Bertók László Hangyák vonulnak 2007 3-116
Bertók László
Hangyák vonulnak
Hangyák vonulnak
Versek
3 4
Az órájára néz
5 6
Hirtelen égbolt
Hirtelen égbolt, homályból, szivárványból
(mocsárból?, képzeletből?) kitüremkedő
buborék. Egy? Kettő? Száz? Ha az egyikben
ott vagy, a többiben is fölragyogsz.
Tegnapig(?), holnapig(?), plafonig
nyújtózkodhatsz. Ha egy szétpukkad,
egyetlen köpés nyoma marad az összes után.
Feltörekvő gáz? Pokol gőze? Fuldoklóból
elillant levegő? Önmagát kereső lélek?
Az örökös mozgásra ítélt megállíthatatlan?
Mi hajtja, bugyogtatja, fújja föl az
érzékelésig? Miért örvendeztet meg, bódít el,
sodor magával, mintha húsz éve, ötven éve?
Mintha… Ki (mi) pöccenti el (köpi szét)
újra meg újra szinte azonnal? A kudarctól,
a megszégyenüléstől való félelem?
Az izgalom? A testi gyöngeség? Az
imbolygó tudat? Az utolsó köreit járó
lámpagyújtogató (lámpaoltogató)? Aki a
menekülő fényekkel, lim-lomokkal együtt
minden emlékhólyagot, álomgömböt,
a normális élethez nélkülözhetetlen
világosságot eltakarít? Honnan tudod,
hogy semmit sem tehetsz ellene?
Miért viselkedsz úgy, mintha nem tudnád?
7
Mindig letörik egy darab
Mindig letörik egy darab, az előbb még
eszedbe sem jutott, hogy ott van, most meg
halálra rémülsz, hogy nincs ott, hogy
nem az van ott már, s a maradékból, az
emlékeidből, s főképpen a hiányából
(a hiánya okozta meglepetésből, reflexből,
kihívásból) kell (kellene),
próbálod összeilleszteni, fölépíteni újra.
Olyanná immár, amilyenné a képzeleted,
a képességeid, a körülményeid, az éppen való
erők és formák engedik (akarják), amilyen
sohasem volt. S mintha a törés benned
keletkezett volna, s tőled függene, hogy
megszűnik-e (megszüntethető-e),
helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű
rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?,
lobbant?) időleges univerzumban
(azt hiszed) megvan, de aminek elég annyi,
hogy leejted a szemüvegedet, beleakad a
körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába,
s vége, elveszted a fejedet, hajlamos leszel
az emberiség közeli kimúlásáról prédikálni,
mi több, úgy viselkedni, mintha érzéketlen
üvegkupakon (burán?, űrruhán?) keresztül
látnád, hallanád, tapintanád, szagolnád,
8
ízlelnéd a pillanatot, s bizonytalan
készenléteden (erőnléteden, elszántságodon)
múlna, hogy örökkévalóságot csinálsz-e
belőle, vagy apróbb darabokra törik.
Mintha újra meg újra bizonyítanod kellene
(magadnak?, kinek?), hogy a cella (a hasadék?)
minden oldalát képes vagy megkopogtatni.
9
Amikor nem akarod már
Amikor nem akarod már, mert nem bírod
(mert meguntad) az erős akarást, a jelentőségteljes
(buta) megalázkodást, a kuncsorgást, a százféle
irányból való megközelítést, az ismétlődő kudarcot
(megszégyenülést), amikor gyűlölöd már, elkergetnéd
(elfelejtenéd), hátat fordítanál neki, mással kezdenél
foglalatoskodni, s kinyitod a bezárt ablakokat,
kinyitod maradék magadat is, hogy dőljön be a kint,
érintsen meg, győzzön le akármi, ami nem ő,
ami a huzatban (az aktív hiányban) beléd akad, ami
képes rá, hogy a lehetőséget megtermékenyítse,
új életre keltse benned, amikor úgy érzed, hogy
lennie kell végtelen számú másik magnak (bibének?,
ivarsejtnek?), ami kihajthat, megfoganhat, megnőhet,
hogy erőd, kedved, szeszélyed szerint válogathass,
hogy azt tehesd (tedd), amit tenned kell, amiben
magadra találhatsz, elnyújtózhatsz,
elveszhetsz megint, akkor egyszer csak ott van,
összeránt, elkábít, elront mindent, hogy
bármely pillanatban elkaphasson, magáévá ölelhessen
(rád húzhassa magát), s kívülről nézvést is ő rendezze
(feszítse, fojtsa, kígyózza) beléd (benned, körülötted)
10
a folyamatosságot, hogy a végtelen madzag,
a lüktetés meg ne szakadjon, a titkok rendje össze ne
zavarodjék, s hogy amíg a magasabb cél (a vég?)
meg nem valósul (ha tetszik, ha nem), megfeszülj,
hogy összerogyásodig, utolsó szusszanásodig
tiltakozz, nehézkedj, lélegezz ellene.
11
Időben, térben távolodni
Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve
maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.
Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek
(akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,
röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?
Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,
szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,
harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),
ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel
összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,
kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi
hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”
létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de
„elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog
(úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a
legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,
mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a
kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,
csillagállást), a magasabb figyelem lankadását(?),
az ollót(?), a madzag elöregedését(?),
s véghez vinni (elkövetni), még ha előre vagy
hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”
vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért
„létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,
kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy
12
madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.
S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb
széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.
Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha
fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,
mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg
végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen
föl nem kell röppenned. Akkor is,
csipogva-csattogva, támadásra készen csak a
szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,
riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,
feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,
bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,
hanem az életről van szó, akkor képes vagy
felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)
akasztott horgon te tartod a mindenséget,
hiába száll veled.
13
A holtpont szédületében
Vajon a keserűség, a visszatartott (lenyelt?,
elfojtott?) szavakkal, a vízzáró rétegekig
leszivárgott, onnan lüktetve felfakadó
(feltörő, felbuzgó) érzésekkel, sejtnedvekkel,
esendő hormonokkal, epevirággal megtelő
duzzasztómű hajtja-e a világ-kereke turbinát,
s termeli az öröm-áramot, a csöndet,
a kielégülést, a végtelenséget is, s az
eredmény, netán a belőle a hajszálerekben,
az idegtelepekben, a falakban elvesző,
(összegyűlő?) maradék (kósza feszültség?,
boldogság?, bölcsesség?, egymásra utaltság?)
repíti föl a csúcsig, s fordítja át a
körülményeskedő alkalmatosságot,
amely aztán (miközben a holtpont szédületében
az örökkévalóság egy pillanatra magáévá teszi)
már tehetetlenül (megadóan?, önfeledten?)
zuhan a gravitáció(?) kitárt karjaiba(?)…
Netán a sietős frigyből megszülető kudarc
(szenvedés?, kétségbeesés?, félelem?, halál?,
tehetetlenségi nyomaték?) szakítja ki
újra meg újra a mélység öleléséből
a magáról megfeledkezőt, hogy
ha nehezen (kételkedve?, értetlenül?) is,
de előbb-utóbb vedd észre, hidd el, hogy
14
nélkülözhetetlen szereped (részed?, feladatod?)
van a működésben(?)… Vagy hogy
bizonytalanul (vesztesen?, csalódottan?,
dühösen?, bölcsen?) belásd (elfogadd?,
kimondd?), hogy nélküled is ugyanúgy menne
(megy), menni fog (forog tovább)
a megállíthatatlan, a „menthetetlen”(?)…
15
Mindegyik hoz, vagy elvisz valamit
Kiderült (megint), hogy ha nem figyel oda,
ugyanúgy megy (járkál, közlekedik) az utcán,
mint a többi öregember, valószínű tehát, hogy
akkor is úgy, ha odafigyel, s feltehetően
még inkább úgy, ha nem akar úgy… Ha nem áll
félre például, amikor fiatal pár jön vele szemben
a keskeny járdán, s eszük ágában sincs egymás
mögé sorolni. Vagy ha szaporázni kezdi a lépéseit,
mert hallja a háta mögül, hogy mindjárt eléri,
elkerüli (s tényleg eléri, elkerüli) valaki.
Vagy ha elfelejti a teste tempójához (és
látványához) igazítani a fantáziáját, rövidebb
pórázon tartani a beléje szorult, de még mindig
könnyedén szaladgáló (határtalan?, kortalan?)
szellemet, oldalba vágni az ösztöneit, a mohó
reflexeit, s olyasmit kezd el (akar elkezdeni),
amiben előbb-utóbb kudarcot vall, vagy
rögtön nevetségessé válik (válhat), tehát a
maradék önbizalmát is kockára teszi, elveszítheti…
Akkor hát mi legyen(?), okoskodik benne a
pillanat (az egyik), mintha bármit is egyszer és
mindenkorra el kellene (el tudna) dönteni…
Figyelj oda(!), rendelkezik a másik… Vállald, aki
vagy, azonosulj velem, ketyeg a harmadik…
Merülj el a füvek, a fák, az állatok (a természet)
16
látványában, jeleiben, lüktetésében,
bölcselkedik a negyedik… Véged van, huhog az
ötödik… Mindegyik hoz, vagy elvisz valamit,
s elszállnak egymás után, mintha ez lenne
az egyetlen dolog (következtetés?,
következmény?, üzenet?), amit biztosan tudnak.
Bár úgy tűnik, hogy ezt sem maguktól, tehát
nem ártana jobban odafigyelni rájuk.
17
A harmincezer sörét?
Árok két partja? Két tenyér? Egy? Az ág,
amin fönnakadt? A madár karmai a
gerincében? A rutin, a szűk torokban is
elférő lüktetés? A döngölt levegő? A
szív alatti gumiszőnyeg? A lyukas
nehézkedés? A feladatok(?) harapófogója?
A délibábon keresztül a huzat?
A tócsa csobbanásakor fölcsapódó falak?
A lebegés játéka, a sárból várat építő
(benne rekedt) gyerek? A sor dagálya
közlekedési dugó? A sokan vannak a
hivatalosok, de kevesen a választottak
tölcsérdugó? A szerkezet eredendő
körülményessége? Bizottságai? Bíróságai?
(Bigottsága?) Sebességének végei?
Az ölelő szálak a napból, a gyengéd
diktatúra? A halál, amit lassacskán
megeszik? A két pofára képzelet? A mese,
hogy a hajánál fogva saját magát?
A fenekébe lőtt harmincezer sörét,
a gének valamelyike? Mindegyike?
Néhánya? Hánya még?
18
Az órájára néz
Parti Nagy Lajosnak
Minden ceruzát kihegyez, kezébe veszi, nézegeti a
tollakat, reszelgeti, levágja a körmét, bekeni a fájós
derekát, nyakát, köröz néhányszor a fejével,
megnyomkodja a halántékát, az orra tövét, rendet rak,
kezet mos, s mintha az alkalmas pillanatra várna,
amikor a falovat Trójába bemesterkedheti, az
órájára néz, s… Trója, igen, Trója… Miért ez jutott
eszébe, amikor a benne mocorgó érzés, hangulat (káosz?,
vers?) kimondásához nélkülözhetetlen (első?, megfelelő?)
szóra (szavakra) vár? Valaki, valami lefülelte, s cinkosan
(cinikusan?) a példát mutogatja? Ennyire kilátszik
(nyilvánvaló?), hogy a szöszölés, szöszmötölés,
amit tesz, tulajdonképpen álca, meddő (befejezhetetlen)
készülődés csak? (Nyálképzés, -képződés?) Miközben
telik (eltelik) a hiábavaló idő? Az idő, ami eszerint
(ráadásul) nem lineárisan, perc perc után „létezik”
(lesz oda), hanem mint a levegő, halmaz (halmazállapotú)?
Akárhová nyúl, ami egyszer (ötven éve?, ötezer éve?)
megtörtént, az ott van? Csak tudni kell róla, csak emlékezni
kell rá, csak érezni kell a részecskéit (sziporkáit)? Merthogy
a negyedik dimenzió is, akárcsak a többi, a tér része,
mi több, a tér legfontosabb része? A várost, az embert
kétdimenzióssá lehet taposni, de az idejük megmarad?
Merthogy az idő csak a helyhez, az eseményhez, a tárgyakhoz,
a tettekhez kapcsolódóan fogható fel, „értelmezhető”?
19
S nélküle nem megy le a nap, nem virágzik ki a cseresznyefa,
nem győznek a görögök Trójában?
Vajon erről akart-e beszélgetni a rigó, amelyik leszállt előtte
a dűlőúton, csirregett, hadart valamit, aztán elröpült? Vagy a
rigó-időről csak, amelyben nem három nap a fák permetezése
utáni várakozási idő, hanem semennyi, de ha megeszi a
hernyót, elpatkol? Netán az univerzum titokzatos fekete
lyukairól szerette volna elárulni, hogy ott nincs is idő (se tér),
csak szökési sebesség van, amely a fény sebességénél is
nagyobb? S hogy éppen oda tart, mert hernyót evett?
Vagy csak arra akarta figyelmeztetni, hogy
butaság vacakolni, várni a megfelelő szóra (szavakra?, életre?),
amíg meg nem tanul rigóul, fául, az állatok, a növények
nyelvén beszélni?
20
Fekete tejút, hangyák vonulnak
Fekete tejút, hangyák vonulnak honnan-hová,
át a teraszon, le a lépcsőn, el a fal tövében,
felülről (magasról) nézvést elmosódó sáv, sötét
bizsergés csupán, kezdete s vége is kivehetetlen,
csak ha lehajolsz (meghajolsz, letérdelsz), ha
megfeledkezel emberi („mindenható”?) voltodról,
csak akkor tekinthetsz bele a szemmel befoghatatlan,
oda-vissza, ám végül is egyazon irányba tartó
sodrásba (galaxisba?), s figyelhetsz meg (ha
szerencséd van) egy-egy (alkalmi) bolygórendszert,
amely mintha külön is működne, meg-megfordul
a saját csillaga körül, mígnem beleveszik az eredeti
(az eredendő?) mozgásba. Ennyi lenne csak?
