Ez a kötet tulajdonképpen A kitömött hattyú folytatása, az azóta írtakat gyűjtöttem össze, mindent, ami nem regény és nem elefántcsonttorony-cikk. Az utóbbi két-három évben szívesen voltam afféle alkalom szülte tolvaj (olykor önmagamé; ezeket úgy hagytam, nem retusáltam). Ennek lehetőségét az új szabadság adta, mozgató erejét pedig a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.

Remény, félelem – jut is, marad is. De most nem gondolom, hogy itt elvadulhat a helyzet, és nem gondolom, hogy élni tudnánk, ahogy mondani szokás, a történelmi eséllyel. Ahogy senkinek a világon, nekünk, magyaroknak sincs elképzelésünk, látomásunk a jövőről. Nem leszünk a szabadság laboratóriuma. Inkább a szabadság cselédjei…

Az esélyem itt, most kb. annyi – hogy tanult és elfelejtett szakmámból vegyem a példát –, mintha mondjuk a Banach-terekben végzendő Pitman-becslések minimax tulajdonságairól kéne fecsegnem, annyival könnyebben ott, hogy akkor rögtön világos volna a nehézség. Ön, kedves Olvasó, ingerülten egy Ön mellett lévő fülhöz hajolna – mit?! mit mond? milyen Banach? Ingeborg?… most pedig vélhetően és nagyon helytelenül nem hajol semmiféle fülhöz kérdezni – mi?! milyen magyar? irodalom?

Van egy szép magyar esszé Bojtár Endrétől, a címe: A kelet-européer pontossága, amely így kezdődik: Kelet-Európával foglalkozom. Ez a hányaveti kijelentés ugyanolyan, mintha az ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádba zárt, s szenteste kivételével némaságra kárhoztatott halacska így szólna: a fürdőkáddal foglalkozom. Ráadásul a bennünket körülfolyó pi7szoknak nincs is valamilyen meghitt, otthonos jellege: a víz jéghideg, s minduntalan életnagyságú hadihajókat kell kerülgetnünk.

Szóval én vagyok ez a mai napra rendelt halacska, éji Morgenstern-parafrázis.

A mottó szerint közép-európainak lenni azt jelenti, hogy a kultúránk nyugatias, az életünk pedig keleties. Klasszikus sem-sem helyzet, illetve is-is: föltéve, ha az ember elég tehetséges, de hát ez legföljebb utólag derül ki, holnap; ma nem segít.

Ez a kettősség vagy köztesség minden mozdulatunkban benne van, minden reflexünkben és nyilván a könyveinkben is.

Az én országom úgy küzd ökológiai válsággal, hogy sohase élvezhette nyugalomban az ipari társadalom kellemeit, egyszerre akar a természettel kibékülni és azt az utolsó pillanatban für alle Fälle leigázni, van a jóléti társadalom fáradtsága és fásultsága, és van a bírvágy, a jólét és annak mámora nélkül, Haben és Sein karonfogva jár, és úgy van női emancipáció, hogy sose volt férfi emancipáció – nálunk már az is meghaladott lehet, ami még el sem jött.

Úgy van posztmodern, hogy a modern sose járta, járhatta végig az útját, és természetesen nálunk is folyik vita a posztmodern igazi arculatáról – de ennek részletezésétől jóságomban megkímélem Önöket.

Magyarországon az irodalom mindig nagy becsben állt. Azt írja egy helyt Ottlik Géza, „akit a legmértéktartóbb jelzővel se mondhatok kevesebbnek, mint rendkívül jelentékeny írónak”: Szép dolog az, ha valaki nagy hadvezér vagy nagy államférfi, de bizony az 8íróhoz képest ők csak apró-cseprő ügyekkel bíbelődnek. A költő az igazi ember: példája és teljessége az embernek. A nagyság nála kezdődik, és nála ér véget. Ez az értékelés, ez a hangulat vette körül Magyarországon az eszmélkedő gyereket, az öntudatra ébredő iskolás fiút. De vajon lehet-e másféle becsvágya egy kis nép fiának? Ép humorérzékkel vágyakozhat-e valaki arról, hogy nagy dán hadvezér vagy nagy észt államférfi legyen belőle? Így aztán a nagy francia hadvezéreknél vagy a nagy angol államférfiaknál is többre tartottam a költőket.

Én azonban így folytatom: az irodalomnak ez a presztízse, ez a súlya messziről talán irigyelhető, mert valódi igényt jelez, és azt mondja, van olvasó, ami, tudjuk, nem mindig hihető, mindazonáltal olyan súly, ami nagyon nehéz, mert nem maga kérte az ember, nem szabadságból, hanem kiszolgáltatottságból fakad, és ebben a kiszolgáltatottságban forr egybe író és olvasója – ami nem egészen az a romantikus egység, amiről áhítoztatott. Ára van ennek a presztízsnek.

Úgy gondolom, hogy az irodalom mindig a saját létezése határán kell álljon, kell önmaga iránt valami kétséget tartalmaznia (támasztania); az előbb vázolt helyzettel ehhez itt jön még egy külső kétség, kétségbevonás, paradox módon úgy, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak neki: és lényegében azt kérik tőle, ne legyen irodalom, légy szabadságvágyunk szószólója, légy parlament, oldd meg az életünket!

Ez az alaphelyzet megingott, változóban van, de nem egészen úgy, hogy normálisan minden a helyére kerülne, inkább úgy, hogy csökken ugyan az irodalom fontossága, anélkül azonban, hogy a parlament (azaz a társadalom, azaz az olvasó) átvette volna az ügyek intézését. Két legyet ütni egy csapásra, szól a mondás. Akkor ez volna az egy legyet se két csapásra.

Nem térek itt most ki az evvel kapcsolatos viták kanyarulataira; két dolgot jegyeznék meg: az egyik, hogy fölfogásom szerint a hazával, a nemzettel való örök hazafiúi teendőket fölösleges külön írói programként deklarálni – sőt, törődni sem kell vele, mert úgysem lehet nem törődni vele, egy magyar könyv így aztán – föltéve, ha jó! – mindig valamiképp a szabadság szószólója: ha akarja, ha nem; a másik megjegyzés pedig, épp a vitákra utalva, az, hogy helyemben egy nagyon más magyar író erről nagyon másként is tud beszélni – ezt talán jó, ha tudják.

De azért volna itt valami, ami megfontolandó volna az irodalom szempontjából.

Nyilván van összefüggés a gazdagság és a kultúrába vetett hit között – vesd össze pl. a dél- és észak-amerikai vagy az orosz és a nyugat-európai beszédmódokat –, mindazonáltal óvakodnék kijelenteni, hogy a szegénység növelésével eo ipso nőne regénykéink színvonala. Felháborítóan összevissza van ez, és bizony a legelképesztőbb szegénységben, elnyomatásban és az ezzel járó morális emelkedettségben – hát még úgy is lehet rossz regényt írni. Ezer- és egyféleképpen lehet rossz regényt írni. (Igaz, jót is.)

És noha kétségtelen, hogy bizonyos fokú, nem túl vehemens cenzúra, elnyomás – a tiltott gyümölcs – fokozza az irodalom körüli izgalmat, mégis ne feledkezzünk meg arról, hogy egy szabadságharc írásos dokumentumai – az még nem okvetlenül irodalom.

Igaz, arról se feledkezzünk meg, hogy az irodalom az mindig valamiféle szabadságharc írásos dokumentuma.

Itt tartanék egy rövid, heves és szelíd kirohanást – nem is a szovjet irodalom ellen, sokkal inkább a rá irányuló, felfokozott nyugati figyelem ellen, ami azért és csak azért ingerlő, mert e tekintet teljes át- és elpolitizáltságáról szól.

Egy keletről jött írónak mindig jól jön az a dicsfény, amit valamely Gonosz Bolsevik Ármány rajzolt a feje fölé, Déry Tibor fél lábbal még a börtönben, Konrád György tízévi valóban botrányos elhallgattatásban. (Anélkül hogy ártani akarnék neki, örömmel mesélem, hogy nemrégiben végre megjelent egy írása az ún. vezető irodalmi hetilapban…) Megkapva könyveim nyugati eladási adatait, fölmerül, talán a gyorshajtásért múltkoriban rám rótt pénzbüntetést nem kellett volna-e mégis börtönben letölthető elzárásra cserélnem… Azért úgy és tulajdonképpen elég siralmas egy ilyen tréfa – vissza is vonom.

Nagyon logikus és nagyon érthető és nagyon nem jó, ha az irodalom főként ilyen tájékozódású. Lehetne ellenvetni, hogy ez az újságok vagy egyes kiadók figyelme csak, hogy más az érték és más a siker, hogy az irodalom nem a győzteseké. Ez mélyen igaz ugyan, de mégsem ilyen egyszerű, hisz a tiszta irodalmi érdeklődés, ha van ilyen, csak azt ismerheti meg, ami van. Azaz, amit lefordítottak és megjelent. Csiki-csuki.

Szóval engem rettenetesen irritál, bosszant ez a Gorbacsov-imágón hizlalt,Ide gyorsan beiktatok egy kis magyar lábjegyzetet – látható, ez mélyen közép-európai forma –, egy védekező passzust, azon célból, hogy ne kelljen a fenti mondatot meg-kiherélni; úgy, ennyi talán elég is lesz, manapság. peresztrojkán csilingelő, andalító, ellágyuló Szovjetunió-imádat – nem politikai okokból, noha (hogy ismételjem magam) az ún. Nyugat Kelet-képét nevetségesnek, félelmetesnek, kiáb11rándítónak és elképzelhetetlenül butának tartom, és persze ezt a félmondatot rögtön igazságtalannak –, szóval egyszerűen az ízlésem és irodalmi fölfogásom ellen való, hogy pl. egy harmadosztályú szovjet politikai lektűr több figyelmet keltsen, mint egy első osztályú, mondjuk, román könyv. A politikai lektűr természetesen nagyon fontos egy ország életében, tisztáz, fölszabadít és így tovább – de hát ettől még az marad, ami: alkalmazott művészet. (Van persze nagy regény, amelyik mintegy mellékesen, félvállról teljesíti a lektűr feladatait is, pl. a Doktor Zsivágó.)

Hogy csöndesebben szóljak: arról a szovjet írókollégáról beszélek (akivel teljességgel szolidáris vagyok), aki épp nem Sztálinról ír, nem a KGB-ről, nem is Berijáról – tán az új kor új III. Richárdja? –, hanem mondjuk arról a szokásos nőről, aki a szokásos télikertben áll, már Csehov óta áll, és nyilván ránk vár, vagy még azt sem – ezt az írót megismerni manapság kevés az esélyünk; erről beszélek.

Általában is volna valami talán posztmodern nagyvonalúság a lektűr iránt – és persze mindannyian posztmodernek vagyunk, mert hogy a kor az volna, mégis megint hangsúlyoznám, hogy a kor-szerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást. Dagegen! dagegen!, mondta Rilke.

Lehet persze, hogy az imént describált kulturális érdeklődés, mely átnyúl Kelet-Európa feje fölött, hogy azt érje el, ami neki fontos, átnyúl a nyugati fejek fölött is. Hogy kollektívan át vagyunk nyúlva. Azazhogy maga az irodalom marad ki az irodalmi működésből – függetlenül, hogy honnét való irodalom ez, Észak, Kelet, Dél, Nyugat.

Mi történik ma Magyarországon,

és hogyan reagál erre az irodalom?

A kérdés második fele úgy kerülhető meg tárgyszerűen (ha ez volna a föladat), hogy bárhogy reagáljon is, azt csak hosszú évek múltán tudjuk meg – ennyi idő kell nálunk a könyvek megjelenéséhez, 2-3-4 év. Ehhez még hozzájöhet a betiltott irodalom, a szamizdat, az emigráns irodalom, megtetézve az állami irodalommal – elég nehéz így jelen idejű képet alkotni, pláne adni.

Hogy pedig mi történik Magyarországon, azt végképp nem tudom. Mert ezek a szovjet változások messziről, pl. Lisszabonból, roppant érdekesek, egy történelemfilozófiai kérdést vetnek föl, azt ugyanis, hogy megváltoztatható-e a világ, ez valóban érdekes, közelről, pl. Moszkvából, pedig roppant fontosak, mert minden jó, ami megtörténik, az jó, ez ilyen egyszerű, és akármi is a háttér, leírhatatlan a különbség aközt, hogy mondjuk börtönben ülünk-e, vagy épp új filmünk vagy könyvünk kiadásáról tárgyalunk, ez valóban fontos.

De hát én Budapesten se közel, se távol nem vagyok, ezért hiába függ az én életem a kívántnál jobban e változásoktól, csak vonogatni tudom a vállam, miközben, megengedem, lehet, nem veszem észre, hogy a történelem épp fordul egyet. Hogy egy szépségesen szép hasonlatot mondjak: Fabrizio Del Dongóként kószálunk mindennapjaink Waterloojában. Pardon.

Az ezt megelőző irodalmi korszak, ami talán a 70-es évek közepéig, végéig tartott, az abszurdé. A kelet-európai abszurd a látszat és a valóság fantasztikus szembenállásából táplálkozott, ezen sírt és nevetett Mrożek, Hrabal, Örkény István, Konrád György (A látogató-val), Páral, Fuks, Havel, Sorescu, Różewicz, sorolhatjuk a nagy teljesítményeket.

Valóban úgy tetszik, hogy a „reálisan létező”, amelyben élni adatott nekünk, nem nagy találmány 13ugyan (nem nagy ötlet), de hihetetlenül érdekes. Hihetetlenül. Még a legszürkébbnek vélt tárgy is, mondjuk a szocialista tervgazdálkodás, az is szürrealista tréfák kavalkádja, hogy azt ne mondjam, görögtüze.

Csak hát mostanra beleuntunk ebbe, a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk (vagyunk) a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk, ez a groteszk vége.

A feladat adva van, írja Bojtár a halacskás-esszében, véget kell vetni a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek, aminek egyébként önmagunkon kívül soha senki nem dőlt be.

A dolgok néven nevezése lett az igény, visszatért a tragikum lehetősége, és megmaradt az iróniáé. Vagy ez ellentmondás? (Irónia, Musillal szólva: ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok. Az iróniának ez a fajtája – a konstruktív irónia – a mai Magyarországon eléggé ismeretlen. A dolgok összefüggéséből emelkedik ki ez a mezítelen irónia. Az iróniát csak gúnynak, csúfondárosnak tartják.)

Ez az irodalom nem megváltoztatni akarja a valóságot (ennyiben rezignált), hanem túlélhetővé tenni, írja az esszéista Balassa Péter, akit nem egészen elfogulatlanul említek meg és emelnék ki, mert az ő írásai voltak talán a legelsők, amelyek ezt az új magyar prózát értelmezték, sőt kezdetben védték – ismét az összevissza honi helyzet: amikor valami új vagy annak látszó megjelenik, a merevség hányféle fajtájával kell ütköznie, a természetes óvatoskodástól az irodalompolitika sejtelmes és nehezen követhető szempontjaiig.

A magyar irodalom csúcsteljesítményei hagyományosan a versek – ez is oka ismeretlenségének (nyelvébe befalazva) és jó hírének. A hangsúly az utolsó tíz évben a prózára tolódott, a regény lett nálunk is a „vezető” műfaj.

Hogy kicsit konkrét is legyek, négy könyvet emelek ki a mostanság megjelentekből, azért csak négyet, hogy meg lehessen őket jegyezni, s azért ezeket, mert szeretem őket.

Nádas Péter regényét említem, az Emlékiratok könyvét, amely az utóbbi évek talán legkiemelkedőbb szellemi teljesítménye, következetes, szép és radikális mű (melyet már fordítanak németre és angolra is) – furcsa, szinte perverz elegye, paródiája és folytatása egyszerre, Proustnak és Thomas Mann-nak, hogy némiképpen blöffszerűen jellemezzem.

Oravecz Imre költő, nem ilyen vagy olyan: költő. Mostani kötete (1972. szeptember) azt hiszem, igazi szenzáció. Képzeljünk el egy Celanon iskolázott hangot, mely ordenáré. Tehát rögtön szemérmes is, és így botrányos. Egy férfi nevetséges és hősies élethelyzet-sorozata, nősorozata, verssorozata. Nem sztorik, hanem történetek.

Pályi András most megjelent Éltem c. könyve kéziratát 81-ben zárta le. A cenzúra itt, úgy gondolom, nem politikai volt, hanem, ritkán ilyen is van, ízlésbeli. Két nő belső monológját halljuk ebben a szuverén, fölemelő könyvben, melyben nincs lent és fönt, illetve lent és fönt összeér, egybeér, s talán jobban érthető, mire gondolok, ha tudjuk, hogy az első hang egy rongyos, piszkos, gonosz öregasszonyé, a másik meg, ki szintén a Sátánnal küzd: Avilai Szent Teréz.

Hamvas Béláról beszélnék még, aki már 20 éve nem él, kinek legendás könyve a megírása után több mint 30 évvel jelenhetett meg, most, Karnevál a címe, és azt hiszem, a műfaja is az: karnevál – és ez alkalom eltűnődni, vajon milyen is volna irodalomtörténetünk ezekkel a művekkel, melyeknek, finoman szólva, sorsuk volt, és vajon melyik az irodalom valódi története, az-e, vagy ez, ami lett. És mit jelent a könyvre nézve egy ilyen malőr? Meg tud maradni könyvnek, vagy már csak kegytárgy? A Karnevál könyv. De akkor is: itt csak vesztes van, csak vesztes.

Nem akarok lehetetlen névsorolvasásba bocsátkozni, de azt fontos megemlítenem, hogy mindegyik könyv mögé, mintegy állandó háttérül (mely maga is előtér persze!) odagondolandó néhány alapnév, az élő magyar irodalom kiemelkedő személyiségei: Ottlik, Szentkuthy, Weöres, Mándy, Mészöly, Nemes Nagy Ágnes. Minden névsor bornírt, és lehülyézi készítőjét (a sértődésekről nem is beszélve).

Azt olvasom GombrowicználNem először! Önismétlés, de benne hagyom, olyan szép, és nem tudok jobbat a végére (s talán nincs is). Már annak idején is voltak alantas szempontjaim, tudván, hogy a szöveg fölolvasásakor ott lesz maga Miłosz is – akit én nagyon tisztelek, de ha Gombrowiczcsal vitázik, és állandóan vitáznak, úgy érzem mindig, az utóbbinak van, nem nagyon, de mindig: igaza., hogy ő azt olvassa Miłosznál, hogy az valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, hogy az előbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben az utóbbival. Ezen aforizma értelmében az volna az ütőkártyánk (ebben a rejtett viadalban, amit a Nyugattal folytatunk, elismertetni akarván sajátos értékeinket, erőinket, másságunkat), hogy élvén egy brutalizált kultúrában, közelebb állnánk, úgymond, az élethez. És hogy persze Miłosz maga is jól ismeri ezen igazság határait – meg hát szomorú is volna, ha presztízsünk kizárólag e vert testrészen nyugodnék… Szóval, hogy ez a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogyha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé. A kérdés: hogy képesek vagyunk-e, vagy képes irodalmunk akárcsak részben is e programot beteljesíteni.

Mindezeket az ő kis szobájában írja Gombrowicz, és zárnia is kell e helyt sorait, mert a Pensio Las Delicias-ban vacsora vár rá. Élj boldogan egyelőre, Nap16lóm, lelkem hű ebe – ám ne vonyíts! –, urad bár távoz, jő ismét… Amiből kitetszik, hogy ez a Gombrowicz nevű igen okos férfiú volt.

És talán az is, hogy a Banach-terek vizsgálata, ha nem is a végtelenbe vezet minket, nem is egészen oda, ahová akarjuk, de messzire, messzire vezet.

Van-e értelme az interjú műfajának? Miből származik feltűnő tartózkodásod a megnyilvánulás e formájával szemben?

Értelme rendszerint nem sok van. Érdekessége szokott lenni. Én legalábbis mindig szívesen olvasok interjúkat. Lehet, hogy tartózkodásom is innét származik.

Vannak helyzetek, amikor beszélni kell ezen a módon is. Én ezt a kényszert, azt hiszem, az átlagnál ritkábban érzem. Meg le is lettünk erről a műfajról szoktatva. Arról tudniillik, hogy tegyük azt, ami elsőrendűen értelmiségi föladat volna: figyelni. Mindent figyelni, kommentálni, értelmezni, hozzászólni, egyetérteni, elvetni, vitriolos glosszát írni stb. Ehhez olyan sok megalázó föltétel tartozik, hogy az embernek (ha teheti) nincsen hozzá kedve.

Nagyon utálom ezt, a nevetséges bátorságaink centizgetéseit, azaz magamat ilyen helyzetben. Következésképp igyekszem nem kerülni ilyen helyzetbe.

Mostanság mindez valamelyest megváltozott. Nem is az ország, az azért olyan könnyen nem tud megváltozni, hanem az emberek. Érezni, hogy elegük van ebből a mellébeszélésből, a nyilvános beszéd elvarázsolt, szocialista nyelvi kavalkádjából.

Ha most valaki azt mondja a fehérre, hogy fekete, azt kinevetik. Régebben vagy hallgattak, vagy bólogattak, esetleg szürkének mondták. A feketét feketének mondani nem normális volt, hanem nagy erkölcsi 18bátorság. Épeszűnek lenni az nívós programnak számíthatott, nem pedig valami magától értődőnek, ami nélkül nem lehet élni. Írásban a közvetlen néven nevezés a szamizdatra maradt. Az irodalom meg, ha ez volt a tárgya, történelmi regényt produkált, benne a gonosz török szultán, aki a fehéret feketének mondja – s ezt aztán mindenki nagyon értette.

Ennek a megnyomorító hülyeségnek talán tényleg vége. De hát van ebből elég.

Van a tartózkodásnak egy személyesebb (fontosabb, linkebb) oka. Egy interjú hírverés és önreklám is, és úgy gondolom, erre nincsen szükségem. Kizárólag azért gondolom így, mert elfogynak a könyveim. Ha halomban állnának (mert kevesebben vennék, vagy többe nyomtatnák), nyilván kitalálnám, mért nem fontos mindaz, amit eddig előadtam, és próbálnék a könyveimnek segíteni.

Például külföldi újságírókkal, tévével sokkal bizonytalanabbul viselkedem, pedig ugyanúgy akarnék viselkedni, csak nehéz tudni, mi az „ugyanúgy”. Mert az előbb említett korlátok ott nem léteznek: azt mondok, amit akarok vagy amit tudok, és a kutya se érdeklődik a könyveim iránt. Az ilyen helyzet az humusza, mit ne mondjak, táptalaja az interjúnak.

Mit gondolt a világról és saját jövőjéről egy kamasz evvel a névvel a hatvanas évek derekán, a neosztalinista restaurációként is emlegetett konszolidáció időszakában?

Azt én nem tudtam, hogy konszolidáció vagy micsoda lett volna. Azt tudtam édesanyámtól, hogy „ezektől nem sok jó várható”. Ez tárgyszerű tapasztalatnak tetszett. Ő fölületesen volt úgynevezett reakciós, olyan anyásan, ahogy kell; inkább némi megvetés és bos19szankodás volt ez, mint gyűlölet – merthogy kizárólag csak rosszat kapott ettől a rendszertől.

De a neveltetésünk nem e szerint működött; gondolom, édesapámnak is köszönhetően. Ő nem igazán szidta a rendszert. A hazugságot hazugságnak nevezte, s a gyilkosokat gyilkosoknak – de morogni nem morgott, nem volt megsértődve, és soha életében nem kívánta vissza a régi időket. Nagyvonalú férfiú, valóban… Nem a rendszer ellen neveltek, megpróbáltak attól függetlenül.

Világról, jövőmről nem gondolkodtam. Most se tudnám leírni azt a mondatot, hogy én direkt gondolkodnék (mondjuk csütörtökönként) a világról… Néha udvariasságból (meg mert úgy gondolom) mondok valamit Közép-Európáról, de valójában engem túlságosan lefoglal a jelen. Vagy a jelenem. Persze, a jelenem (a jelenlétem és a valóságosságom vagy annak esélyei): az a világ és a jövőm (is) – de mégis a kamaszkoromból csak futballozásra meg orgiasztikus tanulásokra és olvasásokra emlékszem; most meg „a mondatok utáni hajszára”.

Mennyiben határozta meg a mindennapi életeteket a család múltja, s egyáltalán: mit jelent számodra a család?

A mindennapi életet? Mondjuk abban, hogy kitelepítettek. Az akkor egy más „mindennap” lett. Vagy hogy az édesapám életét kicsit fölforgatták, fölforgatta az a múlt.

Nekem szinte csak jót jelentett, csak könnyebbséget az, hogy ehhez a családhoz tartozom. Minden rossz és nehéz a szüleimnek jutott – észben tartani persze azt is nekem kell.

A család a környezetem. Ezért nem vagyok egyedül. De nincs bennem nosztalgia. Én, mint mindent, a családomat is kitalálom magamnak. Ahogy a hazámat 20vagy az egyházat. Ezek mind alig elviselhető dolgok, egy ország, egy apa, egy főpap.

De azért az a tény, hogy van egy rakás – most már konkrét – testvérem (öcs!), az engem, meglehet, indokolatlanul, nyugodtsággal tölt el, mert azt gondolom például, hogy ha bajba kerülnék, megvédenének, ahogy valóban megvédtek gyerekkoromban, mert ezek ilyen nagydarab sportos emberek, vagy a futballpályán.

Hogy azután ez a család éppen az a család, az egyrészt nagyon mulatságos, azaz érdekes, másrészt van számomra valóságos hozadéka, mert jelent egyféle személyességet az idővel, a történelemmel, evvel az országgal. – Van, akit ez idegesít, hogy mire vagyok én ilyen nyugodt. Nagyon nyugodt nem vagyok, de tényleg van bennem nyugalom. Itt is megismétlem: a történelemhez vagy ehhez a történelmi családhoz való viszonyom se nosztalgikus. (Igaz, kritikusnak se nevezném. Tudomásulvevő, szemrevételező. Én se Dózsa György unokája nem vagyok, se Werbőczyé.)

Mi vonzott a matematikában? Milyen haszonnal jártak tanulmányaid a későbbiek során?

Azt hiszem, sodródós gyerek voltam, sodródtam a matematikához.

A budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, nagyon fontos hely az életemben. Volt ott egy legendás matematikatanár, Pogány János. A Pogány. Nagyon szenvedélyes ember volt, minden butaságot, nem tudást személyes fájdalomként élt át, illetve sértésnek, a teremtés iránti pimaszságnak vett. Lenyűgöző és félelmetes volt. Még szinte mostanság is álmodtam vele, rémálmodtam – hogy állok a táblánál, és gyöktelenítenem kell, de már nagyon össze vagyok zavarodva. Rettentő gyorsan beszélt; kezdetben, mire fölfogtam, hogy hozzám szólt, hogy mintha akarna valamit, már 21le is barmolt és leültetett. Na, akkor álltam én föl. „Nem találtam a ritmust.”

Eszaszi, kb. ennyit lehetett érteni a nevemből. Ha az „ez tehát” szavakat valaki gyorsan mondja, ma is összerezzenek. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy aki nem tudott, azt megalázta. Nem gonoszságból, szünetekben elbűvölő volt, legendás Vasas-drukker, mikor tudni való, hogy „a jó magyar ember az fradista”.

Én ezt akkor 14-15 évesen fölismertem, hogy vagy meg fognak itt tiporni, vagy megtanulom a matematikát. Valóban, az osztályban az első nem egyes – nevezetesen kettő alá – az enyém volt, úgy október közepe táján.

És aztán kiderült, hogy van egy kicsi érzékem hozzá; mindenesetre egy egyetem ehhez képest „maradék nyári nagyvakáció” volt.

De én matematikus soha nem voltam, mert csak szerettem (szeretem ma is) a matematikát, de nem voltam alkotó viszonyban vele. Hogy ezt tanultam, annak azt gondolom, sok részhaszna van; a legfontosabb, hogy egy szintig föl tudom fogni, mi a szép a matematikában. Hogy mit jelent, hogy egy levezetés elegáns. Vagy hogy a „szeretnék egyszer egy Bolyai-könyvet írni” mondat számomra jelent valamit, vagy vélhetően többet, mint másnak.

Mikor érezted először, hogy író vagy/leszel, vagyis – a te szavaiddal szólva – hogy „a lét fele se tréfa”? Mennyiben volt határkő az a tizenhét éves kori jól sikerült iskolai dolgozat és a néhány első Fancsikó és Pinta-történet? Mitől tetted író voltodat kezdetben függővé, ha nem a publikálás tényétől?

Azt látom magamon, hogy egyre színesebben beszélek ezekről a kezdetekről. Katasztrofális. Hogy ugye lett volna ez a novella, úrfauszt, és hogy én mindig is írónak gondoltam magam, meg hogy húszéves ko22rom táján még azt se tartottam fontosnak, hogy az író írjon, és hogy nyilván akkor voltam a legjobb író… Még azt se mondom, hogy ez nem mind így igaz.

Fontoskodás fontoskodás hátán… a gyökerek és a márványtábla helye a szülői házon… Gyorsan a kérdésre hárítom a felelősséget.

Milyennek látszott a hetvenes évek közepének művészeti közege, irodalmi struktúrája a mindenhonnan elutasított pályakezdő szemével, s milyen változást látsz ma ezen a téren? Négy évtized kártékonyan merev ideológiai és kultúrpolitikai irányvonalának utóhatásai közepette, lapok betiltásával, írói szilenciumokkal „megoldott” konfliktusok friss emlékével szerveződhetnek-e egyáltalán egészségesen működő, független szellemi műhelyek? Milyen volna az a folyóirat, ahol otthon tudnál lenni, s kik szerkesztenék?

A mindenhonnan elutasítottság „objektíve” rövid ideig tartott, csak én éreztem hosszúnak. A közeg mindenesetre ellenségesnek és butának látszott. Mindkét megállapításban van igazságtalanság. Mert az ellenségesség egy része csak ismeretlenség volt, meg eleve minden hivatalost ellenségesnek tekintettem. A butaság egy része pedig talán nehezen elkerülhető – például „írjon hagyományos novellát”: ez nemcsak azt jelenti, hogy csak ilyet hajlandó elfogadni, hanem hogy csak az ilyet tudja megítélni. Ez pedig igaz. Aki ezt mondta nekem, szerkesztő, azt a bizonyosságot akarta megszerezni, amit az érez, aki egy „rendesen” megrajzolt Picasso- vagy Csontváry-grafikát lát. Hogy akkor azokban a „hülyeségekben” is lehet valami.

Más kérdés, illetve nem más, hogy ez inkább egy bürokrata vagy magabiztos polgár szempontja, mint afféle szellemi lényé.

És az is nyilvánvaló, hogy csak utólag vagyok ilyen 23megértő; merthogy most nem kapok vissza kéziratot. Az utolsó, amit – egy jó nevű irodalmi laptól – visszakaptam, az A szív segédigéi volt… Meg is sértődtem rendesen.

Az az érzésem nem volt, hogy mintha rám vártak volna. Inkább valami kelletlenséget tapasztalhattam, hogy már megint itt van valaki vagy valami, amivel foglalkozni kell. Azok a rettenetes várakozások hónapokig… Nem biztos, hogy egy kezdővel ez ma nagyon másképp van. Az én nagy szerencsém a Magvető volt, illetve Kardos György igazgató, ott mindenek ura. Nem tudok róla jól beszélni, mert egyfelől az volt, aki, olyan múlttal, amilyennel (sőt jelennel, hisz míg én a háznak jó szerzője lehettem, barátaim életét, Mészölyét, Nádasét, súlyosan feldúlta), másfelől velem csak jót tett. De rosszul fogalmazom, mert kevesebb volt ez, annyi csak, hogy a kiadó kiadóként viselkedett velem, mért volna ez „jó” és „tevés”… és jóval több is, mert annyira hihetetlen. A szokásos: az alapvető jog mint kiváltság. Rossz, magyar történet. Hogy mért történt így, nem tudom, se politikai, se másmilyen magyarázatot nem tudok rá… Logikusnak nem nagyon logikus, egy kezdő embert nagyon könnyű lett volna megfojtani.

De lehet, hogy mindez nem ennyire személyes, hogy ez túl romantikus képzelgés így, és csak a figyelmetlenség az, ami létezett, a rés, ahol átcsúsztam… Vagy, ugye, az értékekre érzékeny kultúrpolitika gondoskodó figyelme…

A kérdés nem az, hogy szerveződhetnek-e szellemi műhelyek, hanem hogy a társadalom szerveződhet-e. Hogy öntudatra ébred-e egyáltalán, hogy létrejön-e a sokadalomból, a többé vagy kevésbé megfélemlített, kedveszegett egyénekből?

Az úgynevezett független szellemi műhelyek kérdése egyébként nem egyszerű, sok mindennel összefügg. Az autonómia, amelyről annyit beszélünk most, 24az nem adomány, az nehezebb, azt mindenkinek személyesen kell megteremtenie. Erről elfeledkezünk, miközben azt a kulturális környezetet szidjuk, melyet tényleg csak szidni lehet. Nem azért, mert értéktelen; napestig tudnám sorolni a Kádár-korszakban született értékeket, nem értéktelen, hanem alkalmatlan… alkalmatlan, hogy az autonómia szolgálatába álljon.

Most bizonyos politikai korlátok megszűnni látszanak, és például lehet lapot gründolni. De ez csak félig igaz. Mert ebben a furcsa, ránk szakadt szabadságban legföljebb eladható lapot lehet csinálni, posztermelléklettel.

Ezért beszélek a struktúráról. Szóval, hogy például hol van az a jól menő napilap vagy más vállalkozás, amely el tud tartani olyan nagyon is kétséges és hóbortos vállalkozást, mint a Nyugat? (Max. 800 példány.) Ez is az autonómiához tartozik. A Hitel azért nem vidító ellenpélda, mert nagyon nagy összefogással (szellemi, anyagi) jött létre. Ebben az értelemben a Hitel nagy dolog. De a kicsi is nagyon fontos volna!

Az állam kénytelen-kelletlen lemond néhány monopóliumáról, udvariasan teret ad, tessék, csináljátok (kis ország, tegeződünk, mindenki ismer mindenkit), de pénzt nem ad, sőt meg is indokolja, ő a mecénás, természetes (!), hogy megnézi, hová adja a pénzt. De hát milyen pénzt? Az is a „mi” pénzünk.

Ezért – vagyis mert az irodalom magát nem tudja eltartani –, ezért nem olyan egyszerű ez, hogy hagyja végre a politika, a hatalom, az állam békén az irodalmat. A finanszírozás és békén hagyás mindkét félnek elfogadható struktúrája hiányzik. Olyan, amelyben az államnak érdekében állna támogatni, s a művészet ezért nem tartoznék hálával… Csak tisztességes mondatokat tartoznék írni.

Őszintén vagy önzőn szólva nekem most nem hiányzik folyóirat. Le is szoktattak. Meg hosszabb távú munkákra rendezkedtem be. Jól megvagyok főleg a 25Jelenkorral meg az Újholddal, olykor a Kortárssal, és az Alföldnek se felejtem el, hogy ott jelentem meg életemben először Magyarországon.

Hogy milyen volna az a folyóirat, és kik? Nem tudom. Talán úgy kezdődnék, mint a szegedi Harmadkor; mindenképp fiatal embereknek kell lapot csinálni. Öreg az Osvát volt, harmincéves.

Milyen változást hozott az életedben, szemléletedben az a tény, hogy néhány év alatt az új próza legtöbbet idézett reprezentánsa lettél? Milyen szerepet játszott ebben a te szemszögedből a kritika? Hogyan vélekedsz pályád, műveid visszhangjáról s napjaink kritikai életéről?

