Alig telt el néhány nap, Torzonborz újabb cselre készült. A gonosz király kémje a bokorban lapult, várta Süsüt. Dél körül lehetett az idő, bár pontosan senki sem tudta, mert nem volt senkinek se órája. De ez nem volt olyan nagy baj, mert azt mindenki tudta, hogy mikor kell reggelizni, ebédelni meg vacsorázni. Mondom, dél körül lehetett az idő, mert jött Süsü egy kosár vadkörtével és vidáman így morfondírozott.
– Hány óra lehet? Ha így a gyomrom felé hallgatózom, érzem, hogy nem lehet messze az ebédidő! Vagy még csak uzsonnaidő lenne? A reggeliidő elmúlt, arra biztosan emlékszem, hiszen reggeliztem! De az is biztos, hogy utána nem ettem semmit! Nem bizony, mert akkor nem korogna így a gyomrom! Biztos, ami biztos, legföljebb kétszer uzsonnázom, vagy kétszer ebédelek! Hahaha!
A Kém elővett egy füzetet meg egy ceruzát, s felírta: „Vadkörte… Szájnyílás: két méter." Majd így motyogott.
– Most nézzük, mennyi a hallótávolsága? Füttyentek egyet! Fütty! Meghallotta. Hallótávolság körülbelül öt méter.
Süsü a bokorhoz baktatott, széthajtotta az ágakat.
– Te fütyörészel? Akarsz tőlem valamit?
A Kém laposakat pislantott.
– Á, dehogy! Nem… semmit, csak úgy fütyörésztem. Meg csak úgy üldögélek. Egyél nyugodtan, mintha itt se lennék.
Süsü mosolyogva nézte a Kémet.
– Biztos, hogy nem akarsz tőlem semmit? Mert most ráérek! Uzsonnázgatok, illetve ebédelgetek, vagyis nem tudom pontosan, de az biztos, hogy eszegetek. Nem tudod véletlenül, hány óra?
A Kém sajnálkozva tárta szét a karját.
– Nem tudom. Nincs órám. Én csak egy szegény… hm, izé vagyok. Csak még egyre szeretnélek megkérni: látod ott a fán azt a madarat?
– Látom – bólogatott Süsü. – Gyönyörű kis pirók! A Kém gyorsan lefirkantotta: „Látótávolság húsz méter." Majd becsukta a füzetet, s elbúcsúzott.
– Köszönöm. Már megyek is. És ne mondd meg senkinek se, hogy láttál! Jó?
Süsü bólintott, hogy jó, a Kém nyakába szedte a lábát s eltűnt.
103A Kiskirályfi futott arra, már messziről kiabált, arca kipirult, a szeme csillogott.
– Süsü! Süsü! Végre megtaláltalak! Játsszunk bújócskát!
Süsü is megörült a Kiskirályfinak, hiszen jó barátok voltak.
– Jó! Most éppen ráérek!
– Te leszel a hunyó! Számolj húszig! Én bújok! Kezdheted!
Ebben a pillanatban arra szállt egy szép lepke, a Kiskirályfi ámulva nézte.
– Lepke! Lepke! Süsü! Süsü! Egy lepke! Fogjuk meg!
Süsü szelíden ingatta a fejét.
– Nem szabad megfogni! Levegőben lebegő, szép szárnyakat rezgető, látlak! Sose szabad megfogni! A lepke akkor szép, ha szabadon lebeg! Figyeld! Gyönyörködj benne! És akkor úgy érzed, hogy te is repülsz! Érted?
A Kiskirályfi mosolyogva bólogatott.
– Értem! De gyönyörű! Elrepült…
– Hát azért lepke!
Összenevettek boldogan, hogy ilyen jól megértették a lepke dolgát. Majd a Kiskirályfi újra sürgette Süsüt.
– Kezdd el a számolást! És csukd be a szemed! Én elbújok!
Süsü behunyta a szemét, a falnak fordult, és magában motyogott, meg eszegette a vadkörtét: „Egy… egy… egy… azt elfelejtettem mondani, hogy nem tudok számolni! Na, nem baj! Addig számolok, amíg tart a vadkörte! Egy… egy… egy…
Eközben Torzonborz király föl-alá rohangált tróntermében, pattogott, ugrált, mint egy gumilabda, mint egy szőrös, szakállas gumilabda, s a Kémet faggatta.
– Mi lesz már? Mondjad már! Mit kémkedtél ki? Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
A Kém jobbra-balra forgolódott, úgy tett jelentést a rohangáló Torzonborznak.
– Felséges Torzonborz, legnagyobb király, mindent kikémkedtem! Büszkén mondhatom, hogy megvan minden adat Süsüről! Kiszedtem belőle mindent a legravaszabb keresztkérdésekkel! Megállapítottam róla mindent a legmodernebb technikával! Hiába, azt hiszem, egy mesterkém vagyok!
– Pompás! Pompás! Nem látott meg senki?
– Nem látott. Csak Süsü… De neki azt mondtam, hogy sétálok! Torzonborz most egy helyben ugrált, föl-le, föl-le.
– Most bosszút állunk! Agyafúrt bosszút a múltkori vereségért, meg az udvarseprésért, meg a hadifogságért! Süsüt elcsaljuk, közömbösítjük, és be104csempésszük helyette a mi mű Süsünket! Hahaha! A Tudományok Várában már készítik a mi mű Süsünket! Egyszerű és nagyszerű! A mű Süsünek mi parancsolunk! És majd azt parancsoljuk, hogy foglalja el a várat!
Így ugrált, pattogott és kiabált Torzonborz, majd örömében dalra fakadt, rekedt hangon kornyikált.
Mikor befejezte az éneklést, intett, hogy menjenek gyorsan a Tudományok Várába és táplálják be az adatokat a mű Süsübe!
A Tudományok Vára nagyon titokzatos hely volt, fehér köpenyes tudósok dolgoztak itt éjjel-nappal, törték a fejüket, és mindenféle csudálatos dolgot találtak ki. A világon nem volt olyan tudomány, amit ők ne tudtak volna, nem volt olyan szerkentyű és masina, amit ne ismertek volna, egyszóval mindent tudtak, mindent szét tudtak szedni és mindent össze tudtak rakni!
Most éppen a mű Süsüt szerelték össze, ott állt az udvaron az eredeti tökéletes mása.
Torzonborz király elégedetten járta, ugrálta körül a mű Süsüt.
– Hadd próbáljam ki! Hadd próbáljam ki!
Az egyik tudós kis vezérlőasztalt tolt Torzonborz elé.
– Ezen a kis képernyőn láthatod a mű Süsüt, bárhol jár! Ezekkel a gombokkal irányíthatod, és ezen a mikrofonon adhatsz neki parancsokat.
Torzonborz átadta a Kém füzetét, a tudós egy pillanat alatt betáplálta az adatokat a mű Süsübe.
– Tessék, kész! Kipróbálhatod! Mindent tud, amit az igazi!
Torzonborz megnyomta a gombot, a mű Süsü megmozdult.
– Gyere ide! Gyere ide!
A mű Süsü odament Torzonborzhoz.
– Mit mondasz, ha egy idegen lovaggal találkozol?
A mű Süsü meghajolt és rázendített a versikére.
Torzonborz ugrándozott örömében.
– Pompás! Pompás! Gyerünk! Hadvezér! Te elmész a Kémmel a várba, és elcsaljátok az igazi Süsüt! Én meg utánatok küldöm a mű Süsüt!
A Hadvezér összevágta a bokáját.
– Igenis, felséges Torzonborz, legnagyobb király, megyünk és elcsaljuk!
A Kém fontoskodva közbeszólt.
– És az álca?
– Miféle álca? – kérdezte a Hadvezér.
– Álarc! Álszakáll, paróka, vagy valami, hogy ne ismerjenek fel! – magyarázta a Kém. – Ez a kémkedéshez elengedhetetlen! Már meg is van! Esernyővel fogjuk magunkat álcázni! Alábújunk, és nem ismernek fel. Micsoda ötlet! Azt hiszem, hogy szuperkém vagyok!
Szereztek egy hatalmas esernyőt s alábújva elindultak.
106Süsü a falnak fordulva számolt, illetve eszegette a vadkörtét.
– Talán ez volt a huszadik vadkörte! Vagy a negyvenedik? Vagy a századik? Mindegy, finom volt! Még van egypár darab, azt még megeszem, és közben számolok! Hamm!
Egy hatalmas esernyő suhant el a háta mögött, alatta a Kém és Torzonborz hadvezére. Túlmentek Süsün, mert az esernyőtől nem láttak jól. Esernyőstől egy bokorba bújtak, s onnan leselkedtek.
Elfogyott a vadkörte, Süsü elindult, hogy megkeresse a Kiskirályfit. Nézett jobbra, nézett balra, mikor meglátta, hogy rezeg a bokor! „Aha! – gondolta. – Rezeg a bokor! Hopp! Ide bújt a Kiskirályfi! Megvagy! Megtaláltalak!"
Széthajtotta a bokrot, de nem a Kiskirályfit találta ott.
A Hadvezér hangosan felnyögött.
– Jaj! Ki az? Mi az?
A Kém kilesett az esernyő alól.
107– Ő az!
Süsü bólogatott.
– Én – én vagyok! De ti kik vagytok? Ti is bújócskáztok? És minek az esernyő? Nincs is eső, süt a nap!
A Kém egy pillanatig gondolkozott, majd kibökte a ravasz választ a kellemetlen kérdésre.
– Szeplő ellen! Az ellen kell az esernyő!
– Aha… értem – ingatta a fejét Süsü. – Nem láttátok véletlenül a Kiskirályfit?
– Nem láttuk – mondta a Kém. – Kedves Süsü, de jó, hogy megtaláltunk! Illetve, hogy te megtaláltál… Mindegy. Azt üzeni a Király, hogy azonnal indulj a szomszédba, Petrence királyhoz, és vigyél neki ünnepi perecet, meg egy pár csizmát! Ugyanis ma van a nevenapja! Sürgős!
Süsü figyelmesen hallgatott, majd elrobogott, s futtában kiáltott vissza.
– Köszönöm, fiúk! Rohanok! És ha véletlenül meglátjátok a Kiskirályfit, mondjátok meg neki, hogy bújjon tovább, jövök és megkeresem! Ünnepi perec, meg egy pár csizma, csak el ne felejtsem…
A Kém ugrált örömében meg vihogott.
– Sikerült! Hihihihi! Bekapta a horgot!
A Hadvezér a fejét vakarta.
– És most mit csináljunk?
– Pszt! Van egy csomó ötletem! Figyelünk, figyelgetünk! Gyere mindig utánam, és el ne hagyd az esernyőt!
Süsü a piactéren robogott, futtában beszélt a Pékhez.
– Hahó, Pék! Süssél nekem egy perecet! Névnapra lesz!
– Jól van, Süsükém, sütök én! De sósat vagy simát?
– Nem tudom, majd megkérdezem!
Süsü továbbrohant, beszólt a Csizmadiához.
– Hahó, Csizmadia! Adj egy pár csizmát! Névnapra lesz!
– Sarkantyúval vagy sarkantyú nélkül?
– Nem tudom. Majd megkérdezem!
Süsü a palotához ért, bekiáltott az ablakon a trónterembe.
– Sós legyen vagy sima? Sarkantyús vagy sarkantyú nélkül: gyorsan mondjátok, mert még ma oda akarok érni!
A Király a Kancellárra nézett, felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.
– Mit beszélsz itt összevissza, Süsü? Te érted, Kancellár, hogy mit beszél?
– Nem értem, felség! Illetve egyes szavakat értek. Talán, ha lassan megismételné! Kezdd elölről, Süsü!
108Süsü elölről kezdte, türelmetlenül magyarázta.
– Megismétlem! A perec sós vagy sima legyen? A csizma sarkantyús legyen vagy sarkantyú nélkül készüljön? Azt elfelejtetted megüzenni.
A Király ámulva kérdezte.
– Én üzentem? Kivel üzentem?
– A két esernyőssel! – vágta rá Süsü.
– Esernyőssel? – csodálkozott a Király. – Hiszen nem is esik az eső!
– Én is azt mondtam! De nem arra kell az esernyő! Hanem szeplő ellen!
– Szeplő ellen? Te érted ezt, Kancellár?
A Kancellár a szakállát simogatta.
– Nem értem. Illetve egyes szavakat megint értek…
De Süsü türelmetlenül közbevágott.
– Eldöntöttétek végre? Nem fogok odaérni!
A Király szigorúan nézett Süsüre.
– Eldöntöttük! Nem üzentem semmit! Nem kell menned sehová!
Süsü dühösen forgatta a szemét.
– Vagyis hiába rohantam! A Kiskirályfi meg vár! Megyek és elkapom azt a két esernyőst! Majd jól beszeplőzöm az arcukat!
És elviharzott a piactér felé, hogy elkapja a két esernyőst.
A mű Süsü belépett a várkapun, dudorászott, jobbra-balra nézegetett, pontosan olyan volt, mint az igazi, senki se tudná megkülönböztetni. Odaért a Pékhez. A Pék megállította, két hatalmas perecet nyújtogatott neki.
– Süsü! Itt a pereced! Az egyik sós, a másik sima! Majd kiválasztod, hogy melyik kell.
A mű Süsü fogta a pereceket, bekapta mind a kettőt, lassan elropogtatta. A Pék a fejéhez kapott, annyira csodálkozott.
– Süsü! Miért eszed meg? Nem azt mondtad, hogy ajándékba viszed? Nahát ilyet, ki érti ezt? Befalta az egészet!
A mű Süsü nem törődött a Pékkel, ment tovább, odaért a Csizmadiához. A Csizmadia nyújtotta feléje a pár csizmát és külön a sarkantyúkat.
– Hé, Süsü! Itt a csizma! És itt a sarkantyú! Majd rászerelik, ha kell.
A mű Süsü fogta a csizmákat meg a sarkantyúkat és bekapta, csak úgy recsegett a foga alatt. A Csizmadia a fejéhez kapott és úgy óbégatott.
– Még ilyet! Megáll az eszem! Befalta a csizmát! És a sarkantyúkat is! Ennek agyára ment a hőség!
Az oszlopok mögött lapult a Kém és a Hadvezér, s vihogva lesték a mű Süsüt. De egyszerre a torkukon akadt a vihogás, mert meglátták az igazi Süsüt is! A Kém siránkozott, jajveszékelt.
109– Jaj, jaj! Ez az igazi Süsü! Mégse ment el! Mégse sikerült a csel! Most ketten vannak! Mi lesz itt?!
Az igazi Süsü észrevette a bujkálókat, odarohant és elkapta őket.
– Megvagytok, hazudozó esernyősök! Majd adok én nektek szeplőt! Széttöröm a fejeteken az esernyőt! Még hogy sósperec! Még hogy sarkantyú! Nesztek! Nesztek!
A Kém és a Hadvezér jajveszékelve elmenekült, Süsü dühében összetörte az esernyőket.
A mű Süsü a palotához ért, elment az ablak előtt. A Király meglátta és kikiáltott neki.
– Minden rendben van, Süsü?
– Minden! Megyek és meglocsolom a virágokat! – mondta a mű Süsü, és elballagott a hátsó udvar felé, a virágokhoz.
Alighogy elment, dühöngve jött az igazi Süsü. Megállt az ablak előtt.
– Hol vannak a szeplős pofák? A szeplőtelen szeplősök?! A föld nyelte el ezeket! Nem találom őket! Ti sem láttátok?
A Király nagyon elcsodálkozott.
– Kiket? Miket? Mi bajod, Süsü? Hiszen most mondtad, éppen az előbb, hogy minden rendben van és mész virágot locsolni!
