Pom Pom meséi

1 2

Szegény Gombóc Artúr

Pom Pom ült egy ágon. Hogy ki is Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül az ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat.

Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is.

Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is.

– Most olyan nehéz vagyok, mint… mint szegény Gombóc Artúr! – mondta Pom Pom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. – Elmeséljem?

– Igen – mondta Picur. – Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár.

Pom Pom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy Pom Pom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.

– Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról?

Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak!

De ez se igazán jó kezdet, mert ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom még ráér!

Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr?

A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé!

Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét.

Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét.

A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon.

És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak?

Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik!

Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol.

Hogy mi mindenről mondott már le!

Lemondott a vízről, a tejről, a teáról, a főzelékről, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét.

Egy reggel látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! – elrepülnek Afrikába.

Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak:

– Te nem jössz?

Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. „Hát persze! Ősz van! Teljesen kiment a fejemből a nagy fogyókúra miatt!”

Felnézett a fákra: a levelek is lehulltak.

Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába!

Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menni Afrikába.

De előbb még becsomagolt.

Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törölközőt, zsebkendőt.

Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell.

S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem, fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába.

Alig ment pár lépést, megállt, letette a két bőröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: „Haj! Haj! De messze van Afrika! Sose érek oda gyalog!”

Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: „De miért menjek gyalog? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek!”

Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak.

Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofőr vidáman fütyörészett.

– Ugorj fel hátra! – mondta a sofőr fütyörészve.

Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két bőröndöt, mivel máshol nem fértek el.

A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofőr abbahagyta a fütyörészést, és roppantul elcsodálkozott.

– Hogy kerültem én az égbe?! Nem vagyok én repülőgép!

Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek.

Rákiáltott mérgesen:

– Azonnal szállj le, te dagadt!

Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofőr gyorsan gázt adott és elrobogott.

„Haj! Haj!” – sóhajtott Gombóc Artúr. – „Hogy jutok én Afrikába?”

Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett:

„Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton!”

Fogta a két bőröndöt, s leballagott az állomásra.

Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott:

– Beszállás!

Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközőre, a másikra meg a bőröndöket rakta.

– Mehetünk! – kiáltott előre, s a vonat elindult.

„Végre utazom!” – gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket s egy bámészkodó kutyát.

Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig meg se kottyant a mozdonynak, eddig még mindig egyből átment rajta.

Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezető, mikor a dombtetőhöz közeledve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott.

– Mi ez?! Mi ez?! – kiabált a mozdonyvezető, és kibámult az ablakon.

Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat.

„Ezeket már láttam!” – dünnyögte. – „Az előbb hagytuk el őket.”

A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább.

A mozdonyvezető végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközőn gubbasztó Gombóc Artúrt.

– Aha! – mondta. – Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt!

Gombóc Artúr leszállt, fogta a bőröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. „Haj! Haj!” – sóhajtozott. – „Hogy jutok én Afrikába?”

Aztán eszébe jutott valami. És rögtön vidámabb lett: „Hogy jutok? Hát repülőgépen!”

Fogta a két bőröndöt, s elballagott a repülőtérre.

Felmászott egy hatalmas repülőgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét!

Egyszer csak megrázkódott a repülőgép, s elindult körbe-körbe a repülőtéren. „Repülünk!” – ujjongott Gombóc Artúr. – „Mégiscsak repülünk Afrikába!”

Aztán a gép csak körözött, körözött a repülőtéren, nem bírt felszállni.

A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkéből, s körbejárta a gépet.

– Aha! – mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülőgép farkán. – Ettől a dagadttól nem tudunk repülni! Azonnal gyere le onnan!

Gombóc Artúr lemászott, a repülő zümmögve eltűnt a levegőben.

„Haj! Haj!” – sóhajtozott Gombóc Artúr. – „Hogy jutok én Afrikába?”

Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: „Hogyan? Hát hajón!”

Fogta a két bőröndöt, és elballagott a kikötőbe.

„Ez jó lesz!” – mutatott egy kis tehergőzösre. – „De hogyan jutok fel?” – Meglátta a teherdarut. – „Hogyan? Hát teherdaruval!” – Beült szépen a hatalmas kampóba, két bőröndjét az ölébe fogta, s felkiáltott: – Mehetünk!

Csikorgott a csiga, feszült a drótkötél, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak, hogy jöjjön már segíteni.

Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergőzös rakodóterébe.

A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe.

A kapitány azonnal kiadta a parancsot:

– Mehetünk! Nem bír el többet a hajó!

A tehergőzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé.

De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott:

– Ezer árboc és vitorla! Úgy mászunk, mint egy csiga! Kinő a szakállam, mire Afrikába érünk!

Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe!

Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak visszafelé repülnek.

– Hát ti hová mentek? – kiáltott fel nekik.

– Megyünk haza! Vége van a télnek! – mondták a madarak, s huss, eltűntek a levegőben.

– Jaj! – mondta Picur. – Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messzi Afrikában?

– Találkozott Radírpókkal… De erről majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! – mondta Pom Pom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.

Radírpók

Picur nyugtalanul ébredt, nem találta a helyét, leült, majd felállt, belekortyolt a tejeskávéba, beleharapott a vajas kiflibe, de most semmi se ízlett neki, nyugtalanság motoszkált benne, és rossz előérzete volt.

– Már azt hittem, hogy nem jössz! És amikor jöttél, azt hittem, hogy továbbmész! Hova rohansz? Mi bajod van? – kérdezte Pom Pom.

– Olyan nyugtalan vagyok! – válaszolta Picur. – Meg rossz előérzetem van! Csak még nem tudom, hogy miért, meg hogy mitől!

Körbesétálták a fát, és törték a fejüket, hogy mi lehet az oka a nyugtalanságnak, meg a rossz előérzetnek. Egyszer csak Picur hirtelen megállt, és a homlokára csapott, vagyis Pom Pomra, aki kicsit előrecsúszott a fején.

– Gombóc Artúr!

Pom Pom is felkiáltott, hiszen épp az előbb csaptak rá:

– Az ám! Jaj! – Majd kicsit hátrább húzódott Picur fején, és megkérdezte: – Mi van Gombóc Artúrral?

– Az van Gombóc Artúrral, hogy nem tudom, mi van vele! Nem látom sehol! – válaszolta Picur. – Hova tűnt, és hol van? Ez az! Ezért vagyok nyugtalan!

És újra a homlokára csapott, de Pom Pom egészen lecsúszott a bal fülére, úgy hogy nem lett semmi baj.

Ebben a pillanatban egy apró madár szállt arra, lekiáltott nekik:

– Ismeritek Gombóc Artúrt?

– Igen! – mondta Picur. – A barátai vagyunk.

– Igen! – mondta Pom Pom is a bal fülről.

– Akkor jó – mondta a madár. – Mert nagy bajban van, és barátokra van szüksége. Arra van, ott van! – mutatta szárnyával, és elrepült.

– Mi az a nagy baj? – kiáltott utána Picur.

– Mohó volt, az a nagy baj! – kiáltott vissza a madár.

Gyorsan elindultak abba az irányba, amit az apró madár mutatott, és nemsokára egy madárkereskedéshez értek.

A kirakatban azonnal meglátták Gombóc Artúrt. Egy nagy kalitkában gubbasztott, és lógatta az orrát.

– Pszt! – pisszegett neki Picur.

Gombóc Artúr felnézett, és éppen egy nagyot akart ugrani örömében, mikor eszébe jutott a kalitka, így hát csak mosolygott egyet, majd legyintett, majd sóhajtott.

– Hogy kerültél ide? Illetve oda? – kérdezte Picur.

– Haj, haj! – sóhajtozott Gombóc Artúr.

– Ebből nem értek semmit! Meséld el, és ne sóhajtozz közben, mert azzal csak az időt húzod! – kérte Picur.

– Jó! – egyezett bele Gombóc Artúr. – Ott kezdem, hogy éhes voltam. És hogy így éhesen ballagtam, megláttam egy kirakatban egy madarat, akit éppen etettek, sőt tömtek! Képzelhetitek, mit éreztem! Ekkor észrevett az a madár: „Várd 12meg, míg elmegy ez a kopasz, akkor húzd el azt a kallantyút a kalitkán!” Megvártam, míg elmegy a kopasz, elhúztam a kallantyút, a madár kimászott a kalitkából, én meg bemásztam. Vártam az ennivalót. Hozta is a kopasz, de közben így dünnyögött: „Na ez a vitaminkeverék majd használ! Ettől majd megjön az étvágyad!” És mindenféle vacak vitaminkeveréket nyomott a csőrömbe. Én mondtam, hogy csokoládét kérek, de nem lehetett jól érteni, mert újabb vitaminkeveréket hozott és még egy nagy lakatot, amit rákattintott a kalitkára! Azóta itt vagyok, és éhes vagyok, mert nem szeretem a vitamint!

Picur töprengett, törte a fejét, hogy mit lehetne csinálni, majd így szólt Gombóc Artúrhoz:

– Kiszabadítunk! Mivel most már vége a nyugtalanságomnak meg a rossz előérzetemnek. De tegyél úgy, mintha nem ismernénk egymást. Ez fontos, a taktika miatt!

– Jó! – mondta Gombóc Artúr. – És most már sóhajtozhatok? Könnyebben telik úgy az idő, meg nem érzem annyira az éhséget!

– Sóhajtozhatsz! – hagyta rá Picur, és bementek a madárkereskedésbe.

A kopasz ott állt a pultnál, és megkérdezte:

– Mi tetszik?

– Azt a kövér madarat kérem! – mondta Picur, és a kirakatban gubbasztó Gombóc Artúrra mutatott.

– Nem eladó! – mondta a kopasz. – Ő a cég reklámja. A madárbolt büszkesége. Képzeld, egyetlen éjszaka ilyen szép dagadtra hízott a speciális vitaminkeverékemtől. Az ám! Bizony! – Örömében ugrálni kezdett, s így kiabált: – Nézzétek csak, milyen kövér!

Majd Picurra nézett, még egy lakatot tett a kalitkára, s így szólt:

– Mondtam már, hogy nem eladó!

Picur kiment a madárkereskedésből. Kint hátat fordítottak a kalitkának, mert nem bírták nézni Gombóc Artúr bánatos képét.

– Itt csak Radírpók segíthet – súgta Pom Pom.

– De hogyan találjuk meg? – kérdezte Picur.

– Követjük a nyomát! Ugyanis amin Radírpók végigmászik, azt leradírozza. Tehát ahonnan hiányzik valami, arra járt Radírpók – magyarázta Pom Pom.

– Gyerünk! – mondta Picur. Majd egy pillanat múlva visszafordult, és kacsintott titokban Gombóc Artúrnak, hogy ne féljen, visszajönnek és kiszabadítják.

De Gombóc Artúr úgy tett, mintha nem ismerték volna egymást, csak sóhajtozott, meg lógatta a fejét.

Mentek az utcán, figyeltek jobbra-balra, hogy honnan hiányzik valami. Pom Pom találta meg az első nyomot: egy morcos bokszer állt a sarkon, és hiányzott a fél füle.

– Hihihi!! – vihogott Pom Pom.

– Mit nevetsz? Mi a csudát nevetsz?! – kérdezte a bokszer mérgesen.

– Nézd meg a tükörben – ajánlotta Pom Pom.

A bokszer megnézte magát a kirakatban, és rettentő dühös lett, morgott, és csikorgatta a fogát.

– Ki tette?! Ki volt az?! Összetöröm a csontját! Hol a fél fülem? Brrr! Hrrr!

Picurék gyorsan továbbmentek, s figyeltek jobbra-balra.

Egy villanyszerelő kapaszkodott a fél villanyoszlopba, és morgott és rugdalózott.

– Hol a villanyoszlop?! Az 14előbb még itt volt! Az előbb másztam fel rajta! Most hogy mászok le?!

Picurék gyorsan szedték a lábukat, nem törődtek a kalimpáló villanyszerelővel és azzal sem, hogy hatalmas forgalmi dugó keletkezett, mert a közlekedési lámpáról eltűnt a zöld jelzés.

– Nyomon vagyunk! – rikkantotta Pom Pom.

Siettek, rohantak, és csak futtában látták, hogy egy szakasz katona menetel az utcán, elöl lépkedett peckesen az őrmester. Nincs ebben semmi különös. A különös csak az volt, hogy a katonák is, az őrmester is mezítláb lépkedtek. Eltűnt a lábukról a cipő! Aztán láttak egy gyereket, aki három nagyot nyalt a levegőbe, mivel eltűnt a fagylaltja; s egy léggömbárust, aki nyugodtan álldogált, mert még nem vette észre, hogy léggömbjei elszabadultak.

Gyorsan szedték a lábukat, és egyszer csak az Állatkerthez értek. Be is sétáltak szépen, mert a nyomok erre vezettek. Rögtön egy síró-rívó zebrába ütköztek, aki mikor egy kicsit abbahagyta a sírást-rívást, így panaszkodott:

– Olyan vagyok, mint egy közönséges szamár! Hol vannak már a csíkjaim?! Ki hiszi el nekem, hogy zebra vagyok?!

– Ki van írva – vigasztalta Picur.

De a zebra csak legyintett.

– És aki nem tud olvasni? He?! Mert például én se tudok olvasni. Jaj nekem, jaj nekem!

Otthagyták a síró-rívó zebrát, és az oroszlánketrechez értek. Végre észrevették az állatok királyát: a sarokban lapult, és csendesen sírdogált. Még azt is észrevették, hogy óriási hús van előtte, de az oroszlán hozzá se nyúlt.

– Mi bajod? – szólt be Picur a rácson.

Az oroszlán selypegve válaszolt:

– Borzasztó asz én szerencétlenszégem!

– És miért selypítesz? – kérdezte Picur.

– Hát éppen esz asz! – selypítette az oroszlán, s egy pillanatra kitátotta a száját, és gyorsan be is csukta. Picurék ekkor látták, hogy az oroszlánnak nincs egyetlen foga se!

Picur sajnálta az oroszlánt, gyorsan felvágta neki a húst késsel-villával, s így szólt:

– Egyél! Ne búsulj, később csináltathatsz magadnak műfogsort.

– Micoda capász! Micoda capász! Néccétek, még a kici majmok isz kinevetnek! – sopánkodott az oroszlán. – De aszért köszönöm!

Picurék otthagyták a fogatlan oroszlánt, s figyeltek jobbra, figyeltek balra, de nem találtak több nyomot, ami Radírpókhoz vezethetne. Nem hiányzott sehonnan semmi.

Egyszer csak Picur lepillantott a földre, és észrevette, hogy mégiscsak hiányzik valami, vagyis hogy egy lyuk van a földön.

Lehajolt, és belesuttogott a lyukba:

– Radírpók! Radírpók!

Pom Pom is belesuttogott:

– Radírpók!

– Tessék! – hangzott a lyukból.

– Hova mész? – kérdezte Picur.

– Ausztráliába! – mondta Radírpók.

– Miért éppen Ausztráliába? – hökkent meg Picur.

– Mert az van szemben! Átfúrom a földgolyót és kipottyanok Ausztráliában. Különben mit akarsz?

Picur észbe kapott, abbahagyta a csodálkozást, s lekiáltott a lyukba:

– Gyere vissza! Segítened kell! Nagyon sürgős!

– Radírozni kell valamit? – kérdezte Radírpók.

– Igen. Egy lakatot. Illetve kettőt.

– Akkor megyek – hallatszott a lyukból. – Ausztrália megvár, nem szalad el! – és kisvártatva kibukkant a lyukból Radírpók feje.

– Gyerünk, gyerünk! – mondta izgatottan. – Most még benne vagyok a radírozásban.

„Azt elhiszem” – mormogta magában Picur. – „Elég, ha csak a bokszerre, a villanyszerelőre, az összetorlódott autókra, a gyerekre, a léggömbárusra, a zebrára és az oroszlánra gondolunk!”

Nem mondta ki hangosan, de azért óvatosságból ezt ajánlotta:

– Legjobb lenne, ha a táskámba tennélek!

– Jó! – mondta Radírpók, és bemászott Picur táskájába.

Ügettek, siettek, loholtak vissza a madárkereskedéshez.

Gombóc Artúr még mindig ott szomorkodott a kalitkában. Megmutatták Radírpóknak a lakatot.

– Semmi az egész! – legyintett Radírpók.

Majd füttyentett egy halkat, s elkezdte a radírozást. Először leradírozta a kirakatról a keretet szépen körbe-körbe, majd utána leradírozta a rácsot a kalitkáról s legvégül a két lakatot.

Gombóc Artúr csak állt, a száját is eltátotta, de nem mozdult.

– Gyere már – sürgette Picur.

– Most már ismerjük egymást? – kérdezte Gombóc Artúr.

– Hát persze! Most már szabad vagy, csak gyere már!

Gombóc Artúr Picur nyakába ugrott örömében. Picur intett Radírpóknak is, berakta a táskájába, és elindultak az iskolába.

Útközben Picur rágcsálást hallott. Gyorsan megnézte a táskája sarkát, hát éppen akkor pottyant ki a lyukon Radírpók.

– Hová mész? – kérdezte Picur. – Maradj itt!

– De mit csináljak itt? Nekem muszáj állandóan radírozni! Mivel állandóan viszket az orrom.

Picur körülnézett és meglátta a telefirkált falakat, a telerajzolt kerítéseket, és eszébe jutott valami.

– Lépj be a Köztisztasági Hivatalba! Biztosan felvesznek. És itt ez a csomó firkálás meg rajzolás, ezeket leradírozhatod – mondta.

