Nem tudom meg, de róla tudhatok, s ha – elvben – mindent, mégis megtudom tán? És mit, ha igen? Hogy a versben ott a démon s a démon tettenérhetetlen. Hogy anyag-elvnek túl isteni, isten-elvnek túl anyagi. Vers. Itt és most Rakovszky Zsuzsa költészete. A két kötet együtt sem vastagabb, mint egy valamirevaló butikos-gyűrű olaszból. A Jóslatok és határidők 1981-ben, a Tovább egy házzal 1987-ben jelent meg. Tanúságuk szerint hatvan vers az oeuvre mindösszesen. Ezek viszont versek, készek, véglegesek. Oda vannak téve: „minden szilárd / falon folyékony lét világít át, / névszón ige”.

Mik hát a műbíráló esélyei? S főleg mik, ha belülről s jószerivel csak onnan tudja, mi az: verset írni. Ha se ítész, se civil olvasó, egyetlen „hiteles” pozíciójáról meg magának se tud elszámolni olykor. Úgy érdekel a mások verse, mint a gyereket a másik tűzoltóautója. Vagy bámulom csak, messziről és érdektelenül, vagy hazalopom szétszedni, kibelezni: mitől piros, mitől tűzoltó, mitől autó? Ha fals, ha kerreg és dugul, megnémulok, s megnémulok, ha jó. Mert mit is műbírálhatok az egészről, a „folyékony lét”-ről, ha – mint itt – „minden ragyogva végleges, / kurzívval szedve: van”. Maga mondja magát, hiába nyomkodnám kommentátorként, tükörfordító9ként a miről szól?, a mit akar mondani? okos hívóvizébe. Túlélné a vers, csak „mint a vízbe mártott gyufa” aztán. Miről? Erről itt mind, önmagáról, akiben és aki által épp így ez itt mind. S mik az esélyeim, ha elvégezve a – beláttam – elengedhetetlen aprómunkát, Rakovszky versei némiképp megboncolva, összeturkálva feküsznek előttem süket kis cédulákon? Részek, rétegek, hogy mögöttük újabb és megint újabb tűnjön elő, le a jambusig, az anyacsavarig. Ül a gyerek a széjjelrámolt alkatrészek között csalódottan, sehol a szirénázás, sehol a titok. Ülök, s mondom a gyereknek bennem, mondom a felnőtt tapasztalatával, hogy a démon nincs külön! A titok, hang, lélek, suhanás szétszedve elillan, csak összerakva van, ha. A részek egyszeri és sokszoros viszonyában, az egészben. Ott a démon. Nem utólag van belehelyezve, mint valami izzószál, atomtöltet, mondanivaló. Áthatja minden ízét, egy fal és az áramlás, a szilárd és a folyékony. A vers a legintenzívebb nyelvi létezés. Nyelvhús. Névszón átvilágít az ige, igén a névszó. Ennyi. S ez, ebben a professzióban a minden.