– Virágot locsolni? Nem, nem fenség, most mondom, hogy nem találom őket, a szeplőtlen pofájúakat, és nem virágot locsolok, hanem őket keresem! És most!
A Király a Kancellárhoz fordult.
– Kancellár! Ugye te is hallottad, hogy azt mondta az előbb: minden rendben van és virágot locsol!
– Igen, felség! Én is hallottam! – Kiszólt az ablakon Süsünek. – És milyen szeplőtlenekről fecsegsz itt összevissza?
Süsü dacosan kiabált be az ablakon.
– Hát a két esernyősről! Üldözöm őket! És ha elkapom, jól kiszeplőzöm mind a kettőt! Úgyhogy most nem érek rá veletek vitatkozni.
Ezzel elrohant. A Kancellár idegesen simogatta a szakállát, s mormogott, hogy gyanús, nagyon gyanús! A Király összeráncolta a szemöldökét és úgy gondolkozott. Majd így szólt.
– Kancellár! Hívjátok ide Süsüt! Beszélni akarok vele! Valami gyanús itt nekem!
– Igenis, felség! – szólt a Kancellár, majd kikiáltott az Írnoknak, hogy keresse meg Süsüt és hívja ide! Ez parancs!
A Király tovább gondolkozott.
110– És gyanús az a bizonyos két esernyős is! Nem is esik az eső… Azokat is hozzátok ide!
A Kancellár kikiáltott a zsoldosoknak. A két zsoldos becsörtetett s vigyázzba állt.
– Mi a parancs? – kérdezték egyszerre.
A Király szigorúan nézett rájuk:
– Hozzátok ide a két esernyőst! Ismertetőjelük: szeplősek!
A Kancellár finoman köhintett s odasúgta a Királynak.
– Még nem szeplősek… Azért kellett az esernyő!
A Király bólintott s így folytatta.
– Igaz. Még nem szeplősök! Világos?
A két zsoldos egyszerre harsogta.
– Világos! Minden gyanús elemet behozni!
S kimasíroztak a trónteremből.
A két zsoldos a piactéren menetelt s megállított mindenkit. A Borbélyt, a Péket, a Csizmadiát. Feltették mindenkinek a keresztkérdést.
– Esernyő? Szeplő? Nincs! Ártatlan!
Megállították a Dadust is és neki is feltették a keresztkérdéseket. Ám a Dadus nagyon dühös lett és a fejükhöz vágta a kosarát.
– Majd adok én neked szeplőt, te félnótás! Sose volt szeplőm! Lánykoromban nekem volt a legszebb arcbőröm! Nesze, nesze, huligán!
A két zsoldos sürgősen továbbmasírozott. Így botlottak bele a Kémbe és Torzonborz hadvezérébe. Gyorsan összeszedték magukat, megigazították a ruhájukat, kipödörték a bajuszukat, és szúrós szemmel feltették a keresztkérdéseket.
–Állj! Esernyő! Szeplő!
Torzonborz hadvezére remegett, mint a nyárfalevél, és sírós hangon válaszolt.
– Én mondtam, hogy hülyeség a szeplő! Én mondtam, hogy hülyeség az esernyő! Ő találta ki! Ő a kém!
A két zsoldos közrefogta a Kémet és a remegő Hadvezért.
– Gyanús! Nagyon gyanús! Le vagytok tartóztatva!
Ekkor a fejük fölül, a toronyból a Kiskirályfi kiabált nekik:
– Hé, zsoldosok! Nem láttátok Süsüt? Már teljesen elzsibbadtam a toronyban!
A zsoldosok egyszerre néztek fel és egyszerre szólaltak meg.
– Mit keresel a toronyban? Gyanús! Te is le vagy tartóztatva! Gyere le! A Király parancsára!
A Kiskirályfi a vállát vonogatta, de azután mégis lejött.
111A zsoldosok kiadták a parancsot.
– Foglyok és gyanús elemek, sorakozó! Te is, Kiskirályfi! Lépés indulj! Gyerünk a Királyhoz!
Az Írnok futkosott összevissza, kereste Süsüt. Beszólt a Csizmadiához, hogy nem látta-e véletlenül valamerre?
– De, láttam! – mondta a Csizmadia. – Ott locsolja a virágait, hátul az udvarban.
Az Írnok megköszönte, a sarokig rohant és bekiáltott.
– Süsü! Gyere a Királyhoz! Hivat!
– Jó – mondta a mű Süsü, merthogy az locsolgatta a virágokat. – Már csak egy virág van hátra. Mindjárt megyek!
Az Írnok loholt vissza, mikor nekirohant Süsünek. Megállt, megtörölte a szemét, hogy nem káprázik-e, majd dadogva így szólt:
– Ilyen hamar ideértél? Még csak az előbb mondtam, hogy gyere a Királyhoz…
– Nem az előbb mondtad, hanem most mondod! – szakította félbe Süsü.
Az Írnok tovább hebegett, habogott.
– Mit most?! Onnan jövök a hátsó udvarból, és ott mondtam neked, hogy gyere a Királyhoz! Te meg locsoltad a virágokat!
De Süsü tovább vitatkozott.
– Még ma nem is locsoltam virágokat, nem értem rá! Itt csücsülök régóta és várom a szeplősöket! És most mondtad, és itt mondtad, hogy menjek a Királyhoz!
Az Írnok éppen azt akarta mondani, hogy ne vitatkozzon, mikor a sarok felé nézett, és egy pillanatra azt hitte, hogy napszúrást kapott vagy álmodik, vagy megőrült! Ugyanis meglátta a másik Süsüt, amint lassan ballagott feléje. Az Írnok behunyta a szemét, majd kinyitotta és hangosan kiabálva elrohant.
– Jajajajaj! Ketten vannak! Jaj, anyám! Ketten vannak!
A nagy kiabálásra kijött az erkélyre a Király és a Kancellár.
– Kik vannak ketten? Mit kiabálsz? – szólt le a Kancellár.
– A Süsük! Ők vannak ketten!
– Micsoda badarság ez? – rázta a fejét mérgesen a Kancellár.
– Nem badarság! Ott jönnek! – mutogatott az Írnok a piactér felé.
Odanézett a Kancellár, odanézett a Király is, a szemük tágra nyílt a csodálkozástól. Torzonborz meg a föld alatti várban kapcsolgatta a vezérlőasztalát, s dühöngve ugrált. – „Ezek a tökkelütöttek nem csalták el az igazit! Most mit tegyek? Megvan! Megparancsolom a mű Süsünek, hogy utánozza az igazit!" Megnyomta a gombot, és kiadta a parancsot a mű Süsünek.
112A Kancellár tért magához először. Szemrehányóan mondta a két álldogáló sárkánynak, mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik az igazi.
– Süsü! Sose beszéltél róla, hogy neked ikertestvéred van!
– Nincs ikertestvérem! – mondta egyszerre a két sárkány.
– De ketten vagytok! És úgy hasonlítotok egymásra, mint két tojás! Állj! Ne egyszerre beszéljetek, mert megbolondulok! Először te mondd! – mutatott rá a jobb oldali sárkányra.
– Én sem értem, Kancellár! – mondta a jobb oldali sárkány.
– Én sem értem, Kancellár! – mondta a bal oldali sárkány.
Ekkor berobogtak a zsoldosok a foglyokkal és a Kiskirályfival.
– Szia, Süsü! – rikkantott a Kiskirályfi.
A Kém a fejéhez kapott és így óbégatott.
Jaj nekem, itt van mind a kettő! Mi lesz ebből?
A Kancellár rögtön lecsapott rá.
– Állj! Te tudtad, hogy kettő van? Talán éppen ti hoztátok a másikat?!
A Kém gyáván mindent bevallott.
– Nem én, hanem ő, illetve mind a ketten! Kegyelem, én csak egyszerű kém vagyok! Torzonborz király kéme… de csak egészen pici kém, szinte másodállásban, és alig kapok érte valamit… és Torzonborz csináltatta a mű Süsüt, hogy kicserélje az igazival, és elfoglalja a váratokat!
– De hát melyik a tietek?! – forgatta a fejét a Kancellár.
– Nem tudom – nyöszörgött a Kém. – Teljesen egyformák!
A Kancellár megdühödött.
– Vigyétek a dutyiba őket!
– Jaj, megint a dutyi! Mindig a dutyi! Unom már a dutyit! – siránkozott a Kém, de nem volt irgalom, a zsoldosok elvitték őket.
A Kancellár töprengett, majd megtalálta a megoldást.
– Nincs más hátra, felséges királyom, nekünk kell kideríteni, hogy melyik az igazi! Keresztkérdésekkel! Meg ravasz kérdésekkel! Például itt van mindjárt egy: a mi Süsünk lépjen közelebb!
Mind a két sárkány közelebb lépett.
– Hm! – vakarta a fejét a Király. – Most hadd kérdezzek én. Süsü, te ott jobboldalt, miben állapodtunk meg a bajvívásnál?
– Hogy én győzök és enyém lesz a királylány!
– Hm! Most te felelj, baloldalt. És mi lett?
– Te vetted el feleségül! – válaszolt a bal oldali sárkány.
Ez bizony döntetlen volt, vagyis nem sikerült eldönteni, hogy melyik az igazi Süsü. A Kiskirályfi nézte őket, nézte, nézte, majd így kiáltott.
113– Most én hadd kérdezzek! Süsü! Ott egy lepke! Ott! Ott! Fogjuk meg!
És várakozóan nézett a két sárkányra. Csak az egyik sárkány mozdult meg és csapkodott a levegőbe a lepke után, és a Kiskirályfi mindjárt tudta, hogy melyik az igazi Süsü! Odabújt hozzá, és együtt figyelték a csapkodó, nyöszörgő, nyikorgó mű Süsüt, ahogy ment össze, már egész pici lett, mivel elromlott benne a szerkezet.
Együtt szavalták hangosan az igazi Süsüvel, hogy miért nem szabad megfogni a lepkét.
– A lepke akkor szép, ha szabadon lebeg! Gyönyörködj benne, és akkor úgy érzed, hogy te is repülsz!
Mindenki ámulva nézte őket. Süsü átölelte a Kiskirályfit.
– Köszönöm, Kiskirályfi, hogy felismertél!
– Én végig felismertelek, Süsükém! Hogy lehet téged összetéveszteni?
A Kancellár zavartan babrálta a szakállát, a Király meg hümmögött, majd így szólt.
– Hm, hm… de mikor úgy hasonlított. Kedves Süsü, hm, hogy újra te vagy az igazi, mit kérsz, vagyis mit kívánsz fájdalomdíjul?
Süsü mosolyogva rázta a fejét.
– Én mindig az igazi voltam! És nem kívánok semmit, csak azt, hogy mindig ismerjetek fel és ne kételkedjetek bennem!
– Így lesz! – mondta a Király. – A mű Süsüt meg dobjátok a szemétbe.
Még sokáig éljenezték Süsüt, simogatták, dicsérték, hogy milyen hűséges, hogy milyen igazi!
114Reggel harsonaszóra ébredt a vár népe, álmosan tódult ki mindenki a piacra, dörzsölték a szemüket, kérdezgették, hogy mi van, mi van, kíváncsian nézegették az ásítozó Írnokot, aki nagy papírt tartott a kezében, s az erkélyről integetett feléjük.
Süsü a hátsó kertben locsolta a virágait, a harsonaszóra felkapta a fejét, ez meg mi lehet, dünnyögte, s a piactérre ügetett.
Az Írnok befejezte az ásítozást, egyet-kettőt krákogott, majd a papírlapra pislogva így szólt.
– Figyelem! Figyelem! Amint tudjátok, a szokásoknak és a hagyományoknak megfelelően ma tartjuk a Kiskirályfi hetedik születésnapját, mivelhogy éppen mára esik! Ugye mindenki elkészítette titkos ajándékát? Hogy nagyobb legyen a meglepetés, a királyi család tegnap elutazott. És amikor visszajönnek, átadjuk a titkos ajándékot! Pssz!
Süsü forgatta a fejét, erősen figyelt, de sajnos nem értett egy szót sem. Suttogva megkérdezte az előtte álló Csizmadiától.
– Titok? Milyen meglepetés? Milyen titok?
– Az ajándék – válaszolt a Csizmadia. – Az a titok! Tudsz titkot tartani? Na, nézz ide! Szép kiscsizma, mi? Még nincs teljesen kész, ide még teszek egy arany fityegőt, ide meg egy ezüst pityegőt! Akkor aztán gyönyörű lesz!
A Pék is belekotyogott a beszélgetésbe, előhúzott egy mézeskalács huszárt, és megmutatta.
– Láttál már ilyen szépet? Na? Ide teszek még egy kis piros cukrot, ide meg egy kis zöld karamellt… És te milyen ajándékot adsz?
Süsü bánatosan csóválta a fejét, hogy még nem tudja, ő nem tudott erről az egész titokról.
115Az Írnok befejezte a beszédet, a nép szétszéledt, Süsü bánatosan ballagott hátra a virágaihoz. Motyogott, meg dünnyögött, meg siránkozott.
– Mindenki ad valamit a Kiskirályfinak, csak én nem, pedig én is nagyon szeretem! Titokban és nyíltan is! De mit adjak neki? Csizmát? Azt már kap. Mézeshuszárt? Azt is kap. Virágot? Nem jó. Nem elég titkosak, hiszen együtt locsoltuk őket! Akkor hát majd titkos virágot kap! Ez az! Nagyon jó barátom az Öreg Kertész a Tudományok Várában! Majd ő segít! Pssz!
A Tudományok Várába épp egy csomó látogató érkezett. Az Öreg Kertész fogadta őket az üvegházban, és mutogatta a csodálatos virágokat.
A látogatók között ott volt a Sárkányfűárus is, mélyen a szemébe húzta a sapkáját, nem akarta, hogy észrevegyék, mivel egyszer már kitiltották innen, mert sárkányfű helyett innen szedett virágot.
Az Öreg Kertész bemutatkozott.
– Üdvözlöm önöket, én vagyok a kertész. Kérem, hogy ne nyúljanak semmihez. Ez egy különleges virágkert. A tudósoknak sikerült megszüntetni az összevissza növő virágokat. Kiküszöbölték az értéktelen tulajdonságokat, mint például a szín meg az illat. Mindegyikből kivonták az értékeket és egyesítették! Íme, itt láthatók a tudományos virágok, melyek nem szépek, nem illatosak, csak hasznosak!
Süsü pisszegett az üvegház mögül! Az Öreg Kertész odanézett, intett, hogy mindjárt jön! Bekapcsolta a magnetofont, amely tovább darálta a tudományos szöveget, és odament Süsühöz.
– Süsü, Süsü, de örülök, hogy látlak! Mi kéne, ha vóna?
Süsü titokzatos képpel pisszegett meg sugdosott.
– Psz! A Kiskirályfi születésnapjára kellene egy virág!
Az Öreg Kertész a köténye zsebében kotorászott, virágmagos zacskókat szedett elő.
– Értem! Várj, van itt minden, nézzük csak: házasság! Még korai. Vendégség: nem ez kell! Hajnövesztő – nem, nem. Aha, itt van! Születésnapi bűvös virág! Ez jó lesz!
– Születésnapi bűvös virág? És estére kinő?
Nem vették észre, hogy a Sárkányfűárus leselkedik, hallgatózik a közelben, amikor az Öreg Kertész elmagyarázta, hogy mit kell tenni.
– Itt a mag, ültesd el, locsold meg és estére kinő!
A Sárkányfűárus gonoszul vigyorogva elosont, heherészett meg motyorászott: „Bűvös virág! Hehe! Majd meglesem, hova ülteti, és aztán…"
Az Öreg Kertész tovább magyarázott Süsünek.
116– És meg kell tanulnod egy verset! Figyelj! Mikor meglocsoltad, el kell mondanod!