Több-e ennél, ha az idő (az idő érzékelésének)
viszonylagosságára gondolsz? Több-e, kevesebb-e,
gyorsabb-e a „hangya-idő” az „ember-időnél”?
Mit tudhat a saját tengelye körül külön is megforduló
hangya a távolabb „keringőkről”, a többi hangyáról?
Az alattuk ki-kivillanó járólapokon, az anyagon,
s az anyag-lelke gravitáción kívül összetartja-e valami
(mi tartja össze?) az önmagát felülről (kívülről?,
messziről?) sohase(?) érzékelő sokaságot? Azért
lassít-e, oldalaz-e ki, áll-e félre egy-egy a millióból(?),
vakarja meg a fejét, szöszöl, mocorog magában,
hogy effélékről, például a végtelen vonulás okáról,
21
céljáról tűnődjön? Netán a gondolatait(?), érzéseit(?),
álmát(?) feljegyezze róluk egy porszemre? Vagy csak
elfáradt, megéhezett, megöregedett? Sejti-e, hogy
valaki, aki nálánál sokkal(?) hatalmasabb, minden
moccanását látja, figyeli, s azt tesz vele, amit akar?
Fél-e emiatt? Érdekli-e, hogy mi lesz, ha rálépsz,
(ha egy ember rálép), s belenyomódik, elvillan a
maszatos semmibe? Hogy a sötét végtelen (is) odáig
tart csak, ameddig a világos, ahol a személyes határa
(a határotok) van, a kiszámíthatatlan talpig, amely most
(láthatóan) a társadé, aki miközben teszi a dolgát,
belelép a tejútba, s a (meditáló?) hangyát (is) eltapossa?
S merthogy (te is) a lába alá kerültél, anyáskodva
(istenkedve?), nagyon magasról azzal nyugtatgat, hogy
azért vonulnak a hangyák, mert eső lesz?
22
Ahogy hátrafelé, ahogy betolat
Ahogy hátrafelé, ahogy betolat a végtelennek tűnő
parkoló fehér vonalai közé (parcellájába?), ahogy a
visszapillantó tükörben (is) meglátja a rengeteg
ismerős(?) autót, de nem lát egyetlen ismerős arcot sem,
ahogy (ettől-e?, mitől?) hirtelen elbizonytalanodik, hogy
vajon nem előrefelé kellett volna-e beállnia, ahogy
jött, ahogy szokott (ahogy a csomagtartóhoz is
könnyebben hozzáférhetne majd bepakoláskor)…
Ahogy ül ott, kezében a kivett indítókulccsal, s azon
tűnődik, hogy vajon mi járt (járhatott) a fejében, amikor
az üres helyet (lyukat?) keresve idáig gurult, s miért a
reflexei (miféle reflexei?) döntöttek helyette(?)…
S ahogy hirtelen a közel másfél méteres sikló jut eszébe,
azt látta így, hátrafelé bemenekülni (bekígyózni) tegnap
az árnyékszék előtti farakásba, miközben a fejét felemelve,
ingatva, nyelvét öltögetve sziszegett, csapkodott feléje,
s ahogy megfeszültek (rettegtek?) mindketten,
s ahogy aztán a családig lüktető félelemből(?) lesben állás,
majd az állat agyonverése következett… S ahogy azóta
összeszűkült a kert, merthogy egy másik sikló is, igaz,
szelíden s érdeklődve csak (mintha
Évát keresné az Édenkertben) már bemutatkozott…
Ahogy ösztönösen oldalra fordítja a fejét, s
észreveszi a szomszédos kocsi mellett álló (ácsorgó?)
gyanús alakot (kéregetőt?, parkolóőrt?, temetőőrt?), aki
23
abban a pillanatban, amikor összeakad a tekintetük,
megindul az ellenkező irányba, megáll, mond valamit
a társának (főnökének?, Szent Péternek?), s ott marad…
Ahogy a hullámzó félhomályban itt is, ott is felvillan
egy-egy lámpa (öngyújtó?, gyertya?, csillag?)… Ahogy a
gyomrában lapuló, egyre nyugtalanabb s nehezebb golyó
(gombóc?) elkezd föl-le szaladgálni, meg-megakad, de
sem kiköpni (kiokádni), sem megállítani nem képes…
Ahogy többször is megpróbálja végiggondolni, hogy
miért is jött ide, hogy kiszáll, bemegy az áruházba,
leveszi a polcról a permetezőszert, a hangyairtót, a
dezodort, a tartósított tejet, a kenyeret, az ásványvizet,
fizet, bepakol… bepakol… S ahogy hirtelen mozdulattal,
mintha mindezt megtette volna már, elindítja a kocsit,
s (mintha temetés után a temetőből) kióvakodik a
dermedt autók (sírhalmok?, a farakás?) közül,
s elkígyózik, -száguld, elmenekülne, ahogy…
24
Mintha attól indult volna meg
Felül, mélyet lélegzik, hosszan benn tartja a
levegőt, lassan engedi ki, megismétli néhányszor,
visszafekszik, úgy érzi, képtelen megállítani a
vágtát, amit a szíve produkál, csak amikor
élesedik a kép, s a lovakon a szerszám díszeit,
s a habot, sőt a képzelet szülte végtelen mezei
kocsiút porát is látja már, akkor gondolja, hogy
mintha attól indult volna meg a mellében a
fogat, hogy eltűnődött, hogy milyen jó most,
hogy semmi baja, hogy igazi baja talán nincs is,
csak beképzeli magának, belehergeli magát,
s hogy talán csak a testét (az idegeit?)
kellene rendben tartania, hogy szinkronban
legyen a lelkével, ahogy meg van írva, s ahogy
a szüleitől, aztán meg úton-útfélen mindenkitől
hallotta (okosan ülni a bakon, pontosan indulni,
időben odaérni, szárazon tartani a puskaport…).
S mintha akkor, amikor idáig jut az
okoskodásban (a közhelyekben?), mintha akkor
durranna a pisztoly, s kezdenének rohanni
a paripák, s mintha valaki egyre nagyobb dühvel
ütné-verné, sarkantyúzná őket, hogy aztán már
megállni se tudjanak… Vajon attól jön-e elő a baja,
mert jelet kap, hogy a szörny ott lapul, leselkedik a
közelben, s mindjárt ráugrik, leteperi, megbúbolja,
25
megöli, s hogy már a viadal kezdetén teljes
fegyverzetben (stresszben) legyen? (Netán a támadó
maga adja a jelet, s követeli ki, hogy jó előre vele
foglalkozzék?)… Vagy attól, hogy képzeleg,
s azt meri gondolni, hogy minden rendben,
s ilyenkor elég egy kóbor szúnyog mélyrepülése, egy
messzi érfal megfeszülése, egy otromba időjárási
front közeledése (híre), hogy elbizonytalanodjék,
összezavarodjon, s átláthatatlanná, kezelhetetlenné,
megoldhatatlanná váljék a helyzet, kitörjön a pánik,
hogy a valóság fékezhetetlen erői a világ
gondolattalan(?) egyensúlyát helyreállítsák?
26
Egész testével hall
Egész testével hall, döbben rá hirtelen az
éjszaka kellős közepén, miközben mindkét füle
be van dugva, s arra ébredt, hogy valamit
húznak az utcán. Kerekes bőröndöt? Lopott
aknatetőt? Kukát? A folyamatos zörgés
mintha a bal lába kisujjából, aztán meg a
medencecsontjából jönne, de ha a jobb
könyökére koncentrál, akkor is hallja… Először
húsz évvel ezelőtt érzett, élt át hasonlót, akkor
a ház legtávolabbi zugából, a fűtőházból
érkező, a fűtőrendszer vizét kerengető
villanymotor folyamatos búgása őrjítette meg.
Éjszakánként kispárnával a kezében csúszott-
mászott a padlón, amíg a lakás legkevésbé
zajos pontját megtalálta. Később az ágyát is
oda tette át. Még később hozzásüketült a
körülményekhez, s másoknak magyarázta csak,
hogy a lakás alatti üzlet üveg falai (is) mennyire
összegyűjtik (s mint a hangszekrény, felerősítik)
az utcai zajokat, és a házat tartó beton oszlopok,
födém-elemek által közvetített (belső) hangokat,
s gyakorta roppant hangverseny zajlik…
„Nálunk is” – mondták, hát abbahagyta,
elfeledte… A fülét sem a zajok, hanem a
vissza-visszatérő ideges viszketés miatt
27
dugta be lefekvéskor, miután az orvos által felírt
kenőcsből borsónyit rányomott a vattára…
Most mégis tovább gurul benne a közben
elcsendesedett utcai alkalmatosság, s odáig jut,
hogy tehát a csupa fül állatokhoz (nyúlhoz,
szamárhoz), s még inkább a nagyobb egysejtűekhez
kezd hasonlítani, amelyekből (akikből?)
hiányoznak még (már?) az érzékszervekké finomult
elit alkatrészek, s egész valójukban megrezzennek,
ha külső inger éri őket… Nem is beszélve a további
reakciójukról, amely évmilliók (évmilliárdok!) óta
legfeljebb a menekülés (az összehúzódás, az
elaraszolás), s fogalmuk sincs(?), hogy
mit tegyenek, ha egy magasabb rendű mozgással
(akarattal?, szellemmel?, lénnyel?) találkoznak.
28
Mintha a kamaszkorát
Józan ész? Elbutulás? Spontán rádöbbenés az
idővel, erővel való ésszerűbb gazdálkodás
szükségességére? A tőle független folyamatok
törvényszerű találkozása, s a fölfoghatatlan
eredmény tárgyilagos tudomásul vétele? Az
újra fölfedezés, hogy a fazéknak két füle van,
s mindkettőt meg lehet fogni, a gondolat meg
fölvillan, bevilágítja a konyhát, s volt, nincs?
Bugyuta tehetetlenség, ahol a tiltakozás,
a szembeszegülés emberi (állati?) pozíciója
ismeretlen (már), csak az anyag szellemtelen
reakciója működik?… Próbálgatja az évek óta
összegyűlt, pár centis ceruzavégeket, -csonkokat,
melyik illene bele a fekete TINTEN PEN szárába,
amiből kézhez álló hosszabbítót fabrikált, hogy
az utolsó betűt, pontot (szusszanást? hasznot?) is
kierőltethesse a grafitból, s hogy amíg eszébe nem jut
valami fontosabb, addig is mozgassa (megmozgassa)
legalább az ujjait, hogy a gépies működésből, az
úgyszólván értelem előtti (alatti) lüktetéstől
eljusson a „lemerült az akkumulátorom, légy szíves,
told meg a kocsim” tapogatódzó alázatáig,
a teremtő nyitottságig, tisztaságig, amikor
el lehet dönteni (magától eldől?), hogy mibe
fogjon bele, belefogjon-e valamibe, ha úgy érzi,
29
hogy képtelen rá, s hogy annyi mindent meg kellene
oldania, hogy eszelősen mindent meg akar,
tehát azt az egyet is, amit éppen csinál, azt is
elhanyagolja, elrontja, félreteszi, elfelejti,
egyik szemével folyton a többit (a másikat) figyeli,
s megfeszül, remeg, hogy nem inkább azzal
kellene-e foglalkoznia, amivel ők (ő), s ebbe is,
abba is belekap, ide, oda csapódik, mintha a dolgok,
a teste (a helyzet?, az univerzum?) a kamaszkorát
játszanák (játszatnák) vele újra, amikor
egyszerre minden nőt meg akart hódítani (kapni),
de aztán hirtelen választania kellett
(belekényszerült a választásba, kiválasztották).
30
Azért ha egy gyönyörű nővel
Ha semmit sem vársz tőle (dehogynem vársz), s ha
semmit sem vár tőled(?), mert rusnya vagy, vén vagy,
mert nem vagy az esete, mert piff-puff képtelen vagy
felkelteni a kíváncsiságát, mert… Azért ha egy
gyönyörű nővel találkozol, ha ott áll veled szemben,
ha a szemével, az arcával, a testével (a varázsával?)
elkap, s miként a vadat a csapda, kisbolygót a nagy
(„egeret a macska”?) fogva tart, nem enged, s szenvedsz
(mennybe szállsz, meghalsz, feltámadsz), de neki,
azon túl, hogy elmosolyodik, netán szót vált veled
(nem vált), fogalma sincs róla, hogy amit tesz
(nem tesz), annak van-e, s mekkora a jelentősége,
akkora-e, amekkorát te tulajdonítasz neki (te, akit ő
nem annak lát, néz, aki vagy, s pláne nem annak,
akinek gondolod, érzed(?), képzeled(?) magadat),
vagy semekkora, csak múló zizzenet az egész,
egy vagy az ezer (ezeregy?) közül, aki
megakadt benne, s azonnal megbúbolná, de ezt ő,
még ha valamilyen fokon (talán) tetszik is neki,
(most) nem akarná(?), tehát meglehetősen különbözik
a dolog két vége, s csak a felettetek való(?), a helyzet
(a pillanat) előidézője (teremtője?), akiről (amiről?)
szinte semmit sem tudtok, de akinek (aminek), ha
sajogva (és utólag) belegondolsz, lennie kell, csak ő
tudhat mindent, s lehet, hogy csupán próbára tesz
31
benneteket, mindenekelőtt téged, hogy van-e (még?)
szemed (képességed, merszed) a szépség (a teljesség?,
a tökély?) felismerésére, az érte való fellángolásra,
küzdelemre (netán halálra), vagy nincs, s persze őt,
a csodálatost is, hogy ki tudja-e váltani benned (még?)
az önkívületet, meg tud-e bolondítani, vagy nem…
Azért ha egy gyönyörű nővel találkozol,
nem hagyhatod ki, hogy tétovázás nélkül (még ha csak
elmosolyodik is, miként a hegyoldal, amikor felhő fut át
a nap előtt), hogy ki ne mondd, a szemébe ne mondd,
hogy meg ne mondd neki, hogy gyönyörű… hogy
gyönyörű vagy… Tartozol vele önmagadnak, aki
eszerint lényegében (szavakban?) ugyanaz vagy még,
s tartozol vele a titoknak (az univerzumnak? a
létezésnek?), aki (amely?) feltehetően bizonyosságot
akar, tudni akarja, hogy jól csinálja-e (csinálod-e),
hogy nem kell-e máris beavatkoznia,
kicserélnie (pusztulni hagynia?, pokolra vetnie?) a mű
(a műve) egyik felét, s újrateremtenie a másikat is?
