CSGY: – Azzal kezdem, amivel illik kezdeni az ilyesmiket, azzal, hogy megszülettem. De ebbe mindjárt kellemetlenül belejátszott az, hogy nem jókor. Mert éppen 1916 novemberének végén történt, amikor az első világháború kellős közepén jártunk. Amikor azt kérdezték tőlem, hogy mikor születtem, én négy-öt éves koromig mindig azt feleltem, hogy „amikor az öreg király meghalt”. Erre azért tanítottak a szüleim, mert valóban így volt; 1916. november 21-én – és még talán az óra is egyezik –, amikor én megszülettem, akkor halt meg Ferenc József. Így aztán kisgyerekként is könnyebben meg tudtam jegyezni születésem adatait. 1916. november 21-én tehát, vagyis már majdnem 1917-ben, hiszen alig egy hónap és néhány nap választott el tőle. Érdekes módon ez később nekem némileg – hát most nem tudom, hogyan is mondjam – hasznomra vagy káromra volt-e?, ugyanis többnyire olyan osztálytársakkal jártam együtt, akik nálam egy évvel fiatalabbak voltak. Mert ha engem egy évvel előbb bevesznek az iskolába, akkor a ’916-osokkal jártam volna együtt, így viszont az osztálytársaim nagy része 1917-es születésű volt, és én közöttük, mint egy „öreg”, 1916-os voltam.

Ez az egyik oka annak, hogy nem éppen jókor történt a születésem. A másik pedig az, hogy abban a családban, amibe én beleszülettem, akkor már (velem együtt) nyolc gyerek és a két szülő élt. A legidősebb testvérem, nővérem már 1898-ban megszületett, tehát énnálam szinte egy életkorral idősebb volt, hiszen születésemkor ő már a tizennyolcadik évében járt, tehát fölnőtt nőnek számított.

Édesapám, minthogy a MÁV-nál volt alkalmazott, és ott minden dolgozónak valami hivatalos neve volt, MÁV-betűíróként kereste a kenyerét, illetve az egész nagy családét. Azt nyilván tudod, hogy a vasútnak volt akkor (és gondolom, hogy ez most is így van) egy olyan műhelye, amelyik a szervezeten, tehát a MÁV-on belül, anélkül, hogy külső szakembereket igénybe kellett volna venni, ellátta a vasútnak az ipari igényeit. Hát az én apám ide tartozott. Később a neve mellé tette még azt is, hogy címfestő és betűíró. A vasúton címet ugyan nem nagyon lehetett és kellett festeni. Ott csak a különféle irodák ajtajára vagy a vagonokra írta rá apám a rendeltetésüket. Így dolgozott tulajdonképpen egészen nyugbérezéséig, majd haláláig.

Az, hogy én itt Pécsett születtem, nem olyan természetes, mint ahogyan gondolni lehetne. Pécs városához nekünk, a családnak, semmi közünk nem volt. Édesanyám dunavecsei volt, édesapám pedig nagykállói. Tehát elég messze estek egymástól is, és főként Pécstől.

7

CSI: – Hol ismerkedtek össze?

CSGY: – Budapesten. A szüleim fiatalabb korukban mindketten ott dolgoztak. A családi legenda, amely, azt hiszem, nem csupán legenda volt, úgy szólt, hogy édesapám, akit nem tudom, hogy hogyan is jellemezzek: „nagyszájú”?, „bátor”?, „szókimondó” volt? – mindenesetre nem sokkal a házassága után ellentétbe került az ottani, budapesti műhelynek, az úgynevezett főműhelynek a vezetőivel. A főműhely hatásköre az egész országra kiterjedt. Apám részt vett a legtöbb munkásmegmozdulásban. Ő 1870-ben született, amikor elkezdte a munkáját, akkor húsz éven felül volt, és jó szónoki képességekkel volt megáldva. Nem tudom, hogy miért, nyilván ezért hallgattak is rá az emberek, volt tekintélye, és emiatt a felsőbbséggel meglehetősen sok összeütközése támadt. A vége az lett, hogy elhelyezték Pécsre, mondván, hogy ez elég messze van a központtól, itt könnyebben beszélhet, könnyebb leleplezni, és könnyebb kézben tartani. Úgyhogy 1902-ben, ha jól tudom, ide helyezték Pécsre, amikor már két gyerek volt a családban, mind a kettő lány.

Természetesen itt sem hallgatott, itt is sokat „járt a szája”, és a legkülönfélébb igazságtalanságokba mindig beleütközött. Szókincsén és szónoki képességén kívül nagyon jó tenor hangja is volt, és a vasutas dalárda egyik vezetőjeként a legtöbb munkatársával rendszeresen találkozott.

1902-től már itt éltek Pécsett, de úgy, hogy hosszú évekig senkijük a világon nem volt a városban. Olyan rokon vagy ismerős pedig egyáltalán nem, aki valamiben is segíthette, akár csak tájékoztathatta volna őket akkor. Ide helyezték, mert a vasút érdekei ezt kívánták. Azért fontos ezt említeni, mert amikor valakinek még csak egy-két gyereke van, azt hiszi, hogy egy-két gyereket könnyű felnevelni. Szüleim ezért meglehetősen nyugodtan kezdték itt az életüket.

Mellesleg megemlítem, hogy apám már egészen ifjú korában afféle ezermester volt. Most is megvan, el tudom hozni például, ha kíváncsi vagy rá, az akkori talpreszelőjét. Ez a szerszám a cipőtalp belső simítására szolgált. Nem tudom, láttál-e már ilyent. Ferde a nyele. Ez azt mutatta, hogy okvetlenül foglalkozott suszterséggel is. Egyszer volt egy sorozat, azt hiszem, a Kortársban, aminek Tárgyaim volt a címe, ebben írtam egy fejezetet.

CSI: – Igen, ez a Kortárs 1974/11-es számában jelent meg.

CSGY: – Ott például le van fényképezve ez a talpreszelő, és van még más is: egy nagyító, amilyent az órások szoktak használni. Ez most is megvan, az ágyam fejénél őrzöm. Láttam ilyet órásnál is; láttam, hogy működik, az órások hogyan használják. Egy egyszerű, három lábon álló 8hengeres tárgy ez, a teteje csavarmenetes, ide be van építve egy nagyító, ezt a csavarmeneten fel lehet emelni vagy le lehet ereszteni aszerint, ahogy az órás a legjobban lát vele. Apám tehát órás is volt, ha kellett. De a fényképész-szakmát is megtanulta. Olyannyira, hogy itt most a Kórház téren van egy fényképész; annak az apja hivatalban dolgozott, de ott nagyon kevés fizetést kapott, és neki is sok gyereke volt, áttért a fényképész-szakmára. Édesapám adta el neki az első nagyítót, amit saját maga eszkábált otthon. Tehát ezt is megtanulta. De volt nekünk gyalupadunk is, és voltak különféle gyaluink, vonókéseink, így hát az asztalosmesterséggel is foglalkozott. Hogy aztán mivel még, azt én nem tudom neked elsorolni. De hogy például a cipőtalpainkat, mikor már a család nagyobb lett, mindig ő gondozta, az bizonyos. És hát könnyebb munkákat is csinált, például – mint mondtam már – pénzért fényképezett. Sajnálom, hogy ebből már semmi sincs meg, mert talán fotótörténetileg is érdekes lenne. Az akkori divat szerint üvegre fényképezett. Azt a módszert követte, hogy egy üveglapot kitett a napra, alá helyezte azt a fajta papírt, ami kellett ehhez, és egy idő múlva megjelent a kép a papíron. Akkor azonnal be kellett tenni a papírt a fixírsóba, mert különben eltűnt a kép. Ebből tanultam meg azt is, hogy fixírsó van a világon. Aztán sok mindent tanultam így, már kiskoromban tőle. Nem beszélve a talán legfontosabbról, arról, hogy ugye, bár ő címfestő és mázoló volt, tulajdonképpen a mázoló szakmát nem szerette és nem is nagyon gyakorolta. Inkább címfestő és betűíró volt. Én szinte észre sem vettem, máris megtanultam olvasni, mialatt otthon dolgozott. Mert hát akkor is úgy volt, mint most, hogy ha valaki nem vállalt valami külön munkát, nehezen tudott megélni. A család az évek során kiteljesedett, kilencen voltunk testvérek, és hát nyilvánvalóan el kellett tartani ezt a sok gyereket. Előnye is volt a sok gyereknek: apámat nem hívták be katonának, ezt a kedvezményt megkapta.

1902-ben jöttek ide a szüleim. Röviddel rá, úgy 1905 körül történhetett az, hogy apám megismerkedett a Kodály és Bartók által is használt fonográffal. Ezt nekem csak mesélték, mert akkor én még nem éltem. Egy olyan házban laktak, ahol velünk együtt sok szegény ember élt; régimódi építkezéssel épült ez a ház, volt egy udvar, és az udvaron körben a lakások. Minden lakásban egy család. Apám egyszer, amikor az asszonyok nagy beszélgetésben voltak, felvett egy részt abból, amit mondtak, majd lejátszotta nekik, és az asszonyok szinte megkövültek a riadalomtól, hogy mi történt. Mert hát abban az időben a gramofon, a fonográf és az efféle hangrögzítő készülékek még igen ritkák voltak. Apám még ezt is megtanulta. Azt is elmondhatnám, hogy némi festőművészi hajlamok is mocorogtak benne. Ezt részben az szította, hogy az antivilágban a sok 9privát iparos vagy boltos többnyire olyan cégtáblát csináltatott, amin valamilyen ábra is volt; valami olyan tárgy vagy figura, ami többet is elárult a tulajdonos szakmájáról. A szíjgyártó például úgy kérte a cégtábláját, hogy egy lófej is legyen rajta, és azon különféle szerszámok. A borbély természetesen egy jólfésült arcot kívánt. Ilyeneket, hasonlókat. Ezeket ő mind vállalta, megcsinálta, de nem elégítette ki az ambícióit. Megpróbált művészi szinten is festeni, ami hát persze nem ment neki olyan jól. Anyai nagyapámról, aki dunavecsei öreg paraszt volt, készült egy fénykép. Gatyában, ingben ül az udvaron, tiszta ősz hajjal és meglehetősen bozontos bajusszal és szakállal. A képen kicsi kockák vannak, még most is látszanak. Ezeket a kockákat apám valami élesebb tárggyal húzta be, mert azt tanulta, hogy ha így másol valamit, az könnyebb, mert mindig csak egy pici kockának az ábráját kell megfesteni, és a kis kockák együtt végül kiadják majd a nagy képet.

Ugyanakkor voltak apám számára a vasútnál más kedvezmények is; olyanok, amilyenek, azt hiszem, most is vannak. Volt egy úgynevezett Konzum, ami természetesen nem azonos ezzel a mostani Konzum áruházzal, hanem lent, a vasúti sínek mellett, ha megyünk kifelé a temető felé, volt egy Konzum, egy üzlet. Ebben a vasutasoknak jegyre adtak különféle dolgokat. Például én ott láttam először és utoljára igazi süvegcukrot. Mentünk a vasútra, illetve ebbe a Konzumba, ott felírták, hogy mennyit vásároltunk, mivel tartozunk, és ezt a következő havi fizetésből levonták.

CSI: – Nyilván szabadjegyeitek is voltak…

CSGY: – Persze, az természetes, hogy szabadjegyeink is voltak. De nekem személy szerint ezzel nem volt különösebb szerencsém. Ez kicsit előrefutás az időben; nekem az a balszerencsém volt, hogy jó harmincéves koromig annyira nem bírtam semmiféle járművet, hogy ha mentem akár csak tíz kilométert vonaton vagy buszon, már ennyitől is rettentő hányinger fogott el. Hiába volt három teljes szabadjegyem, és azon kívül korlátlan számú úgynevezett kedvezményes jegyem, ami egészen kicsi összegbe került a teljes jegyhez viszonyítva, én ezeket nem tudtam kihasználni. Mindaddig járt nekem ez az utazási kedvezmény, ameddig az egyetemet el nem végeztem. De sorra visszaadtam úgy az igazolványt, hogy egyetlen pecsét sem volt benne. Aztán később már megtanultam utazni.

CSI: – Szüleid hogyan ismerkedtek meg egymással, hogyan házasodtak össze?

CSGY: – Hogy apám az édesanyámat elvette, az a véletlen műve volt. Olyan értelemben, hogy apám már legénykorában egyszer ki akart vándorolni Amerikába. Tudod, hogy a századfordulón folytak a 10nagy kivándorlások. De úgy emlékszem – persze a családi legendáriumból –, hogy végül csak Fiuméig jutott el. Onnét vagy a szíve húzta vissza, vagy nem tudom, mi, esetleg a gyávasága, hogy nem mert továbbmenni. Visszajött.

Az Új Írásban valamikor a hetvenes években volt egy sorozat, a Pályám emlékezete…

CSI: – Igen, a sorozatnak az a darabja, amit te írtál, az 1976-os évfolyam novemberi számában jelent meg.

CSGY: – Hatvanéves koromban írtam, azt a címet adtam neki, hogy Hatvan – vanhat?

CSI: – Egyik egysorosod is ugyanez.

CSGY: – Abban az interjúban beszéltem a még följebb menő rokonságomról is. Elmondtam, hogy félig paraszti, félig nemesi családból származom. Apai ágon voltam nemes. Még jogászkoromban, úgy emlékszem, annyira divat volt a nemesi büszkeség, hogy mikor ledoktoráltam, nyomattam egy névjegyet. Hát persze, nem olyan mennyiségben, hogy még most is volna belőle. S mivel a családi hagyomány úgy tartotta, hogy volt nekünk egy előnevünk, mégpedig az, hogy Palotai, én ezt is ráírattam arra a névjegyre. Amikor azok a névjegyek elfogytak, többet nem nyomattam. Rájöttem, hogy mégsem vagyok én olyan nemes, amilyennek hittem magamat.

Talán érdemes azt az Új Írás-beli szöveget olyan szempontból megnézni, hogy abban leírtam, azt se tudom pontosan, hogy kitől származom. Tudniillik az apám apjának volt egy felesége, Juhász Mária volt a neve; mikor kutatni kellett a származást, egészen 1830-ig visszafelé csak egy Novák nevű volt a családban, a többi mind Hajdú és Juhász volt. Olyat is rebesgettek – persze, ezt nem nekem mondták el, hanem ahogy belefüleltem a felnőttek beszédébe, úgy hallottam –, hogy az a nagyanyám, akinek Hajdú volt a neve, tulajdonképpen nem is nagyapámnak volt a felesége. Illetve elvette már, de az a hír járta nálunk, hogy ez az én nagyanyám a Kállay-család leszármazottja. Azt tudod, hogy a Kállayakat azért hívták így, mert Kállón laktak. Az én apai ágam Nagykállóból való. Azt mesélték, hogy valamelyik Kállay-ivadéknak megtetszett az én nagyanyám, akinek az apja a Kállayak egyik birtokán juhászkodott, és annak volt az én nagyanyám a lánya. Egyszer olyan helyzetbe került, hogy gyereke lett valamelyik Kállaytól. És mivel akkoriban az volt a divat, hogy nemcsak a ius primae noctis, hanem más hatalma is volt a földesúrnak, egyszerűen elvetette az én nagyanyámat valamilyen juhásszal. Így aztán ezen az ágon én a Kállayaknak voltam a rokona. Hogy ebből mi igaz, mi nem, azt nem tudom.

CSI: – Ez afféle családi legenda volt…

11

CSGY: – Igen. Hasonló legendáinknak van egy másik ága is: hogy a Csorba-generáció nemesi generáció volt. Az egészen bizonyos, hogy volt nekünk egyszer, csak most nem tudom, hova került, egy negyedíves dokumentumunk. A szövege körülbelül így hangzott: „Igazoljuk, hogy Csorba János, mint valóságos nemes, a vásárokat minden jegy vagy térítés nélkül jogosult látogatni”. Ez volt az egyetlen dokumentum, amit én láttam, és amire rá volt írva, hogy „valóságos nemes”. Ez az ág tehát okvetlenül nemes volt. És akkor volt még különféle földjük is… Élt viszont egy János nevű ősöm a múlt század közepén. Az a dokumentum is úgy 44–46 körül, persze, 1844–1846 körül keletkezett, és nemes Csorba János nevére volt kiállítva. Ez a János a családi legenda szerint nagyon szerette az itókát, és állítólag az úgynevezett családi vagyont elitta. Nem maradt az utódaira semmi.

Apám szülei, ahogy mondtam, Nagykállóból származtak, és az apai nagyapám eredetileg csizmadia volt. A csizmadiaságot cserélte el vasúti kalauzságra. Akkoriban, ezt te nem tudod, de akik akkor éltek, jól tudják, hogy egy állami alkalmazás mit jelentett. „…kilábol / a népségből a nép fia. / Hol lehet altiszt, azt kutatja / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia…”, ahogy József Attila megírta, így volt valóban akkor. Egy fix fizetéses állás mindennél többet ért. A parasztemberek vagy a kisebb iparosok semmire sem mentek. Úgy jutottak biztos jövedelemhez, hogy például a vasútnál vállaltak valamilyen alacsony állást. Nagyapám, mondom, kalauz lett. Állítólag, ezt 12nem tudom dokumentálni, még főkalauzzá is előlépett később. Apám apját tehát vasúti kalauzként helyezték erre-arra, például Erdélyben is volt egy darabig. Akkor apám elkezdett tanulni románul, és elért egy olyan fokot, hogy meg tudta magát értetni. Aztán olaszul is tanult, mikor Amerikába készült. Németül is tanult egy keveset.

Anyai nagyapám valódi paraszt volt, de nincstelen paraszt. Abban az időben falun is volt olyan ember, aki a kenyeret vásárolta – tehát nem ő maga sütötte a saját kemencéjében, a saját lisztjéből. Így hát természetes, hogy voltak olyan emberek is, privát kenyérsütők, akik ilyesmivel foglalkoztak. Az én édesanyám szülei is például. Sütöttek kenyeret, és azt eladták ott falun. Persze mindenféle formalitás nélkül, nem volt nekik üzletük, cselédjük, kiszolgálójuk, nem volt engedélyük se, nem számítottak péknek.

Az édesanyám Dunavecséről való volt, a „Kis lak áll a nagy Duna mentében” falujából. Ő is egy nagy családból származott, azonban a testvérei közül talán ketten érték meg a felnőttkort. Akkoriban még különféle járványok tizedelték, sőt, ötödölték a lakosságot. Anyám úgy mesélte, hogy neki volt egy nagyon okos bátyja. Olyan okos volt, hogy „meggyulladt a feje”. Ez alighanem azt jelentette, hogy agyhártyagyulladást kapott, és fiatalon, tízegynéhány éves korában meghalt.

Pesten élt egy rokonunk. Azt hiszem, édesanyám idősebb testvérének a férje valahol Pest perifériáján lakott, és egy Hangya szövetkezeti boltban dolgozott, ott volt boltos. Nyilván a felesége is besegített, és az én mamámat, hogy „kikupálódjon”, elvitték magukkal Pestre, náluk dolgozott. Szép szóval úgy mondták ezt, hogy besegítő rokon, de tulajdonképpen cseléd volt. Nagyon sokat mesélt később a pesti dolgairól, emlékeiről. Például arról, hogyan zajlott 1896-ban az ezeréves kiállítás. Mesélt anekdotákat, egyre jól emlékszem, arra, hogy hogyan csapták be a falusi népet. Volt egy nagy sátor a Ligetben, ott egy kikiáltó hirdette, hogy „Itt látható a magyarok bejövetele”. Az emberek kíváncsiságból bementek. Ott megkérdezték tőlük, „Maguk magyarok?” „Igen.” „Bejöttek ide?” „Be.” „Na látják, akkor mehetnek tovább.” Anyám csak hat elemit végzett. Apám viszont járt valahány polgári iskolai osztályt is. Nem tudom, pontosan hányat. Gyorsabban tudott festeni betűket, mint megírni egy levelet. Mamámtól őrzök néhány levelet, azokon látszik, hogy még idősebb korában is nehezen forgatta a tollat vagy a ceruzát.

Édesanyám tehát lényegében cselédsorban élt, azzal a különbséggel, hogy a rokonai bizonyára nem úgy bántak vele, mint ahogy egy idegennel bántak volna. De azt hiszem, hogy amikor kimenője volt vasárnap, ő is azokhoz csatlakozott, akik hétköznap cselédkedtek. Köz13tük persze mindenféle rémhír járta, akkoriban volt, úgy emlékszem, a Solymosi Eszter-ügy, amit megírt Eötvös Károly A nagy perben. „Solymosi Eszter vére de piros, / Az ezres bankó de szép papiros. / Föl kell vágni a zsidó hasát, / Solymosi Eszter benne van-e hát.” Kerengett a rémhír, hogy egy zsidó sakter megöli a fiatal magyar lányokat és a vérüket kiszívja.

14

CSI: – Ez volt a tiszaeszlári per az 1880-as évek első felében. A per 1883-ban volt, az ügyről a harmincas években Krúdy is írt könyvet. 1944-ben még kiadták az egykori vizsgálóbíró emlékiratait.

CSGY: – Igen. Ugyanekkoriból való a Kudelkáné története is. Csak azért mondom itt, mert szintén gyermekkoromban hallottam anyámtól, azt a rigmust, hogy „Lédererné, mi van a kosárba’, / Kudelkának keze, feje, lába.” Ezeket a cselédek egymástól tanulták, egymásnak mesélték. Édesapám pedig, aki megfutamodott Amerika elől, Pesten dolgozott a vasúti főműhelyben. Így találkoztak, és 1896-ban házasságot kötöttek. Anyám pontosan hét évvel volt fiatalabb apámnál, tehát 1877-ben született, akkor, amikor Ady Endre. És éppen október 6-án.

Hogy milyen kapcsolatban voltak ők a műveltséggel és az írott szöveggel? Érdekes, hogy anyám rengeteget olvasott, de válogatás nélkül. Akkoriban számtalan afféle havonként megjelenő füzetes regény volt, a legborzasztóbb történetekkel. Később is, hiszen amikor én gyerek voltam, akkor is az olyan házakban, ahol sokan laktak, az ilyen füzetes dolgok jártak körbe. Ilyen címekkel például: A tébolyda titka. Valamilyen magyar névre ráhúztak egy franciás nevet, és az lett az állítólagos író. Lehetőleg márki mit-tudom-én-kicsoda, csak minél jobban csengjen a név. Ezt olvasták nagy szeretettel. Nem tudott az én mamám válogatni az irodalomban, hogy melyik jó vagy melyik nem. De azt hiszem, hogy költői hajlamomat tőle örököltem. Ő volt olyan álmodozó, már amennyit álmodozni tudott nehéz körülményei között. Olvasott, ha az ideje engedte. Persze nem Thomas Mannt, de azért Jókaiig eljutott.

Apám igényesebb volt, de otthon nekünk könyvtárunk szinte semmi sem volt. A legjobb emlékezetem szerint olyan nyomtatvány, amit érdemes volt könyvnek nevezni, összesen négy volt nálunk. Egy Biblia, méghozzá az Újszövetség, amibe egyik nagyapám, gondolom, a dunavecsei, paraszti betűivel beleírt különféle fontos adatokat. Ez most is megvan még nekem. „A nagyobbik malac van véve 869 mártzius 12dik napján, Gergely napján”; „1878 Január 17-dik napján Julis lányom meghalt. Az isten agyon neki örök boldogságot”. Volt tehát ez, aztán volt egy Petőfi-kötetünk. Szinte kötelező volt akkoriban; és volt egy olyan könyvünk, amit azóta egyszer láttam a Baranya Megyei Könyvtárban. Az volt a címe, hogy „1848–49”. Harántformájú könyv volt. Úgy emlékszem, hogy Jókai szerkesztette, és különféle apróságok: szövegek, képek, gúnyrajzok sorakoztak benne az akkori nagy szereplőkről. Egyszer, mikor már felnőtt voltam, nem tudom, hány éves, de azt tudom, hogy felnőtt voltam, valamelyik lap kérdezte, hol és ki írta meg Petőfiről, hogy mivel az egyik szemfoga kissé előreállt, 15és ez előrenyomta a fölső szájszélét, ezért Petőfi arcán mindig valami gunyoros kifejezés ült. Valaki megtalálta ezt a szöveget valahol, és kereste, hogy kitől való. Hát Jókai írta Petőfiről. Én tudtam volna, mert nekem ez az „1848–49” szinte az egyetlen könyvem volt, amit állandóan olvastam. És különös módon, nem mondom, hogy ez szándékos volt, és a mi forradalmárságunkat bármiben is igazolja, de a Tolnai Világlapjának egy tizenhat kötetes világtörténelméből nekünk pontosan a francia forradalom története volt meg. Ezt a két könyvet forgattam én elemista koromban.

Ha kutatnám, hogy én – anyagiaktól függetlenül – kitől kaptam többet a szülők közül, nehezen tudnám megállapítani. Alighanem a goethei „Vom Vater hab’ ich die Statur”-t idézhetném. Ami azt jelenti, hogy termetemet az apámtól kaptam, meg az élet komoly felfogását, anyámtól meg a kedvet a meséhez, tehát vonzalmamat a költészethez. Arról, hogy anyám, noha csak hat elemit végzett, mennyire szeretett olvasni, beszéltem már. Apám viszont okvetlenül termetét adta, mert ő is ilyen alacsony volt, mint én. Abban is nyilván apámnak voltam az örököse, hogy szeretek sok mindennel foglalkozni. Most már tudod, hogy milyen vállalkozó szellemű volt édesapám. Ezekből én annyit örököltem, hogy amit egyáltalán képes vagyok csonkaságom miatt megcsinálni, abba én mindig szerettem beleavatkozni. Szegény Bárdosi Németh János – saját bevallása szerint – nem tudott egy villanyégőt becsavarni. Megható dolog az ilyesmi az én számomra. Én nemcsak ezt, de ami a lakásban megcsinálható, és nem valami különösen veszélyes dolog, és amit, mondom, meg tudok csinálni a kezem miatt, abba én mindegyikbe belekezdek. Amikor még lányaim otthon laktak, és kisebbek voltak, akkor mindig valamelyikőjük volt a kis segédem. Hol szidtam őket, hol ők szidtak engem. Ha valami nem sikerült, természetesen rájuk fogtam, hogy nem jól tartották ezt meg azt. De ezt örökölhettem édesapámtól is, mert ő is úgy vélte magáról, hogy botcsinálta polihisztor volt.

CSI: – Említetted, hogy szüleid 1902-ben költöztek Budapestről Pécsre, úgy, hogy a város teljesen ismeretlen, idegen volt számukra. Szolgálati lakást kaptak?

CSGY: – Nem, nem kaptak szolgálati lakást. Először egy külvárosi privátbérletbe, a még most is létező Hatház utcába költöztek. Ezután egy másik lakás következett, amelyik közelebb esett a vasúti műhelyhez, ahol, mondtam, apám a fonográfot kipróbálta…

CSI: – Ez a lakás hol volt?

CSGY: – Ezt most már nem lehet megtalálni. Várj csak, hogyan kezdjem? Tudod, hogy melyik a Móré Fülöp utca? A magasház mellett dél felé vezet egy út. Azon az úton régi házak álltak. Az utca déli sar16kán volt ez a ház. Nősülésem után mindig arra mentem anyámhoz. Ilyenkor gyakran megálltam az előtt a ház előtt. Talán azok közül is laktak még akkor ott, akik a fonográfot annak idején hallották.

CSI: – Itt születtél, ebben a házban?

CSGY: – Nem. Én már a Vilmos utcában születtem, az a harmadik lakásuk volt, mert szüleim onnan a Vilmos utca 23-ba költöztek. Itt egyedül laktak. Tudod, melyik a Vilmos utca? A Petrezselyem utcából (most Aradi vértanúk útja) észak felé, tehát a dombra megy. Nyugat felől először a Vilmos utca, másodszor a Nyíl utca, harmadszor a Mecsek utca nyílik. A Vilmos utca elég meredeken lejtős. A Nyíl utcában és a Mecsek utcában kicsit „jobb” emberek laktak. A Vilmos utca majdnem olyan volt akkor, mint most. Nem tudom, jártál-e arra, érdemes megnézni. Most is csak apró, kicsi házak szegélyezik, afféle külvárosi utca. Belőle szalad le nyugat felé két meredek utcácska: az első a város felől a Miklós utca, a második a György utca. Az Aradi vértanúk útját régen úgy hívták, hogy Petrezselyem utca. A történetét biztosan hallottad. Régen Pécsett sok német lakott. Volt itt egy magasabb rangú hivatalnok, akinek pedig Peter Szili, Szili Péter volt a neve. A németek úgy mondták, hogy Peter Szili. Amikor megmagyarosították, már elfelejtették, hogy ez Szili Péter, s lefordították petrezselyemre. A népben ez a név maradt meg. Egyébként nagyon sajnálom, hogy elvettek sok ilyen nevet. Szerencsére a Vilmos utca, a György utca, a Miklós utca neve megmaradt. Őrzik a Zsolnay-család tagjainak a nevét, mert ilyen nevű gyerekei voltak Vilmosnak. Akkor még félig-meddig bánya volt erre, és ők onnan szedték az agyagot. Az öreg Zsolnay így akarta a gyerekei nevét megőrizni.

Tudod, régebben is megváltoztatták néhány utcának a nevét, de a bomba akkor robbant, amikor az oroszok bejöttek. Minden felfordult. A Déryné utca akkor, azt hiszem, Molotov utca vagy mi lett, a Hunyadi utca Sztálin útja. Én többnyire még a régi nevükre emlékszem. A Király utca tulajdonképpen nem valamelyik királyról volt elnevezve, hanem egy püspökről, akinek Király volt a vezetékneve.

CSI: – Azt hitték, hogy a királyról mint méltóságról kapta a nevét.

CSGY: – Igen, ezért átnevezték Kossuth Lajos utcának. Aztán sorban átneveztek sok utcát. Pedig érdekesség is akadt a hajdani utcanevek között. Mert például a mostani Déryné utca azelőtt Mária utca volt, fölötte volt a József utca, majd az Anna utca. Úgyhogy a pécsiek közt az a szóbeszéd járta, hogy milyen jó ennek a Józsefnek: mind a két oldalán egy-egy nő fekszik.

CSI: – Elrontották az átnevezéssel a tréfát. Pedig lehet, úgy könnyebb volt megjegyezni, hogy melyik melyik.

17

CSGY: – Persze, az emberek nem véletlenül találták ezt ki. Pécs kisváros volt még akkor, amikor születtem. Akkorát változott a városkép, hogy el se tudod képzelni. A lakosság szemlélete is. Mikor idejött például Pécsre a Schmoll-paszta reklám-repülőgépe, aminek a szárnyaira oda volt írva, hogy Schmoll-paszta, akkor az egész város fölbolydult. Mindenki a repülőgépet nézte. Este is, mert kivilágították a reklám-betűket, és ez óriási attrakciónak számított. Én nem szerettem például a járdát, mindig az úttesten közlekedtem. Alig-alig történt, hogy valaki, mondjuk egy kocsis rámmorrant volna, hogy miért megyek én ott. Olyan kicsi volt a forgalom. Személyautó szinte alig mozgott a városban, tehergépkocsi is kevés, többnyire lovaskocsik jártak. Itt, a Magasház mellett volt a Mezőszél utca, nem tudom, megvan-e még?

CSI: – Van Mezőszél utca, de a régi házak teljesen eltűntek róla.

CSGY: – Én pontosan emlékszem szinte mindegyikre. Itt, a Mezőszél utca és egy régi temető, illetve egy szántóföld között kialakítottak egy kertes lakótelepet, négy-ötéves korom körül. Akkor a lakásviszonyok itt is megromlottak. Nem tudom, hogy ez háborús törvényszerűség-e. Talán az építőipari kapacitás csökkenése lehet ennek az oka, hogy ilyenkor, háború után mindig rosszabbra fordul a lakáshelyzet. Mindenesetre ott, ahol mondtam, kialakítottak egy úgynevezett tisztviselőtelepet. Egyforma kicsi házakból állt, négyes osztású házakból. Minden házhoz tartozott egy kis kert. Képzeld el, hogy egy téglalap alapú házat mindkét irányban megfeleztek. Mindegyik negyedrészre jutott egy-egy lakó, és mindegyik lakónak volt egy kicsi kertje. Kedves lakások voltak ezek. Később eladta a város a lakóknak, végül pedig lebontották az egészet. Én először ott laktam, az Athinay utcában, a legalsó utcában. Nem hiszem, hogy tizenöt méternél messzebb lett volna ettől egy régi temetőnek a sarka. Én tulajdonképpen hatéves koromtól tízéves, vagy talán tizenegyéves koromig ott nevelkedtem. Csodálatos hely volt. A temetőbe már nem temettek, de még nem jött el az ideje annak, hogy más célra fölhasználják, fölszántsák vagy a csontokat elvigyék. Ilyenkor az szokott történni, hogy kihirdetik: lejárt a temető ideje, és aki el akarja vinni halottja maradványait, az elviheti. A többi csontot egy közös sírban elhantolják. Ha arra jársz egyszer, nézd meg, ott van két gesztenyefasor; az egyik párhuzamosan halad az Athinay utcával, a másik pedig T-alakban a zsidó temető felé megy. Azok a gesztenyefák már akkor ott voltak, és így vezetett a két út is, ahogy most. A zsidó temető felé egy nagy gödör volt, félig-meddig szemétgödör; az az utca, ami most ott van, még a nyomaiban sem volt meg. A temető meg egy óriási dzsungel volt, és abban mi, gyerekek jól éreztük magunkat.

18

CSI: – Ennek a helyén van most a laktanya?

CSGY: – Igen, ennek a helyén van a laktanya. A fák ott voltak már akkor is. Minekünk akkor remek volt a helyzetünk. Csak a temetőőrrel kellett állandóan harcolnunk, illetve bujkálnunk előle. A temetőben még ott lakott egy család, a volt temetőőré. A futballpálya, amiről nem is tudom, futballpálya-e még…

CSI: – Már nem az, az út miatt levágtak belőle, most már csak egy kisebb atlétikai pálya.

CSGY: – Hát az egészen addig, ahol ezek a fák állnak, üres terep volt, amire később szintén valami sportlétesítményt terveztek, de nem lett belőle semmi. Kis utcák épültek helyette. Amikor hadakoztunk a temetőőrrel, akkor ott a deszkakerítés alatt átbújtunk. Gyerekek voltunk, nekünk könnyen ment, de a temetőőr felnőtt emberként már nem tudott utánunk mászni. Megvártuk, amíg elmegy onnan, aztán gyerünk vissza.

Nekünk mindenünk megvolt a temetőben: kiismertük magunkat, pontosan tudtuk, hogy ez hol van, az hol van. Azt meg is írtam már valahol, hogy például olyan szórakozásunk is volt, hogy egy kripta tetejére odahasaltunk este, és amikor láttuk, hogy egy andalgó pár jön az Athinay utcában, akkor egy pléhdarabbal vagy üvegdarabbal elkezdtük kaparni a kripta tetejét. A temetőben teljes volt a sötétség, és az egyik kriptából jött a kaparás. Nagyon élveztük, hogy a legény többnyire azt ajánlotta a lánynak, hogy menjenek el másfelé sétálni.

Itt én még a karommal kapcsolatban szeretnék egynéhány szót szólni. Én ugyanis úgy születtem, hogy jobb alsó félkarom hiányzott. Gondolhatod, ez nem múlt el minden nyom nélkül az életemben. Lehet, hogy az isten vagy a sors, vagy nem tudom mi, avval kárpótolt, hogy szellemileg viszont elég jól voltam ellátva. Például az egész családban – mondtam, hogy kilencen voltunk – egy nővérem, a legidősebb, az tudott érettségizni. De ahogy én fölnőttem és megismertem jobban, közelebbről, őbenne nem volt semmiféle különös képesség. Csak hát, mivel falura került korán, és ott az a könyv volt, amit megvettek különféle ügynököktől, hát ő is olvasott sokat. De később már, belefásulva a falusi életformába, neki is az volt a kedvenc elfoglaltsága, ha átment a szomszédba, és beszélhetett valakivel a falu eseményeiről. Neki tiszta, jó esze volt. A többi bátyám és nővérem is mindegyik értelmes volt, megvolt a magukhoz való eszük, de leérettségizni vagy továbbtanulni maszek alapon egyik sem volt hajlandó.

Csonkán születtem. Engem nem izgatott, hogy mi volt az oka, sőt, mikor egészen kicsi gyerek voltam, ötéves, meg hatéves, még erre büszke is voltam, mert szüleim, testvéreim, rokonságom azzal ámított, 19hogy majd ha nagy leszek, kapok egy vaskezet. Azzal mindenkit meg tudok verni, tehát egyáltalán nem kell elkeserednem.

Ez nem így lett: növekedvén egyre több kellemetlenséget okozott csonkaságom. Az emberek az egész világot és a maguk szemléletét is a normális emberi alkathoz szabták. Amikor megláttak engem (talán a magyar népben nincs olyan lelki finomság, hogy ezt, vagy az ilyen dolgokat magától értetődőnek vették volna), akkor mint a borjú az új kapura, úgy bámultak rám. A gyerekek meg pláne kíméletlenek voltak. Ez úgyszólván természetes volt. Az egyetlen ember, aki egyáltalán nem csodálkozott rajtam, az a fiú volt, aki – amikor én hatéves koromtól tizenegyéves koromig ott laktam a temető mellett – a szomszédunkban lakott. Ő pedig szegény gyengeelméjűnek született. Azt hiszem, második osztályig járt iskolába, ott aztán végképp megakadt. Ez azt jelentette, hogy én már negyedikbe jártam, ő viszont maradt mindig a második osztályban. De elérte azt, hogy megtanult olvasni viszonylag rendesen, számolni egészen minimálisan tudott. Ám ugyanakkor játszani, és kivált velem játszani nagyon szeretett. Én adtam az ötleteket, ő viszont engedelmesen követte, amit én mondtam. Ezt is már megírtam máshol. Nekünk elég volt egy tüzifára keresztbe rászögezni egy másikat – azt már repülőnek tartottuk. Órák hosszat tologattuk a levegőben, miközben búgtunk hozzá. Mikor kicsit nagyobbak lettünk, akkor futballoztunk. Akkor is ővele. Aztán szegénynek meghalt apja-anyja, s ő bekerült a szociális otthonba. Nagyon örültem, ha találkoztam vele még mostanában is. Csak nagyon nehezen tudtam vele beszélni, mert idősebb korára még meg is süketült. De amikor láttam, hogy nem jön senki, és nyugodtan ordíthatok, elmondtam neki, hogy „Te milyen jó kapus voltál”. Ezen ő nagyot nevetett, végtelenül boldog volt, hogy „Ugye, énnekem nem tudott senki sem gólt rúgni?” „Neked? Ugyan…” Furcsán nevetett, és igen-igen örült. Ő is szeretett engem. Azt hiszem, ő is kevés emberrel került olyan közeli kapcsolatba, mint velem. Én is úgy éreztem, hogy nem a szó igazi értelmében barátom, hanem egy olyan valaki, aki szinte hozzám tartozik, aki egy része a testemnek.

Szóval, ő egyáltalán nem éreztette a csonkaságomat. Aztán volt néhány közelebbi barátom, az osztálytársaim között, akik szintén elfogadtak. De ha idegen helyre kerültem, ismeretlenek közé, akkor először körülbámészkodtak, voltak kisgyerekek, akik kiabálni kezdtek, hogy „Hol a kezed, szedd elő a másik kezed!” Ez énbennem meglehetős gátlásokat alakított ki, lehet, hogy éppen emiatt voltam olyan magambavonuló…

Nem tudom, hogy a csonkaságomat egészen pontosan mi okozta. 20Akkor néztem meg egy orvosi könyvben, amikor a Pályám emlékezete, amit már említettem, megjelent. Valami olyasmit olvastam, hogy ez valamilyen amfiatikus szalagoknak a befonódása még magzati állapotban. A befonódás úgy körülkötötte a jobb alsó karomat, hogy az a rész, ami mögé került, nem kapott vért, és elsorvadt. Atrofiás sorvadás, ez volt a diagnózis. Engem ez kiskoromban egyáltalán nem érdekelt.

Mindenesetre ott laktam én négy évig a temető mellett, és, mint említettem, igen boldogan: ott nagyon jól éreztem magamat. De az életünk elég nehéz volt a családban. Tízéves koromban ugyanis meghalt az édesapám, és hozzá nem könnyű körülmények között. Szegény, azt mondták akkor, hogy asztmában. Én nem tudom megmondani, hogy ez igaz-e. Tudod, a festők, ha a kezüket akarják használni, a foguk közé veszik az ecsetet. Állítólag apám míniumos festékkel sokat dolgozott a vasúton, ettől kapott valami mérgezést. Tény, hogy alig 56 éves korában meghalt. Képzelheted, hogy a család hogyan élt ezután. Akkor én már beiratkoztam az első gimnáziumba.

CSI: – Az iskoláidat hogyan kezdted?

CSGY: – Az általános (akkor elemi) iskoláimat a Makár utcai iskolában végeztem. Ez most az egyik gyakorló iskola. Ugyanez az épület volt akkor is. Az első világháború alatt kórházként használták; hadikórház volt. Itt, az elemiben volt nekem osztálytársam az a Bársony Gyurka, aki később híres lett, Pécsett a Szent Ferenc-szobrot csinálta, és több más szobrot is. Elemi iskolás korunkban nyoma sem volt benne a tehetségnek. Gyakran egymás mellett ültünk.

Azt említettem már, hogy megtanultam olvasni iskola előtt. Ezt nem is szerették igazán a tanítók, mert akkoriban úgy tanultuk a betűket – te már nyilván nem úgy tanultad –, hogy zzzzzz, és hajtottuk a fejünket erre meg arra, mmmmmm, így. Ezzel kellett volna memorizálni, hogy melyik betű melyik, miben különbözik a másiktól. Hát ez nekem nem nagyon tetszett, mivel már iskolás korom előtt tudtam olvasni. Minden kabaré nélkül; és nevetségesnek tartottam volna, hogy eljátsszam a különféle mutatványokat.

CSI: – Nálunk a szótagolás volt ilyen.

CSGY: – De nem kellett mutogatni?

CSI: – Arra nem emlékszem, hogy mutogatni kellett volna, de azt zokon vették, ha valaki nem tudott szótagolva olvasni. Sokan előbb tanultunk meg folyékonyan olvasni, nehezünkre esett a szótagolás, és ez problémát okozott.

CSGY: – Nem tetszett a tanítónak, ugye? Ez általában így volt. Haragudtak, hogy van olyan tanítványuk, aki többet tud. Talán azért, mert kilógott az osztályból, előbbre járt, mint a többiek. Unatkozott és 21nem bírtak vele mit csinálni. Mindenesetre tudtam olvasni. Apám megtanított már az iskola előtt a János vitézre. Azon kívül ismertem más Petőfi-verseket is. Amikor valaki jött hozzánk, akkor mindig szavalnom kellett. Most már nagyon sokat elfelejtettem belőlük. A János vitézből is csak néhány strófára emlékszem. Továbbá szintén még iskola előtt már tudtam számolni is. Amit nem tudok már pontosan visszaidézni, de arra emlékszem, hogy ha tőlem valamit kérdeztek, nem bonyolult dolgokat, azt például, hogy mennyi hétszer öt, vagy hatszor nyolc, meg ilyeneket, akkor én becsuktam a szemem, és mintha ugráltak volna a számok ide-oda, kijött az eredmény. Különösen legidősebb nővérem szerette, ha mutogathatott.

Mikor negyedikbe jártunk, volt egy tanárunk, akkor elemi iskolai tanító, később énektanár a Pécsi Tanárképzőben. Arról nevezetes, hogy ő írta a Lányok, lányok, simongáti lányok című, most is énekelt műdalt. Nagyon szerettem, kaptam tőle egy dedikált gyerekszíndarabot, jó tanulásomért. Megvan még ma is. Eredeti ember, „somogyi baka” volt. A somogyi bakákat úgy hívták, hogy „rosseb-bakák”, mert gyakran kicsúszott a szájukból a „rosseb” szó. Negyvennégyes bakák különben. Ő is az volt. Huszonháromban kezdtem járni elsőbe, ez akkor negyedikben, huszonhat-huszonhétben történhetett, még nem olyan messze a háborútól. Ez a tanító is megjárta a háborút, nagyon emlékezett rá. Az órák előtt gyakran beszívott, mert szerette a bort, aztán mesélt. Mesélt, nem a tantárgyakról, hanem arról, hogy mit csináltak ők a háborúban. Rengeteg élménye volt. Sajnos, megszakadt vele a kapcsolatom, később már nem akartam megszólítani, mert elfelejtett biztosan, azt hiszem.

Az elemi iskolában, az első osztályban és a másodikban, az egyik negyedben – ugyanis akkoriban háromszor kaptunk értesítőt, karácsonykor, húsvétkor és év végén –, nem is egy alkalommal, hanem kétszer, igen, két olyan húsvéti vagy karácsonyi értesítőm van, amibe az volt beleírva, hogy a „sok hiányzás miatt nem osztályozható”. Többnyire azért nem tudtam iskolába járni, mert például nem volt cipőm.

CSI: – És ez jelentett valami különösebb hátrányt, hogy „nem osztályozható”?

CSGY: – Nem jelentett, mert aztán év végén megkaptam a rendes bizonyítványt, befejeztem az évet. Ez is előreszaladás lesz az időben, de ha már itt tartunk, elmondhatom, hogy tulajdonképpen végig az iskolai tanulmányaim során a jók, a legjobbak közé tartoztam. Éppen most, az egyik nap találta meg és szedte elő az elemi iskolai értesítőmet az egyik unokám. Elvégeztem az elemi iskolát, a középiskolát és az egyetemet, és az összes tanulási időm alatt mindössze öt kettesem, 22vagyis „jó”-m volt. Az első elemiben, azt hiszem, három: írásból, rajzból és énekből, a második elemiben kettő. De többet soha nem volt jóm, csupa-csupa jeles van a bizonyítványaimban, még a Pius gimnáziumban is, ahol pedig jezsuiták tanítottak, és én mint református eléggé kilógtam diáktársaim közül.

Amikor az elemi iskolát végeztem, akkor még ott laktunk a temető mellett. De arról voltunk nevezetesek, legalábbis az én emlékezetem azt őrzi, hogy a mi családunkat mindenhonnan kitették, mert nem tudtunk lakbért fizetni. Különös módon a lakbér akkor viszonylag sok volt. Anyám özvegyi nyugbérét elvitte. Nem a nyugdíját. Az érzelmes vasutasok ugyanis különbséget tettek aközött, hogy valaki iparos náluk, vagy pedig hivatalnok. A volt hivatalnok nyugdíjat kapott, a műhelyben dolgozó csak nyugbért. Akkor mi azt csináltuk, mert hát másképp nem is tudtuk volna csinálni, hogy nem fizettünk lakbért. A telep a városé volt. Kaptunk öt fölszólítást, tíz fölszólítást, végül el kellett onnan mennünk. Akkor elköltöztünk a Halas közbe, azt még megtalálhatnád, ma a Hőgyes Endre utca. Ott van a Brassó utca is. A kórházon túl egy utca megy dél felé. Vele párhuzamosan egy másik utca. Ezt a két utcát köti össze egy kicsi utca, akkor én ott laktam. Nem volt átvágva még. Ott, ahol én laktam, egy zsákutca volt. Bársony Gyurkával néhány tízméternyi közelségben. Az ő apja ügyvéd volt, elég jó pénzű, mert Gyurka egyedüli gyerek volt. Biciklije is volt. Én az ő kisbiciklijén tanultam meg kerékpározni. A harmadik-negyedik házban lakott tőlünk, csak egy utca keresztezte a mi utcánkat. Még meg lehet találni azt a házat, amiben laktam. Azóta rendbehozták. Mellettünk volt egy istálló, ott még most sincs ház. Magas kerítése van, nem lehet belátni. Ebből a lakásból is kitettek minket.

Megjegyzem, hogy a Vilmos utcából, ahol születtem, még nem azért kerültünk el, mert nem fizettünk lakbért. A Vilmos utcai házat megvette egy kézbesítő postás, és be szeretett volna költözni. Abban az időben nem volt olyan törvény, ami kötelezte volna a tulajdonost, szerezzen lakást a bent lakónak, hanem egyszerűen fölmondott neki. Mi akkor kilenc gyerekkel voltunk, s az a telep, amit tisztviselőtelepnek neveztek, beengedett magába, noha mi nem voltunk tisztviselők. De nálunk annyi volt a gyerek, mint a sáska. Azt hiszem, a telepi gyerekek örültek nekünk, mert nálunk mindenki talált a korának megfelelő barátot. 1898-ban született az első nővérem (az ő egyik udvarlójának köszönhetem a keresztnevemet), utána még egy nővérem, aztán egy bátyám született, aki szegény, tragikusan halt meg, aztán még három bátyám, akkor egy nővérem, én, és végül egy húgom.

Elmondtam, hogy az irodalommal miként álltak a szüleim. Semmi 23különös kapcsolat nem volt közöttük. Én meg már egészen fiatal koromban olvastam, és megtanultam verseket. Valahogyan megtetszettek nekem már akkor. És említettem, hogy büszkélkedtek velem a szüleim és a nővérem is. És egyre jobban belejöttem az olvasásba és a számolásba is. Úgy emlékszem, hogy már elemi iskolába jártam, negyedikbe, amikor írtam egy verset. Most is csinálják ezt a gyerekek, nem tartom különösebb csodának, és nincs is rajta semmi csodálnivaló. Ha egy gyerek nem ír ilyen korában verset, inkább az a furcsa. Az a bizonyos első vers félig-meddig plagizálás volt, mert létezett egy hazafias ének, hogy „Balatonnak füves partján Horthy Miklós lovagol”. Elkezdtem így, és így fejeztem be. Ezután meg már rendszeresen írtam verset. Később, amikor harmadikos gimnazista lettem, akkor a napi programom abból állt, hogy egy órakor hazamentem az iskolából, ebédeztem, utána megírtam egy verset. Mindennap megírtam egy verset. Az egyik rosszabb volt, mint a másik.

Később, de még diákkoromban, már volt kereső foglalkozásom is, mert instruáltam alsóbb osztályosokat. Kellett keresnem, szükség volt a pénzre. Azt elmondtam már, hogy tízéves voltam, amikor az édesapám meghalt. Itt maradtunk kilencen, és nem mondhatnám, hogy jó körülmények között. Akkor már legidősebb nővérem férjnél volt, méghozzá egy tanító vette el. Talán nem kell külön beszélnem arról, hogy akkor a tanítóság is milyen nagy dolog volt: állami alkalmazás. Kinevezték először Decsre, Tolna megyébe. Még nőtlen volt, a nővéremet később vette el. Már együtt kerültek Dunaszekcső-szigetre. Most úgy hívják azt a helyet, hogy Dunafalva, akkor még Dunaszekcső-sziget volt a neve. Borzasztó körülmények között laktak a nővéremék, hosszabb ideig egyszer voltam náluk, tízéves koromban, vagyis 1926 nyarán. Döngölt földpadló, gerendás mennyezet és persze petróleumvilágítás. Szokványos parasztház. Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen egy hely volt ez a sziget; az itteniek, a Duna jobb partján élők úgy hívták, hogy Vadkert. „Átmegyek a Vadkertbe”, mondták. A gazdagabb túliaknak volt itt egy-egy nagyobb darab földjük, „tanyájuk”, viszont állandó lakók is éltek itt. Tehát nem csak átruccantak és fordultak vissza, hanem a lakásuk is itt volt. Ilyenek voltak szegény nővéremék is. Így kezdték a pályát, de hát a sógorom hálás volt, mikor odakerült, mert volt már állandó és fix fizetésük.

Ha visszagondolok az életemre, hogy egyáltalán volt-e nekem igazán derűs időszakom, legfeljebb kamaszkoromat idézhetném, ezt az 1926-os nyarat, nővéremnél, Dunaszekcső-szigeten. Ottani barátaim és természetesen az unokaöcsém, aki patikus lett később, aztán két suszter, egy pék, egy bognár, egy gépész, egy kéményseprő meg egy 24lakatosféle, ezek a gyerekek voltak az én jó barátaim. Velük lehetett játszani, mindenfélében benne voltak. Azt csináltam például, hogy írtam hat levelet, mindegyiknek egyet, és mindegyiket a másik borítékjába tettem bele, így küldtem el nekik. Mintha eltévesztettem volna, és véletlenül tettem volna rossz borítékba a leveleket. Vártam a hatást, hogy mit szólnak hozzá. Ezek a parasztfiúk tisztán, természetesen viselkedtek, nagyon jóindulatúak voltak. Mindegyik feltörekvő, jobbára föld nélküli parasztgyerek volt, vagyis parasztiparosok. Kitaláltam mindenfélét, hogy szórakoztassam őket. Mindig szerveztem valamit nekik. Kirándulást Pestre, például augusztus 20-án. Akkor volt a körmenet, és féláron lehetett utazni. Mohácstól Pestig ment egy hajó, ami Dunaszekcsőn is megállt. Megszerveztem a népet, és elutaztunk Pestre, a körmenetre. Mikor nyárra odamentem, úgy vártak már, mint a Messiást. Az az időszak, azt hiszem, hogy a derű időszaka volt az életemben. Attól kezdve, vagy azon kívül, vagy előtte, utána soha ilyet nem éreztem. A bognár aztán elesett a háborúban, az egyik suszter is, egy harmadik, aki kéményseprő volt, ő is elesett. Hatan haltak meg fiatalon ebből az én brancsomból. Sajnos, a derű itt sem tartott sokáig.

CSI: – Hogyan kerültél a Pius gimnáziumba?

CSGY: – Úgy iratkoztam be oda, a Pius gimnáziumba, a jezsuitákhoz, hogy – noha református vagyok – akik ott laktak a környéken, egykorú barátaim, mind oda mentek. Az volt a legközelebb. Tudod, melyik épület az?

CSI: – A mostani egyetem, illetve főiskola épülete.

CSGY: – Igen. Például a tornaterem ugyanaz, ami akkor volt. A temploma is megmaradt. Sok minden ugyanúgy maradt benne. Oda jártam hát, reformátusként. A tanulás nekem jól ment. A gimnázium első osztályában én B osztályba jártam, félévkor csak én lettem egyedül tiszta jeles. És év végén is. Nem éreztettek velem ilyen tekintetben hátrányos megkülönböztetést.

Persze, az én továbbtanulásom is érdekes és szomorú történet. Azt már elmondtam neked, hogy a testvéreim értelmes emberek voltak, valamilyen iskolát mindegyikük elvégzett, de továbbtanulni egyik sem volt hajlandó. Kivéve legidősebb bátyámat, aki az édesapám után egy évvel meghalt. Benne volt némi nosztalgia a továbbtanulás iránt, mert elvégzett négy polgárit. Akkortájt működött egy Veszprémhez tartozó településen, Jutason egy altisztképző. Az én bátyám megtanulta az órásszakmát, és mikor katonának behívták, eljutott ide, és szakaszvezetőként szerelt le. Utána Mohácsra került, a járásbíróság iktatójába. 1928 Gyertyaszentelőjén – azt ti már nem is tudjátok, mikor volt –, február 2-án hazajött, mert Mohács nincs messze innen. Én ak25kor alig múltam tizenegy éves. Láttuk rajta, hogy nagyon beteg. Nem tudtuk, hogy mi a baja. Kiderült, hogy a főbérlő – mert albérletben lakott Mohácson – mindig a Dunából hozta az ivóvizet. Nem tudom, hogy te találkoztál-e ilyenekkel; én kamaszkoromban Dunaszekcsőn ismertem olyan embert, aki minden este kiment a Dunára, amikor viszonylag csönd lett, és valamilyen demizsonban vett a folyóból vizet. Csak azt volt hajlandó inni. Nem azt mondom, hogy az én bátyám ragaszkodott ehhez, dehát azt hozta a szállásadója, és így ő is azt itta. Az volt a baj, hogy tífuszjárvány volt éppen, és bátyám megkapta a betegséget. A mohácsi kórház soha nem volt olyan jól ellátva, hogy egy ilyen súlyos betegséget, főként kissé megkésve, kezelhessen. Egyébként is, a tífusz még most is, azt hiszem, elég komoly betegség. Még a hónap véget sem ért, már meghalt szegény. Bennem az a kép él nagyon erősen, ahogy elmegy otthonról. A mohácsi vonat korán reggel indult, én még ágyban voltam, és visszanézett a szobaajtóból, nekem is köszönt. Mindezt azért mondtam el, mert én akkor jártam az első osztályt a gimnáziumban. Bátyám, mikor látta, hogy én hogy végeztem félévben, akkor ő is érzett valami indíttatást, hogy jó lenne továbbtanulnia. Azt mondta nekem, hogy ha én majd elvégeztem már az első osztályt, akkor ő a tankönyveket átveszi tőlem, és majd utolér engem. Ha annyiadikba jár, mint én, akkor együtt tanulunk tovább. Látta, hogy tudnék neki segíteni. Hihetetlen váratlansággal halt meg szegény. Tiszta égből lecsapó villámcsapás volt ez. Azért is nagyon nehéz volt nekünk, a családnak elviselnünk, mert előtte való évben, március 10-én halt meg az édesapám. Éltünk, ahogy éltünk, de arra nem is számítottunk, hogy huszonnégy éves korában egy fiatalember, akinek különben semmi baja nem volt, meghalhat. Őbenne is voltak különféle jó hajlamok: festett, verseket írt, rossz verseket, egyszer megtaláltam a padláson. Nővéreim és a többi testvérem között benne volt csak egyedül ambíció a feljebbemelkedésre. Már magában az, hogy Mohácson a bíróságon iktató volt: ez már akkoriban valamit jelentett. Mert hivatalnok volt, állami hivatalnok.

CSI: – Ez már az iparos réteg fölött volt.

CSGY: – Annál egy kicsit följebb.

Oda akarok visszakanyarodni, hogy a gimnáziumban viszont az rosszul esett nekem, hogy az ottani gyakorlat szerint aki egy tárgyból jó volt, kimagaslott, az kapott egy úgynevezett ezüstérmet. Nagy ünnepség volt az évzárón, sorra vettek mindenkit az alsóbb osztályosoktól felfelé, és elsorolták, hogy például az első „A” osztályból minden tárgyból jeles eredménnyel végzett ez és ez, ezért kap egy aranyérmet. Az illető kiment, a zenekar, a gimnázium fúvós zenekara tust fújt, ez átvette, tap26soltak. Mikor másodikba jártunk, akkor én németből toronymagasan álltam a többiek felett. Gondoltam, biztosan adnak nekem ezüstérmet, mert már első osztályban is a legjobb voltam. Nem adtak semmit. Én akkor roppantul elkeseredtem, mert azt vártam, hogy mondják a nevemet. Volt egy civil tanárom… Várj csak, te ugye nem voltál régen ismerős itt Pécsen, de a Magyarlaki nevet talán hallottad?

CSI: – Hallottam a nevet, igen, de nem ismertem közelebbről.

CSGY: – Sváb származású civil tanár, akkor még Madenszieder volt a neve, később magyarosított Magyarlakira. Ő volt az én osztályfőnököm nyolc éven át, latinra és németre ő tanított. Kiugrott pap volt, megnősült, gyerekei születtek, azt hiszem, hogy négy vagy öt gyereke volt. De egész életében minta-ember volt, én nagyon-nagyon szerettem, becsültem, tiszteltem. És még most is nagy szeretettel emlékezem rá. Egy külsőre jelentéktelen, kicsike ember volt, mintha ferdén rakta volna a lábát is. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem kaptam német nyelvből ezüstérmet. Azt mondta, azért nem, mert egy református mellére nem lehet olyan érmet tűzni, amin a pápa domborműves arcképe van. Én ezt tudomásul vettem, attól kezdve már nem számítottam ilyenre soha.

Az is ide tartozik, hogy később kiírtak egy fordítás-pályázatot. Húsz sor volt a feladat az Aeneisből; akkor meg az történt, hogy nem adták ki a díjakat, mondván, hogy csak én pályáztam egyedül. Szóval ilyen kisebb szurkálások azért voltak. Ennek a vége az lett, hogy az osztály fele, vagy még talán a nagyobb része is velem kezdett szimpatizálni, mert én minden osztálytársamnak segítettem. Dolgozatot írtam nekik, és minden ilyesmit megcsináltam barátságból. Úgyhogy a szakadás eredményeként elmaradt az érettségi bankettünk is. Az én barátaim nem akartak egy asztal mellé ülni azokkal, akikről azt hitték, hogy velem így bántak. Bár mondom, én az iskolában, az órákon nem éreztem különösebben, hogy hátrányban lennék.

Az éremtől és a fordítás-pályázattól eltekintve soha rosszindulatú kivételt nem tettek velem. De egy s más dologban mégis hátrányt szenvedtem. Noha, mondom, tiszta jeles voltam, nem kaptam például soha egy fillér tandíjkedvezményt sem. Ki kellett fizetnem kegyetlenül, negyedévenként tíz pengőt.

CSI: – Mit jelentett az, hogy tandíj? Milyen mértékű összeg volt? Azért is kérdezem, mert ez most alighanem újra divatba fog jönni…

CSGY: – Nézd, a Piusban egy negyedévre kellett fizetni tíz pengőt, vagyis negyven pengőt egy évre. Aki jó tanuló volt, attól függően, hogy milyen fokán állt a jó tanulásnak, fél vagy egész tandíjkedvezményt kapott. Én nem kaptam, mondom, mert református vagyok. 27Azzal utasítottak el, hogy az iskolát a katolikus egyház tartja fenn, ezért én nem számíthatok a kedvezményre. Így aztán előfordult, hogy nem volt elegendő pénzem. Akkoriban a hivatalsegéd értesítőkönyvvel járta körbe az osztályokat, és ami az értesítőkönyvben volt, azt a tanárnak föl kellett olvasnia hangosan, hogy mindenki tudomást szerezzen róla. Egy alkalommal sehogyan sem tudtuk előszedni a tíz pengőt. A tandíjra vonatkozó értesítés mindig azzal fejeződött be, hogy aki a negyedév első hónapjának tizenötödikéjéig nem fizeti be a tandíjat, az nem járhat tovább. Én egyszer így jártam, és akkor körülbelül tíz napig valóban nem mentem iskolába. A szomszédunkban lakott egy osztálytársam. Előle el kellett bújnom, esetleg lefeküdnöm az ágyba, hogy ne lássa, nem vagyok beteg. Végül az egyik rokonunktól kaptunk tíz pengőt – erre majd visszatérek még –, és kifizettem tartozásomat. Akkor járhattam tovább.

Abban sem volt szerencsém, hogy nem lehettem önképzőköri tag, mert nekem éppen akkorra esett a református istentiszteletem, amikor a katolikusok önképzőkört tartottak, és akkor nekünk ott kellett lennünk. Utána még énekóra is volt, de csak a fiúknak. Én akkor összevesztem a papommal, hogy miért csak nekünk kell énekórára járnunk, a lányoknak miért nem. A református pap, aki a középiskolában hittanra tanított minket, szelíd szavakkal megrótt emiatt. Különben az volt a gyakorlat, hogy a középiskolákból összegyűjtötték a nem katolikus vallásúakat, a reformátusokat is, és mi, reformátusok a Széchenyi István gyakorló reálgimnáziumban tanultuk a hittant. Méghozzá úgy, hogy az első-második osztály együtt volt, a harmadik-negyedik szintén együtt, és így kétosztályonként mentünk fel a nyolcadikig. Egy Dizseri Sándor nevű református pap volt az én hittantanárom. Dizserit én nagyon szerettem, mert kevés beszédű, természetes modorú ember volt. Semmiféle református ájtatosság nem volt a prédikációiban sem. Röviden beszélt, velősen és határozottan. Én egészen a haláláig jó viszonyban voltam vele. De az én problémáim őt nem érdekelhették, meg nem is érdekelték. Úgyhogy gyakorlatilag nekem az volt a helyzetem ott a jezsuita gimnáziumban, hogy például hittanóráról kiküldtek, mert az katolikus hittan volt.

Volt olyan jezsuita, aki különben szeretett engem, és jó viszonyban is voltam vele. De ha az órája közben – történelemtanár volt – a történelem valamelyik olyan szakaszáról esett szó, amiben protestánsok is szerepeltek, úgy nevezte őket: „a büdös protestánsok”. Osztálytársaim kárörvendően fordultak felém, hogy én nem vagyok-e büdös. Így végeztem a középiskolát, de ez engem nem ingatott meg a hitemben. Inkább vadabb protestáns lettem, mert egyedül voltam. 560 körül volt 28a diákság létszáma akkor a középiskolában az elsőtől a nyolcadikig. A mi osztályunkban is sokan ültünk. Most mosolyogva hallgatom, hogy egy-egy pedagógus botránkozva beszél arról, hogy harminc növendéke is van. Mi például ötvenkilencen érettségiztünk, és mégis mindenkivel tudott foglalkozni a tanár.

Azt is el kell mondanom, hogy a Piusban szerintem nagyon jó volt az oktatás. A nevelés nem, az már kevésbé volt jó. De a tanítás nagyon magas színvonalon folyt, ott sok mindent lehetett tanulni. Azt tudod, hogy a jezsuita rend egyébként is híres volt arról, hogy náluk nem volt könnyű tanárnak lenni, mert el kellett végezni a teológiát, aztán valamelyik kart, aztán el kellett menni valamelyik intézetbe bentlakókkal foglalkozó, úgynevezett magiszternek. A nyelvszakosokat elküldték abba az országba, amelyiknek a nyelvére szakosodtak. Mert jezsuita szerzetesek a világon mindenhol léteztek. Nagyon értettek a tárgyukhoz – de nevelni nem tudtak. Buta rendszabályokat hoztak például az otthoni viselkedésre. A gyerekek alig várták, hogy már végezzenek. Főleg a bentlakók. Azok közül igen sok nagyon hamar elzüllött, mert meglazult az a kötés, ami nyolc éven át szorította őket. Úgyhogy nevelési módszereik szerintem nem voltak jók, tanítani viszont igen jól tudtak. Igaz persze, hogy a nevelési módszerekben is volt a tanárok között különbség. Volt például egy nagyon-nagyon kedves tanárom – szintén szeretettel gondolok rá –, egy vékony, hosszú-hosszú csillagász-fizikus jezsuita. Tiszta, száraz ember volt, és mindig mosolygott. Úgy fejezte ki különleges figyelmét irántam, hogy amikor bement valamiért a fizikai szertárba, engem tett meg vigyázónak. Persze, én nem árultam be senkit, de éreztem, hogy ő ezt csak azért csinálja, hogy engem valamivel kárpótoljon, kiemeljen a többiek közül.

A némettanárom, Madenszieder – mi akkor nevettünk rajta, de én nem felejtettem el soha – azt mondta egyszer, mikor a saját szemével látta, hogy az egyik fiú a másiknak odaad egy puskát: „Maga most odaadott valamit, mi volt az?” A fiú letagadta, azt állította, hogy ő nem adott semmit senkinek. Erre azt mondta a tanár: „Jól van, de azt ne felejtsék el, hogy aki hazudik, az magának hazudik.” Ez mindig eszemben jár. Mert persze nagy brigantik is voltak köztünk az osztályban. Az egyikük, amikor kihívták, mintha megnémult volna, az ujjával mutatta, hogy bedagadt az arca, nem tud beszélni. De mi tisztában voltunk vele, hogy semmi baja nincsen, csak nem akar felelni. És azt hiszem, hogy ezzel a tanárunk is tisztában volt, csak nem csinált belőle ügyet.

A görögtanárom szintén jezsuita volt. Ha észrevett valamilyen puskázást, egy nagyot kiáltott, méghozzá annak a nevét, aki puskázott, aztán egészen vörös lett, és elkezdett járkálni a két padsor között. 29Egy idő múlva megszólalt, mintha semmi a világon nem történt volna, olyan hangon folytatta az órát. Így tartott fegyelmet. Másodszor már senki nem mert puskázni.

Az ötödik évben az történt, hogy két párhuzamos osztályból lett egy, a két negyediket összeolvasztották egy ötödikké. Emiatt aztán a gyengébbeket el kellett tanácsolni. Azok átmentek a mostani Nagy Lajosba, ami akkor cisztercita gimnázium volt. Olyanok, akik nálunk hármasra álltak, azok itt majdnem mind jó tanulók lettek. Ennyire szigorú, vagy hát más erősségű volt nálunk a tanítás.

Mindezt azért meséltem el, hogy lásd, a jezsuita környezet nekem nem ártott. Valószínűleg ennek a hatása volt, hogy tulajdonképpen végig az iskolai tanulmányaim során a jók, a legjobbak közé tartoztam. Már negyedik elemista koromban kezdtem verseket írni. A középiskolában, a Piusban megismertem egy Zászlónk című országos diáklapot. Ez katolikus lap volt. Harmadikos gimnazista koromban volt egy országos pályázata. Azt a történetet tudod, hogy a pécsi püspököt úgy választotta ki Szent István, hogy Szent Imrével, tehát a fiával együtt országjáró körútra ment. Azt hiszem, hogy Veszprémben egy éjszaka felébredt Szent István, kiment a folyosóra, és ott látta a fiát, hogy imádkozik, együtt egy pappal. Akkor azt mondta, hogy ez a pap lesz a pécsi püspök, mert ez nagy hitű ember. Én mindezt megírtam, és beadtam a pályázatra, mondom, harmadikos voltam, tizenhárom éves, valami harmadik vagy hányadik lettem ezen a pályázaton, de ez az egész országra szólt. Ez volt az első irodalmi sikerem.

A versírást tovább folytattam. Amikor hatodikos lettem, volt egy református diáklap, az volt a címe: A mi utunk. Ez a lap azért érdekes, mert itt kezdte pályáját Devecseri Gábor és Mészöly Dezső. Devecseri egy évvel fiatalabb volt nálam, mégis ugyanabba az osztályba járt, mint én, mert – mondtam már – a novemberi születésem miatt évvesztes voltam. Rendszeresen írtam, írogattam ide. Egy Fónyad Ernő nevű református pap volt a szerkesztője. Egyszer egy kis csínyt akartam elkövetni. Volt egy leány, akinek Ilse volt a neve, lévén német származású. Én írtam egy verset, ami úgy volt konstruálva, hogy minden strófa három sorból állt. A sorok nagybetűvel kezdődtek, előre kiszámítottam, hogy a versbe, a sorok kezdőbetűjébe beleírom, hogy Ils-iké-nek. Pontosan kijött az akrosztichon. És akkor valami ok folytán, lehet, hogy észrevették, vagy pedig azért, mert belejavítottak egy-egy sort, vagy egy-egy szót, mint máskor is, az S betű helyére betettek, ha jól emlékszem, egy E-t. Ezzel dugába dőlt a titkos vallomásom. De a lány azért elhitte, hogy őhozzá írtam, még akkor is, ha valami Ileikének jött ki a betűkből.

Akkor én már komolyan vettem az irodalmat. Amikor nyolcadikos 30voltam, volt egy kaposvári ember, akinek, úgy emlékszem, Lovag Sándor volt a neve. Írt különféle címekre, akikről tudta, hogy verset írnak. Kért tőlük verset, hogy összeállítson egy versgyűjteményt. Nem kellett fizetni érte, csak az volt a kikötése, hogy előfizetőket gyűjtsünk. Én küldtem oda egy verset, ami, ahogy mostanában megnéztem, nem is olyan rossz. A könyv kissé romantikus címe: Százhúros hegedű. Azon kívül pedig a gimnáziumban megjelent egy újság, közösen a kalocsai gimnáziummal, mert Kalocsán és Pécsen voltak akkor jezsuita középiskolák. Elfelejtettem a címét, abba írtam egy verset, ami szintén nem volt nagyon rossz. Ilyesféleképpen indult: „Szemünk a páteren függ, / ahogy lessük szavát / és összeforr a csendben / ötvenkilenc diák”. Ennyien voltunk mi akkor az osztályban. Ezzel a versemmel már nagy sikert arattam. Persze elkanyarodtam a vers későbbi szakaszain az én szokásos filozófiai vagy halál-témám felé. De ez a vers azzal járt, hogy az osztálytársaim egyre-másra nyúztak, hogy valakiről írjak verset, akit meg akartak tréfálni. Volt például egy osztálytársam, aki végtelenül vékony volt és hosszú nyakú. Róla is írattak velem. Úgy hívtuk, hogy a „walesi herceg”, nem velszinek mondtuk, hanem valesinek. Én azt írtam: „A walesi herceg / csodaszép gyerek, / végtelen nagy csánkján / karvastag erek, / nyaka hosszú, vékony, / s amint a pamut / rajta Ádám-porca / ide-oda fut…”. Nem tudom már, hogy pontosan hogyan is ért véget. Szóval akkor már osztálytársaim is tudták, hogy ilyesmivel is foglalkozom, és kezdtek jobban respektálni.

Gyerekkorom egyik legfájóbb élményét még nem is említettem. Harmadik vagy második gimnáziumba jártam, s egyszer megyek haza, gyanútlanul – egy olyan házban laktunk akkor a Szigeti országúton, ahol egy zárt kapualj volt, és innét nyílt a bejárat –, hát látom ám, hogy a különféle bútoraink kint vannak a folyosón. Bementem ijedten, kérdeztem anyámtól, hogy mi ez, költözködünk? Ő csak sírt, ült egy sámlin, azon szeretett ülni, mindig alacsonyan, állát egyik tenyerére támasztotta, és potyogott a szeméből a könny. Kiderült, hogy elárvereztek minket. Akkor egyszerűen jobbára csirkefogók voltak az árverezők, adóhivatalnokok, ügyvédek. Összejátszottak, és nem hirdették ki az árveréseket tisztességesen, hanem valamilyen kis faliújságra vagy mire kiírták, aztán előre megállapodtak a leendő vevővel. Nem túlzás egy csöppet sem: egy nagyobb álló ruhásszekrényt egy pengőért árvereztek el. Az az adóhivatalnok vagy ügyvéd, aki árverezett, mindig csak egyetlen embert hívott magával, és hiába volt a kikiáltási ár igen alacsony, nem ígért rá senki. Először ennyi, másodszor ennyi, harmadszor ennyi. Vigye! Így valami 25 pengő tartozásért elárvereztek minket, csak azt hagyták meg, ami feltétlenül kellett a család életéhez. Tehát hagytak ugyan egy szekrényt, de 31éjjeliszekrényt már nem hagytak. Elvitték egy nyomorúságos préselt csillárunkat, bronz színűre volt festve, de semmit se ért az egész. Ócska dolog, mégis elvitték. Az volt a szerencsénk, hogy ez november táján történt, és nem tudom, milyen úton-módon, de megtudta ezt a MÁV, aminek működött egy jótékonysági szervezete. Engem elhívott egy nyugdíjas vasutas, a szervezet egyik vezetője, és megmondta, hogy mit kell csinálnom a karácsonyi ünnepségükön. Úgy emlékszem, hogy szavalnom kellett. Mindenesetre kaptunk ezért valami hatvan pengőt segélyként. Tulajdonképpen a sötétségből a mennybe mentem, mert a pénzből tudtunk karácsonyfát venni, kaptam egy sakk-készletet, olyat, amelyiknek viaszosvászon volt a táblája, össze lehetett tekerni, és mellette egy kis doboz volt a babák számára. Aki csak belépett hozzánk, azt én mind sakkpartira köteleztem. Jöttek ügynökök, nekik is le kellett ülniük és sakkozniuk velem. Aztán persze később el kellett ismernem, hogy egyáltalán nem tudok sakkozni. Volt egy barátom, aki a Nagy Lajosba járt, velem párhuzamos osztályba. S mert ő is református volt, és a reformátusok közösen jártak hittanra az egész városból, meghallotta, hogy nekem van sakk-készletem, és tudok is sakkozni. Azt mondta nekem: „Szeretnék veled játszani egy partit, gyere.” A posta mögött volt egy kis park, most már a posta elfoglalta. „Mutasd meg, hogy melyik kockán akarod bekapni a mattot”, szólt, amikor leültünk. „Annyira azért ne vágj föl”, feleltem, de azért ráböktem az egyik kockára. Bizony, azon a kockán kaptam a mattot. Azóta nem mondom, hogy tudok sakkozni.

A lényeg az, hogy a karácsony akkor óriási öröm volt számomra. Legidősebb nővérem, aki falun élt, és disznót is öltek karácsony előtt, küldött valamilyen disznóságot, gyümölcsöt egy kerek kosárban s egyebeket. Én olyan gazdagnak éreztem magam, mintha nem lett volna nálam gazdagabb ember a világon. Később is, amikor már hatodikba jártam, akkor is történt velem hasonló.

Hozzáteszem, hogy a református egyház is törődött velünk. Amikor meghalt az apám, eljött hozzánk egy mongolarcú nő, és engem végigvitt nem tudom én hány bolton. Még arra is emlékszem, hogy itt a Széchenyi tér környékén történt ez. Elvitt engem egy áruházba, és olyan nadrágot akart nekem venni, amilyet a falusi gyerekek szoktak hordani. Jóval térden alul ért. Én szabadkoztam, hogy én nem szoktam ilyet használni, és alig tudtam lebeszélni a szándékáról, de végül is kaptam egy rendeset. Aztán, ha jól emlékszem, még egy kalapot is vásárolt. Itt, ahol a régi Korona vendéglő volt, most a Százéves borozó, dolgozott egy suszter. Annál pedig vetetett a lábamról mértéket.

Én ugyanis gyakran még télen is Dorco-cipőben jártam. A Pius viszont olyan intézet volt, hogy a legkülönfélébb előkelőségek gyerekei 32is tanultak benne, sokan bentlakók. Velem egy osztályba csak egyetlen gróf-gyerek járt, az is csak fél évig, mert annyira ostoba és fegyelmezetlen volt, hogy félévkor kivették a szülei. Az apja állítólag Horthy valami szárnysegédje vagy mije volt. Folyton vihogott, és a jezsuita tanárok sorra meg akarták buktatni. Mert ott az iskolában ilyenben alig-alig volt kivételezés. Ezt csak azért mondom, hogy járt hozzánk a Piusba herceg Esterházy, gróf Esterházy is, aztán Somssich őrgróf, Pallavicini őrgróf, ilyenek. Én meg Dorco-cipőben futkostam közöttük még télen is. Azt csináltam, hogy a tornacipőm felső részét – mert a Dorco olyan volt, hogy a talpa gumi, a teteje vászon –, tehát a vásznat bekentem fekete viksszel, úgy hívták a pasztát, amit nyállal kellett feloldani és így elkenni, majd kifényesíteni. Azt gondoltam, hogy ettől mindenki azt hiszi, rendes bőrcipőm van. Amikor az osztálytársaim bizonytalanul megkérdezték, „Nem fázol te?”, fölényesen rávágtam: „Á, most, ilyen időben, hogy lehet fázni?” Szóval, a Piusban ilyen dolgok is történtek. Akkor karácsony előtt mentem el az említett suszterhoz mértéket venni. Látásból már ismertem, gyakran állt kint a műhely ajtajában, és kezét köténye résébe dugva nézte a Kórház tér forgalmát. Az ünnep előtt üzent, hogy elmehetek a cipőmért. Magasszárú, vadonatúj fekete cipő volt, még ez is hozzájárult sok boldogságomhoz…

Innen jut eszembe egy másik karácsony. Az én szegény apám dolgozott a pécsi hadapródiskolában is, és ott egy tanár-századostól kapott egy eredetileg fehér játékelefántot, amit az ő gyereke már megunt. Karácsonykor a fa alatt volt, és én nagyon-nagyon örültem neki.

