenc nevetve mondja, hogy ez a jó, több kulcs, kapu, ajtó, lift. A liftkulcs olyan, mint egy vastag, megmerevedett hernyó, alumíniumból van, vonakodik hozzányúlni. Kertész ránéz, tartja a levegőben a kulcsot, majd ledobja az alacsony dohányzóasztalkára, elmegy.
Sorban felhúzza a fekete redőnyöket. Hideg van, a csapok folynak, a szemétkosárban feketülő banánhéj van. A szemétkosár teteje nagyon ötletesen van megoldva: a mosogató alá van téve, és ahogy nyitja az ember a kredencajtót, ahová a mosogató van beépítve, az egyben emeli is a szemétkosár tetejét. A szemétkosarat újsággal kibélelték. El van mosogatva, az edények és az evőeszközök a helyükön állnak. Szétcsavarja a kétszemélyes kávéfőzőt, kotyogót, büdös, savanykás kávét talál. Kimossa, van melegvíz, sőt még hideget kell kevernie hozzá. Egy kés nincs eltéve: ANTI KDS CORRO, olvassa a pengén.
Egyszerre nyögést hall a fürdőszoba felől, benéz, két munkás javít valamit a mennyezeten, de úgy, hogy az egyik a másik vállán áll.
Számtalanszor kértük már az igazgatóságtól, mondja az egyik, dehát hiába.
Az erőfeszítéstől a munkások büdösek. Nekünk mindig ilyen nehéz, mondja az egyik munkás, gyöngéden csepeg az orra vére. A munkások elmennek. Használt törülközőt talál, a tükör előtt Odol szájvizet. Inkább nem néz a tükörbe.
Kiszalad a szobába, az üvegezett szekrényhez fut, hevesen rángatja a fiókokat, csattanva tolja vissza, üres, üres, üres. Jó napot kívánok, hallja maga mögül. Megperdül. Egy férfi mosolyog rá, nyújtva a kezét. Feláll a guggolásból, hallhatóan roppan a térde. (Kínos, mintha szellentett volna.) Labát Nagy Ottó vagyok, mondja a magas férfi, haja egy kacsarral fordul a homloka fölött, csak annyit ért belőle, hogy Ottó. Kertész Ferkó mondotta, hogy megérkezett a szobatársam, gondoltam, jobb túlesni mihamarabb, így kerültem ide most, remélem, jól megleszünk, én roppant alkalmazkodó típus vagyok, mondom ezt annak ellenére, hogy fenegyerek voltam, akkor, amikor egyáltalán fenegyerek lehet az ember, ugyebár, például szurokkal a csengőket, de nem akarom Önt untatni.
Tegeződjünk, mondja.
125Persze, persze, ezekben a körökben a tegezés dívik, vedd figyelembe, kérlek, én is inkább óvatos voltam veled, mint ellenséges. Majd megismerjük egymást.
Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt… A szkepticizmus nem megcáfolhatatlan, hanem nyilvánvalóan értelmetlen, mert kétkedni akart ott, ahol nem kétkedhetünk. Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés; kérdés pedig csak ott, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet. Majd… igen… Annyi kérdés van, például tudjuk-e, meddig terjed a sötétség, fekete bajuszú, föltűnően jóképű 26-27 éves fiatalember, jellegzetesen dunántúli magyar típus ülök-e az ajtóval szembenéző asztalnál? egy dossziét nyitok-e ki, iratokat forgatok? több mint 190 cm magas, valóságos óriás, arányos testalkatú atléta-e? Aranykeretes pápaszem fölött arcodba pillantok-e? elmegyünk innen, mondom-e? szabályos, de krétafehér arcomról csurog-e a veríték? reszketek? de nem sokáig? tömzsi-e? őszülő, szabályos arcélű, katonás-e? magas-e, de löttyedten túltáplált és kihívóan durva arcú-e? nem sokat habozok-e hát? sarkosan fordulok fasiszta tömeggyilkos? meghíztam-e, mióta utoljára láttál-e? ruhám rezegve duzzadozik hasamon, és a gombolásoknál felfúvott motorkerékpártömlőhöz hasonlatos zsírgyűrűk feszegetik-e a szövetet? mit tehettem volna egyebet? malomkőnyi kalapban és hosszú szalmaszálon citromszörpöt szívogatok? orromban, történetesen, ekkortájt, a vitaminhiánynak és mosdatlanságnak tulajdonítható, kellemetlen és fájdalmas furunkulus támadt-e? nincs-e nekem orrom? lefagyott-e nekem? csak a két orrlikam van nekem? szégyenlem-e nagyon, szegény fiatalember? <öncenzúra>? visszaülök-e íróasztalom mellé, begombolom-e zubbonyomat, és merev halszememmel tekintek-e rád? viszonylag elvont
A hátán fekszik a sötétben. Hallja a másik szuszogását, nem mer elaludni.
Üres a szoba. Ez kérdés. Itt vagy?, kiáltja, hangja rekedt az alvástól. A kis WC-fülkében van zaj, ott vagy? Bekopog, nem válaszol senki, kinyitja az ajtót, melegebb levegő csapja meg, a WC üres. Egyedül van. A WC falán felhólyagzott a meszelés, olyan, mint egy térkép-makett, Magyarország; az a hosszú a Bakony. Bakony kotlett provanszál módra, mondja hangosan. Apró, fekete, undorító bogár mászik ki a Bakonyból; hogy került ide, a magasba, föl a kietlenségbe? Többféle elképzelés is lehetséges. A bogárka fut a fehér domborulaton, ujjával követi, a Bakonyhoz ér, permetezik a merev mész, szűnik a Bakony; szűnik az én Bakonyom: ez a módosulás.
Gyanakodva néz mindent. Sötétet lát és mintha egy elkanyarodó drótdarabot. Ez volna az?, kérdi magától, dehát ki beszél a WC-ben, illetve kivel? Hangosan beszél, észreveszi, bólint: aha. A villanykapcsoló mellett a fal barnásra koszolódott a sok pontatlan érintéstől, a meszelés mintha le lenne gyalulva; fényes és mocskos egyenletesség. A fürdőszobában ott van a borotva, ott van a falon a kis tükrös szekrény, melyben meg lehet sokszorozódni, ott van a szemétláda, ott van a lila, idegen, bolyhos köpeny, ott van az Elida GT, a Drei Wetter Taft, ott van a csöpögő ruhasor, hiányzik a fal csupaszsága, hiányzik természetesen a négy tipli helye, hiányoznak az alsó két tipli 127esetében a rozsdás maszatolások, hiányoznak az elcsorgások, hiányoznak a durván látványos fölrepedések, hiányzik a repedés felületén a hólyagzás, hiányzik a félbetépett pókháló, és hiányzik egy 100 wattos pucér körte, hiányzik és állott melege nem hull a lengő arcra, hiányzik egy borotválkozótükör, nagyításában nem hullámzik, nem oldódik semmi, és nem verődik vissza az erős fény.
Óvatosan járkál a szobában, tárgytól tárgyig vezet az útja. Ottó ágyán van egy könyv, papír lóg ki belőle, rá van írva: ZUR AGNES. Bekukucskál a szekrény tolható üvegén, hosszú szárú, selyem alsógatyát lát, fölényesen elmosolyodik. Elhúzza az üveget, nem mer semmihez nyúlni, visszatolja. A rádió előtt zsírpecsétes, barna papír van, rajta a műanyagnyelű kés: ANTI KDS CORRO. A rádió méretei az aranymetszés szerint vannak:
m: minor, M: major
Az ablakok szürkék, fémkeretesek. Ha egy parkoló autó elmegy, a szitáló esőben ottmarad a nyoma, a száraz téglalap. Kihajol. A kéz üres, megáll benne az esővíz. Szemben unalmas, rohadt szürke ház van. Lejjebb, a harmadikon nyitva van egy ablak, asszony ágyaz puha mozdulatokkal. A nyitott ablak sarka irtózatosan belefúródik az egyik dunyhába. Nézi az asszonyt, az asszony puha mozdulatokkal ágyaz, végre elveszi a dunyhát is. Zörgés van a zárban, sietve becsukja az ablakot. Nyitva volt az ablak?, kérdi a belépő Labát Nagy. Miért kérdezed?, kérdezi. Semmi, csak ez volt az érzésem, de ha zavart a kérdés vagy pláne, úgymond, sértő volt, tekintsd úgy, ha ez lehetséges, mintha meg sem szólaltam volna.
Az apám részére egy nap üzenet érkezett, melyet számára a szomszédasszony adott át, egy jó karban lévő özvegy, az üzenet szerint apámat várja Csirbik Antal a városszéli házában. Így: hogy várja Csirbik Antal a városszéli házában. Most igazán nem akarnám apámat magasabb polcra helyezni, így mondják, ugye, de erre a leghatározottabban emlékszem. Ugyanis mi gyermekek azt daloltuk, hogy míg nem vagy befedve hanttal, vár rád a város szélén Csirbik Antal. Úgy tudom, kitűnő nyelvész és az első világháború előtt egy komoly irodalmi díj várományosa 128volt. Csak aztán beleköptek a levesébe, bocsáss meg a kifejezésmódért. Találkozásuk megejtően romantikus volt, apámnak meg kellett föltűnés nélkül állnia a kert előtt, mely kert buja volt és vadregényes, már elnézést, mindazonáltal a ház, noha elrejtve a dús bokrozat közt, de közel feküdt az utcai fronthoz, apámnak be kellett kiáltania a jelszót. A jelszó az volt, hogy „kortárs”, nyilván hogy majd ők ketten, apám és Csirbik Antal meg fogják egymást érteni.
Azt mondod, hogy megállt egy vadidegen kert előtt, és kiáltott egyet, hogy kortárs?, kérdi. Igen; kérsz ízletes főztömből?, Labát Nagy Ottó vizet forral, kezében egy bumfordinak tetsző gulyásleveskonzervet forgat, vajon ezt konzervestül kell melegíteni? Miért kérded, ha már úgyis vizet forralsz?, idegesíti, hogy Labát Nagy mindent akkurátusan végigmond, van ebben persze valami védtelenség is, mondja a szívében, s gyöngédség fogja el a magas férfi iránt. Igazad van, bocs, nem figyeltem a beszédemre, mondja Ottó. Az isten szerelmére, ne kérj mindig bocsánatot, mondja hangosan, de rögtön megbánja, elnézést, mondja. Ottó elneveti magát, azt hiszem, alkalmazható a mondás, miszerint bagoly mondja verébnek, nagyfejű, avagy a hóhért akasztják, nem is tudom, de szavakból nem élünk meg, a valódi kérdés az, hogy kérsz-e. Nem, köszönöm, ettem már fölvágottas zsömlét.
Ottó beleteszi a konzervet a vízbe, hoppá, hoppá, avval biz’ nem számoltam, hogy ez kiszorítja a vizet, s vajon kárpótol-e, hogy mindeközben, jól mondom, ugye, ennyivel csökkent a konzerv súlya, sistereg a platnin a víz. Egy tárgyról meleg áram érkezik. Dél van, az erkélyen senki. Konzervdoboz fedelét bevonta rozsda. Olyan nehezen szánja rá magát az ember, hogy magának megterítsen. Igen, igenel hevesen, kárpótolni akarja Ottót az előbbiekért. Ottó hallgat, a konzervdoboz dobálja kicsit magát. Van egy barátom, mondja Ottó, mindig megterít, még Recsken is megterített, egy rongy volt a terítő, darab papír a szalvéta és így tovább. Odaszögezték az asztalhoz a tökét.
Délelőtt, míg egyedül volt, megszagolta Labát Nagy levetett trikóját, most ugyanezt a szagot érzi. Néz ki a kemény fémkeretben. Szemben az ablak a harmadikon zárva. Háztetőkre nyílik kilátás, a szürkületben eső szemerkél, fényt az ostorlámpák adnak, és az ablakokból is jön a rest fény, a világítás miatt mindent síkba préselődve lát, ez utólag tűnik fel, az első tér-érzékeléskor, egy távoli tetőterasz és egy szép műhelytető hajlásszöge (ismerem a definíciót, mondja a szívében) egy nyitott tér-rész lehetőségét adja, rengeteg metszésvonal van, az elemek hatnak 129egymásra. Riasztóan nyirkos a levegő, mondja Ottó. Becsukja az ablakot, rosszul gumírozott pizsamanadrágját ráncigálja, a dimenziók pedáns játéka nyűg, a füst a földre száll. Az őrök főzeléket esznek, nadrágjukra csöppen a zsír. Ottó kis szünet után mondja, tegyük el magunkat. A kis szünet alatt fél. A harmadikon meg van ágyazva, az olvasólámpa fényének köre látszik. Ottó egyenletesen szuszog, vigyázom álmát.
Kérsz kaffát?, hallja Ottó hangját, erre ébred, bólint, érzi az árkokat az arcán, a szájában mintha megállt volna a levegő, mintha egy tömb volna a szájában, nyel, rossz. Esik, tájékoztat Ottó, úgy esik, mintha létrán jönne, így mondják? Ottó hozza a kávét, kicsit feszélyezi a kiszolgálás.
Bocsáss meg, elbámultam egy picikét. Nem tud mit mondani erre. Olyan voltam, mint a fajdkakas, mondja Ottó. Amennyiben? A fajdkakas tudniillik a párzás időszakában annyira el van bódulva, hogy akár kézzel is meg lehet fogni. Elneveti magát az ágyon, magát nem türtőztetve röhögni kezd, összerándul az ágyon és kifeszül, össze és ki, ezek szerint, röhög, te most a párzás időszakában vagy? A szavak közt, néha a szavak helyett is nevet. A rádióból a Time is on my side szól, Ottó fekvőtámaszokat csinál, tudod, az ember legyen fölkészülve, mért pont ezen múljon? egy fizikai sebezhetőségen? bármelyik pillanatban. Undorodva nézi a csajkában a teát, minden csajkának büdös szafaládészaga van. Nincs annál rohadtabb, mint a langyos tea, a rohadtabb-ot gyűlölködve mondja, mintha itt valaki tehetne róla.
Mintha a piperedolgai nem egészen így álltak volna tegnap este, nevezetesen a szappan. Ugyan, hárítja el magától. Ottó szájvize rajta van a borotva dobozán, a dobozban van egy penge külön, leveszi az odolos flakont, Gilette Quality SAME THE WORLD OVER van a pengére írva. Hallgatózik. Fogmosópoharába beleráz néhány csepp szájvizet, megnézni a szintet, ez úgyse vehető észre, mondja a tükörképének, a tükörkép egyetértőleg bólint. Nézi magát a tükörben, nem is lenne rossz ott ülni Madridban valami kávéház teraszán, esetleg elnyújtózni a spanyol tengerparton. Véraláfutásos szeme komoran mered rá.
Egy camembert hátán mandulával töltött olivabogyó: kéjenc. A szemben lévő ház harmadik emeletén az asszony ágyaz puha mozdulatokkal. Nyitva van az ablak, a nyitott ablak sarka irtózatosan belefuródik a dunyhába. Nézi az asszonyt, az asszony puha mozdulatokkal ágyaz, végre elveszi a dunyhát is. Az asszony fölnéz. Az asszony a dunyhával ölelkezik, bumfordi kövér és fehér térde van, térdei fedetlenek, mert a dunyhával 130együtt felemelte a pongyolát is. Bocsánat, kéjleső, mondja maga elé, elneveti magát, millpardon, kéjleső. Az asszony elfordul hatalmas dunyhájával.
Csöngetnek, nehézkesen nyitja az ajtót, Sneiderné vagyok, a függönyöket számolom meg, foghíjas, túl kedves asszony, kezében kifordított füzet, másik kezében ceruza van. Figyeli; a nő visszapislant, és gyorsan a függönyöket számolja, 2 tüll, 2 zöld, a nyitott ablakot kicsit behajtja. Ezt mért küldhették rám? Hogy ne áldozzam onánnak? Vagy eltűnt egy fontos firhang?
Kotródjék, ugrik föl. Már készen vagyok, mondja Sneiderné, tekintettel lehetne a női mivoltomra. Kituszkolja. Sneiderné a folyosóról kiáltja vissza, ha még egyszer beletörli az orrát a függönybe, megnézheti magát. Ül. Csöndesedik az eső. Kinéz az ablakon, az asszony szemben néz; majd elmozdul. Kinyitja az ablakot, két ujjal kifütyül, az asszony abban a pillanatban visszafordul. Ekkor meglát egy férfit is, nem visszakozik már, ordít át, nem ünneprontás a célunk, de meg kell említenünk, hogy nem minden házasság boldog! Az asszony arca mintha arra várna, hogy a hang odaérjen, mellette a férfi elfordul.
Beszéljünk egyszer úgy, ahogy Isten akarja, ordítja az asszonynak.
Az asszony kihajol az ablakból, pongyolája feszes, fényes és mégis laza, arcán kis fekete szemölcs van, hangja rekedt, érdes, szokatlan, még akkor éjjel kiverték négy fogamat, és csomóban tépték ki a hajamat, nem volt emberi formám, amikor kiszabadultam a fogdmegek közül, a gumibottal dagadtra verték kezem-lábam, nem tudtam talpra állni, négykézláb vonszoltam magam, ordítja az asszony. Négykézláb?, ordítja kérdőleg és mutatja az ujjaival is. Az asszony mosolyogva bólogat. Gyakran megesik az, ordítja, az asszony mutatja, nem érti, rosszul hallja. Ujjaival tárcsáz, mutatja az asszonynak, hogy telefonozzék, az asszony int, nem, folytassa.
Hangszalagjai kimerültek, hangja megcsaklik, de ordít tovább, gyakran megesik az, hogy baráti körben, ahol fiatalabb vagy idősebb házasok együtt vannak, beszélgetnek, valaki felteszi a kérdést: És ti hogyan ismertétek meg egymást? Mikor határoztátok el, hogy egybekeltek, kezéből az utolsó mondathoz tölcsért csinál, a válasz igen változatos! Napi fáradságos munkám mellett, kiáltja az asszony vissza, arca élesebb, hegyesebb háromszögekből áll össze, a munkám mellett részt vettem a munkásmozgalomban, lelkiismeretesen és pontosan elvégeztem azt a feladatot, amit a párt rám bízott, s még gyöngéd feleségnek, melegszívű édesanyának is kellett lennem, az asszony keze megcsúszik a párkányon, vizes lehet, nézi. Most már végig töl131csérezi a kezét, s persze a családi élet szentségével is megvan a bajunk s a kövér lányaink szüzességével szintúgy, ordítja.
Mi lelt?
Mi lelne, édes Isten, semmi a világon, csak kicsit különösnek találom ezt az életet, jegyzi meg szinte dallamosan.
Odamegy az ajtóhoz, megtapogatja a zsebét, benne van a kulcs, benne van a merev hernyó, eszébe jut valami, visszamegy az asztalához, könyvet tesz az asztalra, az asztal amúgy üres. A bensőségesség és a halálra menő bizalmatlanság hullámverése! Hát milyen magyar ember vagy te? Golyóstollal megjelöli a könyv egyik csúcsának a helyét.
Lent az üvegkalitkában Kertész Ferenc van, aki szívélyes mosollyal fogadja, végre elállt az eső, mosolyog Kertész. Igen, jött postám? Ó, posta, ugyan, ugyan, mosolyog Kertész Ferenc, milyen kedves náiv gesztusaid vannak, íróasztalán könyököl, unatkozva babrálja a telefont. Az ajtó előtt hatalmas amerikai Buick várakozik, olyan, mint egy állat.
Átmegy a hídon, a víz barna, fodrozza a szél, a mélyben, hol legsötétebb a víz, a víziállatok közelmásznak, szájukban törmelék, a
Olyan biztosan megy, a vakmerő bizakodás bűnében marasztalható el. Átmegy a portán, oldalt még látja, amint a portás tesz egy feltartóztató mozdulatot, aztán legyint. A portás orrnyergén megcsuszamlik a pápaszem. A nagyvonalú, sőt tékozlóan széles főlépcső bíborszínű szőnyeggel van leborítva, ezüstös botok tartják bent a hajlatban. Fogódzó is van oldalt. Azon kapja magát, hogy azt ismételgeti: nem tudom, nem tudom, nem tudom. A falak mintha susognának, gyere, kisbojtár, lépj bátrabban…!
132Szép arcú öregember fogadja, végigméri, hogyhogy egyedül?, csudálkozik, no igen, egyedül, ez az új mód, motyogja, sétafikálni ide-oda, motyogja, széles lépcsőn mennek fölfelé, a forduló, akár egy szoba, egy ablakmélyedésben megpihen az öreg, zihál, szorosra húzott nadrágján a szíj feszül, májfoltos, szép, szabályos arcán izzadságcseppek vannak, biztosan szeretne fiatalabbnak látszani a koránál. A legfelső emeleten vékony, finom ember fogadja őket, Frici vagyok, Frici vagyok, szipogja és elfut, könnyű szvetter van rajta, asztmásan lélegzik, arcszíne vagy betegesen vörös, vagy sápadt, füle ekcémásnak látszik, ritkás haján sárga ráncos fejbőre világlik át, Frici üveget törölget, mit isztok?
Ha ló nincs, jó a szamár is, mondja az öreg, Frici bakugrásokban a gótikus ablakmélyedéshez ugrik, gyere csak, mutatok neked egy érdekes valamit. Látod amott azt az épületet? Ott kezdődött a forradalom, a fánál álltak az elterelő ulánusok, úgy tudtuk, hogy a délelőtti megbeszélések rendkívül szíves, barátságos légkörben, sikeresen folytak, s arról is beszéltek, hogy egy, az alapvető elvi kérdésekre vonatkozó döntés már meg is született, ködös, esős időre virradt, ma már csend van, fejezi be Frici. Érdekes valóban, ahogy egy tárgyban egymásra torlódik az idő, mondja, szemét nem veszi le a túlnani épületről.
Udvariaskodnak, ki lépjen el előbb a gótikus ablakmélyedésből, Frici lép később, visszaugrál tölteni, tölt, nem tudom, neked mi erről a véleményed, hallgasd meg, a magyarnak mindenféle szava van a női nemi szervre magára, az egész szerkezetre ugyebár, fölösleges talán ismertetni az urak előtt, ismertnek tételezhetjük föl, de nem így a csiklóra, a csiklóra semmi az Eustach-kürt folytatása trágárság sincs. Mi is a csikló, kérdi az öreg, Frici a levegőbe kapar a középső ujjával, ja, ja, mondja az öreg, a klitorisz, tudom, tudom, tudom. Szép, hogy eszedbe jutott, mekereg Frici,
Van panasza? Illetve mi a panasza? Vért vizeltem. Magának nincs kérdeznivalója, jelenti ki
hidegen az orvosnő. Dehát én most éppen válaszoltam. Ne feleseljen, kérem. Ezt most könyörgésnek
hallja, drága barátom, az égre kérem, legyen tekintettel családomra, női mivoltomra, a
rettenetes helyzetre, mely133ben j
e
l
l
e
m
z
é
slennünk muszáj, hát nem kívánhatja, hogy koncoljam fel magam, kérem, ne
feleseljen hát.
Meglepi az orvosnő nagyon is alacsony termete és aránytalan testalkata, törzse kurta és keskeny, lába és karja pedig túlontúl hosszú, bal karja és bal válla kissé merevnek látszik, az orvosnő meglehetősen elpocakosodott, haja meggyérült, bárha nem kopaszodott meg, arca fehér, csak pofacsontja körül vörös <öncenzúra>,
Az orvosnő egy lemezt tesz föl, nyilván, mondja az orvosnő, viszolyogva érinti meg a háromhetes szakállát és szemléli duzzadt, eltorzult kezét, mocskos körmeit, úgy vélem, a mosdatlanságnak ezt a kínos gyötrelmét fokozza, hogy az éhezés és vízhiány következtében szája enyvszerű, ragacsos lepedékkel telt meg, ami még a beszédben is akadályozza, talán föltételezhetem, hogy hovatovább undorítja a saját fizikai habitusa.
Az orvosnő nyakában sztetoszkóp lóg, a lemezen az énekesnő kutyák nyüszítése és csaholása kíséri, az orvosnő túlzott, mértéktelen vidámsággal nevet, de mikor észreveszi, milyen megzavartan és örömtelenül hallgatja lemezét, szinte mentegetőzve magyarázza, de azért mégis ügyes, ördögien ügyes, sóhajtson nagyokat, mélyből.
Az orvosnő behunyja a szemét, forduljon meg, fordul, jobban… mondja, mondja az orvosnő hirtelen, de maga ugye nem pesszimista? Néz ki az ablakon, az ablakon egy légy van, kint daru van, egy daru bólogat kinn szorgalmasan, hogyan?, kérdezi zavartan és örömtelenül. Hát az emberiséget illetően, forduljon meg, nézi az orvosnő kissé aszimmetrikus arcát, szürke, kedves szemeit, nem tudok mit mondani, mondja. Azt szeretném, mondja az orvosnő, és mintha pirulva hajolna egy papírkarton fölé, ha többet napozna, oly fehér!, napozzék, kérem, többet! Ez semmi, mondja az orvosnő és hozzáfűzi a vezetéknevét, ez semmi.
Az asztal fiókja óvatosságból félig nyitva van, hogy ha meglepetésszerű látogató érkezik, ne érje meglepetés. Kiáltást hall, a kiáltásnak nincs élessége, nincs éle, de nem jön távolról, gyorsan elzárja a rádiót, a könyvet a fiókba csúsztatja, a fiókot nagy csattanással becsapja, egyszerre csönd van, fülel. A saját talpa csosszanását hallja. Az asztalra két szó van karcolva: TEVÉN 134BÖGÖLY. A szomszédos tér-részben lehúzták a WC-t, vartyog a WC, hallgatózik, tányérok messzi nesze, semmi, Michel Polnareff énekel újfent.
Bemegy a fürdőszobába, tegnap hideg volt, a Kelet-Németországból hozatott fürdőkádat nem használhatták, mert mihelyt kihúzták a dugóját, elárasztotta a padlót, a fürdőszobának nincs kulcsa, és ahogy Labát Nagy csipősen megjegyezte, nyilván mert a fantaszta építész előre tudta, hogy a kulcs úgyis elvész: a WC-t ezért a bejárat mellé helyezte, hogy az ember a lábával tarthassa zárva az ajtót. Meglátja Labát Nagy odolját, nyúl érte, de hirtelen megáll, az odol rajta van a borotva dobozán, a dobozban vagy egy penge külön, Gilette Quality SAME THE WORLD OVER van a pengére írva.
Hogyan lehet pontosan ugyanoda visszatenni a flakont, ami elemi érdeke volna? Nézi, hogy melyik betűt takarja el, megállapítja, hogy a flakon a Q és T közt van, és az éle párhuzamos a dobozéval, nyúl az odolért, de hirtelen megáll, ahogy máshol a feje, máshol a takarás. Rögzíteni kell a nézőpontot, mondja a szívében, és mulat ezen. A lámpa legyen az egyik kiszögellési pont, a szemgolyóit szélső helyzetbe hozva néz a lámpára, majd az így rögzített fejjel irányozza be a flakon szélét.
TÁRGY LÁMPA TEKINTET FEJ
A szeme a homloka mögött fáj, túl széjjel nézett. Megnyomkodja a szemgolyót, öblítővizet készít, gargalizál, elfelejti, hol állt, de azután eszébe jut, hogy a vádlija hozzáért a WC-csészéhez, és innét meghatározható a talp helyzete, amiből már következik a fejé; erről kis híján megfeledkezett. Körmönfontságom örömre szolgál. Széjjelfele néz, ahogy csak bír, visszateszi a megdézsmált szájvizet. A szeme a homloka mögött fáj. (Halánték beszakad, velő, selyem.)
Nem esik az eső, a háztetőkre, mint egy nagyobbacska lámpa, világít a nap. Jön be a levegő. Messze a víz partján padok vannak, a padokon ülnek (emberek). A fém vágja az arcát. Szemben az asszony ágyaz puha mozdulatokkal, a nyitott ablak sarka irtózatosan belefuródik a dunyhába. Nézi az asszonyt. Az asszony végre elveszi a szellőző dunyhát, fölnéz, elmosolyodik, megöleli a dunyhát, láthatóan erővel. A dunyhával ölelkező 135asszony bumfordi kövér és fehér térdeire néz, amelyek jócskán fedetlenül maradnak, mert a dunyhával együtt felemelte pongyoláját is. Áll az ablakban, végiggyűr a vászonnadrág sliccén. Az asszony még egy mosolyt küld, aztán elfordul hatalmas dunyhájával. Szeme előtt lebeg a feszes, fényes és mégis laza pongyola. Felrobbanó keblű nő.
Amikor a szó felrobban, az a tett.
Képzeletben kibontja a pongyolából az asszony melleit. Megrándul az ágyéka. Az ágyon dobálja magát, egyenes, kemény felület, mindent egyre dühösebben csinál, izmai remegnek a fáradtságtól. Kifeszül, felnyúl az ágy támlájához, az ágyékán szánkázva húzogatja magát, ágyékát erősen nyomja az ágynak, reménytelen vágyat érez, szíve nehéz. Érez. Érez. Selymesség.
Elcsigázottan ül az asztala mellett, az asztal fiókja óvatosságból nyitva van, hogy ha váratlan látogató érkezik, ne érje meglepetés. A fákat tépi a szél. Mozijeggyel játszik figyelmetlenül, gyűri, majd kisimítja.
Csöngetnek.
Megmerevedik, ki az? A szájába tömi a mozijegyet, rágja, kevés nyála van, kiköpi a papírt, nyálat gyűjt, újra csöngetnek. Amikor az ajtót nyitja, rág. Jó étvágyat, mondja Sneiderné, foghíjas, túl kedves asszony, kezében kifordított füzet van, másik kezében ceruza van. A függönyöket számolom meg, bocsánat, úgy látom itt már jártam, 2 tüll, 2 zöld, mondja Sneiderné, kimegy, undorítón csattan az ajtó.
Az ablakhoz áll, szemben az asszony mutogat, megérti. Betolja az asztalfiókot, a könyvet helyezgeti az asztalon: valami megjegyezhető helyre! Aztán kitép egy hajszálat, fölszisszen, mintegy körbeköti a könyvet, halálbiztos módszer, nos, majd meglátjuk. Az üvegkalitkában Kertész Feri mosolyog. Az ingzsebet húzza a kulcscsomó. Minden oké?, kiáltja utána Kertész Feri, az étkezés oké?
A hetes autóbuszon testszag van.
Egy belső udvar cementezve van, a cementlapok hajlanak, közöttük fekete bitumencsík van, lágy, érzi a talpával. Megáll a tűzfal sivár tövében, az asztalok közt hosszú szárú művirág lengedez. Egy pirospozsgás fiú a… tetejéről kiabál:… átkotród136tak a Fullánkra! Vászonöltönyös, reszkető kezű árus az egyik asztalnál, furnirtábláját, a gumipántok alatt totó- és lottócédula-csomagok vannak, némán tartja egy fekete pulóveres nő felé. Tekintete a vastag szájú, fekete pulóveres nőn áll meg, akitől most lép tovább a lutriárus. A nő keresztbe teszi a lábát, két kezével átfogja a térdét, s lejjebb hajtva a fejét, az asztallapra néz maga elé. Elbizonytalanodik, hogy ez a nő-e az, a puha mozdulatait keresi, a dunyha föltételezett forróságát, végül az asszony arca a bizonyíték, a szeme körüli változatlan tájék. Az aszony arcán van egy apró, fekete szemölcs, arcbőrét világos, túlerős pihék lepik el, a hangja rekedt, érdekes, szokatlan, a haja sötétes – a valódi rövid haja, nem mondaná róla, hogy barna, nem mondaná róla, hogy vörös.
Vártam magát, mondja az asszony.
Leül. Az asszony megfogja a kezét, zavarba jön ettől a diákos mozdulattól, az asszony kezén a bőr érdes. A szomszédos asztalnál nő és férfi ül, a nő malomkőnyi kalapban van, és hosszú szalmaszálon citromszörpöt szívogat. Én tudom, ki ez az asszony, ismerem a fehérmájú ordast, nevet az asszony, úgy beszél, mint aki nem gondolja komolyan azt, amit mond. Tudok 15 éves kora óta minden palijáról és minden ábéjáról, ő is tud az enyémekről. Lefektette az öcsémet; az a fő élvezete, megfigyelni, hogyan gabalyodnak bele a fölgerjedt palik a jéger alsógatyájukba.
Felnéz, a szürke tömbök összehajolnak fölötte, sok függőleges elhelyezkedés. Hosszú száron a virág a szerelmet idézi. A férfi hosszú alak, fekete télikabátban, mint a nagyon magas férfiak nemegyszer, ő is kicsit előregörbül, átnéz a többiek feje fölött, a férfi feláll, a székére teríti kabátját, valamit mond a nőnek, a nő kalapjának szalagja elbillen a vízszintestől. Hallgatódzik, a férfi mintha azt mondaná, ne firtassuk már, hogy kinek a hibájából, de. A magas férfi keresztbe sodródik a cementlapokon, réveteg cigarettájával, karcsú, sötét öltönyben, szőkésbarna hajával, ovális arcával nagyon jóképű, ujjai fehérek és hosszúak, világítanak messziről, négy vékony pálca, arany kézelőgombja van, belép a faburkolatos telefonfülkébe. A kiszolgálónő nem hozza a salátát, arrébb valakinek a fejére esik a napernyő, az asszony nevetve forgolódik. Kiesett a csapszeg, mondja. Ujjai hegyével a széktámla olcsó műanyag bevonatát tapintja.
kézcsók Az asszony hirtelen ráhajol a kezére, csókolja az ujjait, a kéztőt, a csontokat tapintja ki a nyelvével, az ujjközöket, felolvadás egy tenyérben, menjünk, mondja az asszony.
