– Sándor, esszéköteted, a Készülődés a számadásra záró tanulmányában írod a gyakorivá lett sajtópárbeszédekről: „Mi lehet e mögött az interjúelszaporodás mögött? Az újságkorszak finom rémuralma? Beszéd- és beszélgetéskényszer?” Még a személyiségzavart, sőt „az egyén eljelentéktelenedésének történelmi tényét” is megpendítetted a lehetséges okok között. Láthatóan kétkedel az interjú műfajában, mégis felteszek néhány kérdést, mert válaszaid érdeklik az embereket. „Minden jó író végül is a többiek Krisztusa” olvasható említett prózakötetedben. Mi az, ami szerinted ma is időszerűsíti ezt a régiektől örökölt szellemi magatartást? Hogy lehet, hogy te, a közismerten politizáló, közéleti egyéniség, akinek új verseiben is „haza és forradalom”, politika és szerelem képzetei világolnak, ilyen messianisztikusan fogod fel az írói-költői hivatást?

– Látom, a stílusérzéked remekül működik most is. Karácsonyi beszélgetésünkbe ügyesen csempészed be a jászol főszereplőjét: a Megváltót s vele együtt a megváltás gondolatát. Ha ezt hangulati elemnek szánod, gratulálok, ha komoly eszmecsere-kiindulásnak, akkor bevallom, tetőtől talpig elcsodálkozom. Mondd, hol van ma Magyarországon olyan író vagy költő, aki parázson lépked, vízen jár, vagy Ady lábnyomát követve Hóvár bércek alatt? Hol van olyan, aki homloka fényével hasogatja előttünk a sötétséget? De ha most nincs is, lehetne-e egyáltalán? Nem téblábolna-e nevetségesen a kicsinyes lét és az elszürkült formák útvesztőiben? A messianizmus nagyságot igényel, nagy távlatokat s olyan széllökéseket időnként, amelytől nemcsak kalapok röpülnek le a fejekről, hanem elrozsdásodott glóriák is. Sőt, régóta magasan hordott fejek is homályos zugokba esnek. Én boldog lennék, ha az egyetemes zavarodottság és a mi országos zavarodottságunk fölé odanyomulna valamilyen megnyugtató vagy lázas messianisztikus hang, amelyből erő áradna és hit. Hogy félre ne érts, én ezt a messianizmust szívesen hallgatnám közgazdá70szok vagy politikusok szájából is, nemcsak íróéból. De a mi korunk politikusai vagy közgazdászai legjobb esetben kritikus elmék. A toldozgatás-foldozgatás „nagymesterei”, Széchenyi szavaival a szájukon, Széchenyi lendülete nélkül. Ha egy-egy küldetéses politikus jelentkezik is, a bizalmat és a rokonszenvet megkapja, cselekvési teret azonban nem kap.

Összefoglalva az eddigieket, azt mondhatom, hogy a messianizmus eredeti jelentését örömmel magamra venném vagy örömmel ruházhatnám át másokra, de ahhoz, hogy ilyesmi előtörhessen a lélekből, súlyos köveket kell még arrébb hengergetni.

Ha azonban itt tartunk, nézzük meg a szó eltorzult jelentését. Azt, amit a rosszindulat és a gőg kalapált ki belőle. Akire ma az irodalomban azt mondják: messianisztikus, legjobb, ha elássa magát. Az ilyen szerzőt az irodalomkritika „elitje” elmaradottnak, szánnivalónak, begyöpösödöttnek, naturalistának, romantikusnak, röviden szólva: tizenkilencedik századinak mondja. Az ítélet jogát s indokait az ember természetesnek tartja, furcsállni egyedül csak azt furcsállja, hogy a messianizmus bélyegével kizárólag azokat jelölik meg, akik megkísérlik beleártani magukat a nemzet ügyeibe. Lehet ma egy író gunyoros, groteszk, nihilista; beszélhet üveghangon, írhat szeméttelep-szavakkal és szétrobbantott képzetekkel, de ha a magyarság sorsáról olyan természetesen kezd is beszélni, ahogy egy kosár szétgurult almáról, az idejétmúlt dolgok bűnébe keveredik bele. Úgy is mondhatnám, hogy a stílustalanságéba.

Azért beszélek erről, mert rólam is leírták már, hogy jó, jó, de sok benne a messianizmus, és hogy ezek miatt a dolgok miatt Szabó Dezsősen finitista vagyok. Ezt az utóbbit harsány, fekete betűkkel Bata Imre írta le a saját lapjában, amikor az alkoholizmus szörnyű nyavalyájának a történelmi, lelki, politikai s gazdasági okait vizsgáltuk Levendel László doktorral együtt. Véleményét nem óhajtom minősíteni, emlegetni is csak a tényszerűsége miatt emlegetem.

De engedd meg, hogy személyektől függetlenül azért még egy kicsit körbejárjam ezt a kóros előítéletet. Vajon a magyar irodalomban miért jelennek meg újra és újra ezek a messianisztikusnak csúfolt emberek? Azért, mert valami kiskorú perverzitás fertőzött volna meg bennünket? Vagy inkább azért, mert az oly sokszor óhajtott és előkészített történelmi megváltás továbbra is halasztódik? Ismerjük a közhelyet, hogy a nemzet szelleme már századok óta többnyire kényszerlakhelyén: az irodalomban tartózkodik. De a miértet el szoktuk felejteni. Nevezetesen azt, hogy azért tartózkodik az irodalomban, mert önmagát megvalósítani, kibontani és 71megmutatni csakis ott tudta. A politikában nem. Ha csak a huszadik századot nézzük, azt láthatjuk, hogy Ady, Németh László vagy Illyés nemzetképe tisztázottabb, mint a kortársi politikusé. Ezt a nemzetképet pedig nem az ég súgta nekik, hanem a kín, a múlt, a tapasztalat, az értelem s nem utolsóként a műveltségük.

A pályatársaim közül sokan úgy gondolkoznak, hogy épp azért korszerűtlen a nemzet dolgaival foglalkozni ma egy írónak, mert a nemzetkép elkészült az irodalomban, s a többi a politikusok dolga. Szerintem finom bicsaklása ez a gondolkodásnak, hiszen egy eszméről vagy egy stílusról akkor térhetünk át egy másik eszmére és másik stílusra, ha az a saját küldetését teljesítette. Ugyebár az igének is testté kellett válnia, hogy most én utaljak karácsonyi képzetekre. De miután a „magyar igék” nem változhattak történelmi valósággá, nem viselkedhetünk úgy, mintha elmúlt volna az idejük. Nietzsche írja egy helyütt, hogy életünk során nemcsak azok a dolgok befolyásolnak bennünket, amelyek megtörténtek velünk, hanem azok is, amelyek nem. Sőt előfordul, hogy az utóbbiak még jobban, mint az előbbiek. Ha pedig így van, akkor az „elmulasztott valóságot” is élő valóságként kell kezelnünk. Sajnos, a korszerűtlent is korszerűként. Ha az embernek nincs új cipője és ruhája – a régiben jár. Ha volna a mai időkben megfelelő új nemzetképünk s nemzettudatunk, a messianizmus lőcsét nem lehetne a fejek fölött büntetlenül suhogtatni. De van-e? Méghozzá olyan, amelyikben benne vannak a kisebbségi sorsban vergődők és az emigrációban élők is? A közelmúltban utaztam be a fél világot: Nyugat-Európát, az Egyesült Államokat, Dél-Amerikát, Kanadát, s ezúttal forgolódni csakis magyarok közt forgolódtam. Mit tapasztaltam köztük? Azt, hogy a szétszórt magyarságot csak lazán, nagyon lazán tartja össze a tömegvonzás. A szétszóratásban élők nagyobbik részében ugyanúgy nem alakult ki a szétszóródás tudata, mint ahogy baj van az idehaza élők nemzeti tudatával. A kettő közt különben is komoly összefüggést látok.

Ha nem találkozom össze azokkal a történelemből és politikából kicsapódó élményekkel, amelyek a magyarul beszélők közösségét s ezen belül az egyén létkörülményeit alakítják, talán ma én is esztétikaibb író vagyok. Talán a nyelv és a képzelet politikátlanabb kalandokba kever bele. Megeshetett volna, hogy Mészölyhöz és Nemes Nagy Ágneshez állok közelebb, s nem Illyéshez. De örülök, hogy úgy alakult a pályám, ahogy alakult. Mint a térségben itt mindenkit, érezhetően tegnapiságra ítélt a sors engem is. Miközben ezt pontosan tudom, jól látom azt is, hogy 72alig van sarkantyúzóbb, lázítóbb erő ennél a tegnapiságnál. Megszabadulni a múlttól, vagyis megmenteni magamat a mindennapos elmúlástól, belülről arra ösztönöz, hogy ne álljak soha le. Hogy megpróbáljak a szó jó értelmében – eredetivé válni. Eredeti fájdalmat élni át, eredeti örömet, sőt azáltal, hogy eleve elfogadhatatlan vagyok a magam számára, megszerezni a jogot ahhoz, hogy a világot ennek a különös feszültségnek a légkörében szemlélhessem.

– Szavaidból azt szűröm le, hogy ha pályádon nem a messianizmus ösztönzését követed is, de az író számára a politikát kikerülhetetlen dolognak tartod. Az utóbbi években, épp az Írószövetség és a politikai vezetés között zajló vitákban, az a vád érte az írókat, hogy szinte ellenpártként lépnek föl. Te hogyan látod ezt?

– Kevés a hely, hogy erről tárgyilagosan és árnyaltan beszélhessek. Röviden csak azt mondhatom: azokban az országokban, amelyek hosszú időn át meg voltak fosztva államiságuktól, a nemzeti létezés politikai, lelki jogfolytonosságát nem az intézmények, hanem a kultúra emberei képviselték. Mindenekelőtt az írók. Valójában tehát akkor is politizálniuk kellett, ha borsódzott a hátuk tőle. Mért épp ők? Semmiképpen sem azért, mert ők voltak a társadalom legokosabb és legerkölcsösebb emberei, hanem azért, mert a műfajaik voltak azok. A több nemzedék által kicsiszolt gondolati és érzelmi formák. Lehettek azok versek, regények, röpiratok, drámák, vallomásos följegyzések, bármik. És természetesen maga a nyelv, amely nagyhatalmú eszközük volt, pusztán attól is, hogy a nemzet és a nép szelleme már eleve ott lélegzett benne. Az íróknak ez a több évszázados kényszere magát az irodalmat is alakította. A lelkükhöz szabta. Érthető hát, ha sziszegnek, amikor az illetékességüket vitatják.