32
Egy pici ráadást csak
Egy pici ráadást csak… Azt a két szem cseresznyét,
aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad
a többibe… Azt a három-négy másodpercet (percet?),
amíg még úgysem indul el a vonat… Azt a lassuló
simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben…
Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől
hullámot vet a levegő… Azt a hajszálnyi nyílást
az ajtón, amelyen átfér a hallgatás… Azt a csukott
vonatablakot, amit nem sikerül lehúznod már, de
amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon
(tétova ügyetlenkedéseden?) még mosolyogni lehet…
Azt a hirtelen elindulást (-szakadást?), amihez
látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik
(átölelkezik?) még az esendőség… Azt a pillanatot,
amikor a nap mintha egy könnycsepptől
villanna föl a szemedben… Azt az egyre sebesebb,
távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú
madarat?), amitől a kettéhasadt ég
ugyanúgy csapkod a bordáink között.
33
Régi szekrényeket nyitogat
Régi szekrényeket nyitogat, kifakult ingeket,
félretaposott cipőket, kopott nadrágokat rak
egyik polcról a másikra, nem tudja, miért
kezdte el, de nem találja a stoppolt sötétkék
kardigánját, amit annyira szeretett, hogy
két emlék között még ma is abban csoszog az
ablakhoz, s néz ki, hogy vajon ki csönget a
kapunál, mert ha olyan, aki előtt
nem mindegy, hogy miben fogadja,
akkor gyorsan másikat vesz föl… Vadonatúj,
sohasem használt csíkos póló akad a kezébe,
megvette hirtelen egy szezonvégi
kiárusításon, de mire hazaért, megbánta,
szűk is, ronda is, úgy néz rá, mint egy távoli
rokonra, aki váratlanul és hívatlanul meg-
megjelenik néha, s legszívesebben kidobná,
mégis szelíden elbeszélget vele, várja, hogy
magától elmenjen, s hogy egyszer talán
megszeretheti valamiért… Nem tudja (nem is
gondolt rá még), hogy ilyenkor a beléje nevelt
(s megélt) szegénység alázata (kényszere?
számítása?, tapasztalata?, bölcsessége?)
vezeti-e, vagy csak a mindent kihézagoló, s
egyre nagyvonalúbb idő, az öregedés (öregség)
cserkészi be, hülyíti, teszi magáévá,
34
egyelőre úgy, hogy még kívülről is meg-
megnézheti (s kinevetheti) önmagát… Ahogy
például a ruhák mögött leghátul ott sumákoló
kézi porszívó megpillantásakor, amit a
szomszédasszony áradozó szavai nyomán,
ugyancsak ripsz-ropsz vásárolt nemrég, hogy a
könyvespolcon majd azzal portalanítja
a könyveket, de kiderült, hogy legfeljebb
az asztalról az apróbb morzsákat szippantja fel…
Most, hogy ne is lássa többé, megfogja, kiveszi,
de a kezében felejti, s miközben fél kézzel
tovább rendezkedik, s megint elakad,
egyszer csak (mint a gép) visszateszi ugyanoda.
35
Most nagyon távoli
Most nem szabadna megszólalnia, még csak könnyen
felismerhető (félreérthető?) mozdulatot sem tennie,
sőt, gondolnia sem arra, hogy tüstént válaszolnia
(reagálnia?, ütnie?) kellene, bizonyítania, hogy
nem hagyja annyiban, hogy van olyan erős (bátor,
ügyes), hogy… Most vissza kellene vonulnia, elbújnia
a józanság (a józan ész?, a gyávaság?, a jövő?)
szoknyája mögé, vállalnia, ha kell, a vereség, a
pillanatnyi csatavesztés megalázó következményeit
(menedékét?) is… Most mielőbb el kellene kotródnia
az útból, félreállnia, meghúzódnia a padkán, az
árokban, a mező szélén… Most hirtelen meg kéne
betegednie, öregednie (halnia?), vagy legalábbis
eljátszania effélét, ahogy a feketébe öltözött, arcukat
kendőbe rejtő, bicegő, köhögő, sarokban gubbasztó
fiatal nők eljátszották a háborúban (a háború végén),
amikor a beözönlő, a győztes (ellenséges) hadsereg
mindenható (kiéhezett) katonáinak (bikáinak?)
a szemét (orrát?, ösztönét?) akarták megtéveszteni…
Most igen mélyre kellene elvetnie (elásnia?) a magot,
hogy ne jövőre, hanem csak évek múlva keljen ki,
amikor nem várja már senki, amikor észrevétlenül
elölről kezdheti majd… Most óvakodnia kellene tőle,
eszébe se szabadna jutnia, hogy a túlélést (a
túlhalást?) választotta, hogy egy magasabb erő
36
sugallatát(?), parancsát(?), szentjánosbogarait(?)
követi… Most a hasáig le kellene szívnia a portól(?),
kipufogógáztól(?), savas esőtől(?), acsarkodástól(?)
megsavanyodott levegőt, hogy aki a szűk konyha
plafonjához csapja a penészes uborkával teli üveget,
s ahelyett, hogy takarítana, szellőztetne, naponta
odavág még egyet, előbb-utóbb levegő után kapkodjon,
fogja föl, mit cselekszik, s mintha az időjárásról,
a derékfájásról, a politikáról már minden
elhangzott volna, segíteni neki a porszívózásban…
Most nagyon távoli (létfontosságú?, ismeretlen?)
dolgokra szabadna csak gondolnia
(készülődnie, várnia), mintha a világ az ősrobbanásra,
a sejt a megtermékenyítő másik sejtre,
a semmi a mindenre várna.
37
Nem léphetsz bele kétszer
Nem léphetsz bele kétszer ugyanabba a
pocsolyába sem, mondogatja magában,
s Hérakleitoszra, a messzi folyókra (tengerekre),
mi több, az univerzum megállíthatatlan
zizegésére (hömpölygésére, sodrására),
s a testében csobogó forrásokra (folyamatra?,
sorsra?) gondol, s arra, hogy hiába jut eszébe
újra meg újra az igazságot lüktető szentencia,
ha úgy érzi, hogy ugyanoda toccsan, ugyanott
okoskodik (bölcselkedik, tehetetlenkedik),
ahol egyszer (vagy többször) ott volt már,
ahonnan el akart (el szeretne) távolodni,
de a teste folyton lemarad a képzeletétől
(a lelkétől?, a szellemétől?), s amikor azt hiszi,
hogy utolérte, hogy végre szinkronban vannak
egymással, akkor meg kiderül, hogy tévedett,
hogy úgyszólván semmi haszna a tanítások
megértésére való törekvésnek, a hidegnek
meleggé, a melegnek hideggé, a tűznek elemekké,
az elemeknek tűzzé alakulása, az ellentétek
folyamatos egymásba veszése tudásának,
s a tapasztalatnak, ha oda van szegezve az
érzékszerveihez, de képtelen helyesen értelmezni
az általuk észlelt s közvetített „valóságot”,
elfeledni a sejtjeibe, az idegeibe kövült formákat,
38
pillanatokat, ha a sodrásra (a hullámokra)
hagyatkozva, ölelésüket, örvényeiket figyelve
(kihasználva?) nem alázkodik meg a pusztulás
(a változás?) könyörtelensége, ereje,
mindenhatósága előtt, ha a tökéletlenségébe,
ostobaságába, mulandóságába ragadva, önnön
leleményességébe, dacosságába (szerencséjébe?,
hitébe?) kapaszkodik, ha a tulajdon vakságába,
kisszerűségébe, a saját nedveibe fullad bele.
39 40
Azt mondják, költő
41 42
Azt mondják, költő
Tétova sorok Orbán Ottónak
Azt mondják, költő, pedig csak semmire se jó
nyolcadik pötty a hétpettyes katicabogáron,
szoknyák körül kóválygó Don Quijote, aki
szélmalomnak nézi a kalimpáló
női lábakat, dárdája reves fa, érzelme
képzelődés. Gyámoltalan, megalázásra csábító
albatrosz a tengerjáró hajó fedélzetén,
„lakik a házunkban egy költő” kezdetű
csodabogár, aki egyszer kettesével veszi a
lépcsőfokokat (s állítólag repülni szokott),
máskor meg mint a törött lábú pók,
kapálódzik, csapkod, nyolc lába közül
azon a kettőn sem tud tisztességesen le-föl
közlekedni, amelyik épnek látszik… Se vagány,
se vátesz, se élő lelkiismeret, se lepedőbajnok,
legfeljebb gőzős kávéházi legendák és
vesztes forradalmak legyőzhetetlen hőse,
betyár, útonálló, aki egy jó nőért vagy egy,
a sötétségből felvillanó vakító szóért képes
kilépni a száguldó űrhajóból (űrruha nélkül),
egy eredeti űrruháért elhagyni apját, anyját,
szerelmeit, egy hívő tekintetért a vízen járni,
hitetlenekért keresztre feszülni, feltámadni,
kifordítani helyéből a világot… Eszelős, aki
kétszázzal száguldozik a (halhatatlanságba
43
vezető) balatoni országúton, Mozart zenéjével
altatja el a szembejövő világmindenséget,
összeütközik vele, aztán meg a vérpettyes
éjszakai égről öltögeti nyelvét a cserbenhagyóra…
Csodagyerek, aki túlélte a vészkorszakot, a
világháborút, a diktatúrát, a gulyáskommunizmust,
a megalázó testi-lelki megpróbáltatásokat, a…
– Micsodákat?!… Na ne!… Süt a nap, emelik a
fizetést, választás lesz… Olyan költőt írsz a
kockába, amilyent akarsz… Ne hülyéskedj már…
Egészen rendes csávónak látszol.
44
Mintha a képből lépne ki
Tenni inkább(?), vacakolni vele(?), („csinálni”?),
még ha tapogatódzva, bizonytalanul (nehezen, rosszul,
reménytelenül) is, mint szárnyat (levegőt) rezegtetni rá,
azaz beszélni (fecsegni, vitázni, értekezni) róla?…
Merthogy a szavakban készen van már (készen kell
lennie), amikor elkezdi, még ha csak homályosan és
hang nélkül bizsereg is a gégefőjében, a szájában
(agyában?), s mozgatja meg a tagjait?…
Tudomásul venni, hogy hasznos a szócsere (szóváltás,
szónoklat), s a csapodár emberiséget partok közé
ölelő (szorító?, szelídítő?) beszédes miegyéb, de
nem rágódni rajta, hogy miért arra képes csak,
amire, miért addig jutott el (ott rekedt meg) az egyéni
fejlődés(?) szerpentinjén, ahol?… S ahelyett, hogy
komolyan (mélyen?), vagy legalábbis szándékosan
a társadalmi igazságokon (igazságtalanságokon?),
netán az univerzum titkain (csodáin) gondolkodna
(okoskodna, ámulna), inkább a kalapácsért nyúlni?…
Megtörni a diót, beverni a szeget, megjavítani a
mákdarálót, házat építeni, kertet művelni, állatokkal
közösködni, apróságokkal(?), haszontalanságokkal(?)
foglalatoskodva menni (botologni) a vég (a cél?, a
semmi?) felé?… S még csak nem is az egyébként mindig
szolgálatra kész félelmeinek (gyávaságának?), vagy a
különleges (kényszerű?) bátorságának, netán
45
ostobaságának vagy eszességének engedelmeskedve,
hanem a nyomorúság(?), az öröm(?), a helyzet, a pillanat
ritmusához (parancsához, lehetőségeihez) igazodva?…
Ösztönösen (lustán?, felelőtlenül?) élni meg a gyorsan
elmúlót, s egyetlen pontra, ha kell, akkor az ecset
hegyére összpontosítva évekig (évtizedekig) restaurálni
(újrafesteni?) a Sixtus-kápolna időbe süllyedt (szavak
feletti) freskóit?… De beleborzongani, megrettenni,
megzavarodni, hebegni (jajgatni), amikor egyszer csak
a maga felülmúlhatatlan(?) teljességében meglátja
a keze nyomán (is) újjászületett, az eleven (a beszélő?,
az ijesztő?) Utolsó ítéletet?… S mintha belőle, a képből
lépne ki (mint a kárhozottak?, a feltámadottak?),
fordulni el, futni el máris a lüktetés, a mozdulatai (az
elveszített paradicsom?) irányába?… S megkönnyebbülni,
ha a lelkendező (az ítélkező?) tömegben nyílik akkora tér
(hasadék?, seb?), amelyen át óvatosan eliramodhat?
46
„Csípőből utáltam őket”
„Csípőből utáltam őket”, hallja innen is, onnan is
a lövést(?), a mesét(?), mintha zavaros gyógyvízi
tóból (mocsárból?) bugyborékolna föl a levegő,
mintha nem csak a fül (az érzékszervek),
hanem a száj is önmagától működne (működhetne),
s az agynak csak utólag (úgyszólván
szúrópróba-szerűen) lenne „beleszólása”, lehetősége
ellenőrizni, ami (levegő, hang, szó, gondolat)
rajta keresztül kimegy (kipenderül, kiszáll).
