(Első bevezetés) 1930-ban egy bonyhádi diák a gimnázium Petőfi-önképzőkörében előadást akar tartani Illyés Gyuláról, és interjúszerűen kérdésekkel fordul a költőhöz. A diák, Gál István – később az Apollo szerkesztője, jeles irodalomtörténész – tizennyolc éves ekkor, a költő tízzel több, s első verseskötete, a Nehéz föld két évvel korábban jelent meg. Illyés elküldi verseskötetét Bonyhádra, és levelet mellékel hozzá: Kedves Barátom… Az író művészetével dokumentáljon! Könyvemet postára adtam, abban van minden mondanivaló, amelyet mint írónak jogom lehet hangoztatni. Ne becsülje ön olyan nagyra az írókat emberi mivoltukban! Csak művészetüket nézze.

Pályájának krónikása zavarban van. Illyés nem szerette az „életrajzot”, a kitárulkozást, az önmutogatást, idegenkedett a közszerepléstől, nem szívesen adott interjút, nem kedvelte a színpadra lépést, viszolygott attól, ha fényképezték. Nem a szerénység gátolta, inkább az igényesség: fontosabb az alkotás, mint az alkotó személye, fontosabb a termés, mint a gyökér. A költő ne az arcával, a termetével nyerjen, toborozzon olvasókat magának, hanem a munkásságával, az eszméivel – vallja egy kései interjúban. Fénycsóvába kerülni változatlanul zavar – írta levélben, amikor hírét vette, hogy ez a könyv készül róla. Vagy idézhetjük szabadon a szállóigévé lett illyési gondolatot: nem az a fontos, honnan jön az ember, hanem az, hogy hová megy.

E „tétel” igaza nem cáfolja azt a fölismerést, hogy azért a gyökér is fontos: a mű mögött a személyiség háttere, az életpálya díszlete. A termés a lényeg, mégsem mindegy, mit hoz magával a költő. Különösképpen nem mindegy az olyan alkotónál, akinél a néphez tartozás származás, alkat és sorsvállalás, akinek életművében egyéni és közösségi gond szoros kapcso5latban van egymással. Bizonyára nem az lett volna Illyés, akivé lett, ha történetesen nem egy dunántúli pusztán, hanem az attól néhány kilométerre fekvő kastélyban látja meg a napot.

Életműve tele van vallomásértékű megnyilatkozással: szívesen beszél magáról, s ha ő ír kritikát vagy esszét másról, szenvedélyesen keresi a művek, az eszmék mögött az alkotó személyiségét. Jól tudja, hogy szükség van az élet ismeretére azért is, hogy az alkotó ne merevedjen bronzszoborrá, s azért is, hogy föltáruljanak az életmű belső törvényszerűségei, rejtett kapcsolatai. Illyés életművét át- meg átszövik az életrajzi mozzanatok: költői motívumait élettények értelmezik, magyarázzák. A Beatrice apródjai-ban beszél viszolygásáról a falusi kutyáktól. (Nem idegenkedik viszont a nyájőrző kutyáktól. A pusztai juhászatban a kutyák barátaim voltak…) A költői önvizsgálat, az önkritikus számvetés egyik korai, nagy versét (Kutyák, 1934) a kutyamotívum fogja át. S a gyermekkori kutyacsahos falusi éjszakák, a kórusban tomboló ebharsogások emléke (talán egy falusi kutyaharapás emléke?) kísért majd a „magánszorgalmú kutyákat” idéző versben is. Arról, hogy a film, a moziélmény, „egy halandó műfaj” bűvölete mennyire átszövi életét és műveit, egy kései, a Filmkultúrá-ban közölt interjúban vall. Az emberi kéz (az emberi munka, a tevékenység s egyben magának az emberi létnek a szinonimája) gyakran visszatérő, sokértelmű, gazdag jelentésű metaforája. Halott apja munkás életéről szól a Két kéz című poéma (1956). A kézmetaforát egyik verseskötetének címében is kiemelte: Kézfogások (1956). Domokos Mátyás mutatott rá, hogy költészetének uralkodó metaforája a vonulás, az út, a menet, a rajzás, a karaván képe. Hozzátehetjük: talán költői habitusából következő jelképe. Mert Illyés ugyanolyan motorikus alkat (Németh László szavával: „kinetikus költő”), mint Petőfi: ahogy a költőelőd, ő is élete legtevékenyebb, legtöbb helyváltozással, utazással, mozgással járó szakaszaiban alkotta legtöbb művét.

Vállalkozásunkat csak az indokolja, hogy a műhöz akar vezetni. A pályakép fölvázolásával, az élettények bemutatásával, az író önvallomásainak idézésével az alkotás, a művek megértését kívánjuk szolgálni.

6

(Második bevezetés) Nem csak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknek szereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim így tágulnak, ha tágulnak, rég elfeledt, idegen életek vallomásává – mondja a Puszták népe írója. A Mint a darvak-ban írja: Összefolynak előttem a puszták; az, ahol születtem s nevelődtem, az, ahová később apám költözködött, ahova már férfiként tértem haza. Úgy folynak össze, mint a festmények főalakjai mögött a háttér. Nem is akarom, hogy kitisztuljanak… A harmadik idézet – „mai keletű betoldás” – a Beatrice apródjai-ból való: Emlékeket idéznék ezeken a lapokon. Vonalról vonalra? Ez annyi lenne, mintha percről percre való pontosságot volna merszem vállalni. Ez képtelenség. Hűségre törekszem. Egy lényeg, egy-egy bennem tudatosult (vagy tudatosuló) kép „kivetítésére”: papírra rögzítésére, mások szeme elé.

Vagyis Illyés a legszemélyesebb, önéletrajzi vallomásaiban sem naptári pontosságra, dokumentumhitelességre, fotográfushűségre törekszik, hanem művet alkot, esztétikai minőséget hoz létre, történelem helyett „történelmi levegőt” akar ábrázolni. Ezért von össze helyzeteket, alakokat, élettényeket, ezért keveri az egyik adatot a másikkal az elég nagy távolságra visszanyúlni kénytetett emlékezet, ezért folynak egymásba nála a múlt képei. Illyés nem publikált soha naplószerű, személyes följegyzéseket, nem adta közre levelezését. Maga mondja, hogy felnőttként kénytelen módosítani nem egy korábbi emlékét. Később ébred rá például dombóvári nagybátyja valódi jellemére, és változnak a hangsúlyok, a kiemelések az apa s a juhász nagyapa arcképén. Innét van, hogy a szőrszálhasogató figyelem ellentmondásokat vél fölfedezni gondolatrendszerében (a népről hol pesszimizmussal, hol bizakodással szól, a pusztát hol pokolnak, hol paradicsomnak mutatja), s ellentétet fedez föl aközött, ahogy valamely jelenséget a gyermek látott, s ahogy a felnőtt író megítélte.

Az ellentmondó életrajzi adatok talán meghökkentik az életmű krónikását, de nem annyira, hogy le kellene mondania vállalt föladatáról, az életpálya megrajzolásáról, az író vallomásainak fölhasználásáról. Jól tudjuk, hogy az életrajz zavarba 7ejtő ellentmondásainak alkotáslélektani okai vannak, a lélek és az élet törvényszerűségei magyarázzák. Illyés az az író, aki „tárgyszerű” műveiben is mindig személyes, esszéiben, regényeiben is költő, ugyanakkor legszemélyesebb lírai megnyilatkozásait is átszínezik a kézzelfogható valóság elemei, a hiteles élettények. Itt nem az írói tudat működését, változását kívánjuk rekonstruálni, hanem azt a képet, amely a felnőtt író vallomásaiból kirajzolható; bár szeretnénk visszakövetkeztetni s jelezni azt is, ahogy a gyermek, később az ifjú, majd a felnőtt ember érzékelte a világot. Célunk idézni és értelmezni azokat az adatokat, hiteles életrajzi tényeket, amelyek az író önvallomásaiból kihüvelyezhetők, amelyek a pálya megrajzolásához biztos fogódzót adnak, továbbá megragadni az életmű fejlődésének belső törvényszerűségét, az életművet alakító-formáló mozzanatokat.

(Harmadik bevezetés) Akinek módja van Illyés Gyuláról könyvet írni, nemcsak az író bizalmát, a feladat emelő szárnyait érzi, hanem a vállalkozás nagyságát, terhét is. Látja a sors kegyéből kapott pátriárkai életkort, a hat évtizedes alkotói pályát, a műfajok változatosságát, a művek roppant bőségét, a tematikailag és műfajilag egyedülállóan gazdag életművet. S hallja fülében a kétfelől duruzsoló hangokat. Egyik oldalról az áhítat szavait: „a legnagyobb élő magyar költő”, „a magyar nép nagy fia”, „irodalmunk élő klasszikusa”. Másik oldalról a rosszmájúan többször szóvá tett jelzőket, az életművet kísérő vitákat és vádakat: konzervatív, eklektikus, hagyományos, s a legalább annyi gáncsvetést, mint dicséretet tartalmazó megjegyzést: „a legutolsó európai nemzeti költő”.

Illyés maga írja: Az igazi költőnek minden hazában valamiféle csúcson kellett állnia, a magasugrók mintájára. A hasonlatban az iróniát is éreznünk kell. Az igazi költő – s Illyés is az – a költészetet nem sportversenynek, nem magasugrásnak tekinti. Ahogy Kosztolányi írja: nem a világ legelső költője akar lenni, „csak” a világ egyik költője. Vagyis Illyés vállalja a nemzeti költő föladatát, de aligha valószínű, hogy ebben akár az egyetlen „legnagyobb”, akár a „legutolsó” lenne.

8

E könyv írója nem titkolja, hogy a költő mellett áll, eszméi hívének vallja magát, s az életműnek kijáró, illő és szükséges tisztelettel pillant rá. A költőt nem tekinti egy sportverseny győztesének, s azokat is idegeneknek érzi magától, akik az újmódi avantgarde megigézettjeiként finnyásan fordulnak el ettől az életműtől. A lényeghez valószínű sem a kritikátlan dicshimnuszok, sem a kegyeletromboló, odamondogató „leleplezések” nem jutnak el. Illyés a huszadik század egyik legkiválóbb írója. Nagysága mindenekelőtt szintézisteremtő, összegező erejében van, abban, hogy képes megragadni az egyén, a magyarság és általában a mai ember létkérdéseit, sorsproblémáit. Pályája a folytonos megújulás és az állandó belső egység dialektikája, a sokféleség és a harmónia, a változatosság és a rend drámája.

A kényszerű terjedelmi korlátozás, továbbá választott módszerünk, valamint az író műfajilag roppant változatos életművében sejtett esztétikai hangsúlyok miatt vizsgálódásunk előterében Illyés gondolkodói, szépprózai, esszéírói munkássága áll, lírájának alapvonásait néhány kiemelten vizsgált kötetében és költeményében keressük, s legfontosabb színpadi műveiről sem kívánunk megfeledkezni.

Ahogy az újabb irodalomtörténet-írásban Babits századunk Vörösmartyjává nő, Illyésben korunk Arany Jánosát látjuk.

E könyv írója azt a pillanatot éli át, amit ama „fényképíró úr” érezhetett, aki Arany János botos és kalapos arcképét metszette rézbe.

9 10

1902. november 2-án, halottak napján, este kilenc órakor születik. Azon a napon, amikor este, az örök vigaszt világló éjszakán a temetőkben gyertyát gyújtanak a holtak emlékére. Ezt a napot számára mindig a születésnapi öröm és a sírokon gyújtott gyertyák kettős fénye világítja be. A születését idéző versben írja:

Halottak napja ebben az évben vasárnapra esik. Negyedik nap, november 6-án, csütörtökön keresztelik meg a pálfai római katolikus plébániatemplomban. A keresztszülők: anyja testvérnénje, Emília és annak férje, Jani István bognár. Az apa 11Dombóváron élő, Gyula nevű öccsének kívánságára az ő nevét kapja. A fiú születésekor az apa harminckét, az anya huszonnégy éves. A pálfai plébánián őrzött keresztelési anyakönyvben a 42. sorszám alatt mindkét szülő vallásaként az „rk” rövidítés (római katolikus) olvasható. A reformátusnak született anya az egyházi házasságkötés előtt a férj szüleinek kívánságára reverzálist adott: vállalta, hogy születendő gyermekei a „katolikus karámot” gyarapítsák. Sőt nemcsak reverzálist adott, hanem át is tért a katolikus hitre. Akkor talán vállvonva tette, később se magának, se férje szüleinek nem bocsátotta meg.

A keresztelést követő második nap, 8-án, szombaton az apa átmegy Sárszentlőrincre, és a községházán, az állami anyakönyvvezetőnek bejelenti fia születését. A szülők lakóhelyéül és a fiú születési helyéül a keresztelési anyakönyvben „Felső Rácz Egres”, az állami anyakönyvben „Rácz Egres puszta” áll. A bizonytalan szóhasználatot oldjuk föl a kissé hosszú, de legpontosabbnak látszó változattal: Illyés szülőhelye Felsőrácegrespuszta. Ebben benne van a „puszta” is, s az is, hogy létezett – ma is van – Alsórácegrespuszta is.

Az apai ág dunántúli juhászdinasztia, a „történelem mostohája”. A család nevét „Illés”-nek írták, így is ejtették. (Gyulát neve miatt kisiskolás társai „Illés prófétá”-nak csúfolják. Családi nevét belügyminiszteri engedéllyel 1933-ban változtatja Illyésre.) A költő pogány besenyő ősapát emleget, kit főlehajtva István / sem látott, hacsaknem ág hegyén. Úgy tudja, ősei nem földművesek, hanem nomadizáló besenyők, akik a dunántúli lápokon, a tolnai völgyekben éltek, legeltettek. Egy híres antropológus [Bartucz Lajos], aki errefelé összehasonlítgatta a századok óta pihenő csontokat a még ma is mozgó állapotban levőkkel, az enyéimet tapogatva – nem más módon, mint egy csikóét – azt mondta: besenyő. Nekem ez a származáslevelem. A juhász atyafiság összetart, a rokonok ismerik a szétágazó törzs ágait, leveleit, mintha volna valóban egy juhász-szabadkőmívesség is. A sok juhász felmenő közt egyetlen, erdőben makkoltató kanász szépapáról tud. Tolnai erdő című versében írja:

12

A család múltja a történeti és a társadalmi változások tükre; a visszavonulás, a szabadság föladásának szakaszaiból áll. Apja dédapja még nagy hatalmú juhász, nyájával túl a Dráván, Szlavóniáig elvándorol; a családban még valamiféle bibliai fegyelem uralkodik: a fiai, a vejei a számadói. Az apa nagyapja (a költő dédapja) már a vidék nagy arisztokrata családjának afféle fél-szegődményese. Felesége Ozoráról származik. A költő sok emléket őriz nagyapjáról. Illés János az 1830-as években született Gyulajon, a szabadságharc idején a tolnai erdőkben makkoltatott. A forradalom után állt be a Dalmand környéki pusztára bojtárnak. Később az egyik herceg Esterházynak lesz szegődményes első számadó juhásza, még később a bérlőké. Fogy a legelő, a nagyapa már nem a saját nyáját, hanem a földesúr állatait legelteti: volt idő, amidőn öt-hat bojtár szolgált a keze alatt. Volt esztendő, amidőn ötszáz juha volt. Olyan hatalmasság volt, mint egy vándorláskorabeli fejedelem. Hány juha lehetett Árpádnak? Tisztességére mondom, hogy nagyapa a vagyon gőgje helyett ezt a törzsfői büszkeséget, a szabadságnak ezt a gőgjét hordozta egyenes derekában, kinyomott mellén. Szálfa magasságú, fejedelmi termetű, szemlélődő, békés természetű ember volt. Értett a birkák koponyalékeléséhez, előfordult, hogy önkényesen állapította meg a juhok betegségét, és saját ötlete szerint vágta le őket. Felsőrácegrestől a harmadik pusztán él, feleségével gyakran meglátogatja fia családját. Megszereti a költő anyját, ajándékokat hoz unokájának, „játéktárgyakat”, általa megmunkált birkakoloncokat, melyek a juhok nyakába ismertető jegyként készültek. Ha ők szekereznek át hozzá, unokáját csacsiháton, birkaháton lovagoltatja, sőt a saját hátára ülteti, s szívesen mesél neki a hajdani juhászéletről. Később beköltözik Dombóvár13ra, a Hunyadi téren, a búzapiacnál vesz házat. Amikor Illyés Bonyhádon gimnazista, vakációkor, átutazóban meg-meglátogatja. Szemlátomást töpörödött, olyanformán, pontosan, ahogy valamikor növekedhetett, élete elején… Majdnem mindig ült, a nagy gondolkodószékben, nyáron a gangon, télen a kályha mellett. Gyakran elszunyókált, s mintha ilyenkor lepte volna meg a töpörödés.

A juhász nagyapa bojtár korában Gyántról nősült. Felesége, Csima Anna maga is juhászszármazék, „gránátos termetű”, takarékos, nagyon vallásos asszony. Szobájában örökmécs lángja világít. Este a harangszóra keresztet vet, s halk imába kezd. Férjével az egyik közeli falu templomában oltárt állíttat. Magányos üldögélés, kapálás, gyaloglás közben a rózsafüzért mondja hangtalanul, Jézus nevét alig észrevehető kis bólintgatásokkal kísérve. A „nebándi nagyanya” uralkodásra termett, szigorú megjelenésű asszony, a család vérbelijeinek ő parancsol. Később sokat betegeskedik. 1914 januárjában hal meg Dombóváron.

Van egy fénykép, a század első évtizedében, 1906 táján készült, mely a juhász nagyapát és feleségét a népes család körében ábrázolja. Csaknem félszáz arc tekint ki a képből, fiak, lányok, vőtársak, menyek, komák, unokák serege.

Az Illés János és Csima Anna házasságából született gyerekek közül Gyula viszi a legtöbbre: ő a család büszkesége, vármegyei főjegyző, Dombóváron él szép házban, gyermektelen, csak második felesége hoz a házhoz egy mostohalányt. A lányok közül Terit egy ozorai kovácsmester veszi el; Katica első férje kádármester, a második építőmester. A legkisebbnek, Erzsébetnek férje Ozorán a nagyvendéglő tulajdonosa, ők is gyermektelenek. A szülőknek még egy lányuk van, de az korán elhal férjével együtt.

A juhász nagyapa idősebb fia, a költő édesapja 1870-ben született Gyántpusztán. Ifjúkorában maga is juhászkodik apja mellett, szamárháton jár, majd kitanulja a kovácsmesterséget, s kazánfűtővizsgát tesz. Vándorútja során Felsőrácegresre ér, elszegődik gépészlegénynek. A pusztán megnősül, s vőként költözik felesége családjába. Később az uradalom főgépésze lesz. Társadalmi helyzete kiemeli a puszta lakói, a cselédek közül. Mesterember, iparos, két-három embert vezényel, az uradalmi 14kovácsok és fűtők dolgoznak a keze alatt. Egylovas bricskáján járja a határt, a pöfögő szántógépek, a hosszú acélkötélen vont ekesorok és vasboronák működését ellenőrzi, ha kell, megjavítja. Négy tehenet tarthat a legelőn. Puskája van, néha vadászni jár. Ez a társadalmi előny azonban nem akkora, hogy elválasztaná a puszta népétől. Maga is kétkezi munkát végez. Nem tudott úgy kimosdani, hogy ebédkor a keze ne hagyjon koromnyomot a szalvétán. Zsákba törölte. Kovácsműhelyben, kovácsüllőn dolgozik, görbíti a patkót, javítja az uradalom cséplőgépeit, szántógépeit. A műhelyben tűz ég, a fújtatóval fölszított parázs vörösen izzó szikrákat vet. A gyerek szeme megőrzi a képet:

Derűs, kedélyes, minden iránt érdeklődő ember, méhészkedik, gyümölcsfákat gondoz, kertészkedik, ért az asztalosmunkához. Fiának bölcsőt készít, ólomkatonákat formál, hálót köt, korcsolyát fabrikál. A költő a munka tiszteletét, mindenfajta emberi tevékenység megbecsülését tanulja meg tőle. Munkás két kezét a teremtő erő jelképének látja, alakját óriássá, mítoszi lénnyé növeli, Héphaisztosz társává teszi.

A kezdeti ámulat és csodálat idővel lehűl, idegenkedve fedezi föl magában az apai örökséget, az indulatosságot. Apja ezermester- és varázslóképességében a kapkodó természet megnyilatkozását, magányos szótlanságában a nyugtalanság, az utazási, kóborlási ösztön időleges meglapulását sejti. Észreveszi, hogy apja hajlik a büszkélkedésre, társaságban szeret döntőbíró lenni. A betűt, a könyvet, az olvasást, a tanulást nem valami nagyra becsüli. Már kiskorában sem tudott egészen föloldódni apja közelségében, később még távolabb kerülnek egymástól, úgy érzi, hogy apját „a családja hálója” fogja.

Az anyai ág, a Kállayak, református, puritán família, az Alföldről, Békésből húzódott a Dunántúlra. Nevük végén tiszteletgerjesztő történelmi ipszilon villant – mondja Illyés. Katonák, prédikátorok éltek a családban. Volt végül egy Kállay, a múlt század elején, Sámuelnek hívták, aki fiait parasztnak nevelte, lányait paraszthoz adta feleségül. Ennek a „gyermekeibe koldusodott református papnak”, a „vad sárréti prédikátor” ősnek volt a leszármazottja Kállay Lajos, a költő nagyapja. Az 1840-es években született, kitanulja a bognármesterséget, s egy kovácslegény barátja csábítja át Békésből, Gyulaváriból Tolnába. Gyökeret ereszt a rácegresi talajban. Méhészkedik, szűkszavú, mosolygó ember, sosem káromkodik, alföldi tájszólás16ban beszél, újságot, könyvet – Kossuth emlékiratait – olvas. Szoros szövetségben él a pusztaiakkal. Dolgozik a béreseknek, az ispánoknak, a gazdatiszteknek is. Vasárnap délután bölcsőt farag. Unokájának faparipát, játékkocsit készít. Nem jelenti föl a regölyi embert, aki tizenkét bölcsőt rendelt nála, de a pénzzel adós maradt. Amikor a csendőrök faggatják, csak annyit mond: „Gyerek kerül azokba így is.” Alakja fényesen él az író emlékezetében: Olyan élvezetes volt elnézni nagyapa nyugodt, az óra sétálójához hasonló egyenletes mozdulatait, ahogy a toprot felemelte és lecsapta, ahogy a vonókést melléhez rántotta, majd visszatolta. Felém mutatott egy husángot. A következő pillanatban már, mint hibátlanul sima és tiszta, kislánykarként formás küllőt mutatta felém. Hozzá akar hasonlítani, szótlanságát példának tekinti, hallgatagságát gyakorolja. Örömmel könyveli el, amikor egy családi fényképezés alkalmával az egyik szomszéd megjegyzi: a sok unoka közül ő üt legjobban nagyapjára.

Feleségével boldog összetartozásban, eszményi közösségben élnek. Uitz Anna hajdan belső szobalány volt; összekerülésük után a család fölemelkedését szolgálja. Takarékos, éles elméjű asszony, Illyés ezt a szót használja: lángelme volt… A szellem erejébe vetette bizalmát. Művelt nő volt, meglepő tárgyi tudással és nemcsak a pusztán, de az egész járásban s talán a megyében is párját ritkító olvasottsággal. Menteni, segíteni akarja a családot, jószívű, pelikán-önfeláldozó ösztön vezeti, s a családnak mindig azzal a tagjával törődik, aki a legnagyobb bajban van. Lányait taníttatja, unokái iskolai előmenetelét számon tartja. A két nagyanya közül Gyula hozzá vonzódik jobban. Ő az, aki kézen fogja, s elviszi Nagydorogon a vasúti töltés mellé, hogy az unoka vonatot lásson.

Négy lánya születik, regényhősökhöz illő nevet ad nekik. A legidősebb, Elvira egy ideig zárdában tanul. Katica Kölesden van férjnél. Emília a költő keresztanyja. Idát, az édesanyát ötheti ismeretség után Illés János ragadja magához. Fia, ifjabb Kállay Lajos, a költő gyerekkori példaképe (tizenhat évvel idősebb nála), református kántortanító lesz Cecén.

Az anyai nagyszülők háza a pusztai kovács háza mellett áll. Később, harminchat évi pusztai szolgálat után a bognár nagyapa feleségével együtt faluba költözik, házat vesz Cecén, ahol 17Mili lányuk van férjnél, és Lajos fiuk él. Ettől kezdve Gyula látogatásainak egyre gyakrabban ez a falu a célja. A bognár nagyapa lassan elveszti látását, méhekkel foglalkozik, negyvennyolcasságát hangoztatja. Férje halálát (1924) felesége néhány évvel éli túl.

Kállay Ida 1878-ban született, nyolc évvel volt fiatalabb férjénél. Lánykorában Simontornyán és Pálfán varrni tanul, élete későbbi éveiben jó hasznát veszi ennek. Tartózkodó, rendszerető természet, de mosolyogni is tud, rendkívüli színjátszó képességei vannak. Anyám szép volt – emlékezik vissza az író. – Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de tiszta, finom arcbőrrel s mindvégig ártatlan gyermeki tekintettel. Gyermekkorunkban megszoktuk, hogy amikor valami ismeretlen helyre vitt bennünket, mindenki lánytestvérünknek nézte; készültünk ezekre a félreértésekre, és ki nem fogytunk a nevetésből; ilyenkor ő maga is gyerek lett, lelkileg valóban egyívású velünk. A könyv megbecsülését már otthon látja, s maga is szeret olvasni: kétoldalúan is intelligens volt: születetten és nem közönséges olvasottsága révén. Évek múlva tartózkodása nő, hallgataggá, szótlanná válik. Elvágyódik a pusztáról.

Gyula harmadik gyermeknek született a családban. Testvéreit a szülők a pusztai iskola helyett már korán az ozorai elemibe járatták, de nyaranta se töltöttek sok időt odahaza.

Feri jókedvű, virgonc gyerek, nehezen fér a bőrébe, gyakran rossz fát tesz a tűzre. Bonyhádon jár gimnáziumba, de nem fejezi be a középiskolát: előbb egy pusztai gépészműhelybe szerzi be a család, majd Csepelen tökéletesíti gépszerelői ismereteit. A világháború alatt katonának sorozzák, de nem kell a frontra mennie. Huszonnyolc éves korában, nem sokkal azután, hogy megnősül, és két gyereke születik, baleset éri, és meghal. Ozorán temetik el. Bátyjához fűződő ambivalens érzéseit sok év múlva fogalmazza meg az író: Ha testvérbátyánk jó eszű, jó képességű, jó arcú fiú, van ennek hátránya is, reánk, öccsükre. Az enyém három évvel volt idősebb nálam. Közvetlenül léptem utána iskolában, futballpályán, lánytársaságban. Mint az ő másodpéldánya, utánnyomata, már-már hamisítványa. Hosszú évekre belém fojtotta a szót, saját mivoltomat. Akkor is, amikor fiatalon meghalt, s mintha utamra bocsátotta volna, így kell mondanom, saját lelkemet.

18

Testvérnénje, Klára egy évvel idősebb nála. Előbb az iskoláiról jó hírű Ozorán, majd a pincehelyi zárdában nevelődik. Az apa Erzsébet nevű, férjnél lévő, de gyermektelen testvére örökbe fogadja. A két szülő szakítása után végleg az apai családhoz kötődik. Később a gyántpusztai tiszttartó felesége lesz.

Én arcra anyám fajtájának tudtam magam – mondja az Ebéd a kastélyban írója. Úgy tudja, daliás termete, szemének sárgásbarna színe, a meglehetős orr és tág szemöldök egylendületű vonala a Kállayak öröksége, arcát a prédikátor ősök közül választotta, vonásai – a kerek fej, az egy kicsit ferde szem, az aránytalan szempilla és a már említett mongolosan lapos orr – az anyai ág vonásai.

De nemcsak külsejében hasonlít a Kállay-ágra, természetében, lelki tulajdonságaiban is az anyai örökséget véli a meghatározóbbnak. Gyerekként a bognár nagyapát tekinti példaképének, az ő hallgatagságát, tartózkodó udvariasságát, gavallériáját fedezi föl később magában. Aki engem ismer, ismeri anyai nagyapám természetét – írja a Beatrice apródjai-ban. Ugyanitt szól az anyjával rokon, benne is működő ösztönökről: Ebben az elhúzódásban anyámmal voltam afféle közös fészekben, már Simontornyán. Rá ütöttem tehát? Nagy különbséggel, ahogy ráébredtem fiúi bámulattal – írja, de a különbséget csak a felnőtt férfi szerénysége hangsúlyozza.

Az első fénykép, ami készült róla, csoportkép. Egy hajdani ozorai szüret résztvevői láthatók rajta: anyja, testvérei, unokatestvérei. A csecsemőt egy ifjú nő tartja az ölében. A képen minden szem csillogva mered előre, a lencsébe, amelyből akkor világszerte madár kiröppenését ígérték a fekete lepel alá bútt fényképészek. Csak az én szemem zárva… Ha valahonnét fotográfus kerül a családi összejövetelekre, természetesen mindig odaállítják. Ott van a Kállay családot megörökítő fényképeken, s megtaláljuk az Illés nagyapát családja körében megörökítő csoportképen is.

Az egyik legbeszédesebb fénykép tízéves kora táján készült róla. Ez is családi fénykép, szüleivel és testvéreivel örökítette meg. Anyja széken ül, testes apja a szék karfáján nyugtatja kezét, kabátja alól kivillan a zsebóra fényes lánca. Bátyja elfordítja a fejét, mintha most is valami másra figyelne, testvérnénjén fehér ruha, hajában szalag. A kis Gyula a rövidre vágott haj és a vízszintesre húzott szemöldök alól szigorú tekintettel néz a 19lencsébe, mongolosan kerek arcából meglehetősen széles orrlikakkal szimatol. Bal kezében húsvéti piros tojás, párját nővére fogja. Szemében szigorúság, ítélkezésre kész komolyság és figyelem. Családja körében áll, de annak minden tagjától már kissé különválva.

Az olvasó talán megkérdezi: nem beszéltünk-e túl részletezőn a költő családjáról, fölmenő és oldalági rokonságáról, atyafiságáról? Illyés gyermekkorában alakul ki világképének egyik legfőbb eleme, családélménye. Egész életművét átszövik a gyermekkorra való emlékezések, műveiben minduntalan fölbukkannak a rokonság alakjai. Illyés kivételesen gazdag családélményt kap, a nagycsalád élményét. Még személyesen ismeri mindkét ágon nagyszüleit, gyakran megfordulnak náluk a megszámlálhatatlan rokonság tagjai, sűrűn vendégeskednek a távolabb lakó rokonoknál. Megismeri a családi találkozások, összejövetelek, keresztelők, névnapok, születésnapok szertartását, a közösen végzett munka, a szüret örömét, a közösen elköltött ünnepi ebédek és vacsorák melegségét. Rokonok, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, komák forognak náluk, s a beláthatatlan számú rokonságból, a töméntelen keresztapa közül mindig van nekik is valaki, akihez ellátogathatnak. Ez a rokoni szövedék, mint a légtornásznak a háló, akkor is biztonságot ad neki, amikor elkerül a pusztáról. Atyafiságát a későbbi években az országjáró író is számon tartja, rokonait szívesen fölkeresi. Kiterjedt családja történetét minden apró részletében ismeri.

Ez az élmény nemcsak a biztonságot, a valahová tartozás érzését adja meg, hanem történelmi és társadalmi ismeretekkel is gazdagítja. A gyermek képzelete táplálékot kap. Szívesen hallgatja a nagyszülők, a násztársak elbeszéléseit, meséit a negyvennyolcas szabadságharcról, a betyárokról, a kiegyezés körüli évekről. S a népes atyafiság tagjai között mindig van valaki, aki éppen most emelkedik egy fokot a társadalmi hierarchia lépcsőjén, vagy most kerül alább.

A gyermeket nők veszik körül, anyja, két nagyanyja, nagynénjei, nővére. Bármennyire ellentétes alkatnak érzékeli az Illés és a Kállay nagyanyát, tudja, a család felemelkedése nekik köszönhető. A családban mindkét ágon a nők szelleme uralko20dik. Anyai nagyanyja közelében él, ő van rá nagyobb hatással, de az apai nagyanya sugárzásából se tudja kivonni magát sokáig. A költő anyatisztelete, nőtisztelete a gyerekkor legmélyebb rétegeiből hajt ki, s egész írói pályáját meghatározza. Nem tartom merő véletlennek, hogy családom mindkét szárnyán asszony vezérkedett, irányította a hadmozdulatokat. Ebben a fojtott, ősi világban, amely összességében annyit megőrzött a törzsek melegéből, minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák – írja a Puszták népé-ben. Egyik nagyszabású, megindító erejű verse, Az orsók ürügyén a tevékeny női kezek, az asszonyi munka dicsérete. Itt írja:

Egy kései interjúban mondja: Az állatvilággal ellentétben, az emberi fajban a nők azok, akik szépségükkel erogén vonzást gyakorolnak. A nők ősi feladata, hogy széppé tegyék a testüket. De még fontosabbnak érzem a női nem belső szépségét is… Ez nemcsak az én meggyőződésem, ez az emberi lét törvénye… a nők azok, akik ismerik a titkot, a szépség titkát… Én most a szellem szépségéről szólok… Mindig és mindenütt az derül ki, hogy a nők varázsolják széppé, gyönyörködtetővé a környezetünket… Általában a nők azok, akik a világ előtt védik az otthon rangját. Akik szeretik mások – a társadalom – előtt mindig kivágni a rezet. Szerintem ez nem hibájuk, hanem érdemük. Hiszen mindannyian az élet színpadán szerepelünk, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyenek a kulisszák.

Tolna vármegye, ez a dombokkal, völgyekkel tagolt, lankás táj a század első évtizedeiben Dunántúl egyik legelmaradottabb megyéje. Hiányzik a mozgalmas városi élet, a gyáripar, a kereskedelem, a jó utak elkerülik, vasútja alig van, csak a halmokon kanyargó szárnyvonalak érintik. A magyar iskolákban, ahol csaknem másfél századon át Losonczi István Hármas Kis 21Tükör című tankönyvéből ismerték meg a diákok az ország földrajzát, négy nevezetes helyéről hallottak: Simontornyáról, Dunaföldvárról, Tolnáról és Szekszárdról, és egy jó tanácsot kaptak útravalóul: „De hogy a nagy veszélyt életedre ne várd, / A jó vörös bortól szád, mint lehet, el zárd.”

A vidék, a Sió és a Sárvíz lapálya a hagyomány és a költő hite szerint, melyet a régészeti leletek is támogatnak, a honfoglalás és az államalapítás századaiban népesült be. A sírok tanúsága szerint – írja Illyés – a dombokon megyeri-törzsbeli földmívesek éltek, a lápokon, a völgyekben nomadizáló uzok és besenyők. A templomok köré gyűlt virágzó falvak a hódoltság korában elpusztulnak, és az őslakosság helyére a hódító török katonaság nyomában előnyomuló balkáni népek, délszláv népcsoportok, többek között görögkeleti szerbek – ahogy korábban nevezték őket: rácok – települnek. Egy ilyen betelepült falu neve lehetett Rácegres. Századok alatt ennek a településnek is nyoma veszett, s a múlt század végén már csak puszták, tanyák álltak a helyén.

Az emberi szem minden tájat szépnek láthat, a síkságot, a hegyvidéket, a tengerpartot és a havasokat is. Legkevésbé az a táj lehet közömbös ránk, amelyet először pillantunk meg életünkben, amelyhez a gyermekévek emlékei kötnek. Illyés Gyula vallomását szülőföldjéről Petőfi szavaira visszhangzó prózai sorokban fogalmazza meg: Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán fél-másfél kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar-karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek – én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, amelynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz – ahol majdnem minden falu neve Sárral kezdődik – ez az én vidékem.

A tolnai föld egy részét a tizennyolcadik század közepétől az Apponyi grófok birtokolták. Az Apponyiak családi fészke a parkkal, kerítéssel övezett pálfai kastély, ők a katolikus templom kegyurai, a fák alatt díszpávák sétálnak. A pálfai uradalom előbb a könyvgyűjtő Apponyi Sándoré, majd unokatestvé22re, Apponyi Géza és fia, Károly tulajdonába kerül. Apponyi Géza katonatiszt volt, a Monarchia távoli országrészeiben szolgált, Prágában nősült, felesége hercegkisasszony. A világháborúban az isonzói második hadsereg vezérkari főnöke, de 1920 után lemond katonai rangjáról, birtokain gazdálkodik, országszerte híres ménest tart. Ő az Ebéd a kastélyban „öreg gróf”-ja, az író vendéglátója. Károly fia közrendű származékot, táncosnőt vett feleségül. A fiatal gróf a második világháború alatt a frontra kerül, és elesik. A fiatal özvegy és az idős gróf felesége ugyancsak jelen van a nevezetes kastélybeli ebéden.

Felsőrácegrespuszta a váráról és iskoláiról híres, vasútállomással rendelkező Simontornya és a szép, rendezett jobbágyközség, Sárszentlőrinc között mintegy félúton fekszik. Az előbbitől tíz, az utóbbitól hét kilométer választja el. (A pusztától két kilométerre délre van a másik major, Alsórácegrespuszta.) A két nagyobb települést észak-déli irányú földút köti össze. Akkor még Pálfára is kövezetlen út visz. Az utasnak, aki Simontornya felől érkezik, a télen sáros, dágványos, nyáron poros földútról jobbra kell a pusztára fordulnia. A puszta fölött vezető úton néha vásárosok és lakodalmasok robognak át egyik faluból a másikba. Az útról a házakat nem látni, a völgy és a magas gledícsiafák elrejtik. A házak, mint a kosár fenekén felejtett babszemek húzódnak meg a völgyben.

Rácegres a kiterjedt pálfai uradalom egyik gazdasági központja. Határa első osztályú föld, gabona- és kukoricatermesztésre egyaránt alkalmas. Híres a gazdaság dohánykertészete és szőlészete, a gazdaságban jövedelmező lótenyésztéssel is foglalkoznak. A grófi család tagjai többnyire külföldön élnek, a pálfai uradalom gazdasági ügyeit intézők igazgatják. A földesurat ritkán látják a pusztán, oda csak a híre meg a róla keringő pletykák jutnak el. Az öreg, angolbarát gróf „nagyvonalú” gazdálkodást engedélyez, fiai a falusi gyerekekből futballcsapatot szerveznek. Amikor átmenetileg bérlők kezelésébe kerül a puszta, a kapitalista gazdálkodás törvényeit szigorúbban alkalmazzák. A gazdálkodás technikai színvonala is föllendül, artézi kutat fúrnak, esőmérőt állítanak, de a cselédekkel az érintkezés személytelenebb, a tiszttartók és a segédtisztek kimérten és hidegen közlik a parancsokat.

23

A pusztát a század elején ötven-hatvan család, mintegy háromszáz ember lakja. A teknő alakú, rossz lefolyású völgy alján gémeskút áll vályúval, körülötte helyezkednek el az épületek. A dunántúli puszta nem kis falu, az ott élőknek a születéstől a halálig mégis teljes életkeretet ad. Van itt lakóház, iskola, harangláb, még kápolna is. A legrangosabb épületek az állatoknak szolgálnak, a tehén-, ökör- és igáslóistállók, a parádésistálló, a juhaklok, birkahodályok. A szekerek fészerekben állnak. A terményt a magtárakban, szérűkben, pajtákban őrzik. A cselédek földes, sárral tapasztott házakban élnek. Rácegresen akkor még volt, nem is egy szoba, amelyben több család lakott. A cselédházak mögött vannak a disznóólak, a széna- és a szalmakazlak, a kertek, az akáccserjés. A bognár, a kovács külön műhelyben dolgozik. A puszta legmódosabb épülete a „kastély” és az iskola. Az udvarház egyik szárnyában a grófi család tagjainak, vendégeiknek tartanak fenn szobákat, másik szárnyában a gazdatisztek és a segédtisztek laknak. Az iskolaépület ad otthont a tanítónak, és itt van az egyetlen osztályterem. Ünnepnap a terem hátsó falát kinyitják, ott van az oltár, a padokat megfordítják, és az iskola átalakul a mise színhelyévé.

A nagy történelmi fordulat, a földosztás után a puszta épületeit lebontották, a téglát széthordták. Az új, sátortetős házak, az új Felsőrácegres a régi pusztától északra épült föl. A pusztát Sárszentlőrincről és Simontornyáról ma is csak földúton lehet megközelíteni. A régi pusztán néhány ember él, a többször átszabott „kastélyban” vegyesbolt működik. Legtartósabb épületnek az iskola látszik, tanító persze már nem lakik itt, tanítás sincs, de a pálfai pap havonta egyszer még kijön, és misét mond a kápolnában. A puszta egy ideig a pálfai téesz egyik üzemegysége volt.

A költő szülőháza – az anyai nagyszülők házával együtt – eltűnt. Amíg állt, különálló ház volt, szemben az ököristállókkal és a dombbal, amelyen a Simontornyára vezető földút halad. Küszöbéről a fél pusztát belátni. A költőben a látvány megmaradt.

24

A ház, amelyben az öttagú család él, kerítés nélküli, meszelt falú téglaépület, zsindelyes tetővel. A konyhából, melynek földjét anyja maga tapasztja, két padlós szoba nyílik. Az apa többnyire a konyhában alszik. A verőcés ajtó fölött felcsapott függöny. A sarokban sártűzhely, rajta étel fő. A falon „méltóságos ballagású” ingaóra szeleteli az időt. Főleg télen az egész család ide szorul. A szobákban rend, szalmazsákos ágyak, a padlón maguk gyártotta rongyszőnyeg, az asztalon terítő, a mennyezetről petróleumlámpa lóg. Nem a nincstelenség és a szegénység, de a takarékos szorgalom jelei. Ha esznek, kendő kerül az asztalra, külön evőeszköze, pohara van minden családtagnak. Nyáron a gyerekek mezítláb járnak, de minden este lábat kell mosni. A körülvevő tárgyak a személyesség, az emberi munka nyomát őrzik, az otthoniasság, a közösségi élet melegét adják. Ebben a gyermekkori környezetben alakul ki realitásigénye. Amit a pusztai kovácsházban érzékel, lát, szagol, tapint és ízlel – az ereszről csüngő jégcsapok, a konyhai zsírgőz és meleg, a szalonna, a hagyma, a só, a kenyér –, beépülnek költészetének jelképi világába. A pusztai kovácsházat lebontották, de a költő képzelete azóta is szüntelenül ki-be jár ajtaján: ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem – írja a Puszták népé-ben. 1960 tavaszán szülőföldjére látogat. Ekkor írja: A puszta régi épületeivel egyetemben lerombolták természetesen, alapzata utolsó téglájának kikaparásáig, az én szülőházamat is… A törmelékek közt csak egy malomkő-asztal áll épen, egy már csak eszmében élő udvar közepén… Eszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését. Őszintén örülök a buta anyag átalakulásának. Jólesik tudnom, hogy szülőházam téglái fél kilométerre ide egészséges házak alapfalaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikben is vannak. S azt gondo25lom, valamiképp így kell az elemeire szétszedett múltból nekem is építkeznem.

A gyermek Illyés Gyula a pusztai gyerekek mindennapi életét éli. Még találkozik a népművészet, a népköltészet legkülönbözőbb, eredeti formáival. Népmeséket, népdalokat hall. Tájszólásban tanul meg beszélni, kerekített a-kkal, a nyílt és a zárt e hangok megkülönböztetésével. Nyáron lábával fölveri a puszta porát, télen csizmát visel. Nyárra nullás géppel kopaszra nyírják a fejét. Fájó fogát apja húzza ki, a fogra meg a kilincsre csomózott zsineggel, a bevágott műhelyajtóval. Amikor szálka megy a körme alá, és hüvelykujja meggyűlik, azt is a kovács apa gyógyítja meg: körmét zsebkésével fölvágja. Látja a puszta életét: anyja kenyeret dagaszt, az ökörcsordát itatni eresztik, a szekerek a határba indulnak. Hallja a puszta hangjait: a malacvisítást, az ökörbőgést, az üllő csengését, a gazdatisztek kiabálását, a hajnali ébresztőt jelző rozsdás ekelap fülrepesztő szavát. Kisebb-nagyobb munkákban maga is részt vesz: állatot őriz, szőlőt kötöz. Legjobban a társas, családi összejöveteleket, a vasárnap délutánokat, a csöndes esti beszélgetéseket kedveli. A zsámolyon kuporgó gyerek vígjátékba illő történeteket, betyárhistóriákat hall, tragédiákról, pusztai verekedésekről értesül: egy vagyok közülük, de közben közös életünk minden mozzanata úgy emlékezetembe vésődik, úgy figyelek, mintha már ott tudnám, hogy mindarról valamikor számot kell adnom.

Már az iskolás kor előtti évekről vannak emlékei. Úgy érzi, apjától a magányosságra való hajlamot örökölte: Magam sem voltam beszédes természet. Másutt azt mondja: Egész fiatalon magamnak való, kicsi mulya gyerek voltam. Mint a természetben, az állatok közelében élő többi gyerek, korán megismerkedik az ember születésével, a test működésével, a nemek viszonyával. A fiúk és a lányok együtt bandáznak. Az iskolás évek előtt találkozik a nemiséggel: egy nála is fiatalabb kislány akarja beavatni. Benne él a puszta sajátos kultúrájában: ez a kultúra sokban rokon a század eleji dunántúli falvak népi, paraszti szokásvilágával, de – ahogy erről a Puszták népe tanúskodik – sok vonásban el is tér attól.

A felsőrácegresi római katolikus elemi népiskola költségeit az uradalom viseli, működésére a pálfai plébános felügyel. 26Hat osztály tanul együtt, az egyik sor padban ülnek a lányok, a másikban a fiúk. A pusztai felekezeti iskolában a tanítást egyszál ember végzi. A rebellis szellemű, tán szlovák származású, de lelkesen magyar világszemléletű tanyai tanító, Hanák bácsi büntetésből kerül a pusztára. Agglegény, a tágas tanítói lakást egymaga lakja. Gazdasszony főz és mos rá. Híres méhész és mintakertész. A gyerekek tanulás helyett néha vizet hordanak, fát vágnak, a határba vonulnak répabogarat szedni. Illyésnek ellentmondásos emlékei vannak a rácegresi iskoláról. A Puszták népé-ben azt írja: Az iskolára szívesen emlékszem. A Beatrice apródjai-ban pusztítóan rossz tanyai iskolát emleget.

Megtanul olvasni és írni. Csak – mondja később – a számolásra, az elvont dolgokra nincs érzéke. Hogy az egyszeregyet az érettségiig nem sajátítja el, a pusztai iskolát és önmagát egyaránt hibáztatja. Gyerekkori „tudatlanságának”, a szellemi munkára való céltudatos figyelem „hiányának” hangoztatásában azonban minden bizonnyal van némi túlzás. Már kisiskolás korában az egyik szomszédos sváb faluba „német szóra” adják, nyolcéves korában pedig anyai nagyanyja megkéri a kastélyba érkezett francia nevelőkisasszonyt, hogy órákat adjon neki. Abban is, hogy „helyszoktatásul” először a jó hírű, rangos ozorai iskolába adják, az látszik, hogy a család az első pillanattól nagy gondot fordít taníttatására. A szülők ugyanígy viselik szívükön bátyja és nővére iskoláztatását is. A betű, a könyv, az olvasás, a történelem betölti életét. Vásári nyomtatványok, hírköltők versei, vőfélykönyvek, kalendáriumok, a Lúdas Matyi ponyvakiadásban fordulnak meg a kezén, a pusztai iskolában a magyar múlt dicső napjairól, a honalapításról, a kuruc korról, Kossuthról hall. Lelkesen és sokat olvas, még a kukoricamorzsoló hajtása közben is. Sorsszerű a találkozása Petőfi nevével. Megismeri A négyökrös szekér és A magyar nemes költőjét: a találkozás érzelmeinek „egy életre irányt szabott”; a kisdiák a Még kér a nép… „magánszorgalmú bemagolója”. Egy testes könyvben arról olvas, hogy Petőfi Sándor évekig a közelben élt, Sárszentlőrincen járt gimnáziumba. Az olvasmányélmény biológiai élménnyé alakul át benne. Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba szökött; föl kellett állnom – rögzíti az él27ményt azokkal a szavakkal, amelyekkel egy-egy rendkívüli, nagy hatású benyomását majd később is megfogalmazza. Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá… Fölugrottam, s úgy, ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra múlva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. Valóságigényének, érzékelő, tapasztalatszerző kedvének, a költészetet és a realitást elválaszthatatlan egységben látó szemléletének talán ez az első döntő megnyilatkozása. Az a költő mozdul meg benne, aki mindent érzékeiben, zsigereiben él át, s a körülvevő valóság érzékeléséről nem tud lemondani.

Néha előveszi az „írhatnék” is, de ekkor – és még jó ideig – rajzolóigénye és -készsége az erősebb. Ír a kerítésekre, a szép, meszelt házfalakra, „lefesti” a puszta élőlényeit, egy egész ménest. Olvasási kedvére, élénk szellemére a pusztai tanító és a pálfai pap figyel föl először, ők biztatják a szülőket és a gyereket a további szellemi erőfeszítés hasznára.

Az emberi világ hullámgyűrűkben tágul körülötte. A családi élmények mellé társadalmi tapasztalatokat szerez. Gyerekpajtásaival a határban együtt kószál, és minden játszótársa más-más világot hoz hazulról. Az iskola, a pusztai tanító mellett igazi nevelői a cselédházak lakói, a megszámlálhatatlan keresztapa, a puszta öregjei, a nénik és bácsik, Leperdi bácsi, Nagy István bácsi, Czabuk Pali bácsi, anyai nagybátyja, aki betűt írni tanítja, Örzse néni. A család viszonylag jól él, nem éheznek, elegendő étel mindig jut az asztalra, életüket gyerekként nem érzi nyomornak. Kiválik a cselédgyerekek közül: cipője, télikabátja, szép ruhája, kesztyűje, zsebkendője van, anyja a nászajándékba kapott varrógépen maga varrja, foltozza szakadt ruháját. Másfelől azt is éreznie kell, hogy ki van rekesztve egy másik világból: a kastély parkjába csak akkor pillanthat be, ha egy idegen kéz magasba emeli. A pusztán alig háromszáz ember él, de ez a kis világ is sajátos összetételű organizmus, mikroközösség, ahol minden embernek megvan a helye a munkamegosztásban, az egymás közti napi érintkezésben. Megismeri környezetének alakjait, a puszta társadalmi tagozódását, a pusztai hierarchiát. Kik élnek a pusztán? Gazdatiszt, segéd, intéző, ispán, kasznár, kulcsár… A különféle gaz28dák: a pusztagazda, a béresgazda, a csírásgazda… És még? Udvaros, pusztacsősz, szérűpásztor… Hát még? Kocsisok, az ökrök nyomában cammogó béresek, csírások, kanászok, juhászok… Van néhány mesterember is: kovács, bognár, kőműves… A dohányt a dohányföldiek művelik, a szőlőt vincellér gondozza, aratásra summásokat fogadnak föl…

Korán megtanulja, hogy az emberek közti különbségeket alapvetően társadalmi helyzetük határozza meg. Tapasztalja, hogy az egyik társadalmi rétegből nehéz a másikba átjutni. Hallja az elégedetlenség hangjait. Nem társadalomtudományi fogalmakat ismer meg, hanem társadalmi tapasztalatot szerez ahhoz a fölismeréshez, hogy társadalmi formák, osztályok vannak, és kizsákmányolás van, s hogy ne tudjon beletörődni a világ „kiszabottnak tetsző forgásába”. Ugyanakkor a gazdag emberi tapasztalat, a sokféle ember megismerése alakítja ki benne a képességet arra, hogy könnyen teremt kapcsolatot, ismerkedés után idegenekkel is gyorsan összemelegszik.

A világ térben is tágul körülötte. Rácegresről legmesszebbre akkor lát, ha fölmegy a házuk mögötti dombra. Néha kocsira ültetik, és szüleivel elutazik valamelyik szomszédos pusztára. Az iskolai szünidőt hol az egyik, hol a másik rokoncsaládnál tölti. Falut valójában akkor ismer meg először, amikor nyolc-kilenc éves korában Varsádra küldik cseregyerekként német szó tanulására. Itt találkozik először a lopás, az enyém-tied fogalmával, s a pusztai korlátlan szabadság után a bezártság, a börtön élményével. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak és közöttük utcák meg piacok… Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egyvonalba raktak, s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. Varsádon ő vezeti be a vízipuskát, s fogalma sincs arról, hogy magyart gyalázó verseket, mondókákat taníttatnak vele németül. Sárszentlőrincet, „szülőfaluját” akkor látja először, amikor egy tavaszi reggel Petőfi „szólítására” odagyalogol. Városban, Szekszárdon, a megyeszékhelyen akkor jár először, amikor tízéves korában a szemébe hullt vasszikra miatt ijedten kórházba kell vinni. Ezek az utak nem szakítják el a pusztától. A földrajzi eltávolodás az összehasonlításra ad alkalmat, 29amelyből mindenkor a szülőföld kerül ki győztesen, s a származásához való hűség erősödik meg benne.

Születésekor katolikusnak keresztelik, gyerekkorában a hagyományos vallásosság, a népi szokásvilág veszi körül, melyben boszorkányság és őszinte hit, a babonaság vigasza és a végső kérdésekre feleletet kereső természetes emberi vágy keveredik egymással. Vallásos nevelésére az apai ágnak, leginkább a buzgó gyánti nagyanyának van gondja. Itt hallja a végehosszatlan litániákat, a halottvirrasztó imákat, itt kap Szűz Mária-érmes szalagot. A karácsony, a születésnap, az ozorai Szent István-napi búcsú a családban is ünnep. Anyja böjtösen főz: kedden és pénteken hús nem kerül az asztalra. Ha a pálfai pap a pusztán misét mond, ő ministrál. Elsőáldozáskor három narancsot kap. Amikor elérkezik az ideje, megbérmálkozik. Szomjas a „csodák részegítő világára”; a „pusztai hit” táplálékot ad képzeletének.

De korán jelentkeznek kétségei is. Nagyanyja buzgóságánál erősebben hat rá anyja sértett protestantizmusa, apja „mit lehet tudni?” vallásossága, az anyai nagyszülők hitbeli közönye. Anyja nem ismeri az Üdvözlégy-et, inkább a református zsoltárokra tanítja. A nagyanyjától kapott Mária-érmes szalagból otthon kibújik, nem érti a reverendát viselő és a boros poharat a világosság felé emelő pap magatartásának kettősségét. Náluk otthon nincs szentkép a falon. Iskolaév végén rózsafüzért kap, de nem tölti el nagy büszkeséggel. Máriában csak a szép, kedves, sokat szenvedő anyát tiszteli. Nem maradt soká titok, amikor egy unokatestvéri együttesben a gyónás, majd a latin nyelvű szertartás ellen foglaltam állást, mert hogy a túlvilág hivatalos nyelve nyilván úgysem a latin!

Mi marad ebből az ellentmondásos élményből a felnőtt költőre? Az apai nagyanya szentképmécsesének lángján gyújt cigarettára. Megkeresztelését, katolikus hitét véletlennek tekinti: Bármennyire fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben nem merek se büszke, se biztos lenni… A dogmákra alapuló, egyházi szervezethez kapcsolódó istenhitben egy hatalmi rendszernek való kiszolgáltatottságot lát, az emberi szabadság, a személyiség korlátozását. Ugyanakkor a „pusztai vallásosság” beépül költészetének motívumvilágába, soha meg nem tagadott élmény 30marad a számára. A gyermekkorban hallott imák formája majd a litániázó, körmondatos szerkezetű versekben él tovább. A gyerekkori szorongás az „izsáki ítélet” közeledtével a létkérdések előtti töprengéssé szublimálódik, a kérdezés, a kételkedés, az abszolutizált válaszok elhárítása költészetének ki nem alvó feszültségét táplálja.

Az Apponyi grófok a pálfai uradalmat egy időre a Strasser és Kőnig nevű, híres pesti gabonakereskedő cégnek adják bérbe. A bérlők az uradalmi gépésszel a korábbinál kedvezőbb szerződést kötnek. Amikor a gróf ismét házi kezelésbe veszi a birtokot, a régi konvenciót akarja visszaállítani. Illés Jánost személyes sérelem is éri, felesége is a távozásra sarkallja. A család 1912 nyarán két szekérrel elhagyja a pusztát. Az ozorai rokonság arra biztatja őket, hogy oda telepedjenek. Végül is Simontornyán kötnek ki. A mezőváros szélén, a zsellérnegyedben egy hentes házában vesznek ki lakást. Később sikerül beljebb költözni, ez is egy hentes háza, de itt már az udvar is az övék. Az apa Pestre megy, gyárba akar bejutni, azt tervezi, hogy megszerez még egy-két vizsgát, de sorozatos csapások érik. Egy nyolcszáz koronás váltón, melyet egyik sógorának szívességből ír alá, mint Petrovics István, „a jó öreg kocsmáros”, egész vagyonát elveszti. Más vállalkozásai is balul ütnek ki. A Pesten vett két lóra ráfizet, a nagybani almavásárral pórul jár. Ezalatt otthon az anya varrással keresi a kenyeret, s egész télen a nyakukon maradt kocsi almát fogyasztják. A család megtette a nagy lépést: sikerült földrajzilag kiszakadnia a pusztából. Valójában a korábbi életformánál is alacsonyabbra, zsellérsorba süllyedt.

Gyulát Simontornyán beíratják a katolikus elemi iskola ötödik osztályába. Jó tanuló, de nem érez különösebb tudásszomjat. Lovász akar lenni: lovat jártat, lovagol, a zsellérnegyedet, cecei nagyanyját lovon látogatja. Valóságos „olvasási dühbe” esik, a simontornyai várfalon Jókait falja. Sokat olvas, sőt verseket is firkál nagy titokban, „rossz klapanciákat”, a teleírt papír másik oldalára. Új arcokat ismer meg, derűs kedvű pincéreket, kádárokat, présfaragókat, sáshúzókat és szőlészethez kapcsolódó egyéb mesterembereket, akikből még nekem is jutott két nagybácsi; új élmények érik, amelyek majd öregkorában, a Beatrice apródjai írójának jutnak eszébe: Mikor Simontornyán az utolsó percben 30kaptam el azt a lecsüngő fűzfagallyat, és noha sodort volna magával a Sió, végül fönntartottam magam a víz fölött.

Amikor a tanév véget ér (bizonyítványában két kitűnőt, tíz jelest és egy jót talál), ismét tanácskozik a család. Az apa ekkor már Simontornyán kocsmát bérel, és fiait is kocsmárosnak szánja. De megjelenik a cecei nagymama, és kezébe veszi Gyula unokája sorsának irányítását. Azt szeretné, ha pap lenne. Ajánlóleveleket szerez, egyiket a pécsi cisztercitákhoz, a másikat a pápai református kollégiumba. Hasztalan, mert egyik helyről sem érkezik kedvező válasz. Ekkor a család dönt: 1913 őszén a fiút beíratják a dombóvári gimnáziumba. Ott él a család legmagasabbra emelkedett sarja, az apa testvéröccse, Illés Gyula főjegyző.

Dombóvár a megye legpolgárosultabb kisvárosa, e tekintetben talán a vármegye székhelyét is megelőzi. Vasutasok, iparosok, kereskedők, jómódú parasztok lakják. Illyés itt lát először beszélő mozit. Királyi katolikus főgimnáziuma 1913 szeptemberében nyílik meg. Az iskolának ez az első tanéve, egyetlen első évfolyamon, két párhuzamos osztályban, kölcsönvett termekben, a Fő utcai állami elemi iskola épületében folyik a tanítás (ma: Zrínyi Miklós általános iskola). Itt tanít a fiatal Pável Ágoston, a későbbi jeles fordító és néprajzkutató, ő mondja március 15-én az ünnepi beszédet, de Illyést nem tanítja. Gyula – több mint negyven társával együtt – az A osztályba jár. Tandíjmentes. Osztálytársainak szülei főként vasutasok (kalauz, mozdonyfűtő, fékező), iparosok (szabó, bádogos), kereskedők, parasztok, akad egy hercegi tiszttartó is. Apja neve után az iskolai anyakönyvbe ezt jegyezték: „vendéglős, Simontornya”. Azok a tanárai, akik több tantárgyat is tanítanak: Nessl Alajos igazgató, Szmodics Zoltán osztályfőnök és Schneider András. Év végi bizonyítványában három jeles (magyar nyelv, természetrajz és magaviselet), három jó és öt elégséges szerepel. Itt éri a fájdalmas kudarc, a nyilvános megszégyenülés: az egyik rajzológeometria órán tájszólása miatt (Egyenest húzok a bé és áff pontok között) társai kigúnyolják, a fiatal tanár pedig végül is kiutasítja az osztályteremből.

Az idegen, kisvárosi környezetben hallgatag lesz. Csak néhány barátjához és ismerős családhoz – Rothermerékhez, Ben32czéékhez, Weicherzékhez, Riesékhez – jár el játékra, „zsúrra”. A kisdiák a nagybácsi Erzsébet utca 1. szám alatti házában él, „kosztra-kvártélyra” a főjegyzőék veszik magukhoz. Dombóvárról és a mezőváros nagy tekintélyű családjáról a Puszták népé-ben idegenkedve és gyanakvással beszél, szégyenletes kudarcát hangsúlyozza, s nagybátyjában a vármegyei urat, a „puszták őshonos származékának” fölemelkedésében a gyökerektől való elszakadás taszító példáját látja. Csaknem öt évtized múltán a Beatrice apródjai írója elvégzi az önkorrekciót: Nagybátyám az életben is mintha hódolóan lengő cipruslombok alatt lépett volna Hungária asszony dicsérően kinyújtott tenyere alá. Dölyfösnek éreztem, s ráadásul színészkedőnek. Törtetőnek; sőt árulónak, származását tekintve. Holott – később ébredtem rá – éppen ezzel volt tán legjobban hű a származásához. Ez a pusztai juhászok jellegzetes lépésrakása… Nagybátyja alakjában most az „igazi méltóságot” hangsúlyozza, azt a megyei tisztviselőt, aki a polgári asszimilálódást szolgálja, s azt az embert, aki mélyen megbecsüli múltját: amikor pusztai anyjának a kisvárosi vasárnapi mise után mindenki szeme láttára csizmájából kiesik a hideg ellen védő szalmakoszorúcska, „a pusztai béresnék találmányát” maga emeli föl, és a hintóra föllépve saját kezűleg illeszti a helyére.

1914 nyarán kitör az első világháború. Illyés Gyula ősszel iskolát változtat; a bonyhádi evangélikus főgimnáziumba iratkozik. Itt végzi a gimnázium második és harmadik osztályát. A szülők az általuk tehetségesnek vélt fiú számára mindig másik, újabb és jobb iskolát keresnek. Ebben a sűrű iskolaváltásban – mint más, hasonló sorsú famíliáknál – minden bizonnyal a család kiemelkedési vágya, föltörekvése jut kifejezésre. Petrovics Sándor ugyanígy változtat iskolát apja kívánságára… Ennek a kiszakadási kísérletnek, a fölfelé kijutás vágyának mintegy jelképe az a homályos eredetű nemesi gyűrű, amelyet a család egyik tagja egy alkalommal a fiú ujjára húz, ő hordja is valameddig, de élete egy elhatározó, döntő pillanatában örökre elvet, s a „nyafka előkelősködés” jelei közé sorol. A Puszták népé-ben írja: eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásán egy kicsit ünnepélyesen és homályos magyarázatok kíséretében ujjamra húzott.

33

Bonyhád más arcú dunántúli-tolnai kisváros, mint Dombóvár. Ez is járási székhely, de jellegét vegyes felekezeti és nemzetiségi összetétele határozza meg. A mezővárosban reformátusok, katolikusok, evangélikusok, görögkeletiek és zsidók, magyarok, németek és szerbek élnek. Gimnáziumának előde a sárszentlőrinci iskola, ahová egykor Petőfi járt. A gimnázium 1870-ben települ át Bonyhádra. A század első évtizedében készül el az új, egyemeletes, de kétemeletesnek látszó, keleties stílusú, tágas, szép épület. Falai közt toleráns, testvéries szellem, a táji, felekezeti és nemzetiségi különbségeket elfogadó, méltányos gondolkodás uralkodik. Vegyük mindehhez, hogy háború van, de ebből egyelőre még nem sokat érzékel a hátország. Néhány bonyhádi tanárt behívnak katonának, a fronton harcolók helyére újak érkeznek, de az iskolában nincs helye a nemzetiségi indulatoknak. A gimnázium jó szellemére a sárszentlőrinci születésű, negyvennyolcas érzelmű Gyalog István igazgató vigyáz. 1914-ben, a tanév elején összehívja a diákokat, és kijelenti: a fronton háború folyik, de az iskolában nem tűr semmiféle vallási villongást vagy nemzeti türelmetlenséget.

