Szirák Péter Kertész Imre Kalligram Könyvkiadó Pozsony 2003 3-209
Szirák Péter
Kertész Imre
Kertész Imre
5 6

„A pesszimizmus: bátorság.”

7 8
A megérthetetlen megőrzése
(Sorstalanság)

A ma már külföldön, mindenekelőtt német és angolszász nyelvterületen is sokra becsült, 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imrének 1975-ben jelent meg az a Sorstalanság című regénye, amely megalapozta a korábban lényegében ismeretlen író hírnevét. Több értő olvasója is hajlik arra, hogy e könyv máig legjelentősebb művének tekinthető. Kertész későbbi írásaiban gyakran megemlékezik a nyilvánosság előtt különösebb előzmények nélküli, s így meglehetős váratlansággal megjelent regénye keletkezéséről, s arról is, hogy a hetvenes évekbeli kiadói politika – enyhén szólva – nem fogadta nagy lelkesedéssel a művet (az 1973-ban elkészült regényt csak két évvel később jelentették meg), de nemigen lehetett kedvére az egykorú irodalmi ízlésnek sem, mert bár a kritikai fogadtatás egyáltalán nem volt jelentéktelen, a regény irodalomtörténeti távlatú értékelése mintegy másfél évtizedet váratott még magára. A későbbi írói sikerek, a nyolcvanas évek végétől már számottevőnek mondható itthoni és külföldi recepció, az első magyar írónak szánt Nobel-díj odaítélésének távlatából tekintve bizton állítható, hogy a Sorstalanság olyan merész irodalmi vállalkozás volt, amely témájának és megformáltságának váratlanságával, eltérő normáival, nyitottságával, két9ségbeejtő iróniájával meglepte a hazai közönséget. Kissé elcsépelt, noha ez esetben nem egészen tartalmatlan fordulattal élve: Kertész regénye megelőzte korát, mert utóbb bebizonyosodott, hogy irodalmi kvalitásai révén úgy lépett túl a diskurzív kötöttségeken, a cenzúrázott, illetve familiarizálódott véleményeken, hogy egyszersmind képes volt egyedi távlatot teremteni a magyar és európai történelmi emlékezet megújulásához. A könyv fogadtatásának történetét fürkészve nem annyira áttörésről beszélhetünk persze, mint inkább a múlttal való szembesülés lassú, politikailag és ideológiailag is hátráltatott, fokozatos átformálódásáról, amely egy több évtizedes folyamatban vezetett el a „tárgyválasztás” és a beszédmód merészségének cenzurális bonyodalmaitól – a holokauszt (főként nem „antifasiszta” indíttatású) tematizálását az egykorú hivatalos politikai diskurzus némi ideológiai gyanúperrel kezelte – egészen a Sorstalanság összetett irodalmi beszédének méltányos értelmezéséig. Addig a szellemi stádiumig, amikor a regény interpretálása nem annyira az egymásnak feszülő ideológiák harcterén zajlik már, mint inkább a diskurzusok egymáson túlható összjátékának teljesítménye lehet. Kertész regényeinek és esszéinek értelmezéséből többfajta szellemi eszmecsere is részt vállal – más mellett a politikai, a történet- és kultúratudományi, a történetfilozófiai –, s az irodalmi megközelítésnek mindezeket figyelembe kell vennie, de ezen túl dolga az is, hogy képes legyen megmutatni azt a sajátosan irodalmi teljesítményt, amely a különböző távlatok értelemlehetőségeit kiaknázva, azokat egymással szembesítve teszi próbára a nyelv teherbírását, mutatja meg az esztétikai tapasztalat cselekedtető erejét.

(A fogadtatás kontextusai)

A Sorstalanság elbeszélő-főhőse egy tizennégy éves budapesti kiskamasz, aki sajátos tétovasággal, szembetűnő körülményeskedéssel számol be előbb arról, hogy 1944 tavaszán munkaszolgálatra bevonuló apját hogyan búcsúztatta el a család, majd arról, hogy két hó10nappal később őt magát miképpen hurcolták el munkába menet a magyar főváros egyik külkerületéből előbb Auschwitzba, majd Buchenwaldba, s onnan a zeitzi koncentrációs táborba, majd ismét Buchenwaldba, ahonnan aztán 1945 nyarán csekély számú túlélőtársával együtt hazatért Magyarországra. A Sorstalanság tárgyát tekintve tehát holokauszt-regény, egy magyar, zsidó kamasz fiú deportálásának megrendítő erejű, a megértést önmaga határaival szembesítő története. Egy tragikus eseménysor konstatálása, történelmi vádirat a feledés ellen – mintegy három évtizeddel a deportálások és a magyar zsidóság nagy részének elpusztítása után. Cselekménye rekonstruálható és kivonatolható, az olvasása látszólag könnyen „bevégezhető”, s ez bizonyos mértékig széles körű hatását is magyarázza. Aki azonban a regény tüzetes olvasására adja a fejét, a fenti „tartalmi” összefoglalót, ha pontatlannak nem is, mindazonáltal sekélyesnek tarthatja, s vélhetően nemcsak a szükségképpeni tömörsége miatt. A Sorstalanság ugyanis éppen azért válik talányos, többször újraolvasható irodalmi műalkotássá, mert miközben cselekményét megjeleníti, egy sajátos státusú és nyelvű elbeszélő megszólaltatása révén az összefüggő (élet)történet mibenlétét, az emlékezés és az emlék, a szavak és a dolgok viszonyát, illetve a szavakhoz és a dolgokhoz való emberi viszonyulást is problematizálja. Még pontosabban: éppen ezeket tartja a legfontosabbnak az egyéni és kollektív emlékezet, valamint az erkölcs kérdéseinek megítélhetősége szempontjából. A Sorstalanság nagyon is drámainak mutatja a nyelv konvencionalitását, nagyon is csapdaszerűnek a szavak és a dolgok laza viszonyát, a nyelv létesítő erejét, a nyelvhasználat, a szókincs szabta kiszolgáltatottságot. Kertész regénye fellazítja a referenciális jelölés rendjét, s nagymértékben a jelek csereáramlását, a nyelv idézettség-effektusát teszi meg az értelemképződés és -rombolódás alapjául. Nemcsak a hangnem domináns szerepét hozza ez magával, hanem a nyelvhasználati formák „világképző” különbségeinek és egymáshoz való viszonyának felértékelődését is. S mindez szükségképpen elmozdítja a regény olvasását a hatvanas-hetvenes években Magyarországon még uralkodónak számító tükrözéselvű, valóságreferens beállítottságtól. Ez az egyide11jű olvasási szokásrend ugyanis elsősorban az „egyetlen valóság” és az „osztatlan nyelv” relációjára figyelt, s a „hitelesség” távlatából értékelte az irodalmi szöveg (átesztétizáltan is autentikus) valóságközvetítő szerepét. A magyar irodalomnak a negyvenes évek második felétől intézményesülő, vulgáris marxista diskurzus általi ellenőrzöttsége és irányítottsága csak lassan enyhült: az irodalompolitika képviseletében fellépő kritikusok még a hetvenes-nyolcvanas években is rendre számon kérték a műveken a történetfilozófiai „igazságot”, vagyis a történelemértelmezés „autentikus”, azaz homogén, célelvű, marxista ideológiájának irodalmi visszaigazolását. A hatvanas-hetvenes években csak fokozatosan nyert teret az „egyetlen valóság” kritikai ábrázolásának esztétikai beszédformája, ami ha módosította is, radikálisan nem váltotta fel a fent vázolt diskurzus ismeretelméleti-nyelvfilozófiai kereteit1. Az etablírozott valóságképhez való kritikai viszonyulás teljesítőképessége ugyanis leginkább a feltárt „valóságnak” és az arról szóló ideológiai diskurzusnak a szembesítésében, vagyis a(z „önkényuralmi”) nyelv és a valóság távolságának leleplezésében állt, de nem mutathatta meg a nyelvhasználati formák (bizonyos mértékig mindig önkényes, vagyis fiktív) világlétesítő szerepét. Az olvasás és a kritikai értékítélet, belül maradva a nyelvhasználat „hivatalos” keretein, továbbra is foglya maradt az éppen bírált ideológiai diskurzusnak. Ha ez nem is könnyen dokumentálható, de a Sorstalanság egyidejű fogadtatását részben ez a nyelv- és valóságszemléleti oppozíció határozta meg, amely egyértelműen megszabta a történeti esemény felidézhetőségének és a hozzá való kanonikus viszonyulásnak a kereteit. A deportálás, a „végső megoldás” mint már megtörtént, vagyis mint egy történeti értelemkonstrukcióban már elhelyezett és így jelentésében már stabilizált esemény 12reprezentációját és az ábrázolt világhoz való kanonikus viszonyulást egy jól felismerhető politikai és esztétikai ideológia írta elő, amelynek két legfontosabb tényezője a tükrözés elve és az ún. antifasiszta, „humanista” értékrend volt.

Mára már szinte közhelyként hat az irodalmi nyilvánosságban az a túlzó vélemény, miszerint a Sorstalanság, s ezen túl Kertész egész munkássága, lényegében visszhangtalan maradt a magyar irodalmi nyilvánosságban2. Kétségtelen, hogy az érdemi recepció folyamata némiképp akadozott, s komoly kételyek ébredhetnek például a Sorstalanság széles körű és értő (tehát nemcsak irodalmi, hanem azon túlható, például történettudományi, szociálpszichológiai vagy kultúratudományi) szellemi integrálódása tekintetében, de az is megállapítható – különösen, ha nem tévesztjük szem elől, hogy hajdan „első kötetes” szerzőről volt szó –, hogy az egykorú ítészi figyelem átlagon felülinek mutatkozott, a kilencvenes évekbeli kritikai és irodalomtörténeti érdeklődés pedig kimondottan élénknek látszik, és nem is eredménytelennek.

A kritikai deficit némiképp eltúlzott hangsúlyozása minden bizonnyal Spiró György, amúgy rendkívül fontos, esszéjéből veszi eredetét. A nevezetes Non habent sua fata (1983) című írásában Spiró a regény értő elemzését elvégezve, nyilván a figyelemfelkeltés meggyőző erejét növelendő, emlékezik meg a gyér kritikai fogadtatásról, s a visszhangtalanságot lényegében a Sorstalanság egyfajta sikereként könyveli el, miközben futólag utal a holokauszt-irodalom nyolcvanas évek eleji nemzetközi diskurzív helyzetére is3. Molnár Gábor 13Tamás recepcióelemzése4 meggyőzően mutatott rá arra, hogy Kertész első regényének publicisztikai-kritikai fogadtatása meglehetősen kiterjedt volt, s egyáltalán nem fukarkodott az egyöntetű értékítélet közönségorientáló gesztusával. „A Sorstalanság az utóbbi évek magyar prózájának egyik fontos műve”5; „Kertész Imre első könyves író. Máris magas fokú gondolati és művészi tudatosság jellemzi”6; „…időnként a felszínre kerülnek olyan alkotások, amelyek a világ irodalmában is megállják a helyüket. Ilyen Kertész Imre regénye is”7 – olvashatjuk az egykori recenziókban. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a bírálatok olyan – a korban közkeletű – elvárásokat támasztanak, amelyeknek a regény nem vagy csak kevéssé tudott megfelelni. Ilyen például a történeti múlt ábrázolásának mimetikus érvényessége vagy a lélektani realizmus folyamatrajza és jellemképei8, amely elvárás például a valószerűtlenség tapasztalatát mint „hi14bát” erősíti meg, vagy említhetnénk a történeti események megítélésének „humanista” és antifasiszta ideológiai távlatát9, ami megint csak az egykorú kritika „csalódását”, voluntarizmusát példázhatja. Az uralkodó esztétikai ideológia jegyében a kortárs recenzensek olvasói szokásrendjét a miméziselv határozta meg, amelynek alkalmazása az irodalmi nyelvet nem az értelemképződés közegeként, létesítő médiumaként fogta föl, hanem az ábrázolás „átlátszó” eszközeként. Az erkölcsi ideológiát számonkérő olvasás keveset törődött az irodalmi megformáltság – nyelvi, műfaji, narratológiai és diskurzív – összetettségével. „A miméziselv következetes alkalmazása a poétikai megformáltságot csak járulékos, dekoratív elemként képes értelmezni. A stiláris egyszerűség, a könnyű befogadhatóság az a szempont, amely a mű »mondanivalójának«, »üzenetének« felfogásában segíti az olvasót.”10 Mármost egy olyan könyv, amelynek szemléleti középpontjában az elvárás és a bekövetkezés drámai különbözősége, az egyidejű autentikus észlelés lehetetlensége, az emlékezés diszkontinuitásának esztétikai közvetítése áll, s amelynek elbeszélésszerkezete, időstruktúrái és hangnemi összetettsége meglehetősen távol esik a hatvanas évekbeli „metszetregényektől”, szükségképpen szembesít az értelmező nyelvek kritikai-orientáló képességének hiányosságaival. Ebből a kritikai deficitből persze nemcsak a Sorstalanság fogadtatása részesült, hanem a hetvenes évek irodalmából mindazok a mű15vek, amelyek áthágták az egyidejű olvasás normarendszerét, s ezzel kapcsolatban itt számos szerző nevét lehetne említeni, Mészölytől Nádason át Esterházyig.

A kritikai elvárások fenti jellemzése után nem csodálkozhatunk azon, hogy a Sorstalanság 1975 táján közel sem abban az összetettségében vált olvasási tapasztalattá, mint amiben majd másfél-két évtizeddel később. Auschwitz irodalmi közvetítésének tagolt értelmezését és értékelését nyilvánvalóan nehezítette az is, hogy ez idő tájt a magyarországi szellemi életből a később holokauszt-dikurzusnak mondott szövegegyüttes és szemléletforma szinte teljeséggel hiányzott, s ez szűkre szabta a témát megszólaltató regény lehetséges kontextualizálását. Az is igaz, hogy a holokauszt-emlékezés igazából Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is inkább a nyolcvanas évektől vált kiterjedtté, amikor az emlékezet megőrzésének lehetősége azért vált mindinkább kérdésessé, mert a túlélő szemtanúk száma egyre fogyatkozott11. Közismert, hogy ekkortól veszi kezdetét a holokauszt-emlékezet soha nem látott mértékű materializálódása és medializálódása, az önálló kutatási intézmények létrejöttétől a történetírás és a különböző művészeti ágak reflexióján át a múzeumokig. Az is köztudott, hogy a holokauszt és a történelmi folyamatok összeegyeztethetetlenségének – s főként a felelősség és a bűn kérdésének – újbóli, minden eddiginél élesebb felvetése Nyugat-Németországban is majd inkább a nyolcvanas években történik meg a nevezetes „történészvitában” (Historikerstreit). Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Magyarországon a második világháború után nem került sor olyan kiterjedt önvizsgálatra, mint amilyenre például Németország nyugati felében. Ugyan a negyvenes évek végén részben elkezdődött a túlélő zsidóság traumatizálódott sorsának vizsgálata12, és a zsidó–16magyar együttélés, valamint az erkölcsi felelősség történeti igényességű problematizálása, de Bibó István kezdeményezése13 elszigetelt maradt, s a lehetséges eszmecsere kibontakozását utóbb megakadályozta a kommunista diktatúra bevezetése. Sem a Rákosi-rendszer, sem a Kádár-rendszer diskurzív körülményei nem kedveztek e súlyos történeti-társadalmi kérdések felülvizsgálatának, a történelmi múlt tárgyilagos feldolgozásának, sőt a négy évtizedes önkényuralmi rendszer a felelősségáthárítás újbóli méltánytalanságait hozta magával14. A szembenézés készségét az is csökkentette, hogy a kommunista rendszer a zsidó–magyar együttélés kérdését tabuizálta, a zsidóság jogfosztottságának, deportálásának és részbeni elpusztításának vizsgálati módját pedig az antifasiszta ideológia keretei közé szorította. A 17magyarországi nyilvánosságból az ettől eltérő szemléletformákat teljességgel kizárták, nem jelenhettek meg például a történeti emlékezetet szerte a világon nagymértékben alakító könyvek, például Hannah Arendt, Primo Levi, Jean Améry vagy Bruno Bettelheim művei. Különösen feltűnővé vált a szellemi orientációnak ez a cenzurális csonkítása a hetvenes-nyolcvanas években, amikor szerte a világon megsokasodtak a holokausztra való emlékezés alkalmai. Magyarországon nem mutatták be a hetvenes évek végén készült, holokausztról szóló amerikai sorozatot, holott annak 1979-ben az NSZK-ban és Ausztriában is jelentős hatása volt15, s elkészülte után csak jóval később, a kilencvenes években láthatták a magyar televíziónézők Claude Lanzmann Shoah című filmjét. A nyolcvanas években csak szórványosan értesülhettek a magyar olvasók a nyugat-németországi Historikerstreitról is. Ugyanakkor az amúgy is vulgarizálódott hivatalos marxizmus leegyszerűsítő történeti képlete, az antifasiszta ideológia, a holokauszt-tapasztalat irodalmi közvetítésének előfeltevés-rendszerét is szűkre szabta. Aligha véletlen, hogy Auschwitz irodalmi ábrázolásai közül nálunk mindenekelőtt Jorge Semprun A nagy utazás című műve vált kanonikussá, középiskolai tananyaggá (az 1963-ban, eredetiben franciául kiadott könyv Réz Pál fordításában már 1964-ben megjelent magyarul, és számos kiadást ért meg), míg Tadeusz Borowski negyvenes évek végén keletkezett elbeszéléseiből válogató fordításkötet (Kővilág, 1971)16 legfeljebb a művelt olvasók szűk körében volt ismert. Valószínűleg hasonló okai lehetnek annak is, hogy a Sorstalanság megjelenése előtt egy évvel kiadott magyar holokauszt-regény, Ember Mária műve, a Hajtűkanyar (1974), amely a vidéki magyar zsidók deportálásának és egy részük – vakszerencsén is múló – túlélésének történetét mondja el, az irodalomkritiká18ban lényegében észrevétlen maradt, noha e megrendítő könyvre adott válaszként született meg Száraz György figyelemre méltó tanulmánya, amely a Bibó-féle kezdeményezés óta a legigényesebb vállalkozásnak bizonyult a zsidó–magyar együttélés vizsgálata tekintetében17. A holokauszt-közvetítés zárt értelemformáinak kérdésével egy későbbi fejezetben foglalkozom majd tüzetesen, s így e kritikai deficit hátteréről itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy mindebben az „antifasiszta”, „ellenálló” irodalom szociális-etikai ideológiája, mint a holokauszt-tapasztalat egyfajta „megszelídítője” (megértelmesítője), játszott meghatározó szerepet. A Sorstalanság éppen olyan műalkotás, amely ezt az elvárásrendszert radikálisan elbizonytalanítja.

(Az újraolvasás lehetőségei: a műfajok)

Kertész későbbi önértelmezéseiből is kiolvasható, hogy Auschwitz közvetítésének legfőbb feltételét nem a hiteles ábrázolhatóság kimunkálásában látta, hanem inkább egy nyelvhasználati forma megtalálásában18. Egy olyan nyelvre való rátalálásban tehát, amely médiumul szolgálhat Auschwitznak mint folyamatnak a színreviteléhez, mint egy – az előzményekből végső soron levezethetetlen –, fokozatok által bekövetkező esemény megjelenítéséhez. A Sorstalanság írója nem Auschwitz hiteles ábrázolására vállalkozik, inkább egy olyan távlat kialakítását tartja céljának, ahonnan lehetővé válik a holokauszthoz való viszonyulás felülvizsgálata, Auschwitz értelmének (értelmetlenségének) újragondolása, az értelemlehetőségek nyitottá tétele. Molnár Gábor Tamás mutatott rá, hogy az egykori recenziók mimeti19kus koncepciót alkalmaztak egy olyan regényre, amely lényegében tagadja Auschwitz valóságának nyelv általi „visszatükrözhetőségét”. A mű esztétikai teljesítménye nem a(z egyszer már és csak úgy megtörténtség értelmében vett) történelmi valóságra való vonatkozásában áll, hanem a „történelem szóvá (szöveggé) tételében, az Auschwitzcal (mint diskurzussal – Sz. P.) folytatott párbeszédbe való belépésben, ezáltal az olvasó történelem- és önmegértésének lehetővé tételében mutatkozik meg.”19 Kertész önértelmezésében az Auschwitzhoz való hozzáférés (még a túlélő szemtanú számára is) csak szövegek, a történelmi emlékezet textuális közvetítettsége által lehetséges20. Márcsak ezért is kivételesen fontossá vált a Sorstalanság nyelvi „gépezetének” megtervezése, vagyis egy olyan műfaji és diskurzív-poétikai értelemben is összetett regénynyelv kimunkálása, amely képessé válhat az Auschwitzról szóló etablírozott beszéd átértelmezésére.

A Sorstalanság hatástényezőinek sorában nagyon nagy jelentősége van a műfaji értelmezők kontextuslétesítő szerepének. Molnár Gábor Tamás már idézett tanulmányában fölfigyelt a bahtyini „köznapi kalandregény” narratív struktúrájának jelenlétére és átértelmezésére. „Ezzel a téridő-szerkezettel az olyan kalandregény jellemezhető, amelyben »a kalandidő összefonódik a mindennapok idejével«, szemben a »próbatételes kalandregény« szüzséjével, amelyben a kalandsornak nincs hatása az idő múlására.”21 Ez az időszerkezet ugyan20akkor összekapcsolódik a metamorfózis tematikájával, amely Bahtyin szerint „»a privát emberi sors értelmezésének és ábrázolásának formája. (…) A metamorfózis elvének alapján jön létre az emberi élet egészének alapvető fordulópontjain, válságmozzanatain keresztül való ábrázolása: hogyan válik az ember valami mássá.« Kertésznél ez a fordulópont a deportálás és a KZ-ben való raboskodás, a »mássá válás« problémája pedig a zsidó lét (illetve a zsidóként való azonosítás) problémája.”22 Szintén a köznapi, illetve a próbatételes kalandregény elbeszéléssémájához közelíti a Sorstalanságot a „véletlen időbeli egybeesések” cselekménymeghatározó szerepe23. Esetlegesség – legalábbis a főhős távlatából –, ahogyan leszállítják a Csepelre tartó autóbuszról, hogy utóbb Auschwitzba hurcolják. Köves György „reggel jókor” indul a munkába, mint „rendesen”, s aztán „egy kissé furcsa esete támad”.24 A foglyul ejtés hangsúlyos véletlenét éli át a „fura kis emberke” is, aki édesanyját meglátogatni indul külön engedéllyel Csepelre, s nehogy „kicsússzon” az engedélyezett időkeretből, sietve felkapaszkodik a déli buszra, s így érkezik az utóbb végzetesnek mutatkozó vámházhoz, s onnan Auschwitzba25. De utalhatnék egy másik 21jelenetre is: a főhős a szomszéd lánnyal való vitájában lényegében a véletlen művének tudja be a zsidó identitást, s utal is egyrészt a Koldus és királyfi „sorscseréjére”, valamint a kórházban elcserélt gyerekek régi keletű toposzára26. Bahtyin Tér és idő a regényben című tanulmánya szerint az ókori szüzsé alapján a kalandidőben lejátszódó események egyszer és mindenkorra meghatározzák a főhős egész további életének jellegét. S valóban, Köves hazatérése után áthidalhatatlan szakadékot lát saját korábbi élete és az Auschwitz utáni között, mint ahogy azt is belátja: az itthonmaradottak számára nem képes közvetíteni a tapasztaltakat. A köznapi kalandregény narratív struktúrája azonban csak részlegesen határozza meg a Sorstalanság kronotopikus szerkezetét és elbeszélésvilágát27.

A másik fontos műfaji értelmezőt leginkább úgy tudjuk jellemezni, mint az önéletrajzi és a nevelődésregény alakzatainak elegyítését. A Sorstalanság első személyű elbeszélője egyszersmind a regény főhőse is: Köves első személyben emlékezik vissza a vele történtekre. Vagyis az elbeszélő és az események tanúja – gyakran mint cselekvő szereplő – egybeesik,28 sőt a recepcióban megfigyelhető a főhős és a 22„valóságos” szerző azonosítása is, amire egyébként Kertész egyéb szövegeinek utalásai is módot adnak, de ami ezzel együtt persze leegyszerűsíti a regényi fikció többértelműségét29. Talán nem tévedés arra gondolni, hogy Kertész regényében a főhős sorsa a Bildungsroman alapsémájának megidézése szerint alakul, s ezt még akkor is érdemes tekintetbe venni, ha tudjuk, hogy e nagy hatású irodalmi hagyomány rendkívül szerteágazó, s még tipológiai vonatkozásaiban is roppant nehéz áttekinteni30. A klasszikus formájában a 18. század második 23felétől a német irodalomban kibontakozó, és a 19-20. századi regény történetét nagyban meghatározó műfaji hagyományhoz szokás sorolni Wieland Agathonját, Goethe Wilhelm Meisterét, Stifter Nyárutóját, Keller Zöld Henrikjét éppúgy, mint Thomas Mann több művét (Buddenbrook-ház, Varázshegy, Doktor Faustus), Hermann Hessétől az Üveggyöngyjátékot, de említhetnénk Musiltól a Törless iskolaéveit, s a vele némi rokonságban álló Ottlik-regényt, az Iskola a határont is31. Aligha kétséges, hogy a Sorstalanság a Wilhelm Meister nyomdokaiban jár, amennyiben a hős sorsának alakulása itt is egyfajta fejlődési út formáját ölti, amely – ha tetszik – „az ifjúkori idealizmustól és ábrándozástól a felnőttkor érett józanságához és prakticizmusához vezet. Ezt az utat végső szakaszában a szkepszis és a rezignáció különféle fokozatai árnyalhatják. A fejlődésregénynek erre a típusára az a jellemző, hogy a világot és az életet mint tapasztalatok gyűjteményét, mint iskolát ábrázolja, amelyet minden embernek ki kell járnia, és amelyből mindenkinek ugyanazt a tanulságot kell levonnia: a bizonyos mérvű rezignációval kísért kijózanodást.” A főhős sorsának alakulása ugyanakkor szorosan összekapcsolódik a világ „átrendeződésének” tapasztalatával: „A hős a világgal együtt formálódik, és magában tükrözi a világ történeti alakulását. Már nem egyetlen korszakon belül, hanem két korszak határán, a fordulóponton áll. Az átmenet benne és általa történik meg. Új, őelőtte nem volt embertípussá kell válnia. (…) Mondhatni, a világ tartópillérei változnak meg, és az embernek velük együtt kell változnia. (…) A fejlődő ember alakja lassanként levetkőzi privát jellegét (persze csak egy bizonyos határig), és egy tökéletesen más szférába, a történelmi lét tágas terepére lép ki.”32 Látható, hogy a Wilhelm Meisterre vonatkozó képlet a 24Sorstalanság olvasási alakzatától sem esik távol, azzal a lényeges – és nem minden ironikus és parodisztikus hangoltság nélküli – különbséggel, hogy Köves a koncentrációs tábor világához szocializálódik, individualizációs folyamata során lényegében e világ rendjét sajátítja el, ezzel kerül sajátos „összhangba”33. S mindez egy tanulási-alkalmazkodási folyamat során történik meg. A fiatal főhős Auschwitzba érkezéséig a korábbi világtapasztalat ismeretrendszeréhez viszonyítja a bekövetkező eseményeket, Buchenwaldot és Zeitzot azonban már Auschwitzhoz méri, s ezért sem érti, hogy miért is segítenek neki a Buchenwaldba való visszaszállítása után. A tanulás és az alkalmazkodás nevelődésregényi képlete azért kap ironikus (elhasonlító) felhangot, mert Kövesnek a regényben nem az európai kultúra átörökített humánismereteit kell elsajátítania, hanem Auschwitz világát, a „tartópillérek” összeomlását, a korábbi világtapasztalattal való brutális szakítás, a kulturális törés ismeretrendszerét, a korábbi etikai megfontolásokat hatályon kívül helyező gyilkolás normalitását és a túlélés stratégiáit34. Köves individuális sorsa révén Auschwitz történeti léte bomlik ki előttünk. Hazatérésekor e „nevelődési folyamatot” immár befejezettnek, végérvényesnek és visszafordíthatatlannak tekinti, olyannak, melyet nem lehet meg nem történtté tenni:

25

„Új életet – vélekedtem – akkor kezdhetnék csak, ha újra megszületnék, vagy ha valami bántalom, betegség vagy efféle érné elmémet, amit remélhetően tán csak nem kívánnak nékem (…) sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk.”35

A regény egyik legmegrendítőbb pillanata az, amikor Kövest – hazatérését követően, tapasztalva a megértetés lehetetlenségét – honvágy fogja el a koncentrációs tábor után:

„Az a bizonyos jellegzetes óra volt ez – még most, még itt is felismertem –, legkedvesebb órám a táborban, s valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy. Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt és föltolult bennem, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet.”36

A Sorstalanság legfontosabb hatástényezői közé tartozik tehát a nevelődésregényi alakítás újraformálása, ami az elbeszélt tárgy és a megidézett diskurzus össze-nem-illése folytán akár még humoros hatást is kifejthet37. A Bildungsroman kronologikus rendjét Kertész fenntartja ugyan, persze az Iskola a határonhoz fogható módon a 26külső időt a regény nagy részében alárendelve a belső időnek38, de a kauzalitás és a célelvűség rendjét átértelmezi. Az utóbbit azáltal, hogy a sors „kiteljesedését” Auschwitz tapasztalatának megélésével hozza összefüggésbe. A kauzalitásnak, mint az egyik alapvető prózaolvasási alakzatnak, az oldása pedig abból is fakad, hogy a nevelődésregény folyamatos elbeszéléssémáját alkalmazza egy eseménysor elmondására, amely éppen hogy megnöveli, sőt áthidalhatatlannak mutatja az elvárás és a bekövetkezés közötti távolságot. A regény számos pontját lehetne idézni annak igazolására, hogy mennyire bizonytalan a főhős számára az okság mint a történések magyarázó elve. Gyakran előfordul, hogy az események menetében vagy a hozzá intézett intelmekben nem lát oksági összefüggést, így leplezi le a saját beszédében idézett ideológiai konstrukció önkényét: „Nekem például – így mondta Lajos bácsi – a családfő szerepében kell helytállanom a jövőben. És megtudakolta, érzek-e magamban erőt és felkészültséget ehhez. Bár nem értettem egész pontosan az idevezető gondolatmenetét, különösen, amit a zsidókról, a bűnükről meg az Istenükről mondott, mégis valahogyan megfogtak a szavai. Azt mondtam hát: »igen«. Elégedettnek látszott.”39

Lajos bácsi, a rokon szavai felismerhetően az üldöztetésnek egy régi keletű magyarázatát idézik meg, amely a zsidóság története és a jelenbeli hányatott sorsa között teremt oksági kapcsolatot, de a kiskamasz főhős nem fogja fel az „ésszerűsítő” magyarázatot, számára elemeire esik szét az ideologikus40 konstrukció, ám a családi kellemetlenségektől, tehát a közvetlen emberi viszonyok negatív alakulásától tartva mégis eleget tesz a felnőtt elvárásainak. Már jóval az el27hurcoltatása előtt is megfigyelhető, hogy tartózkodik minden olyan összefüggés elismerésétől, amely meghaladja a közvetlen oksági (metonimikus) magyarázatot, s ezzel is összefüggésbe hozható, hogy tartózkodik az elvonatkoztatástól, az elvont fogalmak használatától. Amikor a szomszéd lánnyal, Annamarival való szerelmi viszonya kibontakozni látszik, s a lány arra törekszik, hogy elmélyült magyarázatot adjon kettejük kapcsolatára, a főhős inkább esetlegességként értelmezi a történteket:

„Eltűnődött kissé, mennyire furcsa ez, s azt is mondta: »Úgy látszik, így kellett történnie.« Különös, már-már szigorú kifejezése volt az arcának, s nem is vitattam a nézetét, habár inkább értettem egyet azzal, amit tegnap mondott, hogy a bomba volt az oka. De persze semmit sem tudhatok, s úgy láttam, őneki így jobb tetszett.”41

Amikor a munkaszolgálatra behívott apja búcsúzkodik tőle, megint csak elbizonytalanodik egy „természetes” érzelmi reakció okain merengve. Nem tudja eldönteni, hogy elérzékenyülését a váratlanság vagy a szülő iránti illendőség megkövetelte (erkölcsi) kényszer okozta-e, ami egyébként, akárcsak az előbbi, valamilyen mechanikus (gépies) erőként hat:

„A következő percben azonban egyszerre csak a karjai közt találtam magam, s a szorítása váratlanul és valahogy fölkészületlenül ért, a szavai után. Nem tudom, ettől eredtek-e meg a könnyeim, vagy egyszerűen a kimerültségtől, vagy pedig tán, mert mostohaanyám legelső, reggeli figyelmeztetése óta készültem rá valahogyan, hogy ebben a bizonyos pillanatban föltétlenül el kell hogy eredjenek; de bármiért is, mégiscsak jó, hogy így történt, s úgy éreztem, apámnak is jólesett, hogy láthatta. Akkor aztán lefeküdni küldött. Igen fáradt is voltam már. De – gondoltam – mégis, legalább egy szép nap emlékével bocsáthattuk a munkatáborba szegényt.”42

A Bildungsromanként való olvasás lehetőségét az ironizált célelvűségen és a fellazított okozatiságon túl rombolja az elbeszélésszer28vezés egyéb módja is. A Sorstalanság kétségkívül visszatekintő szemléletű, önéletrajzi nevelődésregény, amely az emlékezés, az emlék közvetíthetőségének kérdését állítja a középpontba, akárcsak Kertész szinte valamennyi műve (Nyomkereső, Detektívtörténet, A kudarc, Kaddis a meg nem született gyermekért)43. Ugyanakkor nemcsak a megtörténtség és az emlékezet, hanem az emlékező énnek saját egykori emlékezetéhez való viszonyát is problematizálja, s ezáltal megmutatja az emlékező identitásának az időben való szétszóródását. Az ötödik fejezet elején, az Auschwitzba érkezés pillanataira emlékezve az elbeszélő előbb felidézi egykori meglepődöttségét, majd visszaemlékszik egy még korábbi, otthoni eseményre. A három időszeletben – jelenbeli emlékezés, auschwitzi emlékkép, otthoni emlék – megmutatkozik egymástól eltérő identitása:

„Nincs is új rab tán, úgy vélem, aki ezen a helyzeten eleinte még ne csodálkozna kissé: így azon az udvaron, ahová a fürdőből végezetül is megérkeztünk, a fiúkkal először még soká nézegettük, csodáltuk meg forgattuk egymást. (…) Egy valamit azonban igen megbántam itt. Még otthon egyszer találomra levettem a polcról, emlékszem, egy eldugottabb s ki tudná, mióta olvasatlanul ott porosodó könyvet. Egy rab volt az írója, s azután magam se olvastam végig, mert nem nagyon tudtam a gondolatát követni (…) végül mert cseppet sem érdekelt, no meg, igazat szólva, némelyest viszolyogtatott is a rabok élete: ilyenképp a szükség idejére tanulatlan maradtam. Az egészből azt jegyeztem csak meg, hogy a rab, ennek a könyvnek az írója, állítása szerint jobban emlékezett a fogsága első, tehát a tőle már távolabbi, mint a későbbi, vagyis az írás idején már elvégre közelebb eső napjaira. Ezt akkor eléggé kétségesnek, némiképp amolyan tódításnak is tartottam kissé. Hanem hát, azt hiszem, mégiscsak az igazat írhatta: 29az első napra emlékszem ugyanis magam is a legpontosabban, csakugyan, ha meggondolom, pontosabban, mint a rákövetkezőkre.”44

Az emlékező identitásának időbeli elbizonytalanodását, saját emlékező énjének temporális feltételezettségét jól mutatja az idézet: például az emlékezés „eredendő” igeidejének, az elbeszélő múltnak a jelennel való váltakozása is folyamatos távlatváltást jelöl, nem beszélve a belső időnek alárendelődő külső idő szerkesztési elvéről45, ami – a „közbeiktatott műfajokkal” (nevelődésregény, útirajz) összjátékban – fokozottan jelzi az emlékezés konstruktív (szükségképpen fiktív és mediális) természetét. Molnár Gábor Tamás kommentárja szerint „ez az időszemlélet felidézheti Thomas Mann Varázshegyének időszemléletét (amikor Hans Castorp elmélkedik a szanatóriumban eltöltött időre való emlékezésről), így elvben kapcsolatba hozható a William James-i »tudatfolyam«, illetve a bergsoni »tartam« fogalmával. Ugyanakkor, ha figyelmesen olvassuk az idé30zetet, látjuk, hogy az emlékezésnek Kertésznél két síkja van (…): az elbeszélői Én (különösen az idézet első felében) az elbeszélt Én emlékezetére emlékszik vissza. Ez tovább bonyolítja a narráció nézőpontjának kérdését. Bár a cselekmény jó része valóban leírható az elbeszélő Én-elbeszélt Én viszonyával, rengeteg olyan pontot találhatunk, ahol nem igazán eldönthető a kérdés: ki beszél?”46 Az elbeszélő én és az elbeszélt én viszonyrendszerének elbizonytalanodása azzal hozható összefüggésbe, hogy az Auschwitzot és Buchenwaldot megjárt személyiség a meg-megszakadó kauzalitással, folyamatossághiánnyal, törésekkel egymás mellé helyezett téridőkben darabolódik fel, az emlékezésben újra és újra idegenként látja viszont önmagát, az elveszett (vagy „hasznavehetetlen” korábbi) identitások diszkontinuus soraként. A deportálás, az Auschwitzba kerülés radikálisan leértékeli a korábbi én ismeretrendszerét, a hazatérés után pedig az ott tapasztaltak idegenítik el a főhőst az itthoni világtól. A fenti idézet jelentősége azért is nagy, mert Köves György az elhurcoltatása idején csak igen ritkán emlékszik vissza a korábbi emlékeire (szemben például a Zeitzban atyai barátjává váló Citrom Bandival, akinek éltető erőt biztosít a „pesti fények” felidézése, vagyis az élet folytonosságának és folytathatóságának illuzórikus hite), s az itteni jelenetben a könyv olvasásának egykori (elmaradt) élménye is negatív értékítélet alá esik, egyrészt, mert utóbb igaznak bizonyult az időérzékeléssel kapcsolatos, korábban elvetett megállapítása, másrészt, mert a főhős nem olvasta végig, s „ilyenképp a szükség idejére tanulatlan maradt”. (Az Auschwitzra való „felkészítés” elmaradása, a korábbi, ily módon „inautentikus” kulturális ismeretek elsajátításának feleslegességére vonatkozó utalás, mint a Bildung hagyományát érintő, keserűen ironikus értékítélet, Kertész több más művében is visszatér.)

Az elbeszélt én időbeli folyamatosságának és integritásának elbizonytalanodása összefügg megnyilatkozásainak sajátos „stílusával” és az elbeszélés tempójának változékonyságával. Az első fejezet, amely annak a – vélhetően 1944. áprilisi – napnak az eseményeit 31meséli el, amikor Köves Gyurka családi körben elbúcsúztatja munkaszolgálatra behívott édesapját, lényegében novellaszerű elbeszélés. A szinguláris elbeszélésmód a cselekvések olyan leírásával jár együtt, amely egyes jelenetrészleteket „átugrik” vagy tömören összefoglal, míg másoknál elidőz, s a tempó ilyetén változékonysága bizonyos gesztusokat jószerével kimerevít (némiképp hasonlatosan a filmnyelvi lassításhoz), ami az emberi cselekedeteket mint bizonytalan értelmű, mesterkélt, mechanikus mozgásokat láttatja:

„Pár szót én is beszéltem anyámmal, már nem emlékszem rá, mit. (…) Mikor már indulófélben voltam hazulról, még mostohaanyám is intézett néhány bizalmas szót hozzám az előszobában négyszemközt. Azt mondta, reméli, hogy ezen, a számunkra oly szomorú napon az én »megfelelő viselkedésemre is számíthat«. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, s nem is mondtam semmit. (…) Egy mozdulatot is megindított énfelém a kezével, s már-már attól féltem, hogy tán meg akarna ölelni. De aztán mégse tette, hanem csak mélyen felsóhajtott, hosszú, reszketeg lélegzettel. Észrevettem, a szeme is megnedvesedik. Kellemetlen volt. Azután elmehettem.”47

„Ugyanakkor mostohaanyám kinyitotta a táskáját, egy zsebkendőt emelt ki onnan, s egyenesen a szeméhez vitte. Torkából különös hangok bugyogtak.”48

„S ettől az érintéstől a mai napon most először fojtogatta valami az én torkomat is; de nem sírás, hanem valami émelygésféle. Szerettem volna, ha apám már nem lenne itt. Igen rossz érzés volt, de hát oly tisztán éreztem, hogy nem gondolhattam róla semmi mást, és egész összezavarodtam abban a percben. Mindjárt utána már tudtam volna sírni, de nem volt időm rá, mivel jöttek a vendégek.”49

32
(Távlatok és „hangok”)

A Sorstalanságról írott korai recenziók nemigen tudtak mit kezdeni ezzel a furcsa „stílussal”, amely tulajdonképpen útjában áll az akkortájt elvárt krónikási attitűd és ábrázolói hitelesség kritikai affirmációjának. A körülményességnek, a túlpontosításnak, a mondatritmus gyakori megtörésének nehezen találták a magyarázatát. Spiró György már említett elemzésében a „stílust” már nem egyszerűen járulékos elemnek tartja, hanem a hangsúlyozott megalkotottság jelének, humoros hatásfunkcióhoz juttatható poétikai összetevőnek: „Ennyire megformált, sajátos, kikalapált stílust nemigen olvasunk magyarul az utóbbi évtizedekben. A lényeg nem a stílus sajátossága, eredetisége, hanem funkcionalitása, és a regényen végighúzódó, természetesen csalafinta homogenitása. (…) a cselekedetek ilyen mértékű felbontása óhatatlanul nevetségessé teszi az alakok viselkedését.”50 Spiró jól látja, hogy ami Köves Gyuri megnyilatkozásaiból hiányzik, az az érzelmi indíttatás51. Pontosabban a főhős-elbeszélő nyelvhasználatának az a jellegzetessége, hogy a már szóba hozott ideológiai (magyarázó-igazoló) diskurzus háttérbe szorulása az érzelmi kommunikáció, az érzelmek szemiózisának bizonytalanságával jár együtt. Mindez persze összefüggésbe hozható a jellemalakulás pszichológiai magyarázatával: Köves Gyuri korábbi sorsával, szülei elválásával, intézetbe kerülésével52, laza érzelmi kötődéseivel, azzal, hogy gyermekkorának ez az alakulása érzékelhetően tétovaságot, óvatosságot, az érzelmi elköteleződéssel szembeni védekezést alakíthatott ki nála. A megnyilatkozásain valóban tetten érhető egyfajta bizonytalanság, amire azonban nem az ideologikusság vagy az érzelmekre utalás teljes hiánya a jellemző, hanem inkább a konvencionális érzelmi attitű33döktől és erkölcsi értékelő szempontoktól való távolságtartás. Ilyen értelemben Köves Gyuri nem egy szereplő főhős, hanem inkább egy mozgó, változékony perspektíva. A már az első fejezetben megjelenő gunyorosság annak is tulajdonítható, hogy Köves Gyuri megnyilatkozásaiban különböző, nem saját „hangok” keverednek, értékelő megszólalásaiban távlatváltásokra, akár az idegen távlattal való azonosulásra is felfigyelhetünk. Az elbeszélő-főhős szemszögéből a családhoz vagy a szélesebb közösséghez (zsidóság, magyarság) való tartozás nem magától értetődő, nem természetes, mert szükségképpen önkényes döntéseken alapszik. Mindez megmutatkozik az identitást is meghatározó (beszéd)cselekvések mechanizmusain, amelyekben az ideológiát közvetítő jelcsere – az idegen hangok beszüremkedése – feltartóztathatatlannak bizonyul. Korábban már említettem, hogy Köves Gyuri megnyilatkozásainak egy része arról tanúskodik, hogy az események között nem mindig lát olyan kauzális összetartó erőt, mint amilyet a környezete. Máskor viszont közvetlen oksági magyarázatot keres a történtekre, mintegy önkéntelenül leleplezve a kauzális konstrukció önkényét és annak az erkölcsi ítélet kinyilvánításához való szoros viszonyát:

„Legújabban még saját gyártású sárga csillag is kapható náluk, mert hát sárga kelmében most persze nagy a hiány. (Ami nekünk kellett, arról mostohaanyám még idején gondoskodott.) Ha jól látom, az a találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve a szövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szára sincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyik otthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik maguknak is saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyan volt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanak hozzá a vásárlóknak.”53

Az idézett szakasz – mint ahogyan a regény túlnyomó része, kivéve talán a hazatérés utáni jeleneteket – az idegen távlattal való azonosulás eljárásával jellemezhető, épp ezért hágja át az elvárásokat, és ironikus-humoros hatást kelt. Ez esetben a főhős – mikor ép34pen a munkaszolgálatra behívott apja szükséges felszerelését beszerzendő egy sportüzletben várakozik – az őt magát is érintő stigmatizáción való felháborodottság vagy elkeseredettség – s így annak erkölcsi elítélése54 – helyett a törvények és rendeletek által megbélyegzettek sárga csillaggal való ellátásának problémáját részben a hatóságok, részben a kereskedés távlatából érinti. Itt láthatóan éppúgy nem azonosul a zsidó közösséggel, ahogy erre nem képes az apját búcsúztató vacsora alkalmával sem. A jelenet leírásából nyilvánvalóan hiányzik a szélesebb kontextus értékelő távlatának bevonása. Az elbeszélő méltatja az üzlet mindenre kiterjedő választékát, majd elgondolja az újszerűnek tetsző, „csinos” sárga csillag elkészítésének módját55, végül 35a stigma viselése és a forgalom bővítése között közvetlen kapcsolatot létesít. Az oksági összefüggés nyilvánvalóan csak azáltal jöhet létre, hogy a főhős nem vesz tudomást (vagy nem tud tudomást venni) az üldöztetésről, illetve nem alkot a megbélyegzettségről erkölcsi ítéletet, s így a lényegi összefüggések helyett mellékes logikai relációkat állít fel, miközben szinte észrevétlenül azonosul az üldöző hatóság szempontjaival. A jelenet ironikus hatású, mert kliséknek olyan szatirikus variációit56 idézi fel, amelyek egyszerre utalnak a zsidóságnak az üldöztetés idején jellemzőnek gondolt viselkedésére (önsorsrontó kötelességtudat, törvénytisztelet, pragmatizmus) és a nem zsidóknak a zsidókról alkotott sztereotípiáira. Ez utóbbiaknak az öngúnyt sem nélkülöző bemutatása abban a jelenetsorban érhető tetten, amikor Köves György apja a munkaszolgálatra való bevonulás előtti napon megegyezik Sütő úrral, a strómannal a cég „átmeneti” tulajdonlásáról:

„Sütő úr ugyanis, mivel faji tekintetben őnéki teljesen rendben a szénája, nem visel sárga csillagot, s az egész csak amolyan üzleti cselfogás tulajdonképpen, ahogy én tudom, hogy őrködhessen az ottani javainkon, no meg, hogy ezalatt a bevételről se kelljen egészen lemondanunk.”57

A jelenet felidézésekor a fiú érzékelhetően apja távlatával azonosulva értékeli az eseményeket, de úgy, hogy a megnyilatkozás „hangja” éppenséggel Sütő úréval is keveredik: erre utalhat az üldöztetés súlyát és az ügylet tragikus jellegét kisebbítő familiarizáló, fabuláris hangnem (s ennek tartozékaként a rögzült szókapcsolatok használata: „őnéki teljesen rendben a szénája”; „no meg, hogy ezalatt a bevé36telről se kelljen egészen lemondanunk”). A péknél való vásárlás alkalmával Köves Gyuri a következőképpen elmélkedik:

„Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudott dolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött oda pár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy így marad neki több fölöslege a fejadagokból. És valahogyan a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából, abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatmenete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: akkor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapja őket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy eszme igazsága kormányozza a cselekvését, ami már viszont – beláttam – egészen másvalami lehet, persze.”58

A főhős-elbeszélő az idegen távlattal való azonosulás jegyében itt egy előítéletes beállítódás („nem szíveli a zsidókat”) mint nyelvi performatívum és egy praktikus eljárás (a pék csal a kenyéradaggal, így tesz szert fölöslegre, vagyis erkölcstelen haszonra) között teremt ideológiai „folytonosságot”, a felcserélhető okozati sorok igazolásával szükségszerűnek mutatva az önkényest: a pék nem szereti a zsidókat, ezért kevesebb kenyeret ad, s így több haszonra tesz szert; hogy több haszonra tehessen szert, be kell csapnia a zsidókat, s hogy ezt lelkiismeretfurdalás nélkül tehesse, ezért nem szabad „szívelnie” őket. A „mérges tekintet” (a pék érzelmi attitűdje) és az „ügyes mozdulat” (a közönséges csalás) együttese hirtelen ráébreszti a főhőst a pék rendíthetetlenül önkényes viselkedésére: a csalás elleni tiltakozásra nincs esély, mert a csalást egy magasabb rendű szempont, a zsidógyűlölő ideológia legitimálja, ez ellen pedig azért nem lehet tiltakozni, mert a törvények és rendeletek nyomán ez vált társadalmi normalitássá. A csalás nem leplezhető le csalásként, s ez a józan észt és erkölcsi érzéket megbénító helyzet az „igazi” csalás, ezért lehet, hogy Köves Gyuri „belátja”, mintegy természetesnek veszi a mindennapi együttélés szabályainak semmibevételét.

37
(Azonosság és különbség)

A távlatváltások mozgásával szorosan összefügg a regényben az identitás problematizálása. Köves Gyurka kényszerek között él: egyrészt nem választhatja meg szabadon hozzátartozóit a családi köteléken belül, másrészt a zsidósághoz való viszonya tekintetében is elveszik tőle a döntés jogát59. Gyuri kiskorú még, ráadásul elvált szülei között állandó huzavona zajlik a gyermek hovatartozásának ügyében, s ő sem képes dönteni ebben a kérdésben60. A zsidósághoz és a nem zsidókhoz való viszonya számos szituációban megnyilvánul, újra és újra előkerül, például az első fejezetben a sárga csillag viselésével kapcsolatban éppúgy, mint apja és Sütő úr vagy a pék jelenetében. Az esti családi összejövetelen Vili bácsi a budapesti zsidó közösség esélyeit latolgatja, Lajos bácsi pedig igyekszik Gyurit beavatni: a zsidó rítussal együtt a zsidó sors részesévé tenni. Később, amikor Gyurinak dolgoznia kell, ugyanez a nagybácsi figyelmezteti, hogy ő nemcsak magát, de a „zsidók egész közösségét” képviseli. Míg korábban mások nyilvánítják zsidónak (megbélyegzik vagy igyekeznek magukhoz kötni), amit ő többnyire zavarodott egykedvűséggel konstatál, a házbeli idősebb nővérrel folytatott beszélgetésben neki magának is állást kell foglalnia. A lány a gyűlölet és az üldöztetés okait keresve arra a következtetésre jut, hogy mindezek kiváltója a zsidók 38bensejében hordozott különbség, a „különbözőség tudata”. Az hoz neki némi megnyugvást, hogy úgy gondolja: származásuk adta, valóban létező másságukért vetik meg őt és sorstársait. Gyuri azonban elveti ezt a magyarázatot, mert úgy gondolja: nem a zsidókon magukon múlik a másságuk megnyilvánítása. Gyuri számára a zsidó identitás nem valami lényegiség, sokkal inkább mások által rákényszerített külsőség, amely kényszerű közösséget teremtett:

„Különben is, az ember nem egész önmaga határozhat erről a bizonyos különbségről: elvégre is, épp erre jó a sárga csillag, úgy tudom. Ezt meg is jegyeztem neki. De ő makacskodott: »magunkban hordjuk« a különbséget. Szerintem viszont mégiscsak ez a lényegesebb, amit kívül viselünk.”61

39

A zsidósághoz és a magyarsághoz való viszony középpontba kerül abban a tragikusan groteszk jelenetben is, amikor a magyar csendőr a határhoz közel érő vonaton értékeik átadására szólítja fel az elhurcolt magyar zsidókat:

„A csendőr se okozott végül nagyobb kellemetlenséget. Először megrémültem tőle kissé: épp a fejem fölött, a bal oldali ablaknyílásban bukkant fel nagy hirtelen az arca, s még be is világított hozzánk a zseblámpájával, az első nap estéjén, vagy inkább az éjszakáján már, megint egy hosszabb veszteglésünk alatt. De hamar kitűnt, jó szándékkal érkezett: »Emberek – ezt a hírt jött csak tudatni –, a magyar határhoz érkeztetek!« Egy felhívást, mondhatni kérelmet kívánt ez alkalomból intézni hozzánk. Az volt az óhaja, hogy amennyiben bármelyőnknél még netalán pénz vagy egyéb érték maradt volna, úgy azt adjuk át őnéki. »Ahová ti mentek – vélekedett ugyanis –ott többé már nem lesz szükségetek értékekre.« S ami még nálunk volna, azt a németek amúgy is mind elveszik majd tőlünk –biztosított. »Akkor már – így folytatta, odafenn az ablakrésben tovább – miért ne inkább magyar kézbe jusson?« S rövid szünet után, amit valahogyan ünnepélyesnek éreztem, egyszerre melegebbre forduló, igen magunk közti s bizonyosképp valahogy mindenre feledést borító, mindent megbocsátó színezetű hangon azt is hozzátette még: »Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben!«”62

A csendőr egyenes idézetben visszaadott szavait megszakító szakaszok lehetnek részben függő beszédbe átírt idézetek, de lehetnek Gyurinak (illetve utastársainak) a csendőr megnyilatkozását kommentáló szavai is. Akár a csendőr minősíti „felhívásnak”, „kérelemnek”, „óhajnak” a beszédaktust, akár a hallgatóság, mindkét esetben a diskurzus és tárgya össze-nem-illése, a meggyőzés beszédmódjának megtévesztő jellege kelt ironikus-humoros hatást. A csendőr előbb tudatosítja az elhurcoltak páriasorsát, majd a magyar–német ellentét 40felvillantásával kísérli meg igazolni a maga szándékát, miközben nyilván nem észleli, hogy a hallgatóságban tudatosulhat: megnyilatkozásának logikai „hibái” leleplezik alantasságát. Az első kijelentés mint jóslat eltörli a jelen és a jövő közötti különbséget, s éppen azt a folyamatot mutatja meg a végkifejlet felől, amely során a „mi”-ből (mi magyarok, törvény előtt egyenrangú állampolgárok) „mi” és „ti” lettek (üldözők és üldözöttek). Gyuri kommentárját olvasva viszont úgy tűnik föl, hogy jóhiszeműnek véli a csendőr szavait, s a szándék félreértése ismét csak megerősíti a humoros hatást. A jelenet aztán így folytatódik:

„Egy hang, egy férfinak a mély hangja valahonnan a kocsi belsejéből, némi sustorgás, tanakodás nesze után valóban, be is látta ezt az érvet, föltéve, hogy a csendőrtől meg vizet kapnánk csereképpen, s ő erre is hajlandónak mutatkozott, bár mint mondta, »a tilalom ellenére.« Hanem aztán mégse tudtak megállapodásra jutni, mivel a hang a vizet, a csendőr meg viszont a tárgyakat kívánta előbb kézhez kapni, és a maga sorrendjéből egyikük sem engedett. Végül aztán a csendőr igen megneheztelt: »Büdös zsidók, még a legszentebb kérdésből is üzletet csináltok!« – ezt az észrevételt tette. S fölháborodástól meg utálkozástól is csak úgy fulladozó hangon ezt a kívánságot intézte még hozzánk: »Akkor dögöljetek csak szomjan!«”63

A nem egyenrangú feleknek eltérő értékű dolgok cseréje fölötti groteszk egyezkedését Gyuri perspektívájából látjuk, aki a csendőr beszédaktusainak ironikus hatású (ismét csak a szituációhoz nem illő kliséket idéző) minősítésével („igen megneheztelt”; „ezt az észrevételt tette”; „ezt a kívánságot intézte még hozzánk”) lényegében nyelvi világok ütközéseként, a nyelv megtévesztő erejének tudatosításával mutatja meg, hogy az üldöztetés, a kisemmizés egy olyan (nyelvi) folyamat volt, amire az üldözöttek nem voltak fölkészülve. Ilyen értelemben Kertész a holokauszt-tapasztalatot a nyelv dinamikus, eseményszerű, történő természetéhez kapcsolja. Elsősorban azért mutatja előre beláthatatlannak, mert az üldözöttek – tapasztalataik és 41nyelvhasználatuk folytán – egyszerűen felkészületlenek a nyelvi és tettleges agresszivitás egymást követő fokozatainak felfogására. Ez persze azért is van így, mert az üldözők megtévesztik az áldozatokat, mimikrit használnak elveszejtésükhöz.