Az életem változik, nehéz volna eldönteni, mi miért, hol ok és okozat. Meg ez a „reprezentánsság” – ez egyszerre igaz is, meg nem is. Igaz, mert így írják, de érezni nem érzem. Régebben volt bennem villanásnyi öröm a tehetségességem miatt. Ez most, nagyon helyesen, olyan fokon hidegen hagy, hogy el se mondom, mert olyan, mintha álszerény volnék. De itt nem akarok nagyon őszinte lenni. Mindenesetre sikerült ebben az országban elérni, hogy mindenki a „pálya szélén” érezze magát. (Helytelen volna ezt Mándy-kultusznak értelmezni… Ellenkezőleg…)

Pedig én kritikaivisszhang-ügyben igazán nem panaszkodhatom. Azt is megmondhatom, hogy én ezt soha nem éreztem aránytalanságnak. Ha hatan írtak egy lapban a Termelési-regényről, akkor hatan. Végül is lehetett mit írni. Csak azt nem láttam, hogy az a figyelem, ami engem ért, az nem folytonos, nem szolid, nem terjed ki mindenre. Megint: a kritika végezte a dolgát, s ez feltűnő. De, mondom, azt soha nem gondoltam vagy gondolom, hogy érdemeimen túl foglalkoznának velem…

De hát a kritikáról beszélő írónak egy szavát se szabad elhinni, mert olyan nevetségesen hiúk a szem26pontjai. Egyébként lehet mondani, hogy link a viszonyom a kritikához. Nem tartom fontosnak, de érdekel.

Bár ahogy múlik az idő, nyilván hülyülök én is, el-elgondolkodom rajtuk, hogy mit is állítanak, mennyit fogtak föl – s olykor szörnyűséges eredményekre jutok. Hogy egyszerre tud lenni műveletlen és tudálékos, szóval tahó és sznob. De nincs bennem kritikusellenesség, még csak másodlagosnak se tekintem: a jó kritika gondolkodik a könyvről: vagyis a világról.

De tudom másképpen is hangsúlyozni. Hogy katasztrofális állapotában van a kritika. Hogy viseli mai helyzetünk összes anomáliáit. Főként mert nem végzi el a dolgát. Hol van a módszeres feldolgozás? Hol a saját (irodalmi) múltunk tudatos számbavétele? Egy nyugati könyvesboltban tényleg sírva lehet fakadni: Goethe elölről, Goethe hátulról, férfival, kisgyerekkel, kecskével, hajnalban, Schillerrel, Thomas Mann-nal, futólag Kleisttel. Ahogy egy kultúra birtokba veszi önmagát… Hat évvel ezelőtt hoztam először szóba, hogy hogyan lehetséges az, micsoda szégyen és botrány, hogy nincsen Ottlikról monográfia. Azóta sincs. És Nemes Nagyról? Mészöly Miklósról? Azt akkor már meg se lehet kérdezni, hogy egy 46 éves emberről, mondjuk Nádasról mért nincs. Nem hiszem, hogy ezt a pártközpont tiltaná. Ez irodalomtörténészi, kritikusi föladat, és nincs elvégezve.

Fölvethető persze, hogy a próza elvégzi-e azt, ami rá tartozik… Talán azért gondolom olykor, hogy igen, mert nehezebb definiálni. Az mindenesetre föltűnő, mennyire ritka a „nyelvben gondolkodás” magától értetődősége. Pedig szerintem ez az irodalom. Hogy valamiről, nevezetesen magunkról, az országról, a politikáról nyelvben gondolkodni. Óvakodj azoktól, akik használják a nyelvet. Nálunk az írás rendszerint szétesik: vagy gondolkodik, vagy „nyelvel”, vagy etikus. (S roppant meg van hatódva, ha legalább egyhez ért – s rögtön el is ítéli, aki máshoz…)

Rendesen különválnak ezek a szálak, s csak a legnagyobbaknál vannak együtt; azaz nem hiszem, hogy az egy főre jutó remekművekben rosszul állnánk, de az egy főre jutó jó könyvekben biztos hátul.

Nálunk ha valaki leír egy tisztességes mondatot, az már stílusirány. (Jelesül: Babits-iskola…) Itt jut eszembe ez a kontraszemlélet; bornírt örökség, gondolom, valami álmarxista gyökerezéssel, például Babits kontra Móricz. Pedig ennél sokkal élesebb, érdekesebb, irodalmibb és valóságosabb a Babits kontra Kosztolányi. Ha már kontrázni akarunk. Pedig ők is olyanok, hogy ha szét akarjuk választani, összetartoznak, ha nagyon egymás mellé tesszük, akkor különböznek… Jellemző, hogy milyen föltűnést keltett, mikor Móriczról írtam… Micsoda hülyeség.

És hát az is fölvethető, hogy a magyar értelmiség elvégzi-e a dolgát. Nem nagyon. Nem gondolkodik elég nagyléptékűen, túlságosan alkalmazkodik, fantáziátlan, nem képzeli el magának ezt az országot, nem álmodja meg saját magát.

Nem a műveletlenség a provincializmus (az csak segít), hanem a figyelmetlenség. Az értelmiség dolga volna mindenre figyelni. A szellemi ellenfeleire is. S nemcsak kukorékolni, ki-ki a saját szemétdombján. Abban a pillanatban, ha csak magunkra figyelünk, veszítettünk. Ez egy országra is igaz. Ha csak magunkat látjuk, vége.

S ami ide tartozik, az „állapotokhoz”: a közegben, itt, amelyben dolgozunk, semmi, de semmi inspiráló nincs. Semmi nem késztet, hogy teljes erőbedobással dolgozzam, csak saját magam. Ez meg is történik. (Azt nem hiszem, hogy megváltozik a világ a munkám nyomán. Én, én igen, én változom meg. Elhanyagolható mértékben jobbá válok.)

Ez utóbbi gondolataidhoz szeretnék kapcsolódni egy idézet segítségével. „Azokban az években, amikor én Vallet apát szövegét felfedeztem, az a 28meggyőződés járta, hogy csakis a jelen iránt elkötelezetten, világmegváltoztató szándékkal szabad írni. Ma (…) kiengesztelődhet (…) végre az írástudó: igenis lehet egyszerűen az írás kedvéért írni.” Vállalnád-e ars poeticaként Umberto Eco megállapítását?

Nem. Ez olyan kicsit, mint a forma kontra tartalom. Minthogy nekem viszonylag ügyes a kezem, nem becsülöm az ügyes kezet. Minthogy viszonylag leleményes vagyok, nem becsülöm a leleményt. Minthogy az írás kedvéért írok stb.

Danilo Kišsel fecsegtem erről nemrégiben. Körülbelül ilyenekben állapodtunk meg, amikor hirtelen azt mondta: Engem csak a forma érdekel. Mert csak az létezik. Én pedig azt válaszoltam: Igen.

Van folytatás. Mert amikor megkérdezte Kištől egy – köztünk szólva – nő, kurzív, jellemezze magát egyetlen szóval, hogy kicsoda-micsoda ő, akkor azt felelte: halandó…

Két dolog tesz ingerültté veled kapcsolatban: ha az alanyban-állítmányban való gondolkodást hallom századszor idézni, s ha – és itt visszautalnék a kontraszemléletről mondottakra – úgy állítják szembe művészetedet az úgynevezett nemzetisors-vállaló irodalommal, hogy „könnyű volt neked a posztmodern divatját kihasználva, könnyeden ironizálva befutni, míg mások (betiltva) létkérdéseken tépelődtek”. Evvel szemben én azt gondolom, hogy talán a legtöbbet tetted-teszed a kényszerűségből félbátor utalásos-metaforikus beszédmód egyenes beszédbe történő átfordításáért, melyben a dolgok végre önmagukat jelentik – akár egy nép „brutalizált”, megcsonkított kultúrájáról (tehát épp a hagyományról), szabadsághiányról, a 29kelet-európai lét átpolitizáltságáról van szó, akár egyszerűen arról, hogy hazugságban élünk…

Érdekes tapasztalatot hozott ez az alany-állítmányozás. Nem hittem volna, hogy ha valaki valamit félre akar értelmezni, az azt félre is tudja. Szóval, hogy a felületesség, trehányság, azaz a becstelenség, az ilyen leleményes vagy végtelen.

Az említett (az említetted) passzus nem több tíz sornál, csak el kéne rendesen olvasni. Nem lehetetlen intellektuális feladat. Ehelyett egyfelől mint megoldásra hivatkoznak, hogy lám, végre valaki kimondta (de hát micsodát?!), másfelől, mintha én valami finom elzárkózást hirdetnék, hogy a szavakkal, a nyelvvel foglalkozzék az író, ne az országgal. Ki mondta ezt? Én? Hol? Még csak nem is gondolom.

Én azt mondom, ismétlem, hogy az az író – nekem –, aki nyelvben gondolkozik. Ez különbözteti meg más, szóval foglalatoskodó embertől, tanártól, paptól, kikiáltótól, politikustól, tévébemondótól, újságírótól.

De ez nem valami friss állítás. Szerintem ezt minden író tudja.

Olvasom, hogy ez a mostani próza szakított volna a hagyománnyal. A hagyománnyal nem lehet szakítani. Honnan szakítani, mikor abból és abban él az ember. Írószerepek lettek megtagadva, ez igaz. És hát az is, hogy másképp vagyunk, vagyok ebben a hagyományban. De hát ez a dolgok rendje, így nő az irodalom. Arany János is fölforgatta Csokonai elképzeléseit.

Az irónia valóban alapszó. Nem definiálnám ezredszer; az iróniának megvan az a veszélye (ha nem elég tehetségesen csinálják), hogy cinizmusnak veszik. Hogy mintha mindent nevetségessé akarna tenni. Ez nem így van, igaz, már az is kényelmetlen, ha a nevetségest nevetség tárgyává teszi – állandóan. Ez fárasztó, 30és előbb-utóbb mi is sorra kerülünk. Megint csak ott vagyunk: hogy a hazaszeretet minőség kérdése.

De nem akarom összebékíteni azt, amit nem lehet. Nagyon is rendben van, hogy én bizonyos emberek szemében szálka vagyok, nyikhaj, felelőtlen, felületes, frivol – abba is hagyom, olyan jól megy. Nincs közöm az olyan emberhez például, aki azt mondja, „lehet, hogy Tandori, Nádas és E. (?) magyarul írnak, de nem magyar írók”. Szívecském, hát ki magyar, ha Tandori meg Nádas nem az. S ezt nem egy őrültekházából kilopódzott, szerencsétlen álember mondta, hanem egyetemet végzett, viszonylag befolyásos, viszonylag presztízzsel bíró, „jó magyar ember” hírében álló… Csak azért nem mondom a nevét, mert nem 100%-os a pletyka. De ha találkozom vele, nézni fogom a szemét, hogy vajon magára ismert-e…

Egyébként meg azt tudom mondani, hogy a posztmodern divatot kihasználva, könnyedén ironizálva befutni: ezt jó szívvel, melegen ajánlhatom mindenkinek.

Van-e szerinted egységes stílusjegyeket mutató, posztmodernnek nevezhető irodalom Magyarországon?

Kicsit eluntam már a válaszaimat (pedig kitűnők a kérdések), úgyhogy próbálok rövidebb lenni.

Ez engem nem nagyon érdekel. De megint a folyamatos munkára utalnék, az irodalomnak önmaga folyamatos értelmezésére. A saját szempontjai szerint. A posztmodern nem egyszerűen definiálható, ez látható a külföldi vitákból. De még nehezebb egy olyan helyen, ahol a modern soha nem futhatta ki magát, ahol a művészet többnyire védve van és támadva van, ahelyett hogy fölfogva volna.

„A korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelent, benne gyökerezést jelent, de nem gazsulálást” – írod. Lehetnek-e ennek alapján egyformán korszerűek gyökeresen eltérő művészeteszményű irányzatok?

Nem fontos a korszerűség. Úgy értem, hogy ami nem korszerű, az nincs is. Nem tud lenni (hisz elmúlt az ideje, idejétmúlt). A korszerűség csak annyit jelent: hogy hiteles. Hogy hiszek neki. Ha valaki most úgy ír, mint Móricz vagy Stendhal, s hiszek neki, akkor az korszerű. Ez szerintem ilyen egyszerű. (Csak a szokásossal bonyolódik: hogy van, aki hisz, s van, aki nem. De ez ugyanaz a probléma: hogy mi jó az irodalomban… Végül is: közmegegyezés, azaz közmegegyezések eredője.)

Tehát nem az a baj, hogy valaki Móricz-epigon, hanem hogy hazudik. „Ma már így nem lehet írni” – ezt nevetségesnek tartom. Az előre nem tudható. Ha nem igaz is, hogy mindent szabad, de majdnem mindent szabad az irodalomban. Csak legyen igaz.

Én például – ha rajtam múlnék – olyan regényeket írnék, mint Fontane. De úgy, mint Fontane, ez idő szerint csak hazudni tudnék: vagy mert kicsi a tehetségem, vagy mert másféle, vagy mert így most mégse lehet.

Mennyiben befolyásolták korosztályod legjobbjainak munkába zárkózását a maga súlyában általatok felfedezett Ottlik-, Mándy-, Mészöly-hagyomány emberi-művészeti példái?

A munkába zárkózás nem példák nyomán történt, inkább jobb híján. Meg talán másként nem is lehet. Az, hogy vannak emberek, akiket nem tudtak megtörni, kikezdeni se, az nagy példa és segítség.

Vagy arra gondolhatni egy éjszaka, hogy Ottlik is ébren van. Már ettől jobb lesz, amit csinálok. Minthogy a hivatalos irodalommal való első találkozásaink 32legalábbis felemásak voltak, gyanakodni kezdtünk, s akkor ők voltak annak a másik, vagyis a valóságos irodalomnak a hírnökei, bizonyítéka annak, hogy mégis „minden megvan”.

És van még egy fontos dolog, az, amit az inspirálásról mondtam. Hogy ez tulajdonképpen egy ingerszegény környezet. És azok, akik közel vannak, azok ezt nem pótolhatják. Engem például Nádas nem sarkall semmire, csak annyira, amennyire magam magamat. Balassa hiába szigorú ember, vagy Bojtár – ugyanez zöldben. De mondhatnék bárkit Lengyel Pétertől Kis Pintérig, magunk közt vagyunk. (Ez persze kontroll és fontos is, és izgulok is, hogy mit mondanak – de hát egyrészt akkor már késő, másrészt meg mindig izgul az ember.)

Ők – az más. Ezek mégis komoly, felnőtt emberek, ezek tényleg értenek az irodalomhoz. Akinek mondta már Nemes Nagy Ágnes dühösen, szigorúan, higgadtan, mintha megbántottam volna valamivel, hogy „nagyon örülünk a szép írásának”, az tudja, milyen jeges rémületről és forróságról beszélek. Érdekes módon a szelíd Rónay Györgytől féltem még így (a, nevetnem kell, a szó jó értelmében); a tanárosságuk miatt, meg mert tudom, hogy mindent tudnak, és belülről, ami tudható.

Tulajdonképpen ilyen szigorú tekintetek rendszerének kéne lennie, ez volna egy jele a kultúrának. Ez inspiratív. Hogy otthon vagyunk, de észen kell lenni (nem tréningben), mert szeretettel figyelnek.

Amíg léteztek bármilyen közösségek, megvolt ez a figyelem. Egy falu. Kocsma. Futballklub. Család. Tekepálya. S a hagyomány is, amiről beszéltünk, nem egyénekben él, hanem közösségekben.

Vállalt elődeidhez és kortársaidhoz való vonzódásod az epika terén szövegeidből jól 33kitapintható. Kevesebbet szóltál közvetlenül vagy közvetve (idézetekkel) kedvenc költőidről. Feltűnő az is, hogy a hozzád közel álló hagyományokat ébresztő visszatekintés írásaidban a századelő idején (Kosztolányinál, Csáthnál és másoknál) lezárul. Milyen felhasználható örökséget jelent számodra a 19. századi s a régebbi magyar irodalmi tradíció?

Idézetekkel azért szóltam. A Függő jobb részei Kosztolányié. Persze ez nem perdöntő, idézni nagyon rossz íróktól is tudok. Vagy mondjuk így: tudtam.

Ha rá, József Attilára, Rilkére, Pilinszkyre gondolok – akkor ugyanazt a sóvárgást érzem, mint ha a zenére. Hogy ezek valami magasabb létezési formák. Hogy egy költő az közelebb van az éghez.

(Ácsorogtunk egyszer Galgóczival és Nádassal valahol Németországban, nagy partikuláris dicsőségben, két interjú és egy polgármester közt. Nagyon hálásak voltunk egymásnak, hogy magyarul beszélhettünk végre. Akkor azt mondja Galgóczi, hogy amit maguk csinálnak, az költészet. Minden eszembe jutott a fentiekből, meg hogy Mándy mily megtiszteltetésnek vette, amikor Kormos őt versbe törte, úgyhogy teret hagytam szokásos kézművescéh-nosztalgiámnak…, amikor Galgóczi így folytatja: Igen, költészet, s a költészetet az ember kinövi.

Nádas nevetni kezdett, én inkább meg akartam volna sértődni, de aztán… szóval valahogy jól lett mondva, hitele volt [igaza azért nem], láthatóan így is gondolta, és ennél elegánsabban ez a dilemma nem nagyon oldható meg. Ez tényleg tiszta haszon volt. A hozzánk vagy hozzám közelebb lévő embereknek ez sokkal nagyobb konfliktust okoz olykor. Aztán Nádast magához rendelte a polgármester neje, hogy irodalomról beszélgessenek.)

Prózai előtörés ide vagy oda, Musil figyelmeztet arra, hogy az irodalomnak a „legbelső forrása” mégiscsak a líra. Petri, Oravecz, Tandori, vagy hogy egy „korszerűtlent” mondjak, Vasadi Péter teljesítményei… na, ide majd kell egy állítmány. Oravecz új versei, a Szajla-versek szerintem az a parasztregény, melyet annyian kértek már számon… Az apák szétveretése, megaláztatása, hallgatása; Oravecz nagy parasztköltő.

Petri költészete botrányosan nincs feldolgozva… Te mit csinálsz a következő félévben? Nem ezt kéne? És aztán JAK-füzetben kiadni. Arra volna… Vagy másról, aki fontos neked vagy nektek… Nagyravágyó egyetemistákat föltüzelni és így tovább. (Láthatod, minden nehézség nélkül meg tudom változtatni éltedet…)

A századelő talán azért cezúra, mert én a múlt századtól visszafele, mondhatni gerinctelenül mindent szeretek. Különbséget teszek nagy és kicsi közt, Pázmány és Apor közt, de nem vagyok dühös Kölcseyre, hogy fájdalmat okozott Berzsenyinek. A XX. századdal ez nem így van. (Szegény Lukács…)

Mi az, amit az írás nem tudott megadni, ami miatt érdeklődésed a film felé fordult? Mi volt számodra a Gothárral való együttműködés legfőbb személyes nyeresége?

Amit adni lehet, nekem megad az írás. Én nem csalódott szerelmesként vagy fásult férjként kerültem a filmhez, és nem is igaz, hogy úgymond az érdeklődésem a film felé fordult volna. Ezt ki is élezhetem: engem nem érdekel se a film, se a színház. Engem csak a könyv érdekel.

Persze személyes nyeresége vagy tétje, az volt. A legfőbb, hogy tudok-e segíteni ennek a Gothár nevű 35embernek. És aztán kis dolgokat tudnék sorolni sokat, kezdve a Gothár furcsa és nagyon érzékeny magyarnyelv-tudásától mondjuk a szinkronmunkáig. Én szeretem ezt a két filmet; ha sikere van, a filmünket, s ha nincs: a Gothár filmjét. Valójában persze éppen fordítva: szolidáris vagyok, ha fanyalognak, ha meg repül a film, akkor lehet mondani az igazságot: egy film az a rendezőé.

Szóval a viszonyom: komolytalan. De örülök, ha például Jeney Zoltán zenét ír a Daisyhez, vagy Szikora azt gondolja, hogy mindezt színpadra lehet vinni. Ám azt gondolom, ez a Gothár ügye, a Jeneyé, a Szikoráé. És nem az enyém; nyilván ez nem egészen igaz.

Azokról a szakmai gondoknál sokkal rejtettebb kudarcaidról kérdeznélek, melyekre az Otthon című írásodban utaltál – ha lehet róluk beszélni.

Hát hogyan lehetne?

Munkamódszeredet illetően csak a „filmforgatókönyv-életrajzaid”, s a Csokonai Lili-könyv keletkezéséről valló írás ad némi támpontot. Szólnál róla bővebben?

Nem; de nem is nagyon lehet, mert könyvről könyvre változik minden. Meg a nem tudásnak, a módszer hiányának mindig nagy szerepe van. Nem egyszerű ez, nem tudni és tudni csinálni. Tudni is, meg nem is; ha tudom, nem érdekel. A képességeit kihasználva a képességei ellen fordulni. (És még az sem igaz, hogy mindig a legnehezebb utat kell választani. Amin mennem kell, azt az utat kell választani. Ez általában valóban a legnehezebb szokott lenni…) De hát az se véletlen, hogy azt és olyat csinálunk, amihez értünk. Az ember azt szeretné, hogy könyvenként teljesen új 36író legyen. Olyan új azért nem lesz… Aztán meg abban is van jó, az ismétlésben, aminek semmi köze a rutinhoz.

Könyveid tizenegy nyelven jelentek meg, illetve állnak megjelenés előtt. Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként a nyelvi akadályok közhelyén túl miben látod irodalmunk szélesebb körű európai integrálódásának gátját? Milyen tapasztalatokkal járt ezen a téren műveid kinti fogadtatása, visszhangja?

Külföldön (úgy értem, Nyugaton, mert szocialista tapasztalatom nincs) ez a két szó, „magyar irodalom”, ténylegesen semmit se jelent. Nem keveset, semmit. Ez például a csehvel nem így van. Nemcsak mert van egy sztárjuk Párizsban, Kundera, meg egy lényegében elismert mester, Hrabal, hanem mert ott van Prága, a „prágai irodalom”, s ez jelent a világban valamit, Švejket, a várost, Kafkát, tehát egy címke, egy embléma – egy cseh író erre támaszkodhat. Annak az olasz kiadónak, ahol másfél év alatt többen megjelentünk (Kardos G., Örkény, Mészöly Miklós, Csáth, Nádas jövőre), van egy cseh sorozata. Magyar sorozata az említett névsor ellenére nincs. Valahogy minden, ami ez ügyben történik, egyéni, személyes marad, nem „adódik össze”.

Az, amiről a magyar irodalom ábrándozni szeret, az a bizonyos nagy áttörés, az meg tulajdonképpen nem irodalmi ügy volna, az azt jelentené, hogy abban az üzletben nagy sikert elérni, amelyik a könyvekre, az irodalomra kint ráépült. Más kérdés, hogy egy ilyen könyv helyet tud csinálni (l. az Eco könyvét követő olasz hullámot).

Az is eszembe jutott, hogy mindez talán egyszerűbb és durvább. Hogy valóban igaznak látszik az, hogy irodalmunk csúcsteljesítményei a versek, azok befalazva a nyelvbe, a regényeink pedig nem olyan jelentősek. 37Hogy nincsen nagy magyar európai alapregény. Valóban nincs.

De ez az áttörésesdi engem nem nagyon érdekel. Alig füllentve: érdekelje ez a könyveimet, törjenek át, ha akarnak (s főleg, ha tudnak). Olyan sok vizet eddig nem zavartak, ahogy mondani szokás, tisztes kritikai visszhangjuk van, azaz jelentős lapokban viszonylag hosszan + fotó. Vagy még pontosabban: Die Zeit igen, Der Spiegel majdnem. Azt gondolom, annyi történt – ami tulajdonképpen nem sok, de a mifélénkkel mégis ritkán esik meg –, hogy ha mai európai regényekről esik szó, akkor előbb-utóbb megemlítődöm.

De hát a külföldi megjelenés az csak játék, ilyen-olyan tréfa, olyan messzi van minden, és olyan idegen, olyan irreális…

A Szlovén Írószövetség által szervezett Vilenica-találkozón tapasztaltak alapján látsz-e ma a korábbiaknál nagyobb esélyt Közép-Európa progresszív erőinek szorosabb szellemi összefogására? Mennyire fontos neked az ott kapott díj?

Közép-Európának ez nem valami dicsteljes korszaka. Lefelé megy minden. De nem is élünk börtönben. Nyilván mindenki el van foglalva a maga bajával; ahogy mondtam, én ezt a (lehet, szükségszerű) önzőséget nevezem provincializmusnak. Másfelől meg ha nő a szabadság, nő a nagyvonalúság is, a figyelem, és mindez növelheti leleményességünket a saját gondjaink rendezésében vagy megértésében.

Például ha fölfognánk, azaz ismernénk (lefordítanánk és megjelentetnénk) s megvitatnánk Miłosz és Gombrowicz grandiózus, hol latens, hol látható nagy vitáját a haza, nép, nemzet dolgában – okosodnánk biztos.

Sokat lehetne egymástól tanulni, természetesen azért mindig a magunk kárán – Közép-Európa így van definiálva.

Az irodalmi díjakat nem kell túlértékelni. De hát azért az az egyszerűbb, ha megkapja az ember őket, könnyen akkor lehet igazi jelentőségtelenségüket fölfogni.

Volna pedig fontosságuk, nem az író, hanem az irodalom számára, mert megint saját értékrendjéről adna hírt. Ebből a szempontból a magyar díjak katasztrofálisak; semmilyenek, félig irodalompolitikaiak, félig szakmaiak… Ki tudja például, hogy mit jelent a József Attila-díj? Hogy azt mire kapja az ember? A szakmai presztízse mindenesetre nulla… Egy hét múlva már nem tudom, hogy kik kapták… Még a legjobb definíció rá: az a díj, amelyet Mészöly Miklós nem kapott meg. Tréfás.

Ezen is kéne változtatni. Ahogy pluralizálódik az élet, változik ez is. De azért egy igazán tekintélyes díjat kreálni, az nem egyszerű. Igaz, ahogy nem tudom, mi az, hogy valaki mester, mi az, egy irodalmi folyóirat, azt sem tudom, mi az irodalmi díj. Ezt mondjuk akkor lehet a legközvetlenebbül érezni, amikor öreg vagy kevésbé öreg kollégákat látunk, ahogy elhomályosult a tekintetük, amikor kimondják: Baumgarten-díj. Életük fontos eseménye. Irigylem őket ezért.

Viszont olyan díjnak, melyet egy sötét, szlovén karsztbarlangban adnak át, ahol közben bőregerek vágtáznak a légben, karsztvíz cseperész az ember nyakába, de ott ül 300 ember, és valamiért lelkesen figyelnek, a tévé közvetíti az egészet, s ha lenézek a színpadról az első sorba, kicsit vakon a reflektoroktól – hogy sznobságomról is hírt adjak –, akkor a Handkét és a Tomizzát látom, ahogy majszolják azt a fürt szőlőt, amit az előbb nyomtam a kezükbe (ők még nem tudják, 39hogy mindjárt nagyon savanyú lesz) – szóval az egész olyan hihetetlen, irreális, őrült, olyan szlovén, hogy az ilyen díjnak csak örülni lehet nagyon. Így is történt.

És akkor még nem beszéltem a másnapról, amikor leautóztam a feleségemmel egy tengerparti halászkocsmába különb-különb tengeri szörnyeket magunkhoz venni. Ahogy a költő mondja: Aioli! aioli!

Hogy érzed magad napjaink megbolydult társadalmi közegében? Hogyan ítéled meg a politikai s a kulturális életben megindult folyamatokat?

Így érzem magam; ahogy válaszolgattam. Elég váratlan mindez, ami itt történik, s amiről nem tudni pontosan, micsoda. Nagy összevisszaság van; „minden szinten szinte minden” összevissza.

Bizakodást és rémületet, rezignáltságot, fáradtságot és lelkesedést, önzőséget, nagyvonalúságot és erőtlenséget látok együtt. Magamban is. Nekem nincs kibontakozási programom. És begubózási programom sincs. Azt csinálom, amit eddig, nézdegélek. „És leírok mindent.”

Mit jelent számodra a hit, a katolicizmus?

Régebben (vagy faggatásra, azaz ha színt kéne vallani) erre egyszerűen tudtam (tudok) válaszolni: templomba járó, katolikus ember vagyok.

Csak zártan tudok felelni. Mert minden, amit mondhatok, olyan, mintha hivalkodnék. Ami meg nem olyan (tehát az előbbi minden mégsem minden), arról meg mért újságban beszélnék… – Minden (ez a rendes minden) erről szól; ez az egyetlen tét.

Ami konkrétabban a katolicizmust illeti: az olyan nekem, hogy egy eredeti képet használjak, mint a család. Ott látunk meg minden rosszat a legélesebben – ott 40is kell –, s ez az, ami nélkül az ember egyedül volna. Más kérdés, hogy egyedül lenni, arra ezer és ezer lehetőség van; sok jó ember közt, mint az ujjam…

A szentség, a szakrális, az a művészetnek is alapszava. S erről, hogy esetlenül mondjam, a kereszténység elég sokat tud. A hallgatásról, a hallgatás mélyén lévő szóról, a gyöngeségről, a kicsiről. Az író beszél, nem hallgat, de a csönd felé törekszik.

Nem tudom, létezik-e másfajta ország, de ahonnét mi jövünk, az itt jelenlévők, azon országok alapfogalma, alapélménye, főszava: a hazugság.

Hazug országokban élünk, operettországokban. E hazugság olyan totális és intenzív, hogy szinte szép. Ezt a szépséget írta le, fájdalmasan élvezve, a kelet-európai groteszk. És ennek van vége.

Beleuntunk ebbe, a „látszatnak és valóságnak ebbe a huzavonájába”, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk, vagyunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk satöbbi.

A hazugságok legnagyobbika: hogy azt mondták: vagyunk. Hogy van az ország. Hogy van egy: mi.

Hát nincs. Széjjel vagyunk szedve (cincálva, verve). Pedig ha csak az én van, akkor nagy baj van. Aki egyedül van, az mindennél jobban kiszolgáltatott.

Valamelyik jeles Közép-Európa-szakértő mondja, talán Kundera vagy Konrád, vagy mind a kettő, hogy Közép-Európa: az egy álom. Ez nemcsak szép és szellemes gondolat, de nagyon konstruktív is. Hozzám mindenesetre közel áll.

Végre valami, ami tőlünk függ, a fantáziánktól, a tehetségünktől. Még szabadságot is álmodhatunk ide. És akkor – és ide akartam kilyukadni – talán még az elvesztett mi-t is visszanyerjük. Mi, közép-európaiak, 42próbálgathatjuk először, és utána már könnyebben lehet mondani, talán: mi, magyarok, mi, szlovének, mi, szerbek, és így tovább.

Itt, e helyt meg különösen könnyen tudom mondani, mi, mi írók, a kollegialitás közös mi-je, ez az én szentimentalizmusom, a kézművesség szentimentalizmusa.

Országaink változóban. Azt hittük – én legalábbis azt hittem –, hogy soha, míg világ a világ, nem fog megváltozni a hazugságnak ez a módja, amelyet megismertem, mindig ez a konszolidált tili-toli lesz, aminél van ugyan rosszabb, de ő maga mindenestül romlott. Lám, megváltozott mégis, ezt láthatjuk Moszkvától idáig. Ahogy az új vicc mondja: őrült rendszer, de van benne beszéd. Hogy ez mit jelent, mennyire valóságos és mire vezet, az egy másik kérdés – nem érintem most.

Az efféle izgatott helyzet nem kedvez az irodalomnak. Gyorsnak és praktikusnak kell lennie ilyenkor a gondolkodásnak. A politikai lektűr ideje ez, azt hiszem. Ami persze nagyon fontos műfaj egy ország életében, tisztáz, fölszabadít, leleplez, küzd. Az irodalom is szabadságharc, de azért az nem ilyen, lassúbb, tutyimutyibb, mélább, nevetségesebb.

Vannak itt néhányan, akik ott voltak az idén Lisszabonban egy irodalmi fontoskodáson, s emlékezhetnek, hogy ott Joszif Brodszkij milyen (mélyorosz) értetlenséggel s talán ingerülten reagált a közép-európaiság gondolatára. Nem lopta be magát ezért a szívembe. De hazajőve olvastam egy esszéjét, ami után bármi szamárságot mondhat Közép-Európáról, az az esszé olyan briliáns volt. Őt idézem most:

„A nyelv, és úgy gondolom, az irodalom is, ősibb, szükségszerűbb és tartósabb a társadalmi szervezet bármely formájánál. Az irodalomban gyakorta kifejeződő felháborodás, irónia vagy közöny az állam iránt lényegében az állandó, jobban mondva a végtelen reagálása az ideiglenesre, a behatároltra. Mindenesetre, amíg az állam megengedheti magának, hogy beavatkozzék az irodalom dolgaiba, az irodalom is megen43gedheti magának, hogy beavatkozzék az állam ügyeibe. A politikai rendszer, a társadalmi rend formája, mint általában minden rendszer, meghatározásából eredően múlt idejű forma, amely rá akarja magát kényszeríteni a jelen (és gyakran a jövő) időre – erről legkevésbé az az ember feledkezhetik meg, akinek a nyelv a foglalkozása. Az igazi veszély az író számára nem az a lehetőség (nem ritkán gyakorlat), hogy az állam üldözi, hanem az, hogy hagyja magát hipnotizálni az állam monstruózus, időnként jó irányban változó, de mindig ideiglenes alakzataitól.”

Erről se feledkezzünk meg. Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk a hazánkat – és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva.

Irodalmunk, amely idegenkedni látszik a folyamatos, szolid munkától, hiányzik az állandó szellemi önértelmezés és készenlét magától értődősége, s ez akkor se mentség, ha sokszor a tér is hiányzik, ahol ez megnyilatkozhatnék, irodalmunk évfordulókon üli saját tehetetlenségének torát (ez szép – ki gondolta volna a mondat elején, hogy ide jutunk…).

Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Mándy Iván az idén éppen hetvenegy esztendős; lehet-e vajon nem írni róla? Difficile.

Másodikos vagy harmadikos gimnazista lehettem, amikor J. tanár úr kezembe adta Az ördög konyháját. „Azt gondolom, uram, ez magának tetszeni fog.” Valóban. Én könyvben ilyen összevisszasággal addig még soha nem találkoztam. Ő volt az első úgynevezett mai magyar modern, akit olvastam. Tökéletes zűrzavar. Nem tudtam, hol vagyok, mikor, hogy ki beszél, hogy most ezt gondolja csak, vagy már valóság, egyáltalán történik-e valami itt, vagy hogy is van ez. És lehetséges, hogy a Szabolcs, legalábbis egy időre, a Vera mamájára vetett szemet? Volt valami pulóverügy is… Aztán azok a homályos barlangszerű lakások, al- és társbérletek, szobák füzére, hangok, visszatérő mondatok, lányok, Borika, Vera, Jupiter és bandája: úgy zuhantam bele abba a könyvbe, mintha mindig ott lettem volna, illetve oda való volnék.

Egyfelől úgy olvastam, avval a lelkesültséggel és lendülettel, ahogy a nagy kamaszkori olvasmányokat kell, Jókait, Vernét, Balzacot (nekem az ikercsillagom Rejtő Jenő és Thomas Mann volt, egyformán szerettem őket), másfelől viszont úgy éreztem, hogy mintegy utolért az idő, nyakon csípett, s az olvasással belebonyolódom valamibe, ne kerteljek, lényegében a saját életembe, és persze minden jó regény evvel szembesít, de ez az új könyv váratlanul közeli volt, közeli és mindennapi, és mégis valahogy emelkedett. Hogy van ez, hogy szitál a szürkeség, szinte az olvasót is betemeti, mégis a végtelenről van szó? Kozmikus pályának a széle is kozmikus…

Konkrétan azon csodálkoztam főleg, hogy miként tud Mándy ennyit, mert ez volt az egyik legnagyobb élményem, hogy mindent tud, tudta, mit gondolnak a lányok, mit az apák – hogy csak két sarkalatos pontot említsek –, és mert, helytelenül, úgy véltem, az eddigi könyvekben érzékelt tudás és gazdagság főként az ismeretlenségnek köszönhető, annak, hogy nem ismerem a múlt századi Párizst meg az Al-Dunát, meglepődtem, hogy az, aki itt most minden kosztüm nélkül elém áll, az mégis varázslatos, rejtélyes, titokzatos és rejtőzködő, viszont közeli, akibe, talán ez a jó szó, belé lehet botolni. (Valljuk be, ezt Thomas Mannról nem gondolhatni – még ha volna is szmokingunk…)

Egyszer eltűnődtem azon, hogy ezek a „nagyvadak”, kikre annyit szoktunk hivatkozni, irodalmi felmenőink, apák, nagybácsik, bátyok, vad nagynénék, milyen állatok volnának, zoológia!, a farkas, az oroszlán, a medve, a sólyom, így átírni a Spenótot, szelíd őzek, kutyák, elefántok, zsiráfok, hiúzok, hiénák, hangyászsün.

