1956-ban írtam első kritikámat Juhász Ferencről és azóta minden kötetét elemzem, amikor pedig életművének nagyobb egységei is körvonalazódnak, azok megkülönböztető jegyeit ugyancsak igyekszem leírni. Így formálódott ki a folyamatrajz és a megállított irodalomtörténeti pillanat egybeépüléseként 1992-es Juhász Ferenc-monográfiám. Rónay László nemrég azt írta rólam, hogy mindig lépéshátrányban vagyok kritikáim és monográfiám főhősével szemben. Hála Istennek – teszem én hozzá, hiszen így a megfogalmazott költői értékek és gondolatmenetek szembesülhetnek számomra a továbbgördülő idő visszakérdezéseivel. Amiből persze következtetéseket kellett levonnom a monográfia műfajfelfogására is. Én eleve számoltam vele, hogy az összegezésben is nyitott művet kell írnom, s folytatom az 1992 után született Juhász Ferenc-kötetek elemzését, sőt igyekszem fejezetekbe is rendezni kritikusi reflexióimat. Így születhetett meg 2005-ben a monográfia második, bővített kiadása, amely azóta szintén tovább bővült a nyitott életművet követő fejezetekkel. Ezek majd megtalálhatók lesznek a hagyatékomban.

De nemcsak a nyitott életmű monográfiájának sajátosságaival kellett szembenéznem, hanem a műfaj modern felfogásával is. A pozitivista életrajzot eleve ki kellett kapcsolnom az irodalomtörténeti összefüggés-keresésből, de számolnom kellett azzal, hogy a Juhász Ferencnek – s vele együtt egész nemzedékünknek – megadatott nehéz korszakokban különös jelentősége volt és van a személyes emberi közegnek, amelynek olykor pótolnia kellett a társadalom tápláló erőit és az irodalmi élet eleven dialógusát. Én most Juhász Ferencnek ezt a személyes kisvilágát igyekszem felidézni úgy, ahogy 1955 óta láthattam.

Mégis e történet első fejezete a korszak irodalomtörténeti pillanatához vezet vissza. Éppen a Tekintetnek írtam már meg: életem nagy történelmi szerencséjének tartom, hogy 1955 szeptemberétől 1956 októberéig az Új Hang felelős szerkesztője lehettem. Közeli jó barátom és Eötvös Collegista társam, Simon István volt e folyóirat dezignált főszerkesztője. Még nem voltunk harmincévesek, s tudtuk, hogy nagy lehetőséget kaptunk a sorstól. Már túljutottunk a történelmi katharzison, Nagy Imre 1953. júniusi – felkavaró és felszabadító – beszédén; s Rákos Mátyás restaurációja sem tudott eltéríteni bennünket a reformok eszményeitől, attól a hittől, hogy a közösségi társadalom megszabadítható a diktatúrától és a törvénytelenségektől. S hamar rokonszellemű társakra találtunk a szerkesztőség összeállításában. Czine Mihályt és Tamás Attilát még az egyetemről ismertük, Csoóri Sándort pedig falusi versbeszámolói hozták közel hozzánk.