Ami pedig az írók ellenpárttá szerveződését illeti, merő vádaskodás. Ha küzdenek valamiért, autonómiájukért küzdenek, s nem egy ellenpárt gyanús szerepköréért. Például egy olyan heti vagy kéthetenkénti lapért, amelynek a szerkesztőit ők választhatják maguk közül, s nem a gondoskodó hatalom nevezi ki őket. A kinevező ugyanis mindig fölötte áll a kinevezettnek, s a szellemi élet ezt a méltatlan hierarchiát nem fogadhatja el. És nem politikai dacból, hanem a dolgok természetéből fakadóan. John Stuart Mill egyik gondolata ötlik föl bennem. Ezt írja a szabadságról szóló tanulmányában: „Minden kor annak mértékében vált jelentékennyé az utókor számára, hogy mekkora volt benne a mozgástér.” Az ötvenhat óta eltelt harminc esztendő már jócskán utókornak számíthat. A mi földerítetlen utókorunknak. Mill gondolata alapján mit gondolha73tunk mi erről az időről? Azt, hogy a föntről engedélyezett mozgásterünk nemcsak relativizmusát őrizte meg a legutolsó időkig, hanem a rosszkedvű remény hangulatát is. Hiszen ha valamiről már jó előre tudjuk, hogy eldöntetett a jövője, annak az ember hit nélkül hajtja előre a kerekét. Kíváncsiság nélkül és a teremtő akarat izgalma nélkül. Szerintem ez az oka annak, hogy a látszatra nagy mozgástér az utolsó két évtizedben is bánatosnak bizonyult. Nagyon kevés hatékony szellemi erőt tudtunk összeügyeskedni rajta. Olyat, amelyik föltartóztathatta volna a felénk nyomuló csődöt.

– Ha új lap vagy lapok indulnának, a magyar értelmiség képes lenne erőteljes szellemi koncentrációra?

– Föltétlenül.

– De gondolom, nemcsak a humán értelmiségiek csapatait látod magad előtt…

– Már csak azért sem, mert Magyarországon ma az értelmiség minden rétege izzik. Vagy úgy, hogy dühöng, káromkodik, fortyog a saját levében, vagy úgy, hogy vár, s kezdeményező készségét próbálja köszörülni. Tehát megvan a közös nevezője. Tudom, hogy ez afféle bajra épített filozofálás, de ostoba világban a baj szokott az ébresztőóra lenni. Évek óta figyelem a közgazdászokat. A veszélyérzet jobban megélénkítette őket, mint az írókat. Sőt jó részük gyökeresebb változásokat követelt a társadalomban a politikai hatalomtól, mint az ellenzék. De végiggörgetheted magadban a történészeink nevét: újabb és újabb meglepetésekkel állnak elénk. Ha ezt a csalódásokon nevelődött törékeny progressziót nem tudjuk egybefogni, egybeterelni és együtt tartani, szellemiekben is a harmadik világ színvonalára süllyedünk alá. Bocsásson meg minden érintett, de Magyarországon fordulatot ma csakis az értelmiségiekkel az élen lehet végrehajtani. Mert minden gazdasági és társadalmi fejlődés első számú föltétele maga az emberi fejlődés. És a sokat emlegetett haladás nem más, mint a szellem gazdagodása. A műveltség elmélyítése. Amit én az erkölcsi talpraállásunkban is nélkülözhetetlennek látok.

– A költészetről is szeretnélek megfaggatni. Utolsó tanulmánykötetedben egy terjedelmes esszét írsz a műfajodról. Kenyeres Zoltán szerint Babits óta nem írtak ilyen rangos értekezést róla. Egyebek közt beszélsz a költészet háttérbe szorulásáról. De összegzésként mégis ezt írod: „A vers az emberré válás közben született meg, elpusztulni csak az elembertelenedés közben pusztulhat el.” Csakugyan ekkora jelentősége van szerinted a költészetnek?

74

– Mikor meghallom, hogy ismét kipusztult egy madárfaj, lepkefaj, vagy hogy a nagy bálnák faját a vadászat miatt a kipusztulás veszélye fenyegeti, legszívesebben ordítanék a tehetetlenségtől. Az, hogy mi, emberek gyilkosok vagyunk meg kártevők, az még hagyján, de hogy unott és rideg istenként töröljük le a föld színéről a teremtményeket, ez döbbenetesebb mindennél… Így vagyok valahogy a költészettel is. A világ részének érzem, mint az ősállatokat. Mint a sündisznót, mint a csikóhalat, mint az elefántokat, ezeket a tohonya, jámbor, óriás jószágokat, amelyeket, ha csordában látok hömpölyögni a filmen, képzettársításként az őseposzok morajlására gondolok. Igen, a költészet! Már az árnyék suhanását megnevező nyelv is az volt az idők kezdetén! Maga a megtalált szó! És azóta is az emberrel maradt folyamatosan. A fákon lakó pápuákkal ugyanúgy, mint a felhőkarcolóban lakó világpolgárral. Hát elmúlhat-e akkor? Kipusztulhat-e belőlünk? Mostani félreszorítása tán lehangoló, de semmivel se gyászosabb, mint ezer más válságtüneté. Korunkat tagadhatatlanul érzelmi és erkölcsi infláció sanyargatja. És valamiféle szellemi fölhígulás. Az veszett el belőlünk, ami az egyéniség belső értéke volt: a hit, az akarat, az erkölcsi erőfeszítés. Mindez kívülre került. Taktika lett belőle s viselkedés-dísz, viselkedés-ornamentika s pénzen megvásárolható, hamis szabadság. Ugyan kinek is kell vers, amikor suhanni, mozogni s bámészkodni lehet a világban! Amikor a tévé naponta házhoz szállítja nekünk a frissen fogyasztható drámát, s rögtön hozzá a kellemesen lehűtött föloldást is! És minek kell akkor, amikor a kábítószerek hatékonyabbak, mint a lírai szó! De ha ilyenné változott is a helyzet, ettől én még egy percig sem hiszem, hogy most már az erkölcsnek vége, és az érzelmeknek is, és hogy a költészet gyökere pedig kikorhadt belőlünk. Idézd csak föl, mit írt Babits a húszas évek derekán. Azt írta, hogy elzengtek Sappho napjai, és a líra meghal. Talán mondanom is fölösleges, hogy a jóslata után virágzott csak ki igazán. Elsősorban magában Babitsban s olyan lírikusokban, mint Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Radnóti, Illyés, Weöres, Pilinszky, Juhász, Nagy László s mások.

Az utolsó évtizedben bekövetkezett szerepzsugorodás persze jóval aggasztóbb, mint ami annak idején Babitsot ijesztette. A politika és a civilizáció korunkra kialakult akaratlan összjátéka magát a kultúrát kezdte porlasztani s vele minden értéket. Egy hasonlatfélével szeretném a költészet mostani helyzetét érzékeltetni. Azt hiszem, hogy egy szenvedő vagy egy kiábrándult embert még megérinthet a költői szó, de egy alkoholistát nem. Világos nyelvre fordítva le a képes beszédet, azt állítom: ahol de75vianciák farsangolnak, a költészet ott előbb-utóbb elmagányosodik és szerepváltásra kényszerül.

– Lehet, hogy épp erre van szüksége a költészetnek a megújuláshoz?

– Igen!

– Sok filmet írtál, írói erődből sokat leköthetett ez a testvérműfaj. Gondolom, azért íróként nyertél is ezen a munkán. A filmet némelyek az irodalomnál korszerűbb és fontosabb műfajnak is tartják. Elfogadhatónak tartod ezt a fontossági sorrendet?

– Nem tartom. De ezzel én most nem lépek be semmilyen műfajvédelmező pártba. Sőt vitát se kezdek a kérdésről. A kitűnő művek egymást erősítik mindig, és még ha „konzervatívok”, akkor is „korszerűek”. Az íráshoz én persze közelebb állok, mint a filmhez, egyszerűen azért, mert versben vagy esszében szabadabb vagyok. Tíz év után újra írtam egy forgatókönyvet Sára Sándornak, kész is a film, és olyan jó lenne most lendületesen újraírni az egészet, mint egy verset. De az ilyesmi a filmben lehetetlen. No de ez nem panasz, mindössze annyi, hogy én minden bevégzett munkámban elfogadhatatlan vagyok magamnak.

Hogy köszönhetek-e a filmnek valamit? Rengeteget! Közép-Európát én a filmforgatások közben ismertem meg. Természetesen nemcsak földrajzilag, de mindenestül. A Dózsáról készült filmet például Erdélyben, Vajdahunyad várában és a környéken forgattuk. Román és szlovák együttműködéssel. Három év közös munka és vita velük, mélytengeri alámerülés volt a történelembe és a lélektanba. Minden, amit a kisebbségi ügyekről tudok, vagy közép-európaiságunk természetéről, ekkortájt vésődött belém. A Hószakadás sok részletét Csehszlovákiában, a 80 huszárt pedig Lengyelországban vettük föl, lengyelországi helyszíneken. Izgalmas és gyomorcsavaró korszaka volt ez a filmes időszak életemnek. És az is marad.

– Sándor, tanúja voltam annak, hogy a könyvhéten mekkora sorok kígyóztak a könyvsátor előtt, ahol esszéid kötetét dedikáltad. Legközelebb mit várhat tőled az olvasó?

– Sose tudom. Még pontosabban: sose merem tudni. Öt-hat vers híján készen van az új verseskönyvem. Már címe is van: A világ emlékművei, de hogy a hiányzó öt-hat verssel mikor ajándékoz meg a sors, az ég, az illegálisan dolgozó múzsák, nem tudom. Mindenesetre a tanulmánykötet után ezt a verskötetet szeretném kiadni.

76

– Közvetlenebb írót alig ismerek – állapítja meg önről Alföldy Jenő, aki feltehetően jól ismeri, hiszen sokat foglalkozott költészetével, méltatta, elemezte azt. Nekem azonban úgy rémlik, a fenti megállapítás nem vonatkozik Csoóri Sándorra, a magánemberre. Nagyon kevés interjút ad. Miért?

– Magánember és író? Elképzelhető ilyen mesterséges szétválasztás? A fogfájás képtelen erre. De ugyanígy képtelen a végzet, a társadalom, sőt még a szerelem is. Akkor pedig mi se induljunk el a zsákutca irányába. Interjút nem azért nem szoktam adni, mert a bennem izgő-mozgó magánember megakadályozza ezt, hanem másért. Az utolsó tíz évben például azért, mert politikailag nem mindig voltam szalonképes. Ebben az időszakban a Magyar Rádió küszöbét egyszer, a Televízióét egyszer se léphettem át. Soroljam melléjük az újságokat, a hetilapokat, a megszüntetett, régi Tiszatáj kivételével az irodalmi folyóiratok zömét? Nem sorolom. Még utóbb panaszkodásnak hihetné, holott távol áll tőlem. Minden büntetésemet fölemelt fejjel és csöndes mosolygással viseltem: tudtam, hogy jó úton járok. Ha igazságtalanul bántják az embert, általában közelebb szokott férkőzni az igazsághoz. Így értettem meg azt is, hogy mért vagyok rossz interjúalany. Interjút többnyire sikeres emberektől kérnek. Az előtérben állóktól, a nagymenőktől. Majdnem az csúszott ki a számon, hogy a profiktól. A világgal és a kétségeikkel tusakodóktól nem. Pedig hogy mondja Leonardo? Aki nem kételkedik, nem jut messzire… Ne értsen félre: én nem becsülöm le a profikat. Ellenkezőleg: készenlétük, csiszoltságuk lenyűgöz mindig, de tudom róluk, hogy ők a létezés lojalistái, a fölényesek, a nélkülözhetetlenek és hogy morális aggodalmaik ritkábban vannak, mint azoknak, akik eleve nem óhajtanak sikeresek lenni. A profik jó részének szárnya van: simábban röpülnek át még a szakadékok fölött is. A magamfajta írónak pedig gyalog kell aláereszkednie min120denféle mélységbe, s ha nagy nehezen kikászálódik is belőlük, csupa horzsolódás az élete.

