Magyarázat a jegyzetekhez
A jegyzetekben a szerkesztés lezárásáig átnézett folyóiratokban és újságokban közölt versek megjelenési helyének és idejének bibliográfiai adatait ismertetjük. Sok esetben találtunk a kéziratos versesfüzetekben lapalji, lapszéli megjegyzéseket, melyek elsősorban évfordulókhoz, ünnepekhez, tragikus eseményekhez, főképpen halálesetekhez, temetésekhez kapcsolódnak. Ezek mindegyikét idézőjelben, betűhíven közöljük. Az utolsó versesfüzetekben a bejegyzések megszaporodnak, a költőnek egyre több rokona, barátja, költőtársa hal meg. A megjegyzések közül néhány – pl. a Galsai Pongrác vagy a Weöres Sándor halálakor írtak – irodalomtörténeti fontosságúak, de véleményünk szerint a többi is segíti a versek jobb megértését. Több esetben – az esetleges későbbi filológusi munkát segítendő – a vers keletkezésének helyéről, a keletkezéssel kapcsolatos eseményekről akkor is tájékoztatást adunk, ha a versesfüzetben nem volt széljegyzet.
A verscímekben és a jegyzetekben található monogramokat feloldjuk.
Jelezzük azt is, ha ugyanazon címmel a költőnek másik verse is megjelent, vagy ha a közölt vers a korábbi kötetekben megjelent versekkel valamilyen kapcsolatban van, pl. kimaradt egy-egy vers-ciklusból.
Az egymással kapcsolatban levő verseket „ld.” vagy „ld. még” hivatkozásokkal kötjük össze.
A jegyzetekben először az esetleges korábbi megjelenés helyét közöljük, normál betűkkel. Ha több helyen is megjelent a vers, a második megjelenési adat elé = (egyenlőségjel) került. A szerző lapszéli, lapalji jegyzetei idézőjelben, szintén normál betűkkel szerepelnek. Az esetleges magyarázó, értelmező jegyzetet kurzív betűkkel közöljük. A jegyzetekben hivatkozott versek címét félkövér, kurzív betűkkel írtuk.
[A szövegben említett Csorba-kötetek pontos leírása a „Bibliográfia” menüpontra kattintva érhető el.]
A költő édesanyja Borsódi Mária (1877–1960). Cs. Gy. sokszor emlékezik rá szeretettel verseiben, mint pl. az Ocsúdó évek c. kötet VII–XII. versszakában is. (Megjelent még: Összegyűjtött versek. 147–149. o.)
A versesfüzet datálása szerint a verset Alsóbélatelepen írta a költő. Cs. Gy. szerette a nyarakat vízparton tölteni. Legtöbb „vizes” emléke a Dunához és a Balatonhoz köti. (Ld. Révfülöp és Dunai nyár a harmincas években). Alsóbélatelepre felesége (ld. November) révén jutott el: az ő unokatestvérénél, Czene Margitnál (Martin Károlyné) voltak néhány napig nyaralni. (Ld. még Sír mellett.)
Lapalji jegyzet: „1963. VI. 24. (elveszik a kertet)”; A költő Pécsett, a Damjanich utcában, kertes házban lakott, 1959. szeptemberétől haláláig. A kert és a szomszédos kertek déli oldalából igen nagy részt kisajátított a Városi Tanács, hogy megépíthessék a Kacsóh Pongrác utca négyemeletes panel épületeit. A kisajátítás hírét és az építkezés tervét Csorba Győző ekkor hallotta először. A szeretett kert majdnem felének elvételére végül csak 1969-ben került sor. Ld. még [Ötven ablak…]
Egyes kritikusai, főképpen a szocialista kultúrpolitikusok, sokszor hiányolták Cs. Gy. költészetéből a közéletiséget, politikumot. A költő akkori válaszaiban is cáfolja ezt a „hiányt”, de jelen kötet verseiből is szép csokorra való gyűjthető össze „politizáló”, „közéleti” versekből: az előző is kiváló példa erre, de a Vers 1951-ből, [Énekszó nem lesz…], [Vackokba húzódott…], Csali parabola, [Karácsony 1967], [Bach és Napóleon…], Külföldre szakadt hazánkfia, Kölcsey, Laus mundi, Kihaló falu, [Párnak parancsolni…], Tervezés, [Bárány bárány…], [Ha már boldogság…], című versek is olyan tartalmúak, amelyek – nyíltan vagy metaforikusan, parabola-szerűen – „politizálnak”. Közülük soknak a megjelentetésétől éppen a kritikus hangvétel miatt tekintett el a szerző, de van olyan is – ld. Kihaló falu, – amely rövidítve, a politikailag legfontosabb rész nélkül jelent meg. (Nem lehet tudni, ön- vagy szerkesztői cenzúráról volt-e szó?) A Ha csak még című vers pedig olyan vízió, amely napjaink háborúinak, környezetszennyező katasztrófáinak ismeretében, sajnos, egyre valóságosabbnak és közelibbnek tűnik.
Tiszatáj. 2000. 9. 8–9.
A kései vendégek is mint a kései levelek: ritkák és tétovák már. A hibátlan szépségű ősz (ily tömény gyönyörű17séggel a pusztulás ajándék) csak fokozza bizonytalanságukat. Nem bújnak, nem menekülnek – állnak és bámészkodnak, csupán ha egy-egy árnyék csapódik rájuk, vagy szél suhan el mellettük, gyorsítják meg mozgásukat, válnak céltudatosabbá.
Lesem a nőket. Úgy választottam figyelőhelyet, hogy ne sokáig lássam őket, csak rövid szakasznyi úton, melyen járásuk tiszta, céltalan. A kanyar után házak vannak, boltok, busz-megálló és ezek ellenségeim. Addig viszont odamennek, ahova én akarom, s valamennyien értem andalognak a ritkuló tetejű sétányon. Árnyékban s hűvös széllegyintésben értem melegszik meg szemük.
Öregek, gyerekek, szerelmesek. Betegek, szórakozók, kiváncsiak. Fájdalom és unalom űzöttjei. Ezer embernyi ősanya a táj. Mindenki a maga tejét szívhatja belőle. Ez a délután ezer szín alatt megy széjjel a világba, s nem lesz kéz, mely – varázslóé akár – egyszerűségét összerakja ismét.
Rangrejtve járok. Csupa szem, fül, orr vagyok, kétlábú érzék, érzékelés. A csonka ág is szép, a vízbe hulló test otromba csobbanása az egyetlen, bontatlan kék búra fönt, s az égő kerti gaz fanyar szaga. Szép, mert valóság, valóság. Melegszik a didergő lélek. Talán az üdvösség is az, hogy a határolt lény visszatalál és elvegyül. Mily győzhetetlen, aki már föld!
18Rangrejtve fekszem idegen ház idegen ágyában. Fél szabadulás. Részrehajlás nélkül várom, jöhetnek tilos vendégeim megint.
Csak a házak maradtak meg szigetként. Vagy nem is szigetként hanem búvárharangként, hiszen fölöttük is ott inognak a köd óvatos hullámai. De akár szigetek, akár búvárharangok nem elnyugvó pihenés és nem ritka munka fészkei. A félelemé inkább, sőt a rettegésé, mert hát annyira gyenge a köd, hogy legyőzhetetlen s annyira makacs, hogy mindent legyőz.
S az sem kell, hogy a fal bedőljön, hogy beszakadjon a tető. Elegendők a rések is. Sőt elég, ha be se szivárog, csak van a köd. Üzenetnek is elegendő. Vagy hídnak valahonnét, ahonnan a másik vége a Kopasztókat küldi.
„Évfordulóim hónapja ez a szigorú nevű hónap.”: A költő 1916. november 21-én született, 1943 novemberétől „városi könyvtáros” volt, 1944. november 12-én nősült – Velényi Margitot veszi feleségül, aki akkoriban Esztergár Lajos pécsi polgármester titkárnője volt –, s 1944. november 29-én foglalják el a várost az orosz csapatok. (Erről szól ennek a versnek a 3. része.) A születésnapokkal kapcsolatban ld. még pl. A száraz eltűnik; Két hét. 1972. XI. 21. Beteg a lányom; E megkezdett új évem.
Késő este, fátylas a hold. A levegő mozdulatlan. Kint állok a kertben, kopasz fáim alatt. Csak ritkán pillézik le még egy-egy elmaradt levél. Oly finom lebbenéssel, hogy szinte hangon túli hangot ád.
Mégis, mintha dobozban bogár mászkálna, ezt a zizegést hallom egyre, visszafojtva lélegzetem. Nyílván a föld csontjai készülnek a rettenetes hajnalokra. Amikor a fagy mindenre ráront, s egyetlen mentség: minél kisebbre gubbadni előtte.
Évfordulóim hónapja ez a szigorú nevű hónap. Ünneplés erre-arra: öröm, hogy ennyi sikerült, óhaj hogy még tovább is sikerüljön.
De a biborpántlikák fonákja fekete. Ilyenkor alá-alászállok a poklokra is, megzápul az óhaj és öröm.
Valami tol egy fal felé. Forró lélegzetem visszacsapódik róla s már-már orrcimpáim süti.
November volt akkor is. Éjjel-nappal ömlött az eső. Messzi dördülések előbb, közelgő zivatar jelzései. Aztán csípős, száraz hideg. A dördülések csattanásokká váltak s a föld alá bújt aki csak tehette.
Egy éjszaka minden elcsendesült. A szűkülő reggelben egy katonát láttam az ablakból. Lassan, fáradtan, egyedül vánszorgott, köpeny és fegyver nélkül.
A város főterén roppant hadiszörnyek. Idegen fiatal harcos lelkesen magyarázott álmos arcú civileknek. A templomlépcső melletti zúgban egyenruhák, derékszíjak egymásra hányva.
20A lélek megbillent és reszketett. De örömében is, mert tudta, hogy vége szakadt valami iszonyúnak.
A vers kezdősora megegyezik az Ocsúdó évek c. önéletrajzi költemény kezdősorával.
Itt fölkelhetne most a régi, alig-felnőtt kamasz. Üres az utca, csillog a nyirkos aszfalt. Nem botránkozna senki meg, hogy mit keres itt, noha nincs már. Itt fölkelhetne újra és mesélhetné a régi lányokat, kik mindannyian erre jártak, napjában egyszer legalább.
Új aszfalt, új vakolat a házakon, s új villanyégők az úttest fölött. Megtalálná-e, amit itthagyott? Hát csak nem oly sekély a föld élménye egy szívről, hogy néhány kellék el is oltja már?
Idestova közeledem a halálhoz. Kihúnyni tán jobb volna lassú fogyásával a lángnak? Én szítani szeretném mégis, táplálni mindennel: a múlt gyönyörű, hatalmas cselével. Hogy minél magasabbra csapjon s úgy lobbanjon ki majd ha kell, hogy szemem szikrázzék sokáig még lecsukva is.
Most már gyakran nem műveket írok s a szépséget se más kedvére űzöm. Múltamban annyi sok az el nem múlható, hogy vissza kell idéznem minden áron.
Vagy hát nem ilyen-e a szürke szegénység páválkodón?
24Ó azok a fészek-szívek, kard-szívek, étel-szívek, testőr-szívek, bohóc-szívek s minden-szívek! Ó, azok az értem-szívek!
Szívek dobbannak talpam alatt puhán és melegen. Járhat-e nagyszerűbb úton a mesebeli király?
Mi maradt e szívekből és szíveknek? Nemrég a temetőben olvastam egy nevet. Ugyancsak nemrég valaki rám nézett az utcai forgatagban. S mintha mégis a saját szeme vagy éppenséggel a feje mögül nézett volna rám.
Nem adhatom vissza nekik erős magukat, és nem adhatom vissza magamnak se őket. De fölmutathatom emléküket: íme az a szegénység, melytől többet kaptam, mint bárkitől. Íme az a szegénység, melynek a gazdagsága mindenek fölött való.
A törekvő virágok, levelek között itt is, ott is egy-egy kopár, halott ág. Néhány hete ki tudta még ezt: egyformán csupasz volt és szürke valamennyi. Most világra került a szégyen. Ha madár száll a száraz ágra, de főként hogyha énekelni kezd, még rosszabb, mert a szemet odacsalja.
Hamar a fűrészt! Ami halott, a halottaknak kell adni: tűzre vetni.
Somogy. 2000. 3. [238.]
Cs. Gy. sokat foglakozott azzal, hogy a föld feletti és a föld alatti világnak milyen kicsi szeletét használja, birtokolja csak az ember, ugyanakkor pedig a mindenség urának képzeli magát, mindent megváltoztat, megbontja a természet egységét, s ezt a kis életteret is tönkreteszi. Ez a vers, és az [A perje és a szamóca…] című is, arról a „vékonyka csík”-ról szól, amelyben az életünk zajlik, „s mekkora handabandákkal mégis olykor!”
Egyre többet ismerek a világból. De egyre többet közvetítéssel. Tapintanom, szagolnom, vagy pláne ízlelnem jobbára lehetetlen. Így aztán ismeret-kísértetek gyűlnek körém, és belém, szeszélyük szerint változtatják helyüket. Alig építhetek rájuk: éppen akkor nincsenek kéznél, amikor leginkább szükségesek volnának.
Sokkal hálásabbnak és hívebbnek kell lennem ezért ismerőseimhez. Sokkal mohóbbnak is irántuk. Kiszívnom belőlük mindent: szemmel, füllel, orral, ujjbeggyel és ínnyel.
A kísértetek meg hadd bolyongjanak: ha kedvük szottyan teremtsenek ünnepet: elfogadom megindulás nélkül. Ha pedig másfelé csábítja őket hóbortjuk, menjenek nyugodtan: ugyancsak megindulás nélkül tekintek hűlt helyükre.
Somogy. 2000. 3. 237.
Zsófia a költő harmadik, legkisebb lánya. Ld. még: [A „Visszaszámlálás”-ból] és [Még meleg…].