Ahol azelőtt a pártiskola működött, régebben volt egy gyermekmenhely. Bátyáim pedig – akik közül kettő festő lett szintén, csak nem címfestő, mert egyik sem volt olyan ügyes, mint édesapám, ők csak mázolók és szobafestők lettek – ott dolgoztak a menhelyen, és nekem makiztak egyet-mást. Akkor úgy hívták a kisebb lopásokat, hogy „makizás”. Tudod, a szobafestők általában úgy mentek a lakásokba, hogy a lakók nem tudtak mindent eltenni előlük. Akkor mindig makiztak valamit. Énnekem például egy menhelyi télikabátot. A lehető legrondábbat, még nézni is undorító volt. Gyalázatosan szürke, piszkosszürke anyagból. Úgyhogy én menhelyi télikabátban jártam nyolc-kilenc éves koromban, mert nem volt más. Bátyáim igyekeztek mindent megszerezni nekem. Karácsony táján a festők alig dolgoztak, elküldte őket a mester. Az ő munkanélküliségük nem olyan volt, mint a mostani, mikor egy üzemet bezárnak, és az utcára kerül rengeteg ember. Úgy voltak munkanélküliek, hogy a mester áprilistól dolgoztatta őket szeptemberig, és akkor szó nélkül eleresztette a segédeket, mert neki sem volt munkája. Télen nem festetett senki sem, ő sem tartott embereket. A bátyáim mindenesetre vala33hol hozzájutottak egy ólomkatona öntőformához. Én nem tudom, hány hadsereget öntöttek nekem. Ólomszínű maradt, de rendesen állt mindegyik a lábán. Volt olyan karácsony, hogy kaptam tőlük egy szélmalmot. Egy ébresztőóra szerkezetét tették bele, és ehhez a szerkezethez kapcsolták a vitorlát. Mikor fölhúzták, a csöngőrész elkezdett mozogni, és mozogtak a malom vitorlái is.

Emlékszem a bátyáim egy másik tettére is. Még kisebb voltam. Volt itt a Ferenciek utcájában (azt hiszem, az most a Sallai utca) egy cukrász. Úgy ismerték, hogy Jancsi. Tulajdonképpen albán származású volt, de úgy tudom, Törökországból érkezett Pécsre. Jobbára fagylaltárusításból élt, kevés pénzért nagy adagot adott. Akkor még más módszerrel csinálták a fagylaltot. Bátyáim, hol az egyik, hol a másik, hol mind a kettő, elmentek hozzá vasárnaponként, mert akkor óriási forgalma volt. Olykor engem is elvittek. Remekül éreztem magam. Fagylaltot kellett csinálnunk: kavartuk, kézzel hajtott gépbe tettük, onnan mindjárt nagy edényekbe. Ez a Jancsi be se jött, ránk se nézett, árult kint a boltban, csak akkor láttuk, amikor elfogyott a portéka. Mi ott bent minden jóban dúskáltunk. Főztük a tojást a forralt tejben, aztán megettük. Tejet, vaníliát, kész fagylaltot, mindent, amennyi csak belénk fért.

Mikor az édesapám meghalt, és bátyáim: a két szobafestő-mázoló és a lakatos is munka nélkül volt, roppant nehezen éltünk. A bátyáim akkor otthon lig-lógtak. Egyikük, aki élelmesebb volt, elment minden munkára, amit el lehet képzelni: követ dobált, kukoricát tört, szüretelt, szóval, amire hívták. A másik nem volt ilyen élelmes, ő otthon kínjában kézimunkázott. Hímzett meg ilyen dolgokat csinált, csak hogy elüsse az időt. Karácsonykor, újévkor, ha még olyan idő volt, húsvétkor is elmentek ehhez a török cukrászhoz dolgozni. Télen szaloncukrot csomagoltak például. Tudod, annak is megvan a rafinériája: egy darab spárgát kifeszítenek, nagyjából beleteszik a papírba a szaloncukrot, és a papír két végén körbekanyarítják a madzagot, húznak rajta egyet. A húzás összeszorítja a papírt. Pláne ha ezüstpapír van rajta. Hát ezt csinálták hetekig karácsony előtt. Nyilván kaptak érte valamennyi pénzt.

CSI: – Az előbb említetted, hogy az egyik évben alig tudtátok a tandíjat kifizetni.

CSGY: – Igen. Ennek a története onnan ered, hogy amikor a szüleim Pécsre költöztek, és még utána is hosszú évekig itt mi rokontalanul éltünk. Nem volt senkink Pécsett. Később aztán idekerült édesapámnak az öccse, Béla bácsi. Bohém ember volt. Siklós felé, a Terehegy nevű állomáson egyedül szolgált, „állomásfőnök” volt. Egyedül élt, felesége sem volt, senkije sem, és a fizetését nem tudta elkölteni ott a faluban. Amikor bejött a városba, mindig csinált egy-egy görbe napot ma34gának. Beszívott jól, össze-vissza vásárolt mindent, ennivalókat, komolyabbakat is, de cukorkákat is, édességet meg ezt-azt. Ilyenkor eljött hozzánk, és szinte úgy, mint Fortuna a tölcsérből, úgy öntötte elénk a különféle jófalatokat, amiket hozott. Persze nálunk, aki éppen otthon volt, az falt a Béla bácsi jövetelekor, mint a kiéheztetett kutya. Mert mi gyengén álltunk mindig. Például azt, hogy van egy tál, és abból a tálból lehet venni, azt én csak falun, a nővéremnél tanultam meg. Mert mi úgy éltünk, hogy mamám fogott egy tányért, abba beletett egy kanállal: nagykanállal, kiskanállal, mikor mennyi volt, és odaadta nekünk. Azt kellett megennünk. Ha több volt a koszt, előfordult, hogy kérhettünk még egyszer, de egyébként ez általában nem volt nálunk szokás. Viszont amikor Béla bácsi megjött, akkor nem volt határ. Ő pedig, mint egy gyerek, megállt mellettünk, nézett bennünket, és nevetett, nevetett, még a könny is kicsordult a szeméből.

CSI: – Ő itt maradt a városban később is?

CSGY: – Később a viszonyunk egy kissé elromlott, mert egy nő behálózta, és elvetette magát vele. Akkor természetesen a nő is fogta már a mi Béla bácsinkat, és nem folytathatta jó szokását. Sőt, amikor én már felsőbb iskolába jártam, de még a Piusba, bejött egyszer Pécsre. Ez egy olyan időszakban esett meg, amikor nem tudtam kifizetni a tandíjamat, és emiatt írtam neki, mert ő volt az, aki máskor is segített rajtam ilyen esetekben. De most nem is válaszolt. Akkor én nagyon hidegen bántam vele. Sírva fakadt, hogy ne haragudjak, ő sem úgy áll most, mint régen. Segített volna, ha tehette volna. Mindenesetre a kapcsolatunk megszakadt. Édesapám már nem élt, ő meg nem is jött többé a városba. Legalább is hozzánk nem. Azt sem tudom pontosan, hogy mikor halt meg. Ő is olyan kistermetű volt, mint az apám, csak a haja volt világosabb az apáménál. Béla bácsi volt az egyetlen, aki akkor, mikor itt éltünk, rokonként idekerült. Ez akkoriban történt, amikor jónéhány gyerek volt már a családban. Mi, gyerekek roppant büszkék voltunk, hogy egy állomásfőnök is van a szűkebb rokonságban. Ha valaki járatosabb volt a vasúti rangokban, és ezt hallotta, meg Béla bácsiról is tudott, akkor azt mondta, hogy ez csak állomáselöljáró, így nevezték hivatalosan, és nem állomásfőnök. Nekünk viszont tetszett, hogy van nekünk egy állomásfőnök rokonunk.

A rokon szóról jut eszembe valami más. Ezzel megint elkanyarodom, mert nem közvetlenül engem érint, illetve csak részben. De azért elmondom, mert számomra mindig csodát jelentett. Apámnak volt két lánytestvére is, nála fiatalabbak. Az egyiket Etelka néninek, a másikat Ilonka néninek hívták. Bámulatos teremtések voltak, egyik nagyobb léhűtő, mint a másik. Általában alig dolgoztak, helyette mindig kifun35dálták, honnan lehetne valahogy pénzt szerezni, de lehetőleg úgy, hogy ne kelljen érte fáradniuk. Beosztották egymás közt a teendőket; Ilonka néni, aki idősebb volt, és kicsit testes, ő volt a kifundáló. Ha készültek valahova, már otthon, Nagykállóban tájékozódtak (később elköltöztek Nyíregyházára). Pécsre is már kész listával jöttek. Tudták, hogy a tejüzem igazgatója odavaló volt Nagykálló környékére, a MÁV-üzletigazgató szintén. Volt nekik egy varázslatos mondatuk, mégpedig az, hogy ők vasúti árvák. Mondtam, hogy nagyapám kalauz volt, viszont ők még ötven-hatvan éves korukban is vasúti árváknak mondták magukat. Természetesen mindenhol felkeresték a vasút vezetőit. Itt Pécsett az üzletigazgatót, és jelentkeztek nála mint vasúti árvák. Ezen a címen mindig kicsaltak némi segélyt az érdekeltektől. Amit kaptak, azt meg rosszra használták. Mert amikor elutaztak tőlünk, tíz-húsz nap múlva megjelentek a környékbeli boltosok, és kérték a tartozásunk kifizetését. Ránk hivatkozva Etelka néni meg Ilonka néni mindent összevásárolt. Azt a pénzt pedig, amit összeszedtek, elnassolták. Az egyiknek volt egy lánya, azt hiszem, hogy becsületes útra tért, és valami foglalkozása is volt, most már valószínűleg meghalt. Törvénytelen gyerek volt természetesen. Ahogy mondtam, az egyik testesebb volt, a másik pedig nagyon vékony, horgasorrú, az egyik szeme mintha hályogos lett volna, szóval csúnya is volt. Ezé volt a lány. Még amikor én megnősültem, akkor is védekeznünk kellett ellenük. Váratlanul kaptam tőlük egy levelet azzal a szerény kéréssel, hogy küldjek nekik tíz kiló gyapjút. Én föladtam címükre 20 forintot, elhallgattak. Majd férjes nővéremre akarták kivetni a hálójukat. Érdeklődtek, hol lakik, merre találhatják meg. Nem tudtam, mit csináljak, hogyan tagadjam le őket. Megnéztem a vasúti térképet, és találtam egy Pereszteg nevű községet, valamerre Zala megyében. Azt írtam nekik, hogy ott tanító a sógorom. Ott persze kereshették őket. Amikor mi már kinéztük őket, egyik bátyámhoz – aki, szegény, később kapott egy nagyon ronda betegséget, az úgynevezett Bürger-kórt, levágták mind a két lábát, és nagy kínok között néhány év múlva meghalt – hozzájuk vették be magukat. Ott különös társasjáték vette kezdetét. Ami megtetszett nekik, ha nem volt otthon se a sógornőm, se a bátyám, akkor azt elcsenték, s betették a bőröndjükbe. Ezt az én bátyám észrevette, és mindig visszaszerezte a holmit. De erről egyikük sem beszélt, sem a bátyámék, sem a nővérek, mintha mi sem történt volna. Mondom, nagyon különleges teremtések voltak. Nem szégyellem őket: édesapám nem tehetett róluk, neki semmi, de semmi tulajdonsága nem vallott rájuk. Inkább volt belőlük valami a második nővéremben, tehát nem a legidősebben; abban voltak ilyenféle tulajdonságok. Különös módon 36viszont ő hajlottabb korára annyira megváltozott, hogy egyszerűen sült kispolgár lett belőle. Spórolt és gyűjtött. Amikor egyszer, már a háború után nála aludtam, ámulva tapasztaltam, hogy csak mosdószappanból több százat tartalékolt. Dolgozott szorgalmasan, és semmi könnyelműség nem volt benne.

CSI: – Ebben a beszélgetésben, ahogy a gyerekkorodról mesélsz, nagyon sokszor említed a szegénységet.

CSGY: – Nézd, ez nem véletlenül van így. Én nem tudom, hogy te milyen családból származtál, tudod-e, hogy mi az a nyomor, vagy nem tudod, de mindenesetre nem jó, azt mondhatom, hogy nem jó. Velem előfordult az, ez nagyon emlékezetes számomra, hogy harmadikos gimnazista koromban szinte egész télen át lekvároskenyeret ebédeztem. Méghozzá szilvalekvárost, mert a szilva akkor még olyan volt, hogy elmentél egy faluba, s ott szedhettél kedvedre akárhol szilvát. Legidősebb nővérem kint élt falun mint pedagógusfeleség, és küldött nekünk rengeteg szilvát. Sőt még akkor az édesanyám is élt, és szeptember környékén, mikor a szilva már megérett, mindig főzött egy tömeg szilvalekvárt. Arra is emlékszem, hogy még a héja is benne volt a szilvalekvárban. Nagy üstben főzték az udvaron. És én akkor úgy megutáltam a szilvalekvárt, hogy azóta gondolni sem szeretek rá. Ha elálcázzák, akkor lehet, hogy megeszem, de különben irtózom tőle.

Hát így zajlott az életem otthon. A szegénységről érdemes volna még általában is beszélni. Nem jó. Azt mondom, hogy nem jó. Egyszer egy szerencsétlen magyar író felolvasását hallottam itt Pécsett valamelyik könyvhéten. Azt írta meg az egyik novellájában, hogy egy szegény család Pesten, egy ház földszintjén vagy alagsorában lakik, és olyan szegények, hogy télen ki kell menniük az udvarra mosdani. Mondtam magamban, hogy ez egy nagy marha, mert fogalma sincs róla, hogy a szegény soha nem hülye. Nekünk sem volt fürdőszobánk, de mi fateknőben, méghozzá dugós fateknőben fürödtünk a konyhában. Úgy, hogy tettünk alá valami téglát, hogy a dugót be lehessen dugni, és öntöttünk bele vizet. És abban fürödtünk. Utána pedig kiengedtük a vizet. Szóval mi nem mentünk ki az udvarra, hogy ott ránk fagyjon a téli hideg víz, mint ahogy az író hősei tették. Ezek az írók soha nem voltak igazán szegények; csak elképzelték, hogy egy szegény ember mit csinálhat. A szegény ember mindenre talál valami megoldást… Lehet látni a különféle tárgyakon, amiket most begyűjtenek mint régi használati tárgyakat, hogy milyen furfangok és találmányok rejtőznek bennük. A hangszerektől kezdve a különféle kisgépekig rengeteg mindent föltaláltak. Persze nem olyan szinten készítették el ezeket, mint a gyárban készült különleges szerkezeteket, de azért a szegé37nyek tudtak segíteni magukon. Ezzel együtt nem jó, egyáltalán nem jó szegénynek lenni. Most is elszomorít engem, ha például a Szomszédok című giccses filmsorozatban, ami mindig a legaktuálisabb napi dolgokat játssza el, azt a jelenetet látom, hogy egy szegény öregasszony egy önkiszolgáló boltban ellop egy csésze tejet, és suttyomban megissza. Leleplezik, a boltos elviszi, és feljelentik. Ilyenkor rettentően dühös és elkeseredett tudok lenni, hogy ez a mostani világ még az emberek hétköznapi megélhetését sem biztosította, és most is egyre több a szegény, ahogy ezt mindenütt lehet látni. Én megtapasztaltam, hogy mit jelent az, ha nincs mit enni.

Ahogy lassan felnőttem, nagyobb lettem, volt egy sereg növendékem, akit instruáltam. Amilyen tárgyra kértek; erről mesélek még majd. Az egyetem második évfolyamán leterített egy kisebbfajta idegösszeroppanás, ami nem is tudom, hány hónapig tartott. Egyszerűen összeomlottam, megzavarodtam kissé. Valószínűleg ennek a sok mindenféle foglalkozásnak volt a következménye, de hát végül kigyógyultam belőle. Az idegeim általában mindig gyengék voltak. Otthoni körülményeim sem voltak könnyűek. Bátyámnak és édesapámnak a halála, a szegénység, az, hogy pénzt kellett a tanulás mellett keresnem, szóval sok minden sanyargatott.

CSI: – Ez az idegösszeroppanás otthonfekvéssel járt akkor?

CSGY: – Nem jártam be az egyetemre, feküdtem otthon, meg járkáltam itt-ott.

CSI: – És így ez az időd kimaradt az egyetemen?

CSGY: – Hát a bejárásból igen, de végül azért vizsgáztam. Mert azért otthon tanultam, csak nem tudtam a tanítványaimat tanítani, mert az már nagyon kimerített volna. Később soha ilyen nem történt velem. De tudod, a család jövedelme akkor is kevés volt, ha mindenki tudott dolgozni. Előfordult például, hogy fasírtot akartunk enni. Nem volt semmilyen húsunk. És akkor száraz kenyeret beáztattunk vízbe, az megpuhult, és valamennyi zsírban úgy sütötte ki az egyik bátyám. És mi olyan boldogan ettük, mint a valódi fasírozottat. Nem voltunk mi ezért szomorúak szinte soha, egyáltalán nem. Csak hát azt hiszem, úgy lassanként azért ez is belerághatta magát az idegeimbe.

38

CSGY: – A középiskola alatt én mindvégig jól tanultam, és mindenkinek segítettem az osztályban, aki csak kérte. Még a lányoknak is én írtam iskolai dolgozatot. Gyakran jött valamelyik osztálytársam, hogy kellene neki egy magyar dolgozat erről vagy arról. A kislány számára. De hát ő nem tud, nemhogy a lány helyett, még maga helyett sem tud írni magyar dolgozatot. Én azt is megírtam. Pénzt soha nem fogadtam el az ilyenért, egyetlen egy fillért sem.

Máshogy igyekeztem pénzt keresni. Középiskolásokat instruáltam, hat-nyolc növendékem a gimnázium felsőbb osztályaitól kezdve az egyetem befejezése utáni időkig mindig volt. Lány, fiú vegyesen. Mindent tanítottam, számtant, latint, németet, magyart, franciát, amit akarsz, aki amiből kérte. Később, egyetemista koromban, készítettem elő jogi szigorlatokra is hallgatókat.

Ha összeszámolnám, hogy mennyit tanítottam életemben, egészen biztos, hogy kitenne ötven-hatvan embert. Ezek közt volt olyan, akinek az édesapja csak azért fogadott föl engem, hogy egy kicsit egyengessem az útját, segítsek neki, igazítsam ki őt, mert egyébként nem volt buta teremtés. De voltak olyan mérhetetlenül buta, együgyű, sötét alakok, hogy elképesztő volt. Hol a Pálos templom mellé jártam tanítani egy gimnazista fiút, hol a Szigeti országútra az egyik villamosmegálló mellé egy vendéglős vejét, aki villamosellenőr volt. Elhatározta, hogy magánúton leérettségizik, és utána továbbtanul. Őt latinból és magyarból tanítottam. Arra emlékszem, hogy mindig ellenőrzött engem. A könyv végén az olvasmányokhoz jegyzetek tartoztak, ezeket előre megnézte, és figyelte, hogy én vajon jókat mondok-e neki. Közben szegény olyan együgyű volt, hogy párját ritkította. Csak azt tudta, amit bedarált, semmi mást azon kívül. Szorgalmában még akkor is vitte magával a könyvet, amikor beosztották szolgálatra, végül le is doktorált. Meglett az eredménye az igyekezetének, mert jogi doktorátust szerzett.

Volt például egy rendőr, akit polgári iskolai vizsgára készítettem elő. A némettel foglalkoztunk éppen, még az elején tartottunk. Feladatul adtam neki, hogy a legközelebbi alkalomra a könyv elejéről egy egyszerű magyar szöveget fordítson le, írja le németül, és meglátjuk majd, mire megy vele. Szokványos mondatok voltak, ilyesfélék, hogy „Én a polgáriba járok.” „Az én tanárom férfi.” „Ennyi és ennyi éves vagyok.” Következő órára hozta is a szöveget, én megnéztem, és megzavarodtam. Nem értettem belőle semmit. El sem tudtam képzelni, hogy mit írt. Ahogy 39azonban elkezdtem gondosabban olvasni, rájöttem, hogy nem tett mást, mint a magyar szöveget gót betűkkel leírta, és boldogan mutatta nekem, hogy megoldotta a feladatot. Eszébe sem jutott, hogy a német fordítás nem abból áll, hogy ő a magyar szöveget leírja gót betűkkel.

Egy másik tanítványomnak szintén fordítást adtam, neki latinról magyarra, már 6–7. osztályos korában. Ő azt csinálta, hogy rengeteg munkával minden egyes szót kinézett a szótárból, és úgy, ahogy a szótárban a megfelelőjüket megtalálta, egymás után leírta őket. Semmi nyelvtan, semmi egyeztetés. El kellett neki magyaráznom, hogy mi is az a fordítás.

Rengeteg hasonló emlékem van… A megyei református esperes fiát is tanítottam. Az se tudott semmit. Egyszer sorolnia kellett volna a latin rendhagyó határozókat. Nem tudta, és én elkezdtem neki mondani. Hirtelen nagy csöndet éreztem. Kiderült, hogy elaludtam közben. Szabályosan elaludtam a rendhagyó határozók közben, annyira fáradt voltam.

Volt egy tanítványom, aki később disszidált. Orvostanhallgató volt, és most valószínűleg orvos valahol. Annak volt egy nagynénje, aki pedagógus volt, meglehetősen értelmes nő. Én ennek a fiúnak próbáltam megmagyarázni egyszer valami latin nyelvtani szabályt. Nagyon-nagyon világosan, tisztán magyaráztam, de képtelen volt felfogni. Egyáltalán nem fogta föl. Háromszor is elmagyaráztam, hiába. Lassan már bennem is ment föl a pumpa. De csak nyeltem, nyeltem. A végén, mikor befejeztük, a szomszéd szobából kijött a nagynénje, és azt mondta nekem: „Nahát, én csodálom magát. Én pedagógus vagyok, de ennyit nem bírtam volna neki magyarázni. Én már majdnem megbolondultam, de maga roppant türelemmel csinálta”. Hát nem csináltam türelemmel. Csak egyrészt én ki voltam bérelve, felfogadtak, másrészt pedig igyekeztem magam fegyelmezni. Még most is többször álmodom evvel a fiúval. Szintén nagyon jóindulatú ember volt, de rettentően korlátolt. Hogy milyen orvos lett, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy mikor leérettségizett, akkor még nem voltak nagyon szigorú fölvételi vizsgák. Beiratkozott az orvoskarra, és talán másodéves korában, 56-ban elment külföldre. Nem tudom, hogy hol él, de miatta mint pedagógus is dicséretet kaptam a másik pedagógustól.

Szóval, egyszer fönt voltam a pálosoknál, egyszer lent a város másik végén. Vagy itt nem messze, a Báthory utcában, Ott Nándor pécsi bornagykereskedő házában lakott egy lánytanítványom. Följebb, a Tábornok utcában megint volt egy tanítványom, szintén lány. Aztán a Székely Bertalan utca elején egy harmadik lány. Volt mindenféle fiútanítványom is.

Ezekből kerestem meg a szükségeseket. Jellemzésként elmondom, hogy például azt a Székely Bertalan utcai lányt, akihez naponta köte40les voltam járni, havi tizenöt pengőért tanítottam. Papírforma szerint napi egy órát adtam neki, de ha odamentem hozzá, már tudták a környékbeli osztálytársnői, hogy én most ott vagyok, mert meg volt szabva, hogy hány órára menjek, s akkor valamennyien odagyűltek segítségért. Úgyhogy én nem ezt az egy lányt tanítottam így, hanem még vagy ötöt, akik csipegetni akartak az igéből. Emiatt én persze többet voltam ott, mint egy órát. Előfordult, hogy a lány nem jött haza időben, nem ért oda az órára; ilyenkor mentem tovább a pálosok mellé. Ezek a tanítványok még rám maradtak középiskolás koromból. De már olyanokat is instruáltam, akik egyetemi vizsgára készültek. Nem tudom, hallottál-e egy Csaplár nevű futóról? Futóbajnok volt akkoriban, hosszútávfutó. Őt is én készítettem elő egyik jogi szigorlatára. Aztán a polgármester unokaöccsét is. Mert a híremet elhordták, és mindenki hozzám fordult.

CSI: – Említetted, hogy a tanítás a gimnáziumi évekről áthúzódott az egyetemi évekre. Hogyan érezted magad az egyetemen?

CSGY: – A Piusból kitűnő eredménnyel mentem oda, de nem kaptam teljes, csak fél tandíjmentességet az első félévben. Aztán amikor kiderült, hogy továbbra is jók a jegyeim, akkor adták meg az egész tandíjmentességet. Ami nekem azért esett jól, mert korábban, a jezsuitáknál mint református nem kaptam egy fillér tandíjkedvezményt sem.

41

Nézd, az egyetemről én szívesen beszélek, csak nem tudom, hogy ebben a pillanatban az egyetem jogi kara és általában az egész jogi és közgazdasági egyetem, amelyik végül is annak az utódja, hogyan fogadja. Tudniillik én egyszer a Jelenkorban, mikor a pécsi egyetemnek valamilyen évfordulója volt, Szederkényi Ervin kérésére írtam egy hosszabb írást, amiben szerepelt néhány epizód az egyetemi éveimből. Többek közt megírtam olyanokat is akkor, hogy nem ártana, ha időnként az egyetemi tanárokat is levizsgáztatnák, mert nekem az volt a tapasztalatom akkoriban, hogy az egyetemi tanár akkor tudta a legtöbbet, amikor egyetemi tanárrá habilitálták. Mert később már mindig kevesebbet tudott, és ha nem foglalkozott a tárgyával, annyit tudott, amennyivel vizsgáztatni szokott. Meg kell említenem, hogy én 39-ben végeztem el az egyetemet…

CSI: – Tehát 1934-től jártál…

CSGY: – 1935-től.

CSI: – Az évvesztés miatt?

CSGY: – Nem, hanem akkor négy év volt az egyetem. Az államtudományi diplomát, ami jogi végzettségnek számított, négy év alatt meg lehetett szerezni. Akkoriban egészen fura összetétele volt a pécsi egyetem tanári karának. Voltak olyanok, akik a joglíceumból kerültek át, mert itt Pécsett azelőtt nem jogi egyetem volt, hanem joglíceum. Aztán voltak olyanok, akik máshonnan, más városokból, más egyetemekről jöttek, Egerről, Szegedről. Voltak olyanok, akik már eleve idősebb korban kerültek ide valamelyik egyetemről, leginkább a kolozsváriról. Mindegyik tanár külön világ volt. Az egész egyetemnek az én érzésem szerint nem volt határozott atmoszférája. Sietek előrebocsátani, hogy például a közjog tanára igen derék ember, jó tudós volt. Egyébként legitimista, tehát Ottó-barát. Mikor nála tettem szigorlatot, és utána néhány szót váltottunk, elmondta, hogy ő ajánlotta a rektornak, doktorrá avatáskor tűzzenek ki gyászlobogót az egyetemre. Csak az illik ide, figyelembe véve, hogy kiket avatnak itt doktorrá…

Azt említettem már neked, hogy a jezsuiták szigorúak voltak. Nevelni ugyan nem tudtak, ez szilárd meggyőződésem, mert buta rendeleteket hoztak, például öt óra után nem volt szabad kint tartózkodni a városban, és akit megfogtak kint, azt osztályfőnöki intésben részesítették. Ha meghallották, hogy valaki lánnyal járt, akkor mindenféle büntetést szabtak ki rá. Tanítani viszont kétségtelenül tudtak. Igaz, hogy ott sem mindenki. Ez természetes is. De a legtöbb tanár igen. Mindenesetre én ebből a levegőből kerültem át a jogra. Elsőéves koromban, naiv szemlélettel, alaposan elcsodálkoztam azon, hogy az egyetemen mik vannak. Azt te is tudod talán, hogy mindjárt az első évben a két fő tárgy a jogtörténet és a 42római jog. Legalább is akkoriban így volt. Tanultunk még különféle egyéb tárgyakat: statisztikát, törvényszéki orvostant, meg mindenki azt is, amit maga választott, maga vett föl. De ebből a kettőből, a jogtörténetből és a római jogból év végén mindenkinek kellett vizsgáznia. Pázmány Zoltán, aki a római jogot tanította, a régi világból ittmaradt ember volt. Amikor befejezte az óráit, hatalmas tapssal kellett őt jutalmaznunk. Ezt elvárta. Óriási tisztelet volt benne minden rang iránt. Például akkoriban, mikor én elsőéves voltam, itt Pécsett egy Szapáry gróf nevű valaki volt a főispán. Ennek a Szapárynak volt egy fia, aki nekem évfolyamtársam volt. Jámbor, egyszerű lélek. Különben nem hencegett azzal, hogy ő gróf Szapáry, a rangját azért mégis lehetett tudni. Pázmány Zoltán evvel a Szapáry-fiúval mindig különleges gonddal járt el. Ugyanúgy volt ezzel az ifjabb gróf Szapáryval Vasváry professzor is, aki statisztikát tanított. Humoros esetek történtek vele. Ilyesmi például, hogy Vasváry statisztikából megkérdezte tőle a vizsgán, Svájcnak mennyi a lakossága. Gróf Szapáry azonnal rávágta, hogy ötven millió. Akkor a tanár finoman helyesbítette, „Nem, nem egészen ötven millió, annál valamivel kevesebb, úgy öt millió körül”. És minden feleletét úgy formálta végül, hogy igaza lett a magas rangú hallgatónak, és jelesre vizsgázott.

Vele történt meg az, ami egyéni csíny volt, egyik évfolyamtársam csinálta. Voltak úgynevezett szorgalmi jegyeink. Ezek az órák látogatását igazolták, nem a tanulást. Külön írták be az indexbe: „Nagyon szorgalmas”, „Szorgalmas” ésatöbbi. Ez a bejegyzés nem számított különösképpen, csak a tanárok, ha látták valakinél a jó beírást, kicsit másképpen néztek az illetőre. Volt egy évfolyamtársam, most is él még, szegény, ő is áldozata lett a Rákosi-rendszernek. Később mesélte el nekem, hogy hadbíróként tevékenykedett, még a háború után is, és volt egy beosztottja, valami őrmester. Ez az őrmester, ha hallott valamit a Szabad Európa Rádióban, akkor mindig beszámolt neki. Ő csak hümmögött. Aztán az őrmester terjeszteni kezdte, hogy a hadbíró úr a Szabad Európát hallgatja… És letartóztatták, persze le is fokozták, majd később elítélték.

Ez az évfolyamtársam nem látogatta Vasváry tanár úr előadásait. De mégiscsak jól esett volna neki a szorgalmi jegy. Nem tudta, hogy mit csináljon. Vasváry igen jó honpolgár volt. Nagy tisztelője a rendnek. Ennek a barátomnak tehát kellett volna egy szorgalmi jegy. Kitaláltuk, ő meg roppant ügyesen végrehajtotta a tervet. Bekopogtatott Vasváryhoz, körülnézett (ezt ő mesélte el utána), lábujjhegyen odament a tanár asztalához, ami a szoba végén állt. Odahajolt hozzá, és halkan azt mondta: „Professzor úr, kérem, ugye, nem hallgathat ki itt minket senki sem?” „Nem, nem, beszélhet nyugodtan.” Barátom kö43rülnézett és folytatta: „Volna egy bejelentésem, amit a professzor úrnak szeretnék tenni.” „Tessék csak nyugodtan, tessék csak mondani.” „Engem behívtak a kiegészítő parancsnoksághoz, ahol különféle behívókat kellett megírnom. Ezért nem tudtam az órájára járni. Nagyon szigorúan meghagyták viszont, hogy senkinek ne beszéljek erről. Most itt van az indexem, nem tudom, mit csináljak vele.” „Adja csak ide, adja csak ide.” Odaadta az indexét, Vasváry beleírta: „Igen szorgalmas”. Megvolt a szorgalmi jegy, Vasváryt pedig kielégítette, hogy értesült valami nagyon bizalmas dologról.

Pázmány is ilyen volt. Valahogyan leküzdhetetlen vonzalma volt a fölsőbb osztályokhoz. Érdemes megnézni az egyetem 36-ban vagy 37-ben kiadott évkönyvét, hogy kik tanítottak akkor a pécsi egyetemen, nem csak a jogi karon. Ennek a Pázmány Zoltánnak két vagy három előneve volt. Ebben az évkönyvben egytől egyig valamennyi fel van tüntetve. Amikor én szigorlatra kerültem, három-négy év múlva, ő már nyugdíjba ment, mert nagyon öreg volt.

Egy másik tanárom lepett meg engem legjobban, Kérészy Zoltán. Nekünk jogtörténetet tanított az első évben. Itt láttam én azokat a szörnyűségeket az alapvizsgákon, amelyekről már év közben is lehettek tapasztalataim. Akkoriban volt divatban a mezei jogászság. Mondtam már, hogy kik voltak ezek?

CSI: – Nem, erről még nem beszéltünk.

CSGY: – A mezei jogászok azok voltak, akik nem jártak rendszeresen előadásokra, többnyire valahol állásban voltak már, de vizsgázni eljöttek, hogy a végén megkapják a diplomát. Néha idelátogattak, és ha véletlenül éppen akkor volt névsorolvasás, akkor jelentkeztek. A jelentkezés ennél a tanárnál, Kérészynél többnyire úgy történt, hogy a mostani kollégiumban, szemben az egyetemmel ott álltak az őrök az ablakban. Mikor látták, hogy névsorolvasás, katalógus lesz, akkor hirtelen riasztották a többieket, kirohantak az utcára, és bemásztak az ablakon. Az előadóteremnek földszinti ablaka volt, nem is volt magas. Könnyű volt megszerezni a katalógust.

Kérészynél kissé szomorúan láttam, hogy mi is az az egyetem, legalábbis a pécsi jogi kar. Az előadása közben nem mert, így ahogy mondom, nem mert befelé nézni a hallgatók felé. Kinézett az ablakon. Mert ha befelé nézett, felénk, akkor biztosan valami botrányt látott. Az történt például egyszer, hogy az előadás alatt a hallgatók közül négyen kártyáztak, méghozzá huszonegyest játszottak, ahogy emlékszem. Néhányan a környékükön nézték őket, kibiceltek nekik. Amikor a tanár már a saját hangját sem hallotta, végre odafordult, hogy mi van ott. „Zsírt bele”, kurjantott valaki. Mikor észrevette, hogy kártyáznak, olyan dühös lett, 44hogy nem bírta tovább. Lerohant a katedráról, és éppen egy olyan fiút szúrt ki, akinek még fölnőtt korában is nevetős gyerekarca volt. Vannak ilyen emberek. Éppen őt fogta ki a tanár, pedig ő csak ugyanolyan szemlélődő volt, mint a többség. Csak hát olyan nevetős fizimiskája volt, szinte kihívta a tanárt. A tanár rákiabált: „Maga kicsoda?” Mert akkor szó sem volt arról, hogy személyesen ismerték volna valamennyiünket. A mezei jogászokat nem is nagyon lehetett ismerni, hol ott voltak, hol nem, jöttek-mentek. Ennek a nevetős arcú hallgatónak Rónaky Elemér volt a neve. Azt, hogy Rónaky, kissé félénken és suttogva mondta ki. „Mi? Kelemen?” – kérdezte a tanár. „Igen!”, mi, a többiek kórusban mondtuk: „Kelemen Elemér”. Erre másnap megjelent egy cédula a hirdetőtáblán, hogy Kelemen István elsőéves joghallgató azonnal jelentkezzen a dekánátuson. A szerencsétlen nyomorult valahol a Dunántúlon élt, mezei jogász volt. Nem is tudta, hogy itt mi történik. Beidézték. Hogy mi lett vagy mi nem lett vele, nem tudom. Mindenesetre Rónaky Elemért nem bántották, hiszen őt nem Kelemen Istvánnak hívták, neki semmi köze ehhez nem volt…

Volt közöttünk egy ősjogász – azokat hívták ősjogásznak, akik szinte állandóan egyetemre jártak –, aki jóval előttünk kezdte, és utánunk végezte az egyetemet; ő az óra végén rendszerint kitárta az előadóterem ajtaját, kulcscsomóját megrázta, és elkiáltotta magát: „Vége az órának!” Mi meg hallgattunk rá. A tanár akármit csinált, tódultunk kifelé.

Én már az év közben tapasztaltam, hogy ilyen tanárok is vannak. Ha lehet ilyet mondani, a szemeszterek végére, a vizsgákra az állapotok tovább rosszabbodtak. Akkoriban a vizsgákon gyakorlat volt a súgás. Volt két, már ledoktorált jogász, akik hivatásos súgók voltak. Úgy voltak hivatásosak, hogy ők ketten lefoglalták maguknak ezt a feladatot, csinálták is, pénzért. Én ekkor még nem voltam hivatásos súgó, csak volt középiskolás osztálytársaimnak segítettem. A két hivatásos súgó, látván ezt, meg akart verni. Elmagyaráztam nekik, hogy én nem pénzért súgok, és kizárólag barátságból segítem őket.

CSI: – Nem az üzletet rontod…

CSGY: – Az üzletüket rontottam, de belátták, hogy van olyan is, aki passzióból súg. Megnyugodtak.

Kérészy a szemináriumi szobájában vizsgáztatott. Egy hosszú asztal egyik oldalán ült a négy jelölt, a másik oldalon ült vagy járkált föl-alá a tanár. Egy alkalommal jogtörténetből azt kérdezte, hogy a földtelen parasztokat hogy hívták. A vizsgázó nem tudta, viszont az egyik hivatásos súgó máris súgta, hogy zsellérnek. Akkoriban volt egy ismert futballista, akinek Zsengellér volt a neve. A jelölt úr azonnal rávágta: „Zsengellérnek”.

45

Egy bolgár pap – szintén évfolyamtársunk – arról volt nevezetes, hogy nem tudott egyetlen egy kérdésre sem felelni. Azt kérdezte tőle a professzor, erre pontosan emlékszem, hogy mi a felségsértés. A bolgár pap tört magyarsággal megszólalt: „Nem értem”. A tanár újra próbálkozott: „Crimen læsæ maiestatis, így van latinul.” „Nem tudok latinul.” Közben a súgók vadul dolgoztak, a pap igyekezett megérteni őket, de csak halkan ismételgette a hallottakat. Az egyik hivatásos súgó földühödött, és türelmetlenül rászólt: „Hangosabban”. Ezt már megértette, és diadalmasan bemondta: „Hangosabban”. Persze a vendéghallgatók, akik a szobában ültek, de nem vizsgáztak, dőltek a nevetéstől. A tanár pedig szemközt, az asztal másik oldalán szaladgált fel-alá, szinte tépte a haját: „Megőrülök, megőrülök”. A bolgár papnak fogalma sem volt arról, hogy mi történik.

Egy idő múlva én is hivatásos súgó lettem. Volt osztálytársaimnak ingyen súgtam. Ezt úgy viszonozták, hogy közülük néhány az üzletkötőm volt. Én mindig az első nap levizsgáztam, tudtam, hogy az én indexemet a súgás miatt már nem ronthatják el, üzletkötőim viszont mentek a hirdetőtáblához, megnézték, hogy ki kerül sorra aznap, felkeresték őket, megkérdezték tőlük, kérnek-e súgást vagy sem. Aki nem kért, annak áthúzták a nevét, aki igen, azt hozzám továbbították. Még harmadéves koromban is szokásom volt súgni.

Másodéves koromban a közigazgatási jogot egy katolikus pap tanította. Nagyon unta már, öreg volt, és abban az évben ő volt a rektor is. Hol bejött az órára, hol nem. Mindig arra hivatkozott, hogy a rektorátuson volt elfoglaltsága. Ő is az egri joglíceumból került át annak idején. Én nála is súgtam. De mert könnyű tárgy volt, kettő pengőért súgtam; a többinél általában három pengőért.

Ennél a tanárunknál történt, hogy azoknak, akik kértek, szabályosan súgtam. Egyszer vizsgára következett egy pesti legény. Nem kért súgást. Mikor akartam súgni, leintett. Ő ugyanis egy pesti jegyzetből megtanulta azt, amit a pesti egyetemen kellett. Az egész ottani szigorlati jegyzetet betéve fújta. Kezdte is a nagy szövegeket mondani. A tanár előbb járt föl-alá a katedrán, hallgatta a vizsgázót. Aztán egyszer csak megállt, sötét szemmel, ferde fejjel ránézett, és megszólalt: „Milyen marhaságokat beszél maga itt?” Akkor ez a pesti fiú egy kicsit megszeppent. A tanár éppen azt kérdezte tőle, hogy „A föld mennyire eszköze a termelésnek?” A jelölt elhadart valami szöveget, amit a tanár megütközve hallgatott. Én tudtam, hogy mit kellett volna mondania, de nem szóltam egy szót sem, mert megtiltotta. Hallgattam tehát. Egyszer csak látom, hogy hátranyújtja a kezét, és egy kétpengőst dug nekem. Elfogadtam a két pengőt, és elmondtam azt a szöveget, amit a 46mi tanárunk megkívánt. Azt kellett mondani ugyanis: „Hiába teszünk ide az asztal alá egy búzaszemet és nyomjuk alulról fölfelé, az nem fog soha kikelni.” Ezen egy betű sem változhatott. Vagy a másik kérdés: „Ki gyakorolja a közigazgatásban a jogokat?” Erre csak egy szót kellett válaszolni: „A nép”. Semmi többet. „A nép.” Ha valaki ezt mondta, jó volt, ha bármi mást, az rossz.

Az első év végén Pázmány Zoltán, a római jog professzora vizsgáztatott. A régivágású tanárok jobbára nagyon hiúak voltak. Ezeknél a szöveget úgy kellett elmondani, ahogy ők leadták, vagy a maguk által írt könyvben leírták. Pázmány professzor akkor már hetven év körül járt, a tankönyvét régen írhatta. Voltak benne olyan kifejezések, amiket akkor már nem is használtunk. A vis maior meghatározásánál az okok között ott állt például az „egérszaporaság” is. Ezt nekünk meg kellett tanulnunk.

A tanárok persze látták, hogy én súgok, de soha nem szóltak rám. Én azt hiszem, hogy volt valami megegyezés közöttük, és mivel tudták, hogy én szegény vagyok, gondolták, hadd keressek valamit, és hagyták, hogy súgjak.

De előfordult egyéb is. Egy másik tanárunk rettentően vallásos, öreg totyogó ember volt. Egyik évfolyamtársammal véletlenül éppen mögötte mentünk az egyetem főbejárata felé. Az úttesten át igyekeztünk a másik járdára. Most ott óriási forgalom van, akkor nem volt ekkora. Az évfolyamtársam nagyon ügyesen tudta utánozni a kutyaugatást. Követtük a tanárt, lemaradva mögötte valamivel. Egyszer csak a társam hirtelen mérgeseket vakkantott. A tanár szegény, megállt, meg sem tudott moccanni, annyira megijedt. Amikor körbe mert nézni, látta, hogy a közelben nincs kutya, lehordott minket. De meg nem ismert. Ilyen volt általában a helyzet.

A második évfolyamon egymást követték a nagy botrányok. A termekben önműködően csukódó ajtók voltak. Éppen szünet volt, mi kint várakoztunk a folyosón. A statisztikát előadó tanár, Vasváry bement. Kicsit élhetetlen és roppant szórakozott ember volt. Bement a terembe, de csak egy hallgató követte, az leült az utolsó pad közepén. A tanár szemrebbenés nélkül elkezdte az előadását: „Kedves jelölt urak”, mert jelölteknek hívtak minket. Kisvártatva kinyílt az ajtó, bement egy másik hallgató. Az ajtó halk kattanással becsukódott. A második hallgató leült egy másik padba; akkor már ketten voltak. Így aztán, ilyen tempóban, bement körülbelül tizenöt-húsz ember. A többség kint maradt a folyosón. Én már bent ültem. De valamilyen közös megbeszélés alapján, nem tudom, ki találta ki, a bentlévők elkezdtek kifelé szivárogni. Szintén egyenként. Ugyanaz fordítva megismétlődött: az 47ajtó nyílt, a nyelve kattant, valaki kiment ésatöbbi. Amikor körülbelül a fele kiment, akkor a tanár kirobbant, nem bírta tovább. Szinte artikulátlan hangon elkezdett visítozni. „Ez már szemtelenség, ki maga?”, kérdezte elfúló hangon attól, aki éppen tartott kifelé. Nem ismerte persze. Amaz nézett rá egy darabig, csodálkozó arcot vágott, legyintett, és szó nélkül kiment. A tanár nem hagyta annyiban, minket faggatott, hogy ki volt ez az ember. A kórusban adott feleletből az derült ki, hogy ez nem is volt jogász. „Akkor mit keresett itt?” Mondtuk, hogy ez egy szabó, aki idejött megbeszélni, hogy mikor menjen hozzá próbára a jelölt. Ez aztán megnyugtatta Vasváryt. Az ő világképébe vagy világnézetébe beleillett, hogy egy jelölthöz eljön próbát kérni a szabó. Ezt elmondani könnyű, de azt a lélektani zavart, ami ott beállott, azt így nem lehet érzékeltetni…

Szintén Vasváryval történt egy másik emlékezetes esetünk. A hosszú padok a teremben félkörben álltak, enyhe kanyar volt bennük. Ezeket a hosszú padokat csavarok szorították a padlóhoz. A tanár azt akarta, hogy valaki egy angol statisztikai könyvből olvasson föl egy cikket. De közben a mi tréfacsinálóink már kicsavarták a csavarokat az első padból végig. Az első pad már mozgatható volt, és a pad szélére odaült két-három hallgató. Volt köztünk egy fiú, aki jól tudott angolul. Vasváry őt kérte meg, hogy olvassa fel a cikket, és ő szemben ült a katedrával. Egyszer csak azok, akik oldalt ültek, elkezdték finoman mozgatni a padot. Előre-hátra, előre-hátra… A felolvasó először fölemelte a padról a füzetet, mert mozgó padról nem tudott olvasni. Az oldalt ülők viszont addig mentek a pad ingatásával, hogy a végén az egész hosszú pad nagy huppanással előredőlt. Súlyos volt, nagy port vert fel, mi pedig, ezt is előre megbeszéltük, kétségbeesetten elkezdtünk jajgatni. „Mi történt, mi történt, segítség!” Végül is a tanár csitított minket: „Megyek a dekánátusba, hozok segítséget”. Mi, mikor kiment, még egy ideig tovább jajgattunk. Kisvártatva hozott egy embert, aki visszacsavarozta a padot.

Előfordult az is, hogy az egyik tanár év közben időnként megfenyegette a hallgatókat: „Tanuljanak, jelölt urak, mert tavaly is a vizsgán nyolc percent megbukott”. Erre beordított valaki: „Csak hat.” A tanár folytatta: „Az nyolc percent volt.” Megint beordít ugyanaz a hang a tömegből: „Csak hat.” Aztán befejezték a vitát, de az megtörtént, hogy egyszerűen beleszóltak az előadásba.

Ilyen volt az egyetem egész szelleme. Amikor én szigorlatozni mentem közigazgatási jogból a tanárunk szobájába, nagyon jól megértettük egymást. Egyrészt azért, mert az óráin az első padban ültem, és mindig rá néztem. Ez lélektani dolog, hogy a szónokok vagy az előa48dók mindig keresnek egy-egy szemet. Ha látják, hogy van egy, amelyik figyeli őket, akkor arra összpontosítják érdeklődésüket, annak a szempárnak beszélnek. Én mindig rá néztem, ez volt az egyik taktikám. A másik taktikám pedig az volt (mivelhogy akkoriban történt ez, 38 körül, amikor a nagyvilágban sok minden megesett, közeledett a háború), hogy ha olvastam valami közigazgatási furcsaságot az újságban, mintha ez nekem személyes problémám volna, felálltam, és aggódva megkérdeztem: „Professzor úr, én most ezt olvastam az újságban, hát ez teljesen lehetetlen. Hogyan nevezhet ki például egy hatóság valakit, mikor a jog nem így rendelkezik?” Roppantul örült, hogy adtam neki témát, részletesen elmagyarázta, szinte csak nekem. Nagyon jó viszonyban voltam vele, arról nem is beszélve, hogy majd’ minden alkalommal fel tudtam neki fedezni valamilyen abszurdumot az újságokban.

Amikor szigorlatra mentem hozzá, néhány kérdés után szinte tolt ki engem a szobájából, és én még akkor is beszéltem: „Hagyja már abba, lyukat beszél a hasamba!” Pedig a feleletem csaknem semmi sem volt, mert a húsz-harminc oldalas jegyzetéből elmondtam neki legfeljebb két oldalt. Persze jelest adott.

Nála kezdtem írni doktori disszertációkat is. Ez már akkor volt, amikor az egyetemet elvégeztem. Mert 39-ben végeztem, és csak 41-ben kaptam állást. Két évig egyszerűen nem volt állásom. Kénytelen voltam ilyen vakmerő dolgokat csinálni. Az első időkben még nagy előtanulmányokkal írtam meg egy-egy doktori disszertációt. Aztán mindig bátrabb, vagy ha úgy tetszik, pimaszabb lettem. Később már alig készültem rá, és a legvégső foka züllésemnek az volt, amikor kiválasztottam a Magyar Törvénytárból egy régebbi törvényt. Ezt a törvénycikket vettem alapul. Megváltoztattam itt-ott a bekezdések első szavait, átírtam a régies kifejezéseket, megújítottam, mert hát nyilván a törvénycikk nyelve kissé ódon volt már. Át kellett igazítani, és ezt is beadtuk disszertációként ehhez az öreg paphoz, aki a közigazgatási jogot tanította. Azt mesélték róla, hogy meg se nézi a dolgozatokat. Bíztam benne, hogy így is van. Nagyon izgultam, mert ha valaki beadta a disszertációt, már nem tudom pontosan, talán másfél hét vagy két hét múlva kitették a hirdetőtáblára, hogy kiét fogadták el, kiét nem. Akiét nem fogadták el, az nem mehetett doktori avatásra. Riadtan vártam, hogy mi lesz. De sikerült, megtörtént az avatás.

CSI: – Régebben említetted, hogy részt vettél a jegyzetek írásában is.

CSGY: – A jegyzetek körül is történt sok humoros dolog. Volt két jogvégzett fiatalember, a két hivatásos súgó, aki jegyzetek készítésével és árusításával foglalkozott. Egyikük jóvoltából, nem tudom, hány 49évig, a pécsi egyetem jogi karán Spinozát báróként tisztelték. Spinozának Baruch volt ugye a neve. Aki pénzért csinálta a jegyzeteket, valahonnan úgy tudta, és lehet, hogy ő maga is így ment be egyszer vizsgázni, hogy báró Spinoza. Azután minden vizsgázó, aki az ő jegyzeteit tanulmányozta, Spinozát báró Spinozának hívta. Én is besegítettem néha egy-egy jegyzet elkészítésébe. A technikai dolgokról, a sokszorosításról mások gondoskodtak, én meg ezzel is tudtam keresni.

50

Így teltek el az egyetemen a félévek és évek, egymás után. A vizsgák is olyanok voltak, mint maguk a szemeszterek. Nem kellett sok idő hozzá, hogy lássam, ez nem a jezsuita középiskola, itt egész más törvények uralkodnak. Éppen ez volt a meglepő. Mintha egy gyerekes játék lett volna. Negyedéves koromban utolért a kiábrándulás az egyetemből. Addigra engem már államtudományi doktorrá avattak, ehhez elegendő volt az első négy év, azzal a végzettséggel már lehetett állást szerezni. Megkért egy évfolyamtársam, aki szintén túl volt már az államtudományi doktorátuson és a jogra készült, hogy foglalkozzam vele. Szép lakásuk volt, nem tudom, hány szobás, odajártam én tanítani olyan tárgyakból, amikből én magam tulajdonképpen le sem tettem a szigorlatot. Két szigorlatot kellett volna még letennem, hogy jogi doktorrá is avassanak. Az egyiket meg is csináltam, és aztán váratlanul megutáltam az egészet. Csodálatos színeváltozás ment végbe bennem. Egyszerűen nem érdekelt többé a jog, semmi kedvem nem volt a további vesződéshez. Más dolgok is akadtak, amelyek soha nem érdekeltek: a középiskolában is voltak a matematikának vagy a fizikának számomra riasztó részletei. De megtanultam őket, mert meg kellett tanulnom. A jogi diploma viszont már nem volt kötelező. Még előbb, mikor ez a nagy utálat nem jött rám, arra számítottam, hogy a dolgok másképp alakulnak majd. Ugyanis akkoriban, ami most a „Köztársaság aranygyűrűjével avatva” címnek felel meg, akkor úgy volt, hogy „Sub auspiciis gubernatoris”, vagyis kormányzói gyűrűvel avatva. Ez kitüntetés volt. Nekem minden lehetőségem megvolt rá. Ha még ezt az egy szigorlatot leteszem, akkor kormányzógyűrűvel avatnak. Ennek ellenére máig sem tettem le, máig sincs meg.

De ha visszagondolok az életemre, el kell mondjam, hogy legnagyobb embernek azon a napon tartottam magamat, amikor felavattak doktornak. Akkor délután elmentem a Sétatérre, és azt hittem, hogy itt mindenki engem csodál, hogy íme, ez a fiatalember már jogi doktor. Pedig elhiheted, hogy senki a világon nem csodálkozott; egyáltalán nem érdekelte az embereket, hogy én a világon vagyok vagy sem.

CSI: – A „kiábrándulásodba” nyilván belejátszott az a tény is, hogy ekkorra már kötetes költő voltál, bekapcsolódtál Pécs irodalmi-szellemi életébe. Hogyan történt ez?

CSGY: – Úgy kezdődött, hogy az Új Idők című laphoz, Herczeg Ferenc lapjához elsőéves egyetemista koromban küldtem verset, ami valamikor másodéves koromban meg is jelent ott. Gyűjtögettem a pénzt meg a verseimet. S amikor negyedéves lettem, 38-ban, akkor már összeszedtem annyi pénzt, hogy azon kiadhattam egy kis kötetet. Ez volt a Mozdulatlanság. Én tehát 38-tól kezdve már valóban kötetes köl51tő voltam. A könyvecskére az volt ráírva, hogy Nemzetvédő kiadás. Valamit rá kellett írni, valami impresszumot. A név mögött csak egy magánnyomda neve állt. Ott, ahol most a színházi klub van, működött egy Mayer A. Géza és Társai Nyomdai Műintézet. Ez a hosszú nevű cég nyomta ki Weöres Sándor és Takáts Gyula egy-egy kötetét is.

CSI: – Igen, ezek vékony, puhaborítós füzetkék.

CSGY: – Ebből aztán néhány verset átvettem a későbbi köteteimbe. A többit jobb elfelejteni. A kötetből annyi van még most is, hogy Noémi lányom, akinek jó humora van, azt mondogatja, hogy megkérünk majd egyszer egy pilótát, hogy alkalomadtán szórja szét őket, mint a röpcédulákat szokták.

CSI: – Ismertél már valakit a városbeli írók, költők közül, amikor ez a kötet megjelent?

CSGY: – Én akkor még nem ismertem senkit, azt sem tudtam, kinek adjak a kötetből. Viszont a Mozdulatlanság meghozta nekem Várkonyi Nándor barátságát. Neki dedikáltam egy példányt. Várkonyi az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Én annyira gyámoltalan voltam, hogy például Weöres Sanyival az ismeretségemet gyakorlatilag egy Müller Ernő nevű tehetséges kezdő prózaíró, jogász évfolyamtársam teremtette meg. Ő járt már az Egyetemi Könyvtárba, Sanyi pedig akkor ott volt gyakornok, és közelebbi viszonyban voltak egymással. Én viszont senkinek sem mertem mondani, hogy verseket írok, kivéve azoknak a lapoknak a szerkesztőit, akiknek a lapjaival kapcsolatba kerültem. Meg hát az osztálytársaimnak, ahogy mondtam, nekik, az ő kérésükre, megrendelésükre írtam. De az irodalom közelébe, illetve azok közelébe, akik valódi irodalmat írtak, személyesen menni sem mertem. Várkonyi Nándor látásból ismerhetett engem, mert én is jártam az Egyetemi Könyvtárba olvasóként. Meglátott a folyosón. Neki az épület régi részében volt a szobája. Behívott magához, és az ő szokásos módján, nagyon-nagyon kedvesen lelkendezett, hogy milyen jók a versek. Ezek a szavak azért is jól estek nekem, mert a Nyugatban Jankovich Ferenc írt egy kis kritikát, amiben ledorongolt a sárga földig. Később, mikor itt volt egyszer Pécsett, eljött hozzám. Nem tudom, ismerted-e?

CSI: – Sokat hallottam róla.

CSGY: – Mély hangja volt. Szegény, kicsit ivott is, tönkretette magát…

CSI: – Ezeket, a mély hangot, az alkoholizmust meg a tönkremenetelt mind tudtam róla.

CSGY: – Amikor itt járt egy ízben, akkor félig-meddig bocsánatot kért tőlem, hogy ő akkor azt írta, amit írt. Én persze nem omlottam ös52sze, joga volt úgy vélekedni, ahogy tette. De azért amikor Várkonyi Nándor mást mondott, az nekem nagyon jól esett. Így lassacskán beszivárogtam az irodalomba. És így történt később az, hogy 1941-ben beválasztottak a Janus Pannonius Társaságba is.

Mondom, Várkonyi Nándorhoz sem mertem magamtól odamenni huszonkétéves koromban, és azt mondani neki, hogy bennem van valami költői tehetség vagy szándék. Pedig Várkonyi Nándor volt az, akihez ezzel oda lehetett és illett volna is menni. Lehet, hogy ő engem ott a karomról megismert, mert nagy kedvességgel megölelt, behívott a szobájába azzal, hogy beszélni szeretne velem. Így ismertem meg először egy írót. Várkonyi Nándor volt az első. Ez huszonkét és huszonhárom éves korom között történt. Pedig manapság, ahogy tapasztaljuk, tizenhatéves korukban már sokan azt hiszik magukról, hogy írók. Ez a találkozás Várkonyi Nándorral jót tett velem, úgyhogy a következő évben, mikor a Janus Pannonius Társaság megújult, engem választottak meg pénztárosnak. A Janus Pannonius Társaságról majd beszélek még. Az biztos, hogy ez a kötet aztán meghozta Weöres Sándor barátságát is.

A Mozdulatlanságban van egy olyan vers, ami József Attila haláláról szól. Azt hiszem, ez az első versek egyike volt, ami megjelent József Attila halála után. A költő december 3-án feküdt a vonat alá, és az én kötetem a következő év legelején jelent meg. De ezt a verset még 1938 decemberében megírtam. Lehet, hogy valaki más is írt búcsúverset a költőről, mindenesetre én az elsők között voltam. József Attilát már akkor nagyon szerettem. Azt hiszem, hogy idetartozik az is, hogy hogyan álltam a költőkkel. Akkor, tulajdonképpen nem sokkal a háború után, az Ady-kérdés még nem volt tisztázva. Emlékszel Kosztolányi pamfletjére…

CSI: – Igen, 1929-ben, A Tollban.

CSGY: – A jezsuiták úgy voltak Adyval, hogy nekik nem volt jó, mert „istentelen”, „vallástalan”, „hazátlan” és a többi. Úgyhogy mi nem tanultunk szinte semmit hivatalosan Adyról. Én viszont már ötödikes koromban agyonolvastam Adyt, mert nővéremnek, aki Dunaszekcső-szigeten lakott, volt egy Adyja, egy Ady összese. És én akkor, ötödikes-hatodikos koromban nyári vakációmban éjjel-nappal Adyt olvastam. Kevés olyan verse van az ismertebbek között, amiből legalább egy-egy sort ne tudnék még most is. Utána elcsábított Adytól József Attila. Nem tudtam én akkor megfogalmazni az okát, de talán egy kicsit szecessziósnak, kicsit pozőrnek éreztem már Adyt József Attila nagyon nyílt, nagyon őszinte versbeszéde mellett. De később visszakanyarodtam én azért Adyhoz is, persze a régi szerelmeimhez hűsé53ges maradtam. Például Petőfihez. Őt soha nem tagadtam meg egy fél napig sem, és vallom ma is, hogy óriási nagy költő volt. Volt egy idő, amikor a fiatalok, a veled körülbelül egykorúak leszólták, elavultnak tartották. Egyszer a rádióban költészetről beszélgetve, megkérdeztek néhány fiatalt. „Hát Petőfi?” „Őt már nem nagyon lehet olvasni” – pedig óriási nagy költő; és modern költő ugyanakkor. Olyan verseket is írt, amiket csak jóval későbben kezdtek írni. És persze Arany Jánost is nagyon-nagyon szerettem. Ő különös figura volt az életemben. Tulajdonképpen, mikor író-olvasó találkozókon megkérdeztek, hogy melyik költőt szeretem a legjobban, Arany Jánost szinte soha nem említettem. De ha én verset akarok olvasni, mindig Arany Jánost szedem elő. Az ágyam fejénél láthatsz egy sor verseskötetet, és Arany János kötete fordul szinte önkéntelenül is a kezembe. Ő az én vastartalékom. Ha már minden elveszett, Arany János még mindig velem van. Petőfit talán később értettem meg igazán, Petőfi nagyságát. Mert én akkor még nem tudtam, hogy a „Befordultam a konyhára, rágyújtottam a pipára”, hogy ez is milyen nagy vers. Az egyszerűsége miatt. Érdekes, ezt később megfigyeltem, ha az ember Petőfi utáni prózát, magyar prózát, nem szépprózát, hanem akármilyen hivatalos papírt olvas, az sokkal régibbnek látszik, mint Petőfi nyelve. Petőfi úgy megújította a magyar nyelvet, hogy a Petőfi-szöveg, azt hiszem, csak valamikor ennek a századnak az első évtizedeiben lett nagyjából a hivatalok nyelve. Először az első lírai verseit szerettem, mert hangulatilag ezek voltak közel hozzám. De nem ezek voltak az igazi nagy versei. „…Szőke asszony, szőke asszony…” hogy is van, „fejér hattyú, fejér hattyú!”. Olyan modern hangvételű versei vannak, hogy az ember elcsodálkozik, hogyan is lehetséges ez. Ezt akkor, mondom, nem vettem észre, csak a szívem vette észre, az agyam még nem. Ezek maradtak aztán állandó társaim.

József Attilával úgy voltam, hogy mikor őt, az ő verseit megismertem, akkor egy időre Ady háttérbe szorult, és kicsit meghűlt a kapcsolat közöttünk. De később láttam, hogy óriási nagy költő volt Ady is. Csak a szecesszió és az enyhe pozőrség benne… Ez néha még most is bánt, most is észreveszem.

CSI: – Maradjunk még egy pillanatra József Attilánál. Harminchét-harmincnyolc fordulóján te, Győző bácsi, végül is egy húszegynéhányéves jogászhallgató voltál; hogyan ismerted meg József Attilát? Azért érdekel ez, mert József Attila akkor nem tartozott bele abba a körbe, amit az átlagember ismerhetett; egy kortárs, egy mai költő volt, tehát a kötetei sem feltétlenül álltak ott a családi könyvtárban, mint ahogy egy Petőfi-kötetnek feltétlenül ott volt a helye.

54

CSGY: – Én, amikor túl voltam az Ady-fertőzésen – ezt jó értelemben mondom –, akkor persze, olvastam Babitsot, Kosztolányit és másokat. Közben megkaptam valahonnan, most már nem tudom, hogy honnan, József Attila egy kötetét. Amikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, hogy ezt nekem, illetve helyettem írta a költő. Utána minden József Attilát, amihez hozzájutottam, elolvastam. Úgy emlékszem, hogy egyszer a rádióban is hallottam őt. Nagyon-nagyon megragadott. Nézd, Kosztolányiban is, Babitsban is, Adyban is a maguk módján volt némileg olyan tulajdonság, ami egy kicsit póznak, vagy színjátéknak vagy minek látszott. József Attilában nem találtam semmi ilyet. Benne éreztem a legnagyobb tisztaságot. Azért mondom sok költőnek most is, hogy nem szabad egyetlen olyan verset se megírni, ami valahogyan nincsen kész. Láttad, ráírom sokszor azokra a kéziratokra, amiket odaadtok, hogy meg kell csinálni a verset. Mindegyik költőnél, akiket az előbb említettem, láttam olyat, hogy itt-ott például egy kicsit elhagyta magát: beletoldott valamit a versbe, mert kellett neki egy szótag, vagy rövidített, mert a ritmus úgy kívánta. József Attilának egyetlen versében sem találtam hasonlót. Még rövidebb szösszeneteiben sem. Mondom, akkor voltam én abban a korban, hogy ezekből sok minden megfogott.

Azt is hozzá kell tennem, hogy akkor már Weöres Sándor is erősen hatott rám. Az ő teljesen friss hangvételét nem tudtam elkerülni. Weöres Sándor úgy robbant be a magyar irodalomba. 1933-ban, 34-ben Baumgarten-díjat kapott. Most már közismert versei, mint a Fű, fa, füst, hogy ezek milyen mérhetetlenül őszinték, vagy hogy az anyjával, apjával hogyan volt… Ez is hatott már rám, hiába, ez generációs dolog is. Úgy gondolom, hogy ezek a, hogy mondjam?, klasszikus költők elfoglalják a maguk helyét az ember lírai raktárában vagy polcán, de azért mindig egy kicsit följebb kívánkozik az, aki sokkal fiatalabb, mint ők. Ez a mérhetetlen gond nagyon tetszett nekem, mert ugye, akkor írt Erdélyi József, Szabó Lőrinc, élt még Babits Mihály… Végeredményben csodálatos antológiát lehetett összeszedni az ő verseikből is, csak énnekem az a kicsit népies líra, amit Erdélyi vagy Illyés művelt, nem tetszett. Most már Illyésről is elmondhatom, hogy hozzájárultak ehhez életrajzi dolgai is. Hogy például mit csinált József Attilával a moszkvai írókongresszus kapcsán.

Nyilván az is hozzájárult mindehhez, amiről beszéltem már, hogy gyerekkoromban nem is egyszer voltak olyan időszakok, amikor szabályosan éheztünk. Én József Attilát azért is értettem meg úgy. Amikor valaki úgy van, mint József Attila volt – nézd meg az utolsó ké55pét, abból látszik az, hogy min ment keresztül. Én ezt úgy vettem tudomásul, mintha velem történt volna.

Már az első kötetemet követő évben, harminckilencben elkezdődött egy másik munkám. Egy Birkás Géza nevű egyetemi tanár kint járt Franciaországban. Ő a pécsi egyetem francia tanszékének vezető tanára volt egyébként. Hazahozott egy olyan könyvet, amit nem ismertek Magyarországon: Hélinand XI–XII. századi francia költő A Halál versei című ciklusát. Birkás egyik tanítványát, S.É.-t, akit Weöres Sanyi is emleget disszertációjában, hogy a háztetőn együtt írtak verset, Schridde Évát kérte fel, próbálja meg a kötet fordítását. Vonzó teremtés volt ez a lány; apja meghalt az első világháborúban, mamája pedig trafikos volt. Ez a Schridde Éva nem merte vállalni, bár ő is írogatott verseket. Akkor gondoltak rám, Makay Gusztáv javaslatára, s én naiv hittel tüstént kötélnek álltam. A kötet negyvenben meg is jelent, Endrédy Vendel zirci apát támogatásával. Két nyelven, eredeti ófranciául és magyarul. Honoráriumot nem kaptam érte. Azt hiszem, néhány példányt kaptam, többet, mint szokás volt akkoriban, ez volt a tiszteletdíj. Nagy részét pedig a Janus Pannonius Társaság pártoló tagjainak küldték meg. Ez volt a második napvilágot látó kötetem, a Hélinand-kötet. Így léptem én be abba, amit irodalomnak nevezünk.

56

CSI: – Elvégezted az egyetemet, megszerezted az államtudományi doktorátust, és két éven át instruálásból éltél. Hogyan jutottál álláshoz?

CSGY: – Mielőtt az állásomról beszélnék, néhány szót szólnom kell a Janus Pannonius Társaságról. Említettem, hogy az első kötetem megjelenésével bekerültem a pécsi irodalmi életbe. Közben tovább írtam a verseimet, és új kötetet akartam kiadni. Ezt már a Janus Pannonius Társaság vállalta. Ugyanis 1941-ben újjáalakult a Társaság, abban az értelemben, hogy több írót vettek fel. Engem is, én lettem a pénztáros.

A Janus Pannonius Társaság a régi módon tagjai közé, sőt a vezetőségébe választott olyan embereket, akiket most szponzoroknak hívnánk. Olyan személyeket, támogatókat, akiknek lehetőségük volt pénzt szerezni vagy pénzt adni. Így lett tag például Esztergár Lajos is, aki 1941-től a város polgármestere volt; aztán az akkori alispán, Horváth István, továbbá a harmadik, de azt hiszem, sorrendben nem harmadik, hanem első támogatója a társaságnak, Fischer Béla, nyugdíjas alispán, felsőházi tag. Fischer Béla bácsi nagyon szerette az irodalmat, és persze Weöres Sanyit és Várkonyi Nándort is. A mi szempontunkból az ő felsőházi tagsága azért volt fontos, mert a felsőházban a különféle arisztokratákkal, pénzemberekkel, földbirtokosokkal rendszeresen találkozni tudott. Ő ilyenkor különféle módon innen-onnan szerzett egy kis támogatást. Ennek a felsőházi tagságnak persze néha volt hátulütője is. Egyszer ide akart jönni felolvasni a Janus Pannonius Társaság ülésére József Ferenc főherceg. Sikerült valahogy elhárítani. A főhercegnek volt egy kötete, Hangok a Duna felett címmel. Erről csak mellesleg jegyzem meg, hogy később valahol azt olvastam, hogy József Attilával beszélgetett valamelyik író, és gunyorosan nyilatkozott József Ferenc főhercegről. József Attila egészen komolyan leintette azzal, hogy nem lehet így beszélni senkiről, aki verset ír. József Attilának a kötet címe különösen tetszett, „Egészen kiváló, Hangok a Duna felett, ez jó”, mondta állítólag. Akármi volt József Attila véleménye, a főherceg mindenesetre nem jött Pécsre, sikerült őt elhárítani. Ugyanakkor viszont tőle is lehetett pénzt szerezni. Úgyhogy Fischer Béla bácsinak nagyon sokat köszönhettünk. Az itteniek, a helybeliek azért voltak könnyen rávehetők a támogatásra, mert azok, akik a Társaságba bekerültek, össze is tartoztak. Horváth alispán például az ő hivatali utódja volt.

57

De voltak mások is. Meg kell említenem például Lovász Pált. Róla bizonyára hallottál már. Költő volt, mellette az OTI igazgatója, a Janus Pannonius Társaság főtitkára, és a Sorsunk szerkesztőbizottságának az egyik tagja. Nagyon-nagyon derék, szelíd modorú ember. Óbecséről menekült ide az első világháború után.

Azt hiszem, minden szombaton találkoztunk a Korzóban. Nagy csoda volt, hogy ott együtt ült az asztal mellett a nyugdíjas alispán, aki felsőházi tag volt, és ugyanakkor, ugyanannál az asztalnál egy borbélysegéd, aki gyakorolta még a borbélyságot, s minden nyáron kiment Komlóra, mert ott lehetett igazán keresni. András Endre volt ő, nem tudom, hogy hallottad-e a nevét, Üveghang címen megjelentetett egy szép kötetet is. Ott ült az akkori SZTK-nak, az OTI-nak az igazgatója, az említett Lovász Pál, akit már akkor a „méltóságos” cím illetett meg, mert az ötödik fizetési osztályba tartozott.

CSI: – Ez a Korzó ugyanott volt, ahol most van?

CSGY: – Igen, de nem ilyen volt. Alul volt egy terem, az épület sarkától számítva körülbelül addig, ahol most a kamaraszínház bejárata van, egy nagy terem, bokszokkal. Minekünk volt egy bokszunk, amiről már a pincérek is tudták, hogy az a mi helyünk, oda nem ült senki idegen. Ugyanakkor viszont aki csak Pécsett járt, irodalombarát vagy irodalomhoz közel álló ember, sőt zenész, színész, képzőművész, az mind megjelent itt. És szövődtek olyan barátságok, mint amilyen Takács Jenő zeneszerző és mostani felesége között, aki Jékely Zsolinak volt az első felesége. Ők itt ismerték meg egymást. Mondom, szövődtek ott ilyen kapcsolatok is.

Találkoztunk minden héten, szombatonként, és megmutogattuk egymásnak új dolgainkat. Nekem ezért volt nagyon furcsa a későbbi idő, és ezt fájlaltam is. Nem a te idődben, hanem már jóval előtte úgy éltek és most is úgy élnek itt az írók, mintha semmi közük sem volna egymáshoz. Például Weöres Sanyinak Az óriásnőstény című versét, jól emlékszem, így olvastam, még kéziratban. Volt olyan vers, amiben én javallottam egy-egy szóváltoztatást valakinek, de ez megtörtént fordítva is. Akkortájt Weöres Sanyival például már egyre jobb viszonyba kerültem. A Mozdulatlanságot ő már készen látta, kinyomtatva. Mondott róla egy s más véleményt, bár az összeállításába így már nem tudott beleszólni. De az ezután neki odaadott verseimből ő összeállított egy szabályos kötetet, hatvannégy oldalnyi anyagot. Amikor a kéziratok hozzá kerültek, osztályozta őket a régi rend szerint. És a véleményéből nagyon sokat lehetett tanulni. Ez nekem nagyon-nagyon hasznos időszak volt.

Később, már Galsai és Szántó Tibor után kezdtem észrevenni, hogy 58alig érdekel bárkit is a másik véleménye. Széthullott ez a fajta közösség, az írók lassan elszoktak az ilyesmitől. Én ezt igen sajnálom, de így alakult. Utóbb próbáltuk föltámasztani; csináltunk például a Pannónia pincében egy Jelenkor-asztalt, még zászlót is tettünk oda, de ez már nem volt az igazi. Dühített, hogy én, mint a hűséges kutya, mindig megjelentem, és közben az ifjak, akiknek a kedvéért történt az egész, többnyire csak be-benéztek, máris mentek tovább. Mi ültünk ott néhányan, aztán én is abbahagytam az odajárogatást, és megszűntek a rendszeres találkozásaink.

A Janus Pannonius Társaság ismertetett meg a komoly írókkal is. Mert akkor sorra jöttek ide mindenfelől. Emlékszem, amikor Németh Lászlót meghívta a Társaság, Esztergár Lajos polgármester engem kért meg, hogy menjek ki elé a vasútállomásra. Méghozzá a város hintajával. Kackiásan ültünk ketten egy hintóban, és jöttünk föl a vasútállomásról a városba. Nem autóval, hanem így, hintósan. És sokakat meghívtunk, olyanokat, akik számítottak, akiknek jó nevük volt. Akadtak persze gyengébbek is.

Tűz Tamást is így, itt Pécsett ismertem meg. Katonai lelkész volt. Előbb Harcos Ottóval barátkozott össze, velem később. Nagyon rendes fiú volt, és igen jó költő már akkor. Azt hiszem, hogy az összes eddig létezett magyar papköltő közül máig a legtehetségesebb. Első verskötete olyan volt, mint egy új Kosztolányié. Roppant finom költészet. Azt hiszem, Tiszta arannyal, ha jól emlékszem, ez volt a címe. Már 59a címe is kosztolányis volt. Nagyon sok írót sikerült itt megismernem, velük a kapcsolatot később is őriznem.

Az állásomat is ennek a Társaságnak és ezeknek az embereknek köszönhettem. Lovász Pál is támogatott, aztán az öreg Fischer Béla bácsi, végül Esztergár Lajos, a polgármester is. A segítségükkel végre 41 szeptemberében bekerültem a Városházára. De egyáltalán nem olyan munkakörbe, amit ígértek. Mert kulturális munkát ígértek, és azon vettem észre magam, hogy a gazdasági ügyosztályon vagyok. Ahol például össze kellett írnom a különféle mezőgazdasági adatokat Pécsről, hogy hány négyszögöl fokhagymát vagy vöröshagymát ültettek és hasonlókat. Ezt többnyire úgy oldottam meg, hogy behívtam a bolgárkertészeket, és velük saccoltattam.

CSI: – A Városháza épülete akkor melyik volt?

CSGY: – Ugyanaz, mint most. Én az első emeleten dolgoztam, most is megtalálnám a régi munkahelyemet… Ahogy most visszagondolok rá, a második emeleten kezdtem, utána jöttem az elsőre vissza, mikor a főügyészi hivatalba kerültem. A gazdasági ügyosztály a második emeleten volt. Egyszer buktam csak le a statisztikáimmal, amikor nem vettem észre, hogy mit is csinálok. Eltévedtem az adatokban. A Központi Statisztikai Hivatalhoz föl kellett küldeni az eredményeket. Azt csináltam, hogy megnéztem a térképen a város területét, és amit a bevallások alapján külön kiírtam, a végösszeghez még azt is hozzáadtam. Kisvártatva jött a szigorú levél, hogy vajon mi történt Pécs városával, hogy ekkora lett a területe, hogy így megnövekedett? Ilyenekkel kellett foglalkoznom. Hozzám tartozott a temető is. Akkor tanultam meg, hogy a temetőben mit kell értékelni, mert a temetői parcellák árát is a pénzügyi osztállyal és a temetőgondnokkal (akkor így hívták, most már külön hivatala van a temetőnek) közösen állapítottuk meg. Tudtam, hogy az első sorban lévők, amik a temetői utak mellett vannak, azok a legdrágább sírok. Ami a sarkon van és két oldalával néz az útra, az még drágább; aztán ami beljebb van, attól függően, hogy mennyire, az olcsóbb… Hozzám tartozott továbbá a gyepmester-telep, ahol nekem ugyan nem kellett sokat csinálnom, kutyát is alig láttam, de mindenesetre nekik is én voltam a főnökük. Aztán volt a városnak egy gazdasága Bicsérden. Annak is én voltam a gazdája. Abból annyi hasznom volt, hogy mivel ott nagyon szépen termeltek, különféle gyümölcsökhöz hozzájutottam olcsóbban, mint máshol. Mindenesetre munkakörömben nyoma sem volt a kultúrának.

CSI: – És hogy viselted ezt?