– Ha nincs ellenére, ereszkedjünk alá most együtt.

– Attól függ, hová?

– Mondjuk, az ön gyerekkorába. Azt olvastam valamelyik könyvében, hogy idegenkedik ettől is.

– Rosszul vagy rossz pillanatban olvashatta. Ötvennyolc évemből negyvenhatot városban éltem s tizenkettőt falun. Vagyis a gyerekkoromat. S meggyőződésem, hogy anélkül a tizenkét év nélkül én semmi se volnék. Ha valaki ezeket a szavakat ejti ki előttem, hogy: víz, folyó, szőlőhegy, kukoricaszár, viola, elsőre mindig az otthoni kút, az otthoni folyó és udvar jelenik meg előttem. Az otthoni holdsütés, amelyben a faluvégi libaúsztató úgy csillog, mint egy lelőtt amerikai bombázó szárnya. Nemcsak a nyelv: a képzeteim is megmásíthatatlanul odakötnek. Bejárhattam szerencsére a fél világot: Argentínától kezdve Grúziát, Amerikát, Finnországot, Svájcot, Izraelt, Olaszhont, Kubát, Bulgáriát, s még ugyanennyi országot fölsorolhatnék, de ösztönös összehasonlításaim közben mindig fölbukkantak zámolyi éveim. Fölbukkant érzékeim őskora. Legutoljára épp a júdeai sivatagban. Álltunk a tűző napon, a holdbeli táj homokhegyei között s eligazító emlékül megjelentek előttem a gánti bauxitbánya meddőhányói. A halott föld ijesztő pompája. S ráismertem magamban a csodálkozni tudás kezdeti képességére újra: ha élettelen is bármi, de nagyarányú, engem magával ragad.

Zámolyon parasztok között éltem, teljességgel természeti lényként. Fák, rétek, állatok közösségében. Hozzájuk számíthatom természetesen a futó záporokat, a jégesőket, a szelet, amely néha kazaltetőt úsztatott a kertek fölött, sőt a temetőt is, a vállon kicipelt halottakat, Istent, aki sétája közben gyakran a mellkasomra lép, de ettől nemhogy behorpadnék, hanem kivirágzom, mint a meggyfa. Babonás vagyok. Nézzen csak ki az ablakon, ott láthatja azt a két óriás jegenyefát a szobámmal szemben. Az a képzetem, hogy ez a két óriás jegenyefa gyerekkorom kárpótlásául került ide. Otthon, az átellenben lakó Simonék háza végében négy volt és amikor a szél zúgatni kezdte őket, azt éreztem mindig, hogy röpülök én is. A hajam tövénél éreztem a suhanást.

– Tehát szeretett falun élni?

– Szerettem. De amikor ott éltem, el se tudtam képzelni, hogy másutt is lehetne. Székesfehérvár tizenhárom kilométerre volt tőlünk, mégis olyan távolinak tetszett, mintha ott más emberfaj élt volna. Zámolyt az első kis 121társadalomnak látom még ma is. Hasonló közösséget azóta se találtam sehol. Úgynevezett művelt embert egyet se ismertem a falumban, de színes, jóízű, jófejű, bölcsnek mondható embert többet is. Jó érzéssel állapíthatom meg utólag, hogy a józan ész a földön, minta levegő, egyenlően és igazságosan osztódott el. Falura semmivel se jutott belőle kevesebb, mint városra. Ha nem így lett volna ez, sose születik meg az a nagyarányú népi kultúra – zenében, költészetben, táncban, hímzésekben, közmondásokban, az elbeszélő művészet meseremekeiben –, amely több századon át lelkületében tartotta fönn a magyarság nagyobbik részét.

– Ön sokat foglalkozott a népi kultúrával. Ha jól tudom, a hatvanas években támadták is miatta.

– Elég sokan. Volt olyan is, aki egy egész látomássort pörgetett le arról, hogy az „új-népiesség” fölélesztői előbb csak a parasztcserepeket, rokkákat, bokályokat, rézfokosokat, famozsarakat gyűjtik lelkesen össze, aztán a levitézlett ideológiákat, kitüntetett helyen természetesen a gatyás-pántlikás nacionalizmust s innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy mások családfáját kezdjék el kutatgatni. Dühös pörösködés helyett egy könyv terjedelmű tanulmányt írtam válaszul a vádakra. Nincs helyünk arra, hogy ismertessem az írást, mindössze azt tehetem, hogy néhány alaptételét fölvillantom. Az egyik így hangzik: lassan már közhelynek számít, hogy a világ első nagyszabású művészete, az ősművészet, a történelem legvédtelenebb emberének az alkotása. S ha ezt el tudtuk fogadni, mért nem akarjuk tudomásul venni, hogy a népművészet ugyancsak történelmi jelenség: a történelemből kimaradók mesterműve. Nem egzotikum, hanem az egyetemes emberi kultúra része. Éppen ezért ha a huszadik századba eljutó parasztság lemondott is róla, semmi okunk, hogy maga a nemzet is lemondjon. Még világosabban fogalmazva: ha eddig parasztságunk őrizte egyedül a századokon átnyúló hagyományt, a mostani időktől kezdve az értelmiségieknek kell átvállalniuk ezt a föladatot. És hogy magamnak is és másnak is kedvet csiholjak a vállalkozáshoz, beszédes példák során át bizonyítottam: a tegnapinak mondott népköltészetnek legalább annyi idegtapogatója nyúlik előre a jövő irányába, mint a múlt felé. Magyarán mondva: nemcsak Csokonaival, Petőfivel, Arannyal érintkezik, de a huszadik század legmodernebb költői törekvéseivel is: a szimbolizmussal, a szürrealizmussal, az expresszionizmussal, sőt az abszurddal is. Tetten érhető ez a valóságfölötti képzelet természetes működésében s a nyelv metaforikus sarjadásaiban. Talán nem leszek szerénytelen, ha megemlítem, hogy a népköltészetről, a népi kultúráról s a mo122dern művészetekkel való kapcsolatukról szóló írásaim nagymértékben hozzájárultak a hatvanas-hetvenes években kibontakozó „népművészeti reneszánsz” elindulásához. De nemcsak ahhoz. A népdaléneklés, a táncházmozgalom minket, magyarországiakat nemcsak egy mesterségesen elszakított múlttal kapcsolt újra össze, hanem a határainkon kívül élő magyarsággal is, mindenekelőtt az erdélyiekkel és a felvidékiekkel. Bartók, Kodály, Lajtha László s mások gyűjtőmunkája után épp Erdélyben és a Felvidéken fakadtak új forrásai a népi kultúrának. A magyarság kárpát-medencei összetartozásának lelki és szellemi erőtartalékai törtek föl belőlük. Ha csíkmenasági vagy széki népdalt énekeltek a fiatalok a fővárosban, ki tagadhatta volna, hogy a két világot forró Golf-áramlatok kötik össze? Emlékszem, akkortájt annyit foglalkoztam az éneklés, a tánc, a faragás, a hímzés, a hangszeres népzene stílusgondjaival, hogy többen azt hihették: a szépirodalomról átnyergeltem a néprajzra.

– A képzettsége is meglett volna hozzá?

– Távol álltam mindenféle tudósi, szaktudósi módszerességtől, de a költői beleélő képesség, az esztétika, a filozófia fénycsóváival olyan területekre tudtam bevilágítani, amelyeket a tudomány nem ért el eddig. Száznegyven-százötven éve megkövesedett népköltészeti tételeket sikerült megszabadítanom a rájuk rakódott közhelyektől.

– Ezzel ön azt állítja, hogy az önművelésnek, a szabad búvárkodásnak bizonyos esetekben előnyei is lehetnek a szakszerűséggel szemben?

– Kicsinyes okoskodásba fulladnánk, ha belekezdenék ennek a taglalásába. Ki így, ki úgy boldogul a világ tolongó rejtelmei között. Én például minden írásomat homályos, belső ösztönzésre kezdem, szívdobogtató súgásra, de a folytatásban már aggályos és nehézkes vagyok. Úgy kezdek neki egy nagyobb terjedelmű esszének, mint a hegymászásnak, gondos előkészületek után. Talán egy szaktudós se másként. Lehet, hogy ha elvégzem az egyetemet, nem volnék ilyen szorongó. De a rendszertelen tanulás után művelődni én munka közben tudok. A tudás és a nem tudás drámai feszültségében. Érzelmi és gondolati szituációban. Ezekben a szituációkban a magamról való tudás bővítése és tisztázása ugyanolyan fontos, mint a tárgyismereté. Félig-meddig ebből is látszik, hogy én az írást erkölcsi cselekedetnek tartom.

– Az imént az egyetemet emlegette kesernyésen. Mért nem tudta elvégezni?

– Ez eléggé kacifántos ügy, megkísérlem röviden elmondani. A Pápai Református Gimnáziumban érettségiztem 1950-ben. De már hetedik 123gimnazista koromban újságíró lettem a helybeli Népújságnál. Ígéretes pálya egy írópalántának! Érettségi után rögtön át is kerültem Veszprémbe, a megyei laphoz. Egy-két év és főmunkatárs leszek – így gondolkodtam akkor. S főmunkatársi állásomból nem lesz olyan nehéz fölkerülni valamelyik országos laphoz, riporternek vagy még inkább tárcaírónak. Főszerkesztőm, Lóránd Imre azonban lehűtött. Egy vérig sértett szociáldemokrata volt, aki félszavakkal és citromos mosolyával kormányozgatott engem. Fölvilágosított: ha vidéki újságíróként akarok író lenni, elképzeléseimet már most eltemethetem a Bakony hegye alá, az árokparti lapulevelek árnyékába, mert vidéken még az igazmondás és a hazudozás lehetősége is kisebb, mint mondjuk a fővárosban. „Ha nem akarod, hogy az agyad akkorára összezsugorodjon, mint az aszalt szilva, legjobb, ha elillansz innen, föl Pestre, az egyetemre” – toldta meg szó szerint föntebbi intelmeit.