Köves Gyuri korábbi identitásának átalakulása nem egyszerre, hanem fokozatonként történik meg az elhurcoltatás és a koncentrációs táborba való megérkezése során: „…sokáig együtt tréfálkozik társaival, s az Auschwitzba érkezés pillanatában is élesen szembeállítja a már ott lévő, rabruhás »fegyenceket«, magukkal, akiket továbbra is szabad emberekként értékel.”64 Gyuri, ismételten egy külső távlattal azonosulva, magától is eltávolítva, zsidóknak látja a transzportot „fogadó” rabokat:

„Mindegyikük mellén, a fegyenceknél szokásos számon kívül még egy sárga háromszöget is ott láttam; s bár ennek a színnek nem volt igen nehéz megfejtenem természetesen az értelmét, hirtelen mégis megütötte valahogy a szemem; az út folyamán erről az egész ügyről majdhogynem el is feledkeztem kissé. Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket.”65

Később a rablét közösségébe vegyülten továbbra is kérdéses marad Köves Gyuri identitása, a zsidósághoz és a magyarsághoz való viszonya. Atyai barátja, a róla önzetlenül gondoskodó Citrom Bandi, a pesti vagány, akitől „csupa szükséges tudományt” sajátít el „a rabélet területén”, s akinek a zeitzbéli túlélést köszönheti, a maga nem reflektált, egyszerű módján a zsidó identitást elhagyó asszimilációt képviseli. Munkaszolgálatra kötelezik, onnan koncentrációs táborba kerül, de nem adja fel a hitét, hogy a múlt és a jövő között nem szakadt meg az idő, hogy korábbi és leendő élete folytonossá tehető, hogy visszatérhet a békeidőbeli Budapestre. A mindinkább elesett fiút fegyelmezett, férfias tartásra és az emlékek megőrzésére biztatja 42folyton. A munkaszolgálat büntetőszázadából hazafias dalt hoz magával, amit Gyurinak is megtanít, miközben a kiskamasz aggályaitól igyekszik eltekinteni. A túlélés érdekében nem hajlandó tudomást venni a magyarok közül való kitaszítottságáról:

„…valamint ennek a költeménynek a szavai énrám se tévesztették el a hatásukat, természetesen – épp csupán a csendőrt juttatták valahogy eszembe, még a vonatban egykor, amidőn a magyar voltunkra emlékeztetett: végtére is őket is (mármint a munkaszolgálatos magyar zsidókat – Sz. P.) a haza büntette meg, szigorúan nézve. Ezt egyszer meg is említettem neki. Nem is talált ellenkező érvet, de mintha kicsikét zavartnak, mondhatnám bosszúsnak látszott volna. Másnap aztán valami alkalommal, nagy elmerülten, ismét fütyülni, dünnyögni, majd énekelni kezdte, mintha mire sem emlékezne.”66

Gyuri nem tud a magyar identitás megtartó erejébe kapaszkodni, de idegenek maradnak számára a szintén Magyarországról elhurcolt jiddis ajkú, folyton kereskedő, csereberélő, vallásos „finnek” is, akik kétségbe vonják a zsidósághoz való tartozását:

„»Reds di jiddis?« – hangzott első kérdésük. Mikor mondtam nékik: »Sajna bíz’ nem« –végeztek velem, leszerepeltem, úgy néztek, mintha levegő, vagy még inkább semmi se volnék. Próbáltam szólni, észrevétetni magam – mindhiába. „Di bist nist ká jid, d’bist á ségec” – rázták fejüket, s csak bámultam, hogy – végtére állítólag az üzlet világában jártas – emberek mint ragaszkodhatnak ennyire esztelen mód’ egy oly dologhoz, amelyből ily sokkal több a káruk, ennyi sokkal több a ráfizetés, mint a haszon, végeredményben nézve. Akkor, aznap is tapasztaltam, hogy ugyanaz a feszélyezettség, ugyanaz a bőrviszketeg ügyetlenség fogott köztük némelykor el, amit még odahazulról ismerek, mintha valami nem egész volna rajtam rendjén, mintha nem egész egyeznék a rendes eszménnyel, egyszóval: némiképp valahogy, mintha zsidó volnék, s ez mégis, fura dolog kissé, utóvégre is zsidók körében, egy koncentrációs táborban, úgy találtam.”67

43

A regénynek az a jelenete, amikor a láger rabjainak végig kell nézniük szökevény társaik kivégzését, újra felveti a zsidósághoz való tartozás kérdését, s összekapcsolható az első fejezetnek azzal a szakaszával, amikor a nagybácsi közös imára invitálja Gyurit68. A Sorstalanság elbeszélésalakítására oly jellemző módon, a főhős nem a kivégzés közvetlen látványával szembesül, hanem az az által kiváltott érzelmi reakcióval, a zsidó rabok morajával, amit előbb csak mormolásként, dallamtöredékként, az elcsigázott testek „előre-hátra hintázó” mozdulataiként érzékel, s csak utóbb fogja föl, hogy a zsidó gyász44imát, a kaddist hallja. Gyuri észreveszi a rabbit, aki a téglagyári tartózkodás óta újra és újra felbukkan előtte, s akit mindig is kitüntetett figyelemmel követ:

„…s mégis, meg kellett valahogy értenem azt az érzést, amiben a rabbi arca szinte feloldódni látszott, s aminek erejétől még orrcimpája is oly furcsán remegett. Mintha csak most volna itt az a rég várt perc, az a bizonyos győzelmes perc, amelynek eljöveteléről, emlékszem, még a téglagyárban szólott. S csakugyan, most először fogott engem is el, nem tudom, miért, bizonyos hiányérzés, sőt némelyes irigység, most először sajnálkoztam kicsit, hogy nem tudok magam is – pár mondatot legalább – a zsidók nyelvén imádkozni.”69

Ezt a jelenetet a hatodik fejezetben idézi fel az elbeszélő, éppen egy olyan összefüggésben, hogy miképpen volt lehetséges a koncentrációs táborból a „valóságos” és a képzeletbeli menekvés. A múltra való emlékezésen túl az elbeszélő e jelenetben a valóságos szökés reménytelenségét mutatja be, de azt is sugallja, hogy a közösségi ima mégiscsak a szabadulás ígéretét jelentheti. Ezt azonban ellenpontozza, hogy Gyuri közvetlenül a jelenet felidézése után a fiziológiai szükségletek elsődlegességét és felülkerekedését hangsúlyozza („De sem makacsság, sem imádság és semmiféle menekülés sem szabadíthatott meg egy dologtól: az éhségtől. /…/ Egy lyukká, valami űrré változtam át, s minden igyekezetem, minden törekvésem ennek a feneketlen, ennek az egyre követelőző űrnek a megszüntetésére, eltömésére, elhallgattatására irányult.”), s egy olyan folyamatot mutat be, amelyben a túlélés elemi vágyához, a test szükségleteihez és megállíthatatlan leépüléséhez képest minden más másodlagosnak, fellengzősnek és utópisztikusnak bizonyul: a zsidók imája éppúgy, ahogy Citrom Bandinak a visszatérésbe vetett rendíthetetlen hite is.

A buchenwaldi Revierben a nyelvi és a sorsbéli azonosság viszonylagossága, az identitások kereszteződése, kommunikációs összeegyeztethetetlensége válik szembetűnővé. Gyuri érzékeli, hogy ezúttal nem zsidóságában, hanem sajátos módon, magyarságában éri 45negatív megkülönböztetés, de a magyarságból való kitaszítottságát máshogy nem, csak a „gyilkosok nyelvén” (Paul Celan) tudná közvetíteni:

„Még előbb tudakolták, kicsoda-micsoda vagyok. Mondtam: »Ungar«, s hallottam, amint nagy hamar széltében-hosszában híre ment: vengerszki, vengrija, mágyárszki, mátyár, ongroá és számos különféle más módon is még. Egyikük még azt is mondta: »Khenyir!«, azaz »kenyér«, s a mód, ahogy nevetett hozzá, melyet egész kórus követett nyomban, semmi kétséget sem hagyhatott bennem, hogy ismeri már, mégpedig igen alaposan, a fajtám. Kellemetlen volt, és szerettem volna valamiképp az értésükre adni: tévedés, hisz a magyarok meg engem nem tartanak maguk közé valónak, hogy nagyjában-egészében én is csak osztozhatom a róluk való nézetükben, s hogy igen furcsa, mi több, méltánytalan dolognak is találom főként, hogy itt meg épp őmiattuk nézzenek rám görbe szemmel – de hát eszembe jutott az ostoba akadály, hogy ezt bizony csak magyarul tudnám nékik elmondani, vagy legföljebb még németül esetleg, ami még ennél is rosszabb viszont, magam is azt találtam.”70

Az önazonossághoz való viszony vizsgálatánál valószínűleg nem érdektelen annak felidézése, hogy Köves Gyuritól a regényben egyetlenegyszer sem „halljuk” kimondani a saját nevét, azt mindig csak idézetként „halljuk vissza”. A regény első lapján például az apa és volt felesége közötti telefonbeszélgetésből („De apám a tudtára adta: »Gyurkát ma nem áll módomban átengedni hozzád…«”), utóbb munkára kötelezésekor („Hivatalos papíroson értesítettek: »állandó munkahelyre nyert beosztást.« A címzés »Köves György kisegítő előképzős ifjúnak« szólított, s így mindjárt láttam, a leventék keze van az ügyben.”71). Harmadszor, miután már csak nagy nehézségek árán tudja emlékezetébe idézni, a Pfleger írja fel a nevét, „Kewischtjerd”, így, a 46buchenwaldi láger átírásában, KZ-nyelven. A név és az abba „írt” nemzetiség az átírás során hasonló sorsra jut: a felismerhetetlenségig átalakul. A „balszerencsés ember” a Buchenwaldban kapott megjelölést, az U betűt így értelmesíti meg:

„Akkor kérdezte: »Tudja-e, mit jelent itt – s mellére mutatott – az U betű? Mondtam neki, hogyne tudnám: »Ungar, azaz magyar.« »Nem – válaszolta ő –: Unschuldig«, vagyis hogy »ártatlan«, majd úgy nevetett kurtán föl, s bólogatott még utána eltöprengő arccal hosszan, mint akinek igen jólesik valahogy ez a gondolat, nem tudom miért.”72

Gyurit a tábor felszabadulásakor meglepi, hogy létezik „magyar lágerbizottság”, s visszatérése előtt is láthatóan csak felszínesen érintik Miklós bácsinak a hazatéréssel kapcsolatos lelkesítő tervei: meghallgatja szavait az „otthoni levegőről” és az „új haza csinálásáról”, de a baloldali mozgalmi daloknak is inkább a pattogó ritmusa és a német civileket elriasztó hatása tetszik neki73. Budapesten aztán, a házbeliekkel beszélgetve, lényegében a „sorstalanság” esetlegességével azonosítja a zsidó szó értelmét:

„Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy »zsidó«: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb, csak… (…) adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig…”74

47
(A fokozatosság tapasztalata)

Mint később szélesebb összefüggésekben is látni fogjuk majd, a Sorstalanság egyik leginkább egyedi hatástényezője az események elbeszélésének naplószerű távlata. A regény túlnyomó részében az elbeszélő azt a látszatot kelti, hogy az eseményeket akkor vagy közel akkor jegyezte le, amikor azok történtek. Az elbeszélés nem teremt lényeges távolságot az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között, a szükségképpen utóidejű elbeszélés jelenidejűséget szimulál, a főhős-elbeszélő nem rendelkezik az utólagos tudás rendező-átstrukturáló elveivel75, az elvárás és a tapasztalat közötti szakadék utólagos áthidalásának képességével. Az elbeszélő eleget tesz a Genette által meghatározott narratív, elrendező és kommunikatív funkciójának, ám ugyanakkor szembetűnő az ideológiai, vagyis a magyarázó-igazoló diskurzus háttérbe szorulása76. Tehát a Sorstalanságban egyszerre hat a felidézett én időbeli folymatossághiányának tapasztalata, illetve az emlék jelen ideje és az emlékezés utólagossága közötti időbeli távolság mérséklése. A regénybeli kvázi-jelenidő használata mintegy kikapcsolja az utólagos tudás horizontját, és a történeti fokozatosság tapasztalatát írja elő a főhős számára, s ugyanakkor egy olyan olvasói szerepet kódol, amely őt szintén a fentiek szerint, vagyis az előze48tes (pontosabban utólagos) ideológiai megfontolásokat semlegesítve „vezeti be” Auschwitz mechanizmusába77. Ez a naplószerű távlat egyébként összehasonlítható Albert Camus Közönyének és Mészöly Miklós Saulusának78 elbeszéléstechnikai megoldásaival. Sőt azt mondhatjuk, hogy e regények implicit olvasói szerepei között is vannak hasonlóságok. Camus esetében Mersault sorsalakulásának esetlegességei és az igazságszolgáltatás által utóbb létrehozott értelemkonstrukció (performatív) önkényessége közötti feszültség megmutatásának szolgálatában áll a naplószerű távlat, Mészölynél pedig az identitás alakulásának folyamatossághiányát, ideológiákról való „leválását”, valamint nem racionális, nem oksági és a főhős számára nem transzparens tényezőit viszi színre.

Az elbeszélői pozíció jelenidejűségét támasztja alá a könyv nyitó mondata: „Ma nem mentem iskolába”, valamint az elbeszélő időbeli távlatára és állapotára utaló számos más jelzés az első két fejezetben: „Kissé álmos voltam ma reggel”; „Most végre már csakugyan hazafelé tartottunk. Egy nagy bérházban lakunk, a tér közelében, ahol villamosmegálló is van.”; „Már két hónapja, hogy apámat elbúcsúztattuk (…) a zsidókról is hoztak azóta újabb törvényeket. Két hét óta magam is dolgozni tartozom.” A harmadik fejezet, amelyben Gyurit egy rendőr leszállítja a Csepelre tartó autóbuszról, s utóbb a téglagyári gyűjtőtáborból Auschwitzba deportálják, így kezdődik: „Másnap egy kissé furcsa esetem támadt. Reggel jókor keltem, mint rendesen, el49indultam a munkába. Meleg nap ígérkezett, s az autóbusz ma is tömve volt utasokkal.”79 A történet elbeszélése tehát a korábbi naplószerű távlat jegyében indul, és az utasok összegyűjtésének, majd terelésének pillanatképeit is efféle horizontból láthatjuk, s maga a summázó zárlat is fenntartja a dolgok felidézésének kvázi-jelenidejűségét:

„Azt se tudtam, merre is forduljak hamarjában, s csak arra emlékszem, hogy mindeközben nevethetnékem volt kissé, egyrészt a csodálkozástól meg a zavartól, attól az érzéstől, mintha valami esztelen színjátéknak csöppentem volna váratlanul a közepébe, melyben nem egész pontosan ismerem a szerepemet, másrészt meg egy futó gondolattól is, ami éppen hogy átsuhant a képzeletemen: s ez mostohaanyám arca volt, amikor ráeszmél majd, hogy ma este már bizony hiába számít rám a vacsorával.”80

A kvázi-jelenidejűségnek, a naplószerű távlatnak a deportálást követő fenntartása azt eredményezi, hogy az elbeszélt én és az elbeszélő én közötti viszony kilép a valószerűség értelmezési teréből, s a naplószerűség mint narratív eljárás hangsúlyozottan fiktív tényezővé válik81. A főhős-elbeszélő továbbra is tartózkodik a személyes, értékelő kommentároktól, viszont gondosan jelöli azoknak az információknak az eredetét, amelyek „segítenek eligazodnia” egy ismeretlen világban. A narratív illetékesség jelölése („nem tudatták”; „mindössze annyit tettek közzé”; „amint ezt mindenkinek elmagyarázták”; „ezekről beszélték is”; „számosan vallották”) jelzi, hogy Gyurinak az eljövendővel kapcsolatos elvárásai közvetítettek, a közvélekedésen ala50pulnak, s mivel az emberek előzetes tapasztalataik alapján képtelenek elgondolni azt, ami vár rájuk, a főhős osztozik helyzetükben: ő sem képes észlelni a veszélyt. Ez magyarázza, hogy a németországi munkától „az ittenitől értelmesebb” és kedvére valóbb „életmódot remél”, s hogy a Birkenauba érkezéskor még jó ideig eltart, amíg ráeszmél, hogy maga is végveszélyben élő rab. Az itteni tapasztalatokat alapvetően meghatározza a már említett megtévesztés: a lényegében megsemmisítésre szánt deportáltakkal űzött kegyetlen játék, fokozatokban történő megaláztatásuk és megfélemlítésük, s ugyanakkor a végsőkig való hitegetésük. Gyurira erősen hatnak a rámpa környékén tapasztaltak: az imponáló katonás rend, a németek csinos ruházata éppúgy, mint az ápolt virágágyások. Még előbb azonban az auschwitzi napfelkelte látványa babonázza meg:

„A hajnal odakint hűvös és jóillatú volt; a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögülünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam. Szép és egészében érdekes volt. Odahaza ilyenkor még aludni szoktam.”82

Gyuri egy kegyetlenül hosszú, gyötrelmes, de várakozásokkal teli és a többi fiú társaságában némi derűvel átvészelt vonatút után érkezik meg. Az elbeszélő-főhős Auschwitzot nem az utólagos tudás horizontjából írja le, hanem éppen ennek a kétségkívül gyermekien naiv – mondhatnánk: pszeudonaiv – perspektívának a kiaknázásával. A jelenetek ironikus hatását mutatja, hogy a napfelkelte gyönyörű látványa a főhős számára az „új kezdet” kifejeződése lehet, az olvasóban viszont a természet nem emberi léptékű, „közönyös” alakulását tudatosítja, s bele is simul a mimikri motívumrendszerébe. Gyuri, ahogy a többi elhurcolt, nem tudja, hogy hova került, Auschwitzról nem tudja, hogy az haláltábor. A rámpán a transzportot fogadó kommandósokról azt hiszi, hogy „fegyencek”, s a környezetében észlelt tárgyak mibenlétét és funkcióját is csak fokozatosan fedezi fel. Egyrészt (s eleinte főként) a látvány aprólékos leírása és az utólagos érte51lemadás korrekciós mechanizmusa szerint, másrészt a közvélekedés megszólaltatása révén.

„De sokuk kezében láttam még ezenfölül botot is, amolyan kampós, rendes sétapálcát, s ez meglepett kissé, hisz végtére mind hibátlan járású, láthatóan java erőben levő férfiak voltak. Hanem aztán jobban, közelebbről is szemügyre vehettem ezt a tárgyat. Arra lettem ugyanis figyelmes, hogy egyikük, előttem s nékem félig háttal, egyszerre vízszintesen a csípője mögé vitte, s ott a két végénél fogva, unottnak tetsző mozdulattal hajlítgatni kezdte. A sorral együtt mind közelebb értem hozzá. S akkor láttam csak, hogy nem fából van, hanem bőrből, s nem bot, hanem korbács. Furcsa érzés volt egy csöppet – de hát nem láttam példáját, hogy hozzá is folyamodtak volna, meg aztán elvégre sok a fegyenc is köröttünk, beláttam.”83

„Gyárkémény volt, mindjárt látszott, s így értesültek az emberek is az elöljárónktól, mégpedig bőrgyáré, mint sokan már ezt is régen tudták. Csakugyan, eszembe is jutott, ha némely régi vasárnapon apámmal az újpesti futballmérkőzésre mentünk, a villamos ott is egy bőrgyár mellett vitt el, s azon a szakaszon ott is mindig be kellett fognom az orrom akkor. (…) Igazság szerint – derült ki lassacskán, s nem pontosan követhettem, mi úton-módon – ez a kémény itt szemközt nem is bőrgyár valójában, hanem »krematórium«, azaz hamvasztókemence kéménye – ahogy a szó értelméről felvilágosítottak.”84

Az idézetek jól mutatják, hogy a főhős a dolog ismerete nélkül képtelen azt annak neve nyomán azonosítani. Az első esetben a sétapálca korrektív átminősítése történik meg: a kezdeti azonosítást a diszfunkció felismerése bizonytalanítja el, majd a használatnak és a tárgy tulajdonságainak konstatálását a név (helyes) és a funkció (még mindig humorosan téves) megerősítése követi. A második esetben a tárgy hasonlóságon alapuló azonosítását egy újabb információ teszi lehetetlenné: itt a szó használatának ismeretlensége okozza a szó ide52genségét (ezért is marad idézőjelben)85. Az elvárás és a bekövetkezés között oly nagy a távolság, hogy az Auschwitzot nagyrészt üzemben tartó mechanizmust, a megtévesztést Köves Gyuri egy helyen a tréfához, a diákcsínyhez hasonlítja:

„Akár esküt is tehetek rá: személy szerint ezen az úton senki idegennel sem beszéltem. Mégis, ekkortól számíthatom valójában a pontosabb ismereteimet. Ott szemközt jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek, mindazok, akik autóra kérezkedtek, akik továbbá öregség vagy egyéb ok miatt az orvos előtt alkalmatlannak bizonyultak, valamint az aprónép és velük jelen vagy eljövendő anyák, akiken ennek már látható a jele – amint mondták. (…) Mindez nem egyszerre, inkább apránként jutott értésemre, mindig újabb részletekkel kiegészülve, némelyeket vitatva, másokat helybenhagyva, s újabbakkal megtoldva. Közben – hallom – végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi őket körül, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget, meg ágyások közt fekszik: ezért is keltette mindez végül némiképp bizonyos tréfák, valahogy affajta diákcsíny érzését bennem.”86

A Sorstalanság elbeszélője a valószerűség, a valós téridő-szerkesztés rovására a múlt és jelen idejű elbeszélést váltogatja87, az utólagosság távlatát viszont csak csekély mértékben engedi érvényesülni. Az egyik legfontosabb hatástényezővé az válik, hogy a regény egy korábbi, stabil identitás emlékét éppúgy megvonja a főhősétől, 53ahogy a jövő ismeretének lehetőségét is, s ez a moralizáló aspektus gyöngüléséhez vezet. Ezt erősíti a parabolikus szerkezet stabilitásának megbontása a diskurzív praktikák (Gyuri megnyilatkozásait nagyrészt meghatározó idézett közvélekedések) színrevitele által. A Sorstalanság felforgatja és leleplezi a múltat érintő értelemkonstrukciók nyelvi „anyagát”: a művet maga Kertész „nyelvkritikai regény”-nek nevezi, „mert érvényteleníti az ideológia nyelvét (mármint az Auschwitzról való beszédet meghatározó ideológiák nyelvét – Sz. P.), ugyanakkor tisztában van vele, hogy maga a nyelv ideologikus, ezért maga nem kísérletezik Auschwitz adekvát cselekményformájának megtalálásával.”88 Nem arra a lehetetlenségre törekszik, hogy közvetlenül igazságot szolgáltasson, hanem egy szörnyű mechanizmust éppen (nyelvi) mozgásában, alakulásában kísérel meg tetten érni és megértetni89.

54

Az Auschwitzban eltöltött négy nap utáni, Buchenwaldba vezető első vonatút leírásakor, a korábbi, jövőorientált perspektívát jórészt felváltja az auschwitzi tapasztalatokhoz viszonyító elbeszélőmód90. Az első buchenwaldi megérkezés leírását az útirajz (vagy még inkább a bedekker) műfaji sematikája irányítja, s teszi újfent ironikussá:

„Buchenwald hegy-völgyes vidéken, egy magaslat gerincén fekszik. Levegője tiszta, a szemet mindenfelé változatos tájék, körös-körül erdőségek, az alanti völgyekben falusi házak piros cseréptetői gyönyörködtetik. Érkezés után az embert itt is fürdő, borbélyok, fertőtlenítő folyadék és ruhaváltás fogadja. A ruhatár kellékei pontosan azok egyébiránt, mint Auschwitzban. Csakhogy a fürdő itt melegebb, a borbélyok elővigyázatosabban végzik munkájukat, s a ruharaktáros, ha csak futó pillantással is, de iparkodik mértéket venni rólad.(…) a drótkerítés itt a hátsó irányban még áramtalan, de azt, aki éjszaka netalán a sátrából kilépne, farkaskutyákkal tépetik széjjel – intettek –, és az intelem komolyságában, ha első hallomásra meg is lep tán, mégse kétkedj. (…) elmondhatom, hogy Buchenwaldot én is hamar megszerettem.”91

A zeitzi „muzulmánná”92 válás, a teljes testi leépülés folyamatának megjelenítésekor egyre uralkodóbbá válik a múltbafordulás és a saját test változásaira fordított figyelem. A narratív sémák helyett 55mindinkább az álló- és pillanatképek szerepe nő meg, a leírásokban a halmozás és az ismétlődő mondatszerkezetek a cselekvéssorok automatizmusát, az idő mozdulatlanságának képzetét keltik93. A Buchenwaldba való visszaszállítás újra olyan fejleményeket hoz, melyek az Auschwitzba érkezéshez hasonlóan nem következnek az előzményekből. Gyuri halálosan betegen kerül a buchenwaldi Revierbe, gondolatban arra készül, hogy elpusztítják, de váratlanul új helyzet áll elő: az ottani (vélhetően az ellenállási mozgalomban résztvevő) személyzet gondoskodásának köszönhetően esélyt kap arra, hogy túlélje a tábort. Felvetődik benne, hogy csodaszerű megmenekülése megint csak nem más, mint a szokásos megtévesztés, állandó félelme és gyanakvása közepette nem tudja mire vélni a történteket, nem érti azt sem, hogyan lehetséges, hogy valaki önszántából, minden érdek nélkül némi élelmiszerrel segíti őt.

„De hát másrészt épp ez zavart, nyugtalanított, ásta alá bizonyosképp a biztonságom: elvégre is, ha értelmesen néztem, semmi okát sem láttam ugyanis, semmi ésszerű, semmi ismerős, értelmem számára elfogadható indokot sem voltam képes találni arra, hogy épp itt legyek történetesen, s ne inkább valahol másutt.”94

„Mert minden tapasztalatomat egybevetve, az egész láncolatot összeállítva, igen nem maradhatott kétségem, hisz ha másként is, de jól ismerem: végső soron ez is csak ugyanaz az eszköz, a makacsság volt – ha mindenesetre, látnom kellett, egy bizonyos igen kimunkált, ismereteim közt eddig a legeredményesebb, no meg főként, szó se róla, az én számomra a leghasznosabb módja is a makacsságnak, nem vitathattam. Elmondhatom: idővel még a csodákhoz is hozzászokhat az ember.”95

56

Akárcsak a deportálásé, a felszabadulás érzete sem egyszerre lepi el Köves Gyuri érzésvilágát. Ahogy az előbbire, úgy az utóbbira is felkészületlen. A tábor „megbízhatóvá” vált mechanikus rendjét érzi kizökkenni, az elkéső (vagy el is maradó) levesosztást fájlalja96.

A hazatérés történetét elmondó utolsó fejezet szakít a kvázi-jelenidejű elbeszélőmóddal, s „szabályos” múlt idejű formában meséli el az eseményeket. Gyuri már itthon, Budapesten a villamoson, találkozik egy újságíróval. A vele folytatott beszélgetés nyilvánvalóvá teszi a számára, hogy a történtek közvetíthetetlenek, a visszatérők és az itthonmaradottak között áthidalhatatlan a különbség. Gyuri számára megkérdőjelezhetetlen Auschwitz egyedisége, ugyanakkor azt is belátja, hogy ez csak annak az árán tartható fenn, ha semmihez sem hasonlítja, vagyis ha nem beszél róla. Amikor az újságíró arra biztatja, hogy mégis számoljon be az „élményeiről”, a „lágerek pokláról”, Gyuri elhárítja a tárgyról való szólásnak a felkínált hasonlat által megszabott diskurzív feltételeit:

„…melyre én azt jegyeztem meg, hogy erről meg egyáltalán semmit sem mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni sem tudnám. De ő kijelentette, ez csak afféle hasonlat, (…) az én részemről mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem.”97

Hasonló történik akkor is, amikor a házbéli, régi ismerősökkel, Fleischmann és Steiner bácsival találkozik a főhős. Ahogyan az Auschwitzcal kapcsolatba hozott pokolallegóriát elutasította, úgy dühíti most fel az öregek által elmondott történet, amely a vészkorszak eseményeit az áldozat nézőpontjából elgondolt narratívában ábrázolja. Az értetlenség kölcsönösségét jelzi, hogy az elbeszélés épp57olyan érthetetlen Gyuri számára, mint az ő múlthoz való viszonyulása az öregek szemében:

„Elbeszélésükből egészében valami kusza, zavaros és követhetetlen esemény benyomását, ködös körvonalait nyertem, amit lényegében nem nagyon láthattam, érthettem. Inkább csak egy szó igen gyakori, már-már fárasztóan sűrű ismétlődését vettem a mondókájukban észre, mellyel minden újabb fordulót, változást, mozzanatot jelöltek: így például »jött« a csillagos ház, »jött« október tizenötödike, »jöttek« a nyilasok, »jött« a gettó, »jött« a Duna-part, »jött« a felszabadulás. No meg a szokott hibát: mintha ez az egész elmosódó, valósággal elképzelhetetlennek tetsző és részleteiben – ahogy néztem – immár őnékik maguknak is teljességgel visszaállíthatatlan esemény nem is a percek, órák, napok, hetek és hónapok rendes medrében, hanem úgyszólván mind egyszerre, valahogy egyetlen kavargásban, szédületben, mondjuk egy amolyan furcsa, váratlanul duhajra fordult délutáni összejövetelen esett volna például meg, mikor a sok résztvevő – hogy, hogy nem – hirtelenjében mind eszét veszti, s végül már azt se tudja tán, hogy mit is csinál.”98

Az újságíróval és az öregekkel való beszélgetések olvashatók a regény öntükröző passzusaiként. Gyuri az előzőben a hasonlítás (tropológiai) lehetőségét hárítja el, az utóbbiban pedig az elbeszélés diskurzív módját kritizálja, egyszersmind jellemzi a saját viszonyát is a történtekhez. Steinerék elbeszélését – azon túl, hogy nem igazán érti – azért kritizálja, mert az nem az idő múlásával párhuzamosan, esetlegesen, fokozatokban kifejlő eseménysort mutat be, hanem egy visszatekintő szemléletű, középpont (vélhetően az áldozatlét és az irracionalitás értelemcentruma) köré szerveződő, ilyen értelemben „kikerekített” történetet. Gyuri számára elfogadhatatlan a történet értelmének lezárása, vagyis a felejtés:

„Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre 58nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt netalántán.”99

(A holokauszt-diskurzus és a Sorstalanság)

A holokauszt olyan történeti esemény, amely magába sűríti a történelmi tudat mibenlétének, az emlékezés lehetőségének és készségének, a közvetíthetetlenség tapasztalatának, a felejtés szükségszerűségének kérdéseit. Az emlékezés és az emlékállítás, a megértés és megértetés önmaga lehetetlenségével néz itt szembe. A holokauszt-diskurzust mégoly eltérő távlatokból vizsgáló értekezések közös, vissza-visszatérő, nemegyszer kiinduló hivatkozása a híres adornói intelem, amely a huszadik század második felének meghatározó citátumává vált, gondolhatunk itt akár a bölcselet, akár a történetírás, az esztétika vagy a művészettudomány legkülönbözőbb területeire. Ez az alapító-létesítő citátum az európai kultúra közvetítőinek mély megrendültségét és kilátástalanságérzetét tolmácsolta. Ez a belátás nem esett távol a „művészet végének” jóslatszerű tapasztalatától, mikor az érthetetlenség és feldolgozhatatlanság érzését a kimondás lehetetlenségével, a némaság „negativitásával” kapcsolta össze100. Nem egy értelmező számára a holokauszt maga lett az idő megtörése, botrányos jelentőségében az egyedi, a hasonlíthatatlan, a még imaginatíve is ismételhetetlen. Közismert, hogy a náci bűnök emlékezetének egyik legismertebb őrzője, az egykor Máramarosszigetről elhurcolt Eli Wiesel határozottan elutasította a holokauszt irodalmi közvetíthetőségét: „Nincs és nem is lehet a holokausztnak irodalma. Maga a kifejezés önellentmondásos. (…) Az a mű, mely Auschwitz regénye kí59ván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.”101 Az emlék megőrzésére hivatottak rendre kifejezték kételyüket és félelmüket azzal kapcsolatban, hogy vajon a históriai integrálás folyamatai, illetve az átörökítés „hagyományos” médiumai nem fosztják-e meg a holokausztot történeti egyszeriségétől, jelentőségbeli egyediségétől. Azok, akik az emlékezés folytonosságát morális kötelezettségüknek tartották, gyakorta beleütköztek abba az ellentmondásba, amely az időbeli átörökítés kényszere és mediális lehetetlenségének vélelme között feszült, abba a tapasztalatba, amely a holokausztot „természeténél fogva” leírhatatlan, ábrázolhatatlan eseménynek fogta fel102. Hayden White egyik tanulmányában hivatkozik arra a Berel Langra, aki abból kiindulva, hogy a holokauszt olyan egyedi történelmi esemény, amely a személytelenséget az erkölcsi határok fogalmának kétségbevonásával egyesítette, úgy tartotta, hogy az eseményeknek csak egy krónikája igazolható, mert a cselekményesítés viszonylagosít, amennyiben fellazítja az eseménysor határait, más eseményekkel vet egybe, s így módot ad a holokauszttal szembeszögezett morális ítélet „többértelműsítésére”. Lang szerint a holokausztról – egyébként is – képletesen nem, csak „szó szerint” beszélhetünk, mert a képletes 60megfogalmazás általánosítja az egyedit, óhatatlanul mérsékelve az egyedülvalósága és „érthetetlensége” fölött érzett megrázkódtatást103.

E hivatkozásokból is látszik, hogy a holokauszt-ábrázolás kanonikus kifejlése nem nélkülözi az ellentmondásosságot, elég, ha az emlékezet fenntartására mint elemi igényre, illetve a némaság „negativitására” mint autentikus viszonyulásmódra gondolunk104. Az emlék átörökítésének és az „ábrázolhatatlanságnak” a feszültsége a kulturális emlékezet praxisa és reflexiója közötti szemmel látható különbségben nyilvánul meg. Az autentikus ábrázolásra, illetve a holokauszt színrevitelének lehetetlenségére hivatkozók egy zárt kánon megőrzésében látszanak érdekeltnek lenni, viszont e véleményeket folytonos felülvizsgálatra szoríthatja a holokauszt-emlékezet gyakorlata, amely számos változatban tesz kísérletet az egykori esemény közvetítésére, nyitott értelmének fenntartására. A holokausztról szóló elbeszélések megsokszorozódása együtt járt Auschwitz szükségképpeni medializálódásának tapasztalatával. A jelenlévő szemtanú krónikája mellett számolni kell az utólagos ábrázolásokkal, a hangsúlyosan fiktív emlékezéssel, a megjelenítés eltérő narratív sémáival, a nézőpontok változékonyságával éppúgy, mint a modalitáseffektusok sokféleségével és az „üzenet” médiumoktól való függőségével. Tadeusz Borowski, Jean Améry, Primo Levi, Jorge Semprun és Kertész Imre holokauszt-túlélőkként, az egykori események átélőiként vállalkoztak a tanúságtételre, az értekezés, az elbeszélés és a regény műfaját választva. Nem egy alkotó az utókor szemszögéből igyekezett szembesülni az emlékekkel, gondolhatunk itt Paul Celanra vagy Pilinszkyre, de akár arra a Steven Spielbergre is, aki a hollywoodi szemléletmód felhasználásával állított parabolikus emléket a túlélést 61segítő, cselekedtető erejű erkölcsi megigazulásnak. Oskar Schindler, a náci birodalom gátlásoktól kevéssé gyötört, sikeres életművésze korábbi személyiségének teljes átértékelésével a zsidómentés heroikus példájává vált. A Schindler listája olyan populáris mítoszt teremtett, amely a holokauszt számos neuralgikus kérdését – a bűnösök és áldozatok közötti választóvonal105, az ellenállás és túlélés összefüggése – akarva-akaratlanul semlegesítette. A fekete-fehér film kiszínesedő záróképe a borzalmakon való túllépést, a múlt magunk mögött hagyását, a humánum töretlen továbbélését szuggerálja. Hasonlóképp nem esik távol e történeti „felejtés” Roberto Benigni szintén sikeres filmjének világától: Az élet szép tragikomikus-melodramatikus távlatot ad az áldozatok és túlélők morális viszonylatának106. Art Spiegelmann, 62a Maus, egy túlélő regénye című művében az állatmesék műfaji értelmezőjét felhasználva ironikus-parodisztikus képet fest, amikor a holokauszt eseményeit fekete-fehér képregény formájában mutatja be, a németeket macskaként, a zsidókat egerekként, a lengyeleket pedig disznókként ábrázolva107. Martin Amis Time’s Arrow (1991) című regényében a holokauszt eseményeit visszafelé meséli el az elbeszé63108. A történeti emlékezet (Gedächtnis) megélénkülése, materializálódásának és decentralizálódásának folyamata, s ezzel együtt a műfaji és hangnemi regiszter szóródásának tapasztalata a személyes (Erinnerung) és – hozzátehetjük a (zártan) – kanonikus emlékezet elvesztésének aggodalmával jár együtt109.

Éppen ezért a közvetítés e felsokszorozódása újra és újra felveti a holokauszt-diskurzus alapvető kérdését, vagyis az ábrázolhatatlanság és az egyediség, végső soron a megérthetőség dilemmáját. Nézzük előbb e kérdést a történetírás reflexiója felől, elvi értelemben. A holokauszt-diskurzusban újra és újra felmerülő egyediségprobléma tágabban a történeti antropológia általános megértési kérdéseként értelmezhető, amire a történetelmélet formalista és hermeneutikai távlata is válaszolt valamilyen módon. Hayden White-nál például az esemény, mint „tény”, kölcsönös relációban van a narrativitással, amennyiben a történeti elbeszélést narratív sémák prefigurálják, s ezek már eredendően megszabják a releváns „tények” szelekcióját. A mérvadó történetelmélet szerint az emlékezés médiuma csakis az elbeszélés lehet, s mivel az legalább annyira poétikai konstrukció, mint amennyire kognitív tevékenység produktuma, vagyis mivel a történelem és az irodalom szükségképpen egymásba íródik, ezért az emlékezet általában is konstruktív, vagyis fiktív természetű110. A történeti múltról szóló 64elbeszélés a (legalább részbeni) fiktivitás111, a „cselekményesítés” (emplotment), a narratív sémák, az intertextuális kapcsolatok, röviden az elkerülhetetlen hasonlítás miatt megbontja a „tények” önmagában vett identitását (pontosabban eleve nem tud ilyenfélét „nyújtani”), viszonylagosítja az esemény egyediségét: „az erkölcsi vagy szociológiai magyarázatok elméleti feltétele természetesen csakis az összehasonlíthatóság lehet, amit sokan, sok szempontból tagadnak. Hiszen ha nem tehetek összehasonlítást, nem mondhatom meg, mi volt egyszeri és egyedi. De abban a pillanatban, amint összehasonlítást teszek, arra is rákényszerülök, hogy kiterjesszem.”112 Ezt teszi bármifajta történeti konstrukció, amely az előzményeket kutatja, vagyis ok-okozati sorba rendezi az eseményeket: Isaac Bashevis Singer Nobel-díjas író a holokausztot isteni büntetésként értelmezi, a historizmus különböző formáival (nemzeti vagy kozmopolita gondolat) szemben tanúsított zsidó engedékenység miatt; Daniel Goldhagen, a Hitler’s Willing Executioners – Ordinary Germans and the Holocaust (1996) című könyv szerzője szerint a holokauszt a német kultúrából magyarázható; Zygmunt Bauman a Modernity and Holocaust (1989) című könyve szerint a technológiai világképből; Hannah Arendt (A totalitarizmus gyökerei. 1951, magyarul: 1992) a huszadik századi totalitarianizmusból vezeti le113. Hans Robert Jauss Koselleckre hivatkozva beszélt a történeti megértés antropológiai szerkezetéről, arról a kölcsönösségről, ahogyan az egyedi események paradigmatikussá és ezzel ismételhető struktúrává válnak114. Koselleck megfogalmazá65sában: „Az újkori történelem folyamatkaraktere másképp nem érthető meg, mint az események struktúrák általi és a struktúrák események általi kölcsönös magyarázataként”.115 Jauss, aki az egyediség mint sajátlagosság (mint nem gyorsan sajáttá tett idegenség) megértését igencsak fontosnak tartotta, itt hivatkozott tanulmányában arra is rámutat, hogy a történelmi egyediség csak a rajta túli által, az alteritás által, vagyis csakis a hasonlítás, a hasonló különbözősége alapján válhat értelmezhető116. Az egyediséget megmutatni hivatott reprezentáció közvetítő funkcióját csak úgy tudja betölteni, hogy elkerülhetetlenül kudarcot vall, „veszteséget” és nem kívánt „többletet” is termel. A holokausztról szóló történeti narratívák szükségképpen partikulárisak maradnak, bizonyos mértékig mindig feltöltődnek a jelen távlatának morális, politikai és ideológiai összefüggéseivel, instrumentalizálják a kulturális memóriát, olyan emlékművé válva, amely akadályozza az emlékezést117.

Ezért is lehet különlegesen fontos szerepe a holokauszt esztétikai, irodalmi közvetítésének, ezért is fordul rendre a történeti emlé66kezés ahhoz a médiumhoz, amelynek megkülönböztető sajátossága éppen az, hogy képessé tehet a fent jelzett ideológiai kötések oldására. Az esztétikai tapasztalat mással nem helyettesíthető hozadéka ugyanis az imaginárius által lehetővé tett szabadság az identifikációban és az esztétikai ítéletben: „Az esztétikai tapasztalat teljesítménye éppen az, hogy az irodalom médiumában a megértés határait átléphessük, a nem átéltet elképzelhessük és az idegenben felismerjük a mássá válás képességének lehetőségét.”118 Az irodalmi szöveg poétikai potenciálja pedig az ideológiai támpontok „gyöngítésével”, a logika felfüggesztésével teszi lezárhatatlanná az olvasás jelentéstulajdonító műveleteit, miáltal az emlékművé válás mint egyfajta felejtés mechanizmusa is akadályokba ütközik.

Kertész Imre, aki a holokauszt-diskurzus immár világszerte ismert alakítója, és aki lényegében majd minden művét az emlékezés fenntartásának szentelte, egy írásában így fogalmaz: „a holokausztról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.”119 Kertésznek különösen az első, méltán nemzetközi hírű regénye, a Sorstalanság emelkedik ki azzal az irodalmi-esztétikai teljesítménnyel, amit sommásan úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a mű Auschwitz tapasztalatának „folytonossá tételével” fenntartja a holokauszttal szembeni morális reflexió kényszerét.

A Sorstalanság hatásmechanizmusai közül kiemelkedik az események elbeszélésének naplószerű távlata és diskurzív összefüggéseinek idézetszerű színrevitele. A narratív-diskurzív alakításmódnak ezek a tényezői pedig lényegi szakítást jelentenek a korábbi holokauszt-irodalom egynémely kanonikus eljárásával. Ennek tulajdonítható például, hogy a Sorstalanság a narratív-diskurzív alakítás, illetve az ideológiai horizont tekintetében igen élesen eltér Jorge Semprun A nagy utazás című regényétől. Kertész műve aggályosnak mutatja Auschwitz ábrázolását, s lezárhatatlannak az arról való beszédet, Semprun elbeszélő-főhőse viszont – bár fellazítja az elbeszéltek kro67nológiai sorrendjét – alapvetően magabiztosnak mutatkozik mind a szemtanúfunkció lehetőségét, mind a történtek morális-ideológiai megítélhetőségét tekintve. Gérard a jelent és a múltat visszatekintő szemlélettel, a már megtapasztalt jövő tudatosságával tárja elénk. Sőt az elbeszélő jelen idejű jelenléte bizonyul fiktív konstrukciónak (amit meg is erősít a zárlatbeli grammatikai váltás): „Nem mondom el Julien halálát, túl sok halált kellene elmondanom. Te magad is halott leszel, mielőtt véget érne ez az utazás.”; „Még nem ismerem a moselle-i bort. Csak később kóstoltam meg, Eisenachban. Amikor visszatértem erről az utazásról.”; „Hamarosan, ha megteszik azt a néhány száz métert, ami most még elválasztja őket a tábor monumentális kapujától, értelmetlenné válik bármiről is azt mondani, hogy elképzelhetetlen, de egyelőre előítéletek rabjai még, a hajdani valóság meggátolja, hogy elképzeljék azt, ami tökéletesen valóságosnak bizonyul majd.”120 Az utólagos tudás távlata összekapcsolódik a regényt átszövő kvázi-egzisztencialista, de főként inkább marxista ideológia kauzalitásával és teleológiájával, ami (re)humanizálja a történteket, egy ideológiai konstrukcióban számolja fel a sors esetlegességeit: „Szabadságomban állt ide jönni, ebbe a vonatba, s én éltem ezzel a szabadsággal.”; „Mert ami történelmileg közös lényegünk, mindannyiunké, akiket 43 folyamán letartóztattak, a szabadság.”121

Érdemes talán összevetni a regények egy-egy, tematikusan hasonló szakaszát. A nagy utazásban és a Sorstalanságban is magtalálhatjuk a lágerbeli borbélyok elé járuló rabok jelenetét:

68

„A terem végében tíz-tizenkét ember, fehér köpenyben, kezükben villamos hajnyíró gép, melynek hosszú drótja a mennyezetről lógott alá. Kis székeken ültek, látszott rajtuk, hogy hihetetlenül unatkoznak, s mindenütt megnyírtak bennünket, ahol csak szőr van. Mindenki a sorára várt, szorosan álltak egymás mellett az emberek, nem tudták, mihez kezdjenek meztelen kezükkel, meztelen testükön. Gyorsan dolgoztak a nyírók, látszott, hogy állati nagy gyakorlatuk van benne. Egy szempillantás alatt mindenütt megnyírták a delikvenst122, és máris jöhetett a következő. Ide-oda lökdösött a tömeg mozgása, végül én is ott álltam az első sorban, épp a nyíróemberek előtt. Bal vállam és bal csípőm sajgott az iménti puskatusütlegektől. Két kis öreg állt mellettem, meglehetősen idétlen testtel. Az ő tekintetüket is eltorzította a döbbenet. Döbbenettől torz tekintettel bámulták ezt a cirkuszt. Aztán sor került rájuk, és amikor a nyírógép legérzékenyebb szervükhöz ért, apró sikolyokban törtek ki. Végül egymásra bámultak, lerítt róluk az elképedés, sőt a szent felháborodás: »Hát érti ezt, miniszter úr, érti ezt?« – mondta az egyik. »Hihetetlen, szenátor úr, egyszerűen hi-he-tet-len!«123 – felelte a másik. Egy, szótagolva mondta, hogy hihetetlen. Belga kiejtéssel beszéltek, mind a ketten groteszkek voltak.”124

„Nagy, alacsony mennyezetű, lámpákkal igen fényesen kivilágított terem következett: körös-körül a falak mentén már nagyban jártak a borotvák, berregtek a villanyra működő hajnyíró gépek, serénykedtek a borbélyok – mind csupa fegyenc. Én az egyikhez kerültem, a jobb oldalon. Foglaljak – mondhatta vélhetően, mert a nyelvét nem értettem – az előtte levő zsámolyon helyet. Már a nyakamhoz is nyomta a gépet, már le is nyírta a hajamat – de mind egy szálig, egészen kopaszra. Aztán borotvát vett kézbe: álljak fel, tartsam föl a karom – mutatta – s utána ott kaparászott valamit a hónom alatt a beretvával. Majd meg ő ült le elibém a zsámolyra. Se szó, se beszéd, megragadott 69annál a szervemnél, amely a legérzékenyebb, majd a borotvájával onnan is lekaparta az egész koronát, minden szál szőrt, az egész csöpp férfias büszkeségemet, ami pedig nem is oly rég, hogy sarjadzott. Meglehet, oktalanság, de ezt a veszteséget még valahogy a hajamnál is jobban fájlaltam. Meglepődött s egy kissé bosszús is voltam – de hát beláttam, nevetséges dolog volna fönnakadnom ily csekélységen, alapjában véve.”125

A nagy utazás a buchenwaldi borbélytermet, a Sorstalanság az auschwitzit ábrázolja. A helyiség és a kellékek hasonlósága mindazonáltal szembeötlő. S nyilvánvalóan az is, hogy ennek ellenére mennyire más szemlélettel és modalitással tárgyazza „ugyanazt” a cselekményelemet a két regény. Semprun könyvében a főhős úgy tudósít a jelenetről, hogy előzetesen egy szélesebb perspektívából lényegében összefoglalja, hogy mi történik, majd a mellette álló két öregember megnyíratása és emelkedett stílusú (s így groteszk) értetlensége révén tudatosítja az eljárás képtelenségét, s alátámasztja az erkölcsi felháborodás jogosságát. Míg Semprunnál feltűnő, hogy a főhős-elbeszélő úgy fókuszálja a jelenetet, hogy ő maga csak szemtanú maradjon, Kertésznél az alapvető fogás épp az, hogy a főhős még nem tekinti magát „fegyencnek”, és saját testén érzi a megaláztatás terhét. A Sorstalanságbéli jelenetben nincs ideje az elbeszélőnek felkészülni a történtekre, csak azt érzi, hogy pillanatok alatt, néhány katonás (mechanikus) mozdulat révén megfosztják saját hajától és minden szőrzetétől. A hirtelen cselekvéssor gépiességét az is erősíti, hogy Köves Gyuri nem érti a borbély szavait, ami miatt a jelenet a némafilmek hatásmechanizmusát idézi (erre utal az öntükörré váló klisé: „se szó, se beszéd”). Semprun elbeszélője a jelenetet „cirkusznak” minősíti, ezáltal szereplőit bohócoknak (kettejük kiejtése is sajátságos: belga, s felháborodásuknak is fonetikai deformációval adnak hangot), s mindez hozzájárul ahhoz, hogy a két öregúr viselkedése groteszknek látszódjon. A leglényegesebb különbség azonban a jelenet szélesebb kontextusában van: Semprun hősét felkészülten éri 70a tébolyult megaláztatás, Köves Gyurit viszont nem. Az ő jelenete egyszerre mutatja meg az elvárás és tapasztalat közötti szakadékot, és a rabsághoz való fokozatonkénti alkalmazkodás mechanizmusát („Meglepődött s egy kissé bosszús is voltam – de hát beláttam, nevetséges dolog volna fönnakadnom ily csekélységen, alapjában véve”).

Ha az 1974-ben megjelent, s némi visszhangot is kiváltó magyar holokauszt-regényhez, Ember Mária Hajtűkanyarjához hasonlítjuk a Sorstalanságot, akkor megint csak az utólagosság távlatának alkalmazásában láthatjuk a legfontosabb különbséget. A Hajtűkanyar írónője sem követi a hivatalos „ellenálló-antifasiszta” kánon elvárásait: regényében egy vidéki, Szolnok környéki zsidó közösség deportálásának és szenvedéseinek történetét beszéli el az áldozatok távlatából, a megbélyegzés, a kirekesztés és üldözés mechanizmusait középpontba állítva126. A mű témája azoknak a vidéki (szolnoki, debreceni, szegedi, bajai) magyar zsidóknak a sorsa, akiket az összegyűjtésük és kifosztásuk szörnyű tortúrája után a bécsi polgármester kérésére, illetve a Bécs környéki üzemek munkaerőhiányának kielégítésére a többséggel ellentétben, kivételesen nem Auschwitzba, hanem az ausztriai Strasshofba deportáltak. Auschwitz az elhurcoltak túlnyomó többsége számára azonnali halált jelentett, az ausztriai munkatáborok a túlélésnek valamivel nagyobb esélyét. Egy anya és a kisfia történetét előtérbe állító regény szélesebb távlatot nyer azáltal, hogy az egész kisközösség (a falubeli zsidó sorstársak) szociográfiai és csoportlélektani igényességű bemutatását összekapcsolja az egész magyar zsidóság 1944-es sorsának vizsgálatával127. A Sorstalansággal szemben itt harmadik személyű az elbeszélőforma, s nem jellemző az ott megismert kvázi-jelenidejűség sem. Noha az elhurcoltak számára nem 71ismert sorsuk alakulása, elképzelhetetlen az Endlösung mechanizmusa, az olvasó folyamatosan szembesül a deportálást elrendelők és szervezők utasításaival, szervezési „nehézségeivel”, a hátrahagyott zsidó vagyon haszonélvezőinek kérelmeivel, a Hajtűkanyar ugyanis a kvázi-dokumentumregény eszközeivel él. Az elsődleges elbeszélést rendre a magyar és az osztrák levéltárakban feltárt dokumentumok szakítják félbe: Adolf Eichmann parancsától („Vagonhiány miatt sehol egyetlen zsidó le nem maradhat, bezsúfolandó!”) vitéz Jaross Andor belügyminiszter beszédén át („A nemzet vérkeringéséből el kell távolítani minden fertőző anyagot és a fertőzés minden lehetőségét.”) a szolnoki polgármester cédulájáig („1 darab zsidókimutatást átvettem”), így az olvasóban folyamatosan tudatosul, hogy a tétova és félelemmel teli deportáltakat milyen szörnyű mechanizmusok áldozataiként hurcolják a pusztulásba. Ez az elbeszélésszervezés nyilvánvalóan eltér a Sorstalanságétól: itt a reális történeti események folyamatossága kap hangsúlyt, a magyarországi vészkorszak irodalom általi politikai-szociológiai kontextualizálása annak megértésére irányul, Kertész regényében viszont a megérthetetlenség esztétikai közvetítésével szembesülünk. Ember Mária valóban a magyar történelem egy fejezetét írja, amikor a magyar közigazgatásnak a magyar zsidóság megalázásában, kifosztásában és deportálásában játszott szerepét tárja föl, amikor egy vidéki magyar zsidó közösség elhurcolásának „irodalmi” történetét összekapcsolja valós dokumentumok árulkodó adataival128. 72A két regény az eltérő hatásmechanizmusok ellenére is kölcsönösen egymás kontextusává tehető, amennyiben számos jelenetet lehet a másik regény esztétikai tükrében olvasni. Így számos jelenet összehasonlítása járhat tanulsággal. Ezek közé tartozik a gyűtőtáborbéli meghurcoltatás, a csendőrök viselkedése, a személyes tárgyaktól való megfosztatás, a zsidó tanács szerepe és a bevagonírozás körüli hasonló lélektani mechanizmusok, a csendőr, illetve a katona viselkedése a magyar határon. A Hajtűkanyar egyik szereplője is szóba hozza a történtek fokozatosságának jelentőségét129, de a regény narratív-diskurzív alakítása – az elbeszélő megalkotása és a dokumentumidézetek montázsa – mégis inkább az utólagosság távlatának ad meghatározó szerepet130.

Kertész műve – a beszédes különbségeken túl – inkább hasonlít Tadeusz Borowski írásaihoz. A szintén Auschwitzot túlélő író Kővilág című elbeszéléskötetében a rövidebb epikai forma adta kereteket kihasználva a tábori lét egy-egy „pillanatképét” igyekszik megörökíteni, mégpedig egy lengyel szemtanú, vagyis a „túlélésért cselekvő vétlen bűnösök” távlatából. A negyvenes évek végén írt elbeszélések nem kis megrőkönyödést keltettek, mert deheroizálták az ellenállás történetének ez idő szerinti emlékét. Borowskinak a német megszálláshoz való viszonyulását és Auschwitz-tapasztalatát nem lehet „hozzáigazítani” a korszak antifasiszta történelemképéhez, mert a lengyel szerző az emberi lealacsonyodás és gonoszság történetét úgy mutatja be, mint helyzeti adottságot, amit az (antifasiszta-humanista) ideológia csak „megemel”, azaz meghamisít. Borowski mindezt úgy éri el, hogy narrátor-főhőse nem egy táboron túli, „külső” morális távlat 73értékelő pozíciójából beszél a lágerbeli eseményekről, hanem egy belső viszonyítási rendhez idomulva, mintegy Auschwitz „belső nyelvét” megszólaltatva131. Borowskinál olvasható egyébként a Sorstalanság rámpa-jelenetének „párja”, a transzportot fogadó fogolykommandó távlatából:

„A tábor íratlan törvényei alapján a halálba menőket az utolsó pillanatig becsapjuk. Ez az irgalom egyetlen, megengedett formája. (…) Beugrunk a vagonba. A sarkokban felhalmozódott ürülék, kallódó órák között megfulladt csecsemők hevernek, meztelen, nagy fejű, puffadt hasú kis szörnyek. Úgy fogjuk és visszük őket, mint a csirkét: mindkét markunkban egy-egy párat. (…) Már nem tudjuk, mit cselekszünk. Durván tépjük ki a jövevények kezéből a koffert, a télikabátot lerántjuk róluk. Menjetek, menjetek, tűnjetek már el! Mennek és eltűnnek. Férfiak, nők, gyerekek. Vannak, akik tudják, hogy hova mennek. (…) Fekszem a kellemes hűvös vason, s arról ábrándozom, hogy visszamegyünk a lágerba, és a szalmazsák nélküli, csupasz priccsen alszom, a barátaim között, akik nem mennek éjszaka a gázba. A láger most nyugalmas kis öbölnek tetszik. Mások meghalnak, de én éldegélek valahogy, van mit ennem, van erőm, hogy dolgozzam, van hazám, otthonom, egy lány… (…) Néhány napig a láger a »Sosnowiec-Będzin« transzportról beszél majd. Jó, gazdag transzport volt.”132

Az idézetből is érzékelhető, hogy Borowski elbeszélője számára az elvégzendő „munka” távlatából mutatkozik mindez terhesnek és a 74transzportból „kinyerhető” élelem szempontjából hasznosnak. Maga a „tevékenység” a napi rutin részévé válik, megítélhetőségének szélesebb kontextusa pedig fel sem merül. Az olvasó számára azonban megkettőződik a szembesülés távlata, s a tárgy és a róla szóló diskurzus feszültsége miatt a „munka” nehézségének aprólékos leírása szükségképpen ironikus (elhasonuló) hatásfunkciót kap. Ez pedig nyomatékosítja a tapasztalat, az emlék és annak nyelvi közvetíthetősége közötti különbséget éppúgy, mint ahogy szembesíthet Auschwitz „győzelmével”, azzal, ahogyan az egyidejű szemlélet számára természetessé vált133.

A mégis meglévő lényeges különbség talán abban áll, hogy míg Borowski narrátora – mintegy azt tartva autentikusnak – az egykori szemtanú pozíciójával azonosul, addig Kertész, miközben nem engedi az Auschwitzon túli tudás érvényesülését, éppenhogy elidegeníti elbeszélőjét saját krónikás szerepétől. Ugyanakkor a Sorstalanságban a Bildungsroman műfaji értelmezője és az idézettségeffektus kiterjedt szerepe megnöveli a fokozatosság és a mimikri szerepét, felerősíti az ironikus hatásfunkciót. Köves Gyuri nem tudhatja „realisztikusan” ábrázolni Auschwitzot, mert nincsen hozzá távlata és nyelve, egy „tanulási folyamat” részeseként jelenik meg, aki „felkészületlensége” miatt képtelen rá, hogy folytonosságot teremtsen elvárás és tapasztalat, múlt és jelen, jelen és jövendő között. Auschwitz idejét az jellemzi, hogy az események nem következnek az előzményekből, ezért az egykori nézőpontnak a valószerűség rovására való fiktív felidézése a múlttal való újbóli szembenézést szolgálja, „minthogy segíthet megválaszolni azt, ami utólag megválaszolhatatlannak tűnik: hogyan történhetett meg a borzalom, hogyan engedhették mindezt megtörténni azok, akik részt vettek benne.”134 Azt lehet mondani, hogy a Sorstalanság az emlékezet diszkontinuitásának tapasztalatával szembesít, amikor mesteri módon lassítja le az elsődleges és a másodlagos tapasztalat közötti átmenet idejét. Itt csak utalhatok Jauss 75és Koselleck azon írásaira, melyekben a német gondolkodók az előre beláthatatlan történelem eseménykarakterét, valamint az emlékezet másodlagos intézményesítésének mechanizmusait taglalták. Közismert, hogy Jauss az eseményt Gadamer nyomán mindig csak annak utólagosságában, következményei felől látta hozzáférhetőnek, s ezt nem választotta el a nyelv diskurzív létesítő erejétől135. Koselleck az emlékezet diszkontinuitását tárgyalva szólt azokról a lehetséges magatartásformákról, amelyek a szükségképpen közvetíthetetlen, szegmentális és töredékes elsődleges tapasztalatoknak a nyilvános emlékezeti formákba való „átvezetésekor” keletkeznek136. E tekintetben nagy jelentősége van annak, hogy Köves Gyuri elsődleges tapasztalatai, az utólagosság távlatának fiktív „kiszorítása” miatt fokozottan, csakis a múltbéli tudás alapján értelmeződnek, a táborból való hazatérés után pedig elfogadhatatlannak tűnik számára az Auschwitzcal kapcsolatos utólagos értelemadás. Bár talán meglepő az összehasonlítás, de mégis megkockáztatom: a Sorstalanságnak a történelmi tapasztalatot értelmező távlata némi rokonságot mutat Martin Walser regényével (Ein springender Brunnen. 1998), amelyben a német szerző a múlthoz való viszonyulás kérdését éppen a „beavatódás” fokozatosságával, az emlékezet folytonosságának hiányával, a személyes és kollektív emlékezet szükségképpeni különbségével hozza kapcsolatba137.

