Hirtelen égbolt, homályból, szivárványból

(mocsárból?, képzeletből?) kitüremkedő

buborék. Egy? Kettő? Száz? Ha az egyikben

ott vagy, a többiben is fölragyogsz.

Tegnapig(?), holnapig(?), plafonig

nyújtózkodhatsz. Ha egy szétpukkad,

egyetlen köpés nyoma marad az összes után.

Feltörekvő gáz? Pokol gőze? Fuldoklóból

elillant levegő? Önmagát kereső lélek?

Az örökös mozgásra ítélt megállíthatatlan?

Mi hajtja, bugyogtatja, fújja föl az

érzékelésig? Miért örvendeztet meg, bódít el,

sodor magával, mintha húsz éve, ötven éve?

Mintha… Ki (mi) pöccenti el (köpi szét)

újra meg újra szinte azonnal? A kudarctól,

a megszégyenüléstől való félelem?

Az izgalom? A testi gyöngeség? Az

imbolygó tudat? Az utolsó köreit járó

lámpagyújtogató (lámpaoltogató)? Aki a

menekülő fényekkel, lim-lomokkal együtt

minden emlékhólyagot, álomgömböt,

a normális élethez nélkülözhetetlen

világosságot eltakarít? Honnan tudod,

hogy semmit sem tehetsz ellene?

Miért viselkedsz úgy, mintha nem tudnád?

Mindig letörik egy darab, az előbb még

eszedbe sem jutott, hogy ott van, most meg

halálra rémülsz, hogy nincs ott, hogy

nem az van ott már, s a maradékból, az

emlékeidből, s főképpen a hiányából

(a hiánya okozta meglepetésből, reflexből,

kihívásból) kell (kellene),

próbálod összeilleszteni, fölépíteni újra.

Olyanná immár, amilyenné a képzeleted,

a képességeid, a körülményeid, az éppen való

erők és formák engedik (akarják), amilyen

sohasem volt. S mintha a törés benned

keletkezett volna, s tőled függene, hogy

megszűnik-e (megszüntethető-e),

helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű

rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?,

lobbant?) időleges univerzumban

(azt hiszed) megvan, de aminek elég annyi,

hogy leejted a szemüvegedet, beleakad a

körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába,

s vége, elveszted a fejedet, hajlamos leszel

az emberiség közeli kimúlásáról prédikálni,

mi több, úgy viselkedni, mintha érzéketlen

üvegkupakon (burán?, űrruhán?) keresztül

látnád, hallanád, tapintanád, szagolnád,

ízlelnéd a pillanatot, s bizonytalan

készenléteden (erőnléteden, elszántságodon)

múlna, hogy örökkévalóságot csinálsz-e

belőle, vagy apróbb darabokra törik.

Mintha újra meg újra bizonyítanod kellene

(magadnak?, kinek?), hogy a cella (a hasadék?)

minden oldalát képes vagy megkopogtatni.

Amikor nem akarod már, mert nem bírod

(mert meguntad) az erős akarást, a jelentőségteljes

(buta) megalázkodást, a kuncsorgást, a százféle

irányból való megközelítést, az ismétlődő kudarcot

(megszégyenülést), amikor gyűlölöd már, elkergetnéd

(elfelejtenéd), hátat fordítanál neki, mással kezdenél

foglalatoskodni, s kinyitod a bezárt ablakokat,

kinyitod maradék magadat is, hogy dőljön be a kint,

érintsen meg, győzzön le akármi, ami nem ő,

ami a huzatban (az aktív hiányban) beléd akad, ami

képes rá, hogy a lehetőséget megtermékenyítse,

új életre keltse benned, amikor úgy érzed, hogy

lennie kell végtelen számú másik magnak (bibének?,

ivarsejtnek?), ami kihajthat, megfoganhat, megnőhet,

hogy erőd, kedved, szeszélyed szerint válogathass,

hogy azt tehesd (tedd), amit tenned kell, amiben

magadra találhatsz, elnyújtózhatsz,

elveszhetsz megint, akkor egyszer csak ott van,

összeránt, elkábít, elront mindent, hogy

bármely pillanatban elkaphasson, magáévá ölelhessen

(rád húzhassa magát), s kívülről nézvést is ő rendezze

(feszítse, fojtsa, kígyózza) beléd (benned, körülötted)

a folyamatosságot, hogy a végtelen madzag,

a lüktetés meg ne szakadjon, a titkok rendje össze ne

zavarodjék, s hogy amíg a magasabb cél (a vég?)

meg nem valósul (ha tetszik, ha nem), megfeszülj,

hogy összerogyásodig, utolsó szusszanásodig

tiltakozz, nehézkedj, lélegezz ellene.

Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve

maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.

Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek

(akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,

röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?

Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,

szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,

harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),

ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel

összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,

kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi

hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”

létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de

„elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog

(úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a

legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,

mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a

kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,

csillagállást), a magasabb figyelem lankadását(?),

az ollót(?), a madzag elöregedését(?),

s véghez vinni (elkövetni), még ha előre vagy

hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”

vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért

„létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,

kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy

madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.

S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb

széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.

Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha

fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,

mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg

végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen

föl nem kell röppenned. Akkor is,

csipogva-csattogva, támadásra készen csak a

szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,

riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,

feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,

bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,

hanem az életről van szó, akkor képes vagy

felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)

akasztott horgon te tartod a mindenséget,

hiába száll veled.

Vajon a keserűség, a visszatartott (lenyelt?,

elfojtott?) szavakkal, a vízzáró rétegekig

leszivárgott, onnan lüktetve felfakadó

(feltörő, felbuzgó) érzésekkel, sejtnedvekkel,

esendő hormonokkal, epevirággal megtelő

duzzasztómű hajtja-e a világ-kereke turbinát,

s termeli az öröm-áramot, a csöndet,

a kielégülést, a végtelenséget is, s az

eredmény, netán a belőle a hajszálerekben,

az idegtelepekben, a falakban elvesző,

(összegyűlő?) maradék (kósza feszültség?,

boldogság?, bölcsesség?, egymásra utaltság?)

repíti föl a csúcsig, s fordítja át a

körülményeskedő alkalmatosságot,

amely aztán (miközben a holtpont szédületében

az örökkévalóság egy pillanatra magáévá teszi)

már tehetetlenül (megadóan?, önfeledten?)

zuhan a gravitáció(?) kitárt karjaiba(?)…

Netán a sietős frigyből megszülető kudarc

(szenvedés?, kétségbeesés?, félelem?, halál?,

tehetetlenségi nyomaték?) szakítja ki

újra meg újra a mélység öleléséből

a magáról megfeledkezőt, hogy

ha nehezen (kételkedve?, értetlenül?) is,

de előbb-utóbb vedd észre, hidd el, hogy

nélkülözhetetlen szereped (részed?, feladatod?)

van a működésben(?)… Vagy hogy

bizonytalanul (vesztesen?, csalódottan?,

dühösen?, bölcsen?) belásd (elfogadd?,

kimondd?), hogy nélküled is ugyanúgy menne

(megy), menni fog (forog tovább)

a megállíthatatlan, a „menthetetlen”(?)…

Kiderült (megint), hogy ha nem figyel oda,

ugyanúgy megy (járkál, közlekedik) az utcán,

mint a többi öregember, valószínű tehát, hogy

akkor is úgy, ha odafigyel, s feltehetően

még inkább úgy, ha nem akar úgy… Ha nem áll

félre például, amikor fiatal pár jön vele szemben

a keskeny járdán, s eszük ágában sincs egymás

mögé sorolni. Vagy ha szaporázni kezdi a lépéseit,

mert hallja a háta mögül, hogy mindjárt eléri,

elkerüli (s tényleg eléri, elkerüli) valaki.

Vagy ha elfelejti a teste tempójához (és

látványához) igazítani a fantáziáját, rövidebb

pórázon tartani a beléje szorult, de még mindig

könnyedén szaladgáló (határtalan?, kortalan?)

szellemet, oldalba vágni az ösztöneit, a mohó

reflexeit, s olyasmit kezd el (akar elkezdeni),

amiben előbb-utóbb kudarcot vall, vagy

rögtön nevetségessé válik (válhat), tehát a

maradék önbizalmát is kockára teszi, elveszítheti…

Akkor hát mi legyen(?), okoskodik benne a

pillanat (az egyik), mintha bármit is egyszer és

mindenkorra el kellene (el tudna) dönteni…

Figyelj oda(!), rendelkezik a másik… Vállald, aki

vagy, azonosulj velem, ketyeg a harmadik…

Merülj el a füvek, a fák, az állatok (a természet)

látványában, jeleiben, lüktetésében,

bölcselkedik a negyedik… Véged van, huhog az

ötödik… Mindegyik hoz, vagy elvisz valamit,

s elszállnak egymás után, mintha ez lenne

az egyetlen dolog (következtetés?,

következmény?, üzenet?), amit biztosan tudnak.

Bár úgy tűnik, hogy ezt sem maguktól, tehát

nem ártana jobban odafigyelni rájuk.

Árok két partja? Két tenyér? Egy? Az ág,

amin fönnakadt? A madár karmai a

gerincében? A rutin, a szűk torokban is

elférő lüktetés? A döngölt levegő? A

szív alatti gumiszőnyeg? A lyukas

nehézkedés? A feladatok(?) harapófogója?

A délibábon keresztül a huzat?

A tócsa csobbanásakor fölcsapódó falak?

A lebegés játéka, a sárból várat építő

(benne rekedt) gyerek? A sor dagálya

közlekedési dugó? A sokan vannak a

hivatalosok, de kevesen a választottak

tölcsérdugó? A szerkezet eredendő

körülményessége? Bizottságai? Bíróságai?

(Bigottsága?) Sebességének végei?

Az ölelő szálak a napból, a gyengéd

diktatúra? A halál, amit lassacskán

megeszik? A két pofára képzelet? A mese,

hogy a hajánál fogva saját magát?

A fenekébe lőtt harmincezer sörét,

a gének valamelyike? Mindegyike?

Néhánya? Hánya még?

Minden ceruzát kihegyez, kezébe veszi, nézegeti a

tollakat, reszelgeti, levágja a körmét, bekeni a fájós

derekát, nyakát, köröz néhányszor a fejével,

megnyomkodja a halántékát, az orra tövét, rendet rak,

kezet mos, s mintha az alkalmas pillanatra várna,

amikor a falovat Trójába bemesterkedheti, az

órájára néz, s… Trója, igen, Trója… Miért ez jutott

eszébe, amikor a benne mocorgó érzés, hangulat (káosz?,

vers?) kimondásához nélkülözhetetlen (első?, megfelelő?)

szóra (szavakra) vár? Valaki, valami lefülelte, s cinkosan

(cinikusan?) a példát mutogatja? Ennyire kilátszik

(nyilvánvaló?), hogy a szöszölés, szöszmötölés,

amit tesz, tulajdonképpen álca, meddő (befejezhetetlen)

készülődés csak? (Nyálképzés, -képződés?) Miközben

telik (eltelik) a hiábavaló idő? Az idő, ami eszerint

(ráadásul) nem lineárisan, perc perc után „létezik”

(lesz oda), hanem mint a levegő, halmaz (halmazállapotú)?

Akárhová nyúl, ami egyszer (ötven éve?, ötezer éve?)

megtörtént, az ott van? Csak tudni kell róla, csak emlékezni

kell rá, csak érezni kell a részecskéit (sziporkáit)? Merthogy

a negyedik dimenzió is, akárcsak a többi, a tér része,

mi több, a tér legfontosabb része? A várost, az embert

kétdimenzióssá lehet taposni, de az idejük megmarad?

Merthogy az idő csak a helyhez, az eseményhez, a tárgyakhoz,

a tettekhez kapcsolódóan fogható fel, „értelmezhető”?

S nélküle nem megy le a nap, nem virágzik ki a cseresznyefa,

nem győznek a görögök Trójában?

Vajon erről akart-e beszélgetni a rigó, amelyik leszállt előtte

a dűlőúton, csirregett, hadart valamit, aztán elröpült? Vagy a

rigó-időről csak, amelyben nem három nap a fák permetezése

utáni várakozási idő, hanem semennyi, de ha megeszi a

hernyót, elpatkol? Netán az univerzum titokzatos fekete

lyukairól szerette volna elárulni, hogy ott nincs is idő (se tér),

csak szökési sebesség van, amely a fény sebességénél is

nagyobb? S hogy éppen oda tart, mert hernyót evett?

Vagy csak arra akarta figyelmeztetni, hogy

butaság vacakolni, várni a megfelelő szóra (szavakra?, életre?),

amíg meg nem tanul rigóul, fául, az állatok, a növények

nyelvén beszélni?

Fekete tejút, hangyák vonulnak honnan-hová,

át a teraszon, le a lépcsőn, el a fal tövében,

felülről (magasról) nézvést elmosódó sáv, sötét

bizsergés csupán, kezdete s vége is kivehetetlen,

csak ha lehajolsz (meghajolsz, letérdelsz), ha

megfeledkezel emberi („mindenható”?) voltodról,

csak akkor tekinthetsz bele a szemmel befoghatatlan,

oda-vissza, ám végül is egyazon irányba tartó

sodrásba (galaxisba?), s figyelhetsz meg (ha

szerencséd van) egy-egy (alkalmi) bolygórendszert,

amely mintha külön is működne, meg-megfordul

a saját csillaga körül, mígnem beleveszik az eredeti

(az eredendő?) mozgásba. Ennyi lenne csak?

