G. P.: – Mikor ismerkedett meg Kósa Ferenc rendezővel, és hogyan kezdtek együtt dolgozni?

Cs. S.: – Mielőtt első kérdésére válaszolnék, engedjen meg nekem egy rövid kitérőt. Torokköszörülés helyett egy néhány mondatos „lírai előszót”… Lassan már tíz esztendeje, hogy meglazult a viszonyom a magyar filmművészettel. A filmgyárban dolgozom ugyan továbbra is, a Hunnia Stúdió egyik dramaturgja vagyok, de forgatókönyvet időtlen idők óta nem írtam. S azt hiszem, nem is fogok már, hacsak valami helyi csoda nem bolygat föl és nem tüzesít át. A helyi csodán a magyar szellemi élet megújulását értem. Tudniillik az a mérsékelt rutinosság, amely az utolsó másfél évtizedben fönntartotta és védte a magyar filmet, egyre érezhetőbben kifárad. Ha születik is egy-két sikeresebb filmünk, sokkal inkább a rendező külön erőfeszítéséből, ügyességéből, kiváltságos helyzetéből eredően születik meg, vagyis: nem feltétlen a tehetségből, és nem is a filmgyártásunk ihletett és ihlető erejéből.

Mindezt azért mondom el elöljáróban, mert éreztetni szeretném, hogy válaszaimban több lesz a múlt idő, mint a jelen idő; több lesz a távolodó hangjából, mint a körön belüliéből.

Igen, tehát Kósa. Hogyan jött létre első együttműködésünk? Kapcsolatunk története jóval simább, egyszerűbb, mint évtizedekre kinyúló hatása. Valamikor 1964-82ben ismeretlenül megkeresett engem, s elmondta, hogy még főiskolás, de máris egy nagyjátékfilm megrendezésére kapott esélyt: mutassa meg a magyar parasztság „megtérítésének és átkeresztelkedésének” nagy történelmi fordulatát. Azt a megrendüléses pillanatot, amelyben még minden ösztön és szokás, minden erkölcsi érték az évezredes múlthoz köti a parasztot, de az ésszerűség és külső kényszerek már a jövő irányába fordítják. Ekkortájt minden paraszt egzisztencialista döntés elé került, akár a sartre-i vagy camus-i ember, illetve csak került volna, ha sorsáról önmaga dönthet. Ettől a döntéstől azonban megóvta a politikai hatalom, amely szigorúan maga döntötte el, hogy mi jó a parasztnak. Történelmileg, lélektanilag és politikailag is rendkívül nehéz föladványnak látszott, amit Kósának meg kellett oldania. Efféle vakmerőségre csakis fiatal emberek vállalkoznak lelkesen és aggálytalanul. Kósa tisztességét mutatja, hogy már a lelkesedés másnaposságában kivételes adatgyűjtő munkára határozta el magát. Hónapokig járta barátaival az országot: falvakat, tanyákat, s tömérdek történetet, parasztvallomást vett föl hangszalagra, érzelmi s lelki dokumentumanyagot, hogy az elkészítendő film minden porcikája hiteles legyen. Meg is írtak utána Gyöngyössy Imrével közösen egy filmnovellát, amelybe beleömlesztették tapasztalatukat, de Kósát ez a változat nem elégítette ki. Ekkor keresett meg engem, ahogy már említettem, ismeretlenül. Közvetlen bátorítást egyik könyvemtől kapott: a Tudósítás a toronyból című szociográfiámtól. Lírai beszámoló ez a könyv ugyanarról a nagy földrengéses fordulatról, amelyről Kósa készült filmet forgatni. Első személyben mondom el, hogyan érintette ez a 83fordulat szüleimet, rokonaimat, az egész falut; hogyan csúsztatta el fejük fölül az eget, s milyen tragikus és abszurd dolgokat idézett bennük elő. Voltak ebben a könyvben látomásos jelenetek kiéheztetett és megvadult lovakról, csikóagyonverésről, öngyilkosságról, amelyek bibliai példázatba is beillettek volna. Gondolom, a dokumentumok mélyvilágába leereszkedő Kósát az a fölismerés irányította hozzám, hogy költészet nélkül a leghitelesebb valóság is csak látszat. Önmaga látszata. A korszak egyébként is agyonpolitizált korszak volt, az átkos publicista szellem létrehozója, ugyanakkor persze az áldozata is, érthető hát, ha mindketten szabadultunk volna ettől a torzszülöttől. A költőiség megpengetésével s komoly igényével vett le Kósa a lábamról. Így lettem munkatársa éveken át.

Első filmünk, a Tízezer nap egyszerre volt számunkra rendkívüli esély és ördögi csapda. Az évezredes gazdálkodási formát fölváltó szövetkezetesítésről mi ízig-vérig tragikus filmet akartunk készíteni. Ismertük a klasszikus alaptörvényt: tragédia ott van, ahol megoldhatatlan dolgok vannak, de ahol halasztást nem tűr sem az idő, sem a lélek; ott van, ahol a bezáruló kört csakis az élet elveszítése árán lehet átszakítani. A Tízezer nap paraszt főhőse megtette azt, amit az új körülmények követeltek tőle. Belépett a szövetkezetbe, s föladta mindazt, amiért egy életen át gürcölt. Lemondott a földjéről, le a lováról, le önállóságáról. Önmaga ellenében véghezvitt cselekedetének a következményét azonban nem tudta elviselni. Belerokkant. Széles István öngyilkos lett. De csak a mi filmnovellánkban. Az elfogadó szervek elutasították a drámát. Szerintük Széles István halála nem egyéb, mint a 84politika komor bírálata. A rendszer arculcsapása. Hiszen mi épp abba halasztjuk bele a főhőst, ami a politikai hatalom leltárkönyvében világra szóló siker. Ilyen kettős könyveléssel mi nem dolgozhattunk. Hiába magyaráztuk az illetékeseknek, hogy a katartikus megrendülés semmilyen erkölcsöt nem sért, nem rongál, ellenkezőleg, megnöveszt. Ha hitték is, amit mondtunk, nem figyeltek rá. A politika érdekére figyeltek. Így készült el a csapdánk: a tragikus hőst nekünk kellett „levágnunk a kötélről”, s epikus hőssé átformálnunk. És mivel az epikus hősnek nagy múlt kell, lassú életfolyás, a tragikum kiiktatásával párhuzamosan terjeszkedtünk szét az időben. Végül három évtizednyi múltat zsúfoltunk bele filmünkbe. Kilenc forgatókönyvet írtunk, amíg a végső változatot elfogadták.

Ekkor kezdtem megismerni Kósát és megszeretni hajlíthatatlanságát. Minden elveszített érzelmi területet új hódítással kárpótoltunk. Ha nem teremthetünk szikrázó feszültségű jeleneteket, mondtuk, akkor nagy, metaforaerejű képekbe sűrítjük bele a paraszti és az emberi létezés emlékezetes jeleneteit. Egyik modern francia költő – Reverdy – azt írta, hogy: „A kép a szellem tiszta alkotása.” Erre a gondolatra figyelve, Kósával és az operatőrrel, Sára Sándorral a film minden képét ugyanúgy megterveztük, ahogy Pieter Brueghel tervezte meg a maga páratlan festményeit. Csupa emelkedett és látomásos kép a Tízezer nap lezajló története. Ma már elmondhatjuk, hogy a film barokkos, és hogy a képzőművészet múzsájának túlfinomult, részletező gondossága is ott érződik rajta. De a nehézkessége ellenére is valódi meglepetést okozott a film idehaza és másutt is. Minden porcikája magyar 85volt. Az volt a jegenyesoraival, fehér falú házaival, megnyűgözött embereivel; az a láthatár feszült és fenyegető vonalával; a sárral, a vizekkel, a mellre szorítható, jelképes galambjaival. Jancsó még nem kezdte el forgatni a Szegénylegényeket, ezt a közép-európai szabadságdisszonanciától csikorgó remekművét, amikor a Tízezer napot már mi leforgattuk, ugyanabban a tájban, amely a hatvanas évek magyar filmjeinek érzelmet, filozófiát sugárzó színhelye volt. Vagyis nem puszta háttér, hanem részt vevő és szereplő táj.

Különös évek voltak ezek! Kósa és Sára Magyarország tájait úgy térképezte föl filmes szemmel, mint ahogy egy-egy geológus a föld mélyében rejlő kincseket. Fáradhatatlanok voltak mindketten. Hol van egy magányos diófa a dombtetőn, tudták. Hol van tíz elszenesedett jegenyefa egymás mellett, vagy vadszőlővel befuttatott vízimalom, azt is. Kutakat ismertek, nagy sárga löszfalakat, fecske-palotákat és temetőket. Úgy gyűjtötték a lehetséges színhelyeket, ahogy például Bartók és Kodály népdalokat és népzenét gyűjtött.

A hatvanas évek nagy nekibuzdulásában mindez természetes volt. Szellemi életünk „hierarchiájában” továbbra is a költészet mászta meg a legmagasabb csúcsokat, de termékeny izgalmat a magyar filmek jelentettek. Sokszor nem is azzal, hogy árnyaltan és gazdagon kifejeztek valamit az életünkből, hanem hogy megneveztek. A harmincas évek történészei és írói után a filmesek ugrottak újra fejest a magyar „mélyvilágba”: a magyar történelembe. A jövőkutatás helyett elkezdődött a múltkutatás. Egymás után születtek meg a régmúlt és a félmúlt idő filmjei. Menekülés volt ez a jelen idő tisztázatlan 86gondjai elől? Vagy a múlt tisztázása épp a jelen időt szolgálta? A kétféle érvelés együtt lenne csak igaz. Ugyanis Közép-Európában más szerepe van a történelemnek, mint Nyugat-Európában. Párizsban a Panthéonban ott feküsznek egymás mellett a francia forradalom halottjai és a restaurációs korszak képviselői. Mit jelent ez? Azt, hogy a franciáknak a forradalom óta eltelt múlttal nincs közvetlen kapcsolatuk. Nem bolygat föl olyan érzelmeket, mint nálunk az 1848–49-es szabadságharc. Nem kötődik semmiféle politikai aktualitáshoz. Lezárult múlt.

Ezzel szemben nálunk a múlt legalább annyira a szükségszerűség és a cselekvés terepe, mint a jelen idő. Miután itt semmi se zárult le véglegesen – se forradalmak, se békeidők –, a századokkal előbbi döntések fájdalma újra és újra kiújul, mint a derékfájás rossz idő jöttén. Mohácsot, mint tudjuk, a sorozatos és bűnös országvesztések kínja őrzi. A trianoni békeszerződést ugyanúgy, mint a Párizs környékit. Kossuth és Széchenyi vitáját a függetlenségvágy és a megfontolt lojalitás örökösen kirobbanó válságai.

