Csűrös Miklós „Mindennapra való emberi osztályrész” Kortárs 1995/12. 107-112
Csűrös Miklós
„Mindennapra való emberi osztályrész”
„Mindennapra való emberi osztályrész”
Rába György: Közbeszólás

Emberismerete és alkotáslélektani tapasztalata alapján Rába György régóta számol a biológiai változás, az életkor fogalma jelölte létminőség fontosságával az életben és a műalkotásban. Egyik kötete a Férfihangra címet viselte, s meditációiban mintha mindmáig az érett vitalitás teremtő életszakaszát látná a hierarchia csúcsán. „csak a bonyodalomban / ébred a szunnyadó Én önmagára / csak ott buzog az élet” – írja annak a különc szokásnak a magyarázatául, hogy a tévéfilmek, hangjátékok végét lecsavarva „kisistenként” fölfüggeszti a sorsot, a riadozó élet elől elfödi a mindegy milyen véget (A torzó igaza). De a betegséget, az öregséget nem szabad akaratából választja az ember. A Közbeszólás egyik hol kimondott, hol lappangó vezérmotívuma a tereltetés valamely személytelen erő által, s ezzel kapcsolatban a kényszerű rátérés a kívülről megszabott útra. Ennek a képzetnek felel meg a szereptudat átalakulása is, amelynek során a film, a dráma vagy az eposz hőse az elfogyó történet passzív és magányos nézőjére ismer önmagában. A költő fölméri helyzetét a megváltozott koordináták között. Megrendültségét nem tompítja, de méltóságot ad 107neki, hogy az elkülönült individuum veszteségében egyetemes törvényre ismer („vonásaim maszkja alatt / az emberi nem / lépegetett” – Prelúdium), és a Mindvégig költőjéhez hasonlóan az utolsó leírt sorig nem mond le a hitről, hogy az időn túli hajnalban otthonra lel „a felosztatlan létben” (Még, még).

A kötet nyitó- és záróverséből idézett kulcsszavak a vizuálisan is kiemelt szilárd szerkezetre irányítják a figyelmet. Dőlt betűvel szedett hét vers osztja ciklusokra a könyvet. A szimmetrikusság és a gondolati tagoltság érvényesítésén kívül rejtett utalást is bújtathat ez a fogás: Babits élt hasonlóval a Versenyt az esztendőkkel megkomponálásakor, Rábát netán azzal inspirálva, hogy „a bezártság, illetőleg a kitörés” motívumai a kötet rendjében önmagukon túlmutató jelentéssel gazdagodhatnak. A kurzivált versek nem összefoglalásai vagy megfejtései a többieknek, de nézőpontot kínálnak a bennük lévő közös mozzanat megpillantásához. A bölcsek köve pl. a költői epika iránt föltámadó érdeklődés dacosságát véteti észre: az eposz lehetetlensége, a hősi sors hiánya ellenére az „elkószált történetek” rávallanak arra, akihez tartoztak. Ugyancsak hátránynak látszó adottság fölismerése és előnyre változtatása jellemzi A héj vallatása ars poetica-szerű sugallatát. A beteljesülés, a célbaérés életmintáival szemben Rába lírai hőse a létezés drámai nyitottságát választja, hogy a tudnivágyás és a küzdelem szakadatlansága új burokig vezesse el, ahol „válaszadó valaki valami” várja. A valóság végleges egyszeriségétől jótékonyan különböző „fölosztatlan mezőkre” utal A szökevény sors, s a hozzá csatlakozó versek az álom tájait veszik szemügyre az élet kitágításának nem-racionális esélyeit kutatva.