A telefonfülkére néz, kitárul az ajtaja, félrebillentett fejjel ki137lép rajta a magas férfi, feléje indul, a járása most is hányaveti, mintha minden lépésnél el akarná dobni magától hosszú, játszi tagjait, jön végig az asztalok közt. Látja, hogy az asszony nem tudja megállni, felnéz mellőle, és zöld, mély szeme megbűvölten, magafeledten a magas férfi arcára tapad, míg csak az vissza Drahosch? nem ér az asztalukhoz, odaér. Beszéltem Ildikóval, mondja a magas férfi, ahogy előregörnyedve két kézzel megfogja a széke támláját.
Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól, hallgatózz!
Hogy beszélt valakivel. Hát nem nászúton van?, kérdez rá a kalapos nő, száját nem veszi el a szalmaszáltól. De igen. Ezt hallja, de igen. Elmondok majd mindent. Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól. Hogy majd elmond mindent. Nyálas a kézfeje, beletörüli az asztalba, hallgatózz. Csöndben vannak, a pincérnő hozza a salátát, köszönöm, de már késő, mondja a pincérnőnek. A pincérnő bólint, festék nincs az arcán, a haja kurtára vágva, hátul kiborotválva, nyakát bevonalkázzák a szőke pihék, erősen, az arca éles, hegyes háromszögekből áll össze, keményen húzódnak lefelé a szája körül a vésetek, elmegy.
A férfi mintha azt mondaná, én csak azt tudom elmondani, amit megjegyeztem magamnak belőle. Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól. Nem figyeltem, mondja az asszony. Előrébb hajol, hogy jobban hallja, az asszony félreérti. Az asszony bizalmasan, nevetgélve mondja, halkan, állati dolgokat találnak ki
A férfi mintha azt mondaná, akkor is tudjuk, ha törvénybe iktatták az ellenkezőjét.
Mit mond? Kérdi suttogva az asszonytól. Hogy akkor is törvénybe iktatják, ha tudtuk, már tudniillik, hogy ők tudták az ellenkezőjét. Nem fordítva?, kérdi. Az asszony arcán türelmetlenség van, hogyhogy fordítva, nem értem. A másik asztalnál csönd van. A nő mintha azt mondaná, tom ne értse félre, ilyen szemétre, magánnyavajgásra pénzt. Mit mond?, kérdi suttogva az asszonytól. Hogy most olvasott egy könyvet, kár, hogy elfelejtette már a nevét, illetőleg a címét. Botrányosnak tartja. Tomnak hívják a férfit?, kérdi suttogva. Miért hívnák úgy?, kérdi az asszony. Legyint, a nő mintha azt mondaná, én egy közepesen 138művelt valaki vagyok, mit mond?, kérdi suttogva. Még az előbb mondta, hogy minek ilyen, de nem tudom, milyen, magánnyavajgásra pénzt adni, most meg, az asszony hadar, suttog, liheg, igyekezetére fölfigyel, de nem akarja megzavarni, most meg azt mondja, hogy egy közepesen művelt valaki.
A magas férfi esetlenül, szögletes könyökkel tartja maga előtt a blokkot, megfogja a nő kezét, szeretem, mikor olyan, mint Jeanne d’Arc. Önkéntelenül megfogja az asszony kezét, azt mondta volna, hogy olyan, mint Jeanne d’Arc? Az asszony már unja, azt. Amit ön állít, mondja a magas férfi, ez igaz álló tégelyekre, vágatokra, öntvényekre, ön, mondja szelíden, ön voluntarista. Kérdőn az asszonyra néz, hogy a nő voluntarista a pofa szerint.
Elnézést, nyilván rosszul fejezem ki magam, és így félreért engem, én nem azt mondom, hogy az a jó, amit mindenki elsőre megért, sőt talántán az egyértelműen rossz, a jó műért meg kell küzdeni, esetenként előtanulmányokat folytatni etc., de kérdem én, mit kaphatok egy olyan lagybatyolástól, mint az a könyv, amit mondtam. Semmit. Erre mondom én, hogy ilyen könyvre ne adjuk a nép pénzét, és már bocsánat, hogy élesebben fogalmazok, ön szerint ez így minden rendben van, ahogy van?
Csönd van, menjünk, mondja az asszony. Rendben, hogy azért adunk ki valamit, mert érthetetlen, álmodern blöffölés?! Ön, kedves, nem veszi észre, hogy mindig, midőn a bizonyításhoz ér, nem tényeket sorakoztat már, hanem véleményt, avval érvel, amit bizonyítani kellene. Egyébként van igaza. A nő a kis Magyarország; a lehető legkisebb betűből hadonászik a szívószállal, mert ne higgye, hogy a kis Magyarország sovány volna tehetségekben, ellenkezőleg, és ezeket kell olyan művekre ösztönözni, melyek megfelelőek. Hogyan megfelelőek? Megfelelőek arra, hogy egy nemzet, konkréten a magyar nemzet tudatát fejlesszék, előrevigyék. Mert az az ön számára is nyilván nyilvánvaló kell legyen, hogy most a tudat terén kell előrelépni, és itt van szerepe a fiatal tehetségeknek.
A magas férfi pipával babrál, a pipa csutoráján fehér petty árulta el, hogy az angol Dunhill gyártmánya, szurkálja a pipát, a hangok szipákolásra emlékeztetnek. Ekkor ismeri föl, ez a pöfékelés. A magas férfinak nagy szeme van, a szemei különböző színűek, ösztönözi?, hülyeség. Felállnak, a szomszéd asztalnál a férfi mintha azt mondaná, ha ad valamit magára. Mit mond? kérdi suttogva az asszonytól. Az asszony fülel, hogy már nem köti vissza a világ eleven szövetébe.
Labát Nagy Ottó a szobában van.
Lehetetlenség vigyázni!
Ottó mesél, felmutat egy üveget, látod, jamnak írják, dzsemnek mondják és valójában lekvár, nevet Ottó. Az asztalhoz lép, ott van a könyv, ujjával kitapogatja a hajszálat, örül a körmönfontságán, kihúzza a hajszálat, az ablakhoz lép. Hirtelen elbizonytalanodik. Fél. Mintha Ottóé volna a hajszál, egy ősz hajszál a kacsarból. Ottó az ágyán ül, az ujjairól szopogatja a dzsemet, Székesfehérvár abban a kedvező helyzetben van, hogy van színháza, de nincs társulata, mondja Ottó.
Meg sem kíséreli, hogy Labát Nagy egyik-másik kifejezésének értelmét elkapja, csak kellemesen csengő orgánumára figyelt, úgy tűnt neki, Labát Nagy maga is elringatózik szavai muzsikájában, nem annyira tartalmukra ügyel, inkább az epikusan ható beszédritmusra, és önfeledten élvezi saját hangjának zengését, kivált pedig a hosszan kitartott magánhangzókat, egy alkalommal módomban állt egy bajor-porosz politikai vitát lefordítani, mondhatom, a drekkfresszer és a hózenbrődel volt a legenyhébb kifejezés, a poroszok, mondta a porosz, már akkor politikát csináltak, amikor a bajorok még hátulgombolósként abba belepisiltek, a mai napig abba pisil inkább, válaszolta a bajor, hogysem olyan stúr… Hagyd abba, légy szíves, az ágyon fekszik, az ágy kemény, fáj a gyomra, a gyomor tompán rándul, a belekre kő van madzagolva, tegnap későn jöttél haza, mondja, illetve ide, mint egy feleség, mondja a szívében, kezét a gyomrára szorítja, nagyokat lélegzik, romlandó vagyok. Haza?
Nos, ágyékom virágai!, így fogadott minket, kétségtelenül ügyes tett volt ez az ő részéről, nem untatlak? Fölemeli a tekintetét, keze a gyomrán, nagyokat lélegzik, ugyanúgy, mint mikor az ember a szorongását akarja ekképp megszüntetni, hogy essen le az a kő a szívéről, csak most a beleken; keze-lába úgy elfagyott, hogy ujjai ízületei diónyivá duzzadtak, orvosaim folyvást a részletekről faggatnak
Csönd van, a csönd törékeny és üres.
Volt ott egy nő is, zakóban és nyakkendőben, Kertész Feri leöntötte magát borral, én segítettem neki, kimentünk a WC-be, ahol ugyanolyan jó ételszag volt, mint bent, a zakó valóban pihe-, illetőleg habkönnyű, mesél Ottó, nem akarván húzni az időt, tény, hogy egészen pimaszul lassan szolgáltak ki, Orfeusz-tálat ettünk, Feri fillérre visszakérte a pénzt, úgy vélem, teljes joggal, a főpincér fintorgott.
Az étterem előtt kurta bundában nyírott bajszú, hosszú orrú. alacsony férfi álldogált, megjegyeztem az arcát, sétált utánunk. Beszélgettünk erről-arról, kötetlenül, már ahogy az egy jó, vörösborral megöntözött vacsora után szokás, sodródtunk a járdán, belenéztünk a kirakatokba, a nyakkendős nő egyszerre két karját fölemelve hangos sóhajtással nyújtózott, jaj, gyerekek, mondta a szokottnál hangosabban, én olyan boldog vagyok, a kirakatok tele voltak banánnal, ott halmozódtak, a villamossínek közt fel volt bontva a kő, ott állt egy utcaseprő, boldog karácsonyt, apóka, mondta a nő, megperdült maga körül, szoknyája megcsapta barna lábszárát. Érdekes, mondja.
Ottó mesél, egy hatalmas amerikai Buick vagy Packard várakozott, és most térek vissza a kurta bundájú, nyírott bajuszú, hosszú orrú, alacsony férfira, mert ő volt az, aki betessékelt minket az autóba, ahová úgy léptünk be, mint egy terembe, a férfi vezette a kocsit, meglehetős sebességgel haladt, mintegy 100 kilométert téve meg óránként, és nem állt utunkban semmiféle közlekedési akadály, a közlekedési rendőrség nyilván ismerte a kocsit, és utat nyitott neki, csakhamar egy sorompóhoz érkeztünk, a sofőr mellett ülő Kertész Feri egy kis jelvényt mutatott fel, mire az őr minden formaság nélkül utat nyitott, a kocsi jobb oldali ajtaja nyitva volt, és amikor Kertész Feri észrevette, hogy engem zavar a huzat, felcsavarta az ablakot.
Lám, miből lesz a rendes felnőtt ember, mondja maga elé.
Láttad a WC falán ezt a felhólyagzást, teljesen olyan, mint 141egy térképmakett, Magyarország? Nem figyeltem, válaszolja szuszogva Ottó. A hátán fekszik, próbál egyenletesen lélegzeni, a szobában sötét van, a csöndekben megpercen egy-egy bútor, súrlódik a takaró, kint autók vannak, a folyosón lábdobogás van, szinte tapinthatóan nyirkos a levegő, a hatalmas bádog mosdótál vízzel háromnegyedig van megtöltve, ugyan, hol vannak már azok a párizsi harcok, nem nagyon távolról vonatfütty harsan, de nem sokáig, én csak azt tudom elmondani, amit megjegyeztem belőle, ha ad magára valamit, akkor a vergiliusi, illetve horatiusi kilenc év már nem köti vissza a világ eleven szövetébe.
Ottó mesél, nem futotta időmből, hogy összeszedjem magam, oly gyorsan ért kocsink a helyhez, a kocsi áthaladt a hideg, tiszta udvarokon, amiken senki, semmi élő nem mutatkozott néhány kis rügytelen facsemetén kívül, majd csakhamar egy hosszúkás épület bejáratánál találtuk magunkat, így építették a 19.
A tágas, ízléses, de nem díszes ebédlőben egy hosszú asztal elülső felén mindenféle étel állt melegített ezüsttálcákon, italokkal, tányérokkal és evőeszközökkel egyetemben, nem bírok enni, nyögtem Kertész Feri felé, bírni kell, súgta Kertész vissza, szabályos, de krétafehér arcáról csurgott a veríték, lányok, túl csinosak és túlságosan kikészítettek ahhoz, hogy pincérnőknek tarthassuk őket, szolgáltak fel csemegéket óriási mennyiségben és választékban – kaviárt, füstölt lazacot és pisztrángot, friss uborkát meg ecetes padlizsánt, főtt sonkát, hideg sült malacot, forró tésztába sütött húst és pikáns sajtokat, sistergő sülteket, végül pedig arasznyi magas tortákat és olyan déligyümölcsökkel megrakott tálakat, hogy az asztal megereszkedett alattuk.
Mindenki kiszolgálta magát, és az asztal szabad felén ott foglalt helyet, ahol akart, ő nem ül az asztalfőre sose, súgta Feri, de mindig ugyanarra a székre, az elsőre az asztalfő bal oldalán, minden egyéb azonban egyszerű volt, feltűnésmentes, egyetlen inas sem jelent meg, csak ha ő csöngetett, erre csupán egy esetben került sor, amikor én sört kértem, bele kell vágni az egészséges húsba is, hogy a romlottól megszabaduljunk, levágták még az olyanok kezét is, akik azért tartották fel, hogy megadják
Odakint szürkül a körút levegője, korán sötétedik, az emberalakok alig észrevehető mértékben elmosódottabbá válnak, és a fények, egy közlekedési lámpa, egy korán meggyújtott neonfelírás, egy féklámpa, mélyebb színűek, hosszabb pálcákkal nyúlnak a légbe, mint a napközben.
Fogja az asszony kezét, az asszony keze forró és a kezének tapintása érdes, az asszonyon rövid szoknya van, kilátszik bumfordi kövér és fehér térde, barna, nagy gombos ing van rajta,144 kezük a testük mellett van, lépésnél a combhoz súrlódik, gyorsan megy, vonszolja az asszonyt.
Én még sose sétáltam, csak mentem, mondja.
Látja, az asszony szeme csillog, és az ajka fényes, mert mindig végigmegy rajta a nyelvével, nagyokat szorít az asszony kezén, teljesen reménytelen.
Menjünk a Folter-Café-ba, mondja az asszony, örül, hogy majd valami elvonja a figyelmét az asszonyról, befordulnak a sarki eszpresszó ajtaján, hátramennek a legbelső helyiségbe, és kér 2 üveg sört, kívánja a torka, jéghideg, jólesik, a zongoránál entellektüelképű szemüveges fiú ül, a sarokban kövér dobos van. Egyik kezével a söröspoharat fogja, előrekönyököl, másik kezét az asztal alá lógatja, az asszony térdére teszi a kezét, ráborítja a kezét a térdére, az asszony összeszorítja a térdeit, aztán elernyeszti, aztán megint. Még előrébb hajol, és lejjebb, forró „Jenő! Ó, a végzetes név!” (S leszáradt a keze.) selyem fülledt batiszt! Eugen! Du Tier, a dobos odakacsint, erre visszahajol, mindkét keze az asztalon van, az egész teste merev. Régen nem voltam már nővel. Az asszony hallgat. Hosszú szüneteket tartanak már a zenében, eljön az éjszakai holtpont, a zongora melletti asztalnál rózsaszín arcú fiatalemberek osztrák söröket isznak, szokatlan formájú üvegekből, Eisenstadt egy takaros kis város, a zongorista bizalmas félmosollyal, halkan beszél velük a zene szünetében, a szőke pincérlányt adja el, 600 forintért. Hívja a fizetőt.
Késő van a hétköznap.
Vonszolja az asszonyt, az asszony megáll.
Te egyedül vagy, mondja az asszony.
Az egész teste merev, szó nélkül bámulja az asszonyt, majdnem megüti, kirántja a kezét az asszonyéból, megy megint gyorsan, hallja, ahogy a másik követi. Megnézi az építkezéspalánkokat. Írások vannak. A régebbi íráshasábokat egyformára fakította az idő. Van egy plakát, az óriásnő arca mellett, fehér mező alján új írással világít: Szász Józsika! Itt voltam és vártalak. Ágnes.
Az asszony megfogja a kezét, az asszony keze forró, sötét van, a pad nyirkos. Megcsókolja az asszonyt, az asszony nyelve meleg, engedelmesen forog a szájában, de aztán az asszony elvonja a fejét, ne csókolóddzunk, nem szeretek. Nem csinál semmit. A fogaim miatt nem szeretek, mondja az asszony, mutasd a fogaidat, mondja. Az asszony összepréseli a száját, inti, hogy nem, közben mammogó hangot ad. Elneveti magát, kinyitom úgyis!, simogatni kezdi az asszony arcát, a homlokát a szemöldökét, az asszony behunyja a szemét, a szemhéját, az orcákat, 145az orrot, ravaszkodik, odaér a szájához, majd gyorsan el, de most már mindig a szájhoz közelít, az asszony kinyitja a szemét, szája csukva, de már nem préseli, az ajak meleg, puha, tiszta, rózsás, nyirkos, otthonos, meghitt, barátságos, érdekes, csinos, bájos, lebilincselő, egyedülálló, titokzatos, csoda, bonyolult, jó aszimmetrikus, vicces, csámpi, az ujjai a fogakhoz érnek, a fogak elválnak, az asszony beszopja a mutatóujját, kirántja az ujját, mi van a fogaddal?, teljesen szabályosak! Túlontúl is szabályosak, mondja az asszony, és belétemetkezik.
Kinyit egy gombot az asszony barna ingén, simogatja az asszony hasát, kövér. Sajnálattal látom, mondja az asszony, hogy a testem öregszik, a melleim ellotyhadnak, petyhüdtek lesznek, az alakom is romlik, van néhány kiló fölöslegem, fájdalom, hogy ezt kell megállapítanom, mert a testem mindig is sok szórakozást, élvezetet, örömet, gyönyört, vigalmat, mulatságot, jókedvet jelentett nekem, és csak remélni szabad, hogy ezt lelkileg kiállom, és ezáltal most be tudom hozni azt, amire a fiatalság éveiben nem volt időm, zenét fogok hallgatni, matematikát tanulni, nyelveket, sakkozni, írni, dalszövegeket miegymás.
a Víztorony! Megmarkol egy vastag hájredőt a hason, menjünk a Víztoronyhoz, mondja az asszony sietve. Az asszony vezeti, hűvös az éjszaka, egy magyar dzsip tűnik föl, elrobog mellettük, lobog a sofőr fehér sálja, az egyik ablakból torzított, lassított zene jön. A Víztoronynál sötét van, nagy betongerendák emelkednek, és ezáltal kiszögellések, illetve bemélyedések keletkeztek, köröskörül beton van. Nekitolja az asszonyt a betonnak, marják, markolják egymást, várj, leveszem, mondja az asszony, leveszi a bugyiját, féllábon egyensúlyozik az asszony, megkapaszkodik a vállába. Az asszony nyakát csókolja, közben a mellét simogatja, térdeljünk le, zihálja az asszony, csak térdeljünk egymással szemben, zihálja az asszony.
Egyformán! egyformán!
Az asszony irányítja a kezét, te… hát én, zihálja az asszony. Ujjaiban másik szirom vonalai vannak, idegen hely. Fölnéz, a hosszú, magas beton… Térdeltéből hátradől, az asszony utánahajol. Úgy érzem, mintha megerőszakolnák az arcomat. Autó közelít, behúzódnak a sötétbe. Fázik a feneke, az asszony keze reflexszerűen mozog, figyelnek, a magyar dzsip nem messze a Víztoronytól megáll, hangosan jár a motorja. Fáradt, már túl hosszú az éjszaka, de az asszony nem hagyja, nő a forróság, megfogja az asszony fejét, görcsösen szorítja, combja ragad, szorítja a koponyát. Szorítja a koponyát.
Fekszik, betegnek érzi magát, a haja lucskos, a homloka nyirkos. A homlokához nyúl, nyirkos. A derekánál a pizsama beleragadt a sebbe, a seb büdös.
Hol voltál?, kérdezi Ottó, mindegy, ha nem akarsz, ne válaszolj… Ottó félmeztelenül
tornászik, hajolgat, nyögdös. Így feltűzték az embereket: ,mondja Ottó, fölemeli a két karját, látszanak bordái. Szép vagy, mondja. Sötét
szemben a ház.
Kertész Ferin világos bőrzakó van, nézd meg, mondja Kertész És da capo: Feri, pihekönnyű, emeld csak meg nyugodtan, habkönnyű. Megtorpan, nem érti, hogyan tudná menetközben megnézni, Kertész Feri gyors léptekkel megy, szinte futnak utána.
Belépnek egy homályos étterembe, a falon salétromos fal van, megpimpósodott a fal, mondja a vékony, sápadt, szőke, fölöttébb leleményes fiatalember, finom cinizmussal és humorral szemléli a dolgokat, nem is olyan rossz, ha tekintetbe vesszük, milyen anyaggal kellett dolgozni, az étteremből tapintható homály gúlája nyomul kifelé, véget nem érő nagyzenekari muzsika hallatszik egy sarokból, a konyhán át kell bemenni, oly családias, roston húsok sülnek, a földön szétnyomott paradicsom van és hagymadarab, mint a németalföldi festőknél, a szagok nagyon jók. Kertész Feri előresiet, lehagy egy csoportot, és lefoglalja az asztalt, no, ágyékom virágai, fogadja őket. Van egy nő is, zakóban, nyakkendőben van az a nő.
Kertész leönti magát vörösborral, szentségel, gyere, segíts, kéri Ferenc, a WC elhanyagolt és büdös, a rostsütőkről bejövő szag még itt is finom. Feszítsd meg, mondja Kertész, a zakót a csap alá tartják, valóban <öncenzúra> könnyű, Kertész egy
A pincér hoz salátát, citromfű van rajta és vad majoránna, 147origano. Várnak. Egy hatalmas termetű vak fiatal nő mosolyog. Mondani én valamit, mondja a pincér, lehet arra válaszolni, hogy miért jönnek egyszerre az emberek? ezért nincs hús, nincs étlap. Mondaná, hogy mit csináljak? Tessék, ön személyében mit csinál, ha kifogy hús? Hát ez az, barátom, mondja Kertész, akkor én idejövök enni, a pincér menne, Feri fogja a karját, figyelj ide, én itt vagyok a vendég, én ülök és fizetek, és te dolgozol, holnap talán fordítva lesz, mindenesetre most számomra tökéletesen érdektelen, ki a hibás abban, ki abban a bűnbak, hogy nincs hús, te rosszul végzed a dolgod, és kész. Ezek faktumok. Mert igaz az, hogy senki nem rabolhatja más ember szabadságát anélkül, hogy a magáét el ne veszítené. Feri fizet, fillérre kiszámolja a summát. Nevet ezen. Miért csinálsz úgy, mondja a nő, mintha kívül lennél a dolgokon? Ez a nevetés miért jelentené ezt?, kérdezi. Egy 1200-as asztalban benne voltam, apám öt hússzal, hallja, ahogy kilépnek az ajtón. Az étterem előtt kurta bundában nyírott bajuszú, hosszú orrú, alacsony férfi áll. Sodródik az utcán, a kirakatok tele vannak, banán halmozódik, a piros lámpánál autók vannak, mint a lomha állatok. A nyakkendős nő egyszerre két karját fölemelve hangos sóhajtással nyújtózik, jaj, gyerekek, mondja a szokottnál hangosabban, én olyan boldog vagyok, a villamossínek közt fel van bontva a kő, sóderhalomba nyomódnak a kockakövek, ott áll egy utcaseprő, a nyakkendős nő megperdül maga körül, boldog karácsonyt, apóka, szoknyája megcsapja barna lábszárát.
A közlekedési lámpa zöldje villogni kezd, s ebben a felemás helyzetben futásnak ered, Kertész csodálkozva néz utána, fejét csóválja, az autók csikorognak, szökdel köztük, egy-egy fölmelegedett hűtőháznak nyomja a kezét, kitámaszt, ugrik tovább. Leolvashatja az egyes vezetők arcáról a csodálkozást. Egy 1600-as kék Mazda orrán ott marad a keze nyoma. Kis utcákon fut, szeszélyesen kanyarog, szívében nincs rémület, szívemben nincs rémület, egyik moziból a másikba. Egy fát körbevesz szélesen a pad. Ül. Arab fiú gitározik, abbahagyja az arab a játékot, fiatal lánnyal csókolódzik, a lány kézfeje mozog csókolódzás közben, eveztek, mint a szárcsák, túlhidrogénezett haját a szél a gitáros szemébe fújja. Menni kéne.
Hallgatózik, Koldustánc egy púpos nő körül veszekedés folyik, akinek a púpja állítólag nem valódi. Piacszag van, továbbmegy. Egy sötét, kétudvaros átjáróházból macskaköves templomtérre ér. A templom körül szorosan tömörülnek a zömök középületek, s mind ugyanolyan sárgára vannak festve. Látja amott azt az épületet, ott kezdődött a forradalom, a fánál álltak az ulánu148sok, úgy hírlett, hogy a délelőtti megbeszélések rendkívül szíves, barátságos légkörben, sikeresen folytak, s arról is beszéltek, hogy egy, az alapvető elvi kérdésekre vonatkozó döntés már meg is született, ködös, esős időre virradt, ma már csend van. Érdekes valóban, ahogy egy tárgyban egymásra torlódik az idő, szemét nem veszi le a túlnani épületről.
A templom oldalkijárójánál koldus ül, szunyókál, göcsörtös botot tart a kezében, kalapja elnyűtt, kinyújtott zsákcsíkokkal van befáslizva, borostás arcát keskeny sávban éri a nap, egyébként árnyék takarja. Egy darabig a börtönsarokból nézi, majd köhintve közelebb sétál. A koldus nem mozdul. Erre csoszogva a takarékpénztár felé kanyarodik el, hogy a csoszogástól, megmozdul a koldus. De az se hat. A takarékpénztártól átvág a lelkészi hivatal elé, onnét a sekrestye mögé, és a templomfal árnyékában, félrehajtott fejjel, elindul a koldus felé. A koldus hangja énekel, a jó Isten áldja meg, az irgalmas Isten. Kicsit lehajol, oldalt lép, és a kalapba ejti a pénzt s csak pár lépés után hallja meg újra a koldus hangját, Jézus kísérje útjain, a kegyelmes Jézus.
Fölvesz egy napszemüveget. A népiskola külső vécéjénél elszív egy cigarettát, és a másik oldalról közelíti meg. A pénzledobásnál a koldus arcába néz a sötét üveg mögül. A jó Isten áldja meg, az irgalmas Isten, mondja a koldus, de többet nem mond. A templom főkapujához ér, belép a hatalmas tölgyfa ajtón. A hűvös félhomályban maga mögött hagyja az éppen fölemelkedni és leereszkedni készülő szobrokat, elmegy a gyóntatófülkék, üres padsorok és imazsámolyok mellett, az örökmécs foltja alagútszerű mélységben van, nem téveszti szem elől. Egy pillanatra megáll a főhajóban, megtörli a homlokát, kimegy. Elindul lefelé a lépcsőn, napszemüveg nélkül, lépéseire a koldus hirtelen hátrafordul, a koldus várta, csak nem ebből az irányból.
A koldus az arcába bámul, szép templom, mondja a koldus. Szép, bólint, egészen közel hajol, hogy ledobja a pénzt, kezét nem húzza vissza mindjárt, pár pillanatig lógatja a kalap és a koldus arca között, egy ilyen mozdulat könnyen félreérthető lehet. Odamutat a koldus kalapjára, látom egészen jól megy! nem rossz hely, jut egy kis borra is, mi? De én templomi koldus vagyok, kérem!, mondja a koldus. Aha, mondja, és gyorsan továbbsiet. A téren halálos csend támad, a tér kihalt, párás, a hőség elmozdítja az épületek körvonalát. A sikátor felől jön a koldusra, odaveti a pénzt. Sok van?, vigyorog a koldus, és látja a koldus sárga kapafogait. Akad, legyint, és hogy megtévessze a 149koldust, először a pénzügyigazgatóság felé kanyarodik el, s csak onnét az állomás felé, nem tér le a macskaköves útra, hanem szorosan a fal mellett lopózva, egy bokrokkal körülültetett támasztófal mögött bújik meg. Egészen közel van a koldushoz, hallja a zihálását.
Elszív egy cigarettát, majd úgy lép elő, hogy a koldus csak az utolsó pillanatban vehesse észre. Mit akar, mondja a koldus lihegve, és előrenyúl. Csak fölváltani, mondja, ötből hármat hagyok itt. Nagy pénz az! De minek?, kiáltja a koldus. Gyorsan kiveszi a kalapból, ami visszajár, és továbbsétál, elutazom most, szól vissza, és hallja, ahogy a koldus harákolva utána köp. A sárga fal dönti a meleget, a nap vakít. Lassan elindul vissza a térre. Közben egy pillanatra odakanyarodik a koldushoz, megcsördíti az előbb visszavett pénzt, és a kalapba dobja, ezt a kettőt is itthagyom már, mondja. Mire a koldus váratlan ügyességgel felugrik, belerúg a kalapjába, és felkapja a botját. A pénzdarabok szétgurulnak, mit akar, ordítja a koldus, és a bottal felé vág. Ha nem ugrik el, sípcsonton találja. Válasz nélkül befordul a fasorba.
Fut. Látja hullámzó arcát oldalvást a kirakatüvegben, a vékony utca kanyarog, dülöngél, a kövek szabálytalanul illeszkednek egymáshoz, fönt a házak majdnem összeérnek, résnyire húzódnak, mintha Nápoly lenne, ez nem Adács és nem Nápoly. Egyszerre valaki megragadja a karját, rémület önti el, kirántja a karját, nevetést hall, ugyan, ugyan, fiatal barátom, csak nem rossz a lelkiismerete? Frici nevetgél, szemben vele a szép, szabályos
Ránéz az egyik férfira, aztán a másikra, gyönge öregemberek, reménytelen, bólint, jó, maradok.
Maturandus koromban magam is vagány gyerek voltam, azt meg kell hagyni, mondja az öreg, megmondtam például kertelés nélkül a bizottság szemébe, hogy Mária Teréziának 21 gyereke volt szám szerint, ebből csupán 16 szabályos, illetőleg törvényes. Jön a pincér, az öreg három erőlevest rendel tojással, Frici, te majd add át a tojásodat, szívesen öregem, a legnagyobb készséggel az én koromban, heherészik Frici. Frici kéri, legyen a rostélyos puha, a múltkor is egyszer nem volt igazán puha, duzzog Frici.
Megjelenik a kocsmárosné, belevaló asszonyka, súgja Frici, 150mi való bele, mondja az öreg, a kocsmárosné úgy tesz, mintha nem hallaná, hozzájuk ül, szidja a szomszédasszonyát, aki nem köszön vissza, vagy ilyesmi. Kos, mondja jelentőségteljesen a kocsmárosné. Én is az vagyok, mondja. A férfiaknál az más. Érzi a kocsmárosné leheletét, vonzó testszagát. Én Bak vagyok, mondja Frici, a Bak az mindig nett valaki, figyelje meg, nagyságos asszonyom, segítőkész, tapintatos, de azután egyedül marad, tudja, magát is feleségül vettem volna, én Bak vagyok. Nagyszájú, legyint nevetve a szőke, hervadó kocsmárosné. Meghozzák az ételt, esznek, puha a rostélyos?, kérdezi figyelmetlenül a kocsmárosné.
Frici hümmög, előhozakodhatnék egy kis borsos történettel, nagyságos asszonyom?, közben nevetve borsozza a húst. Ó, én már régóta fiúsítva vagyok. Fölfigyel erre a szóra, fiúsítva, honnét ismeri az asszonyt? Trézi-történet ez is, egyszer kihajolt a felséges asszony az ablakon, s bent, hogy úgy mondjam, csupán a felséges fertály maradt, meglátván ezt az arra lépő magyar testőr, s hivén hogy az egy mindközönséges fehérnépi tompor, odacsapott, mondhatni, amúgy magyarosan. Természetesen fordultán a császári hölgynek, roppant berezelt. De a felséges asszony állítólag halkan csak annyit mondott volna, nem esik bántódása, ha a farka is oly kemény, mint a marka. Nevetnek, ezt magyarul mondta a királynő?, kérdezi szinte rögtön. Ez csak egy olyan történet, mondja nevetve Frici.
Egyszer meg megvizsgálta az orvos, mondja teli szájjal az öreg, mert a királynő nem tudott elélvezni, és ezért rosszkedvű volt, ami nem tett jót az országnak, ekkor született az országmentő jelszó, tessék többet foglalkozni a császárnő csiklójával!
A szűk belvárosi utca két háztetője között beömlik a meleg, szemközt a bérház teteje alatt, falatnyi háromszög erkélyen, egy asszony napozik köpenyben és fürdőruhában. Kíváncsi vagyok, mondja Frici, önnek mi erről a véleménye, hallgasson meg, a magyarnak mindenféle szava van a női nemi szervre magára, de nem úgy, nagyságos asszonyom, a csiklóra, a csiklóra semmi trágárság nincs. És vajon ez miért van? Ez azért van, mert a férfi nem törődik a nővel, csak a saját élvezete a fontos. De hadd szabadjon közbeszúrnom, a Bak itt is kivétel, asszonyom. Nagyszájú, legyint nevetve a szőke, hervadó kocsmárosné.