Ezek miatt a belső ösztönzések és kényszerek miatt kezdtük el mi is írni a Dózsáról forgatandó filmünket. Túl sok volt akkoriban a világban a kompromisszum. A politikában, a magánéletben, sőt meglepte már a művészetet is. Kósával közösen úgy gondoltuk, hogy Dózsában nem a parasztvezért támasztjuk föl elsősorban, hanem a morális hőst, aki nemcsak a nemesek, főnemesek, főpapok ellen hadakozik, hanem egy zseniális és ravasz taktikussal is: Werbőczyvel, pontosabban Werbőczy szellemével. A Züllesztő és az Áldozat drámájának is fölfogható a film. A történelem mefisztói szelleme küzd 87benne a történelem tragikus szentjével: a mindenkori vértanúval. Werbőczyvel – kinek a Hármaskönyve századokig segített megmerevíteni a magyar jobbágyság helyzetét – olyan gondolatokat fogalmazhatunk meg a filmen, mintha ő látna előre helyesen a jövőbe. Mintha őt igazolta volna a történelem. Azonban a művészi igazságszolgáltatás épp az ilyen esetekben mutatkozik meg legtisztábban. Hiszen minél „tisztábban” látott előre Werbőczy az időben, annál nagyobb a bűne, hogy Dózsával szembekerült. A parasztlázadás leverése után tizenkét évvel jött Mohács, s megtörténik az ország három részre szakadása. A begyógyíthatatlan seb, amely azóta is vérzik. Az Ítélet című film, sajnos, bármennyire is kapálóztunk ellene, az ízlésünk szerintinél didaktikusabb és bizonyos mértékig romantikusabb mű lett. A történetben meglévő tragédiát, amely Dózsa kivégzésével krisztusi, illetve Jeanne d’Arc-i méretű eseménysor, eltakarják a nagy, szertartásos jelenetek. A történelmet mitologizált súlyával tudtuk inkább életre kelteni a vásznon, s nem azokkal a gyomrot megtámadó rohamaival, amelyeket annyiszor, de annyiszor átéltünk már.

Amikor először nézhettem végig vetítőben a kész filmet, a tömegjelenetek láttán, szinte isteni sugallatra, egy új film gondolata szikrázott bennem föl. A film ugyancsak a Dózsa-féle parasztlázadásról szólna, de a több ezer szereplő helyett mindössze öt főszereplője lenne: egy pap, egy kaszás keresztes vitéz, egy fiatal parasztlány, Dózsa egyik íródeákja és egy ló. Mellékszereplő is csak húsz-harminc ember összesen. A film azután kezdődne, amikor már a parasztlázadást leverték, s Dózsát nemcsak hogy elégették a tüzes trónon, de néhány hívét – minden 88időknek szóló tanulságul – arra kényszerítették, hogy egyen a húsából. A pap, a keresztes vitéz s a lány evett belőle. S gyomrukban a vezérük húsával kezdődik el megalázott, önmarcangoló bujdosásuk, amely egyetlen erkölcsi kétség körül forog: érdemes volt-e kirobbantani a forradalmat, vagy sem. A nádasok s erdők mélyén folyó gyötrelmes vitában a pap és Dózsa íródeákja egymás ellenségévé válik. Az eszmén és az erkölcsi különbözésen túl szerepet kap ebben az elmérgesedő viszonyban a nő, a kilátástalanság, az ordasi sors. És egy végső összecsapásban a pap megöli a deákot. Az abszurd vitának vége, de a bűntől és a deák holttestétől nem tud elszabadulni. Viszi, cipeli magával halott társát ereje fogytáig.

Ez a szikár, agyra és szívre sújtó történet kritikája lett volna az Ítéletnek? Részben az is, de inkább művészi meghaladása.

Ha ennek a megírására – és még inkább a leforgatására – lehetőséget kapunk, akkor talán elmondhattam volna, hogy a filmet saját alkotásomnak érzem. Mert ebben az elképzelt filmben a leütött ló hasába belevarrt árulótól kezdve a lány érzéki mozgásáig és imádkozásáig minden részletet én dolgoztam volna ki. Sajnos két Dózsa-filmet a magyar filmgyártás akkor se bírna el, ha egy második mű „esztétikai haszna” fölbecsülhetetlen hatással lehetne egész művészeti gondolkodásunkra.

G. P.: – Ezek szerint nem sikerült önmagát „beleírnia” a forgatókönyveibe? Ez egy író számára elviselhető állapot?

Cs. S.: – Általában tehát egy olyan forgatókönyvíró, mint én, kizárólag csak másodhegedűsként állhat a ren89dezők mellett, különösen, ha a rendező – Kósához vagy Sárához hasonlóan – a képsor és a szituáció kialakításában íróként is részt óhajt venni.

Természetesen ez a másodhegedűsi szerep is meghatározó szerep még. Például a Hószakadás körüli előcsatározások is igen jól érzékeltetik ezt. Kósa, japán felesége révén, nagyon közel került a japán irodalomhoz és filmhez. Elhatározta, hogy Fukazava Hicsiro egyik világhírű novellájából, a Zarándokénekből filmet készít. Két mondatban összefoglalva arról van szó a történetben, hogy egy irtózatos szegény japán család feje hogyan viszi föl a hátán saját édesanyját meghalni a hegyre. Az asszony öreg már, s fölöslegesen él a fiatalok terhére. Közösen megegyeznek, hogy a halálnak ezt a megszentelt változatát választják az életből való végleges eltűnésre. A film ennek a megrendítő zarándoklásnak a történetét ábrázolta volna egész odáig, hogy az anya szétszórt csontvázak és koponyák között egyedül marad a hegyen, feje fölött ragadozó madarak hordájával. Az anyai önfeláldozás és a szegénység apoteózisa lehetett volna Kósa filmje.

Én lebeszéltem erről. Azzal érveltem, hogy ezt csak a japánok csinálhatják meg, egyrészt morális okok, másrészt művészi és lélektani okok miatt. Egy európai ember szinte csakis a borzongás romantikájával tudná megközelíteni ennek a szikár, de fenséges történetnek a lényegét.

Nagy nehezen belenyugodott Kósa, de az anya halálra ítélésének motívumát, a hegyre vivés zarándokmenetét mindenáron meg akarta menteni. Egy tizenhatodik századi, Erdélyben játszódó történetet talált ki, amelynek 90egyik fő motívuma ugyanaz, hogy az éhség miatt egy fiú az édesanyját fölkíséri meghalni a hegyre. Mikor megértettem, hogy Kósa nem tud elszakadni ettől a mítoszerejű jelenettől, azt javasoltam: készítsünk filmet a huszadik századi Európa valódi szegénységéről: a háborúról. S ebbe a közegbe illesszük bele a jelenetet. Így készült el a Hószakadás című filmünk.

Az író szerepe nemcsak a leírásban, nemcsak az ábrázolásban lehet jelentős, hanem a stílus megteremtésében is. Abban, hogy egy történetnek miképp lehet olyan metaforikus dimenziót teremteni, hogy abban megőrizze saját lezajlásának az izgalmát, ugyanakkor érzelmileg és gondolatilag újabb és újabb rétegeket hódítson meg az átélés számára. Ilyen szempontból is, de egyébként is a hármunk által készített filmek közül a Nincs időt szeretem leginkább. A történet egy börtönben játszódik, a húszas évek végén, Magyarországon. A cselekményt gerjesztő és bonyolító mozzanat: három lecsukott kommunista éhségsztrájkja. De ez csak a történet látható és követhető része. A láthatatlanabb az, hogy a szabadságától megfosztott embernek van-e, lehet-e annyi belső szabadsága, hogy az ellene fordított világot a maga pártjára állíthassa, vagy, személyisége utolsó kártyáit kitéve, egyedül a halálával tudja-e visszahódítani függetlenségét?

A kérdés különösen zavarba ejtő akkor, ha a lecsukott ember egy filozófus hajlamú, humanista börtönigazgatóval kerül össze, aki, fegyőr beosztottjaival is szembeszállva, a rabok emberré válásáért küzd. Azért, hogy – büntetésüket letöltve – ne eltorzult polgárként kerüljenek vissza a társadalomba. Jóságos börtönigazgató? Bolond 91liberális, krisztusi vonásokkal fölruházott csodabogár? Lelkifurdalásos zsarnokjelölt? Ámulni és tűnődni is lehet a személyiségén, annyi azonban bizonyos, hogy volt élő modellje az általunk megteremtett börtönigazgatónak.

A jellemek és a helyzetek bizarrsága a Nincs idő szereplőit kimozdítja a történelmi és a társadalmi realitások köréből. De csak annyira, hogy minden gesztusuk, szavuk az elhagyott valóságra emlékeztessen. Így maga a börtön – az igazgató extrém fölfogása miatt – laboratóriummá változik. Zárt körben lezajló folyamatok, magatartások vizsgálati helyévé. Parabola? Lehet. Mindenesetre, ahogy Sidney Lumet A domb című filmjét a XX. századi szervezett erőszak mindenütt érvényes metaforájának tekinthetjük, a börtönön belüli meghirdetett szabadságkísérlet abszurditása révén mi sem csak egyetlen bolondos börtönigazgató történetét akartuk ábrázolni, hanem azokét a rendszerekét, amelyekben a körülmények s a társadalmi szervezettség hatalma szöges ellentétben áll az eszmék világával; azokét, amelyekben hétköznapi élmény a meghasonlás, és például az úgynevezett liberalizmus taktika és módszer csupán az állampolgárok minél észrevétlenebb szellemi, lelki bebörtönzésére.

Nagyon kár, hogy ezt a filmet „kulcsfilmnek” kiáltották ki, s annyira aktualizálták, hogy néhány vetítés után eltüntették a süllyesztőben.

G. P.: – Akkor végül is írói alkotásnak tekinti a forgatókönyvet?

Cs. S.: – Nehéz rá egyértelműen válaszolnom. Valójában mindegyik forgatókönyvünk megjelent: az is, amit Kósával írtam, és az is, amit Sárával. De valahogy „mel92lékterméknek” érzem őket. A világuk nagyon is beletartozik abba az írói elképzelésbe, amely engem belülről mozgat, irányít, gyötör, hiszen a verseimben és az esszéimben vagy az esszészerű önvallomásaimban is folyton a történelem és a politika botrányai bukkannak föl. Ugyanazok a tegnapi árnyak és jelenidejű lidércek. Az elintézetlen múlt dörömbölése: föld alól az ismétlődő „nemzeti szimptómák” homályos közege, melyben újra és újra rosszul döntünk. És így tovább. De az ellenpóluson fölszikrázó kérdéseim természete is ugyanaz a filmekben, mint más műfajokhoz sorolható írásaimban. Szinte két mondatban össze tudnám sűríteni ezt: mindent korlátozhatnak külső erők és körülmények. De amit végérvényesen nem fojthat el semmilyen hatalom: az az erkölcsi erőfeszítés. Ez ugyanúgy ott munkál az Ítéletben, a Nincs időben, a Hószakadásban, a Sárával közösen készített Földobott kőben és a Nyolcvan huszárban is.

De ha a forgatókönyveket nem sorolom is be saját könyveim közé, a „következményeik” és hatásuk nélkül ma talán egészen más író volnék. Én a filmezés kapcsán ismertem meg a szomszédos népeket: lengyeleket, szlovákokat, románokat, cseheket. A történelem holt ágait, a kisebbségben élő népek elmagyarázhatatlan nyomorúságát. Az Ítéletet románokkal és szlovákokkal készítettük közösen. Három évig tartó közös munkában és küzdelemben pőrére vetkőzik mindegyik fél. Megrettenve pillanthattam bele, hogy ott, ahol egy-egy történelmi múltú és súlyú kisebbségnek nincsenek jogai, magát a történelmet is el kell venni tőle mint jogi és erkölcsi alapot. El kell venni tőle mindazt, ami táplálná nyelvét és emlékezetét.

93

G. P.: – Kérem, ne haragudjon, hogy ismét visszakanyarítanám a film világába… Ön szerint létezik jó forgatókönyv? Vagy túl naiv a kérdés?