Radírpók nagyon boldog lett.

– Ez az! Ez nekem való!

S rögtön neki is látott radírozni. Messziről kiáltott vissza:

– A Hivatalba utána is ráérek belépni!

Festéktüsszentő Hapci Benő

Pom Pom ült az ágon, leskelődött, nézelődött, várakozott, hogy mikor jön már Picur.

Jött egy fekete kutya, jött egy kopasz ember, jött egy fehér macska, de Picur nem jött!

„Ha nem jön, nekem kell odamenni. Lehet, hogy beteg” – töprengett Pom Pom. S úgy is tett. Egy néni kosarán, egy bácsi kalapján s egy macska hátán elment Picurhoz.

Benézett az ablakon, hát látta, hogy Picur az ágyban fekszik, be van kötve a torka, és hatalmasakat tüsszent.

„Jól sejtettem” – dünnyögött Pom Pom, és beugrott az ablakon.

– Szia, Picur! – köszönt vidáman, hogy jobb kedvre derítse a beteget.

– Hapci! – válaszolt Picur.

– Egészségedre!

– Hapci! – tüsszentett újra Picur.

– Beteg vagy? – kérdezte Pom Pom, de csak azért, hogy a beszélgetés ne akadjon meg.

– Haa-aap-cii! – felelte Picur.

„Hm!” – tűnődött Pom Pom. – „Így nem lehet csevegni meg társalogni, ha minden felelet egy tüsszentés. Nincs más hátra, nekem kell egyedül beszélni.”

– Hapci! – tüsszentett rá Picur.

– Ez is tüsszentés? – vágott bele a közepébe Pom Pom. – Hallanád csak Hapci Benőt! Az aztán tud tüsszenteni.

– Haa-aap-cii! – tüsszentett Picur, ami azt is jelentette, hogy még nem hallott sohasem róla, és gyorsan mesélje el.

Pom Pom nem kérette magát sokáig, hanem így folytatta:

– Elképzelheted, hogy mennyire idegesített mindenkit ez az állandó tüsszögés meg hapcizás meg prüszkölés.

Picur a vállát vonogatta, hogy nem tehet róla, nem akarattal csinálja, de egyszerűen nem lehet visszatartani, mivel beteg.

Pom Pom gyorsan elterelte a betegségről a beszédet:

– Ne értsd félre! Nem rólad mesélek, hanem Festéktüsszentő Hapci Benőről. És engem a te tüsszögésed egyáltalán nem idegesít.

Bezzeg Festéktüsszentő Hapci Benőtől rettegett már az egész város!

Nem is lehet ezen csodálkozni. Már lepotyogott az összes cserép a tetőről. Már megrepedezett minden fal. Már lehullott minden levél a fáról. A sok tüsszentéstől!

Úgyhogy a város lakói egy nap elhatározták, hogy nem tűrik tovább, nem fognak folyton összerezzenni meg megijedni a sok tüsszentéstől. Összegyűltek mind Festéktüsszentő Hapci Benő házánál, nekitámaszkodtak, nekiveselkedtek meg rugaszkodtak, és kitolták a városból. Ki, egészen a város végére s még onnan is egy kicsit kijjebb.

Festéktüsszentő Hapci Benő nagyon elcsodálkozott, mikor megindult a háza kifelé a városból, de nem csinált semmi mást, mint hatalmasakat és csodálkozókat tüsszentett.

– Tüsszöghetsz már! Amennyit csak akarsz! Minket már nem idegesítesz többé! – kiáltoztak neki a város lakói, majd elégedetten visszaballagtak a városba, ahol végre megszűnt az állandó tüsszögés. Csend volt és nyugalom. Visszarakták a cserepeket, megcsinálták a falakat, megöntözték a fákat, hogy hátha kinőnek újra a levelek.

De Festéktüsszentő Hapci Benő nem bírta sokáig a magányt, belopakodott a városba. Mellékutcákon settenkedett meg osonkodott, hogy lehetőleg ne vegyék észre.

Az egyik mellékutcában egy harcias kapitány festette a kerítését éppen. Dirmegett meg dörmögött közben a bajusza alatt.

Festéktüsszentő Hapci Benő, mikor meglátta, vissza akart fordulni, emlékezett rá, hogy a harcias kapitány tolta a házat legjobban, vagyis nem akart találkozni vele. De hiába, már késő volt a visszafordulás, mert az orra remegett meg ágaskodott meg megrándult, meg kitágultak a cimpái, és egy óriásit tüsszentett. Az utolsó pillanatban még zsebkendő után akart nyúlni, de közben eszébe jutott, hogy minden zsebkendője mosásban van, így hát nem maradt másra idő, mint egy kis fej-lehajtásra. Így történhetett, ahogy lehajtotta egy kicsit a fejét, hogy egyenesen a festékesvödörbe tüsszentett. Telibe találta a festékesvödröt!

Az óriási tüsszentés kizúdította a vödörből az összes festéket, rá a kerítésre.

Egy pillanatig mind a kettőnek elállt a lélegzete! Festéktüsszentő Hapci Benőnek az ijedtségtől, hogy jaj, most mi lesz? A kapitánynak az álmélkodástól: hogy milyen gyönyörűen be lett festve a kerítés, ráadásul egy pillanat alatt, mikor pedig ő egy egész napot rászánt.

A kapitány szólalt meg először:

– Köszönöm!

Valamit még dirmegett meg dörmögött a bajusza alatt, de azt nem lehetett érteni.

Majd még egyszer hangosan ezt mondta:

– Nagyon köszönöm!

Majd habozott egy pillanatig, de aztán mégis átölelte Festéktüsszentő Hapci Benőt.

Akik látták, nem hittek a szemüknek. Pedig elég sokan látták, mivel a hatalmas tüsszentésre összeszaladt az egész város.

– Nahát! Nahát! – csodálkoztak, meg meresztették a szemüket.

De akkor meresztették csak igazán, mikor közelebb jöttek, és látták, hogy a kapitány kerítése teljesen be van festve. És azt is megértették végre, hogy a kapitány miért ölelgeti Festéktüsszentő Hapci Benőt, annak dacára, hogy félt az influenzától. A kapitány bólogatott meg dirmegett meg dörmögött, majd hangosan ezt mondta:

– Ő tette! – és rámutatott a szerényen mosolygó Festéktüsszentő Hapci Benőre.

Festéktüsszentő Hapci Benő mosolygott rendületlenül, mivel életében először dicsérték meg és ölelték át a tüsszentéséért. Amíg mosolygott, még a tüsszentésről is elfelejtkezett, de nem sokáig.

Először egy aprót rándult az orra hegye, majd finom bizsergések futkostak az orra tövéig, majd egy picit jobbra csavarta, majd egy picit balra csavarta. A remegések felerősödtek, a bizsergések meggyorsultak, a csavarodás hatalmassá vált, az orra pedig felemelkedett az ég felé, mint egy légelhárító ágyú.

– Várj! Várj! Várj! – kiáltoztak neki.

Majd gyorsan hozzátették:

– Gyerünk! Erre! Erre!

És tuszkolták gyorsan Festéktüsszentő Hapci Benőt a következő házhoz. 22A ház gazdája egy vödör festéket hozott ki, és Festéktüsszentő Hapci Benő elé tartotta.

– Ebbe tüsszents!

Festéktüsszentő Hapci Benő levegőt vett, és óriásit tüsszentett a vödörbe.

A szürke, ütött-kopott falú ház egy szempillantás alatt gyönyörű kék lett.

Ámuldozva nézték, csodálkozva bámulták! De nem sokáig ámuldoztak meg bámuldoztak, mert Festéktüsszentő Hapci Benő orra hegye finoman megremegett, bizsergett, meg jobbra-balra rándult. Vagyis gyorsan a következő házhoz tolták, egy vödör festéket tartottak az orra elé, s azt mondták:

– Ebbe tüsszents!

És Festéktüsszentő Hapci Benő tüsszentett, szívből és igazán tüsszentett, s mikor nem tüsszentett, akkor meg mosolygott. A város lakói visszamosolyogtak rá szívből és igazán.

Így mentek házról házra, utcáról utcára.

És gyönyörű kékre, meg sárgára, meg pirosra, meg zöldre, meg barnára, meg lilára, meg rózsaszínre, meg narancsvörösre, meg drappra, meg a szivárvány minden színére festette a házakat, kerítéseket, kutyaólakat és nyúlketreceket.

A templomtoronynál volt egy kis vita. Egyesek azt mondták, hogy lilára fessék, mert ilyen nem lesz több a világon. Mások azt mondták, hogy ez hülyeség, mindenki rajtuk fog röhögni meg a lila templomtornyon, s amellett kardoskodtak, hogy csakis komoly-kékre kell festeni. Megint mások pedig azt mondták, hogy ez nem kisebb badarság, mint a lila, mivelhogy az ég is kék, és semmi sem fog látszani a toronyból. Legjobb, ha egyszerűen fehérre festik.

Ám Festéktüsszentő Hapci Benő nem tudta kivárni a vita végét, az orra hegye remegett meg bizsergett meg jobbra-balra csavarodott, és óriásit tüsszentett az elébe tartott lila, kék meg fehér festékbe.

A vita azonnal abbamaradt, s tulajdonképpen mindenkinek igaza lett, mert a torony lila, kék és fehér színben pompázott. Elégedetten nézte mindenki. Akinek a lila tetszett, a lila részt nézte, akinek a kék, az a kéket s akinek a fehér, az a fehéret.

Majd Festéktüsszentő Hapci Benőre mosolyogtak és megéljenezték.

– Nem fáradtál el a tüsszentésben? – kérdezték, mikor már az egész város be volt festve.

– Én sose fáradok el a tüsszentésben – mondta Festéktüsszentő Hapci Benő.

Majd hozzátette, kicsit célozgatva:

– És még nincs minden ház befestve!

A város lakói megértették a célzást, a homlokukra csaptak, hogy persze! Hiszen éppen Festéktüsszentő Hapci Benő háza nincs még befestve! És hogy azért nincs befestve, mert nincs is bent a városban.

Gyorsan a város végére rohantak, és visszatolták Festéktüsszentő Hapci Benő házát, éspedig egyenest a főtérre, a templomtoronnyal szembe.

– Milyenre fested? – kérdezték kíváncsian.

Festéktüsszentő Hapci Benő töprengett: „Legyen kék? Vagy legyen piros? Vagy legyen lila? Vagy legyen sárga? Vagy legyen zöld? Vagy legyen barna? Vagy legyen rózsaszín? Vagy legyen drapp? Vagy legyen narancsvörös? Vagy legyen óarany? Hm! Hm! Egyáltalán nem könnyű eldönteni, ha az embernek a saját házáról van szó!”

A város lakói izgatottan várták, hogy milyen színt választ Festéktüsszentő Hapci Benő.

De Festéktüsszentő Hapci Benő nem választott. Sőt, széttárta a karját, és így sóhajtott:

– Nem tudok választani. Mindegyik szín szép!

– Hm! Igaz – hümmögtek meg helyeseltek a város lakói. – Mindegyik szín nagyon szép!

Vagyis ők se tudtak tanácsot adni, hogy milyenre fesse Festéktüsszentő Hapci Benő a házát.

– Legjobb lesz, ha elhalasztom az egészet! – mondta végül.

De a tüsszentést nem hagyta abba. Sőt! Most tüsszentgetett aztán igazán! És aki arra járt éppen, hangosan bekiáltott:

– Egészségedre, Festéktüsszentő Hapci Benő!

– Köszönöm! – felelte ilyenkor Festéktüsszentő Hapci Benő két tüsszentés között.

És a festést sem hagyta abba. Nem ám! Rájött ugyanis, hogy nem csak házakat, nem csak kerítéseket meg templomtornyot meg nyúlketrecet tud befesteni. Hanem vászonra is tud rendes képeket pingálni-tüsszenteni, mint a híres festők. Erre pedig úgy jött rá, hogy reggel mosakodás után, mikor éppen törölközni akart, egy hatalmasat tüsszentett. Bele éppen a vászontörölközőbe.

Hát ahogy nézi a törölközőt, még a szája is nyitva maradt a csodálkozástól. A törölközőn egy gyönyörű kék rózsa volt!

Majd törte a fejét, hogy mitől lett kék a rózsa.

„Biztosan a szappantól” – dünnyögte. – „Mivel kék a szappanom, s biztos a kék szappanhabot tüsszentettem rá!”

Kitette a törölközőt száradni a kerítésre. Jöttek is ám sorba a város lakói bámészkodni, csodálkozni meg szájat tátani!

– De szép rózsa! De szép kék rózsa!

Majd gyorsan mindenki hazaszaladt törölközőért, s hozták lobogtatva.

– Fessél le engem is!

Festéktüsszentő Hapci Benő bólogatott, hogy jól van, jól van.

Kerített egy festőállványt, a festékboltból elhozatta az összes festéket, és szépen sorban lefestett mindenkit. A harcias kapitányt a pipájával, a kovácsot a kalapácsával, a csizmadiát a kaptafájával és a harangozót a harangkötéllel.

Ezenkívül egy-egy zsebkendőre ráfestette-tüsszentette a kedvenc macskákat, a harapós kutyákat, a locsi-fecsi papagájokat, a fehéregereket és a tengerimalacokat.

Mikor már majdnem mindenkit lefestett, s mikor már elfogyott minden törölköző és zsebkendő, egyszer csak berobogott szuszogva Gombóc Artúr, a dagadt madár, két hatalmas bőrönddel.

– Most jutott a fülembe a hír, hogy milyen csodálatos festő vagy! Ugyanis éppen a szomszédos faluban voltam csokoládéért. Nagyon jó, fogyókúrás csokoládék érkeztek. Igen. Vagyis nem tudnál engem is lefesteni?

Festéktüsszentő Hapci Benő bólogatott, hogy dehogynem!

– És a csokoládékat? – érdeklődött Gombóc Artúr.

– A csokoládékat is – biccentett Festéktüsszentő Hapci Benő.

Ám Gombóc Artúr a homlokát ráncolta.

– De sok csokoládé van ám! – bökte ki végül. – Ilyen kis vacak törölközőre meg zsebkendőre nem fér rá. Nem is beszélve rólam! És nem szeretném, hogy bármi is lemaradjon. Például a fülem vagy az orrom, vagy akár egy darab csokoládé is.

Festéktüsszentő Hapci Benő megértően hümmögött meg töprengett, majd eszébe jutott valami.

– Van otthon tiszta lepedő? Hozd el, arra ráfér minden!

Gombóc Artúr borzasztóan boldog lett. Nagyot rikkantott.

– Van! Ez a megoldás! Rohanok és hozom! Addig vigyázz a csokoládémra!

Elrohant, s hozta is a lepedőt.

Szépen kifeszítették a kerítésre, Gombóc Artúr felállt egy székre, egy másik 26székre a kinyitott bőröndöket rakták a csokoládéval, s Festéktüsszentő Hapci Benő aprókat tüsszentve telefestette a lepedőt.

– Most meg leszel örökítve az arcképen – mondta két tüsszögés között.

Igen ám, de a festés elhúzódott, Gombóc Artúr meg szórakozottan hol az egyik bőröndbe markolt, hol a másik bőröndben turkált. Mit szépítsük? Mire kész lett a kép, elfogyott a csokoládé!

– Hm! Hm! – vakargatta fejét Gombóc Artúr. – Most meg elfogyott a csokoládé.

– Ne búsulj! – vigasztalta Festéktüsszentő Hapci Benő. – Itt a festményen örökre megvan az egész. Mind a két bőrönddel!

Megcsodálták a festményt, s Gombóc Artúr is megvigasztalódott.

„Ha ránézek, mindig látom, hogy volt két bőrönd csokoládém” – mormogta.

Majd összecsavarta a lepedőt, a hóna alá csapta, megmarkolta az üres bőröndöket, s hazaballagott.

Festéktüsszentő Hapci Benő még sokáig integetett utána, búcsúzóul aprókat 27tüsszögött a levegőbe, s csak úgy röptében zöldre festett egy verebet meg egy kíváncsi szarkát, majd a házára nézett…

– Milyen színűre fessem? – töprengett.

De nem tudta eldönteni sohasem, és így esett, hogy a városban csak egyetlen ház nem volt befestve semmilyen színűre: Festéktüsszentő Hapci Benőé. Pedig még rengeteget tüsszögött, és rengeteg képet festett, s a város lakói szobrot akartak neki állítani, mert olyan híres lett, de nem találtak olyan szobrászt, aki tüsszögő szobrot tudott volna csinálni.

Így hát csak egy táblát állítottak fel a város végében, s ezt írták rá:

„ITT LAKIK FESTÉKTÜSSZENTŐ HAPCI BENŐ.

A VÁROS BÜSZKESÉGE, AKI IDE BELÉP, MONDJA AZT,

HOGY EGÉSZSÉGÉRE!”

Bátor Tintanyúl

Picur sietett az utcán, az egyik kezében táska volt, a másik kezében az aprópénz.

Pom Pom egy ágon csücsült, egy nagy fa kinyúló ágán, és kíváncsian figyelte a siető Picurt. Hogy kicsoda Pom Pom? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer meg olyan! Most milyen? Most leginkább egy szőrös sapkához hasonlít. Egy kíváncsian figyelő, szőrös sapkához!

Picur a nagy fa alá ért, és ezt mondta sokszor egymás után:

– Kék, piros! Kék, piros!

Pom Pom fülelt, de nem értett semmit az egészből, egy kukkot se. Lekiáltott hát, mert Picur észre se vette őt, s már tovább akart menni.

