Jelképesnek tekinthető az, hogy most, amikor választania kellett válogatott verskötet kiadása vagy új verseinek kinyomtatása között, Lászlóffy Aladár az utóbbi mellett döntött. Vagy talán nem más ez, mint költészete természetéből fakadó indíttatás? Hiszen nála eddigi tíz kötetében (a műfordítás, tanulmány, gyermekvers leszámításával) különös jelentőséget nyer maga az alkotói műhely. Úgy járult hozzá a szabadvers és a lírai fogantatású próza gazdagodásához, hogy akarva-akaratlan fontos szerepet kapott nála a történelmi jelenlét, a folytonosság megőrzése. Számára a költő maga is eszköz, az önmagában hordozott emberiség felmutatásának eszköze. Így önmaga is feladat: állandó csiszolás, készenlét, éber felelősség viselőse. Úgy érzi, akár egy-egy este is „Vigyáz rám, valakit / faragni szeretne belőlem a jók / és szegények oltalmára, okossá, / megfontolttá és igazságszeretővé / akarja tenni ez a világnyi apa / az alkalmi semmit…”. Feladata „…folytatni végtelen / nevelését az ókori mesterek alapján / és nem-Eukleidész szerint, s a / holnapra kitűzött feladatokkal”.

Ez a folytatás, a költőben mintegy megtestesülő folytonosság felelőssége uralkodik ebben a versvilágban, és a költészet különös, nem könnyen megközelíthető útjait, formáit alakítja. Legutóbbi, A hétfejű… kötetében talán még az eddigieknél is fokozottabban előtérbe kerül mindaz, ami szokatlanná, felad95vánnyá teszi „üzeneteit”. Az egyes versek szinte végletesen alárendeltjei az egésznek: a költői műhely fenntartásának. Kikristályosult darabokat alig találunk. Nem a költeményt finomítja, hanem az egészre koncentrált figyelmet. „Nem más ez sem, mint mennyei szögesdrót / magasfeszültség alatt.” Ez az Eroica kapcsán elhangzó kijelentés önmagára s A hétfejű üzenetre is alkalmazható. Akkor is, ha ebben a kötetben a „mennyei szögesdrót” nem mindig érzékelhető, s éppen azért nem, mert a „magasfeszültség” sokszor alacsonyabb fokán van jelen. Igazi mivoltában például a Születésnap című versben mutatkozik meg. Egy-egy mondata a kötet, a költészet jeligéje lehetne. „Testem a kor leltári tárgya.” „Igazi szülőföldünk egy kor.”

A mondatok tömény egyszerűsége mögött egy tágas és mély költői világ esszenciája sűrűsödik. De még erőteljesebben testesül meg ez a lírai lényeg a költemény egészének mesterien emelkedő hőfokában, a merész, biztos ívű gondolatáram ritmusában, a katartikus izzású vallomásban. „Tudok tudok, de viszem, viszem, viszem a semmi felé. Kiáltok Bartók-nyelven, s helyi szél viszi, repíti előttem a világ / fülét, és századvégre itt feküsznek előttünk ifjúságunk holt- / testei. Mit ér a költő, mikor körülötte annyi milliárd Galilei / készül visszavonni a tanításait. Lelkem a kor leltári tárgya.”

Ez az egyetlen, szigorúan korhoz kötött emberöltő tekinthető a kötet főszereplőjének, a maga határaival: a „szülőföld” és a jelképessé vált „Házsongárd” visszatérő képeivel. A kettő között: utazások, élmények és emlékek vonulata áramlik. Az elmélyült tűnődés miatt szórakozott utazáshoz hasonlítható. Ahol alig érzékeli az utas, milyen városokat érint, milyen nyomokat hagy maga után, annyira leköti az: honnan hová tart. Ezért is, ha eddig alapvetően kétféle verstípus jellemezte 96líráját: a kész formává kerekedő „eredményvers” és a vázlatszerű, eleven kísérlet, a „kijelölő vers” – akkor most, itt elsősorban az utóbbival találkozunk. Útjelző sorok, vallomás a küzdelemről. A költői műhely darabosabb, nyersebb formái egy zaklatott időszakból. Hiszen „Hol van még egy olyan bonyolult / alakú ország, mint az ember! De / nem is védhetők, alig védhetők / határai. Határai belülről / védhetetlenek…” Szavai önmagára, költészetére is vonatkoztathatók.