CSGY: – Én kissé elszomorodtam ezen, de a polgármester megnyugtatott: majd átkerülök az ígért helyre. Feleségem – aki akkor 60még nem volt a feleségem – volt az ő gépírónője. Esztergár Lajos erdélyi származású volt. Talán erdélyiségéből eredt, amit nagyon becsültem benne, hogy mindig valamin törte a fejét. Fura ember volt, óriási fantáziával, hatalmas szervezőkészséggel, de talán közepes műveltséggel megáldva. A nevét azért is említem, mert nagy örömömre nemrégiben a rádióban hallottam valamilyen előadást a szociális gondoskodásról, ahol meglepetésemre az előadó Esztergár Lajosról külön is szólt. Ő volt ugyanis az egész országban az első, aki a magányos öregek problémáját úgy oldotta meg, hogy egy külön telepet létesített számukra. A mostani Építők útja helyén az akkori repülőtérre egy félig-meddig falusi földút vezetett, mellette feküdt egy viszonylag nagy terület, amelyen kis házak sorakoztak. Ide, erre a telepre beköltöztetett egyedülálló idős embereket, asszonyokat. Így egy házban ketten, hárman, négyen is laktak, mikor hogy, és félig-meddig szabadon éltek. Gondozták a kerteket, és különféle veteményeket termeltek olyan mennyiségben, hogy el is tudtak adni belőle. Gyümölcsfákat ültettek, ahová lehetett, s a gyümölcsöt is tömegével árulták. Ezzel keresni tudtak, s ez félig-meddig megoldotta a megélhetésüket. Még házasságok is születtek itt, így, idős korban. Sőt, a polgármester odáig ment, hogy egy könyvtári olvasónkat, aki régóta járt már hozzánk, mikor bekerült erre a szegénytelepre, mert megöregedett és egyedül maradt, megbízta azzal, hogy ott könyvtáros legyen. Ötven-hatvan könyvet elvitt egyszerre. Jóízlésű öregasszony volt, valahonnan a Kárpátaljáról került ide, Kaffka Margit volt a tanárnője, sokszor beszélt róla. Szóval Esztergár úgy akarta megoldani a szociális gondoskodásnak ezt a részét, hogy a rászorultak azt érezzék, hogy szinte maguk tartják el magukat. Egy másik telepet is szervezett a Xavér utcában. Sokfelé szándékozott létesíteni ilyet. Esztergárnak ezt a kísérletezését tekintik most úgy, mint a szociálpolitika legújabb, legmodernebb és legalkalmasabb megvalósulását.

A város egész átalakulásában nagy-nagy tervei voltak. Egyszer, emlékszem, elvitt engem és a feleségemet a Rókus-dombra, a sörgyár mögé. Ott megmutatta, hogy milyen terv foglalkoztatja a székesegyházzal kapcsolatban. A székesegyháznak, tudod, valójában nem az a főbejárata, ami a tér felé esik. A főbejárat a másik irányban, nyugat felől van. Nem tudom, hogy onnan láttad-e már a székesegyházat, a nyugati oldalról? Megmutatta, hogy ő innen egészen a Rókus dombig akar nyitni egy nyílegyenes utat azért, hogy a székesegyház főbejáratára, ha valaki a dombon megáll, messziről rálásson.

Esztergár dús fantáziájú ember volt, de fogalmazni nem nagyon tudott. Tudta viszont, hogy én tudok fogalmazni. Egyszer írt egy cik61ket, ezt meg is lehet találni a Sorsunk egyik számában. Azt én stilizáltam. Ő lediktálta a nejemnek, aztán megkért, hogy gondozzam. Ugyanígy történt az is, hogy a Belvárosi Templomban a falra írt imádságot tulajdonképpen én fogalmaztam. Mint református a katolikus templomban. Ezt a beszédet mondta el Esztergár a Széchenyi téren, mikor Pécs városát felajánlották Szűz Máriának.

Esztergár polgármestert is később hosszú időre félretették az útból. Előbb kinevezte egyetemi tanárnak ide Pécsre, a jogi karra Teleki Géza, az akkori kultuszminiszter. Kinevezte egyetemi tanárnak, a szociálpolitika egyetemi tanárának, Esztergár tehát először a polgármesterségről oda bukott le. De akkor már kezdték a fölvonulásokon a rigmust kiabálni, hogy „Reakciós Teleki, a kormányból gyere ki”. Ez azt jelentette, hogy már nem tetszett valakiknek, hogy Teleki ott van. Részben az apja miatt. De Teleki becsülte Esztergárt, akit nemsokára az egyetemről is kitúrtak. Szegény azzal fejezte be aktív működését, hogy elment köszörűsnek. Volt egy család, melynek egyik tagja tán még most is köszörűs. Híres pécsi köszörűsök voltak, és egyébként is jó kapcsolatban voltak Esztergárral. „Tükék” voltak, a pécsi iparos és kereskedő arisztokráciához tartoztak. Volt nekik egy kis boltjuk, és roppant széles ismeretségi körük, úgyhogy hosszú ideig itt a városban szinte csak ehhez a családhoz fordult mindenki, ha köszörűst akart. Esztergárnak be kellett állnia abba a köszörűs boltba, és megtanult köszörülni. Akkor már csak ezt a pénzt kapta. A felesége zenetanárnő volt egy ideig Komlón. Amikor az egész család fölköltözött Pestre, illetve Érdre, Esztergár saját könyvtára nagy részét nekünk, a könyvtárnak adta, méghozzá ingyen. Én nem fogadtam el ingyen, hanem 3-4 könyvet kijelöltem, mintha úgy vásároltam volna tőle, és azért adtam neki pénzt. Három fia volt, az egyik, azt hiszem, külföldre ment, a másikat csúnyán elintézték itt, mert részt vett valami egyetemista mozgalomban, a harmadik valahol Budapesten muzsikus.

Én igyekeztem minden alkalommal belekeverni a régi Pécsről szóló nyilatkozataimba az ő nevét, mert okvetlenül megérdemelte. Nem harácsolt semmit, bérelt lakásban lakott a családjával, a felesége is tanított, tehát nem harácsoló hivatalnok volt, ami később nagyon is divatba jött.

Mindig villogott ez az ember. Egy-egy ötlet mindig kipattant belőle, és nagyon sokat tett volna ő, ha engedték volna, vagy ha lett volna rá ereje, embere. 41-ben lett polgármester, annak a Makay István polgármesternek az utódja, aki a Makay Gusztávnak volt az apja. Makay István meglehetősen konzervatív gondolkodású, régi vágású és típusú hivatalnok volt. Utána jött Esztergár, aki egy darabig helyettes polgármester volt. Akkor még nem tudott úgy mozogni, ahogy akart, mert 62állt fölötte valaki. Mikor aztán polgármester lett, szikrázott az agya a sok ötlettől. Ha ő maradhatott volna tovább, hiszen lényegében csak három évig és néhány hónapig töltötte be a posztját, mert 44-ben elvitték a nyilasok, akkor ő nagyon sokat használt volna a városnak. Ezért örülök annak, hogy most már újra említik a nevét.

Sajátos elképzelései voltak a művészeti élettel kapcsolatban is. Szóban nehezen tudta kifejezni magát, megvalósítani sem tudott mindent, de ő volt az, aki a városból „magyar Athént” akart csinálni.

Weöres Sanyi már Pécsett volt, itt járt egyetemre, de ő is afféle mezei bölcsész volt; nem tartózkodott mindig Pécsett. És emiatt, azt hiszem, egy évvel vagy kettővel később avatták föl, mint kellett volna. Akkoriban az volt a divat, hogy a bölcsészeknek ki kellett nyomtatniuk a disszertációjukat, de ezzel még nem taníthattak, csak doktorok lettek. Sanyi tehát itt volt, amikor Esztergár lett a polgármester. A „magyar Athén” terve először csak egy szép gondolatnak látszott, de ahogy kezdte, ahogy hozzáfogott, ha nem jön közbe a háború, a kezdetből ítélve, azt hiszem, lett is volna belőle valami.

CSI: – Mit tett a „magyar Athén” érdekében?

CSGY: – Például 41-től megjelentettük a Sorsunkat. Esztergár vásárolt és berendezett ehhez egy teljes nyomdát a Munkácsy Mihály utcában. Még szinte nem is indult meg a működése, amikor jött a felszabadulás, vele a három nagy párt, a kisgazdák, a szocdemek és a kommunisták. A szépen berendezett nyomdát ezek széthordták. Egyik elvitte a nyomógépet, a másik a szedőgépet és így tovább. Mind a három párt külön lapot adott ugyanis ki, szükségük volt a nyomdára. Ez tetszett meg nekik, amit a negyvenes évek elején Esztergár polgármester a Sorsunk számára alapított.

Aztán idehívott különféle tehetséges embereket, például Takács Jenőt, aki most Burgenlandban él. Ő 1942-ben került Pécsre mint a zeneiskola igazgatója, hosszú vándorlás után, mert addigra bejárta a fél világot. Aggódom érte, mert ő már a kilencven felé jár. Hosszú, kalandos utazások után telepedett meg itt Pécsett, ő akkor már túl volt Amerikán, Egyiptomon, a Fülöp-szigeteken. Érdekes volt, ezt megírta a Jelenkorban is, hogy mikor Bartók Egyiptomban járt, ő volt a kalauza. Lehet, hogy a Jelenkorban közöltük is azt a fotót, melyen Bartókkal együtt egy piramis tövében áll.

CSI: – Igen, ez egy közismert kép.

CSGY: – Takács Jenő negyvenkét éves volt, mikor idekerült Pécsre, egy bonyolult házassági bontóper után. Volt egy angol felesége. Ahogy ő mesélte (ez anekdota, de kedvderítőnek talán jó), a feleségének is volt egy palija, és neki is egy nője. Ő zongorázott, de „nem tu63dott olyan gyorsan zongorázni”, ahogy később ezt megfogalmazta, hogy mind a négyüknek tudott volna keresni. Mert tulajdonképpen négyük közül csak ő keresett egyedül. Elszökött Egyiptomból anélkül, hogy feleségének egy szót szólt volna. Nem is találkoztak többé, csak egyszer, úgy tíz év múlva, amikor egy bécsi nemzetközi bíróság hivatalosan elválasztotta őket. Negyven éves volt körülbelül, amikor itt megjelent. Azt akarta Esztergár, hogy a zenei élet is föllendüljön, ezért a zeneiskolát is megszervezte. Jó zenészeket gyűjtött egybe, olyanokat, akik később országos hírűvé váltak. Köztük volt Takács Jenő. De meghívta Maros Rudolfot, az akkor még kezdő fiatal zeneszerzőt, továbbá egy olasz származású hegedűművészt, Piovesan Siriót, Thirring Zoltán gordonkást, aztán Maros Rudi akkori feleségét, a hegedűs Molnár Klárát, akihez Weöres Sanyi azt a nagyon szép versét írta, amelyiknek Egy ismeretlenhez a címe. Arról szól, hogy Sanyi egy színházban lát egy vonzó szépségű lányt, akiről semmit sem tud; ahhoz írja ezt a verset.

CSI: – Ez is itt Pécsen történt?

CSGY: – Nem, nem, Budapesten, akkor Sanyi is, Klára is ott élt. Sokat lehetne mindegyikükről beszélni. Takács Jenő 43 körül elvette Pasteiner Évát, Jékely Zsoli első feleségét. Pasteiner Éva édesapja korábban meghalt, őt Pasteiner Iván nevelte fel, aki levéltáros volt, innen a név. Pécsről mi 1947-ben mentünk el Rómába. Ott is együtt voltunk. Ez már későbbre tartozik, de 48-ban Takács Jenőék még hazajöttek, még érvényes útlevelük volt. Akkor volt a „fordulat éve”. Jenő itthon látta, hogyan változott meg a világ, és hogyan ráncigálják jobbra-balra az embereket. Nem volt kedve társadalmi munkában csinálni valamit egyszer a sörgyárnak, másszor a bőrgyárnak. Megunta ezt, és 48 karácsonyán Évával disszidált. Maros Rudi lett a zeneiskola igazgatója, aki éppen válófélben volt Molnár Klárától, és egyedül élt Jenőék volt lakásában, meglehetősen szabadosan. Akkor történt az, hogy bejött hozzám a könyvtárba Végh Gyurka felesége. Végh Gyurkáról nyilván hallottál, meg a Fabulya feleségeiről is; Végh Gyurkának egyébként az volt a véleménye, hogy ez a Mándy-regény tette tönkre. Csernus, a könyv illusztrátora mindegyik képet valahogy Végh Gyurkáról mintázta. Különben Végh Gyurkának az első felesége egy baranyai hentes és kocsmáros lánya volt. A pesti írókat a háború után közvetlenül leküldték vidékre, hogy szedjék fel elveszített kilóikat. Gyurka idekerült Baranyába, és náluk lakott. Elvette vendéglátója lányát, és elnevezte Yvette-nek. Könyvtárosunk lett később, nem tudom, hogy él-e, hal-e, de ameddig én ismertem, vadul ragaszkodott ahhoz, hogy Yvette-nek hívja mindenki, pedig egyszerű szép magyar neve volt. Hamarosan felbomlott a házasságuk.

64

Utána Gyurka elvett egy másik nőt. Pompás, sudár termetű, párducos mozgású nő volt, válláig omló fekete hajjal. Egyszer csak megjelenik nálam a könyvtárban ez a ragyogó nő, bemutatkozik, és megkérdezi tőlem, hogy hol lakik Maros Rudi. Én elmagyaráztam neki, jól tudtam, hogy hol lakik, mert közben, ahogy mondtam, Maros Rudi elfoglalta Takács Jenő elhagyott lakását. „Miért kérdezi?” „Azért, mert Gyurka megparancsolta, hogy Maros Rudinál aludjak.” Csak ez kellett Rudinak, gondolhatod. Pompás nő volt, mondom.

De aztán elfajult Rudi helyzete, nem ezzel a nővel persze, hanem egy pécsi színésznővel. Roppant kedves teremtés volt ez a nő, én nagyon szerettem. Hogy hova került később, fogalmam sincs róla, talán Szolnokra, mintha ezt olvastam volna valamelyik újságban. Rudi vele keveredett össze. A kapcsolat azonban nem sokáig tartott. Rudival egy házban lakott egy öreg törvényszéki bíró a lányával, aki valami tanár volt. Rudi nagyon panaszkodott, hogy feljelentették. A színművésznő ugyanis rendszeresen azt csinálta, hogy amikor bementek a lakásba, és becsukták maguk után az ajtót, már kezdett nyüszíteni. Amikor beljebb mentek, még hangosabban nyüszített. Aztán amikor Rudi leeresztette a redőnyt, már majdnem ordított, és amikor levetkőztek, akkor üvöltött. A szerencsétlen bíróék éppen fölöttük laktak. A jámbor nyugdíjas bíró és aggszűz leánya fölpanaszolták, hogy képtelenek nyugodtan élni, mert mindig ordítozás hallatszik. Már ez is kellemetlen volt a Rudinak. Végül még ki is akarták tenni ebből a lakásból, mert a párt mindenkori megyei első titkárának lett a szolgálati lakása. Rudi megharagudott, felmondott, és elment Pestre. Akkor került a zeneművészeti főiskolára.

CSI: – Ez a lakás hol volt?

CSGY: – Szemben a mi ezelőtti lakásunkkal, a Kulich Gyula utcában. Ismered a börtön épületét? A börtön épületétől elindulsz keletre, egy-két kis ház után következik egy nagyobb, a Vízügyi Igazgatóságé, onnan a második házban laktunk mi. Volt egy apró előkert. Átellenben velünk állt az ominózus kétemeletes ház. Nekem némi bosszúságomra, mert a mi lakásunkhoz tartozott az a műemléktorony, ami most is megvan a Kulich Gyula utcában. Szép kilátásomat megzavarta az említett bérház. A torony az én dolgozószobám volt. Sajnos, nem lehetett mindig használni, mert egyik oldalról beépítették a tornyot, és emiatt benedvesedett a fal. Csak úgy októberig, november elejéig lakhattam benne, decemberben már nem tudtam használni, aztán megint tavasszal, márciusban folytathattam benne a munkát. Nedves volt nagyon a fal. Mondom, mellé építettek házakat, és azokból is a torony falára folyt az eső. És a fal nem tudott kiszellőzni soha. Ezzel pontosan 65szemben volt két háromszintes ház. Most már van ott egy óvoda is, de akkor még az nem volt meg. Ezek közül a házak közül, ha szembenézünk velük, a jobb oldali házban, az első emeleten volt egy kétszobás összkomfortos lakás. Ezt adták oda a mindenkori megyei első párttitkárnak. Mi, mondom, ezzel szemben laktunk, az én lányaim ott nevelődtek, ott kezdték az életüket. Jó kis hely volt különben, csak társbérlet, mert a felső tornyot meg akartam kapni, s ezt úgy lehetett csak megszerezni, hogy az egyik lakóval társbérletbe mentem…

De ez csak kitérő. Ott tartottam, hogy Esztergár zenészeket hívott. Gyűjtögette ide a tehetséges embereket. Már tárgyalásban volt Takáts Gyulával és Jankovich Ferivel. Őket is ide akarta csalogatni. Bárdosi Németh Jánost idehozta Szombathelyről. Természetesen Várkonyi Nándorral is nagyon jó viszonyban volt. Mindezt azért mondom el, hogy Weöres Sándorra visszavezesselek. Ugyanis Sanyit mindenképpen itt akarta tartani, de nem tudta, hogyan csinálja.

Tudni kell, hogy Pécs városának már 1902-től volt saját könyvtára. Ugyanúgy, ahogyan sok vidéki városban alapították ezt: a helyi múzeummal egy szervezetben. Szegeden is, tudjuk, a Somogyi-könyvtár és a múzeum ugyanígy egy szervezet volt, Móra Ferenc múzeumigazgató és könyvtáros is volt egy személyben. Ami ott a régi épületre ki van írva, hogy „A KÖZMŰVELŐDÉSÉRT”, az ezt a kettősséget is jelenti. A két terület együvé tartozott. Pécsett 1902-ben megalakult egy közművelődési szervezet, de az első világháború táján az intézménynek a könyvtári része elhalt. Muzeológus volt az igazgató, és a könyvtárral nem nagyon törődött. Nem is működött a könyvtár, nem fogadott olvasókat, a könyvanyag el volt raktározva, és az olvasók elől jól eldugva őrizték. Senki még csak a közelébe sem férkőzhetett. Amikor aztán 1923-ban idekerült az egyetem Pozsonyból, a Pécsi Városi Könyvtár anyagát majdnem száz százalékig átszállították az Egyetemi Könyvtárba. Ez az anyag nagyrészt két hagyatékot jelentett. Az egyik Babits nagybátyjáé, az öreg Kelemen Mihályé, aki ezredorvos volt, a másik pedig egy pécsváradi bíróé, – fura neve volt – Szikray Odóé. Ez a két hagyaték porosodott az egyetemi könyvtárban, nem is bontották meg őket. Hozzájuk csatlakoztak a múzeum saját szerzeményei. Esztergár Lajosnak eszébe jutott, hogy ha a könyvtárat felújítja, ismét megnyitja (aminek a jogi alapja megvolt), akkor Weöres Sándort kinevezheti ennek vezetőjévé, és itt tarthatja a városban. Hozatott a törvényhatósági bizottsággal egy határozatot, hogy a könyvtárat pedig fel kell újítani. Kerestek neki helyet. A mostani megyei könyvtár földszintje egy darabig csendőrőrszoba volt. Ezt a földszinti részt kapta meg a könyvtár. Az emeletén pedig (akkor még csak az első épület 66volt meg) egy mérnöki testület kapott helyet, mivel egy mérnök hagyatéka volt az egész épület. Weöres Sándort ide nevezték ki vezetőnek. Akkor még nem igazgatónak hívták. Sanyi a város alkalmazottja lett. Persze, az első időben még nem működött a könyvtár. Sanyi vezetése abból állt, hogy volt neki egy hivatalsegédje meg egy női alkalmazottja. Ezzel a munkatársával kellett az egyetemi könyvtárból kiválogatnia a város letétbe adott könyveit, és vásárolnia új könyveket. Kialakítottak két szobát, az egyik volt a raktár, a másik a főnöki szoba. Sanyi itt székelt, és lassacskán gyűjtögette az állományt. Mostanában került a kezembe egy elismervény, amit Sanyi írt alá, hogy átvett valamit valakitől. Amíg a könyvtárban nem volt forgalom, 1943-ig, addig a Sanyi ezt a gyűjtőmunkát szorgalmasan csinálgatta. Szállíttatta ide a könyveket, vásárolt, építette a könyvtárat. De ahogy közeledett a könyvtár tényleges megnyitása, egyre jobban viszolygott tőle. A tetejébe meg is betegedett.

CSI: – E betegség természete, tudomásom szerint, nem titok már. A Takáts Gyula-féle levelezésben, a Helyét kereső nemzedékben szó van róla.

CSGY: – A bőrklinikán, ami mellett most lakom, volt egy Dózsa nevű tanársegéd, aki igen szerette az irodalmat. Tisztelte és nagyra tartotta Sanyit is. Ott biztosított neki egy külön szobát. Egyszer meglátogattam ott, és ahogy jöttem el, Sanyi is csatlakozott hozzám. „Sanyi, kaptál te engedélyt arra, hogy kigyere?” „Nem, dehogy kaptam, de időnként ki kell mennem.” „Miért?” Oldalbabökött, nevetve, és azt mondta: „Ne gondold, hogy ennek az intézetnek véletlenül az a neve, hogy nemi klinika. Itt élénk nemi élet dúl.” Kénytelen volt kijönni a városba, hogy ajándékot vigyen a nőknek. Dózsa figyelmeztetett is minket, ha azt akarjuk, hogy Sanyi meggyógyuljon, akkor sürgősen juttassuk innen haza, hogy otthon az anyja felügyelete alatt legyen.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a könyvtári munka nem volt neki való. Sem a munka maga, sem az, amikor ezt számon is kérték rajta. A főjegyző volt akkoriban a könyvtár ellenőre. Néha átjött. Nem volt rosszindulatú, csak tudta, hogy Sanyit időnként figyelmeztetni kell. A városházától nincs messze a könyvtár. Mindig úgy jött át a főjegyző, hogy előtte megtelefonálta az érkezését. A hivatalsegéd mesélte el nekem, amikor már itt dolgoztam, hogy Sándor egyszer otthon, a lakásán, a mostani Kisgaléria helyén aludt, amikor telefonált a főjegyző. A hivatalsegéd elrohant hozzá. A lakása két percre esett a könyvtártól. „Doktor úr, tessék azonnal fölkelni, mert a főjegyző úr jön látogatóba, mindjárt itt lesz.” Sanyi megfordult, ki sem nyitotta a szemét: „Csak jöjjön, látogasson meg, ha a kedve úgy tartja.” És aludt tovább.

Előfordult, hogy neki kellett a városházára átmennie. Útközben, a 67könyvtár és a városháza között volt az Elefántos vendéglő. Sanyi bement, és persze megivott egy fröccsöt. A főjegyző megérezte a leheletén: „Sanyi, te megint ittál.” „Nem ittam én.” „De hát érzem a leheleteden.” „Én nem ittam, csak bementem a Radocsayhoz” – az volt a neve annak a vendéglőnek –, „szomjas voltam, és megittam egy fröccsöt.” „De hát értsd meg, Sanyi, te most hivatalos időben vagy, és akármennyire vagy szomjas, még ha kiszáradnál is, te oda akkor se mehetsz be inni. Hivatalos idő alatt egy hivatalnok nem ihat.” Ezt Sanyi egyáltalán nem értette meg, csak úgy morgolódott magában.

Esztergárnak az volt a szokása, hogy minden szerdán összehívta a város kulturális illetékeseit. Én ugyan akkor még nem tartoztam közéjük, a gazdasági ügyosztályon dolgoztam, de azért engem is mindig meghívott. Weöres Sanyi időnként szintén ott volt. Gyakran elkésett, és bűnbánóan közölte, hogy elaludt. Nagyon megértő volt vele Esztergár. Előfordult, hogy Sanyi beállított, eléggé rendetlenül, fésületlenül, hajában egy kis pihével, mert hirtelen kellett fölkelnie. Ő csak akkor volt nagyon elegáns és szép, amikor édesanyja meglátogatta. Ebből tudhattuk már, hogy itt van Sanyi édesanyja, mert ilyenkor rendesen felöltözve, megberetválva, megnyírva olyan volt, mint egy úrifiú.

De ezek a hivatali elfoglaltságok nem voltak az ínyére. Az meg mégannyira sem, amikor jöttek az olvasók. „Kérünk egy szerelmes regényt, kérünk egy háborúsat, kérünk egy másmilyet…” Sanyinak ez már sok volt. Sanyi unta a „közszolgálatot”, és az első adandó alkalommal lemondott. 1943. október 1-jén nyitották meg a könyvtárat, és ő már november 1-jén nem bírta a kuncsaftokat. Engem javasolt utódjának, ő pedig végleg el is került innen.

CSI: – A Weöres Sándorral való barátságodat és életednek azt az időszakát, amikor ez a barátság kialakult, jól illusztrálják azok a levelek, amiket Weöres Sándor írt hozzád. A levelezésnek egy részét a Jelenkor 89-es évfolyamának július–augusztusi száma közölte.

CSGY: – Igen. Két megjegyzéssel szeretném kezdeni. Az egyik a címre vonatkozik. Eredetileg, még a kefelevonaton is úgy szólt a cím, hogy Weöres Sándor levelei Csorba Győzőhöz; nekem az volt az érzésem, hogy ez így azt sugallja, mintha aztán megszakadt volna a mi levelezésünk teljesen, pedig hát csak azért szerepel ott ennyi, mert akkor éppen nem találtam meg a többi levelet. Ha egy másik fiókomat nyitottam volna ki, és abban kutattam volna, alighanem még jónéhány előkerült volna. Ezért alakítottam úgy a címet, hogy leveleiből. Gondoltam arra is, hogy válogatás, csak az az összes levél ismeretét feltételezte volna.

A másik megjegyzésem az, hogy találtam köztük egy levelet, amelyikben Sanyi nekem a hindu versformákat írja le. Én ezt nem éreztem 68olyannak, amit bele kellett volna venni ebbe a válogatásba. Mert hát az végeredményben olyasvalami, amit akárki leírhatott volna. Nem volt benne semmi, ami Sanyit egyénileg jellemezné.

CSI: – Annak a levélnek inkább a tény lett volna az érdekessége, hogy akkoriban ilyesmivel foglalkozott, és erről részletesen írt is neked.

CSGY: – Nézd, hát ez igaz, de szerintem annyi teret nem ér, amennyit elfoglal. Azt hiszem, hogy ezek mégsem olyan érdekesek. Ha ezt megjegyezzük egy mondattal, magát a tényt, az untig elég. A versformákat nyilván ő is valamilyen könyvből írta ki.

Van aztán ott egy olyan levél (már későbbről, 1962-ből), ami első olvasásra kicsit talán homályosnak tűnhet. Az történt, hogy Sanyi egyik versének honoráriumát végül Rajnai László kapta meg. Sanyi azt írta annak a bizonyos levélnek az előzményében – ezt akkor nem találtam meg –, hogy imádságért nem illik honoráriumot elfogadni. Egy Jelenkor-beli versét úgy fogta fel, mintha imádság lett volna, ezért küldte vissza az érte kapott pénzt. Megkért, hogy adjuk egy olyan embernek, aki rászorul. Rám bízta a döntést. Én Rajnai Lacinak adtam át ezt a pénzt, akinek hosszú ideig tüdő-defektusa volt, és akkor is éppen betegeskedett. Sanyinak megírtam, hogy mi történt. Erre írta ő azt a levelet, ami aztán megjelent, hogy jól tettük, hogy egy beteg írót segélyeztünk. Ez így érthető, az összefüggéseivel együtt. A vers címe, az Aubade is tulajdonképpen rafinéria volt. Mert az eredeti cím talán úgy szólt, hogy Salve Regina, az Egybegyűjtött írásokban is így van benne. Mi ajánlottuk Tüskés Tiborral Sanyinak, hogy változtassa meg a címet. Ne tereljük azonnal valamilyen bunkónak a figyelmét rá, hogy vallásos versről van szó. Ez az „aubade” francia szó, és hajnali éneket jelent. Így nem derült ki olyan közvetlenül a megszólítás. Sanyi beleegyezésével történt ez, és pár sorral lejjebb már ő is így említi.

CSI: – Feltűnően sok tanács, észrevétel, kritika, a verseidhez fűzött különféle bíráló vagy dicsérő megjegyzés olvasható ezekben a levelekben.

CSGY: – Én örültem neki, hogy több ízben konkrét módon foglalkozott a verseimmel, köteteimmel. Magamban viszont azon mosolyogtam, hogy én mennyire elkanyarodtam az ő tanácsaitól. És hogy azok a versek tetszettek neki legjobban, amiket az ő útmutatásai szerint írtam. Később más útra tértem. Tudomásul vette azokat is. Néhol, és éppen azokban a versekben, amikről leírja, hogy tetszenek neki, kifogásolja a ritmikát. Hogy ő itt az ütemet eddig meg eddig nyújtaná, vagy rövidítené, vagy tenné át az ütemhatárt… Csodálatos füle volt, és a legbonyolultabb mértékeket, olyanokat is, amilyeneket általában nem használtak a magyar költők, ő pontosan megérezte. Mellette rop69pant tudatos volt. Furcsa módon egyrészt azt ajánlotta, hogy a verset nem úgy kell megírni, hogy egy életérzést pontosan és tudatosan megfogalmazunk, hanem hagyni kell, hogy az embert ragadja el valamilyen hullámzás, és azt öltöztessük szavakba. Tehát a vers sodorja a költőt, és ne a költő írja tudatosan a verset. Ugyanakkor persze, mondanom sem kell, ő a legtudatosabban írt mindent, és roppant önkritikával. Ha valami hibát vett észre a saját verseiben, azonnal kijavította.

CSI: – A 47-es levelekben szó esik az ő székesfehérvári kalandjáról. Ez mennyi ideig tartott?

CSGY: – Nem volt hosszú idő, talán másfél év. Múzeumigazgató volt, írja is ott ezt. Később újra Pestre került, egy darabig az Akadémia könyvtárában működött könyvtárosként. Mikor kint voltunk Rómában, 47–48 fordulóján, akkor már nem volt állása. Addigra meg is nősült. A Rákosi-korszakban meglehetősen mellőzték, úgyhogy akkor ő eléggé begubózott, és jobbára fordított. Volt idő, amikor szinte minden fordításkötetben, ami megjelent, volt magyarítása, bármilyen nyelvű is volt a gyűjtemény. Saját verseket nemigen jelentetett meg hosszú ideig. Csak 57-ben, akkor látott napvilágot A hallgatás tornya. Utána lassacskán megint beleszoktak a szerkesztők és a kiadók, és újra közölték. Ekkortájt írtam én egyik kötetéről azt, hogy ha valaki azoknak az éveknek a folyóiratait végignézi, nem is sejti, hogy akkor egy zseniális költő élt Magyarországon. Mert a folyóiratok nem dokumentálják azt, hogy ő élt és írt akkor. Szabadúszó volt, Amyval együtt. A fordításokért kapott annyi pénzt, hogy meg tudtak élni. Nem valami fényesen. A hallgatás tornya is elég nehezen jelent meg. Ki akartak hagyni belőle több fontos verset, Sándor ebbe nem egyezett bele. Egyszer itt volt nálunk, akkor hallottam tőle, hogy a kihagyni szándékozott versek nélkül ez a kötet olyan lenne, mintha egy szép festmény elé egy fátylat borítanának. Ez 56-ban volt. Azt mondta, nem engedi, hogy úgy jelenjen meg a kötete, ahogy akarják, mert akkor a kötet nem mutatja tisztán az ő költészetét, hanem elkenve, elmosódva, és az nem az igazi Weöres Sándor. Emlékszem, azt hozta fel példának, hogy olvassák az ő verseit enélkül is, tudomást szereznek róluk az emberek máshogy is. És elmesélte, hogy előző nap egy fiatalember odahozott neki egy verset, az ő egyik versét, kéziratban. El sem tudta képzelni, hogy honnan szerezte meg, hogyan jutott hozzá, mert az nem jelent meg sehol. Tréfásan azt mondta, hogy neki nincs szüksége a Gutenberg-féle találmányra, mert ha ő leír egy verset, és azt leteszi valahol az utcán, akárki fölfoghatja, és úgy is elterjed. Ahogy ezt a fiatalember példája is mutatja. Ilyen volt a lelkiállapota akkor még egy jó darabig. Utána szerencsére egyre jobban tudo70másul vették, visszakerült az irodalomba, és sorozatosan jöttek a kötetei. Különféle gyűjtései, összeállításai, ilyen szempont, olyan szempont szerint, és írta egymás után a színműveket is.

CSI: – Jött sorban az életmű-sorozat, szép kötetekben.

CSGY: – Igen, azok már elég későn…

CSI: – A nyolcvanas évek elején.

CSGY: – A nyolcvanas évek elején. Nekem akkoriban az Egybegyűjtött írások első kiadásából adott, ezen ott van a dedikáció valahol, nézd csak meg.

CSI: – Ez 1970. május 25-i.

CSGY: – Tehát 1970-ben.

CSI: – Igen, ő itt azt írja ajánlásnak, hogy „Csorba Győzőnek régi szerető barátsággal Sanyi, 1970. május 25.” Ez a jelzős összetétel nagyon jó annak a minősítésére, amit akkor gondoltam, amikor a leveleket először olvastam: egy nagyon különös és hihetetlenül bensőséges, „szerető barátság” bontakozik ki belőlük.

CSGY: – Tudod, Sanyi velem úgy volt, hogy tulajdonképpen kevesen mertek, bár hát ez kicsit fura szó, de igaz, kevesen mertek olyan őszintén beszélni vele, mint én. Indulat nélkül elviselte. Ugyanígy voltam Martyn Ferenccel is, tulajdonképpen mindent megmondhattam neki, tudomásul vette. De ez fordítva is igaz. Részben Sanyi humorérzékére, részben pedig a szókimondására, meglepő gondolko71dására jellemző, hogy mikor olvasta azokat a verseimet, amelyek aztán A híd panaszába kerültek bele, elkezdett nagyon nevetni. Mondom, „Mit nevetsz, Sanyi?” Azt mondja, „Hát ezek a versek olyanok, mintha nő írta volna őket.” Egy darabig hallgatott, aztán így folytatta: „Méghozzá egy zsidó nő”. Nem tudtam, hogy mire érti, mindenesetre nyíltan beszélt, nem ködösített. Két Baumgarten-díjjal a háta mögött joga is volt hozzá.

Érdekesség még, hogy amikor Lao-ce Tao-te kingjének fordítását megkaptam tőle ajánlással, némi túlzással azt írta a dedikációban, hogy „Közel harminc esztendős barátsággal”. Pedig akkor ez a barátság még nem volt, nem is lehetett harmincéves. De az igazán mély barátságokban alighanem nincs is idő. Akkoriban Budapesten élt a Törökvész utcában, és ott adta nekem ezt a kötetet. Mindig a megértést és a szeretetet láttam ezekben a leveleiben is. Azt hiszem, ez érezhető ki belőlük. Megrótt ugyan nem egyszer, verseimet kritizálta, határozottan és nagyon tisztán megmondta, hogy mi a véleménye róluk. De ugyanakkor a jót is észrevette bennük. Azt sajnálom, hogy kimaradt azok közül az a levél, amiben az egyik kötetemről azt írta, hogy olyan, mintha valami kortárs angol vagy francia költő írta volna. Egy másik helyen meg azt mondja, hogy furcsa dolog, hogy egy vidéken élő ember úgy él és ír, mintha a fővárosban élne, a fővárosiak között viszont igen sokan provinciálisak. Voltak efféle vakmerő megállapításai másokkal kapcsolatban is. De mivel én szoros kapcsolatban voltam vele, mikor még nem voltam könyvtáros, már akkor is szinte naponta találkoztunk, velem jobbára szóban közölte a véleményét. Azt hiszem, nekem mindent elmondott, ami problémája volt, szexuális dolgoktól kezdve a különféle költői, családi, egyéb gondjait.

Ebben a levél-válogatásban, ami megjelent a Jelenkorban, mindjárt az elején csinálja Sanyi ezt a rímelési fogást „a hatalmas ravatal”-lal. Ezt én fölhasználtam sokkal később, nem is éppen rá gondolva, egy kis epigrammámban. Úgy rímeltettem, hogy a következő szó első betűje, és az előző szó utolsó betűje adta ki azt a rímet, amit a következő sorba tisztán beleírtam. Lehet, hogy tudat alatt ezt is az ő kezdeményezésére csináltam. Például a harmadik kötetemről, a Szabadulásról Rónay György írt egy kritikát a Válaszban, mégpedig meglehetősen negatívat. Összehozott Sanyival, és azt írta, hogy én őt próbálom utánozni, holott semmi értelme nincs annak, hogy egy más csillag nyomába szegődjünk, akármennyire fényes az a csillag. Weöres Sanyi válaszolt rá, ugyanott, és azt írta: „Nem tudom, ki tanult többet a másiktól, én (Weöres Sándor) tőle, vagy ő (Cs. Gy.) tőlem.” Úgyhogy mikor egyszer Pesten voltunk egy Jelenkor-esten, akkor Czine Mihály (nem tu72dom, mennyire ismered őt, hatalmas termetű ember) kissé mámoros állapotban, néhány pohár bor után átkarolt és fölemelt engem, ami neki nem esett nehezére, és azt mondta, hogy akiről Weöres Sándor ilyesmit ír, az megérdemli, hogy nagyon megbecsüljék. Igaz, mondott ő aztán mást is rám, mert az én családom ugyanarról a környékről való, ahonnan Czine, de arrafelé én nem jártam máig sem. Ezért egy másik alkalommal hűtlennek nevezett engem. Weöres Sanyival kapcsolatban mindenesetre így nyilatkozott akkor rólam.

CSI: – 1941-ben, mikor állást kaptál, két köteted, a Mozdulatlanság és a Hélinand-fordítás már megjelent, befogadtak a Janus Pannonius Társaságba, és megindult a Sorsunk. Hogyan született meg?

CSGY: – Azt tudjuk, hogy minden generációnak szinte mindenütt, ahol többen foglalkoznak irodalommal, az volt és az a törekvése, hogy irodalmi folyóiratot indítson. Itt Pécsett ezzel szintén próbálkoztak már a század elején, sorra jelentek meg olyan lapok, melyek aztán három-négy szám után meg is szűntek. Természetesen, mivel 1931-ben már létezett a Janus Pannonius Társaság, hát annak is az volt a törekvése, hogy legyen egy folyóirata.

Túl azon, hogy a pécsi egyetemen bölcsészkar is működött, voltak itt igen tehetséges emberek. Kolozsvári Grandpierre Emil és Kardos Tibor már 1926 körül elkezdtek mozogni, és alakítottak egy társaságot. Még mindig nem tudom pontosan, hogy mi volt a neve. Az emlékezők egyik része azt állítja, hogy Batsányi Társaság, a másik azt, hogy Batsányi Kör. Köztük volt Patkós György, aki nem volt túl tehetséges író, de igen jó szervezőnek bizonyult. Aztán Kováts József. Nem tudom, ezt a nevet hallottad-e már; ő erdélyi író volt. Egyetlen regénye volt csak, azt sem tudta végigírni korai halála miatt, helyette Kolozsvári Grandpierre Emil fejezte be. Emberek útra kelnek, ez a címe ennek a regénynek, olvastam, nagyon szép könyv. Az ő pályáját én a Dsida Jenőéhez hasonlítanám, azzal a különbséggel, hogy nem költő, hanem prózaíró volt. Aztán jött Várkonyi Nándor, aki akkor már komolyabban részt vett az itteni irodalmi életben, mert akik itt bölcsészek voltak, és magyar szakosok, azok mind kapcsolatba kerültek vele. Egyre jobban érett a helyzet, hogy induljon meg itt egy irodalmi lap. Csak megemlítem, hogy Tatay Sándor nagyon érdekesen megírja egyik elbeszélésében az Öttorony címmel tervezett lap szerkesztőjelöltjeinek a cím feletti parázs vitáját. Nem sikerült a lapot megindítani, viszont az előbb említett kör működött…

CSI: – Az előzmények között mindenképpen említésre méltó a Halasy-Nagy József szerkesztette Pannonia. Sokan publikáltak itt olyanok, akik aztán a Sorsunknak is fontos szerzői lettek.

73

CSGY: – Igen, bár a Pannonia nem szépirodalmi lap volt, inkább tudományos folyóiratnak lehetne tekinteni. Lassacskán mindenesetre sikerült odáig jutni, hogy a külön-külön, önállóan megjelent kiadványok után folyóirat is született. Azt hiszem, tudod, hogy a Janus Pannonius Társaságnak volt egy könyvsorozata is, amelynek első kötete Huszti József Janus Pannonius-monográfiája volt. Utána különféle kötetek láttak napvilágot, például Takáts Gyulának, Weöres Sándornak az első kötetei. A színvonal nem volt egyenletes. Ami sorozatjelleget adott a könyveknek, az volt, hogy a Janus Pannonius Társaság Könyvtára cím alatt jelentek meg. Volt közöttük füzetszerű kis könyv is, Lovász Pál munkája a Janus Pannonius Társaság tíz évéről. Aztán Fekete Lajos délvidéki író egy verseskötete, Weöres Sanyi két kötete, Takáts Gyula első kötete, Lovász Pál verseskötete, az én két kötetem, A híd panasza és a Hélinand-fordítás, A Halál versei. És sok más kötet is. Vegyes volt, ha műfajilag tekintjük, de általában értékes sorozatnak lehet mondani. Lovász Pál megírta a Janus Pannonius Társaság tíz évének történetét, tehát már 41-ben történt, hogy igény támadt arra, hogy mindez valamilyen állandó, folyamatos publikáció formájában folytatódjék, vagyis egy folyóirat szülessék.

Ez 1941-ben meg is történt, Sorsunk címmel megindult a folyóiratunk, az első időben nem havonta. Azt most már megint nem tudom, hogy kéthavonként-e vagy először évenként négy szám jelent meg…

CSI: – Ennek mi volt az oka? A lapengedély? Ugyanaz volt, mint a Szép Szónál, ami azért jelent meg évi tíz alkalommal, mert az akkori cenzurális körülmények között évi tíz számhoz nem kellett engedély, röpiratnak számított? Vagy valami más oka volt?

CSGY: – Ezt most nem tudom. Az első szám összevont szám volt, 1–2., így jelent meg. Ennek a tartalmából az látszik, hogy még nem alakult ki a lap profilja. Szó volt benne például, ha jól emlékszem, a vitorlás kocsifékről, amit egy néprajzos írt; szó volt arról, hogy a Budapest–Pécs vasútvonalat hogyan lehetne megrövidíteni. Ilyen anyagok is voltak benne. Mindenesetre már folyóirat volt, különféle rovatokkal: szépirodalom: próza, vers, tanulmányok, recenziók. Megalakult egy szerkesztőség is. Kezdetben Várkonyi Nándor főszerkesztésével, Lovász Pál, Makay Gusztáv és Weöres Sándor társszerkesztésével, s néhányunk slapajságával. Lovász Pál félig-meddig inkább tiszteletből került bele a szerkesztőbizottságba. Volt ugyan neki is irodalmi működése, mert még Délvidéken, mielőtt eljött onnan, megjelent egy kötete. Meglehetősen szép kötet. Igen finom hangú lírikus volt, de talán kevésbé határozott költői egyéniség. Aztán Pécsett is napvilágot látott egy kötete, már a Janus Pannonius Társaság gondozásában. Ő volt az, 74aki a támogatást úgy biztosította, hogy – némi túlzással – szinte egész OTI-igazgatói környezetét a Janus Pannonius Társaság szolgálatába állította. Titkárnője rendszeresen gépelt a Janus Pannonius Társaságnak; a különféle meghívókat az OTI küldte széjjel. Ahol lehetett, segített. Én nagyon sokszor voltam nála bent a mostani SZTK-ban, ott volt az irodája. Beszéltem már arról, hogy papírforma szerint őt a „méltóságos” cím illette meg. Dehát ő még távolról sem, még nyomaiban sem viselkedett úgy, és egyáltalán nem éreztette velünk magas rangját. Nagyon finom, érzékeny lélek volt. Legnagyobb szomorúságunkra, amikor kitették állásából, már a kommunista rendszerben, kénytelen volt az ő kissé riadt és finom természetével ügynöknek elmenni, ameddig a nyugdíját el nem intézték valahogy. Mert régi állásából egyszerűen kitették, és nem adtak neki semmit.

Ez megint kicsit előreszaladás az időben, de tulajdonképpen Lovász Pálhoz kapcsolódik a lap megszűnése is. 1944 szeptemberében vagy októberében, szóval, már a háború vége felé, egyszer jött kétségbeesve, hogy őt az OTI országos vezérigazgatója, aki neki végül is hivatali főnöke volt, megkérte, hogy egy tanulmányát tegyük közzé a Sorsunkban. Ennek a tanulmánynak valami olyasféle címe volt, hogy A vezérelv, írójának a neve pedig valami Weise vagy Weis. Az íráson látszott, hogy szerzője Hitler-párti. Összeültünk, hogy most mit csináljunk. Ha visszautasítjuk, akkor Lovász Pálon áll bosszút. Ha közöljük, akkor magunkat köpjük szembe. Mert arra nagyon ügyeltünk, hogy semmi olyat ne adjunk le, aminek valami köze van a nácizmushoz. Elhatároztuk, hogy inkább megszűnünk. Az októberi számot még megjelentettük, november végén az oroszok ide is értek. Ezzel egy időre megszűnt a Sorsunk, és sajnos, megszűnt a Janus Pannonius Társaság is.

CSI: – Menjünk vissza az induláshoz. Hogy került a Sorsunkhoz a többi társszerkesztő?

CSGY: – Makay Gusztáv irodalomtörténész volt, a pesti egyetemen végzett. Túl ezen, neki is kapcsolata volt a pécsi közigazgatással, mert édesapja Esztergár Lajos előtt a város polgármestere volt. Makay Gusztáv, amikor elvégezte az egyetemet, tanár lett itt Pécsett, a pécsi egyetem gyakorló középiskolájában, a mostani Széchenyiben. Ott, mivel Makay Guszti francia és magyar szakot végzett, francia szakos tanárként működött. De buzgón foglalkozott a magyar irodalomtörténettel is. Úgyhogy már kezdettől fogva írt a lapba. Azt talán már elmondtam neked, hogy a Hélinand-fordítást ő szerezte meg nekem Birkás Gézától, a pécsi egyetem francia tanszékének vezetőjétől. Ő is, mármint Makay lelkesen pártolta a folyóirat ügyét. Lelkes volt, és jó ízlésű. S az akkori időben meglehetősen bátor. Például egyszer megje75lent egy tanulmánya a Sorsunkban a kortárs irodalomról, ezen belül a bestsellerekről. Volt benne egy mondat, amelyik valahogyan úgy szólt, hogy „ez biztosítja a nem tudom én kik és a Harsányi Zsoltok sikerét”. Ennek olyan következménye lett, hogy Harsányi Zsolt írt egy levelet, hogy kilép a Társaságból. Olyan társaságnak nem lesz a tagja, amiben róla így beszélnek, hogy „a Harsányi Zsoltok”. Mert az ő könyveit lefordították ennyi meg ennyi nyelvre, még spanyolra is. Ezt tudomásul vettük, persze. Nyilván meglep, hogy Harsányi Zsolt egyáltalán miként lehetett a Társaság tagja. Azt nem mondtam még eddig, hogy a Janus Pannonius Társaság nemcsak amiatt volt esetenként megalkuvó, mert a szponzorokat, saját támogatóit is a tagjai közé vette, hanem azért is, mert némi megalkuvással olyanok is tagjai lehettek, akik szintén nem különösebb írói teljesítményük miatt, hanem nevük és ismertségük okán kerültek be. A Társaság számíthatott arra, hogy az országban az ismertebb nevek miatt tudni fognak róla… Így került be Harsányi Zsolt, és így is került ki. Ez elég kockázatos cselekedet volt Makay Gusztáv részéről, mert akkor már Harsányi Zsoltnak Corvin-koszorúja vagy Corvin-lánca vagy mije volt, hivatalos irodalmi tekintélynek számított, s az egyik legolvasottabb magyar író volt, történelmi regényeivel és a többi könyvével.

CSI: – Szegény Makay Gusztáv életét, úgy látszik, a lektűr végigkísérte. Halála előtt nem sokkal az ÉS-ben sajtópolémiába keveredett azt illetően, hogy a lektűrirodalomban mennyire elszaporodott a trágár beszéd. Ami persze igaz is, csak hát erről nem nagyon érdemes dörgedelmes cikket írni.

CSGY: – Guszti mindenesetre akkor megírta ezt a tanulmányát, a Sorsunk közölte, és ez mutatta, hogy nem egészen azon az úton akar járni, mint az addigi folyóiratok egy része, hanem új útra szándékozik lépni.

Mikor megindult a lap, akkor megfogadtuk, szinte a vérszerződés erejével, hogy nem fogunk provinciális dolgokat közölni, és egyáltalán nem leszünk semmi módon provinciálisak. Ehhez Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Makay Guszti – Lovász Pál tán kevésbé –, de az olyan slapajok is, mint én, erősen hozzásegítettünk. Hamarosan leépítettük a helyi nagyságokat. Az öreg Fischer Bélának volt ez, azt hiszem, a legkellemetlenebb. Ettől függetlenül továbbra is itt maradtak köztünk a különféle helyi titánok, együtt éltünk velük. Sorozatosan visszautasítottuk őket (mondhatom így, többes szám első személyben, mert gyakorlatilag én is szerkesztő voltam, csak nem volt rajta a nevem a lapon), és ők sorozatosan sértődtek meg. Fischer Béla bácsi állandóan intett minket, hogy vigyázzunk, vigyázzunk, mert elriasztjuk az olvasókat.

76

Egyszer például Berda József küldött egy verset. Éppen behívták katonának. Gondolt egyet, és megírta versben, hogy katonaként milyen az élete. A versnek volt egy olyan részlete, hogy bolhák támadják meg, és egyik sora körülbelül így hangzott: „csípik kezem, csípik lábam s illetlenebb részemet”. Akkor néhány pécsi úriasszony lemondta a lapot, mert „amiben ilyen írások jelennek meg, annak ők nem kívánnak előfizetői lenni”. Mindenesetre sikerült egy olyan szintet elérni, ami már túl volt a provincializmuson, és a lapnak egyre nagyobb tekintélye lett. Ez persze Várkonyi Nándor gyakorlatilag mesteri szerkesztésének volt főként köszönhető, ami annyit jelent, hogy a konszenzust meg tudta valósítani a legkülönfélébb irányok között. Bár szíve a népiekhez húzott, és Kodolányival olyan kapcsolatban volt, hogy Kodolányi kívülről, messziről szinte félig szerkesztette a lapot. De Nándor nem szólt bele, hogy Weöres Sándor és baráti köre, akik nem voltak népiek, ők is megjelenjenek. Ennek lett a következménye, ami egyszer Bóka László és köztünk történt. Ugyanis megjelent egy verseskötete, és éppen én írtam róla kritikát. Nem mondhatom, hogy nagyon lelkeset. Bóka ezt úgy viszonozta, hogy a Magyar Nemzetben írt rólunk egy cikket Egy király, egy cigány címmel. Ezzel arra utalt, 77hogy éppen úgy megjelent nálunk az erdélyi Nagy Istvánnak, a kommunista írónak valamelyik műve, mint ahogy megjelent Kodolányi vagy Weöres Sándor. Tehát hogy a legkülönfélébb irányzatoknak adtunk helyet. Én akartam a cikkre válaszolni, meg is írtam a válaszomat, de a Magyar Nemzet nem közölte. Odaadtam Bárdosi Németh Jánosnak, aki akkor még Szombathelyen élt, és az Írott Kő című lapot szerkesztette. Bárdosi János közölte az én válaszomat, és mellette egy különlenyomatot készíttetett, nem is tudom már, hány száz példányban. Ezeket szétküldtük mindenfelé. Így tudtunk védekezni. Bóka, sajnos, amikor a háború után kulturális államtitkár lett, és itt Pécsett eljött egy művészeti hétre, még akkor is kimutatta rosszallását ellenünk. Más oka nem lehetett, mint hogy az ő könyvéről nem írtunk jó kritikát.

CSI: – Az előfizetői rendszerről sok mindent lehet tudni, hogy volt ilyen abban az időben, és működött is. Itt Pécsett, a Sorsunknál ez hogyan állt?

CSGY: – Nézd, a legelső számoknál tulajdonképpen szűk körben a pécsi protokoll-közönség volt a lap előfizetője. Mivel olyan emberek voltak a szerkesztőségben – rá is nyomattuk a címlap belsejére, hogy ez a Janus Pannonius Társaság lapja, és ennek az elnöke, alelnöke ez és ez – emiatt, akik tudtak, előfizették. Tulajdonképpen pénzbe csak a nyomda került, mert mi, akik ott dolgoztunk, azt hiszem, Várkonyi Nándor kivételével – ő, ha jól emlékszem, havi ötven pengőt kapott – mi teljesen ingyen tevékenykedtünk. Voltak aztán egyetemisták is, akik önként jöttek segíteni. Aztán volt egy gépírónőnk, annak kellett valamit fizetni. De a lap borítékolását, címzését, elküldését is a fiatalok csinálták. Vagy éppen mi. Nem tudom, hogy hány példányban jelent meg a lap, de eljutottak a példányok az előfizetőkhöz. Ügynök akkor még nem működött. Később, amikor Németh János idekerült Pécsre – ő számvevőségi szakember volt –, megalkudtunk egy ügynökkel, hogy előfizetőket gyűjtsön. Hetenként meg kellett jelennie Németh Jánosnál, aki szigorúan ellenőrizte, már csak szakmai hiúságból is. De ez sem igazán segített, mert tulajdonképpen mindig minden szám ráfizetéses volt.

Várkonyi Nándor és Fischer Béla bácsi között titkos háború folyt, mert minden szám vastagabb lett, mint amire az öreg számított. Amikor megindult a Sorsunk, meg volt szabva, hogy kereken csak hat ív lehet. Várkonyi Nándor ezt mindig túllépte. A nyugdíjas alispán, aki mindig kihúzott minket a slamasztikából, előre felkészült, hogy mennyi pénzt kell szereznie a következő számra. De többet kellett, mert a szám hosszabb lett. Sietett Várkonyihoz, és megmorogta: „Nándor, Nándor, mit csináltál már megint? Ebből baj lesz, mert ez a szám megint vastagabb.” Erre Nándor kétségbeesett képet vágott: „Nem 78tudtunk mást csinálni, Béla bácsi, muszáj volt mindent közölni. Odaadta ez vagy az a cikkét, hogy közöljük. Majd legközelebb vigyázok, kevesebb lesz.” De aztán megint túllépte. Az öregúr kicsit morgott, természetesen ő sem vette ezt igazán komolyan, nem haragudott meg, inkább csak próbálta csitítani Várkonyit, és rávenni arra, hogy legközelebb jobban vigyázzon a terjedelemre. Aztán újra szerzett pénzt, mert jóban volt sok mindenkivel. Nándor viszont nem tudott ellenállni annak, hogy ne közölje, ha valaki egy jó írást küldött. Így aztán tengtünk-lengtünk, egyszer vastagabb, máskor vékonyabb volt a Sorsunk (többnyire vastagabb), volt valamennyi előfizetőnk is, de az erősen ráfizetéses lapot csak a támogatások tartották fenn. Az elején biztosan így volt.

CSI: – Neked fiatalemberként mi volt a teendőd a lapnál?

CSGY: – Én például el sem tudom képzelni az akkori magamat másként, engem csak a lelkesedés inspirálhatott. A nyomdánk itt volt a Perczel utcában, a Városháza épületével szemben. Előfordult, hogy este 6-7 óra felé, a nyári időszakban megjelent a biciklis küldönc, és elhozta nekem az egész lap tördelt korrektúráját azzal, hogy másnap reggel nyolcra be kell vinnem a nyomdába. Én egészen magától értetődőnek vettem, hogy nekikezdjek, és fél éjszaka vagy egész éjszaka korrigáljak. Azért korrigáltam főként én, mert Várkonyi Nándor – süketsége miatt – annyira hozzászokott az írásban való beszélgetéshez, hogy egy-egy egész sort olvasott el egyszerre. Nem úgy olvasott, hogy szavakat, vagy pláne betűket tett volna egymás után. Alkalmatlan volt arra, hogy észrevegye a szavakban rejlő félreszedéseket. Én meg fiatal is voltam, lelkes is. Így aztán nem került egy fillérbe sem a korrigálás. A nyomdával is patriarchális viszonyban voltunk. Volt egy állandó nyomdászunk, aki ismerte a kívánságainkat. Ez a nyomda akkor a kissé katolikus érdekeltségű Dunántúli Nyomda volt. A Dunántúl című napilap itt készült. Volt egy másik újság is, a Pécsi Napló, amelyik inkább liberális érdekeltségű volt. Nyilván az akkori hivatalnokok, akiket az előbb említettem, a Dunántúlhoz húztak, ezért itt készítettük a lapot. De ha nem „postafordultával” kellett visszavinni a korrektúrát, azt, hogy én voltam a korrektor, egészen természetesnek vettem. Tudni kell, hogy a Sorsunk 41-ben indult meg, és 42-ben megszűnt a pécsi egyetem bölcsészkara. Akkor Makay Gusztáv, aki az egyetem gyakorlóiskolájában tanított, elköltözött innen, vagyis ő csak egy rövid ideig volt velünk. Weöres Sándor az első két évfolyamnál még itt tartózkodott, de 1943 októberében visszament Csöngére, a szüleihez. Gyakorlatilag így én voltam akkor a leginkább mozgatható. Szinte naponta találkoztam Várkonyi Nándorral. Rajtam kívül volt egy fiatalember, aki 79némi irodalmi múlttal is rendelkezett: Harcos Ottó. Volt egy közepes verseskötete, több kötetet nem is publikált. Itt-ott megjelent, még ebben a világban is, kritikákat írt. A fő érdeme az volt, hogy arrafelé lakott, amerre Várkonyi Nándor, és szinte éjjel-nappal kísérte Várkonyit, és ezzel Nándor süketségét kompenzálta. Várkonyi úgy viszonozta ezt, hogy akkoriban jelent meg új kiadásban a Modern magyar irodalom története, amit eredetileg 1928-ban Szukits adott ki. Várkonyi Harcosra bízta ennek az új kiadásnak a bibliográfiai részét, s így ő is névvel szerepelt a könyvön. Később ő fölkerült Pestre, az Eötvös Kollégiumba Keresztury Dezső segítségével. Köztudomású, hogy Keresztury és Várkonyi Nándor igen jó kapcsolatban voltak egymással. Várkonyi segített, hogy Harcos Ottó a Kollégiumba kerüljön. Az Eötvös Kollégium többi tagja – a hírek szerint – egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy Harcos Ottó ott van. Azért nem, mert Harcos Ottónak minden szabad volt, nem vonatkoztak rá a kollégium szigorú szabályai. Mikor én Rómába kerültem 47-ben, és ott találkoztam Klaniczay Tiborral, ő is ingerülten nyilatkozott róla. Ehhez még az is hozzájárult, hogy volt egy kellemetlen politikai ízű összeütközés Várkonyi és Harcos között. Írt Várkonyi Nándornak egy teátrális levelet, amiben nagyon megrótta, hogy részt vesz az új világ kulturális tevékenységében. Várkonyi Nándor elhozta hozzám a levelet, mert rám is utalt benne Harcos Ottó. Groteszk és azóta is mosolyogtató levél volt, amiben szinte biztos föltételezéssel azt írta, hogy „ha majd MI”, és ezt nagybe80tűvel írta, „jövünk, és átvesszük a hatalmat, akkor az olyan emberek, mint ti”, és akkor az én nevemet is odaírta, „nem kapnak ugyan büntetést, de arról szó sem lehet, hogy ismét folyóirathoz jussanak és szerkesszenek”. Ez Várkonyi Nándort eléggé elkeserítette. Nem azért, mert megijedt, hiszen akkor az ember már éppenséggel láthatta, hogy milyen irányba halad az ország, és hogy ez a „mi” és ez az „eljövetel” teljesen irreális, de ez a szakítás nem esett jól neki.

Várkonyi irodalomtörténete először, ahogy mondtam, 1928-ban jelent meg, és már ez az első kiadás lehetőséget adott neki arra, hogy szinte minden akkor élő magyar íróval valami módon kapcsolatba kerüljön. Akár közvetlenül, akár levélben. Amikor megindult a Sorsunk, ezt a kapcsolatot jól föl tudta használni. Weöres Sándor akkor már kétszeres Baumgarten-díjas volt, ő Babitscsal volt távoli, tán még rokoni kapcsolatban is. Babits apja és Sanyi valamelyik nagybácsija bírók voltak, és itt Pécsett együtt dolgoztak a bíróságon. Babits akkor már nagytekintélyű íróként a Baumgarten-díj vezető irodalmi kurátora volt. Rajta kívül részt vett még a kuratóriumban Schöpflin Aladár, Rédey Tivadar…

CSI: – Basch Lóránt.

CSGY: – Ő volt a gazdasági kurátor, de igazad van, sokat számított a szava. A két Baumgarten-díj jóvoltából szinte az egész ország irodalmi élete megismerte Weöres Sándor nevét, vagy őt személyesen. Akiket ő ismert jobban, azoknak ő írt kéziratért, akiket Várkonyi Nándor ismert, azoktól ő kért írást.

Várkonyi az irodalomtörténete első kiadásához való anyaggyűjtés során meglepő dolgokat tapasztalt, néha mesélt is erről. Szabó Dezsőről például elmondta, hogy amikor először kért tőle életrajzot és adatokat a 28-as kiadásba, és Szabó Dezső elküldte a kért anyagot, akkor ő ezt illendően megköszönte neki. Írt egy levelet, amiben megjegyezte, hogy „Köszönöm, most már megértettem törekvéseit”. Erre Szabó Dezső így válaszolt: „Mikor elolvastam a levelét, nagyot nevettem: hát mit gondol maga? Engem olyan könnyen meg lehet ismerni, ha egyszer elolvassa, amit írok? Azt hiszi, akkor máris ismer?…” Szóval, ilyeneket mesélt arról az első kiadásról. Mindenesetre a kapcsolatai megvoltak, és jó szimata volt. Ha kezedbe kerül az első kiadás, és megnézed a jóslásait, akkor látod, hogy szinte kivétel nélkül beváltak. Akkor még Kodolányi, aki például 1899-ben született, 29 éves volt; a Nyugat második nemzedékének vezető írói mind a századforduló körül születtek, Illyés, Szabó Lőrinc, Németh László és a többiek is. Tehát 28-ban, és abból kicsit vissza is számíthatsz, mire a kéziratból könyv lett, ezek az írók huszonegynéhány éves emberek voltak. Ha így nézed, akkor láthatod, hogy róluk írt Várkonyi meglehetős sikerrel és biztonsággal. Mert lehet, hogy Szabó Dezső ironi81zált azon, hogy mennyit értett meg belőle, de gondold meg, hogy Várkonyi egy nemzedékkel idősebb íróként írt a nála fiatalabbakról, akik akkor a későbbi életművük töredékét ha megírták. És véleménye, az észrevételei helytállóknak bizonyultak.

Nándor foglalkozott egyéb dolgokkal is. Tinódi Lantos Sebestyénről írt könyvnyi monográfiát, aztán kisebb portrékat modern francia írókról, mert ő francia–magyar szakos volt. Miután ezeket a könyveket megírta, a szíve egyre jobban az őskori kultúrákhoz húzta. Akkor már gyűjtötte az anyagot a Sziriát oszlopaihoz, ami aztán később híressé, sőt, némely szaktudósok előtt hírhedtté is tette a nevét. Akadt korlátolt régész, őskorkutató, aki olyan kifogásokkal utasította el például, hogy ez vagy az nem Krisztus előtt kétmillió, hanem hárommillió évvel történt… Nándornak persze nem is volt célja az efféle pontosság, ő nem is értett annyira a régészethez. Volt egy álma, egy egyéni elképzelése a máig megfoghatatlan dolgokról. Mindent fölhasznált, hogy kiépítse ezt az álmát. Eljött egyszer a mi könyvtárunkba is, én már ott dolgoztam. Ahogy beszélgettünk, szórakozottan a kezébe vett egy útikönyvet, megtalált benne egy részt, ami pontosan beleillett az álmába. Nagy lelkesedéssel felkiáltott, hogy ezt a könyvet most azonnal viszi, szüksége van rá. Nem lehetett ráismerni, akkora különbség volt aközött, ahogy érkezett, és aközött, ahogy elrohant. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Örülök neki, hogy a Sziriát oszlopai megjelent új kiadásban is.

CSI: – Igen, bár voltak csonka kiadásai is. Nem mindegyik egyezik az eredetivel.

CSGY: – Igen, a harmadik kiadás valóban rövidített. A második kiadás még a Horthy-világban jelent meg, azt inkább kissé bővítettnek lehet tekinteni. Ez Várkonyi Nándort nem akadályozta meg abban, hogy a folyóiratszerkesztést ne végezze teljes lendülettel.

CSI: – Hol volt a Sorsunk szerkesztősége?

CSGY: – A Sorsunknak először tulajdonképpen nem is volt szerkesztősége. Várkonyi Nándor pártfogói támogatásával elérte, hogy az ő egyetemi könyvtári különszobája már nem is hivatali szoba volt, hanem szerkesztőség. Mert aki megjelent a lapban, illetve kéziratot akart átadni, vagy egyszerűen Pécsre került, és íróféle volt, az okvetlenül meglátogatta őt. A szerkesztők is ott találkoztak vele, mert kezdetben – mint mondtam – nem volt szerkesztőség, csak ez a szoba. Ide jártunk be mi, akik a folyóirat körül tevékenykedtünk. A könyvtár akkori igazgatója tudomásul vette, engedélyezte, és természetesnek fogta fel, ha látta, hogy valaki Nándorhoz megy. Volt olyan, akinek a neve szerepelt ugyan a lapon, de gyakorlatilag ritkán tudott hét közben találkozni Várkonyi Nándorral. 82Lovász Pál például napközben a hivatalát nem tudta otthagyni. Makay Gusztáv viszont, aki tanár volt, tudott találni egy-egy szabad órát, és akkor könnyen át tudott menni Várkonyihoz.

Érdekes volt, ahogy mondtam az előbb, hogy Kodolányi félig-meddig maga is szerkesztette a lapot; emlékszem a leveleire, Nándor ugyan nem adta ki őket a kezéből, de én azért mindig elolvastam, mert elolvastatta velem: kis apróbetűs gépe volt Kodolányinak, és szinte mindenhez hozzászólt, ami a lapban megjelent, vagy megjelenendő volt. Vagy amiről Várkonyi Nándor megkérdezte a véleményét. Ezzel kapcsolatban történt az, hogy egyszer mi Weöres Sanyival úgy egy évre kivonultunk a szerkesztésből. Részben Kodolányi hatása, részben Várkonyi Nándor szélsőséges népisége, már-már narodnyiksága oda vezetett, hogy ha valami helyesírási hibával teli, kézzel írt levelet kapott, vagy valamilyen primitív kéziratot, verset, akkor szinte eksztázisba esett, hogy most aztán felfedezett valakit. Hitt a népi őstehetségben. Emlékszem arra, hogy egyszer valami parasztgyerek levelében az volt, hogy „Ezt a verset istállólámpa fényénél írom”. Ez aztán egyszerűen lázba hozta Nándort. „Istállólámpa!… Hát mit szóltok hozzá?!…” Mi viszont azt mondtuk Sanyival, hogy először meg kell nézni, hogy a vers jó-e, vers-e egyáltalán, aztán az, hogy herceg vagy paraszt az írója, az már más kérdés. Emiatt ellentét támadt közöttünk Nándorral, és nem vesztünk ugyan annyira össze, hogy emberileg ne 83tartottuk volna a kapcsolatot, de nem vettünk részt egy ideig a szerkesztésben. Nándoréknak az úgynevezett urbánusok nem tetszettek. Nándor, emlékszem rá, szörnyülködve mutatta Babits fényképét, talán emlékszel rá, hogy van Babitsról egy kép, amin Esztergom-Előhegyen kint a szabadban ül, előtte van egy írógép…

CSI: – Igen, hogyne; 1923 nyaráról való. Akkor írta Babits a Kártyavárat.

CSGY: – Ahogy mondtam, szörnyülködve mutatta Nándor, hogy milyen ember lehet ez, aki nézhetné az egész tájat, örülhetne neki, élvezhetné, ő viszont írógépet visz ki magával, és írógépet ver a szabadban. Ez teljesen természetellenes, mondta ő.

CSI: – Nagyon jellemző módon furcsa kép ez egyébként. Néhány évvel ezelőtt a Babits-fényképeskönyvben megjelent ennek a képnek az eredeti változata (általában csak a kivágatot lehet látni, pár éve, Új Írás-naptárként is úgy jelent meg), azon úgy látszik, mintha a gépíró Babits mögött a háttérben egy tehén legelészne.

CSGY: – Igen, és ők ezt nagyon furcsállották. Akkoriban jelent meg Babits Második ének című könyve külön. Ez már persze Babits halála után volt. Babits utolsó versét mi közöltük, méghozzá a Sorsunk első számában, 41-ben. Azt Sanyi kérte tőle. Olyan vers volt, amit az erdélyi Remenyik Sándornak ajánlott. Verses levél Remenyik Sándornak. Szegény Babits szinte napra akkor halt meg, amikor a mi első számunk megjelent. Legjobb emlékezetem szerint Babits augusztus negyedikén hunyt el, 41-ben. Minekünk pedig szintén 41-ben, augusztusban, azt már nem tudom, melyik napon jelent meg az első, összevont 1–2. számunk. Mondom, a Második ének már a költő halála után látott napvilágot, és én írtam róla egy recenziót a Sorsunkba. Amikor a korrektúrát megkaptam, meglepődtem, hogy a kiszedett szöveg egészen más, mint amit én írtam. Kérdeztem Nándort, hogy mi történt? Elmagyarázta, hogy ekkora dicséretet mégsem érdemel Babits. Idézte, amit Kodolányi is mindig mondott, hogy nem volt természetes jelenség az irodalomban az urbánus magatartású Babits. A halálfiairól, nyilván tudod, mit írt Szabó Dezső. Sorban kritizálta minden oldalát, s egyszer begorombult: „De Babits úr, mások ezt nem a szájukkal, hanem más testrészükkel csinálják”. Szóval hogy szófosó. Hát ebben az atmoszférában született az a vélemény is, ami aztán az én kritikámat úgy megváltoztatta, hogy rá sem ismertem. Akkor azt mondtam Nándornak, hogy én belső munkatárs vagyok, talán megérdemeltem volna, hogy megmutatja nekem, mit akar változtatni a szövegemen, s én vagy elfogadom azt, vagy nem. Azon múlik, meg tud-e győzni a saját igazáról. Hivatkozott mindenre, hogy sürgős volt, satöbbi. De hát én láttam, 84hogy itt mi van, mert Kodolányi tulajdonképpen Weöres Sanyival is úgy volt, hogy csak 46 körül békült meg vele. Méghozzá úgy, hogy Weöres Sanyi addigra lefordította már az Istar pokoljárását. Mikor Kodolányi idejött Pécsre 46-ban, mert hát Pesten nagyon nehéz volt az élet, Kanyar Józsefnél szállt meg. Mint általában azok, akik a Parasztpárt részéről Pécsre elvetődtek. Tudod, Kanyar évtizedekig Somogy megye főlevéltárosa volt, mikor már néhány évvel túlhaladta a nyugdíjkorhatárt, akkor is. Az ő lakása, minthogy ő volt a Parasztpárt itteni titkára, félig üres volt, mert kaposvári lévén nem költözött ide teljesen, csak annyi bútort hozott, amennyire feltétlenül szüksége volt, hogy a feleségével meglegyenek. Egyik szobája majdnem üres volt, csak egy ágy volt benne, meg egy szekrény, talán kis asztalka, más semmi. Kanyar meghívta Kodolányit Pécsre. Most már nem emlékszem pontosan, meddig, de hosszú ideig, lehet, hogy egy hónapig, lehet, hogy még tovább lakott Kodolányi Kanyarnál. Én viszont akkor a Nagyvárad utca 8-ban laktam, tehát az utca elején. A Kanyar-lakás tőlem száz méter messze volt, mintha a Damjanich utca aljától eljönnél a kapunkig. Én sokszor átmentem Kodolányihoz beszélgetni. Várkonyi Nándor is gyakran átjött persze, és Kodolányi megkapta Várkonyitól Sanyi kéziratát, ami ott volt Nándornál. Az Istar pokoljárása aztán megengesztelte Kodolányit Sanyi iránt. Ennek hatására írta kétkötetes regényét, amiben szerepelt Várkonyi Nándor is mint könyvtáros…

CSI: – A Vízöntőt…

CSGY: – Igen, azt. De ahogy említettem, a háború után már nem sokáig maradt életben a Sorsunk. Úgyhogy gyakorlatilag nem nagyon volt alkalmuk megmutatni, hogy most már más a viszony közöttük. De az tény és való, hogy Weöres Sándor indíttatására született a Vízöntő. Addig magyar történeti regényei voltak Kodolányinak, „ormánsági” prózái, és akkor kezdett az Égő csipkebokorba, meg a Krisztus–Júdás történetébe, az Én vagyok-regényébe; akkor kezdett az ókori világba kalandozni, és ezt bizonyára Weöres Sándornak köszönhette. De mondom, gyakorlatilag nem volt sok lehetőségük arra, hogy megmutassák a viszonyuk megváltozását.

CSI: – Ahogy elmesélted a Sorsunk első időszakának a történetét, többször is említetted, hogy számodra fontos emberek – Weöres Sándor, Takács Jenő, Maros Rudolf, Makay Gusztáv és mások – hosszabb-rövidebb idő után itthagyták a várost. Fiatal ember voltál, innen a harmincon. Benned sosem merült fel, hogy elmenj Pécsről?

CSGY: – Nézd, egyszer el akartak engem vinni Pestre ebben az időben. Volt valaki, aki szintén Pécsről került Pestre, és aki Esztergár követői közé számított, szintén szociológus volt, vagy inkább szociálpo85litikusnak hívták, azt hiszem. Ő ismert engem még gyerekkoromtól, mert közel laktak hozzánk. Egy sokgyerekes családból való fiú volt, szabó az apja. Föl akart vinni engem Pestre, abba a szociálpolitikai központba, ahová Esztergár is kapcsolódott, bár ő itt élt. Valamilyen kérdőívet ki kellett állítanom. Akkor még ifjú voltam, és rettentően szemtelen. A kérdésekre olyan feleleteket adtam, amik elvették a kedvüket tőlem, és azt mondták, hogy igen, igen, úgy látszik, hogy ez eredeti ember, de nekünk talán sok lenne. Így aztán itt hagytak. Ennek is örülök, mert ha odakerültem volna, ki tudja, mi lett volna. Ezt a céget is később fasisztának nyilvánították, bár most kezdik emlegetni megint, és mondják, hogy a módszereik jók voltak. De ha az ember csak átmenetileg is, de elpusztul, az nem vigasztaló számára.

Ha én valamilyen isteni sugallatra nem vonulok vissza a közigazgatástól, vagy felkerülök Pestre, amit Esztergár is nagyon akart, hogy a központban sajtó-előadóként működjek, biztosan belekeveredtem volna valamibe. 45-ben volt a nagy pesti ostrom; nem tudom, mi lett volna velem. Mert itt Pécsett nem volt szinte semmi. Itt jóformán egy lövés sem dördült el. Nagyon szerencsés voltam ilyen szempontból. Úgy érzem, hogy valamilyen gondviselés van az én életemben. Mintha valami angyal őrzött volna engem, úgy éreztem sokszor.

86

CSI: – Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében használja a „háromesztendős irodalom” kifejezést. A háború utáni éveket jelöli ezzel. Azt érzékelteti vele, hogy a magyarországi szellemi-művészeti életben elkövetkezett egy olyan időszak, amely rövid időre ugyan, de abban a gazdagságban, sokszínűségben tudott megmutatkozni, ami jellemző volt a korábbi évtizedekre, vagyis a két háború közötti évekre. Az irodalom szabadságát is jelentette ez a rövid szakasz. Arról sokat tudunk, hogy a háborúból kikeveredő ország életében ez a „háromesztendős irodalom” milyen szerepet játszott; arról viszont kevesebbet, hogy mit jelentett ez itt, Pécsett.

CSGY: – A „háromesztendős irodalom”-nak, amit Nemes Nagy Ágnestől idézel, itt Pécsett is megvolt a története, igaz, ez itt kissé másképp festett, mint Budapesten. Hogy ez szabadság volt-e vagy sem, azt döntsd el magad. Ehhez az időszakhoz tartozik, hogy részben a kommunista párt kezdeményezésére 1945-ben, ha jól emlékszem, újra elkezdett mozgolódni a pécsi értelmiség. 1945-ben meghívtak néhányunkat a kommunista párt megyei bizottságára, ami akkor az egykori vitézi székházban, a Rákóczi úton egy kis tornyos házban volt. A társaság már magában véve is valamiféle csoda volt. Mert ott megjelentek olyan figurák, akiknek csak a szándékuk volt irodalmi, de tehetségük egyáltalán nem. Főként ezek óriási lendülettel akarták, hogy legyen Pécsett valamilyen íróegylet. Akkor mi ennek a pártbizottsági unszolásnak a hatására összeültünk, és először csak egy nagyon laza csoportot alakítottunk. Ez volt az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete. Ehhez hasonló az én tudomásom szerint az országban sehol másutt nem volt. Az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete elnevezés is mutatja, hogy ennek a szervezetnek három csoportja volt; a tudósok csoportját Bálint Péter kutató orvos vezette, a képzőművészekét Martyn Ferenc, az írókét pedig én. Főtitkárunk Lissák Kálmán biológus, egyetemi tanár volt. Az írók esetében meglehetősen groteszkül jártunk el, mert tagokat úgy is toboroztunk, hogy az újságban közzétettük: aki írónak érzi magát, annak köztünk a helye. Ez példátlanul liberális és vakmerő módszer volt. Az lett az eredménye, hogy felhívásunkra jött mindenki, akinek valaha is toll volt a kezében. Talán mondanom sem kell, hogy a biztatásra roppant sokan vélték magukat írónak. Azt hiszem, azt sem kell mondanom, hogy még a fele sem volt az. Mindenesetre a szervezetnek ez a tagozata megszületett, és a működése ehhez az időszakhoz köthető. Egy szabad 87társulásra gondolj, amely tulajdonképpen nem azért volt jó, mert nagyszerű remekműveket hozott létre, hanem azért, mert itt a tehetségesek is láthatták egymást. Ebben mindenki részt vehetett, aki akart. Hetente rendszeresen találkoztunk, és én rettentő sokat kínlódtam. Roppant változatos társaság gyűlt egybe. Volt ott egyetemi tanár, tehetséges, jó egyetemi tanár, és volt vasúti fékező, mert az írt néhány rossz verset. Igazolványt is kaptunk. Ez addig működött, amíg a Batsányi Társaság meg nem alakult. De ebben a szedett-vedett társaságban például Várkonyi Nándor nem volt benne. Én voltam az áldozat mindig, mert engem hol erre ráncigáltak, hol arra. Azért mondtam én egy alkalommal, hogy én itt, Pécs városában legalább ötször-hatszor elölről kezdtem mindent.

