A Csokonai ősök valamennyien a Dunántúlon éltek. A költő többszörös ükapja, Csokonai Demeter hadnagy a török elleni harcokban tüntette ki magát. 1566-ban azzal a feladattal küldték a veszprémi vár alá, hogy kémlelje ki a törökök mozgását. Nemcsak jó híreket szerzett, hanem egy törököt is fogott, s mivel a rásütött ágyú elől szerencsésen megmenekült, Miksa császár nemesi oklevelet ajándékozott neki.

Ettől kezdve használta a család a nemességet jelző Vitéz nevet. Eredeti nevük, a Csokonai minden bizonnyal a Somogy megyei Csokona (ma Csokonyavisonta) község nevét őrzi. Csokonai Demeter ősei – s talán ő maga is – ebből a faluból származtak. A hős hadnagy utódjait azonban elnyelte a feledés. Egészen az ükapa hírét elhomályosító költő megérkezéséig.

A költő dédapja, Csokonai Vitéz Ferenc még mindig a Dunántúlon, először Győrben, majd Alcsúton működik mint református prédikátor. Fiából, Lászlóból is papot nevel. Ő azonban rövid győri prédikátorkodás után fiatalon meghal. Árván maradt gyermekét, Józsefet a nagyapa neveli és taníttatja.

Csokonai József nem folytatja a családi hagyományokat, nem papnak, hanem borbélynak tanul. Ez a mesterségnév akkoriban nem egészen azt jelentette, amit ma. A borbélyok a hajnyírás és a borotválás mellett 7afféle segédorvosi, felcseri feladatokat láttak el. Seborvosnak, latinul chirurgusnak is hívták őket. Fogat húzhattak, eret vághattak, kisebb műtéteket végezhettek.

Ezt a szakmát tanulta ki a költő apja, Csokonai Vitéz József a nagyszombati Orvosi Oskolában. Két évig járt oda, diplomáját 1772-ben szerezte. Mielőtt önálló üzletet nyithatott, segédként kellett működnie. A korabeli szokásnak megfelelően vándorútra kelt, hogy az „oskolában” tanultakat más-más borbélymesternél szerzett tapasztalatokkal gyarapítsa.

8

Mint segéd a hagyomány szerint először Sümegen működött. Nem sokáig, mert már a diplomaszerzés esztendejében Debrecenben találjuk. Talán maga sem gondolta, hogy ott ragad, de bizonyos, hogy nem véletlenül ment oda. A nagyapai házban gyakran elhangzott a távoli város neve. A győri lelkész valaha ott tanult, s ahogy öregedett, szinte naponta szóba hozta a diákkori emlékeket, Debrecen nevezetességeit.

Debrecen abban az időben az ország legnagyobb városa. A török megszállás másfél évszázadában több mint negyven falu határát és lakosságát olvasztotta magába, mert kedvező fekvése folytán szabadságát mindvégig megőrizte. Az 1770-es években harmincezren lakják. Kereskedelmi és kulturális központ, sőt a magyar reformátusok vallási központja. Kálvinista Rómaként emlegették. Lakosai kereskedelemből, iparból és mezőgazdaságból élő, többségükben teljes jogú polgárok, közismert nevükön cívisek. Csak azt fogadják maguk közé, aki leteszi a polgári esküt, és lefizet egy bizonyos összeget. Különben haláláig korlátozott jogú „lakó” maradhat.

Csokonai József mint segéd egyik Kis Hatvan utcai borbélymesternél helyezkedik el. Alig melegszik meg, annyira megtetszik neki a város, hogy elhatározza, végleg ott marad. Maradni viszont úgy érdemes, ha egyszerű „lakóból” teljes jogú polgárrá válik. A céhbe, a mesteremberek érdekeit védő 9hivatalos szervezetbe csak a polgárokat veszik be. Aki kívül reked, sohasem nyithat üzletet. Lázasan gyűjti a pénzét, kérvényeket írogat, pártfogót keres.

A vidám, sötétkék szemű, társaságot szerető, huszonnégy esztendős fiatalembert hamar megkedvelik. Egyik kortársa így emlékezik rá: „Igen szép, barnapiros orcájú, középtermetű és úri magaviseletű ember volt.” Talán éppen pártfogásért kopogtatott be a Kis Hatvan utca 232. számú házába, Diószegi Mihály szabómesterhez és tanács10beli emberhez, amikor megismerkedett a tizenhét esztendős Diószegi Sárával. Az ismeretségből szerelem lett, s még a polgárjog elnyerése előtt, 1773. február 4-én megtartották az esküvőt.

Az ifjú férj apósa házába költözik, s Diószegi Mihály minden tekintélyét latba veti veje érvényesüléséért. Még azon a tavaszon polgárrá, majd céhtaggá fogadják. A polgárok és borbélycéhtagok 1773. évi névjegyzékében már ott szerepel a neve. A következő évben önálló műhelyt nyit a Piac utcai Fényes-házban. Lakást is ott bérel, 11s oda költözik feleségével és első fiúgyermekével, Mihállyal, aki még a nagyapai házban megszületett, 1773. november 17-én.

Az üzlet szépen jövedelmez, ügyes keze és tudása révén Csokonai József hamarosan hírnevet szerez Debrecenben. Odáig eljut, hogy „a doktorok megegyezésével… sokszor doktori szolgálatot” tehet, vagyis orvosi feladatokat láthat el. Később a borbélycéh vezetője lesz. Mindez nem elégíti ki. Pesti orvosprofesszorral levelez, olvas, állandóan képezi magát. Debreceni polgárnak sem akármilyen. Tanulmányozni kezdi a város történelmét, figyelemmel kíséri a korabeli eseményeket. Amit lényegesnek tart, bejegyzi kéziratos naplójába, amely fennmaradt, s jelenleg is megtekinthető a debreceni Déri Múzeumban. Íme, egyik bejegyzése:

„Anno 1774. Die 13^a Julii. Ötödfél órakor reggel. Rettenetes felhő tűz lángformán jött Debrecennek. Napnyugotról kimondhatatlan villámlással, és égi csattogással. És ugyanekkor meg is ütött az Isten-nyila hét embereket: Mester utcán kettőt; odaki a Macson a boglya alatt ötöt…”

Festegetett, rajzolgatott is. Lefestette például a kéziratos kötetbe családja nemesi címerét, melyet néhai Csokonai Demeter vitézsége jogán bírtak. Igaz, „önkényesen”, mert a nemesi oklevél az idők folyamán elveszett, s a címer képét a szájhagyomány örökítette apáról fiúra. A nemesség emlegetésével bizonyára csak önérzetét akarta erő12síteni, mert Debrecenben, a polgárok városában a nemesi oklevél előnyt nem jelentett. Mégis: hadd lássák a büszke debreceniek, hogy ő sem akárki. Ám nevét mindig egyszerűen, Csokonai Józsefnek írta. Az állítólagos nemességre utaló második tagot, a Vitézt csak az anyakönyvekbe jegyeztette be.

Debrecen befogadta a messziről érkezett jövevényt. Már-már úgy látszott, hogy nemcsak a gyógyításra vágyó betegeket, hanem a szerencséjét is megtalálta, amikor tüdőbajban megbetegedett, s fiatalon, harmincnyolc éves korában meghalt.

13

Költő fia, Mihály, aki külsejére inkább anyjához hasonlított, belső, lelki tulajdonságait jobbára tőle örökölte. Mindenekelőtt a mohó tudásvágyat, de a vidám természetet, a mozgékonyságot, a nagy érzelmek átélésére való képességet is.

Mihály mindössze tizenkét esztendős, amikor apja meghal. Egyik furcsa című (Gerson du Malheureux) diákkori színdarabjában így vall róla: „Hogy az én atyám milyen volt, magamról tudtam, mert őtet az én édesanyám… mindig énhozzám hasonlította. Fiam, tebenned a te szegény atyádat, azt a jó lelket, azt a nemes természetet csókolom. – Akkor megcsókolt és forró könnyei az enyimekkel elegyülvén, egymás nyakába borultunk…”

14

Az anyai nagyapa, Diószegi Mihály „tehetős debreceni polgár” és „tanácsbeli ember”. Méghozzá a belső tanács tagja, úgynevezett esküdt. A város minden ügyéről tud. A főbíró, a tanácselnök akkori megfelelője csak a tizenkét esküdt meghallgatása után intézkedhetett. Debrecenben nem parancsolt földesúr, gazdag kereskedők és mesteremberek kormányozták a várost. Diószegi nagyapa közéjük tartozott.

Egyszerű szabómesterként kezdte. Szorgalommal és szerencsével házat, kertet, földet, szőlőt és tekintélyt szerzett. A mezei birtok szorosan hozzátartozott a polgári ranghoz. Vagyona és képességei révén egyenlőnek érezhette magát akárkivel. Nemcsak jogának, hanem kötelességének tartotta, hogy beleszóljon a város ügyeibe. Két lányát polgári szellemben, a szabadság és a műveltség iránti igényre, a tudás tiszteletére nevelte. Örömmel fogadta vejéül Csokonai Józsefet, akit kiváló embernek és polgárnak ismert meg.

A költő szüleiről, nagyszüleiről kép nem maradt fenn. Édesanyjára az egyik szemtanú így emlékezett: „Vékony, magas termetű és igen himlős ábrázatú volt.” Értékei belül rejtőztek. Akik később, idősebb korában ismerték, mindnyájan erről vallanak. Domby Márton, Csokonai barátja és első életrajzírója „a maga során felül pallérozott, okos, rendszerető asszonynak” mondja. Gaál 15László, aki kosztos diákként nála lakott, ezt jegyezte fel:

„Csokonainak édesanyja jól gazdálkodó, és a lehető leggondosabb volt mindazon asszonyok között, kiket valaha esmérni alkalmam lehetett… Ő soha életében adós nem volt, de soha mástól kölcsön kérni se kénteleníttetett – ámbár gyermekeiért, Mihályért és Józsefért oskoláztatások egész ideje alatt elsőrangúlag fizetett.”

Harmincegy éves, amikor férje meghal. Öt gyermeke közül kettőt már korábban eltemetett, s a harmadik is hamarosan távozik apja és testvérei után. Két fia, Mihály és József éri meg a férfikort, de szintén fiatalon halnak meg, előbb, mint édesanyjuk. Egyik temetés a másikat követi, Diószegi Sára mégsem adja meg magát a sorsnak.

Férje halála után kenyér és támasz nélkül marad a család. Diószegi nagyapa sem él már, s egy korábbi adósság fejében Csokonainé örökségének nagy részét elárverezik. Egyik napról a másikra szegények lesznek. A Piac utcai Fényes-házból, ahol tizenkét évig jómódban éltek, el kell költözniük. A megmaradt apai örökségből a Darabos utcában vesz egy kis házat.

Mivel a nők akkoriban nem tanultak szakmát, nem végeztek magasabb iskolát, úgy kereste meg a család kenyerét, ahogy a többi szegény asszony. Font, kosztos diákokat tartott. Éjjel-nappal dolgozott, de igényéből nem engedett. Azt akarta, hogy életben ma16radt gyermekei tanult, tudós emberek legyenek, akárcsak apjuk. A költő így emlékezett ezekre az évekre, Festetics Györgynek címzett levelében: „…a testvéremmel együtt az Édes Anyám sok viszontagságok között nevelt és taníttatott, aki egy a legjobb Édes Anyák közül.”

Diószegi Sára a könyvek és a versek szeretetét még az apai házból hozta magával, s nemcsak fiaiba, hanem a nála lakó kosztos diákokba is beléplántálta. Gaál László írja, hogy „háza az ifjúságra nézve szinte oskola volt, mert minden este olvasásokat tartottak. Minden tanulónak kötelessége volt valami jó magyar olvasókönyvet keríteni, melyből sorban kellett olvasni… Megvallom, mindnyájunknál helyesebben, kellemetesebben tudott olvasni.”

Hányatott életű költő fiát vándorlásaiból hazavárta, betegségében gyógyította, s talán ő az egyetlen ember, aki költészetének nagyságát fenntartások nélkül elismerte. Számos versét könyv nélkül tudta. Kettejük egybeforrottságának beszédes bizonyítéka visszaemlékezésének részlete:

„…Mihály kedves fiam volt tizenkét esztendős, hogy Édes Attyától reám maradott árvaságra… amely hivséges volt tanúlásában, oly hivséggel igyekeztem szükségeit teljesíteni, amelyeket már kisded korában nagyon érezvén, vélem eggyé forrott szíve, igaz fiúi szeretettel viszonozta halála órájáig…”

17

Fia halála után a versek gondját is magára vállalta. Leveleket küldött a költő barátainak, s kérte, hogy juttassák el hozzá a náluk maradt kéziratokat, írják meg emlékeiket róla. Intézte a megjelent verseskötetek eladását, s amellett, hogy jól gazdálkodott a költői hagyatékkal, arra törekedett, hogy ha életében nem kapta meg a neki járó elismerést, halála után mindenki tudja meg fia nagyságát.

Saját sorsa és eltemetett gyermekeinek emléke lebeghetett szeme előtt, amikor végrendeletében arról intézkedett, hogy hagyatéka egyik részének kamatja a „kollégiumban tanuló, debreceni születésű, jó igyekezetű és szegény sorsú ifjak részére osztassék ki”. Öt évvel a költő halála után, 1810-ben halt meg.

„Én… Debrecenben születtem, Bihar vármegyében, Győrből származott nemes és tanult atyától, de akitől megfosztattam még neveletlen koromban…” – írta a költő Festetics Györgynek a már idézett levélben. Vajon milyen volt a város külseje, ahol Csokonai Vitéz Mihály meglátta a napvilágot?

Egy, a XIX. század elejéről származó kép áll előttünk. Előtérben legelők és szántóföldek, pásztorok és barmok, szénásszekér és úri hintó. Hátrább a házak sűrűje. Magasan felettük a sűrűből kiemelkedő templomtornyok. A látványt a tornyok uralják. 18A hatalom és a határ urai a hintón járó gazdag cívisek és a templomok környékén élő egyházi méltóságok. A szénásszekér hajtója és a középen álló pásztor a több mint háromezer debreceni zsellér képviselői. Ők szolgáltatták az olcsó munkaerőt a gyorsan gazdagodó polgárság számára.

De menjünk be a házak közé! Kalauzunk egy korabeli angol utazó, Robert Townson, aki a következőket írja: „Debrecent ugyan városnak nevezik, és városi jogokkal is rendelkezik, mégis inkább falunak tekinthető, ennélfogva talán a legnagyobb falu Európában. A házak csekély kivétellel földszintesek, náddal födöttek, és tűzfallal fordulnak az utcára. Az utcákon a kövezetnek nyoma sincs, csupán a legforgalmasabb utcákon raknak le gerendákat a gyalogjárók számára. Egész napi járóföldre egyetlen falu sincs. Nem foghatom meg, mi bírhatott rá húszezer embert, hogy olyan vidéket válasszon magának lakhelyül, ahol sem forrás, sem folyó, sem tüzelő, sem építőanyag nem található.”

19

Az angol utazó európai szemmel nézte Debrecent, amely a nyugati nagyvárosokkal való összehasonlításban jócskán alulmaradt. Valamivel később egy erdélyi ifjú, Bethlen Elek már hazai mértékkel mért. Naplója részletét olvasva, neki is igazat adhatunk:

„Debrecen maga nagy és mintegy tizennyolcezer főből álló s mégis a legjobb rendtartással bíró város. A házak tisztességesek, de nem cifrák, többnyire mind náddal vagynak fedve, de nem oly móddal, mint nálunk Erdélyben, mert itt a legszebb fedeleket állítják belőle. A lakosok itt többnyire mind reformátusok, és igen buzgók, becsületes, emberséges emberek, de fejérszemélyt egész Debrecenben valamirevalót nem láttam.”

20

Bethlen Elek már csak a debreceni lányokban talál kifogást. Azt mástól tudjuk, hogy a nők jólétre valló, bársonyból, selyemből, posztóból vagy lenszövetből készült ruhákban jártak, s ékszert egyáltalán nem viseltek. A férfiak öltözete szűk nadrág, térdig érő öves dolmány, suba, mente, prémes bunda és nemezsüveg. Ruházatuk a polgári rendhez tartozásukat jelezte. Szabályok írták elő azt is, hogy házat csak téglából szabad építeni, és ablaka legyen az utcára; hogy a gazdák a házak elé akác-, hárs- vagy vadgesztenyefákat kötelesek ültetni.

Az utazók a külsőt látták. Még a lakosság számát is megbecsülték, az egyik tizennyolc-, a másik húszezerre. Arra nem nagyon futotta idejükből, hogy benézzenek a nádfödelek alá. Ezért hallgatnak a könyvek fölé görnyedő diákokról, az áruikat készítő iparosokról, a vásárokra készülődő kereskedőkről. Arról, hogy Debrecen a falusi külső ellenére az ország egyik szellemi és kereskedelmi központja, „ahol – idézzük magát Csokonait! – háromezer tanuló seregel össze az országnak minden szegletéről… ahol a kereskedés Bécstől fogva Pesten keresztül Szebenig, sőt Moldváig és Bukarestig, Késmárktól fogva Péterváradjáig terjed”.

Sok tekintetben ez a két tényező határozta meg a debreceniek életét. A neves, akkor már kétszázötven esztendős református kollégium és a híres debreceni vásárok. A vásároknak sokkal nagyobb jelentőségük volt, 21mint manapság. Szinte az egész kereskedelem ott bonyolódott le. Debrecen két hétig tartó, nagy országos vásáraira külföldi kereskedők hozták a posztót, a lenszövetet, a szőrmét és gyarmatárut. Vitték a szarvasmarhát, a bőrt, a gyapjút, a bort, a szalonnát és a debreceni iparosok termékeit.

A könyvkereskedők is kipakoltak a vásári ponyvára. Csokonai később úgy szerette 22volna intézni könyvei megjelenését, hogy egy-egy nevezetes vásárra készüljenek el. Előfizetési felhívásaiban ilyen mondatokat olvashatunk: „A reánk jövő József-napi pesti vásárra el is készülnek.” „Szent Mihályra – vagyis a Mihály-napi vásárra – ki fog jönni.” Kazinczynak küldött levelében a kassai nyomdászra panaszkodik: „Azt fogadta, hogy azon esztendőbe októberi debreceni vásárra kinyomtatja. Erről a novemberi pestire, innen a debreceni vízkeresztire halasztotta, s így tovább hazudozott…”

De a debreceni polgárok külvilággal való kapcsolata nemcsak a vásárokra szorítkozott. Az ország távoli tájairól összesereglett háromezer diák is híreket hozott, és híreket vitt. Többen külföldi egyetemeken folytatták tanulmányaikat, majd visszatértek, hazalátogattak. Vagyis Debrecen nemcsak hogy nem volt falu, hanem szellemi áramlatoknak, kereskedelmi utaknak központja volt.

Ebben a mozgalmas, nádfödeles városban született Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én. Nagyapja, akinek Kis Hatvan utcai házában meglátta a napvilágot, és apja a feltörekvő debreceni polgársághoz tartoztak. Azokhoz, akiket a városképen hintóban láthatunk. Születésekor minden jel arra mutatott, hogy gondtalan gyerekkor és szép jövő előtt áll. Apja halála és anyja örökségének elárverezése után azonban lekerült a hintóról, s egész életében a gyalogosokhoz tartozott. Korán megismerte a debreceni bir23tokosok: „a kevélyek” és a gazdag polgárok: „a fösvények” világát, s rögtön el is határolta magát tőlük. Keserűség és gúny árad A gazdag című iskolai versgyakorlatából:

Mihályt a családban az első gyereknek kijáró szerető gondoskodás veszi körül. Szüksége van rá, mert gyengécske, beteges testalkatot örökölt. Szüleinek gyakran kell orvosért szaladnia, és apja nem ok nélkül jegyzi fel az orvosságok receptjeit. Csokonai Józsefnek nemcsak naplója, hanem egy kéziratos receptkönyve is fennmaradt. Többek között ilyen bejegyzésekkel:

„1775. június 14-én: Mihály fiamnak rendeltetett, amikor hányástól szenvedett. A hányást lecsendesítette. Hála légyen Istennek. – 1779. május 17-én: Petécsben vagy nátha szeplőben lévő kis gyermeknek való orvosság, mely az én kis Mihály fiacskámnak is használt.”

Az írott szót nagyra becsülő apa és édesanya korán a betűk világa felé irányítja 24Mihály érdeklődését. A könyv abban az időben ritka kincs, de Csokonaiéknál mindig akad néhány. A három-négy éves kisfiú odatipeg olvasó édesapja vagy édesanyja mellé, rámutat a nyitott könyvre, és azt kérdezi: „Micsoda betű ez?” Ha megmondják, újra kérdez: „Hát ez? Hát ez?” Anyja visszaemlékezése szerint ezzel a módszerrel még iskoláskora előtt megtanulja az ábécét.

A betűk ismeretében az udvaron talált seprűkóró ágait egyenlő hosszúságú darabokra tördeli, s betűket formál belőlük a homokba. Máskor sugarakat rak egy pont köré. Amikor megkérdezik tőle, hogy mit csinál, ezt válaszolja: „Napot!” Egy éppen ott tartózkodó idegen elragadtatással fordul az édesanyához: „No, ebből a gyerekből korán kitetszik, hogy jó piktor lesz belőle.”

Hétéves korában megkezdi a tanulást a debreceni kollégium alsó tagozatán, azaz – Domby Márton szavaival –: „Az édesanyai 25ölből általadódik az őelőtte sokkal édesebb múzsák ölébe.”

A kollégiumban három fokon folyt a tanítás. Az alsó tagozaton az írást-olvasást és az összeadást-kivonást tanulták meg a kisdiákok. Tanítóikat, akiket latinul préceptoroknak hívtak, a felső tagozatosok közül nevezte ki az iskola igazgatója, a rektor. Csokonai két évig járt ebbe az „elemi” iskolába.

Kilencéves korában, 1782-ben latinista, azaz középiskolás lett. Latinistának azért nevezték a „gimnazistákat”, mert ezen a fokozaton latinul folyt a tanítás. A magyarul beszélőt megbüntették. Persze az akkori gimnázium távolról sem azonos a mostanival. Hat osztályában a harmadik, a főiskolás fokozatra készítették elő a tanulókat.

Az első két osztályban a latin főnév- és igeragozást, a harmadikban, negyedikben a nyelvtan többi részét kellett megtanulni. Az ötödik osztályban a verstan szabályainak tanulásához és a versíráshoz, a hatodikban a szónoklás tudományához hibátlanul ismerni kellett a latin nyelvet. Ezenkívül hittant, bibliai történeteket, földrajzot, számtant tanultak. Az ő tanáraik is a felsősök közül kinevezett préceptorok.

Ma már szokatlanul hangzik, hogy az első négy osztályt a latin nyelv szakkifejezései alapján nevezték el, s az ötödik, hatodik osztályt is latin szó jelölte. Az első osztályosokat deklinistáknak, a másodikosokat konjugis26táknak, a harmadikosokat grammatistáknak, a negyedikeseket szintaxistáknak, az ötödikeseket poétáknak, a hatodikosokat orátoroknak hívták.

A latinisták nagy része már bent lakott a kollégiumban. A szegényebbek a nagyobb diákok kiszolgálásáért vagy valamilyen közszolgálatért ételt és szállást kaptak. Szolgadiákok lettek. Csokonai, amíg apja élt, a Piac utcából, később a Darabos utcai házból jár gimnáziumba.

Kitűnő tanuló. Verseinek halála utáni első kiadója, Márton József véleményt kért tanítóitól, s mindannyian ezt bizonyították. Kovács József az ötödik, a poétai osztályban tanította. Nyilatkozata szerint ő fedezte fel benne a költői tehetséget. Hihetünk neki, mert ebben az osztályban a versírás a tanu27lók mindennapi feladatának számított. Kovács Józsefből magából sem hiányoztak a költői ambíciók, volt érzéke a jó és a rossz vers megkülönböztetéséhez. Lefordította és kiadta később Vergilius latin költő hőskölteményét, az Aeneist. Utószavában „Egy-két szó az oskolai tanítókhoz” címmel szemléletesen ismertette a versírási leckék lényegét és költészettanítási módszerét.

Amikor Vergiliust tanította, elemezte az eposzt, és a diákok az ő irányításával megismerkedtek a cselekménnyel, a hősök jellemvonásaival, a természeti leírások szépségeivel. Versírási feladatként például ilyen témát kaptak: „A föld megunván a telet, nagyon kívánja, hogy tavasz lenne. Elmegy hát Flórához (a tavasz és a virágok istennőjéhez), és kéri, hogy csináljon tavaszt.” A megadott formában készülő tavaszi vershez a saját tapasztalataikat éppúgy felhasználhatták, mint a Vergiliusnál megfigyelt költői fogásokat, mitológiai elemeket.

Ugyanilyen minták alapján kellett verset írniok erkölcsi igazságokról, emberi jellemvonásokról; a gazdagról, a fösvényről, a zsugoriról. Csokonai versgyakorlatai „mindenkor könnyen folyók, és inkább természetiek, mint mesterségesek” voltak – emlékezik Kovács József. Vagyis a minták másolása, újrafogalmazása helyett a saját élményeit, megfigyeléseit foglalta versbe.

A nehéz latin költemények tanulását Kovács préceptor azzal könnyítette, hogy az 28eposzban „beszélő személyeket felosztotta” tanítványai között, ahogy ma mondanánk: dramatizálta a verseket. Miközben az eposzi hősök szerepeiben egymásnak felelgettek, észrevétlenül megtanulták a szöveget. Csokonai „szörnyű tűzzel játszotta, és bámulásig tudta követni” a különféle szerepeket. Nemcsak versírási gyakorlataival, színészi képességeivel is kitűnt. Később mint a poé29tai osztály préceptora maga is ezt a verstanítási módszert alkalmazta.