1955 és 1956 Új Hangjának az volt a titka, hogy megérezte az utolsó három év felszabadult és egyre halmozódó energiáit. Ezért nemcsak a szerkesztők írótársi és kritikusi vonzalmai vezették el a folyóiratot először is az 1948 körül indult írónemzedékhez. Az Új Hang Ady Endréje Juhász Ferenc lett. Irodalomtörténeti várományosa volt ő már ennek a szerepnek, hiszen az ötvenes évek elején megírta az elégedetlenség komor verseit, 1954-ben pedig A tékozló országot, amely egyszerre fejezte ki az elhallgatottat és a kimondhatatlant, valamint a költő függetlenségi harcát és poétikai magánforradalmát. Aligha véletlen, hogy történelmi sirámaiból már a kortársi kritikusok is kihallották a magyar szocializmus eltorzulására visszatekintő költő megrendült szavait. Ebben az époszban Juhász Ferencnek sikerült korábbi szórványos eredményeit összegeznie és magasabb egységgé formálnia. Éppen ezért e műve egyszerre kezdet és poétikai fordulat is. A tékozló ország után Juhász Ferenc legfontosabb versei a makacs visszatérés dokumentumai, fő motívumainak, gondolatainak, képvilágának és műfajának újrafeldolgozásai. Ezeknek adott szabad és éltető teret az Új Hang, 1955-ben és 1956-ban alig van olyan száma, amelyből hiányozna Juhász Ferenc. Itt jelentek meg nagy polifonikus versei a szerelem és a hazaszeretet, a halál és a halállal való perlekedés, valamint a mikrovilágig kiterjesztett történelemkép dokumentumai. S a folyóirat irodalomtörténeti szerencséje volt, hogy az 1956-ot megelőző forradalmi idők ugyanúgy párosan hívták elő a költőket, mint a XIX. században Petőfit és Aranyt. Juhász Ferenc története mellett az Új Hang egy párhuzamos életrajz fontos fejezetét is végigkövethette. Nagy László volt ennek a hőse, aki ugyancsak költői önfelszabadítását fejezte ki ekkor, s egyidejűleg válaszait az idők feszültségére és távlatos kérdéseire. S a folyóirat másik nagy erőforrása az 1953 és 1956 között fellépő prózaíró nemzedék volt. Sánta Ferenctől Moldova Györgyig az Új Hangban találtak éltető műhelyre azok a harmincas éveikhez még csak közelítő novellisták, akik egyszerre fejezték ki a maguk költői világát, a független fiatal nemzedék korérzését és izgalmas műfaj- és stíluskereséseit. De a folyóirat sohasem akart csupán nemzedéki fórum lenni. Megérezte, hogy a fiatal írók értéke is hitelesebben mutatható be az egész magyar irodalom egyetemes mértéke mellett. Ezért lehetett az Új Hang Illyés Gyula költői újra-megszólalásának közvetítője, Déry Tibor nyíltan beszélő kisregényének, a Nikinek a közlője, valamint (például) Vas István, Szabó Lőrinc, Németh László és Lator László megszólaltatója. S a frissen tájékozódó szellem nyilatkozott meg az Új Hangban akkor is, amikor rendszeresen kitekintett a társművészetek világára. Az 1955-ös Bartók-évfordulón a volt Eötvös Collegista-barátunk, Colin Mason tanulmányát közölte, s felfedezője lehetett az éppen akkor végző Kondor Bélának, akit Németh Lajosnak köszönhetett a folyóirat. A fentiek után aligha véletlen, hogy ő is Eötvös Collegista volt és személyes barátaink közé tartozott.

De már e történelmi fejezet mögött is személyes barátságok története húzódott meg. Juhász Ferenc és Nagy László már az 1955. szeptemberi szám megjelenése előtt, az izgalmas tervezgetések korában állandóan részt vett a szerkesztőség beszélgetésein. S ezek legtöbbször informálisak voltak és természetesen – a nagy hagyományokhoz illően – kávéházakban zajlottak. Itt határoztuk el, hogy nem írunk programcikket, s még a magunk kezét sem kötjük meg a kísérletek és új útkeresések előtt. Együtt voltunk a folyóirat válságos pillanataiban, amikor legtöbbször a felelős szerkesztőt raportra rendelték a korszak nagyhatalmú személyei és testületei elé. S amikor a forradalom bukása véget vetett a mi működésünknek is, együtt maradtunk a még működő Írószövetség viharos ülésein, majd onnan is kiszorulva a New Yorkban vagy a Kulacsban. Mindnyájan állás nélkül voltunk, talán csak Juhász Ferencnek maradt meg szerkesztői beosztása a Szépirodalmi Kiadónál.

A történelmi elemzés úgy tartja nyilván, hogy a korszak rendszerének konszolidációja 1963-ban következett be. A mi személyes kisvilágunk nem vett részt az ezt megelőző folyamatban, s költőink és íróink hallgatással vagy legalábbis nem-publikálással fejezték ki álláspontjukat.