CSI: – 1946 végén például a képzőművészek kiállítást rendeztek az itt élő festők, grafikusok munkáiból, és erről Hamvas Béla írt egy rövid méltatást a Sorsunkba. Másutt már elmondtad, hogy vele éppen e kiállítás kapcsán ismerkedtél meg.

CSGY: – Igen, én ekkor, éppen ennek a szervezetnek a jóvoltából kötöttem Hamvassal barátságot. Nálunk később ő többször is megfordult. Nagyon jó kapcsolatai voltak Várkonyi Nándorral és Martyn Ferenccel is.

CSI: – Az említett Hamvas-írásból az is kiderül, hogy Pécset tulajdonképpen megkímélte a háború. A felszabadulás Pécsnek nem azt jelentette, amit a többi városnak.

CSGY: – Ez így van. Itt nem volt bombázás, itt a frontok nem rendezkedtek be hosszas állóháborúra. Pécs ilyen értelemben valóban sértetlen maradt. Elterjedt az a legenda, hogy amikor a felszabadító seregek jöttek a város felé, dél felől, a harkányi út felől, ahonnan nézve Pécs tulajdonképpen egy teknőben fekszik, és a várost szinte teljesen be lehet látni, a hadsereg parancsnoka, egy szovjet tábornok állítólag azt mondta: „Milyen szép ez a város. Kár volna lövetni.” Nem tudom, hogy mi igaz ebből. Azt hiszem, inkább az volt az oka annak, hogy nem lőttek, hogy Pécsett nem nagyon voltak ellenálló német csapatok. A háborúnak itt így aztán 44 novemberében vége lett. Persze ugyanakkor sok minden megváltozott.

Én ekkor jól ismertem már a tehetséges írókat is, de az említett szervezetbe egy sereg ember odajött, akikről fogalmam sem volt, hogy kicsodák, ott ismertem meg őket. Volt egy Szigeti Pál nevű valaki, aki később a Honvéd Művészegyüttesnek lett művészeti vezetője, és azt ide sodorta az élet. Szavalt, nagyon tehetségesen, és szerette is az irodalmat. Párttag volt, és az alakuló összejövetelen szervezőként működött.

Ott, ahol most legjobb tudomásom szerint a zsidó szeretetház van, 88ott jöttünk össze, mégpedig minden héten egyszer. Most nem tudom megmondani, hogy melyik nap, de következetesen, azt hiszem, pénteken. És hát ezek az emberek is jöttek.

Mivel itt anekdotákat vársz, el tudok már a kezdeti időkről mondani egynéhányat. Az volt a program, hogy mindenki fölolvasta a legújabb alkotását. Elsősorban a dilettánsok szerettek felolvasni. Egyikük saját magát úgy hívta, hogy vőfélyköltő. Az akkori szokások szerint járta a környékbeli falvakat, és a lakodalmakon a maga gyártotta rigmusokat szavalta. Neki volt egy verse, aminek két sora így szólt: „Egy szép tavaszi reggelen, / sétáltam künn a tengeren”. Már nem is tudom, melyikünk, Galsai volt-e vagy én, mindenesetre mondtuk neki, mikor a véleményünket kérdezte, hogy azért kicsit furcsa, hogy a tengeren sétál ő. Azt felelte, hogy biztosan azért furcsálljuk, mert nem tudjuk elképzelni. Ezt el kell képzelni, csakis úgy lehet megérteni. Megmagyarázta nekünk, persze, elfogadtuk.

Ebben az egész társaságban és az összejövetelekben a kényes pont Galsai Pongrác volt. Abban az évben érettségizett, és mindjárt eljött közénk, nyáron. Ő az ilyen dolgokat nem bírta ki nevetés, sőt röhögés nélkül. Szinte fulladozott, amikor ilyeneket hallott. A tucatdélutánokon rengeteg humoros dolog esett. Egy Kő Kálmán nevű „író” képviselte a merev, pártos és az ő véleménye szerinti igazi irodalmat. Hogyha valaki egy kicsit is humorizálni próbált, akkor ő keményen rászólt az illetőre, és rendre utasította. Megtörtént egyszer, hogy valami ilyen elszólás miatt Galsai elkezdett nevetni, és úgy nevetett, hogy nem bírt megállni, és Kő Kálmán sztentori hangon rákiabált: „Öcsi, mars ki!” Nekem igazságot kellett tennem kettejük között, hogy Galsai marsoljon ki vagy ne. Szigorú hangon megmagyaráztam nekik, hogy itt nem lehet így beszélni. De úgy se lehet viselkedni, mint Galsai. Mind a kettő fegyelmezze magát, ha itt ül. Ennek Galsai részéről az volt a következménye, hogy legközelebb egy nagy újsággal jött, és azt maga elé tartotta, ha rájött a röhögés. Az újság elég gyakran reszketett.

Megjelent közöttünk például egy vasúti ember, nem tudom, hogy mi volt a becsületes foglalkozása, egy munkás, mozdonyösszekapcsoló vagy mi lehetett. Ez felolvasott egy verset. Rím nélkül csinálta meg a verset, egyébként is teljesen szétszaladt a szöveg, ami úgy, rím nélkül még mulatságosabban hatott. Mondtuk neki finoman, hogy rímet is jó volna beletenni ide-oda. Nagy lelkesen hálálkodott: „Köszönöm, kortársak, ezt még nekem eddig senki sem mondta. Én most sokat tanultam.” Kortársnak neveztük egymást, mert nehezen lehetett eldönteni, hogy kije is vagyunk a másiknak. Ez az elnevezés később is megmaradt. Volt köztünk párttag, volt pártonkívüli, volt olyan is, aki va89lósággal dicsekedett avval, hogy ő a kaszás-keresztesek pártjában működött. Ez valamilyen paraszt-nyilaskeresztes párt volt. Szóval még maradt a 45-ös ideológiai zűrzavarból jó nagy adag itt Pécsett is, ahol pedig viszonylag rövid ideig tartott a Szálasi-korszak. 44 március 19-én vonultak be a németek, október 15-én volt a hatalomátvétel. Pécsett viszont már néhány hét múlva itt voltak az oroszok, megalakult az új kormány. Mindenesetre ez a dilettáns társaság állandóan sürgette, hogy csináljunk egy irodalmi felolvasódélutánt a számukra.

Ennek a háznak, ahol székeltünk, volt egy nagyobb terme. Elhatároztuk, hogy ebben a teremben külön csinálunk egy műsort az ordítóan dilettánsok számára. Ezen szerepelt Kő Kálmán, aki az egyik legvonalasabb figurája volt az akkori irodalomnak; szerepelt egy Toszenberger Béla nevű ember, aki magát később Tárja Bélára magyarosította. Szerepelt egy Tillai Ernő nevű fiatalember. Ő kivétel volt: nem volt tehetségtelen, csak egészen fiatal és kezdő. Egyébként azonos azzal a Tillai Ernővel, aki most mint építész és fotós ténykedik. Szerepelt a vőfélyköltő, akit említettem már, és akiről az él bennem, hogy nem vetette le a télikabátját sem, noha fűtöttek, mert valamikor késő ősszel vagy télen tartottuk ezt a felolvasó-ülést. És egy olyan kabát volt rajta, amit városi bundának neveztek. A nyaka fekete bársony volt, a kabát többi része fekete posztó. Szerepelt aztán valaki, aki Amerikából jött vissza még előbb, és nekem adott egy kötetet, amit Amerikában adott ki a saját költségén. Ennek a kötetnek az volt a címe, hogy Vérpiros rózsák avagy próféta versek. Roppant dilettáns volt. Aztán egy Boros nevű prózaíró, aki pedig nagyon érdekes ember volt abból a szempontból, hogy mintha semmit nem vett volna komolyan. Makóról, az oroszok elől menekült erre. Olyan novellákat írt, amelyek meghökkentették az embert. Például hogy egy ikerpár az anyaméhben hogyan gyilkolja meg egymást. Erről szólt az egész novella, és ezt valamilyen freudi alapra helyezte; amelyikük életben maradt, egész életében lelkifurdalást érzett a gyilkosság miatt. Ő aforizmákkal is föllépett sokszor. Elöl volt két foga, és több semmi. Mindig boldogan mosolygott. Aztán volt egy Délceg-Diczig Hugó Lajos. Ennek tulajdonképpen Diczig Hugó volt a neve, a színháznál valami súgóféle volt, és magyarosított Délceg Lajosra. Egyáltalán nem volt délceg, mert meglehetősen nyiszlett kis ember volt; ő szintén novellákat írt. Ezek ott ültek az asztal mellett, és én ott ültem velük, középen, mint elnök.

Már előre szóltam barátaimnak, hogy itt kabaré lesz. El is jöttek, és az első sorba odaültek, végig, Takács Jenő, a felesége, Martyn Ferenc és még mások, akik akkor a komoly társasághoz tartoztak. Elkezdődött a fölolvasó-ülés, nem tudom, milyen sorrendben álltak fel egymás után; dehát 90az érdekességekből egynéhányat. Toszenberger-Tárja Béla valamilyen indíttatásból szögedi tájszólásban írt egy novellát. Így aztán mindent ő-zött. A címe az volt a novellának, hogy Egy pöngő, ami volt is mög nincs is. Az egész novella így volt megírva. A vőfélyköltő kisütött hajjal állt fel. Megkérdeztük tőle, hogy mivel csinálta. Kiderült, hogy sütővassal, ami régen divatban volt, ezzel sütötte ki a haját otthon. Ő egy szomorú verset olvasott egy kisleányról, aki meghalt. Ilyen rész is volt benne: „És te meghaltál, te szölke kisleány”. És ezt így mondta, hogy „szölke”. Kicsit kackiásan, mintha megint lakodalomban lenne.

A teteje mindennek Kő Kálmán volt, aki írt egy színdarabot. Ez egy mérnökről szólt. A cselekmény szerint a mérnökkel a németek akartak építtetni egy utat, de ő hősiesen elszabotálta, és emiatt bíróság elé került. A darab még a Horthy-világban játszódott. A mérnök neve a darab szerint az volt, hogy Harsányi. Arra pontosan emlékszem, és a darab nagy része, vagy talán az egész a bíróság előtt játszódott, egyetlen nagy jelenet volt, ahogy a bíró kihallgatja ezt a Harsányit. Kő Kálmán, akárcsak a többi szereplő, fölolvasás közben állt, s mert a kéziratot otthagyta az asztalon, le kellett hajolnia, hogy olvasni tudja. Rákönyökölt az asztalra, és így olvasta: „Bíró”, akkor a szerep szerint valamit mondott a bíró. „Harsányi”, és felelt más hangon a mérnök. Megint „Bíró”, megint „Harsányi”, így, sokáig. Egyszer csak látjuk, hogy elhallgat, megmered, és néz az ajtó felé. Az ajtó elöl, a terem végén volt, éppen az ellenkező oldalon, mint a mi hosszú asztalunk, ami mellett ültünk. Akkor váratlanul elkezd Kő Kálmán ordítani, színdarabon kívül: „Elvtárs, tessék, jöjjön előre, itt most már nincs különbség ember és ember között. Magának épp olyan joga van itt elöl ülni, mint bárki másnak.” Először nem is értettük, hogy ez most micsoda. Az a szerencsétlen meg, aki már úgyis meg volt riadva attól, hogy a fölolvasást megzavarta, óvatosan előrejött és leült. Kő Kálmán meg, mintha a világon semmi sem történt volna, visszakönyökölt az asztalra, és olvasta tovább, „Bíró”, „Harsányi”, „Bíró” és a többi.

Ezt alig lehetett komolyan kibírni. Mondtam, hogy az első sorban azok ültek, akik eleve a hecc kedvéért jöttek. Egyikőjük, Takács Jenő felesége nagyon szeretett nevetni. És amikor a közjáték befejeződött, azonnal kitört a nevetés belőle s a többiekből is. Én éppen szemben ültem velük, hát én is nagyon nehezen bírtam megállni, hogy ne nevessek. Ledobáltam a földre valamilyen tollat vagy micsodát, hogy lenyúlhassak érte, és ott lent, az asztal alatt legalább kinevethessem magamat. Hát így zajlott le az ünnepélyes felolvasóest.

Ekkoriban Kő Kálmán a színműírás mellett azzal is foglalkozott, hogy szervezett afféle emlékkönyvszerűségeket. Ezek meg is jelentek, 91most is meg lehet találni őket. A régi világban gyakran adtak ki ilyeneket. Az első könyve Vezetők címmel jelent meg. Minket megbízott, hogy mindenféle vezető emberekkel csináljunk kis riportokat, interjúkat. Ezeket ő kinyomatta. A terjesztést egy nagyon kegyetlen ötlettel oldotta meg. Akkor még a svábok nem voltak kitelepítve, ő pedig szerzett vagány ügynököket, akik a kitelepítendő svábokhoz mentek el. Azoknak elmondták, hogy itt van egy könyv, amit ajánlanak, rendeljék meg. Szegények, ijedtükben mindent megrendeltek. Mire aztán a könyv megjelent, a megrendelők nagy részét kitelepítették, a könyv megmaradt Kő Kálmánnak, de már ki volt fizetve. Ez még az infláció idején történt. Kő Kálmán volt olyan ravasz, hogy az emberei nem fogadtak el pénzt a kitelepítendő sváboktól, hanem természetben kellett kérniük a könyv árát. Ha az ember találkozott egy-egy ügynökével, akkor azt arról lehetett megismerni, hogy nem aktatáskával jött és hozta a papírokat, hanem volt például egy hátizsákja. Abból kilátszott egy demizson, vagy egy kacsának, libának a feje; a másik kezében tartott egy kosarat, abban is mindenféle, amit összeszedett. Így jelentek meg Kő Kálmánnál. Aki élt akkor, tudja, hogy az emberek mindenüket eladták egy-egy kiló lisztért. Pestiek jöttek le Pécsre, és innen mentek tovább, faluról falura jártak élelemért. A tiszti klubban van egy félemeleti helyiség. Az volt Kő Kálmán hivatala. Az előtérben mindig legalább öt-hat zsák liszt volt. Ezeket ő így szerezte. Aztán minden más élelmiszert, amit el lehet képzelni: füstölt ez, füstölt az, kolbászok, szafaládék, stifolderek, ami itt a baranyai svábok közt divatban volt. Szóval Kő Kálmán valósággal dúskált a javakban, amikor mások eladták a kabátjukat is, hogy ehessenek.

Az ügynöki megbeszélés sem úgy zajlott le, mint rendes állapotok között, hogy „Én elmentem ide, és eladtam ezt vagy azt”. Hanem Kő Kálmán mászkált fel-alá a szobájában, körben, a székeken ültek az ügynökök. Ha valaki valami rendellenességet csinált, Kő Kálmán felordított: „Nem sokáig jársz te szabadon, szólok Laki Pistának, és holnap te már ülsz”. Az ügynökök meg voltak szeppenve valamennyien, mindegyiknek volt valami vaj a füle mögött. Kő Kálmánnak Laki valóban jó ismerőse volt. Jugoszláviából került ide, magyar emigráns, munkásember. Nagyon derék, nagytermetű és igaz ember volt, a megye rendőrkapitánya. Így zajlott le egy ilyen ügynöki elszámolás, és ettől a fenyegetéstől rendben is mentek a dolgok. Mindenesetre mikor megcsinálta a másik könyvet is, az Újjáépítő magyarokat, azt átvette valamelyik pesti kiadó. Úgy emlékszem, hogy Tildy Zoltán írt hozzá bevezetőt, és sokkal többen szerepeltek benne, mint az előzőben, nemcsak pécsiek.

Mi Kő Kálmánnal azért jártunk jól, mert például egy alkalommal 92mentünk az utcán Galsaival, ő jött velünk szembe, megállt, megkérdezte: „Van pénzetek?” Mondtuk, nincs, erre benyúlt a zsebébe, egy nagy csomó pénz közül kirántott két húszast, ami akkor szép pénznek számított. „Menjetek, igyátok meg az egészségemre”, mondta, és ment tovább. Nagyon sok pénzt beszedett. Aztán voltak olyanok, akik nem tudtak természetben fizetni. Például a jelenlegi Városi Könyvtár fiókjánál volt egy nagy fakereskedő, Griffaton nevű. Akkor még nem volt ilyen szépre restaurálva a ház, de mindenesetre ott lakott ez a Griffaton. Kő Kálmán odatelefonált Griffatonnak, hogy „Megy az emberem, viszi ezt és ezt a könyvet, azt meg fogja maga vásárolni, és visszaküld ennyi-meg-ennyi pénzt”. És akkor egy ügynök ment, s a szerencsétlen Griffaton fizetett. Akkor már olyan szelek fújtak, hogy az önálló iparosok, pláne az ilyen nagyobbak hamarosan elvesztik az iparengedélyüket.

Kő Kálmán az előbb említett színdarabját, a Harsányi Bélásat elő akarta adatni a Pécsi Színházzal. De a színház érthető okokból vonakodott. Székely György volt itt akkor az igazgató, aki nagyon intelligens ember volt, később a Színháztudományi Intézetnek lett a helyettes igazgatója Hont Ferenc mögött. Volt itt egy másik színtársulat is, amelyiknek nem volt munkája az első hónapokban. Azok adták elő a remekművet. Kő Kálmán később is írt még színdarabokat. Bevallhatom, az életem egyik legnagyobb tévedése az volt, mikor egyszer írt egy színdarabot, A fejedelem és a hét bölcs, valami ilyen címmel. Ez egy csodálatosan dilettáns mű volt. Nekem elhozta, hogy olvassam el. És én akkor nem a humorérzékemet szedtem elő, hanem az ízlésemet. Volt benne egy jelenet, amiben, Az ember tragédiájának silány utánzataként, sorban jönnek elő a szereplők, mondanak egy-egy rigmust, és utána beleugranak a sírgödörbe. Itt pedig jöttek párok, férfi és nő, egymás kezét fogták, és elmondtak két sort: „Mi most élünk, és jól élünk, / mert Rákosi a vezérünk…!”, ilyeneket. Ott követtem el a hibát, hogy én akkor azt mondtam neki, hogy „Ezt hagyd ki, mert ez már abszurdum”. Először gyalázott engem, de utána hallgatott rám, és kihagyta. Ezzel örökre elveszett a magyar irodalom számára ez a csodálatos dolog. Ő akkor ezt is elő akarta adatni a színházzal. Azt hiszem, nem rajta múlt, hogy nem lett belőle semmi.

Később arra gondoltunk, hogy ha itt egyszer már úgyis volt egy Janus Pannonius Társaság, illendőbb lenne valamiféle komolyabb irodalmi társaságot alakítani. Olyan időket éltünk, hogy elmélkednünk kellett azon, hogy ki volt olyan, aki pécsi vagy Pécs környéki, vagy legalább dunántúli, és egy kicsit forradalmárnak számít. Janus Pannonius a reverendájával és a többi kellékkel együtt akkor már aligha felelt volna meg. Az is igaz, hogy a helyi kulturális élet akkori irányítói 93 (itt elsősorban a párt kulturális vezetőire gondolok) valószínűleg nem is tudták, hogy Janus Pannonius létezett-e egyáltalán. De ha tudták volna, és ha azt is tudták volna, hogy pap volt, nyilván nem engedélyezték volna a társaság megalakítását. Hosszas elmélkedés után rájöttünk, hogy hozzánk legközelebb Batsányi van, és ezért 1946-ban megalakítottuk a Batsányi János Irodalmi Társaságot.

CSI: – Tapolca miatt?

CSGY: – Tapolca miatt, mert nem volt közelebb forradalmár. Mit tehettünk? Mikor a Batsányi Társaság megalakult, akkor mi, tudván, hogy milyen itt a közhangulat, Toszenberger Bélát választottuk meg a társaság titkárának, az elnök pedig Angyal Endre lett. Ő akkoriban itt Pécsett a Széchenyi Gimnáziumban volt tanár. Fiatal ember volt még, velem egykorú, mi 46-ban, 47-ben harminc évesek voltunk.

Úgy emlékszem, az alakuló ülésen ott volt Illyés Gyula is, aki éppen itt járt Pécs városában, és ott lakott, ahol Kodolányi János is, Kanyar József félig bebútorozott lakásában.

CSI: – Azelőtt ismerted Illyést?

CSGY: – Illyést ismertem már, tudniillik 46-ban volt egy művészeti hét, amire Illyés Gyula is hivatalos volt. Rajta kívül eljött Keresztury Dezső is, aki akkor miniszter volt, Berda József, Kassák Lajos, Borsos Miklós, aztán még néhányan, Weöres Sanyi, és páran az itteniek közül, mint például Várkonyi Nándor. Ez a társaság tulajdonképpen Szekszárdról jött át, mert Szekszárdon valamilyen Babits-ünnepséget tartottak. Én ott találkoztam Illyés Gyulával először, úgyhogy amikor 94idejött, már ismertem. De még az is előfordulhat, hogy már korábban is találkoztunk, de azt hiszem, ez a biztos, amire most emlékszem. Annak a szekszárdi ünnepségnek egy nagyon hatásos emléke egyébként megmaradt bennem. Mégpedig az, hogy Ascher Oszkár elmondta az egész Jónás könyvét. Még mindig hallom kicsit fátyolos hangját. Csodálatos volt, ahogy elmondta a Jónást. Emlékezetem szerint ott volt Babits Mihály özvegye is. Onnan az egész társaság, mivel itt volt ez a művészeti hét, átjött Pécsre.

Egy-két évvel későbbről pedig arra emlékszem, hogy Illyés egyszer a Parasztpárt képviseletében Kodállyal idejött egy választási gyűlésre. Kodály akkor nem beszélt, szótlanul ült az asztalnál, csak Illyés Gyula tartott beszédet. Ott történt az az eset, ami bennem szintén mély nyomot hagyott. Akkoriban folyt a második trianoni tárgyalás. Valamelyik pártember azt mondta, mindegy, hol húzzák meg a határt, hiszen a határok úgyis spiritualizálódni fognak. Ebbe Illyés meglehetősen dühösen beleszólt, hogy akkor spiritualizálódjanak inkább Nagyváradon túl, és ne Nagyváradon innen. Az a legény, aki ezt mondta, ezt a spiritualizálódást, szegény, megtévedt volt. Papi gimnáziumba járt, ott is érettségizett. Engem is próbált beszervezni a pártba, mondván, hogy ha mi bemegyünk, mi irányítjuk majd, hogy merre menjen a párt. Mondtam neki az ilyenkor szokásos példabeszédemet. „Ha te felszállsz egy óceánjáróra, ami Amerikába indul, és elmész az elejére, utána pedig kedved támad visszafele menni, akkor hiába fordulsz a tatja felé, mert az óceánjáró téged arra visz, amerre ő akar”. Úgyhogy én véletlenül se léptem be, de végül mégis belekerültem akaratom ellenére. De ez már 48 nyarán történt, későbbre tartozik…

CSI: – Ne ugorjunk még akkorát. Mi történt a háború után a Sorsunkkal?

CSGY: – A Sorsunk a legelső időben egy darabig szünetelt. Én, mivel nálam volt még jónéhány kézirat, olyanok, amelyek a háború miatt már nem jelenhettek meg ott, elhatároztam, hogy kezdek valamit velük. Még azt is hozzá kell tennem, hogy élt itt egy egyetemi tanár, Entz Béla anatómus. Nagy művészetbarát volt, igen-igen szimpatikus ember. Neki valahonnan maradt néhány mázsa papírja. Olyan papír, amit nyomtatásra lehetett használni. Mi elkértük tőle, és akkor indítottunk néhány barátommal, akik akkor Pécsett voltak – András Endrével, Csányi Lászlóval, Kopányi Gyurkával – egy folyóiratot. Az volt a címe, hogy Ív. Ebbe a folyóiratba a meglévő kéziratokból beletettem sok mindent. Még azt a csúnyaságot is elkövettem, hogy Morvay Gyula egyik novelláját megzanzásítottam. Morvay Gyula most is itt él Pécsett. Én kezdetben szerettem is az írásait, van neki néhány megjelent 95könyve. Kicsit megszállott volt. Egyszer például kéziratot küldött valamelyik kiadónak; a kiadó kifogásolta, hogy a „pecsenye” szót használja, ami állítólag szláv eredetű szó. Azzal küldték vissza neki a kéziratát, hogy egy magyar szövegben ilyen szavak nem szerepelhetnek. Mikor visszakapta, begurult ezen, eltépte és eldobta végleg azzal, hogy neki senki ne magyarázzon… Ezt ő maga mondta el nekem. Egyébként Csallóközbe való volt, és nagyon szépen beszélt magyarul. Hát neki volt itt egy kézirata. Gyalázatos dolog volt, tudom, de Morvay Gyula nem szólt ellene: én zanzásítottam az elbeszélését, mert nem volt elég helyünk, neki pedig voltak olyan szövegrészei, amiket ha az ember kihagyott, akkor sem sérült a mű lényegesen, hogy finoman mondjam. Le kellett kicsit rövidíteni, mert az egész folyóirat egy vékony füzetke volt. Így viszont maradt hely mások írásaira. Az első számban benne volt Weöres Sándor Liba pékje és Kulcsok című sorozata, Martyn Ferencnek egy, a görög filozófiai párbeszédekre emlékeztető beszélgetése a művészetről. Ő ugyan nem szeretett írni, de hogyha írt, akkor igen szépen írt. Szerepelt az Ívben Szabó Dezső és Várkonyi Nándor, aztán versek az ifjabbaktól. Nekem is volt benne versem. Illyés Gyulának az a kis kötete, amit nem is nagyon ismertek akkoriban az emberek, az Egy év 1945-ben jelent meg. Abból egy példányt nekem személyesen Illyés adott. Nem írt bele ugyan dedikációt. Ahogy mondtam, Kanyaréknál lakott, hozzánk nagyon közel. Együtt mentünk haza, és mikor elváltunk, kezembe nyomta ezt a kis kötetet. Erről Bárdosi Németh János írt kritikát az Ívben.

CSI: – Csányi László, aki meg azóta főképp értekező prózát ír, itt verssel szerepel.

CSGY: – Igen, itt minden megfordult egy kicsit.

CSI: – Ahogy így végignézünk a szerzők névsorán, szembetűnő, hogy mindenki pécsi, vagy innen a környékről való. Egy név ugrik ki, bár Pécshez ő is (legalább az életrajz szintjén) szorosan kötődik: Kodály Zoltáné.

CSGY: – Igen, volt benne egy nagyon fontos írás is, Kodály Zoltán cikke a zenei nevelésről. A háború után néhány hónapig Kodály Zoltán is itt élt Pécsett, méghozzá fönt a Magaslati úton, egy Kabdebó nevű orvostábornoknak a villájában (ugyanaz a név, mint Lóránté, de nincs köze hozzá). Egy alkalommal a módszeréről tartott itt a városban egy előadást, aminek elkértem a kéziratát. Ezt közöltem az Ívben, ami olyan nevezetessé tette a lapot, hogy Demény János zenetörténész egyszer, évtizedekkel később emiatt a cikk miatt keresett meg engem, mert csak nálam talált egy példányt a folyóiratból, és a munkájához Kodály cikkére szüksége volt.

96

CSI: – Kodályt a háború előtt ismerted?

CSGY: – Nem, vele először 1945-ben találkoztam, amikor idejött Pécsre valamilyen választási gyűlésre, és a polgármester külön is fogadta. Akkoriban a nejem a polgármester egyik titkárnője volt, én meg Boros István főispánnak voltam a titkára. Egyszer csak jött át a nejem kétségbeesve, mert a két hivatal szomszédságban volt, hogy hív a polgármester, azonnal menjek át. Kiderült, hogy egyszerűen annyi történt, hogy a polgármester egy nagyon szimpatikus, de hát eléggé tájékozatlan ember volt a művészetekben, és nem tudtak mit kezdeni egymással. Kodály nem volt bőbeszédű ember, és csak nézték egymást. Ültek egymással szemben hallgatagon. Nekem a nejem már megsúgta, mi a baj. Mikor bementem, azonnal elkezdtem beszélni valamiről, nem is tudom már, miről. Én törtem meg a hallgatásukat. Ez volt az első személyes találkozásom vele. Úgyhogy az ő cikke teszi az Ívet nevezetessé, meg az, hogy Weöres Sándor, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor és Szabó Dezső szerepelnek benne. A „folyóirat” szó persze túlzás, mert annak ellenére, hogy úgy hirdettük, évente megjelenik négyszer, mindjárt az első szám után meg is szűnt. A papír elfogyott, és nem is tudtunk újabbat szerezni. A másik oka a megszűnésnek az volt, hogy akkor már újra lábadozni kezdett a Sorsunk. Az Ívet abban a reményben indítottuk meg, hogy aztán lehet folytatni majd. De jött az infláció, az mindent elsodort, ezt is. Milliárd forintokban számoltunk. Éppen a múltkor találtam meg azt a könyvtári takarékbetétkönyvet, amire ráírták mindig, hogy naponként mennyit emelkedik a betét összege. Ugyanis mindennap jelentősen emelkedett a bentlévő pénz, de az értéke egyre kisebb lett. Hiába tettük be a takarékba, ha kaptunk pénzt könyvtári célra, a végén az egész odaveszett. Az Ívnek a második száma már nem tudott megjelenni, mert elsodorta az infláció. Így egyetlen száma van, ma már ritkaság, és én büszke is vagyok rá. A nevét egyébként én adtam. Azért lett ez a neve, mert kis terjedelemben jelent meg. Úgy fogtam fel, hogy ez szinte alig egy ívnyi anyag. A valóságban harminckét oldal lett az egész, ami két ív.

CSI: – Akkor az évszám szerint sem, és amit elmondtál, amiatt sem igaz az a legenda, hogy azért lett Ív a neve, mert hogy a Mészöly Miklós Vadvizek című novelláskötete után megmaradt papírra készült volna.

CSGY: – Nem, nem, ez nem igaz, ez az Entz Béla papírja volt. Mészöly Mikinek ebben nem is volt, nem is nagyon lehetett még írása; fordítva azonban kissé igaz ez a papír…

CSI: – A Mészöllyel való barátságod kezdete ugyanerre az időszakra, a „háromesztendős irodalom” idejére tehető. Ha az ember ismeri 97az életrajzotokat, néhány párhuzamosságra könnyen felfigyel. Az egyik ilyen párhuzamosság az, hogy mindketten joghallgatók, végzett jogászok voltatok…

CSGY: – Igen, bár jogászként nem sok közünk volt egymáshoz, ő nem itt a pécsi egyetemen végzett, nem is abban az időben, mint én. És azt a rövid kis önéletrajzi szövegét biztosan ismered, amiben arról beszél, hogy sohasem vette hasznát jogi tudásának, szemben velem, aki egy ideig a pécsi városházán dolgoztam.

Pontosan nem tudom neked megmondani, mikor találkoztunk először. Arra sem emlékszem már, hogy ez Pécsett esett-e meg vagy valahol másutt. Komolyabb megismerkedésünk viszont előttem van, ez valamivel később történt, Szekszárdon. Akkoriban még együtt volt a múzeumok és a könyvtárak központi igazgatósága. Ez Szekszárdon rendezett egy többnapos összejövetelt. Ott ismertem meg például Tolnai Gábort is, aki akkor valamilyen nacsalnyika volt az igazgatóságnak. Pécsről Bajcsa András, a műfordító volt még ott, meg talán mások is. Az igazgatóságnak hosszú és titokzatos neve volt. Egybegyűltek az egész országból a könyvtárosok és muzeológusok, napközben nyilván szakmai dolgokról beszélgettek, esténként pedig arról, amiért az effélékre valóban érdemes elmenni. Én könyvtárosként kerültem oda, Mészöly Miki valószínűleg privát alapon. Esténként Szilágyi Dezsővel együtt jöttek oda. Szilágyi szekszárdi volt szintén, később a pesti Bábszínháznak az igazgatója lett. Akkor még a szekszárdi múzeumnál dolgozott. Ő állt Miki mellé, amikor nem publikálhatott. Miki néhány évig dramaturg volt a Bábszínháznál. Tudod jól, hogy a magyar irodalom javának nagy része az ötvenes évek első felében a gyermekirodalomba menekült. Miklós is ott talált magának megélhetést. Szekszárdon beszéltünk először hosszabban egymással, itt kerültünk közelebb egymáshoz.

Miklós egyébként rendkívül megnyerő külsejű, szép férfi volt, magas termettel, daliás tartással; haja akkor még fekete volt, a szemei kékek, érdeklődők és figyelmesek. Sugárzott belőle valami, amit én csak később értettem meg. Ritkaság ez, de az ő esetében tényleg így volt – ez az ember pontosan olyan volt, mint a prózája. A művek, amiket írt, nemcsak tudásából, jelleméből és egyéniségéből, de külső megjelenéséből, tartásából is következtek. Lehet egyébként, hogy ő már ez előtt a szekszárdi találkozás előtt küldött a Sorsunk részére valamit, és onnan ismertem én. De ha nem küldött is, az mindenesetre biztos, hogy 48-ban a mi Batsányi Társaságunk adta ki az ő első, Vadvizek című novelláskötetét. Mészöly Miki tulajdonképpen ezzel a kötettel kapcsolódott be az irodalmi életbe. Igaz, már nem a legjobbkor, mert az az év 98tényleg az utolsó volt ebben a „háromesztendős irodalomban”. 48-ban a Sorsunk is megszűnt, nemcsak átmenetileg, hanem véglegesen.

Egyébként éppen a múltkor találtam meg egy kis gépelt előfizetési szöveget, ami úgy szól, hogy „Mészöly Miklósnak a Vadvizek c. kötetét megrendelem”. A papír-ügy, amit az előbb említettél, így igaz: megalakítottuk a Műhely Kiadót, aminek az igazgatója Csányi Laci lett, és az utolsó időkben ami az Entz-féle papírból maradt, azt ezeknek a könyveknek a kiadására adtuk át. Ebben a sorozatban jelent meg többek között Kopányi Gyurka egy kötete, András Endre első és egyben utolsó kötete, megjelent egy Batsányi-válogatás, nekem egy kötetem, a Szabadulás című, Mészöly Mikitől pedig a Vadvizek. Az akkori szokások szerint a szerző kapta meg a példányokat a saját rendelkezésére, és azoknak, akik előfizettek a jegyzéken, maga a szerző küldött egy-egy kötetet.

45 nyarán aztán folytatódott a Sorsunk. Összevont számmal jelentünk meg újra, egyrészt a régebbről maradt kéziratokból állítottuk össze, másrészt meg azokból, amiket az itt újra írni kezdő emberektől kértünk. A Sorsunkat főként Csuka Zoltán segítségével támasztottuk fel. Ő Jugoszláviában élt hosszú ideig, de tulajdonképpen Pécsről került oda…

CSI: – Aztán ő is Pestre ment.

CSGY: – Igen, elment Pécsről, de nem Pesten lakott, hanem Érden. Nagyon élelmes ember volt. A száraz földből is kiszedte a vizet, ha akarta. Később, mikor Érdre költözött, ott például szervezett egy nemzetiségi könyvtárat, elsősorban délszláv anyagból. Az a könyvtár most is megvan, most is működik. Nem volt kiemelkedő költő, de roppant ügyes ember volt, és igényes próza-műfordító délszláv nyelvekből. Ő a vállára vette gondjainkat. Jó pénzügyi kapcsolatai voltak, zseniális pénzszerző volt. Akárhová bement, pénz nélkül onnan nem jött ki. Amikor ismét megindultunk, 1945 nyarán, azzal a bizonyos kettős számmal, ahhoz is ő szerezte a pénzt. Ő élvezte az itteni pártszervezet abszolút bizalmát, hiszen őt bízták meg a háború után a kommunista párt pécsi napilapjának a szerkesztésével. Később, mikor már nem ő volt a szerkesztő, ráért jobban mozogni, és nem nyugodott bele, hogy a Sorsunk nem mehet tovább. Elkezdett mozgolódni, és igen-igen jó tárgyalóképessége, modora, stílusa volt, és azt hiszem, fantáziája is. Én azt nem tudom, hogyan csinálta, de el-elutazott Pestre, időnként megjelent, összehívott minket, és beszámolt róla, hogy ez a minisztérium ennyit adott, amaz annyit. Rövid idő alatt összeszedte a pénzt, ami kellett az újrainduláshoz. Így került rá az ő neve is a lapra, mert hát gyakorlatilag is erősen részt vett a szerkesztésben. Nagy szükségünk is volt rá, mert a mi régi embereink, noha nem történt meg még a fordulat éve, már meggyengültek pozíciójukban, és voltak olyanok is, 99akik teljesen eltűntek. A felsőház természetesen már nem létezett, Fischer Béla bácsira és az ő barátaira nem lehetett többé számítani. Nem segíthetett sem az itteni alispán, sem Esztergár. Ők már akkor mind hatalmukat vesztették. Csuka Zoltán lépett a helyükre, így tudtuk folytatni a Sorsunkat, de hozzá kell tennem, hogy gyakori megalkuvással, sok tekintetben. Nem tudom, került-e a kezedbe már kisformátumú Sorsunk? Néhány hónapig úgy jelentettük meg, papírhiány miatt. Várkonyi Nándor teljesen visszavonult, és gyakorlatilag legalábbis én lettem félig-meddig a főszerkesztő.

Pestről igen hasznos segítséget kaptunk Darázs Endrétől is. Rengeteg anyagot küldött a sajátjából, de szerzett értékes kéziratokat másoktól is. Akkor még becsületes ember volt, később elhajlott és Rákosi-párti lett. Sajnálom, hogy rendkívüli tehetségét eltékozolta.

CSI: – Azt hiszem, Galsainak volt is erről egy írása az egyik Újhold-Évkönyvben.

CSGY: – Nem olvastam. Én szerettem Darázs Endrét. Apjával viszont fura viszonyban voltunk. Ő Borsi Darázs József néven rendszeresen küldött nekünk verseket, bizony, gyakran nagyon rosszakat. Képes volt arra is, hogy más néven ugyanazokat a verseket postázza. Észrevettük a csalafintaságot, és ezeket sem közöltük. A fia, Darázs Bandi viszont kezdetben kiemelkedően szép verseket írt. Egyik versét örömömre nekem is ajánlotta. Aztán megszakadt a kapcsolatunk, nem is közöltük többet. Egyre lejjebb csúszott, végül a Balatonnál valamelyik nyaralóhelyen holtan találták egy reggel. Hosszú, magas gyerek volt, értelmes, tehetséges. Aztán egyre zavarosabb lett, egyre jobban elkeseredett, mert elhúzódtak tőle a régi barátai. Emlékszem rá, hogy az egyik írószövetségi közgyűlésen, már az ő színeváltozása után, megálltam mögötte, de nem vettem észre, mert a szünetről jöttem vissza éppen. Megálltam hátul, és egyszer csak hallom, hogy valaki azt mondja nekem: „Most már te is szégyellsz talán?!” Odanéztem, és láttam, hogy ő az. Rengeteg levelem is van tőle, mert mint ifjú ember, óriási lelkesedéssel volt a Sorsunk pesti szerkesztője.

CSI: – Említetted az előbb, hogy Várkonyi Nándor a Sorsunk újraindulása után lassan visszavonult a szerkesztéstől. Ő például itt a város életében hogyan foglalt helyet, egyáltalán, hogyan élte az életét?

CSGY: – Különös módon három ember: Várkonyi Nándor, Bárdosi Németh János és Lovász Pál teljesen kivonultak az irodalomból. Várkonyi Nándor csak könyvtároskodott ezután. Már nem sokáig, mert 1896-ban született, 56-ban ment nyugdíjba, addig végül is már rövid idő telt el. Nándorral viszont történt egy nagyon sajnálatos esemény. Ennek is van előzménye.

100

Kodolányival, ahogy ezt korábban mondtam már, ő nagyon jó viszonyban volt. Volt más ilyen nagyon közeli barátsága is. Rajnai Laci annyira hozzátapadt már akkoriban Nándorhoz, hogy minden csütörtökön meglátogatta, úgyhogy ha Nándorral akartunk beszélni, akkor előre megmondta, hogy a csütörtök Rajnai Lacié, akkor ne is menjünk hozzá, ne is keressük, nem ér rá. Ez a két barátság, Kodolányi és Rajnai Várkonyi iránt tanúsított barátsága egy ponton túl nem illett össze egymással. Valamikor a hatvanas években Rajnai Laci, aki jószemű kritikus ugyan, de nem mindig tud kompromisszumokat kötni, írt Kodolányiról egy nagyobb tanulmányt. Azon, hogy nem tudott kompromisszumokat kötni, azt értem, hogy arra például jól emlékszem, hogy egyszer egy Rába György-kötetet kapott bírálatra. Ez akkor volt, amikor az egész ország még a szocialista realizmus lázában égett. Megírta azt a bizonyos kritikát Rába Gyurkáról, és ebben volt egy mondat: „Ez dokumentálja a poesie pure-nek az igazságát”, valahogy így. Mondtam neki, hogy „most ne poesie pure-özzünk ebben a levegőben, azt a mondatot hagyd ki”. Erre semmiképpen sem volt hajlandó, a kéziratot is visszakérte. Mondom, Kodolányiról írt egy hosszabb írást, nem csak egy kisebb kritikát, hanem egy nagy tanulmányt. Ezt Nándor naiv módon elküldte Kodolányinak, kéziratban. Akkor már Kodolányi, szegény, a halálán volt, hiszen 1969-ben halt meg. Hosszú évekig súlyos beteg volt, és nagyon a szívére vette ezt. Kijelentette, hogy ő Várkonyi Nándorral többet nem beszél. Ez persze Nándornak is nagyon rosszul esett. Dehát ő Rajnaival tartotta a kapcsolatot továbbra is.

Hanem egyszer az történt, hogy Rajnai, szegény, valami ok folytán úgyszólván egyik napról a másikra teljesen megváltozott, és Nándort egy sértő levéllel kiiktatta az életéből. Nándor akkor panaszkodott is nekem, hogy nem érti, mi történt. Mutatta a levelet is. Egyszerűen nem tudta, mi történt Lacival. Olyanokat írt Rajnai Laci abban a levélben, hogy amiket csinál, az humbug, mind humbug, hogy ő ezeket csak úgy a hasára ütve írja össze. Emberileg is mélyen megsértette, és ez nagyon elkeserítette Várkonyit, mert akkoriban már tulajdonképpen Rajnai jelentette neki egyedül az irodalmi életet. Rajnairól annyit, hogy akkor ő elég rozzant állapotban volt, mint ahogy később is, a segítségre rászorult, gyakran jött az Írócsoportba, hogy az Irodalmi Alaptól kapjon havonta némi fix összeget. De Szederkényi Ervin például akarta segíteni azzal is, hogy írat vele egy-egy kritikát, munkát, elfoglaltságot ad neki. Rajnai csak nagyritkán, egyszer-egyszer írt valamit egy-egy könyvről. Egyszer én magam saját szememmel láttam, hogy Szederkényi adott neki két kötetet, nem tudom pontosan, kiknek a könyveit. Rajnai visszahozta, Szederkényi íróasztalára dobta őket ilyesféle 101szavak kíséretében: „Erről nem vagyok hajlandó egy szót sem írni”, megfogta a másik könyvet, „Erről pedig három-négy sort tudnék maximum”. Visszaadta. Ezzel Szederkényi Ervin is lemondott róla.

Jóval később megemlékezett Nándorról, nem tudom, emlékszel-e rá?

CSI: – Hogyne, a Jelenkor 1986-os évfolyamában, mikor Várkonyi Nándor születésének századik évfordulója volt…

CSGY: – Hát én nem akarom Rajnai Lacit bántani, de ebben legalább egy mondatban odaírhatta volna, hogy „Félreértettem és megbántottam, és szeretném, ha ezt úgy fognák fel, mint egy bocsánatkérő írást”. Mert így lett volna teljes az ő történetük…

CSI: – Szerintem a Jelenkor harmincadik évfordulójára megjelent számában ilyen értelemben helyesbíti a nézeteit, és nagyon melegen ír éppen Az elveszett Paradicsomról…

CSGY: – Igen, csak hát végig úgy fogalmazott, mintha közöttük az égvilágon semmi probléma nem lett volna. Pedig Nándor úgy ment a sírba, hogy nem békültek ki, tán még beszélőviszonyban sem voltak egymással. Szóval Nándor így csúszott ki az irodalmi életből.

CSI: – És Bárdosi Németh János?

CSGY: – Bárdosi Németh János itt Pécsett, közvetlenül a háború után „pénzügyminiszter” lett. Tudni kell, hogy Bárdosi Németh János a városi számvevőség feje is volt. Abban az átmeneti időszakban, a koalíciós időkben óriási pénzügyi problémái voltak a városnak. Kénytelen volt emiatt külön pénzt kibocsátani, „pécsi pénzt” – sajnos, ebből nekem nincs –, és ezen, ugyanúgy, mint most a Nemzeti Bank valamilyen főemberének a forinton, Bárdosi Németh János aláírása is szerepelt. Akkoriban őt ez egészen elfoglalta. Megpróbáltuk a kötetét kiadatni, amikor Béládi Miklós volt a Magvető irodalmi vezetője, és Simon István is nem-tudom-én-mi volt ott. Egyszer itt jártak Pécsett, próbáltam őket agitálni, bár erre nagy szükség nem is volt. Ismerték őt jól, kérdezték is, hogy 44-ben jelent meg az utolsó kötete; azóta már eltelt tizenvalahány év, azalatt nem írt semmit se? Hát miért nem próbált jelentkezni? Végül nagy nehezen megjelent egy kötete, meg még néhány kötete. De ő akkor már kicsit kicsúszott az irodalomból. Őrzött négy-öt házilag legépelt és bekötött kötetet, de kinyomtatott kötete nem volt. Sajnos, elvesztette azokat a jó éveket, amelyek alatt nyugodtabb körülmények között írhatott volna, és amikor a megjelenés még igazán sarkallta, inspirálta volna őt valami nagyobbra.

Lovász Pál pedig a dolgok rosszra fordulásakor lecsúszott úgyszólván a földig, mert mint volt OTI-igazgatóra nagyon ferde szemmel néztek rá. Sőt, volt ott egy azelőtt teljesen jámbornak látszó hivatalnok, akiről egyszer csak kiderült, hogy a párt jóvoltából rendőr alezre102des lett. Lovász Pállal a szomszéd szobában dolgozott. Ez a hivatalnok tudott róla mindent, és akkoriban nyilvánvaló volt, hogy ő fúrta meg Lovász Pált. Olyannyira, hogy még a nyugdíját is elvették. Rosszul élt, nem is beszéltek róla, és nem is írt.

Ők voltak azok, akik régebben az irodalomban számítottak, és lecsúsztak. A legeslegelején, mikor ismét megindult a Sorsunk, akkor Nándor még fontos szerepet játszott. Ekkor kezdett írni Galsai Pongrác, Rajnai Laci, Rubin Szilárd. Még itt élt Pécsett Bajcsa András, akinek a nevét Holler Andrásként is ismerheted, és néhányan, akik ittragadtak a háború után. Még egyetemet is csináltunk Boros főispán támogatásával, bölcsészkart. Én is beiratkoztam feleségemmel együtt bölcsésznek. Hozzávetőleg másfél évig működött ez az „illegális” egyetem. A tanárok közt volt Angyal Bandi, Győri János, a francia szakos, Várkonyi Nándor, mások is. Az új generáció, a Galsai-féle generáció ekkor kezdett megszólalni. A lap megszűnését Galsai például meg is írta valahol részletesen. Persze nem pontosan úgy, ahogy történt. Nemcsak Várkonyi Nándortól vették el a lapengedélyt, hanem akkor ez országos érvényű rendelet volt. Galsai ezt olyanformán dramatizálta, hogy miközben Várkonyi közölte, hogy megszűnik a lap, őneki ki kellett mennie WC-re, és ott kinn elhányta magát. Pedig mást nem lehetett akkor csinálni, a hányás nem sokat segített.

A régiek közül én maradtam itt Kopányi Györggyel, de vele is csak egy darabig, mert ő aztán Pestre ment; András Endrével, vele is csak kevés ideig, mert ő meg pályát váltott, elment rendőrnek. Jó, hogy így történt, mert azokat az embereket, akiket mi kedveltünk, és akiknek közük volt az irodalomhoz, azokat ő hozta ki a rendőrségtől, mikor megjöttek Nyugatról. Az ügynökünket, akit felfogadtunk, de meglógott a pénzzel, azt ő tartóztatta le a Kossuth Lajos utcában. Bevitte a rendőrségre, de ott azt mondták, hogy nincs jogcím, amin ott tarthatnák őt, így elengedték. Ezzel az ügynökkel a kapcsolatunk meg is szakadt, évekkel később találkoztam vele, mikor már nyugdíjba ment, és engem is megkért, hogy igazoljam, hogy nekünk is dolgozott. De soha nem tudtuk tőle a pénzt visszaszerezni. Különben egy nagyon talpraesett ügynök volt. Nem csak a Sorsunkat terjesztette, hanem mellette sok egyebet is, például Mária-képeket és pajzán rajzokat, együtt, egyidőben. Megkérdeztem, hogyan tudta ezt csinálni. Elmondta. „Bemegyek például egy falusi orvoshoz, mutatom neki a képet, akkor azt mondja, hogy »ilyeneket nem akarok látni se, ilyen pornográf dolgokat«, akkor folytatom, hogy »doktor úr, ha ezeket maga nézegeti, sokkal nagyobb ereje lesz a feleségéhez is.« Legtöbbször már kész is az üzlet.” Azok előtt, akik elriadtak tőle, meg a falusi vénasszonyok előtt hangot váltott, nekik Mária-képet kínált. Belevaló, 103tipikus ügynök volt, de mondom, elvitte magával valamennyi pénzünket, nem lehetett visszaszerezni tőle.

CSI: – Kopányi György hogyan került a Sorsunkhoz?

CSGY: – Ő még most is tevékenykedik, a rádiónál dramaturg. Hivatalosan akkoriban a városháza alkalmazásában állt, a városi törvényhatósági bizottságnál. Különféle pozíciókba tették, amikhez nem nagyon értett. Az iparművészeti iskolát végezte, és rajzolni szeretett volna. Dehát olyan állás itt nem volt. Hol a gyámügyi hatóságnál működött: ellenőriznie kellett a családokhoz kiadott gyermekek gondozását, hol a tűzoltókhoz helyezték (semmi köze nem volt ehhez a munkához sem), és ott kapott valami megbízatást. Erre-arra sodródott, de ugyanakkor nagyon lelkesen akart író lenni. Az irodalmi adminisztrációban, de még a könyvtárban is sokat segített. 44 március 19-e, amikor a németek megszállták Magyarországot, egy vasárnapi nap volt. Az előtte való pénteken és szombaton mi Kopányi Györggyel Pesten voltunk, vásárolni a könyvtár részére, egy Múzeum körúti nagy antikváriumban. Emlékszem, rengeteg pénzt elköltöttünk az akkori viszonyokhoz képest. Összegszerűen talán nem hangzik olyan nagynak, de hát több tízezer pengőt. Szombat este gyanútlanul hazajöttünk, és mikor másnap fölébredtünk, akkor hökkentünk meg, hogy mi történt közben, míg mi ott jártunk. Az utolsó pillanatban tudtunk még abban a boltban vásárolni. A németek akkor már nyomultak befelé Pestre. Ennek mi nem láttuk nyomát, talán azért sem, mert szinte egész nap ott voltunk az antikváriumban. Ez egy olyan antikvárium volt, amelynek volt egy pincéje is, ott is ki volt építve egy polcos raktár a legkülönfélébb könyvekkel. Igen jó antikvárius volt a tulajdonosa. Úgy emlékszem hogy Magyar volt a neve, talán Magyar Jenőnek hívták. Egy zsidó ember volt, és nagyon értett a szakmájához. Mivel én meg könyvtáros voltam, próbáltam egy kicsit furfangoskodni, hogy olcsóbban jussunk egy-egy ritka könyvhöz. Mikor megtaláltam a Platón-összest, az első kiadást, ami bibliapapíron jelent meg, ezt én a közönséges könyvek közé kevertem. Ő viszont egyenként árazta a könyveket: 6 pengő, 8 pengő, 10 pengő. És amikor ezek között megtalálta a Platónt, megállt egy rövid pillanatra, majd szemrebbenés nélkül folytatta: 120 pengő. Láttam, hogy hiába próbálok furfangoskodni, többet ért a könyvszakmához, mint én.

Mindenesetre Kopányi György akkor azokat a teendőket, amiket a városnál kellett volna tennie, eléggé elhanyagolta. Nem is bántották érte, mert tudták, hogy az irodalomban viszont lelkesen tevékenykedik. Ez odáig ment, hogy már a háború után engem megbíztak egy belső városházi lap szerkesztésével…

104

CSI: – Mi volt a címe?

CSGY: – Mi is volt a címe? Torony alatt, azt hiszem ezt a címet adtuk neki, mert a városháza lapja volt; ez a cím a városra és a városháza épületének magas tornyára is utalt. Kopányi Gyurka abban is segített. Minden szám utolsó lapjára valakinek a karikatúráját odarajzolta (kitűnően rajzolt), én pedig írtam hozzá néhány sornyi karinthys szöveget. Meg aztán nyitottam egy nyelvi rovatot. Havonta jelent meg…

CSI: – És mit közölt?

CSGY: – Mivel ez a legelső időszakban volt, és hát akkor már kezdett átalakulni az egész közigazgatás, szerepeltek benne handabandás cikkek, amelyek segítettek az új törvények között eligazodni. Azonkívül a városháza hírei, ha valamilyen attrakció történt, valami családi est, akkor arról beszámoló. A nyelvőr-rovaton kívül például még sport is volt benne valamennyi. Olyan volt, mint amilyen most is előfordul, afféle üzemi lap. Itt ezt csak azért mondom el, mert Kopányi Gyurka ebben is segített. Később aztán, már 45 után valamikor én megbízatást vagy inkább utasítást kaptam arra, hogy nézzem meg a különféle könyvkereskedéseket, főleg az antikváriumokat, hogy nincs-e valahol úgynevezett fasiszta könyv. Azt te is biztosan tudod, hogy akkoriban különféle jegyzékek jelentek meg, és csak a furcsaság kedvéért mondom, hogy ezeken a jegyzékeken például Rejtő Jenő összes műve is rajta volt. Két-három lapon át csak őt sorolták… De olyan cifra dolgok voltak ezekben a jegyzékekben, hogy például egy Kalevala-kiadást, amihez Gulyás Pál írt előszót, de mert a könyv Karéliában játszódik, illetve arra hivatkozik, ezt is indexre tették. Karéliának egy részét akkor már a Szovjetunió megszállta, és akkor már erről a területről nem illett beszélni, mintha nem is létezett volna… És aztán nagyon sok könyv, mások is, mindenfélék. A Harsányi Zsolttól kezdve ki kellett tennünk mindent. Mi jártuk sorra a pécsi antikváriumokat. Akkor még nem államosították a könyvkereskedést. Egy óriási raktárt egyedül nem tudtam átnézni, így Kopányi György jött velem, mert kikértem őt hivatalosan a várostól, hogy segítsen nekem. Volt néhány olyan antikvárium, ahol egyenesen megmondták, hogy válogassunk valamit, ami tetszik nekünk. Azzal ugyanis, hogy az ellenőrzést mi végeztük, tulajdonképpen megmenekültek attól, hogy a központ csinálja ezt. Nem indítottak ellenük eljárást. Ebből nekem személy szerint az volt a hasznom, hogy valamelyik antikvárium nekem ajándékozta az Ulysses eredeti angol kiadását, amit ugyan nem értek, de örültem neki…

CSI: – Ez most is megvan?

CSGY: – Most is megvan. Bibliapapírra nyomtatták, úgyhogy nem is olyan vastag és nagy könyv. Ezt megkaptam az antikváriumban.

105

Amikor aztán a Sorsunk szerkesztése rám szakadt, akkor Kopányi Gyurka volt a fő segítőm. Egyrészt azért, mert sok embert ismert Pesten is az ifjú írók közül. Itt főként Darázs Endrét említhetem, akiről beszéltem már. Kopányi György segített nekem, és így azzal a társasággal, amelyik akkor a fiatal írók társasága volt, Végh Györgytől kezdve Mándy Ivánon át Vargha Kálmánig és Vajda Endréig nem tudom, ki mindenkivel, velük megismerkedtem. Ők voltak akkor az új magyar irodalom. Mindegyikkel kapcsolatban voltam, részben közvetlenül, részben közvetve. Amikor megjelent az Újhold, annak az embereivel is barátságba kerültem.

Akkor történt meg az is, hogy az egyik szám elkészülte előtt közölte velünk a nyomda, hogy nincs olyan formátumú papírja, amin a Sorsunk a ma is szokásos folyóiratalakban megjelenhet. Kénytelenek voltunk vállalni az addiginál kisebb formátumot. Az egyikbe írt például rólam Makay Gusztáv egy hosszabb tanulmányt. És akkor, sajnos, néhány hónapon át kénytelenek voltunk így megjelenni. Dehát abban az időben az előfizetők úgyis cserélődtek, mert hiszen tudjuk, hogy az ún. fölszabadulás milyen nagy társadalmi mozgást okozott. Régi előfizetőink otthagytak minket, nem sok új előfizetőnk volt. Amit eladtunk boltokban, illetve könyvkereskedésekben meg utcai árusoknál, az volt az alapunk. És hát kaptuk továbbra is a városnak a támogatását. Meg tudtunk tehát jelenni, és volt kéziratunk is, mert mondom, a fiatal generáció örömmel küldött. 48-ban tértünk vissza a normális formára, de az akkor már csak rövid ideig tartott. Ekkortájt történt ugyanis, hogy központilag újabb engedélyezéshez kötötték minden folyóirat megjelenését. Így szűnt meg a lap. Ez 48 áprilisában történt. Folytatni nem lehetett, mert nem engedélyezték. Akik pedig a szerkesztésben korábban részt vettek, azok eddigre háttérbe szorultak… Várkonyi Nándor a Parasztpártnak volt az egyik megbízottja, úgyhogy őt politikailag nem nézték volna eleve ferde szemmel, de hát gyakorlatilag nem sokat tudott már működni. Azonkívül a Parasztpártnak inkább a jobbszárnyán, és nem a balszárnyán foglalt ő helyet…

CSI: – Nyilván a Kodolányival való barátsága miatt is.

CSGY: – Persze. Amikor aztán egyesült a Kommunista Párt meg a Parasztpárt, mert a Parasztpárt beolvadt a Kommunista Pártba, akkor ő kimaradt, úgyhogy többet nem is került bele.

CSI: – Ebben a második időszakban hol voltatok? Említetted, hogy az első időszakban Várkonyi egyetemi könyvtári szobájában volt a szerkesztőség…

CSGY: – A következő helyünk a Megyei Könyvtár földszintjén egy kisebb szobában volt, később pedig az emeletre, egy hasonló kis szo106bába kerültünk. Jó ideig csak a földszint volt a könyvtáré, az emelet nem a könyvtárhoz tartozott, hanem a város különféle ügyosztályai, például a szociális ügyosztály foglalt helyet ott. Ügyfélfogadáskor tele volt az egész folyosó. Özvegyek, hadiárvák ott kaptak segélyeket. Aztán később a kommunista párt városi szervezetének a székhelye lett ez. Akkoriban még nem volt külön olvasóterem, ahogy most van, hanem előtte volt egy kis szoba, és azt foglaltuk el szerkesztőségként. A Sorsunknál néhány egyetemista, és főként egy Rácz István nevű fiú segített nagyon sokat. Ő később Budapestre került, és ott egész Budapestnek lett a gyámügyi osztályvezetője tudomásom szerint.

A megszűnés is itt, ebben a kis szobában érte a szerkesztőséget, az emeleten. Most már elég nehéz lenne azonosítani azt a helyet, mert teljesen átépítették. Ott volt egy kis szobánk.

CSI: – A postacíme is ez volt a lapnak? Ide érkeztek a küldemények?

CSGY: – Igen, Apáca utca 8., ez volt a címünk. Ugyanis azt az utcát a Notre Dame zárda miatt hívták így. A zárdának most is megvan az épülete. Ebből lett később Geisler Eta utca, amit nagyon nehezen lehetett a köztudatba belevinni. Sokáig tartott, míg megszokták. Kaptunk például olyan levelet, ami úgy volt megcímezve, hogy „Geiber Ede úrnak”. Mert a Geisler Eta nevet, ami valamilyen munkásmozgalmi név, alig ismerték abban az időben…

CSI: – Nekem azért nem volt furcsa, mikor ott dolgoztam a könyvtárban, mert úttörőkoromban ez volt a rajunk neve. Geisler Etáról én mindent tudok.

CSGY: – Na látod, neked nem volt furcsa, de én mosolyogtam rajta. A postás valószínűleg azt gondolhatta, hogy ez hasonlít legjobban arra a névre, ami a borítékon volt, mert végül megkaptuk a levelet. Mindenesetre ez volt az utolsó hely, ahol mi a szerkesztést csináltuk, először a földszinten, aztán később az emeleten.

CSI: – Honoráriumot fizettetek?

CSGY: – Igen, volt valami honorárium. Nem sok. Viszont mi, akik ott tevékenykedtünk, nem kaptunk semmit se, társadalmi munkában dolgoztunk. Akkor, amikor megszűnt a Sorsunk, és valamennyi pénz maradt, akkor, ha jól emlékszem, kaptam 50 forintot, végkielégítésül.

CSI: – Végkielégítésül?

CSGY: – Igen, persze. De különben nem, menet közben nem. Énnekem akkor eszembe sem jutott, hogy a munkámért pénzt számítsak. Az írók, akik írtak bele, azok kaptak. Ha írtam bele, én is kaptam valamit, de ebből nem lehetett megélni.

CSI: – A háború utáni években a te történeted röviden tehát a következő: részt veszel a Sorsunk szerkesztésében, köteted jelenik meg, 1071947-ben a Szabadulás, az ugyanebben az évben elnyert Baumgarten-díj jóvoltából pedig már nem csak a város egyébként szűkös, és legjelentősebb, legmértékadóbb személyiségeit lassan-lassan elvesztő irodalmi életében tartanak számon, hanem az egész országban. Mindehhez nyilvánvalóan barátságok és ismeretségek is kapcsolódnak. Weöres Sándorról, Mészöly Miklósról, Darázs Endréről, a pécsiekről már beszéltél. Kiket említenél még az ilyen barátságaid közül? Végh György neve például egy ízben már felmerült. Vegyük őt előre.

CSGY: – Nézd, Végh Gyurkát én már nagyon régen megismertem, 45–46 körül. Különféle helyeken találkoztunk, akkor még én is mozgékonyabb voltam, gyakrabban mentem Pestre. Egyik alkalommal éppen egy könyvhéten jártam ott. Végh Gyurka maga árulta a saját könyveit, méghozzá a régi bölcsészkar épülete előtt, a Múzeum körúton, egy kis asztalon. Volt ezen az asztalon kis füzetke, de volt nagyobb kötet is. Tódultak ki a kapun a bölcsészlányok, Végh Gyurka pedig hangosan kezdte kiabálni: „Tessék, kolleginák, tessék! Könyveimben megtalálható a szerelemnek minden fázisa: az éteri szerelemtől a testi szerelemig minden”. Persze, a lányok szétszéledtek, de azért egy-egy közülük megállt az asztalkánál, nézelődött, bele-belelapozott a könyvekbe. Néhányan talán még vettek is tőle könyvet. Mikor látta Gyurka, hogy nem jön több ember, akkor fogta a kis asztalát, és arrébbvitte, a sarokra, a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkára. Ott árult tovább. Arra is emlékszem még, hogy arra jött Psota Irén, hiszen a színiiskola innen nem volt messze. Én azelőtt nem ismertem, ez korán volt, valamikor 46 után. Gyurka köszönt neki, szinte haveri stílusban. A sarkon is eladott egynéhány könyvet. Arra is emlékszem, hogy ott ismertem meg Rab Zsuzsát is. Ő már tudott rólam, de személyesen addig még nem láttuk egymást, és az ilyesmi mindig lekötelezi az embert, ha egy fiatal nő már tud róla. Hát ott ismerkedtünk meg az asztal mellett.

Végh Gyurka el-eljövögetett Pécsre is. Néha nálunk volt hálóvendég. „Yvette” nevű feleségének a családja – róla beszéltem már – Siklós mellett lakott. Az ifjú pár Pesten élt. Mikor elfogyott a szajré, kimerült az éléskamra, akkor Gyurka hazaküldte a baranyai faluba a feleségét, aki fölpakolt megint, és ment vissza. Egy-egy ilyen alkalommal, minthogy a vonat este ért ide, amikor már nem lehetett tovább utazni, Yvette mindig hozzánk jött aludni. Mi jól ismertük, és közel is laktunk akkoriban a vasútállomáshoz, így reggel könnyebben tudott utazni tovább. Én már láttam akkor, hogy teljesen meg van szédülve. Végh Gyurka hódítása tökéletesen sikerült. Egyébként ő maga is gyakran járt itt. Már megírták ugyan, de talán nem ilyen formában: például az 108egyik nyáron, egy meleg nyári napon, már alkonyodófélben azt mondtam Gyurkának, hogy menjünk egy kicsit be a városba.

Elindultunk. A hóna alatt volt egy kötött kabát. Amikor kelet-nyugati irányban mentünk, akkor nem is húzta föl a kabátot. Mikor észak felé fordult az út, akkor megszólalt: „Te Győző, kérlek”, neki is meglehetősen éneklő hangja volt, „várj egy kicsit, légy szíves, fölhúzom a kabátomat, mert megfázom”. Fölvette a kabátot, mehettünk vagy harminc lépést, az út elkanyarodott megint. Meg kellett állnunk, hogy levehesse a kabátját. Ez így ment végig, bent a városban is vetkőzött, öltözött. A Széchenyi téren elég nagy huzat szokott lenni, mindenféle irányból. Ott már igen boldogtalan volt, de nem hagyta el ott sem az öltözködést. Meg volt győződve arról, hogy biztosan megfázik és súlyos beteg lesz, ha nem így csinál. Ilyen volt. Különben nagyon-nagyon szeretetreméltó ember.

Eszembe jut az is, hogy feleségem gyakran tett el tejet aludni. Egyszer megkínálta Gyurkát, hogy egyen belőle. Lehet, hogy az aludttejet nem előtte való nap tette el, hanem három nappal korábban. Mindenesetre ezt elárulta neki, és megjegyezte, ha esetleg érez valamilyen kellemetlen szagot vagy ízt, akkor semmiképpen ne egye meg. Én már láttam, hogy Gyurkának több se kell: vett egy kanállal, és abban a pillanatban azt mondta, hogy ezt már nem lehet megenni. Nem is evett belőle többet.

Akkoriban írta az Auguste Corbeille csodálatos kalandjait. Hát azt nagyon ajánlom mindenkinek, aki nem olvasta még el. Tulajdonképpen önéletrajz, és csodálatos részletek vannak benne: amikor például arról beszél, hogy ő nagyon ritkán fürdött, úgyhogy amikor egyszer-egyszer megfürdött, akkor az egész ház (mert egy nagy pesti bérházban lakott) lázban volt, és a lakók szájról-szájra adták a hírt, hogy Auguste Corbeille fürdik. Olyan nagy attrakció volt a házban, hogy ő megfürdött. Voltak kis füzetei, mint az Eszter könyve. Annak a hátsó belső borítójára rányomatta annak a néhány könyvének a címét, ami már megjelent. A lista mégsem emiatt volt hosszú, hanem azok miatt, amik készülőben voltak és majd ezután fognak megjelenni. Készülőben lévő mű sokkal több volt, mint megjelent. Minden a világon rajta volt a listán, ami csak eszébe jutott, hogy megírja majd. Hát nem írt meg mindent.

Fordított is, meglehetősen sokat. De ha a fordításait minősítem, akkor azt mondhatnám, hogy inkább adaptált. Tehát mint ahogy a franciák is: nem ragaszkodott a szó szerinti fordításhoz, hanem írt egy verset, ami arról szólt, amiről az eredeti vers. És ezt nagyon szépen megcsinálta. Az egyik kötetével, most már nem tudom, hogy melyikkel, hosszú 109ideig várt a megjelenésre. Akkoriban itt volt egyszer nálam, és nagyon türelmetlenül mondta, hogy ő már azt se tudja, hogy mit fordított, és ha neki megmutatnák a saját fordítását, rá se ismerne, mert már olyan régen csinálta. Ilyen vonatkozásban teljesen nagyvonalú volt, semmilyen kicsinyes, aprólékos gondosság nem volt rá jellemző. Ehhez még hozzájárult az is, hogy állandóan szerencsétlennek mutatta magát. Volt humorérzéke is, úgy a bajsza alatt (nem volt bajsza különben), gyakran el-elmosolyodott, csak hát sajnálni kellett őt állandóan. Ezt a sajnálatot nagyon igényelte. Gyurkáról tudjuk, hogy egy tót cselédasszonynak volt a fia. Elég zavaros és nehéz volt a gyerekkora, mint ahogy mostanában szokás mondani, hátrányos helyzetű gyerek volt. Nem tudom, hogy mi tette ilyen passzívvá a magatartását. Ugyanakkor az írást nagyon-nagyon komolyan vette, és igen korán kezdte. Óriási álmokat dédelgetett. Előre hat-nyolc könyv címét beharangozta, amit majd meg fog írni. Hát ez volt Végh Gyurka, akinek aztán végül is meséi jelentek meg, és az utolsó nagy prózai műve, az önéletrajza.

CSI: – A Mostoha éveim meg A gonosz angyal.

CSGY: – Igen, az az. Hát ez volt Végh Gyurka története. Csak egynéhány epizód belőle, de azt hiszem, hogy nagyon jellemzi a magatartását.

CSI: – Nyilván sokan vannak, akikkel lehetnek közös élményeitek. Ha például azt mondom, hogy Mándy Iván, akkor hova jutunk?

CSGY: – Mándy Iván… Azzal kell kezdenem, hogy én nem jártam, vagy talán csak egyszer abban a presszóban, ahol ez a generáció mindennapos volt…

CSI: – A Darlingban…

CSGY: – Úgy van, a Darlingban. Ők valamennyien a Galsai-féle generációhoz tartoztak, és tíz év ebben a tekintetben sokat számít. Voltak köztük idősebbek, fiatalabbak, de valamennyi a pályája elején állt, és ez összehozta őket. Óriási nagy vitákat folytattak. Nagyon érdekes az, hogy például volt olyan ember köztük, mondjuk, Vargha Kálmán, az irodalomtörténész-kritikus, akit én nagyon szerettem, de összesen legföljebb ha kétszer találkoztam vele. Viszont minden könyvét elküldte nekem, én is elküldtem neki az enyéimet. Amikor például a Berda Józsefről szóló könyvét írta, megtudta, hogy nekem is van valami dokumentumom Berda Józseftől. Elkérte tőlem. Nagyon jó viszonyban voltam vele, pedig alig találkoztunk. Ugyanúgy Vajda Endrével. Vajda Endre szintén művelt, tehetséges ember volt. Személyesen vele is alig-alig találkoztam. De ugyanakkor Galsai Pongrác, vagy Rajnai Laci, akik Pesten jártak egyetemre, jól ismerték ezt a társaságot. Mándy Ivánt Galsai vendégül is látta, de nálunk is aludt néhányszor. Szóval ezt a brancsot én valamennyi110re ismertem, és hát azzal, hogy én 47-ben Baumgarten-díjat kaptam, még inkább belekerültem a forgalomba. Akkor én harmincegy éves voltam. Ők általában fiatalabbak voltak nálam, Galsai például kereken tíz évvel volt fiatalabb. Nekem valami tekintélyem volt emiatt a tíz év miatt előttük. Galsai egyszer azt mondta, nagyobb nyilvánosság előtt, és ennek Mándy Iván is tanúja volt, hogy amit tud az irodalomról, azt mind éntőlem tanulta. Pongrác sokat változott a kezdeti éveihez képest. Eleinte, ha megírt két sort, és abban volt egy szó, ami nem tetszett neki, akkor elkezdte elölről. Megírt egy oldalt, nem tetszett neki, eldobta megint. Kezdte elölről. Semmi képessége nem volt ahhoz, hogy pihenni hagyja az írását, aztán később, mikor már az ihlet elmúlott, akkor kijavítsa azokat a részeket.

Szóval én lényegében ezek közé tartoztam, mikor 47 őszén Rómába mentem. Oda eljöttek Balázsék, Lengyel Balázs meg Nemes Nagy Ágnes is. Róma után velük is kapcsolatban maradtam, úgyhogy jól ismertem őket…

CSI: – Korábban, a római út előtt nem találkoztál velük?

CSGY: – Igen, okvetlenül ismernem kellett őket, mert amikor Rómába jöttek, az első dolguk az volt, hogy akartak venni egy villanyrezsót. Olaszul nem tudtak, mert Balázs is meg Ágnes is inkább franciás irányultságúak voltak, és engem hívtak el a boltba, hogy segítsek nekik vásárolni. Máig sem tudom, hogy van-e olyan rezsó egyáltalán, amilyent ők akartak venni, mert arra pontosan emlékszem, hogy ők egy olyan villanyrezsót szerettek volna, amiben a drót kettős, dupla drót. Mikor mondogattam a boltosnak, hogy doppio, akkor az úgy nézett rám, mintha egy másik világból érkeztem volna. Sose hallott ilyet, úgyhogy Ágneséknek meg kellett elégedniük egy szokásos villanyrezsóval. Ott Rómában voltak mások is, Toldalagi Pál, Pilinszky János. Szóval én a fiatalabb írók társaságában benn voltam, még akkor is, ha viszonylag ritkán jártam közéjük Pestre…

Ágnes már akkor megmutatta, hogy ő elméleti ember is, tehát hogy a költészetnek nemcsak a gyakorlati oldalát, hanem az elméletét is szereti, ismeri. Balázs is. A szó elsősorban Ágnesé volt. Balázs is nagyon okosan, tisztességesen viselkedett, és ma ez talán furcsa, politizált is. Abban a hosszú interjúban, amit Kabdebó Lóránt csinált vele, és ami megjelent az egyik kötetében, leírja, hogy a Márciusi Frontnak ő fogalmazta meg a programját, és az ő neve alatt is adták be. Ágnes roppant határozott és éles eszű, beretvaéles eszű, és nagyon szép, nőies teremtés volt. Egyszer készültünk Rómából busszal, ha jól emlékszem, Nemibe. A Nemi tóban találták a nevezetes elsüllyedt római fa-hajót. Sajnos, nem láthattuk már, mert a németek a háborúban 111fölrobbantották, és csak az üres váza maradt meg. Emlékszem, vártunk a buszra, és én elkezdtem Ágnessel beszélgetni. Akkor még arról voltam híres, legalábbis magam előtt, hogy mindig szidtam a nőket. Alacsonyabb rendű emberfajtának tartottam őket. No hát, mikor Ágnessel erre kanyarodott a beszélgetésünk és vitába keveredtünk, akkor Balázs oldalba bökött és odasúgta nekem, hogy ezt a témát hagyjam abba, mert Ágnes egyáltalán nem szereti. Ezen nem is csodálkoztam; Ágnes a legvadabb nőellenes férfit is levette volna a lábáról intellektusával.

Rómában az ő kezdeményezésére például minden héten meghívtak magukhoz néhány embert az Akadémiáról, és valamilyen elméleti kérdésről vitatkoztak. Én talán egy vagy két alkalommal voltam ilyen beszélgetésen, de mások is szerveztek hasonló összejöveteleket, beszélgetéseket. Emlékezetes maradt számomra, hogy Fülep Lajos is meghívott egyszer minket, többek között Balázsékat is, másokat is saját magához, hogy megtanít minket az igazi magyar kiejtésre. Akkor jelent meg az egyik Újhold, ez 47 végén volt…

CSI: – Akkor az úgy a negyedik-ötödik szám lehetett.

CSGY: – Nem tudom pontosan. Azt tudom csak, hogy lehet, nem is a legújabb példány volt. Mindenesetre ott volt Balázsnál egy szám. Fülep Lajos kezébe vette és Balázsnak adta, mondván: „Na, ezt a részt itt olvassa el fennhangon”. És mutatott egy részletet a folyóiratból. Akkor Balázs elkezdte olvasni, és az öreg időnként feljajdult, hogy hát hogyan lehet ilyen kiejtése valakinek, aki Magyarországon él…

CSI: – Mint Balázsnak?

CSGY: – Mint Balázsnak. Ugye, Balázs pesti kiejtésű volt, viszont az öreg a dialektus szerelmese volt, azonnal elmondatta próbaversét, azt a magyar népdalt, amiben olyan nagyon sok „e” van: „Esett a hó, engem belepett, / Ez a kislány engem szeretett, / Vettem néki kiflit, perecet, / Annál inkább engem szeretett.” Itt az öreg hosszú előadás keretében pontosan elmagyarázta, hogy az „esett” két e-je egyáltalán nem azonos. És szavanként végigment a versen, mindenütt megvilágította, hogy melyik „e” milyen „e”. Ezt magyarázta nagy lelkesedéssel, és Balázs ezt nem is vette jónéven tőle. Mi csak mosolyogtunk, hát legalábbis én nem vettem olyan komolyan az öreget, mert én már ismertem az összes rigolyáját; a próbaverset is hallottam már tőle.

CSI: – A római hónapokról kérdezlek még. Most inkább oda hadd térjünk vissza, hogy a 44-es változások után a római időszakig a nem irodalmi életed hogyan alakult?

CSGY: – Azt talán elmondtam már neked, hogy a háború után én részben a főispáni hivatal alkalmazásában voltam, jóllehet a körülmé112nyek sokat változtak; részben pedig a Városi Könyvtárat vezettem. Hadd mondjam el, hogy itt találkoztam, pontosabban együtt dolgoztam egy csodálatos teremtéssel: szinte mindig hazudott. Ártatlanul nézett a szemedbe, és akkorákat hazudott, hogy beleremegett a mennyezet…

CSI: – Miket?