Süsü megköszönte a virágmagot, s elbúcsúzott az Öreg Kertésztől.
– Köszönöm! Nekem is lesz ajándékom! Titkos, bűvös virág!
117A várban nagy nyüzsgés, lótás-futás, kopácsolás volt. A Kancellár irányította a készülődést meg a kopácsolást: díszítették a várat a születésnapi ünnepségre.
– Hé, valaki! Jöjjön ide és tegye fel ezt a táblát! Írnok!
Az Írnok szétnézett.
– Nincs itt senki, csak a hadsereg! Hé, Hadvezér! Valaki tegye fel ezt a táblát!
A Hadvezér hatalmasat ordított, csak úgy rezgett a levegő.
– Sorakozó!!! Vigyázz! Zsoldosok! Valaki tegye fel ezt a táblát!
– Értettük! – kiáltották a zsoldosok, s elindultak menetelve. Egy-kettő! Egy-kettő!
Kanyarogtak és meneteltek, odaértek Süsühöz, aki éppen a bűvös virágot ültette el a hátsó udvarban.
– Süsü! Azonnal gyere, és tedd fel a táblát! Ez parancs! És a parancsot olyan gyorsan kell teljesíteni, mint a villám! – dörögte az Első Zsoldos.
– Vagy mint a karikacsapás! – rikkantotta a Második Zsoldos.
– Vagy mint a hajderménkű! – tette hozzá az Első Zsoldos.
Süsü gyorsan elrejtette a cserepet egy ponyva mögé, és elindult a zsoldosokkal. „Majd visszajövök és meglocsollak!" – motyogta.
Alighogy elmentek, a Sárkányfűárus, aki ott rejtőzködött, gonoszul vihogva lopakodott a ponyvához.
– Hihihi! Végre elment ez a kelekótya! Hehehe! Itt a bűvös virág! Kinőtt egy bimbója! Gyere csak a kosaramba!
Letörte a bimbót és elsompolygott.
Nem vette észre, hogy a Csizmadia éppen arra járt, megleste, hogy letörte a bimbót, s most óvatosan követte.
A Sárkányfűárus találkozott a Pékkel, sopánkodva megállította, miközben ravaszul forgatta a szemét.
– Ejnye, ejnye, Pék uram! Mintha sápadt lennél?! A szemed meg zavaros! Itt van nálam egy bűvös virág! Külföldi! Ez mindenre jó! Megfőzöd, megiszod! Egy arany!
A Pék rémülten nézett a Sárkányfűárusra.
– Most, hogy mondod, tényleg szédülök… Itt az egy arany! Megyek és megfőzöm!
A Sárkányfűárus nevetgélve állt tovább.
118A Csizmadia rögtön ott termett.
– Kérd vissza az aranyadat! Becsapott ez a hamis Sárkányfűárus!
– Miért? – rémüldözött a Pék. – Nem jó a bűvös virág? Nem bűvös?
– De, bűvös! Nem az a baj! Csakhogy ingyen is meg lehet szerezni! Tudom is, hogy honnan! Fél aranyért megmondom! Vigyázz, itt jön Süsü! Bújjunk el…
A Pék ugyan nem értette, hogy miért kell elbújni Süsü elől, de azért követte a Csizmadiát az oszlop mögé.
Jött Süsü, de még a sarokra se ért, mikor lihegve utolérték a zsoldosok.
– Süsü! Süsü! Fordulj meg, ha hozzád beszélek! – lihegte az Első Zsoldos.
– Gyere azonnal, a díszemelvényt a helyére kell tenni! – fújtatott a Második Zsoldos.
Süsü zavartan motyogott.
– De én most nem érek rá, én most locsolni akarok…
– Ne vitatkozz, ez parancs! – mennydörögte az Első Zsoldos.
– És a parancs olyan, mint a szentírás! – harsogta a Második Zsoldos.
– Mint a tízparancsolat! – zengte az Első Zsoldos.
– Csak egy parancs volt… – vakarta a fejét a Második Zsoldos.
Süsü nagyot sóhajtott és elment a zsoldosokkal.
A Csizmadia meg a Pék előbújtak az oszlop mögül, a ponyvához osontak és letörtek két bimbót a bűvös virágról.
Majd a Pék megkereste a Sárkányfűárust és visszakérte az aranyát.
– Hé, Sárkányfűárus! Itt a bűvös virágod! Add vissza az aranyat!
– Miért? Nem jó? Még ki se próbáltad! – csodálkozott a Sárkányfűárus.
– Drága! – mondta a Pék, elvette az aranyat és visszaadta a bűvös virágot, majd elballagott.
A Sárkányfűárus dühösen nézett utána.
– Mi ütött ebbe a tökfilkó Pékbe? Az ember fáradságot és veszélyt nem ismerve megszerzi neki a bűvös virágot, s mi a hála?! A nyavalya se érti. Nem bűvös virág kell az ilyennek, hanem széna! Az ilyen menjen legelni a többi szamárral! Az való neki, meg bogáncs, meg szamárkóró! Hm, legfeljebb kipróbálom én. Nekem sem fog ártani egy kis varázslás, egy kis bűverő! Hehehe!
Ezalatt Süsü megcsinálta a díszemelvényt, felrakta a szőnyegeket, függönyöket, majd megkérdezte a Kancellártól, hogy elmehet-e?
A Kancellár megvizsgált mindent, majd elengedte.
– Menj már, menj már! Ne lábatlankodj itt! Jön a királyi család! Hadvezér! Riadó! Illetve díszlépés!
119Megszólaltak a harsonák, a katonák fel-alá masíroztak, várta mindenki a királyi családot.
Süsü a hátsó udvarba ment, a locsolókannát fogta óvatosan, hogy ki ne löttyenjen a víz.
– Itt vagyok, itt vagyok! Hoztam neked friss vizet! És meglocsollak!
Benyúlt a ponyva mögé, elővette a cserepet, és rémülten nézte: minden bimbó le volt törve, csak a virág szára meredezett csupaszon.
– Jaj, mi ez? Jaj, a szép virágom! Az ajándékom! Jajajaj! Valaki letörte, valaki levágta… Mi lesz most? Hallod, te virág? Most mit adok az én kis barátomnak? Bruhuhuhuhuhuhu… Jaj, megmondta az Öreg Kertész, hogy a szeretettől növekszel, abból nyered a bűverődet! És engem mindig elhívtak és én mindig elmentem és nem locsoltalak és nem szerettelek, brühühühühü…
Így sírt Süsü keservesen a hátsó udvarban.
120A várudvaron megkezdődött a születésnapi ünnepség. A nép éljenzett, hogy éljen a Kiskirályfi, éljen, éljen! A Kiskirályfi kipirult arccal állt a díszemelvényen, és megköszönte az éljenzést. Mellette állt az apja, és egy szép aranyozott karddal megérintette a Kiskirályfi vállát, s így szólt:
– Nagy nap ez a mai, drága fiam! Az ősi hagyományokhoz híven, a hetedik születésnapodon ezennel kinevezlek trónörökösnek.
– Éljen! Éljen! – zúgta a nép.
A Király átadta az aranyozott kardot.
– Íme, itt a kard, a kezed erősen fogja, de a szíved irányítsa!
A Kiskirályfi az oldalára csatolta a kardot. A Kancellár elébe lépett, meghajolt, és így szólt.
– És most következik a meglepetés, Kisfenség! A vár népe nagy titokban ajándékokat készített, és most átadja eme nagy alkalomból! Hozzátok sorban!
Jöttek is mindannyian az ajándékokkal, először a Kocsmáros, aki meghajolt, és így szólt.
– Engedje meg Kisfelséged, hogy ezt a gyönyörű csikóbőrös kulacsot átnyújtsam! Málnaszörp van benne, pincehideg!
Utána jött a Pék, a Csizmadia, majd sorban mind a vár népe, átadták az ajándékokat.
A Kiskirályfi köszönte, kipirulva fogadta, de közben jobbra-balra nézegetett, Süsüt kereste, de sehol sem látta. Súgva megkérdezte a Kancellárt.
– És Süsü? Süsü hol van? Tőle is kapok?
A Kancellár a vállát vonogatta.
– Nem tudom, nem láttam, fogalmam sincs…
Majd a botjával hármat koppintott, megköszörülte a torkát, és hangosan így szólt.
– És most a kinevezett trónörökös, vagyis a Kiskirályfi rövid beszédet mond! Ősi szokás szerint! Csend! Csendet kérünk! Csend legyen!
Végre csend lett, elhalkult a zsibongás meg a fecsegés, még a légy zümmögését is lehetett hallani.
És még valamit.
A hátsó udvarból keserves zokogás, sírás és szipogás hallatszott. Süsü sírt keservesen, csak eddig nem lehetett hallani a nagy lármától.
Az emberek figyeltek, hallgatóztak, nem ismerték fel rögtön, hogy ki sír.
121A Kiskirályfi rögtön felismerte, otthagyott csapot-papot, mézeshuszárt, csikóbőrös kulacsot, s rohant a sírás felé, nem lehetett eltéveszteni, folyamatosan szólt a brühühü, brühühü!
– Süsü! Süsü! – szólítgatta már messziről a Kiskirályfi a zokogót.
De Süsü nem hallotta, csak jajveszékelt, meg siránkozott a bűvös virág fölött.
– Jaj, én felelőtlen, mit tettem? Még a verset se mondtam el!
Pici gondolkodás után belefogott a versbe.
Süsü behunyt szemmel mondta a verset, most kinyitotta, és nem hitt a szemének! A bűvös virág szárba szökkent, s kinyílt újra minden bimbója!
Süsü ámuldozva suttogott.
– Csoda történt! Kinőtt a virág! A bűvös virág! Ó, köszönöm, bűvös virág, köszönöm, hogy nem hagytál cserben!
Ekkor ért oda a Kiskirályfi, átölelte Süsü nyakát, és ámulva nézte ő is a bűvös virágot.
– Süsü! Süsü! Végre megtaláltalak! Miért sírsz? Ó, be gyönyörű virág!
Süsü megtörölte a szemét s mosolygott.
– Már nem sírok! És ez a tiéd! Ez az én ajándékom! A bűvös virág! Bűvös, mert szeretem, illetve téged szeretlek, vagyis hogyha szeretlek, akkor bűvös, de azért őt is kell szeretni… De téged azért jobban! Ugye, érted?
A Kiskirályfi bólogatott.
– Értem, Süsü! Köszönöm, Süsü! Tőled kaptam a legszebb ajándékot, a szeretetet! Gyere, mutassuk meg mindenkinek!
S vitték a bűvös virágot a díszemelvényhez. Ahogy mentek, három bujkáló, civakodó alak mellett haladtak el, de észre sem vették őket, s nem törődtek velük.
A három civakodó a Pék, a Csizmadia és a Sárkányfűárus volt. A Pék lökdöste a Csizmadiát, s a Sárkányfűárusra mutogatott.
122– Nézd, nézd! Mi van az orroddal, Sárkányfűárus? Olyan hosszú lett, mint egy kolbász! Hehehe!
A Sárkányfűárus rémülten az orrához kapott, s óbégatva tapogatta.
– Jaj, az orrom! Jajajajaj! Orrom, orrom, orrocskám! Mit tett veled a bűvös virág?
Majd az óbégatás közben a másik kettőre pillantott, s nagyot nevetett.
– Hahaha, a ti orrotok is olyan hosszú, mint a kolbász!
Erre a Pék meg a Csizmadia azonnal abbahagyta a heherészést, tapogatták megnyúlt orrukat és keservesen bőgtek.
A Sárkányfűárus tovább gúnyolódott.
Vagyis ti is loptatok a bűvös virágból, jómadarak!
Aztán tovább óbégatott.
– Jaj, az orrom! Megint nőtt vagy tíz centit! Bosszút állt a bűvös virág! Így nem mehetünk emberek közé! Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!
123A fal mellett somfordálva, az orrukat tapogatva hazamentek, és bezárkóztak a szobájukba, még a függönyt is elhúzták, nehogy meglássa valaki megnyúlt orrukat!
Süsü és a Kiskirályfi a díszemelvényhez ért, magasra tartva vitték a bűvös virágot.
Sorban megcsodálta mindenki, hogy ó, be gyönyörű virág! Meg, hogy én még ilyen szép virágot nem láttam!
A Kiskirályfi büszkén mondta.
– Bűvös virág!
– És mitől bűvös? – kérdezte a Kancellár.
– A szeretettől! – válaszolta a Kiskirályfi.
A Király is elismerően nézegette a virágot.
– Gyönyörű ajándékot kaptál, kisfiam! A szeretet a legnagyobb dolog a világon!
A Királyné is megcsodálta és megkérdezte:
– Nem fog elhervadni?
– Nem hervad el! Ez sose hervad el! – felelte a Kiskirályfi.
Az Öreg Király is megcsodálta.
– Nahát, Süsü, sose tudtam, hogy te ilyen nagyszerű és pompás kertész vagy! Gyógynövényeket is termesztesz? Kellene nekem valami reuma ellen! Úgy hasogat!
Süsü vidáman bólogatott.
– Gyógynövény? Majd beszélek az Öreg Kertésszel, ő biztosan tud valamit a reumádra!
Mikor már mindenki jól megcsodálta a bűvös virágot, a Kiskirályfi felszaladt vele a szobájába és kitette az ablakba, hogy láthassa és csodálhassa, aki csak akarja!
Süsü boldogan figyelte és elégedetten dünnyögte.
– Bűvös virág! És ebből csak egy van a világon! Mint ahogy Süsü is csak egy van…
Óvatosan felnyúlt az ablakba a bűvös virágért s közben így dünnyögött: ”Van még egy kis dolgom…”
Bekopogtatott a bezárt ablakokon és így szólt:
– Dugjátok ki az orrotokat! És szagoljatok! A bűvös virág rajtatok is segít. S valóban, a hosszúra nyúlt orrok egy szaglásra visszaváltoztak.
124A következő nap is úgy kezdődött, mint a többi: először hajnal lett, azután reggel, azután Süsü felébredt s úgy érezte, hogy éhes! Nem sokat tanakodott, meg töprenkedett ezen, hanem vidáman felrikkantott: „Persze, hogy éhes vagyok! Mikor még nem is reggeliztem!"
Végigbattyogott a piactéren, megsimogatta a szökőkútban ágaskodó hal fejét, felnézett az égre, majd kiaraszolt a kapun.
A kapu egy kicsit nyikorgott, ahogy Süsü kinyitotta, majd nagyot döndült, ahogy becsapta.
A döndülésre felébredt a Toronyőr, aki a toronyban aludt, illetve őrködött. És felébredt Torzonborz király kémje, aki a bokorban aludt, illetve kémkedett.
Süsü nyújtózkodott egyet a kapu előtt, majd eldúdolta kedvenc dalát.
A kornyikálásra teljesen kiment az álom a Toronyőr és a Kém szeméből. A Toronyőr kilesett a toronyból, a Kém meg a bokorból. A Kém magában morfondírozott meg motyogott: „Ejnye, majdnem elaludtam! Majdnem elszundikáltam! Majdnem elbóbiskoltam! Ami egy kémnél megbocsáthatatlan! 125De én most megbocsátok magamnak, mert időben felébredtem! És elég, ha csak jól kinyitom a szemem, hiszen itt van Süsü az orrom előtt! És nekem pont őt kell kikémlelnem!”
A Toronyőr nem motyogott, hanem hangosan leszólt.
– Hová mész, Süsü?
Süsü felmosolygott a Toronyőrre.
– Vadkörtét szedni! Úgy érzem, hogy itt a reggeli ideje, és eszem reggelire egy kis vadkörtét!
– Reggelire vadkörtét? – csodálkozott a Toronyőr. – És ebédre mit szoktál enni?
