A szív bőségét és a bőség zavarát egyszerre éreztem, amikor elmélkedni kezdtem, hogy Pécsnek és Baranyának ezen a jeles napján mit is beszéljek a városról és a megyéről.

Idevalósi vagyok s nemcsak lakóhelyem, hanem születésem szerint is. Bár az anyai-apai ágak az ország más tájairól hajoltak erre, számomra a fogalmak már itt töltekeztek tartalommal. Nekem a hegy, a völgy, a város, a falu, a gyár, a szántóföld, az évszakok, az ember, de még a halál is pécsi és baranyai.

Tele vagyok, nagyon tele ezzel a vidékkel. Úgy vagyok tele, hogy nehéz a szónak végét találnom, ha rákanyarodik, de talán még nehezebb belefognom, meglelnem az elejét.

Emberszabású táj – ezzel szeretnék először dicsekedni. Földrajza, természetrajza, éghajlata emberpárti, csak igen ritkán ellenséges. Legmagasabb hegye, a Zengő például nem éri el a 700 métert sem, de mégiscsak hegy, s a Mecsek többi részével együtt mindazt nyújtja, ami egy hegytől elvárható: erdőt, benne vadat, mélyében ásványi kincseket, vizet, lankáin szőlőt s gyümölcsöt. Védőfal is az északi hidegek támadásai ellen, kiránduló- és sétahely, s látványnak is megkapó.

Két nagy folyóvizét: a Dunát és a Drávát át lehet kiáltani. De a Duna komoly hajókat is hord, sőt még Pécs vízellátási gondjain is segít: a Mohácstól Pécsig futó csővezetéken szünet nélkül árad a víz a Mecsek aljára.

Az első fagyosnap Dél-Baranyában november elején szokott bekövetkezni, Magyarország északi részein viszont egy hónappal korábban. A téli középhőmérséklet a megyében magasabb, mint bárhol másutt az országban.

Nos, ez az emberszabású táj – tudósaink véleménye szerint – mintegy 6 ezer éve rendszeresen lakott. A kőkor, rézkor, bronzkor, vaskor évszázadai sorra ránkörökítették emlékeiket. Időszámításunk kezdete táján megyénk Róma uralma alá került.

Pécs, a római Sopianae, a III. században egész Pannonia közigazgatási székhelye lett.

7

Aztán jöttek a hunok, a gótok, a longobardok, az avarok, a szlávok, a frankok, majd a IX. század végén a magyarok. Baranya területét a Botond-törzs szállta meg. Elkezdődött itt is népünk viszontagságos története.

Pécsvárad, Szigetvár és Siklós vára, a mecseknádasdi templom és kastély, az ún. Rékavár, a pécsi kőtár, a Barbakán, a tettyei romok, a minaret, Gázi Kászim dzsámija, a barokk Pécs házai – mind, mind ennek a történelemnek bizonyságai.

S a másfajta emlékek, melyek a sorsot, a történelmet vállaló és hordozó lelket, az alkotó szellemet s a munkás szorgalmat őrzik.

A zengővárkonyi lakógödrök és csiszolt kőeszközök éppúgy őket idézik, mint egy szőlőtőke, melynek ősét Probus római császár katonái ültették el a Mecsek lejtőjén. A pécsi egyetem 1367-ben kelt alapítólevele, a mohácsi csata tragédiája, vagy a tagolatlanul nyújtózó, sivár külsejű volt uradalmi cselédépületek, Janus Pannonius versei, a 6. közös gyalogezred lázadása 1918 pünkösdjén vagy a csendőrsortűzzel és 3 bányász halálával végződött 1937-es sztrájk ugyancsak ennek a léleknek, szellemnek, szorgalomnak, vállalásnak dokumentumai.

Íme, ilyen környezetben, ilyen levegőben születik, nevelkedik és él a pécsi-baranyai ember. Együtt a múlttal, mely néha köt, néha csak feszélyez, de elég ritkán ihlet. Én úgy érzem, hogy itt minálunk többnyire ezzel a ritka hatásával van jelen.

Mert lám: esztendők óta s ma is – szinte szünet nélkül – feltárunk és restaurálunk. Váraink pusztulását szakértő kezek megállították. Évenként végigjátsszuk Mohácson a török időkre emlékeztető, félelmesen-jókedvű búsójárást. Nagy gonddal gyűjtjük a megye munkás- és parasztmozgalmainak emlékeit, a népművészet egyre fogyatkozó értékeit. S közben – szép harmóniában mindezzel – fölépítettük és tovább építjük Komlót, Pécs-Meszest, a nagyszerű Uránvárost, a hőerőművet, villamosítottuk az egész megyét, új iskolákat, tantermek sorát adtuk át az ifjúságnak, szilárd közművelődési könyvtárhálózatot létesítettünk, kibővítettük és megszépítettük Harkányt, tüdőszanatóriumot emeltünk a Mecsek oldalában, hatalmas szőlő- és gyümölcstelepítést hajtottunk és hajtunk végre megyeszerte, elkezdtük az Abaligeti tó és környéke rendezését, hamarosan beköltöznek Pécs első 9 emeletes házainak új lakói, van önálló műsort sugárzó rádiónk, televízió közvetítő állomá8sunk, a város tudományos, irodalmi és művészeti élete élénk és igényes. A Jelenkor című folyóiratot, a pécsi balettegyüttest, a Liszt Ferenc Kórust, képzőművészetünket messze a megye határain túl is ismerik és megbecsülik.

S vajon ki tudná kideríteni, hogy közvetlenül vagy áttételesen milyen szerepe volt és van mindebben a hagyományoknak? Hány gondolatot sugalltak, mikor voltak példa és mikor intelem? Mi született folytatásnak, mi feledtetőnek és mi gátnak?

Mostanában divatos az ún. honismeret. A hivatalosokon kívül szakkörök és magánosok százai kutatják egy-egy megye, város, falu, tájegység történelmét, néprajzát, gazdasági és kulturális életét. Hol komoly eredményekkel, hol csupán naiv újrafölfedezésekkel, de mindig lényegében azonos tartalommal. Nem céltalan múltbanézés ez, s jó, hogy így van. Tartós, megbízható szeretet nincs ismeret nélkül.

Ez a szeretet nem fenyeget a sovinizmus veszélyével. Mert mi, pécsiek–baranyaiak büszkék vagyunk ugyan 6 ezer éves múltunkra, hogy hazánkban a legnagyobb hőmérsékletet Pécsett mérték 1950. július 1-én, hogy a nagyharsányi hegy oldalán már február végén, március elején kivirít a magyar kikerics, mely sehol másutt az országban nem honos, hogy nálunk emlékmű hirdeti két múltszázadi pécsi gyakorló zenész nevét, hogy a reumások ezrei gyógyulnak meg a harkányi hévízben, hogy kiváló kokszolható szenet bányászunk, hogy boraink a nemzetközi versenyekről aranyérmek sorát hozzák haza – de titokban érezzük azt is, hogy mindez nem emel az ország más megyéi fölé, legfeljebb megkülönböztet tőlük. S van annyi humorérzékünk, hogy a túlzó lokálpatriotizmuson magunk is mosolygunk.

Baranya csupán egyetlen megyéje, Pécs egyetlen városa az országnak. Amit elmondtam róluk, ismeretközlésnek nyilván kevés, lelkendezésnek meg – félek – nem elég meggyőző. Gondolatébresztőnek talán mégis beválik. A lélek – sajátos törvényei szerint – szívesen helyettesít. A Mecsek helyébe könnyű az Avast tenni vagy a Lővereket, a Duna és a Dráva helyébe a Tiszát vagy akár a Bodrogot, a villányi bor íze észrevétlenül mehet át az egri bikavérébe, a Zsolnay-gyár eozinjai simán ölthetik egy-egy herendi porcelántárgy alakját, s a pécsi bányászok fekete szemealja fölött dorogi vagy tatai bányász is kitekinthet. Röviden: a mi büszkeségünk fölgyújthat más 9büszkeséget, a mi hűségünk támaszthat más hűséget is, a mi buzgalmunk más buzgalomnak is lehet szítója.

Szeretném remélni, hogy így is van.

Elhangzott a Magyar Televízió 1964. jún. 14-i pécsi-baranyai napján. = Jelenkor, 1964. 8. sz. 739–740. p.

10

Éppen az elmúlt hetekben elmélkedtem róla (vers is lett belőle), hogy légvonalban legfeljebb kétszáz méterre vagyok a szülői háztól, és mégis milyen mérhetetlen messze. Nemcsak több mint ötven év áll közöttünk, hanem egy tucatnyi lakás is. Viszont ezek a lakások majdnem mind elférnének egy félkilométeres sugarú körben.

Anyám Dunevecséről, apám Nagykállóból jött. Igaz, hogy Budapesten házasodtak össze, de a főváros számukra csak átmeneti szállást adott. MÁV betűíró apámat hamarosan Pécsre helyezték. Legidősebb nővérem kivételével már mind a kilencen itt születtünk.

A négytornyú Székesegyház mögött keletnyugati irányban nyúlik az Aradi vértanúk útja, előbb Petrezselyem utca. Három utca kapaszkodik belőle északi irányban a dombra: a Vilmos, a Nyíl és a Mecsek utca. Az elsőben, a Vilmos utcában születtem, a 23-as számú házban, amely ma is áll még.

Hatéves koromig laktam itt. Mi maradt bennem? Az, hogy a háznak két udvara volt: egy első és egy hátsó. A hátsó már a Vilmos utcával párhuzamos Frühweisz-völgy kertjeivel érintkezett. Az, hogy délről egy tűzfal határolta. Hogy mindig roppant nyüzsgés volt nálunk. Hogy bátyáim és barátaink csapatába, amely folytonos harcban állt a szomszédos Nyíl utcaiakkal, engem csak kegyelemből vettek be, s alantas feladatokkal bíztak meg. Hogy a család életének középponti ügye akkortájt az étkezés volt. Idő: 1916–1922, létszám: tizenegy fő, s jobbára egyetlen kereső.

A házat a tulajdonos egyszercsak eladta. Az új tulajdonos be akart költözni, s felmondott nekünk.

Így kerültünk az új lakótelepre. Nemrég megszüntetett szemétlerakóhelyre épült. A Mezőszél utca déli oldalán feküdt. Pontosabb „betájolásához”, azt hiszem, ez az egyetlen utcanév is elegendő. Rajtunk túl már csak kaszárnyákat, temetőket, szántóföldeket, katonai gyakorlótereket s a Lóversenyteret lehetett találni…

A telepet hivatalosan Tisztviselő-telepnek hívták. Valóban: közeli és távoli szomszédaink valamennyien ilyesfélék voltak. 11A Telep alapjában véve okos tervezéssel készült: hosszú épületek sorából állt. A lakásokhoz kicsiny kertek tartoztak. Mi közös házban laktunk egy törvényszéki bíróval, egy mérnökkel és egy városházi tisztviselővel. A másik oldalon ugyancsak egy közigazgatási hivatalnok lakott, aztán egy telekkönyvvezető, egy nyugdíjas százados, sőt egy aktív ezredes is. Ebből a lakásból hódítottuk meg a Lóversenyteret, egyben katonai gyakorlóteret is. Hatalmas gyepnégyszög, a déli részén tribünnel. A tribün hátoldala a vasúti sínnek fordult, a pécs–budapesti vonalnak. Apámmal ráíratták hatalmas betűkkel az egyik akkori pécsi napilap, a Dunántúl nevét. Amíg állt az épület, létezett a felírás is. Büszke voltam rá, még jóval apám halála után is mutogattam.

A gyakorlótérből aztán repülőtér lett, majd a város első modern lakónegyede: Újmecsekalja, a pécsi köznyelvben: Uránváros.

Elsőosztályos gimnazista voltam, amikor a Telepet ott kellett hagynom. Apám az előző évben meghalt, a család anyagilag csődbe jutott. Persze, hogy a lakbér maradt mindig utoljára. Végül is a város tartozásunkat elengedte, de máshová kellett költöznünk.

Megkezdődött vándorlásunk. Ettől fogva tizenhat éven át kereken nyolc lakásban, hét házban laktam.

Utoljára, különös módon, egy majd másfél évtizedes vágyálom teljesüléseként megint a Telepen. Egy utcával feljebb, de ugyanolyan elhelyezésű lakásban. Álmomban már rengetegszer költöztem vissza. Azzal a néhány évvel, amit felnőtt koromban sikerült ismét ott töltenem, meggyógyultam. Többé nem álmodtam róla.

A Telepnek nyoma sincs már. Mint ahogy vándorlásaim többi lakásának sem, egynek a kivételével. Az egész környékére hatalmas új háztömbök, házsorok nőttek. De még néhány hónappal ezelőtt is búcsúztattam. A hatodik házat, amiben valamikor laktam. Véletlenül vetődtem arra. Körülötte már egyetlen fal sem állt. Ez a ház viszont mintha várt volna rám, hogy még egyszer láthassam. Akkor néhány napig csodában reménykedtem. Talán valamiért meghagyják. Szükség lesz rá. Rejtélyes, de komoly okból. Műszakiból, esetleg tudományosból?

12

Túl nagy és öreg a város, túl kicsi és rövid a személyes emlékezet. Bár furcsa és ritka személyes kapcsolatba kerültem a régi-régi Péccsel is. Hét esztendőn át a középkori városfal egyik őrtornyában volt a dolgozószobám. Alul présház, fölül egy szoba, félkör alakú, ahogyan az őrtorony falait építették, s a szoba előtt veranda, s onnan csodálatos kilátás.

Nem akarok én elfogult lenni, van ok a város iránti lelkendezésre enélkül is.

Így megtalálni például egy település helyét, csak ritkafinom ösztönnel lehetett. Olyannal, aminek védelmi, gazdasági és közlekedési szempontokon túl, okvetlenül lehettek esztétikai elemei is.

Aztán a fölényes tudatosság és a szinte vegetációszerű természetesség a város növekedésében. Milyen okos szem kellett például a Havihegy vagy a Kálvária-domb kápolnájának odaépítéséhez! S kinőhetett volna-e a hegyoldalból magától értetődőbben egy városrész, mint a pécsi Tabán: a Tettye környéki bosnyák negyed?

Ellentétek és harmónia – bizonyára ez Pécs lényege. Ahogyan szemben áll egymással, s olvad összhangba a sivár, vagy legalábbis tárgyszerű ipari táj a természettel. És a bányák, roppant mélységek, pincelabirintusok, a sötétség, a föld alatti világ felett a határtalan mediterrán ragyogás, a kékség, a napfény, a derű.

S mennyi mindent idézhet még a józan szeretet!

Hol van másutt 200-féle barack, s hol írhatta volna még le Evlia Cselebi, a híres török utazó már 1660 körül, hogy „egy napon 47-féle körtét ettem”? Hol van másutt törökkori s ma is termő szőlőtőke? Hol felel egy XVI. sz.-beli minaretnek egy XX. sz.-beli tv-torony? Hol van, olyan intim pihenő, mint a Barbakán-kert a püspöki palota tövében, ahová ötszáz évvel halála után Borsos Miklós csodálatos szobra alakjában örökre visszatért Janus Pannonius?

Amikor születtem, Pécs lakossága még nem érte el az ötvenezret. Ma meghaladja a százötvenezret.

Képzeletben megindulok befelé gyerekkorom városába. A Ferenciek utcája – ma Sallai utca – elején okvetlenül benézek a „Jancsi”-hoz. Hivatalosan: Iza Bajram török cukrászdájába. Tizenkét-tizenhárom éves koromban nyári vasárnaponként gyakran mentem hozzá bátyáimmal fagylaltgépet hajtani sza13bad fogyasztás ellenében. Az Elefántos-ház mellett az alig néhány méternyi széles utcában a szó szoros értelmében riasztó jelzést sikoltva kanyarodik be a sárga villamos.

A Széchenyi téren még megtalálom a kerekes hidakat. Nélkülük nem lehetett közlekedni, amikor zápor zúdult a városra.

A Pécset ért komoly károsodások tulajdonképpen 1708-ban befejeződtek. Akkor a kurucok támadtak a városra, előtte négy évvel a rácok. Ettől fogva, a második világháborút is beleszámítva, szinte semmi erőszakos kár nem érte. De a város mégis folytonosan meghal és újjászületik, mint egy diadalmas óriásfa. S annak, aki hordozni akarja, egyszerre kell hordoznia valamennyi halott és élő Pécset. „Nekem: A VÁROS mindörökre” – ennél többet aligha tudok mondani, ha summázni akarom viszonyunkat. Ahogy akkor se tudtam, mikor ezt a vallomást egyszer versbe írtam.

Tükör, 1975. ápr. 22. 16–17. p.

14

Prózában igen sután emlékezem. Tele vagyok gátlással. Vagy szemérmességgel? Azt hiszem: a próza nem bír el annyit, mint a vers. Könnyen hat exhibicionizmusnak, ami a versben köznapian természetes.

S ha az ember nem tud eléggé meggyőző lenni, elhiszi-e az olvasó az emlékek hierarchiáját?

Zavaromat fokozza, hogy alkatomtól is idegen a memoár műfaja. Ez a fogyatékosságom már ott kezdődik, hogy sohasem jutott eszembe följegyzéseket készíteni, dokumentumokat gyűjteni. Vagy ha itt-ott félretettem és félreteszek valamit – mert azért leveleimet megőrzöm, a rólam szóló kritikákat is, van fényképes dobozom, elrakom verseim kéziratait s egyebeket –, csinálom minden rendszer nélkül, és agyam legfélreesőbb zugában sem azzal a szándékkal, hogy a magam számára.

Csodálom és irigylem – kicsit gyanakszom is rájuk – a dátumszerű pontossággal, apró részletességgel múltat idézőket. Nekem a múlt afféle szigetcsoport, kisebb-nagyobb egységek szervetlen és szervezetlen konglomerátuma; méreteiket, hitelüket, fontosságukat, kapcsolataikat egymással és velem a lélek logikája és szeszélyei határozzák meg. És szinte soha a kronológia zsinórjára fűzve. Inkább adhatnak anyagot a lírának, mint az epikának.

Soha életemben nem jutott volna eszembe az őskutatás, ha a negyvenes évek elején nem lett volna kötelező. Kisebb-nagyobb nehézségekkel sikerült megszereznem az anyakönyvi okmányokat nagyszüleim születéséig, a múlt század első feléig visszanyúlóan. Ezekből tudom, amit tudok, s anyám és legidősebb nővérem spontán, illetve irányított elbeszéléseiből.

Az apai ág szabolcsi, pontosabban: nagykállói. 1844-ben itt született László nevű nagyapám, a keresztlevélbe – lévén görög katolikus – Bazil névvel beírva. Szülei (ugyancsak a keresztlevél szövege szerint): Csorba János gk. nemes és Novák Márta rk.

15

Ehhez a Csorba Jánoshoz fűződik a legszebb és legszomorúbb családi legenda. Hogy nemesember volt, azt a keresztlevél is igazolja. De a történet tudni véli azt is, hogy jómódú, sőt gazdag és előkelő családból származott, édesanyja csillagkeresztes hölgy volt, szabad bejárással tehát a császári-királyi udvarba. (A rossznyelvek szerint ez a hölgytársaság az udvar szexuális kiszolgáló-egységét jelentette.)

Csorba János dédapám viszont afféle mulatós, de egyébként roppant szeretetreméltó ifjúként lassacskán mindent kicsalt hiszékeny ükanyámtól, s a nemesi címen kívül neki már semmije sem maradt, feleségül is egy polgárlányt vett, Novák Mártát.

László nagyapám a tisztes csizmadia mesterséget tanulta ki, aztán a MÁV szolgálatába lépett, s főkalauzként ment nyugdíjba. 1867-ben feleségül vett egy Juhász Mária nevű hajadont, aki Sényőn született 1851-ben, s akinek anyakönyvi kivonatában az apa neve nem szerepel, csak az anyáé, ugyancsak Juhász Máriáé, neki magának meg a keresztneve alatt ez a megjegyzés olvasható: „törvénytelen”.

Ehhez kapcsolódik egy másik családi legenda, vagy talán igaz történet. (Szeretném megjegyezni, hogy Nagykállón, sőt egyáltalán Szabolcs megyében nem jártam még. Nem is gondoltam a történetek ellenőrzésére. Úgy fogadtam el igazaknak, ahogy hallottam őket. Különben Dunavecsét, anyám pátriáját sem láttam még. Talán félek, hogy elveszítem őket?)

A történet úgy szól, hogy egy Kállay-birtokon, Szabolcsban élt egy csodaszép juhászlány. Az akkori földesúr felesége állandóan betegeskedett, s a Kállay uraságnak gyermeke született a szép juhászlánytól. Ez a gyermek volt Juhász Mária, akit az uraság gondjaiba vett, hozománnyal látott el, s férjhez adott már 16 éves korában, 1867-ben nagyapámhoz, a 23 éves csizmadialegényhez. (Talán azért hozzá, mert Csorba László mégiscsak nemesi származék volt?)

1870. április 25-én megszületett apám. Ugyancsak Nagykállón, s a görög katolikus templomban a György nevet kapta. Közben MÁV kalauzzá lett nagyapámat az erdélyi Piskibe helyezték. Apámat Déván beíratta a reáliskolába, s ő négy osztályt el is végzett. Tovább taníttatni nem tudták, s 16minthogy igen ügyes keze volt, ugyancsak Déván odaadták címfestőinasnak. Aztán Aradra került, s ott is szabadult fel.

Később Pestre ment, mert tovább akarta magát képezni szakmájában.

Mi mindent meg nem tanult életében! Afféle iparos polihisztor lett. Szűkebb szakmája valamennyi ágát-bogát ismerte. Bár dilettáns fokon, de arcképeket is festett. Aztán: asztaloskodott, cipőt javított, borbélykodott (persze a családban), fényképezett (nem művészi, de igen magas szakmai szinten pl. nagyított, montázsokat készített), órát javított, s már a század első évtizedében fonográf-felvételei voltak. Ezeket részben magam is tapasztaltam, részben hallottam, s a nyomaikkal találkoztam. Jó serdülőkoromig rengeteg üveglemez negatív bújt különféle fiókjainkban, szekrényeinkben. A költözködések elpusztították őket. Sokáig megvolt a gyalupadunk és egy vonókésünk, őrzöm a hajdani talpreszelőt s az órásnagyítót.

De ott tartottam, hogy apám Pestre ment. A múlt század kilencvenes évei elején történt. Pesten megismerkedett egy Vajay Kálmán nevű lakatossal. Ő a MÁV-nál dolgozott, s hívta oda apámat is. Így került a központi főműhelybe betűírónak. Nem sok időre. Két munkatársát elbocsátották, a többiek s apám szerint is igazságtalanul. Apám húszegynéhány éves fejjel szociáldemokrata küldöttség élén tiltakozott a rendelkezés ellen. Letorkolták: „Taknyos, fogja be a száját!” (Szóról-szóra így mondta el anyám.) Indulatában – hirtelen haragú ember volt – olyan cifrákat mondott, hogy őt is elbocsátással ijesztették, s őrizetbe vették. A munkások erre a víztorony felrobbantásával fenyegetőztek, mire apámat szabadon engedték, de néhány nap múlva a rendőrség titokban ismét letartóztatta, s Triesztbe toloncolta.

Kereken két évig élt ott, vállalt alkalmi munkákat, s megtanult olaszul. Egyszer elkeseredésében egy kivándorló hajóra is fel akart szállni. (Hányszor tűnődtem el rajta, ha valóban fel is száll…)

Anyja közben a Kállayék révén kegyelmet kért számára Baross Gábortól, a „vas-minisztertől”. Meg is kapta, s apám visszakerült régi helyére.

A másik vonal, az anyai ágé egyszerűbb, s nem is tarkítja annyi történet. A helyszín Dunavecse. Itt született nagyapám, Borsódi Péter 1826-ban Borsódi Péter és Bodonyi Mária szü17lőktől. Házasságot kötöttek – szintén Dunavecsén – 1862-ben. Nagyapám az anyakönyv szerint „kézműves” volt. Valójában halász. Nagyanyám amolyan iparengedély nélküli pékféle. Kenyeret sütött, és adott el. Tizenhárom gyermekük született, anyám az utolsónak 1877-ben, s éppen október 6-án. A gyermekek közül csak kettő nőtt fel, a többi már egészen kicsi korban, illetve az egyik fiú tízévesen meghalt. A két életben maradt gyermek az elsőszülött Julianna volt és az utolsószülött: anyám. Julianna Budapesten szolgált, s menyasszonya, majd felesége lett a már említett Vajay nevű lakatosnak, aki apámat a MÁV-hoz hívta. Julianna Pestre csalta anyámat, s beszervezte egy családhoz szolgálónak. Vajay révén aztán apám megismerkedett anyámmal, s 1897-ben Budapesten házasságot kötöttek.

Sehogy sem tudtak azonban gyökeret verni. Apámra különben mindig kicsit ferde szemmel néztek felettesei. „Túl nagy volt a szája” – idézgette anyám a hivatalos véleményt. 1902-ben aztán alkalom nyílt rá, hogy otthagyják Pestet. Pécsre kerültek. De kerülhettek volna éppúgy máshová is. Két gyermeket hoztak magukkal, két legidősebb nővéremet. További hét már itt született, s indáztatta el a pécsi földbe a jöttment család gyökereit.

A kilenc testvér közül én a nyolcadiknak álltam sorba. Utolsónak nálam négy évvel fiatalabb húgom. 1898-tól 1920-ig tartott a család növekedése. Én éppen a legcifrább időben születtem, 1916-ban, november 21-én, „amikor az Öreg Király meghalt”. Vagyis Ferenc József halála napján, sőt majdnem órájában. Egészen kicsi koromban tanítottak rá, hogy ha megkérdik, mikor születtem, így feleljek.

Itt volna a helye, hogy a goethei séma szerint elmondjam, melyik szülőmtől mit kaptam. Azt hiszem, ez a valóságban nem is olyan egyszerű, mint a Goethe-versben. Nem is teszem, bizonyára téves és igazságtalan lenne. Apámmal alig tíz esztendeig éltem együtt, anyámmal több mint negyven évig. Apámat csak gyerekszemmel láttam, anyámat felnőtten, sőt meglett korban is. Apámról inkább az ösztöneim, érzelmeim gyűjtöttek és hordoznak emlékeket, anyámról tudatos képet formálhattam.

Bizonyos talán csak az, hogy csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, technikai érzékem, erősen morális 18hajlandóságom, könnyen lobbanó temperamentumom apai örökség. Viszont beteges érzékenységem, szellő-érintésre is mozduló hangulatom, változékony kedély-világom s a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rámtörő érzések, sőt érzelmességek anyámtól valók.

Hamis volna a kép, ha nem beszélnék még valamiről. Alighanem sok mindenre ad magyarázatot. A pszichológusok tudni fogják. Testi hibásan, jobb alsókarom hiányával születtem. Később megtudtam, hogy úgynevezett amniotikus fonalak okozta befűződés történt még anyám méhében, s ennek következménye lett a jobb alkar atrófiás (sorvadásos) leválása. Mondhatom: elképzelhetetlenül sok meglepetést, kellemetlenséget, sőt megaláztatást tud okozni az ép testre szabott világ minden fogyatékosnak!

Ha gyermekkorom első éveibe nézek vissza, roppant kavargás fogad. Erős, sőt erőszakos színek, hangok, arcok, alakok tolonganak föl. Nem hiszem, hogy a harsánysághoz inkább vonzódó gyerekszem optikája volna az oka. Vagy semmiképpen sem egyedül ez. Inkább arról van szó, hogy a teljességében tizenegy tagú (a két szülő s négy lány, öt fiú), majd sokáig nyolc-kilenc főben állandósult család „élt”. Mert ehhez a csaknem tucatnyi emberhez még hozzá lehet számítani legalább ennyit a különféle barátok, játszópajtások, hitelezők, s egyéb műfajbeli rendszeres látogatók seregéből. S itt mindig termelődött valami: jóhír, rosszhír, történet, öröm, bánat.

Még ha az élet legalsóbb szintjét veszem is: a táplálkozást. A napi beszerzés, a főzés, az étkezés szüntelen mozgással járt. Nálunk valaki például szinte mindig evett. Főként déltől kezdve. Hétköznap nem ehetett együtt a család. Ki mikor érkezett haza a munkából, iskolából, akkor állt neki. Egyszerre nehezen is fértünk az asztalhoz. Ma is előttem van anyám, amint a sámlin ül, bal tenyerében a tányér, jobb kezében a kanál vagy a villa.

Viszolygok a nyomor-hánytorgatástól. A hatásvadászat gyanúját kelti. Tulajdonképpen nem is bánom, hogy nehezen éltem: tömérdek, egyébként megszerezhetetlen élménnyel gazdagodtam.

Mégis: nem hallgathatom el, hogy jó kamaszkoromig nálunk – szakszóval – „étkezéscentrikus” volt a családi adminisztráció. Ez aztán rengeteg bonyodalmat okozott. Apám utol19só éveiben és közvetlenül halála után például teljes eladósodásunkat a környékbeli fűszereseknél, pékeknél, henteseknél. Mindig messzebb kellett mennünk szerencsét próbálni. Mi, gyerekek kaptuk a megbízatást, s vagy sikerült, vagy nem.

Azt hiszem, ezért is volt időnként egy-egy különös ünnepünk. Szerzője apám öccse, Béla bácsi – szintén MÁV alkalmazott: állomáselöljáró, hivalkodásunk szavával: állomásfőnök – nőtlenül élt egy baranyai faluban. Szeretett inni és szórakozni, de erre csak egy-egy szabadnapja adott lehetőséget. Ilyenkor többnyire már reggel bejött Pécsre, s elkezdte a kocsmázást. Aztán valamikor napközben beállított ragyogó kedvvel és mindenféle koszttal, s elénk döntötte. És nevetett, biztatott, kínált és megint nevetett, ahogy iszonyú étvágyunkat látta.

Alig múltam 10 éves, mikor meghalt apám, még egy év sem telt el, amikor legidősebb bátyámat temettük.

Nem akkor kerültem szembe először a halállal. Alig voltam hatesztendős, amikor valamilyen gyermekbetegség elvitte kicsi unokahúgomat, Arankát. Már akkor megzavarodtam, de ez a két újabb haláleset felnőtté tett. Nem riasztott el ugyan a játéktól, nem savanyított meg, csak beavatott valamibe, ami aztán szüntelenül jelenvaló lett életemben.

Tíz évig tartó gyerekkorom legfényesebb szakasza kereken négy esztendő volt. Nagyjából 1923-tól 1927-ig. Elköltöztünk a Vilmos utcából, abból a házból, amelyben születtem, s egy új lakótelepen kaptunk helyet. Akkortájt építették, gyorsan elnagyolva, az első világháború utáni lakásgondok enyhítésére. Óriási előnye volt azonban, hogy mindegyik lakáshoz egy kis önálló kert is tartozott. Talán még ennél is többet jelentett, hogy a város szélén feküdt, egy régi temető közvetlen szomszédságában, s nem messze a lóversenytértől, a rétektől s a búzaföldektől.

Ebben a négy évben az élet szinte minden fontos dolgával találkoztam. Nem túlzás, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy „koromhoz mérten”. A barátsággal, a boldogsággal, a megaláztatás különféle formával, a halállal, a lányokkal, sőt még a szexualitással is.

Főként a régi temető jóvoltából. Alig 20-25 méterre tőlünk kezdődött. Már nem temettek bele, de még élt. Hozzátartozók még látogatták a sírokat. Halottak napján bevilágították a lobogó gyertyalángok, beszagosították a koszorúk örökzöldjei, a 20csokrok őszirózsái és krizantémjai. Különben bozótossá, dzsungellé vált már, jobbára besüppedt, gazlepte sírdombokkal, dülöngélő keresztekkel, feketemárvány síremlékekkel, mohos kriptákkal.

Nekem ott a halál nemcsak idős nénikék szipogásában, bokrokban, koszorúkban jelent meg, hanem egy-egy sárgult szivacsos karcsont, vagy lábszárcsont formájában is, egy-egy kibontott kripta szúrós és savanykás-nedves föld- és csontszagában, a kripták mellé rakott hajcsomós koponyákban, szétfoszlott ruhadarabokban, tehát romantikátlanul, drasztikus valóságában is. Persze mégis máshogyan, mint amikor hozzátartozóim elvesztésével személyesen érintett.

Meregetem az emlékezet merítőhálójával ezeknek az éveknek tóvizét. Vissza-visszadobok egy-egy csillogó kishalat, de egy furcsa formájú és színű minduntalan hálómba akad, s nincs szívem visszadobni, nagyon nálam akar maradni…

Életem első, legfurcsább s ma is visszasajgó barátsága szövődött itt. A szomszédunkban lakott egy nálam két esztendővel idősebb fiú, Pista. Születése óta gyengeelméjű. Csak két elemit végzett, ezt is négy év alatt. Viszont csodálatosan tudott játszani, alkalmazkodni szertelen fantázia-bukfenceimhez. Teljes hittel és meggyőződéssel, aggálytalan odaadással.

Ma is él még. Tisztelettel és kicsit irigykedve nézek rá, mint nagyon drága titkaim őrzőjére. A későbbi évek hullámverései benne kevesebb erővel csaptak végig, s borzongó örömmel tapasztalom egyre-másra: milyen tiszta és sértetlen benne még sok minden, amit én már elvesztettem, vagy csak ködképként birtokolok.

Ez alatt a négy év alatt végeztem a négy elemit is. Egy külvárosi iskolába jártam. Néhány „jobb” fiú kivételével proletárgyerekekkel. Elsőosztályos csoportképünk a tanú, hogy még a fényképezés ünnepi alkalma sem tudott cipőt varázsolni néhány lábra.

Még innen, a Telepről iratkoztam be a gimnáziumba. Tanulnom kellett, fizikai munkás nem lehettem. S jó tanuló is voltam. A legközelebb hozzánk egy jezsuita gimnázium működött. A környékbeli továbbtanulók – pajtásaim – szinte valamennyien oda mentek. Persze, hogy én is közéjük kívánkoztam. Csak két dolgot nem vettem figyelembe. S nyilván anyám se. (Apám már nem élt.) Az egyik, hogy ez a jezsuita-gimná21zium jobbára a módosabbak, a magasabb középosztály, sőt a dzsentri, s részben az arisztokrata réteg középiskolája volt, a másik, hogy szigorúan katolikus szellem uralkodott benne, engem pedig reformátusnak kereszteltek.

Ez a két tényező aztán sok konfliktust okozott. Hogy csak a számomra legsúlyosabbat mondjam: sohasem kaptam tandíjmentességet, sőt kedvezményt se, holott az első osztálytól az érettségiig tiszta kitűnő voltam. De adódtak kellemetlenségeim érzelmi síkon is. Gyakran kellett tapasztalnom, hogy más vagyok, osztálytársaim – kivétel nélkül katolikusok – valamennyien engem akartak a helyes útra téríteni. Aminek a vége az lett, hogy az érettségire makacs kálvinistává edzettek.

De kaptam jót is a gimnáziumtól. Részben a fegyelmet, az igényes, magas szintű oktatást, s főleg néhány tanáromtól – mindenekelőtt nyolc éven át osztályfőnökömtől, néhai dr. Magyarlaki József civil tanártól – ritka-értékes emberséget, szeretetet, erkölcsi példát.

Középiskolás koromban – elvesztvén a temető csodavilágát – a játék és a baráti társaság súlypontja mindinkább áttolódott Dunaszekcső-szigetre.

Még nem mondtam el: legidősebb nővérem 1922-ben férjhez ment egy tanítóhoz. Először Tolna megyébe, a Sárközbe, Decsre kerültek, aztán Baranyába Dunaszekcső-szigetre, a mai Dunafalvára. Akkor még nem volt önálló község: a jobbparti Dunaszekcsőhöz tartozott mint balparti külterület. A szigetiek Dunaszekcsőt „város”-nak, a szekcsőiek a Szigetet „vadkert”-nek nevezték. Hát itt kötöttek ki nővéremék, s itt vendégeskedtem én tízéves koromtól minden nyáron esztendőkön, sőt több mint egy évtizeden át.

Bár alaposan csak ezt az egyetlen falut ismertem meg, s bár azóta is a „falu” szó számomra a Szigetet idézi, azt hiszem: tudtam, mi a Horthy-Magyarország faluja, falusi élete, a parasztság sorsa, nyomora, elmaradottsága, reménytelensége, kicsikart szépsége, idillje, lelki nagysága. Társadalmi kategória szerint – ha nem tévedek – városi proletár származású vagyok. Lelkem szerint falusi is, és legalább félparaszt.

Sógorom tanító volt, s én ezért nyilván különleges helyzetet élvezhettem volna a faluban. De nekem minden inkább tetszett és kellett, mint a különlegesség. Barátaim megválasztásában a Szigeten egyébként igen szűk lehetőségek között mo22zoghattam, ami a társadalmi osztályokat vagy rétegeket illette. A szigeti „intelligencia” még néhány gyermektelen tanítócsaládból állt mindössze. Létezett aztán néhány falusi iparosgyerek, közöttük egy-két középiskolás, és parasztfiúk. Olyanok is, akik inasnak szegődtek.

Az urasági intéző nagyjából velem egykorú, középiskolás fiával közvetlenül akkor találkoztam először (s körülbelül utoljára is), amikor egy nyári estén néhányadmagammal répalevélért mentünk az uradalomba. A fiú váratlanul ránkköszönt, s ugyan illedelmesen, de határozottan figyelmeztetett, hogy az uraság répásában vagyunk.

Hanem mit is érdekelt engem akkoriban az osztálytagolódás! Főleg lefelé. Pajtásokat, barátokat kerestem, és találtam a közeli és távolabbi szomszédoknál, velem nagyjából egykorúakat, akiknek elmehettem istállójukba, felülhettem tehenes vagy ökrös szekerükre, ácsoroghattam szérűjükön csépléskor a sárga porban, akiknél fürödhettem a Dunában, járhattam aratás után a tarlóba a libaőrző lányokhoz, akikkel emlékezetes kirándulásokat rendezhettünk a zátonyra, s akiket megtaníthattam néhány városi tudományra: futballra, ping-pongra, sakkra, új slágerekre, s akik helyett írhattam a szerelmes leveleket (egész magamat beléjük adva) szomszéd falubeli lányoknak…

A Szigettől megkaptam a vizet, a Dunát, víz-mániám nagy ajándékát, máig is csitulatlan nosztalgiám tárgyát, noha látszólag hűtlen lettem hozzá, a Balatonhoz pártoltam. De ha a Balaton tudná, hogy szagában, bokros partjain, kishalrajaiban, a nap és a hold fényösvényeiben, csöndes locsogásában mindig a Szigetet és a Dunát, csak a Dunát keresem…

Dunaszekcső-sziget nincs többé. Önálló lett, elszakadt a „város”-tól, ma Dunafalvának hívják – említettem –, külön tanácsa, orvosa, új iskolája, mozija, temetője van; jó útjai, rajtuk gyakori a gépkocsi, a motorkerékpár, sokan járnak el középiskolákba, egyetemekre, – szóval: a szokvány-kép. De barátaim nagy része nincs többé. A háború és következményei alig hagytak meg valakit közülük.

Zavaros gimnáziumi helyzetem miatt alig vártam, hogy érettségizzem. Elképzelésem szinte semmi sem volt jövőmről, kivéve azt, hogy költő akartam lenni. Ezért is diktáltam be 23választott pályaként az újságíróit az érettségikor készült statisztikába.

De a gyakorlat már nem ment ilyen simán. Pécsett akkor még (1935-ben) teljes egyetem működött. Pontosabban úgy teljes, hogy az egyetemhez tartozó evangélikus hittudományi kar Sopronban székelt. Szívem a bölcsészkarhoz húzott. Több egészen kiváló tanár adott itt elő, közöttük Tolnai Vilmos, Kerényi Károly, Thienemann Tivadar, magántanárként Fülep Lajos. Annyit viszont tudtam, hogy bölcsész-végzettséggel roppant nehéz az elhelyezkedés. Tanácsadóra szűkebb és tágabb családomban (egészen más rétegben mozogtak) nem számíthattam. Gimnáziumi barátaim nagy része jogra ment, velük tartottam én is. Természetesen azonnal találtam magyarázatot és vigasztalást döntésemre: a magyar írók közül sok járt jogra.

Hogy akkoriban milyen volt az élet a pécsi jogi karon, arról külön kis könyvet lehetne írni. A mezei jogászság elfogadott vagy legalábbis eltűrt intézménye a hallgatóságot – egy kicsi törzs kivételével – bizonytalan masszává tette. A tanárok és a hallgatók között a kollokviumokon és vizsgákon kívül szinte semmiféle személyes kapcsolat nem volt; néhány nagytudású tanár mellett olyanok is oktattak, akiknek 20 jegyzetoldalra korlátozódott félévi követelményük. Némely tanárnál hivatalos súgók működtek, menedzserrel, megszabott egységhonoráriummal. Érthető, ha egy szigorlatomon a jogi kar egyik legkiválóbb professzora a „hivatalos rész” utáni beszélgetésben körülbelül szóról-szóra a következőket mondta: „Én már ajánlottam kollégáimnak, hogy doktorrá avatások alkalmával tűzzük ki az egyetemre a gyászlobogót.”

Talán nem vonnák vissza tőlük a doktori címet, most már lassan 40 év elteltével, de azért a neveket elhallgatom. Én például a súgáson kívül disszertációkat is írtam pénzért. Fáradtságból és vakmerőségből odáig szemtelenkedtem, hogy német tanulmányokat fordítottam le szóról-szóra, s a forrásmunkák közül a valódi forrást kihagytam. Sőt egy ízben egy régi magyar törvényt másoltam ki, persze paragrafus-jelzések nélkül, de egészen csekély stilizálással. A tanárról ugyanis az a hír járta, hogy el se olvassa a dolgozatokat. Mindenesetre ilyenkor az avatásig a kínok-kínját álltam ki. Akkor tudtam csak meg, hogy elfogadta-e a tanár művemet. Egyszer sem 24buktam le. Viszont az az 50 pengő, amit dolgozatonként kaptam, nagy pénz volt akkortájt.

Mindenesetre szorgalmasan látogattam az előadásokat, tanultam, délutánjaim nagy részét középiskolások instruálásával töltöttem, esténként meg olvastam és írtam. Dühödt elszántsággal.

A jog iránti kezdeti közönyöm később megbecsüléssé, majd barátsággá változott. Vizsgáim jól sikerültek, s a végén azzal a meggyőződéssel léptem ki az egyetem falai közül, hogy nem veszett kárba ott töltött négy évem. Ma sem bánom, hogy jogot végeztem. Szép és érdekes tudomány a jogtudomány, értékes emberfajta az igazi jogász, akár elméleti, akár gyakorlati, s nem hibáztatható a jogvégzett analfabéták csúfságaiért.

1939-ben doktorrá avattak, 1941-ben állásba kerültem Pécs város közigazgatásához. Kulturális munkakört ígértek, de lettem két kerek évig a gazdasági ügyosztály előadója. Munkakörömhöz tartozott egyebek között a köztemető (sírhely-árak, parcella-elévülések stb.), statisztikák a város mezőgazdaságáról s a gyepmestertelep ügyei-bajai. 1943. november elsejével városi könyvtárossá neveztek ki (Weöres Sándor utódjaként és ajánlására), de gyakorlatilag 1948 közepéig alig tudtam könyvtároskodni. A háborús katonai behívások miatt hol itt, hol ott kellett helyettesítenem. 1945-ben kereken egy évig a kommunista főispánok titkára lettem. Véglegesen Keresztury Dezső – akkor miniszter – segített vissza a könyvtárba, s ott is ragadtam. Ma a pécsi Megyei Könyvtár a munkahelyem.

Hogy el ne felejtsem: 1944. november 12-én megnősültem. Fenyegető, vészes körülmények között: már majd egy hónapja tartott a nyilas uralom.

Kezdett körülvenni a gyanakvás. Egyszer közvetlen főnököm, aki hobbyként bútorokkal, lakásberendezéssel foglalkozott, áthívott a polgármesteri hivatalba (a nyilas polgármesterébe).

– Fel kell akasztanom egy Szálasi képet. Nem jössz velem? – Azt feleltem:

– Ha Szálasit kell akasztani, akárhová elmegyek.

Valahogyan kiszivárgott.

Egy másik nyilas vezető – azelőtt barátom – megnyugtatott, hogy csak régi ismeretségünk ment meg attól, hogy nem ad át a rendőrségnek. Egyik vitánk alkalmából azt találtam neki 25mondani, hogy erkölcstelen gazemberség a háború folytatása és az emberek oktalan pusztítása.

A Duna felől idehallatszott az ágyúdörgés, november 27-én megkezdődött Pécs – szerencsére – „szelíd” ostroma, s 29-én a város a szovjet csapatok kezébe került.

Feleségemet a városházán ismertem meg. Gyors- és gépíró volt. Asztalossegéd apja nemrég halt meg. Kisebb-nagyobb zökkenőkkel közel jutottunk egymáshoz. Most róla kéne írnom. S íme: a próza gátlása. Kénytelen vagyok verseimre utalni, s itt csak annyit, hogy nagyszerű ember, tőle egyedül többet kaptam, mint mindenki mástól együtt.

Három lányom született, s akkor jöttem rá, hogy lelkem legmélyén család-centrikus vagyok. Lányaim felnőttek, kettő férjhez ment már, három unokám van. Egyre inkább bennük bízom, tőlük várom és remélem a folytatást, a megmaradást, bár vers nélkül is aligha tudtam volna és tudnék élni.

1960-ban meghalt anyám, nagy űrt hagyott bennem, aztán egy bátyám és egy nővérem. Már csak egy valakinek kell elmennie, s a tizenegy fős család nagyobb része lesz odaát.

Mikor kezdtem az íróságot?

Talán már akkor, amikor megszerettem a verseket, s annyit tudtam betéve. Jóval iskoláskorom előtt. Verset írni tízévesen próbáltam először, aztán a tizenharmadik évem körül már napi foglalatosságommá vált. Szinte minden délután írtam egy-egy verset. Ma is őrzöm a pepitatáblás füzetdokumentumot. Természetesen a trianoni gyász, a revíziós lelkesedés, a hazafiúi bánat s hasonlók munkáltak bennem, nyilván minden közvetlen élmény nélkül. S nagyon rossz verseket írtam.

Valamikor ötödik gimnázium táján, nyáron, nővéreméknél kezembe került egy Ady-összes. A falusi tanítóházban elég szép könyvtár volt, persze nem csupa klasszikusokból. Adyt nővérem rendszeresen olvasta. Diákkorában zajlottak le a hangos csaták a költő körül, s borzolták föl különös versei a polgári idegeket. Rangnak, igazolásnak, önmegőrző szándéka serkentőjének és jelképének vitte-e magával nővérem az Ady-kötetet a „vadkert”-be, nem tudom. Nekem mindenesetre jól jött. A középiskolában akkor (1932 táján) még alig hallottunk róla. Pláne a jezsuitáknál.

Ady – nem nagy szavak – egészen kicserélt. Egyelőre Ady-epigonná. Nézni, látni, érezni, megszólalni, akár egy sort is 26leírni csak adyul tudtam. Illetve: ahogy én Adyt elképzeltem. Petőfi után törvényszerűen jött Ady, s maradt mindkettő – időleges el-elhalványodások után – biztos csillaga életemnek.

Első versem nyomtatásban egy református középiskolás lapban jelent meg. Budapesten szerkesztette egy bizonyos Fónyad Ernő (református lelkész). Jó érzékkel, igényesen. Két nevet őrzök akkoriból: a Devecseri Gáborét és a Mészöly Dezsőét. Mindketten középiskolásként s mindketten verssel szerepeltek a folyóiratban. A Mi Utunk-nak aztán az érettségiig rendszeres munkatársa voltam, pedig ez Pécsről nem is ment olyan könnyen. Kellett a kapcsolat, mert a gimnázium önképzőköréből teljességgel kimaradtam. Főként technikai okokból, más vallásom miatt. Az iskolai önképzőkör vasárnap délelőttönkint éppen akkor ülésezett, amikor a református diák-istentisztelet zajlott.

Az irodalom azonban ekkor is, egyetemi éveim alatt is számomra annyira magánügy volt, hogy személyes kapcsolatot Pécsett íróval vagy írófélével egyáltalában nem teremtettem. Illetve egyetlen jogász évfolyamtársammal, egy Bólyi Ernő nevű prózaíróval, aki munkaszolgálatosként halt meg néhány év múlva, s már addigi novellái alapján is igen komoly ígéretnek látszott. Bólyi ismerte a Pécsett bölcsészkedő Weöres Sándort, egy-egy hírt is hozott róla, első versesköteteit is kölcsönadta. Óriási hatással voltak rám, mint nemrég előtte József Attila versei. Ők ketten: József Attila és Weöres Sándor már akkor végképp Petőfi és Ady mellé költöztek bennem.

Instruálásból éltem, s támogattam, időnként tartottam is a közben kicsire fogyatkozott családot, mert a munkanélküliség hol egyik, hol másik testvéremet kényszerítette az utcára. De annyira dolgozott bennem a megjelenés vágya, hogy még ilyen körülmények között is elkezdtem takarékoskodni. Sikerült is akkora összeget egybenélkülöznöm, hogy a „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai Pécs” cifra nevű cég szóba álljon velem. 38-ban megszületett első kis kötetem, a Mozdulatlanság. Ekkora izgalmat azóta sem okozott könyvem. Napokat töltöttem az apró nyomdában, álltam a szedőgép mellett, szívtam be az ólom meleg szagát, korrigáltam azon nyomban a levonatokat, s figyeltem az ívek ritmikus megszületését.

27

Néhány száz példány készült belőle, ma is őrzök jópárat. Csúnyácska, a lehető legegyszerűbb tipográfiával, gyönge papíron, a versek egyvégtében tördelve. De azon túl, hogy első volt, szeretettel gondolok rá két egyéb okból is. Vers van benne József Attiláról, alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató. S éppen egy vidéken megjelent könyvben! A másik ok: a füzet megszerezte nekem Várkonyi Nándor barátságát, s ezzel feloldotta helyi elszigeteltségemet. Így jutottam be néhány év múlva a Janus Pannonius Társaságba, kapcsolódtam be a Sorsunk szerkesztésébe, ennek révén kötöttem egyéb irodalmi barátságokat is. A legfőbb ajándék számomra Várkonyi Nándor gyakori társasága volt: szüntelen részesedés embersége, szelleme gazdagságában.

A Sorsunk különben ritka nagy erővel vonzott írót, festőt, zenészt, színészt, helyit és nem helyit. A festő Martyn Ferenc, a zenész Maros Rudolf és Takács Jenő, a színigazgató Székely György és Lendvai Ferenc s az írók: Bárdosi Németh János, Lovász Pál, Takáts Gyula, András Endre, Mészöly Miklós, Hunyady József, Makay Gusztáv, Solymos Ida, Csuka Zoltán, Morvay Gyula, Csányi László…, valamennyi a Sorsunk érdekeltségéhez tartozott. S egyáltalában nem teljes a névsor. S mindegyikük dolgozott, tervezett, véleményt mondott, helyeselt, elutasított: rendkívül izzást adva az akkori pécsi irodalmi-művészeti életnek.

Íróságom alakulásában a legelhatározóbb élmény a negyvenes évek elején a Weöres Sándorral történt megismerkedésem és vele kötött barátságom volt. Visszagondolva rá alig hiszek a tényeknek. Két évig tartott mindössze, de akkor megszakítás nélkül, pécsi együttlétünk, aztán pár évvel később a Római Magyar Akadémián még néhány hónapig, s azóta csak itt-ott látjuk egymást, s legfeljebb néhány napra. De kevesen vannak hozzám közelebb ma is, mint ő.

Weöres Sándor már három köteten és két Baumgarten-díjon túl a legnagyobb ígéretek, sőt beteljesülések közé számított, amikor találkoztunk. Én még csak az első lépéseket tettem. A Mozdulatlanság-on kívül egy műfordításkötetem jelent meg csupán: Hélinant: A Halál versei. Ófrancia-ciklus.

Szinte nem múlt el nap, hogy ne botlottunk volna össze. Egy gazdánk volt: a város. Weöres Sándor a városi könyvtárat szervezte, én – mint mondtam már – a gazdasági ügyosztályon 28buzgólkodtam. Sanyinak gyakran akadt dolga a városházán, olyankor be-benézett hozzám, én is meg-meglátogattam a könyvtárban. Délutánonként meg esténként egy-egy kiskocsmában vagy Sanyi sűrűn változó albérletében kötöttünk ki. Hol kettesben, hol többesben.

Mit kaptam tőle? Rengeteget.

Azokban az években kritikája mindennapos volt. Új verseimet tüstént megmutattam Sanyinak, s ellentmondás nélkül hallgattam meg nem mindig hízelgő, de mindig eredeti, tanulságos és hasznos véleményét.

Második kötetemet – nem megbízásból és formálisan – Weöres Sándor szerkesztette. Szóbajöhető verseimet érdemjegyekkel látta el az iskolai osztályzás szerint. Ma is van még néhány ilyen kéziratom. Meghatározta a versek sorrendjét, segített a címadásban is. –

Róma, Itália…

Kardos Tibor, a nagyszerű tudós, aki a pécsi egyetemet végezte, és itt Kolozsvári Grandpierre Emil baráti társaságához tartozott, s akit rokoni kapcsolatok is fűztek a városhoz, valamikor 1945-ben családjával Pécsre jött. A budapesti romok elől menekült feleségével és két kislányával. Itt teljes lelkesedéssel belevetette magát a szellemi életbe: mindenképpen vissza akarta hozni az 1941-ben elveszített bölcsészkart, előadásokat tartott, tanulmányokat írt az újra feltámadó Sorsunkba, az akkori főispán, dr. Boros István segítségével megindított egy félig legális bölcsészeti fakultást, s ennek egyik tanára lett.

Valamikor 1947 elején kinevezték a Római Magyar Akadémia igazgatójává. 47 őszére aztán vendégként meghívatott öt hónapra az Akadémiára. A jogcím: részvétel Janus Pannonius magyar kiadásának előkészítésében. Az Akadémia persze nemcsak Rómát, hanem egész Itáliát jelentette, s korántsem csupán Janus-fordításokat, sőt ezeket akkor a legkevésbé.

Azidőben remek társaság gyűlt össze a Via Giulia 1. alatt. Elsősorban Kardos Tibor jóvoltából. Nem névsort, csak neveket mondok: Ferenczy Béni és Erzsike, Lukács György, Kerényi Károly, Fülep Lajos, Weöres Sándor és Károlyi Amy, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Solymos Péter, Szegedi Ernő, rövid időre Balázs Béla, Takács Jenő, Takáts Gyula, Klaniczay Tibor, Hanák Péter s még jónéhányan.

29

S látogatás az Etruszk Múzeumban Kerényivel, szobortárak Ferenczy Bénivel, Balázs Béla előadása az Akadémián Bartókról, Fülep Lajos kiejtési gyakorlatai a híres „Esett a hó…” leckéjével, üldögélések vele esténkint egy-egy kiskocsmában, az Akadémia kollektív kirándulása a 48-as centenárium alkalmából Szicíliába, külön utak Takáts Gyulával és Klaniczay Tiborral… Az öt hónap számomra legalább öt évnek felelt meg, gyarapodásom ismeretekben felért egy egyetem elvégzésével. Versek és élmények sorát hoztam haza.

Utána még két ízben jártam Olaszországban. Rövidebb ideig mind a kétszer, s nyilván ezért is, de az első út gazdagságát a későbbiek meg se közelítették. S az a furcsa eset történt velem, hogy Rómában többet éltem, mint amennyit összesen Budapesten. Így aztán számomra a főváros kicsit ma is Róma. Jobban ismerem Budapestnél.

Pécsett igazán gazdag, színes, mozgalmas irodalmi élet tulajdonképpen két alkalommal teremtődött. Először a Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk körül, aztán a Dunántúl és a Pécsi Írócsoport vonzásában. Az előbbi szíve-lelke Várkonyi Nándor volt, az utóbbié Szántó Tibor.

Várkonyiról, a Sorsunkról, akkori barátaimról, indulásomról már beszéltem.

Szántó Tiborhoz kicsit messzebbről kell közelednem.

1947-ben Baumgarten-díjat kaptam, kötetem jelent meg, római meghívás érkezett, minden jól ment. Aztán 1948-tól – mint sok más körül is –, megfagyott körülöttem a világ. A Sorsunk megszűnt, a többi folyóirat, a rádió, a napilapok, a könyvkiadók bezárták kapuikat előttem. Írtam az asztalfióknak, s rávetettem magam a fordításra. A Faust II. magyarításába is ekkor fogtam bele.

Némi mozgás ugyan történt itt Pécsett, alakult egy új folyóirat Dunántúl címmel Katkó István szerkesztésében, negyedéves megjelenés szándékával. Csak három számig bírta, főként személyi okokból. Ez a három szám is meglehetősen nyögvenyelősre sikerült, mindenki beleszólt, mindenki cenzúrázta.

1950-ben aztán előbukkant az ismeretlenségből egy sok dioptriás szemüvegű, selypítve beszélő, jelentéktelen külsejű, nem éppen vonzó modorú, nagyon-nagyon fiatal ember. Amint kiderült, mindössze 22 éves volt. Hivatalos megbízásból fel 30akarta támasztani a halott vagy legalábbis tetszhalott pécsi irodalmat. Folyóirat, helyi szervezet nélkül az a néhány ember is, aki zsebében hordozta a Magyar Írók Szövetségének tagkönyvét, legfeljebb véletlenül találkozott. S a furcsa ifjú tárgyalni, beszélgetni, üzengetni, néha úgy éreztük: „nyüzsögni” kezdett, s csodák csodája! máris összeverődött egy társaság: tehetségesek, féltehetségesek, dilettánsok, sőt megható vagy mulatságos fűzfák is.

S képtelenül rövid idő alatt lett valami. Folyóirat indult, könyvkiadás létesült, hallgató írók szólaltak meg, s új tehetségek tűntek fel. Mindezt szinte egyedül Szántó Tibor – ő volt a furcsa fiatalember – szervezőképessége, embersége, makacs becsülete, feltétlen alázata az irodalom és a talentumos írók iránt mozgatta.

A pécsi irodalom történetében a Szántó Tibor-korszak kereken hat éve bizonyára mindig emlékezetes marad. A keserves politikai helyzet ellenére mi, itt élő írók valamiféle irreális boldogságban úsztunk. Mérhetetlen komolysággal, sőt elszántsággal csináltuk az irodalmat, képeztük magunkat és egymást.

Jómagam megint publikálhattam, főként persze a Dunántúl-ban, Szántó Tibor segítségével szerződést kaptam a Faust II. fordítására, s megjelent az Ocsúdó évek című kötetem.

A tündérvilág elmúlt, a Dunántúl megszűnt. Szántó Tibor alaptalan vádaskodások gyötrelmei után meglehetősen kiábrándulva Budapestre költözött, a teljes visszavonultságot választotta, s írta szebbnél-szebb novellái és regényei sorát. Mígnem egy szörnyű februári napon alig negyvenkét évesen, tragikus váratlansággal és gyorsasággal eltávozott közülünk.

Az akkori gárda széthullott. Gáll István, Kalász Márton, Bertha Bulcsu, Galsai Pongrác, Örsi Ferenc, T. Polgár István Budapestről emlékeznek már csak a szép napokra, itt Pécsett alig maradtunk néhányan a régi brancsból.

58-ban megint újra kezdődött csaknem minden. Új folyóirat született, a Jelenkor. S ez már átvezet a mába. Az előbb Tüskés Tibor, aztán Szederkényi Ervin szerkesztette folyóirat belső munkájában csak 65-ig vettem részt. Ma több az időm – a helyi vezetők jóvoltából – az írásra.

Mostanában életem nagy gondja a csönd. Ijesztően fogy. Szigorúbb csendrendelet kéne: a zajongást nyilvánítsák testi sértésnek – könnyűnek vagy súlyosnak – s eszerint büntessék.

31

A hatvanadik évem küszöbén állok. Termésem? Tizenegy verseskötet (köztük egy válogatott), öt műfordításkötet (az egyik ugyancsak válogatott). Sok? Kevés? Igen, tudom: esztétikai területen a mennyiségnek nincs jelentősége. Mégis: ha életem simábban alakul, ha nem kell időmet és energiámat kenyérkereső munkával töltenem: többre lettem volna képes. Mégis: ha nem lett volna szerencsém, ha nem kísért volna annyi megértés: bizonyára kevesebbet produkáltam volna.

A hat évtized talán tanulságok levonására és tanácsadásra is alap.

De ahogy ezt leírom, már látom is: mennyire nem így van, milyen hallatlanul rövid idő volt, milyen bizonytalan vagyok, ha a tanulságokra gondolok, s szégyenkező, ha a jótanácsokra.

Majd a második hat évtized után!

Új Írás, 1976. 11. sz. 115–128. p.

32

Nem vagyok gyűjtő természet. Nincs semmiféle gyűjteményem, hacsak könyvtáramat nem annak veszem. Vagy tucatnyi csengőmet, kolompomat. Kicsit gyanakszom is a tárgyakra: kétségbeejtően hűtlenek.

Nem származtam örökhagyó szülőktől sem. Egy városi munkáscsalád bútorai, egyéb dolgai ritkán hordoztak a használhatóságukon kívül más értéket.

Így eztán, ha afölött meditálok, hogy egyáltalában miről volna érdemes beszélnem, mert bensőségesebb a kapcsolatom vele, eléggé elbizonytalanodom. Olyasmik jutnak eszembe, amik inkább csak számomra értékesek. Azért, mert őriznek és idéznek valami veszendőt vagy végképp elveszettet.

Mint például egy talpreszelő. Apám hagyatéka, egyetlen örökségem tőle. Szinte kegytárgyként kezelem. Valódi cipészszerszám. Fafogantyúja hiányzik már, érdessége megkopott. Érthető, hiszen apám is majd ötven éve halott. A kilenc gyerek iparos polihisztorrá kényszerítette. Borbélykodott, cipészkedett, asztaloskodott rendes szakmája: a címfestő- és mázolószakma mellett. S mindehhez persze szerszámai is voltak.

Hát így maradt rám a talpreszelő, s hordtam magammal sokrendbéli költözködésem viszontagságain át mindmáig. De nemcsak hordtam, használtam és használom is.

Még első, 1947-48-i olaszországi utam emléke egy római kori agyagmécses. Legalábbis annak vásároltam. Majdnem bizonyos, hogy hamisítvány, bár külsejét nagy szakértelemmel archaizálták. (A láng-nyílás körül be is kormozták.) A háború utáni Campo dei Fiori egyik mellékpiacán vásároltam. Aztán meg egy akkori Piazza Navona-i Befana-búcsú bazártárgyaiból egy aprócska szerzetesszobor és egy kicsiny zsiráf. Giccs mind a kettő. Nekem azonban kellenek, mert életem talán legszebb öt hónapjának valóságát bizonyítják.

Hoztam Olaszországból mást is: számomra drágábbat, maradandóbbat. Ferenczy Béni néhány skiccét. 1948 februárjában Rómából Firenzébe készültünk Takáts Gyulával. Akkoriban Ferenczy Béni is a Magyar Akadémia vendége volt. Tanácsot kértünk tőle, mit nézzünk meg okvetlenül. Ez a nagyszerű 33ember arra a papírdarabra, amire én már följegyeztem terveinket, odavázolt három szobrot, hogy azokat semmiképp se hagyjuk ki, s hogy könnyebben megtaláljuk őket. A rajzok mellé írta a szobrászok nevét is.

Jó tíz évvel ezelőtt jutott hozzám néhány állatfigura. Kislányaim révén, akik valamilyen gyerekcsereberével szerezték. Elkértem tőlük, ablakpárkányomra állítottam, virágcserepek közé. Ezek az állatok: egy elefánt, egy zsiráf és egy teve kései vágy-beteljesülések. Gyerekkoromban csak egy fehér elefántom volt, apám „használtan” kapta valahonnét, ahol dolgozott. De a képzelet egész állatkertet varázsolt köréje. Ez vált kicsit valóra most.

Nagyon szeretem a csengőket. Főként persze hangjukat, de formájukat is. Belőlük sincs ugyan gyűjteményem – mert tízegynéhány kicsi-nagy csengőt és kolompot még nehéz volna gyűjteménynek nevezni –, de ott lógnak szobámban, ágyam mellett, s igen jól esik olykor, külön-külön, máskor együtt valamennyit megszólaltatni.

Van néhány órám is. Nagyobbak. Igyekszem szaporítani őket, de nem gyűjteménnyé. Sokakat idegesít a ketyegés, de én örömmel hallgatom, sőt talán szükségem is van rá. Keretet, határt, vázat ad a szétfolyó időnek. És pláne szeretem a szépen ütő órákat. (Talán azért, amiért a csengőket is.) Sajnos, csak egy van belőlük, nemrég örököltem halott nővéremtől. Megbízható szerkezetű Junghans-óra. Szekrénye empirizáló-szecessziós, és igen meleg, tiszta a hangja.

Ott vannak továbbá a fényképek. Kicsit úgy vagyok velük, mint a primitív ember lehet a fétis-tárgyakkal. Áhítattal vonzódom hozzájuk, s ugyanakkor rettegve gyűlölöm is őket. Azért, mert őrzik a múló időt, azért szeretem őket, de épp azért félek is tőlük, mert irgalmatlanul emlékeztetnek a soha-vissza-nem-térhetőre. A családi fényképekre gondolok elsősorban. Fiatal apám képére például, harmadmagával egy asztal körül ül, nem tudom hol, milyen udvaron, kikkel, mikor. Dominóznak. Vagy anyai nagyapám aggkori, gyanakvó tekintetű, gatyás képére (apám készítette róla titokban, mert az öreg semmiképp sem volt hajlandó lencse elé állni), s gondolok lányaim gyerekkori fényképeire, egy-egy dunaszekcső-szigeti amatőr-fotóra ifjúkoromból, barátaimmal.

34

Van egy falam. A főhelyen egy öreg ingaóra. Szekrényét apósom készítette, ő faszobrász volt. Az óraszekrény sokáig a padláson hevert, a meleg szétszárította. Két évvel ezelőtt lehoztuk, és Zsófi lányommal összeragasztottuk, kiegészítgettük, páccal kentük be. Azóta a ház legpontosabb időmérője, üt is, bár a hangja meglehetősen fakó.

De magában nem jól hatott, vonzani kezdte a tárgyakat. Mellé került egy vásárban vett citera (szép formájáért, mert egyébként használhatatlan), egy feszület – a kereszt ugyancsak apósom faragása –, egy bronzból készült, középkori (magyar?) szíjvég (a Duna mellett találtam), egy lovas ólomkatona, néhány századeleji sárga-barna családi fénykép, egy lorgnon s más apróságok. Afféle hangulatfal.

Hogy egy könyv tárgy-e vagy sem, nem tudom. Tárgy is: van széle, hossza, vastagsága, súlya, anyaga. De ez-e benne a lényeg? (Van olyan, ami valóban nem több ennél.)

A könyveket gyerekkorom óta szeretem. Otthon, a családi könyvtár pár kötetből állt csak. Középiskolás, de még inkább egyetemista koromban dühödten gyűjtöttem a könyveket. Igen változatos módon, de csak a legritkábban könyvkereskedésből. Vásároltam például könyvet kilónként két pengőért az akkor még maszek hulladékgyűjtőből. Nekem kellett kiválogatnom őket a rongy- és papírhalomból. Rendszeresen vettem könyvet a tetűpiacon, főként itt Pécsett, de még Pesten is, a Teleki téren. Péterfy Jenő háromkötetes Összegyűjtött munkáit 1939 körül mindössze másfél pengőért a pécsi zsibogón. Némi fondorlattal. Az árusnak a könyv nem volt szakmája. Használt cikkek kápráztatóan vonzó tárlata mellett a könyveket egy nagy faládában össze-vissza hányva tartotta. Válogatás közben megtaláltam mind a három Péterfyt, de előbb csak az első és harmadik kötetet mutattam föl, s mint hiányos példányt, megkaptam darabonkint ötven fillérért. Jó félóra múlva „megtaláltam” a második kötetet, ami persze szintén hiányos példány volt. Ez is az enyém lett ötven fillérért.

1943-ban aztán nyakig estem a könyvek közé. Weöres Sándor után a pécsi Városi Könyvtár vezetője lettem, majd a Megyei Könyvtárba kerültem. Azóta könyvek tízezrei vesznek körül. Olykor csömöröm van tőlük, olykor végtelen melegség, biztonságérzet fog el láttukra. Mert, ha a könyv alig tárgy, a 35könyvtárosnak sokszor mégse lehet egyéb, hiszen polcra kell tenni, jelzetekkel ellátni őket, kiadni az olvasóknak, köttetni…

Nekem magamnak kevés a jeles könyvem, de azért előfordul. Anyai dédapámról maradt rám (lám, mégiscsak örököltem, s nem csak apai ágon!) „A ’SOLTÁROK’ KÖNYVE”, Heckenast Gusztáv kiadása Pesten, 1861-ben. Benne van az Újszövetség is. De nem annyira a könyv, inkább beírásai fénylenek. Elöl a tulajdonos neve, majd gazdasági följegyzések. Hátul inkább a családi élet eseményei. De itt békésen egymás mellett az, hogy „Gábor kis onokám született 1873 Január 17-ik napján” s az, hogy „a nagyobbik malatz van véve Júni 13”.

Weöres Sándort és könyveit mindig szerettem. De különösen A teremtés dicséretének nekem dedikált példányát. Sándor beteg volt, pécsi Mecsek utcai albérletében hideg szobában feküdt, amikor rányitottam. Begyújtottam nála, teát főztem, cigarettát készítettem –, pontosan úgy, ahogy a vers szól. (Ki meri mondani, hogy Weöres Sándor nem realista költő?)

Nyilván rengeteg a dedikált könyvem. Még csak egyről néhány szót.

1969-ben egy jugoszláviai költőtalálkozón ismerkedtem meg Alekszandr Mezsirov szovjet költővel. Egyik reggel – úgy emlékszem Mosztárban – átadta egy kis kötetét magyar dedikációval. Szótárból böngészett ki minden szót, talán a latin betűket is. Alig kaptam még ennél melegebb és melegítőbb ajánlást.

Martyn Ferenc csinált rólam egy olajportrét. Nem kész. Valamikor 1943-ban, 27 éves korom táján kezdte. Talán háromszor ültem; akkor Martynt behívták katonának. 1945-ben nem tudta folytatni, „kizökkent” belőle. Befejezte, hátterezte, és úgy hagyta. Éppen ezt a borzasságát szeretem.

Őrzök egy kicsit kedvesen-ironikus rajzot is Martyn Ferenctől. 1972-ben ezzel gratulált második József Attila-díjamhoz. Egy izgalmas idomú nőalak megkoronáz egy trón-félén ülő férfit.

Révfülöpön, nyaralóépítéskor találtam a telken egy cserepet. Valódi tetőcserepet, olyat, amiből tízezrével gyártottak. Ez azonban különleges cserép: üzenet van rajta: „Mariska gyüt leveled Ilus, Zsidai”. Egy téglagyári munkáslány írhatta másik műszakos barátnőjének.

36

Ugyancsak a révfülöpi ház falán függ egy festett tányér. Múlt századi, „Éljen Kossuth” felirattal. Nem is ez az érdekes benne – sok ilyen készülhetett akkoriban – inkább az, hogy egy falusi svábasszonytól kaptam.

Azt mondtam az elején, hogy nem vagyok gyűjtögető alkat. Most jut eszembe, hogy ugyanúgy állíthatnám az ellenkezőjét is: azt, hogy szinte mindent gyűjtök. Nincs szívem szemétbe dobni, amiben emberi munka van, és ami még valaha is hasznos lehet. Akár egy törött villanykapcsolóról van szó, (hiszen esetleg szükség lesz még apró csavarjaira), akár egy műanyag talpú rossz cipőről (a műanyagból talán kivághatok egy-egy tömítőgyűrűt).

Boldoggá tesz, ha aztán valami kell, gyűjteményemben akad éppen odaillő. Minél másabb célra készült, annál inkább örülök. Rögeszmém, hogy mindennek megvan a helye, csak meg kell találni.

Kortárs, 1974. 11. sz. 1809–1815. p.

37

Jelenkor, 1967. 10. sz. 868–874. p.

49

Markáns arcán egészséges, barna szín: az olasz nap emléke. Elmélyedt szemében Róma, Perugia, Agrigento, Firenze, Taormina csodálatos látványa dereng, érzem, hogy szobrokra, remek emberekre, tájra, képekre gondol, majd halkan beszélni kezd.

– Rossz időben értem ki, mert nagyon sok múzeum, képtár, épület még zárva volt. Persze, ez nem azt jelenti, hogy Siracusától Firenzéig és Siennától Arenoig nem láthattunk volna annyi emberfelettien szép dolgot, aminek az alapos megtekintéséhez nem öt hónap, de öt év is kevés volna. Pl. a világhírű Uffizi képtárnak csak egy kis töredékét nézhettük meg, azt, amely a Pitti múzeumban van.

– Mit látott utazása közben?

– Azt hihetné az ember, hogy Olaszország ép bőrrel úszta meg a háborút, pedig nem így van, az olasz városok is rengeteg háborús kárt szenvedtek. Két példával szolgálok: Firenzében, az Arno feletti világhírű hidak közül egyedül a Ponte Vecchio áll, a többi helyen póthidak szomorkodnak, a folyómenti régi házsorok romokban hevernek. A nyílt várossá nyilvánított Róma perifériái és pályaudvarai Buda romjaival vetekszenek. De minden olasz város pályaudvara siralmas látványt nyújt az idegennek.

Gimnazista voltam még, amikor először találkoztam vele, Kaposváron, a Berzsenyi Társaság felolvasó ülésén. A Megyeháza faburkolatos terméből hallom visszhangzani sötét zöngéjű, pátosztalanul komor hangját, az 1944-es évből, s a lélek belső megrendülésétől áthatott vallomást:

Ezt az illúziótlan tiszta, a rémekkel is bátran szembeforduló, mert mélységesen őszinte hangot hallottam azóta is, valahányszor verseivel találkozom. Alig ismerek kortárs költőt, kinek leírt szava olyan csalhatatlanul idézné föl a mögötte rejlő gesztus póztalan igazát, egyszerűségét. Találóan jegyezte meg valaki új kötete verseire: olyanok, mint a kváder-kövek, nincs rajtuk semmi cirkalmas látványosság, de építeni lehet rájuk.

Ismerői szinte kivétel nélkül nagyra becsülik, de ismerik-e elegen, ismerik-e eléggé? Tisztában vannak-e nemcsak a nevével olykor találkozó könyvtárosok, de akár a hivatott ítészek is Csorba hat kötetnyi verse vagy éppen Faust fordítása jelentőségével? Ha az irodalomtörténész – nem látva őt a pesti vitafórumon – kifeledheti nevét irodalomtörténetéből, vajon a fölkapott nevekhez igazodó, sokszor hézagos tudatú közvélemény képes-e a csak munkája mögé húzódó, minden önmutogatástól tartózkodó költőt értéke szerint helyére tenni?

53

Mindenek előtt ezek a kétségek buzdítanak, hogy szóra bírjam. Vallató szerepemben némileg avatottá tesz a vele való, néhány költészeten kívül is, közös vonatkozás: a szomszéd vidékről származás, a műfordítói, szerkesztői múlt, s a könyvtárosi tevékenység hasonló élményköre.

– A „Séta és meditáció” szerzője, hogyan látja saját művészi útját? Változott-e a már 40-es években is jellegzetesen ható alaphang? Milyen „vonzások és választások” szerint rajzolná meg saját pályaképét?

– Az alaphang, úgy érzem, nem változott, csak árnyalódott, mélyült. A komorság régebbi romantikája: a tapasztalástól független mellékzönge, sallang lefoszlott. Mind közelebb kerül élmény és kifejezés, mindinkább tapad a bőr a csonthoz. Ma már nem engedek a stiláris kényszer csábításának, a szavak, képek funkcionális szerepét keresem, hogy minden részlet rábízott feladatát hordozza, hogy három próbálkozás helyett egy célzás találja el a tízes karikát. Talán ezért is írok egyre megfontoltabban, egyre rövidebben.

– Hangom, törekvésem olykor, mintha más korok, más országok költőiével volna rokon. A kortárs magyar költészet térképére nem könnyű berajzolni pályámat. Az Új Könyvek kötetemről írt ismertetője találóan utal az Éluard-ral való hasonlóságra. Az ő igénye, hogy eszköztelen egyszerűséggel, de lehető legmélyebbre hatóan mondjuk ki a bennünk valót, csakugyan rokonítható saját művészi szándékaimmal. Törekvéseimben egyébként József Attilát vallom igazi elődömnek, példaképemnek. Az ő szétrobbanthatatlanul pontos, szigorú szerkezeteiből tanultam meg tisztelni a szabályt, azonosítani a szavakat a jelenségek között megbújó törvénnyel. Ezzel is magyarázhatnám, mért vált maga a „törvény” szó verseimben oly gyakorivá, fontossá. Nagy hatással volt rám Weöres Sándor költészete. Nem annyira tematikája, inkább a benne testesült, minden olcsóságot elutasító tartás, bámulatos fegyelem, szabatosság és igény.

– József Attila társadalmi küldetés-tudata azonban hiányzik belőlem, Weöres világát viszont az enyémnél hidegebbnek, kozmikusabbnak érzem. Saját évjáratomhoz, nemzedéktársaimhoz való kapcsolódásban gyakorlatilag a teljes magányból indulásom, vidékiségem akadályozott. A 30-as évek végén hírre vergődött társaktól ily módon elmaradtam. Csak a huszon54hét éves koromban (1943-ban) megjelent A híd panasza c. második kötetem, a közben megindult Sorsunk szerkesztése, Várkonyi Nándor, Makay Gusztáv, a Pécsre került Weöres Sándor versértő társasága oldotta föl némileg a rokontalanság tudatát.

– A külön futó pálya előnyét, hátrányát mindemellett a későbbi táguló, szűkülő, majd ismét világosuló irodalmi horizonton is viselnem kellett.

– Illyés emlékezetes cikke óta sok vita folyt az úgynevezett pesszimista költészet körül. Csorba nem egy verse szinte tételes érvként szól ebbe a vitába. A közvélemény vagy éppen az irodalompolitika színe előtt hogy kommentálná következő sorait:

– Sohasem éreztem magam pesszimistának. A pesszimizmus szerintem a lemondó kézlegyintés, amikor az ember mindent céltalannak, értelmetlennek lát. Az én komor hangomban úgy érzem az élet egyik abszurduma, a halál elleni örök bele nem nyugvás dominál. Mert a halált, bár az élet része, nem tudom elfogadni. A kísérteteket leleplezni csak megfogalmazással lehet. Szembe kell nézni a dolgokkal! Aki viszont elhódít a sötétségtől bármily kis területet, érintkeznie kell vele, beszélnie kell róla. Ez nem pesszimizmus!

– Az említett versrészletet egy másik, még meg nem jelent versem szimbolikájával magyarázhatnám: A lámpára azért van szükség, mert érintkezik a sötétséggel. A fényben nincs szükség lámpára. Milyen szép, mély bölcsességet kifejező magyar szó a „derű” – érzékelteti, hogy a vele jelölt állapot csak a legnagyobb szörnyűségekkel való szembenézés után következhet. A „homály-nem-járta fény”: nem igazi fény, csak az a fény, amiben a legyőzött sötétség is benne van.

– Itt jegyezném meg, hogy a komorság több, értékesebb, mint a szomorúság. Valakit meghatni, sírásra ingerelni nem igazán művészi feladat, földrengést, lelki megrendülést kelteni igen, ebből még kisülhet valami pozitívum.

– Hogy fér meg egymással a költő és műfordító Csorba Győző?

55

– Nem könnyen. A műfordításnak sok tanulást, mesterségbeli eredményt köszönhetek, új területek hódítását. A szigorúságot, igényt csak elmélyítette bennem, de sohase éreztem „királyi kedvtelésnek”, inkább óriási, már-már fullasztó kínnak. Bizonnyal azért is, mivel hét évi megfeszített munkával olyan nehéz feladattal birkóztam, mint a Faust II. része. És utána is nehéz megbízatásokkal győzködtem, olykor Brechtet, Dantet fordítottam egyszerre. Saját műveim elvetéléséért, ritkán megjelenő köteteimért is részint a fordításokat okolom. A jövőben igyekszem kevesebbet vállalni belőlük.

– Több mint húsz évig volt szerkesztője pécsi irodalmi folyóiratoknak. Ebbéli tevékenységének milyen művészi, gyakorlati vagy erkölcsi hasznát látta?

– Ízlésem, látóköröm tágult, csiszolódott. Noha lírai rovattal foglalkoztam, mindenfajta írás elém került. Fejlődött kritikai érzékem. A kéziratos olvasás, a rovatokban gondolkodó szerkesztői kritika különben is többrétű, felelősebb, érdekesebb munka, mint megjelent könyvekről bírálatot mondani.

– Erkölcsi haszna? Sikerült néhány fiatalembert megszólaltatni, pályára indítani. Nincs nagyobb öröm, mint igazi tehetségre találni.

– Köztudomású, hogy nem egy fiatal költőt – Kalász Mártont például – fölfedezett, istápolt. (Tán nem szerénytelenség megjegyezni, hogy az említett kaposvári gimnazista versei mellé is ő írt először nyomdai jeleket.) A két évtizeden át szerkesztői szeme előtt felnőtt nemzedékről mi a véleménye?

– Mintha korábban ért volna be, s fiatalon produkált volna olyat, amit elődei csak később. Az eszközök biztos használata, a költői közkincs annyira hozzáférhetővé vált, hogy némi áthangolással szinte bárki produkálhat elfogadhatót erős, határozott egyéniség nélkül is. Ha a Nyugat nemzedék korszakában 100-ból 20 jó költő volt a porondon, ma 300-ból kerül ki a 20 egyéniség.

– A még 40-es évek elején indultak közül Rákost, Pilinszkyt, Benjámint, Csanádi Imrét, Nemes Nagy Ágnest említhetném ilyen karakteres, kiforrott egyéniségként, a 45 után fellépők közül Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Csoóri Sándort, Kalász Mártont, Ladányi Mihályt, a legfiatalabbak közül Székely Magdát, Horgas Bélát.

56

– Közművelődésünk egyik legrégibb, legpróbáltabb könyvtárosa. Ő, akire méltán mondható, hogy hivatásként míveli ezt a mellékfoglalkozást, hogy ítéli meg a mostanság is föl-fölparázsló „írók a könyvtárban” vitát?

– Kezdettől (1943 novembere óta) olyan könyvtárban működtem, ahol közvetlenül érezhettem munkám hatását. Mindig nagy élmény volt látni, ahogy az emberek szeme kinyílt a valódi kultúrára. Eleinte az úri középosztály olvasóival volt dolgom, a hazai sláger-kiadványok, s egyéb bestseller irodalom állhatatos fogyasztóival. Volt köztük, aki Harsányi Zsolt halála után kiiratkozott, nem tudott belenyugodni, hogy kedvencétől nem kaphat új művet. E többnyire silány igények után nagy öröm volt az 1945 után beiratkozott munkások tiszta érdeklődését kielégíteni, a jó irodalomra, az értékekre nevelés lehetőségét átélni. 1955-ig pult mögötti kölcsönzéssel, de azóta is állandó tanácsokkal elégíthettem ki pedagógiai hajlamomat. A nagyobb apparátussal rendelkező tudományos könyvtárakkal szemben talán ezért jobb az én munkahelyem, mert itt nem lehet elszakadni a közvetlen igényektől.

– Ha az írót nem romantikus ködlovagnak tekintjük, a kérdés, vajon alkalmas-e könyvtári munkára, föl se tehető. Tisztesség dolga, valaki elvégzi-e a rábízott munkát. A magunkfajtát persze vonzza a könyvek irodalmi levegője, valójában a mindenbe belélapozás csak terheli az író lelkiismeretét: mi mindent kéne elolvasnia! Vitáktól, kölcsönös jó és rossz tapasztalatoktól függetlenül íróknak mégis gazdagabb, inspirálóbb munkaterület a könyvtár, mint például az újságírás vagy egyéb semleges hivatal. Persze a könyvtárvezetők belátásától is függ – nekem e tekintetben lehető legjobbak tapasztalataim –, hagyják-e élni, lélegezni a rájuk bízott tollforgatót. Ha a sportolót tréningre elengedni közös társadalmi érdek, miért kellene rossz szemmel nézni a költőt, ha munkaidőben kénytelen versét szerkesztőségbe vinni?

– Végezetül, mik a további tervei?

– Írni, lehetőleg minél jobbakat.

Könyvtáros, 1965. 7. sz. 413-415. – A címet mi adtuk.