151Felugrik. Ne csináljon butaságot, mondja a kocsmárosné anélkül, hogy ránézne, ne legyen önmaga ellensége. Feldöntve egy széket, futásnak ered; ha járókelőnek ütközik, bocsánatot kér, a cégtáblák összemosódnak előtte, rosszul van, lassít, remeg a gyomra, az utcák összedőlnek, minden a bal halántékból indul ki. A házak tövében vékony, fekete árnyék van, oda igyekszik, a falakon a habarcs ijesztően mozog, és nem lehet különbséget tenni. Lihegve beugrik egy telefonfülkébe, elsőre rossz sorrendben végzi a műveleteket, vár, kapkodva elolvassa az alumíniumtáblára nyomtatott utasítássort, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, tárcsáz, foglalt, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, bedobja a pénzt, oldalt néz, a fülke üvegén tükröződik az arca, az arcán túl ott áll Kertész Feri, mellette áll az asszony és Labát Nagy. Kissé hátrébb Frici, az öreg és a kocsmárosné, arcuk egységesen fáradt, mintha futottak volna, végigtárcsáz, az első sípolás után, mely mintha más lett volna, mint eddig, lenyomja a kallantyút, kiveszi a pénzt, zsebre teszi, a mutatóujja ég a sok tárcsázástól, a bőr fényes, majdnem elkopott az ujjam, szopogatja, a hűvös nyál jó. Az ujját szopogatva lép ki a fülkéből, vizsgálják meg a hölgyek, mondja, egészen kifényesedett és elvékonyodott a bőr.
152Mi van, mi nincs. Hiányzik a borotva Levélrészlet: és igen: a pillanatban benne múlt és jövendő – csak épp a jelent lopták ki belőle. – De félre a napi politikával. , hiányzik a falról a kis tükrös szekrény, melyben meg lehetett sokszorozódni, hiányzik a szemétláda, hiányzik a lila, idegen, bolyhos köpeny, hiányzik az Elida GT, a Drei Wetter Taft, hiányzik az örökké csöpögő ruhasor, itt van a fal, itt van a négy tipli helye, itt vannak az alsó két tipli esetében a rozsdás nyomok, itt vannak az elcsorgások, itt vannak a fölrepedések, itt van a repedés felületén a hólyagzás, itt van a félbetépett pókháló, szabadság van, vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van, és itt van egy 100 wattos pucér körte, itt van és állott melege hull a lengő arcra, itt van egy borotválkozótükör, nagyításában hullámoznak és oldódnak az élek, és verődik vissza a rohadt erős fény, ittvan.
Elbeszélek, én, ez az „én” azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K., ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka, szereti az éjszakát, a tér fekete üregeit, a kétes sötétet, az ezüsthínáros égboltot, a távoli kettős hegy lomha estiségét, a szegényes, elhagyott utcákat etc., az üres és furcsa színpadot, és nem lepődik meg, nem dühöng, nem orrol, ha éjnek évadján fölriad, hát fölkel, nem bánja az egészet, sétálgat szobájában le-föl, ingben, nem mintha ez a dolog kirekesztőlegesen kellemes volna, azaz példának okáért rögvest valami mély és forró titokba zuhanna,
153Elbeszélek, MUSIL: A TULAJDONSÁGOK NÉLKÜLI EMBER (Európa Könyvkiadó, Bp. 1977, III. kötet, p. 775; Tandori Dezső ford.) én, ez az „én” azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K., ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka, szereti az éjszakát, a tér fekete üregeit, a kétes sötétet, az ezüsthínáros égboltot, a távoli kettős hegy lomha estiségét, a szegényes, elhagyott utcákat etc., az üres és furcsa színpadot, és nem lepődik meg, nem dühöng, nem orrol, ha éjnek évadján fölriad, hát fölkel, KOSZTOLÁNYI nem bánja az egészet, sétálgat szobájában le-föl, ingben, nem mintha ez a dolog kirekesztőlegesen kellemes volna, azaz példának okáért rögvest valami mély és forró titokba zuhanna, az asszonyba, aki ne gyanakodjék most érzelmi zsarolásra vagy más kifinomult férji aljasságra, ne, kéri, ne, az asszony egyébként is aluszik ilyenkor, s ha arcán néha, a megfelelő időben tejes mosoly suhan át, vagy mintha helyeslően biccentene, illetve ellenkezve ingatna, az inkább csupán reflex, a jámbor izmok ajándéka, s noha ő képes azt gondolni, hogy mindez vagy mindennek nem jelentéktelen hányada tettetés, és az asszony szövegválogató, személyválogató azt hallja meg, amit akar, ez az elgondolás nem érvényesíthető, neki, hivatalosan, nincs joga ehhez a gondolathoz, és nincs ereje, hogy ezt a jogot megszerezze, arról nem beszélve, s tán ereje is ezért illan, hogy vezetni a leleplezés se vezetne sehová, iszen az asszony éppenséggel őmiatta nem vallhatná KOSZTOLÁNYI be, ha igaz, ha nem, figyelmének manipuláltságát, tompa hitét, rokon közönyét, mert e megtörés főként az ő rosszindulatára vetne fényt, amiért egyáltalán eszébe jutott az, ami később az igazságnak mutatkozott, mindez penig összehasonlíthatatlanul kellemetlenebb annál az önmagába forduló dohogásnál, később duzzogásnál, melyet ő, K. ilyenkor megoldásnak nevez, ám ha nem aludnék is az asszony, mint ahogy, gondolja, most, és elfordulva a hideg ablaktól látja, aluszik, a paplant már könnyen, azaz nem erővel és nem is rossz álombeli görcsben a két lába közé húzta, combja fehéren, enyhén kifordulva, gyö154nyörű, puha és márványos egyszerre, hosszú sörényed, langyos-lusta KOSZTOLÁNYI combod, mannás-meleg melled, tejízű csókod, az arca viszont szenvedő, nehéz, fénylik az éjszaka zsírjától, orcáját nappal láthatatlan barázdák törik szét, egy különösen erőteljes az orrcimpa mellett zuhan például le, és mindenütt a vánkos nyomai, hasonlatosan azokhoz a kesze-kusza jelekhez, melyeket füvön ültünkben szerezhetni, ott azonban a zöldellő fű miatt képtelenség megfeledkezni az üdeségről, ritka az az ember, akinek zöldre a romlott hús színe rémlik föl, ekképp az egész pusztítást elnézően kezeljük, ujjbegyünk szinte büszkén fut végig a hepehupás, fű gyötörte felületen, és még később is, mert egy idő után, nincs mese, viszketni kezd, bandzsal diadalittassággal vakaródzunk, KOSZTOLÁNYI és fordítva, ennek hiányában, lám, ő, K. is szánakozással néz az asszony földúlt arcára, félhangosan leheli az ablaküvegre, mopszlipofa, nem, semmi esetre sem nyúlna a mostani időszakban trükkhöz etc., nem akarja, ahogy az asszony mondaná, őt, az asszonyt térdre kényszeríteni, soha nem is akarta, s ha néha úgy tűnt föl, hogy ő idióta buldog módjára csapott valamire rá, és valóban, akkor engedte el, amikor már az asszony belefásulva föladta a továbbiakat, az nem a győzelem keser ízének birtoklásvágyából fakadt, hanem mert nem talált nyugodalmat, KOSZTOLÁNYI se magában, se az asszonyban, sehol, ezek a célzatos hókuszpókuszok amúgy sem váltják be a hozzájok fűződő ilyen-olyan reményeket, illetve ennyire nem is szándékozott önkritikusnak lenni, azt mondja, és ez az egyetlen, amit mondani akar, hogy a reményeknek is megvan az idejök, valamint hogy most nem a remény ideje van, miként magyarázná egyébként a tegnap délután történteket, amikor penig mindkét fél, szent meggyőződése, minden tőle telhetőt megtett, és ez igen kevéskének bizonyult, ő úgy érzi, s ez nem lehet az asszony számára sem újdonság, vagy ha igen, amit eleve nem tarthat kizártnak, az éppen példás volna, és így előrevetítené az egész mondandó árnyékát, az érzés maga kifejező, miként csődje szükségszerű, tiszta lappal fogadta az asszonyt, úgy érezte, így érzi, nem terheli őket semmi, se múlt, se jövendő, a jelen, az terhel, de annak meg, ez a szó bukkant föl benne a homályos előszobában, ő a kovácsa, azonban, mint mondani szokás, kártyavárként omlott össze a pofás építmény, a legelső pillanatban, mert ahogy az asszony belépett és merev vagy semleges várakozással megállt az ajtó előtt, miközben szemét róla le nem véve, cekkerrel teli kezével vakon nyúlkált hátra a kilincs felé, akkor már rögtön érezte magában az el nem fojtható feszültséget, a még semmire sem vonatkozó ingerültséget, mely épp azáltal leve155rőbb, hogy nincs tárgya, csupán van, de szerencsére, így kiábrándultan az asszony úgy fel volt málházva, a táskák, a különféle bevásárlások emlékei, fürtökben csüngöttek rajta, a cekkerből, mint valami hiba vagy tévedés, kifli lógott ki, a súly meggörbítette az asszonyt, és ez a tompa ívelés mindent bosszantóan szenvelgővé, slampossá, nem, ne szóljon közbe, ő tudván tudja magáról, hogy igazságtalan most, és folytatja, háziasszonyossá, feleségessé, mártírossá tett, ez a most már tárgyhoz rögzített kilátástalanság az eredendő ingerültséget is semlegessé oldotta, kiment belőle a szusz, erre meg, nincs kibúvó, riadtan keresni kezdte magában azt az izgatottságot és türelmetlenséget, várakozást és aggódást, a tisztázás szándékát és indulatosságát, melytől egész nap izgett-mozgott, minduntalan felugrált a helyéről, az ablaknál termett, majd fölszaladt az emeletre a falépcsőkön, s vissza úgy dobogott, akár egy vad diákcsapat, szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk, KOSZTOLÁNYI ez az izgágaság odalett, és erre föl, mulatságos erre utólag gondolnia, gyorsan zsebre vágta a kezét, nem tudja, az asszony észrevette-e, ő mindenesetre igyekezett, bizonyos értelemben, titokban tartani az esetet, s megmarkolta a, ez a pontos szó, tökét, mintha bizony a szomorúságot ilyképp ki lehetne dögönyözni az emberből, bár talán nem is annyira képtelenség ez, hiszen már-már jóra fordultak a dolgok, a korrekt és maximális erőfeszítések beérlelték férges gyümölcseiket, a rövid, ám mély előszobai megtorpanás után mégiscsak elragadta félig ájult táncos kedve, melyre viszolyogva sóvárgott, és amely főleg nem erotikus attak volt, bár a cáfolás szükségességének érzete, több mint figyelemreméltó, inkább az egész napi remegés hiteles betetőződése, az asszony személytelenül hagyta személytelenül terelni magát, minden óvatosság, megfontolás nélkül elengedte, lerázta táskáit, szatyrait, cekkereit, melyek bedőltek a nyirkos előszobafal tövébe, akár tömpe, részeg krumpliszsákok, az asszony kezességét ő inkább a bölcsesség, mint az önfeladás jelének látta, lebabusgatta az ágy szélére, csitt, csitt, suttogta közben, lehámozta a cipőt, a sajátját is, majd ruhástul a pikétakaró alá bújtak, akkor ő a karjaiba vette az asszonyt, szorította, szorította, s száraz, hangtalan zokogás rázta, amire az asszony simogatni kezdte a homlokát, gyűrte fölfelé a haját, KAFKA: A KASTÉLY az asszony is keresett valamit, és ő is keresett valamit, acsarkodva, fintorokat vágva, fejüket egymás mellére fúrva kerestek valamit, de ölelkezésük és föl-fölvetődő testük nem hozott rájuk feledést, ellenkezőleg, csak emlékezetükbe idézte kötelességüket, hogy keressenek; ahogy kutyák kaparják kétségbeesetten a földet, úgy kaparták egymás testét, s aztán nyelvükkel156 olykor még végigtapogatták egymás arcát, tehetetlenül, csalódottan, valami végső boldogság reményében, csak mikor kifáradtak, csöndesültek el, s ébredt bennük kölcsönös hála, a csöndben cigaretták hulló csillaga, KOSZTOLÁNYI az asszony halkan mondani kezdte a napját, s akkor hirtelen, egy, egyébként sajnos hibás, mondatfűzés érdektelen apropójából, már tudta, hogy hiába, hiába, mert a sejtjeik is ellenségesen simulnak egymáshoz, nem jött el az idő, hogy, hogy, hogy, hebegett az asszony, mint akit orrba csaptak, ekkor azonban váratlanul kisütött a nap, a szobácskában finoman mozogni kezdtek a rézsutosan betűző fényhasábokon vagy bennök a porépítmények, erős, késő nyári napfény volt ez, mely beburkolta őket, mint egy aranypléd, főként penig hirtelen megváltoztak az arányok, a remény és reménytelenség viszonya, s ők vak bizakodással rémültek újfent bele ebbe az aranyba, fénybe, egymásba, s lám, tehát a történet némileg önmaga ellen fordult, amit ők, az asszony és ő, már igazán megszokhattak ebben a házban, a felriadás dimenziói nem mindig lenyűgözőek, az éjszaka triviális is, hétköznapi is, s fölébredvén olykor csak az arcbőr fáradt viszketését érezhetni, a szemhéjak engedetlenségét, a szívdobogás fölerősödését, és ülni dermedten az ágy szélén egyedül a sok szuszogás közt, végtagok rongycsomóként lógnak, olykor egy-egy zajt hall künn az utcán, KOSZTOLÁNYI minden zajról tudja, hogy mit jelent, még bús se, csak józan és figyelmes, majdnem nyugodt, egyszerre fölsóhajt, félálombeli szeretkezéseik bizonyosan az éjszaka legalján történnek meg velök, ő, K., az önkívületből időnként ki akarja tépni magát, de hiába, s órák telnek órák után, a közös lélegzetvétel, a közös szívdobogás hosszú KAFKA: A KASTÉLY órái, órák, melyekben váltig úgy érzi: eltévedt, vagy oly messzi idegenbe került, ahol előtte még sosem járt ember, idegenbe, ahol még a levegőben sincs akár csak egyetlenegy paránya is a honi levegőnek, ahol az embert fojtogatja az idegesség, de esztelen varázsa ellen mégsem tehet egyebet, mint hogy megy tovább, és még jobban eltéved, ő, K., szereti az éjszakát, az asszony nem, nem tesz különbséget az este és az éjszaka között, és ő azt hiszi, azért nem szereti, mert nem süt a nap, szerinte az asszonynak semmi baja nem lenne az éjszakával, ha a nap sütne, se nap, se méla hold, se vacogó csillag, se rohanó, tarjagos felleg, csak a sötét KOSZTOLÁNYI hatalmas tömbje van, melyben alig merhet mozdulni, összeroppanthatja bármikor, ebben a sötétben, nem hagyva abba az ablaküveg párafoltján a rajzolgatást, a jelhagyást, nemigen lehet mást csinálni, mint imádkozni, halkan, de hallhatóan és érthetően kimondva a szavakat, minden egyes szót, a tömb azután fölreped, profán fényeket fedezhetni föl, rianásokat, melyek157ben élőlények mozognak, s az ima, tán még a végére sem jutva, elhallgat, s átadja helyét egy nem kevésbé áhítatos figyelemnek, ilyen éjszaka után egyikük sem tud bizonyosan semmit, de ez a tudatlanság édes, s ahogy reggel, akár törötten is, fölül az ágyában, nagy nyugalmat és biztonságot érez, és csak utána ébred föl végérvényesen, az áhítatos figyelemről szólva, az asszony okkal hívhatná föl a figyelmet arra, hogy az újdonatúj érzékelés, elismerve az ő, K., érzékenységét, figyelmét és figyelmességét, arányérzékét, sőt kissé romantikus éjszakai alázatosságát is, még valamivel van fontos kapcsolatban, ami nem más, mint K. új szemüvege, az asszony ilyenféle józanságára neki, tekintse ezt sántikáló, porcgyanú porcgyanús széptevésnek, szüksége van, és ezt annál könnyedébben is elismerheti, mert jó kárörömmel látja, hogy az asszony úgy jár evvel a megjegyzésével, miként az ördög ? a cáreviccsel, de hát ki így, ki úgy, miért szólna ő ebbe bele, a szemüveget még meg kell szoknia, napjában többször kapdos szegény füléhez, úgy érzi, menten leszakad, ahogy emelkedik a nap az égboltra, úgy súlyosul a könnyű fémkeret, s a gyöngéd acél durva vassá lesz, és e ponton nem hinné, hogy udvariaskodnia kellene vagy tapintatosnak lennie, következésképp, és ebben áll az ő, K., maradék szabadsága, nem fog udvariaskodni és nem lesz tapintatos, lesz nem tapintatos, tehát nem fogja az asszonyt megkímélni a naturalista részletezéstől, ne tessék kacagni, hol lenne tere az ő szabadságának, ha nem a szók közt, füle, e véres, tépett húskolonc, a bűn, a sár és a rozsda közt, koszos kutyák vinnyogó, alamuszi pofájában lócomb helyett darabka művészfül, ez most valóban kivájva, sovány horpaszú IVANOV: MATVEJ, AZ ISTEN kutyák iramodnak nesztelenül, bordáikat mintha vesszőből fonták volna, szemfogaikon meg-megcsillan a holdfény, ujjai közt átcsorog a vér, lassan, sűrűn, mint az illatos akácméz, de félre a tréfával, ahogy a minisztériumi tisztviselők mondják, magok is nevetvén, KOSZTOLÁNYI e vad panoráma és rémes élvezet mellett a szemüveg valódi hozadéka a tekintetek voltak, az utcán a tekintetek!, nem gondolta volna, hogy úgymond, ennyien néznek, napokig mintegy a tekintetek pergőtüzében élt, nem ragadtatta el magát, nem gondolta, mondjuk a hűséges és ezt fitogtató férfiak kissé élénk képzeletével, hogy színpadon jár, hogy színház volna az egész világ, erre nem gondolt, s hogy őt, így, valami hátsó bejáratnál várják a jól értesült, hangos és kíméletlen gimnazista lányok, KOSZTOLÁNYI virágosarcú lánysereg, gimnazista lányok, gimnazista lányok, várnák ropogó, fehér, kemény blúzaikban, ezt nem, de az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos kis láza bujtogatta, hogy nézheti a kirakatokat, felülhet a villamosra, ha158 tetszik, cigarettára gyújthat, száz meg száz lehetőség közt szabadon választhat, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák, talán a szabadság sem helyénvaló OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON kifejezés itt, mert többről van szó: kötetlenségről, tehermentességről, az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot, ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül, ez így van kétségtelenül, de számára egyre ritkábban, mert ez a nagy kötetlenség etc., no nem, a kezdeti kis örömöt tán nem kell visszavonnia, de óvnia kell magát, óvnia, nehogy épp letarolja a sok esemény, ma délután gyalog jött haza a könyvtárból, és ekkor volt ez a kis öröme, hogy pillanata van, övé a kép, magamaga, furcsa és könnyű vonszolódása nagy, fekete, riasztó aktatáskájával, a városrendezett színes kőlapok fennhéjázó kavargása, egy nő, egy bizonyos nő libegő szoknyaszéle, ívelős lábszára, szabad, tiszta nevetése, és rögtön a fontos és alig néven nevezhető háttér egy ottfelejtett fával, a gyökér falat tör észrevétlen, s a lombozat zöld sátrakat csinál, ez számára valami sanda, de nagyon KOSZTOLÁNYI is jóleső igazságosságot jelentett, „győz az igazság!”, ez rendszerint az erő és statisztika buflák diadala, és erre a talmi győzelemre már régóta áhított, iszen annyiszor okozott sajgó kielégítetlenséget az érzékekkel befogható, a sok fölfoghatatlan félreeső mozdulat, mellékes, de éles töredék, egy busz hátsó, panorámaablaka például, melyre kifürkészhetetlen szépséggel vágódik föl a sár, és e tehetetlenségtől, jobban mondva önmaga e durvaságától elfacsarodik az ember szíve, és félni kezd, félni félni kezd attól, hogy a már meglévő képek is összemaszatolódnak, ezért első indulatában a buszokon lehunyja a szemét, a gyalogjárdákon várakoztában fejet hajtva cipője orrát nézdegéli, és kétségbeesik a reá háruló föladatok és kötelmek miatt, ha valaki váratlanul ráemeli a tekintetét sérelmezhetőn, de már hiába a ravaszkodás, mind vigasztalanabbul szorulunk hátrább, és lépéshátrányunk szükségszerű, a birtokbavétel mozzanatát is birtokba kell venni, ez hát az ő, K., átkozott joga és kötelessége, délután hosszasan sétált zsebre vágott kézzel, amiből az asszony rögtön tudhatja, hogy még ma is a barna kordnadrág volt rajta, az, amelyet Csáthtól kapott, hajdanán, persze, mikor kaphatta volna máskor, ha nem hajdanán, Csáth ugyanis betoppant egy nyári reggel, nagyon tudott betoppanni, sőt talán ez volt az első, az úgynevezett első nyári reggel, ő, K., tévedhetetlen „első nyári reggel”-ügyben, lehet az májusban vagy júniusban, ő csak kinéz az ablakon, és bólint: itt van, Csáth elegáns159 volt, miként Abbázia, konkrétan tehát: bólogató pálmák, széles allé, könnyű vászon öltönyök, egy fényben elolvadó, lendületes kalap, pizza- és halszag, fagylalt, roston sült scampi, szolidság, a → teába áztatott madeleine-darabkának az íze, és aztán a márványlépcsők
(PROUST-utalás)
tollhiba; Ildikó
belső OTTLIK-utalás: „Látod, marha, mit jártatod annyit a pofádat, én itt ésszel figyelem a dolgokat már régóta, te meg a válságos pillanatban locsogni kezdesz nekem, hosszú, érzelgős történeteket adsz elő, és kiteregeted bonyolult lelki finomságaidat, holott a fene se kíváncsi rá, s közben lecsúszunk a jó fekvőszékről…”
(Magvető, Bp., 1968, p. 7)
harcra felszánt, szántóvető, ugra-bugra, ágas-bogas, harangverő, uri-muris, szúró-fúró, kéjes-kényes, gigantikus, tejbenfürdő, dagadós kis, ragadós kis, fakadós kis, berzenkedő, kolosszális, te vasgyúró, szagos-papos, egetverő, seggetverő, koronás szép, tojás forma, makkringató, tejetadó, combon ülő, táncot járó, dárdát rántó, krémmel töltött, szerzetesi, asszonybolond, felcifrázott, libabőrös, fennhéjázó, pókként lengő, duzzadozó, bolondozó, csengőt rázó, faramuci, aludttejes, hintázgató, illatozó, faronülő, darázshasú, lökhajtású, fényes bőrű, eres-reves, hasonszőrű, acélkemény, rózsaszínű, megújhodó, felböfögő, politúros, csalafinta, ikrás hasú, öklétrázó, felfúvódott, nadrágülő, arabeszkes, tivornyázó, nászra-váró, nevezetes, tüzet-oltó, nyughatatlan, leánynéző, szilvaszerű, kicsapongó, cifrálkodó, szagosnedvű, magos-kedvű, pöcsét-nyomó, szépformájú, törhetetlen, strázsát-álló, tejszín-bögyű, ringó-bingó, csókos-bókos, cserzett-bőrű, veres-csőrű, kunkor-szőrű, bunkós tőrű, szatirikus, telepumpált, árnyba-rejtett, töprenkedő, comb-közé-bújt, latorkodó, viháncoló, friss töltésű, nagy-gumójú, két-tojásos, szerelmetes, körszakállú herezacskóm
(RABELAIS, FALUDY GYÖRGY)
O, superbissimum brutum!
(BETHLEN MIKLÓS)
(PILINSZKY JÁNOS)
↑
makró
↓
↑
intarzia
ARANY
←
Mit berzenkedel, ha egyszer így rendeltetett? Te akarsz a sors akaratának ellenszegülni, te elvirult herezacskó, te penészes herezacskó, te elaggott, te holtfáradt, kilúgozott, meghajszolt, bolhacsípett, te jéghideg, boldogtalan, te elhasznált, tengő-lengő, te kicsépelt, kákabelű, te százráncú, muzeális, te füstbement, rangjavesztett, te kicsorgott, rozsdamarta, te képtelen, tetűrágta, te dekadens, hamvábadőlt, te obsitos, töve-rokkadt, te elernyedt, fölösleges, te elnyúzott, szétmacerált, te porfedte, gutaütött, te naplopó, megboldogult, te kirázott, reménytelen, te meghülyült, dologtalan, te kipréselt, megkopasztott, te megposhadt, tökéletlen, te csapravert, kibelezett, te megkergült, használatlan, te nyugdíjas, haszontalan, te megrokkant, tönkrejutott, te szétfreccsent, agyongyötört, te végigszart, szegényházi, te kiszikkadt, lehugyozott, te kikészült, elvirágzott, te kipukkadt, tessék-lássék, te apokrif, padkán-ülő, te kiszolgált, elpazarolt, te elspriccelt, kopaszodó, te kiaszalt, üresre-fúlt, te leromlott, eltékozolt, te megzápult, száraz mellű, te eldugult, laposranyűtt, te pókhálós, divatjamúlt, te őskori, kimángorolt, te kipukkadt, összeaszott, te rommálőtt, tutyi-mutyi, te impotens, riherongyos, te lestrapált, agyontekert, te nagybeteg, élhetetlen, te kimustrált, elcsorgatott, te kidöglött, csiricsáré, te kivásott, degenerált, te egykedvű, fonnyadozó, te kifacsart, flegmatikus, te halvérű, kapitulált, te megromlott, kizsákmányolt, te elherdált
(RABELAIS, FALUDY GYÖRGY)
↑
intarzia
Jaj, ne titkold a szemed előtt ugráló zöld lufikat, ne titkold az orrnyeregről mint – mint a ferdén hajított kő a kőről, szikla a szikláról – megpattanó zöld lufikat, a levegő-gömböt a zöld ruhában, nyakkendő nélkül, mintha csupán egyszerű hétköznap csüngene a felhőkről (nyakkendő-köteleken), és ne titkold azt a robajt sem, amelyik füledben félkönyökkel egy sárga zongorára támaszkodik, és amelyik majdnem látta, mikor a lufit nyakon szúrta (a sipítás, a vér, a lyuk a torkon, az átlátható torok) egy gally-tőr a fasorból; tehát emeld föl fejed, s eközben kezeddel ne tégy gyanús és mocskos mozdulatokat, emeld föl fejed, szempilláid ne érintsék egymást, ügyelj a légzés ütemére: pontosan akkor fejelj a zöld lufikba (mindegyikbe), mikor úgy érzed, színültig üres a tüdőd (esetleg, ahogy a fürdőkád fenekén a szappanhab, egy-egy hörgőben foszlány-nevetés).
És most tegyük föl, hogy találkozol a nagybajuszos házmesterrel. Szemben álltok egymással, orrotok szinte összeér, kezében a rózsa az szemetesvödör, kezedben virág. Három virágszál. Rózsa. A tövisek rozsdás szúrása a tenyereden; a vér katicabogár-pöttyei. Összeszorított foggal a kübli fölé emeled a kezedet. Tekintetetek összeakaszkodik, egyre reménytelenebbül gubancolódik, aztán (karod még mindig kinyújtva, kiterítve), mint pamutgombolyag, egyetlen félfordulattal a szemetesvödörbe gurul. Most kezd lazulni ujjaid szorítása, úgy érzed, úgy kell érezned, hogy az ízületekbe hideg, jeges víz csorog, s lassacskán mindenütt a kevély pillantású tengerszemek lesznek a hangadók, hangjuk csengő-tiszta, mintha üvegalmák koccannának össze a te leheletedről (vagy sóhajodtól), így ne is csodálkozz, hogy lazulni kezd ujjaid szorítása, erőd lusta szárnycsapásokkal köröz fejed fölött, glória lesz, majd fény-négyszög, majd láng, halk lobogással, majd láng, világosság nélkül, s amint végre-végre fejedre száll a szürke hamu, észreveszed, hogy lazulni kezd ujjaid szorítása, s amikor maga a szorítás ugrik körmöd hegyéről az ismeretlen sötétbe, akkor lelkedben is történnek változások, szél ke248rekedik, zöld szemű, bozontos hajú, kedves fickó, aki fölhajtogatja lelked négy csücskét, mint a palacsintát, mielőtt egy kevés kis túrót tennél a hasába; de máris lelked sirályait engedjük a sirály magunkhoz közel, a fehér szárnyaikat, szárnyaik surrogását, a surrogás r-eit, melyek most faarccal kezedhez lépnek, fejüket ügyesen két ujjad közé tuszkolják, s szétfeszítik őket, nem is nagyon ellenkezel, érzed, hogy lazulni kezd ujjaid szorítása, s minden figyelmedet a rózsáknak szenteled, a rózsáknak, melyek lassú lebegéssel, mint a léghajók, érik el a szemétvödör hűvös pléhföldjét.
Nézzük tovább. Miután átbukdácsolhatunk néhány dombon vagy buckán, melyeknek vakondtúrásszerű rögeit a fekete percek és órák adják, ismét téged látunk: állj hát ott, a fa alatt, melynek ágai emberi kezek, férfi, női, fiatal, öreg, gyermek, anya és tanti kezek. Kezet fogsz mindegyikőjükkel, elmorgod a neved – ajkaid alig nyitva –, de azért érthetően. Nem érted szomorúságod, nem érted azt a fájdalmat, mely homlokod mögött ül, s szívélyesen simogatja koponyád, hogy üvöltözni tudnál. Üvöltözöl. A fa megrázkódik, a tenyerek tapsra verődnek. A felemás tenyerek taps-sikolya. Aztán elsötétül az ég, kék potrohú felhő habzsolja a napot, penge villan karcsún, s a felhasadt felhőből szavak hullanak alá, hófehér szavak, mozgásuk a szó közeledbe érve lelassul, megnyugszik, s fejedre már rendben, egyesével koppannak. Köldöködig ér a szóár, gyere, ne bírd tovább. Várj csak. Fordulj meg sarkadon, menj vissza. Megint ott állsz a fa és a felhő alatt, és a fejedről leforduló szavakat próbálod úgy a földre pöckölni, hogy a hátukra essenek, a kitinpáncélra, és ha megvan benned az a szent képesség, mely a figyelmedet el tudja vonszolni az ízelt lábak komikus kapálódzásától, akkor vizsgálódásod eredménnyel járhat, akkor megláthatod, mi csillog a szavak rezgő végű csápjain. Nos, jó: nevessünk. Hahotánk szüreteli a fát, köldökig ér a kéz-ár (térdedet okos asszonykéz simítja), gyere, ne bírd tovább.
(Most van egy kis időd, végignézheted kudarcaidat, ott fekszenek az Idő a penészes fal tövében, csak a fehér papírlapokat kell fölhajtanod, s máris megbámulhatod penészes arcukat, a léggömb arc, rózsa, szó arcát, a rózsa arcát, a kéz arcát, a szó arcát. Simítsd el a fehér lepel ráncait, és ne sírj és ne nevess.)
Elég ebből a merev jelenetből, izmaid nem statikus erőfeszítésre termettek. Fuss. Oszlop-lányok mellett futsz el, lendületed meglibbenti a szoknyák szélét, mindenütt ott marad a bőrön tekinteted egy-egy szilánkja. Az egyik véresre karistolja a lány combját. Mondjad: ne haragudj. Kérj bocsánatot. Bocsánat. 249A
a seb
Nyugodtan állj a házmesterék ajtaja elé. Az ajtó félig nyitva, ha akarsz, beláthatsz a belső szobába. Akarj. Egy női lábat látsz és két férfikezet. (Egy női lábat, két férfikezet.) Becsukod az ajtót, mire megjelenik a házmester. (Megjelenik a házmester.) Nem látod a kezét. Térddel meglököd az ajtót: a női láb, a férfikéz. (Fi kéz.) Bólintasz, becsukódik az ajtó, és megjelenik a nagybajszos, kéz nélkül. ( .) Hagyd ezt a játékot abba; kérjed meg inkább, hogy vigyen föl a liften. Acsarkodva álltok szemben egymással, mint a kutyák. A házmester lehelete rosszullétet a sál csempész a nyakad köré, sálnak. Elintézem, hogy megfogja a nyakad, majd tüstént ordítva elengedje, elintézem, hogy nézegesse szénné égett kezét. A fekete szén-kéz árnyéka a liftajtón. Látod, mindent megtehetek érted, s te mégis a felvonó belsejét borító fekete-fehér fényképet nézegesd: a léggömb arcát, a rózsa arcát, a szó arcát, a bányász arcát, a kéz arcát. Simítsd el a a tükör tükör ráncait.
250Van-e kies hazában, Zalaegerszegen innen s az üveghegyen túl, olyan széllelbélelt szerencsétlen ördög, ki ne tudná, ki is az a Pogácsás Parancsnok? Bizony nincs. Illetve én találkoztam egyszer eggyel, mert volt egy Mosolygó Szamaram, és az elvitt mindenféle mufurc helyekre, no, én így aztán mindenfélét láttam, amit ezen az ilyen-olyan földgolyón lehet, én találkoztam egyvalakivel, akinek halvány dunsztja sem volt, ki az a Pogácsás Parancsnok. Az okosabbja már ki is találta, ki ez a merész fickó. Igen, a Pogácsás Parancsnok maga, ő volt az egyetlen, ahogy az már lenni szokott. Az élet az ilyen, csak nem szívesen beszélünk róla. És hogy még megtudjunk sebtiben valamit az életről: a Halvány Dunszt azért ólálkodni ott ólálkodott napestig a Pogácsás Parancsnok körül, belebújt a babérlevél-bajszába, hószín hajába, füstös-fostos fülébe, aki nervózus lett olyannyira, hogy arról kódult a környéken mindenki (dőlt is a forint a felfordított, zsíros karimájú kalapba), és nemcsak nervózus lett, de gyanakodni is kezdett. Egész áldott nap gyanakodott, gyanakodott, ha leült, gyanakodott, ha fölállt, gyanakodott, míg egész sült nucsimalacokat marcangolt hatalmas agyaros mindenevő fogazatával – ti csak ne nevessetek: nektek is az van! mindenevő fogazatotok! –, gyanakodott a rendszeres fogmosás közben, gyanakodott, ahogy este igen nyomott hangulatban, tétova gondolatok közt lehunyta seprűs szempilláit, bizony még a klotyón is gyanakodott, mert a Halvány Dunszt,
E tárgyak szolgáltak Kemény Katalin fordításában a nagy Gargantua ülepének törlésére. Az elvi alapvetés szerint: nem szükséges kitörölni a feneket, ha nem piszkos, piszkos pedig nem
Rajzolta: Banga Ferenc A fehérvérű vagy hadköteles embernek nem volt lova, és kölcsönkért egyet a bájtól. A báj adott néki egy idegesítő gebét, de gyermeki szeretetet nem adott hozzá. Fogta a fehérvérű vagy hadköteles ember a lovat, s a farkánál fogva kötötte a szekere elé. Felült a bakra és elindult. Amíg a búsmagyaron hajtott, jól szaladt a szekér, de amikor a kaptatóhoz értek, leszakadt a ló farka.
lehet, ha nem végeztük dolgunkat; tehát dolgunkat el kell végezni törlés előtt.