Mintha a megkönnyebbülésből, az örökös
elégtételre készülődésből, indulatból,
közhangulatból, politikából, s a zsigerekbe ívódott
(feszült, préselt), megtagadni (elviselni?) lehetetlen
hazudozásból fakadó kemény (meggondolatlan?,
összevissza?) beszéd segítené leginkább
a pillanatnyi megmaradást, mi több, a biztosabb
túlélést, s feledtetné elviselhetővé, lebegtetné
köddé a valóságot (a szégyent?, a szenvedést?).
Mintha ugyanazzal a fegyverrel (hanggal,
szókészlettel, szándékkal, lőállással)
lehetne csak diadalmaskodni a kimúlt(?) ellenség
(és önmagunk) fölött, amelyikkel legyőztek
bennünket, és uralkodtak rajtunk.
Mintha a világ minden porcikája egyazon anyagból
készülne, s akárhol reped szét, ugyanakkora
47
lyuk keletkezne, amit hasonló sűrűségű ragasztóval,
nagyobb fajsúlyú kötőanyaggal (csalafintasággal?,
ijedtséggel?, hittel?), s a pisztolylövéshez
ránduló kéz utánozhatatlan gyorsaságával
lehetne csak összeragasztani, érezve, tudva,
vállalva a kockázatot, hogy egy tétova (elvétett?)
mozdulattól, s egyetlen lélegzettel vagy
gondolattal arrébb bármikor kilyukadhat
(szét fog hasadni) megint.
48
Nem talál rajta fogást
Nem talál rajta fogást… Nincs rajta? Nem
találja meg? Buta? Ügyetlen? Tapasztalatlan?
Gyenge? S akárhogy erőlködik, mesterkedik,
mindegy? De akkor miért nem kerüli el?
Nincs másik út? (Nincs is út?) Ahová megy,
ahová el kell jutnia, oda csak erre? Így?
Rajta keresztül? Verekednie, védekeznie kell?
Kihívnia a helyzetet, elviselnie az ütéseket,
a dögönyözést, a megszégyenítést? Miért?
Mert akkor is halad? Hová? Mi van ott?
Van-e valami a fölfúvódott (a fölpumpált?),
a most éppen embernek látszó ősdög mögött?
A „cél” a testében, az agyában, a képzeletében
létezik csak? Megfeszült a vezeték,
távoli zenét fogtak az idegei? Kigyulladt egy
lámpa? Egy szempár? Az égbolt? Leakasztották
mögüle a szerelvényt? Mitől lett azzá, aki, ami?
Hagyta, segítette naggyá lenni?
Aztán egyszer csak nem bírt vele?
Ha szúnyognak vagy hangyának nézte
(nevelte) volna, könnyebb lenne? Mi?
S ha még egyszer, ha most életben marad,
akkor még nagyobbnak, hatalmasabbnak kell
gondolnia majd? Hogy hajlonghasson előtte?
Megtapsolhassa? Megsimogathassa a nyálkás
49
bőrét? Hogy még keményebben,
céltudatosabban (méltóbban) készüljön ellene?
Hogy miközben újra meg újra meg kell
mérkőznie vele, egyre erősebb, találékonyabb,
bátrabb, nagyobb legyen maga is?
Mert az utolsó találkozáskor úgy is legyőzi?
Kit?
50
A résbe (a résekbe) összegyűlő
A résbe (a résekbe) összegyűlő (beszoruló, beleragadó),
az egészet elnehezítő, megfeszítő, fogva tartó,
fékezhetetlen lüktetésével (ketyegésével) félelemmé,
gyávasággá, kilátástalansággá döngölő,
a megállni, a sorokat rendezni, a futás közben elhajigált,
elveszített, odahagyott felszereléseket (szerszámokat,
fegyvereket), a megmaradáshoz nélkülözhetetlen
készségeket (tapasztalatot, leleményt) fölidézni,
kellőképpen helyére illeszteni, alkalmazni nem engedő,
a legkisebb ösztönös mozdulatra, a visszatartott
levegővételre is higanycseppként megrezzenő,
vízágyként be-besüppedő, egyensúlyozni (kapálózni,
kapkolódni), ellenállni, menekülni kényszerítő,
s a mindazonáltal a harmatcseppet himbáló fűszálban is
megkapaszkodni akaró, a magasság pillanatokon belüli
beszakadására (lezuhanására) is fittyet hányó,
a nyújtózkodó, a ragyogó, a folyamatos világteremtés
mutatványába (fizikájába?, filozófiájába?) beleszédülő,
a gerinc villámlásait (a nyak és a derék kerékbe törését),
az arcidegekbe roskadt világítótornyot is a tejúti lámpák
magasságába (fényességébe, végtelenségébe) emelő,
a kibírhatatlan pillanatot is a gyermeke fölé görbülő
édesanya ölével (ölelésével) csillapító,
51
az ezer alakban újjászülető halált is elfogadhatóvá
mesterkedő, a kimondhatatlant, a nem létezőt is
kimondhatóvá, létezővé (halandóvá) formázó,
a rések közötti résekben is tetten érhető,
a megfoghatatlan, az örökkévaló, az ellene szegülő.
52
A darabokból összeálló
A darabokból összeálló (összeállított?,
összeszedegetett?), ragasztott, foltozott,
alátétekkel erősített, a hiányzónál
(eredetinél?, elveszettnél?, elképzeltnél?)
megfelelőbbnek (sőt az egyetlen
megfelelőnek) mutatkozó, az összes erőt,
kezdeményező készséget, hitet mozgósító,
csatasorba állító, feláldozni kész,
az „itt állok, másképp nem tehetek”
pozícióját (kihívását?, elszántságát?,
esendőségét?) is megtestesítő,
a bizonytalan, szétfolyó, romlott (öntelt,
idejétmúlt, koncentrálni képtelen)
birodalom(?), hatalom(?), gravitáció(?)
ítélőszékét, önbizalmát, hazugság-tornyát
kiismerhetetlen erejével (helyzetével?,
váratlanságával?) megadásra
(kibillenésre?, megalkuvásra?) kényszerítő,
az egyházat, világrendszert (hivatalt,
házasságot, tekintélyt) pillanatok alatt
szétszakító, összeomlasztó, elveszejtő,
a „menet közben”, a „mindennapokban”
szőnyegként és mozaikképként egyaránt
funkcionáló (megtaposható, működtethető),
ablakba, kirakatba állítható, könnyelműen
53
elfelejthető, az atomok rejtekeiben, a sejtek
falán, a határokon megmaradt tartalékaival
(emlékezetével, erejével) a romokból is
újjászülető, a semmiből is világot teremtő.
54
Irigykedve nézed
Mind, mind nyomakszik, jön messziről,
nagyon messziről, győzni akar (le akar győzni),
s ha akad is olyan, aki nem üt fejbe azonnal
(baseball-ütővel?, gumibottal?), nem fejel az
arcodba, sőt, szóba áll, elbeszélget, vitatkozik
veled, arrébb teszi a székét, hogy kedved szerint
mozoghass, levelet ír a rokonának, hogy
szóljon ügyedben a főnökének, bemutatja az
unokahúgát, aki felettébb megtetszik neked…
Még ő is titokban (öntudatlanul? természeténél
fogva?), még ő is készen áll (arra készül),
hogy majd csak agyon iszod, hajszolod, ölöd
magadat, vagy elvéted, rosszul csinálod,
megszégyenülsz, netán a dolgok természetes
rendje szerint kimúlsz, s szabaddá (szabadabbá)
válik előtte a terep, s hogy akkor (tudva vagy
tudatlanul) a létezésnek az a hulláma (csúcsa?,
látványa?, ideje?) erősödik, lendül tovább, győz,
amely őt feszíti, dobálja… Mintha nem ugyanaz az
erő himbálna (hullámoztatna) benneteket, s
próbálkozna meg millió s millió változatban,
helyen és időben újra meg újra elérni a… Mit is?
(A partot?, a plafont?, önmagát?)… S mintha nem
a ti tevékeny (halálra szánt) közreműködésetekkel,
s még inkább a te ostobaságod, gyengeséged,
55
(gyávaságod?, tehetetlenséged?) egyenes
következményeként, aki aztán a döbbenet és a
magyarázkodás közeiben odáig süllyedsz,
hogy vereség nélkül győzelem sincs, tehát a
megtiportatásod, megroppantásod, (feltehetően)
az is a győzelem része… S lent, lent a legalján
(ahonnan a következő hullám elindul)
már azt is tudni véled, hogy az elháríthatatlan
elfogadásával a lényegedet adod (adtad) föl,
s irigykedve nézed az imádkozó sáska
(Mantis religiosa) kielégült (kimerült?) hímjét, akit,
miután párosodott vele, fölfal a nősténye.
56
Csak a kék-zöld nyomai
Az, hogy ismeretlen terepen, váratlan pillanatban
milyen esetlen, ügyefogyott, szerencsétlen (gyáva?,
beszari?), sokszor kiderült már, hiába stresszelt,
igyekezett felkészülni a nem várt próbákra,
megpróbáltatásokra, ismerkedésekre, aztán meg kitérni
a locsifecsik, a pofafürdők szembe, fülbe csapódó
fröccsenései (simogatása?, szennye?) elől, hiába próbált
(próbál) menekülni Don Quijotéra emlékeztető harci
felszerelésében az elképzelt (majd a valódi)
összeütközések, a víz alá nyomások, a víz alatti ágyékon
(tökön) rúgások, a gatyalehúzás, a tapizás, a fullasztó
alámerülések kelepcéjéből. Még ha bizonyos idő után
valami félelmen túli (aluli?, felüli?) erő (ösztön?)
fel is támad (tápászkodik) a zsigereiből, s összekapja
magát (védekezik, törleszt, elégtételt szerez), akkor is
az egésznek csak a kék-zöld nyomai, a szégyene,
a keserve, a súlya marad meg benne. Holott ő
semmit sem akart, akar, semmi különlegest, csak
újra meg újra jól, valamivel jobban érezni magát, mint
ahogy akarat nélkül érezte, érzi. Legalább úgy, ahogy a
többiek, ahogy másokat látva el-elképzeli, hogy lám,
tökéletesebb is van (lehet), s hogy akkor miért nincs.
Föl kellene szabadulnia? El kellene felejtenie az állati
nosztalgiáit? A megfelelő lelkiállapotban (időben) a
megfelelő helyre, az egymáshoz illeszkedőkhöz, a
57
„győztesekhez” kellene csatlakoznia? Csapódnia?
Bele kellene olvadnia (simulnia, nőnie, vesznie) a
falkába? Aztán a tömegvonzásra hagyatkozva csapni le
a fűben lapuló rágcsálóra, önvédelemből(?) azonnal
rátámadni a nyitva felejtett kapun besomfordáló kóbor
kutyára? Arra is, amelyik egyetlen szúrós tekintettől,
ösztönös mozdulattól, egy „nem mégy el innen”-től is
eloldalazna, eliszkolna? Akit a szemétbe hajított
csontdarabbal is hűséges barátjává szelídíthetne?
Akinek a képében (bőrében) mintha ő maga sunnyogna,
próbálkozna, hátrálna, iramodna el, s nézné messziről
(egyre messzebbről) az önmagába gubancolódott,
önmagával teli tenyészetet? Karámot? Civilizációt?
58
Mintha a nap is sütne
Lehajolni jó mélyen, meghajolni, mint a
lakájok vagy a lakájokat utánzó (parodizáló)
színészek, komolyan, a kart is kinyújtani, s
könyökben behajlítani kissé, inteni vele,
tessékelni befelé, s persze, készségesen
engedni is mindenkit, aki hivatalos vagy
hivatalosnak hiszi magát, sőt, azt is akinek
eszébe se jut, hogy azonos-e azzal, aki belép,
csak megy, sodródik, ott van, merthogy
van hely, idő, levegő, s nem ütközik bele
folyton a többibe, s ha bele is, a ruhák, s a
ruhákon keresztül a testek kellemes
összenyomódása (érintkezése) nem gátolja,
hogy meglehetősen jó ütemben, szinte akadály
nélkül haladhasson, s mintha a nap is sütne, s
bizonyos, hogy süt is, hiszen látja a saját
árnyékát, s a finom porszemeket is, amiket
ki tudja, honnan hoz, lebegtet az őszi szellő,
bár meglehet, hogy csak a lassan s ütemesen
(zavartalanul?, boldogan?) sodródó gyülekezet
lélegzetétől mozognak, miközben valami
azonosíthatatlan, tompa zsongás (zaj?, zizegés?)
hallható, ami inkább összefogja, ringatja,
egymáshoz egyengeti, semhogy zavarná a
vonulást… Ha így valameddig (sokáig?) kibírod,
59
s a melledet, hasadat kicsivel még beljebb húzod,
mindenki (minden, ami mozog) elfér, s lüktethet,
hullámozhat, mehet a saját útján (célja felé?), s
neked is éppen elég helyed, időd, erőd,
lehetőséged, kedved marad (lesz), hogy a szélénél
(az üresen hagyott sarkokban?, a plafon alatt?)
elkezdd (elkezdhesd) a mocorgást, a készülődést,
s megtedd az első lépést, amire kifeszített mellel,
hátat fordítva a pillanatnak sohasem lennél képes.
60
Kettőt csörrent a telefon
Kettőt csörrent a telefon, mire fölkapta,
de addigra letették. Igaz, délutáni
szunyókálásából (álmából?) riadt föl,
s meglehet, hogy az a kettő a harmadik
meg a negyedik volt már, sőt, hogy
álmodta az egészet. Ki hívhatta vajon?
Az orvosnő, akitől legutóbb
nem gyógyszert, hanem protekciót kért,
s aki megígérte, hogy visszacsenget?