Illyés Gyula Bonyhádra bátyja, Feri után érkezik; s annak „itt maradt fényében sütkérezhet”. Szállása az első évben az internátusban van, a második évben a Szent József utcában (ma: József Attila utca 4.), egy nyugdíjas járásbírósági tisztviselő családnál lakik többedmagával. Ha az első emeleti osztályterem ablakán kinéz, keletre, a „ragyogó koszorúval” övezett völgységi tájra, Vörösmarty ifjúságának tündérországára lát. Megragadja az iskola kiegyensúlyozott, az ellentéteket feloldani tudó szelleme, a jóindulatú egyetértés. A második osztályban a félszáz, különféle tájakról összeverődött diák az egész országot, öt felekezetet és csaknem ugyanannyi nemzetiséget képvisel; néhány beszédes név közülük: Bernhardt Henrik, Farkas Ferenc, Schwarcz Andor, Térmeg Sándor, Vujicsics Dusán…

A felnőtt író sok bonyhádi emléket őriz. Önérzetes; az internátusban elveszti a cipőkefét, nem kér kölcsön másikat, a vizit előtt csak ronggyal tudja a cipőjét kitisztítani. Amikor szünetre hazatér, Dombóváron utazik át, meglátogatja nagy34bátyját, apai nagyapját, de az öreg embertől nem fogadja el az egykoronást. Egy valóságos alispán fiától tanul meg ügyes távsercentéssel köpni. A folyosón, az óraközi szünetekben kapja az első tüzetes fölvilágosító leckéket a nemi élet működéséről. Tizenhárom éves korában az év végén eladott iskolakönyvek árából eszik először fagylaltot. Zeneleckéken hegedűt nyekerget. Anyjától egy gömbölyű orrú korcsolyát kap. Az alsósok futballcsapatában balösszekötő. Az osztály tanulói közül a legjobban mond verset. Vörösmartynak tolnai ihletettségű sorai zsongnak a fülében. Verseit, ifjúkori „esetlen zöngeményeit” most már külön, ollóval és zsákvarrótűvel csinált, zsebben hordható füzetbe írja, de a verseket mások előtt titkolja.

Bonyhádi diákéveire, a városra és iskolájára – nem úgy, mint Dombóvárra – mindig szívesen emlékezik. Húsz év múlva részt vesz a bonyhádi öregdiákok szövetségének alakuló ülésén, és a látogatás után verset ír a Vörösmarty ifjúságával közös tündéri tájról:

1956 májusában ott van az iskola fennállásának százötven éves jubileumán is. Az ünnepségek után születik Bonyhádi ég című verse. Ebben futballozó diák-önmagát jeleníti meg:

A dombóvári és a bonyhádi diák a karácsonyi és a húsvéti szünetet, a nyári vakációkat, a kényszerű, háborús járványszüneteket többnyire Ozorán vagy Cecén tölti. Ezek Illyés fölnevelőhelyei: ide jár rokoni látogatásra, boldog heteket és hónapokat tölt itt egyhuzamban. A Sió melletti Ozora a Sárvíz partjára települt Cecétől légvonalban mindössze tizenöt kilométerre fekszik (Simontornyától az előbbit két, az utóbbit egy óra járás alatt lehet elérni), a két észak-tolnai települést valójában egy világ választja el egymástól. Ozora az apa családjának szellemét leheli, Cece, a család másik végvára az anya szüleinek kikötőhelye. Ozora a litániázó, a katolikus; Cece a zsoltározó, a protestáns. Ami összeköti őket a költőben: a mindkét hely iránt érzett szeretet. Ozorát „álmai városának” nevezi, Cece a „kamaszizmok tündérszárnyával” ajándékozza meg.

Ozorán áll Ozorai Pipo – Illyés versében Philippo Scolari di Ozora – itáliai mesteremberekkel emeltetett vára. Fogadójában lépett föl először Petőfi. 48-ban a „sármelléki törpe Thermopílé” a tanúja a Jellačić csapatait megfutamító huszárok cselének. A diák a hegyi temető néhány keresztjéről családja nevét olvashatja le. A vár alatt a Cinca patak hídját családja készítette. Az ozorai Szentháromság tér látomása Párizsban, a Notre-Dame előtti téren is emlékezetébe villan.

Cece ősi, honfoglalás kori, besenyő település. Idős nagyszülei úgy élnek itt békés öregségben, mint Philemon és Baucis. Szíves rokonok veszik körül őket. Cecén él anyjának öccse, ifjúkorának „útjelző példaképe”, akire, úgy tudja, külső alkatában is a legjobban hasonlít. Róla szólva írja: a génjeinket kezelő párkák tréfás kedve földi porhüvelyünket néha csaknem pontosan abban a bordában szövik, mint valamelyik rokonunkét. Cecén lát először választási előkészületeket, korteskedést. Itt értesül a híres Petőfi-vers, A magyar nemes hiteles keletkezéstörténetéről. Cece 36a rebellis, a köztársaságpárti indulatot, a negyvennyolcas élményt táplálja benne: nagyapja méhesében találkozik Madarász Józseffel, a kerület negyvennyolcas párti képviselőjével, aki még az 1832-es pozsonyi diétáról és a forradalomról tud mesélni. Rejtelem, hol ojtódik az ifjú lélekbe a hit. Hittem magam is, hogy a haza nincs elveszve, érdemes érte küzdeni.

Cecén fiatalok, vele egykorú diákok, fiúk és lányok között él, a barátság, a szerelem, a közösségi élet ízeit kóstolgatja. Téli vakációk idején együtt korcsolyáznak. Tavasszal a húsvéti rétet járják, a vasúti talpfák fokain, az „orjás lajtorján” mennek, az út a csillagokig ér. Emlékezete megőrizte a képet:

Tizennégy éves korára, mikor elhagyja Tolnát, egy megye földrajzát, társadalmi szerkezetét és csaknem az ország történelmét ismeri tüzetesen. Gondoljuk el: még csak a harmadik gimnáziumot fejezte be, s már tucatnyi helyen járt, lakott. Élt Felsőrácegresen, elgyalogolt Sárszentlőrincre, tanult Simontornyán, Dombóváron és Bonyhádon, rövidebb-hosszabb időt töltött Ozorán és Cecén, s a különféle pusztákat, ahol rokoni látogatáson fordult meg, nem is számoltuk. A természet és az emberi „tenyészet” megismerésének mekkora lehetőségét kínálta ez a sokszori átültetés! S még nem beszéltünk történeti tapasztalatairól, a múlt és a jelen föltérképezéséről, leereszkedéséről a múlt alvilágába, „a nemzet mélyebb televényébe”. A családban a besenyő ősökről hall. Az ozorai várat itáliai reneszánsz mesterek építik. A simontornyai várban Szilágyi Mihály, Hunyadi János feleségének, Erzsébetnek bátyja raboskodik. A 37cecei Béri-Balogh család neve a kuruc korba vezet. Madarász József Kölcseyvel parolázott, Wesselényi Miklóst ismerte. Iskoláskönyvében Ferenc József királlyá koronázásáról talál ékes rajzot…

Kevés írót ismerünk, akit szülőföldjéhez olyan erős szálak kötnek, mint Illyést. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak. E szeretet alapja a sokrétű és mély ismeret. Vagyis nem maga e táj az élmény, hanem a belső kötődés. Az élmények roppant gazdagsága, sokszínűsége, változatossága. A szülőföld emberi környezetet, anyanyelvet, természetközelséget, táj- és történelemismeretet, társadalmi érzékenységet adott neki. Szülőföld-szeretetének megnyilatkozásaiból gazdag verses és prózai antológiát állíthatnánk össze. Álljon itt előbb egy epikába oltott vallomás. A szülőföldjére látogató írót halljuk: Átkelve egy kis halomsorozaton a fölé a hatalmas, több kilométer széles folyamvölgy fölé jutottunk, amelynek egyik oldalán a Sió, a másikon a Sárvíz ballag egymás mellett, összevissza kacsintva, kéz-kézben szinte, a Mezőföldtől a Sárköz aljáig. Ligetek-tarkázta, édenkertien buja termékenységű vidék. Párás, friss levegőjének rejtelmes áramlataiban a hatodik-hetedik faluból is idáig kígyóznak a korai harangozások, hogy – ebben a nekik való édenben – össze-összetalálkozzanak. Ezek nekem jó ismerőseim voltak. Szülőföldélményének tömény, epigrammatikus megfogalmazását foglalja magába ez a négy sor:

A bonyhádi évek alatt a két szülő közt jegesre hidegül a kapcsolat. Anyja keserűségének inkább csak jelét, mint valódi okát érzékeli a fiú. „Bizonytalan mendemondákról” hall, valami megbénult a lelkében. Sose tudtam meg, miért – írja a Puszták népé-ben. A házasság ismétlődő zátonyra jutásáról többet elárul a Beatrice apródjai-ban. A kapcsolat megromlásában a két család idegenkedése, a nagyszülők, a pápista és a kálvinista 38ág, főként a két nagyanya közti felekezeti villongás, a kicsikart reverzális, a kényszerűségből vállalt áttérés éppúgy szerepet játszhatott, mint az apa dicsekvésre, kapkodásra, kérkedésre hajló természete, majd bezárkózása, a magány burkába való visszahúzódása. Anyám elvált apámtól. Nem egymás miatt, hanem apám családja miatt váltak el – emlékezik vissza az író. – Anyám feljött Pestre, varrásból élt. Választhattam, hogy hova költözöm, a jómódú ozorai családhoz vagy anyámhoz. Amikor 1916-ban a szülők útjai szétválnak, Gyula az anyjával marad, és Pestre költözik. Az apát a világháború derekán behívják katonának. Amikor leszerel, ismét beveszi magát a pusztába, haláláig főjegyző öccse közelében, a Dombóvár melletti Tüskepusztán, a Dőry-féle bérleten szolgál: főgépész, egyedül él, szomorúan, de kényelmesen.

Tizenegy éves, amikor elhagyja a pusztát, és tizennégy éves korában költözik el Tolnából. E két időpont között formálódnak ki egyéniségének alapvonásai. A pubertáskori élmények megmozgatják a lelkét. De sajátos alkatát, természetét már a Puszták népe gyerekhősének arcáról is leolvashatjuk.

Nem csodagyerek, de koraérett, a középiskolában osztálytársainál egy évvel mindig idősebb. Az élmények, a benyomások, a különféle hatások hihetetlen bősége éri már igen korán. Minden bizonnyal nagy túlzás van abban, amikor magát „ólomagyúnak”, talajhoz kötött, nehézkes elméjűnek, az absztrakcióra, az elvont gondolkodásra képtelennek mondja, amikor a szellemi szárnyalásra való alkalmatlanságát hangoztatja. Máskor túlzott szerénységből lustaságát, lomhaságát említi, s azt a fogyatékosságát, hogy „rosszul szolgált veszélyérzete”, s hiányzik belőle a spirituális dolgok iránti nyitottság. Láttuk, már igen korán nyelveket tanul, viszonylag bő az olvasottsága, s iskolai bizonyítványai sem rosszak. Alkatának ezt a vonását talán azzal a megszorítással fogadhatjuk el, hogy szellemi igénye, gondolkodásbeli elevensége fokozatosan és nem robbanásszerűen jelentkezik, agya lassan és nem egyszerre nyílik meg az ismeretek számára.

Nem úgy, mint érzelmi világa…

Emlékezzünk a jelenetre, amikor a kezébe került Petőfi-kötet hatására fölkerekedik, és Rácegresről Sárszentlőrincre gyalo39gol. Hátgerincén érzékeli a világot. Az élményt testi, biológiai mélységeiben is átéli. Mámorítja minden gyorsaság. Megvetett lábbal nézi a mellette robogó vonatot: Nagymama orrára húzta kendőjét, de én emelt fővel élveztem végig a pokolbeli dübörgés, a garabonciás vad szélroham, a fojtó, sűrű füst, az ég-föld megrázkódtatásának kéjét. Érzéki örömmel éli át az első fagylaltevést. Bőrén, zsigereiben érzi a kockázat veszélyét. Ujjaiban élvezi az írás és a rajzolás gyönyörűségét. Kényes orra miatt szellőztetési kényszert érez… A Puszták népe tele van ilyen kifejezésekkel: „kéj”, „élveztem”, „érzékeny lélekkel”, „zsigeremben éreztem”. Jól ismeri természetének ezt a tulajdonságát. Későbbi önmagát megidéző írásaiban is sűrűn találunk erre utalásokat. A Beatrice apródjai zenét hallgató, a táncoló párokat szemlélő hőséről írja: Nem teltem be a jó érzéssel, amely a szememen át valósággal a bőröm alá áramlott. Párizsban egy sötét, rosszul világított épületben dörrenést hall: Tettem egy lépést, szinte bőrömön (a gerinc körülin) ízlelve meg azt az érzést, amikor az ember az egész házat elvinné fedezékül és támasztékul a hátán. (Hunok Párisban.) A szülőföldjére látogató íróról olvassuk: Beteltem ezzel a légnemű világgal, ezekkel a ködgomolyokkal. Orromba hiteles illatok szálltak, ínyemmel valóságos ízek beszélgettek: érzékszerveim tényeket közvetítettek. (Ebéd a kastélyban.)

Illyést nemcsak a világ érzéki megélése jellemzi, hanem az a képesség is, hogy benyomásait, hajdani érzéki örömét föl tudja idézni. Emlékező és megelevenítő ereje csodálatos. Már gyermekkorában nagy képzelete van, a hallott történeteket újraéli, kiszínezi, az együgyű adomák szereplői „valóságos mitikus alakká” nőnek képzeletében. Megragadják a káromkodások merész képzettársításai: A magyar átkozódást nem a trágár szavak jellemzik, abban nemcsak indulat van, de rengeteg ötlet, lelemény – mondja később. Az egyszerű falusi ember, ha dühében elkáromkodja magát, valósággal költővé válik. Érdemes megfigyelni, a szava hogy ritmizál. Azt mondják, csak a kínai átkozódásban nyilvánul meg olyan gazdagon a népi képzelet, mint a mieinkben. Egy pusztai szerelmi dráma alakjai köré még évek múlva is a halál, a végzet valami romantikus légkörét képzeli. Régi érzéki élményeit föl tudja idézni, újra látja az elsüllyedt arcokat, hallja a régi hangokat, szagolja a szertefoszlott illatokat. Háborúba veszett 40tanáráról írja: Ruháinak illata ma is az orromban van. A béreslakásokból kibújt játszótársairól mondja: emlékeimen át szinte szaglom azok áporodott éjszakai levegőjét, hallom az összevegyülő zörejeket, sóhajokat és nyögéseket. Később „ágymozinak” nevezi ezt a képességét: mihelyt magára marad, különösen este, elalvás előtt, az éber álmodozás azonnal úrrá lesz rajta. Rengeteg éber álmom volt fiatalabb koromban, alig bírtam az agyammal – emlékezik vissza egy késői interjúban. – Folyton ment, mint egy mozi. Ötvenéves koromig. Áldozata vagyok a képzeletemnek. A való életem része a szabad, túlzott képzeltség.

Érzékenységéhez és képzelőerejéhez az indulatai társulnak. Lobbanékonyságának, ingerlékenységének, indulatosságának első jelentkezése: Négyéves korom felé egy ideig komoly idegrohamaim is voltak. Ha felingerlik vagy bántják, könnyet vagy panaszt nem ejt, de belső remegés fogja el. A Beatrice apródjai diákhőse először találkozik egy fiatal lánnyal, majd az apa kiutasítja a lakásból. A rövid leírás tele van az ambivalens érzés, az indulati átélés kifejezésével: Most kezdett hatni rám olyanformán, mint a nemesebb szeszeknek finomabb – lassabbra és tartósabbra időzített – értágító ereje, az iménti varázslat. Az a delejes sugárzás, amelyet nem annyira a fiatal lánytól, hanem a szinte még magának való szépségtől kaptam. Pillanatonként, a szutykos lépcső váltogatásaként csitította a vértolulást, amit a fölháborodás, a kiapadhatatlan düh keltett agyamban. Az indulatosság lehet forrása talán annak is, hogy Illyést nem annyira a vonzások, inkább a taszítások formálják, nem a „pozitív”, a bekerítő, a korlátozó, inkább az elidegenítő hatások alakítják. Az Ebéd a kastélyban egyik, az író alkatát, egyéniségét megoldó kulcsmondata: Rájöttem, hogy nem szeretek én semmiféle klan-ba tartozni. Indulatait, szenvedélyeit az idős író sem titkolja: Van, amiről nem tudok lemondani, ez a szabadság. Tombolni tudok, ha korlátoznak. Az igazságtalanság szemlélése feldúl. Elönti agyamat a vér – mondja egy interjúban. Illés Endre, aki több kitűnő írásban rajzol portrét Illyésről, az egyik jegyzete fölé ezt írja címül: „Az indulat költője”. Ezt mondja „elhagyhatatlan” jellemvonásnak: „Nagyságának legfontosabb eleme: az indulat, a hűség. Bármelyik könyvébe lapozhatok, mindenütt ugyanaz az olajkút ég.”

41

A jelenségek érzéki megélését, a rendkívüli képzelőerőt, a lobbanékonyságot egyetlen szóban összefoglalhatjuk: túlérzékenység. A sűrű iskolaváltásban – a család ambíciója, a kiemelkedési vágy mellett – bizonyára ennek is szerepe volt. De sokkal inkább táplálta és érlelte benne a költőt. Fiatalon nem akar író lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén. A közlésvágy első jelentkezése, amikor egy francia regény tartalmát három folytatásban elmeséli a pusztára érkezett summásoknak. Természetében, alkatában a lehetőségek, a feltételek adva vannak. Alkotó tehetsége egy időben két kifejezési nyelven szólal meg, rajzol és ír, és sokáig nem tud a kettő közül választani. Amikor egyéniségének alapvonásai kedvező körülmények közé kerülnek, akkor születik meg benne a költő. Íróvá az erkölcsi felháborodás tett – írja. Olyan hirtelen lobban fel költői tehetsége, ahogy a napfény hatására megmozdul a csírában az élet, és szárba szökken.

Kamaszként, az emberi élet talán legfogékonyabb korszakában kerül Pestre. És friss sebbel, a széthulló család élményével a szívében. Nem közvetlenül a pusztáról érkezik, hanem kisvárosi, mezővárosi tapasztalatokkal, mégis rendkívüliek a benyomások, amelyek érik. Ez a Budapest a Monarchia Budapestje, a század végi feudálkapitalizmusban milliósra hízott világváros, gyárakkal, hidakkal, villamosokkal, föld alatti vasúttal, nemrég épült körúti palotákkal és nyomortelepekkel, angyalföldi Tripolisszal, népkonyhával, kilakoltatási végzéssel… Két éve folyik a világháború, a hátországban nő a társadalmi és a politikai elégedetlenség. A frontok megmerevedtek, sebesültszállító vonatok érkeznek a pályaudvarokra, egyre rosszabb az ellátás, élelmiszert jegyre osztanak, télen nincs szén, az áram- és a vízszolgáltatás akadozik, újabb és újabb korosztályokat hívnak be katonai szolgálatra, a földeken hadifoglyok dolgoznak.

A pesti fészekrakásban az édesanya rokonsága segít. A két fiával fiatalon megözvegyült keresztanyja, anyjának testvérnénje, Kállay Emília első férje, Jani István halála után Pestre költözött. Élettársa, aki elhagyta első feleségét, fővárosi alkalmazott, helypénzszedő. Először ők fogadják be a Simontornyáról érkező rokonokat, az anyát és fiát. Angyalföldön, a 42Gömb utcában laknak. Szállásadójuk, a fiuk félszemű mostohaapja, eredeti ember, „született úr”, bőrtáskájával a hasán a közeli piacra indul minden reggel. Sok év múltával egy szociológiai szakdolgozatban a társadalmi utánzás Tarde féle elméletéről írva őt választottam inspiráló mintának. (Később „Agarász úr”-ról – ő adja neki ezt a nevet – a Beatrice apródjai-ban rajzol kitűnő portrét.) A pesti életben Illyés gyakorlati irányítói a nála néhány évvel idősebb Jani fiúk. Az ő kalauzolásukkal teszi fölfedező útjait a környéken. Behatol a város rejtelmeibe, a közeli vasúti aluljáró forgalmát figyeli, labdarúgó mérkőzést néz, elmegy a Török fürdőbe, a Tarnai-rétre. Pest „alulnézeti képét” is a Jani fiúktól kapja: együtt járnak a Váci úti munkásotthonba. Most találkozik először a proletár szó „kemény tartalmával”.

Később anyja a Bajza utca 42. szám alatti elhanyagolt bérház földszintjén vesz ki kétszobás utcai lakást. Azonos társadalmi osztály népe lakta, de mégis ég és föld választotta el azt az Angyalföldet, amelyet tizennégy évesen megismertem, attól az éppoly nyomorvidéktől, mellyel tizenhét évesen lett találkozásom; melynek a Keleti pályaudvar, a Teleki tér, az Orczy tér lehetett egy-egy központja. A varrásból kapott pénzt anyja az egyik szoba albérletbe adásával toldja meg. A folyton füstölgő csikótűzhelyen a fazék egymagában melegedik. A szoba ablaka a Lőportár utcára szolgál. A falon Rákóczi és Mátyás király arcképe. A diák íróasztala az ablakdeszka. Az ablakon át a nemrég épült elemi iskola hatalmas épületére látni. Az anya férjéről nem beszél. Ha a rokonságból valaki a „dolgok” rendezése végett ajándékcsomagokkal jelentkezik, nem áll szóba velük. A fiú hadba vonult, katonaruhás apjával egyszer váratlanul találkozik, a jelenetet megőrzi emlékezete: apja ekkor szorít vele először kezet.

A gimnázium negyedik osztályát a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban végzi. (Az iskola a háború alatt a Bulyovszky utcai reálgimnázium épületében működik ideiglenesen.) A magyar irodalom tanára az egyik órára a Toldi-t viszi be. A fölolvasást elbűvölve, majdnem megrendülve, az értékek részletezését szinte ujjongva hallgattam. Egy világ tárult elém. Leckéül azt kaptuk, hogy tanuljunk meg betéve két szakaszt, s olvassuk el az egész 43első éneket. A könyv nekem még nem volt meg. Kölcsönkértem padszomszédomtól, s már ott az iskolában, az óraközökben nekikezdtem. Olyan boldogságban volt részem, illetve az előbbi boldogság akkorára növekedett, hogy ezt a szellemi élvezetet én a testrészeimben is éreztem. Arcom tüzelt, tüdőm s szívem gyorsabban működött. Az iskola folyosóján olvassa az első Ady-verset, a Szeretném, ha szeretnének címűt. S a véletlen folytán ebben az iskolában találkozik először Babits Mihállyal, aki ugyanitt tanít (Illyést nem tanítja), s akit egy háborúellenes verse miatt éppen abban az időben csapnak el, s emiatt türelmetlenül küldi le a kisdiákot a negyedik emeletről, ahol az érettségi vizsgák folynak… Pesten is csizmában, avítt, vidékies bekecsben jár… Egyik alkalommal bemegy a katolikus diáklap, a Zászlónk szerkesztőségébe, de nem verseit viszi, csak egyik diáktársát kíséri el… Egyetlen osztályt jár az iskolában: latintanára elveszi a kedvét, hogy tanulmányait a gimnázium felső tagozatán folytassa.

A következő tanévben az Izabella utcai kereskedelmi iskolába iratkozik. Itt nincs latin. Életében ez a hetedik iskola, és ez lesz a legtartósabb: négy osztályt jár itt. Felsős éveiben az önképzőkör alelnöke. Tanárai fölkészült, jó képességű, haladó gondolkodású szakemberek, de nem kedveli meg őket. Egyik évben elhatározza, hogy két hét alatt megtanul németül, de iskolai némettanárának sikerül elriasztania Goethe világának érdemleges megközelítésétől. A pedagógusoknak sokat köszönhet, vallja később, de nem azoknak, akikkel az iskolában találkozott. A történelmet, a magyar irodalmat mindig kedvvel tanulja, itt is történelemtanára, Varjas Sándor van rá legnagyobb hatással. Varjas az angol filozófus és matematikus, Bertrand Russell személyes ismerőse, még a háború előtt közzéteszi magyar nyelven az első összefoglaló tanulmányt Freud álomelméletéről.

Bár a szénhiány miatt az iskolát többször bezárják s a tanítás a történelmi események, a forradalmak és az ellenforradalom miatt hosszabb ideig szünetel, itt talál először tartós emberi közösségre, olyan osztálytársakra és barátokra – s a barátok barátaira –, akik életében alakító szerepet játszanak. Elsősorban ők teszik számára Pestet „az ifjú álmok csodaföldjévé”, nekik tulajdonítható, hogy Pest a felnövő fiatalember szellemi 44kibontakozásának fontos ösztönzője, olyan „állótükör”, amely leleplezi fogyatékosságait, és olyan indításokat ad, amelyek életét sok tekintetben új irányba fordítják. Padszomszédja Braun József. Az iskolából hazafelé Dembicz Gézával vitatkozik. A baráti társaság, az „eszmeközösség” tagja még Szegi Pál, Lusztig Imre, Jarni József, Normai Ernő. Wessely Lászlóval az ő emlékezete szerint az októberi forradalom előestéjén, az újra megnyílt Galilei-körben ismerkednek össze. Wesselyt anyja is megkedveli. A fiatalok a Bajza utcai lakásban gyakran találkoznak, keresik a beszélgetés, az eszmeszikráztatás alkalmait. Ha Illyés vidéken tartózkodik, levélben cserélnek gondolatot. Tele voltunk mi magunk ifjúi fogadkozással; kívánkozott ki belőlünk a pályakezdő hittevés – írja.

Szivacsként fogadja magába az új ismereteket. Stendhalt, Milton Elveszett Paradicsom-át olvassa. A Dickens- és Zola-regények iskolájába jár gyakorlati szociológiára. Schopenhauer a kedvence. Nietzsche és Dosztojevszkij gondolatai hatnak rá. Tud az akkor már közvitatott Freud libidóelméletéről. Múzeumokat látogat, tiszteleg a hírességek szobrainál. Vörösmartyt Babits nagy tanulmánya nyomán kedveli meg. Eljutnak hozzá Verlaine versei. Megismerkedik Ady költészetével. Szomjasan olvas, az iskolában, óra alatt is. Kezébe kerülnek a Ma számai, Kassák verseivel barátkozik. Már Pesten megismerkedik a futurizmussal, a kubizmussal, az aktivizmussal, a konstruktivizmussal, tud Le Corbusier építészeti álmairól, a keleti avantgarde-ról, reprodukcióban látja Salvador Dalí festményét, a Zsebórá-t, Archipenko lukas hasú szobrát… Elméje lázasan forrong, eszmék kavarognak benne. Megveti az előítéleteket, a gondolati ellentmondásokat mindenáron föl akarja oldani, s mivel nem mindig sikerül, nihilizmusra hajlik. Találkozik a nemiséggel, a városi szerelemmel, a prostitúcióval. Erre az időre esik szakítása a „tételes vallásosság utolsó foszlányaival”. Taszítja, hogy a Munkácsy utcai gimnáziumban a vasárnapi misehallgatásról igazoló írást kell vinnie. A különös protestantizmus, mely Cecén s annyi hasonló gyülekezetben a kételyt az ateizmusig vitte, tovább végezte sejtbomlását bennem. Másutt ezt írja: Megrendítettek engem is Ady istenes versei, de mind csak Adyt hozták közelebb hozzám, nem azt, akit ő is Mindenhatónak vallott. A 45hitet értéknek tartja, de csak az embernek önmagába vetett hitét. A felnőttség előtudata – ezzel a gondolattal zárja a Beatrice apródjai egyik fejezetét –, hogy hihetek magamban. A jelző, amivel baráti körét és akkori önmagát jellemzi: mi, akkori szociális forradalmárok.

Tehetsége, szellemi érdeklődése még két vágányon fut; sokat és gyönyörűséggel rajzol, füzeteket ír tele versekkel: amikor némi pihentetés után csak megnéztem, mit mutat úgy egyben a termés: ezek a zöld gyümölcsök sem értek meg (egymás közelétől, a közös keret melegétől), ahogy reméltem. Gyóni-hatás, adys kuruckodás; szocialista vezércikkvigaszok a népdalok ütemére lebegtetve. Idegenkedik attól, hogy verseit nyilvánosság elé bocsássa. Amikor egyik, Petőfi diadalát ünneplő versét padtársa ösztönzésére az önképzőkörben írásban benyújtja, „megszégyenítő kritikát” kap. Szeretné magát megmutatni, de kétely gyötri. Hogy életpályám bárminemű – művészettel kapcsolatos – tollforgatás legyen, föl sem merült a százféle kenyérkereső foglalkozás vagy akár hivatás között. Mindazonáltal volt a szívemben egy rekesz, egy méhsejtecske azzal a halk zümmögéssel: nem lenne az sem rossz, költővé válni. Noha költöttem eleget, s úgy éreztem, tudnék ezentúl is bőven verset írni. A költővé válást – így visszaidézve – végül úgy gondoltam el, hogy bizonyos idő múlva egyszer csak olyanféle verseket írok, mint az igazi költők.

Az iskolai szünetek idején gyakran vidékre, többnyire anyai nagyszüleihez utazik. 1917 nyarát is falun tölti. A mezőgazdasági munkában szerb hadifoglyok segédkeznek, ő a cséplésnél mázsáló. A füzet elejébe a számok kerülnek, hátuljába a verseket írja. A füzet kitépett lapján az egyik vers megmaradt. Keletkezéstörténetét majd évek múlva, 1942-ben a Mint a darvak-ban mondja el. Nézegetem most a verset: mi is van benne? Számomra persze benne van az egész táj, az az egész csoport, a cséplőgép, benne van még a friss búza nyugtalanító illata is. A verset ekkor közli először. Ez az első ismert költeménye: rímes vers, de hangja talán Kassák csillaga alatt fogant, s mintha egy francia realista metszet, egy szociális fűtöttségű kép, vagy egy korai, világháborús Egry-festmény „kísérőverse” volna. Ne feledjük, a költő, aki írta, tizenötödik évében jár.

46

A polgári forradalom győzelmét és Illyés tizenhatodik születésnapját két nap választja el. Épp azokban az őszirózsás napokban léptem tizenhatodik életévembe – emlékezik vissza ötven év múlva. – Otthonos virágaim voltak az őszirózsák. Mihelyt elöntötték a kerteket és kirakatokat, illattalan illatukban a magam kis megünneplésének közeledtét szimatoltam; otthon az öregek emlékezgetését, rám irányuló mosolyait hozták, idegenben a hazai csomagot.

Azon a napon Budapest is tele volt velük, koszorúba, gyászcsokorba kötve. Ez egyszer nem halottak fölé, nem sírokra kerültek. Katonasapkákra, zászlók gombjára, fegyverek csövébe, lovak kantárára. Egy ország a temetőket rabolta és tagadta meg. Mintha földből lépett volna elő.

A nemzet nagykorúsodása, két forradalom és Illyés életének egy új korszaka, a gyermek érett fiatalemberré válása esik egybe. Az ifjúkorból, mondják a lélektani legendák, két szenvedély marad feledhetetlen. Az első szerelemé; aztán az első közéleti lobogásé. Első szerelmeim rengetegen voltak; serdülőkori iskoláim csaknem minden osztályát más községben, városkában végeztem. Honpolgárrá való érésem egy központú, hűségesen egy láztól égő. Az én közéleti pubertásom heveny szaka ez a kilenc hónap volt…

47

A történelmi időt, az őszirózsás forradalom hatását egy diákközösség életében majd évek múlva Kora tavasz című regényében örökíti meg. A történelmi változások érzékeltetésére és az életpálya egyik fordulópontjának ábrázolására a tavaszi megújulás jelképét használja föl, a természetre hivatkozik. A történelmi kilenc hónapra és életének „heveny szakára” az idős író az összegezés szándékával még egyszer visszatér. A két forradalom emléke, pesti évei szövik át az önéletrajzi „regényfolyam” utolsóként elkészült monumentális darabját, a Beatrice apródjai-t.

Győz a polgári forradalom, a falragaszok hívó szavára utcára özönlik a pesti nép. A vonatok ontják a frontról hazatérő, a háború befejezésének örvendő katonákat. Az iskolákat a szénhiány miatt bezárják… Illyés a szüneteket többnyire vidéken, Cecén tölti. Beveszi magát nagybátyja, Kállay Lajos házába, sakkoznak, rengeteget olvas. Néha egy-egy pesti barátja, Dembicz, Wessely is elkíséri ezekre az utakra.

1918 végén ismét vidéken van, itt éri a két, sorsfordító élmény, amelyet majd a Kora tavasz két „kulcsjelenetében” rajzol meg.

Az egyik a kitörés vágyának, a határtalan, a mámoros szabadság élményének a kifejezése, egy téli korcsolyázás leírása (a jelenetet A kamaszizmok tündérszárnyán címmel az önéletrajzi írásokat tartalmazó, Ebéd a kastélyban című kötetébe is átemeli. Innét idézzük): Az idő még enyhe volt… De egyszerre a falu alatt a folyó zajlani kezdett… A vasszínű folyón ezer meg ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Elvártuk volna, hogy valamiképp ő is más legyen, frissebb, szabadabb, magasabb. Méltó a történelmi időkhöz, ahhoz, hogy véget ért a háború! A hideg hatására a folyó hirtelen beáll. A fiatalember korcsolyát csatol a lábára, és a befagyott tengernyi víz hátán vad rohanásba kezd. Karóval löki magát előre, malaclopóját a szél taszítja. A szabadság fogalmát fizikai valóságként éli át. Órákat száguld mámorosan a jégen, bejárja csaknem egész gyerekkori táját. Az emberek kicsődülnek a látványra, ámulva nézik, mintha garabonciást látnának. Már oltogatják a fényt a faluban, amikor visszaérkezik az emberek közé. Jól emlékszem erre a napra két okból is – fűzi a jelenethez. – Ekkor korcsolyáztam utoljára 48életemben. Talán akkor zárult az ifjúság. Másnap hajnalban kezdődött az a korszak, amit egy ifjú lelkéről szólva a hirtelen felívelésnek neveznek, a szárnyra kelésnek, a kilépésnek az életbe.

A másik jelenet heves olvasmányélmény, s egy korábbi találkozásra rímel, arra, amikor a pusztai kisfiú Petőfi-kötettel a kezében Sárszentlőrincre gyalogol. Mintha annak a régi emléknek a folytatása lenne az újabb találkozás. Most is a szamárfülesre olvasott, népies Petőfi-kiadás van előtte. Annak idején a rádöbbenés villanyozta föl: a híres költő itt járt valaha a közelében. Most gyanútlanul A nép nevében-re lapoz, a nép költőjével, a forradalmár Petőfivel találkozik, a költő eszméi ragadják meg, és saját hivatástudatára döbben. Már transzban olvastam. Mit transzban, közönséges részegségben. Sziszegtem. „Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt megégetétek…” Az eladdig ködös fogalom, a nép egyszeriben érzékelhető valóság lett. Elindultam – mintegy az Úr szavára, akár a próféták… A vers megtelített valamivel, a lehető legnagyobb önteltséggel: saját magamat éreztem a népnek… Olyan is volt ez, mint a szerelmi hevület, csak akkor csillapult, ha megfeleztem… A bűvölet, mely a tájakat, tárgyakat és fogalmakat elkapta, elkapott engem is; függetlenedtem, külön jelentést, jelentőséget éreztem magamban.

Szellemi nagykorúsodásában, költői hangja felszabadításában – Petőfi mellett – Ady van rá nagy hatással. Ady sajátos kifejezésformája, szimbolizmusa, ami a kortársakat elidegeníti és távoltartja költészetétől, az ő számára természetes és érthető nyelv: agyam rideg működtetésével értettem. Nem ismerjük annak a korai Illyés-versnek a szövegét, amelynek a „tartalmát” mondja el a Beatrice apródjai-ban, de ez a rezümé is megérezteti, hogy az ifjú költő már birtokában van a jelképes költői beszédnek: A versben a több kilométeren vonuló egyenes, két oldalán mocskos gyártelepek és viskók szegélyezte Váci út, mint ócska, rozsdás kardhüvely hevert Angyalföld olajos-kormos sarában, de mint olyan, melyből villogón vadonatúj pallost fog kirántani a Jövő. Tudja, Ady másképpen ejti a szót, mint Petőfi, de a kortárs költő „lángszavában” ugyanaz az indulat és prófétai hit, népszeretet és forradalomvágy él tovább. 1919. január 29-én kora délután ott van barátjával, Wesselyvel a Nemzeti Múzeum kertjében Ady temetésén, majd elkísérik a gyászbatárt a sírig.

49

Ady temetésén még ironikusan nézi Kassákék széles karimájú, fekete kalapos, orosz szabású ingbe öltözött kisded csapatát, két hónap múlva Kassák verseskötetét, az Eposz Wagner maszkjában-t olvassa, a Mesteremberek kemény zengésű sorait szavalja, és Párizsban maga is fekete, oldalt gombolós, állig fölérő inget visel. Nemcsak későbbi gondolatainak a visszavetítése lehet, hanem akkori érzését, fölismerését is rögzíti a Beatrice apródjai egyik mondata: Az a temetés, Ady testének a földbe eresztése számomra, számunkra naptárszerű, szinte óraszerű pontossággal jelezte a nemzedékcserét.

Március 21-én kikiáltják a Tanácsköztársaságot. A történelmi fordulat súlyát fizikailag, „tüdőre hatóan” éli át. Nekem megtágult a mennyboltozat, megemelődött a talaj 1919. március 22-ének délelőttjén – emlékezik. – Hogy „fölemelő” megélni egy történelmi eseményt, testileg: valóságosan éreztem. Ugyanígy azt, hogy „szédítő” lehet egy fordulat a közösség életében. Hogy vannak magas és még magasabb csúcsai az időnek. Másnap Kaposváron van. Ugyanaz a boldog, mámoros nyüzsgés. Végre! Talpon az ország! – rögzíti a látványt. Új plakátokat ragasztanak a falakra, mindennap új híreket közölnek az újságok. Illyés hol Pesten él, hol a Dunántúlra utazik. Találkozik a határokról áradó menekültekkel. Látja a pesti május elsejei fölvonulás díszleteit. Eljutnak hozzá a pusztáról az elmaradt földosztás és a falusi túl magas beszolgáltatás miatti elégedetlenség panaszai.

Már tavasztól a Közoktatásügyi Népbiztosság kéthónapos ifjúmunkás-előadóképző tanfolyamára jár a Sörház utca 4-be. Az iskolába be se néz. Litván József Dosztojevszkijről szóló előadását hallgatja, Dembicz Gézával, Wesselyvel vitatkozik, Buharin brosúráját, a Vörös Újság és a Ma számait olvassa. Az új aktivista művészet – ha némi idegenkedéssel nézi is – lelkesítően hat rá. Szédítően képtelen volt; éppen azáltal szédítően csábító.

A középiskolás diákcsoportok számára szervezett tanfolyam kettős vizsgával ér véget, társadalomtudományból és „cselekvéstudományból”. Az elméletet a gyakorlatban akarja kipróbálni, a szavakat tettekre akarja váltani. Különféle terveket forgat a fejében: arra gondol, hogy munkásnak, nyomdásznak áll, vagy elmegy tanyán tanítóskodni, vagy községházi teendőt keres Ozorán vagy Dombóváron.

50

Július végén éjszaka vonaton, a vasúti kocsi tetején Pestre utazik. A vonat nem sokkal a Keleti pályaudvar előtt megáll. Mellettük katonavonat vesztegel, a tiszai frontra induló vöröskatonákkal. A katonáknak Kun Béla beszél. A szónok ott a villanyfény alatt úgy dobálta karjait, oly viharosan hajlongott minden irányban, akár a szélgyötörte fák néhány méterrel mögötte. Harcra buzdította a katonákat. (A jelenetet 1934 júliusában Moszkvában Kun Bélának is fölidézi, majd 39-ben, a proletárforradalom huszadik évfordulóján írja meg.)

A Vörös Hadsereg július végén támadást indít a Tiszánál. Az offenzíva a rövid kezdeti sikerek után összeomlik. A román királyi csapatok Szolnoknál átkelnek a folyón, és megkezdik az előnyomulást a főváros irányában. Illyés előadásra indul vidékre, de a vonat már nem viszi odáig. A huszonkettes csepeli vasasezrednek a tiszai frontról visszavonuló – talán utolsóként ellenálló – idősebb katonáihoz csatlakozva tér vissza Pestre. A végső pillanatig helytállás, a veszni látszó nemes ügy melletti kitartás, az áldozat vállalása az eszményekért – életre szóló élménye marad; nem az élet a legfőbb / védeni való / ezen a földön – írja egyik kései versében (Tájszólásukkal is hallgatag), és az Internacionálé szavait a sorok közé szőve idézi a hatvan évvel korábbi pillanatot:

Amilyen fölhevült és lelkes volt a forradalmi Pest, 1919. nyár végén éppen olyan döbbenten és reménytelenül nézett a jövőbe. Előbb román katonaság szállja meg, élén papagájtarka, 51fűzőt hordó, arcpirosítót használó tisztekkel, majd bevonulnak Horthy darutollas, vállszíjas csapatai. Vidékről, Somogyból és a Duna-Tisza közéről a különítményes csoportok garázdálkodásairól érkeznek vad hírek. Magasra csap a bosszúállás, megkezdődnek a pörök és a kivégzések. A forradalom szereplői közül, aki teheti, még a határok lezárása előtt, külföldre menekül. Az emigránsok első állomáshelye, ahonnét a többség egy idő után továbbrajzik, Bécs. A fegyverszünet megkötése után a megszállt területekről a menekültek tömege árad az országba, az elűzött vagonlakókat féltékenység és gyanakvás fogadja. Az 1920. június 4-én megkötött trianoni békediktátummal, az országhatárok új megvonásával az antanthatalmak mindenekelőtt Tanács-Magyarországot akarják büntetni.

Az Izabella utcai kereskedelmi iskola épületét jó ideig román katonaság lakja, 1919 őszén megkésve és idegen helyen indul meg a tanítás. Az iskola tanári kara kicserélődik. Több tanárát elbocsátják vagy letartóztatják. Fülöp Zsigmondot, a kereskedelmi vegytan és áruismeret tanárát és Pollák nevű franciatanárát felfüggesztik, Varjas Sándor börtönben ül.

A diktatúra bukását követő hónapokban mutatkozik meg először Illyés két alapvető tulajdonsága: kapcsolatteremtő képessége és áldozatvállaló ereje.

Emlékezéseiben, önéletrajzi írásaiban az emberi alakok hihetetlen bősége kavarog. Hogyan érthetnénk meg emlékeinek pontosságát, hogyan fejthetnénk meg a figurák nagy számát, ha nem gazdag életismeretére, odahajló, barátkozó, kapcsolatkötő hajlamára gondolunk? Ez nemcsak a pontos megfigyelés, a vesékbe látó tekintet adománya. Forrása legfőképpen emberi kapcsolatainak sokasága. Illyés már igen fiatalon nyílt és barátkozó mozdulattal fordul embertársaihoz, szívesen nyújt jobbot azoknak, akikben szövetségest, eszmetársat remél. Így nő emberi világa oly tág ívűvé, ami alighanem egyetlen írókortársának sem tulajdona. Amit a Beatrice apródjai hőséről mond, érvényes és igaz az író egész pályájára: engedelmeskedni egy embernek – azt nem. De egy banda közös céljának – azt bármikor kéjjel.

Az ellenforradalom sivár és szikkasztó hónapjaiban szinte szívja magába a barátság tiszta hegyi levegőjét. Szorosabbra 52fűződik kapcsolata a régi társakkal, Wesselyvel, Szegivel, Lusztiggal, Jarnival, Normaival, Dembiczcel, új barátságot köt az alsóbb osztályos Szántó Imrével és testvéröccsével, Gyulával (későbbi írói nevén: Hidas Antallal). Van közöttük, aki „diktatúrás fegyelmit” kap, és ezért csak magánúton érettségizhet, van, aki már tizenöt éves fejjel börtönlakó. Csupa forradalmár író- és művészjelölt. Az egyik Babits Recitativ-ját adja kölcsön, a másikkal Kassákról és az aktivistákról osztja meg véleményét, a harmadik Ady-hatású verseit mutatja meg neki. Sokat vannak együtt, beszélgetnek, vitatkoznak, latolgatják a múltat és a jövőt, a mulasztásokat és a lehetőségeket. A barátság olyan erő a számára, amely segíti a benne munkáló ellentmondások föloldását, eszmei tisztázását, megadja a közösség, a „bandázás”, a valahová tartozás melegét és örömét.

A tiszai offenzívánál a helytállás, az áldozatvállalás hősi példáival, az önfeláldozás lehetőségével találkozik. A legboldogabb áldozat talán az lett volna, ha szívemet dobom oda – olvassuk a Kora tavasz-ban. – Eszményképei sugallatára könnyedén, köszönettel fogadta volna ez a szív a golyót is: igazolás lett volna, bizonyíték: méltó vagy. Ilyenfajta kép különben akkor gyakran kísértett: szíven lőnek, és én mosolyogva rogyok a földre: nem éltem hiába. A diktatúra bukása utáni hónapok az áldozatvállalás nem kisebb alkalmait kínálják. Illyésből valószínű nem a veszélytudat hiányzik, hanem az önzetlenség, a mártírium vállalása van meg benne hősi fokon. Mindig és önként a gyöngébbek, az üldözöttek, a kiszolgáltatottak, a szenvedők mellé áll, a védteleneket, a minőségben értékesebb kisebbséget pártolja. A Hajszálgyökerek egyik tanulmányában írja: Én kezdettől fogva olyan alkat voltam, olyanra nevelődtem, hogy minden közös fájdalomra úgy reagáltam, mintha én volnék felelős, ha nem múlik el. Nem tudtam nyugodni, ha valakivel igazságtalanság történt, de ha már nagy csoporttal történt igazságtalanság, akkor a lázadásig boldogtalan voltam, ha nem mondhattam ki, ha nem szólhattam ellene. Ezt neveztük később néha úgy, hogy a vélt igazság kimondhatósága. Meggyőződésem, hogy ez az egyik legnagyobb motor az élet elviseléséhez, de tulajdonképpen az emberi fejlődéshez is.

Barátaival diákok és ifjúmunkások csoportjába jár. Megfordul a magántisztviselők szakszervezetében. Előadást tart fiata53loknak A művész helye a társadalomban címmel. A budai erdőkbe kirándulnak szabad énekszóra. A Tarnai-rét fiataljaival találkozik. Elbocsátott tanára, Pollák (aki egyébként Pap Károly író testvérbátyja) támogatására pénzt gyűjtenek. Kigúnyolja az ellenforradalom álhazafias jelszavait. Titkos megbízást teljesít: a letartóztatottak családtagjainak külföldről érkező pénzsegélyt oszt szét. Betartja a konspiráció szabályait: semmit le nem ír. Amikor lába alatt forró a talaj, nem alszik otthon. Ilyenkor pesti „fedezékhelye” a Ráday utcai református papnövelde, ahol bátyja egyik bonyhádi diáktársánál húzza meg magát.

A legnagyobb szabású – valósággal kalandfilmbe illő – tervüket letartóztatott történelemtanáruk, Varjas Sándor megmentésére szövik. Varjas a Károlyi-kormányzás idején az Országos Propaganda Bizottság egyik ügyintéző főnöke volt, most a főkapitányságon van letartóztatásban. A diák Illyés csellel többször meglátogatja volt tanárát, akit szorongatott helyzetében egyre közelebb érez magához. Amikor a tárgyalás és az ítélethirdetés után a rabot a váci fegyházba szállítják, kiszabadítását tervezik. Már-már sikerül a vállalkozás, amikor Varjas meghátrál: hírt kap, hogy az új szovjet állam hadifogoly magyar tisztek fejében kicseréli. A közös veszély összekovácsolja a baráti társaság tagjait, de az árnyalatnyi nézetkülönbségeket is felszínre hozza. Talán ekkor döbben rá először, amit majd később gyakran tapasztal, hogy a vitában odavetett szava: vélemény, álláspont, de félre is magyarázható, kiforgatható.

A vidéki utazások, a „cecézések” a diktatúra bukása utáni két esztendőben sem szünetelnek. Nagyanyja, nagybátyja házát mindig nyitva találja, s élelmiszercsomagokkal megpakolva indul vissza a fővárosba. Különösen Kállay Lajos nagybátyjához vonzódik, akihez a rokoni szemek szerint arcban, termetben ekkor kezd egyre jobban hasonlítani. Nagybátyjával, a világos fejű, falusi kántortanítóval, aki a forradalom alatt leteszi az egyházi szolgálatot, jól megértik egymást. Ha télen érkezik, nagybátyja könyvei közé temetkezik, éjszakába nyúló beszélgetéseken cserélnek gondolatot, sakkoznak. Nyáron a szegődményesek közé, napszámba jár, és elméleti szociológiai is54mereteit a summások közt gyűjtött társadalmi tapasztalatokkal bővíti.

A vita tisztítja gondolatait. A szellemi növekedés természetes igénye, a könyv, az olvasás mindennapi tápláléka. A Világkönyvtár köteteit olvassa, eljutnak hozzá az ekkor már Bécsben szerkesztett Ma példányai. Ady halálának első évfordulójára a volt Galilei-kör fiataljai ünnepséget szerveznek a Vigadó épületében. Tóth Árpád vállalja a díszbeszédet Adyról; egyik barátjával Illyés megy érte várbeli lakására. Megismeri Marx gazdasági tanait, Engels, Kautzky, Kropotkin, Szabó Ervin műveit. Az akaraterő fogyatékossága ellen könyvvel – Alexy Az akarat nevelése című munkájával – harcol. A gondolatátvitel gyakorlati kikísérletezésével foglalkozik. A sokfelé tekintő érdeklődésből kialakul sajátos szemlélete, világlátása, a különféle forrásból táplálkozó keresés nyugvópontra jut: Magam vagyok tehát, csak magamra számíthatok.

A bontakozó költőre a Bécsben élő Kassák új hangú versei vannak a legnagyobb hatással: Ritkán vettem kézbe költői művet akkora érdeklődéssel, mint Kassák akkori verseit. Maga is sokat ír, de amikor ráismer verseiben a különféle költői hatásokra, elkedvetlenedik. Szemérmessége – az önbizalom hiánya? – még mindig visszatartja attól, hogy írásait másoknak megmutassa. Egyik versét – szeméremből? az avantgarde divat hatására? – nevének aláírása nélkül elküldi a Népszava szerkesztőségének. A vers megjelenik, de ha valaki kiásná a régi lappéldányokból, nevének közzétételére a szerző ma is zárlatot kér.

Az 1920/21-es tanévben egyszerre készül a kereskedelmi és a különbözeti érettségire. Görögül tanul. A matematikában és a geometriában az évek óta hurcolt hiányokat igyekszik pótolni. Különös szorgalmú diák: az iskolai tananyag sosem vonzza, az iskolán kívüli ismereteket szívesebben szívja magába. Irodalmi-művészeti érdeklődése is szembefordítja a kereskedelmi iskola furcsa nevű tantárgyaival: áruismeret, kereskedelmi vegytan, üzleti német levelezés, kereskedelmi számvitel, szaldókontó-vezetés. Előbb az osztályvizsgán megy át, majd 1921 nyarán érettségi vizsgát tesz. Azokban a hónapokban annyi minden történik vele és körülötte, hogy az érettségiről kevés marad meg benne. Arra emlékszik: érettségi biztosuk 55Kornis Gyula, s az érettségi díszünnepélyen ő, az önképzőkör alelnöke Vörösmarty „Az élő szobor” című költeményét szavalja kölcsönruhában.

Egy korszak zárul le életében. A fiatalok közt egyre több a vita a jövőről: mindegyikükben más-más tervek érlelődnek. A közös cél, ami eddig összeforrasztotta őket – az tudniillik, hogy tanárukat, Varjas Sándort kiszabadítsák a börtönből –, elveszti vonzását. Varjas maga mond le a szökés tervéről. A fiataloknak viszont az életfogytiglanos Mauthner István tehetséges mérnököt – a fogházigazgató éberségének kijátszásával – sikerül kiszabadítani. A baráti kör tagjai lassan más-más útra térnek. Amikor 1921. augusztus 14-én a szerb-horvát-szlovén katonai megszállás alatti Pécsen Petar Dobrović elnöklete alatt megalakul a tiszavirág életű Baranyai-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság, Illyés arról álmodozik: talán sikerül a „pécsi tüzet” Somogyba, Tolnába áthozni, s a köztársaságot valamiféle önálló dunántúli agrárszocialista állammá alakítani, kiterjeszteni. Horthy csapatai hamarosan Dél-Baranyába is bevonulnak.

1921 őszén beiratkozik a budapesti egyetem magyar-francia szakára. Amikor Illyés diákkorában nyelveket tanult, és idegen szerzők műveit olvasta, már vágyódott külföldre. A berendezkedő ellenforradalmi rendszer légszomjas hónapjaiban az érettségizett diák, hogy a fenyegető letartóztatást elkerülje, nem lát más megoldást: megkedvelt külföldi szerzői, a szívéhez nőtt regényhősök nyomába ered, az emigrációban élők útjára lép.

56

A menekülés első állomáshelye Bécs. Már túl van a határon, amikor azt hallja, hogy otthon körözik, és mozgalmuk néhány tagját bíróság elé állítják. A vádlottak a konspiráció szabályai szerint a dolog nehezét azokra hárítják, akiket már biztonságban tudnak. Normai vallomása például olyan elszánt hősnek ábrázolt többek közt engem is, hogy egy pillanatra, bár jól tudtam, milyen félreértésnek köszönhetem, belepirultam.

Bécsbe ismerősként érkezik. Felfüggesztett franciatanára, Pollák, akinek támogatására otthon társaival pénzt gyűjtöttek, már korábban kijutott az osztrák fővárosba, s számon tartja, hogy a volt diák Pesten a bebörtönzöttek hozzátartozóinak összegyűlt pénzsegély szétosztását végzi.

Azoknak, akik az ellenforradalom bosszúja elől emigrációba kényszerülnek, valóságos gyülekezőhelye Bécs. A szállodákat és a hónapos szobákat a Tanács-Magyarország volt vezetői lakják. A kis kávéházi asztalok mellett a diktatúra támogatói, hivatalviselői ülnek. A segélyosztó bizottságok folyosóin hajdani vöröskatonák várakoznak. 1920 óta Kassák Bécsben szerkeszti a Má-t. Az osztrák fővárosban egy sor magyar nyelvű újság, folyóirat jelenik meg. Bécs azonban jobbára csak az első állomás az emigránsok életében. Néhányan délre, Olaszországba indulnak, a többség Németországba, Berlinbe utazik, ahonnét Párizs, Moszkva vagy New York lesz életük következő – gyakran: végső – állomása.

Illyés Bécsből Berlinbe megy, majd rövid németországi és luxemburgi tartózkodás után – Esch sur Alzette-ben útépítő munkás, Audun le Tiche-ben vasöntödében dolgozik – Franciaországba, Párizsba utazik. Olvasmányai (Stendhal, Verlaine), nyelvismerete (már nyolcéves korában a kastélybeli ne57velőnőtől franciául tanul) és a kényszerűség (az aubouéi tervezett bányászsztrájk miatt kiutasítják) egyaránt erre a választásra ösztönzik. Thionville-nél kel át a francia határon, a metzi vonattal, csomag nélkül érkezik. Azt tervezi, hogy legfeljebb néhány hónapig marad, aztán Londonba, Rómába, Barcelonába, talán Afrikába megy tovább, de a látogatásból csaknem ötévi párizsi tartózkodás lesz. A hazai munkásmozgalomba és szellemi-művészeti életbe belekóstolt fiatalember ezzel a Párizst járt magyar értelmiségiek nyomába lép. A legkézenfekvőbb az egybevetés az elődök, az egy nemzedékkel előtte jártak közül Adyval. De éppen nem a hasonlóság, hanem a különbség okán.

Ady a békeidők, az Eiffel-torony és a világkiállítások Párizsába, a századelő „napfény városába” érkezik. Illyést a világháború utáni tarka etnikumú város – a külföldiek tömegével elárasztott „népmozaik”, „fajtakaleidoszkóp” – fogadja. Akkor még konflisok gördülnek a Champs-Elysées-n és a boulevard-okon, suhanva száll és nesztelen szökik be Szent Mihály útján az ősz, most Clemenceau Párizsa a győztes nagyhatalom örömmámorában fürdik. Akkor a technika és a művészetek új világcsodáiról tudósító újságírók, távoli tájakról érkező szépasszonyok, gyarmati alkirályok laknak a hotelokban. Most Kelet-Európa országaiból elűzött emigránsok, munkanélküliek ácsorognak fürtökben a Szajna-parton: Páris kezdett foltosodni, most már a külföldi szegénység színeivel is.

De nemcsak az időbeli távolság húz elválasztó határt közéjük. Az eltérések tovább szaporíthatók. Ady újságíró igazolvánnyal a zsebében érkezik, és akkor utazik vissza Magyarországra, amikor kedve tartja: összesen hétszer tölt rövidebb-hosszabb időt Párizsban. Illyés sokáig nem is gondolhat a hazatérésre. Ady cikket ír a Pesti Napló-ba, verset küld a Nyugat-nak, és pénzt kap otthonról. Illyés még csak nem is ösztöndíjas diák, a megélhetéséhez szükségeset magának kell összenélkülöznie. Ady számára Párizs jelenti az igazi modernséget, a teljes élettel való kapcsolatteremtés kézzelfogható lehetőségét. Illyésnek Párizs „csak” iskola, ahol megismeri az avantgarde művészeti áramlatokat, s ezek saját igazi, egyéni hangja megtalálásához segítik. Ady a Duna partján Párizs után érez hon58vágyat. Illyés Párizsból vágyódik haza. Ady Lédához érkezik Párizsba, Illyést nem várja senki. Ady Párizs-Bakonya az a rengeteg, ahol meg lehet feledkezni a magyar valóság hétköznapiságának szürkeségéről, szikkasztó sivárságáról. Illyés Párizsban döbben saját emberi és költői elhivatottságára, ott eszmél a nép és a magyar valóság melletti elkötelezettségére.

A különbségek legfontosabbika s talán az előbbi ellentétek magyarázata is: Ady a főváros ismerete nélkül, a „hétszilvafa árnyékából”, egy vidéki város, a mégoly friss szellemű Nagyvárad redakciójából kerül Párizsba, úgy, hogy közben Pestre alig teszi be lábát. Illyés gazdag nagyvárosélménnyel, „az ifjú álmok csodaföldjéről” érkezik, és csaknem öt budapesti év után, a világháborús főváros ismeretével, két forradalom és az ellenforradalom tapasztalatával száll le a vonatról.

Illyés nem újságíróként, meghívásra (mint Ady), nem tanulmányútra, nem ösztöndíjasként, francia szakos tanárjelöltként, nem diplomáciai szolgálatot is végző neves íróként (mint jómaga 1947-ben) érkezik először Párizsba. Ő a szegények Párizsával találkozik. Nem Ady Párizsa, álomvárosa vonzza, ezt a várost „épp csak harangozásból” ismeri. Azt a várost keresi, amit Petőfi képzelt magának. Nem a „napfény városával” akar találkozni, hanem azzal a várossal, amelyet Táncsics látott. Ilyesfajta lelkesültség égett bennem: ha a szerénytelenség ide engedi írni, én is tanulni jöttem, ugyancsak költészetet és életet. Olyasfajta tüzet hoztam, amilyent Táncsics… Gyakran kell nélkülöznie, de nem panaszkodik. A gondolatok részegítő mámorát ízleli, de nem veszti el fejét: Én élveztem ezt a világot.

Saját jövőjét és a történelmi holnapot keresi: Páris a jövő volt; még Batsányi biztatására vigyázó szememet már messziről a jövőre vetettem. Jövet azt hittem, itt a holnapot csíphetem nyakon. Valami olyan kép volt a fejemben, hogy amikor szerte a világon hétfő van, Párisban már kedd lesz, sőt – csak az emberek szellemi erőfeszítésétől függ! – szerda, péntek, a jövő vasárnap! A legújabb festmény, a legújabb gondolat, a legújabb remény, a legújabb költemény kellett. Legalább ezt akartam elkapni: a sas szárnya alá rejtőzött ökörszem módjára erről akartam továbbszállni. Fiatal voltam, tehát roppant rövidnek éreztem az életet. Lelkesültsége nem homályosítja el látását. Nem rúgtam be a várostól. Nyilván azért, mert alázattal jöttem 59ilyen messziről. A várost fokról fokra hódítja meg, rétegenként veszi birtokba. Megérkezésem Párisba nem dátummal jelezhető, nem olyanfajta időponttal, mint a vonatok befutásának pillanata… Végigjártam a kiállítási helyiségeket, a moderneket persze; órákig álltam a könyvesboltok utcára kitett ládái előtt, az új könyveket és folyóiratokat, ugyancsak a moderneket lapozgatva. Párisba, a franciák közé fokonként érkeztem meg; ahogy befogadtak.

Így válik Párizs – a puszta és a forradalmas Pest után – élete és művészete harmadik ihlető forrásává. Párizsba érkezése lezár egy szakaszt életében, és megnyit egy másikat, egy újat, az oly rég áhított tudatost, illetve tudatosítót: a mindent kibontót és mérlegre tevőt! Vagy pontosabban: Párizs visszavezeti az elsőhöz, a kezdetekhez, az otthoni gyökerekhez; a nagy világváros ugyanazt a szabadabb levegőt idézi föl benne, mint a hazai határ; az idegen utcák, terek és negyedek természetes organizmusában ugyanazt a szabadságot találja meg, mint a puszta korláttalanságában.

Hogyan él a Szajna-parti városban? Párizsi éveiről a Hunok Párisban tudósít önironikus távolságtartással. A regény alcíme Körkép – jelzi, hogy eredetileg egy több kötetre tervezett mű első része, bevezetője. Az önéletrajzi tetralógiának az események sorrendjét tekintve befejező, a megírás időrendjét tekintve harmadikként elkészült darabja. Először folytatásokban jelent meg 1943–44-ben és 1946-ban. 1970-ben kelt utószavában maga hangsúlyozza: életrajzi tüzetességgel megrajzolt könyv, modelljei élő alakok.

Magyar diákok, erdélyi menekültek, fizikai munkások, forradalmárok között él. Szállása évekig a Szajna kis szigetén, a Szent Lajos-szigeten van, a rue des Blancs Manteaux-n, illetve a rue St. Louis en l’Ile 69.(?) szám alatt. A sziget ma Párizsban a csönd oázisa, a város legdrágább negyede, renovált palotáit milliomosok, világhírességek, ismert filmszínészek, követek, exuralkodók lakják. A húszas években is a csend honolt fölötte, de zsúfolt szállodáiban még viszonylag olcsón lehetett szobát kapni, s a tulajdonosok néhány éjszakára az útlevél és tartózkodási engedély nélkül érkező vendéget is elnézték. Lakása nem bohémtanya; sötét kis szállodai lyuk a legfelső emeleten. A szoba kecsesen szűk és hosszú volt, s közben félkörbe görbült, 60mint egy havasi pásztorkürt. Alkóvja is volt. Földjét padló helyett vörösre festett, hatszögletű téglák borították. A szobát többen lakják, állandó benne a járkálás. Később kiköltözik innét, és szigeti szállása közelében, a rue Budé 9. szám alatt új lakást keres. Itt könnyebben tanul, s az olvasáshoz, az íráshoz is kedvezőbb körülményeket talál.

Évek múlva így emlékezik vissza fiatalsága színhelyére:

A vers zümmögő, elbűvölő sorai a „szerelembe szerelmes” ifjút állítják elénk:

Lépésről lépésre ismeri meg a várost. Első útjainak egyikét a Panthéonba teszi: az épület falfestményén Párizsban járt „elődje”, a hunok királya, Attila alakját keresi. Fölfedezi a város igazi arcát, legrejtettebb és legizgatóbb negyedét, a Marais-t. A francia történelem és irodalom emlékeit kutatja, Verlaine és Baudelaire, Musset, Marot és Ronsard nyomában jár. Megismeri az ócskás piac mélyrétegét, képet kap a Montmartre rafinált vigalmairól, letelepszik a hófehér Sacré-Coeur székesegyház előtt a napsütötte lépcsőkre. Később vidékre is eljut. Arcachonnál látja meg először a valódi tengert, az Atlanti-óceánt. Francia faluban is jár, de inkább csak északon és észak-keleten.

Szerényen él. Olcsó diákétkeztetőkben, a keleti hontalanok Monge utcai konyháján ebédel, a vacsorát többnyire szállásán, társai körében fogyasztja el. Csomagot ritkán kap hazulról. Pénz – nem sok – azért mindig van a zsebében. Amikor a fordítás és az írás szükségessé teszi, Károlyi Mihálytól kis írógépet kap.

Termete már a pesti évek alatt, 19 telén megnyúlt. Magyar szájformálással ejti a francia hangokat. Magas homloka fölött dús fekete haját hátrafésüli. A párizsi évekből, húszéves korából ismeretes egy fénykép: éppen olyan oldalt gombolós, állig fölérő fekete inget visel, amilyent otthon Kassákékon látott, Párizsban elterjedt öltözék volt, s – már korábban – Gorkij fényképein szokott meg a világ. Akkori önmagát így jellemzi: Amit én megértettem, azt megvetettem. Korom gyermeke voltam. Fokmérőm mindenre az volt, hogy mekkora benne a szellem erőfeszítése. Mindenkitől azt a legfelső határt akartam, ameddig én már eljutottam; onnan további utat! Milyen szép versenynek s milyen egyszerűnek látszott így az emberiség útja! Hajlíthatatlan keménységgel, a forradalmár szigorú tekintetével néz a világra. Szívességet kérni a maga ügyében nem tud, megalkuvásra képtelen. Gondolkodása, világlátása, forradalmárhite – felvilágosult eszméim, tökéletes európaiságom – oly makulátlan tisztán ragyogott, ahogyan csak egy tizenkilenc-húszéves lélekben ragyoghat.