Kovács József felfedezte, és mint kertész a palántát, gondos kezekkel ápolta, különleges kedvezményekben részesítette: „Erőltetni a tanulásra, annyival inkább a versírásra sohasem lehetett, melyet én kitanulván, egész szabadságban hagytam, hogy írjon, vagy ne írjon, mikor többi tanulótársai írtak. Sőt még a leckék járásában is egész szabadságot szeretett volna… Ha ő ki nem aludta magát, egész nap kedvetlen volt: tehát én megparancsoltam neki, hogy a hatórai leckére ne jöjjön fel.”

Később Csokonai úgy emlegeti Kovács Józsefet, mint aki „a poéták olvasására és megízlelésére s magára a poézisre (költészetre) való hajlandóságát” felébresztette. Kovács tanár úr tanácsára „reáadta magát az olvasásra”, s hamarosan a legjobb tanuló és a legsikeresebb versfaragó lett. Másik tanára, Fodor Gerzson szerint „olyan tudományokat tanult”, melyeket az iskolában nem tanítottak.

Szerető szemek figyelik, hozzáértő tanítók választják ki számára a megfelelő könyveket. Első próbálkozásait apja is láthatja. Nemcsak segíti, bizonyára buzdítja is. Hadd tudja meg a befogadó város, hogy gyermekében tovább él a tudás, a betű szeretete. A becsvágy, amely Csokonai Józsefet tüzelte, és híres seborvossá tette, Mihályból sem hiányzik.

30

Amikor az apa 1786-ban meghal, a halotti búcsúztató már úgy emlegeti a fiút, mint városszerte ismert költőt. Mindössze tizenkét éves. Hogy valamiképpen apja örökébe akar lépni, egy feljegyzés árulja el. Két esztendő telik el apja halála után, amikor édesanyja átadja neki a kéziratos naplót. Mihály a következőket írja a borítójára: „Már Csokonai Mihály birtokolja az öröklés jogán. 1788. febr. 1-től.” Persze csak magyarul hangzik így, jó latinistához méltóan latinul írta. Ez első fennmaradt kezeírása.

A Darabos utcai házban görög és latin költők – Homérosz, Horatius, Vergilius – olvasása közben telnek a napok. Mihály néha hajnalig fennmarad. Anyja és az orvos hiába figyelmeztetik, hogy ne éjszakázzon, hogy jobban vigyázzon gyenge egészségére. Anyja örül fia tudásának és tehetségének, de félti. Legtöbbször vele éjszakázik, figyeli mozdulatait, teljesíti minden kérését.

Rajta áll, hogy mit nevel gyermekeiből. Nem viselné el, ha Mihály szépen ívelő pá31lyája megszakadna. Vállalja inkább, hogy hetenként „hét-nyolc személyre való fazék ételt” főz a kollégistáknak. Ezért a fizetségért veszik fel Mihályt a kollégium felső tagozatára, amikor a középiskolát elvégzi.

Az ünnepélyes felvétel 1788. április 8-án történik. Csokonai és társai, miután áttanulmányozták a kollégiumi törvényeket, fogadalmat tesznek, hogy egytől egyig betartják. Odajárulnak a földszinti nagy előadóterem asztalához, kezet fognak az igazgatóval, s beírják nevüket a kollégium anyakönyvébe. Utána beöltözhetnek a kötelező egyenruhába. Annak rendje-módja szerint rálépnek arra az útra, amely rendes körülmények között prédikátori szószékhez vagy tanári, tanítói katedrához vezet.

Aki főiskolás, annak be kell költöznie a kollégiumba. Csokonainak is, hiába lakik közvetlenül a kollégium mellett. Megmutatják neki a szobát, ahol lakni, az ágyat, ahol aludni fog, és sebtiben elmagyarázzák a rendet, melyhez igazodni köteles. Szabadsághoz és az otthoni kényelemhez szokott természetével aligha sejti, hogy mit írt alá az ünnepélyen.

Már az épület szigorúságot, fegyelmet sugároz. Ha megfigyeljük a korabeli házak közül kiemelkedő, négyszögletű tömegét, inkább középkori várra, mint iskolára hasonlít. Kapujába és a kapuja feletti toronyba nyugodtan odaképzelhetjük az őrséget, melyet itt a diákság adott, de voltak idők, ami32kor fegyveresen. Aki bekerült e falak közé, mintha idegen országba költözött volna.

Az egyenruha, amit a felvételi ünnepélyen magára öltött, szorosan hozzátartozott a katonás rendhez és a szigorú törvényekhez. Ha tetszett, ha nem, viselni kellett. Pedig nem tűnt kényelmesnek. 1774-ig a következő darabokból állt: l. bokáig érő fekete köntös; 2. zöld alapú sárga szegélyes posztószűr, azaz tóga; 3. magas nyestsapka, akkori nevén sinkó; 4. csizma.

1774-ben eltiltották a zöld tóga viselését, mert az erdélyi fejedelmek színére emlékeztetett. A tóga helyett fekete palástot, a sinkó helyett szegletes kalpagot rendeltek el. Az ifjúság hevesen tiltakozott, ezért a tógát továbbra is engedélyezték. Csupán a színén 33kellett szelídíteni: a korábbi világoszöldet sötétzöldre cserélni. Az egyenruhák képe Csokonai apjának naplójában maradt fenn.

Az egyenruha messziről jelzi, hogy hordozója egy közösséghez, egy szervezethez tartozik. A debreceni kollégisták szervezetét cétusnak hívták. Tagja volt minden főiskolás. Akárcsak egy kis köztársaság, saját alkotmánnyal, saját törvényekkel rendelkezett. A saját kebeléből választott vezetők kormányozták, akik egyúttal a többiek fegyelmezéséről és ellátásáról gondoskodtak. Az iskola igazgatója a tanulmányi ügyeket intézte, a cétus életébe csak különleges esetekben avatkozott bele.

34

A tógába öltözött Csokonai engedelmességgel tartozik a cétus vezetőjének: a széniornak, helyettesének: a kontraskribának s mindenkinek, aki valamilyen hivatalt, beosztást gyakorol. Ha ellenkezik, a cétus törvényszéke elé idézik, és könyörtelenül megbüntetik. A törvényszék, a szédesz a következő ítéleteket szabhatta ki: intelem, dorgálás, nyilvános bocsánatkérés, lejjebbsorolás a tanulói rangsorban, hivatalvesztés, tanítványok elvétele, megkorbácsolás, kicsapatás, börtönbüntetés.

Hogy milyen bűnökért? Álljanak itt az úgynevezett „szitkozódás” megtorlására szolgáló büntetésfajták: aki „adta terem35tetté”-t mondott, először kétheti elzárásra ítélhették, ahol csak kenyeret és vizet kapott. Másodszorra megvesszőzhették és kicsaphatták. Akinek „Isten úgy segéljen” hagyta el a száját, azt először becsukták, másodszorra lejjebb sorolták a tanulói rangsorban, harmadszorra kicsapták.

Ez utóbbit mindenki igyekezett elkerülni, mert a cétus tagjának lenni – a kemény törvények ellenére jó dolog volt. A cétus védelmet nyújtott, biztosította a tanulás feltételeit, rendszeres segélyben részesítette a szegény diákokat, külföldi tanulmányútra küldhette a jó tanulókat. A vidéki elemi iskolák tanítóit is a cétus nevezte ki. A diákok nagy része engedelmesen fejet hajtott neki.

Az igazság az, hogy a diákönkormányzat kemény törvényeit nem a cétus tagjai, nem a kollégisták találták ki. Valamikor, több mint kétszáz évvel korábban még igen. De Csokonai idejében már a kollégium igazi gazdái, a református egyházi vezetők alkották őket. A cétus vezetősége csak betartatta. Éppúgy, mint a tanács és a céh a város polgárságára vonatkozó szigorú erkölcsi rendszabályokat, előírásokat és íratlan törvényeket.

A XVIII. század végén, amikor egész Európa forrongott, nyilvánvaló, hogy a törvényeket még meg is szigorították. A felvilágosodás az ész hatalmát hirdette mindenfajta vakbuzgóság és vallás ellenében, és a 36felvilágosodás szele elérte a debreceni kollégiumot. 1792-ben új törvényt hoztak. Ekkor vezették be például a már említett börtönbüntetést.

Csokonai az első időkben meghúzza magát. Olvas, szorgalmasan tanul. 1789-ben a hatodik helyen találjuk a diákok rangsorában. Ez az esztendő a francia forradalom kitörésének éve. Felcsillan a remény, hogy új korszak köszönt a világra. A debreceni polgárok egyrészt mereven ragaszkodnak régi törvényeikhez, másrészt kíváncsian tekingetnek a francia eseményekre. A franciák a király, a földesurak és a katolikus egyház hatalmaskodása ellen ragadtak fegyvert. A feudalizmus ellen, amely a polgárokat Magyarországon is elnyomta. Debrecenben lesik a Párizsból érkező híreket, olvassák a francia felvilágosodás íróinak műveit.

Csokonai éli a kollégiumi diákok életét. Hajnali háromkor, amikor a négyszögletű toronyban megkondul a harang, felkel. Ágyban maradni nem tanácsos, mert a harangszó után hamarosan megjelenik a „gazda”, feljegyzi a lustálkodókat, s büntetéssel fenyegetődzik. A fiatal diák rendbe szedi magát, megreggelizik, átlapozza előző napi jegyzeteit. Hat órakor csengetés jelzi, hogy kezdődik a tanítás. Tíz óráig egyfolytában az osztályban kell ülnie.

Délben tolongás a folyosón, osztják a napi élelmet. Megérkeznek az ételhordó kisdiákok, akik Csokonai édesanyjának hét-37nyolc diákra való főztjét hozzák, és összeszedik a rendszeres ingyenes ételadományokat. Az osztálytermek ebédlőkké alakulnak. Egy-egy asztalnál heten ülnek, s meg van szabva, hogy melyik napon ki kezdheti a merítést, nehogy a torkos mindennap kiszedhesse a legjobb falatokat. Egyszer csak az ajtóban koppantás jelzi, hogy igyekezzenek, mert indulni kell a délutáni munkára.

Este hét órakor vége a tanításnak, s kezdődik a közös vallásos áhítat a nagy tanteremben. Erről, hacsak teheti, elszökik. Rohan szobájába, vagy ahogy egymás közt hívják: kamrájába, kedves könyveihez s versíráshoz előkészített papírjaihoz. Kilenc órakor megszólal a csengő, mindenki köteles lefeküdni. Utána csak az éjjeliőrök csizmája kopog az árkádok alatt. Csokonai rossz alvó, gyakran hallja, amint éjfélkor váltják egymást.

38

A kollégium vastag falai zárt, külön kis birodalmat határoltak. A külvilágtól elszigetelni mégsem lehetett. Hiába védték vezetői a több évszázados, merev hagyományokat, a kinti események híre áthatolt a falakon.

A polgárság, amelyhez Csokonai nagyapja és apja tartozott, meggazdagodhatott ugyan, de mint ember állandóan beleütközött a régi társadalmi rend, a feudalizmus korlátaiba. Ellenben aki nemesnek született, lehetett akármilyen ostoba, születésénél fogva beleszólhatott az ország ügyeibe, ingyen élhetett a jobbágyok verejtékéből, kiváltságokat élvezhetett.

A polgárság a szép és merész gondolatokkal az egyszerű népet, a munkásokat, parasztokat is meg tudta nyerni harca támogatásához. „Egyenlőség, szabadság, testvériség!” – ezek a szavak tündököltek a francia forradalom zászlóin 1789-ben. A cél, hogy megdöntsék a király és a földesurak hatalmát s velük együtt az egyházét, amely a korábbi évszázadokban a babonát és vakbuzgóságot leginkább terjesztette.

A felvilágosodás kevésbé forradalmi irányzatát Jean-Jacques Rousseau képviselte. Hevesen támadta a régi társadalmi rendet, a feudalizmust, de nem bízott a születő újban, a kapitalizmusban sem. Mindegyik a magántulajdonon alapszik, s a magántulajdon minden társadalomban egyenlőtlenséget és zsarnokságot szül – vallotta. Egyetlen meg39oldás: visszatérni az emberiség ősi, természetes állapotához, ahol mindenki egyenlőnek születik, s haláláig egyenlő maradhat. Híres jelszava: „Vissza a természethez!” – erre buzdította az emberiséget. A magántulajdonról így vélekedett:

„Az első ember, aki egy földdarabot bekerített, s azt mondta: ez az enyém, és talált együgyű embereket, akik ezt el is hitték neki, ez az ember volt a civilizált társadalom valódi megalapítója. Mennyi bűntől, mennyi háborútól, mennyi nyomorúságtól és borzalomtól kímélte volna meg az emberi ne40met, ha valaki, a földjelző póznát kitépve és a mezsgyét betemetve, odakiáltott volna embertársainak: Ne hallgassatok erre a szélhámosra! Ha elfelejtitek, hogy a gyümölcs mindenkié, a föld pedig senkié sem, el vagytok veszve!”

Rousseau szerint a királyi és egyéb hatalom, mindenféle uralom az emberek egymással kötött szerződésének eredménye. A nép bármikor felbonthatja a számára előnytelen szerződést, elűzheti a zsarnokokat. Ezt az elméletét, akárcsak az emberi egyenlőségről vallott nézetét, a francia forradalom legkövetkezetesebb pártja, a jakobinusok tették magukévá.

Nevelési rendszere iskolát teremtett. Alapelve a „természetes nevelés”, vagyis: nem szabad siettetni a gyermek képességeinek és szerveinek belső fejlődését, hanem mindig a gyermek adottságaiból, egyéniségéből kell kiindulni, önálló gondolkodását kell kifejleszteni.

Csokonai mindent elolvasott Rousseautól, amihez hozzáférhetett. A felvilágosodás írói közül őt érezte magához legközelebb, hatása egész életére szólt. Verseiben, magatartásában, természetszeretetében, a társadalomról alkotott véleményében, nevelési módszereiben viszontláthatjuk majd a nagy francia gondolkodó tanításait.

Hitt benne, hogy a tudás, az emberi ész győzedelmeskedni fog a sötétség, a „megrögzött vak homály” felett. Ezért kell meg41ismerni mindent, amit az emberiség nagyjai létrehoztak. Tanulni, tanulni kell. Csak a tudás által lehet a szegény népet felemelni. Az első lépés a magyar nyelvnek és a magyar irodalomnak a felvirágoztatása.

Ezek a célok vezérelték, amikor társaival 1790-ben önképzőkört alakított a debreceni kollégiumban. Elhatározták, hogy minden önképzőköri tag megtanul egy-egy idegen nyelvet, hogy a külföldi írók műveit eredetiben olvashassák. Csokonai az olasz nyelvet választotta. Velencéből hozatott olasz–latin szótárt, mert a latin nyelvet jól ismerte, olasz–magyar szótárnak viszont még híre-hamva sem volt.

A diákok saját költségükön német, francia és olasz folyóiratokat járattak. „Ezekben látván az új könyveket rostálgattatni s azoknak foglalatját előadatni, a jobbakat… meghozatták, s az olvasásra annak adták ki maguk közül, aki annak nyelvét értette” – írja Domby Márton. Csokonai ekkor kezdte el olasz költők verseit fordítani.

Szabadságra vágyik, azt szeretné csinálni, amihez kedve van. Előbb-utóbb össze kell ütköznie a szigorú kollégiumi törvényekkel. Jó tanulmányi eredménye, költői sikerei és egyéniségének szeretetre méltó vonásai eleinte feledtetik a lázadót. Változása nem egyik napról a másikra történik.

Lapozzunk bele Domby Márton könyvébe: „A szabadság szeretete… őnála először csak a képzelődésben, a gondolatokban, 42ezeknek öszverakásában, gondolkodása módjában állván, azután általment az ő egész magaviselésébe, cselekedeteibe, s lett az ő lelkének egy legeredetibb karaktere, lényege.”

Fejlődését a hazai események is segítették. II. József, Magyarország királya és Ausztria császára 1790-ben meghalt. Tízéves uralkodása alatt számos rendeletet adott ki, nagy részüket a felvilágosodás eszméjétől vezéreltetve. Furcsa dolog, de király létére a felvilágosodás híve volt. Arra számított, hogy reformokkal, a népnek tett engedményekkel megmenthető a régi társadalmi rend.

43

Néhány rendelete valóban a haladást szolgálta. Csökkentette a katolikus egyház hatalmát, elrendelte a minden vallásra kiterjedő vallásszabadságot, s egységes iskolaszervezetet, korszerű oktatást akart bevezetni. Még a parasztság helyzetén is könnyíteni igyekezett. Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy az elégedetlenség forradalomba torkolljon, ahogy Franciaországban történt.

Rosszul számított. A nemességnek nem tetszett, hogy a jobbágyok terheit az ő rová44sukra csökkentette. Nyelvi rendeletével pedig, amely a németet tette meg hivatalos nyelvvé, országos felháborodást okozott. Amikor 1790-ben meghalt, s halála előtt rendeletei nagy részét visszavonta, a nemesség valósággal ujjongott. Ellenzéki mozgalmukat a győzelmes francia forradalom is bátorította. A legjobbakban a nemzeti függetlenség kivívásának gondolata fogalmazódott meg.

A polgárságból és parasztságból kiemelkedett kevés számú felvilágosult értelmiség ennél tovább megy. Nemcsak függetlenséget, hanem polgári köztársaságot is akar, akárcsak a franciák. Csokonai velük keresi a kapcsolatot.

1791 táján ismerkedett össze Földi János45sal. Földi neves költő, nyelvész és természettudós, foglalkozására nézve orvos. Hajdúhadházon működött, de gyakran megfordult Debrecenben. Írásait Csokonai már korábban ismerte. A tizennyolc esztendővel idősebb Földi felfigyelt a tehetséges diákra. Megismerkedésük döntő hatással volt Csokonai további fejlődésére.

Földi testesítette meg számára a rousseau-i embert. Nemcsak életfelfogásában, verseiben is követni igyekszik. A felvilágosodást terjesztő könyvek közül azokat olvassa, melyeket ő ajánl neki. Példája nyomán növényeket kezd gyűjteni, s ha teheti, siet erdőre-mezőre, ki a szabad természetbe. Ekkoriban formálódik azzá, aki később így ír Széchényi Ferencnének: „…én a természetnek fia, barátja s tisztelője vagyok… egy fakadó forrást, egy árnyékos fát, egy homályos kertet vagy erdőt most is nemcsak a versemben, hanem a szívemben is az emberek felett becsűlök.”

1790-től kezdve karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor távoli kis falvakba küldik, hogy ünnepi prédikációt tartson, és adományokat gyűjtsön a kollégiumnak. Ezt a kiküldetést legációnak hívták. 1790 karácsonyán Hegyközszentmiklóson, 1791 húsvétján Csokalyban, pünkösdkor Örvénden jár. Vidéki tanítókkal, papokkal találkozik, akik jól ismerik a szegény falusi Magyarországot. De beszélgethet a néppel is. Láthatja és hallhatja keserveiket, tapasztalhatja hitüket a jobb, boldogabb jövőben. Hallhatja a magyar 46nyelvet, melyet az urak és az iskolázott emberek alig-alig beszélnek, mert az iskola és a hivatal nyelve latin. A néptől tanult szavakat később beleszövi verseibe.

Kölcsey Ferenc egyik kritikájában olvashatjuk, hogy Csokonai „Földi által vezetve kezdette kiabálni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni”. Lehet, hogy valóban Földi ébresztette fel benne az érdeklődést a nép47nyelv iránt. Azóta eldőlt, hogy nekik volt igazuk. Szemben Kölcseyvel és Kazinczy Ferenccel, akik mellőzve a nép nyelvét, maguk alkottak új szavakat, nemegyszer mesterkélt, idegen minták alapján. A tizenhét esztendős Csokonai örök érvényű mondatokban vallott a magyar nyelvről:

„Magyar nyelv! édes nemzetemnek nyelve! teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én füleimbe az édes anyai nevezet, te reszkettetted meg a levegőeget, amelyet legelőször szíttam, az én bölcsőm körűl… a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái… De oh szomorú idők! kevesen éreztük ezen te kellemességidet… a te háládatlan magyarid egy holt szépséghez hajoltanak, te pedig közöttük elvettetve hevertél…”

Olvasmányai, Földi János közvetlen hatása és személyes tapasztalatai érlelték a költőt és a gondolkodót. A francia forradalomról érkező hírek, az itthoni, a magyar függetlenséget sürgető nemesi tüntetések megerősítették hitében, hogy közeleg a fordulat, amikor a felvilágosodás magasztos eszméi az egész világon s Magyarországon is valósággá válnak.

Magyar! hajnal hasad! című versének megírására ugyanaz a lelkesedés tüzelte, amely a II. József halálán, politikájának kudarcán örvendező nemességet. Úgy érzi, elhárult az akadály a nemzeti felemelkedés, a független48ség és a polgárosodás útjából. Örömét a felvilágosodás jellegzetes szavaival fejezi ki.

A király központosító törekvéseinek bukását a „fekete vásznak” lehasadozásának, a nemesi felbuzdulást „nyájas hajnal”-nak nevezi, amely a „megrögzött vak homályt” eloszlatja. A nemzeti törekvéseknek határozott felvilágosult irányt mutatva válik ez a vers a nemzeti fejlődés és a felvilágosodás együttes himnuszává:

1792 nyarán aligha járt-kelt nála boldogabb ifjú ember az öreg kollégium folyosóin. Zsebében örömhozó levél, már-már minden so50rát betéve tudja: „Az Úr versei igen kedvesen folynak, s az ideák nemesek és nem földszínt csúszók. Ez pedig maga is poézist teszen, ha a szavak prózában íródnak is… Kérem, közöljön többeket is velem az Úr, és engedje meg, hogy a világ elébe én vezessem az Urat.”

A levelet Kazinczy Ferenc írta. Kazinczy manapság inkább mint a nyelvújítási mozgalom vezetője ismert; akkor, 1792-ben azonban a nyelvújítás még gyerekcipőben járt, s Kazinczy a kibontakozó magyar irodalmat és az irodalmi közvéleményt szervezte. Regmeci otthona kisebbfajta postahivatalra hasonlított. Írta és kapta a leveleket az ország 51minden részéből. Ha Csokonai ismert költő akart lenni, Kazinczyt nem kerülhette ki.

Az elküldött versek kiválasztásában bizonyára Földi János tanácsára hallgatott. Földi évek óta levelezett Kazinczyval. Talán néhány sorban be is ajánlotta fiatal barátját. Két évvel később, 1794-ben is azokat a költeményeket küldi el Kazinczynak, „amelyek dr. Földi kemény rostáját is meglábolták”. Ha később így történt, mennyivel inkább így történhetett az első jelentkezéskor.

Földi János felfedezte, Kazinczy Ferenc költővé avatta. Első levélváltásukat újabbak követték. Kazinczy tanácsokat ad, könyveket küld, hogy „ezeknek példájok szerint ne névnapi köszöntőket, ne török marsokat írjon, hanem dallja a szív szelid érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit”. Miért kellett erre figyelmeztetni? Mert versei között sok volt még az iskolai példák nyomán írt és a Debrecenben divatos alkalmi költemény. Később, más célra, kötetre való ilyen verset készít.

Kazinczy kiterjedt levelezéséből hamarosan mások is megismerik. Kis János költőnek így mutatja be 1793-ban: „Debrecen két barátot ada nekem. Az egyik Csokonai Mihály, egy sok jeles tulajdonságokkal bíró ifjú, ki mind virtusiban, mind hibáiban is! – második Horváth Ádám lesz.”

Horváth Ádám, teljes nevén: Pálóczi Horváth Ádám valaha ugyancsak a debreceni kollégiumban tanult. Ebben az időben már 52ismert költő. Miután Kazinczy levélben bemutatta neki, Csokonai 1792. szeptember 8-án verses levélben, hosszú, tizenöt szótagos verssorokban köszönti. A versformát, melyet később „kornyikáló versóriásnak” nevez, Pálóczi Horváth iránti tiszteletből választja.

– írja. Az „enyv” Kazinczy. Horváth válasza hamar, még októberben megérkezik. Barátjának fogadja a fiatal pályatársat:

53

Csokonai 1792-ben személyesen is megismerkedik Kazinczyval. A találkozás megsokszorozza munkakedvét. Hozzáfog a tőle kapott német könyvek, mindenekelőtt Ewald Kleist műveinek fordításához. Belőlük készül később első önállóan megjelent kötete. Nemcsak németből, hanem görög, latin, francia és olasz nyelvekből is fordít.

Fordításai és eredeti versei mellett színdarabokat és prózai műveket alkot. 1793-ban írja meg A méla Tempefői avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban című színpadi játékát, melyet – találóan – így jellemez a korabeli kritika: „igen tehetséges, igen harapós, de igen igaz” nemzeti szatíra. A magyar társadalom minden képviselőjét felvonultatja benne, a kályhafűtőtől a nagybirtokosig. Kemény kritikával illeti a haladás és a nemzeti művelődés iránt közömbös magyar urakat. A főhős, akiben nem nehéz Csokonaira ismerni, elhatározza, hogy verseiből fog megélni, de a vagyonosok nem őt, hanem Csikorgót, a fűzfapoétát támogatják. Népi elkötelezettség, hazafias indulat lelkesíti Tempefőit, s ez Csokonai művének legnagyobb erénye.

54

A Tempefőiben a maga és Földi tapasztalatait írta meg. Kazinczy elismerő bírálatán felbuzdulva felkeresett néhány Debrecen környéki vagyonos urat, s támogatást kért kötete kiadásához. Senki sem vállalkozott. Ennek ellenére tovább dolgozik. 1793-ban öt levelet ír pesti színházigazgatóknak. Az ötödik így szól: „Uraim! Az írásra fél szempillantás van. Csak egy-két szóval említem a dolgot. Ötödik levelem ez a felküldendő tizenhat komédiákról. Egyre se jött válasz, pedig mindenikbe igen kértem az Urakat… Míg magam is egy komédiával szolgálok, vagyok az Uraknak – Debrecen, 10. Máj. 1793. – igaz hívök Csokonai Mihály.”