Apropóm ugyan a második kötet, de ama „vakító pillanat”, mely Rakovszky tényeit „vonatkozások hálójába vonja”, rendre egybevillantja a korait a későbbivel, vers-múlttal a vers-jelent. Ahhoz a költőtípushoz tartozik, amelyik első leütésre megtalálja saját hangját, azaz akkor üti le az első hangot, mikor már egész személyiségével képes megtenni ezt, s egész költői felkészültségével képes rezonálni rá – a „testivé tanult tudás” állapotában. Persze tapasztal, bölcsül, módosul és alakul, de alapjában, költőnek is, ugyanaz marad. Szükségszerűen következik súlyosabb anyagából, hogy a későbbi versek megszikárodnak, elmélyülnek, inasabb, racionálisabb a „testük”, hogy kevesebb a mellékszál, az édes kitérő, az ornamens. A Jóslatok…-ban épp annyi – s ez nagyon nem kevés – a költői-alakítói fegyelem, hogy összetartsa, formában tartsa az érzelmek-indulatok lázas kaleidoszkópját, hogy uralkodjon anyagán okosan, fölényesen és elegánsan. A Tovább…-kötetben indulat és fegyelem annyi épp, hogy maradéktalanul kitöltse, átvilágítsa és személyre szabja a klasszikusan tiszta formát, „épp annyi”, hogy önmaga legyen leszűkített vers- és élettereiben – eruptívan, áradón és szenvedélyesen. Az utóbbi kötet úgy vált pontosabbá, hogy semmit sem veszített az előbbi elevenségéből. Furcsa, ellentétes változások ezek, hiszen az újabb versek még költői, s költészeten kívüli, „magánindokú” visszafogottságukkal is fedetlenebbek, közvetlenebbek, mint a versredők és drapériák mögé bőven bújtatott korábbiak. A „nulla pontig”, a csontig őszinte itt is, ott is, csak mára több a csontról való tudás – „lerakódik a világ anyaga bennem, sónehéz, / átlátszatlan leszek” –, kétely és szkepszis ott a megismerés, itt a felismerés kényszerű hozadéka. A Jóslatok…-ban magáról beszélve sem elsősorban magát, hanem a helyzetet, a látott világot – „ezer ámult szilánk” – nevezi meg újra és újra, szűkülő s így mindinkább rávalló körökben. A Tovább…-ban helyzetről, világról szólva is önmagát definiálja a vaku-villanás élességével, egyszerien és véglegesen. Ott, földön és égbolton verődve, a föld és az égbolt képei felől látszik a „verődés”, itt a vergődés-verődés nézőpontjából rajzolódik meg föld és ég, mint annak tere és végpontjai. Ott alanyisága tárgyiasul a felfedezett és birtokba venni vágyott világ képeiben, itt a belakott, de „birtokba vehetőséggel” nem kecsegtető élethelyzet, „világ” tárgyait és tényeit égeti át a kínzóan, kimondhatatlanul személyes. Korábban egy szélesebb, szertelenebb gesztusokból építkező, oszcilláló beszédmód a domináns, mára mélyebb gesztusok, pontosabban értett és megértett érzelmek világítanak át egy tömör, kikezdhetetlen, a fogalmiságig tiszta versbeszédet. A különbség mindazonáltal nem az eredményben, nem a versek értékében van, hanem a módban, ahogyan eljut, állít és kijelent.

Ez a költészet első mozdulatától csöndes és szikrázóan kemény szabadságharc, az „emigránsé”, aki „mindenki közös idejéből” tör és menekül az összetéveszthetetlenül saját időbe. Abba a saját időbe, mely a közösnek rájutó és nem ráosztott szelete, melyet, ha érvényesen, teljesként sikerül megélnie, akkor nem részévé, de részesévé válhatik. Szabadságharc, mely folytonos vereségtudattal éli meg pyrrhusi győzelmeit, hisz nincs fix kiindulópont, sem elvben, sem – történetileg – az indító hetvenes évek gyakorlatában, és nincs végpont így se, úgy se, csupán a „mindkét” időt egyként érintő kérdés, az alig feloldható bizonytalanságé: „a »még mindig« le10telt, ez már a »már«?” „A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs / kibonyolódni mód”, írta a Jóslatok…-ban, s új versei sem állítanak mást – legfeljebb más hálószögből –, mint azt, hogy a körülmények mindig erősebbek annál, aki „csak” élni akar, s ha ezt, a teljest nem adja föl – magát hogyan is adná –, nincs más lehetősége, mint „két idő közt” berendezkedni az ideiglenesben, a »még mindig«-ben lelni fel a »már«-t, belakni a megoldhatatlant, az „itt-se-én-se” harmadik idejét.

Ezért nehéz mondani bármit. Már-már vélném ostobán, hogy feltárom, magyarázom, „leírom” legalább, holott csak leszűkítem, „keserű magjára” tapasztom, mint a várost a dél „égő dogmái” a Szozopolban, még a Jóslatok… elején. Mert bár a versek mélyén ez van, azért a vers, a – képben maradva – „remegő likacsos hab”, sosem ez, hanem ezek, a versekben több a minden. Az áramló, villódzó, vibráló anyagban, a „hadaró szünetlen kommentárt” regulázó formában, a lélegzésükben, bonyolult és tiszta szövetükben, szökés és lejtés nyugodt ritmusában, ahogy dagadnak-fogynak, a hullámzásban, ama mindent túlélő Szabó Lőrinc-i „léhaságban”, a semmiben, a jelentéktelenben, mely – muszáj megállni A földvári mólón – „mégis másod, rettentő Végtelen”.

Rakovszky versei extázis és aszkézis kettősségében történnek meg. Két én, két lélek lakja őket, egy végletes érzelmekben szétáradó, folytonos barokk pózba csavarodó, reflektálatlan, elementáris én, s egy „belső megfigyelő”, egy hűvös, ironikus, kívülálló, szünetlen reflektáló lélek. A kettő, persze, egy, innen a versek belső drámája, a nem szűnő feszültség, úgy egy a kettő, hogy folyton egymásba alakul, kontrollálja egymást, erősíti vagy „visszacsavarja” a másikat. Magával küzd, ha démonaival, teljes érzelmeit sem, hűvös intellektusát sem adja ingyen.