57

Félórája üldögélek már a révfülöpi nyaraló emeletén, amikor észreveszem, hogy csapdába kerültem. A csapda Csorba Győző titokzatos személyisége. Az emberi közelség és messzeség abszurduma hirtelen rám tör, s máris érzem, hogyan változik meg körülöttem minden, hogyan csúszik ki a biztos, néhány perce még pontosan látott ember a kérdéseim, a ceruzám és az írásjeleim közül. Ha az olvasókat esetleg érdekli, azt is elmondhatom, hogy ez a nyaraló még nem készült el egészen. A földszinten éppen a vaslépcsőt szerelik. Vidéki mesterek és segítőkész rokonok birkóznak a szerszámokkal. Nagy vashangok támadnak, fűrész szakad, s más fémneszek… Mi fent, a legbelső, és a legkisebb szobában húzódunk meg. A szoba fala, ajtaja még festetlen. A Fülöphegy zöldellő gyümölcsöseire nyílnak a betonkeretes, kicsi ablakok. A szoba kopár, cellaszerű, a karthauziakra emlékeztet. A bútorzat ideiglenes. A sarokban kék vaságy, szemközt, a fal mellett alacsony bak, ami eredetileg az állványozáshoz tartozhatott. Csorba Győző a kék vaságy tetején hever, én az állványozó bakon üldögélek. Az ágy lábánál bor, szóda, pálinka. Ehhez még tessék hozzáadni négyszáz fokot. Július van, a forróságtól felolvadt az országút, s a nyárfák lángolnak az árokparton. Bent is meleg van, mint a rosseb, az izzadtság végigfolyik a hátamon, bele a gatyámba. Nagy pohár fröccsöket hajtok le, amitől aztán még jobban izzadok. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én kértem a révfülöpi találkozást, mivel Pécsen annyi számon kérhető bűnt hagytam magam mögött, hogy félek odautazni. Csorba Győzőnek is melege van, de nem eléggé… Nem zavarja a meleg, jól elviseli. De így is rosszkedvű, fáradt, szinte öreg. Ez is megijeszt. Ötvennégy éves mindössze. Nem lehet öreg. Tizenkilenc évvel idősebb nálam… Pécsen hetente, naponta láttam az arcát. Megszoktam. Nem vettem észre változásait… S most egyszerre, mintha az arc… Véglegesebb lenne… Nem változott lényegesen, csak annyit, mint a vázlat viszonylatában a mű. Sok ez, vagy kevés? Nem tudom… – Beszélgetünk. – Éppen azt 58mondja, hogy 1916-ban született, a családi mondás szerint akkor, amikor az öreg király meghalt. Első Ferenc József számomra történelem, és Károly király is az, és Horthy Miklós is. Tizenkilenc év semmi, mégis ha emberré válásról van szó, ismeretlen, ellentétes világok férnek bele. Zavarban vagyok Csorba Győzővel… Szigorú figyelmét írói indulásom első pillanatától a nyakszirtemen érzem. Fejmozdulataihoz igazodtam, nevetéséhez… Nem vagyok költő, így szabályosan nem válhattam tanítványává. Talán éppen ezért rokonává fogadott. Én persze rossz rokon vagyok. Elfogadó, elváró, betoppanó, ivó, elfelejtő… Pécsi háza mindig vendégszeretően fogadott. Alig léptem be, máris étel került az asztalra, gyümölcs, bor, minden… Végtelen beszélgetések, bent a költő szobájában, s a gondozott, de szabálytalan kertben. A gyermekkor ólomkatonái a szoba ablakában, s termőre fordult lugasok, gyümölcsfák az udvaron. Zöld, titokzatos kert a város felett. A kertben bogarak, lucerna, ilyen növény, amolyan, a világ. Csorba Győző újra és újra elámult mindegyiken. S értette rendjüket. Kert és ember nagyon összetartozott. A ház jól illett a kertbe, s az ólomkatonák az ablakba, s az időtlenség az egészhez. Ritka könyveket emelt le a polcról és bizonyítékokat sorolt fel, a megsárgult lapokba itt-ott beleforgatva. Én közben megittam az egész üveg bort. Csorba Győző egy kortyot sem. Szeret tiszta fejjel élni, mindig gondolkodásra készen várni az elkövetkező pillanatot. Saját szokásaiból nem csinál sem erényt, sem törvényt. Mindig tiszteli az idegen szokást, gusztust, életvitelt, vagyis a többi embert. Én akkoriban soha nem gondolkodtam azon, hogy mi dolgom a kertjében. Miért enged be a kapun? Miért ad bort? Miért beszélget velem drága délutánokon vagy napokon át? Harminc alatt az ember mindent természetesnek tart. De most hirtelen megtorpanok. Tizenkilenc év! Atya úristen! Persze, egy szerkesztőségben dolgoztunk. De mégis? Hogyan mosódhatott el ez az idő? Nem időben éreztem magamtól messze, hanem rangban, fényben. Már nagy költőnek számított, amikor megismertem. A Csorba Győző-versek kíméletlensége megborzongatott. S láttam, hogyan tud nevetni. De hogyan!? Mozdulatlan arccal, ha kell. Csak az orr figyelmeztet a földrengésre. A száj fegyelmezett. Szavakat formál, kérdez. Na, mondom, erről van szó… – Most pedig ez a tizenkilenc év. Igazán emberközelben Weöres Sándorral élt, s azt hiszem, 59Várkonyi Nándorral. Mit gondoltam én idáig…? A közelség vajon mit is jelent? És nemcsak évekről van itt szó, hanem arról, hogy Csorba Győző szellemi ember. Az értelem birodalmát járja. Az értelem birodalma pedig végtelen. Itt van, és mégis messze jár. S ez az a távolság, amit ebben a hőségben hirtelen megérzek. Nemcsak belőle, talán belőlem is fakad. Csorba Győzőből persze desztilláltabban, tettenérhetetlenül. Bele kell törődni. Vagyis ez a jó. A szellem nem birka, amivel össze lehet bújni, s megnyugodni az általános birkaságban. A szellem birodalmában nincs egy akol, egy pásztor, és azt hiszem, birka sincs. De ha van, akkor egyetlen birka, s a többi madár, ló, kecske. A szellemben persze az a csodálatos, hogy közösséget is tud teremteni egyik pillanatról a másikra. Így ez a messzeség közelség is, meg nem is. Csorba Győző a kék vaságyon hever, néha félkönyékre támaszkodik, néha felül, s régi dolgokról mesél. Azt mondja, hogy ötéves koráig a Vilmos utcában lakott, de akkor a házat megvette egy postás. A család az Athinai utcába költözött, az öreg temető, a faiskola és a katonai gyakorlótér szomszédságába.

– Ott voltunk mi urak – bizonykodik, és egészen felül az ágyon. Engem néz, vagy mögém néz, már nem is tudom. Hangja lágyabbá válik. – A mi birodalmunk volt az egész. A gyakorlótér, a temető, a kertek, rétek. Minden gyümölcsfáról tudtunk a környéken. S a temető… Égtek a gyertyák, s mi ott suhogtunk el a sírhalmok között, mint a szellemek. Pécs akkor egészen másforma volt. Rétek, bulgár kertészetek között vezetett az út a református templomig. Akkor a Vitéz utca táján még olyan putrik sorakoztak, hogy félt az ember elmenni előttük… A templomból hazafelé persze mindig futball, rohanás a réteken át…

Hogyan, hogyan se, a kék vaságy lassan felemelkedik a költővel, s a szűk cellaablakon kiúszik. Eléggé megdöbbenek, mert az ágy szélesebb, mint az ablak. Az egészben csak az a megnyugtató, hogy a hangját így is hallom. Szűrten, messziről érkezik a hang. Néha elbizonytalanodnak a mondatok.

– Az apám betűíró volt a MÁV-nál. Korán megrokkant… Kilencen voltunk testvérek, én nyolcadik a sorban…

Felállok, kipillantok az ablakon. A kék ágy lassan megkerüli a Fülöphegyet, aztán délnek irányoz. Átrepül a Zselicségen, át a Mecseken, s máris ott egyensúlyoz a Tüzér utca, 60Athinai utca táján. A költő hangja tétováz. Nem csoda. Hol vannak már a rétek, bulgárkertek? Hová lett a régi temető, a gyakorlótér, a téglagyár, s a szél, ami böjtidőben a foghíjas utcákban rohant? A nyomát sem leli a költő, hamar visszatér. Közben én elmondanám, hogy valójában kicsoda, micsoda.

A nélkülözés hozzátartozott gyermekkorához. Előfordul, hogy a telet tornacipőben vészeli át. Tehetsége, szellemi sokoldalúsága az iskolában gyorsan kibontakozik. Középiskolás korában már minden tárgyból instruál. Jogot végez, utána két évig állástalan. 1941-ben Pécsen a városházára kerül közigazgatási tisztviselőnek. A gazdasági ügyosztályról 1943-ban átlép a könyvtárba. Weöres Sándor örökét veszi át, aki éppen lemond állásáról. 1945-ben Boros István, Pécs és Baranya főispánjának, majd Münnich Ferencnek titkára. Később ismét visszakerül a könyvtárhoz. 1956 óta Pécsen a megyei könyvtár igazgatóhelyettese. A közszolgálat befolyásolja egész életét, de olvasóinak, tisztelőinek serege mindig a költőre, gondolkodóra figyelt. Művei, versei lassan, de makacs rendszerességgel szaporodtak. 1940-ben ófranciából lefordította Hélinant A halál versei ciklusát. Magyarra fordította a Faust II. részét, két Brecht-hangjátékot, nagyon sok verset, Rilkét, Ungarettit, Gollt, Bechert, Petrarcát, Dantét, Wilde Oszkárt. Részt vett a Sorsunk, a Dunántúl és a Jelenkor szerkesztésében. Dunántúl, s főleg Pécs irodalmi életében negyedszázada Csorba Győző jelenti az állandóságot, a biztonságot, a lehetségest és az arányt. Pályája szép kiteljesedés, bizonyítás a vidéki életforma mellett. Mint a soron következő cézárok az ősi Rómában, megkapta immár a szokásos hatalmi jelvényeket, de ez a pécsi trónus sokba van Csorba Győzőnek. Úgy is mondhatnám, hogy nem éri meg… Csorba Győző szempontjai azonban mindig nélkülözték a piaci mérlegelést. Ugyanis befelé figyelt és figyel. Mivelhogy költő. Szellemrangja független a városok nevétől, önálló érték, s annyira abszolút, hogy időközben értékmérővé is változott. – Csorba Győző persze furcsán van királyságával. Mint tudatos ember, mindig tisztában volt saját rangjával, tehetségével, munkájának értékével. De a szerepeket nem szerette… Most, ahogy városa felett eljár az idő, egyre inkább belekényszerül a folyamatosságot képviselő szellemi vezető szerepébe, aki tisztán lát, aki pontosán tudja, hogy a Sorsunk időszakában hogyan is mentek a dolgok, aki tudja, mi a helyes 61és mi a helytelen, akinek a mondatai szétszedhetők és összerakhatók, mérlegelhetők és kitűzhetők, mivel minden szavának arany-, platina- és munkafedezete van. Csorba Győző bizony feszeng fénylő köntösében, de levetni nem meri. Megkiabálja a szabót, kifogásolja a gombok nagyságát, s a prémet a galléron, de minden hiába… Ha csak teheti, dolmányos időkről álmodik, azokat hirdeti, egyszerűen, elvegyülve a fiatal köznéppel, akár eszegetve, vagy restiben üldögélve, rossz vonatokra várva. Csakhogy a köntös, restikben, rossz vonatokon nyűve is vasalt marad, s a tányér nagyságú platina gomb hűvös borzongással tölti el az irodalmi szakmunkásokat, felelősöket, bamba pincéreket, vidéki masinisztákat. Nincs többé inkognitó, nincs többé nyugalom, nincs többé séta a régi utcákon.

Bort öntök a poharamba, kortyolgatok. Megvárom a költőt. Amikor a kék vaságy leereszkedik a sarokba, megszólalok:

– Nem innál egy kis bort?

– Egy pohárral most én is lehajtok…

Öntök. Iszunk mind a ketten. A földszinten rínak az egymásnak eresztett vasfogak. Nézzük egymást. A költő eléggé megsápadt.

– Messze jártál…

– Ti nem tudjátok már elképzelni, hogy milyen volt az a környék. Az öreg temető, a bulgárkertek, a gyakorlótér…

– Látom, már nem dohányzol…

– Nem. Abbahagytam. Ártott. Nem az akaraterő, hanem a gyöngeség diadalmaskodott. Utólag rájöttem, hogy inkább a dohányzással járó mozgáskomplexus, mintsem a nikotin kellett. A tevékenység vált beidegződéssé, s erről volt nehéz lemondani.

– A nappalokat szereted jobban, vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakák?

– Megbízható, mélyebb tapasztalataim nincsenek az éjszakáról. Korán elkezdtem a kenyérkereső munkát, méghozzá alkalmazottként, reggel nyolc órai munkába állással. Nemigen éjszakázhattam. Azt azért tudom, hogy számomra az éjszakák inkább félelmetesek. Nem szeretek ébren lenni, még kevésbé felébredni. Pőrén, cifrátlanul látom ilyenkor a dolgokat, s fizikailag érzem az időt és az idő múlását. Mérhetetlenül nehéz elviselni. Szerencse, hogy elég rövidre szabom az éjszakákat. 62Tizenegy-tizenkét óra tájban fekszem, s reggel hat, fél hét tájban ébren vagyok.

– Szoktál álmodozni, képzeletben tárgyakat, javakat birtokolni vagy utazni?

– Nem hiszem, hogy többet, mint mások. Legfeljebb másképpen, esetleg intenzívebben.

– Ha vannak beteljesületlen vágyaid, terveid, számon tartod azokat, vagy elfelejted?

– Kicsit üzletiesen hangzik az a „számontartás” szó. Nem „tartom számon”. De van valahol a tudatom mélyén néhány olyan gondolatom a jövőről, amit természetesnek, magától értetődőnek vélek. S legfeljebb akkor kapcsolom ki időlegesen, amikor néha higgadtan meghányom-vetem. Aztán később tovább hordozom. Egyetlen példát. Alig hiszem, hogy életemben eljutok Amerikába. De eszem ágában sincs kiirtani magamból ezt a gondolatot. Épp oly erővel él bennem, mint például az, hogy Miskolcra is eljutok, ahol még nem jártam.

– Ha nem itt élnél, akkor hol tudnál még élni a földön?

– Nincs elég ismeretem és tapasztalatom ahhoz, hogy komolyan válaszolhassak rá. Nem szeretem a szélsőséges éghajlatot, a nem emberarcú tájat. Legalábbis lakhelynek. Megalázónak és tékozlásnak vélem, ha az energia jó része arra megy el, hogy az ember magát normálisan működőképes állapotban tartsa. Ha a hideg és a meleg, vagy általában az éghajlat ellen kell folyamatosan védekezni.

– Emberi lakhelynek mit tartasz alkalmasabbnak, hegyvidéket, a folyók völgyét, vagy a tavak, tengerek partját?

– Hogy emberi lakhelynek milyen földrajzi képlet alkalmasabb, arra feleljenek a szociológusok. Ha én kinézhetném vagy megteremthetném a magam számára a geográfiai környezetet, annak a központja nyilván valamilyen domb lenne, lábánál folyó vagy tó, távolabb emberszabású hegyek, síkságok, esetleg még távolabb, inkább csak látványnak, hegyóriások. Lapos helyen nem szívesen élnék. Felülről lefelé szeretem nézni a tájat, nem alulról felfelé.

– Szerinted milyen nemű a Balaton? Vagy például a Fülöphegy?

– Ilyen nyilatkozatot csak kegyelmi állapotban szabad tenni. Nem hiszem, hogy minden pillanatban nyilatkozhat erről az ember. Én most nem tudok beszélni róla. Csak néhány év óta 63vagyok balatoni lény. Úgy vagyok a Balatonnal, mint aki kedveskedik, köszönget egy hölgynek, akivel semmi dolga még nem volt, de minden porcikájával érzi a beteljesülést. De ez még nem következett be. A hegyet sem tudom kiismerni. Még nem mondta meg, hogy milyen nemű vagy ha igen, nem hallottam. A dolgok nem szólalnak meg előttünk mindig, amikor akarjuk.

A szobában nem enyhül a hőség. Az ingemet akár kicsavarhatnám. Izzad a kezem, a notesz, a ceruza… Csak Csorba Győző nem izzad. Méltóságteljesen trónol a kék vaságyon, arca végleges, de nyugtalan. Pillantása, lénye újra és újra megszökik. Kicsúszik a szűk betonkeretes ablakon, s hogy merre jár, azt csak az isten tudja. Vagy az sem. Mert ahogy nézem az arcát, lassan gyanú támad bennem… Mintha… Bizony mintha… Ki is mondom:

– Te Győző… Ne értsd félre, de néha az az érzésem, hogy a fekete mágia, vagyis bizonyos ellenőrizhetetlen hatalom nem éppen idegen tőled… Rosszul fejezem ki magamat… Talán, mint Paganini kapcsolata a pokollal…

– Nem tudom, mit akarsz mondani…

– Falun azt mondanák, hogy az ördöggel cimborálsz…

– A gonoszt én magamban állandóan érzem. Csak a múltamért felelek, a jövőmért nem. Az ördög persze nem determinálja az ember cselekedeteit, de jelen van, és állandóan le kell győzni, hogy ne aktivizálódjon. A világot úgy szeretem venni, ahogy van. Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet… Ez talán nem szokásos szemlélet, és ezért tűnik úgy, hogy az ördög jelen van. Nézzük a művészetet… A barokk azért szól üresen, mert eltűnt belőle a pokol. A román és a gót a legjobban tetszik, mert a gonosznak és az ördögnek a jelenléte állandó. Ahogy kimarad a művészetből a démoni, úgy válik üressé. Ez fáraszt a barokk diadalénekben, mert nem hallom belebrummogni az ördögöt. A ragyogás csak akkor igazi, ha fekete. Annak ellenére, és együtt ragyog… Nem jámbor és szolid díszkivilágítás. Hanem tragédiák, s közben kéklő és győztes ragyogás… Ezért nem szeretem az egyszintű, boldog, joviális embereket. Az üde hülyéktől, az üdvözültektől irtózom. Nem méltó az emberhez, mert nem kivívott állapota, hanem a fogyatékos agy boldogsága, gyermekes dolgokon… Én 64pedig szeretem a nagy bűnöket, a frenetikus, sötét árnyakat… De hát mondd, nem jobb ezeknek? Összeillőnek tartják a dolgokat. Felületesen, magától összeillőnek. Úgy élnek, úgy nem élnek, úgy halnak meg, hogy észre sem veszik. Nem az ördöggel cimborálásról van itt szó, hanem az emberi élet egyetlen lehetséges módjáról. Ezért vagyok én furcsa kapcsolatban az emberekkel. Szeretem az embereket, sajnálom az embereket. De elfog a türelmetlenség, marha állatok, szabad ilyen aggálytalanul, ilyen sejtelmetlenül örülni a dolgoknak…?

– Az ihlet ismerősöd?

– Nem akarok ködösíteni. Az ihlet semmi egyéb, mint belső koncentrációja a legkülönbözőbb emberi adottságoknak, hogy egy ilyen tehetséggel születő ember alkotó állapotba kerüljön. Különféle rafinált tényezők biztatásáról van szó, melyek aktivizálják az ember veleszületett adottságait. Nincs itt múzsa, homlokcsók… Van neked kedved bármelyik pillanatban egy nővel közösülni…?

– Most például nincs…

– Na ugye. Az adottságok felidézése mesterségbeli dolog. Talán még az étrend is befolyásolja. Mindegyik étel mást aktivizál a szervezetben. Külön étrendet lehetne kidolgozni íróknak, külön étrendet a festőknek. Nem hiszem, hogy ez marhaság. A kábítószerek sem egyformák. Egyik a színérzéket, másik a mozgásképzeteket aktivizálja. El tudom képzelni, hogy bizonyos ételek a szóasszociációkat segítik életre.

– Milyen ételekre gondolsz?

– Sajnos, az ételek vegyi összetételének biológiai hatását nem ismerem. Mondjuk, hogy a halnak van foszforos anyaga, és az valamire hat a szervezetben. De én ezt nem primitív értelemben használom. Rafináltabban kapcsolódnak ezek… De a belső, szerencsés konstelláció intenzitását és gyakoriságát lehetne növelni. – Ha most mi a Garda-tónál vagyunk, nem jönnek esetleg jobb gondolataink? Nem a lélekről, a testről van szó. A gravitáció a legszebb női kézre is hat. – Régi rögeszmém, hogy a szakma folytatása láthatóan kialakítja a szakmai szemléletet. Mindenféle emberi helyzetben író az író… Ha egy állomáson végigmegyek, nemcsak a vonatokat veszem észre, hanem az érkezők fáradtságát is, satöbbi. Persze valamiféle lírai szinten, és általában az élet valamennyi jelzését… Ösztönösen. Az ihletnek ez is valamiféle formája…

65

– Mikor dolgozol és hogyan?

– Nem dolgozom mindennap. De ugyanakkor nem hagyok ki egyetlen hetet sem. Néhány óra nekem nem idő. Munka után, ötkor, el sem kezdem. Öt óra nekem arra kell, hogy megfogjam a tollat. Akkor tudok csak írni, ha nincs időzár előttem. Persze hat sort azért leírok… De ha este hatkor el kell mennem valahová, akkor délelőtt tízkor sem tudok már írni. Inkább ne szülessen meg valami, mint korcsan szülessen. Ha megszületik, megszűnik a belső nyomás… Prózaíróknál talán nem így van. Történetekkel dolgozol, így határtalanul gazdagon… A költő viszont minden verse után csődbe jut. Magam számára is dokumentálnom kell, hogy tudok még írni. Mindezen túl a hivatali állás, a család… Mit mondjak…? Az viszont igaz, hogy számomra boldogság az írás. Kínlódó bizonytalanság, de ha már benne vagyok a küzdelemben… Ha el lehetne venni tőlem az írás képességét és lehetőségét, az életnek számomra semmi értelme nem lenne.

– Hány nyelvet beszélsz?

– Egyet, a magyart, azt sem úgy, ahogy szeretném. Klasszikus és középkori latin műveket kapásból fordítok magyarra. Németül értek, olaszul és franciául szintén… Az ógörögöt négy évig tanultam, abból keveset tudok… De beszélni, folyékonyan, simán, úgy, hogy arra büszke lehetnék, egyetlen nyelvet sem… Tudni egy nyelvet, különben is komplex probléma. Passzív tudás vagy aktív? Nálam olvasásra szolgál a nyelv. Latin, francia, német, olasz… Nem nyersből fordítok. Én képtelen vagyok úgy fordítani, hogy ne ismerjem a nyelvet. Tudnom kell, honnan és mennyire rugaszkodom el. Persze valamennyire angolul is tudok.

– Amikor itt jártak a franciák, a Dóm téren hallottam, hogy folyékonyan beszélsz Frénaud-val…

– Úgy is lehet folyékonyan társalogni, hogy „ez egy templom… Joe hasa fáj… Joe nem menni…” Mint a bennszülöttek – Az viszont való igaz, hogy Banja Lukában németül adtam interjút. Egyébként düh fog el, hogy nyelvekre vagyunk tagolva. Elzártan élünk. Mi emberi energia fekszik abban, hogy az ember megtanul egy nyelvet… És akkor is csak abszolút primitív dolgokat tud elmondani. Valójában nem tudás. Csak pár millió emberrel tudunk beszélni a megtanult nyelven is. Csakhogy három és félmilliárd emberről van ám szó! – Egyszer diák ko66romban tanúja voltam, hogy egy tízéves gyerek hogyan beszélt a francia nevelőnőjével… Mint egy született francia. Akkor elkeseredtem… Egy jómódú ember úgy tanul meg franciául, hogy észre sem veszi. Én meg estéken, éjszakákon át… Arra gondoltam, hogy nem lenne-e jobb a nyelvek helyett valami igazi tudást szerezni? Mondjuk, megtanulni a biológiát? A nyelvekre tagoltság átok. De a nyelvet, mint jelenséget, nagyszerű dolognak tartom. A népre, sorsára, gondolkodásmódjára nagyon jellemző. A szavak mögött a nép lelke, történelme, társadalmi helyzete rejlik.

– Ha nem írsz, akkor mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Akad. Sajnos, kevés rájuk az időm. Igen szeretek sétálgatni, nézelődni, tömegben lenni, kedvelem a nagy nyüzsgéseket, például a vásárt, a térzenét, a búcsút, a körmenetet, a népgyűlést – de mindezeket magamban, egyedül szemlélődve. Szívesen foglalkozom háztartási szerelésekkel, csapjavítással, ezzel-azzal, növényekkel, virágokkal. Az összes szerelési munkát én végzem el a ház körül. Úgy érzem, ez is alkotás, öröm, Taoteking. Ha az ember a dolgok belső törvényét megérzi, ha sikerül úgy befűteni, hogy jól ég a tűz… Érzem a Tao-t. „Dolgozni csak pontosan, szépen” – óriási dolgok ezek. Azt mondom a lányaimnak, hogy egy poharat csak úgy szabad letenni, ahogy azt letenni kell. Ez nem házsártosság… – A vers persze maradandóbb, de pszichológiailag nem tudom, nagyobb-e?

– Állandóan halljuk, hogy a modern ember így, a modern ember úgy… Szerinted van modern ember?

– Modern ember? Persze hogy van. Mindig is volt. A modernség magatartás. Tartalmilag? Halad-e egyáltalán valami felé az emberiség? Azt hiszen, igen. Afelé a szervezettség felé, ami az emberi értékek legtökéletesebb kibontakozását lehetővé teszi. A modern ember tehát az, aki ehhez hozzájárul. – Ezért volt nagyon modern Krisztus, Marx vagy éppen Schweitzer Albert. A modernség nem divat, modor, vagy technika. Ez mindig külsőség, járulék. Gyakran persze szükséges. A modernség állandó jelenség a történelemben, mégsem ismételhető. Mindig szigorúan korhoz kötött.

67

– A modern idők nevében néha megkérdőjelezik a család intézményét is. Neked három lányod van… Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?

– A család egészen modern intézmény. A teljes emberség – mondjam úgy, hogy az ideális személyiség? – aligha születhetik meg nélküle. A szülő-élmény például csodálatos élmény. Családi keret nélkül nem lehet igazi.

– A család szerinted hivatalosan, államilag is felfogható alapközösségnek?

– Igen, csak ne legyen a család magánnevelő-intézet, gazdasági érdekszövetség, vagy más ilyesmi. Ne az egyén vagy a tágabb közösség ellen, hanem értük létezzék. – Sokat hallani mostanában az úgynevezett „nagy családokról”. Ha az alapegységet, a közvetlen kis családot nem bontják szét, rendben van. De a hippi-berkekben divatba jövő „nagy család”-forma, ami többek közt szexuális partnercserékkel jár, nyilván destruál. Visszasüllyedés a hordák világába.

– Utaztál, fordítottál, olvastál, sokat tudsz a világ népeiről. Másokkal összevetve milyennek találod a magyar népet?

– Semmi szégyenkezni valónk nincs. A magyar népet nyugodtan oda merem állítani akármelyik nép mellé. Más a történelem, más a valóságos értéktermelés, és a képesség hozzá. Nem szólam, hogy sokat adtunk már az emberiségnek. Szeretem a népemet, de utálom a melldöngetést és a nacionalizmust. Persze akkor is, ha velünk szemben érvényesül.

– Néha zavarba ejtő híreket hallunk… Sok jel arra vall, hogy a földön valamikor már létezett egy magasrendű kultúra. Csak aztán elpusztult az élet… Lehetséges ez?

– Nagyon is lehetségesnek gondolom. Én persze nem tudom bizonyítani. Megkísérelték és folyton meg is kísérlik néhányan. Csak Várkonyi Nándor nagyszerű könyvét említem, a Sziriát oszlopait. Engem ez meggyőzött. Nem érveivel, hiszen nem voltak bennem ellenérvek, hanem látomásával.

– Háborúk között, pusztító rémek árnyékában élünk. Gondolsz néha az ember jövőjére?

– Gondolok, persze hogy gondolok. Akinek három lánya van, annak gondolnia is kell rá. De sürgősen hozzáteszem, nem szívesen nézek előre. Annyi árnyék, felhő borul már most is a földre, égre, hogy a logika csak nyugtalanítani képes. Megbékí68teni csupán természetes optimizmusom tud, ami talán önámítás, de bizonyára a lélek védekezése.

– El tudod képzelni, hogy más bolygókon is élnek emberek?

– De mennyire! Élhetnek, miért ne élhetnének. Azonban hogy emberek-e, úgy, ahogy mi az embert ismerjük, vagy följebb, lejjebb állnak-e az élőlények ranglétráján, azt nem tudom. Még azt sem, hogy egyáltalában az „élő” és az „élet” szót lehet-e itt használni a mi értelmezésünkben. Tömérdek meglepetés ért már minket a természettudományok területén. Nem merném lezárni a meglepetések körét.

Elfogy a bor, leereszkedem a hegyről. A mágus fent marad. Csak egy verse jön velem:

Amikor ez a vers megjelent a Jelenkorban, tekintélyes férfiak faggattak félig hivatalosan, félig mint ismerős embert, hogy mit ért Csorba azon, hogy „A pokol korhoz kötött…” Soha nem értették egészen. Így hát gyanakodtak a szavaira. Nem nagyon. Kicsit gyanakodtak, kedvesen, szinte barátian. De eszembe jut egy másik kép is, a messze múltból. A mágus hazaérkezett Berlinből. Idehaza éppen 1956 decembere volt. Az írók országszerte bizonykodtak, hogy bizony ők nem írnak. Pécsen is volt ilyen bizonykodás. Főleg azok bizonykodtak, akik korábban sem szoktak írni. Az egész bizonykodás nélkülözte a politikai tartalmat. Egy humán műveltségű szovjet tiszt a fejébe vette, hogy tárgyal az írókkal, Pécsen… Tárgyalt. Az „írók” csóválták a fejüket a terem sarkában. Csorba, mint a legtekintélyesebb, nem értette az egészet. Előtte nap érkezett Berlinből. Két hónapig kint volt valami tanulmányi úton. A tiszt azonnal nekiszögezte a kérdést:

– Hajlandó-e írni…?

69

– Igen – mondta Csorba németül.

Ez az „igen” aztán beadott az egész tanácskozásnak. A tiszt szerette volna meggyőzni az írókat az írás helyességéről. Civilben valószínűleg irodalomtanár volt. De erre a győzködésre már nem került sor. Az irodalomtanárnak elromlott a délutánja. Nem értette, hogy Csorba miért akar írni, amikor a többiek nem akarnak, Csorba pedig nem értette, hogy mit nem ért a szovjet tiszt. – Nem szeretek vonatozni, de ahogy ez eszembe jut, jó kedvem támad. Csorba-verseket olvasok hazáig.

Jelenkor, 1970. 10. sz. 867-874. p. = Bertha Bulcsu: Meztelen a király. Bp., 1972., Szépirod. Kiadó. 230-253. p. = Bertha Bulcsu beszélgetései. Bp., 1999., Magánkiadás. 28-49. p. – A címet mi adtuk.

70

A XVIII. században, de még jó ideig a XIX. század elején se alakultak ki irodalmi centrumok, legalábbis nem uralta a művészet oly hangosan a fővárosokat, mint manapság. Ahol a tehetségek egy bokorban voltak, ott lobogott a szellem zászlaja, ott volt az irodalom igazi fészke. Csokonai, Fazekas Debrecenje, vagy Goethe, Schiller Weimarja méltán lett jó csengésű szellemi fogalom. És sorolhatnám a városneveket Európából, azokat a városokat elsősorban, amelyeken valóban az urbs, az urbanitás levegője volt érezhető mindig. De maradjunk csak idehaza, jelen esetben Pécsett, a mi urbsunknál, mely leginkább megőrizte, rohamos modern várossá fejlődése ellenére is, a nemes tradíciót, a szinte antik értelemben is fölfogható városi szellemiségét. A művészet, ezen belül az irodalom valóban önálló műhelyeket teremtett itt, még a közelmúltban is. Ha szabad személyes emlékeimre hivatkozni, nekem mindenesetre a folyóirat először a kitűnően szerkesztett Sorsunk volt, hogy a háború éveiben megjelent egyik orgánumunkra utaljak. S ma is úgy látom, joggal éreztem meg akkor a lap szelleméből a nemes humánumot, azt a latinos emelkedettséget, melyre épp az urbanitással kapcsolatban utaltam.

Csorba Győző huszonöt évesen ennek a lapnak egyik szerkesztője, a műhely egyik mestere volt. Gondolom, mi, egyébként is szerelmesei a dunántúli, a pannon hagyományoknak, együtt ülve alkotószobádban, visszapergethetjük az elmúlt éveket, sőt évtizedeket, részint már a közös emlékek felelevenítésével is. Verseidet, Győző, úgy érzem, jól ismerem, de életutad, legalábbis annak egyes szakaszai, vagy némely mozzanatai, amelyek a verseidből nehezen hámozhatók ki, talán sorsdöntőek lehettek költővé érésedben.

– Úgy tudom, Pécsett is születtél és soha életedben nem volt még Magyarországon más városban bejelentett lakásod.

– Ez valóban így van. Pécsett születtem 1916-ban, s kivéve néhány külföldi utamat és az országban töltött hosszabb-rövidebb tartózkodásaimat, soha másutt nem éltem. Pécsett 71végeztem iskoláimat is. Pedig tulajdonképpen nem vagyok pécsi, a család eredetét tekintve. Édesapám nagykállói, tehát Szabolcs megyei, édesanyám pedig dunavecsei. Apám azonban mint vasúti iparos – betűíró – 1900-ban Pécsre került, ide helyezték. Ahogy én a családi szóbeszédből értesültem, Budapestről, a rákospalotai műhelyből tették Pécsre, félig-meddig büntetésből. Mint anyám emlegetni szokta: „Túl nagy volt a szája”. Vitatkozott, politizált, ezért helyesebbnek látták, ha vidékre küldik.

– Akkor valójában te munkáscsaládban nőttél fel.

– Igen, mert édesapám, sőt testvéreim is munkások voltak, egy nővéremet kivéve. Összesen kilencen voltunk testvérek. Azért mondom, hogy voltunk, mert közülünk néhányan már meghaltak. Első testvérem, a legidősebb, még le tudott érettségizni, hiszen kisebb volt a család. A második már csak négy középiskolát végzett. Utána pedig az én kivételemmel valamennyien iparosok lettek. Ebben a környezetben nőttem fel. Azt is mondhatnám, hogy proletársorban. Hiszen 1927-ben, tehát alig tízéves koromban édesapám meghalt, s otthon maradtunk még pontosan nyolcan. A nyolc közül csupán egynek-kettőnek volt rendszeres keresete, míg anyámnak egész minimális nyugdíja. Volt alkalmam megismerni a nélkülözést. Ám, ha visszagondolok rá, semmiféle szomorúság nincs bennem, csak a hála érzése. Úgy hiszem, hogy azt a melegséget, amit akkor a szegények között társadalmi helyzetemben tapasztaltam, azóta sem éreztem, s nem találtam meg sehol. A városi proletárélet, s egyáltalán a városi élet mellett korán találkoztam a falusi világgal is, benne a falusi szegénységgel. Legidősebb nővérem ugyanis, aki kereken tizennyolc évvel idősebb nálam, 1920-ban, tehát négyéves koromban férjhez ment. Férje tanító volt. Egyik baranyai kis faluba kerültek, Dunaszekcső-szigetre, melyet jelenleg Dunafalvának hívnak. 1926-tól, tízéves koromtól kezdve minden nyaramat ott töltöttem. Barátaim parasztgyerekek voltak vagy olyanok, akik paraszti sorból iparossá lettek. Az egyik legjobb barátom és szomszédom borbély volt, a másik suszter, a harmadik kéményseprő. Volt egy lakatos barátom is. Köztük éltem nyaranként, s azt a melegséget, amiről előbb beszéltem a városi szegénységben, itt valamilyen más formában, de ugyanolyan intenzitással szintén megtaláltam. Ma is, ha visszamegyek, seregestül akadok ismerősökre, olya72nokra, akik soha nem látták bennem az érettségizett, egyetemet végzett írót, talán soha egyetlenegy soromat nem olvasták, de emberileg mindig nagy szeretettel vettek körül, s nekem ez mindennél többet jelentett, s igazán otthon éreztem magam köztük. Nem kellett szerepelnem, pózolnom társaságukban.

– Mondd, Győző, te jogot végeztél?

– Igen, jogot.

– Hogyan jutott eszedbe, hogy jogra menj? Miért nem bölcsésznek mentél?

– Hát sajnos, ez nem úgy jutott eszembe, hanem egyszerűen a körülmények kényszerítettek rá. Amikor én érettségiztem, 1935-ben, akkor a munkanélküliség, a diplomások állástalansága is általános jelenség volt Magyarországon. Az ember korabeli képeslapokban könnyen bukkanhat olyan képekre, melyeken egy-egy diplomást látni, mellén táblával és fölírással: „Ennyi és ennyi nyelven beszélek, bármilyen munkát vállalok”. Én akkoriban tudtam, hogy tanári végzettséggel igen nehéz elhelyezkedni. Éveken át ideiglenes szerződéssel dolgoztak pedagógusok. Viszont az én családi körülményeim mellett ezt alig bírtam volna vállalni. Ezért gondoltam, hogy jogra megyek, több lesz a lehetőségem. Hiszen a közigazgatástól kezdve a bírói, ügyvédi pálya és egyéb hasonlók mind nyitva álltak volna előttem. Ezért iratkoztam be – noha Pécsett bölcsészkar is működött – mégis a jogra. Megvallom őszintén, eleinte idegenkedtem a jogtudománytól. Később azonban megszerettem, s most már azt is nyugodtan merem mondani, nem bántam meg, hogy jogász lettem. A jogi tanulmányok s egyáltalán a jogtudomány az ember gondolkodását valamiképpen fegyelmezi, neveli. Meggyőződésem, hogy sokat köszönhetek a jog kötelező pontosságának, precizitásának. Nem akarok Stendhalra hivatkozni, hiszen hol vagyok én Stendhaltól, de nagyon igazat adok neki, hogy naponta a Code Napoleont olvasta nyelve és stílusa tökéletesítése érdekében.

– Egyetemista korodban azért, gondolom, már kapcsolatot teremtettél, ha nem is szorosan a bölcsészkarral, de azzal a szellemiséggel, amely ott uralkodott, illetve azokkal az irodalmi körökkel, amelyekről úgy tudom, hogy léteztek akkoriban Pécsett.

73

– Sajnos, nem. Én 1939-ben végeztem el az egyetemet, s amikor 1938-ban megjelent első kicsi kötetem, melyet saját pénzemből adtam ki, abból a pénzből, amit havi tíz-tizenöt pengős instruálásokból gyűjtöttem össze, addig még Pécsett írói kapcsolatban tulajdonképpen senkivel sem álltam.

– Érdekes, pedig úgy tudom, hogy Takáts Gyulától, Weöres Sándortól kezdve Várkonyi Nándorig elég sokan voltak, akik irodalmi rangot jelentettek.

– Igen, ez így van. De én annyira visszahúzódó, riadt, gyámoltalan ember voltam még akkor, hogy írói ambícióimról közvetlen környezetemen kívül senki sem tudott. Egyedül egy budapesti diáklap, méghozzá egy református diáklap, a Mi Utunk közölte középiskolás verseimet. Érdekességből megemlítem, hogy együtt Devecseri Gábor és Mészöly Dezső verseivel. Hatodikos gimnazista koromban jelent meg első versem ebben a lapban, s utána már rendszeresen. Egyetemi éveim alatt talán egyszer az Új Idők hozta egy kis versemet. 38-ban már említett első kötetemet, a Mozdulatlanság címűt elküldtem Várkonyi Nándornak is. Látásból ismertem már, mert miközben a jogot végeztem, szinte mindennap az egyetemi könyvtárba jártam, s ott dolgozott Várkonyi Nándor, de nem mertem megszólítani soha. Első kötetem hozta meg személyes barátságát. Attól kezdve a pécsi irodalomnak legalább egy embere, s nem is jelentéktelen embere már tudott rólam, s tudott arról, hogy írok.

– És mikor teremtettél kapcsolatot a kollégákkal?

– 1939-ben a pécsi egyetem akkori franciaprofesszora, Birkás Géza egy érdekes könyvet hozott haza Magyarországra. Egy középkori, XII. századbeli francia költőnek, Helinannak egy ötven versből álló ciklusát. Az volt a címe: A Halál versei (Les vers de la Morte). Ezt a kis könyvet, illetve költőjét szerette volna megismertetni a magyar közönséggel, s Makay Gusztáv közvetítésével – ő akkor a pécsi gyakorló gimnázium tanár volt – eljuttatta hozzám, vállalnám-e a ciklus lefordítását. Én tele ifjúi buzgalommal vállaltam, annál is inkább, mert a kiadásban az ófrancia szöveg mellett modern átültetés is szerepelt, tehát meg tudtam birkózni a nyelvvel. Ezt a ciklusomat aztán a Janus Pannonius Társaság 1940-ben megjelentette sorozatában. A kötet vitt a Janus Pannonius Társaságba, tagja lettem, s nyilvánvalóan az írókkal is kapcsolatba kerültem.

74

– A Sorsunk, úgy tudom, 1941-ben indult. Ha jól emlékszem rá, rögtön bekapcsolódtál a folyóirat munkájába.

– Igen, a Sorsunknak már első megbeszélésein részt vettem. Emlékszem, hogy 1941 nagyhetében tartottuk a legelsőt. Várkonyi Nándor hivatali szobájában, az egyetemi könyvtárban. Egészen a Sorsunk megszűnéséig, 1948 tavaszáig főmunkatársa, belső munkatársa, szerkesztőségi tagja, társszerkesztője voltam a folyóiratnak. 1941-ben Pécsett élt Weöres Sándor is. Ő volt az egyik tagja a szerkesztőségnek, én akkor még névvel a lapon nem szerepeltem. Meg aztán Lovász Pál és Makay Gusztáv, ők voltak a Sorsunk első társszerkesztői, Várkonyi Nándor pedig a főszerkesztője.

– 1943-ban ismertem meg a Sorsunkat, egy véletlen folytán a tapolcai vasútállomás pavilonjában vettem meg; akkor már szerepeltél névlegesen is a lapon.

– Igen, akkor már szerepeltem. 1943-ban került Pécsre Bárdosi Németh János Szombathelyről, s vele együtt társszerkesztője lettem a lapnak. Egyébként Makay Gusztáv Pestre költözött, aztán 1943-ban Weöres Sándor is elment Pécsről. Emlékszem, a te első versed is a Sorsunkban jelent meg. De ez már valamikor 1945-ben történt. Előbb küldted, de a háborús események miatt a lap egy ideig szünetelt.

– Igen… Az 1941-től 45-ig eltelt időt tekintsük egy szakasznak a lap életében; tudatában voltatok ti akkor annak, hogy országos értelemben is nagyon jelentős szellemi centrumot teremtettetek ott a városban?

– Az elején, azt hiszem, inkább csak még szándékunk volt ez. Később azonban már tudatában voltunk. Az irodalmi fejlődés, amely Pécset centrummá tette, tulajdonképpen nagyobb arányokban már úgy 1923 tájékán megindult, amikor a pozsonyi egyetemet Pécsre helyezték. Nyilván sokan tudják, hogy a pécsi egyetem bölcsészkarán már a 20-as évek végén megalakult az ún. Batsányi Kör. Ez a Batsányi Kör – olyan tehetségek részvételével, mint Kardos Tibor, Kolozsvári Grandpierre Emil – igen magas szintű irodalmat művelt. Aztán 1931-ben létrejött a Janus Pannonius Társaság, amely különféle kötelező protokolláris személyekkel együtt a magyar irodalom igen sok jelen személyét is tagjának mondhatta. 1944-ig tartó működésével s a Sorsunk 1941-es megindításával annyira megerősítette a pécsi irodalmi életet, hogy akkor már a szándékon 75túl tudatosan is hordoztuk azt a gondolatot, hogy mi itt Pécsett olyan irodalmi központot teremtettünk, amely csak földrajzilag vidéki, nívójában és igényeiben országos.

– Amit itt a vidéki lapszerkesztésről egy félmondatban említettél, én azzal eleve egyetértek. Hiszen a saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen óriási jelentőségű volt a mi számunkra akkor a Sorsunk. Nyugodtan kiterjeszthetem a hatását a pécsi szellemi életre – amelyről néhány mondatot ejtettem itt a bevezetőben is –, hogy milyen nagy horderejű lehetett, létezése mennyire meghatározhatta generációk fejlődését életérzését, sőt nyugodtan mondhatnám azt is, hogy a szellemi fejlődését. Hogy’ vagy te, Győző, ezzel a pécsiséggel vagy dunántúlisággal? Én tudniillik a provinciában, ha az antik értelemben nézem, a kultúra gyűjtőlencséit is érzem. És ugyanúgy él bennem Pécs, maga a tény, hogy milyen jelentős centrumot tudtatok itt kialakítani, milyen magas színvonalú lapot szerkesztettetek ilyen nehéz korszakban, amikor a szellemi életben is rettenetes nagy zavarok voltak. Segített-e nektek, hogy éppen Pécsett csináltátok a Sorsunkat a 40-es években, hogy itt tudtátok nagyon jelentős és magas színvonalú, haladó folyóirattá növelni?

– Hát ez nagyon bonyolult kérdés, egy egész műsort végig lehetne beszélni róla. Ahhoz, hogy mi azt tudtuk csinálni, amit csináltunk, s hogy azóta is Pécs, az én véleményem szerint, nívóban, igényeiben már nem provincia, hosszú és kemény harcot kellett megvívnunk, méghozzá kétirányú harcot. Az egyik irány Budapest volt. Az országos fórumok elismeréséért, hogy nemcsak Budapesten lehet valami jót csinálni, hanem vidéken is. Hogy lássák be, Budapesten is lehet valaki provinciális, és fordítva. Harcunk másik iránya közvetlen környezetünk volt. A Sorsunk szerkesztése során igen sok félreértést okoztunk azzal, hogy körülöttünk élő munkatársainkkal szemben is igen szigorú mércét alkalmaztunk, s állandóan hangoztattuk, ha meg akarjuk változtatni a szemléletet, ha a provinciális szót az esztétikai kategóriák közül ki akarjuk iktatni és az igazi helyére, a földrajzi kategóriák közé próbáljuk visszahelyezni, nekünk kell érte a legtöbbet tennünk. Főként azzal, hogy az igényből soha semmit nem engedünk, s azt is, hogy mi országos lap vagyunk, elsősorban közleményeinkkel igazoljuk. Ez természetesen sok embert háttérbe szorított, sértődéseket okozott, kisebb klikkek alakultak a lappal s az akkori irodalmi 76élet vezetőivel szemben, s mindez elég sok kellemetlenséggel járt számunkra. Viszont a harcról nem mondhattunk le annak érdekében, hogy végre elérjük célunkat.

– Emlékszem, Babitsot közöltétek, aztán Kodolányit, Veres Pétert, Sinkát.

– És még sok mindenkit. Igen.

– Sorolhatnánk valóban a neveket. De az embernek az emlékei között élesen megmaradt egy fontos törekvésetek: ahogy a Dunántúlon felnövő fiatalokat pártfogoltátok, szárnyatok alá vettétek. Néhány nevet is hadd említsek itt. A Muraközben élt Dudás Kálmánnak nagyon érdekes verseire emlékszem. A ma is Szombathelyen élő és alkotó Káldi János verseire. Aztán sorolhatnám még azokat is, akik később eltűntek, de akkor mindenképpen jelen voltak. Tehát egy kicsikét ez a dunántúli hangulat is élesztette bennem a lokálpatriotizmust, olyan értelemben, hogy igenis érdemes itt fölfedezni a valóságot. Ti adtátok az első lökést arrafelé, hogy ismerjem meg először a saját hazámat, abból csináljak irodalmat. Vagyis ezt a Sorsunknak köszönhetem lényegében.

– Kötelességünknek éreztük a dunántúli városok íróit – gondoljunk például Takáts Gyulára – foglalkoztatni. Vagy mondok egy másik nevet, Morvay Gyulát. Morvay a Felvidékről Nagykanizsára települt át, és a Sorsunk révén tudott bekapcsolódni a hazai magyar irodalomba. Mi feladatunknak éreztük, hogy Morvay Gyulát szóhoz juttassuk.

– Mi az oka annak, hogy ilyen szellemi centrumok, mint a Sorsunk volt, nem tudnak kialakulni, bármilyen erőfeszítések is történnek a részünkről? Valami mégis akadályozza, hogy úgy kijegecesedjen, kikristályosodjon egy mag, hogy ne érződjék rajta Pécs vagy Debrecen, meg Szeged vagy Budapest, szóval oda-vissza ne legyenek rossz szálak, már hangulati értelemben.

– Ennek részben tárgyi okai vannak, részben pedig szemléletiek. Valamennyire még most is érvényesülők. A tárgyi okok között okvetlenül szerepel az, hogy a pécsi – én azért beszélek Pécsről, mert azt ismerem jobban –, mondom, a pécsi adottságai egy írónak nyilvánvalóan igen messze esnek a budapesti adottságoktól. Csak néhányra utalok: a publikálási lehetőségek, a megfelelő állás, úgy értem ezt, olyan állás, amely lehetővé teszi az írást is. Pécsett nyilvánvalóan sokkal szűkebb a tér, mint Budapesten.

77

– Én soha nem éreztem, s azt hiszem, hogy senki sem érezte, hogy neked ilyen problémáid lettek volna. Legalábbis a verseid hangulataiból, szellemiségéből az nem derül ki. Mármint, hogy a lehetőségeid szorítottabbak, szűkebbek. Hogyan tudod te ezt megoldani?

– Ezt én úgy tudtam megoldani, hogy azon kívül, hogy a hivatali munkámat elláttam és írtam, tulajdonképpen nem éltem. Reggel nyolctól fél ötig, kezdetben reggel nyolctól két óráig munkahelyemen voltam, utána pedig hazamentem és írtam vagy olvastam, tanultam. Aztán meg éltem az ún. irodalmi életet, részt vettem találkozókon, foglalkoztam a fiatalokkal, szerkesztettem, de – ahogyan mondtam – ezenkívül szinte egyáltalán nem volt életem.

– Az előbb említetted, hogy mindig itt éltél Pécsett. Meghatározta a gondolkodásmódodat a gyerekkorod, élményvilágod, az a szellemi centrum, amelyben fölnevelkedtél? Nagyon érdekelne, te hogyan látod? Intellektuális költőnek is tartanak, ugyanakkor a tárgyiasságod annyira az élményköltészethez áll közel – nem tudok jobb kifejezést hirtelen –, szóval, mi tette lehetővé neked, hogy egy ilyen ötvözetet tudj teremteni? A jogászi gondolkodásmód, mondtad, nagyon sokat segített, hogy szabatosan fogalmazz, de ezenkívül a költőiségnek azért mégis vannak titkai, amelyeket nemigen tud a kívülálló megközelíteni, talán az alkotó maga jobban érzi ezt.

– Nem tudom, hogy én kellően meg tudom-e közelíteni, de azt gondolom, onnan kellene kiindulni, oly mérhetetlenül szeretem a valóságot. Persze, itt talán némi különvéleményem van, mert én a valóságot nemcsak a gyárban vagy a szántóföldön tudom elképzelni, hanem egy szoba sarkában vagy az anyakönyvvezetői hivatalban s egy könyvtár polcai között is, egyáltalán mindenütt. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy az ötvenes évek elején egyszer eljött hozzám egy fiatal író, és egészen komolyan közölte velem, hogy az elmúlt hónapban kétszer találkozott a valósággal. Megkérdeztem: hogyan érti ezt? Azt felelte, hogy két gyárban tett látogatást. Én nem így képzeltem el a valóságot, és nem is ezt a valóságot szeretem csak. A vásártól kezdve az utcai közlekedésig, a kisgyereksírástól egy magános rét közepéig, én mindent szeretek. Hogy ehhez miként kapcsolódik az ún. intellektuális jelleg? Úgy gondolom, hogy a valóság szeretetén túl vagy azzal együtt 78bennem a valóság minden jelensége egy kicsit azonnal absztrahálódik és valami módon jelképpé, valami törvény kifejezőjévé válik. És én, amikor a valóságot látom, amikor a valóságnak örülök, akkor egyúttal azon túl is igyekszem nézni, és meglátni, hogy ez a valóságrészlet a nagy összefüggésekben hogyan helyezkedik el, hogyan kapcsolódik beléjük. S ez már bizony filozófia, ami nyilvánvalóan intellektuális terület. Így gondolom az én valóságszeretetem és költészetem intellektualizmusának találkozását.

– Tételezzük fel, hogy van kétféle verstípus. A többiről ne beszéljünk most. Nevezzük az egyiket goethei típusúnak, és hogy egy XX. századi nyugati költőnél maradjunk, van a lorcai típusú vers, például. Érted, ugye, hogy mire célzok. Vagy állítsuk egymás mellé Szabó Lőrincet és, mondjuk, Sinka Istvánt. Ha ilyen értelemben nézzük, akkor a te költészeted, ábrázolásmódod, az egész stílusod, a habitusod melyikhez áll tulajdonképpen közel? Melyik típushoz érzed magadat közelebb?

– A Szabó Lőrinc-ihez. Viszont roppantul szeretem a másikat is. Talán még azt is mondhatnám, hogy valami titkos és állandó nosztalgia van bennem, hogy az élményeket olyan reális eszközökkel, realista módon fejezzem ki, mint azok, akiket a másik típusba soroltál, például García Lorca vagy Sinka István. Sajnos azonban, úgy látszik, hogy ez csak reménytelen vágyakozás bennem, mert a gyakorlat azt mutatja, mihelyt bármihez hozzányúlok, valamilyen ösztön azonnal az absztrahálás felé von.

– A műhelyed, az eddigi életutad mutat valami sajátosat. Nekem nagyon tetszik a gyakorlatod. Ahogy élményszerűvé is varázsolod a valóságot, tehát átélhetem a verseden keresztül, mert hiszen hasonló élményeket éltem át én is, és ugyanakkor gondolatilag tudsz olyan szintézist teremteni, amely szintézis már valóban a gondolati szférába tartozik. Tudatosan csinálod-e ezt, vagy pedig egyszerűen így alakult nálad, és most már természetes ez a sajátos hang, sajátos kifejezésmód.

– Talán itt nem a kifejezésmódból kellene kiindulni, hanem a szemléletből és abból az alkotói mechanizmusból, amely a műveket létrehozza. Én úgy vagyok, hogy akármire ránézek, akármit észlelek az életben mint tárgyat, jelenséget, egyszerűen képtelen vagyok megmaradni az észlelés körülhatárolt, objektív örömeinél. Időben, térben mindjárt nagyobb távlatban 79látom. Sajnos, az ún. időprobléma igen-igen súlyos terhe életemnek. A mulandóság érzésének és tudtának állandó jelenlétét okozza bennem és írásaimban. Ez viszont míg egyik oldalon távlatot ad élményeimnek, a másik oldalon be is árnyékolja a látás örömét, beállítván a mulandóságba, az időfolyamatba.

– Mondd, Győző, nem befolyásol téged, nem határozza meg az érzésvilágodat valami nagy tradíciónak az átélése? Sokat foglalkozol Janus Pannoniustól kezdve, Goethén keresztül az európai nagy humanista kultúrának azokkal a vonulataival, amelyek minden bizonnyal nem véletlenül izgatnak.

– Lehetséges, de ez olyan kérdés, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Hogy – fogalmazásod szerint – az európai költészet nagy tradícióival való foglalkozás determinálta-e ilyen formában az én szemléletemet, vagy pedig fordítva, éppen azért vonzottak ezek a tradíciók, mert alkatilag rokonnak éreztem…

– Így gondoltam.

– …Így gondoltad. Én azt hiszem, hogy ez is a helyesebb. A világirodalomban általában azokat a költőket szerettem és szeretem, akik efféle szintézist tudnak teremteni. Tehát, akik időben is, problematikában is nagy tereket fogtak át, akik freskókat festettek. Annak ellenére, hogy a már említett titkos nosztalgiám azok felé is vonz, akik a nyers, mindennapi valóság sokszor miniátori ábrázolói. Például a képzőművészetben egy Bruegel művészetét mindenek tetejének tartom. Téli vadászat című képén a kutyák karikába görbülő farka számomra majd akkora öröm, mint akármilyen nagy eszme elvont képi megjelenítése.

– A Janus Pannonius-hagyomány konkrétan milyen ösztönzést adott neked?

– Janus Pannonius egészen különleges figurája a magyar költészet történetének. Ha nem számítjuk a penzum-verseit, tehát azokat, amelyeket a humanista kor és a kötelező humanista magatartás diktált neki, akkor egy nagyon-nagyon, olykor vaskosan realista költőt tisztelhetünk benne. Aki úgy volt realista költő, úgy szerette a valóságot, hogy azonnal filozófiai távlatba is tudta állítani. Én azt hiszem, hogy közelségem oka Janushoz talán éppen ez.

– Visszakanyarodva újra Pécshez, a városra gondolok itt elsősorban. Jól érzed-e magad benne?

80

– Általában jól érzem magam Pécsett. Voltak életemnek olyan szakaszai, amikor nem mondhattam el ugyanezt. Főleg fiatalkoromban azt hittem, hogy nem lehet itt élni. Egy időben meg is kíséreltem elmenni a városból. Lassacskán azonban rájöttem, hogy ha az ember írni akar, akkor mindenhol lehet írni; ha az ember át akarja tekinteni az egész világot és az egész történelmet, azt mindenhonnan megteheti. Pécs van annyira nagy város, hogy a segédeszközök ehhez rendelkezésre állnak. Most nem panaszkodhatom, a különféle közvetlenül irodalomirányító személyek és szervek, a város kulturális vezetői részéről a legnagyobb megértést tapasztalom munkám iránt, úgyhogy gyakorlatilag semmi problémám nincs.

– Ugyanolyan intenzitással tudsz részt venni az irodalom szervezésében, vagy mondjuk, a Jelenkor szerkesztésében, mint korábban a Sorsunknál?

– Ezt nem mondhatnám. Szeretném megjegyezni, hogy én a Jelenkornak nem is vagyok szerkesztője már. Részt veszek mint alkalmi tanácsadó a szerkesztésben, a pécsi irodalmi életben is általában jelen vagyok, de már nem úgy, mint ahogyan 10-15 évvel ezelőtt.

– Mi az oka ennek?

– Nyilván főleg az, hogy megöregedtem, s az energiámból nem futja annyi mindenre, mint futotta régebben. A felszabadulás utáni időszakban, amikor kezdtük Pécsett ismét az irodalmi életet, akkor a pécsi írócsoportban a legkülönfélébb feladatokat vállaltam. Még azt is többek között, hogy az ifjú költők részére tanfolyamot tartottam a verstanról. Aztán az egész írócsoport minden héten találkozott, újabb műveket olvastunk fel, megvitattuk őket, tehát sokkal intenzívebb kapcsolatom volt a pécsi irodalmi élettel, mint most. De azért most is úgy érzem, hogy nem maradtam ki belőle. Viszont az idő fogytával s idősödésemmel úgy érzem, hogy kicsit önzőbbnek kell lennem, mint eddig, és azokat a munkákat, melyeket csak én végezhetek el, azokat el is kell végeznem. Emiatt időelosztásom arányán valamit változtatni voltam kénytelen, s többet szánni magamnak, mint régebben.

– Min dolgozol most?

– Egyrészt új kötetet állítok össze, verseskötetet, azonkívül pedig, életemben először, egy olyan műfordításkötetet készítek, melynek az anyagát nyersből fordítom, tehát nem ismerem az 81eredeti nyelvet. Sajnos, oroszul ugyanis nem tudok, s egy orosz költő, Alekszandr Mezsirov egy kötetét fordítom az Európa Kiadó részére. Ez elég sok problémát okoz, mert ahogy említettem, eddig csak olyan nyelvből fordítottam, amit ismerek. Hogy ismeretlen nyelvből nyersfordítás alapján kell dolgoznom, ez biztonságérzetemet eléggé elveszi, és gyámoltalanná tesz.

– Mezsirovot véletlenül én is jól ismerem. Itt járt másfél évvel ezelőtt. Kitűnő költőnek ismertem meg, néhány versén keresztül is. Mint ember pedig elsőrangú. Szinte így is mondhatnám: szeretném a barátomnak tudni.

– Ugyanez a véleményem. Én Mezsirovot 1969-ben egy jugoszláv költőtalálkozón ismertem meg. Annak ellenére, hogy én nem tudok oroszul, ő pedig semmiféle más nyelven nem ért, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Amikor Jevtusenkóval Magyarországon járt, igen-igen jólesett nekem, hogy csak azért jött el Pécsre, és hozta el Jevtusenkót is, hogy találkozzunk. Már akkor megkérdezte, hajlandó lennék-e verseiből fordítani. Örömmel vállalkoztam rá, de arra nem számítottam – igen jólesett közbevetőleg –, hogy az egész kötet lefordítására engem ajánlott az Európának, és az Európa közvetítésével engem kért rá. Igyekszem bizalmának meg is felelni, és remélem, hogy a magyar közönség egy jó költőt ismer meg Mezsirov személyében.

– Elégedett ember vagy?

– Nehéz kérdés. Azt gondolom, hogy ennek a problémának először is van egy általános oldala: az, hogy lehet-e egy ember egyáltalában elégedett.

– Ha úgy az átlagot veszed. Tehát, hogy élhetnél jobban vagy rosszabbul, így hogyan érzed?

– Ilyen problémám nincs. Az élet megoldhatatlan nagy ügyei viszont állandóan nyugtalanítanak. Egyáltalán az egész élet. Az élet értelme, a mulandóság, a halál. Ezek bennem annyira és olyan makacsul jelen vannak, hogy miattuk nem merném magam megelégedettnek nevezni. Ha azonban a hétköznapjaimat nézem, akkor semmi panaszom nincs. Amit elképzeltem, azt nagyjából el is értem. Igyekeztem mindig képességeimnek megfelelően dolgozni, tehát lelkiismeret-furdalásom sincs, hogy kóklerkedtem, hogy nagyobb látszatot igyekeztem kelteni, mint ami a fedezet mögötte. Békés, nyugodt családi 82életet élek. Ilyen vonatkozásban megelégedett embernek érzem magamat.

– Akkor engedd meg, hogy megköszönjem egyrészt a beszélgetést, másrészt pedig azt kívánjam, amiről most beszéltél: továbbra is a nyugodt, békés, termékeny alkotói életet.

– Nagyon köszönöm.

Elhangzott a Kossuth Rádióban 1974. márc. 28-án = Kortárs, 1974. 6. sz. 954-961. p. = Simon István: Írószobák. Bp. 1976., Gondolat. 283-300. p.

83

– Csorba Győző szobájában az óraketyegés az idő múlására emlékeztet. Arra az időmúlásra, amivel Csorba Győző olyan sokat foglakozik verseiben. Valahol azt írta – szabadon idézem –, hogy amikor Pécsett egy házat lebontanak, akkor ő azt magában mindjárt felépíti. Az idő múlása és a múltnak magunkban való élése költészetének egyik alapforrása. Talán ezért is indokolt, hogy most olyanokról beszélünk vele, akikkel találkozott valaha, akik most is benne élnek. Csorba Győző Pécsett lakik, Pécsett is született. Beszéljen a gyermekkorról: kikre emlékezik ebből az időből'?

– Sok gyermekes iparos családba születtem bele, összesen kilencen voltunk testvérek. Én a kilenc közül nyolcadiknak érkeztem. Azt gondolom, hogy első és nagyon fontos találkozásom ezzel a nagy családdal esett.

– Az Ocsúdó évek című hosszú költeményében ezt szépen meg is írta.

– Ahogy említettem, nyolcadiknak születtem, tehát egy híján kialakult az egész család. Hogy mit jelent a testvérek – nálam szerencsére az idősebb testvérek – magatartása, példaadása, segítsége, mit jelent a kölcsönös alkalmazkodás, sok esetben a lemondás, azt csak az tudja, akinek hasonló élménye volt már. Hozzá kell tennem, hogy az első világháború kellős közepén, tehát 1916-ban születtem. Ez a helyzetet úgy bonyolította, hogy a sokgyermekes család anyagi léte is igen nehézzé vált. Szinte napról napra meg kellett küzdeniük szüleimnek a legelemibb életfeltételekért. Nyilván ekkor alakult ki bennem a későbbi életemben is érvényesülő anyagi igénytelenség. Mindig szó nélkül, lázadás, morgás nélkül le tudtam mondani akármiről. Nem tulajdonítottam különleges jelentőséget az ún. anyagi értékeknek. Nemcsak életem legelső éveiben, hanem bizony jócskán serdülő koromig ilyen körülmények között éltem. Helyzetünket súlyosbította, hogy apám tízéves koromban meghalt. Számomra, hogy csak egyetlen példát mondjak, a megszabott ételadag annyira természetessé vált, hogy már 84felnőtt koromban, sőt nősülésem után is szinte furcsa volt, hogy én magam, a saját tetszésem szerint vehetek a tálból. Életem első hat esztendejét szülőházamban töltöttem. Pécs akkor még nem épült ki úgy, ahogyan most. Nem messze tőlünk szőlők és gyümölcsösök sorakoztak. Bátyáim és a barátaik rendszeresen sarcolták őket. Ilyenkor gyakran kellett menekülniük a csőszök vagy a gazdák elől. Mi, kisebbek időnként velük mentünk, s együtt futottunk, ha kellett, és bújtunk el otthon, várva, hogy mikor lép be a tulajdonos panaszt emelni. Hatéves koromban máshova, egy új lakótelepre költöztünk. Lakásunk egy régi temetőtől alig húsz-egynéhány méterre volt. A temetőben már nem temettek, ez lett a mi birodalmunk. Talán az az egészen különleges közelség, amibe én akkor egy temetővel kerültem, amelyikbe, mint mondtam, ugyan már nem temettek…

– …De még élt, mert jártak látogatni…

– …igen, jártak a hozzátartozók, s nem egy alkalommal szemtanúja lehettem egy-egy kripta kibontásának, annak, hogy a csontvázakat kiszedték és elvitték valamelyik másik sírba, ez az egészen különleges közelség már tízéves korom előtt az élet természetes tartozékának fogadtatta el velem a halált, de ugyanakkor bizonyára valami módon belém ültette a múlandóság állandó érzését is. Lehetséges, hogy későbbi életemben és verseimben a halál és a múlandóság makacs jelenléte valahol itt gyökerezik. Volt egy szomszédunk, egy szomszéd fiú, két évvel idősebb nálam. Gyengeelméjűnek született szegény. Igen meleg, bensőséges barátság kötött hozzá. Valószínűleg a betegségéből eredő fantáziagazdagsága, sőt fantáziájának teljes korlátlansága okozta. Ebben megegyezett velem. Még 8-10 éves korában is a játék hevében egyik pillanatról a másikra a legnagyobb abszurditásokat volt hajlandó elfogadni. Tudom, hogy ez a gyermeklélek általános tulajdonsága, de nála egészen rendkívüli méreteket öltött. Talán mert ebben találkoztunk, ritka őszinteséggel nyílt meg előttem. Barátságunk emléke szinte máig elkísért. Sőt nemcsak emlékként, mert hát olykor mostanság is találkozunk, s idézzük a régi szép napokat.

– Illyés Gyula Petőfiről írta, ezt azért hozom példának, mert ideillik, hogy egy költő elébe mindig olyan dolgokat küld a sors, amikre éppen szüksége van. Poeta non fit, sed nascitur – mond85ták ugye régen, hogy a költő nem lesz, hanem születik. Lám, Csorba Győző is olyan jelenségekkel, emberekkel találkozott gyermekkorában, amik és akik éppen költészete jellegzetes kifejlődéséhez segíthették. De ha másfélékkel találkozik, akkor nyilván azok segítették volna. A groteszk, a különös, a fájdalmas, az élet és a halál mezsgyéjén való járás: mind jellemző rá.

– Az idézett latin mondás, azt hiszem – épp emiatt –, némi módosítást igényel. A költő nemcsak azzá születik, hanem egy kicsit azzá is lesz, miként az említettek igazolják. Amint mondtam, Pécsett születtem, tízéves koromig szünet nélkül itt is éltem. Ekkor végre először eljutottam falura, mégpedig Dunaszekcső-szigetre, a mai Dunafalvára.

– Oda ment férjhez a nővére egy tanítóhoz.

– Igen. S ha én azóta ezt a szót hallom, hogy falu, akkor mindig az ottani élménysorozatból építem ki faluképemet. A sziget nekem rengeteg új élményt adott. Például az állatok közelségét. Ökrös szekérrel mentem ki az öreg szomszéddal földjükre. A szomszéd fiúval együtt igen sokat tartózkodtam a tehénistállóban. Kutyák, macskák, baromfiak mozogtak körülöttem. Megismertem a szénapadlás fülledt jó szagát. Parasztokkal találkoztam. Megkaptam mindazt, ami élmény egy faluban megkapható. Vagy, hogy még egyet mondjak: fáról szedhettem a gyümölcsöt.

– Verseinek is egyik forrása ez az emlék. Amikor lefekszik a fűre, akkor a szagok, a hangok visszahozzák a régi képeket. Amikor a Balatont látja, akkor a Balaton is a Dunát idézi.

– A Dunát végtelenül szerettem, és azt hiszem, hogy a Balaton soha nem fogja tudni pótolni. A mozgó, a folyó víz állandó változatossága, szelíd csobogása, a vízi közlekedés, a hajók, az uszályok, a ladikok, a mosó asszonyok, a libák… mindez annak ellenére, hogy a Duna-parton megtaláltam a teljes csendet, a teljes magányt, amit pl. a Balaton mellett én már nemigen tudok megtalálni, mégis valami nagy, lendületes élettel vett körül parton, vízen. De olyan élettel, ami nem zavart, ami magányomat tiszteletben tartotta, s amiben én nyugodtan szemlélődhettem.

– Még mindig nem beszélhetünk irodalomról, holott úgy tudom, akkor már írt verseket, és néhányuk meg is jelent református és más diáklapokban.

86

– Verseket, mint ahogy ez szinte általános szokás a fiataloknál, nagyon korán kezdtem írni. Az elsőt tízéves korom táján. Aztán tizenhárom éves koromban, amikor harmadikos gimnazista voltam – még mindig megvan az a füzetem – csaknem naponta írtam egy-egy verset. Szörnyen rosszakat ugyan, de számomra akkor azok jelentették az életet. Nem is éreztem magam jól, ha miután az iskolából hazamentem és ebédeltem, nem tudtam elvonulni és megírni napi versemet.

– Petőfi modorában vagy Ady modorában?

– Petőfi és Ady modorában, de én azt hiszem, hogy szentségtörés ezeket a neveket említeni az én akkori, nagyon rossz verseim kapcsán. De ha mégis: inkább a Petőfiét. Adyval közelebbről tizenöt éves koromban ismerkedtem meg, amikor egy nyáron a már említett Dunaszekcső-szigeten, nővéreméknél kezembe került egy Ady-összes. Én akkor az egész nyáron azt az egyetlen könyvet olvastam, úgy, hogy mire a nyárnak vége lett, minden ízemben, porcikámban átitatódtam Ady költészetével. Ady akkor a tizenöt éves serdülő kamasznak egész lelkivilágát fenekestül felforgatta. A fiatalkori romantika és pátosz nagyon könnyen rokonul Ady költészetének ezekkel a tulajdonságaival, amik természetesen Adyban nem a leglényegesebb vonások, de én akkor elsősorban ezt éreztem meg verseiben. Utána aztán persze verseim is nagyon adysak lettek. Két-három év múlva József Attilával találkoztam ilyen megrázó és sorsfordító, lélekalakító erővel. Sőt mondhatnám azt is, hogy akkor József Attila bennem Ady fölé nőtt. Valószínűleg József Attila modernsége, közvetlensége, rokon élményanyaga jobban megragadott, mint Ady monumentalitása, amit inkább csodálni lehetett, és ami előtt inkább meg lehetett semmisülni, de kevésbé azonosulni vele. József Attila 1935 körül, tehát akkortájt lépett az életembe, amikor nyolcadikos gimnazista voltam, amikor érettségit tettem, és amikor, azt hiszem, József Attiláról általában még nagyon keveset beszéltek. 1937-ben, amikor József Attila meghalt, halála megrendítő hatására azonnal írtam egy verset, ez az 1938-ban megjelent első kis versesfüzetemben meg is jelent.

– Itt vagyunk az 1938-ban megjelent Mozdulatlanság c. köteténél. Azt írja életrajzában, hogy ez szerezte meg Várkonyi Nándor barátságát. Tehát kívül élt, tudom, az irodalmi körökön, de 87akkor valamiképpen mégiscsak sikerült kapcsolatba kerülni vele.

– El kell mondanom azt, hogy én érettségi után jogásznak iratkoztam.

– Miért nem bölcsésznek?

– Azért nem, mert a 30-as években, az általános munkanélküliség idején részben a különféle tanácsadók tapasztalatai, részben saját tapasztalataim alapján úgy láttam, hogy bölcsész végzettséggel még nehezebb az elhelyezkedés, mint jogi végzettséggel. Beiratkoztam tehát a jogra, végeztem tanulmányaimat, s instruálásból, amit ma úgy hívnak, hogy korrepetálás, tartottam fenn magam, sőt családom akkor még otthon maradt tagjait is. És hát írtam verseket. Szerettem volna mindenképpen megjelenni, viszont a könyvkiadás akkor sokkal nehezebb volt, mint manapság. A korrepetálással szerzett kicsi pénzemből elkezdtem spórolni, és mire negyedéves jogász lettem, összeszedtem kb. 200 pengőt, ami lehetővé tette, hogy egy pécsi nyomda elvállalta első kis kötetem kinyomtatását. Ez a kötet volt a Mozdulatlanság. Mikor ez a kötet megjelent, akkor éreztem némi kis jogot ahhoz, hogy próbáljam keresni a kapcsolatot az írókkal, az irodalommal, és itt a legkézenfekvőbbnek mutatkozott Várkonyi Nándor ismeretségének a megszerzése. Kötetemből vittem egy példányt Várkonyi Nándornak a pécsi egyetemi könyvtárba, ahol akkor Várkonyi Nándor dolgozott. Közismert kedvességével, igen nagy szeretettel fogadott; kötetemet elolvasta, szépeket mondott róla, meglehetősen érdemtelenül – ezt hozzáteszem –, és barátságába fogadott. Amikor aztán három év múlva a Sorsunk c. folyóirat megindult, ennek a folyóiratnak a belső munkatársai közé választott. Várkonyi Nándorról nagyon-nagyon sokat lehetne beszélni. Halálára írott versemben második apámnak neveztem. Nem kegyeletből, hanem a legkomolyabb realitások és tapasztalatok alapján. Még akkor is, ha találkozásaink Várkonyi élete utolsó éveiben meglehetősen ritkává váltak, az emberi közelség közöttünk mindvégig megmaradt. Az első években pedig szinte nem múlt el nap, hogy ne találkoztunk volna. Hatalmas műveltsége, mélységes embersége, türelme, ízlése nekem annyit adott, hogy nyugodtan nevezhettem szellemi apámnak, s tarthatom annak ma is.

88

– A Sorsunk, a pécsi Janus Pannonius Társaság, majd később a Batsányi Társaság léte és működése ma az irodalomtörténet e korszakról szóló legszebb lapjai közé tartozik. Mert tényleg hihetetlen bátorsággal, tisztességgel és történelmi előrelátással szerkesztették a Sorsunkat, melyben Csorba Győző is részt vett. Nem tudom, akar-e erről valamit mondani, vagy esetleg olyan személyekről, akik ebben az időszakban a látókörébe kerültek?

– Életem jelentős tényezője volt az a kereken nyolc év, amit kisebb szünetekkel a Sorsunk szerkesztésében Várkonyi Nándorral és részben Weöres Sándorral, Makay Gusztávval, Lovász Pállal és Bárdosi Németh Jánossal eltöltöttem.

– A fiatal Weöres Sándorról tudna valamit mondani?

– Weöres Sándorral 1941-ben ismerkedtem meg személyesen. Akkoriban Weöres Sándor a pécsi városi könyvtárt szervezte. Én viszont 1941-ben kerültem a városhoz, bár nem ilyen lírai munkakörbe, hanem a gazdasági ügyosztályra. Minket Weöres Sándorral a költészet kapcsolt össze. Mint költőt ismertem meg, és annak ellenére, hogy mint könyvtárossal is kapcsolatban álltam, ez csak mellékes terület volt számunkra. Weöres Sándor akkor már két Baumgarten-díjra és három kötetre nézhetett vissza. A Hideg van, a Kő és az ember és a Teremtés dicsérete akkor már napvilágot látott, s Weörest a legtehetségesebb fiatal költők között tartották számon. Életemben a Weöres Sándorral való személyes megismerkedés igen-igen jelentős esemény volt. Verseit, mind a három kötetét már előbb olvastam. Talán nem dicsekvés, ha azt mondom, hogy nagyon rövid idő alatt igen közel kerültünk egymáshoz. S attól kezdve, hogy megismerkedtünk 1941 pontosan nem tudom melyik hónapjában, attól kezdve egészen addig, ameddig Pécsről 1943 végén el nem költözött, szinte minden nap találkoztunk. Hosszú, bonyolult beszélgetéseket folytattunk. Minden beszélgetés után szellemileg felfrissültem, mert Weöres Sándorra már akkor is az volt a jellemző, hogy roppant merész, sőt vad gondolatokat tudott a beszélgetésbe belevetni, s ezek engem szinte mindig felpaprikáztak. Hatalmas vitákat folytattunk, de ezek a viták soha nem mentek barátságunk rovására. Weöres Sándor számomra azért is nagyon sokat jelentett, mert első komolyabb kötetemet, a Híd panaszát tulajdonképpen ő válogatta. Mondhatnám azt is, hogy szerkesztette; ha nem is a szó szoros értelmében. Verseimet például osztályozta. Ma is van 89néhány kéziratom, amelyen rajta az írása a régi iskolai osztályzat szerint, amikor az egyes volt a legjobb és a négyes a legrosszabb jegy. Egyes, egyketted, kétharmad – sorakoznak a lapokon s mellettük még a WS is, Weöres Sándor monogramja. Nekem ez nagy segítség volt. De emberségben is rengeteget kaptam Weöres Sándortól minden vonatkozásban, – s nemcsak velem kapcsolatban – fáradhatatlanul segítőkész, önzetlen jóbarát volt, akiben soha még csak a legapróbb nyomát sem tapasztaltam a féltékenységnek.

– Most is ilyen.

– Még nyilatkozataiban sem. Akárkiről beszélt, soha-soha bántó megjegyzéseket nem tett, minden kezdő mellé odaállt, és nemcsak azzal, hogy esetleg mondott néhány jó szót verseiről, hanem küldözgette is a verseket folyóiratokhoz pártoló levelekkel, szólt közvetlenül is a kezdők érdekében. Ami, azt hiszem, hogy az irodalom és általában a művészetek területén nem olyan gyakori jelenség. Közvetlen kapcsolatunknak ez alatt a két éve alatt igen sok versének a születésénél jelen lehettem. Nemcsak úgy, hogy akkoriban minden szombaton találkozott a Sorsunk tágabb társasága – a képzőművészek, zenészek, színészek is – a régi pécsi Korzó kávéházban, és szinte gyakorlattá vált, hogy újabb írásainkat oda elvigyük, és ott körbeadjuk, s Weöres Sándor is gyakran hozott új verseket oda, hanem úgy is, hogy még külön is több alkalommal lehettem új verseinek első olvasója. A szombati találkozók, továbbá a Sorsunk szerkesztése jóvoltából ismerkedhettem meg egyebek között Martyn Ferenc festőművésszel is.

– Akinek a képeiről több verset is írt.

– Igen. Martyn Ferenc 1940-ben hosszú külföldi tartózkodás után jött vissza Magyarországra és Pécsre, ahonnét elindult, és szinte azonnal belekapcsolódott a Sorsunk munkájába. Akkoriban ő egy egészen forradalmi avantgarde irányzatot képviselt, az ún. absztrakt irányzatot. Nemcsak művészetének ezzel a forradalmi újszerűségével, hanem rengeteg tapasztalatával is javunkra volt. A külföldi, főleg a párizsi művészeti életről, művészekről szóló beszámolói, véleményei számunkra igen sokat jelentettek. Én személy szerint Martyn Ferenctől rengeteget kaptam. Azt hiszem, hogy még költészetem kialakulására is hatott. Azok az esztétikai elvek, melyeket ő a képzőművészetben vallott: az igen-igen szigorú konstrukció, a roppant 90igényesség, a törvények állandó keresése és tisztelete, könnyen áttehetők a költészetre is. Ha verseimben hasonlók föllelhetők, gyökerüket valahol itt kell keresni.

– Kikről beszélne még szívesen abból az időből?

– Nevezetes élményem volt megismerkedésem Hamvas Bélával. Először csak levélben jelentkezett Várkonyi Nándornál és írást küldött a Sorsunknak. Aztán később el is látogatott Pécsre. Akkor ismertem meg személyesen. Azt hiszem, hogy mindazok közül az emberek közül, akiket életemben ismertem, Hamvas Béla volt leginkább méltó a „bölcs” jelzőre. Mindig valamiféle 20. századbeli Szókratészt láttam benne. Egyrészt életszemléletének derűs jellege miatt, amiatt, hogy fölül tudott emelkedni a dolgokon, s valamiféle időtlen higgadtsággal tudta szemlélni őket, másrészt gondolkodásának egészen csodálatos termékenysége okából. Mindezek mögött nemcsak ritka szellemi erő, hanem hatalmas műveltség is rejlett. Bármilyen témáról esett szó, akár filozófiáról, akár szépirodalomról, akár zenéről, akár képzőművészetről, Hamvas Béla szinte kis előadásokat rögtönzött róluk. S nem lexikális adatzuhataggal, hanem mindig eredeti, saját megközelítéssel. Az élet realitásait legalább úgy szerette, mint a gondolatok világát. Egyik alkalommal, amikor Pécsett járt, nálunk szállt meg. Még anyósom is élt, és egy vasárnapi napon ebédre a vendég iránti tiszteletből különösen jóféle ételt készített. Ma is emlékszem rá, ahogy Hamvas Béla a levestől kezdve minden fogást külön-külön kommentált, és élvezett. Későbbi találkozásainkon is többször szóba hozta anyósom akkori túrós palacsintáját. Ebéd után egy kis időre lepihent, majd rövid sétára ment, s még aznap kora délután megnyitotta Martyn Ferenc egy kiállítását, s ebben a megnyitóban rögtönözve olyan remek képet adott Martyn Ferenc művészetéről, hogy a jelenlévők egyik ámulatból a másikba estek.

– Pécs mindig híres volt gazdag zenei életéről is, mint ahogy híres ma is. Úgy tudom, Csorba Győző baráti köréhez zenészek is tartoztak.

– 1940-ben az akkori pécsi polgármester nagyarányú koncepció gyakorlati megvalósításába fogott. Komoly vidéki művelődési központot akart kialakítani Pécsett. Ennek keretében szerveztette meg újból a városi könyvtárt, jórészt azért, hogy Weöres Sándornak állást biztosítson, s hívott meg a pécsi zeneiskolába 91fiatal vagy már nem egészen fiatal tehetséges zenészeket, akik országos jelentőségűek voltak, vagy lettek hamarosan. Hogy neveket is mondjak: Takács Jenő zeneszerző, zongoraművész, a zeneiskola igazgatója, Maros Rudolf, aki akkor kezdte zeneszerzői pályáját, de már rövid néhány év alatt is jelentős szerzeményeket tett le az asztalra, akkori felesége, Molnár Klára hegedűművésznő, aztán egy egészen kiváló hegedűs, Piovesan Sirio, aki Zathureczky Ede tanítványa volt, és később megnyerte a Bartók versenyt – ezek a zenészek mind szoros baráti körömhöz tartoztak, és én valóban az ő segítségükkel jutottam el a zene világába.

– Itt ismerkedett meg Pécsett Kardos Tiborral is?

– Igen. De nem akkor, amikor Kardos Tibor egyetemistaként Pécsett élt, hanem később kötöttünk szorosabb barátságot. Ennek lett az eredménye, hogy 1947-ben ösztöndíjasként, pontosabban vendégként meghívott öt hónapra a római Magyar Akadémiára, aminek akkor igazgatója volt.

– Kik vendégeskedtek még akkor Kardos Tibornál?

– Kardos Tibor nagyszerű társaságot gyűjtött maga köré. Benne az akkori magyar szellemi – főleg irodalmi és művészeti – élet szinte minden területéről lehetett találni egy-egy igen jelentős alakot. Hogy csak néhány nevet említsek: Fülep Lajos, Kerényi Károly, Lukács György, a fiatal Klaniczay Tibor, Hanák Péter, Lengyel Balázs, a szobrászok közül Ferenczy Béni és Eősze András, aztán Solymos Péter zongoraművész, Szegedi Ernő szintén zongoraművész, Szervánszky Péter hegedűművész, a költők közül Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Takáts Gyula, átmenetileg Toldalagi Pál, Berczeli Anzelm Károly. Nem említettem még Takács Jenő zeneszerzőt. Ez a csapat folyamatosan négy-öt hónapig együtt volt az Akadémián. S jöttek utazók vagy néhány napos vendégek is, mint pl. Balázs Béla és Cs. Szabó László. Az Akadémia lakói valamiféle baráti-családi közösségben forrtak össze. Kardos Tibor rendszeresen szervezett különféle műsorokat, melyeken a zenészek közreműködésével koncerteket éppen úgy lehetett hallgatni, mint mondjuk Fülep Lajostól művészettörténeti előadást vagy Balázs Béla emlékezését Bartókról. Fülep Lajos pl. már magával az életformájával is roppant vonzó volt. Naponta délelőttönként ellátogatott egy-egy múzeumba, mivel nem először járt Rómában, tudta, hogy 92mit kell nézni, leült egy-egy műalkotás elé, nézte két-három óra hosszat. Aztán ebéd után pihent egy keveset, utána sétált, esténként pedig valamilyen kiskocsmát keresett föl, többnyire az Akadémia közelében. Volt ott egy abruzzói tulajdonosnak egy kiskocsmája, ahová olykor minket is néhányunkat magával vitt. Érdekes népi szokásokat lehetett benne tapasztalni, pl. azt, hogy a különféle asztaloknál ülők rigmusokat mondtak, és a másik asztalnál ülők folytatták, és így tovább. Ez valamilyen abruzzói szokás volt.

Sohasem felejtem el Ferenczy Bénit, aki meg néha abban a kitüntetésben részesített párunkat, hogy eljött velünk egy-egy múzeumba, és nyitogatta a szemünket néhány szavas remek megjegyzéseivel. Vagy Kerényi Károlyt, aki tárlatvezetést tartott az Akadémia tagjai számára az etruszk múzeumban, pontosabban: remek kiselőadás keretébe iktatta az ott látható művészi tárgyakat, sírokat, egyebeket, hozzájuk fűzvén a mitológiai, vallástörténeti összefüggéseket.

Ferenczy Béniről még annyit, hogy amikor mi 48 tavaszán Takáts Gyulával egy közép-itáliai útra indultunk Assisiba, Perugiába, Sienába, Firenzébe, Arezzóba, akkor Ferenczy Béni előzetes tájékoztatót adott nekünk, hol, mit érdemes megnézni. Egy-egy szobrot még le is rajzolt számunkra, s külön felhívta rájuk figyelmünket. Ezek közül a rajzai közül máig is őrzök néhányat.