– Szia, Picur! Hova rohansz?

Picur megtorpant s felnézett.

– Szia, Pom Pom! A papírboltba. Kék, piros! Kék, piros!

– És miért mondod folyton, hogy „kék, piros, kék, piros”?

– Hogy el ne felejtsem! – válaszolta Picur, és már indult is.

– Veled mehetek? – kérdezte Pom Pom.

Picur bólintott, Pom Pom a fejére ült, mint egy sapka, majd ő is mondogatta, hogy „kék, piros, kék, piros”, bár még mindig nem értett egy szót sem az egészből. És senki, de senki sem értette, hogy miért rohan Picur, és miért mondja, hogy kék, piros, és senki, de senki sem értette, hogy miért mondja a sapkája is.

Így értek a papírbolthoz.

A papírboltban a pult mögött egy nagy bajuszú eladó álldogált. Nyájasan elmosolyodott, mikor meglátta a belépő Picurt. Még a bajuszán is pödört egyet.

– Mi tetszik? – kérdezte a bajusz mögül. Picur nem mosolygott, hanem gyorsan mondta, hogy el ne felejtse:

– Kérek egy üveg kék tintát meg egy üveg piros tintát!

Pom Pom bólintott, hogy aha! Minden világos! Ezt jelentette hát a „kék, piros”.

De a nagy bajuszú eladónak semmi sem volt világos, kíváncsian kérdezte:

– Mire lesz?

– A kék tinta tornaórára, a piros tinta énekórára – felelte Picur.

– Értem… – mondta a nagy bajuszú, holott nem értette, hogy miért kell az énekórára, különösen a tornaórára színes tinta, de nem firtatta, csak felsóhajtott, s így mormogott a bajusza alatt: „Már csak egy évem van a nyugdíjig! Addig fél lábon is kibírom!”

Odaadta a kék és a piros tintát, a fiókba rakta az aprópénzt, és kifejezéstelen szemmel bámult a távozó kislány után. „Még a sapkája is olyan furcsa!” – suhant át az agyán, de nem foglalkozott vele többet, vigyázott az idegeire.

Picur az egyik kezében fogta a táskát, a másik kezében a két tintásüveget, így siettek-loholtak az utcán.

Annyira siettek és annyira loholtak, hogy a sarkon nem vették észre a kanyarban a gödröt. Picur megbotlott, elejtette a két üveget, az üvegek eltörtek, a tinta kifolyt.

– Ajajajaj! – mondta Pom Pom. – Ez a vacak gödör!

Majd visszaevickélt Picur búbjára, mert a megbotlástól kicsit előrecsúszott.

Picur nem szólt semmit, leült egy padra, és sírva fakadt bánatában és mérgében, hogy most oda a tinta, és hogy miért nem figyelt jobban arra a vacak gödörre!

Pom Pom együttérzően hümmögött meg krákogott, majd ezt mondta:

– Ne sírj! Azt nem bírom! Meséljek neked Bátor Tintanyúlról?

Picur abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét.

– Mesélj – szipogta.

– Figyelem! – rikkantott Pom Pom. – Kezdődik a mese! Bátor Tintanyúl úgy született, hogy egy üveg kék tinta és egy üveg piros tinta kifolyt az aszfaltra.

Jött egy csizma, belelépett, majd kényeskedve törölgette az aszfaltba a lábát, így lett a két hosszú füle.

Odapattant egy labda, így lett a pamacsfarka.

Arra jött egy fiú, egy ággal négy lábat húzott neki.

Jött egy kutya, megugatta. De Bátor Tintanyúl, aki kék és piros színű volt, nem ijedt meg, felállt. És pofon legyintette a kutyát. A kutya behúzta a farkát, és szó nélkül elsomfordált. Bátor Tintanyúl erre még bátrabb lett, kidüllesztette a mellét, és így szólt:

– Hrrr, hhrrrr! Mak-mak! Én vagyok Bátor Tintanyúl! Mindenki reszkessen!

Majd döngő léptekkel elindult.

Egy-egy vékonyabb fát csak úgy fél kézzel megrázott, az ágakon rémülten kapaszkodtak a verebek.

A lábával meg csak úgy menet közben felborogatta a kukabödönöket.

Majd sorra becsapkodta az utcára nyíló ajtókat.

Rálépett egy gumilabdára, a labda kipukkadt.

Ahogy ment peckesen, meglátott egy csúzlival lövöldöző fiút. Egyenesen felé tartott.

– Állj, vagy lövök! – figyelmeztette a fiú.

De Bátor Tintanyúl gúnyosan nevetett, csípőre tette a kezét, s így szólt:

– Lőj csak, te pupák!

A fiú mérges lett, megcélozta Tintanyúl fülét, és lőtt. De a kő simán átment a tintafülön, a lyuk meg azonnal összeforrt. A fiú remegett, ilyet ő még sohase látott!

Bátor Tintanyúl rámordult:

– Morrrdizomadta! Hrrr! Hrrr! Majd adok én neked, te füllyukasztó! Tűnj el a szemem elől, te csúzlihuszár!

A fiúnak nem kellett kétszer mondani: iszkiri, elfutott.

Bátor Tintanyúl tovább sétálgatott meg lépegetett, és találkozott egy utcai cirkusszal. A cirkusz két személyből állt: egy idomítóból és egy foghíjas oroszlánból. Mind a kettőn csíkos trikó volt. Az idomító rekedten kiabált:

Csak tessék, csak folyvást, óriási szenzáció! Itt ez a rettenetes oroszlán! Itt van neki a rettenetes szája! Aki bele meri dugni a fejét a rettenetesen kitátott szájába, az kap egy fagylaltot! Csak tessék, csak folyvást, óriási szenzáció!

Sokan körülállták őket, de mondanom se kell, hogy senki se merte a fejét az oroszlán szájába dugni.

Ekkor Bátor Tintanyúl odalépett az oroszlánhoz, és jó hangosan így szólt hozzá:

– Mondd, hogy á! Hunyd be a szemed, nyisd ki szád!

– Á! – mondta az oroszlán bambán, behunyta szemét, és kitátotta a száját.

Bátor Tintanyúl szépen bemászott az oroszlán szájába, és onnan mondta az idomárnak:

– Kérem a fagylaltot! – Majd integetett, csókokat hintett a közönségnek.

A körben állók a hasukat fogták, úgy nevettek, az oroszlán behunyt szemmel tátotta a száját. De az idomár nagyon mérges lett, amiért csúfot űztek belőle meg a cirkuszából.

Óvatosan hátrasomfordált, és alattomosan rálépett az oroszlán farkára. Az oroszlán ijedtében becsukta a száját, kinyitotta a szemét, és azt akarta kérdezni, hogy ki volt az. De nem tudott beszélni, mert Tintanyúl a szájában volt.

A közönség szörnyülködött, az idomár gonoszul villogtatta a szemét.

De Bátor Tintanyúl nem esett kétségbe, kinyúlt a foghíjon, megcsiklandozta az oroszlán orrát meg a bajuszát.

Az oroszlán vastag hangon rötyögött meg kuncogott: höhöhö! És rötyögés közben kinyitotta a száját. Tintanyúl kimászott, leporolta magát és így szólt az idomárhoz:

– Most már két fagylaltot kérek! Veszélyességi pótlék!

Az idomár mit tehetett, savanyú képpel odaadta a két fagylaltot. De Tintanyúl nem szerette a fagylaltot, átnyújtotta egy fiúnak meg egy kislánynak. Majd nagy peckesen továbbsétált.

Hát ahogy sétált, keserves cincogás ütötte meg a fülét. Egy egér futott arra, az egyik lábán egérfogót vonszolt. Cincogva mutogatott visszafelé, majd elbújt Tintanyúl háta mögött.

Ebben a pillanatban vérszomjas macskanyávogás hallatszott.

– Az egé-ér az enyé-é-ém!

Bátor Tintanyúl a csípőjére tette a kezét, és rámordult a macskára:

– Hrr! Brr! Ne nyávogj a fülembe!

Majd levette az egér lábáról az egérfogót, és a macska orrára csíptette.

A macska elsompolygott, orrán az egérfogóval, s ezt morogta orrhangon:

– Hát akkoh mit heggelizzek?!

– Egyél tejet! Kenyérrel! Meg sok gyümölcsöt! – kiáltotta utána Bátor Tintanyúl.

Hamar híre ment Bátor Tintanyúlnak, s nemsokára egész kis sereg követte, tisztes távolból persze, hiszen olyan félelmetesen düllesztette ki a mellét, villogtatta a szemét, billegette a fülét.

Követték a kutyák, a macskák, a gyerekek, az utcaseprők, a postások és a háztetőn a kéményseprők.

Egy gyönyörű kis térre értek. A tér közepén állt egy gyönyörű kis szökőkút. Bár nem működött, mert a parkőr minden reggel elzárta a vizet takarékosságból, de így is gyönyörű volt! A parkőr a szökőkút peremén üldögélt, és őrizte a parkot.

Bátor Tintanyúl megcsodálta a gyönyörű kis teret, a gyönyörű szökőkutat meg a parkőrt. Majd körülnézett, és így szólt:

– Én vagyok Bátor Tintanyúl!

Körben elismerően mormogott mindenki.

Bátor Tintanyúl a szökőkútra csapott.

– Ez lesz a palotám!

Mindenki helyeslően bólogatott. A parkőr a vállát vonogatta, hogy neki mindegy, csak ne szemeteljen senki.

Bátor Tintanyúl most szúrós szemmel a kutyákra nézett, majd így szólt:

– És mindennap megeszek egy kutyát!

A kutyák remegve hátrébb húzódtak.

Most a macskákra nézett szúrósan.

– Meg egy macskát!

A macskák is hátrébb húzódtak.

Tintanyúl balra nézett, ahol az utcaseprők álltak.

– Meg egy utcaseprőt!

Az utcaseprők elbújtak a fák mögött.

– Meg egy postást!

A postások behúzódtak a kapualjakba.

Bátor Tintanyúl felnézett a háztetőkre, s élesen rikkantotta:

– Meg egy kéményseprőt!

A kéményseprők remegve belebújtak a kéményekbe.

A parkőr a térdét csapkodta, úgy nevetett, még a könnye is kijött, s ezt mondogatta: „Nahát! Hah! Nahát! Hihi! Ilyet még az öregapám se látott! Hahaha! Hihihi!”

Bátor Tintanyúl ránézett a röhögő parkőrre, és így folytatta:

– Meg egy parkőrt!

A parkőr egyből abbahagyta a nevetést, meg a vihorászást, meg a hihizést, mérgesen összeráncolta a homlokát, felállt, és egy nagyot bömbölt:

– Majd adok én neked parkőrt enni! Tudhatnád, hogy a legbátrabb és legerősebb ember a világon a parkőr!

Ezzel odament a csaphoz, és kinyitotta. A szökőkút spriccelni kezdett, és a víz elmosta Bátor Tintanyulat.

Pom Pom felsóhajtott.

– De azért ő volt a legbátrabb Tintanyúl! Még most is élhetne, ha nem akarta volna megenni a parkőrt.

Picur nevetett, kacagott, alig bírta abbahagyni, az oldalát fogta, nekidűlt a pad támlájának. Pom Pom elégedetten nézte. „Legalább már nem sír!” – mormogta büszkén.

Picur végre felállt, de még mindig nevetett.

– Gyere! – mondta. – Vennünk kell két üveg tintát.

Visszamentek a papírboltba.

– Kérek egy üveg kék tintát meg egy üveg piros tintát – mondta Picur kuncogva.

– Ez most minek lesz? – kérdezte a nagy bajuszú eladó savanyú képpel.

– Ebből lesz a Bátor Tintanyúl! – Közelebb hajolt titokzatos képpel az eladóhoz. – Csak vigyázni kell, hogy ne akarja megenni a parkőrt! Akkor hosszú életű lesz!

Az eladó behunyta a szemét, és nem szólt semmit.

Picur kiszaladt a boltból, s futott az iskoláig, és csodák csodája, egyszer se ejtette el a tintásüvegeket!

Az iskola előtt elbúcsúztak, Pom Pom felugrott egy kinyúló ágra.

– Megvárhatlak? – kiáltott Picur után.

– Megvárhatsz! – mondta Picur. – Legközelebb miről mesélsz?

– Madárvédő Golyókapkodóról – suttogta Pom Pom, s fel-alá hintázott a kinyúló ágon.

Madárvédő Golyókapkodó

Picur csavargatta a nyakát, tekergette a fejét, de nem látta Pom Pomot, azután felszólt a levegőbe, csak úgy vaktában, az ág felé:

– Szia, Pom Pom! Iskolába! De egyáltalán nem rohanok! Hol vagy? Nem látlak! Miért bújtál el?

– Gyere közelebb! – kérte Pom Pom.

S mikor Picur közelebb jött, szépen ráült a fejére, és onnan sugdosott:

– Mert lőnek! Azért bújtam el! Az előbb is elzúgott felettem egy kavics! És én nem szeretem, ha kavicsok röpködnek meg zúgattyúznak körülöttem. Nagyon nem szeretem! Mi vagyok én? Céltábla?

Míg Pom Pom dohogott meg morgott meg méltatlankodott, arra repült, arra bukdácsolt egy tépett tollú kismadár. Csak úgy zúgtak meg fütyültek körülötte a kavicsok.

– Jaj! – mondta a kismadár. – Ez majdnem eltalált! Segítség!

Picur felpillantott a kismadárra, és látta, hogy ennek a fele se tréfa.

– Engedd meg, hogy a fejedre szálljon, illetve az én fejemre! – súgta oda Pom Pomnak, majd integetett a kismadárnak. – Ide, ide!

A kismadár rászállt Picur fejére, illetve Pom Pomra, aki morgott is azonnal, hogy mi vagyok én, madárfészek?! De azért betakargatta a lihegő-pihegő kismadarat.

A környező bokorból egy fiú dugta ki a szeplős képét.

– Nem láttátok a madaramat?! Azt én lőttem! Az az enyém!

Újratöltötte a csúzliját, és szúrós szemmel nézett körül.

Picur óvatosan megrázta a fejét, vele rázódott Pom Pom és az elrejtőzött kismadár is –, hogy nem, nem, nem látták. Majd gyorsan továbbmentek.

– Hej, csak lenne itt Madárvédő Golyókapkodó! – sóhajtotta Pom Pom. – Majd megtanítaná ezt a pulykatojásképűt kesztyűbe dudálni!

Picur azonnal megállt.

– Nem tudod, hol van? És ki az a Madárvédő Golyókapkodó?

– De tudom! Csak meneküljünk ki ebből a golyózáporból! – sürgette Pom Pom.

Mikor kiértek a golyózáporból, Picur újra megkérdezte:

– Ki az a Madárvédő Golyókapkodó? Mesélj róla!

– A madarak barátja – mondta Pom Pom. – Szereti a madarakat, és nagyon nem szereti, ha lövöldöznek rájuk!

– Akkor ne álldogáljunk itt! Akkor ne fecserésszünk és ne mesélgessünk itt! Gyerünk, gyerünk! – csipogott a kismadár.

– Ennek hogy megjött a hangja! – morgott Pom Pom.

De Picur elvágta a csipogást meg a morgást, gyorsan megkérdezte, mielőtt még összevesznének:

– Merre lakik Madárvédő Golyókapkodó?

– Arra! – mondta Pom Pom. – Azután meg amarra. Ott jobbra fordulunk, akkor meg emerre. Ott meg balra térülünk, azután egyenesen, azután fel, azután le, azután átlósan, azután keresztbe, azután meg hosszában, azután meg…

– Állj! – mondta Picur. – Zúg a fejem! Elég, ha csak mutatod az utat. Némán!

Elindultak, mentek, loholtak arra meg erre, jobbra meg balra, egyenesen, föl és le, átlósan, keresztbe és hosszába. S el is érkeztek Madárvédő Golyókapkodó házához.

Az ajtó előtt megálltak és tanakodtak.

– Kopogjunk! – javasolta Picur.

– Hátha alszik – vélte Pom Pom. – Legjobb, ha csak finoman köhögünk.

– Csiripeljünk! Hiszen értenie kell a madarak beszédét! – csipogta a kismadár.

Nem tudták eldönteni, hogy melyik is a jó, így hát kopogtak is, meg finoman köhögtek is meg csiripeltek is.

Az ajtó azonnal kinyílt, s nyájasan mosolyogva kinézett rajta Madárvédő Golyókapkodó.

– Mi tetszik? – kérdezte mély, meleg hangon.

– Nagyon nem tetszik, hogy csúzlival lövöldöznek meg kaviccsal zúgattyúznak – rázta a fejét Picur, és vele rázkódott Pom Pom és a kismadár is.

Madárvédő Golyókapkodó szigorú arcot vágott.

– Rólam mindenki tudja, hogy aranyszívem van! És hogy nagyon szeretem a madarakat. És hogy nem szeretem, ha lövöldöznek rájuk! Terád is lőttek?

Picur nemet intett, majd a fejére mutatott.

A kismadár azonnal Madárvédő Golyókapkodó zsebébe repült, s onnan csipogott.

– Énrám lőttek! Itt maradhatok? Itt jó! Itt nem lőnek rám, és nem ráznak állandóan, mint egyesek. Már majd elszédültem az állandó fejrázástól!

Pom Pom morgott:

– Az előbb még jó voltam!

Madárvédő Golyókapkodó ránézett.

– Te is madár vagy? Külföldi?