Szabadságharc és vereség, örök ideiglenesség és bizonytalanság nem, vagy nem csak kor- és közérzet Rakovszkynál. „Részei sorban lejárnak / a kornak, el hol itt, hol ott akad, / s minden megoldás (érezzük mi is / idegeinkben) ideiglenes” – mondja a köz-idő, az évtizedes értelmiségi várakozás pontos analízisekor (Részlet egy lehetséges verses regényből), s bár érintett, „egy osztály eleme” csak, része csak a kornak, egész személyiségét kivonni se tudja, de rátenni se képes a közös valószínűség hullámaira. Bár a kor, a köz-idő egész költészetének kontúrjaként, felismert s elszenvedett kereteként van és hat, a lét egy egészen konkrét, személyes élet-helyzetben kristályosodik tan-ná, megoldhatatlanságában „kurziválódik” ontológiává. A praxis, egy mindent magába szívó szerelem csomósodik kilátástalanná a második kötet lapjain. Ha meg nem is oldja, legalább számot ad róla, mely számadás kényszer, kín és gyönyörűség. Az átéltet megírni, s így újraélni költői kényszer; kín, mert visszahozhatatlan, s gyönyörűség, mert mégis visszahoztam. Az elemekből a tudatos, bár magát a versekre joggal bízó kompozíció könyörtelenül kirajzol egy „lehetséges verses regény”-t. Egy magán-regényt, a par excellence lírikus saját történetét, kölcsön-szobákkal, idegen fürdőszobákkal, konspirációval, lebukással, „vad éj”-jel, mely délelőtt. A kaland keretei és kellékei között létezik e csontolvasztó szerelem, s bár iszonyú energiák árán magával ragadja, átlelkesíti a kisszerű praxist, idővel törvényszerűen kihűl, megdermed, mint a láva, saját hordalékától. Mégis teljes, mégis maradéktalan, mert – visszahoztam – költészetté transzponálódik, versben dermed önmagára. „Poétikájára” nézve olyan „regény”, melyben nem, vagy nem elsősorban a szövegalakító, hanem a konspiráló-kiszolgáltatott élethelyzet tiltja ki a fabula nagy részét a szüzséből, s olyan „regény”, mely e szüzsét csak a líra sokszoros transzformációival alakíthatja – verssé. Olyan „regény”, melyben a kimondás-elhallgatás viszonyrendje nem csak alkotói mérlegelés következménye. Úgy regény hát, mint minden „alanyi” költőé – líra epikus félháttérrel.

A versekben tehát erről, félrehallhatatlanul és ki nem kerülhetően, de a versek mégsem ez. Hanem strand, szobatűz, tenger, harisnyahínár, gubanc ezüst és muskotály fény, híg parázsfal és zacskós leves, reflektorok kimarta tér, sejtelmes káposzták és az éjszaka hézagtalan lilája, Körtér, egzaltált vérnarancs, Villányi-büfé és sóvár öröklét – „ezer ámult szilánk”. A versek megannyi tárgy, pontos észlelés, gazdag részlet, feltöltve, átjárva démonokkal, költőiséggel, feltöltve „rakovszkyval”, hűvös mérlegeléssel és villámló szubjektivitással.

