[…] A kötet megjelenését a kritika kitüntetett figyelemmel fogadta; az írások összességükben egyszerre több célt is igyekeztek szolgálni:
1. Legitimizálják az „Ezüstkor-nemzedék” perifériára szorítását, s hogy felhívják e nemzedék képviselőinek a figyelmét a megváltozott ideológiai, esztétikai normák követésére.
602. Megpróbálják Pilinszky lágerélményét antifasiszta elkötelezettségként beállítani, és ezt úgy hangsúlyozni, mint e líra egyedül progresszív és egyedül elfogadásra érdemes elemét.
3. Hangsúlyozzák, hogy Pilinszky kiábrándultsága, „pesszimizmusa” nem keserű társadalmi tapasztalatokból származik, hanem pusztán egyéni „sérültség” eredménye.
4. Figyelmeztetést intézzenek mindazokhoz, akik ennek a fajta költészetnek túl nagy jelentőséget tulajdonítanának. (Pilinszky olvasóközönségének „ellenzékivé” való minősítése a hatvanas évek végéig tartotta magát.)
Ízelítőként mindegyik példához néhány idézet:
1. „A kallódók, kívülrekedtek csapata ez, amely sem a ’45–48 előtti világban, sem a szocializmus első évtizedében nem lelt otthonára. Az ifjúkor polgári környezete, a hitleri fasizmus véres durvasága lökte társadalmon kívüli passzivitásba, s ebből a rémületből máig sem volt képes felocsúdni. Az embertelen erők fenyegetését valódi társadalmi megjelenési formáitól elszakítva kozmikus törvénnyé fantomizálja…” (Kéry László)
„Még mindig a meghosszabbított, szinte az önmaga narcisztikus dédelgetéséből túlélő, újravirágzó »ezüstkor«. (…) Végre le kell számolnunk esztétikai értelemben azzal a ténnyel, hogy a mai magyar irodalom egy igen rátarti szektora nem arra irányítja a figyelmét, hogy (…) megkeresse és megteremtse azt az esztétikailag újat, amely nélkül egy forradalmian új irodalom elképzelhetetlen, hanem megelégszik az előtte járt klasszikusok (s egyéb kiváló alkotók) bizonyos eredményeinek újrafogalmazásával. (…) A probléma gyökere nem elszigetelten »művészeti«, hanem elsősorban világszemléleti!” (Diószegi András)
2. „Amit itt látott (ti. Németországban, a lágerekben – H. Z.), amit itt megélt, abból egy-két év múlva néhány nagyszerű vers támadt, háborúellenes, fasizmusellenes költészetünk néhány nagyszerű darabja (…) E versek – egyebek közt – annyiban is nagy fejlődést jelentenek Pilinszky költői útján, amennyiben határozottan utalnak egy társadalmi-történelmi helyzetre, és tiltakoznak az emberpusztító barbárság ellen. Pilinszky későbbi költészete viszont 61(…) azért visszaesés ezekhez képest, mert teljesen kimaradt belőle a társadalmi-történelmi konkrétság…” (Kéry László)
„Az emlék-fonás, amelyből Pilinszky költészete elsődlegesen táplálkozik a fasizmus borzalmainak idejéből, a hitleri koncentrációs táborok szörnyű élményeiből ered. A kötet legmerészebb versei (…) a »Soha többé fasizmust!« mementójaként közvetlenül is erről szólnak.” (Rajcsányi Károly)
3. „Ez a szörnyű elszigeteltség szinte már az őrülettel rokon, a magány bizonyos szkizofréniás elmebetegek groteszk és borzongató merevségében áll előttünk.” (Kéry László)
„Mindenesetre bizonyos: mai idegenségét nem keserű társadalmi tapasztalatok invokálták (…) Pilinszky költészete a lázbetegé, aki a világból csak a faliszőnyeg tébolyult mintáit érzékeli.” (Maár Gyula)
„Az ősember retteghetett így, csorbult baltával a kezében, villámló egek alatt, egyedül. Ennek az ősemberi iszonyatnak újbóli átélése, a sivatagos magány kifejezése: abszolút dekadencia (…) Hiú remény Pilinszky költészetét »maivá« magyarázni, küzdelmeit az árnyakkal harcnak, erőfeszítését »közeledésnek« vélni.” (Ungvári Tamás)
„Pilinszky »sérülése« nem klinikai probléma…” (Diószegi András)
4. „Bizonyára nem fogják tévútra vezetni, hogy kötetének a vártnál sokkal nagyobb sikere van. Az elismerés jelentős hányada olyanok részéről jön, akik fenntartás nélkül elfogadják izolációs magatartását, »valóság«-szemléletét, kétségbeesését, s teljesítményében napjaink költészetének egyedül lehetséges megvalósulását ünneplik.” (Kéry László)
„Az a költészet, amely valamiféle »passzív virágzásnak« tekinti saját létét, a nem-kívánta szeleknek is sajátos játékszeréül válhat.” (Diószegi András)
„Polgári mestereinek beléje idegződött hagyományai éppúgy távol tarthatták a szocializmustól, fideizmusa, polgári írók baráti köre csakúgy, mint azoknak az olvasóknak a rokonszenve, akik nem azért lelkesednek Pilinszky Jánosért, mert vérbeli költőtehetség, hanem azért, mert nem szocialista (…) Ne higgyen az ilyen tanács62adóknak Pilinszky János (…) legyen ereje szembefordulni a rossz tanácsadókkal, legyen bátorsága szembenézni saját téveszméivel, s legyen emberi mersze ahhoz, hogy vállalja a felismert új igazság költői szolgálatát.” (Pándi Pál)
Az idézetek nem csupán egy adott irodalompolitikai korszak dokumentumaiként tanulságosak – Pilinszky költészetének további befogadását még hosszú éveken át meghatározták. A kötet egészéről csak megjelenésének huszonötödik (!) évfordulója alkalmából született az első átfogó tanulmány. (Balassa Péter írását a Vigilia 1985. januári száma közölte.)
Pilinszky a nyilvánosság előtt nem, vagy csak évek múltán, áttételesen reflektált az őt ért bírálatokra. A hagyatékában fennmaradt s most közlésre kerülő rövid nyilatkozata is csak részben jelent kivételt, hisz érezhetően kényszerítő körülmények hatására született, valószínűleg 1960 elején. A műfaj megválasztása és nyelvhasználatának néhány, a szerzőtől idegen fordulata („antifasiszta”, „keresztény humanizmus”, „közösségi cél” stb.) azt mutatja, hogy Pilinszky fő célja nem annyira kritikusainak meggyőzése, mint személyes szuverenitásának megvédése és a további értelmetlen (mert az adott körülmények között értelmezhetetlen) félreértések megelőzése volt.