Picur válaszolt, mivel úgy látta, hogy teljesen elfeledkeznek a csúzliról meg a lövöldözésről.

– Nem, ő nem madár. Ő Pom Pom! És amarra csúzliznak meg zúgattyúznak! Ott arra, ahonnan jöttünk.

Madárvédő Golyókapkodó megértette és meleg hangon így szólt:

– Mindjárt intézkedem. És ne féljetek! Majd ez a kismadár mutatja az utat.

Kitárta két karját, és zsebében a kismadárral felrepült, körözött egyet-kettőt, és huss – elszállt.

– Menjünk utána – súgta Pom Pom. – Kíváncsi vagyok, hogy csinálja.

– De nem tudunk repülni – mondta Picur. – Hogyan menjünk utána?

– Gyalog. Majd alulról nézzük.

El is indultak, mentek lent a földön, és alulról nézték, hogy Madárvédő Golyókapkodó halált megvető bátorsággal a kavicszáporba repült, és röptében elkapkodta a kavicsokat. Olyan ügyesen és fürgén szedte össze, hogy még véletlenül se talált el egy madarat se a kavics!

Az előbbi pulykatojásképű fiú csodálkozva bámult a levegőbe, majd több pulykatojásképű is kibújt a bokorból, azok is bámultak, majd mindnyájan dühösen földhöz vágták a csúzlijukat, rá is tapostak, s azt sziszegték a foguk között: ósdi fegyver! Ósdi fegyver!

Majd elrohantak a sportboltba.

Madárvédő Golyókapkodó tűnődve nézett utánuk, és óvatosságra intette az örvendezve csipogó-csiripoló madarakat.

– Azt hiszem, még nincs vége. Azt hiszem, hogy most kezdődik az igazi haddelhadd!

Óvatosságból egy nagy parafa lapot vett elő és a nadrágjába dugta.

– Biztos, ami biztos! – dünnyögte.

Nyugtalanul keringett a levegőben, és várta a pulykatojásképűeket.

Azok jöttek is hamarosan, és diadalmasan lóbálták a légpuskákat. Majd céloztak és lőttek, és valóságos golyózáporral árasztották el a fák tetejét, a riadtan menekülő madarakat. Madárvédő Golyókapkodó suhant, röpködött, kapkodta a golyókat, ihegett-lihegett, majd fáradtan megtörölte a homlokát.

– Vége az első menetnek, elfogyott a golyójuk! – sóhajtotta. – Épp ideje, mert már nehezen röpködök a sok ólomtól!

Kivette a nadrágjából a parafa lapot, és kirázta belőle az ólomgolyókat. Majd töprengve ráncolta a homlokát.

– Valamit ki kell találni – dünnyögte.

A kismadár kidugta a fejét a zsebből, és csipogva biztatta:

– Hát találj ki! De gyorsan!

Madárvédő Golyókapkodó elmosolyodott.

– Már ki is találtam! Itt ész van ám, nem szilvalekvár! – bökött a homlokára és elrepült.

Egy pillanat alatt átvágott a városon, a város végén nagy, teli zsákokat szerzett, s visszaröpült a tér sarkára. A sportbolthoz vezető úton leszállt, gyorsan egy bódét fabrikált, s kiírta egy táblára:

ELSŐ OSZTÁLYÚ GOLYÓK!

Majd beugrott a bódéba, és várta a vevőket.

A pulykatojásképűek éppen arra loholtak, megtorpantak a bódénál, elolvasták a felírást. Majd a zsebükben kotorásztak, előszedték a pénzüket, letették a pultra, s így szóltak:

– Ezért mindért kérünk első osztályú golyót!

Madárvédő Golyókapkodó besöpörte a pénzt, és telitöltötte a sapkájukat első osztályú golyóval. A pulykatojásképűek elégedetten elmasíroztak.

A kismadár aggodalmasan csipogott a zsebből:

– Még te adsz nekik golyót?!

Madárvédő Golyókapkodó rejtelmesen somolygott.

– Csak várd ki a végét! – mondta. – És most gyerünk! Learatjuk, amit elvetettünk.

Azzal kitárta a két karját, és huss! – felrepült.

Fától fáig szálldosott, beszólt minden fészekbe és odúba, levél alá és csupasz ágra:

– Gyertek elő! Ne féljetek!

A madarak előjöttek a biztatásra, és kíváncsian keringtek a levegőben.

Lent a pulykatojásképűek megtöltötték a légpuskákat, és hatalmas golyófergeteget zúdítottak a madarakra.

– Kapkodjátok be! – kiabált Madárvédő Golyókapkodó. – Az én felelősségemre kapkodjátok be a golyókat! Hamm-hamm-hamm!

A madarak először nem értették az egészet, majd az egyik bátor madár óvatosan bekapott egy süvítő golyót.

– Búza! – rikkantotta. – Búzaszem!

A pulykatojásképűek teljesen megzavarodtak. Egy ideig dühösen lövöldöztek, de amikor a madarak már egész közel merészkedtek kitátott csőrrel, és röptében bekapkodták az első osztályú golyókat, földhöz vágták a légpuskákat, és szégyenkezve elszaladtak. De úgy pirult a fülük, és úgy szégyenkeztek, hogy örökre elment a kedvük a lövöldözéstől.

A kismadár gúnyosan kiabált utánuk:

– Menjetek ipiapacsozni! Éljen Madárvédő Golyókapkodó, a zseni!

Madárvédő Golyókapkodó szelíden mosolygott, a madarak körberöpködték, rászálltak a kalapjára, és megköszönték neki csipogva és csiripolva, hogy elűzte a lövöldöző pulykatojásképűeket. Így keringtek, röpködtek, sipogtak és örvendeztek, míg eltűntek a fák mögött.

Picurék ámulva nézték lentről az egészet.

– Te érted? – kérdezte Pom Pom.

– Persze hogy értem – felelte Picur. – Zseniális ötlet! Árpával meg búzával lövöldözni a madarakra! Igazán zseniális!

Ekkor nyolcat ütött egy toronyóra. Picur felkiáltott:

– Jaj! Elkésem az iskolából! Fussunk!

Futottak, míg az iskolakapuhoz nem értek. Ott Pom Pom felugrott egy ágra, s Picur után szólt:

– Azért mégsem olyan zseniális! És ha elhíznak a madarak?

De Picur már bement a kapun. Így hát Pom Pom magában morfondírozott az ágon:

– Ha elhíznak, legfeljebb gyalog járnak!

Civakodó cipőikrek

Pom Pom ült egy ágon, egy szép, hosszú ágon, és várta Picurt. Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan! Most milyen? Most olyan, mint egy szőrsapka, egy faágon gubbasztó szőrsapka.

Végre jött Picur, de olyan furcsán jött! Mintha még a szokásosnál is lassabban jönne, és mintha bicegne egy kicsit.

Pom Pom türelmetlenül várta, hogy Picur odabicegjen a fa alá, majd mikor végre odaért, nagyot köszönt neki.

– Szia, Picur! Már azt hittem, sose érsz ide! Mi van veled?

Picur sértődött és neheztelő hangon szólt Pom Pomnak:

– Szia. Nem látsz semmit? Nem veszel észre semmit?

Pom Pom nem értette, hogy mi baja van Picurnak, azt meg egyáltalán nem értette, hogy miért van megsértődve. Mindenesetre gyorsan válaszolt, nehogy még tovább mérgesedjen a helyzet.

– De, de láttalak! És észrevettem, hogy lassan jössz, meg azt is észrevettem, hogy bicegsz egy kicsit!

De Picur még mindig durcásan kérdezte.

– És mást nem vettél észre? Semmi mást?

Pom Pom tekergett az ágon, meg lelapult, és törte a fejét, hogy mit nem vett észre. De nem látott semmit, nem jutott eszébe semmi.

Picur perdült egyet a sarkán, meg illegett és billegett, majd újra felszólt az ágra:

– Na? Még most sem?!

Pom Pom tanácstalanul ráncolta a homlokát, széttárta a karját, meresztette a szemét, de minden hiába! Végül feladta.

– Szabad a gazda! Mondd meg!

Picur toppantott egyet, s mérgesen nézett Pom Pomra.

– Pedig majd kiszúrja a szemed! És ezért forogtam, és ezért billegtem. Tegnap volt a születésnapom, és ezt a gyönyörű cipőt kaptam ajándékba. És te észre sem vetted, és rá se füttyentettél, még azt se mondtad, hogy ó! Vagy hogy hű! Vagy hogy nahát!

Pom Pom elszégyellte magát.

– Ne haragudj! Ma nagyon vaksi vagyok. De most már látom. És igazán gyönyörű! És fütty, milyen gyönyörű! És ó, be gyönyörű! És hű, de szép! És nahát, hogy milyen pompás cipő!

Pom Pom füttyögött meg ózott meg hőzött meg nahátozott! Meg ugrált közben az ágon.

Picur lassan megengesztelődött, s rámosolygott Pom Pomra.

– Köszönöm. Igazán tetszik?

Pom Pom bólogatott.

– Igazán! És miért bicegsz?

Picur újra elkomorodott, meg felhős lett az arca, és felsóhajtott.

– Mert szorít! Ha állok, akkor semmi baj, de ha megyek, akkor szorít. Azért bicegek. És azért megyek lassan, mert nem tudom pontosan, hogy melyik szorít. Néha a jobb, néha a bal! Néha meg egyszerre mind a kettő!

Pom Pom felsóhajtott.

– Hajajajaj! Néha a jobb, néha a bal! Ez pontosan olyan eset, mint ami a Civakodó Cipőikrekkel történt.

Picur abbahagyta a sóhajtozást, kíváncsian kérdezte:

– Mi történt a Civakodó Cipőikrekkel?

Pom Pom pislogott, meg a torkát köszörülte, majd így szólt:

– Elkísérhetlek? Majd lassan bicegünk meg csoszogunk, és közben elmesélem!

Picur bólintott. Pom Pom gyorsan leugrott az ágról, elhelyezkedett Picur fején, mint egy sapka, és lassan, nagyon lassan bicegtek meg csoszogtak az iskolába. És senki, de senki nem értette, hogy 48miért nevetgél Picur, annak ellenére, hogy szorítja a cipő, és senki, de senki se értette, hogy miért hahotázik a sapkája is.

– Az egész Gombóc Artúrral, a dagadt madárral kezdődött! – mondta Pom Pom, és felemelte az ujját. – Minden jó történet Gombóc Artúrral kezdődik. Vagyis Gombóc Artúr megint elnézte a naptárt, s mire elindult volna Afrikába, már lekésett minden járművet. Bánatosan nézett az utolsó hajó után.

– Lőttek az afrikai utazásnak! – morogta. – Hacsak nem úszok odáig! Brrr! Mi vagyok én? Kacsa? Avagy hal? Avagy gumicsónak? Nem, nem! Én nem szeretek úszkálni összevissza! Így hát, ha mindent meghányok-vetek, mi marad? Maradok én, itt a parton. A tél meg jön a nyakamba! Brrr!

Gombóc Artúrnak bizony szembe kell nézni egy-két dologgal. De nem elég a szembenézés, egy-két apróságot be is kell szereznie télire. Ahogy slattyogott hazafele, sorra vette, hogy mire van szüksége.

– Lássuk csak, mi kell a télhez? Kell egy esernyő! Arra különben is már régen fáj a fogam! Azután kell egy csíkos sapka, lehet pöttyös is, úgyse látszik, ha ráesik a hó. Azután kell egy csomó csokoládé, mindegy, hogy milyen mintájú! De hát ez nyáron is kell, meg ősszel is, meg tavasszal is! Mi kell még?

Ahogy idáig jutott a gondolkodásban meg a töprengésben, már hullt is a havas eső, csupa sár lett az utca meg locspocs.

Ekkor rögtön eszébe jutott Gombóc Artúrnak, hogy mi kell télire. Fázósan dörgölte egymáshoz, meg kapkodta a lábát.

– Ez a locspocs! Caplathatok ebben a hideg latyakban! 49Mivel én az utóbbi időben csak gyalog járok, világos, hogy feltétlenül kell egy pár cipő.

De előbb még megvette az esernyőt, meg a sapkát, meg a sálat, s mikor már fent jó melege volt, elindult, hogy a lábára is vegyen valamit.

A cipőboltban egy mosolygós eladó fogadta nyájasan.

– Hogyne! Van cipő! Ez itt mind csupa cipő! Nincs köztük egy télikabát se. És van tavalyi nyári cipő, vagyis szandál, van tavalyelőtti sárcipő, van kétéves vászon, van tízéves valódi műanyag talpú!

– Nekem téli kell! – morogta Gombóc Artúr. – A kora nem számít.

Az eladó tovább mosolygott, nem lehetett zavarba hozni.

– Van téli is! Éppen egy pár! Ezt még nem tudtam eddig senkinek sem eladni. Már szinte a szívemhez nőtt! De amint látom, uraságodnak éppen egy pár lába van, melegen tudom ajánlani. És nézze csak, milyen szép pöttyös cipő! Illik a sapkához!

Gombóc Artúr azonnal megvette a pöttyös cipőt, felhúzta a lábára, és elégedetten elindult haza. Most már nem fázott se alul, se felül, se oldalt, se középen!

Otthon szépen elrakott mindent. Az esernyőt az esernyőtartóba, a sapkát és a sálat a fogasra, a cipőt meg az ágy két végébe.

– Ide teszem a balt. Ide meg a jobbot! Hogy nehogy összekeverjem őket! Ez a bal, ez a jobb!

Lefeküdt a nagy bevásárlás után, s rögtön elaludt.

Ekkor megszólalt az egyik cipő gúnyosan:

– Na, most magad is hallhattad, te csámpás, hogy én vagyok a jobb!

A másik cipő tátogott, meg hápogott mérgében.

– Mindjárt megpukkadok! Meg szétrepedek! Még hogy te vagy a jobb! Te tyúkszemdörzsölő! Te kaptafapusztító!

Azzal odament, és dühösen elrugdosta helyéről a jobb cipőt.

– Most én vagyok a jobb! Meg az erősebb is!

A jobb cipő éppen vissza akart vágni, amikor Gombóc Artúr egy nagyot horkantott és felébredt. Ugyanis éppen azt álmodta, hogy elfelejtett csokoládét venni.

– Ennek a fele se tréfa! A nagy éhezéstől már mindent elfelejtek. Már olyan lyukas az eszem, mint az ementáli sajt. Azonnal vásárolnom kell egy csomó csokoládét!

Sietve beledugta a lábát először az egyik cipőbe, azután a másikba, nyakára csavarta a sálat, fejébe csapta a sapkát, kinyitotta az esernyőt és kirohant.

Rohanás közben érezte, hogy valami furcsa van a lábával. Lassított, hogy jobban megfigyelje, mi az a furcsa. Hát az volt a furcsa, hogy mikor a jobb lábával lépett, úgy érezte, hogy a ballal lép.

– Ejnye! – motyogta. – Lehet, hogy még nem ébredtem fel? Vagy nem tudom, hogy melyik a jobb lábam meg a bal lábam?

Épp ezért vezényelni kezdett magának hangosan, mint a katonák:

– Bal! Jobb! Bal! Jobb!

És amikor a balt mondta, a jobb lába lódult előre. Mikor a jobbot mondta, akkor meg a bal.

Megállt, megvakarta a fejét, majd lenézett a lábára. Először a jobbra, másodszor a balra. Hát ahogy lenézett, különös dolgot látott. Össze volt cserélve a lába!

– Hűha! – motyogta rémülten. – Összekeveredett a lábam! A bal helyén van a jobb, a jobb helyén meg a bal.

De nem elég, hogy össze volt keveredve a lába, hanem az egyik cipő hirtelen meglódult, és nagyot rúgott a másik cipőbe!

– Jaj, a bokám! – nyögte Gombóc Artúr, mivel a lába benne volt a megrúgott cipőben.

Erre a másik cipő hátrált egy kicsit, és nekifutásból sarkon akarta rúgni az egyik cipőt.

– Jaj! – nyögte megint Gombóc Artúr, mivel a lába kiszaladt alóla, ő meg a földre tottyant.

Ahogy ott ült meg nyögött, látja ám, hogy a két cipő a levegőben is rugdossa egymást! Egyúttal persze Gombóc Artúr bokáját is.

– Na, ebből elég! – dühödött meg Gombóc Artúr. – Átkozott civakodó cipők! Le velük!

Azzal lerúgta a cipőt, s mérgesen bedobta egy kukába.

– Most rugdossátok egymást! Vacak méregzsákok!

Majd lenézett fázós lábára, s elcsodálkozott.

– Jé! Most a helyén van mind a kettő!

S már rohant is mezítláb csokoládét venni, csak úgy fröccsent a hólé meg a sár.

A kukában egy kis ideig csönd volt, megszeppent csönd.

Majd megszólalt az egyik cipő:

– Jaj, jaj, mi lesz velünk?

Megszólalt a másik is:

– Itt pusztulunk el a szemeteskukában!

Éppen arra ugrált Órarugógerincű Felpattanó, s meghallotta a siránkozást meg sóhajtozást. Kinyitotta a kuka fedelét.

– Nini, egy pár cipő! – mondta. – Ti sóhajtoztatok? És miért?

– Jaj, jaj! – mondta egyszerre a két cipő. – Kidobott minket Gombóc Artúr!

– És miért dobott ki? Talán nyomtátok a tyúkszemét?

– Veszekedtünk! Meg civakodtunk! Azért dobott ki.

– És min veszekedtetek? És min civakodtatok?