Megjegyezzük még, hogy a bíborszínű atlaszból készült fejkötőnek a fültakarójával való törléskor az átkozott aranyos gyöngyök felkarcolták az egész feneket. A pokol tüze eméssze meg az ötvös ülepét, aki készítette, és a kisasszonyét, aki viselte.
A márciusi macskát Anjouban a többinél élénkebbnek tartják, karmai fel is vérezték az egész végbelet, és úgy gyógyult ki belőle, hogy „megtöröltem magam anyámnak messze illatozó kesztyűjével”. Ezt jól értjük.
Az elbeszélő a nadályfűtől lombárdiai vérhast kapott, melyből pedig úgy gyógyult ki, hogy saját lepentyűjével törölte meg magát.
Szívesen idézzük még az örömódaszerű befejezést: „Végeredményben megállapítom s kitartok amellett, hogy nincs oly alkalmas törlő, mint szilván hizlalt libácska, különösen, ha a feje a két lábszár közé kerül. A fenék nyílásán csodálatos kéjt éreztek egyrészt a szilva lágyságától, másrészt a liba mérsékelt melegétől, amely könnyen átmegy a végbélbe s más szervekbe egész a szívig és agyig. S ne higgyétek, hogy a hősök és
Pogácsás Parancsnoknak lefelé áldozott a csillaga. Mindenkinek van ilyen csillaga, direkt azért tartjuk, hogy egyszer leáldozzék. Pogácsás Parancsnok a sok gyanakodástól elébb lefogyott: gyönyörűszép hordópocakja összelappadt, mint egy kilyukadt gumilabda, amilyent akár láthattatok is az ártatlanul iruló-piruló rózsabokrok tövében, pöttyei már megfakultak a sok esőtől, mely inkább csak a mezőgazdaságnak tesz jót, a kalászosoknak, és nem a lotyi-totyi labdáknak, és tán már rápilinkélt egy fonnyadt rózsaszirom, amitől az egész szomorúsága durván kitágult – nohát ez történt a Pogácsás Parancsnok hatalmas pocujával, jegenye combjai száraz pálcákká töppedtek, döngő mellkasa nem döngött többet, csak cuffogott, cöccögött, gőrincsélt inkább, bikanyakán megereszkedett a bőr, és bizony álla alól a megannyi kis Toka Manó annyifelé szaladt szerteszéjjel, ahányfelé nem szégyellt – s tudjuk, mily szégyentelenek is valójában hál’ istennek a megannyi kis Toka Manók –, így aztán az áll olyan egyedül maradt ott, hogy bizony akár meg is ijedhetett volna, ha nem lett volna beléverve a bátorság. De belé volt verve.
254<képromlás> A báj törvény elé vitte a fehérvérű vagy hadköteles embert. Azt mondta Müncznek, a bírónak: Dolgozzék nekem ez a fehérvérű vagy hadköteles ember, amíg csak földig érő farka nem nő a lovamnak. A bíró tudta, hogy a báj metszően megajándékozza, hát az ő pártjára állt. – Amíg a ló farka ki nem nő… –
félistenek boldogsága az elisiumi mezőkön az ökörfarkkórótól, nektártól és ambróziától származik, ez csak öregasszony-locsogás. Véleményem szerint az okozza boldogságukat, hogy feneküket libácskával törlik. Hasonlóan vélekedik e kérdésről Skóciai János mester is (Duns Scotus).”
Viszont, fonákjáról nézve, ha már valaki Pogácsás Parancsnok, akkor az nem olyan egyszerű, hogy aztán ne legyen az. (Erre vigyázzatok! Nekem például van egy ifjú nőismerősöm, mit mondjak, egy szőke ciklon, aki néha dühében, vagy az enyémben, vicsorogni szokott. Neki mondogatom, hogy vigyázzon, mert megmarad az arcocskáján a vicsor. Ilyen költőien szoktam nevelni a szőke ciklonokat.) Valahogy így állt a helyzet a Pogácsás Parancsnokkal is; ő sem volt mindig az (de ha már az lett, akkor az lett), kezdetben Feri volt vagy Laci vagy Jancsi; élt-halt édesanyja tepertős pogácsáiért. Ennyi. De hát ez csak nem baj? Persze hogy nem. Mármost hogy miként lesz Feriből Pogácsás Parancsnok, arról egy másik alkalommal! Csak annyit mondjatok majd: Legényember zseblidérce! – és én tudni fogom, hol nyissam ki a szám.
A Pogácsás Parancsnok oly szomorúan ődöngött a városunk girbegurba utcácskáin, mint a holdfény. De ami passzol egy holdfényhez, nem a Pogácsás Parancsnokhoz! Válltöméseivel súrolta a házfalakat, s egyre inkább kopott a válltömése. Rettenetes! Ezt talán nem is kell bővebben ecsetelnem! A Pogácsás Parancsnok egyszerűen nem tudta: merre hány centi. Pedig erre mindig nagy súlyt vetett: pl. 3 cm vagy 5 cm etc. Ezeket a számokat a nagy buflák fejében tartotta (az irányokkal együtt). De most meg mi történt? Állandóan büffentett: fogta magát a megannyi kis Büfi Vakond, fölszaladt a torkán, kiült a szája szélére, s ott lógatta nagyúri módon a lábát a Pogácsás Parancsnok mindenevő fogazatán! Fejükön a nyálgömböcske volt a kalap. De ez a szemtelenség még annyi, mint a semmi, mert snüff-snüff-nyiff-nyuff, mindegyik Büfi Vakond hozott magával egy számot, pl. 3 cm vagy 5 cm – s így lassan a Pogácsás Parancsnok feje belülről is egészen ösztövér lett.
256A fehérvérű vagy hadköteles ember ekkor jól disztingvált, szeplős zsákot mutatott fel. A bíró köhintett egyet, és elölről kezdte: – Amíg a ló farka ki nem nő, maradjon a ló annál, aki az életterébe (Lebensraum) befogadta. A fehérvérű vagy hadköteles ember felpattant a farkatlan lóra, és szívesen omladozva hazafelé tartott.
Ahogy így ment, mendegélt üveges szemmel föl s alá, mint egy turista, és nézte, hogy milyen nettek a műemlékek, vagy ha nem nettek is, de tisztességgel gatyába vannak rázva, találkozott mindenféle emberekkel, a Kopasz Vitézzel, akinek biccentett egy köbcentit, Kockás Farkú Tehenemmel, Medvetalpú Anyácskával, Osztrovszkijjal, a Vasherceggel, a Földigérő Kányával, Csabán Nándival, a hátvédek rémével, a Délceg Éjjeliőrrel, a gonosz Gonádokkal, e gazember hajcihőkkel, és bánatában bizony vonzódott a levitézlett grófokhoz is.
Ugyanis ilyenek a grófok, csak nem szívesen beszélünk róla, fölmennek nagy peckesen egy hatalmas dombocskára, feszítenek magyaros mentéjükben, gojzervarrott cipőjükben, mirregnek, mordulnak, dorombolnak, aztán zsvumsz-bumsztili-bumsza-kopp – levitézlenek. (Az igazi grófok persze ezen jót mulatnak, kacagnak, hogy a domboldalon esni kezd az aranyeső, és minden boldog s boldogtalan a sárga zivatarba tartja rózsás-mosolygó képét, nevetnek hát, fényességes hajukat fújja a szél, így szomorúságuk szinte fölfedhetetlen, legföljebb egy-egy félretartott, nyírt tarkó kelthet gyanút.)
A dombocska alján meg áll a nép a bódék közt, s tiszta szívvel mulat a lefelé vitézlő grófokon; mikor leérnek, hátba csapkodják őket, s megisznak egy pofa sört. Máskor meg leülnek a tiszta vizű parttalan patak… mijére is? no nem a partjára, hanem hát a környékére – és elvi vitát folytatnak. Jól érzik magukat estig. Virágoznak a fák, a kerti asztal meg szék kint áll a bokorsövény mellett, egymással szemben, mintha bizalmasan beszélgetnének, de sajnos a hangjukat nem lehet hallani, csak fülnagyítóval.
Azután leszáll a hétfő, és megy mindenki dolgozni.
Az egyik levitézlett gróf naphosszat ült egy hatalmas és jóságos 18 éven felüli verzió: …egy hatalmas és jóságos Hölgy tövében, a comb mint valami etc. Tölgy tövében, a lomb mint valami kempingtábor borult föléje, a gróf a térdén egy spirálfüzetet tartott, és látástól vakulásig szöszmötölt bele. Miért, miért nem, a Pogácsás Parancsnok nem bírt elszakadni tőle, mondhatni: a szívéhez nőtt a férfi, ott állt megette, ha fútt, ha dörgött, még szerencse, hogy a lombon eső se esett át, nap se szúrt keresztül, jól kiválasztotta a helyet az az ember. A Pogácsás Parancsnok persze informálódott előtte, az erdőn az a hír járta, hogy gyönyörűségesen gyönyörű virágokat rajzol a gróf, Csóka néném legalábbis ezt cserregte. Amikor aztán a Pogácsás Parancsnok összeszedte minden bátorságát – mert a bátorság olyan, mint a higanycsepp: szerteszéjjel! –, és a gróf vékony, csontoskás vállai felett előrehajolt, csudálkozásában és csalódásában majd leesett az álla! Kis fekete maszatolást láthatott a papír egyik sarkában:
258Nemsokára utolérte a bíró, és követelte tőle a jól disztingvált, szeplős zsákot. Nagyot nemesített (erre) a fehérvérű vagy hadköteles ember. Kioldotta a zsákot, és egymás után dobálta ki belőle a habcsókokat. – Habcsókok – cuppogta helyenként a bíró, és kérgesen a másikra támadott. – Nem csaptalak én be – felelte az. – Amikor a zsákot fölmutattam, azt mutattam: „Ha a báj javára ítélsz, agyonverlek ezzel a zsák habcsókkal. ” A bíró megsemmisítette (Vernichtung) a lovát, és elporoszkált. VEEGE
valami ilyet, egy Tamburás Kriksz-Krakszot
Mi ez, hördült föl a Pogácsás Parancsnok, mert úgy érezte, becsapták. Szép, színes virág, mondta a gróf kissé túl szelíden, amiből kitetszett Csóka néném igaza. Te ki vagy, fűzte még hozzá dallamosan, miközben kezében, mint egy dárdát, megpördítette-furdantotta a halálvékony filcet.
No de tudjuk, egy ember volt, aki nem tudta, ki is az a Pogácsás Parancsnok, s a gróf most erre ráhibázott. A Pogácsás Parancsnok leforrázva távozott, s ha lehet, még búsabb lett, kifejezetten szontyola, a mellkasa már nem is döngicsélt, a combján átsütött a nap, a fülei meg úgy előrekonyultak, mint a… hát erre nincs is hasonlat, úgy előrekonyultak. Véleményem szerint egy fontos dolog hiányzik a boldogulásunkhoz: a hasonlítás gyönyöre, így hát árva Pogácsás Parancsnok megint ődöngeni kezdett, szeme tükrében a Halászbástya képe villódzott, s a Parlamenté, miközben, érthető, két szót ismételgetett végtelenül szomorúan: alkonyul-lekonyul, alkonyul-lekonyul.
Ettől aztán még fancsalibb lett. Fogta magát és ismételten menni, mendegélni kezdett szépséges szép gojzervarrott cipőjében. Hogy mi az és honnét a gojzervarrott? Jó kérdés. Addig ment, mendegélt, míg betévedt egy hatalmasan hatalmas, díszesen díszes, ilyen-olyan ünnepélyre, ahová be is engedték, mert azért nem ejtették őt teljesen, az nem olyan egyszerű, s ha nem is valami fényesen, de meghúzkodott ott a homályban, mint valami Derék Tűzoltó. Ez azért fájt neki. No rendben.
És ekkor történt egy csudálatos valami, ami egészen új mederbe terelte a Pogácsás Parancsnok nagyívű életét. (Ha a Tiszalöki Erőműről hallok, nekem mindig ez jut az eszembe.) A díszszónok, egy lepcses szájú, kurta farkú, rokonszenves galabárdi fickó, egyik lendületes, mérsékelten ravasz, ám körkörösen kanyargó mondata végén megcsuklott, s ezért a pedáns, sárga, recés műanyag tálkán levő hat vizespohár (jegyezzétek meg: mindig hat vizespohár van! ha nem hat… ki lehet találni megint) egyike felé nyúlt, töltött, és már épp a kissé kicserepesedett lepcses szája felé vonta volna a poharat, mikor egy kéz hirtelen elkapta előle azt – a pohárra gondolok –, hipp-hopp, s ott maradt a szónok keze üresen, egyedül, egymaga. Nézi, nézi, ismerősnek tetszik neki, de nem tudja mire vélni. Ez megint fontos dolog: vannak, akik nem tudják mire vélni. No de nem azért teremtett valakit az Úristen lepcses szájúnak, hogy az egykönnyen zavarba jöjjön: fogta a szónok és harákolt egy kicsit, a megannyi szorgos kis Fika Manó versenyben köszörülte a tor260kát, a szónokét persze, volt, aki 1200%-ot is teljesített, aztán hogy a hang eléggé metsző lett, folytatta, mint rendesen. Valóban, hosszú az Úristen, rövid a szalonna… Ugyanis ilyenek az ünnepi szónokok, csak erről sem szívesen beszélünk.
Kié volt viszont a Rabló Kéz? A Pogácsás Parancsnoké. Ott állt a homályban, melyet már jó kényelmesre fészkelt ki a Derék Tűzoltó, kezében a pohár vízzel, és nagy elhatározás érett meg benne. (Találó, amit Dan A Ma burmai írónő mondott erről: Az elhatározás, mint a cseresnye: ha piros, lehet szüretelni.) Csak úgy rajzottak az agyában a gondolatok, mint a szorgos méhek, a becsületes hangyák, a lezser tücskök vagy mint a BORJOSKÁK, e pocakos, szerelőforma csótányok; egy hajtásra kihörpintette a közepes minőségű vizet, s hazacsörtetett gondolkozni; irdatlan nagy nap volt így ez, akkora, mint egy vendégfogadó. Bebújt a vén dunyha alá, s vad szavakat mormolászott a díszszónok ellen. Megfékezem, szétbucsázom, elecetérázom, durmolászta, vagy gondolatban azt kérdezte roppant szigorúan: Maradt önnek írmagja? A dunyha bölcsen mosolygott (úgy, hogy a Pogácsás Parancsnokot kiverte a veríték), ismerte már ő a rabiátus emberek fogadkozásait, a tüzes legények hetykeségét, az ezerhetes leánkák viharait s a Meleg Tégla sunyiságait. A Pogácsás Parancsnok jót s jól aludt (ebben áll a nagy titok), még az ágy alatt szemtelenül mocozó BORJOSKA sem zavarta nyugodt, színes álmát, melynek főszereplője az élveteg kedélyű Királyasszony volt, akinek lábát épp az alvás ideje alatt szőrtelenítették; sikeresen.
Ettől kezdve a Pogácsás Parancsnok nélkül díszünnepi díszbeszéd nem kezdődhetett. Ő pedig menetrendszerűen elcsente a vizet. Lassan a Szónokokon fura izgatottság vett erőt. Például izzadni kezdtek. Dadogni. Heherészni. Dugványozni. Ötölni-hatolni. Az emberek azt hitték, szegények, ez az új stíl, és bólintottak, már ahogy a szép bufurc selymes Nyakkendők, ezek a derék szálfaszálfa legények engedték. Megkettőzték az őrségeket, így most már minden pohárra jutott 1-1,2 kikent-kifent bajszú derék Kencefice. Ám a Kenceficék tehetetlenek voltak, pontosabban tehetetlenül tárták szét karjukat. Ez is beleépült a beszédekbe. Épül-szépül az ország, kiáltották a Szónokok, a Kenceficék meg fölpattantak, és eléggé tehetetlenül széttárták a karjukat.
Mert miért? Azért, mert megint eltűnt a pohár víz. Kinyúlt egy Rabló Kéz – tudjuk, kié –, és a Szónokok keze ismét oly viszolyogtatóan üresen meredt a levegőbe. A Pogácsás Parancsnok pedig, mint egy rossz gyerek, ne nevessetek, van és lesz 261ilyen, kuncogott magában, biztonságban elrejtezkedvén a Derék Tűzoltó formázta homályban. Aztán kihörpintette a pohár vizet, és peckesen elsétált.
Hogy a Kenceficék így csődöt mondtak, a Szónokok új tervvel rukkoltak elő. Volt a szónokok öregapjának egy füles rocskája. Bikkfából készítette a bognár, vaspántot rakott rá a kovács, s akkora volt, mint egy félakós hordó, mégsem fért bele több víz, mint amennyit beleöntöttek. Ebben a rocskában hordták szét aztán a szónoki poharakba a vizet, olyan vizet, amelyről azt szerették volna hinni, hogy a kutyának sem kell, ennélfogva nem is lopják majd el. Így került sor a possadt vízre, a lottyadt vízre és végül az icuripicuri kis pimpósra, melyben a szelíd békalencse mellett még egy vad BORJOSKA is kapálódzott! Úgy ám.
Ez azután fényesen bevált.
A Pogácsás Parancsnok a kezdeti sikerektől visszanyerte döngő mellkasát etc., pogácsább és parancsnokabb lett, mint valaha, úgy bíbelődik már, ahogy nem bíbelődik senki, a Főpogácsás Alparancsnok behúzza fülét-farkát, inkább szónoknak menne, pedig azok – az első kortyok után – igencsak Savanyú Vendelek. De azért megvannak, nyugodtan, tűnődve forgatják a mohos szélű poharakat.
Csak a szegény szerencsétlen BORJOSKÁKra jár a rúd, végzetük elkerülhetetlen, hiába lavíroznak a Szónokok nagy gumós őrlő zápfogai közt. – Itt a vérük, fuss el vélük, drága kicsi szőke ciklonom; csak erről megint nem szívesen beszélünk.
Drága, kicsi szőke ciklonom, te olyan vagy, mint egy baba. De…
de ki szavatol a lady biztonságáért?
A librettó iker-szerencsecsillag alatt született. Abban a szabadságban, hogy az opera fő tényezője a zene, amely nem szolgai módon, hanem saját törvényei szerint érzékelteti a cselekményt; ezzel függ össze, hogy az operairodalom nem egy nagy sikerű alkotása bárgyú, zavaros vagy teljesen igénytelen szövegre készült. És abban a reménnyel s hittel szövetkezett szaktudásban, hogy ha szimfonikus és kamarazenét esetleg lehet is „elefántcsonttoronyban” írni (akusztika!) – operát semmiképpen sem. Az opera egy darab élet, melyet énekkel, zenével tár elénk a színpad. Sokkal inkább, mint bármely műfajnak: a nagyközönséghez kell szólnia, nem pedig a kiválasztottak kicsiny rétegéhez.
A hely, ahol most vagyunk: egy lebuj. Siralmas terep, a széktámlák puhácska bársonya, mint egy kelés, fölszakadva; mindenféle lóg ki. Mindazonáltal a szereplők elegánsak! Elegánsak, de un poco hibásak; a seb, amely átüt a púderen. A seb rózsaszínű, sok árnyalattal, a mélyén sötét, a szélei felé világosabb, a közepe lágy, benne itt-ott alvadt vércsomók, nyitott, akár egy felszíni bánya. Ilyen, távolról. Közelebbről nézve még súlyosabb az eset. Ki állná meg,
Írom: A kis ürességen, melyet színpadnak hívhatunk, áll a színész, sötét van, vagyis szemem lassan szokja a világos-
Az időre vonatkozóan hasznosíthatatlan kijelentések egész tárháza áll rendelkezésünkre. Dramma giocoso-nknak ugyanis: nincs ideje: pontnyi: nincs kiterjedése. Etc. No, mondhatnánk, mindez Velencében zajlik a XIX. sz. elején. Akkor aztán a többit az olvasó fantáziájára bízhatnánk: nyilván 21 évesek volnánk, szépen gyarapodna a vagyonunk; szellemesek, bőkezűek s szinte túlságosan lovagiasak volnánk a hölgyekkel… De a legegyszerűbb, ha úgy tekintjük, hogy manapság játszódik, s ha ez az igyekezetünk zátonyra futna, akkor fogjuk föl az időt egy repedt felületnek, s a nyert ellentmondásokat dugdossuk rendre a nyiladékokba. Vigyázzunk eközben ütőerünkre. Fafnerként (mély basszus) danolva:
A szereplőkről:
DAISY (szoprán), GABY (alt), ROBI (mezzo) – transzvesztita művészek; hol nőként, hol férfiként viselkednek, ilyenkor nők, illetve férfiak. Nagy, fényes, elegáns ruhákban, nehéz bíborokban, de például egy láb vagy kéz vagy a fej véres, mocskos gézzel lehet betekerve vagy undorító rongyokba bugyolálva. Robi öregsége (62 éves) önmagában elegendő. Gaby 42 éves, Daisy 32, akárcsak Halassi.
HALASSI MISKA (tenor), ő az a férfi, aki „áll az út szélén, nézi az autók áradatát, és hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman azt kérdi: „»Meddig mehet ez így?«” A szerep két, egymástól megkülönböztethetetlen bábbal oldatik meg.
KURFÜRST (basszus), hibátlan megjelenésű barokk nagyúr, 32 éves.
RÉSZEG HÖLGY (szoprán), 22 éves, gyönyörű.
FIÚCSKA (bariton), csontos szűzarc, békegyerek, a tekintete csúnyán mondén, 22 éves.
FIÚCSKÁK, VENDÉGEK, GOETHE-KUTATÓ(K): kar.
266ságot, előttem finom hölgy ül, tarkójáról fölemelve a súlyos haj, válla merészen szabad, a széktámlát nézem, bíbor bársonnyal bevont szék, s ahol a váll eltűnik, mint egy kelés, a bársony fölszakadva, mindenféle lóg ki, megszagolnám, nem merem, oldalt, a homályos szeparéban, oda kellett néznem, öreg férfi ül, madártestű öreg, arca szép; mint sápadt női végtagok verik át a füstöt a reflektor fényei, látom, a színész arca: nőarc, meglepetésemben röviden fölkiáltok, noha a kurfürst volt kegyes figyelmemet fölhívni ‹feudalista realizmus›, hogy itt léprecsalás folyik, etetés, bepalizás,
„nyakaljuk tomporát víg cimboráim!”,
kiált a színész, folytassátok csak, tudós csepűrágók, int a kurfürst, a színész alázatos várakozásba merevedik, mutasd meg hát nekünk, minő a világ, felém fordul, vagy ahogy a múltkorjában formulázta a fortélyos fickó, minő a világ fara, a hátulja, a fonákja tudniillik, a színész arcára tapasztja nagy csontos kezét, csak a szeme látszik, szemében rémület, kirobban belőle a röhögés, hogy mi nő a világ farán, édes úr, a borzas valagon, hatalmas sárga kelés, a térdét csapkodja, szoknyája suhog, tudod, jóuram, mondja nekem a kurfürst, szeretjük ezt a csöppnyi teret itt, e falatnyi termet és sajátos odőrjét, s azt hisszük, e komédiások derék fickók, megbízhatatlan barmok persze, de értik a dolgukat, no de azért tartom az embereimet, azok legyenek megbízhatók, nemde?, ó, mennyire meg fogok öregedni, mondja még révedten a nagyúr, a színész kihívóan az asztalunkhoz áll, keze a csípőjén, látom, hasa szép lapos, hányavetin mondja a kurfürstnek, rám néz közben, tudom, édes úr, fizetségemet folyósítani szolgát, derekat, te utasítsz, de azért ne hidd, ne gondold, ne reméld, hogy kordában tartom magam, örülj inkább, örülj, hogy kezemben papírkard, s a vér, mit azért tagadhatatlan ontok: paradicsomlé, és egyáltalán: te: itt csak nyerhetsz – minden pillanattal; bocsásson meg kegyelmességed, súgja halkan, te engemet még nem ismersz, mondja nekem, Daisy vagyok, kishúsom, ma még szűz, nem hiszed?, pedig
267A szövegben szó szerinti vagy torzított formában, többek közt, szó szerinti vagy torzított formák vannak. A jobb rímek Kosztolányiéi.
Minden jog, beleértve minden jogot, fenntartva.
tulajdonképpen egyetlen tovahömpölygő Esz-dúr akkord. Mintha a dráma a dráma lényegét akarná megjeleníteni: az érzelmek és szenvedélyek szövevényes rajzát. Kissé az úgynevezett potpourrira emlékeztet. A kiáltás-motívum újra és újra visszatér, felharsan a humanista riadó: segélykérés és biztatás! Komor akkordok, még lesz szerencsénk találkozhatni vélük. Majd néhány gyors taktus, mely végigsurran a zenekaron, mint valami lidérces látomás, aztán kísérteties kromatikák, a balsors hangjai: ez a táj nem Petőfi rónája, nem Ady Bakonya, nem Krúdy ligetjei s nem is az ő kihalt falui, nem Déry kertje, nem Mándy árusainak tere, nem is Ottlik ólmos egével fedett főallé, nem Veres Péteré és nem Dobozy Imréé, nem Bethlen Miklósé, nem Móriczé, és nem nem – falatnyi terem, sajátos odőr, s a rémület és boldogság heves váltakozásait undorral észleljük… főként a vonósokon. A nyitány utolsó hangjai szinte belévesznek a szétnyíló függöny susogásába. Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés, azt érje gáncs! és megvetés!
Aki nem énekel, az nem mozog (mintha eliramlott volna belőle az élet), vagy fegyelmezetten kiesik a szerepéből. A színpadon nincs színpad, csak hiány: és ott. Mi ez?- tehetjük föl értelemszerűen a kérdést, s a függöny felgördültén épp erre kapunk választ. A lebuj működőben.
kétségbeesetten, akár egy költő
biztos, a fülemen, persze, mit hittél, röhögünk, hirtelen a szám elé nyomoszolja a kezét, kicsit megijedek, látom a férfikezét és látom arcában a női arcot, tudok mindent, és hiába, nem tehetek mást, elpirulok, fejemmel biccentek kecsesen, rebegem: kezét csókolom, drága, s ajkamat kézfejére ejtem, szívem erősen dobog,
„pubi, te, hát te ilyen rafinált vagy?”,
hogy így dobog a te kicsinke szíved?, elperdülvén csókot int felém, lári-fári, nem kell, csücsörködve búg, mint aki meg-van-őrülve-éntőlem, a kurfürst mosolyogva figyel (dögölj meg, édes úr!), Daisy feléje bök, mintha az a stricije volna, bogárkáim, következzenek hát gyakorlataink <európai gyakorlatok>, melyeket nagyestélyiben végzünk, gondoskodtunk izzlap-ról, karját fölemeli, hónalja üres, üres, üres, térdét emeli föl, szeme kifordul, rebeg, nagyot fingik, hosszan, parádésan, furcint, kifényesedett ülepünket pedig dörzsöljük marhaepével, mosolyog, használjunk pirosítót, hódítsunk, verjünk parfümöt a lábunk közé, csücsörít, ne csücsörítsünk, fenyegetőn néz rám, úgy csinál, mintha bűvölne, székemmel a kurfürst felé rukkolok, aranysujtása melegít, ez nem méltó hozzánk, folytatja Daisy, volnánk szívesek markolászás közben őszintén pillantani a ránk meredő szembogárokba, Daisy lassan mondja, ne vessük meg őket magunk miatt; ne; így szokták meg;
„bátorkodjunk”,
igazítsuk magunkat mi is a szokásokhoz, egy szóval se mondom, hogy szél ellen pisáljunk, ez nagyon tetszik neki, nevet magában, közben elöl benyúl a ruhája alá, kiveszi az egyik műanyag mellet, szürke szivacs, szürke foltos, szagolgatja, fintorog, visszateszi, legyint,
„pinabú”,
kiáltja, s rögtön kihúzza magát, úgy, hogy a mellei kívánatosan feszüljenek, jer, ó Vándor, rám néz, tégy nékem szí-
269Belép a Kurfürst és kísérete, Halassi két példányban. Generálpauza.
rémülten röhög
vességet, úgy hallom, tégy nékem szüzességet (elképzelem), lehalkítja a hangját, csönd van, nem kokettálni: szenvedéllyel, csípejét ringatva tomporát oldalra kiveri, mint egy dél-amerikai táncosnő, gondozott tomporunkon vágjon végig a villám; lélegezzünk föl, van, amit tudunk, és van, amit nem tudunk, lássunk hát hozzá, hozzám ugrik <hozzám lát>,
„háruljunk el”,
és a fülcimpámba harap, följajdulok, rikkantva rám mutat, a háruló Ocskay!, mindenünnen nevetés hallatszik, diadalittas zene szól, főleg egy szaxofon <szaxi>, Daisy meghajol, siet el az asztalkák közt, bocs, édes, mondja, és hátranyúlva belemarkol az üstökömbe, a kurfürst figyelmesen rám emeli éles, okos tekintetét; magas, elegáns nő jelenik meg, nem fiatal, de roppant vonzó, nyugodtan hajolgat a nyúlós fények közt, földig érő szoknyája oldalt hosszan fölsliccelt, finom, vékony combjai sápadtan villannak a nyiladékban, gyönyörűséges, lehelem ónkupámba, jóuram, szól válla felett vissza a kurfürst, szemed megtéveszt, álnok szolgád, a hölgy: úr; ó, mondom kuncogva, nem tesz hát semmit, gyapjúkalap, arra gondolok, hogy ez csak szófordulat, én csak azt állítom: gyönyörűséges, a hosszú combjai, mozdulatainak puhasága, erőteljes puhasága, rekedtes hangja, melyet oly szakértelemmel búgat, rendben, drágáim, tudomásul vettem, hogy itt vagytok, hogy a szemközti templom helyett ismét idekódorogtatok, ő a tulaj, mondja a kurfürst, Gaby a neve, civilben is nőruhában jár, hódolattal köszöntöm a jelen fényességeket, a kurfürst hárítólag emel kezet, ó, dehogy, édes úr, nem rád gondoltam, te vérszopó, a szóra az asszony görcsben összeráng, kezét, ez idegen tárgyat a lába közé csapja, morzsolja magát, oké, drágáim, most tartsunk egy pitinke szünetet, addig is, csirió,
„tompuljunk”, „fásuljunk”, „dénunciáljunk”,
elindul kifelé, a fénykör szélén megtorpan, ragyogva mondja: súgjunk bé, ahh, hörgése, lihegése hosszan vissz-
271elréved
Szelíd andante affettuoso vezet át bennünket ahhoz a jelenethez, mely az örök Ki vagy? kérdésre felel. A mű a figurák kidolgozásában több száz éves tradíciókat éltet tovább. Így az álruhás fogócskázást. Csak ez olyan fogócska, ahol az álruhás Leporello: Leporello vagy Don Giovanni, az álruhás Don Giovanni pedig Don Giovanni vagy Leporello. Daisy és Halassi II. észreveszik egymást; az érzelemnek itt nincs fokozata, nincs idő; vagy van, vagy nincs. Erre játszik rá Halassi is, nem túl rokonszenvesen.
hangzik, csak midőn fölnevet, indul el a zene és vele a zsibongás, fergetegesen tapsoljuk Gabyt, érzem, valaki néz, homályos bemélyedésben Daisy áll, túlzó mimikával ajkát biggyeszti, álnok kígyó!, mondja, úgy érzem, mintha ezer év óta ismerném, de hát miért, drága Daisy, miért, okot mivel szolgáltattam volna e megvetésre, mivel?, azt kérded, te firma, mivel?, láttam! láttam, hogy tapsoltál!, láttam, hogy önfeledten tapsoltál,
„ön egy bérelc”,
s hátralép, Gaby átsétál az asztalok közt, megsimítja az arcom, a szagos keze után kapok, de elkésem; a szeparéban meglátja a madártestű öreget, az sört iszik, a visszfény aranyat ver az arcára, madárteste eltűnik a fekete alapban, Robi!, kiált hangját alig fékezve az asszony, mi az apám bögyölőjét keresel te még itten?, mért nem mész átöltözni?, az öreg mozdulatlan; néz bele a sörébe, őrület, fordul felénk Gaby, most úgy beszél, mint egy férfi vagy főnök, hihetetlen, a pasi képtelen levenni az üzenetet, Robi, az isten szerelmére, mozdulj már, be vagy állítva?, ugyan, mondja a férfi sértődötten, ugyan, úgy néz a nőre, mint a szeretőjére, föláll, most látni csak, milyen magas, magas rezegő férfialak, nem vagyunk beállítva, de én megértem magát, Gabykám, a könyörtelen versengés, hogy farkas farkasnak farkasa, felröhögünk, vagy rosszul beszélek?, és hát az extraprofit: az extraprofit, s bizony közelednek az ünnepségek is, mint minden évben, a kurfürst mozdulatlanul ül, a férfi éppen a háta megett áll, látom, a kurfürst tarkójára mondja rá a szavakat, tegyem oda védelmezőn enkezem?, mondom a szívemben, nem, adok rá ingó választ, a férfi megtámaszkodik fekete asztalkájában, felkiált,
„rugaszkodjunk el”, „kóvályogjunk”,
kiabál, az emberek feléfordulnak, a férfiak arcán bosszankodás van, a nők arcán a kényeztetés fodra van, csönd van,
„váljunk halálra”.