Több-e ennél, ha az idő (az idő érzékelésének)

viszonylagosságára gondolsz? Több-e, kevesebb-e,

gyorsabb-e a „hangya-idő” az „ember-időnél”?

Mit tudhat a saját tengelye körül külön is megforduló

hangya a távolabb „keringőkről”, a többi hangyáról?

Az alattuk ki-kivillanó járólapokon, az anyagon,

s az anyag-lelke gravitáción kívül összetartja-e valami

(mi tartja össze?) az önmagát felülről (kívülről?,

messziről?) sohase(?) érzékelő sokaságot? Azért

lassít-e, oldalaz-e ki, áll-e félre egy-egy a millióból(?),

vakarja meg a fejét, szöszöl, mocorog magában,

hogy effélékről, például a végtelen vonulás okáról,

céljáról tűnődjön? Netán a gondolatait(?), érzéseit(?),

álmát(?) feljegyezze róluk egy porszemre? Vagy csak

elfáradt, megéhezett, megöregedett? Sejti-e, hogy

valaki, aki nálánál sokkal(?) hatalmasabb, minden

moccanását látja, figyeli, s azt tesz vele, amit akar?

Fél-e emiatt? Érdekli-e, hogy mi lesz, ha rálépsz,

(ha egy ember rálép), s belenyomódik, elvillan a

maszatos semmibe? Hogy a sötét végtelen (is) odáig

tart csak, ameddig a világos, ahol a személyes határa

(a határotok) van, a kiszámíthatatlan talpig, amely most

(láthatóan) a társadé, aki miközben teszi a dolgát,

belelép a tejútba, s a (meditáló?) hangyát (is) eltapossa?

S merthogy (te is) a lába alá kerültél, anyáskodva

(istenkedve?), nagyon magasról azzal nyugtatgat, hogy

azért vonulnak a hangyák, mert eső lesz?

Ahogy hátrafelé, ahogy betolat a végtelennek tűnő

parkoló fehér vonalai közé (parcellájába?), ahogy a

visszapillantó tükörben (is) meglátja a rengeteg

ismerős(?) autót, de nem lát egyetlen ismerős arcot sem,

ahogy (ettől-e?, mitől?) hirtelen elbizonytalanodik, hogy

vajon nem előrefelé kellett volna-e beállnia, ahogy

jött, ahogy szokott (ahogy a csomagtartóhoz is

könnyebben hozzáférhetne majd bepakoláskor)…

Ahogy ül ott, kezében a kivett indítókulccsal, s azon

tűnődik, hogy vajon mi járt (járhatott) a fejében, amikor

az üres helyet (lyukat?) keresve idáig gurult, s miért a

reflexei (miféle reflexei?) döntöttek helyette(?)…

S ahogy hirtelen a közel másfél méteres sikló jut eszébe,

azt látta így, hátrafelé bemenekülni (bekígyózni) tegnap

az árnyékszék előtti farakásba, miközben a fejét felemelve,

ingatva, nyelvét öltögetve sziszegett, csapkodott feléje,

s ahogy megfeszültek (rettegtek?) mindketten,

s ahogy aztán a családig lüktető félelemből(?) lesben állás,

majd az állat agyonverése következett… S ahogy azóta

összeszűkült a kert, merthogy egy másik sikló is, igaz,

szelíden s érdeklődve csak (mintha

Évát keresné az Édenkertben) már bemutatkozott…

Ahogy ösztönösen oldalra fordítja a fejét, s

észreveszi a szomszédos kocsi mellett álló (ácsorgó?)

gyanús alakot (kéregetőt?, parkolóőrt?, temetőőrt?), aki

abban a pillanatban, amikor összeakad a tekintetük,

megindul az ellenkező irányba, megáll, mond valamit

a társának (főnökének?, Szent Péternek?), s ott marad…

Ahogy a hullámzó félhomályban itt is, ott is felvillan

egy-egy lámpa (öngyújtó?, gyertya?, csillag?)… Ahogy a

gyomrában lapuló, egyre nyugtalanabb s nehezebb golyó

(gombóc?) elkezd föl-le szaladgálni, meg-megakad, de

sem kiköpni (kiokádni), sem megállítani nem képes…

Ahogy többször is megpróbálja végiggondolni, hogy

miért is jött ide, hogy kiszáll, bemegy az áruházba,

leveszi a polcról a permetezőszert, a hangyairtót, a

dezodort, a tartósított tejet, a kenyeret, az ásványvizet,

fizet, bepakol… bepakol… S ahogy hirtelen mozdulattal,

mintha mindezt megtette volna már, elindítja a kocsit,

s (mintha temetés után a temetőből) kióvakodik a

dermedt autók (sírhalmok?, a farakás?) közül,

s elkígyózik, -száguld, elmenekülne, ahogy…

Felül, mélyet lélegzik, hosszan benn tartja a

levegőt, lassan engedi ki, megismétli néhányszor,

visszafekszik, úgy érzi, képtelen megállítani a

vágtát, amit a szíve produkál, csak amikor

élesedik a kép, s a lovakon a szerszám díszeit,

s a habot, sőt a képzelet szülte végtelen mezei

kocsiút porát is látja már, akkor gondolja, hogy

mintha attól indult volna meg a mellében a

fogat, hogy eltűnődött, hogy milyen jó most,

hogy semmi baja, hogy igazi baja talán nincs is,

csak beképzeli magának, belehergeli magát,

s hogy talán csak a testét (az idegeit?)

kellene rendben tartania, hogy szinkronban

legyen a lelkével, ahogy meg van írva, s ahogy

a szüleitől, aztán meg úton-útfélen mindenkitől

hallotta (okosan ülni a bakon, pontosan indulni,

időben odaérni, szárazon tartani a puskaport…).

S mintha akkor, amikor idáig jut az

okoskodásban (a közhelyekben?), mintha akkor

durranna a pisztoly, s kezdenének rohanni

a paripák, s mintha valaki egyre nagyobb dühvel

ütné-verné, sarkantyúzná őket, hogy aztán már

megállni se tudjanak… Vajon attól jön-e elő a baja,

mert jelet kap, hogy a szörny ott lapul, leselkedik a

közelben, s mindjárt ráugrik, leteperi, megbúbolja,

megöli, s hogy már a viadal kezdetén teljes

fegyverzetben (stresszben) legyen? (Netán a támadó

maga adja a jelet, s követeli ki, hogy jó előre vele

foglalkozzék?)… Vagy attól, hogy képzeleg,

s azt meri gondolni, hogy minden rendben,

s ilyenkor elég egy kóbor szúnyog mélyrepülése, egy

messzi érfal megfeszülése, egy otromba időjárási

front közeledése (híre), hogy elbizonytalanodjék,

összezavarodjon, s átláthatatlanná, kezelhetetlenné,

megoldhatatlanná váljék a helyzet, kitörjön a pánik,

hogy a valóság fékezhetetlen erői a világ

gondolattalan(?) egyensúlyát helyreállítsák?

Egész testével hall, döbben rá hirtelen az

éjszaka kellős közepén, miközben mindkét füle

be van dugva, s arra ébredt, hogy valamit

húznak az utcán. Kerekes bőröndöt? Lopott

aknatetőt? Kukát? A folyamatos zörgés

mintha a bal lába kisujjából, aztán meg a

medencecsontjából jönne, de ha a jobb

könyökére koncentrál, akkor is hallja… Először

húsz évvel ezelőtt érzett, élt át hasonlót, akkor

a ház legtávolabbi zugából, a fűtőházból

érkező, a fűtőrendszer vizét kerengető

villanymotor folyamatos búgása őrjítette meg.

Éjszakánként kispárnával a kezében csúszott-

mászott a padlón, amíg a lakás legkevésbé

zajos pontját megtalálta. Később az ágyát is

oda tette át. Még később hozzásüketült a

körülményekhez, s másoknak magyarázta csak,

hogy a lakás alatti üzlet üveg falai (is) mennyire

összegyűjtik (s mint a hangszekrény, felerősítik)

az utcai zajokat, és a házat tartó beton oszlopok,

födém-elemek által közvetített (belső) hangokat,

s gyakorta roppant hangverseny zajlik…

„Nálunk is” – mondták, hát abbahagyta,

elfeledte… A fülét sem a zajok, hanem a

vissza-visszatérő ideges viszketés miatt

dugta be lefekvéskor, miután az orvos által felírt

kenőcsből borsónyit rányomott a vattára…

Most mégis tovább gurul benne a közben

elcsendesedett utcai alkalmatosság, s odáig jut,

hogy tehát a csupa fül állatokhoz (nyúlhoz,

szamárhoz), s még inkább a nagyobb egysejtűekhez

kezd hasonlítani, amelyekből (akikből?)

hiányoznak még (már?) az érzékszervekké finomult

elit alkatrészek, s egész valójukban megrezzennek,

ha külső inger éri őket… Nem is beszélve a további

reakciójukról, amely évmilliók (évmilliárdok!) óta

legfeljebb a menekülés (az összehúzódás, az

elaraszolás), s fogalmuk sincs(?), hogy

mit tegyenek, ha egy magasabb rendű mozgással

(akarattal?, szellemmel?, lénnyel?) találkoznak.

Józan ész? Elbutulás? Spontán rádöbbenés az

idővel, erővel való ésszerűbb gazdálkodás

szükségességére? A tőle független folyamatok

törvényszerű találkozása, s a fölfoghatatlan

eredmény tárgyilagos tudomásul vétele? Az

újra fölfedezés, hogy a fazéknak két füle van,

s mindkettőt meg lehet fogni, a gondolat meg

fölvillan, bevilágítja a konyhát, s volt, nincs?

Bugyuta tehetetlenség, ahol a tiltakozás,

a szembeszegülés emberi (állati?) pozíciója

ismeretlen (már), csak az anyag szellemtelen

reakciója működik?… Próbálgatja az évek óta

összegyűlt, pár centis ceruzavégeket, -csonkokat,

melyik illene bele a fekete TINTEN PEN szárába,

amiből kézhez álló hosszabbítót fabrikált, hogy

az utolsó betűt, pontot (szusszanást? hasznot?) is

kierőltethesse a grafitból, s hogy amíg eszébe nem jut

valami fontosabb, addig is mozgassa (megmozgassa)

legalább az ujjait, hogy a gépies működésből, az

úgyszólván értelem előtti (alatti) lüktetéstől

eljusson a „lemerült az akkumulátorom, légy szíves,

told meg a kocsim” tapogatódzó alázatáig,

a teremtő nyitottságig, tisztaságig, amikor

el lehet dönteni (magától eldől?), hogy mibe

fogjon bele, belefogjon-e valamibe, ha úgy érzi,

hogy képtelen rá, s hogy annyi mindent meg kellene

oldania, hogy eszelősen mindent meg akar,

tehát azt az egyet is, amit éppen csinál, azt is

elhanyagolja, elrontja, félreteszi, elfelejti,

egyik szemével folyton a többit (a másikat) figyeli,

s megfeszül, remeg, hogy nem inkább azzal

kellene-e foglalkoznia, amivel ők (ő), s ebbe is,

abba is belekap, ide, oda csapódik, mintha a dolgok,

a teste (a helyzet?, az univerzum?) a kamaszkorát

játszanák (játszatnák) vele újra, amikor

egyszerre minden nőt meg akart hódítani (kapni),

de aztán hirtelen választania kellett

(belekényszerült a választásba, kiválasztották).

Ha semmit sem vársz tőle (dehogynem vársz), s ha

semmit sem vár tőled(?), mert rusnya vagy, vén vagy,

mert nem vagy az esete, mert piff-puff képtelen vagy

felkelteni a kíváncsiságát, mert… Azért ha egy

gyönyörű nővel találkozol, ha ott áll veled szemben,

ha a szemével, az arcával, a testével (a varázsával?)

elkap, s miként a vadat a csapda, kisbolygót a nagy

(„egeret a macska”?) fogva tart, nem enged, s szenvedsz

(mennybe szállsz, meghalsz, feltámadsz), de neki,

azon túl, hogy elmosolyodik, netán szót vált veled

(nem vált), fogalma sincs róla, hogy amit tesz

(nem tesz), annak van-e, s mekkora a jelentősége,

akkora-e, amekkorát te tulajdonítasz neki (te, akit ő

nem annak lát, néz, aki vagy, s pláne nem annak,

akinek gondolod, érzed(?), képzeled(?) magadat),

vagy semekkora, csak múló zizzenet az egész,

egy vagy az ezer (ezeregy?) közül, aki

megakadt benne, s azonnal megbúbolná, de ezt ő,

még ha valamilyen fokon (talán) tetszik is neki,

(most) nem akarná(?), tehát meglehetősen különbözik

a dolog két vége, s csak a felettetek való(?), a helyzet

(a pillanat) előidézője (teremtője?), akiről (amiről?)

szinte semmit sem tudtok, de akinek (aminek), ha

sajogva (és utólag) belegondolsz, lennie kell, csak ő

tudhat mindent, s lehet, hogy csupán próbára tesz

benneteket, mindenekelőtt téged, hogy van-e (még?)

szemed (képességed, merszed) a szépség (a teljesség?,

a tökély?) felismerésére, az érte való fellángolásra,

küzdelemre (netán halálra), vagy nincs, s persze őt,

a csodálatost is, hogy ki tudja-e váltani benned (még?)

az önkívületet, meg tud-e bolondítani, vagy nem…

Azért ha egy gyönyörű nővel találkozol,

nem hagyhatod ki, hogy tétovázás nélkül (még ha csak

elmosolyodik is, miként a hegyoldal, amikor felhő fut át

a nap előtt), hogy ki ne mondd, a szemébe ne mondd,

hogy meg ne mondd neki, hogy gyönyörű… hogy

gyönyörű vagy… Tartozol vele önmagadnak, aki

eszerint lényegében (szavakban?) ugyanaz vagy még,

s tartozol vele a titoknak (az univerzumnak? a

létezésnek?), aki (amely?) feltehetően bizonyosságot

akar, tudni akarja, hogy jól csinálja-e (csinálod-e),

hogy nem kell-e máris beavatkoznia,

kicserélnie (pusztulni hagynia?, pokolra vetnie?) a mű

(a műve) egyik felét, s újrateremtenie a másikat is?