A vízvezeték-szerelő, akinek
a több hónapja csöpögő csap (és a
dugulás) miatt végre telefonált, s jönni
fog, de azért elkérte a számát, mert
hátha mégse jön? A miniszterelnök,
aki állítólag mindenkit fel fog hívni
(kazettáról), hogy ismeri-e a programját,
egyetért-e vele, számíthat-e rá (satöbbi)?
Szent Péter, aki éppen most ért rá,
s meg akarta kérdezni, mi újság?
Valamely utazási cég langyszavú
üdvöskéje csak, aki messzi kalandra
csábítaná, de mikor kiderül, hogy
hány éves, sietve elköszön.
Nem mindegy? Miért az agymenés,
az izgalom (a félelem?) a szieszta
61
folytatása helyett a szívdobogás, hogy
elszalasztott (elszalaszt) valamit megint?
A kapaszkodás, a készenlét, a jelenlét
(a megfelelés?) egyre reménytelenebb
(amúgy meg csökönyös) akarása, ha
(húsz éve már?) rendszerint nemet mond,
lemond, nem megy el szinte sehová sem,
ahová azelőtt („kötelességből”?, vagy,
mert „öröme tellett benne”?) elment?
Miért, hogy idegesen (eszelősen?) várja
a megszólítás (a kapcsolatteremtés),
a megtartó kérdések és válaszok
bizonytalan csörrenéseit is, ha mint a
sebzett állat, menekül a váratlan
helyzetek (találkozások, döntések) elől?
62
Még mindig éri annyi megaláztatás
Még mindig éri annyi megaláztatás,
félreértés, rosszindulat, mellőzés, meglepő
testi nyavalya, hogy újra meg újra összeszedje
magát, s dacosan (elszántan?, keserűen?)
megfeszüljön, szembeszálljon, szembeköpje
a pillanatot (a kihívást?, a megmásíthatatlant?),
s olyasmit tegyen, ami a megszokott
sodrással (lüktetéssel?, jajgatással?)
csordogáló mindennapokban egy-egy
nyugtató tabletta vagy némi ital (étel?) ideges
bekapása közben (s pláne utána) eszébe se
jutna. Mintha valahol mélyen a maradék önérzete
(méltósága?, büszkesége?) gyújtópontja
(gyutacsa?, G-pontja?) szabályosan működne,
s a hirtelen kataklizmában(?), döbbenetben(?),
fellobbanásban(?) a legkisebb érintésre
sisteregni, bizseregni kezdene, s csak a testét
összetartó tehetetlenségi (nehézségi?, öregségi?)
nyomaték, s valami azon túli (felüli?) titokzatos
összeköttetés (akadály?, szárny?) fogja vissza
a robbanástól, „téríti észre”, serkenti a helyzet
tüzetesebb elemzésére, meghatározására,
a vehemencia, a hagyományos értelemben vett
visszavágás (igazságtétel?) helyett a várakozás,
a belenyugvás, a belátás fontolgatására.
63
Mígnem valamely újabb provokáció,
kudarcként, gyalázatként megélt esemény
(élmény, gondolat) ki nem zökkenti,
harci állásba nem billenti megint.
64
Most el lehetett volna kezdeni
Most el lehetett volna kezdeni, most
elkaphattad volna a derekát, most
belelüktethettél volna a mozdulataiba,
átélhetted volna a teljességet. Most
kimondhattad volna az egyetlen szót,
ami az összest helyettesíti, magadba
temethettél (építhettél) volna mindent,
amit a tökéletesség(?) kegyelmében
elkövetsz. Teleírhattad volna a betűk nélküli
univerzumot, összeolvashattad volna
a hóba vesző lábnyomokat a levegőbe
firkáló madárszárnyakkal, a tűzből
kiröppenő pernyét a vizet furkáló halak
ákombákomjaival, a tollad hegyére pattanó
szikrát a csillagokat lobbantó végtelennel.
Most olyan fáradt maradhattál volna
(lehetnél), hogy semmiféle kizáró okra,
óvatoskodó körültekintésre, megfelelni
akarásra, alázatoskodásra, félelemre,
gyávaságra nem lenne (lehetne) erőd s okod.
Most abba kellene hagynod, mielőtt
meg nem történt dolgokról úgy kezdesz
fecsegni, mintha megtörténtek volna,
úgy hazudozol, pántlikázod májusfává
a képzeletedet, keresel és találsz mentséget
65
(magyarázatot) a kudarcaidra, mint azelőtt,
s azzal áltatod magadat, hogy olyasmit
művelsz, amire mások képtelenek, s amíg
rád figyelnek, addig nem kényszerülnek
a saját bajaikkal, tanácstalanságukkal,
ügyetlenségükkel, ijedtségükkel foglalkozni.
Most megfellebbezhetetlenül véged van,
lábhoz tett fegyverrel, türelmesen és
hangtalanul illene (illik) várnod
a következő jelet (lehetőséget?, parancsot?).
66
Nem lehet megtartani
Nem lehet megtartani, csak megtalálni
(összetalálkozni vele), nézni, nézegetni,
gyönyörködni benne, követni, tótágast
állni előtte, megkísérelni kapcsolatot
teremteni vele, szebbnél szebbeket
gondolni róla, csüggni a látványán, amíg
egyszer csak kilép a látóteredből, belép a
képzeletedbe, ahonnan (honnan?)
bármikor előhívható, sőt, kedvedre valóan
formálható (tökéletesíthető), s ahová
szerencsés esetben gond nélkül vissza is
süllyeszthető (engedhető, parancsolható),
de ahonnan, ha neki úgy tetszik, magától is
előjön, tollászkodik, fondorkodik, úgy tesz
mintha könnyen elérhetnéd, ha akarnád,
ám ha közelítesz feléje, azonnal
felszívódik, maga után húzva azt is,
akiről azt hiszed még, hogy te vagy,
te, aki józanabb pillanataidban legyintesz,
hogy semmi, csak… S hogy valószínű,
ugyanaz az erő (mechanizmus?, mozgás?,
lelkiállapot?, vénség?, hiány?) tesz
próbára, vizsgáztat, amelyik az éjszakai
álmaidat is kitalálja, szerkeszti, rendezi,
vetíti, s hol itt, hol ott nagyítja ki, szakítja
67
meg, olyannyira szeszélyesen, hogy már
nem is figyelsz rá, reggelre elfelejted…
Bár meglehet, hogy mostanában ekképpen
kapod (valahonnan) a legfontosabb
üzeneteket (parancsokat?, recepteket?),
amelyeket ha komolyan vennél, véget
vethetnél az egyenlőtlen (a megalázó?, a
nevetséges?) kihívásnak (képzelődésnek?,
kiszolgáltatottságnak?, játéknak?),
s ugyanúgy elérhetnél, megtarthatnál,
elveszíthetnél akármit (akárkit?), mint más,
mint azelőtt(?)
68
Ne púpozd meg a kosarat
Ne púpozd meg a kosarat, ne töltsd csordultig
a poharamat borral, csak akkorát mondj,
amekkora pirulás nélkül meghallgatható. A
következő kört is meg akarom tenni, szabadon
szeretnék koccintani, s gondolni azokra is,
akik nem jöttek el, vagy akiknek a jelenléte
zavarna másokat. A gyümölcsöt, a krumplit,
a tűzifát (az örömöt, a gondot) be kell
hordani, s jobb lesz, ha mind befér, ami
kint van még (ha örökké kint marad is valami).
Ne tégy úgy (ne hazudd), hogy minden
bent van már, sőt, a tervezettnél
(a lehetségesnél?) több is, mert mi vagyunk
a legjobbak, és az a dolgunk, hogy erre
folyamatosan figyelmeztessünk másokat,
s ha netán kételkednének, akár erőszakkal is
elhitessük velük. Nem a vágóhídon
(az arénában), még csak nem is a hordón (a
pártirodán, a parlamentben, az egyirányú
médiában), hanem a barátaid, a híveid,
a családod, a tárgyaid körében, és a saját
bőrödben vagy. Ne vidd a hiúság vásárára,
ne égesd a képeden, ne terítsd ki a végső
számadás előtt, ne hidd, hogy minden írás
rajta van már. Ne siess! Gondolj azokra, akik
69
folyton lehagynak, pedig oda igyekeznek csak,
ahova természetes tempóban is oda érnének.
Tedd arrébb, rakd félre az útból a kacatjaidat
(a tülekvő kényszereidet), hadd menjenek.
Emlékezz a fél-állat, fél-ember lényre,
aki voltál, aki sohase akart többet,
mint amire szüksége van, aztán meg
föltalálta az alkalmazkodást (a lemondást).
Valami, aminek, ha tetszik, ha nem,
a része vagy, feltartóztathatatlanul és egyre
sebesebben száguld a kikerülhetetlen felé.
Próbáld meg a szabályaid (mértékeid?) közt
tartani, rendezni legalább a saját
gondolataidat, érzéseidet, képzeletedet,
önuralommal, tiszta fehérneműben
várni a várhatatlant.
70
Csak közelebb ne
Csak közelebb ne, csak ott tartani, ahol éppen van,
a pajzsa (a fegyverei) mögött, a saját bilincseiben,
miképpen te is maradsz (maradnál) a magadéban,
ha meg elmozdul, akkor ugyanarra és ugyanannyit
mozdulni el, amerre és amennyit ő. Figyelni
folyton a rezzenéseit, a szándékait, s ha mégis
sikerülne közelebb kerülnie, netán veszélyes
közelségbe hozzád, akkor megfeszülni, sündisznó-
állásba merevedni, maximumra kapcsolni (ha
működik még) az állítólagos sugárzásodat, hogy
mielőtt erővel, kénye-kedvére és végérvényesen
bármit is megtenne veled, csekélyke nem várt
kellemetlenséget okozz neki. (Késsen csak le az
aznapi teájáról, piszkálgassa a szájpadlásába
fúródott tüskéket, borogassa a sajgó hátsó felét,
lássa be, hogy ha veled próbálkozik, neki is
változnia kell)… Csak csendben maradni, amíg
rendet nem raksz magadban, vagy úgy nem
érzed, hogy tőled függetlenül rend lett. Sőt, akkor is,
mert rögtön észreveszi a maradék bizonytalanságot,
az árulkodó kényszerűséget (készületlenséget),
az idő előtti kibuggyanást, a gyengeséget,
s mivelhogy te is tudod, hogy észrevette,
még zavarodottabb, kiszolgáltatottabb leszel,
még közelebb jutsz ahhoz az állapothoz, amikor
71
várod már (szinte kikényszeríted), hogy üssön le,
taposson meg, tiporjon a földbe, hogy többé ne is
legyél, mert nem is akarsz lenni már, mert
szégyelled, hogy vagy, s hogy eddig voltál, s
oda leskelődsz (kívánkozol?, igyekszel?), ahol
ő van, ahol végképp benne, a legyőződben
leszel immár… Csak tudni s várni, hogy ami
se tegnap, se tegnapelőtt, se ma (eddig a percig)
nem történt meg, az a következő percben, vagy
holnap, vagy holnapután, bármikor megtörténhet…
Csak emlékezni és képzelegni, hogy mi lett (lehetett)
volna (mi lenne), ha minden, vagy legalábbis a
legfontosabb dolgok (például a születésed)
másként (máshol, más időben) történtek volna,
vagy meg sem történtek volna veled…
72
Ha nem akarod annyira
Ha nem gondolsz rá, ha nem akarod
annyira, ha semennyire sem akarod,
sőt, ha sikerül elfoglalnod magadat
valami merőben mással, olyannyira,
hogy eszedbe se jut már, akkor
elgyöngül, váratlanul összehúzódik,
parányi lesz, az is lehet, hogy
átmenetileg megsemmisül, bár ezt
biztosan állítani arról, ami egyszer
létezett, sohasem lehet. Bármikor
előfordulhat, hogy mint semmi
a semmit, megint megforgat a
nyelve hegyén, vagy fölfújja magát,
mint a gyerek a rágógumit és
szétpukkad az orrod előtt. Netán az
eddigieknél is szokatlanabb módokon
jelzi, hogy elpusztíthatatlan. Ezért
pillanatig se feledd, hogy külön is
oda kell figyelned, például arra, hogy
gyaloglás közben a járdán a megfelelő
magasságba emeled-e a lábadat,
ha a szokásos tempóban akarsz haladni,
vagy arra (s a hasonlókra), hogy
hajnalban, s néha világos nappal is
a tüdőd (az egész tested?) lustasága(?),
73
szórakozottsága(?), fáradtsága(?) miatt
ne lassuljon le annyira a lélegzetvételed,
hogy aztán levegőért kelljen kapkodnod,
amíg jobban nem érzed magadat,
s egyszer csak azzal foglalkozol megint,
ami, ha nem gondolsz rá (ha nem akarod
annyira?), sőt, ha sikerül elfoglalnod
magadat valami merőben mással, akkor
elgyöngül, összehúzódik, parányi lesz
(az is lehet, hogy átmenetileg
megsemmisül), többé eszedbe se jut már.
74
Megcsendült a bal füle
Megcsendült a bal füle, s ha hirtelen nem is tudja, hogy
a köztudat (közhit?, babona?, hagyomány?) szerint
mit jelent, bizonyára oka van, s akad ember,
aki azonnal megmondaná, vagy legalábbis mondana
valamit, ahonnan el lehetne kezdeni a kutakodást, a
fantaziálást, a beszélgetést. Mintha hajszálnyit meg is
szédült volna, bár ez történhetett a meglepetéstől is,
akárcsak az érzés (látvány?, látomás?), hogy lenge
köd suhant át az agyán, s mintha a vele együtt áttűnő,
váratlan hang-érzet (aminek semmi köze sincs
a valóságos csengő vagy a harang szavához),
valami hűvös, de mégis melengető magasságba
(szánkóra?, templomba?, karácsonyfához?) szólította,
emelte volna… Jó hírt? Rossz hírt kap? Mostanában
úgyszólván agyontapossák egymást, s ha
nem nézne át rajtuk, vagy nem tudná a nyomukból
kikövetkeztetni a jelentőségüket, s a rendszerint
kevesebb jóval is ügyesen kiegyensúlyozni,
érdektelenné, elviselhetővé, túlélhetővé tenni a rosszat,
felköthetné magát… Kevés az agyán a vér? Pillanatig
kevés volt? Figyelmeztetni, emlékeztetni kell a lomha
(lassuló) szellemet a házára (a tartójára?, tokjára?), a
látható, fogható, érzékelhető valójára(?), a túlsó partra
visszakívánkozó Szent Kristófjára (fuvarosára)?