Volna valaki lelki szemünk előtt, üldögélne egy nem létező kávéház márványlapú asztalkájánál („kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!”), egy finom, udvarias úr, kávésnéni. Keze selymes, bőre rózsaszín, lát46szik, hogy soha nem dolgozott. Kedves, régi ember, legyintenénk, amikor, mint egy lassított filmben, elmosolyodik ez a férfi, mosolyra ragadtatja magát, már ez félelmetes, s aztán kivillannak a fehér, gyilkos fogak: tigrisfogak. Egy szép, lusta tigris – a gyűretlen öltönyében. Bárkit agyoncsap mancsa egy légies billentésével.

A könyvei is ilyenek. Mintha apró, impresszionista megfigyelések volnának, hangulatok, foszlányok. Igen, ez is. Mándy mindig halk és udvarias, soha nem ágál, nem is bohóckodik. Olykor kicsit feszesebb a hangja. Halk, udvarias – és nagyon veszélyes. Kegyetlen, ha csöndes is. Úgy kegyetlen, ahogy egy pad vagy fogpasztatubus. Mint a természet. Iván, a rettentő.

Mondok hasonlatokat (szerűségeket). Ezek nem egészen nem igazak, azaz sánták ugyan, ahogy kell, de mennek valahová.

Mándy olyan, mint Garaczi László; a finomságnak és élességnek ugyanaz a váratlan ferdesége – 40 év különbséggel. (Szándékosan fordítva van a hasonlat, nem a kóvednek megfelelően, de Mándynak megfelelően.)

Hasonlóságot látok Mándy és Nádas újabb (Évkönyv-részletek a Jelenkorban) történetkezelése között. Hogy mintha egy könyv az valamiféle rés volna, amelyen át rálátunk egy történet részére, hogy mintha volna egy folytonosan zajló, egy hátul forgó történet (nem mondom, hogy nagy történet, mert erről nem tudok semmit), és ebbe a történetbe lép bele és lép aztán ki belőle a könyv – odahajol, majd elhagyja. Ez nem módszer, inkább viszony, még inkább állásfoglalás: tehát hogy van történet, van egyén, van sors, de az erről való hírhozás útjába, finoman szólva, akadályok tornyosulnak. Ezt a felfogást, amely a szakmánkat egyszerre mondja lényegében ugyanolyannak és gyökeresen másnak, mint a Fontanéét – nagyon hitelesnek és hozzám közel állónak tartom. (Az én történetviszonyom, azt hiszem, másféle, de ezt most hagyom.)

Biztosan más Mészölyé és Ottliké. Mészölynek van 47egy szekszárdi hinterlandja, gazdag, mitikus vidék – ő akörül bóklász. Ottlik számomra ugyanúgy határon áll, mint Flaubert. Az utolsó, aki még gyorsan elmondja, mi is volt. Mit is vesztettünk. Hogy mi az a nincs, ami most van – erről Ottlik már nem szól. (Amúgy pedig Mándy fiatalabb, mint Nádas, aki éppen hogy fiatalabb Ottliknál, miközben Mészöly egyszerre kamasz és aggastyán.)

E születésnapi alkalomból szeretném egy kb. 22 éves (Vera korú) fiatalember utólagos háláját és köszönetét átadni, négy írást fűzök ide (van egy ötödik is, csak most nem találom a kéziratot), 72 táján íródtak, az Egyetemi Lapokban jelentek volt meg, később ezt-azt fölhasználtam belőlük; ha alkalmi írások voltak, leginkább ez az alkalmuk, ez a mostani.

Dicsérvén Oravecznek szép Sándor-cikkét (ÉS, 88. jan. 8.), mondom neki, hogy nekem W. S.-ről mindig valahogy múlt idejű vagy milyen mondatok jutnak az eszembe, olyanok, amelyeket csak halott emberről szoktak mondani. És hogy ezt szégyellem.

Oravecz hümmögött, majd röviden fölnevetett, mintha mindent tudna, pedig azért szerintem mindent nem tud (ha sokat is). „Hát magunkról is úgy beszélünk, mint halottakról, nem?!”

Igaz, mindig is így gondoltam W. S.-re – nem mint halottra, de nem is mint élőre. Inkább mint másként élőre. Ad notam másként gondolkodó. Másként élő: a reálisan létező élet ellenzékije! Ez volna az igazi, mély ellenzékiség, telt és egész, csak a létezésnek kiszolgáltatva, nem egy politikai micsodának. (Bár mi csak ne becsüljük le a politikai micsodákat – ez éppenséggel nem volna logikus. Óh, Gott-lob Frege, erlöse uns…, ami durva fordításban annyit tesz, hogy kábé váltson meg minket az isteni töredék, melyet, ó, dicsérünk.)

Ezt a másként levést én nagyon is konkrétan gondoltam el. Áttételesen mondom el, hogy kevésbé legyen frivol: idemásolok egy regény 378. oldaláról né54hány sort: …lassított lova futásán, hunyorgó szemmel nézegette a járdán szemben közeledő vékonyka alakot, mely a felszín fölött mintegy fél méterre suhant, akár egy angyal (kiemelés tőlem); és két oldallal (és egy kalanddal) arrébb: S aztán még később is vissza-visszagondolt erre az „embertelen jelenetre”. „Az a rohanás! Ahogy kiűztek az időmből!” Hátborzongató volt tehát neki Sándor úr nagysága néha. Tudniillik annak a regényhősnek ott.

Unalomig ismételgetjük, rettenetes minden angyal; de vannak antropomorf emlékeim is. Másolok megint: mint két és nyilván rosszcsont kölök ültünk egyszer így a járdán egy nagyon nagy, nagynál is nagyobb magyar költővel. Akkor épp kórházban volt a felesége. Azért is ültem ott, megnézni, hogy s mint van. Régebben még beszéltünk irodalomról is, illetve mutattam neki írásokat, ő meg dicsérte őket. Azaz, ez is nagyon ravaszul történt. Mert akkor így gondoltam, és ez nagyon fontos volt, mert mindenhonnét visszakaptam ezeket az írásokat, de én erre, nem mondom, hogy könnyen, csak vállat vontam, és esténként fölidézhettem a dicsérő hangsúlyokkal terhes magas gyerekhangot (hogy el is áruljam, kiről van szó). Később már csak a gyerekeimmel váltott szót. Hallgattunk, ültünk. (Ha pedig beszéltünk, akkor kizárólag éktelen marhaságokról. De jólesett. Például hogy mi lesz, ha bevonulnak a kínaiak. Hogy hova, az nem volt megadva. Meg a Nobel-díjról. Hogy volna valami kitétel, még a Nobelé, hogy előremutató szerzőket díjazzanak. Igazuk van, bólogatott a drága költő, hát én aztán tényleg nem vagyok előremutató. Szent igaz.)

1970-ben álltam először az ajtaja előtt, ahol egy cetlire firkantva állt két név: Károlyi/Weöres. Vagy a keresztnevek is? Örömömben, még kint, azonnal elhatároztam, hogy ha majd nekem is lesz ajtóm, azon is 55így lesz, ilyen vagabundusul, de mire – annak idején – kifejthettem volna radikálisan bohém koncepciómat, már közös költségből vétetett s föl is csavaroztatott egy olyan kis praktikus alamíniumos.

Hangozzék még oly hihetetlenül: írásokat vittem mutatni. Ezek műfajukra nézve mondatok voltak (később jórészt belekerültek a Fancsikó és Pintába), egy lap, egy mondat. W. S. tényleg olyan, mint egy csodás mese: hol volt, hol nem volt. Ha olvasott, még a szokásosnál is jobban eltűnt.

Hetyke nímand, ott olvastattam Magyarország legnagyobb költőjét.

De erre akkor nem gondoltam, annyira megnyugtatott az a nagyvonalúság, ahogy kezeltettem. Mintha abban a könyvekkel, kézirattornyokkal iszonyatosan zsúfolt szobában két (kettő) költő ülne, s beszélnék meg éppen szakmájuk dolgait. Ahelyett hogy tárgyszerűen eltörpültem volna, egyenrangúvá tett. Hogyan? Hogyan tudott akkor engem, vagyis a papírlapjaimat komolyan venni? (A komolyságra még visszatérek.)

Nyilván ezért éreztem úgy, hogy dicsér. Egyszer azt mondta: A mondatod a saját farkába harap. Szóval nem egészen dicsért – de nagy pedagógusi bravúrral lett elmondva minden. Megerősített és óvatossá is tett, lovaggá ütött, és gyanakvóvá tett a lovagokkal szemben.

Túl jó, de azért jó, mondta például. Bagoly mondja verébnek, szemtelenkedtem aztán a lépcsőházban elfele.

Valamiért (a szerencse!) mindig narancsot kaptam, soha nem mertem nemet mondani, csak ettem, ettem meg rágicsáltam a héjat – émelyig. A Pavlov kutyája vallomásaiból: a narancsszagról azóta is automatikusan W. S. jut eszembe, ahogy a szotyoláról, a Népstadion közvetítésével: a Himnusz.

Ugyan matematikus – valós – sosem voltam, de matematikushallgató az igen; olyan középfekvésű – azt hiszem, intelligensen nem tudtam a dolgokat. De 1971-ben nem ezért kaptam geometriából elégségest. Hanem a Weöres miatt.

Hajós professzor úr Bevezetés a geometriába című könyvéből kellett vizsgáznom. (Nyilván itt kaptam rá a bevezetésekre; megjegyezném szelíden: bevezetés ide vagy oda, az egy geometria-könyv volt, nem pedig valami, ami után most majd jöhet már a geometria… Nem mintha ez engem nyugalommal töltene el.)

Az anyagot, mint rendesen, tudtam is, meg nem is. A vizsgáztató ez ügyben akart firtatva döntést kicsikarni. De azt nem lehetett, mert nekem akkorra már a Paksi halászcsárdában kellett volna lennem, ebédelni egy nagy társasággal, Hubay Miklós, olaszok, miegymás, W. S. + ü. (göngyöleg). Másra sem tudtam gondolni. Nekem most el kell mennem, mondtam az igazságnak megfelelően, a vizsgáztató pedig bosszúsan, értetlenkedve és szomorúan bevéste a 2-est.

A Paksiban azután ismét tanulhattam valamit. (Meg is tanultam.) A pincér már vitte volna W. S. elől a tányért, tele a maradék jóféle, de villával fölfoghatatlan szaftokkal, amikor ő – hát bizony, tényleg akár egy kisgyerek – nevetgélve magyarázni kezdte, mennyire nem illik étteremben ezt így és például így vagy akár emígy a kenyérrel körbe-körbe – ki, tun, kol, ni. És akkor már mindenek kitunkoltattak volt. Én 21 évem hűvös méltóságával bélszínt tükörtojással kértem – biftek szö jajcom, máig számban a hátszín jó íze –, részint sunyi pénzbeli megfontolásokból, részint épp a konfliktusos szaft miatt. Fölismertem hát a dilemmát, és otthagyni se lett volna merszem. Így megy ez az ősi magyar étkeknél. (Hacsak az ember nem W. S.)

Pessoából mondjuk van négy. W. S.-t nem lehet összeszámolni, annyi.

Később a lányommal, a 2 éves Dórával kártyázott. Gyerekek: magukban. Én mint hülye felnőtt.

Mi a játék? Mondjuk: fittyet hányni a „dimenziókra”.

W. S. nyilván ágya sarkába kucorodva (ágyban, párnák közt), én nyilván soros narancsommal küzdve – mesélni kezdett Jeszenyinről (vagy Sevcsenkó?), hogy az akkor hajnalban bejött volna hozzá a konyhába, mikor ő éppen kávét készített. Sándor Jeszenyint (Sevcsenkót) fordít most, mosolygott rám Amy. Elvörösödtem. Nem…, mégse keverem össze, az Jevtusenko, aki él, Jeszenyin (Sevcsenko) már meghalt, ez biztos, ha nem olvastam is a verseit. Világos. Akkor ez most egy irodalmi tréfa, egy magas rendű. (Ha meggondolom, én W. S.-nél voltam életemben először – és majdnem utoljára – úgynevezett és valóságos irodalmi emberek között.) Szóval ez egy ilyen dolog, más, mint a matematikusok közt, de értem. Mindjárt föl lesz oldva, le lesz aratva, valaki finoman elneveti magát, lopva Amykára néztem, belé helyezve racionalitásom nehéz bizalmát. Semmi, semmi.

És hogy Jeszenyin (Sevcsenko) dörmögött valamit a kávékészítés mikéntjéről, áttételesen tehát a fordításról mondta volna el a véleményét, majd talán kávét is ivott, aztán meg elment, ezért, hogy ő, W. S., ma fáradtabb a szokásosnál, illetve egyszerűen álmos. Kész. Ennyi. Aztán minden átmenet nélkül másról esett szó, és az egész úgy maradt ott a szobában, mint az a bizonyos el nem sült pisztoly, nyílt vérző seb, temetetlen hulla.

Ez engem akkor is, most is hihetetlenül felkavar-t, az a komolyság, ahogy W. S. ezt elmondta. Komolyság és könnyűség. (Hasonlított ehhez a nagy kutyás történetünk, amikor rámutatva két gyönyörű, vad kutyára – ikrek, kikre, bocsánat, én csak ellenszenvvel tudtam nézni: a nagy humanista! –, így szólt: Vajon mikor leszünk mi ilyen szép kutyák? – Valóban.)

Mennyire nincsen itt bennfentesség, cinkosság, vagy bravúr vagy ötletesség vagy szellemesség. A játék: az a más.

Ahogy pl. Mozart, ő is újra értelmezi a komolyságot, ezt a nagy, centrális európai eszményt. Vagy ahogy fittyet hány egy másiknak: a férfiasságénak.

A művelt magyar közvélemény (országomat egy egzisztencia-bizonyítékért! – Te ló!) csak a nagyon nagy, nagynál is nagyobb fiainak bocsátotta meg, ha nem voltak előremutatók. Megbocsátja, de megjegyzi. Illetve ez is össze-visszább. Például, azt hiszem, József Attilának most kifejezetten hátrány, pech, hogy, mondjuk így, baloldali volt.

A legautentikusabb pillantás, amit W. S.-re vetettek: a Kosztolányié. Ő tudta aztán igazán: ki az a szép gyermek vele szemben. („Drága Fiam…”)

Múltkoriban láttam őt a tévében, borostásan, a szokásosnál is süppedősebben. „Mozart megöregedett.” – Ilyen mondat nincs (nem van), mondhat a Wittgenstein, amit akar.

„Sokszor gondoltam rá azóta. Meg a Törökvészi úti estékre. Hol ez, hol az juttatta az eszembe. Hallottam, hogy Sándorral most ez van, most az van. És mindig jó volt, mindig megkönnyebbültem. De most félek. Most előttem van legújabb verseskönyve, a Kútbanéző, amely a múlt hónapban jelent meg. Nézem a nekem szóló beírást a címoldalon, az aláírást, a reszketeg, tétova betűket. Mintha párás ablaküvegre vetette és megrongálták volna őket a napsugarak. Hol van ez már a Merülő Saturnus-példányomba kapott ajánlás lendületes, magabiztos vonalvezetésétől! Elszorul a szí59vem. Mi lett a kezeddel, Sándor, mitől ugrál így? – kérdem magamban. Mi történik itt, mi történik velünk? Miért hagyod, hogy kézírásod durván, nyersen a szemembe vágja, amit a versek még mindig mesterien átlényegítenek? Ami ránk vár, de így elviselhetetlen. Megállj, ne öregedj tovább! Nehogy végleg elnémulj ott, az ágyon! Inkább mi is elhallgatunk, akik közeledben vagy tőled távol jártatjuk a szánkat, csak hogy ne untassunk locsogásunkkal.”

Ami a locsogásunkat illeti, abban igaza van Oravecznak. De látva W. S. reszkető kezét, én nem félek. Ő nem öregszik. Azt hiszem, az tényleg úgy van, ahogy ő mondja, hogy vele minden megtörtént már tízéves koráig. Minden. És minden további évet már csakis kizárólag a mi kedvünkért teljesít…

Weöres Sándor költőt temetjük. Senkit nem tudok, senkit, akinek a sírjánál ne hangoznék többé-kevésbé nevetségesen, de legalábbis illetlenül egy ilyen mondat.

Weöres Sándort az Isten költőnek teremtette.

Hogy ne magamra gondoljak, mert temetésen azonnal magunkat kezdjük siratni, a világra gondolok, a nem magyar emberekre, akik nem tudják, nem tudhatják, és azt hiszem, nem is fogják tudni, kicsoda Weöres Sándor.

Nem az elmaradt nagy dicsőségre célzok, nem az ún. méltó helyre a világirodalomban, hanem arra, hogy Weöres, a teremtés e nagy ténye, magyar tény, azaz lényegében csak számunkra nyílik meg, Weöres Sándorhoz magyarnak kell lenni. Ezt nem büszkén mondom, de úgy, mint aki gazdag. Gazdagok vagyunk általa, és gazdagok a gyerekeink is, és a gyerekeink gyereke is gazdag lesz.

Nem nagyon szoktuk ezt érezni, és erre sok okunk van, hogy magyarnak könnyű vagy jó volna lenni. Weöressel könnyebb ez, ennyivel könnyebb. Más így minden, más így magyar írónak is lenni, megtisztelőbb és nagyobb dolog. Talán az utolsó igazi, nagy nemzeti költő, első az egyenlők közt; akit soha senki nem tu61dott kisajátítani. Mindenkié ő, minden olvasójáé, és senki másé.

Weöres Sándor egymaga élő bizonyítéka, élő bizonyítéka most is, az ember fönségének.

Egy közülünk, kondás és éji fejedelem, elment, és mi imádkozva eltemetjük. Nem történt most semmi. „Kuli neeem tud meghal.” Úgy van, ahogy Károlyi Amy mondja: Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.

Nem szeretném itt elmondani, kicsoda volna is Witold Gombrowicz (szép róla Mrożek kifejezése: „az önmagát operáló sebész”; ennek kapcsán én meg akkor emlékeztetnék Russell antinómiájára, a hadseregborbély konfliktusára, akinek a szabályzat szerint csak azokat szabad megberetválnia, akik maguk erre nem képesek, ha tehát ő magát képes megberetválni, akkor nem beretválhatja meg magát, csak akkor beretválhatja meg magát, ha nem tudja magát megberetválni), azt se, hogy mit jelent nekem, vagy mit jelent szerintem az irodalomban vagy mit az én történetemben.

Kicsi dologról beszélnék, arról a rettenetes élményről, amit az első G.-könyv elolvasása jelentett.

Éppen tíz éve, hogy a barátom odaadta olvasni a Pornográfiát, németül, Neske Verlag. Nem szeretek németül olvasni. Zúg tőle a fejem, olyan, mintha egy vízesés mögül hallanám a szavakat.

G. nevét először Vence-ban hallottam, jóval öregebb voltam már, mint Karol, és jóval innen a harmincon, a nagynéném lakott ott, Károlyi Mihályné. Nagyon kellemetlen alak tudott lenni, ha akart, mesélte enyhén raccsolva. Olyan kötözködő, tudja, Péterrr… Aztán figyelmetlenül (mert lényegében mindig csak magára figyelt) még hozzátette: Nagy író, nagy kelle63metlen. Mikor olvasni kezdtem, néhány oldal után éreztem, valóban kellemetlen alak.

Akkoriban irodalmi szövegben nagyon nem szerettem a három pontokat (…). Úgy véltem, valamit megúszni akar ilyenkor a szerző, meghátrál, elken, sejtet, és közben úgy tesz, mintha ő tudná, amit pedig nem tud, és a nem tudását nem ismeri el (vagy gyávaságból, vagy ostobaságból), azaz hazudik. Azért gondoltam így vajon, mert az én gyakorlatomban ezek a pontok ezt jelentették? Az írásműűűvészetemben… Hagyjuk.

Könnyen fel tudom idézni magamban az akkori dühöt vagy inkább ingerültséget. Úgy láttam, hülyítenek, palira akarnak venni. Elkezdődött egy bizonytalansági hadművelet. (Most azt hiszem, ez a G.-írások sine qua non-ja… [!].) Valljuk be, a hadművelet durva és egyszerű volt, azonnal fölsikoltottak, hogy itten most micsoda fatális kaland leend, s jöttek hamar a három pontok is…, akár egy szakadék, álcázott gödör, bányaomlás: hogy volnék szíves oda belepotyogni.

Azonnal átláttam a szitán.

G. ijesztget, állapítottam meg, és hülyeségekkel ijesztget. Hogy már megint lehullt egy falevél, miközben egy nő lehunyta a szemét. Na és aztán! És hogy Henya akkor köhögött, amikor Karol az orrát túrta! Éppen akkor!!! És túrta! Meghogy Friderik rágyújtott… de milyen lassan!… évszázadok teltek közben el… Ugyan már! És hogy ez alatt nem nézett senkire. És aztán?! De hisz közben együtt eltaposták a gilisztát!

Elég, gondoltam. De mielőtt ezt gondoltam volna, azt tehát, hogy ez túlzás, kitalálás, hisztéria, akkor váratlan hirtelen a könyv állította ezt, hogy elég, ez túlzás, kitalálás, hisztéria.

Restelltem magam, ahogy Witold a könyvben, hogy hagytam magam rászedni. De ha így, ha evvel nem vagyok egyedül (mert éppen maga a regény is így van), akkor vajon tényleg csak rászedés mindez? Valóban csak ennyi? Hogy lehet-e, hogy hazugság szolgálja az igazságot és igazság a hazugságot? (Mindenesetre „valaki” szolgál…)

És hiába haladtam óvatosabban, a könyv mindig előttem járt, előbb visszakozott, előbb lett épeszű. Meglepődtem. Ez a könyv nem csinál úgy, mintha… Nincs igazság. De azt nem mondja, hogy semmi nem volna igaz, hiszen állítja, hogy van bűn. Szóval ez a könyv nem számít rám, nem kéri a segítségemet, a cinkosságomat, a jóindulatomat (mint annyi közép-európai könyv), nem kéri a műveltségemet, az értésemet, ez a könyv csak saját magára számít. Senki másra, csak saját magára. (Erről van szó.)

Nem mondható, hogy örülne ennek. Akire számíthat – önmaga –, kétséges figura. Megbízhatatlan, szenvedélyes, áruló lélek. Erre nem gondoltam, arra, ami ebből következik, hogy én is ő vagyok, lehetek, én is Witold, illetve witold vagyok – és ettől megrettentem.

Mi ez? Mi ez? Mi történt? Nyugodjék meg, kérem… Ez csak amolyan ábrándozás… Mégis… Addig-addig tette föl a könyv a kérdéseit, újra meg újra, szégyenkezés nélkül, és megint és megint, míg a hadművelet célt nem ért. Minden szó inogni kezdett, remegni, billegni, reszketni – ez lett a következménye a sok kérdezősködésnek. Addig-addig kérdezgette G., mi igaz, mi nem, mi igazi, mi nem, mi élő, mi nem, mi forma, mi nem, azaz mi vagyok én, mi nem – hogy inogni kezdett a világ, remegni, billegni, reszketni. Mi ez? Mi ez? Mi történt? Nyugodjék meg kérem… ez csak amolyan ábrándozás…

Elolvasván a könyvet, megváltoztam. Egy szóval mondom: öregebb lettem. Félénkebb, tisztább, bátrabb, romlottabb; látni vélem a semmiséget, mely iszonyatos pusztítást végez, a temérdek gyilkosságot pillanatról pillanatra, ahelyett, hogy Jársz templomba? azt kérdezem: Jársz nőkhöz?, látom a barátom lecsukló szempilláját, igen, az ember a harminca65dik éve után belép a förtelembe. Aljasság, árulás, bomlás, haldoklás, kín és borzalom. Például falevél hull, miközben egy nő lehunyja a szemét.

De vajon amit mondok, nem valami más helyett mondom-e?

Ide másolom még azt a párbeszédet, melyet egy budapesti külvárosi kocsmában, úgymond, hallottam:

– Hát most látja. Ennek nem ez a módja. Túlságosan egyszerű ez. Az ám, túlságosan egyszerű.

– Bizony, uram, így van elbaszva ez az egész, Ádámtól Éváig.

– Maga tud repülni? Kormányszinten, úgy értve…

– Én nem vagyok egy reneszánsz alkat, pajtás. A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem? Mi?!

Mintha G. is ezt kérdezné állandóan. Mintha ez volna az ő kérdése. Én meg úgy vagyok, mint Hipolit, felsüvöltök: A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem?, s azután tűnődve suttogom magamnak: A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem?

Azután megint felsüvöltök: Az a legrosszabb az egészben, hogy menekülni sincs hova. És azt suttogom, saját használatra, alig hallhatóan: Az a legrosszabb az egészben, hogy menekülni sincs hova…

Arra kellene itt most válaszolnom, mért is szeretem ezt a Móricz nevű írót, azon előre kitervelt cél érdekében, hogy nőjön-e a rádióműsor hallgatási hányadosa, mely műsor előre kitervelt célja az olvasási szenvedély fölszítása volna, gondolom.

Ennyi kitervelés talán már gyanút kelthetne, joggal. Amúgy is gyanakvó kedvünkben vagyunk. Merthogy annyit hazudtak itt már. Timföldben, pusztaságban és hazugságban gazdag vidék ez.

Választott témánknál maradva: errefelé nagyon sokféle ember szerette már Móriczot. Biztosan lehetne egy jó kis gonosz műsort csinálni, hogy ki mindenki törölte belé s minő okból dicsérő lábát Móriczba.

Most akkor én? Kicsit másról beszélnék.

Az ún. klasszikusok helyzete mindig nehéz; halmozottan hátrányos helyzetűek ők. Mert például kanonizálódik az az új, amit hoznak, használtatik, magától értődő lesz, beépül – és ez rendjén való, hisz éppen így változik meg a világ, ha megváltozik. Ez megtévesztő lehet: első pillantásra a klasszikus: jól fésült. Egy intelligens öregúr.

Hát még ha hozzávesszük a kisajátítási akciókat. (Ezekben a magyar irodalomtörténet, főleg ez újkori, nem szűkölködik.) Például kitalálták ezt a fősodort, hogy volna az irodalmunkban egy fősodor, petőfi–ady–móricz–józsefattila… Aligha van ilyen; fősodrók – azok vannak, és persze vannak sodorok is, csak nincs 67köztük fő. Aki azután ebbe a nem létező fősodorba belepottyant szegény, arra keresztet vethetünk, azt élő olvasó saját jószántából elő nem vette.

De mindez félrevezető (és félrevezetés). A nagy író soha nem jól fésült, hiába frizérozzák a – bocsánat – álkultúrborbélyok, a nagy író mindig botrányos, az igazság botrányát sugározza, és főként a szabadságét.

Csak erre akarom fölhívni a figyelmet. Nem mondom, hogy olvassák Móriczot, mert ilyet úgyse lehet mondani, majd olvassák vagy nem olvassák – de minden olyan emberre, és ilyen Móricz Zsigmond is, rettenetesen rá vagyunk szorulva, aki erre a szabadságra, a saját szabadságunkra emlékeztet és hív minket.

Áll a senki földjén, és mi hálásan röhögünk rajta; ő a bohóc.

A bohócnak nincsen kora – bár öregedvén lisztes arca egyre magányosabb lesz, egyre szomorúbb, pusztább, mert egyre többet tud. A bohóc kenyerespajtásunk – noha nem lekenyerezhető. A bohóc meglehet pojáca, ripacsnak biztosan ripacs, de nem udvari bolond.

A bohócban sok NEM van és egy nagy IGEN. Mert farba rúgható, ki nem, megalázható, földbe taposható, még ki is lehet tüntetni: de az az IGEN, az kikezdhetetlen. A bohóc már rég nincs – őt nem védi semmi, ahogy a nem-bohócokat sem –, amikor egy kisfiú álmában, mert kisfiú és álom van, lesz is mindig, hangosan fölnevet. (Rosszat álmodtál, fiacskám?)

De elég is. Ne oldalazzunk. A bohóc, ez az árva, siralmas, link, mulatságos pofa, ő az, aki szabad. Tudjuk, ennek ára van. Én meg is tudom pontosan mondani ezt az árat: a bohócot szeretni kell, ez az ár, nem kevés. Ő pedig cserébe: kinevet minket. És saját magát. Ez az ő esélye.

A Sándor György nevű bohóc április 4-én (láthattuk a zászlókat) 50 éves volt. Az Isten éltesse!

Nem szerencsés, finoman szólva, ha olyasmiről beszélünk, amit nem ismerünk rendesen. Most, itt többé-kevésbé ez a helyzet. Béládi Miklóst én alig ismertem, noha volt egy-két heves találkozásunk, szóban, írásban. Inkább egy fantomról beszélek, azt hiszem, egy víziómról, aki így alkalmasnak tetszik, hogy néhány lényegesnek tűnő tapasztalatomat, fölismerésemet és élményemet a nyakába varrjam.

Irodalombarát, írtam „róla” egy regényben, ami e pillanatban inkább igaznak tűnik, mint szemtelennek, és eléggé fontosnak vagy legalábbis ritkának. Hogy valaki az irodalom barátja volna elsődlegesen. Béládi, akinek ezer funkciója volt, irodalmi és irodalompolitikai súlya, legendás munkabírása – megkockáztatom: a legjelentősebb mint olvasó volt. Egy nagy olvasó.

(Zárójelben – azért így, mert nekem is többe van! – az említett irodalompolitikai súlyról. Én az irodalompolitikáról nem sok jót tudok elgondolni, nem is csak erről a konkrétról, ami van nekünk – vagy mi őneki –, hanem általában és elvileg sem, azt gondolom róla, és nincs módomban kevésbé komolytalanul fogalmazni, hogy olyan, mint a zsiráf, az meg olyan, amilyennek a vicc mondja, hogy hát látott-e már bátyám zsiráfot?, egyszer, fiam, hogyne, de az se az volt! Szóval hogy 70ilyen állat nincs. Mert mi végre? mi haszonra? Ha úgymond jól működik, nem zavar. Ez a maximum, hogy békén hagy. Csak bajt hozott a művészetre és művészekre. De akármennyire nincsen is: van. És akkor, ez érezhető, nagyon is hiányoznak az olyan emberek, mint pl. Szederkényi vagy Béládi, Béládi, aki egyszerre volt barátja Tóth Dezsőnek és Mészöly Miklósnak. A jobb megértés végett mellékelem Zsófia nevű gyermekem A zsiráf c. munkáját. „Sok kiszsiráfokat is rajzolhatok?” „Muszáj?” „Muszáj.” És: „Mit eszik ez?” „Gondolom, növényevő.” „Mozart az növény?”)

E ledér kitérő után vissza az ideális olvasóhoz. Akiből kevés van. Aki fütyül minden könyvön kívüli szempontra. A jó olvasó szűz, újra meg újra. Mindig mindent elölről kezd. Szűz és bátor. Van bátorsága önmagához igazodni. Olvas, mert ez neki így jó. Azért olvas, amiért eszik.

Jó olvasó nélkül nincs jó irodalom.

A Béládi nevű olvasó életét nem tettem könnyebbé. Kedve szerint talán mást evett volna, mert más szakácsokon nevelkedett, másra volt gusztusa és éhe. Úgy szokta meg, hogy a szakácsok komoly, bajuszos férfiak, és kezdett volna aggódni, mi lesz szegény, sok szenvedést megért vendéggel, ha ilyen, nem tudni, milyen kölykök kerülnek a sparheltek mögé…

Rendesen a magyar történetnek itt van a vége, a szokások – okadatolt – béklyójában, és, a hasonlatnál maradva, nem az ízek nagy szabad birodalmában. Megy mindenki a maga útján – megy amerre lát, és ezt nevezi a maga útjának –, s fittyet hány a másikra anélkül hogy igazán tudná, ki a másik (és ki ő). És utunk mellett kibúvónk is van: nem tehetünk most, épp másként, bajban vagyunk. Csak hát a baj hülyít is.

Nem könnyű ebből a táncrendből kilépni. Béládi ki tudott lépni. Látni véltem rajta a viaskodást, örömét, hogy valami szerinte „jó”-ra lelt, és szomorúságát, hogy így megváltoztak a dolgok (idézem őt: „e jegyzet írója, más irodalmi eszményrendszerben nevelkedve, nem kevés mélabúval kénytelen rögzíteni az idő múlását…”), egyfelől értéket kénytelen észlelni, nincs más választása, másfelől – tréfával szólva (?) –: engem. Igazán tiszteltem ezért a küzdelméért, béka voltam, amit le kellett nyelnie, és ő le is nyelt. Elfogultan beszélek tehát, hiszen egy hódításról számolok be (szemérmetlenül) – de elfogultságom talán nem csökkenti annak az értékét, ami itt történt: mert olyan kevésszer 72látni azt, hogy valakit elfogadnak, elfogadunk olyannak, amilyen, akkor is, ha nem egészen az ínyünkre való, nem akarjuk átnevelni, s nem azt keresik a könyveiben, könyveimben, ami nincs bennük, és akkor ezen fanyalognak (klasszikus fogás az 50-es évekből, amit aztán a legváratlanabb helyeken látok alkalmazni – ismétlem: a baj hülyít is), hanem azt nézik, mi van bennük, és mi hiányzik, azaz előítélet nélkül olvasgatnak, olvasgatnának, nem méricskélve, milyen következményekkel jár mindez.

Manapság mintha még növekednék is a más-ság ellen való türelmetlenség, agresszivitás és főként figyelmetlenség. Mert azért az igazán rossz olvasó nem az, aki félremagyaráz, tompa, buta és önző, hanem az, aki dölyfösen nem olvas, az a legrosszabb. Vagy ki tudja. (Persze, hogy egy író kit tart jó olvasónak, köztünk szólva az könnyen megmondható, láttuk – ó, a hiú állat –: hát aki őtet olvassa…)

Az a rész a regényben így van: Mint amolyan művészember, a mester hátradőlve székén, élvezettel hallgatta ezt a konstrukciót, melyet senki nem rontott el, ahol senkinek nem volt őszinte vagy annak szánt mozdulata.

De aztán hirtelen belefáradt ő e permanens ugráskészségbe, elege lett a jólneveltségből. „Mindenki nagyon udvarias volt, halk, elegáns, fórném és tahó.” Neki pedig ettől bedugult a füle, zúgott, mintha víz ment volna belé, noha nem ment belé. „Istenem, isten.” „Mit motyogsz?” – kérdezte a szomszédja, Miklós úr, egy irodalombarát. „Miklós bátyám, tűzzünk innét, az isten szerelmére!” „Csiba te” – mondta a tapasztalt férfi.

Halálában mindenkinek számos barátja lesz. És ellensége. (Látni Béládi esetében is, látni azokat az írásokat, melyek sose születtek volna meg, nem mertek volna, életében.) Én se ez nem vagyok, se amaz; én csak emlékező vagyok, aki emlékezik egy hiányzó emberre.

Az éjszaka egy sárkány meg akart enni. Futni kezdtem, mint egy nyúl, mire a sárkány is nyúllá változott. Amikor utolért, nagyon megtetszettünk egymásnak, és el is vett feleségül, és azóta boldogan élünk, két nyuszik.

Érted?! Szóval valójában nem két nyúl, hanem az egyik én vagyok, a másik meg a sárkány. És persze, tudod, ez csak mese. Igaziból azonnal fölfalt az az állat!