– Ebédre is vadkörtét!
– És vacsorára?
– Vacsorára is vadkörtét! Két evés közt meg vadkörtemagot rágcsálok! Megyek is már, mert nagyon éhes vagyok!
– Jó étvágyat, Süsü! – köszönt el a Toronyőr.
– Ennél jobb étvágyam már nem is lehet! – rikkantotta Süsü, s a másik kedvenc dalát dúdolgatva elindult a vadkörtés felé.
A Toronyőr visszabújt a toronyba és újra elaludt.
A Kém nem aludt el, hanem kiugrott a bokorból és lóhalálában elfutott. Futás közben ismételgette lihegve, zihálva: „Csak el ne felejtsem! Jaj, de finom a vadkörte! A vadkörtésbe ment! Elindult! Csak el ne felejtsem!"
A vadkörtés előtt hatalmas gödör tátongott. Torzonborz király katonái ásták az éjszaka. Éppen most lettek kész vele. Nyögve támaszkodtak az ásójukra.
Torzonborz király kancellárja és hadvezére elégedetten nézte a hatalmas gödröt. Csettintettek a nyelvükkel és mosolyogva cicegtek, meg ravaszul vigyorogtak, meg gonoszul villogtatták a szemüket.
A Hadvezér a gödör szélére állt, s büszkén kijelentette:
– Tökéletes csapda! Aki ebbe beleesik, nem menekülhet! Mélysége húsz öl! Szélessége az áldozatra méretezett, vagyis éppen megfelelő! Az aljára hegyes karókat vertünk le, amelyek majd jól átszúrják az áldozatot!
126A Kancellár melléje állt, s diadalmasan heherészett.
– Vagyis nem menekülhet! Hehehe!
– Nem menekülhet!
Majd a Hadvezér a katonákhoz fordult.
– Katonák!
– Igenis! – zúgták a katonák.
A Hadvezér kiadta a parancsot.
– Befedni!
– Igenis! – harsogták a katonák.
Frissen vágott gallyakkal befedték a gödröt, és egy kis földet szórtak a tetejére. Olyan ügyesen és olyan ravaszul eltakarták, hogy szabad szemmel nem lehetett észrevenni.
Ekkor ért oda ihegve-lihegve a Kém. Majdnem beleesett a gödörbe. Az egyik katona elkapta s hátrább vonszolta.
– Na! Na! – méltatlankodott a Kém. – Hova cipelsz? Nem látsz a szemedtől? Én a Kém vagyok!
A Kancellár és a Hadvezér elégedetten összekacsintott, olyan tökéletesen álcázták a gödröt, hogy még az élesszemű Kém se vette észre!
A Hadvezér morcosan összeráncolta a szemöldökét, s rászólt a Kémre.
– Beszélj!
A Kém összeszedte az eszét, s folyékonyan mondta.
– Elindult! Ide jön! Reggel, délben és délután hatkor! Izé! Most! Itt jön utánam! Épphogy megelőztem! Egész éjjel le se hunytam a szememet! Azt hiszem, hogy én egy szuperkém vagyok!
– Lárifári! – szakította félbe a Hadvezér. – Mindenki fedezékbe! Gyerünk! Egy-kettő! Meg ne lássak senkit! És aki tüsszenteni mer vagy köhögni, áristomba csukatom! És megnyúzatom! És négyfelé vágom!
Egy pillanat alatt elbújtak a bokrok mögé, senki sem akart áristomba kerülni, se négyfelé vágatni, se megnyúzattatni! Csönd volt, síri csönd. Egy köhögés, egy tüsszentés se hallatszott.
Nemsokára jött is Süsü énekelve, éppen annál a versszaknál tartott, hogy:
S ekkor megnyílt alatta a föld, és beleesett a csapdába.
Loholt a Hadvezér, futott a Kancellár, ihegett-lihegett a Kém, csörtettek a katonák. Meg sem álltak Torzonborz király váráig.
A Hadvezér és a Kancellár berohant a trónterembe, a Kém utánuk sompolygott, a katonák kint maradtak.
– Torzonborz, nagy király, sikerült! Bumm! – ordította a Hadvezér.
– Torzonborz, nagy király, plutty, beleesett! – rikkantotta a Kancellár.
– Annyit se mondott, hogy nyekk! – vigyorgott a Kém.
Torzonborz előrehajolt a trónszékén.
– És Süsü?! Süsüvel mi van?! Azt meséljétek, tökkelütöttek!
– Bumm! – mondta a Hadvezér!
– Plutty! – mondta a Kancellár.
– Nyekk!
128Torzonborz egyből megértette. Felugrált a levegőbe, kiabált, majd énekelt.
– Pompás! Pompás! Sikerült! Beleesett! Bumm! Plutty! Nyekk! Én vagyok a legnagyobb!
Mikor abbahagyta az éneklést, megéljenezték.
– Éljen Torzonborz, a nagy király! Éljen! Éljen! Éljen!
– Éljek! – kiáltotta Torzonborz is.
Majd harciasan rájuk nézett, s nagyot ordított.
– Most bosszút állunk! Most sikerülni fog! Támadás! Kiadom a parancsot: Mindent elpusztítani! Mindent összetörni! Mindent felgyújtani! Nincs kegyelem! Roham!!
– Roham! – ordított a Hadvezér.
– Én is? – kérdezte a Kém.
– Mindenki! – bömbölt a Kancellár. – Roham!
Összegyűjtötték a hadsereget, s csikorogva, zörögve, nyikorogva elindultak. A pajzsok nyikorogtak, a kardok zörögtek, s a faltörő kos nyikorgott. Kivonultak a föld alatti várból, s félelmetesen meneteltek. Elöl ment Torzonborz, mellette a Hadvezér, leghátul a Kancellár és legesleghátul a Kém.
– Nóta! – rikkantotta Torzonborz, ahogy kiértek a felszínre.
– Nóta! Három-négy! – bömbölte a Hadvezér.
A hadsereg félelmetes hangon énekelt. Az ég elsötétült, a madarak leestek a fákról.
129Így mentek, kanyarogtak, énekeltek, csikorogtak, zörögtek és nyikorogtak, mikor a vár alá értek.
130A nagy csikorgásra, zörgésre, nyikorgásra és éneklésre újra felébredt a Toronyőr. Kinézett a toronyból és rémülten feljajdult.
– Jaj! Jaj! Segítség! Jaj! Segítség, emberek! Jönnek! Jönnek! Segítséééég!!
A Király felsietett a várfalra. Vele ment a Kancellár és az Írnok.
– Mit kiabálsz? Mit óbégatsz? – szólt fel a Toronyőrnek.
– Nézzen le, fenség! Oda! Ott jönnek!
A Király lenézett, az arca komor lett, a hangja dühös.
– Torzonborz hadserege! Már megint itt van! Már megint támadnak!
Lekiáltott a zsoldosoknak.
– Riadó! Kaput becsukni!
A zsoldosok becsukták a kaput, rátolták a reteszt.
A várban egyből kitört a pánik, az emberek összevissza futkostak és jajgattak.
A Dada kihajolt az ablakon, s a Kiskirályfit hívta.
– Kiskirályfi! Kiskirályfi! Hol vagy? Hol vagy? Jaj, istenem!
A Királyné is kihajolt az ablakon.
– Kisfiam! Hol vagy? Felelj!
A Kiskirályfi éppen a várfalra tartott a nagyapjával, az Öreg Királlyal. Mikor meghallotta a kiáltozást, megtorpant egy pillanatra, s válaszolt.
– Itt vagyok, mama! Itt vagyok, Dadus!
S a nagyapja után futott.
Fent a várfalon nagy volt az aggodalom. A Király összeráncolta szemöldökét.
– Ennek fele se tréfa! Körülzárnak bennünket! Kancellár!
A Kancellár közelebb jött.
– Igenis, felség! Itt vagyok!
– Azonnal kerítsétek elő Süsüt!
A Kancellár bólintott, s az Írnokot szólította.
– Írnok! Azonnal kerítsétek elő Süsüt!
Az Írnok is bólintott, s nagyot kiáltott.
– Ki látta Süsüt?
A Toronyőr szólt le a toronyból.
– Én láttam!
A Király felnézett a toronyra.
– Mikor láttad, Toronyőr?
131– Jaj, felséges királyom, az még reggel volt! Akkor ment el Süsü vadkörtét szedni!
A Király a fejéhez kapott.
– Ó, a vadkörte! Akkor nincs itt, amikor kell!
Lent a vár előtt megszólaltak a harci dobok, dübögtek, pufogtak félelmetesen. Majd Torzonborz kancellárja előrelépett, s felkiáltott a várfalra.
– Torzonborz, a nagy király beszél! Hadüzenet!
Az Öreg Király a fejét vakarta.
– Ajaj! Hadüzenet! Ebből háború lesz!
132Torzonborz félretolta a kancellárját, és ugrálva, pattogva ordibált.
– Igen, én beszélek! És jól nyissátok ki a fületeket, mert nem mondom kétszer! A várat körülvettem félelmetes és legyőzhetetlen hadseregemmel, és mindent elpusztítunk! Nincs értelme az ellenállásnak! Sorsotok meg van pecsételve! Adjátok meg magatokat, mert különben nem kegyelmezünk senkinek!
A Toronyőr jajgatott, óbégatott a toronyban:
– Jaj nekünk! Jajajaj!
A Kiskirályfi csengő hangon felkiáltott neki:
– Ne jajgass, Toronyőr! Majd jön Süsü, és megvéd!
Torzonborz meghallotta a biztatást, szörnyű kacajra fakadt.
– Hahaha! Süsüt pedig ne keressétek! Süsüt ne is várjátok! Hahahaha! Süsüt csapdába csaltuk! Süsü nincs! Süsünek vége! Süsünek kampec! Hahahaha!
Megütődve hallgatták a várfalon Torzonborz beszédét. A Király komoran nézett körül.
– Süsü? Mi lett Süsüvel? Csapdába csalták? Hol? Mikor?
A Kiskirályfi sírva fakadt, rítt keservesen, potyogtak a könnyei, mint a záporeső.
– Süsü! Süsükém! Brühühühühü! Jaj, jaj, Süsü!
A Kancellár kapkodva simogatta a szakállát, húzgálta meg ráncigálta, s az orra alatt motyogott.
– Még csak ez hiányzott… Süsü nélkül végünk! De végünk ám! Hajajaj!
Lent a vár előtt Torzonborz tovább ordibált és fenyegetőzött.
– És ha hajnalig nem adjátok meg magatokat, támadunk! És nem irgalmazunk senkinek!
Fent a várfalon a Kancellár összerezzent ijedten.
– Mindent elpusztítanak! Süsüt is elpusztították! Hajaj! Végünk van!
A Király félrefordult, s egy könnycseppet törölt ki a szeméből.
– Süsü, drága barátom… örökre véget ért a vándorlásod… miért hagytál itt minket? Nem fogunk elfelejteni! Soha!
Az Öreg Király meghallotta a fogadkozást, ő is hozzátette, hogy soha, de még mást is mondott, valami vigasztalót, mivel ő volt a legöregebb és a legtapasztaltabb.
– Ideje abbahagyni a siránkozást, mert most más dolgunk van! Ne sírj, kisunokám! Nyakunkon az ellenség, nincs idő siránkozásra! Süsüért bosszút állunk, csak ne sírj! Harcolni fogunk! Ha kell, Süsü nélkül!
A Kiskirályfi a nagyapjához bújt.
– Már nem sírok! – mondta.
133Az Öreg Király megdicsérte:
– Jól van! Ez a beszéd! Az én unokám vagy! Az én bátor unokám vagy! És most nagy szükség van a bátorságra!
A Király is összeszedte magát.
– De mit tegyünk?
Az Öreg Király határozottan így felelt:
– Segítséget kell hozni! Mégpedig, fiam, neked kell elindulni, mert csak te tudsz átjutni az ellenség gyűrűjén!
– Elindulok! – mondta bátran a Király. – De merre menjek? Teljesen körülzárták a várat!
Az Öreg Király elmosolyodott.
– Tudom, tudom. De a titkos ajtón kijutsz! Még az ükapám csináltatta, hajaj, azt hittem, sose lesz rá szükség! Most átadom neked a titkot! És legjobb, ha éjszaka mész. A rejtekút, a titkos ösvény a vadkörtésen keresztül vezet egészen Petrence királyig. Tőle kell segítséget kérni!
A Király komoly arccal hallgatta, igyekezett megjegyezni mindent pontosan.
– Értem… a vadkörtésen át, Petrence királyig! Megtalálom. De mi lesz a várral? Mi lesz veletek?!
Az Öreg Király harciasan a mellére csapott.
– Minket ne félts! A várat megvédjük! Magunkat meg nem adjuk! Átveszem a parancsnokságot! És harcolunk az utolsó csepp vérünkig!
A Kiskirályfi is a mellére csapott bátran.
– Harcolunk!
Az Öreg Király mosolyogva nézte.
– Ez a beszéd, kisunokám! A vér nem válik vízzé! Az én vérem! Mellettem fogsz állni a csatában!
A Kiskirályfi kihúzta magát.
– Melletted fogok állni, nagyapó! És ha kell, meghalunk, de nem adjuk meg magunkat!
Mindnyájan meghatva és büszkén nézték a Kiskirályfit. Egyszerre elfelejtették, hogy az előbb még féltek és szorongtak. Csillogott minden szem, és bátran néztek a jövőbe. Csak a Kancellár simogatta, ráncigálta a szakállát, és halkan súgta a Királynak.
– De azért igyekezzen, fenség! A vár fala gyenge! És nem sokáig tudunk ellenállni…
A Király komolyan bólintott.
– Sietek, igyekszem. Fél nap oda az út, fél nap vissza. Addig tartsátok magatokat!
134Az Öreg Király biztatóan hunyorgott.
– Siess, fiam, indulj, fiam! A többit bízd ránk!
A Király elindult, a Kancellár elkísérte a titkos ajtóig, ott még megálltak egy kicsit, és suttogva beszélgettek.
– Figyelj, Kancellár! A végső esetben a trónterembe vonuljatok vissza, és torlaszoljátok el az ajtót! Jó erős, tölgyfa ajtó, sokat kibír…
– Eltorlaszoljuk – bólintott a Kancellár. – Vigyázzon magára, fenség! És siessen vissza!
A titkos ajtó halkan kinyílt, s a Király kilépett rajta.
Leszállt az est, itt-ott tábortüzek gyulladtak ki, Torzonborz király katonái aludni készültek, csak az őrség állt ébren.
A Király egy bokor mögött rejtőzött, figyelte az ellenséget. Magában suttogott, haditervet készített.
– Át kell jutnom a táboron… Itt a bokor mellett megpróbálom. Hol lehetnek az őrök? Ki kell figyelnem, hogy hol állították fel az őrséget!
Gyorsan beljebb húzódott a bokorba, mert menetelés hallatszott, egy kis csapat ment felváltani az őröket.
– Állj! Ki vagy? – kiáltott az őr.
Az őrparancsnok megállt, s rezes hangon odaszólt az őrnek.
– Őrségváltás! Nem látsz a szemedtől? Mi vagyunk!
Ám az őr nem tágított, előreszegezte a lándzsáját.
– Csak semmi fecsegés! Előbb mondd meg a jelszót! Mi a jelszó?!
Az őrparancsnok morgott, de aztán belátta, hogy az őrnek igaza van. Hangosan megmondta a jelszót.
– Dögkeselyű ül az ágon!
– Jöhettek! – mondta az őr.
Leváltották az őrt, a kis csapat elmasírozott.
A Király elégedetten bólintott a sötétben.
A jelszót már tudom! Gyerünk!
S továbblopakodott a bokrok alatt.
135Másnap hajnalban nagy trombitaszóra ébredt a világ.