Mi mindent kell egyeztetni, szakítani, törni, csiszolni,
75
illeszteni, amíg az élő szervezet (az anyag?)
visszarendeződik, -igazodik, -szelídül, -szervesül
a tág (az eredeti?, a végtelen?, az örök?)
halmazba, rendbe, lüktetésbe? Amíg az időlegesen
összeállt, méretre nőtt, helyre, időre (feladatra?)
alkalmassá lett (tett?) alkalmi mindenség fölfogja,
elfogadja az addig elfogadhatatlannak, abszurdnak ítélt,
a már-nem-is-tiltakozom, hanem nézem-s-várom-csak
állapotot, s elhallgat, beáll a sorba?
Segíteni összepakolni, fölrakni a csónakra (kocsira),
ellökni a folyón (az úton) a sejtet, a szervet (a felhőt,
a habot), hogy akkor hát jusson a helyére, oda ahonnan
nincs híre, de ahová (az utolsó csengetésig) mégis
feltétlen bizalommal és kellő alázattal illik készülődnie?
Mi mindent felejt el (kellett elfelejtenie), amíg a
legjobb tudása szerint ezt gondolja (gondolhatja) most?
76
Röhögni fogok a temetéseden
Röhögni fogok a temetéseden, mondta a kicsi ember
(ötévesen?, hatévesen?), feltehetően a valamelyik
óvodás (első osztályos?) társától (netán a tévében, a
moziban) hallott meglepő mondatot ismételve meg,
dühösen, mint aki, ha a jelentését nem is, a súlyát
ismeri már a szavaknak, tehát a legegyszerűbbnek
(a legokosabbnak?) látszott válasz nélkül hagyni,
elengedni a fül mellett, s most is, öt évvel (hattal?)
később, amikor fölzümmögött megint a repedésből, és
elhessegetni vagy végre agyoncsapni kellene, most is
tétován nézi csak, hogy miként porozza (zabálja?) be
a pillanatot, s okádja (öklendezi) ki az első hallásakor
átélt villámcsapást (égszakadást), s a gondolatot, hogy
mi lenne, tényleg mi lenne (mi lesz?), ha a cseperedő
siheder a kora kamaszkor kíméletlenségével, vakmerő
bizonytalanságával végül is beváltaná (beváltja) ígéretét?
Hiszen előbb-utóbb bekövetkezik (bármikor bekövetkezhet)
az „esemény”, s még ha a helyzet (a körülmény, a látvány)
hatására (meghatározottságában) eleinte talán csak
befelé, akadozva, göcögve, sántikálva (két lépést előre,
egyet hátra) haladna is a személyiségből a történelembe
vezető úton, s netán az első szétesett arcban elakadna,
s később törne csak ki, mint a tűzhányó, meghökkenést,
tanácstalanságot, indulatot (botrányt, félelmet) keltve,
mígnem valaki befogná a száját, s elvezetné?… S mi lenne
77
(akkor mi lenne), ha a „hagyományos”, a fájdalom, a
veszteség miatt fakadt, itt-ott talán csak befelé csörgedező
(fojtogató?) sírást (sírdogálást), vagy a szertartásban
(a búcsúzásban) fönnakadt tétova némaságot (meditációt?)
abbahagyva, a kiskamaszból kiszabadult nevetést hallva,
először a mellette állók valamelyike, aztán annak a
szomszédja, majd bátortalanul, csodálkozva,
ám egyszer csak önfeledten és feltartóztathatatlanul
mindenki, a gyászoló gyülekezet kuncogni, kacagni,
hahotázni (röhögni) kezdene, nem tudva (nem mérlegelve),
hogy a kezdeményező okozta abszurd helyzeten vagy a
programozott kudarcon, az életen-e (tehát esendő önmagán),
vagy ösztönösen azért csak, hogy a „halott lélek”,
amely némelyek szerint a koporsója, és a búcsúztatására
egybegyűlt sokaság fölött lebeg, könnyebben
röpülhessen el a semmibe (a mennybe?, a pokolba?),
emléke pedig, mint a meleg hópihe,
csillogva szállingózhasson a szájra, a fülre, a szemre,
a földre, amelyből vétetett?
78
Melegfront? Hideg?
79 80
Nyomogatja a gombokat
Nyomogatja a gombokat, böngészi a használati
utasítást, elakad, megpróbál erősebben
koncentrálni, valaha a bonyolultabb masinák
kezelését is gyorsan megtanulta, mi több,
egy jól működő vers szinte az első olvasásra
belevésődött az agyába, s még ma is hibátlanul
fölvillan, fel-felszáll néha, ha a helyzet, az
alkalom, a hangulat előhívja, elindítja,
ez meg… Mi történhetett? Mielőtt a következő
gombot megnyomná, még egyszer végiggondolja,
amit tudnia kellene (illene) már, de hol az ujja
csúszik melléje, hol az agya bicsaklik meg,
mígnem kiköt az automatikus programozás
konfekciója mellett, miközben majdnem szétveti
a düh, az idegszálaiba szorult fékezhetetlen
világmindenség, amely akárcsak húsz éve (ötven
éve?), most is a teljes embert kívánja, leckézteti,
tiporja, feszíti meg. Mintha nem ő intézte volna úgy,
hogy a (létfontosságú?) sejtek csak véges számú
osztódásra képesek, hogy a DNS minden osztódással
rövidebbé válik, s emiatt a sejt órája által
engedélyezett idő is folyvást rövidül, tehát a lassú, de
folyamatos leépülés, a tanulási képesség gyengülése,
az emlékezet váratlan (s egyre gyakoribb) döccenői,
a visszafordíthatatlan megaláztatás ugyanúgy előre
81
programozva vannak, mint az életet elözönlő
elektromos szerkentyűk… A más-más alakú,
színű pillanatok (a gombok a távirányítón) csak
játékok, késztetések a játékra (a menekülésre),
s ha azt hallja egészen közelről, hogy „harmadszor
kérdezed, tegnap is kétszer elmondtam már”, akkor
legjobb magába zuhannia, nyelnie még egyet, s
elhallgatnia… Aztán meg elgondolkoznia
(elhinnie?), hogy az automatikus programozás
eredménye szinte ugyanaz, sőt,
helyenként jobb, mint amivel jelen állapotában
fölcserélhetné, s ha a maradék erejét
(idejét?, kíváncsiságát?, a kukacot a fenekében?,
a száját?) sikerül féken tartania, és szerencséje
van (lesz), akár az utolsó sejtig kihúzhatja.
82
Eleinte mintha játszana
Lakatos Andrásnak
Eleinte mintha játszana, eljátszaná csak
a szerepet (önmagát?, mit?), amit (azt hiszi)
büntetlenül és bármikor megmosolyoghat,
kritizálhat, kijavíthat, visszaadhat,
amelyből ha kilép, azonnal ott a másik.
Nem érdekli (eszébe se jut), hogy
kiosztja-e rá valaki, vagy a szerep választja,
s hogy szerep-e egyáltalán vagy az élete csak.
Újra meg újra ízig-vérig eggyé lesz vele,
észre sem veszi (s ha mégis, akkor a játék
részének tekinti), hogy hol ösztönösen,
hol szándékosan meg akar felelni (megfelel!)
valamely erő (színvonal?, erkölcs?)
ölelésének (önkényének?, törvényének?).
Csak a második részben, s annak is a vége
felé, amikor a keze, a lába, az emésztő, s a
testnedveket kiválasztó, áramoltató, ürítő
szervei lassacskán el-elmaradoznak egymástól,
sőt, tőle is, s azt játssza (játszaná?), hogy
egy-egy kudarcból (örökkévalóságnak tűnő
pillanatból) a jobbik fele (a titkos
kapcsolata?, a rutinja?) vissza-visszaszalad
a lustálkodó (fáradt?, kopott?, lázadó?)
gubancához, megsimogatja, megnyomogatja,
gyógyszerekkel biztatja, bolondítja,
83
engedelmeskedni, közreműködni, mozdulni
készteti, csak akkor derül ki (döbben rá),
hogy magának játszik, s megmosolyogni való,
hogy már a legcsekélyebb „eredménytől” is
olyannyira föllelkesedik,
mintha akármit eljátszhatna még.
84
A tetemben is a kukac
A tetemben is a kukac, a milliárd baktérium,
ami az élet, a még-élet, az azért is élet, az
összes irányból élet, a mindenek fölött élet,
a nem is az, hogy mozog (hogy itt és most,
hogy éppen), hanem a megszakítatlan
(megszakíthatatlan), ahogy habzsolja,
összekapcsolja, összevarrja, -ragasztja, átköti
a nyüzsgés a tehetetlenséget, ahogy a rend, a
szöszölés, a látható igyekezet lükteti (akarja),
hogy ami benne volt egyszer, az benne maradjon,
hogy ez a bűzlő fehérje kupac, ez az éléskamra,
ez a dög, ez a lassan hullámzó konyhaasztal
(ebédlőasztal?), emésztőcsatorna, emésztőgödör
önmagává dagasztódjék (kereküljön?),
s ezzel az undorító, félelmetes (biztató?)
bizsergéssel eljusson oda, ott legyen megint,
ahol tulajdonképpen (s mindenképp) ott van,
még ha a te szemedet csak a fal másik oldala,
az eszeveszett habzsolás, a sok-sok külön kis
próbálkozás, a temérdek egyszeri megvalósulás,
a tökéletességre (a gyönyörűségre?) törekvés,
a nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó
halhatatlanság-élmény (az „örök élet”?)
igyekezete bűvöli (ijeszti) is,
s a néma biztatást (a vakhitet?), ha úgy tetszik,
85
a végtelenbe lódító fenéken rúgást élheted át,
s a túlsó végén a puha mágnest (a fekete lyukat?,
az anyai ölet?, a halált?), az ésszel fel nem
foghatót, a szavakkal ki nem mondhatót
legfeljebb sejtheted, tagadhatod vagy dadoghatod.
86
Fátyol. Fátyol. Ködfátyol
Fátyol. Fátyol. Ködfátyol. Meg lehet fogni, de
csak a saját testedet fogod. Újra próbálod,
belekapsz, s (mert türelmetlen vagy)
egyre nagyobb fájdalmat okozol magadnak.
Semmi. Rajtad kívül semmi sincs benne.
Nem találod? Merthogy a foghatóból eleged van,
valaki, valami (a hiányzó anyag?) játszik veled?
Ha a nyavalyáidon, a képességeiden, a határaidon
túlit nyakon csíphetnéd, s rajta át (a közepéről?,
a túlsó végéről?) nézhetnél, fordulhatnál ide
(hova?), könnyebb volna? Mi?
A rigó az esőcsatorna mögött már egy hete
megépítette a fészkét, aztán eltűnt. Elkapta a
macska? Nem értek meg a petesejtjei (a tojásai)?
Mészhiány? Szennyezett levegő? Kozmikus
sugárzás? Hiányos táplálkozás? Idegállapot?
A politikus fehér elefántot varázsol elő
a kalapjából, körberöpüli vele a termet (a teret,
az országot), s ha kikapcsolod, egy akarnok légy
s egy éhes szúnyog zümmög a szobában.
Felállsz, tornázol, hogy a belvizet, s a víz
tetején lebegő (hideg, késéles) jégdarabokat,
a jégbe fagyott növényi, állati maradványokat
kirázd a tagjaidból, s levegőért kapkodó mezők,
rétek, üzekedő bokrok, aprószeg madárfüttyök
87
suhognak (lihegnek, csilingelnek) ki belőled.
Megőrültél? Az egyértelmű, a hihető, a fölfogható
(az éltető?) jelek a nyakadon, a derekadon,
a szíveden keresztül (belülről, maguktól)
jutnak el a szemedbe, a füledbe, az agyadba.
Mit akarsz még?
88
Mintha a függönyön átlebben a huzat
Mintha a függönyön átlebben a huzat,
s önkéntelenül ásítasz (felsóhajtasz?),
mert kevés az agyadon az oxigén,
mintha éppen megérkezett volna, s máris
távozna valaki, s hosszabban csak a
kimerevült pillanatok, s a magukba zuhanó
atomok mocorognának,
mintha képzelnéd csupán, hogy elindult
s eljutott valahová a – mi is?
Mintha a mozgás könyörtelenségénél is
keményebb, hatalmasabb erő nyomott,
szegezett (tündérkedett?) volna ide,
s meg-meglátogatna, mielőtt kipottyant
(átgyömöszöl?) ugyanott,
ahol a nemzésedkor egy sperma
kilyukasztotta a teljességet?
Mintha máris (kezdettől fogva?) a
távozást gyakorolnád (gyakoroltatná veled),
meg-megfújja a puha, végtelen port
a talpad alatt, lejjebb ereszti a ruganyos
kékséget a fejed felett, összenyomja
a réseidben ki-be pumpálkodó
levegőt és vizet, le-föl kapcsolgatja
ereidben a vibráló távfűtést?
Mintha nem az egymást kergető,
89
egymásba táncoló, megállíthatatlan
elemeknek, hanem „mindenek fölött”
neki játszanád, ahogy felállsz, toporogsz,
becsukod az ablakot, leülsz a szőnyeg
szélén, elhallgatsz, lehajtod a fejedet,
s mint aki megtette, amit tehetett,
várod, hogy megálljon a levegő?