A felajánlott komédiák fordítások és átdolgozások. A saját mű a Tempefői lehetett. 55A magyar színjátszás akkor tette az első lépéseket. A színigazgatók aligha ismerték a debreceni diákköltőt, nem válaszoltak neki.

Közben összeállítja első verseskötetét. Kazinczy ígérte, hogy kiadatja, a „világ elé vezeti”. 1793. július 29-én sürgető levelet ír: „Várom a nyomtatandó versek gyűjteményét is. Ki lesznek nyomtatva, csak küldje kezemhez az Úr.” Kazinczytól nemcsak sürgető levelet, nemcsak fontos tanácsokat kap. Elküldi neki Martinovics Ignác felségsértő röpiratát, amelyben Goráni álnéven a francia forradalom ellen hadjáratra készülő Ferenc császárt támadja.

A francia forradalom újabbnál újabb szenzációkkal szolgál. 1792-ben lefejezik a királyt. 1793-ban a legforradalmibb párt, a ja56kobinusok kerülnek hatalomra. Itthon is haladó nemesek és polgárok szervezkednek. Pattog a szikra a debreceni kollégium falai között. Csokonai szűknek érzi a tógát. Erről tanúskodnak a szédesz jegyzőkönyvében fennmaradt bejegyzések.

Először 1793 januárjában intették, majd dorgálták meg, mert „a nyilvános leckét elmulasztotta”, nem ment iskolába. Ugyanabban az évben június 9-én, majd szeptember 7-én pedig azért büntették, mert nem járt templomba. Mindkét esetben négynapi épületfogsággal sújtották.

Éppen húszéves. Elég érett ahhoz, hogy a dolgokat rangsorolni tudja. A rangsorban pedig legelöl a költészet és a nemzet sorsa áll. Rögtön utánuk a szerelem következik. Tanárai csodálkozva figyelik ezt a szokatlan rangsort. Az ő szemükben Csokonai mindenekelőtt diák, egy a sok közül. Lássuk, mit ír erről Domby Márton:

„Úgy tetszik mindazonáltal, hogy sem eddig, kisebb tanuló-, sem ezután deák-korában nem esmértetett ő annyira, s nem tartatott tanulótársai közt olyan kitetszőnek, mint ahogy érdemlette volna.”

Kazinczy arra biztatta, hogy „dallja a szív szelid érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit”. Csokonait nem nagyon kellett biztatni, mert éppen ekkor, 1792–93-ban lobbant először igaz szerelemre. 57Sokáig megoldatlan rejtélynek látszott a Róza-szerelem, mert az imádott és versekben megénekelt személyről sem a költő, sem a kortársak nem jegyeztek fel semmit.

Akadt, aki azt állította, hogy ártatlan képzelődés szüleménye a mintegy harminc vers, melyben eleinte Laurának, majd Rozáliának, Rózsinak, Rózának nevezte szerelmesét, hogy csupán Kazinczy kívánságának akart eleget tenni, kitalálva a női neveket és a szerelmet… Domby Márton csak fokozta a talányt: „Csokonai nem azért szeretett, hogy a szerelem édességével éljen, hanem hogy az után csak áhítozzon, epekedjen, reszkessen, 58sopánkodjon, őrizze, de hozzá nem nyúljon, hogy lángoljon, s magában emésztődjön, mint a csipkebokor.”

Domby jellemzését látszott megerősíteni, hogy a költő később átírta a Rózának címzett verseket, s bevallott és ismert nagy szerelmének, Lillának udvarolt velük. Domby Mártonnak és híveinek a véleményét maga Csokonai cáfolta meg, amikor a Lilla-dalok bevezetőjében kijelentette, hogy szerelmes verseinek „nagyobb részét élő személynek készítette”.

Ebből a vallomásból és a versek utalásaiból indultak ki, akik nem hitték el, hogy Róza csupán a képzelet szüleménye. Sikerült elhitetni, hogy Róza élt, s hogy nem más, mint Csokonaiék korán elhalt szomszéd lánya. Hisz a költő több versében arról panaszkodik, hogy Róza meghalt, sőt írt egy Rózsim sírja felett című verset is.

Évtizedek múltával ez a feltevés is megdőlt. Kiderült, hogy Csokonaiéknak nem halt meg semmiféle szomszéd lányuk, s amikor a költő Róza haláláról beszélt, csupán a szerelem halálára gondolt. A kutatások jelenlegi állása szerint Róza nem lehetett más, mint Csokonai felfedezőjének, Földi Jánosnak a felesége, leánynevén Weszprémi Juliska. Annak a Weszprémi doktornak a lánya, aki valamikor minden fontos műtétjéhez a költő apját hívta segítségül, s aki Csokonait gyermekkora óta gyógyította.

Juliska egykorú a költővel. Együtt nőttek 59fel, jól ismerik egymást. Csokonai sokat betegeskedett, gyakran megfordult a Weszprémi-házban. A szerelem még akkor kezdődhetett, amikor egyikük sem ismerte Földi Jánost. Juliskát azonban fiatalon férjhez adják Földihez. 1791-ben Hajdúhadházra költöznek, de utána is rendszeresen és sűrűn bejárnak Debrecenbe. Egy ilyen látogatás alkalmával mutatja be Weszprémi doktor Csokonait Földi Jánosnak.

Ettől kezdve kétszeres vágy hajtja a Weszprémi-házba. Ha hírét veszi Földiék érkezésének, azonnal oda siet. Hallgatja a barát mértékadó véleményét versekről, politikáról, s lesi a körülöttük forgolódó fiatalasszonyt. Eleinte nem gondol rá, hogy a korábbi vonzalom megújítható. Sokkal nagyobb tiszteletet érez Földi iránt, semhogy ilyesmi eszébe jutna. Maga Juliska bátorítja, s adja meg a lehetőséget a folytatásra.

Szerelmüket azonban titkolni kell. Ezért nevezi el Juliskát Rózának, Rozáliának. És írja, egymás után írja a szerelmes verseket. Egy részüket német és magyar énekek dallamára, másik részüket rímes-időmértékes formában. Nemrég éppen Földi János bizonyította be többekkel együtt, hogy a magyar nyelv nemcsak a hangsúlyos, hanem a rímes-időmértékes, más néven nyugat-európai versformára is alkalmas. Rendkívül dallamos, gyönyörű versek születnek a szerelmes költő tolla alatt. Olyanok, mint az Egy tulipánthoz című:

60

Az addigi magyar irodalom legszebb szerelmes verseit írja Juliskához, de kapcsolatukról senki sem tud semmit. Aki sejti, az is hallgat. Sokan látják a nyúlánk diákot, amint a Weszprémi-házba siet, de legfeljebb sajnálkoznak rajta: „Megint beteg szegény…”

A bennfentesek mást is mondhatnak: „Megjött a hadházi doktor, viszi Csokonai az új verseket.” De a harmadik okot titok fedi. Titok százötven éven keresztül.

1793-ban pünkösdi legációra Hajdúhadházra kéri magát. Keresi az alkalmat, hogy mesterével és Juliskával minél gyakrabban találkozhasson. Szerelmeséről mintázza a Tempefői egyik nőalakját, akit ugyancsak Rozáliának nevez, s versei mellett prózai írásaiban is szerepelteti. Legszebb ifjúkori éveit ragyogja be ez a szerelem, amely annál 61hatalmasabbá válik, minél inkább titkolni kénytelen. A szakítás arra az időre esik, amikor egyébként is a költő életének nehéz hónapjai, kollégiumi perei elkezdődnek. „Róza meghalt”, de a versek megmaradtak. Önmagukban élnek tovább, s akárki elmondhatja őket kedvesének. Csak az irodalomtörténészek bogozzák a talányt: valóban Földiné volt a csodálatos versek ihletője?

A Kazinczy által költővé avatott ifjú, az első szerelem énekese még mindig a debreceni kollégium diákja. Közeleg az idő, amikor tanítóként vagy prédikátorként elfoglalhatja helyét valamelyik református gyülekezetben. Kitűnő tanuló, aki naponta magára ölti a fekete köntöst és a tógát, fejére teszi a szögletes kalpagot, szigorú kollégiumi törvényeknek engedelmeskedik.

Persze ha teheti, betegségére hivatkozva elmulasztja a templomba járást, az iskolai istentiszteletet és a kora reggeli tanórákat. 1793-ban többször megbüntették ezért. Nem törődve a büntetésekkel, hosszú latin nyelvű kérvényt szerkeszt, felmentését kéri a hittudományi leckék alól. Mint aki biztos benne, hogy sohasem lesz pap, feleslegesnek tartja a legfőbb tantárgyat. Elutasítják, megmosolyogják, de megcsodálják a kérvény szép latin stílusát.

Az ilyen és ehhez hasonló különcségei tűnnek fel. Mindenki ezekről beszél. Az éjszakai 62olvasásokról, a mulasztásokról és azokról a tulajdonságairól, melyek vidámságra ingerlik a többieket. Nagyon elmésen tud beugratni másokat, játékban, előadásban rendkívül ügyes. Kitűnően mond el anekdotákat, rövid történeteket, melyeket nemegyszer maga talál ki. „Az ő jelenléte, beszéde, a dolgoknak előadása merő gyönyörűsége volt az ő barátainak” – írja tanára, Ormos András.

1793 decemberében Szilágyi Gábor, a teológia professzora, akinek leckéi alól a felmentését kérte, meghívta magához ebédre, és rábeszélte, hogy vállalja el a poétai osztály tanítását. Szilágyi nemcsak a jó tanulót és költőt, nemcsak a népszerű diákot ismerte, tudott Csokonai felvilágosodott nézeteiről is.

63

Szilágyi és a tanári kar abban reménykedett, hogy ha megbízzák, ha maguk közé emelik, akkor a lázadó eszmék híve megnyugszik, a farkas báránnyá szelídül, és meghúzza magát az akolban. Mint tudjuk, a kollégium alsó és középső tagozatának diákjait a főiskolások közül kinevezett préceptorok tanították. Tanár mindössze négy volt. Csokonaira a poétai osztályt bízták, azt, ahol Kovács préceptor úr valaha felfedezte költői tehetségét.

A megbízást nem fogadta szívesen. Tudta, hogy költői munkájában és egyéb kedvteléseiben gátolja majd. Az vigasztalta, hogy költészettant taníthat, görög és latin költőket magyarázhat, versírást gyakoroltathat. Megfelelőbb tanítót aligha találtak volna ebbe az osztályba. A protestáns egyházi és iskolai folyóirat így adta hírül kinevezését: „1794. január 11-én rendkívül szigorú vizsgáztatás alapján… az igen kiváló Csokonai Mihályt, aki igen járatos a görög, latin, olasz és magyar költészetben, kiváltképp ismeri az esztétikát, könnyed és kiváló költő, a poétai osztály élére állították.”

„Vidám volt feje felett az ég, és mosolygott lába alatt a tenger, midőn ő ezen hajókázásnak indult” – írja Domby Márton. Mégis hamarosan feltűnt, hogy nem arra hajókázik, amerre felettesei szerették volna. Ennek fő oka egyéni nézeteiből, emberi és költői helyzetéből következett. Mint préceptor, hivatalánál fogva részben már tanár, ugyan64akkor továbbra is diák. Valójában egyik csoporthoz sem tartozott. Arra azonban alkalma nyílott, hogy a felvilágosodás íróitól tanultakat a gyakorlatban kipróbálja.

Áprilisban, a tavaszi szünet után kezdte meg a tanítást. Éppen akkor, amikor a Magyar Hírmondóban elismerő híradás jelent meg róla: „Őnéki felséges esze van, amely egyszersmind szép, kies és magához vonzó… Ebből olyan poétája lesz a hazának, hogy a szép és kényes gusztusú tudósainknak sem kell a szépségekért idegen nyelvek közt keres65gélni… Ezt az ifjat ily szép eszéért mind a professzor urak, mind tanuló társai, mind mindenek szeretik, becsülik.” Hírével együtt növekszik költői önbizalma.

Állítólag már az első napon késve érkezett az osztályba. A diákok – negyvenheten voltak – jól megnézték a látásból és hírből már ismert új préceptort. Himlőhelyes arcú, nagy orrú, bozontos szemöldökű, kék szemű, borzas hajú nagydiák állt előttük. „Mintegy öt lábnyi és hét hüvelyknyi (kb. 170 cm) magas; ép termetű, melle domború, vállai nem szélesek, de karjai szembeötlő – asszonyosan – gömbölyűek és izmosak… haja tömött, gesztenyeszínű barna” – írja Gaál László.

Amikor férfias, de nem erős hangján megszólalt, az „r” hangokat bizonyos lágysággal ejtve, mindenki a fülét hegyezte. Hallottak már színészi képességeiről, eleven előadásairól, de arra gondolni sem mertek, hogy az órákon is láthatják-hallhatják. Fel-alá járkálva magyarázott, beleélve magát a versek szerepeibe, utánozva a helyzet szerinti beszédet és cselekvést.

Később kiosztotta a szerepeket tanítványai közt, s maga is velük játszott. A tudás észrevétlenül szivárgott a fejekbe. Néhány hét múlva „tanítványai, ahelyett, hogy a hideg leckéktől idegenkedtek volna, az ő oskolájába, mint teátrumba, egymást törve mentek”.

Mindössze négy-öt évvel fiatalabbak nála. Akad köztük vele egyidős is. Megtanulta 66Rousseau-tól, hogy minden ember egyenlő, s a gyermek természetes kíváncsiságára építve kell az érdeklődést felkelteni. Nem az arcára erőltetett merevséggel, veréssel és kényszerrel, hanem nagyobb tudásával, egyéniségével szerez tekintélyt. Tanítványait barátainak tekinti, s ők tolonganak óráira. Órák után is meglátogatják, szobájába mennek, elkísérik sétáira, éjjel-nappal vele akarnak lenni.

A szép tavaszi idő beálltával az órákat kint a szabadban, legtöbbször a Nagyerdőn sétálgatva tartja… Növénygyűjtéssel, fák és állatok megfigyelésével összekapcsolva. Megadva azt a többletet, ami a tanrendből hiányzott. Természetrajzot – növénytant, állattant – a kollégiumban nem tanítottak. S mindezt kint a természetben, melyet a felvilágosodás íróitól és Földi Jánostól tanult meg szeretni. Ez már nagyon merész újításnak számított.

Szüret után, novemberben, amikor ismét megkezdődött a tanítás, egyik új színdarabját kezdte próbálni diákjaival. Azt tervezték, hogy karácsony táján előadják. A próbákat esténként a poétai osztályteremben tartották, nemegyszer éjfélig. Ha elálmosodtak, Csokonai párnákat, bundákat hozatott a hálóteremből, s lefeküdtek.

A próbára egyszer egy korsó borral állított be az egyik fiú. Iszogattak, pipáztak, beszélgettek, énekeltek. A költő arra célozva, hogy az orvos neki úgyis megtiltotta a borivást, indítványozta, rendezzék meg Bacchus67nak, a bor istenének temetését. Lepedővel leterített zsámolyra helyezték a korsót, s letakarták fekete kendővel. Egy darabka papírra felírták: „Bacchus” – s rátűzték a kendőre. Két gyertyát kerítettek, körbeállták a „halottat”, s elénekelték a halotti zsoltárt. Befejezésül Csokonai gyászbeszédet rögtönzött. Mindenki dülöngélt a nevetéstől.

Az eset híre másnap a tanári kar fülébe jut. Eddig is irigyelték Csokonai népszerűségét, gyanakodva figyelték merész újításait, me68lyekkel a több évszázados kollégiumi rendet borította fel, mit sem törődve felettesei véleményével. A „temetés” betette a kaput. A diákokkal együtt éneklő és fuvolázó, együtt táncoló és pipázó préceptorban felfedezték a lázadót, akire jó lesz vigyázni. A naptár 1794-et jelez. Nyáron letartóztatták a magyar jakobinus mozgalom résztvevőit, s decemberben, amikor Csokonaiék a színdarabot tanulgatják, Kazinczyt is börtönbe csukják.

Kazinczy letartóztatása előtti utolsó levelében – novemberben – még ezt írta: „Édes Barátom! Én megyek, és az Úr dolgát elvégzem, ahogy lehet, s Kassáról megírom, mit végzettem.” Csokonai verseskötetének kiadása ügyében utazott Kassára. Az út eredményéről tájékoztató levél helyett a letartóztatás híre érkezett Debrecenbe.

Csokonai nem tudta véka alá rejteni felháborodását. Kettejük kapcsolata a kollégiumban nem volt titok. Az ijesztő hír cselekvésre sarkallta a költő-tanító feletteseit. Összegyűjtöttek minden terhelő adatot, s 1794. december 6-án kollégiumi törvényszék elé állították.

1794. december 6-a, Miklós napja szombatra esett. Csokonai ezen a napon nem a poétai osztályba, hanem a kollégiumi törvényszék, a szédesz elé igyekezett. Vele szemben, az igazgató és az egyik tanár mellett – ismerjük a nevét: Szilágyi Gábor – tisztségviselő diá69kok ülnek. A következő vádakat olvassák a fejére:

„Ünnepnapokon ritkán szokott tanítványaival templomba járni. Minap tanítványait az osztályban késő éjszakáig visszatartotta, sőt hol több, hol kevesebb tanítványával az osztályban elbújik, s megengedi, hogy ott dohányozzanak, és bort igyanak.”

Az első vádpontra Csokonai azt feleli, hogy „régi betegsége, testének és vérének állapota miatt nem járhat templomba. Ezért tudniillik állandó testmozgásra van szüksége. Innen van, hogy nem képes egy óráig ugyanazon a helyen ülni, még kevésbé az egész istentisztelet alatt. Hozzájárul ehhez – mondja 70–, hogy az istentiszteleteken szokásos hangosabb éneklést ugyanazon betegsége miatt nem szenvedheti.” A többi vádpont valódiságát beismeri.

A büntetés: feddés, dorgálás és négy hellyel lejjebb helyezés a tanulói rangsorban. Kötelezik, hogy betegségéről mutasson fel orvosi igazolást. Ha nem javul meg, és igazolást sem hoz, elmozdítják hivatalából.

A vádak sem, az ítélet sem súlyos. Más tanulók is kerültek erre a sorsra. Csokonait mégis érzékenyen érinti a hercehurca és a fenyegetés. Másnap, vasárnap, mialatt a többiek templomban vannak, elkeseredett hangú levelet ír Szilágyi Gábornak, aki valaha a préceptorságra rábeszélte, most meg ott ül a bírói székben. A levelet nem küldi el, de a kontraskriba előtt kijelenti, hogy a préceptorságról lemond.

Mélyen sérti önérzetét, hogy „nyilvános gúny tárgyává” tették tyúklopásnál is kisebb vétségek miatt. Őt, aki éppen ezekben a napokban adta hírül a Magyar Hírmondóban húsz művének közeli megjelenését. Aki megírta már nagy gondolati verseit, Az estvét és Konstancinápolyt. Vagy éppen miattuk, elvei és versei miatt háborgatják? Akkor miért nem mondják meg nyíltan? Ne ilyen nevetséges kihágásokért büntessék!

Világosan kimondta Az estvében, hogy Magyarország elmaradottságának oka a fennálló társadalmi rend, a feudalizmus. Mintha csak Rousseau-t hallanánk:

71

Nem köntörfalazott a Konstancinápolyban sem, amikor a vallási vakbuzgóságot, a középkori sötétség továbbélését kritizálta:

Sejti, hogy a törvényszéki figyelmeztetés elveinek szól, de azokból nem enged. Pedig ettől kezdve minden lépését figyelik. Mintha a december 6-i ítélet csak előjátéka lenne a két héttel későbbinek. Felhívás, hogy aki valami terhelőt tud Csokonairól, mondja el. Irigyei előbújnak az árnyékból, s mindenről tájékoztatják Szilágyi Gábort. A teológia professzora úgy látta, hogy Csokonaival kudarcot vallott, és a tanári karban a legfőbb ellensége lett.

Besúgják, hogy nem veszi komolyan az ítéletet, hogy Szilágyi személyes bosszújának tartja. Hogy diákjait továbbra is magához engedi, hogy nem jár templomba, de orvosi igazolást esze ágában sincs beszerezni. Hogy elhanyagolja a tanítást, egyre ritkábban jelenik meg osztályában.

December 13-án, egy héttel az ítélet után húsz tanítványával a Nagyerdőn tartózkodik, amikor éppen arra sétál Szilágyi „professzor úr” a kollégium igazgatójával, Kotsi Istvánnal. Csokonaiék beszélgetnek, pipázgatnak. A költő arra gondol, hogy itt az alkalom Szilágyi megkövetésére, kiengesztelésére. Bocsánatot kérhet, s reméli, az ügy ezzel elintéződik. Szilágyi azonban, alighogy megáll a kis csoport előtt, támadásba lendül.

Felelősségre vonja Csokonait, miért engedi meg tanítványainak a pipázást, amikor az tiltott dolog. A költő azt válaszolja, hogy tanítványai között vannak nála idősebbek is, s ha neki szabad dohányoznia, miért ne 74tehetnék ők. Szilágyi nem tűri az ellentmondást, vérig sérti az ifjú préceptort: „Csokonai úr, tartózkodjék az ilyen meggondolatlan szavaktól, még kiderül, hogy saját maga is éretlen korú ember!”

Csokonainak sem kell több, azonnal lekapja a kalapját, s abbahagyja a pipázást. Szilágyi megkérdi tőle, hogy miért cselekszi mindezt. Válasza önérzetes, és vág, mint a beretva: „Éretlen korú ember vagyok, amint tiszteletes professzor úr mondani méltóztatott.” A kalaplevételt is megmagyarázza: „Sokkal alábbvaló vagyok, semmint hogy ilyen nagy férfiú jelenlétében befedhetném a fejem.”

Szó szót követ, és amikor a diákok az incidens után – Csokonai kérésére – énekkel akarják kiengesztelni a dühös professzort, ő az egyik dalt csúfolkodónak, gúnyosnak találja, vérig sértődik. Rohan a debreceni egyháztanácshoz, elégtételt követel. 1794. december 17-én újra összeül a kollégiumi törvényszék, s ott folytatják, ahol december 6-án abbahagyták. Csokonai első perének ennél a második felvonásánál már jelen vannak az egyháztanács kiküldöttei is.

A per jegyzőkönyvéből, amely megőrizte Csokonai védekező szavait, bátor, önmagát és az egész bírósági hercehurca igazi okát jól ismerő ifjú emberrel ismerkedhetünk meg. A vádak csaknem ugyanazok, mint december 6-án, megtoldva Szilágyi megsértésével. Most már egy sereg tanút is felvonultatnak.

75

Mivel Szilágyi ott ül a bírói pulpituson, Csokonai először ellene emel kifogást, „minthogy egyszerre nem töltheti be a bíró és vádló szerepét”. A tárgyalás a következő párbeszéddel kezdődik:

Úgy védekezett, hogy egyben támadott. A két hét alatt összegyűjtött terhelő adatok alapján már azzal is vádolják, hogy engedély nélkül szokott kijárni a kollégiumból, hogy megszidta a szakácsnét, mert az rosszul főz, hogy sokszor szokott az osztályteremben éj76szakázni, s megengedte, hogy tanítványai vele maradjanak stb.

A tárgyalás első napján, miután a kihallgatás véget ért, megírta lemondását a préceptorságról, és levetette a kollégiumi egyenruhát. „Három nyilatkozatomban ígértem, fogadtam, nevezetesen először december 7-én humanissime kontraskriba úrnak, másodszor december 13-án tiszteletes Kotsi István professzor úrnak, harmadszor ugyane hó 15-én a főtiszteletű szuperintendens (püspök) úrnak… hogy kérni fogom a főtiszteletű egyháztanácsot, méltóztassék engem hivatalomból felmenteni” – írta lemondó kérvényében.

Kéri továbbá, hogy az iskola életétől és dolgaitól mindaddig tiltsák el, amíg ügyében döntés nem születik. Ezért vetette le a tógát. Másnap ez is vádpontként hangzik el: „Miért öltött fel, letéve a tógát, olyan rövid ruhát, ami még a rövidruhás tanulóknak sincs megengedve?” Azért – válaszolja –, hogy Szilágyi tanár úr vádpontjai ellen mint teljes jogú felnőtt védekezhessen. Kéri, hogy ügyét ne mint diáknak az ügyét tárgyalják. – Nemrég töltötte be a huszonegyedik évét.

A per alatti magatartása élő bizonyíték, hogy ki akarja ugratni a nyulat a bokorból. Azt kívánja, hogy nyíltan mondják ki a bírósági komédia politikai okait. Persze az ítélethozók óvatosak, nem akarják hírbe hozni az iskolát. Az ítélet kimondásakor Szilágyi Gábor nincs a teremben. Rebesgetik, hogy ha77laszthatatlan ügyben el kellett utaznia, vagyis jobbnak látta, ha eltűnik. Az ítélet a következő:

„Minthogy… félni lehet, hogy egy embernek a vakmerőségét és nyakasságát mások meggondolatlansága követi: a nagytiszteletű küldöttség és az iskolai szédesz egyhangúlag úgy döntött”, hogy Csokonait el kell mozdítani a tanítóságból, és a tanulói rangsorban további tíz tanulóval lejjebb kell helyezni. Továbbá rövid időn belül nyilvánosan bocsánatot kell kérnie Szilágyi Gábortól.

A költő még ekkor sem adja meg magát. Az ítéletet megköszöni, s kijelenti, hogy véleménye szerint „enyhe, és nem részrehajlás nélkül való”. De nem nyugszik bele. A püspökhöz és a kollégium főgondnokához fellebbez, akikről úgy érzi, kezdettől fogva mellette állnak. De ezúttal nem tesznek semmit, azazhogy helybenhagyják az ítéletet.