Különös hangulata volt ezeknek az éveknek. Körülöttünk a társadalmi és intézményi életet áthatotta és megbénította az 1956 utáni depresszió. A baráti körökben – az eszpresszókban, az éttermekben és a családi összejöveteleken – azonban összetartottak az emberek, feléledtek a bénultságból, s a felszabadult gondolkodás virtuális tereit bejárva utolérték a nagyvilág irodalmi, művészeti, filozófiai híreit, s akaratlanul is kicserélték élményeiket, olvasmányaikat, könyveiket és pletykáikat. Nem romantikus túlzás tehát, ha informális akadémiáknak tekintjük ezeket az asztaltársaságokat. Ritka volt ezekben a fennkölt beszéd, a tudálékos magamutogatás, a kávé, az ital, a pogácsa és a női nem képviselői teremtették meg azt a közeget, amelyben a szellemi ugratás, s olykor a frivol viccelődés és kriticizmus alkotott interaktív játékot a kor legfontosabb értékeivel.

Ha a magunk kisvilágának felidézésére vállalkoznánk, így kellene kezdenünk: volt egyszer egy Quint eszpresszó. A városháza oldalában, a Bárczy utcában székelt. Intézmény volt, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy székelt. Kovács Pál kardvívó olimpiai és világbajnok alapította, aki bizonyára nemzeti ajándékként kapta meg, amikor szögre akasztotta kardját. A legenda szerint azért nyerte meg utolsó külföldi versenyét, hogy díjából Olaszországban megvehesse Budapest első krémkávéfőző gépét. Az intézmény jó szellemét ő alakította ki, amidőn versenyzői erkölcstanából áthozta a fair játék törvényét. A Quint lelke pedig későbbi feleségéből, Gyöngyikéből áradt, aki a szakértelem mellett családias közvetlenséggel gazdagította a cég szellemi értékeit. S Ildikót, a csinos felszolgálót ugyancsak a vívócsalád adta. Így hiába volt szegényes az eszpresszó berendezése, tárgyaiból az az elegancia áradt, amely nélkülözni volt képes a flancot. Felfedezését is csak látszólag köszönhettük a véletlennek. Az Erzsébet téren még létezett a Nemzeti Szalon, amely csodálatos kiállítás-sorozatokkal vonzotta magához a helyüket kereső alkotókat éppúgy, mint társaikat a szellemi életben. Éppen egy napos szombati megnyitó után ténferegtünk a Nemzeti Szalon lépcsőjén, alig tudván elszakadni a képektől és kiszakadni a jó beszélgetésből. Ekkor ajánlotta Czibor János kritikus – Gyöngyike akkori férje – , hogy menjünk át felesége eszpresszójába, s ott folytassuk a beszélgetést. Kondor Béla, Németh Lajos, Körner Éva, Juhász Ferenc, Nagy László és mások, valamint Czibor „összekötő” barátja én, szívesen fogadtuk az invitációt, vonzott bennünket a presszótársalgás szabad dramaturgiája, s a kor szenzációja, a krémkávé. Így alakult ki asztaltársaságunk a Quintben, amelynek Czibor kivételével valamennyien néhány évtizedre tagjai lettünk. Juhász Ferenc akkor már nemcsak az Új Hang-időkből volt közeli barátom, hanem korábban is jó ismerősöm. A Népművelési Minisztérium nagyon kedves tisztviselőnője, Ferenczi Anikó mutatott be neki a Magyar Írók Kongresszusán. Nagy kitérő lenne, ha részletesen elemezném, milyen bátor tettnek látszott akkor Juhász Ferenc felszólalása, pedig csupán az egyéni stílusért és költői világért emelt szót. De már barátom volt a Quint-társaság többi tagja is. Említettem már, hogy Németh Lajoshoz a közösen eltöltött Eötvös collegiumi évek után nagyon közeli kapcsolat fűzött. S Körner Évát is jól ismertem egyetemista korszakunkból. Kondor Bélát azután nekik, főleg Németh Lajosnak köszönhettem. Természetes volt tehát, hogy amikor Kondor Béla beköltözött a Quinthez közeli Bécsi utca 1-be, presszóbeli találkozásaink mindennaposok lettek. S hamar csatlakozott hozzánk Nagy László is, aki Kondor Bélához is közel állt, gyakran átjött az egyetemről Czine Mihály, s hamar felbukkant a Quint-világban Molnár Edit fotóművész. Majd megindult az asztaltársaságok kapcsolatépítése. A Kristóf téren működő Finom falat-ból át-át látogattak hozzánk az építészek, Molnár Péter, Juhász mester és mások. A „Quint-órák” után pedig felkerekedett a társaság, meglátogatta Pilinszky Jánost a Nárciszban és kikötött a Bajtárs vendéglőben, ahol már ott üldögélt az Egyetemi Könyvtárból Lay Béla és az egyetemről a germanista Hutterer Miklós.