1948-ban, a magyar forradalom és szabadságharc százéves évfordulóján Szicíliában ünnepséget tartott a Magyar Akadémia. Ennek kapcsán az olasz kormány az Akadémia tagjainak ingyen vasúti jegyet biztosított, és szinte mindenki elutazott Szicíliába. Itt a görög kortól kezdve több évezred állandó jelenléte fogott körül minket. Rendkívüli élmény volt az út.

– Azt hiszem, ennek a társaságnak egész életre szóló emléket jelentett Itália. Művészetükön is meglátszik.

– Kardos Tibor az ott vendégeskedő költők nagy részét olyan címen hívta meg, hogy részt vesznek egy Janus-összes fordítási munkájában.

– Emlékszem, hogy ezek a költők valóban fordítottak is Janust.

– Igen, csak nem akkor. Az eredeti terv úgy szólt, hogy mivel ott van Kardos Tibor, a kötet leendő szerkesztője, s ott vannak a költők is, igen termékeny együttműködés válik lehetővé közöttük. Kardos Tibor segíthet egy-egy értelmezési problémá93ban, meg hát nyilván a környezet is ihletni fogja a fordítókat. De bizony, azt hiszem, édeskevés fordítás született ott. Tíz-húsz sornál többet én is aligha termeltem. Mindig arra gondoltam, képtelenség, hogy egy szobában üljek és fordítsak, mikor a falakon kívül ott van körülöttem Róma. Ilyenkor hirtelen abbahagytam a munkát és kilódultam várost nézni.

– Milyen jól tette Kardos Tibor, hogy ezt megcsinálta.

– Tulajdonképpen nem csaptuk be mégsem, mert amikor aztán hazajöttünk, a ránk bízott feladatot valamennyien teljesítettük. Aki a magyar irodalmi szöveggyűjtemény első kötetét megnézi, a saját szemével meggyőződhet róla. Benne vannak azoknak a költőknek a fordításai, akiket Kardos Tibor akkor Rómába hívott.

– Mind nagyon jó fordítások, egész biztosan sokat adott hozzájuk Itália.

– Kétségtelenül. Később majdnem ez a társaság, illetve ennek a társaságnak jelentős része Kardos Tiborral együtt csinálta Petrarca Daloskönyvét s a Dante-összest, kiegészítve Babits fordításait canzonékkal, szonettekkel és prózai művekkel. Okvetlenül szerepet játszott ebben az a néhány hónap, amit ott töltöttünk. Nemcsak azzal, hogy a nyelvet gyakorolhattuk és tanulhattuk, hanem az olasz atmoszférával is.

– Akkor talán most a második Dunántúlról.

– Furcsa körülmények között született. A régi folyóirat-szerkesztők közül Várkonyi Nándor teljesen visszavonult, részben egyetemi könyvtári munkáját végezte, részben pedig a Sziriat oszlopai folytatását írta. Bárdosi Németh János Pécs város számvevőségi főnöke lett, nem tudott közvetlenül belekapcsolódni az irodalmi életbe. Viszont jelentkezett két fiatalember, az egyik Szántó Tibor volt, aki minthogy 28-ban született, 51-ben 23 éves volt, és Galsai Pongrác, aki mindössze egy évvel volt idősebb. Velük ismét megindult a folyóiratszervezés. Én képviseltem az idősebb korosztályt. Szántó Tibor azóta halott, de az a kerek hat év, amit vele töltöttem, lehetőséget adott nekem egy egészen ritka emberi egyéniség megismerésére. Szántó azon kívül, hogy igen tehetséges prózaíró volt, meggyőződésem, hogy az újabb kori magyar irodalom egyik legkitűnőbb szervezője, az írók igen nagy barátja, tisztelője és támogatója is volt. Az után a pangás után, ami részben a Sorsunk utolsó éveiben a közismert politikai események, 94részben pedig a Sorsunk megszűnése miatt beállt, szinte újabb aranykort teremtett Pécsett. Mindenki szívesen írt a Dunántúlba, Szántó Tibor mozgósította csaknem az egész magyar irodalmat, különféle találkozókat szervezett, a még fiatalabbakat nevelgette, s általában ritka hűséges szolgálója volt irodalmunknak. A folyóirat mellett egy lektorátust létesített. Ez – itt-ott megmosolyogtató túlzásai ellenére – gyakorlatilag igen hasznos munkát végzett. Egyetlen beküldött kéziratot sem hagyott részletes válasz nélkül. Ezek a lektori vélemények a fiatalok, a kezdők számára jelentős segítséget adtak.

– Nagyon kedves, otthonos környezetben vagyunk, mindenen érezni felesége keze nyomát.

– Huszonnyolc éves koromban nősültem, s első lányom csak hat év múlva, tehát harmincnégy éves koromban született. A másik kettő néhány esztendővel később. Azt hiszem, ha találkozásaimról beszélek, feleségemet és lányaimat sem hagyhatom említés nélkül. Főként feleségemet nem, akit 1943-ban ismertem meg, s akivel 44-ben kötöttem házasságot. Azért nem akarok részletesen beszélni róla, mert attól félek, szentimentálissá válok.

– Azt írta róla valahol, hogy bárkinél többet kapott tőle. Nagyon sokat.

– Ez így is van, és örülök, hogy ezt most nem nekem kellett kimondanom. Így könnyebb volt. Aztán három lányom is mérhetetlen sok örömet szerzett nekem. Bár a feloldható magányt szerettem egész életemben, és szeretem ma is, de azt hiszem, hogy feleségem és három lányom valószínűleg életem legnagyobb ajándékai.

– És már az unokáit is láttam.

– Igen, ők is szaporodnak. Jelenleg három unokám van, akik persze más örömökkel, más élményekkel gazdagítanak. De hát ez természetes.

– A ház körül, ahol most Csorba Győző él, kertet is látok. Ez az a kert, amiről írni szokott?

– Azzal a különbséggel, hogy mióta itt lakom, azóta kertem alatt, de úgy, hogy kertemet is érintette, némi változás történt. Elém építettek két sor ötszintes házat, s miattuk az a csodálatos kilátás, ami ide költözésemkor még elém tárult, szűk folyosóvá szegényedett. Egyébként a kert lényegében ugyanaz maradt számomra: állandó tapasztalatok, tanulságok tárháza. 95Amint több versemben igyekeztem megfogalmazni: tulajdonképpen valami módon az egész világ.

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

Elhangzott a Magyar Rádióban. = Jelenkor, 1980. 1. sz. 4–12. p.

96

A viszonylagosság űzöttje-áldottja: az idő tünékeny, emberöltőnyi résében, örökös átmenetben, megfejthetetlen fényben és sötétben él. Természetes és megszokhatatlan számára a mindegyre változó: ránéz egy arcra, de mire meglátja, már másik arcot lát; fölkapja fejét egy szóra, de mire meghallja, aki szólította, sehol sincs már. Tartósan mégsem boldogtalan vagy kétségbeesett, hisz tudja: az is, ez is a lélek pillanata csupán. S van benne annyi derű- és bölcsességtartalék, hogy egy szép vers, egy tiszta asszonyi tekintet, egy jó, baráti beszélgetés helyre biccentse kizökkent idejét. Úgy ír tehát, mintha mégiscsak a megmaradás háncsára vésné voltának jeleit: szívdobogását, lélegzetét. Egy ki tudja hányadik ezredvégi ember szelíd, de markáns hieroglifáit.

– Neved természetesen hangzik a mai magyar költészetben: a versolvasó hozzászokhatott állandó jelenlétedhez. Munkásságodról meglehetősen sokat, sorsodról, személyiségedről igen keveset tudunk. Volt, aki már-már titokzatosnak nevezett…

– Pedig úgy hiszem, sem a sorsomban, sem a személyemben nincs több titok, mint bárkiében. Legföljebb arról lehet szó, hogy – verseimtől eltekintve – csakugyan ritkán beszélek magamról. Részint, mert nem éltem látványos életet, részint, mert ilyen a természetem… Pécs városában születtem, ma is pécsi vagyok. Közelebbről: a Mecsek oldalában, a Vilmos utcában, amely – mint a szomszédos György, illetve Miklós utca – a Zsolnay-család egyik tagjának nevét viseli. Külváros volt ez a szó gazdasági-társadalmi értelmében: a földszintes házakat meglehetősen szegény emberek lakták. Mi is csak bérlők voltunk a kicsiny lakásban, ahol édesanyám megszült (mert akkor még nemigen szültek kórházban, klinikán), s ahol hatéves koromig szüleimmel s nyolc testvéremmel éltem. Akkor a régi tulajdonos eladta a házát, az új pedig fölmondott nekünk. A „Város” segített rajtunk: a szigeti városrészben akkoriban fölépült lakótelepen kaptunk egyszerű, de jól lakható, kétszobás lakást. A legnagyobb öröm az volt a számunkra, hogy saját kis 97kertünk is lett. 1922-ben költöztünk oda, legidősebb nővérem akkor férjhez ment, így eggyel kevesebben lettünk. Édesapám alighogy új otthonunk lett, betegeskedni kezdett. 1924-ben, viszonylag fiatalon, 54 évesen nyugdíjazták, s 1927 márciusában meghalt. A MÁV betűírója volt (aki látta már a vagonok oldalán a különféle titokzatos számokat, feliratokat, vagy az állomásokon olvasható táblákat, az nagyjából tudja, hogy mivel foglalkozott), el lehet képzelni, hogy – közvetlenül az első világháború után – milyen nehezen tarthatott el ekkora családot. A halála után sorsunk még nehezebb lett. Édesanyám csekély „nyugbért” kapott a vasúttól, két szobafestő-mázoló inas, majd segéd bátyám munkát csak nyáron, a szezonban kapott. Nélkülözésben telt el gyermekéletem.

– Nagy család, szegénység, munkás sorsra kényszerítő körülmények közepette mégiscsak alkalmad nyílt arra, hogy tanuljál,„kiváljál”. Minek köszönhető ez?

– Úgyszólván legelső eszmélésemtől kezdve barátságban voltam a betűvel. Amikor édesapám címtáblákat, cégtáblákat vagy más szövegeket írt, mögéje álltam, s alig ötéves koromra, szinte észrevétlenül megtanultam olvasni. S hamarosan már önállóan böngésztem Petőfit, sok versét könyv nélkül fújtam. Volt bizonyos képességem a számolásban is: iskolás korom előtt összeadtam és szoroztam kétjegyű számokat. Az iskolában is könnyen haladtam: diplomám, sőt doktorátusom megszerzéséig, mindvégig színjelesen. Így hát kezdettől fogva természetes volt számomra, hogy tanulnom kell, s édesanyám, családom mindent meg is tett azért, hogy tanulhassak. A közeli jezsuita gimnáziumba írattak be, ahol – református vallásúként, jó bizonyítványaim ellenére – még tandíjat is kellett fizetnem. A negyedévenkénti 10 pengőt nehezen tudtuk összehozni. Többes számot használok, mert ahogy cseperedtem, iskolatársaim instruálásával magam is pénzt kerestem. Sőt felsőbb osztályos koromban, főként télen, majdhogynem én tartottam el a családot. Nyaranként jó életem volt: említett nővérem egy tanítóhoz ment férjhez, aki a Mohács fölött fekvő Dunaszekcső-szigeten tanított. Tanyaforma hely volt ez, ahol megismerkedhettem a falusi élettel, a jószágokkal, s az ottani gyerekekkel életre szóló barátságokat köthettem. Így nemcsak tapasztalatban, ember- és világismeretben gazdagodhattam, hanem a nyelvemben, szókincsemben is… Mindent egybevet98ve, ma már egyáltalán nem bánom, hogy úgy éltünk, ahogyan éltünk. Megtanultam igényeimet a lehetőségekhez szabni. Elképzeléseim, sőt még az álmaim sem irreálisak. Edződött akaraterőm is, megtanultam fegyelmezni magamat. Ifjú koromban aztán tudatosan is törekedtem erre: hetente például egy napot koplaltam, csupán önfegyelmem gyakorlására, s hogy alkalomadtán, ha szükséges, nemet is tudjak mondani magamnak. Ezért hát soha nem fogtam fel tragikusan, ha le kellett mondanom valamiről. Tudomásul vettem a körülményeket, végeztem a dolgomat.

– Gyermek- és serdülőkorodban értek-e olyan hatások, amelyek mintegy kényszerítettek a versírásra? Voltak-e ösztönző eleven (például tanári) vagy halott (például olvasott) mestereid?

– Tízéves koromban súlyos csapások értek. Alig temettük el édesapámat, legidősebb bátyám is meghalt: fertőző Duna-vizet ivott, tífuszt kapott, s három hét múlva, huszonnégy évesen vége volt. Lakásunk épp egy régi temetőre nézett, naponta láttam a gyászoló hozzátartozókat. Túl sok volt mindez számomra, amit átéltem, szinte kirobbantotta belőlem a versírást. Így már tizenhárom éves koromtól, amint az iskolából hazajöttem s megebédeztem, természetes szokásom lett, hogy mindig megírtam egy-egy – persze, zsenge – verset. Egyikük meg is jelent valamelyik iskolai újságban. Komolyabbat azonban csak tizenhat évesen adhattam közre egy országos református lapban. Csupán az érdekesség kedvéért megemlítem: Devecseri Gáborral és Mészöly Dezsővel együtt indultam ebben a lapban… Máskülönben épp olyan voltam, akár a többi gyerek. Mérhetetlenül szerettem például játszani. Eleinte a bátyáim összeeszkábálta játékokkal, de oly nagy fantáziával, hogy erre szomszédaink, a törvényszéki bíróék is fölfigyeltek. Nagy szerencsémre, mert így egyke gyermeküket is megtaníthattam játszani, közben birtokba véve annak egész játékbirodalmát… Diákként sem volt bennem semmi különös: nem azért tanultam, mert első akartam lenni; egyszerűen: nem tudtam elképzelni, hogy amit más képes megtanulni, azt én ne tudjam. Egy kis büszkeség volt tehát bennem, s némi becsvágy. Ami a tanítóimat, tanáraimat illeti: az elemi iskola negyedik osztályában egy roppant eredeti ember: Kutor Ferenc nótaszerző (a Lányok, lányok, simongáti lányok szerzője) tanított. Színesen, ízesen és gyakran mesélte háborús élményeit, a somogyi 44-es, 99ún. „rosseb” bakák történeteit. (Rájuk ragadt e jelző, nyilván, mert gyakran rossebeztek.) Egyénisége, nyelvi gazdagsága jótékonyan hatott rám… Középiskolai osztályfőnököm, Magyarlaki József az első osztálytól a nyolcadikig foglalkozott velünk. Látszólag szürke, valójában nagy ember volt: nemcsak kitűnő tanárként, szerénységével, nemességével is nevelt, oktatott. Ha valakit lódításon kapott, nem vitatkozott vele, csak ennyit mondott: – Ha hazudik, saját magának hazudik. Az idő múltával mind több hálával gondoltam rá. Magyarlaki tanár úr latinra és németre tanított. Neki köszönhetem, hogy a latin szerzőket mindmáig eredetiből fordíthatom. És azt is, hogy a némethez olyan alapokat adott, hogy végül eljuthattam a Faust második részének fordításáig, Rilkéig és másokig. Egy tábori kórházban hunyt el, már a háború után, viszonylag fiatalon.

– Nem említetted még olvasmányaidat, önálló szellemi építkezésedet. S mit ért számodra a későbbi hivatásodtól oly távol álló jogi egyetem? Vagy így is kérdezhetem: a magad útjára hogyan indultál?

– Egyetemi éveimnek sok hasznát vettem, de írói indulásomban először csak magamra hagyatkozhattam. Személyesen nem ismertem egyetlen írót sem, pedig akkoriban járt a pécsi bölcsészkarra előbb Tatay Sándor, majd – többek közt – Takáts Gyula és Weöres Sándor is. Velük azonban csak később, a Sorsunk című folyóirat létrejöttekor ismerkedtem meg. Mindamellett utolsó éves koromban, instruálásból összeszedett pénzen, Mozdulatlanság címmel megjelentettem egy kis verseskötetet. Ezt elküldtem Pécs akkori legnagyobb irodalmi tekintélyének, Várkonyi Nándornak, aki akkor az egyetemi könyvtárban dolgozott. Kicsit fölbátorodva aztán elmentem hozzá személyesen is. Ismeretségünk révén jutottam el a többi pécsi íróhoz, majd hamarosan tagja lettem a Janus Pannonius Társaságnak. 1940-ben jelent meg második kötetem: egy XII. századi francia költő, Hélinan verseit tartalmazta eredeti nyelvén és fordításomban. Ezt a vállalkozásomat már kedvező visszhang fogadta. Várkonyi 1941 nagyhetén kezdte el a Sorsunk című folyóirat szervezését (akkoriban írta egyébként híres könyvét, a Sziriat oszlopait), ennek már tanúja, részese lehettem. Egyetemi könyvtári hivatali szobájában gyűltünk össze, ott szinte naponta találkozhattam írókkal. Várkonyi nagy tu100dása, bölcsessége, szakmai igényessége és emberi szelídsége mindannyiunkra hatott. Nem tanított, pedig soha, inkább csak elmondta egy-egy gondolatát, s alkalmat adott az elmélkedésre. (Köztudomású, hogy ő egyáltalán nem hallott; ez a tény szinte rákényszerített bennünket arra, hogy neki írt céduláinkon pontosan, árnyaltan fogalmazzunk.) Ami úgynevezett önálló szellemi építkezésemet illeti: 1939-ben doktoráltam, utána egy ideig nem volt állásom, csak 6-8 tanítványomhoz jártam. Délelőttjeimet viszont azzal töltöttem, hogy beültem az Egyetemi Könyvtárba és mindent elolvastam Lao-ce-től Swedenborgig, az angol-amerikai költészetig. Egyik kedvenc olvasmányom volt Taine ötkötetes angol irodalomtörténete. De természetesen akkor is, korábban is, olvastam a latinokat és végigolvastam például Dosztojevszkijt. A nagy orosz azóta is a legnagyobbak egyike számomra. Nem csupán kristálytiszta epikáját csodálom, hanem főként azt, hogy minden hősének szenvedésében benne érzem az ő személyes pokoljárását is. Lenyűgöz hatalmas életértése, s az, ahogyan benne él az emberi közösség minden sötétjében, kínjában. A megértés és a megbocsátás nagyságában érzem őt páratlannak. És megismertem azt, amit kevesen ismernek: Dosztojevszkij humorát, melyre pontosan illik az Arany János-i meghatározás, mely szerint a humor „halandó létünk cukrozott epéje”.

– A költészetről, lírai mestereidről még keveset szóltál, holott olyan társad volt az indulásban, mint a csodagyerekként föltűnt Weöres Sándor…

– Petőfi-„kalandomat” már említettem. Adyhoz 15 éves korom tájt, dunaszekcsői nővéremék könyvtára révén eljutottam. Az iskolában akkor ő még szinte tilalmas szerzőnek számított, így izgalommal és mohó szeretettel ismerkedtem vele. Aztán egy nyáron át éjjel-nappal olvastam, s persze, magam is „Ady-verseket” írtam. Ady-szerelmemből aztán József Attila „gyógyított ki”. Őt hamar megismertem, és kezdettől megéreztem nagyságát. Ezt dokumentálhatja öngyilkossága hírére írott, első kötetemben megjelent versem. Weöres Sándor hatott rám harmadjára, de ő már egészen másképp, hiszen vele „elevenen”, naponta találkozhattam. (Most nem említem az ógörögöket, pedig már 16 éves koromban fordítottam Anakreónt, nem sorolom a latinokat, pedig később a Carmina Buranától Janus Pannoniusig „hivatásszerűen” tolmácsoltam a középkoriakat, 101néhány klasszikust is, és nem térek ki Baudelaire-re, Rimbaud-ra s más külföldi mestereimre sem.) Weöres akkor már a Nyugat körében is elismert költőnek számított. A harmincas évek közepén megjelent két kötetével (Hideg van, Ember és kő) egészen új hangot ütött meg: költő volt a szó legtágabb és legszűkebb értelmében. Amit ő hozott, az időtlen volt, mint a törzsi népek művészete, nem kötődött a pillanathoz, irodalmi divatokhoz vagy iskolákhoz. Legkivált egyetemességét éreztem rendkívülinek, a mélységet, melytől oly távol állt mindenféle alkalmi „programosság”. Megmutattam neki verseimet, s ő is elolvastatta velem a sajátjait. Bár Weöres Sándortól mi sem áll távolabb, mint a tanárosság, talán épp ez a mi mindennapi beszélgetésünk volt az én igazi költői iskolám.

– S milyen volt a közeg, amelybe érkeztél, amelyből indultál? Volt-e Pécsnek erjesztő-ösztönző szellemi, irodalmi élete?

– Pécs akkori szellemi állapota nem volt valami vigasztaló, a városon provinciális álmosság ült, korábban jó ideig uralkodtak a dilettánsok. A Janus Pannonius Társaság ugyan szervezett (megalakulásától, 1931-től) irodalmi felolvasásokat, ezeken megjelent szinte minden jelentős magyar író, ám ennek hatása csak igen szűk kört érintett. Az egyetem bölcsészkarán is működtek kiváló professzorok (például Kerényi Károly, Thienemann Tivadar, Tolnai Vilmos), ám ők is csak kevéssé hathattak a város szellemi életére. 1941-ben, amikor a Janus Pannonius Társaság megalapította a Sorsunk folyóiratot, már megindult valami pezsgés. Fischer Béla nyugdíjas alispán, a kultúra nagy mecénása révén, továbbá Esztergár Lajos polgármester hívására, ösztönzésére sok kitűnő ember jött Pécsre. Köztük épp Weöres is, akit a városi könyvtár újraszervezésével bíztak meg. De oda települt Maros Rudolf zeneszerző, akkor tért haza Martyn Ferenc festőművész Franciaországból, oda hívták Takács Jenő zeneszerző-zongoraművészt (a Holdbeli csónakos zenéjének majdani komponistáját) és sok más muzsikust. S ott működött Lovász Pál költő. Mindenekelőtt persze, Várkonyi Nándor volt a műkedvelés és a provincializmus elleni harc, s az önálló irodalmi élet megteremtésének szelíd, de kitartó irányítója. Weöres pedig, pesti ismeretségei révén Vas Istvántól Kálnoky Lászlóig, Rónay Györgytől Jékely Zoltánig úgyszólván mindenkitől szerzett kéziratokat. Várkonyi olyan ember volt, hogy aki vele találkozott, több lett általa, annyira 102áradt belőle a barátság és a szeretet. Németh László Pécs szent emberének nevezte. Elkezdődött tehát Pécs szellemi életében valami. A Sorsunk aztán, a 40-es évek második felében megszűnt. A város azóta szellemi életében rengeteget fejlődött. Nem könnyen, mert az idők folyamán számosan elmentek innen. Néhányadmagammal én mindvégig itt maradtam.

– Úgy tudom, 1943-ban, Weöres Sándor utódaként lettél az említett könyvtár vezetője, a bibliotékáé, melynek – noha a neve változott – voltaképpen mindmáig dolgozója vagy. Hogyan alakult a sorsod éppen így? Mi kötött e helyhez ennyire?

– Mondjam, hogy hűséges természet vagyok? Talán az is, de azt hiszem, inkább a körülmények alakultak így. Dolgoztam más munkakörben is, lett volna mód, hogy – mondjuk – Budapestre menjek, de mindig vissza-visszatértem ezek közé a falak közé… 1943-ban jelent meg második, immár a „komolyabb” saját verskötetem. (Szerkesztésében Weöres segített: verseimre szabályos osztályzatokat adott; ma is őrzöm őket.) 1945-ben az 1917 óta kommunista Boros Istvánt nevezték ki Pécs város és Baranya megye főispánjának, ő titkárként maga mellé hívott. Izgalmas és változatos évet éltem át e nagyvonalú és segítőkész ember mellett, akinek Pécs az újrakezdést köszönheti. Mindig józan volt és humánus azokban a legkülönfélébb indulatoktól túlfűtött időkben. 1945 decemberétől diplomáciai szolgálatba helyezték, s az új főispán Münnich Ferenc lett. Mindössze egy hónapig voltam titkára ennek a tág látókörű, a kicsinyes rosszindulatra csak legyintő, spanyolországi szabadságharcos emlékeit oly jó ízű szenvedélyességgel mesélő embernek. Noha nem volt még helyismerete, csöndes humorral, nagy hozzáértéssel intézte a város és a megye ügyeit. Szerettem, tiszteltem, azonban költői terveim miatt visszakívánkoztam a könyvtárba. Belátta, hogy az jobb lesz nekem, s elengedett. Azóta, kisebb kitérőkkel, csakugyan egy életen át könyvtáros, vagyis olvasó és olvasásra biztató ember voltam s vagyok.

– Hallottam: életed egyik legnagyobb élménye volt 1947–48-as olaszországi tartózkodásod. Mit adott az a kint töltött néhány hónap?

– Jó évem volt az 1947-es. Januárban Baumgarten-díjat kaptam, méghozzá Hajnal Annával, Kálnokyval, Pilinszkyvel egyszerre. Akkoriban már megbíztak különféle fordításokkal, főként Janus Pannoniussal. Minden bizonnyal ennek köszönhe103tem, hogy öt hónapig a Római Magyar Akadémia vendége lehettem. Rendkívüli emberek társaságában. Ott volt akkoriban Weöres Sándor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Ferenczy Béni, Kerényi Károly, Lukács György, Klaniczay Tibor, Takáts Gyula, Fülep Lajos. Bartókról pl. Balázs Béla tartott előadást. Ferenczy Béni több alkalommal múzeumi kalauzunk volt. Takáts Gyulával, Klaniczayval utazgattunk. Bejártuk Közép-Olaszországot, és bejártuk Szicíliát. Gondolom, nem kell részleteznem, milyen élmény volt ilyen helyeken, ilyen emberekkel naponta együtt lenni… Hazatérésünk után azonban minden megváltozott. 1948-tól 1953-ig – sokadmagammal – semmit sem publikálhattam. Megszűnt a Sorsunk, elindult az „első” Dunántúl, majd a „második”, ennek azonban – jó ideig – csak mellékszereplője lehettem. Csak később „jegyeztem” én is a lapot – mások mellett –, s 1961-től, kis megszakítással szerkesztő bizottsági tagja, illetve főmunkatársa vagyok a Jelenkornak. A „hallgatás” éveiben lefordítottam viszont a Faust második részét, fordítottam Brecht-verseket és -drámákat, latin klasszikusokat, Dantét, Rilkét, sokat a Carmina Buranából, egy sereg Janus Pannoniust, s egyebeket.

– Most azonban, több mind negyed százada, sorra jelennek meg köteteid, s költészetünk legjobbjai közt tartanak számon. Hadd tegyek fel egy kissé együgyű kérdést: voltaképpen mi számodra a költészet?

– A vers számomra életfunkció. Vagy más oldalról: akár a levegő: nélküle valószínűleg megfulladnék. Gondjaimat – ha csak átmenetileg is – csupán a vers tudja megoldani. Semmire sem tudok úgy ránézni, hogy az ne váltson ki belőlem valamilyen lírai reflexiót. Nem mindegyikből születik persze vers, ám számomra a tárgyakat, a jelenségeket, az embereket egyaránt valamilyen lírai aura fogja körül, csak így vagyok képes a világot látni, megközelíteni… Verseim egyébként mindig egyensúlyzavaraimból születnek. A tartós boldogság, nyugalom stb., szerintem illúzió. Elveszett egyensúlyomat, nyugalmam, harmóniám „kibillenéseit” mindig csak versekkel tudom kiegyensúlyozni, helyreállítani. Én tehát egyensúlyom visszanyerése céljából írok. Goethének nemegyszer szemére vetették gyakorlatiasságát, azt, hogy az élete olyan pontosan, polgáriasan elrendezett. Ám Goethe ilyenkor azt válaszolta, hogy ő ezt a 104nyugalmat egy vulkán tetejére építette. Igazi derű, nyugalom alighanem csak egy legyőzött vulkánon létesülhet. Nincs éjjel-nappali bölcsesség sem. Teilhard de Chardin francia teológus-antropológus-filozófus egy sereg könyvet írt mások vigasztalására, megnyugtatására. De utolsó napjait keserű bizonytalanságban töltötte.

– Költészeted egyik központi gondolata, felzaklató, megválaszolhatatlannak tetsző kérdése: a rejtélyes, az ember számára elfogadhatatlan idő…

– Tudom, de képtelen vagyok tudomásul venni: az idő az emberi élet végességét is jelenti. Számomra az élet legnagyobb botránya: a halál. Mondják: ha meg nem halnánk, más lenne az életünk is, mert éppen a halálból süt vissza ránk olyan fény, amely a létünknek más tartalmat, távlatot, értelmet ad. Ám én ezt nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy a halál a legnagyszerűbb életet is megsemmisíti. Rettegett ellenfelem az idő. Utolsó lélegzetemig harcban leszek a halállal.

Magyar Ifjúság, 1984. szept. 28. 34–35. p.

105

– 1985. április 4-én költői, műfordítói és irodalomszervezői munkásságod elismeréseként Kossuth-díjjal tüntettek ki. Tudtommal ez volt az első alkalom, hogy vidéken élő magyar író ebben a magas kitüntetésben részesült. Születésed óta Pécsett élsz. Költői pályád itt bontakozott ki. Milyen lényeges különbséget érzékelsz a régi, a két háború közti idők vidéki irodalmi élete és a mai között?

– Igen, én is úgy tudom, hogy vidéken élő magyar író eddig még nem kapott Kossuth-díjat. S azt hiszem, hogy ez is rávilágít némileg a két háború közötti vagy a még régebbi idő és a mai napok vidéki irodalmi élete közötti különbségre. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: a magyar vidék irodalmi élete „felnőtté” vált. Nagykorúvá, jórészt önállóvá. Természetesen helytelen lenne úgy felfogni a vidéki irodalmi életet – mint ahogy a vidék életét általában is –, hogy függetlenné válhat a budapestitől. Ez képtelenség lenne. Viszont arról igenis szó van, hogy ma már vidéken is élnek szép számmal olyan írók, akik egyetemes értékeket teremtenek. Ha csak a statisztikát nézzük is, a Magyar Írók Szövetségének kereken száz tagja vidéki lakos.

– Szükség van ma a szellemi-kulturális decentralizációra, vagy az érték szempontjából teljesen mindegy, hogy hol jön létre?

– Azt a kérdést fölvetni, hogy szükség van-e ma szellemi-kulturális decentralizációra, meglehetősen időszerűtlen. Az általános fejlődés is ebben az irányban halad. Ez már magában is bizonyíték. És nemcsak akkora városra vonatkoztatva, mint Pécs, hanem kisebbekre, sőt községekre is. Az örvendetesen gyarapodó, apró helytörténeti s egyéb gyűjtemények, múzeumok egy-egy faluban igenis valamiképpen kulturális értékek. Talán mozgósítóbb, termékenyítőbb és maradandóbb is a hatásuk egy-egy kisebb közösségre, mint a máshonnan kapott szellemi termékeké. De ha a pécsi Csontváry- vagy Vasarely-múzeumot nézem – hogy helyi példákat említsek –, ezek sem 106csak esztétikai értékek, hanem kulturális értékteremtő és nemes lokálpatrióta érzelmeket támasztó-tápláló intézmények is.

– Volt-e kísértés, lehetőség életedben, hogy elmenj a városból? Mi kötött meg Pécsett, mi tart meg ma is a városban? A ragaszkodás a helyhez, a vidékhez nem gyöngeség-e?

– Kísértés is, lehetőség is volt már az évek során, hogy elmenjek Pécsről. Hála istennek, mindig közbejött valami, s az amúgy sem nagy lánggal lobogó szándékaimat könnyen eloltotta. Azért mondom, hogy hála istennek, mert végül is úgy érzem, helyesen tettem, hogy itt maradtam. Ragaszkodás és gyöngeség egyaránt volt bennem. Régebben inkább a gyöngeség: irtózás a változástól, az adminisztráció bonyolultsága, családi dolgok stb., később a némileg dacból is született „csakazértis” hűség, hogy valakinek itt is kell maradnia. Ezt főként íróbarátaim szinte csoportos Budapestre költözése okozta. A csoportos szót itt persze nem a tömeg értelmében veszem, de ha írókra gondolok, akkor már az a három-négy, aki nagyjából tízévenként itt hagyta Pécset, bizony csoportnak mondható.

– Akik elmentek, megrovod őket azért, mert „hűtlenek” lettek a városhoz?

– Nevetséges lenne hűtlenséggel vádolni őket. Voltak közöttük olyanok, akiket tulajdonképpen semmi sem kötött Pécshez. Ide kerültek valahonnét, aztán pályájuk úgy alakult, hogy továbbmentek. Másokat a „történelem” sodort el. Megint mások a nagyobb lehetőségek kísértéseinek engedtek. Örömmel és megelégedéssel mondhatom viszont, hogy egyetlen, ún. „elszármazott” pécsi író sem lett hűtlen hozzánk, s írásaival, látogatásaival folyamatosan dokumentálja hozzánk tartozását.

– Új kötetedben, a Görbül az idő-ben van egy vers, Ars poeticák a XX. századból a címe, amelyben arról írsz, hogy ha az ember ezeket a XX. századi ars poeticákat olvassa, „kezd megzavarodni / mert halmozódnak a hideg-meleg / fekete-fehér ellentétek”, vagyis az azonos időben élő, igen kiváló költők egymástól nagyon eltérő ars poeticákat fogalmaznak meg. Lehetségesnek tartod, hogy egyetlen költőnek is változzék idővel ars poeticája, a költészetről vallott fölfogása?

– Itt hasznos visszamenni egy kicsit az alapokhoz. Kezdjük a „Poeta non fit, sed nascitur” igazságával. Ha aztán valaki valóban költőnek születik, akkor miért ír? A „miért” ok és célhatá107rozó kérdőszó. Azt gondolom, egzisztenciálisan fontosabb az okot nézni. Ír, mert nem bírja ki, hogy ne írjon. Ha aztán ehhez valamilyen cél is kapcsolódik, akkor az ok és cél szerencsésen találkozik. Az ars poeticák az előbbieknek megfelelően meglehetősen bizonytalan születésűek. Ha elsődlegesen az ok teremt művet, akkor a költő vagy bármilyen művész jobbára a saját gyakorlatából vonja le az ars poeticát; ha viszont a cél, akkor az ars poetica esetleg ebbe az irányba igyekszik terelni a gyakorlatot – nem mindig sikerrel. Hogy az ars poetica változhat-e? Okvetlenül. Ahogyan az ember és az emberben a művész is változhat és változik is. Maga az élet, a tapasztalatok, körülmények, örömök, bánatok, röviden és egyszerűen: a sors viszi az embert magával. Persze leglényegében minden művész ugyanaz marad, még akkor is, ha a megfogalmazott ars poetica mást mutat. Legfeljebb egy-egy törekvés, kísérlet, a művészi oldal egy-egy sajátos vonásának hangsúlyozottabb kiemelése történik ilyenkor.

– Régebben keveset írtál, kevesebbet publikáltál. A szó ünnepé-t (1959) a Szabadulás-tól (1947) tizenkét év választja el. Akkor azt mondtad, hogy a szó ünnep, a költő ritkán szóljon, a tömörséget tetted normává. Ma, amikor sűrűn publikálsz, kétévente jelennek meg új köteteid, más igényt támasztasz a költészettel szemben?

– Azt én soha nem mondtam, hogy a költő ritkán szólaljon meg. Az „ünnep” jelleget nem okvetlenül az alkalom ritkasága adja. Persze ma is azt vallom, hogy a költészetnek valamiféle „ünnep”-nek kell lennie. Akkor, amikor egy kötetemnek ezt a címet adtam, hogy A szó ünnepe, a „szó”-t nemcsak, sőt nem is elsősorban nyelvi fogalomnak szántam, hanem a szellemnek és a léleknek az élet, a létezés magasabb szféráival történő találkozásait akarta jelezni. Hogy régebben kevesebbet írtam? Ennek elsősorban nagyon prózai okai vannak. Volt egy polgári foglalkozásom. Naponta nyolc órai munkával. Itt-ott egyéb civil munkát is kellett vállalnom. Mióta több az időm, több jut az írásra is. Említetted a tömörséget. Nagyon szégyellném, ha ezzel a régi és mindig fontosnak tartott elvemmel ellentétbe kerülne, hogy az utóbbi időben többet írok. Lehet keveset írva is bőbeszédű egy költő és fordítva: többet írva is tömör. Szeretném hinni, hogy nagyobb termékenységem nem lett tömörségem kárára.

108

– Új köteteidben külön ciklusba gyűlnek az „érmek”, a „főhajtások”, a „hűség” versei. Ezekből a barátok, az eszmények, a „csillagok” igen széles köre rajzolható meg. Ugyanakkor gyakran beszélsz a versekben magányról, bezártságról, falakról, szigetről. Hogyan oldható föl ez a két, ellentétesnek látszó érzés?

– Mindig mérhetetlenül tiszteltem a szellemi nagyságot. Nemcsak az irodalomban, minden más területen is. Őszinte alázattal közeledtem hozzá. Hozzám nyilván elsősorban az írók, költők álltak közel. Ennek a közelségnek nem kell okvetlenül a fizikai közelséget is jelentenie. Köznapi életemben valóban elég magányos vagyok. Alig járok társaságba, s alig járnak hozzám is barátok. Ugyanakkor boldogan élveztem és élvezem ma is azt a mozgási szabadságot, melyet a könyvek a szellem birodalmában lehetővé tesznek. Ezért is szerettem mindig a könyvtárosságot. Az hommage-versek egy-egy találkozás hála-megnyilvánulásai. Van köztük néhány olyan is, amit egy-egy évforduló íratott meg. De ezek mögött is ott volt már a szellemi találkozás valamikori élménye.

– Hogy a hetvenéves Weöres Sándort születésnapján verssel köszöntöd, természetes: régi barátság fűz össze benneteket. De a nyolcvanéves, illetve halott Illyés Gyulát is három verssel, három „főhajtással” köszöntöd. Ugyanakkor 1947-ben Illyés költészetéről eléggé kritikusan írtál. Azt jelenti ez, hogy a költő kész ítéletét módosítani, megváltoztatni? Milyen okok késztetik erre?

– 1947-ben Illyésről, pontosabban: költészetéről valóban kissé tartózkodóan írtam. Fiatal voltam, kevésbé megértő, harcosabb alapállású, de Illyés sem volt még az, akivé később lett. Meg kell mondanom: Illyés prózáját talán mindig kicsit jobban is szerettem, mint líráját. Egyébként később Illyés írónál jóval többé nőtt: valamiféle „pásztor”-ává a magyar népnek. Így köszöntöttem nyolcvanadik születésnapján, és így is búcsúztattam halálakor.

– Nézzünk szembe az obligát kérdéssel: az elődök, illetve a kortársak közül ki volt az a három alkotóművész, akinek – ma úgy gondolod – a legnagyobb hatása, alakító-formáló szerepe van költészetedre, személyiségedre?

– Azt kéred, hogy három alkotóművészt nevezzek meg, aki nagy hatással volt rám. Nehéz feladat, s téged is nyilván a szokványos mitikus-misztikus hármas szám késztet a kérdés ilyen föltevésére. Mégis mondok három nevet, de azzal, hogy 109nyugodtan bővíthetném a névsort. Tehát: József Attila, Weöres Sándor és a képzőművész Martyn Ferenc. Hogy melyikük mivel hatott rám, azt nehéz volna röviden elmondani. A két utóbbival közvetlen baráti kapcsolatba kerültem. József Attilát még serdülő koromtól fogva az emberi és költői nagyság csodájának tartom.

– Költészetedben az utóbbi időben fölerősödött az ironikus hang. A poétikai eszközök között – a rímekben, a szókincsben – számos jele van ennek. Az irónia nálad pusztán a hatáskeltés eszköze, kifejezésmód csupán, vagy életszemlélet, magatartás, a világról, a létezésről való „véleménymondás”?

– Régen rossz, ha egy költőnél az eszközök elválnak az életszemlélettől s a közölnivalótól, ha csupán hatást akarnak kelteni. Persze a hatás reklám-értelmében. Amikor én előbb a tömörségről beszéltem, abba beleértettem azt is, hogy az élmény – ami nélkül nem tudok írni, s amit végül is az életszemlélet minősít – és a kifejezés között mindig a lehető legrövidebb utat keresem. Igyekszem tehát arra, hogy az élmény megjelenítésének minden eleme közvetlenül funkcionális legyen. De mindig a megjelenítés érdekében. Szerintem nem lehet jó semmiféle művészi termék, ha nem valamiféle – ahogyan te fogalmaztál – véleménymondás. Olyan, ami persze az életszemléletben, kifejezhetném úgy is, hogy a művész filozófiájában gyökerezik. Az irónia verseimben mindig jelen volt. Epigrammákat már korai köteteimben is jócskán találni. Az irónia viszont könnyen csúszik át szatírába, s úgy vélem, nálam inkább arról van szó, hogy a különféle nem kedvelt tények, tapasztalatok megváltoztatási lehetőségének a hite egyre inkább kialszik. A szatíra indulatában még ott bujkál a reménység, hogy használ valamit a megfogalmazás, az „odamondogatás”. Az iróniában a „kézlegyintés” válik uralkodóvá. A szem látja a valóságos vagy annak vélt abszurdumokat, a nyelv meg is fogalmazza, de a szív már nem hisz, vagy enyhébben szólva: kételkedik a változás lehetőségében.

– Ha valóban úgy van, hogy az „álcázott gúny”, az irónia és az önirónia megnőtt költészetedben, akkor ezt a fölerősödést mi váltja ki? Személyes oka van ennek („görbül az idő”?), vagy a világban nőnek meg azok az erők, amelyek a költőben a tehetetlenség érzését megnövesztik? Az irónia költészetedben inkább a 110személyes sorsra válasz, vagy a világban érzékelt kiúttalanságnak, a dolgokon való változtatni nem tudásnak a kifejezője?

– Nem hinném, hogy a világ változásai szülték bennem ezt a folyamatot. Inkább én változtam meg. Amikor az ember már sokszor megy a falnak, óvatosabbá, gyanakvóbbá válik. S az öniróniában végül is saját régebbi hiszékenységén mosolyog. Hogy mindez személyes sorsom kivetítése-e vagy az objektív világ tudomásulvételének következménye-e? Lírikus vagyok, tehát alanyi költő. Ami nem érint, vagyis ami – akármilyen távolról – nem válik sorsommá, arról nincs mondanivalóm. Nyilvánvaló, hogy a világ és az élet csak ezzel a közvetítéssel jut szóhoz. Hogy visszautaljak az előbb már említettre: az iróniát és az öniróniát is változó filozófiám adja.

– Költészeted egyik alapmetaforája a kert. Nyilván nem egy néhány négyzetméternyi földterületről van szó a versekben. Mégsem lehet közömbös azt tudni, hogy milyen személyes forrásokból, élettényekből fakad ez a kert-élmény. Mikor és hogyan találkoztál életedben a kerttel? És ha a kert valóban többet jelent lírádban, akkor ez a kert-metafora milyen költői tartalmakat, jelentéstöbbletet bír el? Kert és természet azonosítható fogalmak?

– Jól látod, illetve jól gyanakszol: a kert és a természet nálam lényegileg egyet jelent. Odáig, hogy a „megművelt”, „hasznot hozó”, „tulajdonjogilag hozzám kapcsolódó”, „bekerített” földterület nekem nem mond többet, mint egy darab erdő vagy rét akárhol, ha intimebb kapcsolatba kerülhetek vele. Bár Pécsett születtem, itt is töltöttem egész életemet, szerencsémre körülményeim úgy alakultak, hogy valamiképpen mindig közvetlen érintkezésben lehettem a természettel. Ehhez jelentősen hozzájárult az, hogy nagyjából tízéves koromtól fogva húszegynéhány éves koromig minden nyaramat Dunafalván tölthettem nővéreméknél. Most saját kertem van. Ez a kapcsolat bensőségességét és mélységét a természettel csak segíti. A Világ körüli utazás című versemben megpróbáltam elmondani – de persze sok egyéb versemben is más-más oldalról –, hogy egzisztenciálisan mit látok én kertemben, vagyis a természetben. Röviden: a totális életet és a totális világot. Reálisan és szimbolikusan egyszerre. Magamra és az emberi közösségre egyaránt vonatkoztatva.

111

– Az emberi közösséget említed… Ez juttatja eszembe a másoktól hallott „vádat”: budapesti szerkesztőségekbe nem jársz, az irodalmi élet vitáiban nem veszel részt, publicisztikát nem írsz. Mi a véleményed az író közéleti szerepéről? A költőnek mindent versben kell elmondania? Árt a költőnek, ha közügyekben fárad, közdolgokban nyilatkozik meg?

– Meglehetősen nehéz és mindmáig tisztázatlan kérdés. Mindenki azt hiszi, hogy tudja, mi a közélet és mi a közéletiség. Szajkózzák e szavakat már-már gépiesen, de alig próbálnak mélyükre nézni. Azt gondolom, magyarul és egyszerűen: közéleti minden olyan emberi tevékenység, amelyik nem marad a szoros értelemben vett egyéni, illetve családi határokon belül. Tehát akármilyen mértékben, de más, illetve több ember érdekeit szolgálja. Ebből a fogalmazásból már az is következik, hogy a közéletiségnek különféle fokozatai vannak. Talán furcsa, de azt hiszem, nagyon kínálkozik itt a legutóbbi képviselő-választások konstrukciójának példája. Tudnivaló, hogy létezett egy ún. országos lista. Az ezen a listán jelölt és megválasztott képviselők nem kapcsolódtak és kapcsolódnak egyetlen konkrét választókerülethez sem. Az itteni jelöltek választási beszédeikben ezért nem is arról nyilatkoztak, hogy ebben vagy abban a megyében, városban ilyen vagy olyan problémát igyekeznek megoldani, hogy segítik az útépítést, az öregek otthonának létesítését, valamilyen üzem fejlődését, ami kerületükben működik stb. A kerületek képviselői szemüket már kisebb körre függesztik. Aztán, ha tovább megyek, a tanácstagok mozgása még szűkebb. Ám egyaránt fontos valamennyi. De nemcsak fokozatai, hanem változatai is vannak a közéleti munkának. Aszerint, ki milyen területen végzi, s milyenek az eszközei.

– Publicisztikát nem írsz, az irodalmi közélet vitáiban nem szólalsz föl, ugyanakkor szívesen mutatsz be fiatal költőt, írsz könyvekhez előszót, sőt alighanem olyan verseket is írtál, amelyeket valamiféle tág értelemben politikai verseknek lehet nevezni. Vállalod ezekre a versekre ezt a jelzőt? Melyek ezek a versek?

– Nos, én verseket írok, műfordítok, költészettel, irodalommal foglalkozom. Tagja vagyok a Magyar Írók Szövetségének, sőt a szövetség választmányának is. Részt veszek a Dél-dunántúli Írócsoport folyamatos életében, továbbá főmunkatársa vagyok 112a Jelenkor című folyóiratnak. Író-olvasó találkozókra járok, rendhagyó irodalomórákra, olvasom teljesen ismeretlen költők hozzám küldött kéziratait, vállalok velük személyes találkozásokat, beszélgetéseket, jóval túl a főmunkatársi kötelességemen, véleményt mondok fiatal vagy kevésbé fiatal költőbarátaim írásairól, segítek esetenként köteteik összeállításában; felkérésre vállalok évfordulós, illetve továbbképző előadásokat, és sorolhatnám még. Vajon közéleti cselekvés-e mindez? Azt mondod – és ezt már más is hasonló módon fölvetette –, hogy nem járok különféle szerkesztőségekbe. Valóban – ezt én teszem hozzá: – életemben legfeljebb két-három alkalommal voltam akár folyóirat-, akár könyvkiadói szerkesztőségekben. De ha mindezt tenném, hogy az közéleti cselekvés lenne, abban erősen kételkedem. Bizony én az ilyesmit hajlamos vagyok inkább önadminisztrációnak nevezni. Amire persze mértékkel szükség is van… Él bennem egy olyan sejtelem, hogy ha mindenki az országban minőségileg a legjobban végezné a munkamegosztásban neki jutott feladatot, akkor lenne igazán „közéleti” ember, és akkor lenne a legjobb közéletünk. Hogy a közös problémák megoldásában közvetve vagy közvetlenül mindenkinek részt kell vennie, az természetes. De a részvétel megítélésében óvatosabbnak kell lenni. Az a véleményem, hogy verseimmel ugyancsak közéleti tevékenységet folytatok. Már több ízben megfogalmaztam ars poeticámat. Lényege: költészetemmel szeretnék másokat élni segíteni. Meggyőződésem – erről is beszéltem már máshol –, hogy embertársaim között jócskán akadnak, akik hozzám hasonló gondokkal, problémákkal küszködnek, az enyéimhez hasonló terheket hordoznak, örömöknek örülnek. Ha tehát én a magam dolgairól igyekszem jelentést tenni, ezzel mindazoknak, akiket említettem, segítek problémáikat tisztázni. Ám vannak nekem közvetlen politikai verseim is. A Simeon tűnődése című kötetemben például a Mai La Fontaine című vers, amit századunk diktátorainak ajánlottam. Legújabb, Görbül az idő című könyvemben például az Illyés Gyuláról szóló két vers. De régebbi köteteimben is epigrammák, rövid versek sorát tudnám említeni. Például Bogácsné és a púp, Vázlatok portrékhoz, Karakán, Borsszemek stb.

– Mit tartasz ma a legfontosabbnak a magyar költészet jövőjét illetően? Ahhoz, hogy a huszonegyedik században is legyen 113érvényes költői válasz az akkor élő ember számára… Mit üzensz azoknak, akik a hét évszázad magyar lírai hagyományát vállalják, és azt akarják folytatni? És mit azoknak, akik egy gyökeresen más hangra, új lírai forradalomra, sőt, a korábbitól merőben eltérő nyelvfelfogásra esküsznek?

– Talán a kérdés megkerülésének látszik, de aligha lehet másképp válaszolni rá: a líra jövője a jövő generációk ügye. Hogy a huszonegyedik században is kapjanak költői válaszokat az akkor élő emberek, azt a majd akkor élő költőkre kell bízni. Nagyképűség lenne, ha tanácsokat próbálnék adni nekik. Ha a huszonegyedik században is lesznek magyar költők – márpedig lesznek, mert kell hogy legyenek –, meg fogják érezni koruk igényeit, szükségleteit, közérzetét, gondjait, szorongásait, egyáltalában mindazt, ami valamennyi kor emberét körülveszi s foglalkoztatja, és felelni fognak a föltett vagy csak lappangó kérdésekre. Eddig még minden kor megteremtette a maga művészetét, megszülte a maga művészeit, köztük költőit is. Ami most már a hagyományőrzők és az újítók kérdését illeti, arra nézve megint csak egy meglehetősen általános választ adhatok. Hagyományőrzők nélkül a nagy tömegek nem tudták volna megkapni költői táplálékukat a saját korukat illetően. Újítók nélkül viszont nem teremtődött volna meg az a lépcső, amelyre a következő generációnak szükségszerűen lépnie kellett. Jómagam az igaz költőket szeretem, akik áltatás és önáltatás nélkül merik nézni magukat és korukat, és amit látnak, azt ködösítés nélkül el is merik mondani. S ha már mindenképp üzenet kell, akkor ez az üzenet nem lehet más, mint felhívás erre a költői magatartásra.

– És mit tartasz legfontosabb költői tartalomnak, közlendőnek a saját költészeted szempontjából? Mi az, amiről a huszonegyedik századi ember számára beszélni akarsz? Mit üzensz neki?

– Hogy én mit tudok majd még mondani a huszonegyedik század emberének? A történelem nem epikus folyamat, hanem drámai. Hatalmas feszültségek sorozatos szembenállásán, időleges megoldódásán, majd újratermelődésén át megy előre. De valami mindig állandó benne, s ez: a humánum. Itt-ott üldözve, megszégyenítve, sőt félig eltiporva szívósan él, s minden keserű tapasztalat ellenére úgy érzem, hogy erősödik is. Ha ebből a humánumból valamit sikerül verseimben megmutatnom, s ha ennek a humánumnak a gazdagodásához valami 114kevéssel hozzá tudtam járulni, akkor ez – hiszem – megmarad belőlem a huszonegyedik század és talán még a későbbi századok emberei számára is. S ezeknek az embereknek egyúttal azt üzenem: maradjanak meg embernek, s ha ebben verseim egy parányit is segíteni tudják őket, örülök neki.

Kritika, 1985. 11. sz. 21-22. p. = Tüskés Tibor: Az utolsó évszak. Pécs, 1997. Pannónia Könyvkiadó. 99-111. p.

115

– Csorba Győzőt egy kert közepén álló házban találom. Előzetes beszélgetésünkkor említette: ez a tizenkettedik lakása. Hadd kérdezzek most ezekről. Azt hiszem, történetük egyben egy kis várostörténet, sőt irodalomtörténet is lehet.

– Valóban ez a tizenkettedik hely, itt Pécsett, ahol lakom. Mindig Pécsett laktam, ennélfogva számomra az élet helyszínét Pécs jelentette.

– Persze, majd megengeded, hogy beszélgetésünk során azért mégis más helyszín felé is kitekintsünk.

– Természetes. De most szeretném röviden elmondani, hogy ez a tizenkét lakás hogyan és miért következett egymás után. Ugyanis, ha az én idén betöltendő hetven évemet elosztjuk tizenkettővel, akkor kereken hat és fél, ha jól tudok számolni, jut egy lakásra. Viszont ebben a lakásban, ahol most lakom, már huszonhetedik éve élek, ami azt jelenti, hogy nem egészen arányosan oszlottak meg a különféle lakóhelyeim évei. Ebből az is következik, hogy a költözködéseim nem mindig önkéntesek voltak.

Kezdődött azzal, hogy megszülettem, innen körülbelül úgy kétszáz méterre légvonalban, a Vilmos utcában. Csak úgy érdekességként megjegyzem, hogy Zsolnay Vilmosnak a családja volt itt akkoriban a tulajdonos, még mielőtt ezek a házak felépültek. Van György utca is, Miklós utca is. Mind a három utca a Zsolnay-család egy-egy tagjáról kapta a nevét. A Vilmos utcában születtem, de hatéves koromban már el kellett onnan költöznünk, ugyanis azt a házat, ami akkor magánház volt természetesen, megvette egy postás, ahogyan nekem később elmesélték. Mert hát hatéves koromban én még nem tudtam pontosan, hogy mi történik. Az a postás be akart költözni a lakásba, el kellett mennünk. Ugyanakkor, ez 1922-ben volt, amikor az első világháború után megindult az élet Pécs délnyugati részén, egy régi temető mellett, egy volt szemétgyűjtő telep helyén építettek egy úgynevezett tisztviselőtelepet. Ez kis házak sorából állt, minden házban négy lakás, méghozzá 116úgy elosztva, hogy a házak körül mind a négy lakónak kis kert is jutott. Ide kerültünk. Nem azért, mert valami közünk lett volna a tisztviselőkhöz. Édesapám MÁV, tehát vasúti betűíró volt. A vagonok falára különféle titokzatos jeleket, betűket írt, a vasútállomás melletti műhelyben festő és főleg betűíró, tehát címfestő munkákat végzett. Amikor ez a költözködési kényszer bekövetkezett, akkor már a családunk teljes volt. Ami annyit jelentett, hogy kilenc gyermek és két szülő élt, vagyis összesen tizenegyen. Én a sorozatban a nyolcadik voltam, tehát majdnem a legkisebb. Föltételezem, hogy inkább szociális szempontok vezették a városi törvényhatóságot – akkor ugyanis még nem tanács volt –, hogy nekünk ott lakást biztosítson. Körülöttünk mindenhol valóban tisztviselők laktak, sőt, még katonatisztek is, aktív meg nyugdíjas katonatisztek. Jellemzésképpen: az egyik lakó, aki ugyanabban a házban lakott, amiben mi, egy mérnök volt, a másik egy törvényszéki bíró, a harmadik pedig egy tűzoltótiszt. Hát ezek közé kerültünk mi egyáltalán nem hasonló rangban. Itt laktam tízéves koromig. Ez a lakás azért volt nagyon kedves számomra, mert volt egy kis kert hozzá, ahogyan említettem. És nem volt háziúr, még úgy sem, hogy elsején jött volna a lakbérért. Teljesen szabadon garázdálkodhattunk abban a lakásban. Azért mondom ezt a szót, mert nekem valamennyi bátyám már akkor serdülő fiú volt, és hozzá iparosgyerekek mindannyian. Amikor én hatéves voltam, akkor a legidősebb bátyám már húsz, és onnan kezdve lefelé, a közvetlen utána következő négy évvel volt idősebb nálam. Ezek a már mind félkamasz vagy kamasz fiatalok nagy életet éltek. Olyannyira, hogy hamarosan már a telepnek szinte egész gyerekseregét vagy kamaszseregét oda csábították a mi lakásunkba, mert hát ott volt élet mindig. Jellemző, hogy az egyik szomszédunknak, a mérnöknek, három fia volt, azok is mindig ott tartózkodtak nálunk. Oldal-szomszédunk törvényszéki bíró volt, neki viszont egyetlen gyereke volt. Az meg egyszerűen nem tudott játszani. Féltették is, alig engedték ki a lakásból. Ez azzal járt, hogy időnként áthívtak, hogy menjek játszani a fiúval. Így ismertem meg olyan játékokat, amikhez én soha életemben nem juthattam volna hozzá. Ahogy mondtam, egyetlen gyerek volt, és a szülei mindent megvettek neki, amit el lehetett képzelni. Én tanítottam meg játszani.

117

Mi itt igen boldogan éltünk azért is – ami kicsit furcsán hat –, mert tőlünk körülbelül ötven méterre kezdődött egy régi temető. A mi lakásunkat és ezt a temetőt csak egy kocsiút választotta el egymástól, a telep egyik része a temető mellett futott. Ez a temető számunkra csodálatos játszótér volt. Nem temettek már bele, dzsungellé változott. Ebben a dzsungelben nekünk egyetlen ellenségünk vagy ellenfelünk volt csak; mégpedig az ott ragadt temetőőr, aki ugyan nem őrizte már különösképpen a temetőt, de ha valami pogányságot elkövettünk, akkor azért meg-megkergetett minket. Ez a temető annak a társaságnak – és az elég népes társaság volt –, amelyik ott lakott, a legkülönfélébb szórakozásokat, érdekességeket, tapasztalatokat nyújtotta. Láttunk mi itt fiatal párokat elrejtőzni a bokrokban, láttunk Mindenszentek napján még sírlátogatókat is, égett még néhány síron gyertya. Mert ahogy mondtam, már nem temettek bele, de hozzátartozók még éltek, és a temetőt még nem szüntették meg.

– Ez a temető megvan még most is?

– Ez a temető nincs meg, viszont érdekes módon a temetőben két vadgesztenyefa allé húzódott, T alakban, és ezt meghagyták máig is. Most azonban már egy határőr kaszárnya van a helyén. A két allé, a négy gesztenyefasor viszont még ma is létezik. Ahányszor arra megyek, mindig nagy szeretettel nézem az öreg fákat. Ez a temető valamiképpen összebékített már ekkor a halállal. Én soha nem féltem a temetőtől, se akkor, se máskor. Jelen voltam több esetben, amikor kivettek kriptákból csontokat, mert holttesteket már nem találtak. Mikor a temető ideje lejárt, akkor felszólították a hozzátartozókat, hogy aki el akarja vinni halottjait vagy halottját, viheti. Akkor én ott álltam a kripta mellett, és láttam, ahogyan emelték ki a különféle csontokat, és én ezt a legtermészetesebbnek tartottam. Aztán csináltunk csínyeket is nyilvánvalóan. Például esténként, amikor fiatal párok sétálgattak a temető mellett, mi ráhasaltunk egy-egy kriptára és pléhdarabokkal kapargattuk a kripta kövét. Boldogan láttuk, hogy a fiatalember egy ideig csak idegeskedik, oda-odapislogat, aztán lassít, és végül láthatóan fordulást ajánlva, hölgyével hirtelen eltűnnek a környékről. Hát ilyenekkel szórakoztunk, és amit még el lehet képzelni, azt mi ott mindent megcsináltunk. Nagyon boldog korszaka volt ez életemnek.

118

Sajnos azonban, tízéves koromban meghalt az édesapám, és utána, még egy év se telt el, legidősebb bátyám is. Akkoriban szerelt le a katonaságtól és Mohácson bekerült a bírósághoz valamilyen iktatónak. A mohácsi Duna-vízből ivott, és tífuszt kapott, ami rövid három hét alatt elvitte. A megmaradt három bátyámból kettő szobafestő és mázoló volt, egy pedig lakatos, és mind a hárman maszekoknál dolgoztak. Nyilván a két szobafestőt és mázolót maszek gazdája télen elbocsátotta. Télen nemigen szoktak szobát festeni. Bár az utolsó éveiben édesapám már elég sokat betegeskedett, de otthon azért dolgozott. Cégtáblákat csinált különféle kereskedőknek, iparosoknak. Ügyesen rajzolt, úgyhogy például a borbélyoknak még fejet is pingált a cégtáblára, a szíjgyártóknak meg lófejet, ahogy a régi kereskedők és iparosok cégtábláit ismerjük. Ezzel ő elég szépen keresett, legalábbis olyan szépen, hogy ezt a nagy családot el tudta tartani. Viszont amikor meghalt, akkor az édesanyám összesen valami negyven pengő nyugbért kapott. Nem nyugdíjat, mert aki a MÁV-nál iparos volt és nem tisztviselő, az nyugbért kapott és nem nyugdíjat. Ez az összeg arra is alig volt elegendő, hogy az élelmet ennyi ember számára biztosítsa. Utaltam már arra, hogy bátyáim körülbelül októbertől márciusig munka nélkül voltak, és hát élni kellett. Min tudtuk megspórolni az élethezvalót? A lakbéren. Nem fizettünk. Ez egy darabig ment, de egyszer csak a várostól kaptunk egy fölszólítást, hogy ha záros határidőn belül nem fizetünk lakbért, akkor kilakoltatnak. Hát ez meg is történt, akkor elköltöztünk egy másik helyre.

Nem akarom végigsorolni vándorlásaink kálváriáját, de aztán egy nem közvetlenül ezután következő lakásból megint azért kellett elmennünk, mert nem fizettünk lakbért; akkor egy harmadikban vagy negyedikben még a tetejében el is árvereztek minket. Én akkor másodikos gimnazista voltam, és egyik nap, mikor hazamentem, meglepetéssel tapasztaltam, hogy bútoraink egy része kint sorakozik a folyosón. Amikor kérdeztem, hogy mi az, elköltözünk? akkor édesanyám sírva mondta, hogy nem, hanem most volt délelőtt az árverés, és akik megvették a bútorokat, kirakták a folyosóra, hogy onnan könnyebben elszállíthassák. Tudni kell, hogy az akkori árverési törvények szerint csak azt hagyták meg, ami nélkül nem lehet elképzelni az életet. Tehát annyi szekrényt például, hogy 119be tudjuk rakni a ruháinkat. Hagytak továbbá egy értéktelen, úgynevezett préselt csillárt a világításhoz, aztán hagytak ágyakat, de más semmit. Ami „fölösleges” volt, azt mind kirakták a folyosóra. Azt is tudni kell, hogy akkoriban a végrehajtók gyakran összepaktáltak különféle használtbútor-kereskedőkkel, nem csináltak nagy nyilvánosságot az árverésnek, s a kereskedők már előre megvették tőlük a holmikat. Holott az árverés szó ugye azt jelenti, hogy árfelverés, licitálás. Itt minden licitálás nélkül két-három pengőért megvásároltak egy-egy szekrényt vagy asztalt. Hát ez is megtörtént velünk.

– És ez melyik lakásban történt?

– A Szigeti országúton történt. Most már ott csak nagy emeletes társasházak vannak, akkor még kis lakóházak sora állt egymás mellett. Ez az árverés úgy körülbelül október felé történt, és mégis abban az évben volt az egyik legszebb karácsonyom. Mert akkor a református egyház úgynevezett szeretetvendégségre hívott, a MÁV pedig mint vasúti árvának karácsonyi ajándékot, pénzt adott. Most már nem tudom, hány pengőt, de mindenesetre annyit, hogy abból kisebb ajándékokat is tudtunk vásárolni, karácsonyfát, egyebet. És hamar elfelejtettem az árverést.

A többi lakásomról nem akarok beszélni, legfeljebb még két dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik az, hogy a tisztviselőtelepi lakásunk emléke engem sokáig kísért életemben. Gyakran álmodtam vele, és mindig boldog álmokat. Azt, hogy visszakerültem oda, megint ott lakom. És különös módon ez egyszer meg is történt, nem egészen egy az egyben, némi kis eltéréssel. Mégpedig úgy, hogy 1941-ben, amikor doktorálásom után két évig állástalan voltam, végre odakerültem a városhoz, a városi közigazgatásba. És éppen arra az osztályra, ahol a lakásügyeket intézték. Megtudtam, hogy ugyanezen a tisztviselőtelepen, de egy utcával följebb egy ugyanolyan lakás, amilyenben régen laktunk, megüresedik. Beadtam rá az igényemet, és az osztályvezető kiutalta számomra. Úgy, hogy egészen a nősülésemig, még három évig, tehát 41-től 44-ig ott lakhattam. Láttam azt a házat, ami az első lakásunk volt, és akkor már a temető ugyan nem létezett, de az egész környék úgy nagyjából őrizte régi arcát.

A másik, amit szeretnék a lakásaimmal kapcsolatban megemlíteni, már nősülésem után történt. Amikor első kislányom 120megszületett, 1950-ben, még nagyon szigorúak voltak a munkaszabályok, és csak annyi volt a kedvezménye feleségemnek, hogy délben hazamehetett, és megszoptathatta a kisgyereket. Viszont minderre az egészre adtak összesen egy órát, amibe az utat is és a szoptatást is bele kellett számítani. Akkor mi a vasútállomáshoz közel laktunk, és feleségem is a városi közigazgatásban dolgozott. Ha akármilyen járművel teszi meg az utat, a közlekedés maga is elvette volna azt az egy órát. Kerestünk tehát egy másik lakást, és viszonylag nem messze a városközponttól kaptunk is egy Kulich Gyula utcai kétszobás lakást. Ezt aztán ugyanabban a házban elcseréltük egy lakóval. Ennek a háznak a szőlejében, illetve a szőlő tetején húzódott a régi városfal, és abba épp ott egy őrtorony volt beépítve. Egy ezredesé volt régebben ez a ház, hát nyilvánvalóan elkobozták. A kertet meghagyták neki, de azt az őrtornyot nekem a csere folytán kiutalták. Onnan az egész várost láttam. Még most is megvan az a torony, helyrehozva. Én a Faustot ebben a toronyban fordítottam. Márciustól kezdve decemberig lakható volt. Tovább már nem, mert nem lehetett fűteni. Ide nyugodtan elvonulhattam, mert csak úgy volt megközelíthető, hogy keresztül kellett menni a mi lakásunkon és a kerten, és a feleségemnek lehetősége volt megszűrni a látogatókat. Akit nem akart beengedni, hogy ne zavarjon, nyugodtan elküldhette, mert annak sejtelme se volt, hogy én körülbelül ötven méterre tőle nézelődöm és elmélkedem. Onnan költöztünk azután ide, ahol most vagyunk, de még mindig fáj a szívem a torony után.

– Ilyen csodálatos helyet miért hagytál ott?

– Ahogy említettem, ott fordítottam a Faustot. Kaptam érte ötvenezer forint honoráriumot, méghozzá 1959-ben. Akkor sokkal többet ért. Tudtam, hogy soha életemben nekem ennyi pénzem nem lesz egyben. Akkor elkezdtünk keresni lakást. Ugyanis a régiben attól is féltünk egy kicsit, hogy mivel a ház városi tulajdonban volt, és három lakásból állt, egyszer valaki olyant tesznek oda, akivel nem tudunk kijönni. Megtaláltuk ezt a helyet, amiben nem volt még ez a szoba sem, alatta sem volt semmi. Egy szobából állt összesen, hozzá kis előszoba és spájz, fürdőszoba csatlakozott, és 440 négyszögöl kert. Itt előttünk, amit most látunk, ezek a panelházak sem voltak. Úgyhogy én innen szintén láthattam az egész várost.

– Még mindig látszik valami.

121

– Egy kis csík belőle, de én akkor a városnak a nyugati részétől egész a keleti részéig, le a temetőig, mindent láttam. És nem kellett sehova se fölmásznom, csak kinéztem az ablakon. Nagyon örültem akkor, de aztán nemsokára már elkezdődött a földmérők látogatása. Először nem ezt, hanem az ezzel párhuzamos utcát, a Kodály Zoltán utcát építették fel, akkor még a város felső csíkját láttam, aztán följebb jöttek, felépítették a Kacsóh Pongrác utcát, és most már, sajnos, csak ez a kis csík maradt számomra a látványból. Azonkívül hát a csend és a nyugalom is megváltozott. Mert akkor alattunk is kertek voltak. De azért még mindig jó itt lakni.

– Ezek szerint ez utóbbi, ha nem is elvesztett otthon, de elveszett Pécs a számodra, átvitt értelemben.

– Nyugodtan lehet mondani, mert most tulajdonképpen még otthonnak is kicsit elvesztett. Én akkor az időm jórészét a kertben töltöttem. Most viszont nem megyek le szívesen, mert vagy hatvan ablakból láthatnak, és semmi intimitást nem ad az embernek, hogyha érzi, hogy minden oldalról szemek szegeződhetnek rá. Úgyhogy még egy kicsit az otthont is elvesztettem. Csak az estéknek, éjszakáknak és hóviharoknak örülök. Olyankor tudom, hogy nem zavar meg senki. Hát Pécset azt úgy vesztettem el, hogy most ki kell mozdulnom innen, hogyha látni akarok többet belőle, akkor nem kellett ezt csinálnom. De mondom, még azért ennek ellenére is örömmel lakom itt. Itt nevelődtek föl a lányaim is, a legközelebbi ház innen körülbelül 20-25 méterre áll, és van egy kertünk is. Teljes szabadságban és nyugalomban zajonghattak a lányaim és élhették az életüket. És most már élik az unokák is.

– Amikor a bevezetőben mondtam, hogy nemcsak pécsi otthonaidról szeretnélek kérdezni, akkor éppen Itália-élményedre gondoltam. Háromszor is jártál arra.

– Igen, összesen háromszor.

– Gondolom, Itália számodra nemcsak a külföldet jelentette, Pécs meghosszabbítása is. Pécs egy kicsit ideszakadt mediterrán világ. Hogy kerültél Itáliával ilyen „otthonias” kapcsolatba?

– Itt nagymértékben szerepet játszott a szerencse. Az történt ugyanis, hogy Kardos Tibor, minthogy pécsi kapcsolatai voltak a felesége révén, ide szorult Pécsre a háború után és itt roppant aktívan kezdett működni. Olyannyira, hogy átmenetileg 122még a bölcsészkart is megindította. Én magam is beiratkoztam bölcsésznek akkor már, amikor egyúttal főispáni titkár is voltam 1945-ben, mert egy nagyon nívós tanári gárdát tudott itt összeszedni. Köztük volt maga Kardos Tibor, aztán Várkonyi Nándor, Győry János, a francia szakos, aki szegény azóta meghalt, aztán Angyal Endre, aki szintén kiváló ember volt a maga nemében. Kardos Tibor jó barátom volt már előtte. De most, hogy itt volt hosszabb ideig egész családjával, két kislányával együtt, most még közelebb kerültünk egymáshoz. Amikor őt kinevezték a római Magyar Akadémia igazgatójának, akkor fölvetette, hogy nem volna-e kedvem kimenni. Azzal az ürüggyel tervezett, vagy szervezett ő egy társaságot, hogy egy teljes Janus Pannonius fordításkötetet akar elkészíteni. Hívott másokat is természetesen; Pécsről rajtam kívül akkor Takács Jenő és felesége, a zenészházaspár jött még és azonkívül egy újságírónő. De ugyanakkor Weöres Sándort is meghívta, Weöres akkor nősült, Amyval együtt hívta meg; aztán a kaposvári Takáts Gyulát, aki annak idején Pécsett egyetemi társa volt, ott volt Kerényi Grácia, Berczeli A. Károly és aztán olyan költők, akik végül nem vettek részt a fordításban. Hívott még másokat is, például Pilinszky Jánost, Toldalagi Pált. A lényeg az, hogy ő ezt a gondolatot fölvetette. Sőtér István akkor a minisztériumban valami magasrangú ember volt, hozzá tartoztak a külföldi intézetek. Vele is jó viszonyban voltam, abban a kis kötetében, talán emlékszel rá, a Négy nemzedék…

– Ez alapvető antológia abból az időből.

– …abban már írt rólam is, és jó viszonyban voltunk, meg a Sorsunkban ő több cikket közölt. Volt egyszer például egy hármas cikk, hogy Magyarország Keletről, Nyugatról, és innen helyből nézve. A keletit, ha jól emlékszem, Kodolányi írta meg, a nyugatit Sőtér. Akkor Basch Lóránt, a Baumgarten-alapítvány kurátora viszont megcsinálta azt, hogy a háromezer forint felét – annyi volt a kisdíj, amit 1947-ben kaptam – átváltották dollárba, amit én legálisan kivihettem. Óriási örömmel mentem, mert valóban ez volt az első külföldi utam. És tudtam, hogy milyen társaságba jutok, illetve még nem is ismertem akkor a teljes társaságot. Mert úgy egymásután érkeztek. Nem hiszem, hogy hasonló társaság még egyszer összegyűlt ott. Mert, hogy csak néhány nevet mondjak, Lukács Györgytől kezdve Kerényi Károlyon, Ferenczy Bénin át Fülep Lajosig, 123Weöres Sándor és Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs és Szervánszky Péter, a zeneszerző öccse, Szegedi Ernő zongoraművész, és egy sereg ember, egyik kiválóbb, mint a másik.

Az Akadémián az volt a divat, hogy az ebédet és a vacsorát együtt ettük az ebédlőben, ennélfogva minden nap együtt ültünk egy asztalnál. És aztán különféle átutazók: ott volt Balázs Béla rövid ideig, s Bartókról tartott előadást, Cs. Szabó László, aki éppen azután disszidált és akkor utazott át Rómán, vagy Eősze András szobrász. Szóval csodálatos társaság volt. És ez a társaság úgynevezett közhasznú tevékenységet is folytatott, olyan vonatkozásban, hogy például Ferenczy Béni vitt minket, néhányunkat, önkéntes alapon, múzeumba, és ő magyarázott különféle szobrokról. Kerényi Károllyal mentünk az etruszk múzeumba. Ő ától-cettig ismerte az egész ókori kultúrát. Fülep Lajos művészettörténeti előadást tartott az Akadémián. Nemes Nagy Ágnes is ott tartózkodott néhány hónapig Lengyel Balázzsal Rómában, és nagyon érdekes szellemi mozgást idéztek föl, több ízben meghívtak a szobájukba embereket, akik akkor épp Rómában tartózkodtak, és különféle irodalmi kérdésekről vitát provokáltak. Az is előfordult, hogy Fülep Lajos, akiről tudjuk, hogy milyen szigorú ember volt, amikor, úgy emlékszem, az Újhold egy száma került oda, meghívott magához minket néhányunkat, írókat, és Lengyel Balázzsal felolvastatott valamelyik írásából részletet. Aztán a szöveget s a felolvasást ízekre szedte. Majd elmondatta velünk azt a magyar népdalt, hogy „Esett a hó, engem belepett. / Ez a kislány engem szeretett. / Vettem néki kiflit, perecet, / annál inkább engem szeretett.” Azt hiszem, ez volt a szöveg. Persze nem tudta senki tetszésére elmondani, hogy az „esett” szóban vagy az „engem”-ben az első „e” más, mint a második „e”, hogy a „belepett” szóban megint minden „e”-t másként kell kiejteni. Akkor leégtünk szinte valamennyien, mert kiderült, hogy nem tudunk jól magyarul.

És hát Róma! Mindez 47-48-ban, amikor még Róma, azt lehet mondani, hogy kisváros volt a mostanihoz viszonyítva. Amikor még villanyrendőr, ha jól emlékszem, csak a Corso Umbertón működött, a többi helyen akkor mentél át, amikor akartál, és úgy, ahogy akartál. Mi hárman, Klaniczay Tiborral és Takáts Gyulával – Tibor akkor még kezdő fiatalember volt, 124viszont olasz szakos – gyakran utaztunk együtt. Én is megtanultam elég jól olaszul. Tibor, aki kitűnő szervező volt már akkor is, rögtön megtalálta a legolcsóbb szállodát s azt a helyet, ahol legolcsóbban lehet étkezni. Úgyhogy Szicíliától kezdve Közép-Olaszországig – egész északra nem mentünk föl, de hát Firenzéig, Sienáig meg Orvietóig, Viterbóig – többnyire mindent együtt látogattunk mi hárman. Nagyon sokat beszélgettem Tiborral, részben ennek lett a következménye, hogy még most is, a tavalyelőtt megjelent Magyar humanizmusba is fordítottam neki Parmeniust meg Sylvesternek egy latin szövegét. Azt az öt hónapot, mert öt hónapot kaptam, nyugodtan merem mondani, hogy kivéve néhány napot, amikor beteg voltam, szinte reggeltől estig kihasználtam. Mikor Tibor nem jött, akkor ketten Takáts Gyulával. Minden nap volt szigorú programunk, amiben minden benne volt. Az életet többnyire a piacon élveztük, nem messze az Akadémiától volt a Campo dei Fiori.

– Arról szól Kálnokyt köszöntő versed is (a Dohány-dolgok című).

– Mikor bementünk a városba, akkor át kellett mennünk a piactéren, és azt nem lehetett kihagyni, hogy ott ne álljunk meg. A római piac egészen csodálatos dolog. Óriási zaj, élet, vita, ó, nem haragos vita, inkább csak hangoskodás.

– A Via Giulián laktatok.

– Igen. Akkor a Farnese palota mellett, ahol a francia követség volt, elmentünk, és már ott is voltunk a Campo dei Fiorin. Onnan kijutva pedig a Vittorio Emanuelére értünk máris. Minden napot azzal kezdtünk, hogy egy múzeumot kinéztünk, akkor odamentünk, onnét haza ebédelni, mert akkor, mondom, még volt ebéd az Akadémián, ebéd után egy kicsit pihentünk, utána elmentünk templomokat nézni, aztán megint az életet, szóval jártunk, csatangoltunk mindenfelé, és minden napunkat kihasználtuk. Én ott öt hónapig voltam, de azt nem is tudom, hogy hány évet jelentett a valóságban számomra. Nemcsak azért, mert először voltam külföldön, hanem hát egyáltalán Itália. Ott volt egy Pécsről elszármazott lektora a nápolyi egyetemnek, egy dr. Tóth László nevű, nagyon-nagyon derék, rendes fiú. Már akkor több éve élt Rómában. Ő mesélte nekünk, hogy annyira olasz lett – mert a modora is olyan mozgékony –, hogy egyszer egy magyart várt, és taxival kiment eléje a 125Terminire, és miután a taxissal megalkudott, az olasz szemrehányóan szólt rá, szégyellheti magát, hogy olasz létére ezt az idegent pártolja, a magyart. Szóval ő annak ellenére, hogy már így volt Olaszországgal, még akkor is azt mondta nekünk, hogy rendes gyakorlata, hogy fölszáll a vonatra, és valahol leszáll. Akárhol. És olyan hely nincsen, ahol ne találna valami nagyszerű dolgot. Hát ezt tapasztaltuk mi is. Magát Rómát én most is sokkal jobban ismerem, mint Pestet. Kivéve az újonnan épült kerületeket. De azért jártam, sőt laktam az EUR-ban is. A belső részét viszont akármikor látom a tévén, többnyire azonnal felismerem. És mondom, a múzeumokat olyan szorgalmasan látogattuk, hogy már körülbelül a harmadik hónapban, ha bementünk valahová, és végignéztünk a termen, akkor már láttuk, hogy ez ebből a korból való kép, az abból. Nagy-nagy nevelő iskola volt ez számomra. Azonkívül délben ott ültünk Ferenczy Bénivel és Kerényi Károllyal, Lukács Györggyel. Mikor Takáts Gyulával elmentünk egyszer a Sixtusi kápolnába, és akkor nem úgy volt, mint most, hogy mint a lovak mennek át rajta az idegen csoportok, hanem nyugodtan leültünk egy padba és félig hanyatt fekve néztük a mennyezeti freskókat, néhány paddal hátrébb ott ült Lukács György is a feleségével. Összesen négyen voltunk az egész kápolnában.

Fülep Lajostól megtanultuk azt, hogy nem szabad habzsolni. Mögötte akkor már persze tíz olaszországi év állt. Ő azt csinálta, hogy elment egy múzeumba, ott egy vagy két kép elé leült és ott ült két óra hosszat. Utána hazament, és őt már más nem is érdekelte. Aztán este, olykor velünk együtt, beült egy kis trattoriába, az Akadémiától nem messze, ahol abruzzói volt a tulajdonos, és ahol még eredeti népi szokásokat tanulmányozhatott. Az ilyeneket nagyon szerette Fülep Lajos.

Azután megjártuk Szicíliát is, megnéztük a görög emlékeket. Mert az 1848-as forradalomnak a kezdetei onnan indultak ki, a risorgimentóé.

Az olasz állam szabadjegyet adott a magyar Akadémia vendégeinek. Bár akkor még zavaros dolgok voltak az Akadémián, mert laktak még az épületben olyan magyarok, akik disszidáltak, és nem volt hajlandó kitenni őket az olasz rendőrség. Úgyhogy az egyik szobában disszidált magyar lakott, a másikban egy legálisan kint tartózkodó, a harmadikban egy olasz, aki beköltözött, mert a lakása tönkrement, és nem tették ki. 126Szóval ilyen zavaros állapotok uralkodtak, de mi ezt nem éreztük, mi csak az előnyét élveztük az Akadémiának. Mikor 1948-ban hazajöttem, onnan kezdve 72-ig nem jutottam vissza, viszont tízszer vagy hússzor álmodtam Rómáról óriási boldogsággal, és egyúttal titkos lelkifurdalással, hogy én most Rómában vagyok, és nem használom ki az időmet, mert a lakásomban ülök, pedig el kéne mennem. Amikor utána megint odakerültem, attól kezdve ezek az álmaim elmúltak. Egyszer voltam a feleségemmel, egy másik alkalommal egyedül egy hónapig. Összesen körülbelül hét hónapot töltöttem Itáliában, persze nemcsak Rómában, hanem lementem egészen Agrigentóig és Taormináig. Istenem, hát ezek csodálatos helyek voltak.

A Janus-fordításokból nem lett semmi, mert azt egyszerűen szentségtörésnek tartottam volna, hogy bent üljek egy szobában, és Janust fordítsak, közben kint meg zajlik az élet. Úgyhogy én ott nem fordítottam szinte semmit. Viszont ez a társaság volt később a törzsgárdája annak a fordítói vállalkozásnak, amelyik a Magyar Irodalmi Szöveggyűjtemény első kötetében Janustól magyarított. Azóta is folyamatosan foglalkoztam Janusszal. Most jelenik meg egy gyűjtemény, amiben Janusnak az úgynevezett pajzán versei lesznek. Én fordítottam az egészet. Kétnyelvű Janus lesz, és ezzel tulajdonképpen elvileg a Janus-kép teljessé válik. Mert ugyan hosszú verseit, a panegyricusokat nem fordították még le teljesen, de hát azokat nem is nagyon érdemes, azok nem adnak új vonást az arcához. Legfeljebb egy kritikai kiadáshoz lesznek szükségesek. Pajzán epigrammái viszont így összegyűjtve most kerülnek először közönség elé.

– És befejezésül egy furcsa kérdést. De akik verseidet ismerik, nem fogják annak érezni. Elvesztett otthonokról kérdeztelek, és most megkérlek majd, hogy A latin nyelvtan című versedet olvasd föl, és azt kérdezném, hogyan látod, mint elvesztett otthont, magát az életet, magát az emberi testet. Te magad mondtad, hogy gyerekkorodtól a halállal megszokott a kapcsolatod. Utóbbi évtizedeidben épp az öregedést regisztrálod verseidben. Annak fázisait, filozófiáját, magatartását.

– Igen.

127

Hát eddig van a vers. Mármost, hogy kérdésedre feleljek, valóban tulajdonképpen átvitt értelemben az életet is lehet egy ember otthonának tekinteni a legáltalánosabb vonatkozásban. Ha az ember az életét elveszti, akkor ehhez képest az úgynevezett szoros értelemben vett otthonok, a lakások teljesen jelentéktelenné válnak. Én, ahogy az idő múlik és öregszem, egyre inkább érzem ennek a nagy „vesztés”-nek a közeledését. Egyre inkább fájlalom, hogy a vége felé járok életemnek. Ennek a problémának igyekszem mindenféle oldalról megközelíteni a lényegét, az értelmét, keresem a magyarázatát. Tulajdonképpen tehát az egész élet értelmét és értelmezését. Hiszen ha az ember idekerül ebbe a világba, itt egy darabig él, aztán végképp eltűnik, akkor mégiscsak szeretné tudni, hogy miért 128jött ide, hogy mi volt az értelme annak, hogy itt élt, és hogy miért tűnik el végképp. Hát ez a vers, amit én fölolvastam most, tulajdonképpen csak egyetlen egy vetülete ennek a problémának. Az utolsó sorok, amikor arról beszélek, hogy leporlik az embernek valamelyik része, mint egy szobornak valamelyik darabja, akkor ebbe akartam összefoglalni azt, hogy ez a latin idézet, illetve ennek az elfelejtése és egyáltalán a latin nyelvtannak a kiesése belőlem, az is már egyfajta elvesztése ennek az életnek. Mert az, amit egyszer tudtam, amivel egyszer tisztában voltam, az most már nincs bennem, és hogy a vers befejezése arra is utal, hogy ez folytatódik nyilvánvalóan, és először csak egy ujj, egy láb, egy fül porlik le a kőszoborról és utána a kőszobor is összedől teljes egészében. Hát ez is egy halál-kutató, halálértelmező vers akarna lenni. Az ember minél öregebb lesz, annál jobban föl kell ismernie, hogy eljött a temetések ideje, hogy temetni kell, és minden nap kell valamit temetni. És ezeknek a kis apróságoknak az eltemetése, ez is az otthonvesztésnek egyik fajtája.