Vackokba húzódott az ember, mert erős volt neki az igazi nap, az igazi szél, félelmetes az igazi éjszaka, s iszonyatosak igazi ellenségei.
Vackokba húzódott s azóta vezérei, tanítói papjai szünet nélkül azon fáradoznak, hogy vackai lakályosságát, szépségét, pótolhatatlanságát bizonygassák.
37Vallások, törvények, erkölcsi normák igyekeztek és igyekeznek elégedetté tenni s egyben elvenni kedvét a méltatlankodástól, a vágytól a tiszta levegőre.
Ól-világ, ól-élet, ól-emberiség!
Lázadói is jobbára szánalmasak: ól-rend helyébe másik ól-rendért hadakoznak.
Pedig azok után kellene menni, akiknek van tekintetük a napba, erejük a szélhez, akiktől visszahőköl az éjszaka s reszketnek ellenségei.
S vigyék bár őket hamar halálba, néhány szabad lépésük soha-nem-sejtett boldogságot lobbant szívünkbe.
Jelenkor. 1976. 7–8. 667.; Az 1966. IX. 27-én írt kétsorost, több helyen változtatatva, csak tíz évvel később, 1976-ban jelenttette meg Cs. Gy.
Lapalji megjegyzés: „1966. nov. 20-án este 11 óra. Holnap 50 éves leszek. Ez az utolsó estém előtte. Cs. Gy.”; A költőt nem csak a halálesetek, a különféle évfordulók, ünnepek (születésnap, karácsony, újév, húsvét stb.) is sokszor késztették versírásra. Ld. még November (Változatok); Két hét 1972. XI. 21. Beteg a lányom; [E megkezdett új évem…].
Somogy. 2000. 3. 239.
„A tél csak olykor vitt el arra…”; A vers Dunaszekcsőt, Cs. Gy. fiatalkori nyaralóhelyét idézi (ld. még Falusi vízpart, Dunai nyár a harmincas években és Visszajáró), az ott tett ritka téli látogatások emlékéi őrzi. A költőben nagyon elevenen éltek a téli Duna emlékképei: idős korában sokszor mesélte, hogy életveszélyben volt, amikor egyszer a befagyott folyó jegén akart átmenni a túlpartra, egy ködös téli estén. „Terát láthassam”; Tera dunaszekcsői lányka volt, másik verset is írt róla Cs. Gy. (Ld. Mozdulatlanság, 6. o., Négy arckép főcímmel és uaz. Összegyűjtött versek, 18. o., Két arckép főcímmel).
Somogy. 2000. 3. [238.]
A hit, Isten léte, nem-léte vissza-visszatérő kérdés a versekben, nyilatkozatokban, beszélgetésekben. (Ld. pl. A város oldalában. 213–215. o.) Cs. Gy. szeretett volna feltétlenül hívő ember lenni: az mondta, az a legboldogabb aki olymértékben hívő, hogy, ha azt mondják neki, Pécsett a Széchenyi-téren egyszerre csak emelkedni kezdett a Szentháromság-szobor, és felszállt a mennybe, azt feltétlenül elhiszi. Több verse is erről a kérdésről szól, a Görbül az idő c. kötetben közölt Istenről öregedőben c. pedig (29–30. o.) talán legszebb és legpontosabb összegzése ebbéli gondolatainak. Jelen kötetben ld. még pl. a [„Költészet napja”…] 5–7. kétsorosát, vagy a Gyanakszunk c. verset.
Új Írás. 1972. 3. 56. A költő szerette a zenét, hanglemezeit, magnófelvételeit – sokat maga készített a rádió zenei műsoraiból – szinte naponta hallgatta, a zeneművek és a vokális művek széles skáláját gyűjtötte kis fonotékájában, a népdaltól Pendereckiig. Sok a zenével foglalkozó verse – pl. [A zene…] is – igazolja ezt.
Jelenkor. 1969. 3. 303–304.
Tiszatáj. 1970. 1. 12.
Tiszatáj. 2000. 9. 9–10.; Lapalji jegyzet: „68. nov. 15–16-án meghalt Hamvas Béla”; Cs. Gy. 1946-ban ismerkedett meg személyesen, s kötött barátságot Hamvas Bélával. Mindvégig tisztelője volt, műveit szívesen olvasta. (Ld. a Város oldalában. 208. o.)
Lapalji jegyzet: „Márta”; A verset volt kolléganőjére, Hetey Ottóné, Márta könyvtárosra emlékezve írta Cs. Gy.
Lépteid szűnhetetlenek. Ez már a második karácsony, hogy azzá váltál. Moccannod se kell, nem is tudnál, vigyázzba állított a rád szakadt föld.
De akik hordozunk, várossá bővülünk vagy országgá, néha világgá, hogy legyen helyed. És járatunk és mozgatunk, beszéltetünk, hiszen szádba is föld szakadt.
Megszínesedtél: még előbb fékezted a szeszélyeket, valahogy egy mintára fogtad képeidet, most vége ennek. Megszínesedtél: annyifélén élsz, ahányunkban benne vagy.
Zörög a föld: meleg ruhába bújtatlak, hegyre küldelek, jeges erdei fák közé. Arcod piros, föl-fölkiáltasz, íme a teljesség. Igen, ez is csak kései ajándék. Könnyen adom, készségesen, mivel téged vigyázzba állított a föld és beszakadt a szádba is.
Féléve tán, kimentem egyszer sírodhoz. Csönd volt, aznap nem temettek. Az utcazajt a temetőkaputól odáig 65elszórogattam. Új halott voltál: mutatták a friss aranybetűk anyád neve alatt. Fölé temettek, az ölébe. Jó, erről lehet érzelegni. Korlátoltság, takonykór!. Ha idejövök, ha ide kell jönnöm érted, nyilván itt is hagylak utána. Nehezebb hordani a holtakat mint meglátogatni.
A Cs. Gy. több helyen is lakott Pécsett, amíg a Damjanich utcában meglelte azt a lakhelyet, ahol családjával otthon érezhette magát. Soha nem felejtkezett azonban el a régi házakról, lakásokról, pl. szülőházáról a Vilmos utcában. Számos verset írt róluk.
Jelenkor. 1970. 7–8. 611–612.
Jelenkor. 1970. 7–8. 612.; Az 1960-as években Cs. Gy. Révfülöpön, a Baranya Megyei Tanács üdülőjében szokott nyaralni családjával. (A Baranya Megyei Könyvtár dolgozói ide kaptak „szakszervezeti beutalót”.) Ekkor szerette meg a környéket. Később Révfülöpön, a Tanács üdülőjéhez közel vett telket és épített nyaralót. (1968–1972.) Évente egyszer-kétszer utazott oda, de sohasem sok ideig, inkább lányainak és unokáinak örömére tartotta fenn az épületet. Sok vers őrzi a környék és a nyaralások emlékét, köztük ez is, vagy pl. a Takáts Gyulának c. verse, melyben arról is ír, miképpen hatott rá költőtársa Balaton-szeretete, Bece-hegyi versei.
Theilard de Chardin, Pierre (1881–1955); Francia, filozófus, teológus, őslénykutató, jezsuita szerzetes. Gondolatai erős hatást gyakoroltak a költőre. (Ld. A város oldalában. 215–216. o.)
Nem virágcsokor, hanem fa…
(Theilard de Chardin)
Az éjszaka fehér volt. A függöny nélküli ablakon tejszürke ömlött be. Aztán megjelent a hold: élesen, konokul, el kellett előle rejtenem a fejem, mert mintha késekkel vagdosta volna.
Persze hó, hó mindenütt. Reggeledik. Elment a hold. A fehér varázsa megtompult: az ablaküvegen piszkos szürke tompaság dereng s kanyargós jégvirág.
Még kinézni is nehéz. Sehol egyetlen moccanás.
Jelenkor. 1971. 2. 131–132.; Takáts Gyula (1911–) költőt, jóbarátját, Cs. Gy. több versben „megszólította”, köszöntötte. Rómában, 1947–1948-ban, öt hónapot töltöttek együtt a Római Magyar Akadémián. (Részletesebben ld. A város oldalában. 119–146. o., vagy pl. ebben a kötetben a [Vonatkattogás…], Egy Róma-térkép előtt és Először Itáliában c. verseket.) „Vidéki költő” voltukon kívül a Balaton szeretete is erős kapocs volt közöttük. (Ld. még Révfülöp) A Somogy c. folyóirat 2000/3. számának 240. oldalán megjelent T. Gy.-nak című töredék, melynek kézirata a 2. versesfüzet 136. oldalán található, ebben a kötetben nem jelenik meg. Az itt közölt versnek nincs kézirata a versesfüzetekben, ezt a Jelenkor c. lapban találtuk meg, a Takáts Gyulát 60. születésnapján köszöntő számban.
A Kovács Sebestyén utcai kiskertes kisház Kaposváron és a Római Via Giulia kiskertes nagyháza egybecsúszik bennem.
A Falconieri-palota ablakaiból mintha a sétáló „polgárjelölteket” látnám, s a családi udvar közepén mintha főúri barokk-kút csörgedezne.
Rég-rég semmi közük sem volt egymáshoz. Ez is, az is a saját nyelvén szólított meg, és beszélt rólad.
Köznapi gyümölcsfák, hazai virágok, locsolt-kő-szagú veranda-árnyék, régi, meleg-barna bútorok, tejeskávé, lánynevetés és rengeteg béke nyelvén az egyik –
forgatagos utcazaj, terepszínű platán-törzsek, mozaikpadlós cellaszobák és cifra dísztermek, zúduló izgalom és öblös-villámló évezredek nyelvén a másik.
Ez a másik nyelv lett az erősebb, de nem hallgatott el amaz sem. Mindkettő egyszerre emel ki téged az időből, s idéz elébem. Nagyon figyelek, mert el akarom mondani, amit elmondanak.
Ránk zuhant a Város: Róma, és ránk zuhant Itália. Nem volt gyakorlatunk az ilyesmiben. Egymásnak nyomtuk vállunkat, hogy könnyebben viselhessük. Kishivatalnokok merev napirendjét parancsoltuk magunkra, hogy könnyebben viselhessük.
79Én gyöngébb voltam. A közösen megszabott kereteken kívül más engem alig tartott. Szédültem, megzavarodtam, bizonytalanná váltam.
Neked hazulról hozott, makacs életformád volt. Most visszanézve látom, mekkora erejű. Pedig akkor néha mosolyogtam egyen-máson. Persze, hogy mosolyogtam, hiszen például a decemberi-januári alig 10–15 fokos szobahőmérséklet ellenére, (amikor én esténkint mindent magamra húztam és terítettem), te nem voltál hajlandó egyetlen hálóingnél többet fölvenni, mert „ez így van rendjén”, s megbotránkoztál, amikor éjszakai öltözködésre biztattalak.
Persze, hogy mosolyogtam, amikor például a cipő-sámfát még néhány-napos kirándulásainkra is magaddal hoztad, s el nem mulasztottad a cipőbe dugni, mihelyt levetetted, mert „ez így van rendjén”.
Persze, hogy mosolyogtam az ilyesmiken, holott mennyit segítettek rajtam. Tartásod engem is tartott, beléd kapaszkodhattam, és megkapaszkodhattam benned.
Az a mi Rómánk húszegynéhány évnyi messzeségbe zuhant.
Másfél esztendeje ismét a Városban jártam. Izgatottan indultam, – szokvány-hasonlat: ahogy a hajnali szeretőhöz.
Ott aztán kerestem, megszállott konoksággal kerestem a régit, s kerestem hozzá az újat is.
Kevés újat találtam, s a régiből sokat nem találtam újra.
Más lett a Falconieri-palota, mellette a Tiberis, odébb a Farnese tér s a Campo de’Fiori… nem sorolom tovább.
Nyilván, mert a „vidéki” Róma „fővárosi” lett. Nyilván, mert az én szememre is rátapadt egy s más ezenközben. De nyilván, nagyon nyilván azért is, mert nélküled láttam viszont, s a te hiányod tette őket idegenné.
Az újhoz pedig még nem találtam meg a magányosság módszereit. Róma nem akart észrevenni nélküled, s mutatni magát annak, akit veled együtt szokott meg.
80Újdonsült balatoni vagyok: három-négyéves mindössze. Régi kacérkodásom a Tóval komolyra fordult. Nem tagadom: te is kerítőm voltál. Főként írásaiddal, legfőként verseiddel.
Hát lehet-e nem odakívánkozni présházaidról, nádjaidról, horgász-csöndjeidről, vitorlásaidról, gémjeidről, békáidról, potykáidról, szunyogaidról, pákászaidról, bibiceidről, hínárosaidról, fakutyáidról, jég-cincogásodról, berkeidről s egyebekről olvasva.
Lehet-e másként látni a vidéket, az északi és déli partot, mint te a becei mészkövön vagy egy csónakon ülve?
Valamikor tíz-tizenöt éve egyszer kislányaimnak a hátrabukfencet akartam megmutatni. Természetesnek hittem, hogy megy még, bár régóta nem csináltam. Napokig ferde nyakkal jártam utána. Talán akkor jöttem rá először igazán nyersen, sőt kegyetlenül, hogy lelkem és szívem idejére csöppet sem hederít a valóságos idő.
Gyulám, hatvanéves lettél. Ez a te születésnapod is amolyan hátrabukfenc-féle nekem. Ferdült nyakkal, zavartan igyekszem szinkronba jutni a valóságos idővel, mai veled és mai magammal. Bizony, első találkozásunk óta kereken harminc év telt el. Te hatvanéves lettél, én ötvennégy. Szeretném a kijelentő mondat szigorú-tárgyilagos hangsúlyával tudtára adni gyanútlan szívemnek: bizony, kocogok utánad szorgalmasan, bizony, nem helyben-jártunk, mint jó volt hinni: bizony, rohantunk az időben, rohant velünk az élet-szellemvasút, pókháló is verődött arcunkhoz, mint ott, de ez a pókháló bőrünkbe vágódott, és rajtunk is maradt.