Lászlóffy Aladár számos reprezentatívabb, erőteljesebb kötetével találkozhattunk már. A hétfejű üzenet jelentősége nem abban áll, hogy újabb remekmívűnek nevezhető költeményeket sorakoztat az eddigiek mellé – bár például a Születésnap ezt is képviseli –, elsősorban egy eleven, nyugtalan formálódás újabb szakaszát jelzi: „…nyelveim, helyzeteim s az igazaim / fordítom le minden lehetséges / helyzetkülönbség nyelvére – emberre / fordítom magam…”

Lászlóffy Aladár tucatnyi verseskönyv s hasonló mennyiségű regény-, novella-, gyermekvers-kötet után még mindig nem talált el igazán közönségéhez. Nem könnyű a hozzá vezető út azért, amiért szavalásra is ritkán választják: igényessége szokatlan fajta, tömörsége súlyos, nehezen felfejthető. Úgy ír, mint aki nemcsak nyelvi anyagából, hanem – saját szavaihoz folyamodva – „a nyelv alatti kő”-ből építi verseit.

A hivatkozás, az idézés kiragadott részlet. Eredetileg ilyen összefüggésben bukkan elő:

97

Vagyis a „nyelv alatti kő” sem zárt tömb, további mélységet rejt: temetett temetőt, múltunk, őseink porát, nyomát. Mintegy bizonyságául annak, hogy a „végigjátszott”, lezárt élettel, a „testen inneni”-vel nem tűnik el minden, hiszen marad a szó, a kő, mint a temető. S mindegyikben közös: eltemetve megőriz. Persze mindezt alig szakíthatjuk el versbéli előzményeitől, legkevésbé a folytatástól, a gondolatív lezárásától. Attól, hogy „Itt nem múlik oly könnyen, / nem oldódik a könnyben, / nem marad fojtva vérben, / a kor oda nem ér be, / ott nem nyugszik az ember. / Játék az életemmel.” Így tapad össze újra kő, temető, nyelv, mint amelyek nem oldódnak könnyben, nem szúrhatók szíven, amelyekhez nem ér el egy-egy korszak. Túlélik a változó érákat, maradandó tanúságtevők.

Íme egyetlen szókapcsolat, amely versrészletet vonz, teljesebb értelmezéséhez az egész verset, azaz tulajdonképpen a gondolatmenet ívének elnagyolt vázlatát kívánja meg. Lászlóffy Aladár költészete kezdettől azért volt nehezen megközelíthető, mert olvasója nem egy-egy verssel, még csak nem is egy-egy kötettel, hanem mindig egy sajátos lírai létmód egészével szembesült.

98

Most sincs másként. Az új kötetben is minden szó, igekötő, cezúra, írásjel: pillér. Egyik részlet sem önmagában hordozza igazi értékét, hanem az egész poézist tartó, továbbépítő hivatásában; azaz abban, ami ezt a költészetet előhívja, élteti: a feladatban, hogy szakadékokat áthidaljon, égő hiányokat pótoljon, közvetítsen, az élő folytonosságot szolgálja. Ugyanezért minden kis elemében ott feszül ez az egészért valóságának fedezete, ez rejtett tartalma. Mint virágban a majdani termés, de a mag s a zsenge hajtás is: magában viseli előzményeit és következményeit. E legutóbbi verseknél ehhez járul az, hogy többségbe kerülnek a dalszerű, rímes formák (mint az idézett részlet is), s ezek könnyedsége, látszólagos hagyományhűsége mint megtévesztő küllem fedi el ezt a változatlanul súlyos (sőt még tovább súlyosodó), nehezen befogható, mert gazdag távlatokat nyitó lényeget. Ez a dalszerűség is egyedi párlat: lebegő zenék ritmusára kőtömbök igazodnak a helyükre. Akár úgy, mint egy képzeletbeli Tornaünnepélyen:

Játékos oldaláról, játékosan, játékként: miniatűrnyi változatban ragadja meg a vele, a velünk játszó hatalmakat, élvén a mesterség fölényes birtoklásával s felhasználván az emberiség közös jelképeit: Atlaszt, mitológiákat. Utalásai mögött történelmi emlékeink kútjai tárulnak fel, de úgy, hogy újfajta, egyszerre fanyar, groteszk, rejtve tragikus, ironikus képet alkot. Beáll Atlasz szerepébe (mitológiai azonosulás), s a földgömb helyére – csupán – az „életem” kerül. Ezzel egyszer99re tűnik át a jelképes glóbusz súlya képzeletbelivé s az élet valós terhe földgolyónyivá. Bokáig mitológiában – mint süppedő sárban – „emelgeti” ezt, mint tornatermi gyakorlatnál a súlyzókat. S ezután egyetlen apró változtatással az egész kép hangsúlyt vált. Az egyes szám első személyű képből (vállamon az életem), egyszerre csak többes szám lesz: „emelgetjük a végeken”. A kettő között átvezet a „bokáig mitológiában”; hiszen az egyéni sorsokat magába olvasztó közös hagyományt jeleníti meg, akárcsak maga Atlasz is. A „végek”-kel pedig már történelmi szereposztást idéz fel. A játékos, személyes vallomás történelmi helyzetkép lesz, egyben bölcseleti távlatú állásfoglalás.

Ez a fajta gyors, sokszor alig észrevehető módosítás az, amely sokak számára furcsává, nehezen emészthetővé teheti a Lászlóffy Aladár-verseket. Például a kötet címében is követhető efféle. Ledőlési határidő, mondja a költő, s a jelentés egyszerűnek tetszik. Hiszen feltehetően az elmúlásról van szó, az ember, a költő ledőlésének közeledő határidejéről. Csakhogy a szó kiválasztása elmozdítja a képet. Nem valakinek, hanem valaminek a ledőlését idézi fel. Nem elsősorban embert képzeltet el (aki legfeljebb délutáni álomra dől le a kanapéra), hanem inkább torony, építmény ledőlését; avagy adott esetben mindkettőt: az építő embernek és építményének összeomlását egyszerre. (Ahogy a címlaptervező Árkossy István érzi, közvetíti.) A címlaprajz, a címadó vers, a kötet s az egész költészet ennek a képnek és jelentésnek többszörös történelmi jelkép voltát hangsúlyozza, egyedi változatban. Történelmi kosztümben áll ez az építő, ez a „ledőlés”, összeomlás veszélyében élő ember, de nem egyszerűen egy bizonyos kor kosztümjében, hanem bármelyikében. Nem a korszak, hanem a korszakokon végigvonuló felelősség a fontos, 100az omlások ellenében megőrzött érték, a továbbépítés lehetőségének megmentése. A közös tét:

Ezért és így a Lászlóffy Aladár-líra már régen olyanféle kitüntetett színhellyé változott, amely „számtalan körülmény szerencsés találkozását” teremti meg, hívja elő, a költőiség kitágításának egyedi módján. Mint a könyvespolcok között, ahol a „Krúdy-kor Babilonnal határos / és Goethe úr könyvpalotája mellett / fiatal bolgár gondozza a kertet”, az ő verseiben is „Kik egymás ágyaszélén sosem ültek, / egyetlen lelki korba elkerültek.” (Új könyvespolcom köszöntése)

Ez az „egyetlen lelki kor” jelzi, hogy nemcsak történelmi helyszínek, hanem időrétegek különös találkozásáról is szó van. Egyik kritikusa szerint a jelen, múlt, jövő mellett egy negyedikfajta „örök-időt” is ismer (Cs. Gyímesi Éva). S mindez csak kerete a dimenziók poétai gyarapításainak, amelyeket például mitológiák és mitológiahalmozások tesznek tovább sűríthetővé. Így beszélhet „agya noébárkájáról”, „időmezei ütközet”-ről, „én-ek énekéről”, az „állkapocs ősi írógépéről”, teremtheti meg „Anakron”-t mint várost; s így üldögélhet nála „árva Akhilleusz egyedül”.