Érveit egy különös ismeretség váratlanul megerősítette. Veszprémben ekkor építették a Vegyipari Egyetemet és a Népszava leküldte egyik újságíróját, hogy számoljon be az építkezésről. Az újságíró Faludy György volt. A híres Villon-átköltő. Lóránd Imre nemcsak hogy bemutatott Faludynak, de, mint fiatal írójelöltet két napra odarendelt mellé: kísérgessem, szolgáljam, szervezzem meg számára az óhaja szerinti beszélgetéseket. Életem nagy ajándéka volt ez a megbízatás. Faludyval a magyar irodalom jött le látogatóba Veszprémbe. Igen, az élő magyar irodalom, hiszen írót addig én legföljebb, ha fényképen láttam. Bizonyára eltúloztam, de kézfogásában ott éreztem Babitsét, József Attiláét, Radnótiét, Illyését. És elejtett szavaiban az ő szavaikat. Kísérgetés közben azt vettem észre, hogy Faludyt jobban érdekli a régi város, mint az épülő új egyetem. Jobban érdeklik a történelemről tanúskodó falak, kolostorkövek, mint a korabeli versekbe is belekerülő beton vagy vasgerenda. A lomha mozgású poétából csak úgy áradt a műveltség. Hol a barokk századokról beszélt, hol a magyar középkorról, hol Párizsról.

– Ekkor határozta el, hogy abbahagyja az újságírást és mégiscsak jelentkezik az egyetemre?

– Ekkor.

– Faludyval később nem találkozott?

– Személyesen csak ezerkilencszáznyolcvankettőben Kanadában – de levélben igen. Ezerkilencszázötvenötben én már az újjáalakult Új Hang című folyóirat munkatársa vagyok, Simon Istvánnal, Bodnár Györggyel, Czine Mihállyal, Tamás Attilával. A versrovatot szerkesztem. A fiatal 124költőkön – Juhászon, Nagy Lászlón – kívül az elhallgattatott idősebb költőket is megpróbáljuk közölni. Mindenekelőtt Szabó Lőrincet. A Huszonhatodik év gyásszal és túlvilági sajgással telített szonettjeit. De szóba jön egyszer Faludy neve is, aki a megismerkedésünk óta megjárta Recsket, nyugodtan mondhatom, hogy a kis magyar poklot. A szerkesztőség fölhatalmaz engem arra, hogy tőle is kérhetek kéziratot. Kaptam is. „Emlékezés egy régi udvarházra” című versét küldte el, egy kiábrándult hosszú levél kíséretében. A levélben a vers születésének a körülményeit írja le, ezúttal nem esztétikai, hanem történelmi borzongatással. Az Andrássy út hatvanban őrzik és kínozzák. A kínzás egyik szünetében bemegy a cellájába egy magas rangú ávóstiszt, letesz elé két deci bort s közli vele, hogy igya meg, holnap reggel kivégzik. És magára hagyja a költőt. A villámcsapás Faludy ösztönvilágát semmisíti meg; elkezd vele forogni a cella, a sejtjei nyüszítenek, a tudata beszűkül és hiába kísérli meg fölfogni helyzetét, képtelen rá. Egyetlen élmény zakatol benne érthetetlenül: molnár nagyapjánál nyaral kamaszkorában egy régi nyáron. Mintha semmi nem történt volna vele addigi életében, csak ez a vidéki nyaralás. A bort nem issza meg, fényévnyi távolságra csillog tőle a kétdecis pohár. Két óra múlva újra benyit hozzá a fiatal tiszt és letesz az asztalra két cigarettát. Azoknak mohón nekiesik és egymás után elszívja őket. A nikotin bódulatában egyre tisztábban zúg a nagyapai malom, egyre sűrűbben száll a szemét betemető liszt is. Hajnalban szertartásosan megjelenik a kivégzésre „fölvezető” tiszt. Neve, anyja neve, születési éve, foglalkozása. Minden szó idegen és értelmetlen már. Mintha őrült hallucináció volna az egész. Szemek, kezek, zárkaajtó, rácsok. Igen a legmocskosabb vég: a céltalan halál. A ködön át visszhangzó bokacsattanást hall Faludy s egy mondatot: Péter Gábor elvtárs önt megtréfálta.

– Szép história – mondják rá száz év múlva. Vagy el se hiszik. De ha lehet, térjünk vissza az egyetemhez. Faludy műveltsége önnel is megkívántatta a tanulást?

– Igen. Jelentkeztem is a budapesti Tudományegyetem bölcsészkarára, de nem vettek föl, mert – ahogy később megtudtam – rossz pontnak számított, hogy én egyházi iskolában érettségiztem. Persze az Egyetemi Orosz Intézetbe szó nélkül fölvettek. Ott nem számított a protestáns múlt. Nem, mert oda szinte kötéllel fogdosták a hallgatókat. Elkeseredésemben jelentkeztem én is, de azt gondoltam, megtanulok oroszul, franciául és majd fordítani fogok s így is bekerülhetek az irodalom világába. Sajnos, ez az intézet, amely a későbbi Lenin Intézet őse, nagyon idegen volt ne125kem. Még a vakolat is a marxizmus és a sztálinizmus törvényei szerint pattogzott le a falakról. Ráadásul a hallgatók közt hemzsegtek a „fölkent lelkületű” besúgók. Alig tudtam megszabadulni a csapdából. Igazi kimentőm a betegség lett. A zajtalanul szervezkedő tüdőbaj. Valamikor tavasszal még vidáman besoroztak katonának, be is váltam, de két héttel a besorozásom után, hirtelen rosszul lettem, s kiderült, hogy egy zöld diónyi nagyságú kaverna van a tüdőmön. Szép kis sorozóbizottság, mondhatom utólag. Négy-öt nap múlva már szanatóriumba vittek, Hegyfalura. Jó alpesi levegő várt és végtelen unalom. Fél évig kezeltek itt, amíg fertőző voltam, utána hazaküldtek a szüleimhez Zámolyra. Épp azokban az őrületbe sodró időkben kerültem haza, amikor a parasztokat úgy forgatták ki mindenükből, mint háborús időkben hadisarccal megterhelt vidékek lakosságát. Kiforgatták őket megtermelt értékeikből, az életkedvükből és az önérzetükből. Dilettáns, ripacs politikusok és faluvezetők irányítgatták a falu életét hajmeresztő ostobasággal. Előfordult, hogy az őszi vetésmunkálatokat – vetőmag hiányában – elhalasztották decemberig. Az, hogy karácsony előtt nem lehet vetni, nem érdekelte őket. A tervet mindenképpen teljesíteniük kellett. Emlékszem még a dobszóra és a fenyegető utasításra is: minden parasztnak meg kell jelennie fogatostul a határban, hogy elvessék a búzát. Egy apokaliptikus film jelenetei pörögnek le a szemem előtt újra: háromszáz fakó ruhájú paraszt caplat a sárban egymás mellett, esik, kel, vihog kínjában és szórja tékozolva a magot a vakvilágba, miközben fölöttünk égboltnyi varjú károg, s azt lesi sunyin, mikor csaphat le a sár fölé, hogy a legutolsó szemet is fölzabálja.

– Ekkor kezd verselni a fiatal Csoóri Sándor.

– Verselni már régesrég verselek. Inkább politizálni kezdek ekkor. Nem tudok belenyugodni, hogy az országgal az történik, ami történik. A földek vetetlenek, gazosak. A parasztok szélnek eresztik éhező állataikat, mert levágni tilos őket, viszont nézni se tudják kínlódásukat. Apámékat én tartom el az Irodalmi Alap ösztöndíjából. Röpiratokat írok versben. Egyiknek a címe is Röpirat. Ha utólag meggondolom, ezerkilencszázötvenkettőben magáért a címért is letartóztathattak volna. De akkor ez eszembe se jut. A verseket két folyóiratnak is elküldöm. Mindkét helyről csöndes, fenyegető levél kíséretében kapom vissza őket. Végül egy nyolcoldalas lázító levéllel együtt Illyésnek küldöm el valamennyit: hadd tudja meg, milyen szörnyű világban élünk! Azt hittem, fogalma se lehet róla, hiszen egy sorában se emlegeti. Honnan tudhattam volna, hogy Illyés ekkor már megírta az Egy mondat a zsarnokságról című versét… 126 Válaszolni, sajnos, az én verseimre nem válaszolt. Néhány hónappal később jártam Budapesten s a Fiatal Írók Munkaközösségének a tanácskozásán somfordáltam oda mellé s megkérdeztem tőle: látta-e a verseimet s mit szól hozzájuk? Láttam – mondta –, de azt tanácsolom, hogy politikai versek helyett írjon inkább szerelmes verseket. Hogyan írjak, ha nem vagyok szerelmes? Akkor is – tette hozzá határozottan. Később értettem meg, hogy féltett.

– Mi lett ezekkel a versekkel?

– Az ezerkilencszázötvenhármas Nagy Imre-féle kormányprogram után megjelentek.

– Szavaiból azt szűröm ki, hogy a politika, szinte indulása első pillanatától kezdve, fontos volt önnek. Azóta is az?

– Sajnos, igen.

– Mért sajnos?

– Azért, mert ha nem töri a cipő az ember lábát, nem is tudja, hogy van lába. De hagyjuk a képes beszédet. Régebben voltak az életnek olyan „magánterületei”, amelyeket a politika kikerült. Ilyen volt a család, a baráti közösség, ilyen volt a vallás körülkeríthető világa, a művészet és így tovább. Ma mindezt kisajátította a politika, úgyis mondhatnám, hogy mindenestül államosította létünket. Napjaink korszelleme, például, nemigen ad alkalmat arra, hogy az egyén önmagából meríthessen gondolatokat élete megoldásaihoz. A különféle hatalmak olyan szituációkat teremtenek számára, hogy azokban minden megoldás: a megoldások elodázása, vagy kisiklatása. S tetejében a politika típusszerű vagy reklámszerű ajánlatokkal állhat csak elő mindig, mert tagolatlan és ideiglenes. Benne kell hát élnünk nyakig, hogy minden ízületmozgását kiismerhessük és megpróbálhassunk védekezni ellene. Azt már tudjuk, hogy belátásra, örömre, célkitűzésre a személyes szellem képes igazán. S erkölcsi erőfeszítésre is. A politika tehát úgy érdekel, mint valami örök ellenfél. El tudnám képzelni társként is, de ahhoz a politikának csakugyan művészetté kéne válnia. Izgalmassá, mint amilyen egy feszültségekkel teli színpadi dráma.

– Egy esszé vázlata is lehetne ez a néhány mondat, amit elmondott. Nem zavarja a sok műfajúság? Valamelyik méltatója azt írja, hogy verseinek tekintélyes része a magyar irodalom klasszikus értékei közé sorolható, s közben megjegyzi azt is, hogy prózaíróként viszont folyamatosan az élen halad. Hogy kell ezt érteni?