Vannak a Párizsban élő magyar fiatalok között, akik állami ösztöndíjjal érkeznek, vannak, akik a „távoli központból” kapnak utasítást, irányítást és támogatást. Illyésnek a cecei rokon62ság Csók Istvántól szerez és küld ajánlólevelet, de nem használja föl. Minden tekintetben megőrzi függetlenségét. Szabad harcos akartam továbbra is lenni. Egy irányban azzal, amit akkor mozgalomnak neveztek, de mégis függetlenül tőle, főleg abban, ami a megélhetést illeti – olvassuk a Párizsba érkező fiatalemberről. Munkásként él, könyvkötőműhelyben dolgozik. Ha a szükség úgy hozza, az alsó rakparton uszályokból nehéz zsákokat rak ki. Amikor a párizsi emigránsok hírügynökséget alapítanak, segít azoknak, akik cikkeket írnak Magyarországról, amelyeket aztán a francia lapokban helyeznek el.

A lelkek akkoriban Európa-szerte nyugtalanok voltak – jellemzi a húszas évek első felének hangulatát. – Ez volt a pillanat, amikor az osztályharc nagy táborai, úgy látszott, egy percre abbahagyták a küzdelmet. A keleti nagy példa zavarta meg őket. Mindegyik tábor sietve, mintegy mulasztáspótlásul, önmagában rendezett egy kis háborút. A polgárság különböző rétegei az évtizedes együttműködés után páratlanul egymásnak estek, s fiatalos buzgalommal csépelték egymást. A gyárkapuk körül Európa-szerte milliós tömegekben tolongtak a munkanélküliek. A polgárság nagy kasztjai – nyilván a felelősség lelki nyomása alatt – úgy viselkedtek, mint a házaspár, amely az éhező gyerekek panaszára egymás hajának esik. A nép éhezett, és dolgozni akart, hogy ennivalót termeljen… Zászlók és jelszavak keletkeztek pusztán azért, hogy legyen, ami szétválassza a hasonló érdekűeket, legyen mit fellökni és elkiáltani a lövés előtt… A mérsékelt marxisták mindenkinek megbocsátottak, csupán a haladóbb marxistákat akarták kiirtani, de tüstént. A kép ironikus, de találó. Ez volt a helyzet Párizsban is. A magyar emigráció sorai megoszlottak. A haladó erők körében különféle, egymásnak ellentétes törekvések érvényesültek. Az idegen környezet, a kiszolgáltatottság fokozta az egyéni ambíciókat, a gyanakvást. Az emigráció tenyészetében sajátos figurák teremtek. Megjelenik a pozsonyi orvos, aki Párizsban bélyegkereskedéssel foglalkozik. Van, aki kapitalizálódik. Van, akit a menekülés, a nehéz körülmények kétségbeesésbe sodornak.

Illyés a magyar munkásokhoz, a csöndes szavú, kétkezi dolgozókhoz, a harcban kipróbált, munkában megedzett emberekhez vonzódik. Találkozik más nemzetek proletárjaival. A baszk száműzötteket érzi magához a legközelebb. Együtt él 63azokkal a fiatalokkal, akiket már otthon megismert. Wessely László, akivel Pesten a kereskedelmibe járt (s akit a párizsi regényben Venczel néven szerepeltet), akkori napjaim legközvetlenebb felestársa.

Részt vesz a kivándorolt magyarok szakszervezeti és munkásmozgalmi életében. Alkalmazkodik az új, idegen környezetben folyó munka fegyelméhez. A konspirációs szabályokat megtartja. De nem tagja sem a legálisan működő francia kommunista pártnak, sem az illegális magyar pártnak. Elsősorban a szakszervezetekben és a különböző művelődési csoportokban szerepel. Amikor 1923-ban Petőfi születésének századik évfordulóját ünneplik a Sorbonne-on és a hivatalos magyar állam nevében Pekár Gyula beszél, az emigráns magyar diákok tüntetést szerveznek. A Sorbonne-on lefolyt ünneprontás, mely a Hunok Párisban „történelmi hitelességgel leírt” bevezető jelenete, csak egyik akciójuk. A kis csoport, amelyhez tartozik, végehosszatlan baráti találkozásokon cseréli ki gondolatait: vitatkoznak, helyes volt-e a Petőfi-ünnepély megzavarása; máskor a hazai helyzetet boncolgatják. Azoknak a munkásoknak, akikkel együtt él, szabad idejében tolmácsuk, hadi felderítőjük, ügyvédjük és bevásárlójuk. Akik később érkeznek Párizsba, azoknak segít munkát keresni. Szombatonként ingyen francia nyelvleckéket ad. A magyar nyelvű munkások „pártközi önmívelő bizottságában” szakosztályvezető: szavalópróbákat tart, színi előadásokat rendez, a dalárda munkáját segíti.

Ebben az emigrációs környezetben kezd igazán értelmiségivé, a maga egyéni útját járó szellemi emberré válni. Párizs olyan kohó a számára, ahol kiforrja addigi gondolkodásának salakját, ahonnét a közösségi élet, az együtt végzett munka hitével kerül ki. Amit vállal, abba nem a szükség, hanem a jókedv, a társas öröm sodorja. Megismeri a kockázat felelősségét és szépségét. A munkások és a forradalmár fiatalok közt találja meg azt az emberi környezetet, az összemelegedésnek azokat az alkalmait, ahol teljes önmaga lehet. Visszatekintve „romantikus forradalmár”-nak nevezi akkori önmagát: az eszméket is azon mértem, milyen áldozattételre képesek rábírni az embert. Semmit sem becsültem annyira, mint az önfeláldozást, a tudatosat persze, a megalapozottat. Azt hittem, az vezet ahhoz a – gondolatom 64szerinti – tökéletes szabadsághoz, amely azért tökéletes, mert birtokában már saját életünkkel-halálunkkal is szabadon rendelkezünk; a félelem legyőzése, ez az első diadal a szabadság megnyeréséért: ilyenek forogtak akkortájt a fejemben.

Az emigrációban a mozgalom belső ellentmondásaival is találkozik. A túlzott fegyelem széthúzást eredményez. A pontos helyzetismeret nélkül érkező távoli utasítások gyakran zavart okoznak. Ellentét támad az idősebbek és a fiatalok, a párttagok és a nem párttagok, a korábban jött és a később érkező emigránsok között. Az illegalitásban végzett mozgalmi munka nehéz feltételei között hamar megszületik a gyanakvás, a gyűlölség. Az elvi ellentétek békétlenséggé, bizalmatlansággá fajulnak, és megosztják az embereket. A mozgalmon belüli széthúzás és kavarodás valóságos oka előtte is homályos. A jelenséget észleli: a munkásszakszervezetben, a Bourse du Travail-on, ahol dolgozik, ahol francia nyelvet tanít, színdarabot rendez, bejelentés történik ellene, s a frakciózók, a fontoskodók a „teocentrikus ideológia” demagóg vádjával illetik. Az önérzetében megsértett fiatalember levonja a tanulságot, és visszavonul.

Illyés több helyen beszél arról, hogy az emberi arcban elsősorban a pillantás ragadja meg, a női arcban, a női szépségben is a nyílt tekintet, az „édeni pillantás” vonzza. A Beatrice apródjai hőse nem álszeméremből hallgatja sajnálkozón a Ráday utcai diáktanyán barátját, aki az „anatómiai minimumot” tekinti a női lét központjának: az én tekintetem számára akkoriban a nők – a lányok – teste a nyaktól fölfelé nyújtott részletezni- és minősítenivalót… A száj és a szem ígért nekem kincset: a mosolyt, a pillantást. Egy interjúban mondja: Még a nőknél is elsősorban a tekintet volt, ami megragadott. Barátaim a gimnáziumban azt mondták, jó lába van ennek vagy annak a nőnek. Nem értettem. Én a mosolyt figyeltem és a tekintetet. Más szépségrendem volt, mint a barátaimnak. Mindebből persze nem következik, hogy írásainak női alakjai idealizáltak vagy kitalált személyek. Legföljebb az: Nem Első Szerelem van – Dante nagy érzelme mintájára –, hanem Első Szerelmek. Nem idealizált a Hunok Párisban legrészletesebben megrajzolt női szereplője sem.

Annával Párizsban találkozik: családjával Dés városvégéről egyenesen a Szent Antal-negyedbe érkezik. Három évvel fiata65labb nála. Szokatlan sorrendben, erdélyi szólás szerint fűzi a szavakat. Munkáslány, szalonba jár varrni. Benne is a nyílt tekintet ragadja meg, és a szavak finom alt ejtése, „aranypénzpengésű” hangja, kedves mosolya, sudár termete vonzza. Amikor munka után megvárja, és először hazakíséri, majdnem úgy beszélgettünk, mint Kassák ekkoriban fogant regényeinek fiataljai; arról például, hogy a gyarmati imperializmus mennyire késleltetheti a kapitalizmus összeomlását… Az éhség, a sanyarú sors, a mozgalmi munka sodorja őket össze. Az alakuló „Dunavölgyi önmívelő körben” előadást tart Illyés, ott találkoznak először. Egy időre elválnak, majd újból megkeresi a lányt. Az önmívelő énekkar számára egy harci induló dallama alá szöveget ír, s a lány nevét akrosztichonként szövi a versbe. Poétikusan szép ez a kapcsolat: a szabadság és a szerelem találkozik benne. Három földalatti állomást utaztunk egy kapaszkodónak támaszkodva úgy, hogy közben egy pillanatra sem akasztottuk ki tekintetünket egymás szeméből. Aztán volt egy hosszú utcányi idő, amely alatt apró öklét nem vette ki tenyeremből. Tűzhelyszerű otthonosságot, melegséget talál a lányban. A különös tűzhelyfény nem Anna arcából áradt, hanem egész lényéből. Nem az ifjúság fénye volt, amely minden fiatal arcot néhány esztendőre feledhetetlenül ragyogóvá tesz. Annából más sugárzott.

Ez a szerelem döbbenti rá, hogy a szónak hatalma, a szónak varázsereje van. A szerelemben a lélek megoldása s nem a csatok megoldása a nagy próba – fogalmazza meg az axiomatikus gondolatot. Ez a szerelem az önmagával való szembenézésre készteti. Anna mellett az volt a frissítő, hogy az ember önismerésre, saját maga szüntelen felfedezésére, folytonos önboncolásra kényszerült. Ez a szerelem, Anna józan érzéke, igényessége, kritikai érzéke, tisztasága és tisztessége az addigi legvonzóbb emberi példa előtte, olyan „nevelő”, akit el tud fogadni a maga számára. Annát kedveltem, becsültem, ragaszkodtam hozzá. Szerettem is, ahogy gyerekkori pajtását szereti az ember.

Az utolsó mondat sejteti már kettőjük közt a távolságot, a szakítást is. Illyés hozzáfűzi: Ezt látta meg. És új bekezdésbe írja a következő négy szót: Ez kevés volt neki.

Anna mondja ki először: Nem vagyunk mi egymáshoz valók. De neve belekerül majd számos korai, Anna-témájú Illyés-vers 66szövegébe, s alakját belerajzolja a Hunok Párisban szereplői közé. Révai József nem kis örömet szerzett akkor – írja Illyés –, amidőn az Orosz Annáról készített vázlatsorozatomról ezt nyilatkozta: a leghitelesebb mozgalmi munkásnőfigura a magyar irodalomban.

Az otthonról hozott, empirikus úton fölszívott társadalmi élményeket és a könyvekkel, vitákkal megtámogatott szociológiai ismereteket Párizsban tovább gazdagítja, s melléjük pszichológiai műveltséget szerez. A Sorbonne-on irodalmat, szociológiát hallgat, és kísérleti lélektanra jár a Sainte-Anne és a Salpetriére kórházak dühöngőosztályaira. Megismeri az állatlélektan-kutatás eredményeit. A bűntettek elkövetésének oknyomozó lélektanával foglalkozik. Az érdekli: a hatalom tudata hogyan hat a pszichére? Nem jár rendszeresen az órákra. Az elméleti stúdiumoknál több időt szentel a gyakorlati foglalkozásoknak. Leginkább vasárnap délelőttönként szabadulhat el a kórházi kísérleti előadásokra. Dumas vasárnaponként reggel kilenctől néha délután kettőig is elhúzta a kísérleti és gyakorlati bemutatókat a Szent Anna kórház elmeosztályán. Számomra valóban ez volt a legtanulságosabb. Ha valamely kor művészete és tudományossága között kapcsolat és kölcsönhatás van, ha például a biológia tudományának előretörése és a századvégi naturalista művészet térhódítása szükségképpen együtt járt, akkor bizonyára az sem véletlen, hogy a modern lélektani kutatás eredményeinek és a szürrealista művészet alkotásainak a megszületése oly közel esik egymáshoz. Illyés Párizsban nagyjában azonos időben folytat pszichológiai tanulmányokat és olvassa francia nyelven Apollinaire verseit, Breton szürrealista kiáltványát. Lélektani érdeklődése később is megmarad: elmélkedését a mélytudatról és a „magastudatról”, a küzdelem nélkül kapott hatalom deformáló hatásáról például az Ebéd a kastélyban párbeszédeibe és leírásaiba is beleszövi.

Az idegen nyelvi környezet, a kettős nyelvhasználat, a rendszeresen adott nyelvórák fölébresztik érdeklődését a magyar nyelv, a magyar őskor, az összehasonlító finnugor nyelvészet iránt. Illyés a jövő hétre táviratozta megérkezését az őshazából! – adja a szót a Hunok Párisban egyik hősének szájába. Lelkes nyelvész és szóboncoló – jellemzi önmagát. Tanítványait nemcsak olvasni és beszélni tanítja franciául, hanem arra is, 67amit maguk a franciák sem tudnak, hogy például Foch nevét igenis Foknak kell ejteni… s milyen latin hangszabály értelmében hangzik a ville vilnek. A nyelvészet iránti vonzalma, az anyanyelv használatának ügye később – az író természetes érdeklődését anyaga és munkaeszköze iránt messze meghaladó mértékben – egyik legfontosabb, legszemélyesebb ügyévé válik.

Sokat olvas. Szállodai szobájában a „betűfaláshoz” gyűjti a perceket, szabad estéit a Szent Genovéva Könyvtárban tölti. Szellemiségének forrásait, párizsi környezetének olvasmányait jól érzékelteti egy asztalon heverő könyvhalmaz leírása: Alul egy német kiadású buddhista antológia feküdt, rajta egy svájci lélekbúvár műve (a mélytudat istenélményéről), azon egy grafológiai kézikönyv és Rabindranath Tagore versei. S köztük egy bélyegkatalógus. Amikor a könyvcsomag tulajdonosának asztalszomszédja fölemelkedik, hóna alá vette a maga Kantját, Spinozáját s Dumas gyönyörű kiadású lélektanának akkor megjelent első kötetét. Elsősorban a francia irodalomban merül el. A birtokbavételt a francia költészet kezdő korszakainak, a tizenharmadik századi joculatorok és Rutebeuf igéinek megismerésével kezdi. Majd a színpadon Giraudoux, a zenében Auric, Milhaud művei következnek. Baudelaire Calligrammes-jának első kiadását a saját pénzén szerzi meg. Találkozik Alfred Jarry Ubu király-ával. Az Action folyóiratban Georges Gabory versét olvassa. Jó szerencséje elvezeti a barátai által szerkesztett folyóirat, a Surréalisme au Service de la Révolution szerkesztőségi megbeszéléseire.

A századvég és a századelő egységesnek látszó művészeti életét, a nagy művészeti áramlatokat, a szimbolizmust és az impresszionizmust a tízes évek közepétől egymást gyorsan követő izmusok, tiszavirágéletű művészeti irányok váltják föl. A művészet egységesnek, tisztának és épnek látszó tükrébe ököllel csap a világháború, és apró cserepekre töri. Az összefoglaló néven avantgarde-ként emlegetett irányokat (a kubizmust, a futurizmust, az expresszionizmust, a konstruktivizmust, a dadaizmust, a szürrealizmust, melyek programjukat, főbb elveiket egy-egy tömören megfogalmazott, hatásos manifesztumban adták elő) nálunk a tízes évek közepétől elsősorban Kassák és köre, valamint folyóiratai, A Tett és a Ma kívánta meghonosítani, hazai földbe plántálni. (A külföldi és a hazai 68avantgarde történetét később maga Kassák írta meg a Mesterek köszöntése utószavában és külön könyvben – Pán Imre közreműködésével – Az izmusok történeté-ben.) A művészeti élet tarkaságának, változatosságának nagyobb dicsőségére az említett izmusokon kívül más avantgarde költői irányzatok is születnek: például a Párizsban élő magyar Tamkó Sirató Károly által meghirdetett dimenzionizmus, vagy a creacionismónak nevezett irány, amelynek – Reverdyvel együtt – Vicente Huidobro volt az egyik kezdeményezője. A húszéves, Párizsba érkező Illyés az avantgarde művészet vegykonyhájának közelébe kerül. Mindazt, amiről addig hallomásból értesült vagy Kassák lapjaiban csak magyarul olvashatott, most eredetiben tanulmányozhatja.

A világháború után Párizs művészeti élete csupa láz és forrongás. A különféle tájakról, más-más országból érkező művészek valóságos öntőformája a város. Művészek és művészjelöltek, valódi tehetségek és önjelölt akarnokok, szocialisták és anarchisták, mindent akarók és mindent tagadók élnek egymás mellett. Apollinaire már halott, de a nagy nemzedékből, az apák nemzedékéből itt van Apollinaire barátja, Max Jacob, a mindig megújulásra kész Picasso és a század első éveitől alkotó Valéry Larbaud. És itt él, a kávéházak teraszán, a könyvkereskedésekben és a szerkesztőségekben vitatkozik az új nemzedék: a valamivel idősebbek, a húszas évek elején induló Pierre Jean Jouve, Cocteau és Vicente Huidobro, valamint az új ígéretek, a „felbontatlan borítékok”, Éluard, Tzara, Breton, Aragon. A francia (és a franciává vált, francia nyelven író) fiatalok mellé néha külföldiek ülnek le: az idős Unamuno, a fiatal Huxley és Hemingway. A harmadik asztalnál Brâncuşi dohányzott, Chagall, Pascin társaságában. Az avantgarde művészek meghökkentő kísérletekkel hívják föl a figyelmet, és botránkoztatják meg a közvéleményt. Az egyik legmeghökkentőbb, az olvasók tekintélyérzését támadó, „egy szellemi atomrombolás kísérletével” fölérő vállalkozásuk, amikor 1924-ben, Anatole France halálakor lapot adnak ki. A temetésen, a gyászolók közt osztogatott újság élén Aragon cikke áll. Címe: Avez-vous déjà giflé un mort? (Pofoztatok már halottat?) Ezt nem sokkal mérsékeltebb hangon Breton és Éluard írása követi.

69

A Dôme kávéház teraszán – a kor Parnasszusán – ezt a világot látja maga körül Illyés. André Gide regényéből, a Les Caves du Vatican-ból (magyarul A Vatikán pincéi címmel majd 1934-ben jelenik meg először a regény) az action gratuite fogalmáról első kézből értesül. Cocteau Periszkóp című versét betéve tudja. Az Odéon moziban szürrealista filmekkel, Buńuel alkotásával, a Chien Andalou-val találkozik. Tanúja annak a megbecsülésnek, amellyel a párizsiak a természeti népek művészetét, az óceániai és néger szobrászatot, az afrikai maszkokat a kiállításokon és a műkereskedők kincsei között körülveszik. Max Jacobot, Marcel Sauvage-t és az avantgarde művészet több alakját csakhamar személyesen megismeri.

A művészeti irányzatok közül – talán a már fiatalon megmutatkozó nagy képzelőereje és fokozódó lélektani érdeklődése okán – a szürrealizmus vonzza a legerőteljesebben. A szürrealisták a képzeletet akarják felszabadítani, az alkotásban a tudaton kívüli állapot szerepét hirdetik. „Még mindig a logika uralma alatt élünk – panaszkodik André Breton. – De napjainkban a logikai eljárások már csak másodrendű problémák megoldására alkalmazhatók.” Freud felfedezésére hivatkozik, majd így folytatja: „Talán ott tartunk, hogy a képzelet ismét visszaszerzi jogát. Ha szellemünk mélyén olyan különös erők rejlenek, amelyek növelni tudják a felszíni erőket, vagy képesek győzelmesen harcba szállni velük: elsőrendű érdekünk, hogy felfogjuk őket…” (Rónay György fordítása.)

Illyés a Hunok Párisban lapjain húsz év távlatából igen árnyalt képet rajzol a mozgalom történetéről, tanításáról. Crise de conscience, írták hát ifjaink cikkeik fölé s egyben maguk elé a feladatot… Árulkodó adat, hogy főösztönzőjük, a már említett Breton András, eredetileg orvosnak készült… Elsősorban hát épp a francia világosság, rend és tárgyszeretet ellen lázadtak. Mégis meg kell mondanunk: igen rendszeresen, világosan, a tárgyhoz való ritka ragaszkodással lázadtak. A bőréből, sajnos, senki sem bújhat ki. Lázadásukat ez tette felemelővé, tragikusan széppé. A szürrealisták az alkotásban a szabad asszociációk fontosságát hangsúlyozták, azt a féléber-félálom állapotot, amikor megszűnik a logika uralma és ellenőrző szerepe. A szürrealizmusban volt egy iskola, az écriture 70automatique, a szabad asszociációs módszer – emlékezik Illyés egy 1980-as interjúban. – Azt jelentette, tégy magad elé papírt, csukd be egy időre a szemedet, és írd egymás után, ami eszedbe jut. Ezek az össze nem függő képek adnak „igazi” mély művészi alkotást, ez fedi föl az igazi bensőséget. A freudizmus eretnek félreértése volt ez… Így próbáltam kísérletül én is azt, hogy szürrealista prózát írjak az agyamban működő magánmozi alapján.

Amit az avantgarde művészetekből Párizsban megismer és fölszív, igyekszik másokkal, a csak magyarul olvasókkal megosztani és a maga számára hasznosítani, műveltségébe építeni. De hová küldheti Párizsból írását ekkor egy fiatalember? 1923-ban a Bécsben szerkesztett, és mindössze három számot megért Ék-ben – alcíme szerint: „az egyetemes szocialista kultúra orgánumá”-ban – jelenik meg Illés Gyula aláírással két cikke. Az egyik Az új nemzetközi irodalom ismertetése és kritikája címet viseli, a másik az Ivan Goll által összeállított Les Cinque Continents című, Párizsban kiadott mai költészeti világantológia ismertetése. Ugyanebben az évben a Bécsben megjelenő Má-nak Cocteau-, Vicente Huidobro- és Marcel Sauvage-versfordításokat küld. Amikor megjelenik a Ma júliusi száma, amely Illyés fordításában Cocteau színpadi művét, Az Eiffel-torony násznépé-t közli, a folyóirat példányával személyesen tiszteleg a francia költőnél.

A következő évben már Magyarországra küld kéziratot. Francia versfordításainak két kisebb csokra – ugyancsak Illés Gyula aláírással – a Magyar Írás-ban lát napvilágot. A már fordított költőket Ivan Goll és Pierre Jean Jouve bemutatásával egészíti ki. 1925-ben ismét a Ma közli fordításait: ebben az összeállításban új költőként Apollinaire, Éluard és Tzara neve szerepel egy-egy verssel. Itt már az Illyés nevet használja. A francia irodalom bemutatását a következő években is folytatja: 1927-ben például a Dokumentum-ban Éluard-t fordít, és Aragon emberi és írói portréját rajzolja meg.

Gondoljuk el: amikor Illyés a francia avantgarde költőivel találkozik, huszonegy-huszonkét éves, s máris őket, jóformán kortársait fordítja. A bemutatott élő költők közül a legidősebb, Pierre Jean Jouve csak másfél évtizeddel, Goll és Cocteau tíz-tizenegy évvel idősebb nála, legtöbbüktől, Éluardtól, Tzarától 71és Aragontól mindössze öt-hat év választja el. Az „együtemű”, szinkron gondolkodásnak, az azonos ritmusú szellemi érdeklődésnek és a biztonságos ítélkezésnek, az értékek helyes kiválasztásának micsoda szép és vonzó példája ez!

Illyés Párizsban döbben rá a személyes megszólalás kényszerére, arra, hogy ne csak fordításainak, cikkeinek, hanem eredeti szépírói munkáinak is megjelenést találjon. Keresi a kapcsolatot a francia irodalmi folyóiratok szerkesztőségével s azokkal az írókkal, akiknek eddig csak írásait ismerte. A múzeumok és a középületek után át akartam esni az öröklét épp elérhető költői nagyságain is. Fölmegy az Action című folyóirat szerkesztőségébe, megismerkedik Marcel Sauvage-zsal, Max Jacobbal és másokkal. A vallomás forrósága, szíve érzelmei belülről feszítik. Verssel is, prózával is próbálkozik. Novellát ír az emigrációs magyar munkásmozgalom egyik akkori, New Yorkban megjelenő lapjába, amelyet Anna sógora járatott. Az amerikai újság folytatásokban közli az írást. A vallomás a tengerentúli kerülővel negyvennégy nap alatt jutott el a Szent Lajos-szigetről a szomszédos Szent Antal negyedbe. Versét – a címe: Atmoszféra – a Ma 1924. áprilisi száma közli először. Versem már három hónapja megjelent a Má-ban – emlékezik vissza a Hunok Párisban írója –, s egyebek közt az az érzésem is volt, tán felesleges is többet írnom: amit versben egyáltalán kifejezhetek, azt kifejeztem. A verset nem tartottam sokra, de nem lepődök meg, ha a Nyugat ettől beszünteti megjelenését. A Marie Lévinsonnak ajánlott verspróza megjelenése után természetesen a Nyugat nem szüntette be megjelenését, s szerencsére a költő sem engedte magán eluralkodni a feleslegesség érzését. 1924-ben két verse az Ék-ben is napvilágot lát, s 1925-ben ismét közli versét a Ma (eredeti verse alatt itt használja először az Illyés nevet), majd a következő évben a Magyar Írás francia nyelvű, Párizsban nyomott különszáma ad helyet két költeményének Marcel Largeaud és Gara László fordításában. A két vers: Anna (későbbi magyar címe: Föld alatt…), Száműzetésem első keserű éneke (magyar nyelven először a Dokumentum-ban lát napvilágot 1926-ban). Párizsi fogantatású verse a Szomorú béres is, mely A Láthatár-ban jelenik meg először 1927-ben, s később számos Illyés-versválogatás nyitó darabja lesz.

72

A Száműzetésem első keserű éneké-t és a Szomorú béres-t érdemes kissé tüzetesebben szemügyre venni. A versek jól tükrözik azt a kettősséget, amely a pályára lépő költő megszólalását átszínezi. A Száműzetésem… a Párizsban fölszívott hatásokat, az avantgarde líra jellegzetességeit hordozza. A Szomorú béres hazai életkép, realista metszet, eleven helyzetrajz. A kétféle hang ekkor még együtt, egy időben – és nem a választás, a döntés szintjén – van jelen költészetében.

Az interpunkció nélküli, kötetlen ritmusú Száműzetésem… a szürrealisztikus versalkotás példája. A szabad asszociációs módszer szerint kerülnek egymás mellé a költemény képei. Az elalvás előtti pillanat, a féléber állapot az uralkodó vershelyzet. A „magánmozi” vetíti az erőteljes metaforákat a tudat falára:

A költő tökéletesen birtokában van a vizuális rögtönzésnek, útjára tudja engedni kamaszkora óta tudatosult képességét, képalkotó erejét. De a szürrealizmus szabad asszociációs módszere nem elégíti ki. Napjaim – művészi szempontból – emésztődéssel teltek – olvassuk a Hunok Párisban egyik helyén. – Hasztalan feszítettem meg minden erőm, nem értem el, amire törtem, ahova példaképeim láthatóan oly könnyen felemelkedtek. Képtelen voltam mondataimat megszabadítani az értelem súlyos homokzsákjaitól; alant repültem, közelében a hitvány földnek. Voltak perceim, voltak 73lázas éjszakák, amikor már-már azt hittem, hogy sikerül; volt, amikor bizonyos voltam, hogy belekerültem az egyenesbe, tollam önfeledt ívelt, olyan mondatot hagyott maga mögött, hogy „égi lakat, hold”, vagy „bámul a napba az egyszemű kút”. Reggel keserű csalódással ejtettem ki kezemből a papírt. Mindennek fájdalmas értelme lett, elsősorban a holdnak és a kútnak. Elmém mintha tömlöcben ült volna; valahányszor felemelkedtem volna, a hajdani juhászősök szinte a bokámnál fogva húztak vissza a földre.

Korai verseinek egyik jellegzetes, gyakran előforduló, szürrealisztikus képével kezdődik a Szomorú béres is: Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap… De a napmetafora itt nem szürrealisztikus jelkép, hanem valóságos égitest, mely szikkasztó meleget áraszt a hazai földre. A vers a szomorú bérest szólaltatja meg, az beszél egyes szám első személyben. A verejték gőze, a némán forduló mező után a kasznár hintaja is megjelenik a versben. A portré pontos és hiteles, de mint minden igazi arckép, az ecsetet tartó kéz mozdulatát is őrzi. Ezeket a sorokat csak a Párizs-járt költő, a nagyvilág tereit ismerő ember szőhette a versbe:

Párizsból szemmel tartja a hazai haladó szellemi és művészeti életet. Legelső párizsi tartózkodása alatt ismerkedik meg Gyergyai Alberttel, aki ekkor már a Nyugat munkatársa. Egy sereg diák között a Nyugat-ról vitatkozik: értékes-e, retrográd-e? Móricz akkor kezdi közölni folytatásokban a Légy jó mindhalálig-ot, Kosztolányi az Édes Anná-t, Babits a Halálfiai-t. Osvát vezette még híven a szellem világát… Személyükben, közvetve is megvédi őket: Kikerült Párisba annak idején közénk egy hazai írójelölt. „Zsiga, Frici, Pádi” – ez volt az ajkán Móricz, Karinthy, 74Tóth. Azzal végeztük ki, hogy sorozatban kapta a Janit, Palit, Karcsit, sőt Vilit Racine, Verlaine, Baudelaire és Shakespeare helyett.

Egyre gyakrabban jönnek hazulról a „hírek és a jelek”. Otthon aggódnak érte, megérkezik apja Tüskepusztáról keltezett „kemény tollnyomású, kovácsmesterbetűs levele”, apja testvéröccse is ír; Ozora az erkölcstelen várostól, Cece az éhenhalástól félti. A család bátyját, Ferit küldi ki utána, aki azonban nem vele, hanem fiatal francia feleséggel, Odette-tel tér haza. Megismeri a honvágy gyötrelmét. Egy hazulról érkező báli meghívó szövege „meghökkentő és leleplező álomszerűséggel” fölidézi benne – akár Proust hőse számára a teasütemény az „eltűnt időt” – a hajdani ozorai bál képét, egész hangulatával, minden apró mozzanatával együtt. Ellentétes érzések mérkőznek benne: keresné is a kapcsolatot a hazával, de viszolyog is az otthoni társadalmi élettől. Nincsenek előtte rejtve a taszító hírek és ijesztő jelek: hírek a honi panamákról, jelek a politikai erőszakról, a nemzetvezetés balfogásai, az ezeregyéj kisbasáinak gyors csalafintaságai; de egyre erőteljesebb benne a hazavágyódás. Lazulnak a Párizshoz kötő szálak, s nő az otthon vonzása. Nem a geográfiai értelemben vett haza, hanem egy elképzelt közösség után vágyódik. Egy ideális hazát alakítottam ki a fejemben – mondja egy késői interjúban. – Sokáig úgy éltem kint, hogy nem jöhettem haza. Ki voltam zárva, ezért vágyódtam egy elképzelt, megnemesített hazába.

1926-ban a bethleni konszolidáció időszakában az amnesztiarendelet az irodalmi emigráció kevésbé veszélyes alakjainak, többek között Déry Tibornak, Kassák Lajosnak lehetővé teszi a hazatérést. Ötévi távollét után Illyés is megérkezik Budapestre.

Mit hozott magával Párizsból? Mit adott számára az emigráció? Mivel gyarapította az avantgarde művészetekkel történt közvetlen találkozás?

Párizsban és Franciaországban döbben rá: honnét jött. Párizs ajándéka nem az, amit a francia főváros tudott adni, hanem amit kiváltott a költőből: a szembenézést önmagával, múltjával, eredetével. Ez a fölismerés nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas volt és megalázó. Párizsban ismeri meg és teszi magáévá az engagé, a hűség, az elkötelezettség fogalmát, itt 75döbben rá, hogy miféle társadalmi közösséghez tartozik. A Puszták népé-ben így vall erről: A Bordeaux-i néger kikötőmunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti-óceán partjára, lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra. Párizs mindenekelőtt erkölcsi iskola, közösségteremtő „kas-rajzás” a számára. Itt fűződik legszorosabban a munkásság világához: a találkozás az emigrációs munkásmozgalommal életre szóló történelmi tapasztalattal gyarapítja.

Itt kap képet arról, hogy mit jelent számára a nemzet fogalma. Hogy mitől vérzik és gyengül Magyarország, azt később hazatérve itt a magyar földön ismertem meg. De hogy a magyarság mi, hányféle szín és erő, milyen pezsgés és feszülés, arról ott kaptam ízelítőt, ahol… legjobb képviselőivel csonkítatlanul együtt volt az egész, nemcsak a Kárpátoktól az Adriáig, hanem még Moldvából, Bukovinából, sőt Dobrudzsából is. Párizsban, idegenben derül ki, hogy kinek van igazi hazája, vagyis ki hordja mindenüvé láthatatlanul is úgy a hátán, mint csiga a házát: ki áll meg vele pusztai pásztorként a viharban, a magányban.

Mint a savba mártott lakmuszpapíron az addig láthatatlan írás, Párizsban világosul meg előtte az igazi otthon jelentése, belső lényege. Az idegen égbolt, a francia levegő kicsalja a hazai színeket, villámként világítja meg az emberek igazi arcát. Családját, a szülők ellentétét is innét tudja tárgyilagosan megítélni. Miért kellett Párizsba mennie? Valaha Ozorán Párizsról álmodozott, most a Miasszonyunk-templom terén az ozorai Szentháromság teret látja. Miért kellett Tolnát elhagynia? Hogy tisztábban, világosabban lássa Ozorát. Párizs madártávlata kellett ahhoz, hogy az otthon képe méltón és plasztikusan kidomborodjon előtte.

Egy irodalmi hetilap, a Le Journal Litteraire hétről hétre közli cikkeit. Az Aragon szerkesztette folyóirat, a Lit et Rature, valamint a Révolution Surréaliste is kéziratot kér tőle. Természetesen francia nyelvű kéziratot. – Nem hiszem, hogy magyarul fogok írni – mondtam egy fejedelem egyszerűségével – idézi akkori válaszát. Vagyis azt latolgatja: ne francia nyelven írjon-e verset végérvényesen? A kérdés azóta is – jogosan – fölvetődhetett a költőben és olvasóiban: mi történik akkor, ha Illyés Párizsban telepszik le, és francia nyelven, akár álnéven ír, mint annyi 76nem francia származású költő, mint – mondjuk – Tristan Tzara? Bizonyára avantgarde költő marad, jóval hosszabb ideig, mint így, talán végérvényesen. Bár az igazsághoz tartozik, hogy a hajdani francia avantgarde költők is – Éluard, Aragon és a többiek – egy idő után szinte gázolva mentek vissza a valóságba, visszatértek a kötött formákhoz, a „hagyományos” lírai kifejezési nyelvhez. A másik kérdés talán még fájdalmasabb: ha francia nyelven ír, ha francia költővé válik, népszerűbb, ismertebb, híresebb lesz-e a világon? Hiszen maradhatott volna, mint Chagall vagy Tzara, s a fehérterror Magyarországa se vonzhatta túlságosan… De a kérdésre nem lehet válaszolni. Hiszen Illyés egyszer már döntött Párizsban. Nem lett francia költő. Elképzelni sem lehet egy francia nyelven szóló és onnét magyarra fordított Illyés Gyulát. A világ egy francia költővel talán gazdagabb lett volna, de mi minden bizonnyal ma szegényebbek lennénk. Egyetlen író van csak, az, akit Illyés Gyulának ismerünk, aki a nevéhez fűződő életművet megalkotta. A Párizsból hazatérő Illyés Tótfalusi Kis Miklós, Apácai, Pápai Páriz, Szepsi Csombor Márton, Zrínyi Miklós útját követi.

1926 nyarán már Budapesten tartózkodik; ekkor zajlik a nyilvánosság kizárásával a hazai kommunista mozgalom vezetőinek bírósági tárgyalása, az úgynevezett Rákosi-per. A L’Humanité munkatársának, a perről tudósító Meunier-nek pesti kalauzolását Illyés vállalja. Meunier tolmácsaként részt vesz azon az öt-hat percig tartó beszélgetésen is, amelyen a francia újságíró a tárgyalás fővádlottjával, a volt népbiztossal, Rákosi Mátyással vált szót az esküdtszéki tárgyalóterem egyik mellékszobájában, az egyik tárgyalási szünetben… Hazatérése után Csécsy Imre, a volt galileista diák révén szerény hivatalnoki álláshoz jut: adtam ugyanis arra, hogy ne irodalomból éljek. Csécsy részt vett a polgári forradalom előkészítésében, Jászi Oszkár minisztériumának sajtófőnöke volt, majd a külügyi népbiztosságon működött a tanácskormány lemondásáig. A húszas években jeles publicista és szerkesztő, a Párizsból hazatért költőt ő hozza össze a Huszadik Század, a radikális szellemű társadalomtudományi folyóirat híveinek szűk körével… Kint lakik Angyalföldön, a Lehel utca 26. számú nagy proletárházban.

77

Korábbi, még Párizsban kialakult irodalmi kapcsolatai adnak iránytűt a kezébe a tájékozódáshoz a honi irodalmi életben. A Bécsből hazatért Kassák – a Ma itthoni folytatásaként – 1926-ban Dokumentum címmel új lapot indít. A folyóirat, melynek tipográfiája, szelleme és munkatársi gárdája egyaránt az elődre emlékeztetett, mindössze öt számot, fél évet ér meg, és 1928-ban Kassák neve új „társadalmi és művészeti beszámoló”, a Munka címoldalán jelenik meg. (Ez lesz Kassák leghosszabb életű, több mint tíz éven át szerkesztett folyóirata.) A fiatal Illyés Kassák köréhez tartozik, s a Dokumentum számaiban, valamint a Munka első évfolyamában számos cikket, verset és fordítást publikál. Kassákban már a forradalmak előtt a Mesteremberek költőjét, „elharsogóját” tiszteli, Kassák munkás voltát becsüli. Helytállása, elvhűsége az emigrációban tovább növeli megbecsülését iránta. Van idő, amikor gyakran asztalszomszédként láthatja, s többször megfordul Kassák Sziget utcai lakásán, az egyszoba-konyhás proletárlakásban, ahol mosónő édesanyjával él a szerkesztő. A Dokumentum első száma a lap négy főmunkatársának – Déry Tibornak, Illyés Gyulának, Nádass Józsefnek és Németh Andornak – vezércikkét közli a Nyugat húszéves jubileuma alkalmából. Ebben elhatárolják magukat a Nyugat-tól. A Dokumentum utolsó füzetében hasonló közös állásfoglalás jelenik meg a folyóirat irányzatáról, célkitűzéseiről. A lap három nyelvet használ: a magyar mellett a németet és a franciát. Illyés francia nyelven is publikál, s közreadja néhány polémikus élű jegyzetét. Az egyikben például a budapesti telefonkönyvhöz fűz ironikus megjegyzéseket. A Munká-val lazább a kapcsolata: az első két évfolyamban mindössze három verse jelenik meg, valamint lefordítja Trockijnak Tolsztoj életútját és ars poeticáját méltató tanulmányát. A lap még egy évtizedig fennáll, de Illyés 1929 után már nem ad írást a Munká-nak.

A húszas évek derekán, a már itthon írt versek egy részében az avantgarde hangját viszi tovább, s e versei a szürrealista versalkotás hatását tükrözik. Rímtelen, hosszú sorokban áradnak a lehunyt pillák mögött látott képek. A költemény a versindító képtől kezdve a feltámadó, láncszerűen egymásba kapcsolódó asszociációk rögzítéséig a képzelet működésének 78hiteles lenyomata. A Szárnyak című verset például a madarak látványa indítja el. Az első sor a szó négyszeri megismétléséből áll, majd a második sorban megtörténik a kép (a látvány) és a költői szubjektum azonosítása: Madarak, madarak, madarak, madarak, / Ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergetésetek! Ezután a szárny szó hatására – mint egy hívószóra – előlépnek a képzettársítás elemei: Hajnalodik már, dalolva jöttünk a réteken át haza, / Szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, szárny a simogatás, kedvesem keze. // Szárny volt a dal, a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba… A burkolt szerelmi vallomást elnyomja az újabb erőteljes, nagy hatású kép: A fák kirázták magukból a madarakat! A továbbiakban a vers a kirajzásmotívumot szövi tovább, és a felsorolásban, az egymást követő mozzanatokban teljesedik ki a kép: …áriák, tollak, gondolatok szines gomolya szállt az ég felé. // Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyutűz, / Első zajos csók… – ahol a jelzők éppen olyan újszerűek és meghökkentőek, mint a felsorolás főnévi elemei. A verslezáró kérdés újból a költő személyére mutat, és keretként zárja a verset: Miért siratni hát a tűnő ifjuságot? / Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.

Illyés nem vált avantgarde költővé, de nagyon sokat köszönhet az avantgarde költészet ismeretének. Az avantgarde-ban is azt becsülte, ami érték és minőség: a legmeghökkentőbb költői találmányokat is csak a humánus tartalom tudta előtte hitelesíteni. Egy súlyos dolog már ekkor kezdett derengeni – olvassuk a Hunok Párisban lapjain –, a szellem e merész röptét a közmondás mádi fuvarosának útjával rokonítva. Az tudniillik, hogy a szellemi erőkifejtéshez az emberi képzelet határain túl is elsősorban az kell, ami már a somogyi kanászostor méltó megfaragásához: tehetség és jellem. Megismerte és költészetébe építette az avantgarde líra eredményeit, tanulmányozta és felszívta a szabad vers újszerű ritmustörvényeit. A szürrealizmus mindenekelőtt eredendő képzelőerejére hatott ösztönzően: fölszabadította a megszólalás gátlásait, a közlés aggályait. Nagy párizsi élménye a francia néppel, a francia élettel való közvetlen találkozás. A játékosság, a vidámság, a legszentebb dolgokkal is játszani tudó kedély, ami általánosságban is jellemző a francia szellemre, az avantgarde művészetben valósággal diadalát üli. 79Illyés sziporkázó nyelvi ereje, tömörsége, az aforisztikus fogalmazásra való hajlandósága egyik gyökérszálon minden bizonnyal innét táplálkozik.

A Nyugat szerkesztőinek figyelmét az akkor harminckilenc éves Füst Milán hívja föl a huszonöt éves Illyés Gyulára. A lapot ekkor – Babits Mihály és Gellért Oszkár segítségével – Osvát Ernő szerkeszti, s főszerkesztőként a külföldön élő Ignotus jegyzi. 1927. március 18-i keltezéssel Füst levelet ír Gellért Oszkárnak: „Engedd meg, hogy a figyelmedbe ajánljak valakit. Illyés Gyulának A Láthatár című új lapban megjelent versei közül különösen az utolsó oly jó benyomást tett rám, hogy az illetőnek írtam, küldje be nekem verskötetét. Verskötete nincs – néhány verset küldött, amelyek nem oly sikerültek, mint a fent említett vers. – Leveléből is azt látom azonban, hogy az illető rendkívül tehetséges, eszes és rokonszenves ember lehet. Jólesnék, ha tudnám, hogy figyelemmel kíséritek munkásságát. (Meg fogom írni neki, hogy ezentúl nektek küldje munkáit.) – Olvasd el, légy szíves, A Láthatár-nak azt a bizonyos versét – Szomorú béres a címe. (Nagyszerűen tud magyarul, s rendkívüli a kifejező ereje.)” A levelet Gellért Oszkár átadja Osvátnak, s mint később megjegyzi: „A vers Osvátnak is, nekem is tetszett.”

Illyésnek mégsem költeménye lát napvilágot először a Nyugat-ban. A folyóirat 1927. november 16-i száma az „Irodalmi figyelő” rovatban kritikai írását közli, Schöpflin Aladár, Kárpáti Aurél és Ignotus cikke szomszédságában. Az írás tágabb „szövegkörnyezetét” a Nyugat e számában Füst Milán verse, Kosztolányi elbeszélése, Tersánszky J. Jenő és Szini Gyula regényfolytatása, valamint Szép Ernő színpadi jelenete adja. Illyés George Duhamel Le voyage de Moscou című, 1927-ben Párizsban megjelent francia nyelvű útirajzát ismerteti elismeréssel. A könyv a „forradalmi Oroszországról” szól, írója a kommunista forradalom tízéves évfordulóján fél évet töltött a Szovjetunióban. Illyés kiemeli, hogy a beszámoló a művész szavát és látásmódját tükrözi, és nem szociológiai szempontokat követ. Hiányolja, hogy „a munkásságról egy szó sem esik az egész könyvben”, de végső ítélete elismerő: Duhamel tárgyával rokonszenvező, objektív könyvet írt.

80

1928 a Nyugat-ba való „betörés” éve: egy esztendő alatt kilencszer jelenik meg a folyóiratban. Négy alkalommal közli a lap verseit (már a harmadik verspublikáció alkalmával a lap élén és egyszerre három költeményét), hosszabb, feltétel nélkül elismerő tanulmányt ír Babits Az Istenek halnak, az Ember él című verseskötetéről, és négyszer szerepel kritikával a Figyelő rovatban (Tamkó Sirató Károly, Egri Viktor, Szucsich Mária, Barta Lajos könyvéről). A Nyugat-ban közölt versek közül kiemelkedik a Szülőföldem című hatrészes versciklus, a sok tekintetben ars poetica-értékű, programadó Énekelj, költő című óda, valamint a bátyja halálára írt ötrészes Búcsúztató.

Az év fontos határkő Illyés pályáján. Ekkor lazul meg kapcsolata Kassák körével és folyóiratával, a Munká-val. Ekkor kerül a Nyugat vonzási körébe. Ekkor ér el hozzá a legerőteljesebben a szülőföld szólítása. Ekkor lát napvilágot első könyve.

Párizsból való hazatérése óta nem először jár Tolnában, de most különösképpen fontos, tragikus ok szólítja Ozorára: nála három évvel idősebb testvérbátyja temetése: meghalt ő, megölték… Élt huszonnyolc évet… Két csecsemő fiát és francia származású kislány feleségét hagyta itt… (Az özvegy visszamegy Párizsba, ahol hamarosan eltűnik; a két árva – a két unokaöcs – útja elválik: egyikük visszakerül nagyszüleihez Franciaországba, másikuk Magyarországon marad.) Az idegen környezetben megszületett fölismerés, a nép, a származás, a szegények, a szülőföld, a magyarság melletti elkötelezettség most érik benne költői programmá. Mi várta az idegenből hazatérőt? Gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik / egy nép körül itt… – fogalmazza meg akkori, a Trianon utáni időkről fölismerését az idős költő francia barátainak ajánlott Gyűrűk című versében.

És mi várta a szülőföldjére látogatót? A gyűlölet gyűrűje egy osztály, a szegényparasztság, a jogfosztott pusztaiak körül az elnyomók, a kizsákmányolók, a földbirtokosok részéről. Illyés szabad elhatározásból dönt, s a választás esztétikai, a költői hitvallásban tükröződő következtetéseit is levonja. Anélkül hogy megtagadná azokat a poétikai értékeket, amelyeket az avantgarde művészettől megtanult és átvett, – sőt a világlíra újabb és újabb áramlatait megismerve, nálunk meghonosítva gyarapítja költészetünk érzékenységét! – nyelvben és formában egyre erőteljesebben a magyar irodalom hagyományaihoz kapcsolódik, s verseiben a rímes forma, a magyaros metrum is visszatér.

1928-ban jelenik meg a Nyugat kiadásában első verseskötete, a Nehéz föld. Huszonhat éves. Ady első könyve a költő huszonkét éves korában látott napvilágot. Szabó Lőrinc is huszonkét éves volt, amikor első kötete megjelent. József Attila tizenhét éves korában adja ki a Szépség koldusá-t. Első kötetről lévén szó, a Nehéz föld természetesen több év termését foglalja magába, verseket a párizsi évekből és a hazatérés időszakából. De Illyés később sem siet verseinek publikálásával: a versek megírása és első megjelenése közt gyakran több év is eltelik. Hosszan érleli, fontolgatja egy-egy versének közrebocsátását. Elég sűrűn jelennek meg verseskötetei, de ezekben mindig több év termése lát napvilágot, néha sokkal korábbi írások is. Vagyis a versek kötetbeli megjelenésének éve nem azonosítható megírásuk idejével. Ennek persze nem mindig a költő az oka, pályáján többször megtörténik, hogy a publikációs lehetőségek, a politikai-szellemi légkör nem engedik egy-egy írásának azonnali kiadását.

A Nehéz föld-ről a legelső – mindenképpen a legelső értő és igényes, ma is vállalható – bírálatot egy vidéken élő kritikus és irodalomtörténész, Várkonyi Nándor írja még 1928-ban. Hozzá a méltatás nem is napilapban vagy irodalmi folyóiratban lát napvilágot, hanem Várkonyi nagyszabású irodalomtör82téneti munkájában, A modern magyar irodalom című, ötödfélszáz lapos, a magyar irodalom életét Arany János halálától a legfrissebb zsengékig áttekintő vállalkozásában. A kritikus, aki mindössze hat évvel idősebb a költőnél, és csak külső, fizikai hallását veszítette el a világháborúban, kitűnő érzékkel, találó vonásokkal rajzolja meg egyetlen – legelső! – kötete alapján a költő portréját. Az írást – csupán a terjedelmi rövidítést szolgáló – néhány mondat elhagyásával idézzük: „Verseiből újszerű, szinte kábítóan bő és dús természetérzés csap ki. A paraszt életét éli, aki költővé vált, s a költőét, akiben a paraszt egészsége buzog. Érzéseiben folytonos élményszerűség lüktet, kedvvel, erővel, élettel tele, tarkán, de impresszív nyugtalanság nélkül, sőt egészen misztikus megérzésekig mélyülő sejtésekkel. A háború utáni új lírában övé a legzavartalanabb hang, minden keresettség nélkül a természet s az élet legősibb igazságai tolulnak fel benne költői tárgyul: intellektuális készsége, tájékozottsága megnöveli megnyilatkozásainak súlyát, anélkül hogy a közvetlen egyszerűségből kiemelné, s így messze elkerüli a tudatos primitívséget, igénytelenséget is. Eszközeiben éppoly gazdag, mint akár a legmodernebb költő, de a tárgyi igazság mégis cifrátlan, telt és tömör minden versében… Átérző fantáziája alig ismer határokat, sőt az indulatosságig telített; gondolati képzelete már kevésbé, egy-egy szellemi, gondolati tárgyról megelégszik egyetlen adattal is, s máris felcsap benne az érzés, ontja az élő, sokszerű kifejezést. Egyforma szerencsével tud megszabadulni az új idealista költők két nagy veszedelmétől: az ujjongó, retorikus lelkesültségtől s a tettetett igénytelenségtől; formája és nyelve közvetlen, őszinte s erőteljesen mozgalmas, mint tárgyai és ihlete.”

Illyés első verseskötetéről a Nyugat-ban 1929-ben Németh László ír igen elmélyült, alapos, hét folyóiratoldal terjedelmű, a lap élén közölt, elemző kritikát. Németh, aki 1925-ben megnyeri a Nyugat novellapályázatát, de nem szépíró, hanem – az Osvátnak írt nevezetes levele szerint – „a magyar szellemi erők organizátora” kíván lenni, ekkoriban sorozatban közli emlékezetes írói portréit Erdélyi Józsefről, Tamásiról, Gulyás Pálról, Kodolányiról és másokról, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy írótársait, kortársait „a közös irodalmi vállalkozás 83sodrában úszó szellemekké”, nemzedékké szervezze. Ebbe a tanulmánysorozatba illeszkedik a Nehéz föld-ről szóló bírálat. Németh később is, többször is ír Illyésről, állandóan figyelemmel követi útját, de kapcsolatuk történetében talán ez az első találkozás, az egymásra találás mozzanata a legfontosabb. „A versek tartalmát elfelejtem, ritmusukat kimossák újabb ritmusok, de van valami túl tartalmon és zenén, amit nem lehet elfelejteni – kezdi a kritikát, majd így folytatja: – Ami Illyés verseiben először ütött meg, az a távoleső versösztönök spontán összehangoltsága volt.” Megállapítását példákkal, kiemelésekkel igazolja. Hosszabban elemzi Illyés képalkotó tehetségét, képzeletének természetét, képeinek a realitásba, az élet valóságába gyökerező erejét, valamint új ritmustörvényt teremtő formai eredményét, melyben a poliritmikus verselés továbbélését, egy tagoló és egy időmértékes hajlam interferenciáját fedezi föl. „Mint elvont és konkrét vitája a képzelet rugalmasságát, úgy biztosítja tagoló és időmértékes tendencia vitája a forma rugalmasságát. Ez a belső és külső rugalmasság a sokszólamú Illyés-líra felsőbb egysége” – foglalja össze vizsgálódását. Németh kérdéseit, kétségeit sem hallgatja el: „Az ő lírájának nem szélesednie s nem emelkednie kell, csak szilárdulnia. A másíthatatlanság érzését követelem tőle.” A portréra az utolsó ecsetvonást a nemzedékbe szólító „organizátor” mozdulata teszi föl: „Halmozhatnók a kifogásokat, de mit jelent minden kifogás az örömhír mellett, hogy Erdélyi és Tamási után megint egy költő, akinek minden szavára figyelni kell.”

Amikor Németh a bírálatot írja, még semmivel sem tud többet Illyésről, mint amennyit versei elárulnak. Első ízben Pesten kerülnek szemtől szembe egymással, egy fényűzően hatalmas nagypolgári lakásban, Basch Lóránt Dunára néző irodájában – emlékezik vissza Illyés. A Duna-parti palota lépcsőházában lejövet hangzik el a nevezetes mondat, hogy már előbb is összetalálkozhattak volna, hiszen Szilasbalhás, Cece és Ozora, mindkettőjük szellemi szülőföldje közel fekszik egymáshoz.

Illyés a húszas évek végén egyre szorosabb kapcsolatba kerül a Nyugat-tal. 1929-ben a folyóirat tizenöt versét, két hosszabb tanulmányát (az egyiket Szép Ernő, a másikat Juhász Gyula költészetéről írja), valamint hét könyvkritikáját közli. 84Ugyanebben az évben a Nyugat publikálni kezdi André Gide rögtön világhírre szert tett kisregényét, A nők iskolájá-t Gyergyai Albert fordításában. Megjelenik az első rész, de a folytatással a fordító késlekedik, a teljes folytatást csak nem kapta kézhez a lapszerkesztésben oly már-már minuciózus Osvát – emlékezik vissza Illyés. – Hirdetve volt a befejező folytatás a következő számban, Gyergyairól pedig az hírlett, beteg, vidéken. Neki, Gyergyainak véltem szolgálatot tenni engedve Osvát mondhatnám ingerült szívességkérésének, hogy fordítsam le a késlekedő részt. Kikötve, hogy nevem csak kezdőbetűvel jelezheti a munkát… két napom és éjszakám ment rá, végül Déry Tibor lakásán, mert az ő segédletével is, hogy megoldjam a nem könnyű feladatot: elsajátítsam nemcsak a regényhősök szavajárását, hanem Gy. A. egyéni stílusfordulatait is. Ez is az 1929-es év termése, s egyben a folyóirathoz tartozás-kötődés jele: A nők iskolája második, hosszabb része Illyés fordításában jelenik meg a Nyugat-ban.

Hogy a folyóirat szerkesztői, munkatársai és fenntartói milyen szívesen fogadták Illyés jelenlétét a Nyugat-ban, álljon itt Fenyő Miksának, a lap egyik legfőbb anyagi támogatójának és esszéírójának visszaemlékezése: „az első sorától kezdve igaz költőnek tartottam, és az első kézszorításától kezdve igaz embernek. Verseit nagyon szerettem; az volt a véleményem róluk, hogy kevesek számára valók, de ezeknek sokat jelentenek. És jelentősége minden írásával nőttön-nőtt szememben: a Babits utáni generáció legnagyobb írójának tartom.”

Illyés számára a Nyugat mindenekelőtt Ady folyóirata. A költészetével való első, még diákkori találkozásáról már szóltunk, s arról is: Adynak köszönheti, hogy vállalta a költői megszólalást, önmaga személyiségét, megmutatását. De amikor a Nehéz föld megjelenik, Ady csaknem tíz éve már halott. Illyés előtt teljesen nyilvánvaló, hogy sem a Nyugat első nemzedékének szecessziós hangját, sem Ady szimbolizmusát nem lehet folytatni. Amiben Ady példát mutat számára, amiben „isten szörnyetegéhez” a legszorosabban, a leghitelesebben kapcsolódni tud, az a költői elhivatottság és feladatvállalás. Nemzedékek dolga, hogy ezt a mély és megrendítő hatást [tudniillik Ady költészetének hatását] át tudják váltani, nem Ady nyelvére, ami egy korszakhoz volt rögzítve, hanem amit örök erővel a magyar problé85mákból kifejezett. Illyés ennyiben veszi vállára és folytatja Ady örökségét: új körülmények között, a megváltozott történelmi-irodalmi helyzetben, új hangon, egyéni látásmóddal kívánja kifejezni a magyar sorsproblémákat.

Ady halott, de a Nyugat első nagy nemzedékének számos alakja még itt él. Móriczot huszonöt éves írói jubileumán a következő nemzedék, az ifjúság nevében Illyés köszönti. Móriczban Petőfi végrendeletének, a holnapvárás programjának folytatóját látja, aki a jelen napszámosa lett szerényen, fogadkozás nélkül, szívósan, csak a munkát nézve; mint a nép, amelyet ábrázolt. Realizmusát, nép- és életszeretetét becsüli, de ösztönösségétől idegenkedik: stílusa, nyelve gyakran henye, gondatlan, az élőbeszédre emlékeztet, és ilyen az is, amit ez a keresetlen stílus ábrázol. Igazi jelentőségét nemzedéke szellemi növekedésében és a maga írói pályáján abban látja, hogy segítette visszavezetni a néphez: Ez a nemzedék, melynek egyelőre csak az a közös jellemvonása, hogy a népből származik, és nem tagadja meg a népet, sokban különbözik Móricz Zsigmondtól, de bármennyire jusson is, nem feledheti, hogy az ő csapásain át haladt. Igazán meghitt viszonyba soha nem kerülnek.

Mély benső vonzalmat érez viszont Kosztolányi személyéhez és művészetéhez. A költőnél, a „frakkos-cilinderes bűvésznél”, a rímek mágusánál többre becsüli a prózaírót, de ezt az ítéletét az irodalomtörténetírás is igazolta. Különösen akkor nő meg benne a tisztelet, amikor maga is rendszeresen kezd szépprózát írni és publikálni. Kosztolányi tudatossága, racionalizmusa, nyelvének tisztasága és egyszerűsége, az ábrázolás pontossága, humanista magatartása egyaránt közel áll hozzá. Emlékezetes, kedves jelenet volt Kosztolányi és köztem – írja Illyés –, midőn egyszer Kosztolányi, még ismerkedésünk elején, azzal fordult hozzám: te kitől tanultál meg jól magyarul? Mivel tudtam, hogy ő hol tanult meg jól magyarul, azt mondtam neki: Jules Renard-tól, Párizsban. Átölelt, bevallva: én is! Ez azt jelentette: világosan, színesen, egyszerűen, erőteljesen beszélni – ez a magyar stílus. Ami a francia is, a latin stílus is: ez a stílus. Igaz, időben kissé később kerül rá sor, de most kell elmondani: amikor Kosztolányi 1936-ban meghal, és hátrahagyott műveit a Nyugat tíz kötetben kiadja, a sorozatot Illyés rendezi sajtó alá, és minden egyes kötet 86elé bevezetőt ír. A Kosztolányi esztétikai tárgyú jegyzeteit, cikkeit tartalmazó kötet, az Ábécé előszavában mondja: Kosztolányi munkateljesítménye az itt következő oldalakon az, hogy az olvasó észre sem veszi, hogy az író milyen bonyolult feladatokat old meg, milyen rejtelmekbe hatol be a kedvéért, a titokzatos szekta milyen érinthetetlen rítusait leplezi le… Igazi írástudó volt. Megeshet, hogy véleményét nem fogadjuk el mindig; de akkor is becsüljük. Nyilván a magatartás és a tündöklő – tündöklően egyszerű – okfejtés miatt… Ezzel máris meghódított bennünket; a módot, a hogyant, a választékos formát tartotta legtöbbre.

Osvát halála – öngyilkossága – után a Nyugat szerkesztését Babits és Móricz veszi át. Az 1929. december 1-i számon már az ő nevük olvasható. Illyés és Babits ettől az időtől kerülnek szoros kapcsolatba. A Nyugat-ban Babits tért nyit a fiatal írónak, s Illyés tisztán látja, hogy Ady halálával az az őrlámpási végeznivaló őrá [ti. Babitsra] hárult. Egymáshoz közelíti őket a közös szülőföld, Dunántúl szeretete: Illyés gyakori vendég Babitséknál Esztergomban, s a tolnai tájat, a szekszárdi szőlőket is többször közösen bejárják. Babits 1927-ben a Baumgarten-alapítvány irodalmi kurátora, 29-ben a Nyugat társszerkesztője, 30-ban a Kisfaludy Társaság tagja, 33-ban a Nyugat főszerkesztője lesz, de Illyés nemcsak az írói elismerés és érvényesülés emelkedését látja, hanem a nagy költőtárs belső vívódásait, megpróbáltatásait is közelről érzékeli: …alig van magyar költő – írja –, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt… nem volt magyar író, akit nála csontzúzóbb – mert írók adta – ütések értek. Egymást a közös eszmeváltásig megismerik. Illyés már 1928-ban tanulmányt ír Babits költészetéről. Babits viszont a Nyugat-ban 1932-ben méltatja először Illyés munkásságát. Ismeretes a fénykép, amelyet Farkas Zoltán művészettörténész 1930 szilveszterén Némethék lakásán készített: a képen Babitsot és Török Sophie-t Erdélyi József, Németh László és Illyés Gyula, valamint Németh Ella és Farkas Zoltánné társaságában látjuk.

Kevéssé ismert egy másik adat, Babits magánlevélben, zárt borítékban küldött véleménye a fiatal Illyés Gyuláról.

A levél előzménye: Babits Mihály 1931 júniusában részt vesz Pécsett a Janus Pannonius Irodalmi Társaság alakuló ülé87sén, és ott a Kisfaludy Társaság nevében köszönti az új irodalmi társaságot. Az útra Illyés is elkíséri. Az alakuló ülésen Babitsot tiszteletbeli taggá választják. Ezután vetődik föl a társaság tisztikarában, hogy jó volna a dunántúli Illyést is a társaság soraiba vonni, s erről a társaság főtitkára, Lovász Pál Babits véleményét kéri. Babits 1932-ben kelt válasza: „Illyés Gyula a magyar lírának nemcsak nagy reménye, de már kész és el nem mellőzhető értéke is. Gyökeresen magyar s mégis európai kultúrájú költő, s az irány, melyet képvisel s részben vezet a legrokonszenvesebb és legszükségszerűbb újabb irodalmunk fejlődésében. Illyés igazi, mély lírai tehetség, és emberi tulajdonságai is a legszeretetreméltóbbak.” A történethez tartozik, hogy amikor 1956-ban Babits levelét publikálni kívánták, és ehhez Illyés hozzájárulását kérték, a költő így válaszolt: Szívesen beleegyezem, hogy Babits Mihály rám vonatkozó sorait felhasználják… Ezeket a sorokat én sem ismertem. Meghatva olvastam őket; meghatva idéztem föl Babits Mihály nemes alakját, ezúttal is.

Illyést Babits és a Nyugat formálja. Ady „hatása” csak időben előzi meg a találkozást Babitscsal, intenzitásban az utóbbi az erőteljesebb. 1930 őszén Illyés Babits lakására Németh Lászlóval, Farkas Zoltánnal és Basch Lóránttal „latin iskolá”-ba jár. Babits szalonja sziget, rész Európából, ahol a szellem hegyi levegője honos: a külföldi és a hazai könyvtermés legújabb darabjairól esik szó, vélemények és nézetek szembesülnek, a korszerű európai műveltség igénye csiszolódik. Illyésben a tisztelet és a barátság sem fojtja el a nézetkülönbségeket. Eszmeszikrázásaik, ha vannak, nem az irodalmi, hanem a társadalmi kérdések megítélésében mutatkoznak. Babits Mihály tündökletes koponya volt, gondolatom róla ma is az inasé a mesteréről – olvassuk az Ebéd a kastélyban egyik helyén. – Esztendőkig tartó vitában, segéddé-szabadulásom mintateljesítményében [nyilván a Puszták népé-re céloz] sem tudtam elfogadtatni vele, hogy osztályok vannak. Ő is örökölt egy szemléletet; édesapjáét, a liberális bíróét. Csaknem szó szerint megismétli a gondolatot a Beatrice apródjai-ban: A maga korának legműveltebb magyar költőjével, Babits Mihállyal, úgy igaz, ahogy már megemlegettem, képtelen voltam zöld ágra vergődni abban a kérdésben, hogy vannak társadalmi osztályok; marxi, illetve proudhoni értelmezés szerint. Ahogy a barátság nem zárja ki a 88nézetkülönbségeket, e nézetkülönbségek karcolásnyira sem sértik baráti kapcsolatukat. Példátlan a magyar irodalomban az olyan barátság, amely két különböző nemzedék íróját úgy fűzi össze, mint Illyést és Babitsot, s az a mély és őszinte tisztelet, amellyel Illyés fejet hajt költőtársa emléke előtt: Köszönjük neki a példaadást, a nagy érvényesség mai példázását, hogy mindenkoron az lehet szép, ami igaz. Köszönjük neki a hit vonzó varázsát, hogy mindenek ellenére is van miért dolgozni és küzdeni: utolsó percig szembeszállni a világ és a test árulásával.