A bal cipő szepegve felelt:

– Ő azt mondta, hogy ő a jobb! Pedig én is vagyok olyan jó!

Órarugógerincű Felpattanó akkorát nevetett, hogy a cserepek lepotyogtak a háztetőről.

– Hihihi! Hahaha! Ilyen buta cipőket még nem láttam! Ti vagytok a legostobább cipők a világon! Persze hogy az egyiket balnak hívják, a másikat meg jobbnak! De ez nem azt jelenti, hogy jobb vagy rosszabb. Hanem azt jelenti, hogy melyik oldalon viselnek! Hahaha! Mert különben olyan egyformák vagytok, mint az ikrek! És ha megígéritek, hogy nem fogtok veszekedni, kiszedlek innen benneteket.

– Ígérjük, ígérjük! – mondták a cipőikrek.

Órarugógerincű Felpattanó kiszedte őket a kukából, kicsit letörölte róluk a port, a szemetet, s így szólt hozzájuk:

– Ha nem akarjátok, hogy az egész világ, sőt az egész kerület rajtatok nevessen, ne civakodjatok! Különben arra ment a gazdátok!

A cipőikrek megfogadták, hogy soha többé nem civakodnak. Majd futásnak eredtek, s nemsokára utol is érték a mezítláb csattogó Gombóc Artúrt. Elébe álltak szépen, mégpedig a jobb a jobb láb elé, a bal meg a bal láb elé.

– Nini! – örvendezett Gombóc Artúr. – Ezek az én cipőim! Hát utánam jöttetek? És nem fogtok többé rugdosni? Meg civakodni.?

– Soha! Csak bocsáss meg! – mondták a cipőikrek.

Gombóc Artúr belelépett a cipőbe.

– Érdekes! Milyen kényelmes és milyen jó benne a járás! És milyen gyönyörű cipő! A bal is! Meg a jobb is! Egyformán gyönyörű mind a kettő. Régen volt ilyen pompás cipőm!

Ügyelt is rájuk Gombóc Artúr, esténként kipucolta őket. A cipőikrek pedig vidáman játszadoztak, bújócskáztak a szobában és soha többé nem civakodtak!

Pom Pom befejezte a mesét, és óvatosan megkérdezte:

– Nyomja még a cipő a lábad?

Picur vidáman perdült egyet.

– Már nem nyomja! Egyformán kényelmes mind a kettő. Régen volt ilyen pompás cipőm!

Majd a toronyórára nézett.

– Hű! Elcsászkáltuk meg elbicegtük az időt! Elkésem az iskolából! Futás!

És futottak és szökdeltek és trappoltak és ügettek a gyönyörű új cipőben, amely olyan puha és kényelmes, mint a vaj, illetve mint a bársony!

Mikor az iskolához értek, Pom Pom felugrott egy ágra és Picur után szólt:

– Megvárhatlak?

Picur visszamosolygott a kapuból.

– Megvárhatsz! És üdvözlöm a Cipőikreket!

Pom Pom bazsalyogva nézett a becsukódó kapura.

– Átadom! Ha találkozom velük, feltétlenül átadom!

Ásító szörnyeteg

Pom Pom ásítozott az ágon, álmosan előre-hátra billegett az ágon, és ásítozott.

Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan! Most milyen? Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, egy ásító szőrsapkához.

Hát bizony, itt az ősz, mikor a természet készülődik a nagy téli alvásra! Ősszel már nagyon álmos, s bár a természet nem tud ásítani, de van más, akit megvisel ez a nagy alvási készülődés. És az bizony tud ásítani!

Itt van például Picur, aki most ébredt föl, és máris ásítozik, pedig jól aludt, és ásítozni különben is csak este szoktak – de hát ő nem tehet róla, erről csakis a természet tehet. Nem Picur természete, hanem a kinti természet.

És Picur bent ásítozik, ásítozva mászik ki az ágyból, két ásítás közben kortyol egyet a kávéjából, udvariasan visszafojt egy ásítást, mikor elköszön, de az ásítás hűségesen elkíséri kint is. Így hát világos, hogy a gondolatok is lustán cammognak a fejében. Mégpedig ilyen gondolatok: haj-haj, eső lesz! Majd: még az eső is elaludt, mert habár szinte az ember fejét súrolják a felhők, nem esik semmi, nem hull semmi, csak egy csomó vacak elszáradt falevél. De az is milyen lassan!

Így ért a fa alá, amelyen Pom Pom ásítozott, előre-hátra billegve. Most éppen előrebillegett, meglátta Picurt, és ásítozva megszólította:

– Á! Á! Szia, Picur! Hova rohansz? Á! Á!

Picur álmos szemmel felpislogott.

– Szia! Az iskolába. De egyáltalán nem rohanok. Inkább úgy érzem magam, mintha alvajáró lennék.

Pom Pom legyintett.

– Te legalább jársz! Én meg itt mindjárt, á, á… Ez az idő! Elkísérhetlek? Perceken belül elalszom, ha nem mozgok.

Picur bólintott egyet lassan, nagyon lassan.

– Elkísérhetsz! Na mi lesz már? Lomhább vagy, mint egy éticsiga! Ha sokáig vacakolsz, gyökeret ereszt a lábam!

Pom Pom lomhán kászálódott lefelé az ágról.

– Várj, várj, van itt valami… Ez az! Most megvagy! Eldobhatom ezt a levelet, vagy direkt őrzöd a fejeden?

– Eldobhatod – dünnyögte Picur.

– Ez a világ leglustább falevele. A többi már rég lent van. Nyomás! A rokonaid már leértek!

Pom Pom lepöckölte Picur fejéről a falevelet. Majd ráült, mint egy sapka. És senki, de senki se tudta, hogy ha Picur ásítozik, miért ásítozik a sapkája is.

– Haj, haj, Pom Pom, nem tudom, te hogy vagy vele, de ez a búbánatos idő beszivárgott egész a szívembe. És én is bánatos leszek tőle. Meg ez az ásítás is! Á! Á!

– Hát igen – bólogatott Pom Pom. – A búbánattal én is így vagyok. De ez az ásítás, ez még semmi!

– Hogyhogy semmi?

– Hát úgy semmi, hogy ez még nem az igazi ásítás.

– Hát mi az igazi ásítás, ha ez sem az igazi ásítás?

– Hajaj! Az igazi ásítás az, mikor Ásító Szörnyeteg ásít. Bizony!

– Ásító Szörnyeteg? Még sose láttam. Sőt még nem is hallottam róla. Sőt még nem is álmodtam vele.

Pom Pom lustán bólogatott.

– Mind a három vágyad teljesülni fog, mert nemsokára hallani fogsz róla, és nemsokára találkozni fogsz őkelmével, és azután biztos, hogy álmodni is fogsz vele! Ugyanis most kezdődik Ásító Szörnyeteg munkaideje, és ő nem szokott lógni meg hiányozni meg beteget jelenteni, mint egy közönséges táppénzcsaló. Nem, nem! Ha itt az idő, bizony átjön az Üveghegyen túlról, és nekilát… á! Á!

– Mikor jön át az Üveghegyen túlról? Minek lát neki?

– Hát a munkának. De az már nem munka, hanem hivatás.

– És mi a hivatása?

– A lombtalanítás.

Picur álmosan elmosolyodott.

– Talán a lomtalanítás.

– Nem, nem, dehogy! Nem ószeres ő. Lombot talanít. Vagyis levél telenít. Érted már? Látom, hogy nem érted! Na jó, akkor elmesélem Ásító Szörnyeteg történetét! Tulajdonképpen valamikor Ásító Sárkány volt…

Picur félbeszakította:

– Ásító? Nem kevered te össze a dolgokat? Hallottam már hétfejű sárkányról meg tűzokádó sárkányról meg papírsárkányról meg sárkányvasútról, de ásító sárkányról még nem hallottam. Biztos, hogy van ilyen?

Pom Pom kicsit megsértődött, még a hangját is fölemelte:

– Persze hogy van! Ne szólj közbe folyton, inkább figyelj!

Picur bólintott, hogy figyel, és Pom Pom lassú, vontatott hangon belefogott a mesébe:

– Bár az igaz, hogy nem volt mindig! Vagyis 57hogy nem volt mindig ásítozó! Csak olyan rendes, normális, szorgalmas öreg sárkány volt. Éldegélt egy jó kis barlangban az Üveghegyen túl, és szorgalmasan rabolgatta a királylányokat. Ott őrizte őket, s mikor aztán végre a lovagok is megérkeztek, meg egyéb vitézek, hogy kiszabadítsák a királylányokat, a sárkány udvariasan kiment elébük. Mert jól nevelt sárkány volt. És ismerte a legfontosabb illemszabályokat. Na, aztán, ahogy illik, először sértegették egy kicsit egymást a lovagokkal, meg becsmérelték egymást. S mikor már minden sértést meg becsmérlést elmondtak, s több nem jutott az eszükbe, akkor szépen megvívtak. Aztán mindenki ment a dolgára.

Így élt a sárkány boldogan, vidáman, és nagyon meg volt elégedve a világgal.

Telt, múlt az idő, és egyszer csak a sárkányra nagyon szomorú napok következtek. Hogy, hogy nem, egyre kevesebb lett a királylány, és a lovagok, meg a vitézek is nagyon megritkultak. Aztán, hogy nagyon sokáig nem jött egy lovag se, de még egy icipici se, a sárkány nagyon elkámpicsorodott. Négy-ötszáz évig még csak biztatgatta magát, hogy majd csak jön valaki azért az utolsó királylányért, de nem jött senki, a királylány meg közben megunta az egészet, és hazaszökött. A sárkány pedig egyre mélabúsabb lett, egyre jobban unatkozott, már-már a kedélybetegség kerülgette!

Így nem csoda, hogy egy szép napon ásított egy icipicit. Majd egy közepeset s végül már olyan óriásikat, hogy csak úgy recsegett az állkapcsa! Nem is tudta abbahagyni, ásítozott reggeltől estig, estétől reggelig.

Már nem törődött sem az illemszabályokkal, sem a királylányokkal, ez a rossz szokás teljesen elhatalmasodott rajta. S nem elég, hogy elhatalmasodott, még a külsejét is megváltoztatta. A sok ásítozástól egyre nagyobb lett a sárkány szája, a többi rész meg összement, úgy hogy végül csak egy nagy száj maradt belőle. Ekkor vette fel az Ásító Szörnyeteg nevet. És csak búsult meg ásítozott, hogy nem néz feléje senki. Hát egy napon, ahogy ásítozott meg búsult, egyszer csak eszébe jutott valami! Nagyon ritkán történt ez meg szegénnyel, úgyhogy nagyon megbecsülte, ha valami eszébe jutott! És örült is neki módfelett!

– Haha! – bömbölte. – Eszembe jutott valami! Nem jönnek hozzám a lovagok? Akkor nekem kell elmenni őhozzájuk. Világos, mint a vakablak! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hurrá!

El is indult azon nyomban, ment, mendegélt völgyön-hegyen át, meg árkon-bokron át, meg egyenesen és cikcakkban, de akárhogy is nézelődött meg bámészkodott meg meresztette a szemét, nem látott egy lovagot se, de még csak egy iciripicirit se!

– Hová a csudába bújtak? – morogta. – Mintha a föld nyelte volna el őket!

Hát ahogy ment tovább, elérkezett egy városhoz. Örvendezve kiáltott:

– Na, végre előbújtatok, gyáva kukacok! Hó! Hahó!

De a gyáva kukacok, a remegő térdű nyúlszívűek és a félelemtől begazolt pocegerek nem örvendeztek a sárkánynak, hanem villámgyorsan elfutottak.

– Álljatok meg, barátocskáim! – bömbölt utánuk nyájas hangon. – Én vagyok itt, a jó öreg lányrabló! Hehe! A ti öreg barátotok! Akit már ötszáz éve nem láttatok. Hát szabad így megfeledkezni rólam?

De az embereket nem hatotta meg a nyájas hang, futottak-bújtak, remegve és vacogva, merthogy ilyen nagyszájú bömbölőt bizony még nem láttak!

Ásító Szörnyeteg értetlenül nézte őket, majd könyörgésre fogta a dolgot:

– Ne fussatok, hé! Hová szaladtok? Ezt nem így szoktuk csinálni! Gyertek vissza szépen! Előbb sértegessük egymást egy kicsit. Olyan régen dumcsiztunk már. Hé!

De bizony az emberek erre se hallgattak, ész nélkül menekültek. Bezárkóztak a házaikba, beszögeztek ajtót-ablakot, és vacogtak és reszkettek. Hogyisne! Hiszen régen elmúlt már a lovagkor, csak valahogy elfelejtették értesíteni erről a sárkányt.

Ásító meg lógatta a fejét, meg sírdogált, meg rídogált elkeseredésében, de hiába sírdogált, senki sem akart vele megvívni!

És itt vége is lenne a mesének, ha egyvalaki nem maradt volna ott az utcán. És ez az egyvalaki nem volt más, mint az utcaseprő, illetve a város köztisztasági alkalmazottja. Hogy miért nem futott el?

Egyszerűen azért, mert nem ért rá futkosni. Annyi, de annyi volt a lehullott falevél, hogy ki se látszott belőle. És hiába söpört fel egyszer, hiába takarított kétszer, mindig maradt még a fán levél, sehogy se akartak egyszerre lehullni.

Ásító Szörnyeteg szipogott még egy ideig, majd csak úgy szokásból egy óriásit ásított.

Hát, uramfia, a fákról az összes levél lehullott a hatalmas huzattól, mégpedig egyszerre!

Az utcaseprő odanézett, majd amoda, és hatalmasat kurjantott örömében.

– Köszönöm a segítséget, pajtás! Akárki is vagy, ezt nagyon ügyesen csináltad!

Ásító Szörnyeteg egy kicsit felhúzta az orrát.

– Én nem vagyok akárki! Nézzél csak meg jobban! Én vagyok Ásító Szörnyeteg, valójában pedig egy sárkány! És ugye, hm, te meg egy lovag vagy? Egy kicsit megváltoztál, de nem baj. Állj ki velem párviadalra, már teljesen berozsdásodtak az izmaim!

Az utcaseprő mosolyogva csóválta a fejét.

– Nagyon szomorú vagyok, hogy csalódást kell okoznom. De én tényleg nem vagyok lovag. Lovakra nem futja a városnak. Kis város ez. Különben Hörpentő Dániel vagyok, e kisváros utcaseprő mestere.

Ásító Szörnyeteg elszontyolodott, fancsali képpel kérdezte:

– Hajaj! És nem ismersz egy lovagot?

– Nem ismerek! A lovagok már rég kivesztek! Az utolsó, aki itt élt, átképezte magát bakternak! De annak is van már vagy kétszáz éve!

Ásító Szörnyeteg sápítozott, letottyant a fenekére.

– Jaj nekem! Szegény fejem hova legyen? Itt állok egyedül, és nekem senki se szólt, és most mit csináljak?

Hörpentő Dániel ravaszul összecsippentette a szemét.

– Vagyis ráérsz, azt mondod? Na jó, beveszlek a szakmába! Majd lassan kitanulod. Na, figyelj csak, egyszerű! Ásítasz – ezt tudod! Most jön a szakma! Mikor kifújod, ide lehelj a kiskocsiba! Világos?

Ásító Szörnyeteg érdeklődve figyelt, és lelkesen bólogatott.

– Világos!

Majd kitátotta a száját, óriásit ásított. A fejét felfelé tartotta, s a falevelek mind a szájába repültek, mint egy hatalmas porszívóba. Teli szájjal a kiskocsi felé fordult, és belefújta a leveleket.

– Így jó? – kérdezte büszkén.

– Hm – hümmögött Hörpentő Dániel, mert nem akarta elkapatni az utcaseprő tanoncot. – Elsőre megteszi!

Ám Ásító Szörnyeteg egy ilyen icipici dicsérettől is boldog lett. Boldog és buzgó!

– És nem tolhatnám a kiskocsit? – kérdezte nagy igyekezettel.

– Hm. Úgy látom, van kedved a szakmához – dicsérte meg Hörpentő Dániel. – Tolhatod!

Ásító Szörnyeteg ragyogó képpel tolta a kiskocsit, s elégedetten rikkantgatott közben:

– Jaj de jó! Van egy szakmám! Nyugdíj! Esztéká!

Ettől fogva Hörpentő Dániel mindig együtt járt Ásító Szörnyeteggel, aki nagyon komolyan vette az új szakmát, s nem össze-vissza, hanem tervszerűen ásítozott. Tiszta is lett a város, hogy csodájára jártak messze földről, ők pedig kaptak egy csomó oklevelet és dicséretet.

Picur mosolyogva hallgatta a mesét.

– Nagyon érdekes volt. Teljesen elmúlt az ásításom.

Majd a toronyórára nézett.

– Jaj, mindjárt becsöngetnek! Rohanjunk!

Az iskola kapujában elbúcsúzott Pom Pomtól. Pom Pom felugrott egy ágra, és onnan kiáltott:

– Iskola után megvárhatlak?

Picur visszaintett a kapuból.

– Megvárhatsz! De ne ásíts!

Óriástüdejű Levegőfújó

Pom Pom vickelődött-vackolódott az ágon, meg izgett-mozgott, meg türelmetlenül mocorgott.

Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan. Most milyen? Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, egy mocorgó szőrsapkához.

De nem csak mocorgott, hanem hangosan morgott is, ki-kilesve a levelek közül.

– Hol lehet ez a lány?! Azt mondta, hogy ma kirándulni megyünk. És azt is mondta, hogy lesz egy nagy meglepetés is. És most tessék! Se Picur, se meglepetés.