CSGY: – Amit csak akarsz. Mikor a főispán kitette, könyörgött nekem, hogy valami olyan helyre tegyék, hogy adminisztrálnia ne kelljen. Így került a Városi Könyvtárba. Akkoriban nem volt szabad a falusi asszonyoknak házakhoz vinni tejfölt meg túrót meg tojást meg amit szoktak. Nyilván tudod, hogy jártak a városokba így a falusi asszonyok. Egy kosarat a fejükre tettek, bele az árut, készen volt a mozgó bolt. Az egyik ilyen falusi asszony látta, hogy ide a könyvtárba sok ember jár; gondolta, hátha itt el lehet adni valamit. Bejött. Ez a nő persze rögtön elkezdett vele üzletelni, bár tudta, hogy az ilyesmi tilos. A falusi asszony után azonban váratlanul belépett egy rendőr. Kolléganőm egy pillanat alatt fölismerte a helyzetet, átlátott mindent, és nem úgy kezdett hazudni, ahogy egy normális ember hazudott volna. Száz közül kilencvenkilenc azt mondta volna, hogy a néni az anyám, anyósom, nagynéném, a szomszéd, aki a pénztárcámat hozta utánam és a többi; ő nem, ő egyszerűen azt mondta, hogy „Hát ez a szegény néni idejött egy kicsit megpihenni, mert már nagyon elfáradt. De én roppantul örülök, hogy maga így teljesíti a kötelességét. Szólok is Laki Pistának, hogy maga milyen nagyszerű rendőr.” Laki Pistát említettem már. Ő volt akkor a megyei rendőrfőkapitány. Mikor én a Boros főispánnál dolgoztam, rendre hozta be a papírokat, és mindig azzal kezdte: „Csorba doktorom, ezt most én lediktálom magának”. Az ő hivatalos leiratainak mindig volt egy formája. Például: „A jelen rendeletben biztosított jogomnál fogva…”, és akkor ott sorakozott, mit tudom én, „Kis János hadnagyot főhadnaggyá, ezt meg ezt főhadnagyból századossá előléptetem”. Laki később sokat kínlódott, mert bekerült valamilyen politikai ügybe, le is tartóztatták. Mindenesetre én ismertem jól. Ez a nő tehát azzal fogadta a belépő rendőrt: „Laki Pistának szólok majd, csak mondja meg a nevét, legyen szíves”. Fölírta, és az a szerencsétlen rendőr már támolygott is ki, és megköszönte hálásan, hogy végre ilyen jótevőjével találkozott, aki felismerte az ő erényeit. Arra már nem is emlékezett, hogy miért jött be, csak a kitüntetés járt a fejében, amit majd Laki Pistától kap.

Azt nem mondtam még el, hogyan bukott le ez a nő. A főispáni hivatalban én voltam az ügyintéző. Rajtam kívül volt ott két gépírónő, ez a nő, és volt a főispán. A munkát úgy osztottuk meg, hogy ez a nő 113volt az ügyfél-fogadó. Tehát ha bejött valaki a hivatalba, hozzá jutott először. Nem is lehetett másképp tenni, úgy voltak az asztalok elhelyezve. Megkérdezte a látogatótól, hogy kicsoda, mit szeretne satöbbi. Nem gyanakodtunk mi semmire, csak később vettük észre, hogy aki másodszor jár itt, az soha nem üres kézzel jön. Valamit hoz a hóna alatt, de kifelé már nem viszi azt a valamit. A nő úgy bukott le, hogy egyszer valamelyik mohácsi kereskedőnek azt mondta, hogy a Boros főispán úr részére szükség volna 20 kilogramm cukorra. Akkor még jegyrendszer volt, jegyre kaptuk a cukrot is. De ha a főispán úr valamit kért, az természetesen szent volt! A kereskedő azon nyomban szállította a cukrot, egyenesen ennek a nőnek a kezébe. Nem is lett volna semmi baj, ha egyszer nem mennek ki együtt a főispánnal Mohácsra. A kereskedő szelíden megkérdezte: „Főispán úr, meg tetszett kapni a cukrot?” Boros csak nézett, hogy vajon milyen cukorról van szó. A kereskedő folytatta: „Hát ez az elvtársnő említette, hogy kérne Boros elvtárs 20 kiló cukrot”. Nagy leégés volt ez a főispán számára. Nagyon-nagyon becsületes, tisztességes ember volt, soha ilyet nem csinált volna. A nőt azonnali hatállyal kivágta, a lába sem érte a földet. Engem meg kérdezgetett utána, hogy hát hallottam-e már ilyet. Én csak azt láttam, hogy Borostól azt kérte ez a nő, hogy ameddig Pécsett van és a fogát csináltatja, legalább addig legyen itt valami állása. Közben kiderült, hogy esze ágában sem volt visszamenni a férjéhez, aki korábban közbenjárt a főispánnál az érdekében, nem is csináltatott fogat, hanem egy legényt kinevezett unokaöccsének, és azzal szórakozott. Különben éles eszű, művelt nő volt, Debrecenben végzett bölcsészkart.

A mohácsi incidens másnapján behívott engem Boros, és kérdezte, mi a véleményem erről a nőről. Én kicsit haboztam, elkezdtem hümmögni-hámmogni, mire azt mondta Boros (akkor még magáztuk egymást): „Mondjon el mindent, nem tud olyan rosszat mondani, aminél rosszabbat én ne tudnék erről a nőről”. És akkor én is kiöntöttem a szívemet… Mondom, egy nagyon tisztességes ember volt ez a Boros, és ahogy ezek a tisztességes emberek meg szoktak hökkenni, mikor egy velejéig romlott lénnyel találkoznak. „Itt ülök a fotelomban – mondta nagyon utálkozva –, ez a nő rádől a karfára, és azt a ronda, bütykös térdét idedugdossa hozzám. Így akar engem megszédíteni…”, ilyen hangon panaszkodott nekem.

Akkor még nem volt rendes vonatközlekedés Pestre, hanem járt egy villanyvonat, mindennap egyszer oda és egyszer vissza. Abba, most már nem tudom, pontosan hányan, csak valami tízegynéhányan fértek bele. És hogy ki menjen egy-egy nap, azt Boros döntötte el. Ennél a nőnél kellett jelentkezni, vagy akár énnálam. Múltkoriban talál114tam meg éppen egy papíromat, amire föl volt írva, hogy kik mennek a vonattal a következő napon. Ez a nő persze ott is csalt. Azoknak, akiket meg akart vesztegetni, szerzett egy-egy engedélyt. Bemagyarázta a főispánnak, hogy hát ennek és ennek el kell mennie Pestre okvetlenül, minden körülmények között, és a többi.

Említettem, hogy a főispán mellett én voltam az ügyintéző. Boros természetrajz–földrajz szakos tanár volt, én viszont jogot végeztem. Debrecenben 44 karácsonyán volt az első parlamenti összejövetel, akkor alakult meg az ideiglenes kormány…

CSI: – 21-én.

CSGY: – Igen, igen. Tehát akkor már a kormány hozott intézkedéseket. A kormány még Debrecenben volt. Ha megérkezett valamilyen rendelet, Boros megkért: „Olvassa el, legyen szíves, mert én nem értem, hogy ezek mit írnak.” Hát ugye, jogi nyelven volt megfogalmazva. Hivatalból beszerelték a telefont a lakásunkba, hogy akármikor behívhassanak minket, mert a feleségem a polgármester titkárnője volt, míg én a főispán titkára voltam. Ez a nő attól kezdve szinte minden nap, vagy minden másnap fölhívott. Unott hangon – én csak később ocsúdtam föl, mert én is elég naiv voltam –, unott hangon kérdezgetett ezt-azt. Később kiderült, hogy beépített teremtés volt, és ki akart csalni belőlem valamit. Ezért hívogatott föl.

Akkor történt az, hogy a volt alispánt, Horváth Istvánt letartóztatták, és tőlem aggódva megkérdezte, hogy mi a véleményem, jogos volt-e ez az intézkedés. Én elmondtam ennek a nőnek, hogy előzetes letartóztatásba azt kell helyezni, akinek a szökésétől lehet tartani; vagy attól, hogy eltünteti a nyomokat, vagy hogy összebeszél valakivel satöbbi. Elmondtam neki ezeket. Semmi többet. Harmadnap jött a népfőügyész, aki veszedelmes ember volt akkoriban, akasztatott, meg büntetéseket rótt ki. Kellemetlen hangon rám támadt: miért avatkozom én bele az ő ügyeibe. Megkérdeztem, hogy miből gondolja ezt, hogy én ilyet teszek. Erre elmondta, hogy én azt híresztelem, hogy nem volt neki joga a letartóztatáshoz. Szóval ilyeneket csinált az a nő, seregestül. Tudod, hogy a nagyon nagy fűzfákat mi mindig szerettük. Galsai írt is egyszer a Dunántúl folyóiratban róluk, összegyűjtötte egynéhány művüket; szóval aki egy határon túl van mint fűzfa, az már csodálatos. Ez a nő is mint hazudozó minden addig ismertnél nagyobb teljesítménnyel ámított el. Mert az, hogy a nők egy kicsit lódítanak, az természetes. De ez a hazugság zsenije volt.

CSI: – Itt volt egy olyan fordulat az életedben, amit mindig iróniával emlegetsz: a párt…

CSGY: – Igen, igen. Tudod, én kellően és elég hamar tájékozódtam 115arról, hogy itt mi van. S mert jogász is voltam, meg könyvtáros is, hát roppant gyanakvással néztem kezdettől fogva a párt működését. Hozzászámítom még azt is, hogy Boros főispánnál (aki kommunista főispán volt) voltam én átmenetileg titkár. Persze, nem Borostól idegenkedtem én, tőle csak jót tanulhattam, igen derék ember volt. Inkább azoktól a különféle opportunista alakoktól, akik a pártban próbáltak elhelyezkedni, azoktól borzadtam. Mint például a városi tanács akkori elnökhelyettesétől, aki egy földbirtokosnak a fia volt, vagy egy földbérlőé, innen Pellérdről, vagy Patacsról. Mindig hintó hozta be a Nagy Lajosba, mert oda járt. Azt hiszem, róla már beszéltem. Én egyszerűen nem akartam belépni semmilyen pártba. De amikor láttam, hogy az írók vagy az írófélék mind a Parasztpártban vannak, és a Parasztpártnak Várkonyi Nándor lett a helyi, pécsi elnöke, és Kanyar József, aki pedig Kaposvárról került ide Pécsre, volt a Baranya megyei titkár, akkor azt mondtam: rendben, akkor legyek én is parasztpárti. De hát egyszercsak szomorúan tapasztaltam, hogy a Parasztpárt megszűnt, illetve beleolvadt a Kommunista Pártba. Hát akkor én párton kívül maradtam, és örültem ennek.

De a feleségem főnökével, a szocdem polgármesterrel naponta találkoztam, hiszen naponta bementem a feleségemhez, hogy együtt menjünk haza. Becsületes ember volt, még a régi világból. Állandóan agitált, hogy lépjek be a Szociáldemokrata Pártba. Én kezdetben minden ilyen agitálást visszautasítottam. Egy határon túl viszont már nem tudtam ellenállni. Ott törtem meg, amikor azt mondta, csak az lesz a dolgom, hogy elmegyek a Szent István térre – ott volt nekik a pártközpontjuk –, és megnézem a könyvtárukat. De már semmit nem kell a könyvtárral sem csinálni, mert már van valaki más, aki ott dolgozik, csak adjak neki tanácsokat, hogy mit csináljon még, milyen könyveket vegyen és hogy rendezze el őket. Gondoltam magamban, jól van, akkor belépek. Azt mondtam a polgármesternek, hogy egyetlen feltételem van: az, hogy április elsején léphessek be. És valóban, április elsején írtam alá a nyilatkozatot, már csak azért is, hogy az április elseje igazoljon s így világos legyen, hogy részemről ez nem komoly.

CSI: – Arról az április 1-jéről utólag lehet tudni, hogy végül is szomorú nap volt. Azon a napon zárta ki a szocdem párt saját állítólagos jobboldalát, nyilván külső nyomásra.

CSGY: – Én arról akkor semmit nem tudtam. Alig léptem be, alig telt el néhány hét, egyszer csak kiderült, hogy bizony, én megint beolvadtam. Megint összezártak, illetve -szerveztek a Kommunista Párttal. Láttam, hogy amit én állandóan kerültem, most éppen abban vagyok benne. Kommunista párttag vagyok…

116

CSI: – 48 júniusának egyik reggelén tehát erre ébredtél…

CSGY: – Hogy júniusi reggel volt-e vagy sem, azt én nem tudom pontosan. Azt tudom, hogy én először szándékkal léptem be a Parasztpártba. Nemcsak azért, mert minden író ott volt. Azért is, mert jóban voltak a kommunistákkal, és én azt hittem, hogy így megmenekülök attól, hogy a kommunisták magukhoz agitáljanak. Nem voltam én potentát akkor, de már ismertek itt és számítottak rám. Riadtan láttam, hogy a Parasztpárt megszűnt, és a Kommunista Párttal egyesültek azok, akik a vezetőségben voltak – a másik részük pedig, például Kovács Imre, disszidált. A tagság nem volt nagy, és azt sem tudta, mit csináljon.

Ez a harmadik párttagságom, ami akaratom ellenére történt, viszont nagyon komolynak látszott…

CSI: – A fúziót az újságból, a rádióból, vagy honnan tudtad meg?

CSGY: – Nézd, ez úgy volt, hogy 48-ban, illetve 47-ben már tulajdonképpen elkezdődött a Szociáldemokrata Párt sorvasztása. A Szocdem Pártnak volt két szárnya: egy baloldali, amelyik közelebb állt a kommunistákhoz, és egy jobboldali, amelyik inkább a kisgazdákhoz állt közelebb. De akkor a politikai és a katonai helyzet is olyan volt, hogy itt voltak még az orosz csapatok, és nyilvánvalóan azoknak a súlya érvényesült. Engem egyszer a polgármester egy szűk körben, az itteni szocdem vezetőkkel együtt elvitt egy szőlőbe, mert ott tartották a megbeszélésüket, és próbáltak valahogyan kibújni ez alól az összeolvasztás alól. Nem sikerült nekik, mert nagyobb erők, nem helyiek, hanem fölsőbb erők, Szakasits, Marosán már beléptek a Kommunista Pártba, és akkor már nem lehetett ellene semmit sem csinálni.

Jellemző az is, hogy mi történt a polgármesterrel, aki engem folyton agitált. Akkor ő elvesztette az állását, és Pestre nevezték ki a zálogházak országos igazgatójává. Nekem az volt a szerencsém, már másodszor életemben, hogy nem mentem vele. Mert el akart vinni magával engem meg a nejemet is, ugyanúgy, mint néhány évvel előbb Esztergár Lajos. Ez az ember is nagyon értelmes és becsületes volt, de hát vasmunkás volt eredetileg, és a műveltsége nagyjából ilyen szinten mozgott. A nejem sokszor fogalmazott helyette leveleket. Már a Horthy-világban is törvényhatósági bizottsági tag volt, és ott, a bizottságban erős ellenzéki tevékenységet fejtett ki. Budapesten nem sokáig dolgozhatott. Hamarosan őt is elvitték, és nyomtalanul eltűnt. Nemrég hallottam, hogy a börtönben meghalt. Ha akkor én is Pesten vagyok, akkor bizonyára engem is, legalábbis egy időre, a nejemmel együtt, kivontak volna a forgalomból.

CSI: – Vagyis megint vigyázott rád az angyal. És hogyan kerültél ki a pártból?

117

CSGY: – Utólag kiderült, hogy nagy veszélyben voltam. Az volt a szerencsém, hogy akkoriban azokat, akik az MDP-be a szocdemektől kerültek be, egy kommunista bizottság vizsgálta fölül, hogy megérdemlik-e a párttagságot. Vagyis igazolták őket. Ez, mondom, 48-ban volt, én viszont 47 szeptemberétől 48 márciusáig Rómában voltam. Így azok a szerencsétlen marhák, három nagyon primitív ember, akiknek igazolniuk kellett volna engem, azt hitték, hogy én a pápával református létemre megbeszéltem, hogy itthon mik történtek, és emiatt a pápa majd így csinál meg úgy… Mindenesetre kizártak engem akkor, ők javasoltak kizárásra, nem igazoltak, kitettek. De azért veszélyes helyzetben voltam, mert egy nagyon-nagyon rendes ember volt a polgármester-helyettes. Nyugaton lett kommunista, mert bányász volt, és kiment Belgiumba, Berki Fülöp volt a neve. Jó viszonyban voltunk. Becsülte a szellemi embereket, és ahogy nekem utólag elmondták, az ügyem tárgyalásakor azt mondta, ha engem kizárnak a pártból, vagyis nem vesznek át, az szégyen lesz a városra. Úgyhogy majdnem megmentett, akaratom ellenére. De szerencsére a szavazásnál mégis elbuktam. Örömmel hallottam, mert a nejem is benne volt a Szocdem Pártban, és ott volt a kizáratásomon.

Akkor történt az életemben az a mulasztás, amit mindmáig nem tudtam pótolni. Elhatároztuk Várkonyi Nándorral, hogy hálából, azért, hogy megúsztuk, elmegyünk Gyüdre gyalog – én mint református, egy katolikus kegyhelyre. Hálából, hogy kizártak. És én el is mentem oda, ahol Nándor már várt rám, és mégsem lett semmi a kirándulásból. Hihetetlenül sötét felhők gyülekeztek az égen, és Nándorral megállapodtunk, hogy nem indulunk neki, hanem inkább elhalasztjuk egy másik vasárnapra. És közben, 48 júniusában összevesztünk a jugoszlávokkal, mert az úgynevezett Internacionálé kitagadta Titóékat… Így a következő alkalmas vasárnapon már nem tudtunk kimenni, mert azt a részt is határsávvá nyilvánították. Külön kérelmeket kellett volna beadnunk, hogy megkapjuk az engedélyt, ha oda akartunk menni. Úgyhogy máig is tartozom Szűz Máriának.

CSI: – Egy máriagyüdi kirándulással…

CSGY: – Igen, egy máriagyüdi gyalogúttal. A zarándoklat végleg elmaradt.

118

CSI: – Ebben a beszélgetéssorozatban életednek egy olyan időszakához érkeztünk, amire mindig is szívesen emlékeztél vissza: az 1947–48 fordulóján Olaszországban eltöltött öt hónaphoz, római utazásodhoz. Ez a mai alkalom stílszerű is abban az értelemben, hogy az év egyik legmelegebb napján ülünk itt, szerencsére egy hűvös szobában. Ne haragudj, hogy Olaszországról nem az antikvitás, nem a művészettörténet, nem az opera, és nem is a milánói makaróni jut eszembe először, hanem egy másik közhely: a hőség. Ez a hőmérséklet, azt hiszem, mindenképpen illik a tárgyhoz.

CSGY: – Azt mondod, hogy az év egyik legmelegebb napján ülünk itt és beszélek Rómáról. Erről nekem azonnal eszembe jut, hogy én, ha jól meggondolom, egész életemben a legtöbbet éppen Rómában fáztam. Dehát ehhez el kell mondanom, hogy hogyan jutottam egyáltalán oda.

1947-et írtunk még, tehát az úgynevezett fordulat évén onnan, vagy innen voltunk, ahogy vesszük. 1947-ben még létezett a Baumgarten-díj. Ez volt az egyik dolog, ami jó volt és kedvezett a mi társaságunknak. A másik jó dolog az volt, hogy Sőtér István az akkori művelődési minisztériumban annak az osztálynak volt a vezetője, amelyik a külföldön lévő magyar intézetek és az oda szóló ösztöndíjak felett rendelkezett. Sőtér István engem kedvelt, antológiájában, a Négy nemzedékben is megemlékezett rólam.

CSI: – Ez már a római utazás után történt, úgy tudom.

CSGY: – Igen, a Négy nemzedék már 1948-ban jelent meg. További szerencse volt, hogy ugyanebben az időben a Római Magyar Akadémiának, ahova mi kimentünk, az igazgatója Kardos Tibor volt. Kardos Tibor pécsi illetőségű volt. Nem közvetlenül pécsi születésű, hanem a felesége révén kötődött ide a városhoz, és a városon keresztül persze az egyetemhez is. Nem tudom, ismered-e a Szőlőskert nevű vendéglőt a Hunyor szálló mellett? Itt volt az ő felesége szüleinek egy nagy-nagy szőleje, és azon állt egy igen szép présház. Ez a ház még a régi pécsi világból maradt meg. Tibor apósa, ha jól emlékszem, orvos volt. Akkoriban, amikor ők ezt megvették, ez a rész félig-meddig még külvárosnak számított; építettek rá egy nagyon szép villát, klasszikus villa-stílusban. Én akkor is jártam náluk, amikor még a régi formájában állt az épület. Az udvaron volt egy kis fürdőmedence is. Szóval semmi nem hiányzott a kényelemhez az üdülni szándékozóknak. Mindaddig így állt, és az övék volt, amíg, sajnos, ki nem sajátították. Mert arrafelé házat, utat, mindent építettek. Tibor elment Pestre. Amikor aztán ott 119konszolidálódtak a dolgai, már nemigen jövögetett. Csak ritkán, rövid időre, mert azért volt még itt rokonsága. De azelőtt, mikor a villa még állt, szinte az egész nyarat itt töltötte.

Tiborral én úgy kerültem közelebbi kapcsolatba, hogy fordítottam neki Janus Pannonius-verseket. Tudnivaló, hogy Kardos Tibor a pécsi egyetem magántanáraként sokat foglalkozott Janus Pannoniusszal, írt róla tanulmányokat, előadott róla a pécsi egyetem bölcsészkarán is, ha jól emlékszem. Ő olasz–latin szakos tanár volt, korábban itt, Pécsett végezte a tanulmányait. Abban az időben, amikor először került ide Pécsre egy tehetséges irodalmár társaság. Azt tudod, hogy Trianon után Pozsonyból az egyetem ideköltözött. Kardos Tiboron kívül itt tanult akkor Tatay Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, egy Patkós György nevű fiatalember; róluk és az általuk alapított Batsányi Társaság nevű egyletről beszéltem már. Kardos Tibor közéjük tartozott. Takáts Gyula, Weöres Sándor, Bajcsa András egy egyetemi generációval később jöttek. A bölcsészkart 42–43-ban tovább is költöztették Pécsről, azalatt a szűk húsz esztendő alatt, amíg itt létezett, nem is nagyon alakult ki az intézménynek valamiféle hagyománya. Még talán generációkról se nagyon lehet beszélni.

CSI: – Hová került innen a bölcsészkar?

CSGY: – Szegedre. Szegedre vitték. Nem tudom, hogy az idősebb szegedi tanárokat te mennyire ismerted… Birkás Gézát, aki francia szakos volt… Voltak közöttük olyanok, akik Szegeden már a természettudományi karon tanítottak… Aztán az olasz szótár készítőjét, Koltay-Kastner Jenőt…

CSI: – Hogyne, neki még a mi időnkben is kinn volt az egyetemi szobája ajtaján a névtáblája, nem tanított már, akkoriban halt meg kilencvenvalahány évesen.

CSGY: – Azután a nyelvész Klemm Antal, aki német szakos volt…

CSI: – Igen, az ő nevével is lehetett különböző nyelvészeti stúdiumok közben találkozni.

CSGY: – Ezek a tanárok mind elmentek innét. Voltak jónéhányan, akik már a nyugdíjkorhatár előtt álltak; őket nyugdíjba küldték, úgyhogy itt megszűnt a bölcsészkar. Ezért mondom, hogy bizonytalan vagyok, vajon ez a majdnem húsz év valójában hány generációnak felelt meg… Mindenesetre Kardos Tibornak nagyon jó kapcsolatai voltak Péccsel. Weöres Sándort is igen jól ismerte. Minket, néhányunkat rávett arra, hogy az ő régen dédelgetett tervében, abban, hogy készüljön egy teljes magyar Janus, részt vegyünk. Méghozzá, ahogy ő képzelte, egy kritikai kiadás, abban segítsünk. A mi segítségünk már itt kezdetét vette Pécsett. Volt egy kiadvány, ami oktatási célra jelent meg, Ma120gyar irodalmi szöveggyűjtemény, úgy emlékszem, ez volt a címe. Ebben a legősibb magyar nyelvemlékekkel kezdődött az anyag. Nyilvánvalóan az első kötetben kaphatott helyet Janus Pannonius, mert előtte jelentősebb magyar irodalom a szó szoros értelmében nemigen volt. Ebben a kiadványban Kardos Tibor szerkesztette a Janus Pannoniusszal kapcsolatos részt. Már akkor többünket bevont a munkába, hogy fordítsunk Janust. Természetesen azokat, akik itt kapcsolatba kerültek vele, Weöres Sándort, Takáts Gyulát, aztán engem a legelsők között kért fel. De azon kívül jó kapcsolata volt Nemes Nagy Ágnessel, Kerényi Károly idősebb lányával, Kerényi Gráciával, sőt még Szabó Magdával is. Még néhány más embert is beszervezett; lehet, hogy most elfelejtettem valami fontos embert. Mindenesetre ez a története annak, hogy én vele összebarátkoztam.

Kardos Tibor 1947-ben aztán olyan ürüggyel, hogy létre akar hozni egy teljes Janust, és ahhoz minket, fordítóit föl kell szabadítani a hivatali elfoglaltságok, a mindennapi munka alól, beajánlott a minisztériumba egy öthónapos római tartózkodásra.

Akkoriban két címen lehetett a római Magyar Akadémián tartózkodni. Voltak egyfelől vendégek, másfelől ösztöndíjasok. A különbség az volt közöttük, hogy az ösztöndíjasok kaptak egy bizonyos pénzösszeget, egy ösztöndíjat, és azt hiszem, ezen felül még reggelit és lakást is. Egyébként nem törődött senki azzal, hogy melyik ösztöndíjas merre utazik, ki mire adja a pénzét. Például Klaniczay Tibor, akivel később, még ott, Olaszországban gyakran együtt utazgattunk, ösztöndíjas volt, és kezdettől fogva nagyon ügyesen kihasználta az idejét. Elment például Közép-Olaszországba, Firenze környékére. És képes volt valamilyen erdőben aludni, csak hogy ne kelljen szállást fizetnie. Mindent a világon igyekezett gyorsan megismerni, amivel pénzt spórolhat, így a kinn töltött idejét egyre tovább tudta húzni. Az ugyanis nem volt az ösztöndíjasoknak megszabva, hogy hány hónapig maradhatnak ott. Klaniczay Tibor ismert minden olyan helyet, ahol nagyon olcsón lehetett valamit enni. Ő maga is főzött az Akadémián, ámbár az tilos volt, de tűzálló lábosban főzött magának. Ő tehát az egyik volt az ösztöndíjasok közül.

Mi pedig, idősebbek, vendégek voltunk. Ez azt jelentette, hogy kaptunk szállást, ebédet és vacsorát. Reggelit nem. Ezen kívül, úgy emlékszem – ezt most nem is nagyon lehet hasonlítani semmihez –, havonta kaptunk 700 líra zsebpénzt. Ebből vásároltuk mi a reggelinket, ami többnyire abból állt, hogy vettünk narancsot vagy banánt, azt jóformán korlátlan mennyiségben. Mi például Takáts Gyulával együtt gazdálkodtunk. Vásároltunk közösen egy kávéfőzőt. Nála volt a főző, én egy emelettel följebb laktam. Leereszkedtem úgy reggel nyolc óra 121tájban hozzá, főztünk egy kávét, megettünk egy-két banánt vagy narancsot, és evvel el volt intézve a reggeli. Indulhattunk megismerni a várost. Nekünk, vendégeknek az a lehetőségünk is megvolt, hogy ha elutaztunk valahova, a jegyek árát megkaptuk, és azokra a napokra, amíg távol voltunk, valamennyi élelmet is adtak. Körülbelül annyi értékűt, amennyit nem ettünk meg az Akadémián. Kenyeret, konzervet, szalámit, ilyen dolgokat, attól függően, hogy hány napra mentünk. Mi voltunk tehát a vendégek. Nekünk viszont meg volt szabva, hogy mettől meddig lehetünk ott. Ez volt a nagy különbség; az ösztöndíjasok elvileg sokkal tovább maradhattak, mint mi.

Kardos Tibor elhatározta, hogy minket befog, ott helyben megszervezi, és lefordíttatja velünk a teljes Janus-anyagot. Természetesen nekünk eszünkbe sem jutott Janust fordítani. Gondoltuk, hogy azt otthon is meg lehet csinálni, amiatt nem kell külön Rómába menni. Először csak kettesben Takáts Gyulával kezdtünk csavarogni, később Klaniczay Tibor is csatlakozott hozzánk, aki éppen akkor végezte az egyetemet. Friss, mozgékony, sovány ember volt. Az is hasznunkra volt, hogy ő olasz szakos volt. Amit én, mondjuk, úgy harminc-ötven százalékig megtanultam az olasz nyelvből – mert még itthon végeztem egy olasz tanfolyamot, azonkívül latinul elég jól tudtam –‚ azt ő kitűnően tudta. Ahogy akkor Takáts Gyula mondta, Klaniczay a mi első számú nyelvünk volt. Akárhova mentünk, a különféle alkukat ő bonyolította le a szállásadókkal…

CSI: – Ezt a nyelvtanfolyamot közvetlenül a római út előtt, vagy attól függetlenül végezted?

CSGY: – A római úttól teljesen függetlenül. Volt nekem itt egy barátom, középiskolába is vele jártam, aztán az egyetemre, a jogra is. Nyelvbolond volt. Nagyon érdekes fiú, a pályája is érdekesen alakult. Előbb vasutas volt, aztán 47-ben, zivataros körülmények között, kiment az országból, elkerült Rómába, majd Ausztráliába. Ott letöltötte azt az időt, amit ott kellett neki töltenie azért, hogy befogadják, hogy állampolgárságot kapjon. Amint ezt letöltötte, visszajött Európába, és különös módon a londoni rádió olasz tagozatának lett a munkatársa. Még most is ott él, csak már nyugdíjas. Akkora nyelvbolond volt, hogy mindenféle idegen nyelvet igyekezett megtanulni. Én egy darabig vele tartottam. Egyszer aztán rájöttem, hogy nekem milyen nagy fáradságot okoz egy nyelvben a legminimálisabb előrehaladás. És elgondolkodtam rajta, hogy ugyanakkor hányan vannak olyanok, akik nyelvtanárt fogadhatnak, sőt akár el is utazhatnak abba az országba, amelyiknek a nyelvét tanulják. Ez a tudat elkeserített, kiábrándított a nyelvtanulásból. Az alatt az idő alatt, míg én valamelyik nyelvben 122odáig jutok, hogy komolyabb könyveket is tudok rajta olvasni, olvashatok olyat, amit más már lefordított. De eddig a felismerésig én a dántól kezdve a szerbig sok nyelvbe belefogtam. Némelyiket aztán természetesen folytattam, olaszt, franciát tanultam, sőt az angolba is belevágtam. Már mögöttem volt a latin, a német és az ógörög. Ezzel a barátommal például olyan megállapodást kötöttünk, hogy egy nyáron át csak olaszul levelezünk; és úgy is lett, akkor csak olaszul leveleztünk. Vagy most, ezen a héten egymással csak németül beszélünk – és csak németül beszéltünk. Kivettünk egy külön szobát a ferencesek templomával szemben. Most egy bérház áll ott, ami akkor még nem volt meg. Az udvarban volt egy kis ház, azt kibéreltük, és ott tartottuk a különóráinkat. Nem volt semmi bútorunk, csak valami asztalféle és néhány szék… A nyelveket én így tanultam.

Volt itt a városban akkoriban egy olasz származású ember, Francesco Varin, aki egyébként gordonkás volt, és nagyon sokszor játszott templomban is. Főleg papok olasz nyelvtanításából élt. De civileknek is tartott olasz nyelvtanfolyamokat. Fura és tipikus olasz figura volt. Például amikor egy társunk azt mondta neki, hogy mester, akkor hosszú és indulatos előadást tartott nekünk arról, hogy mester csak egy suszter lehet, vagy pedig egy igazán nagy művész; ő nem mester. Különféle tréfákat is űztünk vele. Alacsony kis ember volt, semmi harciasság nem volt benne. Akkoriban folyt az abesszin–olasz háború. Írtunk egy cikket, és az ő nevével elküldtük a pécsi újsághoz, ahol meg is jelent azzal a címmel, hogy „A neves gordonkaművész önként jelentkezett a frontra”. Benne volt, hogy mit nyilatkozik… Majdnem megőrült szegény, mikor ezt a cikket elolvasta. Olyan utca nevét írtuk a feladóhoz, ami Pécsen valóban létezett ugyan, de talán csak hat házból állt. Házszámnak meg beírtuk, hogy 56. Szóval külsőre minden stimmelt. Soha nem tudta meg szegény, hogy ki követte el vele ezt a tréfát. Állandóan azon morgolódott nekünk, hogy milyen piszok emberek vannak a világon. Nála tanultunk mi egy évet egy olasz nyelvtankönyvből. Nemrégiben megtaláltam az olasz bizonyítványomat. Abban az időben az olasz osztályozás úgy történt, hogy 30/30 pont volt a maximum, és hogy jobban lehessen árnyalni, onnan mentek lefelé. Az még ma is örömmel tölt el, hogy az osztályzatom 29/30 volt. Majdnem a maximumot értem el, mire kiutaztunk.

CSI: – Korábban nem is jártál külföldön?

CSGY: – Nem. Bár ez a 47-es kiutazásom nem az első próbálkozásom volt. Említett barátommal egyszer már szinte mindent előkészítettünk, hogy elmegyünk Olaszországba egy társasutazásra, ami elég olcsó volt, és hogy a többiektől elszakadunk majd, és megnézünk 123mindent, amit lehet. Pechünkre éppen akkor lépett be a háborúba Olaszország, mikorra az utazásunkat terveztük. Talán hétre azonosan: mi mentünk volna valamikor májusban, és előtte egy-két héttel Olaszország hadba szállt. Nem engedtek minket elutazni.

Második próbálkozásom, a római út viszont sikerült. Hivatalos útnak számított, és a hivatalok segítettek is. Persze, hogy elvállaltuk Kardos Tibortól a Janus-fordításra vonatkozó felkérést. Valószínűleg ő is gyanakodott, hogy mi ott nem fogunk túlságosan sokat fordítani… Mégis támogatott minket. És Sőtér is, aki a külügyi kapcsolatokat intézte a minisztériumban, ő is mellettünk állt. Ha kezedbe kerül egyszer a Takáts Gyula által kiadott levelezés, abban megtalálod az én egyik hosszú levelemet, amiben megírtam neki, hogy mit kell tennie, intéznie, amit én már megcsináltam. Megírtam neki, milyen papírt, engedélyt hol kell kérnie és beszereznie. Erősen készültünk. Sőt, azok közt a Weöres-levelek közt, amikről beszéltünk már, azokban is találsz utalásokat, hogy Rómába készül ő is…

CSI: – Igen, és hosszú ideig húzódott is az utazás körüli teendők intézése, a dátumokból legalábbis úgy tűnik…

CSGY: – Persze, mert az olaszoknál, ha valaki egy hónapnál tovább maradt, akkoriban a vízumot csak úgy kapta meg, ha elküldték előbb Olaszországba a vízumkérelmét, és ott a külügyminisztérium valamilyen nyomozás után állapította meg, hogy kiadható-e a vízum valakinek, vagy nem. Mivel mi öt hónapra utaztunk, így nyilvánvalóan a mi vízumkérelmünket is el kellett küldeni Olaszországba, és az eléggé elhúzódott.

Azért itt közbevetőleg megemlítem, hogy az olaszok, akiket én nagyon megszerettem és most is nagyon szeretek, egészen fura nép. Az egyik oldalon roppant fafejűen bürokrata, a másik oldalon pedig semmivel sem törődő, hanyag, akivel, ha akarod, mindent meg lehetett csinálni. Jelentkezni kellett valamilyen hivatalban még akkor is, ha csak egy hétre vagy három napra ment az ember. A kveszturában, úgy hívták ott a rendőrségi bejelentő-hivatalt, és ott fél napot várni, hogy egyáltalán fogadják. Ezt senki nem tudta megmagyarázni nekünk, miért van így. Ugyanakkor viszont például Takáts Gyulának lejárt a tartózkodási engedélye, de az Akadémián még maradhatott egy darabig, és nem is volt kedve hazajönni. Odajött az Akadémiára egy rendőr, és „nyomozott” Takáts Gyula után. Nem voltunk éppen otthon. Találkozott ez a rendőr egy Tóth László nevű illetővel, aki olasz szakos volt itt a pécsi egyetemen. Mikor végzett, kikerült Rómába, majd a nápolyi egyetemen lektor lett. Ő volt az, akivel megtörtént, hogy egyszer valakiért kiment az állomásra. Mikor visszajöttek a városba, alkudott a so124főrrel, és a sofőr a végén szemrehányást tett neki, mondván, „Uram, szégyellheti magát, hogy olasz létére az idegent támogatja”. Annyira megtanult olaszul. Éppen ő futott össze azzal a rendőrrel, aki Takáts Gyulát jött elriasztani. Dehát a rendőr emberére akadt. Tóth László elmagyarázta neki, hogy ez egy szerencsétlen magyar költő, most végre eljöhetett ide, de ki tudja, mikor jön, mikor engedik ki megint. És ki tudja, ha most hazamegy, mire megy haza?… A beszélgetés végén a rendőr szinte sírva fakadt, és azt mondta, hogy maradjon, ameddig nem alakul a helyzete úgy, hogy nyugodtan hazajöhet. Szóval a másik oldala ez volt az ő nagy adminisztrációjuknak. Általában mindenben ilyenek, ilyen kétarcúak.

Minket az öt hónap alatt – egyébként nem mindenki töltött el ugyanannyi időt; Gyula egy kicsit később jött az ügyei intézése miatt, én korábban –, minket soha nem csapott be senki. Viszont amikor Weöres Sanyi és Amy érkezett, Amynak az első nagy panasza az volt, hogy már Velencében megjárta, mikor pénzt akart átváltani. Méghozzá egy magyar származású bankosnál. Minket nem akartak becsapni, vagy lehet, hogy szerencsénk volt. Szicíliában például odaadtuk a pénzt egy embernek – azt hiszem, ez Siracusában történt –; mikor meglátta, hogy jegyet készülünk váltani, elkérte tőlünk a pénzt, hogy ő majd mindent elintéz, amit kérünk, várjunk csak. Gondoltuk, hogy na, ez most elmegy a pénzzel, kár volt rábízni. Nem ment el. Odaállt a jegypénztárhoz, váltott nekünk két vonaljegyet, jött vissza, átadta nekünk a jegyeket meg a visszajáró pénzt, és mi megjutalmaztuk egy darab cigarettával. Mert akkor ott még dohányjegy volt. Kicsit ránk nézett, megcsóválta a fejét, aztán otthagyott minket.

CSI: – Még egy pillanatra hadd tartóztassalak fel, és hadd kérdezzem meg, hogyan jutottál el Rómába?

CSGY: – Mikor az adminisztratív dolgok még itthon lezajlottak, én, mivel akkor is már ki kellett vinni pénzt, ha az ember vásárolni akart ezt-azt, kitaláltam valamit. Egyik bátyámmal, aki lakatos volt, átalakítottuk az utazó bőröndömet. Nagy bőrönd volt, egyik rokonomtól kaptam kölcsön. Ruhákat is lehetett akasztani bele, láttál már ilyet biztosan. Ruhaakasztóul nikkelezett csövek szolgáltak benne. A bátyámmal még beletetettem néhány csövet, ezekbe és hintőporos dobozokba belecsavartam néhány dollárt. De csak keveset. Az segített rajtam, hogy Basch Lóránt, aki a Baumgarten-díj anyagi ügyeinek intézője volt, kijárta a Nemzeti Banknál, hogy nekem 25 dollárt, a Baumgarten-díj felét fizessék ki dollárban. Akkor a Baumgarten-kisdíj 3000 forint volt, annak a felét tehát megkaphattam dollárban, és így valami pénzt magammal vihettem, mikor elmentem.

125

Kalandosan érkeztünk meg az Akadémiára. Akkoriban még létezett a trieszti szabadállam: az egy külön állam volt, még nem dőlt el, hogy Ausztriához, Jugoszláviához vagy Olaszországhoz fog-e tartozni. Úgy alakult, hogy én Takács Jenővel és a feleségével, valamint egy pécsi újságírónővel mentem négyesben. Ez az újságírónő, akinek tanár végzettsége volt, nem nagyon gyakorolta a második foglalkozását, nem nagyon újságíróskodott, mert az orvosegyetem alkalmazta szakfordítóként, tökéletesen beszélt olaszul és franciául. Ott feküdt hát előttünk a trieszti szabadállam. Megkérdeztük a kalauzt, hogy itt mit tudunk tenni, hogyan tudunk rajta átjutni. Azt mondta, hogy itt is kell egy vízum, egy átutazóvízum, különben nem fognak átengedni rajta. Megvolt Olaszországba a vízumunk, a jegyünk, rendben volt az útlevelünk, és a trieszti szabadállamba mégsem utazhattunk be. Akkor Takács Jenő, aki jó humorérzékkel volt megáldva, azt mondta, hogy ő beteg lesz most. Összeroskad, legalábbis imitálja, mi meg mondjuk csak azt, hogy ő nagyon beteg, és nem tudjuk még felemelni sem, hogy kiszálljunk és orvost keressünk. Meg is kezdtük ezt az akciót, de sajnos, a vámőr egyáltalán nem törődött vele. S annak ellenére, hogy Takács Jenő igyekezett betegeskedni, és kitűnően játszotta el a nagybeteget, egyszerűen leszállított minket a vonatról. Ott álltunk egy állomáson, teljesen ismeretlenül, és nem tudtunk mihez kezdeni. Végre sikerült találni egy embert, aki azt tanácsolta, hogy tegyünk egy kerülőt, akkor eljutunk Görzbe (az olaszok Goriziának hívták), és így meg lehet kerülni a trieszti szabadállamot; Jugoszláviából azonnal átkerülünk Olaszországba. Keresnünk kellett tehát valakit, aki vállalta, hogy minket elvigyen oda. Sikerült találnunk egy teherautóst. Képzelheted, ahogyan itt Pécsett nagy nehezen becsomagoltunk. Mint már mondtam, nekem egy hatalmas útibőröndöm volt; ott először mindent le, és megint az egészet föl a teherautóra, és mi utánuk, csomagokkal körülrakva…

Nekem ez az utazás Szlovénián át különben azért volt nagyon tanulságos, mert ez még 47-ben, tehát a Titóval való összekülönbözésünk előtt történt. Én ott azt láttam, hogy a legkisebb völgyben, ahol volt valamilyen termőföld, ott is ültettek a szlovének valamit, és nagyon szépen meg voltak művelve ezek a földek. Ez azért segített, mert amikor később hallottam itthon a sok hazugságot, hogy a földek Jugoszláviában el vannak hanyagolva, és az embereket úgy hajszolják munkára, mint a barmokat, én egy fél pillanatig sem hittem azt el. A saját szememmel láttam, hogy ez nem igaz. Mindenesetre el kellett mennünk Jugoszlávia határáig, s mivel ott már elég késő volt, kénytelenek voltunk megaludni, és másnap átlépni a határt.

126

A határ emberileg megint csak nagyon érdekes tanulságokkal járt számomra. Középen volt egy sorompó. Az egyik oldalon sétált egy jugoszláv katona, a másik oldalon egy olasz. A jugoszláv katona félig-meddig húzta maga után a puskáját, olyan hanyagul tartotta. Puha sapka volt a fején, és azt hiszem, talán volt egy bajonettja. A másik oldalon az olasz katona teljes díszbe öltözve, páncélsisak rajta, a hátán egy szerkezet, ami a gázmaszkot tartotta. A gázmaszk a hátára erősítve, puska a kezében, szuronnyal. Merev léptekkel vonult fel s alá. Később is tapasztaltam, hogy az olaszok mennyire szerették és szeretik most is a mutatványos dolgokat.

Nekem volt egy furcsa elképzelésem, hogyan rendezném el a világban a népeket, ha Isten lennék. Különféle népeknek különféle feladatokat adnék. Például az olaszoknak nem kéne semmi mást csinálniuk, őket csak azzal bíznám meg, hogy zenéljenek és daloljanak, és fehér ruhában, fehér cipőben reprezentáljanak. Ez volna a feladatuk. A németeknek az, hogy bakancsban járva csináljanak valamilyen galibát a földön. Bár igaz, valamennyit azért muzsikálhatnának ők is. Lenne olyan ország, a franciák, akiknek részben a humor, részben a szerelem volna a reszortjuk. Szóval minden népnek volna egy fő feladata. Akkortól kezdve számomra ugyanis többször bebizonyosodott, hogy az olaszok imádnak „fölvonulni”. Például egyszer egy civil társaságot láttam, akik a háborúban partizánok voltak. Nem volt mindegyiküknek egyenruhája. Olyan ábrázatot vágtak, mintha most azonnal az egész világ egyszerre megtámadná őket, és nekik egyedül kellene az országot megvédeniük. Volt olyan, akinek maradt még partizánkorából egy sapkája, valamilyen partizánsapka, de különben tarka társaság volt. Mégis úgy viselkedtek, mint egy rohamra kész egység. Láttam, és ez is nagyon jellemző volt rájuk, amikor egy bersaglieri-zenekar felvonult. A bersaglieri olyan csendőr, akinek kakastoll van a kalapjában; ezeknek a díszlépésük futás. Én néztem, hogy készül a nép egy ünnepségre. Ott állt egyenruhában egy csoport, aztán olyanok, akik félig egyenruhában várakoztak, még a háborúban szolgáltak. Egyszer csak egy jelre megszólalt (amolyan lovassági induló-ütemben) és elkezdett szaladni az egész zenekar, mögöttük pedig egy díszszázad. Az is szaladt. Azt se tudtam hirtelen, mert még ilyet nem láttam, hogy ez most micsoda, egyáltalán, mi is történt. A nép persze tudatában volt mindennek, ők láttak már ilyet, nagyon élvezték ezt a felvonulást…

Így jutottunk át a határon. Az is jellemző, hogy volt akkor nekem egy öngyújtóm, amit Bécsből kaptam. Az olasz vámőrnek annyira megtetszett, hogy szinte kivette a kezemből, és mutatta a társának. Elvégeztetett velünk mindent az olasz adminisztrációs módszerek sze127rint. Mindent leíratott velünk, apja neve, anyja neve, mit akar Itáliában, aztán ezt a nagy paksamétát átvette, félretette, eldobta, vagy mit tudom én, mit csinált vele. Mást nem nagyon tudott csinálni. De végre legalább átjutottunk a határon, és Olaszországban voltunk. Ahogy hallom, még mindig közös ez a Gorizia, a fele most is Jugoszláviáé, fele Olaszországé. Onnan mehettünk tovább, egészen Velencéig. Velencében vonatra szálltunk, és úgy értünk el Rómába. Arról a vonatutazásról bennem az maradt meg, hogy milyen érdekes volt az olasz állomások éjszakai csendje, nyugalma. Úgy tűnt nekem, amikor egy-egy helyen megálltunk, mintha arrafelé nem is éltek volna emberek.

Rómában már vártak minket, mind a négyünket, és elhelyeztek az Akadémián, a Falconieri palotában, a Via Giulia 1-ben. A palota két, sólyomfejű nőket ábrázoló nagy barokk hermáról kapta a nevét. Engem a negyedik emeletre tettek. Ahogy én néztem, az már emeletráépítéssel született. Jó helyet kaptam, az épület sarkában. Ajtóablakomon át odaláttam a Tiberisre. Mellettem volt egy utca, egyirányú közlekedéssel a Tiberis mellett. Illetve a Tevere mellett. Látod, ez számomra ilyen furcsa volt; akkor kellett megtanulnom ezt a nevet, mert a latin miatt én inkább Tiberisnek mondtam volna. Kissé távolabb jött a Gianicolo, a Janiculus. Ezt mind láttam a szobámból. Közvetlenül az ablakom alatt hársfák voltak. Az utcáról egy-egy helyen le lehetett menni egészen a vízig. A parti járdán alig jártak, nem voltak boltok, kis lerakatok, mint a Szajna mellett Párizsban. A Tevere partján üres volt ez a mellvéd. Fura módon, ha az ember napközben nagy nehezen átjutott erre a járdára, akkor egy úttestnyi távolságban volt a Falconieri palota, tehát a mi Akadémiánk, de sokszor negyedórát, fél órát is kellett várni, hogy át lehessen jutni oda, mert a forgalom akkora volt.

Egy kis szobám volt, benne egyetlen szekrény, egy kis asztal meg ágy. A szekrény fiókos szekrény volt, alul mindig tele naranccsal. Már mondtam, hogy a reggeli a mi dolgunk volt. Vettem egy kiló, fél kiló narancsot, bedobáltam a fiókba. Ha azt kihúztam, mindig megcsapott a narancs illata.

Most hadd mondjam el, hogy miért is kezdtem úgy ezt a római beszámolót, hogy én még életemben annyit nem fáztam, mint itt. Volt egy háromtagú kis öntöttvas fűtőtestem. Azt hiszem, hogy három tagú volt, három lap egymás mellett. Képzeld el, szeptember végén mentem oda, és tavaszig voltam ott. Mikor jöttek a hidegek, akkor bizony az a szoba nagyon ki tudott hűlni. Az ablakom egyúttal ajtóként is szolgált, ki lehetett lépni rajta az erkélyre, tehát egyáltalán nem zárt jól. A fűtőtestem, amikor maximálisan befűtötték az Akadémiát, langyos volt, nyugodtan meg tudtam fogni szabad kézzel, és nem mond128hatom, hogy megégette vagy pláne összeégette volna a kezemet. Mindebből az következett, hogy mivel általában 8-10 fok hőmérséklet volt a szobámban, én két módon próbáltam védekezni. Az egyik az volt, hogy egy külön kérelmet nyújtottam be Kardos Tiborhoz, hogy adjanak nekem még egy takarót, mert kevés volt, amit kaptam. Fáztam. A másik módszer az volt, hogy én már innen hazulról elvittem, bár nem tudtam, hogy ott pontosan milyen a helyzet, elvittem meleg holmikat. Például itt Baranyában gyakori volt egy fél-lábszárig érő vastag kötött harisnya. Úgy hívtuk, hogy svábkapca. Ez természetesen rendszerint rajtam volt. Aztán éjszakára fölhúztam minden meleg ruhát, ami nálam volt, a fejemre svájci sapkát tettem, a pokrócok fölé még a télikabátomat is odaterítettem. Így készültem az esti lefekvésre. Valahogy úgy elviseltem, hogy még olvasni is tudtam. Másképp tett Takáts Gyula, aki – ezt semmiképp sem akarom sértő hangsúllyal mondani – munéros ember volt világéletében, és mindig mindent úgy csinált, ahogy kell, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez azt jelentette, hogy nem volt hajlandó máshogyan, csak hálóingben aludni, csak hálóingben. Méghozzá a régi divat szerinti, hosszú hálóingben. Egyetlen melegítő eszközt próbált használni, és szerencse, később ezen el is gondolkodtam, hogy Rómában nem gyulladt föl. Ugyanis 129fogta a villanyrezsónkat, és odatette az ágya alá. Ez alulról adott valami meleget neki. Lementem hozzá reggelenként a negyedik emeletről, minden nap hozzá mentem először, hogy megigyuk a feketekávénkat, mielőtt nekiindultunk volna a világnak… A padozat műkő volt; mikor bekopogtam hozzá, akkor az ágyából fölkelt, és mint akinek a lába rettenetesen fázik, fölfelé nyújtotta lábfejét, a talpa élén jött oda az ajtóhoz, és így nyitotta ki. Mondtam neki: „Miért így alszol, miért nem húzol föl valamit?” „Hát hogyhogy, hát lehet máshogy is aludni, mint hálóingben?”, mondta nekem óriási megbotránkozással.

Hát így volt, hogy fáztunk, határozottan fáztunk. Persze ez nem véges-végig ment így. Gyula, azt hiszem, október elején ért oda, én meg szeptember végén, nem sok különbség volt köztünk időben, két-három hétnél nem több. Akkor, amikor én kiérkeztem, még gyönyörű idő volt. Hamarosan csalóka lett az időjárás. Napközben még napozni is lehetett volna, de úgy hat óra felé hirtelen meghűlt a levegő, és akkor már nehezen viseltük, fáztunk. Az olaszok már hozzászoktak ehhez, mindegyiknek volt magliája. Ez egy viszonylag vastag, ujjas alsóing volt. Ezt ők magától értetődően használták, mikor az idő már zordra változott. Itt nálunk is használják, de inkább amolyan nyári izzadságfogónak, és ujjatlanul. A mi napunk rendre így kezdődött. Gyula is fölöltözött, és elindultunk a városba.

CSI: – És hogyan folytatódott? Amit eddig elmondtál, abból az derül ki, hogy eléggé rendszeresen telhettek a napjaitok.

CSGY: – Nagy általánosságban azt mondhatom, hogy előbb Takáts Gyulával, később együtt Klaniczay Tiborral is, Rómában úgy viselkedtünk, mint a kisiskolás tanulók. Minden napra volt egy előre eltervezett programunk, és azt minden nap teljesítettük vagy igyekeztünk teljesíteni.

Közvetlenül a reggeli után nekiindultunk a városnak, át a Campo dei Fiorin, vagyis a piacon. Ott minden alkalommal elnézelődtünk, mert a római piac külön világ volt. Mindent lehetett ott kapni. 47-ben még nagyon közel volt a háború befejezése. Az angol és az amerikai katonák még ott voltak a városban, bármerre mentél, mindenütt lehetett látni őket. Ezektől, vagy közvetve ezektől nagyon sok holmi jutott a piacra. A piac egyik része élelmiszerpiac volt, a másik pedig ócskás piac. Ha akartál venni egy köteg verebet, akkor vehettél. Osztrigát, amit nagyon megszerettem, és mivel akkor már ősz felé járt, nem kellett félni attól, hogy fertőzött, szinte mindennap ettem. Takáts Gyula csak egyszer volt hajlandó megkóstolni. Az ő magyar gyomra nem fogadott be akármit. De Takács Jenővel meg a feleségével mi mindennap, ha együtt mentünk haza, megálltunk a piac szélénél. Ott mindig 130volt néhány osztrigás ember. Mondtuk, hogy due pezzi, vagy tre pezzi, attól függően, hogy hány darabot akartunk. Az osztrigaárus kivett annyit, ahányat kértünk. Az osztrigát késsel kinyitotta, úgy, hogy a résbe bedugta a kést, fordított rajta egyet. Amikor kinyílt, citromlevet csöppentett rá, és odaadta. Mi a szánkhoz vettük, egyet szippantottunk, és az osztrigát élve lenyeltük. Legföljebb egyet haraptunk rajta. Később én annyira megszerettem, hogy gyakran hatot-nyolcat is megettem. Nem messze innen volt egy kis borkimérés, itt nagyon-nagyon olcsón árulták a bort. Megittunk egy pohár vöröset. Kitűnő étvágyat csinált, mert ebédet már kaptunk az Akadémián.

A piacon a legfurább groteszkségek akadtak. Akkor még, 47-ben, dohány-, illetve cigarettajegy volt rendszeresítve. Megszabták, hogy egy jegyre hány cigarettát lehet kiadni. Ennek a jegyre kapható cigarettának az volt a neve, hogy „Nazionale”. A lehető legrosszabb cigaretta, amit elképzelsz. De a piactérről nyíltak kisebb mellékutcák, és valamelyikben mindig ott állt hat vagy nyolc teli zsák vágott dohány. A legfinomabb fajtájúak. Lehetett kóstolni.

CSI: – Dohányoztál ebben az időben?

CSGY: – Akkor még dohányoztam, nagyon keveset ugyan, de dohányoztam. Ha otthon voltam, cigarettatöltővel készítettem őket, ha úton voltunk, többnyire Takáts Gyula sodort nekem cigarettát. Kevertünk két-három fajta dohányt. Azt senki a világon nem kérdezte meg tőlünk, hogy honnan vettük, nem jött oda hozzánk rendőr, senki. Az árusokat viszont néha zargatták. Az utcán mindenfelé kicsi asztalok voltak. Az egyiknél ott ült egy asszony, és amerikai cigarettákat árult. Éppen arra jártam egyszer, a Vittore Emanuele út egyik oldalán, mikor láttam egy jelenetet. Jött egy rendőrautó, a rendőrök kiugrottak, odarohantak az asszony asztalához, kezdték összeszedni a rajta lévő dohányt meg a dobozos cigarettákat. De az emberek, akik ott sétálgattak vagy nézelődtek, gyorsabbak voltak, és többet elvittek, mint a rendőrök. Az egyik rendőr lehajolt, mire egy gyerek – annak az asszonynak lehetett a gyereke, tízéves, tizenkét éves kölyök – jól seggbe rúgta őt. Erre a rendőr persze elkezdte kergetni a gyereket. A gyerek meg átszaladt a Vittore Emanuele utcán, aztán eltűnt az össze-vissza közök valamelyikében. Ott aztán végleg nyoma veszett. Az asszonyt természetesen elvitték a rendőrök, előállították, igazoltatták, satöbbi. Kíváncsian vártam, hogy most mi lesz. Tíz perc vagy negyedóra telhetett el, jött is vissza már. És akkor történt egy szinte megmagyarázhatatlan dolog. A nép, aki körülötte állt és elvitte a cigaretták nagyobbik részét, hozta vissza neki az elvitt cigarettacsomagokat. A végén majdnem ugyanannyi lett, mint volt, mert az emberek több kézzel tudtak „lop131ni”, mint a rendőrök. Az egész olyan volt, mint egy megrendezett jelenet, pedig mondanom sem kell, hogy semmi előre kitervelt nem volt benne. És mondom, amíg az ilyen dolgok megtörténtek, addig a hivatalos „Nazionalé”-t, ezt a nagyon rossz cigarettát drágán és jegyre adták, trafikban. A zsákok közt olyan is akadt, amelyiken egy cédula díszlett, ezzel a pimaszul gúnyos szöveggel: „Monopolio di Stato”, vagyis: állami monopólium. Ebben is mutatkozott az a kétarcúság, amit már említettem az előbb. Akkor így ment a kereskedelem.

A legkülönfélébb ételeket lehetett megvenni, gyümölcsöket árultak, roppant olcsón… Én, ahogy mondtam, szeptember végén értem oda. A narancs szezonja inkább december-január, de akkor már érett a szőlő, mert ott az valamivel korábban érik, mint nálunk. Nagyon olcsón lehetett vásárolni. Tulajdonképpen megvolt a rendes kosztunk, de gyakran akartunk gyümölcsöt is enni. Aztán volt olyasmi is, amit nehezebben lehetett megszerezni. Az ilyen árut afféle aluljáró-árusok kínálgatták. A piacon mindenki ordított, még akkor is, ha közvetlenül mellette álltál. Volt, aki például tiszta erejéből azt a szót ordította, hogy pepe, ami a borsot jelenti. Hát ő azt árulta. Miközben kimérte, amit kértél, azalatt is ordított. Akkora zűrzavar volt mindig ezen a piacon, hogy ember volt a talpán, aki azt kibírta. Emellett nem múlt el nap, hogy ne találtunk volna valami csodaárust; ami annyit jelentett, hogy egy asztalfélére fölugrott egy fiatalember, és óriási lendülettel elkezdte magyarázni, hogy ő most Milánóból jött, és tudja, hogy a római nép szűkölködik sok mindenben; ő egy szappangyár megbízottja, és hozott ide szappant, amit el akar adni, hogy segítsen a római népnek. Mondott egy árat, mondjuk, hogy „trecento lire”, háromszáz líra darabja. Amikor az emberek ezért az árért nem lelkesedtek, úgy tett, mintha magába roskadt volna, hallgatott egy darabig, majd hirtelen fölkiáltott, „duecento lire!!!”, aztán megint kicsit hallgatott, majd újra felharsant a hangja, „cento lire!”, és szinte önkívületben elkezdte dobálni a szappant a körülötte állóknak. Voltak persze fogadott emberei, akiknek ő előre adott pénzt. Azok erre odatolongtak, adták neki a százas lírákat, ő meg adott nekik szappant. Csodálatos szónok volt. Állítom, hogy Magyarországon akkoriban nem volt párttitkár, aki olyan szívhezszólóan tudott volna beszélni, mint az az árus. Mi akkor ráértünk, és ott álldogáltunk még sokáig. Vagy ha nem is sokáig, annyi ideig biztosan, hogy láttuk azt is, mikor a nép elszéledt, megint odajöttek az álvásárlók, visszaadták a szappant, ő meg nekik a száz lírát. És pár perc múlva kezdődött elölről a színjáték. Mindig, a legkülönfélébb változatban található volt ilyen a piacon, és amit csak el tudsz képzelni, azt mind árulták hasonló módszerekkel.

132

A piac általában hajnaltól úgy délután két óráig tartott. Akkor a piactéren a már elhelyezett csapokba becsavarták a körülbelül tízegynéhány centi átmérőjű tömlők végét, és megindították a vizet. A vastag sugárban végigsöprő víz egykettőre tisztára mosta az egész piacot. Rendes söprűvel nem lehetett volna semmire sem menni, mert a legkülönfélébb holmi, fél állatlábszárak, csontok, zöldségmaradékok bokáig álltak, és az egész piac egy szemétdomb volt. A vízsugarak egy helyre sodorták a piszkot, és onnan már könnyebben el tudták szállítani valamilyen járművel.

Ez tulajdonképpen szegény környék volt, nagyon öreg bérházakkal. Délután, úgy öt óra tájékán, a környékbeli házakból előjöttek az asszonyok a gyerekekkel. Ott volt a piac közepén Giordano Bruno szobra. Giordano Bruno lehajtott fejjel állt. A gyerekek ott kezdtek játszani körülötte. Érdekes dolgok történtek itt ilyenkor is. Egyszer a kommunista pártnak az ottani szervezete gyűlést tartott. Ez azt jelentette, hogy hoztak harminc vagy negyven széket valahonnan. Akik akartak, leültek, akiknek nem jutott már hely, álltak. A szónok beszélni kezdett. Persze, a kör szélén ott volt néhány rendőr is, hogy ne legyen semmi gond. Ilyen gyűléseket is végignéztem, nem is egyszer. Egyre emlékszem egészen pontosan. Mikor a szónok megszólalt, a gyerekek játszani kezdtek. Körbe-körbe rolleroztak. A szónok beszélt, a nép egymással társalgott, a gyerekek szaladgáltak a rollerokkal, a szónok meg úgy tett, mintha a nép hallgatott, figyelt volna rá. Egyáltalán nem zavarták a körülmények. Aztán a gyűlés rendezője odaadta egy öregembernek a mikrofont, hogy szóljon hozzá, mondja el a véleményét. Az meg nem tudta, hogy mit kezdjen vele, hol beszéljen bele, mert mikrofon még nem volt a kezében. Így zajlott le az a gyűlés.

De volt más is. Például a mutatványosok. Egyszer láttam ott egy erőművészt. Volt rajta egy fekete kordbársony nadrág. Mielőtt belekezdett volna a mutatványába, elmondta, hogy honnan jött. Bemutatkozott, és mutatott egy nagy követ is. Elmondta, hogy ő olyan erős, ezt a követ így fölemeli, úgy fölemeli. Miközben beszélt, ruháját lehúzta. Fekete öltözete alá sárga úszónadrágot vett, deréktól fölfelé még valami rikítós holmit. A karját szüntelenül mutogatta, hogy milyen erő van benne. Giordano Bruno szobrán kamaszgyerekek, 15-16 évesek kapaszkodtak. Fölmásztak rá, és onnan lesték a mutatványt. Egyszer csak leugrott onnan valamelyik, és azt az óriási nagy követ, amit a mutatványos cipelve emelgetett, hirtelen és nagyon könnyedén kivitte a kör szélére. Mert a nép ugye, ott állt körben. Amikor az erőművész ezt meglátta, majdnem sírva fakadt. Látszott rajta, hogy megsértődött, hogy így bántak vele. De túlságosan sokáig nem izgatta ez. Megfogta 133megint a követ, és szinte úgy, mintha az erei készülnének megrepedni, emelte egy darabig, majd letette. És máris ott volt a kezében egy kalap. Körbevitte. Aki papírpénzt adott (ott kezdődött a nagyobb summa), annak külön megköszönte. Ezt csinálta, én nem is tudom, hány napig, ott a szobor körül. Valahányszor bemutatta a művészetét, mindig kiderült a turpisság, de az emberek mégis megrakták a kalapot. Egy-két nap elteltével más mágusok jöttek, hasonló mutatványokkal. Az érdeklődés mindig óriási volt. Biztosan tudod, hogy mennyi neves olasz énekes van, és volt akkor is, azelőtt is, mikor mi ott voltunk. De ha az utcán megállt egy akármilyen rozzant hangú nő vagy férfi, nemsokára körbefogták. Az asszonyok kosarukat karjukra akasztva, készültek a piacra, de ha valaki leállt és énekelni kezdett, az emberek is megálltak körülötte, és meghallgatták az énekest. Aztán hullott a kalapba a pénz.

Vagy például a verekedés… Megállt egymással szemben négy-öt méterre két ifjú, felhergelve, teljes lendülettel szidva egymást. Mind a kettő mellett állt egy kis csoport ember. Amikor a szidásnak már egy olyan fokára értek, hogy azt gondolhattad, most menten nekirontanak egymásnak, akkor a mellettük állók mindig visszatartották őket. Én verekedést nem láttam egyet sem, de ilyen óriási, szinte fogcsikorgató gyalázkodást, egymástól néhány méterre, ilyet sokat. Mintha nem szerettek volna verekedni, de a teátrális hajlam azért megvolt bennük.

A lényeg az, hogy mi elindultunk már korán reggel Takáts Gyulával. Kinéztünk mindig valamit, és a napi programunk eszerint alakult. „Sale e tabacchi”, vagyis „só és dohány” volt a vegyeskereskedések neve. Ott kaptunk kenyeret és egyebeket. A pult valamivel magasabban volt, mint a vásárló. Az eladó kicsit rálátott a vevőkre. Akkor Olaszországban kis, buciszerű kenyereket árultak. Az amerikaiak szállították a lisztet, abból sütötték. Ez volt a reggeli első programunk.

Mikor túljutottunk a reggelin, addigra már 9-10 körül járt. Előre megbeszéltük, hogy azon a napon melyik múzeumba, templomba megyünk. A fontosabb múzeumokban, például a Vatikáni Múzeumban, voltunk többször is. Először végigfutottunk rajtuk, megnéztük, hogy hol érdemes egyáltalán megállni. Ha már volt egy kis fogalmunk róla, akkor elmentünk oda másodszor, harmadszor is. Itt most megint eszembe jut a hideg, mert ameddig nem jött a hűvösebb idő, addig a múzeumokat is nyugodtan látogathattuk. De később kiderült, hogy csak a Vatikáni Múzeumot fűtik, a többit nem. Amikor hidegre fordult, akkor bizony elég sokat fáztunk odakint is. A hőmérséklet nagyon leesett; amíg nem hűltek át a falak, addig azért kellemesebb volt járkálni a múzeumokba…

134

Emlékszem, a Vatikáni Múzeum képtárában az első szobában, ha jól emlékszem, talán a Giotto előtti emlékek voltak, a másodikban Giotto. Leültünk az elsőben, és alaposan megismerkedtünk velük. Utána mentünk a második szobába, Giottóhoz. Akkorra egy amerikai kirándulócsoport, akikkel egy időben indultunk, már jött is visszafelé. Végignézték az egész képtárat. A szerencsétlen idegenvezető még próbált magyarázni nekik, megállt a Giotto előtt, „Ecco, il meraviglioso Giotto!”, mondta, „Íme, a csodálatos Giotto!” Az amerikaiak rágták a gumit, néztek is, nem is néztek arra. Nekik inkább valamilyen gyűjtőszenvedélyük volt. Képeslapokat vettek, vagy lefényképezték a képeket. Az nekik elég volt; hogy meg is nézzék őket, arra már nem telt a türelmükből. Mi viszont mindent igyekeztünk megtanulni. Volt olyan műalkotás, amit sokszor egymás után felkerestünk. Volt olyan is, amelyikhez nem mentünk többször. Válogattunk, rá is kényszerültünk erre, mert nem lehetett mindenhez eljutni. Ha csak a templomokat, múzeumokat végigjárja vagy végig akarja járni az ember, arra is kevés az öt-hat hónap… Kiszámítottuk, hogy ha öt hónapig maradunk Rómában, és minden nap egy templomot akarunk megnézni, a százötven napba az sem fér bele. Ha jól emlékszem, összesen valami háromszáz templomot számoltunk meg. Természetesen múzeum is nagyon sok volt. Így hát kialakítottunk egy olyan gyakorlatot, hogy az igazi értékeket inkább többször néztük meg, a kevésbé fontosakat mellőztük. A Vatikán mellett a Museo Nazionalé-t, az ottani Nemzeti Múzeumot (ami nincs messze a Termini pályaudvartól) is többször kerestük fel, több napot kellett rááldoznunk. Másokra nem jutott ennyi idő. A múzeumok, templomok egyike-másika valamiről olyan híres-neves volt, hogy feltétlenül meg kellett nézni. Már csak azért az egyetlen dologért is. Hogy csak egyet mondjak: tudod, II. Gyula pápa síremlékét Michelangelónak kellett volna elkészítenie, de nem fejezte be. Ott van viszont a híres Mózes-szobor, ami egyik főműve Michelangelónak. Vagy az Arnón túl, Firenzében, van Masacciónak egy kis fülkéje. Ennek a freskói adják meg az egész templom igazi értékét. Itt van például Masacciónak, aki nagyon fiatalon halt meg, az Adógaras című freskója. És egyáltalán a Bibliából néhány jelenet. Ezért persze azt a kápolnát is felkerestük, bár csak egyszer nézhettük meg, mert Firenzében is rengeteg látnivaló volt.

CSI: – Firenzén és Rómán kívül merre jártatok?

CSGY: – Az öt hónapból körülbelül egy hónapig nem tartózkodtunk Rómában. De az külön fejezet. Részben Szicíliába mentünk, részben pedig közép-olaszországi tájakra. Szicíliába már negyvennyolcban jutottunk el. Az olaszok múlt századi reneszánsza, a risorgimento, a politikai 135reneszánsz félig-meddig indítója volt a magyar 1848-nak. Az olasz állam Palermóban rendezett egy tudományos ülést, melyen Kardos Tibor is szerepelt. Minket, többieket akkor meghívtak oda vendégként. Adtak jegyet, szállást is biztosítottak, hagytak minket mozogni. Cataniában volt a főhadiszállásunk. Onnan mi Klaniczay Tiborral és Takáts Gyulával elmentünk Siracusába, sőt még tovább is azon a részen. Egyszer Takáts Gyulával elhatároztuk, hogy elmegyünk az Etna tetejére. Nem voltunk messze tőle, talán néhány kilométernyire, és valahogy egészen közelinek látszott. De minél többet gyalogoltunk, annál messzebb jutottunk tőle, egyre távolodott. Kénytelenek voltunk visszafordulni. De így sem volt hiábavaló ez a próbálkozásunk, mert sok olyannal találkoztunk, amit egyébként sohasem láttunk volna. Egy kertben, citrom- és narancsfák között például ott szürkült egy hatalmas Etna-darab, egy lávakő. Majdnem az egész kertet elfoglalta. Aztán láttunk egy olyan fogadalmi templomot, amit lávából építettek. Úgy emlékszem, 1699-ben öntötte el legutoljára az Etna az egész környéket. Akkor ömlöttek be a tengerbe azok a nagy lávadarabok, amik Taormina szépségét is növelik. Azt a templomot, amit a falu lakossága hálából épített, hogy megmenekültek a kitöréstől, ekkor csodáltuk meg.

CSI: – A látványok több mint negyven év múltával is nagyon erősen élnek az emlékezetedben.

CSGY: – Nézd, amit én öt hónap alatt ott láttam, azt mind megjegyeztem. Talán része volt ebben a rendszerességnek is. Rómában is, és Rómán kívül is ezt a múzeum- és műemlékjáró programot igen szigorúan vettük. Volt akkoriban egy Róma-könyvem, egy útikalauz, abban megjelöltem, hogy mit láttunk. Ha azt fellapozom, még ma is kiderül, hogy nagyon-nagyon sok mindent.

Ez volt a délelőtti programunk. Utána ebéd. Az Akadémián, ahogy már mondtam, kaptunk ebédet. A vendégek az ebédlőben gyűltek össze. Roppant előkelő, és egymástól nagyon különböző emberekből álló társaság volt, Fülep Lajostól Lukács Györgyön át Cs. Szabó Lászlóig. Ő például, emlékszem, csak néhány napig maradt velünk, ment tovább Londonba, azt hiszem, éppen akkor disszidált, amikor mi kint voltunk Rómában. Voltak különféle zenészek: Szervánszky, nem az Endre, hanem Péter, az öccse, aki hegedűművész, aztán Szegedi Ernő és Solymos Péter zongoraművészek. Ferenczy Béni, Kerényi Károly. És az írók: Weöres Sándor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Berczeli-Anselm Károly. Nem mindenki egyszerre volt kinn, hanem kisebb közökkel. Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Klaniczay Tibor, mások is. Szóval, válogatott társaság. Beszélgettünk sokat, és említettem már, hogy az összejövetelek, társalgások rendszeresek vol136tak. Ezen az is segített, hogy a nők, a feleségek is jó viszonyba kerültek. Takács Jenő felesége, Pasteiner Éva például összebarátkozott Ferenczy Béni feleségével, Erzsikével, aki egy roppant vitális, termetében kissé korpulens, nagyon jókedvű teremtés volt. Általában együtt jártak. Én akkor voltam ifjú házas, és egyébként soha életemben, most sem megyek bevásárolni egyik boltba sem. A kislányaim még nem voltak meg, de feleségemnek, anyósomnak, édesanyámnak kellett vennem női holmikat is ajándékba. Nekem semmi fogalmam nem volt, hogy miket vegyek. A második római utazásomon például úgy jártam, hogy bementem egy boltba, mert láttam szép színes, selyemszerű anyagokat a kirakatban. Bementem, és kértem belőlük nem tudom, hány métert. Tanácstalanul néztek rám az eladók. Akkor derült ki, hogy azok a szép selymek tulajdonképpen bélésanyagok voltak. Azokból nem lehetett ruhát csinálni. Nem értették, hogy miért azt kérem, és miért akkora mennyiséget, amennyit csak a hivatásos szabók szoktak elvinni. Szóval nem volt gyakorlatom a vásárlásban, ma sem szeretek ilyesmit csinálni. Ferenczy Béni felesége viszont vállalt minden bevásárlást. Mindenkivel közölte, hogy ha valamit venni akar, nyugodtan bízza rá. Mert ő viszont nagyon szeretett vásárolni. Én éltem ezzel a lehetőséggel, így történt meg, hogy feleségemnek egy szép ruhaanyagot ő vásárolt meg.

137

Persze, Ferenczy Béni is hozzánk szegődött. Ő ritka vonzó, roppant szimpatikus ember volt. Zseniálisan tehetséges (ezt talán nem is kell külön mondanom), és nagyon szerény. Csak egyszer láttam dühösnek. Egy kis szemtelen legény, aki odatévedt az asztalunkhoz, valamilyen ízetlen tréfát űzött. Akkor ennek a sovány arcú, sápadt embernek kivörösödött az arca, csúnyán ledorongolta és elkergette onnan ezt a fiatalembert. De különben nagyon-nagyon szelíd ember volt, akiről én csak jókat tudok mondani. Remekül tudott rajzolni. Van egy könyve, amiben csak a rajzai szerepelnek; azokhoz a rajzokhoz felesége, Erzsike volt a modellje. A szobrai ugyancsak remekművek. Egyszer jártam Gyulán, ahol Ferenczy Béni Petőfi-szobra áll, ami szerintem a legjobban sikerült Petőfi-szobor. A római út után mi már nem találkoztunk. De nagyon mélyen érintett engem az a hír, hogy amikor megbénult a jobb keze, csak bal kézzel tudott kezdetlegesen rajzolni, és járni sem tudott, akkor felesége vitte mindenhova az ölében. Én annak örülök, hogy amikor mi Takáts Gyulával elmentünk az északi útra, Közép-Olaszországba, Firenze környékére, akkor lerajzolt nekünk néhány szobrot, amire külön felhívta a figyelmünket, hogy okvetlenül nézzük meg. Nekem ezek a rajzok még most is megvannak. Nem művészi kompozíciók, hanem skiccek, vázlatok, odavetett vonalak. Ezek segítségével mutatta meg nekünk, hogy miért is érdemes megnéznünk ezt vagy azt a művet. De gyakran megtörtént, hogy egy-egy múzeumban ő vezetett minket.

Ilyen egyébként máskor is előfordult. Kerényi Károly például az etruszk múzeumban volt a vezetőnk. Ezt persze ne úgy értsd, hogy ezek kötelező látogatások voltak. Az történt, hogy az ebédet közösen költöttük el. Ebéd után valaki elmondta, hogy ekkor és ekkor lesz egy látogatás, például Ferenczy Béni vezet minket a capitoliumi múzeumban… És valóban, Ferenczy Béni meg is jelent a megadott időben, és aki akart, vele tarthatott. Én mindig vele mentem, Takáts Gyula is. Ferenczy Béni előre kiválogatta nekünk, hogy mit fogunk megnézni. Így őt mint kitűnő szobrászt és mint nagyon jó pedagógust is boldogan hallgattuk. A múzeumi tárlatvezetéséből, azt hiszem, nagyon sokat tanultam. Éppen úgy, mint ahogyan Kerényi Károlytól is. Ő az etruszk kincseket, aranytárgyakat, díszeket mutatta meg nekünk. El se tudtam képzelni, hogy olyan roppantul finom eszközeik és módszereik voltak, s olyan tárgyakat tudtak csinálni aranyból, mint amilyeneket ott láttunk. De azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül.

Kerényi Károlyról egyébként egy furcsaság is eszembe jut. Tudod, az Akadémia épületének második emelete teljes egészében a római katolikus egyház tulajdonában volt. Mindaz, amiről beszélek, 47 kará138csonyán történt; akkor a viszony az egyház és az állam között még nem mérgesedett el. Hiszen még innen, vagy nem is tudom, hogy helyezzem ezt el, onnan voltunk a szakításon. Még nem volt Mindszenty-ügy, Grősz-ügy, nem volt semmi botrány. Békés együttélés volt az Akadémia és a papok, állam és egyház között. Ennek az egyik megnyilatkozásaként 1947 szentestéjén a római egyházi vezetőség az Akadémia vendégeit és ösztöndíjasait meghívta egy állófogadásra. Ott történt egy emlékezetes eset. Weöres Sándor szerette az italt, de nem nagyon bírta. Akkor is ivott már valamennyit, amikor beszélgetni kezdtem vele. Egyszer csak odaállt mellénk Kerényi Károly. És csak úgy, mintha szokványosan tenné, megszólította Sándort: „Na, Weöres, mit szól Rómához?” Úgy tűnt, Weöres Sándor a kérdést egészen komolyan veszi. Soha nem tudtam kideríteni később sem, hogy azért csinált így, mert valóban komolyan vette, vagy pedig meg akarta botránkoztatni Kerényit. Teljesen közömbös hangon közölte Kerényivel, hogy ő nem sokat tud mondani Rómáról, mert nem jár a városban. „De nem is érdemes járni, hiszen Csöngén a legutolsó pajta is van olyan szép, mint itt a körülcsodált épületek.” Ebben a pillanatban mintha valami történt volna Kerényi Károllyal. Tudni kell, hogy csak körben, a két halántékán és a tarkóján volt haj, egyébként teljesen kopasz volt. Az egész feje, arca, mikor ezt meghallotta, elvörösödött, és mintha nem is tudna szóhoz jutni, megkérdezte: „Mit mond maga?!” Akkor, úgy emlékszem, Weöres Sándor szenvtelenül megismételte a válaszát. Mire Kerényi roppant megbotránkozással kitört: „Akkor miért jött maga ide, miért vette el mástól a helyet?! Olyantól, aki örömmel járt volna Rómában?!”, és sarkon fordult, egy szempillantás alatt elrohant, otthagyott minket. Weöres Sándor bizonyára nem számított erre a fogadtatásra. Alaptermészete volt, hogy cifra dolgokat mondott sok emberről, és sok embernek a szemébe is. Ugyanakkor nagyon bántotta, ha valakit megsértett. Ilyenkor arra törekedett, hogy kimagyarázza magát. Most is megindult, Kerényi után eredt, el akarta magyarázni neki, hogy hogyan érti ezt, és bocsánatot akart kérni tőle. De Kerényi elkerülte, nem volt hajlandó beszélni vele, és ez a helyzet így is maradt. Hogy meddig pontosan, azt én nem tudom, de egész este így maradt, azt biztosan tudom, és az is biztos, hogy Weöres Sándor nem nagyon járogatta Rómát. Ez volt az egyik jellegzetes történet, ami ott az Akadémián történt. Erről a közönség szinte tudomást sem szerzett, ennek én voltam az egyetlen szem- és fültanúja, ott senki más nem volt jelen.