A műfaj virágzását jelezte, hogy az egész belvárosban tenyésztek a különböző asztaltársaságok. Közülük a Belvárosi Kávéházé ugyancsak történelmi szerepre tett szert. Mi pedig a Quint-élettel párhuzamosan kialakítottuk a magunk rendszeres reggeli programjait a frissen megnyílt Szent István körúti Berlin étterem presszójában. Ennek oka egyszerűen az volt, hogy az új intézmény mindnyájunknak útba esett. Reggel tíz óra tájban már minden nap együtt ültünk a Berlinben, Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, olykor Czine Mihály, s hamar megjelent közöttünk a börtönből éppen kiszabadult Zelk Zoltán. Nem valószínű, hogy az illetékes hatósága humora működött, amikor elkobzott zuglói lakása helyett a Fő utcához közeli Csalogány utcai sarokházban utaltak ki számára egy kis garzont. Egyik színes elbeszélésében adta elő, hogy kora reggeli kávéját volt kihallgató tisztjeivel együtt fogyasztotta el egy közeli eszpresszó pultjánál. A Berlinbe pedig mindig valamilyen kifaragott szöveggel érkezett meg. Egyik leghíresebb egy verssor volt, amely körülbelül így hangzott: „Asszonyok lányok szia – megjött az impotenszia!”. Mire Nagy László azonnal improvizált egy válaszsort: „Nyelve míg megvan, Zelk úr, – haláláig az elkúr!” Egyébként is szokás volt ez a költői játék. Nekem például Juhász Ferenctől és Nagy Lászlótól egyaránt van egy szövegem, amelyet az akkor divatos kemény, hosszú ingmandzsettámra írtak egy részeg éjszakán. S hogy milyen személyes légkör alakult ki a Berlin eszpresszóban is, azt Juhász Ferenc egyik korai reggelije bizonyította. Ferencnek egyszer hajnalban kellett kikísérnie valakit a Nyugati pályaudvarra, s reggelizés nélkül éhesen érkezett meg a Berlin-találkozóra. A Berlin eszpresszóban nem volt rendszeresítve a reggeli műfaja, de amikor az egyik felszolgálónő megtudta, hogy „hazánk koszorús költője” még nem reggelizett, kiszaladt a közeli élelmiszerboltba és perceken belül fejedelmi tálat varázsolt Ferencünk asztalára. Ez a felszolgálónő egyébként ismerte az írói világot, s később a Nárcisz eszpresszóban őhozzá fűződik Ferenczi László bemutatása Pilinszky Jánosnak. Irodalomtörténész barátom akkor költő is volt, s arra kérte a kedves felszolgálónőt, hogy mutassa be a híres Pilinszkynek. A felszolgálónő készséggel teljesítette a fiatal költő kérését imígyen: „Engedje meg Szerkesztő Úr, hogy bemutassam magának Fischer ügyvéd úr fiát!”