A Kovács Sebestyén utca és a Via Giulia… A családi ház és a palota… Harminc év és hatvan év… Élet-koordináták, sors-meghatározók.
De mégsem ezeknek a környékén kell keresni téged. Van neked igazibb világod: saját földrajzával, éghajlatával, flórájával, faunájá81val, embereivel s legfőként –: a saját törvényeivel. Ezt a világot te teremtetted írásaiddal, s maradandónak teremtetted.
Maradandósága a te maradandóságod is. Itt-itt kell keresni, és itt lehet megtalálni téged. Most s majd később az időben, mely csak kívülről és békésen mossa-simogatja világod határait, ostromolni meg se próbálja.
Cs. Gy. legidősebb, Eszter nevű lánya a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar–orosz szakos hallgatója volt 1968–1972 között. Az ő egyik főiskolai tanára által írt tankönyv érthetetlen, bonyolult szövege bosszantotta fel annyira a költőt, hogy ezt a vitriolos hangú verset megírja.
Itt ház volt, udvar, kert, s nagyon-nagyon: virágoskert. Falusi virágokkal…
Mi ez a sárga-kopasz simaság itt?
Azt mondják, hogy iszap, szaknyelven: üledék.
Azt mondják, valahol itt szakadt át a töltés, és a víz mindent elöntött. A házat, az udvart, a kertet, még a virágoskertet is.
Pedig a ház a fészkek fészke volt, s még nekem is lélek-meleg, pedig én csak vendégként nyitottam ajtaját.
A sarokban, egy mindig megvetett ágyon pihent az öreg. Többnyire csak akkor, ha beűzte a rossz idő, egyébként a Dunán tanyázott. Pihent és mesélt. A szoba gerendás volt, földes, kicsi ablakokkal. És otthon-szaga volt, otthon-szaga.
S a virágoskert. Az öregasszony birodalma. Az ő fia is brancsunkba tartozott. Nyári kora-vasárnap-délutánokon náluk találkoztunk. Az öregasszonytól mindenki megkapta a szál virágját.
Mi ez a kopasz simaság itt? Azt mondják, iszap. Csak néhány deszkadarab töri át s fatörzs-csonk.
Itt háznak kellene lennie s udvarnak, kertnek, virágoskertnek. Betájolni is képtelen vagyok.
Kortárs. 1972. 4. 530.; Ld. még [Győzött a test…].
Jelenkor. 2000. 7–8. 757–798.; Az Anabázis c. kötetben megjelent (27–30. o.) – azonos című – kisebb ciklusból kihagyott két vers. Janus Pannonius (?1434–1472) Cs. Gy. egyik legkedvesebb költője, akit nem csak fordított, de verseiben is sokszor megidézett. Maga is szerkesztett Janus kötetet. (Janus Pannonius válogatott munkái) A költő versfordításaiból válogatott kötet is megjelent Kettőshangzat címmel. Ld. még Költő-elődöm és Ásatás.
Swedenborg, Emanuel (1688–1772) svéd teozófus, misztikus író. Műveinek német nyelvű kiadásait szívesen olvasta a költő, pl. a Menny és pokol látottak és hallottak szerint c., azóta magyarul is megjelent kötetet is.
1972. XI. 21. Beteg a lányom: Zsófia nevű lánya betegségekor, egyben saját 54. születésnapján. Ld. még November (Változatok); [A száraz eltűnik…] és [E megkezdett új évem…].
Budapest. 1973. 11. 13.; Az első versszak a Pécs város által Buda és Pest egyesítésének századik évfordulójára Budapestnek adományozott Zsolnay díszkút (ld. [Áll a vén Zsolnay…]) egyik felirata. A folyóiratban fotó is látható a díszkútról, jól olvasható rajta a versrészlet.
Ezen a címen „Szép alkonyt izzott, szép este sötétlett” kezdősorral a költőnek másik verse is megjelent. (Simeon tűnődése. 72. o.)
Népszava. 1975. XII. 25. 17.
Bach és Napóleon. A Fölemelő és a Meggyötrő. Más párt is állíthatnék. A művészet edz ugyan, de az emberrel szemben impotenssé tesz. (Alapvetően humanista.). Ez az impotencia olykor kártékonnyá is tud válni.
Agresszívebb tulajdonságok is kellenek az emberben. Néha éppen a sikeres humanizmusért. Kegyetlenségek szülnek kegyességet.
Napóleon – roppant érvágás, irgalmatlan meghajszolás. Az áldozatok is szimatoltak valami jót. Nyilván ezért sem dőlt el máig sem a Napóleon-vita.
És mit nehezebb vállalni? Az ünneplést, áldást-e vagy az átkokat, a gyalázást, az embertelenség vádját. Kárpótol-e érte a hatalom? Aligha.
A nagyság minden területen fölismerhető. És mindig tiszteletreméltó. Mindig tiszteletreméltó.
Őrült rend kormányozza az emberiséget.
Értsük meg végre az őrültséget is, ne csak a rendet.
Cs. Gy. rendkívül jó humorérzékű ember volt, fiatal korában mindenféle csínyre kapható. Ha jó viccet hallott, humoros helyzetet vett észre egész testében – sokszor hang nélkül, de szinte a fulladásig – megrázta a nevetés. Az irónia és a gúny sem állt távol tőle, mindkettőt sok verse tanúsítja. Ezeknek az elemeknek különös ötvözete a WC feliratokat utánozó, talán éppen megörökítő ciklus. Feltehetően a balatoni utazásai során látott vasútállomási WC-k „kidíszített” fala volt az „ihlet” adója. (Feleségének, Margit asszonynak közlése.)
Cs. Gy. minden eseményt igyekezett megőrizni valamilyen formában – vers, fénykép, hangfelvétel, mozgókép, videófelvétel –, hogy bármikor visszaidézhetővé tegye az elmúlt időt. Már a harmincas években volt fényképezőgépe: nemcsak fotózott, a képeket is maga hívta elő. Később kazettás magnetofonjával mindenféle családi eseményről készített felvételt, de többször különleges alkalom nélkül is megénekeltette, beszéltette unokáit, lányait. Az 1980-as évektől Super 8-as filmfelvevőjével is sokszor megörökíttette családját és saját magát, majd 1989-től a házi videofelvételeknek is vidám – később, súlyos betegségében, megtört, szomorú – „szereplője” Szívesen vállalkozott rádió- és TV-szereplésekre is, 1990-ben pedig hanglemezre mondta verseinek maga válogatta gyűjteményét. (Ritmus, rend, zene)
Kölcsey Ferencet (1790–1838) itt nem mint költőt, hanem mint közéleti férfiút idézi Cs. Gy.
Dunántúli Napló. 1975. XII. 25. 9.
Ovidius, Publius Naso (i. e. 43.–i. sz. 18.), latin költő. Cs. Gy. sok Ovidius verset fordított, köztük A hűtlen baráthoz címűt. (Kettőshangzat. 13. o.) Ez ihlette ennek a versnek a megírására.
Zsolnay Vilmos (1828–1900), a magyar kerámiaművészet hírnevének megalapozója, az eozin kikísérletezője, a pécsi Zsolnay Gyár 1000 fős nagyüzemmé alakítója. Szobrát, melyet Cs. Gy. a versben említ, Pécsett a Szabadság – régen Indóház – utca és a Rákóczi utca kereszteződésében 1907. október 13-án leplezték le. Ld. még [Bánya meg erdő…]
1973–1974-ben Cs. Gy. több alkalommal „fogott egybe” rövidebb-hosszabb verseket, „feljegyzéseket”, „megfigyeléseket” versesfüzeteiben Észrevételek „munkacím” alatt. 1976-ban kötete is jelent meg ezzel a címmel, melyben az „Észrevételek” egy versciklus és ezen belül egy „verscsokor” címe is. A kötetből kimaradt versek közül való ez és az Észrevételek [III.], valamint az Észrevételek [IV.] c. válogatások is.
A költő kertje helyén épült négyemeletes sorház ablakairól van szó. Amíg ezek az épületek el nem készültek, „munkaszobájának” ablakából az egész város panorámájában gyönyörködni lehetett. Tiszta időben majdnem a jugoszláv határig lehetett ellátni. Ezt váltotta fel az ötven ablak fénye… Ld. [Jaj, a közösség…].
Jelenkor. 2000. 7–8. 758.; Az Anabázis c. kötetben megjelent (41–48. o.) – azonos című – ciklusból kihagyott vers. Ld. még [Győzött a test…].
Ld. [Vékonyka csík…].
Az első rész megjelent napilapban: Csipkerózsikák = Magyar Nemzet. 1976. V. 23. 12.; Ld. még Észrevételek [II.] és Észrevételek [IV.].
Utakat nem találok. Pedig ezerfelé várnak a szúnyó Csipkerózsikák.
Néhányuknál ott voltam már, de nem mondtam el, holott tanulságnak se lett volna utolsó. De meg enyémmé is így váltak volna.
115Például egy szikrázó-derűs téli vasárnap délután falun. Barátaimmal. Az ünnepi ebéd ízével szánkban és az ifjúság túlcsorduló gazdagságával bennünk.
Az a néhány óra tucat-jegyeivel is esszencia volt. Falusi udvar, szalmakazal, rajta átvetett rudak a szél ellen; érdesen megfagyott s nyomokat őrző sár, mely nyúlósan engedett a talpnak; kopár eperfa, körtefa, kövér tyúkok, teli góré, drótrácson át harsogó napsárga, kukoricacsövek, vakító házfalak, fáradt-piros cseréptető… S a többi szokvány-kellék – kinek-kinek fantáziája és tapasztalata szerint.
Mindezzel együtt esszencia volt.
És mondhatnám még és mondhatnám még…
Gyarapszanak a falak és a zárt kapuk. S mérhetetlen szabad területek elhanyagoltan.
Most a hozzájuk vezető utak felszabadítása lenne a legfontosabb.
Az Éden: harmónia, a Kiűzetés: egyensúly-vesztés, a világtörténelem: az elveszített harmónia keresése.
Roppant öldöklésekben és egy négysoros versben is.
De az öldöklők (vagy az okot adók) tragikus tévúton járnak, a négysoros versek írói erősebbek.
A keresés már azonosult az élettel.
A megszületett harmónia: Éden; az Éden nem a homo sapiensnek való.
A homo esotericus-nak? A homo salvatus-nak? Lehetséges efféle?
A küzdelem szüntelen destrukció. Az agyondestruált (elnyomorodott) lélek képtelen lesz lassan a méltó-ívű emberi mozdulatokra.
A Gonoszság Tengerének túl gyakori a dagálya. A bűn sója kimoshatatlan a lelkekből.
116Persze, hogy egészséges a törvény, a funkció az anyagszerűség – az igazság felismerése és diadalra jutása a tárgyi világban.
Csakhogy a lélekben a manipuláció a legsunyibb visszakozás. A legszörnyűbb hazugság, a legotrombább formalizmus.
A kor alaptragédiája.
A környezet, a művészetek és a használati létesítmények funkcionalizmusa – lelkifurdalás. Annál maróbb, mennél nagyobb az ember hazugsága.
Ld. Révfülöp.
Népszava. 1976. IV. 11. 9.
Vas Népe. 1981. I. 11. 9. = Tolna Megyei Népújság. 1981. I. 11. 10.; A napilapokban megjelent változatból a versesfüzetben található kézirat első három sora – nyilvánvaló politikai okból – kimaradt. („A mai török a százszor veszélyesebb. / A kétes komfort űzi innen (csalja el) / az őslakók új sarjait”) A kötetben a teljes szöveget közöljük. Az 1970–1980-as években működött Központi Sajtószolgálat az odaküldött művekből, kritikákból, interjúkból, írásokból ajánlott-szolgáltatott a megyei lapok részére. A vers ezért jelenhetett meg ugyanazon a napon két megyei napilapban is. Ld. még [Jaj, a közösség…].
Egy a Csokonai Vitéz Mihályt (1773–1805) megszólító versek közül. Ld. még [Sokgyermekes szülő…].
Cs. Gy. ebben a versben néhány fiatalon meghalt magyar költőt idéz: Ady Endrét (1877–1919), Csokonai Vitéz Mihályt 1773–1805), József Attilát (1905–1937) és Petőfi Sándort (1821–1849) A versben alkalmazott időjáték – és maga a tartalom is – erősen emlékeztet „A századokat számlálja…”. Csokonai szellemének c. versére. (Észrevételek. 32–33. o. és Összegyűjtött versek. 578–579. o.)
Dunaszekcsői emlékeket felelevenítő vers, ld. még [ A tél csak olykor…], Dunai nyár a harmincas években és Visszajáró.
Magyar Hírlap. 1974. I. 27. 8.; Versesfüzetben a cím: Kölyök út.
Pécsett, ezen a Damjanich utcai házhoz közeli dombon valaha parkos terület volt, kis patakkal. Cs. Gy. sokszor sétált ott. Mára a patak kiszáradt, a park egy részéből autó-parkoló lett.
Új Írás. 1977. 3. 63.
Új Írás. 1977. 3. 63.
Tiszatáj. 1976. 1. 8. = Confessio. 1986. 1. 60; A Confessio c. folyóiratban néhány apróbb változtatással jelent meg.
Népszabadság. 1975. I. 1. 12.; A versesfüzetben Tűnődő címmel, alcím nélkül. Ld. még Janus Medvevárban. A vers gondolati magva – az „időjáték”, a beszélgetés a költő-előddel, ki a tapasztaltabb? – fellelhető az Apám-öcsém és a Beszélgetőfüzet c. versekben is.
„A Teverét Arnót, s a Pót / magamon áthömpölyögtetem”; Emlékezés az 1947–1948-as római tanulmányútjára. Ld. még Takáts Gyulának, Egy Róma-térkép előtt és Először Itáliában.
Homok a számban: fogam közt a szó
133A flamen Dialis nem láthatott halottat. Ha felesége meghalt, ott kellett hagynia a papi testületet.
Az élő értelme az élet. Az élet értelme pedig a teljesedés.