1930-ban, az év végén jelenik meg második verseskötete, a Sarjurendek. A könyvről a Nyugat-ban Sárközi György, a Napkelet-ben Németh László ír. Németh egybeveti az előző és az új könyvet, s a költői növekedés és gyarapodás jeleit olvassa ki a versekből: „a Sarjurendek nem vékony párlat, hanem feltisztult oldat, s ha a Nehéz föld többet ígért, ez viszont sokkal többet ad, legalább tizenöt olyan vers van benne, amilyen abban egy sem volt. S ami még több: ez költőt mutat, míg az csak tehetséget.” A két kötet mintegy száz verset tartalmaz, s ennek egyötödét-egytizedét a szigorúan rostáló költő a későbbi válogatásokba és az összegyűjtött verseket tartalmazó köteteibe is átmentette.

Milyen költői arcot mutat a két kötet? Milyen Illyés korai költészete? Az olvasót legelőször a téma és a hang sokfélesége, változatossága lepi meg. Várkonyi az eszközök gazdagságát, az átérző fantázia határtalanságát emelte ki, Németh a költő „sokszólamúságára” mutatott. Van itt a rézkarc élességével metszett realista életkép (Szomorú béres, Elégia), friss színekkel, eleven hangokkal átszőtt tájkép (Dunántúli reggel), szerelemtől fűtött, társkereső vallomás (Föld alatt…), burkolt önarckép (Szegénylegény), emelkedett tónusban megfogalmazott költői hitvallás (Énekelj, költő, Esti zápor). Ha a gyökereket, e költészet forrásvidékét szemléljük, ugyanilyen változatosságot látunk. Illyés tanul a szürrealista-dadaista-aktivista mesterektől, mindenekelőtt átveszi a szabad versépítkezést, a kötetlen formát, a képzelet fölszabadítását, a hosszú sorokat. Talán Erdélyin át jut el hozzá Petőfi közvetlensége, természetessége, tág légvétele. Másutt hangja Berzsenyi döngő lépéseire emlékeztet (Látod, hogy gőzölög…), ismét másutt Füst Milán 89éterikus finomságára ismerünk (Egy ősz). Még a névtelen vásári hírköltőktől is tanul: vannak strófái, melyek a naiv és félszeg versezeteket, a ponyva megvetett klapanciáit idézik. S ne hagyjuk ki a választott mesterek közül Adyt se, Babitsot se… A gondos filológiai vizsgálódás bizonyára még további „hatásokat” is föltárhatna, de nem sokra mennénk vele. Illyés tanul francia mesterektől, de nem válik avantgardista költővé. Elfogadja a kötött, erőteljes zenei formákat, de nem ír tilinkós népdalutánzatot. Hat rá Ady minden konvenciótól ment függetlensége, eszmei és formai bátorsága, magyarságféltése, de nem folytatja a szimbolista utat. Fiúi tisztelettel és szeretettel néz Babitsra, de nem követi mindenben a tudatlíra meredek és zord ösvényein. Vagyis források ezek a nevek, és nem minták, „égtájak s nem hatások” – ahogy Németh László mondja. Vagyis költészete már induláskor sem magyarázható meg az előzményekkel, a tájékozódási pontokkal. E líra nem azonosítható a kimutatható hatások matematikai összegével, lehetőségeivel. Illyés már fellépésekor költészetünkben új minőséget hoz, saját költői hitvallása és világképe van. S talán éppen azért, mert „mindenkitől” tanult – és nem egyetlen mester iskolájába járt –, tud önmaga lenni, és teremt szuverén költői világot.

Ez az új minőség leginkább a „hazatérés”, az „otthonra találás” metaforájával jellemezhető. Illyés akkor találja meg legigazabb önmagát, költői természetét, amikor eredendő élményvilágát szabadítja föl, az élet valóságos képeihez fordul, meghallja a közösség hívását, a „forró szegénység” szavát, vállalja a közösségi gondok kimondását, a nemzeti költő szerepét, és egy hagyományokra épülő, realista jellegű, korszerű, tárgyias – s a tárgyilagosság drámáját kifejező – költészet megteremtésére törekszik. Korai verseit a szó elsődleges értelmében is át- meg átszövi a hazatérés motívuma. Csaknem mindig úton van, vándorol, halad, s ennek a vonulásnak az iránya a hazatérés, az otthon meglátogatása, a rátalálás, vagyis az öröm, és nem a búcsúzás, az oldódás, a szomorúság. Nyomomban szelíd borjú lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt – írja egy helyütt; másik versét így kezdi: A pohár friss víznél is jobban üdíti / A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten…; a 90harmadik helyen azt olvassuk: Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott… Ez a megérkezés, hazatérés-motívum lendül aztán át a versben költői hitvallássá, a nép mellett elkötelezett költő ars poeticájává:

Költői hitvallásának, egész írásművészetének egyik vonására már itt rá kell mutatnunk. Várkonyi Nándor így fogalmazott: „A paraszt életét éli, aki költővé vált, s a költőét, akiben a paraszt egészsége buzog.” Természetesen Illyés nem élte huzamosabb ideig (s ekkor már egyáltalán nem élte) sem a paraszt, sem a pusztai szegénység életét. S amikor hivatalban dolgozott, szerkesztőségekbe járt, s nyakkendőt viselt, sem buzgott benne a „paraszt egészsége”. Németh László pontosabban érzékeli a jelenséget, amikor Illyés alapvetően realista, tárgyias, az élet valóságos képeihez tapadó költészetében fölfedezi a mítoszteremtő hajlamot: „Illyés zsellérfiúnak vallja magát, de képzelete nem a zsellérfiúé. Még csak nem is paraszttehetségé. A legkonkrétabb képeinek is van némi metafizikai nyilallása.” A költő szívesen vall önmagáról, mégis keveset tudunk meg róla verseiből. Minden verse személyes vallomás, de a sorok közül egy szemérmes, rejtőzködő költő arca néz ránk. Pontosabban: már a korai versek segítik átemelni ezt a költői arcot egy mitikus rétegbe, segítik róla egy sajátos – a köztudatba korán átment – kép, költői szerep kialakulását. Ezen az arcon a „zsellérfiú”, a „Dózsa György sercegő bőrére” emlékező unoka, a „napszámos-rokon” vonása a hangsúlyos, ez a költői „szerep” a Petőfitől áthagyományozott népköltő magatartásának a vállalása. Illyés természetesen nem akarja senkivel elhitetni, hogy cselédnyomorúságban, napszámoskenyéren, zsellérfiúként nőtt föl, a versszövegek kontextusából mégis valamiféle mítoszi kép, sajátos költőszerep rajzolódik az íróról az olvasó elé.

91

1931-ben Baumgarten-díjjal tüntetik ki. (1936-ig még háromszor kapja meg a díjat.) A nyolc díjazott – Erdélyi, Juhász Gyula, Révész Béla, Tersánszky és mások – között ő a legfiatalabb. Gondtalanul nem sokáig örülhet a – mindenekelőtt Babits megbecsülését és elismerését tükröző – kitüntetésnek. Tolnából, Tüskepusztáról, ahol apja szolgál ekkor, aggasztó híreket kap. Apja már hosszabb ideje súlyos beteg, Pécsett megoperálják, de nem tudnak rajta segíteni. „Jobb, ha otthon hal meg” – mondják a kórházban. Hazaviszik a pusztára, tovább szenved, majd a kastély akkori bérlő ura a beteg szemébe mondja: belőle már nem lesz ember; csak a felmondási idő lejártáig maradhat. Illyés a Baumgarten-díj egész összegét elviszi apjának. Egy elhagyott pusztán fetrengett a szörnyű kórban s aggodalomban, hogy még meddig győzi pénzzel az orvost, aki átvergődve a feneketlen őszi sáron, öt pengőért ojtotta bele a vigasztaló kábítószert. Nem nyugtatta meg az irodalmi díj tekintélyes összegéről szóló okirat sem, amelyet a fiúi szeretet, első és elkésett jeleképp, kezébe adott. Apja hamarosan meghal…

A díj odaítélése az irigység, a rosszindulat parazsát is fölpiszkálja. Az alapítvány fennállása, 1929 óta egészen a díj utolsó odaítéléséig, 1949-ig, ritkán esett meg, hogy a díjosztást ne kísérte volna a sajtóban hangoskodó támadás. Amíg élt, elsősorban Babitsot bírálták, de a díjazottaknak is alaposan kijutott a csípésekből, a mérgezett tőrdöfésekből. Most a Kolozsváron megjelenő Korunk-ban – az 1931 óta szovjet emigrációban élő – Gergely Sándor intéz éles támadást a díjazottak, többek között Illyés ellen. Illyés a lap következő számában válaszol a támadásra, majd Gergely viszonválaszát jelenteti meg a folyóirat. 1929-ben a Korunk-ban Gaál Gábor, a folyóirat szerkesztője még elismeréssel ír a Nehéz föld-ről Egy költő szól címmel, ugyanitt két év múlva Haraszti Sándor a Sarjurendek költőjét már Egy költő, aki álarcot hord címmel bírálja. Különösképpen azok a viták elkedvetlenítőek, amikor támadói közt azokat az írótársait kell látnia, akikkel korábban közös fronton állt, egy ügyet szolgált. Emlékezünk: a Kassák szerkesztette Dokumentum programadó cikkét és a lap négy főmunkatársának nyilatkozatát Illyés mellett Nádass József is aláírta. Most, 1932-ben Nádass (n – s szignóval) a Kassák szerkesztette Munká-ban 92éles támadást intéz Illyésnek a Nyugat-ban megjelent két verse és egy kritikai írása, valamint általában a költő személye ellen. Illyés a Nyugat-ban nyilatkozatot ad közre, és visszautasítja a személyére vonatkozó rosszhiszemű vádakat és kitételeket: tudatos ferdítésről van szó – mondja; bírálója a verssorokban nem veszi észre a gúnyt, prózájáról pedig a cikk írója vádjait a besúgás konkrét formájába tudja öltöztetni… A vita élességére, Illyés érzékenységére, a sértést visszautasító határozottságára mutat a nyilatkozat záró mondata: A cikk írója és közrebocsátója tanult rágalmazó, illetve elszánt szellemi hamisító. A vitába Kassák is beleszól, megvédi Nádasst, és – eléggé vitatható alapon – bírálja a helyreigazításnak azt a módját, hogy Illyés nyilatkozata a Nyugat-ban jelent meg. A disputát a Nyugat szerkesztősége zárja le: ha a vitatott írások a Nyugat-ban láttak napvilágot, teljesen természetes, jogszerű és etikus, hogy szerzőjük a Nyugat-ban védte is meg azokat.

Ezekben a vitákban látszólag „balról” támadják a költőt, s Nyugat-beli szereplését, Babitscsal való barátságát, a díj elfogadását valamiféle „polgári” engedménynek, „eltévelyedésnek” tekintik. A támadások mögött gyakran az illegalitás és az emigráció körülményei között dolgozó magyar kommunista párt életében megmutatkozó ellentmondások húzódnak meg. A moszkvai Sarló és Kalapács 1931. júniusi száma adja közre a magyar proletárirodalom „platformtervezetét”. A dogmatikus és szektás szellemű terjedelmes tanulmány – melynek szerzői többek között azt állítják, hogy József Attila a „fasizmus táborában keresi a kivezető utat” – Illyéshez sem kíméletes, s csak egy halvány vonással kap „pozitívabb” értékelést: „Háy Gyula, Kodolányi, Illyés Gyula a válságba jutott kispolgári intelligencia írói, akik a proletariátussal kacérkodnak.”

Én nem voltam kommunista párttag, sem illegálisan, sem – kint a francia párt tagjaként, nyíltan – írja Illyés 1952-ben. De forradalmár hitét, kapcsolatát a magyar munkásmozgalommal a legnehezebb időkben is megőrzi. Kéziratot ad a Magyarországról kitiltott, üldözött folyóiratnak, a Korunk-nak. Cikket ír a Társadalmi Szemlé-be, és a lap többi munkatársával együtt vállalja a fenyegetettségben való élést. Már az írások címe beszédes: Szellemi munkanélküliség; Mire jó a háború?; a harmadik93ban – címe: Gorkij, „az áruló” – a szovjet-orosz írót védi meg a nyugati polgári sajtóban megjelent rágalmak ellen. Amikor a biatorbágyi merénylet után kihirdetett statárium idején Sallai Imrét és Fürst Sándort elfogják, és statáriális bíróság elé állítják, részt vesz a halálbüntetés eltörléséért indított mozgalom röpiratának megszerkesztésében. Ott van az előkészítő megbeszélésen, a jórészt József Attila által készített fogalmazvány szövegét átnézi, belejavít és aláírja. A haladó gondolkodású emberek tiltakozása ellenére az ítéletet végrehajtják, s Illyést is perbe fogják. Elkötelezett, forradalmi szellemű írásai, a munkásmozgalomban kifejtett tevékenysége miatt ismételten szembe kerül a hatóságokkal. E munkájáról akkor is, később is a legtakarékosabban beszél, az érvek, a gondolatok, a művek helyett érdemként ezekre sosem hivatkozik.

Erre az időre esik megismerkedése és a barátság kialakulása József Attilával. József Attila 1925 őszén megy ki Bécsbe, még a következő év márciusában is innét keltezi levelét, majd Párizsba utazik. Illyés már itthon van, amikor József Attila a francia fővárosba érkezik. József Attila 1927 nyarán tér vissza Franciaországból, s a két Párizs-járt ifjú költő Pesten találkozik egymással. József Attila megismerkedik Vágó József lányával, a huszonöt éves Mártával, s a lány szüleinek lakására Illyés, Ignotus Pál, Komlós Aladár társaságában is elmegy.

Illyés találkozik József Attila testvéreivel, Jolánnal és családjával is. József Jolán írja (akinek könyve ugyan – köztudomású – számos tévedést tartalmaz, de e leírás valószínűnek látszik, más források is alátámasztják): „Egyszer-egyszer felhozta magával Attila új barátját, Illyés Gyulát is. A két fiatal költő leült egy sarokban, összedugták a fejüket, mint az összeesküvők. Esténként néha velük mentem az Angol kávéházba, itt írták verseiket. Emlékszem, milyen játékot találtak ki. Egy papírlapra rímeket írtak fel, szonett formában, a másiknak kellett a rímekhez megírni a verset. Hogy nehezebb legyen a feladat, címet is adtak a megírandó versnek. Attila és Illyés órákon keresztül írták ezeket a szonetteket. Kaján mosollyal rakták egymás elé a hajmeresztő rímeket: szemüveg – Lübeck, balrament – parlament, kapús – vad hús, dohány – a lány, pilla most – villamost, kimosd – szivarost, hajlék – hajlék 94(demeure), és ennek tetejébe a címet: Cézár Galliában. Az alanti játékszonett címét és rímeit Illyés írta, ehhez komponálta Attila a verset”:

Hasonlóképpen született a József Attila kiadatlan versei közt olvasható két másik szonettjáték, az Egy Modiano-cigarettapapír elszakadt és A másodfokú függvények egyenletei című rögtönzés: ezeknek címét és rímeit József Attila adta, és a verset Illyés írta.

1929-ben Illyés verse szerepel a Bartha Miklós Társaság kiadásában megjelenő Új Magyar Föld című antológiasorozat második füzetében. Az antológiát az Előörs-ben József Attila bírálja: Illyés versét (A Tiszánál) a kötet „kiemelkedő írásai” közé sorolja. – Barátságuk további dokumentuma a Nem én kiáltok Illyés Gyulának adott példányába írt, „Minket, Gyuszi, szeretni kell / s engem tán jobban s láthatóbban…” kezdetű verses rögtönzés, valamint az a fénykép, amely egy csillebérci kiránduláson készült 1931-ben: az erdő fái közt ábrázolja a két, egy95mással parolázó költőt, a „Favágót” és a „Mosolygó merénylőt”. Idézzünk még néhány mondatot abból a kritikából, amit Illyés írt 1932-ben József Attila Külvárosi éj című kötetéről. Jó költőnek, kitűnő tehetséggel megáldott lírikusnak tartja József Attilát, bár verseit nem mindig érzi tökéletes alkotásoknak: a különféle poétikai elemek, költői eszközök a versben nem kapcsolódnak elég szervesen egymáshoz, a költőtermészet még ritkán jut zavartalanul kifejezésre.

A virtuális és valóságos „hazatérés” és „otthonkeresés” motívuma elvezeti a költőt gyermek- és ifjúkora tájaira: a harmincadik éve felé közeledő Illyés múltjával, emlékeivel szembesül. Ez az igény hosszabb terjedelmű, epikus jellegű munkákban, három, a harmincas évek legelején írt elbeszélő költeményben fogalmazódik meg: a Három öreg és az Ifjúság először a Nyugat-ban jelenik meg (önállóan az előző a szerző kiadásában 1932-ben, az utóbbi pedig Debrecenben 1934-ben lát napvilágot), a Hősökről beszélek-et először a kolozsvári Korunk 1932. decemberi és 1933. januári számában adja közre – hazai szempontból – illegális formában, a szerző nevének elhallgatásával, I. G. (Párizs) aláírással. A költőben megmozdul valami: egyrészt arcok, nevek, hangok, ízek, költői képek jutnak eszébe a pusztai évekből, apjára, nagyszüleire gondol, a lágy völgy ölén megbúvó puszta szokásvilága rémlik föl benne, másrészt a hősi ifjúság napjai peregnek le előtte, „bujdosása” és találkozása az „első” szerelemmel. Az önéletrajzi számvetés darabjai ezek a művek, a múlttal, a gyerekkorral való szembenézés alkalmai, s mintegy a Puszták népe előmunkálatai, csírái, versmagjai. Az epikus Illyés érlelődik bennük – egyelőre az elbeszélő költemény műfajában.

Amikor Illyés e műveket írja, valójában egy nagy hagyományú, de a huszadik századi irodalomban már „korszerűtlennek” látszó műfajhoz nyúl. Az orosz irodalomban talán Puskin, nálunk – Fazekas, Petőfi és Arany János után – Arany László írja az utolsó verses elbeszélést. De hogy a műfaj a legmodernebb költőket is mennyire izgatta, mutatja Ady kísérlete (Margitta élni akar), s hogy még Illyés művei után is mennyire alkalmas korszerű tartalmak kifejezésére, bizonyítja – hogy csak a legnagyobb és legismertebb példákra hivatkozzunk – 96Babits Jónás könyve, Szabó Lőrinc Tücsökzené-je, Juhász Ferenc több poémája. Amikor Illyés a költői elbeszélés megújítására, korszerű tartalommal való megtöltésére vállalkozik, egyszerre fordul a világirodalmi múlt klasszikus mintáihoz, Homéroszhoz és Vergiliushoz, valamint a műfaj hazai előképeihez, a Lúdas Matyi-hoz, a János vitéz-hez és a Toldi-hoz. Mindez azonban még kevés erőt adna a műfaj föltámasztásához. A sokféle forrásból táplálkozó költő itt is egyéni hangon szólal meg: az erőteljes zenei hatású verseiben kipróbált ritmusformákat eleveníti föl, gazdag beszédlendületének ad teret. Személyisége egyszerre kitárulkozó és rejtőzködő; s minden korábbinál szenvedélyesebben vállalja és vallja meg a kétkezi emberek, a meggyalázottak hitét és jövőakarását. Illyés az első pillanattól saját maga: egyéni nyelven szól, összetéveszthetetlen más költőkkel, ugyanakkor állandóan fejlődik, változik, örök nyugtalanságban él. Ebből a belső feszültségből és megújulási kényszerből születnek elbeszélő költeményei.

Szigorú kompozíció fogja át a trilógia darabjait. A poémákat az eposzi szerkesztésmódra emlékeztető elő- és utóhang keretezi. A tulajdonképpeni „történet” az első két műben három-három, a Hősökről beszélek-ben négy részre tagolódik. Csaknem minden egyes rész ritmusa más, de mindegyikben erőteljes zenei törvények, kötött formák érvényesülnek. A három mű cselekménye időben is kapcsolódik egymáshoz: mintegy gyermek- és ifjúkorának három kinagyított pillanatát örökítik meg. De csak látszólag állóképek; csupa lendület, mozgalmasság, nyelvi dinamizmus járja át őket, s valósággal a gyorsan pergő film hatását keltik.

A Három öreg megírásának körülményeiről Babits tudósít: „Aznap ismertem meg, amikor született. Sohasem felejtem el a borús téli délutánt, melyen a költő elhozta s fölolvasta. Izgatottan érkezett lakásomra, még nem ebédelt, egész délelőtt írt, s alig lehetett rábírni, hogy egyék valamit. Zsebében volt a lobogó, égető kézirat, melyre csak az imént tette az utolsó pontot… Szerényen s kissé tétován kezdte a fölolvasást, mégis valami titkos büszkeség lázában, mint aki maga sincs tisztában műve értékével, vagy nem mer hinni benne, ámbár titkon és belülről nagyon is hisz és tisztában van.”

97

A „paraszt-triptichon” hősei: a cecei anyai nagyapa, a gyánti apai nagyapa és Czabuk Pál béres, ki írni tanította. A leginkább cselekményes rész a második, melyben egyetlen nap történetét, egy gyántpusztai látogatás lefolyását rajzolja meg. A mű egészére a vallomásos hang jellemző. A „hazatérés” motívuma többször fölbukkan: a már idézett, önálló versként megálló előhangban (Előbb a kalapot…), majd a harmadik részben:

A költő tekintete merengő, hangja tompa, jelzői csillognak, emlékeit bearanyozza a messziség:

Csak az utóhangban keményedik meg a szava, a „nép nevében” beszél, Dózsát hívja, s a történelem mostoháját „egy nagy új honfoglalásra” biztatja:

Lírával átszőtt emlékezés az Ifjúság: Két tiszta nap, mint szigetecske / a szörnyű évek tengerhabján… A Tanácsköztársaság összeomlása utáni időre, rövid megpihenésére és „első” szerelmére, egy „fürge, fényes tekintetű” falusi mindeneslány alakjára emlékezik. Tíz év múlva tér vissza a tanyára, ahonnan egykor ifjú lábbal világgá rohant; majd a látogatás végén az eltűnt ifjúság után int kezével. A múlt és a jelen képei minduntalan szembesülnek egymással: Látom a gyermeket, ki férfi / akar lenni időelőtte – / Ne siess úgy! – szólanék neki, / kiáltanám a múlt időkbe… Az elbeszélő költeményt idilli hang színezi át, de az elemek már nem mozaikképek, hanem az egységes cselekmény részeként követik egymást. A drámai szerkesztésmód minden mozzanata föllelhető a műben: az expozíció (a menekülő fiatalember útja), a bonyodalom (találkozás a lánnyal), a cselekmény kibontakozása (a konyhai tervezgetések), a tetőpont (az aratási jelenet), a megoldás (a „kardok és csákók csillogása” miatt újból futnia kell üldözői elől). A kompozíció arányosan fölépített, talán csak a befejezés kissé gyors és indokolatlanul elsietett. Merész a témaválasztás is: tíz évvel a bukás után idézi a Tanácsköztársaság emlékét, s merész, kemény, lázadó a hang is, amellyel a nyolcsoros strófákban, a szabadon kezelt jambusokban megfesti a menekülés, a bujdosás, az üldözés képét. A kinti világ zordságát, az ellenséges környezet kegyetlenségét hatásosan emeli ki az ébredő szerelem rajza, és fordítva: e szerelem szépségét mulandósága húzza alá, a kegyetlen tény, hogy az ellenséges világ nem engedi meg kibontakozását. Villogó díszek közt látja emlékei „szelíd kislányát”, az alak mégsem idealizált. A hetvenes évek végén írja: Azt a kedves napszámoslányt, akinek lényét az Ifjúság című verses rajzolatomban olyan módon akartam az idő hatása ellen tartósítani, ahogyan a festők ceruzaképeiket a fúvós fixálóval, ma is valóságosnak érzem. Valóságszeretetét, tárgyilagosságát, a jelenségeket pontosan számba vevő szemléletét a legidillibb jelenet fölelevenítésekor is megőrzi:

99

A Hősökről beszélek címében Vergiliust idézi, s az eposzi kellékek, a propozíció, az emelkedett hang, az állandó jelzők is – valamiféle sajátos, ironikus felhanggal egybekeveredve – megtalálhatók. Ezek az évek a kapitalista gazdasági világválság és a forradalmi mozgalom fellendülésének évei. Illyés azokat a hősöket, azokat a pusztaiakat idézi, akik tilosban járnak, akik az uraság javait egy mélyen élő, tudatalatti igazságszolgáltatás nevében megdézsmálják. A szükség viszi őket lopásra, s nem érzik bűnnek: egy ősi törvény beteljesítése él bennük (azé az időé, amikor minden mindenkié volt), és egy előrevetített kor parancsa szerint cselekszenek (amikor ismét eltűnik a kizsákmányolás, a magántulajdon). Proudhon gondolatával (a magántulajdon – lopás), a fiatal József Attila anarchista mindentagadásával („ha kell embert is ölök…”) és a proletárforradalom jelszavával (a föld azé, aki megműveli) rokon Illyés fölfogása. Itt jelentkezik először (egyelőre az elbeszélő költemény műfajában megfogalmazva) a pusztai élet realista, részletező rajza, valamint a költő osztályokat és osztályharcot elismerő társadalomszemlélete. S itt árad ki először szélesen Illyés iróniája: úgy írja le a pusztai magtárak és szérűskertek kifosztását, mint valamiféle hősi várostromot, melyhez még a csősz is segédkezik. Mosoly és harag ráng szája szögletén: a pusztaiak élete a „testvéri összetartás” szép példája s a legkiáltóbb ok az elkeseredésre, a lázadásra.

100

Minden helyzetben vitára kész, éber, polémikus szellem. Egyértelműen, tisztán, világosan fogalmaz, a megszületett gondolatnak azon nyomban formát, kifejezési lehetőséget keres. Gyűlöli a köntörfalazást, a mellébeszélést, a szófűzés ötlettelen és sivár fordulatait, a közhelyeket. Véleményét nyíltan vállalja. Tárgyilagos, de az indulatot is ismeri, igaza tudatában néha túlzottan is heves: meg-meglegyint a harci mámor. Gyakran támadják ellenfelei, akik horgot akasztanak simának látszó írásai szövetébe is. Persze maga sem rejti véka alá véleményét, ha fölfogásától elütő, idegen nézetekkel találkozik. Vitái vannak a liberális polgári baloldal képviselőivel, a munkásmozgalom néhány tagjával, a „keresztény Magyarország” szószólóival, még a közös ügyet szolgáló nemzedéktársaival, híveivel is. Nyilatkozik, cáfol, vitát kezdeményez, hozzászól, válaszol és viszonválaszt ad. Politikai, ideológiai kérdésekben inkább őt támadják; társadalmi és irodalmi problémák megvitatásában többnyire ő a kezdeményező.

A munkásmozgalom szektásságra, dogmatizmusra hajló tagjai gyanakvással nézik műveltségét, szellemének tágasságát és elevenségét, a szegényparasztság melletti elkötelezettségét. Másfelől Illyés is korán fölismeri a mozgalom belső ellentéteit, a széthúzás és gyanakvás veszélyét. 1933-ban, a II. Internacionálé párizsi kongresszusa kapcsán élesen fogalmazza meg kérdését: Szocializmus szocialisták nélkül?, és a munkásmozgalom prakticizmusát, antiintellektuális szemléletét bírálja.

Amikor Zsolt Béla átveszi A Toll szerkesztését, harcos világnézeti lappá formálja. A folyóirat több vitát kezdeményez, s élesen reagál minden olyan hangra, amely mögött a liberális 101polgári magatartás kritikáját látja, vagy fajvédő nézeteket gyanít. Zsolt Béla nacionalista és antiszemita jelzővel illeti Illyést, aki a vádak ellen Szellemi vérvád című írásában tiltakozik. Amikor az „irodalmi zsidókérdésről”, a „szellemi antiszemitizmusról” folyó vitába Ignotus Pál is bekapcsolódik, Zsolttal és Ignotusszal szemben Kardos Pál védi meg Illyést és Németh Lászlót.

A harmincas évek elején Illyés a Nyugat-ban több vitát kezdeményez. 1933-ban jelenik meg Katolikus költészet című tanulmánya, mely a francia és a magyar költészetben érvényesülő katolikus tendenciákat veti egybe. Az összehasonlítás a francia irodalomra előnyös (ott a vallásos világnézet jegyében művészileg, tartalmilag egyenrangú művek születnek), s a honira hátrányos (itt a katolikus irodalom átlaga gyakran megreked a tömjénfüstös, szentimentális látásmódban). Voltak katolikus vallású költőink; íróink legnagyobb részéről megállapíthatjuk, hogy vallásos világnézetű volt; olyan költőt azonban, akinek költészete jellegzetesen katolikus, nem ismerünk… – hangoztatja Illyés a múltról szólva. Ezután Harsányi Lajos és Sík Sándor, valamint (a legtöbb elismeréssel) Kocsis László és (a legtöbb elmarasztaló, bíráló véleménnyel) Mécs László költészetét jellemzi. Nekimentem teljes fegyverzetben a Nyugat hasábjain, vagyis Babits igényes bólintásaival az úgynevezett katolikus költészetnek – emlékezik vissza. – Villogó odavágásokkal persze az egyházi nagybirtokok – az ottani cselédtartás hagyományai felé. A polémiába a Nyugat-ban és másutt pro és contra többen bekapcsolódnak: Just Béla, Reményik Sándor, Gyergyai Albert, s maga Babits is megszólal (kétszer is) a kritika szabadságáról írt meditációjában Illyés védelmében.

A másik vitának már a címe is kedélyborzoló: Van-e jobboldali és baloldali irodalom? Illyés írása valójában hozzászólás Rédey Tivadarnak a lillafüredi írókongresszusra készült előadásához. Nincs „jelzős” irodalom, mondja Illyés, csak irodalom van, s a magyar irodalom jobbik része lényegében mindig baloldali volt. A vitában Schöpflin Aladár Illyés cikkéhez kapcsolódik, de annak ellenében valóságosnak tekinti az irodalom és a szellemi élet 1848 utáni megosztottságát, jobb- és baloldali irányzatát. Ez persze jobbára csak a szavakon való lovagolás, 102hiszen abban Schöpflin is igazat ad Illyésnek, hogy az igazi irodalmat – akár az úgynevezett katolikus irodalom esetében – sosem a szándék hajtogatása, kizárólag a művészi érték hitelesíti. A művészet szerencsés természetéből folyik, hogy az alkotás (az „igazi”) nem bírja el a hazugságot, de még a leplezést sem, de még a régit, az utánzást, az egyszer már megcsináltat sem. De még az a szándék is, jobb- és baloldali előbb-utóbb sötét fekélyekként kiütközik rajta. Csak az igazat írhatod és ráadásul még csak az újat, tehát bárhová tartozol is, végeredményben csak újító, csak leleplező lehetsz és bizonyos értelemben csak „romboló”. S mivel csak igazat mondhatsz és csakis a magadét, nem simulhatsz… – írja Illyés. Mikszáth példájára hivatkozik, amikor arról beszél, hogy el lehet ugyan hitetni, hogy az író életével a hatalomhoz simul, de művei, ha azok igazi művek, elárulják, hogy „tőrt rejteget”. Vagyis minden jó irodalom szükségképpen baloldali, de ami csak szándékában baloldali, nem bizonyos, hogy egyben értékes irodalom. A baloldaliság vérmérséklet dolga is, a minden béklyótól húzódozó szellemé, kielégíthetetlen türelmetlenségé, akárcsak az irodalmi tehetség. Korlátok között nincs szabad szellemiség, és nincs irodalom, e kettőnek egy a feltétele. Ez párosítja őket. A cikk végén megismétli: Nincs jobb- és baloldali irodalom, de maga az irodalom szelleme még a jobboldali pártállású írók műveiben is rokon azzal a szellemmel, amit mi baloldalinak nevezünk. Kissé hosszabban idéztünk az írásból, mert Illyés irodalomszemléletének alapvonásai itt fogalmazódnak meg először.

Fülep Lajos, aki 1927 óta a kis baranyai község, Zengővárkony lelkésze, már 1929 végén a Pesti Napló-ban négy cikkből és egy interjúból álló sorozatban hívja föl a figyelmet az egyke, az alacsony népszaporulat nemzetromboló hatására. A magyarság pusztulása, Minden évben egy község népe hal ki a Dunántúlon!, Idegen kézre kerül a dunántúli magyarok földje – ilyen és hasonló címekkel és alcímekkel jelennek meg Fülep írásai. Amikor 1932-ben Illyést a Janus Pannonius Társaság tagjává választják, és június 10-én a társaság nyilvános felolvasó ülésén Pécsett szerepel, személyesen találkozik Füleppel. Illyés hat versét mutatja be, Fülep ugyanabban a műsorban Szent Ferenctől D. H. Lawrence-ig címmel tart előadást. Fülep – emlékezik a költő – a pécsi étteremben az irodalmi matinét követő szűkebb 103közebéden… a feketekávénál megbecsült azzal, hogy mellém húzta a székét. A bankett után együtt utaznak Zengővárkonyba. Pécsváradig alkalmi autó vitt el bennünket, onnan lőcseit rázó, ülésdeszkát dobáló parasztszekér, lekanyarodva a köves útról a fák takarta völgyi falucskába. Egy délutánra mentem; másnap délben távoztam. A paplakban a házigazda föltárja szorongató gondolatait; a vendég megrendülten hallgatja az eléje tárt bizonyítékokat a dunántúli egyke terjedéséről, a magyarság pusztulásáról, a német hódításról. Megállapodtunk, hogy hivatali szabadságom két hetét ott fogom feleségestül tölteni, mégpedig – állhatatoskodásomra – fizető vendégként. Erre az újabb, tartósabb látogatásra a következő év, 1933 júliusában kerül sor. Illyés Zengővárkonyban, a gesztenyék alatt írja első fogalmazásában Magyarok című versét, és ekkor gyűjti az anyagot ahhoz a hosszabb prózai íráshoz, amely Pusztulás címmel jelenik meg a Nyugat-ban. Amikor 1975-ben a Magyar Tudományos Akadémián Fülep születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából emlékülést rendeznek, Illyés Az eligazító címmel emlékezik Fülepre. Ebben az írásában mondja: vele beszélve, gondolatot szikráztatva megnyugtató volt a nemzeti sors szólammá hígult igéit eredendő súlyukkal kimondani; a tisztátalan ajkakon megforgatott régi fogalmakat, a méreg-gyanús új tüneteket az én európai rendszerű gondolkodásom után az ő páratlan tartalmú agyán, tündöklő lelkiismeretén átbocsátani.

Illyés Pusztulás című – címében is, alapgondolatában is Fülep Pesti Napló-beli cikkére rímelő – úti jegyzete 1933-ban lát napvilágot a Nyugat-ban. A Fülep Lajosnál tett korábbi és új látogatás élményéből indul ki, majd kérlelhetetlen szigorúsággal fölsorakoztatja érveit a magyarság – nem is annyira pusztulásáról, inkább – pusztításáról. Az írás hatalmas vitát kavar, a Nyugat-ban is, másutt is sokan – a szociológus Braun Róbert, az Ormánság tudós néprajzkutatója, Kiss Géza, Móricz Zsigmond, Németh László stb. – hozzászólnak. A magyar sajtó több éven át hangos az egykéről zajló vitától. A kérdés régi „szakértői” (például Kodolányi, Fülep) éppúgy elmondják véleményüket, mint azok (például Babits, Schöpflin), akiket Illyés írása ránt a kérdés közelébe. Illyés mindennemű nacionalista és fajvédő hangot elkerül, amikor az egykéről be104szél; a probléma vizsgálatát egyfelől a földbirtokviszonyok, a feudális nagybirtok kritikájával, másfelől a németesítő törekvések veszélyére való figyelmeztetéssel köti össze. Magyarságféltése teszi németellenessé, és Hitler uralomra jutása idején, a fékevesztett nacionalizmus korában a dunai kis népek összefogását hirdeti. A vitának nemcsak a költő világnézeti fejlődésében van nagy szerepe; jelentőségét növeli a hatás, amit írótársaira gyakorol. Németh László gondolatrendszerében például ekkor, a Pusztulás-vita nyomán szorul háttérbe az „új enciklopédia” kiművelése, és kapnak hangsúlyt a magyar sorskérdések.

A viták tüzében keményedik, acélosodik Illyés élet- és irodalomszemlélete, a társadalmi és politikai kérdésekről vallott fölfogása. A szalonok világát éppúgy megismeri, mint a pusztai szegénységet, a pince- és padláslakások proletárnyomorúságát. Rendszeresen járja az országot: külvárosokban csavarogtam, szombat délben, mihelyt munkámtól szabadulhattam, vidékre utaztam, szót jóformán csak parasztokkal s munkásokkal váltottam. A kiszámíthatatlan sors megkísérti, hogy a gazdagok világába lépjen át, de ő a kitaszítottakkal, a jogfosztottakkal vállal közösséget. Vagyonosok közt sose voltam boldog; minél többen voltak, annál kevésbé. Az ő világuk jeges és sziklás, széljárta fennsík volt – minél sűrűbben sziklás, annál kietlenebb – a szegények csöndes, lapos és végtelen melegéhez képest… Amikor a gazdagok, a nemdolgozók, a mást dolgoztatók helyett a szegények, a dolgozók világát választja, saját múltjához, gyerekkorához, családjához, ifjúkorának eszményeihez marad hűséges. Döntésében az vezeti: Az emberiség lelkileg értékesebb része gyülekezik a szegények végtelen táborában. Mindazok, akik már születésüknél és természetüknél, majd neveltetésüknél és okulásuknál fogva egyszerűen képtelenek azokra a tulajdonságokra, amelyek a gazdagság megszerzéséhez vagy megtartásához szükségesek. Fölismerése, meggyőződése nem holmi filantróp hit, naiv emberbarátság. Az osztálytársadalom megváltoztatásának szükségességét éppoly tisztán látja, mint azt, hogy az ember fölemelkedéséhez, szabadságához nem elég csak a tulajdonviszonyokat megváltoztatni. Ezért méltó gond: ki vegye kézbe az emberiség jövőjét. A szegénység állapotát el kell hagyniok 105a szegényeknek, anélkül azonban, hogy sajátos lelkületüket lényegében kicserélnék, anélkül hogy a gazdagok sajátos lelkületét vennék fel.

106

Amikor a húszas évek végén a Nyugat kaput nyit a folyóirat első nemzedéke után föllépő fiatalok előtt, először Németh László próbálja a fölfedezetteket egymás oldalára állítani, nemzedékké szervezni. 1928-tól a Napkelet-ben és a Nyugat-ban sorozatban írja kritikáit Erdélyi József, Tamási Áron, Bányai Kornél, Gulyás Pál, József Attila, Kodolányi János, Illyés Gyula, Sárközi György, Fenyő László új, többnyire első könyvéről. 1929 őszén Babits lakásán a házigazda, Németh és Sárközi új folyóirat megindításáról tanácskoznak. Ugyanebben az évben a Bartha Miklós Társaság irodalmi estjein Erdélyi, Féja Géza, József Attila, Illyés, Németh, Kodolányi többször együtt szerepelnek. Németh 1931-ben hosszabb, átfogó tanulmányban összegezi korábbi kritikáinak megállapításait, „egy új nemzedék esztétikájáról” beszél, s a tanulmányban Erdélyiről, Illyésről, Szabó Lőrincről, Tamásiról, Pap Károlyról és Halász Gáborról önálló portrét rajzol. A fiatal írók nemzedékké szerveződésében nevezetes dátum 1931. november 29-e: Debrecenbe az Ady Társaság irodalmi estjére, a Déri Múzeumba öt fiatal, harminc év körüli írót hívnak meg, Erdélyi Józsefet, Illyés Gyulát, Kodolányi Jánost, Németh Lászlót és Szabó Lőrincet. Az utazás körülményeiről, az est lefolyásáról Németh az Ember és szerep-ben ír részletesen: „A pesti írók voltunk, a fiatalok, akik Ady, Móricz, Babits, Szabó Dezső nyomába léptek. S az a naiv, de annál meggyőződéstelibb hit, minket magunkat is összenyomott. Soha nem volt ez a társaság annyira egy nemzedék, mint itt a Déri Múzeumban, az ünneplés viharában. Hogy drukkoltam értük, Illyésért, aki lámpaláztól sápadtan kelt föl mellőlem, dunántúli versét még rebegte, de a tolvaj afgán miniszterről szólót már büszkén vágta a tapsoló közönség szemé107be…” Az írók itt érzik meg először az egymáshoz tartozás szükségességét, s azt is, hogy figyelmes olvasóik, közönségük, híveik vannak, az irodalommal lépést tartó értelmiségiek, haladó polgárok, tanárok, diákok. Az öt fiatalember – írja Németh – „arra a két napra, melyet odalenn töltöttek, mintha kisétáltak volna a tulajdon korukból s a meleg ünneplésen, melyben ők részesültek, más boldogabb korok íróinak az életébe kóstoltak volna bele.” Ebben az időben a nemzedékké szerveződés természetes katalizátora a folyóirat-alapítás. A következő év tavaszán Németh tanácskozásra hívja össze a „nemzedék-vezetőket”. Lakásán heten ülnek az asztal körül: Erdélyi József, Gelléri Andor Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Pap Károly, Szabó Lőrinc és a házigazda. A nemzedéki folyóirat ugyan nem születik meg ekkor, de terve és az együtt gondolkodás igénye megmarad a tanácskozás résztvevőiben.

Ha Illyés korábban inkább az elődök, Ady és Babits felé tájékozódott, most egyre határozottabban nemzedéktársaival keresi a kapcsolatot, és írótársainak nemzedékké formálásába, a népi írók mozgalommá szerveződésébe maga is tevékenyen bekapcsolódik. Műveinek kritikusai már a Három öreg-ről szólva „új népiességet” emlegetnek. A Nyugat-ban indított Pusztulás-vita újabb kohéziós erő a nemzedék történetében, s ebben a vitában fogalmazza meg Illyés talán először azokat a gondokat és feladatokat, amelyeket a magyar társadalom legégetőbb, leginkább megoldásra váró problémáinak nevez, s amelyek a népi írói mozgalom fő céljai között szerepelnek. Két év távolából visszatekintve írja: Ahányan vannak [tudniillik a nemzedék tagjai], annyiféle területről valók. Még azt sem lehet mondani, hogy barátságban vannak egymással. Bár mindez csak javunkra szolgálhat. Népiesnek csak az ostobaság nevezheti őket, vagy a rosszhiszeműség, mely ezzel akolba szeretné zárni valamennyit. Ízlésük, természetük ellenére egymás mellé a szorongó aggodalom állította őket. A vitában Illyés az egykéről, a magyarság dermesztő pusztulásáról, a külső és belső német veszedelemről szól, reformokat, falutelepítést, egyketörvényt, a magyar szellemiség új tájékozódását sürgeti. Voltak, akik megértettek. Voltak, mint Fülep és Kodolányi, akik már jóval előttem hangoztatták mindezt. Mások más sebeket tártak fel a nemzet testén, melyet én elsősorban a dolgozó nép 108millióival azonosítottam. Hosszú volna felsorolni, mi mindent fedeztünk fel. Távol álltunk egymástól, de együtt voltunk a magyarság sorsáért való aggódásban.

Rövidesen a „nemzedéki” folyóiratok is megszületnek, ha nem is egészen abban a formában, ahogy 1932 tavaszán a Németh László ebédlőasztalát körülülő írók tervezték. Németh elhatározza, hogy olyan folyóiratot indít, amelynek szerkesztője, minden írásának szerzője és kiadója egy személyben. 1932 szeptemberében megjelenik a Tanú első száma. S 1933-ban Debreceni Káté címmel tizenkét pontba foglalja a magyarság adott helyzetének értékelését és azokat a tennivalókat, amelyeket egy új szellemi-írói mozgalom számára programnak szán. Majd 1934 áprilisában – a Tanú is létezik még ekkor – napvilágot lát az új folyóirat, a Válasz, melynek homlokán szerkesztőként – Fülep Lajos és Gulyás Pál mellett – Németh neve olvasható. Illyés az első számtól a lap rendszeres munkatársa, majd a szerkesztő bizottság tagja; itt jelenik meg számos fontos verse (például Ozorai példa), folytatásokban a Puszták népe és több cikke. A Válasz történetének első korszaka 1938-ig tart.

1935 tavaszán, az új parlamenti választások előestéjén a Gömbös-kormány – ma már könnyű látni: taktikai húzásként, választási propagandaként s azért, hogy kifogja a szelet az ellenzéki szellemű értelmiség, a népi írók vitorlájából – társadalmi reformprogramot hirdet, reformkorszakról, reformpolitikáról beszél. Ennek a programnak a részeként, első állomásaként Gömbös Gyula miniszterelnök találkozót ajánl a népi írókkal, a mozgalom vezetőivel. Az írók elfogadják a kormány tárgyalási ajánlatát, s Zilahy Lajos villájában április 16-án sor kerül a megbeszélésre, melyen a miniszterelnökön és a házigazdán kívül Féja Géza, Móricz Zsigmond, Németh Imre, Németh László és Tamási Áron társaságában Illyés is részt vesz. Gömbös a kormányzat reformprogramját ismerteti, és az íróknak nagyobb megjelenési lehetőséget, több teret és állást ígér. Ekkor már néhány napja – pontosan április 14-én – megjelent Zilahy Új Szellemi Frontot! című írása a Pesti Napló-ban, s ehhez kapcsolódott egy hét múlva ugyanitt Nyílt kártyákkal című cikke. A vitaindítónak szánt írásokhoz a Magyarság hasáb109jain több író hozzászól (Szabó Lőrinc, Sárközi, Tamási, Nagy Lajos, Féja, Pap Károly, Németh László), elsőként Illyés. Hozzászólásában – a címe: Reform és irodalom – abból indul ki, hogy a magyar irodalom alaphangja évszázadok óta a szorongás és a halálfélelem. Most egy egész nemzedék ajkán csendül fel a régi szólam… mondja, majd a fiatal írók nemzedékké szerveződésének „történetét” beszéli el, azokét az írókét, akiket a „magyarság sorsáért való aggodalom” állított egymás mellé. Illyést már ekkor sem téveszti meg Gömbös reformprogramja s az „új szellemi front” jelszava, az írók mozgalmát elhatárolja a kormány hivatalos programjától, a politikai harc eszközeitől: Ezek a fegyverek nem a mi fegyvereink. Írói állásainkat adnánk fel, ha ebbe a harcba belekeverednénk. Megmarad eredeti állásfoglalása mellett: szabadságot, földosztást, földreformot, falutelepítést, az adó és számos más teher eltörlését sürgeti. A mi igényeinket és követeléseinket valóban semmiféle politika nem tudja kielégíteni, mert egy kormány sem valósíthat meg annyit, aminél mi még többet ne kívánnánk. A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik, melyeket az irodalom maga elé tűzött.

Az Új Szellemi Front programja ellen erős támadás indul különféle világnézeti oldalról. A legszenvedélyesebben fogalmazók – Ignotus Pál, Bálint György – mellett József Attilának is „van néhány szava”: vitatkozik Zilahyval, és sorra véve a hozzászólókat, Illyés cikkéhez is megjegyzést fűz. A magyar irodalom hagyományos szorongását, borúlátását „megvizsgálatlan közhelynek” mondja, s Illyés javaslatait (például az új örökösödési törvény sürgetését) „naiv”-nak nevezi, „népmentő naivitást”, – majd harmadszor is s még keményebb jelzővel terhelve: – „okosan irányított naivitást” emleget. Pedig amikor rövidesen nyilvánvaló lesz, hogy a kormány nem állja a szavát, s amikor a vita több hozzászólója valóban megcsalatottságának, becsapottságának ad hangot, Illyésnek nem kell visszavonnia vagy felülbírálnia korábbi nézeteit. Amikor az év nyarán az új kormány költségvetéséhez s ezen belül a telepítésre előirányzott összeghez megjegyzést fűz, ezt írja: A költségvetés évi tízmillió pengőt irányzott elő. Ebből nem lesz telepítés, legalábbis nem olyan, amilyentől némelyek az ország megújhodását, 110mások egyszerűen a világ végét várták. A vajúdó hegyek egeret szültek. A reformpolitika nem ad megoldást, s az irodalom feladata változatlanul a helyzetismertetés munkája marad. Jóhiszemű idealizmus, hogy lényegbe vágó újításokat felülről is bele lehet verni egy ország tömbjébe anélkül, hogy a milliók tömbje a föléje telepedett rétegen át kiáltva, azt alulról feszegetve, maga is ne követelné az újításokat.

1936 májusában Sárközi György veszi át a Válasz szerkesztését. A folyóirat arculata keményebb, politikusabb, radikálisabb lesz, a lap „a tényföltárás, a meggyőzés, a bírálat és a gúny minden eszközével élesen szembefordul az álreformokkal s álreformerekkel”. Sárközi levele, melyet a Gondolat szerkesztőségének körkérdésére írt, szerkesztőtársa, Illyés állásfoglalását is tükrözi: „az elmúlt esztendő tanulságai sokunkban megérlelték azt a meggyőződést, hogy a magyarság mai állapotán cincogó és tipegő reformok már egyáltalán nem segíthetnek. Gyökeres átszervezésre van szükség, amelyet csak az öntudatosított magyar tömegek tudnak a politikai hatalom megszerzése útján végrehajtani.” 1936 őszén megalakul a Márciusi Front. Nyilvánvalóvá válik, hogy a fasizmus előretörésével szemben, a szabad, független, demokratikus Magyarország kivívásához minden haladó erő összefogására van szükség. A kommunista párt új álláspontja a népfrontgondolat meghirdetése: minél szélesebb rétegekben kell támogató erőt, összefogást találni a fasizmus elleni harc érdekében. A Márciusi Front kiáltványát, mely 1937. március 15-én jelenik meg, és tizenkét pontba foglalja össze a mozgalom irányelveit, Erdei Ferenc, Féja Géza, Kovács Imre és Veres Péter mellett Illyés Gyula írja alá. Itt csak a kiáltvány első három pontját idézzük: „1. Követeljük az ország demokratikus átalakítását. 2. Gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot. 3. Az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot.”

Ekkor, a népi írói mozgalom radikalizálódásának, a Márciusi Front megalakulásának időszakában születik meg Révai József tanulmánya, a mozgalom első marxista értékelése. Révai kiemeli a mozgalom jellemző vonásait, elemzi a mozgalom rétegeződését, jelentőségét és lehetőségeit a magyar társadalmi 111és szellemi életben, s megvédi a népieket a liberális és polgári radikális oldalról elhangzó támadásokkal szemben. „A népies baloldal mozgalmáról – amin tehát a Márciusi Front programmatikus megnyilatkozásait és a falukutató írók tudományos és publicisztikai munkásságát egyaránt értjük – túlzás nélkül lehet állítani, hogy az utolsó két évtized legjelentősebb szellemi áramlata Magyarországon. Nem volt ebben az időszakban még egy szellemi áramlat, amely mélyebben hatolt volna be a közvéleménybe, amelynek hatása az egész magyar közéletre nagyobb lett volna, amely megtermékenyítőbben hatott volna a magyar szellemi élet szinte minden területére.”

Nemzedékről, írói mozgalomról beszélünk, holott inkább szabadcsapatot, szekértábort kellene mondani. Kétségtelen, míg a Nyugat első nemzedékének gerincét az osztályukkal szembefordult, de sorsát magukban hordozó írók alkották, addig az újabbak a népből jöttek. Azonban ez sem általánosítható. Ahányan vannak, annyiféle területről valók – írta Illyés. A népi mozgalom centrális, iránykijelölő alakjai között éppúgy vannak értelmiségi indíttatásúak (például Németh László), a gyermekkori dzsentri környezettel szembefordulók (például Kodolányi János), mint a legmélyebb népi rétegből érkezők (Sinka István, Veres Péter). Ami összeköti őket: a magyarság sorsáért való aggodalom. Amiben egyetértenek: a nemzet felemelkedéséért vállalt munka. Az egyetértés az alapvető célokban jól megfér a megközelítés egyéni útjaival. Van, aki Szabó Dezső csapásain halad, van, aki Móriczban látja a néphez, a szegényekhez, a magyar jelenhez visszavezető, példaadó „apát”. A politikai élet jobbra tolódása, az erősödő német befolyás különösen bomlasztóan hat a mozgalomra. 1938-ban megszűnik a Válasz. A népfrontpolitika időlegesen válságba kerül. A népi írók mozgalma polarizálódik. Egyre kevésbé a népi származás a meghatározó. A szorongó aggodalom a nemzet jövőjéért már nem elég kohéziós erő a mozgalom egybetartásához. A kor megváltozott mágneses terében átrendeződnek az erővonalak, a nemzedéken belül kiéleződnek az ellentétek. Illyés „kebelbarátjának” mondja például Pap Károlyt, de egyben-másban Németh Lászlóval vitatkozik. Illyést a Márciusi Front kiáltványának ügyében az ügyészség „a magyar állam és a nemzet 112megbecsülése ellen irányuló vétség címén” 1938-ban együtt vádolja Sárközi Györggyel, viszont éppen ezekben az években távolodik el Kodolányitól. Jellemzőnek kell mondanunk, hogy az 1942 novemberében tartott lillafüredi találkozón, ahol a kormány vezetői, Kállay Miklós miniszterelnök, Antal István propagandaminiszter és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök találkoznak a magyar írókkal, és „a fegyveres és szellemi honvédelem összehangolásáról” tárgyalnak, Illyés ugyan részt vesz a találkozón, de nem szólal föl. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy a népi írói mozgalom nagy seregszemléjén és a lehetséges jövőt latolgató tanácskozásán, a 43-as szárszói találkozón – ahol a mozgalom legbaloldalibb és „kommunistagyanús” tagjai is, Nagy István, Darvas József, Erdei Ferenc, Veres Péter előadásokban és felszólalásokban fejtették ki nézeteiket – Illyés nincs jelen, s neve – a tanácskozás nyomtatásban megjelent szövege szerint – el sem hangzik.

Az évtizedek múlva visszatekintő író tudatában persze nem a hajdani ellentétek, az elválasztó különbségek ötlenek föl először. A személyes emlékezés a közös küzdelem nemes pátoszát, a barátság fényét, a mozgalom széles sodrását idézi föl. Ha Illyés a két háború közt a népi írói mozgalom egyik vezető egyénisége, jelentős alkotója, fő organizátora volt, később a sors akaratából az egyetlen tanúságtevő. Okkal beszél többet közös célokról, a mozgalom átfogó programjáról, a közös tűz körül melegedők hitéről, a templomépítők akaratáról, mint a hajdani vitákról. Lángelmét temetünk – kezdi búcsúbeszédét Veres Péter temetésén. Németh László születésének nyolcvanadik ünnepére írja: Szívós alázatod, ahogy / szolgáltad buzgón bennünk – jövőnket: ez / tesz zsarnokká most fölöttünk, nemes / példáddal rangot kínáló – osztó! – halott… Amikor 1979-ben Vajszlóra, Kodolányi János szellemi szülőföldjére, a Kodolányi-emlékmúzeumba látogat, az erdőfőtanácsos apa lakóházából átalakított múzeum vendégkönyvébe ezeket a sorokat írja: Kodolányi János a mi írócsoportunknak egyik legharciasabb, legharagosabb tagja volt a nép és nemzet védelmében. A magyar szellem erejét bizonyítja, hogy ilyen „úri” környezetben is ilyen néppártivá nevelődött.

Amint a népi írói mozgalom a korabeli magyar társadalom valamennyi problémájának megoldására átfogó programot kí113nál, azonképpen Illyés eszmerendszere is politikai, társadalmi és esztétikai meggondolásokat egyaránt tartalmaz: mély történelemkritikát és határozott jövőelképzelést. Kaptunk két bukott forradalmat és egy bukott Bizáncot, vásárolható erkölccsel és szellemmel és köréje egy középkort. Ennek helyére kell felrakni a mi világunkat, melynek erkölcse a – munka – mondja Móricz huszonöt éves írói jubileumán. S miként a mozgalom fő törekvése a nép teljes felszabadításán, a demokratikus nemzet megteremtésén belül a parasztság földhöz juttatása, azonképpen Illyés is legerőteljesebben azért emel szót, hogy a magyar föld annak tényleges megművelői kezébe kerüljön. A Tanácsköztársaság téves falupolitikájából, a jogos agrárfelkelések elfojtásából azt a következtetést vonja le, hogy a magyar társadalom legfőbb, leginkább megoldásra váró gondja a parasztság helyzete; a proletárdiktatúra agrárintézkedéseinek kudarca miatt a parasztság sorsának megoldását helyezi előtérbe. A magyar társadalom legfőbb problémája – hirdeti – a földkérdés megoldása. Illyés legfőbb társadalmi programja: a szegényparasztság földhöz juttatása.

E programmal kapcsolatos a falukutató – vagy ahogy a helyes szóhasználatra Illyés figyelmeztet: a faluvizsgáló, „az orvos munkájára emlékeztető” – mozgalom támogatása. Nemcsak támogatása, hanem a magyar szociográfiai irodalom „mintadarabjának” elkészítése, a Puszták népe megírása is. Sőt Illyés később, a harmincas évek második felében, a Magyarország felfedezése sorozat idején is, amikor Sárközi György óriási lendülettel és tudással a jelentkező kitűnő fiatal szociográfusgárdát egységes vállalkozásba kívánja vonni, Sárközi törekvése mellé áll. Azzal is, hogy példát mutat az országjárásra, a nincstelenek támogatására, s azzal is, hogy országjáró tapasztalatait, helyzetfölismeréseit megfogalmazza és másokkal megosztja. 1939-ben, amikor Zilahy a „kitűnőek iskolája” megalapítását javasolja, Illyés hatszáz pengőt ajánl föl azzal a kéréssel, hogy a tanulók közt minél több teljesen föld nélküli fiatal legyen, s irodalmi, szociológiai és nyelvi beszélgetések vezetését vállalja számukra. Sokat utazik az országban. Az egyik héten Móricz Zsigmonddal Kolozsváron szerepel, Tamási lakásán beszélgetnek, a másik héten Szombathelyen jár, a Faludi 114Ferenc Irodalmi Társaság és Bárdosi Németh János vendége. 1942-ben Illyés Tihanyban nyaral, Németh László a somogyi oldalon, Földváron tartózkodik. Többször találkoznak – ahogy Németh levélben írja Gulyás Pálnak: „a gravitációja erre hajt” –, majd elindulnak Tihanyból Tolnába, hogy bejárják és megmutassák egymásnak nevelőföldjüket, a gyermekkori legendák közös talaját. Gyalog, mégpedig faluról falura, pusztáról pusztára vándorolva – írja Illyés. Megállnak Simontornyán; fölszikrázó ötletük: megveszik az üres, elhagyatott várat, hogy ott népi kollégiumot rendezzenek be tehetséges, paraszt származású fiataloknak.

Illyés népiségének semmi köze nincs a völkischideológiához. Már 1935-ben élesen elhatárolja magát a völkisch jelszó misztikumától, a harmadik német birodalom csodavárásától. Csak azért, mert valahol egy diktátor is népet emleget, most már diktatúrarajongással vádoljunk mindenkit, aki a népről beszél? – kérdezi. A népiség Illyés számára mindenekelőtt a nép anyagi és szellemi helyzetével való foglalkozást jelenti. A faj, a fajtánk szót nem embertani, hanem erkölcsi fogalomként használja, a nép sorsával való azonosulás, a nép szinonimájaként. A fajelmélet térhódítása korában az etnikai karaktert és jellegzetességeket – a biológiai ismertetőjelek helyett – a lelki magatartásban, a szellemben látja. Olyan külső, testi ismertetőjelet nem lehet találni, amely csalhatatlanul megmutatná, hogy ki francia, ki angol, német vagy magyar – írja 1939-ben. – Mert ha valamiből, megnyugtatóan a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik-e valahova. Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg.

Annak ellenére, hogy a körülöttünk élő más nyelvűek megbecsülése, a szomszédos népekkel való kapcsolatteremtés már a Válasz körének valóságos jelmondata volt, a nép, a magyarság, a fajtánk szó használatával kapcsolatos félreértések jóformán napjainkig elkísérik Illyést. A Beatrice apródjai-ban mondja a gyermekkorára visszaemlékező író: ha élt is a felekezeti és vallási különbségtevés a családban, hajszálnyi nyomával sem annak az apartheidnek, mely később a faj és fajta fogalmát, a búroknak és a nácizmusnak szemléletét vélte alapozni. Annyiszor, mint egy 115magyar író sem, Ady Endre ez időtt vette tollára s ajkára ezt a szót, hogy fajtám, fajom. Az aztán végső fokú rövidlátás áldozata, aki Ady (és Arany) szóhasználatában egy morzsányit lát Rosenberg eszméiből. Mert hisz ég s föld a különbség köztük. Az egyik befogadó s fölemelő; a másik kizáró és elnyomó. Talán fölösleges hozzátenni, hogy Illyés szájában a fajta fogalma Ady (és Arany) szóhasználatával megegyező.

A népi mozgalom elkötelezettsége a parasztság mellett nem jelentett városellenességet. A mi hajdani problémánk, az nem városellenesség volt, hanem kívánalom, hogyan éljünk – mondja egy késői interjúban Bertha Bulcsunak. S egy másik beszélgetésben Cs. Szabó Lászlónak így válaszol: Irodalmunk korán kimondta, hogy nem jól működik a város. De nem mi, magyarok mondtuk ki először!… Mikor azt mondtuk, hogy Pest bűnös, nem azt mondtuk, hogy bűnösek a kereskedők. Aki így értette, az csúnyán félrehallott… A minisztérium, rendőrség, csendőrség, a nép elnyomó szerveinek a központja, a bankok, az OMGE, a nagybirtok központja volt a város, ezért támadtuk. A kortársak közül azonban többen félrehallották Illyés „városellenességét”, és könnyen minősítették az egyik oldalon antiszemitizmusnak, a másik oldalon a munkásmozgalomtól való elzárkózásnak. Míg a Gaál Gábor szerkesztette Korunk-ban erősebb a bizalmatlanság a népi írói mozgalom irányában, és nagyobb a szimpátia a polgári radikalizmus irányában, itthon a népi írók inkább találnak szövetségest a kommunisták között, mint a polgári radikalizmus formájában jelentkező neoliberalizmus eszmekörében. Míg a szociáldemokrata párt intellektueljei, amikor mi a parasztság helyzetének ismertetésével jöttünk, ők rögtön a német völkischre gondoltak, a népi írók a kommunistákkal könnyebben egyetértésre jutnak a parasztság sorsát érintő kérdésekben vagy a németesítő törekvések elleni harc ügyében; a kommunisták kevésbé nézték gyanakodva vagy ellenséges szemmel a parasztságot és a földosztás szükségességét hirdető írókat, mint a Népszava köre.

1934 nyarán – Nagy Lajossal együtt – Illyést meghívják a Szovjet Írók Szövetsége első kongresszusára. A Kreml vezetői sokat adnak arra, hogy a jeges páncél, melyet az európai kapitalista közvélemény von a Szovjetunió köré, felolvadjon, és ebben a folyamatban a szovjet rendszer a politikusokkal csak116nem egyenrangú szerepet szán az íróknak, művészeknek. Szívesen utaztatja íróit külföldön – ezekben az években tölt többször rövidebb-hosszabb időt Gorkij Olaszországban, és jár Majakovszkij Amerikában – és szívesen látja vendégül azokat a külhoni írókat, akiket a forradalom utáni, megváltozott szovjet élet érdekel. Illyésnek Párizsból való hazatérése után ez az első hosszabb külföldi utazása. Várakozással és az élményekre fölkészülten ül vonatra: ismeri a könyveket, H. G. Wells, Duhamel, Arthur Holitscher és mások műveit, amelyekben a nyugati írók először számoltak be Szovjet-Oroszországban szerzett tapasztalataikról. Számít a találkozásra azokkal, akik közvetlen a Magyar Tanácsköztársaság bukása után vagy a későbbi években kerültek Moszkvába, így a magyar proletárirodalom platformtervezetének fogalmazóival, a diákkori baráttal, Hidas Antallal és másokkal.

Moszkvában véletlenül találkozik André Malraux-val, a kitűnő francia íróval, a későbbi miniszterrel, akivel már előzően, Párizsból ismerték egymást, s aki azért volt kint Moszkvában, hogy Condition humaine című regényéből filmet csináljanak. Mivel Malraux akkor már másodszor vagy harmadszor járt Moszkvában, valóságos kalauza lesz Illyésnek, elviszi az épülő metróhoz, elmondja, hogy az új épületek helyén korábban mi állt, s együtt ülnek be a klasszikus szovjet-orosz filmalkotások, Eizenstein, Pudovkin művei vetítésére. Előfordult, hogy beültünk reggel 9-kor a moziba, és 3-ig ott ültünk – mondja Illyés 1980-ban egy beszélgetés alkalmával Kőháti Zsoltnak. – Zene nélkül, egymás után pörgették le a korabeli és még előző orosz filmeket. Mindezt Malraux kommentálásával kaptam, mégpedig úgy, hogy ő már akkor élesen vitázott a körülötte lévő orosz filmesekkel, bírált egyes filmeket. Volt, amiben azok egyetértettek vele, volt, amiben nem.