11

A vers Rakovszkynál megalvadó idő, szünetlen átmenet a »még mindig« és a »már« között, egy saját, harmadik idő a van és a volt „oda-vissza hullámverése / fölött”. Bármi történik, soha „nem éppen ott”, soha „nem én egészen”, s maga az alapállás, az attitűd is mozog, mozog az „állandó jelen”, amit a legnagyobb és legreménytelenebb kihívás megragadni, hisz „mozog a mozdulat, / mozog a már nincsen itt”. Nem valami tudós, filozóf időszemlélet ez, formulának közhely lenne, zanza, csupán az ideiglenesség keserves tapasztalata, az állandóság hiányáé szobákban, helyzetekben, mindennapokban, s mert csak ez ismétlődik, „idővel” felismeréssé, fogalmivá kristályosodik. Verssé alvad. Nem a hűvös-fölényes szemlélő, nem a túl-levő mondja, hadarja itt, hogy minden mozog, hogy „itt eddig még nem, itt többé soha” , hanem a sodródó, az elsodort, a kiszolgáltatott vacog „két idő közt”, a „volt” és a „nemsokára” között, s mivel se kilépni, se megállni nem tud, kapaszkodó, semmit markoló mozdulatát mutatja föl állandóként, hitelesként – „az átélés egykori módját”. Az egykor most-ját, s a most-ban minden múltat. Kitartott, éjszakai fényképeken a város fény csak, a forgalom, villamos és autóbusz fénycsík, csóvás mozdulat, „üres”, megfoghatatlan, de forrásáról, hordozójáról a legtöbbet mondja el: mozog. Két sötét között: van. A második kötet nyitóversében van egy kép, végső soron arról, hogyan ragadható meg a megragadhatatlan. Egy vödör vízről „szól”, egy mozdulatról, és sárról aztán. Nem igényel és nem tűr magyarázatot. „Vizet zúdítanak ki / a ház elé: egyetlen pillanatra, / mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt, / árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott / el- és szétszáguldás, csillagrendszer”. Megalvadt idő a vers.

Ahogy az idő őt, s ő az időt „kezeli”, úgy hat át mindent verseiben mozgás, áram és hullám; légnemű, folyékony és szilárd alakul egymásba és vissza pillanatról pillanatra. S ahogy az idő, úgy anyaga Rakovszkynak a fény, a víz, s úgy a lélek megfoghatatlan halmazállapotai, mozgásai. „Fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat” tölti ki a vers és a létezés tereit, válik tapinthatóvá, gyönyörűségesen anyagszerűvé, hogy a következő pillanatban el is tűnjön, föl is oldódjon a versen túli, az észlelhetőn túli „világ vizeiben”. Kitüntetett, talán leginkább jelentéses eleme a víz, a megfoghatatlan s mégis vaskos-valóságos anyag, s itt, ahogy korábban, ismét meg kell állnom A földvári mólón, Szabó Lőrinc hatalmas versénél. A partra döngő tó, a nagyítóüveg-hús leírása alighanem a plaszticitás csúcsa a század magyar irodalmában, s előképe, mintája, ha önkéntelenül is, Rakovszky fény/víz-képeinek, a Strandnak, a Szozopolnak, vagy épp a Jégnek a második kötetből: „mikor hadarta kéken magát még, s szüntelen / érvelt a part kövén a rövidlátó elem, / s káprázott-elsötétült, tágult egyhelyben…” – és sorolhatnám a látványokat, melyek méltó módon idézik a mestert, lefegyverző pontosságukkal, tünékeny végérvényességükkel. Nem utánzás ez, dehogy. Még csak megtanulás se, hisz ha valami, akkor épp ez megtanulhatatlan. Nincs recept arra, hogy „illékony állapotok laza csokrá”-ból megképződik valami, ami maradéktalanul önmaga, ami „kurzívval szedve: van”, s épp mert teljes önmagát jelenti, több önmagánál. Első kötetében írja Rakovszky egy csendéletről, hogy „oly lidércesen / valódi volt, / amilyen sosem / lehetett fény s idő önkényének kitett / modellje.” Igen, a legnehezebb mindig ilyen egyszerű, „annyi”, hogy a jelenségen áttetszik, átvilágít a létezés, a tényeken a lényeg – névszón az ige.

„A keret azzal, hogy kimetsz, a tárgyban / lappangó állítást a felszínig / szívja”, mondja Rakovszky, ismét csak festményről, „valódibb” valóságról A németalföldi teremben tömör, remek képleírások után, azok konklúziójaként. Az „állítás”, persze, minden vers-tárgyban is ott van, s ott – mutatis mutandis – a keret, mégsem elég a „kimetszés” ténye, a kiválasztás csak előfeltétel, lehetőség az állításnak, hogy a felszínig szívódjon. A festő és a kontár csendélete, „sejtelmes káposztája”, modellje szerint ugyanaz, eredményében ég és föld. Az egyik utánzás, a másik újrateremtés, az egyiké olyan, mint a valódi, a másiké valódibb annál: igaz. A vers sajátszerűsége nem az, amit állít, hanem ahogyan. Ahogyan a lappangó a felszínig szívódik. S amiért ezt az idézetet versei egészére is fontosnak érzem: ki is mondja, amit költészetével állít, hogy tudniillik a költői-művészi mondás nem valamely tétel, tanulság, szentencia, hanem – folytatva az idézetet –: „Káposzta és hering / és lámpa egy12szersmind”. Vagyis, hogy szobatűz, zacskós leves stb., s hogy versben mind egyenrangú halállal, szerelemmel, forradalommal. A dolgok mint önmaguk – és mint viszonyaik együttese. A tények, a részletek, ahogy hatnak egymásra, megtelnek egymással, s így valódibbak önmaguknál, jelenvalóak voltukban is. A látvány, a vers „azt mondja: volt”, s „mintha azt mondaná: van.”