Az új kötetben effajta kezdettől megteremtett, egyéni költői térnek-időnek egy bizonyos szeglete kerül előtérbe. Harcosok és fegyverek, világégések és csaták között a békés, belső színterek válnak hangsúlyossá. Igazi, állandó hősei: a könyvtárak, a könyvek, maga az írás, a nyelv, a szó, a betű, a kotta, a hangzatok. Akhilleusz is végül „pennával” kergeti a „költői képet”. A literatúra folytatása vers- és cikluscím, szülőföldjén járva ott az elmaradhatatlan könyv a hóna alatt, ezredfordulón félig írt lapok azok, amelyek kiszabadulnak; „özönvizén a nyelvnek” szállunk agyunk Noé-bárkájára, idézetek szövetségéről hallhatunk, egyetlen betű is „koncentrált elmeárnyék”, antikváriumbéli az álma, a mennyország könyvmennyországként jelenik meg, öreg Heltai Gáspár betűt, szavakat, jó hegyű tollat válogat, a költő „özvegyi ábécét” hagy a honra, máskor úgy látja, „a csontokra is / szent szavakat írógépelt az idő”. Egy másik, még szelídebb, ősibb közeg az, amelyik szintén állandóan, halkan, alig észrevehetően jelen van ebben a lírában: a „levél- és hószagú éjszakák”, a „szél után kapkodó ágak”, „éjféli havazások”, „bogárnyi bimbók”, „felhőnyi füstök”, hajnalok, kékségek, hóharmatok világa. Ez a természet látszólag semmiben sem különbözik más költészetekben megidézett természeti képektől. Valójában az egyszemélyes költői eszmélet hordozójaként átváltozik, sajátos tartalmakkal telítődik. Nem egyszerűen a belső tájak háttere, hangulatok eredője, hanem önmagában is az emberrel átitatott. Külső és belső táj egymásba öltözik és egymásba költö102zik. A táj írás lesz, s az írás: táj. Valahogy úgy, ahogyan a „visszanéző szem” Kazinczy idején látja:

Máskor olyanképpen, hogy az éjszaka is olvas, a villám egyetlen betű vagy idézet; az őszi erdők faágain fennakadt betűk lobognak, az írás kibomlott folytonosságának betűi; máshol:

Így lehet a versbéli hó egyszerre anyagszerűen önmaga s ugyanakkor „teleíratlan fehérség” is (Ami van). S ezért állhat elő a beszédes párhuzam:

Természeti kapcsolatainknak ez a fajta humanizáltsága, az örökölt és a művészileg újrateremtett világnak ez az egymással átjártsága képzeltetheti el – az ismét csak látszólag igen egyszerű – képet, mi lenne, ha „Vivaldi hűlt helyére / négy puszta évszak állna”.

Történelem, kultúra és természet ilyen, költészetben hely103reállított harmóniája, ennek az összhangnak nem szűnő őrzése az, amely kikristályosítja azt a leheletszerű dalfajtát, amelyiknek zeneisége közös esszenciaként oldja a kép- és gondolatfonadékokat.

– így kezdődik az Írás a havon. Látványok, hangzások és gondolatívek hullámszerűen egymásból fakadnak s ringnak tovább. Egy-egy szó, kép, jelentés kisugárzása oda- s visszahat, megsokszorozódik, a sorok, szavak közti hézagokat is újabb összefüggések forrásává teszi. Ha már tél (benne a hó, főleg az erdők hava) világít, s önmagát is világítja, akkor a „vidéki” s a rögtön mellécsapódó „űri” „dél” hasonlatként ezt a káprázó fehérséget új perspektívákkal, új verőfényekkel, emlékekkel, képzeletekkel fokozza, hogy a „kétszeres s a hétszeres fehér” említésével már csak magához a szempróbáló ragyogáshoz, önnön absztrakciójához mérje. S így jutunk el oda, ahol „csóknyi ér” és „tudományelőtti tény” összeérhet. Csókban, érben az élet egésze felvillanhat, ahogy az egy: 104vakító fehérben a szivárvány teljes skálája, s a téli erdőben a nyúlnyom éppúgy megfér, mint egy-egy téli csata képe, s hullámzik tovább az asszociáció. A közös jegyet: a részletből kibontakozó egészet mint növekvő káprázatot, fokozódó intenzitást viszi tovább. S ezt, a végig meg nem nevezett fényt nem színnel, hanem hanggal jeleníti meg, a sokszoros, éles „é” hanggal, visszatéréseivel (tél, elél, vidéki, dél, kétszeres, hétszeres, fehér, színkép, ér, tény, szépen, összeér stb.). „Ez itt a tél” – mondja még egyszer, nyomatékosan, majd átmenetileg feloldja, kikerüli ezt a télt, fényt, délt idéző „é”-t, hogy legvégül annál élesebben térjen vissza a kipattanó utolsó szónál, s a vers súlypontjánál.