A moszkvai magyar emigránsok körében, szinte napnyi pontossággal tizenöt évre az első találkozás után, újra látja Kun Bélát. A hazai irodalomról vitatkoznak… Ady neve kerül szóba… Illyés fölidézi első találkozásukat, amikor 1919 júliusában egy vagon tetején hallotta beszélni… Kun Béla ekkor már éppúgy „tudat- és eszmezavarónak” ítéli a Le a revízióval! jelszót, mint Illyés… Kun Béla kérésére egy Moszkva melletti nyaralótelep parkjában újból találkoznak. Mivel Illyés uta117zásáról könyvet akar írni, interjú készítésére gondol, de az interjúból nem lesz semmi. Utoljára elutazása napján a Komintern épülete előtt látja Kun Bélát. Ebédezni hívott. Lementünk a főpostával szemben levő kis kaukázusi vendéglő pincehelyiségébe. Sascsikot ettünk. Az ebéd végén, mikor már a kalap is a kezemben volt, tréfás hangon megkérdeztem: „Mit üzen a magyar proletariátusnak? Holnapután Pesten vagyok.” Már ő is felállt a székről a búcsúzásra. Hirtelen visszaült. Kisvártatva magam is visszaültem, de csak úgy féloldalt, a szék sarkára. Azt hittem, akadt még valami dolga, mert a pincér felé nézett. Aztán gyors mozdulattal a fejét a falnak fordította. Embert még nem láttam úgy sírni. Arca mozdulatlan volt, szeme sem rebbent meg. Egyenes derékkal, karba tett kézzel sírt, ontotta a könnyet megállás nélkül, mint a jó tanuló a leckét.

A jelenetet Illyés Szónok az éjben címmel a Magyar Tanácsköztársaság huszadik évfordulóján, 1939-ben írja meg. Ugyanabban az évben, amikor Kun Béla, a volt külügyi népbiztos, a Tanácsköztársaság vezető személyisége a Szovjetunióban a „személyi kultusz” áldozata lesz.

Moszkvában szerzett benyomásairól már az utazás idején Oroszország címmel könyvet tervez írni. A beszámoló először folytatásokban jelenik meg, erősödő és élesedő hatást vált ki, két oldalról is. Az egyik nem nyilvánult, nem nyilvánulhatott meg – emlékezik vissza. – Annál inkább a másik; sajtótámadásban, személyes rágalmazásig és fenyegetésig menő politikai indulatban. És természetesen cenzori, illetve sajtóirodai beavatkozásban. A tollnak, amely mégis ki akarta fejezni a magáét, napról napra meg kellett vívnia, körbeforogva szinte, valami új akadállyal. Ennek ellenére az útirajzból könyv lesz, s a 45-ös fordulat után is újból és újból megjelenik. Illyés az útirajz friss, a közvetlen benyomásoknak utat engedő műfajában és egy 1934-ben igazán kényesnek mondható témában is költő marad, értékes, maradandó művet alkot: megőrzi tárgyilagosságát, elkerüli az aktualitás veszélyét, és nem a pillanatnyi körülményekhez alkalmazkodik.

Moszkva után ismét a pusztán jár. Este című versében írja: Egy lány új nótát kérdez untalan, / a bognár meg a moszkvai utam… Amiért Illyés ismét fölkeresi szülőföldjét, persze nem az, hogy őt kérdezzék, hanem az, hogy ő faggassa a puszta lakóit. Már Párizsban arra gondol, hogy a puszta egyszer majd bejárandó ős118terület; Franciaországból való hazatérése után pedig módszeresen a szülőföld föltérképezésébe fog. – Ez az én hazám? – kérdeztem én, mikor Párizsból hazajöttem. Elijedtem. Távollétem alatt falvak inogtak meg, süllyedtek még mélyebbre a nyomor és az egyke örvényébe. A szegénység, a tudatlanság, az elnyomás nagyobbodott, vagy csak az én tekintetem lett élesebb? Egyre megy; a látvány kiáltó volt, hazugság lett volna minden szavam, ha nem arról beszélek, ami előttem van. Így fedeztem fel szülőföldemet, a Dunántúlt, a magyarság dermesztő pusztulását… Rendszeresen járja a vidéket, Tolnát, megismeri a kastélyok világát, „földnéző-küldetésben” haza-hazatér, fölkeresi anyai ágú rokonait Cecén. Vállalja a Petőfi-megfogalmazta írói programot – „Ha a nép uralkodni fog az irodalomban…” –, de megvalósításáért hátra kell néznie, lélekben vissza kell hátrálnia oda, ahonnan útra kelt. Hogy hol van, hol tart az ország, efelől úgy tudtam tájékozódni: hazamentem – lementem. A jelenhez úgy szereztem szemmértéket, hogy vissza-visszahúzódtam a múltba. Már korábban olvassa André Gide 1927-ben megjelent Kongói utazás-át. A francia író jóformán „idegenforgalmi” utazásra indul, a természet szépségét, egzotikumot, a természeti népek művészetét keresi Afrikában, és szeme egyszerre rányílik a bennszülött lakosság szenvedéseire, nyomorára, a gyarmati politika embertelenségére, képmutatására. Illyés leszűri a tanulságot: ha igaz az, hogy az író külföldön járva hazai szemmel nézze a világot, vagyis sose veszítse el honi szemmértékét, akkor szülőföldjén úgy pillantson körbe, mintha „külhoni” író volna. Valóságos kulcsmondat, mert többször megismétli a gondolatot: Úgy kell néznünk a nemzetet, amelyhez tartozunk, mintha kívülről néznénk; úgy kell magunkba tekintenünk, mintha idegen szemmel tekintenénk. Ez a sajátos optika teszi élessé tekintetét, keménnyé ítéletét. A pusztát, a régi környezetét akkor érti meg igazán, amikor már van összehasonlítási alapja, amikor érett ésszel, esztendők múltán, emlékeket kutatva ismét bejárja a régi helyeket.

Először 1936-ban jelenik meg könyv alakban a Puszták népe: segéddé-szabadulásom mintateljesítménye. Ha Ady Séta bölcsőhelyem körül című versében távolról és egyre szűkülő körökben közelít a házhoz, melyben világra jött, akkor Illyés megfordítva, a szülőház küszöbéről pillant szét egyre távolabbi terüle119tekre; a bemutatott kép egyre bővül, mint a hullámok a vízbe dobott kavics körül. Általános megállapítások és személyes mozzanatok, tárgyilagos adatok és önéletrajzi elemek, társadalomrajz és költői lélekrajz keverednek a műben. A két réteg szerves egymásra épülésére íme, egy jellemző példa: Maradjunk továbbra is a tárgyilagos megállapításoknál – mondja Illyés egy helyütt, ezután azonban nem egy újabb számot vagy adatot közöl, hanem így folytatja: Egyszer egy öreg csordás… vagyis egy történetet beszél el. Önéletrajz? Modern családregény? Szociográfia? A műfaji tűnődésnél és kategorizálásnál fontosabb a mű maradandósága, esztétikai értéke. Az a kép, amit Illyés fölmutat, a történeti és társadalmi változások következtében már régen a múlté, de a Puszták népe – itthon is, számos idegen nyelvre lefordítva a külhoni olvasó számára is – ma is megrendítő olvasmány.

A rácegresi és tüskepusztai élmények közé általános megfigyeléseket sző, a puszta jelen életére vonatkozó adatokat a századvégi cselédsztrájkokról szóló történeti esszével egészíti ki, a legvérlázítóbb tényeket szenvtelen hangon közli, túlzásaival ironikus hatást ér el, a leírás folyamatát kerek történetekkel, remek adomákkal szakítja meg, az elemzés egy-egy részletében miniatűr jelenetet formál. A szerző magát szerényen „szociográfiai figyelmű betűrovónak” nevezi; valójában a mű minden részletében írói remeklés. Illyés a prózai kifejezés tökéletes művészeként jelentkezik a Puszták népé-ben. Teljes birtokában van a széppróza nyelvének. A jelzők dús torlódásával, a körmondatok lüktetésével és törvényszerű, ritmikus megszerkesztésével valósággal zenei hatást ér el. A nyelvi rögtönzés, az élőbeszéd közvetlenségét keltő stílus eszközeit éppoly biztonsággal használja, mint a gondolati fölismerésekben gazdag esszé kifejezési formáit.

Húsz fejezetben ad képet a dunántúli puszták életéről. Minden fejezetben más-más gondolat köré rendezi észleleteit: a puszták múltja, ünnepek a pusztán, fegyelem és fegyelmezés, táplálkozás, a gyerekek nevelése, erkölcs, kultúra, a pusztaiak jövője stb. A diagnózis megdöbbentő és fájdalmasan komor. A puszták népe alázatos, még a kastély szakácsnője előtt is elvesztik bátorságukat, megrémülnek. Anyagi helyzetük sivár, 120táplálkozásuk nyomorúságos. Az író bemutatja az emberi kapcsolatok megromlását, antihumánussá válását. Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Azután rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet – olvassuk a tárgyilagos hangon közölt s annál vérlázítóbb mondatot. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy Illyés valamiféle naturalista sötéten látással akar hatást elérni. Ez volna az egyszerűbb, a hagyományos megoldás. Szavának hitelét, a legkeményebb tényközlés erejét az adja, hogy nemcsak sötét színeit látja meg a „lenti világnak”, hanem a lélekben tiszta, segítőkész embereket is; nemcsak az elvadulás, a durvaság, a nyomor sötét tényeiről tud, hanem az emberiesség „fészekmelegéről” is; nemcsak a durvaság, a kiszolgáltatottság példáit látja, hanem a lenti élet szépségét, emberi tartalmát is; nemcsak a pofozó intézőkről és ispánokról beszél, hanem a súlyos trágyás talicskával küszködő társukon segítő pusztaiakról is: ezt a lenti világot lentinek én sosem éreztem. Sem akkor, amikor benne éltem, sem később, visszagondolva rá – írja 1942-ben.

A Puszták népe újabb lépés – a költészet után most a prózában – a puszta mítoszának megteremtésére. Illyésnél a puszta élete oly mítoszi fényben ragyog, hogy az olvasó képzeletében az író maga is a cselédek fiaként, a cselédházak lakójaként jelenik meg. Sőt nemcsak az olvasó képzelődése az oka annak, hogy ebbe az irányba mozdul el a kép, az író szava is segíti, amikor azonosítja magát a puszták népével, és azt írja: cselédszármazék vagyok; úgynevezett alacsony társadalmi rétegből származom; amikor zsellérősökről beszél, „zsellér-fiú”-nak nevezi magát; és az „apró tanyai szobát”, ahol szüleivel, nagyszüleivel hetedmagával hált, élete legmeghatározóbb élményévé emeli.

A mű Illyés kiérlelt történelem- és társadalomszemléletét tükrözi. Ismeri a magyar parasztság és a cselédség múltját, az aratósztrájkok lefolyását, ismeri az értéktöbblet-elméletet, az osztályharc fogalmát, a társadalom osztálytagozódásának és a parasztság rétegezettségének marxi tanítását. Pontos rajzot ad a társadalmi fölemelkedés akkori lehetőségeiről, útjáról, formáiról, a puszta jövőjéről. Dózsa nevét emlegeti. Megoldást, folytatást, cselekvést vár. Bízik abban, hogy a föld a jövőben a 121népé lesz. A puszták népét s egy egész nemzetet új honfoglalásra izgat: Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül a könyvet csonkának érzik, és folytatását várnák – folytatást várok azoktól én is. Nékik ajánlom munkámat. Ezek a könyv utolsó szavai.

A Puszták népe megjelenésének óriási a visszhangja. A Nyugat-ban Babits és Cs. Szabó László, a Tanú-ban Németh László, a Gondolat-ban Veres Péter és Bálint György, a Szép Szó-ban Németh Andor, A Toll-ban Komlós Aladár ír róla, van, aki többször is. A népi írók bibliográfiájában két nyomtatott oldalra terjed a könyvről megjelent kritikák puszta lelőhelyének a fölsorolása. Az újabb kiadások (1980-ig mintegy hússzor jelent meg magyarul) és az idegen nyelvű fordítások (többek között angol, orosz, román, szlovák, szerb, német, japán nyelvre fordították; hetedik kiadása francia nyelven a Gallimard-nál jelenik meg) a további szembenézésre, elemzésre és méltatásra adnak alkalmat. Két reagálás különösképpen elgondolkoztató. Az egyik Móriczé, a magyar parasztélet nagy föltárójának a válasza, akinek figyelmét egész pályáján valamiképpen elkerülte a pusztai cselédség sorsának széles ábrázolása. Az ő válasza a hallgatás. Az ember sose tudja, kiket bánt meg a jó hevületeivel is – írja Illyés már Móricz halála után. – Amit én a pusztaiak világáról írtam, abban néki nemcsak elégtétel volt – hogy íme, az ő útján mennyien haladnak –, volt, úgy éreztem, némi tüske is. Annyiszor elmondtam, annyira a vád hegyévé tettem, hogy a parasztságnak erről a néprétegéről soha senki, a legmélyebbre látó parasztvizsgálók se szóltak soha egy szót se. Ő volt, méltán, a parasztélet nagy feltárója, s ezt még ő is kihagyta? Külön egészében ezt a réteget még ő se térképezte föl? Nyilván, csak nem kerítette sorra. Indulásunktól fogva vezérként ünnepeltem én is, de számomra soha egy biztató igéje, egy vállérintése nem volt. S ezt nem lehetett szóba hozni soha; most sem. A másik válasz Babitsé, aki keserűen döbben rá, hogy ugyanabban a Tolnában, ahol született, egynapi járóföldre a várostól, amelyet ismerni vélt, a magyar valóságnak miféle dantei bugyrai nyílnak. Ahogy a tízéves Illyésnek fölfedezés volt az először látott város, Szekszárd, most Babits ámul el az eléje táruló képen: „Én Illyés Gyulának félig-122meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népé-nek is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem.”

Ide kívánkozik még annak elmondása, hogy a Puszták népe megjelenése után Déry Tiborban is kíváncsiság ébred: közelről akarja a pusztai életet és írótársa szülőföldjét látni. Akkor még élnek Rácegresen Illyés rokonai, a régi emberek, iskolatársai; kedvvel mutatja be „ifjúságának tündérországát”. De ami neki áldott hely, útitársának porfészek. A könyv és Illyés versei alapján Déry másnak, szebbnek képzelte el a költő szülőföldjét. Ekkor döbben rá Illyés, mit jelent a sanyarú helyzetben élő nemzet vállalásának parancsa, a vállalás kényszere.

Annak idején, még a Puszták népe eleven hatására D. T. barátom és írótársam kíváncsi lévén a helyszínre, lejött velem, szemmel látni a híres tájat, melynek szépségét – a nyomor csúfságának ellentétéül – nem győztem dicsérni.

– Ez az?! Ez a trágyabűzös porfészek?

Körülnéztem a tekintete nyomán, s már-már – igazat adva – átvettem a szemléletét. De aztán megembereltem magam.

Ki mellé álljak vigasszal, biztatással? Akár dicsérettel?

Amellé, aki rászolgált vagy aki rászorult?

Itt tért, ha csak szerény külön ösvényre is, az én patriotizmusom. (Hajszálgyökerek)

(A szülőföld megítélésének különbözősége, az eltérő látásmód persze nem akadályozza meg Illyést, hogy ne a legnagyobb elismeréssel szóljon Déry művészetéről. Amikor A befejezetlen mondat-nak mindössze három kéziratos példánya volt, és a megjelenés minden reménye nélkül gondolhatott könyve sorsára az író, 1938-ban Illyés nagy rokonszenvvel ír Déry regényéről a Nyugat-ban.)

Illyés a pusztán találkozik először Petőfivel. Az ő verseit azonban olyan természetesen hasonlítottam össze vagy azonosítottam a népdalokkal, hogy eszembe se jutott, hogy ezt egy ember írta! 123Később megtanulja a költő nevét, és elválasztja a népköltészet és a műköltészet értékeit. Emlékezünk a jelenetre, amikor fölgyúlt szívvel, egy Petőfi-kötettel a kezében Sárszentlőrincre gyalogol, s arra a másikra is, amikor Cecén nemeskéri Kiss Iván uraság jóvoltából költészet és valóság szembesül előtte: A magyar nemes keletkezéstörténetének közelébe kerül. Ismeri a tolnai tájat, ahol Petőfi járt, ahol Uzd és Borjád között a négyökrös szekér ballagott, belép az ozorai kocsma nagytermébe, ahol egykor a lámpaláztól vörösen Petőfi Sándor legelőször tette lábát színpadra. Személyes vonzalmat érez a témához, úgy érzi, több érdekeltsége, több köze van Petőfihez, mint más kortársának. Családja történetében is megtalálja az egyberímelő mozzanatokat: apja éppúgy kocsmát bérel, mint Petőfié, éppúgy jóhiszeműsége, a rokoni kölcsön viszi jégre, mint az öreg Petrovicsot, s mintha még a két apa természetében, hajlamaiban is volna valami rokonság. Már a Tanácsköztársaság hónapjaiban előadást tart arról, hogy mi a művész helye a társadalomban: Elméletem magva a lírai énnek a társadalmi emberrel való azonosulása volt. S bár akkoriban Petőfinek a Ma, a Nyugat és saját baráti körében nem volt „jó sajtója”, Petőfivel példálódzik: Ultramodern elméletemet az alkotó és a nép (akkor még „tömeg”) viszonyáról Petőfi lírájából vontam ki… Petőfi nevét Párizsban is megvédi. Amikor festő barátjával, Millerrel a művészsorsról vitatkozik, magabiztosan veti oda: – Engem tanítsz ki Petőfiből?! – Sértődöttségből adtam fel a párbajt.

1936 őszén egy Petőfi-kötettel, a kortársaknak a költőre vonatkozó följegyzéseivel és néhány irodalomtörténeti munkával két hónapra leköltözik Tolnába. Gyántpusztán és Ozorán veti papírra Petőfi-könyvét, két hónap alatt s mindössze annyi forrásmunka birtokában, amennyi egy távoli pusztára gyalogló utas irattáskájába belefér. Harmincnégy éves ekkor. A versek és ösztönei sugallata szerint ír, izgatottan kíséri végig Petőfi sorsát. A költővel való újabb találkozás valósággal biológiai élményt, izgalmat vált ki belőle. Boldog vagyok, hogy írhatok róla – mondja a könyv előszavában.

A bevezetés: „szimultán körültekintés”; elképzeli, mi történt 1823 szilveszterének éjjelén, a nemzeti újjászületés hajnalán Magyarországon. A „kínálkozó játék” itt még Kosztolányi 124nyomán jár: Illyés seregszemléje olyannyira Kosztolányi novellájára, a Petőfi Sándorká-ra emlékeztet, hogy még a seregszemle néhány figurája is – Széchenyi, Metternich, V. Ferdinánd, Arany János – azonos. Illyés persze tudja, hogy a játék „ebben az esetben sem az első vállalkozás”, és a továbbiakban már nem is az irodalmi életrajzok megszokott csapásán jár. Nem szokványos művészéletrajzot, bestseller életrajzot ír, jobban figyel a költészetre, mint az egyéni életre, az alkotás fontosabb számára, mint a magánélet szféráinak föltárása. Illyés Petőfije lángelme, akinél élet és költészet tökéletes egységben van. Könyve jellem- és korkép, melyben a történeti-társadalmi viszonyok rajza, a művek elemzése és a személyes mozzanatok bemutatása szintézisben él egymással. Elkerüli a csapdát, hogy ennek a lírának a tragikus halál révén adjon igazi hitelt. Mintha az élet is csak színpadi játék volna, melyben a hősnek végül a katartikus hatás kedvéért meg kell halnia… Mert fölháborító, hogy Petőfi azért legyen híres, mert ledöfték a csatában. Ott, ahol neki személy szerint nem is lett volna semmi keresni valója. S az igazi katona – Bem – el is akarta kergetni onnan, hisz a költőnek még egy pisztolya sem volt. Így gyilkolták meg szegényt, civilben, fegyvertelenül… De hát ettől lett volna költészetünk zsenije Petőfi Sándor? Számunkra nem ez – a vers a fontos! Minderről már egy kései interjúban beszél, 1981 karácsonyán, de annak idején a könyv 1936-ban kelt utószavában is élet és költészet egységére, Petőfi szellemének vállalására figyelmeztet: Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek „szépségét” élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat; csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével, érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek.

Kemény szavak ezek, s azt sejtetik, hogy a könyvben nem is Petőfiről van talán csak szó. Anélkül, hogy tárgyát puszta ürügyül használná föl, és Petőfi költészetét aktualizálná, könyve a megírás idejéről is vallomás, s mint minden jó portréban, az arcképfestő vonásai is földerengenek. A könyv 1950-ben kelt függelékében írja: Számomra – s talán más számára is – e könyvben nemcsak az a kor van benne, amelyről íródott, hanem aka125ratlanul benne van egy kicsit az a kor is, amelyben íródott; van benne az én életem egy korszakából is valami.

Első megjelenése után a könyv számos kiadást megért. Lefordították olasz, szerb, bolgár, horvát, szlovén, német, francia, orosz stb. nyelvre. Van rövidített, népkönyvtári és ifjúsági kiadása, és van a francia olvasóknak szánt bővített, egyharmaddal nagyobb változata. Illyést a téma később is sokat foglalkoztatja: külön tanulmányt ír a néptömeg szerepéről a márciusi napok eseményeiben, Petőfi és Arany népszemléletének különbözőségéről, a költő halálának körülményeiről, és Segesváron című versében költőként is megörökíti a pillanatot, amikor – a legenda szerint – élve temetik el a megsebesített, még hörgő költőt. A mű „alapszövetén” és mondanivalóján azonban nem kell változtatnia. Megírása óta sok év telt el. Az irodalomtudomány és a Petőfi-kutatás jóvoltából számos új adat került elő, Illyés Petőfi-képe azonban ma is érvényes, könyve él.

Rövid egymásutánban három prózai munkát bocsát ki kezéből. Útirajzot ír a Szovjetunióról, amit az eltelt nem kevés történeti változás ellenére is vállalhatott. Szociográfiában örökíti meg a hajdani pusztai életet: a puszta házait azóta a földig lerombolták, de a könyv több, mint a múlt puszta dokumentuma. A Petőfi-portrét lehetne akár irodalomtörténeti munkának nevezni, azonban olyan irodalomtörténet ez, amely messze túléli a műfaj átlagos életkorát. Hol a kulcs? Miben van mindennek a magyarázata? Minden bizonnyal abban, hogy az Oroszország több útirajznál. A Puszták népe nem fér a szociográfia műfajába. A Petőfi-könyv nem tudományos vállalkozás. Mindhárom könyv irodalom, valódi szépírói munka: a prózaíró művészi teljesítménye.

A harmincas évek második felében három új verseskötete lát napvilágot két-két évnyi időközben (Szálló egek alatt, 1935; Rend a romokban, 1937; Külön világban, 1939), és az évtized végén megjelenik az Összegyűjtött versei-t tartalmazó kötet is (1940). A szépprózai munkák születése közben tehát a költő sem hallgat. Eszménye a valósághoz tapadó és éteri, a tárgyszerű és üde poézis, az olyan alkotás, amelyben a malacvisítás és a dunyhák melege, az ökörbőgés és a könnyet ejtő gyertya 126fénye, a bérestemetőbe tévedt, sírokon szaglászó tehén és a „nagy ég” megférnek egymás mellett: mert én a versben / mindig az ilyen nyers valót kerestem, / remélve, egyszer mégis felragyog! A Puszták népé-ben írja: Az igazi költői mű vagy a lehető legkönnyebben, öntudatlanul és ártatlanul születik meg, vagy a lehető legnagyobb erőfeszítéssel, amikor már a mindig ellenséges múlton, az irodalmon kell átvergődnie. A különféle indításokból, „hatásokból” új lírai minőséget teremt. Már a Három öreg-gel kapcsolatban megjegyzi Babits: ahogy a századvégi nép-nemzeti költészet után szükségszerű volt Ady föllépte, ugyanúgy Ady és a Nyugat első nemzedékének lírai forradalma után természetes a visszahatás, egy nemzetibb, népibb költészet igénye. Illyés lírája persze nem egyszerű visszakanyarodás a régi kötött formákhoz; éppúgy benne van Ady, mint a falusi hírköltők hangja, a Párizsban fölszívott avantgarde éppúgy, mint Fazekas hexameterei, Babits „formaművészete” éppúgy, mint Arany elbűvölő realizmusa.

A kinti világ fokozatosan elborul, a szegénység, a nyomorúság nő, a barbárság rohamai fokozódnak. A költészet egyre kevésbé térhet ki kérdező és ítélkező feladata elől. A romok és a rendetlenség fölött a rendet, a szabályt, a törvényt, a szigorú formát, a ritmust kell szolgálnia, s a költő az ellenséges világban szigetet, „külön világot” keres magának. Nehéz a költő dolga – mondja Illyés a Rend a romokban elé írt prózai vallomásában. – Mert a rendcsinálás persze, mint mindig, most is ráhárul. Elsősorban azzal, hogy a rejtező fogalmakat néven nevezze, „életre hívja”. Ugyanitt beszél arról, hogy új köteteiből miért hiányzik több olyan verse, amely szigorú ítélkezést tartalmaz a korról, s önironikusan védekezik a hatalom részéről érhető támadások ellen: A saját verseimről sem mondhatok mást, mint általában. Összegyűjtve néha megleptek. Amellett, amit én akartam kifejezni velük, gúnyt, alpári kötekedést, sőt miszticizmust találtam bennük, megannyi tulajdonságot, amelytől civilben a lehető legerősebben idegenkedtem. Mintha álmomban beszéltem volna. Egyik-másik annyi tiszteletlenséget, izgatást, szemérmetlen (a való tényeknek egyáltalán meg nem felelő) önleleplezést tartalmazott, hogy ezekért nem is vállalhattam a felelősséget egy olyan, eléggé el nem ítélhető jogrendszerben, amely ilyesmiért nem a kor szellem és az örök szellem közös leá127nyát, a Muzsát, hanem bűnös hanyagsággal a költőt vonja perbe. Ám hiába hagyja ki a kötetből több „tiszteletlen” versét, a rendőrség talál még benne annyi izgatást, hogy elkobozza a Rend a romokban-t, majd Megjelenik és Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című versei miatt vallásgyalázás és osztályellenes izgatás vádjával perbe fogják.

Amikor Párizsból hazajön, a lírai megszólalás örömével fedezi föl gyermekkorának emlékeit, a dunántúli táj szépségét, és vonja versbe a széna illatát, a kakaskukorékolást, a vadlibák gágogását. A harmincas évek közepétől a nyersebb, közvetlenebb versbeszéd lehetőségeit keresi, hangja komorabb, tépettebb lesz, „rendíthetetlen aggyal” nézi a világot, bekerítik az egyéni és a nemzeti lét gondjai, s alkalmanként a kétségbeesés, a depresszió komorsága ül a versekre. Humora, mely korábban lágy és gyöngéd volt, egyre gyakrabban vált át maró iróniába. Ez nemcsak az ítélkezés, hanem a kimondás lehetőségét is megadja számára. A kortársak azonban nem mindig értik verseiben a gúnyt, az iróniát, a humort, és a „vers-farkasvakság” sok félreértést, vitát vált ki költészete körül.

A gazdag és egyre bővülő termésből nem könnyű a legjellemzőbb darabokat kiválasztani. Kézenfekvő megoldásként a legismertebb példázat-verseket emeljük ki. Ahogy a krisztusi tanítás summáját az evangéliumi parabolák hordozzák, Illyés lírai világképének esszenciáját is ezekben a példázat erejű költeményekben véljük leginkább fölfedezni.

1514 emlékét és a parasztforradalmár nevét már egy korai, 1928-ból való programadó versébe (Énekelj, költő) beleszövi: A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom… Dózsa alakja éppúgy a pusztai-falusi nyomorúság, a parasztforradalom, a földosztás jelképe nála, mint Derkovits grafikai fő művén, a híres fametszet sorozaton: ilyen tartalommal emlegeti a Puszták népé-ben is, és a szociográfiai művel csaknem azonos időben keletkezett Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című versben is. A költemény egyetlen hatalmas monológ, Dózsa szájába adott átkozódás. Előrevetett feltételes alárendelői mondatok emelik ki és nyomatékosítják a súlyos vádakat: Ha a nemes útra indul, / ha megtér a hosszú útról, / mikor elmegy, mikor megjön / sír a paraszt kint a földön… Hangja Apáti Ferenc hí128res „feddő énekével”, Petőfi és Ady Dózsa-verseinek tónusával rokon. A látszólag távolságtartó befejezés (Elképzelem, így szólt…) nem enyhíti, inkább fokozza a versben feszülő indulatot: a költő mindvégig Dózsa átokkal szóló, kemény vonásokkal megrajzolt alakjával azonosul. A monológ, az átképzeléses megszólalás jellegzetesen drámai kifejezési forma. Talán itt, ebben a harmincas évek közepén keletkezett Dózsa-versben van Illyés későbbi Dózsa-drámáinak a csírája, lírai előképe.

A tolnai táj múltja, a hazai történelem a Puszták népé-t is át- meg átszövi. A kuruc-labanc harcok, a 48-as szabadságharc emlékei fűződnek e vidékhez. A zizegő nádasok, a lidércfényes ingoványok megragadják a gyerek képzeletét: A győzelem után a kuruc generálisok megdicsérték a fölkelt pór népet, amely főleg az ellenség kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök szavára a puszták fiai, mint veszett csikaszok törtek ki nádvityillóikból… – olvassuk a szociográfiában. Ugyanitt hallunk arról, hogy harciasságuknak a pusztaiak a történelem folyamán később is jelét adták: 1848 októberében ennek a vidéknek a népe szorította csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. A szociográfia a történelmi adatokat mint a múlt lenyomatát adja a kezünkbe; a szülőföldjére látogató, a régi dűlőneveken tűnődő, a Kálvária-dombon merengve ülő költő viszont a példázat erejével idézi a múltat. A vers címe is ez: Ozorai példa. A költeménynek csak első – terjedelmesebb – része a történelmi múlt, a 48-as ozorai csata, a népi furfang állította csapda fölelevenítése; itt a költő egyébként csaknem szó szerint megismétli és a versbe szövi az imént idézett kifejezéseket: Míg fel nem tűntek baltákkal s üvöltve, / mint a nádasok csikasz kölykei, / a pusztaiak… A lírai közlés szempontjából fontosabb a költemény befejező három szakasza: a meditáció, a történelmi párhuzam, a saját nemzedékére vonatkoztatott analógia. Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk, / barátaim, de megritkult sorunk! / S be védtelen, jajt zümmögő alattunk / az édes ország, melyért harcolunk… A költeményben megörökített cselvetés (a hegyet megkerülő, a hegy mögött átöltöző ötven huszár ravaszsága megtéveszti, és a fölmentő sereg megérkezéséig föltartóztatja a nagy számú, hüledező ellenséget) később az azonos című Illyés-dráma cselekménymagja lesz. Itt is az történik, ami a Dózsa-vers esetében: a 129téma műfaji transzfiguráción megy át, a lírai közlésből a megjelenítésbe, az érzelmi kifejezésből a színpadi játékba lép át.

A hetvenes évek végén Illyés a Beatrice apródjai-ban egy hajóutat ír le, melyet 1921 tavaszán tesz meg Pest és Vác közt. Azoknak az utaknak egyike ez, amelyekre azért indul, hogy bebörtönzött tanárát, Varjas Sándort meglátogassa, s a fegyházból valami módon megszöktesse. Ment előre küszködve, habot zubogtatva a hajó; sorakoztak fürgén hátam mögé kétoldalt az iménti, fátylasan szép látnivalók. Élveztem a puszta haladást: az erőfeszítés nélküli mozgást előre, szemben az ellenséges hullámokkal. Egy bekezdéssel alább: Ha egy kicsit bár azok közé a kezdő versíráshoz értők közé tartozom, akik „hisznek magukban”, máris szedhettem volna elő a ceruzát. Hogy rímek keretébe foglaljak egy költői képet: ahogy itt a nagy Dunán, akként utazom a történelem nevezetes folyamán! A hegyek vonulása, akár az események láncolata. S szemközt megyünk!

A két évszám, 1921 és 1979 közé illesszünk egy harmadikat: 1936. Illyés ugyanis ekkor szedi elő a nevezetes ceruzát, hogy versbe foglalja a hajóút képét (annak a hajdani, vagy ki tudja, melyik, hajón megtett utazásának a képét), és önálló lírai műben, a Nem menekülhetsz című költeményben, egyetlen lírai monológban bontsa ki a hajóút-metafora szálait. Bata Imre mondja a versről: „Olyan, mintha egy nagy ívelésű, bár meg nem írott tragédia monológja volna, amolyan »lenni vagy nem lenni« lelkiállapot reflektálása.” Lenéztünk a hajógépházba, / ahol a dugattyúk között / a fűtők futkostak pucéran… – kezdi a verset. Majd a fedélzettel kettéosztott hajóteret (ez a vers központi gondolata) a „fenti” és a „lenti” világgal, a társadalmi osztálytagozódással azonosítja. Műveltsége, írói „státusa” látszólag a „fenti” világhoz köti: Úsztam a vízen, fönt a fényen, / boldogan, hogy felül vagyok, / költői szintjén a világnak, / amely alattam békétlen dohog… Az először egy útitárs szájából hallott mondat – Megszokták már… – az önvád, a lelkiismeret-furdalás, a gúny, az indulat hangsúlyával ismétlődik meg a költőben (a versben összesen ötször, mindig más érzelmi töltéssel). Eszébe jut a gróf birtokán dolgozó, kazánfűtő, gépészkovács apa emléke, és rádöbben társadalmi hovatartozására, a dolgozó ember melletti elkötelezettségére. A vers befejezése a hajóút-metaforát 130éppúgy kitágítja, történelmi jelentéssel ruházza föl, mint ahogy a Beatrice apródjai-ban megidézett költői kép „a történelem nevezetes folyamát” emlegeti.

Illyés egyik legnagyobb szabású verse A kacsalábonforgó vár. Itt a népmesei motívum, a címben szereplő költői kép a gondolat hordozója, a példázat eszköze. A kétszázhuszonkét jambikus lüktetésű sorból álló versszimfónia úgy kezdődik, mint egy hírlapi tudósítás (Vidékről érkeztem előző este.), s úgy ér véget, mint egy apokaliptikus látomás, mint például Antonioni híres filmje, a Zabriskie Point, a világ (pontosabban: az osztálytársadalom, a kapitalista világ) pusztulásáról: ha egyszer a mocsár feltámad… A hol rövidebb, hol hosszabb sorok, a hol kevesebb, hol több sorból álló, beszédes sorközökkel tagolt szakaszok éppúgy kapcsolódnak az irodalmi hagyományokhoz (például a „kanász – ananász” rímpár már Csokonainál, a Jövendölés…-ben előfordul), mint amennyire a költői kifejezés fölhasználja a modern versbeszéd eszközeit, a merész képzettársítást, a látszólagos prózaiságot, a közvetlenséget, az iróniát, a sor végi áthajlást, a meghökkentő ellentéteket.

A finnugor népmesevilág vára már a Puszták népé-ben fölbukkan: Pest! A cselédek képzeletében mint gyönyörű tündérvilág, kacsalábon forgó vár ragyogott messze, magasan a puszták átokverte posványai fölött. A vers alapvető mondandója, a társadalom megosztottsága, a gazdagok és a szegények ellentéte pedig olyan gondolat, amely Illyés számos későbbi prózai művében visszatér. Az 1942-es Mint a darvak sorai mintha csak a költeményt folytatnák, kommentálnák, értelmeznék: az eleven világot tekintve, a gazdagok egy távoli-távoli szigetre vannak bezárva, a pénz kö131röttük a tenger. Ami hozzájuk érkezik, ezen érkezik. Még ez sem elég kifejező hasonlat. A gazdag körül pénz a levegő is. Bárkihez közeledik, kettőjük közt állandóan ott a pénz, bárkit lát meg, a pénzen át látja, ha apjával kezet fog, a parolában is ott lapul a pénz, oda szorul a csókot váltó ajkak közé is.

Költeményekről beszéltünk, és szépprózai művekből, a Puszták népé-ből, a Mint a darvak-ból, a Beatrice apródjai-ból idéztünk. A lírikus Illyés gondolatvilágát közelítettük, s az előadás drámaiságára, témáinak színpadi továbbélésére hivatkoztunk. Mire mutat mindez? Az írói életmű egységére, s arra a természetes szimbiózisra és kölcsönhatásra, amely művei között megvan. Illyés nem „műfajokban gondolkodik”, hanem ugyanaz az írói „akarat” szólal meg a különféle műfajú alkotásokban. Ebben az életműben a művek és a műfajok közt mindenkor szabad átjárás nyílik. A műfajok egymáshoz való viszonya nála a közlekedőedényeké.

Illyés egész pályáját végigkíséri a fordítói munka; kapcsolata a világirodalommal soha nem szakad meg. Párizsban a teljes francia költészetet tanulmányozza, a kortársakat és a Roland-ének néhány passzusát teszi át. Itthon eleinte az orosz nyelvű költészet felé fordul, Puskint fordít, 1936-ban bevezető tanulmányával jelenik meg a Mai orosz dekameron. Amikor megismerkedik Anton Strakával, a budapesti csehszlovák követség Pesten szolgáló, művelt és széles látókörű sajtóattaséjával, aki a fiatal magyar költőkkel keres kapcsolatot, Szabó Lőrinccel, József Attilával és másokkal együtt cseh és szlovák költőket ültet át magyarra. Több huszadik századi francia író prózai munkáját lefordítja, így Duhamel Napló-ját, Eugéne Dabit Szálloda a külvárosban, valamint Montherlant Agglegények című regényét. Fokozott vonzalmat érez Jean Giono világához; lírai hangú, nyers-népi, latinos-pogány elemekkel átszőtt korai regényeinek első számú hazai népszerűsítője: 1939 és 1944 közt öt könyvét ülteti át magyarra (Zeng a világ, Valaki a hegyekből, Örömmel élni, Sarjú, Magasban). Bár a kritika egy része Giono parasztjait stilizáltnak nevezi, Illyés a kortárs francia próza legkülönbjei közé sorolja az írót. Molière vígjátékai közül először a Don Juan-t fordítja le, ezt 45 után számos más Molière-mű átültetése követi. A francia költészet értékei előtti tisztelet132adása – a számos fordítását tartalmazó, szerkesztésében és előszavával megjelent – A francia irodalom kincsesháza című nagyszabású antológia (1942).

Nemcsak a nyelvi transzplantációt végzi el művészi színvonalon, a fordító munka során gyűjtött ismereteit egy-egy remek tanulmányban is megosztja olvasóival, s a világirodalom meghódításával nyert élményét saját műveibe is átszármaztatja. Egy idegen költő megismerésének legeredményesebb útja a fordítás – mondta egy rádióbeszélgetés alkalmával. Igyekeztem behatolni a nehezen megérthető francia költők verseinek a megértésébe is. Mallarmét szinte fúró szorgalommal akartam fölbontani, hogy megértsem. Ennek legegyszerűbb módja persze az volt, hogy megpróbáltam áttenni magyarra, mégpedig úgy, abban a bonyolultságban, ahogyan ő tudatosan megírta a verseit. Nem titkolja el a fordításból szerzett egyéni hozadékot, költői nyereséget sem. Nagy hatással volt rám ugyanakkor Francis Jammes költészete is. Ez saját verseimben is fölfedezhető. Emlékszem, hogy egyik nagy, de rövid versét, a Szívtam cseréppipám kezdetűt legalább ötször lefordítottam, míg úgy éreztem, hogy eléggé primitív tudok lenni, eléggé megfelel hangom az ő hangjának.

Dési Huber István festménye a harmincas évek közepén Illyést és József Attilát még együtt ábrázolja: az előtérben ül Illyés, nyitott könyvet tart a kezében, mögötte áll felöltőben, jellegzetes, kissé oldalt biccentett fejtartással József Attila. Az asztalon serleg vagy váza – virág nélkül… Ismeretes, hogy az 1934-es első szovjet írókongresszusra nem József Attilát és Kassákot – akik számítottak rá –, hanem Illyést és Nagy Lajost hívták meg. József Attilát mélyen bántja a mellőzés, de legkevésbé Illyésre neheztelhetett. Az utazásra való jelölés miatt Illyésben sincs fölény: amikor bekapcsolódik a Válasz szerkesztésébe, kéziratot kér József Attilától. Kedves Barátom, Pár hónapja írt leveledre most felelhetek. A Válasz azóta oly helyzetbe jutott, hogy munkatársait fizetheti – prózáért oldalanként 3,50 pengőt; versért 7-et, ha nem tölt is be egy oldalt. A lap összeállítói szívesen fogadnák kézirataidat s személyedet maguk között. Őszinte nagyrabecsüléssel üdvözöl Illyés Gyula. 1935. február 16. A Válasz többször ír József Attiláról, de ő nem küld kéziratot a folyóiratnak.

133

József Attila betegsége élete utolsó másfél évében egyre súlyosbodik, érzékenysége fokozódik, és jelentkezik a betegség kísérőjeleként – kezelőorvosa, Bak Róbert kifejezésével – a „lappangó agresszivitás”. Az akkori orvostudomány nézete szerint betegségét a döntően önismereti célzatú pszichoanalitikus kezeléssel próbálják gyógyítani. A pszichoanalitikus szituációban szinte szükségszerű, hogy a férfibeteggel foglalkozó orvosnőre a beteg „érzelmi többletet” ruház. Továbbá az analízis természetes érzelmi következménye az „indulatáttételes viszony”: a pszichoanalitikus kezelés előhívja a költőnél a szeretet és a gyöngédség utáni vágyat, majd az irreális körülmények közt fogant és realizálhatatlan szerelem miatti visszautasítás gyűlöletet és agresszivitást vált ki belőle, s ezt kiterjeszti arra is, akihez szerelme tartozik. Az orvosnőnek vőlegénye van; József Attila kezelését 1936 végén Gyömrői Edittől Bak Róbert veszi át. Életében rövid, látszólag normális, „kegyelmi szakasz” következik. Ebben az időben ismerkedik meg Flórával, aki nemrég tért haza Franciaországból, pszichológus, de nem pszichoanalitikus.

Flóra a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori és középiskolai tanári, majd a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán gyógypedagógiai tanári oklevelet szerez, 1936-tól gyógypedagógiai tanár is. Flóra a József Attilával történt találkozás előtt már ismerte Illyés Gyulát, akinek viszont kapcsolata első feleségével egyidőben már korábban megszakadt.

József Attila költészetében megszületnek a Flóra-szerelem versei. A költő biztos emberi kapcsolat után vágyódik, társkereső bizakodás tölti el, de fél is a jövőtől; mély őszinteséget és ragaszkodást érez, de közeli csalódását is sejti: „Nehéz a szívem, hiszen bút fogan: / örömök tán a büntetésem hozzák, / hogy sírva nézem majd ha boldogan / sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.” 1937. július végén Flóra elutazik Tihanyba. József Attila ekkor már súlyos beteg, az újbóli visszahúzódás „agresszív hajlamot szabadít fel” a költőben, összeroppan, izgatottság, kín és harag lesz úrrá rajta, jelentkezik téveszméje is, és a Flóra elvesztésétől való félelem lép fel nála.

A Nyugat 1937. júniusi számában jelenik meg Illyés Gyula Szolga című verse. A költeményben néhány igen élesen fogal134mazott sor olvasható: te kerge / tányérnyaló, aki magad / hősnek szavalva leplezed le, / pribéknek is mily ócska vagy. A sorok egy másik költőre vonatkoztak, de – mint korábban, a Babits Mihállyal való viszony megromlása idején – voltak József Attila környezetében olyanok, akik rosszhiszeműen tájékoztatták, és elhitették vele, hogy az idézett strófa róla szól. József Attila versben válaszol a vélt bántásra. Első nekirugaszkodása (Szolgának állítod magad…) töredék marad, majd szabályosan megformált sorokba önti keserűségét, versszakonként váltakoztatva a vád és a védekezés (vagy inkább az oktalan önvád) szavait: „Téged szeretnek: könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e; / én túlmagasra vettem magamat / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre…” (Egy költőre)

József Attilát ekkor a Siesta szanatóriumban gyógyítják. Amikor a szanatóriumi kezelés befejeződik, nővérei, Jolán és Etus vidékre, a szárszói penzióba kívánják a költőt vinni. Az utazás előtti napon József Attila magához hívja Illyést, Szabó Lőrincet, Kodolányit és másokat is. Abban a cikkben olvassuk, amelyet Illyés közvetlenül József Attila halálhírének vétele után írt: Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában… Talán tisztázódik a Szolga című vers és a feleletül írt szonett, az Egy költőre háttere is… – „Meg fogok halni” – mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk, „Ördögöt halsz meg” – feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve.

A végkifejlet eseményei ismertek. November végén a nagybeteg költőt nővére, Jolán kérésére Szárszón még meglátogatta Flóra, de ekkor már súlyos kényszerképzetei vannak József Attilának. December 3-án késő esti sétájáról nem tér vissza soha.

A költő és József Attila kapcsolatáról a következőket kell még elmondani: Illyést a rosszindulatú híresztelések és intrikák sem tudják eltántorítani barátjától. József Attila halálhírére írja a Nyugat-ban: Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, 135épp az utolsó esztendőben… De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt! Azután is, hogy a Szép Szó 1938-as emlékszáma először adja közre József Attila Egy költőre című versét, megőrzi a költőtárs iránti tiszteletét és megbecsülését. Véleménye félreérthetetlen. Fenyő Miksával vitatkozva fejti ki 1941-ben, hogy élet és mű nagyszerű egységét, amit a kortársak Ady műveiben érezhettek, ő József Attila műveiben találta meg. Mert egy ilyen érzelmi, ifjúi egységet, amelynek minden rezzenete mond valamit, én is érzek; minél jobban telik az idő, annál inkább érzem az én ifjúkori élményeim és harcaim társának, József Attilának műveiben. Köröttünk már a nemzedék, amelynek természetszerűen Ady művénél is sokkal többet jelent az ő életműve. 1942-ben A nép nevében című füzetben Illyés és József Attila válogatott versei együtt jelennek meg. A kispesti Faragó-nyomdában előállított és Kovalovszky Miklós irodalomtörténész közreműködésével szerkesztett, a két költő forradalmi hangú költeményeit tartalmazó antológiát a rendőrség azonnal elkobozza. Ugyanebben az esztendőben Illyés így ír az öt éve halott költőről: Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta / az egész világ megtébolyult volna / és neked volna folyvást igazad. Amikor 1944 őszén üldözői elől vidékre menekül, bujdosásában, október 17-én, két nappal a nyilas hatalomátvétel után éppen Szárszón, a költőtárs halála és első eltemetése helyén jár. Keserű szavak törnek föl belőle, vád a kor ellen és a sorsazonosság vállalása a halott költővel:

A József Attila halála után megjelent, a költő emléke előtt tisztelgő kötetnyi vers közül is kiemelkedik Illyés 1956-os keltezésű költeménye; címe – változat a descartes-i gondolatra – 136Doleo, ergo sum. A József Attila emlékének ajánlott, nagy erejű vers a költő sorsából levont igazsággal figyelmeztet: Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok: / népek vezetői, legyetek izzó idegdúcok!

Miután Illyés elvált első feleségétől, feleségül veszi Flórát. Érzelmi döntését legbensőbb magánügyének tekinti; házasságukat csak évek múlva tudatják a barátokkal is. Feloldódik a költő magánya, „külön világa”: a két karóra új időt, új rendet kezd mérni. Az „ősi jelszó” – : Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva / hogy karomba haltál? – versek hosszú sorában fogalmazódik meg. A költemények alaphangja a nyugalom vágya, az ellenséges világ támadásai elleni oltalom keresése, a meglelt öröm szava. A kedves arcát természetleíró, a létezés kérdésein tűnődő, a történelmi idő miatti szorongását kifejező verseibe is gyakran belerajzolja. Egy négysoros kis emblémaversben írja:

1939-ben megjelenik tanulmánykötete, a Lélek és kenyér, mely Flóra falusi gyerekeken végzett értelmességi- és ösztönvizsgálatait is tartalmazza. Feleségében értő munkatársat, műveinek legelső olvasóját és kritikusát találja meg. Egy késői interjúban azért mondja szerencsésnek magát, mert művei utóéletéhez mindig segítséget kaphatott feleségétől. A Beatrice apródjai-ban pedig azt írja feleségéről, hogy alakja (testi-lelki szépsége) negyven éve formálódzik – több műfajban is – írói kísérleteim során, s akit épp azért, mert van rég halhatatlan neve, ugyancsak naptári megnevezés nélkül szerepeltetek.

Kislányuk születéséről is csak jóval később értesülnek a barátok. Újszülött című versében írja:

137

Kislányát, Mariskát – akit szülei Ikának becéznek – járni, beszélni tanítja. Nyelvet ad neki. Mariska hathónapos, amikor váratlanul dönt népi hovatartozandóságáról, Kölcsey nevezetes elve szerint – írja Mariska hazát választ című, az anyanyelv választása körüli novellisztikus tűnődésében. Később – erről már ismét versek tudósítanak – sétálni viszi, csendesen a kislány vállára teszi kezét, csodálkozva, hogy elbírja a terhet (Lányommal a lépcsőn). Ötéves korában együtt látogatnak Zengővárkonyba, és megnézik Dombay János ásatásait: sátorban laknak, vadhús- és gyümölcsvacsora köré hevernek, sült gesztenyét esznek, lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág (Felülről nézve). Lánya arcvonásaiban, ez időben még igen erősen kínaisra szabott fekete tekintetében a családjára emlékeztető vonásokra ismer. S amikor az Ebéd a kastélyban lapjain megörökített történet idején szülőföldjére látogat, zavartan fedezi föl a hasonlóságot: A háttérben hirtelen egy kislány ment át; az ajtóból – de mintha csak rajzkópia lett volna – az én kislányom arcával és nyakfordításával nézett vissza.

Illyésnek most már családot kell eltartania, a létfenntartásért rengeteget kell dolgoznia. Rendszerint éjszaka ír. Belefeledkezve reggel négyig. Jó egypárszor átdolgoztam az éjszakát… A hivatalom szerencsés volt, hatkor kezdtem a munkát, és tizenegykor végeztem. Sajtóreferens voltam a banknál. Hivatalba jár, ír, szerkeszt, fordít. Mikor a Nyugat szerkesztője voltam, akkor is a hivatali fizetésemből éltem. Ha nem ragaszkodom ehhez, többet foglal138kozhattam volna a saját munkámmal. Talán erre ráfizettem, nem tudom. Gőg volt bennem, hogy én nem élek az irodalomból. Nem sokkal ezután Budán, a Józsefhegyi utcában, Flóra szülei házában laknak, kertes villában, a Szemlő-hegy alatt, nagyjában azon a helyen, ahol a budai vár visszavételekor Savoyai Jenő sátrai álltak. A kerti fürdőmedencét saját kezével építi lányának… Tihanyban Flóra nénjének van háza, a nyarakat már a háború előtt a Balaton mellett töltik, s később is az esztendő egy részében szívesen ott időznek. Tihanyban némileg azért élek kezdettől fogva mintegy testileg is „otthon”, mert Tihanyban éppúgy ejtik még a nyílt e-t, mint Ozorán. Ugyanazok a tájszavak is, és amikor itt-ott a Juci nénik megvendégelnek, pontosan úgy főznek, mint édesanyám. Hazai buktát eszem, tolnai krumplilevest csipetkével, tejföllel. A Balaton környéke az én szülővidékemtől harminc-negyven kilométerre esik. Szinte a madárhang, ami bejön reggel az ablakon, biztonságfélét is sugall.

A harmincas évek második felében több külföldi utazást tesz. Kétszer jár Olaszországban; 1938-ban viszontlátja Párizst, a Çe Soir szerkesztőségének forgatagában Aragonnal találkozik. A legemlékezetesebb talán az az utazás, melyet a második világháború előestéjén tesz Svájcban. Előtte, 1939 nyarán Pesten öt hétig gyomorfekéllyel betegen fekszik a Pajor-szanatóriumban, nehéz vizsgálatokon esik át, súlyos fájdalmai vannak. Augusztusban Svájcba és Franciaországba utazik pihenni, Racine-t viszi magával, a Pereskedők-et fordítja. Jár Genfben, megnézi a Népszövetség palotáját, kirándul a Jungfraura. A béke utolsó napjai ezek, a világ tele van rémhírrel, félelemmel, aggódással; dervisként forgó politikusok üvöltése és jóslata hangzik. Európa újkori történelmének legmélyebb szakadékához ért. Szeptember 1-jén Hitler megtámadja Lengyelországot. Útjáról a költő a háborús Münchenen, a vaksötét és jegyrendszeren élő Bécsen keresztül tér haza. Benyomásairól Egy utolsó hét című írásában számol be. Egyfelől a „nemzeti, sőt faji vetélkedések korában” a nyelvek és népek keveredéséről, a nyelvi és földrajzi határokról elmélkedik (vagyis azokról a kérdésekről, amelyek Ki a magyar című tanulmányát is fűtik), másfelől a naiv elvek, a Népszövetségben testet öltött szép ábrándok porlékonyságán tűnődik ironikusan.

139

Illyés emberi-írói útja: a nép fiaként gyűjti magába első, legmeghatározóbb élményeit, aztán tanul, ki akar emelkedni környezetéből, értelmiségivé lesz, majd értelmiségiként azonosul a néppel, íróként szolgálja a dolgozók közösségét, mely „formálta és teremtette”. Ennek az útnak és írói „szerepnek” a tartalmát, világnézeti-eszmei következtetéseit, elvi tanulságait a harmincas évek végén, a negyvenes évek első felében esszéisztikus írások sorában elemzi és értelmezi. Az írások később kötetben is megjelennek (Magyarok I-II. 1938; Lélek és kenyér, 1939; Ki a magyar, 1939; Csizma az asztalon, 1941), és akkor tanulmányoknak, naplójegyzeteknek, cikkeknek, kiáltványoknak nevezi őket. Műfajukat kizárásos formában könnyebb meghatározni: nem novellák, nem elbeszélések, de nem is értekezések, nem is tudományos dolgozatok. A két háború közti években, amikor szellemi életünk, a magyar társadalomtudományi gondolkodás igen mélyre süllyedt, az irodalom vállalta magára az eszmetisztázó, gondolatébresztő szellemi tevékenység feladatát. Ekkor vázolja föl Németh László esszék sorában „üdvtanát”, az egyén és a közösség boldogulásának programját, ekkor írja Cs. Szabó László az európai kultúra értékeit a szeizmográf érzékenységével közvetítő tanulmányait, s ekkor születnek Illyés „naplójegyzetei”, „cikkei”. Az eredmény, a teljesítmény persze mind tartalmában, eszmei tanulságaiban, mind megformálásában, írói eszközeiben különböző. Kortársainál Illyés egyfelől sokkal tépelődőbb, néha saját hivatásában, küldetéstudatában is kételkedő, önvizsgáló alkat, másfelől írásai Németh és Cs. Szabó tanulmányainál sokkal líraibb töltésű, személyes motívumokkal sűrűn átszőtt, vibráló, érzékeny munkák. Tanulmányainak több köze van az irodalomhoz, mint a tudományhoz; saját későbbi meghatározása szerint: „komoly népszerűsítő esszék”; magyarázatok, gondolati kísérletek, amelyek azonban nem nélkülözik a tudományos megalapozottságot, a szakmai ismereteket, sőt behatolva a megfelelő tudományszakba, visszahatnak azok gyarapodására. Módszere a művészé, és nem a tudóséval azonos: nemcsak a bizonyított tényekre, a megtörtént dolgokra támaszkodik, és von le belőlük következtetéseket, hanem a lehetőségeket is latolgatja, vágyainak, intuíciójának, képzeletének is szabad te140ret ad. Ténybeli tévedései, korrigálásra szoruló, hibás adatai lehetnek, de az önálló gondolkodásra eszméltető szerepe vitathatatlan.

„Gondolati teljesítménye talán a modern nemzeti eszme belső elemzése terén volt a legnagyobb” – állapítja meg Lackó Miklós. Az illyési nemzetfogalom lassú átformálódáson megy keresztül. Történelemszemléletében eleinte a tragikus motívumok dominálnak; a magyarság fennmaradását csodának mondja: létét vakmerő harcainak köszönheti. A józan ész, a logika törvényei szerint már rég el kellett volna tűnnie. Ami megőrizte: a kétségbeesett védekezés, a hősi szerep, a lehetetlen vállalása, a bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás. A polgárosodás korában – 48-hoz viszonyítva – nem előrelépést lát, hanem a nemzet morális gyöngülését, szellemi elszegényedését: nálunk az ország csak szemre hízik, sőt puffad: belső izomzata egyre satnyul. Kritikával szemléli műveltség és polgárosultság kapcsolatát: az egyik a szellemet, a másik a kényelmet szolgálja, s a jelen polgárosultságból hiányzik a valódi műveltség. Nem tagadja a testi kényelem, az anyagi jólét szükségességét, de fontosabbnak mondja a „lélek emelését”. Aggodalommal gondol a nemzet jövőjére: legnagyobb költőink hangjából, költészetünk lenni vagy nem lenni kérdéseiből is a nemzet fennmaradásáért való szorongást szűri ki, s a világban elterjedt rossz hírünkből, az idegen népek ellenséges indulatából is borúlátóan, az eltűnés veszélyére következtet. Bírálja a parasztrajongást, a torz népiesség megnyilvánulásait, az igen hosszú körmondatokat, édes kis dalocskákat és csapnivaló színdarabokat. Tudja, hogy sokan visszaélnek a nép nevével, azok, akik csak divatból lelkesednek, és nem vállalnak sorsközösséget a néppel. Illyés parasztképe korszerű és dialektikus, látja az osztály megosztottságát s azt is, hogy a társadalmi átalakulás szükségszerűen kimozdítja az élet és a munka hagyományos keretei közül. Földmíves, paraszt már nincs… A falu megadta magát. Jelenével, jövőjével, erkölcsével, világszemléletével és életformájával egyetemben testestől-lelkestől behódolt, kiszolgáltatta magát – írja 1941-ben.

Az első háborús őszön jelenik meg a Magyar Szemle Társaság reprezentatív kötete Szekfű Gyula szerkesztésében, a Mi a magyar? A kérdésre Illyés is válaszol Ki a magyar című tanul141mányában. (Az írás eredetileg a Magyarok Könyvtára sorozatban lát napvilágot, rövidítve a Nemzeti Könyvtár adja ki.) A tanulmányban gyerekkori emlékeit eleveníti föl, legfrissebb élményeit és tapasztalatait osztja meg, s ezekhez fűzi nyelvészeti, történeti, folklorisztikai töprengéseit. Többször kezdi mondanivalóját így: Jó néhány esztendővel ezelőtt… Néhány éve alkalmam akadt… Néhány éve vendégségben voltam… Hadd mondok el még egy esetet… A tudományos ismeretekre éppúgy támaszkodik, mint az intuícióra, a néphagyományra, a meseszerű emlékekre. Sőt! Nem a tudósoknak volt igazuk – mondja a magyarság eredetéről szólva. – Valóban meseszerű, amit a nép vallott az ősökről, mégis az jár közelebb az igazsághoz. Egyben-másban a tudomány ma már talán mást mond, mint amit ő állít, de Illyés nem nyelvész, nem történész, nem etnográfus akar lenni. „Írói látomását” osztja meg olvasóival a magyarság lényegéről. S ebben van gondolkodásra ösztönző, példaadó ereje. A fajelmélet elterjedése idején az etnikum szempontjai mellett a nyelv meghatározó erejét hangsúlyozza. A „kizárásos” eljárás helyett a „befogadó” utat ajánlja. Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől. Petőfi példájára hivatkozva írja: Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni. Gondolatmenete végén a nemzeti felemelkedés programjához, a társadalmi kizsákmányolás megszüntetésének kívánságához, a szabadság óhajához jut el. Szavai a hazafiság és internacionalizmus lenini megfogalmazására emlékeztetnek. „Az a nép, amely más népeket elnyom, nem szabadíthatja fel önmagát” – idézi Lenin Engelst. Illyés szerint: A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint az almára a héj, a csigára a ház.

Amikor hazajön Párizsból, a hazai irodalom tanulmányozására veti magát. Ekkor olvastam át tulajdonképpen igazi élménnyel, nem egyszerre természetesen, újra az egész magyar irodalmat. Ekkor 142ismertem föl ennek az igazi hangját. A nyelvi hatalmasságát, a kifejezőerejét, de a problémáját is. A legnagyobb magyar versekből, Berzsenyi ódájából (Forr a világ…), Kölcsey megrázó párverséből (Zrínyi dala, Zrínyi második éneke), Vörösmarty víziójából (Előszó, A vén cigány), Ady keserű átkozódásaiból, tehát a magyar irodalom nemesebbik részéből azt a következtetést vonja le, hogy irodalmunk legjobbjai mindenkor a nemzet fennmaradásáért szorongtak, állandó rettegéssel figyelték a magyar nép sorsát. Azt láttam, azt kellett látnom, ez a nép – a nép, melynek bennszülöttje vagyok – állandóan halálos veszedelemben tudta magát, folyton a pusztulás ellen küzdött. A magyar irodalomról kialakított képét saját írói programjára is rávetíti, aggódását a nemzetért legnagyobb költőink hangja által látja hitelesítve. Illyés irodalomképe már 45 előtt igen gazdag és árnyalt. Az irodalom időszerűségéről, folytonosságáról, a hatás és átvétel kérdéséről, a kritika és a műelemzés feladatáról éppúgy idézhetnénk gondolatait, mint költészetünk „pesszimizmusáról”. A legfontosabbnak azonban az látszik, amit a magyar irodalmi múltból a maga számára leszűr: a felelősségvállalás a közösségért, a nemzet sorsáért. 1942-ben írja: Figyelni örök tanítványként az egyszerűek valóságérzékére, mely náluk mintha – ez a szó – finomabb volna; fölfogni igazságérzetüket, amely náluk, akár a gyermekeknél, mintha érzékenyebb volna – hányszor újult meg ettől az iskolától az irodalom és – társadalom?! A mi irodalmunk mindig ettől a leckétől csinált figyelemre méltót, s vállalkozott volna rendkívülire, már a művészet területén kívül is. „Ha a nép uralkodni fog az irodalomban…!” Tragédiánk, hogy a tétel második fele maradt újra és újra költői ábránd. Nem minden költőnek ábrándja ez, de magyar költő még nem volt, aki irányjelző három csillaga közé ne vette volna be ezt is. Én azok közé tartozom, akik azt hitték, tán ezzel az eggyel is el lehet boldogulni. Mindenesetre ezzel az eggyel indultam neki.

Illyés – Babits oldalán – korán bekapcsolódik a két háború közti magyar irodalom legjelentősebb folyóirata, a Nyugat szerkesztésébe; 1937-ben – Schöpflin Aladárral együtt – a Nyugat társszerkesztőjeként rákerül neve is a lapra. Emberi, munkatársi kapcsolatuk még személyesebb, közvetlenebb, bensőségesebb lesz. Illyés Esztergomban többször meglátogatja 143Babitsot. A költő figyelmét fölhívja Veres Péterre. Amikor 1937 tavaszán Babitsék fogadott leányukkal, Ildikóval Szekszárdra utaznak, Illyés elkíséri őket, s ő készíti a látogatást megörökítő fényképfelvételeket. Ott van Illyés akkor is, amikor 1937 húsvétján a nagybeteg költő elbúcsúzik a tolnai tájtól, s utoljára tekint szét a szekszárdi szőlőhegyen. Babitsék szőlőjében álltam, Babits oldalán. Ahogy a táj vére a hosszú pincék hordaiban, e mindmáig latinos vidék, ahogy ő nevezte: e kék táj lelke az ő verseiben erjed legízesebbre és legtisztábbra. Erre gondoltam, de nem szóltam neki. Lassan lefelé jöttünk, megálltunk egy nagy kőkeresztnél, amelyet még az ő nagyanyja csináltatott; minden vágónál, minden emléknél megálltunk. Nehezen járt, lefelé menet is; a halál már arcára is kiütközött. Ez volt az ő utolsó útja erre. Búcsúzott a tájtól, búcsúztatta a táj.

Babits és Illyés szülőföldélménye, Dunántúl-képe közt sok a rokon vonás. Földiek voltak; pannóniai vagyok, dunántúli – vallja büszkén Illyés. A megművelt, emberléptékű tájat kedveli, az emberies természetre vágyik. Szülőföldjét a gyermekkor legnagyobb adományának, megismerését a „világszerzésre”, a világ birtokbavételére tett első lépésének mondja. A szülőföld történelmet, a tér és az idő meghódításának élményét, emberi-társadalmi ismereteket, természeti benyomásokat, anyanyelvet adott neki. A fölnevelő táj, a biológiai és a szellemi szülővidék előtti rajongó hommage-okból, a kötődést kifejező vallomásokból – a különböző időben keletkezett és legkülönfélébb alkotásokból választott idézetekből – igen színes és bő antológiát állíthatnánk össze. Egy korai versből idézünk:

Már e vallomás sejteti, hogy Babits és Illyés szülőföldélménye, Dunántúl-képe nemcsak rokon, hanem egyben-másban el is tér egymástól. Utolsó közös szekszárdi látogatásukra emlékezve írja: Földiek voltunk, s mégis két világrész fiai: ő arról a tündérien dallamos dombokról, én a völgyi puszták vaskos vartyogásából. Babits szülőföldje kultúrateremtő táj, „gömbölyű, szelíd, színjátszó kék vidék”; Illyésé „ravasz titkokat kuncog”, és a puszták népe lakja. Babits a Dunántúl-élményből műveltségeszményét eredezteti, „kultúrmítoszt” formál; Illyés a család és a puszta mítoszát neveli föl.