Egy pici ráadást csak… Azt a két szem cseresznyét,

aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad

a többibe… Azt a három-négy másodpercet (percet?),

amíg még úgysem indul el a vonat… Azt a lassuló

simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben…

Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől

hullámot vet a levegő… Azt a hajszálnyi nyílást

az ajtón, amelyen átfér a hallgatás… Azt a csukott

vonatablakot, amit nem sikerül lehúznod már, de

amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon

(tétova ügyetlenkedéseden?) még mosolyogni lehet…

Azt a hirtelen elindulást (-szakadást?), amihez

látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik

(átölelkezik?) még az esendőség… Azt a pillanatot,

amikor a nap mintha egy könnycsepptől

villanna föl a szemedben… Azt az egyre sebesebb,

távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú

madarat?), amitől a kettéhasadt ég

ugyanúgy csapkod a bordáink között.

Régi szekrényeket nyitogat, kifakult ingeket,

félretaposott cipőket, kopott nadrágokat rak

egyik polcról a másikra, nem tudja, miért

kezdte el, de nem találja a stoppolt sötétkék

kardigánját, amit annyira szeretett, hogy

két emlék között még ma is abban csoszog az

ablakhoz, s néz ki, hogy vajon ki csönget a

kapunál, mert ha olyan, aki előtt

nem mindegy, hogy miben fogadja,

akkor gyorsan másikat vesz föl… Vadonatúj,

sohasem használt csíkos póló akad a kezébe,

megvette hirtelen egy szezonvégi

kiárusításon, de mire hazaért, megbánta,

szűk is, ronda is, úgy néz rá, mint egy távoli

rokonra, aki váratlanul és hívatlanul meg-

megjelenik néha, s legszívesebben kidobná,

mégis szelíden elbeszélget vele, várja, hogy

magától elmenjen, s hogy egyszer talán

megszeretheti valamiért… Nem tudja (nem is

gondolt rá még), hogy ilyenkor a beléje nevelt

(s megélt) szegénység alázata (kényszere?

számítása?, tapasztalata?, bölcsessége?)

vezeti-e, vagy csak a mindent kihézagoló, s

egyre nagyvonalúbb idő, az öregedés (öregség)

cserkészi be, hülyíti, teszi magáévá,

egyelőre úgy, hogy még kívülről is meg-

megnézheti (s kinevetheti) önmagát… Ahogy

például a ruhák mögött leghátul ott sumákoló

kézi porszívó megpillantásakor, amit a

szomszédasszony áradozó szavai nyomán,

ugyancsak ripsz-ropsz vásárolt nemrég, hogy a

könyvespolcon majd azzal portalanítja

a könyveket, de kiderült, hogy legfeljebb

az asztalról az apróbb morzsákat szippantja fel…

Most, hogy ne is lássa többé, megfogja, kiveszi,

de a kezében felejti, s miközben fél kézzel

tovább rendezkedik, s megint elakad,

egyszer csak (mint a gép) visszateszi ugyanoda.

Most nem szabadna megszólalnia, még csak könnyen

felismerhető (félreérthető?) mozdulatot sem tennie,

sőt, gondolnia sem arra, hogy tüstént válaszolnia

(reagálnia?, ütnie?) kellene, bizonyítania, hogy

nem hagyja annyiban, hogy van olyan erős (bátor,

ügyes), hogy… Most vissza kellene vonulnia, elbújnia

a józanság (a józan ész?, a gyávaság?, a jövő?)

szoknyája mögé, vállalnia, ha kell, a vereség, a

pillanatnyi csatavesztés megalázó következményeit

(menedékét?) is… Most mielőbb el kellene kotródnia

az útból, félreállnia, meghúzódnia a padkán, az

árokban, a mező szélén… Most hirtelen meg kéne

betegednie, öregednie (halnia?), vagy legalábbis

eljátszania effélét, ahogy a feketébe öltözött, arcukat

kendőbe rejtő, bicegő, köhögő, sarokban gubbasztó

fiatal nők eljátszották a háborúban (a háború végén),

amikor a beözönlő, a győztes (ellenséges) hadsereg

mindenható (kiéhezett) katonáinak (bikáinak?)

a szemét (orrát?, ösztönét?) akarták megtéveszteni…

Most igen mélyre kellene elvetnie (elásnia?) a magot,

hogy ne jövőre, hanem csak évek múlva keljen ki,

amikor nem várja már senki, amikor észrevétlenül

elölről kezdheti majd… Most óvakodnia kellene tőle,

eszébe se szabadna jutnia, hogy a túlélést (a

túlhalást?) választotta, hogy egy magasabb erő

sugallatát(?), parancsát(?), szentjánosbogarait(?)

követi… Most a hasáig le kellene szívnia a portól(?),

kipufogógáztól(?), savas esőtől(?), acsarkodástól(?)

megsavanyodott levegőt, hogy aki a szűk konyha

plafonjához csapja a penészes uborkával teli üveget,

s ahelyett, hogy takarítana, szellőztetne, naponta

odavág még egyet, előbb-utóbb levegő után kapkodjon,

fogja föl, mit cselekszik, s mintha az időjárásról,

a derékfájásról, a politikáról már minden

elhangzott volna, segíteni neki a porszívózásban…

Most nagyon távoli (létfontosságú?, ismeretlen?)

dolgokra szabadna csak gondolnia

(készülődnie, várnia), mintha a világ az ősrobbanásra,

a sejt a megtermékenyítő másik sejtre,

a semmi a mindenre várna.

Nem léphetsz bele kétszer ugyanabba a

pocsolyába sem, mondogatja magában,

s Hérakleitoszra, a messzi folyókra (tengerekre),

mi több, az univerzum megállíthatatlan

zizegésére (hömpölygésére, sodrására),

s a testében csobogó forrásokra (folyamatra?,

sorsra?) gondol, s arra, hogy hiába jut eszébe

újra meg újra az igazságot lüktető szentencia,

ha úgy érzi, hogy ugyanoda toccsan, ugyanott

okoskodik (bölcselkedik, tehetetlenkedik),

ahol egyszer (vagy többször) ott volt már,

ahonnan el akart (el szeretne) távolodni,

de a teste folyton lemarad a képzeletétől

(a lelkétől?, a szellemétől?), s amikor azt hiszi,

hogy utolérte, hogy végre szinkronban vannak

egymással, akkor meg kiderül, hogy tévedett,

hogy úgyszólván semmi haszna a tanítások

megértésére való törekvésnek, a hidegnek

meleggé, a melegnek hideggé, a tűznek elemekké,

az elemeknek tűzzé alakulása, az ellentétek

folyamatos egymásba veszése tudásának,

s a tapasztalatnak, ha oda van szegezve az

érzékszerveihez, de képtelen helyesen értelmezni

az általuk észlelt s közvetített „valóságot”,

elfeledni a sejtjeibe, az idegeibe kövült formákat,

pillanatokat, ha a sodrásra (a hullámokra)

hagyatkozva, ölelésüket, örvényeiket figyelve

(kihasználva?) nem alázkodik meg a pusztulás

(a változás?) könyörtelensége, ereje,

mindenhatósága előtt, ha a tökéletlenségébe,

ostobaságába, mulandóságába ragadva, önnön

leleményességébe, dacosságába (szerencséjébe?,

hitébe?) kapaszkodik, ha a tulajdon vakságába,

kisszerűségébe, a saját nedveibe fullad bele.

Azt mondják, költő, pedig csak semmire se jó

nyolcadik pötty a hétpettyes katicabogáron,

szoknyák körül kóválygó Don Quijote, aki

szélmalomnak nézi a kalimpáló

női lábakat, dárdája reves fa, érzelme

képzelődés. Gyámoltalan, megalázásra csábító

albatrosz a tengerjáró hajó fedélzetén,

„lakik a házunkban egy költő” kezdetű

csodabogár, aki egyszer kettesével veszi a

lépcsőfokokat (s állítólag repülni szokott),

máskor meg mint a törött lábú pók,

kapálódzik, csapkod, nyolc lába közül

azon a kettőn sem tud tisztességesen le-föl

közlekedni, amelyik épnek látszik… Se vagány,

se vátesz, se élő lelkiismeret, se lepedőbajnok,

legfeljebb gőzős kávéházi legendák és

vesztes forradalmak legyőzhetetlen hőse,

betyár, útonálló, aki egy jó nőért vagy egy,

a sötétségből felvillanó vakító szóért képes

kilépni a száguldó űrhajóból (űrruha nélkül),

egy eredeti űrruháért elhagyni apját, anyját,

szerelmeit, egy hívő tekintetért a vízen járni,

hitetlenekért keresztre feszülni, feltámadni,

kifordítani helyéből a világot… Eszelős, aki

kétszázzal száguldozik a (halhatatlanságba

vezető) balatoni országúton, Mozart zenéjével

altatja el a szembejövő világmindenséget,

összeütközik vele, aztán meg a vérpettyes

éjszakai égről öltögeti nyelvét a cserbenhagyóra…

Csodagyerek, aki túlélte a vészkorszakot, a

világháborút, a diktatúrát, a gulyáskommunizmust,

a megalázó testi-lelki megpróbáltatásokat, a…

– Micsodákat?!… Na ne!… Süt a nap, emelik a

fizetést, választás lesz… Olyan költőt írsz a

kockába, amilyent akarsz… Ne hülyéskedj már…

Egészen rendes csávónak látszol.

Tenni inkább(?), vacakolni vele(?), („csinálni”?),

még ha tapogatódzva, bizonytalanul (nehezen, rosszul,

reménytelenül) is, mint szárnyat (levegőt) rezegtetni rá,

azaz beszélni (fecsegni, vitázni, értekezni) róla?…

Merthogy a szavakban készen van már (készen kell

lennie), amikor elkezdi, még ha csak homályosan és

hang nélkül bizsereg is a gégefőjében, a szájában

(agyában?), s mozgatja meg a tagjait?…

Tudomásul venni, hogy hasznos a szócsere (szóváltás,

szónoklat), s a csapodár emberiséget partok közé

ölelő (szorító?, szelídítő?) beszédes miegyéb, de

nem rágódni rajta, hogy miért arra képes csak,

amire, miért addig jutott el (ott rekedt meg) az egyéni

fejlődés(?) szerpentinjén, ahol?… S ahelyett, hogy

komolyan (mélyen?), vagy legalábbis szándékosan

a társadalmi igazságokon (igazságtalanságokon?),

netán az univerzum titkain (csodáin) gondolkodna

(okoskodna, ámulna), inkább a kalapácsért nyúlni?…

Megtörni a diót, beverni a szeget, megjavítani a

mákdarálót, házat építeni, kertet művelni, állatokkal

közösködni, apróságokkal(?), haszontalanságokkal(?)

foglalatoskodva menni (botologni) a vég (a cél?, a

semmi?) felé?… S még csak nem is az egyébként mindig

szolgálatra kész félelmeinek (gyávaságának?), vagy a

különleges (kényszerű?) bátorságának, netán

ostobaságának vagy eszességének engedelmeskedve,

hanem a nyomorúság(?), az öröm(?), a helyzet, a pillanat

ritmusához (parancsához, lehetőségeihez) igazodva?…

Ösztönösen (lustán?, felelőtlenül?) élni meg a gyorsan

elmúlót, s egyetlen pontra, ha kell, akkor az ecset

hegyére összpontosítva évekig (évtizedekig) restaurálni

(újrafesteni?) a Sixtus-kápolna időbe süllyedt (szavak

feletti) freskóit?… De beleborzongani, megrettenni,

megzavarodni, hebegni (jajgatni), amikor egyszer csak

a maga felülmúlhatatlan(?) teljességében meglátja

a keze nyomán (is) újjászületett, az eleven (a beszélő?,

az ijesztő?) Utolsó ítéletet?… S mintha belőle, a képből

lépne ki (mint a kárhozottak?, a feltámadottak?),

fordulni el, futni el máris a lüktetés, a mozdulatai (az

elveszített paradicsom?) irányába?… S megkönnyebbülni,

ha a lelkendező (az ítélkező?) tömegben nyílik akkora tér

(hasadék?, seb?), amelyen át óvatosan eliramodhat?

„Csípőből utáltam őket”, hallja innen is, onnan is

a lövést(?), a mesét(?), mintha zavaros gyógyvízi

tóból (mocsárból?) bugyborékolna föl a levegő,

mintha nem csak a fül (az érzékszervek),

hanem a száj is önmagától működne (működhetne),

s az agynak csak utólag (úgyszólván

szúrópróba-szerűen) lenne „beleszólása”, lehetősége

ellenőrizni, ami (levegő, hang, szó, gondolat)

rajta keresztül kimegy (kipenderül, kiszáll).