Utána elmentünk az éjféli misére, ha jól emlékszem, az Aventinusra. Mivel valamennyit késtünk, a templom bejárata körül csoportosult a mi társaságunk. Volt, aki előbbre tudott jutni egy kicsit, volt, aki 139nem. És egyszer csak azt láttuk, hogy több oldalról odafordulnak Weöres Sándor felé, és felháborodott arcot vágnak. Kiderült, hogy Weöres Sándor magában, de hangosan beszélt. Már nem tudom, hogy ki, valamelyikünk kivezette a templom elé, és ott őrizte, egészen addig, amíg véget nem ért a mise, és el nem indultunk hazafelé. Sanyit körbevették a nők, kuncogtak és oda-odasúgták nekünk, hogy ha ilyenkor hallanánk, mit mond a nőknek, akkor égnek állna a hajunk.

Történt még más érdekes dolog is Rómában Sanyival. Különös módon én erről soha nem olvastam sehol, nem is hallottam Weöres Sándort nyilatkozni, csak ott és csak nekem. Részletesen elmesélte, hogy ő a pápa címére küldött egy hosszú memorandumot, hogy az ő elképzelése szerint hogyan kellene a pogány népeket megtéríteni. Csak jósággal és szeretettel. Semmi erőszakot nem szabad alkalmazni. Úgy kell viselkedni a pogányokkal, hogy azok saját maguk belássák, hogy eddig nem jó úton jártak. Ezt nekem részletesen elmagyarázta, de most már nem emlékszem a pontos részletekre. Akkor még nem kapott a pápától választ, de nagyon várta. Attól félek, hogy a pápa nem is válaszolt soha. Mert többet se tőle, se Amytól erről az esetről nem hallottam.

CSI: – Ők akkoriban fiatal házasok voltak még.

CSGY: – Akkor voltak egészen fiatal házasok, néhány hónapos házasok. Történt például a megérkezésükkor egy groteszk jelenet. A portán a falon rekeszek voltak. Ezekbe tették mindenkinek a leveleit. Mikor Amy és Sándor megérkeztek, akkor a rekeszükben máris volt egy levél. Persze, a levelet ők kivették a rekeszből. Azt már nem tudom, melyikük bontotta fel, mert én szemtanúja ennek nem voltam. De másnap már elterjedt az egész Akadémián, hogy egy zongoraművész, aki szintén ott volt közöttünk, írt egy kis köszöntő levelet, amiben nagy szeretettel üdvözli Weöres Sándort és ifjú feleségét, valami, fogalmam sincs most már, milyen nevű nőt, aki azonban nem az Amy volt. Ez Amynak nem esett jól. Később kiderült, hogy Sanyi azelőtt ezzel a nagy tisztelettel köszöntött nővel járkált egy ideig, és amikor a köszöntő levél írója eljött Pestről, még úgy tudta, hogy az a kapcsolat folytatódik, és az a nő lett Weöres Sándor felesége. Ugyanis fogalmunk sem volt, egyikünknek se, hogy ki is az ő felesége, csak arról tudtunk, hogy megnősült. Amyt én is csak ott ismertem meg, és azt hiszem, hogy ezzel mindannyian így voltunk.

Kerényi Károly tehát kissé türelmetlen ember volt, és ebben az öreg Fülep Lajosra emlékeztetett. Fülep tele volt különböző rigolyákkal.

CSI: – Az e hangról szóló történetet mesélted már…

CSGY: – Már amikor kijött hozzánk Rómába, az Akadémiára, az is kisebb felfordulással járt. Kardos Tibor már előre közölte velünk, hogy 140melyik szobát kérte. Fülep meghagyta, hogy azt azonnal ürítsék ki neki. Abban a szobában éppen egy festő lakott. Egy kis púpos festő, Lipi, így hívták. Ő panaszolta nekem egyszer, tőlem a harmadik szobában lakott, hogy neki el kell költöznie, mert jön Fülep Lajos, és Fülepnek évek óta mindig az volt a szobája. Most is követelte szinte, hogy bárki is lakjék ott, költöztessék el. És erről nem személyesen intézkedett, hanem jó előre bejelentette Kardos Tibornak.

Más szokásai is akadtak, amiket mi akkor furcsállottunk, de ma már megértem őket. Ő 47-ben már sokadszorra járt Olaszországban fiatal kora óta. Neki az volt a programja – többször találkoztunk vele bolyongásainkban, innen tudom –, hogy nem járogatott ide-oda, nem csinált magának tervet, hogy mit és hányszor nézzen meg. Ő már csak egyetlenegy műtárgyat nézett meg. Elment valamelyik múzeumba, ott egy remekmű elé leült, és ott ült két vagy három órán át, néha még tovább. Senkihez semmit nem szólt, figyelmesen nézte a kiválasztott képet vagy szobrot, szinte magába itta a szemével. Aztán elment haza ebédelni, ebéd után egyet aludt, délután sétált, este pedig ellátogatott valamelyik római kocsmába, ahol volt valami jellegzetesség, helyi szokás. Ő ott leült, és nézelődött, hallgatózott. Tulajdonképpen tökéletesen azonosult az ottani renddel és élettempóval.

Mi is igyekeztünk, mi is aludtunk egy kicsit közvetlenül ebéd után, és utána elindultunk újra. Azt mondtuk, hogy a templomok és a művészetek után most az embereket nézzük. Vagyis tulajdonképpen az öreg Fülep Lajos szokásait vettük át. Persze, ez nem volt így mindig, gyakran a kettőt, a művészetet és a hétköznapi életet nem is nagyon lehetett szétválasztani, ami szerintem biztosan Olaszország egyik titka. De általában ez volt a programunk. Láttuk tehát a piacot, láttuk a múzeumokat, pihentünk, és az emberek mindennapjait is igyekeztünk megismerni: jártunk-keltünk mindenfelé.

Róma akkori élettempója, azt hiszem, inkább hasonlított a mostani Pécséhez, vagy talán nem is a mostaniéhoz, hanem a nyolc-tíz évvel ezelőttiéhez. Jellemzésképpen hadd mondjam el, hogy csak egy helyen volt a városban villanyrendőr. Képzeld el, egyetlen villanyrendőr az egész fővárosban. A lakossága egymillió körül volt, talán egy kicsivel több annál. Tőlünk nem messze volt a Vittore Emanuele utca; ott úgy mentél át, ahogy akartál. Nem volt ott semmilyen rendőr. Teljesen nyugodt, békés városnak számított Róma.

Mondom, igyekeztem az emberek mindennapjait is figyelni, és így szerettem meg nagyon az olasz népet. Számomra akkor is, most is érthetetlen dolgokkal találkoztam, amiket sehogyan se tudtam megmagyarázni. Például képzeld el azt, hogy egy tíz-tizenkét éves gyerek 141megy az utcán, egy kerek kosár a csípőjére támasztva, és a kosárból, mint a magvető, szórja ki a szemetet. Senki a világon nem szólt rá. A fiúnak akkor szemetelni volt kedve, és szemetelt is. Vagy például kuka-edényekkel jártak már akkor is. Akinek nem volt edénye, az a kukások után szaladt, és igyekezett beleönteni a szemetét a mozgó autóba. Természetesen legalább a fele melléesett. De előfordult, hogy az egész szemétkupac a kövezetre került. Az a szemét akkor már köztulajdonná vált, és az utcán ottmaradt. Semmi aggodalmat nem okozott. Szinte minden reggel, ha jártál a városban, itt is, ott is láttál valami füstölgő kupacot. Mert éjjel a tisztasági alkalmazottak meggyújtották a szemetet, és az, ameddig el nem égett, nyugodtan bűzölgött.

Amikor másodszor megérkeztem Rómába, 1969-ben, és kezdtem berendezkedni, riadtan észleltem, hogy a villanyborotvám csatlakozója nem stimmel az ottani aljzattal. Boldogtalan voltam, hogy nem tudom használni. De hirtelen eszembe jutott, hogy ennek az utcának, a Via Giuliának a sarkán láttam egy nagy szemétdombot. Komoly szemétdomb volt. Mondtam magamban, hogy abban én biztosan találok megfelelő drótot. Ha ott nincs, akkor sehol sincs. Mindjárt lementem, elkezdtem kutatni, nem telt bele öt perc, máris leltem egy alkalmas darabot. Megoldottam a dolgot, nem kellett vásárolnom egy új szerkezetet, a szemétkupac segített.

Azért volt számomra érthetetlen ebből sok minden, mert ha például ugyanekkor bementél egy boltba, valamilyen élelmiszerüzletbe, ott minden a legtisztább volt. De kint az utcán… Saját magam láttam egyszer, és majdnem áldozata is lettem, amikor egy igen előkelő üzletből egyszer csak kivágtak az utcára egy rongyot. Majdnem eltaláltak vele. Már nem volt szükségük rá, és így szabadultak meg tőle. De ha ugyanebbe a boltba bementél, a küszöbtől kezdve ott a legnagyobb tisztaságot találtad. Az utca nem érdekelte őket. Ezt meg is írtam a Weöres Sanyinak ajánlott egyik versemben a Római jegyzetekben.

A rendőreik nyáron olyanok voltak, mint az úrifiúk. Hófehér ruhában, hófehér ingben, hófehér rendőrsapkában, hófehér cipőben irányították a forgalmat.

Hallottam akkoriban egy kis adomát. Rómában viszonylag kevés köztéri WC volt. Főként olyanból volt kevés, ahova a nők is bemehettek. A férfiak számára, legalábbis a kisdolguk elvégzésére, annál több. Az ember ment az utcán, és egyszer csak találkozott egy falba mélyesztett, kerámiával bélelt építménnyel; ott megállhatott, és elintézhette a folyó ügyét. Mögötte pedig nyugodtan közlekedett a nép. Volt egy másik, ugyanezt a célt szolgáló, ellipszis alakú bádogfal, ki lehetett látni rajta, és az ember lába is látszott alul. Ennek volt teteje is, ha 142netán eleredne közben az eső… Hogy folytassam a történetet, egyszer egy külföldi nő kétségbeesetten keresett egy WC-t. Kínjában odament egy rendőrhöz, és elpanaszolta a baját. A rendőr elegáns mozdulattal tisztelgett és így szólt: „Asszonyom, egész Itália a lábainál hever.” Hát az olasz emberek ilyenek voltak… Ezzel szemben a francia önérzet borzalmas egy dolog. Én már csak nevetek rajtuk. Például amikor Párizsban Napóleon sírját meg akartam nézni, sorbaállítottak. Ahogy ott álltam és várakoztam, belehallgattam az előző csoport vezetőjének kacagtatóan patetikus szövegébe. Odábbálltam. Nem érdekelt többé Napóleon sírja. A vezető úgy beszélt a császárról, mint egy Istenről.

CSI: – A második római utazásod hogy sikerült?

CSGY: – Nézd, akkorra már egy kicsit átalakult a hallgatók és a hivatalok viszonya. Ennek negatívuma is volt jónéhány, ami, azt hiszem, máig is megmaradt. Az egyik, hogy még a vendégeket is csak az úgynevezett kis palotában helyezték el. Addigra a nagy palotát – a második emelet kivételével, ami továbbra is a papság, a római katolikus egyház kezelésében maradt – elfoglalta a magyar követség és annak különféle nyúlványai. A konzulátus például ott szerkesztett egy kis magyar tájékoztatót az olaszok részére. Voltak persze, akik ott is laktak, például a mindenkori követ… A régi Róma levegője, ha a kollégium felől nézzük, már nyomaiban sem volt megtalálható. Nemcsak azért, mert az épületnek egy másik szárnyába helyeztek minket, engem például – aki az első alkalommal a negyedik emeleten laktam, és láttam a Teverét meg a Gianicolót – most körülbelül a magasföldszintre. Azt láttam, ha éppen otthon voltam, hogy az utca mögött van valami lapos. Hát az volt a Tevere. Majdnem egész nap hallgathattam egy szobrász kopácsolását. A kisudvarban faragta a szobrait. Nem mondok nevet, mert nem vagyok biztos benne, de azt rebesgették, hogy a régi római temetőből szerzi a márványt. Csak a fuvart fizeti. Ez az ő anyaga. Arra emlékszem, hogy egyszer óriási káromkodást hallottam, és amikor kinéztem az ablakon, hogy mi történt, kiderült, hogy egy készülő szobra egy vonal mellett végigrepedt. Nem tudta többet használni a márványt, csak valamilyen kisebb szoborra. Mert a két féltömb, félig kifaragva, nagy szoborra már nem volt alkalmas.

Ekkorra már kezdett kialakulni egy, a korábbinál sokkal hivatalosabb és merevebb forma az Akadémián. Ez abban is megmutatkozott, hogy mikor megérkeztünk, megszabták, hogy mennyi költőpénzt kapunk mint vendégek. Azt elmondtam, hogyan volt először, 47-ben, mikor szintén vendégként kerültem oda. Most szerveztek különféle tanfolyamokat. Mindenkinek be kellett valamelyikbe iratkoznia. Ezt nem kell azért olyan komolyan venni, mint ahogyan hangzik. Csupán 143annyit jelentett, hogy minden csoport mellé kijelöltek egy vezetőt, és az a vezető vitte el az embereket oda, ahova akarta. Én a művészettörténeti tagozatra iratkoztam be. Ez azzal is járt, hogy valami egészen minimális összeget vissza kellett fizetnünk az Akadémiának. Színes programot csinált a vezetőnk, egy ifjú hölgy, aki láthatóan kezdő volt. Gyakran előfordult, hogy egy-egy mondatát Baranyi Ferenc fejezte be. Baranyi olasz–francia szakos tanár volt, és már nem először járt akkor Rómában. A nő fiatal tanár lehetett, látszott rajta, hogy jól esik neki a segítség. Elvitt minket a tengerpartra is, ahol nem is a tengerpart volt igazán érdekes. Látod, akkor például roppant meleg volt, egy júliusi napon történt; nem messze a tengerparttól régi római emlékeket találtunk. Olyanokat, amelyek egészen csodálatosak voltak. Például különféle mozaik-ábrázolásokat. Hajdan emberek jártak rajtuk. De a tenger akkor még odáig ért, és csak később húzódott annyira hátra, hogy már akkor onnan nem lehetett közvetlenül érzékelni ezt. Megmutatták, hogy például melyik volt a tűzoltókaszárnya. A mozaikképek is utaltak az eredeti funkciójára. És egyáltalán a puszta tény, hogy mennyire fejlett volt már akkor Róma élete, az nagyon elgondolkodtató volt. Ez a terület most már nem a tenger mellett volt. Azt nyilván tudod, hogy Kr. e. a VIII. századra teszik Róma alapítását. Az a jónéhányszáz év, ami elmúlt közben, elég volt ahhoz, hogy a nagyobb, mutatósabb, jelentékenyebb épületek beljebb kerüljenek, mert a tenger visszahúzódott. Ez volt a magyarázata annak, hogy a Forumtól a Colosseumig minden sokkal messzebb volt már ekkor a tengertől, mint akkor lehetett, amikor ezeket építették.

A második látogatáson lényegében egyedül voltam. Illetve laza kapcsolatban Baranyival, Petress Istvánnal, a rádiós-tévés újságíróval, aztán szegény Gábor Pállal, a filmrendezővel, aki nagyon tehetséges, derék ember volt. De az akkor már korántsem volt olyan társaság, mint először.

CSI: – Én azt gondolom mindabból, amit elmondtál, hogy annak az első alkalomnak része volt a sok-sok ott született vagy megerősödött személyes barátságod. Persze, fontosak az élmények is, azok a dolgok, amiket ott megéltetek, láttatok, tapasztaltatok, mégis az ismeretségek adják első római utazásod igazi értelmét.

CSGY: – Igen, ebben igazad lehet. Azok az emberek nemcsak Pécsett vagy Kaposváron tartoztak a legnagyobbak közé.

Ha én ezt az első utazást szubjektíve, az én személyes élményeim szerint akarom jellemezni, akkor egyrészt azt kell mondanom, hogy az volt az én első külföldi utam. Az első tervezett utam, mondtam már, elmaradt. Másrészt pedig hihetetlen éhség volt bennem minden iránt, 144amit még nem ismertem és amit látni akartam. Mindehhez hozzájárult még, hogy én nyolc éven át tanultam latint, és ahogy ott a Forumot, a Constantinus diadalívét és kicsit arrébb a Colosseumot láttam, és eszembe jutottak régiségtan-könyvem képei, ahogyan annyi idő után sorra megelevenedtek előttem, az óriási élmény volt számomra. Bár ha a fővárosokra, amiket láttam, így visszagondolok, azok közül mindenképpen Párizst tenném az első helyre, azt láttam leginkább városnak. Róma túl megrendezett volt számomra. Mert ott volt ókor, de olyan ókor, ami még a rómaiak előtti időt jelentette. Volt egy fal például a Termini-vasútállomáson beépítve. Aztán voltak régebbi és újabb rómaiak. Én azt a várost egy kronologikusan berendezett hatalmas és gyönyörű múzeumnak láttam, és nem egy olyan természetes növekvénynek, mint mondjuk Párizst. Dehát maga az, hogy én először láttam ilyent, óriási hatással volt rám, megrendezettségével és teatralitásával együtt.

Nem is tudom, hogy mit mondjak el még. Ha summázni akarnám, hogy nekem Róma mit jelentett, akkor azt mondanám, hogy az az öt hónap legalább öt évet jelentett életemben, pluszt, ráadást. Én azt az öt hónapot jutalomnak tekintem. Nemcsak életidőt nyertem, életismeretet, hanem egyéni épülésemre is szolgált ez az öt hónap. Képzőművészeti érzékem például annyit fejlődött, hogy később már, ha Takáts Gyulával bementünk egy kiállítóterembe, egy múzeumba, akkor már messziről megmondtuk, hogy egy-egy mű melyik korból való. Mert Rómán kívül rengeteg múzeumot láttunk, még Szicíliában és Firenzében is, meg Firenze környékén, Sienában, Assisiben, mindenhol. Ez is olyan iskola volt számomra, amit itthon nem kaphattam volna meg semmi körülmények között. És talán az sem jutott volna eszembe, hogy ilyen egyáltalán van, hogy lehetséges, ha én azt nem látom saját szememmel…

Attól kezdve nem úgy néztem a világot, mint annak előtte. Ez az út bennem nagyon sok mindent teljesen megváltoztatott. Csak az a szomorú, hogy mindez már nem a legjobbkor történt. Éppen negyvennyolcban, vagyis a fordulat évében jöttem haza, és mihelyt hazaértem, már inkább szomorúság fogadott, mintsem öröm. A fordulat nem jó irányú fordulat volt.

Hogy mégis mindezt hogyan éltem át, arra egy dolgot hadd mondjak el neked érdekességként. Azt nem tudom, hogy ennek milyen lélektani oka lehetett, de képzeld el: mindaddig, amíg második alkalommal nem jártam Rómában, nagyon sokszor és rendszeresen álmodtam vele. Amikor második alkalommal is kijutottam, akkortól kezdve nem álmodtam többet Rómával. Soha, azóta sem.

145

CSI: – 1948 tavaszán hazajöttél Rómából. Az öt hónap alatt, amit kint töltöttél, sok minden megváltozott Pécsett is. Ahogy gyakran mondod, a fordulat nem jó irányú fordulat volt. A Sorsunk például 1948 áprilisában véglegesen megszűnt. Említetted már, hogy mikor átalakult a közigazgatás, visszatértél a könyvtári munkához. Hogyan élted meg azt az időszakot, amit hosszú időn át némileg leegyszerűsítve ötvenes éveknek neveztünk?

CSGY: – Ha úgyis szóba hoztad a könyvtári munkát, hadd kezdjem azzal, hogy egy ízben könyvtári felügyeleti úton voltunk Zala megyében. A vezetőnk egy Kardos nevű minisztériumi ember volt, hívő, de nagyon sokszor csalódott ember. Mások is voltak velünk, Sebestyén Géza, aki később a Széchenyi Könyvtár helyettes igazgatója lett, és Sallai István, aki pedig a Könyvtártudományi és Módszertani Központnak volt sokáig a vezetője, egészen addig, amíg ki nem túrta egy Pécsről elszármazott elvtárs. Az semmit a világon nem értett a könyvtárhoz, csak szövege volt. Akkor Sallai háttérbe szorult, de egyébként az agya és a kezdeményezője ott mindennek ő volt. És hát nagyon jól együtt tudott működni Sebestyén Gézával, írtak közösen egy kis könyvet; nagyon rendes emberek voltak. Én velük mentem egyszer Zala megyébe, valami miniszteri bizottság tagjaként. Egyik reggel – akkor éppen Kanizsán voltunk, többen egy szállodában – bejött hozzánk Morvay Gyula, író, akkor orosz nyelvi szakfelügyelő, és hozott magával egy kis tömény szeszt. Régi szokás. Reggelente az emberek észjárását meg életműködését egy kicsit megmozgatják vele. Az egyik szobában összeültünk beszélgetni. Kardos gondolta, hogy most végre itt egy ember, aki rendszeresen jár a határszélen. Kérte őt: „Gyula, mondd meg nekem, hogyan viselkednek a szerbek a magyarokkal, meg egyáltalán mit látsz, ha átnézel a határon?” És akkor Morvay Gyula elkezdte mondani, hogy „az embereket úgy hajtják ostorral a munkára, mint a barmokat”, és hát „Tito és bandája”, „a láncos kutya”. Meg sem akart állni ezekkel a szövegekkel. Erre ez a minisztériumi ember türelmetlenül rászólt: „Nem azt kértem tőled, hogy mondd el nekem, mit olvastál tegnap a Szabad Népben, hanem azt, hogy te mit láttál?” Akkor aztán Gyula már csendesebb lett, és ugyanazt előadta burkoltabban, de látszott rajta, hogy meg van győződve a Szabad Nép igazáról. Ő maga kicsit mintha meg is bántódott volna, hogy nem hisznek neki.

Utána ezt a minisztériumi embert – itt most megint egy kis kitérő következik –, elhívtuk Kanizsán egy műsoros délutánra, amin a Pécsi 146Színház néhány tagja is szerepelt. Ami ott történt, egészen botrányos volt. Miközben a színpadon többek közt Morvay Gyula is próbált felolvasni a szovjet irodalomról (azért mondom, hogy próbált, mert nem lehetett hallani a hangját), a gyerekek, akiket odarendeltek a tanárok, birkóztak, szaladgáltak körben a teremben. Mi úgy a tizedik sorban ülhettünk, de semmit nem hallottunk Morvay Gyula fölolvasásából. Csak itt-ott egy-egy szót, mondatfoszlányt, ami a véletlen és nagyon ritka csendből kihallatszott, ha a gyerekek kicsit alábbhagytak a birkózással meg üvöltözéssel. Aztán kiderült, hogy a pécsiek közül sem jött el mindenki. A végén, mikor továbbmentünk onnan, ez a miniszteri ember a szó szoros értelmében majdnem sírt. Azt motyogta, hogy „Nahát, ez a valóság. Én csak a jelentéseket olvastam eddig. Hát ugye, így jár az, aki csak a jelentéseket látja.” Mondtuk neki, hogy bizony, ez a valóság…

Voltak persze még cifrább dolgok is. Például a könyvheti könyvárusítás. Ez a minisztériumi ember azt is közelről láthatta. Volt olyan boltos, akinek megszabták, hogy ennyi és ennyi könyvet kell eladnia a könyvhéten. Persze az emberek nagyobbik része nem akart könyvet venne, pláne azokat nem, amiket akkoriban kiadtak. A boltos úgy segített magán, hogy azt mondta a vevőknek, csak akkor ad nekik pargetot, hogyha vesznek legalább egy könyvet is. Előttünk jött ki egy asszony a boltból, kosárral a kezében, tetején egy könyvvel, és magában monologizált: „A rossebb egye meg, aki ezt megírta, száradjon le a keze is…” Kérdezte tőle a minisztériumi ember, hogy mi történt, miért ilyen dühös. Az asszony persze elpanaszolta, hogy a boltos azt mondta, hogy csak akkor ad neki pargetot, ha könyvet is vesz. Bementünk rögtön a boltba, és áhítatos ábrázattal érdeklődtünk, hogy „Na, mennek a könyvek? Hát könyvhét van…” „Ó, hát tessék nézni, ez a polc tele volt, most már csak ennyi van.” „És aki jön, szó nélkül kap egy könyvet, vagy kér könyvet, vagy hogyan jut el hozzájuk?” Azt mondja a boltos: „Persze, kérnek az emberek könyvet, úgy látszik, már megszokták az olvasást, hiszen itt van egy kis könyvtár is. Megszerették az olvasást, nincs is semmi, amit jobban szeretnének.” Mondom, odakint meg ilyen szövegeket hallottunk, hogy az emberek gyalázták az írót, aki a könyvet megírta… Szóval ezek a dolgok voltak azok, amiket ez a miniszteri ember nem látott, csak kapta mindig a jelentést.

De akkor mi a központban vagy minden este, vagy pedig, ha a vonatok messzibb vittek minket, akkor minden második este találkoztunk. Ilyenkor mindenki elmondta a tapasztalatait. Mi is elmondtuk. Zala megyének akkor olyan kulturális osztályvezetője volt, aki később fölkerült a minisztériumba államtitkárnak, egy Hadnagy ne147vű. Derék ember volt, és megtette mindazt, amit kellett. Sajnálatos módon negyvenegynéhány éves korában munka közben váratlanul infarktus érte, és meghalt. Sajnáltam, mert ő azért többnyire tudta, hogy az olvasás terén mi is a valóság.

Ebből nekem egyszer lett egy kis kellemetlenségem is, mégpedig azzal a Vértes Györggyel, aki a parlamenti könyvtárnak volt akkor a vezetője. Egy vezetői konferencián engem fölkértek, tartsak előadást a könyvtárak ügyéről. Én szépen fölolvastam a szövegemet, méghozzá úgy, ahogy a tények mutatták. Azt, hogy az emberek hogyan kérnek könyveket, ha kérnek egyáltalán, hogy nem a tartalom a lényeges, illetve olyan értelemben a tartalom, hogy van-e benne szerelem vagy kaland, mert az emberek így jöttek, hogy kértek egy szerelmes könyvet, egy kalandos könyvet. Én ezt így elmondtam, és akkor a végén ez a Vértes, aki egy mogorva, kedélybeteg ember volt, József Attilával is volt baja, hozzászólt, és engem a sárga földig ledorongolt. „Mi azt hittük, hogy itt egy komoly, tudományos előadást kapunk, és helyette ilyen szövegeket hallottunk, hogy szerelmes könyvet kér az egyik olvasó…” Hát akkor én is begurultam, és feleltem neki meglehetősen cifrán és nem éppen jólnevelten a tudományos előadásról meg a könyvtárlátogatási számokról. Én már jónéhány éve gyakorló könyvtáros voltam akkor, tudtam, hogyan készülnek a statisztikák. Egy konyhaszekrény fölső polcán elhelyeznek harminc könyvet, és a statisztikai jelentésben az már egy könyvtár. A járási könyvtáros a jelentéseket összegezi, azokat a megyei könyvtár tovább göngyölíti. Mire eljut a minisztériumba, egy csodálatos tudományos kép alakul ki arról, hogy mennyi könyvtára van az országnak, és azok milyen nagyszerűek…

Volt egy járási könyvtárosunk, akitől megkérdeztem egy alkalommal, hogy valóban sok mezőgazdasági könyvet olvasnak a parasztok. Volt humorérzéke, amit akkoriban, akinek volt is, nem nagyon mert használni. (Például az is bűnös volt, akiről egyszer egy írószövetségi ülésen kiderült, hogy futballozik a szabad idejében. Főleg azért, mert ugyanakkor párttitkár is volt… Hát ez olyan botrány volt, hogy nem lehetett elviselni. Jellemző viszont, hogy később éppen a párt gyűjtötte össze és terjesztette a humoros, és az őket kigúnyoló szövegeket.) Hát ennek a nőnek volt humora, később ott is hagyta a pártot, de mikor kérdeztem, hányan olvasnak mezőgazdasági könyveket, akkor rávágta, hogy „390”. Az agyam nem kapcsolt olyan gyorsan, de valahonnan mégis ismerős volt ez a szám. Visszakérdeztem, hogy mi az a 390. Azt felelte: „Hát nem tudja, hogy a népmesék, mondák szakszáma 390-es?” Ezzel azt akarta mondani, hogy azok a számok, amik a statisztikájában szerepelnek, nem az olvasók számát jelentik. Humbug volt az egész adatsor.

148

Ilyenek voltak az állapotok. Én tényleg nem akarom szegényt megsérteni, de volt minekünk olyan osztályvezetőnk, egy derék, de teljesen primitív háziasszony, Komlóról származott, aki, hogy csak jellemezzem, mikor már az utódját tanította be – az pedig takarítónő volt Komlón –, behívatott magához engem. Valaki beadott a színháznak egy kéziratot, méghozzá Csokonai Vitéz Mihályról. Behívtak engem mind a ketten, és megkértek, hogy olvassam el. Kiderült, nem tudták, hogy ki volt az a Csokonai, de ezt bevallani semmiképpen sem akarták. Én is kellemetlen helyzetben voltam, mert nem akartam éreztetni velük, hogy mennyire nincs fogalmuk azokról a dolgokról, amik alájuk tartoznak. De gondolkodásmódjukat ismertem, és ezért nem tudtam máshogy megközelíteni a kérdést, azt mondtam nekik, hogy nyilván ez az a Csokonai, akinek a Lillával volt valami ügye. Akkor már megvillant a szemük. Lehet, hogy az a nyolc elemi, amit végeztek, az hatott. De lehet az is, hogy összetévesztették valakivel, azt gondolták, ez valami régi városi úriember, akit nekik ismerniük kellene, és én most épp egy városi pletykát mesélek. Ez volt a jellemző.

1950-ben volt Vörösmarty születésének százötvenedik évfordulója. Mi erre az alkalomra akartunk szervezni itt egy kis ünnepséget. Egy Pataki László nevű ifjú főiskolai tanár, aki később elkerült a nyíregyházi főiskolára tanárnak, utána meg népfrontos lett, segédkezett a rendezésben. Eredetileg egyébként református pap volt, aztán nyergelt át az irodalomtörténetre, és ő volt az, aki engem hosszú hónapokon át csalogatott a főiskolára. Körülbelül fél évig agitált, hogy menjek oda óraadónak. Ahányszor találkoztunk az utcán vagy akárhol, mindig az volt az első kérdése: „Hát még mindig nem gondoltad meg magad?” Végül igent mondtam. Nagyon kevés plusz pénzt jelentett, mert én a különórák díját kaptam, de gondoltam, megpróbálom ezt is. Aztán ottragadtam két és fél éven át.

Amikor legelőször elmentem órát adni, nagyon izgultam. Ezt az órát Kolta Ferenc – aki akkor Pataki László helyettese volt, és akinek hírét valószínűleg hallottad már, részt vett egy darabig a Jelenkor szerkesztésében is – végighallgatta. Beült a terembe, én nem is láttam őt, mert olyan sok növendék volt a magyar szakon, hogy nem tudtam áttekinteni az egész hallgatóságot. Ő már akkor figyelmeztetett engem, hogy vigyázzak, ez túl magas szint lesz ezeknek a hallgatóknak, próbáljak egyszerűbb lenni. Hát én próbáltam is, de nem sikerült.

Az egész főiskola, úgy ahogy volt, engem nagyon-nagyon rosszul érintett minden alkalommal, ahányszor csak bementem. Teljesen ízléstelen és nem az én igényemnek megfelelő társaság volt ott akkor. Úgyhogy tanítottam, de még máig is őszintén szégyellem, hogy miket 149mondhattam. Évekkel ezután volt itt egy kulturális párttitkár, aki később Pestre került és hamarosan meghalt, Csendes Lajos volt a neve. Ő is a tanítványom volt a főiskolán. Egyszer, mikor eljött a pécsi Írócsoport valamilyen rendezvényére, félrevont, és azt mondta, hogy már régóta meg akarja kérdezni tőlem, hogyan tudtam én azokat a szövegeket elmondani? Hiszen ismeri a gondolkodásomat, és egyáltalán nem olyan vagyok, mint amiket akkor mondtam. És én nem tudtam mást mentségül felhozni, és valóban így is volt, hogy nekem akkor csak a szám járt, az agyam egészen máshol mozgott. Csak így voltam képes azt a sok abszurdumot ledarálni. Mert olyan is előfordult, amit jóval később tudtam meg, akkor még csak sejtettem, hogy például a személyzeti főnök, aki természetesen párttag volt, titokban beült egy-egy órámra, és kihallgatta, hogy mit beszélek. Aki nem ismeri azt az időszakot, el se tudja képzelni, hogy 52-re már mindent Sztálin csinált. Tehát ha megkérdeztem a főiskolásokat, hogy mi a mese, mert irodalomelméletet tanítottam, akkor azok mondtak három szót, és utána úgy folytatták, hogy Sztálin elvtárs szerint… És akkor jött a Sztálin elvtárs. Ha például azt kértem, hogy beszéljenek a szépirodalmi művek szerkezetéről, akkor megint három szó és utána megint a Sztálin elvtárs álláspontja a kérdésről… Az a szerencsém, hogy készítettem ugyan jegyzeteket magamnak, más könyvekből kiírtam a tudnivalókat, de ezt tőlem egy főiskolai hallgató ellopta. Így aztán nem tudom még magam sem ellenőrizni magamat, hogy milyen szövegeket is mondtam akkor.

Érdekes ebből a szempontból az, hogy a rendes fiúk érezték, hogy én csak beszélek. Könyvtárosként egyszer Pesten jártam, és akkor Tóth Ferenccel, aki jelenleg a komlói kórus Liszt-díjas vezetője, és aki egy nagyon-nagyon komoly gyerek volt, magyar és zene tagozatos, egyszer a minisztériumban találkoztam. Akkor még ott dolgozott. Megjegyezte: „Tudtuk, hogy amit a tanár úr mond, azt nem úgy érzi”. Sokan ezt észrevették. Nagyon sok ember volt így a tanítványom az alatt a két és fél év alatt. Például László Lajost is tanítottam, de őt már csak fél évig. Ahogy Idát, Makay Idát is.

Amikor eltelt két év, Pataki László elment innen, és utóda Kolta Ferenc lett. Miután én még fél évig tanítottam, bejött egyszer hozzám a könyvtárba, és megkérdezte, nem tudnék-e ajánlani valakit magam helyett. Mert látja, hogy énnekem mekkora teher az, hogy a könyvtári munkától hetenként kétszer, néha háromszor is el kell szakadnom, hogy órákat adjak. Hozzátette, hogy olyan előadót szeretne, aki nem annyira magas szinten ad elő, hanem úgy, hogy a hallgatók azt egy az egyben továbbadhassák, hasznosíthassák az általános iskolában. Ebből értettem, 150hogy meg akar szabadulni tőlem; bár lehet, hogy tényleg olyan valakit akart szerezni, aki úgy ad elő, hogy a hallgató, ha elkerül egy községi általános iskolába, akkor el tudja mondani azt, amit a főiskolán hallott. Én ilyen szempontból igényesebb voltam, és többet kívántam tőlük. Igaz, ahogy telt az idő, lassacskán alább eresztettem a mércét, mert azt tapasztaltam, hogy nagyon keveset tudnak a hallgatók. És még a minimálisat, mit tudom én, a helyesírást sem tanulják meg rendesen. Akkor két év volt a főiskola, és két év után tették le az államvizsgát. Élt a szakérettségi is, és rendszeresek voltak a különféle átirányítgatások. Sokan voltak olyanok, akik másik főiskolára akartak járni, de oda nem vették föl őket, hát áttették ide. Gyenge volt nagyon a garnitúra.

Úgyhogy onnan így nagy örömömre kikerültem. Egy intézményre nem illik ilyet mondani, de az egy szörnyű társaság volt. Mindenhonnan összeszedték az oktatókat és a hallgatókat. Szabadulásom után nekem nagyon rossz véleményem volt az akkori főiskoláról. Persze, tudom, azóta, azon túl, hogy három, majd négy éves lett a képzés, később pedig egyetemmé vált, az egész garnitúra ki is cserélődött. Csak egynéhányan maradtak olyanok, akik például a természettudományokban jól mozogtak és tehetséges tanárok voltak, de mégsem éreztem ott jól magam.

CSI: – Mennyire vettél részt ezalatt a pécsi irodalomban?

CSGY: – A Sorsunk megszűnése után egy ideig nem volt folyóirat itt, de okvetlenül szükség lett volna rá, és akartunk is csinálni valamit. Ebben az időben helyezték Pécsre pártalapon Katkó Istvánt, aki akkor húszegynéhány éves fiatalember volt, munkáskáder, nem is volt magasabb iskolája, és ő is irodalmi ambíciókkal volt tele. Azt mondta, indít egy akciót, hogy engedélyezzék ismét a lapindítást. Sikerült, és akkor jelent meg a Dunántúl első változata. Mi később egymás között úgy hívtuk, hogy az „első Dunántúl”.

CSI: – Ez az elnevezés most már polgárjogot nyert, irodalomtörténeti munkák is gyakran így emlegetik. Pontosan mikor is indult?

CSGY: – 1949 elején. Összesen három szám jelent meg belőle, semmi több. Ez még nem volt havi folyóirat, nagyobb időközökben látott napvilágot. Katkó mellett egy kis sereg működött a szerkesztőbizottságban. Már nem tudom, hogy hány ember, de Angyal Endre volt az első a betűrend szerint is, aztán én is benne voltam, azt hiszem, Kő Kálmán is. Felelős szerkesztőként pedig Katkó István. Már megtörtént a fordulat, úgyhogy tartalmilag eléggé vegyes volt. Az „első” Dunántúl fura lap volt. Bevezetőjét Katkó István írta, az akkori szellemben: félig-meddig elítélve, de egyúttal védve is a közvetlen elődöt, a Sorsunkat. Nem sokkal ezután, mikor ennek a lapnak a második számára készültünk, sőt a második szám már talán el is készült, Katkó Pistát áthe151lyezték Kaposvárra. Az ottani napilap főszerkesztőjéről nyilván kiderült, hogy „Tito bandájának” beszervezett tagja, és emiatt felfüggesztették a működését. Kellett oda egy megbízható ember. Odatették Katkó Pistát. Nem lakott ott állandóan, haza-hazajárogatott Pécsre, és még a harmadik számot is össze tudtuk szedni. Mert a gyakorlatban itt megint az történt, ami régebben is, hogy mi néhányan, akik akkor itt voltunk, mi gyűjtöttük össze a folyóirat anyagát. Hát persze a változások jegyében nagyon kellett vigyáznunk. Természetesen minden számot be kellett mutatni a minisztériumban, vagyis előzetes cenzúra volt, amilyen még sokáig, hosszú évekig, különböző formában még a Jelenkor idejében is. De legalább már megindultunk.

CSI: – Az impresszum a Sorsunkból ismerős formulát vette át: „A Batsányi János Társaság irodalmi, társadalomtudományi és művészeti folyóirata”. Ki pénzelte ezt a lapot?

CSGY: – A lapot a város pénzelte; lehet, hogy mi a párttól kaptuk a pénzt, de annak a város adta. Mindenesetre nekünk akkor nem kellett pénzügyi dolgokkal foglalkoznunk. A lap megjelent, viszont, hát látod, a borítóján is milyen rajzok vannak, munkásember, miegymás. Igyekeztünk, illetve Katkó Pista igyekezett, és amennyire lehetett és becsületes volt a mi részünkről, hát annyira segítettünk is neki. Közben az ő pályája tovább emelkedett, Kaposvárról elhelyezték Moszkvába, mégpedig az ottani rádió magyar osztályának lett a munkatársa. Amikorra a harmadik szám megjelent, akkorra ő már ott is volt. A második szám megjelenésekor Kaposváron dolgozott, de Pécsett lakott, és ide, a Naplónak is dolgozott. Akkor még nem volt probléma. De mikor a Szovjetunióba helyezték, akkor már nem fogadták el azt, hogy a főszerkesztő a Szovjetunióban lakjon, a lapja pedig itt jelenjék meg. Megszüntették a lapot. Ez volt az első Dunántúl. Amiben azért vannak jó dolgok is.

CSI: – Hol volt a szerkesztőség helye?

CSGY: – Az elsőnek, azt hiszem, ugyanott, ahol a Sorsunké. Vagyis a könyvtár egyik szobájában, fönt az emeleten. Igen, ott lehetett, mert amikor elindult a második Dunántúl, az is ott kezdte még. De az első Dunántúl olyan rövid ideig élt, hogy ennek nem volt különösebb jelentősége.

CSI: – Mi történt a fordulat éve után a Batsányi Társasággal?

CSGY: – A Batsányi Társaságnak fontos szerepe volt a mi egzisztenciánk fenntartásában. A Pécsi Üdülőszállót egy ideig Hotel Kikeletnek hívták, csináltak róla egy filmet is Hotel Kikelet címmel. Akkoriban ez az üdülő a SZOT kezelésébe került. Minden második szerdán váltás volt, kéthetenként új vendégek jöttek. Mi ezeket a szerdai napokat használtuk ki arra, hogy néhányan fölmenjünk a szállóba, és ott valamivel szerepeljünk. Akkoriban 30 forintot kaptunk egy-egy ilyen sze152replésért, erre emlékszem. A Batsányi Társaság elnökeként Tárja Béla utalta ki ezeket a 30 forintokat, ő is szerepelt velünk. Hát ott is történtek cifra esetek. Előfordult, hogy a csoport, amelyik idejött üdülni, neszét vette, talán az előző turnustól, hogy itt az első szerdákon mindig van egy ilyen attrakció. Mi általában a vacsora végére érkeztünk, hogy a hallgatóság ne tudjon elmenekülni. A vacsora után egy sereg ember igyekezett volna ki az ajtón, és a mi asztalunk éppen az ajtó mellett állt. Meg kellett őriznünk a tekintélyünket, ezért valamelyikünk harsány hangon felszólította az üdülőket, hogy öt percig nem csinálunk semmit, aki el akar menni, az nyugodtan menjen el. Tudod, hogy ilyen helyzetekben az emberek általában megszeppennek. Senki nem mert kimenni, hiszen mellettünk kellett volna elmennie, és mi szigorú szemmel néztünk az ajtó felé. Nagy pénz volt akkor a 30 forint, meg kellett tartanunk az előadásainkat.

Szinte az egész este groteszk szélhámosság volt.

Bajcsa András, aki Holler Andrásról magyarosította a nevét, és aki remekül fordított provanszálból meg franciából is…

CSI: – Később is fordított, például Montaigne-esszéket…

CSGY: – Igen, ő az. Ő például, ha jól emlékszem, Éluardtól és Aragontól szedett elő pártos verseket, és azokat olvasta föl mint a saját fordítását. Vörös Márton, levéltáros és kriminálpedagógus, állandóan Makarenkóról tartott előadást. Nyilván tudod, hogy Makarenko összeszedte a lígő-lógó gyerekeket, és intézetbe vitte őket. Vörös Mártonnak voltak ilyen fordulatai, hogy „És amikor Burun, a gyilkos diák az ötvenedik mikroszkópot letette Makarenko asztalára, akkor…”, szóval így beszélt, tele érzelemmel. Ő erről tartott előadást. Mindig Makarenko, mindig Makarenko. Tárja Béla fölolvasta a saját verseit.

Galsai is ott volt, vele már előtte is jó viszonyban voltam. Azt már talán említettem, hogy őt én érettségije után ismertem meg, amikor Rubin Szilárddal együtt eljött egy összejövetelre, amit még az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete rendezett. Ő hozzám bizalmas volt, ami persze nem jelent semmi különösebbet, mert máshoz is bizalmas volt. Például amikor nekem elmondta valami csínyét, és megesketett, hogy senkinek a világon ne mondjam el, félóra elteltével már találkoztam valakivel, akinek első dolga volt, hogy megkérdezze: „Hallottad, mit csinált már megint ez a marha Galsai?” És hallhattam azt, aminek titokban tartására néhány perccel azelőtt Galsai becsületszavamat kérte. Hát akkor láttam, hogy Galsai milyen szigorúan tartja a saját titkát.

Akkor még volt itt egy honvéd altiszti iskola, mégpedig a mostani orvosegyetemi központnak a helyén. Pongrácot oda hívták meg tanár153nak. Már elvégezte a bölcsészetet Pesten, de mikor visszajött Pécsre, még nem államvizsgázott. Azt hiszem, nem volt még tanári diplomája, de hát ebbe az iskolába így is jó volt, irodalmat tanított. Ha szükséges volt, akkor éppen kémiát is. Azt mondta, hogy óra előtt elolvasta a könyvet és a tanítványainak elmondta. Ezzel a szokásos módszerrel ő mindig egy órával a tanítványai előtt járt. Ez ugye a „kiemeléses” korszak volt; arra törekedtek, hogy minél több munkást vegyenek be. Paraszt, suszter, kárpitos-segéd, mit tudom én, alkalmi munkás, mindenki ott volt. Szegényeknek semmi fogalmuk nem volt a kémiáról, Galsai meg elmagyarázta nekik. De mondom, irodalmat is tanított.

Egyetlen szovjet könyvet olvasott el, mégpedig Pantyelejev A futár című kisregényét. Vékony kis kötet volt, és tovább vékonyította a szöveget az, hogy az elején egy-egy teljes oldalas rajz volt a szereplőkről. Galsai, akinek remek humora volt, a honvédiskolában is ezt a könyvet tanította, és az üdülőszállóban is rendszeresen ezzel lépett fel. Amikor megkérdeztük, „Hogy tudsz te a szovjet irodalomról ennyit beszélni, hát honnan ismered őket?”, így felelt: „Azt mondom, ugye, hogy a Szovjetunióban nagyon sok író van. Azok rengeteg könyvet írnak. Énnekem mindegyik közül legjobban Pantyelejev A futár című műve tetszett.” És valóban, drámai módon elmesélte az üdülővendégeknek, hogy miről szól ez a könyv, A futár. Különben például mikor egyszer elmentünk a főiskola igazgatójának, Pataki Lászlónak a lakására, és ott meglátta Azsajev Távol Moszkvától című, irdatlanul vastag könyvét, harsogva nevetni kezdett. Kérdeztem, hogy mi történt. „Most képzeld el, hogy itt van ez a Pécs, abban van egy lakás, és abban a lakásban van egy ember, aki ezt az Azsajevet olvassa…” Ezen nagyon nevetett.

Én a szocialista realizmusról elmélkedtem. Volt egy brosúra, azt elolvastam, és mindig azt mondtam el. Galsai ült mellettem, és volt már egy begyakorolt mozdulatunk: én föltettem a hallgatóságnak azt a kérdést, hogy mi a különbség a fénykép és a valóság között. Mikor ideértem, szükségem volt egy példára is. Mellettünk, az asztalon volt egy hamutartó. Mondtam, hogy „Na most, hát mit is hozzak fel példának?”, tanácstalanul körülnéztem, és erre Galsai már nyújtotta is a hamutartót. Erre mindig az a mondatom következett, hogy „Itt van például ez a hamutartó, hát ennek is, hogyha fényképezik, egészen más a hatása, mint hogyha csak látható”.

Az az érdekes ebben, tudod, hogy engem akkor már hosszú ideje izgatott, hogy valójában mi is az a szocialista realizmus. Egyszer, egy-két évvel korábban itt járt Tyihonov orosz költő. Meghívtak néhányunkat a városházára, hogy találkozzunk vele. Jött a városi párttitkár is, Deák Lívia, aki később a Rajk-ügyben hosszabb ideig ült. A 154falon volt egy kép, azt te nem nagyon ismerhetted, Molotov gyermekekkel egy kertben. Megkérdeztem Tyihonovtól, hogy például ezen a képen mi a szocialista realizmus? Mert, mondtam, azt látom, hogy úgy van megföstve, mintha egy színezett fénykép volna. Tyihonov azt felelte, hogy az benne a szocialista realizmus, hogy Molotovot ábrázolja, és Molotov a szocializmus egyik nagy alakja. És ha nem Molotov lett volna a képen, hanem átcserélték volna valami fasisztára, akkor mi lett volna?

CSI: – Azóta már tudjuk, hogy ez a csere tulajdonképpen meg is történt.

CSGY: – Igen, a paktummal. Akkor ezzel még nem nagyon büszkélkedtek. Mi meg ilyen kérdéseket tettünk föl. Még a párttitkár is beleszólt. Roppant ironikus helyzet alakult ki, olyannyira, hogy a tolmács minket magyarul lebeszélt arról, hogy ilyeneket kérdezzünk.

CSI: – Pedig hát végül is nem álltál messze az igazságtól. Azt hiszem, csak így lehet meghatározni, hogy miért is szocialista realista az a kép. Azért, mert Molotov van rajta.

CSGY: – Hát persze. De tudod, engem izgatott ez a dolog, mert én az átlagemberekhez viszonyítva akkor járatosabb voltam a marxizmusban. A könyvtárnak minden könyvet megvettünk, és legalább belenéztem A tőkétől kezdve valamennyibe. De sehogyan sem tudtam kideríteni, hogy mi az, amit szocialista realizmusnak mondanak. Az akkori oktatásügyi miniszter, aki egy alkalommal szintén jelen volt, mikor ezt a kérdést meghallotta, mellébeszélt, majd a végén kijelentette, hogy ez provokatív kérdés. Senkitől máig sem tudtam meg a választ. De közben pénzt kellett keresni, és én akkor mindig a szocialista realizmusról tartottam előadást. A kis brosúrát annyira megtanultam, hogy előfordult, hogy előadás közben elaludtam. Ez nem fönt az üdülőszállóban történt, hanem nem messze innen, a Jókai téren, bent az udvarban, valamilyen kiskereskedők szakszervezetében. Nekem volt ott egy nagyon kedves emberem, a Schwartz bácsi, aki engem mindenhova elvitt. Ez azért érdekes, mert többek között egy ilyen előadásból született Mándy Iván Előadók, társszerzők című novellájának egy része. Én meséltem neki. Amikor meghívtak, éppen ennek a Schwartz bácsinak a jóvoltából, a hulladékgyűjtő telepre, ahol mindenféle ócska ülőalkalmatosságokon ült a nép. Én meg elegánsan, ugye, mert én előadtam. Odahoztak egy háromlábú íróasztalt, aminek a negyedik lába alá volt támasztva. Mellétettek egy régi széket, az asztalra egy lámpát, egy rozzant díszlámpát. Az volt az én helyem, ahonnan előadtam. Előttem ült a hallgatóság. Sokan voltak, mert természetesen munkaidőben tartottuk, ugye, akkor még az volt a divat, hogy munkaidőben 155sok mindent szabad volt csinálni, házibulitól kezdve a névnapköszöntésig mindent. A népet akkor is egyszerűen odaterelték. A terem egyik felén ült egy csomó asszony, bekötve a fejük, egészen a fülükig, mert tollat válogattak, a másik felén a szállítómunkások. Csodálatos volt, akkor is csak mosolyogtam rajta, azóta is ezt teszem, mert hát mást nem is lehet csinálni.

Szóval az üdülőszállóban én a szocialista realizmusról tartottam előadást. Minden részletre már nem emlékszem, de utána a nép hozzászólt. Szegény Tárja Béla, akinek a foglalkozása cipész volt…

CSI: – A cipészség amúgyis munkásmozgalmi hagyomány…

CSGY: – Ő is azt a mesterséget tanulta ki, tehát valódi munkás volt, bár nem sokat dolgozhatott az iparban. Itt üdült egyszer Lengyel Lajos, az egyik nagy pesti nyomdának az igazgatója. Intelligens ember volt, és ő hozzá is szólt. Többek között azt mondta, hogy „Az az elvtárs ott, aki állítólagos munkásverseket olvasott föl, az nem nagyon ismeri a munkát, úgy látom én, hogy nem nagyon volt köze a munkához soha.” Ekkor Tárja Béla fölállt, nagyon megindultan elmondta, hogy ő pedig egy valódi munkás. „Egy cipész-munkás vagyok én”, mondta majdnem elpityeredve.

Volt, aki Vörös Mártonnak a biológiával kapcsolatos kérdéseket tett fel, mert Vörös Márton belekevert a Makarenko-előadásába mindenféle biológiai fogalmakat. Hogy az adrenalin, a mellékvese hogyan hat a fejlődésre…

Voltak kalandjaink, de mindenesetre harminc forinttal többünk lett, és hát harminc forint akkor még szép pénz volt. Aztán egyszer csak kizártak minket onnan, mert látták a szálló vezetői is, hogy a vendégek nem rajonganak értünk.

CSI: – Pedig ekkoriban élte virágkorát az író-olvasó találkozó.

CSGY: – Persze. Azokról sok emlékem van. Egyszer például itt járt Rideg Sándor. Nem tudom, mennyire ismered az írásait…

CSI: – Egy regénye, az Indul a bakterház szerintem meg fog maradni.

CSGY: – Én nagyon megszerettem őt, mert a régi falusi mesemondók figuráját ismertem föl benne. Már abból is, ahogy elmondta, hogy hogyan fedezték fel. „Én csak írtam, írtam. Ha olyan volt a kedvem, kitettem a pontot, ha nem volt kedvem hozzá, nem.” Elkérte egyszer a papírjait, az irományait egy író. Azon a környéken, ahol lakott, híre járt, hogy ő ír. Valamelyik ismertebb író vagy újságíró, a névre, hogy kit említett, már nem emlékszem, ugyanabba a boltba járt, mint ő. A boltos azt gondolta, hogy ha neki van két ilyen kuncsaftja, akik írnak, akkor jó lesz összeismertetni őket. Ez meg is történt, és az író elkérte Rideg Sándortól az írásait. Így mesélte: „Odaadtam neki, aztán egy 156idő múlva visszaadta, legépelve, és én egyáltalán nem ismertem rá. Kitette a pontokat meg a vesszőket. Az már nem az én írásom volt.” Sok olyat is elmesélt, ami később bekerült írásaiba. Például hogy hogyan állt bosszút egyik gazdáján. Hogy koporsót rendelt neki, de mire a koporsó megjött, ő felszívódott. Aztán hogy a vándorútjain milyen kalandok történtek vele. Ezeket úgy mesélte, mint a népmeséket.

Egyszer egy könyvhéten együtt szerepelt Illés Bélával. A pécsi bábszínház jelenlegi épületében tartották az ünnepi estet. Mielőtt elkezdődött volna, a színháztéren lévő könyves-sátornál találkoztam Rideg Sándorral, onnan akartunk átmenni a kultúrházba. Előrebocsájtom, hogy valószínűleg paraszti származása miatt a könyvhétnek vagy könyvnapnak a tekintélye benne akkora volt, hogy nagyon ünnepien, elegánsan, fekete ruhában, fehér ingben, nyakkendőben jelent meg. Pedig ez már abban az időben történt, amikor mások sokkal lazább öltözetben jöttek el. Ott állt a színház előtt, és azt mondta (ezt a saját fülemmel hallottam, ezért vállalom a felelősséget is): „Ki lesz még ott rajtam kívül?” Mondtam neki, hogy Illés Béla. Erre nagyon hetykén, már a tartása is olyan hetyke volt, azt mondta: „Illés Béla? Mit akar a magyar irodalomban ez a rongyszedő?” Így. Ezt olyan óriási öntudattal mondta, mintha Illés Bélának az irodalomhoz semmi köze nem volna, ő viszont egy nagyon jelentős író lenne. Ebben a kijelentésben nem konkrét személy szerepelt, én azt hiszem, ez nem Illés Béla ellen irányult, itt valami másik öntudat kapott helyet. A megjegyzéstől függetlenül elmentünk a művelődési házba, ahol Illés Béla nem olvasott föl, hanem mesélt. Volt egy pipája, nem gyújtotta meg, csak a szájában tartotta, hol kivette, hol betette, és közben mesélt különféle történeteket: hogy azokból mi volt igaz, és mi nem, azt én nem tudom, mindenesetre a közönség jól szórakozott…

Illés Béláról eszembe jut, amit még 47-ben Rómában Ferenczy Béni felesége mesélt el egyszer – és ezt most Sztálin bűnei között, azt hiszem, el lehet mondani. Ő az első férjével a 14-es háború után kikerült Moszkvába. A férje nagyon hithű kommunista volt, méghozzá az akkori becsületes és hívő kommunisták közül való. Született egy Vladimir nevű fiuk is, aki, ha jól emlékszem, pontosan akkortájt töltötte a katonaéveit a Szovjetunióban. Kérdeztük Erzsikét, hogy mi történt az első férjével, hogyan halt meg. És akkor elmondta, erre pontosan emlékszem, hogy Sztálinnak két kolhozosítási akciója volt. Az első nagyon hamar dugába dőlt, és a Szovjetunió területén éhínség tört ki annak a hatására. Sztálin úgy oldotta meg ezt, hogy előszedte azokat, akik részt vettek az akcióban, és nagy lelkiismeretességgel, buzgón betartották a felsőbb szervek utasításait, azokat büntette először. Így ke157rült Ferenczy Béni feleségének az első férje börtönbe. Ez annyira bántotta, hogy pszichológiailag nem bírta ki. Elpusztult a börtönben, mert nem értette meg, hogy ő, ha egyszer a leghűségesebb tanítványok közé tartozik, és azt csinálja, amit kell, akkor miért zárják be. Ezt Erzsike mesélte nekünk. És ez nagyon-nagyon jellemző azokra a történetekre is, amiket most hallunk Sztálinról.

CSI: – Ez a bolsevizmus természetrajza.

CSGY: – Én azt hiszem, hogy ez a szegény szerencsétlen ember is a sokmillió áldozat közül volt az egyik. Jónéhány lehetett közöttük, aki az utolsó pillanatig sem értette, hogy mi történik. Persze, ma már ez nem olyan izgalmas és meglepő, mint ahogyan akkor hatott ránk, de hát 47-ben mi még onnan voltunk a dolgokon.

Illés Béláról Ferenczy Bénitől azt hallottam, hogy még Moszkvában, ahol mindketten emigrációban éltek, ha valamilyen társaságban volt, és oda belépett Ferenczy Béni, akkor azonnal elnémult. Befejezte egy általános mondattal, hogy „hát így történt”. Mert tudta, hogy Ferenczy Béni szinte minden cselekedetét ismeri alaposan, és ha ő ott van, akkor nem mert lódítani. Azt nem mondta se Ferenczy Béni, se a felesége, Ferenczy Erzsike, hogy ártott volna valakinek. Én később, amennyire tudtam, megismertem Illés Bélát. Nekem nem volt vele semmi bajom. Hogy mikor mondott nekem igazat, és mikor nem, azt én nem tudom. Többször találkoztam vele, még írt rólam egy kis cikket is. Amikor pedig megszüntették a második Dunántúlt, azt ő nagyon becsületesen védte. Emlékszem rá, hogy a Hotel Kikeletben volt egy előkelő összejövetel, ahol Illés Béla is ott volt, és engem is meghívtak mint a lap egyik felelősét, és ő ott azt mondta, hogy vigyázzunk, mert tönkretenni nagyon hamar lehet valamit, de ismét fölépíteni már nehezebb. És ez a figyelmeztetés nem nekünk szólt elsősorban, hanem a jelenlévő pártembereknek.

CSI: – Az ő lódító hajlama tényleg közmondásos volt. Ha lehet így fogalmazni, olyan értelemben is hatékony, hogy a hazugságáról utcát neveztek el. Pesten, a Guszev utcát. Guszev nemlétező személy, egyik regényének a szereplője, és úgy kezelték, mint a felszabadító Vörös Hadsereg jeles katonáját.

CSGY: – Ezt nem tudtam. Én az ő regényeivel is úgy voltam, hogy elolvastam, és aztán elfelejtettem őket. De hát mondom, nekem semmi bajom nem volt vele. Utolsó éveit olyan nyomorúságos állapotban töltötte, azért külön is sajnálom.

Különben, ahogy előbb említettem, ő is, mármint Illés Béla, a saját mértékével mérve jelentős ember volt. Nagy hősiesen mesélte, hogy valamelyik nyomdát, már nem tudom, melyiket, ő szabadította fel, 158mert szovjet őrnagy volt. Itt is őrnagyi ruhában flangált. Részletezte, hogy a katonái hogyan mentek be a nyomdába, és hozták ki sorban a németeket. Ő mesélte például nekem azt is, ami talán most már közismert dolog, de akkoriban meglepő volt. Akik a Szovjetunióban a háborút megjárták, és hazakerültek, azokat többnyire nem tették azonnal a régi állásukba, és nem adták meg nekik a régi rangjukat. Emlékszem, elmagyarázta: „Képzeld el, hogy valaki kint egy tankezrednek volt a parancsnoka, aztán visszament valamelyik kis faluba, és ott a tsz-nek egy kis funkcionáriusa lett újra. Képzeld, hogy ez milyen lélektani hatást gyakorolt rá?” Éppen ezért csináltak átnevelő táborokat, ezekben lassan elfeledtették az odakerülőkkel katonai rangjukat, beosztásukat, amit a háborúban viseltek. Megbékéltették őket a gondolattal, hogy már nem olyan nagy emberek, mint azelőtt voltak. Ezt ő mesélte, és gondolom, ezzel igazat mondott.

De igen távolról indultam el, a fel nem olvasó Illés Bélától. Ha már erről van szó, nem tudom elhallgatni, itt kell elmesélnem egy másik történetemet a művét nem felolvasó íróról, mégpedig Tersánszky Józsi Jenőről. Együtt hívtak meg Kaposvárra minket. Rajtunk kívül ott szerepelt még Bohuniczky Szefi és Takáts Gyula is. Ez akkoriban történt, amikor a Kommunista Párt már kezdte átvenni az uralmat. Fodor Bandi pontosan megmondaná neked, hogy melyik napon. Neki biztosan benne van a naplójában. Azért is mondom ezt, mert ő is ott volt, ő jött ki elém az állomásra, kísérgetett a városban. Még fiatal volt, akkoriban érettségizett. Tersánszky Józsi Jenőt ismertem már, mert egyszer Pesten, mikor a hatvanadik születésnapját ünnepeltük, éppen én is ott voltam az Írószövetségben. Hát ez most megint csak arra kényszerít, hogy egy apróságot közbeszúrjak. Ott álltam a bejáratnál Nemes Nagy Ágnessel, Lengyel Balázzsal és Mándy Ivánnal, amikor ez a rendezvény kezdődött, és gyülekeztek az emberek. Mándy Ivánnak a humorát ismerni kell. Alig-alig szól, azt is nagyon halkan, megfontoltan mondja, szarkasztikusan, de közben mélységesen találóak és igazak a megjegyzései. Amikor ott álltunk egy csomóban a bejárat közelében, és érkeztek az emberek egymás után, és én mindig kérdezgettem tőlük, „ez ki?, az ki?”, Iván nekem egy alkalommal azt felelte, persze, a maga módján, lassan, egy egész kicsit fontoskodva, magyarázólag: „Hát én úgy tudom, hogy ez valamilyen vidéki kisvárosban él, és egyszer már küldött egy tudósítást a helyi lapnak egy futballmérkőzésről.” Akkor még meglehetősen szedett-vedett volt az Írószövetség.

Tersánszky Józsi Jenő Kaposváron úgy szerepelt, hogy elmondott néhány rövid történetet. Olyanokat, amelyek Afrikában játszódtak. Nem határozta meg közelebbről, hogy hol, csak annyit mondott, hogy 159négerek között. Persze, mindenki értette, hogy a mi viszonyainkra vonatkoznak. Arra is emlékszem, hogy nagy tapsot kapott a végén. Elég nagy emelvény volt, amire föl kellett másznunk. Az is előttem van, ahogy ő leugrott arról az emelvényről, szinte rugózott utána. A kaposvári újság, amelyik írt rólunk, nagyon megrótta emiatt a szereplése miatt. Persze, nem amiatt, hogy rugózva ugrott le az emelvényről.

Ehhez még hozzájárult egy Fejér megyei története. Könczöl Csaba édesapja, Könczöl Imre Fehérvárott volt könyvtárvezető. Meghívták Tersánszkyt egy író-olvasó találkozóra. Abban az időben már tovább erősödött a párt. Könczöl Imre mesélte nekem, hogy Tersánszky kiment a közönség elé. Nagy tapssal fogadták, és belekezdett egy mesébe. Ez a mese úgy szólt, hogy egy gazdag fiatalember egy autóval megy az erdőben, ráesteledik, nem ismeri az utat, megáll, és várja, hogy valami történjék, amiből megtudja, merre kell továbbmennie. Hát egyszer csak hajnalodik, kivilágosodik, és meglát maga előtt egy formás kis kastélyt, amiből épp akkor jön ki egy nagyon szép nő. Kiderül, hogy jól ismerik már egymást. És ekkor a férfi megszólítja a nőt: „Mondd, ugye te is Kalodent fogkrémmel mosod a fogadat?” Tersánszky evvel befejezte a történetet. Hozzátette még azt: „Engem is ezzel a céllal küldtek ide: azért, hogy reklámot csináljak”. Persze, tudta mindenki, hogy kinek, minek. Akkor őt hosszabb időre szilenciumra ítélték. Még aznap este Könczöl Imréhez is bekopogott a rendőrség, azon melegében kihallgatták. Egyébként később, 56 után ő is börtönbe került. Ezt ezért mondtam el, mert így tartozik össze az írott szöveg nélküli, spontán mesélés, ami Illés Bélának és Tersánszky Józsi Jenőnek is szokása volt a találkozókon.

CSI: – A második Dunántúl 1952-ben indult el. Ez hogyan történt?

CSGY: – Nagyon egyszerűen. Egyszer csak összehívtak néhányunkat, és közölték, hogy mostantól fogva lesz egy folyóirat. Ennek a folyóiratnak a megbízott szerkesztője Szántó Tibor lesz, mondták.

CSI: – Milyen volt Szántó Tiborral a kapcsolatotok?

CSGY: – Nézd, a velünk való kapcsolatának kezdete igen rossz volt. Azt mondanám, hogy nagyon bizalmatlanul fogadtuk. Szántó Tibort én ekkor még csak futólag ismertem. Pécsett született, és különböző dunántúli városokban újságíróskodott, többek között itt a napilapnál, a Dunántúli Naplónál is. Huszonnégy éves volt, amikor az irodalmi lap szerkesztőjévé kinevezték. Írói múltja nem volt. Mi azt hittük, amikor a párt ilyen fiatal korában odatette őt hozzánk, hogy ez azért történt, hogy köztünk puhatolózzon. Ezért mindenki kicsit tartózkodott tőle. Pedig csak megbízható párttag volt, és kiemelt káder. „Munkásmozgalmi hős” is, ezt ő később félig-meddig tréfásan mesélte, nem 160pedig dicsekedve. Tizenhét éves korában fegyverrel őrizte a pesti pártházat. Szegény apját a nyilasok megölték. Tibor vagány volt, de nagyon-nagyon rendes ember. Úgy vagány, hogy például elfogták és elvitték valamelyik zsinagógába, ott levetkőztettek mindenkit meztelenre, hogy mindenüket elszedjék. Föl kellett tartaniuk a kezüket is. Ő föltartotta, de egyik tenyerében ott volt a pénztárcája, és azt nem vették észre. Szóval vagány gyerek volt. Több ember köszönhette neki a szabadulását. Egy téglagyárban tartották fogva. Elhatározta, hogy ez ellen valamit csinál. Az apját is biztatta, aki egy másik lágerben volt. De az apja, idősebb ember lévén, több tapasztalattal nem tudott annyira vakmerő lenni, mint ő. Mert Tibor végrehajtotta azt a klasszikus szökési formát, hogy megbeszélte tízegynéhány, nagyjából az ő korosztályához tartozó fiúval, hogy sorba állítja őket. Az élükre állt, és nagyon szigorú és kellemetlen hangon rájuk ordított, hogy „Munkára indulj!”. Amikor elmasíroztak a portásfülke előtt, még vissza is szólt, hogy „Hé, hogy megy maga, mint egy ez-meg-az…” A kapuőr nem is hitte volna, hogy ezek most lógnak. Kint aztán szaladt, ki merre látott. Így szabadult meg a németek kezei közül. De az elején még nem ismertük, semmit nem tudtunk róla. Én is úgy fogtam föl, ahogy a többiek, hogy Szántó Tibor politikai komisszár. A Dunántúl első számában nem is akartam saját verssel szerepelni, mert a verseim nem illettek bele abba a kultúrpolitikába. A Faust második részét már fordítottam, abból adtam részleteket.

Volt egy egyletünk, ahol minden héten összegyűltünk, és valaki mindig felolvasta valamelyik művét. Komló kiemelt, szocialista város volt akkor, és Szántó Tibor a Dunántúli Naplótól kivett egy teljes évi szabadságot, hogy kinn dolgozhasson, kőművesek mellett, és így hiteles képet kapjon a komlóiakról. Akart írni egy komlói regényt, és abból egy részletet olvasott fel. Aztán elhangzottak a vélemények. Én egyáltalán nem dicsértem, elég keményen nyilatkoztam róla. Többek között azt mondtam: „Te egy évig voltál ott. Ha Móricz Zsigmond csak egy napra ment volna el, többet tudott volna meg Komlóról, mint te az alatt az egy év alatt.” Sajnos, nagyon letoltam. Később ezt az írását abba is hagyta. Azt hittem, hogy végképp megsértettem. Meglepetésemre nem így történt. Hazakísért, és viselkedésében nyoma sem volt a sértődöttségnek. Attól kezdve, úgy éreztem, még jobban keresi a találkozásokat velem.

Komlóhoz kapcsolódik az is, hogy Galsai egyszer kétségbeesve mesélte nekem, hogy nem tudja, mit csináljon. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj? Kiderült, hogy Szántó Tibornak, mikor elkezdett szerkeszteni, volt annyi szimata, hogy kiszúrta, kiket lehet itt mozgósítani. Gal161sait megbízta, hogy írjon valamilyen riportszerű dolgot Komlóról, a bányáról. Ő pedig elvállalta, de közben elment a kedve az egésztől, és nem tudta, hogyan bújjon ki. Hozzám is jött kétségbeesve. Ezt azért is mondom, mert most sem én voltam az egyedüli letéteményese a titkának. Ha azt mondja, hogy nem írja meg, akkor Szántó Tibor azt hiszi, hogy azért nem akarja megírni, mert ő pártellenes, kommunistaellenes, szabotőr. De megírni sem tudja, mert akkor olyanokat kell írnia, amikkel nem ért egyet. Végül valahogyan egyenesbe jött, de már nem tudom, hogyan.

Tiborral lassan megbarátkoztunk. Tudod, ő nemcsak rendes ember volt általában, hanem az irodalomban is nagyon céltudatos módon dolgozott, és iparkodott saját magából teremteni valamit. Az egyéves komlói tartózkodása is ezt bizonyítja. Amikor aztán első könyve, egy novelláskötet megjelent, akkor én annak nemcsak hogy minden mondatát elolvastam, és elmondtam a véleményemet róla, de mivel neki a szeme meglehetősen rossz volt, segítettem neki a kötet korrektúrájában is. Ez azzal járt, hogy fél évig vagy egy évig avval dicsekedtem, hogy mondjanak egyetlen mondatot, és akkor én megmondom, hogy Tibor melyik novellájából való. Úgy ismertem azt a könyvet akkor.

Szántó Tiborról idővel bebizonyosodott, hogy nemcsak az irodalomban tud tájékozódni, hanem különleges érzéke van a szervezéshez is. Akkoriban mi tágabb körben, csapatban dolgoztunk. Ez a csapat nem jelentett semmiféle kötöttséget, ámbár Tibor kijárta, hogy egy igazolványt kreált, annak formát is adott, még a fényképünket is beragasztotta, hogy ez és ez a Pécsi Írócsoport tagja. Így született meg az Írócsoport. Nem volt semmi szorosabb irodalmi kapcsolat vagy hasonlóság közöttünk, de péntekenként összejöttünk, ilyenkor valaki mindig fölolvasott valamit, s a többiek megbírálták. Előfordult, hogy két felolvasás is esett egy alkalomra, és több bírálat is elhangzott. De ahhoz ragaszkodott Szántó Tibor, hogy csak azt engedtük az asztal mellé ülni, aki a csoport tagja volt. A tagságot felvétel előzte meg. Ez a fölvétel abból állt, hogy aki jelentkezett tagnak, bejelentette, hogy melyik pénteken kíván felolvasni. Közönséget is beengedtünk a terem fal melletti ülőkéire.

CSI: – Ez már a Jelenkor mostani helyiségében volt?

CSGY: – Igen, ott. A tagságra jelentkezőnek közölnie kellett, hogy kit szeretne bírálójának. Előfordult, nem is egy alkalommal, hogy valakit nem vettünk föl, mert a lektora olyan szigorú volt, hogy nem ajánlotta, és nem védte meg senki. Ilyenkor a jelentkezőt elutasítottuk, illetve azt mondtuk neki, majd később próbálja meg újra. Én személy szerint csak arra emlékszem, hogy Kalász Marcit én bíráltam, és én javasoltam a föl162vételét. Már előbb is be-bejárogatott hozzánk, de csak ezzel a szertartással lett az írócsoport tagja. Akkor én voltam harmincegynéhány éves, Galsai, Szántó huszonvalahány évesek. Én ott, ebben a csapatban nagyon jól éreztem magam. Elég cifra világ járta, egymást is védtük.

Amikor egy szám összeállt, végignéztük a kéziratokat, és ha nem volt sematikus köztük, akkor írtunk a biztos embereinknek, a mi házi sematikusainknak, hogy küldjenek valamilyen anyagot. S ők küldtek, hol novellát, hol verset, és ezt közöltük. Ez már akkor volt, mikor Szántó Tibor „megjavult”, és kezdte az irodalmi értékeket becsülni. Ő maga is kitűnő prózát írt, kezdeti nehéz próbálkozásai után. Akkor még minden számot a nyomdába adás előtt fel kellett vinni a minisztérium irodalmi osztályára, előzetes cenzúrára. Emlékszem például arra, hogy egyszer Szántó Tibor azzal jött vissza, hogy egy epigrammámról a lektor megállapította, nem közölhető, mert Rákosi elvtársra is vonatkoztatható. Az volt a lényege, hogy vannak, akik annyira beleszerelmesedtek az autóba, hogy még vécére is azon szeretnének menni. Én csak annyit jegyeztem meg, hogy ha magára veszi, akkor igen, akkor rá is vonatkozik.

Később már élesebben elvált egymástól az általunk jónak tartott és a sematikus anyag. Nem mondok neveket, nagyon sokan szerepeltek ebben sematikus írásokkal, többnyire kis jelenetekkel, olyanok is, akik egyáltalán nem voltak és nem is lettek írók. Inkább pártszolgálatnak tekintették a művüket. Akadt olyan, aki adott egy pártos színdarabot, aztán soha többet semmi dolgunk nem volt vele. És történtek mulatságos esetek is. Kő Kálmánnak például kárpitos volt a szakmája, egyébként drámákat próbált írni. Történt egyszer, hogy Pécsre jött a rádió egyik dramaturgja. Összehívott minket, serkentett, hogy írjunk rádióhangjátékokat. Nyilván pártos hangjátékok kellettek volna neki. Hát mi összegyűltünk, és körülültük az asztalt. Az asztalfőn ült ez az ember. A nevére is emlékszem, de nem fontos. Alacsony termetű és meglehetősen félénknek látszó ember volt. Mihelyt elmondta, hogy mit akar velünk, Kő Kálmán kért szót. A vendégtől jobbra ült, azt hiszem, a második széken, tehát egészen közel hozzá. Mi biztattuk Kő Kálmánt: „Mondd meg, most mondd meg jól a véleményedet.” Kő Kálmán munkaruhában volt, overallban, forgatta a szemét, elhallgatott, mert még nem volt teljes csönd, és akkor belekezdett: „Én evvel a kezemmel egész délelőtt követ hordtam. Itt van”, és ökölbe szorította a kezét, és nagyot csapott az asztalra. „De ha én ezzel az öklömmel valakit megvágok, az nem kel föl egyhamar.” A szerencsétlen dramaturg erre nem számított. Megriadt, és ijedten pislogott feléje. Mi pedig erősen biztattuk: „Itt az alkalom, most ne hallgass el semmit, ami a szíveden van, mondd csak el”. Főként Galsai, 163Szántó és én voltam a bujtogató. Mert mi ismertük legjobban Kő Kálmánt. Úgyhogy aztán a vége az lett, hogy senki nem csinált hangjátékot, viszont nagy meglepetésünkre egyszer csak Kő Kálmán hozott egy dolgozatot, egy kis dramolettet, amiben arról beszélt, hogy a maszekok milyen jól szoktak dolgozni, és kár volt őket tönkretenni. Hát ő a nagy kommunista pártnak a tagjaként úgy viselkedett, mintha semmi köze nem lett volna az ideológiához.

De a vége felé bizony egyre vadabb dolgokat jelentetett meg Szántó Tibor a Dunántúlban. Azt lehet mondani, hogy akkor a Dunántúl volt az egyik legszókimondóbb folyóirat.

Így következett el 1956, amiről meg kell jegyezni azt, amit úgyis mindenki tud, hogy 1956 után mindent szétvertek az országban, többek között az irodalmi életet is. Nemcsak úgy, hogy az írókat hol bezárták, hol eltiltották az írástól, vagy hogy jónéhány író ki is ment külföldre, hanem úgy is, hogy az irodalmi lapokat, egyáltalán az irodalmi fórumokat hosszú időre elhallgattatták. Így került sor akkori folyóiratunk, a Dunántúl megszüntetésére is. A második Dunántúlnak kereken 20 száma jelent meg. Kezdetben ritkábban, évente négyszer. Később átálltunk az évenkénti hat számra. És éppen akkor, amikor elkezdődött az 56-os zűrzavar, akkor kaptunk ígéretet arra, hogy az addigi évi hat szám helyett havi folyóirattá lehetünk. Dehát, ahogy mondom, 56 után minden megszűnt. A Dunántúl annyival élt tovább, mint a többi hasonló lap, hogy a mi utolsó számunk később jelent meg. Ha jól emlékszem, már 57 januárjában… Mindenesetre ami meglepő volt, és ami leginkább ingerelhette azokat, akik beleszólhattak, az az volt, hogy az addigi számok más-más színű címlapnyomással jelentek meg. Ez viszont feketével. Illetve az a néhány négyzetcentiméteres rész, ami a többi számon színes, itt fekete volt. Ami nyilvánvalóan jól látszott szándékosnak, mert az is volt.