Torzonborz a hadvezére kíséretében a vár alá ment, s elkérte a távcsövet.
– Hadd nézzem csak, hogy megpucoltak-e az éjszaka? Na lássuk csak, hogy kint van-e a fehér zászló?
Belenézett a távcsőbe, s rögtön dühösen pattogott meg ordibált.
– Mi ez?! Mi ez?! Nincs kint a fehér zászló! Nincs kint! Akkor nem adták meg magukat! Akkor nincs kegyelem! Nincs irgalom! Támadás!
A Hadvezér továbbadta a parancsot.
– Támadás!
Torzonborz tovább ordibált.
– Tűz!
A Hadvezér ezt a parancsot is megismételte.
– Tűz!
A hatalmas hajítógépek megfeszültek, majd kilőtték a mázsányi köveket. Zúgva, vijjogva repültek a lövedékek a várfalra.
Az első lövedék a tornyot találta telibe, a Toronyőr rögtön felébredt, kihajolt az ablakon és óbégatott.
– Lőnek! Lőnek! Jaj! Jaj!
Az Öreg Király a várfalon termett, nyomában a Hadvezérrel.
Rögtön látta, hogy ennek fele se tréfa, hogy elkezdődött a háború. De nem vesztette el a fejét, hangosan lekiáltott a várba.
– Mindenki a helyére! Riadó!
– Riadó! – ismételte a Hadvezér.
– Favágók a kapuhoz! Erősítsétek meg a kaput!
– Igenis! – kiáltották a favágók, és a kapuhoz loholtak.
Az Öreg Király bólintott, majd sürgetve mondta.
– Ide, ide! Mindenki a falakra!
Elsőnek a Kiskirályfi érkezett, csengő hangon kiáltotta.
– Itt vagyok, nagyapa!
– Ne félj, kisunokám! – mosolygott az Öreg Király.
– Nem félek! – kiáltotta a Kiskirályfi, majd leszólt a lövöldözőknek. – Nem ijedünk meg, orvvadászok! Itt vagyok! Ide lőjetek!
S kiállt a várfalra.
Torzonborz marconáinak kétszer se kellett mondani, rögtön célba vették a Kiskirályfit az íjukkal. Süvítve szálltak a nyílvesszők. A Hadvezér észbe ka136pott, s egy hatalmas pajzsot tartott a Kiskirályfi elé. A nyílvesszők a pajzsba csapódtak.
A Kiskirályfi halványan elmosolyodott.
– Köszönöm, Hadvezér! Azt hiszem, hogy most megmentetted az életemet!
De nem volt idő sok köszöngetésre, Torzonborz marcona katonái szakadatlanul lövöldöztek. Eltalálták a Csizmadia házát, aki jajgatva fogta a fejét.
– Jaj, jaj, lőnek! Jaj, eltalálták a házamat!
A Dada mérgesen rászólt a jajgatóra.
– Ne óbégass, Csizmadia! Inkább menj te is a várfalra! Te is férfi vagy, nem? Minden férfinak ott a helye!
– Megyek már – motyogta a Csizmadia. – Én is férfi vagyok.
Lent Torzonborz biztatta a marconákat.
– Támadás! Hahaha! Roham! Hahaha! A kaput betörni! Faltörő kos előre!
137A faltörő kos nagy döndüléssel nekiütközött a kapunak. Bumm! Majd újra hátráltak vele, s nekiszaladtak a kapunak. Bumm! A kapu recsegett-ropogott.
Torzonborz kiadta a következő parancsot.
– Létrákat a falakra!
Hatalmas létrák imbolyogtak, majd a várfalra csapódtak. A marcona katonák fürgén másztak felfelé a létrákon, kezükben kard, foguk között tőr. Már-már felértek a várfal tetejére!
Az Öreg Király aggódva nézte. Majd hátrakiáltott.
– Dadus! Dadus! A forró vizet!
– Hozom már! Itt is vagyunk! Hová öntsük? – kérdezte a Dada, miközben hatalmas kondérban cipelte az asszonyokkal a forró vizet.
– A nyakukba! – mondta az Öreg Király.
Lezúdult a forró víz, nagy nyögés, káromkodás, jajgatás hallatszott lentről.
– Jaj, a fejem! Jaj, a hajam! Jaj, a hátam!
A Dada kihajolt, s dühösen kiabált.
– Nesze, te kopasztott csirke!
De hiába volt a forró víz, hiába volt a bátorság, Torzonborz marconái újra rohamoztak, s ellepték a falakat!
Az Öreg Király töprengve nézte az újabb rohamot.
– Megint jönnek a nyavalyások!
Ekkor nagy recsegéssel betört a várkapu.
Az Öreg Király azonnal kiadta a parancsot.
– Vissza! Visszavonulni! Mindenki menjen a trónterembe! Nők és gyerekek előre! A férfiak fedezzék a visszavonulást!
A trónterembe menekültek a vár lakói, elöl a nők, gyerekek, a férfiak igyekeztek feltartóztatni a betört kapun bezúduló ellenséget. Leghátul harcolt az Öreg Király és a Kiskirályfi a két zsoldossal, vitézül forgatták a kardjukat, sikerült is a visszavonulás. Gyorsan bezárták a trónterem ajtaját, s eltorlaszolták.
Torzonborz kiabált diadalmasan, biztatta a katonáit.
– Menekülnek! Hahaha! Mindent felgyújtani! Hahaha! Ajtót betörni!
Bent némán hallgatták, hogy nagy robajjal törik az ajtót.
138A Király a vadkörtésnél járt, óvatosan lépegetett, jobbra-balra figyelgetett, hogy nincs-e ellenség? Csend volt, hajnal volt, a madarak ébredeztek, s vidám csicsergéssel köszöntötték a napot.
A Király megtorpant, feszülten figyelt, mert a madárcsicsergés mögött különös, furcsa és nyugtalanító hangokat hallott.
A hang tompa volt, mintha a föld alól jönne.
– Jajajajajaj! Jajajajaj! Hej! Haj! Jajajajaj!
– Hát ez meg mi? – morgott a Király. Utóvéd? Őrjárat? Így sose érek Petrencéhez!
Kihúzta a kardját, s bátran kiugrott az útra.
– Bújj elő, te nyivákoló nyavalyás! Hol vagy? Állj a kardom elé! Leváglak! Hol vagy?! Ki vagy?!
A föld alól most már értelmesebb beszéd jött.
– Itt vagyok! Jaj! Én vagyok! Jaj! – panaszkodott a hang.
A Király közelebb óvakodott.
– Ki az az én? És hol vagy?!
– Hát én! Süsü! És itt vagyok a veremben, jaj!
A Király nem hitt a fülének, gyorsan visszadugta a kardját, és boldogan felkiáltott.
– Süsü!! Süsükém!! Ó, de boldog vagyok! Hát nem haltál meg?
– Nem haltam meg, és én is boldog vagyok! De már nem bírom sokáig! Teljesen elzsibbadt a karom! És egy vacak karó átfúrta a talpamat! Jajajaj, nekem végem van! De azért örülök, hogy megtaláltál!
A Király lenézett a verembe, ahol Süsü függeszkedett a két kitámasztott karján. A hegyes karók már ott meredeztek egy centire tőle, s az egyik átfúrta a talpát.
– Tarts ki még egy kicsit, Süsükém! Mindjárt kihúzlak!
– Jó… – nyögte Süsü. – De ugye, mindjárt kihúzol?
– Mindjárt, mindjárt… ezt a kötelet átkötöm a hónod alatt, így ni!
A Király áthúzott egy hosszú kötelet Süsü hóna alatt, megcsomózta, majd a másik végét egy lehajlított fa csúcsához csomózta. Erősen belecsimpaszkodott a meghajlított fába.
– Háromig számolok! Háromra engedd el a falat!
– Jó. Számolj… – nyögte Süsü.
A Király háromig számolt, majd elengedte a fa csúcsát. A fa kiegyenesedett, s kirántotta Süsüt a veremből. Süsü nagy robajjal, ágrecsegéssel, nyögéssel kijött a gödörből, s letottyant a szélére.
139 140– Hopp! Jaj! Kint vagyok! De jött velem ez a vacak karó is, ami a talpamba fúródott! Jaj, de nagyon belefúródott a talpamba! Jaj! Nagyon fáj! Nagyon fáj!
– Várj! – biztatta a Király. – Mindjárt kihúzom! Így ni! HoooÓ! Hopp! Kint van!
S kirántotta a karót Süsü talpából. Bekötözte egy kendővel.
– Jaj, Süsükém, hogy léptél bele a verembe? Mért nem nézel a lábad elé?
– Nem tehetek róla – siránkozott Süsü. – Nem vettem észre! Ki ásta a vermet?
– Torzonborz!
– Torzonborz? – csodálkozott Süsü. – És direkt nekem ásta, vagy csak úgy? Jaj, a lábam, nem tudok ráállni! Jaj, de fáj!
A Király nógatta Süsüt.
– Süsükém! Muszáj felállnod! Torzonborz direkt neked ásta a vermet! Szedd össze magad, mert nagy baj van!
– A fájós lábamnál is nagyobb baj van?
– Annál is nagyobb! Míg te a veremben csücsültél, Torzonborz megtámadta a várat! És félek, hogy már el is foglalta! Jaj, nagyon félek!
Süsü nyögve felállt.
– Akkor gyerünk! Na, megállj csak, te gaz Torzonborz! Jaj! Csak ne lennék ilyen bicegős! Jaj, jaj! De azért ugye kitalálunk valamit?
– Kitalálunk, csak időben odaérjünk! – tűnődött a Király.
A Király Süsüt a vár alatt hagyta egy nagy bokor mögött, s meghagyta neki, hogy üljön nyugodtan és várjon.
– Jó – mondta Süsü. – Várok. Csak hozd az ellenséget!
A Király óvatosan bement a várkapun, szomorúan látta a nagy dúlást, a felgyújtott házakat, a betört ablakokat.
Torzonborz egy csapat katonával a trónterem ajtaját feszegette, buzogánnyal püfölték, karddal hasogatták. A többi katona fosztogatott, boroshordókat nyitogatott, ettek-ittak, dúltak, raboltak.
A Király fejében megszületett a haditerv. „Ez az! – mormogott. – Egyenként elcsalom őket! Ezekkel a borostömlőkkel kezdem!"
Odakiáltott a fosztogatóknak.
– Hé! Gyáva boroskancsók! Hé! Itt vagyok!
– Hát ez meg hogy került ide? Hát ezt még hogy nem vágtuk le? – csodálkozott az egyik marcona katona.
– Semmi baj, most levágjuk! Utána! – kurjantott a másik marcona katona. – Várj meg! Hadd vágjalak le!
S futottak a Király után.
141Mikor a nagy bokorhoz értek, a Király beszólt Süsünek.
– Süsü! Itt az első szállítmány! Kapd el őket! Én megyek és hozom a többit!
Süsü kinyúlt a bokorból, s elkapta a két marconát.
– Hopp! Megvagytok, gyáva nyulacskáim! Gyertek csak! Nem fogtok többet futkározni! Voltatok már kötözött sonkák? He?
A Király odacsalta a többi marcona katonát is. Süsü pedig megkötözte őket, s lefektette a nagy bokor mögé.
– Itt nyöghettek! De teljesen felesleges! – mondta nekik.
Végül már csak Torzonborz maradt, aki annyira elvakult a nagy támadástól, hogy nem vette észre katonái eltűnését. Buzogánnyal verte a trónterem ajtaját, s üvöltözött félelmetesen.
– Kinyitni! Kinyitni! Mindenkit miszlikbe aprítok! Mindenkit levágok! Nincs irgalom! Nincs kegyelem! Én vagyok a legnagyobb!
A Király közelebb ment, s rászólt.
– Add meg magad, te legnagyobb kutya!
Torzonborz háborodottan ordibált tovább.
– Ki mer így beszélni?! Ki az? Ki az?
– Én vagyok az, a Király! Te legnagyobb tolvaj! Te, gyerekek ijesztgetője! Te, legnagyobb bajkeverő a világon! Most leszámolunk!
A Király csengő hangjára lassan kinyílt a trónterem ajtaja, s kidugta rajta a fejét a Kiskirályfi! Majd szélesebbre tárta az ajtót, s kirohant bátran, a kardját forgatva.
– Itt a felmentő sereg! Hajrá! Üsd vágd!
Kijött az Öreg Király is, s megvetően nézett a kiabáló Torzonborzra.
– Fogjátok el ezt a torzonborz madárijesztőt!
Torzonborz toporzékolt és torkaszakadtából üvöltött.
– Engem nem lehet elfogni! Én király vagyok!
– Dehogynem lehet! – mondta a Király. – Fogoly vagy!
Várj csak, kilőlek ezzel a lándzsavetővel! Mehetsz a hadsereged után!
Ráfektette Torzonborzot a lándzsavetőre, s kilőtte. Zúgva szállt a nagy király, csak úgy lebegett a szakálla.
142Kijött mindenki a trónteremből. A Kiskirályfi büszkén simult az apja mellére.
– Nem adtuk meg magunkat! Megvédtük a várat!
– Büszke vagyok rád, fiam! – mondta a Király.
Végül előbújt a Kancellár is, a szakállát simogatva.
– Időben jött felség! – mondta, majd körülnézett. – De hol van a felmentő sereg?
A Király vidáman nézett rájuk, majd mosolyogva így szólt:
– Süsü a felmentő sereg! Ott van a bokor mögött, éppen kötözött sonkát csinál az ellenségből!
A Kiskirályfi hatalmasat kiáltott, nevetett meg ugrált örömében.
– Süsü él? Süsü él? Süsükém! Jövök! S futott a bokor felé.
Ment utána mindenki, hogy üdvözölje Süsüt, a felmentő sereget.
Süsü éppen Torzonborz királyt kötözte gúzsba, s vidáman rikkantgatott közben.
– Gyere, te repülő majom! Te vécékefefejű! Te sündisznófejű! Te ástad a vermet? Mi? Most a markomban vagy! Azt csinálok veled, amit akarok! Földhöz is vághatlak! Vagy beledughatlak a vízbe! Melyiket választod? Most egyelőre felakasztalak ide az ágra a gallérodnál fogva, hogy el ne fuss!
Torzonborz kapálózott, rugdalózott az ágon.
– Jaj, anyucikám, haza akarok menni! Hadvezérem! Kancellárom! Nem akarok itt lógni! Jajajaj!
Ekkor ért oda a Kiskirályfi, és rögtön Süsü nyakába borult.
– Süsü! Süsükém! De jó, hogy élsz! Úgy örülök neked!
Süsü vidáman mosolygott, simogatta a Kiskirályfi hátát.
– Örülök én is, hogy élek, Kiskirályfi! Nagyon örülök!
Odajött az Öreg Király is, nézegette Süsü lábát.
– Köszönjük neked, Süsü, hogy megmentettél! Mi van a lábaddal? Megszúrt valami?
Süsü rámosolygott az Öreg Királyra is.
– Meg! De most már nem fáj annyira! Tudod, öreg felség, beleestem egy verembe, de a Király kiszabadított! Megmentette az életemet is! A nagy eszével kihúzott a veremből, utána meg elcsalta az ellenséget!
– Tényleg, az ellenség – lépett oda a Kancellár is a szakállát simogatva. – Mit csináljunk vele?
– Aprítsuk tejbe! – javasolta Süsü.
– Egyék meg a tejbegrízt! – kiáltotta a Kiskirályfi.
– Segítsenek a kőtörőknek és favágóknak! – indítványozta a Kancellár.
– Jó ötlet. Az országukat meg majd én eligazgatom – mondta a Király.