Kicsit úgy vagyok a szülőségemmel, mint a magyarságommal: nem létezik külön. S gyanakodva is nézem a főállású szülőket. Az áldozatos szülőket. Én nem áldozom föl magamat a gyerekeimért, hiszen úgyis odaadok nekik mindent, amit tudok. (De ragaszkodom a banánrészemhez…) Az áldozatos szülő enyhén és folyamatosan sértett – s várja vissza, amit befektetett. Ő az ideologikus szülő: aki áthárítja az életét a gyerekeire, így személyteleníti el, teszi puszta alibivé.

(Zárójelben: amiképpen a főállású szülőket, azonképpen a főállású katolikusokat se szeretem. A program-katolikusokat. Akik megbotránkoznak, mondjuk, egy ordenáré szón – de fölháborító módon nem háborodnak föl mondjuk a hazugságon; akik azt zsolozsmázzák, hogy szeretet, szeretet, miközben nem érdekli őket az igazság, mert remélik, kikerülhetik, nem akarván tudni, hogy a szeretethez csak az igazságon át lehet jutni. Még szerencse, hogy ez a proletárdiktatúra van, vagy micsoda. Mi lenne itt egy keresztény kurzus idején, rossz rágondolni…)

„Vatertum ist Parodie.” Én, mint apa, az édesapámnak vagyok paródiája. A fiam (fiaim) meg az enyém – lesz, ha, szegény.

A korombéliek apa-anyasága elvileg nem tekintélyre alapozódó. Ebben van jó és van nem jó.

Mint szülői-nevelői elvet jónak tartom, hogy „nőjenek, mint a dudva”, azt értve ezen, hogy a példa a nevelés, az életünk, az, amit látnak. Ami nem jó ebben az emancipáltságban, az az, ami nem igaz benne. Mert ha baj van, csak azt rángatjuk elő, ami van: hatalmat, tekintélyt, erőt. (Legföljebb „utána” bocsánatot kérünk, ellentétben mondjuk a Thomas Mann gyerekek atyjával.)

Aztán meg bizonyos dolgokat talán nem is lehet másként, nekem kell döntenem, mert a gyerek nem tud – a klasszikus példa erre a barátkozó, a gyereket tűzzel-vassal egyenrangúnak tekintő álnevelésre: döntsön az a gyerek szabadon, s mondja meg, akar-e megtanulni beszélni vagy sem, én nem fogom kényszeríteni…

Persze ennek a másik fele: hogy egy gyerek teljes jogú ember – ezt minden következményével együtt látni s elfogadni: nehéz.

Egyre több család nélkül felnőtt (megnőtt) emberrel találkozom. Már – elvileg, szociológiailag – „mi” is effélék volnánk, hallgatag, megalázott apák, nyúzott anyák maradékai… Ingatag, lebegő embereknek látom sokszor ezeket, akik nem tudnak és nem is mernek semmire se támaszkodni. Bizonytalanok mindenben, érzelmeikben is, intellektuálisan is. A családtalan embernek, mintha minden még nehezebb volna. Mintha a gyökereitől fosztatna meg, mintha kultúrája se volna, hazája se – pedig csak apja nincs, meg anyja. Hajlamos vagyok olykor ezt is a rendszer számlájára írni. Megterhelt kontó.

Én könnyen és szívesen tudok csak jót látni a gyerekben, egyfelől, hogy épeszűvé kényszerít (egy afféle mai búvalbélelt értelmiséginek például könnyen eszébe juthat, hogy mért is kelne föl reggel – s ezt, ha már kérdés, nehéz jól megválaszolni; szülőnek ez nem nagyon tud az eszébe jutni: reggelit kell adni), szóval a 76földre húzza az embert. Másfelől rögtön az ellenkezője is! Ők azok, akik nem hagyják, hogy túlságosan normális legyek, földhözragadt; radikalitásukból, anarchiájukból, tényleges tisztaságukból és hitükből bőkezűen adományoznak a satnya felnőttnek.

Tényleg áldás a gyermek, a földről beszél, mely nehéz, s ahonnét vétettünk, és az égről beszél, amely az ígéret földje.

Volna még itt egy alig hihető utóirat. Képtelenség a szövegen belül valószerűsíteni, ami hiba, tudom, de annyira a hatása alatt vagyok, hogy nem tekinthetek el tőle.

Ma, most, ahogy gépeltem ezt a pár sort, valami apróságon nagyon és nagyon csúnyán összevesztem a négy gyerekem egyikével. Nem állunk szóba most egymással. Ez nyilván eltart estig. Mindenféle büntetéseket is kiszabtam persze, és üvöltöztem is. (Stb.) Miközben itt ülök, és írom ezt a himnuszt a gyermekről. Ez annyira groteszk, hogy alig elviselhető. Mindjárt ki fogok menni a szobámból, s megkérdem a mondott gyermeket, írjam-e bele az afférunkat, s ő vállat fog vonni, és nem néz majd rám. – – – – Most megyek, s felolvasom neki az egészet. Jó.

Hölgyeim és Uraim, gyerekek!

A helyzet elvileg a következő: adva volna „eine trotz ihrer relativen Jugend historischen Traditionen verbundene, in ihren Ansichten jedoch sehr heutige schöpferische Persönlichkeit”„viszonylagos fiatalsága ellenére a történelmi hagyományokhoz kötődő, nézeteiben mindazonáltal nagyon is mai alkotói személyiség” (a fölkérő levélből), Zitat ende, aki személyében, ha nem is biztosítja, de akár egy rossz költői hasonlat, semmitmondóan jelzi a megnyugtatóan fejlődő kelet–nyugati kapcsolatokat, in concreto: az osztrák–magyar közös nagy-múltat, s mindez termékeny talaj volna, európai humusz, ahonnét ágálhatna az a Persönlichkeit, fölvillantva a serdületlen ifjúság előtt a fényes és didaktikus lehetőséget, hogy ha majd most tanulni fognak, szorgalmasak lesznek, tehetségesek és fegyelmezettek, akkor egy szép nap, bizony, akkor egy szép nap belőlük is Ünnepi Szónok lehet. – Si tacuisses, orator mansisses.

Egy ünnepi szónok az magányos lény, elegáns, nyomorult pára, szavait nem hallja senki sem, még ő maga sem. De hát egyáltalán ki tud ma kihez szólni? Milyen szónak van hitele? Fiatal nem hisz az öregnek és viszont, férfi a nőnek és viszont, diák a tanárnak, alattvaló a királynak, lila színű politikus az ibolyaszínűnek, 78kelet-európai a nyugat-európainak, fekete a fehérnek, gyónó a gyóntatónak és viszont, és nem hiszünk Istennek se, hisz szempontjai zavaróan különböznek a miénkéitől; politikai pártállástól, nemtől, vallástól, helytől, időtől függetlenül: folyamatosan gyanakszunk.

Ami engem illet: semmi esetre sem szeretnék most hazudni és nem szeretnék egészen őszinte se lenni. Ahhoz, hogy „unsere Überlegungen zur Situation der Jugend in unserer Welt”„a fiatalság világunkbéli helyzetéről szóló megfontolásainkat” (a fölkérő levélből) megtegyük, jó volna pontosan ismerni a nem felnőttek esélyeit és reményeit, és egyáltalán, hogy megfontolásokat tehessünk: a magunkéit. De ha most egészen őszinte volnék, akkor bármilyen úgynevezett „helyzetről” már-már csak destruktívan tudnék beszélni, és nem szeretem, ha így beszélek, tehát nem is beszélek így, akkor tehát: zavarban vagyok. De ki látott már Festredner-t zavarban? Aquilla non captat muscas.

Jobb vagy legalábbis szerencsésebb dolog hívőnek lenni, mint hitetlennek. De ez nem elhatározás dolga. Különbség van azonban hitetlenség és cinizmus közt. Mert hitetlennek lenni – akárcsak hívőnek – magasztos dolog, a cinizmus meg divat. Aki cinikus, az föladta.

De akárhogy is: túl sok mindent nem tudok ez idő szerint. Nem látom Európát, amiről mostanság annyit beszélnek, nem hiszek ebben a keresztül-kasul átpolitizált kultúrában, nem érzékelem azt a közös égboltot Nápolytól Rigáig, mely alatt állítólag élünk. Úgy érzem, nincsen szavam, gesztusom és reflexem arra, ami most történik a világban, tehát nem is tudom, mi történik, hogy mi történik a „reális létezőben”, s noha nem 79mondhatom, nem érdekel, mert életem túlságosan kiszolgáltatott mindennek, de nem érdekel mégse. Törmeléket látok magam körül, és anélkül hogy tudnám, mi végre, ki számára és minek – ezt a törmeléket gyűjtögetem.

Én olyan országban nőttem fel, ahol a „jobboldali” és „baloldali” szavaknak nem volt, nincs értelme (csak olykor jelentősége), ezért nem vagyok, nem lehetek jobboldali se meg baloldali se, amúgy is mintha mindig kizárólag két dolgot kínálnának föl, jobb, bal, politikus, apolitikus, ellenzéki, kormánypárti, Amerika, Oroszország, realista, avantgárd (posssztmodern), zsidó, goj – és én se ez, se az, két szék közt a pad alatt, nem akarok vagy nem vagyok hajlandó választani. Hová vezet az ilyesmi?…

Nem tudás és nem tudás közt azonban nagy különbség van. Amiről eddig beszéltem, az a nem tudás, melyet én most teljes gazdagságában birtokolok, az nem jó, nem jó, mert tehetetlen. De volna egy másmilyen is, egy nem tudás, amire törekedni kéne.

Egy diák, ha ilyet hall, fölcsillan a szeme. Nem tudni! Azt igen! Azt, tanár úr, kérem, bármikor! Szórul szóra nem tudok semmit, könyv nélkül! Non scolae sed vitae non discimus. Ülj le, fiam, jeles. Micsoda élet volna az!… Ahogy az örök osztályelsők nagy fejükben a tudás súlyos ólmával ballagnak megszégyenülten a helyükre, mi meg akárcsak egy május elsejei színes luftballon üresen, csacskán és ujjongva szálldosnánk, miközben iskoláink dísztáviratokkal bombáznák a szülői házat, nem tudván örömüket kordában tartani, hogy mi ilyen tüneményesen nem tudunk semmit.

Nem egészen így. Ez a nem tudás nem volna buta, mert a butaság védtelenné, kiszolgáltatottá tesz, ez a nem tudás erős volna, azaz tettre kész, és alázatos, azaz ismerné érvényességének a határait. Mert az a tudás, mely azt gondolja magáról: hogy megoldás, az is kiszolgáltatottá tesz. Pedig nem megoldásokhoz, hanem klisékhez jutunk így. Ahogy haladunk előre az időben, egyre több dolog van az életünkből rögzítve, egyre több dolog kiszámítható! Gondoljunk csak atyáinkra, mennyire tudjuk előre, mit fognak mondani – én is le tudom olvasni vigyorgó gyerekeim ajkáról leendő mondataimat.

Pedig kiszámíthatatlannak kéne lenni! Mindazonáltal úgy, hogy a minket ismerők bízhassanak bennünk. Nem egyszerű dolog ez, hogy mi a forma és mi a klisé. Hogyan érhető el, hogy az életünknek legyen medre, és mégis szabadon folyjék. Hogy ez egyáltalán megvalósítható-e, nem tudom, de kevesebbre törekednünk nem érdemes.

Én a budapesti piaristákhoz jártam annak idején gimnáziumba, az osztályfőnökünk bizonyos Pater Kincs volt, akivel hűvös, tárgyszerű viszonyban álltunk, mert ő hűvös volt, és tárgyszerű; illetve főként és szinte kizárólagosan: igazságos volt, amit azonban mi nem sokra becsültünk, magától értődőnek vettük, persze hogy igazságos, mi más volna, amúgy is pap… Érettségi után, az első találkozónkon ez a férfi a szabadságról beszélt nekünk. Ezt nem vártuk tőle, nem is hittük volna, hogy az ablativus absolutuson kívül más is érdekli vagy másról is van tudomása. Pisces vivunt in aqua.

Azt állította, hogy soha olyan szabadok nem voltunk, mint ott a gimnáziumban. Ezt mély kétkedéssel 81vettük tudomásul, de azóta eltelt majdnem 20 év, és most számomra eléggé igaznak tetszik.

Vannak életünknek, így látom most, szükségszerűen kiváltságos pillanatai. Ilyen a gyermek, gyermeken legcélszerűbb apai tapasztalatom szerint a 4 évest érteni, és ilyen az ifjú, ez 16-17 éves. Azt nem hiszem, hogy ezek valami csúcsok volnának, ahonnét öregedve romolva zuhannánk alá. Mert romlunk és épülünk. Van, amit most tudok, 37 évesen, és tavaly még nem tudtam, és van, amit 4 vagy 17 évesen tudtam, és most már nem tudom, legjobb esetben – munkaköri kötelesség – emlékezem.

Mégis a gyermek és az ifjú kitüntetett állapot: mintha volna bennük valami személytől független tudás, mondanám zsenialitás. Zseniális, vagyis ép. És személytelen, vagyis nem azért ép, mert okos, tehetséges vagy jó vagy akármiféle volna, hanem azért, mert ilyen az ember. Minden ember. Hogy látunk egy ép pontot a teremtésben. Később, máskor is vannak ilyen pontok, de az rendszerint komoly munka, adottság és adomány eredménye.

Mikor gyermek volnék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek. Minekutána pedig elértem a férfikort, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert mostan látunk tükör által és homályos beszéd által. – Itt tartok én most.

De a gyermek és az ifjú egy másik mondatot emel ki a Bibliából, egy mondatot, melyről lelkiismeret-furdalásosan szeretnénk megfeledkezni, betemetve az európai felnőtt mélabús és színes panaszolkodásával. A 82mondat a Teremtés Könyvéből való. Hogy Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott vala. Szóval: jó.

Lám, igaz tényleg: ha dolgozom, azaz fogalmazok, megnő bennem a szeretet.

Szóval: jó. Jó, de milyen élet szavatolható, mit lehet elérni evvel az állítólagos szabadsággal, ami így ránk szakadt? Térjünk vissza Pater Kincs igazságosságához. Akkoriban bürokratikus aktust láttunk csak benne; ha valaki hármasra tudta a leckét, akkor hármas jegyet kapott. Nem a világ teteje, A est A. Nagy és megnyugtató dolognak látom most ezt az igazságosságot, mert a világ egy kis részén, egy tanteremben testet ölt a rend, mely igazság, nagy dolog ez, A est A.

A példaképekről eshetne szó itt. Kezdetben ezt félreértjük, kifosztanánk és megrabolnánk példaképeinket, ennek a műveltsége kéne, amannak az esze, másnak a járása, ennek az őrültsége, annak a morálja, ennek a mellizma, annak a gazdagsága vagy a könnyedsége vagy a lomhasága vagy a szenvedése vagy a lehetetlen szemüvege. Hány példaképünk is van akkor hát; annyi, ahány szó? Sic itur ad astra?

Én is tele voltam példaképpel, egyedül az irodalomban nem, nem is tudom, mit is jelentene ott, annyira személyre szabott minden. Úgy írni, mint Turgenyev, csak akkor érdemes, ha Turgenyev nincs, nem is volt soha. Persze az most is jó volna, mondatról annyit tudni, mint pl. Gert Jonke, annyit tudni a Werwolf-okról, mint Artmann, mopszokról, mint Jandl, vagy jó volna, hogy egyszerre legyek e helyt udvarias és udvariatlan, jó volna úgy tudni szidni a ha83zámat, ahogy – Mops! Mops! Ogottogott! – Thomas Bernhard. Az jó volna.

De talán a példakép nem az, aki valamit jobban tud nálunk, talán egyetlen mozdulata sincs, melyet elkívánnánk tőle, ehhez is, ahhoz is jobban értünk (ó! például az irodalomhoz!) – viszont: az egész, az volna a példánk, az a mód, ahogy ez az illető az életben áll! Ami tehát nem másolásra késztetne, hanem arra, hogy valamit megértsünk.

Nem olyan akarok lenni, mint ő, hanem úgy akarok lenni: ÉN.

Ha van példaképem, akkor az azt jelenti, hogy hiszek egy ilyen módban, hiszem, hogy lehet érdemesen lenni a világban. Ez nem valami biztosítás: hogy ha így és így élsz, akkor, mondjuk, sikeres leszel vagy/és tisztességes; erről nincs szó. A példakép nem mankó, hanem erő a teremtéshez, nem szabályok rendszere, a példakép: remény. A remény lehetősége.

Ezért amikor a példaképek hiányáról beszélünk a mai világban, nem azt mondjuk, hogy nincs kit követnünk hajszín vagy filozófia ügyében, hisz vannak szép és tisztességes és okos embertársaink, hanem azt mondjuk: kihalt a remény a világból. A remény egy olyan életre, amelynek arányai valamiért megbízhatók. Melynek íve van. Hogy egyáltalán volna valami, ami megbízható, amiben bízni lehet. Hogy volna jó meg rossz (túl azon, hogy van, ami nekem jó vagy rossz).

Pater Kincs példaképként állította elénk: saját magunkat, azt a 17 éves embert, akit csak ő ismert. Ami 84azt jelenti: hogy van remény, és bennünk. Ez nem afféle orátori fogás, hogy ravaszkodva – timeo felnőttek, dona ferentes – a kegyeteket elnyerjem, még csak nem is dicséret: hisz nem minden 17 éves 17 éves. Példaképet nem választani kell, hanem teremteni. Magunkat újjá teremteni.

Hogy a költővel szóljak: szavatolni a lady biztonságát, úgy látom, nem szavatolja senki, senki nem szavatol semmit, de elveszve sem vagyunk, még, talán. Illetve: van, aki föladta már, s van, aki nem.

Esélyünk kevés, de van.

És még valami: ne nagyon higgyetek az ünnepi szónokoknak, mind gazember, az idő és önmaga gazembere. Aki persze Duinóból jön, az ezt úgyis tudja: Ein jeder Festredner ist… schreklich. És angyal.

Ez a kérdés meglehetősen bosszantó volna, ha nem szerepelne benne a „ma” szó. Mert amúgy persze hogy szüksége van mindennek és mindenkinek eszményre, a művészetnek is, részint törekszik efelé, részint közvetíti ezeket, keresi önmaga tökéletességét és másokat is, jelesül az ő élvezőit, erre biztat.

Meg kell a szívnek szakadnia, ez olyan szép. Ám csak azért vágunk pofákat, mert sóvárgunk: nagy korok nagy művészete magától értődőn akart és tudott hitet sugározni.

Akar-e, tud-e ez a mai?

Úgy látom, nem mindig akar, de (ettől függetlenül) néha tud – lehetne gyorsan mondani, aminek a második fele rögtön érthető, hiszen akármilyen művészet is e mai, nagy művek vannak, és azok ilyenek: segítenek élni. Én pl. konkrétan tudom, hogy hónapok óta főleg Kurtág Kafka-dalaiból élek. (Ehhez a napokban hozzájött még a Rendőrség. A Mrożeké. Kaposvár: Bezerédi, Csákányi, Gothár, Jordán, Karácsony, Koltai, Lukáts.) A remekmű a teremtett világ egészéről mond valami jót, azt nevezetesen, hogy nem egészen biztos az a nagy kietlenség, amit tárgyszerűen regisztrál az ember, nem egészen biztos: azaz van remény.

De mi az, hogy „akar-e”? És egyébként is: mi az, hogy „mai művészet”? Nyilván ezerféle van, ezerféle 86„akar”-okkal. És hát nem mindegy-e, mit akar vagy éppenséggel mit nem, nem az számít-e, micsoda valójában? – meg aztán: sok akarásnak nyögés a vége… Így azonban megkerüljük a kérdést, ami – legalábbis egy körválaszban – nem szép dolog. Ti. szinte azt mondjuk, amit Zsdánov volt szíves, hogy ugyanis az írók alkossanak remekműveket. Amiben Zsdánovnak kétségkívül igaza van. A művészet legitimitása a remekmű. A fény.

E fényből manapság nem sok van. Lehet, régebben több volt, nem tudom. Az valószínűleg igaz, hogy a ma művészete csenevész utód, de az már nem igaz, hogy jobban csenevész, mint az olvasó. Egy csenevészség van. Az nem igaz tehát, hogy volna egy eszményekre áhítozó társadalom (megrendelő), de ez a lezüllött művészet fütyül erre, és nyeglén vonogatja önmegvalósító vállacskáit. Különösen nem áll ez erre a mai magyar társadalomra. Mert milyen eszményeket igényel ez? Mit igényel egyáltalán? Mit mond? És hol? És kinek? Jószerével nem is létezik. Vagy csak nagyon ziláltan. Zilált és cincált társadalom. És agresszív és tahó és kulturálatlan. Morzsaléktársadalom. Melyben így a létező értékek is alig tudnak egymásról, nemhogy összegeződnének.

Ennek megfelelően az egyénben – aki nagyon is létezik (az állam árnyékában, magára hagyatva, nem védi őt se kultúra, mert az épp társadalmi keretek közt volna hatékony, sem másik egyén) –, benne egyre nagyobb az éhség, még csak nem is ahogy mondani szokás: szépre-jóra, beéri kevéssel: épeszű emberi szóval. Igen ám, csak vele szemben, „a könyv másik oldalán”, egy ugyanilyen pofa áll. Egy ürge, de most a szó rossz értelmében. Kussolunk a sötétben, rémülten fogjuk egymás kezét, író és olvasó, és ez ugyan megható (meg is hatódunk, bár talán nem így képzeltük a nagy találkozást) – csak hát egyedül senki se európai a fehérek között.

Ezen a ponton én szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra, nem a megúszás végett – én is olvasó va87gyok –, hanem mert úgy gondolom, az ún. írótól semmi nem várható, illetve hogy az íróban nem lehet bízni, mert csak az olvasóban szabad. Mert minden onnét indul. Az a fény, amiről szó esett, az az olvasó fénye, a művész zsenialitása csak annyi, hogy ezt észreveszi. Ez volna a dolga. Fénykereső. De a fényt nem a művészet teremti.

Rám szólt a kiadóm, lennék szíves pár sort küldeni erre az összejövetelre (mely egyébként az ő agyából pattant elő és a maga nemében páratlan, miszerint nie da gewesen), ha már, állítólag, én szerintem, nem tudok személyesen jelen lenni, és amúgy is annyit hepciáskodom az új szerződéssel. (Nota bene: okkal.)

Egy ilyen pár sor nyilván csak romantikus lehet, s félő, idilli. De ez nem esik nehezemre, mert én mindent, ami a könyvvel kapcsolatos, romantikusan és idillin képzelek el. Nem szerzőként, hanem olvasóként.

Laktam, laktunk egyszer majdnem egy éven át Nyugat-Berlinben. Volt ott, keveredett egy könyvesboltom, három-négy kis szoba nyílt egymásból, olyannak látszott, mint egy lakás, melynek azonban megőrült a tulajdonosa, s kidobott mindent, asztalt, tűzhelyet, gyereket, feleséget, és mindenhová könyveket telepített.

Azért hátul meghagyott egy nádasztalt néhány székkel, és én szinte mindegyik délután ott ültem – délelőtt a Fuharosok, aztán a Daisy, aztán az Ágnes alap89céduláin maszatoltam –, és Arno Schmidt album nagyságú, kéziratot imitáló, fantasztikus könyvét olvasgattam, a Zettel’s Traum-ot. Hogy miért nem vittem haza? Hát ezer oka van annak, de én csak ötszázat említek itt, azt az ötszázat, amibe ez került, s annyit, lévén az otthasználatos pénznem a nyugatnémet márka, nem akaródzott fizetnem. Egy-két nap múlva már ismertek, teát is kaptam ezután.

A jó elnyeri méltó jutalmát: mert nem volt nap, hogy valami Taschenbuchot ne faszoltam volna, nem kompenzálásképp, de ha sokat van az ember könyvesboltban, kísértésbe jön. Megjegyzem még, hogy Arno Schmidtről itt szinte semmit nem tudunk, én sem tudtam, míg nem olvastam Király Istvánnál, hogy mennyire hatott rám a Termelési-regény írásakor. Gondoltam, legalább utólag megnézem. De ezt nem gonoszkodva említem, vagy alig, mert igaza volt Király tanár úrnak, ha ismertem volna, nagyon hatott volna rám.

Tudom, hogy mi most épp a kapitalizmus éhes farkasát vagy mijét szándékozzuk párosítani a szocializmus rémülten bégető bárányával, és nincs az a gorbacsovista Micsurin, aki ebből sok jót jósolhatna… De mégis, ha már valamilyen okból erre adtuk magunkat, hogy könyvekkel vacakolunk, írjuk, kiadjuk, olvassuk, és olykor el is adjuk őket – kívánok magunknak olyan könyvesboltokat, ahová szívesen tér be az ember, szerzőket, akik eladhatatlan, gyönyörű könyveket írnak, és szerzőket, akik eladható, de talán nem kevésbé gyönyörűeket írnak, és olvasót, aki betér, és könyvesboltost, aki őt „Isten hoztá”-val köszönti.

Mondhatják, túl szép ez így. De nem, nem túl. Az egyetlen reális a lehetetlen. A könyv, a regény a lehetetlenről beszél. Sokkal könnyebb az eladása se lehet.

Minden jót, kollegiális tisztelettel:

1. Bevezető megjegyzés

A kéziratot többször gondosan elolvastam, és nem találtam benne semmit.

2. Általános megjegyzések

A téma aktuális, a koncepció nagyravágyó, s bizonyos fogalmazási biztonság sem tagadható meg a szerzőtől. Gondoljunk a lapok tiszteletet érdemlő fehérségére, a tisztaságra, melyet (a lapszámozást kivéve) nem szennyez nyomdafesték, e sok árulást megért anyag.

2.1. Irodalmi megjegyzések

A szerző magasra tette a mércét, küzdelme Flaubert-ral nyilvánvaló és megható. Talán nem tűnik fair megjegyzésnek utalni e küzdelem kimenetelére, de hát Friderikusz maga szabta meg az értékelés koordinátáit. Ez az ő „Livre sur le Rien”-je, az örök írói Flaubert-álom, a könyv, amely nem szól semmiről, mégis teli, mégis teljes, nincs benne semmi esetlegesen konkrét, ő maga mégse általánosság vagy ideológia, nos, Frideri91kusz bár elegánsan, de formálisan oldotta meg e dilemmákat. (És itt még Málevics is élhetne óvással…)

Mindazonáltal többről van szó, mint hogy: „sokat akart a szarka, de nem bírta a farka”.

2.1.1. Stilisztikai megjegyzések

Aki ismeri Friderikusz stílusát, ezt a kicsit nagyszájú, a rámenősségtől sem mentes, olykor agresszív szóhasználatot, melyet hol tárgyszerűség, hol az igazság, hol a személyesség kedvessége gyeplőz – azt meglepheti ez a visszafogottság.

A kézirat első oldalán megütött hang végig kitart; az első oldal olyan, mint az utolsó. Ez nem kis teljesítmény.

Mégis legyen szabad néhány tanáros észrevételt tennem:

– általában: néhány oldal cseréje kívánatos volna (ha kell, részletezem)

– sehol nem látom rendben az ikes igéket! (pl. ihatnám!)

– az „alkalmasint” jelentése nem alkalmanként, hanem: valószínűleg, hihetőleg

– Marilyn és nem Marylin!

– a mohácsi vész nyertese nem a magyar csapat volt!

– Rajk László keresztneve László!

– Varga Zoltán sose játszott balhátvédet

– a feladat adott; helyesen: adva van. Ne féljünk ettől!

– komenista, szocilista: javaslom, kurziváljuk!

2.1.2. A megjegyzés megjegyzése

Nem először tesszük szóvá a lassan állandónak nevezhető lapszusokat (p. 19, 45, 48, 56, 68). Meglehet, itt csak (?) tollhiba, így mégis botrányos. Okvetlenül javítandó.

E helyt jegyezném meg, hogy nekem személy szerint elegem van a politikai áthallásokból, a török tárgyú regényekből, melyek, mindenki tudja, az oroszokról szólnak. Akkor inkább a fordítottja, bár már azt is un92nám, a bátor rendszerkritika – ami azonban csak csel s paraván, mert mindenki tudja, hogy a regény rejtjeles Zápolya-bírálat. Ám nem ennek az országos elhülyülésnek a dokumentuma a könyv. Hanem?

2.2. A megjegyzés

Vegyük – egy pillanatra – komolyan ezt a gag-et. Mit is mond ez a könyv? Mintha ezt: Nézzétek, én megpróbáltam. Próbáltam nektek mutatni boldog embereket. És nem találtam. Pedig titeket kérdeztelek. Kedves Olvasó, láthatod, ez egy ilyen ország. Itt nincsen boldog történet. Mintha így beszélnének ezek az üres lapok.

Evvel mélyen nem értek egyet. (Már Tolsztojjal sem, aki a Karenina Annában azt mondja, hogy a boldog családok mind egyformák, érdektelenek. Minden érdekes tud lenni, ez szenvedély kérdése. Nem gondolom persze, hogy Tolsztoj ezt ne tudta volna. Viszont lett így egy jó kezdőmondata – ami nem kevés…)

A boldogság, boldogtalanság titka ilyen könnyen nem csalogatható elő. Egy ország vacaksága szenvedést és örömtelenséget szül valóban. De a boldogság a szeretettel áll relációban, „a szeretet beteljesedése”; és egy ország szeretetállapotáról nem lehet ilyen egyszerűen hírt szerezni, ahogy ez a gesztuskönyv próbálja.

3. Záró megjegyzés

De legyen bárhogy is: ne feledd, Olvasó: van egy tiszta, jó: füzeted! Friderikusznak meg erről ne szólj!

Ez a könyv nem arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg éspedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. Ennél kevesebbről szól, az országról, az ország állapotáról szól. Nem az élet legfontosabb tárgya, ténye és ügye tehát a téma, amelyet Komis Mihály könnyű párbeszédekben földolgozott. Frivol olvasónak, első tekintetre, ezek a dialógusok frivolaknak tetszhetnek. De ha belemélyed a könyvbe, hamarosan meggyőződik, hogy ez nem érzékiséget csiklandó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy szomorú tanköltemény.

Így körbe-körbe, irodalomból irodalomba, körből magyarba. Aha, maci, akkor ez egy ilyen ország mostanában. Kezünkben kettétörik a nyalóka. Lécci, ne szórcsizz, adj egy pézsét. Itt csak a deszkák futnak vagy a csöcsbombázók. Bocsika. Csá. Töki mindegy. Az a kibaszott kurva ártatlanság, ahogy a költő mondja, kunyizol itt folyton a mondatokért. Hát ezek szörnyetegek, tízfilléresekkel dobálják a Szűz Máriát.

Egy széjjelcincált társadalom karikatúrái a szereplők. Igaz ez? Csak karikatúrák volnánk, csak a kor imbecillis gyermekei? Ez legalábbis kérdéses. Másrészt viszont nem feledhető, hogy mindegyik szereplőnek van egy pillanata, amikor majdnem sírva fakad. Az 94őszinteség, a magány, a megaláztatás és tehetetlenség pillanata. Az ezer sírás országa.

Szerb Antal azt írja, a bécsiek a békevilágban a felületességükről voltak híresek, írójuk Schnitzler, a felületesség szakembere az irodalomban. Ez is békevilág, ez is felületesség. Kornis „novellái és színdarabjai a felületesség tragédiáit mutatják be, de egyáltalán nem felületes, hanem nagyon is alapos, kidolgozott művészettel”.

Schnitzler bátran nyúlt az erotikus témához. Ma ehhez nem kell bátorság, egyáltalán „témához” szinte nem kell bátorság, az egészhez, ahhoz kell. A jó író az bátor is, nem tud más lenni.

Azon gondolkodom, írja Bródy Sándor a Körbe-körbe előszavában, mikor lesz már vége a szemérmetlen szemérmetlenségnek és azoknak az íróknak, akik bátrak, mikor nem kell félniök azoktól, akik gyávák?! Hát a szemérmetlen szemérmetlenségnek, annak soha nem lesz vége, és a kérdés második fele pedig inkább így szól: hogy azoknak az olvasóknak, akik bátrak, mikor nem kell félniök azoktól, akik gyávák?!

Bródy Sándor odaállt Schnitzler mellé, hogy az ne legyen egyedül. Hogy ne söpörje el a felháborodás. Ma erre nincs szükség, nem söpör senkit semmi. Én mindazonáltal szívesen állok ezen előszóban most Kornis mellé, hogy azután álldogáljunk, ketten, egyedül.

A szocialista újságírás leglényege, sine qua nonja, hogy hazug. Nem az ott dolgozó emberek mindenestül, nem minden írás: hanem az egész. Mit jelent egy egészében hazug rendszerben az igaz szó? Vagy mit jelent az igaz szó szavatoltan hazug emberek szájából? Ezeket a kérdéseket mint szakmai kérdéseket Magyarországon betűvető embernek nem lehet nem föltennie, hacsak nem annyira kevély és/vagy buta, hogy azt hiszi, ő kívül van. Nincs kívül, legföljebb reméli (remélheti), hogy más.

Az újságírás tere pedig még szűkebb, mint az irodalomé, mert nem állnak rendelkezésére a menekülés stilizált útjai. (Más kérdés, ez se kikerülhető, hogy ez a menekülő irodalom ezért milyen árat fizet-ett.)

A jó hírlapíró nem író. Több is, kevesebb is. Nem úgy van, hogy a hírlapíró volna a fölületes, az író a mély, az a link, ez a komoly. (Nekem egy komoly író legyen link. Sőt: még az se… Ne tudjam meg, milyen…)

Hanem: a hírlapíró az a pillanathoz ért; nemcsak úgy, hogy jól informált, tudja, mi a dörgés – azt egy macher is tudja, aranyifjú, sikerember –, hanem még azt is tudja, hogy az hogyan describálható. A hírlapíró perclovag, a nyelv perclovagja.

Jó hírlapírás nélkül minden nehezebb. Az irodalomnak is nehezebb, még a nyelvvel is nehezebb (el)bánni.

Én azért szeretem és becsülöm ezt a Megyesi nevű hírlapírót, mert megkönnyíti az életem (leszámítva némely előszókat). Ez ilyen egyszerű. Sokszor gondolom egy-egy cikke olvastán: „Jól van. Akkor hát ez is meg van írva.”

Pontosnak tartom a részletek iránti figyelmét és érzékét (az egyik legeurópaibb, ekképp kiveszőben lévő képesség), érdekes volt nyomon követni, ahogy a tévékritikáiban eljutott a természetrajzi filmekig (ahogy Váncsa eljutott a szünetjelhez, vagy Mándy eljutott a tárgyakhoz), vagy ahogy kialakult ez az új képes beszéd, ahol nem kell, mint a hatvanas, hetvenes években, a sorok közt olvasni, az is tele van írva, vagy a sorok helyén is, olykor, sorköz van, azaz nyílt és fedetlen beszéd ez, világos, hogy mire vonatkozik, de nem e vonatkozás élteti, hanem maga a kép: és ezért gazdag.

Szeretem a finom, gonosz humorát, azt, hogy nincsen benne gyűlölet, de kíméletlenség, az van benne. És szeretet és rémület.

Nem kertelek; ha én hírlapíró akarnék lenni, Megyesi Gusztáv akarnék lenni.

Maradok, tisztelettel:

A nosztalgia és az emlékezés között ugyanaz a különbség, mint a sztori és a történet, vagy mint a rejtvény és a titok közt.

Ma mintha mindent fölfalna a nosztalgia, a középkort, Rudolf trónörököst, a Wirtschaftswundert, Elvis Presleyt. Az arisztokrácia mindig is tárgya lehetett az ilyen édeskés, gyors érdeklődésnek, tükrös báltermek, nagy vacsoraestek, ábránd egy élet után, mely nagy és tágas, és mintha olyan volna, hogy mi határozunk meg benne mindent, azaz szuverén és boldog.