– Az ítélkezést ne siessük el. Még a jót se. Van olyan író, akit emel a 127dicséret, engem lehangol. Klasszikus érték? Dobálódzunk a nagy szavakkal. Ne hallgasson a könnyed kritikusra… De a prózára célzott az imént. Prózát ösztönösen kezdtem el írni, amikor sehogy se ment a versírás. Elsőre megírtam a Tudósítás a toronyból című szociografikus munkámat. Mikor Darvas József elolvasta, csak annyit mondott: neked kell megírnod a korszak nagy regényét. Megvan hozzá a nyelved, a feszültségteremtő képességed, a prózaírókból gyakran hiányzó metafizikai vibrálásod, amely lósörényeket úsztat az égen, halottakat a földben. Kipirultam a dicsérettől és a föladattól, de sajnos, a nagy regényt eddig még nem írtam meg. Élményanyagom halomnyi van hozzá, de talán az életemet kellett volna másként szerveznem. A nagy regényt nem írtam, hanem éltem.

– Ha már prózáról esett szó, nagy feltűnést keltett legutóbbi esszékötete, a Készülődés a számadásra. A könyvről megjelent kritikákban, kivétel nélkül megtalálható jelző: közéleti. Nemeskürty István azonban így ír: „Szinte csodálkozik az olvasó, miért kísérte a hivatalos felháborodás és a botrányra éhes kíváncsiságnak akkora zenebonája e kötet némely háborgásait. Hiszen Csoóri figyelmeztetései ma már napilapok közhelyei, és derűre-borúra nyilatkozó államhivatalnokok meg adószedők is keményebben fogalmaznak, amilyenek a nyelvet, mesterségének eszközét, szerszámát értőn használó író fegyelmezett mondatai.” Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert az ön esszéző munkásságának legpikánsabb vetülete az a bizonyos ellenzékiség. Mondana erről valamit?

– Szívesen, de előbb hadd fűzzek még valamit Nemeskürtyhez. Az igaz, hogy amit tizenöt-húsz éve próbáltam eljajgatni, ma már fölpántlikázott szónoklatnak hangzik. Akkoriban viszont kiátkoztak miatta. Kitiltás, letiltás, korlátozás még a legutolsó időkig is. Főként vidéken maradtam meg félelmetes madárijesztőnek. A megyei hatalmasságok előtt. Olvasni semmit nem olvastak tőlem, de rágalmazó körlevelekből rengeteget hallottak rólam. Persze könnyebb volt egy ismeretlen mitologizált alakot kiáradó indulattal szidni, mint befelé fordult lélekkel azt vizsgálni, hogyan is áll csakugyan a nemzet szénája, a kisebbségi magyarság ügye s más hasonló gond. Ma már hivatásszerűen soroljuk azokat a nyavalyáinkat, amelyekről tizenöt éve még tilos volt beszélni. Közben nem vesszük észre, hogy sodró, felszínes szájalásunkkal nem elmúlasztjuk, csak elkábítjuk bajainkat és elevenen eltemetjük őket. Az unalomig csigázott igazmondás ugyanúgy leszerelhet egy népet, mint a legszigorúbb tiltások. Cselekvőképességünk helyett az egykedvűségünk növekedik csak. Nincs 128mit szépíteni magunkon: lidérces körben forgolódunk. Valahol át kell szakítanunk ezt a kört és ki kell törnünk belőle. Ellenzékiségem tehát nem más, mint ennek a kitörésnek a kísérlete.

Valljuk be: az ellenzék fogalma nálunk éveken át folyamatos félelmet keltett. Mintha valamilyen ősbűnt takart volna. Az ellenzék ugyebár áskálódik, bomlaszt, akadályoz, aláírásos merényleteivel, az erkölcs terroristájaként, megzavarja a közmegegyezést. Vagyis csupa lesújtó vélemény. Türelem és jó idegrendszer kellett hozzá, hogy a rágalmakat elviselje az ember. Tudniillik: egy más logika szerint egy valamire való társadalomban az ellenzék nélkülözhetetlen. Hogy szokták mondani? Aki egy-egy kérdést csak a saját szemszögéből ismer, nem ismeri igazán. Ez természetesen nemcsak az egyénre, hanem a kormányzó hatalomra is érvényes. De nézzük más oldalról is a kérdést. A filozófia és a történelem oldaláról. Változtató gondolat eddig az emberiség történetében még sohasem pattant ki a tömegek agyából. Csakis az egyénekéből. A tömeg lehet erős, hatalmas, lehet forradalmi, de eretnek soha. Ez a tény már önmagában is az ellenzék „ősjoga” mellett érvel. Hiszen, ha a változások és a változtatások kényszere az egyénekben érik be, akkor ezek az egyének, kezdetben még annak a közösségnek is ellenzékei lesznek, amelyet meg akarnak váltani. Emlékszem, amikor ezerkilencszázhetvenhétben harmincnégyen aláírtuk a cseh chartasok melletti nyilatkozatot, többen még a barátaim közül is elhúzódtak tőlem. Minek kell Csoórinak szövetkeznie a radikális ellenzékkel és beleavatkozni egy szomszéd ország belügyeibe! Magyaráztam volna meg nekik, hogy nem csupán a csehek melletti kiállásról van szó, hanem a közép-európai értelmiségiek autonómiaigényéről? Épp arról, hogy ellenzék nélkül tökéletesen eltompul majd a társadalom? Sajnos még írók is akadtak, akik ilyen-olyan „ugrálásaim” és „fenegyerekeskedő” viselkedésem miatt elborult homlokkal néztek, holott a sejtjeikben ott kellene élnie a tapasztalatnak, hogy minden jó író ellenzéki. Hiszen minden új művet a valósággal szembeni ellenzékiségből lehet csak megteremteni. Manapság a világot általában bemutatják az embernek: tévében, képeslapokban, filmekben. A bemutatás gyakran csak fölmutatás. Nem véletlen, hogy gyorsan ki is oltódik a képe bennünk. Saját tapasztalatból tudom, hogy az írás, az irodalom akkor áll meg a lábán, ha ellentétbe kerül a valósággal. A valóságból ugyanis hiányzik a hit. Írni pedig anélkül lehetetlen.

– Úgy érzi, enyhült valamit az ellenzék elleni harag?

– Föltétlenül. Tíz évbe került, hogy egyik-másik kormányférfi kije129lentse: szükségünk van ellenzékre. Egyelőre persze csak szóban. Teret egy tenyérnyivel se kap nagyobbat, mint eddig. Mindent a tíz körmével kell kikaparnia. Sebaj. Az ellenzék tudja, hogy ezt a világot fölülről hozták létre és már nagyon itt van az idő, hogy alulról is létrehozzuk. Ehhez azonban lap kell, önálló lap, amelyben a szellem szívósan és folyamatosan gyakorlatozhat. Mindnyájan ismerjük John Stuart Mill gondolatát: „Senki se kívánja, hogy a cselekvés éppolyan szabad legyen, mint a vélemény.” De ha ezt elfogadjuk, méltányos volna, ha a véleményalakításban nem korlátozna bennünket a hatalom. Igen, ez volna méltányos. Csakhogy ez kisdiákos ábránd. A hatalom lélektana ennél görcsösebb, gyanakvóbb. Legalább negyedszázada figyelem, hogy a hatalmon lévők az értelmes, okos embereket elfogadják, de ha valakinek a jelleme és a tartása ugyanolyan erős, mint az esze, azt nem. Az ész ugyanis kisajátítható és fölhasználható. A jellem soha. Vagy ha igen, azzal már el is vérzik. Mit akarok ezzel érzékeltetni? Azt, hogy a politikusok egyoldalúságukkal magukat gyöngítik. Régen egy politikus akkor is nagy maradhatott, ha vesztesként végezte. Gondoljon Kossuthra, Széchenyire, Deákra, sőt bizonyos összefüggésekben megemlíthetem még Tiszát is. Mert küszködésükben nagy emberi erényeket tudtak mozgósítani. S ezek, mint a drámai hősök, összeomlásukban is őrzik akaratuk nemességét. De egy politikus ma csak addig politikus, ameddig hatalmon van. Abban a pillanatban, ha elveszítette hatalmát, nem ért már semmihez. Még a hatalomhoz se.

– Lassan kifutunk az időből és a költészetről nem is beszéltünk.

– De emlegettük. És ha nem „kevertük is hírbe”, azt gondolom, folyton a szomszédságában jártunk. Beszélgetésünk rejtett alapszólama: a szellem és az erkölcs autonómia teremtése. A hiteles személyiség jogainak a kiharcolása. Ez költő nélkül elképzelhetetlen. A költészet is. Az ön által emlegetett utolsó kötetemben, a Készülődés a számadásra-ban, van egy nagy terjedelmű tanulmányom a költészetről. Egyik fejezetrészlete a személyiség és a személytelenség viszonyát boncolgatja napjaink lírájában. A vita a romantika kora óta újra meg újra fölparázslik. Lehet, hogy más körülmények között Illyéssel, Nemes Nagy Ágnessel s másokkal a személytelen költészet mellett fejtek ki „esztétikai propagandát”. Most azonban a személyesség mellett szavazok. Nem az individuum hiú öntudata mellett, hanem az ÉN önmagát kereső, önmagát megvalósító, önmagát másoknak fölkínáló erkölcse mellett. Tudom, volt idő, amikor az egyéni hajlamok túltengésének a veszélye fenyegette az emberi természetet. A zsenikultusz és a bohémkultusz idején. Ma inkább az egyéni 130hajlamok elsatnyulása fenyeget. A személytelenség jól ápolt unalma, sőt bűne! A civilizáció, a politika egyre inkább fölibe keveredik az egyénnek és eltompítja benne a nagyság, a szeretet, az erkölcs iránti fogékonyságot. Pedig látni ma az tud, aki szeretni tud; aki éles fényben meg meri nézni saját magát is, aki nem fél kölcsönadni arcát egy szenvedélynek, aki szorongva bár, de személyesen kockáztat hétköznapi életében is. A személytelenség észrevétlenül fenyeget és észrevétlenül hódít korunkban. A költőknek, a személyesség szakembereinek szembe kell szállniuk vele. Az egyes szám első személy az ő esetükben nem önmutogatás, hanem megtestesülés. Egy soha meg nem ismétlődő konkrétság. Talán ha nem láttam volna a valóságban s dokumentumfilmeken a háborús elszemélytelenedés tömérdek áldozatát: a meztelenül gödörbe dobált halottakat, s később a diktatúrák tucatképviselőit, valószínű nem igényelném annyira erősen a személyesség jelenlétét magam körül. Az arcok, a kézfogások hitelét, a szavakét és a művekét is.

– Még egy utolsó kérdés: fővárosi embernek tartja-e magát?