1794-ben, még a kollégiumi per előtt Csokonai komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy távozik Debrecenből. Már a Tempefőiben felbukkant a „pesti poéta” fogalma, sejtetve a rejtett szándékot. Pestnek és Budának közel sem volt akkora szerepe a magyar irodalom életében, mint néhány évtizeddel később, de egyre inkább ott dobogott az ország szíve. Egyetem, nyomdák, kiadók, könyvkereskedők működtek az ország jövendő fővárosában.

78

Kazinczy bebörtönzése és a saját meghurcoltatása után még inkább megérett benne a vágy. Rózával is ekkoriban szakadt meg a kapcsolat. Ha ő nem látta szívesen, Földi Jánossal sem találkozhatott. Magánya és elkeseredése egyre fokozódott. Kármán József viszont, az Uránia című évkönyv szerkesztője Pestre hívta. 1795. április elején jelent meg az Urániának az a száma, melyben Csokonai egyszerre hat versét láthatta nyomtatásban.

A kollégiumi per elkeserítette, de nem törte meg. Diáktársai továbbra is szerették. Ekkor indult el azon az úton, amely a mesék, az anekdoták világába vezetett. Népmesehőssé kezdett válni, hogy mindmáig egy kicsit az maradjon. 1795 januárjában kéziratos lakodalmi újságot szerkesztett, a kollégium 79új igazgatóját, Budai Ézsaiást köszöntötte vele esküvője alkalmából. Az újság címe: Debreceni Magyar Psyche. Mintha írójának pár héttel korábban semmi baja sem esett volna, tele van vidámsággal, sziporkázó szellemességgel. Februárban a karácsonyra tervezett színdarabját, a Gerson du Malheureux-t is előadták.

Április elején Kiskunhalasra küldték húsvéti legációra. Ott játszódott le a történet, amely később anekdotává terebélyesedett: A város főbírája vendégül látta a legátus urat. Ebédre a város edényeiben tálaltak. Mikor az ebéd vége felé jártak, a főbíró megkérdezte Csokonaitól, tudja-e, mit jelentenek a tányérok alján látható K.H.V. (Kun Halas Város) betűk. „Tudom – válaszolta a csontok között turkálva. – »Kevés Hús Volt«.”

Kiskunhalasról nem vissza Debrecenbe, hanem Pestre indul. Miután Kazinczy semmit sem tehet verseskötete kiadása ügyében, maga próbálkozik. Reméli, hogy az Urániában kapott nyilvánosság jó ajánlólevél. Talán pénzes pártfogót is talál. Sajnos, hiába keresi fel Dugonics András egyetemi tanárt és költőt, hiába a hercegprímást, dicséretnél és biztatásnál egyebet nem kap.

Pestre nemcsak a versek ügye, a kíváncsiság is hajtotta. Tudta, hogy Budán őrzik Kazinczy Ferencet és társait. Odaérve meghallotta, hogy ügyükben hamarosan ítélet születik. Meg akarta várni a fontos eseményt, ezért hazautazás helyett levelet küldött a kol80légium vezetőségének, kérve, hogy távollétében bízzák meg pünkösdi kiküldetéssel. Betegségére hivatkozik, a miatt nem mehet Debrecenbe.

Kérését teljesítették, Szabadszállásra irányították. Ott alighogy befejezte ünnepi prédikációját, rohant vissza Pestre. A hosszú távollét, a pesti élet pénzbe került. Eleinte tartott, amit édesanyjától kapott, és ami a legációs díjazásból járt neki. Amikor elfogyott, hozzá kellett nyúlnia ahhoz a pénzhez, amit a kiskunhalasi és a kecskeméti egyházközség küldött tőle a Debrecenben tanuló diákoknak. Arra gondolt, hogy hazatérése után visszafizeti majd, ahogy valóban visszafizette.

Az egész májust Pesten töltötte. Május 8120-án ott szorongott a több ezer néma tanú között, akik a budai Vérmezőn végignézték Martinovics Ignác és társai: Szentmarjay, Sigray, Laczkovics, Hajnóczy kivégzését. Kazinczy is ott állt a vádlottak között, talpig vasra verve. Csokonai szomorúan és tétlenül nézte megkínzott mesterét, akire nem halál, de hatévi börtön várt. Körben tízezer fegyveres katona vigyázott, nehogy valaki elszánt tettre vetemedjen.

A megrendítő élmény súlyától roskadozva indult haza. A magasztos ügynek vége. A nemzeti függetlenség és a forradalom zsenge hajtásait gyökerestül kitépték. Élményeinek kábulatában Pest-Budát is meggyűlöli:

82

Nem reméli, hogy Debrecenben fáklyásmenettel várják, de Pestről menekül. Otthon felkeresi barátait, ismerőseit, beszámol a látottakról, hallottakról, de a kollégium vezetőségének nem hajlandó igazolni távollétét. Mint aki végleg pontot akar tenni iskolai pályafutása végére, többé a tógát sem veszi fel.

83

Az egész szerencsétlen világgal dacol. A kollégiumban ebből annyi látszik, hogy megint fittyet hány a törvényekre, a tanárokra, s szinte ki akarja kényszeríteni, hogy beléje kössenek. Tanárai tudják, hogy milyen híreket hozott. Martinovicsék kivégzésétől jobban megijednek, mint Csokonai, aki nem számol tettei következményeivel.

Joggal tartanak tőle, hogy előbb-utóbb kitudódik: diákjuk, aki mellesleg a lecsukott Kazinczy pártfogoltja volt, rendbontásra buzdít. Nemcsak kihívóan viselkedik, hanem lépten-nyomon a király kivégzett ellenségeinek ad igazat. Meg kell szabadulni tőle! Méghozzá úgy, hogy a többiek elrettenjenek.

Az alkalmat a pénzzel való késedelmes elszámolás szolgáltatja. Így az a vád sem érheti a tanári kart, hogy lázadó nevelkedett a kezük alatt. Nem! Be kell bizonyítani, hogy Csokonai közönséges sikkasztó – okoskodnak a felettesek.

Híre kel, hogy ismételten perbe fogják. Kitudódik, mivel fogják vádolni. Mintha megérezné, hogy az ítélet után be sem léphet a kollégiumba, június 15-én megjelenik a nagyobbik előadóteremben, és négyszázötven diák előtt búcsúbeszédet mond. Magyar nyelven, amire nem akadt példa a kollégium történetében.

Domby Márton szem- és fültanúja volt a beszédnek. Így emlékezett vissza rá: „A legfőbb potenciára emelkedett az ő meggyúlt lelke, és valahány szikrát bocsátott ki magá84ból, mindaz az ő szájának és szemének, tagjainak mozdulatai által sokszorozódván… villám gyanánt lövődött keresztül az ötödfél száz ifjún, és az egész auditorium (hallgatóság) egy néma rángatódzásba jött. Én még igazán tüzes és rettenetes akciót a teátrumon kívül csak ezt az egyet láttam.”

Barátai, volt tanítványai megilletődve hallgatják a tüzes beszédet. Mintha – a vérmezői élmény hatása alatt – szinte kívánná, hogy megbüntessék. Hogy neki is jusson valami a szenvedésből, amit a hazafiakra kiszabtak. Tanulótársaihoz fellebbez:

„Nemes tanulók! kikben épűl a tudományoknak és a hazának reménye, bimbódzik öröme, sugározik jövendő dicsőségének vídító hajnala! Jól esmértek engemet, magam hordozását, tudományom egész voltát; ti legközelebbről néztetek engemet minden fordúlásaimban, titeket hívlak tanúknak akkor, mikor már tanúra nincs szükség… arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiesméretű oskolai gazember, voltam-e, ha sokat immel-ámmal tanúltam is, amit itt kellett volna tanúlnom, korhely, idővesztegető here? Ti tegyetek erről bizonyságot a ti szíveitekben és mások előtt, ti, akiknek én sem ártani, sem használni nem tudok.”

Felbolydul a kollégium, akár a méhkas. Csokonai búcsúzásáról beszél mindenki. Tartanak tőle, hogy követői akadnak, ezért a tanári kar gyorsan cselekszik. Öt nappal a beszéd elhangzása után, 1795. június 20-án 85összehívják a kollégiumi törvényszéket, s azonnal ítéletet hirdetnek. Rövid, egyhangú döntés születik:

„Csokonai Mihály, aki… most szökéssel játszotta ki az iskolai törvényeket… – Először: …minden tanulói jogból kizárandó és kiközösítendő. – Másodszor: Most már semmi bizonyítványt vagy ajánlást a kollégiumtól nem kap. – Harmadszor: Minthogy félni lehet, hogy nézeteinek szélesebb körben való elterjedésével a fegyelem tekintélye még többek előtt csökken, el kell tiltani a kollégiumba való belépéstől, s meg kell tiltani a diákoknak minden vele való beszélgetést vagy érintkezést.”

Csokonai súlyos ítéletre számított, de ilyenre azért nem. Hogy a kollégiumba be sem teheti a lábát, és hogy volt diákjai szóba sem állhatnak vele, ez minden várakozását felülmúlta. „Esküszöm a Legfőbb Jóságra… hogy én oly szörnyűt nem érdemeltem” – írja. Elhatározza, hogy elbujdosik, örökre elhagyja Debrecent. Még a református vallást is, amelyben felnevelkedett, meg akarja tagadni. Emlékezetnek okáért című leveléből idézzük:

„…meghatároztam magamba, hogy idegen földön, idegen társaságba, idegen szívek előtt, idegen vallás kebelébe állítsam fel magamat… Édes Anyám Asszony! Kedves Öcsém! Szerelmes Barátim! Hív Tanítványaim! Mikor láttok, nem tudom. Éljetek szerencsésen, és a Törvény ellen is szeressétek 86az egyedűl titeket… óhajtó és szerető Csokonai Mihályt.”

Június 18-a táján eltűnt a városból. Hiába kerestették, nem citálhatták törvény elé. Az ítéletet távollétében mondták ki. Talán tartott tőle, hogy tényleg átadják a világi hatóságoknak? Hiszen csak egy mondatba került volna: „Ez is Kazinczy barátja!” Némely tanára, elsősorban Szilágyi Gábor, aki most is ott ült a bírói emelvényen, bizonyára örömmel feljelentette volna. A többiek azonban higgadtságra intették.

Minden jel arra mutat, hogy az egyik csillapító az új igazgató, Budai Ézsaiás, aki valaha Csokonai magántanítója volt, s akit februárban tréfás lakodalmi újsággal köszöntött. Maga a püspök, Hunyadi Ferenc is a mérsékeltekhez tartozott. Nyomós okai voltak. Ha Csokonait feljelentik, megjelennek a kollégiumban a nyomozók, a katonák, s az egész intézményt „széjjelhányják”. Ezért folyamodtak inkább hazugsághoz, s ítélték el Csokonait közönséges bűnökért. Az egyik legnyomósabb, hogy magyarul mondta el a búcsúbeszédet.

Jókai Mór az És mégis mozog a föld című regényében szemléletesen írja le az eljárást. A regénybeli debreceni diákok nem hajlandók előadni a Csittvári krónikát, melyben titkos, lázító írásaikat őrzik. „És ha megkaphatnók is azt – mondja igazgatójuk a bíró szerepében –, ugyan őrizkednénk benneteket amiatt elítélni, mert periklitálnánk (kockára 87tennénk) általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és a tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni.”

Mindezt Csokonai is tudja. A kezdeti tiltakozás és felháborodás után hamarosan megnyugszik. Nevéhez nem tapad gyalázat, s a kollégiumot valójában már a kicsapatás előtt odahagyta.

Nagyobb elkeseredést okoz neki az ország és a felvilágosodás ügye. Lám, a szabadság, testvériség, egyenlőség milyen távoli a feudális Magyarországon. Aki feléjük igyekszik, fejjel megy a falnak.

Írásaiban, magatartásában is fordulatra kényszerül. A felvilágosodás eszméinek győzelme nem jött el, s egyre kevesebb a remény, hogy eljön. A felvilágosodás híve marad, de belátja, hogy forradalmi átalakulásra a sötét terror éveiben nincs lehetőség. Amikor magányos partizánként lázadozik a feudalizmus ellen, a kollégiumi törvénnyel találja szembe magát, amely kicsiben a hazafiakat halálba küldő törvény mása.

A nagy ügy elbukott. Hat évvel később, börtönéből szabadulván, Kazinczy elhagyja a nyílt politikai harc színterét, s a nyelvújítás, az irodalom terén akar használni. Ezzel is a felvilágosodást szolgálja, mert a magyar kultúra, a nyelv és az irodalom nagyon a kezdeteknél tart. Ahhoz, hogy a forradalmi át88alakulásnak széles társadalmi alapjai legyenek, ki kell művelni a népet. Hol kezdhették volna másutt, ha nem a nyelvnél és az irodalomnál?! A fordulatot, amit Kazinczy hat évvel később tett meg, Csokonai már 1795-ben megteszi.

Így végződik „fellobbantása a tűznek”. A tűznek, amely alig világított, máris hamu alá kényszerítették, hogy ötven évvel később, a magyar szabadságharc, Kossuth és Petőfi idejében, 1848-ban majd annál fényesebben ragyogjon.

A kollégiumi vezetőségnek a diákokat sikerült megijesztenie, a rendbontók meghunyászkodtak. Akik lelkiismeret-furdalást éreztek a kizárás miatt, rövidesen megkeresték a költőt. A nyílt, baráti közeledést nagyra becsülte. Néhány ítélethozóval, Nagy Gáborral, Nagy Sámuellal, sőt az igazgatóval, Budai Ézsaiással holtáig barátságban maradt.

Együttérzésük és híreik segítették a talpraállásban. Segítette a költészetbe vetett hite is. Pár hét alatt, 1795 nyarán újra elkészíti kötetének tervezetét.

A tervezett könyv tartalomjegyzéke fennmaradt. Fontos dokumentum, mert tartalmazza annak a mintegy százhatvan versnek a címét, melyet Csokonai mint debreceni diák írt, 1789-től 1795-ig. Fontos azért is, mert lehetőséget ad bepillantani a költő műhelyébe, aki egész életén át csiszolta, javít89gatta verseit. A címek mellett ilyen megjegyzések olvashatók: „Ritmusát rendbe szedni”, „Igazítani”, „Megbővíteni”, „Kitsinálni”, „Kipótolni” stb.

A kötettervezetből a vidám, boldog Csokonai arca néz ránk. Azé, aki szabadon kimondja véleményét kora társadalmáról, aki hisz benne, hogy a felvilágosodás még az ő életében győzhet. Később nemegyszer éppen 90a versek forradalmi jellegén kénytelen változtatni, s például „király” helyett „felsőbb”-eket, a királyi udvart kiszolgáló „kopók” helyett „rabok”-at ír.

Hiába siet, készíti el kötetének kéziratát, Pestről rossz híreket kap. Az összeesküvők kivégzése utáni hónapokban egyetlen kiadó sem mer vállalkozni a versek megjelentetésére. Akik hitegették, azok is cserbenhagyják. Utolsó reménye foszlik szerte; elkeseredésében elbúcsúzik a költészettől.

– írja a Búcsú a magyar múzsáktól című versében. Írásait az utókorra bízza, mindenkori szegény költők végső menedékére:

A legmélyebbre kerül, ahová költő kerülhet. De nemcsak nagy költő, kemény ember is. Domby Márton így jellemezte: „Az ő 91elasztikus (rugalmas), erős lelke annál nagyobb erővel pattant vissza a földről a magasságba, mennél nagyobb erővel vágattatott ahhoz.”

Megint arra gondol, hogy Pestre megy. Július elején levelet ír Schédius Lajos professzornak, s közli, hogy beiratkozna az egyetemre. De nemcsak a verseskötet kinyomtatásához, a tanuláshoz is pénz kell. Neki nincs! Mivel Schédius nem tud ígérni semmiféle kereseti lehetőséget, pesti tervéről lemond.

Hamarosan újabb remény kecsegteti. Az augusztus 15-i debreceni vásárban összetalálkozik Gáspár Pállal, Szatmár megye főjegyzőjével, akit régebbről ismer, és aki a magyar jakobinus per egyik gyanúsítottja volt. Nyíltan beszélhetnek egymással. Az idősebb hazafi gyakorlati tanácsokkal látja el az ifjú költőt. Arra biztatja, hogy menjen jogot tanulni Sárospatakra. Az ottani kollégiumban sokkal szabadabb szellem uralkodik, s a megélhetés is könnyebb, mint Pesten. Megígéri, hogy beajánlja, s megélhetéséről gondoskodik.

Háromnapi tépelődés után írja Gáspár Pálnak: „Az én csak itthon világosodó szemem csak egy kis vidéket látott vala ki maga körűl, az ő horizontját határozták holmi alacsony falak, jegenyék és komlók, s én azt gondoltam, hogy azok a világnak szélei, amelyeken kívűl látszik s hallik valami, de amelyet fel nem vehetek… Elfogadom tehát azt a tanácsot, melyre a bölcsesség kötelez, 92a jószív édesget: de – amelytől a szükség parancsoló szava elkiált és eliszonyít.”

Minden oka megvan rá, hogy iszonyodjon attól a jogtól, melynek alapján Kazinczyt és őt magát elítélték. A háta is borsódzik a gondolattól, hogy egyszer majd neki kell eljárni a földesurak, a vagyonosok törvényei szerint. Lesz, ami lesz, Debrecent, amilyen gyorsan csak teheti, el akarja hagyni. Más választása nincs. Amikor a Magyar Múzsáktól elbúcsúzik, egy pillanatig talán azt hiszi, hogy végül is jogász lesz:

1795. december 21-én indul el Sárospatakra. Édesanyja nem marasztalja. Szeretné, ha fiából diplomás ember lehetne. Még akkor is, ha életét a költészetnek áldozza. Abból meg93élni lehetetlen. Lám, Földi János: orvos, Horváth Ádám: mérnök, Dugonics András: tanár. Minden költőnek van tisztességes polgári foglalkozása. Talán a debreceni kedélyek is gyorsabban lecsillapodnak, ha folytatja tanulmányait.

Sárospatakra előbb ér híre, mint maga. Az augusztusi debreceni vásárban nemcsak Gáspár Pállal találkozott, megismerkedett Puky Istvánnal is, aki Sárospatakon tanult. Odaköltözése után életre szóló barátságot kötöttek. A költő sárospataki hónapjait jobbára Puky feljegyzéseiből ismerjük.

Sárospatakon senki sem firtatta a debreceni kicsapatás körülményeit. A diákok és a tanárok egyaránt érdeklődéssel, szeretettel fogadták a híres költőt, aki eleinte szorgalmasan látogatta az előadásokat. De mint Puky írja, „természetes, szabad gondolkodása a haza törvénye szövevényeivel meg nem egyezhetett”, ezért mikor a tavasz beköszöntött, ideje nagyobb részét a mezőn, erdő szélén, fűbe heveredve töltötte. Olvasott, verseket írt. Senki nem szólt érte, mert tanulmányaiban nem maradt el, magánszorgalommal pótolta mulasztásait. Puky István a tanú: „Mikor több tanulótársaimmal némely törvényes kérdések felett tanakodtunk, csudáltuk, milyen nyomósan fejtegette.”

„A barátok választásában vigyázó volt.” Csak azt engedte közelébe, akiben feltétel nélkül megbízott. Az óvatosságra debreceni tapasztalatai kényszerítették. Kedves és le94kötelező modora, tréfái, szellemessége, „elmés beszélgetései” hamarosan népszerűvé tették. Tanulótársai, ha tehették, a „véle való társalkodásnak” szentelték szabad idejüket. „Egyenes és tiszta gondolkodású barátait” szerette, a kevélyeket és fanatikusokat gyűlölte, „mint az ördög a tömjént”.

A Hegyalja gyönyörű vidéke és jó borai derűre fakasztották, bordalok és leíró versek írására serkentették. Itt kezdte el írni Árpádról szóló hőskölteményét, melyet később élete fő műveként szeretett volna befejezni. A földesúri jog ellentmondásait és a saját természetével összeütköző cikkelyeit nem tudta megemészteni. Puky István szerint akkor ment el a kedve végleg a jogtanulástól, amikor ezt a törvénycikkelyt tanulták:

„Ha a méneslovak az 50 számot meg nem haladják, egyenlően osztatnak fel az özvegy és a gyermekek közt. Ha pedig több számból állnak, csak a gyermekeket illetik.” A feuda95lizmusnak a vagyont együtt tartó, az özvegyet kisemmiző törvénye mereven ellenkezett Csokonai felfogásával és a felvilágosodás tanításaival, mely szerint „minden ember egyenlő”.

1796. július 12-én felkereste szeretett tanárát, Kövy Sándort. Elmondta neki kifogásait és távozási szándékát. Kövy megértette a költőt, s útravalóul szép bizonyítványt állított ki sárospataki pályafutásáról:

Alulírott a jelenlevők előtt igazolom és bizonyítom, hogy a nagyérdemű és igen kiváló Csokonai Vitéz Mihály úr megkezdte nálunk a magyar jog tanulmányozását, majd eltávozott innét, hogy a német nyelvben gyakorolja 96magát, és – ha alkalma nyílik – Lőcsén joggyakorlatot folytasson, azzal a szándékkal, hogy rövidesen visszatér hozzánk, és folytatja félbeszakadt tanulmányait. Egyébként itten való tartózkodásának egész ideje alatt magatartásával kiérdemelte, hogy a legderekabbak közé számítsuk, és mindenkinek jóindulatába ajánljuk.

Lepecsételve Sárospatakon,

1796. július 12-én.

Kövy Sándor

Patakon a magyar jog

rendes professzora

Kövy jól tudta, hogy Csokonai nem tér vissza Patakra. Azt is, hogy a rivális debreceni kollégium némely tanára megpukkadna mérgében, ha ezt a bizonyítványt meglátná. De szerette a költőt, szerette a beteges, tudós fiatalembert, s a vaskalapos debreceniek bűnét is némiképp mérsékelni kívánta. Csokonai nemcsak vele, hanem többi sárospataki tanárával is kapcsolatban maradt távozása után, s mindig jó érzéssel emlékezett ottani hónapjaira.

97

Sárospatakról Debrecenbe igyekezett. Megmutatta édesanyjának és öccsének a Kövy professzortól kapott bizonyítványt, s éppen csak kipihente magát, máris előállt új tervével. Elmondta, hogy a szép bizonyítvány és a kedves emlékek ellenére esze ágában sincs visszatérni Sárospatakra. A jogtudományt nem neki találták ki, s még ha megtanulná, sem lenne képes gyakorolni. Egyébként észrevette, hogy Patakon is szaglásztak utána.

Nem tudhatta, fennmaradt egy titkosrendőri jelentés, melyet 1796-ban küldtek Sárospatakról Bécsbe. Arról tájékoztatták a Rendőrminisztériumot, hogy egy „Csokányi” nevű diák magyar társaságot szervezett a kollégiumban, és a királyi udvar, a fennálló rend ellen lázít, a francia jakobinusokat dicsőíti.

Végleg meg akar szabadulni mindenféle iskolai kötöttségtől és rendőri megfigyeléstől, hogy a költészetnek élhessen. Azt hiszi, a régóta vágyott szabadságot is megnyeri. Az 1790-es évek elején még a politikai szabadság, a szabad haza reménye élt benne. Most és ezután elsősorban egyéni függetlenségre és szabadságra vágyik. A sötét elnyomás éveiben a hazáért nem sokat tehet egyedül. Magatartására, szabadságvágyára az jellemző, amit néhány évvel később, 1804-ben így fogalmazott meg:

„Mihelyt az Isten az én születésemet a maga jótetszésével valósággá tette: mindjárt szí99vemre nyomta azt a stempelt (bélyeget), melyhez csak seculumonként (évszázadonként) szokott nyúlni, s ezt a karakterizáló mondást ejtette rá: Te szabad légy! Nem kell nekem a politikai szabadság, nincs is szükségem reá. Egy perzsiai Sophi, egy indosztáni Nábob, egy európai respublica vagy akármi ország és fejedelem igazgatása alatt is tudnék szabad lenni. Nem kívánok egyebet, hanem hogy testemet ne bántsák, ne akadályoztassanak annak szükségeinek megelégítésében. Lelkem felűl és kívűl van szférájukon, az egyedül az enyím.”

Micsoda lemondás bujkál e sorokban! Az ifjúi nagy álmokból egyetlenegy maradt meg, a személyi szabadság és függetlenség álma. Amikor Sárospatakról hazatért, szentül hitte, hogy ez nincs veszélyben. Szinte büszke rá, hogy minden kötöttséget sikerült leráznia. Ezután csak költő lesz, semmi más. Elmegy Pest-Budára, el a Dunántúlra. Úgy hírlik, rövidesen összeül az országgyűlés Pozsonyban. Ott lesz az ország vagyonos nemessége. Ott kell mecénást, pártfogót keresnie.

Anyja pénzt adott neki az útra, és sok jó szerencsét kívánt. Eszébe jutott halott férje: az is ilyen nyakas, nyugtalan természetű volt. Lám, a fiú most arrafelé igyekszik, ahonnan az apja jött. Csak sikerülne, amit a fejébe vett!

Csokonai végleg elbúcsúzott a diákságtól, s vándordiák módra útnak indult. Másfél 100évtizedes iskolai pályafutásának most vette igazán hasznát. Szinte minden második faluban lakott valaki, pap vagy tanító, akivel Debrecenben vagy Sárospatakon együtt tanult. Az egykori diáktársak örömmel fogadták otthonukban, s kíváncsian hallgatták a friss debreceni, sárospataki híreket.