Ha meg nem ilyen, az olyan, de olyan emberi. A magyar arisztokrácia sorsa, lehet mondani, nagyon emberi. „Én magától a kérdezés jogát megvonom. Velem sok kérdés-felelet játékot játszottak már. Nekem is lennének kérdéseim. De arra maga nem tudna válaszolni”, mondja szépen és szigorúan az újságírónak egy érintett az előbbiek szellemében fogant, most divatos rádióriportban.

Tolsztoj – ne feledjük, maga is gróf! – szerint a boldog családok egyformák, minden Anna Karenina című regényt így kell kezdeni. Mára Európában az apák, lassan nagyapák, lettek egyformák: a hallgatag apák; a hallgatag apák – Moszkvától Nápolyig, Párizstól Berlinig, Kelet-Párizstól Nyugat-Berlinig.

Az én apám is hallgat. Pedig próbálom szóra bírni, kitartóan, fortéllyal, hízelgéssel, mondaná el, milyen volt Magyarország egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb családjában élni, milyen jó vagy milyen nehéz, mennyi könnyűség és mennyi felelősség, és hogyan telt el egy nap, és tegezték-e a szobalányokat, és a Papa (nagyapám) tényleg másodosztályon utazott Bécsbe, éppenséggel IV. Károlyhoz, minthogy ő volt a miniszterelnöke, és hogy volt az, amikor bejöttek a németek, és hogy volt az, amikor megjelentek a nyilasok, és hogy volt az, amikor eltűntek a zsidók, és hogy volt az, amikor bejöttek az oroszok, és hogy volt az, amikor 1951. június 16-án (magyar Bloomsday?) kitelepítették a családunkat, azaz 24 órán belül el kellett hagyni Budapestet (kisgyerekkel, terhesen), és igaz-e, hogy a Schwarzenberg nagymama ekkor taxival ment a deportálás színhelyére…

Apám hallgat. Tudom, majd én fogok emlékezni helyette. Az évszázados Esterházy kontra Haydn históriai-ontológiai csatában én átálltam a Haydn oldalára. De Búcsúszimfóniát nem írok. A történet ugyanis nem úgy szól, hogy volt itt egy felelőtlen, ordenáré hatalom, a kommunistáké, amely széttaposta, megalázta, tönkretette ezeket a szegény grófokat, a történet nem „egy osztály eltűnése”, hanem úgy szól, hogy volt itt egy felelőtlen, ordenáré hatalom, mely széttaposta, megalázta, tönkretette a grófokat – és nem grófokat, az értelmiséget, a munkásokat és a velök szolidáris parasztságot, a történet: „egy ország eltűnése”.

„Tote Grafen, gute Grafen”, mondja a (forradalmi) szólásmondás. A nagy Sztálin ennél sokkal átfogóbban, nagyvonalúbban látta ezt a problémát, mentesen sznobizmustól, szűk osztályszemlélettől, inkább áthatva a lét szép radikalizmusától. Állítólag ezt mondta: „Van ember, van probléma, nincs ember, nincs probléma.” Valóban.

Kihalt ez a teremtmény. Elmúlt. A sznobság persze örök. Amikor múltkor itt járt dr. Habsburg (igen emberi volt, és kedves), akit a Stern Otto von Gesternnek 138nevezett, a magyar lapok tüntetően Otto von Heute-nak, és a tévében szinte dadogva szólították meg a megtiszteltetéstől. Ez egy ilyen ország. Itt a királyokat vagy fölakasztják, vagy leborulnak előttük. Függetlenül attól, hogy vannak-e vagy nincsenek.

A puha, nyugati világban vonatozni valami kellemes, gyakorlatias, semleges dolgot jelent, hajszálpontos indulások, logikus csatlakozások (egyáltalán: a mellékszárnyvonalak!), légkondicionált fülkék, tisztaság, nyugalom, kis olvasgatás, csak úgy röpül a szárnyas idő kedvesen. Ehhez képest Nyíregyházára utazni, mondjuk, egy könnyű pénteken, mégiscsak olyan, mint valami rettentő kaland, amiről nem tudhatni, hogyan végződik, és csak remélni lehet, hogy Nyíregyházán.

Az angolok pedig még a nyugatinál is nyugatibbak. Az angol a civilizáció maga. Ismerjük a viccet, hogy mért olyan szép az angol gyöp. Locsoljuk, sir, és vágjuk, sir. Ennyi volna? Ennyi, sir, locsolni, vágni… 1600 óta.

Egy angol az mindent 1600 óta csinál.

Amikor a Salzburgba tartó Euro-City expressz fülkéjébe belépett az a korombéli férfi, akiről lerítt (ordított róla), hogy angol, a kockás zakó, a sál, a sildes sapka, a cipő – mind egyértelmű jel volt az efféle jeleket ismerő, világlátott embernek (és mellesleg Good afternoon-nal köszönt), ez olyannyira érdektelennek tetszett, szóra sem érdemesnek, ami, mondjuk, Magyarországon el sem volna képzelhető. Ha mégis hazai hasonlatot kéne mondanom, a (korombéli) férfi személytelensége, finom rezerváltsága talán annak felel140ne meg, ahogy a sörcímke csöndben leázik a Nyírség Expressz Utasellátójában – bár nem, nem jó, mert hisz annak akkurátus célja van, nevezetesen engemet átalverni, Kőbányai kontra Tuborg, és egy angol úrnak nincsen célja, legalábbis egy utazó angolnak bizonyosan nincsen, annak csak úti célja lehet. Utaztunk, a barbár a kontinensről és ő.

Hirtelen durván fölrántották a fülke ajtaját. Egy földúlt arcú nő zuhant be, és hörögve-sziszegve, rám ügyet sem vetve, magát nem mérsékelve, acsargó szózuhataggal öntötte el az angol férfiút. Annak a szeme sem rebbent, szoborszerűen ült tovább, nem nézve senkire. You!…, a nő ránk csapta az ajtót.

Roppant kínos. Egy ideig az újságomba mélyedtem, de áltapintatomat olyan brutálisnak éreztem, hogy muszáj volt útitársamra egy ki tudja, milyen pillantást vetnem. De nem kért belőlem. Rezzenéstelenül nézett előre, ápolt arcán csak nyugalom látszott. Utoljára Cromwell hozhatta dühbe. Akkor újra megjelent a nő! De most szétázott arccal és zokogva, szinte nekiugrott a férfinak, ott toporzékolt előtte, you bastard!, ez volt a visszatérő állítás, ami affélét tesz, hogy te állat, te!

Ekkor a korombéli angol férfi fölemelte a fejét, ránézett a nőre, majd lehajtotta a fejét, és színtelenül azt mondta: Enough, elég. Leplezetlenül bámultam őket. Láttam, ahogy a férfi ökölbe szorított keze elkékül. De ez még nem volt enough. Újabb nő tolult a fülkébe, s azonnal kiderült, hogy a két nő testvér, vélhetően egy ikerpár. Olyan harmincformák, semmi különös, az egyik bömböl, a másik nem, és mindkettőből süt a gyűlölet. Illetve a bömbölős láthatóan félt is. A második, a nyugodtabb, az idősebbnek tetsző kivonszolta a húgát.

Próbáltam a férfi szeméből valamit kiolvasni, dühöt, fájdalmat, elkeseredést, valamit, amit értek, vagy, mondjuk, unalmat, hogy beleunt ebbe a két nőbe, vagy az egyikbe, vagy a másikba, vagy egyik után a másikba, nem gyűlöli őket, csak elég volt, ezt jól meg tudnám 141érteni, de nem, semmi, csak a cipő, a sál, a sapka, a kockás zakó, a fű…

Kisvártatva köszönés nélkül távozott. Teaidő, alkalmasint.

Emlékszem, még nem értük el Sankt Pöltent, amikor a folyosón veszekedős zaj támadt, elébb a férfit láttam, nem futott ugyan, de nagyon kilépett, nem sokkal később a zokogó nő futva utána, majd a nővér, aki épp akkor kiáltotta: No, please, don’t! Ne, ne, ne! Magyar kultúrember, újságomba temetkeztem.

Mindez 1989. október nyolcadikán történt. Kik lehettek ők hárman? Pintér Lajos naplójegyzeteiben olvastam a következő diákfogalmazást: Petőfi az olyan emberek közé tartozott, akinek a szerelme egybeesett a feleségével. Ki lehetett a korombéli férfi, és mivel micsoda esett itt egybe? Petőfi az Euro-Cityn…

Semmit nem állítok, és nem is gondolok semmire, csak közlöm, mert formálisan, úgy tetszik, idetartozik, hogy a másnap reggeli Salzburger Nachrichtenben azt olvastam, hogy Sankt Pölten határában egy ismeretlen férfi tetemére bukkantak, leszúrták, és a rendőrség kéri, hogy aki valamit tud, jelentkezzék.

Ugyan. A restiben megittam egy sört, az üvegen nem volt címke, ami errefelé ritka, de nincs jelentősége, többé-kevésbé huszonhárom schilling minden.

Nekem három testvérem van, név szerint György, Mihály és Márton. A testvér – az nem a világ teteje. Hát már csak az, hogy szinte mindenkinél közelebb áll hozzánk, mondhatni ott él a nyakunkon, a szánkba lát. Aztán meg elcseni a nyakkendőnket, vagy mi az övét, de az ugyanaz, majd beleharapódik a konyhaasztalon hagyott zsíros kenyérbe, és nem hajlandó focizni jönni, pedig tudván tudja, hogy páratlanul vagyunk. Szerdán csempész nőt a házba, noha megállapodtunk, a páros napok, kedd, csütörtök, szombat, az övéi. Ki volna más, mint a testvér, ki apánknál beárul, neki áll ez módjában és érdekében. És ő az is, aki a mi biberachos hallgatással burkolt árulásainkról mindent tud.

A testvér az, akivel osztozni kell. Mindenen, a levegőn is. A testvér még csak nem is okvetlenül az, akit a világon a legjobban szeret az ember, anyánk, apánk, egy-két nő és férfi olykor jobb eséllyel indul itt. Még nehezebb a helyzet, ha mostoha van, gonosz. A gonosz mostoha ugyanis gonoszul kijátssza a testvéreket egymás ellen, mérget csepegtet a szívükbe, így azok alkalomadtán nemcsak dühösek lesznek egymásra (nyakkendő-, zsíroskenyér-, nőügy), hanem gyűlölni kezdik egymást, és gyanakodni kezdenek…

Kis hasonlatom, ne sántikálj itt tovább.

Ha ma, 89. karácsony másnapján a román forradalomra gondolok, akkor főként egy új testvériség alapjaiban bízom, a magyar–román együtt- és egymás mellett élés új, soha nem látott, nagy és nehéz esélyében. HIRTELEN A REMÉNY KOPOTT ÉS FANTASZTIKUS ORSZÁGAI LETTÜNK.

(Előszó: Karácsonykor írom ezeket a sorokat, és 89 karácsonya Közép-Európában nem a szeretet ünnepe. Ha finom akarnék lenni, azt mondanám, a szabadság ünnepe, Berlin, Prága, Budapest, Szófia, Bukarest ünnepe. De már napok óta a tévéhez láncolva ülök, és nézem a saját sorsom alakulását, ahogy az amerikaiak annak idején a II. világháborút. Zokogó arcok, fegyverropogás, egyenes adásban, színesben. Egy korombéli temesvári férfi meséli, hogy nyakában a gyerekével épp a folyóparton sétált, amikor lövést hallott. Nem gondolhattam, hogy ránk vonatkozik, mondta sírva. Fent a fia enyhén megremegett, majd leesett. Akkor már ott voltak a Securitate-gyilkosok, a gyereket, mint egy macskát a vízbe hajították, a férfit lecsukták, de aztán elfelejtették megölni. Karácsony van, és újra meg újra meg kell küzdenem a gyűlöletemmel. Legalább hogy szégyelljem magam, azt elérni.

Nem gondolhattam, hogy mindaz, ami történik, rám is vonatkozik.)

A már nem új vicc szerint a „szocialista” jelző tulajdonképpen fosztóképző, akár az angol „less”, a szocialista erkölcs az erkölcsnélküliség, a szocialista gazdálkodás az a gazdasági anarchia, a szocialista kultúra az a kultúra bujdoklása. Most, 89 végére, megszűntek a szocialista országok, azaz újra országokká lettek, az állam bocsánatot kért fiaitól, elnézést, elvtársak, 144oppardon, uraim, tévedtem, és visszavonult a belső termekbe. Helyén, a volt piros szalonban, pusztulás, törmelék, kosz, csőd és emberek – és valamiféle szabadság, valamiféle esély. Országaink errefelé hirtelen a remény kopott és fantasztikus országai lettek.

Egy hónap alatt, decemberben, megváltozott Közép-Európa, következésképp megváltozott Európa, vagyis a világ. Meg fog változni az irodalom is. Ez egyáltalán nem magától értődő, egy rendszerváltás nem okvetlenül kell hasson a művészetre, és főleg nem azonnal. Miért volna befolyással egy regényre, hogy szerzője hazájában állomásoznak-e szovjet katonai csapatok vagy sem. Ez elvileg bagatell tétel. Kollégám jól sikerült regényét, a Háború és békét, elhanyagolható mértékben érintette Napóleon waterlooi győzelme (vagy veresége?).

Azonban az itteni irodalmak sokkal erősebben függtek a kor kicsinyes waterlooi csatáitól. A közép-európai irodalom tocsog a politikában, vagy a politika őbenne, szóval át- meg átjárja, miként hevült ajkakat a szerelmes lehelet, kard vasa az áruló bordát, avagy az északi zord szél a malmői rénszarvasokat – és a hasonlatok minősége azonnal mutatja, hogy ez nem lehetett nagyon vidám dolog.

Mint valami hártya borította be a kéretlen állami gondoskodás (= felügyelet) a kultúrát, és most, hogy ez lefoszlott, nőni kezdett minden, új, váratlan energiák szabadultak föl, belőlem ugyan kiölték a lapalapítási szenvedélyt, de látni ötven év körüli, fiatalnak nehezen nevezhető férfiakat, amúgy rezignált, okos figurák, kik égő szemekkel kéziratokat hajkurásznak. Folyóiratok, kiadók alakultak percek alatt… Persze, ha nő minden, nő a gaz is, az új nívótlanság is virul. Eddig csak a hatalom kísértett, most fog a pénz is.

Egyáltalán: itt van egy általános dilemma, az, hogy az állam mint mecénás megszűnt, de az új, társadalmi mecenatúra még nem alakulhatott ki. Ezért fennáll a 145veszély, hogy a művészet rentábilis akarna lenni (ami öngyilkosság volna), hogy főleg a pénzigényesebb művészetek (film, színház) kommercializálódnak. Ez a gazdasági helyzet.

De változott a – mondjuk így – morális helyzet is, itt ugyanis az irodalomnak nagyon is van morális helyzete. Enyhe posztmodern cinizmussal (utólag!) azt lehet mondani, hogy a szocializmusnak ez a kései, soft változata, ez a finom diktatúra, e lágy elnyomás, mondhatni ideális a művészetnek, egyértelmű, hogy hol áll az író, szemben a hatalommal, ugyanott, ahol az olvasó, aki így, szinte függetlenül a teljesítménytől, szeretettel és elismeréssel övezi íróját.

De hát valóban az irodalom volt, lehetett az egyetlen olyan hely, ahonnét emlékeztettek minket, olvasókat elrabolt vagy elveszített vagy elfecsérelt szabadságunkra. Közép-Európában ezért van olyan nagy tekintélye az irodalomnak – noha természetesen ezt a rátestált föladatot soha nem tudta jól betölteni, arra ugyanis a demokratikus parlament hivatott –, innét a már említett cinkosság könyv és olvasója között, innét a magas példányszámok.

És innét van az is, hogy a közép-európai írók nagy tekintélyű, roppant fontos személyiségek. Természetesen e sorok írója is, noha könyveiből gyanítjuk vagy legalábbis szeretnénk gyanítani, hogy széllelbélelt, komolytalan alak, egy hiú fráter és így tovább! A kelet, elnézést, géphiba, közép-európai íróra leső egyik legnagyobb veszély, hogy a kétségkívül létező fontosságát, presztízsét ő maga is komolyan kezdi venni. Ez a fontoskodás még jó íróknál is látszik sokszor. A legnagyszerűbb kivétel számomra az ősszel tragikusan fiatalon elhunyt jugoszláv Danilo Kiš volt, aki minden reflexében, sejtjében közép-európai író volt, nagy volt és komoly: és tudta, egy senki. Hiányát naponta érzem…

Ennek az elkényeztetett, kivételes helyzetnek most a 146nyilvános beszéd, a teljes nyilvánosság megjelenésével vége van, azonnal lekopik (vagy már le is kopott) az irodalomról az a nagy érdeklődés, amelynek jó része tehát úgysem irodalmi érdeklődés volt, és ami maradt, az – ahogy mindenütt a világon – kicsi. Azt hiszem, ez jót fog tenni a magyar irodalomnak, hogy szembe kell néznie azzal, hogy nem fontos, hogy úgymond jelentéktelen, hogy úgymond nevetségesen kicsi. Fölfogásom szerint ez az irodalom leglényegéhez tartozik, ez a nevetségesen kicsiség, és ebben is volna az ereje. Az irodalom olykor szükségből nagyra és fontosra nő, olyan nagyra akár, mint, mondjuk, az acélkohászat…

Ennek én láthatóan gondtalanul örülök, mert még nem tapasztaltam a saját bőrömön, milyen az, mikor mindenbe beleszólhatok, ám semmire sem vagyok hatással. De ez még arrébb van, hogy egy fád jogállam legyünk.

Ehhez a harcos, harcoló irodalomhoz (amely tehát sokkal kevésbé a nyelvből építkezett, mint inkább a politikai fölháborodásból), ehhez egy rejtezkedő beszédmód tartozott. A magyar irodalom sokat köszönhet nyelvileg a reálisan (szürreálisan) létező szocializmusnak, én legalábbis el nem múló hálát érzek iránta – amely majd el fog múlni.

A hatvanas évek táján ez a rejtőzködés nagy élmény volt, és nagy művészetet hozott létre, az irodalom a valóság és a szó közti résben táncolt, sírt, ujjongott és röhögött: ez a kelet-európai groteszk.

Később azonban eluntuk ezt az iszapbirkózást, eluntuk a rejtett beszéd szépségét, „beleuntunk a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk, ez a kelet-európai groteszk vége”.

Most pedig azok a művek, melyek létüket (érdekességüket) kizárólag a politikai tiltásnak köszönhették – 147ezek meghalnak. Nem hiszem, hogy volna közép-európai könyv, amely ne gyászolna mondatot.

Mondok befejezésül egy példát. Ha az 56-os forradalomról nem lehet nyíltan beszélni, akkor az 56-os szám különös jelentőségűvé növekszik, sugározni kezd és ragyogni, vagy remegni és sápadni, mitikus felhangokat kap. Ha tehát a címben szereplő 56 tengerimalac regénybeli kertünk fölé röppen, akkor a szegény, értő olvasó már hegyezi fülét, s szimatolni kezd, mint a vadászkutya – hisz valami tiltott közelébe értünk. Ezért olykor hajlamos is volt megfeledkezni a kertben andalgó szomorú és csalódott asszonyról.

Mára elveszett a szám ereje, titokzatossága, de ha igazán jó volt, a regényünk mostanra se lett rossz, csak kicsit megváltozott. Regényeink történelmi regények lettek. És akkor most is jelenthetnek valamit a kert fölött elegánsan szárnyaló tengerimalacok… minden valószínűség szerint arra hívják föl a figyelmet, hogy az asszony miattunk szomorú, bennünk csalódott.

Midőn ezt írom, tiszta az ég, zöld ág virít. Pilinszky szerint ez irodalmunk egyik legtitokzatosabb verssora.

Az a titokzatosság, melyet nagyszájúan életnek lehetne nevezni, kicsit konkretizálva történelemnek (melyről egyébként világéletünkben úgy tudtuk, nincsen is, vagy ha van, akkor áll, áll, be van fagyva, mint Rákosi Mátyás alatt a Duna), ez a titokzatosság nyilván nem köthető egyetlen naphoz, a szavazás napjához (amely egyébként is kettő). De azért kötni kell, így praktikus, az idő váltásait emléknapokkal pántlikázzuk föl. Ez rendben is van. De mi is az, ami van?

Egyszer, még a kitelepítés alatt (melyet én személy szerint nagyon élveztem) egy fantasztikus és rejtélyes nagybátyszerűséggel kirándulás közben valahogy a cseh–magyar határra tévedtünk. Ez a határ, mondta nagybátyám, és húzott egy vonalat. Hirtelen nagyon megijedtem, és csak hosszas unszolásra dugtam át a lábfejem a testvéri Csehszlovák Népköztársaság vagy micsoda légterébe. A nagybátyám meg viháncolva ugrált egyik országból a másikba, amit én, szigorú kisfiú, homlokráncolva figyeltem.

Ma 1990. március huszonnegyedike van, tiszta az ég, zöld ág virít. De nincs itt az a drága rokon, fiatal, rakoncátlan férfi, akitől kérdezhetnék, vagy akinek a 149kezét megfoghatnám. Akire átháríthatnám a felelősségem.

Szóval, dugom ijedten a lábfejem a saját jövőmbe (képzavart féláron adok!), akkor most tényleg kezdődik? Valóban vége van? Minek van vége, és mi kezdődik? Mi maradt, és mi ment? Te, Olvasó, március huszonnyolcadikán, mit tudsz? Mi többet? Mesélj! A levegő is jobb? Szivárvány ível az ország fölött? Ne válaszolj rögtön, előbb nézz körül! (Mikor az öcsém disszidálása miatt rám mért röghözkötöttség leteltével először átléptem a magyar–osztrák határt, úgy hozta az idő járása, hogy épp egy teljes szivárvány alá értünk. Ez azért túlzás, morogta volt boldogan a mellettem ülő nő.) Mondd hát, Olvasó, milyen lesz ott szerdán? Esik? Fúj?

Állj! Nem hízelgek neked tovább, nem tudsz te se semmit. Szerda van, ennyit tudsz, ne is próbálkozz. Illetve még azt is tudod, hogy ez huszonkét százalék, az meg három. Jó, hogy három. (Önt még érhetik meglepetések. – A szerz. megjegyzése… – Milyen meglepetések. Egy kiegyensúlyozatlan társadalom tréfái. Lásd az NDK-választások. A véletlen szerepének aránytalan megnövekedése. Nem állítok tehát semmit, csak azt, hogy nem állíthatok semmit.)

Tehát mi mennyi? Mert jó, hogy három, de jó-e a huszonkettő? Illetve jó, de milyen jó? Miféle jó? Mi lesz? Mi, ami érvényes? Mi, ami érvényes lesz, és mi, ami érvényes marad?

Megmondom, mi az, ami érvényes. Mi vagyunk érvényesek, én meg te meg ő. Ez az új helyzet legfőbb hozadéka. Ezt jelenti, hogy vége a rendszernek, hogy kimennek az oroszok. Nem többet – de ez nagyon sok. A magunk urai lettünk. Az más kérdés, hogy ez az urasság nem nagy bolt, hogy olyanok vagyunk csak, amilyenek vagyunk, csak a magunkhoz való eszünk 150van meg. (Néhány napja Pozsonyból jöttem haza, vélhetően az ott ért, úgynevezett élmények hatására álmodhattam azt, hogy a barátommal arról tanakodunk, hogy vajon ki lehetett az, ki volt az a vaddisznó, aki kitalálta, hogy magyarok legyünk. Hogy kinek az agyában foganhatott meg egy ilyen képtelen éca? Ezt kiabáltuk egymás arcába, nem rejtve véka alá, hogy a másikat vádoljuk, ő volt az a felelőtlen alak, aki ezt kieszelte, ilyen hülyeséget, öregem, hogy magyar… Zárójel bezárva.)

Tehát még egyszer: mi vagyunk érvényesek. Ez március huszonötödike ünnepe, és ez nagy ünnep.

Ki vagyunk mi? Ez pedig március huszonötödike kérdése, kétsége, tétje, kockázata, esélye. Kis Magyar Pornográfia után Nagy Magyar Újrakezdés? Kicsit lassabban!

Mert mintha háború után volnánk. Romokban minden, és próbálunk emlékezni, milyen is az, ha normális valami. De nincsenek emlékeink, újra ki kéne mindent találni. És olyan pontosan azért emlékezni sincsen kedvünk. Szívesebben mondjuk, hogy hősies ellenállásunk morzsolta föl az ádáz rendszert, ami nem hazugság, de azért olyan nagy hősiesség nem volt; az elmúlt negyven év nem hősies volt, hanem szahar.

A valódi háborúk után azonban nagyon sok az energia, a győztesnek, mert győzött, a vesztesnek, mert túlélte. De itt nincs győztes és nincs vesztes, vagy ha kis önsajnálattal vesztessé emeljük magunkat, a túlélést már, a híres közénk-is-lövethettek-volnát már hálátlanul magától értődőnek vesszük.

És ingerülten kerülgetjük a nyakunkon maradt, sok visszaválthatatlan üres üveget („miszerint göngyöleget”).

Bizalmi válság, szajkózták már egy ideje azok is, akiknek egyetlen vagyonuk ez a bizalmi válság volt. A bizalmi válság természetesen nem ért véget. Bizalmatlanok vagyunk. Nem bízunk a másikban, nem bízunk a pártokban, és nem bízunk magunkban. Azonban ne feledjük, amikor szörnyülködünk, magunkon szörnyülködünk.

Azt hiszem, Olvasó, kicsit szomorú vagy most, szerdán. Animal triste post coitum. Megkaptunk mindent, amit akartunk és amit egy ilyen helyen megkapni lehet, nem csoda hát, ha búsan (triste) üldögélünk „a vízparton, a bástya mögött”.

Kundera Európa elrablásáról beszél. Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Európa Te vagy, Olvasó. Mindig. Most pedig szombat van, és majd szerda lesz.

Ha Kocsis Zoltán kultúrbugris volna – l. Magyar Hírlap: „…s ha kizárólag ennek a zenésztársaságnak a véleményét fogadják el kompetensnek, akkor én kijelentem magamról, hogy zenei kultúrbugris vagyok” –, akkor nyilván magára valamicskét adó magyar értelmiségi szintúgy kultúrbugris szeretne lenni. A kocsisi értelemben kultúrbugris volnék magam is; én is tudnám (tudnék) sorolni.

De most nem az egyetértésemet dokumentálnám, nem is az ellenkezésemet, Kocsis mondandója, de formálisan is, a felsorolása abban a ha-akkor szerkezetben kikezdhetetlen, inkább csak szándékosan félreérteném, mert mutatni akarok egy mondatot, amely semmilyen körülmények közt se igaz. Ez az a rész a nyilatkozatból, hogy: „ha ez a demokrácia ilyen, akkor én a régi rend híve vagyok”. Nincs ilyen ilyen.

A legnyavalyásabb demokrácia is jobb, mint a legjobb proletárdiktatúra vagy mi. Ez az a biztos pont, amit soha nem szabadna elfelejtenünk (ennyiben volna igaz a Beke Kata-i örömünnepre való emlékeztetés).

Nyilván nem véletlen, hanem oka van, hogy hasonló igaz-talanságokat, túlfutásokat látok mostanában nem 159egy helyt. Az indignálódottság határairól beszélek, mondjuk. Joggal veszi zokon, sőt kéri ki magának a riporter a miniszter távolmaradását (ha megígéri, akkor ott kell lenni), de mikor azt dörmögi az orra alatt, hogy „már ameddig itt még többpártrendszer van” – az „túl” van. Tényleg azt gondolja, hogy egypártrendszer lesz? Így végződik egy cikk a múlt heti ÉS-ben: „Amúgy meg, előbb-utóbb megint berendelnek majd, gondolom, elbeszélgetnek velem, megdorgálnak, mint annak idején Bányász Rezső. Lesz kávé meg cigaretta. Ropi.” (A ropiért egy piros jópont…) Egy másik írásban meg ezt a mondatot találom: „Elképzelhető, hogy az urak oda fognak csapni.”

Ezekben a(z összefüggéseikből kiragadott) kijelentésekben az a közös, hogy egyenlőséget tesznek a mostani rend-szer meg a régi közé, és én ezt mélyen és alapvetően hamisnak tartom, még akkor is, azokon a pontokon is, ahol egyformán működnek, vagy akár ez az új rosszabbul vagy amatőrebbül. Összehasonlíthatatlanok, még ha sok ismerős mozdulatot láthatunk is (hát honnan vennénk a rosszat, ha nem onnét).

E megjegyzésekben van valami gyerekes, úgy értve megint, hogy tényleg azt gondoljuk, hogy majd berendelnek? Kicsoda? „Milyen medve?” És be is fogunk menni?! Mindez egy létező érzés pontatlan megnevezése. Az odacsapás és berendelés országa abban különbözik ettől, hogy ott nemcsak személyes félelem, gyávaság és törleszkedés van, mint a mostaniban, hanem még a levegőből is jön hozzá komolyan veendő ijesztés. Ez most itt nincs így. Lehet védekezni, nem megúszni kell, mint akkor, hanem védekezni. Ez nagyon nagy különbség, még akkor is, ha előbb-utóbb a védekezés hatékonyságáról is tűnődnünk kell.

Szóval szerintem nem igaz az, ami szintén az említett cikkben szerepel, hogy csak suttogva lehetne dicsérni a jó lappá előlépett Népszabadságot. Ez a pontatlanság. Az igaz lehet, hogy vannak, akik erre pofákat vágnak (ez az érzés), és ez a pofavágás nevetséges, sőt ebbe bele lehet unni, sőt ha nagyon sok a pofavágás, az már 160lehet ijesztő is, az igenis már befolyásolhatja a sajtó közérzetét, a szabadsága jellegét – ezért nem bizonyíték az, amit a miniszterelnök úr említett, hogy itt még senki újságíró nem ütötte meg a bokáját, mert ez szükséges, de nem elegendő föltétele a sajtó optimális működésének, nem elég ugyanis hősiesnek lehetni, intézményes biztosítékok is kellenek.

Ez az ország ebben a pillanatban nem jobb, mint a régi, úgy értve, nem lehet benne jobban élni, de ellentétben a régivel, jobb lehet. (Igaz, az emberek többségét a van érdekli és nem a lehet.)

Lehet, hogy én megint nem tudom, hol élek, de azt gondolom, hogy itt nem fognak berendelni és nem fognak odacsapni. Ha igen, akkor már nagy baj van, a nagyobbnál is nagyobb, akkor itt megint diktatúra van. Ezért nem jó erről könnyű mondatokat írni. Ha odacsapás van és berendelés, ha Kocsis Zoltán kultúrbugris: akkor vesztettünk. Vesztett az ország.

De én azt nem fogom megvárni. Nem fogom, kérem, eltűrni. Mert akkor én a kormányt úgy, de úgy leszavazom, hogy a lába nem éri a földet. És ezt a tervemet nem tartom se naivnak, se gyerekesnek. Ellenkezőleg. Egyszerűen el fogom csapni a miniszterelnököt, az összes új minisztert meg államtitkárt, én, a nép, még a Kodolányi Gyuszit is, pedig avval igazán jó lábon állok. Hm. Ha meg mégis berendeléses ország lesz, akkor azt nem fogom elfogadni, nem fogom elismerni azt a Magyarországot, beveszem magam a Bakonyba, vagy emigrálok Bukarestbe.

Ez itten most harciasra sikerült. Pörösszáj-etűd. Lehet, hogy egyszerűbb mindez, és „a tőke az úr”. Azaz: Igen. Istenem! Ha én kultúrbugris volnék, kötényem is honnan volna!

Adva van egy cikk (V. Domokos György: A kisebbség és a zsarnokság, Népszabadság, 90. április 29.) amely – így a válaszcikk, és ezt az értékelést én is elfogadom – „tisztességből íródott, fájdalommal töltött gondolatai arról a témáról szólnak, melyről nem lehet beszélni, az antiszemitizmusról.”

Elismerve a kérdésföltétel fontosságát – akár csak úgy is, ahogy a cikk egy helyt fölveti: „De ha tévednék is, megérne egy hosszabb elmélkedést, vajon mitől alakult ki bennem ez a kép. Mennyiben ludasak ebben maguk a zsidók?” – nem akarnám én itt, most az ún. antiszemitizmus-problémát megoldani, főként azért – túl azon, hogy nem tudom –, mert az több is és kevesebb is, mint probléma, több, mert (szerintem) nem megoldható, és kevesebb, mert száz más probléma vár megoldásra. Egy kis részt az írásból mégis kinagyítanék, elnézését kérve a szerzőnek, hogy nem az egésszel foglalkozom, egy részt, részint mert azt őrjöngve olvastam, szentségelve, kikértem magamnak, és ordibálni kezdtem a gyerekeimmel, pedig mind rendes goj, részint abban a hiú reményben, hogy így, leragadva egy kis részletnél, talán jobban megfogható, talán kiderül, hogy (nekem) miért elviselhetetlenül értelmetlen a benne lévő okfejtés.

Még előrebocsátanám, Isten ments, hogy védelmembe vegyem a zsidókat, tudom én jól, hogy védik azok magukat, nagypofájúak, összetartanak, kezük kezet mos, és egyáltalán: egy kiállhatatlan népség! 162(Amiképpen a nem zsidók is, de ez most alig tartozik ide. Egyébként itt van a dolog gyökere. A zsidók. Elviselhetetlenek, világos. Tessék végigpróbálni, mi lesz így, ki hogyan jár. Ha valaki csak olasz, csak magyar, csak Fradi-drukker, csak zsidó, csak férfi – az szánalmas paródia. Legalább annyira vagyok kínai, mint francia, mondta Flaubert, és a legkevésbé sem arra gondolt, hogy inkább volna kínai, mint francia.)

Így a cikk: „Miért oly veszélyes ez az elfogultság (a zsidóké ti.), ez a mások véleményével, érzéseivel szembeni érzéketlenség?

Mert ahogy a zsidók, úgy a nem zsidók érzékenységének is van tűréshatára. (…) Ezért kellene éppen a zsidóknak is a megértésre törekedniük, és saját uralomra, kizárólagosságra való törekvéseiknek határt szabniuk. (…) Elkerülhető lenne, hogy nem zsidó írókat bántanak meg, csupán azzal az apró figyelmetlenséggel, hogy magyar írókat reprezentálandó Konrád György, Nádas Péter és Mészöly Miklós – a megkérdezett hármas.” Idézet vége.

Nem hittem, hogy ez leírható. Úgy értem: nem hittem, hogy ez gondolható. És azt akarom, hogy ez olyan ország legyen, ahol ilyet ne lehessen tisztességgel és fájdalommal leírni, hogy ilyet csak rossz szándékú, cinikus barmok gondolhassanak.

Nézzük most ezt meg közelebbről, mikrorealistán, próbálnám szelíden kérdezni, hogy akkor itt konkrétan hogyan kéne mondjuk Nádas Péternek határt szabnia közismert uralomra törekvésének? Vagy ő kivétel? Miért? Mit kell neki tennie? Húzza be az orrát? (Megjegyezném, hogy nekem, úgy érzem legalábbis, nagyobb orrom van, mint neki, igaz, egy zsidóüldözés esetén, élnék, mint Marci Hevesen…) Mit húzzon még be? Fülét, farkát? Szegénykém reggel fölébred, belenéz a tükörbe, ajvé, megint egy zsidó. Ezen aztán jó hazafiként joggal háborodik föl, mert hogy csak zsidókat lát a tükörben, tetejében ilyen kora reggel, mintha bizony más se volna ebben az országban, mint zsidó.

Lassan, még egyszer: tehát hogyan tudna Nádas ke163vésbé zsidó lenni, mint amennyire az? Húzzon álarcot? Fintorogjon? Hogyan képzeli el az idézett sorok írója ezt a jelenetet? Ki követte el az „apró figyelmetlenséget”? A szerkesztő? És ha az nem zsidó? Vagy én, mert tegyük föl – egyébként azt hiszem, valóban így történt –, lemondtam a részvételt, pedig jó nem zsidó véremmel megszüntethettem volna azt a megbántást, melyet így, a cikk állítása szerint, éppen nekem kell elszenvednem.