Mintha a megkönnyebbülésből, az örökös

elégtételre készülődésből, indulatból,

közhangulatból, politikából, s a zsigerekbe ívódott

(feszült, préselt), megtagadni (elviselni?) lehetetlen

hazudozásból fakadó kemény (meggondolatlan?,

összevissza?) beszéd segítené leginkább

a pillanatnyi megmaradást, mi több, a biztosabb

túlélést, s feledtetné elviselhetővé, lebegtetné

köddé a valóságot (a szégyent?, a szenvedést?).

Mintha ugyanazzal a fegyverrel (hanggal,

szókészlettel, szándékkal, lőállással)

lehetne csak diadalmaskodni a kimúlt(?) ellenség

(és önmagunk) fölött, amelyikkel legyőztek

bennünket, és uralkodtak rajtunk.

Mintha a világ minden porcikája egyazon anyagból

készülne, s akárhol reped szét, ugyanakkora

lyuk keletkezne, amit hasonló sűrűségű ragasztóval,

nagyobb fajsúlyú kötőanyaggal (csalafintasággal?,

ijedtséggel?, hittel?), s a pisztolylövéshez

ránduló kéz utánozhatatlan gyorsaságával

lehetne csak összeragasztani, érezve, tudva,

vállalva a kockázatot, hogy egy tétova (elvétett?)

mozdulattól, s egyetlen lélegzettel vagy

gondolattal arrébb bármikor kilyukadhat

(szét fog hasadni) megint.

Nem talál rajta fogást… Nincs rajta? Nem

találja meg? Buta? Ügyetlen? Tapasztalatlan?

Gyenge? S akárhogy erőlködik, mesterkedik,

mindegy? De akkor miért nem kerüli el?

Nincs másik út? (Nincs is út?) Ahová megy,

ahová el kell jutnia, oda csak erre? Így?

Rajta keresztül? Verekednie, védekeznie kell?

Kihívnia a helyzetet, elviselnie az ütéseket,

a dögönyözést, a megszégyenítést? Miért?

Mert akkor is halad? Hová? Mi van ott?

Van-e valami a fölfúvódott (a fölpumpált?),

a most éppen embernek látszó ősdög mögött?

A „cél” a testében, az agyában, a képzeletében

létezik csak? Megfeszült a vezeték,

távoli zenét fogtak az idegei? Kigyulladt egy

lámpa? Egy szempár? Az égbolt? Leakasztották

mögüle a szerelvényt? Mitől lett azzá, aki, ami?

Hagyta, segítette naggyá lenni?

Aztán egyszer csak nem bírt vele?

Ha szúnyognak vagy hangyának nézte

(nevelte) volna, könnyebb lenne? Mi?

S ha még egyszer, ha most életben marad,

akkor még nagyobbnak, hatalmasabbnak kell

gondolnia majd? Hogy hajlonghasson előtte?

Megtapsolhassa? Megsimogathassa a nyálkás

bőrét? Hogy még keményebben,

céltudatosabban (méltóbban) készüljön ellene?

Hogy miközben újra meg újra meg kell

mérkőznie vele, egyre erősebb, találékonyabb,

bátrabb, nagyobb legyen maga is?

Mert az utolsó találkozáskor úgy is legyőzi?

Kit?

A résbe (a résekbe) összegyűlő (beszoruló, beleragadó),

az egészet elnehezítő, megfeszítő, fogva tartó,

fékezhetetlen lüktetésével (ketyegésével) félelemmé,

gyávasággá, kilátástalansággá döngölő,

a megállni, a sorokat rendezni, a futás közben elhajigált,

elveszített, odahagyott felszereléseket (szerszámokat,

fegyvereket), a megmaradáshoz nélkülözhetetlen

készségeket (tapasztalatot, leleményt) fölidézni,

kellőképpen helyére illeszteni, alkalmazni nem engedő,

a legkisebb ösztönös mozdulatra, a visszatartott

levegővételre is higanycseppként megrezzenő,

vízágyként be-besüppedő, egyensúlyozni (kapálózni,

kapkolódni), ellenállni, menekülni kényszerítő,

s a mindazonáltal a harmatcseppet himbáló fűszálban is

megkapaszkodni akaró, a magasság pillanatokon belüli

beszakadására (lezuhanására) is fittyet hányó,

a nyújtózkodó, a ragyogó, a folyamatos világteremtés

mutatványába (fizikájába?, filozófiájába?) beleszédülő,

a gerinc villámlásait (a nyak és a derék kerékbe törését),

az arcidegekbe roskadt világítótornyot is a tejúti lámpák

magasságába (fényességébe, végtelenségébe) emelő,

a kibírhatatlan pillanatot is a gyermeke fölé görbülő

édesanya ölével (ölelésével) csillapító,

az ezer alakban újjászülető halált is elfogadhatóvá

mesterkedő, a kimondhatatlant, a nem létezőt is

kimondhatóvá, létezővé (halandóvá) formázó,

a rések közötti résekben is tetten érhető,

a megfoghatatlan, az örökkévaló, az ellene szegülő.

A darabokból összeálló (összeállított?,

összeszedegetett?), ragasztott, foltozott,

alátétekkel erősített, a hiányzónál

(eredetinél?, elveszettnél?, elképzeltnél?)

megfelelőbbnek (sőt az egyetlen

megfelelőnek) mutatkozó, az összes erőt,

kezdeményező készséget, hitet mozgósító,

csatasorba állító, feláldozni kész,

az „itt állok, másképp nem tehetek”

pozícióját (kihívását?, elszántságát?,

esendőségét?) is megtestesítő,

a bizonytalan, szétfolyó, romlott (öntelt,

idejétmúlt, koncentrálni képtelen)

birodalom(?), hatalom(?), gravitáció(?)

ítélőszékét, önbizalmát, hazugság-tornyát

kiismerhetetlen erejével (helyzetével?,

váratlanságával?) megadásra

(kibillenésre?, megalkuvásra?) kényszerítő,

az egyházat, világrendszert (hivatalt,

házasságot, tekintélyt) pillanatok alatt

szétszakító, összeomlasztó, elveszejtő,

a „menet közben”, a „mindennapokban”

szőnyegként és mozaikképként egyaránt

funkcionáló (megtaposható, működtethető),

ablakba, kirakatba állítható, könnyelműen

elfelejthető, az atomok rejtekeiben, a sejtek

falán, a határokon megmaradt tartalékaival

(emlékezetével, erejével) a romokból is

újjászülető, a semmiből is világot teremtő.

Mind, mind nyomakszik, jön messziről,

nagyon messziről, győzni akar (le akar győzni),

s ha akad is olyan, aki nem üt fejbe azonnal

(baseball-ütővel?, gumibottal?), nem fejel az

arcodba, sőt, szóba áll, elbeszélget, vitatkozik

veled, arrébb teszi a székét, hogy kedved szerint

mozoghass, levelet ír a rokonának, hogy

szóljon ügyedben a főnökének, bemutatja az

unokahúgát, aki felettébb megtetszik neked…

Még ő is titokban (öntudatlanul? természeténél

fogva?), még ő is készen áll (arra készül),

hogy majd csak agyon iszod, hajszolod, ölöd

magadat, vagy elvéted, rosszul csinálod,

megszégyenülsz, netán a dolgok természetes

rendje szerint kimúlsz, s szabaddá (szabadabbá)

válik előtte a terep, s hogy akkor (tudva vagy

tudatlanul) a létezésnek az a hulláma (csúcsa?,

látványa?, ideje?) erősödik, lendül tovább, győz,

amely őt feszíti, dobálja… Mintha nem ugyanaz az

erő himbálna (hullámoztatna) benneteket, s

próbálkozna meg millió s millió változatban,

helyen és időben újra meg újra elérni a… Mit is?

(A partot?, a plafont?, önmagát?)… S mintha nem

a ti tevékeny (halálra szánt) közreműködésetekkel,

s még inkább a te ostobaságod, gyengeséged,

(gyávaságod?, tehetetlenséged?) egyenes

következményeként, aki aztán a döbbenet és a

magyarázkodás közeiben odáig süllyedsz,

hogy vereség nélkül győzelem sincs, tehát a

megtiportatásod, megroppantásod, (feltehetően)

az is a győzelem része… S lent, lent a legalján

(ahonnan a következő hullám elindul)

már azt is tudni véled, hogy az elháríthatatlan

elfogadásával a lényegedet adod (adtad) föl,

s irigykedve nézed az imádkozó sáska

(Mantis religiosa) kielégült (kimerült?) hímjét, akit,

miután párosodott vele, fölfal a nősténye.

Az, hogy ismeretlen terepen, váratlan pillanatban

milyen esetlen, ügyefogyott, szerencsétlen (gyáva?,

beszari?), sokszor kiderült már, hiába stresszelt,

igyekezett felkészülni a nem várt próbákra,

megpróbáltatásokra, ismerkedésekre, aztán meg kitérni

a locsifecsik, a pofafürdők szembe, fülbe csapódó

fröccsenései (simogatása?, szennye?) elől, hiába próbált

(próbál) menekülni Don Quijotéra emlékeztető harci

felszerelésében az elképzelt (majd a valódi)

összeütközések, a víz alá nyomások, a víz alatti ágyékon

(tökön) rúgások, a gatyalehúzás, a tapizás, a fullasztó

alámerülések kelepcéjéből. Még ha bizonyos idő után

valami félelmen túli (aluli?, felüli?) erő (ösztön?)

fel is támad (tápászkodik) a zsigereiből, s összekapja

magát (védekezik, törleszt, elégtételt szerez), akkor is

az egésznek csak a kék-zöld nyomai, a szégyene,

a keserve, a súlya marad meg benne. Holott ő

semmit sem akart, akar, semmi különlegest, csak

újra meg újra jól, valamivel jobban érezni magát, mint

ahogy akarat nélkül érezte, érzi. Legalább úgy, ahogy a

többiek, ahogy másokat látva el-elképzeli, hogy lám,

tökéletesebb is van (lehet), s hogy akkor miért nincs.

Föl kellene szabadulnia? El kellene felejtenie az állati

nosztalgiáit? A megfelelő lelkiállapotban (időben) a

megfelelő helyre, az egymáshoz illeszkedőkhöz, a

„győztesekhez” kellene csatlakoznia? Csapódnia?

Bele kellene olvadnia (simulnia, nőnie, vesznie) a

falkába? Aztán a tömegvonzásra hagyatkozva csapni le

a fűben lapuló rágcsálóra, önvédelemből(?) azonnal

rátámadni a nyitva felejtett kapun besomfordáló kóbor

kutyára? Arra is, amelyik egyetlen szúrós tekintettől,

ösztönös mozdulattól, egy „nem mégy el innen”-től is

eloldalazna, eliszkolna? Akit a szemétbe hajított

csontdarabbal is hűséges barátjává szelídíthetne?

Akinek a képében (bőrében) mintha ő maga sunnyogna,

próbálkozna, hátrálna, iramodna el, s nézné messziről

(egyre messzebbről) az önmagába gubancolódott,

önmagával teli tenyészetet? Karámot? Civilizációt?

Lehajolni jó mélyen, meghajolni, mint a

lakájok vagy a lakájokat utánzó (parodizáló)

színészek, komolyan, a kart is kinyújtani, s

könyökben behajlítani kissé, inteni vele,

tessékelni befelé, s persze, készségesen

engedni is mindenkit, aki hivatalos vagy

hivatalosnak hiszi magát, sőt, azt is akinek

eszébe se jut, hogy azonos-e azzal, aki belép,

csak megy, sodródik, ott van, merthogy

van hely, idő, levegő, s nem ütközik bele

folyton a többibe, s ha bele is, a ruhák, s a

ruhákon keresztül a testek kellemes

összenyomódása (érintkezése) nem gátolja,

hogy meglehetősen jó ütemben, szinte akadály

nélkül haladhasson, s mintha a nap is sütne, s

bizonyos, hogy süt is, hiszen látja a saját

árnyékát, s a finom porszemeket is, amiket

ki tudja, honnan hoz, lebegtet az őszi szellő,

bár meglehet, hogy csak a lassan s ütemesen

(zavartalanul?, boldogan?) sodródó gyülekezet

lélegzetétől mozognak, miközben valami

azonosíthatatlan, tompa zsongás (zaj?, zizegés?)

hallható, ami inkább összefogja, ringatja,

egymáshoz egyengeti, semhogy zavarná a

vonulást… Ha így valameddig (sokáig?) kibírod,

s a melledet, hasadat kicsivel még beljebb húzod,

mindenki (minden, ami mozog) elfér, s lüktethet,

hullámozhat, mehet a saját útján (célja felé?), s

neked is éppen elég helyed, időd, erőd,

lehetőséged, kedved marad (lesz), hogy a szélénél

(az üresen hagyott sarkokban?, a plafon alatt?)

elkezdd (elkezdhesd) a mocorgást, a készülődést,

s megtedd az első lépést, amire kifeszített mellel,

hátat fordítva a pillanatnak sohasem lennél képes.

Kettőt csörrent a telefon, mire fölkapta,

de addigra letették. Igaz, délutáni

szunyókálásából (álmából?) riadt föl,

s meglehet, hogy az a kettő a harmadik

meg a negyedik volt már, sőt, hogy

álmodta az egészet. Ki hívhatta vajon?

Az orvosnő, akitől legutóbb

nem gyógyszert, hanem protekciót kért,

s aki megígérte, hogy visszacsenget?

A vízvezeték-szerelő, akinek

a több hónapja csöpögő csap (és a

dugulás) miatt végre telefonált, s jönni

fog, de azért elkérte a számát, mert

hátha mégse jön? A miniszterelnök,

aki állítólag mindenkit fel fog hívni

(kazettáról), hogy ismeri-e a programját,

egyetért-e vele, számíthat-e rá (satöbbi)?