76

Korábban már tüzetesebben vizsgáltam azt a kérdést, hogy a Sorstalanság összetett hatásmechanizmusához miképpen járul hozzá a „cselekményesítésnek” és a szükségképpeni irodalmi-diskurzív „hasonlításnak” az a módja, ahogyan a regény Köves Gyuri történetét összekapcsolja olyan kontextusokkal, mint amilyen az önéletrajziság és a nevelődésregény (vagy az első buchenwaldi megérkezéskor az útiköny, a „bedekker” médiuma). Itt már szintén csak utalnék rá, hogy a Sorstalanságnak mint irodalmi vállalkozásnak az egyik legizgalmasabb jegye éppen dikciójának idézeteffektusa. Az egykorú magyarországi recepció által jócskán kifogásolt regénynyelv megalkotottsága ugyanis – vélhetően az elhurcoltak és elhurcolók egykorú „közbeszédének” kliséit idézve – szituáció és nyelvhasználat, sőt alak és hang különváltságára épül, így a regényben beszélő Köves Gyuri nem annyira „valóságos” alakként, inkább csak mediátor funkcióként értelmezhető: a szubjektum lényegében feloldódik az idegen hangok sokaságában. A „sorstalanság” ezért nemcsak a sors, hanem az egyediség választhatatlanságát is jelenti. Gondoljunk akár az Auschwitzba érkezésre, akár a hazatérésre, a regény éppen az emlékezet által áthatott, így abszolút jelenétől, közvetlenségétől megfosztott észlelés, valamint az emlékezés és az emlék közötti távolság, vagyis a saját múlttól és a saját jelenléttől való idegenség tapasztalatát közvetíti.

A történelmi esemény értelmezhetetlensége annak nyelvi előfeltételezettségével hozható összefüggésbe, s éppen ez a nyitott értelmezhetetlenség az, ami Auschwitz emléke. Ami Auschwitz irodalmi emléke. Ami Auschwitz a jelenben. Ahogy Koselleck fogalmaz: „A tudományos, az erkölcsi és a vallásos út – mindegyik a maga módján – kilátástalan helyzetbe vezet. És éppen a kilátástalanság az, amit az emlékezetnek meg kell őriznie.”138

77
A fájdalom kelléke
(A nyomkereső)

Kertész Imre 1977-ben jelentette meg második prózakötetét A nyomkereső címmel. A vékonyka könyv két hosszabb elbeszélést tartalmaz. A címadó kisregény egy titokzatos küldetésről szól: a főhős egy rejtélyes megbízást végrehajtva egykori fogvatartásának színhelyére utazik, hogy a hely emlékét felelevenítő „nyomokra” bukkanjon. A másik, Detektívtörténet című elbeszélés története Latin-Amerikában játszódik, egy „lehetséges” diktatúra keretei között, s a titkosrendőrség működésének mechanizmusait példázza. Mindkettő számos vonatkozásban kapcsolódik Kertész életművének más darabjaihoz, talán A nyomkereső nyilvánvalóbban, a Detektívtörténet valamivel áttételesebben. Az előbbi a múltbeli emlék megőrzésének kérdését, a holokauszt emlékezetének fenntarthatóságát állítja a középpontba, az utóbbi az elnyomó politikai rendszerek rokon természetét, közös jegyeit igyekszik tudatosítani.

A nyomkereső történetét harmadik személyű elbeszélő mondja el, de a szövegre mégsem a személytelenség a jellemző: az elbeszélő a főhős távlatát „kölcsönvéve” számol be az eseményekről. Az elbeszélés alakításának leginkább szembeötlő jegye a rejtélyeskedés. A kisregény egy közelebbről mindvégig feltáratlan titkos küldetés tör78ténetét tárja elénk, amelynek indítékait és célját, tágabb összefüggéseit a főhős éppúgy elhallgatja, ahogy az elbeszélő is. A rejtély fenntartása, az azzal kapcsolatos ismeretek késleltetett, illetve fokozatos közvetítése a hagyományos bűnügyi történetek szüzséjét idézi meg, s ezt az összefüggést erősíti a főhős tevékenysége és viselkedése is: a küldött nyomok után kutat, s ezen a szenvedélyes beállítódásán kívül nincs is lényeges tulajdonsága. Ilyen értelemben nem is „jellem”, inkább csak a nyomozás perspektívája, az emlékek utáni kutatás médiuma. (Hasonlít is e tekintetben Köves Gyuri „alakjára”, és különbözik is tőle, amennyiben lélektani értelemben valószerűbb, a személyiség „mélysége”, elbeszéltsége szempontjából viszont lényegesen stilizáltabb.) A nyomkereső éppen erre az emlékező-nyomozó perspektívára irányítja a figyelmet: a kereső-kutató tekintet és a látvány viszonyára, illetve az utóbbihoz kapcsolható értelem problémájára. Ezt erősítik az elbeszélés alakításának egyéb jegyei is, így az elbeszélés lassú üteme, valamint a cselekményvezetés fordulatosságának mérséklése, de az is, hogy az elbeszélés téridő-szerkezete nemigen járul hozzá valamilyen történeti világszerűség megképződéséhez. Az első olvasásnál jó ideig legfeljebb Kertész más szövegei alapján gondolható el a kisregény kronotopikus rendszere: vagyis aligha dönthető el, hogy melyik országban és milyen korban játszódik a történet. Ugyanez vonatkozik A nyomkereső nyelvhasználati formáira is, amennyiben a regényben történeti indexektől, szociolektális jellegzetességektől általában mentes megnyilatkozásokkal találkozunk, ami a megjelenített világ konkrét idő- és térvonatkozásait megint csak bizonytalanságban hagyja, de egyben fölerősíti a látványleírás és -kommentálás jelentőségét az elbeszélésszervezésben. A stilizált, színpadias jelenetezés, a rejtély halasztódó feltárására épülő eseménymenet, a közbeiktatódó kontextusok kizárását célzó diskurzív megformálás, mind-mind egy olyan elvont parabolai alakításmód része, amelynek majd kiterjedtebb (s talán sikerültebb) változatát A kudarc című regény „betéttörténetéből” ismerheti meg az olvasó.

Az eseménymenet középpontjában egy utazás története áll: a közelebbről megnevezetlen főhős egy „titkos küldetés” jegyében arra 79kap ismeretlen eredetű megbízatást, hogy olyan helyszíneket keressen fel, ahol jóval korábban már járt, s ahol egy „lefolytatandó vizsgálat” keretében a múlt nyomaira bukkanhat. A „küldött” a megbízatás teljesítése végett vendéglátójával egy megnevezetlen városba, majd onnan feleségével egy környékbeli, szintén rejtélyes helyszínre utazik tovább. A kudarccal végződő „nyomozás” után a „megbízott” visszatér a városba, ahol találkozik egy „sötét ruhás nőalakkal”, aki kikérdezi a küldetés teljesítéséről. Az asszonnyal való titokzatos beszélgetés nyomán a főhős úgy dönt, hogy nem nézi meg a kisváros kulturális nevezetességeit, hanem – immár magányosan – továbbutazik a másik fontos helyszínre, Z.-be. S miután érzése szerint itt sem jár eredménnyel, visszafelé a vasútállomáson egy újsághírből értesül: a gyászruhás hölgy hotelszobájában felakasztotta magát. A főhős úgy dönt, hogy felhagy a megbízatás teljesítésével.

Látnivaló, hogy a regényi fikció horizontját a néhol értelmezetlenül maradó, néhol pedig irracionálisként értelmezett rejtély alakzata határozza meg. Az utazások részletesnek mondható leírásai egyszerre kölcsönöznek azoknak közönséges, mindennapi karaktert, és kapcsolják azokhoz a mélyebb értelem lehetőségét. Az utazások hátteréről és motivációiról keveset tudunk meg közvetlenül, ugyanakkor bizonyos utalások azt sugallják, hogy valószerűségüktől némiképp eltávolodva, egy elvontabb értelemkonstrukció részeként kell rájuk tekintenünk. A nyitó jelenetben a főhős és vendéglátója, Hermann beszélgetése egyszerre gondolható valószerűnek, s olyannak, amely áthágja a diskurzív logika szabályait. A küldött csak azután fedi fel kilétét, hogy már korábban élvezte Hermann vendéglátói figyelmességét, s ez kettejük között érzékelhető feszültséghez vezet: „Azután egyetlen kurta mondatban tudatta kilétét, küldetése és az általa lefolytatandó vizsgálat célját: Hermann kissé elsápadt.” A kellemetlenség abból is fakad, hogy a vendég – első látásra kissé tapintatlanul – az olvasó számára közelebbről nem nevesített egykori események felől kérdezi vendéglátóját, aki némi vonakodással válaszol:

„– Miért ne? – vont vállat Hermann, elvégre semmi titkolnivalója. Következésképp viszont, tette hozzá, nem is tud mondani sokat. 80Tény és való: hallott az esetről. Azt is tudja, hogy itt a környéken történt. Fájdalmas, még beszélni is fájdalmas róla. Ő maga különben akkor nem sok figyelmet szentelhetett a dolognak, (…) az idő tájt például félig-meddig gyermek volt még, ami persze nem mentség, csupán körülmény, de valamennyire talán magyarázatul szolgál. Természetesen így is füléhez jutott egy és más, hallotta, hogy valami történt, a számos akadályoztatás ellenére – sőt, épp ezek puszta jelenléte folytán – is lehetetlenség volt az embernek némely dologról, ha kelletlenül is, de tudomást nem szereznie – hamis tanú, aki egyebet állít. A részletek és arányok azonban, vagyis maga az eset tulajdonképpen csak később kezdett pontos körvonalat ölteni.”139

A főhős távlatához közel álló elbeszélő nem egyenes idézetként, hanem függő beszédben adja vissza Hermann válaszát, amelyben nem nehéz tetten érni a mentegetőzés alakzatait. (S azt is, hogy a vendéglátó az egykori események vonatkozásában kezdetben csak a hallomásra hagyatkozott: ennek azért is van jelentősége, mert a küldöttet a közeli kisvárosba még igen, a felkeresett környékbeli helyszínre viszont már nem kíséri el, s utóbbi úgy véli, azért nem, mert a hely látványától igyekszik tartózkodni.) A válasz beszédfordulatainak hivataloskodó jellege, tanúvallomás-szerű felépítettsége („Tény és való: hallott az esetről. (…) akkor nem sok figyelmet szentelhetett a dolognak (…), ami persze nem mentség, csupán körülmény, de valamennyire talán magyarázatul szolgál. Természetesen így is füléhez jutott egy és más”) jelzi, hogy e helyütt a hétköznapi társalgás valószerűtlen módon kizökken eredeti medréből, s azt is érzékelteti, hogy a főhős vélhetően nem veszi komolyan Hermann mondanivalóját, s amit hall, mindjárt ironikus távlatban értelmezi. Nem véletlen, hogy a vendéglátó a maga mentségére belefog annak elmesélésébe, hogy másokkal szemben, akik nem törődtek az üggyel, ő lázas kutatómunkába fogott, „kétségbevonhatatlan tényeket akart, hogy tisztán lásson az ügyben”, de a rengeteg „tárgyi bizonyítékot” már nem tudta „feldolgozni”, mert „valami belső tiltakozás” ezt megakadályozta:

81

„– Talán – mondta – az, hogy lehetséges. Igen, az, hogy föltételezzük a lehetetlent, és egyszer csak bizonyságot nyerünk rá, hogy… hogy lehetséges: most – jött lázba –, azt hiszem, most sikerült megfognom ezt a bizonyos érzést.”140

Hermann tehát az adatok egybegyűjtése után ébredt rá, hogy az „ügy” vizsgálható, de nem dolgozható fel, mert ez utóbbit megakadályozza, hogy az „esemény” áthágja a józan ész kereteit, túllép az elképzelhető határain. A vendéglátó a kezdeti mentegetőzés után a szembesülés lehetetlenségéről beszél, a küldöttben viszont továbbél a várakozás az egykori helyszín újbóli meglátogatása iránt, amit jelez, hogy biztosnak véli az „ügy” közös értelmezésének és erkölcsi megítélésének kereteit („hisz miből is táplálkozna örökös szorongásunk, ha mindnyájan részesnek nem éreznők magunkat kissé az egyetemes rosszban”), sőt arra is utal, hogy számít rá: a helyszínt hajdani állapotában találja majd (elfogadva Hermann felajánlkozását, hogy elviszi őt és feleségét az adott helyre, a megbízott figyelmezteti: arrafelé „rettentő bűz” van).

Másnap a főhőst telefonon értesíti Hermann, hogy gyermeke betegsége miatt nem tud vele tartani a nevezetes helyre, de autóval elviszi őt a szomszéd városba, ahonnan busszal tovább indulhatnak feleségével a cél felé. A közös utazás során a megbízott a korábban táplált gyanút nyilvánvalóvá teszi, amikor kétségbe vonja Hermann távolmaradásának indoklását:

„– Hogyne – hagyta rá a megbízott –: az alibije, mint mindig, most is tökéletes, Hermann.

(…)

– Ön nem ember. Nem. Ön nem ember.

– Bizonyos tekintetben kétségkívül igaza lehet, Hermann – ismerte el aztán.”141

E szakaszt olvasva felfigyelhetünk a megbízott alakját viszonylagosító kétértelműségre. Kilétét és küldetése célját az előző fejezet82ben csak Hermann-nak fedte fel, aki meglepődve, sőt megilletődve vette azt tudomásul. Mostani – első látásra – tapintatlan viselkedésére vendéglátója határozottan reagál, válasza még sem egyértelmű, mert mondatait nemcsak áttételesen, erkölcsi minősítésként, hanem szó szerint is érthetjük, vagyis olyan megnyilatkozásként, amely a megbízottnak nem az emberi attribútumait, hanem magát az ember voltát vonja kétségbe. Ezt az értelmezést erősítheti, hogy a főhős, nemcsak vendéglátójával, Hermann-nal, hanem a feleségével is feszült, sőt ellenséges viszonyban van, s a gyászruhás hölgy kivételével nem mondhatni, hogy sikeresen kommunikálna az emberekkel. Egyébként is feltűnő, hogy mennyire hiányzik a kisregény világából a társiasság, illetve a társalgás: a küldött magánya és idegenségérzete megkérdőjelezhetetlen142.

A második fejezet további része a látványleírás meghatározó szerepe miatt már klasszikus értelemben vett útleírásként hat, azzal a különbséggel, hogy míg a hagyományos útirajzban a helyváltoztatás funkciója az idegen tájakkal és kultúrákkal való ismerkedés, addig A nyomkeresőben a hajdan ismerőssé vált vidék újrafelidézése áll az utazó szándékában. Míg ott az újonnan megtapasztalt folyamatosan alakítja az utazó identitását, addig itt a megbízott a dolgok újra megtapasztalását tartja szem előtt, utazását inkább az „idegenből való visszatérés” sematikája alakítja. A tereptárgyak nemcsak önmagukat jelentik, a táj sem puszta táj, hanem a kultúra értelem-összefüggéseivel „teleírt”, rétegzett szöveg, amelyet olvasni lehet143:

83

„Ama hírneves országúton haladtak, melynek ősi szilvafasorán termő ízes gyümölcseiről a költő nem mulasztott el megemlékezni halhatatlan tanulmányában: nos, a költő több mint egy évszázada halott már (magasabb és személyes értelemben egyaránt szerencsének tekintendő), ennyivel vált talán ősibbé a szilvafasor, mely azóta is rongálatlanul áll. Mögötte a táj ügyesen szervezett, a szelíd veteményesek, a sárgálló gabonatáblák ellenállhatatlan békességgel ostromolják a szemlélőt. (…) Igen, semmi figyelemre méltó: egy régi, mellesleg szellemi szemszögből is kétségkívül becses, de elsősorban mégiscsak a gyakorlati rendeltetését szolgáló országút élte itt mindenfelé ártatlan, köznapi életét – tökéletes, meg kell hagyni, hibátlanul tökéletes, bólintott a küldött.”144

Jól megmutatkozik, hogy az elbeszélő távlatából a látvány „nem önmagáért” beszél, sőt úgy tűnik föl, hogy nem is lehetséges a közvetlen tapasztalatszerzés. Az országút praktikus funkciója nem önmagában, hanem kulturálisan kódolt értelme felől válik jelentésessé. A rongálatlan szilvafasor túlélte a költőt, noha tudjuk, hogy hírnevét az egykori, halhatatlan tanulmány szerzőjének köszönheti. Az országút és az ember művelte környező táj eltakarja a térség kulturális jelentőségét, a jelenben már alig olvashatók a múlt nyomai. (Ezt sugallja szemlélő és szemlélt aktivitásának átfordítása is: a táj az, ami „ellenállhatatlan békességgel ostromolja a szemlélőt”). A látvány az emlékezéssel szembeszegülő mulandóság jelentését is hordozza, amennyiben megfosztja önmagát a régi, emelkedett értelmétől: csak felszíni „olvasásra” válhat alkalmassá („Igen, semmi figyelemre méltó.”). A táj leírása ugyanakkor az emberi sorssal szembeni közömbösséget is sugallja (akárcsak a Sorstalanságban, amikor az emberi sors és a világ alakulásának analógiás értelmezését olyan beszédesen bontja meg 84az auschwitzi napfelkelte látványa). Az elbeszélő egyelőre nem tárja föl, hogy a táj szemlélete milyen háttértapasztalatok alapján kap baljós színezetet, s csak utóbb következtethetünk arra is, hogy vajon miért „tekintendő szerencsének” az, hogy immár halott az a költő, aki egykor értelmet adott a látványnak. Mindenesetre a múltbeli jelentéseket elfedő táj visszatérő leírása és kommentálása Kertész egész elbeszélésének öntükrévé válik: a késleltetésen, a homály fenntartásán alapuló szöveg „mögül” is csak fokozatosan (vagy egyáltalán nem) bukkannak elő a „mélyben” meghúzódó értelemösszefüggések.

A főhős a kisvárosba érve képtelen a látvánnyal mit kezdeni: az aktív szemlélődés kudarcot vall, mert eredménye nem felel meg a „vizsgálat” előzetes elképzeléseinek:

„…minden itt van, aminek itt kell lennie, és mégis minden hamis és más, mint amilyennek lennie kellene. (…) egyre csak sarkokat, utcarészeket, kereszteződéseket fürkészett, határozatlan összetevőkből akart összerakni valami határozott eredményt, tünékeny részletekből szilárd egészet – a csődnek a szükségszerűségek logikájával kellett bekövetkeznie.”145

Az elbeszélő csak arról számol be, hogy a főhős elégedetlen önmagával, mert képtelen (az egykori?) összefüggő értelmet az éppen látottakhoz kapcsolni. Az emlékkép – vélhetően – más látványt raktározott ugyan, de a jelenbeli szemlélődés már nem tudja azt a tereptárgyakkal azonosítani. A jelen és múlt közötti időbeli különbség egyszersmind térbelivé is vált. A város megváltozott, az emlékként őrzött írást („térképet”) letörölték: az egykori világ nyomai eltűntek. A főhős, aki identitásának megerősítését várta az egykori helyszín újbóli viszontlátásában, ismét Hermannra lesz dühös, mert rajta éppen a változások fölött érzett elégedettséget látja: „most egyszerre megértette – s mily fájdalmas megértéssel! –, hogy Hermann miért volt hajlandó eljönni vele a városba, de tovább már nem.”

85

A következő szakaszban az önkéntelen emlékezés mechanizmusa nyilvánul meg, amikor egy szín erőteljes impressziója mégis feltámasztja valamelyest az egykori emlékeket:

„…és egy szín uralkodó benyomásának a segítségével – egy színével, melyet elfelejtettek megváltoztatni, vagy nem változtathatták meg – egyszerre célt ért. Miféle szín is ez? Oly egyöntetűen áradt minden épületből, oly hatalmas volt, oly szilárd és annyira kézenfekvő, hogy a küldöttnek szinte gondolkodnia kellett a nevén: sárga. De mondhatott-e róla valamit: megközelíthette-e egyáltalán ez az egyezményes hangsor, ez az elvontan üres jelző e robbanásszerű és mégis megfoghatatlanul illékony kinyilatkoztatást? A küldött mozdulatlanul, lenyűgözötten nézte – nem is nézte, befogadta inkább, mint foszlékony illatot, valamennyi érzékével becserkészte és zsákmányul ejtette, mintegy óvatosan, de eltökélten, hogy kimenti innen, és birtokba veszi. Kétségkívül: ez a szín, a fénynek ebben a ragyogásában: ez a szín is örök; megfoghatóvá ezt is csak egy hétköznapi pillanat tette; egy merőben más pillanat azonban, melyet mégis e megtévesztő jelen könyörtelen szorításában lehetett csak föllelnie, s amelyről a térkép semmiféle megfelelése, a tárgyi leltár végösszegének semmi egyezése sem szolgálhat kellő bizonyságul. Az játszotta kezére a szerencsét éppen, amit módszeres munkával kiküszöbölni igyekezett: a véletlen – minden nyomozásnak ez a soha számításba nem vett és mégis elmaradhatatlan eleme. (…) váltig azt kutatta, amit elrejtettek előle, holott a láthatót kellett volna megragadnia.”146

Az idézett részben ismét jól megfigyelhető a szemlélő és a szemlélt helycseréje: a sárga szín az, amely olyan erős benyomást tesz a főhősre, hogy némi időre van szüksége a szín néven nevezésére. De a nevet („sárga”) nem mondja ki, minthogy a kommentár is arról szól, hogy a jelenség érzéki tapasztalatához nem érhet fel a név („egyezményes hangsor”, „elvontan üres jelző”) általi azonosítása. Az érzéki tapasztalat egyediségét, sajátlagosságát a nyelv általános, elvont sza86vai eltörlik, ugyanakkor a közvetítés mégiscsak rászorul a nyelv médiumára. Itt az emlékezésnek és tapasztalásnak azzal az értelemkereső mechanizmusával van dolgunk, amelyik vissza-visszatér Kertész életművében (pl. a Sorstalanságban és A kudarcban), s amely rendre az érzéki tapasztalat, az élmények és emlékek nyelvi közvetítésének, illetve visszaadhatatlanságának dilemmáiba ütközik. Az idézett szakaszban a vizuális kód uralkodó szerepét némiképp viszonylagosítja a hallás médiumának közbejötte: a megbízott nemcsak látja a sárga színt, de a jelenetben mintegy megszólítottá válva, hallja és érzi is azt. A tapasztalat közvetítésében a látás tropológiáján túl részt vállal egy némiképpp enthuziasztikus diskurzus is. A szín nemcsak ragyog a falakon, hanem „árad minden épületből”, elvont nevének hangzásán túl „robbanásszerű és mégis megfoghatatlanul illékony kinyilatkoztatás”, a küldött nem is nézte már, hanem „befogadta inkább, mint foszlékony illatot, valamennyi érzékével becserkészte és zsákmányul ejtette mintegy”. A sárga szín revelatív (már-már rituális) befogadása, a jelenet jelentőségének imaginatív kitágítása ugyanakkor nem feledtetheti, hogy a főhős nem az egykor voltat, hanem egy attól már időben és (részben) térben is elszakadt látvány érzéki benyomását éli át, amit sem az egykori világhoz nem tud már visszakapcsolni, sem környezetével nem tud megosztani147.

A harmadik fejezetben a főhős és felesége buszon folytatja útját a vizsgálandó helyszín felé. Odaérkezve a küldöttet ismét csak megdöbbenti az elétáruló látvány idegenszerűsége (feleségével el is tévednek, nem találják a kaput), s az is váratlanul éri, hogy turisták bukkannak fel:

87

„A turista olyan, akár a hangya: morzsánként, de szorgosan elhordja a dolgok jelentőségét, minden szóval, minden egyes fényképfelvétellel lekoptat valamit az őket körülvevő néma fontosságból.”148

A megbízott azért küzd a lehetetlenséggel, mert küldetése értelmében arról kellene beszámolnia, aminek meggyőződése szerint viszont jobb lenne örök némaságban maradnia. A helyszínt nem szabadna – látványleírással, kommentárral – jellé formálnia, mert ezáltal az elveszíti egyediségét, semmihez sem hasonlíthatóságát. Az utazót dühíti a turisták jelenléte, mert ők épp ezt teszik: kíváncsi törtetésük s a magukkal hazavitt fényképek elhamarkodottan, túl könnyedén értelmessé és elviselhetővé teszik a szemlélt helyet149. Azt a helyet, melyet a figyelmes olvasó már részben korábban is azonosíthatott150, de amelyről közelebbit először akkor tudunk meg, amikor a főhős felesége nem tudja kibetűzni a rejtélyes helyszín kapujának feliratát: „– »Mindenkinek a magáét« – segített neki a küldött.”

A megbízás – legalábbis a cél tekintetében – ekkor már elveszíti titokzatosságát. Nyilvánvalóvá válik, hogy a főhős és felesége egy hajdani koncentrációs tábor helyszínén jár, de a körülmények változatlanul rejtélyesek maradnak, nem tudhatjuk, hogy milyen megbízó milyen megbízását kell a küldöttnek teljesítenie. A tábor területén a küldött átminősíti a feladatát: nem a látványt kell szóra bírnia, hanem – mintegy tükörszerkezetben – magát kell a hely tanújául állítania szemlélődés közben:

88

„…itt nem a helyet kell megszólaltatnia: ellenkezőleg, ő lesz majd próbaköve a helynek, neki magának kell megszólalnia. Hangszerré válnia, hogy zengése legyen a jel: igen, ezúttal nem a látványt kell feltárnia, neki kell a látvány előtt feltárulkoznia; nem bizonyítékokat gyűjtenie, hanem bizonysággá válnia, töredelmes, ám kérlelhetetlen tanújává a bizonyságul majd felsajgó diadalnak.”151

A látvány nyelvbe „fordítása” szükségképpen az egyedi tapasztalat eltörlését jelenti. A jelenbeli látvány már nem feleltethető meg az egykori emléknek, így a hely azonosságáról csak a két történeti időt önmagában összekapcsolni képes tanú szerezhet bizonyosságot. Így végső soron nem is a hely, hanem ő maga válik az egykor volt dolgok emlékművévé. A főhős egyszerre szembesül a nyomok eltűnésével és az azt kompenzáló közvetítés kudarcával, miközben önmaga azonossága felől is elbizonytalanodik:

„Ki tette ezt: a természet, vagy emberkéz pusztítása? (…) semmit sem hagytak a véletlenre, az amúgy is bizonytalan esélyre a természetes romlás és a szakadékos összefüggések útvesztőjében. S nem értek-e célt? Nem fér-e máris kétely a helyhez? S a küldöttet – útja során először – a vereség előérzete fogta el, akár a nehéz és vergődéses álmok zsibbadt kábulata.”152

„…s a küldöttet lassan a valószínűtlenség hontalan érzése kerítette hatalmába. Rossz helyre tévedt? Ha semmi sincs itt, aminek itt kellene lennie, akkor talán téves volt minden előzetes feltevés, hamis és elvont valamennyi bizonyíték; akkor e hely sem igaz, csak makacsságának téveszméje; akkor nem igaz önmaga sem és küldetése; a tér, az idő, a föld a lába alatt: semmi sem igaz; akkor nincs is más igazság, csak ez a sugallat, amely minden érzékét ostromolja és csordulásig tölti: ez a csönd, s e szelíd lanka nyári békessége.”153

A küldött a kiállítási csarnokba jutva azzal szembesül, hogy az egykor történtek közvetítését szolgáló tárlat alkalmatlan a bizonyí89tásra, mert a tárgyak múzeumi elrendezése olyan kontextusváltást eredményez, amely instrumentalizálja154 a múltat, nem az „eredetit”, hanem annak csak szükségképpen elvonatkoztatott képmását tárja a szemlélődő elé:

„…mindent megmutatnak, hogy mindent elrejtsenek. A terem még a friss festéstől szaglik; minden biztonságosan, derűsen kivilágítva, korláttal elrekesztve, üvegablak mögé dugva, magyarázó felirattal ellátva; akváriumba tévedt, döglött szörnyek, kitömött sárkányok, őskori kövületek leletei közé – az ügyesség fortélyai kifogyhatatlanok. Mit bizonyíthat neki, vagy akárki másnak ez a jól rendezett lomtár?”155

A főhős kudarcot vallva tér vissza a városba, s ott egy „sötét ruhás nőalakkal” találkozik, aki kikérdezi a küldetés teljesítéséről. Az eddig rejtélyben hagyott megbízatásról most kaphat az olvasó felvilágosítást, de utóbb kiderül, hogy ez a jelenet sem aktualizálja a főhős kilétét és feladatának összefüggéseit. Sőt az sem dönthető el, hogy a találkozó valóságosan megtörténik-e vagy pedig csak a főhős képzeletében játszódik le. Az elbeszélő olyannyira a megbízott nézőpontjához fókuszál, annak gondolatmenetét és asszociációit követi, s oly mértékben nem láttatja a többi szereplő tudatmozgásait, hogy a regény több pontján is felvethető, vajon nem a főhős imaginációinak sorát olvassuk-e? A sejtelmes nőalakkal folytatott beszélgetés sem igazít el pontosan:

„– Nem tudom, hogy kicsoda ön, asszonyom – mondta zavartan a küldött.

– Most már én sem tudom – hallotta a választ. A gyászfátyolos arc megmozdult, egy kicsit oldalvást fordult tőle. – Az apám – mondta lassan, minden egyes szó között szünetet tartva a nő. – A fivérem. A vőlegényem. (…)

90

– Mindent megtettem, amit csak tehettem – mondta a megbízott –; nem vádolhat semmivel.

– Félreért – felelte a nő –, hogyan is vádolhatnám; nincs vád, amit meg ne cáfolhatna, hiszen itt van.

– Véletlenül – mondta a küldött.

– Nincsenek véletlenek – hangzott tompán és reszketegen a gyászfátyol mögül. – Csak igazságtalanságok vannak.

(…) egy arccal szembesült – nem is arc volt már, csak egy arc sárga, kiszikkadt, megkövült hasonmása; s ez az álca, melynek életet csak valami emésztő belső izzás visszfénye adott, néma és telhetetlen számonkéréssel meredt most rá, mindent elnyelő követeléssel, akár az engesztelhetetlenség emlékműve.”156

A jelenet összefüggő értelemmel aligha kapcsolható össze, mert a rejtély alakzata olyannyira átszövi, hogy az olvasó csak meglehetősen kevés segítséget kap a szövegtől. Az ismeretlen hölgy „nem önmaga”, úgy mutatkozik be, hogy sejthetően a talán elpusztult rokonainak képviseletében jelenik meg. A megbízott mentegetőzni kezd, a nő azonban kevés szóval és meglehetősen szigorúan válaszol. Nem ítéli el a főhőst a kudarcba fulladt küldetés miatt, de nem is menti fel. Nem vádolja a megbízottat, de csak azért, mert nem hisz a túlélés erkölcsi megítélhetőségében. Feltehetően az elpusztultak és a túlélők sorsának különbözőségére utal, s talán még a felejtés elkerülhetetlenségére is, amikor elveti a véletlen szerepét, és az igazságtalanságról beszél. A jelenet végén a nő egy élő halotti maszk látványát ölti: egyszerre fogható fel a gyász, az elszunnyadó eleven emlék és az „engesztelhetetlenség” allegóriájaként.

Az asszonnyal való beszélgetés nyomán a megbízott úgy dönt, hogy nem nézi végig a város látványosságait, hanem szemlélő tekintetét még egyszer próbára teszi. Ahogy körültekint, a látvány látomássá válik, a metaforikus helyettesítések révén a „jelenés” a végítélet képét ölti:

91

„A tér kitágult; közepe besüppedt, távlatai leomlottak, az előbb még csupán a távolból idekéklő, délelőtt megjárt magaslat mintha közvetlenül a végéből nőne ki. Fröcskölő fénytörések vakító sziporkája közepett megnyílt az ég; s a könyörtelen nap láng- és szikraözönében – melyet ezernyi fémtárgy, króm, üvegtest és cseréptető fokozott a dühödt őrjöngésig – leszakadni készült. Hét szegletében az autók keservét zengi-e még a kürtszó, vagy a dies irae harsonái szólnak? Amott a szemközti szökőkút, akár egy hatalmas emlő, melyet két irgalmatlan kéz facsarása felfakadó vulkán kráterévé változtatott, hörögve, sípolva, tehetetlenül rángó vonaglásokkal köpködte zavaros tartalmát: nem tér volt ez már, hanem a siralom völgye. (…) Ám az őrjöngésben mind egyforma; koruk, sorsuk, életük, szenvedélyeik különbözőségei mit jelenthettek még itt? Ez a közös sors, mely minden életet ide gyűjtött, egyesítette őket e közös harc torlódásában; a pillanat közös szenvedélyén kívül egyebet nem tűrt meg itt; s úgy hallgatta el és söpörte le róluk személyes létük minden elkalandozni kész, menekvő érzelmét, akár a mindenható zsarnokok könyörtelen parancsszava vagy nagy alkotók mániákus akarata, hogy freskóikat egyetlen gondolat jegyébe törjék, uralmuk gyakorlásának tisztán látó tébolyában a legcsekélyebb részletről sem feledkezvén meg…”157

Az életharc e nagy torlódásában elenyészik a múlt jelentősége, a pillanat küzdelme válik egyedül fontossá, s a különbségeket felszámoló „közös sors” önkénye az, ami elrendezi vagy elnémítja a lehetséges értelmeket. A főhős magára marad e látomással (a felesége semmit sem lát a „körötte csapdosó végítéletből”), azzal a tanúsággal, hogy tapasztalatainak jelentőségét aligha oszthatja meg bárkivel is.

Másnap a küldött ismét elutazik, ezúttal egy másik kisvárosba, Z.-be. Egy gyártelepet keres, ismét csak az egykori történések színhelyén nyomoz. Körülményesen, szinte halogatólag közelíti meg a hajdani helyet, de újfent csalódás éri: a tér azonossága nem elég ahhoz, hogy a helyszínt „feltöltse” az egykori értelemmel:

92

„Most, hogy minden itt van, aminek itt lennie kell; most, hogy a tett színhelyéből magát a tettet olvashatná ki; most, hogy valamennyi részlet tökéletesen összevág és egyezik: mi gátolja abban, hogy fenntartás nélkül beléjük merüljön? Miként lehetséges, hogy tegnap, amikor semmit sem talált; hogy míg ama hamis helyszínekkel viaskodott, és szembe velük igazi formáiknak és lényegüknek csupán a hiányát, az eszméjét szegezhette, addig úgyszólván többet ért el, mint ma, amikor mindent a helyén talál? Tegnapi veresége volt a győzelme, és mai győzelme lesz tán a veresége?”158

„Ezt kereste hát? Kétségbevonható létéről akart határozott tanúságot nyerni? (…) ezt akarta: jelenlétét megcsillogtatni, fölényét meghirdetni, a létezés torát megülni és diadalát ünnepelni e néma és tehetetlen dolgokkal szemközt.”159

A főhős nem tudja „szóra bírni” a rég volt dolgok emlékezetét hordozó tárgyakat, általuk nem fér hozzá a történelmi esemény értelméhez. A bejárt tér néma térkép marad olvashatatlan jelzésekkel, az emberi történések iránti közöny kifejeződésével. Az egykor volt nemcsak megismételhetetlen, hanem felidézhetetlen is. A főhős a pályaudvaron vásárol egy újságot, s abban veszi észre a hírt: a körzeti székváros nagyszállójának egyik szobájában „ma hajnalra virradóan női holttetemre bukkantak” – vélhetően a gyászruhás hölgy akasztotta fel magát. A megbízott egy perccel később már „a holnapi nappal kezdődő tengeri út vázlatos költségvetésébe temetkezett”.

Kertész Imre második regényében – a Sorstalanság esztétikai dilemmáit továbbgondolva – egy olyan kérdéskört helyezett írásművészetének középpontjába, ami ettől kezdve mindmáig töretlenül meghatározza pályáját. A történeti múlt, az emlék térbeli, látványszerű azonosíthatóságának kérdése egyszersmind a történeti emlékezet, az emlék közvetítésének lehetőségét is érinti. A nyomkeresőben – meglehetősen „aszketikus” módon – Kertészt mindebből nem is annyira a látvány nyelvbe fordításának mediális kérdései foglalkoztatják (bár 93nyomokban ez is megjelenik), hanem inkább a térnek mint identifikációs jelrendszernek az „olvashatósága”. Vagyis az a kérdés, hogy mennyi ideig képes a tér azonossága fenntartani az emlékezet elevenségét, azaz: mennyi ideig képes szembeszállni az idő különbségtermelő erejével? A nyomkeresőben kipróbált „kísérletben” a múlt restitúciója nem a szemlélő és a szemlélt összjátékán múlik, s nem is a nyelv teljesítőképességén. A tér identikussága egykori „jeleinek” elkopása, elvesztése miatt nem olvasható a visszaállított múlt történeteként. A tereptárgyak által kijelölt „térkép” elhalványul. A szemlélő nyelvi-temporális meghatározottsága, az emlékezés közvetítő stratégiái nem játszanak szerepet az egykori értelem átíródásában: nem véletlen, hogy a főhős alakja nem kimondottan emberi160, inkább egy perspektívával, egy saját időbeliségét megjelenítés nélkül hagyó „kamerával” azonosítható. Ezt erősíti, hogy a szövegből nem következtethető ki, hogy mi is pontosan a megbízott hermészi hivatása, valaki küldte-e, vagy csak ő magamagát? A rejtélyes hölggyel való találkozás inkább azt sugallja: hogy a gyász küldte, a felejtés elleni küzdelem ösztökélte, de mindhiába. Megnézni egy „kifakuló térképet”, már nem elég az emlékezet fenntartására161.

94

A főhős mindenesetre olyan képeket őriz magában a múltról, amelyeket az elbeszélő nem tár az olvasó elé. Ezek az emlékképek – elvileg – önmagukkal azonosak, mert nem közvetíti őket semmiféle rajtuk kívül álló jelrendszer. Kertész jóval később, egy 1994-ben írt esszéjében beszél ezekről a képekről:

„…a fájdalomnak is, hogy kitartson, kellékekre van szüksége, úgy látszik, mint ahogy eleven tárgya nélkül a szenvedély is elkorcsosul. Ezeket a kellékeket én képek formájában őriztem magamban, melyeknek kellően intenzív felidézése olykor fellobbantotta az eleven érzést. (…) Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet. Az ember azonban nem erre teremtetett: legföljebb arra, hogy emlékezzen. S hogy időközönként felülvizsgálja emlékezete hűségét és rendíthetetlenségét. Úgy tizenhat év múltán egy érett férfi érkezett ebbe a városba, hogy helyszíni szemlét tartson. Ez a férfi – én – pontosan tudta, hogy mit keres – és nem talált semmit. Sem az éttermet, sem az útkereszteződést. Legfőként azonban önmagát nem találta, az egykor megélt pillanat tárgyát és alanyát. Idegenként bolyongott idegen színtereken, a látható Weimar csupán akadálynak bizonyult számára. (…) Ez meghatározta életét – életemet. Megértettem, hogy ha szembe akarok szállni múló önmagammal és a változó színterekkel, alkotó emlékezetemre hagyatkozva magamnak kell újjáteremtenem mindent.”162

A nyomkereső egyfajta „végpontként” értelmezhető Kertész pályáján. A krónikási attitűdöt, a szemtanúi hitelesség távlatát itt egy elvontan személytelen perspektíva kimunkálásával kapcsolta össze. A személyesség színrevitelének elhagyása azt a célt szolgálta, hogy az elbeszélői távlat „tisztán” a látvány jelentéseit fürkéssze, s így 95megszabadulhasson a közbejövő értelmezői nyelv ideologikus szempontjaitól163. Az idézett esszérészlet azt mutatja, hogy Kertész utóbb eltávolodott ettől a művészi iránytól, amennyiben – a későbbi művek tanúsága szerint – nyilvánvalóvá vált számára, hogy az élmények és emlékképek áthagyományozása csak a nyelv médiumába való átfordítás révén lehetséges, ez pedig szükségképpen együtt jár az egyediség elvesztésével, a másolás és ismétlés dilemmájával való szembenézéssel. A nyomkereső, akár a Sorstalansággal, akár a nyolcvanas évek végén megjelenő A kudarccal vagy más korszakbeli mérvadó alkotással hasonlítjuk össze, elmarad a legjobb irodalmi teljesítményektől. Kompozicionálisan sem hibátlan, de legfőbb hiányossága talán a diskurzív alakítás szűkreszabottsága, s ez az oka annak is, hogy a benne foglalt olvasói szereplehetőségek meglehetősen egysíkúak. A főhős szemlélődő vizsgálódása az identikus ismétlés megtapasztalásában érdekelt, s ezért a változást, s az azzal járó identitásvesztést, az idő „munkáját” egyértelmű veszteségként értékeli. Az időbeliségben szükségképpen ott lévő felejtést puszta negativitásként, tragikus viszonyulással fogja föl, s így az ismétlésben benne rejlő többértelműség irodalmi potenciálját sem képes kihasználni164.

96
A „Boger-hinta”
(Detektívtörténet)

A nyomkereső című kötetben 1977-ben megjelent Detektívtörténet valahol Latin-Amerikában játszódik, egy éppen megbukott diktatúra bűnös résztvevői elleni számonkérés idején. A kisregény keretes szerkezetű: a hivatalból kirendelt védőügyvédje adja közre a főhős, Antonio Rojas Martens kéziratát, akit többszörös gyilkosságban való bűnrészességgel vádolnak. Ő az, aki „új fiúként” került a rendőrségtől az ún. Testülethez, a hatalomátvétel után frissen berendezkedő diktatúra titkos szervezetéhez, részt vett a „rendcsinálásban”, a „Konszolidáció kisürgetésében”, a „Haza megmentésében”, s most az új rendszer bírái előtt áll, hogy feleljen bűneiért. Martens emlékirata egyfajta nevelődésregényi történet: a tudatlan és tapasztalatlan ifjút az idősebb munkatársak avatják be a „dolgok logikájába”, s most az utólagosság távlatából, magának legalább részben mentséget keresve, igyekszik vádlóit is megismertetni a hatalom mechanizmusaival.

Ugyanakkor a Detektívtörténet egyfajta „párhuzamos életrajznak” is tekinthető, hiszen Martens, a titkosrendőr története mellett megismerjük a lázadó ifjú, Enrique Salinas sorsát is. Enrique egy országos üzlethálózat dúsgazdag tulajdonosának fia, aki élhetné az aranyifjak életét, de annyira megcsömörlik környezete „émelyítően csábító” nihilizmusától, s oly mértékig felháborítják a diktatúra igazságtalansá97gai, hogy úgy dönt: a cselekvés, az ellenállás útjára lép. Egy állítólagos merénylet megakadályozása érdekében a politikai rendőrség a látókörébe vonja Enriquet, mire apja, Federigo, hogy megmentse őt a titkos lázadással járó veszélytől, maga szervez a fiának – annak tudtán kívül – a valóságoshoz hasonlító, fiktív ellenállási mozgalmat. Utóbb mindkettőjüket letartóztatják, s a politikai rendőrség, mit sem törődve azzal, hogy nem valóságos szervezkedést göngyölített föl, elítélteti és kivégezteti Enrique és Federigo Salinast.

A két fiatalember sorsa egymás tükrévé válik: végső soron mindkettőjük csapda áldozata lesz, mégha morális megítélhetőségük jócskán különbözik is. Martens, az új fiú, naivan és bárgyún, tulajdonképpen különösebb meggyőződés nélkül hajtja végre elöljárói parancsait, s ugyan ráébred az áldozatok ártatlanságára, de sem ereje, sem eszköze nincs arra, hogy szembeforduljon az önkénnyel. Enrique viszont saját jóhiszeműségének lesz az áldozata, amikor elhiszi, hogy apjával vállvetve lázadhat a diktatúra ellen. A történet végén, már a börtönben, meggyűlöli az apját, aki manipulálta és rászedte őt, s haragját az sem csökkenti, hogy együtt kell szembenézniük a halállal.

A Detektívtörténetben tehát a lázadás ábrázolása groteszk hangsúlyt kap, mégpedig a manipuláltsága miatt, s ez az, amiben az elnyomó apparátus tagjaként, Martens is részesül. Az „új fiú” nem valami magasabb, elvont eszme jegyében végzi munkáját, idősebb munkatársai inkább rögeszmékkel és a cinikus hatalomvágy egyszerűbb képleteivel ismertetik meg165. Diaz, a csoport vezetője például egyedül a „rendőrök forradalmában” hisz, az elnyomás mechanizmusainak üzemeltetésében, a hatalom birtoklását tekinti az egyedüli „élet98biztosításnak”, mint ahogy meg is jövendöli azt, ami a bukás után következik: „A mi szakmánk (…) kockázatos. Ma idefenn állsz még az ablakban, holnap meg, ki tudja, talán odalenn, a cölöphöz kötve.”166 Rodriguezt, a csoport másik tagját pedig csak a gyűlölet vezérli, noha altruista elhivatottságba öltözteti primitív lelki szükségleteit: „Aki mást akar, az zsidó. Különben miért akarna mást?! (…) Miért állnak ellen? (…) A javukat akarjuk, ki akarjuk vakarni őket a mocsokból, a rendjüket akarjuk, azt, hogy büszkék lehessünk rájuk!”167 Rodrigueznek van egy kis szobra is, amelyet Martens a következőképpen ír le:

„Egy talapzatból és azon két, villában végződő állványból állt. A villák egy rudat tartottak. Ez a rúd pedig egy kicsi emberi figurát, úgy, hogy a behajlított térde és a térde előtt összebilincselt csuklója között haladt keresztül. Szó, ami szó, lélegzetelállító egy tákolmány volt. (…) Mutatóujjával megpöckölte a pici bábut, a fejénél. Az pördült erre néhányat, majd – amikor alábbhagyott a lendület – csak úgy himbálózott ott a rúdon, a fejével lefelé. (…) – Ez a rész itt – írt az ujjával egy kicsi kört fölötte – szabaddá válik. Csinálhatsz vele, amit akarsz.”168

A kis szoborról megtudjuk még, hogy „Boger-hintának” nevezik, s a feltalálója éppen életfogytiglani büntetését tölti Németországban. A Rodriguez által bemutatott „készség” jól érzékelhetően az önkénynek minden gát nélkül kiszolgáltatott ember metaforájává válik, s egyben egy olyan utalás, amely az ismeretlen dél-amerikai juntában lezajló eseményeket az európai történelemhez kapcsolja169.

A Detektívtörténet alapvetően ironikus hangoltságú szöveg. Már maga a cím is ironikusan utal a tárgyára, ez esetben ugyanis szó szerint, s nem átvitt értelemben olvasunk „detektívtörténetet”. A jól ismert 99műfaji hagyományra való utalás a diskurzus és tárgya közötti feszültség révén kelt ironikus hatást: Kertész történetében ugyanis vajmi kevés szerepe van a klasszikus értelemben vett nyomozásnak, s a detektív sem hagyományos nyomozó, hanem titkosrendőr, egy politikai diktatúra kiszolgálója. A nyomozás, mint klasszikus séma „kifordításának” jellegzetes eleme, ahogyan megcserélődik ok és okozat, ahogyan a „bűnhődéshez” „bűnt” kreál a Testület. Enriqueről nem azért nyitnak dossziét, mert elkövetett valamit, hanem azért, mert azt tervezik, hogy el fog: „Egyszóval adattárunk tudta már, hogy Enrique előbb-utóbb elkövet valamit. Sorsa minálunk már eldőlt.”170 Az írott és az íratlan világ egybemosódik, s az íródó szöveg fölébekerekedik a valóságnak: „Szavaikról jegyzőkönyvet vezettem. Míg aztán egyszerre csak ezek a jegyzőkönyvek kezdtek vezetni engem.”171 Maga a Testület az, ami értelmet ad a világ rendezetlen folyásának: „Az események önmagukban mit sem jelentenek. Az élet véletlennek is nézhető. A rendőrség arra való azonban, hogy logikát vigyen a teremtésbe.”172

A bűnügyi történet műfaji hagyományának ironikus „elhajlításán” túl a Detektívtörténet az elbeszélés (szöveg) és az ábrázolt világ közötti 100összefüggés kérdését is problematizálja. A kronotoposzok és a hozzá kapcsolódó cselekmény jelentősége, vagyis a tér-idő változatossága és a cselekményvezetés fordulatossága csekély szerepet játszik, a regényben ábrázolt világ vázlatosnak mondható, lényegében publicisztikus (ma lehet azt mondanánk, hogy részben szappanoperai) sémák szerint rendeződik el (a kiábrándult aranyifjú, az eszmékért elhagyott szerelmes, az aggódó, vagyonos apa, a kíméletlen és öncélú politikai rendőrség stb.). Nem véletlen, hogy a kéziratot közrebocsátó ügyvéd, aki tehát az egész történetet Martens memoárjából ismerte meg, reflexióiban az írott és az íratlan világ összeszövődéséről beszél:

„Martens szemében megvalósult ponyvaregénynek látszhatott a világ, ahol a rémhistóriák egyetlen dramaturgiájának, vagy – ha így jobban tetszik: – koreográfiájának ijesztő biztonságával és kétes törvényszerűségeivel történt minden. És – ezúttal nem védelmében, hanem csupán az igazság kedvéért – hadd tegyem hozzá: ezt a rémhistóriát nem egyedül Martens írta, hanem a valóság.”173

A szövegek olvasása útján való tájékozódás, a világ textuális természetű interpretálása nemcsak a védőügyvéd tevékenységében mutatkozik meg, hanem Martensében is, aki Enrique foglyul ejtése után, annak naplójából igyekszik megérteni a lázadó ifjú jellemét és indítékait. Enrique mondatait az olvasó tehát kettős közvetítésben olvassa, mint az idézet idézetét. A szövegszerű közvetítettséget még inkább megerősíti az a gesztus, hogy Enrique Martens memoárja által idézett mondatait (melyeket a kéziratot közreadó ügyvéd másodlagos közvetítésével ismerünk meg), Kertész jelentős kontextusváltással ugyancsak idézi a Gályanaplóban:

„Persze, az élet is egy módja az öngyilkosságnak: az a hátránya, hogy rettentő soká tart.”174 „Bizonyos esetekben az öngyilkosság nem fogadható el. Úgyszólván tiszteletlenség a nyomorultakkal szemben.”175

101

A Kertészre olyannyira jellemző önolvasás, önidézet, kontextus- és jelcsere itt is felbukkan tehát, ami azt mutatja, hogy ugyan a Sorstalanság idézettségeffektusának meghatározó szerepe később nem ismétlődik, de a szövegek áthelyező újraírásának valamennyi műben van némi szerepe. Hatása a Detektívtörténetben nem mondható kiterjedtnek, a regény diskurzív alakítása ugyanis csak kevéssé teszi lehetővé a nyelvhasználati formák interakciójának fokozottabb kiaknázását. A Sorstalanság megalkotottságához mérve, ahhoz képest, hogy az első regény milyen nagymértékben próbára teszi a nyelv teherbíró képességét – gondoljunk csak a műfaji hagyományokra, az elbeszélésszervezésre, egy „valószerűtlen” nyelv megteremtésére –, azt mondhatjuk, hogy a Detektívtörténet is inkább vázlatosnak tekinthető. Kertész ugyan kísérletet tesz az elvont parabola átrendezésére, de kevés lehetőséget ad az olvasónak, hogy a detektív- és „ponyvaregényi” hatáseffektusokat ironikus távlatba helyezhesse. Így a mű leginkább a hetvenes évekbeli publicisztikus epikára emlékeztet, azokra az elvont, erkölcsi-politikai, intellektuális parabolákra, amelyek a totális rendszerekbe zárt ember tehetetlenségére mutattak rá176. Martens szavai ugyanis komolyan veendők, mégha a rémtörténetek koreográfiájának átélése mondatja is ki azokat:

„Megértettem, hogy immár mindent elvetettünk, ami még az emberek törvényéhez köt, megértettem, hogy nem bízhatunk mi már többé, csakis önmagunkban. No és a végzetben, ebben a telhetetlen, mohó és örökké éhes gépezetben. Mi forgattuk még? vagy az forgatott bennünket? – most már egyre megy.”177

Tehát legalábbis félig komoly könyv a Detektívtörténet. Nem annyira csúfondáros, hogy ne úgy értsük, mint a szabadságot és méltóságot eltipró totalitarizmus sikeres, mert egyértelműsíthető példázatát.

102
A boldognak képzelt kőgörgető
(A kudarc)

1988-ban jelent meg Kertész Imre negyedik regénye, A kudarc. Ezt a művet szokás a Sorstalansággal és az 1990-ben kiadott Kaddis a meg nem született gyermekért című regénnyel egy önéletrajzi trilógia részeként olvasni. Vitathatatlan, hogy mindhárom könyvnek vannak autobiografikus vonatkozásai, egymáshoz viszonyítható komplementer jegyei, hogy mindegyikben megfigyelhetők a Kertész írásművészetére oly jellemző önidézetek, ismétlődő „jelcserék”. A kudarc olvasható olyan fiktív önéletrajzként, amely az író két életkorszakát szembesíti egymással: a Sorstalanság történetének lezajlása utáni éveket a múltban, s a Sorstalanság megírása utáni időszakot a jelenben. Az életútnak ebbe a jelenkori szakaszába illeszkedik majd a Kaddis megírásának ideje, de ez az „emlékezésregény” ugyanakkor felidéz több évtizeddel korábbi történéseket is. A három regény között a tematikus kapcsolódás mellett tehát elsősorban az emlékezet mechanizmusainak középpontba állítása teremt rokonságot. Ez utóbbi különösen fontos – és más művekre is kiterjeszthető – jellemzője Kertész pályájának, s mindenkor összekapcsolódik az emlékek közve103títhetőségének dilemmájával. A Sorstalanság főhőse a lágerből hazatérve áthidalhatatlannak látja az elhurcoltak és az itthonmaradottak közötti szakadékot, a „nyomkereső” a tér azonossága ellenére nem talál rá egykori emlékeire, A kudarc egymásba épülő betéttörténeteiben és értekező futamaiban a gonosz ábrázolhatóságának, illetve a valóság nyelvbe „másolásának” kérdése variálódik, a Kaddis szintén az emlék kópiaszerűségével operál, de az emlékezés, a nyelv és az identitás viszonyának dilemmáit Az angol lobogó éppúgy felveti, mint a későbbi naplóregények (Gályanapló, Valaki más) és az esszék. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a trilógiaként olvasott három regény a kompozicionális elvek és a szövegalkotási attitűdök tekintetében lényeges különbségeket is mutat. A Sorstalanság – láttuk – a műfaji hagyományok, az elbeszélő megalkotása és az elbeszélés megszervezése vonatkozásában is egy rendkívül rétegzett, gazdag szövevény, nem véletlenül tartja számos értelmező az életmű csúcsának. A kudarc az elvont parabolikusság és az önkommentáló elbeszélés lehetőségeit kiaknázó ikerregény, a Kaddis pedig a beszédszerűség retorikai lendületét felhasználó memoár és „eszmeregény”.

A kudarc tehát két egymástól elkülönülő nagyobb szövegegységből áll, amelyek között azonban szoros viszonyt teremtenek az „átvándorló” motívumok, az egymást ismétlő, tükröző passzusok. Mindkét rész elbeszélője harmadik személyű, de az elbeszélői státus és modor tekintetében némileg különböznek. Az első részben egy történeten kívül álló elbeszélővel van dolgunk, a második rész „szerzője” viszont az ikerregény első felének főhőse. Az első részben az állandó pontosítások, önkommentáló közbevetések „profi”, amolyan huszadik század végi, „irodalmi” elbeszélőt sejtetnek, és ironikussá hangolják a leírásokat, a második rész elbeszélőjének hangja inkább a kafkai szenvtelenséget idézi, általában kerüli a kijelentések viszonylagosításának műveleteit. Az első rész főhőse az Öreg, a második részé pedig egy Köves nevű fiatal férfi. Az „öreg” név viselőjének nem a valóságos korára utal (mint kikövetkeztethető: egy még középkorú férfiról van szó), hanem inkább öreges életszemléletére, arra a vonására, hogy immár semmit sem vár hátralevő idejétől, vagyis felesle104gessége teljes tudatában178, életének végérvényesen rögzülő végpontjáról tekint vissza az előzményekre. Köves neve pedig egyrészt a Sorstalanság főhősét (Köves Gyurit) idézi, utóbb pedig az életművön is túlható transztextuális utalásrendszer (a kő, a Szisziphosz-mítosz) részévé válik. Az első hosszabb fejezet tulajdonképpen a második részben olvasható „valóságos” regény előmunkálatainak történetét tartalmazza, vagyis egyfajta metaregény: az öreg élethelyzetének és gondolatainak leírását adja, a későbbi regény megalkotásának – téblábolással, alkotói nehézségekkel teli – előkészületeit ismerteti. A második rész Köves furcsa utazásának történetét beszéli el, amint barátját meglátogatni egy idegen városba indul, de aztán az ismerős ismeretlenségbe érkezik, egy olyan helyre, amely egykori saját városára (vélhetően Budapestre) emlékezteti, de amely mégsem az, hanem a korábbi tapasztalatait jócskán meghazudtoló, abszurd világ. A két szövegrész közötti kölcsönös utalások azt valószínűsítik, hogy Köves történetét az öreg írja meg, s ez a történet nem más, mint saját egykori fiatalkori életének a fiktív mása. Azaz az első rész a második keletkezésének a története, ugyanakkor a második rész az elsőnek az előtörténete, vagyis a „két regény” tulajdonképpen kölcsönösen egymás okai és következményei. (Látni fogjuk majd, hogy a regényszerkezet megalkotásában megfigyelhető kauzális paradoxalitás megjelenik a szövegszervezés egyéb szintjein is, így a nyelv és a valóság, az emlék és az emlékező viszonylatában.) A kudarc tehát a különnemű egyesítésének kísérleteként is felfogható: ironizált műhelyvallomás és önéletrajzi „kulcsregény”, ami egyszerre világítja meg saját 105maga és a Sorstalanság keletkezését, valamint a „szerzői” életút logikáját; esszéregény, elvont példázat és önkommentáló próza, amely metaforikus jelentéslétesítéssel az emberi sors értelmezésére vállalkozik, miközben a szöveg létrejöttének, a textuális közvetítődésnek a mechanizmusaiba is igyekszik beavatni.