Cs. S.: – Jó forgatókönyv? Persze hogy van. De, szerintem, alig vannak elsorolható s műfajilag is megindokolható tulajdonságai. A jó forgatókönyv néha olyan, mint a hattyú: szép, kecses, szárnyai is vannak, de repülni nem tud. Hacsak nem képzeletben, mint Petőfi tündérálmának haldokló hattyúja. Máskor meg az öszvérre hasonlít: se nem ló, se nem szamár. Az, hogy a forgatókönyv alkalmazott műfajú alkotás, ha a külsején nem látszik is, az idegműködésén annál inkább. Csak elvétve akadhatnak titkai, nem úgy, mint egy regénynek vagy egy novellának. Legföljebb csak utalásai lehetnek rejtett borzongásokra, szépségekre. Egy forgatókönyv – ha egészében nem is – a részleteiben azonban kissé mindig didaktikus. Hasonlatként az imént a hattyút és az öszvért emlegettem, holott inkább a lepkét és a hernyót kellett volna említenem. Hisz mindegyiknél eszébe jut az embernek a másik: hogyan lesz ebből az? Eszébe jut a metamorfózis közjátéka. Vagyis a „teremtés titkát” megzavarja valami újabb csoda. Nem véletlen, hogy forgatókönyvet általában csak a szakmán belüliek, a beavatottak olvasnak, vagy a szakma környékén lézengő hívek. Egyedüli kivétel talán a bergmani forgatókönyv, amely mindig szépirodalom is. De könnyű Bergmannak: ő magának ír!

Anélkül hogy cáfolhatatlan érvekkel tudnám körülírni, milyen is egy eszményi forgatókönyv, egyetlen föltételt cáfolhatatlanul tudok: egy forgatókönyv akkor jó igazán, ha súgni és sugalmazni tud. Tehát nem csak előrajzolni vagy megtervezni segít egy-egy jelenetet, nem 94csak megírni pontosan a párbeszédeket, hanem mindezek fölé segít odalehelni valamit a reggelek párájából, a történelméből, a szerelem, a halál makacsul áramló levegőjéből. Ami csak önmaga: az nem több információnál vagy gondolatnál. Az igazi művészet mögött mindig föl kell támadnia a végtelenség érzetének.

G. P.: – Megítélésem szerint az utóbbi néhány évtizedben a magyar film sokkal nagyobb hatást ért el az ország határain túl, mint az irodalom. Mi lehet ön szerint ennek az oka?

Cs. S.: – Külföldön valóban nagyobb hatást ért el a magyar film, mint a magyar irodalom. De, azt hiszem, ugyanez a helyzet a cseh film és cseh irodalom vagy a lengyel film és lengyel irodalom esetében, illetve összehasonlításában is. Közép-Európa országai – szinte kisebbségi komplexusokkal küzdve – már a múlt század vége óta szerettek volna betörni Európába könyveikkel, gondolataikkal, zenéjükkel. Hazánk: Európa, Magyarság és Európa, Hírünk a világban – ilyen és hasonló című tanulmányok tömege jelent meg a századfordulótól egészen a második világháborúig. Az óhajból sok minden meg is valósult, de egyértelmű sikert csak zenészeink értek el: Bartók és Kodály. Az irodalom továbbra is belső szellemi ügyünk maradt, holott az olyan írók, mint például Babits Mihály, József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, semmivel sem voltak provinciálisabbak a Gide-eknél, a Rilkéknél, a Paul Valéryknél. S nagyot ugorva az időben, a hatvanas–hetvenes évek magyar költészete, Nagy László, Pilinszky, Juhász teljesítményeivel, ismét a jelenkori világköltészet élvonalába 95jutott. Audentől kezdve a francia Frénaud-ig, a svéd Lundkwistig egybehangzóan állították, hogy Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában című verse a század legnagyobb lírai alkotása. Mi rögtön odasorolhatnánk mellé Nagy László Menyegzőjét és Pilinszky Apokrifjét is.

A magyar film nem jutott el ezeknek a verseknek a szellemi magaslatáig, talán csak a Szegénylegényekkel. Mégis a filmjeink szereztek mai kultúránknak némi becsületet és rangot. Szerepe van ebben az „értékeltolódásban” a nyelvnek is, de mindenekelőtt annak, hogy a költészet eddig is egy bizonyos elit műfaja volt. Továbbá annak, hogy a huszadik század emberisége úgy állt át a sugallatos, a meditációs kultúráról az „információs kultúrára”, mint a nyershús-evésről a főzésre, sütésre. És a film csakugyan sokkal több köznapi, politikai információt képes közvetíteni, mint a látomásokkal összevissza bonyolódott lírai vers.

Fonák dolog jut ennek kapcsán eszembe: a magyar filmről jóval lelkesebben írtak és beszéltek külföldön, mint idehaza. Miért történhetett ez meg? Szerintem épp a filmek „információs töltése” miatt. Ki kell mondanom, hogy az átlagos magyar sokkal többet tud a „magyar valóságról”, mint amit ebből – művészi feldolgozásban – viszontláthat a vásznon. Többet, izgalmasabbat, vérlázítóbbat, rejtelmesebbet, sőt, a magyar valóság humoros, groteszk és abszurd állapotait is jobban ismeri. Tudniillik: a magyar film csak elvétve léphet ki az érzelmi és politikai legalitásból. Ábrázolni csak azt ábrázolhatja a társadalom életéből, amit a politika nagyjából fölszabadított már az ábrázolás számára. Világosan kifejezve: a 96magyar film „történeti ideje” általában a félmúlt. A már birtokolható idő. A bekeretezhető és valamilyen módon megszelídített idő. Az ismeretlen idő soha. Fölfedezni új hőst, új gondolkodást, új magatartást? Vagy behatolni a magánélet gomolygó, kiszámíthatatlan világába? Nem, ilyesmire nincs vállalkozó. Nincs, mert mondjuk egy „államosíthatatlan személyiség” mélyvilágából olyan gyöngyözés, vad pengés indulhatna el a felszínre, amit nem lehetne visszafordítani. Egy „magánhős” mindig kezelhetetlenebb, mint egy történelmi és társadalmi elkötelezettségű film hőse.

A hazai néző, ha nem gondolja is ezt végig, érzi a gondot ösztönösen, és kritikusan ül be a nézőtérre. A külföldi néző nem érzékeli sem a félmúltat, sem a megengedés dramaturgiáját, joggal azt hiszi, hogy amit lát, az a legmegbízhatóbb információ egy közép-európai kis országról. Különösen olyankor, amikor egyik-másik filmünk a szocializmus elmúlt évtizedeiről „őszintén” s bátran beszél. Esztétikai érték helyett gyakran a politikai érték billenti ki a mérleg nyelvét, jelezve, hogy világunkban majdnem perverzió sarjad ki ennek nyomán, mint a titkosan kezelt nemi élet ilyen-olyan változataiban.

Ideje volna túllépni ezen a leszűkítő értékrenden. Sokan azt mondják, hogy történelmi-társadalmi önarcképünket a magyar filmművészet nagyjából megteremtette. Nem igaz. Hogyan is volna az, amikor a magánélet álmai, katarzisai, emberi tartományai kimaradtak ebből az önarcképből? Egy-egy országra, kultúrára, életérzésre akkor ismerünk rá leginkább, ha azt nem csoportkép közvetíti, hanem egy-egy férfi, nő fölcserélhetetlen élete, arca.

97

H. D.: – Származásod, s az, hogy falun nőttél fel, mutat-e valamelyes összefüggést azzal a ténnyel, hogy harmincéves korod múltán szociográfiát kezdtél írni? A műfajjal való kapcsolatodat illetően beszélhetünk-e tudatos készülődésről?

Cs. S.: – Az, hogy falun születtem, és ott nőttem fel, bölcsőbeli koromtól suhanckoromig, nyilvánvaló, hogy egész életemet meghatározza. Ez persze így közhely. Mondok helyette inkább egy példát. Vödör koccan neki valahol egy kútkávának? A zajt hallva én ilyenkor nemcsak az ismerős hangra figyelek oda, de rögtön látom apámat is, amint vizet húz a vályúba az ökröknek; látom a konyhaajtó előtti körtefánkat, az udvart, a favágítót, az ólakat, a szérűt, s ha éppen nyár van, látom az istálló ajtaján ki-be cikázó fecskéket. Elég tehát egyetlen hang, hogy a képzetek egész láncreakcióját elindítsa bennem. Sőt, elárulok neked mást is! Botfülű vagyok, de ennek ellenére néha olyan belső zenét, lejegyezhető szimfóniákat hallok, még itt, a pesti lármában is, amelynek minden motívuma zámolyi fogantatású. Ősz van, nincs már tücsökszó, se békakurutty. A nagy csöndben jön föl a telehold, s a temetődomb felől egy kukoricával megrakott szekér nyikordul hazafelé. A világmindenségben nincs nála érdekesebb esemény. Láthatatlan és rejtelmes. Hogy ki jön a késői szekérrel haza, nem tudom. Nem is érdekel. A kerekek nyikorgását mintha a hold visszhan98gozná! Óriási térben dobódik szét a hang, s ettől nagy tereket érzek én is a mellkasomban. De beszélhetnék neked az égiháborúkról is, amikor egy-egy kepezugban húzódik meg az ember, s csitt-csatt, belevág a villám a százméternyire borzolódó diófába, s az ökrök eltépik ijedtükben a láncot, s föltartott farokkal, mint valami ámokfutók, neki a vakvilágnak! Ennyi épp elég ahhoz, hogy a félelemről elfeledkezve utánuk rohanj, és befogd őket, nem törődve azzal, hogy közben csuromvíz leszel, hogy düh és sírás kerülget, mint a paradicsomból kiűzötteket… Falu? A csuda tudja. A falu nekem hosszú-hosszú ideig sokkal inkább természeti, mint társadalmi élményem volt. Még a disznótorok, a szüretek, a lakodalmak hangulatában is természeti élményt éltem át. Mint amikor bemegy az ember az ismeretlen erdőbe, vagy kézzel halászik a réti folyóban. Valahogy magától értetődőnek tartottam, hogy Zámolyon vannak gazdagabb fiúk, mint én, jobb módú parasztok, mint apám s anyám, de soha nem irigykedtem senkire.

Annak tehát, hogy egyszer csak elkezdtem szociográfiát írni, semmi közvetlen köze nem volt falusi voltomhoz. Hökkentselek meg? Az én társadalmi érdeklődésemet a „város” fejlesztette ki. Egészen pontosan: az irodalom, amellyel a város ismertetett össze. Csák Gyula írja valahol – vagy éppen a veled folytatott párbeszédben mondja el –, hogy ő már kamasz fejjel olvasta Sinkát, Veres Pétert, Szabó Pált, Féját, Erdeit, mert közülük egyik-másik megfordult Püspökladányban egy-egy irodalmi esten, és fölajzotta fiatal képzeletét. A sors ajándéka – mondhatnám erre pátosztalanul, mert én tizenöt-tizenhat évesen nemhogy a népi írókat nem olvastam, de 99semmit. A Puszták népe valamikor az ötvenes évek elején került elém, a Kiskunhalom, a Számadás, a Falusi krónika szintén. A prózát egyébként se becsültem túlságosan. Számomra az olvasás és a világ is a költészettel nyílt ki. Néhány May Károly-, Jókai-, Gárdonyi-, Balzac-regény után József Attila és Illyés versei röptettek föl. Adyt csak őutánuk ismertem meg. Sajnos, ezerkilencszáznegyvenkilenc és ötven ólmosodó ege alatt egyre alacsonyabbra ereszkedtem: Aczél Tamás, Devecseri, Kónya lettek az irányítóim. Ekkor még álmodni se álmodtam arról, hogy én mást is írok majd, mint verset! Ötvenben ugyan munkatársa lettem a Pápai Néplap után a Veszprém megyei Népújságnak, de az újságírást csak a „megjelenés” öröme miatt szerettem. Ott volt a cikkem a lap alján, a vonal alatt! Micsoda mellkast bizsergető érzés! De ezt az örömöt könnyű lélekkel hagytam faképnél, amikor Pestre jöhettem, a teljes bizonytalanságba.