Ekkor meglátta Picurt és rögtön abbahagyta a morgást meg a dohogást meg a zsörtölődést, vidáman felkiáltott:

– Nahát! Ott jön Picur és a meglepetés! Azazhogy nem is jönnek, hanem gurulnak!

Picur a fa alá ért, fékezett a meglepetéssel, mivel a meglepetés nem volt más, mint egy csillogó-villogó kerékpár!

– Szia, Pom Pom! Ne haragudj, kicsit elkéstem, de tudod, össze kellett szerelnem a biciklit. Ugye szép?

Pom Pom elragadtatva suttogott az ágról: – Gyönyörű!

Picur meg volt elégedve az elragadtatással, mosolyogva magyarázott:

– Most kaptam, mert jó lett a bizonyítványom.

Pom Pom komolyan bólogatott.

– Gratulálok neked is, a bizonyítványodnak is! Nagyon szépen gurultatok.

– Ó, az még semmi! A guruláson kívül tudok még egy csomó figurát. Majd meglátod. Gyere gyorsan, lesz majd meglepetés!

Pom Pom azonnal lekecmergett az ágról, és Picur fejére ült.

– Imádom a meglepetéseket – motyogta.

Picur beletaposott a pedálba, Pom Pom megkapaszkodott, és nagyokat rikkantgatott.

– Repülünk! Suhanunk! Micsoda bringa! Micsoda kereke van!

Picur fél kézzel tartotta a kormányt, figurázott, nyolcasokat írt a parkban, kanyargott merészen a bokrokat kerülgetve, s dicsekedve sorolta, hogy még mi mindene van a bicajnak.

– Ó, nem csak kereke van! Van neki csengője, dudája, zászlója, első és hátsó vicsogója, ködlámpája, sebességmérője, magasságmérője, hőmérője és iránytűje, pótkulcsa és kontrafékje, azonkívül fésűtartó, kulcsfogas…

Az utolsó szavakat összekoccanó foggal mondta, mivel a kerékpár nagyokat döccent.

Nagyokat döccent Pom Pom is Picur fején, és ő is fogvacogva kérdezte:

– Mi van? Mi történt?

Picur fékezett, letette a lábát a földre.

– Leeresztett a gumi. Szálljunk le!

– Én is?

– Neked nem muszáj, úgyis én tolom a biciklit. Most gyalogolhatunk haza.

Pom Pom nem értette a dolgot, meg is kérdezte rögtön:

– De hát miért kell hazamenni? Vedd elő a pumpát, és fújd föl a kereket!

Picur idegesen hümgetett meg krákogott, egy kicsit el is pirult, majd kibökte:

– Nincs pumpa. Valahogy elfelejtettem. Vagyis nincs.

– Aha! Ködlámpa van, fésűtartó van, zászló van, első-hátsó vicsogó van, pumpa nincs! Haj, haj! Ez aztán a meglepetés! Haj, haj!

Picur dühösen nézett fölfelé.

– Én tolom a bicajt és te sóhajtozol?! Hát tehetek én róla, hogy kiment a levegő?!

Pom Pom egy kicsit összehúzta magát, s szelíd hangon magyarázott:

– Csak azért sóhajtottam, mert eszembe jutott Óriástüdejű Levegőfújó! Ha az most itt lenne!

Picurnak elszállt a mérge, megenyhülten kérdezte Pom Pomot: – Óriástüdejű? Sose hallottam semmiféle Óriástüdejűről! Mesélj róla! Majd szép lassan tolom a biciklit.

Pom Pom kényelmesen elhelyezkedett Picur fején, és belekezdett a mesébe.

– Óriástüdejű Levegőfújó amúgy külsőre elég kicsi, csak a tüdeje óriási. Egy focit felfújni neki semmi. Egy leengedett vacak bicikligumit keményre fújni egy pillanat! Egy kicsit csücsörít, így csinál, hogy sss! És kész. Egy szó, mint száz, fantasztikusan tud levegőt fújni! Fan-tasz-ti-ku-san!

Mikor már mindent felfújt a környéken, utoljára tévedésből egy sündisznót is, aki akkora lett, mint egy borjú, vagyis amikor már semmi felfújnivaló nem volt a közelben, elhatározta, hogy vándorútra kél.

– Körülnézek egy kicsit – mondta. – Az lehetetlen, hogy minden tele van már levegővel.

Hát ahogy ment, mendegélt, egy benzinkúthoz ért.

Roppant érdeklődéssel figyelte, hogy nemcsak a tartályokat töltik meg benzinnel, hanem a kerekeket is telefújják levegővel.

– Ezt én is tudom! – vetette oda a benzinkutasnak. – És ráadásul ingyen! Hadd csináljam én.

A benzinkutas beleegyezett.

– Rendben van. Csináljunk egy próbát. Ott egy kisautó, fújja fel!

Óriástüdejű Levegőfújó belefújt először az első gumiba, azután a második gumiba, azután a harmadik gumiba s végül a negyedik gumiba. De a nagy igyekezetben, hm, egy kicsit túlfújta a gumikat. Vagyis akkorák lettek, mint egy kamioné. De nem elég, hogy akkorák lettek, sorban ki is pukkadtak. Először az első, azután a második, azután a harmadik, azután a negyedik. A benzinkutas befogta a fülét a nagy durranásokra. Majd mikor a negyedik gumi is kidurrant, és csend lett, így ordított mérgesen:

– Mit csinált, maga szerencsétlen? Azonnal hagyja el a benzinkutat!

Szegény Óriástüdejű Levegőfújó szomorúan elhagyta a benzinkutat, vagyis vándorolt tovább, s közben kiabált, mint egy ószeres:

– Nincs valami felfújnivaló? Levegőt tessék! Halló! Nincs valami felfújnivaló?

Mikor senki se válaszolt, bánatosan legyintett.

– Ha nincs, hát nincs. Hajajaj, mit tehetek egyebet, tovább vándorolok! Majd csak lesz valami.

Kiállt az út szélére, és integetett az autóknak. Egy teherautó meg is állt, a sofőr mosolyogva kiszólt az ablakon:

– Ugorj fel hátra, öcsi!

Óriástüdejű Levegőfújó felugrott hátra és boldogan sóhajtozott, vagyis fújta a levegőt: sss, ssss!

A sofőr feszülten fülelt, gyanakodva hallgatózott.

– Ajaj, enged a gumi!

Majd lekászálódott a fülkéből, s körbejárta a kocsit.

– Ez se lyukas. Ez se lyukas. Hát akkor mi sziszegett?!

Ránézett Óriástüdejű Levegőfújóra, s rögtön mindent megértett.

– Aha! Te voltál! Minek sziszegsz itt, mint egy megkergült gúnár, mindig azt hiszem, hogy a gumi ereszt! Leszállni!

Óriástüdejű Levegőfújó leszállt, a teherautó elrobogott.

– Hajaj, most mit tegyek? Keresek egy olyan járművet, amelynek a kerekében nincs levegő.

Így is tett, kiballagott az állomásra, éppen bent állt egy vonat. Felült az utolsó kocsi tetejére. Mikor a vonat elindult, egy nagyot sóhajtott örömében, csak úgy bele a levegőbe: sss, sss!

A mozdonyvezető kinézett az ablakon, s meglepődve látta, hogy a füst előreszáll!

– Most előremegyünk vagy hátramegyünk?! – morgott dühösen.

Megállította a mozdonyt, de a füst így is előreszállt. Leugrott a mozdonyról, végigfutott a kocsik mellett, s meglátta Óriástüdejű Levegőfújót, ahogy sziszegett meg susogott.

– Te csinálod velem ezt a csúfságot?! Leszállni!

Szegény Óriástüdejű Levegőfújó leszállt, a vonat elrobogott. Ahogy ott álldogált meg szomorkodott, eszébe jutott valami.

– Elmegyek Gombóc Artúrhoz! Ő biztosan segít rajtam.

El is baktatott, bekopogtatott, s összepréselt szájjal megkérdezte:

– Hahó, Artúr! Lakhatok nálad egy kis ideig?

Gombóc Artúr szélesre tárta az ajtót, és barátságosan így szólt:

– Természetesen! Vendég a háznál, öröm a háznál! Gyere be! Nekem most úgyis el kell mennem csokoládéért. Tudod, keményen fogyókúrázom, és nem eszem mást, csak egy icipici csokoládét. De akármilyen icipicit eszem, mindig elfogy! Csak arra kérlek, hogy ne fújj fel semmit a lakásban.

Óriástüdejű Levegőfújó panaszosan feljajdult.

– De hát mit csináljak, ha annyi fölösleges levegő van bennem?!

Gombóc Artúr összeráncolt homlokkal töprengett, valóban mit is csináljon szegény, majd így nyugtatgatta a panaszkodót:

– Persze, persze, de az én kedvemért próbáld meg egy kicsit visszatartani. Cserébe megígérem, hogy segítek, vagyis keresek neked valami felfújnivalót.

Ezzel kiment, becsukta az ajtót. Alig engedte el a kilincset, alig ment pár lépést, mikor érezte, hogy a háta mögött valami furcsa dolog történt. Megfordult, hogy megnézze, mi az, s rémülten a fejéhez kapott.

– A házam! Fölrepült a házam, mint egy léghajó!

S valóban, a ház fent lebegett, mint egy léghajó, mert Óriástüdejű Levegőfújó belülről felfújta.

– Csak el ne vigye a szél! – sóhajtott Gombóc Artúr. – Ennek a fele se tréfa, azonnal keresnem kell valami felfújnivalót, a csokoládé ráér!

S rohant, ahogy csak a lába bírta. Először Madárvédő Golyókapkodóhoz ment, s lihegve hadarta:

– Sürgősen segíteni kellene valakin!

– Madár az illető? – kérdezte Madárvédő Golyókapkodó.

– Nem, nem madár. Óriástüdejű! Vagyis hogy óriási a tüdeje, és tele van levegővel! És muszáj neki fújni. Most éppen a házamat fújta fel, úgyhogy sürgős a dolog. Nem tudsz valami felfújnivalót?

Madárvédő Golyókapkodó együttérzően ingatta a fejét.

– Hm, itt nincs semmi a háznál. Ami van, az már mind tele van levegővel. Próbáld meg Radírpóknál.

Gombóc Artúr megköszönte a tanácsot, és elrohant Radírpókhoz, vagyis egy nagy lyukhoz, és lekiáltott:

– Hahó, Radírpók! Itt vagy?

Radírpók felmászott a lyukból.

– Hát persze hogy itt vagyok! Mit gondolsz, ki tudna ekkora lyukat radírozni? Mit akarsz?

– Azt akarom, hogy nem tudsz-e valami felfújnivalót, ugyanis nálam lakik Óriástüdejű Levegőfújó, és sürgősen kellene neki valami!

Radírpóknak felcsillant a szeme.

– És mindent fel tud fújni?

– Mindent! Hajaj!

– Engem is?

– Téged? Minek? – csodálkozott el Gombóc Artúr.

Radírpók lázasan csillogó szemmel válaszolt:

– Hogy nagyobb legyek! Világos! Képzeld, mekkora lyukat tudnék radírozni! Egész városokat, országokat, földrészeket tudnék kiradírozni! A napot, a csillagokat!

Gombóc Artúr gyorsan otthagyta a képzelgőt.

– Hogy micsoda?! Persze, vagyis én most rohanok. Szerbusz!

Egyenest Festéktüsszentő Hapci Benőhöz ment. Hadarva mondta!

– Szerbusz, de jó, hogy itt talállak! Mondd… vagyis min búsulsz?

Festéktüsszentő Hapci Benő a fejét lógatta, fancsali képet vágott, vagyis valóban búsult. Bús hangon válaszolt:

– Hogyne búsulnék, amikor nézd, milyen gyönyörű autót kaptam az egyik tisztelőmtől! Tüsszentettem érte egy kis képet. Utána elhatároztam, hogy tájképeket fogok tüsszenteni, és ezért tájakat fogok látogatni. Mivelhogy itt ez a gépkocsi. Hajaj! És hidd el, hogy csak egy kicsit barkácsoltam a motoron! Csak néhány encsem-bencsemet csavargattam, hogy ne zörögjenek, meg ne zúgjanak, meg ne pöfögjenek és ne kattogjanak! És most nézd meg! Bedöglött ez a vacak autó, pedig tiszta új.

Gombóc Artúr megnézte az autót, s a fejét csóválta.

– Hajaj, ez kampec! Ebből se lesz már motor!

Festéktüsszentő Hapci Benő még fancsalibb képet vágott.

– Ugye te is azt mondod? Most mit csináljak? Hogy fogok én tájak nélkül tájképeket festeni? Mi lesz velem?

Gombóc Artúr elgondolkozott, majd nagyot mosolygott, mivel eszébe jutott valami.

– Várjál csak, várjál csak, ne bőgj a fülembe! Hadd töprengjek egy kicsit. Háááá-hopp! Megvan! Óriási szerencséd, hogy velem találkoztál! Átalakítjuk a gépjárművet széljárművé! Ennek már úgyis mindegy, hogy mivé alakítjuk. Megspórolod a benzint, és nem szennyezed a levegőt! Ide a tetejére egy hatalmas vitorlát szerelünk.

Festéktüsszentő Hapci Benő képe felvidult, majd újra elkomorodott.

– De mi lesz, ha szélcsend lesz?

Gombóc Artúr csak legyintett.

– Semmi vész! És ez a lényeg! Mert nem kell hozzá szél. Haha! Szerződtetni fogod Óriástüdejű Levegőfújót. És ő annyi levegőt fúj neked, hogy megbüntetnek gyorshajtásért!

Erre már Festéktüsszentő Hapci Benő is elmosolyodott, és azonnal el is mentek Óriástüdejű Levegőfújóért. Előbb persze még le kellett engedni a házat, de felkiabáltak neki, hogy nyisson ki ajtót-ablakot, s a ház szépen le is szállt. Óriástüdejű Levegőfújó rögtön elfoglalta az állását, és nagyon elégedett volt, mert annyit fújhatott, amennyit csak tudott. Festéktüsszentő Hapci Benő is nagyon elégedett volt, mert gyönyörűen száguldozott a széljármű. Gombóc Artúr is nagyon elégedett volt, tudod, miért…

Picur vidáman bólogatott.

– Tudom, a háza miatt! És én is elégedett vagyok, hogy sikerült hazatolni a biciklit. És köszönöm a mesét! És ha szerzek egy pumpát, újra kirándulunk!

Pom Pom felugrott egy fára, és onnan beszélt:

– Ó, szóra sem érdemes! Azért a biciklid igazán gyönyörű!

Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél

Pom Pom ült egy ágon, egy szép hosszú ágon, és várta Picurt. Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki se ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan, bámulatosan tudja változtatni az alakját. Ha akarja, olyan, mint egy szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas kesztyű vagy papucs orrán pamutbojt! Most milyen? Most olyan, mint egy szőrsapka, mint egy kíváncsian figyelő szőrsapka. Hintázott az ágon, és leselkedett.

Végre jött Picur, elhaladt az ág alatt, Pom Pom gyorsan leszólt:

– Szia, Picur! Hova rohansz?

– Iskolába! – mondta Picur mosolyogva. – De egyáltalán nem rohanok!

– Elkísérhetlek? Veled mehetek? Repülhetek? Ugorhatok? Pattanhatok? – kérdezte Pom Pom izgatottan.

– Gyere talán nyugodtan és szép lassan – csitította Picur. – Vagy legalábbis próbáld meg!

Pom Pom leugrott az ágról, Picur fejére ült, kényelmesen elhelyezkedett, majd megkérdezte:

– Elég nyugodtan jöttem? – Majd a választ meg se várta, dudorászott meg dünnyögött. – Ma jó napom-pom van, ma pompom-pompás jó napom!

Így ballagtak meg dudorásztak, mikor elszaladt mellettük egy kutya.

– Fussatok, ha kedves az életetek! – kiáltotta s eltűnt.

Alighogy eltűnt, arra loholt egy macska, s így kiáltott:

– Meneküljetek, ha kedves az életetek!

Alighogy eltűnt, arra iszkolt egy egér, s rémülten cincogta:

– Pucolás! Ne nézz hátra, ott jön mögöttem!

Picurnak éppen csak annyi ideje volt, hogy beugrott egy nagy fa mögé, s onnan hallották, hogy valami így csinál, hogy sziiuu, sziiuu, ssssty!!! S még azt is látták, de csak futólag, hogy valami elsuhan.

– Mi ez? Mi volt ez? – kérdezte Picur rémülten.

De Pom Pom csak azt hajtogatta, mint egy eszelős, hogy kapaszkodj, kapaszkodj!

– Nem elég, ha csak te kapaszkodsz? – kérdezte Picur.

– Nem, nem! – hadarta Pom Pom. – Te is kapaszkodj! Mindenki kapaszkodjon! Általános kapaszkodás! Világméretű fogódzkodás!

Picur átölelte a fa derekát, s megkérdezte:

– Most jó?

– Jó! – felelte Pom Pom. – Csak ne ereszd el! Egyelőre megmenekültünk! Hű! Láttad?

– Láttam… úgy futtában. Mi volt az?

Pom Pom idegesen hadart:

– Nem mi, hanem: ki! Nem ki, hanem: be! Nem be, hanem: el!

– Nem beszélnél egy kicsit világosabban? – szólt rá Picur.

– Jó – bólintott Pom Pom. – Akkor világosan megmondom: ő volt a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél! Gyerünk gyorsan, keressünk egy sötét rejtekhelyet, ott majd elmesélem világosabban!