Erőszakosan kézcsókra nyújtja a kezét.
Izmos férfikéz.
Kezet csókol, majd halkan:
Odabújik Halassi II.-höz.
Elperdülvén csókot int, majd hangjában a féltékenység ezernyi tűszúrásával:
lép oda, a tulajdonos. Szép. Ő az, aki a jég hátán is megél. Ebben van pozitívum és van negatívum
A Kurfürstnek:
A tréfás szóra az „asszony” görcsben összeráng, kezét, ez idegen tárgyat a lába közé csapja, morzsolja magát.
Megsimítja Halassi arcát, észreveszi Robit, aki egyedül ül söre mellett, a visszfény aranyat ver az arcába. Gaby most a főnökök nyelvén beszél.
suttogja, ijedtke felhördülés, néhányan a kurfürstre nézünk, mondd, csepűrágó, szól az hangosan, ez már ‹még› a műsor?, az, kegyelmes úr, mondja Gaby lehajtott fővel, a kurfürst nem mozdul, merev derékkal ül, előrefelé, a senki földjének mondja, remek!, a műsor tetszik nekünk, nem vagyunk elragadtatva, és nem változtatunk éltünkön, de tetszik, kellemes!, tapsoljuk hát meg, barátaim, a trupp igyekezetét, összeveri szép gyöngéd kezeit, a csattanáskor mintha por szálldosna, tapsolnak, én az öreg férfit nézem, néked, jóuram, nem tetszik?, kérdi a kurfürst, de, hogyne, egyikőnk se mozdul, a taps elhal, felcsap a szünetek személytelen zsongása, sugar baby love, a nagy úr enyhén felém fordul,
„általánosodunk”,
mondja gráciával, a világ élete botrányos hevenyészettséget mutat, sóhajt, Robi megy hátra, Gaby topogva a nyomában, a visszavonulás lehetőségeit torlasztja, Robi őszes haja felnyírva, oldalt hosszabb, éles tincsekben repked a füle körül, füle szabályos, egészen fejhez tapad, tarkója olyan, mint egy fiúcskáé, fölugrom, székem zörögve hátrahull, az előttünk ülő csupasz vállú, gyönyörű nő megfordul, most látni csak, válla ezüstpettyekkel van teliszórva, nagyvonalú, mondom a szívemben, rettentően részeg, motyog, lássa, derűsen széjjelnézek, a kurfürst mosolyog, tetszhetik neki a hölgy <a hölgyemény>, vegyük számba, mondja a hölgy, nyelve végigsuhan ajkain, mindazt, amit látunk, végigsimít zavaros arcán, mintha pókhálót venne le,
„derűnk legyen légből kapott”,
kisasszony!, hod én Önt, hod légből kapnám!, áldja meg az Isten, fiatalúr, mondja a hölgy, és hányni kezd, a kurfürst undorodva felpattan, arcán nagy, szabad térségek, Gaby terem ott, nagyon erősen karonfogja a lányt, arca jobb híján kegyetlen, kedvesem, ne légy állat; ha nem bírod, baszd meg, akkor ne szívjál; Gabykám, drágaságom, tudod, hogy jó kislány vagyok, csak még egy ampulloszt, hidd el, nem lesz baj immár; menj, menj innét!, mosd le az
275felemelkedik, most látni csak, milyen magas, rezegő férfialak.
Generálpauza. Halkan:
Gabynak
maga elé mondja, mintha senkinek
arcod, Gaby maga törli föl a hányadékot, nagy, sárgás darabok vannak benne, édes úr, tegye arrébb a lábát,
„rójunk terheket”,
mondja a kurfürst halkan,
„dúljunk-fúljunk”,
ugyan, édes úr, nem kell ebből kázust csinálni, csak a lábát tessen kegyeskedni megemelni <miként a cudar ebek>, feltörölni e mocskot hadd álljon módomban így, Robi eltűnt, követem, a folyosó torkolatáig jutok, olyan, mint egy pince, hajlós, szénporos, pókhálós plafonnal, leghátul gyér, sárga fényt lök ki magából egy csupasz körte, ott mintha nem volna folytatás, szurok szaga terjeng és valami nehezen meghatározható émelyítőség, a szellőzetlen ágyasházak szaga?, a falon sárgás foltok, mint a használt lepedőkön, nyirkos darabokban válik le, hártyákban a vakolat, megérintenék egyet, félő, olyan, akár a beretva,
„ódzkodjunk”,
lépnék be, valaki erősen megfogja a vállamat, dolmányom feszül, hová-hová, bülbül szavú rózsák gyermeke?, előrántom toledói tőrömet, hatalmasat csapnak a csuklómra, a tőr tompán szinte puffan, ne marháskodj, Daisy arca sárgáll közelről,
„vonakodjunk”, „álljunk ellen”,
Daisyn arannyal dúsan hímzett főkötő, hová mész?, Robival akarok beszélni, vedd föl a tőredet, igen, válaszolom; ahogy lehajolok, Daisy kicsit megemeli a térdét, homlokom beleverem, fölkapnám, de Daisy két kézzel megmarkolja, körbeabroncsoz, nem enged följebb, fejemet a hasa aljához nyomja, orrom a húsba fúródik, elfordítom a fejem, fáj a porcogóm, orcám éri a szűk, méregzöld selyemszoknyát, a selyem, tudni, forró és hűs; fölemel magához, egymással szemben állunk, közel, nyaka a nem rövid, le-
277Összeüti szép, gyöngéd kezeit, por szitál; Halassi I. a Részeg Hölgyet, Halassi II. Robit nézi kéjvágyón, illetőleg áhítattal. Báb.
Pezsgőjét koccintásra emeli.
félre
Halkan magának:
És máris az ún. Róka-jelenet quartettje mondhatni zúdul reánk. A félelem, a hatalom, a léhaság és a mindenek felett győzedelmeskedő Idő, mely ellenünkre is megoldást kínál – e 4 szálból font szőttes, ha a szőttest fonják. Mindez kicsit tréfás, mondhatnók idézőjeles hangot kap, hiszen Halassi, miközben térdre esik a Részeg Hölgy előtt, olyan koloratúr kádenciát vág ki, ami bármelyik szoprán énekesnőnek is becsületére válna. (A becsület jó értelmében
nőtt vörösre festett haj ellenére is csupasz, arca ferde, puhának tetsző ajkai durván rúzsozva gyöngyházasra, arca inkább női arc, melyből, mint valami hajóroncs, áll ki a férfié, szemöldöke szinte fehér, látom az, mondja, arcodon, hogy gyűlölsz, lihegek, feltört a gyöngyházrúzs, tényleg parfümöt vertél a lábad közé, mondom, elenged, de én nem lépek hátra,
„gyanakodjunk”,
Daisy arca most még erősebben féloldalas, szemöldökei széjjelfutnak, egyszerre látom férfinak és nőnek, állunk, úgy érzem, mintha ezer év óta ismernélek, úgy érzem, mintha a bátyám volnál, a nővéred, mondja, igen, mondom, nem merek lélegezni, kezét a vállamra teszi, mért tapsoltál?, nem értem, mit mond, Gabynak tapsoltál, pedig az egy gonosz perszóna, egyszer még meg fogom ölni, csak az a baj, hogy a főnököm; tehetségtelen, annyi tehetsége sincs, mint a Robi punciján a szőr, nevetünk, mért, azon kevés van?, kérdezem, nem figyel, nézd, mutat a kijárat felé, a patkányok!, fiatalemberek lépnek be az ajtón, a füst árad kifelé, a fiúcskák elegánsak, evribádi, arcukban biztonság, mintha <bizony> semmi baj nem történhetnék, megannyi Mercedes Benz, megtámaszkodom a nyirkos falban, enyhén rádőlök Daisyre, te, te, te ármányos, mondja, undorodva nézem a tenyerem, mintha kormos volna, nyugodtan, csak nyugodtan, édes úr,
„ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”,
Robi hangja hallatszik, a folyosóról nyílnak a vécék, a hang gyors, ingerült, rémült, siess, az ég szerelmére, átgondoltabban, finomabban és gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, mit vackolunk, mindjárt kezdek,
„egyeztessünk”,
Daisy elkapja az államat, maga felé fordítja, ingatja a fejét, ne, őt ne!, verd ki a fejedből, vár kicsit, Robit én már kétszer leöltem, önelégülten nevet, vele ne próbálkozz,
279véve.) Próbáljuk ki ezt a hangzást zongorán, de nagyon puhán, csak alig érintve a billentyűket. A tempó olyan lassú, hogy nem kell hozzá nagy virtuozitás, és sikerülni fog a kísérlet. De újra ismétlem: nagyon halkan, csak simogatva a hangszert, és pedállal összezúgatva.
csupasz vállú, gyönyörű nő, válla ezüstpettyekkel van teliszórva, furcsa égbolton furcsa csillagok
Végigsimít zavaros arcán, mintha pókhálót venne le. Megrendítő pillanat: valami, ami éppen széthullik.
A nő dallamosan (a Róka-motívum!) elhányja magát, a Kurfürst undorodva felpattan, arcán nagy, szabad térségek.
együtt éltek?, int, nem, már nem, de te még most is szereted?, vállat von, ő az enyém, mondja, az enyém, ezt, akire tartozik, tudja, kell!, a fiatalemberek kicsit tanácstalanok az ajtóban, Gaby int Daisynek, ki erre viharosan fogadja őket, te vén banya, mit keseregsz a potkán, a potkán, lábad között, mutatja, fészket rakott a potkány, a potkány, sej, dirom, darájrom, darájrom, sej, dirom, darájrom, darájrom, te disznaja, súgja oda az egyik fiúcskának, pörög egyiktől a másikig, vigyázz, sziszegi kétértelműen, ha belémarkolnak, szomszédomnak pöcse bőre, felöltözött cicabőrbe, hagyja, koma, ne sajnálja, úgyse akad más pinára, röhögünk, a fiúcska elpirul, ön volna az?, drága Disznaja Ivanovna, kérdi, Daisy kacagni kegyeskedik,
„no, fiúk, ki kévánna makkoltatni?”,
ne tegezz, vetik oda hálátlanul, most látszik, tanácstalanságuk nem zavar volt, szétoszlanak, függönyök, falak, drapériák, öreg férfiak, nők, bárszékek mellett álldogálnak, limonádét kérünk szalmaszállal, löki oda udvariasan a rendelést a magas vezérfiú, arca pelyhes, de már férfiarc, csontos szűzarc, de ehhez túlontúl csínnal telített, és a tekintet csúnyán mondén; inkább tapasztalatlan csak, nem szagolt még puskaport, békegyerek <béketűrő: tűri a békét>, a fickó táncolva felém tart, a folyosófalból, hirtelen látomás, Robi lép ki, úgy vonul ki a vizeldéből, mintha ott az ajtó valami díszesen nyiszlett bíborfüggöny volna, füttyent, csókot hajigál felénk, komolykodva mondja, mindent kapsz, te kis zsivány, amit szemed-szád kíván, mi meg, gyerekek, legyünk sápatagok, fakók, inaszakadtak,
„ne legyen vér a pucánkban”,
Robi boldogan nevet ránk, felhőtlen vagyunk, barátim, felhőtlen, hát
„büszkélkedjünk ejaculatio praecoxunkkal”,
kezét az arca elé kapja, ijedősen, mint egy lányka, fehér
281Nem túl leleményes, köztünk szólva! Részeg Hölgynek:
Folytatja érdekes flegmasággal:
távoztában, csúfolódva
Robi eltűnik, Halassi II. követné, egy folyosó torkolatáig jut el, mely mintha az előző hányadék folytatása volna, a falon sárgás foltok, mint a használt lepedőkön.
Daisy ugrik elő, dulakodnak, Halassi II. tőrt ránt, Daisy durván kiveri a kezéből. De azután egymásra találnak.
térdharisnyában, ujjhegyét a szájába veszi, eljátssza, mintha kiabálna valaki után, ó, ó, na, háló, háló, Mister Praecox!, ó, hogy is!, ön!, ön itt felejtette sétabotját, az ezüstfejű, hatalmas sétabotot, ma nagyon feledékeny egy kis napja van, édes Mr. Praecox, szalad hátrafelé a folyosón, hé, Mr. Praecox, lábait széjjel s fölfelé hányja, ahogy nők futnak többnyire, Daisy van mellettem, nézd, mondja, micsoda nagy ember, nézd, a sarkai, mint a csillagok szikráznak, pofát vágva ránézek, szemében mintha könny csillogna, Robit távol már alig látni, ködlovag fordul vissza a maszatos tartomány legvégéből, kezét kiveszi a szájából, ó, Mr. Praecox, mily jelenetbe csöppentem bele!, a levegőbe csap, mintha intene, el, el, el innét!, a nyálat rázza le,
„kapjunk vérszemet”,
az emberek szeretkezés után szomorúak, a nyál nyilván csattan, essünk túlzásba, szegény Robi, szegény Robika; Daisy eltűnik, hónom alatt kisiklik, eltűnik, a fiúcskák körbefognak, a falhoz hátrálok, a vizelde, próbálkozom, ott van, amennyiben azt keresnék, nem mozdulnak, szürcsölik a limcsit, a vezérfiú már a cukorban turkál, porcukor?, kérdem érdeklődve, nem, nagyúr, kristály, ki vagy?, kérdi, tekintete a pohárban, hé, kapok észbe <?!>, gazdátlan barmok,
„micsoda szemenszedett beszéd ez?”,
ész nélkül való állatok, hát nem látjátok ruházatomon, méltatlanok, kivel van dolgotok, és főként: nem ti vagytok azok, kik eldöntitek, dolgotok van-é velem, hanem én, én volnék az, nem látjátok fényes gombjaim vagy a mellény virágainak súlyos díszeit?, igyál, pajtás, hallom messziről, a magas fiúcska kedvesen dünnyög, nehezen értjük, nagyúr, a nyelvet, kit használsz, de bötűid érdekesen roppannak, s megejtők e-jeid, melyekkel, úgy halljuk, bőséggel élsz, szokás szerint tőrömhöz kapok, ne nyúlj tőredhez, nagyúr, látod, ha nézel, fegyvereseim sűrűn, miként a gaz, mind jó és bátor harcos, kezük nem remeg, szívük a szívek
283Halassi II. lehajol, Daisy megemeli a térdét, a férfi beléveri a fejét, fölkapná, de Daisy odaszorítja a hasa aljához; majd két arc áll egészen közel egymáshoz.
távolról, hangjában a féltékenység ezernyi tűszúrásával
Generálpauza.
Nevetnek; boldogságszag. Így tréfálhatnánk: „Figyelem. Színpadmester! Boldogságszag.”
helyén, s noha rólad sem gondolkodhatunk másként, engedd meg a szólást: sok lúd disznót győz,
nyelved mézes, ifjú ember, s hacsak kardod is így forog, tán percekig elodázhatod a kegyelemkérés minutumát, de kérdem megint, mondanád meg végre, mi alapon eredtek szóba velem, mi alapon szabtok méltányos föltételeket, mi alapon udvariaskodol vélem, te, mi jogon?,
hibázol, idegen; s noha fura és, valljam be, mulatságos mondatfűzésed, mely még kedvünkre is lehetne éppen, azt a látszatot kelti, mintha ártatlan volnál és ártalmatlan, ne remélj, vigyázunk; helyéről elmozdítani a beszédet <nézd e bárt> annyi, mint forradalmat kirobbantani; jogról kérdezel, idegen, és alapról, úgy tetszik, esetleg túl nagy jelentőséget tulajdonítsz magadnak; eltévedtél, nagyúr, vezérlő csillagod tán elhaloványult, tudni, nagyúr, nem tudhatom, igaz, dolgomnak sem dolog, így csupán kószálsz, nagyúr, téblábolsz, csámborogsz, nagyúr, kóricálsz, csellengsz és lebzselsz, nagyúr, egy szó, mint száz, nem az előírásoknak megfelelően vagy,
ugyan miféle fajta előírásoknak, fiatal barátom?,
az előírásinknak,
a kiéinek?!, sebesnyelvű tacskó,
természetesen a kurfürst előírásainak, nagyúr,
úgy, intereszánt; de hát miért írna itt valamit is elő a kurfürst?, övé tán e homályhodt, mocskos zug?,
te mondád,
én kérdezém, ha már; mégis, nem értelek, miért volnának itt valakinek is előírásai; a kurfürstnek, megengedem, befolyása van,
ahogy künn láttam, lovad jó, nagyúr, mért szavakon nyargalsz hát?!, csönd, magamra tekintőleg, szólok, befejezem a konverzációt, parancsolj, nagyúr, mondja az ifjú, és finoman hátrább lép, a többiek mereven állnak a falak mentén, gipszangyalok: blézerben; volt tán kellemetlenséged, jóuram, kérdi a kurfürst, szája biggyedt, a csókos szája, szemhéja remeg, a púder szikrázik az éji műfényben, láthattad, édes úr, mondom sértődötten, ha egy mód van rá, ne sértődjünk meg, mondja a kurfürst, gyűlöletünk ne temessen be, nem értelek, édes úr, mit mondol?, semmi, el-
285A szerelmes évődés, a privát égbolt hajlamossá tesz minket a figyelmetlenségre, már-már azt hisszük: épeszű világban épeszűek vagyunk. A Fiúcskák-motívum készségesen kijózanít, előre. Ez a zeneköltő udvariassága. – Versenyfutás kezdődik az idővel: az adott körülmények közt ennél mulatságosabbat nem tudunk elképzelni, noha fantáziánk: meglehetős. A színfalak mögül Robi konkrét, testet öltött versenyfutását halljuk, az idős férfi hangja izgatott és ingerült. Furcsa himnusz ez. Kétségtelenül Glória – a nagy Glóriák közül való: de ez az Isten gyanús.
elkapja Halassi II. állát
révedtem csupán, arca olyan, mint nehéz kabátok közül kikukucskáló ijedt kisfiúé, Daisy kerül elő, hoz egy korsó bajor sört,
„te csődör”,
harap felém tettetett szenvedélyességgel, rumocska is van benne, csődör, számoljad, mondja a fényes úr, mert becsapnak, Daisy engem?, Daisy téged, húzok egy rovátkát, mellé teszek egy pontot, az a rum, a kurfürst karomra teszi a kezét, keze súlyos, mint az arany, nézd! nézd!, mondja, közben a falak mentén e fiúkat, milyen szépek, szépek és erősek, bőrükön látszik az erő, kevélyek s magabiztosak, nézd, ujjong a szív láthatni ilyet, tiszta, töretlen, egész emberek, öntudatosak, sugárzók, és mindennek alapja csupán az a fölismerésük, hogy ők: ők, azaz különböznek másoktól, definiálhatók, ennyi, annak örülnek, hogy vannak, teljes mondat, alany-állítmány, és ládd: leszarják a bővítményeket, nézd, és örülj, örülj, hisz mily szép szabadok ők így, és milyen rövid időig! kiált a kurfürst, mert ahogy kicsit is megöregszenek, fölismerik az erőviszonyokat, csakhogy hohó, a meghatározás itt már a mi kezünkben van, mi mondjuk meg, mi az erő, aminek viszonyairól szó van, mi mondjuk meg, kedvünkre élni <csengő terület> közönséges dolog: a nemes rendre és törvényre törekszik, élni annyi, mondom, mint bizonyos lehetőségek között habozni, bort e gaz nem érdemel!, tréfál a kurfürst, ingatja fejét, élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására, élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világban, egyetlen pillanat nincs, amikor ez a készenlétünk alábbhagyhat és megnyugodhatik, még amikor csüggedten hagynók, hogy történjék bármi, akkor is választottunk: a nemválasztást, darabot szépek még, de már hiába, kiült arcukra a félelem, ilyenkor aztán bújnak hozzánk, de nézz rám!, hozzám bújnak! hozzám! egy ilyen hájfejűhöz, próbálkoznék csak most annál a fiúcskánál, kiröhögne, elzavarna, legföljebb kínozna, kínozna, kínozna…, hagyjuk!!, de talán az élet éppen ekkor kezdődnék, mert élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat, és mivel ez a tiszta igazság, tudni, hogy élni annyi, mint elve-
287vállat von
Valóságos fenyegetés ez. De egy pillanat csak, alig változik valami, s a fenyegetőt fenyegetik, s lesz fenyegetett, ki fenyeget. Paradigmatikus, olvashatnók; megjelennek a Fiúcskák.
jókedvűen
A
Fiúcskák elegánsak, a maguk módján finomak, udvariasak. Semmiképpen sem allegória
ez. Nem a lányunknak mondjuk, hogy a menyünk is értsen belőle. Nem szeretjük szidni a
törököket, szegényeket: mások, főként magunk helyett. Nincsen semmi utalás semmire. A
Fiúcskák olyanok, amilyen fiúcskákat láthatni manapság, a fenyegetés pedig olyan, amilyent
szívünkből kibányászhatni.
Nem A rab gólyá-t adjuk elő. De/és nem feledkezhetünk meg arról, amit Musil konstruktív iróniának nevez; ha tehát úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok!
És ha esetleg a tárgyilagos és szerencsés anyagkezeléssel megszüntettük átkozott s megalázó kettősségünket, leleményesen kivágtuk magunkat egy pillanatra: azt semmiképpen se tekintsük fölmentésnek: ha valami nyomorúságos, az nyomorúságos. Nyélbe ütjük magunkat, ó igen. (Maradtunk volna a törököknél, ez a mondat így hangoznék: Lofat kegyelmedbe, gyaur! – ami nemcsak szívhez szólóbb, de talán pontosabb!)
szettnek érezni magunkat, az, aki ezt elfogadja, már meg is kezdte a magáratalálást, már hozzá is fogott a maga igazi valóságának a feltárásához, már szilárd alapon áll; ösztönösen, mint a hajótörött, fog fürkészni valami után, amit megragadjon; és ez a tragikus, határozott, abszolút igaz tekintet, amivel a szabadulást keresi, el fog igazodni az élet zűrzavarában; csak ezek az igaz gondolatok: a hajótöröttek gondolatai, a többi: retorika, póz, önáltatás; aki nem érzi magát igazán elveszettnek, menthetetlenül elvész, vagyis nem találkozik soha önmagával, nem bukkan soha a saját valóságára, hagyjuk! hagyjuk!, a kurfürst hangja a magasba csuklik, hagyjuk, ez így rossz, ahogy van, csak még magukban bíznak, az idejükben, mely majd elmúlik, én pedig a hatalmamban, mely időn kívüli, legyint, egy nemzet folyton építi vagy rombolja magát, tertium non datur, Daisyt nézem, ékes, csillogó szemekkel bámul, örülök, hogy itt vagy, olvasom le a szájáról, én is, én is, mutogatok túl hevesen magamra, ülj ide, s mutatom, hogy csinálok neki mellettem helyet, gyorsan helyesbítek, hogy az ölembe, Daisy, ne hülyülj!,
„araszoljunk”,
ugrálnak a reflektorfények, Gaby lustán felnyújtózik a színen, csöndesülünk, remélem, pitinkéim, kipihentétek magatokat az újabb rundra, lepedőkirályok, numeravarázslók, tudom, ne szerénykedjetek, az ő hóna alja is üres, üres, üres, köszöntöm, ó, hivatalosan úgy értve, újdonatúj vendégeinket, remélem, pitinkéim, elengedett a zord, de bizonnyal szép mama, pfuj!, hogy folytál volna el apád térgyén!, veszed ki, fiam, a kezedet a zsebedből, ezt itt meg ne lássam, édes fiam, mert kapsz akkora csárdást, hogy a kegyelmes úr adja a másikat, ezt lehet otthon, a mamánál, majd ő csóválja nemes fejecskéjét, de itt, fiam, ingyért!!!, azt már nem!, lássa, fényes úr, micsoda úrféle emberek nőnek, mint a dudva, ilyenek lesznek ivarérettek, csak úgy lóbálják a lőcsüket, kihalt ezekből a stíl, mi itt szopunk-nyalunk, az éjt nappallá téve, például a drága Daisy, ugye, Daisykém, még a protézisét is kiveszi, oly igyekvő, illetve
289Semmiképpen se feledkezzünk meg arról, hogy a legstilizáltabbak valószínűleg akkor vagyunk, amikor, úgymond, direkt beszélünk… És noha mindez nem minket minősít, hanem a helyzetet, de a helyzet minősít minket is. Így azután, akárhogy is, siralmas figurák vagyunk. És ez még csak nem is szemrehányás magunknak, ennyire nem hízeleghetünk: magunknak.
E darabközi szövegek fölhasználhatók a darabban. Például úgy, ahogy a rádióban a színházközvetítést. Valami nagy nevetést hallunk, mire egy izgatott női hang elsuttogja, hogy miről maradtunk le. „Hamlet jő, igen, ő az, és megfojtja… semmi kétség, igen, meg, Desdemonát. Továbbadja Bodonyinak, Bodonyi csúnyán ellövi!” Csalódott moraj.
E rezonőr figurát, ha bókolni akarnánk, Zenei Jolinak hívnánk (próza). Olyan volna ő, mint a Tannhäuserben Walter von der Vogelweide. Róla tudnunk kell, hogy 1160 körül született, és 1230 táján halt meg. Ő is a bécsi hercegi udvarban kezdi pályáját, majd mikor a fejedelmi kegy elfordul tőle, vándorútra kél. Járt Itáliában, Franciaországban, a Keleti-tenger vidékén… A rezonőr testet is ölthet, és alakot is válthat. Szereplőkhöz settenkedik, utánozza őket, esetleg ruhájukba öltözik. Ezért olykor a szereplők egyszerűen elverik.
Vele, aki végül is nemcsak arról tudósíthat, amit „nem látunk”, hanem arról is, amit „hallunk”, egyszerre két előadás jön létre – az opera és a rezonőr monodrámája; teljes összhangban skizofrén létünkkel. (Volna esetleg egy, a színházi büdzsét kevésbé megterhelő változat, olcsó volksstück, a null-verzió, melyben az opera ún. „opera néma” volna, azaz az énekesek szinte csak tátognának, szigorúan a szöveg szerint!, a zenészek meg lényegében ülnének, ülnének, ülnének megannyi csokornyakkendőben, s néha játszanának „valamit”. De az opera-előadásnak ekkor is létre kell jönnie valóságosan – szerkezeti-szakmai-morális okokból!) A tudathasadásos kettősség következetes színrevitele kelet-európai rutinnal dúdolva abszolválható (pl. 2 zenekar).
ez szakmai tisztesség dolga!, hát, édeseim, nem is fogjátok kitalálni, oly, nevessetek, fogas a kérdés, hogy végül hol leltük meg, mondd meg, Daisykém, kincsem, kicsi kincsem, mondd meg nekik, hol!, dögölj meg, sziszegi Daisy, alkarján megfeszülnek az izmok, mint egy matróznak, ó, ó, ő hát duzzog, bizony, édeseim, érzékeny szerkezetek vagyunk mi művészek, mi, kik naponként vagy más periódusban, öntjük elétek a beleink, s egyetlen gondunk, miként helyezkedjenek hossz, vastagság és szín szerint, tudjátok meg!, a Daisy protézisét az én bugyimban leltük meg, nevetünk, bugyi!, kiált föl Daisy, bugyi, egy frászt, gatya!, Gaby mérges, szedd össze, cunci, magad, mert kapsz, hogy nem tudod, fiú vagy vagy lány, ez jó, ez a dolgunk, hogy
„ne tudjuk, fiúk vagyunk vagy leányok”,
Robikám, készen vagy már?, egy szerb asszony egyszer basszon, rettenetes, mint egy nő, annyit tollászkodik, mint egy nő,
„addig én kitöltöm az időt”,
Robikám, édes, hol kujtorogsz, kicsi csönd van, mintha csikorogna a gépezet, mintha keveset próbáltak volna, mintha Gaby rimánkodnék, hol kujtorogsz, Robikám?, látom, Daisy gonoszul figyel, gonoszsága nem játék, hol császkál a cemende, súgja Gaby még mindig kifelé reménykedve, lassan visszafordul, a hátsó, nagy, homályos állótükörhöz farol, hol császkál a cemende, mondja a tükörbe, csókoljuk szájon tükörképünket engesztelésül, szánalomból, így, így, elhalkul a csúnya zaj, Gaby finoman a tükörhöz lép, leengedi a karját, a tükörkép ágyékához nyúl, gyöngéden az üvegre csókol, visszaveszi a fejét, visszanéz, kikacsint, jól csókol, mondja hátra, ez olcsó volt, mondja a kurfürst, feszülten figyelünk, Gaby az üvegre lehel, vissza, egyre szenvedélyesebben csókol, lihegve hagyja abba, kicsit görcsben a teste, mintha a belei csavarodnának, túl jelképes, mosolyog Gaby elkínzottan, túl jelképes, evvel méltóztatjuk vigasztalni magunkat, szeretettel megsimogatja a tükröt, Gaby szédült, mintha részeg volna, szegény
291Nemcsak a cicerone, a zeneköltő is ügyel e duplázottságra. A kényes egyensúly, mely a megrendülés és röhögés közt indáz avagy hezitál. Tudjuk: a hölgy: úr, más szóval: töke van a menyasszonynak, ismét. A zene ennek állandóan tudatában van. Nem kis föladat.
A Fiúcskák belépésekor, ill. beléptére három dolog is történik hirtelen. Daisy hetykén fogadja őket.
Halassi I. ijedtében átöleli a Kurfürstöt, fejét az ölébe hajtja. A Kurfürst – legalábbis számunkra – váratlanul meghatódik, mint egy jóságos nagynéni simogatja Halassi elgyötört arcát.
Robi vonul ki diadalittasan a vizeldéből, füttyög, csókokat hajigál felénk. Ez az ún. Praecox-szcéna, a Robi-alakítások afféle jutalomjátéka. Szerepálom. S tán éppen azért, mert a szituáció nem adja meg könnyen magát, roppant nagy távolságokat kell átfogni, a lélek nagy űrjeit. Ismét a pillanat eljátszása, az időnek az időtlensége (l. vonósok!) a kihívás. Bacchanáliás felszabadultság egyfelől, és másfelől az, amit talán Ovidius mond így: Animal triste post
Robi, azt ti, bogárkáim, el sem tudjátok képzelni, hogy a szegény Robinak mennyi baja, mennyi műhelygondja van, bizony!, mennyi műhelygond,
„‹műhelygond: részegen egy (salétromos) falnak dőlve, miközben édes angyalok áldozatkészen leszopnak›”,
Robi oldalt áll, nézi a főnökét, kopjunk le, anyukám, mondja halkan,
„takarodjunk”,
mondja halkan,
„szedjük az irhánk”,
ráugrik a reflektor fehér hernyófénye, Robi diadalittasan mosolyog, Gaby elslisszol, felpörög a zene is, Robi győztesen kiáltja,
„taknyunk-nyálunk egyben”,
itt vagyok, belevaló vagyok, oké vagyok, bírom magamat, a szemhéja vad zöld, ajka korallpiros, nagy, zsíros festékdarabok, terebélyes dáma, főként a feje tűnik sokkal nagyobbnak, olyan öreg nő, akin látszik, tüneményes fiatal lány volt, minden feszül, száj, szemhéj, szemöldök, minden mintha fiatal volna: de öreg, öregsége botrány,
„teljes békekörnyezet, békeellátás”,
kurjantja Robika, nutriadíszes, duplasoros, Patou-kék, könnyű szövetkabát van rajta, megfordul, a kabát hátul deréktól hiányzik, nincs, a fara meztelen, fekete harisnyakötők kúsznak, kitolja, cikázik, rázza, fölmerevíti, kicsit terpeszbe áll, így látszik, lába közt hatalmas pamacs műszőr sötétlik, fekete erdőség, rázza, jaj, anyám, de nagy szája van a maga macskájának, majd lesz a tiednek is olyan, ha annyi egeret fogott, mint az enyém, röhögünk, csitt, ma jóravaló leszek, ó, Henrik, Robi összekulcsolja a kezét, nincs benne semmi túlzás, hölgyeim s uraim, rövid időre bár, de függesszük föl vígságunkat, feledjük, hogy
293coitum. A bánat köveivel kirakott tükör, melyben fehér bohócarcunkkal nézhetünk farkasszemet – ilyesféléket írnak az elemzők.