A Magyar Rádióban 1986. november 14-én elhangzott beszélgetés átdolgozott változata. = Jelenkor, 1986. 11. sz. 988–996. p.

129

Azt hiszem, a nézőt nem vidítja fel. Meglehetősen rossz kedvűt, sőt alighanem elszomorítót lát.

De közérzetem szinte soha életemben nem volt igazán jó – legfeljebb rövid szakaszokban. Mintha egy vastag, szürke, helyenként fekete, s nagyjából ugyanannyi piros vonallal keresztezett sáv húzódna végig gyermekkoromtól máig.

Talán tíz éves lehettem, hogy belémesett a mulandóság tudata. Teljes nyerseségével a teljesen védtelen lélekbe. Alighanem közvetlen okozói apám halála tíz éves koromban, s még egyetlen év sem telt el, huszonnégy esztendős bátyámé, akkori eszményképemé. Esetleg még az is, hogy hatéves koromtól majdnem tizenegy évesig egy temető szomszédságában laktam. Ahogyan visszaemlékszem, tudatomon a temető keveset rontott ugyan, de a két haláleset hátteréül bizonyára valamiképpen érvényesült.

Születéskori testi hibám kamaszkoromban fokozottan érzékennyé tett, s bár a felhőket a fiatalság gyakran elfújta fejem felül, amikor írni kezdtem, különös vonzódással választottam komor témákat. Ahogy mostanában végiglapoztam első versesfüzetemet, sorra kerültek elém az elmúlással foglalkozó írások. Akkor – és még sokáig utána – inkább romantikus „fáj-virágokként”, mint reális életérzékelésül.

Lassacskán szinte rájárt az agyam, hogy a jelenségek végső következtetéseit többnyire gyász-szalaggal kössem át. Öt évvel ezelőtt egy meglehetősen súlyos érműtéten estem át. Azóta szinte folyamatos a kedvetlenségem, mert mintha valamiféle energiaforrást emeltek volna ki belőlem. Ez az, ami főként kedvemet szegi, mert félig elvette legfőbb védekezési eszközömet: a versírást. Ameddig az megvolt: gyógyított minden elesettségem ellen. Mióta nincs már, csaknem menthetetlenül védtelen lettem.

Rossz közérzetem szinte-szinte állandó.

Meglehet, hogy a politikai helyzet mindehhez még hozzájárult. Nem esett ugyan benne semmi drasztikus bántódásom, de mintha egy roppant súlyos terhet cipeltem volna szüntelenül.

130

A rendszerváltás még nem volt elég számomra. Közérzetem javulását erősen akadályozzák az undorító pálfordulások. (Ha ezt a bibliai kifejezést egyáltalán nem káromlás használni a tömérdek arcátlan hejehujázó önátmentésre.)

Egyetlen vigasztalóm szinte kritikátlan vonzódásom a humorhoz. Még a legbunkóbb formájához is. Szeretek nevetni.

Összegezve mindent: közérzetem tehát rossz, mai önarcképem sötét.

Az alábbi verseimet szeretem, de még jóval többet is.

Hogy melyiket a „legjobban”, azt nem tudom eldönteni. Mindenesetre ezeket ma is érvényesnek tartom.

Hitel, 1991. 16. sz. 8. p.

131

Azzal szeretném kezdeni, hogy ne csupán várják és kérjék az útravalót, hanem egyszerűen vegyék el. S persze nemcsak a közvetlen előző nemzedéktől, hanem valamennyi eddigitől. Módjuk van rá: dokumentumok tömege áll rendelkezésükre.

Csak változatlan alapigazságokról lehet ugyanis szó. Minden nemzedék ezeken belül saját erkölcsi normarendszert alkot. Másképp nem tud élni.

Ha én most leírok néhány gondolatot vagy tanácsot, ezek nem az én különleges felismeréseim. Régtől fogva igazolt tapasztalatok nyilatkoznak meg bennük, s hogy én éppen ezeket szedem elő, talán csak azért történik, mert a magam életében és gondolkodásában a legfontosabbnak, a leginkább alapvetőnek körülbelül ezeket éreztem.

Nos tehát az én rögtönzött „tízparancsolatom”:

1. „Dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes.” (József Attila)

2. Bármit csinálnak, gondolják meg a következményeit: kinek használnak, kinek ártanak vele. Általában egyetlen pillanatra se felejtsék el, hogy közösségben élnek.

3. Ne csak nézzenek, hanem igyekezzenek látni is.

4. Legyen véleményük, s ehhez mindaddig ragaszkodjanak, amíg az ellenkezőjéről meg nem győződtek.

5. Örüljenek a fiatalságnak, de ne tekintsék privilégiumnak. Jusson eszükbe, hogy egyszer majd le kell mondaniok róla.

6. Tanuljanak minél többet: a tudás az egyetlen érték, ami el nem vehető az embertől.

7. Építsék ki értékrendjüket, s abban semmiképpen sem a karrier, a pénz s a hatalom foglalja el a legmagasabb helyeket.

8. Tiszteljék a csöndet kifelé és befelé egyaránt.

9. Szeressék a költészetet (elsőnek mondom személyes érdekeltségből) s a művészet valamennyi ágát. Ne ezek kedvéért, hanem a maguk érdekében.

132

10. Lehetőleg minél kevesebbet siránkozzanak. Ne féljenek a nehézségektől, s ne várják, hogy mindenki a támogatásukra sorakozzék fel.

Köznevelés, 1976. jan. 2. 4. p.

133 134

A decentralizáció nemcsak kultúrpolitikai kérdés, függ attól is, hogy a vidék milyen szellemi erőt tud felmutatni. Minthogy egyre nagyobb azoknak a száma, akik tehetségük biztos tudatában sem iparkodnak a régi módszer szerint a fővárosba érvényesülésért, úgy látom csak egy kevéssel több jóakarat szükséges vezető kultúrpolitikusaink részéről, s az egészséges decentralizáció hamarosan megvalósul.

Sokan és sokszor beszéltek már dunántúli szellemről. Kétségtelen, hogy nem alaptalanul. Ez a nagy magyar tájegység okvetlenül különbözik más tájegységeinktől. Hogy melyek a Dunántúl sajátos színei, erre a kérdésre néhány sorban nem lehet válaszolni. A decentralizációhoz a Dunántúl ezzel az egyéni szellemiségével járulhat hozzá. Elsősorban költői és írói révén, akik a legfogékonyabbak a táj lelkének megérzésére, s akiken keresztül a legtisztábban fejeződik ki a humánum és az örök magyarság táji színeződése.

A magyar szellemi élet decentralizációjáról nyilatkoznak a Dunántúl írói. Fehérvári Kis Újság, 1947. febr. 2. 3. p. – Részlet.

137

Mindig egy kicsit titokzatos és izgalmas benézni az írói alkotóműhelyekbe. Szerény könyvtári iroda, szerény külsőségek, csak a szavak, a tervek izzása ad vissza valamit abból az alkotói valóságból, amely Csorba Győző Baumgarten- és József Attila-díjas költő írói terveit jellemzi.

Mit ígérnek ezek a tervek? Erre alighanem a legilletékesebb, Csorba Győző adhat választ.

– Írói munkásságom az utóbbi esztendőkben jórészt műfordítás. A Faust második részén és a Brecht-köteten kívül, melyek az elmúlt évben jelentek meg, Rilke-verseket, Carmina Burana-t, Petrarca-költeményeket fordítottam, mintegy 2300 sornyi terjedelemben. 1960 végéig újabb három szerződést kell teljesítenem: magyarra kell fordítanom egy teljes Brecht-drámát, kb. ezer sort Dante kisebb verseiből és 430 sornyi Becher-verset. Ezeket a munkákat csak alig néhány hete kezdtem, addig Petrarca-fordításokkal foglalkoztam.

– Saját művei, tervei?

– Persze, ilyenformán alig jut időm és erőm versírásra. Pedig bármilyen szép és hasznos tevékenység a műfordítás – olvasóknak és költőknek egyaránt –, mégiscsak jobban vonzódom a saját versek írásához. Költőnek lenni állandó és sajátos életszemléletet és magatartást is jelent, s az idegen egyéniségekbe, gondolatokba való folytonos belehelyezkedés előbb-utóbb valamennyire eltérít ettől az egyéni látásmódtól. Úgy érzem azonban, nekem is kötelességem részt venni – legalábbis egy ideig – abban a hatalmas munkában, mely különösképpen a felszabadulás óta, a világirodalom magyarrá hódításáért folyik. Azért verseket is írok, ugyan elég ritkán, mint ahogyan ez különben is szokásom.

– És a pécsi élő irodalom?

– A megoldás egyetlen feltétel megvalósításával kapcsolatos. Ez a feltétel pedig: megteremteni a lehetőségeket arra, hogy a Pécsett élő írók ne kívánkozzanak el a városból, s ne érezzenek semmiféle vonatkozásban: sem társadalmi megbecsülésben, sem megjelenési lehetőségben, sem pedig anyagi téren számukra hátrányos megkülönböztetést a fővárosban élő írókkal 138szemben. Biztosítani kell az írók szervezeti életét, fejleszteni kell a Jelenkor c. folyóiratot és a helyi könyvkiadást.

– Persze, természetes, hogy a megteremtendő lehetőségek semmiképpen sem szolgálhatják a dilettáns író-akarnokok érvényesülési ambícióit. Ha nemcsak formális értelemben vett irodalmi életet akarunk Pécsett, akkor arra kell törekednünk, hogy az itteni irodalomnak a művek eszmei és művészi értékei alapján tekintélyük is legyen. Az ún. provincializmus ellen ez a legjobb gyógyszer. Abba kell végre hagyni az örökös meddő siránkozást a vidéki írók „mellőzése” miatt, a szünet nélküli gravaminális magatartást. Ha a provinciális jelző egyúttal értékmérő is, annak jórészt a vidéken élő írók maguk az okai kisebb igényességükkel, különféle eszmei és művészi megalkuvásaikkal.

– És a fiatalok?

– Nyilvánvaló, hogy a fokozott igény nem jelentheti a kezdők, a fiatalok, a kísérletezők kirekesztését. A jövő írógenerációjának a nevelése az egyetemes magyar irodalom szempontjából is az egyik legfontosabb feladat. De az igény és a kezdők, a fiatalok támogatása, nevelése egyáltalában nem ellentétes fogalmak, sőt: igény nélkül a helyes nevelés is elképzelhetetlen. Meggyőződésem, hogy Pécsett és a Pécs szellemi vonzásterületéhez tartozó Dél-Dunántúlon oly jelentékeny írói energia rejtőzik, melynek okos felszabadítása és aktivizálása e tájegység irodalmi életének újabb virágkorát teremtheti meg.

Dunántúli Napló, 1960. okt. 26. 2. p. – A címet mi adtuk.

139

Szaporodnak az irodalmi élet eseményei Pécsett, úgy tűnik, jelentős fejlődésnek vagyunk szemtanúi. Mi erről a véleménye egy Pécsett élő, dolgozó írónak?

Csorba Győző, aki a Jelenkor szerkesztőbizottságának is tagja, azzal kezdte nyilatkozatát, hogy a helyi irodalmi élet értékelésére nem vállalkozik, de egyéni véleményét készséggel elmondja. Irodalmi életünk minden bizonnyal legjelentősebb eseménye mostanában, hogy a Jelenkor havonta megjelenő folyóirattá vált.

A most hatodik évfolyamába lépett Jelenkor volt az ellenforradalom utáni szétziláltság idején a legszilárdabb csomósodási pont, amely köré az írók tömörülhettek – mondotta Csorba Győző – s ez meg is szabta jelentőségét.

– Az utóbbi években úgy érzem, a Jelenkor egyre eredményesebben tudta ellátni a feladatot, amelyet vállalt: baranyai, dunántúli, tágabb értelemben az egész ország íróinak, költőinek megszólaltatását, a fiatal írónemzedékek fórumhoz juttatását, a kor társadalmi, gazdasági, politikai kérdéseinek irodalmi művészeti kifejezését. A Jelenkor nemcsak teret adott, hanem arra is törekedett – s nem eredménytelenül –, hogy a művek születéséhez biztosítsa a kellő kritikai levegőt. Itt éreztük azonban talán legközvetlenebbül annak hátrányát, hogy csak kéthavonta jelent meg a folyóirat. Ez a tény sok területről kivonulni kényszerített bennünket, hátráltatta a szerkesztői munkát, megnyújtotta a művek megjelenéséig eltelt időt.

– Most, hogy havonta megjelenő folyóirat lett, a Jelenkor friss, élénk, minden jelenségre reagáló orgánummá változhat, s bizonyára változik is. Véleménye szerint mennyiben segítették a helyi irodalom fejlődését az íróknak juttatott ösztöndíjak?

– Az irodalom effajta támogatása igen szerencsés forma. Ha visszagondolunk az ezelőtti pályázatokra, emlékezhetünk, hogy a pályaművek között általában kevés érdekes akadt, új tehetségeket így ritkán fedeztek fel, hiszen ezt a lehetőséget a folyóiratok mellett működő lektorátusok úgyis biztosították, 140vagyis a pályázatok rendszere semmiképpen nem érte el a kívánt célt, az irodalom eredményes támogatását. Az ösztöndíjak ezzel szemben a velük kitüntetett íróknak egyhavi szabad alkotómunkát biztosítanak, s miután olyanokhoz kerülnek, akik addigi működésükkel igazolták a bizalmat, egyben önmagukban is biztosítékot jelentenek arra nézve, hogy az ösztöndíjasok valóban értékes irodalmi tevékenységet folytatnak. Azonban az a véleményem, hogy még enyhíteni kellene az ösztöndíj-rendszer néhány merevségét. Akinek az ösztöndíjat adják, annak múltja, tehetsége a garancia, hogy nem tölti semmittevéssel az időt, hogy abból az egy hónapból előbb-utóbb mű születik. Ezért túlságosan merev megkötöttségnek tartom, hogy az íróktól előre meghatározott műveket várnak, meghatározott időre. Előfordulhat, hogy azt a hónapot nem is írással, hanem anyag- vagy élménygyűjtéssel töltik el, amelyből nem tudni, mikor és milyen művek születnek. Az is előfordulhat azonban, hogy valamelyik írónak mondjuk két hétre volna szüksége ahhoz, hogy egy írását végső formába öntse vagy befejezze. Jelenleg nincs lehetőség arra, hogy a számára biztosított egyhónapi idővel szabadon rendelkezzék, holott, az a véleményem, ez csak további segítséget, a cél pontosabb megközelítését jelentené.

– S végül: mit jelent az írószövetség helyi csoportjának megalakulása a pécsi irodalmi élet általános fejlődése szempontjából?

– Az íróknak is, mint bármely más foglalkozási ágban dolgozóknak, szükségük van arra, hogy tanuljanak. A Jelenkor legfeljebb a lektori véleményeken, kritikákon keresztül fejthet ki tanító, nevelő tevékenységet. Ez is hasznos, ez is a tanulás egy fajtája, de nem elég. Az írócsoport előadásokat rendez tagjai számára a legkülönfélébb témákról, megvitatja egy-egy író elkészült vagy készülő művét, beszélgetést rendez egy-egy jelentős kulturális eseményről, problémáról, kül- és belpolitikai tájékoztatást kér jelentős személyektől, és így tovább. Mindez rendkívül hasznos, s jól szolgálja az írók sokoldalú fejlődését. Nem akarok ünneprontó lenni, azonban mégis kénytelen vagyok megállapítani, hogy az írócsoport ezt a célját még nem tudja teljes mértékben elérni. Az írók érdeklődése nem olyan élénk, mint várni lehetett volna. Különösen fájdalmas ez a fiatalok esetében, akik szinte a legcsekélyebb érdeklődést tanúsítják. Holott akár szakmai, akár művészeti vagy politikai 141kérdésről van szó, fejlődésükhöz, további működésükhöz okvetlenül hasznos és szükséges. Remélem, hogy ezen a téren is sikerül hamarosan előbbre lépni.

Rövid visszapillantás, néhány vélemény – azzal a végső konklúzióval, hogy ebben a néhány évben sokat fejlődött a helyi irodalmi élet, és ezt az örvendetes fejlődést tovább lehet fokozni, ha megvitatunk vagy megszívlelünk néhány apróbb-nagyobb javaslatot.

Dunántúli Napló, 1963. febr. 20. 3. p.

142

A Kortárs 1963. júliusi számában olvasható egy írás Pákolitz István 1962 könyvhetére megjelent s azóta József Attila-díjjal kitüntetett Fény és árnyék c. verseskötetéről. Egy Rózsa András nevű valaki írta.

Így kezdődik: „Rokonszenves költő-egyéniség Pákolitz István. Költészetünknek azon az ösvényén jár, melyet »pannon költészetnek« szoktak nevezni, ahol a természet adott világában otthonosan él a sok közül egy, az ember, s nem fene nagy okoskodással szemléli környezetét, hanem örvendező jámborsággal. Ékes latin nyelven ennek a költészetnek nagy létjogosultsága van Janus Pannonius idejében, sőt, zordabb, férfiasabb hangvételben Berzsenyi is sikerrel zengett így, hiszen az adott kor adott problémái erkölcsi alapot adtak erre.”

Aztán később: „…csak míg Janus Pannoniusnál a humanizmus, Berzsenyinél a hazájáért aggódás világ-, illetve életszemlélete ki tudta költőjüket emelni a provinciális apró dolgok közül, addig Pákolitz, minden rokonszenves vonása ellenére, táji költő maradt.”

S még egy további mondat: „A versek zenei elemei, illetve általában Pákolitz versépítkezése is jelzik a költő pillanatnyi bizonytalanságát.”

Íme, néhány mazsola a szövegből! Kár, hogy nincs helyünk az egész közlésére. Bár a Kortárs egyszer már megtette. De hát az ilyesmiből sosem elég!

Nos, mi derül ki az idézett részekből s a teljes szövegből? Röviden és egyszerűen az, hogy Pákolitz a provinciális apró dolgok közé ragad, tehát „táji költő”, tehát – provinciális költő. Hova máshova is juthat egy bíráló, akinek alapvető kritikai szempontja láthatóan (bár elködösítve) az, hogy Pákolitz István pécsi, vagyis pannóniai lakos? Csak egy kissé facsargatni kell hozzá a tényeket és a szavakat. Ez pedig könnyen megy. Rózsa Andrásnak a tárgyi tudás és a stiláris igény a jelek szerint cseppet sem okoz gátlásokat.

Megtudjuk tőle pl., hogy „pannon költészet”-nek „azt nevezzük, ahol…” (l. feljebb!). Megtudjuk azt is, hogy „A versek ze143nei elemei…” (1. szintén feljebb!). S megtudunk még néhány egyéb ilyesmit is.

Kár, hogy nem tudjuk meg, végül is mi a „pannon költészet” egyáltalában, mi az egész mondat értelme.

Nem tudjuk meg, hogy Janus Pannonius „ékes latin” nyelvű költészetében miként is szemlélte „örvendező jámborsággal” s nem „fene nagy okoskodással” környezetét, vagyis, hogy költészetében mi az a sajátosan „pannon”? (Csak nem az, hogy Pannoniusnak hívják?)

Meg, hogy miként is áll Berzsenyinél az a „zordabb, férfiasabb” hangvétel s az „örvendező jámborság” a „pannon költészet” jegyében?

Azt sem tudjuk meg, miféle különös jegyekből képes Rózsa András a „zenei elemek” és a „vers-építkezés” alapján megállapítani Pákolitz s általában egy költő „pillanatnyi bizonytalanságát”. Pedig ezt roppant jó lenne megtudni, mert hát mindig tanul az ember.

Nem tudunk meg még sok egyebet s végül, de nem utolsósorban azt sem, mit csinált volna Rózsa András, ha Pákolitz István véletlenül Budapesten él, mondjuk a Tűzoltó utcában.

Megjelent – ag – jellel Jelenkor, 1963. 9. sz. 863–864. p.

144

Az udvariaskodó válaszon túl a kérdés mélye sokkal komplikáltabb, mint első kimondásra látszik. Ha valaki felpillant a Mecsekre, vagy a kedves utcákon barangol, vagy a jóbarátokkal találkozik – a kérdést nyilván hangulatilag fogja fel. A kérdés azonban most komolyabban hangzik. A provincializmust nyugodt lélekkel a magyar történelem nagy átkai közé sorolhatjuk, amelynek az árnyéka ma is kísért. Nem véletlen, hogy publicisztikánkban a vidék-főváros makacsul visszatérő téma. A római birodalomban provinciának nevezték az Appennin-félszigeten kívül eső tartományokat. Ma vidéken keserű szájízzel mondogatják: ami az országban a főváros határain kívül van, az provinciálisnak számít. Okos emberek csak a fővárosban élnek… A legkeserűbbek pedig csak legyintenek: Magyarország egy nagy provincia… Ebben az összefüggésben másképp hangzik a kérdés: jó-e pécsinek lenni? Ebben az összefüggésben nem a Mecsek festői részeinek, nem a kedves utcazugoknak s a jóbarátoknak jut a főszerep.

Az elmélyült munkát, a megyei könyvtár egyik sarokszobájának csöndes, töprengő hangulatát csak időnként rebbenti fel a telefon csörgése vagy a benyitó könyvtári munkatársak. A szobában – amely egyszerre bensőséges és tiszteletet parancsoló – dolgozik Csorba Győző, József Attila-díjas költő. Hét önálló verskötet. Több mint húszezer sor műfordítás Petrarca, Goethe, Brecht műveiből. Huszonhárom éven át szerkesztett irodalmi folyóiratot, s legalább ennyi ideje önzetlen barátja, testvéri bátyja a tehetséges fiataloknak. Pécsett született. Évtizedeket beleszámítva a város írói közül az egyetlen, aki ma is itt él. Gyakran szokta mondogatni: – Sokszor elmehettem volna Pestre, de nem mentem el. Nem is akarok elmenni… Egy ilyen élet, egy ilyen magatartás – dokumentum is lehet. Példa, melyet csak nagyon kevesen vállalnak, s amelyet szembe lehet szegezni a vidékről elmenekülőknek.

– Azt kellene tisztázni, mikor érzi az ember, hogy jó élni? Mert az, hogy jó-e pécsinek lenni, és jó-e itt élni, csak ezután vethető 145fel. Mikor érzi jól magát az ember? Nyilván akkor, ha egyéniségét ki tudja bontani, ha ambícióit valóra válthatja. Marázán is jól érezheti magát az ember, ha rendelkezésére állnak az ambícióihoz szükséges feltételek. Ezek az ambíciók persze, mindig mások és mások. Én a kecskének hiába adom a friss csikóhúst, az oroszlán pedig undorodni fog a káposztától. A kecskének is, az oroszlánnak is az a táplálék kell, ami neki való. Ez a szellemi gyomorra is érvényes. Ha az ember ki tudja élni magát, azt mondja: jól érzem magam. Előfordulhat, persze, hogy nagyobbak az ambíciók…

– Ha én mindezt magamra vonatkoztatom? Azt hiszem magamról, hogy író vagyok. Fiatal koromtól kezdve az volt a vágyam, hogy valamit életre tudjak hozni. Amikor az ember képességeivel harmonikusak a lehetőségek, semmi baj. Ha nem harmonizálnak, akkor kezd kialakulni a rossz közérzet, ami sok esetben független lehet a helytől. Amikor az ember valamit alkot, az boldoggá teszi. Ha viszont a külső körülmények miatt ezt nem teheti, boldogtalan lesz.

– A településbeli dolgok, persze valamennyire determinálnak. Mit jelent, ha az író vidéken él? Akármilyen jóindulatúan nézzük is: hátrányai vannak. Ez biztos. Vidéken is van folyóirat, rádió, stb. Mégis közrejátszanak olyan tényezők, hogy az írónak a vidéken élés hátrány a pestivel szemben. Ez, ha nem is okoz épp rossz közérzetet, de belső harmóniát nem teremt. Ebből a hátrányból következik, hogy az író érzékenyebb lesz. Ha valamit csinál, talán egy árnyalattal jobban igényli, hogy észrevegyék és értékeljék a munkáját. Lehet azt mondani, hogy nem értékelik? Semmiképp. De az ember vidéken érzékenyebb, ezért bensőségesebb kontaktust igényel. Azt hiszem, a vidéki vezetőknek a szokásos kereteken túl is éltetni kellene azt a kontaktust a helyben élő írókkal, művészekkel. Ez nagyban elősegítheti a művész belső alkotó légkörét. De így van ezzel minden szellemi alkotó, foglalkozzon költészettel vagy bányalégtannal, orvosi sebészettel vagy filozófiával. A pesti dolgokkal szemben helyileg nem nagyon lehet mit tenni, de helyileg meg kell teremteni a saját szellemi bázist a rendelkezésre álló erőkkel. S akkor az alapkérdésre adott válasz is sokkal egyértelműbb igen.

146

Úgy vagyok most, mint a versenyidejét elhasznált sakkozó. Csak a címszavakra volna most már időm s helyem… Jó-e pécsinek lenni? Könnyű volna most azt mondani, hogy mindenki döntse el maga. Azt hiszem, folytatni kellene még az eszmecserét.

Dunántúli Napló, 1968. dec. 24. 10. p.

147

– Úgy mondják, egy mai magyar író életéből nem hiányozhatik legalább néhány Budapesten töltött év. Ön Pécsett született s mindmáig pécsi lakos. Miért választotta a vidéki életet?

– Én nem tudom, ki mondja ezt és miért. Talán arra gondolnak, hogy néhány évnyi budapesti tartózkodás alatt az ember megépítheti állásait, melyekbe később is visszatérhet. Hogy baráti kört teremthet, utakat taposhat ki. Ha erről van szó, kétségtelenül van benne némi igazság. De ez mind végül is inkább az érvényesülés kategóriáját érinti. Kérdés viszont, hogy feltétele-e a jó műveknek. Ezt már kötve hiszem.

– Ha viszont úgy vélekednek, hogy az írói-művészi fejlődéshez szükséges hozzájárulás a világváros szellemi környezete is, akkor nálam nincs baj, hiszen több-kevesebb időt töltöttem Rómában, Berlinben, Párizsban, Belgrádban és Bécsben, volt alkalmam tehát megérezni és magamba szívni a nagy szellemi központok levegőjéből is egyet s mást.

– Hogy miért választottam a vidéki életet? Eszem ágában sem volt választani. Inkább az választott engem. Itt születtem, itt nőttem fel. Elvétettem a kellő pillanatot, amikor cselekednem kellett volna, hogy elköltözzem. Talán a háború is beleszólt. Hagytam magam, s itt maradtam.

– Persze nem mondom azt, hogy döntésemből a dacnak minden szikrája hiányzott, hogy nem volt bennem valami a „csakazértis”-ból. Viszont semmiképp sem szeretnék prófétát játszani.

– Választásom, vagy ahogy mondtam, inkább választatásom természetesen sokféle módon érintette életemet. Részletezése aligha fér egy ilyen beszélgetés keretei közé. Egy-egy emberi, s nyilván költői arcon is születésétől fogva temérdek szobrászvéső dolgozik. Melyek azok a formák, vonalak az én arcomon, amiket ittmaradásom faragott, nehezen tudnám megmondani. De meggyőződésem, hogy például egészen onnan, hogy nem kellett fiatalon elszakadnom a szülői háztól, a tájtól, rokonaimtól, addig, hogy költői indulásom innen Pécsről kicsit azzal is 148járt, hogy néha a lépcsőt is magamnak kellett építenem, amin magasabbra juthattam, mondom, mindez aligha múlt el felettem hatás nélkül.

Az egész Mecsek oldalában virágoznak a mandulafák. Csorba Győző kertjében is virágzik egy. Meg két barackfa, egy meggy. A gyöngyvirágok nemsokára kinyílnak.

Bizonyára lehetne szép mondatokat mondani ezután a mediterrán szépségekről, amelyek – így vagy úgy – jelen vannak Csorba Győző költészetben is. De azt hiszem, sokkal inkább jelen van maga a valóság, amelyhez a virágzó mandulafákon kívül még sok egyéb is hozzátartozik. Ha már a világ-adta díszletnél tartunk: a bőrklinika kutyáinak ugatása vagy a gépkocsizaj, ami legföljebb hajnalban nem nyomja el a madarak meglepően kitartó csicsergésének hangjait. Meg a hegyoldalba feltolakodott bérházak ablakában a szőnyeget rázó asszonyok. Meg a dróthálók, amik körülveszik a virágzó fákat.

– Azelőtt, ha este kiléptünk a kertbe, mindenütt csillagot láttunk. Fent az égbolt és lent a város, csupa csillag volt.

De hát növekszik a város, Csorba Győző városa. Akarva-akaratlan a város a főtéma, hiszen a legújabb kitüntetésről is azt mondja Csorba Győző:

– Ebből is látja az ember, hogy vidéken is lehet úgy dolgozni, hogy észrevegyék…

Elmondtuk sokszor, mi Pécsnek Csorba Győző, s mi Csorba Győzőnek Pécs. Mégis megkérdem:

– Miért is vállalta ezt a sorsot? Mi tartotta itt? Mi tartja itt ma is?

– Először is: itt születtem. Másodszor valamiféle lustaság, nehezen mozdulás, valami riadalom tartott vissza azokban a pillanatokban, amikor elmentem volna. Riadalom az adminisztrációtól, a költözéssel, változással járó kellemetlenségektől. Visszatartott egyszer a bérháztól való irtózás is. De tagadhatatlan: belejátszott mindebbe az a rögeszmeszerű meggyőződésem is, hogy a geográfia nem lehet értékmérő. Esztétikai mérce. Bíztam abban, hogy az érték vidéken is érték lehet, s ma is bízom abban, hogy a gyümölcse beérik még ezután is. Persze – nehéz dolog… Az ember el is fárad. Az igény fárad el 157az emberben. Hiányzik a közösség, a „hasonszőrűek” közössége, amely ha klikkek, kisebb csoportok formájában is, biztosítja a levegő feszültségét. Ébren tartja az emberben a lelkifurdalást. Az élő és közvetlen konkurencia hiányzik. A gondolatok gyakori cseréje. Olykor hetek múlnak el, hogy semmi sincs… Persze, a dolog másik oldala: bizonyos függetlenséget, belső szabadságot jobban megőrizhet így az író. Titkárnőktől, előszobáktól, megalázásoktól mentes. Én egyszer jártam a kiadónál, ahol pedig már nem egy könyvemet kiadták… Ez a jó. Az meg a rossz, hogy néha elgondolom: voltak itt időszakok, amikor sok volt az író, pezsgett az élet. Jöttek és mentek. Fölbukkantak és eltűntek. Én meg csak maradtam, mint egy ősgyökér egy beszakadt folyóparton…

Csorba Győző puszta létezése itt, a városban: tiltakozás a provincializmus ellen. Ő maga – a provincializmus tagadása.

– Egy város kultúrszintjét – mondja erre – majdnem alapvetően meghatározzák az alkotók, akik benne élnek. Szoktuk mondani, hogy egy magyar irodalom van. Nos, ha annak meg tudnánk állapítani a pontos középszintjét, s ha egy városban élő írók ezen az elméleti középszinten vagy annál följebb állnának – az már valami. Ha számolunk a realitásokkal, a méretekkel és sok egyébbel, ez a maximum. Én úgy látom, hogy ez a folyamat azért világosan fölismerhető. A provincializmus Pécsett egyre inkább kompromittálódik. A húsz-harminc év előtti helyzethez képest óriási a fejlődés. A kultúrát nem lehet számokkal mérni. Az adja meg az értékét, hogy egy adott közösség szellemi termékekben mit tud magából kihozni. Ebben mérve talán nincs okunk panaszra. Amit pedig az imént a szellemi közösségről mondtam: itt ez a tervezett művészklub. Talán ez olyan lesz, amilyen rég hiányzik. Egy hely, ahová nem meghívóval megy az ember, hanem minden szervezettség nélkül. Talán csak azért, mert az utcán esik az eső. De találhat ott öt embert, akivel vált néhány értelmes szót. Vagy akár csak egyetlen embert…

Az idei könyvhétre jelenik meg új verseinek kötete Időjáték címmel. Talán illett volna a versekről beszélni inkább. De – mint mondani szokták – a versek önmagukért beszélnek. Bizonyos: többet is mondanak el a költőről, mint egy interjú, amit a hírlapok tempójában, egy ünnepi pillanat alkalmából készítenek a költővel. A pillanat azonban nemcsak ünnepi, hanem 158alkalom a megállásra és körültekintésre is: ez az a környezet, amiben a költő él, ez az a világ, ami az ő mai valósága, ezek azok a gondok, amelyek ma – ma is – foglalkoztatják. S ez az a város, amely – immár elválaszthatatlanul tőle – szépségeket és örömöket, gondokat és fájdalmakat egyaránt tartogat számára.

A városnak – gombamód növő házaival, lármájával és mandulafáival egyetemben nem mindegy, hogy a költő itt él és alkot-e. A város örömmel nyugtázza Csorba Győző elismerését is, mint egyik bizonyítékát a költő igazának.

Művészeti díjak, 1972. Dunántúli Napló, 1972. ápr. 2. 9. p.

159

Csendes és szerény jubileum: egyfolytában tizenöt éve jelenik meg Pécsett a Jelenkor. Minden hónapban ott van az előfizetők asztalán és az újságárusok pavilonjaiban. Aki kicsit is tájékozott a magyar irodalom és sajtó történetében, tudja, hogy másfél évtized egy szerény keretek közt indult irodalmi folyóirat történetében bizony tisztes kor.

Ha ennyit már megélt, minden remény megvan arra is, hogy még egyszer, sőt többször ennyit is megérjen, tisztességben, eredményekben gazdagon, egyre rangosabban és nélkülözhetetlenebbül.

Csorba Győző József Attila-díjas költő nemcsak a Jelenkor törzsgárdájához tartozik, de éveken át mint a szerkesztőbizottság tagja segítette a folyóirat tevékenységét:

– A Jelenkor az első olyan pécsi folyóirat, amely megért 15 évet, s amely mindig havonta jelent meg. Fontos körülmény, hiszen a Sorsunk csak később, a Dunántúl pedig sose érte meg, hogy rendszeresen havonta megjelenhessék. A lap határozott profilja, koncepciója folyamatosan kerekedett, teljesedett ki, s már elérte, hogy olyan határozott karaktere van, amely megkülönbözteti a többi magyar folyóirattól. Kitűnően szerkesztett lap a Jelenkor és nem vidéki; ezt nem én mondom, hanem hallottam ilyen véleményeket: magától értetődően jelen van a hazai kultúrában, s vele kapcsolatban senkinek nem jut eszébe, amikor kézbe veszi, hogy ezt történetesen egy vidéki magyar városban szerkesztik. Sajnálatos dolognak tartom viszont, s most talán nem érdektelen elmondani ezt sem, hogy ezzel szemben, amikor valaki megrajzolja a város kulturális összképét, igen nagy előszeretettel felejti ki abból a Jelenkort. Mélységesen tisztelem s magam is elismerem – mondjuk – a pécsi színház vagy az egyetem szerepét, jelentőségét, de ha a pécsi szellemi értékeket felsoroljuk, abban bizony nagyon is ott a helye a Jelenkornak. A Jelenkor is intézmény, szellemi műhely, csak tárgyi megvalósulása más, mint a többié. Ha az ember annak látja, ami: időben megvalósuló jelenségnek, akkor mindjárt kiderül, hogy – akár az irodalom – időben szinte korlátlanul kifejtheti hatását. Elég, ha arra a Jelenkor reper160tóriumra utalok, amit a folyóirat fennállásának tizedik évében készítettek: példátlanul gazdag kincsesbánya ez, amelyből „élni lehet”, amelyet jelentőségének megfelelően kell becsülni.

– Én 1941-től kezdve benne élek a pécsi irodalmi életben, s a magam tapasztalatából mondhatom, hogy Pécs rohamléptekben távolodik a provincializmustól, irodalmi élete, irodalma és egész szellemi élete úgy fejlődött, hogy a nívó – kötelezővé vált. Az idő diszkreditálta a rosszat, a selejtest, olyannyira, hogy ha valaki színvonal alatt ír, eleve szégyelli magát… még otthon, az íróasztal mellett is. Mindez nem azt jelenti, hogy régebben nem erre törekedtek azok, akik az irodalmi életet próbálták alakítani. Hiszen már a Janus Pannonius Társaság 31-től, vagy azután 41-től a Sorsunk igazi színvonalra törekedett. De mostanra sikerült elérni, hogy a gyenge, a rossz szalonképtelenné vált. Ezzel szűnt meg a provincializmus. Az igényesség, a színvonal nincs helyhez kötve, s Pécsett az írók eljutottak odáig, hogy ezt megvalósították. Nem arról van szó, hogy az analfabétizmus még nem üti fel olykor a fejét, de az irodalom „reguláris hadserege” a lényeg, s itt ezt ma már a tehetség fémjelzi.

Dunántúli Napló, 1973. dec. 16. 7. p.

161

Dolgozószobája ablakából a Székesegyház négy tornyát látni, de lassan ezt is eltakarják az épülő, modern házóriások. Csorba Győző költészete szorosan kapcsolódik a város, Pécs élményéhez, hangulatához. Egész életében hűséges volt e városhoz.

– Nem jelentett-e hátrányt ez a hűség a szellemi központot igénylő alkotóművész számára?

– A vidéki szellemi élet egy alapvető dologban különbözik a fővárositól, a lehetőségeiben. Budapest még mindig tömöríti a kulturális lehetőségeket, a jó értelemben vett érvényesülés alkalmait. Vidéken nehezebb sikereket elérni, közmegbecsülést szerezni. Ennek lélektani hatása van: a sikerélmény hiánya. Az alkotó számára mindig kevés a belső elégedettség, szeretné munkájának külső, objektív eredményeit is látni. De a vidéken élés olyanfajta hátrányt jelent az országos mezőnyben, amely nem szubjektív ítéleten, hanem a jelenlét hiányán alapszik. Ha az ember nincs ott, hamarabb elfelejtik – ez életjelenség! Aki vidéken él, annak ezt tudomásul kell vennie. Akik innen elmentek, mind a tehetségüknek megfelelő helyen dolgoznak jelenleg: Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Thiery Árpád, Örsi Ferenc, Galsai Pongrác, Hunyady József, Maros Rudolf, Kalász Márton, Kopányi György, Weöres Sándor, Telegdi Polgár István. Nagy részük azért ment el, mert nem látták az érvényesülésnek azokat a lehetőségeit, amelyek a fővárosban megvannak.

– Néha végiggondolom, mi lett volna, ha Budapesten élek, és harminc éven át érvényesül a pszichikai „jelenlét” hatása… Gutta cavat lapidem – mondja egy latin közmondás, jól illusztrálva a vidéki élet ritmusát: Az esőcsepp kivájja a követ. Semmi drasztikus negatívum vagy pozitívum nem történt írói pályámon. Az esőcsepp nem kalapács – eléri ugyanazt az eredményt, csak lassabban. Az a lényeg, hogy az ember maximálisan teljesítse, amire képes, s ezt vidéken is meg tudja tenni.

162

– Az utóbbi években Pécs jelentős kultúrcentrummá fejlődik; nem egy hasznos kezdeményezésnek lehettünk tanúi. Hogyan látja ön Pécs szellemi-irodalmi életét?

– Ez a város szép nosztalgia azoknak, akik nem itt laknak. Hogy Pécs kultúrtekintéllyel rendelkezik, az egyrészt azoknak köszönhető, akik vállalták az ittmaradás hátrányait, és makacsul kitartottak. Másrészt pedig a város lelkes vezetőinek, akik mindent megtesznek e kultúrváros érdekében. S ez nem kis mértékben befolyásolja az itt élő alkotók jó közérzetét: élet- és munkakörülményeinkhez a maximális anyagi és erkölcsi támogatást megkapjuk. Az ország egyetlen Csontváry-múzeuma, a Pécsi Balett, a Modern Képtár, a színház mai magyar drámabemutatói, az idén készülő Vasarely-kiállítás mind-mind országos jelentőségű kulturális esemény. Jelenleg az írógárda többszöri megtizedelése ellenére is élő, működő írói közösség, aktív irodalmi élet van Pécsett. Csak tavaly legalább 12 kötet jelent meg itt élő szerzők tollából, többek között Pákolitz Istvánnak, Bárdosi Németh Jánosnak, Tüskés Tibornak, Nádor Tamásnak, Galambosi Lászlónak, Hallama Erzsébetnek, Bécsy Tamásnak, László Lajosnak, Bertók Lászlónak. Nyilvánvaló, hogy Pécsből nem lehet Pestet teremteni, de talán néhány év múlva nem lesz egyetlen megoldása az érvényesülésnek az elköltözés.

– Az említett 12 könyv közül az egyik az öné, „Anabázis” címmel jelentek meg legújabb versei. Mit tervez, min dolgozik jelenleg?

– A több éve húzódó önálló műfordítás kötetem utolsó rendszerezését végzem. Szinte könnyebb volt megírni ezt a 25-28 ezer sornyi fordítást, mint kötetbe válogatni egy részét, köztük Vergiliust, Ovidiust, Lucanust, Janus Pannoniust, Dantét, Petrarcát, Brechtet, Rilkét, Ungarettit. Az Európa Kiadó Brecht-kötetet tervez, ebbe fordítottam a fiatalkori verseit, valamint egy készülő norvég antológiába dolgoztam nyersfordítás alapján. A fordítás számomra a könnyebb munka. Az írás csak jámbor óhaj…

Magyar Hírlap, 1975. jan. 7. 6. p.

163

E hét első két napján tartotta meg a Magyar Írók Szövetsége tisztújító közgyűlését. Milyen benyomásokkal érkeztek haza az Írószövetség Pécsett élő tagjai a közgyűlésről, mit tartanak önmaguk és szűkebb környezetük számára a legfontosabb tanulságoknak, tapasztalatoknak?

Csorba Győző költő a közgyűlés második napján lezajlott választásokon az új választmány tagja lett. Ez a Magyar Írók Szövetségének vezető testülete, amely két közgyűlés között a szövetség minden ügyét intézi, dönt a tagfelvételektől kezdve az irodalmi díjakra történő javaslattételekig nagyon sok kérdésben.

– A választmány tagjainak számát megemelték, a tagok létszámának arányában. A választmányi jelöltnévsorból ezúttal 61 tagot választottak az írók a választmányba. Az elmúlt időben erősen megnövekedett a vidéki írószövetségi tagok száma. Mármost ha egy választmányi tag esik 6-7 írószövetségi tagra, akkor a vidéken élő írók arányában a választmányba is több vidéken élőnek kellett volna bekerülnie. De mindössze négyen vagyunk, így döntött a szavazás. Számomra ez azért lényeges, mert így még fokozottabb felelősséget érzek az egész vidéki irodalmi élet iránt, s ennek megfelelően igyekszem majd képviselni érdekét az Írószövetség vezető testületében is.

Dunántúli Napló, 1976. máj. 23. 3. p.

164

A beszélgetés, amelynek szövegét itt közreadjuk, elhangzott a Magyar Rádió Pécsi Stúdiójának 1976. november 20-i műsorában. Csorba Győzőt Borsos József kereste föl a költő pécsi lakásán.

– A kellemes, barátságos otthonban mindenütt könyv és könyv. Úgy tudom, már korán eljegyezted magad a könyvvel. Erről az időről, a szülői házról, gyermekkorodról ha beszélnél…

– Azt hiszem, hogy a kezdés és a folytatás nincs valamiféle szerves kapcsolatban egymással. Amikor még gyerek voltam, nagyon szerettem olvasni, de azt nem mondhatom, hogy olvasmányaim különösen irodalmiak voltak. Családunk eléggé rossz anyagi körülmények között élt. A gond az volt, hogy egyáltalán megéljünk, éppen ezért a könyvvel nem sokat törődhettünk. Alapkönyvünk három volt, erre pontosan emlékszem: a Tolnai Világtörténelmének egy kötete, amiben a francia forradalmat tárgyalták, egy Jókai szerkesztette 1848-49-es album és végül egy Petőfi-összes. Ezen a három könyvön kívül persze seregnyi ponyvát olvastam: Buffalo Billtól kezdve Nick Carterig, a mesterdetektívig, és a többi füzetes ponyváig rengeteget említhetnék; olyan ponyvákat, amik a külvárosban, ahol laktam, kézről kézre jártak.

– Talán beszélnénk most arról az időről, amikor bekapcsolódtál az irodalomba, hisz a pécsiek közül ma Te vagy az egyetlen, aki itt születtél, és itt is maradtál.

– Első kötetem jelentette indulásomat. Bár már középiskolás koromban is megjelentek verseim diáklapokban, de az ún. névjegy, amit az ember az irodalom asztalára letesz, ahogy ezt a szép frázis mondja, nyilván első kötetem volt, ami 1938-ban jelent meg Mozdulatlanság címmel, saját kiadásomban. A pénzt hozzá a havi 50-60 pengőt kitevő instruálási díjamból takarékoskodtam össze. Ha jól emlékszem, 200 pengő körül volt a nyomdai költség, 500 példányban jelent meg ez a kis, inkább füzet, mint kötet, s benne először összegyűjtve a ver165seim. Furcsa módon, nem olyan versek, amelyek előtte már folyóiratokban napvilágot láttak, mint ahogy ez általában szokásos. Ezek olyan versek voltak, amelyek még nem jelentek meg addig sehol. Itt éltem Pécsett, semmiféle kapcsolatom a budapesti lapokkal nem volt, itt hiányzott a folyóirat, nyilvánvalóan nem is tehettem mást, minthogy verseimet közvetlenül kötetbe gyűjtöttem.

– Folyóirat nem volt, de irodalmi élet igen.

– 1931-ben megalakult a Janus Pannonius Irodalmi Társaság, és rendszeresen – bár nagyobb időközökkel – rendezett felolvasó üléseket a mostani járási tanács, az akkori megyeháza dísztermében. Ezeken a felolvasó üléseken az akkori magyar irodalom színe-java megjelent, méghozzá mindig telt ház előtt.

– Kiket tudnál említeni azok közül, akik itt jártak Pécsett és irodalmi esteket tartottak?

– Megjelent Németh Lászlótól kezdve Kodolányi Jánoson és Weöres Sándoron át Tűz Tamásig, a papköltőig sok mindenki.

– Ha azt kérdezném most – túl azon a furcsaságon, hogy akkor természetes volt a saját kiadás, és az írónak kellett vállalnia a nyomdaköltséget, amit a mai fiatalok nehezen tudnak elképzelni – ma hogyan látod, milyen változás történt az akkorihoz viszonyítva az irodalmi életben?

– Talán a leglényegesebb, hogy jó néhány dolog, amit akkor még ingatag vívmánynak tekintettünk, pl. hogy 1941-ben sikerült megindítanunk és megtartanunk egy folyóiratot, az most egészen természetes. Senki sem csodálkozik rajta. A Jelenkor éppúgy hozzátartozik Pécshez, mint a tv-torony vagy a Székesegyház. Említhetném azt is, hogy az itteni író akkor legfeljebb a Janus Pannonius Társaságnak lehetett a tagja, ami nyilván szellemi előnyt, közösséget jelentett, de egyúttal valamennyire el is szigetelte erre a tájra, erre a régióra vagy erre a városra. A most itt élő írók közül többen tagjai a Magyar Írók Szövetségének, tehát egy országos szervezetnek. Ez a mozgást számukra Pécs és Budapest, Pécs és az egész ország között természetessé teszi. És még valamit hangsúlyozni szeretnék. A megye és a város vezetői, közvetlenül a művelődésügyi vezetők erre a pécsi irodalomra – nem szeretem ugyan ezt a jelzőt, mert ez magyar irodalom és nem pécsi, most csak a könnyebb érthetőség kedvéért használom –, erre az irodalomra számítanak, az írókat munkatársaiknak tekintik, minden erejükkel igyekez166nek élet- és munkakörülményeiket megjavítani, hogy minél eredményesebben dolgozhassanak. Ez akkoriban korántsem volt elmondható.

– Ez, amiről az imént beszéltél, kialakult helyzet, valóságos körülmény. Nagyon igaz, hogy támogatják az irodalmat, és ez jó is. De ebben az elmúlt 30-40 esztendőben, amiről szó esett, Te nemcsak költői munkáddal, hanem nevelői tevékenységeddel is nagyon benne voltál. Ezt hogyan látod?

– Gyakorlatilag irodalomszervező vagy -nevelő munkát tulajdonképpen 41-ben kezdtem végezni, amikor megindult a Sorsunk című folyóirat Várkonyi Nándor vezetésével. A folyóirat szerkesztésében Várkonyin kívül Lovász Pál, Makay Gusztáv, Weöres Sándor és jómagam vettünk részt. Aztán vagy két év múlva bekapcsolódott Bárdosi Németh János is. A szerkesztés, magától értetődően, a szervezésen túl nevelő munka is. Minden kéziratról véleményt kellett formálni, s elmondani az írónak. Ha nem közöltük írását, ne sértődötten és sérülten vegye vissza a kéziratot, ha pedig elfogadtuk, akkor meg legyen vele tisztában, milyen érdemei alapján jutott a közlendők közé. Így aztán magam se vettem észre, miként kezdek olyan szerepet játszani a pécsi irodalmi életben, hogy egyre-másra jönnek hozzám nálam is fiatalabbak, kezdők és véleményt kérnek írásaikról.

– Mondjunk talán néhány nevet.

– Kopányi György például.

– Kopányi György egyébként a Magyar Rádiónak dolgozik.

– Igen, a Magyar Rádió dramaturgja, több hangjátéka van, regénye, verseskötetei, nagyon tehetséges ember. Aztán például Hunyady József, aki több mint tíz regényt írt már. Aztán egy András Endre nevű költő, aki sajnálatos módon abbahagyta az írást. Kicsit később Mészöly Miklós ugyancsak itt, a mi körünkben kezdte el az irodalmi tevékenységét, hiszen az első kis novelláskötetét mi adtuk ki, mi gyűjtöttünk rá előfizetéseket, hogy anyagilag megalapozzuk a könyv kiadását; említhetném Csányi Lászlót, később Kalász Mártont, Galsai Pongrácot, Szántó Tibort, Örsi Ferencet…

– Pákolitz Istvánt is…

– Igen, Pákolitz Istvánt is, bár ő már akkor nem volt kezdő. De közéjük sorolhatnám Bertha Bulcsut, Lázár Ervint, Thiery 167Árpádot, Bertók Lászlót, és még folytathatnám. Valami közöm szinte mindegyikükhöz volt.

– Költészetedben nagy szerephez jut, nagy teret kap a család. Itt, ahogy fölpillantok az asztal fölé, fényképeket látok.

– Igen, ez afféle falra helyezett fényképalbum. Állandóan a szemem előtt van, amikor írok. Ott a három lányom még kicsi korukban, feleségem, édesanyám, édesapám képe. Aztán a legnagyobbik kisunokámé, Bálintkáé és a legkisebbé, Szilvikéé. Szükségem van rájuk, kell, hogy mindig előttem legyenek. Lelkem legmélyén családi életre termettem. Ez számomra fészek, nyugvóhely, ahol megpihenhetek, erőim újból tölthetem, ahonnét kiindulhatok a mindennapok csatáira, vagy az alkotásnak, – vagy mert ez kissé nagyképűnek hat – az írásnak a küzdelmeire.

– Az írás küzdelmei. A családi élet, az ember vele született, természetes szemérmessége bezárkózásra törekszik. Ugyanakkor a költészet és az irodalom kitárulkozás. Ezt, mint konfliktust hogyan látod, vagy hogyan oldódik fel ez költészetedben?

– Emberileg meglehetősen zárkózott, nehezen oldódó, elég lassan barátkozó ember vagyok. Viszont a líra nem szól közvetlenül senkihez, nem föltételez közvetlen megszólítottat. Amikor tehát verset írok, tulajdonképpen nem látom, nem érzékelem azokat, akikhez szólok, s ilyenformán ez az általános gátlásosság nem érvényesül. Hogy azért mégis megvan bennem, nagyon sokszor tapasztaltam. Felolvasni verset, főleg akkor, amikor kisebb kör ül előttem, igen nehezen tudok. Akkor a címzett, az az előbb személytelennek nevezett megszólított, testi valóságában jelen van előttem, s ismét fölébred a gátlásosság.

– A költészetedben a játékosság is lényeges elem.

– Verseimben általában kevés az ún. játékosság. Egészen más, ha szatirikus írásról, versről van szó. Az már a komolyság egy fajta változata. Hiszen minden szatíra az indulat egy variációja. A játékosság más kategória. Ez persze nem jelenti azt, hogy én a játékosságot a költészetből kizárandónak vélem. S hogy úgy érzem, aki játékos, az ellentétbe kerül az esztétika törvényeivel. Különben nagyon szeretem a játékosságot, s itt-ott meg is próbálom. Sajnos, jobbára reménytelenül.

– Itt a falon csengők.

168

– Néhány éve gyűjtöm már őket. Nagyon szeretem a hangjukat. Nincs szó rendszeres gyűjtésről. Amihez hozzájutok, azt veszem, illetve kapom meg. Most már nemcsak a családom, hanem néhány ismerősöm is tudja a hobbymat, s ezért többször kapok ajándékba is csengőket.

– Egy-két érdekesebbet megmutatnál?

– Például ez (csengetés) egy szardíniai kolomp, amit egy olasz költőbarátom, a Magyarországon is ismert Paolo Santarcangeli küldött két évvel ezelőtt karácsonyra. De van itt egy nagyon érdekes, háromágú indiai csengő, a hangja is különös (csengetés), egy kissé a száncsengőkére emlékeztet. Ez egy londoni csengő, formájában a londoni rendőrök sajátságos kalapjára emlékeztet (csengetés), itt van aztán egy egyszerű kis kolomp (kolompszó). Emez meg a legnagyobb kolompom, ami feltehetően valamilyen vezérbika nyakán csenghetett (kolomp).

– Ez honnan került ide?

– A pécsi vásárból.

– (kis nevetés). Hát további jó gyűjtőmunkát kívánok és sok-sok csengőt is hozzá. – A mindennapi munka mennyiben jelentett hátrányt költői tevékenységedben?

– Nyilvánvaló, hogy a napi nyolc órás elfoglaltság hosszú éveken, sőt évtizedeken át háttérbe szorította írói tevékenységemet. Hiszen vagy csak esténként vagy szombaton, vasárnap volt lehetőségem arra, hogy tollat fogjak. Hozzáteszem még azt is, hogy meglehetősen nehezen írok. Hosszú órák elmélkedése szükséges ahhoz, hogy egy-két sor megszülessék. Ilyenformán a hétvégi egy-két nap ritkán tette lehetővé, hogy ezalatt teremjen valami komolyabb dolog. Ugyanakkor a könyvtári működésnek megvolt a jó oldala is: tájékozódni tudtam nemcsak a magyar, hanem a világirodalom alakulásáról is. Sőt annyira, hogy ez olykor már-már nyomasztóvá vált. Ahányszor a beérkező folyóiratokat végignéztem, ahányszor átmentem a raktáron, ahányszor egy-egy újabb vásárlás könyveit kézbevettem, elfogott a lelkifurdalás, a szorongás, hogy mennyi mindent kellene elolvasnom, mennyi mindenre nincs idő. Ezt az érzést azok az emberek, akik nem könyvtárban dolgoznak, bizonyára nem is nagyon tudják elképzelni. De hát ezen most már fölösleges elmélkedni: így történt, előnyeivel, hátrányaival együtt, könyvtároskodtam, az irodalomban megcsináltam, amit megcsináltam. Egyébként közhely, hogy az esztétikában a minőség 169a lényeg, nem a mennyiség. Ha sikerült valami jót írnom, nyilván így is sikerült. Könnyen előfordulhatott volna, hogy könyvtári tevékenységem nélkül sem jutok többre.

– Mégis: érdemes volt-e itt maradnod Pécsett? Voltak-e olyan örömeid, az elismerésnek megkaptad-e azokat a formáit, amiket – úgy érezted – megszolgáltál?

– Azt hiszem, egyértelmű igennel kell válaszolnom. Pécsett élni, főleg még néhány évtizeddel ezelőtt, íróként nem volt könnyű. Azt sem mondom, hogy most már minden vonatkozásban az. A vidéken élő írók, művészek, általában nehezebb helyzetben vannak, mint a pestiek, akik közelebb vannak a tűzhöz. De a melegből azért nekem is jutott itt Pécsett, mert azért itt is van tűz, itt is vannak olyanok, akik gondoskodnak róla, hogy ez a tűz égjen, s itt is megvan a lehetőségük a művészeknek, íróknak, hogy e köré a tűz köré odagyűljenek, és melegedjenek. Én még hozzátehetném azt is, hogy elég korán, már 31 esztendős koromban, 1947-ben Baumgarten-díjban részesültem, aztán később, 1957-ben először, majd 72-ben másodszor is József Attila-díjat kaptam, könyveim kiadásával sem volt soha problémám, tehát nem éreztem mellőzést.

– És itt tegyük hozzá, hogy tegnapelőtt átvetted a Munka Érdemrend arany fokozatát, amihez mi is gratulálunk. Most mindazt, amit eddig mondtunk, amiről eddig beszélgettünk, mindazt figyelembe véve – körülményeidet, helyzetedet, gondjaidat, örömeidet – így kezdenéd-e újra megint, vagy pedig hogyan?

– Nehéz válaszolni rá, de inkább hajlok a felé a válasz felé, hogy így kezdeném. Egy ekkora városban, mint Pécs, az ember munkájának hatása sokkal inkább érzékelhető. S ha eljutott a pécsi irodalom odáig, hogy most már az országos irodalmi közvéleményben nem úgy tekintenek rá, mint provinciális jelenségre, ha a Pécsett élő írókban kialakult egy olyan természetes igény, hogy erejük teljes megfeszítésével és szigorú önkritikával írják műveiket, és ha mindebben nekem akármilyen kis szerepem volt is, azt hiszem, ezt Budapesten így nem érhettem volna el.

Csorba Győző hatvanéves – Baranyai Művelődés, 1976. 4. sz. 4-8. p. – A címet mi adtuk.

170

A Jelenkor szerkesztősége a múlt év végén beköltözött oda, ahol az ötvenes évek elején a Dunántúl számai készültek. Oda, ugyanabba a szobába. Talán más a falak színe, biztosan mások a bútorok, más az elhelyezésük. Az ablakon túli kép viszont alig-alig változott. A Hunyadi-szobor kivételével szinte minden ugyanaz. Ugyanaz a Széchenyi tér, ugyanazok a padok, a galambok és ugyanaz a Szentháromság-szobor. Túl a téren ugyanaz a Nagy Lajos Gimnázium és a Megyei Tanács hatalmas tömbje, s ez utóbbi homlokzatán ugyanaz a kék alapra írott, titokzatos, fehér római szám.

Csak néhány házat meg a Belvárosi templomot kellene arrébb tolni, s innen az ablakból még az öregedő szem is ellátna az Egyetemi Könyvtár klasszicista s a Megyei Könyvtár barokk épületéig. Ez a három helyszín – egy alig néhányszáz méteres oldalú háromszög csúcsai – őrzik a Sorsunktól kezdve a pécsi irodalmi folyóiratok emlékét. Először az Egyetemi Könyvtárban Várkonyi Nándor szobája, aztán a Megyei Könyvtár egy-egy parányi helyisége, végül a mostani, Széchenyi téri épület első emeleti szobái nyitottak ajtót a szinte staféta-szerűen egymás után induló folyóiratoknak.

Az emlékezés elmélkedésre késztet. Ehhez még hozzásegít az évforduló alkalma is. Nem az ünneplés, inkább a számvetés lelkiállapotával és szándékával. Mert alighanem az cselekszik helyesen, aki az évfordulók tartalmaiból ezt a részt emeli ki. Persze nem zárható ki az öröm érzése sem. Egy folyóirat életében is szép kor húsz esztendő. Pécsett megjelenő folyóiratében pedig fölényes rekord, ami még országosan is tiszteletre méltó. A Sorsunk, az első tartósabb életű pécsi irodalmi és művészeti folyóirat nyolc éven át jelent meg. A két Dunántúlnak együtt alig hét esztendő adatott. Rövid életük végén ott áll egy-egy többé-kevésbé sorsfordító történelmi esemény. A Jelenkor húsz éve már azért is örvendetes, mert utal rá, hogy ebben a húsz évben nem voltak „történelmi” események nálunk. Közhely, hogy még a legelőrelendítőbb megrázkódtatások is szükséges rosszak csupán. Lassan kezdjük megszokni – s ó bárcsak az egész emberiség így tenne! –, hogy a nyugalmi állapot is törté171nelem. Méghozzá az igazán termékeny, igazán hasznos, igazán emberhez méltó történelem.

Bár jó harminc-negyven év óta jelennek meg a magyar vidéki városokban folyóiratok, különféle okok miatt még mindig a kérdések tömege vetődhet fel, ha szándékaikat, igényeiket, feladataikat, teljesítményeiket vizsgáljuk. Szerfelett bonyolult kötelesség utat választaniuk, programot fogalmazniuk, munkatársakat szervezniük, egyáltalában: megtalálniuk helyüket, beleépülniük, mégpedig kétszeres összehangolódással, közegükbe: egyszer a közvetlenbe, egyszer az országosba. (Mennyivel könnyebb mindez egy budapesti folyóiratnak!) S ehhez még nyugodtan hozzászámíthatjuk a gyakorlati nehézségeket is.

A Sorsunk 1941-ben indult. Más politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális talajon. A Dunántúl 1951-ben már elvileg a main, gyakorlatilag kevésbé. Az 1958-ban megszületett Jelenkor természetes mozdulattal fordult támaszért elődeihez, nyúlt folytatható eredményeikhez, igazolt tapasztalataikhoz.

Az emlékező kicsit elréved, s a régi szerkesztőségi szobában jubileumi, kibővített szerkesztőségi ülést vél látni. Itt van Várkonyi Nándor és Szántó Tibor is. Nyilván erre az alkalomra őket is elengedték az Örök Szerkesztőségből. S persze észreveszem Tüskés Tibort, Szederkényi Ervint, sőt Katkó Istvánt is, a három számot megért első Dunántúl szerkesztőjét. Itt szorong Bárdosi Németh János, Weöres Sándor, Galsai Pongrác, Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Pákolitz István és természetesen jómagam is. A hang bár ünnepélyes, olykor erősödik, sőt föl-föl is szikrázik. Igen: a programok, az időszerűség, a folyóirat arca! Majd negyven évről van szó, nyilván nem lehetnek azonosak a vélemények. De aztán mintha valamiféle közmegegyezés alakult volna ki. Hallom a mai programot, benne az elődökének hasznos summáját: vidéken, de országos folyóiratot kívánunk szerkeszteni; a Dunántúl földjén állva országban, sőt világban óhajtunk gondolkodni; a provincializmust csak földrajzi értelemben vállaljuk, mércéinkben, igényeinkben semmiképp sem; gondosan őrizzük tápláló, termékeny hagyományainkat, visszafelé akár Janus Pannoniusig is, de szeretjük a kísérletezést; tudjuk, hogy a mának csak az szól helyesen, aki a szebb holnapért szól (s milyen roppant nehéz az igazi maiság lényegét fölismerni!); írói bázisunkat a helyiek, a dunántúliak 172s a tőlünk elköltözöttek adják, de minden magyar írót szívesen látunk…

Hallgatom a programot, és megszólal bennem a kérdés: sikerült-e megvalósítani valamikor is? Az állandó tettestárs felelősségével mondom: nem mindenben. Úgy gondolom, főként a helyi jelleg és az országosság együttese volt mindig kifogásolható. Az utolsó húsz évben is. Ez mindenekelőtt a Jelenkor elméleti anyagának, benne a dokumentum irodalomnak gyöngeségével magyarázható. A helyi valóságfeltárást pedig vagy vállalja a Jelenkor, vagy gazdátlan marad a feladat. Pedig fontos eszköze lehet az országosságnak is. Bátrabban és rendszeresebben kellene továbbá „közös dolgaink”-hoz is hozzászólni. Ezt tágan és még tágabban értem, úgy, ahogyan a program mondja: „országban, sőt világban óhajtunk gondolkodni”.

Egyébként: a provincializmust folyamatosan képesek voltunk rosszhírűvé tenni, megtaláltuk a jó egyensúlyt a hagyománytisztelet és a kísérletezés között, s talán munkatársaink szervezésében sem követtünk el nagyobb hibát.

A Sorsunk induló szerkesztő-gárdájából egymagam maradtam Pécsett. Magam vagyok, aki azóta is valamennyi itteni irodalmi folyóirat körül tevékenykedtem. Az újrakezdések nehezen mentek, az új és új szerkesztői munka viszont már nem követelt nagyobb belső, szellemi átrendezkedést. Az egymás után születő, más-más nevű folyóiratok kicsit mindig folytatások is voltak. A szerkesztő-elődök kicsit mindig társszerkesztőként is működtek együtt az utódokkal. Még ha nem is okvetlenül a gyakorlatban. Örülök, hogy a Jelenkor jubileumi számát én vezethetem be. Szavaimból talán kihallik ezeknek az elődöknek az üdvözlete is.

Jelenkor, 1978. 10. sz. 867–868. p.

173

A pécsi kávéházak szerepéről az irodalmi és művészeti életben kevesen tudnak. Erről Csorba Győző költő és műfordító emlékezett:

– A pécsi Sorsunk folyóirat megalakulásáig (1941) a Janus Pannonius Társaság írói itt-ott találkoztak, de törzsasztalunk sehol se volt. Várkonyi Nándor a lapot egyetemi könyvtárbeli szobájában szerkesztette. Akkortájt alakult ki egy állandó találkozóhelyünk a Corso Kávéházban. (Ma: Színház téri Galéria). Idősebb és fiatalabb írók is jöttek ide: Várkonyi Nándor mellett Weöres Sándor, Makay Gusztáv, Lovász Pál, Bárdosi Németh János, Bajcsa (Holler) András; közénk járt Fischer Béla ny. alispán, a Sorsunk egyik mecénása. És jöttek a fiatalok: Kopányi György, András Endre, Hunyady Jóska, később a legfiatalabbak: Rubin Szilárd, Galsai Pongrác. Persze nemcsak írók jártak ide. A színészek közül Rajz János, Székely György igazgató, Zách János, Velenczey István, Bodor Tibor alakjára emlékszem. De szívesen leültek itt zenészek is: Takács Jenő, Sirio Piovesan, Maros Rudolf, és festők, mint Martyn Ferenc, Gádor Emil, akikkel rendszeresen találkoztunk minden szombat délután. Ilyenkor fenntartották a törzsasztalunkat, amely a bejárat közelében volt. Sok mindenről beszélgettünk, de a Sorsunk szerkesztése szempontjából is gyümölcsözőek voltak ezek a találkozók. Friss kéziratainkat itt olvastuk fel először, s véleményt mondtunk egymás dolgairól.

– Amikor 48 tavaszán a Sorsunk megszűnt, a társaság szétszóródott… 1949-ben Katkó István kapott megbízást az újabb lapindításra. Ez volt az első Dunántúl, amelynek három száma jelent meg. Katkó Moszkvába került, utána Szántó Tibor feladata lett az írók szervezése. A második Dunántúl 1952-ben indult meg évi négy számmal, Szántó és Galsai szerkesztésében. A szerkesztőség akkor már a mai Jelenkor helyén volt. Ők szervezték meg a péntek délutáni találkozókat itt, elsősorban önképzési célokkal. Én például verstani előadásokat tartottam. Utána mindig lementünk a Nádor Kávéházba, ahol a ruhatár 174melletti oszlopnál volt a törzsasztalunk. Szántó, Galsai, Örsi Ferenc, Kalász Márton, Kende Sándor, Gáll István – és sok fiatal ülte körül a kerek márványasztalt, évődő eszmecsere közben számtalan csínytevéssel, tréfával. De hát ennek a Nádor-törzsasztalnak már más volt a jellege, mint a Corso-belinek. Ez így ment 1956-ig… Utána még egyszer próbáltuk folytatni a Pannónia pincében, de nem sikerült…

Dunántúli Napló, 1980. jan. 20. 7. p.

175

– Te, aki Pécsett élsz, és amióta tollat fogtál, a tolladdal is egy erős, önálló helyi kultúra kialakításán dolgozol, elégedetten szemléled-e a folyamatot, melyben a művészek ma már kívánatosnak tartják azt, hogy vidéken éljenek? A pécsi TV-adó magasából hogyan látod: megszűnőben van-e a kimondatlan axióma: extra Budapest non est vita?

– A pécsi TV-adó még nem olyan hatalmas, hogy a „magosából” nézhetnénk át az országon. Nem ringatnám magamat hamis illúziókba. Amit látok innen is, az a vidékre vágyódás a művészek, tudósok és a műszaki értelmiség körében valóban létezik, de nem lehet nem észrevenni azt, hogy akik ma Pestről vidékre vágyódnak, akik telket vásárolnak és házat építenek, azok fővárosi pozíciójukat nem adják föl. Ők is érzik azt, amit mi „vidéki” értelmiségiek nagyon jól tudunk: más dolog nyaralni, alkotni egy tájegységben, és más dolog benne élni a mindennapi valóságában. Ám ha valami derűs optimizmus eltakarná is valaki elől az „extra Budapest non est vita” igazságait, megnyugtathatom, a vidéken élés hátrányait még ma is élvezzük.

– Országosan elismert költő vagy. Verseidet Budapesten is örömmel közlik. Beszélhetsz-e valamiféle hátrányról?

– Nem rosszindulatról szóltam. Nem is szándékos diszkvalifikálásról, de arról a nem jelentéktelen hátrányról, amit a jelenlét hiánya jelent. Nem sértettségből mondom, csupán csak példaképpen: idegennyelvű költői antológiák jelennek meg sorozatosan. Évről évre hazánkba látogatnak idegen költő-műfordítók, de ide Pécsre nem jönnek. Bennünket nem vesznek be ezekbe az antológiákba – nem azért, mintha nem vennének be, de azért, mert nem vagyunk jelen. Nem jutunk eszükbe. Félre ne érts, tudom, hogy nagy a tehetetlenségi nyomaték, amit le kell győzni ahhoz, hogy a mai rohanó, hajszolt világban valaki vállalja az interurbán várakozási és kapcsolási akadályait, a levélváltás hosszadalmasságát, nem is szólva a leutazásról, melynek sértő igekötőjét gyanútlan kedvességgel használják a fővárosiak. Sorolhatnám a vidéken élés 176hátrányait, ha nem tartanám ma már igaztalannak és túlságosan is sommás ítéletnek: az elmúlt évtizedekben itt Pécsett igen jó irányú változásokat tapasztalhattam.

– Nem szeretnék érzékenységet sérteni, az igazat kutatom: amit Pécs város tesz Budapest monopolhelyzete ellenében, nem tűnik-e hiábavalóan görcsös erőfeszítésnek?

– Volt idő, amikor az volt: hiábavalónak látszó, görcsös erőfeszítés. Így voltam vele magam is, amikor a felszabadulást követő évtizedekben összeszorított fogakkal, dühödten mondtam magamban nemegyszer: azért is itt maradok. És ehhez akkor még (igazad van) görcsös erőfeszítés kellett, ma már csak erőfeszítés kell. A fiatalok ma nem vágynak el innen. Nem akarnak innen fölkerülni. Itt is lehet érvényesülni. A többmilliós főváros elszemélytelenítő füstködét, amely ráül a kedélyekre, akár a tetőkre a szmog, innen a pécsi TV-adó „magosából” jól lehet látni.

– Rosszul teszem-e, ha én mint pesti patrióta éppen Budapest érdekében protestálok a főváros-centrikus szemlélet ellen?

– Nem. Én is úgy vélem, hogy Budapestnek se jó az, hogy nincsen számottevő konkurense. Gondold meg: milyen sokan voltak budapestiek, akik szentségtörésnek tartották, hogy Pécsett legyen a Csontváry Múzeum. De próbálnák csak Firenzéből Rómába vinni Michelangelo Dávidját! Meg mernék kísérelni azt, hogy Ravennából Rómába vigyék a mozaikokat! A budapestiek talán még ma is azt hiszik, hogy ami nincs a fővárosban, az nincs is az országban? Tegyük a Csontváry Múzeumhoz a ma már világhírű pécsi balettet, a Pécsi Nemzeti Színházat, melyben Illyés-premiereket tartanak, vegyük az egyetemet, a folyóiratot, a mind nagyobb műsoridővel rendelkező TV-adót, a Mecsek vonzatát, a bővülő idegenforgalmat –, ha biztatóan halmozódik is mindaz, ami egy város kulturális vonzatát erősíti, a 170 000 lélekszámú Pécs a kétmilliós Budapestnek ma még így sem konkurencia. Azt az évszázados szemléletet, mely szerint a vidék Magyarországon amolyan szükséges rossz lenne, Szeged, Debrecen, Miskolc, Győr és Pécs együttes igyekezete se tudja egyelőre még megváltoztatni.

– Mi hozna változást?

– Intézmények. A centralizált kultúra, a centralizált közigazgatás, oktatás bizonyos fokú decentralizálása! Jó példaképpen Veszprém vegyipari egyetemére gondolok. Miért ne lehetne, mondjuk a Képzőművészeti Főiskolát akár Esztergomba helyezni? Miért ne lehetne 177bölcsészkar is Pécsett ma, amikor a háború előtt már volt? Ám a decentralizáláshoz a Pesten székelő minisztériumok döntése szükséges.

– Tehát: extra Budapest non est vita?

– Nekünk nem az a problémánk ma már, hogy van-e élet Budapesten kívül, mert van. A probléma az, hogy efféle kérdések egyáltalán eszünkbe juthatnak ma még.

Mezei András: Megkérdeztük… Interjúk. Bp., 1982. Gondolat, 63–66. p.

178

1916-ban született. Költő, műfordító, szerkesztő. A méltató pályatárs így jellemezte költészetét: „Csorba Győző lírája a kortárs magyar költészet értékekben gazdag, szuverén, egyéni és eredeti hangú teljesítménye, meg-megújuló és makacs törekvés a teljesség elérésére, a szintézis megvalósítására. Csorba teljes és koherens lírai világképet alkotott. Idegenkedik mindentől, ami lazaság, érzelgősség, hígság, de éppígy elfordul a puszta intellektus hűvös, éles vonalú, hideg fényű ragyogásától. Mély és hiteles érzelmi alap és az értelem fel-feltörő kontrollja: ez a kettősség adja költészetének sajátos ízét, egyéni karakterét, nyugtalanító feszültségét.”

A hűség költője. Hűséges szülőföldhöz, tájhoz, emlékekhez, költői eszményhez. Fél évnél hosszabb időre soha nem hagyta el szülővárosát, Pécset. Sokgyermekes iparoscsaládból indult a költészet tájaira. Első verseskötete 1938-ban jelent meg, az utolsó 1983-ban. Ami közte van: huszonegy kötetnyi vers, műfordítás. 1947-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták, kétszeres József Attila-díjas, hatvanadik születésnapján megkapta a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést.

– Kezdjük a beszélgetést azzal a kérdéssel, amit bizonyára minden interjúban némi csodálkozással kérdeznek öntől: mi az oka, hogy Csorba Győző mindmáig pécsi lakos, hogy elismert költőként is hű maradt a dunántúli városhoz, hogy évtizedeken át vállalta azokat a hátrányokat, amiket a vidéken élés az irodalomban jelent? Soha nem gondolt rá, hogy más írókhoz-művészekhez hasonlóan elköltözzék a fővárosba? Ahogy mondani szokták: „közelebb a tűzhöz”?

– Nem szeretnék a hűség apostolának a szerepében tetszelegni: voltak olyan pillanatok az életemben, amikor foglalkoztam a gondolattal, hogy elköltözöm Budapestre. Aztán újra és újra itt maradtam. Miért választottam a vidéki életet? Nem én választottam, az választott engem, hogy megtartson. Itt születtem, itt nőttem föl, ide kötnek az emlékeim. Kétségtelenül közrejátszott ebben az a tulajdonságom is, amit hűségnek ne179veznek. Meg egy kicsit a dac, a „csakazértis”. Az a hitem, hogy jó művek mindenhol születhetnek. Ez nem égtáj, földrajzi hely, netán érvényesülési lehetőség kérdése, sokkal inkább a tehetségé, a munkáé.

Abban is hittem és hiszek, hogy bizonyos folytonosság jegyében szükség van rám ebben a városban. Arra a munkálkodásra gondolok, amit a pécsi folyóiratok köré szerveződött irodalmi műhelyek folytattak a provincializmus ellen, s arra is, hogy az elmúlt évtizedekben alkalmam nyílt több tehetséges fiatalt fölfedeznem, irodalmi útjára indítanom.

– Mit ért tehetségen?

– Ez nagyszerű magyar szó, benne rejtőzik egy ható ige annak kifejezésére, hogy valaki megtehet valamit, képes valamire. Kifejezi tehát a lényeget, hogy valaki valamilyen területen olyasmire képes, amire a többiek nem. A művészet területén ez bizonyos eszközökkel való – meglátás, felismerés, kifejezés – rendelkezőképességet jelent.

Szerintem azt is jelenti egyszersmind, hogy balga dolog a féltékenység. Itt nem síkfutók rajtolnak egymás mellett, az eredményt sem idővel mérik. A művészet területén mindenki a maximumot nyújthatja képességeiből, gyönyörűen virágozhat minden virág, nőhet minden fa egymás mellett. Ezért szerzett mindig nagy örömöt, ha tehetséges fiatalokkal foglalkozhattam, akik hallgattak rám.

Hozzáfűzöm persze, hogy nagy teljesítményekhez egyedül a tehetség nem elég. Önfegyelemmel, szorgalommal, egyfajta aszkézissel kell párosulnia.

– Az ön életében, életritmusában mit jelent ez az aszkézis?

– Azt, hogy tulajdonképpen az íráson s a hozzá szükséges önművelésen, olvasáson, no meg a családomon kívül minden másról lemondtam, ami sokaknak örömet szerző osztályrésze. S persze különböző munkahelyeimen is komolyan vettem a szolgálatot.

– Hogyan emlékszik vissza negyven év távlatából a város felszabadulása körüli időkre, hogyan alakult személyes sorsa?

– A felszabadulást s az egész háborút – mivel katonai szolgálatra alkalmatlan voltam – civilben, otthon éltem át. Pécs sorsa szerencsésen alakult, szinte harc nélkül jutott a város a szovjet csapatok kezére. Akkor én már – 1941 szeptemberétől – városi alkalmazott voltam; először közigazgatási munkakörben 180dolgoztam, majd 1943. november 1-jétől Weöres Sándor utódjaként a városi könyvtár vezetője lettem. Sajnos a könyvtárban tölthettem a legkevesebb időt, a legkülönfélébb más feladatokat bízták rám. Így érkezett el 1944. november 29-én Pécs felszabadulása. Harmadnap megjelentem munkahelyemen, néhány hónap múlva, 1945 februárjában Pécs és Baranya első kommunista főispánja maga mellé vett titkárnak. Ez volt életem egyik legnehezebb, de talán legizgalmasabb esztendeje. A főispáni titkárság után ismét, pontosabban: végre valóban könyvtáros lehettem, s az voltam 1976-ig, nyugdíjba vonulásomig.

Ekkor már némi irodalmi múlt is állt mögöttem, korábban tagja voltam a Janus Pannonius Társaságnak, s belső munkatársként részt vettem a Sorsunk című folyóirat szerkesztésében. Valamennyien arra törekedtünk, hogy az irodalmi élet meginduljon, illetve magasabb szinten folytatódjék. Ennek a részletei azonban már túlnőnének egy interjú keretein.

– Pillantsunk vissza a költői kezdetre. Az 1978-ban megjelent Összegyűjtött Versek utószavában ezt írta magáról: „Csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, könnyen lobbanó temperamentumom s kiszolgáltatottságom a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rám törő érzelmekre, sőt érzelmességekre bizonyára apai örökség. Viszont beteges érzékenységem, szellőérintésre is mozduló hangulatom, tarka fantáziám, változékony kedélyvilágom alighanem anyám hagyatéka.” Mégis, hogyan lett költő Csorba György MÁV betűíró kilenc gyermeke közül a nyolcadikból, Győzőből? Hiszen a család legtöbb tagja az iparosmesterséget folytatta.

– Erre lehet egyszerűen felelni, és lehetne bonyolultan is. Az előbbit választom. Nyilván költői tehetséggel születtem, úgy éreztem, szavakkal ki tudok fejezni olyan dolgokat, amilyeneket más nem tud. És erre kiskorom óta lebírhatatlan belső kényszert éreztem, ráadásul érzékem volt a versformákhoz: tizenöt évesen például lefordítottam egy Anakreón-verset, eredeti ritmusban-formában. De verset 12-13 éves koromtól szinte naponként írtam. Ma is őrzöm azt a pepita füzetet, amiben ezeket a rossz verseket följegyeztem.

Első nyomtatott versem egy budapesti szerkesztésű, református középiskolás lapban, a Mi Utunkban jelent meg, első verseskötetem pedig – Mozdulatlanság – 1938-ban, saját kia181dásomban, Pécsett. Ezt Hélinant ófrancia költő A Halál versei c. kétnyelvű fordításkötetem követte 1940-ben, majd 1943-ban újabb saját verseskötet, A híd panasza.

Hogy belül, a lélek síkján mi minden játszódott le bennem ezekben az években, azt nehéz elmondani. József Attila írta: „Tehetségesnek tartottak, pedig csak árva voltam.” Alig múltam tízéves, amikor meghalt apám, még egy év sem telt el, amikor legidősebb bátyámat temettük. Ezekben az esztendőkben az élet csaknem minden fontos dolgával találkoztam: barátsággal, boldogsággal, csalódással, halállal, szerelemmel, a szegénység megaláztatásaival. Nagyon szegények voltunk, de ez akkor nem keserített el, derűvel fogtam fel a helyzetünket. Ma már nem bánom, hogy mindez megtörtént velem – sok mindent megértettem és értek. Azt is, hogy végzetesen lírai alkat vagyok, mindenhez így közelítek. Belső kényszerből írok, pszichológiai és biológiai kényszerből. Feszültség keletkezik bennem – csak akkor áll helyre az egyensúlyom, ha kiírom magamból. Ilyen értelemben az írás nálam lelki higiénia.

– Ez az ok. És a cél?

– Az oknak és a célnak ki kell egészítenie egymást, enélkül nincs művészet. Meggyőződésem, hogy József Attila ugyanolyan belső feszültséget érzett, amikor a tőkéről írt, mint amikor Flóráról. Bevallom, bennem az ok az erősebb erejű indíték, mégsem tartom egyéni ügyemnek a versírást: örülök, ha mások helyett is szólok, ha akadnak, akiknek elmondok valamit, akiknek szemét-fülét rányitom valamire. Tehát ha kellek, ha szükség van rám, úgy segíthetek élni másoknak. Ez nemcsak költői cél, emberi is.

– A kezdetek óta elismert író, kortárs költészetünk egyik legjelentősebb alkotója lett, huszonegy eddigi kötettel a háta mögött. Sok ez vagy kevés?

– Mármint a kötetek száma? Ennyi. Nem hiszem, hogy a költészetben a mennyiség a legfőbb értékmérő.

– Ön sokat, több mint harmincezer verssort lefordított magyarra, többek között Petrarca, Janus Pannonius, Dante, Goethe, Rilke, Brecht, Becher, Sevcsenko, több szovjet költő verseit. Hogyan látja fordítói munkásságát eddigi életműve egészében?

– A műfordítás ügyét az irodalmi köztudat formálása, az esztétikai nevelés, a pedagógia szempontjából egyformán fontosnak tartom. Költőként mindig is izgatott: hogyan lehet magyar 182nyelvre átültetni egy másik költőnek más nyelven írt szövegét. Tudni kell, hogy a fordítói munka a mai Magyarországon, az állami kiadók létezése óta megszűnt egyes költők privát vállalkozása vagy „királyi kedvtelése” lenni. Tudatos irodalompolitika, kiadói tervszerűség pótolja a múlt mulasztásait – a hangsúly a tudatosságon, a tervszerűségen van. Ennek köszönhető például, hogy a hatvanas évek táján megjelenhetett a teljes Dante, a teljes Faust vagy Petrarca méltó fordítása. Ez azt is jelenti, hogy a költő nem mindig saját választása szerint fordít, akadnak kötelező feladatok is, melyekkel a cél érdekében azonosulni tud.

Ám micsoda örömet jelent, ha a megbízatás és az egyéni vonzalom egybeesik! Ha a fordító megérzi a tolmácsolt költő hangvételét, s birkózni kezd a magyarítással! Így hallatlan boldogságot jelentett nekem a Faust második részének a fordítása vagy a Carmina Burana- és a Janus Pannonius-átültetések. De említhetem Brecht szellemes szövegét vagy Sevcsenko a Petőfiéhez hasonló dalszerűségét, népi hangütését…

A versfordítás ugyancsak nevelő hatású, izgalmas szellemi kaland. Sokat segíthet a költőnek saját eszköztára tökéletesítésében. A műfordításokat költői munkám szerves részének tartom.

– Költőtől fölösleges megkérdezni, milyen tervek foglalkoztatják, mire készül, hiszen a válasz csak az lehet: verset írni. Inkább azt kérdezem: milyen könyvével találkozhatunk legközelebb a könyvesboltokban?

– December elején kaptam meg új verseskötetem korrektúráját a Magvető Kiadótól. Címe: Görbül az idő. Remélem, jövő tavasszal megjelenik.

Kétnyelvű, bibliofil kiadású fordításköteten is dolgozom a Magyar Helikon megbízásából. Ez Janus Pannonius úgynevezett pajzán verseit gyűjti egybe, amelyekből 1972-ben már lefordítottam néhányat. A mintegy negyven verset tartalmazó kötet érdekesen kiegészíti majd Janus-képünket.

Népszabadság, 1984. dec. 15. 16. p.

183

Csorba Győző költő, pécsi polgár megkapta a „Pro Civitate” emlékérmet. Csorba Győző idén lesz 75 éves, és leszámítva egy néhány hónapos római ösztöndíjat, egész életében Pécsett élt és működött. Rövid interjút kértem tőle, hogy mint már oly sokszor, beszéljen arról, amit annyira szeret: Pécsről.

– Mi az, ami igazán pécsivé tesz egy embert azon túl, hogy itt születik, itt él?