143Süsü motoszkált a várudvaron, tett-vett, söprögetett, törölgetett, mivel nem szeretett tétlenül üldögélni, közben dudorászott, mert jó kedve volt és magában beszélt, mivel nem volt ott senki.
– Dajdajdaj-dada dajdajdaj! Pszt! Alszik mindenki… Nem baj. Én nem vagyok álmos. Letörlöm ezt a szökőkutat. Na, gyere, te buta hal, csak megsimogatlak! Jaj, egy vödör! Pszt!
Felrúgta a vödröt, a vödör csörömpölt, de nem ébredt fel senki, ebéd utáni álmát aludta az egész vár.
Süsü mosolyogva fülelt, innen is, onnan is egészséges horkolás hallatszott. Az egyik olyan volt, mint egy finoman zümmögő óraszerkezet, a másik meg olyan, mint egy fűrész, amely megakadt egy göcsörtös fában.
– Itt alszik a Pék… ez meg a Kancellár!
Egyszer csak távolból valami hang közeledett, valami süvítés! Süsü felkapta a fejét, felnézett az égre, mert onnan hallatszott a süvítés. A süvítés egyre erősödött, még az ég is elsötétedett.
Süsü nyugtalanul forgatta a fejét, s motyogva szólt.
— Mi ez? Mi ez a süvítés? Csend legyen! Nem hallod?!
Ám az a valami nem hallotta, most már nem is süvített, hanem zúgott, mint a szélvihar, egyre közeledett, már itt is volt, s bumm, becsapódott a szökőkútba!
A szökőkútban a hal egyből behúzta a fejét, ami nem is csoda, hiszen az a valami pont telibe találta!
Süsü óvatosan nézte, bámulta a szökőkútba fészkelő valamit.
– Ez süvített! Ez a kő! De végre csend van…
Egy hatalmas kő ült a szökőkútban, mint valami óriási tojás a fészekben.
Ebben a pillanatban felébredt a Pék, s vékony hangon méltatlankodott.
– Mi van?! Mi ez a lárma?! Már aludni se hagyják az embert! Pedig olyan szépet álmodtam! Olyan zseniálisat álmodtam! Megálmodtam az egyenes kiflit!
Süsü a fejét ingatta s motyogott, hogy nem én voltam, de senki se figyelt rá.
A Csizmadia is felébredt, s mérgesen morgott.
– Mi a csuda ez?! He? Földrengés? Mennydörgés? Hiszen süt a nap!
A Kancellár is kidugta a fejét az ablakon, s mérgesen leszólt.
– Mi van itt? Illetve ott?!
Süsü buzgón magyarázott.
144– A Pék újítást álmodott! Megálmodta az egyenes kiflit!
A Kancellár mérgesen legyintett.
– Badarság! A nyavalya se kíváncsi a Pék lüke álmaira! Valami zúgást hallottam! Valami süvítést hallottam! És utána egy óriási becsapódást! És arra vagyok kíváncsi, hogy az mi volt!
Az Írnok is kidugta a fejét.
– Igen! Valami határozottan csattant! Én is hallottam!
Süsü forgatta a fejét ide-oda, majd végre észbe kapott.
– Ja! A zúgás meg a csattanás? Azt én is hallottam! De nem kell félni! Az csak egy kő volt! Egy nagy darab kő! Ott fekszik a szökőkútban.
Mindenki a szökőkutat bámulta, ahol a nagy darab kő feküdt, de senki se mert közelebb menni.
A Kancellár megunta a bámészkodást, ráparancsolt az Írnokra.
– Írnok! Írnok! Menj oda és nézd meg!
Az Írnok elindult, de közben morgott.
– Megyek… De miért én? Miért nem a hadsereg? És ha robban?
Lent Süsü mosolygott bátorítóan.
145– Gyere, ne félj! Csak egy darab kő! Nem hiszem, hogy robban.
Az Írnok kihúzta magát, abbahagyta a morgást, s dölyfösen válaszolt.
– Ki fél? Ki fél? Gyere csak ide, emeld meg! Hadd nézzem, mi van rajta?
Süsü odament a szökőkúthoz, megemelte a követ.
– Tessék, megemeltem!
Az Írnok figyelmesen vizsgálgatta a követ, közel hajolt, már nem félt, inkább kíváncsi volt, hogy mi az istencsudája lehet ez? Hümmögött meg dünnyögött tudálékosan.
A Kancellár megunta, s rákiáltott.
– Mi van rajta?
Az Írnok tovább fontoskodott.
– Na, nézzük csak… itt van rajta egy pecsét… Sárkánypecsét! Hm! Valódi sárkánypecsét! És mintha valami írás is lenne rajta!
A Kancellár már nagyon türelmetlen volt, dühösen sürgette az Írnokot.
– Olvasd el, hogy mi van rajta! Olvasd már!
De az Írnok nem hagyta magát sürgetni. Összeráncolta a szemöldökét, s hivatalos hangon így válaszolt.
– Hangosan?! És ha titkos?!
Ezen a Kancellár is eltűnődött, hogy mi van, ha tényleg titkos? Töprengett, majd kiadta a parancsot.
– Mindenki fogja be a fülét!
Ez már tetszett az Írnoknak, mert nem is jó az, ha mindenféle népség meg bámészkodó hallgatja a hivatalos, titkos írásokat. Fensőbbségesen megismételte a parancsot.
– Nem hallgatózni! Csak semmi fülelés!
Majd mikor ellenőrizte, hogy mindenki befogta-e a fülét, hangosan elolvasta, hogy mi van a kőre írva.
– Na lássuk csak! Az van ide írva, hogy „Süsü azonnal jöjjön haza! Meg kell házasodnia! Ha nem jön, szétrombolok mindent! Aláírás: A Sárkányok Királya!"
Az Írnok egy pillanatra ellágyult, érzelmesen sóhajtott.
– Levél! Szerelmes levél…
Majd rászólt a fülüket befogókra.
– Levehetitek a kezeteket!
De ez nem volt olyan egyszerű dolog, mivel nem hallották, hiszen befogták a fülüket. Az Írnok dühösen mutogatott, hogy vegyék már le a kezüket, mert elzsibbad!
A Pék értette meg először, levette a kezét, majd sorban meglökdöste a többit.
146– Na, nem hallod? Leveheted a kezed!
Az Írnokhoz fordult kíváncsian.
– Mi van? Mi van a titkos levélben?
Az Írnok fontoskodva vetette oda.
– Bár nem tartozik rátok, de elmondom. Süsünek írt az apja, hogy menjen haza megházasodni! Mert különben kő kövön nem marad!
A Csizmadia elmerengett, s érzelmesen felsóhajtott ő is.
– Ó, szerelmes levél! Micsoda szenvedély! Kő kövön nem marad! Ez igen! És ki írta? A menyasszony?
Az Írnok dühösen legyintett.
– Süsü apja írta! Most mondtam! A menyasszony még ismeretlen!
A Pék kotnyelesen azonnal beleszólt a vitába, éles fejhangon bizonygatta, hogy neki van itt a legtöbb esze!
– Én mondom nektek, mert énnekem van itt a legnagyobb fantáziám, vagyis eszem, hogy biztosan találtak valami huszonnégy fejű szörnyet, aki pártában maradt! És azt akarják rásózni!
A Kancellár befogta a fülét ennyi zagyvaság hallatára, s bement a trónterembe.
Az Írnok is otthagyta a fecsegő, locsogó népséget, s a Kancellár után sietett.
Süsü eddig némán állt, kétségbeesetten erőlködött, fülelt, hogy megértsen valamit! Nem értett semmit az egészből.
– Mit beszéltek? Miről beszéltek? Hova menjek? Minek menjek? – kérdezte panaszos hangon.
– Pedig világos, mint egy pofon! – mondta a Csizmadia.
– Vőlegény leszel!
– Hogy repül az idő! – kottyantott közbe a Pék. – Neked is lesz menyasszonyod! Mégpedig huszonnégy fejű!
A Csizmadia rögtön vitába szállt vele.
– Á, nagyon ritka ám a huszonnégy fej! Nagyon ritka! Inkább három fej a divat!
A Pék se hagyta magát, így rikkantott.
– Az is elég! Asszonyfejből három is elég!
Süsü elszontyolodva motyogott, búsan ingatta a fejét.
– Három?! De hát én, de nekem csak egy van…
De már senki se figyelt rá, folytatták a vitát, a locsi-fecsit, a szócséplést és szószaporítást a házasságról.
– Nincs nagyobb csapás, mint a házasság! – jelentette ki a Pék.
A Csizmadia egy pillanatig elgondolkodott, majd azt mondta:
– Nem! A földrengés nagyobb csapás!
147Ám a Pék nem hagyta magát.
– A házasság a legnagyobb csapás! Még a földrengésnél is nagyobb!
A Csizmadia dühös volt, hogy így letorkolták. Legyintett meg hadonászott s mérgesen mondta.
– Lárifári! Akármilyen csapás, mindenkinek meg kell házasodnia! Az emberek emberlányt vesznek el, a sárkányok meg sárkánylányt! Mindegy, hogy hány fejűt!
A Király a trónteremben ült a trónszéken, egy nagy könyvből oktatta a Kiskirályfit.
– Olvasom, figyelj!
A Kiskirályfi bólintott, hogy figyel, bár a szeme máshol járt, elkalandozott az eszével együtt.
A Király megköszörülte a torkát, s olvasott.
– A legelső ember a király! Mindenki köteles neki engedelmeskedni! Érted?
– Igen, papa! – felelte a Kiskirályfi. – A mama is köteles?
A Király hümmögött, a torkát köszörülte, majd kibökte.
– A mama is! Folytatom!
Ekkor kopogtattak az ajtón, s becsörtetett a Kancellár az Írnokkal a nyomában.
– Felséges királyom… hm, kisfelség! Most kaptunk egy különleges levelet… Kisfelség, nem akarsz játszani menni?
A Kiskirályfi toppantott.
– Nem akarok! A legelső ember a király! És egyszer én is király leszek. Milyen levelet kaptunk? Honnan kaptuk?
– Az égből! – mondta az Írnok.
– Honnan?! – kérdezte csodálkozva a Király.
A Kancellár ravaszul mosolygott.
– Onnan, onnan, az égből! A Sárkányok Királya írta! Hm, bár én inkább nevezném táviratnak vagy még inkább sürgönynek! Mivel nagyon gyorsan jött!
148Az Írnok fontoskodva fűzte hozzá.
– Vagy inkább expresszlevélnek!
A Király ide-oda kapkodta a fejét, s mérges volt, mivel nem értett egy kukkot se az egészből.
– Lárifári! Kotty belé szilvalé! Mit írt a Sárkányok Királya?!
A Kancellár összeszedte magát, meghajolt tisztelettudóan, és komoly hangon válaszolt.
– Azt írta, fenség, hogy Süsünek haza kell mennie házasság céljából, különben kő kövön nem marad!
Ezt se értette a Király, csodálkozva kérdezte.
– Süsünek? Házasság céljából?
A Kiskirályfi se értette, türelmetlenül rángatta a Kancellár köpenyét.
– Hová kell menni Süsünek? Minek a céljából?
A Kancellár idegesen elrántotta a köpenye szélét, s foghegyről válaszolt.
– Haza! Hm. Nem akarsz mégis ipiapacsozni?
A Kiskirályfi dühösen toppantott.
– Nem akarok! És hova haza? Süsünek itt van az otthona! Ugye, papa? Te mondd meg! Te vagy a király! Te vagy az első ember! Te még a mamának is parancsolsz! Miért kell elmennie Süsünek? Miért külditek el Süsüt?
A Kiskirályfinál eltört a mécses, keservesen sírt, zokogott, potyogtak a könnyei, mint a jégeső.
A Király értetlenül és idegesen forgatta a fejét, zavartan simogatta a Kiskirályfit, hümmögött meg krákogott.
– Senki se küldi el Süsüt! Ne bőgj már! Kancellár! Hallottad! Senki se küldi el Süsüt! Találj ki valamit!
A Kancellár méltóságteljes képet vágott.
– Gondolkodom, felség!
A Kiskirályfi keservesen felzokogott, mindnyájan idegesen hallgatták a sírást, pislogtak és tekergették a fejüket.
A Király szólalt meg végül.
– Te pedig menj a felséges anyádhoz! Ne zavarj minket! Így nem lehet gondolkozni!
A Kiskirályfi nem hagyta magát, nem hagyta abba a sírást sem, zokogva kiabálta.
– Én is gondolkozni akarok! És nem akarom, hogy Süsü elmenjen! Nem akarom!
A kiabálásra a Király méregbe gurult, szigorúan szólt rá a fiára.
– Jó, jó, mondtam már, hogy nem megy el! Csak te menj el azonnal, mert szétmegy a fejem! Ez parancs! A király parancsa!
149A Kiskirályfi szipogott, de elindult az ajtó felé szipogva és motyogva.
– Parancs, parancs! Mindenki a kisebbnek parancsol!
Mikor kiment az ajtón, mindenki felsóhajtott. A Király sóhajtva mondta a Kancellárnak.
– Törd a fejed, Kancellár, hogy hogyan mászunk ki ebből a kutyaszorítóból!
– Töröm, felség! Csak egy pillanat türelmet kérek, s mindjárt kitalálom! – mondta a kancellár, s fel-alá járkált a trónteremben.
Közben lent a várudvaron tovább folyt a vita Süsü házasságáról. Járt a nyelvük, járt a szájuk, folyt az etyelepetyele meg a locsi-fecsi!
Befutott a két favágó is, és mikor meghallották a hírt, mérgesen förmedtek Süsüre.
– Na, az nem lesz jó, ha elmegy Süsü! Hallod, Süsü? A téli tüzelő még nincs behordva! Hogy képzeled?!
A Második Favágó is vakkantott.
– Várjunk csak azzal a házassággal!
Süsü némán ingatta a fejét, hogy nem, hogy ő nem is akar, de senki se figyelt rá, folytatták a szócséplést.
A Csizmadia a fejére csapott.
– Az ám! És a tető is lukas! Jönnek az őszi esők és beázik! Ki csinálja meg? Süsü, nem mehetsz sehová!
Süsü újra a fejét ingatta, hogy nem, nem, esze ágában sincs, de senki se törődött vele, fújták a magukét.
A két zsoldos csörtetett be az udvarra, s mikor meghallották, hogy mi az újság, szúrósan néztek, s mérgesen szóltak.
– Hogyhogy el akarsz menni? A hadseregnek szüksége van rád! Nem mehetsz sehová! – ripakodott rá az Első Zsoldos.
– Punktum! – mondta zordonul a Második Zsoldos.
Süsü kétségbeesetten kiáltott fel, végre megjött a hangja.
– De ki mondta, hogy én el akarok menni?
Majd a trónterem ablakához rohant, s bekiáltott.
– Királyfi! Felség! Én nem akarok elmenni! Ez az én otthonom! Védj meg, Királyfi! A barátom vagy, mindig azt mondtad! Ne küldjetek el… Nekem itt van az otthonom, te mondtad! Brühühühühü!
Mindnyájan az ablakra néztek, a Kancellár a szakállát sodorgatta, az Írnok köhintgetett, a Király hümmögve rászólt Süsüre.
– De hát ki akar elküldeni, Süsükém?!
Süsü panaszosan ingatta a fejét, befelé is szólt, meg kifelé is integetett.
150– A népek itt azt mondják, hogy el kell mennem megházasodni… ne küldj el, Királyfi! Én nem akarok megházasodni!
A Király hümmögött, majd kicsit felemelte a hangját, mert mára már elege volt a sírásból, az előbb a Kiskirályfi, most meg Süsü!
– Ne bőgj már! Így nem tudunk gondolkozni! Éppen azon törjük a fejünket a Kancellárral, hogy valamit kitaláljunk!
Süsü abbahagyta a bőgést.