S hirtelen visszafelé vetülve, mintha az egész tél, káprázó felidézéssor azért a szorongó fohászért lenne: „csak mindig legyen még miért”.

Hasonló típusú versváltozatok, remekek sorát idézhetnénk (Idők divatja, Kőből hóember, Öregutánpótlás, Ami van, Örökre ugyanott, Őszi erdők, Tünemény stb.). Mint eddig, a komor, súlyos történelmi képek mellett nem kevésbé fontos helye van a játékos, bizarr költői futamoknak. A Tegnapi újság, a Kis művészettörténet, Kisemberi, Reggeli pirítóskenyérrel, Egy nyár Szabó Lőrinccel, Ezer-kilencszáz-június, 105Jártál-e Anakronban?, Csendélet stb. villódzó leleményeit, a költői megnevezés újfajta hangját, képeit, találatait szemléltetheti egy efféle „önarckép”:

A Ledőlési határidő darabjainak legtöbbjét a kiemelt jellemvonások együttese jellemzi. Történelmi és természeti, világméretű és kisemberi, prózavers- és dalszerű, szökellő képzetkapcsolás és összecsengő rímek, ritmusok ötvözetével találkozunk, s a nagy ívű távlatok is a legmeghittebb emberi meleget közvetítik. Akár úgy, mint egy ilyen apró képben:

106

Elég egy szilárd pont, sarkaiból kifordítani a világot – Arkhimédész szerint. De vajon egy sarkaiból ugyancsak kifordított világban – a mai Erdélyben – élve hogy lehet, lehet-e szilárd pontot találni? Lászlóffy Aladár egész műve s most a Házsongárd előtti, legutóbbi kötete ilyen szilárd pontok nem nyugvó keresése, szüntelen felmutatása. A végletes elszigetelődés, kiúttalanság, távlattalanság fenyegetettségében végtelenbe ágazó perspektívákhoz folyamodik. A tehetetlenség bénultságában a tehetséghez fellebbez: a körbezáruló térrel, idővel szemben a mögöttünk felgyűlő múlt kiapadhatatlan példatárához. A fizikum, az idegek összeroppanása ellen küzdve úgy nyúl az egyetemes kultúrához, mint a történelem „nagy elsősegélydobozá”-hoz. Kosztolányi írt efféle, hetilapok sarkaiban meghúzódó, könnyed és mély, sziporkázó szellemi, lírai sóhajokat; az elgondolkodtató humánum tápláló vitamintablettáit. Hasonlóval találkozunk itt, csak más a háttér, a táv, a tét.

Ez a háttér alig szépíthető. Egy vidék ezredfordulónkról, ahol ugyancsak nem kérdéses, pártfogón tekint-e rá a század – vagy inkább megszégyenülten –, hiszen „a tudás várja a panaszt, de nem ígér magyarázatot. A többi néma csönd, hamleti sápadás, […]szélmalomharc, medvetánc.” Az írói fordulópont – ama szilárd pont – ott van, ahol hiányos az idézet. A többi szélmalomharc, medvetánc, annak, aki „fűtve lakik öt szobát” – újabb, időszerűen átvitt értelmű József Attilával élve. S torlódhatnak a kérdéseink: kinek? kiknek? mikor? hol? miképp? lehet – lehet? – nem szélmalomharc az egyszerű, nem egyszerű – tevékenység. A kötet – mint az író eddigi szavai s azok újabb, más oldalú esszenciája – válaszok felsorakoztatása.

107

Mit, miről tehet itt az ember? – ismételhetjük. – A koordinátáiról nem tehet. De választhatja például annak az embernek a magatartását, aki ha szakadékot lát, hídra gondol: juttatja eszünkbe Lászlóffy Aladár Leonardót úgy, ahogy Paul Valéry jellemzi. Mozdulata egyszerű: az értelem kinyitott ablakából újabb ablak, mint kiderül: ablakok, horizontok nyílnak. A gesztus gesztussorozatokat rejt, illetve tár fel; a mozdulatlanság pozíciójából a megmozdulás, mozdulatokra találás változatos koreográfiáit. Így „szilárd pont” lehet akár egy cellányi munkahely, ahol, mint Szent Jeromosnál „…lábunknál hever a hozzánk tartozó oroszlán, és kezünk ügyében a körző, a papír, az ólomkarikás ablakon besütő korok napvilága”. Évszázadok megérzett lehelete eleven és éltető áramlatként, feltámadó jelentésekként megannyi erőforrás, új és új távlat. Csupán ez a bizonyos ember kell hozzá, aki például máskor, nyári íróasztalán rakosgatva, az elébe kerülő Dürer-metszeten azt látja meg, hogy lógnak ki ott is a fóliánsokból a könyvjelző papírcetlik. Számára a szellemi műhely boldog rendetlensége „biztatóan üzen félezer év távlatából is”. Ez a fajta rádióadás kimeríthetetlen, szüntelenül adott, megfelelő vevőkészülék, ráállított hullámhossz kell csupán.