– Mindenkibe beleivódik egy idő múlva az a hely, ahol született, és a várost mindig úgy képzeli el, ahogy ő maga megéli. Én akárhová utaztam, mindig Pécset kerestem, egy hegyet, egy völgyet. Összehasonlítottam a helyet Péccsel, ha nem is tudatosan, hogy kisebb vagy nagyobb. Hogy mi az, ami Pécsből leginkább Pécs? Azt, hogy „pannon táj”, meg „pannon költő”, teljesen hamisnak tartom, hisz Babits is, Vörösmarty is pannon volt, mégse azt valósították meg, amit pannon szellemnek nevezünk. Talán a legfontosabb, hogy „kulturált” város, mindenképpen város. Ezért is örülök a „Pro Civitate” elnevezésnek, mert míg az urbs általában csak várost jelöl, addig a civitas inkább kulturált, szellemileg összetartozó közösséget. A civilizáció is ebből a szóból származik. S ha már itt tartunk, hadd mondjam el egyfajta eszmei kívánságomat: pont azt, hogy ez a város jobban feleljen meg a fogalmának, érvényesüljön a civilizáltság. Ez a város, mely oly hirtelen megnőtt, olvadjon jobban össze, és ha az ember az utcán végigmegy, ne tapasztaljon lépten-nyomon olyasmit, ami nem illik egy városhoz.

– Milyen lenne Csorba Győző számára az eszményi Pécs? Vagy az már csak a múltban létezik?

– Az emlékezet mindent megszépít. Én 1944-ben 28 éves voltam, az azelőtti dolgokat csak mostani emlékeimből tudom visszaállítani. Annyi biztos, hogy az akkori Pécs kisebb, intimebb volt. Én például nem szerettem a járdán járni, mert kerülgetni kellett az embereket, mindig az úttesten mentem, hogy nyugodtan elmélkedhessek; ez ma már elképzelhetetlen. 184Pécs művészközössége is egységesebb volt, zenészek, színészek, költők, építészek összejártak, ott volt a Corso, a Janus Pannonius Társaság törzshelye. Szóval voltak igazi otthonok, ami most hiányzik, s bár előretekinteni eléggé kockázatos, azt gondolom, hogy még beletelik egy kis időbe, mikorra Pécsből újra egységes civitas lesz.

Dunántúli Napló, 1991. szeptember 2. 7. p.

185

Élettelen élettársak. Szerk. Galsai Pongrác. Bp., Móra, 1983. 20–21. p.

187 188

Kiváló népművelő jelvényt és a velejáró 2000 Ft jutalmat tegnap vette át az Országházban Dr. Csorba Győző, a Megyei Könyvtár helyettes vezetője. A „Kiváló népművelő” kitüntetést most alapították, s első ízben kerül kiosztásra a kiválóan dolgozó népművelési munkások között.

Dr. Csorba Győző József Attila-díjas költőt és műfordítót jól ismeri az olvasó. Ezúttal azonban nem a költőt és nem a műfordítót, hanem a könyvtárost mutatjuk be.

Több mint 18 éve dolgozik a könyvtárban. Jogi egyetemet végzett, de az érdeklődése már korán a könyvtár felé irányult.

Csorba Győző úgy ismeri a Megyei Könyvtár minden bútordarabját, minden kötetét, mint a tenyerét. Fontos szerepet játszott az egész baranyai közművelődési könyvtári hálózat kiépítésében. A 18 esztendő alatt nemegyszer csábították más munkakörbe, de nem tudta otthagyni a könyvtárat.

A könyvtár vezetősége felismerte, hogy a pécsi perem részekre, a munkáslakta területekre, a munkásoknak a lakóhelyükhöz közel kell vinni a könyveket. A peremvidéki könyvtári fiókhálózat 1960. január 1-jével levált a Megyei Könyvtárról és átkerült a város kezelésébe.

– Változatossá és érdekessé teszi a munkánkat a művelődési autó, amely lehetővé teszi, hogy cseréljék a vidéki könyvtárak elolvasott állományát. Jelenleg 10 olyan községben tartunk művelődési autóval könyvkölcsönzést, ahol nem célszerű könyvtárat fenntartani. Eddig 100 könyvtárat községesítettek. Így sikerült jelentős társadalmi erőket megmozgatni. A könyvtári állomány gyarapodott, a könyvtár helyzete megszilárdult, a községek jobban magukénak érzik a könyvtárakat és szívesen áldoznak is rá.

Jelenleg is nagyarányú átépítés-fejlesztés folyik a Megyei Könyvtárban. Rövidesen az olvasóterem is ellátja rendeltetését.

– Olyan óriási a fejlődés, amelyet csak 1952 óta is megtettünk, hogy szinte hihetetlen.

191

1945 előtt mindössze 1000-1500 olvasója volt a városi könyvtárnak. 1960-ben 45000 olvasót tartottak számon. Ma már olvas a falu is. A baranyai átlag 13, ami azt jelenti, hogy havonta egy könyvet kézbe vesznek, elolvasnak.

– S ez volt a neheze a munkának – ez volt a frontáttörés. Magunkhoz kapcsolni őket. Olyan könyvet adunk a kezükbe, amiből mindig igazat és szépet tanulnak. Nem úgy szállunk le az olvasókhoz, nem mondunk le az igényességről, a színvonalról. A könyvekkel nevelni akarjuk az embereket, fel akarjuk őket emelni, s biztos, hogy az érdeklődési körük, az igényük is mind inkább kitágul és olyan könyveket olvasnak, amelyekből tanulnak, amelyek hasznos módon szórakoztatják őket.

– Ha ezeket az eredményeket nézem, megnyugvás tölt el – vallja Csorba Győző. – Érdemes volt a fáradozás. Ezek az eredmények erőt és lelkesedést adnak a további feladatokhoz, amelyeknek ma még csak a küszöbén állunk.

Dunántúli Napló, 1961. aug. 13. 2. p.

192

Tizenhét napos franciaországi tanulmányútjáról a napokban érkezett haza Csorba Győző, a megyei könyvtár helyettes vezetője, József Attila-díjas költő. Tapasztalatairól, élményeiről kérdeztük.

– Könyvtárosi, népművelői minőségben voltam Franciaországban – mondta Csorba Győző. – Közelebbről: a könyvtáraknak az ifjúság nevelésében betöltött szerepét tanulmányoztam. Jártam párizsi és vidéki művelődési intézményekben, találkoztam lelkesült népművelőkkel, megismerkedtem számos érdekes kezdeményezéssel. Egy nyolc év előtti felmérés szerint Franciaország felnőtt lakosságának 58 %-a nem olvasott könyvet, csak újságot és folyóiratot. Azt mondják, azóta ez a szám legfeljebb 50 %-ra módosult. A francia értelmiség egy részének emiatt rossz a közérzete. Ezek a számok arra késztetik őket, hogy csináljanak valamit. Malraux a kormány részéről a reprezentatív művelődési házak építését szorgalmazza. 17 ilyen művelődési intézmény készült el eddig. Ezek reprezentatív jellegűek, falai közt csak hivatalos színészek, zeneművészek, írók léphetnek fel. Van egy másik fajta művelődési intézmény, amit a franciák a fiatalok kultúrházának neveznek, de valójában itt nincs korhatár. Mindenki korra való tekintet nélkül látogathatja a szakköröket, a rendezvényeket.

– Mi az általános tapasztalata a francia népművelésről?

– Franciaországban hiányzik a nálunk ismert szervezetszerűség. Ott is vannak népművelők. Párizs mellett működik egy iskolájuk is. De hiányzik a munkájuk egységes irányítása. Végtelenül tetszett viszont a népművelők lelkesedése. Az elnevezésükben is bent van ez a lelkesültség, hisz animateur culturel-nek hívják őket, ami magyarul kb. azt jelenti, hogy kulturális lelkesítők, kulturális mozgatók. Különböző akciókat kezdeményeznek, és ezekhez igyekeznek megnyerni a különböző szervek és személyek támogatását. De hát a munkájuk szinte elvész az ország kilencven megyéjében. Pedig életrevaló kezdeményezéseik vannak. Indítottak például egy akciót Élő 193könyv címmel. Ez abból áll, hogy a klasszikus irodalmi műveket szakemberekkel lerövidíttetik, és élővé teszik. A vidéki kisvárosokban, falvakban előadják ezeket a lerövidített műveket, előszóval, képvetítések és korabeli zene segítségével. A francia népművelők azt mondják, hogy ily módon a hallgatók megkapják a könyv igazi élményét, ezenkívül sok embert fellelkesítettek, felkeltették irodalmi érdeklődésüket. Mondom, sok jó kezdeményezés van, de ezek legnagyobb része egyéni jellegű. Sok a lelkes népművelő, akik szent hittel dolgoznak, de nincs, aki összefogja őket, aki egységesen megszervezze a munkájukat.

– Milyen anyagi lehetőségek állnak ott a népművelők rendelkezésére?

– Van állami támogatás is, de az anyagi bázis jelentős részét a saját rendezvényekből, tanfolyamokból származó bevétel, és a lakosság, főként a nyugdíjasok társadalmi munkája képezi.

– Egyéni élmények?

– Megfogott Párizs óriási lendülete, a nagy mozgás, ami egyben roppant fárasztó is volt, mint csöndhöz, nyugalomhoz szokott pécsi embernek. Amit láttam?… Azt előttem már nagyon sokan látták. De amit ezek az élmények az én számomra jelentettek, azt közlő szavakkal nem tudom elmondani. Ez már más műfaj. Ez már líra…

Dunántúli Napló, 1968. okt. 13. 5. p.

194

Csorba Győző hatvan éves. Két verseskönyvvel és egy műfordításkötettel a háta mögött abban a korszakban lett könyvtáros, amikor az írók, ha állást kellett vállalniuk, leginkább a szerkesztői-újságírói pálya felé törekedtek, s Baumgarten-díj, két József Attila-díj tulajdonosaként, tucatnyi könyve megjelenése után is végig megmaradt a könyvtárban.

Harminchárom évvel ezelőtt városi könyvtárosként kezdte, ott volt a szocialista könyvtárügy bölcsőjénél, első lépéseinél, s később úgyszólván minden könyvtári munkaterületen dolgozott. Hosszú ideig a Baranya Megyei Könyvtár igazgatóhelyetteseként formálta-segítette-irányította a megye tanácsi könyvtárainak munkáját. Sok mindennek tevékeny részese vagy tanúja volt, ami ma már történelem, amiről az utána következő könyvtáros-nemzedékek keveset tudhatnak.

Köszöntve a nagyszerű embert és a kitűnő költőt, most a nyugdíjba vonuló könyvtárosnak teszem föl kérdéseimet, az ő emlékeit, tapasztalatait, véleményét szeretném följegyezni mindnyájunk okulására.

– Jogot végzett a pécsi egyetemen, s két évvel doktorrá avatása után 1941-ben a városi közigazgatásban kapott állást Pécsett. Az első munkahely többé-kevésbé megfelelt a tanult szakmának. Hogyan és miért lett mégis könyvtáros 1943-ban?

– Elmondtam már másutt, hogy csak véletlenül, pontosabban kényszerűségből végeztem jogot. Akkoriban ez az egyetem adott lehetőséget a legtágabb mozgásra. Szívem szerint bölcsész szerettem volna lenni, még működött is Pécsett bölcsészkar. De mire mehettem volna diplomámmal?

Amikor érettségi előtt megkérdezték tőlünk, ki milyen pályára készül, én az újságíróit diktáltam be. Persze, sejtelmem sem volt a szakmáról. Írói álmokat dédelgettem, de azt, hogy írói pályára készülök, nagyképűségnek véltem volna bejelenteni. Addigi olvasmányaimból egyébként is tudtam, hogy az írók jó része egyúttal újságíró is volt.

195

Mikor aztán 39-ben elvégeztem a jogot, s 40-ben megjelent egy kis műfordításkötetem a Janus Pannonius Társaság kiadásában – ez a második könyvem volt, az első, egy verseskötet, 1938-ban került a nyilvánosság elé – pártfogóim akadtak s állást ígértek. A városi közigazgatásban ugyan, de valamiféle kulturális helyen. Hosszú huzavona után végre 1941 szeptemberében bekerültem a pécsi városházára – a gazdasági ügyosztályra. Kaptam ugyan ígéretet, hogy majd tovább helyeznek onnét, de jó két évig nem történt semmi. Illetve csak az, hogy közben megjártam a város főügyészi hivatalát is.

Szerencsémre 1943. október 1-jén ismét megnyílt a Pécsi Városi Könyvtár, amely már évtizedek óta nem működött. Weöres Sándor szervezte újjá. Ő akkor egy nagyobb szabású kulturális-művészeti városprogram keretében került Pécsett állásba. Különféle okok miatt viszont a városi könyvtár megnyitása után hamarosan lemondott állásáról, s engem javasolt utódjának. Akkor már szoros barátságban éltünk, s tudta, hogy csak kínlódom a közigazgatási munkában.

Így lettem könyvtáros, így győzött a külső logikával szemben a lélek igazi logikája, s jutottam el egy olyan munkahelyre és munkakörbe, ahonnét sohase vágyódtam el többé.

– 1943-ban már tagja a Janus Pannonius Társaságnak, részt vesz a Sorsunk szerkesztésében. Három könyvvel bizonyította, hogy mindenekelőtt költő. Arra nem nyílt semmiféle lehetősége, hogy költőként, műfordítóként, szerkesztőként keresse meg a kenyerét?

– Első kötetem, a Mozdulatlanság kiadója magam voltam. Hélinant: A Halál versei c. műfordítás-kötetem és A híd panasza c. második verseskönyvem a Janus Pannonius Társaság sorozatában jelent meg. A három könyv kiadásában sok minden különbözött, abban viszont megegyeztek, hogy egyikért sem kaptam honoráriumot. Egyetlen fillért sem.

Volt ugyan már folyóirat Pécsett, az 1941-ben megindult Sorsunk, s két napilap, de egyéb publikációs lehetőségeim alig akadtak. Budapesttel igen laza kapcsolatban álltam. Egyébként is, nyilván nem titok, hogy csak írásból Magyarországon még ma is elég nehéz megélni. Főleg annak, aki verset ír, illetve műfordító. Ma is roppant kevesen vannak az ún. szabadúszók. Ahogy most visszagondolok, ez akkoriban nyilván an196nyira lehetetlennek látszott, hogy egyetlen pillanatig sem gondoltam rá.

Csak érdekességként említem meg, hogy a Sorsunk szerkesztésében 1941-től 1948-ig részt vettem, s csak a forint megszületése után jutott el a lap odáig, hogy havi 50 Ft tiszteletdíjat tudott adni. Különben csak a közölt írásaimért fizetett.

– Ma – a városi könyvtár fiókjait is beleértve – több tucat könyvtár működik Pécsett. A negyvenes évek elején az egyetemi könyvtár mellett a városi volt az egyetlen nyilvános könyvtár. Milyen felszerelése, állománya, személyzete volt?

– 1943-ban, amikor a Pécsi Városi Könyvtár ismét megnyílt, valóban ez lett a város második nyilvános könyvtára, pontosabban: nyilvános közkönyvtára. Magánkönyvtárak működtek. Általában kevés és rossz anyaggal. Itt-ott egyesületi könyvtárak is. Persze, csak a tagok számára.

A városi könyvtár kereken 17 ezer kötettel kezdte meg újból működését. Azért mondom így, mert még a század elején a városi múzeum keretében könyvtár is működött. Ez azonban már a tízes évek tájékán gyakorlatilag megszüntette tevékenységét. Anyaga 1923-ban a Pozsonyból Pécsre helyezett egyetem könyvtárába került letétként. Weöres Sándor 1941-től ezt az anyagot válogatta ki, gyűjtötte össze hozzá a katalóguscédulákat, s ezt az állományt egészítette ki újabb vásárlásokkal, majd rendezte könyvtárrá 1943. október 1-jéig, a megnyitás napjáig.

Weöres szinte teljesen egyedül, illetve napi néhány órás segítséggel dolgozott. Amikor a könyvtár megnyílt, Weöres Sándor mellett egy kisegítő munkaerő és egy hivatalsegéd (akkor altisztnek hívták) működött. Változás lényegében alig történt a megyei könyvtár megalakulásáig. A legnagyobb létszám a vezetőn és a hivatalsegéden kívül két, esetenkint rövid ideig három kisegítő munkaerő volt. A harmadik jobbára nem a könyvtár kedvéért. Inkább azért, mert valakit átmenetileg el akartak helyezni.

Én magam kezdettől fogva 1948 közepéig mindig csak fél lábbal voltam a könyvtárban. Először a különféle katonai behívások miatt, 45-től kezdve pedig az újjáépítés feladatai miatt el-elvezényeltek más munkakörökbe. Voltam hadigondozó, szociális előadó, 1945-ben főispáni titkár, művelődésügyi előadó, de mindig úgy, hogy elméletileg megmaradtam a városi 197könyvtár vezetőjének. Könyvtároskodásom ekkor – kivált néhány nagyon nehéz időszakban, mint pl. 1945-ben, főispáni titkároskodásom idején – szinte egyedül abban merült ki, hogy én vásároltam a könyveket, írtam alá különféle hivatalos papírokat, s ellenőriztem időnként a könyvtár dolgozóit. 1948-ban aztán – Keresztury Dezső szavára – tettek vissza végképp a könyvtárba.

A könyvtár felszerelése a lehető legszerényebb volt. Két raktárhelyiségben, rögzített polcú faállványokon helyeztük el a könyveket, egyetlen kicsi szoba szolgált kölcsönzőül, s egy még kisebb irodául. A kölcsönzőt felező asztalra könyveket raktunk ki. Ez volt az akkori „szabadpolc”. Létezett egy betűrendes és egy szakkatalógus is. – Felszerelés mi volt még? Egy, már akkor is régi Remington-írógép, egy katalóguscédula-lyukasztó s egy számozógép.

– Kik jártak olvasni, kölcsönözni a városi könyvtárba? Mit olvastak?

– Az olvasók jó része diákokból került ki, hiszen a könyvtár környékén négy-öt középiskola működött. Az olvasó felnőttek igényesebbjei ekkor még az egyetemi könyvtárat látogatták, az igénytelenebbjei a bestsellerekkel zsúfolt magán-kölcsönkönyvtárakat. A mi anyagunk meglehetősen jó volt. Weöres Sándor ízlését nem kell igazolnom. Persze, kényszerűségből ráfanyalodtunk a divatos irodalomra is: Harsányi Zsolt, Zsigray Julianna stb. könyveire.

Az igazi nehézségek akkor kezdődtek, amikor a 40-es évek végén a magán-kölcsönkönyvtárakat megszüntették. Ezeknek a hozzánk áradó (vagy talán csak csörgedező) közönsége igen nehezen szokta meg a másfajta irodalmat. Akadt bizony olvasónk, aki Harsányi Zsolt valamennyi művét elolvasván, értelmetlennek tartotta, hogy továbbra is tagja maradjon a könyvtárnak.

1945 után meglehetősen lassan ugyan, de észre lehetett venni az „új olvasók” megjelenését. Több munkás iratkozott be. S nekem örvendetes tapasztalatom volt, hogy ezekkel az emberekkel általában többre lehetett menni, mint az addigi „szokvány” olvasókkal. Szinte alig volt „fertőzöttségük”, ezért jobban rábízták magukat a könyvtárosokra, s hajlandóknak mutatkoztak a legjobb könyvek elolvasására is.

198

– Mikor lett a városi könyvtárvezetőből megyei könyvtáros? Miből, hogyan született meg a megyei könyvtár Baranyában?

– Megyei könyvtáros 1952. augusztus 20-tól lettem, amikor a megyei könyvtár Pécsett ünnepélyesen megnyílt. Jogilag csak 1953. január l-jétől, akkor kerültem ugyanis városi státusból megyeibe.

A Baranya Megyei Könyvtár tulajdonképpen tipikus módon alakult meg. 1949-ben létrehozták a megye körzeti könyvtárát. Ennek feladata a megye könyvtárügyének megszervezése, irányítása és gondozása volt. Pécs területére nem terjedt ki a hatásköre. 1952-ben aztán a könyvtárügy fejlesztéséről szóló minisztertanácsi határozat következményeként létesítették a megyei könyvtárakat. Ott, ahol városi könyvtárak is működtek a körzeti könyvtárak mellett, ezek egybeolvasztásával.

Ezt így elmondani roppant egyszerű, de ha nagyon erősen visszaidézem az első hetek, hónapok, sőt évek nehézségeit, még mindig szívdobogást kapok. Elhelyezésben, létszámban ugyan valamit gyarapodtunk, de raktári helyzetünk szörnyűséges volt. A városi könyvtár sima folyószámozásos (numerus currens) elhelyezési rendszere és a körzeti könyvtár szakrendi betűjeles raktározása nem volt összeolvasztható. Eleinte csak néhány könyvtáros memóriájára épült egy-egy könyv – főként szakkönyv – megtalálása vagy meg nem találása.

A helyzet enyhítésére a most már megnagyobbodott kölcsönző-helyiségben néhány polcot helyeztünk el, megint csak ún. „szabadpolcként”. Néhány hét múlva azonban az antikvárium egyre szaporodó jelzéseiből be kellett látnunk, hogy „szabad polcunkat” meg kell szüntetnünk. Az olvasók kiszolgálása mind nehezebbé vált. Már az első év végére a régi, ezer körül mozgó olvasói létszám megháromszorozódott. Hamarosan külön gyermekkönyvtári részleget létesítettünk. Elkezdődött egy nehéz, de sok tiszta örömöt is adó időszak, melynek végére – nagyjából a mai formájában – kialakult a megyei könyvtár.

– A Baranya Megyei Könyvtár igazgatóhelyetteseként megy nyugdíjba, de – tudomásom szerint – a könyvtári munka minden területén dolgozott. Melyik munkakört szerette leginkább? Azt csinálhatta-e mindig, amihez legnagyobb kedve volt?

– A legutolsó kérdésre szeretnék először felelni, mégpedig hangsúlyos és kicsit keserű „nem”-mel. Persze ezt nem ítélem egyéni sorscsapásnak. Alig hiszem, hogy van olyan intézmény, 199vállalat vagy egyáltalán szervezet, melyben a vezető vagy a vezető beosztásban levő dolgozó mindig azt csinálhatja, amihez kedve van. Nem beszélve arról, hogy akkortájt az egész ország csinált egy s más olyant, amihez semmi kedve nem volt.

Ami a kérdések első részét illeti: valóban mindennel foglalkoztam, ami a könyvtári élet területén előfordult. Még pénzügyekkel is, bár ezekkel a legkevesebbet, és a legnagyobb viszolygással. Városi könyvtáros koromban az univerzalitás nem is volt elkerülhető. Tulajdonképpen egyedül értettem valamicskét a könyvtári munkához, olyan alapon, hogy kerek egy évig napi néhány órát gyakoroltam az egyetemi könyvtárban. Ez a gyakorlat kellett a városi könyvtárvezetői kinevezésemhez.

Nyilván a teendők köre itt és ekkor még meglehetősen szűk volt. De aztán a megyei könyvtár megalakulásával annál tágabb lett. Fel kellett építeni egy megyei könyvtárhálózatot, járási könyvtárakat, községieket létesíteni, megerősíteni a megyei könyvtárat, alkalmassá tenni a helyi kölcsönzésre, s általában az olvasószolgálatra, a megyei hálózat módszertani irányítására, sőt gyakran ennél többre, közvetlen gyakorlati segítségnyújtásra is. Én ebben az időszakban nem voltam sem vezető, sem helyettes, csak csoportvezető. A munkából azonban kivettem a részem: elméletileg és praktikusan egyaránt.

Milyen munkakört csináltam a legszívesebben? Azt hiszem, a beszerzést. A szerzeményező és feldolgozó csoport tartozott hozzám akkor is, amikor később igazgatóhelyettes lettem. De kereken tizenkét éven át kölcsönöztem is. Kisebb szünetekkel hetenként egyszer-kétszer. Általában szerettem foglalkozni az emberekkel, s azt hiszem, az olvasók nagyobb része is kedvelt. Később, a megyei könyvtárban, főleg az első években roppant nehéz volt ez a munka. Könyvkiadásunk szegényes és egyoldalú lévén, s küszködve a különféle katalógusokkal, indexekkel, nagyon-nagyon kínlódtunk kölcsönzéskor. De még mindig megmelegíti a szívemet, ha valahol egy-egy régi olvasómmal találkozom, köztük olyanokkal, akik diákként kezdtek a könyvtárba járni, itt ismerkedtem meg velük, s ma már orvosok, mérnökök, anyák, sőt – nagyanyák.

– Pécs és Baranya könyvtárügyének a kezdetek óta alakítója. Hová jutott el mostanáig ez az ügy? Hol látja a gyenge ponto200kat? Mit tartana a legfontosabb tennivalónak, ha most kezdené a pályát?

– Ez olyan kérdés, amire csak kisebb tanulmánnyal lehetne teljes értékű választ adni. Ezért vállalnom kell a károsító rövidítést és a vázlatosságot.

– A leglényegesebb Baranya megye közművelődési könyvtárhálózatának lassan 30 esztendejében az, hogy ez a hálózat egyáltalában kiépült, megszilárdult, magától értetődő természetességgel beleolvadt a megye művelődésügyébe; hogy nélküle ez a művelődésügy már elképzelhetetlen volna; hogy olvasók tízezreit, sőt százezreit vitte közelebb a könyvhöz és tartotta meg nála, s mindezzel olyan mérhetetlen (de persze lemérhetetlen) szellemi, sőt azt is nyugodtan mondhatom: erkölcsi értéket teremtett, amelyek valahol és valamiképpen okvetlenül benne vannak mai életünk eredményeiben.

Hol vannak a gyenge pontok? Jó néhány helyen még. Nem a teljesség igényével: Baranya megyében igen sok helyen nincs megfelelő elhelyezésük a községi könyvtáraknak. Ugyanez megállapítható némely járási könyvtárról, sőt magáról a megyei könyvtárról is. Tudom, elég sokszor hallottam a megnyugtatásra szánt, de inkább ingerlő választ: egy jó könyvtáros rossz körülmények között is többre képes, mint egy rossz könyvtáros jó körülmények között. De hát nem arra a teljesítményre volna-e inkább szükségünk, amit egy jó könyvtáros jó körülmények között elér? Ez a probléma nyilvánvalóan összefügg a megye kistelepüléses rendszerével is, de ez nem ad mindenre magyarázatot.

Kevés a megyében a főfoglalkozású vagy legalább négyórás részfoglalkozású könyvtáros. A községekre gondolok elsősorban. Aztán: nincs elég szakképzett könyvtárosunk, s egyáltalán nem megnyugtató a könyvtáros utánpótlás.

A községi könyvtárakban kevés a folyóirat, a szolgáltatások szinte csak a kölcsönzésben merülnek ki. Az egész Baranya megyei hálózatban egyetlen zenemű- és hangtár sem működik, legfeljebb egy ahhoz hasonló szervezeti részleg Szigetváron. A Mohácsi Járási Könyvtárban ugyan van hozzá helyiség, de hiányzik a berendezés. Sehol sincs reprográfiai szolgáltatás, hiányzik a szakavatott tájékoztatás, az irodalomkutatás stb.

Összegezve: jó néhány éves elmaradottság tapasztalható hálózatunk fejlődésében. S hozzá kell tennem: ez csak kis rész201ben a könyvtárosok hibája. Oka – a megye említett sajátos településszerkezete miatt is – inkább az anyagiakban keresendő; ez viszont részben a fenntartók felelősségére utal. De van egy országosan is élő bajunk. A nagyközségi-járási könyvtárak esetében van fenntartó, de nincs könyvtári felelős. Az elnök vagy a titkár reszortjába tartozik a könyvtár, s persze, hogy rengeteg teendőjük mellett ezzel képtelenek alaposabban foglalkozni. Ideje volna megoldást találni.

– A közművelődési törvény és az új könyvtári törvényerejű rendelet után, az elkövetkező években bizonyára a közérdeklődés előterében marad a könyvtár és az olvasás ügye. Ha így lesz, lényeges fejlődésre számíthatunk. A megfelelő tárgyi és személyi feltételek mellett lehetségesnek tartja-e, hogy a magyar népből egyszer „olvasó nép” lesz?

– Hát ez nehéz kérdés. Megvallom: azt sem tudom pontosan, mikor és hogyan lehet egy népet „olvasó népnek” nyilvánítani. Ez nemcsak statisztikai ügy. De még ha az volna is! Köztudomású, hogy a könyvtári statisztikák nem teljesen megbízhatók. Nem arra gondolok, hogy a könyvtárosok meghamisítják őket, hanem egyszerűen arra, hogy nem minden beiratkozott olvasó olvas valóban. Ha olvas sem lehet okvetlenül, a szó igazi értelmében olvasónak tekinteni. Viszont nem csak az olvashatja és olvassa is el esetenként a könyvet, aki könyvtári tag, és hazaviszi. Előfordulhat, hogy a család több tagja, sőt esetleg rokonok, szomszédok is. Nem lehet felmérni azt sem, hogy a boltokban megvásárolt könyvek élő táplálékká válnak-e, vagy csupán lakásdíszül szolgálnak, és így tovább, és így tovább…

Mindenesetre éppen három évtizedes tapasztalatom biztat arra a megállapításra, hogy az elmúlt harminc év alatt rengeteg változás történt népünk és a könyvek kapcsolatában. Hogy pl. amikor 1952-ben részt vettem egy Zala megyei könyvtári vizsgálaton – többek között az általam nagyon tisztelt Sebestyén Gézával együtt –, ha egy faluba megérkeztünk, azzal kezdtük, hogy a járókelőktől érdeklődünk: van-e a faluban községi könyvtár, hol van, mikor tartják nyitva. A válaszokból sok minden kiderült. Akkor bizony még elég gyengén élt a falusi nép tudatában a könyvtár. Ma legfeljebb a nem odavalósiak volnának tájékozatlanok. Azt gondolom, az olvasásra nevelés sem módszereiben, sem időtartamában nem lehet kampány. Türelem, makacsság és optimizmus kell hozzá. Azt alig 202remélem, hogy felnőtt lakosságunk 100 %-a rendszeres olvasóvá válik. Azt azonban igen, hogy a különféle foglalkozások (még a fizikai foglalkozásokat is beszámítva) egyre nagyobb „szellemiesedése”, bonyolultabbá válása elkerülhetetlenné teszi a folytonos önképzést; s egyáltalában a világ, a társadalom, a természet dolgaiban való alapfokú eligazodás sem képzelhető el nélküle. Az önképzés alapja pedig – televízió, rádió és egyebek ide vagy oda – úgy hiszem, mindig a könyv marad, tehát az olvasás.

– Kölcsönző könyvtárosként az olvasók melyik típusával foglalkozott legszívesebben?

– Számomra mindenféle típusból a legkedvesebb s a hozzám legközelebb álló az volt, aki engem és olvasószolgálati kollégáimat komolyan vette, nem fogadta gyanakvóan tanácsainkat, jó vagy rossz szavunkat egy-egy könyvről, akinek volt célja az olvasással, aki ránk bízta ugyan magát, de mindig úgy, hogy pontosan érezni lehetett egyénisége törvényeit, céljait, szándékait. Ez a fajta olvasó előbb-utóbb tájékozottságának, majd műveltségének, érettségének tapasztalható növekedésével nekem mindig különös örömet szerzett. S én ezekre az olvasókra gondolok a legnagyobb szeretettel még akkor is, ha emlékezetemben „erőszakosabban” jelentkezik egy-egy rendhagyó figura.

– Gyakran esik szó a könyvtárosi hivatás tekintélyéről; a könyvtárosok többsége ezt a megfelelőnél kisebbnek érzi. Ám a tekintély nagymértékben a könyvtárosok személyiségének függvénye. Csorba Győzőt, a költőt mindig az ember érdekelte elsősorban. Milyen kollégákkal találkozott könyvtárosként, mi a véleménye a szakma megbecsüléséről?

– A két dolog – mármint a szakma megbecsülése és a könyvtárosok személyisége – elválaszthatatlan. Nem azt mondom, hogy az egyik vagy a másik teljes egészében meghatározó erejű volna, azt azonban állítom, hogy erősen hatnak egymásra. Egyszerűbben és világosabban: a könyvtárosi pálya tekintélyét valamennyire mindig a könyvtárosok személyes értékei adták; s fordítva, a pálya tekintélyének állása szerint nőtt vagy csökkent az a vonzóerő is, amit gyakorolt az értékes vagy kevésbé értékes emberanyagra.

Kereken harminchárom esztendeje ismerem, látom, viszonyítom a könyvtárosi pályát. Kétségtelen, hogy ez alatt az idő 203alatt társadalmi súlya, megbecsülése növekedett. De az sem vitás, hogy még koránt sincs ott, ahol kellene lennie. Még mindig érvényesülnek olyan szemléletek, melyek korlátolt egyszerűsítéssel a könyvtárosban valamiféle jobb eladót látnak, fő feladatának pedig azt tekintik, hogy a kért portékát kisebb-nagyobb anyagismerettel s propagandakészséggel a vevő kezébe adja.

Ez a szemlélet aztán a könyvtárosok anyagi és erkölcsi státusára egyaránt hat, hivatalosan és nem hivatalosan is. Kezdetben gyakran kerültek könyvtári állásokba olyanok, akik máshol nem feleltek meg, vagy akiknek jók voltak a kapcsolataik. Létezett ugyan jogszabály a könyvtárosi képzettségről, s megszabták a képesítés fokát is egy-egy állás kapcsán, de a rendelet lehetővé tette a felmentést a képzettségi követelmények alól, s azt hiszem, többen voltak a felmentettek, mint a kötelezettek.

A helyzet évek múlva mindenképpen javult. Arról azonban szó sincs, hogy ma minden könyvtárosi állást odavaló, megfelelő képzettségű, érdeklődésű, a hivatást szerető és a közművelődés szolgálatát mindenekelőtti feladatának tekintő személy tölti be. Ma azonban már jóval kisebb a szubjektív tényezők szerepe, s megnőtt az objektív tényezőké. Könyvtárosképzésünk nincs megoldva, legfeljebb közeledik a megoldáshoz azzal, hogy a tanárképző főiskolákon is megkezdik, illetve megkezdték a könyvtárosképzést. De például a Pécsi Tanárképző Főiskolán a népművelők képzése már javában folyik, a könyvtárosoké csak a következő évek valamelyikében remélhető. Ilyenformán aztán sorozatosan kerülnek be – kényszermegoldásként – a könyvtárakba szakképzettség nélküliek.

Könyvtároskodásom alatt egészen kiváló könyvtárosokkal is találkoztam. Mégpedig a könyvtári szervezet minden fokán és területén. Nagyszerű falusi könyvtárosokkal éppúgy, mint kitűnő járási, megyei könyvtári dolgozókkal vagy központi irányítókkal a minisztériumban, illetve a Könyvtártudományi és Módszertani Központban. Ha névsort kellene adnom, attól félek, nem tudnám elkerülni – főként feledékenységből – az igazságtalanságot. Éppen ezért nyomatékosan hangsúlyozva a példajelleget, csak néhány nevet említek: a Baranya megyei Szökéden több évtizeden át működő falusi könyvtárost, Vándor Jánost, vagy a szentlőrinci Sánta Józsefnét, a Baranya Megyei 204Könyvtárból a már nyugdíjas Kozma Jenőt, aztán a Békéscsabai Megyei Könyvtár ma is működő igazgatóját, Lipták Pált, a közelmúltban elhunyt tudósnak, gyakorlati szakembernek egyaránt páratlan Sebestyén Gézát, vagy az ország valamennyi könyvtárosának kedves Pista bácsiját, a kiváló szervező, előadó és tudós Sallai Istvánt. Ám ismételten hangsúlyozom, hogy rajtuk kívül az elmúlt évtizedek remek könyvtárosok kisebb seregével hoztak össze.

– Írók, költők vallottak és vallanak róla, hogy milyen sokat köszönhetnek az őket pályájukon elindító Csorba Győzőnek. Köztudomású, hogy mindig nagy szeretettel és érdeklődéssel fordult és fordul a fiatalok, a folytatás felé. A könyvtáros „utánpótlás” nevelésében milyen eredményeket sikerült elérnie?

– A fiatalokat valóban mindig szerettem, és igyekeztem megérteni. Ezzel járt, hogy tőlem telhetően segítettem első lépéseiket. Az íróknál bizonyára így volt. Hogy a könyvtárosoknál is, arra még nem gondoltam, s ez a kérdés most eléggé meglep. De ha utána gondolok, azt hiszem, itt is igennel felelhetek. Persze, egy-egy könyvtáros-egyéniség kialakulása nem olyan látványos, tetten érhető, lemérhető, mint egy íróegyéniségé. Fő törekvésem mindig az volt, hogy a fiatal könyvtárosokban a számomra ideális könyvtárosi magatartást iparkodjam kialakítani. Én ezt mindig többnek és fontosabbnak véltem, mint a szaktudást. Nyilván ez utóbbi is szükséges, éppen ezért nem hanyagolható el, de a könyvtárosság – meggyőződéssel állítom, még akkor is, ha ezzel megkockáztatom szólamszerűségét – mondom: a könyvtárosság hivatás. A hivatás pedig sokkal inkább igényel magatartást, tehát morális, jellembeli erényeket, mint intellektuálisakat.

Itt kellene következnie könyvtárosi ars poeticámnak. Még eddig nem próbáltam megfogalmazni. De ha kellene, valahogyan így szólna: Mindent az olvasók valódi érdekéért! Közelebbről: személyiségük minél sokoldalúbb, minél gazdagabb kibontakoztatásáért. A kulcsszó, ami az előbbi fogalmazásban nincs is benne, a szolgálat. A könyvtárosság igenis állandó és sokirányú szolgálat. Talán sikerült néhány ifjú könyvtárosban hasonló ars poeticát kialakítanom.

– Élete különböző szakaszaiban többször is lehetősége nyílt rá, hogy otthagyja a könyvtárosságot, mégsem tette. Mi az a könyv205tárosi munkában, amiből fiatal pályatársak, ha önbizalmuk, hitük fogyóban, bármikor erőt meríthetnek?

– Előbb már mondtam, hogy a könyvtárosságot hivatásnak tartom. A hivatást pedig nem mi választjuk, hanem a hivatás választ minket. Ez persze így nagyon szép, de a gyakorlatban sajnos, nem mindig igaz. Annyi azonban okvetlenül igaz belőle, hogy akiket mégis a hivatás választ, azok között sokkal több a hűséges, a „makacs” könyvtáros, és kevesebb a hitehagyott, a szökevény.

Számomra mindig roppant öröm volt látni egy-egy emberi egyéniség, elme kibontakozását, ha bármi kicsi részem volt is benne. De nézhetem a könyvtárosok helyzetét más oldalról is. Könyvek ezrei között, képletesen a világ múltbeli és jelenkori legnagyobb szellemeinek társaságában végigélni egy egész életet: lehet-e ennél nagyobb öröm?

Ha biztató szavakat kellene mondanom kedvüket vesztett fiatal könyvtárosoknak, erre a kétirányú hűségre hívnám fel figyelmüket: hűségre olvasóik, és hűségre a hozzájuk könyveik révén hűséges szellemóriások iránt.

– Tizenegy verseskötete, öt műfordításkötete jelent meg eddig. Az Új Írás 1976. évi 11. számában ezt írja: „Mégis: ha életem simábban alakul, ha nem kell időmet és energiámat kenyérkereső munkával töltenem: többre lettem volna képes. Mégis: ha nem lett volna szerencsém, ha nem kísért volna annyi megértés: bizonyára kevesebbet produkáltam volna.” A józan mérleg melyik serpenyőjét nyomja nagyobb súllyal a 33 évig tartó könyvtári szolgálat?

– Azt most már nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy mire lettem volna képes íróként, ha életem nagy részében nem kellett volna napi nyolcórás kenyérkereső munkát végeznem.

Semmiképpen sem vagyok híve annak, hogy egészen fiatal, kezdő írók, művészek azzal az igénnyel álljanak elő: joguk van arra, hogy a társadalom eltartsa őket. Mert lényegében erről van szó, amikor nem akarnak semmiféle állásba menni. Viszont vallom azt is, hogy egy írónak, művésznek a „hivatala”, „munkahelye” nem szorítható négy fal közé. Az élet egész teljességére szüksége van. Vagyis: valamiféle kompromisszumos megoldást tartok kívánatosnak számukra. Olyant, ami állás is annyira, hogy létalapjukat megteremti, de nem állás annyira, 206hogy ne tenné lehetővé szabadabb mozgásukat térben és időben.

Én magam a már régóta élvezett heti alkotónappal s az utolsó évek ennél is több munkakedvezményével lassacskán elértem az ideális állapotot. S ezt itt is meg kell köszönnöm Baranya és Pécs illetékes vezetőinek.

Mindig azt tartottam okos embernek, aki kényszerű helyzeteiben – ha már semmiképpen sem tudott szabadulni belőlük – nem siránkozott, s nem tartott folyamatos panasznapokat, hanem körülnézett, mit hasznosíthatna a muszájból. Nekem erre a jó tulajdonságra főként hivatali működésem első szakaszában volt nagy szükségem. Akkor, amikor még nem kerültem a könyvtárba. Tapasztaltam, tanultam akkor is sok mindent, ami még ma is termékeny bennem.

Könyvtári munkahelyem a rengeteg nem-szeretem feladat mellett azonban már legalább ennyi, de valószínűleg ennél sokkal több örömöt is szerzett. Hallatlan gazdagság és szellemi biztonság érzetét adja az embernek egy könyvtári háttér. A sok tízezernyi könyv, a rengeteg folyóirat, a tájékozódás állandó lehetősége, akár szükségből, akár kíváncsiságból vagy szórakozásból: mérhetetlen értékek. S mindezekhez hozzájárul a legkülönfélébb embertípusok megismerésének lehetősége. Egy-egy olvasó személyisége, szelleme úgy áll a bizalmába fogadott könyvtáros előtt, mint egy röntgennel átvilágított test. Tömérdek lelkesítő, de persze elszomorító élmény szülője is ez.

Ha józan mérleget akarnék állítani, bizonyára azt kellene mondanom: hogy könyvtárban dolgozhattam, talán a lehető legkevesebbet vette el írói teljesítményemből az összes egyéb lehetséges kényszerű megoldások közül.

– Nyugdíjazása után sem válik meg a könyvtártól, az élethez, a közösséghez kapcsolódó egyik szálként megtartja a könyvtári munkaasztalt. Mi az a részterület, amit „nyugdíjas könyvtárosként” művelni fog?

– Nehéz lett volna minden szálat megszakítanom a könyvtárral. A könyvtári atmoszféra – nem elsősorban a könyvtárosokra gondolok – számomra szinte életszükségletté vált. Aztán meg a már többször emlegetett mozgási lehetőségek a szellem birodalmában, a tájékozódás szinte határtalan gazdagsága. Nyugdíjasként valószínűleg a helytörténeti részlegben tevékenykedem, de készségesen segítek mindenütt, ahol szükség 207lesz rám, főként az állománygyarapításban vagy az irodalmi tájékoztató munkában, esetleg különféle kiadványok szerkesztésében.

Könyvtáros, 1977. 3. sz. 140–146. p.

208

„Könyv nélkül úgy érezném magamat, mintha valami puszta helyre kidobtak volna, mintha elvesztettem volna természetes környezetemet.” A vallomás Csorba Győzőtől származik. Csorba Győzőről a verskedvelők tudják, hogy Pécsett élő költő, József Attila-díjas, Dante, Goethe, Brecht, Janus Pannonius magyar fordítója. Az ő tolmácsolásában ismerhettük meg számos finn, norvég, svéd, francia költő versét. Hogy könyvtáros, immár negyven éve, azt kevesebben tudják róla – kevesebben is kérdezték erről.

– Én jogot végeztem. Az érettségi idején sokat töprengtem azon, hol tanuljak tovább. Itt, a pécsi egyetemen akkor még volt bölcsészkar is. A szívem a bölcsészethez húzott: magyart és valami idegen nyelvet szerettem volna választani, de Pécs kulturális élete olyan szűk körben mozgott, hogy tudtam, ha tanári diplomát szerzek, csak állástalan tanár leszek. Ha jogot végzek, akkor esetleg több lehetőségem van a munkára, hiszen ez elvileg nyújthatja a közigazgatási területet, a bírói, ügyvédi pályát. Így hát beiratkoztam a jogra.

– Amikor 1939-ben elvégeztem az egyetemet, természetesen állástalan voltam. Akkoriban már elkezdtem írni, megjelent egy kis füzetkém a saját költségemen, 1940-ben pedig a Janus Pannonius Társaság kiadásában egy ófrancia fordításgyűjteményem. Ilyenformán azok, akik Pécs városában a különféle vezető pozíciókat betöltötték, és ugyanakkor az irodalom pártolói is voltak – például az akkori polgármester, Esztergár Lajos, aztán a volt alispán, Fischer Béla – azt ígérték, hogy bekerülök a városhoz valamilyen kulturális munkakörbe. 1941 szeptemberében valóban bekerültem a városhoz, de egyáltalán nem kulturális munkakörbe, hanem a gazdasági ügyosztályra, ahol különleges megbízatásaim voltak, például a köztemető, a sintértelep ellenőrzése stb. Később a főügyészi hivatalba helyeztek. Közben folyt a városi könyvtár kiépítése Weöres Sándor révén. Weörest az említett Esztergár Lajos hívta ide Pécsre: akkoriban nagy álmai voltak a város kulturális életének 209megújítására, és ennek jegyében számos fiatal művészt telepített ide. Weöres azt a megbízatást kapta, hogy szervezze újjá a pécsi városi könyvtárt. 1943. október l-jén megnyílt az újjászületett városi könyvtár a mai megyei könyvtár épületének földszintjén – mintegy húszezer kötettel, négy helyiséggel és három emberrel. Ugyanekkor Weöres lemondott az állásáról, s mivel pedig én mint állandó szemrehányás mozogtam a városi urak előtt, hogy mit ígértek és mit adtak, másrészt mert én Weöressel jó barátságban voltam, és ő maga is ajánlott engem, ezért áttettek a városi könyvtárba vezetőnek.

– Attól kezdve aztán kis szünetekkel máig könyvtáros vagyok. Ezek a kis szünetek különféle okokból adódtak. Például abból, hogy 43-ban sok embert behívtak katonának, én helyettesítettem. 1945-ben viszont, amikor az új élet elkezdődött, és Boros István lett Baranya főispánja, engem hívott titkárnak. Amikor pedig Münnich Ferenc lett a főispán, kérésére egy darabig mellette maradtam, hogy segítsem megismerni a helyi viszonyokat. Aztán Olaszországban jártam ösztöndíjjal. De mindig visszajöttem a könyvtárba. Sokszor kellett anyagi hátrányát éreznem a könyvtár iránti vonzalmamnak. Választhattam volna jobban fizetett állásokat is, de soha egy pillanatig sem kívánkoztam máshova. A könyvek környezete, a könyv mint állandóan jelenlévő szellemi tőke, amelyhez akkor nyúlhatok, amikor akarok, ez valami hallatlan nagy biztonságérzetet adott nekem. Mert mindent tudni nyilván nem lehet, erre törekedni nem is érdemes, ugyanakkor, ha én mindent megtalálhatok a kezem ügyében, az óriási nagy dolog. Ezért kértem, hogy nyugdíjazásom után is valamiféle szerződéses kapcsolatban maradhassak a könyvtárral. A megyei könyvtár igazgatóhelyetteseként mentem nyugdíjba 1976-ban.

– A könyvtár szerény, de biztos megélhetési lehetőségként ott volt mindig az életében. De mit jelentett a könyv mint szórakozást, műveltséget és élményt adó forrás? Milyen művek és írók hatottak ízlésére, érdeklődésére?

– Meglehetősen szegény családban születtem, kilencen éltünk, elég nehezen. A család tagjai olvasó emberek voltak, de könyvtárunk nem volt, és a családban inkább az akkori bestsellerek, helyesebben ponyvák fordultak meg. Akkoriban havonta jelentek meg folytatásos regények: rémregények, detektívtörténetek. Állandó könyvállományunk alig négy-öt kötetet tett ki, pl. 210egy Jókai szerkesztette 1848-as album sok képpel, a Tolnai Világtörténelemnek egy kötete, a Biblia, néhány ifjúsági könyv, egy Petőfi összes. Én pedig szerettem olvasni, kiskoromtól kezdve, de ebben semmiféle rendszer nem volt. Amikor beiratkoztam az egyetemre, beiratkoztam az egyetemi könyvtárba is, és elkezdtem rendszeresen olvasni. Valószínűleg extravaganciából sorozatosan olyan műveket hoztam el a könyvtárból, amelyeket rajtam kívül talán senki sem olvasott: a címeket irodalomtörténetekből szedtem ki. Rengeteg időt töltöttem az olvasóteremben. Akkoriban ott három terem volt: külön az orvosok, a jogászok és a bölcsészek számára. Én mindig ez utóbbiban ültem, ahol sok jó folyóiratot, kézikönyvet találtam. Nagyon sok időt eltöltöttem itt egyetemista koromban, meg akkor is, amikor a diploma után állástalan voltam és instruálásból tartottam fönn magamat: egyebem sem volt, csak szabadidőm.

– Mivel az én olvasmányaimat nem irányította senki, én magam kerestem meg, mit vegyek kézbe. Petőfitől rengeteg verset megtanultam. A nővérem tanítóhoz ment feleségül, az ő könyvtárában ismertem meg Adyt, akit vadul olvastam 16 éves koromban. József Attilában nagy örömöm találtam: ez a szerelem máig tart. Megismertem, megszerettem Weörest. Sok íróra, műre hívták fel a figyelmemet mások. Például így olvastam el Schopenhauert, Nietzsche-t, keleti filozófusokat: Kung-fu-cet, Lao-cet, a misztikusokat: Swedenborgot stb. Minthogy a jogban Lombroso akkor igen vitatott volt, természetesen elolvastam. Sok pszichológiai mű került elém. A külföldi irodalomból költőket, többnyire latinokat, görögöket eredetiben, mert a német mellett tanultam a gimnáziumban mindkét nyelvet. Majd magánúton franciát tanultam és fordítottam is. Jött aztán az olasz nyelv és a hozzátartozó művek – elsősorban versek és filozófia. Megvallom őszintén, bár ma ezt nem illik mondani: a történelmi műveket nemigen szerettem, ha nem voltak dokumentum jellegűek. Szívesebben olvastam a jobbágyleveleket eredetiben, mint valakinek a tanulmányát ugyanerről.

– Milyen az ideális könyvtárosi magatartás, amely az igazi irodalom felé irányítja az olvasót?

– Ma a könyvtárak legnagyobb része szabadpolcos – az olvasó maga válogat. Mégis: a könyvtárosnak jelen kell lennie. De 211nem tolakodóan, hanem kipuhatolnia, mi az olvasó természetes igénye, s ebben a körben mozogva ajánlani valamit, mindig valami jobbat. Ehhez a könyvtárosnak tájékozottságra, türelemre, jó modorra és valamilyen határozott ízlésre, lélektani érzékre van szüksége.

– Van elég ilyen könyvtárosunk?

– Hosszú viták folytak erről a szaksajtóban. Akik a kölcsönzőben vannak, azok általában a fiatalabbak, akiknek a tudásuk még nem eléggé nagy ahhoz, hogy a könyvtár szellemi irányításában (beszerzés, feldolgozás, tájékoztatás, kutatás) részt vegyenek. De minden könyvtár törekszik arra, hogy állandó továbbképzés révén olyan szinten legyenek, hogy az átlag olvasót el tudják igazítani. Ideálisnak a helyzet nem mondható egyetlen hazai könyvtárban sem. Ennek legfőbb oka talán a könyvtárosképzés gyenge megoldása. Csak Budapesten, Debrecenben és Szombathelyen van képzés. A könyvtárak száma nő, az utánpótlásé ezt nem követi.

– Ebben azért a szerény anyagi megbecsülésnek is szerepe lehet.

– Nyilvánvalóan. De nekem erről megvan a külön véleményem. Szerintem a könyvtárosság nem ugyanúgy foglalkozás, mint a vágóhídi adminisztráció. Aki könyvtáros akar és szeret lenni, annak ezért áldozatot kell hoznia. Ha valaki innen elmegy azért, mert az ingatlankezelőnél 300 Ft-tal többet kap, menjen el. Nem tartom én egy csöppet sem értéktelenebb embernek, mint önmagamat, de valami olyan hiányzik belőle, ami erre a pályára, a hivatásra alkalmassá teszi.

– Amikor elkezdte a könyvtárosságot, akkor a könyvtár egy-két szoba volt néhány alkalmazottal és néhány ezer kötettel, lábujjhegyen közlekedő olvasókkal, hogy az áhítatos csendet ne zavarják. Azóta átalakult a könyvtár: író-olvasó találkozó, játszóház, kiállítás, olykor hangverseny színhelye. Ön szerint minek kell lennie a mai könyvtárnak? A tudomány szentélyének, szolgáltató nagyüzemnek, egy város dolgozószobájának vagy szórakoztató intézménynek?

– Mindegyiknek és egyiknek sem. Ma egy tudományos könyvtár sem vonulhat vissza a négy fal közé, mert akkor ez csak az ott dolgozók érdekét szolgálja, márpedig közintézmény önmagáért – fából vaskarika. Szerintem minden könyvtárosi törekvés végső kiteljesedése az olvasóval való találkozás és az olvasói igény kielégítése. Az igény szót jobb értelemben véve – nem 212az olvasó hóbortjainak és rossz ízlésének értelmében, hanem a jól felfogott érdekének és a benne tudatosuló igény értelmében. Az igény és a könyvanyag találkoztatása a lényeg, nem pedig az, hogy vidámparkot csináljunk a könyvtárból. Ettől még persze lehet nevelő intézmény – sőt ettől lesz igazán az. Mert a könyvet nem pótolja semmi, sem rádió, sem televízió, sem képeslap vagy videó. A könyv a legmaradandóbb formája a szellemi értékek megőrzésének, és a legegyetemesebb műveltségi forrás marad.

Baranyai Művelődés, 1984. 2–3. sz. 56–58. p.

213 214

Újjáépíteni csak úgy érdemes, ha a házakkal, gyárakkal, üzemekkel, intézményekkel együtt újjáépül az ember is. Ha nem így lesz, a régi ember úgy jár-kel majd az új falak között, mintha egy Marslakó pottyant volna a földre. Nem tudja, hogy az ablakon vagy az ajtón kell-e bemenni a házba, nem tudja, mire való a pohár, a kanál stb.

Az újjáépült Magyarországnak új polgárokat csak kitartó nevelés és önnevelés adhat. Ebben a munkában kér helyet a magyar költő. Esztétikai nevelés nélkül nem teljes az ember, költészet nélkül pedig hiányos az esztétikai nevelés. De a költői produktumoknak nevelési célokra való felhasználása nem a költők dolga. Erről nem is akarok beszélni. Inkább arról szeretnék szólni néhány szót, mik a költői termelés előfeltételei, milyen igényeket támasztanak a költők annak fejében, hogy az ember újjáépítésében részt akarnak vállalni.

Ha költő van, akkor vers is van, mondaná a laikus, ez az egyetlen előfeltétele a termelésnek. Súlyos tévedés ez. Irodalomtörténeti példák sora igazolja, hogy kedvezőtlen politikai, társadalmi vagy gazdasági helyzetben a legnagyobb költők is elnémultak. A vers megszületéséhez nem elég a költő. Több kell. Amiként a magból is csak úgy fakad növény, ha a föld és az ég közösen segíti. Humusz, levegő és napfény kell a csírázáshoz és fejlődéshez. Az íráshoz is föld: szilárd anyagi alap, normális életnívó, s levegő és napfény: teljes gondolat- és véleményszabadság kell. Ezek az utóbbiak a legfontosabbak. Arra tudunk példákat, hogy korgó gyomrú költők a művészet legmagasabb csúcsaira jutottak egy-egy művükkel, de arra aligha, hogy diktatórikus államrendszerben, cenzúra mellett, nagy irodalom fejlődött volna ki.

Közhelynek látszik, amit mondtam, de ne felejtsük el, többnyire meg nem valósult igazságok válnak közhelyekké, éppen folyton szükséges hangoztatásuk miatt. Talán közhely, de elmondani semmi esetre sem felesleges. Kérve-kérek mindenkit – s úgy érzem, az összes költő szájával beszélek – bízzák ránk, miről és hogyan akarunk írni. Ha senkinek sem jut eszébe, hogy egy kékszemű embertől szeme megbarnulását követelje, 217ne jusson eszébe az sem, hogy egy költőtől ilyen vagy olyan magatartást kívánjon. Hiába is tenné, semmi értelme sem lenne. A hamar engedelmeskedők, a készségesek kissé mindig gyanúsak. Legyen mindenki nyugodt: az aktualitások iránt fogékonyak, s a külvilág felé többet néző, szociálisabb beállítottságú költők amúgy is azon a hangon fognak megszólalni, amit a kor szelleme tőlük követel. Az úgynevezett elefántcsonttorony vagy l’art pour l’art költők meg csak hadd csinálják tovább a dolgukat. Hiszen ez az egész megkülönböztetés is merően erőltetett. Az igazi művészet mindig szociális, mert a szépet fejezi ki, a szép pedig természete szerint közösségi.

Annyira azonban mégsem szabad a költőt útjára bocsátani, hogy műveivel se törődjünk. Az alkotásban rejlő helyzeti energia csak a mű továbbításakor fejti ki hatásait. A költő íróasztalfiókjában heverő kéziratok vagy kéziratokban fakuló verseskönyvek nem sokat jelentenek az újjáépítésben. De meg aztán a költői termelés anyagi alapfeltételét pusztítaná el a közönség közönye. Ha van írástudók felelőssége, van olvasók felelőssége is. Ezt nem ártana jól megszívlelni mindenkinek.

Furcsán tűnhetnek a fenti sorok. Az újjáépítők téglákat szoktak egymásra rakni s nem igényekkel állanak elő. Én pedig a költők nevében látszólag ezt teszem. Érthető, mert ezek nélkül az előfeltételek nélkül a költők munkába sem állhatnak. Amiként egészen természetes, hogy az asztalos gyalupadot, a kőműves vízszintezőt és kanalat kér, ha dologba kezd.

Nem azt kérem, hogy segítsenek verset írni, hanem hogy hagyjanak.

Újjáépítő magyarok 1945. Szerk. Kő Kálmán. Ill. Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Gádor Emil. Pécs, 1945. Műhely. 160–161. p.

218

Ez lesz az ötödik verseskötetem. Tíz esztendő válogatott termése. Egyre kevesebbet és egyre aggályosabban írok. Egyre inkább érzem a kifejezés korlátait. S az idő múlásával mind határozottabb az a meggyőződésem, hogy ünnepi, nagy dolog a vers, melyhez csak ünnepi lélekkel szabad közeledni. Főként a költőnek. (Mély szomorúsággal tapasztalom, hogy hányan vélekednek erről egészen másként, s nyúlnak meghökkentő felelőtlenséggel a tollhoz.)

Kötetemben mintegy félszáz vers szerepel. Köztük egy olaszországi ciklus is, mely itáliai utazásom lírai emlékeit őrzi.

Komor költőnek mondanak; olykor rosszalló hangsúllyal is. Pedig szeretem az életet és az embereket, s ezzel a kötetemmel is adni kívánok valamit a verskedvelő olvasóknak. Az árnyékot jobbára még gyermekkorom nagy rémei vetik soraimra, még akkor is, ha ez közvetlenül nem derül ki verseimből.

Vidéken élni még ma sem könnyű egy gyakorló írónak, jóllehet, kétségtelenül több lehetősége van az egységes irodalmi életbe való bekapcsolódásra, mint régen volt. De a vidéki életnek is vannak előnyei. Mindenekelőtt a nyugodtabb élettempó, mely a zavartalan szemlélődést és elmélkedést – nélkülük aligha születhetik értékes alkotás – könnyebbé teszi.

Szeretném hinni, hogy vannak, akik már várják verseimet. Egy megfoghatatlan olvasótáborra – vagy szerényebben: olvasórétegre – kacsint félszemmel minden író, amikor tollat vesz kezébe. Én is e láthatatlan tekintetek tiltakozó, vagy helyeslő villanásait éreztem magamon írás közben. Most, amikor majd egybegyűjtve olvashatók lesznek újabb verseim, kiderül, hogy jól követtem-e ezeknek a tanácsadóknak segítő útmutatásait.

Tájékoztató a megjelenő könyvekről. 1959. 1. sz. 2. p.

219

A Megyei Könyvtár öles falú, ódon épületének egyik félreeső zugában beszélgetünk Csorba Győzővel. A szoba könyvekkel zsúfolt, a polcok a padlótól a mennyezetig tornyosodnak, alig hagyva tenyérnyi helyet az íróasztal és a pár szék számára. Az egyszem ablakon bevetődő délelőtti napfény furcsa, tört mintákat terít a padlóra. Az asztalon is papírok, könyvek s köztük egy szerényen meghúzódó, világosbarna, frissen nyomott verseskötet. Csorba Győző legújabb könyve, A szó ünnepe.

A könyvnek nincs külön burkolója, így elmaradt a „futra”, az ún. fülszöveg is, amely – ha néha ügyetlenül s kissé üzletízű módon is – valamelyes tájékoztatást szokott adni az íróról, életéről és pályájáról. Ehelyett most magát az írót kérjük meg, mondja el azt a néhány adatot, amit jó tudni az olvasónak, aki ebben a könyvben találkozik először Csorba Győző nevével.

– Húsz év óta ez a hatodik könyvem. Az első, a „Mozdulatlanság” huszonkét éves koromban, 1938-ban jelent meg, aztán következett egy műfordítás kötet, majd két újabb önálló verses könyv. Utoljára 1955-ben adta ki tőlem a Dunántúli Magvető a több, mint ezer soros önéletrajzi költeményemet, az „Ocsúdó évek”-et.

Bizonyára szerénységből nem említi, én teszem hozzá:

– És közben két jelentős irodalmi kitüntetés érte, 1947-ben a Baumgarten-díj és két évvel ezelőtt a József Attila-díj.

Majd legújabb kötetére terelődik a szó, erre a szép, gondos kiállítású könyvecskére.

– A nyomdai munka a pécsieket dicséri, itt készült a könyv. De a megjelenésnek hosszú története van. Még 1956-ban kötött velem szerződést a Magvető, akkor együtt volt már a kötet anyaga, de a közbejött események s a papírkorlátozás elodázták a megjelenést. Ugyanakkor a Faust-fordítás engem is lefoglalt, szinte „váratlanul” ért 57 decemberében a kiadó levele, hogy küldjem el a kötet kéziratát. Lényegében változatlanul nyújtottam be a könyvet, innét van, hogy „A szó ünnepe” az utolsó három évből miért hoz olyan kevés verset.

220

– A kötet legkorábbi verse 1947-es keltezésű. Vajon az azóta eltelt évtized egész költői termését magában foglalja a kötet, vagy csak válogatást nyújt ebből az időből?

– Természetesen nincs benne minden azóta írt versem, már a folyóirat-megjelenés is rostát jelent számomra. De ezt az 53 verset alkalmasnak véltem a könyvbeli megjelenésre. Azt tartom, maga a költő végezze el az első szelektálást, ne bízza az utókorra. Egyébként is én nem tartozom az ún. bőtermésű írókhoz. A tíz év egész anyaga se igen tesz ki kétszáz versnél többet. Számomra a költészet nem rímgyakorlat: egy-egy futó hangulat versbeli rögzítése. Hogy a költő az embereknek mondjon, adjon valamit, olyat, amit nem mond el mindenki és más nem ad nekik, ahhoz nagy belső, lelki küzdelemre van szükség. Megmondom őszintén, én félek a verstől, én nem „szeretek” verset írni. Több napi kínlódással, küszködéssel, töprengéssel születik meg egy-egy költeményem. Nem sokat, de jót akarok írni.

Csorba Győző kritikusai már többször leírták a szót, hogy „intellektuális költő”. Úgy tűnik, a jelző ma újra divatossá vált s egész mai költészetünket illetik vele, s nem is éppen rossz értelemben. Csorba Győző megrázza fejét, halk, rekedtes hangjának valami különös belső izzása van.

– Ez velem kapcsolatban pontosan így nem igaz. Afféle reklámszövegnek is hamis. Mert ha a szó szoros értelmében intellektuális költészetnek a pusztán gondolati költészetet fogjuk föl, azt, ami racionális jellegű, például természeti törvények megverselése, az szerintem csináltság, mesterkéltség és nem költészet. Ha viszont azt értjük alatta, ami a modern költészetben valóban megfigyelhető, hogy az író érzelmi élményeit az intellektus szűrőjén át ereszti, akkor alighanem igaz a megállapítás rám nézve is. Verseim alapja mindig valamilyen érzés, a kifejezésben azonban már az értelemnek is szerepe van. Költészetemben éppen e kettő, érzelem és intellektus szintézisének megvalósítására törekszem.

Közbevetem:

– A kötetet beharangozó kiadói ismertetés bizonyára ebben az értelemben említi Csorba Győző lírájával kapcsolatban a „józsefattilai örökséget”.

221

Szabadkozik:

– Nagyon-nagyon szeretem, s igen nagyra tartom József Attila poézisét, de nem éreztem, hogy valaha is hatott volna verseimre. Ha nevet kell mondani, inkább Weöres Sándort említeném, volt idő, amikor Weöres valóban hatott rám, de rájöttem, más vagyok, mint ő. Egyébként is az egészséges hatás sosem a modor és a magatartás azonosságában mutatkozik meg – ez a hatás csak torzít –, hanem abban, hogy segíti a költőt saját meglevő képességeinek tudatosításában. Az egészséges hatás nem ad, hanem megvilágosít. Ebben az értelemben lehetséges, hogy József Attila valóban ébresztően hatott rám.

Cigarettát vesz elő, kettétöri, s csak a felét teszi a szipkába. Körülmutatok a szobában, a sűrűn fölpolcolt könyvekre:

– Ezek a könyvek vajon nemcsak táplálékot jelentenek-e a költőnek, nem vonnak-e falat is az alkotó és a körülvevő élet – ahogy mondani szokták: – a „ma” közé?

Rámnéz, elmosolyodik, mélyen izzó szeme megcsillan, s erről a szemről nem tudom levenni a tekintetemet.

– Mindig a humánumot, az embert és az emberit kerestem a költészetben. Az emberi lélek legmélyebb tájait akarom birtokba venni. Amit a kútásó tíz méter mélyről hoz napfényre, ugyanolyan valóság, mint amit a földet forgató szőlőmunkás talál. Az élet állandó, ha szabad így mondani: örök, időhöz nem kötött problémái érdekelnek leginkább. Ezért esik annyi szó ebben a kötetben is életről és halálról, múlandóságról és szerelemről. S hogy engem főleg ezek a kérdések izgatnak, az azt hiszem, elsősorban alkat kérdése. Római verseim se egyszerűen tájleíró költemények, ott is és akkor is az élet érdekelt, s ahogy az rám hatott… Nem hiszem, hogy egyhangú lenne költészetem. S a mai embernek is van mondanivalóm. A lélek nemesedésére, az emberek egyéni problémáinak megoldására bizonyára ez a költészet is hat. S szeretném hinni, hogy ha 150 év múlva újra olvasó kezébe kerül a kötet, ez a könyv is e korról mondott vallomás lesz neki.

A szokásos interjút záró kérdéssel fordulok még Csorba Győzőhöz:

– Írói tervei?

– Versírásban nehéz terveket csinálni. Az ember ír, s igyekszik, hogy minél jobbat alkosson. Most Brechtet és Petrarcát 222fordítok, aztán szeretnék egy meséskönyvet összeállítani a legfiatalabb olvasóknak…

Dunántúli Napló. 1959. ápr. 12. 5. p.

223

A műteremlátogatások végtelen sora után, most egy író alkotóműhelyébe is eljutottunk. A műtermek világa kétségtelenül látványosabb, hiszen a befejezett és befejezetlen képek színei, vonalai azonnal hatnak az emberre, esetleg a hangulatot is meghatározzák. Az író fegyvertára nem ilyen nyilvánvaló, éppen ezért titokzatosabb is.

Csorba Győző József Attila-díjas költő Damjanich utcai otthonában hiába néz körül az újságíró, hiába kutat lényeges jelek után, melyek a közhiedelem szerint azért mégiscsak megkülönböztetik a költő világát más emberekétől, nem észlel semmi különöset. Csorba Győző mellett szerető gondossággal áll a felesége, kislányai körülrajongják… A költő szobájában heverő, íróasztal, könyvespolc, és egy hősugárzó… – Csupa olyan tárgy, amit egy technikus, tanár, mérnök, vagy képzettebb munkás otthonában is megtalálhatnánk. Azt a bizonyos jelet persze nagy hiba külsőségekben keresni. A „jel”, ha egyáltalán van ilyen, az emberben van, és a műveiben él tovább. – Csorba Győző alkotószobájának a hangulatát nem a tárgyak határozzák meg, hanem maga a költő, emberségével, fegyelmezett arcával, filozofikus szemléletével, bölcs –, sokszor talányosnak tűnő mosolyával.

A könyvespolcon a korábbi verseskötetek és műfordítások szomszédságában már ott sorakoznak az írói munka legújabb eredményei. Az elmúlt három hónapban jelent meg a Német költők antológiája, a Századunk osztrák lírája és a Római költők antológiája. A három kötetből összesen 1100 sort Csorba Győző fordított. Kiadásra vár a Modern olasz költők antológiája is, melyből Csorba Győző 400 sort fordított, s a Petrarca kötet, melyből 1500 sorral ugyancsak elkészült. A műfordítónak természetesen nemcsak ünnepi, hanem különleges feladatokat is meg kell oldania.

– Most kaptam fordítói rohammunkára Brecht különleges hang-tanjátékát… Egy rádiójáték, melyet tanító, oktató céllal írt a szerző. Címe: Az óceánrepülés. Lindberghről szól. Érdekes224sége, hogy eredetileg a címe is Lindbergh volt, de amikor az óceánrepülő a fasisztákkal kompromittálta magát, Brecht megváltoztatta a címét. 1950-ben a darabot előadták a Stuttgarti Rádióban. Ekkor Brecht előszavát is beolvasták, melyben elmondta, hogy a darabot arról a Lindberghről írta, aki valamikor az emberi hősiesség példája volt, s főleg tisztességes – mondja Csorba Győző, aztán a könyvet is megmutatja, melyet Lindbergh nevével nyomtattak ki, de a név mindenütt áthúzva szerepel.

– Ezen túl új kötetemen dolgozom, mely Séta és meditáció címmel jelenik meg a Magvető Könyvkiadónál. A címet kifejezőnek találom, mert az ember magatartását fejezi ki… Körutazás a világban és elmélkedés a világ dolgain – mondja a költő, aztán alkotói módszerekre terelődik a beszélgetés.

Csorba Győzőnek vajon milyen a munkamódszere?

– Úgy dolgozik, mint egy munkás, vagy az ihlettől, hangulati hatásoktól függ az alkotás?

– Úgy, mint egy munkás, mert kevés az időm… Ha nem használom ki minden percemet, akkor minden hiába… Hangulatilag csak akkor lehet dolgozni, ha az embernek nincs más foglalkozása, én pedig a Megyei Könyvtár helyettes vezetője vagyok… Az írást egyébként nem is szabad misztikus alapon elképzelni. A rossz hangulat természetesen befolyásol… Előfordul, hogy az ember olyan lelki állapotba kerül, hogy képtelen dolgozni. Általában nem így van, aki akar, az tud dolgozni. Természetesen nem állítom, hogy amikor ötkor hazaérek, azonnal íróasztalhoz ülök, de öt óra húsz perckor igen.

– Mikor dolgozik?

– Van egy alkotónapom, így vasárnap és hétfőn reggeltől estig, más napokon este, sokszor éjszaka. Így aztán a pihenést csak névről ismerem… Az elmúlt években egy-egy nap kivételével semmit sem pihentem. De mit lehet tenni? Sok a munkám. Könyvtár, szerkesztés a Jelenkornál, írás, lektorálás…

– Mi a véleménye a múzsa szerepéről?

– Milyen értelemben?

– A legtágabb értelemben, tehát mindenre gondolok –ami inspirálhat.

– Ahogyan az ihletet sem fogom fel romantikusan, és képzelem révült, sámáni állapotnak, melyben az ember csak íródeákja valami felsőbb sugallatnak, a múzsát sem tudom misztifikálni. 225Ami az ember megfelelő írói beállítottságát segíti, mind múzsa. Lehet egy szép nő, vagy egy tragikus esemény, vagy az élet bármilyen eseménye. Röviden úgy is lehetne mondani, hogy maga az élet. Fontosnak tartom, hogy az író az életben éljen, minden idegszálával kapcsolódjon az élet eseményeihez. Természetesen nem külsőségekben.

– Író számára mit jelent vidéken élni?

– Különös újat nem tudok mondani. Vannak hátrányai, de vannak pozitívumai is. Olyan ember számára, ki valamilyen fokára eljutott az irodalmi rangnak, nem jelent olyan problémát, mint a kezdő írónak. Megjelenési problémáim nincsenek, verseim, köteteim mind megjelentek, sokat fordítok. Az néha előfordul, hogy egy-egy újabb fordítói megbízást kénytelen vagyok visszautasítani, mert az erőmből már nem telik. A vidéknek általában hátránya, hogy nincs olyan intenzív szellemi élet, mint a fővárosban. Előnye viszont, hogy az ember nem süllyed az irodalmi nagyüzembe… Alkatilag vidéki ember vagyok… A budapesti élettempó engem kiforgatna szemlélődő életmódomból… Ha Pesten születtem volna, talán nem ezt mondom…

– Úgy tudom, Csorba Győző két külföldi magyar intézetben is megfordult már…

– 1947 őszétől 48 tavaszáig éltem Olaszországban az Accademia d’Ungheria-ban, mint vendég. Akkor a Janus Pannonius fordításaimon dolgoztam. A közelmúltban a bécsi Collegium Hungaricum gyönyörű nyolc emeletes épületébe látogattam el, mivel a „Századunk osztrák lírája” című kötetnek én is egyik fordítója voltam. A kötetet ünnepélyesen bemutattuk az osztrák közönségnek. A delegációt Köpeczi Béla vezette, s a küldöttség tagjaként még Hajnal Gábor, Rónay György és Kalász Márton utazott velünk. Számomra szép élmény volt, mert először jártam Bécsben, a Collegium Hungaricum pedig igazán modern épület…

A riport elején elfelejtettem megírni, hogy Csorba Győző íróasztala felett egy Arany János kép függ. Tollrajz, s ha jól emlékszem a fiatal Arany Jánost ábrázolja.

Dunántúli Napló, 1964. jan. 19. 5. p.

226

Lassan másfél évtizede, hogy szinte megszakítás nélkül fordítok. Közel jutottam a 20 ezer sorhoz, s a fordítások között alig akadt egy-egy könnyebb munkám. Többnyire nagy költőkkel volt dolgom, s életművükből is jobbára a nehezebbekkel. Nyelvterületem főként a német, az olasz és a latin, de fordítottam ófranciából, oroszból és lengyelből is. Nincs szándékomban még válogatott bibliográfiát sem adni, ezért csak néhányat sorolok fel közülük. Legnagyobb munkám a 7 és fél ezer soros Faust II. volt; több mint 1000 sort fordítottam középkori és renaissance kori latin versekből: a Carmina Burana-ból, Janus Panonnius-tól, Walthariustól s Pontanótól. Az olaszok közül Dante, Petrarca és néhány modern olasz költő szerepelt programomban, a német irodalomból Walther von der Vogelweidétól Rilkén át Brechtig, illetve Becherig jutottam.

Mostanában úgy érzem, kissé erélyesebbnek kell lennem magamhoz s lemondanom a fordítói tevékenységről, vagy teljesen mérsékelnem s jobban szóhoz juttatnom magamban a költőt. Hiszen ez alatt a másfél évtized alatt csak két verseskötetem jelent meg, s harmadik kézirata most várja a Magvető lektorainak döntését.

Ez a helyzetkép egyúttal munkaterv is. Írni, írni s megint csak írni szeretnék, méghozzá mindenekelőtt verseket. Persze a költői munkaterv megvalósítása nemcsak szándék kérdése. De talán a hosszú műfordítói gyakorlat segít majd a kényszerűen felgyülemlett mondanivaló világraszülésében.

Tiszatáj, 1964. 4. sz. 12. p. – A címet mi adtuk.

227

Azt írtam egyszer valamelyik versemben: „Csak addig éljek, amíg él az ének.” Tízegynéhány éve volt… Utána kissé szégyenkeztem miatta: patetikusnak, hatásvadászónak, nem is egészen igaznak éreztem. Inkább egy másik versem mellett szavaztam, amelyben ennek épp az ellenkezőjét fogalmaztam meg, ilyenformán: „Több az élet, mint az ének, ők a bölcsek, akik élnek.”

S lám, hogy ez a rövid vallomás a költészetről ismét magamba fordít, a közeledő alkonyatban, amikor egyre nő a fogyó órák értéke –: megint az éneket dicsérem.

Nehezen fogok tollat, riaszt a vállalkozás izgalma és kockázata. Viszont bőségesen kárpótolnak érte a futó, de nagyon tömény örömök, ha sikerül valami. A teljesség érzését nekem eddig csak a költészet tudta megadni; a gazdagságét, a szabadságét, az egyensúlyét, köznapi szóval: a boldogságét is. A költészet szervezte körülöttem értelmessé a világot és az életet. Tőle kaptam a rejtelmek kulcsát, szemem élességét és szívem fogékonyságát.

Ha a költészet számomra mindenek fölött való, csak azért van, mert mindenek fölött szeretek élni.

Szép versek 1964. Bp. 1965, Magvető. 89. p. – A címet mi adtuk.

228

A Séta és meditáció hatodik verseskötetem lesz. Aligha sorolhatnak a sokkönyvű költők közé: ez a hatodik ugyanis kereken 26 esztendő múltán követi az elsőt. Akkor 22 éves voltam, ma 48 vagyok. Közben persze mást is csináltam: lefordítottam vagy húszezer sornyi verset, meséket, bábjátékokat, kritikákat stb. írtam.

Új könyvem címét (a kötet egyik versének címe is) azért választottam, mert jellemzőnek érzem emberi és költői magatartásomra. A szemlélődés – mi más lehet rá alkalmasabb, mint a séta? – és az elmélkedés mindig kedvenc foglalkozásom volt. Körüljárni a dolgokat, jelenségeket, fürkészni, megfigyelni őket, s az értelem mérlegére tenni, hogy a törvény síkjára emelkedhessenek: világéletemben szerettem. Akkor is, ha eszem ágában sincs verset írni. Természetes életformám ez. Ha meg írni készülök, enélkül el sem tudom képzelni, hogy tollat fogjak.

Az ilyen alkotó módszernek s a rája épülő költői gyakorlatnak nyilván nem sajátsága a bő termékenység. Ez a kötet is igazolja. Kereken 60 verset gyűjtöttem bele, s csaknem valamennyi rövid. Egyetlen lövés is elegendő a 10 pontos találathoz, ha a 10-es körbe fúródik a golyó. Kevés szó is sokat mond, ha a szavak mindegyike igazi funkciót hordoz és jól hordozza. Régóta tudom ezt, s egyre mélyebben győződöm meg helyességéről. Mondták már, hogy veszélyes igény és törekvés: a túlzott szűkszavúság a költőiség rovására mehet, sőt kiszikkadáshoz vezethet. Nem hiszem és nem is félek. A modern képzőművészet, építészet, zene szomszédságában aligha lehet a szűkszavúság a költőiség megrontója. Legfeljebb újfajta költőiséget szül, mely tán még szokatlan, de hevében, szépségeiben egyetlen korénál sem alábbvaló. A kiszikkadás meg? Régen rossz, ha olyan gyenge lábon áll egy költő, hogy alkotó erejét ars poeticája szabja meg. Akkor még inkább fordítva: ars poeticáját alkotó ereje.

229

Verseim általában komoly, sőt komor hangúak. Ezért költészetemet néhányan sötétnek tartják, engem pedig pesszimistának. Kényelmes elskatulyázásnak esetleg jók az ilyesfajta megállapítások, igazságnak annál kevésbé. Tagadtam és tagadom, hogy költészetem sötét, s még erélyesebben azt, hogy pesszimista vagyok. Egyik versemben ezt írom: „Kimondani kimondani – ismerni kell a rejtezőket A köddel együtt eltűnnek a rémek.” A megfogalmazás mindig fény, s a fény akkor is fény marad, ha a sötétséggel érintkeznek határai. Sőt, valódi értelme csak ekkor teljesedik ki. Kétségtelen: sokat birkózom, s nem egyszerűen tudomásul veszem. Ha időnként erősebbnek bizonyul s mást nem tehetek, tiltakozásul legalább fogamat csikorgatom.

Ez lesz tehát új verseskötetem: így és ilyennek írtam.

Tájékoztató a megjelenő könyvekről. A költészet barátainak c. lap melléklet. 1965. jan.

230

Néhány hét múlva Séta és meditáció címmel jelenik meg Csorba Győző József Attila-díjas költő új verseskötete. A cím sokat kifejez a kötet gondolatiságából, lényegéből, abból, hogy a hatvan új Csorba Győző vers bizonyos szintézist is jelent.

– Minél sűrítettebben, kevesebb szóval fogalmaz a költő, a vers annál találóbb lesz. Ez egyúttal nehezebben érthetővé is teszi a verset, és az olvasó részéről nagyobb elmélyedést kíván. Mondják, hogy pesszimista vagyok. Az én világom nem a belenyugvás, hanem a harc, és ez nem pesszimizmus. – Ez a szellem nem elkedvetlenedésre, hanem szembenézésre próbál nevelni – mondja Csorba Győző.

„Elefántcsont-toronyban él” – hallani néha Csorba Győzőről.

– Ha az ember belenéz a könyvkiadásról szóló tájékoztatókba, akkor Csorba Győző nevével, mint költőével és műfordítóéval rendszeresen találkozik. Aki ilyen sokat dolgozik, annak aligha marad ideje kávéházra, társadalmi életre. Az is tény, hogy Csorba családja körében él és dolgozik, áldozatkész feleségének és mosolygós, vidám kislányainak a társaságában telnek napjai. Ezt az „Elefántcsont-tornyot” azért érdemes közelebbről is megnézni.

Csorba Győző 1916-ban, a világháború kellős közepén született. A kilenc gyermekes családban Csorba Győző volt a nyolcadik. Apja vasúti címfestő, a családban így a létminimumról is alig lehetett beszélni.

– Gyermekkoromra nem lehetne azt mondani, hogy ragyogó… Van egy fényképem 1922-ből. A Makár utcai iskola udvarán készült rólunk a fotó. Az osztály fele mezítláb fényképeszkedett… Tíz éves voltam, amikor meghalt az apám és 11, amikor legidősebb bátyám. Harmadik gimnazista koromban 20-30 pengő adósságért elárvereztek bennünket. Egyetlen szobában lakott az egész család, minden vagyonunk ott volt, abban az egyetlen szobában. Nem is tudom, mit tudtak ott elárverezni. Kisdiák koromtól kezdve másokat instruáltam. Tanítás után én még késő estig tanítottam. Tornacipőben jártam télen is az 231utcákat, egyik tanítványomtól a másikig, a város egyik végéből át a másikba. Voltak olyan telek, hogy az egész családot én tartottam el. A bátyáim ünnepi alkalmakkor kenyérből és krumpliból készítettek fasírozottat s karácsonyra maguk öntöttek nekem ólomkatonákat. Egész kis hadseregem volt, de cipőm és télikabátom csak kopott, vagy semmilyen. Aztán leérettségiztem… Egy máig sem tisztázott félreértés következtében jogra iratkoztam. Egyetemista koromban is instruálásból éltem, de ekkor a tanítványaim között már az elemiiskolások és gimnazisták mellett egyetemisták is voltak. Elvégeztem az egyetemet és két évig nem kaptam állást, így továbbra is kénytelen voltam instruálással foglalkozni. 1941-ben végre a városhoz, a gazdasági ügyosztályra kerültem. Aztán átmentem a városi könyvtárhoz, de közben többször is visszahívtak a közigazgatáshoz. 1945-ben az első kommunista főispán, Boros István, majd 1946-ban Münnich Ferenc titkára voltam.

– Csorba Győzőt ma elsősorban mint költőt és műfordítót tiszteljük. Mikor születtek az első versek?

– Írni tíz éves koromban kezdtem, azóta mindig írtam, igaz, hogy magamra hagyatva, irányítás nélkül. 1938-ban „Mozdulatlanság” címmel jelent meg az első verseskötetem…

Az első kötetnél érdemes megállni, mert a pálya íve a költő emberségét és magatartását tekintve világosan kirajzolódik. Milyen igazságban hitt 1938-ban Csorba Győző? Egy halott költőhöz, József Attila emlékének – hirdeti az alcím, s a vers: Eddig nem szólhattam veled, / mert nem találkoztunk soha, / s nem láttam, csak fényképedet, / s csak verseid sok hűs sora / esőzött rá szívemre.

A Mozdulatlanság-ot 1940-ben egy műfordítás kötet követte, Hélinant: A halál versei. 1943-ban újabb kötettel jelentkezik. A híd panasza komolyabb sikert arat, 1947-ben, a háború miatt megkésve, erre a kötetre kap Baumgarten-díjat. A Baumgarten-díj elnyerése után, még 1947-ben megjelenik az új verseskötete Szabadulás címmel. 1955-ben megjelenik az 232Ocsúdó évek. 1957-ben József Attila-díjat kap. A József Attila-díj után újabb verseskötetek és műfordítás kötetek következnek, 1959-ben A szó ünnepe, ugyancsak ebben az évben jelenik meg a Faust és a Brecht műfordításkötet. Csorba Győző munkássága szinte átfoghatatlan, mert időközben gyermekverseket, bábjátékokat is írt, melyek ugyancsak megjelentek kötetbe foglalva. 1946-ban bemutatták egy felvonásos politikai szatíráját, amit Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című műve alapján írt. Közben könyvtárosként dolgozik, szerkeszt, részt vesz az újjáéledő irodalmi közéletben. Aztán latin klasszikusokat fordít, majd Dantét, Rilkét, osztrák költőket, Petrarcát. Egy hónappal ezelőtt jelent meg Láthatatlan színpad címmel egy német hangjáték-gyűjtemény, melyben Bertolt Brecht híres Az óceánrepülés című művének fordításával szerepel. A mű hőse, mint ismeretes, Lindbergh, az első óceánrepülő, akiről Brecht bevezető soraiban ezt írta: „Töröltessék neve…” (Lindbergh később fasizálódott).