– Jól van, nem bőgök, csak aztán jól törjétek a fejeteket és találjátok ki, hogy én ne menjek el!
Azzal eltrappolt az ablaktól.
Bent a teremben felsóhajtottak, majd a Király sürgetően nézett a Kancellárra.
– Nos, Kancellár, rajtad a sor! Ki kell találni valamit!
A Kancellár ravaszul hümmögött meg krákogott a szakállát simogatva.
– Már ki is találtam! – jelentette ki büszkén. – Világos volt, hogy ki fogom találni! Hogy én fogom kitalálni! Persze, a felséged jelenlétében! – tette hozzá óvatosan, hogy enyhítsen valamit a hencegésen.
– Mondd már, hogy mit találtál ki a jelenlétemben!
– Azt találtam ki, hogy időt kell nyerni! Mert ki időt nyer, az életet nyer! Nekünk pedig most nyerni kell, mert különben – ahogy a Sárkányok Királya megüzente – kő kövön nem marad!
A Ravasz Kancellár nagy büszkén nézett a Királyra, hogy mit szól hozzá, hogy milyen jól kitalálta!
A Király tovább ráncolta a homlokát, nem nagyon értette, hogyan kell időt nyerni.
– Időt kell nyerni… De hogyan nyerünk időt? Mivel húzzuk az időt, azt mondd!
A Kancellár diadalmasan mosolygott.
– Diplomácia! Egy kis fortély, egy kis fondorlat! Meg egy kis ravaszság! Formaság és etikett! Illemtan és hagyomány! Ősi szokásjog! Megkeverjük a kártyát – semmiség! Kézügyesség, hideg ész. Diplomata hókuszpókusz! Egy-két trükk és finom csapda! Vagyis húzzuk az időt, hehehe!
Zúgott a fejük a Kancellár szónoklatától. A Király és az Írnok leplezetlen csodálattal nézte a ravaszul mosolygó, szakállát simogató Kancellárt. Az kiélvezte a csodálatot, fel-alá járkált peckesen, mint egy páva. Majd odavetette az Írnoknak.
– Írnok! A sárkánykódexet! Benne van az összes trükk, ami meg nincs benne, az itt van a fejemben! Hehehe!
151Az Írnok odahozta a hatalmas sárkánykódexet, rátette az állványra. A Kancellár elmerülten lapozgatott benne, s motyogott az orra alatt.
– Hm, nem jó… ez se jó… ez az! Megvan! Megvan a megoldás, felség!
S megmutatta a kódexlapot.
Megnézték, hogy mi van a kódexlapon, s a Király összeborzongott.
– Brr, de ronda! Mi ez?
A Kancellár kuncogott.
– Az a jó, ha ronda! Ez, felség, a jegyajándék! Ezt a jegyajándékot a vőlegény adja a menyasszonynak! De!
A Kancellár felemelte a mutatóujját. Mindnyájan a mutatóujjra néztek.
– De? – kérdezte a Király.
– De ez a jegyajándék készülhet egy évig is! – bökte ki ravaszul a Kancellár.
Majd megint felemelte a mutatóujját, megint megbámulták.
– Viszont az etikett szerint gyorsan válaszolni kell a Sárkányok Királyának. Hogy ne türelmetlenkedjék. Világos. Írnok!
– Itt vagyok – szólalt meg az Írnok.
– Válaszlevél! Írjad, diktálom!
Az Írnok gyorsan tollat ragadott, s várta a diktálást.
A Kancellár megint fel-alá járkált a trónteremben, s diktálta a válaszlevelet.
– Cím: Sárkányok Földje. A Sárkányok Felséges Királyának. Palota. Díszkapu. Egyes postaláda. Örömmel vettük felséged megtisztelő levelét. A vőlegénnyel együtt. Süsü azonnal hazaindul, mihelyt kész lesz a méltó jegyajándékkal, ahogy az a sárkánykódexben meg van írva! Addig is maradunk felséged híve, aláírás, dátum, pecsét!
Az Írnok lekörmölte a levelet, összehajtogatta.
– Süsüt meg addig felkészítjük a vőlegénységre! Érti már, felség?
– Hát… – mondta a Király. – Készítsétek fel! Csináljátok!
Az Írnok levitte a levelet az udvarra, ráragasztotta a nagy kőre, majd odahívta Süsüt.
– Süsü! Gyere ide! Válaszlevél! Expressz-ajánlott! Dobd vissza!
– Jó – mondta Süsü. – Visszadobom. Merre?
– Amerről jött! – mondta az Írnok.
Süsü felemelte a követ, meglóbálta, majd teljes erőből eldobta. Zúgva szállt a nehéz kő, majd eltűnt az égen.
A Kancellár hívatta a két favágót, elmagyarázta, lerajzolta nekik, hogy milyen bábut készítsenek.
– Szépen kifaragjátok a lábát, a kezét, és csináltok neki három fejet.
– És hol legyen a három fej? – kérdezte az Első Favágó.
152– Hogyhogy hol legyen? Hát a nyakán! Vagyis csináltok neki három nyakat is! De nehezen értitek!
Ha nehezen is, de megértette a két favágó, hogy milyen bábut kell kifaragniuk. Neki is álltak rögvest, s amikor elkészültek, jelentették a Kancellárnak.
A Kancellár az Írnokkal a hátsó udvarba ment, mert meghagyta a favágóknak, hogy oda dugják el a bábut, nem kell hogy minden szájtáti alak lássa!
– Itt van a bábu! – mondta az Első Favágó.
Az Írnok elborzadva nézte.
– Anyám! De ronda – suttogta.
– Igyekeztünk! – büszkélkedett a Második Favágó.
– Mindent beleadtunk! – hencegett az Első Favágó.
A Kancellár körbejárta a bábut.
– Igen, igen… a külalak jó! A méret jó! A frizura jó!
Az Írnok megint megborzongott.
– Súrolókefe! Mint három súrolókefe! Brr, de ronda!
A Kancellár türelmetlenül vetette oda.
– Persze, hogy három! Hiszen háromfejű! Favágók!
– Igenis! – kiáltották a favágók.
– Jó munkát végeztetek! Elmehettek! De senkinek egy szót se! Titok! Az egész akció titok! Megértettétek?
– Megértettük! – harsogták a favágók, és elmasíroztak.
Az Írnok tűnődött, töprengett, majd megkérdezte.
– Titok? Miért titok, Kancellár?
A Kancellár nagyon ravasz képet vágott, a szakállát simogatta, hümmögött, meg krákogott.
– Minden titok! Amit mi csinálunk, az mind-mind titok! Mégpedig azért, hogy ne kotyogjon bele minden szájtáti meg bámész alak! Elég, ha 153csak engedelmeskednek! Kotyogás nincs! Csak engedelmeskedés! Másodszor meg azért titok, mert nagy terveim vannak ezzel a bábuval! És nagy terveknek nem szabad kiszivárogni! Mégpedig az a nagy tervem, hogy ez a bábu kettős célt szolgál! Érted?
– Nem – rázta a fejét az Írnok.
– Na, figyelj, elmagyarázom! De aztán tartsd a szádat! Semmi fecsegés, semmi locsogás!
– Semmi fecsegés, semmi locsogás! – préselte össze a száját az Írnok.
A Kancellár elégedetten bólintott, majd elmagyarázta a nagy tervet.
– Ravasz terv! Pompás terv! Ezt a bábut kinevezzük a menyasszonynak! Vagyis azt mondjuk Süsünek, hogy ilyen csúf a menyasszony, mivel hogy őt ábrázolja! Így aztán elvesszük a kedvét a házasságtól, ha véletlenül mégis meg akarna házasodni, és el akarna menni innen! Érted már?
Az Írnoknak felcsillant a szeme, ravaszul bólogatott ő is.
– Értem már! Óriási terv! Lelki hadviselés! Nagyon ravasz!
– Na jó – mondta elégedetten a Kancellár. – Csak semmi hízelgés. Hívd ide Süsüt, elkezdjük az udvarlási leckéket.
Az Írnok elindult Süsüért. Útközben találkozott a Pékkel, megkérdezte tőle, hogy nem látta-e Süsüt.
– De láttam! – mondta a Pék. – Ott sepri az udvart. Miért keresed? Mit csináltok itt a hátsó udvarban?
– Semmi közöd hozzá! – mondta szigorúan az Írnok. – Itt titkos oktatás folyik. Menj a dolgodra, és ne mászkálj erre!
– Jól van, jól van – motyogta megsértődve a Pék. – Mi a nyavalya lehet olyan titkos?
Az Írnok megtalálta Süsüt.
– Süsü! Süsü! Gyere! Gyakorolnod kell az udvarlást!
Süsü vidáman baktatott az Írnokkal.
– Megyek, megyek. De kivel gyakoroljam? Veled?
– Nem velem! – mondta az Írnok mérgesen. – Majd meglátod. Ott van! Megérkeztünk!
Süsü megtorpant, elborzadva nézte a háromfejű bábut.
– Hű, de csúnya! Ki ez?
A Kancellár ravaszul somolygott, majd szigorúan mondta.
– Ez a menyasszonyod! Illetve őt ábrázolja! És kezdjük a gyakorlást!
– De nekem nem kell ilyen csúnya menyasszony! Nekem semmilyen menyasszony nem kell! – tiltakozott Süsü. – Azt mondtátok, hogy nem kell megházasodnom! Azt ígértétek!
A Kancellár elégedetten kuncogott magában, majd szigorú képet vágott.
154– Lárifári! Persze, hogy nem kell! De gyakorolni kell! Hogy azt mondhassuk a Sárkánykirálynak, hogy mi mindent megtettünk! Érted már? És különben is, nem árt, ha megtanulsz egy-két illemszabályt! Meg az etikettet!
– Nem bánom… – egyezett bele Süsü. – Egy-két illemszabály nem árthat.
– Helyes! – mondta a Kancellár. – Most menj ki, aztán gyere be. Aztán először meghajolsz, s utána azt mondod: Üdvözöllek, szép virágszál, hogy aludtál, hogy utaztál?
Süsü kiment, majd bejött, meghajolt.
– Eddig jó! – mondta a Kancellár. – Most mondd a szöveget!
De Süsü csak állt.
– De melyik fejének mondjam? – makacskodott Süsü.
A Kancellár végre megértette, hogy mi a Süsü baja.
– Melyik fejének, melyik fejének! Mind a háromnak! Meg kell szoknod, hogy három feje lesz a menyasszonyodnak! Hehe! Na, mondjad! Én meg elbújok ide a bábu mögé.
Süsü nagy levegőt vett, s elhadarta a szöveget. Igyekezett mind a három fejnek mondani, de közben meg igyekezett, hogy ne nézzen rájuk.
– Üdvözöllek szép virágszál, hogy aludtál, hogy utaztál…
A Kancellár a bábu háta mögül vékony, női hangon válaszolt.
– Köszönöm, te szép lovag! Köszönöm a bókokat! Mi a neved, bájos ifjúúúú?
Süsü bután ránézett a bábura, s megkérdezte.
– Az én nevem?
A Kancellár mérgesen kinézett a bábu mögül.
– A tied hát! Nem is az enyém! Na, halljuk!
Süsü zavartan eldadogta a nevét.
– Süsü… vagyis ez a nevem, illetve így hívnak… Süsünek.
A Kancellár legyintett.
– Kicsit bátrabban! De különben jól van. Figyelj! Most következik a második lecke! Dicsérd meg a hajamat!
Süsü megint bután nézett.
– A tiédet?
A Kancellár mérgesen fújtatott.
– Ó, ó, ó!
Az Írnok először kuncogott, majd ő is azt mondta mérgesen, hogy ó, ó, ó,!
A Kancellár összeszedte magát, és szelídebben magyarázott.
– Nem az enyémet! Hanem a menyasszonyodét! Érted?
Süsü tétován bólogatott.
– Értem… És mit mondjak?
155A Kancellár nem sokat gondolkozott, hiszen a kisujjában volt minden szöveg és fortély, illemtan és udvarlás.
– Mondd azt, hogy a hajad olyan hullámos, mint a tenger! A szemed, mint a kék tó! A hangod meg, mint a szellő susogása! Rajta! Hadd halljam!
A Kancellár újra elbújt a bábu mögé. Süsü meg eldarálta a szöveget.
– A hajad olyan, mint a tenger, a szemed, mint a kék tó, a hangod, mint a szél!
A Kancellár vékony hangon kiszólt a bábu mögül.
– Köszönöm, te deli vitéz! Érzem, a szíved értem dobog!
Majd kijött a bábu mögül, s rendes hangon folytatta az oktatást.
– Most következik a harmadik lecke! Figyelj! Megkéred a kezemet!
Majd látta, hogy Süsü beszédre nyitja a száját, gyorsan megelőzte.
– Nem az enyémet! Hanem a menyasszonyodét!
De Süsü mégiscsak megszólalt.
– De én nem akarom ilyen csúfság kezét megkérni!
A Kancellár összekacsintott az Írnokkal, hogy pompás, pompás, alakul a nagy terv, minden a legjobb úton van!
– Az a jó, ha nem akarod! – súgta a Kancellár, hogy csak az Írnok hallja. Majd hangosan így folytatta. – Lárifári! Mondd csak szépen: Nincs más vágyam a világon, legyél enyém, szép virágom! Sóhajtoztam eleget, megkérem a kezedet!
Süsü egy nagyot sóhajtott, majd sóhajtva mondta.
– Ha muszáj… Sóhajtoztam eleget, megkérem a kezedet! És ha nem adja nekem a kezét? És ha nem akar hozzám jönni?
A Kancellár megint összekacsintott az Írnokkal, s heherészve suttogta:
– Az a jó! Hehehe!
Majd hangosan így folytatta.
– Az már nem a te bajod! Az már nem a te dolgod! A te dolgod az, hogy legyél udvarias meg illedelmes!
Majd szigorú képet vágott.
– Ez volt az udvarlási lecke! Mi most elmegyünk, te meg gyakorold a leckét! Addig gyakorold, míg úgy nem mondod, mint a vízfolyás!
S elindultak az Írnokkal. Süsü bánatosan bólogatott, sóhajtott, majd így motyogott.
– Jól van. Gyakorolom. Ha muszáj… A hajad olyan, mint a tenger, brrr! A szemed, mint a kék tó! Brr! Sóhajtoztam eleget, megkérem a kezedet! Brrr!
Már nem hallották Süsü berregését, messze jártak a várudvar közepén, a szökőkútnál, mikor egyszer csak az Írnok megállt, merev lett, úgy figyelt.
156– Mi az? Mi az? – kérdezte a Kancellár izgatottan.
– Pssz! Ssss! – pisszegett az Írnok. – Valamit hallok! Valami közeledik! Süvítést hallok! Egy nagy kő közeledik! Vigyázz! Bumm! Ugyanoda esett! Micsoda pontos címzés!
– Mi volt ez?! Mi ez? – kérdezte a Kancellár.
– Választávirat! – mondta tömören az Írnok.
– Ja! – mondta megkönnyebbülve a Kancellár. – Micsoda forgalom! Olvasd!
– Jó – mondta az Írnok. – Csak előbb idehívom Süsüt, hogy emelje meg. A másik oldalán van az üzenet!
Kiabált Süsüért, hogy gyere, gyere gyorsan!
Süsü odaügetett.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Emeld meg a követ, hadd olvassam el, mi van ráírva.
– Megemelhetem – mondta Süsü, majd eszébe jutott valami. – Most is befogjam a fülemet?
Az Írnok a Kancellárra nézett, de az legyintett.
– Most nem kell! Már úgyis tudsz mindent! Emeld csak szaporán!
Süsü megemelte, nagyot nyögött, az Írnok elolvasta a levelet, amit a kőre karcoltak.