90
Húsz perc hiányzott
Húsz perc hiányzott, mondod, már csak
húsz perc (húsz?, miért húsz?), csak annyi
kellett volna, hogy kiforogjon a beszéd,
kikerekedjék a lehető legjobb, a tökéletes,
az igazi, a megnyugtató kép, vagy legalább
a lehetségesnek az a része, ami
a meggyőzéshez (a meggyőződéshez?, a
keretbe foglaláshoz?, a kiakasztáshoz?)
szükséges, a tisztább, csak kicsit homályos
(kicsit világos?) tábla, amelyet nézni,
mi több, felmutatni (mutogatni) lehet, amely
nem fekete-fehér, hanem vagy fekete,
vagy fehér(?), vagy kápráztatóan színes, és
magához láncolja a tekintetet, lefegyverez,
csatasorba állít, amit mindenki hazavinne,
sőt, hazavisz, kifüggeszt, magáévá tesz…
Húsz perc (húsz?, miért húsz?) a másfél
órához, ami tehát mégsem volt olyan,
amilyennek egyébként mondod, hiszen
csak a csúcsponthoz (a lehetségeshez?, a
tökéleteshez?) hiányzó részre (részekre)
hívta fel a figyelmet, nem okozott
beteljesülést, kielégülést, még csak
megtisztulást (katarzist?) sem, s most akkor
nem tudom, örüljek-e, hogy a hiányt,
91
a saját hiányomat (ami máskor s közelről
többnyire kisebbnek tűnik), sikerült
feléleszteni benned, s így a következő
pillanatot, sóhajtást, hajszálat lesz hová
befeszítenem, vagy szomorkodjak, hogy
az általam érzékeltnél sokkal több,
mint mondod, húsz percnyi (húsz? miért
húsz?) hiányzik (hiányzott) még (már?)
abból a szövegből?, igyekezetből?,
meggyőző egyértelműségből?, életből?,
műből? (miből?), ami számodra kívánatos?
92
Az anyjának akarna megfelelni?
Az anyjának akarna megfelelni? Még mindig?
Az álomnak, amelyet az apja és a többiek (a
„felnevelő közösség”) ábrándjaiból,
leginkább átélve (kritizálva, megtoldva, kiszínezve),
legteljesebben, legszebben az anyja
közvetített (álmodott?) neki? Az érzésnek, amely
gyerekkorában az anyja vágya (fantáziája?,
káprázata?) nyomán állandósult benne, s folytonos
(lankadatlan) erőfeszítésre, megújulásra,
bizonyításra kényszerítette? A félelemnek
(stressznek?), amely a kudarcot, a megszégyenülés
lehetőségét is odaigézte (odagördítette) minden
döntése, mozdulata elé? Az anyjára emlékeztető
örömnek (kielégülésnek?, megnyugvásnak?,
katarzisnak?), amely a rendesen, tisztességesen,
szépen elvégzett munkát követi (követheti)?
Valami felsőbb (hatalmas?, titkos?) erőnek
(rendnek?), amelyet tudtán kívül szolgál, ami előbb
vagy utóbb visszajelez, s jutalmaz, ha önfeledten
(odaadóan, testestül-lelkestül) „teljesít”,
megbüntet, ha ímmel-ámmal, a képességei alatt?
A felsőbb erőt is megkérdőjelező (bíráló?,
fumigáló?) szellemnek (hajszának?, öntörvénynek?),
amely egyre sebesebben, magabiztosabban
(idegesebben?, cinikusabban?) viszi, sodorja,
93
száguldtatja (a valót is, az álmot is) a végső pont
(cél?, fal?, kiegyenlítődés?) felé, s azt játssza, hogy
a pillanatnyi (a személyes?) megmaradás feltétele
a neki való feltétlen (tevékeny?, számító?,
belenyugvó?) engedelmesség?
Önmagának csak,
akinek megfelelni (úgy tűnik) sohasem tud már?
94
Éjszaka rossz
Éjszaka rossz… Arra ébredt, hogy
fáj az álla, mintha álmában máris
leesett volna, s az izmok, amelyek
elkapták (felkötötték), s azóta is
feszesen tartják, elfáradtak volna,
s mintha miközben önkéntelenül
egymásnak támaszkodnak, s már-már
a szomszédjukat is tartaniuk kell,
ettől-e (mitől?), mintha valamelyik
szervében valamely hormonból
(önpusztító méregből?) a szokásosnál
sokkal több, az egész testet elárasztó,
s különösképpen az agyat nyomasztó,
nehéz sötétség (habarcs?, iszap?,
alvadt vér?) termelődne folyamatosan,
s úgy érzi, feltarthatatlanul és
egyre mélyebbre csúszik a pillanat
(a félelem, a kétségbeesés) feneketlen
szakadékába (katlanába), s hiába kapkod
a szeme előtt ellebbenő (lepörgő) holnapi,
holnaputáni tennivalók (feladatok?,
vágyak?), a tegnapi, tegnapelőtti emlékek
mentőövei után, mindennek vége,
s merthogy (a tehertől-e?, a figyelem
csökkenésétől?, a kegyelemtől-e?)
95
újra elalszik, reggel, miután a
fürdőkádban (az üstben?) összeszedi
(-simogatja, -dörzsöli, -törölközi) magát,
még akkor is bizalmatlanul (gyanakodva)
nézi a tükröt, vajon melyik arcában
rejtőzködhet, mire készül a szörny,
aki az éjszaka volt?
96
Valamit gyorsan fel akart emelni
Leesett szappant(?), fogkefét(?), a fölmosórongyot(?)…
Valamit gyorsan fel akart emelni a fürdőszoba
padlójáról, amikor hirtelen („mint a villám”), ott termett
Lumbágó úr, a tű- és bicskaművész (favágó?, ítélet-
végrehajtó?), s teljes erőből belevágta a kését (fejszéjét?)
a derekába. A gerince és a medencecsontja közé, a
gerincétől kicsit balra. Pontosan megállapítani nem
lehetett, hogy hová, mert olyan mesterien csapott le rá,
hogy a fájás azonnal szétterült, úgyszólván az egész
testében, s meggörbülve (meghajolva?), ahogy ott állt az
arcátlan (arctalan) hatalmasság előtt, rettenetesen jajgatni
és rondán káromkodni kezdett, mintha önkéntelenül
jelentést tenne (s máris támadójának a nyelvén) az akció
(annexió?) sikeréről. De miközben óvatosan (keservesen)
fölegyenesedni próbált, rá kellett döbbennie, hogy
hiábavaló a seggnyalás, mert a legkisebb mozdulatára is
újra meg újra beledöf az ördögfattya. S látnia (hagynia)
kell, ahogy elfoglalja előbb a fürdőszobát, aztán az egész
lakást, az asztalt, az ágyat, a nappalt és az éjszakát,
az agyat és a képzeletet. S amikor már napokig (hetekig?),
akár a házastársak, a padlón is együtt feküdtek, s úgy tűnt,
hogy többször is sikerült kielégítenie, sőt halálosan
kimerítenie, akkor meg, mintha megsokallta volna a párja
távollétét (s az etyepetyét), váratlanul betoppant Angina
Pectoris kisasszony, Lumbágó úr kedvese, akit mellékesen
97
cingár iskolatársa, a házi futóversenyek legyőzhetetlen
bajnoka, Diaré (becenevén Cérna) is elkísért. S
miután közösen megtaposták, karóba húzták, a sír szélére
taszigálták, azaz egymással szépen kiegyeztek,
egyre nyájasabban, megértőbben(?), számítóbban(?), miként
a klasszikus megszállók, akik örök időkre (százötven évre?,
negyvenötre?) berendezkedtek, külön-külön is foglalkozni
kezdtek vele. Az egyik továbbra is az ágyhoz (a kemény
deszkához, a padlóhoz) láncolta. A másik azzal ijesztgette,
hogy ha semmit sem, vagy csak keveset mozog, akkor
vége (de ha sokat ugrál, akkor is). A harmadik pedig
újra meg újra könyörtelenül meg-megfuttatta. Egyszóval
nagy-nagy cirkusz (zűrzavar?, riadalom?) kerekedett, s
még ma is tartana, ha a kívülről történő, egyre találékonyabb
és erősebb fellazítás (pilulák, nedvek, kotyvaszok), és az
egyre határozottabb belső ingovány (tartalék, dac, remény,
elrendelés) folyton növekvő billegése közben, egy-egy
sikeres mutatvány (csata) után rá nem tör az ördögi kacagás.
98
A folytonosan elmaradozó
A folytonosan elmaradozó, a lépcsőfokok
közeiben (magasságában?, mélységeiben?)
alattomosan összegyűlő (megbúvó), az
ötödiken, hatodikon már a bokába, a térdbe,
a forgókba kapaszkodó, a függőlegesből
összecsuklóvá, szétfolyóvá, vízszintesedővé
noszogató, a leülésbe, guggolásba,
a lehajolásba, felállásba is (pofátlanul)
belenehezedő, a levegő legalján (a tüdőben is)
ólomként súlyosodó, a szív járataiban
elnyújtózkodó, az agy szalmaszálain
(világos nappal) el-elszunyókáló, az életet adó
(bizsergő, bizsergető) nyílásokat az
anyag erőszakos, hódító (ideiglenes?) erőinek
tehetetlenül kiszolgáltató, átengedő,
az érzékszervek tétova, hiányos, ügyetlen
(hamis?) jelentéseit közönyösen elfogadó,
továbbító, az akadozó reflexekbe, az ösztönök
nyikorgó kerekeibe (kerékbe töréseibe) is
báván beletörődő, a kívülről
(belülről?, felülről?, honnan?) figyelő,
figyelni (elkülöníteni?, megtartani?),
a folyamatot gátolni, lassítani, feltartóztatni
igyekvő öntudatot (önvédelmet?) is
óvatoskodni, alázatoskodni biztató,
99
a szép női lábaktól az orvosi rendelőben is
fellelkesülni kész állatot (életet?) egyetlen
(irigy) mozdulattal, (fitymáló) tekintettel
„kapásból” orrba verni merészelő,
a most is az ajtó előtt toporgó, nyöszörgő,
kulcslyukon leskelődő, a padló résein,
az étel, az ital ízén, illatán, színén átütő,
a bőrön, a szavakon is átszivárgó,
az egybeölelkezett kettőt (milliót?, összest?)
megfellebbezhetetlenül kettővé (millióvá,
összessé) szakítani akaró, szégyenítő.
100
Ha neki titka van
Ha neki titka van, akkor (feltehetően)
neked is, akinek nincs titka előtte,
tehát aki előtt neki sincs titka.
Mindig marad az alján valami, amit
nem akarsz, nem tudsz, nem lehet
kicsöpögtetni, kitörölgetni, kimondani.
Aminek a foltja, a szakadt vége
(a hiánya?) ott homálylik, ott lóg,
ott ásít az orrod előtt, de amit, ha sokat
piszkálsz (fitogtatsz), a személyiséged
esik szét. Emlékszel a születésedkor
elvágott köldökzsinórra? Beforrt végét
a testeden hordod. A másik hol van?
Beszélnél róla? Mit? Az ösztönös
vagy a szándékos elhallgatás
nem azonos a számító hazugsággal.
A „tartalom” teljes (teljesnek mondott)
kiborítása (kiborulása) ritkán több,
mint a „forma”, az összetartó véletlen
(az élet?) virulens magamutogatása, s
az egyenlőség, szabadság, testvériség
ficánkolása közben kivillanó női comb
(combköz?, havi vér?), a nyílásokban
leselkedő halál ellenállhatatlan és
lankadatlan kacsintgatása. Repedés,
101
amelyen keresztül kitartó odafigyeléssel
a másik irányba (kifelé?, befelé?) is
nyílhat kilátás. Ahonnan bármikor
jöhet hír, amit csak te hallasz meg,
amiben (ha hiszel benne) talán akkor is
megkapaszkodhatsz, ha a titkodra
senki sem kíváncsi már.
102
Melegfront? Hideg?
Melegfront? Hideg? Vagy csak rosszul feküdt (fordult?)
alvás közben, s beszorult a szivacs a bordái közé,
képtelen visszaszívni, amit az előbb kipréselt magából,
s valaki, aki ilyenkor is ébren van, lekiabált a létra
tetejéről (a rendőrségi helikopterről?, az égből?), hogy
mozduljon már meg, nincsen oxigén? Meghúzódott,
összenyomódott (beleakadt az oszlopba) a gerincvezeték
egyik szála, sötét lett, döglik a villamos, elzsibbadt a
bal válla, karja, mígnem sebbel-lobbal kiszállt az ügyelet,
s megindította az áramszolgáltatást? Mitől az ijedt zihálás,
a nincs-levegő, a vér tétova szivárgása, az agyon átlebbenő
hideg lepedő? A hidegfront azelőtt bizonyíthatón jó hatással
volt rá, órák alatt elintézett összegyűlt, megoldhatatlannak
tetsző, nyomasztó ügyeket, hirtelen jókedvre derült,
verset írt, régi ismerősök köszöntek rá, létra nélkül a tetőn
termett, repülő alkalmatosság nélkül a magasban.