CSI: – A tizenkilencedik-huszadik szám éppen októberi. A borítón szerepel egy feltűnő szöveg is, ami ugyancsak rendhagyónak tekinthető. Így szól: „A címlapra szánt rajz az október 23-a utáni, budapesti harcokban megsemmisült. Különben a folyóirat lapzártája október 10-én volt és most változatlan tartalommal jelenik meg.” 57 januárjában ez tényleg új hangsúlyokat kaphatott…

CSGY: – Az utolsó számnak, a húszasnak valóban októberben kellett volna kijönnie, de mikor én megjöttem Németországból, 56 novemberének végén, akkor ez a szám még nem jelent meg, csak később, már 57 elején. A lényeg az, hogy fekete címlappal és ezzel a két mondattal. A látszat határozottan az volt, hogy ez egy gyászszám. Tartalma is ennek felelt meg. Az első közlemény Jékely Zoltán egy verse, Petőfi utolsó dala címmel, ami ugyan nem erre az alkalomra született, ha164nem egy 1848–49-es gyászvers volt, de hát nagyon jól illett ide. És a többi közlemény is valami módon mind ezt a levegőt árasztotta.

CSI: – Valami érdekességet megtaláltam ebben a legutolsó számban…

CSGY: – Déry Tiborra gondolsz?

CSI: – Nem Déryre, hanem arra, hogy Sinkó Ervintől az Egy regény regényét a Dunántúl kezdte közölni. Csak az első részlete mehetett le. Jó lett volna, ha ez akkor megjelenhetett volna, és nem sok évvel később.

CSGY: – Hát persze, Sinkó Ervin… És ami nekem akkor is nagyon tetszett, Dérynek az a novellája, ami egy Kossuth-díjas bányászról szól, akit meglátogat valami orosz küldöttség. A bányász kis lakásában ismeretlen emberek jelennek meg, kirámolják az egész lakást, más bútorokat visznek oda, szépen berendezik, és mikor a küldöttség elvonul, akkor megint jönnek, és elviszik, amit hoztak. Ilyen volt akkor a magyar világ. Hazudtunk és hazudtunk… Hát ezt közöltük. Nem tetszett persze a „nagyoknak”.

Köztudomású, azt hiszem, hogy akkor már a Magyar Írók Szövetsége is, és a pécsi írócsoport is lényegében meghalt, vagy halálán volt. Megjelent Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata, amiben az akkori hatalom urai tulajdonképpen egy búcsút és egy kitartásra fölszólító felhívást éreztek. Ezért nagyon hamar illegális kiáltványnak nyilvánították. Ezt onnan is tudom, hogy engem is kihallgatott a politikai rendőrség, de nagyon udvariasan, mert eljöttek a könyvtárba, és még egy gépírónőt is hoztak magukkal. Velem nem tudtak sokra menni. Én november 24-én jöttem meg az NDK-ból, úgyhogy én a nagy októberi szocialista ellenforradalom idején nem voltam itthon. Most egyik nap úgy mondta valaki, hogy az események… Emlékszel talán, amikor ezt még nem volt szabad minősíteni. Már az is baj volt, ha az ember csak annyit mondott, hogy az események. Mondom, én akkor nem voltam itthon, november 24-én jöttem meg, bármennyire szerették volna, nem tudtam arról az időről mesélni, viszont amikor erről a Tamási Áron-féle szövegről beszéltem, akkor a nyomozó hangsúlyozta, hogy az „illegális röpirat” volt. Én kijavítottam, hogy akkor, amikor Tamási azt írta, még nem oszlott fel az Írószövetség, tehát nem volt illegális, hiszen Tamási mint szövetségi vezető fogalmazta meg ezt a szöveget. De a nyomozó megjegyzésemet figyelmen kívül hagyta, s a jegyzőkönyvbe a saját felfogását íratta bele. Nem tudom, milyen rangja volt, azt tudom csak róla, hogy fűzfa prózaíróként már többször próbálkozott a Dunántúlnál, de mert írásait nem közöltük, ezért várta az alkalmat, hogy bosszút álljon. Ezt különféle módokon csinálta. És minthogy prózát nem tudott írni, és nem verseket, ezért nem nekem volt vele bajom. Hanem Szántó Tiborra haragudott elsősor165ban, és másodsorban Galsaira. Dehát Galsai csak másodhegedűs volt, ellene nem folytattak eljárást. Viszont Szántó Tibort még annak az évnek a májusában letartóztatták.

Tibor egyáltalán nem tudta elfogadni 56 pufajkás korszakát. Nemzetvédőknek vagy kiknek hívták őket, népvédőknek, akik a pártnak a nevében, katonaruhában járkáltak a városban, és ha valami nem tetszett nekik, mindjárt beavatkoztak. Például egyszer a könyvtár falára is kiírt valaki valamilyen jelszót. Bejöttek a pufajkások, és minket fölszólítottak, hogy fél órán belül tűnjön el az a felirat. Hiába mondtuk, hogy nem mi írtuk oda. Az őket nem érdekli, felelték. Akkor kiment az egész könyvtár falat kaparni.

Még Szántó Tibor letartóztatása előtt, 57 kora tavaszán egyszer a városi rendőrkapitány, aztán a hadtestparancsnok, nem tudom, milyen tiszt, velük Baranya megye első párttitkára, és egy állítólagos szovjet költő, összehívott bennünket a pécsi írócsoport helyiségében. Nekünk azt mondták, hogy ez a Lev Osanyin nevű költő írta a Világifjúsági Találkozó szövegét, hogy „Egyenlő, mert egyenlő az ember, bár a bőre barna vagy fehér…” Valami ilyen szöveget írt. Ez is jött velük. Még bemutatót is tartott nekünk. „Hát hogy lehet, hogy így viselkedtek szovjet katonákkal? Egy fronton állunk, hát aki egyszer innen lő arra, egyszerűen csak átszalad a másik oldalra, és onnan lő erre? Hát ilyen emberek is vannak?” S közben fel-alá járkált. Az itt élőket ők mind kommunistának tartották, és személyes sértésnek vették, hogy valami nem tetszik az embereknek. De nem is értették, hogy mi a baj.

A találkozón felelősségre vonták Szántó Tibort, hogy mit mondott Laki Istvánnak, a rendőrkapitánynak az utcán, azokban a napokban, október huszonharmadika zavaros napjaiban…

CSI: – Huszonharmadika után…

CSGY: – Huszonharmadika után, igen. Akkor azt mondta ugyanis Szántó Tibor, hogy igazán nem volt szép a szovjet hadseregtől, hogy bejelentették, kivonulnak az országból, de a határon megfordultak, és éppen ellenkezőleg, visszamentek Pestre. „Hogy mondhat ilyet egy kommunista?”, csóválták ezek a fejüket. Szántó Tibor hozzátette, hogy egy katonának is meg kell tartania a szavát. S hogyha egy egész nép azt várja, hogy kivonulnak az országból, és éppen az ellenkezője történik, hát akkor ne várják el, hogy még szeressék is őket, mondta. Lényegében, mai szemmel ez teljesen ártalmatlan és szelíd megjegyzés volt, de ezen akkor a vendégek felháborodtak.

Én csak olyanokat tapasztaltam, hogy például március 15-én Örsi Ferit őrizetbe vették és bezárták. Akkor Szántó Tibor fölhívta Lakit, és a fülem hallatára így kezdte: „Tudja maga, hogy Örsi Ferencet bezár166ták?” Laki, aki egy mackós típusú, lassú ember volt, nyilván azt mondhatta, hogy nem tudja. Erre Szántó Tibor: „Ugyan-ugyan, ne csináljon úgy, mintha én olyan naiv ember lennék, hogy mindent elhiszek magának. Maga pontosan úgy tudja ezt, mint én.” Laki nem tudott másképpen kibújni: „Na és akkor, ha elvitték? Legalább pihen két-három napig.” Szántó így replikázott: „Akkor miért nem maga ült oda a helyébe? Hát maga is pihenhetne, magára is ráférne!” Ezt mondta a rendőrkapitánynak.

Egy másik alkalomra is emlékszem, az az én hivatali szobámban történt. Előtte Pesten járt Tibor, és amikor megjött, látta, hogy az Írócsoport helyiségében házkutatást tartottak. Fölháborodva tárcsázta Lakit, és közölte vele, hogy ameddig egy egyesületet nem oszlatnak föl, és ameddig jogosan működik, addig, ha nincs egyetlen egy olyan tisztségviselője sem, aki jelen van a házkutatáskor, akkor az illegális házkutatásnak minősül, törvénytelen. És mikor Laki valamit mondott, „Ajjaj”, folytatta Szántó Tibor, „ismerem én a konspirációnak a fogásait! És ha véletlenül találtak volna egy pisztolyt valamelyik fiókban, akkor mit szólhattam volna én? Azt maguk is odatehették volna.” Szóval ilyen hangon beszélt Tibor. Egy parányit sem ingott meg. November 2-ig bent volt, először itt a pécsi börtönben, aztán Budapesten…

CSI: – Tehát májustól novemberig volt előzetes letartóztatásban, körülbelül úgy, mint Déry Tibor, akit elítéltek…

CSGY: – Májustól novemberig, mert novemberben volt az első tárgyalás, és már az első tárgyaláson fölmentették őt bűncselekmény hiányában.

Tóth Bálint mesélte nekem, hogy 56 után valamelyik börtönben ült. Egyszer csak a folyosón nagy ordítást hallottak, és nem tudták, hogy mi az. Aztán ilyen mondatokat: „Maga ne beszéljen így velem, ki maga?”… Később derült ki, hogy Szántó Tibor veszekedett a smasszerrel. Akkor se adta be a derekát. Amikor kihallgatták az ÁVH-n – ezt ő maga mondta el nekem –, forró nyár volt. Május végén vitték el, nyár lett tehát, mikor az első kihallgatások folytak. Egy ízben roppantul megszomjazott, és kért egy pohár vizet. Látta, hogy a pohárba valami port kevertek bele, és inkább nem ivott. Megcsinálták vele azt, hogy a szemébe világítottak, úgy faggatták. Tízszer leíratták vele az önéletrajzát, mindig ugyanazt kellett írnia. Kihallgatói kétóránként váltották egymást. De vele nem sokra mentek.

A tárgyalásán én tanú voltam. Egy Szekeres nevű bíró vezette a tárgyalást. Láthatóan pártolta a vádlottakat, ami ritka kivétel volt akkoriban. Tőlem két írótársunk vádjai felől érdeklődött. Két író jelentette föl elsősorban Szántó Tibort. A bíró megkérdezte, hogy mi a véle167ményem az állításaikról. Én valótlannak minősítettem őket. „Hát akkor mit gondol, miért jelentették föl? Például miért mondták, hogy Szántó Tibor eltépte a pártigazolványát, és leeresztette a WC-be?” Azt feleltem, hogy mást nem tudok mondani, csak azt, hogy mind a kettő tehetségtelen dilettáns, akiknek nem sikerült megjelenniük a Dunántúlban. Ezért elkeseredtek, és így akartak bosszút állni Szántó Tiboron, a szerkesztőn. A bíró elfogadta a vallomásomat.

Szántó Tibor megtette azt a tárgyaláson, hogy beleszólt. Volt itt egy újságíró, a napilap szerkesztője, akivel Szántó Tiboréknak meggyűlt a bajuk. Gyönge jellemű ember volt, írói ambíciókkal, de tehetség nélkül. Mikor Hruscsov Sztálint leleplezte, azonnal hozott egy novellát, amiben Sztálint gyalázta. Szántó Tibor ezt nem közölte. Egy ízben csúnyán összevesztek, és Szántó Tibor attól kezdve csak úgy volt hajlandó írni a napilapban, hogy cikke végére záradékot tett: „Megszámoltam, hogy hány szót használtam föl. Ha kihagynak belőle, tudni fogom.” Ez az ember – ezt nem én láttam, mondom, én nem voltam itthon, de Szántó Tibor is látta, és többen látták – a városi tanács bejáratánál hóna alól árulta azt a címeres újságot, amit az úgynevezett ellenforradalmárok adtak ki. Mikor ő tett vallomást, akkor Szántó Tibor egyszerűen közbeszólt, félhangosan, hogy „hazudik”. Pedig hát nem volt szabad. A bíróságon az ilyesmi szigorúan tilos. De Szántó Tibor folytatta: „És amikor te ott árultad a címeres újságot, azt már elfelejtetted?”

Szomorú apróság, hogy bár nem tárgyalták akkor Maléter ügyét, felesége odajött, és beszélgetett velünk. Valószínűleg látni akarta, hogyan mennek ezek a tárgyalások. Az ő férjét később ítélték el.

CSI: – Igen, 58 júniusában. A tárgyalás Pécsett volt?

CSGY: – Nem, a Markó utcában, Budapesten. Tíz vagy tizenkét vádlottja volt, valamennyien pécsiek és baranyaiak.

CSI: – És elítéltek valakit?

CSGY: – Volt, akit elítéltek, de például Örsi Ferit, Szántó Tibort, Halfár Rudolfot, a könyvtár vezetőjét rögtön elengedték. És akkor újabb kihallgatások, tanúvallomások következtek. Akkor tapasztaltam azt, hogy ha Pesten valaki mondott egy gyanús szót, akkor az egészen másképpen hangzott, mintha Pécsen mondta volna ugyanazt. Más volt az akusztikája. Az itteni vádlottakat, akik tulajdonképpen nem csináltak semmit, úgy vitték Pestre, mint nagy bűnözőket, pedig egyáltalán nem voltak azok…

Volt itt egy párttitkár, talán hallottad a nevét, utcát is neveztek el róla, Egri Gyula. Amikor Szántó Tibor kiszabadult a börtönből, akkor Egri fölkérte őt, hogy szerkessze tovább a lapot, ami akkor már a Jelenkor lett volna. Szántó Tibor azt mondta, hogy ahonnan őt rabszállító 168kocsin vitték el, akárhogy jön is vissza, ő ott nem fog még egyszer szerkeszteni. Nemsokára el is cserélték a lakásukat, és fölköltöztek Pestre. Pécsre időnként azért jött, hogy találkozhassunk. De hivatalos kapcsolata a várossal megszakadt.

CSI: – Huszonnyolc éves korában befejeződött a szerkesztői pályája.

CSGY: – Nagyon fiatalon. Persze, azt a néhány hónapot már nem adhatta vissza neki senki. Nem is tudták volna visszaadni, mert a szeme azalatt annyit romlott, hogy amikor kijött, hajszál híján már vak volt. Nekem elmondta, és hiszek neki, mert soha nem vezetett félre ilyen dolgokban, hogy egészen komolyan azon töri a fejét, hogy öngyilkos lesz. De hát akkor a felesége valahogyan le tudta beszélni erről. Ő ugyanis tudott a szándékáról. Tibor elhatározta, hogy technikai eszközöket felhasználva, kétszeres áttétellel azért is írni fog. Rámondja magnóra a szöveget, majd a magnót lehallgatja, és lehallgatás közben úgy javítja, hogy a javított szöveg egy másik magnóra kerül rá. A szöveg így már csiszoltabb, fésültebb lett, és a szemét nem kellett használnia, csak annyira, hogy a technikai eszközöket kezelje. Mindenesetre ez is mérhetetlenül vonzó és imponáló jellemvonása volt, hogy nem mondott le a nehézségek miatt az írásról, hanem kitalálta a módját, hogyan tudna jobban írni, mint korábban. Mert az nem vitás, hogy a művei egyre inkább igazi érett művek lettek.

De vele, sajnos, máskor is összeütközött a hatóság. Tibornak volt egy másik igen kínos és keserves bírósági ügye is. A szeme miatt állandóan különféle orvosokhoz, klinikákra járt. Volt Pesten egy Radnót Magda nevű szemész professzornő, aki, úgy emlékszem, az egyetlen nő-professzor volt akkoriban Magyarországon. És Szántó Tibor írt egy novellát, ami nyilvánvalóan egy szemklinikáról szólt, és a szemklinika teljhatalmú úrnőjéről. Ezt a novellát úgy írta meg, hogy tulajdonképpen keserű leleplezés volt, hogyan megy az élet bent a klinikán. Mert aki belülről látja a klinika mindennapjait, az egészen másképpen vélekedik róla, mint aki kívülről szemléli. Tibor elég sok ideig tartózkodott bent, hát saját tapasztalatait írta meg. Radnót Magda azonnal beperelte, még mielőtt a könyv közismertté vált volna. Megjelent a könyvpiacon, és egy-két nap múlva már vissza is vonták, nem engedték terjeszteni. Becsületsértésért perelték be Szántó Tibort. Hosszú ideig húzódott a per, végül lezárult azzal, hogy nem lehet megállapítani azt, hogy ez erről a klinikáról szól, hogy nem lehet azonosítani a Tibor novellájában szereplőket, és így feloldották a terjesztési tilalmat. Ez az ügy, azt hiszem, a kötetnek jót tett, mert meglehetősen nagy reklámmal indult. Sokan tudtak már a perről, és így elég hamar elfogyott. Szerintem egyébként kitűnő novelláskötet, érdemes elolvasni, Bezières-i lehetetlenségek a címe.

169

Szántó Tibor megoldotta tehát az írást, és halála mindettől függetlenül következett be. De azért mindehhez kicsit talán mégis kapcsolódott. Galsai nekem úgy továbbította a történetet, hogy volt három író: Szántó Tibor, Galsai és Abody Béla, akik mindig azzal szórakoztak, hogy egymást ugratták. Abodynak közismerten jó humorérzéke volt. Fölhívta, mondjuk, Galsai Pongrácot, és közölte vele, hogy neki ceruzaszéklete van, és ez igen rossz jel, úgy érzi, hogy egészen rövid idő múlva meghal. Galsai pedig Szántó Tibort hívta föl, és mindig kitaláltak valamit, hogy ők már valami miatt a halálukon vannak. Egyik este Galsai Pongrác Szántó Tiborral valamilyen vacsorán vett részt. Másnap kora reggel Szántó Tibor telefonált Galsainak, hogy „Te, Pongrác, én nagyon rosszul érzem magam, gyere ide gyorsan!” Erre Galsai valami súlyos betegséget jelentett be magáról, és úgy felelt, hogy „Te is törődhetnél velem”, és letette a kagylót. Viszont kicsit piszkálta ez a hívás, nem hagyta nyugodni, mert Szántó Tibor hangja valahogyan furcsa volt. Fölkelt, és mégis elment Tibor lakására. Amikor odaért, akkor hozták ki a mentők hordágyon Szántó Tibort. És ez, ha jól emlékszem, egy szombati napra esett, amikor a kórházban, ahová bevitték, csak ügyelet működött. Kiderült, hogy Szántó Tibor gyomra átlyukadt, és azonnal meg kell műteni. Meg is műtötték, a műtét sikerült, de hétfőn teljesen váratlanul meghalt… Negyvenkét éves volt, nagyon fiatal. Hát a sok tréfálkozásnak ilyen komoly és tragikus befejezése lett.

CSI: – Veled mi történt 56 után?

CSGY: – Én még az 56-os napok előtt lemondtam a könyvtárvezető helyettesi megbízatásomról. Ugyanis a vezető olyan ember volt, akivel nem lehetett együttműködni. Amikor hazaértem, megtudtam, hogy engem, míg Németországban voltam, megbíztak ismét a helyettes vezetői feladattal; a tényleges vezetőt pedig felfüggesztették, bíróság előtt is állt. Úgyhogy én voltam a könyvtárért felelős, és a felelősségem kiterjedt mindenre. 56 után be kellett adnunk egy jelentést a minisztériumba az egész megye működéséről. Hála istennek, gondoltam, most itt van az alkalom, hogy megírjam, mi történik valójában. És akkor megírtam, hogy szétzilálódott az egész könyvtárhálózat. Jött a könyvtári osztály akkori minisztériumi vezetője, és már mikor belépett hozzám, fanyalgó képet vágott. „Nem voltam megelégedve a jelentéseddel.” Erre én megkérdeztem, hogy miért nem. „Pesszimista.” Megdühödtem. „Most irodalmi pályázatot hirdettetek, vagy pedig jelentést kértetek?” „Miért mondod, hogy irodalmi pályázat?” „Mert tudtam volna ám sokkal szebbet is írni, úgy, hogy ujjongott volna az egész minisztérium. Én azt hittem, hogy végre eljött az ideje annak, hogy lehet igazat is írni. És én megírtam az igazat.” Akkor kicsit csen170desebb lett, és mikor legközelebb jött, akkor már az ajtóból gratulált. „Még egyszer áttanulmányoztam a jelentésedet, alaposabban, és láttam, hogy igaz, amit írsz.”

Ilyen viszonyok voltak akkor, amikor hazajöttem, és észrevettem, hogy én vagyok a könyvtár felelős vezetője. Hát én ezt nem örömmel fogadtam. Takács Gyulától, aki akkor még osztályvezető volt a megyei tanács művelődési osztályán, kértem is, hogy csináljanak végre valamit, ne nekem kelljen végeznem ezt a könyvtárvezetői munkát. Emlékszem, Takács Gyula kicsit cinikusan rám mosolygott, és azt mondta: „Ez nekünk jó”. Kérdeztem tőle, hogy miért jó nekik? Erre úgy felelt, hogy „Azért, mert most legalább egy szakember csinálja a munkát”. Ott hangzott el az a mondatom, ami később híressé is vált, hogy igazság szerint szívesebben mennék a Mecsekre sétálni, mert nekem az volna a dolgom, ha én ihletet akarnék szerezni, nem pedig itt vesződni az emberekkel. Akkor Takács Gyula még meglehetősen merev volt, és kicsit cinizmusra hajló.

Semmit nem tudtam arról, hogy mi történt itthon. Kiderült, hogy Takács Gyula és egy mohácsi tanár, aki eléggé balos ember volt, a Szovjetunióban jártak éppen, tanulmányúton. Kérdeztem, hogy mikor hallották az itthoni híreket, hogyan fogadták. Takács Gyula elmondta, hogy a mohácsi tanár disszidálni akart: „Disszidálni? És hova?” „A Szovjetunióba.” Én erre nagyot nevettem, tudod, 56 kora nyarán avatták föl a Hunyadi-szobrot a Széchenyi téren, és azt mondtam, hogy ennek az embernek Hunyadi mellé kellene állítani egy másik szobrot, mert ilyet még soha nem hallottam, hogy valaki a Szovjetunióba akarjon disszidálni. Ezen ő is mosolygott, de később éreztem, hogy megbántottam vele. Ahhoz nekem nem volt sohasem hajlamom, hogy azért, mert valakinek rangja van, előtte meghajoljak. Mindig elmondtam a véleményemet, ha erre került a sor.

Az akkori könyvtárigazgató ellen egy ideig még nem indítottak eljárást, noha már fölfüggesztették. Naponta bejárt, és ott a szerencsétlen, jámbor, ijedt hivatalnokokat és könyvtárosokat riasztgatta. „Ha most értem eljönnének a rendőrségről és elvinnének, akkor ti mit csinálnátok?” Én azt mondtam neki: „Hagynám, hogy vigyenek, természetesen, hát csak nem kezdenék a rendőrökkel verekedni?” De voltak, akik sumákoltak, mire ez az ember letolta őket, hogy „Amikor én igazgató voltam, ugye, akkor nem így beszéltetek”. Már kezdett kellemetlen lenni, hogy ez naponta lejátszódik, és akkor elmentem Takács Gyulához, és mondtam neki: „Ha ti ezt az embert fölfüggesztettétek, akkor mondjátok is meg neki, hogy ne járjon be a könyvtárba, és ne rontsa ott az emberek kedélyét”. Erre Takács Gyula elcsodálkozott: „Hogyhogy, nem mondták 171még meg neki? Az elnökhelyettes nem mondta?” „Bizony, nem. Úgy látszik, hogy az egész szocialista lágerben nincs egyetlen ember, aki meg merné neki mondani.” Erre elszégyellte magát, és másnap közölte velem, hogy elintézte. És akkor valóban nem jött többet be oda a volt igazgató. Május végén letartóztatták szegényt, és elvitték a többi pécsivel, Szántó Tiborral, Örsi Ferenccel meg társaikkal.

Én most nem akarok 56-nak a politikai oldaláról beszélni, de 56 után szinte megint ugyanaz a selejt anyag jelent meg, mint akkor, amikor az oroszok bejöttek. Akiknek nem volt tehetségük, csak akarnokok voltak, ott voltak akkor is, ahogy ez mindig minden változásnál történik. De szinte napok alatt. Csodálatos volt számomra. Ezek hosszú ideig kellemetlenkedtek, hogy úgy mondjam.

A megyei könyvtárban dolgoztam, könnyen megtaláltak. Amikor a „pártom” alakított, vagy akart alakítani egy újabb irodalmi életet. Mindig az elsők között voltam, akiket beidéztek. Volt itt egy csirkefogó legény, már nem tudom pontosan a nevét, akit kidobtak a pécsi főiskoláról, kidobtak a szegedi főiskoláról, mert kocsmai verekedésekben meg ilyesmikben vett részt. Valamit írt is. Mikor engem 1957-ben behívattak a párthoz, meglepődve tapasztaltam, hogy ez a fickó már ott sustorog a párttitkárral. Kiderült, hogy irodalmi ügyekben volt a bizalmasa. Utána mint író visszavonult, elkerült Orfűre. Ott a fürdő igazgatója lett, pénzzel bánt, és azt hiszem, körülbelül egy év múlva le is tartóztatták, mert nagyokat sikkasztott. Szóval egyszer csak itt újra megjelent mint az írócsoport leendő szervezője. Egy rossz költő, egy sötét ember. Rajta kívül előkerült egy másik valaki, aki fűzfafestő volt. Az is a Rákosi-világnak a cégéres embere. Azonnal itt teremtek, néhány nappal az orosz katonák után. Mintha megszagolták volna, hogy most megint lehet a zavarosban halászni. Halásztak is. A festő például festett egy rémképet az 56-os rendőrgyilkosságokról és az 56-os népfelkelők (akkor még ellenforradalmároknak hívták őket) rémtetteiről. El akarta itt adni, és a pártbizottságnak a kulturális embere mindenkivel meg akarta vetetni. De nem volt rá hajlandó senki, egyik intézmény vezetője sem, és a „művész” egészen rövid idő alatt eltűnt Pécsről. Először 45 után volt itt élet-halál ura, másodszor 56 után. Közben, az eltelt években sejtelmünk sem volt, hogy hol élt, mit csinált. Érdekes törvényszerűség volt, mintha ezek az emberek éppen a zűrzavarban érezték volna jól magukat.

CSI: – Volt itt valami lakásügylet is…

CSGY: – Persze, az egyik legszebb városi lakást foglalta el ez a „festő”. A háború után, a koalíciós időkben úgy bukott le, hogy a Friss Újságban, a Kisgazdapárt lapjában megjelent egy cikk. Róla azt írták, 172hogy lám, Szűz Mária festője, aki később Hitler-képeket festett, most Sztálin-képeket pingál. Elkezdték firtatni a múltját. Kiderült, hogy róla van szó. Mindig attól függően „alkotott”, hogy mi volt a divat. Nagyon sötét alak volt, még az is lehet, hogy néhány ember halálát is okozta. Tudod, hogy abban az időben működtek az igazolóbizottságok, és ő az egyik fontos bizottságban a kommunista pártot képviselte. Kegyetlenül nyilatkozott mindenkiről. Akivel nem volt jó viszonyban, az az ő véleménye alapján könnyen állását veszthette. Az igazolóbizottságoknak több tagja volt, más pártokból is. De hát akkor már érezték az emberek, hogy a nyomás milyen irányból jön, és engedelmeskedtek neki. Arra szavaztak ők is, amire a kommunista kiküldött. Tehát ha ez elítélte az áldozatot, akkor elítélték jobbára a többiek is. Szóval nagyon sötét alak volt. Nekem az volt a személyes pechem, hogy éppen akkor voltam főispáni titkár, az első időben, 45-ben, és gyakran kellett vele találkoznom.

Aztán 56-ban megint megjelent itt. Elhatározta, hogy megtanítja az embereket, az értelmiséget a szocializmusra. Egyszer minket emiatt oda is csődítettek a megyei tanács kisebb előadótermébe.

Abban az időben idekerült Pécsre egy költő. És csodálatos módon, 56 után minden szerdán bejött hozzám a könyvtárba, mondom, minden szerdán. Ha hófúvás volt, ha kánikula. Mindig úgy terelte a beszélgetést, hogy a párt is valahogy előjöjjön. Én azért elég gódés voltam ahhoz, hogy észrevegyem ebben a fondorlatot, és nem győztem a pártot dicsérni. Ha például méltatlankodott, hogy „Képzeld, ide helyeztek engem, és még arra sem volt gondjuk, hogy egy lakásom legyen”, akkor én a párt pártját fogtam. „Miért nem mész el akkor a pártba, a párt egészen biztosan fog neked segíteni.” Ilyen stílusban válaszolgattam neki.

Ez addig tartott, amíg Egri Gyula néhányunkat meg nem hívott egy beszélgetésre. Szóba került az az újságíró is, aki Szántó Tibor tárgyalásán olyan dicstelen szerepet játszott. Nem bírtam uralkodni magamon, a párttitkár és a helyettese előtt csúnyán letoltam ezt az újságírót, hogy semmi tehetsége nincs, hogy becstelen satöbbi. A helyettes nem is bírta idegekkel, kiment. Azt hittem, hogy ebből valami baj lesz. Szerencsére az történt, hogy ezt a pasast kivonták a forgalomból, és a heti vendégem is elmaradt tőlem végképp. Utána már csak úgy találkoztunk, ahogy egyébként is szokás. És akkor láttam, hogy itt valami kapcsolat lehetett, hogy valami hivatalos megbízást kapott. Megértettem őt, és a jó viszony köztünk a mai napig fennáll.

57 végén egyébként a könyvtárba kineveztek egy susztert igazgatónak. Ő volt az a Tárja Béla, aki nagyon rossz verseket írt, olyanokat, 173hogy mi Galsai Pongráccal állandóan nevettünk rajta. Főként ő tudott Tárja Béláról különféle történeteket mesélni. Egy jámbor, szerencsétlen, nem rosszindulatú, de tehetségtelen ember volt.

Egyszer például azzal jött hozzám: „Te pajtikám, nekem eszembe jutott valami.” Kérdeztem, „Hát micsoda, Béla?” „De segítségül szeretnélek hívni tégedet is”, folytatta, „mert én egyedül evvel a nagy problémával nem tudok megbirkózni.” „Miről van szó?” Azt mondta: „Kellene írni egy olyan bábjátékot, ami a gyerekeket figyelmezteti arra, hogy amikor végigmennek az utcán, akkor az alagsori ablakokat ne törjék be. Mert most, képzeld el, pajtikám, mennek a gyerekek az iskolába, fognak egy botot, és végigzongoráznak az ablakokon. Sok menten betörik. Most ezt képzeld el országos viszonylatban; milyen veszteség ez az országnak. De hát én ezt egyedül nem tudom megírni”. Tudni kell, hogy nekem már előtte volt olyan bábjátékom, amit előadtak a pécsi bábszínházban, meg Pesten is megjelent egy műsorfüzetben, Sovány Sanyi kalandjai címmel. Meg egy másik is, a három kismalacról és a farkasról szóló. Tárja Béla tudta, hogy foglalkoztam ilyesmivel. De én elhárítottam, hogy most erre nem vagyok képes, mert sok a dolgom. Hát ilyen ember volt szegény.

Szántó Tibor besegítette a főiskolára, és kiharcolta azt is, hogy odatették a könyvtárba. Az volt a feladata, hogy a különféle folyóiratokat, miután már beírták a folyóiratjegyzékbe, hordja szét a tanszékeknek. De 56 után előszedték az úgynevezett veteránokat. Ő is veterán volt, mert rendes munkahelye szinte soha nem volt, de állítólag tiltott pártkiadványokat terjesztett. Én egyet se láttam ezekből. Volt is valaki, aki mikor azt mondta Tárja Béla, hogy ő mozgalmi munkát végzett, akkor megjegyezte, hogy igen, mert mindig igyekezett elmozogni a munka elől.

Amikor 56 után körülnéztek, hogy kit lehetne odatenni igazgatónak a megyei könyvtárba, nem találtak nála jobb veteránt, akinek valami köze lett volna a könyvtárhoz. Kinevezték őt, mert engem csak átmenetileg bíztak meg a vezetéssel. A minisztérium és a különféle magasabb szervek hamarosan megtapasztalták, hogy mit ért a könyvtárhoz. Rendszeressé vált, hogy amikor idejöttek Pécsre, akkor engem elhívtak a Sétatérre vagy máshová azzal, hogy szeretnének velem beszélgetni, nem mennénk ki egy kicsit a levegőre? Én tudtam, hogy mit akarnak, és elmentünk a Sétatérre, és ott beszéltük meg a problémákat, mert ő, az igazgató semmihez az égvilágon nem értett. Néha elküldtük a Megyei Tanácsra, mert előfordult, hogy a Tanács a vezetőket összehívta. Mire odaért, általában elfelejtette, hogy mit mondtunk neki. Nem volt ő rosszindulatú, egy csöppet sem volt rosszindulatú, csak fogalma sem volt a könyvtár ügyeiről. És ijesztően rossz költő volt, cso174dálatos életfilozófiával. Például egyszer nekem szegezte a kérdést: „Pajtikám, ha te eléd odatesznek egy tányér cseresznyét, és te elkezded enni, a csúnya vagy a szép szemeket veszed előbb?” Azt feleltem: „Én valószínűleg a csúnyákat, hogy utána maradjanak a szépek, és azokkal fejezzem be”. „Nem, pajtikám, ez nagyon helytelen gondolkodás. Azt kell csinálni, hogy először a legszebbeket megenni, mert lehet, hogy mire az ember a csúnyákhoz jutna, addigra már jóllakik. Ha viszont a csúnyákkal kezdi, akkor pont fordítva jár”.

Voltak ilyen teóriái, amiket rendszerint nagyon komolyan vetett fel. Aztán foglalkozott a spiritizmustól kezdve mindenféle misztikus elméletekkel. Ez a Tárja Béla volt a vezető akkor, és evvel nem tudtak tárgyalni semmiről. Volt egy élettársa, akit szintén pajtikámnak hívott, mint minket. Mert így nevezett mindenkit, akivel jóban volt. Szegény utóbb kapott valamilyen prosztata-bajt, megműtötték; később Parkinson-kór érte, és belehalt.

Mikor régebben összegyűjtöttük a fasiszta könyveket, találtunk közöttük egy Horthy-albumot is, nagyon finom szarvasbőrbe bekötve. A szarvasbőrt nem adtam zúzdába, hanem szépen lefejtettem Horthy bőrét, és megbeszéltem Tárja Bélával, hogy a nejemnek csinál egy szandált, egy afféle nyári lábbelit, amihez alig kell anyag. Ezt meg is csinálta tisztességgel, mert a két fedőlap, az előlap meg a hátsó lap elég volt ahhoz, hogy kijöjjön belőle az a kevés, amire szükség volt. Úgyhogy Horthy „bőréből” volt akkor az én feleségem nyári szandálja, és különösen groteszk volt, hogy azt egy könyvtárigazgató csinálta…

175

CSI: – 1958-ban, életedben nem először és nem is utoljára, ismét ott álltál egy újrakezdés előtt.

CSGY: – Sokszor elpanaszoltam már, hogy nekem itt Pécsett minden újrakezdésnél ott kellett lennem. Láthattad, hányszor kellett újrakezdenem. Mert elkezdtem először a Sorsunkkal és a Janus Pannonius Társasággal. Aztán újrakezdtem a Batsányi Társasággal és az első Dunántúllal. Mindent újra kellett kezdenem a második Dunántúllal és a Pécsi Írócsoporttal, és alig telt el néhány év, újra kellett kezdenem a Jelenkorral. És a Jelenkor történetén belül is kijutott nekem még egy újrakezdés. Mentek az írók, a szerkesztők; volt, aki Pestre került, volt, aki saját elhatározásából vagy kényszerűen kivonult az irodalomból; volt, aki meghalt. Jöttek és mentek az írók, szerkesztők, és ebben a jövés-menésben mindig én voltam az, aki maradt.

CSI: – Nem tudom, szabad-e mondanom, hogy végső soron talán nem volt baj, hogy volt egy ember, aki végig tudott és akart is maradni. Bizonytalan vagyok, hogy összekeverhetem-e én életedben a személyes oldalt és azt, amelyik a mindenkori pécsi irodalmi közösségre tartozott, de azt gondolom, hogy mindannak, ami itt az elmúlt ötven évben az irodalom tekintetében létrejött – és ebbe maguk az írók ugyanúgy beletartoznak, mint a folyóiratok és a különféle irodalmi társaságok –, ez alighanem az előnyére vált. Nem így alakult volna ennek a városnak az irodalmi élete, és másként kellene megírni a történetét, ha a te újrakezdéseid nem lettek volna.

CSGY: – Igen, ez lehet, hogy így van, csak nekem nem volt jó. Ha az újrakezdéseket nézzük, akkor nekem ebből inkább hátrányom származott. Mert ha valamit el kellett kezdeni, az azt is jelentette, hogy előtte valami nem természetes módon befejeződött. Nehezek voltak ezek az újrakezdések.

Lehet, hogy ilyen tekintetben hatottam az itt megforduló emberekre. Remélem, hogy senki nem fog emiatt megsértődni. Említhetném például a nemrég elhunyt szegény Borsos Jóskát, aki novellákat írt, noha szakérettségis volt és szabóként indult. Óvatosan kezeltem, amikor idejött szakérettségis jogászként. Borsos Jóska egy ízben elhozta magával szakérettségis, illetve egyetemi társát, Takács Józsefet. Ő verseket írt. Egy felolvasásra vele jött a menyasszonya is. Én sajnos olyanokat mondtam írásairól, hogy azonnal abbahagyta a versírást. Legalábbis nekem nem mutatott többé semmit. A lány azért hozzáment. Borsos Jóska egy darabig írt még, de már nem úgy, ahogy az elején; nem bá176nyásztörténeteket, hanem lélektani dolgokat. De nem volt elég kitartása, előbb a városi tanácshoz került, majd a pécsi rádióhoz… De beszélhetnék Szántó Tiborról is, aki politikai komisszárként került a társaságba, hogy megtérítsen minket, és ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, kiderült róla, hogy nagyon rendes ember. Vagy a többiek. Például Szederkényi Ervin. Ő majdnem úgy kezdte, mikor Tüskés Tibort a Jelenkortól kitették, mint ahogy Szántó Tibor. Ő KISZ-funkcionárius volt régebben, aztán különféle kisebb-nagyobb pártfeladatokat kapott, legalábbis az iskola meg a főiskola révén. Úgyhogy amit ott neki mondtak, úgy látszott, hogy kritikátlanul elfogadja. Például egyszer körülbelül délután négy vagy öt órától este kilencig azon vitatkoztam vele, hogy Weöres Sándor-e a nagyobb költő, vagy pedig Váci Mihály. És akármennyire próbáltam bizonyítani, hogy Weöres Sándor sokkal nagyobb, ő azt állította, hogy az az ember, aki az aktuális dolgokkal foglalkozik, és aki a nemzet sorsával kapcsolatos dolgokat fejezi ki, az okvetlenül nagyobb, vagy többre kell tartani, mint azt, aki költészetével a holdban jár. De végül teljesen megváltozott. Úgy gondolom, Bertha Bulcsu is, Lázár Ervin is, és akik még körülötte voltunk, egy-egy kis lapáttal rádobtunk, hogy végül is megváltoztatta a véleményét. És akkor kiderült, hogy tulajdonképpen ezzel jött vissza a lelki egyensúlya. Mert ő is elég intelligens volt ahhoz, hogy amikor beszéltünk neki, ha elmondtuk a véleményünket a beküldött kéziratokról, akkor egy idő múlva hallgatott ránk. A vége az lett az ő lassú betörésének, hogy éppen azokat az embereket szerette meg legjobban, akik miatt Tüskés megrovást kapott. Mészöly miatt nehezteltek főként Tüskésre, Mándyt polgári írónak tartották, Weöres Sándorban pedig az ingerelte leginkább a hatalmat, hogy Sándor szinte egyáltalán nem vett tudomást róla. Neki voltak egyéb csínyjei is. Például az egyik kötetét kiadták Párizsban. Vagy amikor a Szovjetunióba hívták egyszer, nem egyedül, hanem valamilyen küldöttséggel, akkor poharát Szolzsenyicinre emelte, ilyen szavakkal: „A legnagyobb szovjet író, Szolzsenyicin egészségére ürítem”. Szolzsenyicin akkor már fekete bárány volt. Szederkényi Ervin kitartott mellettük rendületlenül, az utolsó leheletéig. Ő lett a legnagyobb Mészöly-hívő, Mándyt szintén nagyon szerette, Weöres Sanyival pedig olyan barátságot kötött, hogy az már-már legendásnak számított… Ezek nem külső átváltozások voltak, Ervinben ez belül történt meg, és ebben nekem is volt némi részem, azt hiszem. Én inkább ezeknek a változásoknak örülök, mert az, ami ez idő alatt történt, a mindennapi munka, az nem volt jó.

Ebben látom én értelmét annak, hogy itt maradtam. Lázár Ervin, Bertha Bulcsu, és később is jónéhányan, akikkel így összesodródtam, 177Bertók László, Csordás Gábor, Hallama Erzsi és mások is igen tehetséges emberek voltak. Nem azért mondom tehát mindezt, hogy magamat kiemeljem. Lázár Ervin jött egyszer Pestről. Tudod, egy darabig Király István szerkesztette a Kortársat. Lázár Ervin humorosabban fogta föl a dolgokat, mint Bulcsu. Jött vissza Pestről, és azt mondta, hogy Király kéziratban elolvasta az ő egyik novelláját, Sárga ház volt a címe, valamilyen elmeklinikán játszódott a történet. Király mindjárt azt mondta, hogy „Ja, ez a pécsi iskola…”, rám utalva, hogy ilyen témát választott Lázár Ervin, nem valami valóságfeltáró osztályharcosat. Bulcsu meg beadott egy kéziratot, több novellát, a Magvetőnek, aztán felhívott engem telefonon, hogy visszaküldték. Igyekeztem lelket verni belé, mert Bulcsu nagyon könnyen elveszítette az egyensúlyát. Igyekezetem sikerült. Bulcsu írt tovább, egyre jobb novellákat, később regényeket. De Örsi Feri is idehozta minden színdarabját, hogy olvassam el.

Én ebben látok örömet, hogy sikerült néhány embert elindítanom, segítenem. Nem szabad megfeledkezni Kalász Mártonról, Galsai Pongrácról. Ez utóbbival ugyan mindig böllenkedő viszonyban voltam, de szintén hallgatott rám. Galsai itt-ott kicsit – hogyan mondjam – lódított, de azt hiszem, kevés ember volt, és most is kevés van, aki például a lírát olyan mélyen értette, mint ő. Semmi fogalma nem volt különben a versről. Azt mondta nekem egyszer: „Hogy lehet, hogy te azonnal észreveszed, ha a vers zökken? Én, ha két sort egymás alá tesznek, és az egyik négy szótagos, a másik tizenkilenc szótagos, akkor se veszem ezt észre.” Pongrácot nagyon szerettem, a lénye mélyén igen őszinte ember volt. A pesti írók közül még jónéhányan, például Mándy Iván is, erősen kedvelték. Roppant őszinte volt saját magával is. Róla írtam azt az epigrammámat, ami így végződik: „Szentigaz: oldala van sok, de gerince alig.” Ő nem titkolta, hogy róla van szó, sőt itt-ott idézte is.

Mondom, én annak örülök, hogy aki innen elment, vagy aki itt maradt és akivel én kapcsolatban voltam, azon igyekeztem segíteni. Hogy például a nagyon tehetséges Bertók Lacit – hála Istennek – sikerült rávennem, hogy maradjon Pécsett. 1965-ben, amikor Nagyatádról ideköltözött, azonnal el akart menni. Vagy nem akarok azzal dicsekedni, hogy Csordás Gábor verseit a mamája hozta el suttyomban hozzám. Gábor tizennégy éves volt. Akiben én megbíztam, abban nem csalódtam. Előfordult olyan, hogy például Hallama Erzsi Pálinkás Gyurka édesapjával, aki szintén újságíró volt, felkeresett, és verseket hozott. Én finoman, de makacsul lebeszéltem a versírásról, annyira, hogy később nem is akart emlékezni rá. Sikerrel tért át a prózára.

CSI: – A legelső Jelenkorban még verssel szerepelt.

CSGY: – Azt mondtam neki, ha olyan stílusban írná a prózáját, 178mint ahogyan a verseket írja, akkor körülbelül múlt század közepi prózát írna. Úgyhogy áttért a prózára, és én azt hiszem, hogy novellistának kitűnő volt.

CSI: – Ha fellapozzuk a legelső Jelenkort, a szerkesztőségben az alábbi nevekkel találkozunk: Gyenis József, Kolta Ferenc, Mészáros Ferenc (ő a felelős szerkesztő), Pál József, Paulusz Elemér, Právicz Lajos, Takács Gyula, Simon Béla, Vargha Károly. A szerzők között nagyon sok olyan név van, akik meghatározták az elkövetkező évek pécsi irodalmát.

CSGY: – A Jelenkor, ha jól emlékszem, 58 egyik hónapjában jelent meg először.

CSI: – Igen, 58 októberében. Minden tizedik évben az októberi számok a jubileumiak.

CSGY: – 58 elején egyszer csak meglepetve tapasztaltam, hogy engem a városi párttitkár meghív egy találkozóra, ahol a pécsi irodalomról lesz szó. Én nem tudtam semmit sem, hogy ki szervezi. Ha jól emlékszem, a városi első titkárnak az aláírása szerepelt rajta, más semmi. Elmentem. Elkezdődött a beszélgetés, mert jött még, ha jól emlékszem, Pákolitz Pista, aztán Kende Sándor. Nem tudok most már névsort mondani, de többen is voltunk. A hangulat nem volt jó már eleve sem. Emlékszem, a párttitkár azt mesélte, hogy abban a zűrzavarban, ami 57-ben folyt, milyen csúnyán viselkedtek az emberek. Még az oroszok is megbotránkoztak, hogy mennyi feljelentést tettek egymás ellen.

Elhatározták, hogy mivel megszűnt a Dunántúl című folyóirat, egy másikat indítanak. Nem tudom, hogy kinek az agyában született meg az a cím, hogy Jelenkor. A Jelenkor szerkesztésével Mészáros Ferencet bízták meg. Beszéltem már róla, hogy milyen nagyon gerinces novellákat írt. Amikor meghalt már Sztálin, és kezdték a hibáit föltárogatni, akkor írt egy dacos novellát Sztálin ellen. Addig pedig Sztálin volt az Isten. Hát ilyen ember volt ő. Alakult mellé egy szerkesztőbizottság, ennek tagja volt Pál Jóska, Gyenis Jóska és mások. Másodrangú íróemberek. Gyenis Jóska különben igen jóindulatú volt, én igen becsültem. Például, amikor Szántó Tibor bajba keveredett, akkor ő saját személyét tette kockára. Kiállt mellette, pedig ő maga egy vállalat párttitkára volt. Írt az illetékes budapesti bíróságnak, és kérte, hogy hallgassák ki. Egyszer itt járt Mesterházi Lajos hivatalból, eljött afféle helyszíni szemlére, hogy megnézze, mi is itt a helyzet. Ketten-hárman kísértük, az egyik Gyenis Jóska volt. Elvittük a múzeumba, különféle látnivalókat mutattunk neki, és közben beszélgettünk vele. Gyenis Jóska teljes lendülettel védte Szántó Tibort, és magyarázta, hogy ellene nem helyes indítani semmiféle hivatalos eljárást, mert nem volt bűne. Mindenesetre szerintem ez nagyon sokat használt Szántó Tibor ügyének megítélésében.

179

De a Jelenkor elég nehezen indult. Amikor nem gyakorlott emberek szerkesztettek, azért volt baj, amikor meg túlságosan gyakorlottak, akkor azért. Az első társaságnak sem gyakorlata, sem különösebb ízlése nem volt. Gyenis Jóskának bognár volt az eredeti foglalkozása, és teljesen ösztönösen írt, sajnos nem tudta később magasabb szinten folytatni. Engem úgy tekintett, mintha én lennék az oka annak, hogy ő később már nem jelenik meg a folyóiratban. Pedig hát egyszerűen olyanokat írt, hogy nem lehetett nyugodt szívvel közölni.

Amikor aztán a helyzet egy kicsit stabilizálódott, akkor ez a szerkesztőség már nem mutatkozott megfelelőnek. Tüskés Tibor lett a lap szerkesztője, Borsos Jóska, aki később az itteni rádiónak lett az igazgatója, és aki novellákat írt, lett a prózarovat felelőse. Én is akkor kerültem be a szerkesztőségbe mint a versrovat felelőse. Ott volt még Szöllősy Kálmán, a városi könyvtár akkori vezetője.

CSI: – A negyedik évfolyam első számán szerepelsz először, ez 61 februárjában jelent meg, ha hinni lehet az impresszumnak. Tüskés Tibor, aki 59 áprilisától volt tagja a szerkesztőségnek, egy számmal korábban, 1960 decemberében lett megbízott főszerkesztő.

CSGY: – Ha utánanéztél, biztosan így van. Én arra már nem emlékszem pontosan, időben mindez hogy következett egymás után. Mindenesetre ez a szerkesztőség működött egy darabig. Egyszer meghallottam, hogy Borsos Jóska és Szöllősy Kálmán összeesküvést sző Tüskés Tibor megbuktatására. Én nem tudtam semmit erről, csak később értesültem, hogy elmentek a párt és a tanács megfelelő emberéhez, és ott Tüskés Tibort bemószerolták. Dühös lettem, és azt mondtam Szöllősy Kálmánnak, nagyon helyes, most én is elmegyek, és beadom a lemondásomat, hivatkozva arra, hogy itt hogyan mennek a dolgok. Én nem vagyok hajlandó ilyen furkálásokban részt venni.

Szöllősy Kálmán roppantul megijedt, valósággal könyörgött, hogy ne tegyem meg ezt, ne menjek el, kérlelt mindennel. Mert valóban, akkor mi már huszonöt éve ismertük egymást, nagyon sokszor találkoztunk könyvtárosként is. Én ezt mégsem tudtam elfelejteni, és kitartottam amellett, hogy ilyen sötét dolgot véghezvinni nem lehet. Mert Tüskés Tibor nem csinált semmi olyat, ami miatt le kellene váltani. Borsos Jóska, aki naiv módon belekeveredett az ügybe, egyszer meglátogatott, és szinte bocsánatot kért, hogy ő is részt vett ebben az összeesküvésben. Mindenesetre ők ketten kimaradtak akkor a szerkesztőségből, és akkor került be Lázár Ervin és Bertha Bulcsu.

CSI: – Ők itt újságírók voltak?

CSGY: – Igen. Mind a ketten. Bulcsu néhány hétig talán könyvtároskodott is, de az nem neki való volt. Lázár Ervin pedig úgy ragadt 180itt, hogy az újságíró iskolát végezte, és onnan a hallgatókat elküldték gyakorlatra valamelyik vidéki laphoz. Hallama Erzsivel együtt ő akkor Pécsre került. Valószínűleg azért is akadt meg itt Pécsen, mert a bátyja Mohácson volt állatorvos, szülei pedig Tolnában éltek, ott, ahol Illyés Gyula pátriája is volt, Rácegrespusztán. Akkor kezdett ő írni.

181

61 elejétől, amikor Tüskés Tibor vette át, a lap egyre jobb lett. Tüskés Tibor Pesten járt egyetemre, és egyébként is barátkozó természetű volt, sok írót ismert, és egyre többet ismert meg, nagyon jól szervezte a munkatársi gárdát. Kassáktól kezdve Mándy Ivánig és Weöres Sándorig, Mészöly Miklósig mindenkit fölkért, hogy írjon a Jelenkorba, és írtak is mind.

CSI: – A ti irodalmi kapcsolataitok Mészöly Miklóssal nyilván a Jelenkor megalakulása után elevenedtek fel.

CSGY: – Igen, bár a személyes kapcsolatunk közben is megmaradt. Miki gyakran járt Pécsett. Tüskés Tibor szervezte be őt újból a pécsi irodalmi életbe, közölte írásait a Jelenkorban. Tény és való, hogy akkoriban a minisztériumi és pártfelügyelet nagyon erőteljes és agresszív volt. Rendszeresen jöttek különféle személyek a minisztérium irodalmi osztályától, a párttól is valaki, s a helyiek is itt voltak, és értékelték a lap előző évfolyamát. Több ízben előfordult, hogy egy-egy írásnál, ami megjelent a lapban, én előre intettem Tibort, vigyázzon. De Tibor bátrabb volt, mint én. Ez így volt Mészöly Miklós Ablakmosójával is, amiből később az egyik nagy botrány kerekedett. Mondtam Tibornak, hogy írjon egy levelet Mikinek, kérje meg, hogy fűzzön a darabhoz valami magyarázatot, de egy kicsit kenje el, mert ez a szöveg politikailag túl sok lesz azoknak, akik éppen ezekre a részletekre vadászva bújják a lapot. Be kell ismernem, hogy ez a tanács nem igazán sikerült. Miklós, aki igazán karakán és tántoríthatatlan természet volt, írt egy olyan eligazítót, hogy aki addig netalántán nem értette volna, hogy miről van itt szó, most világossá vált előtte. A bevezetőtől akkor már nem lehetett visszakozni, közölni kellett az egészet, és ezt Tibor nagyon becsületesen meg is tette, mert a darab jó volt, és mindannyiunknak tetszett. A pártközpont egyik nagy fájdalma volt, hogy erre a közlésre a Jelenkorban sor került. Különösen a bevezetőt vették rossz néven. Ez lett az egyik tétel Tüskés Tibor bűnlajstromán, amikor 64-ben eltávolították a laptól.

De leváltásának általában az volt az oka, hogy olyan embereket közölt, akik nem voltak Aczél György kegyeiben. Tüskés Tibornak tehát mennie kellett. Aczél 1963 decemberében az egész szerkesztőséget fölrendelte magához. Szerencsére én nem mentem, mert éppen Bécsben voltam egy kis küldöttséggel. Akkor jelent meg az Osztrák költők antológiája, Hajnal Gábor szerkesztette. Őt, Rónay Györgyöt, Kalász Marcit és engem mint fordító-munkatársakat egy kis bizottság keretében elküldtek Bécsbe. Néhány napig voltunk csak ott. Szomorú megjegyezni, hogy az osztrákok vendégül láttak volna még néhány napig, de az ottani Collegium Hungaricum akkori vezetője, egy riasztóan párthű ifjú, aki ráadásul még rettentően gyáva is volt, szinte reszketett, hogy ne fogadjuk el a meghívást. Sőt, mikor a bécsi íróegyesület, ami nem álla182mi cég volt, különféle nyomtatványokat, folyóiratokat meg a tagok műveiből adogatott volna néhányat, az a legény kétségbeesetten intett bennünket, hogy ne fogadjunk el semmit. Hagyjuk ott, majd ő utánunk küldi, amit jónak lát. Talán te is kitalálod már, hogy én azokból a könyvekből a mai napig nem kaptam meg semmit.

Bécsben akkor volt egy fogadás. Osztrák írók is ott voltak, ott találkoztam például Theodor Csokorral és több más osztrák íróval is. Én nem ismertem még az osztrák irodalmat, kivéve azokat, akiket fordítottam, de abba a fordításkötetbe csak olyanok kerültek be, akik már nem éltek. Egy érdekes jelenet maradt meg erről a fogadásról az emlékezetemben. Köpeczi Béla akkor került a pártközpontba kulturális felelősnek. Keresztury Dezső éppen visszatérőben volt Linzből, ahol Batsányi is élt egy ideig. Kis ünnepséget tartottak ennek az emlékére, Keresztury azon vett részt. Én épp vele beszélgettem, amikor odalépett hozzánk Köpeczi Béla, és láthatóan őszinte riadtsággal fordult Kereszturyhoz. „Dezső, te sokáig voltál a Pester Lloyd színházi kritikusa, és rovatszerkesztő a lapnál. Mondd meg nekem, hogyan kell a színészekkel bánni, mert én még soha nem foglalkoztam velük, és meg vagyok egy kicsit zavarodva.” Keresztury kis szünet után így felelt: „Jól jegyezd meg, hogy a színész nem ember. Nem mondom, hogy ember alatti lény, azt se mondom, hogy ember feletti lény, de más valami, nem ember.” És példának mindjárt elmondta a saját esetét. Amikor egy alkalommal valamelyik fiatal kezdő színészről jót írt, a színházi világban azonnal elkezdték híresztelni, hogy buzeráns. Kétségbeesett, és nem tudta, hogyan védekezzen. Staud Gézának, aki szintén színházi ember volt, a felesége, Székely Júlia is mozgott színházi körökben, egyébként író és zongoraművész volt, itt is működött a pécsi főiskolán, a zene tanszéken. Írt színészekről, írt Bartókról is.

CSI: – Neki talán tanítványa is volt.

CSGY: – Én is úgy tudom. Amikor Keresztury elpanaszolta neki a baját, megnyugtatta: „Ne bánkódj, Dezső, én majd ezt elintézem”. Amerre járt, híresztelni kezdte, hogy ez a Keresztury borzasztó ember. Nem lehet vele két percig egyedül maradni egy szobában, mert az embert azonnal megtámadja. Kereszturynak rövidesen nagy híre kelt mint veszedelmes hímnek, és így kopott le lassan róla az a gyanú, hogy homoszexuális. A mondása, hogy a színész nem ember, máig megmaradt bennem. Lehet, hogy van is benne valami. Nem alacsonyabbrendű lény a színész, nem is felsőbbrendű, hanem teljesen más lény. Hogy aztán mindebből Köpeczi Béla mit tanult, azt nem tudom.

Onnan indult ez a kitérő, hogy mikor Aczél fölrendelte a mi társaságunkat, akkor én éppen Bécsben voltam. Mikor hazajöttem, elmesél183ték, Aczél hogyan viselkedett. Zajlott akkoriban egy fura ügy. Egy debreceni kultúrvezető, aki azonban kommunistaellenes volt, akkor halt meg. Veres Péter a Népszabadságban írt róla egy búcsúztatót, és úgy tüntette fel, mint egy jó magyar embert, aki derék módon mindig kiállt a magyarság mellett. Az volt a furcsa, hogy a Jelenkorban nyoma sem volt ilyen karakán kiállásnak, mint a Veres Péteré. De Veres Péternek egyetlen szót nem szólt Aczél, hogy bűnt követett el, semmi baja nem lett, viszont az, hogy a Jelenkor közölte például Kassákot vagy Mándy Ivánt, vagy Weöres Sándort, ez óriási nagy bűn volt. A tetejében Tüskés Tibor indított egy vitát a Jelenkorban a magyar építészetről. Megszólalt Kassák is, azonkívül Major Máté és még sokan mások is. Mindenesetre itt is megjelentek olyan vélemények, amelyek előtérbe helyezték a magyar építészeti stílust. Nem volt ez tüntető, de ilyen volt Major elmélete, Fülep Lajosé is. Fülep azt a stílust nevezte magyar stílusnak, amiben Pesten a Postapalota, Kecskeméten a Cifrapalota épült. Ezt tartotta követendő példának, amellyel meg lehet újítani a magyar építészetet. Ez volt 63 végén, ezek nem tetszettek Aczélnak. Akkor már Tüskésnek kifelé állt a szekere rúdja.

Aczélt szította hátulról Szabolcsi Miklós. Róla nem akarok nyilatkozni, csak annyit mondok, hogy akkor se szerettem, és most se szeretem. Azt se szeretem, amit József Attilával kapcsolatban írt. Véleményemet nem is a levegőre építem. Amikor például a döntések születtek a Jelenkor ügyében, egyszer fölrendeltek valamennyiünket Pestre az Írószövetségbe. A választmány tagjait hívták össze. Emlékszem, hogy Veres Péter is ott volt meg Váci Mihály is. Meg Szabolcsi is. Ezen a megbeszélésen képes volt Szabolcsi Miklós úgy nyilatkozni, hogy a Jelenkor Kassák-kultuszt űz. Pedig 63 végén, 64-ben egy versét, vagy legfeljebb kettőt közöltünk, én csak egyre emlékszem. De az építőművészeti vitában történt hozzászólása alapján képes volt Szabolcsi úgy nyilatkozni, hogy mi Kassák-kultuszt űzünk.

Egyszer Pécsett járt Kassák, eljött a Jelenkorba is. Ez akkor történt, amikor már Szederkényi Ervin volt a főszerkesztő. Megkérdeztük Kassák véleményét Szabolcsiról. Meglehetősen fintorogva nyilatkozott róla. „Én nem tudom, hogy az az ember mit csinál, csak azt látom mindig, hogy kitömött aktatáskákkal jár ide meg oda. Hogy mi van azokban az aktatáskákban, azt én nem tudom, de nincs róla jó véleményem”. Valami ilyet mondott róla. Szóval az látszott, hogy nem szereti ő sem.

Mindenesetre az Írószövetségben tartott tárgyaláson a választmány jelenlévő tagjai, persze, nyilvánvalóan Aczél kezdeményezésére úgy döntöttek, hogy megrovást érdemel Tüskés Tibor szerkesztői magatartása miatt. Az adminisztratív dolgokat már a minisztérium, illet184ve az itteni tanács művelődési osztálya, a megyei művelődési osztály vezetője intézte.

Mikor Tüskés felett ítélkeztek a megyei tanács egy kisebb termében, idejött a pártközpontból Kiss István, aki akkor Pesten, a központi bizottság kulturális osztályán volt valamilyen potentát. Jelen volt Takács Gyula, és nagy szomorúságomra bevonták régi barátomat, Vörös Jóskát is. Ő képes volt arra, hogy Bertók Lacinak egy versére, ami az öreganyjáról szólt, és egyik kötetében is benne van, így kezdődik, hogy „Aszaltszilva arcú / görbült nagyanyám…”, szóval igazán mélyen realista vers, lírai melegséggel, arra valamilyen parasztromantikát fogjon rá. Vörös Jóska akkor már magyar szakos szakfelügyelőként tevékenykedett, és ez a véleménye, finoman szólva, nem segített rajtunk. Úgyhogy én, régi barátság ide, régi barátság oda, Vörös Jóskával jónéhány évig nem is álltam szóba.

A döntő tárgyaláson előkerült a Látóhatár című lap neve is, amit magyarul írtak, de külföldön terjesztették. Én abban olvastam Mándy Iván egy novelláját. Mikor a központi pártmegbízott, Kiss István bírálta Tüskést, hogy miket közöl, akkor én indulatosan beleszóltam, hogy van az, hogy egyszerre hideget és meleget fúj a pártközpont? Azt engedi, hogy a külföldnek szóló Látóhatár közölje Mándyt, a magyarországiaknak viszont nem engedi ugyanazt a Mándy Ivánt elolvasni. Mándy Iván akkor rossz, ha egy ide szánt lapnak ír, de ha a külföldnek szánt lapba ír, akkor nem rossz? Becstelen dolog volt az az egész. Nem beszélve arról, hogy a Látóhatár szerkesztője egy Horváth Béla nevű katolikus költő és műfordító volt. Egynéhány szép fordítására meg Napnyugati madarak című fordításkötetére emlékszem. Ismertem már jól őt. Mikor 47-ben kint voltunk Rómában, és 48 januárjában mi, a Magyar Akadémia vendégei elmentünk Szicíliába, ez az alak képes volt arra, hogy emigránsként előttünk fölkeresse azokat a városokat, ahol tudta, hogy valamelyikünk szerepel, és ott eláztatott minket azzal, hogy a vörös Magyarországról jövünk. Kardos Tibor palermói előadását például erősen fúrta ez a Horváth Béla. Mikor évekkel később hazajött, meglepetéssel láttuk, hogy ő lett a Látóhatár szerkesztője. Egyszer erre, egyszer arra. Sötét alak volt, jellemtelen, nyugodtan merem mondani, bár nem volt tehetségtelen költő és műfordító. Egy adomát is tudok róla, olyantól hallottam, aki egy szerkesztőségben dolgozott vele még a háború előtt. Amikor megnősült és még a nászheteit élte, mindennap fölhívta a feleségét, és beszélt vele néhány szót. A beszélgetés általában úgy zajlott le, hogy felszólította ifjú nejét: „Mondd, hogy Béla!” Erre a felesége nyilván mondta, hogy Béla. „Mondd még egyszer, hogy Béla!” Az asszony engedelmeskedett, mire a férj: „Sokszor 185mondd, hogy Béla, Béla, Béla, Béla!” És ettől megnyugodott. Ennyire szenvedélyes természetű volt akkor.

Ő volt tehát a Látóhatárnak a szerkesztője. Szégyenletes módon sokan, akiket itthon nem engedtek megszólalni, abba nyugodtan írhattak. Ilyen volt Mándy Iván is.

Mikor Takács Gyula a végső szót kimondta, hogy Tüskésnek el kell mennie, mert ő kapta azt a feladatot, hogy az ítéletet ismertesse, akkor az utolsó délután még átjött hozzám a Megyei Könyvtárba. Átjött hozzám, és nagy izgatottan mondta, hogy öt órakor megy hozzá Tüskés Tibor, és közölnie kell vele elbocsátását. De mielőtt ez megtörténik, gondolta, eljön hozzám, és tájékoztat, mert hát mégiscsak nekem van Pécsett irodalmi értelemben a legnagyobb tekintélyem. Úgy érezte, mondta, illik, hogy legalább én megtudjam előre a döntést. Én akkor rettentő dühös lettem, és azt mondtam neki: „Miért nem annak az íróasztalnak mondod?” Meghökkenve nézett rám. Én folytattam: „Mert az is most már csak azt mondhatná, amit én. Hiszen már elintéztétek, hogy fölmondtok neki, fogadtatok hozzá magánszorgalmú kutyákat is.” Nem mondtam nevet. „Hát most én mit csináljak, mit csinálhatnék én ilyenkor?” Közöltem vele, hogy tudomásul veszem, de nem érdekel, hogy milyen rendelkezést hoztak. Ennek volt a következménye az, hogy amikor Takács Gyula visszament a megyei tanácsra, ezt Pákolitz Pistától tudom, és megkérdezték tőle, hogy mi volt nálam, akkor Takács Gyula röviden csak annyit mondott: „Kidobott.” Így történt.

Amikor Tibor megkapta a felmondását, visszament egy időre az iskolába tanítani. Velem meg mi történt? Engem megkértek, hogy maradjak Szederkényi Ervinnel, mert ő soha életében nem szerkesztett, nem tudja, mi az. Azt mondtam, hogy jó, rendben van. Még fél évig maradtam. Akkor elküldtem Takács Gyulának, a megyei tanács illetékes osztályvezetőjének egy levelet. Arra hivatkoztam, amire a nagy emberek szoktak, hogy előrehaladott korom és egészségi állapotom miatt kénytelen vagyok nagy köszönettel lemondani a szerkesztői állásomról. Kénytelenek voltak elfogadni, pedig tudták, hogy nem ez az oka.

CSI: – Ez 65-ben volt?

CSGY: – Igen, 65-ben. Mert Ervin 1964 végén került oda, és ez körülbelül fél évvel azután történt. Múltkor kezembe is került a másolata annak a lemondó levélnek. Takács Gyula viszont az utóbbi tíz-tizenöt évben nagyon rendesen viselkedett velünk.

Szederkényi Ervin azelőtt a Széchenyi Gimnáziumban tanított. Hozzánk már a főiskoláról került át. Lépcsőzetes volt a karrierje. Először kint a város szélén tanított, a Mecsek oldalában, az Istenkúti isko186lában. Onnan ment a Széchenyibe, onnan pedig a párt segítségével a főiskolára, a magyar tanszékre. Semmiféle szerkesztői gyakorlata nem volt; azt se tudta, hogy mi a szerkesztés. Én nem is nagyon bíztam az ízlésében, mert egy alkalommal meghívottként szerepelt nálunk, és szerintem nagyon-nagyon melléfogott különféle dolgokban. Dehát hatalom alatt álltam én is, és megkértek, addig maradjak, ameddig Szederkényi Ervin nagyjából megismeri a szerkesztésnek legalább a technikai rafinériáit. Azt utólag tudtam meg, hogy Szederkényi Ervin nagyon szépen viselkedett. Ő mesélte el évekkel később, hogy ha nagyon akarta volna, Tibort is, engem is tartóztathatott volna, mert felajánlották neki, hogy egyszerűen szólítson föl minket az együttműködésre. Ha nem vagyunk hajlandóak, tudnak kényszert is alkalmazni. De Ervin ebbe egyáltalán nem ment bele, elhárította, és okosan tette. Néhány évvel később mi magunktól is visszamentünk; Tibor újra publikált a lapban, én pedig újra részt vettem a szerkesztésben, mi több, emberileg is nagyon közel kerültünk egymáshoz.

Fél évig maradtam tehát, és Ervin ezalatt makacsul arra agitált engem, hogy beszéljem rá Tibort, írjon továbbra is a folyóiratba. Azt hitte ugyanis, és nem is alaptalanul, hogy ha Tüskés Tibor ezután is megjelenik a lapban, akkor nem olyan kirívó a személycsere. Az olvasók úgy látják, hogy itt nem történt semmi különös. Viszont Tüskés Tibor nem volt hajlandó írni. Ezt a magatartását nem vették jó néven. Tibort ebben erősítette Fodor András, aki egy verset is közölt az ÉS-ben, s a versben Takács Gyulát eléggé sötét színekkel írta le, Tibort pedig áldozatnak tekin187tette. Akkor egy kissé össze is zörrentem Fodor Bandival. Próbáltam józan észre téríteni, hogy nincs értelme a bojkottnak, csak árthat vele magának Tibor. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen repedés a mi barátságunkon Fodor Bandival, akit én érettségije nyarán ismertem meg.

Lehet, hogy viselkedésem opportunizmus volt. Nem szégyellem. Mindig az volt a jelszavam, hogy amit meg lehet csinálni, azt meg is kell csinálni. Az embernek legyen mindig annyi esze, én azt mondtam magamban, hogy egyetlen egy párt se hozhassa olyan helyzetbe, hogy fejjel nekimenjen a falnak. Nekem is van annyi eszem, mint bárkinek. Ezért nem ugrottam be soha ellenálló ingereimnek, pedig lettek volna bőven. Kellett például állítanunk a megyei könyvtárban egy „vörös sarkot”, tele mindenféle kacattal. Megcsináltam. Máskor fel kellett írnom majdnem méteres betűkkel egy papírcsíkra azt, hogy „Éljen Rákosi Mátyás”, mert akkor volt neki a születésnapja vagy mije. Azt is felírtam. Olyan előfordult, hogy megkérdezték tőlem a tanácson: „Tartotok ti sajtófélórát?” Akkor még ez volt a divat. Elmondtam, hogy nem tartunk. A könyvtárban csupa olyan ember van, akihez eljutnak az újságok, mindegyikük tud már olvasni is, és szégyellném őket összegyűjteni, hogy én olvassak, vagy valaki mással olvastassak föl egy-egy cikket. Szóval sok mindent kellett csinálnom, és én megcsináltam, amit megcsinálhattam. De ennél tovább nem mentem, és csak azért, hogy összeakaszkodjam, nem akaszkodtam össze a hatalommal. Ezúttal is azt mondtam magamban, mit ér el Tibor a vonakodással? Érdekes volt, hogy Ervin hogyan fogadta később Tibor írásait. Szinte semmit nem adott vissza neki, és szinte semminek a javítását nem kérte tőle. Ervinben komplexussá vált, hogy ő lett Tüskés Tibor utóda. Nem volt tehát értelme annak a néhány hónapos ellenkezésnek. Én ezt már láttam akkor is, azért próbáltam rávenni Tibort, hogy ne butáskodjék. De nem akartam beleavatkozni privát hősiességébe, éppen ezért, amikor láttam, hogy ellenáll, hát akkor hagytam.

CSI: – Én megértem ezt a vonakodást. IIia Mihály, aki egy bő évtizeddel később hasonló helyzetbe került, egyszer elmondta nekem, hogy az is hallatlanul tragikus, ha Budapesten betiltanak egy szerkesztőséget. De ott a szerkesztő keres egy másik lapot, egy másik kört, és ha szerencséje van, újra tudja kezdeni az irodalmi „életét”. Egy vidéki kisvárosban viszont, ha kidobják a szerkesztőt az állásából, továbbra is ugyanazzal a húsz-huszonöt emberrel találkozik, akivel azelőtt; nem tud máshová, egy másik laphoz vagy társasághoz fordulni. Tibort soha nem kérdeztem erről, de nyilván emiatt tartózkodott egy darabig a közreműködéstől.

CSGY: – Lehetséges. Én azt tudom biztosan, hogy Szederkényi Ervin betörése – már úgy értem, a csikót ahogy betörik – nem volt olyan egysze188rű dolog, és nem is ment rövid idő alatt. Kezdetben roppant mereven viselkedett. Olyannyira, hogy amikor egyszer öt percet késett Bertha Bulcsu az egyik szerkesztőségi megbeszélésről, akkor figyelmeztette, hogy ötre beszéltük meg a találkozót, és legközelebb nézze meg az óráját. Erre Bulcsu nagyon dühös lett, és visszavágott. „Hát hol vagyunk, óvodában vagy általános iskolában? Ha én öt perccel később jövök, már akkora a baj?” A vitánkat, hogy Weöres Sándor a nagyobb költő, vagy Váci Mihály, már említettem. De Ervinnek az évek során rengeteget változott az ízlése. Eltelt néhány év, azalatt a Jelenkor helyzete is megszilárdult, Szederkényi szerkesztőként lassan-lassan sokakat visszahozott a Jelenkor lapjaira azok közül, akik miatt annak idején Tüskés Tibornak távoznia kellett. Így lett újra állandó szerző Mándy Iván, Weöres Sándor és a hetvenes évektől már Mészöly Miklós is.

CSI: – A hetvenes években nem egy olyan évfolyam van, ahol négy-öt írással is szerepel.

CSGY: – Igen, ez főként Ervin és Miklós barátságának az eredménye. Miklós akkor is sokat járt haza Szekszárdra, átjött Pécsre is, gyakran Ervinnél szállt meg, és hát az, azt hiszem, eléggé köztudomású, hogy Szederkényi Ervin a szerkesztőknek abba az állhatatos, sőt makacs típusába tartozott, aki addig békét nem hagyott egy-egy írónak, amíg kéziratot nem kapott tőle. Úgyhogy, gondolom, Miki egy idő múlva már kéziratokkal felszerelkezve érkezett…

CSI: – …tudva, hogy úgysem kerüli el a sorsát.

CSGY: – Igen. És persze Ervin nemcsak szépprózáját közölte, egész novelláskötetnyit, hanem tanulmányokat és esszéket, sőt még verseket is tőle. Biztosan emlékszel az Elégiára, az is nálunk jött akkoriban. Ugyanakkor az is igaz, hogy ő azokban az években nem mindenütt volt ilyen szívesen látott vendég. Ervinnek gyakran támadt baja Miklós írásai miatt; valahogy mégis mindig egyezségre jutottak, Miklós legfeljebb kihagyta a keményebb részeket, engedett Ervinnek. Ervin vállalta a kockázatot, mert gyakran jött a megrovás. Sohasem lehetett előre sejteni, hogy végül miből lesz baj. Amikor Miklós a nemzettudatról írt például egy esszét, Ervinnek igazoló jelentést kellett írnia, mert odafönt valakinek nem tetszett.

CSI: – Azt hiszem, kettejük barátságát jól jellemzi az a néhány levél, amit 88 októberében, a jubileumi Jelenkor-számban közöltünk; Mészöly mindig tartózkodóan és ugyanakkor nagyon melegen írt Szederkényi Ervinnek, függetlenül attól, hogy kilátásban volt-e valamelyik kéziratának közlése.

CSGY: – Igen, és érdemes lenne megnézni ezeknek a párdarabjait is, azokat a leveleket, melyeket Ervin írt neki. Bár azt tudod, hogy ő in189kább telefonálni szeretett. Sokszor egész nap a telefonnál ült, és mindenkit felhívott, akit csak elért. Egyébként az én barátságom sem szakadt meg Mikivel, igaz, hogy az utóbbi időben már kevesebbet látjuk egymást, most már ő is ritkábban jár ide, de a könyveinket többnyire rendszeresen elküldjük egymásnak. Nagyon szeretem az írásai közül a Magyar novellát. Azt hiszem, ilyen prózát kevesen írtak magyarul.

Szederkényi Ervin az idősebbek után kezdte a fiatalabbakat is közölni. Miklós neki jónéhány fiatalt ajánlott, és őket Ervin többnyire be is hozogatta a Jelenkorba, Balassa Pétertől Esterházyig és Nádas Péterig. Az idő múlásával belőlük lett a derékhad; kinek gyorsan, kinek lassabban, de végül is sokaknak sikerült ide kötődniük. Azt hiszem, Miklós ezekben a dolgokban nagyon önzetlen és segítőkész volt, Ervinnek pedig megvolt az a képessége, hogy tudott hallgatni az okos tanácsokra. Aztán persze Csordás Gábor meghívását a szerkesztőségbe szintén Ervinnek lehetett köszönni. Titeket, fiatalokat is odavett magához. És bár Gábor okozott neki olykor kellemetlenségeket, mert hát különféle aláírásokban részt vett, ilyenkor mindig Ervint tolták le, hogy miért engedi. De ő kiállt az emberei mellett.

Én azt hiszem, hogy az, amit aztán később hol itt, hol ott megfogalmaztak, hogy Magyarországon a Jelenkor az egyik legjobb irodalmi lap, vagy hogy Pécs büszke lehet arra, hogy ilyen folyóirata van, ez mind-mind kapcsolatban volt az ő személyével és működésével. Roppant veszteség volt, hogy fiatalon, 53 évesen meghalt. Még jónéhány évig működhetett volna, csinálhatta volna a lapot, és azt hiszem, mivel szinte az egész magyar irodalmat magához vonta, nem folytatta volna rosszul. Érdekes módszerei voltak. Ervin képes volt olyan emberrel, akivel egyszer találkozott, mindjárt úgy összebarátkozni, hogy gyakran szidtuk is: „Most ezt nyalogatod, most meg azt”. Egyszer egy szerkesztőségi ülésen megjelent valakinek a novellájával, és nekiállt felolvasni, hogy mit szólunk hozzá. Ott kellett hallgatnunk egy óra hosszat, ahogy azt a novellát olvassa. Szóval néha furcsa módon, de mindenkit igyekezett megismerni, és mindenkivel jó kapcsolatot teremteni. Nekem úgy tűnt, mintha neki nem is lett volna a magyar irodalomban ellensége.