Zámolyt is Pest mutatta meg nekem igazán. Itt minden irodalom volt, meg politika, odahaza pedig nyoma sem volt egyiknek sem. Itt mindent meg tudtak magyarázni, Zámolyon viszont semmit se fogadtak el a magyarázatokból. Két világ – döbbentem meg az összehasonlítástól. Nem tudtam, melyik igazabb s nekem valóbb. Pest mindent ígért, Zámoly mindent tagadott. Pesten túl sok volt a zászló, a szónoklat, a politika ünnepein embertömegek hömpölyögtek az utcákon, Zámolyon viszont úgy hordozták végig május elsején a vörös zászlót, mint színtiszta protestáns faluban a megvetni való feszületet. Rideg és elzárkózó szemek lesték a tíz-tizenöt párttagból összeverődött fölvonuló csapatot. Ez bizony csöppet sem hasonlított a szüreti bálok jókedvű harsányságára. El 100kellett gondolkodnom, mi történhetett, mióta Pestre kerültem.

A későbbiekben sorsom adott erre alkalmat, méghozzá elég nyers modorban. Súlyosan megbetegedtem, s hat hónapos tüdőszanatóriumi kezelés után anyám azt akarta, maradjak a közelében. Visszakerültem tehát Zámolyra. Ekkor már telítve voltam eszmékkel, politikával, puffasztó reményekkel, amelyekről odahaza sorvasztó gyorsasággal le kellett mondanom. A kertek alatt éhenkórász fiatal borjúk szédelegtek. A gazdák nem tudtak nekik enni adni, de hallani se akarták folytonos bőgésüket. Menjenek világgá, vagy dögöljenek meg! Valakik agrárollót emlegettek. Fogalmam se volt, mi az az agrárolló, csak annyit értettem meg belőle, hogy most jobban „nyírják” a parasztokat, mint a háború előtti Jurcsek-rendszerben a beszolgáltatással. A falu, régi természeti létezéséből, mint valami ropogó bábból előbújva, egyre határozottabban társadalmi létezővé vált számomra. A viharok, a babonás jegenye-recsegések helyett a csupa csont lovakat figyeltem, amelyeket az újonnan földhöz juttatott gazdák úgy tudtak csak napközben lábon tartani, hogy – egy hasuk alatt áthúzott kötéllel – az istállógerendához kötötték őket. Annyira elgyöngültek ugyanis, hogy ha engedik őket lefeküdni, nem állíthatók talpra soha. Mi történhetett a világgal? Miért nincs takarmány a lovaknak, amikor termett? Miért nyomorítják meg épp a legszegényebb újgazdákat, a volt cselédeket, amikor eddig is nyomorogtak? Kik azok az őrültek, akik karácsonykor is elvettetik a búzát a parasztokkal a sár tetejére, csak hogy jelenthessék: a vetési munkákat, ha későn is, de befejeztük? És miért nem vághat disznót a paraszt, 101amikor hizlal? És miért áll sorba reggel kenyérért, mielőtt kimenne dolgozni a határba? Kérdés kérdés nyakára lépett, és mindegyiktől én nyögtem és én szisszentem föl. S ha eddig nem figyeltem oda, ettől kezdve figyelni kezdtem Zámolyt. Kik voltak régen s kik lettek most a vezetői? Kik járnak a marcona arcú végrehajtókkal átkutatni a padlásokat, kazlakat: nincs-e odarejtve fél zsák búza vagy egy feketén levágott disznó sonkája? Mert bizony akadt olyan paraszt, aki mélyen, egy föld alá ásott ólban – veremben – hizlalt magának disznót, hogy legyen valami kenyér mellé valója. Az idilli falunak s a háborút átvészelt falunak is vége lett bennem. Az új falu borzasan, fülbántó csikorgás közepette odaállt a helyükre, és szinte kierőszakolta, hogy nézzem! Sőt azt is, hogy írjak róla. Lázongó, keserű, görcsös versek mellett prózát is írtam. Igaz, hogy ez csak egy tízoldalas, Illyés Gyulának címzett levél volt. A formájánál nyomatékosabb volt a mondanivalója. Röpiratnak, de első szociográfiai munkámnak is beillene. Kertelés nélkül megírtam benne mindent, amit 1952 őszén-telén láttam, hallottam, gondoltam, abban a hitben, természetesen, hogy Illyés majd nálam érvényesebben továbbmondja a bajokat. Olyan dermesztően őszintének sikerülhetett a levél, hogy Illyés megkísérelt lebeszélni erről a pajzstalan nyíltságról. Megéreztem, hogy féltett. „Írj inkább szerelmes verseket” – mondta a verseimre és a levélbeli „szociográfiámra”. Hogyan írjak, mikor nem vagyok szerelmes? „Akkor is” – torkollt le fanyar derűjével. Aggódása, ahelyett, hogy elijesztett volna, föltüzelt: nyilván valamit fölfedeztem; valami olyasmit, amiről 1952-ben az írók nem írtak le egyetlen sort, még az asztalfiókjuknak sem. Illyés volt 102szememben a legrangosabb író, titokban még örültem is, hogy dacolhatok vele. A „dac” busás hozama az lett, hogy rávetettem magamat a népi írók önéletírásaira és szociografikus tanulmányaira.

H. D.: – A magyar szociográfia harmincas évekbeli klasszikus művelői közül kik voltak rád leginkább hatással?

Cs. S.: – Mindenekelőtt Illyés. A Puszták népe egyszerre megszégyenített és fölizgatott. Röstelltem, hogy én a saját világomról, rokonaimról, falumról a századrészét se tudom annak, amit Illyés elmond a magáéról. A tehetség: tapasztalat is, az idegekből kicsurranó sors. Úgy olvastam a könyvét, mintha kettős emlékiratot olvasnék, amelynek egyik felét egy elfojtott névtelen emlékezet mondta volna tollba, a másik felét egy fölbujtott alanyi költő. Ez a kettősség olyan feszültséget teremtett lapról lapra, amilyet csak a legbonyolultabb lélektani ábrázolás nyújthat. Ha utólag meggondolom, ez az érzésem nem is járt messze az igazságtól: a Puszták népe a kínzó és a fölszabadító ambivalenciák könyve. A részvété és a tárgyilagos részvétlenségé. A teljes azonosulásé és az azonosulás meghaladásáé is. Minden sora új fölfedezés, miközben gyalázatosan régi valóság. Új híradás a pusztai cselédség életéről, de minél meglepőbb ez az „újdonság”, annál messzebbről és mélyebbről, annál elhanyagoltabb rétegekből lázít. Illyés „modernsége” a harmincas évek közepén talán nem is a stílusában, hanem a szemléletében érhető tetten. A műmagyarázók Ozorát és Párizst szélsőségként szokták emlegetni, s dicsérik Illyést, mert egyforma otthonossággal mozgott mindkettőben. Én azt hiszem, Ozora és Párizs nem mozdulatlan szimbólumok a 103háttérben, nem egyszerű végletek, de mozgékony ellenpontok is. Disszonanciák. Egy európai tekintet bolyong az ököristállók, a pusztai bogáncsok, csőszkunyhók, répavermek között, a szegénység gizgazában, s anélkül hogy viszonyítási pontjait hangosan kijelölné, érezni lehet: a mű világrajöttét a legnemesebb európai eszmék segítik. A szabadság, az egyenlőség, a humanizmus kimunkált gondolata mint valami hosszan kitartott, engesztelhetetlen szólam mindvégig ott remeg fojtottan a könyvben. Az olvasó ettől érezhet izgalmat és gyomorremegést fejezetről fejezetre. Illyés egy elmulasztott igazságszolgáltatást hozott helyre, s ettől a könyv időbeli távlata is megnőtt. A történelemmel forradt össze. A népismeret egy népítélet jóslataival nyomult kimondatlan szavakkal is a jövő felé.

A Puszták népét tehát irodalmi, gondolati, stílusbeli alapélménynek is tekinthetem. Rögtön utána Veres Péter Számadása és Falusi krónikája következett: az öndokumentáció remekművei. A hátteret itt nem az európai eszmék távolból szüremlő fénye világította meg, hanem a „nemzet gödreiből” kiszabadulni készülő parasztok, zsellérek, pásztorok, szerencsétlen szektahívők egy irányba forduló tekintete. Veres Péter parasztként beszélt a parasztok nevében. Az ő szó-találmányával szólva: rideg parasztként. Én akkor még járatlan voltam az irodalmi műfajok gondosan ápolt franciakertjében, de az ő szociográfiának mondott Falusi krónikáját úgy olvastam, akár egy regényt. Élő szereplői, drámáik és bukásaik elfelejtették velem, hogy valami másról is szó van. A könyvből tartás és erkölcsi erő sugárzott. Olyasmi, ami több a teleírt oldalaknál. Kezdtem magamra ismerni: 104Illyés világa és Veres Péter világa felé is érzékennyé váltak az antennáim. Szociográfiáikból nem a szociográfia bilincselt le, hanem az erkölcsi nagyság. Szerencsére a személyes találkozások is megerősítették ezt. Amikor 1953 nyarán a Csillagban közölt tizenkét versemmel elég zajosan befutottam, Péter bácsi néhány nap múlva utánam küldte a „sofőrjét”: menjek föl hozzá a Gárdonyi Géza utcába beszélgetni. A vele töltött délután véglegesen eldöntötte sorsomat. Annyi kérdésre sem azelőtt, sem azután nem feleltem még, mint Péter bácsinak. Kik a szüleim? Gazdagok? Szegények? Szorgalmasak? Reformátusok? S ha igen, istenhívők-e, vagy csak becsületes templomjárók? Akadt-e könyv a háznál? Ismerem-e Shakespeare-t, a Bibliát, olvastam-e Tolsztojt? Ökrökkel dolgoztunk-e, vagy lovakkal? Ismerem-e a lófajtákat? Ismerem-e Csokonait? Láttam-e villám ütötte embert?

Péter bácsi a bennem alvó valóságot apró göcögéseivel, huncutkás nevetésével s kifulladhatatlan szavaival fölébresztette. Ettől kezdve másként néztem a világra. Olyan részletekre is fölfigyeltem, amilyenekre addig soha. Megértettem, hogy népismeret nélkül nincs önismeret se, s a történelmi ismereteink is csak huzat járta, lakatlan paloták. Kiterjesztettem ezt a hitemet a múltra is! Elképzeltem, hogy talán még a szabadságharc is másként indult s alakult volna, ha a reformkor nemzetébresztő korszaka bujtogatóbb népismerettel egészül ki. Ha Petőfi és Arany versei mellett a jobbágyokról, a pásztorokról, a zsellérekről hiteles beszámolók születnek, mert ezek, átváltozva szellemi s társadalmi erővé, komolyan hatottak volna a politikára, amit Kossuth az exigenciák tudományának tartott.

105

Sajnos ez a népismeret majdnem egy századot váratott magára. Egészen Móriczig, illetve a népi írók jelentkezéséig. Dúlhattak róluk és ellenükre ilyen-olyan viták, érdemük – vitathatatlan. A bírálóik jó része hol van? Eltűntek, mint a szöges bakancs nyoma a futóhomokon. Ők viszont – a megtámadottak – művekkel érvelnek ma is. Nép-, illetve nemzetismeretben annyi értéket kazlaztak egybe, amennyit előttük senki. Sorold csak a könyveiket: Féja Viharsarokja, Kodolányi Ormánsága, Szabó Zoltán két könyve: A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság, Kovács Imre, Darvas József, Sinka István, Tamási Áron, Erdei Ferenc tárgykörünkbe illeszthető művei! Én ezeket sorra elolvastam, s egészen bizonyos, hogy Illyésen s Veres Péteren kívül is mindegyik szerző hatott rám. Ha nem stílusával vagy módszerével, akkor az ügy iránti jó buzgalmával. A Falu szélfújásban és a Tudósítás a toronyból nyíltan vállalja ezt a hatást.