– Rejtekhelyet? A kapaszkodás nem jó? – kérdezte Picur engedékenyen, mivel már kezdett elzsibbadni a keze, és szívesen elengedte a fa derekát.

– Jó, csak nem elég! A kapaszkodás csak ideiglenesen jó, hogy el ne sodorjon a huzat! Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél ellen rejtekhely kell! Bunker! Légópince!

Picur körülnézett, s meglátott egy szemeteskukát.

– A kuka jó lesz?

– Jó! – rikkantotta Pom Pom. – Futás a bombabiztos kukába!

Belebújtak, magukra húzták a fedelet; a kuka szerencsére üres volt. Ültek a meleg félhomályban, kifújták magukat.

Pom Pom is nyugodtabban vette a levegőt, majd így szólt:

– Nincs valami szalagod vagy valami hajráf? Átköthetnél, hogy ne veszítsük el egymást.

Picur turkált a zsebében.

– Szalagom van, szalag mindig van nálam, sose lehet tudni, hogy mikor kell!

Átkötözte a szalaggal Pom Pomot, s megcsomózta az álla alatt. Olyan lett, mint egy tavaszi kalap, amelyet lekötöttek a szél ellen.

– Meséld már! – sürgette Pom Pomot.

– Mesélem… És hogy az elején kezdjem, Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél valamikor egy közönséges kötél volt, és egy nyugdíjas harangozó kertjében volt kifeszítve. A harangozó semmi mással nem törődött a világon, csak a harangzúgást hallgatta. Hallgatta reggel, hallgatta délben, hallgatta este, még éjszaka is hallgatta, mivel semmi mással nem álmodott, csak harangzúgással. Képzelheted, hogy mivel volt állandóan tele a feje! A szárítókötelet is rossz helyre feszítette ki, éppen keresztbe az út felett. Jött a postás, nekiment, és dühösen így szólt: – A nyavalya törje ki ezt a kötelet! – Jött egy kéményseprő, beleakadt a létrájával, s dühösen kiabált: – A frász essen ebbe a kötélbe! – Jött egy macska, belebotlott, s így fújtatott mérgesen: – Rúgja meg a tehén ezt a vacak kötelet!

A kötélnek a nagy megbotlásoktól meg beleakadásoktól kioldódott az egyik vége. Jött egy játékos kedvű kutya, a foga közé kapta, és ráncigálta morogva. Ezt morogta: – A mennykő csapjon ebbe a madzagba! Hát ki az erősebb?!

És ezzel betelt a pohár! Vagyis ez már több volt a kelleténél. A Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél iszonyú dühös lett. Megrázta magát, s aztán kioldotta a másik 75végét is. Sziszegett, suhogott félelmetesen: – Majd adok én nektek madzagot! Majd adok én nektek rángatást! Elég volt a gyalázatból! Most én jövök! Reszkessetek! Reszkessetek! Támadás!

A kutyát átdobta a kerítésen, hogy csak úgy nyekkent, majd ő is kisurrant az utcára. És azóta senki sem bír Lesbőltámadó Ruhaszárítókötéllel! Itt is csap, ott is lecsap a gyanútlan járókelőkre.

Megleste a postást egy sarkon, amint az fütyörészve ballagott. Lecsapott rá, megpörgette egyszer jobbra, egyszer balra, amíg a postás el nem vesztette az egyensúlyát és a tájékozódási képességét, csak imbolygott ide-oda, mint egy kuglibáb. S ez még mind nem volt elég! A hatalmas bőrtáskát az imbolygó postás fejére húzta. A postás most már semmit se látott, csak tapogatózott a fal mellett. Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél gúnyosan sziszegett: – Expresssssz-ajánlott, expresssssz-ajánlott, megsssszűnt a kézzzzzbesítés!

Majd a kéményseprő után lopakodott, fel a tetőre. Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél neki is gúnyosan sziszegett a fülébe: – Kéménysssseprésss, pucolásss, kotrásss és kormozássss megszűnt, megszűnt!

Az apróbb áldozatokkal nem vacakolt ennyit, tucatjával fogdosta őket össze, és az esőcsatorna könyökcsövébe hurcolta.

Picur megborzongott, és remegő hangon megkérdezte:

– Mi aprók vagyunk vagy nagyobbak?

Pom Pom elgondolkozott, majd így felelt:

– Ketten biztosan nagyobbak vagyunk. Éppen ezért sohase váljunk el! Legjobb lenne még a kukát is hozzánk kötözni!

Felnyomta a kuka fedelét, és tűnődve méregette, hogy mekkorák is lennének összekötözve. Majd felnézett, és éles hangon rikkantott:

– Jön! Itt jön! Fedezékbe!

Gyorsan lebújtak, s csak a fedél résén leselkedtek kifelé. Látták, hogy Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél félelmetesen tekeredve meg suhogva egy csapat verebet kerülget. Gúnyosan ezt sziszegte:

– Ahá! Itt vagytok! Sokan vagytok! De hiába vagytok sokan! Mindnyájótokat elkaplak!

Azzal sok apró hurkot csinált, és elkapta a verebeket, minden hurokban csipogott egy.

– Ugye mondtam! – sziszegte. – Ez jó kis sorozat volt! – Majd betuszkolta a verebeket a csatornanyílásba, alul. – Befelé, befelé, csipogó banda!

A verebek betódultak, de szerencsére a csatornát elfelejtették bedugaszolni, felül kióvakodtak, és a fejüket behúzva leselkedtek. Csendben kuksoltak, várták, hogy múljon a vész.

Picur nem bírta tovább nézni, mérgesen kifakadt.

– Ezt nem tűrhetjük tovább! Valamit csinálni kell! Garázda huligán! Bántja a kisebbeket! Gyere, felhívjuk a tűzoltókat!

– Miért a tűzoltókat? – kérdezte Pom Pom, ahogy futottak a telefonfülkéhez.

– Azért, mert ez itt egy elemi csapás! – válaszolta Picur.

A telefonfülkében óvatosan a padlóra kuporodtak, s felhívták a tűzoltókat.

– Halló! Jöjjenek ide gyorsan egy nagy létrával meg fecskendővel meg egy nagy csipesszel!

– Hol a tűz? Mekkora a tűz? – kérdezte egy borízű hang.

– Tűz nincsen szerencsére, Lesbőltámadó Ruhaszárítókötelet kell elkapni! Vagyis elemi csapásról van szó! – suttogta Picur a telefonkagylóba.

– Értettük! Megyünk! Világos! – kurjantotta a borízű hang. – Várjatok meg. És senki se moccanjon, nehogy eltapossátok a nyomokat!

A tűzoltók egy szempillantás alatt kiértek, nagy csilingeléssel megálltak.

A főcsővezető lekiáltott Picurnak:

– Te hívtál? Hol az elemi csapás?!

Picur kidugta a fejét óvatosan a telefonfülkéből, persze Pom Pommal együtt, és ketten suttogták a főcsővezetőnek:

– Ott van az elemi csapás! Ott, ott, arra!

A sarokra mutattak, ahol Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél csimpaszkodott az ereszcsatornán, és gúnyosan sziszegett:

– Tűzoltók! Hahaha! Spriccelő vitézek! Húsvéti locsolók! Gyertek csak!

A tűzoltók rohamra indultak, vagyis keményen megmarkolták a főcsövet, és nagy csilingelve a csatornához irányították az autót.

Picurék a telefonfülkéből nézték az elcsípést. Pom Pom befogta a szemét, és így kiáltott fel:

– Jajaj! Elkapta a tűzoltókat! Én azt hiszem, hogy itt a vég!

Picur is látta, hogy Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél suhant egyet jobbra, kanyarodott egyet balra, tekeredett egyet előre, és a tűzoltók gúzsba kötve görnyedeztek az autó tetején. De Picur nem csüggedt, nem esett kétségbe, sőt vidáman kiáltott, mert még valami mást is látott:

– Itt a vég, és Gombóc Artúr is itt van! Integessünk neki! Hahó! Hahó! Erre! Ide!

Gombóc Artúr észrevette az integetőket, arra kanyarodott, s derűsen rájuk köszönt:

– Sziasztok! Nincs véletlenül egy ruhaszárító köteletek? Kimostam mindent, és nincs mire teregetni.

– Ott, ott! – mutogattak neki. – Ott van egy! Az jó lesz? De vigyázz, mert nagyon veszélyes!

Gombóc Artúr odaballagott a tűzoltókhoz.

– Halló, odafönt! Ideküldtek egy ruhaszárító kötélért.

Egy nagy bajuszú tűzoltó nyögdécselve lekiáltott a kocsi tetejéről:

– Ez jó lesz? Nem baj, hogy össze van tekeredve? Nem baj, hogy moccanni sem tudunk tőle?! Nem baj, hogy majd összetöri a csontunkat?!

– Nem baj – mondta nyugodtan Gombóc Artúr, s letekerte a kötelet a tűzoltókról. De nemcsak hogy letekerte, hanem szépen össze is hajtogatta, majd a karjára fűzte.

– Na végre egy szakember! – sziszegte Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél. – De aztán jó irányba feszíts ki!

– Nyugi, hosszú! – intette Gombóc Artúr. – Észak–déli irány jó lesz?

– Jó! Csak ne járjanak arra a macskák, a kutyák, a kéményseprők meg a postások! Végre egy kis nyugalom! Már úgyis untam a lesből támadást! Micsoda strapa volt!

Órarugógerincű Felpattanó

Pom Pom bóbiskolt az ágon, egy szép hosszú ágon, de a fél szemét azért nyitva tartotta, és az útra pislogott, hogy mikor jön már Picur, csak nehogy szem elől tévessze!

Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan. Most milyen? Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, egy pislogó szőrsapkához.

Hát ahogy pislogott meg bóbiskolt, a nyitva tartott fél szemével végre meglátta Picurt.

Rögtön kinyitotta a másik szemét is, jó nagyra nyitotta mind a kettőt, mert Picur elrohant a fa alatt, olyan gyorsan, mint a szélvész.

Pom Pom izgatottan kiabált:

– Hová rohansz? Miért rohansz? Az iskola megvár! Állj meg! Várj meg te is engem!

Picur lelassított, és hadarva magyarázott:

– Hát nem látod, hogy már fél kilenc?! Jaj, már nem is fél kilenc, hanem egész kilenc! Elkésem az iskolából! Hát nem látod?

Pom Pom kihajolt, és megnézte az utcai órát.

– Várj, várj! Rossz órát nézel! Vagy rosszul nézed! Ezen az órán még csak fél nyolc!

Picur visszajött. Megállt a fa alatt, és abba az irányba nézett, amerre Pom Pom mutogatott. Az óra valóban fél nyolcat mutatott.

– Nem értem – morfondírozott Picur. – A másik órán kilenc volt. Nem értem!

Pom Pom töprengett, rázta a fejét, tekergette a nyakát, vagyis gondolkozott, majd vidáman a homlokára csapott.

– Megvan! Ez nem lehet más, mint Órarugógerincű Felpattanó!

– Órarugógerincű micsoda? – csodálkozott Picur.

– Elkísérhetlek? Majd útközben szép lassan elmesélem. Van idő! Rengeteg időnk van!

Picur bólintott, hogy elkísérheti. Pom Pom Picur fejére ült, mint egy sapka, és szép lassan sétáltak, majd néha megiramodtak, majd megint lassan battyogtak, és jól megnéztek minden órát.

Pom Pom pattogott Picur fején, összehúzta magát, felugrott egy picit a levegőbe, majd visszahuppant.

– Nahát! Nahát! Nem hallottam róla két éve! Nem! Három éve! Nem! Négy éve!

Picur idegesen rázta a fejét.

– Én pedig egyáltalán nem hallottam róla! Se tavaly, se tavalyelőtt. És légy szíves, ne pattogj!

Pom Pom pattogott és bocsánatkérően pislogott.

– Csak mutatom, hogy csinál Órarugógerincű Felpattanó!

– Hogy csinál? – kérdezte Picur.

– Felpattan! – magyarázott Pom Pom. – De előbb összehúzódik. Mert olyan hajlékony és rugalmas, mint egy órarugó. Azért is hívják Órarugógerincű Felpattanónak. Világos?

Picur bólintott, hogy világos.

– És valahol itt bujkál a környéken.

Pom Pom pislogott meg tekergőzött meg leselkedett meg nézelődött. Majd előre mutatott, és az izgalomtól kicsit rekedten suttogott:

– Ott van!

– Hol? – suttogott Picur is, mert rá is átragadt az izgalom.

– Ott! Látod azt a fiút a két karikával? Az egyik karika Órarugógerincű Felpattanó!

Figyelték a fiút, aki pálcával ütögette, hajtotta a két karikát. Hallották, hogy csodálkozva dünnyög:

– Az előbb még csak egy karikám volt. Nem baj! Ez a másik egész ügyesnek látszik.

Az a másik karika, amelyik egész ügyesnek látszott, figurázott, mókázott, ide-oda gurult, majd kinyúlt, mint egy villamossín, majd hullámzott, mint egy hajcsat, majd boltívet csinált, majd megunta az egészet, felágaskodott, és ugrálva eltűnt a sarkon, dang, dang, dang!

A fiú ámulva nézett, majd legyintett.

– Láttam én, hogy nem teljesen normális!

Majd az első karikájával, amelyik teljesen normális volt, elkarikázott.

Pom Pom suttogva sürgette Picurt:

– Utána! Gyerünk utána! Arra pattog! Arra ugrál!

Befordultak a saroknál, néztek erre, néztek arra, de nem látták sehol Órarugógerincű Felpattanót.

Egyszer csak Pom Pom pisszegett egy halkat.

– Psz! Azt hiszem, ott van!

– Hol? – kérdezte Picur.

– Ott! Figyeld a cukrászinast!

Figyelték a cukrászinast, aki feltartott jobb kezében egy gyönyörű, emeletes tortát vitt. Ebben nem volt semmi különös, de az már elég különös volt, hogy a cukrászinas a bal lábával a levegőben lépkedett. Vagyis úgy látszott, mert a bal lába nem ért le a földre.

– Figyeld a bal lábát! – suttogta Pom Pom. – Alatta van Órarugógerincű Felpattanó!

Most már Picur is látta, hogy Órarugógerincű Felpattanó kifeszül, mint egy korlát, s rajta lépeget egyensúlyozva a cukrászinas.

Majd lelapult teljesen a földre, a cukrászinas egy ideig még a levegőben lépegetett a bal lábával, míg el nem tűnt a sarkon.

– Phű! – törölgette a homlokát Pom Pom. – De azért nem ejtette el a tortát!

Nézték, lesték a sarokhoz lapulva, hogy ki lesz Órarugógerincű Felpattanó újabb áldozata.

Jött egy macska, kényeskedve rakta a lábait, vigyázva, nehogy pocsolyába lépjen. Nem lépett pocsolyába, nem, nem, valami egészen másra lépett. A macska először csak annyit érzett, hogy puhán felemelkedik a levegőbe. És nem elég, hogy felemelkedett a levegőbe, hanem egyszer csak repülni is kezdett. Mindenesetre összehúzta magát, összegömbölyödött, mint egy labda. Kívülről nézve olyan is volt, mint egy labda, amint ide-oda pattog.

– Nyáu! – nyávogott egy keserveset a labda. – Biztosan álmodom az egészet, és de rosszat álmodom!

Picurék figyelték a nyávogó labdát.

– Valamit azért kellene csinálni! – suttogta Picur.

– Itt senki nem tud csinálni semmit! Egyedül Gombóc Artúr tud csinálni valamit! – suttogta vissza Pom Pom.

– De hol van most Gombóc Artúr? Ki hallott Gombóc Artúrról mostanában?

Közben Órarugógerincű Felpattanó megunta a labdázást, egy utolsót pöccintett 84a labdán, amely földet érve visszaváltozott macskává, és dühösen sziszegve meg fújva meg nyávogva elhúzta a csíkot. Órarugógerincű Felpattanó nyújtózott egy nagyot, rugózott egy kicsit, majd kandi pillantásokkal új játék után nézett.

Egy teherautó kanyarodott be az utcába. Órarugógerincű Felpattanó gyorsan elnyúlt a kockaköveken. Mikor a teherautó rágurult, rátekeredett a hátsó kerekére, ugyanakkor megfogózkodott a villanyoszlopban, és roppant erővel visszatekerte a hátsó kereket. A teherautó lassan visszafelé gurult.

A sofőr csodálkozva hajolt ki az ablakon, hogy mi a csoda történik. De nem látott semmit. Gázt adott, a teherautó elindult, Órarugógerincű Felpattanó feltekeredett, s a teherautó megint hátrafelé araszolt.

– Milyen erős! – jegyezte meg elismerően Picur.

– Fantasztikus ereje van! – pattogott Pom Pom. – Erősebb, mint a svéd acél! Erősebb minden acélnál!

– Az erő még nem minden! – töprengett el Picur egy pillanatra. Majd tovább nézték az előre-hátra guruló teherautót. A sofőr már két lábbal nyomta a gázt, mikor Órarugógerincű Felpattanó megunta a játékot, elengedte a kereket, s a teherautó kilőtt az utcából.

Ekkor egy bajuszos jött ki az egyik házból, szemetesvödröt cipelt, s a kukához battyogott. Órarugógerincű Felpattanó villámgyorsan a kuka alá surrant, s várt csillogó szemmel.

A bajuszos odaért, kinyitotta a fedelet, felemelte a vödröt, s önteni akarta a szemetet, mikor a kuka felemelkedett, egészen a feje búbjáig. A bajuszos csodálkozva tartotta a vödröt, s kimeredt szemmel bámulta a levegőben lebegő kukát.