A szövegalakítás éppen domináns alakzatai alapján az első rész is további két nagyobb szakaszra bontható: előbb az öreg aktuális élethelyzetének bemutatása történik meg a leírás (illetve annak problematizálása) révén, utóbb pedig egykori jegyzeteit újraolvasva és kommentálva ő maga töpreng készülő (pontosabban roppant nehezen készülő) regényének alakulásáról. Az öreg évtizedek óta egy szűk, zajos kis lakásban él és dolgozik, joggal érezve méltatlannak a körülményeket. Ez utóbbiak leírása s később az újraolvasás színre vitt műveletei egyként felvetik a közvetíthetőség dilemmáit. A leírásokat a regény recepciójában az aggályos, precíz mikrorealizmus megnyilvánulásaként értelmezték179, de legalább ilyen érvénnyel a leírás (mindenkori) médiumszerűségének demonstrálásaként is olvashatók ezek a szakaszok:

„Ezen iratszekrény ama sarkos könyvszekrény közvetlen utóda volt, amelynek két szára az utcai oldalával nyugatnak forduló szoba délnyugati sarkát foglalta el, pontosan a déli-északi hosszirányú ablakfelület déli szegélyétől a sarokig, valamint a kelet-nyugati hosszirányú fal mentén elhelyezett sublóttól úgyszintén a sarokig húzódván, nyugat felé, a falnak egy kb. 120 cm hosszúságú kitüremkedése mellett, mely kitüremkedés rendeltetését senki soha tisztázni nem tudta, s amelyet egy ragasztott falemez (mintegy a könyvszekrény tartozéka) borított (mintegy szégyenlősen) (s feltűnően rossz ragasztással), ha nem is egészen a mennyezetig, de a könyvszekrény – vagyis úgy jó 2 m – teljes magasságában.”180

106

„Ennek az (utcai oldalával nyugatnak forduló) szobának a délkeleti sarkában egy cserépkályha, a cserépkályhától északra, illetve nyugatra – a megfelelő hézagok beszámításával – egy-egy karosszék (Maya II. típus, a felhasznált anyagok: bükkfa, nitrólakk, P. P. heveder, poránhab, bútorszövet, a bútor minősége megfelel a 8976/4/72 és a 8977-68. sz. MSZ előírásainak, NEDVESSÉGTŐL ÓVNI!), a karosszékek között (s a cserépkályhától kissé északnyugatra) egy lendületes ívű állólámpa (kb. ötévenkint változó ernyővel), valamivel még északnyugatabbra pedig apróka, pálcikalábakon nyugvó, ingatag valami állott, a termék minőségi bizonyítványa szerint: mini gyermekasztal, I. o. speciális, többrétegű enyvezett, I. o. kemény lombos fűrészáru – funkcionális rendeltetését tekintve azonban inkább afféle dohányzóasztalka.”181

Jól megfigyelhető, hogy a „részletgazdag” leírás éppen a realista leíráskonvenciókat sérti meg, amikor eltúlozza az interieur bemutatását: a tárgyak elhelyezkedését és anyagát olyan részletességgel taglalja, hogy meg is fosztja a leírást eredendő funkciójától, amennyiben megbontja a narráció egyes elemeinek (környezetleírás, külső és belső jellemzés, cselekmény) diskurzív arányát. Az ironikus hatás egyrészt a diskurzus és tárgya össze-nem-illéséből fakad, vagyis abból, hogy az elbeszélő jelentéktelen (sőt: az elbeszélői reflexió által méltatlannak ítélt) helyszín tüzetes leírására vállalkozik, másrészt abból ered, hogy az irodalmi nyelv kliséinek rovására – elvileg – azon „kívüli” nyelvhasználati formákhoz (pl. a beavatatlan számára érthetetlen termékleírásokhoz) folyamodik. A leírásoknak ezekhez a műveleteihez társul az ismétlés és a metafiktív eljárás, vagyis a jelek kontextuscseréje és az elbeszélés alakításának önkommentáló szólama. Ezek pedig szintén rombolják a leírások mimetikus valószerűségét, amennyiben a klisészerűséget hangsúlyozva folyvást arra utalnak, hogy eldönthetetlen: vajon a látvány oka-e a szövegnek, vagy a szöveg a látványnak? A saját nyelviségüket kommentáló passzusok 107ugyanis a leírást nemcsak a mimetikus illúzió felkeltőjeként, hanem egy verbális hatásmechanizmus részeként is értékelik:

„Ez a hasonlat – mint egyébként a találó hasonlatok általában – a felpezsdülő asszociációk révén előálló fokozott érzékletességet kívánja szolgálni.”182

„…végezetül pedig – immár a szoba délnyugati sarkában – a könyvszekrénynek és az iratszekrénynek azzal a hibridjével akad dolgunk, azzal a könyv- és iratszekrénykentaurral (ha szabad ilyen fogalom- és képzavarba bocsátkoznunk), amely előtt, egy gyönyörű, langyos, kissé párás, de verőfényes nyárutói (őszelői) reggelen – amely áthatolhatatlan üvegburaként borult rá és tágabb környezetére – az öreg állt és gondolkodott.

Hogy elejét vegyük a máris bizonyára kialakult képzeletek végleges megrögzülésének: eddigi elfogulatlan szóhasználatunk e ponton alighanem némi tisztázásra szorul.”183

A halmozás, az ismétlés és a (legtöbbször zárójeles) korrekciós bővítés a dolgok állásának a nyelvi közvetítéstől függő, s ezért változékony, értelemlehetőségeit hangsúlyozza: pl. „Reggel volt. (Aránylag: tízre járt.)”; „Az öreg tehát gondolkodva (gondolataiba merülve) állt az iratszekrény előtt.”; „Ezt az észak-déli (vagy dél-északi) hosszirányú utcát” stb. Ezek a folyvást „átíródó” értelemlehetőségek pedig a dolgok távlattól és közvetítőrendszertől függő megítélhetőségének tapasztalatát erősítik meg:

„Soká törtem a fejem, amíg rájöttem végül: nem az változott meg, amit látok; a változás abban rejlik csak, hogy látom. (…) nem, most már valóságos életem valóságos színtere, az a ketrec, ahová bebörtönöztem magam.”184

Hasonló következtetésekre jutott Kelemen Pál A kudarc egyik sokatmondó részletének tüzetes elemzésekor185. Az idézett szakasz108ban jól megfigyelhető az a retorikai mozgás (amelynek része a mondatok többfajta értelmi elágazását biztosító szintaxis is), amely a leírt tárgyak több szempontú szemlélhetőségét úgy tartja fenn, hogy közben elbizonytalanít a nyelv és a látvány viszonyát illetően:

„Ezen a szürke dosszién, mintegy nehezékül, egy úgyszintén szürke – noha sötétebb szürke – kődarab is hevert (vagy ágaskodott) (vagy gömbölyödött) (attól függően, hogy mely oldaláról szemléljük), tehát egy szabálytalan formájú kődarab, amiről semmi megnyugtatót nem mondhatunk (olyasmit például, hogy sokszögű parallelepipedon) (bármit tehát, ami – anélkül, hogy valójában értené őket – az emberi szellemet mégis oly engesztelően megbékélteti a tárgyakkal, ha már legalább egy idom konstrukciójának megfelelnek, s ennyiben elintézettnek tekinthetők), lévén, hogy e kődarab, a még meglévő vagy már lekopott éleivel, sarkaival, hegyeivel, legömbölyödéseivel, rovátkáival, repedéseivel, kiszögelléseivel és horpadásaival olyan szabálytalan volt, amilyen szabálytalan csakis egy kődarab lehet, amelyről sosem tudhatni, hogy levált darabkája-e egy nagyobb kőegységnek, vagy ellenkezőleg, egy nagyobb kőegység megmaradt darabkája, mely nagyobb kőegység azonban – akár hegynek a szikla – bizonyára egy nála is nagyobb egységnek volt a része (de hát végül is minden kődarab nyomban őstörténeti megfontolásokra csábít) (ami nem célunk) (noha ellenállni is nehéz) (kiváltképp, ha egy kődarabbal akad dolgunk, amely végső) (vagy inkább kezdeti) (kezdetek, végek, tömörségek és egységek irányába tereli csődöt mondó képzeletünket, hogy végezetül is visszatérjünk tehetetlen) (de legalább a tudás állítólagos méltóságával felruházott) (tudatlanságunkhoz, mint annyi mást, úgy e kődarabot illetően is, amelyről nem tudhatni, hogy vajon levált darabkája egy nagyobb kőegységnek, vagy ellenkezőleg, egy nagyobb kőegység megmaradt darabkája-e).”186

109

Kelemen a leírásban elemzett tropologikus mozgással kapcsolja össze a nyelv és a valóság aporetikus viszonyát: „A leírás az elbeszélő rendelkezésére álló leíró nyelv reprezentációs potenciáljától, amely a dolgokat valamiként engedi megmutatkozni, a megértés teljesítményét elvitatja, s a leírást magát csak egy olyan gesztusként láttatja, amely az értelmezetlenül hagyott dolgot egy másik diszkurzusba emeli át. Így hát eldönthetetlen marad, hogy a kődarab az elbeszélő leíró, megértő tevékenységének mint nyelvi cselekvésnek oka, kezdete, végterméke, okozata. (…) A kődarab látványa önmagában, de annak leírása sem garantálja, hogy a kődarab jelentése az egész és evvel együtt az okozat, illetve végtermék metaforikus jelentéseiben rögzülhessen. Ugyanígy válik bizonytalanná ennek ellenkezője is: a kődarab mint valóság nem válhat a nyelv előttinek, a kezdetnek, az oknak a metaforájává sem. A kezdeti szinekdochikus jelentés rögzülését metaforikus cserék függesztik fel, amennyiben a résznek a kezdetet, illetve az okot, az egésznek pedig a véget, illetve az okozatot feleltetik meg. Az elbeszélőt – és ezáltal bennünket is – a kődarabról való tudástól, amely egyúttal a nyelv-valóság viszony tudásának metaforájaként is működik, az foszt meg, hogy a kődarab egyszerre funkcionál a kauzalitás és a rész-egész viszony metaforájaként.”187

A látvány a nyelv médiumában konstituálódik, s ez azt jelenti, hogy a leírás mindig diskurzív függőségű: A kudarc idézett részleté110ben jól látszik, hogy az alakzatok felcserélhetőségének tapasztalata mint a kő „leírhatatlanságának” jele, hogyan társul a tudományos diskurzus („őstörténeti megfontolások”) és az imagináció („csődöt mondó képzeletünk”) – egyébként ironizált – kompenzatív közbejöttével.

A leírás problematizálását A kudarc összekapcsolja az emlékek nyelvi konstruálódásának és közvetítődésének dilemmáival. Az első rész alapvető narratív eljárásának jegyében a harmadik személyű elbeszélő „közvetíti” számunkra azt, ahogyan az öreg újraolvassa egykori feljegyzéseit. Vagyis az egykori ötletek, jegyzetek első személyű „hangja” kétszeres közvetítettségben szól hozzánk. A feljegyzések önéletrajzi jellegűek, főhőse – az öreg korábbi énje – saját életének fordulópontjait, és ezzel szoros összefüggésben, írói beállítottságának legfőbb dilemmáit igyekszik e szövegekben körülhatárolni. Életútjának meghatározó fordulatai esetlegesnek, váratlannak, de egyszersmind megvilágosodásszerűnek mutatkoznak, ugyanakkor azonban (éppen a korábbiak miatt) közvetíthetetlennek is:

„»…Jelenem szűk mezsgyéin pedig ugyanolyan iránytalanul mozgok, mint az elmúlt vagy a bekövetkező időben. (…) Később, tizennégy és féléves koromban, mértéktelenül bárgyú körülmények összetalálkozása révén körülbelül fél óra hosszat néztem szembe egy élesre töltött golyószóró rám meredő csövével. E körülmények leírása normális nyelven úgyszólván képtelenség. Legyen elég annyi, hogy egy csendőrkaszárnya szűk udvarán álltam egy félelemverejtéket és ki tudja, miféle gondolatfoszlányokat kiválasztó tömegben, melynek egyedeihez mindössze az az általánosság fűzött, hogy mindannyian zsidók voltunk. (…) Megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok.«”188

111

Az életesemények sorában a következő fordulat akkor következik be, amikor az öreg egykori fiatalkori mása ráébred, hogy regényt kell írnia, vagyis a „tömegigazságot” átélők közül ki kell lépnie, s tanúságot kell tennie, azaz az esetlegességet közvetített emlékké kell formálnia:

„Valami közönyös hivatalfolyosón várakoztam éppen, teljesen közönyösen, és valamilyen közönyös neszt hallottam: lépteket. Egyetlen pillanat alatt zajlott le az egész. Visszaemlékezve erre a pillanatra – amelyre egyébiránt képtelen vagyok visszaemlékezni –, azt kell hinnem, hogy ha meg tudtam volna őrizni magamban a világosságát, a valahogyan mintegy lepárolt tartalmát, akkor a kezembe tarthatnám, ami valójában mindig is a legjobban érdekelt: a létezésem nyitját. Ám a pillanatok elmúlnak és nem ismétlődnek. Így tehát úgy képzeltem, hogy legalább a sugallatához hűnek kell maradnom: elkezdtem regényt írni.”189

A jelenet újraírására a második részben bukkanhatunk: immár a furcsa városba érkezett Köves életének előtörténeteként tárgyalja az elbeszélő a „megvilágosodást”, amely egy sorsszerű feladatként lepi meg a saját sorstalanságával sújtott Kövest:

„…hontalanként lézengett a saját névtelen életében, akár egy nem őrá szabott, túl bő öltönyben, amelyet valamilyen homályos célból adtak neki kölcsön, mígnem egy szép napon elérte a megvilágosodás. Ez egy neonfényes, L alakú folyosó rövidebbik szárában esett meg vele (ahová egészen mellékes esetlegességek folytán került), alig tíz perc alatt (miközben ott egészen másra várakozott), s onnan (miután időközben esetleges ügyét is elintézte) már kész feladattal lépett ki az utcára. Ez a feladat lényegében véve (…) egy regény megírásából állt. Csakhamar kiderült azonban, hogy Köves nincs birtokában a feladatához szükséges feltételeknek: nem ismeri például a regényírás gyakorlatát…”190

112

A sors megismételhetetlen esetlegességeinek közvetítése csak valamilyen „forma” (közvetítőrendszer) közbejöttével lehetséges, vagyis egy regény megírásával. Csakhogy Köves éppúgy, mint a jegyzeteit író, majd azokat újraolvasó öreg (mint egymás – megsokszorozódó – fiktív tükörképei) szembetalálja magát a közvetítés lehetetlenségének tapasztalatával. (Ennek egyik öntükröző-öntematizáló alakzata Kertész más írásaiban is a „profiság” elhárításának, a saját írói teljesítmény megkérdőjelezésének defenzív reakciója.) Az öregnek (illetve Kövesnek) a vele történtek elgondolhatósága és megőrizhetősége miatt a nyelvbe kell „fordítania” az érzékleteket, az érzéseket és az eseményeket, de miközben ezt teszi, azok nyelvivé, elbeszéléssé válnak, s szükségképpen törlik saját eredetüket. Újra és újra szembe kell néznie az elbeszélőnek azzal, hogy a közvetítőrendszer alkalmatlan valamilyen végleges értelem „előállítására”:

„Ez, végeredményben egy történet: bővíthető, kurtítható, és nem magyaráz meg semmit, mint általában a történetek. Történetemből nem tudom meg, mi történt velem: márpedig erre volna szükség.”191

Az öreg (illetve Köves) lényegében a közvetítés kudarcával szembesül, amikor az elkészült192 és visszautasított regénykéziratáról készült lektori jelentést olvassa. A vélhetően a Sorstalanságról szóló kiadói értékelés193 és annak reflektálása azt mutatja meg, hogy a szö113vegszerű közvetítődés „megbízhatatlan”, mert leválva írójának szándékairól ki van szolgáltatva a fogadó közeg önkényes olvasást eredményező ideológiai beállítódásainak:

„Akkor láttam csak, hogy egy hivatásos humanistával ülök szemben: márpedig a hivatásos humanisták szeretnék azt hinni, hogy Auschwitz csak azokkal történt meg, akikkel akkor és ott történetesen megtörtént, s hogy másokkal viszont, akikkel akkor és ott történetesen nem történt meg, a többséggel, az emberrel – az Emberrel! – általában semmi sem történt. Vagyis ez a kiadói ember azt szeretné olvasni a regényemben, hogy – annak ellenére, sőt éppen annak ellenére, hogy velem történetesen ott és akkor is megtörtént – Auschwitz engem mégsem mocskolt be. Csakhogy bemocskolt. Másképpen lettem mocskos, igaz, mint azok, akik odavittek, de mocskos lettem mégis: szerintem ez alapvető kérdés. El kell ismernem azonban, hogy is ne kellene: félő, hogy ilyenformán az is belekeveredik kissé ebbe a 114mocsokba, aki a regényemet jószándékúan kézbe veszi és gyanútlanul olvasni kezdi. Nagyon is megérteném tehát, ha egy hivatásos humanistát ingerelne a regényem. Engem is ingerelnek a hivatásos humanisták, mert vágyakozásukkal a megsemmisítésemre törnek: érvényteleníteni akarják a tapasztalataimat.”194

Nem nehéz észrevenni, hogy A kudarcnak ezek a passzusai nemcsak az öreg jegyzeteinek kettős távlatú olvasását195 viszik színre, hanem azt is, hogy a kiadó hogyan olvasta a Sorstalanságot, illetve hogy hogyan olvassa azt maga a „szerző”, vagyis az öreg. Utóbbinál jól érzékelhetően a perspektiváltságtól is nagyban függ egykor megírt regényének értésmódja: a hajdani egyedi-érzéki tapasztalatokhoz mérve kénytelen leértékelni a könyvét, a kiadói véleménnyel szemben viszont megvédi azt, mint a viszonylagos egyediség bizonyítékát. Ezért érzi úgy, hogy a humanista ideológia lényegében eltörli a regény által közvetített Auschwitz-tapasztalatot. Ugyanakkor újra és újra szembe kell néznie Auschwitz közvetítésének roppant nehézségeivel. Mivel Auschwitz az ő számára elsősorban nem ideológia, hanem érzéki tapasztalat196, ezért annak archiválása az utóbbi megőr115zésének és tanúsíthatóságának függvénye. Egy alkalommal az öreg felidézi, hogy milyen nehezen birkózott meg a regényben az Auschwitzba érkezés jelenetével: egy nyári reggelről írt, amint a főhős – a lágerbe érkezés következményeiről még mit sem tudva – kinéz a marhavagonból, s egy gyönyörű napfelkeltét lát197. De amikor ezt felidézi az öreg, arra a ködös decemberi délelőttre emlékszik, amikor a jelenet mondatait leírta:

„…de miért nem az kelt bennem életre, ami a mondatok előtt volt, maga a nyers történés, ez az egykor valóságos auschwitzi délelőtt? Miként történhetett, hogy ezek a mondatok az én számomra csupán képzeletbeli történést tartalmaztak, egy képzeletbeli marhavagont, egy képzeletbeli Auschwitzot és egy képzeletbeli tizennégy és féléves fiút – holott ez a tizennégy és fél éves fiú valaha én magam voltam? (…) Igen: mi történt »élményanyagommal«, hová tűnt a papirosról és énbelőlem? Pedig egykor megvolt: kétszer is megesett velem, egyszer – valószínűtlenül – a valóságban, másodszor – sokkal valóságosabban – később, amikor visszaemlékeztem rá.”198

A passzus nemcsak az egyedi tapasztalatnak a nyelv médiumába való átfordítására – mint az egyedit szükségképpen „elidegenítő”, de a közvetítődés vonatkozásában elengedhetetlen eljárásra – utal, hanem arra is, hogy az esemény jelentősége mindig csak utólagosságában, következményei felől hozzáférhető, s hogy az emlékezet diszkontinuus, vagyis a közvetíthetetlen, szegmentális és töredékes elsődleges tapasztalatok csak utóbb, a nyilvános (nyelvi-képi) emlékezeti formákba való „átvezetésükkor” válnak megoszthatókká199. A nyelv és a képzelet köz116vetítőrendszerei teszik megismételhetőkké az emlékeket, de egyszersmind azok metaforáivá válva, törlik is saját eredetüket:

„Amíg emlékeztem, nem tudtam regényt írni; amint pedig elkezdtem regényt írni, megszűntem emlékezni. (…) Munkám – a regényírás – voltaképpen másból sem állt, mint élményeim következetes elsorvasztásából, egy olyan művi – ha úgy tetszik: művészi – formula érdekében, amelyet a papiroson – s kizárólag a papiroson – élményeim megfelelőjének tekinthettem. (…) Csakhogy valamire – talán természetszerűen – nem gondoltam: önmagunk számára sohasem közvetíthetjük önmagunkat. Engem nem a regénybeli vonatom vitt Auschwitz felé, hanem a valóságos.”200

Az öreg feljegyzéseinek egy része a tömeggyilkosság esztétikai közvetíthetőségét vonja kétségbe. Auschwitz nemcsak a saját sorstól, a szabad választás lehetőségétől, de az egyedi haláltól is megfosztotta az elhurcoltakat. A halál azért vált értelmezhetetlenné, mert elszakították azoktól az interpretációs diskurzusoktól, amelyek korábban értelmet adtak neki. A halál „magányos” jellé vált, s ugyanakkor felfoghatatlanul tömegessé, értelmét vesztett megszokássá, „közönséges” eseménnyé:

„Halmazatban a gyilkosság képei éppolyan gyilkosan unalmasak és csüggesztően fárasztóak, mint a vele járó munka maga. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.”201

117

Az öreg feljegyzései később felidézik a 340 holland zsidó halálának történetét a mauthauseni kőtörőben:

„…ez a 340 kőhalál például méltán helyet találhatna az emberi képzelet jelképei között – egyetlen feltétellel: ha nem történt volna meg. De mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Ahelyett, hogy a képzelet játékszerévé válna, súlyos és mozdíthatatlan tehernek bizonyul, akár maguk a mauthauseni kőkoloncok: az emberek nem akarnak összezúzódni rajtuk.”202

Kelemen Pál már idézett tanulmányában Adornóra hivatkozva beszél arról, hogy az individualitás megmaradásának egyetlen garanciáját, az egyéni és egyediségében mindig változatlan halált Auschwitz elvette az emberektől. Nem alakíthattak ki testiségükhöz egyéni viszonyt, s így a halál tapasztalatának metafizikai dimenziója elveszett: a halál külsődlegessé és idegenné vált, s Adorno szerint az auschwitzi jelenség értelmezhetetlensége ebből fakad203. A halál, amely még 118egyediségében sem lehet sohasem külső, tapasztalati referenciaként jelen204, tömegessé és automatizálttá válva elvesztette kontextualizálhatóságát is.

A kudarc a gyilkolás ábrázolhatatlanságát kiterjeszti a gyilkosok alakjának megragadhatatlanságára is. Az öreg feljegyzései idézik Semprun A nagy utazásának egy hosszú passzusát, amelyben az elbeszélő Sigridet, a szép szőke fotómodellt úgy veszi szemügyre, mint Ilse Kochnak, a buchenwaldi táborparancsnok nejének ellenalakját205. Semprun könyvének részlete a pokolban otthonosan mozgó, a kultúrát sem nélkülöző, démonian élvhajhász sztereotípiáját kapcsolja Ilse Koch alakjához, aki az erkölcsi világrend semmibevételét, mint egy szörnyen gonosz „muzeológus”, még meg is örökíti magának és a világnak206. A feljegyzés íróját kétely fogja el: vajon Ilse Koch valóban a gonosz megtestesülése? Hogyan lehet őt elképzelni? Hogyan illeszthető a történeti képzelet eszköztárába? „Egy buchenwaldi 119Lucrezia Borgia; egy Dosztojevszkij tollára méltó nagy bűnös, aki leszámolt Istennel; egy női példány Nietzsche pompás, zsákmányra és győzelemre sóvár szőke bestiáinak seregletéből?” A feljegyzéseket íróban ekkor merül fel annak belátása, hogy a „démon” nem ragadható meg önmagában, csakis a „gyilkosság világrendjének” tartozékaként, mert miként az erkölcsösség világában, úgy a gonoszságéban is megnyilvánulnak az emberi erények. Ilse Koch egy „erkölcsi világrendhez” alkalmazkodott, s így részt vett annak működtetésében, azt maga is „építette” tettei és képzelete által:

„Levettem könyvespolcomról egy dokumentumgyűjteményt és fellapoztam benne Ilse Koch fényképét. Ez az átlagos, egykor talán némi női vonzerővel felvértezett, ez alkalommal mindenestre mogorva, tésztás bőrű malacarc sehogyan sem tudott meggyőzni róla, hogy egy végletességében is nagy formátumú személyiséget szemlélek, aki túlemelkedett jón és rosszon, s akinek élete a minden erkölcsiséggel szembeszegezett szakadatlan, megátalkodott kihívás jegyében zajlott. Aminthogy Ilse Koch valójában nem is állt szemben az erkölcsi renddel – éppen ellenkezőleg, azt ő maga képviselte; s ez nagy különbség. (…) Aligha fordult meg a fejében valaha is a gondolat, hogyha Isten nincs, akkor minden megengedett; ellenkezőleg, mindenek felett istenre volt szüksége – mégpedig olyan istenre, aki parancsolatokba foglalja mindazt, amit neki megenged. Kétségtelen: az erkölcsi világrend, amit Buchenwald kínált, a gyilkosság volt; de világrend volt, és neki megfelelt. Logikáját sosem lépte át: ahol a gyilkosság közhely, gyilkossá ott az ember nem lázadásból, hanem ügybuzgalomból lesz. Ölni éppoly erény lehet, mint nem ölni. Oly sok hulla, annyi tortúra látványa némelykor bizonyára felajzott létezés, egyszersmind a hála és a szolgálói gőg egy-egy kivételes pillanatával ajándékozta meg.”207

120

Ilse Koch alakja örök rejtély marad, néma jel egy szövevényben, mert „alakja úgy válik csak közvetíthetővé, ha elvonatkoztatjuk, ha tőle magától úgyszólván eltekintünk.” 208 Az öreg egykori énje, a följegyzéseket író itt Semprunnal, s persze Camus-vel szemben vitatja azt, hogy a lágerek világának okozójaként megtalálhatjuk a formátumos, „lázadó” gonoszt, a történelem démonikus héroszait. A kudarcnak ezek az értekező passzusai Camus-vel szemben inkább a Hannah Arendt által megfogalmazott tapasztalatot erősítik meg: a gonosz „banális”, hétköznapian „gondolattalan”. A népirtást nem a megtestesült sátán szervezi meg és hajtja végre, hanem a szorgalmas aktakukac, a gondos családapa, a szivarkaárugyár – gyilkolást és giccset összerendező – gyorsírónője. Arendt szerint azért örökös a veszély, mert nem a démonias nagyság, az önmagára figyelmeztető Rossz, hanem a „közönséges” bukkan fel és követi el a gonoszságot209. A megérthetetlen, metafizikai érvényű bűn hátterében nem a sátánian nagy formátum, hanem a gonoszság normalitássá válása és mechanikussága áll:

„Talán ez – gondoltam –, ez a lényegnélküliség: ez a tragédia. Csakhogy másfelől ezen szenved hajótörést minden közvetítés, amely ragaszkodik a reprezentatív alakokhoz. Mert a tragikus alakok a sors világában élnek, s a tragédia távlata az örökkévalóság; a totalitárius erőszakrendszerek világa ellenben a helyzetek körülhatárolt és meghaladhatatlan világa, távlatuk pedig az a történeti idő csupán, ameddig éppen tartanak. Hogyan is volna hát közvetíthető ez a tapasztalat, amely éppenséggel tapasztalattá lényegülni nem tud és nem is akar, mert helyzeteinek – ezeknek az egyszerre túlontúl elvont és túlontúl konkrét helyzeteknek – a lényege a lényegtelen és mindenkor helyettesíthető személyiség, amelynek e helyzethez képest sem kezdete, sem folytatása és semmiféle analógiája nincsen – s amely tehát az értelemhez képest valószínűtlen? Talán – tűnődtem – egy szerkezetet 121kellene konstruálni, egy forgó gépezetet, egy csapdát; járataiban, labirintikusnak tetsző, ám mindig egyirányú pályáin egyetlen mechanikus erőtől űzetve rohannak szakadatlanul a fogságába került figurák, akár az elektronikus egerek. Minden inog, zörög, mindnyájan egymást tiporják, mígnem a gép egyszerre szétpattan: akkor, némi meghökkent, kába csodálkozás után, valamennyien szerteszaladnak. De hátra még a titok, a gép működési elvének megfejtése, amely túl egyszerű és túl megalázó ahhoz, hogy meghallgassák: hogy ugyanis az őket hajszoló erőhöz a gépezet a saját rohanásukból származó energiát használta fel…”210

Az első rész „jegyzetolvasásainak”, egymásba ékelődő értekező betéteinek folyvást visszatérő tapasztalata a közvetíthetetlenség, amely összefügg a világrend abszurditásának érzékelésével. Az első rész azzal végződik, hogy az öreg – miután „rábukkan” leendő művének egy részletére – írni kezdi A kudarc című regényét. A második rész, amely számos ponton reflektált a könyv első felében felvetődött motívumokra (a tárgyi világ együttállása és egyes szövegrészletek ismétlődése révén), lényegében az elvont parabolának azzal a narratív-diskurzív alakításmódjával jellemezhető, amelyet Kertész A nyomkeresőben már lényegében kimunkált. A történetet itt is harmadik személyű elbeszélő mondja el, amelynek nézőpontja itt is közel áll a főhős távlatához, de míg az előző regény a „nyomkereső” rejtélyes küldetését állítja a középpontba, addig A kudarc az utazónak egy abszurd világ általi kiszolgáltatottságát tárgyazza. Az elbeszélés téridő-szerkezete csak mérsékelten járul hozzá valamilyen történeti világszerűség megképződéséhez. A regény kronotopikus rendszere elvont-metaforikus: még leginkább egyes cselekményelemekből (kite122lepítések, letartóztatások, a munkahelyek irracionális „kiutalása”), de főként a diskurzív alakításból (a megidézett nyelvhasználati formák szociolektális jellegzetességeiből) lehet következtetni a történet időbeli-térbeli elhelyezhetőségére211. E szerint is csak hozzávetőleges történeti indexszel lehet ellátni a történetet: valószínűsíthető, hogy a negyvenes-ötvenes évek fordulóján egy Budapesthez „hasonló” helyen játszódik212. A stilizált, színpadias jelenetezés, a rejtély halasztódó feltárására (feltáratlanságára) épülő eseménymenet, a közbeiktatódó kontextusok részleges kizárását célzó diskurzív megformálás, mind-mind egy olyan alakításmód része, amely látványosan alkalmazza a kafkai parabolikát.

Ezt idézi az elbeszélő szenvtelen hangja, amely kerüli az első részre oly jellemző viszonylagosító műveleteket. Itt ugyanis nem az elbeszélői reflexióban, hanem a történet szintjén válik meghatározóvá a viszonylagosság és a talány. A cselekmény motiválatlanságát (sem a hős, sem az olvasó nem tudja meg, miért ebbe a városba érkezett az utas, hogy miért ismerik, amikor csak most érkezett, miért bocsátják el újságírói állásából stb.), a történetalakítás abszurd logikáját az elbeszélő reflexió nélkül hagyja, s így – fura mód – a meseiség műfaji 123kódját erősíti meg. Ugyanakkor ennek ellentmond a főhős megformálása, amennyiben Köves – noha részben alkalmazkodik a számára érthetetlen világ szabályaihoz – reflexiókkal látja el a vele történteket, s végső soron egyfajta átváltozásként tapasztalja meg. Ezt bizonyítja az illogikus világ álommal való azonosítása és a déjà-vu-élmény is, amely az emlékezet megszakított folytonosságára utal213. Az elvont példázatosságot nyilvánvalóan rombolják a két regényrész közötti idézetszerű összefüggések is. Berg felesége éppúgy pincérnő, mint az öreg felesége, lakásaik is nagyon hasonlítanak egymásra. A Köves előtörténetére való visszatekintésben megismétlődik a megvilágosodás, a föleszmélés jelenete, amelyben megszületik a nevezetes regényterv. Újraolvashatjuk a lektori jelentést is, sőt azt is megtudjuk, hogy Köves a kézirat kiadói elutasítása miatt döntött az elutazás mellett. Berg alakja is szorosan kötődik az első rész értekező betéteihez: ez a rejtélyes figura egykor tömeggyilkos volt, aki most groteszk módon a „kegyelemről” és a „megváltásról” értekezik. Berg az első részben szóba hozott, ábrázolhatatlan hóhérok megfelelője, azzal a különbséggel, hogy azok némaságával szemben, ő a megszólalást, egykori tetteinek értelmezését választja214. Emlékirata – akárcsak Kövesé, akit katonai szolgálatát töltve börtönőrnek osztanak be, s aki önmagától is elidegenedve megüti az egyik foglyot – a sors esetlegességét példázza, azt, hogy a fennálló világrendben a hóhér és az áldozat inkább egy mechanizmus által kiosztott szerep, semmint szabad választáson alapuló léthelyzet, s így bármikor fölcserélődhet. A szörnyeteg nem rajtunk kívül, hanem bennünk van, „közönségesen”, „gondolattanul”.

124

Köves, a passzív, hányódó, „sorstalan” főhős mégis fellázad életkeretei ellen, s e lázadás abban ölt testet, hogy ő is nekilát egy regény megírásának. Élete kudarcot vallott, s most már csak az írás segíthet az azzal való szembesülésben. Az élettől az irodalom felé tart. Az emlékek ábrázolhatatlan elevenségétől a keserűen tudomásul vett áttételességig. A kimondhatatlan valótól a boldognak képzelt Sziszüphusz értelmes értelmetlenségéig. Hátha a kő egyszer csak elkopik, s akkor a görgetés „hőse” elnémulhat:

„Ugyan mit is kezd vele most? Nyilván lehajol érte, zsebre vágja, hazaviszi – hiszen az övé. Üres óráiban – és most már csupa üres óra várja – bizonyára elő-előszedi még. Nekiveselkedni, hogy fölfelé görgesse, a csúcsok magasába, persze nevetséges lenne: de hályogosodó, vén szemével el-elnézegeti, mintha most is a súlyt, a fogást latolná még. Ráfonja reszketeg, érzéketlen ujjait, és bizonyára markolja még a végső, a legutolsó nekirugaszkodás pillanatában is – amikor élettelenül lefordul majd az iratszekrénnyel szemközti székről.”215

A zárlatnak ezek a sorai egyesítik Köves és az öreg sorsát. Az ikerregény a zárlat és az ismétlődések miatt körkörössé válik. Az első részben kudarcot vallott a kődarabka leírása, a második zárlatában az emberi léthelyzet (ironizált) mítoszának részeként bukkan fel, hogy aztán a regény önmagába záródása miatt ismét identifikálhatatlanná váljék. A jelölőt216 nem lehet megfejteni, csak ismételni lehet.

A kudarc kétségkívül részesül a fejlődésregény és az elvont parabolika műfaji jegyeiből217, legfőbb szövegalkotási attitűdjévé, sőt 125kompozicionális elvévé mégis a kontextusok közötti motívumcsere és a „betéttörténetek” egymásba tükrözése válik. A közvetítődés áttételessége megszüntethetetlennek bizonyul: „A regény kompozíciója, amely a körkörösség, az önmagába záródás struktúráját mutatja fel, ezzel az önmagába záródással nem kölcsönöz identitást a szereplőknek, hanem inkább elbizonytalanítja azt. A kör bezárul, de a közvetítettségek sorában, mint az írás, a művészi alkotómunka identitásteremtő képessége kudarcának ismétlődéseként.”218

126
Paradoxonok szövevénye
(Kaddis a meg nem született gyermekért)

Kertész Imre sorrendben ötödik regénye, a Kaddis a meg nem született gyermekért címmel, 1990-ben jelenik meg. A kudarc kiadása óta nemcsak a művelt publikum egy része, de az irodalmi közvéleménynek elég széles mezőnye nagy figyelemmel kíséri Kertész pályáját. A Kaddis egyértelmű sikernek bizonyul, s Kertész ezzel egy időben mind nagyobb hírnevet szerez német nyelvterületen is. A Kaddis, akárcsak A kudarc, a túlélőt állítja a középpontba, de az újabb regénynek immár nem az eszmélkedő, nem a fejlődési stádiumokat bejáró személyiség a főszereplője, hanem a végső következtetéseket levonó, megingathatatlan hiedelmeit és megfellebbezhetetlen döntéseit vállaló, azok lelki és szellemi hátteréről valló, tanúságtevő beszélő. A Kaddis legfontosabb irodalmi teljesítménye éppen ennek az elbeszélőnek a megteremtése, ennek a monologizáló, „beszédkényszeres” szóáradatnak a nagyon is megfontolt megkomponálása. A szöveg a mánia és a fegyelem, a rettentő következetesség és az ellenőrizhetetlen paradoxonok feszültségét aknázza ki, ismét csak meghatározó tényezőként szerepeltetve az emlékezés textuális közvetítettségét.

Az én-elbeszélő, „B. író és műfordító”, holokauszt-túlélő nagy lélegzetű, litániaszerű monológja ugyanakkor az önéletrajz diskur127zusához kapcsolja a regényt. De nem annyira a fejlődésregényi típushoz, mint inkább a felismert, megszilárdult élettörvények affirmálásának, az apoteózisnak a hagyományához. Az élet megtalált értelmének, a főhős identitásának regénybeli igazolása azért is sokkolhatja az olvasót, mert érvelése az élet tagadását, a sors negatív „kiteljesítésének” célját sulykolja. A beszédfolyam kiindulópontja B. és egy dr. Obláth nevű filozófus között zajló beszélgetés, amelyben az idősödő bölcselő saját nehezen viselt gyermektelenségéről szólva megkérdezi a főhőst, hogy neki van-e gyermeke. Az ártatlannak tűnő kérdés roppant mód felkavarja B.-t: „rögtön és azonnal”, „habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen” nemet mond, de aztán válasza túlnyúlik a megidézett beszélgetésen, terjedelmes körmondatai magába vonják életének több évtizedes eseményeit, érintik gyermekkorát, taglalják boldognak induló, de utóbb csődbe jutó szerelmi kapcsolatát, tárgyazzák Auschwitzot és a túlélés bűntudatát, szólnak tehát életről, kultúráról, erkölcsről és halálról egyaránt. A nyitójelenetben dr. Obláth kérdését egy üdülőház menti erdei sétányon teszi föl, amely világszerű helyszínként is elképzelhető. Ugyanakkor az elbeszélői szólam szövegszerű, korrekciós, repetitív, idézetmontázsos (Celan-utalás, Rilke-levélrészlet) megszervezése olyan fiktív effektusként funkcionál, amely már itt megbontja a valóságreferens hatás egyöntetűségét. Nem véletlen, hogy az értelmezők egy része a jelenet egyes elemeinek képmásszerű, allegorikus értelmet kölcsönzött, például a fák bizonytalankodó, habozó leírásának éppúgy, mint az üdülőházban gőzölgő vacsora ironizáló látványának219. Az elbeszélés horizontja az128tán hamar szakít a világszerű helyszínnel, s az elbeszélői szituáció elvonttá válik. A visszatekintő távlat dr. Obláth kérdését összekapcsolja egy korábbi, a feleségnek adott válasz és magyarázat felidézésével, aztán váltogatja a régmúltbeli és az elbeszélés jelenéhez közelebb eső eseményekre való emlékezést, s végül a zárlat a jelenben – a halállal szemközt – vonja le a következtetéseket, hozza nyugvópontra a történteket. A Kaddis tehát az emlékezésaktusok beszédszerűségére épül, s az emlékezés egyszersmind (akárcsak a Sorstalanság némely részletében) az egykori emlékezésműveletre való emlékezést is jelenti. Az Obláth doktorral folytatott eszmecserét követő éjszakán B. a meg nem született gyermekről gondolkodik, de ennek emlékét csak később idézi föl:

„…ezeket a mondatokat, amelyeket most, erre a papirosra írok, úgy kell tekintenem, mintha akkor éjszaka írtam volna, holott akkor éjszaka inkább éltem, mintsem írtam, éltem, vagyis különféle fájdalmak hasogattak, főleg az emlékeké (volt egy fél üveg konyakom is), talán csak néhány zavaros szót írtam le a mindig velem lévő noteszek, füzetek, blokkfüzetek lapjaira, melyeket utóbb nem is igen tudtam rekonstruálni, ha mégis, akkor nem értettem őket, később min129dent elfelejtettem, és sok év múltán kelt bennem ismét életre ez az éjszaka, és megint éveknek kellett elmúlniuk, míg most megpróbálkozhatom azzal, hogy leírjam, amit akkor éjszaka írtam volna, és ha, különben is, egyetlen éjszaka nem lenne rövid, túlságosan is rövid ahhoz, hogy leírhattam volna, amit leírtam volna.”220

A Kaddis alapvető szövegalkotási attitűdje tehát A kudarcból már jól ismert másolás: egykori jegyzetek újraolvasása és átmásolása, ami az emlékezést a maga textuális kondicionáltságában viszi színre, tulajdonképpen idézetszövegek montázsaként:

„… – jegyeztem föl akkoriban a jegyzetfüzetembe, ahonnan most, évtizedekkel később, ebbe a másik jegyzetfüzetembe átmásolom, némileg meglepetten, hogy már akkoriban ilyesmiket jegyeztem fel, ami világosan mutatja, hogy akkoriban sem éltem egészen vakon a helyzetem, e tarthatatlan helyzet és tarthatatlan élet tarthatatlansága iránt.”221

A személyiség időbelisége is mint az írott identitás változékonysága mutatkozik meg, s mindez az írott és íratlan világ, írás és élet szembeállításán alapul. A másolás így nemcsak szövegek közötti kapcsolatra értendő, hanem az élet (s mint látni fogjuk majd a kép222, sőt bizonyos értelemben a zene) írásba „fordításának” műveleteként is:

„…az élet inkább vak, az írás inkább látó törekvés, és így másféle törekvés persze, mint az élet (…) egészen alapvetően, össze nem mér130hetően, sőt össze nem hasonlíthatóan nem az, és így a kudarc, ha írni kezdünk, és az életről kezdünk írni, eleve biztosított.”223

A passzusban deklarált ítéletet keresztezi a színre vitt művelet: a „vak élet” és a „látó írás” maga is kép (írott kép), s csak egymásba tükrözve, egymáshoz hasonlítva lehetnek valamilyenek. Kelemen Pál joggal írja, hogy az élet és írás összehasonlíthatósága paradoxális módon éppen hogy hasonlóvá teszi őket: az írás az élet felől, az élet az írás felől nézve legyőzhetetlenül idegen, vagyis egyik sem működhet a másik referenciájaként224. Nem véletlen, hogy – részben A kudarchoz, részben a Gályanaplóhoz és a Valaki máshoz hasonlóan – a beszélő identitása csak a színre vitt idézetek és a reflexió viszonyában válik valamelyest megragadhatóvá, hogy az önmegértési kísérletek szöveginterpretációs eseményként ábrázolódnak. A zeneiség nyelvbe „írásának” a kísérletével is szembesülünk: az ismétléses szerkesztés, a gondolatritmus az ugyanaz másként való visszatérésének hatásmechanizmusaival él. Kertész a Kaddisban egy repetitív szerkezetben azt próbálja ki, hogy a temporális és kulturális kontextuscserével beékelődő idézetek miképpen létesítenek identitásokat, mennyiben válhatnak egy egységes identitás, a meggyőző erőre apel131láló argumentáció – újra és újra használt – építőköveivé. Esterházy és Garaczi idézettechnikájával összehasonlítva az tűnik föl, hogy Kertésznek a „trauma irodalmából” vett szövegmontázsát nagyobb ellenőrzöttség, egyfajta előzetességként is elgondolható projektum irányítja. A szövegek találkozását nála valóban inkább egy értekező érvstruktúra szabályozza, s nem annyira az idézetek – akár a véletlenszerűt is kiaknázó – textuális szemiózisa225. A Kaddis nyolc nagyobb egységre bomlik, mindegyiket a gondolatfutamot megindító egyszavas válasz, a „Nem” nyitja meg. Az így megképződő szövegtömbök eltérő terjedelműek: az első kettő, valamint az ötödik és a hetedik négy-öt lapos (7–11.; 11–15.; 46–52., 143–148.), a harmadik és a negyedik 10-20 lapból áll (15–26.; 26–46.), a leghosszabb a hatodik, mintegy kilencven oldal (52–143.), végül a zárlat kb. 50 lapos (148–196.), és az eddig sorjázó „nemekre” az elmúlásért szóló fohász „Ámen”-jével válaszol. Az egyes futamok nem csak terjedelemben, „anyagukban” is különböznek egymástól, a leghosszabb tömbben például kevesebb a „külső” idézet, és több az értekező magyarázat. Ennélfogva változékony a szöveg „nehézkedése”, tempója és ritmusa: van ahol gyorsabban, van ahol lassabban váltakoznak az emlékképek és az idézetek (a könyv kezdeti lendülete a szöveg közepe táján mindenesetre alábbhagy). A Kaddist viszonylag kevésszámú (ön)idézetpanel is tagolja, ezek ismétlődései a gondolatfutamok belső arányait szabályozzák, s érdekességük, hogy noha variálódva, de lényegében mégis azonos értelemfunkcióban térnek vissza226. Ez okoz132za, hogy a repetíció inkább az érvelő „egymásra épülést” szolgálja, nem pedig az értelemlétesülés tervezhetetlen játékát. Ezért lehet, hogy az ismétlés itt valóban „ugyanannak” az ismétlését kísérli meg, ezért hasonlíthat a Kaddis dikciója a bernhardi „kényszeres”, „pszichotikus” beszédre227.

Az életnek az írásba való „átfordíthatatlanságát” számos helyen problematizálja a szöveg, egyrészt az ábrázolás tetszőlegessége (szükségképpeni fiktivitása), másrészt a jelrendszerre való mechanikus ráutaltság értelmében:

„… – igenis, teljesen megfelel a valóságnak. Csupán arról van szó, hogy mindezt másképpen is le lehetett volna írni, kiegyensúlyozottabban, kíméletesebben, mondok most valamit: esetleg szeretettel, 133de hát félő, hogy én már mindent csak így tudok leírni, szarkazmusba mártott tollal (…), de bizonyos tekintetben bénán, mintha valaki mindig visszalökdösné a tollamat, amikor az bizonyos szavakat készül leírni, úgyhogy végül a kezem más szavakat ír le helyettük.”228

A mechanikusság („beszédkényszer”, kényszeres írás) alighanem összefüggésbe hozható a zárt struktúrájú beszédforma – a kaddis, a zsidó gyászima – regulatív hatásával is. (Amely abban az értelemben már mindig „írott forma”, hogy nem egyszerűen a beszéd puszta reprezentációja, hanem az ima ismételhetőségét lehetővé tevő, a beszédet előíró mechanikus keret.) Az ellentétrendszer része az is, ahogy az elbeszélő az élettel (létezéssel) a munkát (az írást) állítja folyvást szembe. Az élet önmagát akarja, s így a tudás és emlékezet helyett a felejtést. Az életet az ösztön tartja mozgásban. Az írás viszont egyszerre jelenti a létezéstől való menekülés esélyét és az élet archiválását, vagyis a felejtés elhárítását. Egyszerre menekülés és az életviszonyok tönkretétele. A munka (az írás) kifelé vezet az életből: az élhetetlen élet elidegenítője, a végzet beteljesítője.

Honnan származik ez a végzet? Miért nem vállalható az élet? Miért csak műalkotássá változtatva lehet büszkén vállalni? Kinek is szól ez a szellemi önalkotás, ez a „lekerekített üvegkemény tárgy”? Kinek a tanúságául? B., a Kaddis beszélője számára az írás az élet szégyenteljességének, gyalázatának fokozatonkénti felismerését jelenti. E felismeréssort egy határozottan körvonalazódó idézetrendszer és a végső belátásokra figyelmes emlékezetmechanizmus közvetíti: „Az okadatoló kiindulópont világos: Auschwitz mint a neveltetési hely, s a hős zsidó volta, mely oda juttatta. Az önértelmezés minden érve és minden utalása erre a helyre és erre az elátkozott származásra mutat.”229 Az élet élése és különösen reprodukálása B. számára elfogadhatatlan, mert abszurd. Az élettel tehát szükségképpen együtt jár az önáltatás, a mimikri: szégyenteljes, belenyugvó elfogadása annak, hogy a tekintélyelvű, elnyomó „apauralom” által 134kiszabott bűntudattal teli „sorstalanságban” adatik élnünk230. B. számára a zsidó származás nem átélhető, interiorizált identitás, pusztán külső kényszer, a létezés megérthetetlen esetlegessége, amellyel maga Auschwitz szembesítette brutálisan:

„…mert fütyülök rá, kiáltottam, hogy mi vagyok, de azt, hogy megbélyegzett zsidóként Auschwitzban lehettem, és hogy a zsidóságom révén mégiscsak átéltem valamit, és a szemébe néztem valaminek, és tudok, egyszer és mindenkorra és visszavonhatatlanul tudok valamit, amiből nem engedek, soha nem engedek, kiáltottam.”231

„…hiszen a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nőt a tükör előtt, piros pongyolában, mint tapasztalat: az életemet, vagyis a túlélésemet, a szellemi létformát, amit élek és mint szellemi létformát fenntartok, és nekem ez elég, én tökéletesen beérem ennyivel….”232

A zsidó származás és Auschwitz tehát az abszurd létezés metaforája, s egyszersmind különösen intenzív átélésének – szintén kényszerek közötti – „lehetősége”. Auschwitz B. számára megéltségként 135bizonyítja, hogy a világ a Rossz helye, s éppen a Jó a kivétel. A Rossz a világ része, mert megmagyarázható, elméletekbe illeszthető, a Jó választása viszont irracionális, mert nem lehet az ösztönökből, a hasznosságból, az ésszerűből levezetni. (A hős fejadagját visszajuttató „Tanító úr” esete példázza az életösztöntől elszakadni képes szabadság méltóságát233.)

A túlélő további életét csak az esetlegesség folytatásául, bűntudattal teli „ráadásként” kapja. Az élet éléséhez felejtenie kellene, de nem szabadulhat attól a radikális tapasztalattól (nem gyógyulhat ki abból), amivel egyszer már szembesült. Ezért a számára egyedül autentikus élet a nem élet, az önfelszámolás, az „apák” által kiszabott sors megakasztása: ezért mond nemet a feleségnek akkor, amikor az gyermeket akar tőle. Az élet csábítása elől pedig ezért menekül az írásba, oda, ahol az emlékezés révén saját sorsának abszurditásával szembenézhet. Az írás révén még megmenthetőnek látszik valami a létezés autenticitásából:

„Ezekben az években ismertem fel az életemet, egyfelől mint tényt, másfelől mint szellemi létformát, pontosabban az egy bizonyos túlélést már túl nem élő, túlélni nem akaró, sőt túlélni valószínűleg nem is tudó túlélés létformáját, mely mindazonáltal megköveteli a magáét, vagyis azt, hogy megformálják, mint egy lekerekített, üvegkemény tárgyat, hogy így végül is fennmaradjon, mindegy: minek, mindegy: kinek – mindenkinek és senkinek, annak, aki van vagy nincs, egyre megy, annak, aki szégyenkezik majd miattunk és (esetleg) érettünk…”234

136

Az írás azonban többértelműen, illetve – a regény uralkodó alakzatával szólva – paradoxálisan mutatkozik meg a regény lapjain. Az önsorsrontás, az élet eliminálásának közege, de ugyanakkor mégis megjelenik benne az „élet”, s ellene szegül. Az írás az élethez szükséges felejtés ellenszere, de egyszersmind az élet elfelejtésének médiuma is. Az írás a szabadság lehetősége, ámde nemcsak felold, hanem meg is köt. Auschwitz maga is az élet része, mégha csak szövegek által értelmezhető is. A(z akkor még) leendő feleség B. egy korábbi regényéből nyert erőt, hogy felszabadulhasson a rámért zsidó sors „balsikere” alól, később viszont az élet ígéretét választja író férje neurózisával szemben. Az életet eltüntetni, felszámolni akaró írás öntükrévé válik az a passzus, amelyik a feleség „behálózását” tematizálja:

„…megértem és szinte látom, hogyan szövődnek a történeteim kanyargós fonallá, színes fonalból font puha hurkokká, melyeket az (akkor még a jövendő, most már a volt) feleségem, előbb azonban a szeretőm, az ágyamban fekvő, selymes fejét a vállamon nyugtató szeretőm dereka, melle, nyaka köré vetek, befonom őt, és magamhoz kötözöm, perdülve, fordulva, két tarka és mozgékony cirkuszi mutatványos, akik aztán holtsápadtan, üres kézzel hajlonganak a kaján néző, a kudarc előtt.”235

Ugyanakkor az írás a felejtésre való képtelenség közegévé válik (B. nem véletlenül idézi Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című értekezését236), útjában áll mindenféle megújulásnak, akadályozója lesz annak, amit ígért: a szabadságnak. Ha az élet értelmetlen és céltalan, vajon miféle értelme lehet az írásnak? Ki látja értelmes137nek a Tanító úr „halálra készülő arcán világosan fölismerhető felháborodást”? Kinek szól tanúságul a „lekerekített, üvegkemény tárgy”? Az írás nemcsak törlése, hanem beteljesítése is a végzetnek, melynek utolsó stációja a világból való kiűzöttség (ezt mutatja a zárlat állathasonlata), az Istenhez szóló fohász és halálnak való felajánlkozás. Az abszurditástól menekülő írás végkövetkeztetése sem mentes az abszurditástól. A Kaddis szövevényes mű: mániákusan sodró és következetlen, mint az élet.

138
A jelként elgondolt élet
(Az angol lobogó; Jegyzőkönyv)

Kertész Imre 1991-ben megjelent, Az angol lobogó című kötete vegyes műfajú írásokat tartalmaz. Két nagyobb részből áll: a címadó hosszabb elbeszélésből, illetve a Megközelítések cikluscímmel közreadott darabokból. Ezek között olvashatunk két naplóformájú szöveget (Budapest, Bécs, Budapest; 1984-em), egy bibliai parafrázisra épülő erkölcsi-politikai példázatot (Világpolgár és zarándok), A kudarc és Az angol lobogó motívumait felhasználó önéletrajzi novellát (A pad) és egy történetfilozófiai esszét (Táborok maradandósága). Már A kudarcban is érzékelhető az értekező betétek hangsúlyos jelenléte, a Kaddisban a regénynyelv megalkotásában ezek aránya még inkább megnő. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején már szinte lehetetlen a regényírót és az értekezőt megkülönböztetni egymástól: Kertész írásművészete egyre esszéisztikusabb lesz, az egymásba folyvást beleépülő eszmefuttatások és (az akár könyvnyivé terebélyesedő) naplójegyzetek lényegében átveszik a korábbi meghatározó műfaj, a regény helyét. Az angol lobogó (és talán még a Jegyzőkönyv) hordozza az évtized során leginkább a narratív, regényi alakításmód hatásmechanizmusait.