– Soha nem gondolkoztam ilyesmin. Itt lakom Budapesten idestova harmincöt éve. Elcsalni innen csak az esztergomi dombok csalnak el rövidebb-hosszabb időre. A diófák, az egresbokrok és az akácos, amelyben fácánok kiabálnak. De néhány nap múlva már szököm is vissza ide. Falun valószínű, hogy már régen nem tudnék élni. Hogy megveszekedett városlakó lettem, egyszer New Yorkban ébredtem rá. A barátaim mindenáron végig akarták mutogatni nekem a vidéki Amerikát. Lebeszéltem őket erről. Maradtam inkább a „bűnös városban”, az emberi képzelet és vállalkozás nagyarányú színhelyén.

131

Március tizenötödike nemcsak azért lett s lehetett delejező nemzeti ünnepünk, mert 1848-ban ezen a napon győzött a forradalom Magyarországon, hanem azért is, mert a történelmet alakító eseményekben legmélyebb s legigazibb tulajdonságaink fejeződhettek ki. Például nem a kardhoz, nem a késekhez és az utcakövekhez nyúltunk, ahogy elhíresült lobbanékonyságunk s kurucos hajlamaink alapján számítani lehetett volna rá, hanem az eszmékhez. A gondolat és a kifényesített szó fegyvereihez. A franciák 1789-ben lerombolták a Bastille-t, hogy a régi rendet hasonlóképpen rombolják le és 1848 februárjában is rögtön ezerötszáz barikádot emelnek Párizsban s vért ontanak, amikor Lajos Fülöpjüket elzavarják. A mi márciusi ifjaink viszont, eltökéltségük szigorú mámorában, erőszak nélkül szabadítják föl a sajtót, s fogadtatják el históriai követeléseiket a Helytartótanáccsal, amely mögött mégiscsak fegyverek komorlottak.

Könnyelműen rájuk foghatnánk, hogy szerencséjük volt; s hogy a meglepetés és a gyors rajtaütés lefegyverző okosságával győztek. Csakugyan, ha újra végigpörgetjük magunkban a lázas nap eseményeit, ámulatból ámulatba léphetünk át, s már-már úgy láthatjuk március csodáit egymás után kisarjadni a semmiből, mint a Biblia-beli jeleneteket Krisztus alakja körül a hegyi beszéd óráiban. Sőt úgy, mintha minden új mozzanatot egy előre megtervezett remekmű szelleme és logikája irányítana végzetszerűen. Benne van ebben a győzelmes lezajlásban a legjobb pillanatban kulcsra zárt Pilvax-ajtó, a kézrátétellel fölszabadított sajtógép, a Nemzeti dal és a Tizenkét pont indulatos egybehangzása, a havas eső hideg provokációja, amit tűrni kellett, a börtönből kiszabadított Táncsics falfehér arca s ember vontatta kocsija. Egyszóval valami láthatatlanul munkáló formai tökély.

Vajon létrejöhet-e ilyen összhang véletlenek hatására? Legföljebb a 155mesékben, a történelemben soha. Ugyanígy el kell hessentenünk az elénk röppenő szerencse gondolatát is. Hisz ami tizenötödikén a valóságban megtörtént, már régóta elkezdett történni a lelkekben. A Nemzeti dalt Petőfi már 13-ra megírta. Gondoljuk el, ha nincs ez a vers, nincs semmi. Más jelenetek zajlódnak le az utcán, más szenvedélyek hatására és másként végződik a nap s másként az egész korszak is.

De a március tizenötödikei Nagy Ugráshoz nem egyedül a Talpra magyar kellett. Kellett a Puszta télen is, az eltűnő betyár alakjával, a forrongó Olaszországról szóló vers, de még inkább a március 11-én írt Dicsőséges nagyurak kezdetű veszett költemény! Ebben a versben Petőfi Dózsás indulatokkal éli végig a vérben megszülető forradalmat:

A vers közepén – hajszálpontosan a közepén – azonban megáll. Mint akit saját látomásai oktatnak belátásra. „Hanem mégse” – vált át a megengedő hangra. Békejobbot kínál az uraknak és egyezséget ajánl nekik, ha egyenrangú félként fogadják el azt a népet, amelyet eddig földre szorítva sanyargattak. Persze, ha visszautasítják az alkut, Isten ne irgalmazzon senkinek!

Azt hiszem, a március 15-i események titkos kulcsa ebben a föntebb emlegetett versben található. Petőfi a sorsfordító események előtt négy nappal mindkét lehetőséggel számolt. Azzal is, hogy a fordulatot csak vérrel lehet kiküzdeni és azzal is, hogy egy magasrendű alkuval. S mivel mindkettőt végig hullámoztatta magán, a valóságban is pontosan úgy tudott viselkedni, ahogy az ihlet pillanataiban: „Ha azt gondolod, hogy én a pletykákban gyönyörködöm – írja egy levelében Arany Jánosnak – titánilag csalatkozol. Kivált ilyen időben, forradalomban. Forradalom van barátom s így képzelheted mennyire vagyok elememben. Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni és miért, mert vér nem folyt. Ez 156csak dicsősége a dolognak… Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást, márpedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot…”

Ezt a levelet annak ellenére is megírja Aranynak, hogy már végignézhette a fölszabadult sajtó néhány főtollnokának: a Honderű és a Budapesti Napló munkatársainak színpadra illő, viharos köpönyegcseréjét. Azokét, akik a forradalom előtt zavarodott fejű, kávéházi hősöknek kiáltották ki az ellenzéki ifjúságot, természetesen köztük őt is, de a kokárdás nap után, újhitű forradalmárként azt harsogták, amit nemrég nagy hangosan még elítéltek.

Petőfi fönnakadhatna rajtuk, de épphogy csak megfricskázza őket a Konzervatívok című versében és tovább megy, mert neki a sajtószabadság ilyen áron is fontosabb mindennél.

Ha már emlékezünk, ne felejtsük el ezeket a ritkábban emlegetett petőfis pillanatokat se. Különösen ma, amikor harminc éven át tartó lassított mozgással végre mi is csak azt tudtuk kivívni, amit ők: a sajtó szabadságát.

Ha nem gyűlt volna föl bennem tonnás szomorúság az eltékozolt esztendők miatt, kihajtott ingnyakkal tüntetnék ott ma én is a márciusi tömegben. De így inkább csak befelé hallgatózva indulok el március tizenötödike megszentelt emlékhelyeit végigjárni. Mint aki megtanulta, hogy igaz ünnepet ünnepelni keserű szájízzel is lehet.

157

(Ritkán találkozunk, de élete fontos, olykor megpróbáló pillanataiban többször is láthattam. Emlékszem arra a decemberi éjszakára, amikor az Aranybika étteremben az annyi küzdelemmel készült Ítélet című film tettértékéről beszélt. Elhallgattatása hónapjaiban, vagy a Herder-díját egyedül ünneplő gimnáziumi ünnepségen éppoly higgadtan beszélt közügyeinkről és a maga sorsáról, mint legutóbb a Demokrata Fórum összejövetelén az erdélyi helyzetről. Annyi minden után se lett indulatos. Csoóri Sándort az igazság képviselete foglalkoztatja. Ülünk a Keleti Károly utcai garzonjában, s éppoly tárgyszerű, elemző érzékenységgel beszél, mint ama húsz esztendővel ezelőtti debreceni éjszakán, amikor megismertem. Jó vele disputálni. Mert egyre ritkább tulajdonság az övé: nem monologizál és nem kinyilatkoztat. Maga is küzd a gondolat tiszta és pontos kifejtéséért, és párbeszédre kényszeríti a jelenlévőt. Bevon körébe és igényli: fölfelé és lefelé egyként működjön együttlétünk gondolati árama.)

– Legutóbb Gyulán találkoztunk, Csurka István művének bemutatóján. Miben látod Csurka István Megmaradni című darabjának jelentőségét?

– A darabot két hónapja láttam, de megírását és színpadra vitelét ugyanolyan fontos eseménynek tartom most is, mint akkor, a bemutató utáni félórában. Csurka megint elsőként lépett be egy tiltó táblákkal megjelölt és életveszélyesen aláaknázott területre, amely fölött eddig az irtózás, a rossz lelkiismeret és a kétségbeesés körözött, s valamiféle halálraítélt tapintat. A kisebbségi magyarság tragikus sorsa az elmúlt negyven évben csak susogásként, csak zárójeles mellékeseményként jelenhetett meg egyszer vagy kétszer a magyarországi színpadokon, most viszont egy egész darab e körül a kérdés körül vergődik. Olvastam néhány bírálatot a darabról. Legbölcsebb döntés, ha nem mondok róluk semmit. A vitát el 175kell halasztanunk töprengésre alkalmasabb napokra. Legföljebb annyit jegyzek meg, hogy némi méltányosságot elvárt volna az ember az éles szemű kritikusoktól, hiszen, ha éles szeműek, tudniuk kéne, hogy az olyan témákról, amelyekről évtizedekig tilos beszélni, a megszólalás másnapján jószerivel csak dadogni, makogni lehet, a jogos sérelem torokfojtásos zavarában.

Hogyan is ír az ilyen irodalmi körülményekről Németh László? Azt mondja: „Nagy műveknek nagy, egyenletesen lehordott alap kell. Líra, dráma, regény csak olyan szellemi talajon találnak biztos helyet, ahol érzésben, ízlésben, felfogásban, legalább egy tisztásnyi térségben valami kis közmegállapodás jött létre; az alkotónak nem kell magának végezni a földmunkát is. Minálunk ez a megbízható talaj hiányzott. Az ember érezte, hogy amíg a »planírozást« el nem végzik, nem érdemes építkezni sem; vagy kicsiny lesz a ház, vagy ledől…” A műépítés efféle, árnyékot vető veszélyeit bizonyára maga Csurka is jól ismerte, mégis megírta a darabját. Dacból? Csakazértisből? Szerintem inkább a kétségbeesés nyílt parancsára. A darabban meggyilkolnak egy férfit: az erdélyi magyarság egyik képviselőjét. A történet nem képzeletbeli, a valóságban is lejátszódott. Hasonlóan a Visky Árpádok, a Pálfi Gézák, Bálint Ferencek elhallgattatásához. Csurka darabja tehát vádbeszéd. Érzelmi és gondolati tiltakozás. Azt is mondhatnám, előjátéka a Hősök terén megrendezett százezres tüntetésnek, amely nem egy-két ember műve, hanem a nemzeté. Ha esztétikailag ítélkezünk: a Csurka-műben és a tüntetésben is egyaránt találunk kifogásolnivalót, de azért tudjuk, nem mindennapi események nézői és résztvevői voltunk…

– Mentegetnünk kellene Csurkát és darabját?