Tehát: csöng a telefon, mondjuk Konrádnál, ő elsőre nem mond se á-t, se b-t, utána jár az aránynak, visszahív, hogy ő inkább lemondana egy színhús javára, nem kéne, öregem, a kollégákat froclizni. Ezzel a fáradsággal, már bocsánat, el is áshatná magát, és az így föltett kérdésre valóban ez a válasz, a lösung, end. – „A zsidók” – így semmit nem lehet megközelíteni, még a zsidókat sem.

Mellesleg, lehet, hogy tévedek, de legjobb tudomásom szerint Konrád és Nádas nem is zsidók. Hogy Mészöllyel mi a helyzet, nem tudom, eddig tagadta… Szerintem inkább az, erre látszik utalni, hogy egy régebbi kurzus Népszabadságában lefasisztázták.

A jobb vagy nyugodtabb megértés kedvéért ismét javaslom, hogy tessék a zsidókra vonatkozó állításokat áttenni erdélyi magyarra. A következő veretes szöveget kapjuk:

„Miért oly veszélyes ez az elfogultság (a magyaroké ti.), ez a mások véleményével, érzéseivel szembeni érzéketlenség?

Mert ahogy a magyarok, úgy a nem magyarok érzékenységének is van tűréshatára. Kinek alacsonyabb, kinek magasabb.

Mert ha magyar, ha nem magyar, fél attól, hogy újra fellángol a nacionalizmus. Ezért kellene éppen a magyaroknak is megértésre törekedniük, és saját uralomra, kizárólagosságra való törekvéseiknek határt szabniuk.”

Akkor megint: hogyan kéne a magyaroknak Erdélyben maguknak határt szabniuk? Talán nem kéne 164mindig magyarul beszélni. Kicsit lehetne románul is, nem? Délutánonként, mondjuk. Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. A kolozsvári egyetemet se kéne annyira forszírozni… És mért ne lehetne románul tanulni a jogot vagy a matematikát? Ennyi önkorlátozás, gesztus csak elvárható volna a közös cél, a nacionalizmus elkerülése érdekében! Ismerős okfejtés, nem?

Gondolom, a cikkíró is fölháborodna vagy megijedne, ha a saját cikke „átírt” befejezését olvasná:

„Muszáj szólnom: a nacionalizmus (eredetileg: antiszemitizmus) – egy valamire való reakció. Létezik, létezhet a kisebbségnek is zsarnoksága, még ha rejtettebb, láthatatlanabb módon is. Ám a zsarnokság akkor is rossz vért – háborúságot – szül.”

Tessék ezt magyarként Kolozsvárott románul hallani. És csak utána szóvá tenni a zsidók legendás érzékenységét.

Itt most befejezem. Félő azonban, hogy most is úgy van, hogy az érti, aki eddig is értette, s aki nem érti, az nem érti. De az is lehet, hogy én nem tudom, hol élek. Mindazonáltal továbbra is azt gondolom, nincsen egyetlen olyan magyar író, akit sértene az itt emlegetett Konrád–Nádas–Mészöly-reprezentáció. Ha mégis volna, roppant kíváncsi volnék az érveire. (Kicsit gondolkodtam. Nem, nem volnék kíváncsi.)

Ha Salat Levente, a Korunk fiatal szerkesztője fölhív telefonon, és írást kér a lap „erőszak-számába”, akkor én csak egy dolgot látok: azt a tévéfölvételt, amelyen Sütő Andrást hozzák hordágyon, kék, zöld, lila, s mintha félig önkívületben beszélne, ráng az ajka, és rázkódik a feje ide-oda. Én pedig napokra megteltem félelemmel, tele lettem félelemmel, mintha más se lett volna bennem, csak az, és soha többé nem mertem megnézni ezt a filmbejátszást. Most, hogy ezt leírtam, azonnal el is ment a kedvem ettől az írástól.

Miért is?

Magunkat megérteni nem alapvető létérdekünk? De. Magunkat megérteni nem valami fényűző dolog? De. De a magunk kiszolgáltatottságát megérteni – a dolog tétje, a biztos vereség, és a tény, hogy nem állunk alternatíva előtt: csökkenti, már-már kiegyenlíti a fényűzés okozta lelkifurdalást.

Nem én fekszem a hordágyon. Más kiszolgáltatottságán elmélkedni, azt elemezni – itt valami bűzlik… Csak a magam kontójára tudok arisztokratikus lenni, azaz író.

Vagy ez érzelgősség? Mért ne lehetne akasztott ember házában kötélről beszélni? Hát hisz a minapában még milyen nagy volt a szánk, hogy az író nem a morál, sem a tudás lekötelezettje, hanem a létezőé!… Úgy látszik, egyszerre szeretnénk lenni ízléses férfiú, rész166véttel telt, derék magyar, valamint író… Sok, ez sok. Valamit valamiért. Másképp gondolkodik az ember este, mint nappal, másképp erdőben, mint pusztaságon, Budán vagy Kolozsvárt – soha nem éreztem, hogy ennyire ki vagyunk szolgáltatva, minden, a szórend, a logika, a hangerősség, helynek s időnek, hely és idő erőszakjának.

Akkor most, 1990. július negyedikén, Rómaifürdőn, Budapest e kies külvárosában, kinyitom a Magyar Értelmező Szótárt:

A Szinonima szótárban járkálva pedig a következő szavakhoz juthatunk el:

Ahogy a költő mondja: vár állott, most szóhalom. Túlontúl is jól ismert szóhalom. Szeretünk avval páváskodni, hogy errefelé országainkban milyen nehéz az élet, sőt nehezebb, és ez még csak nem is igaz – e szavak napi ismerőseink, társaink a hétköznapokban, nem kell semmi különösnek, semmi rossznak történnie ahhoz, hogy valamelyikünk csúfolkodó kalaplengetéssel, hajlongva-hajbókolva ránk köszönjön, ó, ó jó reggelt, jó reggelt, hogy vagyunk, hogy vagyunk – s nekünk görcs áll a gyomrunkba. Itthon vagyunk. Nincs erről mit beszélni. Ha nem szerepelne itt egy bizonyos 167szó, akkor egy kicsit még szidnánk a komcsikat vagy a románokat, a rendszert, de hát aztán… aztán elhallgatnánk.

De ott van a halomban az „erő” szó. S ettől megpördül a… mi pördülünk meg: az erőszakról eddig automatikusan úgy beszéltünk, mint aki azt elszenvedi. De mi van, ha gyakoroljuk?

Ne finomkodj, szólunk hátra, öreg futballisták a hátvédnek. Azért vagy odatéve, hogy ne ugrálj. Mit tegyek, hisz e kiváló ellen mind futógyorsaságban, mind eszességben fölém nő?! Fekvő ember nem gyors ember, vetjük oda foghegyről, és már föl is rúgtak: minket. A fájdalom megerősít: ilyen a világ. Milyen is? Az erő érvényesíti magát, az erő az, ami érvényesíti magát, meg a ravaszság meg a tehetség – miközben kultúránk a kereszt jegyében áll, a félkegyelmű az emblémánk. Töviskorona és nem aranykorona. Faust és Krisztus? Hogyan is van ez? Félreállunk, letöröljük? Meddig? A kereszténység nem mazochizmus, hallottam egyszer.

Aki velünk van, és erős, az erős. A bátyánk például. Bántottad az öcsémet? Gyere ki az utcára, ha akarsz valamit!

Aki ellenünk van, és erős, az erőszakos. A vörösingesek A Pál utcai fiúkban.

Szelídnek, igazságosnak és nagyon erősnek lenni volna jó. De az erő csakis akkor nem erőszakos, ha gyöngeséggel találkozik. Vagy ha övé az igazság (majdnem elfelejtettem). Erről a következőt olvasom 168egy regényben (és Pascalnál): Az igazság azt követeli, hogy az igazságost kövessük, a szükség meg azt, hogy a legerősebbet. A jog erő nélkül tehetetlen, az erő igazságosság nélkül zsarnoki. Az erőtlen jogrenddel szembeszállnak, mert mindig akadnak gonoszak; a jogtalan erőszakot váddal illetik. Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért az igazságot kell erőssé vagy az erőset igazságossá tennünk. Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód, erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ő az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős.

Aki kiabál, annak nincsen igaza, szokták mondani. Biztos, hogy ez minden további nélkül igaz? És a csönd hazugsága, a szelídség sunyisága, az erőtlenség agresszivitása, a szeretet terrorja? A védekezés erőszakossága, az életben maradás erőszakossága?…

A szabadság volna az, ami megszünteti az erőszakot? Ugyan. A szabadság az erő egy kellemes definíciója. És akkor még nem beszéltünk a szerelemről.

Az én szelídségem – hogy önéletrajzi legyek – balekség. Tutyimutyiság. Az én szelídségem (ha van egyáltalán) nem erőből származik, inkább ízlésből. Az ember nem üvöltöz és nem lövöldöz alkonyatkor tarkóba; nevetséges. És miből táplálkozik a Krisztusé? Abból, hogy országa nem e világból való. Christus vincit – énekeljük, mert tudjuk, hogy az ő története nem a keresztfán végződik.

A kérdés tehát: hol végződik a történetünk? Az én történetem. Az országomé. A Salat Leventéé. Az ő országáé.

90. szept. 26.

Kezdőmondat: Azt álmodtam, hogy 15 millió magyar vagyok. Nem nagy szám.

Októbertől a marosvásárhelyi Látó számára álmodok. Nekem ennyi a 15 millió magyar. Az én hazafias kötelességem ennyi: álmodni, melytől én és Marosvásárhely (elhanyagolható mértékben) megváltozunk. Nóta benne: magyarok vagyunk. Egyszerű dolgok ezek – minden más az retorika vagy politika. De abba is hagyom ezt, mert láthatóan vitázom valakikkel – le az üzengetéssel, az utalásosdival, éljen a titok!, adhatnánk ki a jelszót, ha volnának, de nincsenek.

Van viszont egy füzetem, vettem álomcélra. Ott fogom majd őrizni a párnám alatt, hogy bármikor „elragadtathassam” magam. Mint sok mindenről, az álomról is az édesanyám jut eszembe. Nagy álmodót tisztelhet benne az utókor. Biztos voltak álmai, amelyeket nem mesélt el. Mert általában elmesélte őket, eléggé részletesen, és eléggé untam. Illetve nem untam, csak nem figyeltem. Pontosabban úgy tettem, mint aki figyel.

Én még sosem próbáltam azt, amit Flaubert javasolt az ifjú Maupassant-nak, hogy „írjon le egy fát”. Talán ezek most ilyen gyakorlatok lesznek. Valami homályos utáni bányászás a szavak… mondjam azt, segítségé170vel? Vagy megint összevissza lesz, ahogy szokás – hogy egyszerre szavakat a világról és szavakból világot?

Kezdek úgy gondolni az Álomra, mint valami élőlényre. Ahogy egy komputerrel is elkezd az ember beszélgetni, pörölni, kunyerálni. Drága Bélám… Arra gondoltam tudniillik, hogy majd mit fog álmodtatni velem ez az Álom, egy ilyen marosvásárhelyi Álom. I HAVE A TIRGU MURES DREAM!

Szept. 27.

S mi van, ha olyat álmodok, ami unalmas? Ha nem „vezet” sehova? És ha vezet, de, mondjuk, erkölcsileg, politikailag kétséges helyre? Tényleg, mi van, ha politikailag kényeset fogok álmodni? Mondjuk, hogy egyet értek a Vatrával. Hogy Trianon az álmom. Lehet, hogy lesz egy Titkos napló* is?

* l. Titkos napló**

** l. Függelék***

*** l. Titkos napló

(Egyszerű zárótréfák

Azt is elemezni kéne, hogy mi miből. Pl. tegnap kaptam R.-től egy levelet, valamint szó esett a piaristákról a Rádióban. Az álom: Kiráncigál Ratzinger bíboros egy négylovas postakocsiból, ahol fekszem, mezítláb.

– Talán kiugrana az ágyból, ha itt a szentatya.

– Én önnel nem vitázom, mert meztélláb vagyok. – Közben tündérek vizsgálták át a postakocsit.

– A szentatya nagyon megvolt magával elégedve a múltkor, napokig emlegette, hogy milyen jót beszélgettek a nőkről. Most az ún. Damen-Bataillon fog vele diskurálni. Tizenhetedik század, tudja. Itt van a katonai térkép. – Lehúzta a pecsétgyűrűjét, és egy 171óriási térképet kezdett kirolnizni belőle. Közben fel-alá sétáltunk a járdán.

– Szóval én csak arra vagyok jó, hogy pikáns dolgokkal traktáljam Őszentségét? – Ratzinger legyint, hogy ne gyerekeskedjem. – Tisztelendő úr, kérem, tisztelendő úrnak mi a véleménye az illetlen szavak használatáról. Például, hogy bazmeg. – Ratzinger mosolyogva csóválja a fejét. – Tessék mutatni a térképet! – mondom elszántan.

Nézzük a térképen a Damen-Bataillon várható vonulási irányát. Fölpillantok, R. jön velünk szemben a járdán, három nőt terel maga előtt, nagyanya, lánya, unokája. Zsidó parasztasszonyok, kövérek, lomposak, de nagyon kedvesek. Egyforma lila a szájuk rúzsozása, de annyira lila, hogy eltátom a szájam. A nők nevetnek és kicsit csúfondárosan tátogni kezdenek. R. odajön hozzám, és fejfájás elleni tablettát ad.

– Túl nagy – és visszaadom.

– Nem nagy az. Tedd csak el! – Elteszem. Úgy ébredek, hogy a pizsama zsebében a kezem.

Okt. 1.

Teljesen kiment a fejemből. Tudniillik arra ébredtem, hogy lent – mert fent alszunk a tetőtérrészben – sikoltozódik, hogy itt az egér. Kb. egy hete fedeztük föl, hogy van egy egerünk a konyhában. Marcell az egérfelelős. Méreg, csapdák. Győzzön a jobbik. Eddig Algernon állt jobban. A mosogató előtt egy egészen kicsike tetem fekszik, a lábai mintha kezek volnának, finom, érzékeny kezecskék, kicsit még remegnek, remény? mire?, mintha, bocsánat, imára tenné össze a kezeit. Csinálj már végre valamit!, mondódik. Az isten szerelmére s a többi. Talpig férfi?, kérdezem. Azt csinálom, amit emlékezetem szerint az édesapám csinált volt, vigyorogva a szemétlapátra gurítom a tárgyat, és viszem ki. A kuka mellett macska heverész, feléje hajítom, nem várva meg a következményeket (a majszolást). Elástad? El.

Bizonytalanok vagyunk, hogy hátha nem is a mi egerünk volt, hanem annak a gyereke. De Nádas, a nagy parasztíró (aki éppen e rút Pesten van), azt állítja, hogy ilyenkor nincsen… mi is nincsen? fialás vagy mi vagy ellés. Mit tehetnénk, megnyugszunk.

Kéne esetleg a Jelenkornak meg az Alföldnek szólni, hogy ők is álmodtassanak. Nagy magyar álomév.

Kérdem, a mellettem lévő ágyon mit álmodtak.

Ohó, barátocskám, az csalás volna!

Tehát már nem is álmodol helyettem?!

Okt. 2.

Megint trehányság. Ha rögtön reggel nem írom föl, elfelejtem. Ilyenkor megpróbálni visszaemlékezni – kifejezetten kínos érzés. Olyan, mint a butaság.

Délelőtt váratlanul betoppant L. Időnként meglátogat, és őrült. Ajándékot is szokott hozni a grófi családnak. Se az ajándékokról, se a megszólításról nem lehet lebeszélni. Kicsit félünk tőle, a kertben szoktam leültetni. Könyvekről szoktunk beszélgetni meg az édesanyjáról. Az egyiket szereti, a másikat gyűlöli.

– Drága gróf úr, képzelje, azt álmodtam, hogy Németországban, ahová titkos küldetésem szólított, megbocsát, ezt Ön előtt sem tárhatom föl, meghaltam, és kitették a koporsómat a frankfurti reptérre, hogy azonosítsanak. Az egyik stewardess fölismert, olyan marcipános nő volt, így végül a Lufthansa, mely, gróf úr, az egyik legmegbízhatóbb kompani, vállalta a felelősséget, s így hazajöhettem.

– Holtan?

– Parancsol, kegyelmes úr?

– Hogy halottan jött haza?

– Már mért jöttem volna halottan? – Cinkosan vi173hogni kezd. – Talán sokat tetszett inni… Minden bizonnyal finom francia pezsgők, selyem és a többi.

– Francia selyem nem – mondtam barátságtalanul.

Még kicsit beszélgettünk az olajválságról, aztán elment. Mindig megáll az utca közepén, s szinte a földig hajol. Erre én is. Erre ő megint. Elvileg sose hagynánk abba, ha volna bennem tisztelet magam iránt.

Okt. 3.

Egy mondatot álmodtam (szoktam): A magányos / (a többit elfelejtettem) / A mondat le volt írva, olyan régies írással.

Okt. 4.

Jelentés egy egérről. – Már a parasztírók sem a régiek. Újabb tetem, nagy, amiből kiderül, hogy az előző, az imádkozós, mégiscsak ennek a gyereke volt. Van-e magtalan egér?

Elolvasom megint Mészölyt.

Okt. 5.

Semmire nem emlékszem. De most rendesen, nem ez a folytonos „majdnem”. Így rendben.

Okt. 7.

Valami focizás, teremben, hárman-hárman. Lehetséges, hogy én egy fabatkát sem érek mint álmodó?

Talán újraolvasom a Szindbád Álomképeket. Az is tiszta haszon.

Okt. 9.

„Féljen az ifjú úr azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni.” (– mondta Morvainé Szindbádnak.) Tőlem most ki féljen?

Okt. 12.

Szikora. Kásás, homályos foszlányok. Nem fog ez menni. Mutatta, hogy kinek köszönjem meg az ingyenjegyet. Suttogott.

Okt. 19.

Pedig mindennap álmodom, de nem tudom reprodukálni. A maiból arra emlékszem, hogy Marcival focizom, illetve hol néző vagyok, hol játékos, egyszer szotyolázom, egyszer sprintelek. (Visszatérő álmom, hogy kötöm be a focicipőmet, és nem tudom befejezni.) Egy elsárgult kéziratlapot tartok a kezemben, nagyon rossz állapotban van, bök rá a szotyolaárus. Áthúzások, rajzok – Ottliknál láttam ilyet, mutatta a Buda kéziratát. Marci egy nagy helyzetet kihagyott, balkötőben kilépett, és jobb belsővel, fölé-mellé passzolta. Túl magabiztos volt, lazán tartotta a lábfejét. Pedig evvel elvesztette a gólkirályságot, egy góllal, noha 72 gólt lőtt, 32-t az első szezonban, 40-et a másodikban. De senki nem bánkódik, csak én.

Dec. 3.

A dátumból látszik az árulás mértéke. Ó, Láng lelkű szerkesztő, keress nekem bocsánatot szivárványos Erdélyedben! – Hülye. De vegyük figyelembe, hogy álmos vagyok.

Amolyan kollégiumi szobában feküdtem, egy nő zuhanyzott a szoba hátsó traktusában. Nem is szoba, inkább terem. Szappanozta magát, s közben tanácsokat adott, hogy hol reggelizzem. A Loviknál semmi esetre sem. Nincsen zuhanyzótál, a víz egy szivacsra folyik, s azt gondoltam erről, hogy ez milyen szellemes újítás. Messzi van a nő.

Dec. 5.

Czakó magyaráz egy hosszú asztal mellett. Valami nagyon fontos dologról volt szó. Dímatlan, hatalmas tölgyfa asztal.

Tegnap telefonoztam Visky Andrissal. Megállapítottuk, mindannyian Láng Zsolt kezeiben vagyunk. Bármit teszünk – írunk vagy nem írunk: ez a bármi –, egyre jobban kiszolgáltatjuk magunkat. Vajon mit fog kezdeni velünk, álomnaplóírókkal, ha már végképp az övéi vagyunk?

Dec. 12.

A gyerekeim irodalmilag használhatatlanul álmodnak, bevethetetlenek. Ma kezembe került Zsófi egy levélpiszkozata. „Linda. Nehogy azt hidd, hogy könnyű leírni ezt a két mondatot, melyet leírok. Én inkább nem is írok, hanem sírok.” Áthúzva sokszor az egész.

Dec. 14.

Átlátok a falon. Feleségem két, számomra ismeretlen férfival kávézgat. A férfiak mérgesgázt bocsátanak ki magukból, ez csak utólag derül ki, én azt látom, hogy a feleségem az ajtóhoz ugrik, letérdel, arcát a küszöbhöz szorítja, hogy ott, a résen keresztül friss levegőhöz jusson. Nem tetszik cukrot tartani? – kérdi az egyik férfi.

Volt egy álmunk a világról. Most pedig az a helyzet, így érzem, hogy a világnak van egy álma rólunk.

Dec. 31.

Nem aludtam, nem álmodtam.

Diktatúrában könnyű az író szellemi helyzete, mert világos és magától értődő, hol áll (esetleg ül). Az a szabadságharc, amit mindig is folytat, ilyenkor primitív (és életbevágó) formákat vesz föl: politikaiakat. Ezeket az egyszerű formákat nem kényelmességből választja, hanem mert nem tehet másként: a gaz idegen elnyomó ott ül a nyakán, s nyomorgatja szegény hazáját is. Teszi hát, amit tehet.

Mintha hasonlítana ehhez a modellhez a hit, a hitünk helyzete a társadalomban. Túlzón azt mondanám: a Kádár-rendszer leegyszerűsítette, könnyűvé tette a hitéletünket. Tiltogatta, de nem nagyon; ha diákok voltunk, nem titkoltuk, hogy nincs módunkban vasárnap délelőtt kirándulni, mert akkor misén leszünk, és osztálytársaink (-nőink) szeméből elismerést olvashattunk ki, ha tanárok voltunk, nem beszéltünk, de jelentőségteljesen és olykor egyértelműen hallgattunk, és misére a város másik végébe jártunk, amit mindenki tudott. És így tovább, ezernyi kis lelemény. Mindez a bátorság és a közös cinkosság testvéri érzését adta.

Illetve nem is innen kéne kezdeni. Mert az úgynevezett konszolidáció veszélyes képződmény: nehéz megítélni a pusztítását, mert az nem látványos, és csak lassan vesszük számba az áldozatait, mert mindig voltak kivételek. A mostról beszélnék, elmúltán a nem lé177tezett cenzúrának és elmúltán a vallásszabadságnak nevezett központi vallássorvasztásnak.

Most minden hangosodik, és ez eléggé magától értődik a nagy, hamis országos csönd után. A hit is hangosodik. Lehet ebben jót látni, az öntudatra ébredés első mozdulatait. A hit azonban lényege szerint csöndes, szerintem hangos hit nincs is, a hangos hit hazug. Az elnyomott egyház mindig bírja rokonszenvünket, azaz önszeretetünket. (Bár, ahogy az elmúlt 30-40 esztendő sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem volt diadalittas – az egyháznak sem. Vajon csak annyi kompromisszumot vállaltunk, amennyi muszáj volt? Vajon eléggé segítettük egymást? Vajon papjaink és főpapjaink kellő példát mutattak? És prominens testvéreink? Milyen sok híres emberről derül ki most, hogy ismeri az „Isten” szót. A katolikus egyház egy centivel sem emelkedett az ország átlaga fölé!)

Az mindig nagy próbatétel, hogy miképpen őrizzük meg csöndességünket, kicsinységünket, amikor úgymond, nem korlátoz semmi (csak mi magunk). Én mindig megijedek, ha látom az egyházam társadalmi erejét. A nagymisén a pöffeszkedő, magabiztos arcok, ahogy állok ott új nyakkendőmben, és az arcomon az a kis türelmetlenség, ha túl hosszú a beszéd, hisz ez majd kis zavart fog okozni a vasárnapi ebédben – mi, jók.

Félek azoktól, akik hangosan hisznek. Azok nagyon tudnak valamit. Pontosabban: éppen azt tudják, hogy milyen az Úristen. De az Úristen nem ilyen vagy olyan; más. Krisztus az, aki közvetít. Ám hogy esélyünk legyen az értésre, nagyon halknak, kicsinek, elszántnak és odaadónak kell lennünk.

Az ember a 80-as évek elején olyan harmincforma. Harmincra rúg, mint Balzac asszonyai. A legszebb női korba ért. Erős, mint a tölgy, szilnüj kak dub, s ez a mondat 12 év orosz tanulás hozadékának mintegy a fele. A másik fele: Atyec Aljosi bül kocsegárom. Részeshatározó eset. Esetleg még egy Puskin-idézet (Tatjana-levél), valamint proverbiák és szentenciák, na glupüj vaprósz nyet atvéta, hülye kérdésre nincs válasz.

Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, de éppen ez a válasz. Wittgenstein. A 80-as évek állandóan Wittgensteinre hivatkozik. Szél ellen nem lehet hallgatni.

A 80-as évek utó-kor. Böfizve aranykorokról beszél, régi, szép időkről méláz: mindent bekebelez: a Monarchiát, a 60-as éveket, Erzsébet királynét, a Nagy Generációt (?), Széchenyit. Abcúg Kossuth. Die Post Modern, a postát modernizálják, lesz vonal, telcsi, többpártrendszerben hallgatják majd le.

Utóíz? Túlérett gyümölcs? És a zamat? Miféle zamatja van a 80-as éveknek? Most hallom a rádióban: Még körül se nézhettem, máris megválasztottak párttitkárnak. Ó, hogy csípje meg a kánya, hát ilyen kópé volt ez a Kádár-korszak?

A 60-as évek a farmert szerette, a 70-es a farmeröltönyt, a 80-as évek a bársonynadrágot. A 80-as évek: a csokornyakkendő. Légy gazdag, az izgi és szellemes, és ne légy szegény, az snassz. Pásszé. A baloldal is pásszé. Működés, kivi, olé. Ne morogj! Minden 68-as morog. Hogy a savas eső. Hogy az ózonlyuk. Don’t worry, be happy. Élvezz és élveztess! Osztriga és kasmír.

A 80-as években megnőtt az egy főre jutó orális aktusok száma. Ez egy ilyen kor (l. még XVIII. század).

A 80-as évek összekeveri az iróniát a cinizmussal, a csúfondárosságot az iróniával. (Ismétlés a tudás anyja: az irónia: ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Ha egy ütődöttet, hogy a szerző hirtelen azt érezze: de hiszen ez részben én vagyok. – Musil.)

A 70-es évek a fragmentum, Woyzeck, Fodor Tamás rendezésében, a 80-as évek az álegész, A rózsa neve. (A fragmentum, emlékeztetnék Balassa megállapítására, nem attól a hiánytól fragmentum, ami hiányzik belőle, hanem attól a hiánytól, ami benne van.)

Az élet elmúlik, anélkül hogy történetté kerekedne, ez a 80-as évek kerekded története.

Az asszony ingatag, úgy hajlik, mint a nád. (Tessék énekelni!) A 80-as évek ingatag; vagy ahogy József Attila írja:

Amiképpen Petőfi meghalt a segesvári csatatéren, azonképpen halt meg John Lennon a manhattani csatatéren. A 80-as évek: Back in the USSR: Lennon Barguzinban. McCartney a Jókai.

Magyarországon persze minden kicsit más. Mindenhol kicsit más, de az ember itt él. Budapest nem volt Prága és nem volt Párizs. Budapest Budapest-e – ez a kérdés és ez a válasz.

A 80-as évek kicsúsztak az állami ellenőrzés alól, ám senki nem vette birtokba őket. A 80-as évek a senki földje.

Az embernek a 80-as évek elején meghal az édesanyja. Ettől kezdve a temető már nem a senki földje, hanem az anyjáé. Az ember lassan fogja föl, mi történt.

Már a Kocsis Zoli se csodagyerek.

Hanem be-beáll az ember dereka. Szenyor Lumbaho. Az örök kérdés: én vagyok-e ferde, vagy a világ? A választ a fájdalom adja meg. (A tragikum újraértelmezésének kezdete??)

A 80-as évek közepe mélységes mély, az időtlenség kútja. Nincs idő, csak múlik. Egy film címe az ellenkezőjét állítja: Idő van. Talán könyörgésnek fogható ez föl, fohásznak. Komolyabban kéne venni azt a kurva időt. Nincs idő, csak múlik, van idő, de megállt: ezek ugyanazt jelentik, azt, hogy se előre, se hátra. Minden nagyon kicsi lett.

Amikor új cárja lett az oroszoknak, az ember megvonta a vállát, s családjában megtiltotta a gláznoszty és a peresztrojka szavak használatát, s ha nyugati barátja ajka Gorbira tévedt, rendreutasította. Mindazonáltal az ember a 80-as évek legeslegvégén megtanulta, és nem is szabad most már soha elfelejtenie, hogy egy politikai rendszer századokig is eltarthat akár, de van, hogy csütörtök délutánra összeomlik.

A 80-as évek egy szempillantás alatt véget ért. (A két rézpénz neve remény volt.)

Nincsenek 80-as évek. Nem vagyunk. (Nem vagyunk volt.) Csak te vagy. Ezt szeretnénk mondani. De ez nem igaz. Voltunk. Mondták, Európát elrabolták. De Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Ha pedig Európát mégis elrabolták, akkor az, ami a helyén maradt, az volt Európa. Az Európa. Tehát nincsen valami, amit elérnünk kéne, hanem van ez az egész, és ebben vagyunk, azaz, és ez ezen új idők tétje, kockázata és lehetősége, az a kérdés, hogy mi is ez az egész.

A kézirat itt megszakad. Eluntuk egymást. Az ember a 80-as évek végén olyan negyvenforma. Negyvenre rúg, mint Balzac asszonyai. Az egyik legszebb női korba ért.

Május 1.

Én.

Május 2.

Én.

Május 3.

Én.

Május 4.

Én – én… Ha a napló szót hallom – a Pavlov kutyája! –, azonnal szegény Gombrowicz jut az eszembe, és kímélet és ízlés nélkül azonnal citálni kezdem, én, én, én, én, minden naplónak ezek az első szavai.

Május 5. Szombat

Én: tegnap felolvasóestem volt az új regényemből (Hrabal könyve).

Mi: szerdán összeült a Parlament.

Inventár. – Most, hogy elmúlt rólunk e keserű pohár, a szocializmus, érdemes volna egyszer megnézni, mi maradt utána, mi maradt vonultán az árnak.

Főleg mi maradtunk itt, elmentek az oroszok, és itt maradtunk mi, a saját hülyeségeinkkel, butaságainkkal, felelősségünkkel – – –

Azután itt maradt ez a szó, hogy „mi”. Ez volt az a varázsszó, melyet egy nem létező közösség nevében idéztek állandóan a fejünkre. A „mi” volt a jó, az „én” a gonosz, a mi a nagyvonalú, az én az önző, ég és föld, hűség és árulás. Erre a virtuális mi-re hivatkozva épült föl a történelem talán legegoistább társadalma, amelyben szinte semmiféle közösség nem létezett, csupán a közösségre való hivatkozás mint alibi és fenyegetés.

A „mi” valóban nagy erő, és a fázósan összekucorgó én-eknek talán nem is volt más választásuk, mintsem a mi akolmelegébe bújni; így keletkezett a „mi” és az „ezek” differenciálatlan, egyszerre hamis és igaz párosa. De hát honnan is tudtuk volna, micsoda ez a mi, mikor az én-ekről nem tudtunk semmit, nem tudtunk és mertünk erre vonatkozó kérdéseket föltenni.

Hogy milyen is ez az „én”, ez hosszabb traktátus tárgya lehetne. Vagy, mondjuk, regényé. Óvatos és mérlegelő elemzés beszélhetne erről az elhagyatott, piszokkal, műanyag vöröscsillagokkal, mocskos habbal, törmelékkel teliszórt tengerpartról – amely az agyunk. (Posztmodern kelet-európai agy kilencven májusában… Finoman szólva nem a világ teteje.)

Kettő darab Havel. – Mi: szerdán összeült a Parlament. Így utólag (!) azt kell mondjam, hogy egy diktatúrában igen kényelmes az író helyzete (legföljebb az élete nehéz), kényelmes, mert pontosan tudja a helyét. Itt vagyok én, és velem van az olvasó is, fogja a kezem, és cinkosan rám hunyorít, tehát mi itt vagyunk, velünk szemben a Gonosz Hatalom.

Most azonban kinyitom a tévét, s azt látom, hogy a Parlamentben kis túlzással szólva a barátaim ülnek. Hogyan változik ebben az új helyzetben író és hatalom viszonya? Azt állítom, hogy alig változik.

Végezzük el a következő gondolati kísérletet: Te184gyük föl, hogy ellensége volnék Václav Havelnak, aki, mint tudjuk, az államelnökök keserű kenyerét eszi, így azt kívánnám neki, hogy még hosszú időkig uralkodjék minden csehek és szlovákok fölött. De nem vagyok neki ellensége, ezért, mondjuk, azt kívánom inkább, hogy kerüljön vissza oda, ahonnét jött, illetve nem egészen oda, hanem úgy félútra, a Hradzsin palota és a börtön közé, azaz vissza az íróasztala mellé.

Volna akkor kettő darab Havelünk, ami nem nagy baj, jobb belőle kettő, mint egy sem. Azt állítom azonban, hogy e két Havel hiába értené meg egymást, hiába becsülnék egymást kölcsönösen, söröznének egyazon asztalnál, hiába olvasnának egymás gondolataiban, és hiába volna minden bizonnyal közös nőjük, hiába – ők ketten engesztelhetetlen ellentétben állnának egymással szemben. Nem úgy, hogy az egyik etikus, a másik nem, az egyik jó, a másik nem, az egyik tiszta, a másik piszkos – hanem azért, mert mások volnának a szempontjaik. Mindketten szolgák, de az egyik, a király, a népének szolgája, míg a másik, az íróasztalnál lévő, az nem a népnek, hanem a nyelvnek a szolgája, annak tartozik hűséggel, őiránta vannak kötelezettségei, csakis a nyelv iránt. (Ha egy ország, úgymond, bajban van, írói rendszerint megfeledkeznek erről a kötelezettségről, nem azért, mintha feledékenyek volnának, vagy buták és hiúk, hanem mert rákényszerülnek. És Közép-Európa többnyire bajban volt, sőt kissé kérkedve így is lehetne definiálni – mondjuk egy keresztrejtvényben –: Európa azon része, amelyik mindig bajban van…) Én nem apolitikusságról beszélek, hanem egy más nézőpontról. Hatalom és hatalom közt van különbség, de a hatalom: hatalom. A régire ellenségesen néztem. Az új hatalomra nem nézek ellenségesen. Hanem ellentétesen. Dagegen, javasolta volt Rilke. Az államelnökök, egy idő után, az egész világon mindenütt egyformán mosolyognak.

P. S. Az, hogy láthatóan elsődlegesen írónak definiálom magam, és nem honpolgárnak, nem férfinak, nem nőnek, nem magyarnak, nem apának, az, elisme185rem, kétséges, kifogásolható eljárás, erre itt nem térek ki, csak jelzem, nem gondolom, hogy evvel bármit is megúszhatok, ezt az önmeghatározást – író vagyok – semmi módon nem tekintem megoldásnak. De, ahogy mondani szokás: „ez az én problémám”.

Zsófi. – Én: tegnap felolvasóestem volt az új regényemből (Hrabal könyve); kérdem a nyolcesztendős, Zsófi nevű lányomat, hogy hogyan tetszett neki, mert életemben és az ő életében is először elvittem egy ilyen irodalmi estre szegényt. Nem nagyon akar válaszolni, de én hosszasan unszolom.

– Hát jó. Nos (!!!) tudod jól, hogy én azt eléggé untam. Hát, Péter, ez nem nekem való. Aludtam is keveset. Egyszer viszont nevettem. Az jó volt, hogy az Úristen ugyan mindenható, de szaxofonozni nem tud.

– Igen.

– Azért nem irigyellek, ha majd meghalsz. Majd nyilván veszekedni fog veled.

– Kicsoda?

– Hát a Jóisten. Te is veszekedsz velem, ha utálatos vagyok a Miklóssal. (Az öccse.)