139

Az angol lobogó az elbeszélés „anyagát” és az elbeszélés megszervezését tekintve is A kudarc, illetve a Kaddis nyomdokain halad. Az előbbivel „összeolvasható” önéletrajzi elemeket tartalmaz, de mindkettővel összevethető az emlékek közvetítődésének mechanizmusa vonatkozásában. A kudarc többféle epikai világképzési formát (önéletrajz, elvont parabolika, önkommentáló szöveg) egymás mellé építő kompozíciójával szemben a Kaddis inkább az elbeszélői hang megképzését (szekvenciák, idézetmontázs) állítja a középpontba, de mindkettőre, sőt még Az angol lobogóra is igaz, hogy a Kertész írástechnikájára leginkább jellemző alapjegyeket viselik magukon. A szövegalkotási attitűdöket illetően ezek közé tartozik, hogy a történetszerűség rovására előtérbe kerül a diskurzív alakítás és a hangsúlyozott elbeszéltség. Ennek legjellegzetesebb eleme például a megszakított, széttördelt, elágazó logikájú történetmondás, ami együtt jár az elbeszélői hang állandó reflexiójával237. Az elbeszélői eljárás színrevitele csökkenti a szereplői távlatok, hangok összjátékának szerepét, s az értelem létesítését döntően a történet és az elbeszélői reflexió összjátékára bízza. Az angol lobogó nyitánya jól mutatja ezt az eljárást:

„Ha most netalán mégiscsak el akarnám mondani az angol lobogó történetét, amint erre néhány napja – vagy hónapja – egy baráti társaságban buzdítottak, akkor meg kellene említenem azt az olvasmányomat, amely engem először tanított az angol lobogó, mondjuk így: fogcsikorgató csodálására, el kellene mondanom akkori olvasmányaimat, olvasási szenvedélyemet, azt, hogy ez miből táplálkozott, milyen véletlenszerűségeken múlott – mint egyébként minden, amiben az idő múltával akár a végzet következetességét, akár a végzet értelmetlenségét, de mindenképpen a végzetünket ismerjük fel –, el kellene mondanom, hogy ez a szenvedély mikor kezdődött és végül hová juttatott, egyszóval majdnem az egész életemet el kellene mondanom. És mivel ez lehetetlen, nemcsak a szükséges idő, de a kellő 140ismeretek híján is, mert ugyan ki mondhatná el magáról, hogy ama megtévesztő ismeret birtokában, amit az életéről ismerni vél, mindjárt az életét, ezt a számára – és leginkább az ő számára – merőben ismeretlen folyamatot, lefolyást és kimenetelt (exit vagy exitus) is ismeri, így valószínűleg a leghelyesebb lenne az angol lobogó történetét Richard Wagnerrel kezdenem.”238

Az idézett szakaszban az elbeszélő – mielőtt elmondaná – utal a történet ismertetésének indokára, a történet fordulatainak természetére, sőt arra is, hogy az események kiválasztása csakis esetleges lehet, mert a történet nem áll rendelkezésre bármikor felidézhetőként: épp ebben az elbeszélői folyamatban konstituálódik, körvonalai, „kiterjedtsége” bizonytalan, „alakulásban” van. Ehhez az effektushoz kapcsolódik Kertésznél az írott és az íratlan, a „megfogalmazott” és az érzékelt világ szembeállítása, az irodalom medialitásának reflexiója. Annak poétikai hatástényezővé alakítása, hogy az érzékletek, „közvetlen” valóságtapasztalatok nem őrizhetik meg eredendőségüket, mert csak nyelvbe fordításuk árán válnak (még önmagunk számára is) felidézhetővé. Az érzéki tapasztalatok megfogalmazatlanságukban ugyan némák maradnak, de nyelvbe transzformálásuk művelete érzékelteti a nyomukat, mint hozzáférhetetlent, mint megőrizhetetlent. Kertész műveiben a nyelv éppen ezért kettős arculatú: a fogalmazás sodró lendülete sem feledteti, hogy a nyelv nemcsak az emlékezésnek elősegítője, de a szüntelen felejtésnek is. A szöveg folytonos kitéréseiben megmutatkozik az elbeszélhetőség nehézségeinek narratív-retorikai vetülete, az ábrázolhatatlanság állandó reflexiója. Kertész narratív szövegeinek „kibontakozására” a folytatólagos halasztódás lesz a jellemző, ami a késleltetés alakzatának dominanciájában is tetten érhető. A szöveg többször megszakított, töredezett, szekvenciák ismétlésével újrainduló alakítása egyrészt azt a tapasztalatot demonstrálja, hogy a világ („íratlanságában”, kiismerhetetlenségében) nem igazítható kész jelentésformulákba – s ellenállva e törekvésnek, azt folyton önmaga kudarcával szembesíti –, másrészt a jelsorok (akár 141önidézetként való) állandó ismétlődése egyfajta öntükörként (önparódiaként) is funkcionálhat, ami viszont a világhoz való hozzáférés textuális kondicionáltságát demonstrálja.

Ugyanakkor a szövegek narratív-diskurzív alakítása arra is vall, hogy Kertész (ahogyan már a Sorstalanságban is) szembeállítja egymással az ideológiák által uralt és az „ideológiamentesen” (nemegyszer gépies mechanikussággal) folyó cselekvést. Hasonlóképp a kezdettől igyekszik kiaknázni az elsődleges (szükségképpen töredékes vagy akár „értelemnélküli”) és a másodlagos (valamilyen közvetítőrendszer által mozgatott) emlékezés különbségét. Amikor az angol lobogó történetének elmondására biztató társaság – mintegy alakítva a történet kibontakozását – az „egykori perek” felől érdeklődik, az elbeszélő éppen arról elmélkedik, hogy az események átélőjeként nem volt távlata azok „elvont” megítélésére:

„Engem ezeknek az akkortájt folyó pereknek nem az erkölcsiség, inkább az érzékelhetőség síkján zajló hatásai értek, következésképp nem erkölcsi, inkább az érzékszervek, az idegpályák szintjén mozgó reflexiókat váltottak ki belőlem, mondhatni hangulati reflexiókat, mint a fentebb már említett undort, aztán riadalmat, megütközést, futó hitetlenkedést, általános elbizonytalanodást ésatöbbi.”239

Az emlékezet diszkontinuitásával is összefüggésben áll, hogy az „önéletrajzai” által színre vitt főhősök önazonosságát az időbeliség viszonylagosítja, amit az emlékezet mechanizmusa mindig úgy mutat meg, hogy az emlékező én önmagára mint valamilyen kontingens idegenségre (mint az azonosság különböző stádiumaira) tekint vissza:

„…ezek a részletek csakis ebben a szellemben, a megfogalmazhatóság szellemében mondhatók el, ami persze korántsem azonos ezeknek a részleteknek a valóságos szellemével, vagyis azzal, ahogyan ezt a valóságot éltem és átéltem; és ez jól mutatja a megfogalmazás és a létezés közt meredő vasfüggönyt, az elbeszélő és hallgatósága közt meredő vasfüggönyt, az ember és ember közt meredő vasfüggönyt, 142végül az ember és önmaga, az ember és a saját élete közt meredő, átjárhatatlan vasfüggönyt.”240

„Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit, az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen. Másfelől kétségkívül ez teszi elmondhatóvá ezt a történetet, amely különben, mint minden történet, elmondhatatlan, vagyis nem is történet, s amit ha ilyenformán mégis elmondanék, valószínűleg éppen az ellenkezőjét mondanám el annak, amit el kellene mondanom. Ezt az életet, ezt a húszéves fiatalember-életet egyedül a megfogalmazhatósága tartotta fenn, ez az élet, minden idegszálával, minden görcsös törekvésével egyedül a megfogalmazhatóság szintjén zajlott.”241

A második részletből az is kitetszik, hogy az elbeszélő számára a „megfogalmazhatóság” kettős értékű, egyrészt a kommunikálhatóság feltétele, másrészt egy olyan identitást létesítő közeg, amely által az „én” önmagától valamelyest (és szükségszerűen) mindig elidegenedik. Az „én” ilyen értelemben nem más, mint a részben saját maga, részben a világ által előállított szignifikáció saját magától eltávolodó terméke. Az „én” tehát nemcsak hogy temporálisan változékony, de mindig bizonyos értelemben fiktív is. Ez a tapasztalat nemcsak az identitás nyelvi közvetítődése által válik nyilvánvalóvá, hanem itt éppen a változó önszemlélet – s ennek folytán változó identitás – filmmetaforikája által is:

„Attól a pillanattól kezdve, hogy – egy időre legalábbis – kicsúsztam a megfogalmazhatóság és ezzel életvitelem folytathatóságának világából, a körülöttem zajló események – és így én magam is mint esemény – töredékes képekre, benyomásokra hullottak (hullottam) szét. De a kameralencse, amely ezeket a zavaros képeket, hangokat, sőt 143gondolatokat is összefogta, még mindig, gyötrelmesen és megszüntethetetlenül én voltam, csakhogy egy tőlem egyre távolabb kerülő én.”242

„…noha ő – én – e romokat akkor még csupán mintegy valamely filmdíszletként, önmagát pedig e film, mindenesetre valamilyen szplínes, valamilyen fanyarul modern, valamilyen fanyar és modern módon hazug film szereplőjeként értelmezte, mely szerepet, teljeséggel nézőtéri látszatra alapozva, és minden zavaró körülményt (azaz a valóságot, vagyis a katasztrófát) mellőzve, így fogalmazott (fogalmaztam) meg: »újságíró vagyok«.”243

Az „én” tehát nem pusztán egy „filmes” perspektívával azonosítja magát, hanem a látványt és az ahhoz való viszonyulást szintén tartalmazó – a valóságot hangsúlyozottan kiszorító – filmsematika részeként színre is viszi244. Az életúthoz kapcsolható értelemlehetőségek temporális alakulásának létesítő közege maga a művészet, de legfőképpen az irodalom. Akárcsak a naplóföljegyzésekben, úgy itt is meghatározóak az olvasmányélmények: Az angol lobogóban (de mondhatnánk a Gályanaplóban is) egy-egy könyv elolvasása lényegesen nagyobb hatással van a főhős identitásának alakulására, mint a környező valóság. (Sőt, ez utóbbiba is „beleíródnak” a könyvek által létrehozott „világok”.) Az identitás valamilyen kijelölődése szoros kapcsolatban van tehát különféle műalkotások meghatározó tapasztalatával. Az angol lobogóban szó szerint könyvek terelik a főhős életét. Legelébb egy „ponyvaregény”, amely fontos élettanácsot szolgáltat, aztán A diadalív árnyékában, amely vigaszt nyújt a világ „további elsötétedésével” szemben. A főhősre nagy hatással van egy újabb könyv, amely ráveszi, hogy újságíró legyen.

144

„Ez a könyv olyan életről, olyan világról szólt, amely a valóságban sohasem, legföljebb megfogalmazásokban létezhetett, amilyenekre később, életvitelem fenntarthatósága végett, én magam is törekedtem, megfogalmazásokra, amelyek függönyt vonnak a megfogalmazhatatlan, a sötétben zajló, a sötétben botorkáló, a sötétség súlyát hurcoló élet, vagyis maga az élet elé.”245

A valóság és a fikció közötti határ e tekintetben elmosódik, lényegében egymásba másolódnak: az én identitása nem annyira a valóság „felismerésében” és az ahhoz való alkalmazkodásban létesül, hanem sokkal inkább az újrafogalmazódó narratív identitás közegében. Ez sajátos színezetet ad annak a Bildung-képzetnek, amely Kertész legtöbb művében visszatér, ahol a főhős „egy-egy kritikus jelentőségű, saját életére vonatkozó felismerése áll a középpontban, melyet követően a személyiség már nem lehet ugyanaz, aki volt, és nem élhet ugyanúgy, ahogy addig, feltéve, hogy életen azt értjük, ahogy valaki a saját életét szemléli.”246 Az identitás állandóan elbizonytalanodó, majd egyfajta „megvilágosodásfolyamatban” megszilárduló természete szorosan összekapcsolódik a művészet megértésére tett – csaknem mindig ünnepélyes és szenvedélyes – kísérletekkel. Ami bizonyítja, hogy a verbális és a nem verbális, a nyelvi és a tapasztalati – összeegyeztethetetlenségük ellenére is – szorosan egymásra utalt. Az angol lobogóban a zárlatban megjelenő, nagy jelentőségű gesztus (a brit zászlóval borított gépkocsiból integető kesztyűs kéz) értelmezését az elbeszélő egy frenetikus műélménnyel hozza kapcsolatba, amennyiben úgy gondolja, hogy A Walkür megtekintése készíti fel őt e látszólagos jelentéktelenségében is roppant, mert a világ állapotát magába sűrítő, jelzés „üzenetének” megértésére. Pontosabban Wagner művének értő befogadásához is már egy szöveg, Thomas Mann Wälsungvérje segíti hozzá, s a német író nagy esszéinek olvasása készíti fel a világ újfajta szemléletére, s így válik számára lelkesítő, de 145méginkább melankolikus értelművé a nevezetes kesztyűs kéz integetése. Az elbeszélő nem magyarázza e folyamat egyes állomásainak szükségszerűségét és folytonosságát, lényegében talányos marad a „megvilágosodás” természete. Még leginkább az önreflexió készségét kapcsolja hozzá az elbeszélő: „Azt hiszem, hogy akkor még nem tudtam, hogy ez a bizonyos titkos és bűnös tudás voltaképpen az önmagamról való tudás.” 247 (Ennélfogva a műalkotásoknak egyfajta tükörfunkciót kölcsönöz az elbeszélő.) Hogy valójában nem egyszerűen a személyiségen „belüli” művi, fiktív ellenvilág kialakulásáról van szó, azt bizonyíthatja Szép Ernő példája éppúgy, mint az ahhoz kapcsolódó – Kertésznél nem ritka – kitételek, amelyek rendre az irodalom teljesítőképessége fölötti elégedetlenséget teszik szóvá248. Szép Ernő Ádámcsutka című regényénél lényegesen többre becsüli az elbeszélő a legendás bemutatkozást („Szép Ernő voltam.”), mert „szerzője” e megnyilatkozásban vált képessé arra, hogy kifejezze a „katasztrófát”, önmaga és a világ szabadságának megszűnését:

„…ez a bemutatkozás, megfogalmazás, mégpedig radikális megfogalmazás, mondhatnám a megfogalmazás hőstette volt. Ennek a megfogalmazásnak a révén maradt, sőt lényegült Szép Ernővé Szép Ernő, és éppen akkor, amikor már csak Szép Ernő volt; amikor már felszámoltak, likvidáltak, államosítottak minden olyan lehetőséget, amelyek Szép Ernőnek egykor még megengedték, hogy Szép Ernő legyen.”249

Az elbeszélő utóbb közli, hogy egyre elégedetlenebb az irodalommal, amely nála a fikció „áttételességével”, az élettől való eltávolodással válik azonossá („Félni kell tőle, hogy az irodalom oldósze146rébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket.”), s helyette az életről „közvetlenül” szóló és arra „közvetlenül” visszavonatkoztatható megnyilatkozásokat vagy leginkább az önmagán túlmutató, jellé változtatott életet üdvözli:

„Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás. »Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról« – irodalom ez? »Szép Ernő voltam« irodalom ez?”250

Az irodalommal szembeni elégedetlenség akár ironikusan is érthető, hiszen látszólagos szándéka ellenére még inkább felhívja a figyelmet az irodalom megkerülhetetlenségére. A paradoxalitás nemcsak abból származik, hogy a „Szép Ernő voltam” kijelentés éppen irodalmi eljárással251 tölti be a tanúságtétel funkcióját, hanem abból is, hogy a 147„radikális megfogalmazás” jelentőségének felismerését a szövegben irodalmi művek olvasása (vagy egyáltalán: műalkotások befogadása) készíti elő. Eszerint irodalom és tapasztalat, irodalom és tanúságtétel szükségképpen egymásba íródik252. Mint ahogy a brit zászlóval robogó kocsiból intő kéz jelentőségét is csak egy olyan szemlélet emelheti metaforikus pozícióba, amely a gesztus jelszerűségének kontextualizálását el tudja végezni. Másképp fogalmazva: aki képes a forradalom mindennapjainak jeleneteit esztétikai távlatból szemlélni. Az írott és az íratlan világ közötti ingázás perspektívájából:

„…inkább azt kell mondanom, bármilyen furcsán is hangozzék, hogy az utcán zajló események igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmemet, az ezekben a napokban az utcán zajló események ezúttal valóságos és cáfolhatatlan értelmet adtak a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmemnek.” 253

A tétova üdvözlés a valóságos katasztrófával, a fikció közvetítése által, szembenéző elbeszélő számára válik utóbb a magáramaradottság, a szabadságtól való elválasztottság melankolikus jelévé:

„Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván a rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek. Én ezt az autót, miután elrohant előttem, most már csak hátulnézetből láttam: s ebben a pil148lanatban, amikor a taps megszilárdulni, szinte megvastagodni tetszett, a bal oldali kocsiablakból tétován, először szinte vonakodón kinyúlt egy kézfej. Ez a kéz világos kesztyűbe volt bújtatva, nem közelről láttam ugyan, de feltételezem, hogy szarvasbőr kesztyűbe; s valószínűleg a tapsot viszonzandó, néhányszor óvatosan, a kocsi menetirányával párhuzamosan meglendült. Integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba. Aztán kocsi, kéz és angol lobogó – minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak. Hát ennyi az angol lobogó története.”254

Az angol lobogóban az elbeszélőnek a tanúságtevésre vonatkozó affirmatív megjegyzéseit legalábbis árnyalják az emlékezet, a tapasztalat és a nyelv viszonylatait, egymásrautaltságát kiaknázó passzusai. A tapasztalat közvetlensége, a „radikális megnyilatkozás” iránti kívánság csak még inkább felhívja a figyelmet arra, hogy a nyelvi és a nem nyelvi, az irodalmi és a nem irodalmi kölcsönös függésben vannak egymással. Az idézett szakaszban az elbeszélő az integető kéznek úgy tulajdonít értelmet, hogy a látványszerűség bizonytalanságát, sokértelműségét már a képzelete révén igyekszik legyőzni, az integetés „néma” jelét így megszólaltatni végül. Ezáltal kapcsolja a jelenethez az utólagosság történelmi távlatát: a kesztyűs kéz a készségesen biztató, de a forradalomnak tényleges segítséget nem adó Nyugat szinekdochikus, illetve szimbolikus megjelenítőjévé válik255. Kertész Az angol lobogóban úgy hozza létre egy melankolikus tudás 149(egyéni, térségi és nemzeti közösségi) példázatát, hogy közben eredményesen aknázza ki az irodalom mediális természetéből fakadó jelentéspotenciált.

A dolgok perspektivikus értelmezhetőségét, a valóság és a fikció egymásba szövődését állítja középpontba a társszerzővel, Esterházy Péterrel „együtt” írt és közös kötetben 1993-ban megjelentetett kváziikerregény (terjedelmüknél fogva: „ikerelbeszélés”) is, a Jegyzőkönyv, illetve az Élet és irodalom. Az előbbit Kertész, az utóbbit Esterházy jegyzi, de a két szöveg közötti, műhatárokon átlépő hatásmechanizmusok közös szerzemények. Mindkettő témája egy-egy bécsi utazás története: Kertész szövege egy meghiúsult utazásról szóló keserűen ironikus tudósítás, Esterházyé pedig az előző motivikus-idézetmontázsos újraírása, egyfajta hypertextus. A Jegyzőkönyv is ismétlés bizonyos mértékig, amennyiben azt elbeszélője egy valóságos vámügyi jegyzőkönyv „ellenjegyzőjeként” tünteti fel, ennek az előzékszövegnek egyes passzusait saját szövegében idézi is később. A eseménymenet szerint a főhős-elbeszélő elhatározza, hogy Bécsbe utazik írói-műfordítói ügyeit intézendő, s számos otthoni nehézsége ellenére neki is vág a vonatútnak. Nagykedvű, de tapasztalatlan utazó, akit az ellenőrzés során a vámos váratlan (és nem jóhiszemű) kérdései összezavarnak, s miután kiderül, hogy tudtán kívül megszegte a vámszabályokat, a határnál le kell szállnia a vonatról. Megaláztatása fölött érzett felháborodásában úgy dönt, hogy nem is utazik tovább, hanem visszatér Budapestre. Hazafelé tartva lemondóan szembesül az ország állapotával és saját életének természetével. A Jegyzőkönyv példázatos szövegként olvasható, amennyiben jól felismerhetően azt sugallja, hogy a szabadság mentális feltételrendszere még nem alakult ki, s azt éppen azok a reflexek hátráltatják, amelyek a több évtizedes diktatúra termékeként bújnak meg az emberekben. Ezzel magyarázható, hogy a főhős nem ura a helyzetének, bizalmatlanul tekint 150szinte mindenkire, de különösképpen a hatóság embereire. Számára is indokolhatatlan cselekedet (s leginkább személyisége folytonossághiányának felismerésével jár), hogy miért vallott be a nála levőnél jóval kisebb összeget, amely tett utóbb az egész büntetési procedúrára alkalmat adott. Arra a következtetésre jut, hogy a legyőzhetetlen, jelenlévő múlt, s az azzal társuló tapasztalatok, mentális rögzülések akadályozzák az embert a szabadság gyakorlásában. Amiképpen ő maga csak elnyomottként, potenciális bűnösként volt képes reagálni a helyzetre, úgy a vámos is már eleve bűnöst látott benne. Ha nem is egyenlő mértékben járulnak hozzá a történtekhez, de mindkettőjüket a múlt tapasztalatai határozzák meg:

„Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár. (…) Ez az ember – fölteszem: anélkül, hogy maga is tudott volna róla – a puszta magatartásával, a modorával jó eleve hazudni kényszerített.”256

Ezek a múltbeli tapasztalatok pedig ellenőrizetlen reflexeket váltanak ki a főhősből, s elhasonítják saját magától, megalázó helyzetekbe, inautentikus diskurzusokba kényszerítik, s leginkább az ezzel járó pánik magyarázza, hogy nem az út folytatása, hanem a visszatérés mellett dönt. Innen nézve tehát a Jegyzőkönyv nemcsak az ország állapotáról, hanem egy pszichózisról szóló beszámoló is, amelyben a cselekedetek motivációi a lélektan diskurzusával kapcsolhatók össze. (Az ösztönösként felfogható érzések lényegében jóslatszerű – önbeteljesítő – funkciót töltenek be, ami persze viszonylagosítja, mert felcserélhetővé teszi a történtek ok-okozati elgondolhatóságát257.) Ugyan151akkor – akár allegorikusnak is tekintve a konkrét vonatutat – a főhős számára a kudarc a világ valóságos arculatának megmutatkozását, feltárulását is jelenti:

„Miért hittem, hogy Bécsbe utazhatom? Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem? Rabként, a gondolataimat, a tehetségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jól tudtam, hogy itt, ahol élek, egyedül rabként lehetek szabad.”258

Figyelemre méltó, hogy a Jegyzőkönyvben az elbeszélő a történéseket többnyire az irodalmi idézetek fiktív terében reflektálja, olyan allúziórendszerrel, amely az eltérő kontextusok citálásával a különbözőben a hasonlót kísérli meg felidézni259. Sőt, az elbeszélő önmagát mint önolvasót lépteti színre, így maga az utazás nem annyira a világ, mint inkább önmaga szöveggé változtatásaként értelmezhető, amelyben az ismétlődés alakzata uralkodik:

„Hivatkozom ismét az, akár csak egyetlen »hűséges olvasómra« – aki talán egyedül én vagyok: prófétikus regényemben ezt a jelenetet 152szinte szórul szóra olvashatja. (…) Mint különös, regénybeli alteregóm, Köves, én is a tágasabb világba indultam, hogy egy isten háta mögötti, mocskos határállomásra érkezzem, ahol itthon, nyomorúságosan, végzetesen, halálosan itthon vagyok.”260

A fikció, az irodalmi jelentéslétesülés és a valóságtapasztalat interpenetrációjának hatásmechanizmusait (Kertészhez képest radikalizálva) használja ki Esterházy az Élet és irodalom című szövegében, amely a Jegyzőkönyv újraírásával helyezi új megvilágításba az „előzékszöveg” teljesítményét. Esterházy műve Kertész-idézetek és önidézetek szövevényében teszi ellenőrizhetetlenné és felcserélhetővé a nyelven „kívüli” és a hangsúlyozottan nyelvi referencializálhatóságot. Az Élet és irodalom részben idézi a Kertész-szöveg narratív sematikáját, s ugyanakkor ironikus elhasonításokat hajt azon végre. Az írott és az íratlan világ egymásba csúsztatása eldönthetetlenné teszi, hogy mi az irodalmi és mi nem az, s elbizonytalanítja – a Jegyzőkönyvben – a trauma ismétlődéseként megélt történet értelmét. A tapasztalatok textuális feltételezettségével való szembesülés a dolgok több szempontú szemlélésmódját jelenítik meg. Az elbeszélő Kertész szövegének „tükrében” egyszerre „olvassa” önmagát és a világot, s egyfajta óvatos előzékenységben stabilizálja a szerepét261.

153
„Ha egyszer megtudhatnám, ki és mi vagyok…”
(Gályanapló)

A korábban jobbára regényekkel és elbeszélésekkel jelentkező Kertész Imrének 1992-ben Gályanapló címmel az eddigiektől eltérő műfajú kötete jelent meg262. A könyv többnyire dátumokkal is ellátott naplóföljegyzéseket tartalmaz, az első bejegyzés 1961-ből, az utolsó 1991 augusztusából származik. A naplószerűség mint írástechnika – láthattuk – az életmű korábbi korszakában sem volt ismeretlen: Kertész a kompozíció meghatározó elemévé tette a Sorstalanságban, de a naplóföljegyzések, írástöredékek újraolvasása, mint a saját élettörténet szükségképpeni „kívüliségének”, külsődlegessé, közvetítetté válásának és időbeli változékonyságának bizonyítéka, fontos szerepet játszik A kudarcban és a Kaddisban is. A Gályanapló életrajzi és műhelyvallomásokat gyűjt egybe, s e két szövegcsoport között mély 154értelmű összefüggést teremt. A naplóíró mindennapi életformájáról keveset árul el – leginkább csak ritka utazásai alkalmával –, a feljegyzések témája túlnyomórészt gondolatvilágának alakulástörténete, melyet általában olvasmányélményeihez fűzött reflexiói révén mutat be. Az első személyben beszélő naplóíró identitása egy önmegértési folyamat eseménysorában rajzolódik ki, ennek az „öndokumentálásnak” az alapvető mechanizmusa azonban nem a szubjektív tanúságtételen, s nem is a világ „közvetlen” tapasztalatiságán alapszik, hanem textuális feltételezettségű. Kertész „naplóregényében” a (saját) létezés megértésének kísérletei lényegében szöveginterpretációs eseményként kerülnek színre. Az Én mások mellett Pascal, Schopenhauer, Nietzsche, Kafka, Camus és Adorno szövegeinek, valamint saját egykori naplóföljegyzéseinek olvasása közben, az azokhoz való viszonyulás keretei között válik képessé saját maga azonosságának elgondolására.

A Gályanapló naplószerűsége mindenekelőtt a formális rend, a kronológiai sorrend szervezőelvében és a gondolatmenetek, időtávlatok állandó megszakítottságában érhető tetten. A megszakítottságot persze egy elvontabb szinten amúgy érvényesülő folytonosság viszonylagosítja: a beszédforma stiláris-diskurzív alakításán és az identitásképzés ismétlődő jegyein mindez felfedezhető. A töréseken át is kiépülő folytonosságot erősíti a kötet regényszerű alakításmódja: a cím és a mottók sugallatán túl a fejezetekre bontás, a fejezetcímek adásának nyilvánvalóan utólagos műveletéig. A cím és a fejezetcímek „egybehangzása” a szöveg jelentésvonatkozásainak integritását támogatja – „Gályanapló”, „Kihajózik (nyílt vizekre)”, „Bolyong (szirtek és zátonyok között)”, „Elengedi (a kormányt), Behúzza (az evezőket) Boldog” –, miközben a harminc esztendő történéseinek egy virtuális utazás természetét kölcsönzi. A „gályapadhoz kötöttség” a munkaként, sorsszerű föladatként felfogott gondolkodás szolgálatát sugallja, a „bolyongás” pedig e folyamat esetlegességeit és tervezhetetlenségét. Az utolsó fejezet címe sem valamifajta célhoz érés képzetét sugallja, inkább arra lehet gondolni, hogy a képzeletbeli utazó a „nyílt vízen” engedi el a kormányt és húzza be az evező155ket, azaz egy megtalált belső bizonyossághoz képest a „kívüliségben” való sodródás, a keresés veszít jelentőségéből263.

A Gályanapló 1961 és 1991 közötti feljegyzéseket tartalmaz, melyek terjedelme és műfaji vonatkozása váltakozik, hangneme azonban kevéssé. A feljegyzések nem jelentéktelen része bölcselők és irodalmárok műveiből vett idézet, amelyekhez a naplóíró hosszabb-rövidebb kommentárjai, reflexiói kapcsolódnak. Ez utóbbiak lehetnek egy-másfél oldalas esszétöredékek éppúgy, mint aforisztikus megállapítások. Kertész igen sokszor él a saját műveinek (pl. a Sorstalanság, vagy A kudarc) keletkezését és hatását kommentáló műhelyvallomásokkal is, noha ezek összességében lényegesen kevesebb helyet foglalnak el, mint a nagy elődök szövegeinek idézései, és az azokkal folytatott kvázidialógusok. Kertész „olvasónaplójának” beszélője nemegyszer nem is annyira a „klasszikusokhoz” való viszony dokumentálását tartja elsődlegesnek, mint inkább azok visszhangjaként funkcionál264. Ezt azonban akár az „eredetiség” korlátozottságaként, a saját 156(viszonylagos, mert valamilyen viszonyban konstruálódó) azonossághoz való hozzáférés textuális (mediális) feltételezettségeként is értelmezhetjük.

A Gályanapló följegyzéseit olvasva szembetűnő, hogy a naplóíró mennyire kerüli a napi politikai események rögzítését és értelmezését. Kertész könyvében az Európát kettészelő politikai szakadéknak, a térségi életformának, a geopolitikai tényezőknek, a helyi uralmi viszonyoknak, a szabadságtól való regionális megfosztottságnak lényegében nincs speciális jelentősége. A naplóíró egyfajta egzisztenciális időben él, a létezésnek elsősorban a metafizikai vonatkozásai kerülnek látószögébe, s érzékelhetően nem is tesz éles különbséget a korabeli Nyugat- és Kelet-Európa között. Jóllehet az aktuálpolitika kérdéseit háttérbe szorítja, sorsának alakulását mégis részben (egy általános érvényű) politikai és másrészt egy kulturális kontextusban értelmezi. Általában egyetlen, minden régiót meghatározó társadalmi rendről, a mindenütt tért hódító totalitarizmusról265 beszél, mint egy olyan formációról, amely a szabadság felszámolása révén lényegében megszüntette a személyiséget:

„A totalitarizmusban minden a végzet és a sors jegyében zajlik. Ezek az elnevezések hivatottak leplezni a semmit, a teljes Semmit, amely mindazonáltal hullahegyeket, pusztulást és gyalázatot termel. 157(…) ezért lett mindennél fontosabb az államtotalitarizmus tapasztalata az európai – tehát egy bizonyos etikai kultúrán és hagyományon úgyszólván traumatikusan átesett – létforma és személyiségtípus szempontjából; mert teljesen megdöntötte a személyiségnek nemcsak a mítoszát, de már-már fogalmát is.”266

A világrend e negatív nivellálódásának tapasztalata részben Auschwitzcal hozható összefüggésbe. Auschwitz, számos más gondolkodóhoz hasonlóan, Kertész számára is az „új időszámítás”, egy új világkorszak kezdete, valami, ami eltörli a személyiség és a közösségek egyedi történelmének jelentőségét – egy univerzálisan eligazító negatív tapasztalat tehát, amelyhez minden más is viszonyul:

„Bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom. Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek. Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belőlem. Mindent bárgyúságnak látok ehhez képest. És biztos, egészen biztos, hogy nemcsak személyes okokból. Auschwitz és ami hozzá tartozik (de most már mi nem tartozik hozzá?) az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta, bár talán évtizedek vagy századok kellenek, míg majd ráeszmélnek. Ha meg nem, úgyis mindegy. Akkor minek írni? és kinek?”267

A naplóíró szemléletében Auschwitz „eseménye” összekapcsolódik tehát a totalitarizmus államrendjével, amely, felszámolva az egyéniség szabadságát, lehetővé tette a genocídium metafizikai érvényű botrányát. Amikor Kertész több passzusban is az aufklérista modernség racionalizmusában megbúvó uralomelvet, s az azzal járó hatalomkiterjesztést és alávetést vonja éles bírálat alá, nemcsak Nietzsche, hanem Adorno és Horkheimer gondolatait is visszhangozza268. Ugyanakkor a Gályanapló följegyzéseit olvasva nem dönthető el, hogy Auschwitz egy történetfilozófiai folyamat, a totalitarizmus kiterjesz158tésének „logikájába” illeszkedik-e, vagy pedig egy olyan tapasztalat, amely nem magyarázható a történelemből, de hogy megtörténhetett, mégis az azzal való szembenézésre figyelmeztet269. Mindenesetre Auschwitz, mint a világ megörökölt rendje, feladatul rója ki a személyiség számára a szabadság, a saját sors szabad alakításának visszaszerzését. Ezért kerül a Gályanapló középpontjába a totális állam által kiszabott determinizmus elutasítása, az önmagát a Jó választásával megalkotó, szellemi értelemben megteremtő személyiség ethosza. A Gályanapló egy moralista följegyzéseit tartalmazza, aki saját erkölcsi-szellemi eszmélkedésének történetét tárja elénk. Egyet lehet érteni azzal az értelmezéssel, amelyik a művet a Bildungsroman műfaji hagyományával rokonította: Kertész könyve „napló formájú, ízig-vérig modern, de mégiscsak hagyományos nevelődési regény, Bildungsroman, amelyben állandóan egyszerre láthatjuk a szerzőnek és összes eddigi műveinek genezisét önéletrajzi, létfilozófiai és regénymódszertani töprengések szétválaszthatatlan folyamatában.”270

Kertész a Gályanaplóban a totalitarizmus uralmát a személyiség, a polgári individualitás válságával kapcsolja össze. Az egyik a másikának oka és következménye is. Kertész eszményképe az önmagát szabadon megalkotó személyiség, amely önmaga szabadsága elől nem vonul az ideológiák rabságszerű menedékébe. Ez a személyiségideál, illetve a tömegember politikumának és kultúrájának vissza-visszatérő éles bírálata a naplóíró Kertészt a magyar későmodernség klasszikus és kultikus alakjához, Márai Sándorhoz köti. Nem véletlen, hogy 159ebben a könyvben, s később más írásokban is rendre feltűnik Márai alakja, mindenekelőtt a totalitárius rendszereket kérlelhetetlenül elutasító magatartása és szintén engesztelhetetlen kultúrkritikája miatt. A Gályanaplóban felbukkanó magatartásmodellek közül az elnyomó állammal és ideológiával szembeni állásfoglalásnak két módja kerül előtérbe: a külhoni emigráció példáját Márai, a belső emigráció vállalását pedig maga a naplóíró testesíti meg. Ahogyan önmagát, úgy Márai példáját is igyekszik „megtisztítani” a közösségi képviselet nemcsak funkcionális, hanem még jelképies vonásaitól is. Thomas Mann „tragikus” és kollektív érvényességű emigrációjával összehasonlítva a Máraiét „közepes polgári színjátéknak”, „karikatúraszerűnek” minősíti:

„A magyar polgárként meghatározott funkciótlanságból átlép az általános funkciótlanságba, a menekültstátusba. Itt nem képvisel senkit. A »magyar sors«, ez a kisszerűség, elhagyhatatlan útipoggyásza: távozása menekülés a sors elől, és aligha a menekülés mint sors; éspedig azért nem, mert hiszen korábban sem volt az. Ezért nem affirmálható, hogy Máraival az országnevelő nagy szellem hagyja el az országot – szubjektíve bármennyire országnevelő szellem is volt Márai –, mint például Thomas Mann esetében: az ő menekülése az egész nemzetre árnyékot vetett. (…) Márai nagysága másban rejlik – inkább individuális függetlenségében, semmint a nemzet emigránsának szerepében, bár persze erkölcsi példája e tekintetben is gyémántként fénylik.”271

Ez a passzus a Gályanaplóban olvasható elfogultságok egyike, ami legalábbis részben vitatható. Meg lehet érteni a naplóírónak a magyar polgárság gyengeségét bíráló szigorát, azt az – itt közelebbről nem taglalt, de odaérthető – észrevételt sem lehet tagadni, hogy ez a társadalmi réteg képtelen volt a vésszel teli időkben a nemzethez tartozókkal való egyöntetű közösségi szolidaritás kinyilvánítására. Ugyanakkor némiképp sommás ítéletnek bizonyulhat Márai Sándor emigráció melletti döntésének hatását, illetve annak értékelését ennyire a honi polgárság kollektív attribútumaival összekapcsolni. Közismert, 160hogy maga Márai hogyan távolodott el a polgárságtól (létezését ő maga minősítette „karikatúraszerűnek”), s milyen szigorú bírálója volt a magyar középosztálynak, hogy milyen határozottan ítélte meg a társadalmi elitek egész világon megfigyelhető romlását és csődjét. Nyilvánvaló, hogy 1948-as emigrációja a kommunista diktatúra kiépülésére adott válaszként értelmezhető272, önmaga által is hangsúlyozott egyéni döntés volt, aminek a jelentősége azonban nyilvánvalóan túlnőtt a személyes szférán, s alighanem hatott a nemzeti közösség második világháború utáni azonosságtudatára. Mint ahogyan a belső emigrációt választók egyéni döntése is – előbb vagy utóbb, így vagy úgy – (eltérő) hatással lett azokra, akik másképpen döntöttek, vagy nem voltak döntéshelyzetben273.

161

A naplóíró Márai 1944. július 3-ról szóló bejegyzése különlegesen emlékezetessé válik Kertész számára, mert a kis részlet legalább utólag oldja a gettóba hurcolt egykori önmaga elviselhetetlen árvaságát. Aznap légitámadás éri a magyar fővárost, s Márai Leányfaluból éppen oda utazva a helyiérdekű vasútról pillantja meg azt a helyet, ahol Kertész Imre kiskamaszként raboskodik:

„»Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak gépfegyverekkel.« – Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mi egyebet tehet egy író? – leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettőnktől függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedő körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rend162kívül nehezen kivehető, de azért létező és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.”274

Noha a naplóíró az Egy polgár vallomásai és A kudarc között vél felfedezni összevetendő jegyeket, s ezek jószerével mély értelmű különbségeknek tekinthetők275, mások inkább Márai önéletrajzi-szociografikus műve és a Gályanapló hasonlóságaira hívják fel a figyelmet: „akár maga a Gályanapló is közelebb áll az egyéni művésztudat kialakulásának Márai megrajzolta polgárias Bildungsromanjához.”276 A kettejük közötti rokonság a különbözőség hasonlósága alapján tárgyalható, akár a személyiség-, akár a kultúrafelfogásukat vesszük például. Közismert, hogy Márai az első világháború utáni korszakban elsősorban Spengler A nyugati világ alkonya című művének hatására nézett szembe az európai kultúra válságával277, amelynek hátterében a tömegember térhódítását és az önmagát racionális módon kiteljesítő szabad individuum ellehetetlenülését látta. Márai lényegében egész életművében fenntartotta a korkritikai attitűdöt, amennyiben szembefordult a kollektivista barbarizmussal, s továbbra is nagy jelentőséget tulajdonított a polgári személyiség- és kultúraeszmény megőrzésének (a tömegkultúra térhódítását például mélyen megvetette). Kertész szintén követi ezt az attitűdöt, de úgy, hogy közben magáévá teszi a második világháború utáni francia egzisztencializmus beállítódását, amennyiben megérinti az individuum létbe fog163laltságának, a személyiség időbeliségének abszurditása, s ezzel szoros összefüggésben a „szabadságra ítéltetettség” etikai implikációja. Ezek szerint a halálra szánt ember legfőbb imperativusa az önmegalkotás, az egyéni módon átélt egzisztencia felmutatása, mint az „önmagán végzett munka” egyedül érdemesült végeredménye. Camus Sziszüphosz-példázata nyomán Kertész számára mindez még a létezés abszurditásának (a kirótt munka értelmetlenségének, céltalanságának) tudatában is heroikus kötelesség, mert ez utóbbi: maga az értelem. A Gályanapló utolsó bejegyzése is a camus-i embléma újraértelmezéseként hat, itt a naplóíró egy olyan férfit képzel maga elé, aki tesz-vesz, végzi a mindennapi dolgát, de amint teheti:

„…tüstént benyit egy elhagyott fülkébe, gyorsan – és mintegy szórakozottan – leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját. (…) Ha ezek a hangok, amiket a hangszerből kicsal, mondjuk megállnának, és egymásba sűrűsödve mintegy megfagynának a levegőben, talán valami görcsös kataton mozdulatra emlékeztető jégkristályképződményt látnánk, amelyben, jobban is megnézve, kétségkívül felismerhető lenne valamilyen kifejező szándék makacssága, ha csupán a monotóniáé is; ha meg netán lekottáznák, végül alighanem ki lehetne venni egy mindegyre sűrűsödő fúga bontakozó körvonalait, mely mind határozottabban tör célja felé, csakhogy e célt mind távolabbra tolja, taszigálja magától, s így mégis mind bizonytalanabbá válik. – – Kinek játszik? Miért játszik? Maga sem tudja. Sőt – és azért mégiscsak ez a legfurcsább – nem is hallja, hogy mit játszik. Mintha a kísérteties erő, amely újra meg újra odaparancsolja a hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától, hogy egyedül neki játsszon. – De ő legalább hallja-e? (A kérdés azonban, lássuk be, értelmetlen: a játékost természetesen boldognak kell elképzelnünk.)”278

A passzus azonban nemcsak a saját sors heroikus vállalását példázhatja, hanem ezzel szoros összefüggésben a művészet mibenlétét 164is. A kép a hallásától megfosztott zenészről, aki ugyanegy téma számtalan variációját játssza újra és újra – nem valamilyen célból, nem a közönség kedvére, s nem is a saját örömére –, talán leginkább az önmagába záródó művészethez való, jószerével gépiesen mechanikus kötődés jelentőségét sugallja279. A művészet a Gályanaplóban más helyeken is egyszerre jelenti az inautentikus létezés kifejezését280 és az attól való menekülés egyedüli esélyét.

A Gályanaplóból kikövetkeztethető művészetfelfogásra alighanem Adorno „negatív esztétikája” hatott a leginkább. Közismert, hogy a frankfurti iskola jeles képviselőjének megítélése szerint a huszadik század második felében a művészet mindinkább kiterjedő válságát az okozza, hogy foglyává vált a megerősödő fogyasztói társadalmak manipulációs hálójának. Vagyis a művészet degenerálódik, mert az etablírozott rend sémájaként funkcionál, a fogyasztási kedvet és az eldologiasodást támogatja, vagyis a konzumáció ideológiai céljait követi281. E csapdából csakis olyan művészet tud kitörni, amely a manipulációt hordozó esztétikai élvezettel szakítva visszanyeri auto165nómiáját és leleplezi a fennálló rendet legitimáló hamis látszatokat: kérlelhetetlenül szembefordul az elfogadhatatlan társadalmi realitással. A Gályanaplóban nyomon követhetjük a negativitás esztétikájának egyes elemeit az élvezet elutasításától a politikai manipuláció térnyerésén át egészen addig, hogy Kertész Kafkát és a Sorstalanságot is Adorno hatását integrálva olvassa:

„A műélvezetben rejlő erkölcstelen. A közönség nem elszenvedi a művet, hanem gyönyörködik benne. (…) Totalitarizmus és színház: egy régóta lappangó összefüggés. A színház mint szórakoztatóüzem. A közönség tömeggé degradálása. Az elidegenedett műélvezet mint a tömeggé változtatott közönség öröme és gyönyörűsége: nem a költői tartalmat élvezik, hanem a fondorlatot és a technikát, ahogyan uralkodnak rajtuk. A szőrös kéz, amely cukorszirupba fojtja áldozatát. A terror születése a komédia szelleméből.”282

„Kafka a minden radikális művészet számára szolgáló példa: undorodva végigjárni az utat. Ez az undor az önáltatás (a szépség) elutasítása, ítélet a konformizmus, a tudat kispolgári módra való feldíszítése (a tulajdon dicsőítése és a lelki mélység mítosza) fölött.”283

„Adorno olvasása nyomán megint teljesen világosan látom, hogy regényem technikája a tizenkét fokú, illetve szeriális, tehát az integrált komponálás módszerét követi. Megszünteti a szabad jellemeket és az elbeszélés szabad fordulatainak lehetőségét.”284

Adorno erőteljes hatvanas-hetvenes évekbéli hatása később is töretlennek mondható Kertész pályáján: alighanem a Sorstalanság korai fogadtatása is megerősítette a szerzőben a negatív esztétika érvényességét. Talán még a naplójegyzetekben és később az interjúkban megelevenülő szerzői „alak” megkonstruálásában – melyet bizonnyal befolyásolt a magyarországi politikai-kulturális helyzet is (noha erről a Gályanaplóban szinte semmit sem olvashatunk!) – is játszhattak némi szerepet az adornói esztétika etikai implikációi. A politikai-166közéleti szerepvállalás minden formájától tartózkodó, visszahúzódó, magányos szerző alakja ugyan nem volt ismeretlen, de nem is volt túl gyakori a kortárs magyar irodalomban. Ennek az attitűdnek az alakulásában minden bizonnyal szerepet játszott az a beállítódás is, amely mindenfajta ideológiát igyekezett száműzni az ön- és világértés területéről. A naplóíró értelmezésében az ideológia legfőbb baja, hogy „idézhetősége”, önkényes alkalmazása miatt bármit legitimálhat, éppúgy alátámaszthatja az erényt, mint a bűnt, ráadásul a szabadság kiküszöbölését szolgálja:

„A gyilkosság éppúgy igényli a maga erkölcstanát, mint a szentség, és a szent éppúgy meríthet egy gyilkos ideológiából, akárcsak a gyilkos egy szentség katekizmusából. Egy a lényeg: a megfelelőképpen doktriner legyen, semmi hézagot, semmi szabadságot ne hagyjon – mert különben sem a szent, sem a gyilkos nem boldogul.”285

A biztos ideológia nélküli életvezetés tartja életben leginkább az erkölcsi érzéket és az egyéni felelősséget, mert meghagyja a jó és rossz közötti szabad választás lehetőségét:

„Nemcsak a hit választás kérdése, de az a hit nélküli etikus élet is, sőt ez nekem hősiesebbnek, bizonyos értelemben méltóságteljesebbnek tűnik, ettől még nem kell gyilkossá válnunk; attól viszont, hogy gyilkossá, etikátlanná váljunk, nem óv meg a hit, sőt a történelem tanúsága szerint, éppen ellenkezőleg.”286

A naplóíró ezért utasítja el – egyébként Máraira hivatkozva – a valamilyen ideológia jegyében született irodalmat287, s ezért igyekszik megóvni az individuális szabadságot mindenfajta nemzeti (közösségi) ideológiától is. Vélhetően a francia egzisztencializmus személyiségfelfogásával hozható összefüggésbe a közösségi identitással szemben megfigyelhető ignorancia, amire már Dávidházi Péter is felhívta a figyelmet körültekintő elemzésében. Kertész a sorsa elől valamely kollektivista ideológiába menekülő ember példáját, mint a szabadságra ítéltetettségre adott túlontúl egyszerű választ, élesen el167utasítja. E tekintetben mindegy, hogy zsidó, magyar vagy valamilyen más (akár hitközösségi) identitásról van szó: „Elmarasztalja Lukács Györgyöt, sőt Simone Weilt, mert életútjukon annak nyomait véli fölfedezni, hogy személyes zsidó sorsuk terhe alól személytelenséget ígérő mozgalomba vagy hitfilozófiába menekültek. (…) ezért marad viszonylag érzéketlen a magyar kultúra beolvadni vágyó szerelmeseinek frusztrációja iránt, s tér napirendre (többi jegyzetéhez képest) hűvösen szűkszavú részvéttel Szerb Antal áhítatos magyarságtudatának megcsúfoltatása fölött (Gályanapló, 27.).”288 Ez talán a Gályanapló egyik leglényegesebb paradoxona: a naplóíró az ideológiák elutasításáról nyilvánvalóan ideologikusan értekezik. A cselekvést igazoló és orientáló gondolkodásfunkció felcserélhetővé válik: a mentalitásformákat az ideológiákhoz való viszonylatukban értékelő és hierarchizáló perspektíva sem mentes az ideológiai befolyástól289.

A valamely közösséghez tartozás vonatkozásában érdemes megvizsgálni, hogy a naplóíró miképpen értelmezi a zsidósághoz való viszonyát. A Gályanapló egyes szakaszai e tekintetben összeolvashatók a Sorstalanság némely részletével. Akárcsak Köves Gyuri, a naplóíró is esetlegességnek, külső erők által kikényszerített „sorscsapásnak” tudja be a zsidósághoz való tartozást:

„Én sosem gondoltam arra, hogy zsidó vagyok, leszámítva a veszélyeztetettség pillanatait. A zsidóság azonban ilyenkor sem „belsőként” lépett fel, hanem mindig csak negativitásként, korlátozásként, külsődleges determinánsként – ahogyan, mondjuk, az ember eleven tápláléknak minősíti magát a tengerben egy cápával, a dzsungelben egy tigrissel szemben. Az ember azonban mégsem éri be vele, hogy 168csupán mások tápláléka legyen. A vallásra sosem gondoltam: ezt egyszerűen nem értem, a zsidó vallást éppolyan kevéssé, mint – teszem – a buddhizmust, a tűzimádást, Káli-isten szolgálását vagy a mormonokat. De a zsidóságom révén mégis átéltem valamit, s ez a totalitarizmusnak kiszolgáltatott emberlét egyetemes élménye. Ha tehát zsidó vagyok, akkor azt mondom, hogy tagadás vagyok, tagadása minden emberi gőgnek, tagadása a biztonságnak, a nyugodalmas éjszakáknak, a békés lelki életnek, a konformizmusnak, a szabad választásnak, a nemzeti dicsőségnek – a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, mene-tekel-ufarszin a totális elnyomás falán.”290

A zsidósághoz tartozás esetlegessége így válik egy általános emberi léthelyzet átélésének alkalmává, az öntanúsítás etikai feladatává, így válik a személyiség egy önmagán túlmutató jellé. Az egyediként elgondolt identitás tehát szükségképpen visszaíródik a hagyományrendbe. Az individualitás csak a hagyomány nyelve által tehet tanúságot magáról, de abban a pillanatban, hogy ezt teszi, részben el is veszíti egyediségét. A szövegek olvasása, interpretációja által megképződő és folytonosan átformálódó identitás tapasztalatát a naplóíró is reflektálja. A nyelv jelrendszerére ráutalt személyiség a közvetítettség köztes állapotába jut, az Én megfogalmazása elidegeníti magát 169saját magától, de csak így lehetséges – nemcsak mások, hanem – az önmaga számára való megjelenítése is:

„A túl személyes fogalmazás még a személyes igazságtól is megfoszt. Jól mutatja ez az emberi elme természetét, és hogy miféle gépezet is a nyelv.”291

„De a verbális őszinteség – nem a tárgyszerű közlés, hanem a lelkek érintkezése síkján – úgyszólván kizárt eset; részben mert a kimondott szó jel csupán, amely kalandra hív a közvetlen élet területén, részben pedig mert a mélyhűtött verbalitás – tehát az irodalom – forma csak, azaz tiszta közvetettség, ahol az őszinteség ismét csak áttételeken, mondhatni technikákon keresztül nyilvánulhat meg.”292

A személyiség szükségképpeni jellé válásának folyamata megjelenik a Gályanaplóban az önújraolvasás alakzatában is, amennyiben a kötet nemcsak a naplószerű öndokumentálás absztraháló mechanizmusát mutatja meg, de egyszersmind színre vitt naplóolvasás (vagyis önolvasás is):

„Gályanaplómat lapozgatva: hol vannak mindennapjaim, hol az életem? Ennyire nem létezik, vagy ennyire restellnivaló? Tán ezért stilizálom magamat? És mennyire csökkenő meggyőződéssel!…”293

„A Sorstalanság korszakának naplójegyzetei. Ámultan nézni egy életszakaszunk pillanatfelvételeit. Továbbmenni. Nem érezni honvágyat immár elhagyott tájak iránt, amelyeket pedig talán az otthonunknak hittünk. Tovább, tovább, egyre távolabbra.”294

170

Az önmagától mindig valamilyen „távolodásban” lévő személyiség a közvetítettségben tapasztalja meg lehetséges identitását, s neki magának is csak a mediátor szerepe jut. Az írásban szükségképpen idegenség konstruálódik, de az identitás, a dolgok értelmének megragadása és az emlékezet csakis nyelvi megalkotottságú lehet:

„Megrázó jelenség: a beszéd beszél az emberből. Mi a beszéd? Elfedője vagy felfedője a dolgoknak? Tán inkább az első: elfedője a létnek, amit egészen másnak, egészen másként interpretál. A normális lét a létezésnek hátat fordító lét; mert aki beletekint, elnémul vagy »megőrül«.”295

„Létezésem minden vonatkozásban szörnyűséges, kivéve az írás vonatkozásában: írni tehát, írni, hogy létezésemet eltűrjem, mi több, igazoljam.”296

„A koncentrációs tábor kizárólag irodalmi szövegként elképzelhető, valóságként nem. (Akkor sem – és talán a legkevésbé akkor –, amikor éljük.)”297

A Gályanaplóban az írott és az íratlan világ különbsége jóformán elenyészik. Az identitás teoretikus-ideologikus megalapozása a személyiséget inkább statikusnak láttatja. Az 1961-től – a Sorstalanság írásának megkezdésétől, az eszmélkedés kiindulópontjától – 1991-ig, az írói beérkezésig tartó napló valóban mutatja némi jelét a jellembeli szilárdsághoz és a szemléleti változatlansághoz való ragaszkodásnak, s akár még az azzal járó monotóniának is298. Ez a jelenség azon171ban nem a rögzíthető identitás sikeres megtalálásának tapasztalatához köthető, hanem talán épp ellenkezőleg: az újrafogalmazás az írásban folyton elidegenedő személyiség újramegtalálásának kényszeréből fakad. Annak felismeréséből, hogy a szövegek interpretációja révén létesülő (elbeszélt) identitás csakis nyelvi, vagyis szükségképpen fiktív képződmény. Ez okozza, hogy az identitás állandóan újrarendeződik, s mozgásában nem hozható végső formulára. Az, ami a stabilitás illúzióját engedi érvényesülni, mindig ideologikus: a nyelvit valami azon kívülivel téveszti össze. A „moralista” naplóíró érzékeli is a moralizmus válságát, az „élet” és az ideológia összekapcsolásának önkényességét, például mikor a L’Homme révolté szerzőjét éppen ezért bírálja:

„Camus Sade-tól, a romantikából, Ivan Karamazovról stb. vezeti le a gyilkossághoz szerzett jogot. Közben a félhülye rendőr, aki a nyelvedet villanyozza, az ezredes, a diktátor vagy a főmufti, aki a korlátlan hatalmat gyakorolja, sem a Karamazovoktól, sem Istenről, se Kantról, sem az erkölcsi válságról, soha életében semmit sem hallott; mindössze a foglalkozását űzi. (…) De milyenek vagyunk? Sem szabadok, sem determináltak; sem egyének, sem a történelem teremtményei, hanem minden elképzelhető és elképzelhetetlen szituációban élni képes – mindenre képes lények: épp ez a probléma.”299

De egyebütt is olvashatunk az élet érthetetlenül makacs, amorális természetéről, s a megilletődött ember önvádjáról:

172

„Minden körülmények között élni – ez a probléma, talán a probléma.”300

„…az ember a totalitarizmus körülményei közt is ragaszkodik életéhez, ennek lényegével a totalitarizmus fenntartásához járul hozzá: ez a szervezés egyszerű trükkje.”301

„A legnagyobb baj azonban, hogy törvényeket rótt magára, és képtelen azokat betartani: így hazugságban és önmegvetésben kénytelen élni.”302

A Gályanapló egy bizonyos rétege tehát megerősítheti a Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis esztétikai tapasztalatát, amely nem összesimítja, hanem fenntartja az élet, az írás és az ideológia feszültségét. Az életakarat mechanikussága, az elbeszélt élet fiktivitása, az ideológia magyarázatai és az utópia ígéretei nem fedik egymást303. Az ember bolyong (szirtek és zátonyok közt).

173
Az „én” társszerzői
(Valaki más)

Kertész Imre 1997-ben megjelent újabb naplóregényének alcíme: A változás krónikája. Joggal, hiszen a kilencvenes évek elejéről és közepéről származó naplóbejegyzések, útirajzrészletek és gondolatfutamok témáját döntően az átváltozás, illetve az újjászületés toposza határozza meg. A Gályanapló munkapadhoz kötözött, magányos elszigeteltségben élő jegyzetelőjéhez képest a Valaki más elbeszélő-főhőse nagy változásokat átélő utazó, aki előtt – több évtizedes bezártság után – immár megnyílt a világ. A kelet-európai politikai régió életében is alapvető változás következett be, s ez egybeesett Kertész Imre pályájának lényeges fordulatával is.