Így érkezett Pestre. Mindenekelőtt kiadókat, nyomdászokat, könyvkereskedőket keresett fel. Hátha mondanak valami biztatót, hátha vállalja valaki versei kiadását. De még mindig elevenen élt az egy évvel korábbi kivégzések emléke. Mindenki félt, gyanakodva szemlélte az idegent. Hamarosan továbbáll, s faluról falura vándorolva, augusztusban Bicskére érkezik. Az egyik debreceni iskolatársa, Kovács Sámuel tanítóskodik Bicskén. Nála száll meg, s nem engedik tovább. Ko101vács maga is írogat, s örül, hogy lesz valaki a házában, akinek megmutathatja írásait, akivel költészetről, politikáról, tudományról beszélgethet.

Baráti figyelme a munka lehetőségét is biztosítja Csokonai számára, aki hozzáfog a magával hozott versek javítgatásához; olaszból, németből, franciából kezd újra fordítani. Régi szenvedélyét, a népdalgyűjtést is folytatja. Pár hónappal később arról ad hírt, hogy már háromszáz „mindenes nótából” álló gyűjteménye van. A lázas munka oka az, hogy Bicskén megtudja az országgyűlés kezdetének pontos idejét. November 6-ára mindenképpen Pozsonyba akar érkezni, kész, rendbe szedett írásokkal.

102

Ha elfárad, régi szenvedélyének hódol: járja a határt. Máskor véget nem érő beszélgetésekbe, vitákba keveredik házigazdájával és a helybéli pappal. Irodalomról, politikáról folyik a szó. A francia forradalom hírei nagyrészt Bécsen át, megszűrve jutnak el hozzájuk, de az országgyűlés összehívásából sejtik, hogy nagy dolgok történnek. A király megint pénzt és katonát akar.

Franciaországban a jakobinusok diktatúráját megbuktatták. A megalkuvó jobboldal került hatalomra. Napóleon Olaszországban harcol, s várható, hogy rövidesen Ausztriát is megtámadja. Ezért kellhet a királynak a pénz és a katona. Vajon a magyarok mire számíthatnak? Szabadságot hoz-e Napóleon serege vagy újabb elnyomást? Erről folyik a beszélgetés a bicskei rektor házában.

A rektor is, a pap is ahhoz a kis értelmiségi csoporthoz tartozik, amelyik iskolázottsága folytán többnyire világosan látja a politikai események okait. Előttük Csokonai őszintén mer nyilatkozni. Verseit ők becsülik leginkább. Ők, akik a szegény néppel együtt, maguk is szegénységben élnek.

Szerte az országban a vékony értelmiségi réteg volt Csokonai igazi közönsége. Megértették verseinek népies kifejezéseit, fordulatait, volt fülük a rejtett politikai célzások felismerésére. Amikor a költő később előfizetőket toborzott megjelenő köteteire, mindig feliratkoztak, megrendeltek egy-egy pél103dányt. Segítettek neki a könyvek eladásában, de kiadásukat nem tudták fedezni. Kevesen voltak, szegények voltak.

1796 októberében Pozsonyba irányítja lépteit. Még bízik az országgyűlési urakban.

Pozsony a magyar királyok koronázó székvárosa, országgyűlések színhelye. Emeletes házaival, külsejével nem a magyar városokra, sokkal inkább az akkori Bécsre hasonlít. Lakosai nagyrészt németek, s még ha magyarok is, németül beszélnek. A legtöbb magyar szó akkor hangzik el, amikor az ország különböző részeiből összesereglik a magyar nemesség. Persze csak maguk között, a szállodákban, kocsmákban beszélnek magyarul. Az országgyűlésen latinul és németül folyik a szó.

Hetekkel korábban berobognak az első hintók. A gyűlés jó alkalom, hogy a régen 104látott ismerősök, barátok kedvükre kibeszélgessék magukat. Aki hamarább érkezik, a szállodák között is válogathat. Pozsonyban csillogó környezetben lehet elkölteni a pénzt, a jobbágyok véres verejtékének gyümölcsét.

Csokonai október végén érkezik. Egyszerű szobát foglal, s első útja a nyomdász és könyvkereskedő, Wéber Simon Péter műhelyébe vezet. Elmondja, hogy a diéta, vagyis az országgyűlés ideje alatt irodalmi folyóira105tot akar kiadni, Diétai Magyar Múzsa címmel. Reméli, hogy a gyűlésező nemzetes urak kapva kapnak rajta, s ez a nyomdásznak is, neki is hasznára válik.

Wéber Simon Péter nem nagyon lelkesedik. Üzleti tapasztalatai arról győzték meg, hogy a magyar urak alig olvasnak. Nemhogy verseket, újságot sem! Talán ha kalendáriumot nyomatna az úr?! Most éppen új esztendő érkezik. Azt el lehetne adni.

Megegyeznek. Csokonai gyorsan felkeresi a cenzort, aki nem kis bosszúságára hosszú sorokat töröltet verseiből. Például Az estve legjavát. A Debrecenből magával hozott verscsomóból a Diétai Magyar Múzsa első számában hat költeményt közöl. November elsején jelent meg a lap első száma, később hetente kétszer. Egy forintért árulta. Már az első szám árulása közben láthatta, hogy a nyomdásznak igaza volt. A nemesurak sajnálták a forintot.

Igaz, hogy csak akkor, ha a saját erszényüket kellett kinyitni. A huszáregyenruhában, kócsagtollas kalapban megjelenő király, aki magyarul mondatta el az országgyűlési beszédet, nem egy forintot kért. És sokkal cifrábban politizált, mint Csokonai. Tudta, hogy a huszáregyenruha, a kócsagtollas kalap és a magyar szó leveszi lábukról a hiú országgyűlési urakat.

A debreceni kollégiumban egy évvel korábban kicsapás járt a magyar nyelvű beszédért. Itt rögtön megajánlották érte az ötvenezer 106katonát, a húszezer ökröt, a két és fél millió mérő gabonát, mindent, amit a király kívánt. „Életüket és vérüket” – ahogy valaha Mária Teréziának.

Mit tehetett Csokonai? Sose látott országgyűlést, mégis megírta már 1790-ben a Békaegérharcban, aminek most szemtanúja lett. A nemesi szónokot, aki

Hogy régi verseit kiadhassa, és újságját megvegyék, a Diétai Magyar Múzsa második számában új alkalmi verset közölt, A mostani107háborúban vitézkedő magyarokhoz címmel. A költeményt első eposzi kísérletének tekinthetjük. Az osztrákok Rajna melletti győzelmét magasztalta benne.

A következő számokban régi versek és alkalmi költemények váltakoztak. Módot talált rá, hogy a Magyar! hajnal hasad! című, felvilágosodást dicsérő versét is közölje. A végét „magyarázó” sorokkal toldotta meg:

Így senki sem fogott gyanút, a Diétai Magyar Múzsának tizenegy száma megjelenhetett. De egyre jobban szorított a cipő, pénze elfogyott, a nyomdászt nem tudta kifizetni. A főurak közül egyedül Széchényi Ferenc részesítette támogatásban. Neki írta később: „…az emberséges nyomtatóval tisztességes accordra (egyezségre) lépvén, bajaimból tűrhetőképpen kimenekedtem.”

December l0-e, az utolsó szám megjelenése után a megmaradt példányokat, tartalomjegyzéket csatolva hozzájuk, egybeköttette, s így árulta. Anyagi haszna semmi, de annyi öröme származott a pozsonyi lapkiadásból, hogy ifjan írt verseinek egy részét együtt és kinyomtatva láthatta. Az eladatlan füzetek csomagjával felkérezkedett egy Bicske felé tartó kocsira, s karácsonykor ismét barátja házában találjuk.

Inkább kudarcnak, mint sikernek köny108velhette el pozsonyi ügyködését, de reményét nem adta fel. Még az országgyűlés idején elküldött egy hírt Bécsbe a Magyar Hírmondónak, s az a december 15-i számban megjelent. Az állt benne, hogy a Diétai Magyar Múzsának folytatása lesz, 1797 tavaszán Nyájas Múzsa címmel új lapot fog kiadni.

1796 karácsonya tervezgetések közben telt. Már Pozsonyban gondolt rá, hogy a Nyájas Múzsát Komáromban kellene kiadni. Egyrészt azért, mert Wéber Simon Péternek, akit rendes embernek ismert meg, Komáromban is működött nyomdája. Talán új kezdeményezését is támogatja majd. Másrészt Komáromban jelent meg korábban egy folyóirat, a Mindenes Gyűjtemény, amely szerkesztője halála miatt szűnt meg. Miért ne folytathatná a Nyájas Múzsával?

Többször beutazik Bicskéről Komáromba, érdeklődni, ismeretségeket kötni. A Mindenes Gyűjtemény íróival tárgyal. Figyelemmel, rokonszenvvel hallgatják, de végül mindig oda lyukadnak ki, hogy: „Öcsémuramnak van-e pénze?” Mert nekik nincs, a nélkül pedig kár a szóért.

Ezt Csokonai is tudja, ezért még 1796. december 29-én kérvényt írt, magához Ferenc császárhoz és királyhoz. Hódolatképpen mellékelte a Serkentés a nemes magyarokhoz című versét, amely éppen akkor jelent meg.

109

Kérte, hogy a király részesítse anyagi támogatásban; ha mást nem, adjon neki egy darabka földet, melyet a saját kezével művelne. Szűkölködő édesanyját akarja segíteni, s függetlenül szeretne élni, szenvedélyének, a költészetnek.

Földet később is, másoktól is többször kért. A kertészkedés, a növényekkel való foglalatosság álma holtáig elkísérte. Rousseau példája lebegett szeme előtt, aki élvezhette az úri támogatást. A királytól azonban se pénzt, se földet nem kapott. Csupán értesítést, hogy „a körülménynek közelebbi fel110derítéséig” az ügyet félreteszik. Ezzel be is fejeződött.

Komáromban hallotta, hogy a király, ha vele nem is, mással igencsak foglalatoskodik. Meghirdette a nemesi felkelést, melyet a pozsonyi országgyűlésen a magyar urak felajánlottak. Ezzel kapcsolatban 1797. április 26-ára megyegyűlést hívtak össze Komáromba. No, itt az alkalom – hitte Csokonai –, hogy a lapkiadáshoz mecénást találjon.

Gyorsan megírt két alkalmi verset, s mire a megyegyűlés összeült, Wéber Simon Péterrel kinyomatta. A nemesek elfogadták, átadták érte az alamizsnát, de többre senki sem vállalkozott. A Nyájas Múzsa terve kútba esett.

1797 tavaszán mind többet tartózkodik Komáromban. Éles István, a kollégiumi diákok kosztadója és Laky Bálint ügyész felváltva látják vendégül. Éleséknél tartózkodik többet. Tőlük indul látogatóba ismerőseihez, a Komáromi Tudós Társaság tagjaihoz. Versekhez és tudományhoz értők valamennyien, szívesen elbeszélgetnek a huszonnégy éves fiatalemberrel.

Komárom emeletes házaival, szép utcáival és Dunájával külsőre nemigen hasonlított Debrecenre. Lakói azonban jobbára magyarok, s kereskedők, iparosok, akárcsak a debreceniek. Csokonai hamar felismerte a hasonlóságot, s megszerette Komáromot. Itt érezte először, hogy ha lapkiadási terve sikerül, itt szívesen letelepedne. Mennyivel más 111város ez, mint a német szótól és úri csizmáktól hangos Pozsony vagy a pénzéhes Pest!

Komáromnak még költője is volt. Persze nem országos hírű, s a tetejébe asszony. Ez adta érdekességét. Fél kézen meg lehetett számolni a magyar nőköltőket. De Bédi Jánosnét, leánynevén Fábián Juliannát – így hívták a költőnőt – elsősorban tisztességes polgári foglalkozásáért, főkötőkészítő tudományáért becsülték Komáromban. Férje csizmadiaként működött. Ifjak és öregek, nők és férfiak forogtak házuknál. Belőlük alakított ki Bédiné egy kis versszerető, versértő társaságot, melyet hamarosan Csokonai is megismert.

112

1797 júliusának egyik szép nyári estéjén éppen a költőnővel beszélgetett, amikor ismeretlen fiatal lány toppant a szobába. Máskor is előfordult hasonló eset, de azt a csodálatos érzést, amely most hatalmába kerítette, eddig sohasem érezte. Feltűnően szép arcú, magas homlokú, szőke hajú, tüzes pillantású, kék szemű lány állt előtte. A költőben egy pillanatig a szó is elakadt, s ahogy később versben is megírta:

A lány, akit versében Lillának nevez, s akit később is Lilinek, Lillának hívott, igazi nevén Vajda Juliánna. Egy gazdag komáromi gabonakereskedő, Vajda Pál huszonegy esztendős lánya. Három évvel fiatalabb a költőnél. Rögtön észreveszi a fiatalember zavarát, de a nagy orrú, himlőhelyes arcú legény különösebb hatást nem tesz rá. Nyugodt, tiszta tekintettel viszonozza Csokonai bókjait.

Miután a háziasszony már a bemutatkozáskor megmondta neki, hogy a vele szemben álló ifjú híres költő, a versekre terelte a szót. Csokonai zavara elmúlt, s a tőle megszokott kitűnő előadásban elmondta néhány régebbi költeményét. Júlia érezte, hogy a vallomás 113neki szól, s bár továbbra sem árult el érzéseiből semmit, a széptevés tetszett neki.

Legközelebb már kíváncsi érdeklődéssel ment Bédinéhez, ahol nem véletlenül Csokonait is ott találta. Nyugalmával és komolyságával kitartó hódításra serkentette a költőt, aki – mi tagadás – beleszeretett. Szellemét, szívét, verseit, minden fegyverét felhasználta, hogy meghódítsa a lányt.

Képzeljük el a huszonnégy esztendős ifjút, amint kopott ruhájában ott áll Bédiné hölgyvendégeinek koszorújában. Módos polgárleányok és -asszonyok hallgatják furcsa történeteit, derülnek tréfáin. Bédiné jelenlétében nem érheti szó, mert az asszony a szemét is kikaparná annak, aki a házát megtisztelő költőt bántaná. Távozás után azonban bizonyára összesúgnak: „De kár a szép eszéért! Milyen szerencsétlen és szegény.”

És lám, a legszebbnek udvarol. Mit szól majd Vajda Pál, ha meghallja, hogy lányának egyre rokonszenvesebb a nincstelen fiatalember? Aki ráadásul egyenrangúnak, mi több, a társaság felett állónak hiszi magát. S mintha kudarcok sohasem érték volna, abban reménykedik, hogy verseiből tisztességesen meg tud élni. Sőt mint egy gazdag uraság, akinek kincstára, földje, jószága van, ezt írja a szeretett lánynak:

„Nem tetszik az a föld, ahol szerencsém találkozott? mondd meg melyik részét kivánod lakni hazánknak? az északi havasoktól a déli homokos mezőkig, a Dunának napnyu114goti fordulásától napkeleti végéig szabd ki a tartományt, s ha te ott laksz, paradicsom lesz az nékem.”

Lilla hallgatta a szép szavú költőt, s hitt is, nem is neki. Igaz, Csokonai néhányszor szépen kiöltözve jelent meg Bédiné szalonjában, de azt a ruhát mintha látta volna már Laky Bálint fiskálison. Még egy érdemes ruhája sincs! Ráadásul nagyon érti az udvarlást. Biztosan más lányoknak is tette már a szépet. Hátha csak a költői hév ragadta el? Csokonai beismeri Rózát, de rögtön esküre kész:

115

A költőnek szárnyakat ad a szerelem. Akarja, hogy Lilla is vele repüljön. Ha viszontszereti, már nem lesz egyedül, mindent elölről kezdhet. A tüzes ostrom és a szép versek három hónap után felébresztik Lillában a szerelmet. Meggyőződik, hogy a költő őszinte, tiszta érzésekkel közeledik hozzá. Lobogása magával ragadja, de szerelmét nem meri szóban megvallani. Fekete pecsétes borítékot hagy Bédinénél.

A költő megrémül a fekete színtől. Sokáig fel sem meri bontani a levelet. Lázasan száguldoznak agyában a gondolatok:

Amikor felbontja, tartalmával nem tud betelni. Újra meg újra olvassa, a betűket is megszámolja. Háromezer betű, s köztük ez 116a nyolc: szeretlek. Nagyon boldog, azonnal válaszol: „…a Te leveled szárnyakat köt az én óhajtásaimra, s ragadtatva ragadtatom az én szerencsém felé; mert ami a legnagyobb szerencsém volt, feltaláltam.” Jegyezzük meg, levelének kelte: 1797. október 21.

Boldog őszi hetek következnek, de a boldogság felett árnyék sötétül. Csokonai egyre gyakoribb vendég a szépen berendezett, jómódot sugárzó Vajda-háznál. Vajda úr szívesen elbeszélget vele, mert mindenről okos, udvarias véleménye van. Még a gabonaárakhoz is hozzá tud szólni. Ügyvédek, orvosok, papok a barátai. Szégyent nem hozhat a Vajda-házra. Hogy Júlia érdeklődik iránta? Az még nem jelent semmit! Majd csak megjön az esze, hisz ennek a vándorpoétának semmije sincs.

A semminek és a Vajdáék vagyonának ellentéte szüli az árnyékot. A költő nem akarja észrevenni. A szerelem mindenható erejében hisz, a pénz nem érdekli. „Az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, mintsem indulatait pénzért árulja. Én tégedet csupán magadért kedveltelek” – írta később Lillának. Lilla azonban ismeri szüleit, megszokta a jómódot, s kéri a költőt, hogy minél előbb szerezzen magának állást.

Csokonai rádöbben, amire a hódítás hónapjaiban nem gondolt: szerelemből nem lehet megélni. Arra is, hogy Lilla csak akkor „szabja ki a tartományt”, ahol lakni kíván, ha lesz mire családot alapítani. Lázas haj117szába kezd pártfogóért, állásért. Régi álmát nem adja fel: mint lapkiadó, mint költő akarja biztosítani a kenyeret, hogy házasságkötése után mindkét szerelmének hódolhasson. Lillának is és az irodalomnak is. Könyörgő, megalázkodó soraiból kiviláglik, hogy szerelem ide, szerelem oda, kiszolgáltatott, szerencsétlen helyzetben s egyedül van ezekben a hetekben is.

Lilla vallomásával a szíve felett, október 21-én Pestre utazik. Hátha talál kiadót, hátha megtetszik valakinek a lapkiadás terve. Vállalkozó most sem akad, de november 8-án két változatban is megírja tervezett könyve ajánlását. Az egyiket Koháry Ferenc grófnak, a másikat Orczy László bárónak címezi.

Az ajánlások a szerelmes Csokonai arcának másik felét világítják meg. A hazafit, a nemzetének elkötelezett költőt, aki tisztán látja, hogy két évvel korábban nemcsak a politika terén bukott el a harc, a magyar kultúra ügye is megfeneklett. „…nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves hazámnak s hazai Múzsáinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mindannyiszor és keseregnem…” – írja Kohárynak.

Majd így folytatja: „Volt már az az áldott ideje a magyar literaturának, amely boldogabb időkre is nyújtott reménységet… De álom volt minden mi képzelődésünk, s annál 118hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Visszabuktunk az éjtszakába!…

Ímé amit elkezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a pontjába térünk keskeny kerekünknek, amelyben ezelőtt húsz esztendővel forogtunk… oda amaz elevenség, amely csak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket: eltűnt, elrepűlt, s egész nemzetünk haldokló zsibbadásba vesztegel…

Kegyelmes Uram! én tartok tőle… hogy, ha ügyefogyott nyelvünket… ennyire vesztibe hagyjuk, nem vetek neki száz esztendőt… olyan sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a kúnoknak ősi nyelvek…”

Kinek a hangja ez? Azé a Csokonaié, aki a pozsonyi országgyűlésen a királyt és az osztrák győzelmeket zengte? Semmi esetre sem! Azé a költőé, aki négy-öt évvel korábban ott állt a felvilágosodás harcosai között, s aki szíve mélyén sohasem változott meg. Akkor sem, amikor szerény megélhetése és költészete érdekében verssel akart pártfogót nyerni, s akkor sem, amikor szerelméért más, köznapibb módszerekkel hadakozott.

Újra politizál. S milyen nyílt szívvel és széles látókörrel! Azt hirdeti, amit a felvilágosodás apostolaitól tanult, s amit Magyarországon húsz évvel korábban elsőnek Bessenyei György fogalmazott meg: a nemzeti felemelkedés elképzelhetetlen a műveltségi elmaradottság megszüntetése nélkül. Egy szót sem ejt arról, hogy meg akar nősülni, s ahhoz kell a segítség. Nem, ő az elesett nemzetet akarja 119felemelni. Legalább oda, ahol tíz évvel korábban tartott. A munkát a költészet, az irodalom megkedveltetésével kell elkezdeni. Felajánlja a hazának eddig elkészült műveit, ha a kiadásban támogatják.

120

Mintha a szerelem lángja a hazafiúi lángot is táplálná. Dehogy jut eszébe, hogy a reakciós elnyomás és a franciák elleni hadi készülődés időszaka nem alkalmas irodalmi vállalkozásokra. Vagy mégis gondol rá? Az ajánlást nem küldi el a főuraknak. Két hónap múlva, amikor Lilla vagyonos kérőjének képében új veszély jelentkezik, másutt kopogtat.

Levelet ír Széchényi Ferencnek, aki egy évvel korábban Pozsonyban kisegítette a bajból. Tudja, hogy jó hazafi, és barátja a művészeteknek, tudományoknak. A magyar kultúra sanyarú helyzetét festi le előtte is:

„Imé alig jön ki esztendőnként egy-két valamit érő könyv, a tipográfiák megint imádságos könyvekre s kalendáriumokra szorúltak, teátrumunk a maga bölcsőjében megholt, az olvasás a közönségbe megcsökkent, legjobb literátorink vagy meghaltak vagy szerencsétlenségbe estek, a többiek elhallgattak, nincs aki őket serkentgetné. Veszedelmes állapot!”

Látja-e ezt valaki rajta kívül? Felrezzen-e az alvó kábulatba hanyatlott ország a költő szavára? Széchényinek lapalapítási tervét adja elő. Azt, hogy a korábban tervezett Nyájas Múzsa helyett a Komáromban megszűnt Mindenes Gyűjteményt folytatná, Új Mindenes Gyűjtemény címmel, mivel ez a név már országszerte ismert. Ehhez kér segítséget a gróftól. Széchényi küld neki száz forintot, de az nemhogy lapalapításra és nősülésre nem 121elegendő, adósságai visszafizetésére is alig futja.

A Széchényinek küldött levél kelte: 1798. január 23. Egy nappal korábban gróf Festetics Györgynek írt Keszthelyre. Ebben a levélben szó sincs lapalapításról, műveinek kiadásáról. A megszorult költő olyan állást kér, melyről egykor véglegesen lemondott. „Tisztelettel és alázatossággal professzori hivatalra” ajánlja magát. Lilláért hajlandó lenne polgári foglalkozást vállalni.

Azt írja a grófnak: „hosszas gondolkozásai után kifőzte”, hogy jövő tavasszal Svájcba utazik, az ottani „mezei gazdaságnak” tanulmányozására. Svájci tehenek tartását, szénázását, a sajt- és vajkészítést akarja megtanulni. „Ha a hadnak és békességnek állapotja megengedné, kifutnék kétfelől a szomszéd Francia- és Olaszországba is, a borkészítésnek s kerti majorságnak” megtekintésére. Visszafelé Németországon keresztül utazna.

Mivel az utazás felemésztené „szűk örökségét”, arra kéri Festeticset, hogy „méltóztasson valamelyik oskolájában professzorságra felvenni”. Festeticsnek két iskolája működött ekkor. Az egyik az 1792-ben alapított csurgói gimnázium, a másik az 1797-ben létesített keszthelyi mezőgazdasági iskola, a Georgikon. Csokonai minden bizonnyal Keszthelyre pályázott, azért ecsetelte mezőgazdasági ambícióit.

Festetics válaszáról nem tudunk, de ami122kor minden kötél szakad, március elején a költő Keszthelyre utazik. Lillát állandóan zaklatják szülei, mondjon már igent kérőjének, Lévai Istvánnak, aki rangban és gazdagságban hozzá illő, jómódú dunaalmási kereskedő. Lilla a pártfogókról ábrándozó költőt sürgeti, aki végre belátja, hibát követett el, hogy „ily soká késett dolgaival”.

Talán minden helyre hozható – reménykedik Csokonai –, hisz Lilla még mindig őt szereti. Ezért utazik Keszthelyre, ahonnan biztatást kaphatott. Igaz, kétségek között, attól rettegve, hogy míg oda lesz, Lilla enged a szülői kényszernek, s igent mond Lévainak. Útban Keszthely felé, Mocsáról levelet ír kedvesének:

123

„Imé midőn teéretted kiindulok az én balatoni útamra, sírni láttaték az ég, és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kincsem! ha én ide-jártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, ily bús gyászba borúl az én lelkem; komorabb lesz ennél a mái időnél az én életem, ha az én kedvemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.”

Keszthelyen jó hír várja. Közlik vele, hogy megkaphatja a tanári állást. A gróf felajánlja, hogy saját hintaján viteti Lillát Keszthelyre, „városbéli professzornénak”. Megbeszélik, hogy mikor. „József-napra a gróf hintaján láttál volna bémenni udvarotokra” – írja később Lillának.

Hiába rohan vissza Komáromba: amitől félt, bekövetkezett. Távollétében megtartották Lilla és Lévai István eljegyzését. A szülők elfogdosták, eldugdosták Lillának írt leveleit, s addig mondták, duruzsolták a lány fülébe az élhetetlen poéta szomorú jövőjét, amíg bele nem egyezett az eljegyzésbe.

Amikor Csokonai felelősségre vonja, csak ennyit mond: „Nem is bánom, nem is tehetek róla.” Nem elég, hogy becsapta, még meg is alázza. A magány legmélyebb pontjára süllyedt. Igaz, hogy hiú ábrándokban reménykedett sokáig: lapalapításban, könyvkiadásban. De ha Lilla igazán szerette, várhatott volna még néhány hetet.