Az öregkori líra fogalma a magyar hagyományban szinte elgondolhatatlan Arany és az Őszikék nélkül. Féligazsághoz jutna, aki csak a kapcsolódás lehetetlenségét hallaná ki Rába panaszából (Arany töredékei: folytatás). Aranyt folytatni, szenzualizmusát, átlelkesítő tárgyiasságát, képességét önmagának másban való fölfedezésére: „azt a néhai / varázslatot fölmelegíteni / a totemet az őst idéző / szertartásra az óra késő” – hangzik a rezignált bölcsesség szava. Ellenpontként megcsendül azonban az önmagát végső kitartásra biztató költő hangja is a töredékben maradt Csaba-trilógiához írott Előhang utolsó sorából: „Ha későn, ha csonkán”, hozzáértve az elharapott folytatást: „ha senkinek; írjad!” Rába intenciója az Arany-vers egészéhez való viszonyából érthető; onnan származik a köd és az éjszaka, a beborult panorámák képe, az Előhang második részét idézik az ereje fogytát érző költő aggodalmai, de a folytatás eltökéltségének motivációjához hozzá kell kapcsolnunk az Arany jelezte természeti erők késettséggel dacoló, megföllebbezhetetlen szavát. A tagadás tagadása a Közbeszólásban olyan módszer és szervező elv, amelyben a gondolkodási törvény elemi vegetatív és pszichikai alapokra épül.

108

Így értendő a ciklust bevezető kurzivált verscímek egyik legbeszédesebbike is, A siratás visszavonása. A beidegződött szánalom, siratás helyett a halottakkal való tartalmas kapcsolatteremtés kísérlete vonzza Rábát, és a dialógus vershelyzete meg a tapasztalatösszegzés dolgában közel kerül egymáshoz a Megbeszélés Csehovval, és az élő kortársaknak ajánlott, látszatra alkalmi Köszöntő típus. Együtt olvasva e verseket és egy-két más ciklusban szereplő rokonukat, a befogadói ízlés tágassága, a hagyomány felé való nyitottság széles látószöge ötlik szembe, amely leginkább Babits nagyvonalúságára emlékeztet. Ódai hangon szól a nagy romantika elévületlen örökségéről a Jókai meg a többiek című versben. Az ércnél maradandóbb szellemi mű és a külső hatalom múlékonysága közötti ellentét toposza a nagy lélek diadalának, az igazság és az emberség demokráciájának kifejtve igazolt utópiájától válik időszerű politikai hitvallásként is súlyos kinyilatkoztatássá: „Országoknál másíthatatlanabb / története a népe / nem hajthat végre földjén / lakosságcserét az erőszak / égalján se változtathat / újmódi természetalakítás / kiváltságokat törvénye nem ismer / közösségét éltető elve / megvalósult igazi egyenlőség / nemzetgyűlésében minden pad első / nagylelkű kézműves főrangú mellett / egy sorban úr furfangos inasával / ott párbajbeli ellenfelek is / békére lelnek egymás oldalán”. A Jókai… iker-verse az elbeszélésből a könyvek ereje melletti hittevéssé emelkedő Házkutatás. A nagy képzeletű álmodozók, „a tapasztalat fölött győzelmes hit vitézei” „a szó mindenható erejét” példázzák, személyes példával igazolva, hogy a feledhetetlen olvasmányok az erkölcsi magatartásba épülve a polgári bátorság alapjává válnak.