1989–90-ben, akár a térség többi országában, Magyarországon is végbement a rendszerváltás, békés úton, a kommunista politikai vezetőréteg és az ellenzéki erők gazdasági-politikai kompromisszuma révén. Az átmenet politikai és intézményes értelemben viszonylag gyorsan és sikeresen lezajlott, a működőképes parlamentáris demokrácia kialakulása azonban – egy negyvenéves önkényuralmi rendszer után, egy szétzilálódott gazdaságú, abszurd módon eladósodott országban – enyhén szólva nem bizonyult zökkenőmentesnek. A kezdeti, meglehetősen rövid eufórikus állapot után a társadalom igen 174széles rétegeiben alakult ki kiábrándultság, a rendszerváltás szellemi-politikai irányítója, a közéleti szerepet vállaló értelmiség pedig végletesen megosztottá vált. A kilencvenes években a politikai intézményrendszer összességében szilárdnak bizonyult, ezzel szemben az értelmiségi közhangulatra a kiábrándultság, néhol a pozícióharccal járó hisztéria volt jellemző. Az évtized arról árulkodik, hogy a nehéz örökséggel és az egyensúly hiányával bajlódó elitcsoportok csak nehezen találnak rá a kommunikáció lehetőségére. Kertész sem a Gályanaplóban, sem a Valaki másban nem érinti közvetlenül a politikai átalakulás dilemmáit: nem lehet felfedezni a fordulattal járó nagyobb szabadság üdvözlését sem, de a rossz irányba tolódás elemzése is hiányzik304. Ahogy korábban, úgy most sem foglalkoztatják Kertészt időszerű politikatörténeti események. A Valaki másban inkább a történtekre való – elsősorban – érzelmi reagálás, a vészjósló közhangulatból való részesedés jelei mutatkoznak meg. A naplóíró a fenyegetettség tapasztalatát éli át, riasztó jelekkel szembesül:

„Tegnap láttam kóbor lovagjait a kornak. (…) Ekkor tűnt fel a horda, az aluljárókból kibukkanó nibelungok, nyolc-tíz nehézkes, fura mozgású alak, kommandós színű nadrágokban, kopaszra nyírt fejjel, egyikük kezében hosszú fahusáng (talán a nevezetes baseballütő). Némán, libasorban poroszkáltak a túlvilági, ködös fényben, szomorú, vérszomjas csoport, vöröslő szemekkel, ki tudja, miféle kipárolgások közepette, emberhúsra vadásztak. Terepszínű nadrágjaikban, akár a foltos hiénák, lomha, de kitartó gyűlölettel keresték, kit vehetnek üldözőbe, s tán nem is éhségükben, inkább csak unalmukban, szokásból, a másik élet iránti természetadta gyűlöletből. Bevallom: jeges félelemmel kívántam, hogy zöldre váltson a lámpa, mielőtt e razziázó csürhe bepillantana az autóba, s felismerné rajtam a végzetes, az 175eltüntethetetlen jelet. Ezek az emberi lények a pokol végső látomását testesítették meg, a „puszta országot”, ahol már nem beszélnek, csak gyilkolnak, a hullákat kifosztják s az útszélen hagyják.”305

Az idézett passzusban a megfigyelt külső esemény, valamint az azt kísérő és értelmező lelki történések elbeszélése szétválaszthatatlanul egybefonódik. A vonuló embercsoport empirikusan igazolható látványszerű megjelenítését már eleve a róluk való előzetes (ideologikus) tudás narratívája irányítja, ez utóbbi pedig a dologhoz való viszonyulás emocionális karakterével kapcsolható össze. A leírásban nagy szerepet kap a magyarázó-értékelő beállítódás, amely az empirikus látvány egyidejű világszerűségét („aluljáró”; „kommandós színű nadrágok”; „kopaszra nyírt fejek”; „baseballütő”; „terepszínű nadrágok”; „zöldre váltó lámpa”) különböző történeti indexű, egymást keresztező, de leginkább a primitív ősiség tapasztalatát fölerősítő diskurzusokba vetíti át. A szakasz kezdetén a szemlélő a megengedés retorikájával, ironikusan – a látvány és a történeti kontextus össze-nem-illését kiaknázva – aposztrofálja a felbukkanó embercsoportot („kóbor lovagjai a kornak”; „nibelungok”), utóbb pedig, lényegében a fokozás eljárását követve, egyre inkább a vademberek és az állatok attribútumainak egymást átható felidézésével („horda”; „libasorban”; „vérszomjas csoport”; „foltos hiénák”; „razziázó csürhe”)306. A „tényszerű” beszámoló hamar vízióba vált át: „az empirikusan nem igazolható irányítja az igazolhatót.”307 Nemcsak a szcéna („túlvilági, ködös fényben”), hanem a zárlat a valószerűségét a túlzás révén felfüggesztő, s egyszersmind performa176tívvá váló mondata („Ezek az emberi lények a pokol végső látomását testesítették meg, a »puszta országot«, ahol már nem beszélnek, csak gyilkolnak, a hullákat kifosztják s az útszélen hagyják.”) is jelzi, hogy a konkrét életképet az elbeszélő olyan „tanulsággal” kapcsolja össze, amelynek értelemlétesítő hatása már előzetesen „beleíródik” a látvány narrációjába. Ennélfogva eldönthetetlen, hogy a látvány és a szorongás oka vagy következménye-e a másiknak308. A jelenbeli történés nem önmagában ad okot a szorongásra, hanem azáltal, hogy a szemlélő távlatában múltbeli eseményekkel kapcsolható össze. Erre utal a naplóíró néhány sorral későbbi reflexiója, amikor is a fenti, lesújtó látvány felidézése után az országhoz való viszonyát konstatálja:

„Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. Ahogy lassan megpróbálok elszakadni tőle. A nyelv – igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat.”309

A Magyarországtól való elidegenedés nem egyszerűen a mindennapi szemlélődés következménye, s nem is a riasztó „gyűlölködés” feltámadó hangzavaráé csupán, hanem a naplóíró emlékezetének aktualizálódása révén erősödik föl: „ahogy nézem, ahogy megélem (…) Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai s a saját emlékeim” (kiemelés tőlem – SZ. P.). Vagyis az üldöztetés 177emléke az, ami meghatározó szerepet játszik a szemlélt látványnak, illetve az elbeszélt eseménynek való jelentéstulajdonításban. A naplóíró szemében a jelenbeli történések a vészkorszak fenyegetettségét idézik fel, s ez az otthonától elidegenedő utazó interpretációs eljárásait akképpen befolyásolja, hogy az események színrevitelében és reflexiójában nem annyira a megértés kockázata, mint inkább a megélt tapasztalat prioritása játssza a főszerepet. Ez utóbbi pedig egyfajta kikövetkeztethető, fölöttes (és előzetes) tudásrend funkcióját tölti be, amennyiben a naplóíró nemigen érzi szükségét, hogy az egykori üldöztetés és a jelenbeli veszélyeztetettség folytonosságáról meggyőzze az olvasót. A megértés kölcsönösségét indítványozó előzékenység, a „viszonyokkal” való összetett vita elmaradása pedig gyakorta szükségképpen jár együtt a szöveg vádló, néhol pamfletszerű tónusával, legyen szó akár a pesti zsidó értelmiséghez, akár a keresztény középosztályhoz való viszonyról:

„Be kell vallani végre, amit mindeddig oly nehezen akartam bevallani, hogy a zsidó nem pusztán elvont fogalom (persze, az is), hanem fajta és típus, röviden: hogy bár nem minden zsidó zsidó, ahogyan Schönberg mondja, ám egyetlen zsidó sem kerülheti meg a tényt, hogy zsidó (ez viszont az én tapasztalatom). (Csak látni kell mostanában a pesti zsidó értelmiségiek arcát, akik negyven éven át hitték, hogy soha többé nem kell szembesülniük a zsidó mivoltuk tényével, csupán mert a Kádár-féle lábvíz-közösségben a szó, az emlék, a gyász és az igazság tabunak számított – igen, csak meg kell nézni ezeket a kínosan meglepett, e zavart és tétova, olykor dühös arcokat, csak meg kell hallgatni meglepett, zavart, tétova, olykor dühös szavaikat, esztelen nosztalgiájukat a hallgatás korszaka iránt, vagy új zsidó öntudatra ébredésüket – de akadnak, akikből hirtelen problémává lett származásuk őrjöngő dührohamot vált ki, zsidók, akik tehetetlen kínjukban most antiszemita cikkírókká, csürhévé züllött értelmiségiek fősakáljaivá léptek elő, és televonítják és rikoltozzák az éjszakai sivataggá változott és változtatott magyar szellemi életet…).”310

178

„Egy levél Salzburgból: »Über Ostern habe ich Ihr Buch gelesen, das mehr ein karfreitagliches Gefühl vermittelt.«310* (A Kaddisról van szó.) – E magyarországi kurzus-kereszténység légkörében nagy vigasz valódi keresztény szellemben fogant szavakat olvasni.

Mi is választ el engem a magyar keresztény középosztálytól (amely persze inkább csak egy középértelmiségi réteg, semmint valóságos középosztály)? Az, hogy nekik fontos a különbség: gróf Teleki Pál zsidózik-e vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképpen Auschwitz a végeredmény.

Ez a nyár, 1993 forró nyara… miért emlékeztet annyira 1944 nyarára? A köröttem bugyogó gyűlölet, a szakadatlanul tevékeny őrület. A »nemzet« fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat.”311

Mindkét részlet olvasása közben felvethető a kérdés, hogy vajon a naplóírót ezekben az esetekben valóban a dolog megértésének igénye vezeti-e vagy a puszta meg- és elítélés publicisztikai hevülete312? Vajon kedvez e roppant nehéz kérdések körüljárásának az a – mondhat179ni – triviális körülmény, hogy egy naplóbejegyzés meglehetősen kis terjedelmű? Nyilván részben ezzel magyarázható, hogy az első idézetben egybecsúsznak olyan dilemmák és érvek, amelyeknek inkább körültekintő szétválasztására kellene törekedni. Alighanem nyugodtabb elemzésre volna szükség a zsidó identitás értelmezésénél. Az idézett szakasz „a zsidó mivolt tényéről” beszél (kiemelés tőlem – SZ. P.), de az azt követő, érzelmileg telített mondatok éppen arról tanúskodnak, hogy a naplóíró szerint sincs egységes zsidó azonosságtudat, hiszen vannak, akik „esztelen nosztalgiát” éreznek „a hallgatás korszaka iránt”, vannak, akik „új zsidó öntudatra ébrednek”, s vannak, akik „csürhévé züllött értelmiségiek fősakáljaivá léptek elő”. Talán meg kellene vizsgálni a „Kádár-féle lábvíz-közösség” történetét, hogy megérthessük, miért is tabuizálódott a „szó, az emlék, a gyász és az igazság”, s górcső alá kellene venni a rendszerváltás utáni magyar zsidó sors alakulását ahhoz, hogy az olvasó eldönthesse, mire is alapozódik a morális felhangokat megszólaltató, s végül az egész magyar szellemi életet súlyos szavakkal megítélő indulati érvelés313. Mert mindezek hiányában csak a düh attitűdje marad az ér180telmezés számára, ez pedig igencsak hasonlít azokra az „arcokra” és „szavakra”, amelyeket maga a naplóíró idézett föl.

A magyar keresztény középosztály történelmi szerepét illető bírálatot tökéletesen meg lehet érteni: a negyvenes évek első felében bekövetkezett csődje része az európai elitek többségét érintő morális és szellemi összeomlásnak. Kertész Imre személyes sorsa szempontjából nyilván nem szorul igazolásra, ugyanakkor a történelmi igazságosság és a magyarországi holokauszthoz vezető végzetes folyamat megértésének távlatából vitatható Teleki és Szálasi alakjának differenciálatlan összemosása. Az öngyilkosságba menekülő miniszterelnök joggal vádolható meg antiszemitizmussal, s azzal is, hogy jóvátehetetlenül tévedett és bűnös útra lépett, amikor támogatta a faji alapon álló második zsidótörvényt, de az mégis megkülönbözteti a pszichopata „nemzetvezetőtől”, hogy nem akarta a magyar zsidóság tömeges elpusztítását314. Az ilyen típusú különbségek fenntartása inkább előnyére válhat – a végső soron megérthetetlen – Auschwitz értelmezésének, ha azt egy olyan folyamat részének fogjuk föl, amelyben a jó- és rosszhiszeműség, a tévedés és a féktelen gonoszság, a jelenbeli vakság és a fokozatokon át kibontakozó vész szörnyű szövevényt alkot315. Hasonlóképp elfogultságnak tűnik föl a jelenbeli magyarországi kereszténység jellemzésének az a sommás módja, amely azt a Lajtán innen inautentikusnak gondolja, és a hitközösséget a történeti középosztállyal és egy – állítólagos – egyidejű politikai „kurzussal” azonosítja. Vagyis a lehetséges identitások sokféleséghez való jogát a naplóíró politikaideológiai távlatból korlátozza, amikor a 181lönbözőket egyazon diskurzusba vonja. (Mint ahogy a nemzethez tartozás nemcsak kikényszerített lehet, hanem szabad választáson is alapulhat.) A „másik” létrehozásának igazságossága, mint a személyek, közösségek és kultúrák közötti kapcsolat feltétele, azért is lehet kulcsfontosságú, mert a naplóíró maga is érzékeli, hogy identitásának időnkénti „kirögzülése” legalább annyira (ha nem inkább) múlik az idegen hozzá való viszonyulásán, mint saját szándékain. Ennek egyik legfájóbb változata a németországi felolvasó körúton, Tutzingban történt eset, amikor „magyar illetékesek”, állami hivatalnokok a német szervezők tudomására hozzák a naplóíró külföldi szerepvállalását kifogásoló nézeteiket:

„Ellenem az a kifogás merült fel, hogy mindig csak egyetlen témáról írok (ti. Auschwitzról), s így nem képviselhetem az országot (ti. Magyarországot). A dúlt hölgy szavai feldúlnak: érzem, ahogyan óhatatlanul, reménytelenül erőt vesz rajtam a nekem felkínált őrület. Az őrület szenvedélye először önsajnáló felháborodásként jelentkezik bennem; azután e szenvedély gyűjtögetni kezdi érveit, beszáll egy logika ringjébe, holott e ringbe kizárólag azért kényszerítenek belépnem, hogy ott kiüssenek. E logika fényes igazságokat kínál nekem, és mindegyik igazság csapdaként nyílik meg a lábam alatt. Minél több érv szól az igazam mellett, annál távolabbra kerülök az igazságtól, mert olyan nyelvjátékban veszek részt, amelynek minden komponense valótlan, olyan eszmerendszerben mozgok, amely mindent meghamisít. (…) De hogyan maradhatnék józan, amikor az őrület kéje annyira csábító? Nem sértettek-e meg? Nem ért-e jogtalanság? Nem történt-e hitelrontás? Nem antiszemita indulatokkal állunk-e szemben? Nem a régi módszerek visszatértét ismerjük-e föl, amikor egy posztkommunista ország kultúrdiplomáciája idegen földön, nyilvánosan lepiszkolja saját, nemkívánatos állampolgárát? (…) Nem kellene-e inkább egyszer s mindenkorra leszámolnom negatív őrületemmel, amely az áldozat undorító bélyegét nyomja rám? Nyilvánvaló: egy kis nemzet, amely réges-rég kicsöppent a nagy folyamatból, az úgynevezett világtörténelemből, ráadásul sehogy sem sikerül megtalálnia hozzá illő, 182valódi szerepét a térben és időben (s ilyen szerepe talán nincs is): az a nemzet mint nemzet őrült személyként viselkedhet csupán.”316

A kultúrdiplomáciai szokásokat durván megsértő hivatalos interveniálás hátterében – a politikai nézeteltérésekkel összekapcsolódva – vélhetően az a meggyőződés áll, amely a nemzeti közösséget nem többfajta (akár e közösség határain is túlható) kulturális identitás kereteként képzeli el, hanem egységesen reprezentálható jelenségként. Ráadásul olyanként, amely nem függ a befogadó ország szintén sokszínű kulturális közegétől, amelynek távlatában pedig megmutatkozhatna mindenfajta identitás dinamikus, polilogikus, folyton változó természete317. Látnivaló ugyanakkor, hogy a naplóíró e kedvezőtlen és sértő hír hallatán egy számára nemkívánatos diskurzus örvényébe kerül, amelyben beszéde és identitása – mint valami számára is idegen – mutatkozik meg. Miközben érzékeli a „nyelvjáték” inautentikus, csapdaszerű természetét, maga is egyszerűsítésekhez (túláltalánosításokhoz) folyamodik, amikor az éppen hivatalban lévő adminisztráció egy része által318 megfogalmazott véleményt lényegében azono183sítja a nemzeti közösség képével. (A rész-egész felcserélése mindkét beszédformában megtörténik tehát319.)

Egy másik esetben a naplóírónak éppen az okoz fejtörést, hogy egy Magyarországon írott kritikában az ítész „provokatívan” „magyar írónak” nevezi. A szövegből a kijelentés kontextusáról nem tudunk meg közelebbit, a bejegyzés ismét csak az eseményhez kapcsolódó reflexiókat ismerteti meg. A naplóíró magára mint definitíve magyar íróra utal, mert műveit magyar nyelven írta, s már csak ezért is szorosan kötődik a magyar történelem eseményeihez és a magyar kultúra – benne az irodalom – emlékezetéhez. Az aposztrophé mégis érzékenyen érinti, mert benne nem a konstatálás műveletét, hanem a nevesítés többértelműségét véli felfedezni. Egyrészt a rejtőzködő iróniát, másrészt az önkényességet, vagyis mindkét esetben az identitását érintő külső kényszert:

„Miért e szinte provokatív állítás tehát: »magyar író«? Nyilván, mert nem vagyok az. (Nyilván, mert nem tartanak annak.) Legalábbis az én fülemben ez a kijelentés, ez a szóösszetétel nem több íny-, torok- és nyelvhangú zörejnél. (…) Mert mit is akarna ez a kijelentés jelenteni? Valami ilyesfélét: annak ellenére, hogy nem vagyok »magyar író«, fogadjanak engem el és be, mint »magyar írót«. Ez azonban korántsem az én kívánságom (meg sem kérdeztek róla), hanem azé, aki leírja; s többnyire olyanok írják ezt le, akik saját magukat 184szeretnék (s persze a problémáikkal együtt) valahol, valaminek be- és elfogadtatni, ezúttal alkalmasint »magyarnak« (…) Ami engem illet, már régen elfogadtam, a legújabb időszámítás kezdete után pedig nem csupán újra elfogadtam, de egyúttal választottam is a rám kiszabott státust: bizonyos körülményeknél fogva nem tartozom (nem tartozhatom) ide, nagyrészt legalábbis nem azoknak írok (írhatok), akiknek a nyelvét beszélem, s ezt szinte jólesik ennyire világosan megfogalmaznom, miután sokáig (egy más helyzetben, a sarló és a kalapács között, ahol még a tükör általi homályt is csak tükör által láthattam) úgyszólván metafizikailag írtam le valódi helyzetemet, olyasféleképp, hogy idegen a világban, stb.”320

A merengés – akár szándéktalanul is – nyilvánvalóvá teszi, hogy az identitás a saját szándékon túlható tényezők változékony terméke. A kirekesztés megnyilvánulása és interiorizálása, a közösségi identitástól való távolodás vagy az abba való integrálódás éppúgy szerepet játszik időleges megszilárdulásában, ahogy a rokon- vagy ellenszenvvel viseltetők önalakító kulturális szemiózisa is. Nemcsak az idegen megteremtése, hanem az idegennek a sajátra visszairányuló perspektívája is, mert a személyiség mindig a másik által látszik valamilyennek. Ezt az összjátékot a fentieknél egyszerűbb módon viszik színre azok a jelenetek, amikor a főhős utazás közben eltérő módokon „tükröződik” az idegenek tekintetében: például a „harmincöt éve nem látott barát” szemében vagy a frankfurti, illetve a lipcsei taxisofőr észjárásában. Az előbbi csodálkozik a naplóíró „átalakulásán”, vagyis a személyiség időbeli változékonysága reflektálódik megjegyzései által321. A bevándorló frankfurti taxisofőr maga is idegen (idegen beszél a másként idegenhez), aki a németek fokozódó idegengyűlöletének megbélyegzése után minden aggály nélkül „zsidózni” kezd. A jelenet jól mutatja, hogy az identitás sokszor egymást keresztező, összeegyeztethetetlen diskurzusok interakciójának terméke. A hallgatag szemlélődést választó utazó egyikkel sem azonosítja magát, így inkább 185megfigyeli, mintsem megalkotja a pidgin németet beszélő sofőr önmagát azonosító gesztusait322. A lipcsei sofőr viszont hallván, hogy melyik országból érkezett az utazó, a magas adóra hivatkozva azonnal kikapcsolja a taxiórát. Ez esetben az egyénnek az országával való azonosítását kifogásolhatja az elbeszélő323. A hamburgi vonaton utazva két fiatal nő szemében mutatkozik valamilyennek az utazó:

„…hirtelen figyelő tekintetekre ébredek. A rézsút szemközti ülésről két fiatal nő mered rám. Szemükben még mindig valami meghökkenésféle, valami, tán egy kicsit ijedt kifejezés. »Hab’ ich geschnarcht?« – kérdezem tőlük, magam is rémülten. »Nee, nee« – tiltakoznak, s mindjárt élénk társalgásba kezdenek egymással. Mit tehettem vajon, töröm a fejem, ami ennyire megijesztette ezeket a lányokat? Elidegenítő tekintetük tükrében egyszerre megpillantom önmagamat, idősödő külföldi, amint hátracsuklott fejjel, elnyílt szájjal, mozdulatlanul ül a szemközti ülésen, s nem tudni, alszik-e, vagy talán már meghalt. Kellemetlen élményük lehettem.”324

E jelenetben az önkéntelen cselekvések adnak módot a személyiségtől különvált (elidegenítő) (ön)kép megalkotására. A lányok megbámulják az idősödő utazót, de kitérnek a cselekvés megindoklása elől, így az a lehetséges szándékoktól elválasztva, maga képzeli el az idegen tapasztalatot: vagyis önmaga tükrévé válik. Arra is van példa, amikor az idegenség „igazságtalan” létrejöttéhez semmilyen cselekvésre (vagy beszédre) nincs szükség. Ez történik, amikor M.-mel Avignonban járva egy helybeli számára elegendő a bérautó német rendszáma ahhoz, hogy kiutasítsa az utazókat Franciaországból325.

186

A Valaki másban az identitás statikus megőrzésének kísérlete és kudarca összekapcsolódik az életforma megváltozásával, az utazás kalandjával is. A naplóregény nagyrészt útirajz, amely Kertész külföldi sikereivel együttjáró bécsi és németországi utazásait tárgyalja. A naplószerűség mérsékli a felidéző és a felidézett én közötti különbséget, de persze nem szünteti meg, így a szöveg az önéletrajz műfaji értelmezőjét is aktualizálja. Az önéletrajzi konstrukció középpontjában az átváltozás és az újjászületés alakzata áll, vagyis az időbeli folytonosság megtörése és egy annak áthidalására tett kísérlet326. Az elbeszélt én megjelenítése – láthattuk – olyan szituációt teremt, amelyben a narrátori szólam csak az eseménysorok és a reflexió viszonyában teszi lehetővé az „én” mint egyéniség megragadását. Az önmagára irányuló megértéskísérletek nemegyszer szöveginterpretációs eseményként ábrázolódnak (pl. a Wittgenstein-fordítás apropóján), vagyis az identitás mint probléma itt is jelzi önnön textuális kondicionáltságát, ám Kertész mégsem szolgáltatja ki azt a szövegszerű folyamatoknak, inkább a történet és a reflexió viszonyában dinamizálja327. A megélt tapasztalat elsőbbsége tehát mindvégig fennmarad a nyelvi közvetítődés, a „szemiotikailag konstituált megértési kísérletek”328 azon mechanizmusával szemben, amely az egyedit mindig eltörli, a sajátot önmagától szükségszerűen eltávolítja. Az idegen helyszínekkel, emberekkel való ismerkedés mégis előtérbe vonja a megértésnek azt a feltételezettségét, hogy az idegenség érzékelésének hátterében mindig meghúzódik az utazó kulturális kondicionáltsága. Jellemző erre az a példa, amikor a főhős megpillantja Dolfuss monumentális síremlékét a hietzingi temetőben:

187

„Volt egyszer a Rózsadombon, a finom és exkluzív Szemlőhegy utcában egy nyári óvoda. Valaki – egy fehér köpenyes nő – éppen a hajamat mosta egy nagy lavór fölött, a kertben. Egy nevet kiáltottak (az utcán? a kertben?) ezt: Dolfuss! Lelőtték. A kéz abbahagyta a fejem dörzsölését, a szemem, a szám megtelt csípős szappanlével. Ezeket a szavakat hallottam: »elvérzett. Hörgött.« Az utóbbi szóra kiváltképp emlékszem, mert nem pontosan tudtam, hogy mit jelent. Sűrű, vörös folyadékot képzeltem el – egy felnőtt ember vérét, tehát korántsem azt a vidám, piros, sós ízű, diadalmas elixírt, ami belőlem bugyogott, ha megvágtam magam vagy ha elestem és »felütöttem« a térdem stb. –, valami baljós, ragacsos anyagot, amiben hasztalan próbál forogni a nyelv: ez volt számomra a »Dolfuss« szó, és, tulajdonképpen, még ma is a »hörgés« e különös képzetével és a szappanlé ízével jelenik meg az emlékeim közt.”329

A szobor látványa egy gyermekkori eseményt idéz föl, a kettő összekapcsolása véletlen egybeesésen alapul: épp akkor mossa valaki a gyermek fejét az óvodában, amikor elterjed a híre Dolfuss halálának. A megőrzött tapasztalat érzéki és kellemetlen: a kéz a hír hallatán abbahagyja a dörzsölést, a gyermek arcát elborítja a szappanlé. Tehetetlenül áll, s ráadásul nem érti a felnőttek világában nagy jelentőségű hírt, s elképzelni is csak körülményesen tudja. A „Dolfuss” szó egyszer s mindenkorra ezzel a kellemetlen érzéki tapasztalattal és képzelete furcsa kompenzációs képével kapcsolódik össze. A jelenet egybevonja a különneműt (óvodai hajmosás és a kancellár meggyilkolása), s így ironizálja a történelmi szemtanú, illetve az egykori események átélőjének szerepét. Ugyanakkor színre viszi a gyermeki megértés mechanizmusát is, amelyben a nyelv médiumának használhatatlanságát (a „hörgés” szó „értelmetlenségét”) egy másik közvetítőrendszer, az imagináció (valamelyest) illogikus természetű teljesítménye kompenzálja. Az utazó ezzel együtt is csak részben teszi ki az értelemadás folyamatát a textuális közvetítődés mechanizmusának: a felnőtt szemlélő megőrzi jelenbeli nyelvi kompaktságát, vagyis a je188lentéslétesülést nem a gyermeki és a felnőtti tudat (mint szövegvilágok) kontaminációjaként szervezi meg330. Ezt mutatja a szóválasztás és az idézőjel használata, ami a gyermekvilághoz tartozó szónak a főhőstől való elidegenedését jelzi: „korántsem azt a vidám, piros, sós ízű, diadalmas elixírt, ami belőlem bugyogott, ha megvágtam magam vagy ha elestem és »felütöttem« a térdem stb.”

Az idegen világ „olvasásának” alapvető sémáját mégis inkább a holokauszt túlélésének tapasztalata és – ezzel szoros összefüggésben – a zsidó identitáshoz való viszonyulás határozza meg. Bécsben, Wittgenstein Vermischte Bemerkungjának fordítása közben, a bölcselőnek saját zsidó identitását problematizáló sorai adnak alkalmat a naplóírónak arra, hogy reflektáljon a közösséghez tartozás dilemmáira. Nem véletlen, hogy az olvasmány hatására olyan dolog – a Moritz Schlick-emléktábla – kerül a látókörébe, amely kapcsolódik a megelőző passzusokhoz. Az önkéntelen emlékezés mechanizmusa utóbb mindezt a személyiség azonosságának jelenbéli bizonytalanságával hozza összefüggésbe, mégpedig a tér jelentésének időbeli változását állítva a középpontba:

„Fogalmam sincs, miért szomorítom magam ezzel a históriával minden áldott reggel. Schlick szép helyen lakott Bécsben, ablakai a Belvedere rózsakertjébe tekintettek. A ház mellett mostanában pincekocsma nyílt, idegen, recsegő beszédű férfiak járnak ki-be, a büszke palota faltövénél gyanús, nyirkos foltok díszelegnek, tegnap reggel hányadékról kellett gyorsan elfordítanom a szemem. 1989 óta, – három éve –, amikor utoljára (s először) Bécsben laktam, a város határozottan romlott. De miért sajnálkozom ezen, mint valami bécsi kispolgár? Nyilvánvalóan identitászavarral küszködöm; kivel vagyok szolidáris? A döntés pillanatában a bécsi rendcsinálók engem kétségkívül a recsegő beszédűek csoportjába löknének, akiket pedig nem szeretek, mert összehányják a nyugati kultúrát. Mármost az csupán a kérdés: létezik-e még egyáltalában a nyugati kultúra? Egyedül Moritz 189Schlickkel érdemes szolidárisnak lennem, aki gondolkodott, s ezért agyonlőtték, ami végső soron mégiscsak filozófushoz illő sors.”331

Egy elképzelt hatósági beavatkozás hozhatna létre valamilyen kényszeres identitást, mert az utazónak önszántából már nincs a jelenben mivel azonosulnia. A nyugati kultúrát a végső bukás előtti stádiumban látja332, a nemzeti-vallási közösségekben nem talál megnyugvást, ezt jelzi a Magyarországtól való elidegenedése éppúgy, mint az, hogy izraeli útja során is elmarad a „hazatalálás” élménye: „Más vagyok, mint ők, más vagyok, mint más, más vagyok, mint én.”333 A romos berlini zsinagóga láttán tudatosítja, hogy az identitását meghatározó alaptapasztalatok egy olyan világba nyúlnak vissza, amely ma már nem létezik, csak a nyomai maradtak fönn, s az utazónak nincs más választása mint „őrnek” és „tanúnak” lenni:

„Néhány év múlva mindez eltűnik majd; minden megváltozik, az emberek, a házak, az utcák; az emlékeket befalazzák, a sebeket beépítik, a modern ember, a rá jellemző rugalmassággal mindent elfelejt majd, életéből kiszűri múltja homályos üledékét, mint kávéjából a zaccot. Bizonyos elégtételt érzek, hogy én még, tán utoljára, látom mindezt (s nemcsak látom, értem is), ahogyan a természetkutató érezne, ha az éppen kihalt fajta egy példányát hirtelen megpillantaná még, amint zavartalanul éli anakronisztikus életét.”334

190

Ugyanakkor a naplóíró számára a felejtésnek legalább akkora jelentősége van, mint a megőrzésnek. A Valaki más egy hosszan elnyúló alkotói válság, egy krízisben lévő élet megújításának dokumentuma is. Az emlékező és a jelenben utazó naplóíró önmaga folytonosságának hiányát éli meg. Ezt jelzi az „én” és a neve közötti különbség, elidegenedés hangsúlyozása: a naplóíró elutasítja a tulajdonnévnek a tapasztalati egyediséget eltörlő performatív önkényét335. Gyakorta panaszolja, hogy irodalmi identitásától eltávolodott: például amikor a Kaddis német fordításából olvas föl, úgy érzi, már nincs köze a szöveg egykori írójához (máskor meg arra utal, hogy nem érti, amit fölolvas). Alkotói válságát jelzi egy drámatervének kudarcára tett megjegyzése. Időről időre tudatosítja, hogy múltbeli és jelenlegi élete között áthidalhatatlan a szakadék. Ugyanakkor a folytonosság hiányát a naplóíró nem egységesen, hanem legalább kettős távlatból értékeli. Az életút töréséhez ambivalens módon viszonyul, mert az egyrészt a diktatúra rabságából és a sikertelenség keserűségéből való kiszabadulást jelenti, másrészt viszont a korábbi – a holokauszt emlékezetének fenntartását vállaló – autentikusnak vélt életforma feladásával jár336. Fontos megjegyezni, hogy a Valaki másban az életforma megváltozását és a boldogság ígéretének elfogadását mint eseménysort éppúgy elbeszéléssémák és irodalmi toposzok irányítják, mint ahogy a korábbi írói teljesítményhez való viszony színrevitele is klisészerűnek bizonyul. Az előbbi esetben az átváltozás és/vagy az újjászületés toposza, valamint a fejlődésregény sematikája szervezi a 191– megszakítottságában is folytonos – elbeszélést. A főhős utazásai során szó szerint megtanul idomulni egy másik világhoz, az új szerelmes, M. mellett pedig igyekszik elsajátítani a boldogságra való készséget:

„Eltűnődöm, hogy negyvenévi börtönlét után most hirtelen mennyi repülőteret, pályaudvart ismerek, hányféle metrón, gyorsvasúton mozgok teljes otthonossággal. Jelent valamit? Hazugság volna nemmel válaszolnom. Eleven Entwicklungsromanom enyhén szkeptikus, ám azért fogékony szereplője vagyok.”337

„M. boldogság-tehetsége, e minden más talentumnál rendkívülibb adomány… Gyorsan visszahúzom a kezem, ha részeltetni akar belőle, de az ujjaim közé erőlteti az ujjait, s így mégiscsak becsúsztat a markomba valamennyit a kincséből; ijedten szorongatom, félek megnézni, félek, hogy a tekintetem homokká változtatja…”338

Kertész útinaplójában a saját írói teljesítmény megkérdőjelezése felfogható egy defenzív reakcióként, illetve tematikus öntükrözésként is, s ezt a kettőséget erősíti a szöveg retorikája, hiszen a reflexív szólamokat a paradoxon alakzatai uralják339. A korábbi írói teljesítmény problematizálása, folytathatatlanságának (vagy épp kikerülhetetlen folytatásának) reflektálása szintén „idézet”: ez a fajta attitűd végigkíséri Kertész pályáját A kudarc óta. Azzal a módosulással, hogy a korábbi feljegyzések, szövegrészletek áthelyező újraírása helyett itt a korábbi pályaszakasz végképp a megújulás megakadályozójává válik. A naplóíró érzékeli, hogy élete és írásai végzetesen összefonódtak, hogy identitása döntően írott identitás, szövegekben objektiválódott azonosság, amelytől szükségképpen elidegenedett, s amely mégsem engedi szabadon átjutni egy másik életbe. Az utazás ezért válik „meneküléssé”, „szökéssé”:

192

„Életemmel kölcsönösségi viszonyban állok. E viszony neve: kiszolgáltatottság. – Eddig rendben is volna. De ennek a hasadt életnek melyik darabkája mondja magáról, hogy »én«?”340

„Elárulom hát nektek: egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás. (Eine sich selbst schreibende Identität.) Hogy máskülönben ki vagyok? Ki tudhatná ezt?” 341

„Úgy érkeztem Bécsbe, mintha az életem elől menekülnék.”342

Az írás médiumába „fordított” én szükségképpen eltávolodik egyedi megtapasztalhatóságától, az írott identitás ezzel együtt fogva tartja a személyiséget. A saját élet megértésének útjában paradox módon az „én” mint „másik” diskurzív felépítettsége, s az azzal járó tehetetlenség áll:

„Megértem-e valaha az életemet? Megérthetem-e? Minden ellene szól: a bennem gyökerező idegen én, az önigazoló moralista, a hazug fabulagyártó.”343

Akárcsak A kudarcban vagy a Kaddisban, az elbeszélő itt is szembe találja magát a közvetítettség ellentmondásos tapasztalatával, azzal, hogy a vele történtek elgondolhatósága és megőrizhetősége miatt archiválnia kell az eseményeket, de amint ezt teszi, el is veszti azokat, mint élete eleven részeit. Néma tárgyakká, betűkké lesznek, s törölve saját eredetüket, a megjósolhatatlan jövőbeli értelmezés (mindig valamelyes) önkényére várnak:

193

„Ezekben a hetekben szakadatlanul jegyzeteket írok a tényekről, amelyek közt élek, s e jegyzetek semmiben sem hasonlítanak a tényekre, amelyek közt élek. Sosem fogom megtudni, hogyan élem át e rettenetet, A. haldoklását, mint ahogyan – végső soron – magamról sem tudhatok meg semmi igazán lényegeset. Jelenem máris az emlékeimnek szánt idő: jövő, amelyben ítélkeznem kell majd e jelenlegi jelenem fölött, tehát minden gondolatomba, minden tettembe, mint alattomos méreg, beszivárog nyilván valami álnok hamisítás. (…) Felismerem és szinte beleszédülök ebbe a bizonyosságba, hogy a múlt egyetlen pillanat alatt ténylegesen átváltozhat azzá, aminek hívják: múlttá, réges-régi dolgok, élmények, hangok és képek elhagyott tárává, amelyek már teljesen elszakadtak eleven forrásaiktól, az élettől, amely egykor létrehozta és egy ideig épségben őrizgette őket.”344

A Valaki más meglehetősen egyenetlen mű. Több, alaposan kidolgozott részlete mellett vannak kevésbé sikerült passzusai is: a feleséghez fűződő viszony szemérmesen keserű történetének töredéke, a lipcsei eltévedés elbeszélésének kafkai atmoszférája vagy a pesti kánikulában a villamoson látott kutya remeklő allegorikus leírása sajnos nem feledtetheti, hogy a naplóíró nemegyszer beéri publicisztikus elfogultságokkal és némiképp közhelyes bölcselkedésekkel345. A Valaki más nem hoz lényeges változást Kertész pályáján, amennyiben ez az útinapló, az életmű folytonosságát erősítve, tematikusan és a beszédforma diskurzív alakítását tekintve is a korábbi művek nyomdokain halad. Nyilvánvalóan az identitás újragondolásának kérdéskörét állítja a középpontba. A személyiség azonosságának változékonyságát az időbeliségnek való kiszolgáltatottságával, a (saját magában is megbújó346) másikra való ráutaltságával és megkerülhetetlen közvetítettségével hozza összefüggésbe. Ugyanakkor a korábbi identitás elvesztésétől való szorongás és a tőle való teljes függetlenedés 194lehetetlensége paradox együttállást okoz. A menekülés egy újabb, szabadabb és boldogabb életvitel felé nem sikerülhet maradéktalanul347. Mert mindig ott lesz az emlékezet fenntartásának kötelessége, a túlélés szégyene, a boldogság elfogadhatatlansága. Mindig ott lesz az a valaki más.

195
Az emlékezet jövője
(Az esszék)

A kilencvenes évek Kertész Imre számára meghozták az itthoni elismertséget és a külföldi sikert is. Előbb és legkiterjedtebben német nyelvterületen szerzett hírnevet, de műveit számos más nyelvre is lefordították. Mind több meghívásnak kellett eleget tennie: a németországi felolvasások és ankétok sorát konferenciák, emlékülések, alkalmi felkérések színesítették. Kertész ezeknek eleget téve az évtized során számos értekező szöveget írt, s ezek utóbb három kötetben láttak napvilágot. Legelőbb A holocaust mint kultúra címmel adta közre három esszéjét 1993-ban. Ennek a kötetnek az alapos kibővítéseként jelent meg 1998-ban A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt című esszégyűjtemény, amelynek anyagát, új írásokkal kiegészülve, részben tartalmazza Kertész legutóbbi – magyarul közre adott – könyve, A száműzött nyelv (2001).

Kertész esszéit kapcsolatba lehet hozni e sajátos műfaj önéletrajzi hagyományaival éppúgy, mint azzal a vonásával, hogy az egyéni „emlékmunka” 348 révén alkalmasint hozzájárulhat a kollektív emlé196kezet elevenségéhez. Kertész esszéi emlékképeket és idézeteket, valamint azok reflexióit és értelmezéseit sorjázzák a folytonos visszatérés szerkezetében, Auschwitz és a kultúra, a túlélés és a sors viszonyrendszerének állandó témáját variálva. A szerző legfontosabb kérdései az ismétlődésben jól fölismerhetők: hogyan történhetett meg Auschwitz, milyen történeti logika, projektum részeként, s ha nem így, akkor az irracionális, az esetleges, a megérthetetlen hogyan illeszthető a történelembe? Auschwitz mit jelenthet a túlélők, illetve az utódok, az időben mind távolabbra kerülők számára, akiknek a visszaemlékezésben élő múltat csakis a reprezentáció közvetítheti? Mit jelent a holokauszt a túlélő egyén és az egész európai kultúra sorsa tekintetében? A totalitarizmus idejéből származó traumatikus emlékek hogyan válhatnak feldolgozhatóvá, vagy feldolgozhatatlanságuk éppen mivel szembesíthet bennünket? Az emlékezet fenntartása miképpen kerülheti el az emlék instrumentalizálódását?

Kertész rendre arra keresi a választ, hogyan tehetné tanulsággá mindazt, amit megtapasztalt, hogyan változtathatná sorssá és értékké a túlélés esetlegességét és bűntudatát349. Az esszékben színre vitt személyiséget a történelembe foglalt sors megértésének ethosza vezérli, egyrészt a lehetetlen boldogságot megkísérlő önmegalkotás feladata (e tekintetben alighanem francia egzisztencialisták, s főként a Gályanaplóban s itt is gyakran idézett – Camus nyomdokain jár Kertész), másrészt a történelemben a saját létmegértés lehetőségét felismerő bultmanni szemléletmód:

„Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem hogy megértse sorsát, szembenézzen 197halandóságával, és – most egy igencsak ódivatú kifejezést fognak hallani tőlem: – hogy megmentse a lelkét.”350

„…a »kudarc« szó itt nem holmi idő előtt abbahagyott, hozzávetőleges kísérletünk kudarcát jelenti, hanem azt, hogy megpróbáltuk a történelemmel, vagyis a történetünkkel való egzisztenciális találkozást (hogy Rudolf Bultmann szavával éljünk), és az egzisztencia értelmében mondtunk csődöt.”351

A történelem mibenlétét vizslató kérdezés hátterében Auschwitz eredendő tapasztalata áll. A holokauszté, aminek botrányos értelmetlensége, megmagyarázhatatlansága ellenében hat mindenféle történetfilozófiai narratívának. Kertész esszéinek egyik legfontosabb paradoxona éppen ez: Auschwitz számos dologból következik, de nem vezethető le semmiből. Az írások egy része joggal hozza kapcsolatba az antiszemitizmussal (és például annak freudi magyarázatával352), más része – Hannah Arendt téziseit visszhangozva – a totalitarizmussal353, de az esszék érvrendszere mégsem horgonyoz le egyik magyarázatnál sem, pontosabban egyik interpretációt sem totalizálja. Az esszék tanúsága szerint Auschwitz éppen a történelem törése, a null198fok, valami, ami nem is tekinthető történelemnek354: „szerződésszegés”, még leginkább metafizikai érvénye van, mert negatív értelemben múlt felül minden korábbit, amikor megszüntetve az erkölcs érvényét, banalizálta és „szocializálta” a bűnt:

„A KZ világát én egy zárt univerzumnak láttam, egy diktatórikus gépezetnek, amiben az emberek nem mérhetők civil értékrendek alapján. Ez a zárt rendszer megváltoztatta az emberek természetét, a morális természetét is. Értékítéletük változott meg a mesterségesen előidézett szituációban. (…) A normális élet mércéjével érthetetlen és megítélhetetlen a KZ-világ. A többi között az is borzalmas benne, hogy ott tökéletesen megszűnik a civil és a civilizált világ értékrendje.”355

„…ez, együtt a megszokással, a félelemhez való hozzászokással, a beletörődéssel, a legyintéssel, sőt az unalommal – ez már új, sőt a legújabb találmány. Ugyanis – és ez benne az új: elfogadtatott. Bebizonyosodott, hogy a gyilkosság létformája élhető és lehetséges létforma: tehát intézményesíthető.”356

De hogyan lehet viszonyulni valamihez, ami nem tűr semmiféle történeti narratívát, aminek egyediségét – meghamisítása nélkül – semmi hasonlat nem közvetítheti. Ez az Auschwitzról való beszéd másik paradoxális vonatkozása: egyedisége nem őrizhető meg, egyrészt mert az esemény értelme, jelentősége csak hatásában válik felismerhetővé, másrészt azért sem maradhat magányos pont az időben, mert a történelmi egyszeriség is csak a hasonló különbözősége alapján érthető meg357. Jean Améry tragikus tanúságtevő életműve éppen ezt a paradoxont mutatja fel: a kultúrát megsemmisítő Auschwitzról 199csak a kultúra nyelvén lehet beszélni. Az egyediről, a hasonlíthatatlanról a hasonlítás módszerével. Szavakkal, amelyeket azonban Auschwitz, a botrány előtt is használtak már. A Túl bűnön és bűnhődésen szerzője radikálisan leszámol a szellemmel és a kulturális jelenség megtestesítőjével, a „szellemi emberrel”, de már hogy ezt megtegye, ahhoz is támaszkodnia kell a kultúra közvetítőrendszerére:

„Auschwitzban nem segített neki a szellem, de Auschwitz után a szellemet hívja segítségül, hogy az ellene emelt vádját megfogalmazza. A kultúrából nem talált kiutat, úgy lépett át a kultúrából Auschwitzba, majd Auschwitzból megint a kultúrába, mint egyik lágerből a másikba, s az adott kultúra nyelve és szellemi világa úgy zárta körül, akár Auschwitz szöges drótkerítése. Túlélte Auschwitzot, és ha túl akarta élni túlélését, ha értelemmel, vagy mondjuk inkább: tartalommal akarta felruházni, akkor erre, író lévén, csakis öndokumentálásban, az önvizsgálatban, az objektivációban – vagyis a kultúrában látta – volt kénytelen látni az egyedüli esélyt.”358

Az esszéíró éppen ebben az adottságban ismeri fel a holokauszthoz való viszonyulás lehetséges értelmét: Auschwitz megtörte az európai kultúra folytonosságát, de ez a „negatív tapasztalat” mégis kultúraformáló tényező. Csak mint esztétikai tapasztalat, mint textus közvetíthető, de ez a tevékenység kultúrát teremt:

„S az emberiség nagy csapásai, erkölcsi életét ért mély sérülései egyedül a kultúrában oldhatók fel, a jóvátehetetlen tettek egyedül a kultúrában, a kultúra által válhatnak, nem csupán feloldozó gyászünneppé, de értékké is.”359

Auschwitz az esszéíró közvetítésében a nyugati civilizáció traumatikus eseménye, etikai viszonyítási pont. Kultúra az elporladt „kultúra” helyében, mítosz a hiányzó értékek pótlására360, univerzális identitásteremtő elbeszélés. Egy olyan kulturális narratíva, egy 200olyan „új törvény”, amelyet nem a történészek és a politikusok, hanem – Shelleyt idézve – a költők hoznak létre, s amely a devalválódott, megszegett és felszámolódott törvény helyére egy másikat, az „elbeszélés szellemét”361 állítja. Auschwitz alkalmas arra, hogy életünk eligazításának univerzális példázata legyen, mert annak minden alapkövetelményét magában hordozza: egyszerű, mert „Auschwitzban egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz”, tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra, s elkövetői az emberi élet végveszélybe sodrói, vagyis szerződésszegők362. A holokausztnak ezért kell műveltségünk és így etikai kultúránk részévé válnia:

„A probléma, tisztelt hallgatóim, a képzelet. Pontosabban szólva: hogy a képzelet milyen mértékben tud megbirkózni a holocaust tényével, mennyire képes befogadni azt, és a befogadó képzelet révén mennyire vált etikai életünk, etikai kultúránk részévé a holocaust. Mert erről van szó, és ha irodalomról és holocaustról beszélünk, erről kell beszélnünk.”363

„Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”364

Kertész szemléletében a világ Auschwitz utáni állapotában minden utópia hiteltelen, s csak a gyávák menekülnek – a szembenézést elkerülendő – az ideológiák menedékébe. Az esszéíró így hívja azokat a világmagyarázó rendszereket, amelyek megmentik az embert saját szabadságától:

201

„Lényeg az, hogy megkapaszkodhasson valamiben, ami feledteti vele magányát és halandóságát. E célra, ha hajlandó egyezkedni, az ideológia egy teljes világot kínál neki. E világ mesterséges ugyan, de megóvja őt az ember körül ólálkodó legnagyobb veszélytől: a szabadságtól.”365

„Először is, nem kell a világot annak látni, ami: ha megbarátkozunk az ideológiával, ez bizonyos értelemben megnyugtat, mert biztosít tehetetlenségünkről.”366

„Ideologikus értelmiséginek nevezem ezt a típust, mert gondolkodásmódját, cselekvési szabályrendszerét, egyáltalán: egész szellemi létezését, de a puszta egzisztenciáját is áthatotta és megszabta az az ideológia, amelynek anyagi világában létezni kényszerül.”367

A kontingenciával szembenéző ember nem fogadhat el semmilyen kollektív ideológiát sem, nem teheti, mert eredendő tapasztalata éppen a kitaszítottság, a nemzeti közösséggel szembeni megmásíthatatlan idegenség. Az állampolgári és emberi jogoktól való megfosztatás múltbeli tapasztalata a jelenbe is belefoglaltatik:

„Ezúttal egy olyan előadó áll önök előtt, akit a saját országa – Magyarország – törvényes hatóságai annak idején államközi keretek közt, lepecsételt áruszállítmány formájában egy idegen nagyhatalomnak, kifejezetten a meggyilkoltatás céljára átadtak, mivel ez utóbbi nagyhatalom – a náci Németország – jóval fejlettebb módszerekkel űzte a zsidók tömeges kiirtását, túlélve a koncentrációs tábort, ma már nem tudhatni, mi okból: talán az elkóborolt kutya ösztönével, de meglehet, azért, mert ezt a helyet akkor – tizenhat éves fejjel – talán az otthonának vélte, ugyanebbe az országba visszatért; később, a szocia202lizmusnak nevezett orosz megszállás idején, negyven évet ugyanitt de facto belső emigrációban töltött, hogy azután, az 1989-es fordulat első eufóriája múltán végre felismerje megmásíthatatlan idegenségét, akár egy hosszú-hosszú utazás végállomását, ahová úgy érkezett meg, hogy onnan földrajzilag tekintve, gyakorlatilag el sem mozdult.”368

Ugyanakkor a kitaszítottság tapasztalatát az esszéíró úgy erősíti meg, hogy a nemzetet mint „elképzelt közösséget”, mint különbözőségükben is relatíve egységes kulturális identitások tárházát nem különbözteti meg az államtól és a totalitárius rendszertől, s így az azoktól elszenvedett sérelmeket a nemzeti közösséghez köti369. A beszélő kizár mindenfajta lelki közösséget is, ez is hozzájárul ahhoz a hatásmechanizmushoz, amelynek révén önmagát, mint magányos, elszigetelt szónokot viszi színre370. Az esszék kitüntetett beszélői pozíció203ját valóban a tömeggel szembenálló szónoki beszédhelyzet imitálása jellemzi, amit nyomatékosít a hallgatóság (az olvasók) gyakori megszólítása is371. A szövegekkel kapcsolatban bírálatként emlegetett „monologikusság”372 azonban mégsem a beszéd színrevitelének formális rendjétől függ (A gondolatnyi csend alcíme a két nagyobb fejezetet említi: „Monológok és dialógok”, ami viszont inkább az egyszerzőjű és az interjúforma megkülönböztetésére vonatkozik), hanem a beszédhelyzet textuális megalkotásától, a beszéd szólamrepertoárjának változékonyságától, tehát az esszék diskurzív szervezettségétől. E tekintetben pedig mégsem lehet teljes tévedés a monologikusságot emlegetni, mert az esszészövegek valóban inkább rögzített beszédpozícióval (alanyi vallomás, prófétai közlés373), a szerepválasztás lá204tószögéhez kötött távlattal, a dolgokhoz való viszonyulásmódok zárt kétosztatúságával (pl. magányos szónok vs. közösségi ideológiákba menekülő tömeg) vannak felszerelve374. A beszélő a már felismertek felől szólaltatja meg tárgyát, az ugyanahhoz való többszörös visszatérés sematikáját követve. Az önmegértés színrevitelének ez a stratégiája pedig társul a dolgokhoz való művelődési, mentalitásbeli és történeti viszonyulásmódok viszonylag szűkös felidézésével. Azokon a szöveghelyeken, ahol a különböző (jog- és történetfilozófiai, történettudományi, irodalmi stb.) diskurzusok összetalálkoznak, az esszék beszélője – a kívülálló átmenetileg felvett szerepével – inkább elhessegeti a dilemmákkal való tényleges szembenézés lehetőségét:

„Nem szeretem az olyan történészek vagy jogászok műveit, akik kimutatják, hogy például a nürnbergi per nem volt jogszerű. Nem tudhatom, mert sem történész, sem jogász nem vagyok. De elképzelhető-e, hogy mind a pusztítás és borzalom után, amit a náci Németország Európára zúdított (…), elképzelhető-e, hogy Európa legsúlyosabb anyagi összeomlása és a legmélyebb erkölcsi lezüllése után a győztes hatalmak ne törekedtek volna valamiféle katarzisra, még ha annak, a dolgok természeténél fogva, az igazságszolgáltatás bírói talárjába kellett is öltöznie?”375

205

Hasonló történik, amikor Heller Ágnes egyik tanulmányára hivatkozik az esszéíró. Ebben a részletben is inkább az összefüggések árnyalatlan leegyszerűsítése figyelhető meg:

„Heller Ágnes legújabb könyvében ezt olvasom: »Ha a magyar Holocaust bármiféle logikából levezethető – amit nem hiszek –, az csak a német történelem logikájából következhet.« Eszerint tehát Magyarországnak nem sok köze volt a magyar Endlösunghoz, a magyar zsidóknak is csupán annyi, hogy nagy többségük belepusztult. Az efféle interpretációk azonban csupán a történelmi infantilizmus megnyilatkozásai.”376

A filozófusnő a citált írásában Randolph L. Braham A népirtás politikája című könyvének magyarországi kiadása alkalmából a vészkorszak – főként – társadalomlélektani és elittörténeti okait firtatja, s arra a következtetésre jut, hogy a magyar zsidóságnak emberi és állampolgári jogaitól való megfosztásában, anyagi kifosztásában és deportálásában a magyar politikai elit és a közigazgatás bűnös felelőssége vitán fölül áll, s a magyar társadalom túlnyomó többségének részvétlensége és szolidaritásra való képtelensége is hozzájárult a magyar zsidóság szörnyű szenvedéseihez és nagy részének elpusztításához, de ez utóbbira a náci megszállás nélkül – vélhetően – nem került volna sor. Az a bekezdés, amelyből az esszéíró idéz, teljes terjedelmében így szól:

„Braham nem a német, hanem a magyar holocaust krónikása. Kérdése tehát nem az, hogyan nőtt ki a magyar történelemből és a magyar antiszemitizmusból a holocaust, ugyanis éppen ez az, ami nem történt meg. Ha a németek nem foglalják el Magyarországot 1944 206márciusában, a magyar antiszemitizmust mint olyan tartanánk nyilván, amely a modern európai kultúrnemzetek történetében páratlan zsidóellenes törvénykezéshez vezetett. Amely a nem magyar zsidóságot – a hontalanokat – kiszolgáltatta gyilkosaiknak, amely felelőssé tehető az újvidéki pogromért, a keleti fronton munkaszolgálatot teljesítő zsidó katonák megkínzásáért. Súlyos felelősség, de még nem népirtás. Hatására a magyar kormányzó pártok visszavonták a XIX. század nemzeti-liberális vívmányait, az emancipációt, és bevezették a faji megkülönböztetést. Ez a politika szembefordult a modern civilizáció normáival, de még mindig nem volt népirtás. A népirtás politikáját a német hadsereg hozta el Magyarországra. Ha a magyar holocaust bármiféle logikából levezethető – amit nem hiszek –, az csak a német történelem logikájából következhet.”377

Noha Heller pontatlanul – és önellentmondóan – fogalmazott (hiszen maga is logikai sorba állította a magyar holokauszt előzményeit), mégsem azt mondta, hogy „Magyarországnak nem sok köze volt a magyar Endlösunghoz”, hanem azt, hogy a vészkorszak egyszerre következménye a folyamatosságnak és a diszkontinuitásnak: az elit és a közösség lezüllésének378 és az idegen megszállásnak is.

E sorok írója nem térhet ki annak a benyomásának a megfogalmazásától, hogy Kertész esszéinek diskurzív megalkotottsága (belát207va persze a műfajok közötti különbséget) elmarad legjobb szépirodalmi műveinek összetettségétől. Nem azért monologikusak ezek a szövegek, mert beszélőjük önmagát magányos szónokként inszcenírozva a létezés végső értelméről tesz tanúbizonyságot, hanem azért, mert csak nehezen tudja leplezni a világ sokszínűségét, a dolgok megítélhetőségének eltérő távlatait, többértelműségét, s ez talán némelykor fölszínességre, árnyalatlan kinyilatkoztatásokra, sommás megállapításokra379 ösztönzi. A Sorstalanság az „identitás esztétikai provokációjaként” fogható fel, az esszék inkább a „komplexitás-lejtő” példázataiként380. Paul Ricoeur az emlékek „mindenkor-miénk-valóságának” esélyeit firtatva beszélt arról, hogy a múlt terhétől való megszabadulás, az „emlékmunka” egyik legfontosabb feltétele az, hogy a saját történelmet kölcsönösen a másik történelmén át olvassuk. Utóbb a lehetséges megbocsátás mibenlétéről értekezik:

„…a megbocsátás, a menekülő felejtéstől eltérően, nem narcisztikus önvonatkozás, mindig feltételezi ugyanis egy másik tudat közvetítését, az áldozat tudatáét, hiszen egyedül az áldozat van olyan helyzetben, hogy megbocsáthasson. Az, aki az emlékezetet megbénító eseményért felelős, mindössze annyit tehet, hogy bocsánatot kér. Ugyanakkor azonban arra is fel kell készülnie, hogy esetleg nem nyer bocsánatot. A megbocsátásnak ilyenformán mindig ismernie kell a megbocsáthatatlant, a nem feledhető bűnt, a helyrehozhatatlan jog208talanságot. Mindemellett, bár a megbocsátás egyáltalán nem magától értetődő, van egy bizonyos belső célja, amely az emlékezetre irányul. Semmiképpen sem az a célja, hogy az emlékezetet kioltsa. Ellenkezőleg, célja, a bűn eltörlése, összeegyeztethetetlen az emlékezet eltörlésével. A megbocsátás inkább az emlékezet egyfajta meggyógyítása, gyászának végigvitele. A bűn súlya alól felszabadulva az emlékezet ismét szabadon fordul a nagy jövőtervek felé. A megbocsátás a jövőt adja az emlékezetnek.”381

209
[Jegyzetek]

1 A nyelvnek a puszta referenciális kötöttségből való kiszabadulására, a nyelvhasználati formák világképző szerepének felismerésére – mint valóban gyökeres változásra –, majd a „prózafordulat” szemléletrendszerének elterjedésével kerül sor a nyolcvanas-kilencvenes években. A Sorstalanság újraértelmezésére is ekkor tesznek néhányan kísérletet.

2 Ezt a vélekedést részben maga Kertész Imre is megerősíti, pl. A kudarc című regényében, a Gályanaplóban és egyebütt, nyilatkozataiban. Érdemes ezt az írói érzületet összehasonlítani Nádas Péter summázatával, melyet saját életműve hazai recipiálatlanságáról mondott: A visszhangtalan ember. Nádas Péter Kossuth-díjas író az elmúlt tíz évről.Az interjút készítette: Varga Lajos Márton és Vörös T. Károly. Népszabadság, 2001. május 19., 29.

3 „Egyébként a Sorstalanság visszhangtalansága lényegében a sikere. Egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett beszélt volna. Nincs ez persze másként a nyugat-európai irodalmakban sem, érthető, hogy ott se kell senkinek. (Borowski se tartozik a kultúrköztudatba külföldön.)” Spiró György: Non habent sua fata. In: Spiró György: Magániktató. Szépirodalmi, Bp., 1985, 390–391. A kritika működési zavarait bizonyítandó és az írói korrekció esélyeit latolgatandó erre a Spiró-írásra hivatkozott Radnóti Sándor 1993-ban a Debreceni Irodalmi Napokon, ld. Radnóti Sándor: Műelemzés és műbírálat, szigor és szolgálat. Alföld, 1994/2, 35. A Sorstalanság „újrafelfedezésének” egyébként éppúgy egy írói esszé a hivatkozási pontja, ahogy az Ottlik-„reneszánsznak” is (Vö. Lengyel Péter: Adósság, (1976). Spiró a hivatkozott esszéjében megemlíti, hogy az ő figyelmét annak idején Hajnóczy Péter hívta fel a Sorstalanságra. Spiró György: i. m. 390.

4 Molnár Gábor Tamás: Fikcióalkotás és történelemszemlélet. Kertész Imre: Sorstalanság. Alföld, 1996/8, 57–71.

5 Ács Margit, Magyar Nemzet, 1975. július 28., 13.