– Na, olvasom: „A királylány elindult! Látni szeretné Süsüt!" Téged akar látni!
– Engem? – csodálkozott Süsü.
A Kancellár mérgesen rájuk szólt.
– Ne fecsegjetek annyit! Olvasd tovább!
– Olvasom! – mondta az Írnok. „Találkozás a határon, a Sárkányok Földjénél!" Aláírás: A Sárkányok Királya!
Majd a Kancellárra nézett.
– Most ez jó hír, vagy rossz hír?
A Kancellár csak egy pillanatig töprengett, s rögtön kitalálta, hogy ez bizony jó hír, mivel olyan éles volt az esze, mint a borotva.
– Jó hír! Sikerült! Sikerült! Időt nyerünk! Sikerült megetetni velük az etikettet! Vagyis csak látni szeretné Süsüt! És a házasság előtt! És ő jön ide! Nem Süsü megy! Pompás! Pompás! Hiába, az etikett nagy dolog! Meg az illem! Meg a többi trükk! Figyelem, kezdődik a ceremónia!
Süsü nem nagyon értett az egészből semmit, bátortalanul megkérdezte.
– És én most mit csináljak?
– Szedjél virágot! – mondta a Kancellár.
157Süsü elment virágot szedni, a Kancellár meg az Írnok felrohant a trónterembe, hogy megvigyék a hírt a Királynak.
Felbolydult rögtön a királyi udvar, mindenki készülődött, fésülködött, csinosította magát. Hiszen mégiscsak egy valódi sárkánylány érkezik, és nem egy kócos szolgáló!
A Királyné a Dadust szólongatta, hogy jöjjön gyorsan!
– Öltöztess fel! Fésüljél meg! Jaj, melyik ruhámat vegyem fel, a virágosat vagy a pöttyöset?
Az Öreg Király a bajuszát pödörte, majd leszorította a bajuszkötővel.
A zsoldosok a csizmájukat pucolták, a Pék, a Csizmadia, a favágók vizes fésűvel fésülködtek, a Szénégető leporolta a szenes kabátját. Vagyis mindenki igyekezett, hogy ünnepi külseje legyen.
Csak a Kiskirályfi nem szépítkezett, rohangált fel-alá, s vidáman rikkantgatott.
– Jaj, de jó! Jaj, de jó! Kirándulás!
A Kancellár sem szépítkezett, izgatottan járt ő is fel-alá, rendezgette az ünnepi menetet.
– Felség, a királyi család elöl megy! Felséged nyitja meg a ceremóniát, ünnepi beszéd, meghajlás satöbbi! Süsü! Süsü!
Süsü odacammogott.
– Tessék, Kancellár. Itt vagyok! Én hova álljak?
– Te jössz hátul, te jössz utoljára! Mert így illik! És ne felejts el semmit, és figyelj, hogy csak akkor gyere elő, ha te következel!
– Figyelek, Kancellár! És nem felejtek el semmit – bólogatott Süsü.
A Kancellár intett a favágóknak.
– Ti hozzátok a próbababát! Hm. Ez lesz a jegyajándék! Hm. Nem elég félelmetes! Verjétek láncra!
– Igenis! – mondták a favágók, és láncra verték a próbababát.
A Kancellár töprengve nézte.
– Hm! Még mindig nem elég félelmetes! Szénégető! Gyere ide!
– Mi a nyavalya kell, hogy a tehén rúgja meg! – mert a Szénégető nagyon goromba beszédű ember volt.
– Bújj bele! – parancsolta a Kancellár. – És hörögjél!
– Mi a nyavalyát csináljak? – mérgeskedett a Szénégető.
– Hörögjél! Félelmetesen hörögjél! De majd csak akkor, ha szólok! Na így már jó lesz! Majd azt fogjuk mondani, hogy ezt a félelmetesen hörgő szörnyet Süsü győzte le, és ez lesz a jegyajándék!
Végre elindult a menet, s nemsokára megérkezett a határra, a Sárkányok Földjének szélére.
158A Sárkányok Földje félelmetesen füstölt és bugyborékolt és morgott és pöfögött! Senki se merte még eddig a lábát a földjére tenni!
Az Öreg Király hümmögve nézett szét.
– Hm, semmit se változott, amióta itt jártam! Pedig annak már van vagy hatvan éve!
A Kancellár izgatottan elrendezte a népséget, hogy ki hova álljon.
– Felség, a királyi család itt az emelvényen foglal helyet! A szörnyet hozzátok ide, egész közel! Szénégető, belebújni!
A bábut odahozták, a Szénégető morogva belebújt.
A Kancellár a zsoldosokat szólította.
– Zsoldosok!
– Igenis! – mondták a zsoldosok.
– Milyen hangotok van? – kérdezte a Kancellár.
– Szép mély! – mondta az Első Zsoldos.
– Basszus! – mondta a Második Zsoldos.
– Jó! Akkor ti éneklitek a szerenádot! Ide álljatok!
– Igenis! – mondták a zsoldosok.
A Kancellár Süsünek kiáltozott.
– Süsü! Süsü! Megvan a virágcsokrod?
Süsü meglóbálta a virágcsokrot, amit a mezőn szedett.
Az Írnok megrángatta a Kancellár köpenyét, s a Sárkányföld felé mutogatott.
– Ott! Ott jön! Egy sárkányhintó!
– Ne ordíts! – intette le a Kancellár. – Látom én is. Mindenki a helyére! Felség! A menyasszony közeledik! Zsoldosok!
– Igenis! – mondták a zsoldosok.
– Szerenád! Egy-két-hár! Rajta!
A zsoldosok megfogták egymás kezét, s lassan ringatózva belefogtak a szerenádba. Szép, mély hangon énekeltek.
Mire a zsoldosok befejezték a szerenádot, megérkezett a sárkányhintó is. Le volt függönyözve, s némán várakozott.
Bámulták csodálkozva, mert nem mindennap lát az emberfia sárkányhintót.
A Király végre magához tért.
– Kancellár! Most mit kell csinálni?
A Kancellár is magához tért, s fölényesen legyintgetett.
– Nyugodjon meg, felség! Én tudom, hogy mit kell csinálni! Megyek már! Itt is vagyok!
A hintóhoz ment, mélyen meghajolt, ahogy illik, s így szólt nyájas hangon.
– Lépjen ki, szép sárkányhercegnő!
Egy csengő hang szólalt meg a hintóban:
– Jaj, de kedves! Kilépek!
Kinyílt az ajtó és kilépett a sárkányhercegnő.
Csodálkozó moraj futott végig a várakozók között. Volt is min ámuldozni! A Sárkánylány gyönyörű volt! És egyfejű! Vagyis egy feje volt. Nem huszonnégy, nem három. Egy!
Az Öreg Király elkurjantotta magát meglepetésében.
– Jaj, de szép sárkánylány! És egy feje van!
160Ez ugyan nagy illetlenség volt, mert nem illik csodálkozni senki fején sem. A Kancellár gyorsan átvette a szót, hogy elterelje a figyelmet.
– Hm! Vagyis, itt vagyunk a vőlegénnyel…
Majd hátra kiáltott, a bábu felé.
– Szénégető! Hörögni!
A Szénégető csúnyán hörgött a bábuban, mintha asztmát kapott volna vagy torokgyulladást.
– Hrrr! Hrrr! Hrrr!
Mindenki odafordult a csúnya hörgésre. A Sárkánylány is. A szeme kimeredt, a szíve majd megállt, úgy megijedt. Jajgatott és jajveszékelt félelmében.
– Jaj, jaj, jaj! Jaj, de csúf! Jaj, de rút! Jaj, de szörnyű háromfejű szörnyeteg! Nem akarom! Nem ilyen vőlegényt ígértek! Félek! Félek! Félek!
– Hrrr! Hrrr! Hrrr! – hörgött a Szénégető.
A Sárkánylány meg jajgatott.
Jajajaj! Jajajaj! Félek! Félek!
Senki se tudta, hogy mit csináljon, úgy meg voltak döbbenve a keserves jajgatáson.
Süsü nézett ki hátulról az emberek mögül, hogy mi van, ki sír? S azonnal tudta, hogy mit kell csinálni!
Mert mikor meglátta a Sárkánylányt, először is elámult, hogy annak is egy feje van! Azután még jobban megnézte és még jobban elámult, hogy milyen gyönyörű az egyfejű Sárkánylány!
Előrelépett hát, s megszólalt.
– Ó, be szép! És egyfejű! – ezt halkan mondta. – Ne félj! – ezt meg hangosan.
A Sárkánylány először nem hallotta Süsüt, tovább sírt és jajgatott.
– Jaj, védjen meg valaki! Védjen meg valaki! Félek ettől a háromfejű szörnytől!
Süsü közelebb ment, s közben nyugtatta a Sárkánylányt:
– Majd én! Majd én megvédlek!
A Kancellár idegesen elállta Süsü útját.
– Süsü! Maradj hátul! Még nem te jössz!
De Süsü szelíden félretolta a Kancellárt.
– Menj arrébb, Kancellár! De én jövök! Már itt is vagyok! Milyen háromfejűtől félsz?
– Attól, attól! – mutatott a Sárkánylány a bábura.
Süsü mosolygott.
– Ja, attól? Attól ne félj! Te vagy a Sárkánylány? Igazán te vagy?
161A Sárkánylány egy kicsit elcsodálkozott, és jobban megnézte Süsüt, majd halkan mondta.
– Én vagyok! Igazán én vagyok! Csak védj meg!
Süsü legyintett.
– Megvédlek… de attól a háromfejűtől ne félj! Azt nekem csinálták gyakorolni, mert az téged ábrázol, vagyis te lettél volna. Elég ronda! És én még elhittem, hogy rád hasonlít! Én, süsü! Merthogy ez a nevem. Süsü. Nem becenév, a rendes nevem! És egyáltalán nem hasonlít rád ez a csúfság! Hiszen nincs is három fejed! Vagyis azt akarom mondani, hogy te sokkal szebb vagy! Sokkal!
A Sárkánylány már nem félt, nem sírt és nem jajgatott, hanem mosolyogva nézte a szónokló Süsüt. Majd szelíden ő is megszólalt.
– Te meg bátor vagy és erős! És most már nem félek!
Süsü zavarba jött, ilyet még sose mondtak neki, főleg nem egy gyönyörű egyfejű Sárkánylány! Összevissza dadogott meg fecsegett.
– Én bátor? Izé, erős? Én nagyon szeretem ám a lepkéket! Nagyon! Te is szereted a lepkéket?
– Én is nagyon… bár eddig még csak képen láttam!
Süsü felnézett az égre, s meglátott egy lepkét. Nagyot rikkantott.
– Ott repül egy! Egy igazi! Gyere, fussunk utána!
– Jó! Fussunk!
Futottak a lepke után mindenről elfelejtkezve.
– Rajta, rajta! Hopp, hopp! – kiabált Süsü.
– Ó, be szép! Szebb, mint a képen! – mondta a Sárkánylány. – Fogjuk meg! Fogjuk meg!
Süsü futás közben magyarázott.
– Azt nem szabad! Csak gyönyörködni szabad!
– Jó… Gyönyörködjünk! – egyezett bele a Sárkánylány.
Ahogy futottak meg gyönyörködtek, Süsü hirtelen megtorpant, s szelíden megfogta a Sárkánylány karját.
– Jaj, vigyázz! Egy tüskebokor! Majdnem beleléptél…
A Sárkánylány is megállt, Süsü szemébe nézett mélyen.
– Köszönöm, Süsü! Én még ilyen udvarias, ilyen okos és kedves sárkányfiúval nem találkoztam! És velem még senki sem beszélt ilyen szépen. Mert engem inkább csúfolni szoktak, amiért csak egy fejem van…
Süsü álmélkodott meg csodálkozott, a fejét forgatta, majd ő is mélyen belenézett a Sárkánylány szemébe.
– Csúfoltak? Téged? Hiszen olyan szép a szemed, mint a legtisztább tó! Hidd el, ha én mondom! Ilyet még nem mondtam senkinek, csak neked! És 162a hangod, mint a szellő susogása! Ezt se mondtam még senkinek! Tessék, egy virágcsokor!
S átnyújtotta a virágcsokrot, amit eddig ott szorongatott a markában.
– Ezt én szedtem! Mert a virágokat is nagyon szeretem! Mert nincs szebb dolog a világon, mint a virág… illetve most már te!
– Ó, ó! – sóhajtott a Sárkánylány, és egy kicsit elpirult.
Süsü folytatta a szép beszédet, csak úgy magától, könnyedén csúsztak a nyelvére a szép szavak.
– Ezért nincs más vágyam a világon, legyél enyém szép virágom! Sóhajtoztam eleget, megkérem a kezedet!
A Sárkánylány azonnal odanyújtotta a kezét.
– Neked adom! És olyan boldog vagyok!
Süsü megfogta a Sárkánylány kezét, és elindultak a Sárkányföld felé.
A várakozó emberek messziről nézték őket, s mikor meglátták, hogy megfogják egymás kezét, nagy éljenzésben törtek ki.
– Éljen! Éljen! Éljen! – harsogta a Pék, a Csizmadia.
Csak a Kiskirályfi nem éljenzett, az apja kabátját rángatta.
– Elmennek! Elmennek! Süsü már nem szeret minket!
– Dehogynem szeret! Minket is szeret! – mondta elmerengve a Király. – De ez egészen más! Ezt úgy hívják, hogy szerelem!
163– Ó, ó! – sóhajtott a Királyné. – Úgy hívják, hogy szerelem!
– Szerelem? Mi az a szerelem? – értetlenkedett a Kiskirályfi.
– Nagyon, nagyon szép érzés! – mondta a Király, s a Királynéra nézett. – Emlékszel?
– Emlékszem – bólintott a Királyné. Nagyon szép érzés!
A Kancellár, aki eddig némán figyelte az eseményeket, dohogni kezdett, morgott meg dohogott, a szakállát ráncigálta.
– Szép érzés! Szép érzés! De ki fog dolgozni? Ki fog fát vágni? Ki fog követ törni? Ki fog sepregetni? Ki fog mosogatni? He? Ki fog, ha Süsü elmegy?
Ám a Király leintette a dohogót.
– Ej, ej Kancellár! Inkább örüljünk, hogy Süsünek is lesz igazi otthona, meg felesége! Lám, én is kóboroltam a világban, de a kóborlásom véget ért!
Majd szigorúan végignézett a vár népén.
– Dolgozni pedig mi fogunk! Te, én, ti és mindenki! Eztán a Favágó vágja a fát, a Kőtörő töri a követ! És mindenki azt fogja csinálni, ami a dolga! Senki se mert ellene szólni, csak a Kiskirályfi szipogott.
– De elmegy örökre! Örökre elmegy! Ki fog velem játszani? Süsü! Süsü! Ne menj el! Süsü!
Süsü meghallotta a Kiskirályfi kiáltozását, megállt egy pillanatra és visszaszólt vidáman:
– Ne sírj, Kiskirályfi! Nem örökre megyünk el! És majd ti is eljöhettek hozzánk játszani! A mi gyerekeinkkel, a kis Süsükkel! És én mindig a barátod maradok! Érted? És soha, de soha nem foglak elfelejteni! És mindenkinek köszönöm, hogy itt élhettem veletek!
A Dada a szemét törölgette.
– Mi sem fogunk elfelejteni! Már egészen megszerettem ezt az egyfejűt!
Az Öreg Király is a szeme felé nyúlkált, de úgy tett, mintha por ment volna bele, s a bajusza alatt motyogta.
– Én sem fogom elfelejteni! Majdnem ő lett a vejem! Bizony!
Integettek utánuk, a Király búcsúzóul érces hangon kiáltotta.
– Ég veled, Süsü! Éljetek boldogan!
164