Rakovszky minden szertelen démonai ellenére racionális, evidens költő, közérthető. Tudja, amit kevesen, fölidézni az olvasó számára az elemi, elengedhetetlen heuréka-élményt. A nagy versívek csúcsán a katarzist, a kis részletekben az ámult ráismerést, hogy a Körtér tényleg ilyen lidérces alkonyatkor, az izzadt nejlon bizsergése tényleg selyemcukor, hogy a harisnya tényleg zizegve szívja meg a szoknya bélését, hogy a nemzedék könyvespolcai valóban félbemaradt sorozatokkal, A-tól L-ig lexikonokkal vannak teli. Az egyszeri élmény és fogalmazás mögött ott a közös tapasztalat, a nyelvnél tágabb konvenció, az, amitől még nem lesz feltétlenül vers a vers, de ami nélkül biztosan nem válik azzá.

Versbeszéde, a fogalmazásmód és modor, mely ama „hogyan”-nak fő hordozója és letéteményese, mindenekelőtt áttetszően tiszta, világos. Verslogikája induktív, a tárgyat, szituációt, amiből kiindul, előbb pontosan leírja, részletezi s fokozatosan bontja ki az állítást, a benne rejlő többletet, legyen tárgya egy téli kép, egy soproni megnyitó, vagy egy pakli kártya. Miközben gazdagítja, megforgatja, vonatkoztatja „témáját”, egyre emelkedik a vers, szinte sorról sorra, egyenletes ívben, majd megiramodik, egész súlyával szét- és fölszáll, hogy aztán, már egész más dimenzióban, a csúcsponton kimerevedjék állításként, egyszeri és végleges egybevillanásaként. Általában a csúcspont, ha közvetlenül is, de megelőzi a zárlatot, melyben nyugodtan, méltóságteljesen, „fáradtan” lecseng a vers, kitűnik a képből, mintha nem is történt volna semmi. Hisz mi is történt más, mint névszón ige… A Rakovszky-vers arra kivételes példa, hogy mérték és bölcsesség megfér az elemi, a végletes érzelmekkel, arra, hogy a vers fegyelem és arány, munkadarab a felidézett, teremtett s így újraélt extázis pillanataiban is.

A grammatika, a „szilárd fal” kezdetben mindig szigorú kerete a „folyékony lét”-nek, s ahogy e lét egyre inkább átvilágít rajta, fel is oldja hozzávetőleges „edényét”, egy lesz vele. Feltölti, beteljesíti, túlfutván rajta megújítja, de nem semmisíti meg. Mindez mindkét jellegzetes verstípusára érvényes, a lassúbb tempójú, szélesebb alapozású fogalmibb-gondolatibb versekre éppúgy, mint a karcsú, fürge dalokra, dal-reminiszcenciákra. Ez utóbbiak a lágyabb, a reménykedőbb-megengedőbb versek, melyek szűkebb érzelmi tartományt kisebb, alig észlelhető, „hosszirányú” mozgásokkal járnak be, s melyek közt olyan remekek akadnak, mint a Dél, a Hasonlatok, vagy az Esik. Utóbbi megindítóan, kivételesen szép vers, mintha nagy magasságban futna végig a „téma” kifeszített kötelén, egy lendülettel, torpanás, billenés, erőlködés nélkül, „mosolyogva”, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna kötéltáncolni, ilyen verset megírni, csak „lentről” szédül bele az ember, hogy mekkora a választott magasság, milyen vékony a kötél, milyen könnyű leesni. Egyébként ez a verstípus az, amit Rakovszky nem kontrollál „lentről”, a figyelő pozíciójából, de ami elvész a reflexió hiányával, azt megnyeri odaadásban, önfeledtségben, sőt, itt lesz „»ön« attól, hogy »feledten«”.