H. D.: – A Tudósítás a toronyból élénk kritikai visszhangja okozott-e számodra bármiféle meglepetést?

Cs. S.: – Igen. Mégpedig eléggé kétértelműt. Csák Gyula Mélytengeri áramlása után a Tudósítás borzolta föl alaposan a kedélyeket. Az egyik hang azt dörmögte: torzít az írás. Eltúlozza a kényszerítés mozzanatát. A másik épp ezt érezte hamiskodónak, bátortalannak. A szövetkezetesítés kíméletlenebb és drámaibb volt, mint ahogy én ábrázolom – zsörtölődött a harmadik hang, és még azt csapta hozzá elmarasztalóan: ha már búcsúztatunk egy több évszázados életformát, jobban meghúzhattam volna érte a lélekharangot. Egyedül abban értettek egyet, hogy van benne írói ízlés, lendület, s a tetejébe – 106helyenkint illyési és Németh László-i szépprózát írok. Zsenyegték is sokan: jobban tenném, ha abbahagynám végleg a verselést. A legmeglepőbb véleményt Darvas Józseftől hallottam. Tetszett neki a könyv, őszintén tetszett, ha jól emlékszem, még védte is, ahol kellett, de csak úgy szőrmentén megjegyezte: nem jól sáfárkodsz magaddal, elkótyavetyéled nagy témáidat! Elképedve néztem Darvasra: én a nagy témákat? – Igen, igen – bólogatott ezüst fejével. – Van a könyvedben három-négy drámai történet, amelynek nem szabadna megfulladnia a szociográfiában, drámát kellene belőle írnod. Például az elnök és a kiscsikók történetéből…

Darvas ezt a történetet a hatvanas évek alaptörténetének tartotta.

H. D.: – Megkérlek, idézd föl röviden a történetet.

Cs. S.: – Emlékszel arra az időre, amikor előírták a téeszeknek, hogy ennyi és ennyi hold területhez a gépi erő fejlesztése mellett ennyi és ennyi lovat szabad csak tartaniuk.

H. D.: – Hogyne, úgy hatvankettő tájt.

Cs. S.: – Nos, az egyik faluban egy új téeszelnöknek kell végrehajtania a lovatlanítást. A harminc pár lóból csupán tizenkét párat szabad meghagyni, a többit le kell adniuk a vágóhídra. Újabb nyakszorítás a paraszton, újabb megcsúfolása az életformának. A téeszelnök, aki sose volt paraszt, a szabályokhoz ragaszkodva, azt is kiköti, hogy a kancákat, ha sárlanak is, nem vihetik fedeztetni. Túl rossz belépő ez egy idegen téeszelnöknek. A falu megutálja. Az elnök néhány hajbókoló, hízelgő embert gyűjt maga köré. Kettéhasad a falu: ők nyolcan-107tízen együtt, s a többiek velük szemben. Hosszú ideig némán. De a természet „besegít” a többségnek. Két kanca sárlani kezd. A kocsisok ismerik az elnöki tiltást, de boldogan és dacosan megszegik: elviszik a két lovat a szomszéd faluba a csődörhöz. A hágatásról csak a parasztok tudnak – az elnök társasága semmit. Telik-múlik az idő, a lovak hasasodnak, és egy napon ennek ki kell derülnie. Az elnök megérti a hadüzenetet. Megérti, hogy a néma összeesküvés a lovak hasában teljesedik ki. Őrjöng, de tehetetlen. A lovakat nem lehet kikapartatni! A feszültség csak fokozódik, amikor világra jön a két kiscsikó. Munkából jövet be-benéznek a téesztagok az istállóba, megpaskolják a csikók nyakát, úgy érzik, hogy a kegyetlen, rideg elnököt és fegyverhordozóit sarokba szorították. Minden csikót dicsérő szó, minden csikónak örülő szem: újabb és újabb ostorcsapás a vezetőség arcába. Az elnök szinte nyüszít belül, áldozatnak érzi ő is magát, hiszen csak felsőbb utasítást hajtott végre, amellyel persze egyetértett: gép kell, és nem ló! Minek etetni fölöslegesen az állatokat, ha már elmúlt fölöttük az idő? Addig dolgozik benne az önigazoló düh, gyűlölet, hogy a neve napján könnyű rászedni: támadásba kell átlendülni a falu ellen. Részegen hozzá is kezdenek. És hol kezdhetnék másutt, mint az istállóban? Durungokkal fölszerelkezve berontanak az alvó csikókhoz, és agyonverik mind a kettőt… Nem kell hozzátennem, hogy ezzel nagyobb bűnt követtek el, mint ha embert öltek volna!

Darvas szerint ezt kellett volna megírnom mindenekelőtt! Azt hiszem, saját írói életének a kudarca fojtogatta a torkát, és arra gondolt, hogy időben figyelmeztet egy fiatalembert, ne aprózza el mindenféle szociográfiára a tehetségét.

108

H. D.: – Szociográfiai munkádnak netán ezért nem lett folytatása?

Cs. S.: – Nem ezért. Amit Darvas mondott, megjegyeztem, de nem hallgattam egészen rá. A Tudósítás megjelenése után másfél évvel megírtam az Iszapesőt. Novella volt ez? Szociográfia? Vagy a kettő ötvözete? Egy lány öngyilkossága révén igyekeztem ábrázolni, hogy egy tanyasi paraszt életében milyen végleteket csattantott össze a történelmi változás. Egy szövetkezetből kimaradó tanyasi Koppányt keltettem életre Magos Mihályban, aki a régi értékek embere volt: a régi hité, a régi szokásoké, a régi becsületé, de miután a közösségtől leszakadt, ezeket a törvényeket már csak a saját családján belül érvényesíthette. Az „eredmény” egy fiatal halott, s egy munkába menekülő paraszt – ő maga –, aki többet termel megmaradt földjén, mint a szomszédos szövetkezetek, de közben közel jár az őrülethez… Az Iszapeső 1965 februárjában jelent meg a Kortársban, s rám rogyasztotta az eget. Ami utána történt, regénybe való. Kiábrándító, abszurd regénybe. Engem egy esztendeig eltiltottak a megjelenéstől, a nyilvános szerepléstől. Ösztöndíjamat elvették, filmszerződésemet fölbontották. Máig sem tudom, miért. Némelyek szerint a szovjet tisztek megírt esete miatt nehezteltek rám, akik az alföldi nagyközségben föllépő dizőzt fejenként 200 forintért lefektették a temetőben. Az erkölcs relativizmusát akartam ezzel a közbeékelt történettel érzékeltetni, mivelhogy a „szerelmi üzlet” ugyanabban a temetőben köttetett, amelyben Magos Mihály lánya szűzen: azaz fölmagasztaltan költözött föld alá…

Nem szívesen idézem ezt az időszakot, mert állástalan 109lévén tíz esztendeje, a gazdasági büntetés évekig két vállra fektetett. Ha érdekel, miért nem írtam több szociográfiát, az egyik okát ebben keresheted. Nem az erkölcsi félelem akadályozott, hanem az ellehetetlenedés. De félrehúzódásomnak volt egyéb oka is. Amikor a Magyarország felfedezése sorozat elindult, én is beküldtem egy könyvtervet, abban a reményben, hogy kapok rá szerződést. Öt olyan drámai történetet akartam földolgozni, amely – az Iszapesőhöz hasonlóan – halálba torkollik. Az egyik például egy párttitkár öngyilkosságáról, a másik egy tanárgyilkosságról szólt, s így tovább. Úgy gondoltam: a leíró szociográfia számomra, de az olvasó számára is kevés. Egy olyan esettanulmány, helyzetrajz, amely az aprólékos és pontos elemzést, ráadásul a megrendülést is fölkínálja, mindennél fontosabb. Egyszóval: drámai hangolású szociográfiákról képzelődtem. A társadalom helyzete, az emberi kapcsolatok lehetősége vagy lehetetlensége, az alkotmányos sors vagy a partizánkodás kényszerei sokkal vakítóbb fényben állnak elénk, ha a döntéseket a halál hozza, s be is végzi, mint ha csupán tanúskodó logikánk szervezné egységes képbe a valóságot. Persze nem gyászzenés irodalom lebegett a szemem előtt, nem eleve lehangoló műfajú írások, hanem amelyek szikráznak a feszültségtől. Az elgondolás azonban csak az én elgondolásom maradt, mert az öt történetemet egy tollvonással kihúzták a könyvsorozat tervéből.

Ekkor mondtam le véglegesen a szociográfiáról.

Helyébe lépett a film. Könnyebb az se volt, de Kósával, Sárával együtt dolgozva, keltettünk talán annyi közérdeklődést, jófajta társadalmi nyugtalanságot, amely kárpótolt azért a veszteségért, amit az irodalomban elszenvedtem.

110

H. D.: – Egyik elfogult kritikusod a hetvenes évek közepén megjelent dolgozatában megkésett írónak nevezett. Magad mit tartasz a feltételezett megkésettségről?

Cs. S.: – Nyilván Bata Imréről beszélsz.

H. D.: – Róla.

Cs. S.: – Nem te vagy az első, aki felőle faggatózol. De hát neked se mondhatok egyebet, mint másnak. Ami e megkésettséget illeti, Batának igaza volt. Már nem itt kellene tartanom. Nem a könyveim számát hiányolom, hanem a remekművekét. Ha valaki, hát én elmondhatom, hogy nem éppen dajkatermészetű idők neveltek. A háborúból kijutott; a szorongásból, a szegénységből, a hányódásból, a betegségből szintén. Fiatalon kétszer is a halál elől kapkodtak el az orvosaim. Mégis teli voltam kezdeményezéssel, reménnyel, akaraterővel. Ahogy mondják: velem a történelem madarát is meg lehetett volna fogatni. Duhaja voltam a nyelvnek, a gondolkodásnak; verekedésre és monologizálásra egyaránt kész, aki „ugrik egy jó szóra nyomban”. De ugrasztás helyett inkább csitítottak: most ne, most nem időszerű, majd holnap. Amit frissiben, harmatosan el tudtam mondani, várnom kellett vele, amíg megszáradt. Akkor pedig már elment tőle a kedvem. Aztán észrevétlenül magam is rászoktam a halasztásokra. Gondolj Németh László vagy Illyés életművére. Már-már grafománok, holott pályakezdésük legfontosabb éveiben csak a légkör volt olyan, hogy azt írták, amit gondoltak… A mi reflexeink rosszabbak: nemcsak másokkal taktikázunk, de magunkkal is. És ez folyt nagyban, a politikában is szerintem. Így aztán megvagyunk, csak túl sok a múltidejűség, a halasztás az idegeinkben… Batának tehát igaza van. 111De mit kezdhetek egy olyan ember igazával, aki a tényeket másra igen, de önmagára nem vonatkoztatja. Kérdezzem meg tőle – hiszen nemzedéktársam –, hogy hol vannak az ő korszakot előző művei? Hol van csak egyetlen olyan tanulmánya, amely nagy fényű lámpa lehetne előttem is? Nem kérdezem. Hogy miért? Mert régi tanulmányát egy hónapokkal ezelőtti kerekasztal-beszélgetésen két-három nyílvesszővel újra csak megtoldotta. Senkit se kérhetek meg, hogy írói vergődésemet áhítattal nézze, de a védtelenség kiküzdésének a gondolata, amit Bata megcéloz, azt hiszem, nem csak az én személyes ügyem. Az írói autonómia visszaszerzésének egyik nagyon is személyemen túli esélye. Bata mégis olyan oldottan élcelődik velem, mint aki baleset láttán is jóízűen képes behabzsolni a habos tortát, és még az ujját is lenyalja utána. Tetszetősnek nevezi elméletemet, sőt alibinek! A magyarázkodások helyett szeretné látni az elhalasztott műveket. Ebben egyetértünk, mert én is szeretném látni. A magamét ugyanúgy, mint az övéit!