De nemcsak könyvből láthatunk könyvbe, ablakból ablakba, korból korba. Ez a pillantás, ez a képesség: sokarcú képlet. Tagadhatatlan, hogy az „emberiség önpusztítása versenyt kalapál az alkotás kovácsműhelyével”, s hogy ez a verseny megfélemlítően aránytalan. Önmaga emel ki egyet a kiáltó példák roppant tárából: 1945 februárjában egyetlen óra elég volt ahhoz, hogy porrá váljon, amit a barokk Drezda fél évszázadig épített, s amit a Zwingerben öt-hat évszázad „festegetett […] szelíd-szegényes magányban”. Igazán nem nehéz szaporítani, tódítani a példát. Annál nehezebb meggyőző 108érveket felsorakoztatni mindennek ellenére a „szelíd-szegényes” munkálkodás mellett. Az író még fel is fokozza az emberi munkának ezt az esendőségét. Például az „írott mű” „tiszavirágéletre determinált”. Elmúlt dolgokról beszél olyan embereknek, akik ott sincsenek, „kéretlen önvallomásokat tesz” és így tovább. És mégis és éppen ezért: miközben „Montaigne úgy tesz, mint aki önmagával levelezget a toronyban,” kiderül, hogy igazi partnere „egy képzett, művelt emberiség”. Máskor Cicero is úgy érzi, azért ír, mert kell valaki, „akivel, mint önmagával beszélget az értelem”, s ehhez a távollét, az elszakadás jó ürügy lehet. Atticusnak vallja ezt be, „aki […] a világirodalom első ismert könyvkiadója lesz” éppen kitartó levelezésük jóvoltából. Íme, a szellemi anyagmegmaradás alig követhető rejtek- és menedékútjai.

Az önmagától is szüntelen értékeket semmisítő enyészet állandóan segítséget kap. Elébe megy, felgyorsítja irtózatos tevékenységét sokszor éppen a munka, a tudás eszköze? „Giordano Brunót ugyanazon a tűzön égették meg, amit Prométheusz lopott el nekünk.” Mégis, újabb, más munkával, tudással eljut végül is „az emberiség koponyájába”. A hiábavalónak, reménytelennek bizonyuló erőfeszítés lidércnyomásától szorongva gondolhatunk egy polgármesterre például, Otto Guerickre s Magdeburgra, a harmincéves háború „méretarányos kis Hirosimá”-jára, ahol látszólag jogos a felháborodott vád: hogy lehet ilyen „kő kövön korszak után” féltekékkel bíbelődni? Ritkán élt és élhet az ember ilyenféle kő kövön korszak fenyegetése nélkül. De a bíbelődés, a végsőkig megőrzött építő figyelem joga és lehetősége halálig miénk. Akár egy történelmi tabló formájában is összemérhető a zajló eseményáradatok és csendes, állandó munkálkodás együttese, például Goethénél, akinek az „élete ott úszott végig a 109kivilágított vagy lángokba borult part előtt, mint a magát menteni tudó szellem Noé-bárkája”. S kinek a kora így „a koron belül áll s kívül áll rajta: hiszen belefér az egész, Robespierre-estül, Napóleonostul, Laffayette-estül, Washingtonostul, Bolivárostul, s Marat vehemenciája sokkal veszélyesebb lett volna a történelem számára Goethe kultúrnyugalma nélkül”.