Csorba Győző jelenleg is fegyelmezetten dolgozik, most Yvan Goll verseit fordítja.

– Fordítani most már csak másodsorban szeretnék, örülnék, ha a következő önálló verseskötetem nem hat év múlva jelenne meg – mondja.

S végül néhány szó József Attiláról és a József Attila-díjról:

– József Attila óriás volt… Örülök, hogy olyan irodalmi díjat kaptam, amit róla neveztek el. Hozzám az egész magyar költészetből József Attila áll a legközelebb. József Attilánál a modernség, a maiság, az érzékeny árnyaltság, a modern ember idegélete legtermészetesebben társul a magyar költészet hagyományaival. Fantáziában, nyelvben a legmaximálisabb fokon jeleníti meg gondolatait. Amit József Attila csinált, még senki nem tudta megcsinálni a magyar költészetben.

– Melyik József Attila verset szereti legjobban?

– Így nem tudok válaszolni, hiszen nem lehet csak egy verset megnevezni, de akárhol kinyithatjuk a kötetét… – mondja, aztán maga elé veszi és szétnyitja a verseskönyvet. Olvas:

– Ezt, hogy „magával kötve, mint a kéve”, tehát hogy a learatott gabonából készül a szalmakötél, a nép adja a rendőreit, csak József Attila tudta ilyen szinten megfogalmazni – mondja Csorba Győző, aztán másik verset olvas:

– Itt például a „sikongva” szóban még azt is érezzük, ahogyan a fejsze egy pillanatra elakadt egy göcsörtben, aztán átvágva, lendületét vesztetten hasítja végig a tuskót. Ezek nagyszerű képek, utánozhatatlanok.

Csorba Győző József Attila-díjas költő másfél év múlva tölti be ötvenedik életévét. Az ünnepi alkalommal szívesen venné kézbe az olvasó válogatott verseinek a gyűjteményét.

Dunántúli Napló, 1965. máj. 9. Vasárnapi melléklet 4. p. – A címet mi adtuk.

234

Tízéves koromban kezdtem verset írni. Hogy miért éppen akkor, azt nem tudnám megmondani. A gyermekpszichológusok a tizedik évet határkőnek vélik a fejlődésben. Lehet, hogy ez volt az ok nálam is. Én hajlandó vagyok azt hinni, hogy apám halála.

Voltak addig is viszontagságai életemnek. Ért csapás, testi és lelki megaláztatás elegendő. De ártalmatlanul múltak el fölöttem. Bele tudtam őket illeszteni valami rendíthetetlen rendbe, melyben az öklök tenyérré nyíltak, a viharok zúgása csak a búvóhely intimitását növelte.

A halál azonban, méghozzá az apámé, akit annyira szerettem, a halál makacsabb ténynek bizonyult, semhogy harmóniává oldhattam volna régi módszereimmel. Úgy látszik, a lélek csodálatos ökonómiája gondoskodott az önvédelem egy újabb módjáról: a versírásról.

Bár apámról akkortájt egyetlen sort sem írtam, a vers meggyógyított. Mintha csak hazataláltam volna. S a vers attól kezdve máig nem hagyott el egyetlen percre sem. Most is idegeimben érzem még azt a boldog bizsergést, mely délutánonkénti rejtőzéseimet megelőzte és kísérte. Ömlöttek a sorok, készült a vers, töprengés és javítgatás nélkül. Ó ha még egyszer így mehetne!

Tizenhat esztendős koromig tartottak mézes-éveim a verssel. Akkor jelent meg első írásom nyomtatásban, egy középiskolás folyóiratban. Addig csak a legszűkebb környezetem tudott róluk, de senki se szólt bele, mit csinálok, hogyan csinálom. Az iskolai önképzőkörnek különös módon nem voltam tagja, ilyenformán semmiféle kritika nem érte verseimet. A nyilvánosság, sőt már a szerkesztőségek is számomra kissé az Édenből való kiűzetés kapui voltak. Vége szakadt annak a nagyszerű állapotnak, melyben a vers egyedül az én gyönyörűségemet szolgálta.

Hat önálló verseskötetem jelent meg idáig. Bár nem néztem utána, hány vers van bennük, de aligha éri el számuk a 300-at. Ennek sokszorosát írtam, de szigorúan megrostáltam őket.

235

Nem szívesen beszélek a versről, szívesebben írok, de vannak alkalmak, melyek parancsának engedelmeskedni kell. Ilyen ez a mostani is.

Az „ars poetica” iránti érdeklődés többnyire kerekszép válaszokat vár az efféle kérdésekre: miért ír a költő, melyek az esztétikai elvei, mi a költészetről vallott felfogása, stb. De én a kerekszép válaszokra mindig gyanakodtam s viszolyogtam tőlük. Az őszinte, dokumentum-értékű vallomások helyett ilyenkor gyakran felel az író egy-egy újabb művel, mely semmivel sem visz közelebb hozzá.

Bonyolult, nehéz kérdések lapulnak itt a háttérben. Lássuk mindjárt az elsőt! Miért írok? Holott a kíváncsiság a cél felé fordul, ez a magyar kérdőszó megengedi, a valóság pedig kötelez rá, hogy az okról is szó essék, mégpedig a dolgok logikája szerint először.

Mi okból írok tehát? Nem mondok újat. Mint sokan mások: belső kényszerből, pszichológiai, sőt biológiai szükségből. Első éveim – előbb említettem – fényesen példázzák ezt, tisztán, sallangtalanul igazolnak. A versírás ekkor még sokkal inkább lélektani, mint esztétikai jelenség. A kor és a fejlődés ezt a tényezőt nem halványította el. A belső kényszer ma is a legfontosabb.

Végzetesen lírai alkat vagyok. Mindenhez így közelítek. Talán ezzel kapcsolatos epikai antitalentumom is. Szeretem az elbeszélést, a mesét, boldogan járom körül az íróval a részleteket, az apróságokat, de magam nem tudok megállni mellettük, ha nem mutatnak túl magukon.

És mi célból írok? Erre már jóval nehezebb a válasz. Kísértések is környékezik az embert: ne szalassza el a jó alkalmat „társadalmi hasznosságának”, „magos erkölcsiségének” s egyéb más előráncigálható erényeinek bizonyítására. Hiszen akarati területről van szó.

Én azonban régóta és igen komolyan szemlélem magamat. Töredelmesen meg kell vallanom, hogy a cél bennem soha sem volt olyan erejű indíték, mint az ok. Illetve legfeljebb akkor, ha szétválaszthatatlanul egybefonódtak. Például amikor valami egészen súlyos csapás ért: anyám, vagy bátyám meghalt, az iszonyú nyomás kényszerített ugyan írni, ez volt tehát a kiváltó ok, de legalább akkora ereje volt a törekvésnek is, hogy valami módon megkönnyebbüljek.

236

Mégsem tartom egyéni ügyemnek a versírást, mégis – úgy vélem – közszükségletet is elégítenek ki verseim. Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek, akadnak, akiknek elmondok valamit, akiknek a szemét, fülét rányitom valamire. Tehát, akiknek kellek. Meggyőződésem ez amaz egyszerű oknál fogva is, mert az emberi egyéniségek roppant színes változatosságában nyilván születnek velem rokon egyéniségek is.

Azzal pedig, hogy kellek, bizonyára segítek is. Segítek élni.

Lám, itt a cél. S ez nemcsak költői cél. Egyik versemben életfilozófiaként fogalmazom meg: „Azért vagyunk e földön, hogy aki szintén e földön van, segítsük élni.” Én sajátos eszközeimmel: a versekkel is szolgálni óhajtom e célt, de polgári életem más eszközeivel ugyancsak erre törekszem.

A világ és az élet jelenségei csak lassan, makacs vonakodással fedik föl arcukat. Tiltakozó szeméremmel engednek mélységeikbe pillantani. Lázadoznak megismerésük s így megnevezésük és birtokbavételük ellen. Pedig enélkül lehetetlen a tájékozódás, a biztonságos mozgás az életnek nevezett „elvarázsolt kastély”-ban. A költő meglát, megismer és megnevez. Ezzel birtokba vesz. Nem egyénibe, hanem közösségibe. Nem a magáéba, vagy csak a magáéba, hanem mindenkiébe.

Ezt teszem én is, és ezért hiszem, hogy költészetemre szükség van még akkor is, ha verseim kissé nehezebben közelíthetők meg. Tudom jól, hogy nem mindenkinek és még kevésbé mindent tudok adni. Saját sorsom, szívem és agyam van, bőrömből nem bújhatok ki. De épp emiatt pótolhatatlan is vagyok. Egyebek között ezért is égbekiáltó bűn az epigonizmus. Az epigon más testébe-lelkébe igyekszik lopni magát s úgy viselkedni, mintha otthon lenne. A saját rendelt posztját viszont cserbenhagyja.

Hátra van még az eszközökről beszélni.

Nemcsak az írásra kényszerítő ok, hanem a kifejező eszközök raktára és felhasználásuk módja is jobbára alkati gyökerű. Kicsit tehát helyzetemből, gyakorlatomból vonok le esztétikai normákat. Előre bocsátom: mindenekelőtt magamra nézve tartom őket jellemzőnek és kötelezőnek.

Mert a kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb – hiszen ezzel fölöslegessé teszi a részletezést, a körülírást, a bőbeszédűséget –, eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és vers-szerkesztés. Amikor minden szóra, írásjelre 237bízunk valamit abból, amit meg akarunk valósítani. Iszonyodom a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól.

A tömörség persze nem könnyíti a megértést. Tevékeny közreműködést kíván az olvasótól. Van, aki erre nem vállalkozik szívesen, bár az egész modern művészet fejlődéséből egyre inkább azt látom, hogy az élvezők igénylik ezt a szerepet. De akármennyire nehezen érthetők is verseim, vagy közülük egyik-másik, szerintem mindig közérthetők. Legfeljebb a kör nagyobb, vagy kisebb, ez a kérdés azonban már nemcsak rám tartozik.

Jelenkor, 1966. 10. sz. 939–940. = O sebi, o mojim pjesmama. Ford. Enver Čolaković. Život (Sarajevo), 1967. 11–12. sz. 95–97. p. – A címet mi adtuk.

238

Egy verseskötet belső és külső szerkesztettségével nem okvetlenül pontos művészi megfelelője annak az életszakasznak, melyben a versek születtek. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan az olvasó hinni hajlamos. Az élet ritkán tagolódik olyan organikus egységekre, amilyenekre a kötetek következtetni engednek. Gyakran inkább a felgyülemlett versek mennyisége serkenti a költőt, hogy kötetre gondoljon, mintsem a lezárása, kikerekedése.

Számomra – éppen ezért – többnyire komoly zavart okoz, ha arra kapok megbízatást, hogy egy-egy új kötetemről nyilatkozzam. És persze, ez a zavar a kötetek szaporodásával csak nő. Hiszen mi újat, érdekeset mondhatok? Ars poeticám, tematikám – ha változik is – olyasféleképpen változik, ahogyan egy fa fejlődik. Ágakat, gallyakat hajt, de a fa ugyanaz marad; az ágak, gallyak legfeljebb messzebbre, magasabbra nyúlnak, ám így is épp annak a fának ágai, gallyai.

A Lélek és ősz hetedik verseskönyvem. Valamivel több, mint két esztendő termése. Talán annyit érdemes megemlíteni, hogy egész költői pályámon most állt össze leghamarabb egy kötetre való anyag. Máskor öt-hat év kellett hozzá. Nyilván szerencse dolga is, hogy termékenyebb voltam, de fordítói munkám mérséklésének következménye is bizonyára. Mert az idő és az energia nagyon véges, és az élmény szorongatása is meddő, ha az ember képtelen papír mellé ülni, vagy a fáradtságtól kiesik kezéből a toll.

Miről szólnak új kötetem versei? Lényegében arról, amiről eddigi verseim: az élet nagy és kis ügyeiről – számomra csak nagyokról.

Mégis: mennyiben másak? Miért volt érdemes megírni őket?

Előbb a fáról vettem hasonlatot. Úgy látom, nem egészen találóan használtam. Az új ágak, gallyak talán mégsem pontosan olyanok, mint a régiek voltak. Úgy érzem, azzal, hogy magasabbra emelkedtek és messzebbre nyújtózkodtak: eddig el 239nem ért tájakkal érintkeznek. S az éltető nedv is bennük: hosszabb utat tesz meg, míg eléri őket, s közben magába szed idáig ismeretlen ízeket is. Szeretném hinni, hogy új verseim is így valahogy többek a régieknél.

Egy-egy szót a megélése tesz igazán sajátunkká. A szó egyszerű ismerete élmény nélkül ingatag alap a költő számára. Riasztó végiggondolni, hogy milyen hosszú és gazdag élet vagy milyen rendkívüli erejű intuíció kellene ahhoz, hogy az ember a magyar szókincs több tízezer szavát igazán magáévá tegye.

A gyülekező tapasztalatok, melyeket külső eseményekben eléggé egyhangú napjaimban mozgékony kíváncsiságom mégis begyűjt: biztonságomat, fogalmazásom hitelességét s így meggyőző erejét hiszem, hogy valamit szintén növelték.

Nos, a továbblépésnek ezek a jegyei meglehetősen nehezen észlelhetők. Pedig hiába érzek én magam csöndes örömöt szerény eredményeimen, ha kevésbé tudom az olvasókat örömöm részeseivé tenni. Ezért szorongok új verseim fogadtatásától.

De óvatos reménykedéssel mégis bízom benne, hogy valamit ezzel a kötettel is sikerült meghódítanom az ismeretlen világból mások és a magam számára, s ez előbb-utóbb csak kiderül.

Könyvtájékoztató, 1968. 2. sz. 2. p.

240

Túl az ötvenen természetes igény az emberben a számvetés. Költő esetében az összegyűjtött vagy válogatott kötet. Eljutottam én is idáig: válogatott verseim gyűjteménye „A lélek évszakai” címmel nemsokára megjelenik a Magvetőnél. Hét kötet anyagából állt egybe. Bő válogatás lesz, nem a szigor és az önkritika hiánya miatt, hanem azért, mert első köteteim igen kevés példányszámban láttak napvilágot s könyvárusi forgalomba is alig kerültek. Új könyvem címe nemcsak az élet megélt évszakaira utal, hanem arra is, hogy a lélek időszámítása más, fontosabb ennél. Hogy a lélek az élet tavaszán is tudhat a télről, s hogy a biológiai őszben is lehetnek tavaszi napjai.

Mostanában különben verset keveset írok. Bár helyesebb lenne azt mondanom, hogy mostanában is, – hiszen soha nem voltam bőven termő. Pedig legfényesebb örömeimet mindig a versírás adta. Igaz viszont, hogy legpusztítóbb kínjaimat is.

A műfordítást sem hagytam abba. Jelenleg Ungaretti verseivel küszködöm. Ungaretti nagy, de nehéz költő.

Egyébként elkezdtem műfordításaim kéziratainak a rendezését is. Szeretnék belőlük ugyancsak egy válogatott kötetet megjelentetni. A több mint 20 ezer sorból talán sikerül majd változatos, érdekes könyvet szerkesztenem.

Tiszatáj, 1970. 1. sz. Első fül. – A címet mi adtuk.

241

Soha életemben nem jutott volna eszembe az őskutatás, ha a negyvenes évek elején nem lett volna kötelező. Kisebb-nagyobb nehézségekkel sikerült megszereznem az anyakönyvi okmányokat nagyszüleim születéséig, a múlt század első feléig. Ezekből tudom, amit tudok, s anyám és legidősebb nővérem spontán, esetenként irányított elbeszéléseiből.

Az apai ág szabolcsi, pontosabban: nagykállói. 1844-ben itt született László nevű nagyapám, a keresztlevélbe – lévén görög katolikus – Bazil névvel beírva. Szülei (ugyancsak a keresztlevél szövege szerint) Csorba János gk. nemes és Novák Márta rk.

Ehhez a Csorba Jánoshoz fűződik a legszebb és legszomorúbb családi legenda. Hogy nemesember volt, azt a keresztlevél is igazolja. De a történet tudni véli azt is, hogy jómódú, sőt gazdag és előkelő családból származott, édesanyja csillagkeresztes hölgy volt, szabad bejárással tehát a császári-királyi udvarba. (A rossznyelvek szerint ugyan ez a hölgytársaság az udvar szexuális kiszolgálóegységét jelentette.)

Csorba János dédapám viszont afféle mulatós, egyébként roppant szeretetreméltó ifjúként lassacskán mindent kicsalt hiszékeny ükanyámtól, s a nemesi címen kívül neki már semmije se maradt. Feleségül is egy polgárlányt vett, Novák Mártát.

László nagyapám a csizmadia mesterséget tanulta ki, aztán a MÁV szolgálatába lépett, s főkalauzként ment nyugdíjba. 1867-ben feleségül vett egy Juhász Mária nevű hajadont, aki Sényőn született 1851-ben, s akinek anyakönyvi kivonatában az apa neve nem szerepel, csak az anyáé (ugyancsak Juhász Mária), neki magának meg a keresztneve alatt ez a megjegyzés: „törvénytelen”.

Ide kapcsolódik egy másik családi legenda. Vagy talán igaz történet? Nem ellenőriztem egyiket sem.

Szabolcs megyében, egy Kállay-birtokon élt egy ritkaszép juhászlány. A földesúr felesége állandóan betegeskedett, s a Kállay uraságnak gyermeke született a szép lánytól. Ez a gyermek volt Juhász Mária, akit az uraság gondjaiba vett, 242hozománnyal látott el, s férjhez adott már tizenhat éves korában, 1867-ben nagyapámhoz, a huszonhárom éves csizmadialegényhez. (Talán azért hozzá, mert Csorba László mégiscsak nemesi származék volt?)

1870. április 25-én világra jött apám. Szintén Nagykállón, s a görög katolikus templomban a György nevet kapta. Közben MÁV kalauzzá lett nagyapámat az erdélyi Piskibe helyezték. Apámat Déván beíratta a reáliskolába. Négy osztályt el is végzett. Tovább taníttatni azonban nem tudták. S minthogy igen ügyes keze volt, ugyanott, Déván elszerződtették címfestőinasnak. Aztán Aradra került, ahol segédi oklevelet kapott.

De ez csak az első szakmája lett. Mi minden mást nem tanult meg még életében! Afféle iparos polihisztorrá vált. Szűkebb szakmája valamennyi ágát-bogát ismerte. Bár dilettáns fokon, de arcképeket is festett. Aztán: asztaloskodott, cipészkedett, borbélykodott (persze a családban), fényképezett (nem művészi, de igen magas szakmai szinten, pl. nagyított, montázsokat készített), órát javított, s már a század első évtizedében fonográf-felvételei voltak. Ezeket részben magam is tapasztaltam, részben hallottam, s nyomaikkal találkoztam. Jó serdülőkoromig rengeteg üveglemez negatív hányódott különféle fiókjainkban, szekrényeinkben. A költözködések elpusztították őket. Sokáig megvolt a gyalupadunk és egy vonókésünk is, még mindig őrzöm a hajdani talpreszelőt és az órásnagyítót.

Aradról apám Pestre ment tovább képezni magát, és szerencsét próbálni. A múlt század kilencvenes évei elején történt. Pesten megismerkedett egy Vajay Kálmán nevű lakatossal, aki a MÁV-nál dolgozott, s hívta oda apámat is. Így került a központi főműhelybe betűírónak. Nem sok időre. Két munkástársát elbocsátották – a többiek s apám szerint is – igazságtalanul. Apám húsz-egynéhány éves fejjel szociáldemokrata küldöttség élén tiltakozott a rendelkezés ellen. Őt is elbocsátással ijesztették, s őrizetbe vették. A munkások erre a víztorony felrobbantásával fenyegetőztek, mire apámat szabadon engedték, de néhány nap múlva a rendőrség titokban ismét letartóztatta, s Triesztbe toloncolta.

Kereken két évig élt ott, vállalt alkalmi munkákat, s megtanult olaszul. Egyszer elkeseredésében egy kivándorló hajóra is fel akart szállni.

243

Anyja közben a Kállayak révén kegyelmet kért számára Baross Gábortól, a „vasminiszter”-től. Meg is kapta, s apám visszakerült régi helyére.

A másik vonal, az anyai ágé egyszerűbb, s nem is tarkítja annyi történet. A helyszín Dunavecse. Itt született nagyapám, Borsódi Péter 1826-ban Borsódi Péter és Bodonyi Mária szülőktől. Házasságot kötött Hajdú Máriával – szintén Dunavecsén – 1862-ben. Nagyapám az anyakönyv szerint „kézműves” volt, valójában halász. Nagyanyám afféle iparengedély nélküli pék, kenyeret sütött és adott el. Tizenhárom gyermekük született, anyám az utolsónak 1877-ben, s éppen október 6-án. A gyermekek közül csak kettő nőtt fel, a többi már kicsi korában meghalt. Életben maradt az elsőszülött Julianna és az utolsószülött Mária, vagyis: anyám. Julianna Budapesten szolgált, s felesége lett a már említett Vajay nevű lakatosnak. Julianna Pestre csalta anyámat, s beajánlotta egy családhoz szolgálónak. Vajay révén aztán apám megismerkedett anyámmal, s 1897-ben Budapesten összeházasodtak.

Sehogy sem tudtak azonban gyökeret verni. Apámra mindig kicsit ferde szemmel néztek felettesei. „Túl nagy volt a szája” – idézgette anyám a hivatalos véleményt. 1902-ben aztán alkalom nyílt rá, hogy otthagyják Pestet. Pécsre kerültek. Két gyermeket hoztak magukkal, két legidősebb nővéremet. További hat testvérem, velem együtt, már itt született.

A kilenc testvér közül én nyolcadiknak jöttem. Utolsónak nálam négy évvel fiatalabb húgom. 1898-tól 1920-ig tartott a család növekedése. Én a legcifrább időben születtem, 1916-ban, november 21-én, „amikor az Öreg Király meghalt”. Vagyis Ferenc József halála napján, sőt majdnem órájában. Egészen apró koromban tanítottak rá, hogy ha megkérdik, mikor születtem, így feleljek.

Apámmal alig tíz esztendeig éltem együtt, anyámmal több mint negyven évig. Apámat csak gyerekszemmel láttam, anyámat felnőtten, sőt meglett korban is. Apámról inkább ösztöneim, érzelmeim gyűjtöttek és hordoznak emlékeket, anyámról tudatos képet formálhattam.

Csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, könnyen lobbanó temperamentumom s kiszolgáltatottságom a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rám törő érzelmekre, sőt érzelmességekre bizonyára apai örökség. Vi244szont beteges érzékenységem, szellőérintésre is mozduló hangulatom, tarka fantáziám, változékony kedélyvilágom alighanem anyám hagyatéka.

Ha gyermekkorom első éveibe nézek vissza, roppant kavargás fogad. Erős, olykor erőszakos színek, hangok, arcok, alakok tolonganak föl. Nem hiszem, hogy a harsánysághoz inkább vonzódó gyermekszem optikája volna az oka. Vagy semmiképpen sem egyedül ez. Inkább arról van szó, hogy a teljességében tizenegy tagú (két szülő, négy leány s öt fiú), majd sokáig nyolc-kilenc főben állandósult család „élt”. Mert ehhez a csaknem tucatnyi emberhez még hozzá lehet számítani legalább ennyit a szomszédok, barátok, játszópajtások, hitelezők s egyéb műfajbéli rendszeres látogatók seregéből. S itt mindig termelődött valami: jó hír, rossz hír, történet, öröm, bánat.

Alig múltam tízéves, amikor meghalt apám, még egy év sem telt el, amikor legidősebb bátyámat temettük.

Tulajdonképpen eddig tartott gyermekkorom. Legfényesebb szakasza kereken négy esztendő volt. Nagyjából 1923-tól 1927-ig. Elköltöztünk a Vilmos utcából, abból a házból, amelyben születtem, s egy új lakótelepen kaptunk helyet. Akkortájt építették, gyorsan és elnagyolva, az első világháború utáni lakásgondok enyhítésére. Óriási előnye volt azonban, hogy mindegyik lakáshoz egy kis önálló kert is tartozott. Talán még ennél is többet jelentett, hogy a város szélén feküdt, egy régi temető közvetlen szomszédságában s nem messze a lóversenytértől, a rétektől s a búzaföldektől.

Ebben a négy évben az élet szinte minden fontos dolgával találkoztam. Nem túlzás, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy „koromhoz mérten”. A barátsággal, a boldogsággal, a megaláztatás különféle formáival, a halállal, a lányokkal, sőt még a szexualitással is.

Főként a régi temető jóvoltából. Alig húsz-huszonöt méterre tőlünk kezdődött. Már nem temettek bele, de még élt. Hozzátartozók még látogatták a sírokat. Különben bozótossá, dzsungellé vált már, jobbára besüppedt, gazlepte sírdombokkal, dülöngélő keresztekkel, mohos kriptákkal.

Ez alatt a négy év alatt végeztem a négy elemit is. Egy külvárosi iskolába jártam. Néhány „jobb” fiú kivételével proletárgyermekekkel. Első osztályos csoportképünk a tanú, hogy még 245a fényképezés ünnepi alkalma sem tudott cipőt varázsolni néhány lábra.

Még innen, a Telepről iratkoztam be a gimnáziumba. Tanulnom kellett, fizikai munkás nem lehettem. S jó tanuló is voltam.

Középiskolás koromban – elvesztvén a temető csodavilágát, mert ott kellett hagynunk telepi lakásunkat – a játék és a baráti társaság súlypontja mindinkább áttolódott Dunaszekcső-szigetre.

Még nem mondtam el: legidősebb nővérem 1922-ben férjhez ment egy tanítóhoz. Először Tolna megyébe, a Sárközbe, Decsre kerültek, aztán Baranyába Dunaszekcső-szigetre, a mai Dunafalvára. Akkor még nem volt önálló község: a jobb parti Dunaszekcsőhöz tartozott, mint bal parti külterület. A szigetiek Dunaszekcsőt „város”-nak, a szekcsőiek a Szigetet „vadkert”-nek nevezték. Hát itt kötöttek ki nővéremék, s itt vendégeskedtem én tízéves koromtól minden nyáron, esztendőkön, sőt több mint egy évtizeden át.

Sógorom – mint említettem – tanító volt, s én ezért nyilván különleges helyzetet élvezhettem volna a faluban. De nekem minden inkább tetszett és kellett, mint a különlegesség.

Pajtásokat, barátokat kerestem, és találtam a közeli és távolabbi szomszédoknál, velem nagyjából egykorúakat, akiknek elmehettem istállójukba, felülhettem tehenes vagy ökrös szekerükre, ácsoroghattam szérűjükön csépléskor, a sárga porban, akikkel fürödhettem a Dunában, járhattam aratás után a tarlóba a libaőrző lányokhoz, akikkel emlékezetes kirándulásokat rendezhettünk a zátonyra, s akiket megtaníthattam néhány városi tudományra: futballra, ping-pongra, sakkra, új slágerekre, s akik helyett írhattam a szerelmes leveleket (egész magamat beléjük adva) szomszéd falubeli lányoknak.

A Szigettől megkaptam a Dunát is, vízmániám nagy ajándékát, máig csitulatlan nosztalgiám tárgyát, noha látszólag hűtlen lettem hozzá, s a Balatonhoz pártoltam. De ha a Balaton tudná, hogy szagában, bokros partjain, kishal-rajaiban, a nap és a hold ráfektetett fényösvényeiben, csöndes locsogásában mindig a Szigetet és a Dunát, csak a Dunát keresem…

Érettségim évében, 1935-ben Pécsett teljes egyetem működött. Pontosabban úgy teljes, hogy az egyetemhez tartozó evangélikus hittudományi kar Sopronban székelt. Szívem a 246bölcsészkarhoz húzott. Annyit viszont tudtam, hogy bölcsészvégzettséggel roppant nehéz az elhelyezkedés. Gimnáziumi barátaim nagy része jogra ment, velük tartottam én is. Természetesen azonnal találtam magyarázatot és vigasztalást: a magyar írók közül sok járt jogra.

1939-ben doktorrá avattak, 1941-ben állásba kerültem Pécs város közigazgatásához. Kulturális munkakört ígértek, de lettem kerek két évig a gazdasági ügyosztály előadója. Munkakörömhöz tartozott a köztemető (sírhelyárak, parcella-elévülések stb.), a város mezőgazdasági statisztikája, a gyepmestertelep ügyei-bajai s hasonlók. 1943. november elsejével végre városi könyvtárossá neveztek ki (Weöres Sándor utódjaként és ajánlására), de gyakorlatilag 1948 közepéig alig tudtam könyvtároskodni. A háborús katonai behívások miatt hol itt, hol ott kellett helyettesítenem.

1944. november 12-én megnősültem. Feleségemet a városházán ismertem meg. Gyors- és gépíró volt. Asztalossegéd apja nemrég halt meg. Kisebb-nagyobb zökkenőkkel közel jutottunk egymáshoz.

Nagyszerű ember, tőle egyedül többet kaptam, mint mindenki mástól együtt.

Három lányom született, s lassan rájöttem, hogy lelkem legmélyén család-középpontú vagyok. Lányaim felnőttek, kettő férjhez ment, már három unokám van.

1960-ban meghalt anyám, aztán még egy bátyám és egy nővérem. Már csak egyvalakinek kell elmennie, s a tizenegy fős család nagyobb része lesz odaát.

Mikor kezdtem az íróságot?

Talán már akkor, amikor megszerettem a verseket, s oly sokat tudtam betéve. Főleg Petőfitől. Jóval iskoláskorom előtt. Verset írni tízévesen próbáltam először, aztán a tizenharmadik évem körül már napi foglalkozásommá vált. Ma is őrzöm a pepita táblás füzetdokumentumot. Nagyon rossz verseket írtam.

Valamikor ötödik gimnázium táján, nyáron, nővéreméknél kezembe került egy Ady-összes. A falusi tanítóházban elég szép könyvtár volt, persze nem csupa klasszikusokból. Adyt nővérem rendszeresen olvasta.

Ady – nem nagy szavak – egészen kicserélt. Egyelőre Ady-epigonná. Nézni, látni, érezni, megszólalni, akár egy sort is 247leírni csak adyul tudtam. Illetve: ahogy én Adyt elképzeltem. Petőfi után törvényszerűen jött Ady, s maradt mindkettő – időleges el-elhalványodások után – biztos csillaga életemnek.

Első versem nyomtatásban egy budapesti szerkesztésű, református középiskolás lapban jelent meg. A Mi Utunk-nak (ez volt a lap címe) aztán az érettségiig rendszeres munkatársa voltam.

Az irodalom azonban ekkor is, egyetemi éveim alatt is számomra annyira magánügy volt, hogy személyes kapcsolatot Pécsett íróval vagy írófélével egyáltalában nem teremtettem. Illetve csupán egyetlen jogász évfolyamtársammal, egy Bólyi Ernő nevű prózaíróval. Munkaszolgálatosként halt meg néhány év múlva, s már addigi novellái alapján is igen komoly ígéretnek látszott. Bólyi ismerte a Pécsett bölcsészkedő Weöres Sándort, egy-egy hírt is hozott róla, első versesköteteit is kölcsönadta. Óriási hatással voltak rám, mint nemrég előtte József Attila versei. Ők ketten: József Attila és Weöres Sándor már akkor végképp Petőfi és Ady mellé költöztek bennem.

Instruálásból éltem, s támogattam, időnként tartottam is a közben kicsire fogyatkozó családot. A munkanélküliség hol egyik, hol másik testvéremet kényszerítette az utcára. De annyira dolgozott bennem a megjelenés vágya, hogy még ilyen körülmények között is elkezdtem takarékoskodni. Sikerült is egybenélkülöznöm akkora összeget, hogy a „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai Pécs” cifra nevű cég szóba álljon velem. 38-ban megszületett első kis kötetem, a Mozdulatlanság.

Néhány száz példány készült belőle, ma is őrzök jópárat. Csúnyácska, a lehető legegyszerűbb tipográfiával, gyönge papíron, a versek egyvégtében tördelve. De azon túl, hogy első volt, szeretettel gondolok rá két egyéb okból is. Vers van benne József Attiláról, alighanem az első, kötetben megjelent búcsúztató. A másik ok: a füzet megszerezte nekem Várkonyi Nándor barátságát, s ezzel feloldotta helyi elszigeteltségemet. Így jutottam be néhány év múlva a Janus Pannonius Társaságba, kapcsolódtam be a Sorsunk szerkesztésébe, s kötöttem egyéb irodalmi barátságokat is. A legfőbb ajándék számomra Várkonyi Nándor gyakori társasága volt.

Valamikor 1947 elején Kardos Tibort, a nagyszerű tudóst, aki a pécsi egyetemet végezte, kinevezték a római Magyar 248Akadémia igazgatójává. 47 őszére aztán vendégként meghívatott öt hónapra az Akadémiára. A jogcím: részvétel Janus Pannonius magyar kiadásának előkészítésében. Az Akadémia persze nemcsak Rómát, hanem egész Itáliát jelentette, s korántsem csupán Janus-fordításokat, sőt ezeket akkor a legkevésbé.

Az időben remek társaság gyűlt össze a Via Giulia 1. alatt. Az öt hónap számomra legalább öt évnek felelt meg.

Azóta hosszabb időre nem voltam távol szülővárosomtól. Pécsett könyvtároskodtam, vettem részt az irodalmi életben s írtam.

A Sorsunk és a Dunántúl c. folyóiratoknak indulásuktól megszűnésükig, a Jelenkornak 1965-ig társszerkesztője voltam. Különösen említésre méltó esemény nem történt velem. Ami mélyebben érintett, megírtam versekben.

Átléptem a hatvanadik életévemet. Termésem? Tizenkét verseskötet (köztük egy válogatott) és öt műfordításkötet (az egyik ugyancsak válogatott). Sok? Kevés? – Ennyi!

Valamit még befejezésül ars poeticámról. Prózában, tehát közvetlenebbül. Nagyjából magamat fogom idézni, ahogyan más alkalmakkor már megfogalmaztam.

Nos hát: mi okból írok? Mint sokan mások: belső kényszerből, pszichológiai, sőt biológiai szükségből. Serdülő éveim – előbb említettem – fényesen példázzák ezt. A versírás nálam akkor még sokkal inkább lélektani, mint esztétikai jelenség volt. A kor és a fejlődés ezt a tényezőt nem halványította el. A belső kényszer ma is a legfontosabb.

Végzetesen lírai alkat vagyok. Mindenhez így közelítek. Talán ezzel kapcsolatos epikai antitalentumom is.

És mi célból írok? Erre már jóval nehezebb a válasz. Kísértések is környékezik az embert: ne szalassza el a jó alkalmat „társadalmi hasznosságának”, „magos erkölcsiségének” s egyéb más előráncigálható erényeinek bizonyítására.

Töredelmesen meg kell vallanom, hogy a cél bennem sohasem volt olyan erejű indíték, mint az ok.

Mégse tartom egyéni ügyemnek a versírást, mégis – úgy vélem – közszükségletet is elégítenek ki verseim. Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek, akadnak, akiknek elmondok valamit, akiknek szemét, fülét rányitom valamire. Tehát akiknek kellek. Meggyőződésem ez amaz egyszerű oknál fogva is, 249mert az emberi egyéniségek roppant színes változatosságában nyilván születnek velem rokon egyéniségek is.

Azzal pedig, hogy kellek, bizonyára segítek is. Segítek élni. Lám, itt a cél. S ez nemcsak költői cél, emberi is.

A világ és az élet jelenségei csak lassan, makacs vonakodással fedik föl arcukat. Tiltakozó szeméremmel engednek mélységeikbe pillantani. Lázadoznak megismerésük s így megnevezésük és birtokbavételük ellen. Pedig enélkül lehetetlen a tájékozódás, a biztonságos mozgás az életnek nevezett „elvarázsolt kastély”-ban. A költő meglát, megismer, megnevez. Ezzel birtokba vesz. Nem egyénibe, hanem közösségibe. Nem a magáéba, vagy csak a magáéba, hanem mindenkiébe.

Ezt teszem én is, és ezért hiszem, hogy írásaimra szükség van még akkor is, ha verseim kissé nehezebben közelíthetők meg. Tudom jól, hogy nem mindenkinek és még kevésbé mindent tudok adni. Saját sorsom, szívem és agyam van, bőrömből nem bújhatok ki. De épp emiatt pótolhatatlan is vagyok.

Nemcsak az írásra kényszerítő ok, hanem a kifejező eszközök raktára és felhasználásuk módja is jobbára alkati gyökerű. Kicsit tehát helyzetemből, gyakorlatomból vonok le esztétikai normákat. Előre bocsátom: mindenekelőtt magamra nézve tartom őket jellemzőnek és kötelezőnek.

A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb. Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és vers-szerkesztés. Amikor minden szóra bízunk valamit abból, amit el akarunk mondani. Iszonyodom a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól.

A tömörség persze nem könnyíti a megértést. Tevékeny közreműködést kíván az olvasótól. Van, aki erre nem vállalkozik szívesen, bár az egész modern művészet fejlődéséből egyre inkább nyilvánvaló, hogy az élvezők igénylik ezt a szerepet. De akármilyen nehezen érthetők is verseim, vagy közülük egyik-másik, szerintem mindig közérthetők. Legfeljebb ez a „köz” tágabb vagy szűkebb.

Milyennek szeretném látni a líra jövőjét? Leghőbb kívánságom, hogy a vers használati tárggyá váljék. Olyanná, mint egy ágy, egy ruhadarab, valami eledelféle. Illeszkedjék közéjük, s a felsorolásban se külön rovat, se pirosbetű ne jusson neki. Vagy ha mégis több akar lenni, azzal legyen több, hogy ne várjon a sorára. Agresszív módon kényszerítse rá magát az emberekre; 250annál erőszakosabban, minél inkább fenyegeti a kiszorulás veszélye. Mert ez valós veszély. A napi programokba mind kevésbé fér el a költészet, a titkos közmegegyezés egyre hajlamosabb korszerűtlen jelenségnek bélyegezni.

Szűnjék meg a „líra” szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni.

Aggasztóan csonkul az ember: nem a vers lesz a fő vesztes, ha ez is kiesik életéből.

Csorba Győző: Összegyűjtött versek. Bp. 1978, Magvető, 675–685. p.

251

A művészet egyik csodája, hogy mindig ugyanaz és mindig más. Éppen azzal tud változatlan maradni, hogy szakadatlanul változik. Kell változnia: egy-egy kor megköveteli a maga saját művészetét. Ezért szükséges új és új csapatok jelentkezése és megszólalása.

Itt Pécsett az irodalomnak nagyok a hagyományai. Még akkor is, ha csak ezt a századot vesszük. Néhány évvel ezelőtt egy tehetséges fiatal társaság verődött össze, s kapott nyilvánosságot, esetenként a Jelenkorban vagy a Dunántúli Naplóban, testületileg a Készülődések ideje c. antológiában. A csoport tagjai együtt maradtak, közösségük műhellyé vált, s lankadatlanul dolgoznak tovább. Arcvonásaik egyre határozottabbak, egyre inkább a maguk hangján szólnak. Társaságukban vannak fiatal képzőművészek is. Nagyjából szintén ugyanazok, akik az említett antológiában már szerepeltek.

Valamennyiük legfontosabb erénye, hogy tudnak egy nyelvet. Azt a nyelvet, amit a velük egyivású fiatalok értenek, igényelnek és beszélnek. És éppen ez az, ami nélkülözhetetlenné teszi őket és munkájukat. Amiben pótolhatatlanok.

Az idősebb pályatárs feladata, hogy örömmel, szeretettel és hálával köszöntse őket. Azzal a megnyugvással, hogy a folytatás biztosítottnak látszik.

Fiatal írók köre. Pécs, 1976, Ifjúsági Ház, 5. p.

252

LATOR LÁSZLÓ: – Úgy indul ez a versed, mintha csak életed egy valahai pillanatát rögzítené, mintha egy egyszeri élményhez kötődne. Azt hiszem, egyébként is jellemző rád, hogy ver253seid közvetlen kapcsolatban vannak a látvánnyal. De persze életednek ezek a versbe fogott pillanatai mindig valamilyen, világosabb-homályosabb jelentéssel teljesek. Hadd idézzem egy egészen korai versedből (persze, a versbeli összefüggéseiből egy kicsit önkényesen kiszakítva) ezt a mondatot: „A tárgyak homályos szívéből kilép a fátylas sötétség.” Vagy egy másikból, az Őszi kérdés-ből: „Megtágul ismét a tömött világ.” Neked a tárgyak „mindig bújtatnak egy kis éjt”, vagyis úgy érzed, mindig átdereng a héjukon valami borzongató vagy sugárzó rejtett tartalom. A „jámbor dolgok álarca” mögött megsejthető a lényeg, „a szürke perc” a te költészetedben „bogos dzsungel, bozót”, térbeli, időbeli kicsiségében is valami fontosról beszél. Ezt kérdezem tőled először: milyen természetűek a verseidet elindító élmények, csakugyan úgy van-e, ahogy gondolom, hogy többnyire valamilyen közvetlen tapasztalat indít versírásra? S hogyan válik aztán verssé az élmény?

CSORBA GYŐZŐ: – Azzal kezdem, hogy határozott élmény nélkül nem tudok írni. Valami egészen konkrét eseményre, tapasztalatra, hatásra okvetlenül szükségem van. A motor csak azzal indul meg. Utána következik az elmélkedés. Nincs íróasztalom, egy heverő pótolja, ezen fekve dolgozom, s az elmélkedés állapotában a plafont nézem. Az élmény először esetleg csak néhány soros följegyzésben rögzítődik. Mert akárhol és akármikor jöhet. Úgy is, hogy nem indulhat meg a meditáció. Szerencsémre képes vagyok néhány sor alapján visszaidézni – legalábbis többnyire – az ihlető élményt, hangulati körülményeit, atmoszféráját. Ilyenkor teljes csöndre van szükségem, mert befelé, magamba nyitogatok ajtókat, s ezt a folyamatot igen-igen könnyen megzavarhatja minden idegen hatás.

A költészetben semmit sem találok károsabbnak, mint a spekulációt. Azt hiszem, világos, hogy nem a fantáziáról, a teremtő képzeletről beszélek, hanem a kiagyalásról. Borzadok az úgynevezett „laborköltészet”-től. Ennél a fűzfaköltészet is jobb. Fantáziám csak úgy tud kisarjadni, ha gyökereit valami módon a valóság talajába ereszti. A meditációs folyamatban lép működésbe, és az élmény keretein és természetes lehetőségein belül igyekszik kibontani a verset.

Csak úgy kitalálni valamit legföljebb a mese műfajában tudok. Még szavakat sem szeretek leírni anélkül, hogy már át 254ne éltem volna őket. Talán ezért tartják sokan verseimet túl szikárnak, s vetik szememre, hogy elfelejtkezem a költészet szóművészet jellegéről. Nekem azonban az a meggyőződésem, hogy a vers valódi anyagai mégiscsak a szavak mögött rejlő emlékek, vágyak, örömök, riadalmak, rajongások, undorok s egyebek. A költő költői élete valahol az első életévek bizonytalan tájékain kezdődik. S költő igazán csak az lehet, akinek az élete nem olyan, mint egy zsinórra fűzött gyöngysor, hanem mint egy növény, amelyiknek a gyökere virágjaiban és leveleiben is állandóan jelen van és fordítva.

Az említett meditációs szakaszban jelentkezik nálam szinte törvényszerűen az idő problémája. Pontosabban az is, de mindenképpen a legfájdalmasabban és a legagresszívebben. Szinte megfogható, materiális konkrétságban. Az idővel általában így vagyok. Ezért is szenvedek egyfajta – nem tudom, hogy a pszichológusok, illetve pszichiáterek hogyan nevezik, vagy hogy jegyzik-e egyáltalán ezt a lélektani jelenséget – idő-klausztrofóbiában. Vissza és előre egyaránt. Ez például elfog akkor is, ha régi fényképeket nézegetek, akkor is, ha valamilyen, főként messzebbi, jövőbéli dátumra gondolok.

Versindító élményeim külsők és belsők egyaránt. Azt nem tudnám megmondani, melyik van többségben. Mindenesetre igen gyakori köztük az emlékezés. Bár többnyire ennek a működését is valamilyen külső tényező indítja meg. Sok a búcsúztató versem, a különféle nekrológok. Nyilván alaptermészetemmel, a mulandóság iránti fokozott érzékenységgel magyarázható.

Csaknem egész életemben olyan házban laktam, aminek kertje is volt. Szeretem és csodálom a természetet, de alighanem főként filozófiáját. Az életmodellt, a társadalmi modellt benne. Éppen ezért magától értetődő, hogy szinte mindig túllépek a puszta leíráson, s átteszem őket, mármint verseimet egy másik síkra.

Könyvélményből kevés versem született, olyanok, mint Franz Kafka: Levelek Milénához vagy a Bovaryné, de újsághírből már inkább, például a Gyászdal-töredék. Képzőművészeti alkotások, városképek, utazások elég gyakran indítottak versre.

L. L.: – Szóval a verseid ugyan gyakran egyetlen élményből születnek, de az egyszeri élmény sok mindent felidéz, emléke255ket, sejtelmeket, hangulatokat, gondolatokat, máshová kötődő tapasztalatokat: Vagyis a versindító élményre sokféle elem rárakódhat. Nyilván innen van verseid homályos, sokfelé nyilalló derengése. Eddig csak általában beszéltél költői természetedről. Kérlek, mondd el most már, hol, hogyan, mikor írtad a Följegyzés-t, mi köti más verseidhez.

Cs. Gy.: – A verset 1955 július vége, augusztus eleje táján írtam. A pontos dátumot nem tudom, akkoriban még nem füzetekbe írtam a verseimet, s az eredeti papírlap elkeveredett. De ha a versben nyárközépről van szó, akkor nyilván az is lehetett, annál sokkal jobban tisztelem a valóságot, semhogy fölöslegesen változtatnék rajta. Különös, azt is mondhatnám, hogy „történelmi” helyen született a vers. Akkoriban dolgozószobám, helyesebben: társbérleti lakásunk egyik része – teljesen különválasztva a többitől – a régi pécsi városfal egy félkör bástyájának, úgynevezett rondellájának emeletén volt. A falat a tizenhatodik század legelején építették. Az idők során házakat tapasztottak hozzá, ehhez a toronyhoz is. A közeli utcáról nem is látszott. Egy enyhén emelkedő lejtő tetején állt, egy szőlőskert végében. A lejtő alján húzódott az épület, mely lakásunk többi részét tartalmazta. A társbérletet és ezt a bonyolult konstrukciójú lakást a toronyszobáért, az én nyugalmam kedvéért vállaltuk.

Csak az évnek nagyjából a felében tudtam használni. Falai nedvesek voltak, nem lehetett benne fűteni. Ugyanakkor teljes biztonsággal rejtőztem itt el, mert lakásunk másik részén át volt megközelíthető, s az esetleges látogatókat feleségem gondosan megszűrte. A szobából, illetve az előtte lévő toronyhoz hozzáépített faverandáról az egész városra ráláttam, s valóban valamiféle „őrtorony” volt számomra, ahogyan Március című versemben neveztem is.

Nos, ebből az „őrtorony”-ból beláthattam abba a teraszba, amely a közeli bérház belső oldaláról nyílt felém. Nyár közepe volt, és szombat délután. Akkor vettem észre a versbéli fiatalasszonyt, aki megjelent a teraszon virágait öntözni. A teraszra már nem sütött a nap, s a kápráztató ragyogásban az árnyék még sötétebbnek látszott. A fiatalasszony öntözte, s ahogyan szokás, tisztogatta a virágokat, tördelte róluk az elfonnyadt szárakat, leveleket. Én akkor nyilván valamelyik versemmel vagy fordításommal kínlódtam, s a fiatalasszony láthatóan 256önfeledt, kissé gépies, de ugyanakkor mélyen emberi tevékenysége s az én gyötrődésem kontrasztja váltotta ki belőlem a verset.

Hogy milyen folyóiratban, mikor jelent meg, azt nem tudom megmondani. Egyébként A szó ünnepe című, 1959-ben kiadott kötetemből való, ennek is a Monologue intérieur című ciklusából, melyet később Összegyűjtött versei-mben Magánbeszéd-nek kereszteltem át. Abból a kötetből, amelyik a kényszerűen hosszú hallgatás végén először adta közre a több mint tíz év alatt írt és erősen megválogatott rövidebb verseimet. Akkoriban elég nehezen éltem. Már megszületett harmadik kislányom is. Feleségemnek otthon kellett maradnia, egyedül kerestem ötünk számára, különben pedig a Faust II. részét fordítottam.

L. L: – Beszéltél arról a, hadd mondjam így: köznapi életanyagról, amely természetesen nem egyszerűen közege a versnek. Így vagy úgy, tárgyaival, szorongásaival, ünnepeivel nyilván anyaga is. De hadd ugorjak most egy kicsit előre, s hadd kérdezzem meg: mennyire általános tartalma lírádnak az, amiről ez a vers szól? Nekem ugyanis úgy tetszik, hogy a magad életének vagy általánosabban: az ember egyszeri, törékeny létének szembesítése a végtelen idővel, a nagyszerű és részvétlen mindenséggel, sokféleképpen színeződve újra és újra lejátszódik lírádban. Hol gyötrődve, hol valamilyen harmóniát sejtve, sóvárogva éled át ezt a drámát.

Cs. Gy.: – Hát igen, némi túlzással azt mondhatnám, hogy mindig erről írok. Már az első kötetemben, a Mozdulatlanság-ban is erről szól Aranka című versem, amelyet halott kishúgomhoz írtam. De aztán véges-végig minduntalan előjön a kétarcú probléma, hol sötétebb, hol világosabb hangolással, hol keserű belenyugvással, hol bizakodással. Csak címeket idézek: Késő kérés apámhoz, Népdal-variáció (ilyen sorokkal, mint: „Több az élet, mint az ének / ők a bölcsek, akik élnek, / ne feledd el.”). Aztán a Faültető, Idéző, Ritmus, rend, zene s az újabbak közül a Körbe-körbe vagy a Dúlassék föl és a Folytatás. Ezek közül több a Följegyzés alapproblémájának egy-egy variánsa. De hogy legalább két szálat megvilágítsak, ami a Följegyzés-t más verseimmel összeköti, megemlítem egyrészt a Tavasz és az I…-nak, másrészt az Ocsúdó évek, a Verseim sora, a Március és az Őriznek című verseimet. Az első kettőt az enyémtől eltérő, a „másfajta”, az „életért való élet” iránti von257zódásomra, az utóbbiakat arra a törekvésemre, hogy személyes létem valamiképpen folytatódjék, tehát az önmegőrzésre.

L. L.: – Beszéljünk most a vers születésének második szakaszáról. Vissza tudsz-e emlékezni rá, hogy játszódott le ennél a versnél az a bizonyos „meditációs folyamat”, amelyről az imént szóltál?

Cs. Gy.: – Részleteiben aligha. De azt hiszem, a vers egy olyan pillanat szülötte volt, amely – Weöres Sándor szavaival – „kilógott az időből”. Ebben „az időből kilógó” pillanatban ritka élességgel láttam egymás mellett két életformát, magatartást, talán még életszemléletet is. Nyilván erőszakolt feltételezés lehetett egyetlen futó látvány alapján valakire, méghozzá egy idegenre egy magatartást, sőt filozófiát ráképzelni, de az éles kontraszt ezt akkor számomra természetessé tette.

Aztán van itt egy tényező, amire okvetlenül utalnom kell, bár egészen szubjektív. Én úgy hívom, hogy „szombatkomplexus”. Egész életemben alkalmazottként rendszeresen dolgoztam, napi nyolc órában. Számomra a szombat délután mindig egy kicsit ünnep volt. Oldódás, lazítás, felszabadulás. A szombatot még jobban szerettem, mint a vasárnapot, mert a vasárnap után hétfő jött. Viszont akkortájt igen erősen belemerültem a Faust-fordításba, s nem élvezhettem a szombatkomplexust. Talán ez még erősebbé tette a rám nehezedő, kínzó nyomást, s még érzékelhetőbben mássá a fiatalasszony viselkedését. Érthető, hogy a meditációs folyamat a jelenség elmélyítésével tovább növelte a feszültséget a két pólus között.

L. L.: – Ebben a versedben hát két drámai helyzet is lappang. Az egyik „a két-végén-nyílt, öblös idő”, „az űr fénylőn villogó fagya” (ezek persze a te szavaid) és a múló földi lény közt feszül, „aki fölkel, pár suta lépést tesz, s lerogy újra”. A másik, amiről beszéltél, a kétféle életlehetőséget számba vevő tudat drámája. Ahogy az Ocsúdó évek-ben írod:

A Följegyzés-ben ezt a „van”-t „a jószagú, hűs nedvességben” olyan önfeledten forgolódó, dolgát tevő asszony jelenti. Vajon 258nincs-e benned, akinek létformád az eszmélet, mégis valami nosztalgia, ahogy leírod? Nem irigyled-e egy kicsit az öntudatlan, a más verseidben meg-megidézett növényi-állati lét nyugalmát?

Cs. Gy.: – Nagyon jól látod a vers mélyén lappangó kettősséget. A szerkezet lényegét az azonosság és az ellentét párhuzama adja, ami tulajdonképpen a belső ritmus. Az egyik oldalon az elmélkedés, a nyugtalanság, az elégedetlenség, a ború, a másikon a cselekvés, a nyugalom, az elégedettség, a derű. Ugyanakkor két emberről van szó, emberi magatartásról, azonos megközelítési alapról. A vers kétfókuszú, mint egy ellipszis.

A törésvonal nagyjából a vers közepén van. Az első részben a magam állapotáról adok számot, s filozófiai vagy ilyenszerű módon igyekszem ezt megfogalmazni, a második részben talán halvány fölényeskedéssel a vitális magatartású fiatalasszony érzékelt és föltételezett képét próbálom leírni. Azt gondolom azonban, hogy a gyöngén érezhető fölényeskedés a vers végére elolvad, s inkább – ugyancsak egészen halványan érezhető – nosztalgiává válik, s a vers ebben az érzésben fejeződik be, helyesebben marad abba. Mert nem lezárt, még nyugodtan lehetne folytatni, az olvasó „továbbköltheti”.

Nagyon jól látod azt is, hogy több versemben emlegetem vonzalommal a növényi, állati lét harmóniáját, öntudatlan nyugalmát. Az egyensúly boldogságát látom bennük, vagy látom beléjük. Bár öntudatlan lények boldogságáról aligha lehet beszélni. Gyerekkoromban meglehetősen sokat voltam falun, s különösen szerettem a teheneket, szerettem tehénistállóban tartózkodni. A tehén talán az az állat, amelyben ez a nyugalom, harmónia leginkább megvan.

A Följegyzés-ben a fiatalasszonnyal egy kicsit a nőprincípium is megjelenik. S ez a nőprincípium szerintem ugyancsak közelebb van az öntudatlan harmóniához, mint a férfiprincípium.

L. L.: – Ez a versed, ha időben nem is, de kifejezési formájában, szerkesztésmódjában mindenképpen valahol félúton van Szabadulás című köteted szürrealisztikus-barokkos képekben tobzódó, hosszú mondatarabeszkekben lombosodó lírája s az utóbbi években írt dísztelen, hézagos-sejtelmes verseid közt. Így érzed-e te is?

259

Cs. Gy.: – A vers címe: Följegyzés, az első sorok pedig: „Így, ekkor, itt, e dombtetői házban / magányosan, egy nyárközépi szombat- / nap délutánján…” A jegyzőkönyveket szokták hasonlóképpen kezdeni, megjelölve pontosan a helyet, időt. A címben szereplő jegyzés szó ugyancsak a jegyzőkönyv szóra visszhangzik. De a címmel arra is akartam utalni, hogy nagyon futó, törékeny, gyöngéd élményt kívánok rögzíteni. A versindítással nyilván a hitelesség dokumentálása is célom volt, de meg a szakszerűséget sugalló, száraz indítással a kontraszthoz szükséges bázispontot is meg akartam jelölni, hogy utána a vers fölemelkedése annál érzékelhetőbb legyen. A bevezető sorok után kijelentésszerű rövidséggel megrajzolom a magam helyzetét. De már filozófiai ízekkel és utalásokkal, hiszen azt mondom, hogy „iszonytató idő után, iszonytató idő előtt” meg hogy „jeltelenül s jelentéktelenül” fekszem, s hogy továbbá tudom a semmiségem, s mégis „magam-emésztő szomjúsággal” szeretném, hogy „nyomom maradjon”.

A vers második felében a fiatalasszonyról van szó, hogy aztán elhangozhassék a konklúzió: „S egyetlen percet sem gondolt magára.”

A sorok egyszerű hatodfeles jambusok, rímek nélkül. A költészetünkben uralkodó jambikus kísértés engem sem került el, de tudatosan és nem tudatosan sok a formaváltozatom is. Talán én voltam az is, aki újabb költészetünkben először próbálkozott a szavak sor végi megtörésével s ennek révén újabb rímlehetőségek, ritmusvariációk és dikciódallamok kipróbálásával. Először egy francia költő, Pierre Seghers egyik versének magyarításában, az eredeti vers nyomán és példájára. Ez 1942 táján volt. Szabadulás című 1947-es kötetemben találhatók először ilyen technikájú versek. Ebben a kötetemben egyébként valóban szürrealisztikus (és ha a díszítés túlzsúfoltságát nézem, talán barokkos, sőt spanyol barokkos) jegyek is tapasztalhatók.

Azt hiszem azonban, hogy ez nálam csak kitérő volt. Részben Weöres Sándor biztatására, hogy kísérletezzem, részben Breton automatikus írásmódszerének kipróbálására. De ha a Szabadulás előtti és utáni köteteimet nézzük, a folytatódás ellenére a változás is megfigyelhető. Mert noha a vers – tudom, jól tudom, eleget emlegetik – szóművészet, irtózom a szavak funkció nélküli használatától. S azt is vallom, hogy a vers szó260művészet jellegének túlzott hangsúlyozása igen sok humbugnak, sőt szélhámosságnak nyitott ajtót. Irtózatom az üres szövegtől régebben inkább ösztönös volt, ma már szinte betegesen tudatos.

A költészet talán valahol a valóságban van. Költő az, aki rábukkan, észreveszi s méltóképpen fölmutatja. Ebben a méltóképpen szóban érzem én a szavak használatának szabadságát és korlátait egyaránt, s az esztétikailag értékelhetőt. A funkciótlan szöveg a legiszonyúbb formalizmus. És ha a jó versben az úgynevezett tartalomról és formáról nem lehet külön beszélni, a rosszban a kettő azonnal és magától elválik.

Minden törekvésem az, hogy amit költőként mint költészetet meglátok a világban, az életben, arra ráirányítsam a figyelmet, éspedig a legalkalmasabb, a legpontosabb és legmeggyőzőbb módon. Kihagyásos fogalmazásom is részben ezen alapszik, részben pedig azon az igyekezetemen, hogy az olvasót közvetlenül érdekeltté tegyem, tevékenységre kényszerítsem, belevonjam a vers megszületésébe, s egyúttal arra is módot adjak neki, hogy a saját képére és hasonlatosságára formálja a verset. Arra azonban mindig törekszem, hogy a köldökzsinór ne szakadjon el, hogy az olvasó számára a vers megközelítése elvileg lehető legyen.

Említettem, hogy a költészetet én valamiképpen „észrevétel”-nek vélem: a valóságban meglévő költőiség észrevételének és megmutatásának. Ezért is adtam 1976-ban megjelent kötetemnek ezt a címet, hogy Észrevételek. Úgy érzem, hogy a Föjegyzés-ben is valami költői anyagot vettem észre, mint ahogy például a Római jegyzetek Két múzeum című tagversében A capitoliumi Vénusz és az Öregasszony-szobor szembenállását, vagy a költő feje és A milói Vénusz kontrasztját A Louvre szobrai-ban, de említhetném a hasonló című kötetben az Észrevételek prózaverssorozatát is. Ezekben a versekben nem impressziók fogalmazódnak meg, s a versek nem is impresszionisták. Sokkal mélyebb élmények és valóságrétegek síkjain mozognak. Azt hiszem úgy, hogy a megismerés határait is tágítják a maguk módján.

L. L.: – Amit most elmondtál, már nemcsak a Följegyzés-re, hanem egész költészetedre vonatkozik, akár prózában elmondott ars poeticának is tekinthető. Kérlek, egészítsd ki még valamivel: téged általában a magyar líra modern vonalához 261sorolnak. Én azonban a te modernségedet korántsem érzem egyértelműnek. Verseid tartalmi és formai fegyelme arra vall, hogy nagyon is tiszteled költészetünk klasszikus hagyományait.

Cs. Gy.: – Azt hiszem, ha az ember fölsorakoztatná a modernségről hallott véleményeket, teljes káosz lenne a végeredmény. A modern szó, mint tudjuk, a latin hodiernus, vagyis magyarul: „mai”, „mostani”, „jelenlegi” szóból származik. Aki ma verset ír, és tehetsége van, az nyilván modern költő. Tudom, hogy ez szimplifikálásnak hat, sőt a kérdés megkerülésének, ezért még hozzáteszem, hogy a mából, a ma problematikájából való merítés mélysége, illetve az elmondás újszerűsége mértékében modern vagy még modernebb egy vers. Minden egyéb, amit még hozzá lehetne tenni, csak részletkérdés. Veszélyes a csupán formai megközelítés, főként ennek abszolutizálása, mert megkockáztatja az úgynevezett tartalom és forma szétválasztását. Ha mégis a modernség előbb említett meghatározásán túl néhány formai jegyet is említenem kellene, azt mondanám, hogy a modern vers a réginél tépettebb szerkezetű, disszonánsabb fogalmazású, érdesebb faktúrájú s nyitott. Viszont nem szeretem, amikor a modernséget a fokozott képiséghez, csak a személytelenséghez kötik, amikor különféle témákat elavultnak, szavakat, kifejezéseket elnyűttnek, kompromittáltnak neveznek, s véteknek tartják őket versbe foglalni, illetve felhasználni. Mert hát például nincs-e már maga a nyelv is tele képekkel? S valóban elavult-e verset írni az anyáról? S nem kompromittált-e mindegyik, még a legújabb s alig használt szó is rossz helyen s nem odavaló módon alkalmazva? S ugyan sajátosan modern jelenség-e a személytelenség a művészetben? Gondoljunk csak a németalföldi festők zsánerképeinek vagy csendéleteinek kápráztató tárgyiasságára, mely éppen ezzel lendült át a látomásba.

L. L.: – Te ifjúkorodban ontottad a képeket, s verseid most is tele vannak a valóság részleteinek pontos képeivel. De az imént mégis némi viszolygással beszéltél a képről. Hogyan élsz hát vele?

Cs. Gy.: – Mondtam már, hogy fantáziám csak a valóságos tapasztalatok és élmények alapján kezd működni. Ez képeim világára is vonatkozik. Azt hiszem, nincsen egyetlen képem sem, ami mögött ne állna valamilyen látott, hallott, érzékelt 262jelenség, történet. Tudom azt is, hogy a költészet és a kép sziámi ikrek. Mégis vonakodom elfogadni azt a tételt, hogy a modern költészet csak az, ami szinte teljes egészében képekkel dolgozik. Megkockáztatom azt a véleményemet, hogy esetleg némi félreértésről van szó. A szürrealizmus, a modern költészetnek ez az újjászülője, francia eredetű, s a francia nyelv, mint több más nyugati nyelv is, az absztrahálódásnak meglehetősen magas fokára jutott el. Érzékletessége, közvetlen érzékletessége eléggé elhalványult. A képek túlzó követelése talán kicsit védekezés az ellen az absztrahálódás ellen s igyekezet a képek érzékletességének felhasználásával a nyelvet, persze, a költői nyelvre gondolok – kifejezőbbé tenni, s ezzel, mintegy kerülő úton, visszavinni a fejlődés egy alacsonyabb, de költőileg termékenyebb fokára. A magyar nyelv viszont még sokkal képibb jellegű, érzékletesebb, külön költői képek nélkül is. Ezért, úgy érzem, nálunk a modernség nem okvetlenül igényli a képek mindenáron való erőltetését.

Egyébként a magam képeiről csak annyit, hogy szerencsémre az életnek, a világnak sokféle területével, rétegével, szintjével, embereivel volt alkalmam találkozni, s elég gazdag a raktáram, amelyből képeimet vehetem.

L. L.: – Kanyarodjunk most már vissza a Följegyzés-hez. Azt hiszem, ez a vers tartalmával is, megformálásával is nagyon jellemző rád. Benne van az egész lírádon végighúzódó gyötrelmes mulandóságtudat, benne a valamilyen formában való megörökülés, a megváltó harmónia áhítása. Benne a mulandóság sötét függönye előtt felragyogó élet szépsége s benne az a drámai hangoltság is, amely a vers szerkezetét is megszabja.

Elhangzott a Magyar Rádióban. = Jelenkor, 1981. 7–8. sz. 671–676. p. = Domokos Mátyás – Lator László: Versekről, költőkkel. Beszélgetések. Bp. 1982, Szépirod. Kiadó. 194–206. p.

263

Szeressék, és olvassák a verset!

A vers annak az ijesztően kevés és egyre fogyó erőnek vigasztalóan szépséges megjelenése, ami még humanizál, és a humánumot (az emberi méltóságot) őrzi.

Aki a verset szereti, és olvassa, nem a költő, hanem a saját legszemélyesebb érdekeit szolgálja.

A Könyvértékesítő Vállalat szórólapja.

264

– Mi jut eszedbe erről a szóról: idő?

– Nem tudom, ez a kérdés-e az, amire egy napilap olvasói kíváncsiak, de megpróbálok rá válaszolni… Több síkja van. Van egy köznapi jelentése. Ez tartalmazza a különféle történelmi dátumokat, eseményeket, a nagyobb korszakokat. És van egy közvetlenebb, személyesebb idő, ami az emberi élet, a család keretén belül létezik, a születések, a házasságok, a különféle iskolai végzettségek megszerzésének az ideje, az az idő, amelyben az egyén élete mozog előre… De nekem van egy harmadik időm is, ami az előbbieknél sokkal tágabb, ami szinte tragikus valóság, egy filozófiai értelmű idő, ha az időt be lehet sorolni a filozófiai problémák közé. Mert én azt se igen tudom, hogy fizikai vagy filozófiai probléma-e, sőt egyáltalán van-e…

A kérdezőnek is lehetnek néha szubjektív érzései. Csorba Győzővel ugyanazok között a falak között beszélgetek, ahol csaknem huszonöt évvel ezelőtt interjú céljából fölkerestem. Ez volt életem első nyomtatásban megjelent beszélgetése. Csorba Győzővel azóta nem készítettem interjút. Sőt, nemcsak az épület, a Baranya Megyei Könyvtár azonos, hanem a szoba is ugyanaz, ahol negyedszázada ültünk. Akkor Csorba a könyvtár igazgatóhelyettese volt, ma már csak a hét egyetlen napján jár be. Akkor én egy középiskolában tanítottam, ma a könyvtárban dolgozom, és az ő hajdani szobája a munkahelyem. Néhány éve könyvet írtam költői pályájáról… 1959-ben jelent meg Csorba Győző A szó ünnepe című verseskötete. Ez volt a költő első könyve, amely fővárosi kiadónál látott napvilágot. (Korábbi könyvei, a Mozdulatlanság, Hélinant: A Halál versei, A híd panasza, Szabadulás, Ocsúdó évek Pécsett jelentek meg.) Egy aggályos szerkesztő kezembe adta A szó ünnepe agyonpreparált, aláhúzásokkal, kérdőjelekkel, felkiáltásokkal, no-nokkal tarkított példányát, és arra kért, hogy ne kritikát írjak a könyvről, hanem készítsek interjút a költővel. Innen-onnan 265negyedszázada jelent meg az írás. Erre a régi beszélgetésre és az eltelt huszonöt évre emlékeztetem a költőt:

– Negyedszázad a magyar irodalom múltjában iszonyú nagy idő. Például a Zalán futása és a Toldi estéje megírása közti idő… Vagy az első igazi Ady-kötet és Weöres Sándor első versei megjelenése közti idő… Ha viszont 1959-re gondolok, úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna. Te hogyan érzékeled ezt a negyedszázadot?

– Ami már lezárt, ami már történelem, a maga megjegecesülésével, a kiválasztással, az idő szűrőmunkájával mindig szilárdabbnak, határozottabbnak, biztosabbnak látszik, mint az, amiben benne vagyunk, amit átéltünk, aminek alakításában részt vettünk. Talán még arra sem vagyunk jogosultak, hogy véleményt mondjunk róla, de ha mondunk is, a véleményünk mögött mindig bizonytalanság rejtőzik, ha az agyunk hetyke akar is lenni, érzéseinket kétely kíséri, elbizonytalanodunk. Abban, amit megélünk, a szubjektivitásunk mindig benne van, de a kollektív értékítélet még hiányzik. Ha azt mondom, József Attila nagy költő, akkor abban benne von a kollektív ítélet is. De ha Babitsot vagy Kosztolányit vesszük elő, akik ugyan nagyjában József Attila kortársai voltak, de akiknek az értékelése az elmúlt huszonöt évben sokat változott, akkor azt látjuk, hogy a lezárt korok ítéletében is benne rejlik a szubjektív mozzanat, a vonzalmak és ellenszenvek, ha kisebb mértékben is, mint a még le nem zárt, a nem történelmi korszakok esetében… Itt van például Szabó Lőrinc esete… Igaz, ő 57-ben már meghalt… Vagy itt van Veres Péter, Nagy László, Szabó Pál… Gondolj azokra a szomorú névsorokra, amelyeket az eltávozottakról ötévenként, egy-egy írószövetségi közgyűlés kezdetén felolvasnak. Az ember szíve elszomorodik. Hányan mentek el ez alatt a huszonöt év alatt! Simon Istvántól Pilinszkyig, Végh Györgytől Gáll Pistáig. Ezekről a nevekről nem is mer teljes határozottsággal véleményt mondani az ember, mert nem segíti még a kollektív ítélet. Például Gáll Istvánról is vannak, akik azt mondják, száraz, unalmas, holott én igen jó prózaírónak tartom.

– Milyennek látod ezt a huszonöt évet a magyar irodalom szempontjából? Értéket teremtő korszaknak?

266

– Föltétlen… Ha csak szubjektív véleményt mondhatok is, szerintem ebben az időben óriási dolgok történtek nálunk. Ez egészen különös jelenség: valaki elkezdi az írói pályát, mi vele együtt élünk, tudomásul vesszük jelenlétét, de nem hatódunk meg tőle különösképpen. Aztán eljut a negyvenedik és ötvenedik éve közé, amikor egy nagy válogatással vagy gyűjteményes kötettel lehetőséget ad arra, hogy megmérjük és szembenézzünk vele, és akkor egyszerre meghökkenünk. Akit mi még talán mindig kezdőnek érzünk, egyszerre előttünk áll éretten, készen, gazdagon. Ha valaki az ösztönös idegenkedésen felül tud emelkedni, és összegező szemmel próbálja kortársait vizsgálni, akkor meg kell látnia, hogy ebben a huszonöt évben nagy pályák születtek és néhány esetben, sajnos, le is zárultak. Csak néhány nevet mondok: Nagy László, Pilinszky, Kormos István… 1956-ban, amikor Pilinszkyből jóformán még semmi sem látszott, csak a Trapéz és korlát című vékony kötete jelent meg, még senki sem tudta volna megmondani, még csak nem is sejthette, hogy hamarosan milyen nagy életművet alkot… Vagy Kormos István… Huszonöt éve volt egy kis füzete, a Dülöngélünk, meg néhány meséskönyve, és amikor hosszú-hosszú hallgatás után sorra megjelentek a könyvei, a Szegény Yorick, az N. N. bolyongásai, válogatott műfordításkötete, a Fehér mágia, akkor döbbent meg az ember, hogy megint itt van egy kiváló költő… És itt vannak azok, akik szerencsénkre ma is alkotnak, akiknek még nem lezárt a pályája: Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Kálnoky László, Juhász Ferenc… Ők is ebben a huszonöt évben bontakoztak ki… Persze, minden ilyen felsorolás példa jellegű, a nevek csak jelzések. A gondolatot, magát akarom hangsúlyozni. Csak naiv ember kérdezheti: most miért nincsenek olyan nagy költők, mint a Nyugat első nemzedékében? Ki tudja, hogy mi alakul ki, milyen értékek születnek egy idő múlva…

– A negyedszázad a magyar vers nyelvében, a kifejezésben, a formai megoldásokban is érzékelhető?

– Egy kissé messzebbre kell néznünk. A Nyugat első nemzedékének az utókorra átmenő hangja inkább Babits hangja volt, mint Adyé. Adyt nem lehetett folytatni. A fiatal Illyés például hangban és ha nem a népi problematikáját nézem, sokkal inkább Babits tanítványa, mint Adyé. Az Ősz és tavasz között lehetne akár egy Illyés-vers is. Vagy az érett József Attila 267számos verse, ismétlem, hangban és nem magatartásban, forradalmiságban közelebb áll Babitshoz, mint Adyhoz. Noha ezek a költők, amikor megszólaltak, már egyéni hangon szóltak. Ez a hang sokáig megmaradt a magyar költészetben. Rónay, Jankovich, Takáts Gyula, Kálnoky, Nemes Nagy lírájában ez a hang volt a közös alap… De aztán történt valami a magyar költészetben. Két okot látok kirajzolódni. Az egyik a Weöres Sándor vonala, amely a szürrealizmust és a formai kísérletezést fogadtatta el. A másik a titokban ható és nagyon ritkán felszínre jutó Kassák-hagyomány. Ez a két „vonal” a hatvanas években nyíltan a felszínre tört. Ekkor jelentkezett az a törekvés, ami bátorítást adott aztán a fiataloknak. Ez kapcsolatban van az irodalompolitikai változásokkal is, és nagy ellenhatás volt a sematikus lírára. Felszabadított egy olyan általános mozgási ingert, hogy aki akkor indult, minden tekintetben igyekezett „korszerű”, „modern”, „avantgarde” hangot megütni. 1960 táján az egész magyar költészetben megindult egy bátrabb hangvétel, ami költői nyelvünket megváltoztatta, újjáteremtette. A folyamatot nem lehet mindenkire általánosítani, a változás kisebb-nagyobb mértékben érintette meg költőinket. Mintha lépcsőzetesen fejlődött volna költészetünk, egészen odáig, hogy ha valaki a most harmincévesek verseit nézi, bizony sokszor eléggé tanácstalan.

– Huszonöt év alatt megjelent több mint tíz versesköteted, közte egy gyűjteményes kötet és két válogatás. Rengeteget fordítottál. Napvilágot látott válogatott fordításaid gyűjteménye is. Ezek a munka, az idő számokban mérhető jelei. Költészeted belső terein is érzékeled a változást?

– Lehet, hogy hangban én nem változtam olyan látványosan, mint ahogyan a következő generáció. Valahol azt olvastam, hogy az új magyar költészet megteremtésében az én költészetemnek is szerepe volt. Nem tudom. Igyekeztem ajtókat, ablakokat nyitogatni másoknak, talán olyanokat is, amelyeken én nem mindig mentem vagy néztem ki. Régi törekvésem az úgynevezett funkcionális versbeszéd megvalósítása. Ez azt jelenti, hogy igyekszem elkerülni a fölösleges vagy félig-fölösleges jelzőket, metaforákat, cifraságokat, szépelgéseket, mindazt, amit sokan, szerintem tévesen, a költészet lényegének tartanak. Én egyre kevésbé szeretem ezeket. Ha van a lírámban változás, akkor az ilyen. Valami módon ez is a kifejezés megváltozása. A 268képzőművészetben is azt látom: egyre kevesebb szerepe van a romantikának, az „irodalomnak”, ott is a funkcionalitás érvényesül. Gondolj Egry, Gadányi vagy Martyn festményeire. Még figurális műveikben is hajlanak a törvények kifejezése felé. Ha ebből a törekvésemből sikerült valamit megvalósítani, akkor talán én is odasorolható vagyok azok közé, akiknek a hangja más lett az elmúlt huszonöt évben.

– És mit hozott a negyedszázad a személyes életben?

– Itt az időt megint be kell kapcsolni, mint filozófiai jelenséget. Egyfelől nagyon sok minden történt velem ebben az időben, másfelől ez a huszonöt év hihetetlen sebességgel elmúlt. Lányaim akkor még általános iskolások voltak vagy azok se, ma van három felnőtt asszonylányom, öt és fél unokám. „Fél”, mert júniusra várjuk a születését… Ugyanakkor mindezt nem hiszem el, ott vannak előttem a régi fényképek, úgy érzem, mintha most is ott szaladgálnának a kertben, a fák alatt. Mindez olyan, mint egy rossz álom. Legutóbb is arra ébredtem, hogy egy szűk csőbe kell bebújnom, és végig kell rajta mennem, holott nem tudok benne fölállni. Így vagyok az idővel is…

– Mit várhatnak tőled olvasóid a legközelebbi jövőben?

– Készül új kötetem a Magvetőnél, a címe Simeon tűnődése. Ha valaki boncolgatná a címet, talán megint az idő problémája jönne elő. A címadó versben ugyanis arra keresem a választ, mint ama bibliabeli „agg Simeon”, vajon találkoztam-e már az én Krisztusommal, vagyis volt-e életemnek olyan pillanata, ünnepnapja, aminél nagyobb már nem lehet, vagy ezután jön el? És ha volt, ez miben nyilatkozott meg: egy versben, egy könyvben, egy nőben vagy valami másban? Vajon fölismertem-e? És ha ezután következik el, fölismerem-e majd?

Dunántúli Napló, 1983. márc. 12. 9. p. = Somogyi Néplap, 1983. márc. 26. 8. p.

269

Egyre erőszakosabb, gúnyolódóbb, számonkérőbb hangsúllyal szólal meg a kérdés: mire való a költészet? Bele tud-e egyáltalában avatkozni az ember életébe, pláne a történelem mozgásába? Ahogy régen, vagy még régebben tette.

A költők felelete jobbára zavart mentegetőzés. Tisztában vannak vele, hogy hangjuk nemcsak az ágyúkénál vagy a harci repülőgépékénél (hogy az atombombáról szó se essék), hanem a komolyabb kézi fegyverekénél is gyöngébb. Sőt a béke folyton piacibb lármájánál is.

Én mégis gyorsítanám a helyzet romlását. Egészen az abszurdumig. A botrányig. Mert itt is „szükség, hogy botránkozások essenek”. És ha valamilyen világkatasztrófa nem törli el az emberiséget a föld színéről, a mélyponton okvetlenül elkövetkezik az a pillanat, hogy az ezerszer becsapott, megszégyenített, agyondresszírozott, kifosztott emberi szív követelni fogja jogait.

A költészet, ez a száműzött, gyönyörű fölösleg, ez a nélkülözhetetlen haszontalanság, ez a mindennapi kenyér-értékű luxus soha nem tapasztalt vágyakozást ébreszt majd ismét maga iránt. Akkor már megint nem illendőségből megtűrt vendég lesz, hanem rajongással körülvett, nagyon kedves családtag.

Az embert lehet manipulálni. Még az is előfordulhat, hogy az ember önmagát manipulálja. De szövetében nem lehet megváltoztatni. Hogy mik az ember legigazibb és legfontosabb értékei, vágyai és igényei, az a történelem folyamán már sokszorosan kiderült. Szándék vagy véletlen fölboríthatta hierarchiájukat, időlegesen egyiket-másikat ki is iktathatta. Véglegesen nem vehetett, és nem is vehet erőt rajtuk. A lélek újra meg újra Canossát jár bocsánatukért.

Ez a költészet reménysége is.

Van egy római jogi fogalom, a „lucrum cessans”. Azt jelenti, „elmaradt haszon”. Ennek analógiájára azt mondom, hogy „damnum cessans” is lehetséges. „Elmaradt kár.” S ugyan miképpen deríthető ki, hogy a történelemben mennyi gyalázatot akadályoztak meg a jótékony ellenőrök, köztük a költészet is.

270

Továbbá tény az is, hogy eljutottunk a neandervölgyi ősembertől Rilkéig. Ha pedig a nyelv tökéletesedése feltétele a gondolkodás tökéletesedésének, akkor a költőknek volt némi szerepük ebben a folyamatban is.

A ma embere kínlódó, tépett, szorongásos, illúziótlan. Mint a mai költészet is. Talán ezért is riasztó a mai ember számára. Keserves képet lát, ha tükrébe tekint. Pedig ha volna ereje hozzá, azt is észrevenné, hogy ennek a költészetnek a horizontján fénycsík fut végig.

A horizontján: mondom. A holnaputántól, de még a holnaptól is elvágott mát jómagam is csak sötéten tudom látni. Pesszimistán. De ez helytelen szemlélet. Ha viszont a ma szurokszín vizébe beleengedem a holnap és a holnapután bizton remélt kristályforrásait, a ma vize is tisztábbnak látszik, s még talán a kék eget is képes visszasugározni.

A mai magyar költészet? Rész a világ és Európa költészetéből. Vegyelemzésben azonos velük. De talán harmonikusabb, kevésbé szaggatott, hívőbb, melegebb, közelebb van a szívhez. És mintha többen is figyelnének rá.

Ennek a magyar költészetnek talán nem is kell eljutnia a poklok pokláig, mikor majd megindul már az újjászületés.

Arról nincsenek statisztikáink, hogy a költők száma világviszonylatban és egy-egy országban miként alakul. Én azt hiszem, az igazi költők száma nem változik. Egyetlen igazi költő sem hagyta még abba a versírást, mert úgy látta, hogy nem hallgatnak rá. Pedig a mai költők dolga nem könnyű. Nézniük, látniuk, megélniük és megfogalmazniuk kell a világ vergődéseit. És ők teszik is, állhatatosan, reménykedéssel.

Ez a makacs, közös bizalom ad erőt nekem is, amikor tollat fogok.

Dunántúli Napló, 1984. ápr. 4. 9. p. = Trmasto zaupanje. Sodobnost (Ljubljana), 1984. 1. sz. 8. p.

271

– Ön tavaly volt hetvenéves. Ebből az alkalomból a Magvető Kiadó Vissza Ithakába címmel kiadta válogatott verseit, és az ön fordításában megjelentek Janus Pannonius „pajzán” epigrammái is. Szeretném megkérdezni: vége a bolyongásnak, a költő elfáradt, és visszatér Ithakába?

– Ithaka, ahogyan a görög eposzokból tudjuk, Odüsszeusz otthona. S bolyongása nem önkéntes kalandozás volt, hanem tulajdonképpen a körülmények miatt kellett tíz évig távollennie, a különféle akadályok miatt tartott tíz évig az út vissza az övéihez. Itt tehát nem elfáradásról van szó, hanem a hazatérés vágyáról. Ebbe a válogatott kötetbe verseim javát akartam beletenni. Tehát a régi magamat és a mait együtt akartam megmutatni. A „hazatérés” ugyanis nem statikus dolog, az egyszer már végigjárt út megtétele visszafelé.

– Eddig több mint húsz kötete jelent meg. Ehhez képest nagyon szigorúan megrostálta verseit.

– Furcsának vélem, ha egy költő válogatott verseinek kötete vaskosabb a Pallas Lexikonnál. Ha már válogatunk, akkor válogassunk. Adjuk magunkból azt, amit a legjobbnak tartunk.

– Ebben a kötetben még inkább szembeötlik, hogy költészetének állandóan visszatérő alapmotívuma a család és az otthon.

– Igen. Azzal, hogy nagy családba születtem, már kiskoromtól kezdve természetesnek vettem a közösséget. Családom, édesapám, édesanyám és idősebb testvéreim életük jó részét a régi világban élték le. Rengeteget kínlódtak a puszta megélhetésért, ennek dacára engem – mert születési hibám miatt nem mehettem fizikai munkára – taníttattak, támogattak, szeretettel vettek körül. Már önmagában ez felébresztette bennem a ragaszkodást hozzájuk. Aztán a lányaim. Akinek van gyereke, az tudja, hogy itt egészen másról van szó, mint a szülőkhöz vagy a testvérekhez fűződő viszonyban. Nekem három lányom van. És be kell vallanom, hogy bár kezdettől fogva nagyon-nagyon szerettem őket, de titokban mindig vágyakoztam egy fiúra is. Élt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy mi lett volna a 272fiamból… Amikor pedig az embernek unokái születnek, akkor megint egy merőben új minőséggel szembesül. Érzi, hogy elsősorban nem ő felel a magatartásukért és a sorsukért. Csupán másodhegedűs szerepet játszik életükben, s ezért sokkal felszabadultabban szeretheti őket.

– Ehhez kapcsolódva szeretnék két verséből idézni. Unokáinak ajánlotta a következő sorokat: „Én kicsi ötös fogatom / verseknél felsőbb hatalom / szám szélét – nézzetek ide! – / derű sugara fényli be.” Egyik legújabb versében viszont így fogalmaz: „Most fontosabb a vers, mint bármikor / Most fontosabb, mint életem halálom, / s nem-írni többé – többé nem bírok.” Nem érez itt ellentmondást?

– Nem. Az ellentmondás csak látszólagos. Mindkét vers meghatározott lelkiállapotban született, meghatározott lelkiállapotot fejez ki. Az egyik nem zárja ki a másikat. A verssel már akkor kapcsolatban voltam, amikor még nem is álmodtam arról, hogy egyszer nagyapa leszek. A versírás nekem már gyerekkoromban napi foglalkozásom volt. Nem bírtam ki, hogy ne írjak. Aztán, amikor tizenhat éves koromban kezdtek megjelenni a verseim középiskolás lapokban, akkor meg már pláne nem tudtam „kiszokni” a versírásból. Ma már el sem tudom képzelni az életemet versek nélkül. Magam sem tudom, miért vagyok kénytelen verset írni. Az író-olvasó találkozókon mindig megkérdezik tőlem, hogy mi is az az ihlet. Ilyenkor nem tudok mást mondani, csak azt, hogy az ember lelki-szellemi adottságainak egy olyan konstellációja, amely alkalmassá teszi arra, hogy írjon… Ha valamire ilyenkor ránézek, abban mindig többet látok, mint ami maga az adott jelenség. Például a kert – az én kis kertem – akkora, hogy lehetetlen bejárni. Egy tenyérnyi helyen az egész világ.