Ami egyebet ezzel kapcsolatban még mondhatnék –, stílusosan – elhalasztom embert vizsgáztató időkre!

H. D.: – Hívő vagy hitetlen embernek tartod-e magadat? A kérdés messzemenően nem vallási célzatú.

Cs. S.: – Ilyesmivel nem szoktam foglalkozni. Az ember lélegzik, s maga ez a tény, mint valami biológiai remény, fölöslegessé teszi a külön hiteket. Megyek, látok, gondolkodom, cselekszem. Ha viszont lehetetlen cselekednem, akkor békétlenkedem, nézem a fákat, az esőt, nézem a könyveket a szobámban, és erőt kölcsönzök tőlük. S nekem néha egyetlen gondolat, egy másik ember 112gondolata is elég, hogy ne essem kétségbe. Vagy ha kétségbeesem is, kilábaljak belőle. Tegnapelőtt például ezt olvastam egy Malraux-írásban: egy embert ismerni manapság főleg annyit jelent, hogy ismerjük azt, ami benne irracionális, ami nem áll az ellenőrzése alatt. Az ilyen éleslátástól nekem jó kedvem támad, mert máris folytatom – alkalmazhatom és tágíthatom – a fölismerést. Ez a remek észrevétel ugyanis nemcsak az egyénre, hanem a nemzetre, a nemzetekre is vonatkozhat. Ránk, magyarokra mindenképpen. Ady talán azért is ismerte olyan megdöbbentően a magyarságot, mert önmaga irracionalitását faggatta, bolygatta, kondította meg folyton… A hit, amelyre rákérdeztél, örökösen a munkámmal kapcsolatos. Egy jól kifaragott gondolat számomra sugalmazóbb, mint a bálványok vagy a szentképek. Egy jóízű, talpraesett mondat már bizakodóvá tesz.

H. D.: – Mit jelent számodra az elkötelezettség?

Cs. S.: – Lerágott csontot. Annyit hall róla az ember évtizedek óta, hogy már sajog és szégyenkezik miatta az agya. Vannak, akik a politika, s vannak, akik az esztétika hajóhídján állva vallanak az elkötelezettségről. Számomra, aki él – elkötelezett. Nincs róla mit beszélni. Arról már sokkal inkább, hogy „eleve elkötelezettként” miként és hogyan viselkedik valaki. Korunkra az emberiség vallási-társadalmi konfliktusait egyre érezhetőbben a politika közegében zajlódó konfliktusok váltják föl. Tehát – ha akarom, ha nem – politizálnom kell. Sokan úgy értelmezik ezt a kényszert, hogy az író számára a politika konfliktusai nyelvi, kifejezésbeli, azaz: stílusbeli konfliktusokként jelentkeznek, mert újfajta gondolkodást csak 113újfajta stílussal lehet elterjeszteni. Boldog volnék, ha itt tartanánk. Én – mint ahogyan ezt már másutt bevallottam – a testemmel is politizálni akarok. A testi jelenlétemmel. Ha mások a gyanúba keveredés esélye miatt félnek a politikusokkal való közvetlen kapcsolattól, én ilyesmitől sose féltem. Cselekvővé a jelenlét avathatja leginkább az embert. Első számú napiparancsom tehát magamnak, hogy írással, szóval egyaránt jelen lenni ott, ahol országos ügyek sorsa dől el. Sőt, nemcsak írással és nemcsak szóval, de az ízlés, a hitelesség rám bízott aranytallérjaival is, amelyekkel nem a saját, hanem a műfajom kivételes erényei miatt is jól kell sáfárkodnom.

H. D.: – „…a közéletben eléggé megszoktuk: gondolataink jó részét nem hajtó, lendítő, hanem fékező erőként használjuk.” (Faltól falig, 1969.) Félő-e, hogy esetleg el is lustulhatunk az örökös visszafogottságban?

Cs. S.: – A feltételes módból ejtsük vissza ezt a gondolatot a múlt időbe: szerintem máris ellustultunk. Tisztelet a kivételnek, de a magyar értelmiségiek sokkal több szellemi értéket halmoztak föl, mint amennyit forgatnak, mozgósítanak manapság. Az intellektuális szabadság jóval kisebb tornatermekben edz, mint ahol edzenie kellene. Egy-egy értelmiséginek a kezdeményezés „szakemberének” kellene lennie. Új gondolatokat, új stílusokat, új módszereket kimunkálnia. Ilyesmire sajnos elég kevés a példa. Az értelmiség zöme: a meghátrálás szakembere lett. Pontosan tudja, sőt baráti találkozókon, italozás közben el is mondja, mi a véleménye a közállapotokról: a fásult demokrácia, a lukacsos liberalizmus távlatairól, de a nyilvános tanúskodás elől visszahátrál. Elfelejti, 114hogy az a tudás, amelyet nem osztanak meg, összeaszalja az értelmet. A szellem így szűz marad, mint a vénkisasszonyok. Pedig csapatostól nyüzsögnek körülöttünk a megoldandó s a tisztázásra váró gondolatok. Mi a nemzet ma? Mi a radikalizmus és a progresszió közti politikai s módszerbeli különbség? Lehet-e egy szocialista kormánynak ellenzéke? Ha nem, miért nem? Ha viszont igen: akkor az „erkölcsi kormányzatnak” minősül-e, és ez az „erkölcsi kormányzat” milyen hatalmat gyakorolhat anélkül, hogy ő maga ne törjön tényleges hatalomra, de balek és felelőtlen se legyen? És így tovább! Én nem állítom, hogy nem olvashat az ember ilyen-olyan részkérdésekkel foglalkozó politikai, etikai tanulmányokat, de a fönti kérdések nyílt, összefüggésszerű megvitatásától az értelmiségiek nagyobb része fázik. Vagy inkább fél? Holott tudhatná, hogy a legkisebb félelem észrevétlenül az önmegfélemlítésbe csúszik át. Az önkorlátozásba. Innen pedig már túl rövid ösvény vezet a lelki lehangoltság bozótosába. Hosszú ideig magamon is megfigyelhettem, hogy a kevesebbet mondás hogyan vezet egyenesen a kevesebbet gondolkozáshoz, saját rossz közérzetem kialakításához. Meggyőződésem, hogy az igazi szellemi élet se működik másként, mint a biológiai: tömérdek virágmagnak, virágpornak, ondónak kell a világba vesznie ahhoz, hogy a megtermékenyülés létrejöjjön. Mi azonban a tékozlás helyett fukarkodunk. Hogy nincsenek jó feltételeink a nagyvonalú és szükséges pazarláshoz, tagadhatatlan, de a feltételeket mi is formálhatnánk.

115

H. D.: – A Faltól falig egyik esszéjében olvasható: „Ellenfelek hiányában vagyok elszomorítóan magányos.” Megkérdezem hát, hogy a hetvenes években mennyire nyílt módod a fals derűre, azaz mióta nem kell szembenézned a magány e változatával?

Cs. S.: – A világ nem tárul föl soha egyetlen gondolatnak. Nem tárul föl az egyneműek szerelmének sem. A különneműek viszonya azonban mindig újrateremti a világot. Úgy is, hogy más változatban megismétli önmagát… De hagyjuk a műkedvelő filozofálgatást: mindig szerettem valakivel vitatkozni, mert amíg legyőzhető vagyok: nincs igazam, illetve alkalmatlan vagyok az igazság megfogalmazására. Fölidézem neked az úgynevezett „folklór-vitát”. Ha Faragó vagy Hernádi Miklós és mások nem vonják kétségbe a népi kultúra reneszánszának szükségességét, a futó divaton túli jelentőségét, talán sohasem tisztázom magamnak azt a gondolatsort, amelyet a Tenger és diólevélben s balladatanulmányaimban megkíséreltem. „A méz az ecet jóvoltából édes” – írja Mészöly Miklós. A Forrásnak adott, botrányos sorsú tanulmányommal – az Egy nomád értelmiségivel – se botrányt akartam kavarni, hanem szellempezsdítő vitát. Isten látja lelkemet: a legkíméletlenebb vitafelem előtt is megemeltem volna a kalapomat. Példa erre a most zajló ÉS-vita is. Mezei András és Eörsi István másképp érzékeli az ország közérzetét, mint én, s a nemzet mai szerepéről is másként gondolkozik. Mindketten elküldték nekem a cikküket: nem sért-e engem írásuk hangja. Ők tanúskodhatnak: örültem a színvonalasan megfogalmazott ellenvéleményeknek, noha nem értettem velük egyet. A harag érzésénél mindig nagyobb volt bennem a kíváncsiság: jól 116gondolom-e, amit gondolok, s nem kérgesedem-e én is az idők múlásával? A lélekben szabad ember még az ellenfelei közt is fölemelt fejjel sétálhat. Hitem szerint Ady nem az lett volna, aki lett, ha kevesebben marnak belé. És Németh László és Illyés se. Nem akarok személyeskedni, de ha a kortársaim közül Juhász nem fogadta volna el a védettséget, a körülötte és a róla zajló viták alapján most sokkal többet tudhatnánk magáról a költészetről, az egyén és a kozmosz viszonyáról, a nagy méretek hatalmáról és a személyiség erkölcsi erejéről. Többet a nyelvről, a képzeletről, a halál fekete parádéiról. Egy kivételes tehetségnek kivételes küzdőnek is kell maradnia. Ha engem olyan tehetséggel áld meg a sors, mint őt, én besétálok az oroszlánok barlangjába is, mint Dániel. De rossz a hasonlatom: egy írónak nem a saját félelmét kell legyőznie, hanem a létezés nehéz dolgaiba beavatni az olvasót. Minden jó író végül is a többiek Krisztusa. A dráma benne és vele történik meg.

H. D.: – Jót tesz-e korunk közügyekben elkötelezett írójának az a fajta védtelenség, melyet magad köré építettél, s amelyre időnként dacos öntudattal hivatkozni szoktál? Még világosabban: a védtelenség át tud-e minden esetben veszteség nélkül váltódni szellemi integritássá, függetlenséggé?

Cs. S.: – Részben már feleltem is a kérdéseidre. De ha kevesled, megpróbálok még árnyaltabban válaszolni. Egy olyan közéletben, ahol politikai meggondolásból óvják az embert a túlzásoktól, a démoniságtól, előbb-utóbb mindegyiket megkívánja. Ez a pszichológiai kényszer persze kevés a védtelenség kiharcolásához. A védte117lenség számomra a szabadság egyik neve. Minél védtelenebbé válok a világban, annál inkább a saját létem válik kockázatos tétjévé minden dolgomnak. Akaratomnak, dacomnak, ügyetlenségemnek, elfogultságaimnak, szenvedélyeimnek egyaránt. A névtelenség és a személytelenség világvárosi nyüzsgésében mindig kell olyan embereknek sétálniuk vagy vérezniük, akiket fölismerhetünk. Enélkül otthontalan a föld, tagolatlan és érdektelen a jelen idő… Ha az oly sokat emlegetett személyiség „védőberendezésekkel” őrizteti magát, nagyon könnyen bankárokra és politikusokra kezd hasonlítani. Én annyiszor veszítettem már, hogy a veszteségek izgalmában tudok elemien élni. A modern filozófiák gyakran használják a „boldog nyomorúság” fogalmát. Gondolj csak Camus-re, de gondolhatsz József Attilára is, aki, sokakat megelőzve, kifejezte a „boldog nyomorúság” lelkiállapotát.

H. D.: – Több alkalommal megfogalmaztad: a fölismert igazság még nem azonos az igazság működtetésével. Ám mit tehet ma a szellem embere azért, hogy az első szakaszból átjusson a másodikba?