Vígan felkiált:
Kezét az arca elé kapja, ijedősen, mint egy gimnazista lányka, fehér térdharisnyában, határozott másodlagos nemi jegyekkel, ujjhegyét a szájába veszi, s mintha kiabálna valaki után:
Szalad Mr. Praecox után, már majdnem eltűnik együttérző tekintetünk elől, mikor visszafordul; most láthatjuk azt a bizonyos díszes tükröt!
itt lehetünk a boldogság e szépecske szigetén, könnyűimmel küszködve megrendült bejelentést kell tennem, Veronika, és van önök közt bizton, ki ismerte e sugaras, drága lényt, tegnap, a tapőr itt kezét a billentyűkre ejti, többen bosszúsan rája néznek, Veronika tegnap megnassolta a vazelinemet, a legjobban Robinak tetszik, odalép egy szemüveges férfihoz, ön entellektüel?, jóuram, a férfi vihog, Robi legyint, nyilván Goethe-kutató, látszik a kéjsóvár tekintetén és a remegő kezecskéken, onanizáló mozdulatot tesz, nem szokott ínhüvelygyulladással bajlódni?, ínhüvely veritas, mondja Robi magamagának, a férfi lába közé markol, esküszöm, kishúsom, hogy neked csináltam legelőször, Robi eltűnődik, milyen finom szalon-puckód van, kishúsom, majd szappannyal játszom vele, Robi mintha báboznék, ne törüld az ingedbe, kishúsom, nálam az nem szokás, ott a tiszta törülköző!, áldassék Goethe neve, milyen kristálytiszta ondód van neked, kishúsom, milyen szép gyermeked lesz neked, mondd, hogy én mondtam, ellép a vihogó férfitól, szalutál, a másik kezével megérinti az ágyékát, a nadrágnyílás a katonaember legfontosabb fegyvere, röhögünk, a fiúcskák kipirultak, ne vidulj, fiam, láttalak, gáláns férfiú, a rabló májusi fölvonuláson, felénk fordul, kit találtam, midőn farkát pucolta az asztalon, melyre szétterített fitymája úgy borult, mint a spanyolgallér, piszkos tramplik, drága közönségeskéim, itt vagyok újra köztetek, oké vagyok, folyócskám nem szárad ki még, nem csermely már, nem tiszta vékonka hegyipatak, hölgyeim, uram: egy Volga, szün!, maga kis kópé persze szeretne lenni a kujbisevi erőmű, s vajon ki nem kópé?, én tocsogok, kishúsom, ne félj, nem megy szálka bele, Robi egy küblit tart a kezében, benne félelmetes fekete rongy, mint valami állat, hiába mékap etc., Robi pucfrau azonnal, savanykás izzadságszag terjeng, pfuj munkaszag, mondja Daisy, ez pedig a stafírung, mondja Robi, megemeli két roppant kebleit, lássátok, az öröm dombja, hegység, mely az élvezet völgyét bezárja, kemény, mint a márvány, rózsás, mint a barack, és oly magányos, mint a dagadó párna, az biztos!, kiáltjuk közbe, megcsörgeti a pléhvödröt, mennyi szerelemélvezés, kishúsom, mennyi szerelemélvezés egy ilyen ergya lépcsőházban, amelyik rám van bízva,
295Még fülünkben a Kurfürst zsongító hangja, a szép dallam, midőn a Fiúcskák körbefogják Halassi II.-t, dermesztően turkálnak a limcsiben. Mintha a zene sem tudná eldönteni, merre hány centi: megtartja olaszos arányait, miközben a hangzás: nyers, reszelős, hideg.
félre
Bátran :
Halassi úgy viselkedik, mint a kisgyerek, akit orrba csaptak, s most meg van lepve, hogy ilyen a világ. „Ó, hát ez lehetséges!” Kisfiú. Bohóc; sőt még inkább hülye. Áll a martalócok közt, kik már mindeneket feldúltak és letiportak, s ügyelve hangjának feddő hangsúlyaira, azt mondja: „Uraim, önök nincsenek tisztában avval, hogy most itt mi történik.” Vagy szellemesen így replikáz: „Ellenkezőleg, ezt éppen én mondhatnám önöknek.” Olykor – hogy szavának hitelt adjon – rettentőn a tőréhez kap. Mélységesen
„nohiszen”,
kiáltom, Robi visszanéz, zavarba jövök, vesszőt húzok, pontot teszek, mi csak ragozni fogunk a végsőkig, az elsőn lakik egy anya a lányával, szeretnék láb alatt lenni, fűzd nyakamba édes combjaid, drága özvegy, a lányka: édes; minden áldott reggel tejecskébe ül a kis puncijával, Robi egész elérzékenyült, aztán torokból mondja, punciját a tejecskébe!, röhögnöm kell, mesélje ezt a rigai bélyeggyűjtőknek!, ugyan!, a nagy randa veres farkát belógatja a kafirba, Robi hagyja, hadd nevessünk, a kurfürst a térdét csapkodja, van egy rendőrünk is, szegény azt hitte, homokos vagyok, pedig én a lehető legnormálisabb, lévén leszbikus, ön egy hímringyó, ah, disznó kéjkancsuka!, vágtam vissza, rendőrünk, nagy ház ez, rendszerint őrlődni szokott, ott áll és őrlődik, golyóstollát rágicsálva csóválja fejét, Róbert úr, mondogatja, Róbert úr, ez nem logikus!, Robi az ajtó felé int, gyere be, kishúsom, jól fogsz élvezni, ahogy te akarod, egyszer meg egy emigráns orosz herceg megállít a lépcsőházban; föltart, mondhatni, továris, ha megengedi, mondja, avval egy nyulat húz ki a lábom közül, kedves állat, vigasztal, látván megrökönyödésemet; zsemlegombóc, zsemlegombóc, zsemlegombóc, sziszegem az arcába, igen, igaza van Daisynek, öreg ribanc vagyok én, öreg, de dolgos, megcsörgeti a pléhvödröt, én, kishúsom, naponta felnyalom, naponta, a lépcsőházat tudniillik, professzor úr! vallja be! maga megint Goethére gondolt!, disznó! perverz!, a férfi vihog, nyelvemen már fekély, fekély e kéj, kiált Daisy, ugyan, szívecském, vonja meg Robi a vállát, kilógatja a nyelvét, hosszú, nagy, vörös hús, nézzétek, nézzétek, uracsok,
„ez a nyelv szégyentelen”,
minden elmondható rajta, semmi, széttártan előttünk,
„ne legyünk finnyásak”,
kicsi, no, lenne kedved?, Robi kinyújtott nyelve remeg,
297nevetséges, csak nincs nagyon, aki nevessen. A hülye, hepciás, kényes és udvarias és ideges férfi – s körben a tankok, ahogy kedvesen és melegen dorombolnak, mint a cicák. Ci, ci, vakargatjuk nyakincájukat.
Halassi tőréhez kap, mint rendesen.
önkéntelenül többen is kinyújtják a magukét, a kurfürst is, én is, érzem, ahogy szárad a levegőn, és egyre nehezebb lesz, ez a nyelv mindent eltűr, érzéketlen, Bólintgató János, Robi nyög és csúnya hangot csinál, ez a nyelv nem hajlandó önmagát megérteni vagy nem képes felfogni, ez a nyelv nem állítja önmagát: ez a nyelv szédült, bódult, mámoros,
„ez a lágy, adakozó, toleráns, ámolító, lojális, andalító nyelv”,
ki befogad, bólogat, mosolyog, biztat, überel, kit alig valami hozza ki a sodorból, ki azonban hazug, fűzőcskéző, képmutató, nyugodtnak mutatja magát, pedig remeg a fölháborodástól, merev, súg-búg, meg van hatódva önmagától, mindent elfogad, és semmit sem tűr el,
„dadogjunk”,
trafáljunk mellé, szarva közt a tőgyét, motyogjunk, legyen gombóc a torkunkban, kavics a szánkban és kő a mellünkön, artikuláljunk szarul, legyünk költőiek, kuss!,
„igyekezetünket színesítsük egyénileg”,
ed a nelv kin ad aki a dódokat nevén nevedvén edáltal megnevethető let hatnálhatatlan et tét kel tintálni med tel dömötködni megmontolni dötöjni kel, Robi pörög, reng az ocsmány műpamacs, mutatja: rámás picsát visel a babám!, mettel batni, Robika mosolyog, lelkes taps köszönti <csitt!, a mi nyelvünk ne legyen fegyver, ne legyen égő fáklya, se ne (égő) dsida!>,
„anyám, nekem férfi köll, vagy felgyújtom a házat”,
bunkós botocskám, szivárgó öl, durva hímvihar, susog Robi,
„nem!”,
299megvonja a vállát, menne
eléáll
félre
kedvesen, szeretettel
Csönd. A fiúcskák elvegyülnek, bájosak, gipszangyalok: blézerben. A Húzd-Meg-Ereszd-Meg duplafenekű motívuma következik, könnyedén, blazírtan; mégis, ha azt mondjuk, temérdek vonós ment ebbe tönkre, alig mondtunk valamit.
nem ellenkezésre vagyunk, hanem állításra!, könyökét a csípejére teszi, ökölbe szorított kezét fölfelé lóbálva mutatja az állítás-t, röhögünk, de azért ne gondoljuk, hogy olyanok vadunk, vad lehetnénk, mint a mezői vadvirág, Robikám, nem gondoljuk!, kiált a kurfürst, s ez remek tréfa!, igényeinkből akkor se engedjük, ha amint folyamatosan csődöt mondunk, mondjunk csődöt, csőd,
„viselkedjünk siralmasan”,
megfigyelvén annak rángatódzását, rémült elszűkülését, buja kitárulását, szorító és ingerlő görcseit és indignálódott megráncosodását, csodáld a Rést a rózsa-közben, ó, csak nem?, „tudtomon kívül reményeket keltettem Önben?”, ó, ah, oh, tán a külvárosokban hamarább alkonyol? állva a Luna-parkban remegő vádlikkal? mulassunk? hadd lobogjon a hajunk? egy ordenáré polka? használjunk műfaszt, ó, ti dilettók! társunk egy cafka? nono? lotyócska? könnyűvérű, kevés a pénz? mi küldjük őtet? de azért alaposan helybenhagyjuk? rúgunk is? mi magunk is meg volnánk, tisztelettel, erőszakolva? széttúrva? a rézágy sarkához kötöztek, és eleinte még tetszett is a dolog? később már nem? mér? mindazonáltal volt bennünk ez ügyben valami természetesség?, de mi ez a diadalittas sóhajtozás?, mi ez a vágyakozás és elbűvöltség?,
„ez a halk tombolás?”,
szelíd szaxofon szól, Robi kacsint, édes úr, legyünk elemünkben, jöjjünk kapóra, ó, uram eressz, kemény a markod s biz’ a mankód, ez rendkívüli, mondhatom, sem atyámnál, sőt fivéreimnél sem láttam eme többletet, ó, anyám, kérlek, anyám, ne rontsd meg gyermekeid!, Janókám, te már borotválkozol?, azért vagyon a kulcs, forró nyáréjszaka volt, a combok közt mély sötét honolt, hogy forogjon a zárban, nosza, fölé!, cseléd, szilajon, szegény haskóm más se bántja, csak a fűző… drágám, az én testem gyönge, kemény erődtől megrepedne, s miért folyjon vér az éjen, melytől annyi szépet reméltem, szánj meg en-
301Halassinak
egymásnak
sört hoz Halassinak
távolról, Halassi felé
Robi száma következik, a nagy összefoglalások közül való; nevezik Kis-Finálé-nak is.
gem, légy kegyes, ha kedves lész és nem vad, adok én örömet másképp,
„Béla, fusson ön, férjem mindent tud”,
kellemes, be kellemes!, belesimogatunk hát a nagy parasztos tőgybe, Röltex Rózsi!, kurjant valaki, ujjaink remegve fúródnak a húsos emlőkbe, szeretnők marcangolni s tépni őket össze, jaj, a borzalmas kis ágyú, rózsás batisztinge felhajlott szűz öléről, odanyúl, csalódottan tekint a férfira, mi ez a lazaság?, bocsásson meg! kérem! kérem!, de miért jött akkor ide? hogy kínozzon! igen! hogy kínozzon, de ne kínozzon, mert eztet én nem bírom tovább!, hívott a fiatalúr?, hívtam, mint két növendékbarom, farod két dobja közé szeretném arcom temetni, nagy pompával, aber Bubi, das muss doch nicht sein, ilyenkor azután igen közönségesek voltak, a kulcsárnő gyümölcsöt és fűszeres vajat tálalt föl, jöjjön kelmed lóháton éjjes éjcaka, egykettőre odanyúlt a nadrágjához, és nevetve kérdezte, mi van benne, a legény, aki nem volt tökkelütött hülye, nyomban megértette, mit akar a menyecske, a dudám, Madonna, felelé, mellyel a falubéli lányokat táncoltatom, s halászgatni kezdett huncutul a selymes pehellyel benőtt völgyben, ily fürge és kitartó táncos, a dáma oly vitézül kitartott, hogy egy nyúl kényelmesen átszaladhatott volna a dereka alatt, bűbájos gyermek! milyen félénk és milyen szerény! ó, és gonosz!, no, jöjjön csak, kis vadóc, jöjjön!,
„szájunkban illatos bétel”,
nézd, mekkora compót fogott az a legény!, erre aztán kezemmel úgy cirógattam egérkémet, mint a macskák dörgölik össze januárban a farkukat, kapjuk be a horgot!, üljünk fel, <felfelti>, miközben az emelkedő árbocon vitorla módjára leng az ing, nyalós természetünk van, nyalkák vagyunk egy fügefa árnyékában,
„legyünk félvilágiak?”,
303Teszi, mintha zavarban volna.
Észreveszi magát a nagy állótükörben, odalép, gyöngéden szájon csókolja a tükörképet.
Egyre szenvedélyesebben csókolózik, lihegve hagyja abba.
egymás felé fordulva
oldalról nézi emezeket, alig hallhatóan kezdi
Diadalommal:
Robi most terebélyes dáma, olyan öreg nő, akiről tudjuk, hogy férfi, s akin látszik, tüneményes fiatal lány volt; minden feszül,
holnapra nemzetközivé lesz a félviláhág, ennek okát, kisasszony, a Velencei Kurva legendájában találhatod meg, olyan ez, másfelől, mintha valaki, aki rühes, este hazajön, lehúzza a harisnyáját, és már előre élvezi a vakarózás gyönyöreit, élvezzünk,
„élvezzünk”,
élvezzünk, gyere, édeskám, piríts rám, ámbrával szagosított selyemruha ha volna rajtunk, fejünkön aranysapka, melyet a szüzesség rózsa- és ibolyakoszorúja övezne, a szag vonz öledbe, kedves, ó, az ezüstbidé!!!,
„lopattam a szembenlevő elvtárssal egy bidét”,
persze a férj levágá a szerető férfiágát, s azt gaz asszonyának alabástromkeblei közé lógatá, vagy tán tágas fürdejében magát szétterpesztve úsztatni kicsinke rabszolgáit lábai között!, no és az oroszok! az ő kis szerelmi trojkáikkal! nekem legyen mondva! ne mondja már!
„hot dog”,
ennyi szörnyűség, ennyi folyós genny, átvérzett géz, ragacsos seb, a legundorítóbbakat s visszataszítóbbakat szeretem kötözni, vajha gyomrom éhét is így csillapíthatnám!, s önté magvát a földre, szent düh, zsidó rüfke, jóétvágyú keresztény középasszony, valóban, Madame, ön kockára teszi jó hírét, a térd a barátság végső állomása, bár aki igazi szűz, elbírja a lökést, a kicsike megreszket, mintha földrengés rázta volna meg, a bátorság helyébe a szemtelenséget, vagy fordítva, a csintalanság helyébe a buja turkálást, vagy fordítva, tették, bár nincsen olyan bíbor barack, amely oly szelíden és gyöngéden hasadt volna, és nincs kicsiny hely, amely oly dús volna, mert mi szellemesebb, mint egy szépasszony öle?, a borzas valagodról beszélsz, sziszeg közbe Daisy elszántan, szívecském, Daisy, te úgy vagy, mint a lókupeccel a ló, aki is besózza emez seggét, hogy ez a farkát délcegen emelgesse, mosolyog rosszul Robi, Daisy dühösen, dermedten figyeli Robit, aki felsóhajt,
305száj, szemhéj, szemöldök, minden mintha fiatal volna, de öreg, öregsége botrány; tetőtől talpig ordenáré.
Egy férfi felvihog.
Legyint.
kiölti a nyelvét, az ária (a nyelv-ária!) alatt majd egyre többen, a Kurfürst is!
lógatja a nyelvét, úgy érzi, nehéz
fátyolosan mondja, ma, Isten segedelmével Mária Ivanovnát végre megbasztam <Puskin>, vérszopó szelindek voltam eddig, oh, Natasa,
„pusztulj, gyilkos, hercegi lókötő”,
szavamra, a jólét savanyú borától bárgyú eszetek még ezt is bevenné,
„nos, ti bűnös, gyarló, condra nép?”,
mily bátor s merész e hang ma itt, fordulok kedvesen a kurfürsthöz, ajka, mint valami tengeri gát, damm, zárja el metszett kristály kis poharát, kétségtelen, mondja, majd tűnődőn hozzáteszi, a Kéj ítélőszéke előtt mindnyájan egyek vagyunk, apály-dagály a pohárban, a fejlődés, kedvesem, az egy bonyolult, hullámhegyekkel s -völgyekkel tarkított valami, szürcsöl a nagyúr, tudod, az a lényegesen fontos, hogy a
„haladás”
oldalán találjon bennünket sanda bíránk, a Történelem, Robi táncol, s közben mintha figyelne, forog, vad és obszcén, combján és csupasz farán reng a hús, öreg, töppedt hús, szinte likacsos, mint a télvégi, kormos, olvadozó hó, ki adhat tanácsot a szerelemben? ki adhat tanácsot, mi jó, mi rossz? hirtelen felugrik, szétcsapja lábait, s nyekkenve lemegy spárgába, jaj, kiáltunk föl néhányan, Daisy arca aggódó, ez a régi száma, ez a régi, súgja, érkezzünk meg, Robi liheg, a folyót híjjuk Dunának, a víz folyjék lefelé, a képződményt a lehatárolt területen híjjuk hazánknak,
„gyűlöllek, hazám, bogár lépjen nyitott szemedre”,
mondja Daisy egyszerűen, harákoljunk, érezzük otthon magunkat, a himnusznál pattanjunk föl, hajoljunk meg, nem mozdul, hogy volt!, kiált a magas fiúcska, hogy volt!, Robi olyan, mintha nyomorék volna, lábatlan törzs, Daisy, segíts!, mondja ez a nyomorék, a festékben látszik az öregember, Daisy gyöngéden fölemeli a férfit, még segít-
307ellenségesen
csak azért is folytatja
hálásan
ismét a tragikomikus versenyfutás az idővel
Hirtelen felugrik, szétcsapja a lábait, nyekkenve lemegy spárgába, mintha nyomorék volna, lábatlan törzs.
getne, de Robi eltuszkolja, menj már el előlem, Daisy visszalép, Robi felüvölt, a sötét pamacs a lába közt megrezeg, mint fejtetőn a haj nagy pofon után,
„a jó morva anyádat”,
a zene bejáratottan elhallgat (hisz miért is kéne megfeledkeznünk a kis bárzenekarról?), a kurfürstre nézünk, a fiúcskák mozdulatlanok, beleizzadtak svejfolt ingjeikbe, Robi kecsesen pukedlizik, halkan mondja, hát persze, a jó morva anyádat, sziszegjük pirult arcunkba,
„minden tendencia a határai felé törekszik”,
te, te, mondogatjuk magunknak, hát a derekad köré tekerem a farkadat, te gennypióca, de hát, már bocsánat, ilyent nem lehet mondani, hívogató, csalogató,
„édesgető”,
dele, dele tak, pitinke tinke, ne félj, dele, dele tak, a rothadt béledet, ne félj, avval csak rontasz patkányhelyzeteden, te siradék, te állomány, te függvény, te nyahatna, ezt üvöltjük rettenthetetlenül saját rettenthetetlen arcainkba, hogy volt az elég volt!, kiált közbe ismét a fiatalember, Robi köp, béjbi, nézem a fiút, nincs zavarban, orrát piszkálja, béjbi, oké, legyenek allűrjeink, és legyenek azok kéznél, legyünk szeszélyesek, kiszámíthatatlanok, raplisak, legyünk megbízhatatlanok,
„faksznizzunk”,
kérdésre hányavetin vállakat vonjunk, és kacagjunk, mint a szél a sztyeppén, legyünk buták, buták, konokok, fafejűek, ne értsük a csíziót, trappoljunk tahón a cizellákba(n), sértsünk példásan érdekeket, ne legyen alternatívánk, nincs választásunk, vagyunk, hogy rogyadna ránk az Ég, oké, béjbi,
„az Elrejtett Nyílt Titok”,
309fájdalmasan, elszántan
euforikusan
mint fent
mint fent
hirtelen
Daisy gyöngéden fölemeli.
oké, figyelsz, pitinkém? Robi úgy beszél, mint egy eszelős szerető, Daisy arca sötét, észreveszi, hogy nézem, vállat von, homloka kisimul, akkor tehát óvatosan, tapintatosan, leleményesen és főként megvesztegető kedvességgel s finomsággal cserkésszük be magunkat, nehogy megneszüljünk,
„Elsőfokú Neszültség”,
oké, nem neszültünk meg, még csak nem is kapizsgáljuk!, érdeklődés nélkül mérjük végig a fickót, aki vagyunk, fakó hangon szólítsuk föl magunkat, mennénk abba a pitinke szürke fülkébe be, álljunk a falhoz, mondjuk (még) szenvtelenül,
„hodan?, hod hodan?”,
kérdezzük naivan, és fejecskéinket döntsük jobbra, mintha, itt Robi hangja férfiasra brummosodik, röhögünk, mintha nővel beszélnénk; bizony, Daisyre néz, jó benyomást tennénk most arra a nőre: azt gondolná, szeret minket, végigsimítana könnyű kezével fejtetőnkön, mikor pedig fiúcskásan ránevetünk, ártatlanul, de szemtelenül, üstökön ragadna, te! te! te!, mondaná szenvedélyesen, mi örülnénk ennek, a nyakát néznénk, hogy majd tán oda fúrnánk be magunk magunkat forrón, a falhoz, mutatunk a falra, a falhoz lennénk szívesek, így mondjuk, nem mentegetőzve, de oldottan, valamint a kezeket a tarkóra, megint arra a nőre, röhögünk, gondolnánk, kinek hosszú ujjai oly igen finoman játszódnának védtelen tarkónkon, mi ez?, édes, suttogna, ujjai keresgélnének,
„mi ez?”,
csak nem pattanás?,
„hod?, hod hová?”,
kérdezzük most már elvből, az utolsó pillanatban, a kezeket, azt föl, mondjuk mérgesen, mert minden esztelen ellenállás bosszant, fölháborít és gyöngít, gyöngít, gyöngít, oké, egyezzünk bele, nem vagyunk önmagunk ellensége, kezünk lágyan végigfut magasra emelt karunkon, a hón-
311Csönd. A zene bejáratottan elhallgat.
El.
A rövid zenekari közjáték, mely már a Fináléhoz vezet, szinte csak dramaturgiai ügyetlenkedés, hogy Robi közben átöltözhessék.
aljban csiklandást várunk, de hoppon maradunk, bezzeg, ha hamvas gyerkőcök maradunk, pfuj, te okádék, kiált Daisy, magunkon kívül fetrengenénk akkor a visszafoghatatlan nevetéstől, botrányosan, erre a sanszra <sáncra> alkalomadtán azért emlékeztessük magunkat, szeretnénk ismét törékenyek lenni, mint az őzsuták a nádasban,
„pelyhesek és törékenyek”,
lejjebb az ingzsebeknél elidőzünk, szelíden, bánatosan cicizgetünk, a derékon gyorsan át, mintha kifutnánk valaminő időből, hogy azután a lábak közt előre keményen, szemérmünket tartsuk a markunkban,
„a markomban vagy örezsem”,
súgjuk ügyefogyott kedvességgel, fejünket lehajtván látjuk, ahogy kezünk lassan szétnyílik, akár a virág, enged, visszahúzódik combunk melegébe, botánat, kérdezzük, vajon irdatlan gyanús voltam? vagy miért? miért?, hepciásságunk minket bosszant a legjobban, elsőre nem válaszolunk, tárgyszerűen jegyezgetünk, azután fáradt, okos tekintetünket a miénkbe fúrjuk, és csalódottan, mert azt hittük, több eszünk van, válaszolunk, megvannak, édes úr, az indokaink, módszereink, megfontolásaink,
„értünk a szóból ‹foglalkozásunk›”,
majdan lerogyunk egy puha, mély fotelba, és ízlésesen zokogunk – Daisy széket húz közénk, annak a reményemnek adok kifejezést, nagyúr, hogy pompásan szórakozol, éjcakád derűs, látod, törekszünk a változatosságra, nálunk az alja nép is kap valamit, felkacag, végtére mink is az vagyunk, és kegyelmességed is talán, bízhatom abban, nagyúr, hogy nem orroltál meg?, ha néha, olyan… forradalmi volt… érted… ez ma hozzátartozik valahogy, ez a kritikai szellem, mindegy, tudod, nagyúr, fáradt vagyok, szívesen aludnék így az éjben; bocsáss meg a méltatlan szóért, hogy magamról beszélek, mintha én rendelkeznék időm
313Elzavarja Gabyt. Az asztalok közt Robi jön, törékeny, öreg férfi megint.
Eközben Daisy hátulról elkapja Halassi II.-t.
Félremennek.
felett, micsoda vakmerőség!, a kurfürst nevetgél, hirtelen egy kezet érzek a combomon, durván belemarkol az izmomba, majd mintegy bocsánatot kérve simít körözve egyre följebb, gombolj ki két gombot, súgja Daisy, kezem útjából az akadály így hárulna el röviden örökre, nem merek lenyúlni, Daisy erős ujjai hiába erőlködnek; dobol rajtam, lélegzetem gyorsul, felugrom, kibotorkálok az utcára, hűvös van, a falnak dőlök, a templom előtt társzekerek állnak, előttük muraközik, az egyik társzekér mellett fiúk s lányok állnak feltartott kézzel terpeszben, álljunk terpeszbe!, egy fiúcska rugdossa széjjelebb a lábakat, a talpak nehezen mozdulnak a hajnali tratuáron, széjjelebb!, kiáltja a fiúcska, hagyjon, kiált egy lány,
„nosza, nosza”,
mondja a fiúcska, és rugdossa tovább, de hát nem érti?!, szétszakad a picsám, megijedek, látom, a ló elöl horkanva fölkapja fejét, visszarontok a helyiségbe, alig hajtom el a nehéz, foltos függönyt, egy kar ölel át keményen, igen, mondom a szívemben, eljött hát az
„idő”,
próbálnék szabadulni és szeretnék ütni, ütni, de nem, a kar nem enged, fölismerem, Daisy az, betapasztja a számat, hátrahúz a folyosó felé, látnak, de nem szólnak, elveszi a kezét a szám elől, ne csoportosulj, öreg, mondja, akár egy rendőr, állunk egymással szemben, zuhog a környezet, kikérem magamnak, mondom, hogy ilyen közelről az arcomba nézz, Daisy vár, ölelj meg engemet; félek, ez itt, drága, se nem jó, se nem rossz, hanem hideg, elviselhetetlenül hideg, kérlek hát, ölelj, ölelj, ölelj, még mindig erősen tart, mint egy férfi, ellenfél, apánk, száját a számra teszi,
„vetemüljünk el”,
visszakapom a fejem, mint elébb a ló, te dohányzol, mondom halkan, súgja, hideg van, rácsap a szájával az arcom-
315Elvetemülnek.
Halassi II. hirtelen ellép, és szinte a csókból csap ki ököllel Daisy arcába. Egy crescendójával eget-földet betöltő „H” szólal meg az össz-zenekaron; ppp-től az fff-ig! Óriási felkiáltójel. „Talapzata a pokolban – csúcsa az égben.” Sokan és sokféleképpen érezik s magyarázzák ezt az ütést. A szerelmes gyűlölet Trisztán és Izoldája jár az eszünkben.
Gyorsan lehajol, és megcsókolja Robi májfoltos, vén kezét.
Hiszen Ön szabad s független!
ra, hagyom, csináljon, amit akar, nyelve jó, jó és meleg, karjai meglazulnak, most már ölel, fogdos, ujja a tarkómon babrál, hosszan csókolózunk, ölelj, te ármányos, leheli a fülembe, hirtelen ellépek, ököllel az arcába csapok, hátraesik; visszaülök a kurfürsthöz, drágám, a Semmivel ölelkezik?, mondja?, mondja a kurfürst, kérdezem, mondja még, és bölcs szemeit reám függeszti, pezsgőt bontunk, sámpány!, Robi jön az asztalok közt, törékeny, öreg férfi megint, leül a pamlagra mögénk, a meztelen vállú hölgy csókot hajigál neki, megköszöni, Gaby sört hoz neki, hátrafordulok, arca ismét arannyal van kiverve,
„szép volt”,
mondom, és nagyon meg vagyok hatódva, ó,
„szóra sem érdemes”,
mondja kedvesen, de, folytatom megrendülten, ez, Robi, nagyon fontos, amit te itt csinálsz, és ez nagyon szép volt, lehajolok, és gyorsan megcsókolom sápadt, májfoltos vén kezét, ekkor rám néz, azt mondod, szép volt?, már nem merek bólintani; hogy szép, Robi a sörét nézi, hogy szép, azt mondod, csóválja a fejét, ó, fiam, de hát mondd meg, mi ez?, arca halott, mi ez?, fiam, mi? mi? micsoda?, Daisyt látom, hogy a háttérből kukucskál, durcásan mutatja az arcát, valaki elém áll, látsz így?, apa, kérdi udvariasan, nem, mondom, de nem is nézek; a falnál Daisy azt kérdezte,
„boldog vagy?”,
és én azt válaszoltam, boldog.
317Halassinak, gúnyosan, szomorún
messziről duzzogva integet Halassinak
A Kurfürst nagyáriája következik, végre-valahára szembesülünk a már többször intonált kérdéssel: Élni mennyi? A másik kérdés pedig rögtön ez: vajon miért adott a zeneköltő a „szívtelen” Kurfürst szájába (orália!) ilyen csudálatosan hajlékony, ilyen elragadóan férfias és mégis gyöngéd dallamot?
Azért, mert a zeneköltő jó emberismerő. Az író fekete-fehér jellemzésmódját – mely tehát csak gonosz-sötétet és tündöklően fehér ártatlanságot ismer – kijavítja a maga sajátos eszközeivel. A Kurfürstöt több szálból fonja össze, aki így nemcsak véres kezű demokrata, de a létet teljes egészében érzékelő férfiú is, aki önmagát elhagyatottságában ragadja meg, azaz a világba, szorongásba, gondokba dobott lény egyedüllétében. Mindazonáltal az ember nyitva van, és nincsen megdermedve valamely előre meghatározott lényegben, hanem hogy az ember saját maga legmélyén örök túllépés, végtelen továbbszárnyalás.
Ez is a Kurfürst; csak éppen nem képes tartósan kilépni abból a páncélkemény burokból, amit az előítélet és az osztályönzés jelent.
„Die Lage ist hoffnungslos, aber nicht ernst.”
(A helyzet reménytelen, de nem komoly.)
Élt egyszer egy lektorijelentésíró. Valójában lektorijelentés-fogalmazványírót kellene mondanunk, az írások ugyanis a Kiadó számára, belső használatra készültek, s noha a lektorijelentésíró egyiküket-másikukat megjelentette változtatás nélkül, recenzióként, reciként, és a föl nem használtak jó részét is tervezte hasznosítani egy „valamelyest összefoglalóbb” jellegű dolgozatban, és amelyiket nem, abban sem volt semmi, de semmi hevenyészettség vagy vázlatszerű, mindazonáltal az a furcsa nemhivatalosság, túlzott természetesség és mindennapiság, ahogy a Kiadóban kezelték és használták ezeket az írásokat, ahol pedig, a napi robotban, az Írás Szent-sége bizony el-elkallódott, ami föltűnt tehát, az igencsak létezett, az a gyakorlatiasság fájdalmasan hívja elő a fogalmazvány szót. Nem volt ez nagy állás, de érteni kellett hozzá, és a lektorijelentésíró értett is hozzá; nem esszéket és recenziókat (!) írt, nem dolgozatokat és nem „töredékeket”, hanem „hatékonyan segítette elő a Kiadó döntéselőkészítési munkálatait”, igaz, a maga módján, belerejtve az írásokba a hasznosítás szempontjából fölösleges pontosságokat, kis finomságokat, az itt megvalósítható teljességet, ami neki, a lektorijelentésírónak, egyszerűen szólva, örömet okozott.
Az idő tájt, ez tavaly volt, midőn a lektorijelentésíró egyre gyakrabban és egyre véletlenebbül, egyre vadabb, hevesebb véletlenszerűséggel találkozott (látta, megleste, követte, feltűnés nélkül molesztálta etc.) a város különb-különb pontjain, utcáin, a nagy, vastag, hírhedt bulvárokon, a kietlen mellékutcákon, az ilyen-olyan tereken, bezárt lacipecsenyések védő árnyékában, a mozgólépcsőn vagy egy lépcsőkarfa setét díszeinél, egy tömeg izgékony takarásában, lehúzott zsalugáterek mögött és bedeszkázott kirakat deszkaérzékiségében, lakásokban, műtermekben, az értelmiségi mindennapok és esték színterein – ugyanavval a sörényes nővel, Ágnessel, akkor éppen a kelet-francia írókkal foglalkozott; szerette őket a dallamosságuk miatt.
S míg a kar szinte visszhangozza, mintegy jóváhagyja a Kurfürst-motívumot, az előtérben Daisy és Halassi I. és II. áll. Végre együtt. Tanúk nélkül. E szörnyűséges helyen, mely kikényszeríti a lélekből az igazságot. Egymásra találás és elválás ez, beteljesülés és hiány. Mondhatnánk: a tragina kiközösülése!
A férfi hallgat.