A romantika és a fantázia igazolásával együtt Rába a mese dimenzióját és hangnemét is föleleveníti. Úgy hívja elő a megélt élet csodás aspektusát, hogy a varázsló, az óriás, a szent, a törpe, a boszorkány, a tündér funkcióit valóságos személyekhez társítja, anélkül, hogy életszerűségük elvenné a rendkívüliség értékét, a kivételes rangot: „mert az óriásoknak nincs másik különb országuk dehogy / a köznapinál kapitálisabb zsákmányukat a miénkből szerzik”. A Mesedélután többé-kevésbé fölismerhető modelljei közül az intertextualitás eredeti változata segít azonosítani a szent portréját: Rónay György kritikájából (a Nyílttenger című kötetről, 1961) idézett kulcsszavak szövődnek a szövegbe, több mint harminc év távolságából, emlékeztetőül az irodalmi bírálatnak egy sokszor lekicsinyelt tulajdonságára, arra, hogy a költőről szólva egyben az embert is megérinti. A siratáson túllépő szellemi szeretet úgy is tárgyiasulhat, hogy a szem elől vesztett „földi alakot” a megfigyelés és a kreatív emlékezet soha nem volt változatban teremti újjá. A triptichonszerű Madarászok alkotója nem a képmását festi meg Kálnokynak, Pilinszkynek, Toldalaginak, hanem szellemi lényük képletét teszi érzékletessé a metamorfózis tettenérésével, amint 109a tartós révület ajándékából totem-állatokká lényegülnek át. „Pilinszkyre pillantok amint föl a magasba tárja / rigó-gégéjét valami megjósolt ragyogásra / aztán csattog már cserreg is csupa iszonyat / kékkánya súlya roskasztja az ágakat”: a madár-hasonlattal mitologizált emlékkép filmszerűen mozgalmassá válik, a hang-, szín- és súlyérzékletek erőterében eszkatologikus feszültség támad. A jellemzés tárgyával azonos jellé sűrűsödik, miközben a személyes veszteség árán transzcendens érték keletkezik: „hogy hiányoztok hajdani madarászok /…/ egemen színes tüneménnyé váltatok”.

Öregkori lírája poétikai problémáival az Igeidők című versben is számot vet Rába. A „vallomásos költő” címkéjét vizsgálja meg, amelyet egy más líratörténeti paradigmákat előnyben részesítő korszakban ragasztottak rá. Ironikusan, mintegy szóbeszédként („Azt mondják rólam”) idézi e jelzőt, valamint a műnemek és az igeidők korrelációjának elméletét. Hogy a múltnak az epika, a drámának a jövő, a lírának a jelen lenne a megfelelője? Nem kell tagadni ezeket az összefüggéseket, kivált ha valakinek a gondolkodása immár máshová is tartozik, „időn túl” fürkészi otthonát. Az új perspektíva megváltoztatja a régieket, és fölszabadítja a költőt, mert viszonylagossá teszi az idő hagyományos fölosztását. A történetmondó kedv attól a megnyugtató tudattól buzoghat föl, hogy a kalandoknak, anekdotáknak, vaskos és mulatságos eseteknek, az álom „misztiko-groteszk” gubancainak értelmük, törvényük van, s közel a „tündérsziget”, ahol a törvény megnyilvánul. A cselekedeteket az „elérhetetlen” vonzása tette kiszámíthatatlanságukban tartalmassá (Engesztelések), a hála igazolja utólag a test veszélyes odüsszeuszi kalandjait (Szirének, kortársaim). Az esettanulmányoknak nevezhető kisebb darabok egy-egy naplószerűen följegyzett köznapi élethelyzet ürügyén a létezésnek és a gondolkodásnak olyan törvényeire villantanak fényt, amely átalakítja a lírai én önismeretét. A Vizsgálóasztalon fekvő beteg a képernyőre kivetített belső részeinek kapcsán előbb szétválasztja a „törvényszegő” szerveket és törvényes gazdájukat, aztán heurisztikus élményként fedezi föl az ellentétek egységét. Egy banálisnak tetsző életkép a jövő perspektívája felől megvilágítva az elhallgatás és a kimondás határán a személyes sors mementójává alakul át (Az öreg szomszéd). Rába nem tüntetően, de kedvtelve újít meg kiszorulófélben lévő műfaji változatokat.