Cs. S.: – Ez mindig roppant nehéz kérdés. Ma különösen az. Nincs gyakorlatunk egyik működtetéséhez sem. A szocializmus, mint tudjuk, a szegénység ábrándja és programja volt mindenekelőtt. A nincsteleneké! A hatalomra került szegénység kénytelen volt más hatalmi erők kialakult módszereihez alkalmazkodni. Egyebek közt leleplezni még az erőfeszítéseit is. Erőfeszítései nagyságát, gyötrelmét, megalázó véletlenjeit. A diplomáciai alakoskodásra is rákényszerült: magával is elhitette, hogy a teljes igazság kimondása bomlasztó lehet. Sajnos a kez118deti kényszerek alkati bajjá váltak. És még ma is, amikor már a szocializmus „vaskorszaka” elmúlt, a régi reflexek szerint viselkedünk. Mindig kevesebbet mondunk ki annál, mint amennyit gondolunk. Érzelmeink közkinccsé szinte akkor válnak, amikor már megromlottak. Valamiképpen múltidejűségre vagyunk kárhoztatva. Ami például letagadhatatlanul megtörtént velük, annak a földerítésére is olyan óvatosan, tapogatózva vállalkozhatunk, mintha a kényes, az ismeretlen jövőnek vágnánk neki. Úgy élünk szellemi életet, mintha már mindent fölfedeztek volna számunkra. Ez a megtervezett kiskorúság keserít meg. A magyar közéletben harminc-negyven éves emberek várják, hogy porondra léphessenek. Topognak, nyűgösködnek, ahelyett hogy életerejük teljében cselekedhetnének. Van egy-két hely – elsősorban a mezőgazdaságban, kísérleti gazdaságokban –, ahol sokkal jobb a helyzet. Ebből eredően az eredmények is jobbak s dinamikusabbak. Mindaddig, amíg a politikában, a gazdasági és a szellemi életben olyan emberek döntenek, akik saját magukon nem érzékelhetik döntéseik hatását, mert védettek, addig semmilyen igazságot nem könnyű működtetni. Ama bizonyos kontraszelekció, amelyet a negyvenöt utáni politika önnön érdekében indított el útjára, olyan sikeres pályát futott be, hogy már elindítóját is akadályozza. Mit tegyünk? – tárják szét sokan a karjukat. Mondhatnám: legyen nyitottabb, hatásosabb a sajtó. Nem mondom, mert a magyar sajtó olyan, mint egy jól ápolt, gondos, de megunt feleség. Naponta megterít, és a kést is csak a zsemlye vajazására használja. Szúrni? Vágni? Netán erkölcsi gyilkosságot elkövetni vele erkölcsi igazságszolgáltatás után? Soha! A sajtó a „nagy ügye119ket” átengedi a politika felső szerveinek. Ez öröklött baj, s ha így van, akkor legalább a kevesebb példányszámú irodalmi lapoknak kellene szentségtörőbbnek lenniük. Nekik még tán a túlzásokat is meg lehetne bocsátani, mert „irodalmiak”. Illyés írja valahol: minél több tragédiát játszanak a színházakban, annál kevesebb játszódik az utcán. Megszívlelendő fölismerés! És ahogy kiadós veszekedésektől – még ha szék is röpül – nem borul föl a család, egy-egy hevesebb irodalmi csetepatétól se borulna föl az ország. Hisz csak ott nem folyik vita, ahol már az emberek elidegenedtek egymástól. A viták közben még attól se kéne félnünk, hogy szélsőséges nézetek is dobogót kapnak. Mert megnyilatkozni nemcsak előny, nemcsak szabadság, nemcsak győzelem, de lehet vereség is.

H. D.: – Esszéid igen széles horizonton szétterjedő tudásanyagról, méghozzá személyessé tett ismeretgazdagságról tanúskodnak. Milyen módszer szerint válogatod olvasnivalóidat? Tájékozódásodnak vannak-e előre átgondolt, általad megjelölt irányai?

Cs. S.: – Hadd árulok el valami titkot: amikor én prózát kezdtem írni, fogalmam se volt arról, hogy milyen műfaj csöngője illik prózáimra. Szabad folyást engedtem annak, ami izgatott, s élményt és gondolatot sarjasztott, a filozófiák uszadékfáját ugyanúgy rábíztam a szöveg sodrására, mint a tényeket. Hogy közülük egyikről-másikról kiderítették, hogy tanulmányok, én lepődtem meg leginkább. Emlékszem, Sükösd Mihály a Váci utca sarkán azt fejtegette, hogy jó zamatú nyelvet találtam a tanulmányaimhoz, egyik-másik esszém egyenesen a Né120meth László-i hang folytatása. Pironkodtam és habogtam, de a mondatát megjegyeztem. Ábrándnak nem volt épp utolsó. Persze ijedelemnek sem. Elkezdtem félni, mit kezdhetek én a fölfedezett esszéírói képességemmel iskolázottság nélkül? Százszor annyi könyvvel a hátam mögött, mint amennyit eddig elolvastam, még talán. Ez azonban az én életformám szorításában már pótolhatatlan. Maradt a régi módszer: érzelmi fölismeréseimet ugyanolyan értéknek tekintettem továbbra is, mint a gondolatiakat és mint a műveltség föltornyozott adatait. Tanulmányt azóta is – szinte kivétel nélkül – olyan témákról írok, amelyeket átéltem. Gondolati élmény még egyetlenegyszer se gyújtotta be a képzeletemet. S férfiasan be kell vallanom, amit te tágasnak ítélsz, én szűknek érzem. Ha legalább egy idegen nyelven beszélnék vagy olvasnék, a témáim is szerteágazóbbak volnának.

Él bennem egy mélyen rejtekező vágy: annyi keserűségről írtam már eddig, hogy a továbbiakban erőt adó, boldog tanulmányokat is örömmel írnék. Lehet, hogy a témáim nem lennének pirospozsgásak, de a kibogozás, a földolgozás, a megértés öröme magával ragadhatná az olvasót. Ez az óhajom azért is érthető, mert a magam módján bizonyítani szeretném, hogy életkedvem, életerőm engem ideköt ehhez a hazához, ehhez a társadalmi rendhez, amelyben sok lappangó, jó erőt látok. És alapot és kifutópályát is hozzájuk.

Hogy az esszéimet előre átgondolom-e? Soha. Eddig még minden tanulmányomat úgy írtam, ahogy verset ír az ember. Kezdetben jószerével csak a gondolat és a meggyőződés páros szívdobogását hallom, a többi már a szerencse dolga. Olvasni azért, természetesen, minden 121témához hozzáolvasok. Túl sokat nem, mert a sok zsíros ételhez hasonlóan a sok résztudás is megfekheti a gyomrot. Az a tapasztalatom, hogy minden áttekintéshez szükség van elfogultságra. Ebből, az én logikám szerint, szinte gyöngyözően következik, hogy az esszé nem a tudat és a tudás közt feszülő híd, hanem a lét és a tudat kettősségét áthidaló műfaj. Mindent összefoglalva: kell hogy egy tanulmánynak szárnya is legyen!

H. D.: – Kubai napló című könyvedre gondolva kérdezem meg: mit jelent számodra az utazás, akár bel-, akár külhonban?

Cs. S.: – Először is, hálás vagyok, hogy te még emlékszel a Kubáról szóló könyvemre. Hosszú fektetés után 1965-ben jelent meg, kétezervalahány példányban. Én jobban megírt könyvnek tartottam, mint a Tudósítást. A Népszabadság kritikusa jól elpáholt érte annak idején, mondván, hogy a könyvben ábrázolt Kuba nyilván csak az én látomásom. Én akkor lázba estem a tengerben úszó, forradalmas szigettől. S Castróban és Che Guevarában kissé a regényesített hasonmásaimat is láttam: a nagy vállalkozások hőseit. De a forradalom után Kubában földerengett a negyvenöt utáni Magyarország is, az eltékozolható remény, hit, az eltékozolható bizalom.

A kubai utam volt az első nagyarányú kirándulás a világban, amelyet utazásnak mondhatok. Az óceánokat látni, a fagyos és olvadó égöveket egymás után, ez olyan élményt jelentett nekem, amit minden földi embernek kívánok. Az én nemzedékem addig nem ismerte az utazást. Kiszabadulva a világba, nemcsak én kótyagosodtam meg az élményektől, de Orbán Ottó is. Pár hetes 122indiai útjáról olyan remek könyvet írt, mintha ötven évig nagykövet lett volna Delhiben. Ablak a földre című könyvét Illyés Oroszországa mellett őrzöm a polcomon.

Utazni legjobban persze a barátaimmal szeretek. A velük megosztott észrevétel, izgalom, gondolat megsokszorozza az élményeket. A társaságukban utazótársamnak érzem Magyarországot is. Kinyújtózva a történelemben, a kultúrában, az összehasonlítás megtermékenyítő művelete közben olyan dolgokat fedez föl ilyenkor az ember, amit egyedül képtelen. Szerencsére így járhattam Grúziában Illyéssel, Déryvel, Weöressel. Amerikában és Hollandiában Kósa Ferenccel; Ausztráliában, Svájcban, Nyugat-Németországban, Franciaországban Sára Sándorral, Olaszországban Simon Pistával, Finnországban Tornai Józseffel, Lengyelországban pedig Nagy Lászlóval és Kovács Istvánnal. De utazni én a nagy halottakkal is szeretek. New York utcáin ott lökdösődött velem a tömegben Bartók és Lorca, egyikük az egész civilizációra érvényes disszonancia létélményével, a másik a szürrealizmus kicsapongásával. Az ő fejükkel is gondolkodtam, az ő szemükkel is néztem a felhőkarcolókat, az istentagadó gótikát, a félelmetes földi gépezet működését.

Az utazás nekem olyan „eszközöm”, mint csillagásznak a roppant méretű távcső: az elérhetetlent is a közelembe hozza. Meg olyan, mint egy új emberi kapcsolat, amely engem is újrateremt. Én eddig minden külföldi utamról írásokkal tértem haza. Egy-egy út huzata sok botor vitát söpört ki belőlem. A finnországi utam például a nemzeti jellegről folyó hazai vitákat rakatta zárójelbe. Nincs ezen mit vitatkozni többé. Finnország minden jó hatást hasznosított a világból – az építkezéstől a tárgy123alakításon át a politikáig –, s a sejtjeiben mégis Finnország maradt. Minden utca, minden épület, minden körültapogatható fa s a köztük megvalósuló viszony is a finnek sajátos természetéről és ízléséről tanúskodik.