Az irodalomtörténeti folyamatok mögött meghúzódó személyes világok harmadik kerete a Szigligeti Alkotóház volt. Ezzel az intézménnyel én 1952–53-ban akkor kerültem kapcsolatba, amikor az még nem is létezett. Én éppen a Népművelési Minisztérium Irodalmi Főosztályán dolgoztam slapajként, s az volt az egyik feladatom, hogy vegyek részt az írói alkotóháznak megfelelő „objektum” felkutatásában. Hárman indultunk kereső útra Bölöni György Simcájában: maga a nagy hírű Ady-barát és dezignált igazgató, Demeter Andor kijelölt gazdasági vezető és jómagam. A Balaton északi partját céloztuk meg, s szerencsére ezen az útvonalon a szigligeti kastély esett földrajzilag a legtávolabb, így a közelebbi ötleteket vagy elvethettük, vagy függőben hagyhattuk. Szigliget azután egy pillanat alatt eldöntötte tétovázásunkat. Úgy emlékszem, hogy akkor a dunántúli tájakon otthonos Jankovich Ferenc hívta fel Bölöni György figyelmét erre a gyönyörű helyen létesült épületre és parkra, amely éppen téeszkönyvelői tanfolyamoknak adott helyett. Az én szerepem a közvetítőé volt. A népművelési miniszter megbízásából el kellett kérnem a kastélyt Erdei Ferenc földművelésügyi minisztertől, aki természetesen készséges volt a segítésben. Nekem azonban nem illett személyesen felhívnom telefonon a minisztert, ezért személyi titkárát, a volt Györffy kollégista Somodi Istvánt kértem meg a kérés tolmácsolására. Véletlenül ő is személyes ismerősöm volt, így még gyorsabban és zökkenőmentesebben történt meg a kastély funkcióváltása. Szigligetnek ma már irodalma és történelme van, de működtetője, az Irodalmi Alap hétköznapjai még feltárásra várnak. Tény, hogy mindkét intézmény azt a széles íróréteget segítette leginkább, amely anyagilag kiszolgáltatott volt, s amelynek alkotó munkája is nehéz körülmények között folyt le. Főleg 1956 után Juhász Ferenc és Nagy László közéjük tartozott. Mindig úgy szerveztük meg a nyarunkat, hogy együtt utaztunk Szigligetre, s együtt élveztük Magyarország legszebb tájának lélekgazdagító hatását. Nagy László a híres 17-es szobából nézett ki a kertre, strandoláskor a tóban azonnal behúzódott csónakjával a sűrű nádasba, mi pedig Juhász Feriékkel a nevezetes íróstéget vettük birtokba, amelyet a sűrű nádason túl építettek fel. Ott is és a társalgóban is olyan barátok anekdotáit élveztük, mint Örkény István, Végh György és Kardos G. György. A tágasabb világot pedig akkor ismertük meg, amikor meglátogattuk Tatay Sándort a Badacsony tetején, majd Görgey Arturt (Gábort) vagy Petrovics Emilt frissen épült nyaralóikban. Feledhetetlen és különös színfoltja volt a szigligeti életnek a volt bokszoló és süketnéma Román György író és festő. De különcök és jóindulatú őrültek is mindig képviseltették magukat a kastélylakók színes tablóján. Ezt idézi a híres anekdota, amely egy nagy jövőjű fiatal pszichiáter találkozását rögzíti az egymás után megjelenő nyáron is fázó íróval, a kissé debil írócsemetével és az örökké lányát kereső süketnéma Gyuri bácsival. A találkozás vége az lett, hogy a fiatal pszichiáter visszament a Völgy utcába „kikapcsolódni”. De Szigliget vonzereje hosszú ideig érintetlenségében rejlett. Ez a baráti társaság még élvezhette azokat az éveket, amikor a gyönyörű hegyeken-völgyeken át gyalog kellett megközelítenie a kiépítetlen strandot, s ott együtt fürödhetett a lovakkal meg a tehenekkel.

Persze vázlatok ezek, amelyek mögött a nyüzsgő és eleven részleteket csak egy nagy emlékirat idézhetné fel. De marad-e rá az életidőből? Hiszen a felidézett barátok közül is már csak hárman élünk: Juhász Ferenc, Petrovics Emil és én. Ferenc folyamatosan beépíti életművébe élettörténetének kozmikussá növesztett epizódjait. Petrovics Emil elkezdte emlékiratainak kiadását. Engem pedig egyetemi tanítványaim figyelmeztetnek naponta, hogy rögzítsem a múltból mindazt, amit csak én tudok, s amivel a kötelező tananyagot elevenné igyekszem tenni. Válaszom egyelőre: verseny az idővel. Mert be kellene fejeznem félbehagyott irodalomtörténeti vállalkozásomat, amely a magyar modernizáció egyidejű tanúit, a századelő korrajzregényíróit mutatná be. S Juhász Ferencről is egy nagymonográfiát vár tőlem a költőt tisztelő irodalomtörténészi és kiadói szakma. Dum spiro spero.