Illyés vitatkozik a dunántúlisághoz tapadó irodalomtörténeti közhelyekkel és hamis legendákkal. Félreértés és üres sablon – mondja – Dunántúlt a műveltséggel, a pallérozott lelki egyensúllyal, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletével, derűjével és éleslátásával, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványával azonosítani. Vagy ha ezek a vonások föllelhetők is nyomokban, a két háború közti Dunántúl legalább annyira a nyomorúság, a szegénység és a lázadás földje is. Egyre tágabb körökben lakja be a tájat, szülőföldélménye koncentrikus körökből épül. Először egy pusztai házhoz tapad (amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett), aztán megismeri a főváros munkásnegyedeit, eljut Párizsba, később az év egy részét rendszeresen Tihanyban tölti… A Beatrice apródjai-ban mondja: Az ember idősödve fedezi föl, hajdani élményeit elevenítgetve, hogy hány szülőföldje is lapul a szívében. A tolnai tájak után véletlenül kaptam ráadásul a balatonit (bekerülve egy tihanyi nyári házba). Ennek szépségeit nem kell nyomozni. Egyre jobban kívánkoznak tudatomba mindannak az újfajta szépségnek elemei, a vaskos valóságnak mindaz a meggyönyörködni- és fölfedeznivalója, amit Angyalföldről hordok magamban.

1941. március 12-én rendezi meg a Nyugat a Zeneművészeti Főiskola nagytermében Illyés Gyula estjét. Az akkor már súlyos beteg, hangját vesztett Babits bevezető sorait Jankovich Ferenc olvassa föl. A költőről Cs. Szabó László tart előadást. Verseiből, fordításaiból és prózai műveiből Gellért Endre, Somogyi Erzsi, Simonffy Margit, Szendrő József, Gobbi Hilda, Major Tamás, Lehotay Árpád, Bihari József adnak elő. Jámbor László és Hont Erzsi – Bartók, Kodály és Farkas Ferenc fel145dolgozásában – dunántúli népdalokat énekel, a Karádi nóták-at a Vas- és Fémmunkások Énekkara mutatja be.

Augusztus 4-én meghal Babits Mihály. Illyés az európaiság és magyarság szintézisét megteremtő és mélyen átélő költőtől búcsúzik: Köszönjük neki a példaadást arra, milyen emberré kell válnia a magyarnak s méltó embervoltunkban milyen magyarrá kell továbbfejlődnünk. Köszönjük neki a méltó hazát s a népek hazáját, Európát, melyet úgy szerzett meg, hogy szellemünk határait a végtelenségig terjesztette. A Nyugat emlékkönyvet ad ki az író tiszteletére, az emlékkönyvet Illyés szerkeszti. Számos írótársát fölkéri a közreműködésre, azokat is, akik később életükkel fizetnek származásukért. Igen terjedelmes anyag gyűlik össze. Illyés híven őrködik Babits szellemén, még a nehéz, kényelmetlen helyzetek vállalása árán is.

Az emlékkönyvben szereplő írók miatt a nyilas lapok durva hangon, denunciálással fölérő módon támadják. A támadások hangnemének érzékeltetésére álljon itt néhány részlet egy hosszabb cikkből, mely a Magyar Élet-ben jelent meg. „A teljes magyar irodalom helyett a Nyugat teljes gárdája van csak itt, romlott, avas levegőjével… A hetvenhat névnek több mint a fele zsidót és félzsidót jelent, vagy zsidó érdekeltséget: zsidó feleséget, zsidó lapot, zsidó pénzt…” Babits szelleme helyett „sokkal hatalmasabb belső erők hozták létre a kötetet: a zsidóság állt fel benne még egyszer döntő rohamra Babits árnyékában és Babits ürügyével, a magyar szellem birtokáért. S ehhez adta zászlóul a nevét Illyés Gyula…” A Nemzetőr című napilap egyetlen rövid hírbe csomagolja mérgezett nyílvesszőjét: „Babits Mihály emlékkönyvét láttuk leszállított áron az egyik antikvárium kirakatában. A könyvet nem régen állította össze Illyés Gyula, de úgy látszik, nem sok fogyott belőle. Pedig érdekes olvasmány. Illyés a kötetben szereplő huszonöt író közé nem kevesebb mint tizennyolc zsidót vett be. Hja, ez a népi irodalom pártolása.”

Az akkoriban érvényes sajtójogi rendelkezések szerint a lapengedély a szerkesztő személyéhez volt kötve, s amikor Babits meghalt, a Nyugat nevére szóló engedélye automatikusan megszűnt. Babits korábbi óhajára, végakaratára és az írótársak – elsősorban Schöpflin és Cs. Szabó – fölkérésére Illyés vál146lalja az új folyóirat szerkesztését. A folyóirat a Nyugat örökségét folytatja, megújítottan, de kényszerűségből új címet kell választania. A lap első száma – élén Illyés Széchenyi című versével – 1941 októberében jelenik meg. Ami irodalmi folyóirat történetében ritkán fordul elő: az első számból két hét múlva új kiadást kell nyomtatni. A fiatal, akkoriban negyvenedik életévébe lépő szerkesztő keresi az együttműködést az értékes, haladó, baloldali irodalom minden árnyalatával, tárgyal Móricz Zsigmonddal, aki ekkor a Kelet Népé-t szerkeszti, Tamási Áronnal és másokkal, fontolgatja a kapcsolatot a Zilahy szerkesztette Híd-dal. Illyés igyekszik a Magyar Csillag-ot az akkor már kiélezetten jelentkező eszmei elfogultságok, a nemzedéki és a népi-urbánus ellentét fölé emelni, a lapban a baloldali, üldözött, származásuk miatt megbélyegzett írótársainak is helyet biztosít, a kommunista Lukács Lászlót is közli. Összefogást akar, minden értéket számon tart és ment, nem a kirakatneveket akarja fölvonultatni. Megismeri a szerkesztői hatalom kísértését is – Esztendőkig énrám volt bízva, kinek versét közli az ország első folyóirata, ki megy a halhatatlanságba –, de soha nem él vissza kivételes helyzetével.

A háborús években, a növekvő német politikai nyomás légkörében nem könnyű a szerkesztés. Ezekben az években ugyan nem a Magyar Csillag az írói véleménymondás egyetlen szabad fóruma – vele egy időben a humanista, progresszív irodalom más orgánumai is megjelennek, például az Ezüstkor, a Sorsunk, a Vigilia –, de az Illyés szerkesztette irodalmi lap minden kortárs folyóiratnál nagyobb tekintéllyel és mindegyiknél következetesebben vállalja az új világégés idején a helytállást, az emberi-írói felelősséget. A Magyar Csillag szembefordul a hódító hitleri ideológiával, a fasizmussal, a fékevesztett nacionalizmussal, az antiszemitizmussal. A folyóirat második számában írja Illyés: Ma a férgek is összevissza bolyongnak, egymást ütik: csak üstökös van, a legkisebb, legszerényebb útú bolygó is üstökösnek vélheti magát, annak megszállottságával és kegyetlenségével sistereg pályáján. A Nyugat az előtűnő fényeket fogta rendbe. Ki fogja rendbe ezeket a régóta lobogó s néha már önnön keserűségükben forgó fényeket? Neki kell lélegeznie a feladatnak. Van a fényeknek is káosza. Már két távoli világosság közt is 147az ember először az ellentéteket látja. Noha a tűz valamennyiben ugyanaz.

Hogy ez a program mit jelentett megfogalmazása idején, negatív formában az az ellenséges kórus mutatja, amely a Magyar Csillag megindulását, első számait kíséri. Ugyanaz a szerző, akitől korábban a Babits-emlékkönyvet gyalázó sorokat idéztük, a Magyar Csillag első két számának megjelenése után így ír: „A Babits-emlékkönyv a Magyar Csillag számára fogta össze a Nyugat zsidóit és liberálisait… A Magyar Csillag ismét összetartja a Nyugat zsidóit, s azokat, akiknek zsidónak számítható helyzeti energiájuk van… Kérdés, hogy támogathatja-e a történtek után Illyést magyar író, aki felelősséget érez a népért, amely keservesen küszködik a magához hasonló irodalomért? Illyés fordított Osvátnak készül. Osvát zsidó volt, de magyar írókat is mentett, Illyés magyar s csak zsidó írókat fog menteni. Mert nemcsak a régi emblémákat őrzi hűségesen, hanem a régi tőkét s a régi szellemet is.”

A Magyar Csillag nemzetmentést, németellenességet, a hivatalos politikától való elkülönülést hirdet. Tért nyit az elvi vitáknak, de a személyeskedést száműzi hasábjairól. Érzékenyen reagál a politikai élet kérdéseire. 1942-ben, a bécsi döntések, a Felvidék és Erdély egy részének visszacsatolása és Teleki Pál öngyilkossága után írja Illyés: A magyarság most éli várakozásainak tán legsúlyosabb esztendejét. Ágazhatnak remények erre és arra, de a magyar ma igazán arról ismerszik, hogy bizalma magában van. Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyöngélli, egy kicsit a saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan hírünk lesz, amilyen erőnk. Fel kell készülnünk erre az erőkifejtésre.

A folyóirat szerkesztői és vezető munkatársai 1943-ban együttes vallomásban határolják el magukat a hivatalos politikától: „a magyarság egyetemes érdekének védelmében visszautasítunk minden olyan célzatos ítélkezést, melynek szempontjai inkább hatalomvédők vagy pártosak, mint egyetemes érdekűek… Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodást, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy 148hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban Édes Hazát a dolgozó magyaroknak.” A kiáltványt Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter és Zilahy Lajos írja alá.

Ugyanennek az évnek novemberében a Magyar Csillag Hírünk a világban címmel vitát indít. A magyarság rossz hírének, a magyar nép ellen irányuló ellenszenvnek egyik oka a hivatalos németbarát politika – fogalmazza meg a nagy sajtóvisszhangot kiváltó vita egyik résztvevője, Keresztury Dezső. A vitazáró cikkben Illyés ismét elhatárolja magát a hivatalos politikától: Mint annyi más dologban, hírünk mentésében is az irodalom csak önállóan járhat el, munkájának csak így lesz eredménye. Erre az alkotmánytól nem kér mást, mint hogy szemeit kényére mozgathassa, erőit szabadon fejthesse ki. Ezek a sorok március tizenötödikén fognak napvilágot látni, Petőfiék ünnepén. Azt kívánjuk, amit ők: a nemzet súlyos útszakaszain az ő lelkiismeretességükkel szeretnénk feladatunkat teljesíteni.

Négy nappal a folyóiratszám megjelenése után, 1944. március 19-én a hitleri német csapatok megszállják Magyarországot. Megalakul a Sztójay-kormány. Illyésnek az az álláspontja, hogy a lapnak be kell szüntetnie működését: amíg itt Hitleré a szó, mi nem szólhatunk – írja 1954-ben A „Nyugat” vége című, Gellért Oszkár emlékezéseit korrigáló cikkében. Az április 1-i szám, melyet a szerkesztés munkarendje szerint nyomásra már korábban előkészítettek, még megjelenik. A folyóirat aztán rákerül a betiltott lapok jegyzékére. Két nap múlva már engem magamat tiltott el bárhol való megjelenéstől egy kedvesen erélyes nagynéni hangja, egy vidéki szűk tanítóház éléskamrájában.

Már a Puszták népe olvasóját megállítja az író elbeszélő-, szépíró kedvének meg-megszólalása. Tudja, szociográfiát tart a kezében, mégis minduntalan efféle fordulatokra bukkan: Az egyik Karikás fiú feleségét elcsábította egy döbröntei göbölyös, el is akarta venni. Vagy: Adomaként mesélték családunk egyik ismerősének, az öreg Pálinkás bácsinak szava járását… A könyv egy-egy helyén az író miniatűr elbeszélést remekel, valóságos regény149részletet formál. Mi másnak tekinthetnénk például annak elbeszélését, hogy nagyapja hogyan operál csonkolt sebet, vagy Nagyvadi bácsi történetét, aki kucsmája kedvéért gyógyul meg. Az író könyve végén maga is folytatást ígér, az olvasót arról biztosítja, van még sok meg nem írt élményanyaga gyermekkorából: Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túlsokat markoltam. Akárhol nyúltam az „anyagba”, ezer felől tekeredtek ujjamra a szálak… Rendszeresen visszajár a pusztára, ekkor hallja a fülledt estéken a gazdatisztektől, az uraktól, a számtartóktól az épületes – vagy inkább lázító – erkölcsi történeteket vagy lapos adomákat, amelyeket majd megír, vagy a Puszták népé-ben már érintett epikai motívumokat bontja ki később önálló elbeszélésekben. Egy tájékozatlan, műveletlen uradalmi segédtiszt kinagyított rajza a Pusztai este (1940); A kamaszizmok tündérszárnyán-ban megírt nagy korcsolyázási jelenet „ősmagja” viszont talán az a mondattöredék, melyet a Puszták népé-ben olvashatunk: A puszta határa végtelen… szittyók és áthatolhatatlan füzesek [tudniillik terülnek el] a folyó mentén, mely minden tavaszkor egész tengert önt a lapos kaszálókra.

Babits Mihály a Nyugat-ban írt „Könyvről könyvre” rovat egyik jegyzetében a regényírás lehetőségéről elmélkedik. Fölemeli szavát a naturalista ábrázolás konvenciói ellen, a sablonokból, a hagyományokból való kitörést sürgeti. Rámutat a megújulás szükségességére, s megnevezi az európai regényírás legfontosabb kezdeményezőit: „Ezért törik át a mai regényírásnak éppen legjelentősebb művelői a műfaj korlátait: Proust az esszé, Virginia Woolf a líra irányában.” Az epika megújulásának szükségességét, amiről Babits 1933-ban beszél, a Móricz után föllépő nemzedék tagjai hasonlóképpen érzékelik. A móriczi valóságábrázolás konvencióiból Kodolányi például előbb a történelem, a magyar múlt, majd a mítosz irányában próbál kitörni, Németh és Illyés viszont az esszé és a líra irányában tágítja a műfaj hagyományos határait. Illyésnek 1942-ben, a Mint a darvak-ban papírra vetett gondolatai pontosan egybevágnak Babits imént idézett szavaival. Iszonyodik a valóság másolásától; jól tudja, a naturalista regény kihalt már. Nem is olyan régen az írók vagy ördögöknek, vagy angyaloknak ábrázolták az embereket. Aztán minden emberbe beletömtek egy ördö150göt meg egy angyalt. Nagyjában így végezték a nagy embercsoportok, a rétegek és osztályok, sőt a szakmák és foglalkozások ábrázolását is. Majd így folytatja: Meghamisítja az igazságot az is, aki a valóság helyett álmait írja le. Természetesen egyformán álmodik, azaz egyformán hamisít, ha akár feketével, akár rózsaszínűvel festi át valaki a valóságot. Mi volna tehát a prózaíró korszerű tennivalója? Kerülje el az irodalomban érvényes „szabályzatokat”, a sablonokat, a naturalizmus kliséit, s a nép reális ábrázolására, az igazság művészi megragadására törekedjen. A jelenet leírását, amikor a pusztaiakat a naturalizmus receptje szerint próbálja – sikertelenül – hamis játékba vonni, így zárja: Végignéztem ezeket a borosta közt is mosolyt lapultató arcokat. Hirtelen enyhe magzatrúgással sötét gyanú mozdult meg a szívemben. Darvak ezek is? Hiszen ezek hibátlanul emberek.

Milyen Illyés szépprózája? Milyen az illyési regényforma? – Nagy elemeiben a cselekmény nem fikció, hősei nem kitalált figurák, a szerkezet nem az időrendet, a mese hagyományos, lineáris vonalvezetését követi. Megtörtént, átélt eseményeket beszél el, alakjai legtöbbször a valóságban föllelhetők (s valódi nevükön szerepelnek), a kompozíció teret ad az asszociációnak és az idősíkok fölbontásának. Előzményei nem tagadhatók, főként a francia regényben, munkája azonban nem egyszerűen a meglevő és ismert elemek meghonosítása, hanem egy új műforma kialakítása, az esszéregény illyési modelljének a megteremtése. Előzményei a magyar prózaírásban alig találhatók; talán Gyulai Pál szépprózánk történetében alig emlegetett, méltatlanul mellőzött kísérletei (Vörösmarty-életrajza, Egy régi udvarház utolsó gazdája) sorolhatók ide. Illyés prózájában a modern lélektani látás ötvöződik a társadalmi realitás iránti érzékenységgel, az elemző módszer a költőiséggel, a tárgyszerűség a személyességgel, az ábrázolás érzékenysége a nyelvi kifejezés gazdagságával. „Prózai műveiben talán nem is egészen szántszándékkal új műfajt honosított meg – írja Schöpflin Aladár 1948-ban. – Ez a műfaj regényszerű, sokat felhasznál a regény eszközeiből, de mégsem sajátképpeni regény, van benne valami emlékiratszerűség, nem szokásos értelemben vett cselekményt formál, bonyodalmakkal és konfliktusokkal, hanem csak egyszerűen elmondja bizonyos élménye151it, amelyek írás közben fölmerülnek benne. Ezek az élmények nem különösen érdekfeszítők, többnyire egyszerű történésekről van szó; nem is törekszik szereplő személyek részletes ábrázolására és egymással kapcsolatba juttatására, az érdekességet a költő előadásának szépsége és vonzó ereje adja meg.”

Orosz Anna találóan mondja a Hunok Párisban hőséről: te nem is tudnál talán, ha akarnál sem, pontosan úgy elmondani valamit, ahogy épp volt. Vagyis Illyés valóságigénye nem a fotográfia, a rendőrségi tudósítás vagy az orvosi látlelet realizmusa, valósághűsége. Minden tárgyszerű közlésében jelen van a közlő személye, érzései, indulatai, gondolatai. Gyúrja és keveri az anyagot, nem részesíti tiszteletben a műfaji határokat. Küzd mesterségével, az anyaggal, saját hangja felszabadításáért, helyéért, írói szemléletéért. Nem vezet naplót, de a fontos eseményekről, találkozásokról csinál néhány följegyzést, ezeket később előveszi, fölhasználja. Nagy Lajos, akinek módja volt eljárásuk különbözőségét ugyanabban a témában saját kárára összehasonlítani, nem röstelli bevallani, hogy azért maradt alul a Szovjetunióban szerzett élmények ábrázolásában, mert amíg ő dokumentarista módon, a tanúvallomás hűségével akart beszámolni, Illyés az útirajz műfajában is költő maradt. „Úgy látom, hogy míg én megmaradtam szimpla utasnak, s nem jutok túl a rideg tények leírásán – legföljebb, hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre –, addig Illyés megengedi magának, hogy költő legyen. Elhallgat, felbont, dramatizál és kitalál. Ezáltal a tények közti űrt is kitölti, mégpedig élő, az életet az olvasó számára megjelenítő anyaggal. És most következik számomra a meglepetés. Úgy látom, hogy a valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanúvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás. Hogy a nem följegyzett anyag, tehát az, amelyik intuícióból született, gyakran hitelesebb a följegyzettnél, mely önmagában darabos, száraz, az olvasó lelkébe alig átültethető halmazat, mely alig-alig akar életrekelni.” Nagy Lajos persze azért tudta ilyen pontosan leírni Illyés prózáját, a költői próza többletét, mert legjobb teljesítményeiben, például a Kiskunhalom-ban maga is meg tudta annak igényét valósítani.

A személyesség, az életrajzi elem előtérbe kerülése a kortárs magyar irodalomban Illyés nemzedéktársainál is megfi152gyelhető: Szabó Lőrincnél (Tücsökzene) éppúgy, mint Németh Lászlónál (Magam helyett), Márai Sándornál (Egy polgár vallomásai) éppúgy, mint Cs. Szabó, Kodolányi vagy Gelléri Andor Endre műveiben. Illyés szépprózája – mint maga mondja – egy életregény fejezetei. A szubjektív nézőpont, a személyes „én” jelenléte sosem hiányzik műveiből.

A személyesség mellett a műfaj megújítását szolgálja egy másik fontos eszköz: a meditatív „kitérés”, mely persze mindig szorosan kapcsolódik a tárgyhoz. Az írói bravúr éppen az, hogyan vált át észrevétlenül az írói közlés a történet elbeszéléséből politikai vagy esztétikai tárgyú eszmefuttatásba, vagy a lélektani folyamatok ecseteléséből társadalmi kérdések szociális indulatú elemzésébe, vagy párbeszédek érzékletes rögzítéséből irodalomtörténeti ismeretek előadásába.

A személyességnek, az életrajziság jelenlétének a prózaíró módszerére, az alkotás „mechanizmusára” is van két következménye. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy egyfelől az író évtizedek múlva, többször is visszatér ugyanahhoz az élményhez, másfelől ezért születnek prózai műveinek a már korábban rögzített formától eltérő változatai. Illyés állandóan alakít, módosít írásain, az élmény fokozatosan tudatosodik nála. A kamaszkori nagy élménynek, a kiöntött folyó befagyott jegén tett korcsolyázásnak például legalább négy, különböző időben keletkezett, megörökített „változatát” ismerjük. Először 1940-ben Bennszülöttek címmel a Nyugat-ban írja meg. Aztán találkozunk vele a 41-ben megjelent Kora tavasz egyik epizódjaként. Ezt az élményt visszhangozza az 1952-es datálású Üveghegy című vers. Majd A kamaszizmok tündérszárnyán címmel megajándékozva 1962-ben az Ebéd a kastélyban című kötetben kapja meg végleges formáját… Ezért van a Kora tavasz-nak három szövegváltozata: az egyik, a „mag”, a Pesti Napló-ban közölt levelek; a másik az átdolgozott regény; a harmadik az 1962-ben elnyert, ismét korrigált forma… És ezért van eltérés például a Hunok Párisban szövegének folyóirat- és könyvbeli közlése között.

Illyés prózaírói stílusát a magyar elbeszélő nyelv huszadik századi fejlődésében kiemelkedő hely illeti meg. Stílusa az élőbeszéd természetességével folyik, érzés és gondolat, lelkiálla153pot és elvont fejtegetés kifejezésére egyaránt alkalmas. A próza nyelve általában jobban kopik, gyorsabban erodálódik, mint a líráé. Nehéz volna megmondani, hogy Illyés prózaírói stílusa maradandóbb lesz-e, mint verseinek nyelve; az már azonban ma is világosan látszik, hogy prózaírói stílusa minden kortársa nyelvénél gazdagabb, egyénibb, szuggesztívebb, s gyanítható, hogy fiatal író számára is a tanulásnak, a továbbfejlődésnek, a gazdagodásnak mindenki másnál hasznosabb iskolát nyit. Illés Endre írja: „Illyés nem égette ki mondatait kegyetlen tűzben, mégis kiolvadt belőlük minden felesleges kötőszó és töltelék, minden háj, bőség és túltápláltság – s a csoda: ugyanolyan könnyed, ömlő, természetes, mint Móricz mondata, s még ezenfelül is tud valamit: a rebbenést és a repülést is ismeri. Szárnyai vannak. Mi a titka? Egyszerűen is megfogalmazhatom: a szavak tartalmasabbak és valóságosabbak. A hasonlatok segítségét félrelökve – többet tudnak önmagukról.”

A „hozott” szellemi javak, a nem választott hatások, a szülőföld és a gyerekkor nagy adományai – a család, a társadalmi élmények, a természetközelség, a korai olvasmányok stb. – közé tartoznak az első nyelvi élmények. Nyelvi érzékenységének gyökerei a családi környezetbe, a gyermekkorba nyúlnak vissza. Megtévesztő szerénységgel mondja egy kései interjúban: Az én érdemem csak annyi, hogy az anyám nyelvét megtanultam, hogy általa jó nyelvet beszélek, tudom, mi a ritmusa a magyar prózának. Tévedés volna persze ebből arra következtetni, hogy nyelvi érzékelése csak valamiféle ösztönös képesség, adomány. Illyés tudatosan, intellektuálisan is birtokában van a nyelvnek. Paul Valéry szerint a nyelvet kétféleképpen lehet birtokolni: „ahogyan az atléta a saját izmait, vagy ahogyan az anatómus az izmokat.” Illyés nyelvi ereje egyesíti az atléta képességét és az anatómus ismereteit: az anyanyelv ösztönös használója és tudatos ismerője.

Idegenkedik azoktól, akik csak a nyelv ösztönös használói. Móriczról írja: Nem hiszem, hogy valaha is része lett volna minden magyar író elkerülhetetlen nagy élményében, a nyelv és kifejezés élményében… Mondatai a szellem akaratára úgy dőlnek, frissen sercegve és engedelmes bókolással, mint kasza nyomán a rendek, telve 154barna, ragyogó élettel… Bizonyos vagyok benne, hogy Móricznak írás közben legkisebb gondja is nagyobb, mint a kifejezés válogatása. Idegenkedik a henye, a gondatlan, a folyóbeszéd fésületlenségét őrző stílustól. A nyelv tudatos használatára törekszik, eszménye Kosztolányi, a magyar nyelv egyik legkitűnőbb ötvöse. Az író – mondja Illyés – saját szavait használja, az éppen megszületett gondolatnak keressen formát, így válik eredetivé. Nem szereti a közhelyeket, az élőbeszéd sablonjait, a kész nyelvi formulákat; az előre gyártott, sokszor hallott mondatszerkezeteket. Az ilyen szófűzés ötlettelen és egyhangú, szegényíti a nyelvet. Igényét példával nyomatékosítja: a „hatást vált ki”, „sorra kerül”-féle kifejezéseknél mennyivel találóbb és pontosabb a „keletkezett”, „származott”, „szült” vagy „hozott”.

Nyelvi eszménye az egyszerű, világos, érzékletes, vagyis élvezetet, érzéki örömet keltő stílus. Az emberek általában azt hiszik, hogy szépen, „művészien” írni azt jelenti, hogy egyszerű gondolatait is az ember jól fölcicomázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja… A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakulásában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embereknek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar… Az íróság ott kezdődik, amikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni.

Prózaírói stílusa sok ízből vegyített nyelv. Benne vannak a népnyelv elemei (például a „láttuk volt”-féle fordulat, a plusquamperfectum) és a modern értekező próza alakzatai, elvont fogalmai; benne vannak az emelkedettség, a régiség, a nyelvi archaizmus eszközei és a mai élet kitermelte szavak, idegen eredetű kifejezések (például a pásztor a bot fejébe „ólmot applikál”). Nyelvérzéke kitűnően működik, mindig pontosan tudja, hogy a kínálkozó szinonimák közül melyiket válassza; a beavatatlan fülnek érzékelhetetlen különbségeket ismeri: például 155azt a különbséget, ami a birka és a juh, a „másik felén” és a „másik oldalán” között van. Arra is ügyel, hogy a kínálkozó lehetőségek közül a nyelv zeneiségét jobban szolgáló megoldást, a dunántúliasan ejtett hangokat használja: „felvétel” helyett „fölvétel”-t ír.

Az írói nyelv legfontosabb stíluseszköze a metafora. Illyés képeinek bősége és eredetisége szembeszökő. Itt a parasztföldek „szép csíkos szőttesei” terülnek el; a tízezer holdak „szőnyegein rántotta át” az embert a mozdony; volt idő, amikor a Balaton még „nem vérzett el” a Dunába… Ige, névszó, hasonlat egyaránt képpé szerveződik a kezén. Egy hasonlatokban különösképpen dús leírásból idézünk egy rövid részletet: Mint a szép vastag tövön felsarjadt fák, amelyeken tömzsi ágak tartják a lombot, úgy álltak ezek a lányok ott a parton, mert leginkább egy lábon álltak. Mint megannyi erőművész-együttes… Ha javít, igazít a fogalmazáson, mindig a képszerűség irányában változtat, a kifejezést metaforával teszi érzékletesebbé. Így kerül például az „érzi a szabadságot” kifejezésben az elvont ige helyére a második változatban a szemléletesebb „beszívja”.

Mondatformái roppant változatosak. Nem kötelezi el magát a magyar gondolkodásmódra állítólag jellemző és Karácsony Sándor által szorgalmazott mellérendelő szerkezet mellett. A gondolat nem a legrövidebb utat járja be nála a közléskor. Ellenkezőleg. Mondatépítkezésére a tőmondatos közlés helyett inkább a körülírás, a sejtető, homályos, képzeletmozdító fogalmazás a jellemző. Kedveli az előrevetett, igei állítmánnyal kezdődő mondattípust, a hangsúlyos kiemelést: Oldják azok, most már alig remegő kézzel, a kötelet; rakják le a végeket, húzzák elő a rőfbotot, akarják mérni a vásznat. Vagy: Rázott a hideg, haraptam össze a fogaim. Vetett volna szét a harag. Tud kristályosan tömör, sőt szikár lenni; máskor viszont a jelzők dús torlódásával, a közbevetett alárendelésekkel növeszti meg lüktető körmondatai terjedelmét. Aligha véletlen, hogy az interpunkciós jelek közül leggyakrabban a pontosvesszőt és a kettőspontot használja. Mindezért e stílus közvetlensége, élőbeszédszerűsége, könnyedsége csak látszólagos, megtévesztő. Igaza van Illyésnek, amikor azt írja: A jó elbeszélésnek és a jó írásnak egyik ismérve, hogy lerombolja az időt. Írásaival valóban azt a hatást 156tudja kelteni, hogy az olvasó azt érzi, maga is részt vesz, benne van az eseményekben. De ezt a stílushatást az író a roppant tudatosan megválasztott nyelvi eszközökkel, és nem a spontaneitás, a rögtönzés, a nyelvi ösztönösség szabadjára engedésével éri el. Amikor könnyednek, közvetlennek látszik, akkor is találó megfigyelésekben, merész képzettársításokban gazdag; amikor az élőbeszéd hatását kelti, akkor is új gondolatokkal, eredeti fölismerésekkel gyarapít.

Prózaíró stílusának van még egy sajátos, egyéni vonása: az irónia. A szellem eleven működésének terméke ez; az író ezzel tart távolságot és fejez ki ítéletet; vagyis nemcsak leírja a jelenséget, hanem hozzáadja véleményét is. Nem kíméli a világban tapasztalható torzulásokat, furcsaságokat, s nem kíméli önmagát sem. Az ironikus hatást többnyire a részletező, aprólékos leírással éri el (például: hogyan gyújt pipára Róka bácsi a Puszták népé-ben), vagy a jellemző vonások kinagyításával, a túlzással (ugyanott a segédtiszt viselkedése, amikor az egyik pusztai lány a kútba ugrik miatta). Az önirónia leginkább azokat a műveit fonja be, amelyekben nagyobb időbeli távolságból emlékezik vissza élete egy-egy korábbi korszakára.

1939 és 1944 között az önéletrajzi helykeresés – a korai elbeszélő költemények és a Puszták népe után – több rövidebb-hosszabb szépprózai írásban folytatódik. Ezek közül önálló kötetben jelenik meg a Kora tavasz (1941), a Mint a darvak (1942) és a Hunok Párisban (1946). A rövidebb írásokból – a korábbiakat átdolgozva és néhány újabbal kiegészítve – „egy életregény fejezetei” alcímmel 1962-ben Ebéd a kastélyban címmel állít össze kötetet.

Néhány rövidebb terjedelmű önéletrajzi írást más összefüggésben már korábban említettünk. A Szónok az éjben (1939) a Magyar Tanácsköztársaság huszadik évfordulóján a Kun Bélával történt első, 19-es és második, moszkvai, 34-es találkozását örökíti meg. A Pusztai este (1940) a divatba jött népkutatást, a mélylélektani szempontokat és a népi mélytudatot hangoztató áltudományosságot állítja pellengérre. Az önéletrajzi helykeresés egyik legszebb darabja az Ahova az olvasó ezúttal vitetik (1942): a szülőföld lelki-szellemi ajándékait veszi számba. Itt írja: Földem nincs e tájon egy bokoraljnyi, de az író e földből él ben157nem, e föld hajdani látványából. A Mariska hazát választ (1944) a nyelvválasztás, a gyermek és az anyanyelv találkozásának egész életre szóló pillanatát ragadja meg az esszépróza műfajában.

1941-ben a karácsonyi könyvpiacon jelenik meg a Kora tavasz. A regény kéziratát már visszadobta a cenzúra egyszer, amikor a Nyugat akarta kiadni. Most Illés Endre jóvoltából lát napvilágot a mű. Illés Endre, aki akkoriban a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője volt, egy későbbi írásában beszéli el, hogy az ügyészség figyelmének kijátszásával, egy legitimista ügyész elfogultságának kihasználásával hogyan szerzi meg rá az engedélyező pecsétet. Az ügyésszel vívott szópárbajban végső és győzelmet hozó érve: Illyés még őfőméltóságánál, Horthynál is jobban és szebben tud magyarul! „Hogy egy izgalmas regény – Illyés Gyula regénye – így juthatott el az olvasóhoz; hogy a Véletlen és a Szerencse segítette át a küszöbön: jellemző azokra az évekre. De azért óvakodtam, hogy az »adatot« elmondjam magának Illyés Gyulának. Megtörténhetett volna, hogy felháborodásában rögtön visszaveszi a kéziratot…” – írja Illés Endre a Kora tavasz megjelenése után több év múlva.

A regényről, melyet a cenzor azért nem akart engedélyezni, „mert gusztust csinál a forradalomhoz”, Fenyő Miksa Egy jelentékeny könyvről címmel ír kritikát. Elöljáróban a hatalom és az irodalom viszonyáról elmélkedik, s megállapítja, hogy Illyés könyve a népet és nem a hatalmat szolgálja. „A hatalom szolgálata ismeretlen fogalom nála, az uralkodó politikai eszmék szolgálata, az egy úton járás azokkal, akik parancsolnak, számára lehetetlen elképzelés, de valójában és lényegében Illyés Gyula új könyve szintén a szolgálat jegyében fogantatott. Csak éppen hogy ő azokat szolgálja, odaadással, szeretettel és kivételes tehetséggel, akik maguk is szolgálnak…” Ha a Puszták népe egy önéletrajzi sorozat első részének tekinthető, akkor a Kora tavasz az előbbi könyv folytatása: a fiatalember és a forradalom 158lélekrajzát megjelenítő mű. Amíg azonban a Puszták népé-ben a társadalomrajz, a dunántúli puszták életének ábrázolása a hangsúlyos, a Kora tavasz a történeti események bemutatása helyett a lélek eseményeit, az egyén és a forradalom lélekrajzát helyezi előtérbe. A művészi áttétel, a képzelet működése, a prózaíró alakító, formáló munkája is nagyobb itt, mint a szociográfiában. A megjelenített személy- és helynevek mögött valóságos arcokat és településeket sejthetünk, de az egyszerű azonosítás tévútra vezetné az olvasót. A munkán nyomot hagyott az is, hogy eredetileg a Pesti Napló-ban folytatásokban, levél formában írta meg 1918–1919-es emlékeit, s csak utóbb, az átdolgozás során kapta meg a mű a végleges formát. A Kora tavasz igazi értéke éppen ezért nem annyira a mű egészében, inkább részleteiben van. Már a kortárs kritikus, Fenyő Miksa észrevette: a Kora tavasz jelentős könyv, kiváló munka, „az egész munka az s talán még inkább az részleteiben”. S Illyés is, amikor 1962-ben korábbi írásaiból „egy életregény fejezeteit” állítja össze, a Kora tavasz-nak csak egyik részletét – valóban a regény egyik legszebb epizódját, a téli korcsolyázás leírását – menti át a kötetbe, némi újabb igazítással, az önéletrajziság irányában tett néhány apróbb változtatással és önálló címmel. (A kamaszizmok tündérszárnyán)

Az írói önvizsgálat, a mérlegkészítés igényével születik a Mint a darvak. Negyvenéves az író, visszatekint az indulásra, a népi irodalom mozgalommá szerveződésére, s mesterségéről, valóság és költészet viszonyáról, népiség és népiesség különbségéről gondolkodik. Saját törekvését mind a naturalista sötétenlátástól, mind a pántlikás-kokárdás népieskedéstől elhatárolja; Gárdonyiék vasárnapiasra söpört paraszti világa éppoly idegen a számára, mint az az író, akinek novellájában egy idősb népfi hüvelykujjal is kinyomná nejének a szemét. Hivatását a szegények – és nem a szegénység! – dicséretében, a nép melletti elkötelezettségben jelöli meg.

Párizs eleste, Franciaország egy részének német megszállása után kezd a Hunok Párisban írásához. A mű egyik fejezetébe a regényíró önarcképét, akkori életkörülményeit is beleszövi: Egész napi hivatali munka, egy sereg kézirat szívességi átnézése, s két elég hosszú s elég éles hangú elmarasztaló bírálat figyelmes elolvasása után (hogy van-e bennük megszívlelendő), továbbá egy kétéves kislánynak adott hosszú nyelvlecke után (arról, hogy mi a már jól ismert késnek a nyele, éle, hegye, háta, pengéje, oldala, lapja, nyaka és foka) [mintegy fölidézve-előlegezve ezzel az utalással a 159Mariska hazát választ című életkép alapgondolatát!] valamivel éjfél előtt írom ezeket a sorokat az Óbuda feletti egyik hegyen, az imént leszedett kerek vacsorázóasztalon, amelyen a piros mintás asztalkendőbe bugyolálva még ott van – már a reggelihez – a kenyér.

A szorongás, a belső szorítás ülteti asztalhoz. Párizsi éveit eleveníti föl, a rejtett németellenesség szándékával. Írói célját csak burkoltan, képbe öltöztetve s zárjelbe foglalva – vagy éppen azzal kiemelve? – fogalmazhatja meg a mű egyik helyén: (Egy ország – egy tölgy erőssége ellen semmiképp sem bizonyíték az acélfűrész. A tölgyek erejét a századok és a viharok mérik.) A regény közlését 1943-ban a Magyar Csillag-ban kezdi el folytatásokban, majd a következő évben Magyarország német elözönlése, az alacsonyrepülésben Pest fölött föl-le vijjogó stukák hagyatják abba vele egy időre az írást. A Hunok Párisban-t egy nagyobb szabású vállalkozás első részének tervezi, ezért áll a szöveg élén a Körkép alcím, s végén a mondat: most már kezdődhetnének a történetek. Végül is csak az először 1946-ban könyvben megjelent rész készül el.

Amikor 1970-ben új, harmadik, bővített kiadását rendezi sajtó alá, Hőseink sorsa címmel utóiratot fűz a műhöz. Itt írja: Regényírásra készültem, de nyitányul nem szándékoztam mást, mint egy helyszínt bemutatni, egy korszakot megrajzolni, egy közlelkiállapotot felidézni. Vagyis nem a regényíró elsődleges célja vezeti, a dús szövésű cselekmény, az érdekfeszítő történet. A regényben a helyszín: a művészet forradalmárainak és a magyar emigráció egy részének gyülekezőhelye, Párizs. Az idő: nagyjában egy-másfél év, az 1923–1924-es esztendő fordulója. A közlelkiállapot: a művészi-szellemi élet bomlásának és az emberi összetartozási ösztön működésének a harca. Az események izgalmas bonyolítása helyett a szereplők népes táborának a bemutatása az író fő gondja; a történet szálainak gyarapítása helyett minél több arcot akar megörökíteni. Van, akit csak néhány vonással formál meg, van, akinek részletesen kidolgozott portréját adja; van, aki mögött az olvasó valóságos személyre ismer, van, akinek alakjában több modell sorsa gyúródik egybe; van, aki valódi nevén szerepel, van, aki költött nevet visel. Írói módszeréről így vall: A könyv csak látszik életrajzi regénynek. Bár nagy egészében személyes élményekre, hús-160vér alakban megismert emberek viselt dolgaira épült: ezeket az eseményeket s főleg személyeket föl kellett cserélnem, át kellett rendeznem és keresztelnem. Nem adhattam nyomot a valódi rosszakaratnak. Hőseim nagy része nemcsak élt, de élete – pályája – első felében járt. Nem volt jogom róluk olyat nyilvánosságra hozni, amit ők maguk akár személyük, akár föladatuk érdekében nem kívántak volna közzétenni.

A műben az író többször beszél az emlékezet működéséről, a regényformálás „mechanizmusáról”. Az emlékezet törvényszerűen szelektál, elhagy és kiemel. Elbeszélés közben az ember, ahogy az események útvonalán ballag, akaratlanul is sok minden részletet elhagy, mint megannyi szívességből vállalt apróbb-nagyobb csomagot. Hiányukra csak akkor döbben rá, amikor egy-egy fordulón számot kellene adnia róluk, de neki már fogalma sincs, hol is feledte el azokat. Máshol arra mutat rá, hogy az emlékezet szükségképpen túloz, fölnagyít vagy kicsinyít, azaz a humor, az irónia forrását nyitja meg. Mielőtt barátja, Karácsony színpadi kísérleteit egy példán bemutatná, írja: Drámáiból – történelmi drámák voltak – nem hiányzott a feszültség. Nyelvük volt meghökkentő. Adhatok belőle sűrített és persze túlzott – emlékezet-túlozta – ízelítőt. A képzelt részlet után így folytatja: Vagyis Karácsonyt, ezt a jódarab, huszonöt éves jászladányi fiút egy életre meg lehetne mártani a legszabályszerűbb humor pácában. Abban, hogy a regényben nagyobb a transzpozíció, az alakok összevonása, a „regényesítés”, mint például a Beatrice apródjai-ban (amelyben viszont az esszéelem, a kézzelfogható történeti ismeretek közlése a több), minden bizonnyal az játszik szerepet, hogy az 1943-ban kezdett mű írását csupán húsz év választja el az ábrázolt eseményektől, viszont az ellenforradalom kezdeti időszakát megörökítő regény írása több mint fél századdal követi az ábrázolt korszakot. Persze az esszéisztikus részletek, a korfestő „betoldások” a Hunok Párisban lapjairól sem hiányoznak. Az író tudatában van a szépírói anyagformálás újszerűségének, a választott műfaj sajátosságainak. Korunk prózájában úgy kell tekintenünk és elviselnünk az elméleti fejtegetéseket, mint a múlt század regényeiben a természeti leírásokat, azt a rengeteg hullámzó tengert. Ma ezek fenyegetnek hajótöréssel, s ezek ígérnek sose látott szigetvilágot.

161

A regény cselekménye három fő szálon fut. Az egyik szál az avantgarde művészeti vállalkozások kezdeteinek a fölidézése. Az író kitűnő portrékat rajzol a francia művészet később híressé vált alakjairól, többek között Max Jacobról, Cocteauról, Tzaráról, mindazokról, akiket Illyés így nevez: tőlem is tanuló mestereim, engem is oktató tanítványaim. A regény másik rétege az európai munkásmozgalom egyik szeletéről, a francia szakszervezeti mozgalomról és az emigráns magyarok életéről ad képet. A Hunok Párisban harmadik síkja egy mély és tartalmas emberi kapcsolat, az Anna-szerelem árnyalt lélekrajza.

Ha a két regényt, a Hunok Párisban-t és a Beatrice apródjai-t az ábrázolás hangja tekintetében vetjük össze, akkor is meglelhető a különbség. A Hunok Párisban derűsebb mű, mint a Beatrice apródjai, s nagyobb benne az önironikus távolságtartás is. Azzal távolít, amivel – látszólag – közelebb hoz. Például a különféle francia nevek, a személynevek, az utcák, terek, a hidak, templomok nevének magyarításával (Aragon Lajos, Fehér Páva utca, a Szép Kertésznő áruháza stb.). Az ironikus stílus más eszközeitől, például a „fennkölt” fogalmazás humort keltő hatásától sem idegenkedik. (Magasra emelve hozta a kézfogását ép jobbjában felénk.) A Beatrice apródjai ehhez viszonyítva komoly, tárgyszerű hangon szól. Ennek oka azonban már nem az ábrázolt kor és a megírás ideje közti távolságban rejlik, sokkal inkább a két mű tárgya közti különbségben. A Beatrice apródjai-ban a tét – a magyar történelem máig ható gondja, a nemzetiségi kérdés időszerűsége miatt – sokkal komorabb, mint az ifjúság napfényes korszakát, a modern művészet megszületésének hősi küzdelmeit fölidéző regényben. A művészeti harc kimenetelét, amiről a Hunok Párisban szól, a regény megírásának éveire már nagyjában eldöntötte az idő. A Beatrice apródjai-ban fölvetett kérdések jórészt ma is tisztázásra és rendezésre várnak.

1944 márciusától 1945 márciusáig: egyetlen év a magyar történelemben; a társadalmi rendszer, a politikai hatalom és a katonai erő összeomlásának az éve. Az ország német megszállása után Illyés, akinek neve tudomása szerint a németek listáján szerepel, okkal tart a letartóztatástól. Előbb néhány napig 162Németh Lászlóval együtt Gödön rejtőzik, majd vidéki rokonokhoz menekül. Negyvennégyben bujkálnom kellett. Az igazi kín az volt, hogy embereknek ezzel gondot okozok. Az egyik Veszprém megyei faluban heteket töltöttem egy kamrában. Életemben annyi befőttet nem ettem. A veszély kifejleszt bennem egy torz humorérzéket… – mondja egy 1971-es interjúban.

A pesti utcákon rabszállító gépkocsik száguldoznak… Elhurcolják Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki pisztolylövéssel fogadja lakásában a Gestapo rátörő embereit… Megkezdődik az ország bombázása… A Liberatorok, amelyeknek eddig csak gyülekezőhely volt a Balaton tükre, most már kioldják terhüket a városok, a vasúti csomópontok, az ipartelepek fölött… A költő „rangrejtve” menekül, végrendeletet fogalmaz, s arról ír verset, hogy eltépi, amit tegnap írt, elfeledni is igyekszik, amit tegnap gondolt… Újból valósággá válnak a Himnusz sorai: „Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szertenézett s nem lelé / Honját a hazában…”

Az október 15-i Horthy-proklamáció, a háborúból való szerencsétlen-sikertelen kiugrási kísérlet, majd a nyilas hatalomátvétel után a korábbinál is tragikusabb hetek-hónapok következnek a nemzet életében. A légiriadók megsűrűsödnek… A keleti front hadműveletei az ország testén folytatódnak… Zsúfolt vagonokban szállítják a deportáltakat a német megsemmisítő táborokba… Fanatizált fiatal nyilas fegyveresek igazoltatják az utcán az embereket… Semmi nem volt félelmetesebb, mint mikor a nyilaskereszteseknek sarzsis egyenruháiban uraskodott „kültelki suhancok”, a szocializmus nevelőitől elvadult inasgyerekek fogták lövésre a géppisztolyt – emlékezik vissza a Beatrice apródjai írója.

Október második felében Illyés a Balaton környékén rejtőzik. 17-én Szárszón tartózkodik; itt írja Rajz, eltépésre című, Jó163zsef Attila emlékét, tragikus halálát idéző versét. 23-án Szántódon van: látja a szántódi kompnál megtorlódók, a Nyugatra menekülők szomorú vonulását; erről szól Nyáj és Nyugat felé című költeménye. Tört kérdéseivel, a keserű jövő, „a német szakadék” fölvillantásával szeretné megállítani a menekülők áradatát:

December 4-én még a tihanyi partról nézi végig, milyen eszeveszett bombazáport zúdítanak a stukák a szántódi állomásra. Aztán viszontagságos körülmények között a rokonokkal együtt Pestre megy.

Amikor karácsonykor bezárul a gyűrű a főváros körül, ismét Budapesten van. Az ostromot Budán, a Józsefhegyi utcai házban éli át. Némethék, akik a harcok miatt otthagyják otthonukat, a négy kislánnyal és a népes mezőszilasi rokonsággal Illyésékhez költöznek. A ház a harcok közepébe kerül, több belövést kap, teteje beomlik. A pesti oldalon égnek a bérházak, a szállodák, a malmok. A Gizella-malom és a többi. Úgy égtek, hogy éjszaka nonpareille-t olvashattam a fényüknél – mondja Bertha Bulcsunak. – Az ostrom alatt a golyóktól nem féltem, de az emberektől igen. Kérdezd meg Flórától. A golyó egyet üt és vége, de ha ember kezébe kerülök, aki megalázhat… Itt ebben a szobában éltük át az ostromot. Némethék voltak itt és még harmincan. A házban alig van élelem. Rengeteget nélkülöztem. Sok ember idegyűlt. Közös szilasi ismerőseink. Mi Tihanyban akartuk végigélni, itt szinte semmi élelmünk nem volt. Aztán idekeveredett egy fehér ló. Nekem mezőgazdasági álmaim támadtak, de Némethék megbeszélték egy orosz katonával a lelövését. Azt a fehér lovat ettük hosszú ideig. A nők jártak a környékbe marharépát szerezni. Ozorán sem volt egy szem élelem, mert ötször cserélt gazdát. Ennek a háznak a fele szét volt lőve…

Illyés kialakult költőként, érett férfiként élte át a háborút. Végső kimenetelét tekintve sosem voltak illúziói. Megvetette 164az elvakult, világuralomra törő német imperializmust, elutasította a németbarát magyar politikát, reménykedve várta a történelmi fordulatot, a nemzet talpraállását. De nemcsak kívánta a fasizmus bukását, hanem tettekkel is „nem”-et tudott mondani a rosszra. Nemcsak reményei fűződtek a történelmi változáshoz, hanem emberi és írói magatartásával is megalapozta annak esélyét, hogy szava legyen a formálódó új életben. Nemcsak a rendíthetetlen derű tette bizakodóvá a nép sorsa, egy majdani „jobb kor” iránt; okkal bízott abban, hogy a nemzet, mely a nehéz időkben is fölmutatta a helytállás hősi példáit, gyarapodva a történelemből levonható tanulságokkal, önerőből, gazdagabb öntudattal lép át sorsfordulója küszöbén.

Még két front közt állt már félig romban a ház, amikor a két történelmi korszak határán álló költő verses számvetést végez:

Egy nép életében kezdődik új élet. A születés kín és vér, remény és boldogság. A történelmi vajúdás is vérrel és örömmel, fájdalommal és megkönnyebbedéssel jár. Nagy a veszteség, ami a magyarságot a háborúban érte, de a csonkolt testen az életerő jelei ütköznek. Az országutat szegélyező cseresznyefák fűrésszel gondosan derékba vágva a földön hevernek; tenyérnyi kéreg tartja őket, de így is virágoznak. Ezt a látványt rögzíti nyomban a nagy történelmi átváltás után a Dunántúlra utazó író. Jelképül az egész országrésznek – teszi hozzá. Jelképül az egész országnak – mondhatjuk még tágabb általánosítással.

Még nem zárul be Budapest körül az ostromgyűrű, amikor Debrecenben összeül az Ideiglenes Nemzetgyűlés, és megalakul az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Kézzelfogható közelbe kerül az évszázados óhaj: a nép váljék uralkodóvá a politikában… Már január végén a négy demokratikus pártból megalakul a budapesti Nemzeti Bizottság. Február 13-án Budán is elhallgatnak a fegyverek. Az Ideiglenes Kormány intézményei, a közigazgatási testületek, a demokratikus pártok titkárságai, irodái a fővárosba költöznek. Illyés már márciusban Budáról Pestre megy, hogy a Nemzeti Parasztpártban régi barátaival, harcostársaival, Veres Péterrel, Erdei Ferenccel, Darvas Józseffel, Kovács Imrével, Szabó Pállal találkozzék. Részt vesz a Parasztpárt munkájában, nemzetgyűlési majd – a novemberi választások után – rövid ideig országgyűlési képviselő. (Már 1946-ban lemond pártvezetői tisztéről.)

1945. március 15-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletet hoz a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról. Az ország egész területén megalakulnak a földigénylő bizottságok. Dózsa György évszáza167dos pöre eldőlt. A földosztás: új honfoglalás. A száz holdon felüli úri birtokokat megváltás nélkül fölosztják; az ország területének csaknem harminc százaléka a dolgozó parasztság kezére kerül. A földosztásban az a tájt eléggé radikális néppártiságáról ismert Illyés mindenekelőtt a volt cselédek és zsellérek érdekeit kívánja képviselni. Úgy fordult, hogy egy összejövetelen én is az előadói pulpitus mellé kerültem, épp a pusztaiak igazát védeni. Higgadtan, de élesen vagdaltam a törzsre-szegett feudalizmus földből kitörő gyökérhajtásait.

A történelmi fordulatot szükségszerűnek és igazságosnak tartja. A történelmi bűnök elkövetőinek felelősségre vonását helyesli. A kollektív téboly bűnösei számára nincs – nem lehet – kímélet. Szerény teóriám szerint. Épp a kollektivitás érdekében – olvassuk az Ebéd a kastélyban egyik helyén. A magyar nagybirtokos arisztokrácia a nagy történelmi próbán, a két háború közti negyedszázadban általában rosszul vizsgázott. Amikor 45-ben a társadalmi korlátok leomlanak, s a teljes szabadság reménye kel föl, törvényszerűen bekövetkezik – amiről az irodalom már korábban is fenyegetően szólt – a vasszéken való megégetés, a sereges karóbahúzások revansa…

A földéhes parasztság haragja szükségszerű – mondja Illyés, de a történelmi ítélethozatal után bosszút és dölyföt nem érez, a kétvállra fektetett ellenfél fölött nem ül diadalt. A történelem meghozta ítéletét, eltakarította a múlt romjait; akinek igazságot szolgáltatott, annak a derű, a fölény, a megértés marad a fegyvere. Tele vagyok ma is sebbel, de épp én éreznék megalázást, ha azokkal vitézkednék, akik már földön vannak – írja 1945-ben. Az év tavaszán a romos Budapesten Erdély egyik legtehetősebb mágnásával találkozik. A két év előtti, tán szórakozottságból kapott kézfogást most a költő egy cigarettával megtetézve, majd az egész pakli cigaretta átnyújtásával adja vissza… Együttérzéssel beszéli el a másik jelenetet is: amikor az ostromot követő hetekben egy jóbaráti család fuvarost keres, s az óhajt a költő egy közös baráttal megosztja, a barát történelmünk egy sokat szereplő családjának nevét kezdte mondani. A költő és a közös barát, a kiváló magyar történész (minden bizonnyal: Szekfű Gyula) közt ez a párbeszéd zajlik:

– Meg tudja az azt csinálni? Hegyre kell.

168

– Hegyi az is, erdélyi. Ezek az erdélyiek mindent megoldanak, nem vesznek el.

– Rakodik is?

– Nekem is az hozta a szenet, zsákolta is, a pincébe.

Illyés azonnal érzékeli és pontosan ábrázolja a társadalmi változást. De nem a sebekről, a múltról beszél, nem érdemeire hivatkozik, hanem a tennivalókat keresi, a holnapot fürkészi. Nem vagyok puhány, tán elég egy hüvelykbökés hátam mögé, a múlt felé, azok számára, akik a vitézi tetteket szeretik. Akkor nyílt nekem arra jó alkalom! – írja 1945-ben. A fontosabb közlést zárjelbe rejti: (S mire lesz most? Az új világban, ezt kérem, a magam méretéhez mérten egy Romain Rolland-i szerepet adjatok – puhaság nélkül.)

Akár párizsi évei után, a 45-ös nagy történelmi fordulatot követően is szülőföldjére tér vissza, a pusztától vár biztatást, a falvak népétől erőt. Az utazásra, melynek részeként a pusztára is kimegy, s a családtagokat, a rokonokat fölkeresi, 1945 tavaszán kerül sor. Harcedzett, rozoga gépkocsival indulnak Pestről. Illyést Flóra is elkíséri. Útitársaik Kardos László, a volt Győrffy-kollégista, Tolna megye földosztó miniszteri biztosa és Szőnyi Tibor, a párt ellenőrző biztosa, aki ugyancsak feleségével indul útra. (Kardos László később a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének főtitkára lesz; Szőnyi Tibor Rajk László sorstársaként fejezi be fiatal életét.) A Parasztpárt lapját, a Szabad Szó példányait viszik magukkal, az újságkötegeket a falvakban hagyják, a földigénylő bizottságok munkáját vizsgálják. A határban még a háború nyomaival, romokkal, szétlőtt páncélkocsikkal és döglött lovakkal találkoznak, de látják a bizakodás, az új élet jeleit is, az új mezsgyekarókat földbe verő parasztokat. A fél Dunántúlról gyűjtik egybe tapasztalataikat: hogyan megy a földosztás? Ercsinél kezdődik az utazás, aztán Dunaföldvár, Előszállás, Cece és Ozora következik, Szakályon népünnepély vezeti be a földosztást, majd Hőgyész, Zomba jön, Szekszárdról kiugranak a Sárközbe, Bonyhád, Dombóvár, Tüskepuszta a következő állomás. Tolnából Baranyába térnek, Pécs, Mohács, Lánycsók helynévtábláira esik a pillantásuk, aztán Baranyából Somogyba lépnek át, Kaposváron állnak meg. Majd Keszthely, Siófok, Veszprém, Fehérvár érintésével fejeződik be a körút.

169

Az utazásról, a nagy történelmi pillanatról azon melegében papírra vetett riportsorozatban, egyszerű, természetes mondatokban számol be az író. Kicsavart tollammal, ölembe ejtett jegyzetfüzetemmel itt, ennek a száguldó gépkocsinak szélvédője mögött is olyan gondolatokat forgatok, amilyeneket IV. Béla forgathatott, amikor először végigment a tatár nyomában. A Honfoglalók között megfigyelései, kopogó mondatai, élesen fogalmazott párbeszédei, kardsuhintásszerű kérdései és válaszai hitelesen őrzik a történelmi fordulat utáni első tavasz hangulatát. Nemcsak ott künn a természetben van kora tavasz, hanem az eszmékben, ebben a kis társadalomban is – összegezi tapasztalatait. Szekszárdon meglátogatja Babits Mihály nyolcvankilenc éves édesanyját: miben lehetne segítségére? A tömörítés, a nyelvi sűrítés remeke, ahogy egyetlen mondatba három emberi arcot, három sorsot fölvillant: El kell simítanom homlokomról a napszámosok vaskos gondjait, hogy elmondjam a halk szavú, halk mozdulatú, törékeny anyának fia utolsó napját.

A riportsorozat nemcsak a dunántúli földosztásról, a föld szabad birtokbavételéről ad képet, hanem a történelmi fordulattal, a születéssel együtt járó gondokról is beszámol. A viharvert autó utasai üres falvakon hajtanak át, ahonnét a német lakosságot kitelepítették, s az országúton Bukovinából menekült székelyek szekérkaravánjával találkoznak. Most hirtelen kezünkben a megoldás – írja Illyés. – „A kezedben”, fordul hozzám a miniszteri biztos, és röviden megérteti velem, csak bólintanom kellene, hogy jobb híján a dolog sürgőssége miatt akár én legyek a telepítési biztos. Nem bólintok. Majd egy bekezdéssel alább így folytatja: Itt a pillanat, amikor szembe kerül bennem a gyakorlat és a szellem embere, a politikus és a humanista, sose éreztem ilyen megrázóan. „Én elvekről beszéltem, az igazságot néztem – mondtam –, de itt már embereket látok: nem a szillogizmus, hanem a humanitás tagjait; s itt csak a költő marad meg bennem.” 1945-ben vetette papírra Illyés ezeket a gondolatokat, amikor még aligha sejtette, milyen súlyos gyakorlatú, „politikus” idők következnek. Kulcsértékű mondatok. Előlegezhetjük a későbbi évek tanulságát: Illyés azokban a nehéz, „politikus” években is – költő és humanista maradt.

A földosztás az Apponyi család birtokait sem kíméli meg. A falusiak maguk közt osztják szét az uradalom jó hírű szőlé170szetét, s a puszták földuzzadt népe is földhöz jut. Felsőrácegresen földbe verik az új mezsgyekarókat. Elkéstem a tervvel – mondja Illyés egyik kései vallomásában –, hogy a közeli Sió partjára települjön át a nép, a jövendő falu. Hiába vittem le Erdei Ferencet és egypár olyan barátomat, akiknek hatalma volt – az irányzat akkor a tanyák s puszták fölszámolása volt. A nép ennek ellenére a völgyből – félmegoldásként a magasabb megyeút mellé telepedett. A pusztaiak első fölbuzdulásukban a gépészkovács házát, Illyés szülőházát a költőnek juttatják. De a ház téglából volt, s az új házakba kellett volna az a jó anyag. Olyan gesztussal, mintha én lettem volna a tulajdonos gróf, a köznek adományoztam a szülői házat; egy hét alatt el is tűnt nagyon örvendetesen a színről; de éppígy eltűnt az a ház is, ahol anyám született. A puszta épületei eltűntek, a szülőházat lebontották, a téglát széthordták. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – az a táj kiirthatatlanul benn van a szívemben – fűzi hozzá a költő.

Mihelyt Budán elhallgatnak a fegyverek, Illyés írótársaira, az irodalmi élet újjászervezésére gondol. Pesten a Friss Újság egyik szerkesztőségi szobájában Gellért Oszkár és Kárpáti Aurél kezdi meg az írók szervezését, majd levél érkezik Budáról, mely hírül adja, hogy a magyar írók budai szervezete is megalakult; a levelet Illyés írja alá. A moszkvai emigrációból megérkezik Gergely Sándor, Illés Béla és mások, rövidesen az ő befolyásuk nő meg. Amikor egy Kertész utcai irodában az írószövetség végleg megalakul, három elnököt választanak: Illyést, Gergely Sándort és Kárpáti Aurélt. Együtt vacsoráznak Illés Bélánál, a tagok anyagi ügyeivel foglalkoznak, tagfelvételi kérdéseket tárgyalnak. Illyés javasolja, hogy Németh Lászlót és Szabó Lőrincet vegyék föl az írószövetségbe, de a Szociáldemokrata Párt akkori irodalmi vezetői támadják a javaslatot, s valósággal vadászatot tartanak néhány íróra. A Népszavá-ban és a Haladás-ban súlyos és veszélyes vádakat tartalmazó cikkek jelennek meg Németh, Kodolányi, Szabó Lőrinc, Tamási, Féja, Veres Péter ellen, s a támadások Illyést sem kímélik. A vádakat 45 nyarán A felelősség tudatában című cikkében Illyés visszautasítja, az esetleges szellemi vétekkel az írói értéket szegezi szembe: A magyarságnak nincs annyi kincse, hogy vakon – minden indulatnak – eldobálja. Nézzük meg jól, mit ejtünk a talp 171alá. Ha biztosítékunk van arra, hogy ez az érték azután a mi, a szabad magyarság értéke lesz, tartsuk meg okvetlenül magunknak. Ne gyújtsuk fel a malmot, amely holnap nekünk őröl, csak azért – mert hitetek szerint tegnap másnak is őrölt. Bár a cikk nem jelenik meg, a közben zajló pártközi megbeszéléseken Illyés engedményeket szerez, biztosítékokat kap, és Szabó Lőrinc elkerüli a harmadszori letartóztatást, Németh a további zaklatást. Illyés egyre kedvetlenebbül jár el az írószövetség üléseire, a főtitkár kiválasztása körüli személyi harcokban nem vesz részt, visszahúzódik, a vezetés egyre jobban Gergely Sándor kezébe csúszik át.

A magyar irodalom népi-urbánus megosztását Illyés már a két háború közti időben helytelenítette, erőltetettnek, mondvacsináltnak tartotta. A két háború közt fellépő és az urbánussal szemben lekicsinylően ábrázolt, sőt mindmáig nemegyszer gyanúba kevert irodalom nem paraszti, nem provinciális, nem is népi irodalom volt, de nem is urbánus, hanem az volt a magyar irodalom – írja 1971-ben. S egy másik írásában mintha csak az előző gondolatot folytatná: Ez volt a magyar irodalom; Balassi, Csokonai, Petőfi vonala. Mindenki, aki a magyar nép közösségének problémáival foglalkozott, ide tartozott. Az, hogy Szabó Lőrinc „népi” költőnek számított, a legjobban bizonyítja, hogy mennyire felületes szempontból szabták meg a határokat. Egy még korábbi, 1955-ből származó idézet: Ez az írói csoport – amelyet leszűkítenénk és megcsonkítanánk azzal, ha csak falukutatóknak vagy népieseknek vagy népieknek neveznénk – a nemzet lelkiismeretének akart hangot adni. Nem igaz, hogy ez az irányzat kizárta magából az „urbánusokat”. A Válasz megjelenése körül ott van Pap, Gelléri, Halász, Cs. Szabó, sőt Szerb, sőt Hunyady is. Lapozzuk át a folyóirat első esztendeit, s elámulhatunk, kikből toborzódtak, kiket hívtak útra a magyar „népiesek”.

A népi írói mozgalom korszakos jelentőségét a kommunisták és a marxista irodalom fő kritikusai a történelmi fordulat után is elismerték; fő ideológusuk, Révai József már-már szerelmesen húzott a népiekhez – írja Illyés. Lukács György pedig Népi írók a mérlegen című, 1946-ban írt cikkében abból indul ki, hogy a népi írói mozgalom „a legnagyobb jelentőségű irodalmi eseménye az ellenforradalmi korszak negyedszázadának. Ez ad 172új fiziognómiát a magyar irodalom fejlődésének”. Hozzá fűződött az igazi falu és az igazi parasztság fölfedezése, egy addig ismeretlen világnak irodalomba emelése; benne szerencsésen találkozott az irodalom és a politika érdeke, s új fényt kapott az írói elkötelezettség. „Csak olyan könyvre kell gondolni, mint a Puszták népe, hogy lássuk: eddig semmit sem tudtunk a magyar nagybirtokon élő cselédekről; új világot tártak elénk. Amerikát fedeztük fel a magunk közvetlen szomszédságában, saját hazánkban.” (Lukács György a magyar írók debreceni kongresszusán, 1946. június 27-én előadást tart; a kongresszuson Illyés is részt vesz.)