Szent Péter, aki éppen most ért rá,

s meg akarta kérdezni, mi újság?

Valamely utazási cég langyszavú

üdvöskéje csak, aki messzi kalandra

csábítaná, de mikor kiderül, hogy

hány éves, sietve elköszön.

Nem mindegy? Miért az agymenés,

az izgalom (a félelem?) a szieszta

folytatása helyett a szívdobogás, hogy

elszalasztott (elszalaszt) valamit megint?

A kapaszkodás, a készenlét, a jelenlét

(a megfelelés?) egyre reménytelenebb

(amúgy meg csökönyös) akarása, ha

(húsz éve már?) rendszerint nemet mond,

lemond, nem megy el szinte sehová sem,

ahová azelőtt („kötelességből”?, vagy,

mert „öröme tellett benne”?) elment?

Miért, hogy idegesen (eszelősen?) várja

a megszólítás (a kapcsolatteremtés),

a megtartó kérdések és válaszok

bizonytalan csörrenéseit is, ha mint a

sebzett állat, menekül a váratlan

helyzetek (találkozások, döntések) elől?

Még mindig éri annyi megaláztatás,

félreértés, rosszindulat, mellőzés, meglepő

testi nyavalya, hogy újra meg újra összeszedje

magát, s dacosan (elszántan?, keserűen?)

megfeszüljön, szembeszálljon, szembeköpje

a pillanatot (a kihívást?, a megmásíthatatlant?),

s olyasmit tegyen, ami a megszokott

sodrással (lüktetéssel?, jajgatással?)

csordogáló mindennapokban egy-egy

nyugtató tabletta vagy némi ital (étel?) ideges

bekapása közben (s pláne utána) eszébe se

jutna. Mintha valahol mélyen a maradék önérzete

(méltósága?, büszkesége?) gyújtópontja

(gyutacsa?, G-pontja?) szabályosan működne,

s a hirtelen kataklizmában(?), döbbenetben(?),

fellobbanásban(?) a legkisebb érintésre

sisteregni, bizseregni kezdene, s csak a testét

összetartó tehetetlenségi (nehézségi?, öregségi?)

nyomaték, s valami azon túli (felüli?) titokzatos

összeköttetés (akadály?, szárny?) fogja vissza

a robbanástól, „téríti észre”, serkenti a helyzet

tüzetesebb elemzésére, meghatározására,

a vehemencia, a hagyományos értelemben vett

visszavágás (igazságtétel?) helyett a várakozás,

a belenyugvás, a belátás fontolgatására.

Mígnem valamely újabb provokáció,

kudarcként, gyalázatként megélt esemény

(élmény, gondolat) ki nem zökkenti,

harci állásba nem billenti megint.

Most el lehetett volna kezdeni, most

elkaphattad volna a derekát, most

belelüktethettél volna a mozdulataiba,

átélhetted volna a teljességet. Most

kimondhattad volna az egyetlen szót,

ami az összest helyettesíti, magadba

temethettél (építhettél) volna mindent,

amit a tökéletesség(?) kegyelmében

elkövetsz. Teleírhattad volna a betűk nélküli

univerzumot, összeolvashattad volna

a hóba vesző lábnyomokat a levegőbe

firkáló madárszárnyakkal, a tűzből

kiröppenő pernyét a vizet furkáló halak

ákombákomjaival, a tollad hegyére pattanó

szikrát a csillagokat lobbantó végtelennel.

Most olyan fáradt maradhattál volna

(lehetnél), hogy semmiféle kizáró okra,

óvatoskodó körültekintésre, megfelelni

akarásra, alázatoskodásra, félelemre,

gyávaságra nem lenne (lehetne) erőd s okod.

Most abba kellene hagynod, mielőtt

meg nem történt dolgokról úgy kezdesz

fecsegni, mintha megtörténtek volna,

úgy hazudozol, pántlikázod májusfává

a képzeletedet, keresel és találsz mentséget

(magyarázatot) a kudarcaidra, mint azelőtt,

s azzal áltatod magadat, hogy olyasmit

művelsz, amire mások képtelenek, s amíg

rád figyelnek, addig nem kényszerülnek

a saját bajaikkal, tanácstalanságukkal,

ügyetlenségükkel, ijedtségükkel foglalkozni.

Most megfellebbezhetetlenül véged van,

lábhoz tett fegyverrel, türelmesen és

hangtalanul illene (illik) várnod

a következő jelet (lehetőséget?, parancsot?).

Nem lehet megtartani, csak megtalálni

(összetalálkozni vele), nézni, nézegetni,

gyönyörködni benne, követni, tótágast

állni előtte, megkísérelni kapcsolatot

teremteni vele, szebbnél szebbeket

gondolni róla, csüggni a látványán, amíg

egyszer csak kilép a látóteredből, belép a

képzeletedbe, ahonnan (honnan?)

bármikor előhívható, sőt, kedvedre valóan

formálható (tökéletesíthető), s ahová

szerencsés esetben gond nélkül vissza is

süllyeszthető (engedhető, parancsolható),

de ahonnan, ha neki úgy tetszik, magától is

előjön, tollászkodik, fondorkodik, úgy tesz

mintha könnyen elérhetnéd, ha akarnád,

ám ha közelítesz feléje, azonnal

felszívódik, maga után húzva azt is,

akiről azt hiszed még, hogy te vagy,

te, aki józanabb pillanataidban legyintesz,

hogy semmi, csak… S hogy valószínű,

ugyanaz az erő (mechanizmus?, mozgás?,

lelkiállapot?, vénség?, hiány?) tesz

próbára, vizsgáztat, amelyik az éjszakai

álmaidat is kitalálja, szerkeszti, rendezi,

vetíti, s hol itt, hol ott nagyítja ki, szakítja

meg, olyannyira szeszélyesen, hogy már

nem is figyelsz rá, reggelre elfelejted…

Bár meglehet, hogy mostanában ekképpen

kapod (valahonnan) a legfontosabb

üzeneteket (parancsokat?, recepteket?),

amelyeket ha komolyan vennél, véget

vethetnél az egyenlőtlen (a megalázó?, a

nevetséges?) kihívásnak (képzelődésnek?,

kiszolgáltatottságnak?, játéknak?),

s ugyanúgy elérhetnél, megtarthatnál,

elveszíthetnél akármit (akárkit?), mint más,

mint azelőtt(?)

Ne púpozd meg a kosarat, ne töltsd csordultig

a poharamat borral, csak akkorát mondj,

amekkora pirulás nélkül meghallgatható. A

következő kört is meg akarom tenni, szabadon

szeretnék koccintani, s gondolni azokra is,

akik nem jöttek el, vagy akiknek a jelenléte

zavarna másokat. A gyümölcsöt, a krumplit,

a tűzifát (az örömöt, a gondot) be kell

hordani, s jobb lesz, ha mind befér, ami

kint van még (ha örökké kint marad is valami).

Ne tégy úgy (ne hazudd), hogy minden

bent van már, sőt, a tervezettnél

(a lehetségesnél?) több is, mert mi vagyunk

a legjobbak, és az a dolgunk, hogy erre

folyamatosan figyelmeztessünk másokat,

s ha netán kételkednének, akár erőszakkal is

elhitessük velük. Nem a vágóhídon

(az arénában), még csak nem is a hordón (a

pártirodán, a parlamentben, az egyirányú

médiában), hanem a barátaid, a híveid,

a családod, a tárgyaid körében, és a saját

bőrödben vagy. Ne vidd a hiúság vásárára,

ne égesd a képeden, ne terítsd ki a végső

számadás előtt, ne hidd, hogy minden írás

rajta van már. Ne siess! Gondolj azokra, akik

folyton lehagynak, pedig oda igyekeznek csak,

ahova természetes tempóban is oda érnének.

Tedd arrébb, rakd félre az útból a kacatjaidat

(a tülekvő kényszereidet), hadd menjenek.

Emlékezz a fél-állat, fél-ember lényre,

aki voltál, aki sohase akart többet,

mint amire szüksége van, aztán meg

föltalálta az alkalmazkodást (a lemondást).

Valami, aminek, ha tetszik, ha nem,

a része vagy, feltartóztathatatlanul és egyre

sebesebben száguld a kikerülhetetlen felé.

Próbáld meg a szabályaid (mértékeid?) közt

tartani, rendezni legalább a saját

gondolataidat, érzéseidet, képzeletedet,

önuralommal, tiszta fehérneműben

várni a várhatatlant.

Csak közelebb ne, csak ott tartani, ahol éppen van,

a pajzsa (a fegyverei) mögött, a saját bilincseiben,

miképpen te is maradsz (maradnál) a magadéban,

ha meg elmozdul, akkor ugyanarra és ugyanannyit

mozdulni el, amerre és amennyit ő. Figyelni

folyton a rezzenéseit, a szándékait, s ha mégis

sikerülne közelebb kerülnie, netán veszélyes

közelségbe hozzád, akkor megfeszülni, sündisznó-

állásba merevedni, maximumra kapcsolni (ha

működik még) az állítólagos sugárzásodat, hogy

mielőtt erővel, kénye-kedvére és végérvényesen

bármit is megtenne veled, csekélyke nem várt

kellemetlenséget okozz neki. (Késsen csak le az

aznapi teájáról, piszkálgassa a szájpadlásába

fúródott tüskéket, borogassa a sajgó hátsó felét,

lássa be, hogy ha veled próbálkozik, neki is

változnia kell)… Csak csendben maradni, amíg

rendet nem raksz magadban, vagy úgy nem

érzed, hogy tőled függetlenül rend lett. Sőt, akkor is,

mert rögtön észreveszi a maradék bizonytalanságot,

az árulkodó kényszerűséget (készületlenséget),

az idő előtti kibuggyanást, a gyengeséget,

s mivelhogy te is tudod, hogy észrevette,

még zavarodottabb, kiszolgáltatottabb leszel,

még közelebb jutsz ahhoz az állapothoz, amikor

várod már (szinte kikényszeríted), hogy üssön le,

taposson meg, tiporjon a földbe, hogy többé ne is

legyél, mert nem is akarsz lenni már, mert

szégyelled, hogy vagy, s hogy eddig voltál, s

oda leskelődsz (kívánkozol?, igyekszel?), ahol

ő van, ahol végképp benne, a legyőződben

leszel immár… Csak tudni s várni, hogy ami

se tegnap, se tegnapelőtt, se ma (eddig a percig)

nem történt meg, az a következő percben, vagy

holnap, vagy holnapután, bármikor megtörténhet…

Csak emlékezni és képzelegni, hogy mi lett (lehetett)

volna (mi lenne), ha minden, vagy legalábbis a

legfontosabb dolgok (például a születésed)

másként (máshol, más időben) történtek volna,

vagy meg sem történtek volna veled…

Ha nem gondolsz rá, ha nem akarod

annyira, ha semennyire sem akarod,

sőt, ha sikerül elfoglalnod magadat

valami merőben mással, olyannyira,

hogy eszedbe se jut már, akkor

elgyöngül, váratlanul összehúzódik,

parányi lesz, az is lehet, hogy

átmenetileg megsemmisül, bár ezt

biztosan állítani arról, ami egyszer

létezett, sohasem lehet. Bármikor

előfordulhat, hogy mint semmi

a semmit, megint megforgat a

nyelve hegyén, vagy fölfújja magát,

mint a gyerek a rágógumit és

szétpukkad az orrod előtt. Netán az

eddigieknél is szokatlanabb módokon

jelzi, hogy elpusztíthatatlan. Ezért

pillanatig se feledd, hogy külön is

oda kell figyelned, például arra, hogy

gyaloglás közben a járdán a megfelelő

magasságba emeled-e a lábadat,

ha a szokásos tempóban akarsz haladni,

vagy arra (s a hasonlókra), hogy

hajnalban, s néha világos nappal is

a tüdőd (az egész tested?) lustasága(?),

szórakozottsága(?), fáradtsága(?) miatt

ne lassuljon le annyira a lélegzetvételed,

hogy aztán levegőért kelljen kapkodnod,

amíg jobban nem érzed magadat,

s egyszer csak azzal foglalkozol megint,

ami, ha nem gondolsz rá (ha nem akarod

annyira?), sőt, ha sikerül elfoglalnod

magadat valami merőben mással, akkor

elgyöngül, összehúzódik, parányi lesz

(az is lehet, hogy átmenetileg

megsemmisül), többé eszedbe se jut már.

Megcsendült a bal füle, s ha hirtelen nem is tudja, hogy

a köztudat (közhit?, babona?, hagyomány?) szerint

mit jelent, bizonyára oka van, s akad ember,

aki azonnal megmondaná, vagy legalábbis mondana

valamit, ahonnan el lehetne kezdeni a kutakodást, a

fantaziálást, a beszélgetést. Mintha hajszálnyit meg is

szédült volna, bár ez történhetett a meglepetéstől is,

akárcsak az érzés (látvány?, látomás?), hogy lenge

köd suhant át az agyán, s mintha a vele együtt áttűnő,

váratlan hang-érzet (aminek semmi köze sincs

a valóságos csengő vagy a harang szavához),

valami hűvös, de mégis melengető magasságba

(szánkóra?, templomba?, karácsonyfához?) szólította,

emelte volna… Jó hírt? Rossz hírt kap? Mostanában

úgyszólván agyontapossák egymást, s ha

nem nézne át rajtuk, vagy nem tudná a nyomukból

kikövetkeztetni a jelentőségüket, s a rendszerint

kevesebb jóval is ügyesen kiegyensúlyozni,

érdektelenné, elviselhetővé, túlélhetővé tenni a rosszat,

felköthetné magát… Kevés az agyán a vér? Pillanatig

kevés volt? Figyelmeztetni, emlékeztetni kell a lomha

(lassuló) szellemet a házára (a tartójára?, tokjára?), a

látható, fogható, érzékelhető valójára(?), a túlsó partra

visszakívánkozó Szent Kristófjára (fuvarosára)?