– Nem kell. Ha hátrafordulunk az időben, bőven találunk olyan műveket, amelyek esztétikailag talán törékenyebbek, de a történelem forró pillanatában meghatározó erejűek voltak. Gondolj például Vörösmarty Országháza című versére. Nem tartozik bele az igazán nagy versek sorába. A Vén cigány, a Szózat, az Előszó, a Gondolatok a könyvtárban toronymagasan fölötte áll, én mégis azt hiszem, hogy megírása nélkül még Petőfi sem úgy szólalt volna meg az 1847–48-as években, ahogy megszólalt. Kockázatos ilyet kijelenteni, mégis kimondom: Vörösmarty Országháza valamiképp elősegítette a Nemzeti dal vagy a Még kér a nép megszületését. Hasonlót gondolok Csurka Megmaradni című darabjáról is. Csurka István művével a sokáig némaságra kárhoztatott magyar nép kezdett beszélni, gyomorremegéses és tragikus helyzetében… Azt gon176dolom, meg kell adnunk azt az előnyt a fanyalgóknak, hogy írjanak a témáról megrendítőbbet és kicsiszoltabbat. Nem állítom, hogy már zavartalanul megtehetik, de Csurka drámája után fölszabadultabban foghatnak hozzá.

– A darabban ismert tények tárulnak föl előttünk – és mégis szorongató, fojtogató érzéssel figyeljük a színpadi eseményeket.

– Igen, mert mi a színpadi drámától függetlenül is már évek óta folyamatos drámában élünk: élet és halál lecsupaszított kérdései között. Lehet, hogy ezen a napsütéses augusztus eleji délelőttön még téged is zavarba ejt ez a komor hang, pedig semmi túlzás sincs benne. Ha eddig sokan legyintettek is az efféle „aggódó hazafiságra”, a romániai falurombolás most mindenkit meggyőzhet arról, hogy végzetszerű a játszma. Erdélyben, mint tudjuk, negyvenkilenc magyar és szász alapítású város maradt fönn az időben. Ebből hetet alapítottak a szászok, a többit a magyarok. Mára a legfontosabb volt magyar városok magyar arculata megszűnt. Ha a városok után most több ezer falu arculata is letörlődik, az erdélyi magyarság egy agonizáló néptöredék marad, amelyet villámgyorsan magába szív a románság. A cél ugyanis ez. És a cél érdekében minden eszközt fölhasználnak: a terrort, a hazudozást, tízezrek elüldözését szülőföldjükről. S vajon a két és fél millió magyar lelki, nyelvi, kulturális elpusztítását mi hogyan élhetnénk túl? Lélekben megroppanva. Már csak azért is, mert szemtanúi voltunk a bűnténynek, és nem próbáltuk időben megakadályozni. Ki kellett volna jelentenünk a világ előtt: mi elvesztettük a háborút, s ezért többszörösen megbűnhődtünk. Románia viszont a békét veszítette el csúfosan, s neki ezért felelnie kell. Mert a békében elkövetett bűnök talán még szörnyűbbek a háborúban elkövetett bűnöknél is.

– Az igazság elszánt kimondása írói, művészi tett – ez is a mi kelet-közép-európai életünk keserűen jellemző sajátossága.

– Az igazságot nemcsak kimondani nehéz – megtalálni is. Kevés hozzá a sérelem, kevés a leveretés élménye, sőt még a politika kedvezőbb szélfújása is. Egy társadalom ugyanúgy képtelen igazságot „termelni”, mint ahogy búzát, vasércet, ha nincsenek meg hozzá a feltételei. Itt, Közép-Európában mindig mostohák voltak a körülmények, de az utolsó négy évtized különösen átkos volt. Kicsinyes taktikázgatások jellemezték életünket, s emiatt mi magunk is törpébbek maradtunk saját lehetőségeinknél. Az írek költője, Yeats ezt mondta egyik beszédében: „Nagy kor az, amely foglalkoztatni tudja tehetséges embereit.” A mi korunk általában akadályozni tudta csak. Szerintem olyan viszonyokat kell teremteni újra, 177melyben az egyének annyi gondot, gondolatot, érzelmet halmoznak föl, amennyire szükség van ahhoz, hogy új igazságok és új eszmék születhessenek. Ebben az értékfölhalmozásban a filozófiának és művészetnek lenne a legfontosabb szerepe.

– Köztük az irodalomnak is.

– Természetesen.

– Írásaidban többször hivatkozol Muharay Elemérrel való találkozásodra, amikor a Halálra táncoltatott lány balladájának a megírására biztatott. Ezt megírtad. Aztán végképp eltávolodtál a színpadtól. A gyulai Várszínház évről évre hirdeti, hogy műsorára tűzi a Siculicidiumról szóló, de meg nem valósult filmforgatókönyvedet: A Gyászba borult csillag színpadi változatát.

– Mindig voltak titkos drámaterveim. Legfőképpen a hetvenes évek elején, amikor a magyar népballadákkal foglalkozva megéreztem, hogy balladáinkban ugyanolyan katartikus képesség van, mint a görög drámákban. Nincs bennük epika, nincs magyarázkodás, az elkerülhetetlen végzet megrendítő és megtisztító ereje hatja át őket. Néhány lorcai dráma magyar rokonát szerettem volna megírni, de terveim lebegő tervek maradtak. Ahhoz, hogy a versírás és az esszéírás mellett még drámaírással is kísérletezzem, sokkal több elmélyülésre alkalmas időre lett volna szükségem. Sokkal több koncentrációra. Talán ha hátat fordítok a közéletnek, még sikerülhetett is volna, de sajnos, nekem politizálnom kellett. Megértettem, hogy a politikának még sohase volt olyan közvetlen és zsarnoki hatása a történelemre, mint manapság. S mivel én ezt egyértelműen rossznak, az egyetemes felszínesedés tünetének tartottam és tartom, nem húzódhattam félre. Persze, nincs ebben semmi részvétet váró vértanúság. Ellenkezőleg: önzés van benne, önzés; önmagát újra és újra megszülő konokság. Tudniillik, felnőtté válásom óta azt kellett tapasztalnom, hogy a legnagyobb közegellenállást legyőzve juthat csak közelebb az ember a szabadsághoz. De egyébként is, ha a politikától agyonsújtott korban épp a politikát kerüli ki nagy ívben egy író, előbb-utóbb intellektuális idillekhez jut el, vagy magas színvonalú fecsegéshez.

Negyedszázad óta tartó futkosásaim közben sokszor odamondogatták nekem: Te azért politizálsz annyit, mert szeretsz politizálni. Nem tudom, mi szeretnivaló lett volna azokban az általam megbolygatott ügyekben, amelyekért engem többször is komolyan megbüntettek, hol nyilvánosan kihirdetett szilenciumokkal, hol titkos tiltásokkal. A számos közül csak egyet emelek ki. 1977-ben harmincnégyen aláírtuk a cseh chartásokkal 178szolidaritást vállaló nyilatkozatunkat. Rögtön utána kitiltottak a Magyar Rádióból és a Magyar Televízióból. Tíz éven át személyesen nem olvashattam föl egy fél sort sem, nem mondhattam el véleményemet semmiről. Pedig lett volna miről beszélnem, s megosztanom kétségbeesésemet, haragomat, töprengéseimet a többi magyarral.

– Egyik elnémítás követte a másikat; nem sok pedagógiai hatással voltak rád a hatalom „pedagógiai” akciói.

– Paradox tény, de ezek a büntetések nyugtattak meg leginkább abban a hitemben, hogy jó úton járok. Jó úton? Legalábbis a magamén. Korlátozni engem százféleképpen lehetett, de a szilvafára én sohasem mondtam rá, hogy galagonyabokor. A politikai primitívségekre, hogy a kis lépések megfontolt taktikája. A személyiség önvédelmének és megőrzésének ezt az együgyű módját keveselltem mindig. A nyilvános dacolás helyett a nyilvános eszmecserére vágytam. Mindenáron lapot szerettem volna szerkeszteni. A hetvenes évek végén egy reggel furcsa érzésre ébredtem. Lapozgattam az újságokat, s hirtelen belém nyilallt valamiféle önvád. Az, hogy magyarok vagyunk – futott át akkor rajtam –, a sajtónkból általában csak kínos ügyek révén derül ki. Vagy hamis kérdések kapcsán. A korszakunkban semmiféle érzelmi, gondolati tőkét nem tudunk fölhalmozni, amelyre majd a következő korok is alapozhatnának. Megéreztem, hogy egy félrevezetett, mának élő ország kicsinyes újságjait tartom a kezemben. S ez lehetetlen! Meg kell teremtenünk magunkat újra. Akarnunk kell, hogy olyanok legyünk, akik lenni tudnánk. E kínos reggel óta tíz év telt el, s néhányan már-már belekékültünk az akarásba, de lapot nem kaptunk. Az engedélyhez még Illyés neve is kevés volt. Följegyzés tanúskodik róla, hogy a halála előtti órákban is megkérdezte: mi lesz a Bethlen-alapítvánnyal és a lappal. Nem tudom, a döntésben illetékesek hogyan számolnak el Illyés szellemének s nekünk is az elvesztegetett évtizedért.

– Mi a Hitel jelenlegi sorsa?

– A lap engedélyezését már az új kormányzattól is kértük. Finoman elutasították. Papírhiányra hivatkozva. Megalázó diszkrimináció ez! Mintha mi nem ennek az államnak volnánk adófizető és felelős polgárai! Azok a szerkesztők például, akik tökéletesen kiszolgálták a korábbi korszakot, s megakadályozták, hogy az ország a mi gondolatainkat és elképzeléseinket is megismerje, minden zökkenő nélkül szerkeszthetnek tovább. Minden költségüket az állam fedezi. Mi az eltervezett laphoz egyetlen fillér állami támogatást sem kértünk – csak az engedélyt.

179

– S miben reménykedsz?

– Azt gondolom, hogy az újabb akadályokat még a régi reflexek alapján működő hivatalnokok gördítették elénk. S előbb-utóbb el kell hárulniuk! Az is lehet, hogy mire ennek a beszélgetésünknek a szövege megjelenik, már a kezünkben lesz a lapengedély. (1988. szeptember 5-i sajtóközlemény: a lap kéthetenként 20 000 példányban fog megjelenni.)

– Mit akartok a Hitellel?

– A Hitelt, még Illyés akaratával összhangban, mi az új magyar progresszió lapjának szántuk. Nem az úgynevezett „népiek” lapjának, mint ahogy „szétkürtölték” róla. A magyar nemzeti progresszióba beletartozik mindenki, aki a mostani történelmi szituációnkat lelkébe és agyába fogadja, morálisan megválaszolja. A lap céljáról talán már a neve is sokat elárul. A Hitel mögött, első képzeletmozdulásra, Széchenyi alakja, személyisége és gondolatvilága jelenik meg, ki a magyarság talpra állítására „új nemességet” szervezett, s máig eleven erkölcsi függetlenség igényét plántálta bele a nemzetbe. A hagyomány tehát világos. Ám a Hitelnek van egy jelen idejű értelmezése is. Mégpedig az, hogy ebben a félresiklott, szétesett világban meg kell kísérelnünk visszaszerezni a hitelét az emberi érzelmeknek. Hogy a történelem történelem lehessen, ne ideológiai gyurma, s a társadalom is társadalom. Hitelre nemcsak a gazdasági életben van szükség, hanem egy ország erkölcsi életében is. Ez nem lesz könnyű. Már előre lámpalázat érzek. De nekünk s az utánunk jövő nemzedékeknek – ha törik, ha szakad – meg kell tanulnunk folyamatosan gondolkodni. Mert ha egy országban nem folyamatos a gondolatcsere, nem születhetnek soha igazi alternatívák. Így választani se lehet, csak elfogadni, amit a sors hoz. Az ember is akkor szabad, ha választhat. Érvényes ez egy nemzetre is.