Mondatai sajátos módon imitálnak élőbeszédet, hisz olykor mintha retorikai figurákból tartana bemutatót, indáznak, kígyóznak a részek, szinte játszanak a grammatikai renddel, a szabállyal, hátravetések, hosszú közbeékelések teszik vibrálóvá, sokirányúvá a szöveget. Rakovszky nem elharapja vagy hebegteti a mondatot, hogy az életszerűen görcsös és borzas legyen, hanem régies fiskális-szórendekkel emeli el és nyüvi össze. Nála nem – mint kézenfekvő lenne – életszerű imitál „életszerűt”, inkább körmönfont, nyakatekert és klasszikus-deákos kelti a zötyögő, billegő, mégis gördülő, funkcionális élőbeszéd képzetét. A részek látszólagos kuszasága nem az utca, nem a köznapok, hanem a klasszikus retorika ravasz rendetlensége. Nem egy kiszámítottan „leépült”, hanem egy kiszámítottan „túlépített” beszéd hordozza hát a mindennapi tárgyat, közvetlenné, élővé válva maga is, csak épp a klasszikum, az „ércnél maradandóbb” ironikus-nosztalgikus többletével.

13

Ama folyékony lét minden elemet ragyogóvá mozgat, minden összetevőt átvilágít. Az ige, mely mozgás, dinamika éppúgy, mint a szárnyas, szakaszokon is bőven áthajló mondat, életképtelen lenne a „mozgatottak”, a névszók, kisszerkezetek nélkül. Bár a vers fő súlyait nála a nagy ívek hordozzák, szóalakzatai sem „segéderők”, gyönyörű-pontosak, külön chipek a szöveg egészében. Önálló csillagok a „sugárral, iránnyal áthatott / el- és szétszáguldás”-ban, a vers csillagrendszerében, mely rendszert nem mennyiségük, hanem magas fényük, pulzálásuk, intenzív sokszoros viszonyuk alkotja. A későbbi versekben kevesebb az ilyen apró fény, alkalmi dísz, szigorúan, sőt rigorózusan annyi, amennyit a vers elbír a szertegurulás veszélye nélkül. Érdekes, elgondolkodtató, mennyire nem teremt új szavakat, szókapcsolatokat, hanem egy meglévő, „kipróbált”, első osztályú készletből merít tévedhetetlen biztonsággal. Nem a nyelvet kevesli, ha az élet kevés.

Verstanát, formakezelését is inkább a magas szintű, szuverén használat, mintsem a lázas újítás, formateremtés jellemzi. Klasszikusan művelt költő, kezében van a forma. Így, és csak így teheti meg, hogy eljátsszon – épp a tárgyias-gondolati verssel. S ez egy ilyen katartikusan „komoly” kötetben is csak színleg ellentmondás. Bonyolult formákba töri eleve bonyolultan megteremtett élőbeszédét, sutaságot mímel, majd nagyasszonyi eleganciát, uralja anyagát, nem kell hát uralkodnia rajta. Hagyományos, kötött, szinte kivétel nélkül nyugat-európai formákban ír, rímekkel élezi ki, vagy éppen bizonytalanítja el a sorvégeket, kitüntetett sorfaja a jambikus sor, dallam-reminiszcenciái a Walesi bárdoktól a Szózatig, Csokonaitól Rilkéig terjednek. Összegző, nagy versei, mint a Megnyitó, a Részlet… vagy a Fényes kudarc stanzák. A „látvány” kezdetben szabályos és konszolidált, verskezdetei példák lehetnének bármely verstan-könyvben, hogy aztán, amint igazán belebocsátja magát a versbe, amint tétet, irányt kap a szöveg, szétrobbantsa a metrumot a felszínre igyekvő állítás önsúlya, egyszeri ritmusa. Sodorja az olvasót valami édes áram, ami, mire megszokná, össze is zavarodik, s hogy alkalmazkodna újra, már ismét más lábakon fut a vers, nyugtalan, feszült, ideges alig-dallam, hogy aztán a zárlatban visszanyugodjon, vagy legalább visszautaljon a szép, szabályos és érdektelen metrumra. Betölti, abszolválja a szabályt, majd nevetségessé, kétségessé teszi, s mint valamely „cifra szolgát”, segédeszközt igazolja vissza a vers végén. A mód talán szertelen, indulatos, de a meggondolásban inkább valami túllét és szomorú fölény, az autonómia „slampossága”, hisz ha valamit, akkor a vers eme legkülső szintjén ezt kell és lehet szembeszegeznie az élet, a mindennapok precíz függéseivel. S ez már nem formakérdés.

14