Ha ebben bármi zökkenő történik, gyanúba keveredik az élet értelme maga is.
Ha aztán nemcsak megzökken, hanem meg is szűnik az élet, akkor következik be az iszonyú botrány. Olyasvalami, ami nem lehet szalonképes az élet igazi szolgálói között.
A flamen Dialist elbocsátották, ha halottat látott, a kapucinusok majdhogynem halott-kultuszt űztek.
Mi ez? A halál valóban hozzátartozik az élet összképéhez?
Jézus aligha szerette a halottakat. Gyógyított, föltámasztott, feltámadott.
Műhelytanulmányok: Éjenkint legalább = Tiszatáj. 1975. 8. 20–21. A versesfüzetben Asklepiadesi címmel!
Magyar Nemzet. 1975. I. 5. 12.
„Mesterkélt egybe-fércelés”: a legkisebb lány, Zsófia születésnapja ugyanaz, mint Arany Jánosé (március 2.)
Magyar Nemzet. 1974. IV. 4. 13.; Versesfüzetben a cím: Örökség.
Kolta Ferenc irodalomtörténész, főiskolai tanár (Pécsi Tanárképző Főiskola) halálakor írt vers. A versesfüzetben a cím: K. F. A hagyatékban megtalált gépelt kéziraton a géppel írt K. F. cím áthúzva, az új cím, kék tollal írva: Kolta Ferenc tanár halálára. Később ez is áthúzva, a végleges, itt közölt cím – K. F. halálára –, piros tollal az áthúzottak fölé írva. A lapok alján piros ceruzával oldalszámok: – 81 – és – 82 –. A második oldalon a költő kézírásával: „Nem közölve!” Szinte biztosra vehető, hogy egy tervezett kötetből hagyta ki a verset a szerkesztés során. Sem a füzetben, sem a gépelt kéziraton nincs központozás. A pontokat, vesszőket, mondatkezdő nagybetűket később kék tollal pótolta a költő. Ezt, a központozott változatot közöljük.
Ld. Mindenféle hang.
A zene öröktől fogva létező birodalom. Földrész? Világ? Galaktika?
Aki hozzányúl – nem teremtő, soha nem teremtő, mindig csak felfedező.
A zeneszerzőben a Kolombuszok s a Nansenek erényeit kell tisztelni.
A többi alkotó valamit épít. Kicsit – ha nagy szerencséje van – hozzátesz a már készhez. Olyat ami addig még sohase volt.
A zeneszerző (de a jó előadó is) határokat tol kijjebb. Sőt: a hangszer-feltaláló is ezt teszi.
Ezért nem tud egyetlen más művészet sem olyan öntörvényű erővel megragadni. Polgárává sőt rajongó patriótájává bűvölni.
A zene birodalma alighanem határtalan. Mérhetetlen sok hódítani való marad akárhány későbbi nemzedékekre.
Határtalansága adja roppant erejét…
Bizonyára élet-megoldás és halál-megoldás is.
Muzsikálni kellene a haldoklóknak.
A költő édesapja Csorba György (1877–1924) sok vers „szereplője”, ld. pl. a leghosszabb visszaemlékezést: Ocsúdó évek. XIII-XVIII. versszak. (Összegyűjtött versek. 150–152. o.), vagy ebben a kötetben, Apám-öcsém és [Ki kit sajnálhat…]. Az nem deríthető ki, hogy 1974. márciusában, e vers keletkezésének időpontjában, milyen negyvenkét évvel előbbi eseményre – 1932 – gondol Cs. Gy.
Az Észrevételek c. kötetben Padlás-Odüsszeia címmel megjelent vers (59–60. o.) változata. A költő újra és újra pontosította, javította versei szövegeit. Sokszor változtatott szavakat, sorokat, sőt, néha teljesen átírta az „előzményt”. Ez történt ebben az esetben is.
Pintér Bálint nevű első unokájához írt vers. Ld. Látogatók.
Most már végképp kiderült, hogy így nem győzhetek.
A folytonos harc kisebbségi helyzetet teremt számomra s lassacskán egészen megront.
A fetisizált ellenfél (ellenség?) erejét, módszereit én növelem, színesítem, bonyolítom. S minden újabb összecsapásnál nagyobb lesz köztünk a szintkülönbség. Volt, hogy még feje tetejét is láttam, ma köldökig felhőkbe rejtezik.
A csatakiáltások jajveszékeléssé váltak. Az első mozdulatoknál a fölény, illetve az alárendeltség beismerésévé.
Tudnivaló viszony, hogy a megadás zülleszti a küzdőt. Ha már szívében megszületik, nincs messze, hogy kezét is magasba kényszerítse.
A világban ijesztő gyorsasággal szaporodnak a maguk-megadók. Egyszer aztán hullaszínre csúful az összkép s az összkép után jön a teljes kép is.
Meg kell változnom végre. Már csak azért is, mert akadnak akik rám figyelnek példa és okulás végett.
Hinnem kell (és ez nem is csalafintaság), hogy én azon az oldalon állok, amely később lett, tehát tagadásul. Később az élettelennél, így annak tagadásául. Az élet oldalán állok, s így a biztos győztesén.
Föl kell nőnöm ezért ellenségeimhez, sőt fölébük is kell nőnöm.
Ezen a címen „Apám-öcsém, öcsém-apám…” kezdősorral a költőnek másik verse is megjelent. (A szavak bolyhai. 58–59. o.)
Döngetik a papírvárat. Döngetik? Alig jó szó. De hát hogy papírvár, az kétségtelen, hiszen annyira vékonyfalú, ingatag, gyámoltalan.
S hogy döngetik? Hosszú-hosszú s mély-öblös hangok és mély visszhangok forgolódnak bennem minduntalan.
Ragadozó hangok. Fölzabálják háziállataimat: Védelmezőimet, szórakoztatóimat, táplálóimat.
Ragadozók: azoknak az öklöknek idomított ordasai, melyek falaimhoz verődnek.
Iszonyú következetességgel omlasztanak.
146Iszonyú következetességgel meztelenítenek.
Csonkul a zárt funkciórendszer, megbotlik egy-egy folyamat.
Mind távolabbi világok érnek bőrömhöz. Mind szédítőbb tériszony telik föl bennem.
Elvész az irány értelme. A távolodás és közeledés megváltó szokása. A honnan és hová mentőöve.
„Elő síp, dob, zene…”
Egyre több zenész elbóbiskol. Egyre gyöngül a külső csinadratta.
Döngetik a papírvárat. Burjánzó rettegésre dől majd zúduló könnyűsége.
Kortárs. 1978. 8. 1182.
Ld. Észrevételek [II.] és Észrevételek [III.].
A kör, a körív, a gömbölyűség, a fonal –
Öl, fészek, ölelés.
A kő nem követlenülhet.
De finomodhat s távolodhat a kőtől.
És a határ? A határ felismerése. Ez a legfontosabb és a legnehezebb.
Ha sikerül: a leglélek ölt testet, a legszellem jelenik meg az anyagban.
A emberi test matéria. Nem szégyen nem is ködösítendő. Vállalni lehet. Nem is vállalni, csak tudomásul venni.
A függőleges is vízszintes.
A földből nő ki itt minden, s meg is marad a földön. Szándéka szerint, nem ellenére.
154
Az arcok többet tudnak a foghatónál.
Valahol létezik a Csend, az Erő, a Nyugalom, az Öröm, a Ragaszkodás, a Hűség.
Az arcok telepítik közénk, a testtartások, a kézmozdulatok.
De nem úgy, hogy megtagadnak, hanem hogy elfogadnak.
Valahol létezik az Átok, a Gyilkosság, a Cselszövés, az Árulás, a Gyűlölet.
Az arcok telepítik közénk, a testtarások, a kézmozdulatok.
De nem úgy, hogy eltagadnak, hanem hogy megmutatnak és lelepleznek.
A túlzott finomság egyszercsak darabokra hullott, s rühellte, hogy ugyanúgy összeálljon újra.
A lényegest tartotta csak meg magában.
A sarkalatos pontok sugaraznak, izzanak, irizálnak.
Jobban, mint a cifra mellékesek.
Dunántúli Napló. 1976. IV. 18. 6.
Népszabadság. 1976. Vasárnapi melléklet. 6.
Tiszatáj. 1976. 7. 4.
Várkonyi Nándor (1896–1975), a költő „második apja”, a pécsi irodalom szervezője, a Sorsunk című pécsi folyóirat szerkesztője, kutató, könyvtáros, irodalomtörténész halálakor írt egyik vers. Ugyanekkor írta Cs. Gy. az Apa-sirató c., ismert versét is. (Észrevételek. 102. o.) Ld. még Fekete március.
Tiszatáj. 1976. 1. 9.
Ezen a címen „Most ezekben az órákban halott” kezdősorral a költőnek másik verse is megjelent. (Csikorgó. 33. o.)
Jelenkor. 1975. 9. 773.; Pintér Bálint nevű első unokájához. Ld. Látogatók.
Egy a révfülöpi versek közül. Cs. Gy. a pihenést és a csöndet kereste a balatoni utazásaiban, ám ebből mind kevesebb jutott neki. Az építkező és egyre közelebb kerülő, a telkét-nyaralóját egyre jobban közrefogó szomszédok, a lármás részegek, a hangos Ibolya presszó mind jobban zavarta. Akárcsak az esténként rendszeresen megjelenő sétahajóról messzire hallatszó agresszív beat-zene.
Megjött a sétahajó. A fekete bársonycsöndbe belekarmolt a harsány zene.
Aztán egy idő múlva elcsöndesült, majd nyersen, kicsit torzan megszólalt az éjszakai kikötőbe induló hajó kürtje.
Az utasok elszéledtek, vitték haza az olcsó élményeket, amik annyira kellenek az életben.
Mert az ember szegény, üres, éhező, szomjúhozó és hálás minden adományért, ételért, italért.
A fekete bársonycsönd meggyógyult, éppé vált, sérthetetlenné.
169A fekete bársonycsönd kíméletesen települt a hangos emlékekre: legalább egy éjszakán át hadd segítsenek.
A fekete bársonycsönd tart most is, tart egyre: pedig éjszaka van már, sok zaj-fészek röpíthetne ki agresszív hang-keselyűket.
Az élet csak akkor szép, ha az igények és a kielégülések harmonikusan kapcsolódnak egymáshoz.
A betegség harmónia-billenés. A gyógyíthatatlan betegség: a harmónia örökre szóló elvesztése. Ilyenkor a remény: önámítás, vagy az emlék nyomása.
Még a legnagyobb elmék is illúziók áldozatai: Hisznek ebben, abban, amabban… Értelmet, célt találnak bennük. Pedig… Fű, fű, fű az ember: célban és fontosságban.
Csak ne tudnék egy csöppet se elszakadni a virág színétől, a gyomor kellemes feszülésétől, a nemiszerv tüzes zsibbadásától.
A gondolat csak addig érne, hogy ezeket fokozza.
Nem ez volna-e a legnagyobb boldogság.?
Népszava. 1984. III. 10. 9.
Jelenkor. 1976. 11. 1010.; A Jelenkor tematikus száma, alcíme: Csorba Győző köszöntése. Cs. Gy. ekkor hatvan éves.
Kortárs. 1976. 3. 408.
Nehéz lett a barackfaág s rádőlt az útra. S meg is roppant kissé. A roppanás helyén már rég nincs kéreg jó 20–30 centiméter hosszúságban. A szürkésbarna szálas felületen szabálytalan lyukak. A harkály dogozott itt.
177Valamivel feljebb friss gally fut ki a korhadóból, aztán tovább bomlik, s nyulánk, lándzsavég alakú levelek, tojásforma, gyöngezöld gyümölcsök rakódnak egymás mellé. Tömérdek változatban. Itt például a gyümölcs derekán hajlik át a levél s a gyöngezöld tojásból kimetsz egy sötétebb zöld, kétoldalt ívesen hajló csíkot. Ott meg a gyöngezöld tojás csücske látszik csak ki. A zöld variációi között őzbarna vonalak.
Az út lejtősen halad tovább, és felmászik a barackfára. A lombok közé bújik. Kócos út, giz-gazokkal szegve s bontva itt-ott. Az egyik szélén tenyeres rebarbara. Hatalmas szárai öt-hat kerek ernyőt emelnek a levegőbe, s oldalról a betonkerítés szürkéjére tapasztják.
Kődarabok bütykösödnek ki az út földjéből.
Kortárs. 1978. 1. 23.; Lapszéli jegyzet: „(76. szept. 13. Czene M. temetésén.)”; Czene Miklós a költő feleségének rokona volt: Magit asszony unokatestvérének, Czene Margitnak (ld. [Ahogyan föl volt…]) a fia. Súlyos betegségben, fiatalon halt meg.
A veszélyeztetettség állapotában a dolgok fölragyognak. A legszürkébbek a legtündöklőbben.
Hány lakást, udvart, tájzugot hagytam el már. S a visszanéző szemben egy konyha-hokedli, egy szemetes sarok, egy lapuleveles árokpart jelenik meg elsőnek és a legünnepélyesebben, a legszorongatóbb sajgással.
Sodródik a szív, siet a láb.
De a jelenéseknek nincs levegőjük.
Előbb fuldokolni kezdek, aztán rájövök, hogy tiltott területre tévedten mennék. Akkor testi valóságban rámomlik az idő. Mindig kockázat, hogy túlélem-e?
179Mostanában gyakran emlékezem a még birtokolt elhagyandókra, az elhagyandóba járok vissza: emlékezem.
És ez éppúgy meggyötör, mint az elveszettek idézése.
A tarka csokrot fekete vízbe raktuk.
Látni ahogy a száron át a levélbe, csészébe, sziromba fölhúzódik a feketeség.
A formák változatlanok maradtak, s gyöngédségük merő-egy jajveszékelés.
S a színek?
Most már csak arra jók, hogy még töményebbé tegyék a feketeséget.