– Verseiben állandóan visszatér az elmúlás gondolata, egyúttal valamiféle sztoikus derűt is sugároznak ezek a versek. Mintha az elmúlás nem ejtené önt kétségbe.

– Kétségbe nem ejt. De azért kicsit túlzásnak tartom sztoikus derűről beszélni. Ha az elmúlásra gondolok, ha a halállal találkozom, mindig elfog valami tanácstalanság és semmit sem értő csöndes szomorúság. Régen rögeszmémmé vált, hogy minimálisan százötven évet kellene élnünk ahhoz, hogy valamennyire megismerjük a világot, és ebből egy s mást a többiek javára hasznosítsunk. Elmúltam hetvenéves, és úgy érzem, 273most jutottam odáig, hogy néhány dolog megvilágosodott előttem. És ez vonatkozik például a nyelvre is. Mert szerintem ahhoz is kell legalább ötven év, hogy a szavakat egyáltalán magunkévá tegyük.

– Valahol azt írja, hogy Janus Pannonius utódai közé számítja magát. És ön fordította magyarra a választott költőelődnek azt az epigrammáját, melyben hazaérkezése után így ír: „Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől”. Mit adott önnek és mit vett el öntől szülővárosa, Pécs?

– Ha esetleg valamivel többet utazhattam volna, akkor teljes nyugalommal mondanám, hogy nem vett el tőlem semmit. De még így is úgy érzem, hogy én itt csak kaptam. Szűkebb pátriám vezetői az utóbbi időben mindig nagyon figyelmesen, megértően bántak velem, s igen sok dologban segítettek. Így hát semmi panaszom nem lehet. A Rákosi-időkben persze más volt a helyzet. Amikor megírtam az Ars poetica című versemet, melyben nincs semmi rendszerellenes, hiszen csak azt írtam, hogy „a pokol korhoz kötött / Újra újra alá kell szállni ellene”, akkor a pártszervezetben suttogni kezdtek, hogy ez a Csorba milyen reakciós dolgokat ír. Pedig csak azt akartam megfogalmazni, hogy minden kornak megvan a maga problematikája, melyet meg kell oldania.

– A tavaly megjelent Pajzán epigrammák című – könyvészetileg is bravúros – kötettel gyakorlatilag ma már Janus Pannonius szinte teljes életműve olvasható magyarul. Milyen akadályokat kellett legyőzni e versek fordítása során?

– Janus költészetének két vonulata van. Az egyiket én penzumköltészetnek nevezem. Az ide tartozó verseket jobbára megrendelésre írta, valamilyen mecénás, nagyhatalmú főúr vagy gazdag patrícius számára. Az igazi líra azonban csaknem teljesen hiányzik ezekből a versekből. Ellentétben a régi felfogással, én legjobbnak a költő elégiatermését tartom. Bár epigrammái is szellemesek, de gondolati mélységük, érzelmi tartalmuk, modernségük elmarad az elégiákéi mögött. Ami az úgynevezett erotikus epigrammákat illeti, sokan és sokáig úgy gondolták, szégyellni és letagadni való, hogy egy püspök ilyen verseket is írt. Például az a kiadás, melyből én is fordítottam, ezeknek az epigrammáknak több sorát latin titkosírással kö274zölte. Pedig szerintem ezeket a verseket nem kell takargatni, rejtegetni, szégyellni. Ideje túllépni a prüdérián.

– Ön a kötet utószavában különbséget tesz pajzánság és erotikum között.

– Igen, mert az erotikumban a szexualitás dominál, s ezzel sokszor vissza is élnek az irodalomban. A pajzánságban viszont elsősorban a kópéságnak, a tréfának, a huncut csipkelődésnek van szerepe. Persze a pajzánság is a szexualitáshoz kapcsolódik, de nem durván, hiszen a játék, a kacsintás, az összenevetés az elsődleges benne.

– Vannak, akik azt állítják, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Mások szerint viszont éppen Auschwitz miatt van igazán szükség a művészetre. Az ön egész életműve a második véleményt támasztja alá. És nagyon pontosan meg is fogalmazta, hogy mit vár a költészettől: „Szűnjék meg a líra szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni…” Valóban ilyen nagy szükségünk van ma a költészetre?

– A világ tele van olyan tényezőkkel, melyek eltérítik az embert a művészettől. Nemcsak az irodalomtól, hanem egyáltalán a művészettől. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy egyedül a művészet képes arra, hogy az emberben megőrizze a humánumot. Erre a tudomány nem alkalmas. A tudomány legföljebb szolgálni tudja a humánumot, vagy ártani tud neki. Mert ha például egy orvosi fölfedezés egy emberi ember kezébe kerül, akkor áldássá válik. Ha viszont egy bestia birtokába jut, akkor átok lesz belőle. Jelenleg az a legnagyobb és legfontosabb teendő, hogy az emberben minden erővel őrizzük meg a homót és a vele kapcsolatos egyéb dolgokat, amiket általában humánumnak szoktunk nevezni. Ezért kell verset írni.

Ha az ember saját történelmi tapasztalataira gondol, nyilvánvalóan azt látja, hogy a jóval mindig szemben áll a gonosz. A jó morális kategória, és ha az értelem és érzelem mellé harmadiknak odateszem a morált, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy az EMBER (csupa nagybetűvel) morálisan nem lett jobb a belátható történelmi múlt során. Az az érzésem, hogy ötezer évvel ezelőtt az ember morálisan éppen olyan volt, mint 275most. Csak legfeljebb az eszközei és a lehetőségei voltak mások. Leggyorsabban sajnos éppen az egymás elpusztítását szolgáló fegyverei fejlődtek. Persze tagadhatatlan, hogy bizonyos korok kitermelnek olyan erőket – és itt nem egy emberre, hanem a kor legjobb törekvéseit képviselő csoportokra gondolok –, melyek igyekszenek a felgyülemlett értéket, a törekvések „fölét” leszedni, és törvénnyé emelni.

– Lát-e ön nálunk olyan értékképző erőt, mely képes „lefölözni” a társadalom által kitermelt új morális értékeket?

– Igenis, látok. Nem szeretnék ugyan a politikába belemenni, de éppen ma délben hallottam a rádióban, hogy Bovin, a neves szovjet újságíró az egyik cikkében azt fejtegeti, hogy ha baj van, azt többé nem lehet eltitkolnunk, mert lejárt – így mondta – a külföldi adók zavarásának az ideje. Utána kell járni, hogy mi a baj oka, és az okok megszüntetésével kell rajta segíteni. A szocializmus még nem valósult meg. És ha a szocialista eszméket morális követelményeknek is tekintem, akkor még igenis nagyon sok a lefölözhető bennük.

– Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila, Weöres Sándor. Öt olyan költő, akire ön hivatkozni szokott. Mit jelentenek önnek ezek a nevek?

– Petőfit nagyon korán megismertem, és megszerettem. Nem volt olyan verse, melyből egy-egy sort már kiskoromban ne tudtam volna kívülről. Később aztán, amikor hetyke fiatalok elkezdték pocskondiázni Petőfi költészetét, én ismét elővettem a verseit, és újra meggyőződtem, hogy mennyire modern költő.

Ady költészetét tizenhat évesen ismertem meg, legidősebb nővéremnél egy nyári szünetben. Azon a nyáron csak Adyt olvastam. Mérhetetlenül beleszerettem. Vele is úgy voltam, s egy kicsit ma is úgy vagyok, hogy szinte minden verséből tudok valamit. Szóval tizenhat évesen beleszerettem Adyba, s utána hosszú ideig – idézőjelbe téve – Ady-verseket írtam, persze néhány emelettel lejjebb.

József Attilában nem annyira a baloldalisága vagy kommunista volta vonzott, hanem elsősorban költészetének elementáris ereje, és az, hogy az életnek ugyanarról a nyomorúságáról tudósított, amelyből én is jöttem. S nem szégyellem, hogy amikor József Attila Mama című versét először olvastam, sírva fakadtam. Ő az a költő, akihez talán érzelmileg is a legtöbb 276közöm van. Pedig nem ismertem személyesen, bár elvileg ismerhettem volna. A halála roppant módon lesújtott. S tulajdonképpen az ő halála miatt érzett fájdalmamban írtam az egyik első, sajátomnak érzett versemet.

Weöres Sándornál más volt a helyzet. Ő elődöm volt a Pécsi Városi Könyvtárban, 1941-ben ismertem meg, sokat voltam vele együtt. Zseniális költő, végtelenül szerény. Ha valaki dicsérte a verseit, akkor csak hümmögött, és bizonygatta, hogy nem is olyan jók, talán nem többek ritmuspróbálkozásoknál. Ugyanakkor hihetetlenül mély intuícióval minden költőt megérzett szinte az első olvasás után. Nagyon sokat tanultam tőle.

És végül Arany János. Ő mindig ott bújt a többiek mögött. Amikor felkértek arra, hogy írjak róla az Új Írás Arany-számába, akkor döbbentem rá, hogy róla mindig megfeledkeztem, noha állandó olvasmányom. Valahogy nem vettem észre, hogy mennyire hatott rám, s hogy mennyire szeretem.

Népszabadság, 1987. máj. 1. 13. p.

277

Az ötvenes években volt két Sztálin-díjas írónk. Az egyik a budapesti (majd 1956-ban Amerikába „elszármazott”) Aczél Tamás, a másik a szegedi Nagy Sándor. A Sztálin-díjas magyar írók között tehát ötven-ötven százalék a fővárosiak és a vidékiek aránya. Azóta sok író, költő kapott Kossuth-díjat, közülük a most hetvenkét esztendős Csorba Győző az egyedüli, aki vidéken él.

– Ennek ellenére nem a vidékiségről szeretném kérdezni. Már csak azért sem, mert a beszélgetésre készülve elolvastam az önnel készült interjúkat; szinte mindegyikben arról faggatják, vidékiként nem érzi-e magát másodrendű költőnek és állampolgárnak? Erről tehát nem érdemes beszélgetni. Pécsről viszont annál inkább, mert ez a mediterrán hangulatú város nem vidék. Itt évtizedek, évszázadok alatt szellemi központ alakult ki – legalábbis a fővárosból nézve.

– A szellemi pezsgésnek hagyományai vannak. Először is, a tizenötödik században itt volt püspök Janus Pannonius, a nagy költő és humanista. Később meghatározó személyiségnek számított Klimó György püspök. Ő volt az, aki 1774-ben Magyarországon először bocsátotta a közönség rendelkezésére gazdag magánkönyvtárát. Még később, már a huszadik században, fontos esemény volt a pécsi egyetem megszületése, majd a Janus Pannonius Társaság megalakulása. 1923-ban helyezték ide a pozsonyi egyetemet, kivéve annak hittudományi karát. Így alakult nálunk jogi, bölcsész-, természettudományi és orvosi kar. Az első diákok között végzett Kolozsvári Grandpierre Emil és Kardos Tibor, átmenetileg ide járt Tatay Sándor, a harmincas években Pécsett diákoskodott Weöres Sándor és Takáts Gyula. Élt itt néhány befolyásos ember is, nekik nemcsak pénzük, hanem ízlésük is volt, támogatták az irodalmat. Például Lovász Pál, az OTI akkori igazgatója, Fischer Béla nyugalmazott alispán, aztán Esztergár Lajos polgármester, a kitűnő menedzser.

278

– A húszas évekről jut eszembe, hogy furcsa módon a Bauhaus avantgarde művészeti mozgalmához is inkább Pécs kötődik, mint Budapest.

– Ennek egyik magyarázata, hogy Pécsett született és élt egy ideig a Bauhaus három jeles magyar képviselője, Breuer Marcell, Molnár Farkas és Forbát Alfréd. Néhány újszerű épület őrzi emléküket.

– Ebben a szobában, ahol beszélgetünk, a népi hímzésű terítőkkel, párnákkal teli, hangulatos lakásban látok egy önről készült arcképet, amelyet Martyn Ferenc festett. Ma Pécsett Csontváry-, Vasarely-, Uitz- és Nemes Endre-múzeum is található…

– Sőt, Martyn Ferencnek is van külön múzeuma. Ő Párizsból hozta az új szellemet, ahogy több magyar író és művész. A vidéki városok közül nyilván Pécs volt a legnyitottabb az újdonságok befogadására. Nem Debrecen, a magyar függetlenségi hagyományokhoz kötődő cívis város és nem Szeged, Horthy ultrakonzervatív „szegedi gondolatá”-val.

– A szakirodalom is arról árulkodik, hogy a valahai 1921. augusztus 14-én kikiáltott Baranya–Baja–Szerb–Magyar Köztársaság székhelye a korabeli progresszió utóvédje volt. A tizenkilences emigránsok közül sokan nem Bécsbe menekültek, hanem Pécsre. Talán ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy a Bauhaus ennyire kapcsolódott Pécshez. Fogalmazhatunk-e úgy, hogy akkoriban Pécs számított a legnyugatibb városnak Magyarországon?

– Olyannyira, hogy a negyvenes évekre egészséges, demokratikus szellemi élet alakult ki nálunk. Amikor 1941-ben megindult a Sorsunk című folyóirat, akkor a Korzó-kávéházban egy asztalnál ült az OTI igazgatója és egy ifjú tehetséges költő, polgári foglalkozása szerint borbélysegéd. Esztergár polgármester nyomdát szerelt föl, önköltségesen szerette volna megjelentetni a Sorsunkat és a Janus Pannonius Társaság kiadványait. Meg is érkezett a modern berendezés, csakhogy közbejött 1944. A város felszabadulása után a három nagy párt: a kisgazdák, a kommunisták és a szociáldemokraták egy-egy saját lapot indítottak, ehhez széthordták a mi leendő nyomdánkat.

– A demokratikus szellem és néhány potentát elég volt ahhoz, hogy ma már avantgárd hagyományokról lehet Pécsett beszélni?

279

– A Sorsunk megindulásakor huszonöt éves slapaj voltam a lapnál. A főszerkesztő, Várkonyi Nándor húsz évvel idősebb nálam, Weöres Sándor csak hárommal, de megjelent már három kötete, és kapott két Baumgarten-díjat. Várkonyival, Weöressel és a szerkesztőség többi tagjával megfogadtuk, hogy a lapot elszakítjuk a provincializmustól. Célunk megvalósítása nem ment könnyen; az irodalom errefelé akkoriban még többnyire abból állt, hogy a Dunántúl című napilap vasárnapi mellékletében helyi nagyságok és nagyságák írtak verseket meg novellákat. Mi szerencsére már induláskor tudtunk jó kéziratokat szerezni, részint Weöres Sándor segítségével, részint pedig azáltal, hogy Várkonyi Nándornak 1928-ban megjelent az új magyar irodalomról írott könyve, s így Tamási Árontól Kodolányi Jánosig és Illyés Gyuláig ismerte azokat az írókat, költőket, akik számítottak.

– Verseiből kiderült, hogy szereti Weöres Sándort, Mándy Ivánt, Nemes Nagy Ágnest, Takáts Gyulát, azaz nagyjából a korosztályát, az idősebbeket. De mi a véleménye a fiatalabbakról? Olvassa-e őket? Van-e kapcsolata velük? A pályakezdők mennyire tekintik és tekinthetik Csorba Győzőt egyszemélyes műhelynek?

– Sokan elküldik, megmutatják kézirataikat. Csordás Gábor verseit például tizennégy éves korában ismertem meg, édesanyja jóvoltából. Gábor tizenhat esztendős volt, amikor első verse megjelent a Jelenkorban. Parti Nagy Lajost az Élet és Irodalom-ban én mutattam be. Kettejüknek Pálinkás Györggyel és Meliorisz Bélával együtt közös kötetük látott napvilágot, ehhez én írtam bevezetőt. De nem szeretek erről beszélni, mert dicsekvésnek hat.

– Akkor én teszem hozzá: hallottam, hogy Szederkényi Ervin, a Jelenkor nemrég elhunyt főszerkesztője sokáig nem tudott mit kezdeni a fiatalokkal. Úgy tudom, önnek komoly szerepe volt abban, hogy végül is fölvette a laphoz Parti Nagy Lajost és Csordás Gábort. Utóbbi azóta a Jelenkor főszerkesztője. Ma mennyire viszonyítási alap az ön számára, amit a fiatalok írnak?

– Nem minden esetben tudom követni, amit csinálnak, de azért sosem haragszom rájuk, soha nem ítélem el őket. Az irodalomhoz, úgy gondolom, három tényező szükséges: író, írás és közönség. Ha az írás nem írás, azaz nem szóból építkezik, hanem mondjuk, idézőjelekből és mértani alakzatokból, vagy ha kire280kesztjük belőle a közönséget, akkor nem teljes a szentháromság. Kísérletek mindig vannak, a fiataloknak sokfélét ki kell próbálniuk, hogy megtalálják magukat. De ha meg akarjuk őrizni a költészet amúgy is csökkenő hatását, tartanunk kell magunkat a szentháromsághoz.

– Csordás Gábor, a Jelenkor főszerkesztője harmincnyolc éves. Lehet, hogy jelenlegi főnöke fiatalabb, mint az ön lányai?

– Gábor egy osztályba járt legidősebb lányommal, Eszterrel.

– Milyen érzés, hogy a lapnál, ahol ön főmunkatárs, a főszerkesztő a fia lehetne?

– Nagy félreértés a mai irodalmi életben, hogy például Csordás Gábor fiatal írónak, szerkesztőnek számít. Amikor az ötvenes évek elején Szántó Tiborral elkezdtük szerkeszteni a Dunántúlt, ő huszonnégy éves volt, Galsai Pongrác egy évvel idősebb. Hozzájuk képest Csordás aggastyán. Én meg már… Szerintem igen jó, ha egy folyóiratnál együtt dolgozhat a harmincnyolc és a hetvenkét éves író.

– Amíg három lánya ki nem röpült a családi fészekből, négy nővel élt együtt. Hogy tudott ennyi nő között nem nőies költővé válni? Nem lett lágy és érzelmes.

– Nyilván génjeimnek köszönhetem, hogy az érzelgősségtől, puhaságtól mindig irtóztam. A cifraságtól is. Szeretem, ha egy nő szépen, tarkán öltözködik, de ki nem állhatom, ha egy versben burjánzanak a jelzők.

– Az önnel készített interjúkban szemérmesen hallgatnak arról, hogy az interjúalanynak fél karja van. Tapintatlannak tartaná, ha erre rákérdeznék?

– Sokkal kellemetlenebb, ha az utcán lopva nézegetnek, vagy ha erről valaki kínosan-szemérmesen hallgat. A Pályám emlékezetében megírtam, hogy jobb alsókarom még az anyaméhben történt rendellenesség következtében sorvadt el. Bal kézzel írok.

– Egyik szép versében például arról, hogy soha nem tudja meg: milyen érzés, ha a két kéz összeér. Lehet, hogy ha nem fél karral születik, ma nem költő? A költészethez, azt hiszem, felfokozott érzékenység szükséges.

– Kilencen voltunk testvérek. A legidősebb testvéremet még középiskolába is be tudták íratni, ő leérettségizett. De ahogy jöttek a gyerekek, úgy fogyott el szüleim pénze. Engem viszont, a nyolcadikat mégis taníttatni kellett, mert másra nem 281voltam alkalmas. Nem lehettem olyan ezermester, mint édesapám, aki vasúti címfestő volt, és mindenhez értett. Talán így lettem költő.

– Legújabb kötetében, A szavak bolyhaiban szerepel egy vers, a címe: 1945. május 9. Furcsa, hogy nem korábbi könyvében olvashattuk, hanem most, 1988-ban. Ennyire megrázó a jó negyven év előtti élmény?

– Egyszer hazafelé menet a villany kialudt az utcánkban. Ekkor idéződött föl bennem az emlék, milyen nagy élmény volt, amikor 1945. május 9-én hirtelen kigyulladtak a fények. Nem kellett többé besötétíteni, az utcák ragyogtak, a lámpák, a járókelők megálltak, tapsolni kezdtek. Olyan volt, mint egy színházi jelenet. Más, akár egy illat is képes fölidézni bennem régi élményeket. Álom, hangsúly, szín, szép nő, bármi megindíthat egy érzelmi-gondolati folyamatot. Mindenből vers lehet nálam.

– Van értelme közéleti líráról beszélni? Mit jelent ma a közéletiség? Például az 1945. május 9. című verset?

– A jó líra mindig közéleti. Szabó Lőrinc talán nem közéleti? De az, mert jó költő. Vagy: van ma olyan óvodát járt gyerek, aki nem fújja Weöres Sándor verseit? Kit lehet közéletinek nevezni, ha nem Weörest? Korlátolt fölfogás, hogy csak akkor találkozik a költő a valósággal, ha elmegy, mondjuk, egy gyárba.

– Nyugodt embernek látszik, kiegyensúlyozottnak. Félrehúzódva él. Mivel lehet kilendíteni a nyugalmából? Bántja-e a hiánytársadalom, a pimasz hang az üzletben, étteremben, az úrhatnámság, a kiskirályság?

– Minden kihoz a sodromból. Az a szerencsém, hogy a feleségem áldott nyugalmú ember. Én nem merek elmenni vásárolni, mert biztos összeveszek az eladóval. Feldühít minden slendriánság, hanyagság, becstelenség. Gyorsan föl tudok háborodni. Csak fegyelmezem magam.

– A vereségeivel hogyan számol el? Ön, akit Győzőnek hívnak?

– A legnagyobb vereség számomra, hogy fogalmam sincs, mire való az élet. Miért születünk, ha aztán elmegyünk?

– Kétely című versében megfogalmazta, hogy talán van a halálon túl valami, ahol mindenkivel találkozik. Retteg attól, hogy ez csak mese?

– Rettegek tőle, mégse tudok hinni. A természet maga a rend, a csoda, mi viszont meghalunk. Képtelen vagyok összeegyez284tetni a rendet az értelmetlenséggel. Elfogadhatatlan számomra. Soha nem irigyeltem egyetlen költőt sem, ha jó kötete jelent meg. De nagyon irigylem azt, aki lelki nyugalomban él, mert hívő. Győzni egyébként soha nem akartam, csak annyit szerettem volna, hogy amibe belekezdek, azt megalkuvás nélkül végigcsináljam. A Faust fordítása közben az utolsó nyolc soron hetekig gondolkoztam. Akkor nyugszom meg, ha tudom, hogy a saját ítéletem szerint jól megoldottam valamit.

– Ezek szerint nem olyan nyugodt alkat, mint amilyennek látszik. Pedig aki ilyen csatazajban tud élni…! Lakásában a falakon, a fűtőtesten, a szekrények tetején, mindenhol szép, régi és új csengők, kolompok sorakoznak. Órái csengetnek, csilingelnek, ütnek, kongatnak, ráadásul nem is egyszerre.

– Mert a rugós órák nem pontosak. Van vagy huszonöt órám, kakukkos is akad köztük. Meg lehet szokni a hangjukat, tőlük kiválóan tudok aludni. Egyáltalán nem érzem őket csatazajnak. A csengők, kolompok muzsikáját még kevésbé.

– Nemrég egy fesztiválon valamelyik fiatal filmes azt kérdezte: vajon nem fáradt-e el a művészet rugója? Én meg azt kérdezem: nem fáradt-e el a költészet rugója?

– Akik ma azt állítják, hogy az emberek nem szeretik a költészetet, rosszul közelítenek hozzá. Senki sem általában szereti a verseket, hanem van néhány kedves költője, őket vagy esetleg egyetlen költőt olvas szívesen. Gyakran előfordult, hogy versem hangzott el a rádióban, utána valaki levélben megkért, hogy küldjem el neki. Nyilván akad az országban egy-két ember, akinek lelki alkata hasonlít az enyémhez, legföljebb nem tudja versben megfogalmazni érzéseit. Téves elképzelés tömeghatásban gondolkozni. Ha csak egyetlen embert megérint a vers, már megérte. Hogy ma kevesebb az ilyen ember? Lehetséges. Sajnálok mindenkit, akinek eldugult a füle és a szíve.

Magyar Nemzet, 1988. júl. 30. 9. p. = Eszéki Erzsébet: Kibeszéljük magunkat. Íróportrék. Interjúk. Bp. 1990, Múzsák. 112–116. p.

283

A képzőművészetben egyik kedvencem a római Museo Nazionaléban kiállított ógörög dombormű, az úgynevezett Ludovisi trón. Ennek egyik oldalreliefje egy meztelen nőalak (hetéra?), szájában kétágú fuvolával.

Elűzhetetlenül ez a muzsikáló lány ugrott be fantáziámba, valahányszor erről az Előszóról elmélkedni kezdtem. Nekem is kétágú fuvolát kell fújnom. Az egyik az olvasóknak szóljon, a másik vallomásomat mondja ki a költészetről, jelenéről, feltételezett jövőjéről, s úgy, hogy ez persze költőtársaimat is érdekelje.

Ha igazán jól akarnám csinálni, azt az ágát fuvolámnak, amelyik az olvasók felé irányul, jóval vastagabbra kellene méreteznem.

Mert egy effajta Előszó kicsit mindig lecke. Leckéje egy semmiféle iskolában nem tanított és nem is tanítható tárgynak: a „versül” tudásnak. Ha azt akarjuk, hogy egy ilyen kötet, mint a Szép versek lehetőleg minél többek számára élvezhető legyen. A könyvben megszólaló nyolcvan fő körüli költő és a jópár száz vers megközelítése anélkül nem megy. A megközelítés pedig munkát: értelmi-érzelmi elmélyedést követel.

Petrarca nyilatkozott valahol így: „Elégedetlen lennék, ha azt, amit én nem kis erőfeszítéssel írtam, valaki minden erőfeszítés nélkül akarná olvasni.”

Mindebből kiderül, hogy ennek az Előszónak didaktikus szerepet szánok. Nem véletlenül, nagyon is tudatosan didaktikust. Néhány rapszodikus gondolattal is ezt szeretném szolgálni. Ha kritikus szem olvassa, ne vesződjék szándékom kiderítésével. Sőt azt is megkockáztatom, hogy a Szép versek mindenkori előszóírójának nem is lehet más feladata. Minősítését nem műfajesztétikai, inkább pedagógiai szempontok szabják meg.

Mielőtt azonban errefelé kanyarodnánk, nézzük meg: érdemes-e mostanában ilyesmivel foglalkozni. A felületesen megfogalmazott közvélemény szerint nem érdemes. A vers egyre jobban kiszorul a mai ember életéből, s szinte csak évek kérdése, hogy kiszorulása teljes legyen. Kísérőzeneként mind han284gosabban szól a temetési kórus. Így, együtt a verset végképpen föld alá teszik!

Meglepő, hogy ez már – emlékezetem szerint – akkor is így volt, amikor az első Szép versek-kötet napvilágot látott. Vagyis kicsivel több, mint negyedszázada. Némely költők is feketén nyilatkoztak időnkint. Ők is eltemették a verset. Olyik még sírdombot is kupacolt föléje. De aztán az ásót eldobta, hazament, és írta tovább a verseit. A nyilatkozat az agy dolga volt, a vers a szívé. A kiadók válogattak, és megjelentették a könyvet sok ezer példányban, s a könyv rendre elfogyott.

Nem vitás: valamit csökkent a vers tekintélye. Vagy nem is az, hanem az igény iránta. De ünnep – akármiféle – ma is nehezen képzelhető el a vers jelenléte nélkül. A szónokok szavaik nyomatékosítására, gyakran summázására most is szívesen nyúlnak egy-egy versidézethez. Arról nem is beszélek, hogy a mai fiatalok naplói, levelei változatlanul tele vannak kölcsönvett versrészletekkel.

Én tehát tagadom a vers fölöslegessé válását!

S máris jöhet az első jó tanács az olvasóknak. A vastagabbra képzelt fuvola-ágon.

Vallom, hogy az emberi egyéniségek hihetetlen sokszínűségében mindenkinek megvan a maga költői alteregója. Ennek folytán valamennyien megtalálhatják azt a költőt, aki úgy ír, ahogyan ők írnának, ha volna tehetségük. Kaptam már én is nem egy levelet, amiben az ismeretlen olvasó hangsúlyozta, hogy egy-egy versemnél azt érezte, „mintha ő írta volna”.

Az első tanácsom tehát az, hogy a Szép versek futó végiglapozása után az olvasók térjenek vissza költői alteregójukhoz, s törekedjenek elmélyedni verseiben. Ha meg olyan költővel találkoznak, aki újszerű, meghökkentő kísérleteivel riadalmat kelt bennük, ne ítéljék el, fogadják jóindulatú türelemmel. Gondoljanak arra, hogy akad olyan olvasó is, aki éppen ezekben találja örömét. A líra olyan korszakát éljük, amilyen nem volt még a történelemben.

Jómagam együtt tudok menni minden költővel, ha verse megmarad szóművészetnek, s ha érzem, hogy „köldökzsinór” köti össze velem, mégoly vékony is. Szilárd meggyőződésem, hogy egy költő okvetlenül jót akar. A „homo” mellé mostanában „sapiens” jelzőt szokták tenni. A „sapientia” viszont morálisan könnyen csúszik át rossz területre. Ezért én jelzőként a talán 285kicsit szokatlan „humanus” szót ajánlanám. Magyarul: emberi ember legyen a költő. Ha ezt a rangot eléri, olvasói egy részét is magával viszi.

Mit figyeljen meg még az olvasó a neki tetsző versben? Javasolom, hogy először a vers általában legkönnyebben érzékelhető elemét, a ritmust keresse. Nem szükséges a vers-zene minden árnyalatára, finomságára kitérnie. Akár hangsúly, akár időmérték az alapja. Vegyen elő emlékezetéből néhány bizonyára ismert verset. Például a Szeptember végén-t, vagy a Szondi két apródjá-t mondja el skandálás nélkül, aztán skandálva. Ugye, mintha nem is ugyanarról a versről lenne szó? A hangsúlyos versekkel könnyebb a dolguk. Az ősi nyolcas szinte kikényszeríti a ritmizálást. Próbálja ki bármelyik, ebben az ütemben írt versen!

Igyekezzék azután az olvasó érzékelni a vers képeit, metaforáit, hasonlatait. Ezek szintén megnyílnak azok előtt, akik nem siklanak el fölöttük. Vannak elméletek, melyek a költészet lényegét a képben látják.

Itt a helye, hogy a magam ars poeticáját is vázoljam. Egybehangzik az alteregóról mondottakkal. Kissé konkrétabban megfogalmazva: azért írok, hogy embertársaimnak segítsek élni. Ebben nincs semmi póz, semmi meghökkenteni akaró szándék. Minden költőnek – ha tudatosan, ha nem – ez a célja. A költő értékét az határozza meg, hogy mennyire képes kiterjeszteni segítségét az olvasókra, s időben meddig marad meg a hatása.

Továbbá célom, hogy mindig az igazat mondjam (József Attila zseniális eligazítása szerint: „ne csak a valódit”). A valódi lehet hamis, az igaz magasabb rendű, és nem hamisítható.

Csak arról tudok írni, aminek bennem élményalapja van.

Bízom-e a vers megmaradásában? Nemcsak hivatalból, hanem emberi felelősséggel jelentem ki, hogy igen! igen! igen! A vers valamiképpen életszükséglet. A költőnek úgy, hogy belepusztulna, ha nem írna, az olvasóknak pedig úgy, hogy elvesztenének egy fontos eszközt lelki higiéniájuk gondozásában.

A művészeti ágak között a szóművészet, abban is a vers szólítja meg legközvetlenebbül az embert. A verssel lehetséges a legintimebb kapcsolatot teremteni. Nem kell hozzá más, mint egy verseskönyv és egy csöndes zug.

286

Egy volt szovjet hadifogoly mesélte: táboruk kulturális életét úgy kezdték megteremteni, hogy fölszólították fogolytársaikat, mondják el azokat a verseket, melyek emlékezetükben megmaradtak. Így aztán – a néha közös erővel – rekonstruált, majd leírt szövegekből először alig megszerkesztve, később tematikai vagy egyéb csoportosításban műsorokat készítettek, s adtak elő a tábor valamennyi lakójának nagy örömére.

A történelem cifra folyamat. A múltban egyetlen porszem helye sem megváltoztatható (bár hatalmi céllal olykor szánalmas manipulációkkal megpróbálják); a jelen meg kisebb-nagyobb erőfeszítéssel a jobb jövő érdekében alakítható; a jövő viszont minden tervezgetés ellenére ködös, megbízhatatlan.

Az viszont, hogy az ember ember marad, s rögeszmém szerint lassacskán homo humanusszá válik: szilárd meggyőződésem. Persze, ha nem pusztítja el magát.

S mindig lesznek, akik fújják a kétágú fuvolát, s olyanok is, akik hallgatják, mert megtanultak versül. Talán éppen a Szép versek jóvoltából.

Szép versek 1989. Összeáll. Alföldy Jenő. Bp. 1990, Magvető. 7–11. p.

287

Egy ember, akit szeretnek. Egy költő, akit a céhtársak – korosztálybeliek és több generációval fiatalabbak – őszintén tisztelnek. Erre oda kell figyelni! Elsőként ez jutott eszembe Csorba Győző hetvenötödik születésnapján, a pécsi Művészetek Házában tartott ünnepségen. Sehol egy disszonáns hang, egy kétértelmű megjegyzés. Másnap körbekérdeztem Pécsen néhányakat: jól láttam, valóban ilyen maradéktalan a vonzalom az idős mester iránt? Valóban, kaptam az egyértelmű választ. Sehol egy kis neheztelés, megkérdőjelezés? Sehol, mondták a faggatottak. Miért szeretik, folytattam a kérdezősködést. Mert vitathatatlanul profi. Mert tartása van. Mert országos rangúként is megmaradt Pécsen. Mert irodalomszervező volt fél évszázadon át. Aztán megkérdeztem őt magát.

– Miért is szeretik?

– Ezt nem tőlem kellene megkérdezni. Csak feltételezéseim vannak. Tán mert Pécsen születtem, itt jártam iskolába, egyetemre, itt dolgoztam mindig.

– Ez alapján akár meg is utálhatták volna…

– Ez is igaz. Talán mert én mindig mindenkin segíteni igyekeztem. Már a középiskolában, majd az egyetemen is.

– Nem erre gondolok. A születésnapi estre eljött tucatnyi irodalmár önt felköszönteni, s ezek az ezerfelé húzó, egymásról nem mindig jó véleménnyel lévő művészek egyetértettek abban, hogy most fejet kell hajtani. Pedig ön – tudomásom szerint – eléggé szigorú kritikusa volt az irodalmároknak.

– Akik eljöttek, azok kivétel nélkül tehetséges emberek. Velük nekem soha semmi bajom nem volt. Csak a dilettánsokkal voltam elutasító. Nézze, nekem van egy olyan érzékem – meglátom, kiben van tehetség.

– Mitől olyan egyértelmű ez, ha költészetről van szó?

– Nehéz kérdés, hogy mi miért szép? Könyvek egész seregét írták erről. Racionálisan megállapítani képtelenség. Mitől olyan szép néhány egymást követő zenei hang, hogy sírni kell tőle? No, és a giccs is meg tudja ríkatni az embert. Mert van 288ám nagy giccs, óriási giccs, ami már akkora, hogy a maga nemében minőség. A giccsnek is vannak zsenijei, s őket – bevallom – én nagyon kedvelem. De azért a giccs megmutatja magát. Nekem volt egy munkatársnőm, aki megírta versben az apját. Néhány sorra még ma is emlékszem: Harmatos a kukorica, / Abban sétál Bukor Ica. / Szól reá az öreg Bukor: / Vigyázz, Ica, mert elbukol! Hibátlan ritmus és rím, népköltészeti ízek, mégis azonnal gyanús a Bukor-bukol rím miatt. Szegény Kormos Pista külön gyűjtötte az ilyen giccssorokat. Az egyik legszebb példája ez volt: Szeretném, ha a szám / Harcikürtté válna, / S országunkban körül / Véres kardként járna.

– Azt mondta, megérzi a tehetséget, de hogyan tud egy olyan költőnek segíteni, aki a maga hipermodern stílusával, mániákus egyéniségkeresésével egészen mást képvisel, mint az ön által követett klasszikus iskola?

– A stílus maga az ember, mondják a franciák. Ez a másik oldalról azt is jelenti, hogy a művészetben nem lehet hazudni. A stílus elárulja az embert. S ha valaki stílusbukfencekkel akar hatni, azt rögtön észre lehet venni némi érzékkel.

– Számtalan versében próbálta megfejteni a költészet lényegét. A leggyakrabban visszatérő gondolat, hogy a vers csata az elmúlással. Ha ez így van, akkor a vers többnyire a költő magánügye. Ebből viszont adódik a kérdés: kinek kell a vers, a költőnek vagy a műélvezőnek?

– Én akkor írok, ha valami egyensúlybomlást érzek magamban, ha felbillen bennem valami. Akkor ki kell írnom magamból, mert máskülönben nem tudok megnyugodni. Ilyen szempontból valóban nekem, a költőnek kell a vers. Minden ember más – ezzel aligha mondok újat –, ám a különbözőségek ellenére akadnak olyan génkonstrukciójú emberek, akik hasonlóak valamelyik költőhöz. Így a költő e hasonlóság alapján azt mondja el verseiben, amit az az ember is elmondana, de képtelen, mert hiányzik belőle a kifejezés képessége. S mivel éppen azt mondja el a költő, amit ő is elmondana, ezért neki jólesik és gyönyörűséget szerez egy-egy vers hallgatása, olvasása. Persze abba bele kell törődnünk, hogy a versek olvasótábora kicsi. Mindig is az volt, s valószínűleg nem is lesz ez másképp ezután sem. Az is igaz, hogy ez a mostani kor, a maga átmenetiségével cseppet sem kedvez a költészetnek. A század elején 289még természetes volt, hogy egy tanítóképzős növendék így szólította meg levélben Ady Endrét: Felséges Uram! Az a Gyóni Géza-vers, hogy „csak egy éjszakára küldjétek el őket”, szerintem akkora tömegekre volt hatással, amiről mi manapság nem is álmodhatunk.

– Az emberi lélek és a történelem kutatói egyaránt azon a véleményen vannak, hogy minden ember átmeneti kornak éli meg önnön korát. Így a költészetnek – nem is tudom – van-e egyáltalán kedvező kora?

– Az átmenetiség érzése valóban bizonyos fokig egy örök érzés. Ezt némiképp mi magunk okozzuk magunknak. Elmosolyodok, mikor látok egy fiatalembert, akinek haja, szakálla, nyakkendője, gesztusai egy jóval korábbi korra emlékeztetnek. Mert a régi korok újra és újra visszatérnek. Mindenki inkább a nagyapjára szeretne hasonlítani, mint az apjára. Ha apánkra hasonlítunk, akkor – félünk – epigonnak tűnhetünk, de ha a nagyapák korának stílusát, eszményképét vállaljuk, akkor legfeljebb nosztalgiázunk, ami mindig divatosabb, mint az epigonizmus. Egyébként meg elképzelhetetlen, hogy valaki valamit úgy lásson, mint a szülei. Elképzelhetetlen, s ez már eleve adja az igényt a változásra, és adja a változás érzetét.

– Már fiatalon sok versében viaskodott a halállal. E témához hűséges maradt. Mitől e ragaszkodás?

– Tíz évesen már átestem az első halál-élményen. Édesapám és egyik bátyám közvetlen egymás után halt meg. De a halál tán azért is közel állt hozzám, mert néhány évig egy temető mellett laktunk. Persze akkor még úgy éreztem – ahogy, gondolom mások is gyermekként –, hogy a halál rám nem vonatkozik. Más meghalhat, de én nem. Az anyakönyv szerint református vagyok, de vallásos sosem voltam. Mégis hiszek. Hogy miben, azt nagyon nehéz megfogalmaznom. Sokszor majd megbolondulok, amikor a világ történetén elmélkedem, ezen a sokmillió éven. Nézem a juhar kétágú termését, amint pörögve leírja furcsa pályáját, és a földre hull, nézem a bogáncsot, ahogy beleakad a kutya szőrébe, és elviteti magát messzire, nézem a gyermekláncfű ügyes kis ejtőernyőit, nézem az emberi testet – és mindegyiket csodálom a tökéletességéért. Ezt a tökéletességet képtelen vagyok megérteni hit nélkül. Nagyon kíváncsi vagyok arra, amit az emberek csak úgy mondanak, hogy örök290kévalóság. Szegény Galsaival mindig azt mondtuk egymásnak: ha te átjutsz, okvetlenül szólj vissza nekem, milyen ott, mi van ott túl? Ő átjutott. De nem szól, azóta sem szól. Nem jelez. Így aztán segítség nélkül arra gondolok, hogy van a létezésnek egy olyan síkja, ami nem képzelhető el a mi egyszerű, földi agyunkkal. Mert abban a létezésben egészen mások a méretek, a megjelenési formák, mivelhogy egy másfajta síkban történik ott minden. Szerintem a végtelent sem bírjuk a mi földi agyunkkal felfogni. Matematikailag tudjuk definiálni, de elképzelni már nem.

– Azt írta egyszer, hogy a versírás önnek napi szükséglet. Most viszont nem ír már május óta…

– Nem írok, és nem tudom, hogy miért nem. Talán a nyolcvanötös műtétem és a betegségem magyarázza mindezt. Nyolcvanötben meg kellett műteni az egyik nyaki nagyeremet, mert már csaknem eltömődött. Eleinte jobb is lett, aztán néhány hónap múlva szédülni kezdtem, és azóta is a jobboldalamban érzek valami zsibbadást. De akkor még tudtam írni, mert akkor még valami erőltetett belülről. Aztán fogyott az erőm, s ma már a zsibbadás erősebb. Nem érzem már azt az egyensúlybillenést sem, amiről az előbb beszéltem. Szóval valami kiesett belőlem. A nejem azzal vigasztal, hogy sokan örülnének, ha még így tudnának gondolkozni, mint én. Ez nekem nem elég. Valaha úgy fogott az agyam, mint a borotva – de ez a borotva mára kicsorbult. Sokat pihenek, és csak nézem a plafont. Olvasni se merek már, pedig sok a restanciám, sokan várják, hogy elolvassam dedikált művüket. Nem tudok belekezdeni az olvasásba. Lehet, hogyha nagyon akarnám, tudnék újra verset írni, de valahogy mintha már nem akarnám eléggé.

Népszabadság, 1991. dec. 24. 25. p.

291

Gyakran járnak zord idők a költészetre. A „legokosabb” XVIII. században, amint állították, a filozófia elvágta a múzsa torkát, a romantika barátságosabb kora után a tudományos józanság dermesztette meg, ma pedig sokan a lírai formák, sőt a nyelv általános válságáról beszélnek. Ám a vers, úgy látszik, olyan, mint a mezei virág: minden évszakban nyílik, a gólyahírtől az ördögszekérig. Hogy látja Csorba Győző a költészet lehetőségeit, szerepét, értékét a világban?

– Én azt hiszem, az irodalom örök útitársa az embernek. Egyszerűen azért, mert széppé és teljessé teszi az életet, ahogy sokan elmondták már, ám az a különös: az irodalom úgy tölti be ezt a szerepét, hogy amiről beszél, az a szó köznapi értelmében nem igaz, „üres” kitalálás, s a vers többnyire igen nehezen konkretizálható, feleltethető meg a valóság tényeinek. Az emberi képzelet megteremt tehát egy másik világot, ami nélkül talán élni sem tudnánk. Még azt is megkockáztatom, bár nem foglalkoztam állatpszichológiával, ha beleláthatnánk egy nemesebb élőlény, mondjuk, egy delfin fejébe, valószínűleg nagyon meglepődnénk, mert alighanem ott is fantáziaképekre bukkannánk. Hát hogy lenne meg e nélkül a teremtő képzelődés nélkül egy gondolkodó lény, az ember. Ezért a költészet: életszükséglet.

– Egyik újabb költeményedben, a Kinyílt című versben azt írod: „Csak egyetlen fanyar mosolyra futja”. Lírád ismerői sejtik, hogy e mosoly miért fanyar, Álom című írásodban (Hitel 1993. 3.) is szóltál erről nemrég. Miből fakad mégis ez a keserűséggel dacoló, különös félmosoly?

– Abból, hogy minél öregebb leszek, annál kevésbé tudom, mi az élet, s miért vagyunk. Zavarban vagyok, s szaporodnak bennem a kérdések. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, együgyűnek vagy szentnek kell születni. Az egyikben még, a másikban már nincsenek kérdések. Csak bizonyosság. Ha azt mondják nekik, a Széchenyi tér közepéről a Szentháromság-szobor bement a Mecsek cukrászdába, s megevett ott egy adag fagylaltot, ők 292derűs mosollyal elhiszik. Az egyik, mert nem képes rendet teremteni a gondolatai között, a másik meg azért, mert felhőtlen a hite. Bennem azonban a hit találkozik a kétellyel, a bizalom a kérdésekkel. Így a mosoly keserűséggel vegyül, ennek ellenére megmarad. Mert végső soron a kíváncsiságból fakad, amit én a legfőbb emberi erénynek tartok.

– Talán ezért is vonul végig költészeteden, ahogy az egyik újabb irodalomtörténeti munkában is olvasható, az életbizalom és a vereségtudat küzdelme. Ez utóbbi, megítélésed szerint, személyes jellegű, vagy inkább az emberi létből fakad?

– Magából a létből. A kérdések emberének ugyanis nagyon nehéz bizonyosságot találnia. Engem szoros barátság fűzött Galsai Pongráchoz, aki meglehetősen szabadon gondolkodó ember volt, s megfogadtuk egymásnak, hogy amelyikünk előbb hal meg, az okvetlenül át fog kiabálni a másiknak, hogy jelezze, mi van odaát. Ő halt meg…

– És átkiabált?

– És nem kiabált át… Ennek ellenére úgy vélem, ha egyszer megszülettünk, akkor meg is maradunk. Az más kérdés, milyen formában. Ezt elképzelni se tudjuk. De ha például a londoni rádió hullámai itt lehetnek ebben a szobában, miért ne lehetnének itt az őseink vagy a halott barátaink. Lehet, hogy szólnak is hozzánk, csak a mi fülünk nem képes felfogni a hangjukat.

– A vereségtudattal szemben csökönyösen megszólaló életbizalom akkor hát valós értéken alapul, vagy inkább transzcendens sugárzással bír, esetleg csupán illúzió?

– Az a fanyar félmosoly, amire céloztál, azt fejezi ki, hogy mindez együtt benne rejlik. A bizonytalanság és a biztonság vegyüléke. Személyiségem ebből a szempontból az „is-is” formulájával közelíthető meg.

– Hogyan látod a személyes én versbeli lehetőségeit manapság? Fenntartható-e ez az individuális alany, vagy inkább csak szerep már, netán én és szerep nélküli beszéd?

– A költészetet személyes én nélkül nem tudom elképzelni. Sokan megpróbálták már kiűzni az irodalomból a szubjektivitást, de még a tárgyilagos Flaubert is bevallotta: „Én vagyok Bovaryné!” Az objektivitás számomra végső soron nem más, mint egy speciális szubjektivitás megnyilvánulása.

293

– Újabb verseidet olvasva feltűnt számomra egy motívum, ami ugyan korábban is fel-felbukkant nálad, ámde most mintha sűrűbben ismétlődne. Így nevezném: a nyelv problematikussá válása. Egyik költeményedben a nyelv „rest”, „rossz tolmács” (Megmérgeződtek), máshol azt írod: „Többé-már-ki-nem-mondható szavak falkája rág” (Inkább feketék). Dehát című versedben pedig mintha Wittgenstein gondolata is visszhangozna, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Szerinted mennyire tartható a nyelv létértelmező rangja, s egyáltalán miféle eszköze a költészetnek?

– A kérdés igen súlyos, s ma nagyon aktuális is, de az idők hajnalán már megkaptuk rá a választ. Akkor, amikor valaki kimondta azt, hogy „fa”, s a másik valóban egy fára gondolt. Ez valóságos csoda, ha nyelvész lennék, e titok magyarázatának szentelném az életemet, de ettől a csodától kezdve lehetséges a kifejezés, mert egy embercsoport hasonló értelemben használja a szavakat. És ha úgy véljük is időnként, hogy az úgynevezett valóságra nehezen tudunk reflektálni, de a hallgatót azért többnyire meg tudjuk szólítani. Hallgatok egy zeneművet, eljut a fülemhez három hang, egy melódia, s úgy érzem, sírni kell. Vagy látok egy legömbölyített formát, s melegség önt el. Vagy egyszerűen csak megpillantok egy felemelt kart, s megállok.

– S akkor miért kimondhatatlanok néha a szavak?

– Mert olyankor éppen a hallgatással tudunk elmondani valamit. Akkor is beszélünk, csak szavak nélkül. Ez tehát egy másodlagos jelenség. Beszéd utáni csend. A beszéd, ami előtte elhangzott, a hallgatást is értelmezi.

Új Dunántúli Napló, 1994. ápr. 9. 15. p.

294

Petőfi versei, egy ezernyolcszáznegyvennyolcas album, s a Tolnai Világtörténetének a francia forradalommal foglalkozó kötete – ez volt emlékezetem szerint a mi házikönyvtárunk, vagy legalábbis a törzsanyaga gyerekkoromban. S átutazókként füzetes ponyvák: Nick Carterről, a nagy detektívről, Buffalo Billról, a vadnyugat hőséről és Rinaldo Rinaldiniről, a hegyek uráról. Ezek a füzetek jöttek, mentek szünetlen körforgásban szomszédok s ismerősök között, a szegénységnek abban a társadalmában, melyben éltem. Én is olvastam őket alig tízegynéhány éves fejjel, nálunk nem volt divat a gyereket eltiltani az ilyesmitől.

Legtöbbet mégis azt a három állandó könyvet forgattam. Arról szó sincs, hogy forradalmárrá tettek volna, még akkor sem, ha a szerencsés véletlen kínálná a korszerű következtetést. Nem értettem én még akkor a történelemből semmi lényegeset, de az valószínű, hogy a mozgalmas események megindították fantáziámat, s a hősies gesztusok, melyeket gyakran hatásos képek is hangsúlyoztak, nem múltak el nyomtalanul belőlem.

Első tudatos rendkívüli olvasmányélményem Ady volt. Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor falusi tanító sógoromnál egyik nyáron kezembe került. Az a nyár Ady nyara volt: vele keltem és feküdtem. Azóta se tudott úgy megfogni, mint akkor. Talán zaklatott, forrongó kamaszkorom visszhangzott végletes és végzetes pátoszára. Körülbelül erre a következtetésre jutottam, amikor később elmélkedtem rajta. Akkoriban már kezdtem verseket írni. Most utólag előszedve zsengéimet, úgy látom, kifejezésben nem váltam epigonjává, inkább tartásomban, szemléletemben próbáltam követni, legalábbis azt, amit belőle föl tudtam fogni.

Ady mellé csak két másik költő emelkedett: József Attila és Weöres Sándor. Petőfiről azért nem beszélek, mert az ő versei valahogy egészen mások voltak számomra. Amint mondtam: Petőfivel nőttem fel. De Petőfi versei mögé a költőt nem tudtam valóságos, földönjáró embernek odaképzelni. Mindig va297lami felsőbbrendű lénynek láttam, s a verseket, mint öröktől fogva létezőket, amiket nem írtak még, csak vannak.

Ady már személyes költőként lépett az életembe s József Attila és Weöres Sándor is. Weöres főként, hiszen versei után hamarosan személyesen is megismerkedtem vele s azóta is legtiszteltebb élő mesterem.

József Attilát valamikor első-másodéves egyetemista koromban fedeztem föl. Hatása talán még az Adyénál is lehengerlőbb volt. A hatalmas tömbökből faragott, csodálatos monstrumnak érzett Ady után a rebbenő, nagyon-nagyon érzékeny, árnyalt, a lélek nem is sejtett területeit aktivizáló József Attila legigazabb édestestvéremmé vált. Halálára verset írtam, s 1938-ban megjelent első kis kötetemben közreadtam. József Attila fénye és ereje máig sem lankadt bennem.

Weöres Sándor olyasmit hozott a magyar költészetbe, aminek szinte alig volt előzménye. Az ő versei mindig ünnepet varázsoltak körém. Azt hiszem, emberi, de főként költői arcom kialakulásához a legtöbbet adta. Költészetével és lényével egyaránt. Máig is borzongó gyönyörűséggel gondolok végtelen beszélgetéseinkre, melyek látni és érteni tanítottak, s jobbnak és többnek lenni. Egy ideig verseimben sem tudtam függetlenülni tőle, de csöppet se bánom, mert gazdag zsákmányú utakat jártam meg általa. Ha írok, kicsit ma is rá-rápislogok lélekben.

Kik alakítottak még? A felnőtt lassabban, észrevétlenebbül formálódik. De meg a rám zúdult olvasmánytömegek is nehezítik a válogatást. Talán akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha a gerincvonulat néhány pontjára utalok. Arra nem vállalkozom, hogy elemezzek. Gondolom azonban, hogy a legnagyobb könyvélmények hitelesen jelzik az irányt.

A világirodalomban az én ranglétrámon (vagy vonzalmam hierarchiájában) legfelül a Don Quijote és a Gulliver áll. A Don Quijote egy kevéssel feljebb szívszorongató nagy lírájával. Elbűvölő és keserű könyvek. Kíméletlenek és megbocsátóak.

Proust könyve: Az eltűnt idő nyomában vagy háromszor állt ellen közeledésemnek (esetleg én az övének). Aztán amikor ráéreztem az ízére, mézesheteket töltöttünk együtt. Megtanított emlékezni.

298

A Faust II. részét magam is lefordítottam. Természetes, hogy nem maradt rám hatástalan: úgyszólván minden benne van, amit életről, világról, emberről tudni kell és érdemes.

Rilke Malte Laurids Briggéjéből az egyéni halálról, a költészetről s a tékozló fiúról szóló részletek ivódtak tudatomba. Csehov külön fejezet olvasmányaim közt: ő számomra „a novellista”; Krúdy az atmoszféra, Móricz, kivált Boldog embere, az egyszerűség csodájára tett fogékonnyá. Aztán az öreg Tolsztoj, és Shakespeare, a Biblia és Andersen… Abbahagyom, ne fokozzam hálátlanságomat a kihagyottakkal szemben.

A képzőművészettel majdnem úgy vagyok, mint az irodalommal. Megint névsor kellene, művek hosszú listája az archaikus görög szobrászattól a vámos Rousseau-ig. Három művészt említek inkább. Egry Józsefet, Ferenczy Bénit és Martyn Ferencet. Mind a háromtól sokat kaptam közvetlenül is, műveikből is. Régi, személyes barátságom Martyn Ferenccel különösen termékenyítő volt számomra. Absztrakt festőnek tartják, pedig épp oly magas művészettel csinálja a figuratív képeket és rajzokat. Tőle is a törvényt tanultam, amit mindig kerestem és keresek, s a legfontosabbnak ítélek a művészetben.

Még annyit, hogy majd huszonöt éve könyvtáros vagyok. Ez csak bonyolítja kapcsolatomat a könyvvel. A körülöttem felhalmozott sok tízezer kötet hallatlan biztonságérzet tájékozódásomban, de gyöngítője is a könyv szenzációerejének; folytonos lelkifurdalás a mulasztások miatt s kísértés a felületességre; állandóan tudatosuló időzavar, s ezért serkentő ösztöke a betűhabzsolásra, ugyanakkor bénító reménytelenség; ünnepet kínáló lehetőség s energiát szipolyozó munkaanyag. Röviden: olyan, mint az élet igazán nagy dolgai.

Írók könyvek közt. Kortárs magyar írók vallomásai. Összeáll., bev. Batári Gyula. Bp. 1974, N. P. I. 32–34. p. – A címet mi adtuk.

299

Lapunk hagyományos decemberi nyilatkozatsorozatának témája ez évben nemzeti kultúránk jubileumához, az ötszáz éves magyar könyvnyomtatás ünnepéhez kapcsolódik. A beérkezett ötvennégy válasz, úgy érezzük, íróink sokszínű véleményét szólaltatja meg, azokét, akiket kultúránk legjelesebb művelői között tarthatunk számon. Vallomásokban, amelyek régi irodalmunk egy-egy nagy művét vagy alkotóját idézik, elfeledett vagy kevéssé méltányolt alkotásokra emlékeztetnek, s fölhívják mind a kritika, mind olvasóink figyelmét mai irodalmunk értékeire is. Úgy gondoljuk, ezek a vallomások és vélemények formális megemlékezésnél méltóbban ünneplik a magyar művelődés történetének nagy eseményét, könyvnyomtatásunk ötszázadik évfordulóját.

Kérdéseink a következők voltak:

1. Melyik az a magyar nyelven írt könyv a könyvnyomtatás ötszáz éves múltjából, amelyik legnagyobb hatású olvasmánya volt, és a mai napig az maradt?

2. Melyik az a könyv a magyar irodalom múltjából, amelyik méltatlanul elfelejtődött, és felfedezést érdemelne?

3. Melyik magyar könyvet emeli ki az utóbbi évek irodalmi terméséből?

4. (És egy bizalmas kérdés, kérjük, fogadja humorral.) Melyik nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet nem olvasta?

1. Bennem a legnagyobb földrengést mindmáig az Ady-összes okozta. 15-16 éves korom tájékán történt. Talán ezért is volt olyan elemi erejű. Nem biztos ugyanis, hogy Ady igazi erényei hatottak rám. Talán éppen azok a tulajdonságai, amik a kamasz igényeivel találkoztak: a pátosz, a királykodás, itt-ott a szecessziós cifrálkodás, sőt szenvelgés. Most már utólag nehéz kideríteni. De abból, hogy volt egy időszak életemben, amikor Ady csillaga elhalványult, ilyesmire gyanakszom. Amikor az igazi Adyt még nem láttam, sallangjait viszont már annál inkább.

300

Hanem buktatókat rejt ez a kérdés, és persze a felelet is rá. A „hatás” fogalma szerényen számítva is legalább kettős értelmű. Nyilván hatás a közvetlen pszichológiai fölbolydulás is. Általában erre gondolnak a szó használatánál, mert ez könnyen érzékelhető, tömény, mutatós. De okvetlenül hatás a csöndben, makacsul, olykor alig észrevehetően, esetleg a tudat szintje alatt munkálkodó, folyamatos alakító erő is, ami eredményeiben sokkal lényegesebb lehet, még ha időben később s alkalmasint bonyolult áttételekben jelentkezik is.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy olvasmányaival is kicsit úgy van az ember, mint a szerelemmel. Igazán nagy lobogásra többnyire csak egyszer képes. És ez nem feltétlenül a partner vagy a helyzet valódi értékének a függvénye.

Azért tűnődöm ilyesmiken, mert második nagy találkozásom József Attilával esett. Az ő Cserépfalvi-féle kötete zaklatott föl hasonló, de az Ady-könyvhöz már nem mérhető erővel. Bár – ma is úgy érzem – maradandóbb hatással.

2. Kiadóinknak, irodalomtörténészeinknek s általában irodalompolitikánknak ebben a vonatkozásban alig vethető komoly mulasztás a szemére. De hát az „elfelejtődés” és a „felfedezés” is rafinált ügy. Ki felejt, vagy kik felejtenek? Ki fedez fel, vagy kik fedeznek fel? Hol kezdődik az és ez?

Vannak persze otromba esetek is. Nemrégiben egyik kitűnő fiatal prózaírónk előtt csak úgy mellékesen kiejtettem Török Gyula nevét. Nem ismerte. A szó szoros értelmében összeszorult a szívem. Mindkettőjüket nagyon szeretem: elszomorított, hogy semmi közük egymáshoz. Pedig Török Gyula – ha mértékkel is – meg-megjelenik, volna tehát lehetőség olvasására.

De méltatlannak, nagyon méltatlannak érzem Péterfy Jenőnek, ennek a nagyszerű kritikusnak és esztétának elfelejtődését is; sajnálom, hogy szinte alig beszélünk Komjáthy Jenő költészetéről, a századvég lírai sivatagjának különös oázisáról, sajnálom Pázmány Pétert, akinek sok-sok írása most már ideológiailag közömbössé válva „tankönyv” lehetne a nyelv munkásai számára, s fájlalom Justh Zsigmond Naplójának homályba merülését, sokat megértet az olvasóval a korabeli francia szellemi életből, s áttételesen a mi századfordulónkból is.

A névsor semmiképpen sem teljes.

301

3. Gondolkodás nélkül Weöres Sándor Egybegyűjtött írások című két kötetére szavazok.

4. Talán kíváncsiságom, talán iskoláskori jótanulóságom, esetleg lappangó stréberségem, sznobságom, netán könyvtárosi foglalkozásom –, nem tudnám megmondani, mi lehetett az oka, de nehezen találok olyan „nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet”, amit nem olvastam volna.

De azért akad. Nem olvastam el például máig se a Magyarország 1514-ben című Eötvös-regényt, sem Tersánszky Kakuk Marci-ját.

Jók az ilyen kényszer-számvetések. Megígérem, hogy mulasztásaimat pótolni igyekszem. Bár mennyi mindent kellene újra-olvasnom is! És a maiak közül is, mennyi minden vonz vagy kötelez! És milyen iszonyúan kevés az idő!

Az Új Írás 1973. évi melléklete. Új Írás, 1973. 12. sz. 123., 128–129. p.

302

Hajdan volt nagy emberek mindenfajta ünneplése végül is vallomás. Gondolataik, eszméik, magatartásuk, életpéldájuk mellett. A rejtett szándék pedig hagyomány teremtése, ami élővé tud támadni, beleolvadni a jelenbe, s az időn diadalmaskodó tanulságaival segít eligazodni a mában. S a hagyomány összefogó erő is. Egy-egy közösség szemének találkozó pontja. Nemcsak puszta tudomásul vételéért, hanem mozdulatainak lemintázásáért is.

Ezért okos és hasznos dolog az erre méltók rendszeres fölidézése, megtisztelése. Az ünnep először egyetlen hordozója lesz az örökségnek, aztán megnyugodva észlelheti, hogy a hétköznapok kezdik kifosztani. Igazán boldoggá akkor válik, amikor csak a fénye marad, tautológia lesz, kicsit játék, szokás, mert kincseivel a fekete betűs napok élnek és gazdálkodnak.

Mindez arról jutott eszembe, hogy mostanában az országban, de különösen Pécsett és Baranyában annyi minden történik egy évforduló illő megünneplésére. Janus Pannonius halálának fél évezredes évfordulójáról van szó.

Rendhagyó, különleges évforduló lesz ez. Kicsit születésnap is. Még csak nem is újjászületés napja, mert hiszen az évfordulóknál ez is elég gyakran megesik: az ünnep a tetszhalott feltámasztására is kénytelen.

Janus esete sajátságos. Első nagy költőnk, akit nemcsak az időbeli elsőség emel ki, hanem a tehetség rangja is költészetünk óriásai közé helyez: latinul írt. Bár az utolsó száz, de még inkább ötven évben sok minden történt, hogy nyelvi elszigeteltsége feloldódjék, ez az évforduló hozza el majd igazán a lehetőséget olvasására. Majdnem valamennyi műve megjelenik magyarul. Nem túlzás és nem stiláris fogás tehát a születésnap emlegetése.

De én most nem Janus Pannoniusról s még a leendő ünnepségekről sem akarok beszélni. Prózaibb, ám legalább olyan fontos dolgokról. Főleg, ha távlataikban szemléljük őket.

A pécsi rendezvények – több közülük országos méretű és jelentőségű – legfőbb mozgatói a helyi szervek: a párt, a szakszervezet, a megyei és a városi tanács. Azok, amelyek majd 303annak idején háttérben maradnak, nevük legfeljebb hivatalos papírokon, meghívókon szerepel, de mindenképpen a periférián. Meggyőződésem, hogy ez nem bántja őket. Én azonban mint szem- és fültanú, fontosnak érzem, hogy szó essék róluk, hiszen örvendetes jelenséget igazolnak.

Janus Pannonius költő volt. Az ókori Janus istenség – névrokona – mintájára azonban legalább két arcot viselt: a költői mellett egy humanista államférfiúit is. A múltból mégis a költő arca néz felénk, s ezt az arcot látták meg azok is, akik évfordulójának megünneplését (a költő feltámasztását? újjászületését? születését?) fontosnak ítélték, és elhatározták.

Persze, előfordult már ilyesmi más költővel is. Ezúttal azonban legalább egyvalami feltétlenül megkülönbözteti a hasonlóktól: a lelkes lokálpatrióta hév. Vagyis: egy megye és egy város ünnepli költőjét. Olyan költőjét, aki ugyan az ország egészének értéke is, sőt a határokon túl ugyancsak ismerik. De Baranya és Pécs úgy érzi, hogy a gyökér és a törzs itteni földbe mélyed, itteni földből nyúlik ki, még ha a korona messzire terebélyesedik is.

Én láttam és látom folyamatosan, mekkora szeretettel, gonddal, megértéssel folyik kezdettől fogva az előkészítés munkája. Mennyi ötlet, energia, anyagi áldozat működött a tudósok, művészek, írók, művelődési intézmények, a sajtó, a diákok s az egész közvélemény megmozdításában és mozgatásában.

Láttam, látom és tanúskodom róla Janus Pannonius iránti tiszteletemen túl azért is jó érzéssel, mert mint a költő szerény utódja, biztató jelet vélek benne a kulturális decentralizáció írói oldalára nézve is.

Már csak hetek választanak el az ünnepségsorozat megindulásától. Akkor majd nyilván nagyon sokat és szépen emlegetik az ünnepeltet. Szóba hozzák bizonyára a részt vevő tudósokat, művészeket, írókat s másokat is. De bizonyára alig, vagy csak keveset beszélnek a „rendezőkről”.

Ezt kívánná pótolni az a néhány sor. Megérdemlik.

Népszava, 1972. febr. 19. 7. p.

304

Az Irodalomtörténet szerkesztősége 1972 elején 125 hazai és 45 külföldi íróhoz, tudóshoz, fordítóhoz körkérdést intézett. A magyarokhoz az alábbi levelet küldtük:

Kedves Barátunk!

Petőfi születésének 150. évfordulójára készülünk. Ebből az alkalomból lapunk szerkesztőbizottsága körkérdés formájában szeretné megszólaltatni a magyar szellemi közélet kiválóságait. Témánk: Petőfi helye a mai magyar szellemi életben. A következő kérdések körül szeretnénk csoportosítani a válaszokat:

1. Mit jelentett Petőfi az Ön szellemi arculata kialakulásában?

2. Miben látja Petőfi aktualitását?

3. Van-e, s ha igen, miért van az ifjúságban idegenkedés Petőfi költészetével szemben?

4. Mi Petőfi jelentősége a magyar líra fejlődésében?

5. A Petőfi által életében és művében megteremtett költőideál az Ön véleménye szerint kizár-e más költői típusokat, vagy azokat is szervesen magába öleli?

Megtisztelő lenne számunkra, ha ezekre a kérdésekre, vagy néhányra közülük, vagy egyébként a témába vágó problémáira lapunk hasábjain térne vissza Petőfi-különszámunk alkalmából. Kérjük, hogy öt gépelt oldalnál nem nagyobb terjedelmű hozzászólását 1972. március 15-ig juttassa el szerkesztőségünkhöz.

Segítségét, közreműködését előre is köszönjük.

1. Másutt elmondtam már, hogy gyermekkoromban családi könyvtárunk három alapkönyvből állott: az egyik az 1848/49-es szabadságharc Jókai-szerkesztette emlékalbuma volt, a másik a Tolnai Világtörténelmének a francia forradalommal foglalkozó kötete, a harmadik pedig egy Petőfi összes.

Attól kezdve, hogy megtanultam olvasni – s ez már iskolás éveim előtt bekövetkezett, mert apám címfestő, illetve betűíró volt, s egyszerűen rám ragadt a betűk ismerete – ez a három 305könyv lett a legkedvesebb olvasmányom. Sok Petőfi verset, az egész János vitézt például betéve tudtam.

Petőfit azután se tettem le: tizennégy-tizenöt éves koromig sokat forgattam, s akkori verseim igencsak petőfiesen hangzottak

Majd váratlanul „kinőttem” belőle. Mind ritkábban vettem elő. Nagy lírai kalandjaim ekkor Ady Endre, majd valamivel később József Attila, még később Weöres Sándor voltak.

1953-ban, a költő születésének 130. évfordulóján megkértek a pécsi központi ünnepség emlékbeszédének elmondására. Igen alaposan és gondosan végigolvastam ismét úgyszólván összes művét. Azt hiszem, azóta él bennem – most már tudatosan és végképp megdönthetetlenül – kivételes nagysága és a hála iránta gyermekkorom rengeteg öröméért.

2. A zseni mindig időszerű. Hogy miért, azt már sokan és sokszor kifejtették. S mert Petőfi zseni, azért ő is időszerű. Mindig. Most is. Közelebbről? Olyan lényeges dolgokat tudott és fogalmazott meg művészi módon, amik az időn, téren, nyelven túli, de korántsem absztrakt embernek egyszerűen természeténél fogva „szívügyei”. Amiket nem kerülhet el egyetlen eföldi homo sapiens sem. Persze lehetne elmélkedni Petőfi „napi” aktualitásáról is. Azt hiszem, ez fölösleges, mert belefér az előbbibe, sőt esetleg eltereli arról a figyelmet.

3. Mai ifjúságunkban nemcsak Petőfi költészetével szemben van idegenkedés, hanem mindenfajta költészettel szemben. Szinte közhely, hogy a líra egyre inkább kiszorul az emberek életéből. Nyilván a fiatalságéból is.

Petőfi esetében legfeljebb arról lehet szó – de hát itt megint nyilván nemcsak Petőfiről, hanem általában a régebbi költészetről kell beszélnünk –, hogy örök lobogása, szertelensége, nagy gesztusai, tehát lényegében külső „romantikája” a mai fiatalság földönjáróbb, realistább, s a pátoszra olykor gyanakvással tekintő életstílusától kissé távol esik.

Ellentmondás ez azzal, hogy ugyanakkor Petőfi ma is időszerű? Egyáltalában nem. A „ruha” könnyen félrevezeti a szemet: de meg az időszerűség sokkal mélyebb valami, semhogy mindig fölismernék.

306

Végül: ki tudja megmondani, hogy a Petőfitől „idegenkedő” mai fiatalnak mégis hány véleményében, döntésében, mozdulatában bújik meg Petőfi?

4. Minden igazán nagy líra – mint minden igazán nagy más művészet is –: forradalom. Robbanóanyag statikusan és robbantás dinamikusan. De olyan robbantás, amelyik a régi romjait újabb rendbe szerkeszti. Petőfi költészete szintén robbanóanyag volt, és robbantott is. Utána nem lehetett úgy folytatni a magyar lírát, ahogy előtte művelték.

5. Nagy alkotó-egyéniségeknél gyakran jelentkezik az elfogultság szinte már-már támadó erőszakossága. Petőfinél is tapasztalható hasonló jelenség. Ha az ő szemével néznék, kénytelen lennék azt mondani, hogy a tőle teremtett költőideál más költőtípusokat kizár, vagy legalábbis elutasít.

De ha Petőfit mint költőtípust a leglényegesebb összetevőiben próbálom felfogni, akkor a kép egészen más. A hatalmas teremtő fantázia, a nagyon árnyalt és finom érzelemvilág, az igen erős erkölcsi érzék, a költészetbe és a saját küldetésébe vetett makacs hit –: mind-mind olyan tulajdonságok, melyek végül is gyakori megjelenésükben esetleg Petőfiével szinte azonos módon megvoltak egy-egy olyan költőben is, akit pedig Petőfi megtagadott. Gondoljunk csak Petőfi híres Goethe-viszolygására, s ugyanakkor Goethe és Petőfi költői erényeinek sokszálú rokonságára!

Vagy nézzük például Babitsot! Aligha a Petőfi-féle költőideál. Poeta doctus, erősen intellektuális. És mégis… Nem vallomás-e szinte a Petőfi koszorúi a Petőfi-féle költőideál mellett?

A lángész – még ha összességében egyéniségének ereje miatt egyszínűnek látszik is – sohasem homogén. A heterogén alkat pedig a legkülönfélébb örökösöket, rokonokat viseli el.

Irodalomtörténet, 1973. 1. sz. 41–43. p.

307

Könyvtáros, 1972. 12. sz. 699–707. p.

322

A lángelmék legalább olyan erővel kérdeznek, mint felelnek. És alighanem éppen kérdező erejük a leginkább időfölötti. Feleleteik egy része korukhoz kötött, más része többnyire bajosan azonosítható igazságokba öltözve él tovább. Hanem lényegesebb kérdéseik örökkévalók, kikerülhetetlenek és személyesek. Petőfi is szünetlenül kérdez, mióta az első szót leírta, s kérdezni fog az idők végezetéig. Kérdései hangját a körülmények olykor különösen fölerősítik; mint most a másfélévszázados évforduló.

Az efféle rendkívüli időszakok katartikus hatásúak. Mert nehéz kibújni a felelet kényszere alól. Ezzel pedig sallangok szakadnak le, nyűgök, koloncok hullanak porba, tévhitek, rémálmok hessennek el, nyomorúságok tűnnek feledésbe, s szerencsés esetben egy nemzetnyi nagycsalád indulhat jobb közérzettel tovább a hétköznapokba.

Petőfi kérdezett.

A tömérdek mostani válaszból a legfontosabbak közé tartoznak Martyn Ferenc grafikái.

„Hogyan készültek Petőfi-rajzaim? Egyszerűen megírtam őket. Valahogy úgy, ahogy Petőfi a verseket. Olvasgattam a kötetet, s ami megfogott, abból rajz lett.” Nagyjából így fogalmazta meg Martyn Ferenc e sorozat születését, amikor faggattam róla. Mondott még egyebeket is, amikből valami okvetlenül idekívánkozik. Az, hogy az ő fantáziáját ama versek mozgatták meg, melyekben még az átlagnál is több, élénkebb, támadóbb a kép. Ő ugyanis (Martyn Ferenc), ha szöveget olvas: képet olvas, képet lát, azonnal képi élményt kap, s így azonosul olvasmányaival.

A művészeti ágak közelsége-rokonsága ismert. Nemcsak az alkotás-lélektani forrásvidékeken, hanem még az esztétikai törvények területén is. Nyilván ez a rokonság a fő oka roppant bokros kapcsolataiknak, az egymásra gyakorolt hatások-ellenhatások bonyolult szövevényének. Köztük az egyik leggyakoribbnak: a kölcsönös ihletésnek.

Furcsa, hogy mégis viszonyaik e szokásos fajtája körül a legtöbb a félreértés, sőt a méltánytalanság. Főként, ha a há323nyatott sorsú irodalmi illusztrációra utalok. Még nálunk is, és most is, noha egy igen magas, igényes vonulat árnyékában. Az irodalmi illusztráció az illusztrált mű mellett sok esetben lassacskán másodlagossá süllyedt. Szerepében, értékelésében egyaránt. Lett belőle valamiféle fura szellemi okuláré a fogyatékos belső látásúak (gyöngébb fantáziájúak) fölsegélyezésére. Lett máskor szimpla tipográfiai eszköz a nyomtatott szöveg vizuális egyhangúsága ellen.

Sietek kimondani, hogy Martyn Ferenc Petőfi-rajzai nem így illusztrációk. Martyn Ferenc Petőfi verseinek ihletésére készített egy sorozat rajzot: rajzokat, melyek szuverének, öntörvényűek, a saját nyelvükön beszélnek, s legfeljebb gyökereikben fogódznak össze a Petőfi-versekéivel.

Mindebből következik, hogy Martyn rajzain nem szabad sem a Petőfi-életműhöz viszonyított logikai rendszerességet, sem az arányt, sőt még a költői érték-hierarchia jelenlétét sem számon kérni. Okvetlenül zsákutcába tévedne, aki Martyn grafikáin akár a versek műfaji csoportjait, akár születési idejüket és helyüket, tematikájukat, esztétikai értéküket, vagy bármi más következetességet igyekezne fölfedezni. (Esetleg néhány más, csak Martynra vonatkozót talán inkább.) Sok rajz éppenséggel nem is kapcsolódik közvetlenül egyik vershez sem. (Petőfi a táborban.)

Akkor hát hogyan is kezdjünk hozzá?

A válasz nagyon egyszerű. Martyn Ferenc kezébe veszi Petőfi Sándor kötetét (ebből is egy régi kiadást, neves művészek reménytelenül elavult rajzaival – negatív ihletőül? –) és olvassa. Olvassa, és időnként a keze ügyében tartott papír és tustoll után nyúl, s „megírja” (az ő szavaival) rajzban Petőfi egy-egy versét vagy versrészletét. Néha két rajzban, néha háromban is ugyanazt, sőt – mint elmondta – olykor szerette volna még többen is, és később bizonyára meg is teszi, ha lehetőségei engedik.

Aztán lerakja a papírt és a tollat, tovább lapozgat a Petőfi-kötetben, és sokáig eszébe se jut ismét tollat fogni.

Világos mindebből, hogy a rajzok nem Petőfi költészetének csomópontjait jelzik. Akkor viszont tudnak-e vajon valami lényegesebbet elmondani a költőről is? Mert hogy a festőről fontosat közölnek, az természetes.

324

Én azt hiszem: nagyon is tudnak. Martyn rajzai a képi tények olykor mellékesen, máskor nagyvonalúan kezelt elemein túl atmoszférát teremtenek: Petőfi atmoszférát.

Összetevői? Nehéz megfoghatatlant megfogni. Mégis: a fantázia tündöklései, a szüntelen szivárványkodás, a képi krőzusság, az érzések határtalan tágassága, a szinte aszkétikus erkölcsi szigor, a felhőtlen kedély-bukfencek, a mozdulatok természetessége, a tévedhetetlen szerkesztőképesség stb. Martyn rajzai mindezeket megmutatják Petőfiből. Így aztán, ha a költő világa felé megyünk, e rajzok előzetes ajándékok, szoktatók a ránk váró erős levegőhöz. Ha visszafelé jövünk belőle, őrzői-idézői az elhagyott csoda-birodalomnak.

Íme: az igazi, a szó legnemesebb értelmében vett irodalmi illusztráció. S ez még akkor is érvényes, ha jobbára igen lazán s teljesen szubjektív módon adják a Petőfi-versek képi konkrétumait.

Vegyük elő találomra bármelyik rajzot! Mondjuk a közismert Anyám tyúkjá-hoz készültet. A vers és a kép között az észlelhető kapocs egy tyúk figurája és a költő portréja. A portré mindjárt három változatban: kétszer profilban, egyszer szemben. A profilképek szigorúak, töprengők, eltökéltek. Amilyen Petőfi egyik közismert arca. A szembenéző portré-rajz gyöngéd, szelíd, szinte már kedves. Ez az arcmás a kompozíció közepén helyezkedik el s méreteiben a legnagyobb. Martyn ennek a figurának mellére helyezte a tyúk alakját, szinte teljesen beépítve rajzilag a mell vonalaiba, méghozzá úgy, hogy az állat feje a költő szíve fölé kerül.

Reálisan vagy jelképesen, de egyáltalában vizuálisan: elképzelhető-e nagyszerűbb kifejezése (illusztrálása = megvilágítása) ennek a versnek? Bár aligha lehetne soronként vagy akár strófánként felsorolni a vers rajzi megfelelőit.

A központi arckép másik legfeltűnőbb pontja a csaknem napként sugárzó homlok.

Szív és agy, érzelem és értelem, indulat és elszántság, acélkeménység és gyöngédség, elutasítás és szeretet… Vajon nem vagyunk-e ezzel az egyetlen rajzzal máris Petőfi egész költői világának kellős közepében?

Vagy vegyünk elő egy másik rajzot. Illyés Gyulának köszönhető, hogy A négyökrös szekér az elmúlt években, sőt lassan évtizedekben meglehetősen szem elé került. Gyakran ad325ják elő, sokszor emlegetik, sűrűn írnak róla. Martynt aligha a „divat” vitte a vershez, sokkal inkább a vers vizuális lehetőségei. Mi van a rajzon? Egészen egyszerűen: a kérdés: „Ne válasszunk magunknak csillagot?” és a felelet: „Választottunk magunknak csillagot.”

A rajz közvetlen levegője okvetlenül az idillé. De mögötte sokszoros sűrítésben ott a nyári este érzéki hangulata, a finoman csírázó szerelem, és ott van, igen, ott van a jövő is: a tragédia, az idő és a sors kegyetlensége.

A rajz előterében a költő és Erzsike egymáshoz kapcsolódó, de mégis távoli teljes alakja. A költő komor, fekete profillal jelenik meg. Gyöngéden nyúl a lány felé, ám az mintha elrebbenne tőle.

Aztán feljebb ismétlődik a két alak – most már félfigurában. A költő profilja még komorabb. Az arc néhány fehér foltja még kíméletlenebb kontrasztot idéz. Pedig a lányfej már feléje hajlik, már „választottak csillagot” – ott ragyog fölöttük jelképes nagyságban –, arcukra azonban nem esik belőle egyetlen derítő sugár sem.

A szekér rajza csupán utalásszerű. A két főalakon kívül szerepel még egy harmadik is, de ez külön világ, semmi köze amazokhoz. S elöl a négy ökör, nagyszerű rajzi megoldással, nyugtalan-kígyózó vonalakkal, melyek különféle átkötésekkel a szekér hátsó kerekéig érnek, s ébresztenek valamiféle szorongó remegést a nézőben.

Biedermeier vers-e vajon A négyökrös szekér? Egynémely értelmezések – előadókéi is – olykor hajlanak erre. Én inkább Martyn Ferencnek hiszek, aki idegeiben érzi Petőfi egész életsorát, aki tudja azt is, hogy Petőfi „idilljei” jobbára csak a felszínen csillognak, mélységükben örvények kavarognak. Örvények, mint a Bolond Istókban is. Petőfi verstérképén 75 helységnév szerepel. Ha semmi egyébből, ebből is kiderülne, hogy a költő tipikusan mozgó alkat. Talán a fő tényező egyénisége kialakításában éppen a vándorlás volt.

A Bolond Istók vándor-vers. De beteljesülés is. Így persze valahol önéletrajzi. Nem részleteiben, sem a történet hitelességében. Inkább levegőjében s a benne bujkáló nosztalgiákban. Hányszor és hányféleképpen megfogalmazta Petőfi a békességes, nyugodt otthon, a családi élet utáni vágyát. Persze erre alighanem alkalmatlan lett volna, de a nosztalgia hitelét és 326erejét ez nem csökkenti. S az sem, hogy ezt a verset már a megtalált boldogság nyugalmából írta.

Martyn Bolond Istók-rajzain sűrítve megvan a hetyke és könnyed vándor-szemlélet éppúgy, mint a már-már megható-fájdalmas (szinte-szinte kispolgári) otthon-nosztalgia. Az egyik rajzon pl. Bolond Istók lábat mos. (Van-e családibb jelenet ennél?) Jobb kezével leveti cipőjét, a ballal lendületesen gesztikulál, mesél. A háziak csodálkozva hallgatják.

Olyan makacs optimizmus csendül ki a versből, mintha – fura dolog a lélek – magamagának is bizonyítani akarná, amiben talán nem is hisz annyira.

Megint csak: ez az egyetlen rajz töményen adja az egész Bolond Istók-atmoszférát, s túl rajta sok egyebet Petőfiből. De önéletrajzi jellegű vers Az apostol is. Egy másik lehetőség, egy másik nosztalgia-komplexus hordozója. Nem ellentétesen a Bolond Istókkal. Az apostol Martyn Ferencnek már régi kedvence. Most ismét elővette. Hasonlóképpen több rajzot készített hozzá. Csak a legmegdöbbentőbbről néhány szót! E rajz – nem műszóval – „sűrítmény”. A szemet legerőszakosabban a felső sík közepére vonja. Durva, kegyetlen, szinte állati profil tömörlik ott. A Hatalom, az Erőszak, a Kényszer, az Elnyomás, az „emberbőrbe öltözött, sátánokkal bélelt fenevad”. Az arcon – hegyével fölfelé – végigfekszik egy hóhér-kard. Bár a Szilveszter fejét lecsapni készülő bakó markolja, a szemlélőben inkább a központi archoz társul, s annak irgalmatlanságát fokozza.

A csaknem geometriailag szerkesztett félkörös kompozíció – melynek szilárdságát az egyik oldalon Szilveszter kinyúló lábfeje, a másikon a hintókerék biztosítja – nemcsak az egész költemény sarkpontjait adja, hanem roppant feszültséggel a tragédia levegőjét is. A rajz legmélyebb részein – mintegy az élet szintje alá csúszva már – a bárdnak hajtott fej és a csonttá aszott asszonyi holttest.

A kép lényege a középvonalban sűrűsödik: fönt a diadalmas Zsarnokság, lent védtelen áldozatai. S milyen nagyszerű telitalálat, hogy a lehullani készülő fej abba az asszonyi ölbe esik majd, amely számára az élet szinte egyetlen melegségét jelentette!

Petőfi humorát talán még ma sem értékelik eléggé. Pedig csak a legnagyobbakéval mérhető. A rajzok erre is szolgáltatnak néhány bizonyítékot. Közülük csak kettőre emlékeztetek: 327az egyik a Csokonai, a másik A tintásüveg. Ha csak kulcsszavakat kellene felsorolnom, a Csokonai mellé ilyesmiket tennék: gömbölyűség, kövérség, jólét, jámbor bárgyúság stb. A tintásüveg mellé: szikárság, egyenes vonalak, nélkülözés, elegancia stb. Túl a két vers közvetlen ábrázoló erején: bennük van két életforma, két sorsforma, két magatartás, két társadalmi helyzet általános megmutatása, ugyanakkor a költő véleménye is róluk. Azt mondtam, hogy a Martyn-rajzok Petőfi-atmoszférát adnak. Igen, de most már, néhány elemzés után, nem volna-e jogos, igazságos és helyes kiegészítés azzal, hogy pontos és élesen kritikus kor-atmoszférát is – híven Petőfihez.

Folytassuk az elemzéseket? Hálás feladat lenne, de hely nincs rá. S a végső eredmények azonosak lennének.