A költő nem hiszi el, hogy imádottja már nem szereti. Abban bízik, hogy csak a szülői 124kényszernek, a „tyrann törvénynek” engedett. Persze egyre megy. Vajdáék sietnek az esküvővel, nehogy valami váratlan esemény megakadályozza. Március 30-án Vajda Juliannából Lévai Istvánné lesz. Csokonai ekkor már messze jár Komáromtól. Március 12-én, szívében halálig hordozott sebbel, írta meg szomorú-szép búcsúlevelét:

„Lilim! Én tégedet még most is halálból szeretlek: mégis Lilim! ah szeretett Lilim! ez a levelem utolsó – hozzád ez életbe… Visszatérek ismét abba a komor életbe, amelyből az én Rozim halála után csak te vehettél ki… De talán nem is bírtam én soha is a te szíve125det, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak, hogy te engemet szeretsz…”

„Meghalt” tehát Lilla is, ahogy pár évvel korábban Róza. Meghalt az ifjú költő számára, de feltámadt, és örökké él a költészet országában. Domby Márton írja, hogy „Lilla tette Csokonait nagyob részént poétává, Csokonai pedig Lillát halhatatlanná”. Ha a mondat első felében kételkedünk is, a második felében Dombynak igaza van.

A Lillához írt szerelmes verseket sodró dallamosság, játékos forma, báj, üde hajlékonyság jellemzi. Többféle költői modor és hang keveredik bennük. Mindenekelőtt az akkoriban divatos, úgynevezett rokokó stílus jegyeit viselik magukon. A könnyed mondanivalót muzsikáló formába foglaló irányzatot olasz és francia költőktől tanulta Csokonai. Hozzáadta a maga friss, vidám szemléletét és a népdaloktól tanult ritmust, s megteremtette a magyar szerelmi költészet egyik csúcsát. Ebben is, mint egész költészetében, az addigi eredmények összegezője volt. Rózához és Lillához írt szerelmes verseiből később Lilla, vagy az érzékeny dalok címmel önálló kötetet állított össze.

Csokonai halála után Domby Márton két ízben meglátogatta Lillát, azaz Lévai Istvánnét Dunaalmáson. Először 1806-ban, majd 1808-ban. A találkozásról ezt jegyezte fel: „Ő derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemes… ábrázatú, szőke, s meglehetősen 126magas. De már gráciáiból (bájaiból), melyekkel Csokonait megigézni hatalmas volt, sokat vesztett.” Hosszú életet élt. 1855-ben, hetvenkilenc éves korában halt meg Dunaalmáson.

A költő azt írta búcsúlevelében: „Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezetedet viszem el magammal. Űres lesz az én szobám tetőled: de szívemben mindenkor jelen leszel.” A szakítás utáni napon, fejében öngyilkosság gondolatával, Keszthelyre indult. Szerencséjére útitársa akadt. A komáromi születésű debreceni iskolatárs, Szokolai Dániel éppen ekkor kelt útra, hogy Somogy megyében, Hedrehelyen elfoglalja a tanítói állást.

Útközben a vidám cimbora vigasztalta; 127Keszthelyre érve elváltak egymástól. Szokolainak sietnie kellett, hogy hivatalát időben elfoglalhassa, Csokonai pedig habozva, egyelőre maradt. A keszthelyi tanári állást már nem szorgalmazza, hisz csupán Lilla miatt vállalta volna. Szokolai viszont egész úton csábította, hogy menjen Somogyba. Hedrehely közel van Nagybajomhoz, ahol Pálóczi Horváth Ádám lakik, s még közelebb Csökölyhöz, ahol Kis Bálint, debreceni származású diáktársuk a segédlelkész.

Szokolai távozása után néhány napot tölt Keszthelyen. Lakását az egykori szálló falán tábla hirdeti: „Itt szállt meg Csokonai Vitéz Mihály, a nagy magyar költő 1798-ban.” Az idegen városban egyik napról a másikra rászakadt a magány. Betegsége is kiújult. Baráti szóra, gondozó kezekre vágyott, ezért hamarosan elhagyta Keszthelyt. Füreden, Tihanyon át, Szántódnál somogyi földre lépett. Kinek mondhatta volna el közben bánatát, ha nem a természetnek, füveknek, fáknak, köveknek? A füredi parton című költemény, melyet később átírt, és A tihanyi ekhóhoz címen vált ismertté, a kitaszított költő magányát és keservét visszhangozza ma is:

Hol van már a nagy lendület, amely két évvel korábban Pest és Pozsony felé hajtotta? Egy megtört ember áll előttünk, aki ott folytatja, ahol Sárospatakot, majd Debrecent elhagyva, kis falusi tanítólakások és paplakok ajtaján kopogtatva, vándorköltőként elkezdte. Megy Szokolai Dániel után Hedrehelyre. Miért? Így emlékezett később az útra: „Örök számkivetésre kárhoztattam magamat és cél és reménység és minden nélkül elbúttam a rengeteg Somogyba.”

Hedrehelyig nem ért el. A szomszéd faluban, Csökölyben ágynak esett. Nagy Gergely tiszteletes, egykori debreceni diák és veje, Kis Bálint fogadták hajlékukba. Megérkezése napján kilelte a hideg, és „oly rosszul lett, hogy már másnap Kaposvárról Varga doktort” kellett kihozatni hozzá. Három hét múlva kezd lábadozni. Nagy Gergelyné és 129130131Kis Bálintné, a ház asszonyai annyira megszeretik a türelmes beteget, hogy valósággal családtagként kezelik, felgyógyulása után nem akarják elengedni.

Közben beköszönt a tavasz. Az eleinte csak rövid mezei sétára vállalkozó költő hamarosan átrándul, majd átköltözik barátjához, Szokolaihoz, a másfél órányira fekvő Hedrehelyre. Az első hedrehelyi napokról Gaál László emlékezését idézzük: „Elveszett kedvese miatti bújától az idő múltával valamennyire szabadulván, jó barátja társaságában, a gyönyörű erdők és szőlőhegyek közötti többszöri járás-kelés által egészsége, sőt egyrészben elébbeni ártatlan vidorsága is visszatért.” Külön öröme, hogy ezen a tavaszon Kis Bálintot is áthelyezték Csökölyből Hedrehelyre.

A vidámságot, a tréfát és a bort szerető Szokolai Dániel, akit később egyházi felettese „korhely tanítónak” nevezett, hamaro132san lelket lehelt bele. Kis Bálinttal hármasban mintha csak a debreceni Nagyerdőről csöppentek volna a somogyi erdők közé. De itt nem voltak kollégiumi törvények, nem volt Szilágyi Gábor. Mindenki kedvében járt a lassacskán felépülő betegnek.

Egyik napfényes tavaszi reggelen parasztszekér állt a hedrehelyi tanítólakás elé. Szokolai Dániel felsegítette az ülésre barátját, és elindultak Nagybajomba, Pálóczi Horváth Ádám látogatására. Pálóczi Horváth és Csokonai még 1792-ben verses levelet váltottak, s Kazinczy volt, aki „enyv gyanánt fogta össze” őket. Ismerősként köszöntötték egymást.

Pálóczi Horváth az idősebb és nevesebb költő. Amellett jogász, teológus, mérnök, csillagász, valóságos polihisztor. Mindennek a tetejébe még jó gazda. Birtoka, földje van, amiről Csokonai csak álmodozott. Még aznap este bemutatja vendégét sógorának, Sárközy Istvánnak. Sárközy irodalomkedvelő bajomi földbirtokos, aki maga is levelezett Kazinczyval.

Csokonai egyik napról a másikra olyan társaságba kerül, ahol jó bor és pálinka mellett irodalomról, politikáról folyik a szó. Nem győzi dicsérni Sárközy könyvtárát, ahol a francia felvilágosodás íróinak, Diderot-nak, Voltaire-nek a könyveit is ott találja. Persze Sárközy messze áll az ő jakobinus indulataitól, de a németeket vele együtt szidja, s lelkesedik a franciákért.

133

A költőt hamar megszereti. Kéri, költözzön át hozzá Hedrehelyről. Akár holtáig ellakhat nála. Csokonai belátja, hogy az alispánjelölt földesúr sokkal inkább képes a vendéglátásra, mint a hedrehelyi tanító, s az sem megvetendő, hogy Nagybajomban könyvek és irodalmárok társaságában élhet. 1798 júniusában átköltözik Sárközy Istvánhoz. Kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem egy esztendeig lakik nála.

134

Június végén a házigazda és a somogyi nemesség nagy ünnepre készül. Július 4-én fogják beiktatni Kaposvárott a főispáni székbe gróf Széchényi Ferencet. A név hallatára Csokonai felüti a fejét. Széchényi Ferenc? Az egyetlen főúr, aki két esetben pénzzel támogatta. Itt az alkalom, hogy újra lekötelezze. Gyorsan megírja A haza templomának örömnapja című költeményét, Sárközytől pénzt kér, és Pécsre utazik, hogy kinyomtassa. Amikor a beiktatási ünnepség napján átnyújtja Széchényinek, száz forintot kap.

Végignézi Kaposvárott a nemesek bevonulását, a beiktatási ceremóniát. Gratulál 135házigazdájának, aki Széchényi mellett alispán lett. A tőle kapott díszmagyarban az esti bálon is részt vesz. Sürög-forog az úri gyülekezetben, s hogy valamivel viszonozza a vendéglátást, hirtelenjében újabb alkalmi költeményt szül. Ezzel Széchényi Ferencnének tiszteleg, s ötven forint üti a markát.

Július 7-én utaznak vissza Nagybajomba. Ott a házigazda feleségének neve napját ünneplik. Mit tehet a vendég? Őt aztán igazán illik felköszöntenie. Pedig sokallja már az alkalmi versgyártást. Humorosan szövi bele véleményét a köszöntőbe:

Alkalmi verset addig is, később is sokat írt. Különösen Somogyban, ahol a vendéglátó uraságok szinte elvárták a köszöntőket. Mással fizetni nem tudott, így szolgálta meg az ellátást. Alkalmi verseit nem sokra tartotta. Amikor néhány év múlva annyira megszaporodtak, hogy kötetet állíthatott össze belőlük, a bevezetőben így minősítette őket:

„Én magam is megvallom, hogy ennek a gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a múzsákhoz méltó136nak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétai darab; más részét néhol-néhol képenként, helyenként tartom poétainak; vannak olyan poémák benne, amelyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak olyanok, amelyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vagynak, amelyeket parancsolatból nyomtatásra adtam… Nincs nagyobb rosta az időnél… Elég van ebbe az én könyvembe olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.”

Egyelőre nem menekülhet. Sárközy István bemutatja a rokonságnak. Elviszi anyjához 137és öccséhez Kisasszondra, el Sárközy Lászlónéhoz Kiskorpádra. Kisasszondi kirándulás emlékét őrzi a költő egyik legszebb verse, A magánossághoz. „Ha mások elhagyának is, ne hagyj el” – fohászkodik a magányhoz, amely egyedüli „mentsvára a magán szomorkodóknak”, kerüli a királyok udvarát és a kastélyokat.

Hiába a szíves vendéglátás, az úri ceremóniák, a költő nem csinálhatja, amit szeretne. Vendéglátói többsége abban látja a költészet feladatát, hogy mulattasson, alkalmi eseményeket zengedezzen. S ki kíváncsi a kastélyokban az ő bánatára? Megfeneklett terveire? Lillára? Újra rádöbben, hogy egyedül van. Hova menekülhetne, hol sírhatná el keserveit, ha nem a természet ölén:

A versben megörökített kisasszondi cserfák, bükkfák, gyertyánfák alatt Rousseau tanítványa áll. Amit a társadalomban, az urak között nem tehet, itt, a természetben megteheti:

Egy évvel korábban, oldalán Lillával, még reménykedett. Most, 1798 nyarán legszívesebben otthagyna csapot-papot. Augusztus 4-én lehangolt, keserű levelet küld Nagybajomból Erdélybe, Aranka Györgynek:

„Nálunk nem a hazának fiai változtak el, hanem… egyéb – – – Boldog vagy óh kisded Erdély!… Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárai! – vajha tihozzátok csak egyszer béutazhatnék… Hányt engemet a szerencse tulajdon hazámba és tulajdon hazámért… és egyedűl az nyugtatott engemet s az serkentgetett eddig, az ébresztett a munkára, hogy, ha nem telt is, akartam, ha másért nem is, legalább a jövendőért… Néktek örűlni fog a jövő – ama késő – emberi nyom, mi rajtunk pedig szánakozik.”

Pálóczi Horváth Ádámnak és Sárközynek bizonyára elmondta ezeket a gondolatokat. Ilyenkor azonban rendszerint előkerült a pálinkás vagy boros üveg, s népdalok, régi magyar énekek dúdolgatása közben nyugtatgatták: úgysem tehetünk semmit. Horváth Ádám sosem hallott somogyi népdalok dallamára tanítja. Teheti, mert több százat gyűjtött össze. Csokonainak sem kell szégyenkeznie. Már 1796-ban háromszáz dalból álló gyűjteménye volt. A hangja rossz, de a spinéten legtöbbször ő kíséri a többiek éneklését.

A politikai tehetetlenség érzése és a népdalok példája irányítja tollát, amikor népies verseket kezd írni. Ekkor készül el a Paraszt139dal, majd a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezeknek a verseknek ízes népi humora, népdal formája, népies kifejezései, friss paraszti népiességük jelzik az utat, amelyen Petőfi majd nagy költővé válik. Mintha őt hallanánk a Parasztdal strófáiból:

1798–1799 telében járunk. Csokonai, ha megunja a nemesi kastélyokat, szegényebb barátaihoz menekül. Szokolai Dánielhez Hedrehelyre, Kis Bálinthoz Csökölybe. A bor ott sem hiányzik, s neki van tehetsége az uraknál látott-hallott fonákságok megidézéséhez. A volt iskolatársak dülöngélnek a nevetéstől, ha egy-egy németeket majmoló uracskát vagy pipiskedő dámát kifiguráz.

Ezen a télen írja meg Csökölyben és Hedrehelyen vidám hőskölteményét, a Dorottyát, a játékosan mulatságos eposzt, melyet alcímében „furcsa vitézi versezet”-nek nevez. A pártában maradt vénlányok Dorottya vezetésével szövetségre lépnek, hogy egy far140sangi mulatság alkalmával meghódítsák maguknak a házasságtól húzódozó agglegényeket. A csúf dámákat persze most sem akarja elvenni senki. Az eposzok régi törvénye szerint az istenek lépnek közbe, s miután Vénusz ifjú lányokká varázsolja a néniket – a „furcsa vitézi versezetben” –, mindegyik megtalálja a maga párját.

141

A csúfondáros humor és vidámság „kútfeje – ahogy Csokonai írja – az, hogy a történetet, amely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot”. A „nemzeti visszaéléseket”, a nemesek magyartalanságát és tudatlanságát kívánta kigúnyolni. Felvonultatja kortársait, akárcsak a Tempefőiben, de a gúny itt elsősorban a női nem ellen irányul.

Költő is szerepel a hőskölteményben. Alakjában nem nehéz Csokonaira ismerni. A karneváli mulatságra csilingelő társaság, amely éppen úgy vonul be Kaposvárra, mint 1798. július 4-én a főispáni beiktatásra, a költőt fel sem veszi a szánra. De ahogy annak idején Széchényi Csokonait, Dorottya az eposzbéli költőt jutalmazza meg. Földet is ad neki, amire Csokonai egész életében vágyakozott. Íme végrendeletének öt sora:

A vígeposz nemcsak a csökölyi és hedrehelyi cimborákat fakasztotta humorra, hanem a környékbeli nemesi házak lakóit is. A sikeren felbuzdulva egyre élénkebben foglalkoztatja az Árpád fejedelemről és a honfoglalásról szóló nagy nemzeti eposz terve. 142Az elejét még Sárospatakon megírta. Ha egyszer valami vagyonhoz jut, vagy eddigi írásait kiadhatja, semmi mással nem akar foglalkozni, csak vele. Van-e remény erre? Somogyban úgyszólván semmi! Ehet, ihat, Sárközynél akár holtáig ellakhat, de sem a Dorottyában megidézett „fundust”, sem a rég vágyott kiadót nem hozza eléje a szerencse. Csupán egy átmeneti állást kínálnak fel neki, s még egyszer tanár lesz.

A Dorottya osztatlan elismerést arat. Találgatják, hogy kiről mintázta a szereplőket. Mindenki ráismer valakire, persze mindenki valaki másra. Csokonai hiába szabadkozik, hogy alakjait több személyről mintázta, nem hisznek neki. Lemásolják, kárörvendve adják tovább. A bírálat nem bánt senkit, humorba van csomagolva. A költő szinte restelli a sikert, úgy érzi, érdemén felül dicsérik a vígeposzt. Amikor egy évvel később fülébe jut, hogy Festetics ki akarja adatni, azt írja neki, sajnálja, hogy „oly csekély tárgyú és készületű munkájának lehetett éppen szerencséje”.

Váratlanul éri a felkérés 1799 áprilisában, hogy vállalja el a csurgói gimnázium tanári állását. Először hallani sem akar róla. Hol van már az utolsó szalmaszálba kapaszkodó szerelmes, aki egy évvel korábban még alázatosan esedezett Festetics Györgynél: „Méltóztasson engemet valamelyik oskolájában 143professzorságra kegyelmesen felvenni”? Akkor Lilla forgott kockán. Most miért kösse le magát? A viszonylagos költői függetlenséget, a nagybajomi baráti társaságot áldozza fel?

Ráadásul meghallja, hogy amikor neve szóba került a somogyi egyházmegyei gyűlésben, az esperes – debreceni kicsapatására hivatkozva – nem tartotta „alkalmatos tanítónak”. Pedig nagy bajban vannak. Egy év alatt ő lenne a harmadik tanár, mert „egyiket kitették, másik megunta”. Hiába épült fel a gimnázium szép, új épülete, mindössze egy másodtanító, Kovács István ügyködik benne. A tanulók szétszélednek, Pápára, Sárospatakra, Debrecenbe távoznak.

Csokonai végül a szívére hallgat, és elfoglalja az állást. Az vigasztalja, hogy csak pár hónapra hívják, helyettes tanárnak. Császári Lósi Pál, akit végleges, rendes professzornak meghívtak, Jénában tanul, s azt írta, hogy őszre hazatér. Csokonai a házigazdájának és somogyi barátainak akar kedvében járni, amikor igent mond. Sárközy István fiai is Csurgón tanulnak.

Május 6-án utazik Csurgóra. Falusi környezet fogadja. A község legszebb épülete az új gimnázium, amely ugyan kisebb, mint a debreceni vagy a sárospataki kollégium, de emeletével kimagaslik a házak közül. Mintha a tudomány uralmát, magasztosságát hirdetné, amely ezzel az „oskolával” Somogyban is otthont kapott.

144

Az iskola külső szépsége ellentétben áll belső szürkeségével. Sem tankönyvek, sem tanszerek, sem fegyelem. Tanítvány egynéhány akad csupán. „A gyermekeknek elszélledések (rétor és szintaxista mindössze kilenc van) azoknak felejtések s elméjüknek gyepfogta mezeje” sok akadályt és sok felhőt okoznak az új tanárnak, aki itt rektor, azaz tanár és igazgató egy személyben. Ráadásul rohamosan közelednek az év végi vizsgák.

Kételyeit és bizonytalanságát Sárközy Istvánnak panaszolja el. Június 2-án keltezett leveléből tudjuk, hogy a tanítást egy héttel az előtt kezdte. És itt megint emlékezetünk145be idézhetjük Domby Márton szavait, aki így jellemezte: „Ő semmiben sem volt fél, hanem mindenben vagy egész, vagy semmi se.” Teljes erejével veti magát a tanításba, úgy dolgozik, mintha „mindig ebbe és itt élne” ezután.

A meghurcolt debreceni préceptor áll a katedrán. Nincs ott a háta mögött a féltékeny és félős tanári kar; úgy érzi, csinálhatja, amit akar. Amit Rousseau-tól, a felvilágosodás íróitól Debrecenben, majd Nagybajomban megtanult. Amit már egyszer, öt évvel korábban elkezdett, de abba kellett hagynia. A hazát és a tudományt akarja szolgálni.

Tanítási módszerének alapja, hogy „gondolkozó és gondolkoztató tanításra” törekszik. „A valóságos embert formáló tudást” akarja megismertetni úgy, hogy lássák a diákok, milyen „az emberszerető oktató”. Mindig a gyerek adottságaiból, tudásából indul ki. Gaál László, aki tanítványa volt Csurgón, így ír erről: „Ha tanítványa gyengélkedett a felfogásban, ott kezdette a világosítást ahol… felfogható eszét állani észrevette. S a tanítvány örült útba vezettetésén, s nem volt oka elcsüggedni.”

„A különben száraz deák retorikát”, azaz latin szónoklattant „kellemetesen és mulattatólag tanította”. De úgy tanította a többi tárgyat is. Mert latint, növénytant, történelmet, földrajzot, sőt természetrajzot is tanított. Ez utóbbit mint a felvilágosodás világ146nézetének híve, a természet barátja és kutatója, ő vezette be Csurgón. Leginkább a poétika, a költészettan oktatásában remekelt. Debrecenben tolongtak óráira a diákok, mintha színházba mennének. Csurgón is ez történik. Az alsóbb osztályos tanulók kérik, hogy részt vehessenek poétikai előadásain. A latin helyett a magyar verstan tanítását tartja fontosnak. Nyíltan megmondja diákjainak, hogy latin verstant „akárhol tanulhattok, de magyart nem”.

A hiányzó tankönyvek pótlására maga készít jegyzeteket, s az órán lediktálja. Ilyen céllal írja A magyar verscsinálásról közönségesen című tanulmányát, amely első a maga nemében. Diákjai úgy szeretik, mint „barátjukat, testvérjüket, apjukat” – mint Debre147cenben. „Sem törvényre, sem börtönre, sem virgácsra, de még csak haragra vagy csak kemény szóra sincs szükség” – emlékezik Gaál László.

A júliusi vizsgákig kevés az idő, arra mégis futja, hogy betanítsa a feltehetően korábban, de Somogyban írt színdarabját, melynek címe: Cultura vagy Pofók. Hadd lássák a környékbeli urak és a gyerekek szülei, hogy nem olyan tanár ő, mint a többiek. Hogy mindenekelőtt költő, s a magyar kultúra munkása.

A vizsgán, július 12-én vadonatúj kék mentében, zsinóros magyarnadrágban, ezüstsarkantyús csizmában sürög-forog. Harminc forint előleget kért az iskola gondnokától, hogy egy érdemes ruhát csináltathasson. Már elkezdődött a vizsga, amikor az utolsó 148pillanatban Sárközy benyargalt az új ruhával. Kíváncsi szemek figyelik. Nincs baj, folyik a vizsga, feltett kérdéseire szép válaszok hangzanak el.

A színielőadásnak is sikere van. Arról szól, hogy egy somogyi nemesúr megsértődik a fennhéjázó német gavallér magyart gyalázó magatartása miatt, s nem neki, hanem a szelídebb, de magyar szívű és beszédű költőnek adja leányát. Láttuk már, hogy a németellenesség elevenen élt a somogyi kastélyokban. Legalábbis állandó beszédtéma volt.

Csokonai odáig merészkedik, hogy színdarabjában elénekelteti a tiltott Rákóczi-nótát. Ilyen sorok vannak benne:

Talán arra gondolt, hogy a darabba beleszőve nem lesz feltűnő, de aki akar, érthet belőle? Vagy a Nagybajomban és környékén tapasztalt nemesi nekibuzdulások, a bor és pálinka melletti beszélgetések adták a merszet? Talán nem tudta előre, hogy a vizsgán gróf Festetics György is részt vesz?

Festetics megijedt a nyíltszíni lázítástól, s Csokonait komoly figyelmeztetésben részesítette: „Az ilyenekért még iskolánkat is széthányhatják!” Tíz nappal később az iskola gondnokát külön levélben feddi meg:

149

„Annak a parasztfiúnak Rákóczi- és Bercsényiről elénekelt dala, jóllehet tréfálkozva és némi gúnnyal lett előadva, sem a hallgatósághoz, sem a helyhez, sem a mostani időkhöz nem illett. Sőt, egyáltalán menthetetlen hiba volt… Sokkal helyesebb volna… hogy az ilyen ünnepélyeken uralkodó Felséges Urunkat vagy a Felséges Nádor dicsénekekkel magasztaljuk szívünk teljességéből.”

Csépán István, a gondnok azzal menti magát, hogy „nem volt alkalma” átnézni a darabot. Ígéri, arra törekszik, „hogy ilyesmi többé ne forduljon elő, hiszen nem elégséges derék és feddhetetlen életűnek lenni, hanem olyannak kell látszani és feltűnni is”. Lám, lám! Csokonait úgy mutatták be a grófnak, mint „derék és feddhetetlen életűt”, s most mégis másnak látszik.

A véleményt nyugodtan megfordíthatjuk, hisz Csokonainak ez a „más” volt igazi arca, ha igyekezett is néha a „derék és feddhetetlen” alattvalót adni.

Olvassuk csak el nemrég írt, Marosvásárhelyi gondolatok című versének négy sorát. Abból az alkalomból készítette, hogy beválasztották az Erdélyi Nyelvművelő Társaság tagjai közé.

A Rákóczi-nóta erre a versre rímel. Ugyanarra buzdít, amire a költő. Mégis hogy a további szemrehányásokat elkerülje, és somogyi pártfogóinak se okozzon kényelmetlen perceket, szeptember 24-ére, a szüreti vakáció előtti ünnepélyre új színdarabot írt.