Németh László (1901–1975) március 3-án, Várkonyi Nándor (ld. [Mielőtt leírnám…]) március 11-én halt meg, 1975-ben. Versében ezt a kettős veszteséget siratja Cs. Gy.
Cs. Gy. az Összegyűjtött versek c. kötetben Új versek cikluscím alatt közölte az Észrevételek és az A világ küszöbei c. kötetek kiadása között írt verseit. Ezek a versek más kötetben nem jelentek meg. Az Új versekben található A „Jegyzetlapok”-ból címmel egy kisebb verscsokor. (Összegyűjtött versek. 665. o.) Az abból kimaradtak közül került néhány ebbe a kötetbe.
Kortárs. 1980. 7. 1024.; A folyóiratban Két semmiség közös főcím alatt a Szieszta c. verssel együtt jelent meg. Pintér Viola a költő hét unokája közül a második. A versesfüzetben a cím: Bálint napjai. (Pintér Bálint a költő első unokája. Ld. Látogatók.) Az A Világ küszöbei c. kötetben megjelent (56–57. o.) – szintén balatoni-révfülöpi keletkezésű – Júniusi miniatűrök című ciklusból kimaradt vers.
Műhely. 1979. 2. 52.
Cs. Gy-t érdekelte, hogy mi lesz műveinek sorsa a halála után, mennyien emlékeznek majd rá, mennyien olvassák. E tekintetben nagyon szkeptikus volt, ezt több versében, nyilatkozatában is megfogalmazta. Ld. Biográfia; [Kinek kell…] és Vád; Ezeknél kicsit bizakodóbb hangvételű magát is nyugtatgató vers az [Egyszer majd…].
Ld. Nyomok; [Kinek kell…]; [Egyszer majd…] és Vád.
Kortárs. 1983. 5. 741. Ezen a címen „Tompán-derengő arcát…” kezdősorral a költőnek másik verse is megjelent. (A szó ünnepe, 278. o.)
A költőt sokat foglalkoztatta az idő mibenléte, mérése, múlása, ezért is tulajdonított különös jelentőséget az óráknak. Nagy gyűjteménye volt fali-, álló-, asztali-, kakukkos-, kvarc- stb. órákból. (Ld. A város oldalában. 215–218. o.) A versesfüzetben az Óra című versciklus a következő (Értékeim) cíművel együtt, „1976. VIII. 1–4.” összefoglaló datálással található, ezért az ezekből kihagyott verseket a kötetben is összevonjuk.
Az első rész megjelent folyóiratban: Tárgyaim = Budapest. 1981. 2. 23.
Élet és Irodalom. 2000. X. 6. 27.; Rilke, Rainer Maria (1875–1926), német költő. Cs. Gy. sok Rilke verset fordított. Ebben és a [Racionálisan…] c. versben is Rilke versekre hivatkozik. Itt a Léda címűt (Nemes Nagy Ágnes (1922–1991) fordítása) idézi: „(lásd Rilke versét / a Léda s hattyút)”. (Rilke versei. Vál. Szabó Ede. Ford. Csorba Győző et al. Bp. Európa. 1983. /Lyra mundi/. 184. o.) Szabó Ede (1925–1985), irodalomtörténész, műfordító, kritikus Cs. Gy. jóbarátja. A költő hagyatékában számos levele található.
Magyar Nemzet. 1976. XII. 25. 18.
Jelenkor. 1977. 3. 233.
Ld. Látogatók.
Kortárs. 1977. 2. 198.
A szülöttek temessék el a szülőket!
Iszonyatosan kizökken rendjéből a világ, ha fordítva kell történnie.
De ha már menthetetlenül úgy adatik, ha elvégezte dolgát a halál, nézzétek az anyát!
200Lám, ez is itt.
Holott nyilván kezét emelni is emberfölöttien nehéz.
Amit sok-sok éven át adott, most hiányként visszatér hozzá.
És tenyerébe tolakszik. Az efféle valamikből lett semmi pedig a legsúlyosabb.
Hanem az anyák nem ismerik a ravatalt, ha gyermekeikről van szó. Csak a bölcsőt. Ahová aludni teszik őket. Hogy örökre, mit se számít. Vagy talán nagyon is sokat. Annál szebb kell hogy legyen, annál békésebb alvás kell, hogy essék benne.
Piéta! Persze hogy a legszívesebben ölükbe tartanák őket az idők végezetéig.
A mohácsi csata 450. évfordulóján, 1976-ban nyitották meg a Mohácsi Emlékparkot. A költő egy évvel későbbi látogatását idézi a vers.
Népszabadság. 1983. XII. 24. 22.; Ezzel a címmel, „Romlandó testekért aggódol” kezdősorral másik vers is megjelent. (A szó ünnepe. 76–77. o. és Összegyűjtött versek. 244. o.)
Brecht, Bertolt (1898–1956), német költő, író. Cs. Gy. Brecht fordításai sokhelyütt olvashatók, kisebb önálló Brecht fordításkötete is megjelent. (Bertolt Brecht: Válogatott versek, 1959.) A mottóul választott sor Brecht: Legenda arról, miként keletkezett a Taoteking, amikor Lao Ce emigrációba ment című verséből való. (Cs. Gy. fordítása, Kettőshangzat 252–255. o.); A költő 1956 őszén járt Berlinben tanulmányúton. Brecht éppen odaérkezése előtti napokban halt meg.
Győz a lágy és enged a kemény
(Brecht)
Élet és Irodalom. 2000. X. 6. 27.
Műhely. 1979. 2. 3.; A versesfüzetben a cím: Unokaöcsémmel; Cs. Gy. fiatal korában, főként nyáron, de néha télen is, sokat volt rokonoknál Dunaszekcsőn. (Ma Dunafalva.) Nővére Csorba Ilona (Halász Antalné), és annak rokonsága – unokaöccse, ifj. Halász Antal is – a szigeten lakott, így a Duna és a dunai élet meghatározó élménye lett. Sok verset írt emlékeiről, későbbi látogatásairól is. (Ld. még [A tél csak olykor…]; Falusi vízpart és Visszajáró.)
Kimegy az ember a világból.
Éppen ellenkezőleg: belemegy a világba.
Igen: halálával belemegy sokkal inkább, mint erre életében képes lenne.
Itt tükör által, homályosan…
Ott színről-színre …
Mert itt csak a legjobb pillanatok teszik lehetővé az elhussanó tisztán látásokat.
Ott a látás maga az állandó állapot.
Sőt: ez több mint látás: ez a legteljesebb együtt-létezés.
Ezért tiszteljétek a füvet,
A port,
A levegőt,
A földet,
Mindent, amiből a foghatók összeállnak.
Most is bennük van temérdek odaköltözött.
Majd bennük leszek én is. Jólesik, ha engem is tisztelni fogtok.
Megértéssel és boldog egyensúllyal.
Az ottani állapot eföldi homályos tükörképével.
(Népi)
Ld. még [Negyvenkét éve…] és Apám-öcsém.
Cs. Gy. otthonában sok könyvet, folyóiratot és újságot gyűjtött össze. Könyveit szerette, sokat „munkaeszközként tartott” könyvtárában (idegennyelvű kötetek a fordításokhoz, szótárak, lexikonok stb.), de a könyvek jelentős részét természetesen költő-, író-, művész barátaitól dedikálva kapta. Festéskor, takarításkor sem engedett hozzájuk nyúlni, csak saját felügyelet mellett, mert a különféle polcok, kupacok közt csak ő ismerte ki magát. Élete végére a könyvek a nagy ház minden zugát betöltötték.
Új Írás. 1978. 1. 81.
Magyar Nemzet. 1978. VII. 16. 12.
Négy Évszak. 1980. 11.
Jelenkor. 1979. 6. 538.
Kortárs. 1979. 2. 178.
Kortárs. 1980. 7. 1024.; A folyóiratban Két semmiség közös főcím alatt a Viola rajzai c. verssel együtt jelent meg; az A Világ küszöbei c. kötetben megjelent (56–57. o.) – szintén balatoni-révfülöpi keletkezésű – Júniusi miniatűrök című ciklusból kimaradt vers.
Ajtónak lássam, ajtónak mindig ezt a fehér mozgó téglalapot, ezüstös kilinccsel, kilincscímerrel pereme közepén. Ajtónak lássam tisztes szoba-tartozéknak, ahogy ez már szokásos. Használhatónak arra, hogy kirekesszem a világot, vagy hogy beeresszem. Kedvem engedelmesen tevőnek, három sarokvason engedelmesen fordulónak. Olyasvalaminek tehát, ami nyakig fel van öltöztetve funkciójának egyenruhájába. Ajtónak lássam, hogy békésen élhessek vele, illendően kezeljem, olykor meg-megtörölgessem, sőt festési hibáit is kijavítgassam.
Jaj nekem, ha megbotlik a szem! Ha megbotlik az agy! Ha bukfencet vet ez a fehér mozgó téglalap, s keresztbe áll a törvényes hömpölygés elé. Torlaszt zúz, örvényt kavar. Ellenségemmé válik, s rám haragítja az egész világot. Jönnek majd a dolgok riasztó maskarákban, szabotáló indulattal s nem tudok többé rendet teremteni közöttük.
Műhely. 1979. 2. 53.
Kortárs. 1979. 2. 178.; Ld. még: Janus Medvevárban, Költő-elődöm, Babits beszélgető füzetei, Beszélgetőfüzet.
A költő legfiatalabb, Zsófia nevű lánya német állampolgárhoz ment feleségül, s 1979. VI. 10-én költözött Németországba. Cs. Gy., aki erősen családcentrikus ember volt, nagyon nehezen viselte az elválás idejének közeledését: 1978. X. 3–1979. VI. 10-ig, napi rendszerességgel jegyezte le gondolatait az elszakadásról. A verses naplót az A világ küszöbei című kötetben közölte Visszaszámlálás címmel (94–103. o.). Itt a kötetből kimaradt versekből olvashatunk még néhányat. Ld. még [Még meleg…] és Hazalátogatás előtt.
Jelenkor. 1979. 6. 537.; A verset egy mecseki bányaszerencsétlenség hírére írta a költő. Ld. még Kibírom.
Somogy. 1979. 2. 3.; A versesfüzetben a cím: Mért enged el?
Tulajdonképpen nincs is mit megoldani. Az élet csak kollektive vagy absztraktive örök. Egyénileg és konkréte véges. Az agy még nem szokta meg ennek tudomásul vételét. Pedig azzal kezdődik vagy kezdődne értéke. Most szánalmasan viselkedik. Siránkozik, lázad. Mi ellen? Egzisztenciális rangja: az élet törvénye ellen. Persze: a halál aspektusából nézve az állat boldogabb. Csak élvezi a folyamatot – bár csupán alapfokon – amit életnek neveznek. Ugrándozik a gida, könnyű-izmos testtel csodálatosakat szökken a macska, nagyszerű hurkokat formál a levegőben a fecske, de a biológiai örömnél – a jól működő szervek szótlan ujjongásánál – nincs többjük. Ezt a többletet csak a fölismerhető intellektus adhatja meg. Így egyenlítődik ki az a kétfajta egyenlőtlenség.
Szégyenkeznem kéne inkább. Miért bűvölődtem évek (évtizedek) óta a halál köré? Talán segítek előkészülni másokat is? Alighanem jobb lenne a meglátások és megnevezések sorát szaporítani. Ezt lehetne valódi segítségnek tekinteni. A gyülemlő meglátások és megnevezések végül is minőségbe csapnának át, s a halált mutatnák meg, azt neveznék meg. Végképp, visszavonhatatlanul. S válna az ember szabaddá tőle. Úgy mint az állat, de sokszorosan magasabb fokon.
Victor Vasarely – Vásárhelyi Győző – a pécsi származású francia festő művei nagy hatást gyakoroltak a költőre. (Vasarely képeinek állandó kiállítását, a Vasarely Múzeumot, 1976-ban nyitották meg Pécsett.) A Simeon tűnődése c. kötetben megjelent Cs. Gy. másik Vasarely festményeket idéző verse is. (59. o.)
Négy Évszak. 1981. 8. 4.; A versesfüzetben cím nélkül.
Alföld. 1980. 4. 31.
„Harminc négyszínű réteg rajta…”; Harminc évvel római tanulmányútja után írt vers. (Ld. még Takáts Gyulának; [Vonatkattogás…] és Először Itáliában.)
Harminc négyszínű réteg rajta, de áttetszők, mint a fólia-sátrak.
Két színben dereng által: éles sárgában és lucskos szürkében. Kétfajta levegő csap ki belőle:
fűszeres-meleg és nyirkos-csontharapdáló.
A platán majdnem ablakomhoz ér. A hirtelen kanyarodó villamos sikoltása rémült mókusként rohan föl ágain s ugrik be hozzám.
A negyedik emeletről lelátok a Tiberisre.
Népszava. 1985. XII. 23. 13.
Megkaptam egy komplex orvosi vizsgálat eredményét. Két titokzatos sor számokkal, rövidítésekkel. Utánanézhetnék: melyik mit jelent. Kis billenések, nagy zökkenések-e? Egyelőre nem érdekel. Inkább tetszik: milyen nagyszerű, hogy a bennem mozgó, nyüzsgő, áradó, kavargó bűnöket, erényeket, sompoly239gó kis sunyiságokat, nemes fennköltségeket termő élet ilyen röviden s itt ott a nem-kerek számok pontosságával leírható. Aztán érdekel is, melyik lesz majd, amit utolsó bizonyítványomba írnak. Ha tudnám, pirossal aláhúznám, esetleg be is keretezném. És elkezdenék gyanakodni arra a szervemre, sőt gyűlölni őt készülő hűtlenségéért. Mert nem csak az én ellenségem lesz, hanem többi szervemé is, melyek megőrzik szolidaritásukat irántam, de képtelenek lesznek a renitens kártevéseit jóvá tenni.
Népszava. 1980. XII. 25. 14.