A szereplők egymást átölelve, simogatva és becézgetve éneklik a duettet, mely tercett – majd egyszerre csak Daisy kezdi széjjelszedni a két bábot, Halassit. Hol finoman szerel le egy végtagot, hol dühödten marcangol, cincál, belez, lefejez – boldog vagy? boldog!, halljuk végig ezalatt, s
A városban sok fa nőtt, s nem azok a betonrengetegbe bújtatott művi klorofillszigetek, nem formatervezett zöld, hanem egyszerű fák, melyek a földből nőttek ki, folyományaképp az egy főre jutó városizöldmennyiség terén előkelő helyen álltak az európai nagyvárosok között, amit számos színes prospektus és szórólap megemlített, olyik táblázattal, olyik anélkül, több-kevesebb büszkeséggel, részint profiljuktól, bevallott, illetőleg bevallatlan vagy bevallhatatlan céljaiktól, részint a felelős szerkesztő rátermettségétől vagy csak egyszerűen vérmérsékletétől függően.
A lektorijelentésíró a maga részéről a lomberősség, mondhatni, megszállottja volt; e szerint, a lomberősség szerint, vette szemügyre és tartotta megfigyelés alatt a város fáit, lényegében állandóan összehasonlította az „övéivel”, azokkal, amelyeket a lakása ablakából látott; a mérések egész rendszerét dolgozta ki, és ezen szakértelmén csak a saját fáihoz fűződő elfogultsága ejthetett foltot, s az ejtett is.
A Kiadóból igyekezett hazafelé, felmálházva az új olvasópéldányokkal, táskája, mint egy duzzadt, fekete hurka himbált
A lektorijelentésíró ügyetlenül topogott a terhével. Bent azt hallotta, nyílt itt a közelben egy jópofa kis kávéház. „Tudja, olyan, mintha még a… na, most mondjon nekem egy nevet… ülne ott, hitelben nyilván.” „Musil”, válaszolta a lektorijelentésíró. A szerkesztőnő selyeminge hátul, a hát közepén kigombolódott; lebegett, fodrozódott a két szél, s a lektorijelentésíró alaposan belenézett, míg a nő a köteteket kereste a polcon. „Musil, nutriadíszes, duplasoros, Patou-kék, könnyű szövetkabátban, mely hátul deréktól hiányzik, nincs, a fara meztelen, fe-
321nincs okunk kételkedni. Kóc és por mindenütt. Végül Daisy előtt a rivaldán egy nagy kupac szemét van.
aki már nincs és lett, hidegen, fájdalmasan, rezignáltan, rémülten és egy kicsit vidáman
Függöny
kete harisnyakötők kúsznak, kitolja, cikázik, rázza, fölmerevíti, kicsit terpeszbe áll, így látszik, lába közt hatalmas pamacs műszőr sötétlik, fekete erdőség, rázza, jaj, anyám, de nagy szája van a maga macskájának, majd lesz a tiednek is olyan, ha annyi egeret fogott, mint az enyém, Musil.” „Maga nem gondolja, hogy egy szoba olyan hülye könyvespolc nélkül?” „Begomboljam?”, kérdezte a lektorijelentésíró a hajladozástól gondterhelt szerkesztőnőt. A fehér, puha, enyhén elhízott, szalonnás háton, mely a lektorijelentésírót bizonyos Fruzsinára emlékeztette, szemölcs is volt (tanyázott), vagy anyajegy, valami efféle. Szerette a szerkesztőnőt, mert az nem hazudott; pedig gyávácskának látszott, és az is volt, főként önmagával szemben, s ez a lektorijelentésírót, afféle fogatlan prókátorként, roppant bosszantotta. Sajnálta is kicsit. „Maga milyen gonosz! Mért nem hagyja azt a szegény Musilt békén?!”
Arra pontosan emlékezett, hogy a kávéház egy nagy forradalmárról vagy filológusról elnevezett mellékutcában van, de hogy a kettő közül melyik, arra nem emlékezett pontosan, így, egy sűrűn felállványozott ház előtt, a bizonytalanságból fakadó agresszív szívélyességgel kérdezett meg két lánykát az utca végett. A lányok haja veresre volt föstve, a vállukat vonogatták, miközben bravúros rágógumigömböket fúttak, amik aztán, csudás külsejüknek ellentmondóan, utálatosan elpukkantak.
„Nem tudjuk, mit akarsz, dagikám”, mondta a magasabbik. Cseresnyés ajaka van, állapította meg a lektorijelentésíró. „Mármost akkor forradalmár vagy filológus?”, kérdezte a kisebbik. Összenevettek, „nyilván a mindennapok forradalmiságára gondol a pasas”. „A Nouvelle Cuisine valódi revolúcióvá vált a francia hagyományoktól gúzsbakötött és terrorizált európai konyhában. Le a nehéz szószokkal, le a keresettséggel! Éljenek a természetes ízek! Éljen a főtt karotta!” – ezt olvasta nemrég. Nem szerette az Új Konyhát, meglehet, tán csak balszerencséje volt, és a revolúció perclovagjaival hozta össze az éhség, nyegle, fiatal, hatalomvágyó, mámoros szakácskákkal, akik még azt a legelemibb fáradságot sem vették, hogy legalább azt ismerjék, amit elvetnek. Az ő kezükben a friss lendület, az ízek eredete és eredetisége iránti lelkesültség, mely mért ne lehetett volna kíméletlen is akár a felpöffeszkedett, tocsogó tradíciókkal szemben, az ő kezükben ez arisztokratikus látványszakácskodássá fajult, a fiatal sztárok csak különbözni kívántak, ízről és vendégről úriember nem beszél, tartották, és a főtt krumplira vízszerű spárgafejeket hánytak szemforgatón. „A Nouvelle Cuisine megbukott, halott”, lehetett olvasni egyre több szakértő tollá323ból, és a lektorijelentésírónak nem volt érkezése egy döglött oroszlánba rugdosni, inkább azt remélte, őszintén, hogy azért ezek után nem lehet majd a régi módon főzni. Az alkotóműhelyeknek nem szabad elszakadniok a valóságtól, hallotta (hallgatózta) a Kiadóban, ahogy ment a folyosón; az észt irodalom legdinamikusabb fejlődő ága: a novellisztika.
A lányok még nevettek, nevetésükben nem volt semmi kedv, se jó, se rossz, inkább valami összefogás, összefogódzás, bár talán nem védekezés és nem támadás, midőn odalépett hozzájuk, mintegy a lektorijelentésíró vaskos háta mögül, egy szőke, vékony nő, Ágnes, lódenpelerinje bágyadtan lebegett. „Csajok, küldjetek egy kis kánikulát a végére”, szájában cigaretta billent, orcája idegesen, szippantásra készen remegett. A nő, miután tüzet kapott <tüzet fogott>, elszáguldott, a lányok pedig úgy sétáltak (kis pukkanásokkal) tovább, mintha a lektorijelentésíró ott sem lett volna.
Ez volt az első találkozás. A lektorijelentésíró ingerülten gondolt Ágnes beszédére, erre a túlságosan is keresett ál-szlengre, mindenesetre hosszasan foglalkozott a nővel. Ön kétségbeesett, merész és vonzó asszony, ezt kellett volna mondania. Menjen a fenébe. Az állványok tövében törmelék terült el, egy homokbuckába rézsút meszes talicska állt bele. A lektorijelentésíró halovány, összetöppedt kutyaszart is regisztrált. Hideg volt, mégis megizzadt. Eszébe jutott az utca neve, egy forradalmáré, de már elszállt a kedve, egyébként sem tudta pontosan, hol az utca. Az egyik sokatígérő, ezt még az elmúlt szezonból tudta, fácska törzsére papírt tűztek. Olvasta: KEDVESEIM! A SZÉL ODANYOM BENNÜNKET ANYÁNYI FELHŐKARCOLÓINK TÖVÉHEZ, SEM ARCUNK, SEM SZÍVÜNK FÖL! (BARÁTAIM.) A sorok között ugyanavval az írással még ez állt: HÚGAIM, NŐVÉREIM, FIVÉREIM, NE FÉLJETEK. „Jó, nem félek”, mondta a lektorijelentésíró a szívében.
Asztala fölött, néhány Klee-reprodukció közt kockás papírlap függött: EGYESSZÁM HARMADIK SZEMÉLYBEN ÍROK, ETTŐL BIZTONSÁGBAN ÉRZEM MAGAM, AZT REMÉLEM, HOGY NEM HALOK MEG OLYAN HAMAR. A végére filccel nagyobbacska pontot tett – bármikor fel tudta magában idézni az akkori dühöt –, pontot, mely sötéten átütött a papíron (amit sajnált, mert minden szabad papírfelületet, melyre nem lehetett írni, sajnált). Édesanyja, aki időről időre átjött a város másik feléből, és viharos segítőkészségével napokra fel324dúlta a férfi életét, de legalábbis az életmenetét, többször kérte, vegye le.
„Féltelek, fiam. Miért kell ilyeneket írni.”
Az életre vonatkozó tanácsokat, a tapasztalatból leszűrt maximákat az anya rendesen a búcsúzáskor szokta kapkodva fölmondani, többnyire a tükör előtt, rúzsozás közben. „Legalább a fiókban tartanád”, s kérlelve a lektorijelentésíróra nézett, aki látta, ahogy az asszony, két szó közt, titokban, megfeszítette az ajkát. „Csinos vagy”, mondta az édesanyja, „de megint van egy kis fölösleg rajtad.” Homlokon csókolta a fiát; kinyitotta a retiküljét, szemlét tartott, majd anélkül, hogy fölemelte volna a fejét, szinte a táskába bele mondta: „Te mióta szereted ennyire Klee-t?”
A rádió magazinműsorában arról folyt a vita, hogy milyen színű szeme volt Bartóknak; ifjú Bartók Bélának több ízben a leghatározottabban föl kellett emelnie a szavát megvédendő a valóságot az emlékezők személyes szempontból esetleg érthető és, úgymond, megbocsátható torzításaitól, apjának szeme barna volt, nem pedig metsző kék, ahogy talán hihetnők. – A lektorijelentésíró édesanyja lakásában, a mindig is üzemen kívül levő kandallóban, melyben a legkülönfélébb kacatok vannak titokzatos rendetlenségben behányva, talált egy régi, elsötétedett fotót; amely egy fiatal nőt ábrázolt, aki a válla felett kacéran visszapillantott.
„Kacéran?! Fiam, te hülye vagy, vagy egészen zöldfülű.” „Nem vagyok zöldfülű”, vágta rá a lektorijelentésíró. „Rendben, akkor: hülye”, bólintott az édesanya, aki szívesen tudta magát „egy logikus elmének”, egy logikus elmének, „akiből azonban, ho-hó, nem hiányzik a specifikusan női, a melegség másszóval”.
„Nem látod, hogy szinte vonyít a fájdalomtól, fiam?! Olyan buta vagy, hisz ez egy kétségbeesett, merész és vonzó asszony.”
A lektorijelentésíró forgatta a rajzlapra erősített képet. BUDAPESTPÁRIZS, ez volt ráírva, a hátuljára meg néhány szám és egy rejtélyes, izgató vagy nem is tudja milyen följegyzés: NAGYON SZÉP, BARNA ÉLMÉNY. „Dagerrotíp-e vagy sem?”A nő válla hegyesen fölfelé bökött, a finom és vékonynak tetsző ruha ráncokat vetve hullott alá, a háttérben, kiszámítottan, ugyanígy egy műtermi függöny; a túl-vállon szőrme lógott.
„Milyen állat ez?” „Ezüstróka, nyilván.”
A nő derekától lefelé a kép el volt roncsolva, az erős és kö325vetkezetes ceruzavonalak egész elsötétítették itt a fotót. „Az előtérből is háttér lett”, mondta félhangosan a lektorijelentésíró, és arra gondolt kajánkodva, hogy megvolt nyilván a jóoka ennek a firkálásnak, valamit eltüntethettek. A nő meztelen volt például; ez jóok.
„Mi ez?”, kérdezte édesanyját. „Látod, megpenészesedett, s hogy ne terjedjen a baj tovább, ceruzával levakarták.” „Kicsoda?” „Tudom én?!” – A lektorijelentésíró édesanyja beleiben lakozott a halál. Ezt a kezelőorvosa fogalmazta így: „Öregem, anyád beleiben a halál lakozik.” A lektorijelentésíró tehát tudta ezt, de azt nem tudta, hogy édesanyja tudja-e ezt, és a kezelőorvosától sem merte megkérdezni, minthogy félt tőle. „Öregem, anyád siethetne a meghalással”, mondta bólogatva az orvos, s mikor ő dermedten ránézett, mint egy színész, még azt mondta: „Nem kell úgy megijedni, én egy cinikus voltaire-iánus vagyok.” „Értem”, bólintott sértetten a lektorijelentésíró. Ha ránézett a fényképre, ezt gondolta: „Úgy érzem, mintha ezer év óta ismerném”, és kellemetlen érzése támadt. „A halált is akarni kell.”
A kelet-franciákban, így gondolta a lektorijelentésíró, van valami furcsa, idegesítő törekvés a személyességre, mintha megnyugtatná őket, hogy valami megtörtént (meg is történt); neki, őszintén szólva, nincs nagy bizodalma az író iránt, ha esküdözéssel fog hozzá a dolgához, mondván, apámanyámtűzbeégjen, ez így igaz; őt ez az igazság nem érdekli, s kicsit szamárnak tartja azt az írót, aki így lenézi az olvasóját, vagy ha nem nézi le, antul rosszabb. Őt a történet igaza csak a történeten belül érdekli. – „Amikor tehát arról beszélek, hogy mindaz, amit előadok, velem megtörtént, nem a hamis jóindulatra ácsingózom, hanem, remélve, hogy a történet igaz, arra az érdekességre hívnám föl a figyelmet, hogy olykor igaz történetek megtörténnek. Inkább csak úgy, a reménytől függetlenül, ahogy egy ötlábú borjúról is szót ejtünk.” Dallamos.
Kóstolgatta a kelet-francia könyvét. Talán arról szól, mit jelent utazni, helyet változtatni? Minthogy a kelet-franciák nem úgy utaznak, ahogy hajdan Turgenyev kóricált Európában (egyszerűen: szoknyák után) – újabban a lektorijelentésíró sokat gondolt Turgenyevre –, a kelet-francuzt pedig (úgy tűnik; ezt biztosan nem tudhatja: senki) a (vagy egy) négyhatalmi egyezmény finom és indirekt kijátszásával meghívták vendégprofesszornak egy messzi, nagy városba, az ezzel kapcsolatos 326„kulturált bonyodalmak” láthatólag élénk visszhangot vertek a kolléga érzékeny lelkében. Persze a kelet-franciák, írja a kelet-francia, tüzesvérű, nyalka nép, s noha „a művész hazája a nagyvilág, azért a művész igazán csak hazájában lehet boldog, és mindig vissza-visszavágyik abba a hegyes-völgyes szép országba, hol csengő-bongó anyanyelve édes danája mellett ringott bölcsője”.
Bekérették a kelet-franciát az elöljáróságra, ott a rangjának és a helyzetének megfelelő előzékenységgel és tisztelettel viselkedtek vele – bőrét, írja, roppant füves térségek levegője és az ott hömpölygő folyók vize edzette –, mindazonáltal a hivatalos személyek, főként pedig az alacsony, villogó szemű irodavezető artikulációja, ez a kissé éneklő, közönséges mód, a szavak édeskés tili-tolija, ez az elvetemült, pelyhes és törékeny, léprecsaló, etető, bepalizó, lágy, adakozó, toleráns, ámolító, lojális, andalító nyelv, ez a nyálas, fraternizáló közösségiség, melyet a kis ember föltűnően forszírozott, amely részint és főként kirekesztés volt, részint és következésképp irónia, mindez, figyelembe véve a definiált erőviszonyokat – amelyek az auktor javára szóltak –, nyilvánvaló fenyegetést tartalmazott. (A nyelv mint egyenruha, a nyelv mint kitüntetés, a nyelv mint paroli, mint váll-lap, mint érdemérem, mint partizán, mint hősi halott, mint szegénke rehabilitált, mint icipici mind megette.) Minthogy a kelet-francia csöndes, de bűntudatos köszönésére a gőgös és élveteg titkárnő nem válaszolt, hacsak nem tekintjük válasznak azt, hogy combjai elváltak egymástól, „láttam, barátim! láttam”, s kezét tüzes, vad macskájára tette, rögvest benyitott az irodavezetőhöz, akit így meglepett, szalonnázás közben lepte meg.
Ollálá, drága ser barátom, lássa, hát így reám tör, fortélyos fickó, sebaj, de legalább látja, hogy a magamfajta kis hivatalnok hogy fogyasztja szűkes, ám ízletes reggelijét, nézze, abárolt szalonna, kenyér, jó kelet-franc abárolt szalonna, jó kelet-franc kenyér, búzánk, kell-e mondanom, világhírű, és tegyem hozzá, jó kelet-franc hivatal, mert ne feledkezzünk erről meg, egyébként szagolja csak meg, valódi, valódi jó abárolás, ó, édes úr, bocsánat, elfeledkeztem, maga már finnyás, és higgye el, igaza van, ne, valóban, ne mentegetőzzék, igaza van, ha fintorog, ma már minden szinten szinte mindenütt, ó, most találtam ki, a minőségé immár a vezető hang, no persze az abárolt szalonna végül is ízlés dolga, tudja, tudja én leginkább, lehalkítom a hangom, leginkább friss zöldhagymával kedvelem, ZŐDHAGYMÁVAL, főleg hogy úgy ropog, ért engem!, csak lássa, betiltották az irodákban a hagymát, mondván, büdös!, büdös, drága 327barátom, hát ez az! ez az, amiben igazat adok magának, oly jól megértem, mert kérdem én, előfordulhatna-e, hogy egy francia, millpardon, látja, nem vagyok begyepesedve, e házban tán méltóbb volna, ollala, nyugat-franciát mondani, nos, hogy egy francia a sajtra azt mondja, büdös, tudniillik, ezt még hozzá kell tennem: negatíve, de tessék!, nekünk a hagyma, a mi hagymánk: büdös, és akkor, ugye, mi itt bent csudálkozunk, ha keresik a nemzeti karaktert, és csudálkozunk, hogy ím a maga szájaszélét is undor fodrozza, de nem, igazán, megértem, ha, ez tán érthető, személyesen nem örülök is igazán neki, megértem, hogy hiába mondanám magának, a lényegesen fontos az az, hogy a HALADÁS oldalán találjon sanda bíránk, a Történelem, úgy, úgy, de most már lássuk, miből élünk, a szalonnázásra egyébiránt a mozgalomban szoktam rá, ott, bizony, ott, NOSZA, higgye el, a maga esete nem kis gond nekünk, nézze, én, személy szerint, már rég azt mondtam volna, tudja, mit mondtam volna, dehát ez egy intézmény, még ha oly kóceráj is, mint a miénk, mert aztán ennél nagyobb kócerájt keresve sem találna, jaj, pedig mennyit töröm a fejem, még szalonnázás közben is töröm, hogyan lehetne, valahogy hogyan lehetne, mégiscsak egy intézmény, ahol forsriftok vannak satöbbi, és még azt sem mondhatnám, hogy evvel nem értenék egyet… ezt egy leendő porosznak, ollala, nem kell magyaráznom, tudom, hogy nem érv, tudom, tudom, tudom, de eszembe jutott, és azért, mégis, tudja, mindenesetre nem árt, hogy eszembe jutott, azt maga el sem tudja képzelni, vagy ha a szomszédos osztályra… nohiszen nem is folytatom, tudja azt maga nagyon jól!, én egyébként őszintén biztatnám magát, ezek olyan kérdések, melyeket körön belülről nem lehet igazán tisztességesen megválaszolni, minthogy a határokra vonatkoznak, és azok, per def., nem érhetők el… ó, mennyire meg fogok öregedni, megbocsát, magának persze nincs titkárnője, nem is tudja, milyen szerencsés ember, megfigyelte már?, hogy itt az irodában valahogy olyan lógós a nők melle, férfiak vagyunk, olyan szomorúan lógálnak, mért van ez?, maga nyilván szokott ilyeneken gondolkodni, gondolja, ez is a mi hibánk volna?! TE JÓ ISTEN, ha így belegondolok, mi minden nyomhatná a lelkünket, ne higgye, hogy ezt mi nem tudjuk, sőt, nálunknál jobban nem tudja senki, talán, talán ez volna a záloga a fejlődésnek, hja, az önismeret, tudja, a főnököm, ha már nagyon rossz a kedvünk, de ez maradjon köztünk, vagy szabad szombat előtt, behívat, kibontjuk az iszákunkat, bánatosan szalonnázunk, és tudományos alapon azon tűnődünk, hogy melyik titkárnőnek hány ceruzás a melle, ért en328gem! megbocsát, nohát, informálva vagyok épp most, annál jobb, barátom, látja, a haladás feltartóztathatatlan, még ha ilyen méltatlan szolgái vannak is, aminő, nem, ne vigasztaljon, jómagam volnék, noha bocsásson meg, egy befejező kérdést, mondja, de ne válaszoljon, ha nem akar, mondja, nincsen magában valami, de tényleg, ha nem akar, akkor ne, valami ontológiai derű? – A lektorijelentésíró súlyos szótárt vett elő, hogy megnézze, mi az az iszák, és ércesen káromolta a kelet-franciákat.
AZ ÚTIPAPÍROK ÁTADÁSA IS ILYEN FENYEGETŐN FOLYT. PÉLDÁUL: „TESSÉK PARANCSOLNI, URAM.”
Vannak bizony, léteznek ezek a kényes, váratlan és valamiképpen illetéktelen márciusi napok, midőn úgy ömlik a városra a meleg, mint mondjuk a láva vagy más fenyegető anyag, miközben azonban a lomberősségek tetemes része nullás: mezítelen, vékony, szürke ágacskák szabdalják az osztott város osztatlan égboltját. A lektorijelentésíró lelkéhez közel álltak ezek a különc ajándéknapok, az időtlenségnek ezen kissé harsány követei, csak éppen fizikailag nem bírta őket.
A lektorijelentésíró ugyanis nagy darab, kövér ember volt, igazi kövér, és nem olyan valaki, aki meghízott. ÉN ÚGY VAGYOK KÖVÉR, AHOGY A HOLD EZÜSTÖS. Szuszogott, izzadt, zihált, szinte görgette magát, s tudta, ez gusztustalan; gyakorlottan vette észre az emberek – embertársai – szemében az enyhe undort, amely, tapasztalta, könnyen váltott át részvétbe. Mindkettőt becsülte.
Voltak azonban, ritkán, napok, amikor e sok test erő volt és nagyság, csak úgy zúdult át a városon, csak udvariasságból használta a hidakat, s tapintatból érte talpa mindegyre a földet, ilyenkor mondották a szerkesztőségi titkárnők, kicsit félénken és kuncogva: „De szép nagy mafla ember.” Ő meg, érezve magában a fölös erőt, rögvest aránytalan lett, kicsit fennhéjázó, tervezni kezdte, hogy felhagy a lektorijelentés-fogalmazványírással, ezért utóbb mindig szégyellte magát, minthogy nagyon szerette a lektorijelentésfogalmazványírást, és érteni is csak ehhez értett, felhagy vele, és valami elsődlegesbe fog, kezdetben inkább „valamelyest összefoglalóbb” jellegű esszéket írna, talán Bataille modorában, ez jó átvezető lehetne a regényhez, hisz ehhöz a testhez mi más műfaj volna is választható, a re329gényírók mind korpulensek, a jobbak persze, vagy nem is; ilyenkor minden nő pillantását kihívónak érezte, és azt így is válaszolta meg, KISASSZONY, HOGY ÉN ÖNT HOGY LÉGBŐL KAPNÁM, mindeközben valóban rengeteg jelet kapott a nők köréből, ha például sorban állt, a patikában gyógyszerért édesanyjának, vagy valamelyik túlméretezett nevesincs üzletben, ahol a fogamzásgátlótablettától a csecsemőtejig minden kapható, ő ez utóbbiért, pult alól, egy volt osztálytársa anyjának jóvoltából, és a sorban mondjuk valaki előtte állt fehér szoknyában, amely feszesen fölfeküdt a nő farán, akkor szinte biztosra vehető, hogy ő látta, amint a nő megfeszíti és elernyeszti a farizmait, integet, mondta vidáman a lektorijelentésíró a szívében, a két halom feszesen összeugrott, görcs a torokban, aztán elterjeszkedett, mint a nyugalom maga. – Bárhogy igyekezett is a férfi, bármennyire halogatta is édesanyja soros és köteles látogatását, nem tudta a lakásból vagy magából a nyomokat eltüntetni. „Benőhetne már a fejed, fiam.” A lektorijelentésíró mit csinálhatna, hallgat és eszeget. „És miért mindig ezek az alkalmi nők?!” A mondatokat izgatottan elválasztotta egymástól az asszony. „Miért nem vagy egyszer már végre szerelmes?” „Ez méltatlan hozzád!” „És miért mind tepsiarcú?” (Rejtély, ezt honnét veszi.) Édesanyja lassan elveszíti a fejét, „DE HÁT MILYEN ÉLET EZ”, emeli föl a hangját, s hogy ő erre még mindig nem mozdul, majszol tovább, vagy ami még rosszabb, bánatosan felpillant, édesanyja finom, illetve ahogy öregedik, egyre inkább finomkodó arca eltorzul, rikácsolva üvölti: „És egyébként is, fogyjál le!!!”
A lektorijelentésíró enyhén hajlottan járt, ez volt az ő udvariassága; vállai begörbültek, mintha girhes volna, és a fejét kicsit előrenyújtotta, mintha támasztékot keresne tetemes állának. Az ingeit rendszerint kívül hordta, KIVING, reggelente ugyan korrektül betűrte, de azután az viharos gyorsasággal, elszakadván a nagy szalonnás és egyébként újra meg újra egymástól alig különböző, de mégis mindig finoman változó, változékony pörsenésektől elborított deréktól, kilobogott a nadrágból! Szerette a nagy mintás, színes darabokat, többnyire pörkölt szélű lyukakkal a közepén (esti mámoros cigarettázások bűnhődése). Arrafelé minden has. Leülésekkor érezte, hogy széjjelebb ment; ha a kövérek kötelező derűjéről hallott, erről a primitív otrombaságról, a hátsójára kellett gondolnia, e hatalmas, borzas valagra, valagi tájra, melyben valóban, mint karosszékbe süppedhetett bele – önmagába. De evvel azután vége is a test bókjainak! Legföljebb még a tréfálkozások; olvasta, hogy 330a bögyös – mellben derék – Jane Mansfield úgy tudott zuhanyozni, hogy a lábfeje száraz maradt: hát ő is! Sőt: még a töke is száraz marad; meglehet, vélhetőleg, a Jane Mansfieldé is… Persze ő, perverz szakbarbár, a maga részéről inkább azt nézné végig szívörömmel, ahogy Katharine Mansfield zuhanyoznék. Virginia Woolf kezelné a zuhanyzó csapjait, a gyors csapmozdulat!, hideg, meleg, forró, hullámokban, selymes, fonnyadt, szájában szivar, s őrült az, aki nem retteg tőle.
A lektorijelentésíró kedvetlenül látta e meleg időtlen napon, hogy más is gusztustalan, az emberek nehezen tűrték egymást, „egymást és ennenmagokat”. Ó, de mennyire másodrendű, mellékes, elhanyagolható, alárendelt, jelentéktelen, közepes, semmitmondó, érdektelen, elenyésző, semleges, közömbös, tárgytalan és időszerűtlen, üres, lapos, hiábavaló, hasztalan, céltalan, lakatlan, tartalmatlan, élettelen, kietlen, kiürült, kopár, letarolt, sívó, fenyér, beesett, csupasz, nyomott, vérszegény, terméketlen, kilátástalan, fölösleges, puszta, egyhangú, vigasztalan, szomorú, örömtelen, lélektelen, rideg, szeles, nyomorúságos, horpadt volt most mindez. A lektorijelentésíró követett valakit, egy bizonyos sörényes valakit, aki gyors, lebegő ballonkabátban vagy a pelerinben szinte röpült az ilyen-olyan járdákon.
Noha lemenvén a nap, azonnal hűvös lett, a lektorijelentésíró úgy határozott, kiül egy kávéház teraszára, minthogy az élelmes kávéháztulajdonosok vagy azok megbízottai vagy a bérlők vagy azok megbízottai sietve kiszórtak mindenütt néhány széket s ernyőt. Így is tett. Hosszasan tologatta a fehér vasszéket, míg eltalálta a megfelelő helyet, a hasának kellett a tér, újra meg újra elcsodálkozott, hogy a kövérség ilyen: gyakorlati. (Például az alsógatyái: hogy annyi anyag van bennük!) Az embereket megfogta a nap: kipirult arccal, kabátkáikat fázósan magukon összehúzva nyüzsögtek a város főkirakatsétálóutcáján, mely úgy feküdt rá a városra, mint egy gyönyörű, fölékszerezett órjáshernyó,
ÉLEK, suttogta magának, majd fizetett. Nem olcsó hely.
Azt, hogy Ágnest Ágnesnak hívják, férje van, ki a keresztségben a Tamás nevet nyerte el, s két gyermekük, és hogy a nő egy fantaszta, értse a lektorijelentésíró, ahogy akarja, a lektorijelentésíró Fruzsinától tudta meg, a Kiadó műszaki osztályán dolgozó grafikusnőtől, aki egy híres francia festő babája vagy felesége volt egy ideig, ezt a kapcsolat komolysága miatt nem lehetett pontosan megállapítani, azonban a nő otthagyta a festőt, aki, úgymond, ha nem nyomta is el, ha annál finomabb volt is, hogy a férfitársadalom erőszakosságát személyesen érvényre juttassa, de „nem segítette elő Fruzsina egyéniségének a kibontakozását”, amennyiben csak a magáéval törődött igazán; Fruzsina rendesen férfikalapban és zakóban járt s többnyire szürke selyemingekben, melyeknek gombjait rosszul vagy sehogy sem gombolván, a hasa minduntalan ki-kilátszott, mely fehér volt feltűnően, mint a keletlen tészta, s így puha is, mégis a lektorijelentésíró folyamatosan nagy odaadással gondolt erre az elkényeztetett haskóra; Fruzsina egyszer mezítelenül nyitott neki ajtót, pedig nem tudhatta, hogy a lektorijelentésíró lesz az (kliséket kellett hisztérikus gyorsasággal megmutatni „valakinek a műszakról” – azóta is szívesen röhög ezen: ahogy szállítja a KLISÉKET), lehetett volna egy idegen is, illetve a lektorijelentésíró lévén idegen, egy kényelmetlenül közeli valaki – kérdezhetnők, ön egy kényelmetlenül közeli valaki? –, csurgott a nőről a víz, teste gyöngyösen hajladozott, „szervusz”, mondta avval a természetességgel, amely mindenkit elbűvölt volna, de a lektorijelentésírót inkább kissé megbotránkoztatta, félénken megbotránkoztatta, „olvass addig”, mondta még Fruzsina, és ment vissza a fürdőszobába, a parkett tocsogott a víztől, nagy, sötét, félelmetes alakú lábnyomok maradtak utána, és a lektorijelentésíró jócskán bosszankodott önnönmagán, hogy olyas izgatottsággal itta az idegen mezítelen női test ajándéklátványát, miként egy gimnazista – de ez már régebben volt.
A Kiadóban időnként megőrültek (érdemes volna egyszer e rohamok szabályszerűségeit kifürkészni), és napirendre tűzték A FEGYELMIHATÉKONYSÁGERŐSÖDÉS FOKOZÁSA és az IRODALMIMINŐSÉGMUNKA FELTÉTELJAVÍTÁSA meg más szokásosan hazug és frappáns jelszavak kampányát, s ilyenkor napokig percnyi pontossággal kellett bejárni, s minthogy a lektorijelentésíró magát szabad ember-nek definiálta – a szokásos megkötésekkel –, ezért ezt módfelett utálta.
De nemcsak utálta, ezt jelszó ide, jelszó oda: meg kell adni. „Csak nem fogom parányi percekre bízni magam és népem”, idézte maga sem tudja, honnét, és már hajnalok hajnalán neki332indult, hogy semmi esetre se késsék el: a korai buszjáratok egészen különös képződmények, a konkrét busz megjelenése szinte váratlan, van benne valami ajándékszerű, az utas kicsit úgy érezheti, megfogta – aznap – az isten lábát. (A kampányszám növelésével persze csökken a költői elem: hajnal hasad, recseg.) A lektorijelentésíró szokása szerint legelébb a nőket nézte, még érezni vélte rajtuk, mindegyikőjükön, az ágy langymelegét, ezt fogdosással gondolta ellenőrizhetni. Azután a kifestések! Olyan furcsa, természetellenes ilyen korán egy kifogástalan make up! Miképpen lehet valami ennyire fölösleges? Látta a színes anyagok fénylő zsírosságát az arcokon; rúzs és köd, púder és szellő: nehéz. És a sok futás! S főként a zihálás utána, amit kíméletlenül ki lehet hallgatni! De hiába volt e sok néki szóló apróság, nem vetekedhetett a buszsofőrök lehetőségeivel, azokra irigykedhetett, oly heves cinkosság fűzte őket e nőkhöz, fölülmúlhatatlan reménytelenül; láthatóan ismerték egymást, gyönyörű fölületesen, ismerték egymás gyöngéit, a sarkokat, ahol egyik fél például méltányosan átvághat a bozótoson vagy sem, illetőleg biztatóan fékezhet vagy sem, tudták, miben számíthatnak reálisan egymásra, és hol kezdődik a kicsit már feszélyező áldozatok sora; ilyenkor a lektorijelentésíró úgy érezte magát, mint aki úgy odacsöppent, és gyermekes bosszúból az arcok reggeli puffadtságát figyelte, főként a szemek körüli álomdagadást, melyről alig hihetni, hogy magától lelohad; néha versenyeztette őket: vajon melyik mikorra lohad le?!