Inkább még néhány egyéb ideillő gondolatot!

Martyn vonzódása az absztrakcióhoz közismert. Ez a Petőfi-rajzokon is igazolható. Talán elég, ha a már elemzett képeken túl Az apostol még néhány rajzára utalok, pl. a gyermek megtalálására vagy a remek felépítésű Arany Lacinak-illusztrációra, esetleg a griff hátán repülő János vitézre vagy a Befordultam a konyhára tömör, rendkívül zárt, szinte szétrobbanthatatlanul egységes konstrukciójára.

Milyen harmonikusan egybehangzik például az Arany Lacinak szelíd ritmusú hintaszék-vonala a két alak (a költő és a gyermek) testhelyzetének vonalával. Milyen jólesően ismétlődik meg Arany Laci törzsének és lábának hajlása kis aszimmetriával a költő magyarázó jobb kezének szögében.

A János vitéz a griffen meg csaknem szabályos X-alak, ha alap-szerkezetét nézzük. S figyeljük csak meg, hogy itt viszont a földről, a kép alsó jobb sarkában emelkedő sötét felhőcsík milyen kitűnően alátámasztja a griff-farok hangsúlyozása miatt kissé elbillenni akaró egyensúlyt!

S itt kínálkozik Petőfi modernségének kérdése is. Martyn nagyon mainak, nagyon korszerűnek, nagyon modernnek véli és mutatja. Szinte tanácstalan ámulattal nézegeti a régebbi Petőfi-illusztrációkat, köztük több neves művész: Benczúr Gyula, Lotz Károly stb. jóval a költő halála után született műveit. Kivétel nélkül porosak, elavultak, másodlagosak, s az ember sokkal, de sokkal távolabb érzi őket az időben, mint a Petőfi-verséket. Petőfi fiatal maradt, ezek a rajzok megöregedtek. Mintha semmi közük nem lenne Petőfihez. Hogy itt me328gint az igazi lángész csodája ismétlődött meg: nyilvánvaló. Az a csoda, amely nem jósol, mint általában hiszik, hanem utat és sorsot jelöl ki és szab meg, s ezzel válik maradandóan frissé.

Bárhogy van is: Petőfi modernségét, korszerűségét, maiságát rajzban is el kellett mondani. A nagyon kevesekkel együtt, akik ezt sikerrel tették, erre vállalkozott Martyn Ferenc is. Nagy érdeme, hogy rajzaival segített Petőfit a képzőművészetben is a mába hozni, annak eszközeivel is felhívni a figyelmet, mekkorát tévédnek, akik Petőfit egyszerűen föltették az irodalomtörténet könyvespolcára, még ha a legmagasabb helyre is, de ritkán emelik le onnét.

Ennek a sorozatnak ott a helye a Petőfi-összes mellett. Érdemes együtt lapozni őket.

Jelenkor, 1973. 5. sz. 401–405. p. = Martyn Ferenc: Petőfi olvasása közben. [Rajzok.] Bev. Csorba Győző, Solymár István. Bp. 1973, Képzőműv. Alap. 4 lev., 20 t. [Fűzetlenül, közös tokban.]

329

Zavarban vagyok, furdal a lelkiismeret, és szégyellem magam. Az Új Írás Arany-élményemről kérdez. Eszembe jut, hogy különféle nyilatkozataimban, amikor mestereimről esett szó, amikor azt firtatták, kik voltak rám hatással, Arany János nevét talán egyetlen alkalommal sem említettem. Pedig a valóságban Arany számomra változatlanul afféle vastartalék volt. Ha már mindenből kifogytam, üres és nagyon fáradt voltam, az ösztön rejtelmes bölcsességével mindig az ő kötete után nyúltam.

Nem úgy jött velem, mint mondjuk Ady vagy még inkább József Attila. Hiányzott kapcsolatunkból a szokvány-rendszeresség, a megbízható állandóság. Vagy talán csak a rendszeresség. Az állandóság valahogyan megvolt. Érzelmes hasonlattal olyasféleképpen, mint a tékozló fiú és apja között. A vérség biztosítja a kötelék elszakíthatatlanságát, de élővé, érzékelhetővé csupán a fiú csődjei teszik. Mikor visszakényszerítik a szülőház küszöbéhez.

De ha így van, akkor esetleg nincs is annyira komoly okom a szégyenkezésre. Az evidencia süllyed a legkönnyebben a tudat alá. Éppen mert szöveteink mélyéig bennünk van.

Mulasztásaimért most lelkendezéssel törlesszek? Könnyen tehetném: ad rá elég okot Arany költészete. Költészetet mondtam? Helyesebb volna azt mondanom: teremtett világa: sőt szívem szerint: világmindensége.

Nem lelkendezem. Ünneprontás lenne. Maradok vele úgy, ahogyan eddig voltam. Még azt sem ígérem, hogy ezután fölsorolom, ha mestereimet, kedves költőimet kérdezik.

Petőfi azért a nyálért akarta megcsókolni Aranyt, ami a bujdosni indult és a száraz nádasban álomba zuhant Toldi szája végén kicsordult. Jelentem, hogy én sok egyébért megtenném ugyanezt. Egyebek közt ritka emberi nagyságáért, hátborzongatóan látomásos realizmusáért, elképesztő mesterségbeli mindentudásáért, lélektani bravúrjaiért, versei varázslatos zeneiségéért (akad olyan verse, amit olvasni nem is tudok, csak énekelni), Shakespeare-i humoráért… Aztán például a Szondi két apródjáért, a Vásárban-ért, a Sejtelem és a 330Piroska betegségében négy-négy soráért, az épp csak elkezdett Juliska emlékezetéért, a Népdalért, az Őszikékért és még sok-sok kedvencemért.

Igen, megcsókolnám hálával és tisztelettel. Még a kezét is.

Új Írás, 1982. 10. sz. 92. p. – Válasz a Vallomások a géniuszról c. körkérdésre.

331

Mostanában kezdenek divatossá válni a különféle hatásvizsgálatok, közöttük az esztétikaiak is. Alapjában véve okos dolog ez, hiszen minőségi igényt fejeznek ki.

De a hatásvizsgálat nem mindenütt végezhető egyforma eredményekkel. Az adatok, a számok esztétikai területen legfeljebb kisegítő bizonyítékok. A valóság náluk sokkal mélyebben van, és igen nehezen leplezhető le.

Adyról kérdeznek. Az élő Ady jelenlétét és sugárzását igyekeznek megfogni 1968-ban, s azt, hogy Ady eddigi élete mit hozott irodalmunknak és társadalmunknak.

Egyetlen, s nyilván nem vitatható mondatból szeretnék kiindulni: Ady nagy költő. Ha ezt elfogadjuk, következik belőle, hogy utána nem lehetett irodalmunk, különösen költészetünk olyan, mint előtte volt; továbbá mivel Ady a magyar sorskérdések mindegyikéről elmondta vallomását: utána ezek egyikéről sem lehetett úgy gondolkozni, mint előtte.

Ha Ady irodalmi hatását mérlegeljük, azért különösen nagy feladat a bizonyítás, mert ami könnyen kimutatható, az inkább az epigonoknál jelentkezik. Velük pedig nem érdemes foglalkozni. Ady termékenyítő s igazán értékes hatása a jó írók, a jó költők műveinek viszont a szövetébe épült és épül bele. Nézésüket, látásukat, magatartásukat, az írói anyag megközelítésének és kezelésének a módját érinti inkább. Ilyenformán szerintem Ady mindmáig eleven hatóerő irodalmunkban.

Persze van életművében elavult vonás is. Főként a szecesszió nyomaira gondolok költészetében, de említhetném az olykor romantikus pátoszt is.

Hogy hol áll Ady a világirodalomban, arra megint nem egyszerű a válasz. Ha joggal megérdemelt helyét nézem, azt kell felelnem, hogy a legnagyobbak közt. Ha a valóságos helyét, azt kell mondanom, ennél jóval lejjebb. Mert Ady, úgy vélem, lefordíthatatlan költő, vagy legfeljebb úgy fordítható, hogy a fordítás egyúttal meg is szürkíti. Persze talán az is lehetséges, hogy nem akadt még megfelelő fordítókra. Nagy költők kellenének ehhez, s olyanok, akikben legalább hozzávetőleg annyira megvan a magyar sors, a sajátos magyar lélek és szemlélet 332megértésének képessége, mint egy született magyarban. De lesznek-e valaha is effélék?

Ifjú szívekben élek. (Vallomások Adyról.) Sajtó alá rend. Vezér Erzsébet. 2. [jav.] kiad. Bp., 1972. Petőfi Irod. Múzeum – N. P. I. 90–91. p. – A címet mi adtuk.

333

Nem vagyok filológus. Hajlamom sincs rá. Babits Mihály két versének nem is a keletkezési idejét kívánom kutatni, a Babits-szakértők ezt nyilván megtették már. Az általam ismert Babits-kiadások szerkesztési rendjében az Egy verses levélre az Újabb versek végén szerepel, a Világon való bujdosásaimnak kezdetű töredék pedig a Hátrahagyott versek-et zárja. De ez utóbbi dátuma több kiadásban 1940 októbere, az előbbi keletkezésének idejét nem találtam jelezve sehol. A megjelenését csupán, amely 1941 eleje. Egészen pontosan a Sorsunk 1941. január–áprilisi száma. Ami valóban az év elejét jelentette, hiszen az induló folyóirat Beköszöntő-jének dátuma is 1941 áprilisa.

Melyik volt a két vers közül tehát az utolsó és melyik a legutolsó? Nyugodjunk bele a kiadások sorrendjébe, hiszen itt úgyis csak néhány hónapos eltérésről lehet szó. Különben, mert a versek egy-anyagúak, azt gondolom, lényegében egy-idejűek is. Afféle alkotás-lélektani ikrek. Nekem mindkettő kedves versem, együtt az. Mindig is együtt szerettem őket. Talán azért is, mert ez is, az is valahogyan utolsó. Az utolsó versek iránt általában különös vonzalom él bennem. A lezárt életművek összegyűjtött verseit általában hátulról kezdem olvasni. Ott találom a summázásokat, még ha nem is mindig a legnagyobb verseket.

Életem egyik múlhatatlan szomorúsága, hogy nem ismerhettem meg személyesen Babits Mihályt. Ahogy a Nyugat első nagy nemzedékének legtöbb tagját sem. Fájdalmas kudarcnak érzem valamennyit, de főként a Babitscsal valót. Mert a nagy nemzedék tagjai közül Babitshoz vitt volna a legtermészetesebben utam, neki volt a legtöbb köze ahhoz a városhoz, melyben születtem, éltem, és élek ma is: Pécshez.

Korom miatt megtörténhetett volna a találkozás. Ha csak a Babits Emlékkönyvet lapozgatom vagy nemzedékem emlékezéseit, sorozatosan látom a szerencsésebbek neveit Rónay 334Györgytől Jékely Zoltánon és Weöres Sándoron át Devecseri Gáborig, sőt Somlyó Györgyig.

Az sem lehetett akadály, hogy távol éltem Budapesttől. Takáts Gyulának Kaposvárról is sikerült a kapcsolat-teremtés.

Mi volt hát az ok? Néhány év korkülönbség a harmincas években Pécsett egyetemistáskodó fiatal írók: Takáts Gyula, Weöres Sándor, Tatay Sándor között és köztem. Az, hogy én a jogi kart látogattam, ők bölcsészek voltak, s nem utolsó sorban visszahúzó félszegségem, amely ugyanakkor jól megfért a makacs önbizalommal.

A Pécsett élő írók közé is csak akkor merészkedtem, amikor megjelent első kis versesfüzetem, a saját, nehezen összekuporgatott pénzemen 1938-ban kiadott Mozdulatlanság. De hogy Pécsnél tovább is menjek, arra gondolni sem mertem.

Kötetem valamilyen rejtelmes úton mégis eljutott a Nyugathoz, J. F. recenzeálta egy 1939-es számban. A recenzió, melyet egyébként a recenzens maga is később igazságtalannak minősített, nem volt egyéb, mint türelmetlen elmarasztalás.

Ez a keserves élmény végképp megbénított. S bár 1940-ben megjelent egy francia vers-ciklus fordításom – ez már a Janus Pannonius Társaság könyvsorozatában –, s bizonyos, hogy Babits Mihály, aki a Társaság tiszteletbeli tagja volt, kapott belőle, kezdeményezni még mindig nem volt bátorságom.

Egy alkalommal mégis sikerült, ha egyoldalúan is, igen közel jutnom hozzá. 1941 első hónapjaiban megindult a pécsi Sorsunk című folyóirat szervezése Várkonyi Nándor irányításával s egyebek között Weöres Sándor roppant tevékeny közreműködésével. Én magam ekkor még csupán lelkes volontőrként sürgölődtem a lap körül, csak néhány év múlva lettem egyik társszerkesztője.

Azt tudtuk, hogy Babits Mihály ekkor már mind mélyebbre szállt „a kínoknak eleven, süket és forró sötétjébe”. A szerkesztői ambíció mégis képtelenségnek tartotta volna, ha az első számban nincs Babits-írás. Ez az ambíció még a kegyetlenséget is vállalta, s Várkonyi Nándor Weöres Sándort kérte közvetítésre. Weöres Sándor Babitsot személyesen ismerte, családi kapcsolataik is voltak. Weöres – akit Pécs városa közkönyvtárának újból való megszervezésével ekkor már megbíztak – a budapesti Egyetemi Könyvtárban ismerkedett a szakmával. Weöres késedelem nélkül cselekedett, s mint Várkonyi Nándor 335a Pergő évek című könyvében idézi, 1941. március 8-i levelében már ezt írhatta:

„…Leveled vétele után azonnal kéziratot akartam kérni Babitstól, és az eredményt mindjárt megírni… Örömmel tudatom, hogy megígérte a verset a leendő pécsi folyóirat számára. Azt mondta, hogy jelentkezzek nála egy héten belül.”

Arra már nem emlékszem, hogy valóban egy hét telt csak el vagy valamivel több, de egyszer csak kezünkben volt a költemény: Egy verses levélre – Reményik Sándornak. Megrendítően hiteles igazolása riasztó értesüléseinknek.

Azóta kedvencem ez a vers, azóta sem felejtem, hogy milyen szégyenkező iszonyat és boldog öröm járt át olvasásakor. Hogy valamiképpen még fizikailag is éreztem a költő jelenlétét. Szégyenkeztem, mert olvasnom kellett egy porig alázott test pátosztalan magamegadását. Örültem, mert a lélek mégis győzött, s a jajkiáltásból mű lett, igaz, hiteles, maradandó.

Mélyen leleplező a versben a „nyomorék vitéz”-hasonlat. Én Babitsot mindig harcos egyéniségnek tartottam, s hamisnak a pacifizmusáról, félénkségéről szóló állításokat. Igenis, szünet nélkül csatázott, vitézkedett az igazságért, a szépségért, az emberségért – ha mással nem, önmagával. Itt a kínoktól már a tudatalatti régiók közelébe letaszított lélek nyilatkozott meg, s ebbe nem szólt bele semmiféle meggondolás.

A legutolsó vers címtelen töredék bár, én egésznek, befejezettnek érzem. A Világon való bujdosásaimnak kezdetűről beszélek. Ezt a verset amaz előbbi vers alkotáslélektani ikrének mondtam. De nemcsak az idő és az élmény közös anyaméhe kapcsolja őket egybe, más hasonlóság is van köztük. Például mindjárt az, hogy egyetlen sor különbséggel azonos a terjedelmük. Az egyik 22 sor, a másik 21. Valamiképpen szerkezetük is rokon. Központi üzenetük a testi szenvedés közlése. Ebben a legutolsó versben így:

336

Csakhogy míg az első vers tagadásos bizonyítás, mert miközben arról beszél, hogy már képtelen írni, születik meg a vers, a második állításos: holtig termő képességet adott neki az isten. Itt éppen az ellentét határozottsága mellett az azonos konklúzió rokonítja a két verset.

Az Egy verses levélre négyes és ötödfeles, rímtelen jambusokban készült, a Világon való bujdosásaimnak… tercinasorozat, hatodfeles, illetve negyedfeles jambusokban a b c / a b c // d e f / d e f // stb. rímekkel. A formai különbségek azonban mit sem változtatnak a beszéd természetességén, a mondattagolás hasonlóságán. Az Egy verses levélre összesen hat mondat, de úgy, hogy az utolsó tíz soros, a Világon való bujdosásaimnak… három, illetve a pontosvesszőt is figyelembe véve négy mondat, de az utolsó itt is hosszú, kereken kilenc soros.

És mindkettő úgy fejeződik be, hogy nem zárul le. Az egyikben a „tovább” szó az utolsó sorban, a másikban a vers utolsó szava: a „kitágul” hagyja nyitva a verset, és bízza ránk a folytatást.

Ezt a verset külön szeretem a „De ahelyett”-ért. Ami tulajdonképpen kizárásos ellentétet jelentő kötőszó, itt pedig furcsa és meghökkentő módon megengedő, párhuzamos ellentétet, egyidejűséget fejez ki, tehát olyasfélét, hogy „de ugyanakkor”, „viszont ugyanakkor”. A szöveg felületes olvasásra zavar, ám aki egy kicsit is belemélyed, pontosan érzi, miről van szó, s élvezi az áttételes fogalmazást.

Az utolsó és a legutolsó… Bennem egymás mellett hallgatnak és zengenek most már halálomig.

Új Írás, 1983. 11. sz. 110–112. p.

337

Ilyenkor tavasz táján sok furcsaságot elkövet az ember. A Magyar Nyelv Értelmező Szótárában is például különös szavakat keresgél. Olyanokat, mint teszem a „koslat”. Meg is találja annak rendje-módja szerint. Közvetlen s átvitt, illetve népi értelmében egyaránt. Világos, pontos fogalmazásban. Sőt az átvitt értelmű jelentésénél példákat is talál. Köztük egy irodalmit, így: [Egy költőre] Mit koslat ködgyűrők [= ködöt eloszlatók] körül… / ha nem vívódik emberül / a népek nyomorával! Józs. (Vagyis: József Attila.)

Idegesen nyúl a József Attila-kötet után. 1962-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál, Szabolcsi Miklós rendezte sajtó alá. A 293. lapon a vers-részletet így olvassa: „Mit koslat ködgyűrűk körül…” Megnyugszik, tehát mégis a „ködgyűrűk” és nem a „ködgyűrők” a helyes, hiszen ő is így tudta. De aztán megint nyugtalankodni kezd. Majd inkább a kritikai kiadásban ellenőrzi: József Attila összes művei. (Sajtó alá rend. Waldapfel József és Szabolcsi Miklós.) Bp. 1952. Akadémiai Kiadó… 1–2. köt. Ezt a kiadást Bóka László és Németh Andor lektorálta. A 2. kötet 25. lapján meghökkenve olvassa: „Mit koslat ködgyűrők körül…” Hát mégis „ködgyűrők”? Vagyis: rosszul tudta.

S akkor már csak az érdekesség kedvéért is elmegy egy könyvtárba s előhozatja az ott lelhető valamennyi József Attila-kiadást. Meglepetése nőttön-nő. Mert hol így, hol úgy találja a rejtélyes szót. Az 1950. évi Révai-féle kiadásban „ködgyűrők” áll, a „Külvárosi éj” címmel 1958-ban megjelent Olcsó Könyvtár-válogatásban ugyancsak, s hasonlóképpen az 1940-es Cserépfalvi-kiadásban. Viszont az „Aranykönyvtár” 1961-es kiadásában „ködgyűrűk” olvasható, s ami még furcsább: a „Magyar Klasszikusok” sorozatban 1952-ben (tehát az akadémiai kiadás évében) megjelent: József Attila válogatott művei c. kiadásban szintén, stb. Pedig… pedig ez utóbbi kiadás szerkesztőbizottságában pl. ott lelhető Bóka László neve is, aki az akadémiai kiadás egyik lektora volt; az akadémiai kiadás egyik sajtó alá 338rendezője viszont az a Szabolcsi Miklós, aki az 1962-es kiadást is sajtó alá rendezte.

A szegény olvasó reménytelenül felsóhajt: Hol is koslat végül? Mert hát nem egészen mindegy. Arról nem is beszélve, hogy még ha a „ködgyűrők” is a hiteles szó (bár a vers nem ezt sugallja), a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának azt a magyarázatát, hogy ködgyűrők = ködöt eloszlatók aligha hiszi el, mert maga a Szótár is: pl. a „gyűr” ige jelentései között egyetlen olyat sem sorol fel, ami valamiféle „eloszlatásra” utalna.

Ugyanakkor a szegény olvasót a szokásosnál is mélyebb tisztelet önti el a filológusok iránt, hiszen milyen nehéz lehet egy nagyon-nagyon régi, mondjuk 200 éves szöveg hitelességének a megállapítása, ha ezé a 30 éves, nagyon régi szövegé is megoldhatatlan.

Megjelent – ag – jellel. Jelenkor, 1963. 6. sz. 551–552. p. – Az alcímet mi adtuk.

339

Még 1937 decemberében valamikor egy vidéki fiatalember, aki mérhetetlenül távol állt az irodalmi élettől, de mérhetetlenül közel a költészethez és a költőkhöz, s aki ennek ellenére egyetlen élő költőt nem ismert még, csak látott olykor messziről, áhítattal a pécsi Janus Pannonius Társaság felolvasó estjein – ez a fiatalember szörnyű hírt olvasott az újságokban: azt, hogy egy költő Balatonszárszón a vonat elé vetette magát, s szörnyethalt. József Attila volt a neve.

A fiatalember, aki előtte alig két héttel töltötte be huszonegyedik életévét, s aki nagyon-nagyon testvérének érezte a halálba menekülő költőt, mert ő is tudta már, mi a nyomor, a nélkülözés, a megaláztatás, félárva volt, családjával együtt üldözöttje a háztulajdonosoknak, a hitelezni tovább nem hajlandó fűszereseknek, henteseknek, s aki tizenkét éves korában gyakorlati tapasztalatból tudta már, mi az az árverés, az éhezés, röviden: akit mélységesen megszólítottak József Attila versei – ez a fiatalember versben siratta el az alig tizenegy esztendővel idősebb költőt, akit dehogyis mert volna költőbátyjának, pláne Attilának nevezni, ám akit igenis vértestvérének érzett, és azt hitte róla, hogy igen-igen megérti.

Ez a verse 1938-ban napvilágot is látott első, saját összekuporgatott pénzén megjelentetett kis kötetében, a Mozdulatlanságban.

Azóta tudja már, hogy az óceánnak csupán a partján, a Himalájának a lábánál járt még akkor.

De a szíve megmelegszik a gondolatra, hogy olyan korán sikerült fölismernie a Páratlant, a Rendkívülit, s azóta hűségesen a nyomában maradnia. S boldog, hogy kereken háromszor annyi idősen immár s mesterségében sokkal több aggállyal, de iránta százszorosra nőtt szeretetben ismételten verset írhatott e ríkatóan nagy emberi csoda tiszteletére.

S ha első versét József Attila emlékének ajánlotta, a másodiknak egyszerűen azt írta címe alá, hogy József Attilának, mert most már nincs kételye, hogy a költő él, különleges metamorfózisok rejtélyes útjait végigbolyongva és bolyongva raj340tuk ma is szüntelenül a törvény határozottságával és a gazdagság meglepetéseivel.

Somogy, 1980. 2. sz. 4. p.

341

A szellemi élet és az irodalom személyiségei közül félszáznál több címére küldtük el alábbi kérdéseinket:

1. Hogyan értékeli, miben látta Ön (régebben, és – ha ez esetleg változott – miben látja ma másként) Illyés Gyula életművének legnagyobb jelentőségét a magyar kultúrában?

2. Sokan úgy vélekednek, hogy Illyés Gyula halálával a magyar irodalomban egy több évszázadon átívelő, meghatározó vonulat – vagy korszak – lezárult. Sokan ennek az ellenkezőjét állítják. Ön melyik álláspontot képviseli, és mivel indokolja ezt?

3. Kérdéseinkre a válaszokat egy vidéki közösségi kalendárium – ezúttal Illyés Gyula emléke előtt, az ő 85. születésnapján tisztelgő – negyedik évfolyama számára kérjük. (A Dombóvárról szóló 1934-es gyönyörű Illyés-vallomással indítottuk útjára 1984-ben a Dombóvári Kalendáriumok sorát.) Olvasóink bizonyára szívesen fogadnák, ha Ön, Illyés Gyulával kapcsolatos valamilyen személyes élményéről, emlékéről vagy esetéről is beszámolna.

1. Illyés Gyula életművének legnagyobb jelentősége kultúránkban – véleményem szerint – az egyetemesség. Jelenünk és történelmünk szinte minden kérdése foglalkoztatta. S nemcsak a tájékozódás mélységéig, hanem a vélemény-mondás határozottságáig és az útmutatás biztonságáig.

Miként Veres Péter, ő is „népben és nemzetben” gondolkodott. Modern volt a szó legnemesebb értelmében, de soha nem tévedt az álmodernség mostanában gyakori mocsarába. Ragyogó érzékkel tudta a legkülönfélébb haladó irányzatokat összehangolni. Élő kapocsként fogta egybe a magyarság jószándékú törekvéseit. Azt hiszem, kulturális életünkben egész történelmünk folyamán azok közé a nagyon kevesek közé tartozott, akiket minden becsületes ember tisztelt és példának tekintett.

2. Nem hinném, hogy Illyés Gyula halálával irodalmunkban valamiféle korszak vagy vonulat lezárult. Ahogy Illyés Gyula is a maga egyéni módján teljesítette a mindenkori magyar író 342köteles feladatát, mai legjobbjaink ugyanezt teszik. De persze szintén a maguk módján, ezért Illyésétől formailag különbözően, lényegileg azonban ugyanazzal a töltéssel.

Az erőszakos „korszakolás” inkább irodalomtörténészi mankó. A jó nemzeti irodalom mindig azt csinálja, most is, amit éppen kell.

3. Illyés Gyulával több ízben találkoztam. Közelebbi személyes kapcsolatom ugyan nem alakult ki vele, de néhány jellemző apróságot őrzök róla.

Mindkettő a második világháború utáni években történt.

Az első 1946-ban, a Pécsi Ünnepi Hetek idején. Illyés Gyula is a meghívott vendégek között volt. Egy alkalommal az akkor még létező székesegyházi énekkar adott műsort a négytornyú templomban. A műsor után a székesegyház előtti téren karikába gyűlt a meghívottak egy része, értékelni mintegy a hallottakat. Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Berda József, Keresztury Dezső, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a feleségével s még néhányan, akikre már nem emlékszem. Jómagam kezdő íróként, mint a vendéglátó város egyik rendezője, szintén ott álltam a körben. Kereszturyné – maga is főiskolát végzett zeneművész – némi sóhajtás kíséretében megjegyezte:

– Talán mégis kár volt a püspök valamennyi birtokát elvenni. Ez a kórus fenntartását nyilván lehetetlenné fogja tenni.

Illyés Gyula idegesen fölrántotta fejét, és ingerülten, s nem éppen udvarias hangon azonnal megszólalt:

– Nagyobb dolgokról van itt szó, kedves Marika.

Csönd támadt. A miniszter-feleség elkomorult, és kisvártatva közölte: visszavonul, mert fáj a feje.

A másik történet egy – talán az 1945. évi – képviselőválasztás előtt esett meg. Illyés Gyula Kodály Zoltánnal együtt a Nemzeti Parasztpárt képviseletében kortesúton járt Pécsett, s a városházi tanácsteremben találkoztak a közönséggel. A beszédek elhangzása után a hozzászólók egyike – minthogy még a párizsi békeszerződés előtt voltunk – megjegyezte: a határok megvonása lényegtelen, hiszen ezek a jövőben úgyis spiritualizálódni fognak.

Illyés Gyula meglehetősen nagy indulattal közbekiáltott:

343

– Hát ha már spiritualizálódnak, akkor spiritualizálódjanak inkább Nagyváradon túl, mint innen!

Megjegyzését dörgő taps fogadta.

Válasz körkérdésre. = Dombóvári Kalendárium 1987–1988. Szerk. Balipap Ferenc. Dombóvár, 1987. Városi Művelődési Központ és Könyvtár. 27., 49–50. p.

344

Kapcsolatom a Magyar Csillaggal meglehetősen laza volt; laza, mert közvetett, annak ellenére, hogy verseim jelentek meg benne. Többnyire nem is magam küldtem el írásaimat a folyóirat szerkesztőségébe – ez már csak később történt –, hanem Weöres Sándor, aki akkoriban (1941), amikor a Magyar Csillag indult, Pécsett dolgozott.

Mégsem mondhatom, hogy szereplésem a folyóiratban nem jelentett igen sokat számomra. Hiszen ez volt az első fővárosi és valóban országos jelentőségű, sőt mint a Nyugat folytatója, irodalomtörténetileg is a legelőkelőbb magyar folyóirat, mely először közölte verseimet. Nyilván – s ezt nem hiszem, hogy csak utólag vetítem vissza – a folyóirat szerkesztőinek, munkatársi gárdájának egész szellemi szintje engem is feltétlenül szigorra kötelezett önmagammal szemben, s ezzel mindenképpen nevelt.

A lap írói közül rám a legnagyobb hatással Weöres Sándor volt; annál is inkább, mert ő szinte a Magyar Csillag egész létezése idején Pécsett élt, s nemcsak írásaival, hanem személyes hatásával is nagyon sokat adott nekem.

Olyan emlékem, ami szorosan a laphoz kapcsolódnék, nincs, íróiról több akad, ezek azonban a laptól függetlenek.

Tárgyi emlék, sajnos, a Magyar Csillagról nincs birtokomban.

Néhány mondatban nehéz a Magyar Csillag szerepéről beszélni irodalmunk fejlődésében. Mégis, szerintem, a legfontosabb két dolog: a Nyugat megfelelő szintű esztétikai-művészeti folytatása, továbbá (vagy ezzel együtt) annak a tágas, európai és haladó gondolatnak és gondolkodásmódnak képviselete, ami szintén a Nyugat öröksége volt. Ezt azonban a Magyar Csillagnak – minthogy háborúban született és élt – igen nehéz és bonyolult kül- és belpolitikai körülmények között kellett vállalnia.

Meggyőződésem, hogy a Magyar Csillag működésének kereken 4 esztendejében a szó legszorosabb értelmében történelmi feladatot teljesített: menedéket – ugyan egyre inkább ostromlott menedéket – nyújtván a magyar irodalmi, művészi 345és általában kulturális élet legjobbjainak s fórumot alkotásaiknak.

Külön megjegyzésként csak annyit, hogy hosszú-hosszú évek alatt szerzett könyvtárosi tapasztalataim alapján mondhatom: az olvasók legnagyobb része a Magyar Csillagot egészen természetes módon tekinti a Nyugat folytatásának. Olyannak, amely politikai kényszerből legfeljebb névváltozással, különféle apróbb szervezeti s egyéb újdonsággal járt, egyébként teljesen azonos volt a Nyugattal. Úgy vélem, ez a tény nem közömbös a Magyar Csillag rangja és irodalomtörténeti helye szempontjából.

Vallomások a Nyugatról. Sajtó alá rend. Rónay László. Bp. 1971. Petőfi Irod. Múzeum – N.P.I. 15–16. p.

346

Írtak már róla többen, elemezték, magyarázták, tűnődtek fölötte, külön is, együtt is három társával s bele is állítva Radnóti költészetének egészébe.

Amikor azon elmélkedtem, hogy mivel tiszteleghetnék én a költő emléke előtt, mégis ellenállhatatlan vonzódást éreztem a 3. Razglednica iránt. Talán azért, mert általában is rendkívüli módon szeretem az utolsó verseket, talán azért, mert Radnóti Miklóst semmi egyéb nem köti Baranyához, mint az a négy sor, és persze a borzadályos út a megyén át Cservenka felől Mohácsra s onnan tovább Szentkirályszabadjára, a legutolsó vers születési helyére, a 4. Razglednicáéra, amit már Mohácson írni kezdett.

Akkori útjáról itt Pécsett alighanem senki sem tudott. Mi, itt élő írók ugyancsak rettegésben töltöttük napjainkat. A Sorsunk című folyóirat megszüntetését politikai önvédelemből elhatároztuk, a novemberi szám már meg sem jelent.

A szovjet csapatok október 25-én a Mohácsi-szigeten átlépték Baranya határát, 26-án megjelentek a Duna mohácsi bal partján, s lezajlott az első tűzharc is köztük és a jobb parton állomásozó hitleri egységek között.

Amikor Radnóti október 24-én beírja kockás füzetébe a 3. Razglednicát, még csak a menekülők és az izgatott hírek jelzik, hogy közeledik a front. A 27-i vagy 28-i bevagonírozások idején viszont Mohács már frontváros, délről odahallatszik az ágyúk dörgése.

A 3. Razglednica négy sor mindössze. Vagy esetleg öt, mert a dátum ezúttal a versnek félig-meddig szerves része. Mindenesetre jóval több és fontosabb mint az átlag-keltezések.

Íme a vers:

Afféle középkori és modern haláltánc-freskó egyidőben. Négy, vagy pontosabban négyes tagolású kép, aggályosan tárgyilagos kijelentő mondatokban. Indulatszónak, felkiáltójelnek sehol semmi nyoma. A realizmus felső foka. Ezért is száll föl a papírról.

„Az ökrök száján véres nyál csorog” – indul a vers. Kőszegi Ábel kitűnő könyvében, a „Töredék”-ben olvasom, hogy Kiskőszegről elindulva „Egy csorda mellett vonultak el, majd rövid idő múlva két vagy három ökröt hajtanak a menetoszlop elé… ez lesz a menetütem a Kiskőszegtől három kilométerre lévő Darázsig. Dél felé érnek oda, s az iskola udvarába terelik az ökröket, utánuk a menetet. Egy állatot letaglóznak, majd feldarabolják.”

Íme az élményalap, a kép mintája. S a verssor mennyivel több! A szenvedő élőlények alsó rétegének ábrázolása. Az állatoké. Mert stilisztikailag nyilván csak „pars pro toto”, hogy éppen ökrökről beszél. A költői ösztön csodája, hogy a nagyon köznapi tapasztalat néhány szó segítségével át tudott változni esztétikai értékké, s egyúttal történelmi helyzetrajz részévé, sőt valamiképpen morális ítéletté is.

Az ember itt még nincs jelen, csak asszociációban a domesztikált állat említésével.

A második sorban már ott az ember is. Ismét Kőszegi Ábel szavai: (Mohácson) „Az emberek nagy része a vasbeton padlón alszik a tört ablakú termekben. Nincs túl hideg, de folyton fáznak. Sokuknak véres a vizelete.” Megint az előbbi jelenség. Ezúttal a szenvedő élőlények felső rétegének, az emberi rétegnek megtapasztalt gyötrődése fogalmazódik meg ismét csak esztétikai értékként, történelmi helyzetrajz elemeként és morális ítéletként. A sor „mind” szava azt igazolja, hogy a költő nemcsak társaira gondol riasztó látomásában, hanem az egész emberiségre. Az emberi nyomorúság méltóbb szinten is kifejezhető lett volna. Radnóti – s újra a költői intuíció remek működése – tisztában van vele, hogy a megalázott emberi méltóság ezzel a keservesen groteszk képpel még nyersebben dokumentálódik.

Van aztán ebben a sorban egy figyelemre méltó verstani jelenség is: a „véreset vizelnek” kettős, mégpedig „v”-hangos alliterációja. Talán nem vagyok túlzóan szubjektív, ha én a „v”-ben (alakja miatt is?) valamiféle behatolást vagy legalábbis 348bevésést érzek. Az alliteráció mintha az olvasó-hallgató tudatába akarná erőszakolni a szörnyű tényt.

S következik a harmadik sor. A kötőszavak nélkül sorjázó kapcsolatos mondatok harmadik tagja: „a század bűzös, vad csomókban áll.” Az eddigi értelmezések a „század” szót az általánosítások után konkretizálásnak veszik: az egységet, a katonai (munkaszolgálatosi) alakulatot értik rajta. Eszerint két jelzője is konkrét és erősen tapasztalati. A mosdatlanság, lerongyolódottság, a pihenőhelyek mocska persze, hogy a „bűzös” jelzőt idézte elsőnek, a „vad”-at viszont az elidegenedettség, a kivetettség. A „csomó” szóban a formátlanság, a gyűröttség fejeződik ki, esetleg a kisebb csoportokra szakadás.

Hanem engedtessék meg e sorok írójának, hogy előadjon egy másik értelmezést is. Azt, amit a vers megismerése óta, tehát több, mint harminc éve hordoz magában. Eszerint a „század” szó időt jelöl, azt a történelmi kort, amely a költőt körülvette. Ezzel az értelmezéssel a vers hatalmasan kitágul, s a megrendítő, találó, de mégiscsak körülhatárolt képből monumentális vízió lesz. Ebbe is beleilleszthető a mondat minden szava: a „bűzös, vad csomók” könnyen fölfoghatók morálisan is.

Hát így szeretem én olvasni és érteni ezt a sort. S ha az agyam elfogadja is a másik magyarázatot, a szívem továbbra is az utóbbi mellett szavaz. Mentségemre szolgáljon, hogy némi közvéleménykutatást is végeztem, s jó néhányan akadtak, akik az én értelmezésemet vallották.

A vers harmadik sorát pont zárja le. A negyedik sor külön mondat: „Fölöttünk fú a förtelmes halál.” Hogy a költő is részese a szörnyűségeknek, az csak itt derül ki. A birtokos személyragú helyhatározószó mutatja. Ha a „század” szót alakulat értelemben veszem, akkor e fölött, ha korjelzőnek, akkor az emberiség fölött. Az eddigi képeket a negyedik sor teszi személyessé. A másik háromban a költő csak lát, észlel, megállapít. De ettől még kívülálló is lehetne.

A hármas alliterációjú sor megint telitalálat. A „fú” szó kétségtelenül szelet társít. Az alliteráló három „f” nyomatékosan érzékelteti ezt. Hogy a halál maga-e ez a szél, vagy a halál szájából jön-e, az nem világos. De az igen, hogy mindenképpen valamilyen emberfölötti, kozmikus, világvége-szélről van szó. A költő azzal, hogy a „fúj” szót a „j” elhagyásával nem zárja le, az aleatorikus zene időtartam-szabadságát adja a kiejtésnek.

349

A harmadik alliterációs szó, a „förtelmes” újra csak morális ítélet is, nem csupán minőségjelző. A visszataszítóan undorítóra nemigen van a magyar nyelvben ennél megfelelőbb szó.

A sor – és az egész vers is – a „halál” szóval cseng ki. Alig lehetne másképp, hiszen az egész vers feléje halad. Mint iszonyú zárókő trónol a vers boltozatán. Azzal is, hogy rím, kötődik az előző sorhoz, tehát szilárd a helyzete.

A négy sor jambikus lejtésű. Az első, harmadik és negyedik ötös, a második hatodfeles jambus. A második sor után a gyakorlott fül keresztrímet vagy legalább félrímet várna, s ezzel együtt a második sor ritmusának visszatérését a negyedik sorban. Nem ez történik. A második sorra nem jön rím, ritmusa sem ismétlődik. Ezzel szemben a két eltérő ritmusú rímtelen sor után a két azonos ritmusú másodikat rím kapcsolja össze. Meglehetősen szokványos, szürke. De itt nincs is helye semmiféle látványosságnak.

A 2. Razglednica óta Radnótiról minden bizakodás lefoszlott. Már nem reménykedik, nem ábrándozik, csak följegyez. Mint valami súlyos felelősséggel terhelt krónikás. Semmi lényegeset nem mulaszt el, s amit elmond, hiteles és teljes. Mert ha más egyéb híradás nem maradt volna erről a korról, a 3. Razglednica magában is fölidézné a kor apokaliptikus levegőjét.

…1944. október 24-e, kedd. Alig harminc-egynéhány kilométerre Pécstől egy nagy magyar költő agyoncsigázva, bizonyára reszkető kézzel, de még mindig fegyelmezett betűkkel írja egy kockás füzetbe az évszázad egyik legmegrázóbb dokumentumát.

S bennem még sejtelem formájában sem élt a készülő tragédia. Bizonyára felhős kedéllyel, volt rá nekem is okom, de – iszonytató! – tettem a dolgom gyanútlanul.

Új Írás, 1984. 11. sz. 93–95. p.

350

Kedves Sándor,

(majdnem Sanyi futott a tollamra; hiszen Sanyi voltál mindig, s ez is maradtál barátaidnak. S különös módon: ahogy az irodalomban egyre nőttél, soha nem véltük méltatlannak Hozzád ezt a becéző névalakot: inkább megkomolyodott s feltöltődött a tiszteletnek és a szeretetnek rejtélyes feszültségével. De hát egy nyílt levelet mégsem volna helyes olyasmivel terhelni, amit a kívülállók legfeljebb csak megérthetnek, de nem érezhetnek.)

Tehát, kedves Sándor, megbocsáss, hogy köszöntő levelem néhány hónapot késik. Úgy emlékszem, júniusban töltötted be ötvenedik évedet, s most már szeptember van. Ám az idő… Egyik fiatalkori versedben ezt írtad:

Egy fabáburól beszélsz, de tudom, hogy Rólad van szó. S aki így áll az időben, mi annak néhány hónap? És mi annak egyáltalán ötven év?

Nem is annyira születésnapod a legfontosabb e levél indítékai között. Ez csak ürügy és alkalom egy s más elmondására, amit már régóta magamban hordozok, de a közelség és a férfiszemérem nem engedte megfogalmaznom. Lám, a lírikus, aki verseiben folyton magát teregeti ki, néha tartózkodóvá, szégyenlőssé válik. Vagy talán gátlásossá a szavak felelőssége miatt, ha címzettjük olyasvalaki, mint Te, aki előtt pucérra vetkőznek igazságukkal vagy hamisságukkal.

Most azonban a gátlásokkal birkózó szeretetnek társául szegődött az alkalom, s vállalom esetleges fejcsóválásaidat is.

Több mint húsz esztendeje tart barátságunk, s idestova harminc éve ismerlek. Először csak verseidből s közös barátaink híradásaiból. Még ma is bennem bizsereg az a ritka lelkendezés, melyet a Hideg van és A kő és az ember kavart bennem. Te akkoriban a pécsi egyetem bölcsészkarán tanultál, én meg – 351életem egyik, de nem egyetlen ballépése folytán – a másik épületszárnyban jogászkodtam. Verseket régóta írtam már, de egyedül, tapasztaltabb barátok segítő szeme és keze nélkül, a keresés hínárjába belegabalyodva küszködtem.

Költészeted kinyilatkoztatásként hatott rám, a mögötte lévő ember fizikai közelsége sajátos akusztikát adott neki. Gyönyörködtem, fáradhatatlanul gyönyörködtem verseidben, melyeket 1938-ban újabb gyűjteményed, A teremtés dicsérete gyarapított. Hatalmába kerített világod, művészeted. Korai verseidnek majd mindegyikéből ma is tudok sorokat, strófákat. Lankadatlanul kérdezősködtem utánad, minden apró adat érdekelt. A személyes megismerés kezdeményezésétől azonban valami beteges félszegség visszatartott. 1939 táján végre találkoztunk. Úgy emlékszem, Sch. É. költőnő lakásán történt. Annak a lakásán, akiről A vers születésé-ben írsz.

Aztán hamarosan a pécsi városi könyvtár vezetője lettél, s ettől kezdve szinte naponként együtt voltunk: elmélkedtünk, vitatkoztunk mindenről, de főként a költészetről. Még nem érted el a harmincat, és most, hogy felidézem egy-egy akkori véleményedet (számomra felszabadító tanítást), csodálkozva látom, hogy már akkor mennyi mindent tudtál, és milyen tisztasággal fogalmaztál.

Második verskötetem, A híd panasza talán meg sem született volna Nélküled. Még őrzöm a régi kéziratokat „iskolai osztályzataiddal”: 1–1/2–2–3 stb. – az akkori minősítés szerint. S megvan az a papírlap is, melyre kötetem tördelési sorrendjét felírtad.

Egybekapcsolt minket a Sorsunk szerkesztése is. Én ugyan a folyóiraton név szerint nem szerepeltem, de indulásától, 1941-től kezdve részt vettem a szerkesztési munkában. Veled, Lovász Pállal, Makay Gusztávval, majd később Bárdosi Németh Jánossal együtt, Várkonyi Nándor vezérlete alatt.

1943-ban elszakadtunk egymástól. Te hazamentél Csöngére, s én lettem utódod a városi könyvtár vezetésében. Ezt is elsősorban Neked köszönhettem. Te ajánlottál a város vezetőinek, mert segíteni akartál rajtam: láttad, hogy milyen keservesen bukdácsolok a közigazgatási munkakör paragrafuslabirintusaiban.

Aztán megint 1947–48-ban voltunk együtt Rómában, majd öt hónapon át. Oda már feleségeddel, Károlyi Amyval jöttél.

352

(Róma Téged nem különösképpen ragadott el. Először furcsálltam, később megértettelek. Az eredetit, az elsődlegest kerested művészetében, s ezt nem mindig találtad meg. Az etruszk és az archaikus görög művészet vonzottak csak igazán.)

Azóta ritkán találkoztunk, s levelet is alig-alig váltunk. De el kell mondanom, Te számomra változatlanul az vagy, aki voltál. S ha bármit csinálok, titokban arra gondolok, mit szólsz majd Te hozzá. Sietek megjegyezni, hogy ez semmiképpen sem szemléletem és hangom idomulását jelenti. Személyed, sajnos, elég gyakran s egyre megújulóan kíséri az a tévhit, hogy Te állítólag mindenkit a Magad képére és hasonlatosságára akarsz formálni. Aligha van nagyobb félreértés.

Nem találkoztam még művésszel, aki annyira kevéssé expanzív módon vallotta volna esztétikai nézeteit, mint Te. Véleményed az emberi egyéniségről is ellentmondana az ilyen törekvésnek. Ha Te bíráltál, mindig azt vizsgáltad, kibomlott-e a magból minden, ami kibomolhatott volna; élt-e a költő mindazzal a lehetőséggel, mely rendelkezésére állt.

Ha valaha is hatni akartál valakire, az mindig inkább az írói etika síkján történt. Arra tanítottál – példáddal is –, hogy vegyük komolyan az írást, ne sajnáljuk tőle erőnket, legjobb képességeinket: életünket. Nagy szavaknak hatnak, s Te az ilyenektől borzadsz, de én minden feléd pislogásomban ennek a számonkérését érzem sugározni szemedből.

Különös, hogy mégis éppen komolyságodat szeretik kétségbe vonni. Olyasmiket hallani Rólad, mintha te egy-egy versedet csak meghökkentésnek szántad volna. Tanúskodom melletted, hogy erről szó sincs. Nem vitás, hogy a művészi kifejezés problémái mindig módfelett izgattak. Egyszer – emlékszem –, nyilván valamiféle átmeneti fáradtság lelkiállapotában, azt mondtad nekem, hogy nincs kedved verset írni, mert mindent meg tudsz oldani, amit akarsz. Ekkortájt már foglalkoztál a Táncdal-lal és a Hangcsoportok-kal. Később sokat beszéltél is róluk. Hálás téma a gúnyolódásra és a lemosolygásra a „panyigai panyigai panyigai ű” vagy az „Ange amban ulanojje” és társai. De ha valaki végigélte volna Veled azokat a hosszú heteket, sőt hónapokat, melyekben e verskísérleteket formáltad, s nyomon követte volna ama, bizonyára elvileg kudarcra ítélt, makacs rohamokat a nyelv korlátai ellen a kifejezés hatá353rainak tágításáért: bizonyára nem jutna eszébe gúnyolódni és mosolyogni.

Igenis, komolyan kell venni e kísérleteket s a későbbieket is. De persze nem úgy, mint sokan, akik csak azért veszik komolyan őket, hogy mindjárt el is verhessék rajtuk és költőjükön a port. Nem az értelem ellen lázadtál Te – a magyar irodalom egyik legintellektuálisabb költője – ezekben a versekben. Éppen ellenkezőleg: a nyelv tartalmi-ritmikai-zenei anatómiáját, sőt fiziológiáját vizsgáltad az értelem legtisztább eszközeivel, a kifejezés lehetőségeinek gazdagítása érdekében.

Kétségtelen: nem vagy egyszerű képlet embernek sem, költőnek sem. Sok mindent lehet Rólad bizonyítani, és sok mindennek az ellenkezőjét is. Néhány állítás azért mégis megkockáztatható, melyben mindenkinek egyet kell értenie.

Elsősorban az, hogy amit csináltál, okvetlenül jelentős. Költészetünk legnagyobbjai közt a helyed. Skálád imponálóan tág. Démonokat idézni éppúgy tudsz, mint kristályosan egyszerű gyermekhangon énekelni. (Vajon nem Bartók legközelebbi rokona vagy-e?)

Van olyan területe is a működésednek, melyen versenytárs nélkül állsz. Gyermekverseidre gondolok, s arra, hogy a legtöbbet megzenésített, mert a legjobban megzenésíthető magyar költő vagy.

Ha semmi egyéb érdemed nem volna, már ezért is kijárna a tisztelet és megbecsülés. Gyermekek tízezrei nevelődnek csodálatos muzsikájú és pszichológiájú soraidon, s tanulják meg belőlük a költészet nyelvét. Zeneszerzők raját ihletted és ihleted. Már-már szinte „kötelező”, hogy aki dalt komponál, Téged ne hagyjon ki szövegírói közül. S ezeket a dalokat – főként a kórusműveket – ugyancsak százak és ezrek éneklik.

Kedves Sándor, levelem elején vallomásfélét ígértem. Elmondását annak, mit köszönhetek Neked, mi vagy számomra. Úgy látom, ezúttal sem sikerült. Hadd hihessem mégis, hogy valamit talán törlesztettem.

Nincs születésnapi köszöntő jókívánságok nélkül. Ezekkel szeretnék búcsúzni én is.

Persze egészséget és munkakedvet kívánok mindenekelőtt, s megfelelő külső és belső körülményeket az íráshoz.

Nemcsak Neked, hanem Magunknak is kívánom továbbá, hogy foglald el végre irodalmunkban azt a helyet, ami megillet: 354Sokszor játszottam már azzal a gondolattal, hogy ha majd valaki ötven-hatvan év múlva mostani folyóiratainkat lapozgatja (főként a néhány év előttieket), irodalmi közéletünket vizsgálja, nyilván lexikon után nyúl, s megnézi életrajzi adataidat. Mert bizony a jelekből alig derül ki, hogy Te most élsz és dolgozol. Pedig annyira gazdagok semmiképp sem vagyunk, hogy nélkülözhetnénk.

Végül – szintén magunknak is – kívánom, hogy írj, írj minél többet. Téged idézlek, Te figyelmeztettél rá:

A régi meleg baráti szeretettel

ölellek:

Csorba Győző

Jelenkor, 1963. 9. sz. 845–847. p.

355

Kórházba készültem. Bizonyára fölösleges, hogy a hangulatomról beszéljek. Csomagoltam. Nekem nem volt sok dolgom: a feleségem rakta táskába a szükséges holmikat. Én csak egy spirálfüzetről gondoskodtam meg egy golyóstollról. És olvasnivalóról. Ezt könnyű volt megtalálnom: alig néhány napja érkezett Weöres Sándor új kötete, a Kútbanéző Károlyi Amytól, Weöres Sándor névében dedikálva.

A felületes ismerkedésen már túl voltam. Megvallom, kissé idegenül, sőt riasztva hatott rám.

Aztán, amikor a kórházban megint elővettem, s alaposan végigolvastam, idegenkedésemet fölváltotta a mérhetetlen fájdalom s egyúttal a remekmű fölötti öröm ambivalenciája.

Aki a kútba néz, tükörbe néz. Magamagát látja. Ha mély a kút, valamelyest kicsinyítve, ha nem mély, szinte ugyanakkorában. A kutak vize hűs és csöndes. Ha fölébük hajlunk, a csöndet és hűvösséget érezzük is. De néha a kísértést is, hogy belevessük magunkat ebbe a hűvös csöndességbe.

Mindenesetre a kút-tükörkép hiteles, akár a finoman metszett tükröké.

Aki kútba néz, elmélkedésre is hajlamos. Gondolhatja vizét sekélynek, de mélységes mélynek is. És ha valami beléesik, akkor meditációra serkentő visszhangot is hallhat.

A kút-tükör él. Visszanéző arcunkat megtorzíthatja egy beejtett kavics, de akár egyetlen aprócska vízcsepp is. Csak ha a fodrozódások elülnek, tér vissza régi arcunk.

A kútmotívum Weöres Sándor új kötetében nemcsak a címben, másutt is megjelenik. Például a Csillogó kútkávák tragikus kicsengésű két utolsó sorában: „Jó lenne valami nagy mező kútjába ugrani / És minden feledhetőt felejteni.”

Lám, Weöres Sándort is megkísérti a kút mélye. Méghozzá ríkató egyszerűséggel. S a személyes megsemmisülés óhajával. Itt a hangsúly a személyesen van.

Ó, mennyire sajog a szívem, amikor a régi Weöres Sándorra gondolok! Arra, akit egyéni ügyei alig-alig érdekéltek. Aki a „mindenséget vágyta versbe venni”, mint Babits, de nagyon is tovább jutott magánál. Az emberről beszélt, mint a megfejten356dők leginkább megfejtendőjéről. Ám ritkán jutott eszébe, hogy sorsuk az ő sorsa is. Hogy vele is történhet valami rossz. S most egyszerre csak észreveszi, hogy a pokolba zuhant, és onnan kell(ene) beszélnie. De be van „falazva az emberi nyomorúságba”.

Kétségtelen: nem most kezdődött ez a személyes, elsőszemélyes életszemlélet. A hang keserűsége már mintegy tizenöt év óta egyre gyakrabban föltűnik verseiben. De akkor a tükörbe (a kútba) nézéskor mintha még nem ismerte volna föl a maga vonásait. Mintha egy akárkilény nézett volna vele szembe, akit persze részvéttel tudott szemlélni. („Nem magamnak írok, hanem másoknak.”)

Ebben az új kötetben – kevés kivétellel – tudja már fájdalma okát, hogy a kútból saját, személyes arca tekint vissza rá, és ebben a személyes arcban az ő személyes sorsa tükröződik.

Nyilván nagyjából másfél évtizede már annak is, hogy egy esett pillanatomban elpanaszoltam Weöres Sándornak, hogy nem jól érzem magam. Gyakran mintha irreális lenne a világ számomra, és minden, ami benne történik. Weöres Sándor rövid nevetéssel, és mintha meglepődött volna, így válaszolt: „Te csak most érzel ilyent? Én egész életemben így voltam.”

Nyomorúságos állapot az efféle. Tapasztalatból tudom. De talán ugyanakkor vigasztaló is benne éppen ez az irrealitás-érzés. Mintha nem velünk zajlanának az események. Nem vagyunk emberi identitásunk birtokában. Legföljebb a költőiében. De ha a gát átszakad, és az emberi identitás-tudat is megjelenik, méghozzá minden szörnyűségével, reménytelenségével, mi történik akkor? Mi vigasztalja azt az embert, aki tudja már, hogy bár költő ízig-vérig, eljutott odáig, hogy „A toll másként fog / mint amit írok.” (A kútba néz valaki), hogy „Elfelejtettem verset írni. / Pedig vers nélkül, / nehéz kibírni” (Átváltozások). S a vers utolsó sora ez a nem létező szó: „Elgondol-bolondol”. Bizony ez már nem a „Panyigai ü…” vagy az „Ange amban ulanojje…” kísérletező játékossága. Most már az a kérdés zaklatja: „Mi ez a sok / betű és szótag és szó / és mondat”.

Íme, a fájdalmas, nagy fordulat. Azok örök veszedelme, akik sokat néznek magukba (kútba). Akik meglátják a rejtelmek mellett megfejthetetlenségük borzalmát is. Az ember végleges bekerítettségét. A megmagyarázhatatlan miértekét.

357

A költészet – még legvakmerőbb újítóinál is, hacsak nem akarnak a zenei vagy a külső forma csalékony területeire tévedni –, mindenképpen valamiféle „logika”. (Lásd József Attilát!) A legtágabb és a legmélyebb értelemben is. Elkanyarodva bármilyen messze a „logika” szokványfogalmától. De mi történik akkor, ha már a legmerészebb logika keretei se képesek befogadni akkora teret, mint pl. az Időtlen idő… néhánysorosainak egyike-másika? Ilyenkor a jóbaráti szív fuldokolva szorul el, mert a régi Weöres Sándor zsenije hitelesíteni igyekszik, hogy a költőben mégiscsak logika munkál; legföljebb „metalogika”, aminek megközelítéséhez nem elég az igyekezet – szeretetre van szükség. Főként szeretetre. Nélküle mire mehetnénk? Az ilyesmikre gondolok: „1986. – Mi lesz a folytatása? Miben lesz a folytatása és küszöbe, / ha göndör hajókon lerogyó aknák elzárnák ezer ágyúval”. Vagy: „Álmában vergődik mindnyájunk balkeze.” Vagy: „A hátgerincen csigolyák tánca / föl az égbe és le a gödörbe. / Hogyan lehet újra begyakorolni… / Lezüllött, mint a citromos ember, akinek nincs mit begyakorolni.”

Az ilyenféle versekben a szétesett személyiség szívszorító jelenségeivel szembesülünk. De nem tudom, ez fáj-e jobban, vagy amikor a költő felfogható jajkiáltásait hallgatjuk.

„Verselni őrült fejjel – / melyik istenség parancsa, / lábánál fogva a tűzesőből / lehúzni az ördögöt, / mindent kettőzve látni, / s nem tudni melyik másik – / mily istenség engedelme? / Futok és magamtól futok / valamely ismeretlenbe. / Segítsetek, orvosok, / élet és halál urai, / hogy ne kelljen szégyenszemre / kétarcú bolondot járnom, / de a kettősséget / egyben viselnem. / Önmagamban önmagam rangja lennem. / Irgalmazzatok nekem.” (Bokron harmat) Vagy: „Eddig mindig élni szerettem / A kínszenvedést félretettem / És most hónapjaim nem nyitnak egy kicsiny ablakot / Ahol legalább képzeletben szabad vagyok. / Nem tudom éveim vannak-e hátra / Vagy csak napjaim / De élni nem kívánok / Úgy szorongat a kín / Körülfog és kibélel a depressio / Gyorsan elpusztulnom az volna jó / Az élőknek jó életet kívánok / Szenvedés a reggelem/, a dalom, az éjszakám / Alig van vágyam, / Hogy életemet életben tartanám. / Orvos a kalmárom, a papom / És egyelőre mégse hagy fölfordulnom” (Vers a pokolból).

358

Nem hiszem, hogy volt már a magyar irodalomban, sőt az egész világirodalomban költő, aki ennyire nyers és igaz kétségbeeséssel, őszinteséggel hívta volna a halált.

Csekély vigasz, hogy a kötetben ott van Weöres Sándor másik arca is. Bár ritkán és tompább intenzitással, de lenyűgöző zsenijének érezhető jegyéivel. Sőt olykor a sajátosan weöresi humor is megjelenik. A kötet indító verseiben éppúgy, mint több másikban is, a Károlyi Amy szavaival megfogalmazott „Mallarmén, Picassón, Keresztes Szent Jánoson, afrikai primitíveken és ókori mítoszokon nevelkedett ősember” szólal meg. Mint az Egy planéta bukásában, a Folytassukban s még néhányban. Idesorolhatók a Lossonczy Tamásnak, az Altatódal, az Egy fogalom kanyargásai, az Egynapi idő című versek is; vagy a humoros Fiam ha fogat mostál…, a Körbe-körbe, az Ugráló szavak, a Savaria, s a Szalagvers. Aztán a Weöres csodálatos gyermekverseire emlékeztető versek: a Gyermeknaptár, a Kukori, a Fülemülefütty, a Szatócsbolt, a Túl s jópár még.

Egy régi – úgy emlékszem 1963-ban írt – recenziómban keserű hangon jegyeztem meg Weöres Sándorról, hogy ha az utókor az 1950-es és 60-as évek folyóiratait olvasgatja majd, esetleg eszébe sem jut, hogy élt ekkor egy költőóriás Magyarországon, mert olyan ritkán találkozik egy-egy írásával. Ez év januárjában nyilvánosságra került (harminc éves késéssel) az Élet és Irodalomban. Weöres Sándor Árokszegély c. verse. Panaszos és nagyon személyes vers. Sokat megmagyaráz. „Akár a bicskás jómadár / gaztettei miatt veszélyben / így élek évtizede már, / bajt idéz rám a költeményem”… „Hát miért szánjátok nekem / a kiátkozott költő sorsát? / Hagyomány, de nem haladó / szidni az új-arcú poétát.”

Ha kívülről akadályozták a versírásban vagy megjelenésben: lám, szemrehányással, sőt indulatosan is tiltakozott. Gondoljunk egy másik, 1946-ban készült, Ijedtség (eredetileg: Nyomor) című versére. Otthon írta, a pécsi könyvtárosi állásáról lemondása és Csöngére történt hazautazása után. „Költő voltam, szálltam isteni magasban, / magyar szó előttem oda nem hatolt még. / Most szavam botorkál: mert nappal zaklatnak, / s nincs lámpám, gyertyám hogy éjjel verselhetnék”. „Amit én a mezőn elvégezni bírok, / tízszer jobban végzi akár359melyik béres; / de amit a papír-mezőn elmulasztok, / az Isten sem viszi énnélkülem véghez.”

A két versvédő háborgás kívülről jött támadásra válasz. Tudott ellenük harcolni. Még ha a második versben szüleivel perel is.

Az Ijedtség egyébként furcsa és szokatlan Weöres-vers: „Költő voltam szálltam isteni magasban / magyar szó előttem oda nem hatolt még.” (Az olvasónak különben önkéntelenül Petőfi Jövendölés c. versének néhány sora jut eszébe: „Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő fiadnak, / Anyám soká, örökkön él.”)

A Kútbanézőben megfordult a helyzet. Most belülről jön a tiltás. Persze, hogy ebben a kötetben élesebb a szubjektivitás. Hogy az ember, a költőt hordozó test problémái gyakrabban fölvetődnek. Pedig… pedig A teljesség felé egyik elmélkedésében, a Pehely, mely ólomnak látszik címűben még így ír: „Az egyéni ember irtózik a megvénüléstől: úgy fogadja, mint elgyengülést, tehetetlenné-válást, méltatlan megaláztatást. Az igazi ember nem irtózik a megvénüléstől, hiszen benne érheti el zavartalan kibontakozását; az ő évei lépcsők, egyre magasabbra. Ha nem félsz betegségtől, nyomortól, öregségtől, haláltól, semmiféle csapástól: részedre az öregség egyre biztosabb kiteljesülés lesz, a szegénység tehertelen szabadság, bármilyen nyomorékság gyarapodás, a halált pedig még halálod előtt megismered.”

Ha a Kútbanézőben sok a szubjektív elem, segít abban, hogy Weöres Sándort jobban megismerhessük emberi oldaláról. De amit most csinál, az jajgatva és az olvasót meg-megríkatva is magas és nagyszerű költészet.

A kötet rajzai ugyancsak Weöres Sándor művei, s – itt megint Károlyi Amyt kell idéznem, kicsiny módosítással – ezek is a lasceaux-i barlangfestmények rokonai. Bárcsak még sokáig nézhetne a kútba a hetvenöt éves költő!

Bárcsak derűsebb képeket tükrözne vissza Hozzá a kút!

Nemcsak én kívánom ezt teljes szívemből, hanem alighanem országnyi felnőtt- és gyermekolvasója is, akik mindannyian kaptunk Tőle valami szépet.

Jelenkor, 1988. 6. sz. 507–510. p.

360

Weöres Sándor soha életében nem volt szabályos ember. Ritkán viselkedett úgy, ahogyan várták tőle. Magatartása – enyhén szólva – többnyire meglepő volt. Ez olykor csak szelíd szokatlanságot jelentett, de olykor a botrány határát súrolta.

Vajon mi vezette? Talán az ember és az emberhez valóban méltó viselkedés szomorú elferdülései. Alighanem ő felelt meg igazán az „ember” szó valódi tartalmának, vagy az állt hozzá sokkal-sokkal közelebb, mint az illedelmes társaslények. Talán föl-fölhorgadó indulata egy-egy hamis, eltorzult jelenség tapasztaltán. Rosszindulat, „pour épater” – szándék, kancsal cél távol állt tőle.

Végtelen türelemmel fogadott mindenkit, aki verseivel hozzá fordult. (Engem is.) Értő, megértő, finoman kíméletes, segítő, önmagát soha nem dicsérő, szerény költőként állandó önkicsinyítéssel hordozta a zseni rangját.

Igen mélyen, alaposan bele kell mélyedni emberi és költői lényébe, ha megbízhatóan, de legalábbis megközelítően hiteles képet akarunk róla rajzolni.

Ezúttal nem ilyen igénnyel közeledem hozzá. Inkább néhány apróságot idézek föl emlékeimből, de ezt is tisztelgő születésnapi köszöntésnek szánva. Az ifjúkori emlékek talán kissé megmelengetik a szívét és egy kissé földerítik.

Tudnivaló, hogy a pécsi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karán doktori diplomát szerezve a város akkori polgármestere – a legjobb értelemben vett menedzsertípus – Esztergár Lajos a lokálpatrióták meglehetősen fellengzős „Pécs, a magyar Athén” jelszavának megfelelő alapot akart adni. Főként úgy, hogy különféle átlagon felüli művészt, tudóst csábított a városba, s igyekezett ide is kötni őket.

Esztergár 1941 óta töltötte be a polgármesteri széket, de nagyszabású terveivel már mint a város kultúrtanácsnoka 361előbb is foglalkozott. Tervei közé tartozott Weöres Sándor Pécsett tartása is. Hogy ez lehetséges legyen, helyet kellett teremteni számára. A polgármester ezt úgy oldotta meg, hogy a már 1902-ben létesült, de gyakorlatilag nem sokáig működő Városi Könyvtárt jogilag életre keltette, s Weöres Sándort megbízta a könyvtár újraszervezésével. A költő bele is fogott a munkába: az Egyetemi Könyvtár anyagából válogatta ki szívós kitartással a volt Városi Könyvtár letétben ott elhelyezett anyagát. Egyúttal vásárolt új könyveket is, és általában tette, amit kellett. Emlékezetem szerint egyetlen félnapos női munkatárs és egy altiszt segítségével. 1943. október l-jén aztán meg is nyílt a könyvtár, kiegészítve egy teljes napi elfoglaltságú könyvtárossal.

A költőnek olvasókkal foglalkozni már nem volt kedvére, s 1943 novemberében lemondott állásáról, s engem javasolva utódjának, hazautazott Csöngére, szüleihez.

A kisgyerekeket mindig határtalanul szerette. Tanúja voltam egy alkalommal (ő nem látott engem), hogy a Széchenyi téren a város központjában egy cukrászda kirakata előtt állt két nyolc-tíz év körüli, gyengén öltözött kisgyerek, s vágyakozva szemlélte a különféle nyalánkságokat. Weöres Sándor épp arra ment, meglátta a jelenetet, odaszólt valamit a kicsiknek – hogy mit, azt nem hallottam, mert messzebbről néztem, nyilván azt, hogy várjatok –, aztán bement a boltba, kisvártatva megjelent két csomaggal, s bizonyára még a gyerekeknél is boldogabb arccal markukba nyomta őket.

Egy alkalommal beteg lett, méghozzá 1942-ben, s mivel albérletében egyedül lakott, estefelé meglátogattam. Ágyban feküdt, a kályhában nem égett a tűz, lázas volt, és meglehetősen esett állapotban. Begyújtottam nála, jól megraktam a kályhát fával, aztán teát tettem föl a forró vaskályhára, s megitattam vele, beletukmáltam valamilyen aszpirinfélét is. Akkor kaptam tőle „A teremtés dicsérete” című kötetét az alábbi dedikációval:

362

Csorba Győzőnek,

a teafőzőnek,

cigaretta-töltőnek

és új magyar költőnek

egy téli napon

emlékül adom:

1942. jan. 16.

Weöres Sanyi

Akadtak cifrább történetek is körülötte.

1947 karácsonyát meghívott vendégként a Római Magyar Akadémián töltöttük. Én már szeptember vége óta ott voltam, ő valamikor október végén, november elején érkezett friss házasként feleségével, Károlyi Amyval. A Római Magyar Akadémia a magyar egyház és a magyar állam közös tulajdona, méghozzá úgy, hogy a második emelet teljes egészében a magyar katolikus egyházé. 47-ben még békességben élt az állam és az egyház, s karácsonyra az akadémiai vacsora utáni s az éjféli miséig tartó időre a második emelet papi vezetője meghívta az Akadémia vendégeit egy csöndes fogadásra. Én éppen Weöres Sándorral beszélgettem. Már kissé emelkedett hangulatban volt, elmesélte, hogy milyen memorandumot adott be a pápának a pogányok megtérítésének módszereiről. Ekkor váratlanul odalépett hozzánk Kerényi Károly, a már akkor neves klasszika-filológus. Szelíden megkérdezte:

– Na Weöres, mit szól Rómához?

Weöres Sándor egy pillanatra elhallgatott, aztán szokott, kissé éneklő hangján, de teljes határozottsággal azt felelte:

– Én még, professzor úr, nem sokat láttam belőle, s amit láttam, abból arra jöttem rá, hogy Csöngén a legutolsó pajta is szebb, mint itt a leghíresebb templom.

Kerényi Károly egy ideig nyilván nem hitt a fülének. Hallgatott, csak arcát és teljesen kopasz feje tetejét, melyet két oldalt hófehér haj koszorúzott, öntötte el a vörösség, aztán indulatosan csak annyit mondott:

– Igen? Hát akkor maga miért jött ide? Miért vette el mástól a helyet?

Aztán sarkon fordult és otthagyott minket.

363

Weöres Sándor attól kezdve egész este próbálta megengesztelni. (Mert tudni kell, hogy ha valakit megsértett, vagy nem is sértett meg, csak valaki megsértődött esetleg ok nélkül valamilyen kijelentésétől, attól nagyon igyekezett bocsánatot kérni.) Szándékéban ugyanis soha nem volt sértés.

1948 januárjában (ha jól emlékszem) az Akadémia tagjai az olasz állam segítségével Szicíliába utaztak. Közismert, hogy a risorgimento fészke ott volt, s az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc is jórészt ebbe a mozgalomba gyökerezett.

Főhadiszállásunk Catania volt. Az egyik reggel Amy kétségbeesetten közölte, hogy Sándor éjszaka nem ment haza, fogalma sincs, merre lehet. Tanácstalanul néztünk egymásra, s már különféle hivatalos akciókon elmélkedtünk, amikor egyszer csak váratlanul, széles mosollyal megjelent Sándor. Kiderült, hogy még este belekeveredett egy jókedvű olasz társaságba, s noha olaszul csak keveset tudott, elszórakozott velük, s ők vitték el valahova aludni is. Hogy hova, arról Sándornak fogalma sem volt. Bűnbánatában adta azt a nyilatkozatot, mely a „Weöres Sándor élete képekben” című kiadványban is megjelent a következő szöveggel:

Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap félliter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévenkint egyszer.

Catania, 1948. jan. 24.

Weöres Sándor

Tanúk:

Ferenczy Erzsi

Ferency Béni

Hogy milyen jóindulattal kezelte a fiatal, kezdő költőket, arra is van egy történetem.

364

Pécsett a Tanárképző Főiskolának levelező hallgatója volt egy Zala megyei fiatal postatisztviselő, aki verseket írt, s időnként meg-meglátogatott velük. Valamikor 1950 körül egyre többet faggatott, mondjam meg Weöres Sándor címét. Sokáig szabódtam, végül is engedtem kérésének, de szigorúan kikötöttem, hogy legfeljebb levélben jelentkezzék nála verseivel, személyesen semmiképp se zavarja.

Néhány hét múlva levelet kaptam Weöres Sándortól. Kissé szorongva bontottam föl, félve attól, hogy az ifjú költő nem hallgatott rám, s Weöres Sándort mégis fölkereste lakásán. Meglepetésemre a levél azzal kezdődött: „Köszönöm, hogy elküldted hozzám X. Y. fiatal költőt” stb.

Van egy hosszabb történetem is. Egyik este a régi pécsi Korzó kávéházban találkoztunk. Lehet, hogy a szokásos pénteki napon. Erre nem emlékszem már. Sándor kedvenc abszintjéből kortyolgatott. Éjféltájt indultunk haza. Sándor elkísért. Lakásunk közelében egy ideig üldögéltünk a járdaszélen, s beszélgettünk. Egyszer csak arra kezdett biztatni, hogy menjünk el kissé odébb, egy külvárosi, nyárfák szegélyezte útra. Megkérdeztem, hogy mivégre. „Ihletet szerezni!” – volt a rövid válasz. Én akkor már kinevezett városi hivatalnokként naponta reggel nyolc órakor kezdtem a munkát. Sándor munkaideje nem volt szigorúan szabályozva.

Nem mentem el hát sétálni, hanem elbúcsúztam Sándortól és hazamentem.

Három nap múlva a pécsi Széchenyi téren váratlanul szembetalálkoztunk. Sándor Kovách Aladárral az oldalán már messziről mosolygott. Amikor elértük egymást, nevetve megkérdezte:

– Mit gondolsz? Hol voltam én tegnap?

Csak néztem rá tanácstalanul. Erre kuncogva elmesélte, hogy elválásunk után a pécsi vasútállomásra ment, ott beült a restibe, s véletlenül találkozott Pásztor Béla költő feleségével. Pásztorné készült haza Budapestre. Akkor még volt egy éjszakai járat is. Sándor vásárolt egy vonatjegyet, s Pásztornéval együtt felszállt a budapesti vonatra. Csak úgy hajadonfőtt, csomag nélkül, céltalanul. Nyilván elég nyomás alatt.

Pásztorné észrevehette, hogy Sándor hamarosan elszunyókált, erre sietve magára hagyta. Hangosan nevetve folytatta a történetet, hogy arra ébredt, a környék minden utasa zsebjei365ben turkál, s a jegyét keresi. Ott volt ugyanis a kalauz. Végre közös fáradozással sikerült a jegyet előkotorni valamelyik zsebéből, s a kalauz nyugodtan továbbment.

Ekkor Kovách Aladár vette át a szót. Elmondta, hogy kora reggel a Déli pályaudvar felé kellett mennie, s meglepetéssel látta, hogy Sándor egyes-egyedül ott üldögél egy járdaszélen.

Odalépett hozzá, megkérdezte, mit keres ott. Sándornak fogalma sem volt róla.

Kovách Aladár gyanította, hogy valami fura dolog történhetett. Belekarolt, hazavitte, lefektette, s másnap hazahozta.

Sándor jóízű nevetéssel kísérte Kovách Aladár meséjét.

Íme néhány apróság! Talán adatok lehetnek az irodalomkutatók számára.

De leginkább annak örülnék, ha velük legalább egy mosolyt sikerülne varázsolnom a hetvenöt éves költő arcára.

Ez lenne legszebb köszönete köszöntésemre.

Magyar Nemzet, 1988. jún. 22.

366

– Pilinszky János első kötetéről egy meglehetősen csipkelődő írás jelent meg abban a Sorsunk című folyóiratban, amelynek a Pécsett élő Csorba Győző akkor társszerkesztője volt.

– Pilinszky Jánost kicsit furcsa körülmények között ismertem meg 1946-ban, amikor itt Pécsett a Sorsunk című folyóiratot szerkesztettük, első kötetéről, a Trapéz és korlátról közöltünk egy kritikát. Ugyanakkor egy Pécsett élő költő, Kopányi György Garabonciás című verseskötetéről is napvilágot látott nálunk egy írás. Ebben az időszakban indulataink újra felerősödtek a Pest-központúság, a „vízfejűség” ellen. Amikor megkaptam Pilinszky dedikált kötetét, én is hibás voltam, hogy erről kissé indulatos recenzió kerekedett. Az indulat lényegét a mellé elhelyezett, Garabonciásról szóló kritika világította meg. Mindkettőt Alaksza Ambrus írta.

Magyarázatként fontosnak tartom elmondani, hogy amikor 1941-ben megindítottuk a Sorsunkat Várkonyi Nándor főszerkesztésével, a szerkesztőbizottság munkájában Weöres Sándor, Lovász Pál és Makai Gusztáv vett részt. Magam, akkor még huszonéves szerkesztőségi munkatársként, velük közösen szent esküt tettem, hogy harcolni fogunk a provincializmus ellen. Abban az időben Pécsett is, akár más vidéki városokban, a helyi lapokban megjelent szépirodalmi anyagok meglehetősen provinciálisak voltak, tele helyi nagyságok műveivel.

Miután Esztergár Lajos polgármester, Fischer Béla nyugdíjas alispán és Lovász Pál, az OIT helyi igazgatója pénzt szerzett az induláshoz, munkához láttunk. Méghozzá igen zivataros körülmények között, aznap rohanták le a németek Jugoszláviát. Az Egyetemi Könyvtárban beszélgetve hallottuk és láttuk magunk fölött a jugoszláv harci felderítő gépeket. Minden valószínűség szerint Pécs ellen terveztek támadást.

Nos, elhatározásunkhoz híven különféle neves, ismerős és persze jó írókat kerestünk meg. Nem ment nagyon nehezen, hiszen Várkonyi Nándor már korábban kiadta A modern magyar irodalom 1880–1920 című könyvét, amely a múlt század 367végétől 1920-ig foglalkozott a magyar írókkal, így közvetlen kapcsolatba került irodalmunk minden fontos élő szereplőjével. Weöres Sándornak pedig – akkor már kétszeres Baumgarten-díjas lévén – szintén sok jó ismerőse, barátja volt az írók között. Az első számban megjelent Babits-verset például ő személyesen kérte el a már súlyos beteg költőtől. Lehetőségünk volt tehát arra, hogy harcoljunk a provincializmus ellen. Később azonban, egész pontosan fel nem derített okokból, kezdtek ránk ferde szemmel nézni pesti írótársaink. Az ellenszenv oka lehetséges, hogy éppen néhány kemény hangú kritikánk volt. Ezt a neheztelést éreztük már 1946-ban is. Mintha bennünk konkurenciát láttak volna. Nem alaptalanul, hiszen jó írókat közöltünk. Szándékunk szerint a Sorsunk Pécsett megjelenő, de országos jellegű folyóirat akart lenni. Éppen ezzel a tervünkkel szemben tapasztaltunk a háború után különféle idegenkedést.

Akkor már én szerepeltem a címoldalon mint az egyik társszerkesztő. A másik Bárdosi Németh János volt. Bevallom, hibás voltam abban – ma is szégyellem és sajnálom –, hogy a Pilinszkyről szóló kritika elég határozott és kissé pimasz megjegyzéseket tett a Trapéz és korlátra, míg a másik kötet erényeit kiemelte. Kopányi György könyve szabad levegőjű, kicsit kamaszos, inkább népi ihletettségű könyv volt, míg Pilinszkyé inkább urbánus hangvételű, szigorú, szűkszavú gyűjtemény. Alaxa Ambrust még én is fölpaprikáztam kissé, hogy az írás Pest-ellenes legyen. Pilinszky János azonban nyilván nem haragudott ránk, mert amikor 1947 januárjában vele együtt átvettem a Baumgarten-díjat, már semmiféle neheztelést nem éreztem részéről.

– Ez volt az utolsó előtti Baumgarten-díj osztás.

– Igen. Annak idején az egyetlen jeles és rangos irodalmi díj volt Magyarországon. Egészen pontosan Pilinszky, Kálnoky, Hajnal Anna és én nem is igazi díjat kaptunk, hanem jutalmat. Csak később ezt is Baumgarten-díjnak hívták. A kuratóriumban korábban Babits volt az irodalmi döntnök. Basch Lóránt a gazdasági ügyek intézője. Babits halála után Schöpflin Aladár lett az utódja.

Maga az átadás igen szerény külsőségek között zajlott le. Délelőtt, szokás szerint, a temetőben megkoszorúztuk Babits Mihály sírját. Én Pilinszky Jánossal mentem együtt, aki sem368mi jelét nem mutatta annak, hogy megbántódott volna a Sorsunk barátságtalan recenziója miatt. Már akkor nagyon megszerettem, mert igen nyílt, jó kedélyű, finom modorú ember volt, és igen élénken elbeszélgettünk. Késő délután kaptuk meg a díjakat, amelyeket Schöpflin Aladár adott át. Schöpflin már meglehetősen furcsán, mereven viselkedett, alig tudott mondatokat formálni. Nem volt szellemi ereje birtokában. A nagydíj tízezer forinttal járt, a kicsi háromezerrel.

– Visszaemlékezve a Trapéz és korlátra, ha eltekint a vidék–főváros közötti ellentéttől, hogyan tetszett a kötet?

– Azt a költészetet, amely Pilinszkyre volt jellemző, akkor még nem nagyon szerettem. A roppant fegyelmezett, gondos sorokban, versekben némi mesterkéltséget éreztem. Számomra akkor enyhén modorosnak látszottak. Nem azt mondom, hogy nem értékeltem ezeket a verseket, csak valamennyire idegenek voltak tőlem. Arról nem is beszélve, hogy akkor már megjelent Weöres Sándor néhány kötete, s inkább azt a fajta költészetet kedveltem. Később azonban sokkal közelebb kerültek hozzám Pilinszky versei.

– Egy időben kaptak római ösztöndíjat.

– Nagyjából. 1947 szeptemberében mentem Rómába, utánam érkezett Pilinszky. Az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, Keresztury Dezső patronált bennünket. A római Magyar Akadémia igazgatója, Kardos Tibor pedig pécsi felesége jóvoltából is pártolta a pécsi vagy Pécsről elszármazott írókat. A költők jobbára a hajdani pécsi püspök, Janus Pannonius verseinek magyarra fordítása ürügyén jutottak Rómába.

Az akadémia akkor még olyan volt, mint egy családi otthon. Kétfajta lakóval: ösztöndíjasokkal és vendégekkel. A vendégek lakást és pénzt kaptak, s gondoskodniuk kellett magukról. Pilinszky is, én is vendégek voltunk. Csodálatos társaságot hívott egybe Kardos Tibor. Együtt ebédeltünk Ferenczy Bénivel és feleségével, Lukács Györggyel és feleségével, Kerényi Károllyal és feleségével, Nemes Nagy Ágnessel, Lengyel Balázzsal, Fülep Lajossal, Weöres Sándorral és Károlyi Amyval, Toldalagi Pállal és a többiekkel: zenészekkel, előadóművészekkel, másokkal.

Lukács Györgyről az a hír járta, hogy a szépirodalomhoz nem nagyon ért. Pilinszky, aki nagyon szerette József Attilát, egyszer meg akarta győzni Lukácsot József Attila nagyszerű369ségéről, és elmondta neki az Ódát. Erre Lukács jóindulatúan mosolygott, s egy szerelmes fiatalember szép verseként könyvelte el a verset. Különösebben nem lelkesedett érte.

Egyébként Pilinszkyt nem lehetett nem szeretni. A régi világban nyilván azt mondták volna róla, hogy igazi „úriember”.

– Tartották-e a kapcsolatot Róma után is?

– Eljött néha Pécsre, akkor többnyire találkoztunk. De szorosabb kapcsolatba csak 1967-ben kerültünk. Akkor Darvas József vezetésével íróküldöttség utazott Belgrádba. Nagy László, Palotai Boris, Gyárfás Miklós, Szederkényi Ervin, Pilinszky és én voltunk a delegáció tagjai. Pilinszky Olaszországból érkezett. Újvidéken tartottunk egy irodalmi estet, amelyen igen kevesen vettek részt. Ezután mérsékelten kellemes beszélgetéssel költöttük el a vacsorát. Megjelent ott Ágh István is, Nagy László testvére. Ekkor mondta Pilinszky nekik: „Ti könnyen írtok olyan szépen magyarul, mert ti hazulról hoztátok ezt a gazdag nyelvet. De képzeljétek el, nekem milyen nehéz volt kialakítanom saját nyelvemet. Engem egy olyan nagynéni nevelt, akit inkább én tanítottam beszélni.” Másnap Kragujevácban tartottak emléknapot a gyalázatos német mészárlásra emlékezve. Pilinszky egy négysoros versét mondta el ezen a gyászünnepségen. Egy másik este valamilyen közönség előtt az Apokrifot adta elő. Megkövülten hallgatta mindenki. Nagy Lászlóra is olyan hatással volt, hogy egy ideig meg sem tudott szólalni.

– Az idők során megváltozott-e véleménye a Pilinszky-versekről?

– Nagyon is. Talán azért lassabban, mint illett volna, mert a Trapéz és korlát után Pilinszky szinte teljesen elhallgatott. De egyre inkább kiderült, hogy velejéig jó ember és különleges tehetségű költő. Verseiben főként a fegyelem, az önfegyelem tetszik. Azért írt annyi rövid verset, mert gondolatait mindig igyekezett végletesen sűríteni, tömöríteni. Csodálatos asszociációin rendre meghökken az ember. A sorokból a hitért vívott állandó személyes küzdelmet, képeiből óriási távlatokat érzek. Sokszor előveszem köteteit, s csak úgy beleolvasok a versekbe. Az az emberi jóság, amiről beszéltem, kihallatszik minden sorából. Az amerikaiak azt mondják Witmanról, hogy „a jó ősz költő”. Ez igaz Pilinszkyre is, csak ő nem volt még „ősz”. Úgy modern, hogy a mai kísérletező, fiatal költőket is megelőzte 370már. Hiszen a költészet mégiscsak szóművészet. Pilinszky pedig úgy kezeli a sorokat, szavakat, hogy mindent beléjük varázsol, amit csak el lehet képzelni.

Egészen ritka jelenség volt! Ha elgondolkodom, talán még civilek között sem találkoztam ennyire tiszta, jóindulatú emberrel. Költőként pedig szinte párját ritkítja.

– Mikor látta utoljára?

– A hetvenes években, talán 77 nyarának táján Sopronban találkoztunk. A feleségemmel együtt átutazóban az utcán futottam össze vele. Csak néhány szót váltottunk. Gyorsan elköszönt, mert találkozója volt, úgy láttam. Egyébként Balfon tartózkodott, ott ápolták.

In memoriam Pilinszky. Összeáll. és az interjúkat készítette Bogyay Katalin. Bp. 1990, Officina Nova. 25–28. p.

371