6 Lenkei Júlia, Kritika, 1975/8, 30.

7 Várkonyi Benedek, Magyar Nemzet, 1986. május 5., 7.

8 „Tulajdonképpen a tudatvilág fejlődésrajza már a regény »tudósító« leírásaiban is nagyon sokszor aprólékos környezetrészletezésbe téved, vagy olyan élethelyzeteket fogalmaz meg árnyaltan ez a kamasztudat, amelynek lényeglátó elemzésére még ilyen »sűrített időben« sem lehet képes egy fiú intellektusa.” Czére Béla: Mítosz és valóság. Népszava, 1975. augusztus 23., 6.; ld. még Reményi József Tamás: Egyes szám első személyben (Anóka Eszter: Hála, Czele György: Minden jegy elkelt, Kertész Imre: Sorstalanság). Napjaink, 1975/8, 9.

9 „…a regénynek ez a végső felismerése azonban inkább csak kiindulópontja lehetne egy további gondolatsornak: a »sorssal« szembeszálló aktív tett lehetőségeit végül is az író nem mutatja meg.” Czére Béla, i. m.; ld. még Lenkei Júlia, i. m.

10 Molnár Gábor Tamás: i. m. 59.

11 Vö. Braun Róbert: Holokauszt, elbeszélés, irodalom. Osiris, Bp., 1995, 58–60.

12 A vészkorszakot túlélt pszichológusok, köztük több neves analitikus már 1945-ben igyekezett feltárni a kollektív tragédia lelki okait. Hermann Imre már a felszabadulás pillanatában hozzálátott híres könyve, Az antiszemitizmus lélektana megírásához, melyet 1990-ben újra kiadtak. Ld. Pelle János: Az antiszemitizmus mint lelki fertőzés. In: Antiszemitizmus és totalitarizmus. Jószöveg Műhely, Bp., 1999, 65–66. Érdemes megemlíteni Kulcsár Istvánnak, a neves pszichiáternek a munkáját: A maradék zsidóság lelki keresztmetszete (1946), amely a kollektív tragédia lelki következményeit vizsgálja. Kulcsár kutatásai szerint a túlélő zsidóság nagy része kollektív járulékos neurózisban szenved, melynek eredménye a társadalmi és lelki elszigeteltség. Kulcsár István 1945 után a cionista mozgalom egyik vezetője lett, tagja volt a KMP-nek, később kivándorolt Izraelbe, és az Eichmann-per pszichiátriai szakértőjeként dolgozott. Ld. Erős Ferenc: Zsidó identitás Magyarországon a második világháború után. In: Holokauszt Emlékkönyv. A vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából. Szerk.: Králl Csaba, Bp., 1994, 200–205.

13 Ld. Bibó István nevezetes tanulmányát: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948). In: Válogatott tanulmányok, Második kötet 1945–1949. Szerk.: Vida István, Magvető, Bp., 1986, 621–797. Bibó tárgyalja azt a politikai-ideológiai érdekszövevényt is, amely az ún. koalíciós időkben ellehetetlenítette (a szerző szavaival) a „számonkérés”, a „jóvátétel” és a szellemi „mérlegtétel” igazságos véghezvitelét, i.m. 762–774.

14 Ezt bírálta élesen legutóbb egy interjúban Gyáni Gábor, ld. „…hiányzik az erkölcsi magabiztosság”. Gyáni Gábor történésszel Bugyinszki György készített interjút. Élet és Irodalom, 2002. szeptember 6., 7.

15 „A filmnek és fogadtatásának óriási szerepe volt abban, hogy megtört az évtizedek óta tartó hallgatás, s elindult a múlttal való szembenézés kínos, keserves, de mégis felszabadító folyamata.” Vö. Erős Ferenc: i. m. 201.

16 Borowski írásait (ezek alapján készült Andrzej Wajda Tájkép csata után című sikeres filmje) 1999-ben újra kiadták magyarul.

17 Ld. Száraz György: Egy előítélet nyomában. Valóság, 1975/8, bővített változatában: In: Történelem jelenidőben. Tanulmányok. Magvető, Bp., 1984, 481–658.

18 A Gályanapló műhelyvallomásai között ezt találjuk: „Íróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat.” Kertész Imre: Gályanapló, Holnap Kiadó, Bp., 1992, 16.

19 Molnár Gábor Tamás: i. m. 59. és 61.

20 Kertész szerint Auschwitz mitologikus szöveg, „egyetemes példázat”, amiből következik, hogy megszólaltatásának (vagy a megszólaltatás lehetetlenségének) diskurzív kötöttségei vannak. Vö. Linda Hutcheon megállapításával, miszerint a múlt kétségkívül létezett, de csakis szemiotikai struktúraként férhető hozzá: „Az az állítás, hogy a történelem kizárólag mint szöveg létezik, nem tagadja naivan és »derűsen« a múlt létezését, csakis azt mondja, hogy a múlt hozzáférhetőségének számunkra teljességgel a textualitás a feltétele. Kizárólag szövegei révén ismerhetjük meg a múltat: dokumentumai, evidenciája, még szemtanúi is szövegek.” Linda Hutcheon: A Poetics of Postmodernism. London/New York, 1988, 16.

21 Molnár Gábor Tamás idézi Bahtyint, i. m. 62. Ld. Bahtyinnál: Mihail Bahtyin: Tér és idő a regényben. In: uő: A szó esztétikája. Gondolat, Bp., 1973, 280–286.

22 Molnár Gábor Tamás, i. m.

23 Bahtyin szerint a véletlen konstitutív szerepe inkább a próbatételes kalandregényben meghatározó: „A Sors játékainak »hirtelen«-jei és »éppen akkor«-jai szolgáltatják a regény egész tartalmát”, míg a köznapi kalandregényben is szerepet játszik ugyan a véletlen, de korlátozottabb, alárendeltebb szerepet, hiszen a kezdeményező itt a vétek, az eltévelyedés, a hiba. Vö. Mihail Bahtyin, i. m. 264. és 284. Ezzel hozható összefüggésbe a regény zárlatának már Molnár Gábor Tamás által is említett néhány passzusa, amelyekben Köves az eseményekben szerepet játszó emberi felelősséget firtatja: „Mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon.” Kertész Imre: Sorstalanság. Szépirodalmi, Bp., 1975, 288.

24 Sorstalanság, 46.

25 „S így hát akkor mégiscsak fölkapaszkodott az autóbuszra. Itt egy percre elhallgatott. Fölemelte, majd lassan újra visszaengedte a kezét, tanácstalan mozdulattal, mialatt a homlokán ugyanakkor ezer apró, kérdő ránc képződött: szomorú, csapdába esett rágcsálóhoz hasonlított kissé.” Sorstalanság, 57. Az esetlegességnek való kiszolgáltatottság, a múltban gyökerező elvárások alapján felfoghatatlan jelen tapasztalata jellegzetes eleme a Sorstalanságnak, s ez a vonás az élettörténetek alakításának „a szerencse forgandóságára épülő ősi (még antik) naív formájához” közelíti a regényt. Vö. Mihail Bahtyin: A nevelődési regény és jelentősége a realizmus történetében. A regény történeti tipológiájához. In: Mihail Bahtyin: A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások. Ford.: Orosz István, Gondolat, Bp., 1986, 430.

26 Sorstalanság, 42.

27 Molnár Gábor Tamás e narratív struktúra „dekonstrukciójáról” beszél. I. m. 63.

28 Mieke Bal alapos vizsgálat tárgyává tette a narráció, a gyújtópont és az elbeszélt események cselekvő szereplőinek viszonyát, s többek között arra a megállapításra jutott, hogy az önéletrajz tipikus narratív szerkezete az N = F = A képlettel írható le, ahol N az elbeszélőt, F az események tanúját (focalizer), A a cselekvő szereplőt jelöli. Ez a képlet váltakozik azzal a formációval, amelyben N = F, de A nem azonos velük. Ld. Mieke Bal: Narratology. University of Toronto Press, Toronto–Buffalo–London, 1985, 119–120.

29 Philippe Lejeune-nek az „önéletrajzi szerződésről” kidolgozott elmélete szerint valamely írásmű „belső” vizsgálata alapján nem ragadható meg az önéletrajziság mibenléte, ezért a döntést, hogy az olvasó a szövegnek önéletrajzi referenciális értelmet tulajdonít-e vagy sem, a címlap és egyéb más paratextusok, másodlagos szövegek támaszthatják alá, vö. Philippe Lejeune: Le pacte autobiographique. Seuil, Paris, 1996, 28–29. Kertész a Nobel-díj odaítélése után a Magyar Televízióban elhangzott interjújában ezt a kérdést érintve így fogalmazott: nem azért választott gyermek főhőst, mert ő is gyermek volt elhurcoltatása idején, hanem azért, mert a kiskamasz szerepeltetése pszichológiai és nyelvi értelemben is lehetőséget biztosított számára, hogy új megvilágításba helyezze a holokausztot, illetve mindenfajta totalitarizmust, amely tragikusan infantilizálja az embereket. Ez a kommentár persze nem változtatja meg az önéletrajzi olvasásnak azt a természetét, miszerint az önéletrajzi jelleg az írói szándéktól függetlenül vagy éppen azzal ellentétesen is kifejtheti hatását: például ismert az önéletrajz diskurzusként (diskurzív minták repertoárjaként) való értelmezése, vagy antropológiai tényezőként való megragadása, vagy dekonstruktív felfogása, mely szerint az önéletrajz nem választott technika, nem „megállapodás”, hanem mindenfajta olvasás konstitutív mozzanata.

30 Vö. pl. Mihail Bahtyin: A nevelődési regény és jelentősége a realizmus történetében. In: uő: i. m. 433–478.

31 A műfaj hamar átlépi a nemzeti irodalmi kereteket, „újraírásai” más nyelvekben is korán ismertté válnak, gondoljunk csak Dickens példájára (Copperfield Dávid) vagy az orosz és francia irodalomra (Tolsztoj: Gyermekkor, Kamaszkor, Ifjúság; Goncsarov: Hétköznapi történet; Romain Rolland: Jean-Christophe).

32 Mihail Bahtyin: i. m. 437., ill. 438–439.

33 „A Sorstalanság valóban nevelődési regény, egy gyerekembernek a gyűjtőtáborhoz mint normalitáshoz való szocializálódásának története.” Radnóti Sándor: Auschwitz mint szellemi életforma. Holmi, 1991/3, 373.

34 Amikor Gyurinak az Auschwitzban töltött első napon eszébe jut az otthoni gimnáziumi évnyitó ünnepségen elmondott igazgatói beszéd, a következőképpen gondolkodik: „Záradékul, emlékszem, az ókor egy bölcsére hivatkozott: »non scolae sed vitae discimus« – »nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk« –idézte szavát. Akkor hát viszont, ez volt a nézetem, mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna eszerint tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna, nyíltan, becsületesen, értelmesen. Csakhogy az iskolában erről, négy esztendő alatt, még csak egyetlen szót se hallottam. De persze elismertem, feszélyező volna, no meg nem is tartozik hozzá a műveltséghez, beláttam.” Sorstalanság, 127.

35 Sorstalanság, 285., ill. 289.

36 Sorstalanság, 291.

37 Ha a főhős-narrátor pszichológiai távlatú értelmezéséből indulunk ki, akkor az alkalmazkodás nyilván kapcsolatba hozható azzal, hogy Gyuri gyermek még, aki a korábbi életkeretekhez hasonlóan a koncentrációs táborban is meg akar felelni. Az alkalmazkodás túlélési stratégia. Gyuri egy megjegyzésében az kelt újfent ironikus hatást, hogy az alkalmazkodás tekintetében nem tesz különbséget a normális élet és a táborbeli között: „Mindenesetre új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább így tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd azután meghozza a többit: nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt általában másokon is láttam.” Sorstalanság, 152. A diskurzus és a tárgya közötti feszültség a szöveg nagy részében abból ered, hogy Köves Gyuri megnyilatkozásai leginkább a kor hivatali frazeológiáját idézik.

38 Vö. Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza. Kalligram, Pozsony, 1994, 81.

39 Sorstalanság, 24–25.

40 „A gondolkodás leginkább akkor minősíthető ideologikusnak, ha cselekvést igazoló és orientáló funkciójában felcserélhetőnek bizonyul.” Niklas Luhmann: Igazság és ideológia. In: Niklas Luhmann: Látom azt, amit te nem látsz. Bp., 1999, 14. Ford.: Kiss Lajos András. Luhmann szerint az ideológiával mindig együtt jár a leszűkítés és elhallgatás, vö. uo. 19.

41 Sorstalanság, 39.

42 Sorstalanság, 31.

43 Kertész Imre írásművészete e tekintetben a magyar szépírás egyik modernizáló nagymesteréhez, Krúdy Gyulához kötődik, aki a huszadik század első évtizedeiben az idő és az emlékezés kérdését állította elégikus-melankolikus hangvételű regényeinek és novelláinak középpontjába.

44 Sorstalanság, 113–114. Később Kertész egy interjúban elmondja, hogy e passzusban Dosztojevszkijnek a Feljegyzések a holtak házából című könyvére utalt, ld. Az Auschwitzban rejlő kegyelem, Adalbert Reif beszélgetése Kertész Imrével. In: Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok. Magvető, Bp., 1998, 165.

45 Az első fejezet egy 1944-es áprilisi nap eseményeit meséli el húsz-egynéhány lapon (legalábbis az első, 1975-ös kiadás tördelési változatában), a második fejezet két hónappal későbbi néhány nap történetét beszéli el tíz-egynehány lapon, a harmadik fejezet az elhurcoltatás napjának eseményeit huszonegy lapon, a negyedik fejezet a téglagyári öt napot, a Birkenauba vezető négynapos vonatutat és az első auschwitzi napot negyvenhat lapon (úgy, hogy az utóbbi elmondására huszonhat oldal szolgál), az ötödik fejezet nyolc nap (négy nap Auschwitzban, majd Buchenwald és Zeitz) történetét beszéli harmincnyolc lapon (úgy, hogy egy fél nap eseményeire közel húsz oldal jut). A koncentrációs táborba való kerülés napjától az idő múlása nehezen követhető – ezzel áll összefüggésben az idő és az unalom problematizálása. A hatodik fejezettől kezdve az elbeszélt idő pontos behatárolása már nem lehetséges, legfeljebb az évszakok váltakozásából, illetve Gyuri leépülésének és betegségének stádiumaiból lehet rá következtetni.

46 Molnár Gábor Tamás: i. m. 64.

47 Sorstalanság, 6.

48 Sorstalanság, 10.

49 Sorstalanság, 19.50 Spiró György: i. m. 382–383.

51 „A tragikusnak mondott eseményt a valamiért érzelemtelen fiú szemszögéből látjuk.” Spiró György: i. m. 383.

52 Gyuri, akárcsak szerelme, Annamari, szülei válása miatt egy ideig intézetben nevelkedik, vö. Sorstalanság, 15–16.

53 Sorstalanság, 13.

54 A magyar zsidóságot az ország német megszállását követő hetekben, 1944. áprilisában kötelezték a „megkülönböztető jelzés” viselésére. A középkort idéző stigmatizáció egyik állomása volt annak a folyamatnak, melynek során a magyar zsidóságot szisztematikusan és fokozatosan megfosztották emberi és polgári jogaitól. Száraz György a már említett, Egy előítélet nyomában című tanulmányában és visszaemlékezésében így ír: „Azon az áprilisi napon a legtöbb zsidó fiú elmaradt az iskolából. Akik még jöttek, riadtan, táskával takarva mellüket, magukban szállingóztak, egymást is kerülve. Aztán leengedték a táskát, álltak védtelenül, kabátjukon a virító sárga csillag. 43-ban röhögtünk, ha a tornatanár viccelni kegyeskedett a vereckei nyúlbőrös honfoglalókról. (…) Most hallgattunk. Azt hiszem, zavarban voltunk. Úgy tettünk, mintha nem látnánk a jelt. (…) Mert ez már meghaladta a mi képzeletünket? Ez már felnőttgonoszság volt, amihez nem volt, nem lehetett közünk? Nem tudom. Nem emlékszem.” Száraz György: i. m. 631. A Sorstalanság a stigmatizációnak ezt a feldolgozhatatlan tapasztalatát valóban feldolgozatlanul hagyja, amennyiben a főhős nem interiorizálja, hanem egyfajta „külsődleges”, praktikus kontextusba helyezi: „Ki is gombolkoztam volna, de azután meggondoltam: a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatnék a kabátom szárnya, s eltakarná a sárga csillagomat, ami nem volna szabályos. Egynémely dologban most már körültekintőbben kell eljárnom.” Sorstalanság, 7.

55 A sárga csillag elkészítésének (techné) leírása nélkülözi az erkölcsi megítéléshez szükséges szélesebb kontextust, s ez a hiány az olvasóban még inkább felkelti az erkölcsi mérlegelés feltételrendszerének felülvizsgálatát. Az ideológiai diskurzusnak ez a „kiszigetelése” mint eljárás némiképp hasonlít Örkény István Kivégzési szabályzat című egypercesének hatásmechanizmusához.

56 Ld. Bónus Tibor: Garaczi László. Kalligram, Pozsony, 2002, 24.

57 Sorstalanság, 7. Köves György hazatérése után megtudja, hogy apja meghalt, mostohaanyja pedig annak a Sütő úrnak a felesége lett, aki a „vagyont átmentette”, és „bújtatta őt a nehéz időkben.” Uo. 282–283.

58 Sorstalanság, 15.

59 A címben szereplő „sorstalanság” egyik értelme éppen ez lehet: a választás szabadságának hiánya. Az 1992-ben megjelent Gályanapló egyik részlete szerint: „Mit nevezek sorsnak? Mindenesetre a tragédia lehetőségét. A külső determináció azonban, a stigma, amely életünket az adott totalitarizmus egy helyzetébe, egy képtelenségbe szorítja, meghiúsítja ezt: ha tehát a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként, a saját – viszonylagos – szabadságunkból következő szükségszerűség helyett, ezt nevezném sorstalanságnak.” Gályanapló, 15.

60 „…hanem hát másrészről viszont azt se tekinthettem egész komolynak, amit az én akaratom fontosságáról mondott, meg arról, hogy a magam dolgában kellene döntenem. Végtére is, ez az ő vitájuk. Ebben pedig feszélyező dolog volna ítélkeznem.” Sorstalanság, 36.

61 Sorstalanság, 42. Ekkor említi Gyuri a lánynak a „koldus meg egy királyfi” történetét, a nevezetes sorscserét, amely a sors esetlegességét példázva egy rövid időre királlyá emel egy koldusfiút, és koldussorba taszít egy királyfit. A Mark Twain Koldus és királyfi (1881) című regényére való utalás nyilvánvalóan ironikus funkciójú lehet. Twainnél a szegény, hányattatások közt élő Tom Canty és a fényben felcseperedő, uralkodásra termett Edward átmeneti sorscseréje – mégha annak következményeit a hősök előre nem is láthatják be – szabad döntésükön múlik, s némi, kiérdemelt szerencsével vissza is csinálható, vagyis alapvetően különbözik a Kertész-regény által tematizált „sorstalanságtól”. Motivikusan persze vannak hasonlóságok, ilyen például a státuscserét megelőző ruhacsere („a ruha teszi az embert” toposza; a Sorstalanságban ezt olvassuk a táborba érkezést követően, amikor a fiúk szemügyre veszik egymást a rabruhában: „…helyesbítenem kell, úgy látszik, egy eszményt, amire még otthon tanítottak, s ami szerint »nem a ruha teszi az embert«”. Sorstalanság, 116.). De meg lehet említeni a tanulás és a műveltség, az ésszerűség, valamint a mimikri kiemelt szerepét az amerikai szerző könyvében (Tom azért tudja a királyfi szerepét viszonylag jól alakítani, mert előzetesen sokat olvas az előkelők életéről), amely értékek Kertésznél erősen ironikus szerepet játszanak (pl. a tanulás éppen hogy „félrevezet”, nem „készít fel” Auschwitzra). Twain a másik sorsában tett kirándulást a jóra való készség példázatává alakította. Ennélfogva az utalás felfogható úgy is, mint ami a Sorstalanság olvasásának hermeneutikai (s ezen belül erkölcsi) feladatát értelmezi: Köves Gyuri útjának követése az elhurcoltak sorsának megértését alapozza meg.

62 Sorstalanság, 83–84.

63 Sorstalanság, 84–85.

64 Molnár Gábor Tamás: i. m. 65.

65 Sorstalanság, 89.

66 Sorstalanság, 157.

67 Sorstalanság, 156. Szemmel látható, hogy Gyuri identitása a családtagok hoz, a házbeliekhez, a csendőrhöz, az elhurcolt sorstársaihoz, Citrom Bandihoz vagy a „finnekhez” való viszonylatában alakul. A Sorstalanság nem a megtalált identitás regénye, a mű ugyanis nem „engedi” stabilizálódni Köves azonosságtudatát. Ugyanakkor elhurcoltatása és halálra ítéltetettsége idején tanúsított tétovasága és idegensége közvetve megmutatja a magyarrá vált zsidóság szörnyű tragédiájának igazi mélységeit: a vészkorszak a jóhiszeműségre, gyanútlanságra, a törvénytiszteletre, az állampolgári fegyelemre adott alattomos és gyilkos választ. Talán nem mellékes az itt idézett jelenetek megértéséhez arra a társadalomtörténeti-szociokulturális összefüggésre utalni, amit bizonyos mértékig a Sorstalanság is színre visz, nevezetesen, hogy a magyar zsidóság az európai zsidóság talán leginkább asszimilálódott csoportja volt, s e népesség nagy részének (főként a budapesti és a vidéki városi zsidóságnak) immár alig vagy egyáltalán nem volt kötődése a zsidó valláshoz, kultúrához, a zsidók által használt nyelvekhez. (Kivétel ez alól természetesen a főként Kelet-Magyarországon élő vidéki-falusi zsidóság, amely erősebben kötődött a kelet-európai zsidó népi hagyományokhoz.) A magyarországi zsidóellenes törvények és rendeletek hozták létre az üldöztettetés „identitását”. Ld. többek között Száraz György: i. m.; Márton László: Kiválasztottak és elvegyülők. Töprengés a sorsról, amely nem közösség. Magvető, Bp., 1989; Kőbányai János: A halott arcán növekvő szakáll. A magyar zsidó történet vége? Múlt és Jövő, Bp., 2001, 5–41.

68 „…némileg az is zavart, hogy egy szót sem értettem abból, amit Istennek mondtunk, mivel Őhozzá héberül kell fohászkodnunk, én viszont ezt a nyelvet nem ismerem. (…) egy idegen nyelv értelmetlen zöreje maradt végül meg bennem, amit mi magunk mormoltunk.” Sorstalanság, 26.

69 Sorstalanság, 180–181.

70 Sorstalanság, 218–219. A jelenetből érzékelhető, hogy Gyurival szemben ezúttal a környező népek magyarellenes kollektív (elő)ítéletei nyilvánulnak meg.

71 Sorstalanság, 32.

72 Sorstalanság, 159. Korábban ezt olvashatjuk a „megjelölésről”: „…sárga színű háromszöget, továbbá egy széles tépést, csíkot ád, mindkettő vászonból. A háromszög közepén, jeléül annak, hogy végre is magyar vagy, nagy U betűt, a csíkon meg nyomtatott számjegyet olvashatsz, az enyémen például 64 921-est.” Sorstalanság, 140.

73 Sorstalanság, 265.

74 Sorstalanság, 288.

75 A már idézett, Mieke Bal által kidolgozott narratológiai rendszer belátásaival élve: az elbeszélő és az elbeszélt – szemtanú-cselekvő – főhős távlata között nincs lényegi különbség. Dorrit Cohn a tudatábrázolásnak ezt a módozatát, az elbeszélő és a tapasztaló én nézőpontjának ezt az egybeesését nevezi „egybehangzó ön-narrációnak”: a felidéző én nem tart távolságot a felidézett énnel szemben, hanem minél inkább azonosulni igyekszik vele, tapasztalatait nem értelmezni akarja egy későbbi nézőpontból, hanem újra jelenvalóvá tenni az egykori szemléletet. Dorrit Cohn: Áttetsző tudatok. Ford.: Cseresnyés Dóra, in: Az irodalom elméletei II. Szerk.: Thomka Beáta, Jelenkor, Pécs, 1996, 115.

76 Vö. Kálai Sándor: Adott helyzetek és újabb adottságok. Kertész Imre: Sorstalanság. In: Vándor szövevény. Az Alföld Stúdió antológiája. Szerk.: Szirák Péter, Csokonai, Debrecen, 2001, 115.

77 „Ez a »fél-múltidejűség«, vagy »kvázi-jelenidejűség« a tapasztalati horizontok azonosságát jelenti, tehát mind az elbeszélt, mind az elbeszélői én a deportálás előtti tapasztalatú.” Az az olvasó, aki a regényt először olvassa, „és nem tudja, hogy a főhőst Auschwitzba fogják vinni, a regényszöveg által konstruált olvasói Te is ezzel a tapasztalati háttérrel rendelkezik, tehát gyanútlan.” Molnár Gábor Tamás: i. m. 66.

78 Kálai Sándor tanulmányában szintén érinti e két lehetséges párhuzamot, de mindjárt leszögezi, hogy a „francia nyelvben a többféle múlt idő jobban elválasztja a narratív stratégiákat, míg a magyarban az egyetlen múlt nem könnyen tesz lehetővé ilyen értelmezéseket.” I. m. 129.

79 Sorstalanság, 45.

80 Sorstalanság, 65–66.

81 Molnár Gábor Tamás megfogalmazásában: „Az, hogy az elbeszélés továbbra is a »kvázi-jelenidejűség« technikáját követi, innentől megmagyarázhatatlan. Korábban ugyanis értelmezhető ez a technika naplószerű elbeszélésként, innentől kezdve azonban nincsen olyan magyarázat erre a jelenségre, amely belül maradhat a mimetikus koncepció keretein, és az elbeszélőt a regény terének részeseként bármilyen, biztosan rekonstruálható pozícióban képzelheti el.” Molnár Gábor Tamás: i. m. 66.

82 Sorstalanság, 86.

83 Sorstalanság, 95–96.

84 Sorstalanság, 120–121.

85 A névadás e mechanizmusa „belső idézetként”, ironikus hatásfunkcióban visszatér a buchenwaldi Revierben, gondoljunk csak a „sárga bélletű s fehér körletű tárgy”, a „tojás” leírására. Sorstalanság, 239–240.

86 Sorstalanság, 124–125.

87 Molnár Gábor Tamás a fenti idézetet elemezve bizonyítja, hogy a „szembesülés Auschwitz »lényegével«, céljával” egy „mimetikusan elképzelhetetlen pozícióból történik. (…) A szövegrészlet első mondatának alanya feltehetőleg egy, az eseményeken már túllévő beszélő (a »beszéltem« múltideje legalábbis erre utal). Egy ilyen jelentés azonban kizárja a következő mondat jelenidejének értelmezhetőségét, ha az egész szöveg beszélő alanyát egységes, identikus személynek fogjuk fel.” Molnár Gábor Tamás: i. m. 67.

88 Vári György: A Sorstalanság történelem-szemléletéről. Élet és Irodalom, 2002. október 18., 7. A tanulmány írója a fenséges kategóriájával hozza összefüggésbe a Sorstalanság esztétikai tapasztalatát: „ambíciója nem több, mint megóvni Auschwitz eredeti értelemnélküliségét akkor, amikor az elfogadhatatlan narrativizációk, a nyelv ideologikussága okán »Auschwitz emléke ritualizálódik, instrumentalizálódik, absztrahálódik.« Ez pedig nem más, mint a fenséges esztétikai kategóriájának reaktiválása, a Holocaust irodalmának áthelyezése a fenséges művészetébe.” Annyit talán ehhez érdemes hozzáfűzni, hogy miközben a Sorstalanság megkérdőjelezi az Auschwitzhoz fűzött ideologikus konstrukciók érvényességét, aközben a holokauszt megtörténését a nyelvben létesülő (performatív) ideologikus önkény folyamatába helyezi, mintegy annak következményeként mutatja be.

89 Molnár Gábor Tamás megfogalmazásában: „a regény leginkább az Auschwitzról (és Auschwitzcal) való beszéd lehetőségéről »szól«.” I. m. 69. Spiró György tanulmányában utal arra a Sorstalanságot egyedítő vonásra, hogy a könyvbéli (ön)gúny közvetlen céltáblája az áldozatok szemlélete, közvetett pedig az a világ, amely ezt a becsapatást lehetővé tette: „A helyzet sejthető súlyához képest a kijelölt áldozatok ideológiája elképesztően időszerűtlen, s alapja az a hit, hogy a dolgok valamiképpen vannak, a papíroknak értékük van, az egyén magatartása, az államrezon által diktált előírások betartása nyom valamit a latban.” I. m. 384. Kertész arra törekszik, hogy „éppenséggel a lágerben meglelt szemlélet felől, indulatosan, önkínzó gúnnyal is akár, minden emlékképben magát a szemléletet jelenítse meg.” I. m. 386–387.

90 Ld. Kovács Béla Lóránt: Az időbeliség tapasztalatának módosulásai Kertész Imre Sorstalanság című regényében. Kézirat.

91 Sorstalanság, 139–143.

92 Alain Besançon hívja fel arra a figyelmet, hogy a náci koncentrációs táborok és a szovjet lágerek működésében számos hasonlóság fedezhető fel, így a végkimerülés állapotába jutott fogoly elnevezése is hasonló: a nácik táborában muzulmán, a szovjetekében dohodzsaga. Ld. Alain Besançon: A fizikai megsemmisítés technikái a XX. században. Ford.: Szilágyi András, Nagyvilág, 2002/4, 622.

93 Kovács Béla Lóránt: i. m.

94 Sorstalanság, 231.

95 Sorstalanság, 251. Gyuri táborhoz szocializálódott szemléletében különösen az érthetetlen, hogy Bohus miért nem csak a „saját fajtáját” részesíti élelmiszersegélyben. Spiró György hívja fel a figyelmet arra, hogy a szláv Bohus szóban esetleg az Istenre utaló nevet sejthetünk, i. m. 387.

96 „De hiába figyeltem, tőle is, mint előtte mindenkitől, csak a szabadságról hallottam, s egyetlen célzást, egy szó említést sem az elmaradt levesről. Én is roppant örvendtem, igen természetesen, annak, hogy szabadok vagyunk, de hát nem tehettem róla, ha másfelől viszont arra kényszerültem gondolni: tegnap ilyesmi még nem fordulhatott volna például elő.” Sorstalanság, 262.

97 Sorstalanság, 276.

98 Sorstalanság, 284–285.

99 Sorstalanság, 288.

100 „Nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch, und das frisst auch die Erkenntnis an, die ausspricht, warum es unmöglich ward, heute Gedichte zu schreiben.” Theodor W. Adorno: Kulturkritik und Gesellschaft. In: uő: Prismen. Gesammelte Schriften 10/1. Suhrkamp, Frankfurt, 1977, 30.

101 Elie Wiesel: For Some Measure of Humility, Sh’ ma 5/100 (October 31, 1975), 314. Idézi: Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holokauszt irodalma. In: uő: Irodalmi kánonok. Csokonai, Debrecen, 172. Ld. még Raul Hilberg Adorno-parafrázisát: „a holokauszthoz barbárság lábjegyzeteket illeszteni”. Raul Hilberg: I was not there. In: Writing and the Holocaust. Szerk.: B. Lang, New York, 1991, 7. Idézi Braun Róbert: Holokauszt, elbeszélés, történelem. Osiris, Bp., 1995, 118.

102 Hayden White idézi Georg Steiner („Auschwitz világa kívül esik a nyelven, ahogy kívül esik az értelmen is.”), illetve Alice és A. R. Eckhardt („Hogyan mondjuk ki a kimondhatatlant? Természetesen beszélnünk kell róla, de hogyan lenne ez lehetséges?”) tulajdonképpen „paradigmatikus” véleményét. Ld. Hayden White: A történelmi cselekményesítés és az igazság problémái. In: uő: A történelem terhe. Osiris, Bp., 1997, (251–278.), 262.

103 Hayden White: i.m. 264–265.

104 E tekintetben fontos, hogy Adorno utóbb módosította egykori tézisét: „Az átélő szenvedésnek épp annyi joga van a kifejezésre, mint amennyi a megkínzottnak az ordításra; ezért lehetett hamis, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni.” Th. W. Adorno: Negative Dialektik. Gesammelte Schriften 10/2. Suhrkamp, Frankfurt, 1977, 355.

105 A holokausztnak ezt a vonatkozását érinti a Sorstalanság is, de szemben például Spielberg – s látni fogjuk majd: Benigni – filmjével vagy Semprun regényével, a mű zárlatában Köves Gyuri elutasítja az áldozatlét értésmódját: „én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon.” (288.) A holokauszt-diskurzusban legelébb Hannah Arendt vetette fel ezt a dilemmát, amikor az 1963-ban megjelent Eichmann-könyvében (Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. Magyarul: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Ford.: Mesés Péter, Osiris, Bp., 2000), amely sokkoló módon szembesített az Endlösung legfőbb megszervezőjének „érthetetlen” (közönséges, hétköznapian „gondolattalan”, s ezért veszélyes) magartásával, a szörnyű dilemma elé állított zsidó tanácsok tevékenységét vizsgálva azt állította, hogy a határ nem egyértelműen és nem kizárólag zsidó áldozat és náci gyilkos között húzódott. Az azóta sokat vitatott kitétel megjelenik annál a Heller Ágnesnél is, aki egy helyütt R. L. Braham könyve kapcsán a magyar zsidó elit lehetséges magatartásformáit vizsgálja, s idézi Brahamnek azt a véleményét, miszerint Arendt kritikája a magyar zsidó tanácsokkal szemben irreleváns, mert ők sosem kerültek lengyel vagy litván sorstársaikhoz hasonló drámai helyzetbe. Vö. Heller Ágnes: A holocaust Tinódija. Randolph L. Braham: A népirtás politikája. In: Költészet és gondolkodás. Múlt és Jövő, Bp., 1998, 203–215. Ld. még Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Minerva, Bp., 1990.

106 Benigni filmjében, amelyben egyébként az imagináció, mint a valós helyzet eltakarása, középponti motívum (Guido az apa, azt találja ki kisfiának, hogy Auschwitz csak egy játék, s minden nehézség leküzdését pontozással értékelik, a győztes pedig a végén egy „igazi tankot” nyer), a kisfiú az apa életáldozata révén élheti túl az üldöztetést. A holokauszt-diskurzusban a túlélés témájának egyik megszólaltatója Primo Levi, aki az áldozatok és a „túlélésért cselekvő vétlen bűnösök” aporetikus helyzetére több írásában rámutatott. Vö. Primo Levi: Akik elpusztultak, és akik megmaradtak. Európa, Bp., 1989, ld. még Braun Róbert: i. m. 190–191. Benigni világsikerének árnyékában született egy sokak által szintén blaszfémikusnak mondott film: Radu Mihaileanu alkotása, az Életvonat (1998), amelyben egy romániai kis falu zsidó közössége úgy próbálja menteni az életét, hogy megszervezi saját maga deportálását(!). Benigni történetének narrátora a túlélő kisfiú, s ez realisztikus színezetet ad a vígjátéki hangvételű filmnek, Mihaileanu alkotásának zárlata (a főhős rabruhában, szögesdrót mögül számol be a nézőknek a történet képtelen „happy end”-jéről) viszont azt sejteti, hogy az Életvonat groteszk-abszurd víziója a falu bolondjának mondott főhős-elbeszélő képzeletének terméke, s ez a filmbeli eseménysort ironikus távlatba helyezi. Egyébként Kertész a Schindler listáját „giccsnek” minősítette, lényegében az egykori kiadói ember „humanizmusát” bíráló megjegyzéseit ismételve meg, a Benigni-filmet viszont olyan „meseként”, amely „mindent elmond nekünk e rettenetes világ abszurditásáról és e képtelenséggel szembeszegülő tehetetlen, esendő ember mégis megtörhetetlen lelki erejéről.” Kié Auschwitz? In: A száműzött nyelv. Magvető, Bp., 2001, 246–251.

107 A holokauszt idilli, komikus, ironikus és szatirikus „cselekményesítéséről” ld. Hayden White: i. m. 256–257. „Számítógépes játékokat és készítenek a témáról, az interneten pedig valósággal hemzsegnek a témáról szóló közlemények, s már virtuális Holocaust-túrákat is hirdetnek.” Pelle János: Viták a „Holocaust-tudományról”. In: i. m. 140.

108 A regény narrátora váltogatva az egyes szám első és többes szám első személyű, valamint a személytelen elbeszélőmódot, egy náci háborús bűnös orvos (Tod Freindly, utóbb, pontosabban előbb: Odilo Unverdorben) életrajzát követve, visszafelé meséli el a holokauszt eseményeit (az ördögi ötlet szerint a zsidók lejönnek az égből, hamuból kelnek életre: egy fölöttébb „furcsa” kemencéből kijövet vonatra szállnak, hogy hazaszállítsák őket). Amis abszurd ötleten alapuló regénye egyfajta ironikus fejlődésregény. (Köszönöm Kricsfalusi Beatrixnek és Somogyi Gyulának, hogy felhívták a figyelmemet a regényre.)

109 Ld. Braun Róbert: i. m. 58–60.

110 Hayden White: Előszó. I. m. 7–23.; A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. In: i. m. 68–102.; A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In: i. m. 103–142. Ld. még: „a holokauszt történeti egyediségére csupán nem narratív eszközökkel lehetne válaszolni, ez azonban idegen volna a megjelenítés történeti jellegétől.” Braun Róbert: i. m. 41.

111 Braun Róbert Hayden White nyomán fogalmazza meg a történeti elbeszélés mibenlétét: az elbeszélésbe foglalt események „tény”-elemeit nem a megjelenítő „ötlötte ki”, hanem a múltban „találta”. Braun Róbert: i. m. 96.

112 Reinhart Koselleck: Az emlékezet diszkontinuitása. Ford.: Schein Gábor, 2000, 1999/11, (3–8.), 6.

113 Ld. Heller Ágnes: Fehér Ferenc: Hazatérni. I. m. 173–186.

114 H. R. Jauss: Das Verstehen von Geschichte und seine Grenzen. In: uő: Probleme des Verstehens. Ausgewählte Aufsätze. Reclam, Stuttgart, 1999, (188–211.) 207.

115 Reinhart Koselleck: Ereignis und Struktur. In: Geschichte-Ereignis und Erzählung, Poetik und Hermeneutik Bd. V., hrsg. von Reinhart Koselleck und Wolf Stempel, München, 1973, (560–571.) 565.

116 Jauss itt utal a nyolcvanas évekbeli Historikerstreitra, amelyben az egyediség-axióma hívei abszolutizálták az összehasonlíthatatlanságot, és a megértésre irányuló hermeneutikai eljárást, mint a felelősség elől való menekülést, kárhoztatták. Vö. H. R. Jauss: i. m. 194.

117 Braun Róbert könyvében (Holokauszt, elbeszélés, történelem) a holokausztról szóló történeti narratívákat vizsgálja: Karl Jaspers 1946-os Die Schuldfrage című művét, Martin Heidegger „esetét”, a nürnbergi retroaktív jogalkalmazást, a „Wiedergutmachung” narratíváját, az Eichmann-per „elbeszélését” és annak Hannah Arendt-i értelmezését, a nyugat-németországi jogfolytonosságot és a „Historikerstreit” apóriáit, s arra a következtetésre jut, a „múlt realisztikus megjelenítésére törekvő történeti elbeszélés” lehetőségéről le kell mondanunk. Braun Róbert: i. m. 291.

118 H. R. Jauss: i. m. 197–198.

119 Kertész Imre: Hosszú, sötét árnyék (1991). In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. (74–84.), 75.

120 Jorge Semprun: A nagy utazás. (Le grand voyage. Gallimard, Paris, 1963), Európa, Bp., 1964. Ford.: Réz Pál, harmadik kiadás: 1982, 12., 14., 209.

121 A nagy utazás, 18., ill. 40. A nagy utazás a holokauszt-regényeknek abba a sorába tartozik, amely az emlékezéssel az aktív ellenállás magatartásformáját és a szilárd erkölcsi ítélet lehetőségét kapcsolta össze. (Hasonló mondható el a buchenwaldi táborban egy kisfiú megmentésének történetéről szóló Bruno Apitz-regényről is: Bruno Apitz: Farkasok közt, védtelen. Ford.: Kristó Nagy István, Európa, Bp., 1975, első megjelenés: Bp., 1960.)

122 Az eredetiben: „il tondaient leurs types”, Le grand voyage, 80.

123 Az eredetiben: „C’est incroyable, monsieur le Sénateur, po-si-ti-ve-ment incroyable”, uo.

124 A nagy utazás, 60–61.

125 Sorstalanság, 108–109.

126 Ember Mária: Hajtűkanyar. Szépirodalmi, Bp., 1974.

127 Ugyanakkor a magyar zsidóság sorsát nem különálló történetként állítja be, hanem a magyar történelem részeként, s így a magyar zsidók pusztulását a magyar nemzeti közösség tragédiájaként. A regény mottója eképpen szól: „Ennek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.”

128 Noha a magyar vészkorszak eseményeit, a magyar közigazgatásnak és a magyar lakosságnak abban játszott szerepét Bibó István már említett tanulmányában (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után) a felelősség kérdésének szigorú felvetésével tárgyalta, a magyar zsidóság holokausztjának részletes, tudományos igényű feltárására a Hajtűkanyar megjelenéséig nem került sor. A regény hatására Száraz György nevezetes tanulmányában (Egy előítélet nyomában) szintén érinti a kérdést, a szisztematikus feldolgozást mégis a New Yorkban élő Randolph L. Braham végezte el angol nyelven, könyve, A népirtás politikája 1981-ben jelent meg. Magyarországon 1988-ban, majd bővítve 1996-ban adták ki.

129 „Hogy mire jó ez a fokozatosság? Megmondom. Muszáj apróra összetörni az embert ahhoz, hogy ezt elviselje. Normál körülmények között élő, jóllakott embert egyenest ide hozni nem lehet.” Hajtűkanyar, 100–101.

130 A Hajtűkanyarnak azok a jelenetei, amelyekben az elhurcolt magyar zsidók az ausztriai munkatáborban a vészkorszak lehetséges okairól és az elképzelt jövőről beszélgetnek, olvashatók úgy, mint a magyar zsidó identitás diskurzusának reprezentációi.

131 Koselleck mondja az erkölcsi ítéletről, hogy kinyilvánítójának mindig igaza van, de „a morális igazság utólag nem segít megérteni, ami történt.” Reinhart Koselleck: Az emlékezet diszkontinuitása. 6.

132 Tadeusz Borowski: Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázba fáradni. In: uő: Kővilág. Ford.: Fejér Irén, Európa, Bp., 1971, 91–104. A Borowski-novellákkal e tekintetben összevethetőek Varlam Salamov ötvenes-hatvanas években írott Gulag-történetei, amelyekben az orosz író is önálló, zárt nyelvi világként mutatja be a szovjet lágereket, s így annak értelmezhetőségét leválasztja egy általános (humanisztikus) ideológiáról, és nyitott horizontba helyezi. Ld. Varlam Salamov: Kolima. Elbeszélések a sztálini lágerekből. Szabad Tér – Európa, Bp., 1989.

133 „Mondtam: »Koncentrációs táborban ez természetes.«” Sorstalanság, 275.

134 Ld. Kovács Béla Lóránt: i. m.

135 H. R. Jauss: i. m. 190–191.

136 Koselleck szerint „primér tapasztalatként minden töredékes marad, és az összegzés későbbi folyamata mindig másodlagos.” Az elsődleges tapasztalatok így transzformálódnak aztán tudományos magyarázattá, erkölcsi ítéletté vagy vallásos válasszá. Vö. Reinhart Koselleck: Az emlékezet diszkontinuitása. 5–6.

137 Walser regénye és megnyilvánulásai körüli vitákról magyarul ld. Amir Eshel: Az egyén lelkiismeretéről. A Walser–Bubis-vita és a nemzetiszocializmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében. Ford.: Magyar István, Nagyvilág, 2001/4, 594–616.

138 Reinhart Koselleck: i. m. 6. Ld. még Jauss azon megállapítását, hogy a Rossz maga a megmagyarázhatatlan, esetében a megértés önmaga határaiba ütközik. H. R. Jauss: i. m. 210.

139 Kertész Imre: A nyomkereső. Két regény. Szépirodalmi, Bp., 1977, 10.

140 A nyomkereső, 11.

141 A nyomkereső, 34–35.

142 A küldött kiléte és küldetésének célja ismeretlen marad, arra legfeljebb a főhős reflexióiból, illetve a gyászruhás hölggyel folytatott beszélgetéséből lehet következtetni. A turisták csoportja taszítja, Z.-ben ugyan szóba elegyedik néhány emberrel, de nemigen érti meg beszélgetőtársai szavát. Az idézett passzusban jóvá is hagyja Hermann-nak az igazát; talán az akaratlan jelentésképzés része, hogy a regényben tulajdonnévvel egyedül megjelölt vendéglátójának neve is kettős vonatkoztathatóságú: utalhat pusztán arra, hogy egy német férfiról van szó, de nevét kratülizmusként felfogva azt is jelezheti, hogy ő viszont tényleg ember (Hermann–„Herr-man”).

143 Bahtyin írja Goethe tájszemléletéről: „Ami korábban minden mozgás és változás szilárd és változatlan hátterének tűnt és ilyenként funkcionált, Goethe számára a keletkezési folyamat részévé lesz, tökéletesen átitatja az idő, sőt, éppen az idő válik az ábrázolás leglényegesebb és alkotó módon a leginkább alakítható szférájává.” Mihail Bahtyin: i. m. 447.

144 A nyomkereső, 36–37.

145 A nyomkereső, 38–40.

146 A nyomkereső, 41–42.

147 Az illető szöveghelyből nem, de a szélesebb kontextusból az olvasó számára utóbb kikövetkeztethető, hogy a házfalakról sugárzó sárga szín látványa azért válhat a „vizsgálódás” szempontjából nyommá, mert metonimikus, illetve szinekdochikus kapcsolatban áll a zsidó rabok által viselt sárga csillaggal (illetve háromszöggel), s ilyen értelemben – kiválva a konkrét városkép egyébként múltat leplező díszleteiből – a múltban történteket referálja.

148 A nyomkereső, 57.

149 A valódi utazó és a köznapi turista hierarchikus szembeállítása az utazás elmúlt közel két évszázados kultúrtörténetében folytonosan visszatérő toposz. Ld. Fodor Péter: A közvetítés kódjai. Kézirat.

150 Ha feltételezzük, hogy valaki Kertész más írásait nem ismerve olvassa A nyomkeresőt, akkor persze nincs könnyű helyzetben a kronotopikus világszerűség elgondolása szempontjából. Hermann-nak az első fejezetben adott válaszából, s az utazás egyes állomásaiból olyan olvasó tud a helyszínre következtetni, aki maga is járt ott, „turistaként”. Vagyis képes egyfajta rejtjelezett „térképként” olvasni A nyomkeresőt, mintegy ismételve a főhős helyszín-identifikáló tevékenységét.

151 A nyomkereső, 63.

152 A nyomkereső, 64–65.

153 A nyomkereső, 67.

154 Az instrumentalizálásról, mint az „eleven emlékezés” ellehetetlenítőjéről ld. Kertész egyik interjúrészletét: Az Auschwitzban rejlő kegyelem. Adalbert Reif beszélgetése Kertész Imrével (1996). In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. 169.

155 A nyomkereső, 68–69.

156 A nyomkereső, 77–78.

157 A nyomkereső, 86–87.

158 A nyomkereső, 103–104.

159 A nyomkereső, 105.

160 Ezért is olvasható ironikus intertextuális utalásként a cím, amely James Fenimore Cooper indiánregény-ciklusának második darabját idézi: The Pathfinder. Cooper 19. század első felében keletkezett regényének főhőse, Natty Bumppo, vadász és harcos, tiszta szívű és bátor férfi, a világ bajain észelvűen úrrá levő, humanista értékeket hordozó, romlatlan, nemes lelkű ember, aki nemcsak keresi, de meg is találja a nyomokat.

161 Kertész 1992-ben megjelent Gályanaplójának egy részlete így szól: (1964) „Július Két hét Németországban. Jártam Buchenwaldban és Zeitzban, a gyárnál. Felismertem a homokos utat. Egy kamasz kerékpározott rajta, munkászubbonyban; alaposan megnézett. Idegennek látszhattam. Keskenyebb, mint emlékszem (mármint az út). A gyár is köszöntött: a nagy hűtőtornyok köhintettek; erről a hangról el is feledkeztem, de rögtön ráismertem, és micsoda emlékeket idézett! Azt hiszem (sőt csaknem biztos), a zeitzi táborhelyet is megtaláltam. Állami gazdaság meg óriási marhakarám van a helyén. Nem éltem át a viszontlátás pillanatait. Az idő, a jó öreg idő, és ahogyan mestere, Proust mondja: »az a valóság, amelyet én ismertem, többé már nem létezett«. S: »a házak, a fasorok, az utak, éppoly mulandók, sajnos, mint az évek«.” Gályanapló, 12.

162 A látható és láthatatlan Weimar. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. 139–142.

163 Itt tehát olyan dilemma foglalkoztatja Kertészt, ami például Mészöly Miklós hetvenes évekbeli írásainak egy részében (Pontos történetek útközben, Film) is megfigyelhető: az „értelmezőnek ki nem szolgáltatott jelentések” lehetőségfeltételeinek vizsgálatáról van szó. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum, Bp., 1993, 104.

164 A nyomkeresőben megnyilvánuló emlékezésstratégia ily módon némi hasonlóságot mutat azzal az emlékezetkoncepcióval, amelyet Kulcsár-Szabó Zoltán Lengyel Péter Rondó (1982) című kötetének elbeszéléseiben figyelt meg. Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán: A történet mint emlék. Lengyel Péter: Rondó. In: Az olvasás lehetőségei. JAK–Kijárat, Bp., 1997, 179–180.

165 Itt talán érdemes felidézni a Gályanapló egy részletét: „Camus Sade-tól, a romantikából, Ivan Karamazovtól stb. vezeti le a gyilkossághoz szerzett jogot. Közben a félhülye rendőr, aki a nyelvedet villanyozza, az ezredes, a diktátor, a főtitkár vagy a főmufti, aki a korlátlan hatalmat gyakorolja, sem a Karamazovokról, sem Istenről, se Kantról, sem erkölcsi válságról soha életében semmit sem hallott; mindössze a foglalkozását űzi.” (Gályanapló, 43–44.). A gonosz, a bűn, a terror – banális.

166 Kertész Imre: Detektívtörténet. In: uő: A nyomkereső. Két regény. Szépirodalmi, Bp., 1977, 218.

167 Detektívtörténet, 123–124. Rodriguez megnyilatkozásában is fel lehet figyelni arra, hogy az itt ábrázolt diktatúra diskurzusa hordozza a kelet-európai kommunista rendszerek reminiszcenciáit is – itt éppenséggel felfigyelhetünk a társadalom akár erőszakos „megváltásának” jól ismert elittudatára.

168 Detektívtörténet, 129.

169 Kertész egy jóval később írott esszéjében is szóba hozza a sajátos „tákolmányt”: „(Ha eltűnődöm rajta, hogy ezen a Holocaust-játszótéren, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitungban hónapokkal ezelőtt ismertetett elgondolás szerint a meggyilkolt zsidó gyermekek ajándékoznának ismeretlen berlini pajtásaiknak, miféle játékok is lennének, nem tehetek róla, de nyilván az Auschwitzban elferdült asszociációim hibájából, azonnal a Boger-hinta ötlik eszembe, ez a frankfurti Auschwitz-per során ismeretessé vált szerkezet, amelyen feltalálója, a leleményes Boger SS-altiszt játékosan a fejével lefelé buktatta a rászíjazott áldozatot, hogy annak így kiszolgáltatott alfele azután szadista elméjének szabad játékszerévé váljon.)” Kertész Imre: Kié Auschwitz? In: A száműzött nyelv, 245. Azt talán már a jelölő nem szándékolt játéka okozza, hogy a „készség” nevét („Boger-hinta”) spanyolul „boher”-nek kell ejteni, ez a szó pedig a zsidó hagyományban a hittudományi növendéket jelöli.

170 Detektívtörténet, 133.

171 Detektívtörténet, 135.

172 Detektívtörténet, 186.

173 Detektívtörténet, 117.

174 Detektívtörténet, 145. Gályanapló, 28.

175 Detektívtörténet, 145. Gályanapló, 34.

176 Pl. Hernádi Gyula: Sirokkó. 1969; Az erőd. 1971.

177 Detektívtörténet, 210.

178 „…mint akivel semmi sem történhet, semmi új, se jó, se rossz (…) mint akivel minden megtörtént már (…) mint aki halálát – ideiglenesen – kijátszotta, életét – végérvényesen – leélte, bűneiért elnyerte szerény jutalmát, erényeiért szigorú büntetését, s már régóta állandó szereplő azon a szürkelistán, amelyet – ki a megmondhatója, hogy hol és miféle sugallatok szerint – létszám fölöttiekről vezetnek; s mint aki mindennek ellenére nap nap után arra ébred, hogy mégis létezik…” Kertész Imre: A kudarc. Szépirodalmi, Bp., 1988, 13–14.

179 Vö. Hima Gabriella: Kertész Imre: A kudarc. Alföld, 1989/6, 87.; Győrffy Miklós: A kő és a hegy. Kertész Imre: A kudarc. Jelenkor, 1989/10, 985. Győrffy Miklós érzékeli a leírások csúfondáros hatását is: a „fanyarul ironikus pedantéria” kifejezést használja.

180 A kudarc, 5–6.

181 A kudarc, 10–11.

182 A kudarc, 6–7.

183 A kudarc, 11–12.

184 A kudarc, 32–33.

185 Kelemen Pál: „A holocaustról (…) egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.” Idegenség és emlékezet Kertész Imrénél. Kézirat.

186 A kudarc, 21–22.

187 Kelemen Pál: i. m. Kelemen a Kertész-szövegben megfigyelhető metaforát a derridai metaforaelmélettel hasonlítja össze: „A metafora Kertésznél nem válik a saját maga metaforájává, mint Derrida elméletében, hanem önmagában is ismétlést rejt, méghozzá a dolog materialitásából fakadó közvetlen idegenségtapasztalat megismétlését a nyelv-valóság viszonyban. Azaz a metafora mint metafora hozzáférhetővé válik az elbeszélő számára valamely tiszta, nyelv előtti, (nyelvi) előítélet nélküli érzéki tapasztalat adekvát nyelvi megismétlésében. A metafora mint az érzékiség pozitív nyelvi kifejezője, mint annak ismétlése ragadható meg, nem úgy, mint Derridánál, ahol önmagát megvonva mindig csak valaminek a metaforájaként értve válik hozzáférhetővé, ezzel önmagát már mindig is a nyelviség előzetes tapasztalatából eredeztetve.”

188 A kudarc, 23–24. A jelenetet a szöveg beszélője utóbb halálos „szerencsejátékként” értelmezi. A felidézett életesemény – az önéletrajzi olvasás „kiterjesztésének” jegyében – összevethető a Sorstalanság megfelelő passzusaival. Az „ugyanazt másképpen” gesztusa megmutatja az eltérő távlatokat: Köves Gyurit értelmezhetetlenül esetlegesként érik a vele történtek, az itteni beszélő viszont az esetlegesség törvényeként értelmezi.

189 A kudarc, 29.

190 A kudarc, 137. A folyosói jelenet újraírása a stilisztikai-tipográfiai megalkotottságnak azokat a jeleit mutatja, amelyek inkább az első rész elbeszélőjének sajátjaiként azonosíthatók (zárójelezés, korrekciós bővítés). Ezek a jegyek a második részben csak itt ismétlődnek (felfoghatók esetleg az implicit szerzőnek az öreg szövegébe való „bejegyzéseiként”).

191 A kudarc, 31.

192 Bár az öreg számára már magának a regénynek a befejezése is inautentikusnak bizonyult: „»…Igen, ha következetes vagyok, talán sosem fejezem be a regényemet.«” A kudarc, 39.

193 „»Kéziratát kiadónk lektorai elolvasták – kezdte olvasni a levelet az öreg –, egybehangzó véleményük alapján… Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik… főhőse enyhén szólva furcsa… Azt még érthetőnek találjuk, hogy kamasz hőse nem fogja fel azonnal, mi is történik körülötte (a munkaszolgálatosok behívása, a sárga csillag kötelező viselete stb.), de azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja… A rosszízű mondatok tovább folytatódnak… Elhihetetlen az is, hogy a krematóriumok látványa… ’egyfajta diákcsíny érzését’ keltik benne, hiszen tudja, hogy megsemmisítő táborban van, pusztán zsidó volta elég ahhoz, hogy meggyilkolják. Magatartása, visszás megjegyzései… s bosszankodva… a regény befejezését is, hiszen a regény főhősének eddigi magatartása… nem ad alapot arra, hogy erkölcsileg ítélkezzék…«” A kudarc, 41., illetve 61–62. Köves történetében is felbukkan az (ott ismét) töredékesen idézett lektori jelentés: „»Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk«; »Úgy véljük, a művészi megfogalmazás nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó«” A kudarc, 138. Látnivaló, hogy a lektorok olyan elvárásokat támasztottak a regénnyel szemben (az egyszer megtörtént átesztétizált, „rehumanizált” változata, a nyelv eszközszerű alkalmazása), amelyeket az éppen áthágni igyekezett. Az is szembeszökő, hogy a jelentés – elemi szinten – „igazságtalanul” félreolvassa a regényt: abban ugyanis nem „a krematóriumok látványa” kelti fel „egyfajta diákcsíny érzését”, hanem a fokozatosság tapasztalata, s azzal összefüggésben az auschwitzi ördögi mimikri. Vö. Sorstalanság, 124–125.

194 A kudarc, 43.

195 Az olvasó az öreg közvetítésével olvassa a jegyzeteket (s tanácsos már ezért is újraolvasnia a Sorstalanságot), vagyis nemcsak a jegyzeteket olvassa, hanem az öreg „önolvasását” is. Az újraolvasásnak, illetve a regényen belüli szöveg interpretálásának gesztusa Ottlik Géza Iskola a határon című regénye óta különböző változatokban nagyon jellemző eljárása a magyar regénynek. Néhány példa: Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából, Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Závada Pál: Jadviga párnája, Szilágyi István: Hollóidő.