Olyannyira magabiztossá vált, hogy lépten-nyomon
kikotyogta, eldicsekedte a szerencséjét (a titkát?),
a számára legfontosabb, s a rá nézve kimondottan hízelgő,
semmiért egészen szerelmet (viszonyt?), amiről (most úgy
gondolja, hogy) bizonyára hallgatnia kellett (illett) volna…
S talán mert fecsegett, azért a változás (a szakítás?,
a büntetés?), azért, hogy egyik front olyan, mint a másik,
s mindegyik, még a nincs-front is ugyanúgy viselkedik,
ahogy azelőtt a melegfront szokott(?)… Levert, kimerült,
103
ideges lesz, ritmuszavar, légszomj, álmatlanság,
halálfélelem kínozza, s ahelyett, hogy az éjszakai
fölébredésből bizonyos idő eltelte után visszaaludna,
egyre inkább beleforog a gondolataiba (félelmeibe), s még jó,
ha valamelyik bugyorban véletlenül eszébe jut (bár ezt is
kilocsogta már), hogy a rekeszizma szándékos és ütemes
mozgatásával megpróbálhatja fenékig teleszívni a tüdejét,
s ha sikerül visszatartania a levegőt, s lassan engedni ki
(s ezt többször meg tudja ismételni), előbb-utóbb
kitisztul az agya, egyre bátrabban képzelődhet, tűnődhet,
magyarázkodhat, hogy a frontok talán nem is az ő
megbízhatatlansága (erkölcsi romlása) miatt keveredtek
össze (s talán össze sem keveredtek), csak a tőle mindinkább
függetlenedő érzékelőjében
(őrző-védő szerveiben?) keletkezett javíthatatlan változás
(romlás?, árulás?), s ahelyett, hogy a saját hatáskörükben
elintéznék az efféléket, szégyenteljes helyzetbe hozzák,
amikor már nemhogy ellenállni, de tapasztalatot szerezni
is lehetetlen, hiszen rajtuk kívül semmi (senki), ami (aki)
a váratlan támadást jelezné, a védekezés vagy a menekülés
szükségességére, lehetőségére, módozataira, s a kibeszélés
veszélyeire figyelmeztetné, felkészítené.
104
Hogyha helyet találna neki
Hogyha helyet találna neki, hogyha legalább
eszébe jutna, hogy hová tette az előzőt, hogyha
nem kellene végignéznie, átforgatnia az összes
kupacot, polcot, szekrényt, ha nem hergelné
bele magát, hogy akkor most, hogy most már
csak azért is, ha nem akadna el folyton
valamely más, régóta keresett, váratlanul
eléje bukkanó ebben-abban, s nem örülne meg,
nem szöszmötölne vele a kelleténél hosszabb
ideig, ha nem fáradna el már a második vagy a
harmadik sor végére, s nem hatalmasodna el
rajta máris a rezge bizonytalanság, hogy
van-e értelme (hogy semmi értelme sincs) annak,
amit csinál, hogy fölösleges az azonos (vagy
azonosnak gondolt) dolgokat (tárgyakat,
gondolatokat) mindenáron egy kupacba hordani
(erőltetni, képzelni), hiszen ha egybe tartoznak,
akkor előbb-utóbb maguktól is egymáshoz
rendeződnek, amit meg önszántából lapátol
(lapátolna) egybe, azt, lám, elfelejti…
Jobb volna talán a spontán időrendre
hagyatkozni, akkor mindig lenne egy pont,
ahol hely és idő egybeesik (együtt áll), csak
meg kell jegyeznie, hogy hol és mikor (aha!),
ha pedig képtelen rá, akkor gondolkodás nélkül
105
(csendben) a sor végét keresni, s nem méregbe
gurulni, ordítozni, hogy már megint hozzányúlt,
összekeverte, kihajította valaki (na ki?).
Rajta kívül csak egy személy él a lakásban,
ő szokott rendezgelődni, rendet rakni (utána is),
felesleges, sőt eszement disznóság a
feledékenységét (tehetetlenségét) azzal tetézni,
hogy csúnyán káromkodni kezd, veszekedést
provokál, tovább rontja az amúgy is egyre
kilátástalanabb helyzetet, különösen, ha
miután kieresztette a gőzt, rögtön meg is bánja,
mi több, azonnal megtalálja, amit keresett.
106
Boldog lehetett volna, igen
Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt,
csak nem merte kimondani, mi több,
bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint
át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy
ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka
(a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha
elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?,
beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb,
akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll,
összezavarodik, hiszen azt sem tudja, hogy
valójában mi történt (történik). Valami határtalan,
fölfoghatatlan (élet előtti?, utáni?) viszonylatba
(helyzetbe?, felelőtlenségbe?) lökődött, ölelődött,
amiről nem volt képes eldönteni, hogy jutalom-e,
vagy előleg csak, amit előbb-utóbb vissza kell
fizetni, meg kell szolgálni majd? S mi van, ha
csupán az emlékezete, vagy az elszabadult (túlzásra
hajlamos?, öntörvényű?) fantáziája játszik vele, s
hülyíti bele a tudat alatti, a paradicsomi(?),
a növényi(?), az állati(?) „valóságba”? Vagy ha a vére
(a vérkeringése) akadt el egy meszes agyi szorosban,
s a szomszédos (a felelős) sejtek kábították,
altatták el, hogy amíg lótnak-futnak, oxigénnel,
időjárási fronttal, kozmikus részecskékkel, egyebekkel
konzultálnak, kicserélik (áthidalják) a hibás
107
szerkezeteket, nyugodtan dolgozhassanak, tehát
álmodik csak? Az már eszébe sem jutott,
hogy valami a fogantatásakor, vagy még régebben
cseszelődött el benne, esetleg ő maga
rontotta el végzetesen valamelyik érzékelőjét,
fenekelte be a végtelenen a nyílást, hogy egyenes
következmény is lehet a tapló (a tompaság, a
bizonytalanság), s úgy kell neki, ha nem tud
felszabadultan örülni, együtt lüktetni a
kielégüléshez (a kiegyenlítődéshez?, a teljességhez?,
a megmaradáshoz?) nélkülözhetetlen pillanattal,
ha képtelen eldönteni, hogy (akármit mond, dadog,
képzeleg róla) boldogság-e, amiről utólag derül ki,
hogy valószínűleg az volt.
108
Holott igent se mondott
Már megint képtelen volt azt mondani, hogy nem,
holott igent se mondott, csak bólintott,
ami általában igent jelent, bár aki ismeri, vagy
hozzá hasonlóan gyanakvó természetű, az
nem venné (vette volna) annak, százszázalékosnak
vagy véglegesnek meg semmiképp sem, sőt tudná,
hogy aztán napokig tépelődik, emészti magát,
hogy visszavonja-e a bólintását, s magyarázkodjék,
vagy hagyja úgy a világot, ahogy ott maradt,
illetve ahová közben magától elmozgott, s ahonnan
percről percre továbbaraszol, amíg újabb (hasonló?)
próbatételhez nem érkezik, ahol már nem a jelenlegi,
az esemény utáni, az önmagát elemző (megítélő), a
ráérősebb, a megkapaszkodni akaró énje (lelke?,
esze?), hanem a szeme, a füle, az orra, a nyelve,
a bőre alatt (mögött) rejtőző készenléti szolgálat
intézkedik megint, s elhomályosul, elfelejtődik,
semmit sem számít a homo sapiensi tépelődés (tudat?),
s pláne semmit a tutyimutyi nyavalygás, s ha lassan is
(s netán tévesen), de döntés születik, még ha ugyanaz
ismétlődik is meg, ami már annyiszor, s még ha
megfogadja is, hogy soha többé nem sieti el, nem
ijed meg, úgy tesz inkább, mint a nála
sokkal okosabbak, erősebbek, ügyesebbek, bátrabbak,
akik ha igent mondanak, az igen, ha nemet, az nem,
109
s ha tévednek (vagy szándékosan hazudnak),
akkor azt utólag megmagyarázzák… Az élete (a
huszadik század második és harmadik harmada)
az ő jegyükben telt el, s bizonyára nem úszta meg
a hatásuk nélkül, de sem az esze, sem az ereje, sem az
ügyessége, sem a bátorsága nem volt elég hozzá,
hogy legyőzze őket, mi több, hogy a legyőzésük
tervével komolyan (konspiratívan, felelősen,
huzamosan, kitartóan) foglalkozzék, csak az
elutasítása, a különbözési szándéka, a túlélési
igyekezete tüsténkedett… Tehát ha jól belegondol,
akkor (legközelebb is) előbb bólint majd, aztán meg
ingatni kezdi a fejét, vergődik, szorongani kezd,
félni a következményektől, mígnem eszébe jut, hogy
a butaság, a gyengeség, a gyávaság (a bizonytalanság)
valószínű, hogy nagyobbrészt magában hordja büntetését.
110
Papírlapok, cetlik, régi füzetek
Papírlapok, cetlik, régi füzetek, az asztal
(a szekrény, a polcok) rengetegéből (hullámaiból?,
sivatagából?) újra meg újra előbukkanók,
valaha csodálatosnak (fontosnak, szépnek,
„világmozdítónak”) vélt gondolatok (ötletek,
verscsírák) készséges őrizői, miért nem
porladtatok szét, süllyedtetek el már, azzal a
heuréka-érzéssel, örömmel (ihlettel?, indulattal?,
látomással?) együtt, amely a megfoghatatlant
szavakba, mondatokba táncolta (láncolta?) rajtatok?
Miért nem téptelek össze, hajítottalak ki
a szemétbe, ahogy a többi vacakot
(elhasznált ruhát, kiürült tollbetétet, elvetélt
gondolatot)? Mért a mazochista remény,
hogy egy újabb találkozáskor a dobbantódeszka
lehettek, ahonnan szerencsés esetben
a toronyugrás is elvégezhető? Azért álltok
(perdültök, fordultok) elém, illegtek, kacérkodtok,
csábítgattok, hogy a félbemaradt mindenségre,
az elszalasztott paradicsomra (szalmaszálra?,
délibábra?) figyelmeztessetek?
Honnan a tétova fény, amely oda-vissza lüktet
rólatok, s a kába reménység (szegénység?,
tapasztalat?, lustaság?) „ki tudja, mire lesz jó”
mozdulatával (hitével?, döntésképtelenségével?)
111
megint visszamuzsikál benneteket a kupacba?
Véletlen-e, hogy miközben a saját farkát kergető
pillanat lendületével rátok csukom a tegnapot,
a „nyugodjatok békében” végtelenségével
köszönök el tőletek?
112
Ha nem kellene döntened
Ha nem kellene döntened, most (úgy érzed)
el tudnád kezdeni a kerti út melletti
(térdig érő) fű levágását, vagy a válaszok
írását a hetek óta összegyűlt levelekre.
Elvihetnéd a babhüvely nagyságúra nőtt
(rákos?), zöld szilvaszemeket a növényügyi
tanácsadóhoz (ha van olyan), a félrekopott
sarkú cipőidet a suszterhez.
Bepermetezhetnéd a varas (tafrinás)
barackfákat, megrendelhetnéd az optikusnál
az esedékes (erősebb) szemüveget,
amit az orvos (két hete) felírt.
Befizethetnéd az adóhátralékot, s (ha marad
pénzed) megvehetnéd a kirakatban
régóta nézegetett, rövid ujjú inget.
Gondolkodás nélkül rászavazhatnál
akármelyik pártra, s az utcán is
szembeköphetnéd (ha jár még utcán)
az arra érdemes politikust.
Ha nem kellene döntened, befejezhetnéd
a ki tudja hányszor elkezdett „nagy” verset,
amellyel berobbannál a köztudatba
(népszerűségbe?, örökkévalóságba?), mibe?
Talán az írók (irodalmat lepipáló)
nevezetes nemzeti fociválogatottjába is
113
becselezhetnéd magadat, s rájátszva
az „ősi dicsőség” iránti nosztalgiára,
sikeres könyvet írhatnál (a futballról)
a világbajnokság kezdetére.
Ha nem kellene döntened, olyannyira
természetesen (magától értetődően?,
„ösztönösen”?) teljesítenéd
(kezdenéd, követnéd el) az említettek közül
akármelyiket, hogy eszedbe se jutna,
hogy döntened kellett volna,
vagy rosszul döntöttél valaki, valami
(az istenek?, a sorsod?, „önmagad”?) helyett(?)
114
Most kulcsra zárom az ajtót
Most kulcsra zárom az ajtót – mondja is,
miközben kulcsra zárja. A lépcsőfok
az első kanyarig hat, a másodikig hét,
onnan a földszintig (megint) hat. Ezt
régóta tudja, sőt, mintha botot ütögetne
a betonhoz, szinte mindig (újra)
megszámolja magában. Pláne, ha villanyt
sem kapcsol, s a korlátot meg-megérintve
lépeget fölfelé. Rájött, hogy ha a lábait
(a lába fejét, a cipőjét) kicsit
szétterpesztve jár-kel a lépcsőn, sokkal
magabiztosabb. Most az ajtó zárását,
s még inkább a bezárására való emlékezést
akarja bevésni (szétterpeszteni) az agyába,
a mozdulataiba, hogy ne kelljen folyton
„visszafutkosnia” az utcáról (lépcsőkön föl-le),
s bizonytalankodnia (utána is), hogy
bezárta-e. Arra is gondolt már, hogy valami
drasztikus illatú (szagú?, emlékű?,) növényt,
készítményt (orosz kölnit?, vietnámi
balzsamot?, kínai fokhagymát?) szagol
zárás közben, s akkor talán a szaggal
(illattal) együtt a kulcsráfordítás tényét
(mozdulatát?) is megjegyezi. Csak akkor meg
a szag (az illat) gerjesztőjét is magával kell
115
vinnie (hordania), s megéri-e az örökös
bűzfelhő, ha nincs garancia rá, hogy használ?
Eszébe jutott az is, hogy amikor a kulcsot
kiveszi, káromkodik egy nagyot, de félő, hogy
összecsődülnek a szomszédok, kérdezősködni
kezdenek, s megsértődnek, ha legyint csak,
kinevetik, ha elárulja az igazságot.
Marad tehát a memorizálás, a színes
(antioxidáns?) gyümölcsök, zöldségek zabálása
(legalábbis a fogyasztásuk ismételt
elhatározása), a lehetséges mozgás (szobában,
utcán, kertben, képzeletben), a szeszélyes
altatók ködébe (ölébe?) vesző alvással
(„kialvással”) való kísérletezés, s a csönd,
hogy mosolyogni tud még önmagán.
116
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]