Ervin aztán mindannyiunk patrónusává vált. Én sok mindent köszönhetek neki, mert például itt a könyvtárban kértem fél év fizetés nélküli szabadságot, hogy valamit be tudjak fejezni. Ervin akkor elintézte, hogy nem fizetés nélkülit kaptam, hanem fizetésest. Az ő érdeme az is, hogy nyugdíjazásom után lehetőségem nyílt arra, hogy hetente egyszer bejöjjek, hogy azért valami kapcsolatom mégis legyen az emberekkel. Én csak jót tudok mondani Ervinről. És azt hiszem, nem csak a magam nevében.

190

Ervin például Bertha Bulcsuból azokat az interjúkat, amelyekből megjelent két kötet, azokat egyszerűen úgy hajszolta ki. Naponta hívta föl őt telefonon, olvastatta föl vele, ami már elkészült. Szóval nem kímélte. És én azt gondolom, hogy Bulcsu ugyanattól szenved, amitől az egész irodalom, de ez Budapesten jobban érezhető. A pesti irodalom jóval atomizáltabb, mint az olyan városoké, mint Pécs. Ott legföljebb kis személyes barátságok vannak, de arra nem nagyon van mód, hogy az egymástól irodalmilag nagyon is különböző emberek összejöjjenek, és egy társaságban töltsék az időt.

Volt itt egy író Pécsen, akinek több könyve meg is jelent. Amikor elment Pestre, és ott kijött az első könyve, tele volt sajtóhibával, és a legordítóbb magyartalanságokat sem volt hajlandó a lektor kijavítani. Vagy talán nem is került lektor kezébe. Amikor megjelent az első novelláskötete, mi adtuk ki, akkor én minden novelláját átírattam. Elhozta nekem, elolvastam, mondtam, hogy ezt még egyszer meg kell írni. Pesten nem törődtek az ilyesmivel. És úgy érzem, hogy sokaknak nincs egy olyan lelkesítő személy a közelében, aki felelősségre vonná, hogy most mit írtál, ezen a héten több lett-e a regényed két oldallal, vagy tíz oldallal, vagy a versed három sorral? Nem törődnek az emberek egymással. Avval törődnek, hogy az ő ügyeik jól menjenek. Én úgy érzem, hogy Bulcsunak is ez hiányzik.

Ezt azért sajnálom, mert például Kopányi Gyurkának van már legalább harminc hangjátéka, és közben alig ismeri az írótársadalom. Mert teljesen a hangjátékra adta magát, és prózája vagy verseskötete nem jelent meg egyáltalán. Pedig van tehetsége, és mikor még itt élt Pécsen, én biztosan törődtem vele. Hozta az írásait, fürkészte az arcomat, hogy mit szólok hozzá. És én nyugodtan és természetesen megmondhattam neki a véleményemet. Érezte, hogy valaki törődik vele.

Sajnos, nincs – ezt már Illyés Gyula is panaszolta erősen –, nincs magyar irodalmi élet. Én nem azt mondom, hogy örökké kocsmázni vagy kávéházazni kellene, de azért kicsit jobban együvé kellene tartozni. Ezt Pécsre is mondhatom. Mióta ezek az emberek elmentek, és mióta megszűnt a régi világ a Sorsunkkal, azóta itt is eléggé széthullott a társaság.

Hát ez volt röviden a Jelenkor története. Persze sok apró részlettel is mi megpróbálkoztunk, mikor már Ervin is normálisan gondolkodott. Mentünk különféle helyekre, hogy reklámot csináljunk a Jelenkornak. Találkoztunk olyanokkal, akik a Jelenkorra haragudtak, mert nem közöltük az írásaikat. Olyan primitív érvekkel is jöttek, hogy mindenkitől kérjük el a személyi igazolványát, és ha nem Baranyában született, vagy nem itt él, akkor ne közöljük, mert ez egy baranyai lap…

CSI: – Győző bácsi, ebben a beszélgetésben már többször is hasz191náltad a csapat kifejezést, először a Szántó Tibor-féle írócsoporttal kapcsolatban. De volt Pécsett egy antológia is, aminek te írtad az előszavát, és abban is szerepelt ez a fogalom. Arra kérnélek, beszélj arról pár szót, hogy mit is értesz alatta?

CSGY: – Ezt egy kicsit korábbról kell kezdenem. Csordás Gábor már első gimnazista korában kezdett járni hozzám, ugyanis az édesanyja egyszer elhozta hozzám valamelyik kis pepitakockás füzetét, amibe Gábor írta a verseit. Megkértem az édesanyját, hogy küldje el egyszer hozzám Gábort. Akkortól kezdve időnként be-bejött hozzám. Általában nem verseket mutogatott, hanem az iskolai élményeiről beszélt, méghozzá meglehetősen lázadó hangon. Egyik alkalommal például azzal kezdte, hogy „Valószínűleg kidobnak a Nagy Lajosból”. „Miért, mit csináltál?” Kiderült, hogy az egyik tanár Otto Weininger Nem és jellem című könyvéről beszélt. Tudjuk, hogy Weininger nem szerette a nőket, és könyvének olyan konklúziója van, hogy a nő nincs, nem morális, nem amorális, nem antimorális lény, a nő nincs. Az osztályban, minthogy koedukált osztály volt, a lányok meglehetősen zavarba jöttek. Gábor tiltakozott a tanárnál, aki ezen nagyon fölháborodott. A tanár viselkedését úgy fogta föl, hogy emiatt el fogják távolítani az iskolából. Egy másik alkalommal az történt vele, hogy egy osztálytársa, aki általában rossz jegyeket kapott, ezúttal tudott mindent. Úgyhogy megérdemelte a jelest; a tanár viszont régi jegyei alapján nem adta meg neki, hanem rosszabb jegyet kapott. Gábor er192re fölállt, s mert ezen az órán ő is felelt, azt mondta a tanárnak, hogy akkor törölje ki az ő jelesét is. Hát persze a tanár ezen is roppant módon megsértődött, hogy beleszól az osztályzásba, és a többi. Megvigasztaltam, hogy ne féljen, ezek miatt nem fogják kidobni.

Pálinkás Gyurival úgy kerültem kapcsolatba, hogy már régebben ismertem édesapját, aki újságíró volt. Gyurka egy darabig könyvtárosként működött, és már tudtam róla, mikor még középiskolába járt. A városi könyvtárban egy alkalommal a vendéglátóm volt. Attól kezdve többször eljött hozzám. Fura gyerek volt, nem mutatta a verseit, csak azt mondogatta, hogy majd megteszi. De mikor összeállította az első kötetét, akkor is hiába vártam. Kérdeztem tőle, hogy mi van a kötettel; közölte, hogy már elküldte a kiadónak. „Hát azt ígérted, hogy megmutatod nekem.” Így felelt: „Szégyelltem. Féltem, hogy olyanokat mondasz róla, hogy akkor el sem merem küldeni.”

Meliorisz Bélával közelebbi, személyes kapcsolatom nem volt, őt ott ismertem meg a társaságban. Parti Nagy Lajos viszont szintén itt a Megyei Könyvtárban dolgozott. Az ő verseit kéziratban láttam, sőt vele megcsináltam azt is, amit Weöres Sanyi velem, hogy osztályoztam a kötetében szereplő verseit. Lajos ezt nem vette rossz néven, mint ahogy én is sokat tanultam abból, amikor Sanyi elmondta nekem a véleményét ebben a formában. A fő szervező közülük Pálinkás Gyuri volt, aki mindig jött hozzám különféle kérésekkel. Ő kérte tőlem azt a bizonyos előszót is.

Volt nekik egy sokkal nagyobb csapatuk is, ami körülbelül 20-25 emberből állt. Rendszeresen összegyűltek az Ifjúsági Házban, és egy alkalommal meghívtak engem is. Láttam, hogy különféle tehetségű emberek vannak köztük. Ott volt például Szántó Péter, Szántó Tibor fia. Úgy emlékszem, hogy még itt jogászkodott, amikor először találkoztam vele. Prózát írt. Vagy Gállos Orsolya, aki remekül fordított délszláv nyelvekből. Ez a nagyobb csapat apadt később le arra a négy költőre, akiket említettem az imént, ők szerepeltek a Fél korsó hiányban.

CSI: – A korábbi antológiák még ezt a szélesebb társaságot vonultatták föl, tehát nem csak négyen voltak, és ha jól emlékszem, a csapat szó azok valamelyikében szerepelt. Szinte a szemem előtt van a kézírásos szöveg.

CSGY: – Igen. A csapat kifejezést ilyen vonatkozásban egyszer még régen, alighanem Illyés Gyulánál olvastam. Arra hivatkozott, hogy általában a költők csapatostól jelennek meg, mint a madarak. És a gyakorlat az, hogy ezek a csapatok később egyénekre válnak vagy esnek szét, mert mindegyiknek saját érdeke szabja meg az útját. Meglazul köztük az ifjúkori kapcsolat, különféle konkrét okok miatt is. Az egyik elköltözik, a másik megnősül, a legkülönfélébb dolgok jönnek közbe. 193És ahogy az ember megöregszik, kikerül a csapatából. Én, noha mindig is a csapatok híve voltam, és egy bizonyos életkorig nagyon hasznosnak tartom, már nem tartozom semmilyen csapathoz.

Azt gondolom persze, hogy ez az előbb-utóbb bekövetkező önállósodás nem zárhatja ki az egészséges irodalmi életet. Hogy egy szűkebb csoport, ha nem is rendszerességgel, de tudna egymásról, és kíváncsi lenne, hogy a másiknak mi a véleménye az ő valamelyik új írásáról. Én épp most kerestem valamit a régi Sorsunkban, és örömmel láttam, hogy az milyen jó folyóirat volt. Az egyik szám Weöres Sándor Óriásnőstényével kezdődik. Pontosan emlékszem, hogy ezt Sanyi nekem mutatta legelőször. Vagy bizonyára az elsők között voltam, akik ezt olvasták. Nem mondom, hogy hallgatott a megjegyzéseimre, de biztosan jól esett neki, hogy elolvastam azt a verset. És ugyanígy voltam én a saját írásaimmal. Hát szerintem ez hiányzik most az egész magyar irodalmi életből. Azok a csoportosulások, melyek születtek, például a Kilencek, ugyan összetartottak egy ideig, de most már hallom, mindegyiküknek másfelé vezet az útja. Tudnak egymásról, nem arról van szó, megjelent utána még egy könyvük…

CSI: – Igen, volt egy második antológiájuk.

CSGY: – Volt egy második könyvük, de most már úgy tudom, hogy az a régi és dacos csapat, amelyik föl akarta egy kissé forgatni a magyar irodalmat, most már szétlazult.

CSI: – Ők is nyilván túljutottak azon az életkoron…

CSGY: – Ez történt bizonyára.

CSI: – De azért a fiatalabbaknál van ilyen, amennyire én ismerem és meg tudom ítélni.

CSGY: – Vannak csapatok?

CSI: – Vannak, igen. Olyanról biztosan tudok, hogy félig baráti társaságban, félig irodalmi társaságban mutatják egymásnak, amit írtak.

CSGY: – Ha így van, akkor az jó, az nagyon jó…

194

CSI: – A versírásról régebben gyakran mondtad, hogy neked az napi szükséglet.

CSGY: – Ez így van. Néhány évvel ezelőtt még nem múlt el nap, hogy rá ne kényszerítettem volna magam arra, hogy verset írjak. Vagy ha nem is egy teljes verset, legalább néhány sort. Ez így volt gyerekkoromtól fogva. Az utóbbi időben ez valahogy elmaradt, mintha nem lenne elég kitartás bennem, hogy csináljam a verset. Tudod, ez fontos. Nekem az az álláspontom, hogy a verssel addig kell foglalkozni, amíg nincsen teljesen kész. Az tehát, hogy azelőtt mindennap írtam egy verset, nem jelentette azt is, hogy mindennap ki is adtam volna őket a kezemből. Ehhez társult még egy furcsaság is, ami azt hiszem, nem nagyon jellemző, vagy legalábbis nem általános. Én sohasem tudtam az asztalhoz ülni és úgy írni. Más műfajt még igen, de verset soha. Verset mindig fekvő helyzetben szoktam írni. Máshogy egyszerűen nem megy.

CSI: – Ha már a többi műfajnál tartunk, eszembe jut, hogy igen sok kritikai írásodat láttam a régi Sorsunkban, recenziódat, könyvismertetésedet, könyvkritikádat.

CSGY: – Igen, én akkor rendszeresen írtam ilyesmiket is.

CSI: – És ez Várkonyi Nándor késztetésére, vagy saját szándékodból történt?

CSGY: – Nem, nem Nándor felkérése volt. Én saját akaratomból írtam efféléket. Nekem akkor az volt a véleményem, tőlem csak az epikus próza és a drámapróza áll távol a különféle irodalmi műformák vagy műfajok közül. Kisebb tanulmányokat, kritikákat, műfordításokat a versek mellett én mindig is nagy örömmel csináltam. Verseskönyvről pedig mindig szívesen írtam. És mivel a legutolsó években már én is egyik társszerkesztője voltam Bárdosi Németh Jánossal együtt a Sorsunknak, amikor egy-egy könyv megérkezett, akkor szabadon gazdálkodtam, illetve garázdálkodtam, hogy mit vállalok közülük. Várkonyi Nándor hivatali szobájában gyűltünk össze, és akkor nyugodtan kiválaszthattam azt, amihez kedvem volt. Én mindenről hajlandó voltam írni. Volt egy olyan nézetem, ami most is megvan még, csak úgy látom, sajnos rendszeresen nem csinálja egyik irodalmi folyóirat szerkesztője sem, és általában a kritikusok sem, hogy a rosszból is lehet tanulni. Tehát nemcsak jó könyvekről kell írni, hanem a rosszakról is.

CSI: – Nekem ettől a fajta bírálattól akkor ment el a kedvem, amikor egyszer láttam, hogy egy író – egyébként kiváló ember – elsírta magát azon, hogy az egyik lap kritikusa mit írt a könyvéről. Hát nem jókat írt.

195

CSGY: – És a könyv milyen volt?

CSI: – Az sem volt jó.

CSGY: – Nem volt jó, ugye? A rossz könyvek példaértékűek – a mai gyakori szóhasználattal élve. Ezért mondom én, hogy az ilyen könyvekkel is foglalkozni kell. Mert a rossz költőkkel és rossz versekkel, vagy a rossz prózával is fel lehet hívni a figyelmét a jó prózaírónak, a jó költőnek, vagy egyáltalán a közönségnek. Hogy mi az, amit utálni kell, amit el kell vetni az irodalomból.

CSI: – Talán az is az oka annak, hogy ez hiányzik, hogy elég rossz emlékű volt az a korszak, amikor a kritikusok megmondták, hogy mit kell elvetni…

CSGY: – Lehet. Mindenesetre mostanában nem látom ezt, és általában a mai kritikát – a fiatalabbak kivételével – nem tartom igazán jónak. 196Én megálltam Schöpflin Aladárnál, sőt egy még régebbi kritikusnál, Péterfy Jenőnél. Mert ha valaki Péterfy Jenőt olvassa, attól mindig tanulhat valamit. Nemcsak irodalmi művekről írt ő, hanem képzőművészetről is. Nagy embernek tartom, és úgy érzem, hogy igazi kritikus volt. És Schöpflin Aladár, akinek a stílusa olyan volt, mint a feje: egyenesre nyírt, fölálló haj, szabályos arc, de ugyanakkor nem különösen megnyerő írásmód. Inkább igaz, mint szép. Péterfy Jenőt jobban lehetett élvezni. Én megszereztem mind a három kötetét, méghozzá fondorlattal. Akkoriban már volt Pécsett zsibvásár. Mi úgy hívtuk, hogy tetűpiac. Szorgalmasan jártam oda könyvekért. Láttam egyszer, hogy egy nagy ládában ott van Péterfy három kötete. Előkotortam a második kötetet, és mondtam az eladónak, aki csak úgy félfenékkel ült valamin, alig is nézett oda: „Itt van egy második kötet, mennyit kér érte?” Odapillantott: „50 fillért, vigye.” Később az elsőt és a harmadikat is kiszedtem: „Itt van megint egy hiányos sorozat, egy első és egy harmadik kötet. Mennyiért adja?” „Egy pengőért a kettőt.” Így aztán másfél pengőért megszereztem az Akadémia kiadásában megjelent teljes Péterfyt.

Mondom, én nála megálltam. Nem is gondolom, hogy én nagy kritikus lettem volna, csak az megvolt bennem, hogy igyekeztem mindig a legjobb meggyőződéssel írni. Ezzel persze szereztem ellenségeket is. Például Képes Gézát, aki a Gorgó mereng című első verseskötete miatt neheztelt rám. Talán múltkor említettem Bóka Lászlót is, akinek egy verseskötetéről szintén mérsékelt lelkesedéssel írtam. Ezt soha nem tudta nekem megbocsájtani. Pedig gyakran nem a neve miatt írtam valakiről. Emlékszem rá, soha nem hallottam többé ezt a nevet, hogy Kálmán Toma László. Elküldte a kötetét, az volt a címe, hogy Szomjúhozom. Erről is írtam kritikát. Semmit nem tudtam róla, csak a kötetét ismertem, ami akkor jelent meg valahol. De ugyanakkor írtam Weöres Sándor Gyümölcskosár című gyerekvers-kötetéről és az Elysiumról, ez a háború után, 46-ban lehetett, egyszerre jelentek meg. Írtam másokról is, például Nemes Nagy Ágnes első kötetéről, vagy Zelk Zoltánról, akit akkor egyáltalán nem ismertem, és fogalmam sem volt, hogy milyen politikai nézetei vannak. Jó kötetnek láttam, és írtam róla. A költők és az írók roppant jól emlékeznek és érzékenyek, mert én a későbbi magatartásukban mindig is éreztem azoknak az első kritikáknak a jó hatását. Szívesen írtam én akkor recenziókat a pécsi napilapba, és még a Dunántúlban is megjelent több írásom. Hegedős Mária már biztatott, hogy szedjem össze egyszer a prózai írásaimat, és adjam oda a Magvetőnek, majd ők megszerkesztik. De nem csináltam semmit, nem is kezdtem hozzá. Mostanában úgyis döcög a könyvkiadás.

197

CSI: – Pedig lehet, hogy ez izgalmas dolog lenne. Mikor hagytad abba a kritikaírást?

CSGY: – Könnyű rá felelnem. Majd te is tapasztalni fogod, hogy amint az ember idősödik, s egyre több könyve jelenik meg, és egyre többen küldik el neki a kötetüket, kínos helyzetbe kerül. Ha egyikről ír, valamennyien elvárják, hogy az ő könyvükről is mondjon írásos véleményt. Az én könyvolvasási szokásaimat eléggé megszabja az, hogy a barátaim, ismerőseim elküldik nekem a könyveiket. Ha kapok egy kötetet, akkor azt igyekszem elolvasni, és írni is róla valamilyen véleményt. De nem nyomtatásban. Néha gyorsan tudok válaszolni, néha hosszabb idő is eltelik. Van egy külön polcom, ahova azokat a könyveket teszem, amiket még nem olvastam el. Néha ebből nagy levelezés kerekedik. Kemény István, a fiatal költő, például legutóbb válaszolt is néhány sort, hogy nagyon boldog volt, hogy írtam neki, és hogy jót írtam róla, ezt külön megköszönte. Pedig körülbelül egy esztendő telt el azóta, hogy kötetét megkaptam.

Visszatérve oda, hogy hogyan hagytam fel a kritikaírással; mivel láttam, ha én ezt tovább csinálom, akkor örökké kritikákat írhatok, egyszerűen abbahagytam. Attól kezdve csak kivételes esetben, nagyon kivételes esetben írok. Írtam például Rába Gyurka fordításkötetéről vagy Weöres Sándor későbbi köteteiről.

CSI: – Ilyen még a 88-as Jelenkorban is volt…

CSGY: – Igen, kritikának számítottuk, de ez különleges alkalom volt. Mindenesetre ez volt a fő ok: nekem annyi mindenkiről kellett volna írnom, hogy akkor csak azzal foglalkozhattam volna. Így viszont nem nyomasztott az, hogy valakit megsértek azzal, ha nem írok a könyvéről. Kimaradtam a buliból. Nem hiszem, hogy mást csinálhattam volna.

Később inkább a műfordítás irányában hajoltam el. Bár engem a pécsi színigazgatók vagy dramaturgok mindig valamilyen színmű írására próbáltak biztatni. Bécsy Tamás, aki a pécsi színháznál dramaturgként kezdte, határozottan agitált, hogy írjak drámát, mert ő az én költészetemben drámai feszültséget érez. Az volt a véleménye, hogy nyilván jó drámákat tudnék írni. Én ezt azzal hárítottam el, hogy nagyon tisztelem a színműírókat, de hogy valaki alig ismerjen rá az írására, mikor színpadra kerül, az engem végtelenül idegesít. Amikor mégis kapcsolatba kerültem a színházzal, az műfordítói minőségemben történt. Lefordítottam egy Hauptmann-darabot, a Patkányokat, korábban egy német ifjúsági darabot, Gergő király címmel. Ez egy Heltai-szerű, rímes versben írt mesejáték.

Egy fordításomat nagyon sajnálom, pedig, azt hiszem, azzal lehetne valamit kezdeni. Mikor én Franciaországban voltam, egy magyar 198nő volt a patrónám. Férjével úgy keveredett össze, hogy az a kolozsvári egyetemen volt francia lektor. Mikor visszamentek Párizsba, a férje az ottani egyetemen kapott valamilyen állást. Egyszer Nógrádi Róbert, a pécsi színház akkori igazgatója Franciaországban járt. Ugyanez a nő kísérte, és Nógrádival elküldte férjének egy groteszk színművét, hogy fordíttassa le velem, aztán tűzze műsorra. A darab azt a címet kapta, hogy Arisztotelész rablólétrája. Az eredeti címe nem ez volt. Tartalma röviden annyi, hogy Nagy Sándornál fogságban van egy királylány, Nagy Sándor nevelőjénél, Arisztotelésznél pedig annak a királylánynak az első udvarhölgye. Az udvarhölgy a darab végére elérte azt, hogy Arisztotelész négylábra ereszkedve a hátán vitte a csinos udvarhölgyet, és Nagy Sándor is mindenre hajlandó volt, amit a rab királylány kért tőle. Vagyis a szépség és a hatalom, a szépség és az ész ironikus találkozásáról volt itt szó, ekörül forgott a történet. A szépség hatására mindenre képesek voltak ezek az emberek; az egyik bölcs volt, a másik a fél világ ura, és a gyönyörű kis fruskák, húszegynéhány éves teremtések mindent el tudtak náluk érni. A fordítást odaadtam a Pécsi Színháznak, de nem merték műsorra tűzni. A nagyon kevés szereplő és a darab rafinált értelmezési lehetősége miatt féltek a bukástól. Én igen jókat nevettem rajta, és nagy élvezettel fordítottam. Érdekes, hogy az írója egy szobatudós-szerű alak volt, vékony, beteges alkat, mégis egy ilyen vérbő, gazdag művet tudott írni.

Ezen kívül is fordítottam sok mást. Fordítóként jöhet a színház, úgy nem zavar. Lehet, hogy azért, mert nem közvetlenül az én szövegemet cincálják szét.

CSI: – A fordításaid közül legnevezetesebb az a munkád, ami majd tíz éven át kísérte életedet, a Faust-fordítás. Már a második Dunántúl kapcsán utaltál rá, hogy jelentek meg belőle részletek.

CSGY: – Igen. De ha erről beszélek, akkor először el kell mondanom, hogy 47-ben, tehát az utolsó előtti alkalommal, amikor kiosztották, megkaptam a Baumgarten-díjat. Aki valaha is foglalkozott irodalommal, az tudja, mi volt ez, aki viszont nem, annak hiába is magyaráznám… Éppen múltkoriban a rádióban hallottam, méghozzá egy versíró és nem is ismeretlen embertől azt, hogy „Baumgartner-díj”. Én ezt megkaptam 47-ben. Nagy öntudattal jöttem vissza Rómából, és ezzel szemben azt kellett tapasztalnom, hogy sehol nem kellek. Hiába küldtem – akkor még olyan naiv ember voltam, hogy küldtem – kéziratokat a szerkesztőségekbe. Aztán később soha, csak oda, ahonnan kértek tőlem. De akkor még küldtem. Ám mindenhonnan visszakaptam valamilyen ürüggyel; hol azzal, hogy pesszimista, hol azzal, hogy nagyon sok anyaguk van… ahogyan a szerkesztők szokták csinálni 199manapság is. Viszont én úgy éreztem, hogy valami hasznos dolgot mégiscsak szeretnék tenni. Valamit, ami maradandó.

Teljesen véletlenül találkoztam az utcán Vörös József barátommal, aki a Tanárképző Főiskolán tanár volt. Neki volt egy Faust-példánya, méghozzá nagyon szép kiadás, bőrkötéses, kis formátumú. És ő valahogy tréfásan azt mondta nekem, „Fordítsd le ezt”. Én jó gondolatnak, jó ötletnek tartottam, és azonnal elkezdtem vele foglalkozni, de akkor még inkább csak úgy kerülgettem… Viszont hallottam, hogy az Európa Könyvkiadó, akkor már az létezett, egy szűk körű pályázatot írt ki a Faust második részének fordítására. Ebben a pályázatban, úgy emlékszem, öt felkért író vett részt. De az öt közül csak ketten maradtunk Kálnoky Lászlóval. A zsűri, ha jól emlékszem, szintén öt tagból állt. Köztük volt Vas István, Weöres Sándor, aztán eszembe fog majd jutni, ki még, Sőtér István, lehet, hogy Rónay György is. Mindenesetre én akkor Weöres Sándornak írtam, és Sanyi nagyon-nagyon higgadtan és reálisan megmagyarázta nekem, hogy én nem rúghatok labdába Kálnoky mellett, mert hát ő egyrészt szerkesztője volt az Európának, és annak is az egyik legkiválóbb. Tehát belső ember volt. Azonkívül nagy érdemei voltak azzal, hogy embereket bújtatott a nyilas időkben. Ezek az érdemek akkoriban még számításba jöttek e tekintetben is. Én nem ismertem a zsűriből Sanyin és Sőtéren kívül személyesen senkit. Mindenesetre Sanyi azt írta nekem, hogy ne számítsak a megbízásra. Akkor én belül, a lelkemben már lemondtam arról, hogy a fordítás lehetőségének valaha is a közelébe jutok. De kijelöltek két részt, hogy fordítsuk le próbaképpen. Titokban mégis volt némi reményem. Rövid idő múlva megkaptam a választ. Az öttagú zsűriből ketten mellettem, hárman Kálnokyra szavaztak. Így tehát az övé lett az Európa szerződése.

Kálnoky később, én ettől meghatódtam, több ízben el akarta részletesen mesélni, mi hogyan történt. Hívott a lakására is, hogy elmondja. Ő egyáltalán nem próbált semmit se tenni ellenem. Én elhittem neki, mert Kálnokyt egyrészt nagyon szerettem, csodálatos műfordítónak tartottam. A költészetét nem akkorának, mint amekkorának a műfordítói tehetségét, de a költészetében is sok szépet láttam. Utolsó éveinek a nagy fordulata a régi verseihez, saját korábbi költészetéhez képest pedig valósággal csodálatra méltó volt. Nagyon-nagyon sajnáltam, mikor meghalt. Verset is írtam az emlékére, mert úgy éreztem, hogy ő hozzám sok tekintetben igen közel állt. Úgyhogy mi igen jó viszonyba kerültünk egymással. Érdekes módon úgy látszik, neki az, amit én csináltam a költészetben, az tetszett. Egyik levelében azt írta, hogy olyat szeretne csinálni, mint amit én. Én viszont megírtam neki azt, hogy az, amit valahol mond, az nem biztos, hogy úgy igaz. Mert 200tudod, ő egy helyen arra hivatkozott, hogy Garai Gábor biztatta arra, hogy verset írjon. Hát szerintem nem kellett oda Garai. Volt benne annyi tehetség, hogy írt volna anélkül is.

CSI: – Hogy volt ez pontosan?

CSGY: – Egy beszélgetést folytatott vele Garai, azt hiszem, az Új Írás utolsó lapján, abban az időben volt ott egy ilyen rovat, és csak úgy megemlítette neki, hogy „hát miért nem írsz te verset?” Állítólag ez ejtette gondolkodóba, és akkor elkezdett újra foglalkozni a költészettel. Hogy ez igaz-e vagy sem, nem tudom, mondom, nekem az a meggyőződésem, hogy ő előbb-utóbb megint írt volna verseket, és nagyon jó verseket.

Nem tehettem mást, tudomásul vettem, hogy nem én kaptam meg a megbízatást. De ugyanakkor nem akartam már abbahagyni a munkát. Elsősorban azért nem, mert már jócskán fordítottam addig is. Nem csak azokat a bizonyos kijelölt részeket. Gondoltam, a verseim úgysem kellenek most, fordítok tovább.

Nehézség volt számomra, hogy itt Pécsett szinte semmiféle nagyobb tanulmányt vagy segédkönyvet nem tudtam megtalálni. Olyasmit, amire időnként talán szükségem lett volna. Mondhatnám persze, hogy nem is akartam. Egy volt csupán, azt is ajándékba kaptam Achátz Imrétől, pécsi tanártól és neves könyvgyűjtőtől. Goethe néhány beszélgetése volt benne Eckermannal. Szóval nem volt az sem annyira komoly segítség. Persze, amikor egy-egy olyan szóval találkoztam, ami nem stimmelt, akkor én is megnéztem az összes rendelkezésemre álló szótárt. Igyekeztem, élvezettel csináltam, hát tudod, hogy milyen változatos a formája, görög forma, latin forma, német forma… Én tanultam ógörögöt, és valósággal örültem, amikor csinálhattam azokat az ógörög ritmusokat. Tény és való, hogy abban az időben, amikor ezt csináltam, még nem volt szabad szombat. Amikor csináltam, azt sem tudtam, hogy mikor van karácsony, mikor van húsvét. A kis toronyszobámról beszéltem már. Azt nem lehetett könnyen megközelíteni, mert át kellett menni egy bejárati folyosón is. Ott, eléggé elzárva, időben-térben egyaránt, ott dolgoztam, ott fordítottam.

Annyit segítettem magamon, hogy amikor Kálnoky fordítása már megjelent, azért olvastam el, hogy én ne írjam ugyanazt, amit ő írt. Ez persze talán még nehezebbé tette a dolgomat. Ahogy később megnéztem, húszon alul, hogy pontosan hány, azt nem tudom, húszon alul van azoknak a soroknak a száma, amelyek egyeznek. Ha figyelembe vesszük, hogy 7499 sor, tehát egy híján 7500, akkor azt hiszem, ez nem sok. Mert hát vannak olyan sorok, amiket egyszerűen nem lehet másképp megcsinálni… A kritika akkoriban is, később is nagyon hallgatott a fordításról. A fő oka szerintem az lehetett ennek, hogy nem vol201tak Magyarországon olyan kritikusok, akiknek képességük lett volna mindkettőt elolvasni és összehasonlítani. Egyedül Vajda Endre írt róla, ha jól emlékszem, a Könyvtáros című folyóiratban, és talán Rónay László az akkori Jelenkorban.

CSI: – Mikor is jelent meg ez pontosan?

CSGY: – Az enyém 1959-ben. De akkor már úgy voltam, mivel addig sem serkentett egyetlen kiadó sem, tulajdonképpen nem is nagyon zavart, hogy nem írnak róla. A kiadásnak egyébként külön története van. Először a Magvető akarta kiadni. Az író Szántó Tibor segítségével. Ott Hegedűs Géza volt akkor az igazgató. Nyilván ismered Hegedűs Gézát, nagyon nagy tudású ember, nagyon tájékozott, de kicsit nagyvonalúan kezeli az irodalmat. Úgyhogy nekem valami olyasmit írt, „Ne törődj vele, ahogyan most van, abban az állapotban küldd el, majd mi kiadjuk”. Én azonban nem küldtem el neki, és akkor húzódott a dolog tovább, míg végül a könyvművész Szántó Tibor jóvoltából átkerült a Helikonhoz. Kaptam egy megbízható szerződést a Helikontól. A fordítást, amikor elkészült, átadták egy germanistának, egy német szakos egyetemi tanárnak, Turóczi-Trostler Józsefnek.

Érdekes ember volt, úgy láttam, hogy egy kicsit mereven kezelte a fordítás ügyét. Akkoriban beszélgettünk egyszer, és azt találtam mondani neki, hogy hát Szabó Lőrincnél is van valami fordítási szabadság, amivel jobb lett a fordítás, mintha szó szerint vette volna. Ő furcsán elmosolyodott, és azt mondta, hogy „Igen, igen, hát Szabó Lőrinc nagy kópé volt…” Jól emlékszem, ezt a szót használta. Azt akarta érzékeltetni, hogy Szabó Lőrinc sem ragaszkodott úgy az eredetihez, ahogy kellett volna az ő véleménye szerint. Persze, itt engem az vigasztal, hogy valamelyik író egyszer leírta, nem tudom olvastad-e, hogy amikor Angliában járt, és a John Anderson szívem John-t szóba kerítette, és elmondta, hogy itt Magyarországon mekkora kultusza van, és hogy mennyire szeretik, akkor az a másik ember, az az angol, aki szintén író volt, csodálkozott rajta. Mert ők ezt a többi Burns-vers egyikének tartják, amiben ráadásul nincs is semmi különös… Hát az pedig, hogy annak a versnek itt nálunk ekkora híre van, ez csak azzal történhetett meg, és csak azzal magyarázható, hogy Szabó Lőrinc hogyan fordította. Turóczi-Trostler mindenesetre csak egy általános véleményt mondott az én fordításomról. A kéziratot utána odaadták egy Jahnné nevű nőnek, ugye volt egy Jahn nevű orvos mártír…

CSI: – Jahn Ferenc, igen. 45-ben halt meg.

CSGY: – Az ő feleségének. Ez egy nagyon-nagyon jóindulatú nő volt, de hát sem a verseléshez, sem a Fausthoz nem nagyon értett. Előfordultak olyan esetek, hogy azt mondta nekem, hogy ez ragrím. Én 202mondtam neki, hogy ez nem ragrím, mert hát ugye maga a szó is rímel, és az hogy a ragok is rímelnek, az kicsit más… És több hasonlót is mondott, nagyon jóindulatúan. Látszott rajta, hogy némi kis riadalommal csinálja. Akkor aztán átkerült az egész Bernáth Istvánhoz, nem tudom hogy ismered-e, műfordító, és méghozzá egy igen csodálatos fickó, aki talán nyolc nyelven tud, frízből is fordított. Hollandul, dánul is tud. Ő aztán sok, nagyon sok észrevételt tett és jó tanácsokat adott. Ezeknek örültem is, csak hát persze, mikor az ember valamit készre csinál, pláne egy műfordítást, akkor, ha megmozgat egy követ, esetleg nagy része ledől. Úgyhogy akkor nagyon sokat kínlódtam, de mindenesetre megcsináltam a megadott határidőre, és így a Helikon kiadásában jelent meg 59-ben.

CSI: – Igen, ez a Faust-kiadás egyik kötete lett a „Helikon Klasszikusok” című sorozatnak, bibliapapírra nyomva. Szép és elegáns könyv.

CSGY: – Számomra ez az 59-es azért is jó év volt, mert ugyanakkor megjelent – ide Bertók Laci kellene, mert ő mindent pontosan tud, emlékszik, én soha nem emlékszem az ilyenekre – egy kis Brecht-kötetem. Volt egy olyan kiadvány, ami kisformátumú kötetekből állt, minden költőt más fordított. Ebből Brecht nekem jutott. Ezeken kívül egy saját kötetem is megjelent, A szó ünnepe, ami kisebb versekből állt, úgyhogy abban az évben három kötetem is napvilágot látott. Hogy most itt, ebben a házban tudunk ülni, azt leginkább a Faustnak köszönhetem. Mert kaptam érte, úgy emlékszem, ötvenezer forint honoráriumot, ami elég volt arra, hogy a régebbi épületet meg tudtuk venni a kerttel együtt. Húszezer forintot pedig két évi részletben vállaltunk. Hát ezt hozta nekem a Faust akkor. Később, két év múlva kiadták még egyszer, kisebb formátumban, két kötetben. Jékely Zoltán fordítása adta az első kötetet, az enyém a másodikat. Ezután többé az enyémet nem adták ki. Érdekes módon, és ezt el is hiszem, hogy így lehetett, maga Kálnoky ajánlgatta Domokos Jánosnak, az Európa akkori igazgatójának, aki azóta már nem él, hogy most már adják ki egyszer az én fordításomat is. Domokos minden esetben elhárította.

CSI: – És mivel indokolta? Valamilyen anyagi oka volt rá?

CSGY: – Én gondolom, hogy anyagi okai lehettek. Bár pénzben ez nem jelent olyan nagy megterhelést. Ugyanis minden újabb kiadásnál már kevesebbet fizetnek, és hát neki, Domokosnak nyilvánvalóan így volt jobb, mert én az első kiadásra, ahogy mondtam, ötvenezret kaptam, a második kiadásra már csak húszezret. Hogy aztán a harmadik mennyi lett volna, azt nem tudom.

Kálnoky egyszer írt egy hosszabb tanulmányt a saját Faust-fordításáról a Kortársba.

203

CSI: – Ha jól emlékszem, volt egy hosszabb beszélgetése is Kabdebó Lóránttal a Faust-fordításról, én azt biztosan olvastam, valamikor 83 körül…

CSGY: – Tudod, az utolsó nyolc soron ő is mindig változtatott. Leírta ebben a tanulmányban, hogy a legújabb variációja erre az utolsó nyolc sorra mi is volt. Én erre megírtam neki a véleményemet, hogy miért nem tartom jónak, és ő ezt teljes komolysággal el is fogadta.

Kálnoky nagyon-nagyon becsületesen és lovagiasan azt is beleírta ebbe a Kortársban megjelent írásába, hogy én itt vidéken, mindenféle segédkönyv és segéderő nélkül fordítottam úgy, ahogy fordítottam, amit ő igen becsületes vállalkozásnak tartott.

Csordás Gábortól megkérdeztem egyszer, hogy neki melyik fordítás tetszik jobban…

CSI: – Azt tudom, hogy ő nagyon szereti a tiédet.

CSGY: – Akkor is azt mondta, hogy az enyém… Hogy aztán az ember szemébe a barátai mit mondanak… Mindenesetre én úgy éreztem, hogy az enyémben talán több a nyerseség, a szónak nem az esztétika-ellenes vagy szépség-ellenes értelmében, hanem mintha a nyerseség itt valami frissességet is jelentene…

Mondom, kritikai visszhangja szinte semmi sem volt, amit én azzal magyarázok, és meg is értem, hogy az, hogy valaki elolvasson és összehasonlítson egy ilyen fordítást az eredetivel és más fordításokkal, az már annyi energia, hogy avval majdhogynem hozzá is lehet kezdeni egy új fordításhoz…

CSI: – És az az utolsó nyolc sor? Ha ez az utolsó nyolc sor úgyis részletesen szóba kerül, érdemes idevennünk. Az eredeti így szól:

Ugyanez a te fordításodban, az 59-es kiadásból:

CSGY: – Ebben a befejező nyolc sorban Kálnoky a „Gleichnis” szót úgy fordította, hogy „példakép”. És az a szó ott úgy hatott, mintha a mintakép értelmében állna; ami iskolai szóhasználat. Az utolsó megoldásáról, amit ő úgy érzett, hogy most már végleges, én kicsit úgy érzem, hogy iskolai szakszó. „Mintakép”, „példakép”. Itt van Pistike, hát vegyétek példának… Én ezt megírtam neki, és ő tudomásul vette.

Az utolsó nyolc soron azóta én is változtattam már. Nézd, például ez: „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis”. „Alles Vergängliche”, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy „minden, ami mulandó”; „ist nur ein Gleichnis”. Én ismertem a görög tanulmányaimból Platón barlang-képét, ezért nyilván megértettem, hogy ez mit akar jelenteni. Na de ezt magyarul kifejezni? Úgy, hogy ez a szó megfeleljen a németnek, az nagyon-nagyon nehéz volt. Az utolsó nyolc sorral, hát nem tudom, két hétig, vagy meddig vesződtem. Szegény Kálnoky is sokat rágódott rajta, és nem jutott dűlőre soha…

CSI: – Igen, azért is kérdezem, mert Vas Istvánról terjedt el az a legenda, hogy ő állítólag úgy kezdte, hogy megnézte ezt a bizonyos nyolc sort, és azt mondta, hogy ez nem megy, emiatt nem is állt neki.

CSGY: – Hát igen, nézd, Vasnak vannak ilyen, szerintem kicsit már a hisztériába áthajló kijelentései. Például egyszer előttem mondta Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versével kapcsolatban, hogy megnézte a versszakok utolsó két sorát, és mivel azok refrének, és van bennük egy alliteráció, a „viam voremus”, úgy döntött, hogy ő ezt nem fordítja le. Viszont nagyon elégedett volt Fodor Bandi fordításával, mert Bandi ezt a részt úgy fordította, hogy „gyűrjük le gyorsan” és amiatt, hogy ez alliterál, Vasnak nagyon tetszett. Persze, nem ezen a nyolc soron áll vagy bukik a magyar Faust, természetesen ez is lényeges és fontos az egésznek az értelmezése szempontjából… Tudod, akkor én is, mikor az első változat megjelent, elmélkedtem rajta, és egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy ezt a platóni megérzést én „jelkép”-pel fordítsam. Akkor úgy éreztem, hogy a jelkép szó megfelel. Nem beszélve arról, hogy aztán itt rímek is vannak. Aztán a legvégső négy sor, benne az „Ewig-Weibliche”; ez megint egy olyan szó, amin igen-igen sokat lehet elmélkedni. Mert én ezt úgy fogom fel, hogy az örök nőiség, „Zieht uns hinan”, az utolsó sorban. Ez a „hinan” egyrészt „vonz magával”, másrészt „fölemel” jelentésű. Az örök nőiség minden205nek a megoldója. Fölemeli az embert és viszi magával, tehát megoldja az életét. Na most hogy ezt melyik szóval lehet fordítani, ezt nagyon nehéz megtalálni. Később én itt azt csináltam, hogy a „szárnyként emel”-t átalakítottam „vonz és emel”-re. Nagyon kevés szótag van, kevés a hely. Mert ezt, hogy „vonz és emel”, ezt láttam, hogy „hinan”, tehát hogy maga felé vonzza, és emeli. De egyetlen magyar szót nehéz volt megtalálni, ami kifejez két értelmet, tehát ezt én úgy fordítottam, hogy vonz és emel… Akkor következett az, hogy nőiség… Ugye, ez a nőiség szó is a magyarban nem okvetlenül jelenti azt, amit egy ilyen versben, mert itt a nőiség szó elvont értelmű, és az eredetiben, ha én kimondom azt, hogy nőiség, akkor én a női princípiumot is mondom… Tehát „Das Ewig-Weibliche”, az örök nőiség, ha én így mondom, ez egy kicsit lehúzza az egészet, inkább a szexus, a nemiség területére, ezzel szemben Goethe szövegében ez inkább a női princípiumot akarta jelenteni. És ezért volt nagyon nehéz. Dehát egyéb sorokat sem volt könnyű, én azonban úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy az én nyolc sorom jobban sikerült, mint a Kálnokyé, aki szintén nagyon sokat kínlódott vele. De hát nem csak ez, mondom, hogy voltak olyan részek, amik teljesen görög drámáknak az ütemében szóltak, akkor hirtelen átváltottak rímekbe, amikor szerinte, mármint Goethe szerint, megszületett a rím. Szóval nagyon sok és nagyon nehéz részlet volt, és hát ha csak a terjedelmet veszem, a 7500 sor, az sem kevés.

A szomorúságom, mondom, az volt, hogy nem adták ki mostanában. A becsületes piaci törvények figyelembevételével ki lehetne adni. Az emberek ízlése annyira különböző, hogy megérdemelte volna ez a fordítás, hogy ezt is kiadják még.

CSI: – Arra soha nem gondoltál, hogy az első részt is lefordítod?

CSGY: – Egy időben biztattak engem arra, hogy fordítsam le az első részt is, de ahhoz nekem már nem volt kedvem. Az sokkal rövidebb, az csak valami 4000 sor. Azt Jékely lefordította. Nyilván vannak részei, amiket meg lehetne jobban oldani, mert Jékely például igen sok erdélyi kifejezést meg szót használt. Ott van például az a szó, hogy „megnyomintnunk”; ő így használta. Ugye, annyi mássalhangzó egy kicsit sok, így, egymás mellett idegenül hangzik, nem természetes a fülnek, és lehet, hogy akadna jobb megoldás. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy „Pillanat, ne menj tovább”, írt nekem, megkérdezte, hogy én hogy fordítottam. Mert a két részletnek egyeznie kellett egymással. Akkor ő már benne volt nagyon a fordításban, ezért sem akartam később nekiállni az első résznek. Aztán meg már nem is vállaltam ilyen hosszúságú művet. Csak rövid Brecht-színdarabokat, meg különböző verseket fordítottam, ilyen nagyobb terjedelműt nem.

206

Sajnos, akkoriban nem nagyon differenciáltak. Mostanában kezdődik, hogy figyelembe veszik a mű nehézségi fokát is. Akkor viszont azt mondták, hogy egy sor ennyi, és el van intézve. Ez lehetett egy bonyolult filozófiai alkotás egy sora is, és lehetett egy egyszerű népdal is. Akkor még ez volt a divat.

CSI: – Győző bácsi, így a végefelé hadd tegyem fel az ilyen beszélgetésekben elmaradhatatlan kérdést az egyetlen könyvről…

CSGY: – A válaszom erre furcsa lesz, mert az én egyetlen könyvem tulajdonképpen két könyv. Annak ellenére, hogy verset írok, ha az olvasmányaimra ilyen szempontból visszatekintek, két könyv ragadott meg leginkább, és maradt bennem, azt hiszem, örökös élményként: mind a kettő regény. Az egyik a Don Quijote Cervantestől, a másik Swift Gulliverje. Gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez a két könyv lényegében teljesen azonos. Tulajdonképpen mind a kettőben ugyanarról van szó. Csakhogy amit az egyikben egy csoport képvisel, azt a másikban egy ember képviseli: az a szerencsétlen drága Don Quijote, aki mindent végigcsinál. A Gulliverben maga a főhős a normális, a Don Quijotében viszont a társadalom a normális, az a norma. Érdekes, hogy mind a kettőnek született gyerekkönyv-változata is, és mint gyerekkönyvek is ragyogóak. Én Don Quijote figuráját nagyon-nagyon szeretem. Valahogyan így képzelem el én a normális embereket, mint amilyen Don Quijote volt. Annak ellenére, hogy mindig kinevették, megverték, megszégyenítették, mégiscsak jó lenne, ha a Don Quijote-szerű emberek lennének többségben. Rengeteg abban a regényben a szellemes dolog. Például a lovag paripájának a neve; Rocinante, aki csak volt ló, most már csak gebe. Aztán a borbélytányér, a szélmalmok és a többi. Don Quijote-rajongásomhoz Martyn Ferenc illusztrációi is nagyban hozzájárultak. Ő is igen kedvelte Cervantest, és élt Spanyolországban is egy darabig… Én soha nem jártam Spanyolországban, de a spanyolokat nagyon szeretem. Ebben szerintem része lehet a Don Quijoténak is. Tudod, a duende, ami tulajdonképpen a magyar virtusnak felel meg, és amiről García Lorca ír, az a spanyolokban van meg körülbelül olyan mértékben, mint bennünk, magyarokban. Óriási bennük a kedélyanyag. Az olaszok nem tudnak annyira tragikusak lenni, mert még a tragikumukban is van valami kis érzelmesség, egy kis színház. A spanyoloknál viszont mindig odaképzelem a vért. A bicskázó magyar és a duendés spanyol egymáshoz nagyon közel áll.

Az angoloknak ehhez semmi közük nincs. Swift egy külön fejezet nálam, el is mondom, miért. Az a Gulliver-kiadás, amit én nagyon megszerettem, 1916-ban jelent meg Karinthy fordításában. Kis formátumú könyv, talán Világkönyvtár annak a sorozatnak a neve, aminek 207ez a kötet az egyik darabja volt. Ha egyszer a kezedbe kerül, feltétlenül nézd meg. Én ugyan nem magamtól, hanem valaki figyelmeztetésére megtaláltam benne egy részletet, amelyik a tervgazdálkodásról szól. Csodálatos, egyszerűen csodálatos, hogy az a húsz vagy hány sor mennyire egy az egyben át volt tehető a mi gazdálkodásunkra, illetve a szovjet tervgazdálkodásra. Arról van szó ebben a néhány sorban, hogy bizonyos emberek Brobdingnag fővárosából eljutottak Laputába, majd onnan visszatérve tapasztalataik alapján királyi szabadalommal Tervkészítő Akadémiát létesítettek Lagadóban, majd minden városban szerveztek ilyen Akadémiát. Ezekben rengeteg terv született az ország megújítására. Csakhogy a tervek még nem fejlődtek tökélyre, s így az egész ország ugarrá vált, a nép éhezett, lerongyolódott, rommá lett. Nekem ez a részlet akkoriban nagyon nagy vigaszt nyújtott.

Ez a két könyv abban is hasonlít egymáshoz, hogy mind a kettő nagyon-nagyon keserű könyv. Talán a Gulliver még keserűbb, mint a Don Quijote. Swift arról is írt, szinte hátborzongatóan, hogyan lehet megszüntetni Angliában az éhínséget. Azt javasolja, hogy le kell vágni a csecsemőket, és meg kell őket enni. Ha ezt elolvasod, először elmosolyodsz a képtelenségén. De ha belegondolsz, hogy mit is ír, akkor rájössz, hogy ez egy hallatlanul keserű gondolat.

Számomra ez azért is fontos, mert én régen elég sok epigrammát, humoros verset írtam, és mostanában azon veszem észre magam, hogy már alig tudok egyet is. Megnéztem az újabb köteteimet, és elvétve találtam köztük ilyet. Elsorvasztotta bennem a humoros vénát a halál fölötti elmélkedés. Nem mondom, hogy nem szeretek nevetni, és hogy a humort nem kedvelem. Nagyon szeretem és csodálatos dolognak tartom, és azt hiszem, nem véletlen, hogy egyedül az ember tud nevetni az összes élőlény közül. Még a blőd humort is szeretem. De úgy látszik, most már nem tudok ilyesmit produkálni. Tudod, azok sem viccek voltak, amiket én régen írtam…

CSI: – Valami derű…

CSGY: – Nem derű. A derű alighanem belőlem hiányzik.

CSI: – Úgy értem, hogy a versek már nem ilyen derűsek…

CSGY: – Nem, nem derűsek már. Érdekes volt, egyszer Hamvas Béla megmutatta nekem John Cowper Powys angol írónak az egyik levelét. Powyst ő igen nagyra tartotta. Abban a levélben az állt, hogy Powys nem értette, mi az a derű. Mintha ez valami sajátos magyar dolog lett volna. Hamvas elmondta, hogy hosszú levélben próbálta elmagyarázni neki, de Powys akkor sem értette a lényegét. Ilyen formában én sem vagyok derűs, hanem inkább keserű. Ha én olykor humoros dolgot írtam, az inkább csipkelődő volt. Mint a Galsairól szóló hos208szabb epigrammám, amiből idéztem már. Vagy az, amelyik két sorból áll: „Ekkora nagy szerelem szerelem szere” és a következő sor, „vagy tán csak a here”. Hát ez is olyan, tudod, hogy nem képzel az ember egy kék eget, és alá egy sellőt, hanem valamilyen keserű kételkedés van benne, még akkor is, ha az emberek ezt hallják, mosolyogni szoktak rajta. Hát emiatt a keserűség miatt áll hozzám legközelebb a Don Quijote és a Gulliver.

CSI: – Mikor olvastad őket először?

CSGY: – Úgy a tizenötödik és a huszadik évem között. Azóta ezek állandóan bennem vannak, és rendszeresen, többször is elolvastam őket.

Érdekes volt az is, ahogy például Proust-tal, Az eltűnt idő nyomábannal találkoztam. Háromszor vagy négyszer kezdtem bele. Mindegyik alkalommal eljutottam úgy a harmincadik vagy negyvenedik lapjáig. Aztán letettem. Soha nem tudtam benne ennél tovább jutni. Már elmúltam negyven éves, mikor egyszer újra nekiálltam, és elolvastam 60-70 oldalnyit belőle. Akkor olyan erővel fogott meg, hogy esténként, amikor sok munkám után hazafelé mentem, és tudtam, hogy ma megint olvashatom majd, bizseregni kezdett a gyomrom az örömtől. Úgy éreztem, hogy ebben a könyvben az egész élet benne van. Az én életem, a te életed, mindenkinek az élete. Persze, különféle áttételekkel. Talán mert a Don Quijote és a Gulliver korábbi élményem, ezért mélyebben vannak bennem, mint Az eltűnt idő nyomában. És azok azért is közelebb lehetnek hozzám valamivel, mert az én egyéniségemben is van valami keserű, a könnyen nevető fölszín alatt. Proust nem volt ilyen. Nagyon sok lírai anyag van benne, de nem volt keserű ember. Ahogy például Bartók mindent feltett a zenére: Takács Jenő mesélte, hogy volt Bartóknak egy jellegzetes mozdulata, mindig megnézte az óráját, és ha eljött az ideje, mindent otthagyott, és elment dolgozni. Proust is ilyen lehetett. Bezárta magát egy szobába, ami gondosan szigetelve volt a külvilágtól, és így írt.

A kérdés persze maga is egy kicsit abszurd, mert aki szereti a könyveket, és szereti a műveket, az nem nagyon tud így leszűkíteni. Mert ha mindent össze kéne vetnem… Nagyon szerettem például a görögöket. Azt a Szókratészt, akinek, tudjuk, minden sora tulajdonképpen Platóné, és ő nem írt semmit. A gimnáziumban ógörögöt tanultunk, és nagyon-nagyon tetszett nekem Szókratész csodálatos bölcselkedése, hogy nem enged egyetlen egy szót sem kimondani anélkül, hogy meg ne magyaráztatná beszélgetőtársával, mit ért azon a bizonyos szón. Elragadott az a fölényes erkölcsi magasság is, ami az övé volt. Például mikor halála előtt biztatják, hogy szökjön meg, akkor ő visszautasítja. Nem tudok lehorgonyozni sehol, és ha fel kellene sorolnom, ki és mi állt közel hozzám, akkor azt hiszem, hogy nagy lista születne.

209

CSI: – Nem is azért kérdeztem. De ha az ember a hozzá közelálló könyvekről beszél, akkor előbb-utóbb magáról is beszél. És ahogy hallgattalak, kiderült, hogy igazam volt.

CSGY: – Nézd, azt hiszem, eljutottunk odáig, hogy valamit össze kell dadognom az én úgynevezett, vagy nem is úgynevezett, hanem valóságos hitemről vagy metafizikai kapcsolataimról. Ugyanis én nem vagyok vallásos ember. Te milyen vallású vagy?

CSI: – Engem katolikusnak kereszteltek, de vallásos, azt gondolom, én sem vagyok.

CSGY: – Én református vallású vagyok ugyan, de református templomban legutoljára akkor voltam, mielőtt megnősültem. Ez pedig 44-ben történt. Eltelt egynéhány év azóta. Tudod, hogy a jezsuitákhoz jártam mint református, ami már eleve fura figura volt. Kicsi koromban – úgy értem, 13-14 éves koromig – minden este imádsággal aludtam el. Méghozzá, mint a reformátusoknál szokás volt, nem sablonimádságokat mondtam, hanem én konstruáltam magamnak egy-egy imádságot a nap megfelelő problémáira. Így éltem. A Bibliát nagyon szeretem ma is, főleg az Újszövetséget. A reformátusoknál az volt a divat, hogy nagyon sokat tanultunk a Bibliából. Igen sokat olvastuk, úgyhogy ilyen részeket, hogy „Ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom”, „Én vagyok az út, az igazság és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él…”, egy sereg ilyen mondást tanultam és tudok. Mégse bírok aggálytalanul hinni. Még nagyon ifjú koromban jó volt abban a meggyőződésben élni, hogy van valami végső menedékünk. És én akkor nem aggályoskodtam, hogy valahol Etiópiában egy kisgyerek miért hal meg; úgy éreztem, ha este elmondom az imádságomat, aztán becsukom a szememet, akkor velem semmi baj nem történhet. Viszont kamaszkoromtól kezdve soha nem tudtam úgy hinni, hogy az engem megnyugtatott volna. És ezzel máig is így vagyok. Később pedig támadtak olyan gondolataim, amiken már fennakadtam, és ezek tönkretettek. Ezek a gondolatok most is szinte mindennap valamilyen formában előjönnek.

Az egyik oldalon a csoda vett körül mindenben, a természetben, a természet minden jelenségében. Kamaszkoromban sok mindennel foglalkoztam, nyelveket tanultam, olaszt, franciát, ezeket magánúton. Aztán a szerb nyelvet is elkezdtem tanulni, aztán a horvátot, az angolt, még a dánt is, az nagyon izgatott engem. Szerettem az irodalmat, a klasszikusokat és a moderneket, és érdekelt a történelem is. Aztán a különféle természettudományi területek, például a biológia is nagyon izgatott. Persze, akkor a biológia még nem volt ilyen fejlődési fokon, mint most. És a természettudomány más ágai is foglalkoztattak. Ebben odáig mentem, 210hogy én mint gimnazista egy fémiparista hitsorsosomat, aki iskolája természeténél fogva elvben többet foglalkozott fizikával, mint én, fizikára tanítottam. De mondom: a humán dolgokat és a reáliákat egyaránt próbáltam fölfedezni, és magamban mindezt úgy elrendezni, hogy ne legyek fél lábbal itt, fél lábbal ott. De nem tudtam megnyugodni soha.

Ez a sok mindennel való foglalkozás az én istenhitemhez úgy kapcsolódott, hogy ahogy elmélyedtem a dolgokban, Istennel egyre kevésbé tudtam zöldágra vergődni. Vallásos egyáltalán nem voltam, úgy éreztem, hogy az egyfajta korlátozása és önbezárása az embernek. Sokszor mondom tréfásan, hogy ha én Isten lennék, és látnám, hogy az egyik ember a Szabadság úton megy be a református templomba, a másik pedig itt a Sallai utcában megy be a Ferences templomba, a katolikusokhoz, és egymásra emiatt ferdén néznének – mert ez régen még divat volt –, akkor én szájon vágnám mindkettőt, és azt mondanám nekik: „Nem szégyellitek magatokat? Én ott fenn vagyok valahol, lenézek, és látom itt ezt a kis szir-szar várost, amiben van két templom. Mind a kettőt nekem építettétek, és ti egymásra azért haragszo211tok, mert egyikőtök ebből a templomból, másikótok abból imádkozik hozzám?” Éppen emiatt adtam a nejemnek reverzálist, mert ő katolikus. A kislányaim katolikusok lettek. 44 óta nem is mentem református templomba. Ugyanis amikor reverzálist adtam, a papunk írt nekem egy feddő levelet. Ráadásul Szilveszter estéjén volt egy istentisztelet, ahol fölolvasták azoknak a nevét, akik reverzálist adtak. Én begorombultam, és küldtem a papunknak egy csúnya levelet. Lehet, hogy jártam református templomban, alkalomszerűen valamiért, de szándékkal soha többé. Az ökumenikus áramlatnak örülök, mert ez már egy kicsit szelídebb és természetesebb forma… Persze, sajnos, most is az ember örök átka a hatalom. Mert most is szerintem nagyon sok ember azért lesz vallásos, mert valamit el akar érni. És nem akarnak a hatalomról lemondani, mert ha a két egyház összeolvadna, akkor már nem lehetne külön hatalmakat gyakorolni. Szóval én ezt abszurdumnak tartottam mindig, ezért a vallásos szót még hallani sem szerettem, pláne nem, ha valamilyen módon rám vonatkoztatták.

Egyébként azt ajánlottam, már a háború után, hogy a bankokban és a pénztárakban csak vallásos embereket alkalmazzanak, akkor nem lesznek sikkasztások. Nem értettek a dolgokhoz az emberek, erkölcsük sem volt, igyekeztek minél előbb, minél könnyebben meggazdagodni, nem csak most, hanem véges-végig az egész történelemben. Ameddig el nem kapták valamelyiket, aki sikkasztott, lopott, csalt. Hát azért mondtam, hogy aki pénzzel dolgozik, legyen vallásos, legyen erkölcse és maradjon békében a vallással.

De nekem a valláshoz nem volt közöm. Ugyanakkor hittem mindig. Hogy miben, azt nem tudtam. Egyik versemben meg is próbáltam írni a kaparódarázs csodáját. Ez a kaparódarázs egy olyan darázsfajta, amelyik élő állatokba rakja a petéit. Úgy, hogy azokat csak elkábítja, hogy ne dögöljenek meg, és mindaddig, ameddig ki nem fejlődnek a peték, addig él. A peték lassan felfalják annak az állatnak a potrohát. Ha megdöglene, akkor megromlana, és nem lenne a kikelt petéknek táplálékuk. Tudod, ezek egészen őrjítő dolgok, ha az ember elgondolkodik rajtuk. Én nem tudok zöldágra vergődni itt sehol. Akárhány biológiai könyvet olvastam, akkor is, most is, akármit mondanak nekem, én nem tudok megnyugodni, egyszerűen nem tudok.

Nekem az, hogy a gyermekláncfűnek van egy kis gömbje, és azon a magok kis ejtőernyők, ez énnekem annál sokkal több, minthogy magyarázni tudjam. Vagy hogy a juharnak propelleres a termése, a magja, azt én egyszerűen nem tudom felfogni. Mert azt, hogy valamilyen emlősállatnak valamelyik testrésze módosult, hosszabb lett vagy rövidebb, azt még el tudom képzelni. De hogy ki igazította azt a juhart, 212hogy éppen ilyen termést hozzon, és hullás közben messze repülhessen, én ebbe bele tudok zavarodni. Nyilván az állatoknak is vannak olyan tulajdonságaik, amiken csak ámulni lehet, nem csak az önfenntartási ösztönük. Ha az ember megnéz egy mai népszerű tudományos könyvet, akkor elszédül. Bár egyre több a magyarázat, most is vannak minden magyarázatban homályos pontok. Mivel magyarázod, hogy egy zsiráfnak ilyen hosszú a nyaka? Azt mondják, mert így éri el a fák leveleit. De miért nem maradt ott, ahol amúgy is talált volna leveleket? És seregestül vannak ilyen rejtélyek. Gondolj a költözőmadarakra. Mondd meg nekem, azért a három hónapért van itt a fecske, vagy négy hónapért, és nyolc hónapért nincs itt, és azért, hogy ideröpüljön meg visszaröpüljön, azért ezer kilométereket kell megtennie, és közben nagyon sok elpusztul? Hát mi ez? Hát ez micsoda? Várkonyi Nándor próbált a könyvében egy-egy ilyen dolgot megvilágítani. Vagy amit Kodolányi próbált megírni a Vízöntőben. Hogy a piramisokat hogyan tudták fölépíteni, milyen emelőeszközeik voltak. Kodolányi úgy magyarázza, hogy a sámánok egyszerűen varázslattal emelték föl a köveket. De ez is, az egész Atlantisz-probléma, szóval annyi minden van a világon, amiről sejtelmünk sincs még, és minél tovább megyünk, annál több lesz a rejtély. És hogy az ember hogyan lett, ezt se lehet megértenünk. Mert mindez nem csak úgy magától lett. Hogy csak az ember az az élőlény, amelyik tudja, hogy meg fog halni, a többi nem. Az állatok nem tudják, hogy meg fognak halni. Azok az akciókra azonnali reakcióval válaszolnak. Hogyha rájuk ütnek egyet, akkor jajgatnak, és ezzel el van intézve. Nem csinálják azt, amit az ember, hogy bosszút esküsznek és kifundálják, hogyan fizessenek vissza érte. Szóval ez az ember. Erről rengeteg tanulmány van már, és valószínűleg én is hibás vagyok, hogy nem tudok eligazodni benne, még alapfokon se, hogy például milyen az emberi agy. Én még azon is csodálkozni tudok, hogy megmozdítom a kisujjamat. Mert azt mondom, hogy én parancsot adok valahonnan az agyamból, hogy most mozdítsam meg a kisujjamat. Na de hát az a parancs az én agyamban születik valahol, és onnan végigmegy valamilyen pályán, és éppen az történik, amit én parancsoltam. Én ezen mérhetetlenül csodálkozom. Ilyenkor hiszek, de igazából nem tudom, hogy miben.

És még ez a hitem sem olyan sima és rendületlen. Rossz pillanataimban azt szoktam mondani, hogy két megoldása lehet az életnek: vagy hülyének születik az ember, vagy pedig olyan rendíthetetlen hívő lesz, akinek esze ágában sincs kételkedni abban, hogy valamilyen magasabb hatalom intézi a sorsát. Ez a két megoldás képzelhető el ahhoz, hogy az ember kínlódás nélkül élhesse végig az életét. A hülyét itt 213persze nem patológiai értelemben használom, hanem azokra az emberekre gondolok, akik csak élik az életüket, csak az elsődleges szükségleteiket elégítik ki, de problémájuk semmivel nincsen. De ugyanakkor azt se tudom elképzelni, hogy mondjuk, az, aki a világot így elrendezte, irányítja, az mindent tud. Mert ilyenkor eszembe jut egy kis néger gyerek, aki valamelyik éhségövezetben él; csontvékony már, és meg fog halni. És akkor hogy van ez, hát itt nincs Isten, hogy ezt tudja? Ez a másik oldal.

Egyszer csodálkozom, máskor pedig köpni szeretnék. Mert az, hogy ugyanakkor meg miért gyűjtünk magunkba annyi mindent, miért áldozzuk fel az egész életünket egy-egy célért, hogy aztán elpusztuljunk, és betegyenek egy koporsóba, ha betesznek, vagy elégessenek, ha elégetnek. Szóval ezt a két oldalt én nem tudtam magamban összeegyeztetni sehogyan. Hiszek, de mondom, nem vagyok vallásos. A vallás nekem kevés.

Így vagyok az úgynevezett transzcendens, metafizikai világgal. Nem tudok mire jutni vele… Azokat a gyermeteg érveket, amik ellentmondanak az Isten létezésének, vagy amik védik, én azokat nem tudom elfogadni.

CSI: – És mi a helyzet az életünkkel? Mert azt is mintha nagyon sokszor valami felettünk álló dolog irányítaná. Pedig talán azt is csak a véletlen, a szerencse, a fátum igazítja, nem?

CSGY: – Nézd, mikor én arról beszéltem, hogy gyakran úgy éreztem, valamilyen gondviselés rendezi az életemet, akkor tulajdonképpen ugyanerre gondoltam. De a kettősséget, a két oldalt itt is érzem. Mert ugyanakkor a Szent Lajos király hídjának a problematikája is izgat, hogy azon a hídon kik vannak éppen akkor, amikor a híd beszakad, és kik pusztulnak el. Hogy például zarándokok repülőgépe zuhan le éppen. Vagy templomra esik rá a bomba, és szétveri a hívőket. Az effélék újra megingatnak, hogy most mi is ez itt? Vagy egy olyan szinten játszódnak ezek, amit mi nem értünk, egyszerűen nem tudunk megérteni, mert az agyunk erre nem képes, vagy pedig nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt mondják ilyenkor, hogy ez misztérium. Hát persze, misztérium, de hát hogyha énnekem ilyen agyam van, akkor azt mégis szeretném tudni, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek hogyan van. Mi is az Atya, aki Fiú is, meg Szentlélek is. Egyszer egy olyan verset is írtam, ami éppen ezzel a problémával foglalkozik, de nem jelent meg sehol. Hogy talán nem is volt olyan nehéz meghalni, ahogy Krisztus meghalt, mert tudta, hogy feltámad. De én nem tudom, hogy föltámadok-e. És ez mind olyan, hogy túl van az én fölfogóképességemen.

Sokszor azért könyörgök, hogy legalább egyetlen ember volna, aki 214valami jelet adna halála után, hogy itt vagyunk, vagyunk. Galsait is mindig kértem fiatalabb korában, mikor még nem betegeskedett, ha ilyenről beszéltünk: „Te legalább, ha már úgyis olyan cudar vagy – mert hát ő nem volt egyáltalán vallásos, és hát ilyen dolgai, ilyen gondolatai soha nem voltak –, legalább te kiabálj egyszer ide, hogy tudjam, van valami másvilág.” De Pongrác sem kiabál, és senki sem kiabál, és nem kiabálnak a nagyon szerető anyák és apák se. Most már oda jutottam, hogy a rádióval meg a tévével tudom magamat egy kicsit vigasztalni. Mert azt mondom, hogy itt van például az angol rádió hangja. Arról nekünk készülék nélkül, a saját fülünkkel fogalmunk sincs. Viszont ha egy kis készüléket ideteszünk, akkor hallgathatjuk az angol rádiót. Ez vigasztal. Hogy talán egy teljesen más sík lesz az a másvilág, ahol nem ez a beszéd, nem ez a hang, nem ez az agy, nem ez a test, semmi nem ez lesz, valami magasabb síkon, vagy más síkon zajlik majd az élet. De például ha az örökkévalóságot hallom, akkor elborzadok. Ahhoz megint egy másfajta ember kell, aki el tudja viselni az örökkévalóságot. Az örökkévalóságot se lehet kibírni, ha az ember az emberi agyával próbálja elképzelni. Ezt is csak valami magasabb szintű, és egészen más konstrukciójú, szerkezetű aggyal lehet kibírni. Hát így állok én a hittel. Ami nem vigasztal egy csöppet sem. És főként, ha az ember már öregszik, és úgy érzi, hogy közel van a kétséges időszak.

Sokszor úgy érzem, nem félek. Hanem nagy-nagy keserűség fog el, hogy hát érdemes volt-e ezt az egészet végigcsinálni, és nincs-e inkább igazuk az öngyilkosoknak. Nem tudom. Soha nem tudom.

Ezek a dolgok, most már néhány évtized óta, állandóan foglalkoztatnak, és azt hiszem, hogy ez a verseimen is látszik. Az első megjelent fordításkötetem, Hélinand-tól A Halál versei is jelképes módon erre utal. Nem a halálfélelem, hanem ez a számomra teljesen érthetetlen jelenség csak úgy elfogadható, hogy vagy nem gondolok rá egyáltalán, vagy pedig valamilyen óriási rendíthetetlen hit költözik belém. Ott volt például az a francia pap, Teilhard de Chardin, akinek a könyveit a pápa indexre tette. Pap volt, de neves paleontológus is, a pekingi előember egyik fölfedezője. Most magyarul is kiadták egy-két könyvét, de nekem az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy egy Franciaországba kikerült magyar pap, Rezek Román lefordította sok elmélkedését, és azokat kéziratban elolvashattam. Van egy német nyelvű életrajzom is tőle. Teilhard de Chardin nagyon nagy hívő volt, azt tudod, de halála előtt, az utolsó napokban igen-igen sokat szenvedett, éppen a kétely miatt. Az a sok-sok minden, amit végiggondolt még normális állapotában, és az a sok szilárdnak látszó hittartalom, ami benne volt, az egyszerűen elolvadt, és a kínjai felerősödtek. Szóval ez azt jelenti, 215hogy még hívő ember is olyan állapotokba kerülhet, hogy a hite megrendül és nem tud erős maradni. Krisztus kis híján végig tudta csinálni, ha úgy történt, ahogy az evangelisták megírták. Én Határ Győző hátborzongató Golghelóghiját, ami az 1000. év fordulójával foglalkozik, ezért szeretem. Ragyogó ábrázolása annak, hogy mennyi fajta ember, mennyi fajta magatartás, mennyi fajta hit, babona, minden volt akkor az emberek között, ami segített nekik élni.

Nekem nagyon gyakran van egy különös érzésem is, nem tudom, hogy ilyen van-e egyáltalán a pszichológiában vagy a pszichopatológiában. Ezt a különös érzést én időbeli klausztrofóbiának nevezném. Azt tudod, hogy a klausztrofóbia a bezártság iszonya. Előfordul, hogy mikor megnézek egy naptárt, vagy elkezdek elmélkedni azon, hogy az én lányaim most hány évesek, és hogy énvelem mi lesz akkor, mikor ők már ugyanannyi esztendősek lesznek, mint én vagyok, akkor elfog egy fulladásérzés, ami a klausztrofóbiában és az agorafóbiában is megvan. Mert a klausztrofóbia, ez a zártság-félelem bennem olyan erős, hogy például soha nem mertem fölmenni olyan toronyba, amin nem voltak sűrűn ablakok. Amikor Takáts Gyula engem a Szent Péter templomban rávett, hogy menjek vele, azt még mindig rettegve idézem vissza magamban. Ott a főoltár mögött van egy párkány, ami körülbelül egy méter széles. Magasan megy körül félkörben. Van egy vörösréz korlátja. A párkányon végig lehet menni úgy, hogy fölülről látható az oltár. Három kijárat van rajta, a közepén egy, és a két végén is egy-egy. A párkányra engem becsalt Takáts Gyula. Én azt hittem, hogy hamar ki tudok majd jutni belőle, de amikor a falhoz lapulva már egy darabig mentem, alattam a mély templom, nagy szentéllyel, akkor megijedtem. Kétségbeesve láttam, hogy a másik kijárat már közelebb van, mint az, amin bejöttem. Végiglapultam az egészet, de azt hittem, hogy ez soha nem fog véget érni.

Franciaországban, a Loire menti kastélyokban nagyon sok olyan régi torony van, amin csak néhány kicsi ablak nyílik. Körbe kell menni egy sor csigalépcsőt, hogy az ember megint egy ablakhoz jusson. Én emiatt nagyon sok mindentől elestem, mert akkor is csalt engem a kísérőm, hogy menjünk föl az egyikbe vagy a másikba, de én nem vállalkoztam. Ennek a fajta klausztrofóbiának van egy időbeli változata is bennem. Ha egy olyan időre gondolok előre, amit már biztosan nem fogok megérni, akkor valamilyen fulladásféle érzés fog el. Mit mondjak, hogy 2020-ban már nem fogok élni. Van másik példám is. Nézem a kislányaim fényképeit, mikor öt évesek voltak, hat évesek, akkor megint valami fulladási érzés fog el. Hogy nem tudok oda visszamenni hozzájuk. Hol vannak? Az időben hova tűntek? Ők azok, akik mostan216ra már felnőttek? Szóval ilyen érzés is van bennem. Idegi eredetű valószínűleg, vagy alkati sajátosságom, ezt nem tudom megmondani. És ehhez is kapcsolódik a halál tudata bennem. Szinte mindig.

CSI: – Neked az időhöz költőként is különleges a viszonyod.

CSGY: – Igen. Tudod, engem mindig megkérdeztek azelőtt különféle évfordulókon, hogy mi a véleményem erről, arról. Egyszer, valamilyen alkalomból megkérdeztek Radnótiról is. Az volt az érdekes, hogy szóba került a Razglednyicákból az egyik darab, az amelyikben az a sor van, hogy „a század bűzös, vad csomókban áll”. Én ebben azt, hogy század, mindig az idő értelmében képzeltem el. És mikor megjelent ez az Új Írásban, akkor meghökkenve láttam, hogy a századot mások úgy fogták fel, mint a katonai egységet. Én viszont mindig úgy olvastam, mint a XX. század, tehát az időnek az értelmében. És nem is gondolkodtam rajta, hogy ez mást is jelenthet.

CSI: – Amikor legelső alkalommal szó esett arról, hogy édesapád az órákat nagyon szívesen javítgatta, közbe akartam szólni, hogy talán nemcsak a betűvetés iránti szeretetet örökölted tőle mesterségként, hanem az órák iránti vonzalmat is. Most inkább azt gondolom, hogy ez a rengeteg óra körülöttünk valahogyan az idő-problémáidhoz kapcsolódik.

CSGY: – Ebben igazad van. Nekem egész életemben problémát jelentett, és most talán még inkább problémát jelent az idő. Verseimben is nagyon sokszor megjelenik ez. Valamennyire úgy próbálom „megfogni”, hogy szeretem, ha valami mindig jár körülöttem és mutatja nekem az időt. Ugyanakkor meglepő volt számomra az – aminek persze szintén megvan a magyarázata –, hogy Gáll Pista, szegény, nem tűrt a lakásban még egy egyszerű órát sem. Elmondta ugyanis, hogy amikor határőr volt délnyugaton-nyugaton, az aknák, amiket a határzáron leraktak, egyszer felrobbantak. Gáll Pista felépült ugyan, de a társának a fél lábát elvitte a robbanás. Ezek az aknák úgy ketyegtek, mint az órák. Emiatt Pista odáig ment az órák iránti gyűlöletben, hogy nem bírt hallgatni óraketyegést. Én meg akkor vagyok boldogtalan, ha parttalannak érzem az időt. Ebben a pillanatban valami huszonnyolc órám van. Nem jár mindegyik, de azért legalább a fele működik. Akármerre nézek itthon, mindig látom, hogy mennyi az idő. Az, hogy nem másodpercre egyformán járnak, nem izgat. Csak egy olyan órám van, amelyik üti a negyedeket is. De ez az óra időnként megáll. A többi órám csak az egészeket és a feleket üti. Szinte boldogtalan vagyok, ha éjszaka észreveszem, hogy a negyedeket ütő óra megállt. Azt is tapasztaltam, hogy az éjszakai ébredéseim kapcsolatosak az óraütésekkel. Ha a félóránként ütő óra az egészet üti, minden rendben van. De ha 217csak egyet üt, félkor, akkor nem tudom, hány óra van, és akkor várnom kell legalább egy félórát, amíg újra el tudok aludni. Ha jár a negyedórát ütő óra is, akkor ez a várakozás csak negyedóráig tart. És az kiüti az addig eltelt időt is. Mondom, az időt, ami számomra megfejthetetlen valami, így érzem egy kicsit megfoghatónak. Ha mindig konstatálni tudom, ha kissé fülöncsípem ezekkel a betagozódott szakaszokkal, akkor úgy érzem, egy kicsit úrrá leszek fölötte, mert birtokomban van, érzékelem, hogy hogyan múlik… És ez valahogy valóságos keretet ad az egész életemnek.

A kötetben olvasható beszélgetés két éven át tartó munka eredménye. Alapját az a mintegy harminc órányi interjú képezi, melyet Csorba Győzővel 1989 májusa és szeptembere között tizenegy alkalommal részben a Baranya Megyei Könyvtárban, részben otthonában mikrofon előtt készítettem. A könyvben szereplő változat a felvételekről leírt szöveg szerkesztésével, kiegészítésével 1991 júniusában nyerte el végső formáját.

Csuhai István

218