A képek mindig költőiek! Egyetlen, nagyon személyes madártávlatból készültek. Nyelvi, képzeleti megtestesülési módjuk is aligha utánozható, Lászlóffy Aladár-i szabadalom. Egymást teszik egészebbé, egyben az érvhálózatot fogyhatatlanabbá. Hiszen a Weimarban dicsért kultúrnyugalom fejedelmi víziója akkor teljes, ha figyelmünk körébe vonjuk az épp nem fejedelmi, az épp nagyon is zaklatott társakat. Miközben „állandósult konfliktushelyzetben” él a munkára, építésre szánt ember, s miközben okkal zúgolódhatna mostoha élet- és munkafeltételei miatt; aközben háta mögött tudhatja ősei sorát. „Ül tibeti hidegben a priccse szélén Csoma Sándor, üldögél Kufsteinben Kazinczy, ül Déva várában Dávid Ferenc – és Balassira gondolnak.” A biztatás ama szilárd pont újabb változata. Az ismét egymásra és egymásba nyíló ablakok, korok, életek, egyben földrajzi, történelmi távolságok áthidalásai. „Tibeti, zólyomi, dévai hidegben ülnek […] az asztalomon kiterített papír fehéregyházi síkján a próféták és mesterek, és egymásra utalnak…” Így születik a képtelen kép, a felidézések erejét s az ember képességeit sokszorozó: „Özvegy férfiak gyülekezete, ez az esztendők alatt összefényképezett család”.

De ez az összefényképező módszer vigasztalanságot idéző felvételeket is nyújt. Nemcsak a teremtő szívósság folytonossága látszik ide. „Szókratész koncepciós peréről tudunk[…] És 110Zola betömött kéményéig még megérkezett a selyemzsinór, melyet Aliser Novojnak küldött a felbőszült kalifa, és vérpadra lépett André Chénier, Kufsteinben kiköpte tüdejét Szentjóbi Szabó.” Mindezek és a hasonlók elrettentő özönének tudatában vallja mégis: „minden személyes érzékenységben maga a kor, a világ csiszolódik”. S ha a személyiség, a pótolhatatlan kincset érő tehetség semmibevevésének, elsöprésének ilyen példatára ma különösen deprimálhat, amikor az értékek felbomlásának, devalválódásának, összeomlásának árnyéka – Lászlóffy Aladár szerint: lassan mítosza – növekszik; még hangsúlyosabb az ugyancsak nem elméleti állásfoglalása, figyelmeztetése; ez mindig, most is állandó „változatlan értékteremtés és értékmentés közepette” történik. Hiszen, mint már Montaigne és Cicero esetében vagy a felsorolt „özvegy férfiak”-nál, az alkotó végletes magányban dolgozik; munkája mégis hatalmas térben, közegben sugároz, voltaképpen végetlenül sokszorozódóban. Mint ahogy mindenki „külön olvas, tanul, élvezi a tudást és művészetet, de mégis mindig csak együtt jutunk valamire ennek eredményeképpen”.

Nem minden szobában található Dürer-metszet, esetleg Montaigne, Goethe vagy fizikatörténet sem. De az író vonzás- és vonzódásköre jócskán túl is lép a kifejezett művészi vagy tudományos élményen. Kitüntető figyelemmel fordul például a XVI. századi Augusta Dorothea hercegnő felé is, akinek egyetlen rendhagyása: kislánykora elmúltával is szeretett babázni. Így maradt utána 480 korabeli kosztümös baba, kultúrtörténeti ritkaságként, dokumentumsorozat gyanánt. Lászlóffy Aladár eszmélésétől épülő szellemi és élményrendszerében ez csak egy példa a lehetségesek közül. A legmindennapibb dolgok: bútortól ruhadarabig, pohártól kártyalapig óhatatlanul divatjukat múlják, eltörnek, elvésznek, feledésbe 111merülnek. Minden nem maradhat meg, el se férne. De a véletlenszerűen megmenekült, begyűjtött darabok, a látszólag leghóbortosabb sorozatok is kincset érnek. Hiszen „ha minden odaveszne, süket tájékozatlanság betöltethetetlen sötét űrét hagyná maga után”. A szenvedélyes gyűjtő, akár a legperiferikusabb is, „óriási szolgálatokat tehet és tesz az emberiségnek”. Újabb esély az értelmes, elszigetelten is egyetemes érdekű elmélyedéshez, a bekapcsolódáshoz abba az óriás körbe, amely végül is az összegyűjtötteket múzeumok, könyvtárak vagy akár látványok, emlékek útján át az „emberiség koponyájába” közvetíti.