A népi-urbánus vitát 1945-ben lezárta a történelem. A földosztással a népi írói mozgalom által a magyar társadalom legfontosabbnak mondott, legégetőbb problémája megoldódott. Azzal, hogy megszűnt a nagybirtok, a földesúri kizsákmányolás, és a szegényparasztság földhöz jutott, a népi írói mozgalom legfontosabb követelése talaját vesztette. Az írók részéről 45 után a parasztság sorsával való foglalkozás már egészen mást jelent, mint 45 előtt. A parasztság jövője, sorsa odatársult azok közé a kérdések közé, amelyek a magyar társadalom egészét, a nemzet jövőjét érintették. Amit Illyés 1975-ben Fülep Lajosra emlékezve leírt, közvetlenül a történelmi fordulat után is elmondhatta volna: A fájdalmas urbánus-népies vitát ugyanúgy lezárhatjuk, nem csupán annak megállapításával, hogy ki harcolt, amíg harcolhatott szívósabban nyugatért, itt, az itteni eszközökkel, azaz, hogy mi volt „lényegében” a félreértések oka, hanem azt is, kiknek volt sajnos igazuk, úgy értve, kik érezhettek rá a valóságra, s kiknek igazolta jós-dadogását az idő, minden józan képzeletet fölülmúló könyörtelenségével.

A 45 utáni politikai döntések, a nemzetközi politikai élet eseményei a nemzeti-nemzetiségi kérdést helyezik reflektorfénybe. Míg Illyés 45 előtti eszmerendszerében a társadalomkritikai él volt az erőteljesebb, 45 után a nemzeti kérdés kerül előtérbe; azt emeli ki, azt fejleszti tovább, ami a marxizmus nemzetfogalmában nincs kellően kidolgozva, illetve az internacionalizmus helytelen értelmezését korrigálja.

1945 nyarán Romániában román-magyar baráti találkozót, Segesváron Petőfi-ünnepségeket rendeznek. A Parasztpárt kül173döttségében Illyés részt vesz a találkozón, ekkor születik Segesváron című verse. Találkozik az erdélyi magyar írókkal, majd Flórával együtt eljut Bukarestbe, ahol a román kormány elnöke, Petru Groza is fogadja. Illyés a bukaresti rádióban magyar és francia nyelven előadást tart, a népek megbékélésének, testvéri egymásratalálásának gondolatát fejtegeti. Ekkor még tele van reménnyel, mindkét oldalon lehetőséget lát a megértésre, a kölcsönös megbecsülésre és együttműködésre.

1945 augusztusában jelenik meg Forradalmi magyarság című, döntő fontosságú, iránymutató cikke a Parasztpárt lapjában, a Szabad Szó-ban. Itt írja: Van magatartás Magyarországon, amely beteges szemérmességgel félrenéz egy-két tény elől, amely szinte jó modor elleni vétségnek véli, csak a gondolatot is arról, hogy a határokon túl változatlanul több milliónyi magyar nemzetiségű él. A nemzeti érzéssel visszaélt a 19-et követő ellenforradalmi uralom… A nemzeti érzés most ismét válságba jutott… Illyés a fogalom újbóli, makulátlan fölmutatását, a tiszta állásfoglalást sürgeti. Azért, mert mások és korábban kisajátították és devalválták a fogalmat, a nemzeti kérdés nem szűnik meg. A nemzeti kérdést minden vonatkozásban óriási jelentőségűnek tartjuk. Nem hisszük, hogy a társadalmi szabadságért folyó harc összeütközhetne a nemzeti szabadsággal. Nem erőltetjük senkire a nemzeti érzést. Elképzelünk embereket, akik megvannak nélküle, tisztelni is tudjuk őket. De tiltakozunk az ellen, hogy azok, akikben nincs meg ez a nemzeti érzés, a nemzet nevében szóljanak vagy cselekedjenek; – nemcsak a nemzetet vezetik félre, hanem a többi nemzetet is. Félrevezetik önmagukat is! Megfogalmazza a hazaszeretet korszerű tartalmát: Szeretem a hazámat, de nem vagyok nacionalista. A svájci Ramuz példájára, a német fenyegetés napjaiban kelt szavaira, „megrendítő hittevésére” hivatkozik. Ezt kell vallani ma is. A világ összefügg; nem tesz tehát jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad.

Figyelmeztetése az országon belül is, a határokon túl is hatástalan marad. 1946 nyarán Párizsban megkezdődnek a második világháborút követő béketárgyalások… Csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy „Trianon marad”. Ijesztő hírek érkeznek a Felvidékről: hozzáláttak félmillió magyar kitelepítéséhez Szlo174vákiából… A szlovákiai magyarok ügyében a magyar írószövetség kiáltvánnyal fordul a világ írószövetségeihez. A kiáltvány nem kelt visszhangot, vagy éppen kedvezőtlen benyomást tesz. A magyarság kitelepítése a Felvidékről tovább folyik… A nemzeti kérdés 45 utáni súlyos megsértése Illyést évtizedek múlva is haragra lobbantja. 1971-ben írja: szinte a mai napig nem jutott el az, amit a vártak helyett valóságosan kapott [tudniillik a magyarság]; hihetetlen híreket, itt faluvezetők tönkön toporral való lefejezéséről, ott az értelmiség modern gettóba zárásáról, amott parasztok vonatszámra történő elhurcolásáról oly körülmények közt, amelyre a hitlerizmus adott példát, dolgozott ki szörnyű módszert. Ábrázoltunk hideg napokat, pontosan megállva mindig ott, ahol azok miatt éppoly ártatlanok dermesztő heteket szenvedtek. A Beatrice apródjai-ban a Tanácsköztársaság leverése utáni évek eseményei kapcsán kétszer is kitér a 45–46-os felvidéki kitelepítés bűneire. Negyedszázad múlva e területek minden magyarjára mondatott ki kormányfőtől olyan apartheid, majd genocid határozat, amely nem egy pontjában elérte az afrikaans fajmegsemmisítő törvény pontjait – olvassuk. Majd egy fejezettel később: Ahogy a lelőtt szarvassal a vadász, szereti lefényképeztetni magát áldozatával a hóhér is. Nyugaton fényképek kerengtek, állítólag filmek is, kínos jelenetekről: katonák puskatussal vernek vagonokba faluszámra magyar parasztnépet. Északi országrészek körzetének falvaiban a piactéren deportált magyar parasztok izmát tapogatják a helybeli gazdák, hogy melyiket találják alkalmasnak, hogy ingyenmunkára a csendőrökkel tanyájukra vezettessék…

Látja a megoldásra váró gondokat, de tele van reménnyel, bizakodással, tenni akarással. Cikkeket ír a Szabad Szó-ba, írókkal, politikusokkal tárgyal, sokat utazik itthon és külföldön, a kéréssel hozzá fordulókat nem engedi el üres kézzel. Szinte érthetetlen, hogyan bírja a munkát, hogyan van jelen annyi helyen, mikor szakít időt az írásra. Két jellemző adat ezekből az évekből. 1946 májusában Pécsett kulturális napokat rendeznek. Az ünnepi hét eseményein részt vesz Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Berda József, Zilahy Lajos, Keresztury Dezső (akkor kultuszminiszter) és Illyés is. Az egyik délután Illyés kiviszi Kereszturyt Zengővárkonyba, Fülep Lajoshoz. Az a tervük, hogy Fülepet fölhozzák Pestre, hogy a volt egyetemi tanár „ő 175maga kapjon egy egész egyetemet”. A népi kollégiumok megszervezésének időszaka ez. Erről is gondolatot cserélnek a várkonyi földre könyöklő gesztenyefák alatt. A Győrffy-kollégiumok, a népi főiskolák egyetemi szintű egyesítését terveztük – írja Illyés – azzal a Népi Művelődési Intézettel, amelynek falvankénti megszervezését Németh László s jómagam már meg is kezdhettük. Afféle plebejus Eötvös-kollégium lett volna, de annál is nagyobb, az azénál is hatalmasabb telepen. Ennek részleteivel telt el a délután. A másik adat a minden nemes – bármily szerény – kezdeményezést támogató Illyést állítja elénk. 1946-ban a hódmezővásárhelyi Tornyai Társaság folyóiratot akar indítani. Illyés készséggel egyezik bele, hogy a szerkesztők úttörő jelentőségű művének, a műfajokat egyesítő és új műfajt teremtő Puszták népé-nek címét írják a folyóirat homlokára. A lap joggal tekintette példaképnek Illyés művét és magatartását, s amíg működött, 1948-ig nem viselte méltatlanul az Illyés-mű címét. Fórumot ad Illyésnek, Németh Lászlónak, Veres Péternek. Illyés itt közli először Március című versét (Napfény a hóviharon át / s a nappászmákban hóvihar…), s részletet ad új színpadi művéből, a Lélekbúvár-ból. A rövid életű, mindössze kilenc számot megért folyóirat elismeréssel foglalkozik Szembenézve című, 47-es verseskötetével és a bulgáriai verses útinaplóval.

Az az alkat, akinél az író belső fejlődése mindig szinkronban van a történések, a történelem órájával. Ezért van jelen lírájában oly elevenen a külső világ, s ezért kell e líra megértéséhez tekintettel lenni a külső körülményekre. Ő mindenkor a valóság vállalója. Programja nem a világból kivonuló költőé; helyét az emberközösségben, az elvegyülésben keresi és találja meg. A sérelmek, a támadások nem visszahúzódásra késztetik csigaházába, mint például Németh Lászlót; minden vád, idegen vélemény indulatát fokozza, érvelését csiszolja, gondolatait fényesíti. A történelmi fordulat után megjelent első verseskötete – Egy év, versek 1944 szeptemberétől 1945 szeptemberéig – már címében és alcímében vállalja a gyors röptű események nyomon követését, a költő naplóíró, krónikás szerepét. Elsorolja az ostrom borzalmas képeit; elsiratja a romokat, a veszteségeket, a pusztulás látványát: a betört gerincű, néma dunai hidakat, a szántóföldön heverő páncélos roncsát, félig 176romos budai házát. De csak az egyik szeme sír. A másikkal előre, a holnap, a hajnal, a remény felé tekint; vállalja a harcot, a közösség megtartó erejére, karámmelegére vágyik (Élni fogsz, élni). Litániázó ritmusú versben önkritikus számvetést sürget, a haza új fogalmát tanulja (Nem volt elég); emelkedett hangú, retorikus erejű körmondatokban fordul a Parlament padjaiban ülő új képviselőkhöz, s Petőfi ma is időszerű gondolatát ismétli meg: „hazát kell nekünk is teremtenünk!” (Az új nemzetgyűléshez). Az iszonyat képeit, Buda égését, a lecsapódó gránátok szavát, az eltaposott embertest látványát az újjáépítés képei, a remény szava szorítja ki: a magáén először szántó béres alakját örökíti meg (Megy az eke), a tetőn dolgozó munkások kalapácsütését dobolja ujjaival s ülteti át a vers ritmusába (Cserepező), áradó verssorokkal köszönti, Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölemelték. Könyörtelen törvény a halálé, de még könyörtelenebb az életé – vallja, s annyi gyász után is remény van a szívében, annyi könny után is hit sarjad benne: De sarjadoz, de ütközik / mindegyre följebb / és mint a zöld a földet, / elönt egészen. (Áll a világ)

Lírájában 45 után fokozatosan előtérbe nyomul a múlt, a történelem. Ez az érdeklődés eddig sem hiányzott költészetéből – gondoljunk például a harmincas évek közepén keletkezett Ének Pannóniáról című költeményére, Dózsa-versére vagy az Ozorai példá-ra –, de most a téma a korábbinál nagyobb hangsúlyt kap. 1981-ben Rendületlenül címmel Kovács Sándor Iván antológiát szerkesztett magyar költők történeti tárgyú, múltunk nagyjairól szóló verseiből. A gyűjteményben a legtöbb költeménnyel Illyés Gyula szerepel. Illyés nem írt történelemkönyvet, nem fogalmazott esszét a magyar nép múltjáról a honfoglalástól a második világháborúig, de verseiből csaknem összeállítható egy verses magyar história. Történelmünk nem egy alakját (Zrínyi Miklóst, Dózsát, Széchenyit) több verssel is megköszönti. Az előbb említett antológiában tizennyolc verssel szerepel, s a gyűjtemény természetesen nem tartalmazza a múlttal foglalkozó minden költeményét. Az átnézett versek keletkezési idejéből megállapítható, hogy történeti tárgyú költeményeinek egyik csomósodási ideje éppen a 45 utáni néhány esztendő.

177

Visszatér Dózsa alakjához: azokat idézi, akik a tüzes trónon megégetett parasztvezér testét felfalták, hogy szálljon beléjük erősség / s a baljós égnek áldozat. (Áldozás) Megáll A reformáció genfi emlékműve előtt (a 46-os keltezésű verset majd csak tíz év múlva, a Kézfogások-ban közli), a szoborsor előtt, ahol őket látja: Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika fővel / a hadrakelt hit zord hadnagyai, / a Vilmosok! és Coligny és Cromwell / – ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!…; kérdések és felkiáltások sorával faggatja a történelmet, a hajdani harc értelmét, a cselekvés, a tett célját; és a szoboralakok sorsában példát, vigasztalást talál: Látták, vagy nem a céljuk, / azt jól látták, hogy nincs visszafelé út…; és pár sorral alább: ők vállalták e sorsot – / Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk! Van verse, amelyben a csodaszarvas mondáját idézi (Hídi vásár); van, amelyben az ozorai vár reneszánsz urát jeleníti meg (Philippo Scolari di Ozora szellemének). Költeményt szentel a legnagyobb magyarnak (Széchenyi) és a talán elevenen tömegsírba lökött költőelődnek (Segesváron).

Mi e mohó érdeklődés magyarázata? A puszta múltidézés? Vagy az egyre kuszábbá váló jelenben keres eligazodást a költő? A portréfestő szándék vezeti csak a kezét, vagy a múltban a jelen kérdései izgatják? – Fölösleges a kérdéseket szaporítani. Illyés számára a múltba fordulás nem menekülés, a történelem nem az önvédelem sündisznóállása. A történelmi téma előnyomulása természetesen nem független az irodalmi élet elkomorodásától, a politikai éghajlat zordabbra fordulásától. A költőt a körülmények rákényszerítik a parabolisztikus fogalmazásra, a jelképes, áttételes közlésre. Mert a történelem Illyés kezén mindig példázat, nála múltunk nagyjai mindig hozzánk szólnak, a történelmi hős tetteitől az utód mindig magyarázatot kap. Dózsa hite, dühe, reménye mind mibennünk él tovább… A segesvári csatatéren az autóhoz ballagó költő magára mutató mozdulata: Nem volt kis dolog, amit ottan megértettem… A genfi emlékmű szoborsora előtt tűnődő utód fölismerése: Álltam némán, hírhozó katonájuk, / már azt forgatva, hogy én mit kapok, / nem is őtőlük magyarázatot: / a tettektől, melyek – akár a gyermek – / magukért csak felnőttsorban felelnek.

A Válasz első korszaka 1938-ban véget ért, a Nyugat Babits halálával 1941-ben megszűnt, az örökébe lépő Magyar Csillag 1781944 tavaszán beszüntette működését. Sárközi Györgyöt, a Válasz szerkesztőjét a nyilasok elhurcolták, és 1945. március 8-án a balfi táborban éhezés következtében meghalt. Illyés 1945-ben, amikor a miniszterelnökség már a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank épületében működik, engedélyt kér független irodalmi folyóirat megindítására. Az újrainduló Válasz első száma – mert végül is a Sárközi György szerkesztette folyóirat címét viseli a lap – 1946 októberében jelenik meg. A hagyomány vállalását – az azonos cím mellett – az évfolyamszámozás folyamatossága is jelzi. Vagyis nyolc év kihagyása után Illyés irányításával folytatódik a Válasz második, hároméves korszaka.

Ha Illyés írói művészete kibontakozásáról, műfaji sokoldalúságáról, írói termésének gazdagságáról, „irodalomalapító” és irodalomszervező tevékenységéről, közéleti szerepéről beszélünk, tehetségének egyéni színe és alkata mellett arra is gondolni kell, hogy negyvenhét éves koráig mindig volt folyóirata, mindig volt mellette olyan irodalmi lap, ahol otthon érezhette magát, ahol számítottak munkájára, ahol megvalósíthatta írói elgondolásait. Előbb a Nyugat társszerkesztője címet viseli, majd a Magyar Csillag-ot szerkeszti, 1949-ig a Válasz élén áll. Vegyük mindehhez, hogy ezeknek a folyóiratoknak a működése, az irodalmi életben betöltött szerepe nem mindenben azonosítható a később létező irodalmi lapokéval. Bár ezek is időszaki kiadványok, periodikák voltak, de számos alapvető vonásban eltértek az állami folyóiratoktól. Így létezésüket, folyamatos megjelenésüket nem állami dotációnak, hanem magánemberi erőfeszítéseknek, mecénási áldozatvállalásnak köszönhették; élükön írók, az irodalmi életben tekintélyt szerzett és szervező képességgel is rendelkező alkotók álltak; a Nyugat és a Magyar Csillag kéthetente jelent meg; a lap előállítási ideje gyors volt (például József Attila halálakor Illyés nekrológját már a Nyugat 1937. decemberi száma közli); általában frissen reagálnak a szellemi élet eseményeire; több rövidebb terjedelmű írást közölnek; s főként nem a könyvkiadóknál leszerződött, már előre elfogadott, kész műveket közölnek terjedelmes folytatásokban, hanem a lapokban folyamatosan írt közleményekből állnak össze később az írók kötetei. Vagyis az irodal179mi folyóirat – Németh László szavával – vállalkozás, szellemi műhely volt, nem puszta megjelenési alkalom, kéziratközlő hely, honoráriumkiutaló hivatal. (A szerzők és a szerkesztők általában igen szerény tiszteletdíjat kaptak.)

Az idő kérdései című programadó cikkében írja Illyés a Válasz újraindulása alkalmából: Az első főhajtással, melyet szép jelképként betű fölé hajolva mindenkinek akaratlanul el kell végeznie, Sárközi György emléke előtt tisztelgünk. Ott folytatjuk, ahol ő abbahagyta. A társadalmi és a politikai élet csillagzatállása azonban 1946-ban gyökeresen más volt, mint nyolc évvel korábban, s az irodalom helyzete is jócskán megváltozott. Az első Válasz munkatársai közül sokan – Forgács Antal, Gelléri Andor Endre, Halász Gábor, Pap Károly, Sárközi György, Szerb Antal – elpusztultak a háborúban, s a hajdani célkitűzéseket is alaposan módosította az idő. Nem lehet ez a könyv annak helye, hogy az Illyés szerkesztette Válasz részletes elemzésére és értékelésére vállalkozzunk. De szó nélkül sem mehetünk el amellett, hogy még 1972-ben is megjelenhetett írás – éppen a folyóirat repertóriuma élén –, amely azt írja a Válasz-ról: „anakronisztikussá vált”, „nem tudta megvalósítani célját”, „színvonala sem volt egyenletes”, „merevsége lett sírásója”, „szelleme… korszerűtlenné vált”, „megöregedett”. Lukács György ugyan a 46 utáni Válasz-t is „szekértábornak” nevezi, de már a Sárközi szerkesztette lap sem egyetlen írói csoport lapja volt, mely kizárta volna magából az „urbánusokat”. A 46 utáni Válasz még tágabbra nyitotta kapuit, s az egyetemes magyar irodalom értékeinek akart hangot adni. Elég egy pillantás a munkatársak névsorára. A lap leggyakrabban szereplő költői Jékely Zoltán, Keresztury Dezső, Sinka István, Szabó Lőrinc, Vas István, Weöres Sándor. A prózai rovat Kodolányi János, Németh László, Szabó Pál, Szentkuthy Miklós, Veres Péter írásait közli. A vezető kritikai írások szerzői Sőtér István és Cs. Szabó László, továbbá itt jelennek meg Bibó István alapvető történelmi tanulmányai. Az „anakronisztikus”, „merev”, „korszerűtlen” jelzőnél, de még a „szekértábor”-nál is érvényesebb a folyóiratra Németh László jellemzése: „1946–48 közt, mint egy Ararát hegyre az özönvíz előtt, ide szorult az egész irodalom, melynek később hat-hét évre el kellett hallgatnia.” S még 180nem is említettük azokat a fiatalokat, költőket, prózaírókat, kritikusokat – például Fodor Andrást, Kormos Istvánt, Lakatos Istvánt, Lator Lászlót, Pándi Pált, Sarkadi Imrét –, akiket a Válasz mutatott be, és indított el az írói pályán.

Ezekben az években Illyés gyakran jár külföldön, de szemét állandóan a lapon tartja. A Válasz anyagi alapját Sárközi György özvegye, Sárközi Márta teremtette meg, ám a növekvő nyomdaköltség miatt a lap egyre súlyosabb anyagi gondokkal küzd. Sárközi Márta Nyúl utcai villája is rámegy a folyóiratra. Az 1949. évi 4. számban Szűnjék meg a „Válasz”? címmel a szerkesztőség drámai hangú fölhívását olvashatjuk. A folyóiratot ekkor már súlyos eszmei támadások érik; papírt se kap. Még megjelenik az összevont 5–6. szám, majd elhallgat a folyóirat. A Valóság, a Magyarok, a Sorsunk az adminisztratív intézkedések miatt már korábban beszüntette működését. A Válasz „megfojtódását” tehát csak részben idézték elő az anyagi bajok. Az alapvető ok a „fordulat éve” után a politikai, társadalmi és szellemi élet egész területén uralkodóvá vált dogmatikus irányítás volt, mely az írókkal és a szerkesztővel szemben teljesíthetetlen követeléseket támasztott. Erre utal Illyés késői megjegyzése: A Válasz szekere is csak ködön kaphatott utat; amíg onnan is le nem faroltatták.

Az ostrom után egyik legelső írói gondja, hogy a Magyar Csillag-ban tíz folytatásban közölt Hunok Párisban-t tető alá hozza. A regény új részlete 1946-ban, a Válasz 2. számában jelenik meg, majd a következő év elején (de 1946-os jelzéssel) baráti unszolásra a regény önálló műként, könyv alakban is napvilágot lát. Pestet egy regény nyomdai utómunkáiból fölmerülve hagytam ott – írja 47 elején, párizsi útja alkalmával. – A sajtóhibákra vadászva, napokat, sőt éjeket töltöttem hőseim között, újra és újra elolvasva szavaikat és viselkedésüket, mert újra és újra akadt rajtuk igazítanivaló. Már betéve tudtam mondókáikat, mozdulataikat, s egy-kettő kivételével bizony eléggé ráuntam erre az árnyékseregre. Most ezek jönnek szembe velem, mégpedig hús-vér alakzatukban, mert regényem hajdani párizsi környezetemet próbálta megeleveníteni…

A mintegy három esztendőn át, kisebb-nagyobb megszakításokkal írt regény tehát elkészül, megjelenik. A terjedelmes 181könyvet, a némileg laza szerkezetű anyagot a hangulat egysége és az előadás szépsége fogja össze és teszi életteljes képpé. Bár vannak, akik dicsérik műfaji újszerűségét, az ábrázolás hitelességét – Révai József véleményét már korábban idéztük –, a kritika általában idegenkedéssel, ha nem elutasítással fogadja. Hiába áll a könyv élén: Körkép, jelezve, hogy az olvasó egy több kötetre tervezett regényfolyam első darabját tartja kezében, a rövidlátó, illetve látászavarral küzdő kritika valamiféle teljességet kíván az írótól, s még inkább az emigráció és a munkásmozgalmi hősök ábrázolása miatt hibáztatja. Az írásban is élesen, de élőszóval még élesebben megfogalmazott kifogás – az akkor szokásos megtárgyalásokban, referátumokban – könyvem ellen az volt – írja a regény 1970-es utószavában –, hogy hőseit az író felülről lefelé nézve ábrázolja, a megmosolyogtatás és nem a megrázás szándékával, magát a mozgalmat pedig nem belülről, hanem kívülről festi, lelki motívumoknak adva elsőbbséget ott is, ahol a történelemszerűség predominálása a nyilvánvaló stb. A legmeghökkentőbb a változatlanul ismétlődő konklúzió: a könyv életrajzi regény, mégpedig arról, hogy írója mint fordít hátat a munkásságnak, a forradalom ügyének. Akkor alakult ki az a tetszetős, mindmáig szapora használatú formula: szerzőnk, az egyszerű vidéki fi Párisban közel került a munkásság világához, de aztán – a művészi s más polgári körök hatására – elszakadt tőle. Az értetlen kritika elveszi kedvét a munkától, attól, hogy a Hunok Párisban-t tovább írja. A sors néhány emberi gesztust mutat, és kegyes hozzá: megadja a lehetőséget, hogy a regény több szereplőjével – Annával, Bodor bácsival, Bodor nénivel – negyedszázaddal az ábrázolt események után újból személyesen találkozzék, de a Körkép folytatása, a „történetek” nem születnek meg: a félremagyarázatok – a vádak – fele is elég lett volna, hogy megállítsam a tollat, s a folytatásokkal, jegyzetekkel telítődő iratgyűjtőt összekössem, föltegyem egy szerény otthoni polc tetejére.

1946-ban csaknem két hetet tölt Bulgáriában, jár Szófiában, Plovdivban, Gabrovóban – azokon a helyeken, ahová három év múlva majd Nagy László is eljut, és hosszabb ösztöndíjas időt tölt –; az utazásról lelkes hangú, verses riportsorozatban számol be. A Tizenkét nap Bulgáriában először – két részben – a Válasz-ban jelenik meg, majd könyv alakban is napvilágot 182lát. Csillék, daruk, csigák, tízféle gép / és lent a völgyben hangyakép a nép… – írja. A verses útirajz a helyi színeket, a látványt rögzíti, futó benyomásoknak ad hangot. A költő csak néz és regisztrál, a mélyebb azonosulás hiányzik belőle.

Amikor a háború befejezése után ismét megnyílnak az országhatárok, a magyar írók mohó kedvvel ülnek vonatra. Számukra az összehasonlítás, a számvetés, az önvizsgálat alkalmai ezek a kalandozások, de a kormányzat is támogatja az utakat, mert lehetőséget lát bennük, hogy a külföld a szellemi emberek szavából kedvezőbb képet alkot rólunk, mint amit a háborús években a hivatalos, németbarát politika kiformált. Ezekben az években jár Olaszországban Vas István, vendégeskedik a római Magyar Intézetben Weöres Sándor és Fülep Lajos, Márai Sándor Európa több országát bekalandozza, s ekkor utazik Franciaországba Illyés és Cs. Szabó László. A tanulmányutaknak meglesz az írói hozadéka: Vas István a Római pillanat-ban adja közre itáliai verseit (1948), Márai Sándor az Európa elrablása című útirajzot írja meg (1947), Weöres Sándor Janus Pannonius-fordításokat készít, Cs. Szabó László életre szóló Itália-élménye ide gyökerezik (Márvány és babér című, Itáliáról szóló verseket tartalmazó antológiája 1947-ben jelenik meg), Illyés Franciaországi változatok és Egy falu Dél-Franciaországban című esszéjében számol be frissen szerzett benyomásairól.

Cs. Szabóval 1947 legelején Olaszországból a svájci határon át, Róma, Genf és Zürich megtekintése után érkezik Franciaországba. Öt hetet tölt Párizsban. Harmadszor látja viszont az olaszokat, és pontosan húsz éve annak, hogy elhagyta Párizst. Az ifjúság tetthelyére tér vissza, a régi városba – a felnőtt férfi, az érett költő. Az utazást afféle „hírszerző útnak” tekinti: szeretné látni, mi történt közben a franciákkal; azt keresi, milyen a mi helyzetünk a háború utáni Franciaországban; az izgatja, milyennek látnak bennünket ma a franciák. A második világháborút követő párizsi béketárgyalások hetei-hónapjai ezek: a holnap, a magyarság és Európa jövője foglalkoztatja. Útibőröndömet tulajdonképpen csak azért szedtem elő, hogy erről a kérdésről – Európa jövendőjéről – megtudjak valamit a helyszínen.

183

A régi házak, a régi arcok viszontlátása szorongással tölti el. Találkozik a régi avantgarde harcostársakkal, Aragonnal, Tzarával, Éluard-ral, Meunier-vel. Húsz év múlva újra látja Annát. Megkeresi Feri bátyja Franciaországba szakadt s magyarul szót se értő fiát… A fölelevenített régi emlékekre új élmények rétegeződnek. Mauriacnál jár. Az egzisztencializmus és a marxizmus eszmei harcáról szerez első kézből adatokat. Sartre két új darabját látja a színházban. A franciákat foglalkoztató új irodalmi, politikai és tudósi mozgalmakról értesül. Tanúja az újabb irodalmi áramlatoknak, a francia Miller-divatnak. Megmerül a kávéházak íróvilágában, ahol Simone de Beauvoir és Audiberti dolgozik. Ellátogat a francia képviselőházba. Csécsy Imre leánya, Magda közvetítésével egy kis szállodai szobában Jászi Oszkárral találkozik. (Ezt a beszélgetést majd csak a Beatrice apródjai-ban írja meg.) S szemtanúja a béketárgyalások utolsó jelenetének: nem tagja a magyar békeküldöttségnek, hivatalos megbízása, föladata nincs, mégis sikerül bejutnia a terembe, ahol a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János 1947. február 10-én aláírja a békeszerződést.

Már a helyszínen, Párizsban papírra veti gondolatait: egyrészt a pesti Szabad Szó-nak készít tudósítást, másrészt fejtegetései a Válasz-ban látnak napvilágot három folytatásban. Az úti jegyzetek 1947-ben könyvben is megjelennek. A Franciaországi változatok Illyés egyik legkiválóbb prózai írása. Tárgyszerű közlés és szépírói ábrázolás, játékos értelem és lírikus személyesség csodálatos egyensúlya valósul meg benne. Az a kényszeredettség, amiről a Beatrice apródjai egyik helyén önironikusan beszél – nekem még (és már) akkortájt is hosszú szépírói fejtegetéseket kellett papírra vetnem, hogy egy-egy adatot és véleményt pontosan írásba tegyek, főleg tanulmányban –, sehol sem érződik. Feszes, tömör, költészetet és tárgyilagosságot, érzelmi megrendülést és kemény ítéletet arányosan elegyítő mű. Az idő két rétegének, a régi párizsi emlékeknek és az új benyomásoknak az egymásra vetítése nagy mélységet ad az írásnak. A könyv egy-egy részlete szinte kerek novella. A sors néhány megrendítő találkozással ajándékozza meg az írót. A jelenetet, amikor Annának átadja a Hunok Párisban Magyarországon megjelent példányát, vagy amikor öccsével Párizsban kezet 184fog, vagy amikor szemtanúként részt vesz a magyar béke aláírásánál, nem lehet elfelejteni. Ez a széppróza az értelem játéka; a szellemes, kihegyezett fogalmazás remeke. Nyelve tele van találó, tömör, megvilágító erejű képpel. Egyetlen villanás: találkozik Párizsban élő unokaöccsével, aki hároméves kora körül töltött utoljára néhány hónapot apja hazájában. – Nem emlékszel egyetlen magyar szóra sem? – kérdezi Illyés. A ráncok kisimulnak. Próbálkozó mosolya mutatja, hogy pedz valamit. Az embernek az a kép jut eszébe, amikor a víz azokat a pici gyűrűket kezdi mosolyogtatni, a horgászzsineg parafája körül.

Ahogy a tartalmas utazás a szembenézésre alkalom, a jó útirajz az önvizsgálat, az önelemzés műfaja. A Franciaországi változatok-ban az író elmélkedését olvashatjuk az élményről, az emlékezésről; tudósít sajátos lelkületéről (Mi okozta, hogy kétségbeejtő helyzetekben sem tudtam kétségbeesni? vagy: én a derűlátók osztályába tartozom); tudatában van annak, hogy a másokban róla kialakult kép és saját igénye, az emberek „elvárása” és az önarckép nem mindenben fedi egymást (Ebben a pillanatban sem az vagyok, amit várnak tőlem). Az útirajzból kibontakozó férfiarc talán legrokonszenvesebb vonása: az önkritikus szembenézés. Az ifjúság színterére visszatérő író múltat és jelent, emlékeket és friss benyomásokat szembesít: Lent voltam, homályban, s nem láttam fel mindig ide, föl, ahol az ifjúság maradt. De nem tudtam fejemből kiverni a gondolatot, hogy az ifjúságnak ez az uralma itt azért továbbfejlődik, tovább termi a gyümölcsöket, ti közben ápolgatjátok, örökségtek szerint. Ti vagytok ennek a gondnak a letéteményesei. Zavaros érzelmeimre s kérdéseimre valamikor itt kaptam választ és iránymutatást. Igen, azt hittem, csak vissza kell jönnöm, s pohárral meríthetem a választ.

Kész, felmondható választ persze a háború utáni Párizsban nem talál. Csak kérdései szaporodnak, s ezek mutatják az idő változását, mert ezek a kérdések már nem a húszéves fiatalember gondjai, hanem a felnőtt íróé, az érett férfié. Ekkor kényszerül először szembenézni a gyötrő kérdéssel: milyennek lát bennünket, magyarokat a külföld, hol állunk a nyugat tudatában? Bár őt személy szerint sose foglalkoztatta különösképpen, hogy könyveinket lefordítják-e valamely idegen nyelvre, tudja, hogy a nemzeti közösség számára nem lehet közömbös 185a kérdés: milyen a hírünk a nyugati világban, milyen irodalmi, szellemi értékeink jelenléte itthon és külföldön? Itt, a franciaországi útinaplóban ír először hosszú bekezdéseket irodalmunk nyugati megismertetéséről, a fordítás nehézségéről, nyelvünk Óperencián túli idegenségéről, a hamvába holt „betörési” kísérletekről. Éluard például tíz-tizenöt éve franciára fordított már húsz Ady-verset, a fordítások eljutottak kiadóhoz is, „de az nem látott üzletet bennük”.

Háború utáni első hosszabb nyugati utazásának legszorongatóbb fölismerése: a megosztottság, a népek közötti bizalmatlanság érzékelése. Alig ért véget a háború, s az emberek az öröm, a megértés, az egymásratalálás helyett talán a korábbinál is gyanakvóbban, idegenebbül néznek egymásra. A bizalmatlanság, az emberi kiszolgáltatottság, az ellenséges, idegen hatalom szimbólumát, egy egész eljövendő korszak, a hidegháborús évek jelképét teremti meg a Vámos alakjában. Az útirajz nyitó és záró fejezete, a Vámossal történő kétszeri találkozás keretbe fogja a beszámolót, s valósággal beleégeti az olvasó emlékezetébe az elhatalmasodó, növekvő gondot, a félelmetes arányú fölismerést: Ember és ember között, határon innen, határon túl és határon belül a legkörülményesebb viszony: értelmet cserélni. S színére fordítva a gondolat így hangzik: Csak a bajaink ellen küzdjünk, ne egymás ellen, e hitben megerősödve térek haza.

A történelem távlatán, a jövő kérdésein töprengő író szinte látnoki erejű mondatokat jegyez le: Elmondom gondolatomat, helyesebben reményemet: Európa most következő fél százada arra fog menni, melyik nép hogyan oldja meg helyzetének megfelelően a szocializmust. Hogy teremtődhet meg ebből Európa egysége és békéje végre. Néhány oldallal később: Európa a termelőeszközök ellenőrzése és közbirtokbavétele felé halad. Az egész emberiség a munka ésszerűbb megosztása és a jövedelem igazságosabb, végre igazságos elosztása felé halad: bizonyosat a következő fél századról ezt merem mondani.

1947 nyarán egy irodalmi postamunka leviszi Felsőrácegresre, a pusztára. Molière verses vígjátékát, a Tudós nők-et fordítja. A puszta legrangosabb, viszonylag épen maradt épülete, a „kastély” egykori nagytermében lakik és dolgozik. A pusztán véget ért a földosztás, az élet megduzzadt, a hajdani cselé186dek szemkápráztató kedvvel kezdenek hozzá új életük megalapozásához. Az öreg gróf a pálfai kastély külső személyzeti konyhájában él, menye, a fiatal, özvegy grófné – „jójárású teremtés”, aki a háborúban vesztette el férjét – ott jár el az író ablaka előtt.

Illyésben a nagy történelmi átváltás, a társadalmi igazságtevés után a puszta hajdani urai ellen nincs indulat, inkább könnyűséget, vidámságot érez. A feudális arisztokrácia nem személyeiben, hanem szerkezetében gyűlöletes a számára. Korábban sosem járt a pálfai kastélyban, nem ismerte személyesen az öreg grófot. Most elfogadja a meghívást. A hetvenéves, colstoktermetű gróf, akit a falu tart el, feleségével, a volt hercegkisasszonnyal és egykori kedvesével, az egyszerű kis gépírónővel lakik együtt. Világuk összeomlása után az idő egy helyiségbe szorította őket. A földjétől megfosztott magyar arisztokráciát különös tapasztalatok érték. Emberközelbe jutott. Amíg a tűzhelyen készül a vasárnapi ebéd, a konyhában beszélgetnek. A hercegnő elvesztette már hallását, fáj a lába, hunyt szemmel egy kosárba borsót fejt. Ebéd előtt a volt pusztafi és a volt gróf együtt indulnak el a faluba borért. Visszatérve sétájukból a vasárnapi asztalt hatan ülik körül: az öreg gróf, felesége, hajdani kedvese, a fiatal grófné, az unoka és az író. Ez az a találkozás, amit néhány év múlva, már az öreg gróf halála után, 1961-ben Ebéd a kastélyban című írásában megörökít.

Év végén, novemberben ismét Franciaországba utazik. Nem időz hosszabban Párizsban, azonnal Dél-Franciaországba, Réalmont-ba siet. Még itthon egy kis csapat magyar paraszt ember előtt, a Magyar Népi Művelődési Intézet egyik vidéki értekezletén előadást tartott. Itt támadt az a gondolat, jó volna – esetleg egy füzet- vagy könyvsorozatban – megismertetni a magyar parasztsággal a különböző országok parasztságának sorsát. Közvetlenül – helyszíni körültekintés után – bemutatni egy-egy külföldi falu életét. Vállalja a sorozat első kiadványának megírását, a francia falu ismertetését. Ekkor jut el Dél-Franciaországba, megszereti a Toulouse és Albi közti tájat, a Dunántúlra emlékeztető vidéket, ahol nem is franciák, hanem occitánok élnek. Réalmont a távoli Tarn megyében fekszik, utolsó vasútállomásától, Albitól húsz kilométerre. Ez az az Albi, ahonnan az 187albigensek, a híres eretnekek, kamaszkorom álomhősei, a nevüket kapták? Ez volt az. Ez a földrajzi környezet lesz majd a színtere Tiszták című drámájának. S a francia faluban, Réalmontban szerzett tapasztalatait veti most papírra Egy falu Dél-Franciaországban című beszámolójában.

Ez a tanulmány is faluszociográfia, akár a Puszták népe, ha nem is a szülőföldé. Ez is roppant eleven, villódzó, gondolatgazdag, eredeti megfigyelésekben bő írás, ha amannál sokkal közvetlenebb hangra törekvő beszámoló, „gyanútlan monológ” is. Ebben sem kevés az írói erő, a nyelvi lelemény, bár szerkezete mozaikszerű, s tárgya okán is kevésbé személyes és költői próza. 1945, a földosztás megoldotta a magyar parasztság fő kérdését. Ma már tudjuk, hogy a hazai mezőgazdaság 1947 után nem a magángazdaság fejlesztése, hanem a szövetkezetesítés útjára tért. De Illyés nem mintát akar adni, nem egyszerű átvételt sürget. Amit leír, okulásnak szánja. Jól tudja, hogy a francia falu más történeti fejlődés eredménye, a francia paraszti életet nem lehet egy másik talajba átültetni. De tanulni belőle igenis lehet. Ha Illyés 1947-ben nem a mezőgazdasági termelőszövetkezetek megalakításában látja is a paraszti jövőt, a paraszti életforma átalakulását szükségesnek mondja, és fölhívja a figyelmet néhány olyan mozzanatra, amely a magyar mezőgazdaság, a magyar falu életében is rövidesen jelentkezni fog. Hangsúlyozza, a mezőgazdaság gépesítése, a falusi lakosság csökkenése törvényszerű. Amit az urbanizáció hatásáról, a városba vándorlásról, a polgárosodó faluról, a kihaló házakról, a népszaporulat csökkenéséről ír, mind olyan kérdés, ami hamarosan nálunk is fölbukkan. Különösen két fölismerése elgondolkoztató. Egyrészt a műveltség megszerzését, a művelődés fontosságát hangsúlyozza: ez az, ami a paraszti munkának emberi tartalmat ad. Másrészt előre látja a fejlődés útját: a paraszt lassan munkássá válik. Hol lesz más célú a két mozdulat, amely közül az egyik a gyárban zsákba tölti a műtrágyát, a másik pedig ugyanabból a zsákból a szántóra szórja? Itt a más csak a munkahely, a terület. Bizonyos, hogy ezek a más-más területek is engedni fognak különállásukból.

Utazik, ír, szerkeszt, terveket készít, programot ad, külhoni írókat lát vendégül… A negyvenes évek közepe életének talán 188legmozgalmasabb korszaka. 47-ben megjelenik új verseskötete, a Szembenézve; ugyanebben az esztendőben napvilágot lát az összes költeményét magába foglaló háromkötetes gyűjtemény. Az év nyarán Aragon és Elsa Triolet Pesten jár, a Győrffy-kollégiumba látogatnak… 1948, a forradalom és a szabadságharc centenáriuma Illyés éve. Március 15-én, a Kossuth-díj első kiosztásakor – Déry Tiborral, Füst Milánnal és Nagy Lajossal együtt – megkapja a díjat… Berzsenyi hamvainak másodszori eltemetésekor – Németh Lászlóval együtt – részt vesz a niklai ünnepségeken… Helyét az irodalomban a jószemű kortársi kritika a legelső sorban jelöli ki. „Költő és prózaíró, írói körökben sokat vitatkoznak rajta, a két kifejezésmód közül melyikben különb. A megállapodás végül csak az lehet, hogy mind a kettőben egyformán művész… Vitathatatlan, hogy az ő költészete nagyszerű jelensége a mai magyar irodalomnak” – írja Schöpflin Aladár 1948-ban. Ugyanekkor jelenik meg Sőtér István az élő magyar költészetet bemutató antológiája, a Négy nemzedék; a kortárs költők közül a legtöbb verssel Illyés szerepel benne. A versek előtti portréban olvassuk: „Rekedt harag és udvarló gyengédség, sebzett erkölcs és elragadtatott bölcsesség, szerető józanság és tudós egyszerűség, akármelyik Illyés-kötet duzzadt zsákjából első markolásra ennyit emelhetsz ki. S velük még csak nem is markoltál eleget! Még csak azt sem hiheted, hogy több meglepetésben nem részesülsz!”

A forradalom és a szabadságharc jubileumi éve Illyés éve, a Petőfi-könyv írójának az éve – mondottuk. Az évforduló szólítására Két férfi címmel Petőfiről és Bemről filmtörténet írásába fog: Voltaképpen egy történelmi tanulmányt akartam írni a filmkockák nyelvén. A regényből forgatókönyv, a forgatókönyvből Föltámadott a tenger címmel film készül. Abban a beszélgetésben, melyet a filmművészetről Kőháti Zsolttal 1980-ban folytatott, mondja el: Centenárium következett, a kormány hivatalos szervei ezt a vállalkozást is be akarták kapcsolni. Azután Révai maga szorgalmazta, és olyan baráti kör alakult ki akkor, ami sokat ígért; kitűnő, értelmes koponyát kaptam magam mellé Nádasdy Kálmánnal. Lehetőséget láttunk arra, hogy valami jót csinálunk… Ez 1948-ban volt, akkor minden eszköz jó volt arra, hogy a művészi szabadságot és – ami nekem éppolyan fontos – a magyar szabadságesz189ményt kifejezze. Akkor még – tudjuk – a magyar nép „Hitler utolsó csatlósa” volt, mi voltunk „az első fasiszta ország”; aki rosszat tudott mondani erről a népről, az elképzelhető minden műfajban megmondta. Tehát – azt hittük –, alkalmunk nyílt megmutatni: ez a nép is értett a szabadsághoz, nekünk is voltak olyan pillanataink, amelyekért még járna ma is koszorú ennek a népnek, ez lelkesített föl… Bele is kezdtem ennek a munkájába, de úgy, hogy a mű fölöleli az egész szabadságharcot. Ebből azonban az lett, hogy Bem bemegy Kolozsvárra, és – győzedelemmel, harsonával fejeződik be az egész. Petőfi alakja majdnem mennybe szállt, s nem a tömegsírba ebben a filmben: kimaradt belőle a tragédia, és ez visszaütött az egész alkotásra. Nem voltam, nem vagyok büszke rá. Nagyra becsültem Görbe Jánost és Nádasdyt s a többieket; magát a filmet nem sorolnám művészi alkotásaim közé. El fog múlni. Egy dokumentumfilm többet ért volna erről a korszakról.

A szabadságharc centenáriumának „utóhullámai”: Paul Éluard verset ír Emlékbeszéd Petőfi Sándor halálának századik évfordulójára címmel, melyet a budapesti ünnepségen maga a költő mond el; a költeményt Illyés fordítja magyarra. Továbbá 1950-ben kiadják a Két férfi-t, Illyésnek Petőfi és Bem barátságáról, történelmi alakjáról szóló filmregényét.

Még lobognak a nemzetiszínű zászlók, még a szabadságharc évfordulójára és Petőfi halála centenáriumára emlékezik az ország, amikor a nemzet fölött a politikai éghajlat egyre jobban elkomorodik. Kint a világban hidegháborús szelek fújnak, a külpolitika „vasfüggönyt” emleget, a belső társadalmi és politikai életben a voluntarizmus, a permanens forradalom, az élesedő osztályharc sztálini elmélete és gyakorlata kap teret. 1948 nyarán a két munkáspárt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesül. „Az MDP felső vezetésében a nagy sikerek hatására elbizakodottság kezdett mutatkozni, ami a személyi kultusz kezdődő jelentkezésével együtt a demokratikus elvek és célkitűzések fokozatos mellőzését vonta maga után… a személyi kultusz súlyos torzulásokhoz vezetett” – olvassuk a Magyar történelmi kronológiá-ban (1979). 1949 júniusában koholt vádak alapján az Államvédelmi Hatóság letartóztatja Rajk László külügyminisztert, koncepciós perben elítélik, és több társával együtt kivégzik. Beszolgáltatás, kuláklista, láncos kutya, kleri190kális reakció – erről írnak az újságok; kitelepítették, letartóztatták, internálták, halálra ítélték – ezeket a szavakat suttogják szájuk elé kapott kézzel az emberek. A törvénysértések áldozata lesz a volt köztársasági elnök, Szakasits Árpád; koholt vádak alapján elítélik Kádár Jánost. Az önkény nem kíméli a hazai munkásmozgalom régi harcosait, a déli és a nyugati határvidéken élő módosabb parasztságot, a városok megbélyegzett, osztályidegennek mondott lakóit. A személyi kultusz betetőzéseként 1952-ben Rákosi Mátyás alakít kormányt, egyesíti a párt- és államvezető posztot.

Hogyan éli át ezeket a légritka éveket Illyés? Hogyan viseli el az irodalompolitika fokozódó nyomását, a szocialista realizmus zsdanovi tételeinek számonkérését? – Önmagához való hűséggel, felelősséggel, gúnnyal, derűvel, előrelátással. A jellemzés, amit Sőtér 1948-ban vet papírra – „sohasem adja ki magát teljesen” –, ezekre az évekre érvényes igazán. Mint a dörgésre-villámlásra figyelő pásztor, begyűri a süveg tetejét, a nyájat karámba zárja, és szembefordul a viharral. Mint a rossz napokra gondoló jó gazda, magot tárol bölcs előrelátással, s megőrzi függetlenségét. Látszólag most is írói rangjához mérten van jelen az irodalomban. Folyóirata nincs, a Válasz-t elveszik tőle, de 1950-ben kiadhatja a Két férfi-t, s megjelenik a Két kéz. Rosszindulatú támadások érik írásban és élőszóban, a sajtóban és a különféle referátumokban, de a „Lobogónk: Petőfi!” jelszó, a stílus demokratizmusának hangoztatása mintha költészete hivatalos elismertetésének kedvezne: 1951-ben öt elbeszélő költeménye – Ifjúság címmel – közös kötetben lát napvilágot. Barátai, eszmetársai, a magyar irodalom legjobbjai – Németh László, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Sinka István – hallgatásra kényszerülnek, de ő megkapja „a legnagyobb élő magyar költő” – általa soha nem óhajtott – címet, ötvenedik születésnapjára a Szépirodalmi Kiadó tízezer példányban megjelenteti válogatott verseinek gyűjteményét. Egy-egy korábbi írására, megnyilatkozására valósággal bűnjelként mutat némely kritikus, újonnan írt drámái viszont színpadot kapnak, nyomtatásban is megjelennek, s 1953-ban másodszor tüntetik ki Kossuth-díjjal. Vagyis a hatalom igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy a kor nagy írója mellette áll.

191

A „képletet” persze meg is fordíthatjuk, a jellemzés így is érvényes.

1950-ben napvilágot lát a Két kéz: a mű visszatérés a korábbi elbeszélő költemények hangjához; elmondhatjuk azt is, hogy a költő alkalmazkodik az irodalomkritika által korpoltált műfajhoz, a divatos poémához; akár elhúzhatjuk a szánkat is a mű „optimista kicsengésén”, a lelkesült hangú záró strófák olvasásakor. A Két kéz ennek ellenére az ifjúkori eszmék melletti nyílt színvallás, hittevés; a halott apa alakja megnő a férfi emlékezetében, és minden munkásember jelképe lesz; a hasonlatokkal, képekkel körülindázott, szimbólummá növesztett kézmetafora a dolgozó ember dicséretét hirdeti; vagyis a mű végső soron a hűség költői szépségű vallomása.

1951-ben a politika ösztönzésére az írószövetség „munkaakciót”, országjárást szervez az írók számára, hogy gyűjtsenek élményt, szerezzenek ihletet a szocialista építés egy-egy „frontján”. A kampányban Illyés is részt vesz: Veres Péterrel és Sándor Andrással ellátogat Dunapentelére, a Dunai Vasmű építkezésére, s benyomásairól Az építőkhöz címmel verset kezd írni. Ám éppen ez a félig kész vers segít majd, hogy kivágja magát abból a csávából, melyet egy provokatőr készít számára. 1951. április végén tartja az újjáalakult írószövetség első kongresszusát. (A tanácskozás hangulatáról, lefolyásáról Kolozsvári Grandpierre Emil Árnyak az alagútban című visszaemlékezésében vitriolba mártott tollal rajzol képet.) A kongresszuson Illyést otromba támadás éri. Az egyik nap egy fiatal, később disszidált költő nyílt színvallásra szólítja föl az „útitárs” írót: „Illyés Gyula ma sem ülhet »valahol középen«. Mert ilyen középső hely nincs. Döntenie kell… Mi bízunk abban, hogy Illyés Gyula az eddiginél következetesebben folytatja életművét osztálya oldalán!” Illyés a legjobb vívók mozdulatával hárítja el a provokatív kérdést. Másnapi felszólalásában elmondja, hogy éppen a beszédre készült az irodalom korszerűségéről, amikor néhány napja „egy kis országjárásra” indult, Dunapentelén járt, s az útiélmény hatása alatt verset kezdett írni. Ezért a tervezett elméleti fejtegetés helyett ezt az írását olvassa föl, s azt sem hallgatja el, hogy még nem fejezte be a verset: A verset ebben a még nem végleges formájában is bemutatom, 192elvont elmélet helyett gyakorlati példát nyújtva arról – akár vitára is –, hogyan képzelem, azaz hogyan kísérlem meg én a korszerűség megvalósítását. S egyben mintegy gyakorlati választ adva arra a kérdésre is, amelyet itt tegnap a legifjabb költőnemzedék egyik tagja hozzám intézett. S ezután felolvassa Az építőkhöz című versét. „Illyés elegánsan kihúzta a fejét az orvul nyakába hajított hurokból” – fűzi a jelenethez Kolozsvári Grandpierre Emil. Vagyis elhárítja a „hűségnyilatkozatot”, s van bátorsága nyíltan jelezni, hogy csak egy félig kész versről van szó. Az sem közömbös, amit a vers befejező sorai sugallnak: a pentelei építőmunkások által fölrakott falak tovább állnak, mint a bálványozott égi-földi szentek hatalma. A költemény később ugyan némi átdolgozással kerül kötetbe, de a záró sorokon nem változtat a költő: leomlanak / bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett.

Ide kívánkozik annak elmondása is, amiről Csoóri Sándor beszél egy interjúban. Az 1952-ben szülőfalujába látogató fiatalember kifosztott házakat, lesöpört padlásokat, üres kamrákat, megnyomorított embereket talál, s Illyés Gyulának címzett tízoldalas levélben önti ki keserűségét. „Kertelés nélkül megírtam benne mindent, amit 1952 őszén-telén láttam, hallottam, gondoltam, abban a hitben, természetesen, hogy Illyés majd nálam érvényesebben továbbmondja a bajokat. Olyan dermesztően őszintének sikerülhetett a levél, hogy Illyés megkísérelt lebeszélni erről a pajzstalan nyíltságról. Megéreztem, hogy féltett. »Írj inkább szerelmes verseket« – mondta a verseimre és a levélbeli »szociográfiámra«. Hogyan írjak, amikor nem vagyok szerelmes? »Akkor is« – torkollt le fanyar derűjével.” Illyés tanácsa tehát a megalkuvás? Aligha. Ezt csak azok mondhatják, akiknek semmi sem drága, akik könnyen összecserélik az őszinteséget és a megfontolatlanságot, az óvatosságot és a félelmet, a pontos helyzetismeretet és a gyávaságot. (Hogyan szól az ősi keleti bölcs? „Nagyobb bátorság elfutni az élő oroszlán elől, mint belerúgni a döglöttbe.”) És ezekben az években Illyés sem szerelmes verseket ír csupán. Ekkor születik meg az a költeménye is, amely 1956 őszén lát majd napvilágot, s amelyről tíz év múlva, 1967-ben – amikor egy interjúban a gyermekkori hatásokról beszél – elmondja, hogy a litá193niázó ritmus, a fölsorolás későbbi verseiben is felbukkan; számos verse ezen a ritmuson épült. De még az a bizonyos egyetlen mondatból való vers is, ami nem más, mint egyetlen fölsorolás. (A költemény Éluard Szabadság című versének formai inspirációját is magán hordja.)

És ne kerüljük meg a legkényesebbnek látszó mozzanatot se! 1952-ben, Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára harminchárom magyar író köszöntő írásából antológia jelenik meg. A kötetben Illyés is szerepel. Írása – melyet előzően a Szabad Nép közöl teljes újságoldalon – Rákosival való legelső találkozását örökíti meg, azt az öt-hat percet, amikor az 1926-os bírósági tárgyalás egyik szünetében, mint a L’Humanité munkatársának tolmácsa jelen van a beszélgetésen. Mintha csak a végzetet akarná kihívni: éppen ebbe az írásába rejti azt a két-három kulcsértékű közlést, amelyet személyisége megítélésekor nem mellőzhetünk. Az egyik mondat így hangzik: Én nem voltam kommunista párttag, sem illegálisan, sem – kint a francia pártnak tagjaként – nyíltan. A másik mondatot egy kis történettel vezeti be. 1926-ban a Párizsból hazatérő fiatalember meglátogatja apját Tüskepusztán. Amikor a földbirtokos gróf tudomást szerez erről, üzen az uradalmi főgépésznek, hogy fiát meg akarja ismerni. Illyés úgy dönt: másnap elutazik rokonaihoz a megye távoli szögletébe. Ehhez fűzi a megjegyzést: vállalom, ha most is azt mondják rám: taktikus. Végül azt se feledjük el, hogy az írást, az 1926-os emlék megörökítését – mintegy a portré befejezetlenségét sejtetve – ezzel a talányosan fogalmazott mondattal zárja: Ezt az élményanyagot vittem magammal későbbi érlelésre.

Vállalja tehát Illyés a jelzőt: taktikus? – Igen, s nem utólag, nem mentegetőzve, nem önigazolásképp, hanem nyíltan és a legkényesebb időkben, 1952-ben. De amikor Illyés pályájáról, szerepéről, megőrző gondosságáról beszélünk, nemcsak arról van szó, hogy a munkásmozgalom belső ellentéteiből, frakcióharcából Párizsban is, itthon is ki tudta vonni magát, az irodalompolitika napi küzdelmeit, gáncsvetéseit ügyesen kicselezte, sokkal inkább azt kell látnunk, hogy Illyés mindig hihetetlenül pontosan érzékelte a személyes cselekvés és a társadalmi cselekvés lehetőségét, egymáshoz való viszonyát. Lehet ezt a ké194pességét taktikusságnak, óvatosságnak, hajlékonyságnak, ravaszságnak, alkalmazkodásnak nevezni; a lényege: a pontos helyzetfelismerés, az egyéni cselekvés és a közösségi cselekvés mozgásterének helyes érzékelése. Már 1947-ben azt írta magáról: Én várhatok. A megértés bajnoka vagyok. Minden idők legerősebb fegyverével, a céltudatos türelemmel óhajtok küzdeni mindenfajta dölyf és önzés, minden elzártság és elzárkózás, igen, minden határ ellen. Jól ismerjük azokat a történelmi példákat, amikor valakit a bezártságérzet, a sikertelenségélmény, a lefokozott tettvágy, a társadalmi cselekvés fojtogató hiánya torzít el, taszít tragédiába. Ha valamiben, akkor Illyésnek abban volt „szerencséje”, hogy mindig talált tettvágyának teret és cselekvési igényének alkalmat. Ez a radarernyőként működő képessége segítette, hogy túléljen korokat és helyzeteket, történelmi csapdákat és személyes ellenfeleket; ez az érzékelő képesség volt az, amellyel mindig föl tudta mérni tettvágyának határait és a társadalom kínálta lehetőségeket; s a benti és a kinti világ egyensúlyát megtalálva a kettő közti interferenciát a lehető legkisebbre szorította.

A negyvenes évek végén és az ötvenes évek első felében kevés verset publikál. A Szembenézve (1947) után új verseskötete majd csak 1956-ban jelenik meg, a Kézfogások. Nemzedéktársai és a magyar irodalom jobbik része számára ezek az évek a „hallgatás” – pontosabban: az elhallgattatás – évei. Kodolányi a Balaton mellett él egy fűtetlen szobában, és a majd csak évek múlva megjelenő biblikus és mitikus témájú regényeit írja. Németh László egy ideig Vásárhelyen tanít a gimnáziumban és Tolsztojt fordít. Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Vas István, Kálnoky László idegen költőket ültet át magyarra. Illyést sajátos karaktere és tehetsége, reflexszerű gyorsasága, rendkívül pontos tájékozódása, műfajváltó képessége segíti át a nehéz éveken: színpadi műveivel ekkor is jelen van a kortárs magyar irodalomban. Amíg mások évekig a fordítás „gályapadján” élnek vagy „hallgatnak”, ő főként drámákat ír, ezeket be is mutatják a színházak, megjelentetik a kiadók, és persze ő is sokat fordít.

Viszonylag későn fordul a drámai kifejezésforma felé. A negyvenes években két drámát ír. A tű foká-t a Nyugat Könyv195kiadó jelenteti meg 1944-ben. Könyvdrámának szántam – írja később Illyés –, abban a hiszemben, hogy így is megkapja a műfaj védőburkát és hangtölcsérét. A belérejtett tanácsról azt mondhatom: a dac és a kétségbeesés párosodása szülte. A fasiszta hadászat és diplomácia akkor volt a siker-mutatványoknak szinte napóleoni fokán, és én, most már bevallhatom, nem láttam közelinek a virradatot a parancsuralmi borulatokból. A könyv 1944. március 18-án jelent meg, amikor a német tankok már Pesten vonultak, így sikolynak is néma maradt. A mű önkritikus számvetés; a naiv, romantikus-naturalista népszemlélet bírálata; gondolatvilága egyben-másban a Mint a darvak-kal rokon. A „drámai példázat” olyan, mintha három egyfelvonásos illeszkedne egymáshoz: a felvonásokat nemcsak az időbeli távolság választja el egymástól (minden felvonás közt hét év telik el), hanem a hang különbözősége is. – A másik színmű, a Lélekbúvár – mely 1948-ban kerül színpadra s ugyanekkor könyvben is kiadják – szatíra: a freudizmus eltúlzóinak kigúnyolása, az író szavaival: afféle molière-i komédia. Vannak, akik idegenkedve fogadják az előadást, és azt mondják, hogy Párizsban vagy Amerikában bizonyosan sikert aratna, de mi szükség van rá nálunk és most? Mások megértik a honi viszonyokra, a harmincas évekre, a marxizmust és a freudizmust összebékítő kísérletekre utaló célzását. Közéjük tartozik Darvas József, aki az előadásról szóló kritikájában elismeri, hogy „a pszichoanalízis sarlatánjainak világnézeti zavart okozó téveszméit, retrográd politikai mozgalmak kezébe fegyvert adó, veszélyes hóbortjait leleplezni feltétlenül hasznos”.

Illyés a drámát először fordításból, a fordító munkájaként, a francia klasszikus drámairodalom átültetőjeként ismeri meg behatóbban. 1950 táján Racine, Molière, Beaumarchais, Ben Jonson műveit fordítja magyarra. Később a modern nyugati dramaturgiai törekvésekben is tájékozódik, de nem vonzódik hozzájuk különösképpen. Drámaeszménye a realista dráma, a molière-i, a shakespeare-i klasszikus forma. A színpadon pontosan azoknak az élettörvényeknek kell hatniuk, mint az életben. Nem egy mondatnyi, hanem egy mosolynyi hazugság tönkretesz egy egész felvonást, egy hamis kézmozdulat elég, hogy egy figura megszűnjék ember lenni – írja 1954-ben A nép nyelvéért – a nép színházáért című jegyzetében. A színházat szószéknek, eszmék közlő he196lyének tekinti, a drámában a hősök föltámasztásának, a példaállításnak a lehetőségét látja. Nem papírszínházat akar, hanem olyan színházat, ahol nyilvánosságot kapnak a művek, ahol játsszák munkáit. A dráma a nyilvánosság fő műfaja – mondja. – Vélemény élesebben, közvetlenebbül sehonnan sem hangzik úgy, mint a színpadról. Szívesen együtt dolgozik a színházzal; a színésztől szoros együttműködést kér, a rendezőben munkatársat, szövetségest keres, elfogadja, igényli a dramaturg tanácsát, véleményét. Egy késői, Sinkovits Imrének ajánlott versében olvassuk: Egy szakmában sem találtam annyi / önmagával azonos embert, / mint a jó színészek között. // Ahány szerep, megannyi véső kifaragni / terméskőből: természet-adta / ősanyagunkból méltó önmagunkat… (Aranytaps)

Mielőtt a magyar nép szabadságharcainak hőseit megjelenítő, az ötvenes évek első felében született drámai műveiről szólnánk, vessünk egy pillantást egy hangban és témában elütő műre, a Tűvé-tevők-re. Az egyfelvonásos parasztkomédia a magyar irodalomból hiányzó műfajt, a vásári-népi mulattató játékot, a farce-t, a nép látványos mulatságát teremti meg, pótolja, „fordítja” magyarra. Szándékát a szerző az egyik játékra öltözött férfi szereplő szájába adott prológusban magyarázza meg: Jó estét. A szerző megbízásából volna egy-két szavam, ennek a most következő színdarabnak a helyes fölfogásáról… Töredékek, foszlányok, jobbadán csak utalások maradtak fenn azokból a hosszabb-rövidebb színjátékokból, amelyekkel a vásári komédiások vagy maguk egyszerű őseink egy-egy nagy találkozójukat földerítették; amelyek megalkotásában tehát maguknak is részük volt. Nem volna érdekes életre támasztani, kísérletül újraszerkeszteni néhányat ezekből a hajdan-volt, ám szinte nyomtalanul eltűnt népi játékokból? Barátunk, a szerző erre vállalkozott. (Amíg itt a prológus után valódi, eleven játék, vérbő komédiázás következik, másik e tájt írott egyfelvonásosa, a Tűz – víz a szerző magyarázó hajlamának erős nyomait mutatja, s jobbára megmarad a tanító példázat szintjén. A darabot később alaposan átdolgozza, s csak magvát menti át a Fáklyaláng-ba. Drámai műveinek gyűjteményébe nem veszi föl.)

A színpadon a 45 előtti magyar falu elevenedik meg: a darab a gazdag paraszt, Fukariné zsugoriságát, kapzsiságát – 197ezt a már Csokonaitól kipellengérezett emberi tulajdonságot – teszi nevetségessé. Az író két szálat, a lakodalmas házban folyó tűkeresést és a szerelmes fiatalok boldog egymásratalálását köti össze. A ragyogó ötletek, a vaskos színekkel átszőtt, szellemes humor, a remek helyzetek, az ismétlésekben, túlzásokban gazdag, pompás nyelv az egyfelvonásost Molière legjobb komédiáival, A fösvény-nyel, Az úrhatnám polgár-ral rokonítják.