196 A „nyelv előtti”, érzéki alapú emlékezés elevenségére utal a következő részlet: „Egy időben minden reggel az auschwitzi blokkudvaron ébredtem. Időbe telt, amíg rájöttem: egy állandó szaglószervi inger váltja ki bennem ezt a képzetet. Néhány nappal azelőtt új óraszíjat vásároltam. Karórámat mindig közvetlenül a fekhelyem mellett tartom, egy alacsony polcon. Valószínűleg a cserzésből és a további kikészítésből maradt a szíjon az a jellegzetes szag, amely a klórra és a távoli hullabűzre emlékeztetett. Később aztán a szíjat ajzószernek is használtam: ha emlékeim kornyadoztak, ha agyam zugaiban tunyán meglapultak, vele csalogattam elő őket a rejtekükről – úgyszólván tönkreszagoltam.” A kudarc, 80. (Jól érzékelhető, hogy a második, „már” a nyelv közegében előálló fázisban az emlékezés mechanizmusa a trópusok mozgása révén válik megragadhatóvá.)

197 Vö. Sorstalanság, 86–87.

198 A kudarc, 79.

199 Vö. Reinhart Koselleck már idézett tanulmányával: Az emlékezet diszkontinuitása. 5–6. A kudarcban felsejlik annak belátása, hogy a nyelvivé vált emlékre való emlékezés lényegében textuális kondicionáltságú, vagyis a „nyelvek” közötti fordítás műveletében érhető tetten. Erre utal az az öntükröző passzus, amelyben az öreg egy német szöveg magyarításával bajlódik. A kudarc, 86–92. Koselleck megállapításai mellé kívánkozik még a Gályanapló két mondata: „A koncentrációs tábor kizárólag irodalmi szövegként elképzelhető, valóságként nem. (Akkor sem – és talán a legkevésbé éppen akkor –, amikor éljük.)” Gályanapló, 192.

200 A kudarc, 81–82.

201 A kudarc, 51. Hasonló tapasztalatról számol be az egyik Tadeusz Borowski-novella „tábori karbantartóként” dolgozó elbeszélője: „A tetőkről pompás kilátás nyílt az égő hullarakásokra és a működő krematóriumokra. Az emberek beléptek az épületbe, levetkőztek, aztán az SS-ek gyorsan becsukták az ablakokat, csavarokkal légmentesen leszorították. Néhány perc múlva, közben egy kátránylapot sem kenhettünk le becsületesen, kinyitották az ablakokat meg az oldalsó ajtót, és kiszellőztettek. Ekkor színre lépett a sonderkommando, és kint halomba rakta a hullákat. Így ment ez reggeltől estig, minden áldott nap.” Tadeusz Borowski: És emberek vonultak mindkét úton… In: i. m. 125.

202 A kudarc, 52.

203 Kelemen Pál: i. m. Kelemen az Auschwitzot túlélő Jean Améryt idézi e helyen, aki szerint a láger legfőbb tapasztalata a szellem teljes csődje: „Ami először következett be, az az esztétikai halálképzet totális összeomlása volt. A szellemi ember, vagyis a német Bildung földjén nevelt intellektuális ember azt az esztétikai halálképzetet magában hordja. (…) Az ember halála, mivel szociálisan mégiscsak egy esemény volt, amit a tábor úgynevezett politikai részlegénél a »Halál miatt hiányzik« formulával azért csak regisztráltak, individuálisan olyannyira vesztett különleges tartalmából, hogy esztétikai ruhába bújtatása a rá váró ember számára bizonyos mértékben szemtelen és a társakkal szemben illetlen igénnyé vált. (…) Az esztétikai halálképzet összeomlása után az intellektuális fegyenc védtelenül állt a halállal szemben. Amennyiben mégis megpróbált a halálhoz valamilyen szellemi vagy metafizikai viszonyt felállítani, ebben is megint csak a tábor realitásába ütközött, amely e kísérletet kilátástalanságra ítélte. Hogy ez a gyakorlatban miként valósult meg? Rövid és triviális megfogalmazásban: a szellemi fegyenc ugyanúgy, mint a nem szellemi társai, nem a halállal foglalkozott, hanem a meghalással; ezzel azonban az egész probléma konkrét megfontolásokra szűkült.” Jean Améry: Jenseits von Schuld und Sühne. Bewältigungsversuche eines Überwältigten. Stuttgart, 1977, 39.

204 A halál szükségszerűen fiktív referenciájáról Bónus Tibor írta a következőket: „a halál csakis reprezentáció által hozzáférhető, miközben éppenhogy annak eltörlését jelenti, s így külső, tapasztalati referenciaként sohasem lehet egészen jelen.” BónusTibor: Garaczi László, 37.

205 A kudarc, 53–54. Vö. Semprun: A nagy utazás, 132–133.

206 „…ahogyan Ilse Koch nevetett gyönyörében, a kettős gyönyörben, amit maga a pillanat nyújt s a lámpaernyő, mely itt marad tanúságul, akárcsak a víkend végén a tengerpartról hazahozott kagylók vagy az elfonnyadt virágok, a pillanat gyönyörének emlékeként.” A nagy utazás, 133.

207 A kudarc, 55–56. A képolvasás narratív-diskurzív feltételezettségét bizonyítja, hogy a dokumentumgyűjteményben látott kép nyelvbe való átírásának mechanizmusát hamar felváltja a „képhez” illeszthető morális-filozófiai diskurzus taglalása.

208 A kudarc, 58.

209 Vö. Hannah Arendt: i. m. Ld. még erről: Bán Zoltán András: Diadalmas fiaskó. Kertész Imre: A kudarc. (Kritika, 1989/7), in Bán Zoltán András: Az elme szabad állat. Magvető, Bp., 2000, 145–146.

210 A kudarc, 58–59. Az itt szóba hozott és „modellezett” mechanikusság visszaköszön a második részben is: Köves viselkedésére éppen ez a gépiesség lesz jellemző, ennek öntükröző passzusaként funkcionál az a jelenet, amikor a főhős gépszerűen sakkozik (vö. A kudarc, 210.), de az is, hogy – akárcsak a Sorstalanság főhőse – meggyőződés nélkül, idézeteket átvéve, mintegy gépiesen kommunikál (vö. A kudarc, 214.).

211 Az ötvenes évek Magyarországának hivatalos nyelvi regisztere nem egyszer felismerhető a regényben: „Dolgozzék, ismerje meg az életet, nyissa ki a fülét meg a szemét, gyűjtsön tapasztalatokat. Ne érezze úgy, hogy lemondtunk önről és a tehetségéről.” A kudarc, 195. „– Meddig akar még itt henyélni?! – förmedt rá szinte. – Azt hitte, hogy elbújhat előlünk?! Mondja meg őszintén: talán elégedett itt?!” A kudarc, 261.

212 „Budapestről repülőgépen érkezik Köves abba a meg nem nevezett idegen városba, amelyben regényéletét élni fogja. Ez a város erősen emlékeztet arra a városra, amelyből Köves állítólag elrepült, lényegében szintén Budapest, az ötvenes évek Budapestje. De egyben persze mégsem az, hanem parabolikus mása, kicsit olyanformán, ahogy A per Josef K.-jának lakhelye sem Prága, hanem Kafka szülővárosának – és más közép-európai városoknak – fantasztikus-kísérteties metaforája.” Győrffy Miklós: i. m. 986. Persze ebben a konkretizációban az önéletrajzi diskurzus „beleolvasásának” művelete is némi szerepet játszik.

213 „…azt álmodta, hogy egy idegen ember furcsa életébe tévedt, akit nem ismer és akihez semmi köze – de még tudta, hogy csak álma játszik vele, hiszen ő az álmodó, és nem álmodhat, csak a saját életéről.” A kudarc, 175. „Kövesnek valahogyan ismerősnek tetszett ez a csarnok. Olyan érzése támadt – képtelen érzés persze –, mintha már járt volna itt egyszer…” A kudarc, 135.

214 Berg vallomása összehasonlítható a Detektívtörténet Martensének memoárjával.

215 A kudarc, 391.

216 kő, ld. még Köves, Sziklai, Stones, Berg.

217 Az elvont példázat műfaji hagyományát követve Kertész regénye részben Franz Kafka A per (1914; 1925) című regényét idézi, részben Déry Tibor: G. A. úr X-ben (1964) című művét, amely egy régi-új műfaji hagyomány, az antiutópia-regény felújításának is tekinthető: Orwell fikciós világának transzformálásán alapszik, és a rend, valamint a szabadság eszmetörténeti ellentétét viszi színre. Talán itt lehetne megjegyezni, hogy A kudarc aligha tekinthető Kertész leginkább ökonomikus művének. A könyv részbeni egyenetlenségének (pl. az anyával, a feleséggel vagy a Gerendásékkal való beszélgetés túlírtságának) tudható be, hogy nem mindig tudja egyformán fenntartani az olvasói érdeklődést.

218 Kelemen Pál: i. m.

219 A fák látványának megjelenítésekor szöveg íródik szövegbe, a második esetben viszont a képnek szövegbe írásával van dolgunk: „Hol van ez az erdő, miféle erdő ez, melyről az elbeszélő azt mondhatja, hogy »bükkös (vagy legyen, hársfaerdő)«, ahol bükk is, hárs is ugyanaz a fa? Nos, merész szökelléssel ugyan, de találunk ilyen erdőt; van egy (jelképes) erdő, ahol együvé tartoznak, van egy olyan (szellemi) táj, ahol szójáték kapcsol egybe hársat és bükköt, ahol a nyelv véletlene ver szörnyű szükségszerűség sugallatával hidat Walter von der Vogelweide hársai és Adolf Hitler bükkerdeje között, az Unter den Linden… és Buchenwald között. (…) Alkotás és pusztítás, ember voltunk telje és ember voltunk tagadása: művészet és halál között sugall azonosságot ez a rettenetes szójáték.” Takács Ferenc: Erdő, halál, írás. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Kortárs, 1990/6, 153. „Ugyanaz a paradoxon van jelen, melyet a bőségesen rakott asztal mellett a lét tragikumán búsongó Schopenhauer képe reprezentál, gondolkodók élceinek céltáblájaként. Talán épp erre a sokat idézett képre céloz az elbeszélő is, amikor a dr. Obláthtal folytatott diskurzus során felrémlő szörnyű vég, az emberiség katasztrófájának rémképéhez a kellemes vacsoraasztal, a békés kanálcsörgés képzeteit társítja, ironikus kontrasztot eredményezve.” Erdődy Edit: Halálfuga – prózában. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Jelenkor, 1990/11, 887. A regényt átjáró paradoxalitás része, hogy az ironikus effektus az élethelyzet adta keretek között inautentikusként leplezi le az emberi sorsról szóló beszédet.

220 Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Magvető, Bp., 1990, 27.

221 Kaddis a meg nem született gyermekért, 102.

222 Kelemen Pál az átmásolt idézetek (képek) és az azokat magába foglaló szövegkorpusz közötti viszonyt mint az írott (rögzített) kép és a lejegyzett beszéd viszonyát vizsgálta tanulmányában. Ld. Kelemen Pál: i. m. Lényegében e viszony feszültségét használja ki Celan Todesfuge című versének visszatérő idézése, amely művelet az eredetiben is variatív sorokat variatívan ismétli; de hasonló funkciót töltenek be a gyermekkori emlékképek szövegbe írásai is, a kurziválás tipográfiai (képi) jelével („egy kopasz nő ült a tükör előtt, piros pongyolában”; „a német katona csak a mosdót sikálja”).

223 Kaddis a meg nem született gyermekért, 75–76.

224 „Ha a szövegben a medialitás, az írottság fokozott reflexióit szem előtt tartjuk, akkor az élet és írás közötti közvetíthetőséget – nem utolsó sorban képisége (Boehm) révén – lehetővé tevő nyelvi metaforika éppen az írás materialitásának tapasztalatán bukik meg. A medialitás későmodern tapasztalata éppen hogy nem az intermedialitás, azaz a közvetíthetőség lehetőségeként mutatkozik meg. A közvetítés nyelvi metaforikáját egy előttes tapasztalat, a médiumok anyagiságának tapasztalata akasztja meg. Ez pedig beírja Kertész szövegét az adornói idegenség- és mimézisfogalom paradigmájába. (…) Adornónál tehát a műalkotás megismétli a valóság azon tulajdonságát, hogy alapjában véve minden értelmező hozzáférésnek ellenáll, s ezzel az antropológiailag megalapozott mimézis aktusára kényszeríti a befogadót. A műalkotás nyújtotta közvetlen idegenség- azaz materialitástapasztalat a valóság értelmezhetetlenségének identikus ismétlését teszi lehetővé.” Kelemen Pál: i. m.

225 Ezt mutatják az „idézetvilág” szelekciós műveletei és a beszéd valami felé tartó irányítottsága is: „A Kaddis a beszélőt nem szolgáltatja ki a nyelvi-szemléleti viszonylagosságnak, hanem éppen »visszazárja« a modernség-utómodernség nyelvi dignitásába. A bernhardi nyelvi világra emlékeztető – kvázipszichológiai kifejezéssel – mániákus beszéd nem kisebb jelentőséget kap, minthogy bevégezze a sorsot.” Szirák Péter: Emlékezés és példázat: a létezés negatív aspektusa. (A Kertész-olvasás). In: Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek elbeszélő prózája. Csokonai, Debrecen, 1998, 87.

226 Ezek a panelek térnek vissza variálódva: „mert teljesen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett, sőt gyanánt”; „mert ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene”; „az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve”; „a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve”; „a sírárokhoz, melyet a levegőbe ások”; „amelyet mások kezdtek megásni nekem a levegőbe”; „elfüttyentettek, hogy ássak egy sírt magamnak, és jelenleg, bár annyi idő eltelt már – uramisten! –, még mindig csak az ásásnál tartok.”; „hiszen a golyóstoll az én ásóm”; „sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed, akár szürkéskék kavics?”

227 „Az önértelmezés, a minden emberi viszonyt, minden életet elpusztító munka patológiájának rajza újra nagyszabásúan szenvtelen. De a patológia hideg feltárása mellett van itt valami más, a heves ragaszkodás hozzá. S ez tágítja az önértelmezést (patologikus) világértelmezéssé.” Radnóti Sándor: Auschwitz mint szellemi életforma. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Holmi, 1991/3, 373. Más kérdés, hogy Thomas Bernhardnál (A mészégető, A menthetetlen, Auslöschung) a monotónia klisészerűsége kontingens jellegű, sokkal kevésbé iránytartó, nem képez az értelemlétesülés számára a Kaddisban tapasztalható „esszéisztikus” centrumot, vagyis inkább a nyelv (ön)működéseként érteti meg a dolgok nyelvben konstituálódó tetszőlegességét.

228 Kaddis a meg nem született gyermekért, 15–16.

229 Radnóti Sándor: i. m.

230 B. gyermekkorában egy internátus lakója volt. Életének erről a szakaszáról szóló – kafkai ihletettségű – „följegyzései” között olvassa újra a következőket: „»Végül csakis valami kiismerhetetlen, de megfellebbezhetetlen törvényszerűségre lehet és kell is következtetnem, amit apám képvisel és a hatalma, mellyel fölöttem rendelkezik. Neurózis és erőszak mint kizárólagos kapcsolatforma-rendszer, alkalmazkodás mint a túlélés egyetlen lehetősége, engedelmesség mint gyakorlat, téboly mint végeredmény«, írtam. A korábbi kultúra romhalmazzá, végül hamuvá omlik, de a hamu fölött szellemek lebegnek majd, ez is egy cédulám (Wittgenstein).” Kaddis a meg nem született gyermekért, 165. Később feleségének kommentálva mindezt: „Az uralom kétségbevonhatatlan, kétségbevonhatatlanok törvényei, melyek szerint élnünk kell, e törvényeknek azonban sosem tudunk maradéktalanul megfelelni: apánk és isten előtt mindig bűnösök vagyunk.” Kaddis a meg nem született gyermekért, 180.

231 Kaddis a meg nem született gyermekért, 193.

232 Kaddis a meg nem született gyermekért, 145.

233 Kaddis a meg nem született gyermekért, 70–72.

234 Kaddis a meg nem született gyermekért, 194–195. A fent idézett passzus utolsó soraiban is egy variálódó önidézetet olvashatunk: „majdnem egészen biztosan azért tudunk és emlékezünk, hogy legyen, aki szégyenkezik miattunk, ha már megteremtett, igen, neki emlékezünk, aki vagy van, vagy nincs: végső soron egyre megy, a lényeg, hogy emlékezzünk, hogy valaki – bárki – szégyenkezzen majd miattunk és (esetleg) érettünk.” Kaddis a meg nem született gyermekért, 47. Vö. még: „hogy tehát a világ megértése az ember vallási feladata.” Kaddis a meg nem született gyermekért, 110. Ezek a passzusok az ironikusan megidézett gyászimaforma kváziesedező részleteként is olvashatóak, de alighanem egyes Nietzsche-szövegek visszahangjaként is: „Őnéki azonban – meg kellett halnia: hisz látta mindent látó szemével – látta az ember mélységeit az alapokig, minden takargatott ocsmányságát, szégyenét.” Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Ford.: Kurdi Imre, Osiris, Bp., 2000, 317.

235 Kaddis a meg nem született gyermekért, 75.

236 Kaddis a meg nem született gyermekért, 128–129.

237 A Kertész-szövegeknek ez az ismétlődő attribútuma akár még a naplójegyzetekben sokat emlegetett Márai elbeszélő prózájához is kötheti az életmű egyes darabjait.

238 Kertész Imre: Az angol lobogó. Holnap, Bp., 1991, 9.

239 Az angol lobogó, 17.

240 Az angol lobogó, 51–52.

241 Az angol lobogó, 10–11.

242 Az angol lobogó, 25.

243 Az angol lobogó, 33.

244 Az itteni első idézet nem egyszerűen megkettőzi (mert tükrözteti), hanem lényegében „olvashatatlanná” teszi az „én”-t: az „én”, mint „töredékes képekre” széthullott „esemény” csak a „kameralencse” (önszemlélet, amely „kifelé” néz) által látszik valamilyennek, miközben az maga is távolodik önmagától.

245 Az angol lobogó, 28.

246 Turai Tamás: A hiten túl, a pusztulás előtt. Esszé Kertész Imréről és az írói mítoszról. Jelenkor, 1992/4, 313.

247 Az angol lobogó, 44.

248 Összekapcsolva, mint egyebütt is, a közvetíthetetlenséget a saját irodalmi készség hiányosságaival: „mivel én magam, sajnos, nem rendelkezem a kellő láttató erővel, a kellő kifejezési eszközökkel: bármennyire bólogattak, erőlködtek, próbálkoztak is, biztos vagyok benne, hogy végül is képtelenek voltak rá, egyszerűen azért, mert ezt a jelenetet nem is lehet elképzelni.” Az angol lobogó, 21.

249 Az angol lobogó, 31.

250 Az angol lobogó, 32.

251 A név kimondója a múlt idő használatával képtelenséget állít, amennyiben önmagát mint múltbelit (mint halottat) szólaltatja meg. Egyszersmind megjeleníti a tulajdonnév és a személyiség időbeli kontingenciája közötti feszültséget. A név ugyanis egyszerre egy „üres hely”, egy önmagába visszahanyatló jel, ami semmi emberit nem nevez meg, s ugyanakkor a folytonosságnak egy olyan fenntartója, amely túlhat a személyiség időbeli változékonyságán, sőt még a halált is túléli. A „Szép Ernő voltam” kijelentés tehát egy fiktív nézőpontot és egy paradoxális állapotot idéz fel, amennyiben a személyiség saját múltbelivé válását fejezi ki vele, de ennek ellene hat a név kontinuitást fenntartó természete. Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy a vezetéknév ez esetben kratülizmus, amennyiben tulajdonnévi funkciója mellett jelent is valamit. Így a kijelentésbe beleolvasható a szépség elvesztésének emlékezete, amit viszont éppen a szépirodalom teljesítménye közvetít. (Hálás köszönet Bónus Tibornak jóságáért: az alakzat értelmezéséhez nyújtott segítségéért).

252 Nemcsak az „én”, hanem a „valóság” megfogalmazhatósága is kapcsolatban van az irodalmi diskurzivitással: „Gyári munkás lett belőlem: de ezt legalább lassacskán újra meg lehetett fogalmazni, ha csupán a kaland, a képtelenség, a nevetség és a félelem szavaival is, vagyis az engem körülvevő világgal egylényegű szavakkal, és ezzel félig-meddig megint visszanyertem az életemet.” Az angol lobogó, 25. „…aki csak későbben vált a nagy hatalmú, kérlelhetetlen, a gőgjének szőrmebundájába burkolózó, megközelíthetetlen Hivatalsegéddé, aki egyedül Kafka regényeiből, no meg az úgynevezett szocialista valóságból ismeretes.” Az angol lobogó, 35.

253 Az angol lobogó, 56–57.

254 Az angol lobogó, 57–58.

255 A jelenet „arctalan”: nem egy ember, hanem csak egy kéz integet. Egy kéz, amelyhez a tenni akarás és a segítés attribútuma éppúgy hozzákapcsolható, mint az önvédelem és a hárítás. Az integetés nemcsak a szolidaritásnak, hanem a búcsúnak is lehet a jele, a kesztyűs kéz (amely dezantropomorfizálja a képet) pedig itt éppen a távolságtartásnak a jelölője; a tisztán maradó, „szennyezetlen” kéz a semlegesség vélt megőrzésének szimbolikus kifejeződése. Felidézi a „kesztyűs kézzel bánik valakivel” klisét, s megjelenít egy nemzetkarakterológiát is („az elegáns, udvarias, de távolságtartó brit” képét).

256 Kertész Imre: Jegyzőkönyv / Esterházy Péter: Élet és irodalom. Magvető – Századvég, Bp., 1993, 29–30.

257 „…teljesen megmagyarázhatatlanul és olyan indokolatlanul, ahogyan a nap süt, átvillan rajtam a gondolat: ebben az emberben nincs szeretet. Talán Dali naplójának a hatása ez még, az egyszeriben védtelenné és fogékonnyá tett saját, narcisztikus, örökké szeretetre szomjas gyermek- és művészlelkem megérzése.” Jegyzőkönyv, 17–18. Az elbeszélő reflexiói ugyanakkor a történésekhez való (már előzetes!) viszonyulást láthatóan textuális feltételezettségűnek mutatják, vagyis az „ösztönit” már mindig a szignifikáció, a kulturális szemiózis termékének. (Vö. „Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre?” Jegyzőkönyv, 22.)

258 Jegyzőkönyv, 36.

259 „Másnap kora reggel telefon értesít, hogy betegem meghalt. Nélkülem halt meg, aki magam is betegen fekszem. Indok ez? Vagy ürügy. Az ember mindenképpen hibás egy kicsit.” Jegyzőkönyv, 12. „Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen. Mi a megoldás? Nem tudom. Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.” Jegyzőkönyv, 16. „»Egyikük cigarettázott, a másik valamiféle irományok közt lapozgatott, a harmadik őt fürkészte – ködös tekintete előtt úgy összemosódtak, hogy Köves végül egyetlen, háromfejű, hatkezű gépnek látta őket«: saját, prófétikus szavaim, A kudarc című regényemből.” Jegyzőkönyv, 28.

260 Jegyzőkönyv, 31–32.

261 „Ez volt az a pillanat, amikor visszavonhatatlanul fölfedeztem magamban a félelmet. Azt, hogy van bennem, hogy mégis van bennem félelem. Úgy, ahogy van bennem tüdő, máj, agyvelő. Félni nem lehet alkalomszerűen, félni csak örökké lehet. Így lesz.
Igen: nem telt be a pohár, újabb s újabb sérüléseket fogok elszenvedni. És nem vesztettem el a tűrőképességemet, sebezhető vagyok. Nem vesztem el, de minden pillanatban elveszhetek. A vonaton utazom. Nem vagyok halott. Hanem mint a vadállat, fürkészve figyelek.” Élet és irodalom, 70–71.

262 Meg kell jegyezni, hogy a Gályanapló egyik részlete (a 126-tól a 145. oldalig) némiképp módosított változata Az angol lobogóban 1984-em címmel már közölt darabnak. Az egyes szövegek „átcsoportosításának”, újraközlésének gesztusával Kertész a kilencvenes években előszeretettel élt.

263 E tekintetben tehát nem feltétlenül paradoxális a cím és a szöveg viszonya, mint ahogy azt Dávidházi Péter zárójelben megjegyzi: „Legföljebb azt sajnálhatjuk, hogy az önalkotás e filozófiája, ahogy az önmegváltás apokrif teológiája is, lappangó ellentmondásba kerül a kötet szép címadó metaforájával: sosem a gályarab szabja meg, hová érkezik.” (Dávidházi Péter: Hányatott múlt az utószerkesztés révében. Sorsértelmezés Kertész Imre Gályanaplójában. In: Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára. Argumentum, Bp., 1998, 347.) A jelentésátvitel nyilvánvaló kontextusváltással, egy toposz átértelmezésével jár, amit a kötet szövege is fölerősít: a feljegyzésekben megjelenik ugyan a külső kényszerítő erő (a totalitarizmus), a naplóíró azonban elsősorban önszántából „gályarab”, saját szabadsága kötelezi önmaga megtalálására. A naplóíró ezzel együtt sem arra „megy”, amerre szeretne, de a belső függetlenség szempontjából ennek nem is lesz jelentősége: elengedi a kormányt és behúzza az evezőket.

264 A „vendégszövegek” némi túlburjánzását kifogásolja bírálatában Gács Anna: „bár más szerzők idézése, és a gondolataikkal való azonosulás kétségkívül a szellemi önmeghatározás fontos tényezője, az idézetek mégis néha talán túlságosan eluralkodnak a szövegben; amivel maga Kertész is tisztában lehetett, hiszen egyetlen mű előtt négy mottó szerepeltetése némi öniróniára vall.” Gács Anna: Egy különös regény, Kertész Imre: Gályanapló. Jelenkor, 1992/10, 860.

265 A fogalom itteni használata összevethető Hannah Arendt totalitarizmus-értelmezésével (noha Kertészt láthatóan nem foglalkoztatja annak politológiai kontextualizálása). A Németországból az Egyesült Államokba kivándorolt filozófusnő 1951-ben jelentette meg azt a könyvét, amely a nácizmus és a bolsevizmus eredetét és praxisát egyazon érvrendszerben igyekezett feltárni (magyarul: Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa, Bp., 1992). Camus ezzel egyidőben a L’Homme révolté-ben (1951) a két rendszer hasonlóságait és különbségeit taglalva, mindkettőre az „államterrorizmus” kifejezést használja. Vö. Albert Camus: A lázadó ember. Ford.: Fázsy Anikó, Bp., 1992, 206–279.

266 Kertész Imre: Gályanapló. Holnap Kiadó, Bp., 1992, 20–21.

267 Gályanapló, 26–27.

268 Vö: Max Horkheimer–Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Atlantisz, Bp., 1990. 19–62.

269 „A »racionalisták«, vagyis az optimista menekülők (a teljes élet, az abszurd és a hit elől menekülnek) sosem fogják megérteni, hogy a »történelmi szükségszerűség« puszta eszméje elegendő, hogy Auschwitzhoz vezessen. A »történelmi szükségszerűség« botjának másik oldaláról nézve viszont Auschwitz »racionalizálhatatlan«, s minthogy így van, tehát nem is szükségszerű. – Szavak ezek, amelyek híján vannak ama mély jelentésnek, ami az életünk, és vele Auschwitz is.” Gályanapló, 229. Kertésznél egyébként visszatérő jegy az elméleti magyarázatok elégtelenségének konstatálása.

270 Dávidházi Péter: i. m. 345.

271 Gályanapló, 97.

272 Márai A gyertyák csonkig égnek című regényének német fordítása (Die Glut) és az abból készült színpadi darab a közelmúltban frenetikus sikert aratott Németországban. Az ebből az alkalomból rendezett szimpózium előzetes kérdései között is felbukkant annak firtatása, hogy a „magyar polgárság írója” miért csak a negyvenes évek végén emigrált Magyarországról. Noha itt nincs mód e nehéz kérdés körültekintő vizsgálatára, annyi egy felszínes magyarázatként mégis megjegyezhető, hogy alighanem Márai „kései” döntése is olyan esemény, amely segíthet pontosabban megérteni azt a társadalomlélektani helyzetet, amely Magyarországon jellemző volt a harmincas-negyvenes évek fordulóján. A társadalom és a jogrend fokozatos hanyatlása és összeomlása, az egész Európára kiterjedő mentális süllyedés konstatálása után Márai akkor döntött (immár másodjára) a távozás mellett, amikor már nem látta esélyét egy igazságos és szabad társadalmi rend kiépülésének, amikor úgy érezte: többé arra sincs lehetősége, hogy magányos íróként megőrizze függetlenségét: „Nincs többé »saját sors« (…) Ezért kell innen menni valahová, ahol – talán – egy ideig lehetséges megélni saját sorsomat. Mert itt már csak számadat vagyok egy kategóriában.” Márai Sándor: Föld, föld!… Akadémia – Helikon, Bp., 1991, 327.

273 Kertész későbbi, 1990-ben írt Márai-esszéjében részletesebben kifejti a „magyar polgárság írójának” emigrációs döntésével kapcsolatos nézeteit: „noha a nemzetnevelésről értekezett, Márai távozása mégsem váltotta ki a nemzet csöndes szégyenét, a jóvátehetetlen hiány fölötti megdöbbenését, a felismerést, hogy személyében az országnevelő nagy szellem hagyta el az országot. Távozását magánüggyé fokozták le, menekülésnek minősítették, és negyven esztendeig Magyarországon a nevét is alig írták le. S talán ma, amikor műve összkiadásokat ér meg, s némelykor azok magasztalják, akik elfelejteni segítettek, sőt esetleg leszólták, rágalmazták: ma sem látják világosan, hogy Márai Sándor sorsában a soha el nem következett polgári Magyarország reprezentációja bukott el.” Kertész Imre: Vallomás egy polgárról. Jegyzetek Márai Sándorról. In: A száműzött nyelv, 236. Ehhez persze hozzá lehet tenni, hogy a csökevényes magyar polgárságot ugyan felszámolta a kommunista diktatúra, de a polgárság, mint szellemi habitus, mint „elképzelt közösség” fennmaradásában Márainak döntő szerepe volt. (Jellemző, hogy az idézett részlet a hivatalos kultúrpolitikai felfogással azonosítja Márai „utóéletét”, noha megfontolható lenne inkább az etablírozott rendtől függetlenedő irodalmi-kulturális hatásokra gondolni, például Esterházynál, Nádasnál, vagy éppen magánál Kertész Imrénél!)

274 Gályanapló, 213–214. A részletben alig észrevehető az a retorikus fogás, amely a koincidenciából („különös csillagállás”) és a lehetőségből szükségszerűséget igyekszik létrehozni, s így drámaivá változtatja a véletlent (Márai ugyanis nem Kertész Imrét látta, hanem a gettót, de láthatta volna személy szerint őt is; a rész-egész felcserélés révén az egykori Kertész Imre válik a gettó megtestesülésévé).

275 Vö. Gályanapló, 98.

276 Dávidházi Pétter: i. m. 349

277 Márai ugyanakkor bírálta is Spenglert, mert szerinte az nemcsak konstatálta, hanem a „fausti lélek” képével elő is segítette a barbárság felülkerekedését. Vö. Márai Sándor: Föld, föld!…, 80.

278 Gályanapló, 239–240.

279 A Gályanapló fenti szakasza összevethető A lázadó ember egy részletével, amelyben Camus a művészet helyét firtatja utalva egy naplóbeli jelenetre: „E pokolban a művészet helye ugyanott volna, ahol a legyőzött lázadásé, a reménytelen napok vak reményeié és a kongó ürességé. Ernst Dwinger Journal de Sibérie (Szibériai napló) című könyvében egy német hadnagyról beszél, aki évek óta táborban raboskodik, ahol hideg és éhség az úr. A hadnagy néma zongorát épít magának, fabillentyűkből. A nyomorúság bugyraiban, a rongyos tömeg zsivajában különös zenét komponál, melyet ő hall egyes-egyedül. A pokol mélyére vetve, bűn és téboly tombolásában, a szépség titokzatos dallamai és kegyetlen képei mindig eljuttatják hozzánk a zendülés harmóniájának visszhangját, mely hosszú évszázadok óta tanúskodik az ember nagyságáról.” Albert Camus: i. m. 314.

280 „A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik. (…) saját sors nélkül, amely számára munka – az önmagán végzett munka – tárgyát jelenthetné.” Gályanapló, 9–10.

281 Theodor W. Adorno: Ästhetische Theorie, Gesammelte Schriften, Bd. 7. Suhrkamp, Frankfurt a. M., 1970, 339–345.

282 Gályanapló, 11–13.

283 Gályanapló, 32.

284 Gályanapló, 22.

285 Gályanapló, 74.

286 Gályanapló, 136.

287 „Mindenféle ideologikus irodalom parairodalom.” Gályanapló, 151.

288 Dávidházi Péter: i. m. 348.

289 „…talán ilyesféle (ti. Lukácséval és Weilével összevethető – Sz. P.) védekező eltávolodást követhetünk nyomon, átmenetileg, az ő egzisztencialista létszemléletében is, miszerint identitásunkat magunk alkotjuk meg, ehhez képest minden külső meghatározottság pusztán esetleges.” Dávidházi Péter: i. m. 348.

290 Gályanapló, 42–43. Érdemes megfigyelni a Kertésznél gyakran felbukkanó túlzó érvelést: a zsidó valláshoz tartozás tagadása egy képtelen hasonlatban mutatkozik meg („mint – teszem – a buddhizmust, a tűzimádást, Káli-isten szolgálását vagy a mormonokat”). A hasonlat sugallata – ahogy Dávidházi is bizonyítja – nyilvánvaló ellentmondásban van a Gályanapló (s egyébként a francia egzisztencializmus) zsidó-keresztény tradicionális meghatározottságaival (elég talán, ha az idézet végén olvasható, Dániel próféta könyvére tett utalást tekintetbe vesszük). – Auschwitz tapasztalatának értelméről itt egyébként úgy nyilatkozik Kertész, hogy az rokonítható Márton László esszéjének megállapításával: „A zsidóság pusztulásának pedig az volt az értelme, hogy az emberiség egy villanásra betekinthetett önnön mélységeibe.” Márton László: i. m. 55.

291 Gályanapló, 170.

292 Gályanapló, 51.

293 Gályanapló, 28–29.

294 Gályanapló, 41. Az önújraolvasás textuális feltételezettségének egyfajta öntükröző passzusa lehet az a naplóbejegyzés, amely megjeleníti, hogy a naplóíró Berlinben, beteg lábbal feküdve, újraolvassa a Pesten félbeszakadt jegyzeteit, ami arról szól, hogy miképpen olvasta egykor Goethe Költészet és valóságát, s annak apropóján milyen önéletrajzi paródiát írt saját magáról. Vö. Gályanapló, 83–85.

295 Gályanapló, 206. Itt megint csak tanulságos lehet felidézni a nevezetes mondatokat „Auschwitz szellemének médiuma vagyok. Auschwitz beszél belőlem.” 26–27.

296 Gályanapló, 145.

297 Gályanapló, 192.

298 Épp ezért merülhet fel a fejezetcímek sugallta folyamat- és stádiumszerűség funkciójának kérdése: „vajon teljesen fedik-e, igazolják-e a naplójegyzetek Kertész utólagos szerkesztését. A szövegek sorát olvasva kétségkívül kirajzolódik valami változás, a gondolatmenetek például személyesebbé válnak, de megítélésem szerint mégis inkább a kötete változatlan alaphangja uralkodik a folyamaton, mely az egzisztenciális zsenialitás lehetségességének állandó újrafogalmazásából, illetve a kudarcra ítéltség és az egzisztenciális feladat beteljesíthetősége közötti feszültségből fakad. A kötet határozott beosztása Kertész ama gondolatát tükrözi, hogy az életet fordulópontok tagolják, regényei is erre a tapasztalatra épültek. A Gályanapló fikciót elutasító szövege azonban, mely szinte egyetlen téma hol messzebbre, hol közelebbre kalandozó variációinak csokra, nem támasztja ezt alá.” Gács Anna: i. m. 860.

299 Gályanapló, 43–44.

300 Gályanapló, 11.

301 Gályanapló, 24.

302 Gályanapló, 38.

303 „…senki nem felelős azért, hogy az ember egyáltalán itt van, hogy ilyen és ilyen adottságú, hogy ilyen körülmények között, ilyen környezetben van. Lény(eg)ének sorsszerűsége nem oldható ki mindannak a sorsszerűségéből, ami volt és ami lesz. Az ember nem következménye valamely saját szándéknak, akaratnak, célnak, nem kísérlet egy »embereszmény«, egy »boldogságeszmény« vagy »moralitáseszmény« elérésére – abszurd dolog, ha az ember lény(eg)ét – róla feltétlenül leválasztva – valami céllal akarják összekötni (sein Wesen in irgendeinen Zweck hin abwälzen zu wollen). Mi találtuk ki a »cél« fogalmát: a valóságból hiányzik a cél…” Friedrich Nietzsche: Kritische Studienausgabe. Bd. 6. DTV, München, 1999, 96. Idézi Kulcsár Szabó Ernő: Nietzsche 2000. Alföld, 2001/10, 51.

304 Összehasonlításul: a kilencvenes évek elején a magyar irodalomban megjelent a változásokra való reagálásnak, sőt a történések alakítási igényét is vállaló közírásnak ez a formája, például Esterházy Péter publicisztikájában. De, az épp tárgyalt műfajnál maradva, ilyen például Lengyel Péter 1992-ben megjelent naplóregénye, a Holnapelőtt.

305 Kertész Imre: Valaki más. Magvető, Bp., 1997, 35–36.

306 A „kóbor lovag” és a „nibelungok” szavak a középkort (illetve Wagner nevezetes operáját) idézik, hatásuk a kontextuscserében rejlik. A „csürhe” egyaránt jelenti a disznók és a fegyelmezetlen emberek csoportját, a „horda” a vadság alsó fokán élő embercsoport, illetve a garázdálkodó fegyveres sereg neve.

307 Bónus Tibor: Útirajz, önéletírás, irodalom. (Az urgai fogoly retorikájáról). In: Bónus Tibor: Diskurzusok összjátéka. Irodalmi olvasásmódok. Balassi, Bp., 2001. 61.

308 Itt tehát természetesen nem a félelembe átcsapó aggodalom őszinteségét illeti kétely, hanem annak irodalmi kommunikálhatóságát. A „vonulás” leírása variálódik a kötet 100–101. oldalán, ahol a menetelés ismétlődése a történelmi szerepek változatlanságának allegóriájává válik: „Mintha ezek a gyakorta fiatal emberek, eltekintve az eltekinthetőtől – a személytől –ugyanazok lennének, akiket a negyvenes években láttam, ugyanazok az arcok, ugyanaz a hang, mozdulat stb., s ez viszont valamilyen konstans valóságra utal.” Valaki más, 101.

309 Valaki más, 37.

310 Valaki más, 42–43.

310* Húsvétkor olvastam a könyvét, amely azonban inkább nagypénteki érzéseket ébreszt. (Lábjegyzet az eredetiben is – SZ. P.)

311 Valaki más, 73–74.

312 Alighanem ide kívánkozik Angyalosi Gergely kritikus megjegyzése: „Tulajdonképpen minden, amivel találkozik, a saját rossz közérzetét támasztja alá, és ahogy végiggondoltam ezeknek az élményeknek a sorát, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy nem azonos világban élünk. Kertész Imre egy apokaliptikus világot érzékel, egy vesztébe rohanó, fokozatosan széthulló, paranoid, borzalmas világot, én pedig nem értem, hogy ez a világ miért lenne sokkal borzalmasabb, mint a tíz évvel ezelőtti világ. Magyarul és röviden az a problémám, hogy a kötetben megjelenik egy belső folyamat, amelynek illusztrálására az író megpróbál a külvilágban érveket találni, és ha nem talál, akkor annál rosszabb a tényeknek.” Irodalmi kvartett, Kertész Imre Valaki más című könyvéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor. http://www.c3.hu/scripta/beszelo/97/06/17.htm. Radnóti Sándor Angyalosival vitázva joggal mondja, hogy Kertésznél a jelen megítélését a múltbeli tapasztalatok aktualizálódása kényszeríti ki, s azt is, hogy e keserű, tragikus létérzékelésnek éppúgy van létjogosultsága, mint ahogy a derűsnek volna. Ugyanakkor a szöveget vizsgálva az derül ki, hogy ez a „világképi” meghatározottság a jelen „olvasásában” mint interpretációs stratégiában egyfajta ideológiai kényszerként funkcionál, ami abban mutatkozik meg, hogy a jelenbeli állapotok értelemmel való összekapcsolása csak ritkán hat szükségszerűségként. Másképpen fogalmazva: a jelen korszak „jelentésének” kommunikálása – irodalmi értelemben – a legtöbbször sikertelen. S ez inkább Angyalosi Gergelynek az önkényes jelentésadást kifogásoló véleményét támasztja alá (még akkor is, ha a külső és belső világ nála megfigyelhető szétválasztása a Valaki másban azért bajos, mert a kettőt egymásnak kiszolgáltatott entitásokként értelmezi a mű).

313 A Kádár-rendszerbeli és a fordulat utáni magyar zsidó identitás(ok) vizsgálata nem mondható teljesen elhanyagoltnak, gondoljunk csak többek között Karády Viktor szerteágazó szociológiai kutatásaira (legutóbb Önazonosítás, sorsválasztás. A zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon. Új Mandátum, Bp., 2001) vagy Márton László és Kőbányai János már hivatkozott esszéire.

314 A szövegrész publicisztikai türelmetlenségére jellemző, hogy noha az értelmező inkább a kódolt kétosztatúság oldását igyekszik megkísérelni, abban a pillanatban, hogy a két történelmi személy közötti mérlegelésre vállalkozik, máris „választ” a passzus felkínálta szerepek közül.

315 A Sorstalanság éppen ennek a történelmi tapasztalatnak a sikeres esztétikai közvetítője.

316 Valaki más, 83–85.

317 Az anyanyelvi kultúra sem abszolút helye az önmagunkról való igaz és identikus tudásnak, mert az identitás az interkulturális találkozás tervezhetetlen eseményében képződik újra. A természetes megosztottság alapvető jegye a nemzeti kultúrának, hatása pedig mindig ki van téve az egyes idegen kultúrákkal (pl. a magyarnak a némettel, angolszásszal, franciával, szlovákkal, románnal stb.) való interakció teljesítményének. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A (nemzeti) kultúra – mint változékony üzenetek metaforája, avagy: emlékműve-e önmagának a „hungarológia”? In: In honorem Tamás Attila. Szerk.: Görömbei András, Debrecen, 2000, 476–477.

318 Egy 1994-es interjúban Kertész a következőket mondja: „A külföldi siker bizonyos védettséget jelent nekem a hazai viszonyok között. A pillanatnyi helyzet nem mondható kedvezőnek az értelmiségre nézve. Amíg például azt kell tapasztalnom, hogy a berlini Magyar Ház vezetője megpróbálja lebeszélni egy konferencia szervezőit meghívásomról, mert – ahogy mondja – én csupán egyetlen témáról, a holokausztról tudok beszélni, s ezért nem vagyok alkalmas és méltó, hogy a magyar irodalmat képviseljem: nos, addig nem árt, hogy műveimet külföldön ismerik és elismerik.” A haláltudat mint vitális erő. Kertész Imrével beszélget Szántó T. Gábor. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. 199.

319 Az „alakzatcsere” mechanizmusa szerint a hivatalosság nem fogadja el a részt mint az egész hiteles reprezentációját, a naplóíró pedig a részt (a hivatalban lévő adminisztrációt) azonosítja az egésszel, a (perszonifikált) nemzeti közösség múltjával és jelenével: „egy kis nemzet, amely réges-rég kicsöppent a nagy folyamatból, az úgynevezett világtörténelemből, ráadásul sehogy sem sikerül megtalálnia hozzá illő, valódi szerepét a térben és időben (s ilyen szerepe talán nincs is): az a nemzet mint nemzet őrült személyként viselkedhet csupán.”

320 Valaki más, 112–113.

321 Valaki más, 8–9.

322 Valaki más, 40–41., ill. 44–45. Passzív, megfigyelő, az értékelő diskurzust visszafogó szerepével lényegében „nyitva” hagyja a sofőr identitását, amit utóbb legitimál a kellemes meglepetés, amikor a taxis visszaszolgáltatja az autóban felejtett okmányait és tárcáját.

323 Valaki más, 60–61.

324 Valaki más, 82.

325 „Üldözött zsidóból, lám, egy pillanat alatt üldözött németté váltam – ilyen ez a világ, mindig önmagán áll bosszút, ha bosszút áll.” Valaki más, 124.

326 „…egy másik létmód küszöbére érve megértettem, a választóvonal annyira éles, a két létmód – a köztem és köztem – tátongó szakadék oly mély, hogy azt csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet áthidalni.” Valaki más, 125–126.

327 Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán: Ex libris. Élet és Irodalom, 1998. január 23., 13.

328 Bónus Tibor: Útirajz, önéletírás, irodalom. (Az urgai fogoly retorikájáról.) 68.

329 Valaki más, 26.

330 Vö. Bónus Tibor: Garaczi László, 110–115.

331 Valaki más, 21–22. A részletben szereplő szolidáris jelző utóbb kulcsszavává válik Kertész identitást firtató megjegyzéseinek. Például a Nobel-díj odaítélését követően egy újságírói kérdésre így válaszolt: „Szolidáris vagyok a zsidósággal és zsidónak érzem magam, egy bizonyos értelemben vett zsidónak, inkább így mondanám.” Liebe ist das Wichtigste, Der diesjährige Literatur-Nobelpreisträger Imre Kertész über seine Erinnerungen, Martin Walser und das Glück, nirgends dazuzugehören, Interview mit Johanna Adorjan und Nils Minkmar. Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung, 13. 10. 2002

332 Vö. Valaki más, 157–158.

333 Valaki más, 150.

334 Valaki más, 80.

335 „Mindig is gyűlöltem a nevemet. Már kora gyerekkoromban túl sok gyalázat tapadt hozzá. (…) Olykor szinte ki kell rángatnom magam anonimitásom békés rejtekéből, ha a K. I. nevet kimondani hallom vagy leírva látom – azonosulni azonban sosem fogok vele.” Valaki más, 15–16.

336 Ezt a cselekvés- és reflexióbeli kettősséget a már idézett Irodalmi kvartett (de különösen Angyalosi Gergely) döntően lélektani távlatból értékeli. Eszerint az autentikus életforma feladása bűntudatot kelt a szerzőben, amit tragikus látásmódjának (némileg önkényes) kiterjesztésével próbál kompenzálni.

337 Valaki más, 83.

338 Valaki más, 114.

339 Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán, uo.

340 Valaki más, 14.

341 Valaki más, 75.

342 Valaki más, 16.

343 Valaki más, 127. Az ön- és világértelmezés diskurzusoktól való függése, amely a verbalitás „közbejöttével” az egyedit mindig viszonylagosítja, mert hasonlítja, mert valamilyen távlatba helyezi, vissza-visszatérő tapasztalat a Valaki másban. Érinti Auschwitz és az antiszemitizmus medializált tapasztalatát is: a naplóíró beszél Auschwitzról ironikusan, majd freudiánus távlatból, míg végül az „ideológiamentes” magyarázat (valójában a megmagyarázhatatlanság) mellett marad, vö. Valaki más, 91–94.

344 Valaki más, 162–163., ill. 167.

345 Erre utalt Bán Zoltán András is az Irodalmi kvartett idézett beszélgetésében.

346 A könyv egyik mottója Rimbaud híres szavait idézi. „Én: ez valaki más.”

347 A Valaki más távolról felidézi a Bolygó Hollandi átokverte utasának történetét. Közismert, hogy az Odüsszeusz-mondára visszamenő történet szerint az örök utazásra ítéltetett hajós átkát csak egy nő odaadó szerelme törheti meg. A Wagner által is feldolgozott mondában az önmagát feláldozó Senta végül feloldja az átkot, és így megmenti a hajóst, jóllehet a férfi az örök nyugalmat csak a halálban lelheti meg. A lényegi különbségeken túl a megváltó szerelemmel járó újjászületés a Valaki másban is központi szerepet játszik, s az útinapló sem utal az evilági föloldozásra.

348 Freud kifejezése az Erinnern, Wiederholen und Durcharbeiten (1914) című tanulmányából, idézi Paul Ricoeur: Emlékezet-felejtés-történelem. Ford.: Rózsahegyi Edit. In: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Szerk.: Thomka Beáta, Kijárat, Bp., 1999, 59–60.

349 „Nincs is könyvem, amely valójában ne erről szólna: a túlélés kényszerű és megszégyenítő processzusairól.” Kertész Imre: Budapest – egy fölösleges vallomás. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok. Magvető, Bp., 1998, 152.

350 Hamburgi esszé. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, 57.

351 Hamburgi esszé, 33. A neves evangélikus teológust a szöveg végén is idézi Kertész: „Hadd idézzem itt még egyszer a nagy teológus, Rudolf Bultmann szavait: »A történelem értelme mindenkori jelenedben rejlik, és nem láthatod meg szemlélőként, hanem csak felelős döntéseidben.«” Uo. 58.

352 Táborok maradandósága. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, 69.

353 „Eichmann azt vallotta jeruzsálemi perében, hogy ő sosem volt antiszemita, s bár a per hallgatósága itt nevetésben tört ki, én korántsem tartom lehetetlennek, hogy igazat mondott. Ahhoz, hogy zsidók millióit meggyilkolja, a totális államnak végső soron nem annyira antiszemitákra, inkább jó szervezőkre van szüksége. Világosan kell látnunk: egyetlen párt- és államtotalitarizmus sem lehet meg diszkrimináció nélkül, a diszkrimináció totalitárius formája pedig szükségszerűen a tömeggyilkosság.” A holocaust mint kultúra. In. A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, 95.

354 „…a holocaust ugyanis – lényegi jellemvonása szerint – nem történelmi esemény, mint ahogyan másrészt, mondjuk, úgyszintén nem történelmi esemény, hogy Sínai hegyén az Úr egy betűkkel televésett kőtáblát adott át Mózesnek.” A holocaust mint kultúra, 100.

355 A haláltudat mint vitális erő. Kertész Imrével beszélget Szántó T. Gábor. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, 186.

356 Hamburgi esszé, 47.

357 H. R. Jauss: Das Verstehen von Geschichte und seine Grenzen, 194.

358 A holocaust mint kultúra, 91.

359 A haláltudat mint vitális erő, 198–199.

360 Vö. Haza, otthon, ország. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, 16.

361 Kertész e kifejezést Thomas Mann A kiválasztott című regényéből kölcsönzi, vö. Táborok maradandósága, 63.

362 „Én azért említettem a szerződésszegést, mert amióta az európai etikai kultúra lángoló csipkebokrában megjelent a törvény látomása, majd szavakká formálódva kőbe vésetett, azóta minden eseményt e szavakon mérünk, és minden tett a szerződéshez viszonyított tett.” Táborok maradandósága, 66.

363 Hosszú, sötét árnyék, 74.

364 A holocaust mint kultúra, 101.

365 Haza, otthon, ország, 24.

366 A fölösleges értelmiségi. In: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, 130.

367 A fölösleges értelmiségi, 133. Az ideológiák által nem „takart” szabadság igénye ismét csak a francia egzisztencializmust idézi, s persze Nietzschét, aki a „Werden” képzetében az ideológiamentes, kontingens lét „szabad” alakulását ismerte fel.

368 Haza, otthon, ország, 9–10.

369 „Én már kora gyerekkoromban azt tanultam, hogy hazámat azzal szolgálhatom a legjobban, ha kényszermunkát végzek, majd utána kiirtanak. (…) létezik egy ország, ahol megszülettem, amelynek állampolgára vagyok, s kivált, amelynek gyönyörű nyelvén beszélek, olvasok és a könyveimet írom; ez az ország azonban sohasem volt a sajátom, inkább én voltam az ő sajátja, és négy évtizeden át sokkal inkább bizonyult a börtönömnek, semmint a hazámnak. Ha igazi nevén akarnám nevezni a kolosszust, amelynek formájában ezzel az országgal én mindig szembetalálkoztam, így hívnám: az állam. Az állam pedig sosem lehet a sajátunk.” Haza, otthon, ország, 14., ill. 19.

370 „Renan, a francia történész, aki nagy értője volt a kérdésnek, azt mondja, hogy nem a faj és nem is a nyelv határozza meg a nemzetet: az emberek a szívükben érzik, hogy közösek a gondolataik, érzelmeik, és közösek emlékeik és reményeik is. Én azonban már igen korán úgy tapasztaltam, hogy mindenre másképp emlékezem, és reményeim is merőben különböznek attól, amit a haza megkövetelne tőlem. Titokként égetett e szégyenletesnek hitt különbözőség, amely a köröttem harsogó konszenzusból, az egyetértő emberek világából kizárt. Bűntudatként és a tudathasadás érzésével viseltem a saját énemet, amíg – jóval később – rá nem eszméltem, hogy nem betegség ez, inkább egészség, s amennyiben veszteség, azt kárpótolhatja a tisztánlátás, a szellemi nyereség.” Haza, otthon, ország, 15–16. A részletből nyilvánvalóvá válhat az önstilizáció: az én és a világ tömbszerű kétosztatúságában a kirekesztettség a tisztánlátás feltételévé lesz. A „többiek” tehát nem a világra eszmélés különböző távlatait és alteritását képviselik, hanem az én által megítélt tömegként tűnnek föl.

371 Vári György idézi Bazsányi Sándor (Holmi, 1998/12) kritikai észrevételeit, s hozzáfűzi: „Az elbeszélő pozíciója, mint Auschwitz prófétájáé, középponti, és legfeljebb ironikusan elbizonytalanítható, de nem bontható le.” Vári György: Esztétikum, Auschwitz, történetfilozófia. Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. In: Értelmezések az elmúlt századból. Szerk.: Kálmán C. György és Orbán Jolán, Sensus Füzetek, Jelenkor, Pécs, 2002, 162. Hozzáteszem: a beszélői megnyilatkozások szórványos öniróniája (egy ilyet idéz Vári is) nem bizonytalanítják el az uralkodó beszédhelyzetet, amelyre végig jellemző marad az alanyi konfesszió, sőt, ahogy Vári is mondja, a prófétai attitűd.

372 Vári György elhárítja az erre vonatkozó kritikai megjegyzéseket, vö. Vári György: Esztétikum, Auschwitz, történetfilozófia, 163–165.

373 Auschwitz „szerződésszegésként” felfogott történeti tapasztalata (amelyben a zsidóság a világ új törvényét megláttató áldozat szerepét tölti be), egy „új szerződés” értelmében létrejövő kultúra megalapozódása és ennek egyetemes érvényűként való meghirdetése valóban felkelti a kvázi-vallásújító, „prófétikus” beszédforma elgondolhatóságát.

374 A beszélő egyszerre hirdeti a „közös eszme” hiányának autenticitását és jövőbeni létrejöttének üdvösségét, egyszerre hozza létre a világ „szereposztását”, manicheus szerkezetét, és mondja ki annak kommunikálhatatlanságát: „Máshol elmondtam már, hogy modern – vagy posztmodern – világunkban a határok többé nem annyira nemzetek, etnikumok, felekezetek, mint inkább világfelfogások, világmagatartások közt húzódnak, ráció és fanatizmus, türelem és hisztéria, kreativitás és pusztító uralomvágy között. Hitetlen korunkban bibliai háborúk folynak, a »jó« meg a »rossz« háborúi. S e szavakat azért kell idézőjelbe tenni, mert egyszerűen nem tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Különböző és különféle fogalmaink vannak róla, s e fogalmak mindaddig vitathatók is maradnak, amíg ismét létre nem jön egy közösen alakított és közösen vállalt kultúra szilárd értékrendje.” Feltámad-e?!… In: A száműzött nyelv. Magvető, Bp., 2001, 256.

375 Feltámad-e?!…, 255. Ha azt válaszoljuk, hogy nem, nem képzelhető el, még akkor is felvetődik a kérdés, hogy nem történhetett volna-e másként; még akkor is fontos marad annak a közvélemény előtti szaktudományos feltárása, hogy milyen politikai, jogtörténeti és -filozófiai aggályok vethetők fel a processzussal kapcsolatban, s hogy vajon nem ezek vizsgálata (nem a jog alkalmatlansága) mutathatja-e meg a holokausztért felelősök bűneinek (felfoghatatlan, „büntethetetlen”, vagyis) embertelen méreteit?

376 Előszó. In: A száműzött nyelv, 8.

377 Heller Ágnes: A holocaust Tinódija. Randolph L. Braham: A népirtás politikája. In: Költészet és gondolkodás. Múlt és Jövő, Bp., 1998, 208. Hasonló következtetésekre jutott 1989-ben megjelent könyvében Márton László, vö. i. m. 39.

378 „A két évtizede folyó zsidóellenes kampány, a tiltakozások elmaradása vagy ritkasága természetessé tette a magyar lakosság körében, hogy a zsidóban ne a magyart és ne az állampolgárt, hanem csak a zsidót, azaz az ellenséget vagy ellenfelet, vagy legalábbis az idegent lássa. Így vált természetessé, hogy a zsidókat a gettóba tömörítik, hazájuk határán kívülre deportálják, hogy ott – állítólag – a németeknek dolgozzanak. Ha ez »természetes«, ha ez elfogadható, akkor minden megtörténhet, mert minden szabad.” Heller Ágnes: i. m. 209.

379 Például a harmincas évekről szólva: „Ekkor jelennek meg az országban a politikai próféták, a népi írómozgalom, a fajvédők, a harmadik utas populisták, a nagy költő, Ady Endre szavával: a »ködevők«.” Vallomás egy polgárról. In: A száműzött nyelv, 229.

380 Mindkét kifejezést Kulcsár-Szabó Zoltán használja az esztétikai identifikáció tágasabb kérdéskörét vizsgálva; az utóbbiról a következőket írja: „Niklas Luhmann például a differencia fundamentális tapasztalatából kiindulva írja le az identitás konstrukcióját az autopoietikus rendszerekben, melyek a rendszer/környezet-differenciát a rendszer komplexitásának csökkentésével stabilizálják, azaz az identitás létrejöttének egy »komplexitás-lejtő« (Komplexitätsgefälle) a feltétele.” Kulcsár-Szabó Zoltán: Esztétikai identifikáció, szublimáció, katarzis. Jelenkor, 2000/12, 1236–1237.

381 Paul Ricoeur: i. m. 66.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]