– Ez most hogy jön ide?

– Csak úgy mondom. Te is csak úgy írod, nem?

– Fejezzük be ezt a beszélgetést, elkésel az iskolából.

Erre, mint egy artista, a nyakamba veti magát, olyan könnyű a keze, mintha fátyolból volna, azt terítette az arcomra.

– Hát ne félj, Péter! Ne félj!

Május 6. Vasárnap

Délelőtt foci a strandon. Meleg. Megdagadtak az ujjaim. (Úgy látszik, minden napló Thomas Mann-napló. „Ma reggel könnyű diarém volt. Heinrich mulatságosan írt Hitlerről.” – Milyen egyszerű feladat T. Mannon csúfolkodni!)

A felolvasáson ott volt Kányádi Sándor Kolozsvárról. Arról mesélt, hogy találkozott megint azzal az emberrel, aki a forradalom előtt őt figyelte. „Rajtam lett ezredes.” – Szép mondat.

Minden definíció: védekezés. (Lásd: Közép-Európa, magyar, férfi, író.)

Most két-három hónapig úgy fogok nyilatkozni, hogy irodalomtörténetileg (?) Danilo Kiš és Italo Calvino között érzem magam. Ez jól hangzik, és igaz is – már amennyire az ilyen mondatok igazak tudnak lenni.

Szezononként van 3-4 használható mondatom az újságoknak, ezeket tologatom. Egy napló legyen, ó, őszinte: ezt, a mondatok tologatását, nem fogom bevallani.

Tegnap este egy barátomnál voltam, vittem neki az új regényemből. Barátságunkat többen zokon vették, teljes joggal, de hát úgy húsz évvel ezelőtt megszerettem, s ezen alig változtatott az a tény, hogy ő úgy tizenöt éve eladta volt a lelkét a rendszernek, bagóért. (Néhány évig kerültem, mert nem tudtam volna neki mit mondani… egyszer, hajnalban, megpróbáltam, siralmas volt… Valakit nem a jó tulajdonságaiért szeretünk, hanem csak úgy.) Olyan volt az ő csatlakozása a rendszerhez, mintha valaki 1913-ban örök hűséget esküszik a Habsburgoknak. Egyébként elég jó kedéllyel viseli ezt a baklövését…

Kicsit mindannyian így vagyunk Közép-Európában. Mindannyian 1913-ban éltünk, anélkül hogy tudtuk volna. Ez a hamis és logikus helyzetértékelés mindenkit hibára késztetett. (Sokan közülük ezt most nem szívesen látják be.) Ide szerencse is kellett, hogy ne nagyot bukjon az ember. Mert nyilván Milánóban se gondolta senki két éve, hogy összedől ez az egész, szögesdrótnak 187és barakknak neveztük a szocializmust, nem kártyavárnak, mégis, ez a tévedés elhanyagolhatóan kevés milánói férfi és nő (és hermafrodita) életét befolyásolta.

Nem tudom, kinek az ötlete volt, de nagy ötlet volt, hogy legyen már vége ennek a reálisan létező szocializmusnak. Ha elgondolom, hogy még száz évig ebben az elviselhető és totális hazugságban élünk… nyilván úszóhártya nőtt volna az ujjaink közt… Lassan, alig észrevehetően változtunk, romlottunk. Például egyre kevesebb dolgot tekintettünk megaláztatásnak; érthető, nem lehet állandóan megaláztatásban élni, azért az idők folyamán egyre több dologra legyintettünk. Veszélyes.

A fociközvetítés gyászperccel kezdődött. Ki halt meg?, kérdezte az egyik gyerek. Én, felelte a másik.

Május 7. Hétfő.

„Az eszem érti, de én nem”, hallottam egy színésznőtől.

Fiktív levél V. D.-nek:

Uram,

Ön olyan buta, hogy az már fáj. Fájdalmamban osztozom. E.

Az utolsó naplóbejegyzés legyen: május 32. Poétikus gondolat.

„Nem szeretsz eléggé.” – Őrjöngés.

Május 8. Kedd.

Ma beszéltem az apámmal. Soha nem mondok neki semmit. Majd sajnálni fogom.

Egy hete egy nem közeli, de jó barátomnak gyereke született. (A feleség pianista csodagyerek volt, most rosszkedvű énektanár egy gimnáziumban.) Ma végre fölhívtam őket, s tudván, hogy az újszülött lány, nagy hangon, a rám jellemző ízléstelenséggel arról vicceltem, hogy megtartják-e a gyereket, vagy hogy döntenek. He-he-he. Csönd. Mi van? Hogy a gyerek nyitott gerinccel született. Én barom! Hogy időt nyerjek, zavaromban megkérdem, hogyan hívják a babát.

Mire a barátom durván rám támadt, hogy mit akarok én evvel, hát nem mindegy, hogyan hívják, hívják, ahogy hívják…, és rám csapta a telefont.

Most este beszéltünk újra. Hogy nem lehet tudni még semmit, azt se, hogy megmarad, és azt se, hogy jó-e, hogy megmarad.

– Tudod, nem mondjuk ki a nevét, nincs neve, nem akarjuk megszokni. Ha nincs neve, akkor szinte nincs is. Akkor könnyebb elveszíteni.

Ma azt mondta valaki, hogy hiú és türelmetlen vagyok. Én?! Még hogy én?! – ordítozom hiún és türelmetlenül.

Május 9. Szerda

Arra megyek, amerre a Nap megy. (Ezt kéne utolsó bejegyzésnek tenni.)

Május 10.

Családi nap, összevont születésnapok.

Tizenhét év házasság után (katolikus bohóctréfa). Ma reggel szájon csókolt egy asszony. Ki ez a nő?, kérdem a gyerekeimet. A feleséged, papa. Az egyik vigyorog, a másik legyint, a harmadik sír, a negyedik imádkozik.

Zsófi: Kaptam egy négyest nyelvtanból.

Miért? (Értsd: mért nem ötöst.)

Mért, mért… mert feleltem.

Miből?

Mondtam már, hogy nyelvtanból.

De konkrétan!

Az mit jelent?

Hogy nyelvtanból miből?…

Nem emlékszem.

Olyan nincs.

Értsd meg, arra emlékszem, hogy feleltem, arra is, hogy négyest kaptam, de hogy miből, arra nem.

Ilyen nincs.

Megöllek.

Azt, hogy „megöllek”, indulat nélkül mondja, mintha azt mondaná, esik az eső, vagy add ide a sót. Látszik, csupán az történt, hogy végiggondolta a különböző lehetőségeket, s köztük ez mutatkozott még a legjobbnak (a legszerencsésebbnek).

Miklós: Egy igazságtalan önparódia. – Apja fia:

Jön ma este, Miklóska, egy bácsi, a papa barátja, kötés van a szemén, nem lát az egyik szemével.

Engem?!

Ma kinézve a, mondjuk így, dolgozószobám ablakából, a kertünkben, ahol pára gomolygott, s a nyitott ablakon át a levágott fű illata kúszott be – Rousseau kering korai szúnyogként az asztalom fölött –, egy fiatal párt pillantottam meg a két egymás felé hajló jegenye közt. (A fákat még anyám ültette.) A fiú háttal állt nekem, vékony nyaka gyönyörű ferdén ívelt, a két je190genyével volt relációban. (Ezt lehetne szebben is mondani.)

Szemben a lány két karját a fiú vállára teszi, még inkább ejti, nem öleli át, csuklója szabadon ing. És az arca… én ilyet még nem láttam: nézi, bámulja a fiút, s úgy sugárzik a szerelemtől, hogy tényleg belekönnyezik a szemem. (Érzelmi megnyilatkozásaimat könnyíti hónapok óta tartó kötőhártya-gyulladásom.) Nem nevet, hanem mosolyog, de úgy, mintha kacagna, teli szájjal, vadul mosolyog. A szája zárva, mindezt a szemével csinálja. Olyan az arca, mint egy giccsfilm záróképe. Vagy fotóstanoncoknak vizsgafeladat, Tavasz, Boldogság, Ifjúság jeligére.

Azsúrban vagyok velük, nézem őket, és írom őket. Kis túlzással goethei pillanat. A lány most rajongó tekintetét leveszi a fiúról, rám néz, vagy legalábbis errefelé, az ablakom felé.

Elkomorul. Ma 15 éves.

A lányom.

Május 11. Péntek

Megjött a milánói Pantától a szerződés (ahová írom ezt a naplót). Olaszul van, nem értem, de azt látom, hogy nem az az összeg szerepel, amelyet levélben fölajánlottak (in concreto: kisebb).

Dühöngés. Most akkor majd telefonozni kell, leveleket írogatni… Vagy hagyjam a fenébe? De mért csinálják ezt? Miért kell nekem ilyesmikkel foglalkoznom? Röhej. Az egész világ magyar. – Großschriftstellerei.

Talán nem is kéne irodalommal foglalkoznom, csak ülni egy szűk, homályos szobácskában – és számolnám a jogdíjakat. Istenem, milyen elsőosztályú irodalmi özvegy lenne belőlem. Önmagam özvegye természetesen. Szobrot nem emeltetnék az uramnak, az most nem in, de azért az Esterházy-napokat minden évben megrendeztetném (a pénzt a Haydn-ünnepségek büdzséjéből csípném le); az olcsó fogások és egyálta191lán a finom ízléstelenség nem volna idegen tőlem. Interjúkat adnék, boldogult férjem Calvinót és a Danilo Kišt tartotta legközelebbi rokonainak, és sejtetni engedném, hogy Ő nemcsak íróként volt kivételes, de az érzékek rabjaként is nagyot alkotott…, itt elhallgatnék, és finoman megérinteném egy friss özvegyhez mérten túlságosan is nagy vagy agresszív kebleimet.

Na jó: a szerződést így nem írom alá. És sztrájkolok, míg rendeződik ez az egész. Pedig milyen jól belejöttem a naplóírásba. Azt is megígérték, hogy küldenek egy példányt, azt se küldték.

Május 12. Sztrájk.

Május 13. Sztrájk.

Május 14. Sztrájk. – Pedig milyen hihetetlenül fantasztikus, érdekfeszítő és fontos dolgok történtek velem! Ilyet Önök még nem is hallottak! Nem is fognak. (Reklamálni a Pantánál tessék…)

Május 15. Sztrájk.

Május 16. Tisztázódtak a pénzügyek.

Május 17. Nem történt semmi.

Május 18. Semmi.

Május 19. Semmi.

Május 20. Semmi. – Akkor inkább leírom a 14-én történteket. Legalább tiszta vizet öntök a pohárba. Bécsben volt felolvasásom. Abból a könyvből – özvegyi kitérő! –, amely a Garzanti Kiadónál fog nemsokára megjelenni, satöbbi, satöbbi, nem érdekes.

A visszafele úton a feleségem vezetett. Mondott valamit, amire teli torokból üvöltenem kellett: Ne-em! Ezt nem akarom hallani! Ilyen nincs. Szinte remegtek az autóüvegek. (Ha Pavarotti üvöltött volna így, hetekig nem tudna énekelni. Biztosan morogna a menedzser.)

– Ha még egyszer így beszélsz – lihegtem tehetetlenül, s azt értettem ezen: hogy ha nem szeretsz eléggé –, megöllek. – S ettől a mondattól hirtelen megnyugodtam, hogy ilyen egyszerű megoldást találtam. Az én nyugalmam viszont épp a feleségemet hergelte föl, indulatosan a szélvédő üvegnek vágta a napszemüvegét, amely visszapattanva felém repült. Ijedtemben valóban ügyetlen, sőt nevetséges mozdulatot tettem, s ő elnevette magát. (Utólag: nyilván mindenki így tett volna…)

Visszakézből odacsaptam. Ő elrántotta a kormányt, és mi egymásra néztünk, mint két ijedt gyerek. De már semmit nem lehetett visszacsinálni. Képzeltük-e, hogy a szemben jövő hatalmas traktor tetején a vezető az arcunkba vigyorgott? Ez volt az utolsó kép, amire emlékszem. Aztán már csak hangok: a fém recsegése, az üveg recsegése, a csont recsegése, a mentőautó szirénája.

Május 21.

Egy hete a kórházban fekszem. Mozdulni sem bírok, e sorokat is a feleségem írja, suttogom neki a szavakat, mint egy szerelmes verset. Neki semmi baja se történt. Furcsa. A történtekről nem beszélünk.

Május 22.

Gyöngülök. Szeretném megérni a hónap végét, hogy legalább utolsó munkám, e napló ne maradjon töredék. Ez az egyetlen dolog, amit az Úrtól kérek. A nyakamon begennyedt a seb. Testemből csövek állnak ki. Olyan vagyok, mint egy mobil-szobor a hatvanas évekből – csak épp mozdulatlan.

Május 23.

Szeretett uram, a magyar irodalom e gyöngyszeme, ma éjjel 24 és 25 óra közt elhunyt. Így rám maradt e töredék befejezése, valamint néhány, a lényeget, az írás szellemét nem érintő, de a család érdekeinek megfelelő rövidítés, illetőleg húzás. Így töröljük a május 20-i bejegyzést mint nem közérdekűt, valamint a május 23-i bejegyzés utolsó, törlésre vonatkozó sorait, mert ez engem tüntetne igaztalan színben föl, mintha bizony én – hogy az uramnak a Garzanti Kiadónál közelesen megjelendő regényének kifejezésével éljek –, mintha én egy „konzervatív gnóm” volnék.

Május 24.

Heinét olvasok. Milyen kellemetlen egy alak – ahogy állandóan jár az agya.

Osztom véleményét Goethéről.

„Mondja, doktor, mit tart ön G.-ről?” Ám én keresztbe tettem két kezemet a mellemen, igaz hívő módjára meghajtottam a fejem, és így szóltam: „La illah il allah, vamohamed razul allah!”

Május 25.

Ma is könyvtár. Mennyi baromságot olvasok össze! És még azt se gondolom, hogy fölöslegesen!

„Jön hozzám délután egy francia nő” – milyen izgalmasan hangzik egy ilyen mondat, de, ah, így folytatódik: „Közép-Európáról akar beszélgetni velem.”

(Ha nem mondják tovább, megsúgom: Közép-Európa nincs, nem is volt. Az egészet Kundera találta ki, mert olyan szomorú volt ott a messzi Párizsban, és tudta, hiába menne vissza Prágába, az is messzi lesz…)

Május 26.

Mennyire nem normális, hogy mindig mindent (gyümölcsöt, konyhanövényt) lehet kapni, hogy már semminek sincs szezonja, üvegházak vannak, és világimport: ma ettem idén először friss, zsenge borsólevest. Fantasztikus volt: semmi különös, csak épp kiabált belőle a frissesség, kis túlzással: a természet. A természet mint jó, mint önérték.

Délután többször is kiosontam a konyhába, és beleettem. Este majd lesz nagy botrány, ha kiderül a hiány. Kenjem valamelyik gyerekre?

Itt van az apósom. Áldott jó ember, soha nem zavaró, csöndes. Mégis idegesít. Miért? Talán mert jobban szereti a feleségemnél a sógornőmet? Vagy mert segít (helyettem) a kertben? Most is locsol, ahogy ezt írom, elviselhetetlen. (Ezt majd a magyar verzióból talán kihagyom.)

Beesteledett. Az egyik gyerek kirándul az iskolával, a másik edzésen, a harmadik bulin, a negyedik a szomszédban. Csönd van. A kertben az asztal meg van terítve, ég a gyertya. Én a szobámban ülök, pók, reggeltől. Az asztalnál apósom és a lánya. Esznek, beszélgetnek. Láthatóan udvariasak és előzékenyek egymáshoz. Sóvárogva nézem őket; olyanok, innét így látni, mint akik irigylésre méltók.

Május 27. Vasárnap

Rilke és eszcájg. – Elromlott a mosogatógép: Du musst dein Leben ändern.

„Budapest könnyes arcát mutatta felém.” – Hogy gyűlölöm az ilyen mondatokat! (Éjszaka ömlött az eső. A szomszédban följött a talajvíz, a konyhában bokáig álltak a vízben. A fiatal, kicsit mintha elkényeztetett asszonyka pityereg – könnyes arcát mutatja felém –, és azt ismételgeti: „Mintha háború volna. Ilyen szemétséget! Mintha háború volna!”)

Ma volt Zsófi első áldozása. Még szinte le se nyelte az ostyát, már jöttem el focizni. Előtte leselkedtem a sekrestyében – ahogy vették föl a fehér karingeket. A fehér az ártatlanság színe, mondják – ehhez tartottam magam.

A mise alatt egy tenyérbemászó képű kiskölök rosszalkodik. Mindent végigcsinál, ami egyáltalán szóba jöhet: szaladgál, lökdösődik, fütyül, pofákat vág. Tényleg idegesítő. Lassan ő kerül az érdeklődés középpontjába. Hirtelen megmerevedik, mintha egy színpadon volna, a nagy csöndben néz körbe-körbe, végül megállapodik az én ingerült rossz felnőttarcomon, és azt mondja nekem: – De hát én jó vagyok. – És megvetően elhúzza a szája szélét.

Május 28. Hétfő

Könyvtár. – Egy egészen fantasztikus mondatot álmodtam. Úgy emlékszem, hogy reggel még emlékeztem rá. Most meg nem. Az egész napom el lesz rontva. („A mondatok utáni hajszában megkeseredett, fiam, a szíved.” – Flaubert mama)

Tegnap M. meséli, hogy a háborúban valahol Szerbiában, egy afféle büntetőtáborban halottakat kellett cipelniök. Lapátolták a tetemeket, a szinte már folyékony testeket – és volt ott Erdélyből egy parasztfiú, és az, ha leesett a talicskáról, mondjuk, a hulla karja, megállt, visszament, és a sok szemét közt hosszan kereste az igazit(!), a megfelelőt. És hogy ez M.-nek milyen nagy erőt adott akkor, ez az öntudatlan rend. Helyére tenni a dolgokat – ez független a reménytől, esélytől: kötelesség. Önérdek.

Kékszakáll-etűd

De izmos vagy! – simogatta meg őt az asszony, mire gondolkodás nélkül szájon vágta: – Ne emlékezz!

Az irodalmi pletykákból tudtam, hogy T. költőnő gyereke H.-tól való. Este egy asztalnál ültem T.-vel. Attól fogva, hogy H. belépett az étterembe, T. a találkozásra készült, fészkelődött, szemmel tartotta H.-t, ideges volt. Két éve nem látták egymást. Soha nem fogom elfelejteni azt a szenvtelen, még csak nem is unott, csak érdeklődés nélküli pillantást, melyet H. a nőre vetett, amikor megállt az asztalunknál.

Legalább gyűlölnék egymást! Érzelmes volnék?

Május 29.

Genius loci. – Ma azt álmodtam, hogy az osztrák tévé élőben közvetíti egy ismert dandy és macho esküvőjét, aki azt nyilatkozza épp, hogy a nőknek nincs egyéniségük, csak a helynek van egyénisége, ahol élnek, mire a közvetítést vezető riporternő félbeszakítja az adást, és sértetten elindul föl a lépcsőkön.

Én mögötte. A nő elesik (akarattal?). Ahogy fölsegítem, kezem, nem egészen véletlenül, a melléhez ér. Budapest? kérdezem. A fejét rázza. Hozzáérek a másik melléhez. Budapest? – próbálok ismét közelebb jut197ni az egyéniségéhez. Mit akar állandóan evvel a Budapesttel?! – kiabál ingerülten, de közben mosolyog.

Én meg sorban, remény nélkül, megérintem mindenét, és mondom végig Európát, Prága? a toscanai dombok? Stockholm? a Duna-delta? Nem udvariasságból említem, de a legforróbb Nápoly volt, illetve hát ami ott Nápolynak mutatkozott.

Mint később kiderült, ez az egész még adásban ment, és igen magas tetszési indexet kapott. És a könyveim eladása is új lendületet vett.

Május 30.

Meghalt a barátom névtelen gyereke. Júniusban nem fogok naplót vezetni.

Május 31.

Azokat a napokat szeretem leginkább, amikor nem történik semmi. Ülök az íróasztalomnál, és: semmi, semmi, semmi.

Május 32.

Végre jól dolgozom. Arra megyek, amerre a Nap megy.

Olyan világban élünk – látod, kedves Olvasó, nem hitted volna, hogy ezt éppen itt fogod megtudni –, melyben lépten-nyomon lelkifurdalásunk lehet. Lassacskán mást sem jelent, már bocsánat a szóért, európainak lenni, mint lelkifurdalást érezni.

De aki „belépett” ebbe a lapba, az ezt már úgyis tudja, tudja, hogy többféleképpen lehet enni: ezek közül a legtermészetesebb, ha azért eszünk, mert éhesek vagyunk – és ettől itt eltekintünk.

Nyegleség ez? Inkább nevetséges. Ha nem hülyült volna meg éppen a világ, és esténte nem háborút nézegetnék színesben a tévén, akkor ezt némi kivagyisággal és büszkeséggel említeném, úgy, ahogy az irodalommal kapcsolatban szoktam, hogy az tudniillik egyáltalán nem fontos dolog, hanem kicsi és nevetséges – ám, emelem föl tudálékosan a hangom, ez a nevetségesség, ez a komolytalanság, ez a kicsi, ez mégis fontos.

Ha komolyan veszem ennek a lapnak a címét, vagy még sokkal inkább P. bácsit, aki egy időben vasárnaponként nálunk ebédelt, és a leves után, bármilyen leves után, párás szemekkel anyámra nézett (szerelmes lett volna belé?), és azt suttogta mindig (mi pedig súgtuk neki előre): „Lilkóm, ez a leves egy költemény!” – akkor a főzés művészet, költészet, s minden igaz rá, ami amazokra, a haszontalanság, a célnélküliség és az ezeken keresztül megvalósuló mégis-fontosság.

Ínyencnek lenni tehát fontos, komolytalan dolog, fontos, komolytalan szemlélet.

A magyar ínyencnek nehéz az élete. A gasztronómiai kultúra önbecsülésünk fokmérője, írta a szerkesztőség a nyitó számban – ez az önbecsülés nincsen túlzásba vive. Valamelyest ez is a komcsik nyakába varrható, a folyamatos bizonytalanságra kenhető, a félelemre, hogy „majd már megint mit fognak kitalálni”, nem lehet vendéglőt „teremteni” egy évre vagy kettőre, ennyi idő alatt csak pénzt lehet csinálni, kultúrát nem. Mint a koldus, tartja az ember számon azt az öt-tíz helyet, amely szóra érdemes (egy kétmilliós városban!), az általános nívó, a középfajú vendéglők (amelyekből a finom helyek természetes módon nőhetnének ki) enyhén szólva érdektelenek. A szakma kvalitásra kényszerítő ereje csekély. De most nem ezt a mizériát említeném. Az ezen való túljutás magától értődő kell legyen.

Bonyolultabb és nehezebb már, hogy a magyar hagyományokkal is meg kell küzdeni. Egy ország emlegette annak idején, ahogy Szindbád-Latinovits kiütötte a velőt a csontból, nemzedékek nőttek föl annak a velőnek a rezgésén. (Nem érdektelen megjegyezni, hogy e képsorok jelentőségét fokozta, hogy a velős csont – hogyan? hogyan? – hiánycikk volt.) Krúdy, kétség nem fér hozzá, komoly ember, és sokat tud az odaégett serpenyős krumpli ress szépségeiről vagy a főtt húsok és cubákok drámájáról. De hivatkoznék Váncsa úr bátor megállapítására, kinek szakértelme szintén vitán felül áll, mely szerint Krúdy ízlése igencsak konzervatív. Ez nem elmarasztalás, tény (és művészetére persze nem áll).

E konzervatív szemlélet úgy próbál – micsoda gyermeteg tévedés! – túljutni az említett lelkifurdaláson, hogy teleeszi magát. „Kieszem a vén Sarudit a vagyonból” – emlékszünk, kötelező olvasmány. Nem csoda, ha a szociálisan így megfélemlített magyar szakács csak púpozott tányérokban gondolkodik. E szemlélet nem magyar specialitás, évtizedekkel elébb alig finomabb 200formákban egész Európát jellemezte, más ma ínyencnek lenni Párizsban és más volt Balzac korában. A szakítás nem kevés veszélyt rejt magában, gondoljunk csak a kezdeti francia új konyha íztelen, ideologikus túlzásaira! A blöff persze mindig is kísért, nem posztmodern kiváltság, csak tele hassal elnézőbb, hogy ne mondjam, tompább az ember.

Ne féljünk magunkat kitenni az idegen hatásoknak. Ne a divatot kövessük, hanem az új szemléletet. Szép és költői példa erre a TÖLTÖTT KÁPOSZTA. Ki tudja a nagyvilágban, kicsoda-micsoda Weöres Sándor vagy Pilinszky? Senki. Nem veszi be a gyomruk-nyelvük. Ez a helyzet a töltött káposztával is. Az, ahogy a hétköznapokból ismerjük, egyszerűen fogyaszthatatlan egy nem magyar gyomornak, nem veszi be, sok stb. A nyelv muzsikája, legföljebb ez fogható föl a magyar költészetből, ezt a muzsikát sugározza az Új Töltött Káposzta is; de még többet is: a megismerés egy más módját kínálja.

Mindez nem szabad, hogy széplelkűségbe torkolljon, irodalmi hasonlatokba. Ha a tojást tikmonynak írjuk, a marhahúst tehénhúsnak, attól a konyha még nem lesz a hagyományokból táplálkozó. Az, úgymond, a sparhert előtt dől el, ott, ahol nincs mellébeszélés. És ne legyen félreértés: ez az új szemlélet nem azt mondja, hogy az idegen gyomornak kedveskedjünk, hanem hogy új tekintettel nézzünk a töltött káposztára, a hétköznapokra, a keddre, a szerdára, magunkra. Hogy merjünk álmodni. Az ínyenc az álmodozó. Álmodozóra nem szabad az országot, konyhát bízni, de álmodozók nélküli országban nem érdemes élni.

Most kimegyek a konyhába, és állva beleeszek a hideg paprikás krumpliba. Mert a jó paprikás krumpli hidegen ismerszik meg.

Erotikus év volt ez a tavalyi. Egyesülés egyesülés hátán. Egyesülések jöttek, egyesülések mentek. Egy időben például – régen, de milyen régen! – naponta olvashattuk a napilapban, melyet kézbe vettünk, hogy „Világ proletárjai egyesüljetek!”. Hát ennek a föliratnak vége, a világ proletárjai (legalábbis mint ilyenek) nem egyesülnek többé – egyesült viszont Németország (mint olyan).

Van, aki ezt aggodalommal fogadja, mondván, rendben van ez így, persze, a németek jók, jónak jók, de hogy a jóból is megárt a sok. Hogy talán mégiscsak hercegségek kellenének, azok olyan helyesek voltak, olyan nettek. Mások viszont úgy tartják, végre visszaállt a világ rendje, milyen dolog az, hogy egy ország az két ország, ami egy az legyen egy, ez nem jó vagy rossz, hanem szükséges.

Az mintha igaz volna, hogy Németország rendszerint vagy túl nagy, vagy túl kicsi, nehezen találja a ritmust, de hogy félni kellene tőle, azt nem hiszem. Igaz, az sem volna jó, ha ő maga nem félne egy kicsit önmagától, ha nem tartana saját magától, ha nem tartaná fél szemét önmagán. De könnyebben tudunk magunktól félni, ha tőlünk nem félnek.

Úgy tetszik, maguk a németek is megosztottak az egyesülés ügyében, mintha erre inkább csak a Deutsche Mark lett volna fölkészülve, és a német agy, szív, lélek kevésbé. Ezt én otthonról, Magyarországról ismerem, mi csak magunkkal egyesültünk, nem egy 202másik Magyarországgal, mégse értünk semmit, mégis állandóan meg vagyunk lepődve – nálunk legföljebb annyival egyszerűbb, hogy még Deutsche Mark sincs. (Olvasva olyik új-német vitát – messziről nem látszanak nyomasztóan magas nívójúaknak. Inkább ismerősnek mondanám őket, nagyon is magyarosaknak, a felejtés látványos uralmát látni, azt, hogy senki nem akar emlékezni a vereségeire, a félelmeire, a gyávaságaira, a keleti gyávaságra, hogy mi mindent eltűrtünk ezektől a nímandoktól, a nyugati gyávaságra (lásd az egy nímand főre jutó nyugati ölelések számát), nem akarunk emlékezni az irodalom gyávaságaira, itt és ott, ahogy kevertük-kavartuk a morális és esztétikai szempontokat, és lehet, hogy ez így helyénvaló is volt, vagy legalábbis elkerülhetetlen, csak épp most ezt nem kéne elfelejteni, hogy kevertünk-kavartunk. Ismerős, ahogy – Who’s Afraid of Christinia Woolf? – egy kritika egy pillanat alatt gyalázkodásnak minősül, rágalmazásnak és összeesküvésnek, miközben ez a kritika is elfeledkezik arról, hogy mért csak most hallatja hangját, nem ismeri föl, hogy a kritika és a kritika tárgya ugyanannak a hallgatásnak a két oldala, végül is ugyanannak a gyávaságnak és félelemnek… ám hagyjuk, nem akarnék belügyekbe avatkozni, noha ez rossz jel, az, ha az embernek túl sok helyi és személyes vonatkozást kell ismernie, hogy eligazodjék, hogy inkább az számít, kicsoda mondta, és nem az, hogy mit, provincializmus ennek a neve, a provinciális viták jellemzője, hogy csupán a provinciabeliek értik. Én ebben nőttem fel.)

Ennél azonban alapvetőbb dologról akarok szót ejteni. Mert van egy pont, ahol egyértelműen csak veszteséget, vereséget, hiányt és fájdalmat hozott a német egyesülés. Eltűnt valami a világból, ami nélkül – hogy egy példát említsek – én nem én lennék, egész életem másként, vélhetően rosszabbul alakult volna, eltűnt valami, s ennek a jelentőségét, a súlyát kizárólag egy közép-európai és (majdnem) kizárólag egy férfi fog203hatja föl. Némi megszorításokkal magam is efféle volnék.

A közép-európai férfi a német egyesülés igazi vesztese. Mert nincsen többé, nincsen a teremtésben többé az, amit úgy hívtunk: az endékás csajok. Az endékás csajok… Önök azt el sem tudják képzelni, milyenek voltak, mi mindent tudtak és mertek… Például németül beszéltek. Mégse egy szláv nyelv. Egy román lánnyal vagy csehvel csak oroszul lehetett szidni az oroszokat (ha ez volt a részfeladat). De nemcsak németül beszéltek, hanem szóba is álltak az emberrel. Emberségesek voltak, humánusak, kedvesek és áldozatkészek, és számomra ismeretlen okból nagy becsben tartották a magyar férfit mint magyart s mint férfit. (Nem voltak tökéletesek, de hát ki tökéletes? Lengyel lánnyal templomba járni, szerb kisasszony bátyját testvérré fogadni, szlovákkal röplabdázni, endékással órákig fürödni jéghideg tengerekben: mindennek ára van.)

Ha az ember lehunyta a szemét, az endékás csajt máris körbelengte az oszthatatlan német szellem, Hölderlin, Goethe, Freddy Quinn, azaz máris ott volt áhított Európájában, egyenrangú volt, nem kellett arra gondolnia, hogy ő másodosztályú – mert hiába lebbent esetleg a vasfüggöny, s lelt az ember eneszká típusú lányra, mindig az fizette a cehhet, és akkor megint minden eszébe jutott az embernek, szabadság, Jalta, i tak dalse (oroszul: s a többi).

Most mondanék akkor pausál-köszönetet minden endékás csajnak a Hauptstadt der DDR-től Karl-Marx-Stadtig – noha már látni vélem arcotokon az új emancipált gőgös fintort, már parfümöt is cseréltetek, de én nem felejtem el azt a sok, apró, forró gesztust, mellyel hozzájárultatok egy egészségesebb, kisebbségi érzésektől mentes Közép-Európához.

Ti sem vagytok, Közép-Európa sincs. Mi is az, ami van?

Elmondhatnánk esetleg egy mesét, afféle csalimesét persze, egy országról, melynek neve Magyarország volna, lakói pedig úgynevezett magyarok. Egyszer volt, hol nem volt.

Történt azonban, nem is olyan régen, hogy az egyik magyar észrevett valamit – és nem hitt a szemének! A nemjóját!, s elmondta a szomszédjának, az meg az ő szomszédjának, így már együtt nem hittek a szemüknek. Tudniillik – de ne vágjunk a dolgok elébe.

Mindenesetre egyre többen nem hittek a szemüknek. Mentek, mendegéltek ezek az árva magyarok, jobbára kóválygás volt ez, amit csak az önsajnálat édesített ideig-óráig, s a mese szépen kidomborítaná ezt a magyar tájat, a kóválygás terét, rozsda és szentistván, trabant és diktatúra, bartók és zacskós tej volnának a fő koordináták.

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: amit észrevettek, az az volt, ami nem volt. Hogy nem volt nyomuk. Hiába tették magyar talpukat a magyar talajra, nem hagytak nyomot. Nyoma se maradt a lépéseiknek. Mondhatom: mint derült magyar égből a mennykő!

Egy ideig hazudoztak még – költőien! –, de aztán belefáradtak ebbe, meg volt olyan magyar is, aki nem szeretett hazudni. Rémülten, mint a kutyák, szaglász210va, maguk körül pörögve, forogva, nagy-nagy összevisszaságban szaladgáltak.

Félelem szállta meg ekkor őket, hogy talán akkor ők nem is volnának, talán nem többek, mint árnyékok, hogy talán nem is léteznek, csak valaki kedvességtől vagy rosszindulatból álmodja őket, hogy talán az ország is nincs, ez a Magyarország nevű, semmi sincs, csak zacskós tej meg a rozsda. Egyszerűen nem tudták, mi a helyzet, hol élnek és kik ők. Ezért rettegtek. (Tegyük hozzá: igen helyesen, úgy értve tárgyszerűen – hisz mindezeket nem tudni nagy veszély).

Ekkor egyikőjük, egy olykor szakállas, mosolygó szemű ember gondolt egyet, s több mint kettő lett belőle – mindenféle talpjelnyomó tárgyakat eszkabált, vasból, rozsdából, láncból, szentistvánból, diktatúrából, hát persze abból, amit maga körül talált.

Nem akarom hosszúra fogni, a magyarok megörültek, most már tudhattak felet lépni (vagy félt lépni), ellen-lépni, lett dobbantójuk, párhuzamos mozgáskényszerítőjük, nem is sorolom, annyi.

Boldogan éltek volna, míg meg nem haltak volna, csak hát az is kiderült volna hamar, hogy hiába ez a sok talp (hiába áll talpon bennük a nóta), azért ilyen könnyen nem lehet mindezt megúszni. Ez ügyben csak az időnként szakállas, mosolygó szemű ember helyzete volt más: mert neki újabb s újabb fantasztikus tárgyakon járt az esze…

Idemásolom Várady Szabolcs egy versét:

Végül: kaptam a minap egy szót ajándékba (Dippold Páltól)A hír igaz. Csak nem Moszkvában, hanem Leningrádban stb. Az ősforrás (Urquelle): Orbán Ottó, ezt akasztom most Galántaira: OSZT-MODERN.