– Nem furcsállod azt, hogy némely irányító és vezető értelmiségi, aki az elmúlt évtizedekben hozzájárult válságunkhoz, most a megújulás lovagja lett?

– A tünet bizony lehangol. Stílustalannak érzem. Folyamatosan azt kell tapasztalnom, hogy akik hosszú-hosszú időn át gyávaságból, meggyőződésből, olykor pedig kárörömből martak ki jó néhány irodalmi lapból, most azokat a gondolatokat lobogtatják csattogtatva, amelyekért korábban megvesszőztek. Szerencsére sosem fűtött ilyesmiért gyűlölet s bosszú. Mindenkinek örülök, aki meg tud igazulni. De azt nem hallgathatom el, hogy gyónás nélkül nincs megigazulás. Damaszkuszi út nemcsak az Új Szövetségben van, de a mi világunkban is. Ezt az utat azonban 180se lopakodva, se orcaátigazítással nem lehet végigjárni. Pedig, sajnos, sokan így járták. Kulturális életünkben még az is megtörténhetett, hogy egy olyan politikust neveztek ki államtitkárnak, aki a tragikus gondokkal küzdő nemzet tudatának a megerősödését akadályozta. Hogyan kerülhet épp oda, hol egy ország tudatát kell tovább tisztítani és erősíteni?

– Nem tartasz attól, hogy ha ennyire kiemeled a nemzeti tudat fontosságát, nacionalistának fognak tartani?

– Félni én a tehetségtelenségtől és a zülléstől félek. Egy magára talált nemzet nem követhet el olyan hibákat, mint amilyeneket mi elkövettünk. Egy magára talált nemzet nem zuhan bele sohasem paranoiás, sem szadista őrületekbe. Ellenkezőleg, árnyalni tud, a véleménykülönbségek elszórakoztatják. Én tehát arra törekszem, hogy a magyarság nemzeti tudata minél fejlettebb, kiműveltebb legyen. Egyre inkább a sors is erre kényszerít bennünket. Egy ilyen fogyó és kis nemzetet, mint amilyen a mienk, nem a biológiai ereje, hanem a tudata tarthat inkább életben. Ha esténként, a televízió híradójában ránézünk a körbenyirbált, maradék ország térképére, végigfut rajtunk a drámai felismerés: hódítani kifelé mi már aligha tudunk – csakis befelé. Befelé, magunkat… Arra a kérdésre, hogy: ki a magyar, vagy mi a magyar ma, a különböző korok különféle módon válaszoltak. Én – ha megkérdeznének – legszívesebben azt válaszolnám: magyar az, aki zseniális, vagy az szeretne lenni! Jó, jó, tudom, hogy hajmeresztő kívánság, de csodák helyett minket már csak efféle célok ragadhatnak magasba.

– Van rá esélyünk?

– Meg kell próbálni… Mondd, te gondoltál már arra, hogy milyen legyen egy új Magyarország képe? Milyen legyen a vidéki és a városi Magyarország? Az emberek zöme jó esetben addig jut el, hogy milyen ne legyen. A teremtés helyett a kritikáig. Ha az ember, mondjuk, Finnországban jár, rögtön azzal telik meg a tekintete, hogy ennek az északi országnak van karaktere. Leolvasható az a tárgyairól, az épületeiről, a tavak és az erdők arcvonásairól. De kihámozható ez politikai kultúrájukból is. 1975-ben nem véletlenül Helsinkit jelölte ki harmincöt ország a nemzetközi tanácskozás helyszínéül. A finnek a huszadik században igenis úgy tudtak viselkedni, ahogy egy karakteres nemzettől elvárható! Egy nép öntudata, szelleme, ízlése a legapróbb dolgokban is megmutatkozik. Például a házak színében és formájában. Nálunk ez is elveszett. Gyerekkoromban a falusi házak uralkodó színe a fehér volt. Ma azonban zöld-sárga, kék, cementszürke, dögbarna, helyenként májszínű, egyszóval hebehurgyás szí181nezetű. Hogy mit fejez ki ez az összevisszaság, fölösleges magyaráznom. Annyi bizonyos, hogy stílusa annak van csak, akinek tudata van. Folytonosságérzete. Ez is kikorhadt belőlünk. Illetve ezt is kiirtották. Nézd csak végig az országot: mindenütt szemét. Papír és rongy és kidobott jégszekrényajtók, üres üvegek, konzervdobozok, lyukas fazekak, kibelezett varrógépek s effélék. Az égig érő gazokról már nem is beszélek. Az ember Hegyeshalomnál visszaérkezik az országba, és bizony lesüti a szemét. Elburjánzott árokpartok, faluvégek, visszataszító vécék fogadják. Meghódított bennünket a Balkán? Ne hárítsuk át olyan könnyen a bűnt másra! Nekünk még az árokparton is ellene kellett volna állnunk!

– Egy beszélgetésben említetted: annyi forgatókönyv után befejezed filmírói munkásságodat, „ha csak valami helyi csoda nem bolygat föl, és nem tüzesít át” – tetted hozzá. Valami efféle történt veled, hogy a Tüske a köröm alatt című film forgatókönyvét megírtad?

– Először azt hittem: igen, de később ráébredtem, hogy Sára Sándornak és nekem is mélyebbre kell nyomnunk az ásót. Mégis örülök, hogy a film elkészült, mert kitűnő dokumentumfilmjei után Sára ismét játékfilmet rendezett. Egyre inkább hiszem, hogy a művészet nem pusztán ihletettség, hanem folyamatos gyakorlat is. A játékfilm készítésében Sárának és nekem is kimaradt tíz évünk! Ennyi idő alatt berozsdásodik vagy félrehord a képzelet. Hogy a Tüske a köröm alatt, belső körülményeink ellenére, Karlovy Varyban elnyerte a fődíjat, nemcsak meglepett, de igazi örömet is okozott. Titokban ismét magam elé képzelek egy-egy megírandó filmet, szívdobogásos izgalommal és bűntudattal.

– Hogy kerül össze a szívdobogás a bűntudattal?

– Úgy, hogy én minden munkám után teli vagyok szégyennel: nem így akartam, másként, mélyebben, kiszámíthatatlanabbul, s nagyon várom az új vizsgaalkalmakat.

– Miközben egymással szemben ülünk és beszélgetünk, tekintetem újra és újra Illyés Gyula markáns portréjára téved. A portrét Orosz János készítette. Az elmúlt hónapok eseményei nyomán Illyés Gyula hogyan gondolkodna életünk változásairól, fordulatairól?

– Erre a kérdésedre nehéz válaszolnom. Ahogy néhány történelmi szituációban megismertem őt, sose ragadt bele egyikbe se. Mindegyikből egy fejjel kimagaslott. Egy fejjel? A kép talán pontatlan. Pontosabb volna, ha azt mondanám, hogy Illyés mintha két fejjel tudott volna nehéz helyzetekben gondolkodni. Ha a kisebbségi magyarság helyzetét említenénk föl előtte, valószínű, hogy elfehéredve vallaná be: olyan szörnyűsé182gekre, amelyek a halála óta megtörténtek, még gondolni se tudott volna. A népsorvasztás, a lélekirtás, a szellem kiirtásának mefisztói műve az, amelyet a mai Románia nem színpadon ad elő, hanem a lerombolt falvak helyén, a börtönökben, az elrabolt iskolákban vagy a megfélemlített szemekben. Meggyőződésem, hogy Illyés már a világ íróit szólította volna föl tiltakozásra. Köztük legelőször is a román írókat. Lehet, hogy maga zarándokolt volna el néhány európai államfőhöz, kérve, sőt figyelmeztetve őket: a romániai végromlásért ők is felelősek. Nem sokkal halála előtt Mitterrand elnökkel ilyen szellemben beszélt. Hogyan is írta a Bartók-versben? Növeli, ki elfödi a bajt. Véleményéből egyértelműen az következik, hogy a magyarságnak most minden tényt, minden igazságot mozgósítani kell, s a világ elé tárni… Talán meghökkentő lesz, amit mondok. Illyés a legnagyobb veszedelemben tudott a leghiggadtabb és legbizakodóbb lenni. Mint aki előre érzi, hogy kezdünk vége felé járni a pokolnak. De ha már itt tartunk, szolgáltassunk neki is igazságot… A Magyar Nemzet nemrég közölte Illyés 1978-ban írt válaszcikkét Mihnea Gheorghiunak. Ezt a cikkét ugyanis az akkori magyar pártfők, kormányférfiak nem engedték leközölni. Még neki se! De ahogy most megjelent ez az írása, ugyanúgy minél előbb ki kellene adni – elkobzott? visszatartott? – könyvét, a Szellem és erőszak címűt. A Hősök terén tüntető tömegnek nemcsak jelszavakra van szüksége, de fegyelmezetten kifejtett gondolatokra is.

(Csoóri Sándor egyik esszéjében gyermekkori közszereplését idézi fel. Fehérváron amolyan történelmi eseményjátékot rendeztek a török megszállás korából. Becsődítették a falvak népét erre a múltat idéző „játékra”. A zámolyiakra a menekülő, a jajgató nép statisztaszerepe jutott. Neki is az előre eltervezett műkedvelő sorsrevü résztvevőjének kellett lennie. Talán írói és közéleti elhivatottsága innen is magyarázható: minden viszolygás és tiltakozás a kényszerű komédiázás ellen. Csoóri Sándor nem csak a maga nevében mondja: nem óhajt statisztaként a Rendező által előírt és megkövetelt színi alakoskodás szerint élni és gondolkodni. Úgy véli: rendezői példánytól függetlenül jajgassunk és kacagjunk. Ahogy életünk körülményei meghatározzák.)

183 184 185 186

Kedves Imre!

Kamaszkoromban történt meg velem, hogy halaszthatatlanul fontos üzenetet kellett átadnom egyik barátomnak. Egy szerelem élete forgott miatta kockán. Kattogott bennem az idő, mint a pokolgép, de hiába csöngettem, dörömböltem barátom bezárt kapuján, senki nem nyitott ajtót. Az utcára néző ablakok is csak hidegen szegeződtek rám. Tehetetlenségemben nem maradt más választásom, minthogy az üzenetet papírra írjam, a papírt odakötözzem egy ököl nagyságú kőhöz, és egy romantikus regény szereplőjeként, nagy erővel bedobjam a csukott ablakon.

Ma is hallom a darabokra tört ablak lidérces csörömpölését a magasban.