Ennek a darabnak, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című bohózatának hátteréül az osztrákok mantuai győzelmét tette meg. Ugyanerről verset is írt, melyet az ünnepélyen maga szavalt el. Az özvegy Karnyóné Csokonai legjobb vígjátéka. Nevetséges, torz alakokat szerepeltet, énekes, táncos betétekkel élénkíti a történetet. A maga készítette színpadon, a hatást fokozó ágyúlövések közepette mutatták be. Sikert aratott. Úgy látszik, nem akart haraggal távozni Csurgóról, Festetics pártfogására továbbra is igényt tartott.

A helyettes tanári megbízás lejárt, szeptember végén elhagyja Csurgót. Szüretre igyekszik, akárcsak diákjai. Szállásadója, Nagy Gergelyné hívja meg. Az a Nagy Gergelyné, aki mint a csökölyi pap felesége, Somogyba érkezésekor anyjaként ápolta. Most Csurgón lakik, s miután férje meghalt, szobáját diákoknak adja ki. Csokonait örömmel fogadja házába.

Nagyné szőleje Bárdi (ma Bárdibükk) határában volt. Hosszú az út odáig, ezért a színielőadás utáni napon szekérre ültek. A papné, fiai és Csokonai. A szentai erdőn át kocsikáztak, amikor a kocsis, arra hivat151kozva, hogy előbb érnek a következő faluba, Bolhásra, letért a rendes útról. Éppen arról folyt a szó, hogy a minap betyárok raboltak ki itt valakit, amikor a szekér megállt. Eltévedtek.

Találgatják, hogy merre induljanak, amikor szétnyílnak a bokrok, s szakállas, nagy bajuszú emberek toppannak eléjük. „Öltözetük szűr, fegyvereik fényes balták, hosszú puskák s pisztolyok.” Gaál László így meséli el a betyárokkal való találkozást:

„A bolhási erdőben eltévedve egynéhány bujdosó zsiványokkal összetalálkoztak. A tőlük hollakozásuk felől tudakozódó asszonynak a kérdésére: – Kinek a cselédei? – a legvadabb hangon azt felelték:

– Bocskoré!… Ha esméri!

Csokonai csakhamar beleszólt:

– Őkegyelmük pásztoremberek, és itt kinn laknak az erdőn. Szabad emberek őkegyelmük, nem uralnak senkit, nem is parancsol őkegyelmüknek senki az istenen kívül, kinek ege alatt szabadságban élnek.

– Igaz, uram, jól mondá! Minekünk nem parancsol senki, de azért mi is szolgálunk ám azoknak, kik ránk szorulnak.

– Elhiszem kegyelmeteknek, és megkövetem, s kérem is, hogy mivel mi itt az utat nem tudjuk, mondanák meg: jól megyünk-é Bolhás felé?

– Nem – felelének –, de ha Bolhásra szándékoznak, belevezetjük az útba. Eredj előre, Pista, s utána, kocsis!

152

Bár egy fertályórát félelmek között voltak az utasok az elöl és hátulról is zsiványoktól vezetett és kísértetett kocsiban – de végre csakugyan jó útba igazítva, szinte jókívánással tovább-bocsáttattak.”

Csokonai irigyen néz a betyárok után. Függetlenek, szabadok, a természetben élnek. Róluk folyt a szó, amikor a vendéglátó somogyi kastélyokban a szökött jobbágyokat emlegették. Pedig arra senki sem gondolt, ami egy év múlva történt. A katonának összefogdosott parasztok és pásztorok 1800-ban fellázadtak, s feldúlták a kastélyokat. Sárközy Istvánét és Pálóczi Horváth Ádámét is Nagybajomban.

Érezték, hogy ahogy élnek, nem élet; tudták: nyomorúságuk okai az urak. Tudatlanságuké is! Mit ír Csokonai a csurgói iskolán örvendező, de a nép „szomorú sorsán” kesergő, Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban című, sokat idézett versében?

153

Vajon „kié a hiba”? – teszi fel a kérdést a költő, s mindjárt válaszol rá. Azé, aki ilyen szegénységben tartja a népet!

Csak az írhat így, aki ismeri és aggódva szereti hazáját és népét. Megint politizál, s mint mindig, a felvilágosodás szellemében. Ez a vers már nemcsak kifejezéseiben, demokratikus tartalmában is népi.

154

Október végén a költő visszatér Csurgóra, hogy felvegye a fizetését, összeszedje cókmókját, és végleg távozzon. Ekkor tudja meg, hogy Császári Lósi Pál újabb levelet küldött, s tavaszig Jénában marad. Az iskola gondnoka esedezve kéri, ne menjen még. Maradjon, amíg Császári Lósi megérkezik.

Mit tehetne, megint a szívére hallgat. Néhány nap múlva írja a gondnoknak, Csépán Istvánnak: „…tanítványim tekintetére s arra nézve, hogy a csurgói gimnázium ellenségi azt ne mondják, hogy két ősz közbe három tanítója volt, egyiket kitették, másik megunta, harmadik ott hagyta, a negyedik esztendő alatt ért le sat., a tanításhoz fogtam, melyet, ha szükség nincs reám, kedvetlenség nélkül félbenhagyok.”

Pedig menne már, méghozzá nem Nagybajomba, hanem Debrecenbe. „Leveleim is haza sürgetnek” – írja Csépánnak. Ezzel az „is”-sel önmagát árulja el. Hazavágyik. Három éve elmúlt, hogy eljött. Nagy terveiből töredékek valósultak meg. S közben mennyi sebet kapott! Egyetlen ember van a világon, akinek szívét-lelkét kiöntheti: édesanyja. Otthon szegénység, de szeretet várja.

De itt a szerencsétlen iskola. Ha tanár nélkül marad, megint elszélednek a diákok. Semmi sem lesz az „Új Hélikon”-ból, amit versében megjövendölt. Csépán gondnok nyáron megmutatta a levelet, melyet Festetics írt a vizsga után. Abban az áll, hogy a rövid felkészülési idő ellenére „Csokonai 155úr… meggyőzte arról, hogy ez a gimnázium már régen felvirágzott volna, ha rendes tanárról” gondoskodnának. Tehát mégis bíznak benne.

Aztán itt vannak a tanítványok. Mennyire szeretik, milyen lelkesen tanulták a színdarabokat. A harmadikat is, melyet a szeptember elsejei csurgói vásáron mutattak be. Talán ha rendes tanárnak kineveznék, akár letelepedne Csurgón. Hisz a diák kevés, s esténként, éjszakánként a költészetnek élhetne. Meglenne a kenyere, a rendes polgári foglalkozása… Ah, hiú ábránd! Hisz úgy kezelik, mint helyettest, akinek bármikor fel lehet mondani…

Beköszöntött az ősz, de sem az iskola, sem a lakás fűtéséről nem gondoskodnak. Ha didereg, magának kell fát vágnia, befűtenie. Egyre rövidebbek a napok, egyre hamarább besötétedik, de gyertyát nem küldenek. Pedig megjárna. Nagy Gergelyné asszony szobájába kell bekéretőznie, ha nem akar a sötétben kucorogni.

Nyáron vagy szeptemberben nem voltak ilyen gondjai. Kivitte tanítványait a közeli erdőbe, s akárcsak Debrecenben, a fűbe heveredve vagy sétálgatva tanított. Ma emlékpad áll azon a helyen, a gimnázium új épületének parkjában, ahol legszívesebben tartózkodott. Erdei óráiról a tréfa és a jókedv sohasem hiányozhatott.

Gaál László, a tanítvány jegyezte fel, hogy szeptemberben „két-három vékányi” 156mogyorót szedtek, s még hetek múlva is azt törték, ropogtatták esténként. A csurgóiak arra is emlékeznek, hogy a költő egy „mogyoró-indulót” alkotott, s reggelenként annak éneklése közben vonult az osztály az erdőre. Lehetett rá masírozni, így szólt a refrénje:

Császári Lósi Pál 1800 februárjának végén érkezett meg. Csokonaira tovább nem volt szükség. Már február 25-én megírta Sárospatakra, egykori kedves professzorának, Kö157vy Sándornak: „Én csakugyan Debrecenbe leszek Húsvétkor és a magam csendességébe kérődzöm mindazokon, melyeket három esztendei avantúrjeimbe (kalandjaimban) magamon s másokon s a világon tapasztalni szerencsém-é? vagy szerencsétlenségem? volt.”

Mielőtt az új tanárt március 19-én beiktatnák, Csokonai szép beszédben búcsúzik el tanítványaitól. Örömét fejezi ki afelett, hogy sikerült megnyernie „önkényt és tettetés nélkül való” szeretetüket. Kéri őket, hogy mindig segítsék egymást, és váljanak a haza díszére. Majd így folytatja:

„Sajnálom, hogy el kell válnom titőletek: jobban sajnálom, hogy csak kevés ideig tehettelek tanításom által holtig való adósimmá: legjobban sajnálom pedig, hogy e kevés idő alatt nem oktathattalak benneteket, amint az én tulajdon lelkem esmerete parancsolja önnönmagamnak.” Azzal vigasz158talódik, hogy amit tőle tanultak, „az oskolán kívül” is hasznukra válik majd.

Megint mi a legfőbb bánata? Nem az, hogy megintették, hogy elemi szükségleteiről csak külön kérésre gondoskodtak. Nem! Neki az fáj, hogy nem taníthatta diákjait lelkiismerete szerint, nyíltan a felvilágosodás és a Rákóczi-nóta szellemében.

Március 19-én 50 forinttal akarják kifizetni. Azaz abból is le kívánják vonni a vizsgára készült ruha árát. Először felháborodik, hisz ez a fizetség már szeptember végén járt neki. Igaz, hogy októberben csak azt kérte, hogy mindennapi ellátásáról gon159doskodjanak, de hát azzal ki lenne fizetve? Aztán eszébe jut a szerencsétlen iskola, a szép-szegény megye, „Hol a magyar lelkek / Megvetve heverének”, s kijelenti, hogy egy fillért sem fogad el.

1800 márciusának végén, pontosan két évvel azután, hogy Szántódnál somogyi földre lépett, elhagyja a megyét. Zsebében két forint, szívében „magános öröm” és megelégedés: „…ha nem gyarapítottam is, legalább jobban elszéledni nem hagytam azt a felette szükséges oskolát…” Gyalogszerrel délnek, Szigetvár felé veszi az irányt.

Mint valaha Tinódi Lantos Sebestyén, igazi vándorköltő módjára érkezik meg a Zrínyiász színhelyére. Régi titkos terve, hogy egyszer kiadja majd Zrínyi Miklós hőskölteményét, a Szigeti veszedelmet. Festetics Lajos, a keszthelyi gróf rokona fogadja, és kalauzolja az egykori csata színhelyén. Megígéri, hogy lerajzoltatja a szigetvári templom kupoláján látható festményt, és elküldi a költőnek, aki a könyvben illusztrációként szeretné felhasználni.

Pécset, Bátát érintve, Baján át jut az Alföldre. Szegényen, idegen lakások ajtaján kopogtatva, mint annyiszor az elmúlt négy esztendőben. Nem találkozott a szerencsével, nem gazdagodott meg. Se könyv, se Lilla, se föld, amelyen holtig elverselhetne. Maradt „az ország szegénye”, aki visszavágyik a szülőföldjére.

Mindössze huszonhét éves.

160

Útban hazafelé, 1800. május 9-én Karcagra érkezik. Régi ismerősénél, Varró Istvánnál száll meg. Mintha a szülőföld küldte volna eléje, hogy kárpótolja, és keblére ölelje, 162Varró őszinte barátsággal látja vendégül. Nála írja Visszajövetel az Alfőldről című versét, dicsérve a házigazdát, kiöntve szívét-lelkét afeletti örömében, hogy újra „jó földre tette jó földön nőtt lábát”.

Jókedvet áraszt Karcagon írt másik verse, a Lócsere is. Arról tudósít, hogy Csokonai a költők szárnyas lovát, a Pegazust szívesen elcserélné egy közönséges lóért. Menne, sietne már vissza Debrecenbe, de a mesebeli lovat hiába szólongatja, valódit meg nem kap:

Elég néhány baráti szó, elég egy „tiszta szív”, hogy kudarcait a költő elfelejtse. Egyéniségének teljességében a bánat és a szomorúság mellett az öröm és a vidámság is ott lakozik. A körülmények határozzák meg, hogy ez vagy amaz kerekedik-e felül. Könnyen esik egyik végletből a másikba, de a végleteket egész egyéniségével átéli. Ami elmúlt, azzal keveset foglalkozik. Előrenéz, s a jövőt kiszínezi képzeletével.

Közönséges mértékkel mérve megvolna rá az oka, hogy lógó orral lopóddzon Debrecenbe, de úgy vonul be május közepén, mint egy álruhás királyfi. Híre szalad, hogy megérkezett, jönnek a barátok, a kíváncsi ismerősök. Faggatják, dédelgetik, mint a hadjáratból visszatérőt.

Kialakul a Debrecent otthonná szelídítő baráti kör. Találkozik egykori felfedezőjével, a betegeskedő Földi Jánossal. Földi már csak füvészkedik, kertészkedik. Ez a szenvedélye barátkoztatta össze Fazekas Mihály nyugalmazott főhadnaggyal, aki négy éve él a városban, növényei, virágai társaságában. Fazekast Csokonai is megkedveli. Nemcsak 164természetszeretetük közös, nemcsak jellemben hasonlítanak egymásra, hanem irodalmi érdeklődésben is. Fazekas Mihály költő, s talán éppen a Dorottyát kiadó Csokonaival vetélkedve írja meg rövidesen élete fő művét, a Lúdas Matyit.

A szűkebb baráti kör később Nagy Gábor ügyvéddel, Kis Imre salétromfelügyelővel, Szentgyörgyi József orvossal, Diószegi Sámuel lelkésszel bővül. „Ezen kis zárt társaságban lehetett még egyedül feltalálni a régi Csokonait, kit a nagy társaságokban hiába keresünk. Itt ő vidám, eleven, kiereszkedő, gyermekeskedő volt. Itt ő játszott, mulattatott, anekdotizált, enyelgett… politizált” – írja Domby Márton.

A kollégium hatalmasaitól joggal tartózkodik. Az öt évvel korábban kicsapott diák még mindig vörös posztó a szemükben. Csokonait nem érdekli, mit gondolnak, mit mondanak róla, de elkerül mindenkit, akinek egykori iskolájához köze van. Volt diáktársaihoz, akik a Debrecen környéki falvakban működnek lelkészként, tanítóként, baráti kapcsolat fűzi.

Alig melegszik meg otthon, ismét útra kel. Mindenekelőtt sárospataki ismerőseit akarja látni. Velük a Dunántúlról is kapcsolatot tartott. Sosem fogynának ki a szóból, de megjelenik a „legállandóbb, legtisztább szívű barát”, Puky István, kocsira ülteti a költőt. Onga, Tiszaigar, Gesztely az út egy-egy állomása.

165

Megfordulnak Miskolcon is. Ott írja Csokonai A szépség ereje a bajnoki szíven című költeményét. Másik barátja, Borbély Gábor menyasszonyát köszönti vele. (A verset kinyomtatja később Debrecenben, s Lillának is elküldi. Ajánlása sosem gyógyuló sebről árulkodik: „Elfelejthetetlen angyalom! Vedd ezt a kis könyvet azzal a szívvel, amilyennel ajánlom s emlékezz meg írójáról, aki miattad siet a halálhoz, akit te hidegebben fogadsz, mintsem érdemelné. Élj vígan.”)

A barátok, a barátság öröme ezen a nyáron, de később is sok szép napot szerzett a költőnek. Újabb kudarcait, meg-megújuló betegségét, a „lugubris (komor) tónusú Debrecent” ez tette számára elviselhetővé. A szerelemmel többé nem találkozott. Lilla emléke minden szerelmet elhomályosít. Nőismerőseit hozzá, az eszményképhez méri. Ha eszébe jut, elszomorodik. A kevéssel hazatérése után írt, Az estvéhez című verse s mennyi-mennyi későbbi árulkodik erről:

A nyári kirándulásból újjászületve, nagy tervekkel tér haza. Meggyőződött, hogy hívei száma az évek múlásával gyarapodott. Verseire kíváncsiak. Biztatják, fogjon hozzá művei kiadásához.

Ha előfizetőket toboroz, főúri pártfogók nélkül is megjelenhetnek. Legbensőbb, szíve szerinti vágyát élesztgetik, könnyen hajlik a szóra.

Előfizetési felhívást szerkeszt, felsorolva benne kiadásra kész munkáit és a tervezett árat. Barátainak igaza van! Debrecenben 183, Sárospatakon 108 prenumeráns, azaz előfizető írja alá, vállalva, hogy megveszi a könyveit. Ezután sietve Pestre, Pápára és Komáromba is elküldi, s gyors számvetést készít:

Egy ív 500 példányban nyomatva	7 Ft
Az első kötet 10 ív lesz, így a nyomtatás összes költsége	70 Ft
Árulni fogja darabonként	1 Ft-ért
Eszerint az 500 példányért kap	500 Ft-ot
Leszámítva a nyomtatás költségét, amely	70 Ft
marad:	430 Ft168
Ajándékba ad 30 példányt, így a nyereség	400 Ft
Az árultatás költsége 10%, azaz	40 Ft
Marad:	360 Ft
Leszámítva a csomagolás, szállítás stb. költsége:	60 Ft
Marad:	300 Ft

Ha nyolcvan példány elkél, bejön a nyomtatás ára! Neki azonban 291 előfizetője van. Mihelyt kifizetik az első kötet árát, megrendelheti a következőt. Lelkendezve írja Puky Istvánnak: „Mindennémű és nevezetű munkáim az újesztendővel elkezdenek kijönni: ki nyerne azokból előbb mint Te?” Józan bölcsesség, magabiztosság, erő sugárzik 1800. október 19-én kelt, Festetics Györgynek küldött leveléből:

„…minekutána hiába kergettem volna a szerencsét, mely szűntelen vagy kerűlt, vagy üldözött, haza jöttem… haza jöttem csekély örökségembe, de amelyet megtanúltam elégnek tartani. Itt a magánosságba eltemetve élek magamnak, hazámnak, és az én szokott studiumimnak, fordítván, olvasgatván, elmélkedvén: az irígy fel nem talál ősi nádfedelem között, s a bigottnak sziszergési könyveim közé be nem hallanak.”

169

Emlékezünk rá, hogy első verseskötetének tervezetét még 1793-ban, Kazinczy buzdítására állította össze. Hét év telt el azóta, de könyve nem jelent meg. Időközben versei, műfordításai több kötetre szaporodtak. Érthető, hogy kapva kap minden lehetőség után, s a legkisebb reménysugár felvillanyozza. Dehogy sejti, hogy milyen elkeseredett erőfeszítéssel kell majd hadakoznia, s hiába utazik, levelez, alázkodik meg pártfogói előtt, csupán két könyve kiadását érheti meg.

A baráti kézfogásoktól megerősödve megint megkörnyékezi főúri pártfogóit. Mintha érezné, hogy az előfizetési ívek ügye elakad. Mindenekelőtt Festetics Györgynek ír, aki korábban hajlandóságot mutatott a Dorottya megjelentetésére. Most Vergilius-fordítása, a Georgicon kiadásához kér segítséget. Hamarosan tapasztalhatja, hogy a mecénások nem változtak. Festetics megalázó feltételekhez köti a támogatást.

A költő megsértődik, s dühében tűzbe dobja a fordítást.

1801 elején egy kisebb úr, Fráter István asszonyvásári birtokos tesz ígéretet a költségek biztosítására. Csokonai sietve Pestre utazik, hogy nyomdásszal tárgyaljon. Útja sikertelen. Valószínű ekkor fázik meg. Február 28-án tudatja Nagy Gábort: „Barátom! Mind ez ideig hozzád nem mehettem, mivel a reumatizmus ismét elővevén, a szobából 170sem eresztett ki.” Huszonöt forintot kér kölcsön barátjától, hogy nemrég készíttetett ruhái árát kifizethesse, s egy csizmát csináltathasson.

A tél, azonfelül, hogy „erszényt oldoz”, szobába kényszerít, ezentúl mindig meghozza a betegséget is. Minden oka megvan rá, hogy ne szeresse. A békétlenkedő című, négyrészes, ironikus hangú versében tehetetlenül könyörög a rabtartó „gyászos tél”-hez:

Mivel pesti útja eredménytelen maradt, márciusban Bécsbe ír, régi debreceni ismerősének, Márton Józsefnek, hogy „minden munkáinak kinyomtatására egy jó és csinos bécsi könyvnyomtatóval megalkudni méltóztassék”. Márton a bécsi Magyar Hírmondó szerkesztője, ezért Csokonai afelől is érdeklődik, megkapták-e levelét, melyben megpályázta a Magyar Hírmondó megüresedett újságírói állását. A pályázatot debreceni 171és sárospataki barátai biztatására adta be. Régi munkatársa a lapnak, latin, olasz, francia és német nyelven beszél, reméli, hogy alkalmazzák.

Ha az újságírás sikerülne, végre kedvére való munkát végezhetne. Azonkívül nyomdák, kiadók közelében élhetne Bécsben. Szemmel tarthatná könyvei nyomtatását. Tervezgetés közben értesül róla, hogy Földi János meghalt. A hír megrendíti. Földi még csak negyvenhat éves volt. Igaz, sokat betegeskedett mostanában, akárcsak ő, mégis „az élet leggyönyörűbb korán” ragadta el az „irigy természet”.

1801. április 8-án ott áll a hajdúhadházi temetőben a „tiszta polgár, víg, egyenes barát”, a fiatalkori példakép frissen ásott sírjánál. Mindössze öten vesznek végbúcsút Földitől. Köztük Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel. Ők ketten, az első magyar nyelvű növényrendszertan és növényhatározó – a Magyar Füvészkönyv – későbbi megalkotói. Csokonaival együtt nemcsak a barát, hanem a kiváló botanikus, a természettudós elvesztését fájlalják. Földi Jánosné Weszprémi Juliska nem jelent meg férje temetésén. „Róza? Lilla? – Melyik a gonoszabb?” – tűnődhet Csokonai, aki Földitől így búcsúzik:

Tudja, hogy sorsuk közös. A részvétlenséget már életében naponta tapasztalhatja. Miért lenne másképp halála után? Talán a XX. vagy a XXI. század megbecsüli majd… 173„…csak munkácskáimnak ezt az egy kiadását… végbe vihessem – írja Márton Józsefnek –, nem fogja többé még csak munkámat is látni, ez az egy részről irígy és szőrszálhasogató, s amellett korhely időszakasz… Ha írok is, aminthogy már én a nélkűl nem tartom fenn lételemet, írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem.”

Ismeri a saját értékeit! A kiváló hazafi, a felvilágosult, európai látókörű író és gondolkodó áll előttünk, aki szinte minden irodalmi műfajban: versben, eposzban, színdarabban, tanulmányban kiemelkedőt alkotott. A legjobb külföldi eredményeket és a hazai népköltészet örök értékeit olvasztotta be művészetébe. Modern ember! – így mondanánk ma. De ki látta ezt akkor?

A szűk baráti kör, néhány értelmiségi kivételével senki. A polgárság vagyona gyarapításával van elfoglalva, kultúrára alig áldoz. Munkásosztályról nem beszélhetünk. A parasztság írni-olvasni sem tud. Csokonainak nincs a mai értelemben vett olvasóközönsége, amely csak a XIX. század második felében alakult ki hazánkban.

Akik legalább anyagilag segíthetnék, a főurak és a vagyonos nemesség, minden forintért megalázzák, udvarlásra, alkalmi versek gyártására kényszerítik. Kiben reménykedhetne a saját kora előtt járó költő, ha 174nem a „boldogabb maradékban”, a késő századok emberében?

A téli betegség után először a diósgyőri, majd a „Miskolc szomszédságában fekvő tapolcai hévízben” kúrálja magát. A melegebb idő visszahozza egészségét, vidám hangulatát. A Hafíz sírhalma című költeményében a fákkal, virágokkal, madarakkal, lányokkal társalkodó költő szólal meg újra; anakreóni dalban, a bor, a szerelem és a vidámság versformájában. Anakreóni versei életörömének utolsó fellobbanásai. Anakreón görög költő versformája és kedélye ötvöződött bennük a rokokó finomságával és a népdalok frisseségével. Tudjuk, hogy Csokonai mindegyiknek mestere. Kötetre való anakreóni dalt írt. Íme, A Hafíz sírhalma néhány sora, szép költői képe:

Nyáron ismét szűknek érzi Debrecent, észak-magyarországi utazásra indul. Gömör megye jegyzőjének „kocsiján és költségein” 175Aggtelekre is ellátogat. A barlang megtekintéséről színes tudósításban számol be anyjának:

„…gugyorogva kell bemenni, és ez az alacsony de széles torkolat mintegy fél fertályóráig tart, amikor az ember a valóságos barlangba béjut, melynek boltozatjához képest a nagy templom magossága és tágassága nem is hasonlítható. A kövek úgy csüggenek alá az ember feje felett, mint ha mindjárt nyakába szakadnának; a hang rémítő módon zeng e tágas öbölben, lőttünk egynéhányat, és a legszörnyűbb mennydörgés kicsiny volt a puska ropogásához. Fáklyákkal vezettek két vezetőink…”

A barlangászás után Sárospatakra, majd Regmecre látogat. Regmecen találkozik Kazinczy Ferenccel, aki két héttel korábban szabadult ki a munkácsi börtönből. „Semmit sem változott. Teste, elméje s kedve azon friss, azon ép, mely volt fogsága előtt.” Csak a beszédje akadozik, de azt „ki csu176dálhatja hat és fél esztendőt tartott magánosság után”? – írja Csokonai.

Utoljára a budai Vérmezőn látta Kazinczyt. Mennyi minden történt azóta! Mégis, mit állítson szembe az ő szenvedéseivel? Kicsapatását? Lillát? Kudarcait? Mondja azt, hogy lázadozásaiban az ő példája serkentette? Nem! Ez itt és most nem illik. De jólesik neki, hogy Kazinczy tud a kollégiumban „esett dolgairól”, és hogy érdeklődő kérdéseit ezzel a mondattal fejezi be: „Kár, hogy Debrecenben a zseniket elnyomni gyönyörködnek.”