S a hazai utazásaim? Sajnos azok a hatvanas évek óta eléggé megritkultak. Nagyot fordult a helyzetem: mostanában én látom vendégül az országot. Jönnek Debrecenből, Szegedről, Kaposvárról, Marosvásárhelyről, Clevelandből, egy szelleminek mondható, lebegő hazából is. Néha már nem írónak érzem magam, hanem rang nélküli hivatalnoknak. Előnye ennek az „állásnak” az, hogy tömény élmények és gondolatok csomópontján élek. Gyorsan és első szájból értesülök fontos eseményekről és a közérzet ingadozásairól. A múltkoriban egyik államférfi politikusunk szememre vetette, hogy nincs elég információm. Pontosabban, hogy az információ hiánya miatt nyűgösködöm és durcáskodom annyira a hazai állapotok miatt, s tévedek el írás közben. Lehet, mondtam neki jó lelkiismerettel, de rögtön hozzátettem azt is, hogy az érzelmi és a közérzeti információkat én éppolyan fontosnak tartom, mint a népgazdaság, a világkereskedelem vagy a világpiac legfrissebb adatait. Hiszen az emberiség morális és közérzeti válsága semmivel sem elhanyagolhatóbb, mint például az önnön válságaival viaskodó gazdasági élet. A „nálunk jobb, mint a szomszédban” szemlélet – igaz, de pusztán taktikai szemlélet. Már csak azért is, mert elsősorban a külső feltételekre vonatkozik. Én megértem azt a politikust, aki így érvel, mivelhogy neki önigazolásra van mindenekelőtt szüksége, nem a kettős helyzetek beismerésére. Csakhogy az önigazolást sose lehet a jó és a rossz fölleltározása alapján elkészíteni. 124Egyszerűen azért, mert a jó és a rossz közt nem demokratikus a viszony. A kevéske rossz rettenetesen meg tudja rontani az értékek ízét, rendjét. Hát még ha a rossz átbillen az indokolhatatlan és védhetetlen dolgok világába. Ismerjük a cipőbe kerülő éles kavics példázatát: megkeseríti még a menyegzői vonulást és a testet emelgető nászutat is. Van tapasztalatom jó is a jelenlegi helyzetről, de sokkal több rossz a megmagyarázhatatlan pazarlásról, lopásról, közéleti cinizmusról, a hadakozó emberek megleckéztetéséről. Épül Budapest, épül az ország. Talán a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveihez hasonlító ütemben, ugyanakkor a népszaporulat csökken, az öngyilkosok száma ijesztően emelkedik, a lelkibetegeké, alkoholistáké szintén. Ez vajon minek az „eredménye”? A kereszténység kijátszotta a lelket a test ellen. Ismerjük az elnyomorodás tüneteit. Mi ne játsszuk ki a nemzet jobb gazdasági helyzetét a nemzet lelkiállapotával szemben! Egy nemzetnek, egy közösségnek éppúgy szüksége van öntudatra, jövőtudatra, veszélytudatra, sőt taktikai tudatra is, mint elegendő húsra és kenyérre.

H. D.: – Szociográfiai tapasztalataidnak filmes korszakaidban hasznát veszed, illetve vetted-e, s ha igen, mi módon?

Cs. S.: – A filmhez engem a szociográfia kapcsolt. Kósa Ferenc olvasta a Tudósítás a toronybólt, és rábeszélt, hogy dolgozzunk együtt. A Tízezer nap és a Földobott kő forgatása idején még olyan eleven volt a szociográfiai gondolkodásunk, hogy csak azt tekintettük érvényesnek, ami a valóságban megtörtént. A történeteket ugyan mi találtuk ki, de a részleteket hozzá a „hiteles élet” adta. Ma már azt látom: a részleteket is úgy kellett 125volna kitalálnunk. Merészen és nagyvonalúan újjáteremtve a valóságos élményt. A szociográfia és a művészet közti különbségről Galgóczi Erzsébet írt egy remek mondatot: „A szociográfiának célja van, a művészetnek oka – és ez minőségi különbséget jelent.” És még hozzáteszi: „A fikcióban megjelenő világ a mindennapi jelenségvilághoz képest már lényeg. Egy műalkotásban mindig az egész tükröződik, sohasem a rész…” Annyira a nevemben beszél Galgóczi, hogy már nekem fölösleges volna részleteznem: milyen aggodalom kezd elráncigálni a filmírás „magyar modelljétől”.

H. D.: – Mit tartasz a hetvenes évek magyar szociográfiáiról?

Cs. S.: – Erre a kérdésre csak három-négy napos fölkészülés, olvasás és töprengés után mernék megbízhatóan válaszolni. Egyrészt mert a téma is szerteágazó, másrészt mert kortársaimról és pályatársaimról nem kritikusként, de a részt vevő társ komoly önelemző izgalmával szabadna csak írnom. Szeretettel és szigorral. Lehet, hogy egyszer elszánom magamat egy ilyen összegezésre. De te addig is akarsz valamit hallani, igaz? Mit mondhatok? A magyar szociográfia – szerintem – a hiányzó magyar újságírás. Még egész köteteket is úgy tekinthet az ember, mint hatszáz oldalasra földuzzasztott, fordulatos, izgalmas újságcikket. Megjelenésekor a legtöbb figyelmet szított vagy botrányt kevert, de az időszerűsége rövidebb távú volt, mint ami a beleadott erőből, buzgalomból kitelhetett volna. A magyar szociográfia a kezdet kezdetén ellenzéki műfajként indult el, s a mi időnkben viszont föltáró műfajjá változott. Leír, összead, kivon, igent és 126nemet mond gondos adagolásban; a felnőtt állampolgárok tárgyilagosságához hasonlítható, van benne tehát valamiféle nemes lojalitás. Tagadhatatlanul a politika érdesebb segítőtársa. Sőt a rendszerünkből hiányzó politikai kultúra gyakorlatozóterepe. Őszintén kívánom, hogy még sok ilyen „pozitivista”, vagy ahogy némelyek szívesebben hívják: dokumentum-szociográfia szülessen. Szokásos luciferkedésem azonban még jókívánság közben sem hagy nyugton: jó lenne egyszer végiggondolnunk, hogy egy műfaj, amely ellenzékinek született, megváltozhat-e annyira, hogy új körülmények között elveszítse eredeti jellegét? Szerintem ez egyáltalán nem szükségszerű. Először is nézzük magát az ellenzékiséget. Én sehogy sem látom eredendő bűnnek, ördögtől sugallt politikai latorságnak. Sőt egyenesen erény is lehet, ha komolyan gondoljuk a párbeszédet. A repülő fékberendezése nem ellenzéke a motornak. Belül van a gépben, nem kívül. A mi társadalmi rendszerünkben valahogy én is így képzelem az ellenzékiséget. Azért beszélek róla ilyen pőrén, mert ötvenéves koromra talán már kiderült, hogy én akkor sem voltam a magyarság ellenzéke, amikor egyik-másik politikus annak látott…

Bocsásd meg ezt a kitérőt, utána könnyebb lesz végigmondanom, amit a műfaj ellenzékiségével kapcsolatosan kezdtem. Gondoljuk el, hogy valamelyik író nem a textilipar, hanem például a hatalom szociográfiáját szeretné megírni. Elképzelhető, hogy villámok csapkodnának a csuklója körül, mert szembe találná magát olyan kényes kérdésekkel: hány ember „csinálja” nálunk ma Magyarországon a politikát. Nincsenek-e túl kevesen? Továbbá: a néhány személyhez kötődő politikacsinálásnak lehet-e 127igazi távlata? Ha igen, meddig ér el, s mikortól kezdi el önmagát korlátozni? De ez csak egy téma a robbanékonyabbak közül. Megérnének hasonlóan egy-egy misét a tömegszervezetek, az egyetemek, egy másikat az Akadémia – ne csak mindig a parasztokat és a munkásokat háborgassuk! –, egy harmadikat, mondjuk, a szakszervezet. Mert azon búslakodni vagy élcelődni, hogy egy üzemben ásítva beszélnek a szakszervezetről, nem egyéb, mint a téma csiklandozása. A részt bírálni az egész helyett – célzatos vakság. Bátorságnak álcázott félelem. A szociográfia klasszikusai mindent az egész felől, az egészért néztek. Ezt nem szabadna soha elfelejtenünk. Mint ahogy azt se, hogy a szociográfia: a fölrázás műfaja is, akkor érvényes igazán, ha eretnek. Ha megkövezik érte az íróját. Ez a kellemetlenség ugyanúgy hozzátartozik a műfajhoz, mint orrszarvúhoz a szarva.

De nézzük a műfaj ellenzéki szerepfölvállalását más alapokról is. Hátráljunk vissza ötven évet. A harmincas évek hivatalos politikája elfajzott, soviniszta politika volt, amely nem törődött szociális kérdésekkel. A beszélgetésünk elején fölsorolt, nagyhírű szociográfiák – szembefordulva a politika egyoldalúságával – épp a szociális gondokra hívták föl az ország figyelmét. Ettől voltak ellenzékiek.

A helyzet azóta – száznyolcvan fokos szöget zárt be – megváltozott. Mégis nagyon sokan úgy érzik – köztük én is –, hogy a mostani politika is őriz valamiféle egyoldalúságot. Az országnak negyvenöt után, ötven után és ötvenhat után talpra kellett állnia. Az elsődleges cél: rendbe tenni a gazdasági életet. Rendbe tenni és egy kissé megerősíteni magunkat a soványító évtizedek után. A ma128gyar politika dicsérnivalóan sok mindent elkövetett, hogy létrejöjjön a sokat áhított anyagi biztonság. Ehhez, jól tudom, gazdaságszemléletű elfogultság kellett. Az évek folyamán azt lehetett megfigyelni, hogy a nemzetet – mindent elhalványítva – ezzel a gazdasági sikerrel azonosították. „Ha mi példa-országgá válunk, jól élünk, a mozgásterünket is növeljük, az lesz az igazi magyar politika.” Szinte arcátlanság ez ellen bármit is fölemlíteni. És mégis muszáj! Mert ha, mondjuk, a gazdasági eredményeink törékenyebbnek bizonyulnak a láthatónál, s valamilyen hirtelen támadt ok miatt meghanyatlanak, akkor a nemzet – kis túlzással szólva – megszűnik nemzet lenni? Ez nekem lehangolóan gyakorlatias gondolkodás. És történelmietlen. Az eddigi uralkodó osztályok eltékozolták, eljátszották azt, amit az embernek a nemzethez tartozás erős tudata adhat. Ezzel együtt prédálták el az országot is. Nekünk nemcsak a hiányzó kenyeret, hanem a hiányzó tudatot is pótolnunk kellett volna. Ezt mi elhanyagoltuk. S a mulasztás nyomán most szomorú zűrzavar kavarog a fiatal nemzedékek fejében. Hiányzik belőlük az önazonosság tudata. Ezért hagyják el vagy szeretnék közülük sokan elhagyni az országot – a természetes nehézkedési erő nem köti őket ehhez a földhöz. És ezért a sok belső disszidens is: a hányódó, az alkoholista, a féléletet élő fiatal. Makacsul hiszem, hogy a nemzeti tudat ápolása nem lehet soha semmiféle politikai taktika áldozata. Illetve ha azzá válik, a porlasztó gyakorlat ellen az ellenzékiek makacsságával kezd az ember hadakozni. Gondolj csak a gyermek József Attilára. Az öcsödi nevelőszülők Pistának keresztelték el, mert furcsállták az 129Attila nevet. A kisfiú sérülését a felnőtt költő talán sose heverte ki. Ha Attilának kereszteltek, maradjunk is azok, mindenki ellenére.

H. D.: – A társadalmi létezés milyen föltáratlan terepeit tudnád megjelölni a szociográfusok számára? S magad miről írnál a legszívesebben?

Cs. S.: – Erre a kérdésedre az eddigiekben talán már feleltem is. Legföljebb kiegészíthetem. Én, ha írnék, szívesen írnék szociográfiát a magyar értelmiségiekről. Attól kezdve, hogy én miként lettem az, s egyáltalán az lettem-e, egészen addig, hogy volt-e és van-e életre s munkára alkalmas autonómiája nálunk az értelmiségieknek, vagy csak néhánynak van? De ha már itt tartunk, hadd áruljam el, hogy készülök megírni a magam számadását, mint Veres Péter a magáét, vagy ahogy a Süllyedő világban Kodolányi János is megírta. A gyermekkoromat el is hagynám, a könyvet a háborútól kezdeném. Szerénytelenül mondhatom: zsúfolt és izgalmas életem volt. De ha megírnám, mégse a történetekre bíznám az életemet, hanem bukásaimra és föltámadásaimra. Malraux Ellen-emlékiratok című könyve jut eszembe egyre gyakrabban. Irigykedve gondolok a kézre, amely írta.

130