„Fruzsinka, neked, úgy látom, lelohadt.” A lektorijelentésíró ezt kedvességnek szánta, a reggeli kávé előtti bénaságában, de a nő úgy válaszolt – „le, az hétszáz” –, hogy a lektorijelentésíró kicsit megneszült. Olykor a hétvégét (szombat estétől vasárnap délig) Fruzsinánál töltötte, s noha indokaik közt fő helyen „a mondott időszakban egyedül levéstől való viszolygásuk” szerepelt, a gyakorlati alapot éppen az adta, hogy kölcsönös tapintattal nem fenyegették egymást avval, amit egyszerűen, mostanság, magánynak szoktunk nevezni. A szerkesztőnőnek, Klárának, eltekintve attól, hogy csúnya, ezért sem lehettek sanszai, „rá volt írva, szegényre”. „Én azt szeretem tebenned, hogy szerelemélvezés közben nem zavar – tégedet – a hasad” – Fruzsina részéről ez volt a legmélyebb vallomás kettejük közt, és ez jó volt így.
A LEKTORIJELENTÉSÍRÓ GYORSAN A KÖNYVÉBE TEMETKEZETT. A kelet-franciának be kellett illeszkednie ajándékul kapott városa élénk kulturális életébe, ez volt az egyetlen feladata, a megkötés, azt kérték tőle, hogy legyen egy 333színfolt a palettán, és ő ezt felelőtlen szívélyességgel páváskodva elfogadta. Hamar érezte, hogy nem turista, hanem egy enyhén gyökértelen odavalósi, és gyors, igazságtalan ítéletekkel akarta lakhatóvá tenni (belakni) új helyét, ahol széles utcákon sivít a szél, az égbolt állandóan ólmosszürke, és a falak tövében fal van; mindenáron néven akarta nevezni a környéket, ahol van, ehhez persze ahhoz kellett volna szó, ahonnét jött, s ha eddig nem talált, miért talált volna épp akkor, midőn épp eljött, s a fejebúbjáig töltekezett az idegen szavakkal. A lektorijelentésíró jót mulatott ezen a kissé zavaros circulus vitiosus-félén. A kelet-francia kezdetben eljárt mindenféle estélyekre s fogadásokra, amelyeknek akkor szezonja volt, s ott, hogy, hogy nem, két alkalommal is ledisznózta majonézes borsóval (mindkétszer majonézes borsóval) Günter Grasst; a híres író legyintett, úgy tett, mintha nem történt volna semmi, bocsánat, Böll úr, mondta zavartan a kelet-francia, és – a kelet-franciák szalmalángtermészetének megfelelően – első vak dühében arra gondolt, hogyan lehet egy író szociáldemokrata, a Grass pucerájszámlája persze meg sem fordult a fejében, de a hideg, aszpikos vesepecsenye lenyugtatta. A lektorijelentésíró átérezte a leírtakat, vajon ő kit disznózna le a szíve szerint majonézes borsóval?, rövid tűnődés után Turgenyev mellett döntött, akkoriban néhány ügyben Turgenyev mellett döntött, csak utazgatna a mester után, s olykor: zsupsz, majdan elfogódottan szedegetné a szemeket a gojzervarrott cipőről, ha létezett már; számára a könyvekben „feltáruló világ” legalább olyan valóságos volt, mint az, amit, mondjuk, az utcán látott (sőt, ami az életteliséget illeti…), s nem talált, igaz, nem is keresett, semmi komoly okot arra, hogy e fölfogást megváltoztassa; a szakmájából adódó olvasáskényszer sem hozott fordulatot. A lektorijelentésíró úgy olvasott, mint egy gyerek. – De azért a margóra olykor jeleket tett: fölhasználásra.
Ekkor Fruzsina reggeli ügyetlenségében levert egy mappát, a lektorijelentésíró – ingerülten, mint egy férj – fölkapta a fejét, a mappából fényképek hulltak ki, azonos méretű portrék, a lektorijelentésíró rémülten látta, konstatálta, hogy az egyik fotóról Ágnes néz rá, NAGYON SZÉP BARNA ÉLMÉNY, villant az agyába, de még mielőtt akár csak felkiálthatott volna, egy beszökkenő szellő, a huzat, néhány képet, azt is, kilibbentett, illetve kilibbentette az ablakon. A lektorijelentésíró felugrott, kinézett, a lapok szálldostak a többemeletnyi mélységbe. „Jaj”, mondta. Fruzsina értetlenül, bávatagon figyelte az ide-oda ugrándozó, hajladozó férfit. „A rejtőzködő nádszál”, nevetett Fru334zsina, de a lektorijelentésíró akkor már száguldott lefelé a lépcsőkön, leérve <elírás: leírva> előbb nem tudta, hol is van, de mikor már tudta, fotókat akkor sem talált. Megizzadt.
„Ki ez a nő?”, kérdezte Fruzsinát, mintha az valamiben hibás volna. Minthogy azonban épp az tűnt el, amiről beszéltek, nehezen értettek szót. Fruzsina gunyoros szeretettel nézdegette a lektorijelentésíró hebehurgya izgatottságát; aki azután nehézkesen beszélni kezdett arról a lényről, aki betölti mostanában a lelkét, valahogy azonban nem álltak kezére a mondatok, az elején például elfelejtette mondani, hogy nőről van szó, ezt később hangsúlyozta, de akkor viszont eszébe jutott, hogy ez nyilván magától értődő, és ha ő ezt kiemeli, az azt jelentené, mintha számára nem volna az, kérte tehát Fruzsinát, vegye úgy, mintha ezt nem mondta volna, nem mintha nem volna igaz, éppen ellenkezőleg, Fruzsina hallgatott; a lektorijelentésíró azután úgy vélte, túlságosan az általánosságban maradt, egy profán megváltásról, illetve annak esélyéről értekezett, mely képesnek látszik benne szenvedélyt ébreszteni, s csak szenvedélyből, valódi önmagunk felkorbácsolásából születhetik valami, nem, inkább konkrétabban, földhözragadtabban kell beszélnie, egy hús-vér, loboncos hajú, szőke, vékony, kabátos nőről, de Ágnes arcát alig sikerült maga elé idéznie, sokkal inkább a két rágógumizó lánykáét, így hát azokról beszélt, és Fruzsina szerint elképzelhető-e ebben a korban, amit ő 15-16-nak saccolt, hogy a lányokon az a felesleg, melyet ő megállapítani gondolt, hogy az a BABYSPECK?
Elkészült a kávé. A lektorijelentésíró szuszogott, forgolódott, minden túl kicsi volt és rossz helyütt, kövérségét megint hibának, romlásnak, romlékonyságnak érzékelte. Fruzsina kedvetlenül hallgatta a heves és érzékletes leírást a cikázó nőről, aki úgy vonzza – mostanság – a lektorijelentésírót. „Ágnes”, mondta aztán, mint akinek nehezére esik a beszéd, „így hívják, Ágnes”. Fruzsina úgy beszélt, ahogy azok az egyneműek szoktak egymásról, akik ezen azonosságban valaminő küzdelmes tényt látnak, enyhe rosszindulattal tehát és rögvest az efölött érzett lelkiismeret-furdalást is csatolva. „Nálunk külsőzik.” Mert ez az Ágnes az egyik legjobb előzékes, borítót a főnök nem bíz rá, de előzékben megbízható és gyors. „Előzékben verhetetlen”, mondta sunyin Fruzsina.
A lektorijelentésíró nem kutakodott tovább, elfogyott a mersze, hanem délután a szokásos kedves otrombaságával körüludvarolta Klárát; a szerkesztőnő már be volt csípve (szalonspicc), Edit-napot tartottak, és nem tudni, miért, a Kiadóban az Edit-335napot tavasszal tartották; midőn a lektorijelentésíró a Kiadóhoz került volt: ez már így volt. (És valahogy ennek nem is igen lehetett utánamenni…)
Amilyen veszélyes volt a szerkesztőnő ivottsága – gátlásosan levetkezte gátlásait, aránytalan lett, követelődző, harsány, feszélyező, ízléstelen –, olyannyira hasznosnak is bizonyult: a nagyszájú, kárörvendő locsogás; a lektorijelentésírónak természetesen állandóan résen kellett lennie, „nehogy a fuldokló magával rántsa”. A vész nem is maradt el.
Bóléspohárral kezükben kerengtek az egybenyitott irodahelyiségekben, a bólé Móczár híres receptje szerint készült, igen, a szerkesztőnő már várta, tévedés ne essék, nem vágyta, hogy a lektorijelentésíró mikor esik bele ebbe a savanyú mézesbödönbe, túl sok volt itt már a veszély, nem is hibáztatja a lektorijelentésírót, egyfelől Fruzsina, tudjuk, másfelől Móczár, tudjuk szintén, bár még két ilyen válogatott kelepce mellett sem világos előtte, mivel operál ez a nő, mi az, amivel operál, merthogy mindenkit magára csábít, az látnivaló, csak nézni kell, egyfelől egy oltári nagy kurva, másfelől, mit mondjak, egy szent, valami kerámiákat is csinál, ahová úgy zarándokolnak, akár egy feminista Godot-hoz, a lektorijelentésíró itt orrot fújt harákolva, egyébként, hogy értse, a konstelláció úgy kezdődött, hogy ő visszautasította Móczárt, erről nem akar részletesebben szólni, legyen elég annyi, hogy Móczár nem megbízható valaki, Ágnes férje Tamás, szobrász, még a gimiből, diákszerelem, de mikor Fruzsina otthagyta a francia festőt, mert az nem segítette az egyénisége kibontakozását, Ágnesékhez költözött, meglepetésre, és nem Móczárhoz, akinek a szeretője, Torockó Anna, A SZÉP TOROCKÓ ANNA, Ludwignak, a galériásnak a felesége, aki galériás halálosan szerelmes Ágnesbe, és még jó is, mert el tudná adni az Ágnes dolgait vagy a Tamáséit, ekkor kezdett Ágnes, Fruzsinával, átjárni a város túloldalára találkozni egy kelet-francia fiúcskával, aki a reggeli géppel érkezett, és tisztesség ne essék szólván, a bujálkodás után az estéli géppel röppent vissza – nagy város ez, nagy, kompakt város –, ez illett, egy kelet-francuz szerető, egy balos egyetemista lányhoz, aki volt Ágnes, csak éppen, egészen pontosan nem tudni, kitől, terhes lett, Fruzsina vitte a SAAB COMBI-jával Hollandiába, mert ott sokkal egyszerűbb vagy csak olcsóbb, és állítólag csak úgy kiszippantják, már-már kellemes bizsergés, no nem mintha ő ki akarná próbálni, ha érti a lektorijelentésíró, hogy mire gondol, ettől kezdve Ágnes és Fruzsina úgy éltek, mint a nővérek, szegény Tamás, áldott jó fiú és áldott tehetség, a munkájában 336keresett menedéket, megszállottként építgette finom szobrait, attól fogva festi le őket feketével vagy fehérrel, ezt most nem tudná konkrétan megmondani, pedig fontos, csak az egyik színnel értelmes az akció, és gyümölcsládába teszi a műveket, egy mű, egy gyümölcsösláda, és oly ravaszul van egybeaplikálva, hogy ha valaki kinyitná a ládát, megnézendő a szobrot, a szobor darabjaira esnék, állítólag Ágnes napokig zokogott, mikor ez kiderült, és tetejébe a gyümölcsösládák megőrizték a szagukat, például szilva vagy starking, jaj, szegény Tamás, a galériás, Ludwig, őszerinte csak hogy megalázza a másikat, szag szerint fizet-ne, mert Tamás nem ad el semmit, de állítólag Ágnes, hogy őt fogja gazdaságilag Ludwig felkarolni, mindenesetre viszonyuk Fruzsinával immár korántsem felhőtlen, ám erről tán Móczár kollégánkat kéne megkérdezni.
„LÉNA ELTŰNT EGY HAJNALON”, dúdolta mosolyogva mellettük Móczár, kezében a maga keverte bólé, a másik szobába ment, ahol megkezdődött a ruhacsere. A lektorijelentésíró szerette Móczárt; az a hír járta róla – az a kis gonoszka –, hogy húszéves korában írt egy jó regényt, ám azt lefoglalta a rendőrség, Móczár újraírta, szinte szóról szóra, mert a memóriája: félelmetes, természetesen megjelent, de a regény nem lett jó. Most művelődéstörténész, nagy fölkészültségű, finom ember. Szeretője-e vajon Fruzsina Móczárnak vagy akár fordítva?
A lektorijelentésírót nagyon érdekelte a ruhacsere, sokszor elképzelte, ahogy a Kiadó női állanak a halom ruhán, és húzgálnak egy fekete halásznadrágot, vagy ahogy szaporán csereberélik magukon a különféle verziókat; ha a szerkesztőnő visszaért, harsányan szokta volt lobogtatni a szerzeményt, és mindig úgy fogalmazott, mintha ez valami közös diadal volna. „Lássa, szereztünk egy réklit.” Kedve lett volna mondani: „Lássa, szereztünk egy trippert.” De elhessegette, mint alantast. A fekete halásznadrágok útját mindazonáltal mohón követte.
Móczárt Fruzsina becsempészte, igazán irigyelte ezért. Képzelje csak el egyébként, egyszer Ágnes, kvázi nem hivatalosan bejött egy ilyenre. És mivel jött be? A lektorijelentésíró nem
Klára
Vesd össze: régi Mozgó Világ 81/10; p. 16.
KEDVESEIM, EGY IDŐRE ELTÁVOZTAM KÖRÖTÖKBŐL EGY GYÖNYÖRŰ ORSZÁGBA, AHOVÁ SAJNA NEM VIHETLEK TITEKET MAGAMMAL. AZ ÜZLET ZÁRVA LESZ. DRÁGÁIM, SOKAT GONDOLOK RÁTOK, PEDIG AZON A VIDÉKEN, AHOVÁ KÉSZÜLÖK, AKKORA SAJTOK NŐNEK, MINT A SEGGEM.
LE A FALLOKRATÁKKAL, ABZUG FERENC JÓSKA, ÉLJEN A SZABAD ÉLET! DRÁGÁIM: ÖLJÉTEK MEG A KURVA FÉLELMET! ÖLJÉTEK MEG ŐT,
A lektorijelentésíró kicsit megijedt, nem számított erre a cédulára, melyet – láthatóan sebtiben – a kerámiaműhely kirakatüvegére ragasztottak. Vesszővel végződik, vesszővel végződik, mondogatta a szívében. A műhelyt már mondhatni jól ismerte, körben a terjengő homályban szinte láthatatlan edényeket, a félig nyitott ajtón függő örökké pecsétes, mészfoltos, szürke, fakó kezeslábast (mely olyan volt, mint egy nagyon sovány ember), hátul a korongot, a hatalmas falendkerékkel, ismerte a padlat változatos piszkosságát, ezt a tárgyszerű, így rokonszenves mocskot, az agyagfecniket, e puha, félhalott állatszerűségeket, a hulladékfákat és mindenféle rongyokat, és ismerte, de hiába, a piros festékes öreg padon sorakozó tárgyakat, mert látván őket újra elakadt a lélegzete, miként mindig, ha látta őket.
A lektorijelentésíró a fejét egészen közel vitte az üveghez, a halántékánál tenyerével eltorlaszolta a fény útját. A kíváncsiság338 itt eleve fölületesség. Bizarr, szeszélyes, meghatározhatatlan színű agyagfelületek hajladoztak, egymásba hulltak és elváltak egymástól, önmagukba hulltak és elváltak önmaguktól; mintha egyik darab sem lett volna azonos önmagával, de a tény nem volt ily szépelgő vagy pszichéző, sokkal kézenfekvőbb, fénytelenebb, savanyúbb; a helyzet az, hogy nem volt mondható semelyik tárgyra sem, hogy az az, mert az nemcsak az, hanem a másik is, ha, mert épp erről volna szó, volna másik, mert az, a másik, ez is, ha volna ez, mert ez is kevesebb s több annál, amit az elébb, most, úgy hívtunk, ez.
Eszébe jutott a kelet-francia, azt írja: Lehet, hogy helyzetünkben nincs reális más lehetőség, de ettől még az, ami van, az, ami. – Az talán csak eldönthető, hogy a szabadságról vagy az öncsalás változatairól beszélünk? Teljesen megfertőz ez a kelet-francia! Mit foglalkozik ez annyit a szabadsággal?! A fazekak szabadsága? A fazekak nyíltsága? A nyílt fazék: más szóval: a lyukas fazék? Semmi hatalmat senkinek?
A lektorijelentésíró érezte, nézik, elemelte a fejét az üvegtől, homlokát meglegyintette egy fuvallat, izzadt, hirtelen nagyot dobbant a szíve – utoljára az egyetemi vizsgáikor érzett ilyet, illetve még egyszer később, mikor fölbontotta édesanyja egy levelét, amelyről azt gyanította, hogy egy férfitól kapott volt, valóban, bár a levél, különösen pedig a föltételezett kapcsolat jellegét egyértelműen megállapítani nem bírta, ami bosszantotta, úgy érezte: ez butaság –, a két gyerek állt ott, Ágnes két gyermeke, egy lány és a fiúcska, aki, midőn a lektorijelentésíró tenyerét még mindig ellenzőként a halántékánál tartva feléjük fordult, hangosan fölnevetett, és a férfira mutogatva kiáltozott:
„Néd, néd, Jitka, mint a lovatka, olyan, mint a lovatka!” A lányka is kuncogni kezdett, kezét a szája elé kapta, miközben másik kezével igyekezett a kisfiút elhallgattatni, „arcán a lyukat betapasztani, ahonnét a szó jön”. A lektorijelentésíró a kezét úgy tartotta, ahogy addig, mintha süket volna: a szeme. „Haddál békén”, tiltakozott a kisfiú.
„Légy elnéző, édes úr”, mondotta a kisleány, „öcsém ő, kit rövid habozás után a Károly névre kereszteltek, s jóllehet, hidd meg, értelmes és érzékeny lélek, koráról megfeledkezni méltánytalan volna, mely kor ugyan bízvást nevezhető édeninek, mindazonáltal tulajdonosa a társas érintkezés terén talán parlagi még.” A lektorijelentésírónak akkortájt kellett utánanéznie a parlagi jelentésének, parlagon tenyésző növény, pusztán környezeti hatásra kialakult (háziállatfajta), parlagi sas: zömök testű, barnás tollazatú, rövid farkú sas (aquila heliaca), vidékie339sen durva, műveletlen <személy, megnyilatkozás>, ~ as mn rég vál Nyers (modorú). A lektorijelentésíró csak most vette le a kezeit, a hirtelen fénytől könny szökött a szemébe.
„Látom, retinád gyöngécskén bírja a napot; csudálni nem csudálom, e hirtelen tavaszi áradás igen félrevezető… Pedig amúgy, látjuk, kitartó vagy.” A gyerekek összenevettek. „Bizony, felötlött bennünk, hogy tán a titkos kamarilla embere lennél. Nincsenek előítéleteink a szakmákkal szemben, hidd el, meghitt
A park elhagyatott hintái és fortélyos – és fortélyosan üres – mászóka építményei közt vékony nő közeledett apró, kapkodó léptekkel; hosszú, viseltes ballon volt rajta, mely meg-meglebbent, mint egy abrosz. Jitka halkan megszólalt, úgy, mint ki nem akarná a látványt és élvezetet elrontani. „Anyánk a nyílt utcákon s tereken és másutt is, ahol színpadnak nevezhető a keletkezett tér, gondolhatunk a gigászi angol csepűrágó bon-motjára, s valamiképpen az időjárás is illő, ballonban jár, ezekben a csüggesztően hosszú, vitatható tisztaságú, bő férfilebernyegekben; minthogy ennek, mint ismeretes, olyan balos az image-ja. Valójában, nem mintha az önmagában retrográd volna, a lódenpelerin az, amiért él-hal. Van is egy darabunk, tegyem hozzá: pepita béléssel.”
„Te nadon kövéé vad”, mondta a kisfiú a lektorijelentésírónak, aki növekvő zavarral pillantgatott Ágnes felé. „Akkora a potakod, mint a vilád.” És mint aki tart ettől a világ-i pocaktól, átölelte Jitka combját, a lányhoz bújt, aki megsimogatta a fiúcs340ka kobakját. „Vaclav, maga egy buta ember”, ezen megint nevettek.
A lektorijelentésíró nem várta meg, míg Ágnes odaér, udvariasan elköszönt a gyerekektől, és sietve elment. „Ó, édes úr.”
Van kísértés.
A lektorijelentésíró nem tudta, mi történt vele, hogy történt-e egyáltalán vele valami, de úgy érezte, megszokott élete megbillent, az a, megengedi, kissé savanykás biztonság és bizonyosság, amit reggelente érezhetett – főként ha az előtte fekvő napi munkájára gondolt –, az odalett; ha nem csúszott is ki a lába alól a talaj, mert csúszásról, ilyen határozott valamiről nem volt szó, mintha állandóan álomban járt volna, kedvenc hasonlata szerint mézben, nem tudta eldönteni, micsoda az, ami történik, micsoda az, ami valóságos; ha az asztalához lépett, és kotorászott a papírjai közt, örült és félt, hogy így ki van szolgáltatva a környezetének. Mi lesz ebből? – Kezét az asztalra terítvén érezte a papír mozdulásait, a papírszélek veszélyes éleit! A kiserkenő vér szeszélyes foltokat hagy; maszatolni. Úgy nyúlt szegény kelet-francia könyvéért, mintha az tehetne valamiről, úgy, mint annak idején nyúltak a Majakovszkij, vagyis hát a lírai én útleveléért! Ez a folytonos odaülés! S ez a rohadt fegyelmezettsége, amit olyannyira értékelnie kell magában! Nohiszen. Felelőtlenül lapozgatott a könyvben, megnézte a „végét”, hogy van „kifuttatva”, de az utolsó mondatot mint csemegét tartogatta még, már jegyzeteket is csinált, folytak hát az átkozott előkészületi munkálatok, melyek „amennyire fölöslegesnek tetszenek, olyannyira nélkülözhetetlenek”, átugrott részeket, visszalapozott és újraolvasott, úgy járkált a könyvben, mint egy üregben – lyukat (odút) akarok ütni a természetben –, a hasát vakargatta, azután hirtelen, egy egyszerű utcaleírásnál meg hogy hideg van, de jól el voltak találva az arányok, hirtelen könny futotta el a szemét. Vagy csak a böjti szelek? A lektorijelentésíró próbálta kinevetni magát, és Móczárra gondolt, aki még a Marlene Dietrich-filmeken is sír, így tehát Móczárt nevette ki; amikor erre rájött, rögtön, jót nevetett magán.
Jutalmul megnézte az utolsó mondatot: SZÍVÜNK NEHÉZ, MINT A GAFFIOT-LEXIKON; jó, szívünk nehéz, mint a Gaffiot-lexikon, dallamos.
Úgy érezte magát, mint Rilke Berlinben, aki úgy érezte ma341gát, mint egy rossz diák, aki mindenről lemarad, és a szamárpadból végül is már föl sem fogja, mi történik a táblánál. Ha betoppant az édesanyja, most hálásan fogadta, mert hirtelen ürügyek garmadáját látta anyjával együtt beköszönteni, a hála düh és bosszankodás alakjában öltött testet, hiszen hogyan is lehetne a teendők, az életteendők végére járni, ha állandóan az édesanyja szaporodó öreggondjaival kell foglalkoznia (mióta megözvegyült, rohamosan öregszik), az új szemüveg körüli bonyodalmakkal, a burjánzó visszerekkel, az arcon megjelenő furcsa új foltokkal, mondhatni bízvást: anyajegyek, valamint a magányossággal is, szintén. „Egyedül vagyok, fiam, nagyon egyedül”, mondta az édesanyja, mintha a harmadik felvonásban járnának, kevéssel a csúcspont előtt, „és aki egyedül van, az öreg, márpedig én nem vagyok öreg”, és harciasan nézett a lektorijelentésíróra. „Szép vagy”, válaszolta az őszintén és kitérőn, mert igenis öregedőnek látta édesanyját; aki továbbra is vadul figyelt, majd lemondóan legyintett. „A logikai finomságokhoz továbbra sincs sok érzéked. Egyébként is neked mindent a szádba kell rágni. Néha olyan durvának érzi magát az ember melletted – az anyja már kiabált –, melletted mindent ki kell mondani, meg kell fogalmazni, a foglalkozásod is micsoda?!, micsoda tapintatlan dolog mindent ezekbe a mondatokba gyömöszködni, és le is fogyhatnál egy kicsit!”
„Mit akar, édesanyám?” Az anya vagy levegőt vett, hogy uralkodjék magán, majd mégsem uralkodott magán. „Istenem, de buta vagy, buta, buta, hát nem érted?”, s kirohant a szobából.
A lektorijelentésíró az asztalához ült, hogy folytassa az előkészületeket, s noha az utóbbi napok alváshányadosa megnyugtató képet nyújtott, a papírokra dőlve mély, nehéz álomba zuhant! ELNYOMTA A BUZGÓSÁG. Időnként felriadt, édes és keserű nyál csorrant a szája szegletében; úgy érezte, mintha mézből emelné föl ilyenkor a fejét, a mézet átsüti a nap, ragyog, ragyog, ragyog, mint az arany, de/és benne egy lassan kapálódzó százlábú; örült, hogy mindig újra el bírt aludni.
Midőn felébredt, már este volt, setét, ezen az új, ismeretlen nyári idő szerint és ellenére is. Arra gondolt, hogy félelemből aludt el, berezelésből; a szervezete védekezik: így hiszi. Gyűrődött ébredésünkből ne engedjünk egy jottányit sem. ELÍRÁS: GYŰRŐDÖTT ÉLETÜNKBŐL NE ENGEDJÜNK EGY JOTTÁNYIT SEM. Szemben az öreg házaspár vacsorázott, elfelejtették elhúzni a függönyt, a férfi kiabálni látszott. A lektorijelentésíró a halogató alvással nem ért sokat, mihelyst magához342 tért, élesen, izgatottan és olyan erős szorongással, melyet eddig még sosem érzett, de legalábbis nem emlékezett ilyenre, gondolt Ágnesre és mindarra, ami az asszonnyal kapcsolatosnak tetszett. Vajon mi történt azóta? Ott-e még a cédula? És mi volna, ha egyszer odamenne? Odamenne és megállna pontosan ott… Úgy gondolt a térre a kerámiaműhely előtt, mint valami örvényre, amely magába szippanthatja. Ingerülten kirohant a konyhába. És mit jelent ez? És mennyi az én személyes felelősségem? Kivel történik majd minden? Ki az? Nem lenne jobb adott esetben rettegni? Vagy ne fedjük föl ilyen nyíltan? – Túlságosan izgatott, állapította meg a lektorijelentésíró, amit szíve szerint fáradtságnak nevez, és túlságosan feltöltve a nap használhatatlan törmelékével, amit szíve szerint csalódásnak nevez.
A frizsideren kis kockás lapot talált. FIAM, NE DOLGOZZ ANNYIT. MÉGISCSAK NEVETSÉGES, HOGY DÉLUTÁN ALUSZKÁLSZ, MINT EGY NYUGDÍJAS. AZ EMBER VIGYÁZZON MAGÁRA, TARTSA MAGÁT TISZTELETBEN. EGY MELLET ELVITTEM, A KRUMPLISALÁTÁRA TEGYÉL FÓLIÁT, MINDENT BEBÜDÖSÍT. NÉZTELEK, AHOGY ALUDTÁL, BÁR TUDOM, HOGY UTÁLOD. DE VEDD TUDOMÁSUL, HOGY ÉN VAGYOK AZ ANYÁD, ÉS AZT TESZEK, AMIT AKAROK. – ALVÁSOD KÖZBEN ÚGY LÁTTAM, HOGY AZ IGAZSÁG AZ, HOGY SEM NEM FOGYTÁL, SEM NEM HÍZTÁL. (KETTŐS TAGADÁSAIMAT TŐLED ÖRÖKÖLTEM, FIAM. EZT KRITIKÁNAK SZÁNTAM.) – CSÓKOLLAK, MAJD TELEFONOZOM, KICSIT ROSSZUL ÉRZEM MAGAM.
A lektorijelentésírót, mint rendesen, most is egy szó mozdította el a holtpontról; bombaalapanyag, ez volt a szó.
Minthogy egy délelőtt nem akart elkezdődni, a lektorijelentésíró, hogy az elkezdődjék, a fokozatos öltözködés mellett határozott, elébb lehúzta a pizsamanadrágot (hosszasan fontolgatott egy, azaz egy önkielégítést, de azután, egyik pillanatról a másikra, megfeledkezett az egészről), így, félmeztelenül és félmereven járkált a lakásban, figyelmetlenül ki-kilesett az ablakon (szemben az öreg kijött a loggiára ellenőrizni, megkötött-e a gipsz), amikor észrevette: a lomberősség elérte a pozitív tartományt!!! Úgy nézett át az ágak közt a házaspárra, mintha búcsúznia kellene; az öregember a falat simogatta.
Kiment a konyhába aszalt szilvát enni, de az aszalt szilva eltűnt, mint a kámfor. A pizsamakabát zsebében talált egy cédu343lát, DORAL PARK AVENUE HOTEL felirattal; előző nap az esti heverészésből hirtelen felugrott, s erre ráírta: „Ha egy könyv jó, annak mindig ára <van>.”, a van-t lefelejtette. Megfordította a lapot. Anyám! Kértem anyámat, ugye ezerszer kértem, ne ajándékozza el az aszalt szilvát. Az a kedvenc csemegém. A cédulát magától messzire eltartva, hangosan, ellenőrzésképp felolvasta. „Anyám! Kértem anyámat, ugye ezerszer kértem, ne ajándékozza el az aszalt szilvát. Az a kedvenc csemegém”, üvöltötte a lektorijelentésíró.
Feldúltan ment hátra a kisszobába, a cselédszoba lehetett, mikor még voltak cselédek. Az ablakpárkány a lektorijelentésíró köldöke magasságába esett, szorosan odaállt, félve kicsit, hogy hozzáér a radiátortesthez; megfeledkezett a nagy hasáról. A lenti irodában nők dolgoztak fehér köpenyekben. Talán orvosok, doktornők, akik a rák leküzdésén fáradoznak. Ahogy ott félmeztelenül állt a párkány takarásában, arra gondolt, hogy túljárt az eszükön, hogy rejtett meztelenségével túljárt a nők eszén ott szemben. Oldalt, a sarokban egy lány pucolta az ablakokat. Később egyszer megkérdezte Ágnest, szokott-e ablakpucolást vállalni. „Ahhoz képest nem. Micsoda mafla kérdés!”
A Doral Parkról eszébe jutott Móczár, akit nemrégiben, mesélte, meghívtak New Yorkba előadást tartani, s a hotelban a szobacica egy pazar néger lány volt vagy inkább néger asszony, kivel, mikor megmutatta Móczárnak, mi hol van, ez itt az ezüstbidé!, már afféle pillantásokat cseréltek, csak hátráltatólag ott volt ez a Béla, a novellista, vacak fráter, egy fatökű, de azért jól haladtak a dolgok, Móczár ott hagyott egy levélkét az asszonynak, ott a hideg férfiágyon, hogy tíz után várja, szerzett pezsgőt stb., és hogy reménykedik, s a kisasszony nagyon kedves, délután, mikor visszatért a szállóba, egy cédulát talált: „mit beszél itt reményről és kedvességről! Túrjon szét: ezt akarom. A-KA-ROM!” Móczár úgy mesél, mintha könyvet olvasna; azt mondja, neki vetkőznek a nők, meglátják s vetkőznek, bújnak hozzá. A lektorijelentésíró ezt elképzelte. Nem hülyeség. Mi történt vajon a néger asszonnyal?
Kivette a pizsama zsebéből a cédulát, és az utolsó sor – az a kedvenc csemegém – alá odaírta: A-KA-ROM! Egy ekkora irdatlan városban, gondolta, bizony elkelne egy árnyas terecske, amelyet Chamisso térnek hívnának; ő azután ragaszkodnék ahhoz, akár egy kelet-francia. Mert az immár kiderült: a kelet-francia írók: ragaszkodók. Régi századeleji házak vennék körbe, a sarkon ősi WC-fülke állna, egyedi kagylókkal, középen park meg egy ódon, ónémet nyomóskút. A városban azonnal 344mindenféle új szófordulatok terjednének, „jöjjön, nagyság, samit járni”, ez volna a sláger, mely a legharcedzettebb hölgyek orcájába is vért kergetne, az ügyvédbojtárokat, e lenge fiúcskákat, attól fogva samesszónak hívnák; és a samisszilis levelek volnának azok, melyeket el is küldtünk meg nem is, egyes verzióiban ez az „államhatalom által alkotmányellenesen felgőzölt” leveleket jelentené. De itt bizonytalankodnék, egy ideig, a nyelvhasználat, samizna.
Szemben a vékony lány mászott le a létráról, szoknyája fennakadt az ablakkilincsben. Nincs rajt’ bugyi. A lány észrevette, hogy nézik, vállat vont, leemelte a kilincsről a szoknyáját, és elsimította magán. (A lektorijelentésíró egész nap le sem vette a tekintetét róla, de nem nézett vissza.)
Fruzsina hívta föl nemrég, menne el Móczárért a kórházba, mert ott van. „Egy gennybánya rejtezik a szájában”, nevetett az asszony, „gazdag ember”, mondta még halkan, s a lektorijelentésíró hallotta a kagylóban, ahogy levegőt vesz. A kórház a világ végén volt, s rengeteg sok balkanyar révén lehetett elérni; a balkanyaroknak megvan az a hátulütője, hogy a lektorijelentésíró kis FIAT 500-asa, melybe a férfi alig tudta magát belegyömöszölni (a hasát mintegy ráborította a kormánykerékre), ilyenkor dudálni kezdett