Inkább a jövőről beszél. Arról, hogy végre sikerül kiadnia eddigi írásait, hogy megpályázta a bécsi újságírói állást, hogy könyvei megjelenése után semmi mással nem foglalkozik, csak az Árpád fejedelemről szóló hősköltemény írásával. Távozáskor verset nyom Kazinczy kezébe, melyben úgy köszönti, mint az alvilágból megtérő Orpheuszt az örvendező tanítvány.

Debrecenben a Magyar Hírmondó szerkesztőinek válasza fogadja. Tapintatosan tudtára adják, hogy az újságírói állást mással töltik be. Mi több, Márton József egy szóval sem említi, keresett-e, talált-e megfelelő nyomdászt Bécsben.

A költő nem hagyja magát. Szeptemberben Pestre utazik, hogy nyomdásszal tárgyaljon, és személyesen siettesse hivatalos 177ellenőrzésre beküldött versei cenzúrázását. Lassan halad előre, ezért Pesten marad. Egy kisgyerek tanításáért ingyenszállást és -kosztot kap, s hogy ne teljen hiába az idő, bejár az egyetemre. Építészetet és földmérést hallgat. Barátkozik a gondolattal, hogy mérnök lesz.

Mintha régi vágyát, a pesti letelepedést akarná megvalósítani, más tervvel is foglalkozik. Újságot akar kiadni. Ha latin nyelvű lapot kiadhatnak Pesten, „magyar miért ne járhatna”? Német, szerb és görög újság megjelenhet Budán, Pozsonyban; micsoda szégyen, hogy magyart csak Bécsben készíthetnek? Még a király és a posta jövedelme is növekedne – fejtegeti Nagy Gábornak –, mert olcsóbban tudná árulni, mint a bécsit, tehát több fogyna belőle.

Lobog benne a költői és hazafiúi láng, s talán az is serkenti, hogy ha egyszer nem kellett a bécsi Magyar Hírmondóhoz, csinál 178majd ő újságot Pesten. Persze se pénze, se pártfogója, se gyakorlata. Ez a terv is terv marad, akár a mérnökség és annyi más. Amiért Pestre jött, a kiadás ügye csigalassúsággal halad. Nem győzi türelemmel, hazautazik.

Kétség és remény közt vergődve kapja meg Fráter István levelét, melyben családi okokra hivatkozva, a beígért nyomtatási költségek csekély hányadát küldi csak. De létezik-e kudarc, mely visszavetheti?

Nem sejti, miért kell sietnie, de amikor 1801 decemberében végre megkapja a cenzori engedélyt, azonnal Komáromban terem.

Abban a városban, ahol négy évvel korábban folyóiratot akart kiadni, ahol Lillát elvesztette, végre sikerül megalkudnia első kötetének, a Kleisttől fordított Tavasznak kinyomtatására. Ott marad, s naponta bejár a nyomdába, hogy „hiba nélkül és csinosan” készítsék a könyvet. Ajánlást ír eléje gróf Széchényi Ferencnének, aki később kifizeti a nyomdai költségeket.

Így jelenik meg a Tavasz 1802 márciusában. Kilenc évvel azután, hogy Kazinczy elküldte a költőnek Ewald Kleist német költő könyvét, hogy annak „példája szerint… dallja a szív szelid érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit”. Kilenc évvel később kezébe foghatta, szívére szoríthatta a belőle készült fordításkötetet, összes műveinek első „tsomóját”.

179

Úgy érzi, megérte a harc, az elsőt a többi követi, végre egyenesbe juthat. Gyorsan sajtó alá rendezi második könyvét, melyet Lilla, vagy az érzékeny dalok címmel kíván kiadni. Szerelmes verseit gyűjti össze benne. Lázasan dolgozik, javítgatja, átírja régebbi költeményeit. Sajnos, balsorsa most sem kíméli.

1802. június 11-én tűz üt ki Debrecenben. Kétezer épület, köztük a kollégium, a Nagytemplom s Csokonaiék háza is leég. Elpusztul a virágoskert, a rózsalugas, el a költő kedves bodzafája, amely alatt legszívesebben üldögélt.

Versek csiszolgatása, kötet szerkesztése helyett segélykérő leveleket kénytelen fogalmazni.

„Üszög és hamu közt írom ezen soraimat – tudatja Pap Szász Józsefet –, s az Ég között, mely meg nem szánt és közöttem, kit a kevéstől is megfosztott, csak egy vékony deszkázat vagyon, amely az esső ellen sem védelmezhet. Kiégett ablakaimon szórja most is a sovány szél magam és szomszédim pernyéjét e szomorú levelemre…”

Ki nádat, ki fát, ki pénzt ajánl fel, minden környékbeli barát segít rajta. Az ősz beálltával házuk lakható, de pénzükből kifogytak. Kénytelen főúri pártfogóihoz folyamodni, mindenekelőtt Széchényi Ferenchez. Őt emlegeti A szélhez című költeményében, melyet a katasztrófán kesergő sorokkal kezd:

180

Széchényitől ezúttal nemcsak egyszerű támogatást, hanem állást kér: „Jóllehet holtig való privátus (magányos) életre és csendes magánosságra szántam volt magamat: most már kénytelen vagyok hivatalba lépni” – írja levelében. Könyvtárosként szeretne elhelyezkedni a gróf által alapított Nemzeti Könyvtárban, amely ma az Országos Széchényi Könyvtár nevet viseli. Széchényi sajnálattal közli, hogy az állást fiai nevelőjének ígérte. Kárpótlásul és segítségül 100 forintot küld.

Csokonai állást soha többé nem kér. Valaha – Lilláért – bármilyen hivatalt elfogadott volna. Önmagáért csak az irodalommal, a tudományokkal kapcsolatos munkát vállalná. Önmagáért? Nem! A múzsát, a tudományokat, a hazát szolgálná – fejtegeti Széchényinek. Ha szerkesztő, újságíró, könyvtáros vagy Debrecenben könyvkereskedő lehetne, nagy nemzeti eposzát írná meg… Sem a hazának, sem pártfogóinak nincs szüksége ilyen szolgálatra.

181

Újra előveszi verseit, s a „boldogabb maradékra” gondolva kialakítja végleges formájukat. Korábban is folyton javítgatta, átdolgozta őket, de ekkor, 1802-ben, 1803-ban készülnek az utolsó változatok. Kezébe kerül legismertebb költeménye, A reményhez is. Első változatát 1795-ben írta. Az elmúlt hét esztendőben sok reménye hagyta cserben, sokszor megszólalt benne a vers csodálatos muzsikája, nem nehéz maradandóvá csiszolnia. Egyre kevésbé épít légvárakat.

Hiába szerkeszt előfizetési felhívásokat, hiába utazgat, levelez cenzorokkal, nyomdászokkal, főurakkal, a kiadás ügye elakad. 1821803-ban nem jelenik meg egyetlen könyve sem. Pedig egyszerre „két sajtón dolgoztat”. Csakhogy a Lilla-kötet Kassán, az ottani nyomdásznál fekszik, félbehagyva, s Komáromban sem dolgoznak. Az Anakreoni dalok című könyvét kinyomtatják Bécsben, de ív formában marad, halála után jelenik meg.

A betegség miatt viszont egyre gyakrabban panaszkodik. Ismerjük, sohasem volt egészséges. Az apjától örökölt tüdőbaj ott fészkelt csontjai között. Eddig erős akarata és életszeretete győzedelmeskedett. Leveleiben még bizakodik. Kazinczyt tájékoztatja 1803. március 15-én:

„A József napjával beállandó szelídebb napok, elasztikusabb kerti levegők, a szoba tömlöcétől elgyengűlt érző inaimat, a puri183zálás által elgyomrozott tüdőmet s a téli hosszú betegségtől vénűlni kezdett testalkotványomat érzékenyebbé, szabadabban lélegzővé s ifjabbá s poétaibbá fogják tenni.”

Verseiben tisztábban látja a jövőt. Mindegyikben búcsúzik. A tavasz hírnöke, a pillangó is az elmúlásra emlékezteti:

Verset keveset ír már, de az a kevés mind remekmű. A pillangóhoz, Az éjnek istenihez, a Tüdőgyúladásomról, a Dr. Főldi sírhalma felett, a Főhadnagy Fazekas úrhoz című költeményekben a XVIII. század költői eredményeinek összegezőjét csodálhatjuk, akinek legfőbb célja, hogy verse természetes 184legyen. Versformáinak változatossága páratlan az addigi magyar költészetben. Színes, szemléletes természetleírásait azóta is kevesen szárnyalták túl. Költészeti elveit, követelményeit Csurgón írt tanulmányában és sajtó alá rendezett köteteinek előszavában fejtette ki.

A honfoglalásról szóló nagy nemzeti eposzt alapos előkészület, kutatás után akar185ja megírni. Mindent tudni szeretne, amit a magyarok őstörténetéről feljegyeztek. Ezért levelez, ezért kér kölcsön könyveket Pestről s más városokból.

Közben, 1803 novemberében ismét ágynak esik.

„…oly erős reumatizmust kaptam – panaszkodik orvosának és barátjának, Szentgyörgyi Józsefnek –, hogy a nátha miatt minden érzésim megtompúltak és majd 24 óráig tartott szünet nélkűl való hideglelésemben többet voltam csábulásba és fantazírozásba, mint nyugodt állapottal. Azolta fekszem, és csak ma 3 óra tájban ettem egy kevés húslevest és főtt aszalványokat. A lábvizek, a lelki-testi nyúgodalom és a székfüves italok, úgy látszik, segítni kezdenek rajtam…”

Nagyváradra kellene utaznia, ott készül a Dorottya, de a cenzor akadékoskodása miatt nem kezdhetik el a nyomtatást. Váradi barátai azt tanácsolják, „ha hideglelős… takarózzon be valamely – hortobágyi pásztortól kért – jó meleg subába”, de feltétlen menjen. Nem sejtik, milyen beteg. Amikor hiába várják, egyikük elvégzi a cenzor által kívánt javításokat. Tőle, Illei Takács Károlytól érkezik a hír 1804. január 11-én, hogy a Dorottya elkészült.

Most már igazán mennie kell. Nagy Gáborhoz szalaszt valakit, hogy adja meg a három forintot, melyet „kártyázás kedvéért” kért tőle, mert egy fillérje sincs. Mást is kí186ván: „Cselekedd velem a szívességet és add ide útamra a szekfűszín prémes süvegedet, azt a négyszegletűt, melyet úgy sem szoktál magad hordozni…”

A korszak legnagyobb költője a barátja által letett kölcsönsüvegben, három forinttal útnak indul, hogy az első magyar komikus eposzt, műveinek második „tsomóját” lássa. Mit számít, hogy beteg, hogy köhécsel? A győzelem a fontos. Ezt a fordulót még ő nyerte a halállal szemben. Igaz, hogy a Lilla-dalokat szívesebben szorítaná keblére, de hát a Dorottya is az ő gyermeke.

„Felette tréfás és lármát fog csinálni” – büszkélkedik Nagy Gábornak. Kár, hogy a cenzor sokat kihúzott belőle, és barátja, aki sietve belejavítgatott, nem költő. De ezt a kiadást úgyis „csak a maga nemében való próbának” tekinti. Az olvasók véleménye szerint szeretné majd „jobbitgatni”, hogy tökéletes vígeposz váljon belőle.

1804. április elején felkérik, írjon halotti búcsúztatót Rhédey Lajos, dúsgazdag bihari földbirtokos feleségének a temetésére. A helyszínre, Nagyváradra utazik, s április 15-én maga olvassa fel a sírnál ezersoros költeményét, szenvedélyes önvallomását, elmélkedését életről és halálról. Címe: A lélek halhatatlansága.

Hideg téli szél fúj a temetőben. Kiabálnia kellene, de a köhögés újra meg újra beléfojt187ja a szót. Mire a hosszú vers végére ér, teljesen bereked. Este a halotti toron még megjelenik, de másnap reggelre már kirázza a hideg.

Barátját, Sándorfi doktort hívatja. Az orvos rögtön felismeri a tüdőgyulladást, „olvasástól, beszédtől, szobából való kimenéstől keményen” eltiltja. Háromnapi magas láz, többszöri eszméletlenség után lesz jobban. Ekkor tudja meg, hogy betegsége tüdőgyulladás, s a nehezén túl van. Éjszaka elgondolkozik sorsán, visszaemlékezik a háromnapos kínra, s verssorok élednek benne:

188

Az orvoson kívül a „fenn lengő hold” az egyetlen látogatója. Neki mondja el szenvedéseit, félelmét a haláltól. Ennyire közel még sohasem érezte, ennyire még nem rettegett „a kriptáknak fagyos szelétől”. A kétségbeesés kérdőjelei viaskodnak ebben a gyönyörű versben az „arany gyógyulásba” vetett reménnyel.

A közelgő debreceni vásárra mindenképpen haza akar érni. Az orvos lebeszélné, de látva, hogy reménytelen, a saját hintóján szállítja Debrecenbe. Csokonai anélkül, hogy a Rhédey családot meglátogatná, eltávozik. Nagyon bántja, hogy betegségében Rhédey 189még csak nem is üzent neki. Miféle ember lehet a „méltóságos úr”, aki a neki szolgálatot teljesítő költőt meghalni hagyná?

A Halotti versekért – búcsúztatója ezen a címen vált ismertté – egy fillért sem kapott. Az utolsó száz forintja fogyott el utazásra, szállásra, gyógyszerekre. Az a száz forint, amit gróf Erdődy Zsigmondné a Lilla-dalok nyomtatási költségeire küldött.

Hazatérése után beteges érzékenységgel várja, hogy egyszer csak betoppan valaki a jutalommal. Helyette „bal célzású susurrok”, gonosz mendemondák kapnak lábra Debrecenben. „Titkos irigyei” azt terjesztik, hogy több száz aranyat, örökös életjáradékot kapott Rhédeytől. Mások meg így kisebbítik: „Lám, a híres versek még csak jó szót sem érdemlettek.”

„…Így szenvedett az én becsületem, így az én nyugodalmom – írja később Rhédeynek –, míg más oldalról mellemnek a váradi gyúladás által megromlott belseje mind jobban jobban fogyatkozni, elmém és kedvem tompúlni, szomorodni, komorodni s egész egészségem… bontakozni kezdett.”

De mindez nem elég! A Halotti verseket Rhédey megcsonkítva, „tagokra darabolva, széjjelzilálva”, a saját „javításaival” kinyomatta. A költő úgy érzi, ez a legnagyobb csalás, amit ellene elkövethettek. Kitörölhetetlen bosszúságot érez. Amikor később mégis küld neki száz forintot Rhédey, csak olyan minőségben hajlandó elfogadni, „mint 190versificator (közönséges versfaragó) és mint a halotti pompára dolgozott egyéb kézmivesek”.

Betegségét, életének utolsó hónapjait a munka, a barátok, a tavaszi-nyári pompába öltözött természet teszik elviselhetővé. Ódakötetét készíti sajtó alá, bevezetőt ír az Anakreoni dalokhoz, tanulmányt az eposzról. Közben hosszú sétákat tesz erdőn-mezőn.

Sétáira diákok kísérik. Gaál László és Gaál Antal, akik Csurgóról jöttek el tanáruk után, s mások, akik szerdán és szombaton – a kollégisták kimenőnapjain – Gaál Antalnak könyörögnek, hogy „Csokonaiékhoz kimenési társul” őket válassza. Egy alkalommal csak egy társat engednek vele a kollégiumból. Lévai Bálint, az az évi kollégiumi szénior szintén gyakori vendége a költőnek. Őt mint préceptor tanította. Mikor is? Éppen tíz esztendeje.

Legszívesebben a Nagyerdő nyugati oldala, a Sexta-domb irányába indul fiatal barátaival. Annak közelében fekszik a Nyulas-rét, egy „soha nem mívelt homokos és mocsáros föld, hol juhok, sertések, útazó vásári és mindenféle marhák legelnek”. A közepében forrás csergedez. Ha a forrás körüli szabad legelőből neki adnának akkora darabot, „melyet száz ölnyi rádiusszal bekeríthet”, elvállalná a debreceni énekeskönyv átdolgozását, amelyre – úgy hírlik – fel akarják kérni.

191

A forrás környéke nem lesz az övé, de a Darabos utcai ház kertjében 1804 őszére felépíttet egy kis házikót, „másfél szobát”, hogy nyugodtan dolgozhasson. Alighogy fedél alá kerül, vendégségbe hívja barátait. Lelkesen meséli, milyen berendezés, milyen „históriai könyvek”, emlékek lesznek majd 192a lakocskában, hova akasztja Lilla képét. Körben virágokat, rózsákat ültet majd, akárcsak Fazekas Mihály. Főhadnagy Fazekas úrhoz című versében a „kerek hajnal súgarával” üzen a kedves barátnak, aki „a gőgösség hagymázától írtózván, kertész leve”:

A „nagy lélek” „kis jószágon” boldogabb – hirdeti a költő, nyugszik bele a megmásíthatatlanba. Gőgös, alamizsnát juttatgató úri pártfogók helyett növények elé térdepel, őket süvegeli. Az ő környezetükre vágyott mindig, ha más kiutat nem talált. Most 193nemcsak az emberek keserítik, hanem a halálos kór is, melyet – úgy érzi – nem tud már legyőzni.

Barátaival együtt köszönti november 5-én a neve napját ünneplő Kis Imrét. Jelen van Fazekas Mihály, Nagy Gábor, Szentgyörgyi doktor. Tréfás verset olvas fel:

Ez az utolsó verse. Hiába tartja be Szentgyörgyi doktor utasításait, állapota egyre rosszabb. „Két hónapja, már miolta mind az orvosságokba mind az élés módjában a legszorosabb rendet tartom és követem. Nincs mi látatja!” – írja Obernyik József derecskei tanítónak. December 6-án kiköltözik hozzá, abban bízva, hogy a levegőváltozás, a falusi kényelem meggyógyítja.

Utolsó levelét Derecskén keltezte, 1804. december 10-én. Három barátjának, Erőss Gábornak, Pap Józsefnek, Pethes Dávidnak – a „rézmetsző Atyafiaknak” – küldte Debrecenbe. Erőss Gábor emlékezetből készült rajza alapján metszette rézbe később John bécsi rézmetsző Csokonai legismertebb arcképét. Betegségében pénzzel segítették, s még mindig tartozik nekik. Levelében hala194dékot kér és búcsúzik. Nemcsak tőlük, mindenkitől:

„Mit írjak még? Írhatnám még, hogy sokkal rosszabbúl vagyok, mint voltam; – a lábom nem bír, nem eszem, amit eszem is, kihányom; hogy a köhögés szakadatlan rajtam, és tíz grádussal erőszakosabb stb.

De effélékkel minek terheljelek; ha meggyógyulok, megírom, ha meghalok, leszen tán ki megírja: Isten hozzátok! ne szűnjetek meg szeretni, aki titeket halálig fog szeretni. – Csokonai M.”

December végén hazautazik, s többé már fel sem kel. Utolsó ismert kezeírása egyetlen szó, egy falu neve: Kaba. Ottani barátai húsz tojást küldenek neki 1805. január 20-án. Levelet is mellékelnek, siránkozva a költő „nyomorult sorsán”. Csokonai, régi szokása szerint, a borítékra írja rá a falu nevét, hogy később tudja majd, honnan érkezett a levél.

1805. január 28-án, délután három órakor halt meg.

Január 30-án, „egy kevéssel dél után” indult meg a gyászba öltözött temetési menet. A költő édesanyja és öccse mögött a legjobb barátok lépdeltek. Közöttük Kazinczy Ferenc. Utánuk a névtelen ismerősök és tisztelők, végül a kollégisták fekete tömege. „Mintegy háromezer ember kísérte Csoko195nai koporsóját” – emlékezik a temetésre Gaál László.

A „kedves füstű Debrecen” búcsúztatta nagy fiát. A másik, a hivatalos város, vagyis a tanács és a kollégium nem küldte el képviselőit. Talán Lévai Bálint szénior és Domby Márton kontraskriba, a költő barátai győzték meg a tanári kart, hogy a kollégiumi ifjúság részvételét hallgatólagosan engedélyezzék.

A latin nyelvű sírfeliratot Domby Márton szerkesztette. Neve ismerősen cseng, sokat 196idéztük, hiszen egy évtizeddel később ő írta meg elsőként Csokonai életrajzát. Öt évvel volt fiatalabb a költőnél, s valószínű, hogy az utolsó esztendőkben barátkoztak össze. A temetésen mint a család megbízottja intézkedett. A fatáblára, melyet a friss sírhalomba szúrtak, hosszú, huszonkilenc soros feliratot vésetett. Az életrajzban később maga ismerte be, hogy „zavarodott fővel”. Első része, korabeli magyar fordításban, a következő:

Itt feküsznek
Ovidius, Vergilius, Horatius,
akik
V. Csokonai Mihályban
míg élt, egyesültek,
mikor megholt, eltemettettek;
akinek
ha tudományáról tudakozol,
ékessége volt a tudományoknak,
dísze a hazai literaturának,
dicsősége a magyar Parnasszusnak,
példája az idejét felülmúló nagy elmének;
ha erkölcséről:
nyájas volt, csapodárság nélkül,
egyenes, durvaság nélkül,
gyönyörködtető, alacsonság nélkül.
Kimúlt életének XXXII.-ik esztendejében…

A halotti búcsúztatót a másik barát, Diószegi Sámuel mondta. „Tudomány és bölcsesség nincsen a koporsóban, ahová menendő vagy” – ez volt beszédének kiin197duló gondolata. Vajon hányan tudták a népes gyülekezetben, hogy kit rejt a koporsó? Hányan, hogy a korszak legnagyobb költőjét búcsúztatják? Úgyszólván senki sem.

Kazinczy még a temetés napján megírta nekrológját, méltató cikkét a Magyar Kurír című újság részére. Irodalmunk „felejthetetlen díszének” nevezi, aki „nagy kedvességet nyert versei… még nagyobbat… szíve szelíd és jámbor volta által”. „Emlékezete szent lészen közöttünk” – folytatja, s bejelenti, hogy hátrahagyott verseit ő akarja közrebocsátani.

Még el sem porladt a teste, amikor heves viták kezdődnek sírja felett. Kazinczy kijavítva, átfésülve akarja kiadni verseit, debreceni barátai viszont ragaszkodnak a költő által összeállított kötettervezetekhez, s folytatják kiadásukat. Rövidesen megjelentetik a Lilla-dalokat, az Ódák és az Alkalmatosságra írt versek köteteit. Az igazi csata mégsem miattuk, hanem Csokonai síremléke miatt robban ki Kazinczy és a debreceniek között.

A költő halála után egy évvel egy erdélyi birtokos, Cserey Farkas jelentős összeget ajánl fel, hogy készíttessék el síremlékét. Kazinczy a Domby-féle hosszú felirat helyett rövid mondatot akar reá vésetni: „Árkádiában éltem én is!” Árkádia régi görög tartomány, egyszerű pásztorok és szelíd költők hazája volt valaha. Később mint a költők szent honát emlegették.

198

A debreceniek úgy érzik, Kazinczy sértésnek szánta a feliratot, és sokkal inkább a mondat eredeti értelmét tartja fontosnak. Vagyis Debrecen egyszerű pásztorok földje, s ami vele jár: marhák és szamarak legelője. Hosszú, csúnya sértésekkel tűzdelt vita kezdődik, s a síremlék felállítása elmarad.

Csak harminc évvel később, 1836-ban állították fel városi adakozásból azt a 80 mázsa vasat tartalmazó, piramis alakú emlékművet, 199mely a debreceni temetőben látható. A költő nagyságát azonban nem a síremlék létével vagy nemlétével s nem annak súlyával mérik. Az igazi nagyságot az jelenti, ha művei közkinccsé válnak, ha szívébe zárja a nép.

Az egyszerű nép legelőször a faluról falura vándorló Csokonait tette meg anekdoták, tréfák, népmesék hősévé. Csodatevő garabonciást alkottak alakjából, aki megbünteti a gazdagokat, és megsegíti a szegényeket. Az embert ismerték és szerették meg, mert 200művei nem jutottak el hozzájuk, s ha eljutottak is, olvasni kevesen tudtak.

Az irodalom berkeiben sokáig Kazinczy véleménye uralkodott, aki már Csokonai életében megkérdőjelezte egykori pártfogoltja költői eredményeit. Halála után, a debreceniek elleni dühében, nyíltan és élesen bírálta Csokonai stílusát, népiességét, parasztos kifejezéseit. Nem sejtette, hogy korán elhunyt pályatársa népiességét fejleszti majd tovább, viszi tökélyre Petőfi és Arany János. Csokonai igazi értékeinek feltárása az ő korukban kezdődött el.

A XX. század elején nagy írók, Ady Endre, Móricz Zsigmond „ébresztik” emlékét versekkel, elbeszélésekkel. Tóth Árpád, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Illyés Gyula és mások idézik elveit és alakját. Verseit sokszor kiadták, életrajzát többen megírták.

A „késő század”, a költő reményeinek százada, a mi korunk. Naponta kimondjuk a nevét; utcákat, tereket, intézményeket jelölünk vele. Műve és élete iskolai tananyag, írásai hozzáférhetők a könyvtárakban, kaphatók a könyvesboltokban. Költészete közkincs, de minden új nemzedéknek fel kell fedeznie őt, hogy értékeiért megszeresse.

Az életrajz írója bízik benne, hogy akik megismerkedtek a költő életével, leveszik könyveit a polcról, kikölcsönzik a könyvtárból. Hiszi, hogy Csokonai a maga sokoldalúságában tündöklő társ: öröm keltője, bánat oltója, tanító és barát lesz mindenki számára.

201