Mert a főszereplő: a „cselekvő ember, az elfoglalt ember”. Különösen ínséges, vigaszra szomjas időkben – s a narkózisok, drogok korában – egyáltalán nem ígéretes, a legkevésbé hangzatos a szelíd javaslat: „Szép lendületesen, egyenletesen dolgozni mindig, a legnagyobb csapások, földindulások […] világrendek felbomlása” közepette. Meggyőződése szerint a „dolgok nyitja” mindig is ilyen egyszerű: „fegyelmezett rendszeresség”, „szaktudás”, „hozzáértés”, „célirányos tevékenység”. Nem túlságosan szikár, jól ismert aszketikus igék ezek? Azok lehetnének, ha nem hatná át írásainak minden zugát költői erő, élő hitel. Ha nem ízig-vérig művészi szövevényben kelnének életre. Ha a megidézett gazdag és sűrű emlék-gondolatanyagot nem a szenvedélyes belefeledkezés, boldog otthonosság légkörével hozná közel; ha nem ragadna magával elmefuttatásaiban a fölényesen birtokolt szellem és nyelv meghökkenéstől sem visszariadó, könnyed játékossága. Az elvégzett munka öröme azonos itt a felszabadult játékkal: „Herkules és Sziszifusz közös mikulása”. A nyelv „az író hordozható műhelye és csigaháza”. S mintegy akaratlan nyelvi, sőt fonetikai-gondolati játékként: „A humánum eminenciája az ember evidenciája”. 112Bőséggel kínálkoznak a példák. Akár úgy is felfogható a kötet, mint az efféle, sokszor aforizmatikus találatok tárháza. Persze, jóval több ennél.

A Szövegek szövetsége a „bárhol kinyitható könyvek fajtájából való” – saját, más munkára alkalmazott szavaival élve. Brassai Sámuel földjén, kései rokonaként a tág körű, elvileg korláttalan, mindig termékenyítő, eleven emberi kíváncsiság felé fordul. A tudomány- és kultúrtörténeti kalandozás e sajátos formáját, más, szellemes változatát teremtette meg előző, ifjúsági kötetében, a maga illusztrálta Száz kultúrtörténeti kuriózumban (Régi rejtély – új talány, 1988) is. De e két legutóbbi könyvében – csakúgy, mint egész eddigi életművében – meghatározott funkcióval működteti e tág horizontokat, egyben saját „hordozható, összecsukható, bármeddig tágítható személyes világegyetem”-ét. Ő is a „szenvedés és túlélés enciklopédiáját” lapozza és írja tovább. S eközben egyik legszemélyesebb, legkiemelkedőbb tulajdona az, hogy megáll elenyészőnek tetsző apróságoknál is, mert képes meglátni és felfedni az azokban is benne rejlő egyetemes, megtartó összefüggésrendet. Így váratlan, egyedi fényt vet a Fulton-gőzhajó találmánnyal egy sorba helyezett nyelvújításra éppúgy, mint az „Arnold bácsi iránti kegyeletből” megőrzött családi darab muzeális értékére vagy egy korabeli vicc „hecces kis egérfogójának” szerkezetére, értelmezhetőségeire. „…minden és mindenki kásahegy –vallja – […] Mert mindenben van […] bármelyik kásaszemben valami, ami a másikéval együtt: lényeg. Összefüggés!”

Olyan arkhimédészi pontok az övéi, ahol a „pont” maga is hálózatnak, akár „pókhálófonálnyi telefonhuzal”-nak bizonyul. Ahol minden, ami megesett, megtörtént, „átcseng, átfeszít, átfáj és átmosolyog a többiébe”. Az író dolga a közvetítés 113„volt és majd” közt, „élők és holtak” közt. Ezért éppoly fontos az „emlékek hangulati energiája”, mint akár a műveké vagy az olyan emberé, aki önmaga is holmi „pontonhíd, hús-híd, csont-híd, ideg-híd”: Bartók. A fő: tartalék, biztatás, remény az erőnléthez. Az egymásra utaló mesterek nála „a szellem fegyelmében és tartósságában Európára” mutatnak, a „világra, hol Dunának, Oltnak egy a hangja”. Közös lelkiismeretünké a mélyen lírai-emberi kép: „A gyermekek selymes hajjal borított kis koponyájában, mint magban benne van, készül már a világ újabb megoldása és megváltása, miközben te csak simogatod szeretettel és szórakozottan.”

114