…benyúltam alá. Sikongatni kezdett, mire befogtam a száját. Édesen belém harapott. Ekkor pillantottam meg a szemében azt a rémületet, melyet, önbecsülés ide, önbecsülés oda, nem tekinthettem tőlem származónak. Megfordultam, s noha tudtam, ettől a rendszertől semmi jót nem várhatok, a szemembe ötlő látvány mégis elborzasztott. Akár egy őrjöngő vadállat, háznyi magas árhullám ugrott a városra. Kevés a szó elmondani a szörnyű jeleneteket. A Vidámparkban kőhullákat sodort a mocskos víz. Mi az Igénybevétel 6 Ft-tábla alatt álltunk. Zárójelben jegyzem meg, hogy az illető nem fogta föl a szociális drámát, le nem szállt volna rólam, hogy így te szar! úgy te szar! Persze sok vidám esetnek is szemtanúja voltam. Például ahogy a strandon keveredett a kétféle víz. Meg ahogy a Népköztársaság úti Halszakboltban találkoztak a halak, az ottaniak meg a most jöttek, mintha távoli rokonok találtak volna egymásra… De inkább a negatívum volt a mérvadó. Én akkor azt még nem tudtam, hogy ez olyan lesz, mintha nem is lett volna (hát tessék nekem egy újságot mutatni, amely akár csak célozni mert is volna erre. Még most is akad, aki cinkosan megjegyzi: „Fehérvár közelében nincs olyan patak vagy folyó, melynek áradásától kéne tartani”), nem tudtam, hogy egy egész árvizet el lehet hallgatni, nem tudtam, hogy bármi megtörténhet, ezért azután mindent megnéztem, és 213minden vizet megjegyeztem. Igaz, ezt követően ismét az illető felé fordultam. Ilyen volt az élet, ilyen megalázó és ambivalens a Kádár-rendszerben. Ami az illetőt illeti, új nem jutott az eszembe, így megint benyúltam alá, sikongatni kezdett… (Részlet A Nagy Fehérvári Árvíz című, évtizedek óta kéziratban heverő dokumentumregényből.)

(Egy afféle mai prózaíró folyamatosan hálás lehet Mészöly Miklósnak, aki ugyan szintén afféle mai prózaíró, de ő nem lehet hálás M. M.-nek. Ezért (ezért is) neki nehezebb. Egyébként egyfolytában azt látni, hogy neki nehezebb. Talán így is lehetne definiálni: az ember, akinek nehezebb. Sok falnak ment neki fejjel, mi meg itt korzózunk az ütött lyukakon át, olykor róla el is feledkezve. Neki ajánlom, születésnapjára, jobb híján, ezt az alkalmi dolgozatot, mely egy Mexikóban tartott „regényíró-kongresszus” alkalmából készült.)

Hosszan lehetne arról beszélni, hogy miért nem lehet beszélni a regényről, és ezen elmélkedés könnyen igaz lehetne – de ettől most tekintsünk el. És a továbbiakban attól is eltekintek, hogy mindezekről más is lehetne a véleményem, ami mintha azt is jelentené, hogy nincsen véleményem – legyen ez az úgynevezett mexikói fölfogásom a regényről.

Azért sem volna jó hallgatásunkkal definiálni a regény helyzetét (noha ez precíz és nagyvonalú meghatározás volna), mert ki kéne használni azt a nagy esélyt, melyet az okos szervezőbizottság biztosított számunkra akkor, amikor tíz percben limitálta hozzászólásainkat.

Minden műnek teljesnek és végesnek kell lennie, de talán a regény az, amelyet ez a két fogalom határoz meg a leginkább, mert hogy állandóan e két ponton van megtámadva. Bizony azt szeretjük, ha a regény zárt, opera aperta ide, opera aperta oda.

Igaz mindez a regényről szóló írásra is (bár vélhetően az is igaz, hogy amiképpen holló a hollónak nem vájja ki a szemét, azonképpen regényről csak regény tudhat szólni – ez nyilván ugyanaz, mint a hallgatás vonzása), tehát a regényről szóló írás is itt van fenyegetve.

Kilenc percig beszélhetvén fönnállna a veszély, hogy csak jelzünk valamit – nem az, hogy fragmentum lesz, fragmentum és teljesség nem állnak ellentétben egymással, a fragmentum éppen azt mondja, hogy valami nem lehet egész, hogy ez a valami így, törötten, csonkán teljes –, ha pedig valami nem teljes, az azt jelenti, hogy ott valami hiányzik. Ezt jelentené a kilenc perc.

Ha pedig tizenegy percig beszélhetnénk, akkor miért ne beszélnénk tizenkét percig, s ha tizenkét percig, akkor…, nem tudnánk abbahagyni, bizony úgy járnánk, mint Musil vagy Proust, a teljességet nem bírnánk a végességgel egyeztetni (ahogy egy Balzac vagy Joyce), s ahogy nekik is, nekünk is csak a halál siethetne segítségünkre. Az irodalomtörténet a Mexikói Vész kifejezéssel ünnepelné a regényírók e váratlan, együttes, posztmodern távozását az árnyékvilágból. Egy regényt elkezdeni, az, mondhatni, az Ég ajándéka, befejezni egy regényt – az a Föld ajándéka. A halálra pedig még majd visszatérek.

Tíz percig arról beszélni, hogy milyen jól lehetne tíz percig beszélni a regényről – ezen már túl van a regény. Hol?

Kundera azt mondja, hogy a regény története egy kaland, s hogy minden kaland, mint jól tudjuk, egyszer véget ér. Ebben nem vagyok ennyire biztos – de hát húsz évvel fiatalabb, értsd, éretlenebb vagyok a kollé216gánál –, mindenesetre munkahipotézisként fogadjuk el, mert az viszont valóban igaz, hogy közeledvén ehhez a föltételezett véghez, a regény egyre többet meditál önmaga, illetve a regény mint olyan történetén.

Én inkább egy szimmetriát látok. A regény ifjú műfaj, de története valóban viharos volt. A szokásoknak megfelelően tekintsük Cervantes Don Quijoté-ját az első regénynek. E regény világa leírható, mint a könyvek világa, a lovag mint egy könyvember, sőt egy regény hőse (lásd második rész), akinek meghalnia is azért kell, nehogy „illetéktelen kezek megint tovább írhassák kalandjait”. Könyv-világ, könyv-ember, könyv-könyv. Klasszikus posztmodern szituáció… Cervantes vagy Sterne épp olyan rémült, mint John Barth vagy Pynchon. Szerintem ez a regény első fázisa, a regény rémülten nézi önmagát.

A második, amikor a regény unja önmagát, ez a regény euklideszi korszaka, a magabiztosság ideje, az úgynevezett XIX. századi regény, elvileg nem rokonszenves ez a diadalittasság, olvasni azonban mégis szeretjük őket (Effie Briest!).

A helyzet, mint mindig, Flaubert-ral változik: a regény, amint gyűlöli önmagát, evvel a kifejezéssel lényegileg az egész modern leírható, hogy azután most visszakanyarodjunk, ahonnét rémülten indultunk: a regény, amint írja önmagát.

De abba is hagyom ezt a nagyképűséget, és egy másikat választok, amely közelebb áll hozzám. Inkább kézművesként szólnék hozzá, vagy kőművesként, ezt a hiú önképet szeretem leginkább a regényíróról: a regényíró mint kőműves.

A kőműves nem ostoba, de azért egy kicsit mégis. Egyszerű lélek. A kőműves látja ugyan az egész házat (hiszen titokban ő a tervezőmérnök is, sőt titokban minden ő, még a megrendelő felesége is ő…), van el217gondolása tehát az egészről, de pontosabb úgy mondani, hogy volt elgondolása, most inkább nyakig malteros, egyik téglát teszi a másikra, függőlegesekre és vízszintesekre ügyel, és káromkodva veszekszik a lusta segédmunkásokkal, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Valóban mindent neki kell megcsinálnia, és nincsen semmi, semmi nincs, se Isten, se ember, se kert, se megrendelő, a felesége sincs, csak a szavak vannak, szavak egymás hegyén-hátán.

De ne feszítsük túl ezt a hasonlatot sem. Van egy magyar közmondás, hogy minden hasonlat sántít, lassacskán ez is csak annyira lesz hasonlat, amennyire sántít.

A hozzászólásom címe egyszersmind a készülő regényem címe is, és eredendően úgy gondoltam, hogy a regény bemutatásával, amit szintén kértek tőlünk, válaszolnék a föltett regényelméleti vagy futurológiai kérdésekre. És ez meg is felelne a poétikai helyzetnek, lám, a regény tényleg írja önmagát, önmagán és önmaga történetén tűnődik, ha tehát mesélek kicsit a regényemről, nem tudok nem mesélni a regényről.

Hahn-Hahn grófnőről a gonosz Heine tesz említést, a nő írókról állapítja meg, hogy azok olyanok, hogy egyik szemükkel a papírt lesik, de a másikkal mindig egy férfit – kivétel Hahn-Hahn grófnő, aki félszemű.

Hahn-Hahn grófnő pillantása, ez a regény címe, mert ezt a pillantást irigyeltem el, ennek a vak szemnek a mindenen áthatoló pillantását. Vannak regények, melyeknek írói, éppen ellenkezőleg, minél jobb távcsöveket szereznek be maguknak, az ilyen regények azt állítják, hogy a világ ilyen. Azok a könyvek, melyeket én szeretek, azok inkább kérdeznek, s ha mégis rákényszerülnek mondani is valamit, akkor azt mondják: a világ ne legyen ilyen.

A regény tulajdonképpen egy Duna-könyv, a Dunáról szól. Egy könyv, amely a Dunáról szól – ez a mondat nyilván se nem igaz, se nem hamis, ez a mondat üres. Nincsen értelme. Érthető hát, hogy egy egész regény foglalkozzék vele. Nagyravágyó terveink szerint a regény egy történelmi-könyv lesz, szerelmes-könyv, Közép-Európa-szatíra könyv, anti-Magris-könyv, útikönyv, étteremkalauz-könyv, káosz-könyv, könyv-könyv.

A regény hőse az Utazó, akit tehát aggályosan meg kell különböztetni a turistától (az utazó az, akinek van ideje). Utazónk profi, mindig megbízásból utazott, egy-egy fényesebb úr vagy kopottabb ország kibérelte, és akkor utazni kezdett. Valójában kizárólagosan Duna-utazó volt, de ez semmilyen korlátozást nem jelentett, hiszen az utazási kontraktusokban mindig kikötötte: Azt, hogy mi a Duna, azt én mondom meg! Nem csodálkoznék, ha a regényben lenne egy mondat, egy távirat, melyet Utazó küld Megbízónak (Bérlőnek): itt vagyok mexikóban stop keresem a dunát stop ne ijedjen meg stop nem találom stop kezét csókolja utazó

Szóval a regény írja önmagát, írja, írja, csak éppen túl lassan, én se lettem kész a mexikói utazás előtt, ahogy pedig terveztem. Így babonából sem akarok többet beszélni, hiányzik még az utolsó 15 oldal, a beethoveni örömóda-befejezés, még be kell a Dunának ömlenie a Fekete-tengerbe, és félek, hogy ha itt nagyszájúan fecsegni kezdek róla, akkor talán megfordul a Duna, és soha nem éri el a tengert.

Ez a regényhelyzet. Minden mai regényben van egy önmagába visszaforduló Moebius-szalag. A Duna is egy Moebius-szalag. A Duna egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli (lásd még: Heisenberg). 219A továbbiakban kénytelen vagyok Mexikót is Duna menti országnak tekinteni.

Röviden még beszámolnék a széppróza közép-európai helyzetéről a szocializmus bukása után. Ez valóban új helyzet: a regény ugyan nagyon nem tükör, de sok szállal kapcsolódik a reálisan létezőhöz. A Monarchia épületének összedőlte nem gátolta meg Musilt, hogy ezt az épületet describálja, nem tette lehetetlenné a vállalkozást, csak megnehezítette (lásd a fragmentum problémája). Azonban az úgynevezett szocializmusnak nem volt épülete, a reálisan létező szocializmus az irreálisan nem létező birodalma volt, a Nincs birodalma, és ennek a nincsnek voltunk az írója (kis túlzással). A Nincs dőlt össze. (Eszembe jut a régi vicc a Párt definíciójára: a Párt az a szervezet, amely azon problémák megoldására jött létre, mely problémák nélküle nem is léteznének. Akárcsak a regény!)

Mi történt hát? Meg lehet mondani pontosan. Minthogy megszűnt a közös társadalmi ellenség, azaz, úgymond, elmentek az oroszok, de itt maradt a Duna, itt állunk egyedül, nézegetjük egymást, és nem tudjuk, ki kicsoda. Ebben a helyzetben a szavak is megváltoznak. A közép-európai irodalomban a textus mindig hangsúlyosan a kontextus felől értelmeződött, még akkor is, ha egyesek megpróbáltak ellene tenni (önéletrajzi megjegyzés). Nem sok sikerrel. Most ebben az új kontextusban hűtlenek lettek a szavak. Elhagytak minket. Másképp viselkednek, mint megszoktuk. Másképp hazudnak, másképp bujkálnak. A közép-európai író tehát most olyan – vagy olyannak kéne lennie –, mint a játékkockákkal babráló gyerek, szépen egyenként kézbe kell fogni a szavakat, s megnézni, megtapogatni őket. Leporolni nem lehet, csak megállapítani, hogy poros vagy nem poros, a szavakat csak tudomásul venni lehet. Sorban, mindegyiket egymás után. Hosszú távú, heroikus program.

A kétértelműség lassú, konok, elszánt újbóli birtokbavétele: ez lesz a kilencvenes évek. Én legalábbis így tervezem.

Ígértem, hogy visszatérek a halálra. Regényt kezdeni, írtam, az Ég ajándéka. De nem állítom, hogy a regény akkor és csak akkor halott, ha Isten halott. Nem állítom, hogy ha Isten halott, halott a regény, és nem állítom, hogy ha a regény halott, halott az Isten. Csupán arra utalnék, hogy a halott-e a regény? – a kérdés az ugyanolyanfajta kérdés, mint amaz. A kérdésre nagyon határozott és konkrét válaszom van: NEM TUDOM.

A bölcs–nagymarosi–gabimami vízierőmű tetején, a mámoros betonpadkán, irodalmi műsor folyik. Már itt abbahagyhatnánk (tudniillik, hogy ugyebár a műsor folyik, s nem, hehe, a Duna), amikor új színész (R. Gábor – egy konkrétum!) lép elő, meghajol, versbe kezd, József Attila: Levegőt! – szavalja ünnepélyesen, majd kékülten, légszomjban, hörögve hirtelen alá ájul.

Liccs-loccs. Azért ennyit nem ért ezen tréfa – zsémbeltem – emberéletet! Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna.

Akrobat!

Egyszer volt, hol nem volt, orális közösülésen innen, szodomián túl, ott, hol a kurta farkú Kékszakállú túrt, élt egyszer egy kelet-, illetőleg kelet-közép-európai Kékszakállú, egy centráljurópblaubart. Boldogan élt, míg meg nem halt. Erről tudnék még mit mondani.

Még jegyre adták a húst, de már a romokat eltakarították, a butábbja még bízott a szabadságban és függetlenségben, de már nagyon itt voltak az oroszok, amikor ők hárman rendszeresen összejártak egy üres bunkerben a Kavics utca fölötti elhagyatott grundon, a Kékszakállú, a Don Juan és a szerencsétlen sorsú Casanova. Ha lebuktak, az édesanyjuk nagyot vert a kezükre. Ha nem, akkor meg jó volt. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

A Kékszakállú herceg, aki közepes tehetségű, de(?) eminens szorgalmú és izzadós természetű zongoraszakon hallgató volt, épp a Mikrokozmoszt gyakorolta, amikor rájött Bartók Béla szörnyű titkára. Mármost mit tegyen? (Gondoljunk csak bele egy háborús időszak légkörébe! A nyilasok még nem vették át a hatalmat, de már látszott, hogy nem fogjuk Grál-lovagként abszolválni azt, ami Grál-lovagként abszolválva se nagy bolt.) Még a legplauzibilisebbnek az látszott, hogy beárulja a Kodálynál. Jelentkezett is a tanár úrnál, 253hogy – sundámbundám – nála akarná tanulmányait folytatni.

– Mi oka volna erre, kolléga? – vonta össze gyanakodva Kodály a szemöldökét, aki Kodály igazán korrekt ember benyomását keltette, joggal.

– Ugyan, bazmeg, nem kell ez a zselé, te aztán nagyon is jól tudod, mi az ábra!

– Takarodjék, uram, oda, ahonnét jött! – Amely megjegyzés azért lehetett, bocsássuk előre, igaztalanul, annyi viszály és bundás, nemtelen vita és végső soron fájdalom forrása, mert nemdebár Kékszakállú éppenséggel Bartóktól jött. Mindenesetre az ifjú ebből rájött, hogy a Kodállyal se volna jobb, mint majd lesz a nőkkel. Hát azért ehhez tudnék még mit hozzáfűzni.

Kékszakállút az osztálytársai zsidózni kezdték. Nem nagyon törődött vele, úgy vette, mintha lehülyézték volna, és meg is jegyezte, hogy ő nem hülye. Ám az osztálytársai nem tágítottak, főleg egy Kovács nevű. Jó, vont vállat Kékszakállú, akkor zsidó vagyok (magában belül tudniillik arra gondolt, hogy hát valaminek úgyis lennie kell, illetve ezt olvasta valahol, na mindegy).

Aztán elhurcolták Mauthausenba. Negyven kiló volt, amikor hazatért, sokszor elsírta magát, és a bőrén, amely undorító szürke lett, újra meg újra lassan múló fekélyek keletkeztek. Hallgatag lett, nem bízott se élőben, se holtban, se kőben, se a Dunában. Aztán alig tizennyolc évesen, negyvenötben, belépett a kommunista pártba, mert valahogy meg akarta törni a hallgatást, aztán ez nem vált be, köze is volt egy-két homályos ügyhöz, aztán őt is börtönbe zárták, aztán ötvenhat környékén kiszabadult, aztán ment tovább a verkli, hol így, hol úgy.

Nem volt már fiatal. Mégiscsak el kellett volna küldeni a kis Kokót a picsába, gondolta, de aztán rájött, hogy ez se megoldás. Erről még lehetne mesélni.

A bizsergetően ingerlő, bögyös-faros biosz-tanárnő kimondatlan, de érezhető kívánságára lepkék gyűjtésére adta a fejét; kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy mindegyik szobába lehet, csak abba az egybe ne, de hát a lepkéknek, tudjuk jól, beszélhet az ember, egyik fülükön ki, a másikon be, maguk a lepkék meg, huss, ki-be. Aztán később már nem is erőltette ezt a szobaügyet, és a biológia-tanárnő amúgy is hozzáment a bátran fasisztának nevezhető tornatanárhoz. Ehhez, ugye, nincs mit mondani.

A Kékszakállú herceg egész életében, végestelen-végig arról álmodozott – erről nem mert, vagy nem akart, vagy nem tudott beszélni senkivel sem –, hogy majd egyszer, egy nyugodt, bánatos őszi napon, amikor senkit semmilyen vágy nem hevít majd, de azért mindenki (akire vonatkozik) szenvedélyes lesz, és megfelelőképpen is lesznek öltözve, nem okvetlenül elegánsan, de természetesen, és legfőképp praktikusan (erre most szemérmi okokból nem térek ki), és előtte már eszegettek volt is valami kis könnyűt, mondjuk egy libamájas szendvicset és egy pohárka Chablis-t, ja és egy kis zene is kell, mindez nem a luxus érzetét keltené, hanem a teljességét, tehát libamáj helyett lehet valami olcsó kolbász is, és a zene se kell Bach legyen, de még csak nem is Vivaldi, megteszi egy könnyű, szórakoztató Scott Joplin, tehát hogy ezen a nyugodt, bánatos őszi napon elérhetné álmai netovábbját, azaz anyja ölébe hajthatná a fejét, hogy ott vidám nevetések és jókedvű ugratások közepette összehasonlítsák, vajon melyikük, úgymond, szakálla, úgymond, kékebb. Ehhez nincs mit hozzátennem.

Becsszóra az történt, amit H. H. említ egy ismert, föltehetően német írónővel kapcsolatban, hogy amikor bejöttek az oroszok, Kékszakállú, tán a Bartók emigrálásán érzett fájdalom miatt, rászokott az orális 255hogyishívjákra, és ízre abszolút meg tudta különböztetni, hogy ez mondjuk a déli hadseregcsoport, ezek nácik, ezek bujdokló, progresszív magyarok vagy grüss dich, Helmut. Erről még tudnék mesélni.

Miután a Kékszakállú herceg a Martin Heidegger nevét viselő zsidókórházban nem kevés leleménnyel, humanizmussal és nagy személyes bátorsággal és perverzitással elérte…, á, hagyjuk a fenébe. Pedig lehetne róla mit mondani.

Kékszakállú a Hapci nevű kishajón összefutott egyszer egy gyönyörűségesnél is gyönyörűségesebb dunai sellővel, kinek haja veres volt, mint az ében, bőre kreol, mint az alabástrom, telt volt, mint a nádszál, és könnyed és mosolygós, akár Beckett, és sudár, mint a galagonyabokor avagy a törpefenyő. Nem sokat germózott az istentelen férfiú, hanem bizony minden szerelmi előjáték nélkül csőrözni kezdte a menyecskét, hacsak nem ez maga volt a szerelmi előjáték.

– Juj, de szúrsz, te kis süni! – sikoltozott a sellő, aki nagy liba volt, célozva a szakállra, majd annak a kívánságának adott hangot, hogy vágatná le a Kékszakállú a szakállát, vagy legalábbis festetné át, mert ha nem, ő abba beledöglik.

– Dögölj! – vont vállat Kékszakállú, de azután mégis levágatta a szakállát, és át is festette. Hát ehhez tulajdonképpen nincs mit hozzáfűzni.

– Édesanyád hogyan van?

– Ó, kérlek szépen, remekül! Olykor még gyümölcsnapot is tart! – kurjantott a férfi, vigyorát kék szakállába rejtve. Ehhez aztán nincs mit hozzátennem.

Az egyik, amúgy nagy mellű barátnője reggelente úgy ébresztgette, hogy nevetve – mert nagyon helyes, vidám lelkű asszony volt – melleit az arcába tolta; a herceg majd’ megfulladt. Ehhez tényleg nincs mit hozzátenni, hacsak azt nem, hogy akkoriban Kékszakállú mintás alsónadrágokat viselt. Különféle ábrák voltak a gatyákon, egy mágikus Rubik-kocka, egy Bartók-portré, egy Moebius-szalagként ábrázolt hímvessző és így tovább. Az ábrákat tételesen föl kellett tudni sorolniok a barátnőknek. Kikérdezte, ebben nem ismert tréfát.

Barátnője, aki újra meg újra összekeverte Joseph Rothot és Robert Walsert („ugyan, pofikám, ez nem Philipp, az nem Martin, ne mondd, hogy te érted ezt…”), akár egy virtuóz Stradivari, magas, úgynevezett üveghangon jajgatni-vihorászni kezdett, úgy, hogy megrepedtek a tisztázatlan biztosítású ablaküvegek.

– Hosszú évek óta ösmerlek, hát mért tagadtad, hogy ilyet is tudsz? – kérdezte Kékszakállú indignálódva.

– Hosszú évek óta jó tett helyébe jót várj – válaszolta rejtélyesen a nő. Ehhez aztán nincs mit hozzátennem.

Kékszakállú elmegy: Kékszakállú egy ízben elvette feleségül Undinét, a nyughatatlan patakasszonyt. Ehhez tulajdonképpen nincs mit hozzáfűzni.

Azt, hogy a Kékszakállú herceg homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő, azt alig említem, annyira magától értődő ebben a mai, irónia és kétségbeesés uralta világban. Reggel, abban a pillanatban, hogy visszatántorgott az álom zákányos földjéről (lásd Duna-delta), és zavaros tekintete hozzászokott e fenti világhoz, rögvest eszébe jutott, hogy ő homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő. Most tessék ezt még átaltenni 257magyarba, ahol a női emancipációnak hamva sincs, híre sincs, férfinak pedig, second hand értesüléseim szerint, az számít, aki röptében is megbassza a legyet, már elnézést. (Zárójelben jegyzem meg, hogy éppen e felfogás miatt fiatal férfikorom úgy ment ebek harmincadjára, hogy én csak néztem őket, a sokféle zizegő, suhanó, kóválygó legyet, böglyöt, döglegyet és szemtelen piacit, és lestem és bámultam és csodáltam őket… és vonzott és taszított… de nem… nem tudtam rászánni magam. Mindezt csak arra példaképp, hogy milyen nehéz magyarnak lenni. És ez nem lesz könnyebb, hogy, amint ígérik, kimennek az oroszok…)

A Kékszakállú herceg szemében még ott ült az álom tüll-angyala, új nap, új kalandok – ám ő a régi, ő, aki homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő, és ettől, e parányi állandóságtól, fád bizonyosságtól, megalázó archimedesi ponttól olyan jó kedve kerekedett, hogy befagyott a Duna, vagy ha be volt fagyva, fölolvadt, vagy ha azt nem is, annyira elvékonyodott, hogy se korcsolyázni, se királyt választani nem lehetett rajta.

Lerohant a herceg az utcára, és szégyentelenül belebámult a szembejövők arcába. Ezt csinálta mindennap. Konok tervszerűséggel végigjárta a várost, a lejtős budai hegyeket éppúgy, mint a nyugati turistáknak épült belvárost, a mogorva, szürke külterületeket, a századelőt idéző Margitszigetet, és így mindenki meztelen arcába gusztálván, mire delet ütött a sok pest-budai harang, az egész város jókedvtől volt terhes. (In Dreivierteltakt: Die Donau so blaubart, so blaubart…)

Mindez tehát miért? Mert egyikőnk homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő. Azért erről tudnék még mesélni.

Végül persze csak bekapta a horgot, szegény Kékszakáll! Már napok óta rosszul érezte magát, émelygett a gyomra, de hát miért gyanakodott volna. Képzeljék magukat a helyébe! Ilyen hülyeséget, mi?! Hogy egy férfi 258terhes legyen, mert mondanom se kell, Kékszakáll férfi volt a javából!

Kezdetben annyi látszott, mintha elhízott volna, 32 inches farmerját elébb 34-esre, aztán 35-ösre cserélte, majd vett egy puha kordfarmert. Majd már csak tréningnadrágokat hordott. De a hatodik hónap után itt is bevágott a gumi. Egyébként joggal kérdezhetnők, mért tartotta meg a herceg a kis jövevényt, ha egyszer olyan istentelen, ahogy a híre mondja, illetve hogy ő önmaga istene… Hát, istenem, ez egy ellentmondás. Az élet már ilyen, vagy más, de nem akarnék a dolgok elébe vágni.

Végezetre, hiába ódzkodott a marcona férfi, kölcsön kellett vennie a várban föllelhető(!) elnyűtt terhes ruhákat, ami azért volt zsenánt, mert ezek értelemszerűen divatjamúltak voltak. Feleségei igazi társnak mutatkoztak, esténte együtt üldögéltek, beszélgettek satöbbi, és egyikőjük mindig csinált grépfrútlét satöbbi. Ehhez nincs mit hozzátenni.

Kékszakállút fölszarvazták.

– A nevét akarom tudni! – hörögte.

– Ha agyonütsz se tudom megmondani – vont vállat a kikapós asszonyka, mire a férfi tüstént agyonütötte, a kárvallott pedig erre azonnal átadta a kért információt, tehát, ez a lényeg!, hazudott volt annakelőtte. Ehhez nincs mit hozzátenni.

Úgy esett, hogy rég nem volt már dolga se nővel, se férfival, de még az állatok is elkerülték (az oposszumok is, pedig azok közismerten kacérak), és tulajdonképpen a tulipánok is. Ki volt tehát már éhezve… értik, mire gondolok… Amikor a herceg bekanyarodott a Brandenburgi Kapunál, úgy vélte, senki nem látja, ezért magát magának kiszolgáltatva, megmarkolta a … tudják már, mit. Tévedett, a német nép meglátta, és jó szokása szerint megrökönyödött. Haragra gerjedt 259erre Kékszakállú, és bátor, meg nem alkuvó férfiember módjára kitéve magát egy hamari magömlésnek, így kiáltott:

– Mindennek van határa! – és egyesítette Németországot. Ehhez nincs mit hozzátenni.

Kékszakállú édesanyja John McEnroe-ért, édesapja a római jogért élvén-halván, eltérő, bár nagy magasságokba vezető utakat álmodtak meg a fiuk számára. Aki ugyan mindent megszívlelt, lenni azonban, ki tudja, hogyan, író lett. Nagy palotában lakott, erről volna még mit mondani, száz meg száz szobával, de volt egy, ahová nem volt szabad belépnie. Nem is az, hogy nem volt szabad, inkább nem tudott, vagyis hát nem akart… talán valahogy a szabadság, a tudás és akarat hármas reménytelenségében. Minden új könyvétől, melyhez díszes esküvői ceremóniák közt az életét kötötte, azt remélte, hogy majd az, az tisztázza a szobával kapcsolatos… de nem, az sem, egyik sem… földerítették, éppen csak… szóval hogy valahogy nem az a szoba volt… illetve az volt, de aztán megint lett egy… és új esküvő… és megint neki… hagyjuk, bonyolult.

Találkozott egy elbűvölően kedves emberrel, aki szintén író volt. Szakmai kérdésekre keveredvén a szó, az illető szerényen, de magabiztosan kijelentette, hogy ha nem is egészen úgy és azt, de végül is elért egyet s mást. Ha volna közöm hozzá, jelesül szeretném, gondolta Kékszakállú, most biztosan lehánynám vagy megölelném; végre – így hitte – megértette a sorsát.

Már az apjának, az öreg Kékszakállúnak is remegett a keze, és állítólag az ő apjának szintúgy; régi, nagy, remegő család. (A családi legenda szerint, az egyik ősapának, ki vad Napóleon-hívő volt, és a nagy Stendhallal versengett egy bécsi szépasszony kegyeiért, neki nem is remegett, hanem hullámzott, könyökből az egész lefelé.)

Kékszakállú alig múlt harminc, ám ha átment a szomszédba, hogy megszerelje a leszakadt rolót, an260nyira remegett a keze, hogy a legügyetlenebb háziurat is föltüzelte a szánalom, és segíteni akart, ami, őszintén szólva, nem állt a roló érdekében. S ha megkínálták egy pohárkával, bizony kilögybölte az italt, és a háziak tapintatosan félrenéztek. Mindent észrevett.

Az volt a szokása, hogy ezt a remegő kezét – most nem fogom undorító, obszcén módon kikerülni a szót, mondván harmatos völgyet, az öröm kelyhét vagy mézesbödönét vagy a Kékszakállú herceg várát, hanem tehát hogy a kezét a pinára vagy pinába tette, és csak hagyta és hagyta és újra és megint hagyta, hogy az ottan remegjen, és akkor eszébe ötlött az összes megszerelt roló, az összes kilögybölt ital és a tapintatos pillogások, és akkor minden jó lett, nyugodt és szomorú, mint ama nem létező őszi nap. Erről tudnék még mit mondani.

Egy nő, pontosabban annak rosszabbik énje így szólt: – Én nem tudom, hidegfront lehet vagy mi, de napok óta szerelmes vagyok magába. – Ehhez aztán a legcsekélyebb mértékben sincs mit hozzátennem.

– Azért… azért csak kihozta Beethovenből az Eric Satie-t – sóhajtotta a herceg a szomszédja fülébe. Ehhez nincs mit hozzátenni, de ahhoz már volna, hogy a másik bérleti szomszédja, barátja felesége, a Judit névre hallgatott. Az eset egyébként a következőképp történt:

Tatjana Nyikolajeva, aki, mintegy, az Auróra cirkáló híres-hírhedt lövéseire született, induló életek, méhszáj és Téli Palota, Tatjana Nyikolajeva, aki Lenin halálakor már javában pianista csodagyerek volt, és virágzó tündérlány, amikor – odakint – elveszítettük Kun Bélát, aki (nem a Béla) 1947-ben fejezte be tanulmányait Moszkvában Alexander Goldenweiser tanítványaként, Tatjana Nyikolajeva, úgy döntött, hogy nyolc estén át, a keletkezésük sorrendjében eljátssza mind a 32 Beethoven-zongoraszonátát.

A Kékszakállú herceg, aki mindig is szeretett nagyképű kijelentéseket tenni a zenéről, hogy teszem azt a „Patetikus”, mint a négyrészes Anna Karenina szovjet tévéfilmhez írt kísérőzene, és sok ilyet tudott mondani, melyek azért voltak megtévesztők, mert igaznak hangzottak, és igazak is voltak, a Kékszakállú herceg 1990. március 1-jén, miután annyi év után ismét örömmel észlelte, hogy a Zeneakadémia csillárjai gyöngéden phalloszt formáznak, amikor a lebilincselő asszony egy őrülten enciánkék klepetusban az Esz-dúr szonáta, op. 7. második tételéhez ért, melyet azonnal, mint mindent, szétszedett, nem oly vadul, mint mondjuk Gould, de nem kevesebb elszántsággal, és e Largo con grand’ espressione, mely egyike a mester legmélyebb gondolatvilágú lassú tételeinek, folyamatos létbizonytalanságba került, azaz sose lehetett tudni, hogy lesz-e következő hang, hogy leüti, hogy leüti-e az enciános a következőt, akkor:

Danilo Kiš találkozott a liftben a Kékszakállú herceggel. Ehhez nincs mit hozzátennem.

Egy későbbi életrajzban az is benne lesz, hogy a herceg 1956 után nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, a kékszakállúságban estébé, műanyag csatokat csinált segédmunkásként estébé, wo soll ich fliehen hin, inni kezdett estébé, majd dublőrként alkalmazták, ő volt Hruscsov a papuccsal az ENSZ-ben, a szenvedélyes Brezsnyev estébé, de Gorbacsovként is végignyalta a világot, legyen szabad a Jakesnek adott prágai halálos csókra utalnom estébé, „a szex mint a mindennapi ember művészete”, vagy a schönefeldi botrányra, amikor kiharapott egy darabot a Honecker szájahúsából, össze is dőlt az NDK estébé, petting az Odera–Neisse partján estébé, estébé, később, majd az élet ahhoz a rajzához se lesz mit hozzátenni. Hát ehhez volna még mit mondanom.

Kékszakállúnapló (önismétlés)

HÉTFŐ	Én.
KEDD	Én.
SZERDA	Én.
CSÜTÖRTÖK	Én.

Hát erről tudnék mit mesélni.

A Kékszakállú herceg (basszus) beleunván Juditba (mezzoszoprán), a régi asszonyokba (néma szerepek), konkrétan az asszony és a férfi örök harcába, az asszonyba, aki szinte azonosulni akar a szeretett férfival, kifürkészve minden rejtett titkát, és beleunt a férfiba is, akit a tartózkodás, a magány feloldhatatlan parancsa titoktartásra kényszerít, mert ha legbensőbb, szemérmesen őrzött titkait is leleplezné, akkor önmagát adná föl, és beleunt a soha meg nem lelhető ideálba, aki nem akarja a titkok titkát kiásni, aki szereti Lohengrin-Kékszakállút, úgy, ahogy van, véres, fájdalmas, könnyes, talán bűnös titkaival egyetemben, mert Kékszakállút is csak úgy lehet szeretni, ha elfogadjuk a kínzókamrákat, a könnyező várfalakat, a véres tövű rózsákat s bánatának vért harmatozó felhőit, Új Operakalauz, 2. kötet, elege lett ebből, s fogta magát, elment a barátjával a Duna-partra sétálni.

A barátja azon kevés ember közé tartozott, aki valóban hívő, hitt az Istenben; ezért azután finom tapintattal, megértően hallgatta Kékszakállú fejtegetését az angyalokról meg magáról az Úristenről. A fejtegetések felibe-harmadába nagyképűek voltak, de tartalmazták a hitelességhez szükséges (bár olykor-olykor nem elegendő) fájdalmat is. A Duna olyan irdatlannak tetszett, akár a tenger, emeletes hullámok szaladgáltak a két part közt, s a lebukó napfény aranyhidat vert a víz fölé.

Ekkor Kékszakállú megfogta a barátja kezét, és mint két óvodás sétáltak tovább. Nincs mit mondanom.

A Kékszakállú herceg himnusza (Wahorn András nyomán)

Amikor eljött az ideje, a Kékszakállú herceg meghalt. Ehhez most mit fűzzek hozzá? Tán hogy a szakállába temetkezett?

Mikor már nem volt Kékszakállú, a helyén űr támadt, milliméterre olyan formájú, mint volt a herceg. A továbbiakban az emberek ezt a semmit nevezték Kékszakállúnak (a szakáll kéksége miatt). Ezt még el kellett mondanom. De te már aludj, kis Olvasó… ha a Kékszakállú szakálla hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.