Mi mindent kell egyeztetni, szakítani, törni, csiszolni,

illeszteni, amíg az élő szervezet (az anyag?)

visszarendeződik, -igazodik, -szelídül, -szervesül

a tág (az eredeti?, a végtelen?, az örök?)

halmazba, rendbe, lüktetésbe? Amíg az időlegesen

összeállt, méretre nőtt, helyre, időre (feladatra?)

alkalmassá lett (tett?) alkalmi mindenség fölfogja,

elfogadja az addig elfogadhatatlannak, abszurdnak ítélt,

a már-nem-is-tiltakozom, hanem nézem-s-várom-csak

állapotot, s elhallgat, beáll a sorba?

Segíteni összepakolni, fölrakni a csónakra (kocsira),

ellökni a folyón (az úton) a sejtet, a szervet (a felhőt,

a habot), hogy akkor hát jusson a helyére, oda ahonnan

nincs híre, de ahová (az utolsó csengetésig) mégis

feltétlen bizalommal és kellő alázattal illik készülődnie?

Mi mindent felejt el (kellett elfelejtenie), amíg a

legjobb tudása szerint ezt gondolja (gondolhatja) most?

Röhögni fogok a temetéseden, mondta a kicsi ember

(ötévesen?, hatévesen?), feltehetően a valamelyik

óvodás (első osztályos?) társától (netán a tévében, a

moziban) hallott meglepő mondatot ismételve meg,

dühösen, mint aki, ha a jelentését nem is, a súlyát

ismeri már a szavaknak, tehát a legegyszerűbbnek

(a legokosabbnak?) látszott válasz nélkül hagyni,

elengedni a fül mellett, s most is, öt évvel (hattal?)

később, amikor fölzümmögött megint a repedésből, és

elhessegetni vagy végre agyoncsapni kellene, most is

tétován nézi csak, hogy miként porozza (zabálja?) be

a pillanatot, s okádja (öklendezi) ki az első hallásakor

átélt villámcsapást (égszakadást), s a gondolatot, hogy

mi lenne, tényleg mi lenne (mi lesz?), ha a cseperedő

siheder a kora kamaszkor kíméletlenségével, vakmerő

bizonytalanságával végül is beváltaná (beváltja) ígéretét?

Hiszen előbb-utóbb bekövetkezik (bármikor bekövetkezhet)

az „esemény”, s még ha a helyzet (a körülmény, a látvány)

hatására (meghatározottságában) eleinte talán csak

befelé, akadozva, göcögve, sántikálva (két lépést előre,

egyet hátra) haladna is a személyiségből a történelembe

vezető úton, s netán az első szétesett arcban elakadna,

s később törne csak ki, mint a tűzhányó, meghökkenést,

tanácstalanságot, indulatot (botrányt, félelmet) keltve,

mígnem valaki befogná a száját, s elvezetné?… S mi lenne

(akkor mi lenne), ha a „hagyományos”, a fájdalom, a

veszteség miatt fakadt, itt-ott talán csak befelé csörgedező

(fojtogató?) sírást (sírdogálást), vagy a szertartásban

(a búcsúzásban) fönnakadt tétova némaságot (meditációt?)

abbahagyva, a kiskamaszból kiszabadult nevetést hallva,

először a mellette állók valamelyike, aztán annak a

szomszédja, majd bátortalanul, csodálkozva,

ám egyszer csak önfeledten és feltartóztathatatlanul

mindenki, a gyászoló gyülekezet kuncogni, kacagni,

hahotázni (röhögni) kezdene, nem tudva (nem mérlegelve),

hogy a kezdeményező okozta abszurd helyzeten vagy a

programozott kudarcon, az életen-e (tehát esendő önmagán),

vagy ösztönösen azért csak, hogy a „halott lélek”,

amely némelyek szerint a koporsója, és a búcsúztatására

egybegyűlt sokaság fölött lebeg, könnyebben

röpülhessen el a semmibe (a mennybe?, a pokolba?),

emléke pedig, mint a meleg hópihe,

csillogva szállingózhasson a szájra, a fülre, a szemre,

a földre, amelyből vétetett?

Nyomogatja a gombokat, böngészi a használati

utasítást, elakad, megpróbál erősebben

koncentrálni, valaha a bonyolultabb masinák

kezelését is gyorsan megtanulta, mi több,

egy jól működő vers szinte az első olvasásra

belevésődött az agyába, s még ma is hibátlanul

fölvillan, fel-felszáll néha, ha a helyzet, az

alkalom, a hangulat előhívja, elindítja,

ez meg… Mi történhetett? Mielőtt a következő

gombot megnyomná, még egyszer végiggondolja,

amit tudnia kellene (illene) már, de hol az ujja

csúszik melléje, hol az agya bicsaklik meg,

mígnem kiköt az automatikus programozás

konfekciója mellett, miközben majdnem szétveti

a düh, az idegszálaiba szorult fékezhetetlen

világmindenség, amely akárcsak húsz éve (ötven

éve?), most is a teljes embert kívánja, leckézteti,

tiporja, feszíti meg. Mintha nem ő intézte volna úgy,

hogy a (létfontosságú?) sejtek csak véges számú

osztódásra képesek, hogy a DNS minden osztódással

rövidebbé válik, s emiatt a sejt órája által

engedélyezett idő is folyvást rövidül, tehát a lassú, de

folyamatos leépülés, a tanulási képesség gyengülése,

az emlékezet váratlan (s egyre gyakoribb) döccenői,

a visszafordíthatatlan megaláztatás ugyanúgy előre

programozva vannak, mint az életet elözönlő

elektromos szerkentyűk… A más-más alakú,

színű pillanatok (a gombok a távirányítón) csak

játékok, késztetések a játékra (a menekülésre),

s ha azt hallja egészen közelről, hogy „harmadszor

kérdezed, tegnap is kétszer elmondtam már”, akkor

legjobb magába zuhannia, nyelnie még egyet, s

elhallgatnia… Aztán meg elgondolkoznia

(elhinnie?), hogy az automatikus programozás

eredménye szinte ugyanaz, sőt,

helyenként jobb, mint amivel jelen állapotában

fölcserélhetné, s ha a maradék erejét

(idejét?, kíváncsiságát?, a kukacot a fenekében?,

a száját?) sikerül féken tartania, és szerencséje

van (lesz), akár az utolsó sejtig kihúzhatja.

Eleinte mintha játszana, eljátszaná csak

a szerepet (önmagát?, mit?), amit (azt hiszi)

büntetlenül és bármikor megmosolyoghat,

kritizálhat, kijavíthat, visszaadhat,

amelyből ha kilép, azonnal ott a másik.

Nem érdekli (eszébe se jut), hogy

kiosztja-e rá valaki, vagy a szerep választja,

s hogy szerep-e egyáltalán vagy az élete csak.

Újra meg újra ízig-vérig eggyé lesz vele,

észre sem veszi (s ha mégis, akkor a játék

részének tekinti), hogy hol ösztönösen,

hol szándékosan meg akar felelni (megfelel!)

valamely erő (színvonal?, erkölcs?)

ölelésének (önkényének?, törvényének?).

Csak a második részben, s annak is a vége

felé, amikor a keze, a lába, az emésztő, s a

testnedveket kiválasztó, áramoltató, ürítő

szervei lassacskán el-elmaradoznak egymástól,

sőt, tőle is, s azt játssza (játszaná?), hogy

egy-egy kudarcból (örökkévalóságnak tűnő

pillanatból) a jobbik fele (a titkos

kapcsolata?, a rutinja?) vissza-visszaszalad

a lustálkodó (fáradt?, kopott?, lázadó?)

gubancához, megsimogatja, megnyomogatja,

gyógyszerekkel biztatja, bolondítja,

engedelmeskedni, közreműködni, mozdulni

készteti, csak akkor derül ki (döbben rá),

hogy magának játszik, s megmosolyogni való,

hogy már a legcsekélyebb „eredménytől” is

olyannyira föllelkesedik,

mintha akármit eljátszhatna még.

A tetemben is a kukac, a milliárd baktérium,

ami az élet, a még-élet, az azért is élet, az

összes irányból élet, a mindenek fölött élet,

a nem is az, hogy mozog (hogy itt és most,

hogy éppen), hanem a megszakítatlan

(megszakíthatatlan), ahogy habzsolja,

összekapcsolja, összevarrja, -ragasztja, átköti

a nyüzsgés a tehetetlenséget, ahogy a rend, a

szöszölés, a látható igyekezet lükteti (akarja),

hogy ami benne volt egyszer, az benne maradjon,

hogy ez a bűzlő fehérje kupac, ez az éléskamra,

ez a dög, ez a lassan hullámzó konyhaasztal

(ebédlőasztal?), emésztőcsatorna, emésztőgödör

önmagává dagasztódjék (kereküljön?),

s ezzel az undorító, félelmetes (biztató?)

bizsergéssel eljusson oda, ott legyen megint,

ahol tulajdonképpen (s mindenképp) ott van,

még ha a te szemedet csak a fal másik oldala,

az eszeveszett habzsolás, a sok-sok külön kis

próbálkozás, a temérdek egyszeri megvalósulás,

a tökéletességre (a gyönyörűségre?) törekvés,

a nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó

halhatatlanság-élmény (az „örök élet”?)

igyekezete bűvöli (ijeszti) is,

s a néma biztatást (a vakhitet?), ha úgy tetszik,

a végtelenbe lódító fenéken rúgást élheted át,

s a túlsó végén a puha mágnest (a fekete lyukat?,

az anyai ölet?, a halált?), az ésszel fel nem

foghatót, a szavakkal ki nem mondhatót

legfeljebb sejtheted, tagadhatod vagy dadoghatod.

Fátyol. Fátyol. Ködfátyol. Meg lehet fogni, de

csak a saját testedet fogod. Újra próbálod,

belekapsz, s (mert türelmetlen vagy)

egyre nagyobb fájdalmat okozol magadnak.

Semmi. Rajtad kívül semmi sincs benne.

Nem találod? Merthogy a foghatóból eleged van,

valaki, valami (a hiányzó anyag?) játszik veled?

Ha a nyavalyáidon, a képességeiden, a határaidon

túlit nyakon csíphetnéd, s rajta át (a közepéről?,

a túlsó végéről?) nézhetnél, fordulhatnál ide

(hova?), könnyebb volna? Mi?

A rigó az esőcsatorna mögött már egy hete

megépítette a fészkét, aztán eltűnt. Elkapta a

macska? Nem értek meg a petesejtjei (a tojásai)?

Mészhiány? Szennyezett levegő? Kozmikus

sugárzás? Hiányos táplálkozás? Idegállapot?

A politikus fehér elefántot varázsol elő

a kalapjából, körberöpüli vele a termet (a teret,

az országot), s ha kikapcsolod, egy akarnok légy

s egy éhes szúnyog zümmög a szobában.

Felállsz, tornázol, hogy a belvizet, s a víz

tetején lebegő (hideg, késéles) jégdarabokat,

a jégbe fagyott növényi, állati maradványokat

kirázd a tagjaidból, s levegőért kapkodó mezők,

rétek, üzekedő bokrok, aprószeg madárfüttyök

suhognak (lihegnek, csilingelnek) ki belőled.

Megőrültél? Az egyértelmű, a hihető, a fölfogható

(az éltető?) jelek a nyakadon, a derekadon,

a szíveden keresztül (belülről, maguktól)

jutnak el a szemedbe, a füledbe, az agyadba.

Mit akarsz még?

Mintha a függönyön átlebben a huzat,

s önkéntelenül ásítasz (felsóhajtasz?),

mert kevés az agyadon az oxigén,

mintha éppen megérkezett volna, s máris

távozna valaki, s hosszabban csak a

kimerevült pillanatok, s a magukba zuhanó

atomok mocorognának,

mintha képzelnéd csupán, hogy elindult

s eljutott valahová a – mi is?

Mintha a mozgás könyörtelenségénél is

keményebb, hatalmasabb erő nyomott,

szegezett (tündérkedett?) volna ide,

s meg-meglátogatna, mielőtt kipottyant

(átgyömöszöl?) ugyanott,

ahol a nemzésedkor egy sperma

kilyukasztotta a teljességet?

Mintha máris (kezdettől fogva?) a

távozást gyakorolnád (gyakoroltatná veled),

meg-megfújja a puha, végtelen port

a talpad alatt, lejjebb ereszti a ruganyos

kékséget a fejed felett, összenyomja

a réseidben ki-be pumpálkodó

levegőt és vizet, le-föl kapcsolgatja

ereidben a vibráló távfűtést?

Mintha nem az egymást kergető,

egymásba táncoló, megállíthatatlan

elemeknek, hanem „mindenek fölött”

neki játszanád, ahogy felállsz, toporogsz,

becsukod az ablakot, leülsz a szőnyeg

szélén, elhallgatsz, lehajtod a fejedet,

s mint aki megtette, amit tehetett,

várod, hogy megálljon a levegő?