Majd lassan leengedte a vödröt. A kuka leereszkedett a földre.

– Mi a fityfene ez? – mormogott a bajuszos. – Próbáljuk csak meg még egyszer!

Megpróbálta még egyszer. Lassan felemelte a vödröt. A kuka is felemelkedett a levegőbe. Így maradtak egy pillanatig, majd a bajuszos leengedte a vödröt. A kuka is visszaült a földre.

A bajuszos mérgesen ráncolta a homlokát. Majd bevetett egy trükköt: villámgyorsan emelte fel a vödröt. A kuka is villámgyorsan emelkedett a levegőbe. Majd villámgyorsan leengedte a vödröt. A kuka is villámgyorsan leereszkedett.

– Nono! – fenyegette meg a bajuszos a kukát. – Viselkedj rendesen! Különben elbánok veled!

Hirtelen felugrott a kukára, s rácsücsült.

– Most izegj, most mozogj, fránya kuka! Te izgő-mozgó kuka! Jaj! Jaj! Jaj!

Azért jajgatott, mert a kuka újra fölemelkedett a levegőbe. De nem elég, hogy fölemelkedett, hanem ugrott is kettőt-hármat, s vele ugrált a bajuszos is a fedelén csücsülve.

Mikor a kuka leért a földre, a bajuszos leugrott, s rémülten visszaszaladt a házba.

Órarugógerincű Felpattanó kimászott a kuka alól, vidáman nyújtózott meg rugózott. Felugrott a levegőbe, s fenéken pöccintett egy verebet. Aztán még egyet. Aztán még egyet. A verebek csiripelve menekültek az utcából. Egyáltalán: mindenki elkerülte ezt az utcát! Jött egy kutya, benézett az utcába, s fejét csóválva eltrappolt.

Jött egy macska, benézett az utcába, s mérgesen nyávogva elspurizott.

Jött egy másik fiú karikával, benézett az utcába, s gyorsan visszafordulva elkarikázott.

Jött egy másik teherautó, benézett az utcába, s pöfögve visszafarolt.

Órarugógerincű Felpattanó elszontyolodva kóválygott fel-alá a kiürült utcában.

Ekkor a szemben lévő toronyban nagy zengés-bongás támadt. Recsegés meg percegés meg veszett tiktakolás meg összevissza óraütés, mint egy bolond toronyórában.

Mindenki odanézett, s látták, hogy a toronyóra valóban megbolondult.

Megbolondult a toronyóra! – mutogatott Picur. – Összevissza járnak a mutatók!

– Valami zűr van, az biztos! – mormogott Pom Pom. – És itt van ez a foglalkozásnélküli Órarugógerincű Felpattanó! Hüm! Hüm. Csak jönne már Gombóc Artúr! Ő tudná a megoldást!

Órarugógerincű Felpattanó is kíváncsian figyelte a megbolondult toronyórát. De hát ő se tudta még a megoldást! Vagyis csak bámészkodott meg figyelgetett.

Végre arra jött Gombóc Artúr, egy nagy bőröndöt cipelt.

– Hahó, Artúr! De jó, hogy erre jársz! – rikkantott Pom Pom. – Állj meg egy pillanatra!

– De csak egy pillanatra! – mondta Gombóc Artúr. – Új csokoládészállítmány érkezett, oda sietek. Mi a baj?

Pom Pom a megbolondult toronyórára mutogatott, majd a bámészkodó Órarugógerincű Felpattanóra.

Gombóc Artúr egy pillanat alatt kitalálta a megoldást.

– Hm. Biztos eltört a rugó. No meg itt van ez a láthatóan munkanélküli Órarugógerincű Felpattanó. Világos!

Intett Órarugógerincű Felpattanónak.

– Figyelj ide, öcsi! Nem akarsz egy jó állást? Egy magas állást? He?

– De akarok! Már úgyis unatkozom!

– Helyes! Akkor pattanj fel oda! Ott az állás!

– Köszönöm, Gombóc Artúr! Pattanok! – sikkantott Órarugógerincű Felpattanó.

S felpattant a toronyba, megkereste az eltört rugót, kidobta az ablakon, s szépen becsusszant a helyére.

Az óra egyből megjavult, egyenletesen tiktakolt, s a mutatók pontosan mutatták az időt.

– Jaj! – mondta Picur. – Mindjárt nyolc óra! Elkések az iskolából! Rohanás!

Még elbúcsúztak Gombóc Artúrtól, aki a másik irányba futott a csokoládéért, futtában integettek a toronyóra felé, s rohantak az iskolába.

A kapuban Pom Pom is elköszönt.

– Szia, Picur! Most már tudod, hogy melyik óra a legpontosabb a világon!

– Tudom! – mosolygott Picur. – Amelyikben Órarugógerincű Felpattanó lakik!

Magányos Szamovár

Pom Pom ült egy ágon, egy szép hosszú ágon, ásítozott meg pislogott. „Á! Á!” – mondta, mikor ásított. Mikor pislogott, nem mondott semmit.

Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri! Egyszer ilyen, egyszer olyan! Most milyen? Most leginkább egy ágon gubbasztó szőrsapkához hasonlít. Egy ásítozó meg pislogó szőrsapkához.

Pislogva és ásítozva leste az utat, hogy jön-e már Picur.

De nem jött senki. Egy lélek sem jött. Üres volt az utca, egy kutya se ügetett arra, egy macska se somfordált arra, egy veréb se suhant arra.

– Á! Á! – ásítozott Pom Pom. – Jaj de üres a világ! Jaj de magányos vagyok!

Bánatosan becsukta a szemét, de gyorsan ki is nyitotta, nehogy ne lássa meg Picurt, nehogy elszalassza Picurt!

Jól is tette, hogy kinyitotta a szemét, mert jött Picur, ásítozva és nagyon lassan.

– Jaj de jó, hogy jössz! Jaj de jó, hogy itt vagy! – örvendezett Pom Pom.

De Picur csak legyintett meg ásítozott meg sóhajtozott.

– Á! Á! Ó! Ó!

– Mi a baj? – érdeklődött Pom Pom.

– Olyan üres a világ! – sóhajtott Picur. – Olyan üres az utca! Nem jár erre egy lélek sem! Se egy kutya, se egy macska, még csak egy veréb se! Jaj de magányos vagyok! Á!Á!Ó!Ó!

Pom Pom magára mutatott. Kijjebb mászott az ágon, hogy jobban lehessen látni.

– Itt vagyok én! Vagyis én is itt vagyok. Úgy értem nem vagy teljesen egyedül! Én is magányos voltam az előbb, de most már ketten vagyunk! Nem sok, elismerem, de azért több, mintha egyen lennénk. Vagyis mintha egyedül lennénk. Kettő több, mint egy!

– Ó! Ó! – sóhajtozott Picur.

– Elkísérhetlek? – kérdezte Pom Pom. – Ketten mégsem leszünk annyira magányosak! Úgy értem, hogy az is valami, ha ül valaki az ember fején. Vagyis valami, ha ülök valaki fején…

Picur csak legyintett, de Pom Pom ezt is beleegyezésnek vette.

– Így ni! – mondta. – Mehetünk. Így mindjárt könnyebb.

S azzal ráült Picur fejére.

Elindultak lassan, nagyon lassan az iskolába. Picur nem szólt egy szót sem, csak ásítozott meg sóhajtozott.

– Á!Á!Ó!Ó!

Pom Pom fészkelődött meg mocorgott, majd megszólalt:

– Ez semmi! Ez mind semmi!

Picur megállt, először csodálkozva nézegetett jobbra-balra, hogy ki szólt, majd bánatosan legyintett, és suttogva megkérdezte:

– Mi semmi?

– A magányosság az semmi! – mondta Pom Pom. – A kettőnk magányossága, még az is semmi!

Picur lassan magához tért, már nem suttogott, kíváncsian megkérdezte:

– Hogyhogy semmi?

– Úgy, hogy semmi! Mert van nála nagyobb is! – vágta rá rögtön Pom Pom. S nehogy abbamaradjon a beszélgetés, gyorsan folytatta: – Mert ugye, aki beszélget valakivel, az már nem annyira magányos. Vagyis van nálunk magányosabb is!

– Ki az? – kérdezte Picur, most már teljesen rendes hangon.

– Magányos Szamovár! – borzongott Pom Pom. – Nincs nála magányosabb! Ő a legmagányosabb a világon!

– Sose hallottam róla – mondta Picur.

– Mindjárt hallasz. Figyelj! Én már hallom!

Picur figyelt, fülelt, hallgatózott.

– Merre figyeljek? – kérdezte halkan.

– Arra figyelj! – mutogatott Pom Pom egy öreg-öreg házra. – Onnan jön! A pincéből!

Picur az öreg-öreg ház felé figyelt. S valóban onnan jött a hang, tompán, rekedten, fájdalmasan és hosszan.

– Huioáéüüüü!

– Mi volt ez? – rezzent meg Picur. – Oroszlánbőgés? Nem oroszlánbőgés! Nem is hiénaüvöltés! Nem is mozdonyfütty! Ki volt ez?

– Magányos Szamovár! – rezzent meg Pom Pom is.

– Mesélj róla! – kérte Picur.

– Nem könnyű mesélni róla – sóhajtott Pom Pom. – Ugyanis mint mondtam, teljesen magányos! Azért valamit tudok róla mesélni. De egy kicsit menjünk arrébb, mert idegesít ez az állandó üvöltés!

Kicsit arrébb mentek, egy hirdetőoszlop mögé, ahol nem hallották az üvöltést. Pom Pom belefogott a mesébe.

– Magányos Szamovár valamikor rendes szamovár volt. Szép csillogó-villogó, duruzsolva vizet forraló. Forró vízzel teát csináló. Örült, aki hallotta a hangját, örült, aki ivott a teából. De ez régen volt, hajaj, de milyen régen!

Pom Pom nagyot sóhajtott.

Picur is sóhajtott, majd megkérdezte:

– És most már nem örülnek neki? Mi történt? Meséld tovább!

Pom Pom mesélt.

– Hogy mi történt? Az történt, hogy egyszer elfelejtettek vizet tölteni bele. Teljesen kiszáradt. Az oldala megrozsdásodott, a csapja beragadt. Nem csillogott és nem duruzsolt. Egy szép napon aztán, vagyis inkább egy csúnya napon ledobták a pincébe. Azóta ott él a sötét pincében, egyre magányosabb lett, és annyira elvadult, hogy már inkább egy vadállathoz hasonlít s nem szamovárhoz.

Picur megborzongott.

– És mit csinál ott a sötét pincében?

– Téglát rágcsál és üvöltözik – mondta Pom Pom. – Hallgasd csak!

Füleltek, s megint meghallották a tompa panaszos üvöltést.

– Huioáéüüüü!

Picur újra megborzongott egy kicsit az üvöltésre, majd győzött a kíváncsiság, vagyis szerette volna látni Magányos Szamovárt, ha messziről is.

– Szegény! – mondta. – Nézzük meg!

Pom Pom a vállát vonogatta, hogy nem bánja.

– Nem valami vidám látvány. Meg aztán a pincében sötét is van. De ha akarod… Ha kíváncsi vagy rá…

Picur bólintott, hogy akarja és kíváncsi rá. Lábujjhegyen a pincéhez ment, talán hogy ne zavarja Magányos Szamovárt, talán mert azért egy kicsit félt tőle. Az odvas, málladozó pinceablaknál leguggolt, s benéztek a sötétbe.

Először nem láttak semmit, majd a szemük hozzászokott a homályhoz, s megpillantották Magányos Szamovárt. A sarokban ült, mogorván nézett maga elé, s egy fél téglát rágcsált, ropogtatott komoran. Hát, elég elvadult volt a külseje!

Ahogy bámészkodtak, látták, hogy egy egér futott arra, s megtorpant a saroknál, ijedten cincogva. Magányos Szamovár rámordult.

– Menj innen! Nem látod, hogy én magányos vagyok?! Huioáéüüüü!

Az egér pislogott, majd cincogva elmenekült.

– Bocsánat! Csak eltévesztettem a pincét!

Magányos Szamovár egy újabb tégláért nyúlt, ki akarta venni a falból. De nem tudta, mert valaki visszahúzta. Egy vakond volt, egy méltatlankodó vakond.

– Ez az én téglám! Engedd el! Különben is, rágcsálj arrébb! Megőrjít ez az állandó rágcsálás és üvöltözés!

Magányos Szamovár keservesen elbődült.

– Még itt se lehetek magányos?! Huioáéüüüü!

Picur a fejét csóválta, vele csóválta Pom Pom is, majd óvatosan kinyitották egy kicsit a pinceablakot, hogy jobban lássanak.

Lent Magányos Szamovár azonnal üvöltözni kezdett.

– Csukjátok be az ablakot! Huzat van! Megőrülök ettől a nagy forgalomtól! Mi van itt? Heti piac? Kirakodóvásár? Búcsú?

Picur újra megrázta a fejét, Pom Pom is.

– Hm! Ez a Magányos Szamovár valóban nagyon magányos! Elszokott a társaságtól! Énekeljünk neki, hátha az felvidítja!

Picur megköszörülte a torkát, Pom Pom is, és belefogtak egy vidám dalba:

Holdvilágos éjszakán

döglött macska lóg a fán…

De nem tudták végigénekelni, mert Magányos Szamovár hatalmasat bődült.

– Hagyjátok abba! Csend legyen! Huioáéüüüü!

Picur kicsit megsértődött, majd megvonta a vállát.

– Úgy látszik, nem szereti az éneklést. Vagy nincs hallása. Szegény Magányos Szamovár!

Pom Pom is megvonta a vállát.

– Úgy látszik! – mondta.

– Törd a fejed! – szólt rá Picur. – Mit tegyünk?

– Hááát… – töprengett Pom Pom. – esetleg meg lehetne próbálni…

– Mit lehetne megpróbálni? – sürgette Picur.

– Gyerünk arrébb. Majd útközben elmesélem.

Elindultak lábujjhegyen, hogy ne zavarják Magányos Szamovárt, de az rájuk se hederített, rágcsálta a téglát komoran.

– Mit lehetne megpróbálni? – kérdezte újra Picur.

– Azt lehetne megpróbálni, hogy csinálja azt, amit régen, amikor még nem volt magányos! Érted?

Picur nem értette rögtön.

– Mit csinált régen?

– Hát teát főzött! Finom, illatos teát! – magyarázta Pom Pom.

– Igazad van! – örvendezett Picur. – Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Gyerünk! Nyomás! Futás!

Siettek, futottak, míg egy teabolthoz nem értek.

Bementek a boltba, Picur rámutatott egy jázminteára.

– Azt kérem! Az egész dobozzal!

Bementek egy édességboltba is, vettek cukrot.

Az utcán töprengve megálltak.

– Mi kell még a teához? – kérdezte Picur.

– Víz! – mondta Pom Pom. – Meg esetleg egy kis rum…

– Elég a víz! – nevetett Picur.

Egy kannába vizet töltöttek, s úgy mentek a pinceablakhoz.

Picur óvatosan kibontotta a teát s benyújtotta dobozostul a pincébe. Terjengett, szállongott a finom teaillat.

Magányos Szamovár abbahagyta a rágcsálást, a téglaevést, a levegőbe szimatolt nyugtalanul. Régi-régi emlékek rohanták meg. Majd körbejárt a pincében a szag után.

Megállt az ablaknál.

– Tea! – suttogta Magányos Szamovár. – Finom jázmintea! Ó, a régi szép idők!

Picur hagyta, hadd szagolgassa, majd óvatosan egyre kijjebb húzta a dobozt.

Magányos Szamovár kábultan ment a tea után.

Kimászott a pinceablakon. Először kicsit hunyorgott az erős fényben, majd szelíden megállt Picur előtt.

– Tea! – sóhajtott. – Megfőzhetem?

– Persze! – rikkantott Pom Pom. – Direkt azért hoztuk!

Majd ügyesen teletöltötték vízzel.

Magányos Szamovár először kicsit lámpalázas volt. „Olyan régen csináltam!” – dünnyögött. De aztán belejött, barátságosan duruzsolt, forralta a vizet.

Mikor a víz felforrt, ráöntötték a teára, s Picur kérdőn nézett Szamovárra.

– Parancsolj! – szólalt meg Magányos Szamovár. – Tiéd az első csésze! A második meg a tiéd! – mondta Pom Pomnak.

Picur megkóstolta a teát, és megdicsérte.

– Régen ittam ilyen finom teát!

Magányos Szamovár büszkén elmosolyodott.

– Azért még nem jöttem ki teljesen a gyakorlatból!

A tea illatára sorban jöttek a vendégek. Az egér, a vakond, egy kutya és egy utcaseprő.

Magányos Szamovár büszkén ragyogva osztogatta a teát.

Picur gyönyörködve nézte.

– Most már nem magányos!

Majd a fejéhez kapott.

– Jaj! Mindjárt nyolc óra! Elkések! Futás!

S rohant, szaporán szedve a lábát.

A most már nem magányos Magányos Szamovár utánuk kiáltott:

– Ha erre jártok, mindig kaptok teát! Várlak benneteket! És köszönök mindent!

S egy vidámat füttyentett a gőzzel, mint valami mozdony.

Az egér, a vakond, a kutya és az utcaseprő megtapsolta.

Pom Pom visszanézett a vidám füttyre.

– Ez azért szebb, mint az üvöltés! Sokkal szebb!