Lapszéli jegyzet: „80. ápr. 7. reggel ½ 6-kor Zsófika elment, húsvét másnapján. Este ¾ 8-kor telefonált, hogy megérkeztek.”; A költő Németországba házasodott és azóta is ott élő, Zsófia nevű lánya gyakran látogatott haza szüleihez, testvéreihez. Ez a vers is egy ilyen alkalommal született. Ld. még [A „Visszaszámlálás”-ból] és Hazalátogatás előtt.
Tiszatáj. 1980. 8. 7.; Pintér Violának, unokájának mandula-műtétjekor. Ld. Látogatók.
Azt is mondhatnám, hogy lám, lám, megint igazolódott a közhely: győzött az élet. Mozog, zajong, színesedik, sűrűl a kert. És változik. Nyilván percről percre, de érzékelhetően mindenképp óráról-órára. A gyöngyvirág-levelek csúcsa például reggel még tiszta volt, most koradélután már gyakorta rozsdás. Az öreg meggyfáról meg hófúvás-szerűen sodorja le a váló szirmokat a föl-föltámadó szél. Ez a fajta mozgás és változás pedig okvetlenül az élet jele. Győzött az élet! Győzött az élet! Igazán? Győzött? Ha az agy messzibbre próbál nézni, elborítja a szégyen. Hányszorosa az ismert életnek az ismert élettelenség. Sőt még az ismert halottság is. Csak tengerünk tükre fodrozódik meg olykor s ilyenkor mondjuk: Tavasz lett! A mélység erről nem is sejt semmit. De az a fodrozódás lehet elégséges, lehet minden, lehet diadalmas is. Ha alázatosan viseljük s nem akarunk mindenáron összehasonlítani.
Élet és Irodalom. 2000. X. 6. 27.; Lapszéli jegyzet: „Ma, 80. jún. 21-én Ciliék reggel 8 után elindultak Révfülöpre. Dombóvár után hirtelen fékezés miatt árokba fordultak. Laci az összetört kocsival vissza tudott jönni. Ciliéket egy ismerős orvos hozta haza. C. kisebb sokkot kapott, de lassan megnyugodott. Az a fontos, hogy egyiket sem érte sérülés. Holnap, 22-én vasárnap vonattal elmennek R.fülöpre.”; Ciliék, C. = Noémi, a költő középső leánya; Laci: Pintér László, a költő veje; kisautó: Trabant Combi; R.fülöp = Révfülöp. A karambolozó autóban utazott Cs. Gy. két unokája, Pintér Bálint és Pintér Viola is. Ld. Látogatók.
Életünk. 1980. 10. 805.
Négy Évszak. 1982. 5. 1.
Dunántúli Napló. 1981. VIII. 20. 8.; Zsófia lánya pécsi látogatása előtt. Ld. [A „Visszaszámlálás”-ból] és [Még meleg…].
Lapalji jegyzetben szerepel az osztálytárs neve, sajnos olvashatatlan.
„Beszélgető füzetei” = Babits Mihály beszélgetőfüzetei. A szöveget gondozta, jegyzeteket írta Belia György. Bp.: Szépirod. Könyvk. 1980. 1–2. köt. /Műhely/. Ld. Ásatás és Beszélgetőfüzet.
Simon Béla pécsi festő halálára.
Simon Béla éjjel meghalt
Tiszatáj. 1981. 5. 6.
Négy Évszak. 1981. 12. 1.; A versesfüzetben a vers címe: Gyertya készül. A tiszteletpéldányban nyomdahiba miatt Cs. Gy. a vers 9. sorában két javítást végzett: „De itt egyszerre csak mély és erős.”
Lapalji jegyzet: „B. N. J. temetése. Délben 12-kor, 3 pap. Fábián Z., egy szombathelyi (elnökhelyettes), a szónok Pák. Pista. Mi külön a koporsó egyik old.-án. Borus, szeles idő.”; B. N. J. = Bárdosi Németh János (1902–1981), költő; Pák. Pista = Pákolitz István (1919–1996), költő.; Lapalji jegyzet egy oldallal később: „Bárdosi Németh János + 1981. márc. 3-án. (Szerk. megbeszélés a Jelenkorban)”; Jelenkorban = a Jelenkor c. pécsi folyóirat szerkesztőségében, Pécsett. (Széchenyi tér 17.).
Jelenkor. 1981. 7–8. 577.
Népszava. 1981. X. 4. 11.; A versesfüzetben Nagybeteg álma címmel.
Jelenkor. 1981. 7–8. 578.; Lapalji jegyzet: „Egy 30 éves férfi M.-on 3 kisgyereket, egy 8 és egy 7 éves kisfiút s egy 3 éves kislányt fölvitt egy 10 emeletes ház tetejére és egymás után ledobta őket. Szörnyet haltak. Feleségén akart bosszút állni, aki 4 hónapja elhagyta. (Újsághír 1981. VII. 14-én.)”; A jegyzet alatt más tollal írt későbbi jegyzet: „(82. II. 6-án kivégezték).”
Forrás. 1981. 10. 4. Ld. Látogatók.
Forrás. 1980. 10. 4.
Élet és Irodalom. 1982. II. 12. 9.
A költő életében nagyon fontos helyet töltött be a könyvtár: munkahelye, kutatóhelye volt, sokszor itt fogadta vendégeit is. A Baranya Megyei Könyvtár, ahova még nyugdíjas korában is bejárt, Pécs város olyan részén van, amely Sopianae római-kori romjaira épült. A régészek unikális leletet találtak a könyvtár udvarában: festett ókeresztény sírkamrákat. A leletmentésnek-feltárásnak volt szemtanúja az ablakból Cs. Gy.
Sötétben nem látok aludni. Pécs: Városi Tanács, 1987. 31.; Cs. Gy szerette a gyerekeket – három lánya és hét unokája volt! –, jól ismerte gondolkodásukat, „tudott a nyelvükön”. Szigorú, de melegszívű apa és nagyapa volt. Több gyerekverset írt, kötetben is jelent meg közülük. Négy kis cica címmel pl. 1946-ban képes-verses könyvet adott ki gyermekeknek, de írt három bábjátékot és három mesét is. (Ld. Bertók László: Csorba Győző. Bibliográfia. 99–100. o.) A Sötétben nem látok aludni c. antológiát, melyben a költő három verssel szerepelt, gyermekeknek állította össze Sólyom Katalin színművésznő. (Ld. Harcsa-nóta és Serteperte Kelemen.)
Jelenkor. 2000. 7–8. 759–760.
Népszabadság. 1982. V. 22. 16.; A kötetben Családfa I. címmel közöljük az újságban megjelent szöveget.
Megjegyzés a lap alján: „1981. XI. 22. 0 óra 5 perc”; XI. 21-e a költő születésnapja. Ld. még November (Változatok); [A száraz eltűnik…], Két hét. 1972. XI. 21. Beteg a lányom.
Népszava. 1981. XII. 24. 15.
Tiszatáj. 1982. 4. 5.
Sötétben nem látok aludni. Pécs: Városi Tanács, 1987. 32.; Ld. Feketerigó és Serteperte Kelemen.
Lapalji jegyzet: „(Közvetlenül az esti utcai lámpagyújtás előtt)”.
Ld. Nyomok; Biográfia; [Egyszer majd…] és Vád.
Jelenkor. 1986. 4. 290.
Sötétben nem látok aludni. Pécs: Városi Tanács, 1967. 33.; (Ld. Feketerigó és Harcsa-nóta.)
Ugyanezzel a címmel a Simeon tűnődése c. kötetben jelent meg kisebb ciklus (127–128. o.). Az abból kimaradt versek egy része olvasható itt.
Hitel. 2000. 9. 18.
Ady
Jelenkor. 2000. 7–8. 762.
Ha így csöndesen, mint a lassan begyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem! Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.
Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra szuverén birtoklási lehetőség, de nem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ilymódon éltesse.
A távolság szépít, de vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova érzéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.
Ha így halna meg bennem, aki életben marad.
Ha így tudna kifogyni belőlem!
Félek, hogy nehéz lesz az agóniája, s mint az asztmás halálban, irgalmatlan görcsök közt távozik az élők sorából.
És kétségbeejtő rommá dúlja az ágyát bennem.
(József Attila)
Hitel. 2000. 9. 18.
Jelenkor. 2000. 7–8. 759.
Ld. Nyomok; Biográfia; [Kinek kell…] és Vád.
Nagyon hasonló címmel és tartalommal (Egy új versesfüzetre, „Végére érek-e?” kezdősorral) is jelent meg verse a költőnek. (A szavak bolyhai. 165. o.)
Versesfüzetben a cím: Skolasztikus. Az itt közölt címet – Inkább hinném – tollal írta a hagyatékban talált gépelt kézirat fölé a költő. A gépirat jobb alsó sarkában Csorba Győző aláírása. A gépelt kézirat szövegét közöljük.
Magyar Nemzet. 1983. XII. 3. 12.
Tiszatáj. 1983. 6. 19.
Népszabadság. 1983. XII. 3. 13.
Babits Mihály (1883–1941) beszélgetőfüzeteit idézi Cs. Gy. A „mester költő”-t „bátyám-öcsém”-nek nevezi, ugyanazt a gondolatot kifejtve – korát tekintve a rég meghalt költő bátyja lehetne –, amelyet az Apám-öcsém c. versében is érintett. (Ld. még Ásatás és Babits beszélgető füzetei.)
(Emléksorok egy régi pécsi uszodára)
(A „Beszélgető füzetek”-ből)
Jelenkor. 1983. 1. 2. = Dunántúli Napló. 1982. XII. 31. 10.
Ld. még [Győzött a test…].
Vigilia. 1986. 12. 924.; A versesfüzetben 1983. január 1. címmel és 1983. jan. 1. dátummal.
Népszabadság. 1985. III. 9. 13.; Ld. Látogatók.
Lapszéli jegyzet: „93. jan. 7. Annus temetése napján. – 1992. dec.”; Jegyzet a versesfüzet előző oldalán: „ Annusunk szegény ma, 1992. dec. 19-én reggel 9-körül meghalt. Orvos volt, de már nem tudott tenni semmit. (Szív-halál) Nehéz élete volt. Nagyon sajnálom szegényt. Bár alig találkoztunk. Temetés 7-én d. u. 1 órakor. Hamvasztás. Én előre kimentettem magam. Nem bírnám ki.”; Csorba Anna a költő nővére. Halála után a kilenc Csorba-testvér közül már csak Cs. Gy. és Etelka húga élt. (Ld. még Nővérem és húgom.)
„…porrá leszel…”
Új Tükör. 1984. XII. 23. 17.
Jelenkor. 2000. 7–8. 760.
Weöres Sándor 70. születésnapjára. Pécs, 1983, [Kiadó nélkül] [37.] o.; Kézírásos közlések = Jelenkor. 1983. 7–8. 688. Ld. még [Győzött a test…].
Az élet minőségét (s mindenét, ami érzékszervet elégít ki és szellemi-lelkiséget) s méginkább értékét a legkülönfélébb kivételek ellenére én állapítom meg, éspedig rendkívül szuverén módon.
Idegesít, ha amiatt zaklatnak, hogy egy nő, akit kedvelek, primitív, buta, selejtes. Ami engem benne izgat, nyilván olyasvalami, ami másból hiányzik. Hogy ez mi? Hogy éppen barna a haja? Széles a csípője? Hogy peckesen jár s ugyanakkor álmatag?
De hölgyeim (esetleg uraim)…! Önök nem éppen így vannak?
Talán nekem adakozóbb a fantáziám? S ezért gazdagabb vagyok? („… nem bírt magának mindent vallani, s ráaggatott díszeiből egy nőre”. [Ady])
Akikre sok fér, azok a legszegényebbek. Nem egyik oka-e ez a szexepilnek? Meg aztán a mindenkori adakozó jóérzése. Mert adni jobb, mint kapni.
Ne akarjanak racionális magyarázatot!
Itt fordul elő az a fura eset, hogy egy hosszú sorozat „nem” (vagy mínusz) összeadva igen-t (vagy pluszt) ad.
Azzal viszont, hogy telerakom mindkét kezét, teleaggatom tetőtől-talpig az én kincseimmel, lehetővé válik, hogy aztán a tenyerem tartsam elé, s ő ismételten megtöltse. Olyan ez, mint amikor a szülő pénzt ad a gyermekének, hogy az az ő számára vehessen ajándékot. Ilyenkor a kéz válik fontossá, amelyik adja, nem az ajándék eredete.
A lelki higiéniához a magamfajta embernél hozzátartozik az efféle szemfényvesztő társasjáték. És hagyjanak 308békén az erkölccsel s az illemmel! A megbotránkozások még annak az életellenes szemléletnek maszkás fattyai, amely szemlélet terrorisztikus erőszakosságával nagyon riadttá, gyámoltalanná igyekezett tenni az embert, hogy eszközül bármire fölhasználhatóvá váljék.
Ha szégyellnem kell viselkedésemet és véleményemet – örömmel vállalom a szégyent. Ez kívül van rajtam, lelki higiéniám pedig belül. És az utóbbi nekem fontosabb amannál.
A múzsa eltünhet, ha a mű megmarad. El is tűnik a tapasztalatok szerint.
De ameddig ihletni képes, bűn elkergetni.
Jelenkor. 2000. 7–8. 760–762.
Magyar Nemzet. 1983. XII. 24. 19.
Magyar családi kalendárium, Bp. 1987, HNF Családvédelmi Tanácsa. 3. o. = 1987. [Hónap-soroló]. [Békéscsaba]. [1987], Kner Ny. [26.] o.; Kisalakú bibliofil füzet, melyben minden hónapot egy magyar költő versével és egy rajzzal illusztrálnak. Ezen a címen „Tél van, meztelen ág-bogak” kezdősorral a költőnek másik verse is megjelent. (A híd panasza. 15. o.)
Egzisztenciális fájás. Életfájás. A haj is fáj: tárgyaim is. A reggel, dél, este is fáj. Tollam is. A kő is alattam mire lépek. A könyvek is, amikben lapozgatok. – Ő nem tudja ezt. Sejtelme sincs, honnét lépett ki. Sejtjeimig belém nőtt. Ezzel sejtfalaim és sejtnedveim is mássá váltak, szegényedtek. Elszegényedtek. Nem annyi ő mint magamagát tudja. Nem, ahogy mások tudják róla. Annyi, mint amennyi nekem. Annyit veszítek is.