Húsz perc hiányzott, mondod, már csak

húsz perc (húsz?, miért húsz?), csak annyi

kellett volna, hogy kiforogjon a beszéd,

kikerekedjék a lehető legjobb, a tökéletes,

az igazi, a megnyugtató kép, vagy legalább

a lehetségesnek az a része, ami

a meggyőzéshez (a meggyőződéshez?, a

keretbe foglaláshoz?, a kiakasztáshoz?)

szükséges, a tisztább, csak kicsit homályos

(kicsit világos?) tábla, amelyet nézni,

mi több, felmutatni (mutogatni) lehet, amely

nem fekete-fehér, hanem vagy fekete,

vagy fehér(?), vagy kápráztatóan színes, és

magához láncolja a tekintetet, lefegyverez,

csatasorba állít, amit mindenki hazavinne,

sőt, hazavisz, kifüggeszt, magáévá tesz…

Húsz perc (húsz?, miért húsz?) a másfél

órához, ami tehát mégsem volt olyan,

amilyennek egyébként mondod, hiszen

csak a csúcsponthoz (a lehetségeshez?, a

tökéleteshez?) hiányzó részre (részekre)

hívta fel a figyelmet, nem okozott

beteljesülést, kielégülést, még csak

megtisztulást (katarzist?) sem, s most akkor

nem tudom, örüljek-e, hogy a hiányt,

a saját hiányomat (ami máskor s közelről

többnyire kisebbnek tűnik), sikerült

feléleszteni benned, s így a következő

pillanatot, sóhajtást, hajszálat lesz hová

befeszítenem, vagy szomorkodjak, hogy

az általam érzékeltnél sokkal több,

mint mondod, húsz percnyi (húsz? miért

húsz?) hiányzik (hiányzott) még (már?)

abból a szövegből?, igyekezetből?,

meggyőző egyértelműségből?, életből?,

műből? (miből?), ami számodra kívánatos?

Az anyjának akarna megfelelni? Még mindig?

Az álomnak, amelyet az apja és a többiek (a

„felnevelő közösség”) ábrándjaiból,

leginkább átélve (kritizálva, megtoldva, kiszínezve),

legteljesebben, legszebben az anyja

közvetített (álmodott?) neki? Az érzésnek, amely

gyerekkorában az anyja vágya (fantáziája?,

káprázata?) nyomán állandósult benne, s folytonos

(lankadatlan) erőfeszítésre, megújulásra,

bizonyításra kényszerítette? A félelemnek

(stressznek?), amely a kudarcot, a megszégyenülés

lehetőségét is odaigézte (odagördítette) minden

döntése, mozdulata elé? Az anyjára emlékeztető

örömnek (kielégülésnek?, megnyugvásnak?,

katarzisnak?), amely a rendesen, tisztességesen,

szépen elvégzett munkát követi (követheti)?

Valami felsőbb (hatalmas?, titkos?) erőnek

(rendnek?), amelyet tudtán kívül szolgál, ami előbb

vagy utóbb visszajelez, s jutalmaz, ha önfeledten

(odaadóan, testestül-lelkestül) „teljesít”,

megbüntet, ha ímmel-ámmal, a képességei alatt?

A felsőbb erőt is megkérdőjelező (bíráló?,

fumigáló?) szellemnek (hajszának?, öntörvénynek?),

amely egyre sebesebben, magabiztosabban

(idegesebben?, cinikusabban?) viszi, sodorja,

száguldtatja (a valót is, az álmot is) a végső pont

(cél?, fal?, kiegyenlítődés?) felé, s azt játssza, hogy

a pillanatnyi (a személyes?) megmaradás feltétele

a neki való feltétlen (tevékeny?, számító?,

belenyugvó?) engedelmesség?

Önmagának csak,

akinek megfelelni (úgy tűnik) sohasem tud már?

Éjszaka rossz… Arra ébredt, hogy

fáj az álla, mintha álmában máris

leesett volna, s az izmok, amelyek

elkapták (felkötötték), s azóta is

feszesen tartják, elfáradtak volna,

s mintha miközben önkéntelenül

egymásnak támaszkodnak, s már-már

a szomszédjukat is tartaniuk kell,

ettől-e (mitől?), mintha valamelyik

szervében valamely hormonból

(önpusztító méregből?) a szokásosnál

sokkal több, az egész testet elárasztó,

s különösképpen az agyat nyomasztó,

nehéz sötétség (habarcs?, iszap?,

alvadt vér?) termelődne folyamatosan,

s úgy érzi, feltarthatatlanul és

egyre mélyebbre csúszik a pillanat

(a félelem, a kétségbeesés) feneketlen

szakadékába (katlanába), s hiába kapkod

a szeme előtt ellebbenő (lepörgő) holnapi,

holnaputáni tennivalók (feladatok?,

vágyak?), a tegnapi, tegnapelőtti emlékek

mentőövei után, mindennek vége,

s merthogy (a tehertől-e?, a figyelem

csökkenésétől?, a kegyelemtől-e?)

újra elalszik, reggel, miután a

fürdőkádban (az üstben?) összeszedi

(-simogatja, -dörzsöli, -törölközi) magát,

még akkor is bizalmatlanul (gyanakodva)

nézi a tükröt, vajon melyik arcában

rejtőzködhet, mire készül a szörny,

aki az éjszaka volt?

Leesett szappant(?), fogkefét(?), a fölmosórongyot(?)…

Valamit gyorsan fel akart emelni a fürdőszoba

padlójáról, amikor hirtelen („mint a villám”), ott termett

Lumbágó úr, a tű- és bicskaművész (favágó?, ítélet-

végrehajtó?), s teljes erőből belevágta a kését (fejszéjét?)

a derekába. A gerince és a medencecsontja közé, a

gerincétől kicsit balra. Pontosan megállapítani nem

lehetett, hogy hová, mert olyan mesterien csapott le rá,

hogy a fájás azonnal szétterült, úgyszólván az egész

testében, s meggörbülve (meghajolva?), ahogy ott állt az

arcátlan (arctalan) hatalmasság előtt, rettenetesen jajgatni

és rondán káromkodni kezdett, mintha önkéntelenül

jelentést tenne (s máris támadójának a nyelvén) az akció

(annexió?) sikeréről. De miközben óvatosan (keservesen)

fölegyenesedni próbált, rá kellett döbbennie, hogy

hiábavaló a seggnyalás, mert a legkisebb mozdulatára is

újra meg újra beledöf az ördögfattya. S látnia (hagynia)

kell, ahogy elfoglalja előbb a fürdőszobát, aztán az egész

lakást, az asztalt, az ágyat, a nappalt és az éjszakát,

az agyat és a képzeletet. S amikor már napokig (hetekig?),

akár a házastársak, a padlón is együtt feküdtek, s úgy tűnt,

hogy többször is sikerült kielégítenie, sőt halálosan

kimerítenie, akkor meg, mintha megsokallta volna a párja

távollétét (s az etyepetyét), váratlanul betoppant Angina

Pectoris kisasszony, Lumbágó úr kedvese, akit mellékesen

cingár iskolatársa, a házi futóversenyek legyőzhetetlen

bajnoka, Diaré (becenevén Cérna) is elkísért. S

miután közösen megtaposták, karóba húzták, a sír szélére

taszigálták, azaz egymással szépen kiegyeztek,

egyre nyájasabban, megértőbben(?), számítóbban(?), miként

a klasszikus megszállók, akik örök időkre (százötven évre?,

negyvenötre?) berendezkedtek, külön-külön is foglalkozni

kezdtek vele. Az egyik továbbra is az ágyhoz (a kemény

deszkához, a padlóhoz) láncolta. A másik azzal ijesztgette,

hogy ha semmit sem, vagy csak keveset mozog, akkor

vége (de ha sokat ugrál, akkor is). A harmadik pedig

újra meg újra könyörtelenül meg-megfuttatta. Egyszóval

nagy-nagy cirkusz (zűrzavar?, riadalom?) kerekedett, s

még ma is tartana, ha a kívülről történő, egyre találékonyabb

és erősebb fellazítás (pilulák, nedvek, kotyvaszok), és az

egyre határozottabb belső ingovány (tartalék, dac, remény,

elrendelés) folyton növekvő billegése közben, egy-egy

sikeres mutatvány (csata) után rá nem tör az ördögi kacagás.

A folytonosan elmaradozó, a lépcsőfokok

közeiben (magasságában?, mélységeiben?)

alattomosan összegyűlő (megbúvó), az

ötödiken, hatodikon már a bokába, a térdbe,

a forgókba kapaszkodó, a függőlegesből

összecsuklóvá, szétfolyóvá, vízszintesedővé

noszogató, a leülésbe, guggolásba,

a lehajolásba, felállásba is (pofátlanul)

belenehezedő, a levegő legalján (a tüdőben is)

ólomként súlyosodó, a szív járataiban

elnyújtózkodó, az agy szalmaszálain

(világos nappal) el-elszunyókáló, az életet adó

(bizsergő, bizsergető) nyílásokat az

anyag erőszakos, hódító (ideiglenes?) erőinek

tehetetlenül kiszolgáltató, átengedő,

az érzékszervek tétova, hiányos, ügyetlen

(hamis?) jelentéseit közönyösen elfogadó,

továbbító, az akadozó reflexekbe, az ösztönök

nyikorgó kerekeibe (kerékbe töréseibe) is

báván beletörődő, a kívülről

(belülről?, felülről?, honnan?) figyelő,

figyelni (elkülöníteni?, megtartani?),

a folyamatot gátolni, lassítani, feltartóztatni

igyekvő öntudatot (önvédelmet?) is

óvatoskodni, alázatoskodni biztató,

a szép női lábaktól az orvosi rendelőben is

fellelkesülni kész állatot (életet?) egyetlen

(irigy) mozdulattal, (fitymáló) tekintettel

„kapásból” orrba verni merészelő,

a most is az ajtó előtt toporgó, nyöszörgő,

kulcslyukon leskelődő, a padló résein,

az étel, az ital ízén, illatán, színén átütő,

a bőrön, a szavakon is átszivárgó,

az egybeölelkezett kettőt (milliót?, összest?)

megfellebbezhetetlenül kettővé (millióvá,

összessé) szakítani akaró, szégyenítő.

Ha neki titka van, akkor (feltehetően)

neked is, akinek nincs titka előtte,

tehát aki előtt neki sincs titka.

Mindig marad az alján valami, amit

nem akarsz, nem tudsz, nem lehet

kicsöpögtetni, kitörölgetni, kimondani.

Aminek a foltja, a szakadt vége

(a hiánya?) ott homálylik, ott lóg,

ott ásít az orrod előtt, de amit, ha sokat

piszkálsz (fitogtatsz), a személyiséged

esik szét. Emlékszel a születésedkor

elvágott köldökzsinórra? Beforrt végét

a testeden hordod. A másik hol van?

Beszélnél róla? Mit? Az ösztönös

vagy a szándékos elhallgatás

nem azonos a számító hazugsággal.

A „tartalom” teljes (teljesnek mondott)

kiborítása (kiborulása) ritkán több,

mint a „forma”, az összetartó véletlen

(az élet?) virulens magamutogatása, s

az egyenlőség, szabadság, testvériség

ficánkolása közben kivillanó női comb

(combköz?, havi vér?), a nyílásokban

leselkedő halál ellenállhatatlan és

lankadatlan kacsintgatása. Repedés,

amelyen keresztül kitartó odafigyeléssel

a másik irányba (kifelé?, befelé?) is

nyílhat kilátás. Ahonnan bármikor

jöhet hír, amit csak te hallasz meg,

amiben (ha hiszel benne) talán akkor is

megkapaszkodhatsz, ha a titkodra

senki sem kíváncsi már.

Melegfront? Hideg? Vagy csak rosszul feküdt (fordult?)

alvás közben, s beszorult a szivacs a bordái közé,

képtelen visszaszívni, amit az előbb kipréselt magából,

s valaki, aki ilyenkor is ébren van, lekiabált a létra

tetejéről (a rendőrségi helikopterről?, az égből?), hogy

mozduljon már meg, nincsen oxigén? Meghúzódott,

összenyomódott (beleakadt az oszlopba) a gerincvezeték

egyik szála, sötét lett, döglik a villamos, elzsibbadt a

bal válla, karja, mígnem sebbel-lobbal kiszállt az ügyelet,

s megindította az áramszolgáltatást? Mitől az ijedt zihálás,

a nincs-levegő, a vér tétova szivárgása, az agyon átlebbenő

hideg lepedő? A hidegfront azelőtt bizonyíthatón jó hatással

volt rá, órák alatt elintézett összegyűlt, megoldhatatlannak

tetsző, nyomasztó ügyeket, hirtelen jókedvre derült,

verset írt, régi ismerősök köszöntek rá, létra nélkül a tetőn

termett, repülő alkalmatosság nélkül a magasban.