A vallomásos líra köztudatban élő fogalmához hozzátartozik a személyiség azonosíthatósága és az élmény átadhatósága. Rába törekszik az önismeret és önkifejezés pontosságára, de fölfogása ha nem is agnosztikus, mindenképpen szkeptikus. Nem zárja ki mindenestül a dialógus lehetőségét („valaki talán visszaszólhat”), de legföljebb töredékes és efemer megértéssel számol: „áthangolják majd magánbeszéded / minden emberrel egy nyelv vész ki / grammatikáját útitársa / és szókincsét már utóda sem érti” (Kísérlet párbeszédre). 110Ez a nyelvkritika nem csak az adekvát befogadás lehetőségét kérdőjelezi meg, hanem a kimondhatóság határaival is tisztában van. A költőt gyakran kísérti „a lappangó” (Mindennapos óperencia), más szóval a Megfejthetetlen, Az üldöző, olyan valami, amire nincs fogalom, nincs mivel „kiugratni a bozótból”. A lírai alany életrajzi és pszichológiai meghatározását akadályozza az is, hogy a személyiség paradoxitása miatt a róla szóló kijelentések sem lehetnek ellentmondások híján. A „visszajöttem” léthelyzete a kötet elején néhány finom dalra ihleti, amelyek lebegő harmóniát, belső rendet sugároznak, Együtthangzást, Föloldódást, egyszerű természeti hangok „titkos monotóniáját”. De ha a Nyárvégben a „veszendő sebezhető” emberivel azonosul, más önarckép „dúló kedvű fenevadat mutat”, „ő az úr ennél a háznál”, minden egyéb csak látszat, tettetés (Hogyan csaljuk a világot?). Alakváltásaiban Rába sejthetőleg nem játékos, színészkedő ösztönt követ, hanem személytelen erők működését tapasztalja az Én-ben; nem élvezetből ölti magára a maszkokat, hanem szinte szándéka ellenére, megbabonázva valamely hiánytól és a késztetéstől, hogy átváltoztassa önmagát, és más testek, más lelkek által éljen és cselekedjék: a kötet sodró erejű nagyáriája, a Gyászbeszéd don Giovanni fölött sokat elárul a drámaiságnak erről az alkatban gyökerező hajlamáról.

A több mint fél évszázada a Nyugatban kezdődött költői pályához Rába öregkori lírája az egyéniség önértékének megőrzése és értéktartományának bővítése jegyében kapcsolódik. Az európai bölcselet és művészet nagy hagyományának követőjeként vallja, „csak aminek határa van / csak az szigetel ki a semmi sodrából / csak az a mindennapra való emberi osztályrész” (A zöld tinta foltjai). Külön nyomatékot kap kései poétikájában az igazság követelménye: „vagy aki végső szó jogán beszélhet / csak az igazat tudja már reménynek” (A végső szó jogán). Számára az igaz a világ érzéki, szellemi, lelki gazdagságának egyszeri tapasztalatában ölt alakot, mint „egy sütetnyi” „a személyessé lényegült lét / ételéből” (Egy sütetnyi élet). Rába személyiségképéhez közel áll az Én-nek „az emberiség kalandjaként” való fölfogása, hangjában „felszín alatti rétegek / kórusa buzog föl” (Valamilyen tetőkön), de az azonosságban ragaszkodik a különbözéshez, a kézjegy félreismerhetetlenségéhez. Avantgárd nyitány után épp úgy a (saját) „természet belső igéit” erősíti föl a Nagytakarításban, mint ahogy szemérmesen személyes, gondosan válogatott idézetei, „vendégszövegei” funkcionalitásának szemmel láthatóan kevés köze van a posztmodern eklektikához. Más műnemek reminiszcenciái a lírában, a műfaji skála szélessége a daltól az ódáig, a ritmus és a hangszerelés változatossága a személyiség tagolt sokrétűségét és a formasejtelem meg a versgondolat egyszerre „szülemlését” jelzik, az érzékeny belső hallást, és a költői program öntudatos függetlenségét külső kívánalmaktól. A Közbeszólás összhatásába egy 111lappangó élményrétegből érkező morajlások is belejátszanak, egy animális vagy anarchisztikus, erkölcsön kívüli szféra allegro barbaro-foszlányai, de ezeket Rába az erkölcsiség és a kultúra iránti felelősséggel féken tartja, és különválasztja attól A jusstól, „amiből újra / mégiscsak fény sugárzik / valami rejtekútra”.

1995
112
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]