Gépelt kéziraton cím helyett egy római szám – X – olvasható. A gépelt kézirat többi része nincs meg. A versesfüzetben önálló, cím nélküli versként található. A gépelt kézirat szövegét közöljük.
Élet és Irodalom. 2000. X. 6. 27.
A költő Csikorgó c. kötetének 94. oldalán megjelent vers teljes szövege. A kötetben csak a vers első része jelent meg.
Jelenkor. 2000. 7–8. 763.
Népszabadság. 1985. IX. 14. 13.
Jelenkor. 2000. 7–8. 763.
Életünk. 1984. 11. 1122.
Új Írás. 1985. 9. 17.
Jelenkor. 2000. 7–8. 764.
Élet és Irodalom. 1985. III. 8. 5.
Magyar Nemzet. 1985. VII. 13. 11.
Hitel. 2000. 9. 19.
Ld. Látogatók.
Vigilia. 1986. 3. 199.
Új Írás. 1986. 10. 95.
Új Írás. 1985. 9. 16.; Ezen a címen „Jön az ablakok ideje” kezdősorral másik vers is megjelent. (Görbül az idő. 56. o. és Csikorgó.47. o.)
Népszabadság. 1985. XI. 16. 13.; Csorba Győzőnek hét unokája volt: Eszter lányától Hajdinák Szilvia és Hajdinák Éva, Noémi lányától Pintér Bálint, Pintér Viola és Pintér Ábel, Németországba házasodott Zsófia lányától Prell Krisztián és Prell Bianca. A költő számos verset írt róluk-hozzájuk, melyek közül többet közlünk ebben a kötetben is. Ld. Kicsi Bálint; Kérés unokámhoz; Viola rajzai; [Körülöttem lármáznak…]; Kisunokám műtétje; Karambol; Látogatások; Együtt; [Az unokák is abbahagyták…]. Az Unoka-rigmusok c. verse (Görbül az idő. 102. o.) minden unokájáról tartalmaz kis rigmust, kivéve Prell Biancát, aki 1988-ban született, a vers keletkezése után.
Forrás. 1986. 11. 28.
Vigilia. 1986. 12. 924.
Jelenkor. 2000. 7–8. 767.; A versesfüzetben az előző oldalon a lap tetején jegyzet: „85. dec. 5–19. Ideg- és elmeklinika. Dec. 11-én műtét, Aorta carotis interna-szűkület (dr. Stefanics János)”; Súlyos érműtétje után írt vers. A műtét során rövid időre megállt a költő szíve. Az orvosok újraélesztették. dr. Stefanics János az operáló orvos. A költő több verset is írt erről az esetről. Ld. például Meleg tenyérben és [Itt voltam-e még…?].
Népszabadság. 1986. VIII. 20. 17.
Vigilia. 1986. 12. 924. Ld. [Aludtam s késekkel kutattak…] és [Itt voltam-e még…?].
Tiszatáj. 2000. 9. 13.; Ld. még [Aludtam s késekkel kutattak…] és Meleg tenyérben.
Tiszatáj. 1986. 4. 10.
Kortárs. 1986. 7. 30.
Új Írás. 1986. 6. 3.
Kortárs. 1986. 7. 29. = Magyar Hírek. 1986. 24–25. Irodalmi melléklet. 49.
Hitel. 2000. 9 19.
Népszabadság. 1986. IV. 4. 16.; Ld. Hat bányász.
Élet és Irodalom. 1986. III. 28. 13.
Kortárs. 1986. 7. 29–30.; „Megint hosszúvá vált az út a Sétatérig”; Cs. Gy. Damjanich utcai házától mindig gyalog ment dolgozni a halála után róla elnevezett Megyei Könyvtárba, vagy a Jelenkor Szerkesztőségébe, s gyalog is ment haza. Ez az útja vezetett a Székesegyház előtti – pécsiek és turisták által egyaránt szívesen látogatott – Sétatéren.
Dunaszekcsőt idéző vers. Ld. még [A tél csak olykor…]; Falusi vízpart és Dunai nyár a harmincas években.
Elment ez is = Hitel. 2000. 9. 20.
1985-től a költő sokat betegeskedett, decemberi érműtéte után (ld. [Aludtam s késekkel kutattak…]) sokszor volt kórházban. (Nephrológiai Klinika, Pécsbányatelepi Kórház, Urológiai Klinika, Megyei Kórház stb.) Megfigyeléseit, „észrevételeit” lejegyezte versesfüzetébe is, több verset megjelentetett kötetben. Ez egy azok közül, amelyek nem jelentek meg. Ld. még: Kórterem I–XI.; Női kórterem, vagy pl. Férfi kórterem = Szemközt vele. 21. o.
Jelenkor. 2000. 7–8. 765.
Lapszéli jegyzet az oldal tetején: „Molnár Csilla Andrea öngyilkos lett (szépségkirálynő).” Lapszéli jegyzet, a lap középső részén, más tollal, mint az előző: „Molnár Csilla Andrea 1986. szépségkirálynő (Miss Hungária) 1986. – öngyilkos (Kaposváron temették el.)”
Élet és Irodalom. 2000. X. 6. 27.
Jelenkor. 2000. 7–8. 765.
Kortárs. 1986. 11. 6.; Ld. Nyomok; Biográfia; [Kinek kell…] és [Egyszer majd…].
Jelenkor. 1986. 11. 961. = Látóhatár. Válogatás a magyar kulturális sajtóból. 1987. 1. 13.
Élet és Irodalom. 1986. XI. 21. 7.
Népszabadság. 1986. XI. 22. 13.; A költő Pécsett a Pius Gimnáziumban (később a Pécsi Tanárképző Főiskola kapta meg az épületet, ma az Egyetem Bölcsészet- és Természettudományi Kara van itt) járt iskolába, nagyon gazdag katolikus gyermekek közt szegény reformátusként. Több helyen is írt és beszélt az ellentmondásokból fakadó nehézségeiről. (Ld. még: Csorba Győző: A város oldalában. 25–30. o.)
Széljegyzet a füzetben: „Benjámin L. megh. 1986. aug. 20.”; Benjámin L. = Benjámin László (1915–1986), költő.
Jelenkor. 2000. 7–8. 766.; „s mint ama hattyú (Rilke vers)” = Rilke, Rainer Maria: A hattyú. (Kosztolányi Dezső (1885–1936) és Szabó Ede fordításában.) = Rilke versei. 142–143. o. Ld. még [Koldult vágy…].
Jelenkor. 1986. 12. 1000–1001. = Dunántúli Napló. 1986. nov. 7. 9.; A Pécsi Nemzet Színház újjáépített Kamaraszínházának megnyitására írt alkalmi vers, melyet a költő a megnyitón maga olvasott fel. Nagyon rossz volt a világítás, ezért Cs. Gy. néha fejből egészítette ki azokat a részeket, amelyeket nem tudott elolvasni, így a megnyitón nem pontosan a kötetben található vers hangzott el. (A költő feleségének, Margit asszonynak szíves közlése.)
Új Tükör. 1986. XII. 28. 3.; Ld. még: Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz = Szabadulás. 9. o. = Összegyűjtött versek. 128. o. és Ocsúdó évek. 36–37. o. valamint Hülye = Mozdulatlanság. 10. o. A pécsi gyermekkori barát neve Arató István.
Jelenkor. 1986. 11. 962.; Ld. még: [Hát jó…] és a [„Költészet napja”…] 5–7. kétsoros verse.
Népszava. 1986. XII. 24. 16.; Ezen a címen „Elment” kezdősorral másik vers is megjelent. (Görbül az idő. 96. o.)
Élet és Irodalom. 1986. XII. 19. 14.; A párbeszéd a hetilapban nyomdahibásan jelent meg: Hamlet utolsó állítását (Vagy hát piros, piros bizony…) Osrick előző helyeslésének folytatásaként tördelik, Osrick utolsó helyeslését viszont (Úgy, úgy piros, szakasztott…) Hamlet szájába adják. Az apokrif így nehezebben értelmezhető, a talpnyaló Osrick példázatának erejét ez a hiba erősen rontja. A kötetben a gépelt kézirat pontos szövegét közöljük.
A költő Damjanich utcai kertjének egyik büszkesége volt a majdnem minden évben bőven termő fügefa, amely telente szinte teljesen elhalt, úgy látszott, hogy elfagy. Aztán tavasszal új erőre kapott és megint termett…
Lapalji jegyzet: „Ma, 87. aug. 16-án elutazott Zsófika és Krisztián Révfülöpre vonattal. Onnan 18-án Esztike Bp-re kíséri őket, ahonnan az Orient Expresszel továbbutaznak Stuttgartba.”; Zsófika = a költő harmadik lánya; Krisztián = az első németországi unoka, Zsófia gyermeke; Esztike = Cs. Gy első leánya.
Lapalji jegyzet az előző oldalon: „Ma d.e. rövid, de súlyos betegségben meghalt Garai Gábor. 59 éves volt. Sajnálom. Élhetett volna még! Az utóbbi időben szép, emberi verseket írt.”; Garai Gábor 1987. szept. 9-én halt meg. Aláhúzás a lapalji jegyzetben. A versben említett költők – Ladányi = Ladányi Mihály (1934–1986); Hajnal Gábor (1912–1987); Garai = Garai Gábor (1929–1987); Vészi = Vészi Endre (1916–1987); Kálnoky = Kálnoky László (1912–1985); Jékely = Jékely Zoltán (1913–1982); Illyés = Illyés Gyula (1902–1983) – 1982–1987 között haltak meg, Cs. Gy. mindegyikük halálakor írt verset, amelyek közül legtöbb kötetben is megjelent.
Magyar Nemzet. 1988. VI. 11. 11.; A versesfüzetben cím nélkül.
Tiszatáj. 2000. 10–12.; Ld. Kórház és Női kórterem.
Jelenkor. 1988. 10. 905.
5–7. kétsoros verse: ld. még [Hát jó…] és Gyanakszunk.
Jelenkor. 1988. 10. 904. = Dunántúli Napló. 1988. XI. 5. 9.
Jegyzet a versesfüzet előző oldalán: „Galsai Pongrác meghalt. 1988. ápr. 22-én reggel 8 órakor. Ugyanezen a napon reggel ¾ 8-kor lett rosszul. A hét elején 3 napig Bécsben volt, s jókedvűen tért haza. Márta (a felesége) meg akarta kérdezni kezelőorvosát, elutazhat-e, Pongrác nem engedte. Szegény, szegény, szegény! Margitka is én is nagyon szerettük. Intenzív kórházi kezelése után beszéltem Vele utoljára kb. márc. 25–30 körül. Isten veled, drága Gráci!”; Galsai Pongrác (1927–1988), író, szerkesztő, Cs. Gy. egyik legjobb barátja. Aláhúzások a jegyzetben. Az utolsó mondat a többi írástól külön, a lap jobb oldalán, felülről lefelé olvasható. A jegyzet az egész oldalt elfoglalja, átlósan, a jobb felső sarokból indulva, igen nagy, szépen formált betűkkel írta – szinte rajzolta – a költő. Margitka: Cs. Gy. felesége, Velényi Margit.
Jegyzet a versesfüzet előző oldalán: „W. S. meghalt 1989. jan. 22-ről 23-ra virradó reggel 6-kor. Agyvérzés, kóma már több mint egy hete. Parkinson-kór. Műtét: bélcsavarodás, régebben: infarktus. Temetés: 89. febr. 9-én d.u. ½-kor. (Az időpont-ból az óra megjelölése a jegyzetben kimaradt. P. L.) Pécsről egy könyvtári kisbusz: Románné, Tüskés T., Aranyi + Írószöv: Bertók Laci, Hallama E. Amy – kórházban, kibicsaklott a lába. Bent: katolikus szert. szerint. Kint: szónokok: Esterházy P., Határ Gy., Czibere. A sír mellett: csöngei ev. papnő: beszéd + csöngei föld. Mint a szép híves patakra, Himnusz, Szózat. + Bata: beszéd. Én kivizsgáláson a Megyei Kórházban. Du. ½ 4-kor tudtam meg a rádióból. Napok óta szorongva vártam a híreket. 19-én telefonon beszéltem Amyval. Közölte: levették S.-ról az infúziót és a lélegeztető készüléket. Már az orvosok is lemondtak róla. 1 hétig tartották rajta. Csak 3 napig szokták a betegen tartani. Isten veled drága Sanyi! Soha nem pótolhat senki többé halálomig. Majd akkor találkozunk. Mert nem lehet… És a világ is mérhetetlenül sokat vesztett. Az ország főként.”; A nevek teljes alakja, említésük sorrendjében: W. S. = Weöres Sándor (1913–1989), költő; Románné = Román Lászlóné a Baranya Megyei Könyvtár akkori igazgatója; Tüskés T. = Tüskés Tibor (1930–), irodalomtörténész, szerkesztő, Cs. Gy. biográfusa, Aranyi = Aranyi László (1957–), pécsi költő, akkor könyvtáros; Írószöv. = Magyar Írók Szövetsége; Bertók Laci = Bertók László (1935–), költő, Cs, Gy barátja, bibliográfusa, jelen kötet szerkesztője; Hallama E. = Hallama Erzsébet (1931–1991), írónő, szerkesztőnő; Amy = Károlyi Amy (1909–), költőnő, Weöres Sándor felesége; Esterházy P. = Esterházy Péter (1950–), író; Határ Gy. = Határ Győző (1914–), Angliában élő magyar író; Czibere = Czibere Tibor akkori művelődésügyi miniszter; Bata = Bata Imre (1930–), irodalomtörténész; „A sír mellett: csöngei ev. papnő: beszéd + csöngei föld.” = W. S. Szombathelyen született, igazi szülőföldje azonban Csönge volt – község Sárvártól 18 km-re –, ezért dobtak koporsójára csöngei földet. A jegyzet az egész oldalt elfoglalja. Az íráskép csúnya, abban az időben Cs. Gy is beteg volt, nagyon nehezen tudott írni. Egészen nagy és egészen apró betűs, néhol alig olvasható sorok váltogatják egymást. Weöres Sándorhoz írt további versek a kötetben: Weöres Sándornak mikor verseit sokadízben olvastam; Csokor. A hatvanéves Weöres Sándornak. Dal.; [Nehéz mert ritka…]; Weöres Sándor hatvanadik születésnapjára.