Olyannyira magabiztossá vált, hogy lépten-nyomon

kikotyogta, eldicsekedte a szerencséjét (a titkát?),

a számára legfontosabb, s a rá nézve kimondottan hízelgő,

semmiért egészen szerelmet (viszonyt?), amiről (most úgy

gondolja, hogy) bizonyára hallgatnia kellett (illett) volna…

S talán mert fecsegett, azért a változás (a szakítás?,

a büntetés?), azért, hogy egyik front olyan, mint a másik,

s mindegyik, még a nincs-front is ugyanúgy viselkedik,

ahogy azelőtt a melegfront szokott(?)… Levert, kimerült,

ideges lesz, ritmuszavar, légszomj, álmatlanság,

halálfélelem kínozza, s ahelyett, hogy az éjszakai

fölébredésből bizonyos idő eltelte után visszaaludna,

egyre inkább beleforog a gondolataiba (félelmeibe), s még jó,

ha valamelyik bugyorban véletlenül eszébe jut (bár ezt is

kilocsogta már), hogy a rekeszizma szándékos és ütemes

mozgatásával megpróbálhatja fenékig teleszívni a tüdejét,

s ha sikerül visszatartania a levegőt, s lassan engedni ki

(s ezt többször meg tudja ismételni), előbb-utóbb

kitisztul az agya, egyre bátrabban képzelődhet, tűnődhet,

magyarázkodhat, hogy a frontok talán nem is az ő

megbízhatatlansága (erkölcsi romlása) miatt keveredtek

össze (s talán össze sem keveredtek), csak a tőle mindinkább

függetlenedő érzékelőjében

(őrző-védő szerveiben?) keletkezett javíthatatlan változás

(romlás?, árulás?), s ahelyett, hogy a saját hatáskörükben

elintéznék az efféléket, szégyenteljes helyzetbe hozzák,

amikor már nemhogy ellenállni, de tapasztalatot szerezni

is lehetetlen, hiszen rajtuk kívül semmi (senki), ami (aki)

a váratlan támadást jelezné, a védekezés vagy a menekülés

szükségességére, lehetőségére, módozataira, s a kibeszélés

veszélyeire figyelmeztetné, felkészítené.

Hogyha helyet találna neki, hogyha legalább

eszébe jutna, hogy hová tette az előzőt, hogyha

nem kellene végignéznie, átforgatnia az összes

kupacot, polcot, szekrényt, ha nem hergelné

bele magát, hogy akkor most, hogy most már

csak azért is, ha nem akadna el folyton

valamely más, régóta keresett, váratlanul

eléje bukkanó ebben-abban, s nem örülne meg,

nem szöszmötölne vele a kelleténél hosszabb

ideig, ha nem fáradna el már a második vagy a

harmadik sor végére, s nem hatalmasodna el

rajta máris a rezge bizonytalanság, hogy

van-e értelme (hogy semmi értelme sincs) annak,

amit csinál, hogy fölösleges az azonos (vagy

azonosnak gondolt) dolgokat (tárgyakat,

gondolatokat) mindenáron egy kupacba hordani

(erőltetni, képzelni), hiszen ha egybe tartoznak,

akkor előbb-utóbb maguktól is egymáshoz

rendeződnek, amit meg önszántából lapátol

(lapátolna) egybe, azt, lám, elfelejti…

Jobb volna talán a spontán időrendre

hagyatkozni, akkor mindig lenne egy pont,

ahol hely és idő egybeesik (együtt áll), csak

meg kell jegyeznie, hogy hol és mikor (aha!),

ha pedig képtelen rá, akkor gondolkodás nélkül

(csendben) a sor végét keresni, s nem méregbe

gurulni, ordítozni, hogy már megint hozzányúlt,

összekeverte, kihajította valaki (na ki?).

Rajta kívül csak egy személy él a lakásban,

ő szokott rendezgelődni, rendet rakni (utána is),

felesleges, sőt eszement disznóság a

feledékenységét (tehetetlenségét) azzal tetézni,

hogy csúnyán káromkodni kezd, veszekedést

provokál, tovább rontja az amúgy is egyre

kilátástalanabb helyzetet, különösen, ha

miután kieresztette a gőzt, rögtön meg is bánja,

mi több, azonnal megtalálja, amit keresett.

Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt,

csak nem merte kimondani, mi több,

bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint

át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy

ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka

(a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha

elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?,

beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb,

akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll,

összezavarodik, hiszen azt sem tudja, hogy

valójában mi történt (történik). Valami határtalan,

fölfoghatatlan (élet előtti?, utáni?) viszonylatba

(helyzetbe?, felelőtlenségbe?) lökődött, ölelődött,

amiről nem volt képes eldönteni, hogy jutalom-e,

vagy előleg csak, amit előbb-utóbb vissza kell

fizetni, meg kell szolgálni majd? S mi van, ha

csupán az emlékezete, vagy az elszabadult (túlzásra

hajlamos?, öntörvényű?) fantáziája játszik vele, s

hülyíti bele a tudat alatti, a paradicsomi(?),

a növényi(?), az állati(?) „valóságba”? Vagy ha a vére

(a vérkeringése) akadt el egy meszes agyi szorosban,

s a szomszédos (a felelős) sejtek kábították,

altatták el, hogy amíg lótnak-futnak, oxigénnel,

időjárási fronttal, kozmikus részecskékkel, egyebekkel

konzultálnak, kicserélik (áthidalják) a hibás

szerkezeteket, nyugodtan dolgozhassanak, tehát

álmodik csak? Az már eszébe sem jutott,

hogy valami a fogantatásakor, vagy még régebben

cseszelődött el benne, esetleg ő maga

rontotta el végzetesen valamelyik érzékelőjét,

fenekelte be a végtelenen a nyílást, hogy egyenes

következmény is lehet a tapló (a tompaság, a

bizonytalanság), s úgy kell neki, ha nem tud

felszabadultan örülni, együtt lüktetni a

kielégüléshez (a kiegyenlítődéshez?, a teljességhez?,

a megmaradáshoz?) nélkülözhetetlen pillanattal,

ha képtelen eldönteni, hogy (akármit mond, dadog,

képzeleg róla) boldogság-e, amiről utólag derül ki,

hogy valószínűleg az volt.

Már megint képtelen volt azt mondani, hogy nem,

holott igent se mondott, csak bólintott,

ami általában igent jelent, bár aki ismeri, vagy

hozzá hasonlóan gyanakvó természetű, az

nem venné (vette volna) annak, százszázalékosnak

vagy véglegesnek meg semmiképp sem, sőt tudná,

hogy aztán napokig tépelődik, emészti magát,

hogy visszavonja-e a bólintását, s magyarázkodjék,

vagy hagyja úgy a világot, ahogy ott maradt,

illetve ahová közben magától elmozgott, s ahonnan

percről percre továbbaraszol, amíg újabb (hasonló?)

próbatételhez nem érkezik, ahol már nem a jelenlegi,

az esemény utáni, az önmagát elemző (megítélő), a

ráérősebb, a megkapaszkodni akaró énje (lelke?,

esze?), hanem a szeme, a füle, az orra, a nyelve,

a bőre alatt (mögött) rejtőző készenléti szolgálat

intézkedik megint, s elhomályosul, elfelejtődik,

semmit sem számít a homo sapiensi tépelődés (tudat?),

s pláne semmit a tutyimutyi nyavalygás, s ha lassan is

(s netán tévesen), de döntés születik, még ha ugyanaz

ismétlődik is meg, ami már annyiszor, s még ha

megfogadja is, hogy soha többé nem sieti el, nem

ijed meg, úgy tesz inkább, mint a nála

sokkal okosabbak, erősebbek, ügyesebbek, bátrabbak,

akik ha igent mondanak, az igen, ha nemet, az nem,

s ha tévednek (vagy szándékosan hazudnak),

akkor azt utólag megmagyarázzák… Az élete (a

huszadik század második és harmadik harmada)

az ő jegyükben telt el, s bizonyára nem úszta meg

a hatásuk nélkül, de sem az esze, sem az ereje, sem az

ügyessége, sem a bátorsága nem volt elég hozzá,

hogy legyőzze őket, mi több, hogy a legyőzésük

tervével komolyan (konspiratívan, felelősen,

huzamosan, kitartóan) foglalkozzék, csak az

elutasítása, a különbözési szándéka, a túlélési

igyekezete tüsténkedett… Tehát ha jól belegondol,

akkor (legközelebb is) előbb bólint majd, aztán meg

ingatni kezdi a fejét, vergődik, szorongani kezd,

félni a következményektől, mígnem eszébe jut, hogy

a butaság, a gyengeség, a gyávaság (a bizonytalanság)

valószínű, hogy nagyobbrészt magában hordja büntetését.

Papírlapok, cetlik, régi füzetek, az asztal

(a szekrény, a polcok) rengetegéből (hullámaiból?,

sivatagából?) újra meg újra előbukkanók,

valaha csodálatosnak (fontosnak, szépnek,

„világmozdítónak”) vélt gondolatok (ötletek,

verscsírák) készséges őrizői, miért nem

porladtatok szét, süllyedtetek el már, azzal a

heuréka-érzéssel, örömmel (ihlettel?, indulattal?,

látomással?) együtt, amely a megfoghatatlant

szavakba, mondatokba táncolta (láncolta?) rajtatok?

Miért nem téptelek össze, hajítottalak ki

a szemétbe, ahogy a többi vacakot

(elhasznált ruhát, kiürült tollbetétet, elvetélt

gondolatot)? Mért a mazochista remény,

hogy egy újabb találkozáskor a dobbantódeszka

lehettek, ahonnan szerencsés esetben

a toronyugrás is elvégezhető? Azért álltok

(perdültök, fordultok) elém, illegtek, kacérkodtok,

csábítgattok, hogy a félbemaradt mindenségre,

az elszalasztott paradicsomra (szalmaszálra?,

délibábra?) figyelmeztessetek?

Honnan a tétova fény, amely oda-vissza lüktet

rólatok, s a kába reménység (szegénység?,

tapasztalat?, lustaság?) „ki tudja, mire lesz jó”

mozdulatával (hitével?, döntésképtelenségével?)

megint visszamuzsikál benneteket a kupacba?

Véletlen-e, hogy miközben a saját farkát kergető

pillanat lendületével rátok csukom a tegnapot,

a „nyugodjatok békében” végtelenségével

köszönök el tőletek?

Ha nem kellene döntened, most (úgy érzed)

el tudnád kezdeni a kerti út melletti

(térdig érő) fű levágását, vagy a válaszok

írását a hetek óta összegyűlt levelekre.

Elvihetnéd a babhüvely nagyságúra nőtt

(rákos?), zöld szilvaszemeket a növényügyi

tanácsadóhoz (ha van olyan), a félrekopott

sarkú cipőidet a suszterhez.

Bepermetezhetnéd a varas (tafrinás)

barackfákat, megrendelhetnéd az optikusnál

az esedékes (erősebb) szemüveget,

amit az orvos (két hete) felírt.

Befizethetnéd az adóhátralékot, s (ha marad

pénzed) megvehetnéd a kirakatban

régóta nézegetett, rövid ujjú inget.

Gondolkodás nélkül rászavazhatnál

akármelyik pártra, s az utcán is

szembeköphetnéd (ha jár még utcán)

az arra érdemes politikust.

Ha nem kellene döntened, befejezhetnéd

a ki tudja hányszor elkezdett „nagy” verset,

amellyel berobbannál a köztudatba

(népszerűségbe?, örökkévalóságba?), mibe?

Talán az írók (irodalmat lepipáló)

nevezetes nemzeti fociválogatottjába is

becselezhetnéd magadat, s rájátszva

az „ősi dicsőség” iránti nosztalgiára,

sikeres könyvet írhatnál (a futballról)

a világbajnokság kezdetére.

Ha nem kellene döntened, olyannyira

természetesen (magától értetődően?,

„ösztönösen”?) teljesítenéd

(kezdenéd, követnéd el) az említettek közül

akármelyiket, hogy eszedbe se jutna,

hogy döntened kellett volna,

vagy rosszul döntöttél valaki, valami

(az istenek?, a sorsod?, „önmagad”?) helyett(?)

Most kulcsra zárom az ajtót – mondja is,

miközben kulcsra zárja. A lépcsőfok

az első kanyarig hat, a másodikig hét,

onnan a földszintig (megint) hat. Ezt

régóta tudja, sőt, mintha botot ütögetne

a betonhoz, szinte mindig (újra)

megszámolja magában. Pláne, ha villanyt

sem kapcsol, s a korlátot meg-megérintve

lépeget fölfelé. Rájött, hogy ha a lábait

(a lába fejét, a cipőjét) kicsit

szétterpesztve jár-kel a lépcsőn, sokkal

magabiztosabb. Most az ajtó zárását,

s még inkább a bezárására való emlékezést

akarja bevésni (szétterpeszteni) az agyába,

a mozdulataiba, hogy ne kelljen folyton

„visszafutkosnia” az utcáról (lépcsőkön föl-le),

s bizonytalankodnia (utána is), hogy

bezárta-e. Arra is gondolt már, hogy valami

drasztikus illatú (szagú?, emlékű?,) növényt,

készítményt (orosz kölnit?, vietnámi

balzsamot?, kínai fokhagymát?) szagol

zárás közben, s akkor talán a szaggal

(illattal) együtt a kulcsráfordítás tényét

(mozdulatát?) is megjegyezi. Csak akkor meg

a szag (az illat) gerjesztőjét is magával kell

vinnie (hordania), s megéri-e az örökös

bűzfelhő, ha nincs garancia rá, hogy használ?

Eszébe jutott az is, hogy amikor a kulcsot

kiveszi, káromkodik egy nagyot, de félő, hogy

összecsődülnek a szomszédok, kérdezősködni

kezdenek, s megsértődnek, ha legyint csak,

kinevetik, ha elárulja az igazságot.

Marad tehát a memorizálás, a színes

(antioxidáns?) gyümölcsök, zöldségek zabálása

(legalábbis a fogyasztásuk ismételt

elhatározása), a lehetséges mozgás (szobában,

utcán, kertben, képzeletben), a szeszélyes

altatók ködébe (ölébe?) vesző alvással

(„kialvással”) való kísérletezés, s a csönd,

hogy mosolyogni tud még önmagán.