Ld. Kórház és Kórterem I–XI.
Sem a versesfüzetben, sem a hagyatékban talált gépelt kéziraton nincs cím. A gépelt kézirat költő által később ceruzával javított szövegét közöljük.
Magyar Nemzet. 1989. XI. 4. 11.
Cs. Gy. háromszor járt Olaszországban: 1947–1948-ban (ld. Takáts Gyulának), 1969-ben és 1974-ben. (Ld. még [Vonatkattogás…] és Egy Róma-térkép előtt.)
Jelenkor. 1991. 3. 254–255.
Cs. Gy. legidősebb lánya, Eszter.
Jelenkor. 1994. 4. 340.; A vers a füzetben nincs datálva. Biztosan 1994 előtt keletkezett, ezért az 1993. év versei közé vettük fel. Ezen a címen „Gát és móló és parti sétány” kezdősorral másik vers is megjelent. (Anabázis. 120–121. o.) Knokkéban (belga kikötőváros) nemzetközi írótalálkozón vett részt Cs. Gy., 1972. őszén, feleségével, Margit asszonnyal.
Tiszatáj. 1993. 5. [3]–4; Egyhajós Árpád-kori templom a Komló melletti – ma már Komlóhoz csatolt – Mánfán. A templomot Sarlós Boldogasszony tiszteletére építették a XII. században.
Az alcímben hivatkozott – azonos című – vers keletkezési dátuma a versesfüzetben: „88. XI. 24.” A költő abban a versben (Szemközt vele. 65. o.) arról ír, hogy már csak két testvére él: „Nővérem és húgom / maradtak kilencünk közül”. (Nővére, Anna és húga, Etelka.) A Nővérem temetése c. versben Annát búcsúztatja, az itt közöltben pedig (Etelka halálakor) – a korábbi verset megidézve – mindkettőt: „Két őröm gyorsan itthagyott.”
Nagybeteg volt már Csorba Győző 1995 kora tavaszán, amikor megkért, hogy állítsak össze kötetet az utolsó években írt, folyóiratokban, lapokban közölt verseiből, s hogy döntsem el, mi való a könyvbe, mi nem. „Légy szigorú, de igazságos” – tette hozzá. A kapott másolatokból, korábbi köteteinek a rendjét követve, témáik szerint négy ciklusba soroltam a verseket. Miután felolvastam neki, s az ajánlott kötetcímek közül a Csikorgót kiválasztotta, került elő egy újabb dosszié, megjelent, de könyveiből kihagyott versekkel. Belőlük válogattam az ötödik, a Szekrényfiók című ciklust. A könyv a halála után két héttel jelent meg.
Arról, hogy az általam kihagyott néhány versnél jóval több, kötetben még nem publikált verse van, s hogy versíró munkafüzeteiben mi rejtőzik, csak két-három évvel később, akkor hallottam, amikor az özvegye, Dr. Csorba Győzőné elkezdte legépelni a kéziratos füzetek tartalmát, illetve amikor a Pro Pannónia Kiadó 1998-ban közreadta a költői-írói-műfordítói hagyaték első két kötetét, és megkerestek, hogy szerkesszek könyvet a tervezett sorozatba a hátrahagyott versekből. A munka megkezdése után hamarosan szükségesnek látszott, hogy a gépelt szövegeket magam is összehasonlítsam a kézirattal. Ekkor derült ki, hogy Csorba Győző 1962-től kezdődően először két, A/4-es írólapokból egybekötött, 200 oldalas „irkába”, majd nagyalakú spirálfüzetekbe írta tintával, irónnal szinte minden versét. Úgy, ahogy az ihlet pillanataiban eszébe jutottak a sorok, a strófák. Később aztán (s bizonyára közben is) javította, formálgatta, félben hagyta, áthúzta vagy befejezte őket. Címet a legtöbbjének akkor adott csak, amikor kész lett, írógépbe diktálta, s postára adta valamelyik folyóiratnak.
A versek alá vagy mellé szinte mindig odaírta az aznapi dátumot, s néha egyebet, családi eseményt, sajtóhírt, halálhírt is feljegyzett. Ritkán a versre vonatkozó emlékeztetőt: „bővíteni”, „más ritmust”… „Folytatván az irka-firkát / kezdem ezt a tiszta irkát…”, írta 1982. május 25-én az Egy új versírófüzetre című költeményében, új munkafüzete első lapjára. Lapozgatva az 1962-től 1993-ig megtelt tizenöt 419füzetet, az az érzésünk, hogy költői naplót olvasunk. Csorba Győző (ismereteim szerint) sohasem írt a hagyományos értelemben vett naplót, de tudva, hogy költészetének legfőbb ihletője a természet, az évszakok, az élet-halál körforgása, a miért vagyunk a világon lüktető kérdőjelei voltak, s hogy költői eszközeit, képeit, metaforáit is többnyire ebből a körből vette, hogy a családi örömök-bajok, történések érzékenyen érintették, hogy műve kezdettől fogva sajátos számadás is, s hogy szinte mindennap írt az éppen soron lévő füzetbe, nyilvánvaló a tágabb értelemben vett napló-szerűség. Ez még inkább igaz, ha az itt időrendben közölt versekkel együtt olvassuk az 1962 utáni köteteket. A bennük sorakozó költemények a füzetekben a „keletkezési helyükön” vannak.
Csorba Győzőnek – aki 1916. november 21-én született Pécsett, s 1995. szeptember 13-án hunyt el ugyanott – az 1938-ban kiadott Mozdulatlanság című első könyvétől az 1995-ben megjelent Csikorgó című utolsóig (leszámítva a válogatott, illetve az összes verseit tartalmazó gyűjteményeket és néhány kisebb, alkalmi kiadást) tizenhat verseskötete jelent meg. Ebből tíz ötvenéves kora, 1966 után. Szinte ugyanabban az időszakban, amikor ezeket, a füzetekben maradt vagy csak folyóiratokban, lapokban publikált verseit írta. Korábbi munkamódszerét nem ismerve, a termés vélhető, s nyilvánosan is látható növekedését elősegíthette az ekkorra egyértelművé vált országos elismerés, s a talán vele együtt elért, a versírásra fordítható több szabadidő (nyugdíjas koráig főállású könyvtáros is volt), a magabiztosabb munkálkodás. Az önmagával szembeni szigorú igényessége csöppet sem változott, s ha igen, akkor a füzetek ismeretében kijelenthetjük, hogy tovább nőtt.
Az itt közölt versek között nincs, vagy alig van olyan, ami a költő életében ne jelenhetett volna meg. Jelentős részüket folyóiratokban, lapokban publikálta. Amiket a füzetekben hagyott, azok között is sok (különösen a hetvenes évektől kezdődően) a közöltekkel egyenrangú költemény. Ő bizonyára a másutt már megírt, erőteljesebb vers változatának, egyszer majd felhasználható részletnek, motívumnak, gondolatnak minősítette őket, dolgozni akart rajtuk még, de jött az új nap, az új ihlet, s tovább lépett. Másokat túlságosan is helyhez, időhöz, alkalomhoz, pillanatnyi hangulathoz kötődőnek érezhetett, olyannak, ami egy „naplóban” a helyén van, kötetbe viszont nem 420való. 1972 novemberében ciklust is írt, Két hét címmel, amelyben az egyes darabok címéül a dátumot írta az aznapi vers fölé (1972. XI. 14., 1972. XI. 15. …). Vagy: „Magam is kezdem unni már / aki hall nyilván jobban unja / az örökös siránkozást / hogy a halál meg hogy hiába…” – olvassuk (1981. XII. 7.) a fiatal kora óta számtalanszor megverselt, nevéhez ragadt témájáról, a halálról, amelybe sohasem tudott belenyugodni. Torokszorító, ahogy a „hanyatlás” keservei, a „Mi lesz, ha nem leszek” kérdései az évek múlásával egyre gyakrabban és ijesztőbben vissza-visszatérnek, s ahogy menekülne előlük. Füzetben maradásra ítélt több, bölcsen lemondó vagy férfiasan perlekedő, máskor keményen ítélkező szerelmes költeményt, s néhány szókimondó közéleti verset (pl. Vers 1951-ből, Kihaló falu). S az ismert ciklusokból is (Janus Medvevárban, Észrevételek, Csokor. A hatvanéves Weöres Sándornak, Visszaszámlálás stb.) kihagyott darabokat. És sokat a kert, az elmúlás-újjászületés ihlette meditatív versekből.
Gyaluforgácsok, elkezdett de valami miatt félretett, vagy a befejezés előtt otthagyott munkadarabok az asztal alól, a műhely zugából, fala mellől? Érdekességüket, jelentőségüket talán éppen az adja s növeli, hogy betekintést engednek a teremtésbe, a keletkezésbe, az első mozdulatokba, a munkafolyamatba, a műhelytitokba. A közre adással mintha fénykép készülne a helyről, ahol a dolog megtörtént, akkor amikor minden ugyanúgy és ugyanott, vagy majdnem ugyanúgy és ugyanott van még, por nélkül, pókháló nélkül. Nincs szenzációkeltő szándék, csak leltár van, leletmentés van, egy kivételes ember, egy jelentős művész holmijának, hagyatékának, a hagyaték fontos vagy fontosnak tartott darabjainak a számbavétele, s a világ elé, a jövő elé tárása. Itt van, nézzétek, olvassátok! A költő halála után öt évvel minden sora végleges, s azok a versek is a helyükre kérezkednek, amelyeket életében könnyűnek, vagy a többinél könnyebbnek ítélt. Olvasásuk közben egyszer csak benne találjuk magunkat az ismerős, a lüktető, a mindenség és az élet értelmét kereső, az esendő, de a győzelemről soha le nem mondó ember és költő világában. Az elviselhetetlenben, a mulandóban, s a talán alakíthatóban, szelídíthetőben. S elő-előtűnik a háttér, a „jéghegy víz alatti része”, amiből eddig csak a legmagasabb csúcsot, csúcsokat láthattuk.
421Persze, ez a könyv itt nem hasonmás kiadása a tizenöt füzetnek, még csak összes művek vagy kritikai kiadás sem. Válogatott a költő özvegye, Dr. Csorba Győzőné, a lánya Hajdinákné Csorba Eszter, a veje, Pintér László, akik a füzeteket a megjelent kötetekkel egybevetették, s belőlük a verseket legépelték. S válogattam magam is, miközben a gépelést a füzetekkel összehasonlítottam, s a könyvet szerkesztettem. Fölvettem a kötetbe minden verset, ami folyóiratban, lapban megjelent, s mindent, amit késznek tartok, vagy töredék-volta ellenére, gondolataival, erejével, költőiségével kapcsolódik ahhoz az építményhez (erősíti, színesíti, kiteljesíti azt), amelyet Csorba Győző alkotott, s életében a nyilvánosság elé tárt. Minden más, az 1962 előtti kéziratos, könyvekből kihagyott versek feltárása, gondozása, megjelentetése, s a tizenöt füzetből most kihagyott szövegek, szövegváltozatok összegyűjtése, összehasonlítása stb. az eljövendő filológusra, s a reméljük belátható időn belül megvalósuló kritikai kiadásra vár.
A verseket keletkezésük sorrendjében közöljük, amely nem mindig egyezik meg a füzetek-beli sorrenddel. Előfordult, hogy Csorba Győző üresen hagyott fél oldalt, egy oldalt, ahová később, akkor írt, amikor egyébként betelt volna már a füzet. Az ilyen műveket a keletkezési idejük szerinti helyükre tettük. Ahol nincs vagy hiányos a dátum, ott a szomszédos versek dátumozása és „látványa” alapján a hónap (vagy az év) elejére soroltuk őket. A dátumokat a versek után közöljük. Ha hiányzott, akkor szögletes zárójelben, első sorának kezdő szavait kiemelve adtam címet a versnek. Mivel a kéziratban a központozás gyakran következetlen, attól függően, hogy a költemény nagyobb részében ott vannak-e vagy nincsenek ott, kiraktuk, illetve elhagytuk a vesszőket, pontokat. Csorba Győző ezekben az évtizedekben versei többségét központozás nélkül tette közzé. A rövid és a hosszú magánhangzókat, néhány esettől (ritmika, rímhelyzet) eltekintve, a helyesírási szabályzathoz igazítottuk. A folyóiratokban, lapokban megjelent versek szinte mind eltérnek valamelyest a füzetekbe írt kézirattól. Ilyenkor a publikált változatot fogadtuk el véglegesnek. A viszonylag terjedelmes könyvet az évszámokkal tagoltam, azon túl pedig négy ciklusra bontottam. A ciklusoknak a költő egy-egy arra az időszakra jellemző, az időszak végén megjelent kötete (idézőjelbe tett) címét adtam.
422A könyv a költő özvegyének, Dr. Csorba Győzőnének és családjának tevékeny és folyamatos közreműködésével készült. A sajtó alá rendezésben a legtöbbet Pintér László segített. Ő írta számítógépbe a verseket, s vetette össze az általa oda már előbb beírt kötetek-beli közlésekkel. Ő ellenőrizte újra meg újra az általam gyanúsan ismerősnek tetsző verseket, s derítette fel jelentős részüket folyóiratokban, lapokban, s készítette el a velük és a kéziratokkal kapcsolatos Jegyzeteket, a Betűrendes mutatót és Csorba Győző versesköteteinek bibliográfiáját.
Bertók László
423