A Tűvé-tevők bármilyen sikerült mű, csak kitérő drámaírói pályáján. Illyés olyan színházat akar, ahol a hősök önfeláldozása élteti a néző hitét. Az ötvenes évek első felében diákkori vágyát ébreszti újra: hogy drámák sorozatában ábrázoljam és magyarázzam a magyar nép egy-egy kiemelkedő szabadsághősének alakját és törekvéseit. A népforradalom irányítóinak szentelt drámaciklus darabjai: az Ozorai példa, a Fáklyaláng és a Dózsa György.

Történelmi érdeklődése, a nemzeti múlt gondja, mely 45 után először költészetében jelentkezik, most a színpadi művekbe szivárog át. Ahogy a lírában, az önkifejezés drámai keretei közt sem elégszik meg az illusztrációval. Jól tudja, hogy a történelmi drámától nem a történelem hiteles ábrázolását, hanem drámát, a dramaturgiai követelményeket kell számon kérni. Történelmi drámáinak első ciklusában két fő kérdés foglalkoztatja. Az egyik: a hazafiság korszerű tartalma, értelmezése, a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás történelmünknek mindig – az ötvenes években is – időszerű kérdése. A másik: a hatalom gyakorlásának módja, a néptömeg történelemalakító szerepe, a vezető és a nép viszonya.

Az Ozorai példa (eredeti címe: Hazafiak) az azonos című versben megörökített történetet, a 48-as szabadságharc egyik epizódját, az ozorai ütközetet állítja színpadra. (Első előadása 1952. május 22-én volt.) A sokszereplős, háromfelvonásos (eredetileg operaszövegnek készült) dráma arra a kérdésre válaszol: miként tud a népi hős, a néppel összeforrt jó vezető a maga környezetében elért sikerrel országos hatást kiváltani? A mű alapgondolata az író megfogalmazásában: semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül. A darab… tanácsul is olyasfélét ismétel: a tömeget is egyénenként vegyük számba; kezdjük alulról nemcsak az építést, hanem mindenféle megújulást, változást 198is. Ez egyben – implicite – a néptől elszakadt vezetés, a dogmatikus politikai irányítás kritikája, s a korabeli néző természetesen ezt is kihallotta a műből.

A Fáklyaláng (folyóiratközlésekor még ezt a címet viselte: Kossuth próbája) ugyancsak 48–49 élményköréhez kapcsolódik, a szabadságharc legválságosabb pillanatát, Kossuth és Görgey összecsapását eleveníti föl. (A dráma csúcspontján a hősök nyelve versbe csap át.) Alaptémáját az író az orosz nyelvű fordítás előszavában – amikor harmadszor jár vendégként Moszkvában, éppen egy október 6-a előestéjén – így fogalmazza meg: az igazi forradalmár bukásában is győz: fölébe kerekedik a megalkuvónak. Ez a mondat persze szükségképpen egyszerűsít. A Fáklyaláng – dráma két felvonásban, utójátékkal – valójában a választás problémáját állítja előtérbe; két világszemléletet ütköztet, de nem úgy, hogy az egyiket mindenestül pozitívnek, a másikat egyértelműen árulónak minősítené. Az író rokonszenve Kossuthé, alakja nagyszerű példája annak, hogy a vezető szerepet mély felelősséggel vállaló politikus miként jut el a nemzeti és a népi, a politikai és a társadalmi érdekek szükségszerű összekapcsolásának gondolatáig; de alakját (és a vele vitázó Görgey szavait) a kritika elemei is átszínezik: terveit – máskor inkább álmait – a nép élén álló vezető csak a reális lehetőségek józan mérlegelésével valósíthatja meg. A drámát a Katona József Színház mutatta be először 1952. december 12-én.

Fordulhatott volna-e kedvezőbbre történelmünk már 1514-ben, illetve a parasztforradalom bukását miért követte szükségszerűen 1526, a mohácsi csatavesztés? – ez a kérdés foglalkoztatja a Dózsa György nézőjét. Ez is a választás drámája. A Beatrice apródjai-ban olvassuk: A magyar forradalmak ritkán kérdezték azt (még vezéreiktől sem), hogy készülsz-e rá, viszed-e bele eltervelten a közösségedet? Hanem azt: vállalod-e, benne vagy-e, ami rátok szakadt? Az 1514-es tábort az urak gyűjtötték össze, s ingerelték tettre azzal, hogy aztán szét akarták verni. Dózsának csak a gyáva meghunyászkodás lett volna a választása, ha nem marad meg annak, ami volt: tisztességes katonának. A nemzet sorsának alakulása és a társadalmi haladás kérdése itt így vetődik föl: a török ellen csak úgy lehetett volna az országot megvédeni, ha az or199szág vezetői a népre támaszkodnak. Zápolya csak az uralkodó osztály bázisát szeretné kiszélesíteni; Dózsa valódi nemzeti egységet akar, alapvető társadalmi változást sürget. Amikor a dráma először színre kerül – 1956. január 20-án –, már egy más, a korábbi gyakorlattól eltérő, a személyi kultusz visszaéléseit föltáró politikai gyakorlat kezd érvényesülni. Ami a bemutató idején különösképpen nyomatékot kap, az a műnek az a gondolata: a történelmi tragédiák elkerülésének csak a jól működő, életképes nemzeti egység a feltétele.

Amikor az Ozorai példa és a Fáklyaláng szövege először nyomtatásban megjelent, a könyv végén az olvasó ezt a megjegyzést találta: „A színielőadásokon a cselekmény gyorsasága végett néhány részlet kimaradt. Ezeket a nyomtatásban szögletes zárójel mutatja.” Nem végeztünk részletes filológiai nyomozást, de néhány szúrópróba azt sejteti, hogy nemcsak a „cselekmény gyorsítása” indokolhatta ezeket a kihagyásokat. A szögletes zárójelekben inkább az „idők jeleit” sejtjük, azt a színházpolitikai gyakorlatot, amely nem hagyta mindenestül érvényesülni az írói gondolatot. Véletlen lehet-e, hogy például a Fáklyaláng első előadásakor Kossuth egyik monológjából éppen a választás gondján töprengő szavak nem hangzottak el? Efféle mondatok: mért szorít most szíven az, ami az imént csak viszolyogtatott? Milyen két világ. Milyen választás nyílik itt! Lehet azt választani, hogy… A szerző persze mérlegeli, méltányolja a színházi gyakorlatot, a dramaturgia szempontjait is: a Fáklyaláng második felvonásának utolsó jeleneteire például 1967-ben az átdolgozás során két változatot készít, s a választást teljesen a rendezőre bízza.

A bibliai hét szűk esztendőre emlékeztető években a prózaíró Illyés sem hallgat. Nem éppen erejéhez mért feladat, de szívesen, jó lélekkel, nagy érzékenységgel teszi, s a munka egyben saját gyerekkorával szembesíti: két kötet népmesét dolgoz át és ad közre (Hetvenhét magyar népmese, A csodafurulyás juhász). A gyermekkorára emlékező író néhány megindítóan szép kisprózai remeklést is papírra vet az ötvenes évek elején: a Fényképdoboz kedves családtagok ceruzarajza; Az utolsó törzsfő a cecei 48-as párti képviselő, a demokrata republikánus Madarász József rokonszenvvel és némi iróniával megrajzolt port200réja; az Örökös örökség-ben nemeskéri Kiss Iván urasággal történt találkozását beszéli el, akinek Petőfi A magyar nemes című versének keletkezéséről még hiteles emlékei vannak.

Sztálin halála, a személyi kultusz bűneinek szovjetunióbeli föltárása, majd az 53-as júliusi magyar kormányprogram után a hazai irodalmi életben is az „olvadás” jelei mutatkoznak. A sematikus irodalomszemlélet, a dogmatikus irodalompolitika azonban még évekig érezteti hatását, s jóformán minden egyes írói értékért, szellemi kincsért, egy-egy jelentős író újbóli megszólalásáért, művének megjelenéséért külön harcot kell vívni: a politikai életben a „lazítás” és a megszigorodás szakaszai váltakoznak.

Az irodalmi élet megélénkülésének egyik jele az úgynevezett pesszimista versekről zajló vita 1954-ben. Az Irodalmi Újság január 16-i számában A pesszimista versekről címmel Illyés nagy feltűnést keltő cikke jelenik meg. Az íráshoz többen hozzászólnak, Déry Tibor kétszer is (Illyés mellett), Gellért Oszkár (igen avas érveket hangoztatva Illyés ellen) és mások. A szövegeket ma olvasva már nehéz megérteni, mi volt akkor vitatnivaló Illyés nézetén. Egyfelől az író szabadságát, a művészi megszólalás jogát védi; másfelől egy, korábbi tanulmányaiban már érintett – eredetileg nem is tőle származó –, a magyar költészet „természetére” vonatkozó gondolatot fejleszt tovább. Már 1933-ban a Van-e jobboldali és baloldali irodalom? című tanulmányában ezt írta: Schöpflin mutatott rá, hogy – az egy Petőfit kivéve – nincs irodalmunknak nagy szelleme, aki reménységgel nézett volna a jövőbe, és – most már Petőfit sem véve ki – nincs egyetlen, aki nem állandó rettegéssel figyelte a magyar nép sorsát. A Magyarok jegyzetei közt olvassuk (1938): Micsoda erő van a pesszimizmusban! Vetted észre, hogy általában ezek a pesszimisták dolgoznak? Széchenyi magántársaságban, naplójában csak úgy ontja magából a reménytelenséget, de két jajpanasz közt Lánchidat csinál, Aldunát szabályoz, lóversenyt rendez… Valóságban a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre. 1954-ben így érvel: Aki panaszkodik, az vigaszt vár. Minél megrázóbban érzékelteti állapotát, annál szenvedélyesebben tagadja azt. A cikk mellé, mintegy illusztrációként, két versét, a Menedék és a Lecke címűt teszi. Csak a mindenfajta borús hangulatú lírai megnyilvánulást elítélő felfogás, 201a „hurrá optimizmus”, az operettes kedély fogadhatta idegenkedéssel Illyés gondolatait. Érvelése logikus és kérlelhetetlenül metsző: Mert megoldatlan kérdéseink ma is vannak, s egy-kettő bizony örökre elkíséri az emberi fajt. Halál, emberi tragédia mindig lesz. Tagadjuk le, vagy nézzünk eleve szembe velük? Ezek ellen a legbölcsebb orvosságot éppen a költészet kínálja… A költészet axiomatikus igazságát fogalmazza meg: Ha megnevezem a bajt, azzal már az egészséget szolgálom. Hogy e gondolatok milyen mélyen érintik, mutatja: e tájt írt nagy versében, a Bartók-ban költői megfogalmazásban is visszatérnek.

Ha majd egyszer Illyés levelezését kiadják, napfényre kerül az a rengeteg emberi gond és panasz, tanács- és segélykérés, ami az ötvenes években feléje áradt. S nyilvánvaló lesz az a segítés is, amit soha nem tagadott meg a hozzá fordulóktól, a sok ügy, amit súlyával, tekintélyével elintézett. E könyvben korábban már szerepelt egyszer Lovász Pál, a Janus Pannonius Irodalmi Társaság hajdani főtitkárának a neve. Lovász Pál, az Országos Társadalombiztosítási Intézet volt megyei igazgatója, a tiszta lelkű költő és büntetlen, tiszta kezű férfi az ötvenes években nem kapott nyugdíjat, idős korában a falvakat járva biztosítási ügynökként kereste kenyerét. Tőle tudom, hogy amikor Illyéshez fordult és segítségét kérte, a költő közbenjárására végre megfelelő nyugdíjban részesült. S ez csak egyetlen apró adalék.

Kiállása, hittevése nemzedéktársai, a szellemi élet homályba rekesztett értékei, a nemzeti kincsek mellett ismertebb. Amikor akad költő, aki a Babits Mihálynak felállítandó mellszoborra azt mondja az írószövetség egyik vezetőségi ülésén, hogy az még ráér, Illyés nem hallgatja el Babits iránti megbecsülését és tiszteletét. 1954-ben, Babits síremlékének felállításakor mondja: Babits nem térben, hanem időben növekvő sokaságot kívánt magának… Kevesen vagyunk itt, tizenhárom év után, de ennyien tizenháromszor tizenhárom év után is lesznek itt, és Babits Mihálynak ez volt a fontosabb. Ugyanebben az évben Babitsról a fiataloknak címmel hosszabb tanulmányt ír, és megvédi az unos-untalan ismételt vádakkal szemben. Az egyik vád: Poéta doctus! – mondták rá. Hál’istennek! Úgy az, ahogy Balassi, Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Nincs műveletlen 202magyar költő… A másik vád a l’art pour l’art. Akik a híres elefántcsonttornyot csak Bastille-ostromló hévvel tudják emlegetni, egyet elfelejtenek; az elefántcsonttorony kezdetben a lázadás fellegvára volt…

A Babits emléke előtti tiszteletadás szövi át egyik legszebb költői vallomását, a Szekszárd felé-t. Kis vonat kanyarog a tolnai dombokon… Az ablak mellett mosolygós terhes nő, pusztai menyecske ül a költővel szemben. A képzelet sajátos időjátékot űz vele. Elgondolja: valamikor e szárnyvonalon, amikor Babits utazott erre, talán ugyanúgy pillantott a vele terhes édesanyjára, ahogy most ő nézi a fiatal tolnai asszonyt. Mindez persze lapos prózai „kivonat”. Illyés sokkalta szebben, költő módján, tömören, páros rímű rövid sorokban, gazdag zeneiségű – gyakran három szótagra kiterjedő – rímekkel mondja el:

1948-ban még zenei fesztivál ünnepli Bartók Béla zenéjét, 49-ben a Válasz egyik utolsó száma közli Fodor András szép 203Bartók-versét, de a következő években fokozatosan kiszorulnak Bartók művei a hangversenytermek falai közül. A zsdanovi esztétika hazai túlbuzgói Bartókot „érthetetlennek”, a „burzsoá kultúra termékének”, „formalistának” bélyegezték, és szemére vetették, hogy „nem találta meg az utat a forradalmi munkásosztályhoz”. Ilyen légkör és hosszas huzavona előzi meg a Bartók-év programjának kialakítását, halála tizedik évfordulójának megünneplését. Illyés nem tanult zenét, nem a szakképzett muzsikus figyelmével, a kottaolvasók buzgalmával, hanem természetes emberi nyitottsággal hallgatott mindig zenét. Jelen sorok írója úgy volt a zenével – olvassuk a Hunok Párisban szerzőjéről –, mint a borral; csak a fölhörpintés után tudakolta: milyen fajta volt ez? Bartókban mindenekelőtt a művészi magatartás, az erkölcsi példa ereje ragadja meg. Egy egész történelmi korszak problémavilága sűrűsödik össze 1955-ben írt Bartók-versében. A kortárs olvasó benyomását a költő érzékenységével Fodor András fogalmazta meg a versről: hogy a Bartók körül megindult tisztázódásnak „mennyi általános művészeterkölcsi és közéleti tanulsága van, s hogy a pokoljáró bátrak igazságainak kimondásához már-már ő a legfőbb példa, máig szóló visszhanggal Illyés Gyulának az őszi hangversenysorozat idején megjelent Bartók-verséből vehettük észre”. Amit a beszéd szabadító hatalmáról egy évvel korábban Zrínyire és Vörösmartyra, a görög tragédiára és Hamlet-re hivatkozva vet papírra (Ha megnevezem a bajt, azzal már az egészséget szolgálom), most Bartók példájával nyomatékosítva ismétel meg, illetve fejleszt tovább:

Ugyancsak szállóigévé lett a vers egy másik mondata: Mert növeli, ki elfödi a bajt.

A nehéz, próbáló évek leginkább a Németh Lászlóhoz és a Szabó Lőrinchez fűződő barátságát edzik meg. Kapcsolatuk 204története az őszinteségnek, az egymás munkájára figyelésnek, a kölcsönös megbecsülésnek, a segítésnek megannyi példáját mutatja. A napjaink irodalmi viszonyait, a mai negyvenöt-ötven éves írók kapcsolatát ismerő utód okkal tűnődik el, amikor erről olvas.

Németh László 1945 márciusában Püski Sándor javaslatára Békésre megy. Tavasszal Némethet mint gyanúsítottat bekísérik a békési rendőrségre. Szeptemberben Hódmezővásárhelyre utazik, és az ottani református felekezeti gimnáziumban tanári állást vállal. Ősszel Illyés fölszólítására megírja A tanügy rendezése című tanulmányát. 1946-ban Némethet sorozatos támadások érik a sajtóban és a rádióban. Ismét Illyés siet segítségére: a nyári vakációban hosszabb utazást tesznek az országban, fölkeresik Miskolcot, Sárospatakot, Nyíregyházát, Debrecent. A Válasz szerkesztője a folyóirat hasábjait Németh László rendelkezésére bocsátja; itt jelenik meg folytatásokban az Iszony és számos tanulmánya. 1947 tavaszán Illyés kezdeményezésére a vásárhelyi magányban és száműzetésben élő Németh László érdekében jön létre a találkozó Révai József lakásán, ahol a házigazda, valamint Illyés Gyula és Németh László mellett a negyedik vendég Lukács György. Az estébe nyúló beszélgetésről és vitáról több mint egy évtized múlva Németh László így számol be: „a négy jó agyvelő fokról fokra ledobta félszeg szerepét, már csak az volt a fontos, ki milyen okosat mond, s… parázs beszélgetés indult meg…”

Németh László lassan tér vissza az irodalomba. Ennek egyik korai jele, hogy 1954 nyarán a rádió bemutatja Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásos drámáját, melyet októberben a Népművelés című folyóirat is közöl. Ezt az alkalmat használja föl Bóka László, hogy a Szabad Nép december 19-i számában élesen megtámadja Némethet. Hamisítást, „kiábrándult, tétovázó, botcsinálta hőst” emleget, Németh Petőfijét „szánandó, majdnem ellenséges figurának” látja. „Kínos és sajnálatos eltévelyedés Németh László Petőfi-drámája, görbe tükör, melyben minden és mindenki eltorzulva villan fel” – írja, s a drámát bemutató rádió és a drámát közlő folyóirat ellen felelősségrevonást követel. Némethnek az a gondolata, hogy Bem nem engedte volna tovább Petőfit Mezőberénybe a tűzvo205nalba, egy szép, de értelmetlen halálba, hiszen az irodalomra, az íróra nemcsak a győzelemig vagy a bukásig van szüksége egy nemzetnek, hanem fokozott mértékben azután is, Illyéshez, a Petőfi-könyv írójához szükségképpen közel áll. Ezért Bóka László támadására tollat vesz kezébe, visszautasítja a vádakat, és megvédi Németh László drámáját. Mivel én Németh László kis drámáját… jelentős műnek, az író pályáján is kiemelkedő, lélegzetfojtó alkotásnak, a benne foglalt „magyarázatot” pedig olyannak érzem, amellyel vitázni is csak lelkiismeretes elmélyedéssel, az író iránti tisztelettel lehet, a Szabad Nép olvasóit vélem megbecsülni azzal, hogy nem hagyom őket abban a véleményben, amelybe Bóka László révén jutottak Németh Lászlót, de Petőfit illetően is…

Talán szokatlanul hosszan idéztünk a vitából. (Bár Horváth Mártonnak, a Szabad Nép főszerkesztőjének Némethet és Illyést egyaránt támadó vitazárójáról nem is beszéltünk…) A vita óta sok víz lefolyt a Dunán. Németh László egyfelvonásosa újból és újból megjelenik drámáinak gyűjteményében: művével a megtámadott tovább érvel. Illyés vitatársának, a támadónak neve viszont már 1964-ben, amikor a válaszcikket újraközli az Ingyen lakomá-ban, monogrammá zsugorodik. Mégsem volt talán haszontalan időznünk a vitánál: jól érzékelteti azoknak az éveknek az irodalmi közhangulatát, és híven tükrözi, hogy milyen kemény pergőtűzben áll ki Illyés Gyula az általa értékesnek mondott mű védelmére.

Nemzedéktársai és barátai közül – rögtön 45 után – talán Szabó Lőrinc kerül a legnehezebb helyzetbe. Egy kínos félreértés miatt – Vezér című, 1928-ban írt versét a szerző tudta nélkül egy nyilas lap később leközölte, s emiatt a költeményt többen Hitlerről szóló dicsőítésnek hitték – többször a rendőrségre kísérik, s fogva tartják. A sajtóban megjelenő támadásokat, a felelősségrevonást sürgető lista-összeállítókat az „önbuzgalmi följelentők” váddá fokozott mendemondája tetézi. Amikor Illyés meghallja, hogy Szabó Lőrincet letartóztatták, azonnal a rendőrségre siet, tisztázza a félreértést, és a befolyásos barátok, elsősorban Erdei Ferenc segítségével kiszabadítja a költőt. Illyés hívására Szabó Lőrinc gyakran ad írást a Válasz-nak, 1946 és 1949 közt a folyóirat egyik leggyakrabban szereplő szerzője, itt jelenik meg a Tücsökzene több darabja, számos 206önálló költeménye, és Illyésnek a szerkesztésben is lelkiismeretes munkatársa.

47-től haláláig Szabó Lőrinc többször megfordul Tihanyban, Illyésék vendégeként. 1949 nyarán egy közös autóút után balatoni képeslapot küld Bernáth Aurélnak. A következő évben Földváron találkozik Illyésékkel. Egy 1953-as tihanyi látogatás alkalmával Szabó Lőrinc, Bernáth Aurél, Déry Tibor ül egy asztal mellett Illyéssel. 1955 augusztusában Szabó Lőrinc egy baráti levélben arról számol be, hogy költészetéről Illyés nagy tanulmányt írt, melyet közöltetés előtt meg akar neki mutatni.

Illyés híres tanulmányát Szabó Lőrinc válogatott versei elé szánja. Címe Szabó Lőrinc vagy boncoljuk-e magunkat elevenen? Gondolatmenetét távolról kezdi: Az igazság kimondhatósága dolgában a tizenkilencedik század talán a legkedvezőbb, legszerencsésebb század… Szabó Lőrinc ennek a századnak jellegzetes és hű fia. Ennek bajnoka és áldozata. Ezután kiemeli költészetének legalapvetőbb vonását: a lírikus Szabó Lőrinc az egyik legelszántabb, leghaladóbb moralistánk; majd első kötetének megjelenésétől, a Föld, Erdő, Isten-től egészen A huszonhatodik év szonettsorozatáig részletes pályarajzot ad. Megvédi a közkeletű vádak és félreértések ellen: nihilista, individualista, „ódát írt a Harmadik Birodalom vezetőjéhez”… Helyét a magyar líra legnagyobbjai közt jelöli ki, s költészetének további, alapos vizsgálatát sürgeti. Hogy versenytársait fél kézen meg lehet számolni, az bizonyos – ez a tanulmány utolsó mondata. Ne feledjük, mindezt 1955-ben, a költő körüli hallgatás éveiben s éppen e hallgatás megtörése érdekében írja: Kifogy tollunk alól a papír méltó bemutatására, mivel gazdagította Szabó Lőrinc a magyar költői kifejezést: mi az újítása a magyar vers jó működése dolgában. A lényeget megragadni, az eddig ki nem mondottat találó szóval kimondani, s mindezt árnyalatosan, de mégis azonnal érthetően, plasztikusan, de mégis tömören, igényesen, de mégis népszerűen: szerszámkezelését a mesterségbeliek ismerik és gyakorolják. Stílustanulmányozók dolga volna, hogy a kevésbé beavatottak előtt is feltárják. A tanulmányt Szabó Lőrinc még olvassa, a válogatott verseket tartalmazó gyűjtemény 1956-ban megjelenik, de a költő a következő évben már halott.

Hosszú várakozás – nyolc év! – után, 1956-ban a könyvhétre jelenik meg Illyés új verseskötete, a Kézfogások. A foko207zott figyelmet és érdeklődést mutatja, hogy még ugyanebben az esztendőben a második kiadása is napvilágot lát. A kötet számos darabjáról – Doleo, ergo sum, A reformáció genfi emlékműve előtt, Bartók, Szekszárd felé – más összefüggésben már korábban beszéltünk. Arról is szó volt, hogy az ötvenes évek első felében írt versek egy csoportja ugyanazt a történelmi érdeklődést tükrözi, ami Illyés drámáiban hangot kap (Árpád, Mohács, Zrínyi, a költő, Széchenyi hídja). Illyés sosem siet verseinek azonnali közreadásával: a Kézfogások első részében is több olyan költemény olvasható, amely még a negyvenes évek elején, jóval korábbi kötete, a Szembenézve (1947) előtt íródott. Most, 1956-ban mint a költői tanúságtétel darabjait, a költő helytállásának dokumentumait vehetjük kezünkbe e verseket: az egyik a rabságban élő, börtönbe zárt ember panasza (Kalicka), a másikban a történelmi tisztító vihar elmúltát várja (Viharban), a harmadikban a tehetetlen dühét magába fojtó emberrel vállal sorsközösséget (A szomszéd).

A kötet nyitó darabja, a Bevezető a költő pontos helyzetmeghatározása, önarcképe:

A címadó vers szimbolikus ars poetica: ahogy a becsületes, szíves kézfogások melege továbbadásra kötelez, úgy a kapott hitet és értéket sem tarthatja meg magának a költő:

208

A kötet záró darabjában, a több tételes A költő felel-ben ismét a lírikus portréját látjuk, az olvasóval azonosuló, a közösséget szolgáló, a költészet szociális funkcióját vállaló költő arcvonásait:

A kötet összefoglal és lezár egy korszakot Illyés pályáján. Megszólaltatja költészetének korábbi fő témáit: a gyermekkor színeit, a családi emlékeket, az utazások alkalmával szerzett benyomásokat; a költő nagyívű gondolati költeményekben töpreng haza és nagyvilág, nép és történelem gondján. De talán egyetlen korábbi kötetében sem volt annyira jelen a természet, a hegy, az igazi, a tihanyi és egy tágabb természeti világ, mint itt. Fák és madarak, növények és virágok népesítik be a verseket, csupa madárdallal, a növényi vegetáció üde színeivel vannak tele a sorok. Itt fecske „csirrogását” halljuk, ott vadludak húznak mértani vonalakat az égre, amott cinegemadár szól bele a téli csöndbe… Az egyik versben ibolyaillat üzen, a másikban nagy aranypillás napraforgók bókolnak, a harmadikban konok fügebokrok dacolnak a hideggel… Ám tévedés volna a 209versekben csak ennyit látni. Ez az egész üde és tarka természet, ez a vidám madárkórus és mediterrán vegetáció valójában „háttér”, „távlat”, és a költő komor kedvének ellenpontozását (vagy még erőteljesebb kiemelését?) szolgálja. A versek csak látszólag beszélnek a természetről. Ami igazán fontos bennük: a „betolakodott gazda” közlendője, az ősz szavára félve riadó költő tűnődése, az ibolyaillattól magyarázatot váró, szorongó ember szava. Nem volt még Illyés-kötet, amelyben magának az emberi létnek a kérdései ennyire erőteljesen hangot kaptak volna. Átvitt értelemben is hegyre, tetőre, az emberi élet új fordulójára ért a költő, s ebből a belső szorongásból született a versek nagy része, olyan vershelyzetből, amikor a történelmi idő mellett egy „másfajta idő”, a belső idő válik fontossá számára, amikor a jelen gondjait kiszorítja a végső dolgok fölötti meditáció, amikor a falakkal határolt tér a végtelennek ad helyet.

A Kézfogások-ról a Dunántúl Rónay György kritikáját közli. Az írás kifejezi mindazok örömét és elismerését, akik régtől várták a lírikus újbóli megszólalását. Rónayt a Kézfogások versei arra a régi élményére emlékeztetik, amelyet Babits 1933-ban megjelent kötete, a Versenyt az esztendőkkel keltett benne. „Hogy ittuk ezt a költészetet, mi, akkori fiatalok! Milyen újnak, tágnak, nagynak éreztük!… A Versenyt az esztendőkkel óta nem éreztem olyan kitárt, férfias, nyugodt fényű költői égboltot a fejem fölött, mint most, a Kézfogások lapjait forgatva.” Elismerése a költészetét tágító, a létezés nagy kérdéseiről töp210rengő költőnek szól: „A Kézfogások-ban úgy érzem – írja Rónay –: ez a költő egy arasznyival már fölébe nőtt – érett, teljesedett – a korának. Már az örök dolgokkal társalog; nem borítja el a »jelen«, kiütötte belőle a fejét, s talán maga sem tudja, hogy egy-egy nagy lélegzetével már abból a »másik« időből szippant, »amely időtlen«.”

1956 januárjában több év után ismét külföldre utazik, egy évtized múltán ismét Erdélyben jár. Alkalmat erre az ad, hogy Marosvásárhelyen – akkori hivatalos szólással: a Román Népköztársaság Magyar Autonóm Területének központjában – a magyar színház századszor adja elő a Fáklyaláng-ot. Nyolc napot tölt Erdélyben írók és színészek, tudósok és parasztok, munkások és diákok között, s az utazásról szóló beszámolója nálunk sok év után talán az első mérvadó híradás az erdélyi magyarság szellemi életéről, erőfeszítéseiről, eredményeiről. Panaszkodik a honi visszhangtalanságra, fájlalja, hogy nemcsak arról, a színészek munkájáról s diadaláról nem esett (azelőtt sem) szó, hanem a költők, novellisták, festők eredményeiről sem. Ezt akartam megtörni, ezzel az első hanggal. Tele van bizalommal, reménnyel. Úgy látja, Erdély példát ad a nemzeti egyetértésre és a nemzetiségek kölcsönös megbecsülésére. A tíz éve Bukarestben megpendített gondolatot – a más-más nyelvű népek találkozásának, a testvéri megértésnek és együttműködésnek a hitét – szövi versbe:

1956 őszén Illyést magával ragadja a történelem. Látja a tragikus válság okait, az előzményeket; barátaival együtt részt vesz a vitákban, megbeszélésekben, az eszmei tisztázódás folyamatában. Érzékeli a történelem átmenetiségét, megállíthatatlan folyamatosságát. Alighanem ezekre a hónapokra is érvényes az a megállapítása, amelyet a Beatrice apródjai egyik helyén olvashatunk: Hogy az idő átmeneti, sose érződik úgy, mint az úgynevezett történelmi időkben. A később korszakossá merevülő események a lefolyásuk idején a megduzzadt patakoknál folyékonyabbak a kortársak érzékszerveiben.

Az Irodalmi Újság november 2-i számában megjelenik 1950-es keltezéssel az a bizonyos egyetlen mondatból való vers: az Egy mondat a zsarnokságról, mely az 1956-os forradalomnak ugyanolyan emblematikus verse, mint az 1848-as forradalomnak Petőfi Nemzeti dal-a. Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van, / nemcsak a puskacsőben… – kezdi a súlyos vádak sorolását. A 183 soros vers létezésére a költő később csak a fent idézett szavakkal célozhatott. Újbóli közlésére – még a költő életében – a pécsi tudományegyetem hallgatóinak lapja, a Glosszátor bátor szerkesztői vállalkoztak a lap 1983. márciusi számában. Közlését az akkor már nagybeteg költő rövid levéllel hagyta jóvá: Kedves Barátom, Készségesen beleegyezem, hogy lapjukban az Egy mondat… kezdetű versemet megjelentessék. Szerencsét, okosságot kívánva törekvésükhöz, mindnyájukat szeretettel üdvözli Illyés Gyula. 1983. január 5.

Az 1956-os forradalom elfojtásával egy korszak ér véget az újabb kori magyar történelemben. 1956-tal egy reménnyel és borúval, kétséggel és bizakodással, a tél dideregtető hidegével és a tavaszelő fényével átszőtt korszak zárul le Illyés írói pályáján.

212

Az utókor emlékezete a történelmet, a hajdan lávaizzású eseményeket szívesen merevíti egy-egy elvont fogalommá. Amit a kortársak eleven valóságként – hogyan mondta Illyés?, szavait az előző fejezet végén idéztük: a megduzzadt patakoknál folyékonyabbaknak – érzékelnek, később nevet kapnak, színüket vesztik, „történelmi időkké” kövülnek. Ki gondolná, hogy az 1956-os forradalom utáni három-négy év, amit később az eseményekről szóló történelemkönyvek általában a konszolidáció korszakának neveztek, Illyés személyes életében talán a legnehezebb, legválságosabb időszak. Hosszú írói pályáján történelmünknek talán egyetlen sorsfordulóját sem követte nála olyan huzamos és mély „hallgatás”, mint 1956-ot. S a költészetét ért támadások sem voltak talán soha annyira oktalanok és élesek, mint ezekben az években. A Kézfogások (1956) után – Lorca-fordítását (Vérnász) és a Kínai szelence címmel kiadott kis fordításgyűjteményt leszámítva – önálló kötete majd csak öt év múlva, 1961-ben jelenik meg, s 1960-ig a folyóiratokban sem publikál.

1957 februárjában az írószövetséget rendeleti úton feloszlatják. 1956 novembere után az irodalmi folyóiratok több hónapon át nem jelennek meg. Az Élet és Irodalom 1957 márciusában, a Kortárs 1957 szeptemberében indul.

Az 1956 utáni években megjelenő s irodalmi kérdésekkel foglalkozó pártdokumentumok színleg az irodalmi élet egészének normalizálódását, a konszolidációs folyamatot kívánták szolgálni, valójában a berendezkedő hatalom emberei a forradalomért a népi írókat tették felelőssé: rájuk akarták fogni 1957-ben és 1958-ban, hogy ők a hibásak… – írja Illyés. Ekkor történik kísérlet a népi írói mozgalom értékelésére, a felszaba213dulás utáni irodalom átfogó elemzésére, valamint a kortárs irodalomkritika föltérképezésére. (1958 júniusában a népi írókról, 59 februárjában a felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről, 61 februárjában az irodalomkritika néhány fogyatékosságáról jelenik meg a Társadalmi Szemlé-ben hosszabb tanulmány.) Ezek a dokumentumok egyúttal azokat a változásokat is jelzik, amelyek az elmúlt évek gyakorlatához viszonyítva az irodalompolitikában, az irodalom pártirányításában bekövetkeztek. 1956 után az irodalompolitikában új elvek érvényesülnek. Az említett dokumentumok szövegezője, kibocsátója nem a kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, hanem a Központi Bizottság mellett működő kulturális elméleti munkaközösség; ezek a szövegek nem határozatok, ellentmondást nem tűrő platformok, hanem állásfoglalások, tézisek, vázlatok, vagyis egy szélesebb körű vitára, további hozzászólásra alapot adó megnyilatkozások; céljuk nem az esztétikai elemzés, hanem az eszmei-politikai értékelés.

Igen, ezek a dokumentumok az irodalompolitika változását jelzik, a problémák leegyszerűsítése ellen emelnek szót, általában az irodalmi élet egészséges kibontakozását segítik. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezek a szövegek őrzik a kor lenyomatát: Lukács György „revizionista esztétikai koncepcióit” bírálják, Déry Tibor és Örkény István ellen fogalmaznak meg éles támadást, és Illyést sem kímélik.

Illyést és a volt népi írói mozgalom résztvevőit legközvetlenebbül az 1958 júniusában megjelent állásfoglalás érinti. Az egyik zárójeles utalás például éppen azzal súlyosbítja a bírálatot vele szemben, hogy látszólag elhatárolja társaitól: „Mindezeknek az ideológiáknak [a második világháború előtti években ható irracionalista, misztikus áramlatokról, a faji elvekre épülő gondolatrendszerekről, »harmadikutas« megoldásokról, az imperializmus kispolgári bírálatáról van szó] jelentős hatásuk volt a mi »népi« íróink gondolatrendszerének kialakulására (pl. Németh Lászlónál, Kodolányi Jánosnál, Féja Gézánál, sőt Illyés Gyulánál is nyomon lehet követni ezeket az ösztönzéseket).” Másutt nagy Bartók-verse miatt marasztalják el, melyet az ellenzéki szellem felélénkítéséért folytatott harcban 214„művészileg is hatásos lírai muníció”-nak nevez az állásfoglalás. A harmadik helyen azért támadják, mert 56 után „beszédes hallgatásba burkolódzik”.

Az állásfoglalás először vállalkozik arra, hogy a népi írói mozgalom előzményeit, kialakulásának körülményeit, történeti szerepét értékelje, és a mozgalomhoz tartozó írók 45 utáni helyzetét, magatartását elemezze. Hogy azonban vagy a hang, a megközelítés módja, vagy az időpont megválasztása nem volt egészen szerencsés, mutatja: a vitára bocsátott tanulmány éppen azokat nem tudta megnyilatkozásra, hozzászólásra bírni, akiket legközvetlenebbül érintett. Ellenkezőleg: azzal, hogy az 56-os eseményekben a népi írók felelősségét hangoztatta, növelte ezeknek az íróknak a háttérbe szorítását, illetve önkéntes visszavonulását, nem beszélve arról, hogy éppen ők voltak azok – mint erre Illyés rámutatott –, akik magatartásukkal, nem egy megnyilatkozásukkal inkább mérséklően, mint ösztönzően hatottak az eseményekre. (Németh László például november 2-án és 3-án megjelent cikkeiben „a nemzet szent felindulásáról” szólva a terror, az önbíráskodás veszélyére figyelmeztet.) Czine Mihály okkal írja 1969-ben: „Megnyugtató értékelése máig sincs a mozgalomnak…” S Illyés Gyula 1972-es keltezésű, a népi írók felelősségét elhárító, korábban idézett szavainak folytatását is ide kell írni: Politikai kívánalom lehetett, nem tudom, miért, hogy a népieket megint elmarasztalják. A kívánalmat meg is fogalmazták, de a három fogalmazó közül egy ma már egészen másként gondolkodik… nem tarthatjuk magunkra az örökkévalóságig kötelezőnek irodalomtörténész egyházatyák döntését ebben a kérdésben.

A naptár azonban egyelőre az ötvenes évek végét, a hatvanas évek elejét mutatja. Ahogy a korabeli kritika fogalmazott: „Illyés Gyula beszédes hallgatásba burkolódzik.” Évekig nem jelenik meg tőle semmi nyomtatásban. A nehéz idők idegrendszerét megviselik. Személyes sérelmek érik. Gyergyai Albert halála alkalmával mondja el, 1981-ben: Egyetemi fölvételre jelentkező leányunk kérelmét (a francia fakultásra) az ifjúsági bizottság titkárai hathatósan ellenezték; föltehetően az atya épp akkori, franciabarát minősítésének folyományaként. Tette a sajátos hangsúlyozás, mondhatni szállóigévé Gyergyai Albertnek egy-egy csodálkozó – ugyancsak nyílt dunántúliasan ejtett – kérdését is; „hát szabad ezt? hát lehet ezt?” 215– állt föl ártatlanul paysan du Danube-ként nem egy felelős együttesben, megzavarva, majd meg-megmásítva a már kész véleményeket. – Aki így tud franciául, nem lehet nem fölvenni – mondta Gyergyai.

Írói magatartásáról a kritikákban ekkoriban leggyakrabban hangoztatott jelző: „ingadozó”. Az adomává torzult történetet magától Illyéstől hallottam. Valahol a Tiszántúlon történt; az olvasó-író találka után egy bizonytalan mozgású férfi lép a költőhöz, és borízű hangon megkérdezi: A szaktárs mennyi időt töltött elvonókúrán? A költő csodálkozva néz az ismeretlen férfira: Miért gondolja, hogy elvonókúrán voltam? – Hát nem azt írják az újságok, hogy sokat ingadozik?…

1960 végén az Élet és Irodalom Szilveszteri zárómérleg címmel karikatúratablót közöl. Ezen úgy ábrázolják Illyést, hogy kezében bakterlámpát tart, és parasztcsizmákkal a lábán bokáig vízben gázol. A rajz aláírása: A tihanyi bolyongó.

1961-ben jelenik meg új könyve. Az Új versek borítóján olvasható kiadói ajánlás inkább mentegeti, mint méltatja a költőt: „Nagy szemléleti-életérzésbeli megrendülés bizonysága ez a verseskönyv, s e megrendülés leküzdésének hiteles lírai története is… Az új versek egészükben arról vallanak, hogy a költő nem nyugszik meg a reménytelenségben, küzd ellene, s ezt ott kívánja megtalálni, ahol meglelni egyedül lehet: nem az elszigetelt ember zárt magányában, nem a lélek belső homályában, hanem kint a valóságban, a külső világban, az emberek között, a társadalomban… Egy mélyről jövő igaz szerelmi vallomás vonul át versein: szerelmi vallomás a minden »népi« ideológiától mentesen értett s felfogott néphez, a dolgozó emberekhez. Megrendülésében, kételyekkel való vívódásaiban Illyés Gyula ki tudta küzdeni magának a munkás, teremtő emberiség nagyságának mélyen átélt érzését.”

Még 1960 tavaszán, az Ország-Világ-ban megjelent, a publikálási merevgörcsöt föloldó nyilatkozatában mondta Illyés: Ritkán írtam annyit, mint az utolsó két-három évben. De az Új versek százharminc költeménye nem tartalmazza a Kézfogások óta írt minden versét, mert a lektori huzavona miatt – ahogy az említett nyilatkozatban olvashatjuk – „néhány félreérthető vagy inkább félremagyarázható vers” kimaradt a kötetből.

216

Milyen az az arc, amely a kötetből az olvasóra néz? – Meglepően borult és árkolt, fáradt és megtört. Holott a költő, amikor ezeket a verseket írta, még hatodik évtizedében járt, a hatvan évet nem érte el. Az olvasó meglepetésének egyik oka minden bizonnyal a folyamatos közlés elmaradása: öt éven át nem publikált Illyés, és most a verseknek ez a tömény együttese mélyebbre húzza a vonásokat az arcon, mintha külön-külön ismerkedett volna meg a költeményekkel. De nemcsak erről van szó. A kötetben van egy vers, amely közvetlenül vall arról, hogy miért érzékeli az olvasó az Illyés-versek alaphangjának megváltozását. Már a vers első sora – egyben címe – tételszerűen kimondja: Nem folyamatosan megy az élet… Vagyis nem az olvasó érzékelésében, a versek megjelenésének körülményeiben, hanem magában a költőben van az ok. Illyés nem fokozatosan lett „ősz és öreg”; az idő, az élet, a sors egyszerre tette azzá. Pályáján az elmúlt négy-öt év az a korszak volt, amikor egyszerre és hirtelen „megugrott” az idő, mint a villanyóra mutatója:

Ez az állapot, a hirtelen rászakadt idő, a mulandóság élménye a versek alaphangja. A költőt „megmunkálta a magány”, s amikor azt érezte, hogy „közel az odaát”, egyszerre megnőtt számára a végső dolgok fontossága. A kötet verseinek élményalapja, indítéka: a halál közelségének megérzése, szembenézés a létezés nagy és végső kérdéseivel. Valami olyasmi, ami Aranyt az Epilogus, Kosztolányit a Hajnali részegség megírására késztette.

Komor, őszi szél zúg Illyés új kötetének verseiből. Az évszakok közül legsűrűbben az őszt emlegeti, s a kötet puritán egyszerűségű címe helyett is talán jellemzőbb, kifejezőbb lenne ezt a verscímet írni a gyűjtemény fölé: Nyárutó, pókok. Már a Kézfogások néhány versében fölbukkan ez a hang, de most a kötet egészét eltölti, a dallam a nagyzenekar összes hangsze217rén szól: nemcsak egy-egy nagy versben jut kifejezésre, a kötet minden darabjába belopja magát, s az Új versek-et valósággal lírai naplóvá, apró följegyzések sorozatává teszi. (Nota bene: a kötet tekintélyes része – tizenkét költemény – előzőleg Rácegresi füzet címmel, külön bevezetővel a Hazai Kis Tükör című antológiában jelent meg.) A versek a lélek tájairól adnak hírt, apró pszichológiai rajzok, följegyzések; „változatok egy témára” – mondhatnánk. A költő magatartása a befelé fordulás, az önmagára figyelés. Az élet-halál problémái kerülnek középpontba, a személyes, szubjektív mondanivaló jelentősége nő meg. Persze nem valamiféle dekadens, századvégi, romantikus halálkomplexus újjászületése ez nála; az „örök” problémákat, az általános emberi kérdéseket nagyon is korszerű értelmezésben és megfogalmazásban fejezi ki; verseiben a mai ember vívódása kap hangot.

A halál pitvarában születtek e versek. A költő a végső, nagy dolgokra, a létezés kérdéseire keresi a választ. A halál közelségében megnőnek az arányok, a jelenségek. A kötet darabjai a belső, lelki dráma részei: gyötrelmes látomások. Illyés nem pietista belenyugvással, nem fatalista közömbösséggel, nem a rajongók hitével gondol a mulandóságra. Az életet, a valóságot szenvedélyesen szerető ember küzdelme, kétsége és vívódása, bátor szembenézése és keserű megtorpanása szól a versekből. Ez a viaskodás adja meg a kötet uralkodó motívumát. E lelki dráma – Illyés kérdésföltevése – a modern ember megfogalmazásában, napjaink egyik legidőszerűbb problémájaként jelentkezik a versekben.

Lírai dráma a kötet – mondottuk. A küzdelmet a szív és az agy, az érzelem és az értelem vívja. A kötet általában „érzelmesebb” hangszerelésű, mint Illyés korábbi költészete. Szinte minden versben leírja a szót: „szív”. És róla azt, hogy „nehéz”, „fáj”, és szenved, kesereg miatta, terhesnek érzi, szívesen megszabadulna tőle. Ha van valami „romantikus” színezet Illyés új verseiben, akkor az az, hogy „fölfedezte szívét”. Ez adja a versek sejtelmes, érzelmes hangulatát. Illyés állandó hőfokon és állandó feszültségben tudja tartani mondanivalóját. A költőnek a „szívével” folytatott vitája, párbeszéde dialektikus feszültséget teremt. Ebből a vitából születnek kétségei és kér218dései. Nyugtalanul faggatózik: van-e győzelem a halál fölött? Kétségek támadnak benne: csinált-e valamit? Észrevett volna valaki? / Több is lehetek, mint mi lettem? Gyötri a mulandóság; tudja, hogy várja a „rév”, s naponta egyre több a „csönd és hideg”. Hallja az idő, a „legcsábítóbb szerető” hívását, és a hajdani Sió-hídnál látott megszakadt út a megszakadó életre figyelmezteti. Minduntalan visszatér a gond, élet és halál elválaszthatatlan problémája: Megtudtam, mi az élet, az egyetlen / s sírnék, ha tudnék, olyan érthetetlen, / hogy élek, s közben halandó vagyok!

A kötetben erőteljesebbek a kérdések, mint a válaszok; meggyőzőbb a probléma fölvetése, mint a megoldása. A hit, a túlvilág, a lélek halhatatlansága nem vigasztalja meg a költőt. A hit csak szomorú vendég nála, öreg koldus az isten, megnyugvást, enyhülést nem ad. Ha a téli éjszakában, az ablakon át hópelyheket lát szállni, a létvilágunkon túli életre gondol. De elhárítja, lezárja magában a lehetőséget: Ne félj! / Ha meghalunk, az mindent befejez. De mi az, amit a hittel, a vallás vigaszával szembe tud állítani? Hol és miben keres gyógyulást a költő? Amíg kérdésein töpreng, amíg belső vívódásának, kétségeinek, gyötrődésének ad hangot, addig ez a költészet a modern líra legmagasabb csúcsain jár. De amikor a válasz megfogalmazását kísérli meg, amikor egy új, racionális halálmítoszt próbál kialakítani, a szó ráolvasássá válik, nem nyugtat meg. A probléma meglátása, átélése, kihordása, gyötrelme olyan mély és meggyőző, mint Vörösmartynál, Vajdánál, Adynál. De amikor a rá adott választ olvassuk, gyakran egy kamasz csak azért is makacsságát, „bölcsességét” halljuk ki a sorokból. A kínok eleven poklát megidéző versek végső fordulatukban ilyen feloldáshoz jutnak: Nem, nem, nem, a haláltól se leszek szomorú! Vagy: Semmi baj; / aki nem fél, halálig fiatal! Gyötrő kérdések sorát, a halál áldozatainak, pusztításának látomását így inti le magában: Óh mennyi vér! Meddig? Mi végre? / Beveszünk mégis, szörnyű vár! Ezeket a szentenciákat – bár felkiáltójel nyomatékosítja őket – nehezen tudja az olvasó elfogadni, és a probléma megkerülésének érzi, amikor a két Szijjártó fiú halála fölötti elmélkedés így zárul: Föl, fiúk, / addig is a fővel, s a borral! / Mi gondunk szobrásszal, szoborral, – / Ha ez az út, hát ez az út! Bizony olyan vigasz ez, amilyent a szomorú legény kap a nótá219tól: „Félre tőlem bubánat, / kancsót vágok utánad…” Vagy amilyennel a bujdosásnak indult, lerongyolódott kuruc szegénylegény bátoríthatta magát: „Mint élek, élek, / kivetem hasamat az szép verőfénynek…” A versek kérdésföltevése megrázó, de feloldás helyett kijelentenek, a halálfélelem legyőzése helyett „kegyes vigaszt” kínálnak.

Persze nem lennénk igazságosak, ha nem vennénk észre, hogy Illyés új verseiben nemcsak az őszinte kínlódás és a kemény viaskodás szólal meg, hanem a kiküzdött nyugalom, a harmóniavágy, a feloldás keresése, kutatása – sőt alkalmanként megtalálása! – is benne van. Néha csak a fenntartásos, feltételes módú fogalmazás, egy-egy óvatos „tán”, „talán” sejteti, máskor az örök mozgásba, változásba, haladásba vetett hit hordozza. Láthatóan Illyés maga sem tud belenyugodni saját válaszaiba; kérdéseire további magyarázatot keres, kétségeit újabb kérdések követik. Ezt olvashatjuk ki az olyan versekből, ahol arról beszél, hogy tudja, „tél” jön, de boldog akar lenni; ahol a technikai fejlődés miatti aggodalmát fejezi ki, de győz fölötte hite: gyorsuljatok vonatok, repülők, / kicsinyüljön a föld; ahol a tavaszt, a nagy építőt köszönti, s bízik abban, hogy földerül az idő; ahol a valóság, a változatosság, a földi értékek figyelése ad enyhülést. A kötet kompozíciója, a verseknek az évszakok – tavasz, nyár, ősz, tél – szerinti elrendezése is a remény hangjának fölerősödését sejteti: a kötet végén olyan versek kerültek egymás mellé, amelyek valamiféle föloldást, megnyugvást, megújulást, bizakodást ígérnek.

Az Új versek költője három fő fogódzót lát az életben: az ifjúkori emlékeket (Bonyhádi ég, Ifjúság, Dárdavivő, Páris, szerelem), a munkát (Ferenczy Béni, Szerszámnyelek, Lószőr, macskabél, Munka a munkával, Anteusz) és a közösség erejét (Szívközelben, Hálóm s halam, Hasznos akarat). A halál, az öregkor, a pusztulás gondolata elől ezekben keres menedéket. A kötet végső kicsengése a remény szava, a káoszt, a halált legyőző akarat dicsérete. A kétségeket legyőző hit, az édes újulás, az emberrokonság melege, a vérátömlesztés csodás ereje tölti el a költőt:

220

Még sok mindent el kellene mondani a kötetről. Rá kellene mutatni például arra a sajátos versépítési formára, amelyet az Új versek-ben figyelhetünk meg Illyésnél először. Verseinek java része a konkrét szemléleti valóságból indul ki, valóságos élményeit bontja ki a költő, majd egy ponton vált a vers, s a leírásból elmélkedésbe csap át. Kitetszik, hogy a verskezdő kép: jelkép, valamely elvont gondolati, eszmei, filozófiai fölismerés kifejezésére. Peng már, acélos kék a fagy – kezdi Lánglehelő című versét, s a téli nap leírásától az élet és halál problémájáig jut el. Természeti verseinek még akkor is mélyebb, áttételes és szimbolikus jelentése van, ha a következtetés leszűrését nem végzi el. Legtöbbször azonban a filozófiai tartalom, a mondandó tételszerű kimondásával fejezi be a verset. Erre, mint korábban rámutattunk, a mindenáron föloldást kereső szándék vezeti, s a módszer néhol már-már szabványosan kezelt formát, ismétlődő versszerkezetet eredményez. És viszont: ez a forma, ez a versépítkezés csábít a tanulság, a gondolat tételszerű megfogalmazására, arra, hogy a vers szentenciával záruljon.

Aztán beszélni kellene Illyés érett, fegyelmezett formakultúrájáról, a nyelv, a versmondat bravúros kezeléséről is, arról, hogy gondolatainak mennyire természetes kifejezési formája a vers. Amit Petőfiről megállapít, hogy tudniillik költeményeit prózában sem lehetne másképpen elmondani, rá is érvényes. A verset itt a gondolat formálja, az bontja, bogozza és köti meg sorait. Sajátos közbevetései, töredezett, meg-megszakadó mondatai az alkotás megszületésének melegét, küzdelmét és izgalmát őrzik. Köztudott, hogy verseinek szövegén, akárhányszor 221kézbe veszi őket, szívesen alakít, változtat. Szöveget csiszolni: nyelvét tökéletesíteni, értelmét tisztítani azért lehet utólag is – mondja egy interjúban. Helyeslem az írói alkotások bármily szempontú tökéletesítését, javítását; verseimet egy életen át csiszolnám; faragnám is – írja egyik könyvének előszavában. A versen végzett javítás szemléltetésére jó példa a kötet egyik miniatűr darabjának két változata. Az első variánst a folyóiratközlésre küldött kéziratból másolom ide, a másik – a végleges szöveg – a kötetben olvasható. A két változat egybevetése szemléletesen mutatja Illyés sajátos versformálását, versszövését, a gondolat képpé érlelését, azt a folyamatot, ahogy a nyelv költészetté emelkedik, és a mű elnyeri a végleges formát.

Hangtalan
Egy őszi pici	Egy forrás-tiszta őszi csepp
csepp	szaladja végig a fekete ágat
szaladta végig a fekete ágat	hízik ragyog remeg
hízik ragyog remeg	szólni akar szinte akár a szemed
szólni akar akár	ha könnybelábad
szemed
ha könnybelábad
Lám leesett	Úgy tele lett
addig futott	hogy lebukott
Nem adott semmi szót	Nem adva semmi szót
semmi jelet	semmi jelet
Mert vártam most ezzel is	Ezzel is kevesebb
kevesebb amit tudok	mit ma tudok.

1959-ben, nyolcvanegy éves korában meghal a pálfai öreg gróf. Rá két évre Illyés papírt terít asztalán az íráshoz, és megörökíti a 47-es kastélybeli ebédet, a földjét-rangját vesztett gróffal és családjával való találkozás „történetét”. Annak idején, 47 nyarán sem érzett indulatot, fölényt a történelmi igazságszolgáltatás láttán, most, a földosztás után tizenhat évvel 222sem személyében támadja a szülőpuszta hajdani földesurát. A kisregény írása idején mondja: Nemrég egy csúnyán kiöregedett, már betegesen önző és ártalmassá fajult társadalmi osztály ábrázolását adtam ki magamnak irodalmi föladatul: a volt arisztokráciáét. Megoldhattam volna úgy, hogy személyeiben ábrázolom elítélendőnek. A szörnyeteg Zápolyáktól az agyalágyult Taszilókig mennyi modell, mennyi könnyű rajz! A nehezebb megoldást választottam. Magát a rendszert próbáltam ábrázolni oly elítélendőnek s ezáltal olyan ellenszenvesnek, hogy nevessék ki, vessék meg, utasítsák el még egykori haszonélvezői is!

Illyés nem történész, az Ebéd a kastélyban nem történettudományi mű, nem históriai szakközlönybe írt tanulmány. Az ő szépprózájában epikus elemek és esszéisztikus megoldások (s hozzávehetjük még: személyesség és drámaiság, lírai közvetlenség és jelenetezett, párbeszédes részek) keverednek egymással. Amit a Mint a darvak fiatal írónövendékéről a mű előszavában mond, az Ebéd a kastélyban szerzőjének írói szemléletére is érvényes: E szemlélethez tartozik már az is, hogy erkölcsi mondandóját széptani fejtegetésbe rejti, annak vázára pedig regényes elbeszélés húsát rakja. Egyszóval küzd az anyaggal is, gyúrja és keveri, ahelyett hogy tiszteletben részesítené a határokat. Vagyis a kisregényben hosszabb fejtegetéseket olvashatunk a magyar arisztokráciáról általában, de a mű előterében egyetlen emberi sors áll; jó pár történetet kapunk a magyar arisztokrácia tagjairól (még Festetics Taszilóról, Ferenc Józsefről, Károlyi Mihály nagybátyjáról is szó esik), de a szerző sosem veszti szem elől, hogy – „egy életregény” – a saját életregénye – fejezetét írja; esszéisztikus fejtegetésekből értesülünk azokról a tapasztalatokról, amelyeket a földjeitől megfosztott magyar arisztokrácia 45 után szerzett, de az arisztokrácia osztályszemléletét az író a kisregény hősével folytatott vitában, valóságos színpadra kívánkozó jelenetekben, párbeszédben leplezi le.

Illyés kemény ítéletet mond a magyar arisztokráciáról; téves történelem- és osztályszemléletével a maga nép- és történelemszemléletét állítja szembe. Az országlás valóban az önök kezében volt; felsőház, képviselőház, udvar, egyház, minden. Való az is, hogy ez az országlás vitte történelmének egyik legnagyobb katasztrófájába a nemzetet. Ez az odavezetés azonban oly vakon, lustán, mű223veletlenül, az előrelátás és az elhatározás olyan híjával ment végbe, annyira tett nélkül, tehát annyira történetlenül, hogy cselekvésről, szerepről szó sem eshet, még „történelem”-ről sem. Így nem veszi tehát rossz néven, nyugodtan mondhatom, hogy a magyar történetírásban egy-két lábjegyzetet leszámítva, semmi személyes nyomuk nem lesz.

Miért olyan hiteles ez az ítélet? Miért olyan meggyőző az író által adott történelmi anamnézis? – Mert nem gyűlölet sistereg szavaiból, hanem humor, derű, könnyedség, irónia. Mert nem egy hatalma teljében élő, ellenszenves vonásokkal fölruházott arisztokrata szemébe vágja igazságát, hanem egy földjét-rangját vesztett gróffal beszélget volt kastélya személyzeti konyhájában. Illyés grófja elfogadja, vállalja a változást; még közeledne is a néphez, de nem tudja, hogyan és mit kell tennie. Ez a kastélybeli ebéd már nem a szegények és a gazdagok vitája, hanem egy emberközelbe jutott volt gróf és a történelmi igazságtevés után, a hatalombirtoklásban is néppártinak, alázatosnak megmaradt író beszélgetése.

Az Ebéd a kastélyban – Illyés néhány más, korábban keletkezett emlékező jellegű írásával együtt – először 1962-ben jelenik meg könyvben. A kisregény egyik legremekebb írása. Kemény, tömör, ökonomikusan fölépített, filmszerű vágásokkal tagolt mű. Emberi melegséggel, megértéssel, derűvel átitatott írás. Az emberábrázolás, a nyelvi hajlékonyság, a stílus remeke. „Próza, mely most, ebben a könyvben úgy szép, hogy nem akar »szép« lenni – írja Rónay György. – Nincsenek rajta díszek; nincsenek benne – mint néha másutt – úgynevezett mutatványok. Mindenképpen kevés, ha azt mondom: hitelességében, tárgyszerűségében van a varázsa. Izomzata van; több: mimikája. A mondatai lejtésével, szövésével, hangsúlyával, »vágásaival« is ábrázol.”

Az író emlékezetének nincs szüksége tárgyakra; nem történeti hitelességű dokumentumokból, hanem képzeletéből merít. A hajdani ebéd után tizennégy évre is látja a kastély konyháját, a pálfai főutcát, előtte vannak alakjai, hallja szavukat. Illyés az a prózaíró, aki „nem kerekítget történeteket”; azt írja csak, amire emlékezik, amit látott és hallott. (Legföljebb a gróf nevét hallgatja el a kisregényben, és Pálfát kereszteli Ürgedre.) 224Kitűnően ábrázolja a volt és a 45 utáni megváltozott történelmi helyzetben is meglevő társadalmi szintkülönbségeket, mentalitásbeli eltéréseket: a grófi ebéd készületének bemutatása és a rokonházi látogatás leírása két világot állít egymással szembe, kétfajta emberi magatartást éreztet meg; a felbomló, pusztuló életet és a közösség, az egymáshoz tartozó emberek melegét. Illyés lovagias, nagylelkű lehet – nem fölényes, nem gúnyolódó! –; a legyőzött osztályellenséggel szemben a rokonszenvet is megengedheti.

A kisregény egy-egy fejezetében a leírás, az elmélkedés valóságos drámai jelenetek szerkesztésébe, színpadi párbeszédekbe fordul. Ilyen színpadszerű jelenet a volt gróf és az író párbeszéde a hajdani külső személyzeti konyhában, vagy az ebéd előtti „fogadás” a parasztházban. Úgy komponál itt Illyés, mint egy drámaíró. Rövid, pengeéles mondatok hangzanak el, a megszólalókat „kardvillogás-pengecsattogásszerű beszédmód” jellemzi. Mintha egy színpadi dráma szereplőit hallanánk beszélni. Íme egy részlet az író és a gróf párbeszédéből; az író kezdi:

– … Egy társadalmi osztály egészében cselekszik, a történelem csak azt mérheti.

– Mi pedig könnyűnek találtattunk?

– A legutóbbi időkben főleg.

– Súly – egy deka sem?

– Itt a tenyerem. Tegye ide, újramérem.

– Egyszóval, mintha nem is lettünk volna, úgy eltörlődik a nyomunk.

– S ezt, különösképpen, még meg is köszönhetik.

Ismét elnevette magát, most is kicsit idegesen.

– Amikor elvették a birtokaimat, az nem gondolkodtatott úgy el, mint ezek, amiket mond.

– Nem a magam nevében mondtam.

– Ugyancsak kifosztott.

– Nagyon sajnálom. Személy szerint.

– Ön fájlalja. Nekem fáj.

– Pedig vigaszára szolgálhatna.

– Nekem? Miben?

– Hogy személy szerint nem történt jogtalanság.

225

– Mikor?

– Mikor elvették a birtokait.

És így tovább… Mennyi érzelmi „felhang”, ki nem mondott indulat, szellemi izomjáték, közvetett ítélkezés van ezekben a dialógusokban! A színpadot már ismerő prózaíró remekel itt, vagy a jövendő drámák írója tart bemutatkozást, ad étvágygerjesztő ízelítőt?

A főlő becsinált leves illata nem egynemű, nem olyas, mint egy csupa rózsából kötött csokoré; olyan, mint azé a csokoré, amelyben rózsa, szegfű, liliom és még tíz virág illatozik egybe… – olvassuk a készülő ebédről. Férfibakancsot viselt most, az aszály heteiben is, még nyilván tavaszi sárnyomokkal; viharkabátot, derekán kévekötő piros madzaggal; nagyítóvastag szemüveget, melynek egyik ablaka kettőbe hasadt… – így ad képet Mathilde-ról, a hajdani gróflányról. Mi a páratlan ezekben a leírásokban? Az érzékletesség, a képszerűség, a tényekhez való pontos ragaszkodás. (Mathilde derekán még a kévekötő piros madzagot is látjuk!) Olyan realizmus, olyan tényszerű pontosság ez, amely már átlelkesíti a tényeket, amely több, mint „szociográfiai” hűség. E valóságábrázolás nem éri be a tárgyszerű leírással, a következetességgel: lelket ad a tárgyaknak, megeleveníti az emlékezet által megőrzött jelenségeket, a költészet fényébe emeli az ábrázolt világot.

S ha már az illyési próza költőiségéről, érzékletességéről beszélünk, hadd idézzünk példát iróniájára is, arra az elutasító, távolságtartó hangra, amellyel történelmi kort és embertelen magatartást egyszerre képes jellemezni. Az ürgedi kastélyt a történelmi változás után a Vígopera- és Táncdal-szerzők Alkotóházává alakították át. A kastély parkján keresztülsétáló írót és grófi vendéglátóját sípszó állítja meg. Akivel beszéltem, nem kis ámulatomra Melles Gügü volt, tíz évvel azelőtt a Nemzeti Dalszínház – rejtelem, hogy milyen ismeretek révén – fényeffektusi műszakértője, egy évre történetünk után pedig egy nyugati rádió kommunizmus-feketítési szak műértője. Most – mint a művészvilág annyi tagja akkoriban – rendőrtiszti egyenruhát viselt, nem kevesebb szíjjal, mint egy középkeleti tábornok. A jelenetet nem lehet elfelejteni; Illyés iróniája, amely itt legalább három irányban vág, utánozhatatlanul egyéni.

226

Az Ebéd a kastélyban jelenetezett szerkezete, színpadi párbeszédre emlékeztető dialógusai átvezetnek bennünket a hatvanas évek első felében írt színpadi művekhez. Ez az idő Illyés második drámaírói korszaka. Míg az ötvenes években a dráma az írói gondolat átmentésének a műfaja, valamiféle „védőburok” volt a számára, most nyíltan vállalja a műfaj szószék, „hangtölcsér” jellegét. Míg a legjobb korai drámák a magyar múlt egy-egy közismert s többé-kevésbé meghatározott jelentéstartalmat hordozó, kiemelkedő alakját – Kossuthot, Dózsát – ábrázolták és magyarázták, most a múlt olyan pillanatait ragadja meg és állítja színpadi fénybe, amelyek az írói értelmezés tágabb és egyénibb lehetőségét kínálják. A történelmi drámákban mindig két korszak egyesül. Amelyről szólnak s amelyhez szólnak – mondja drámáinak kétkötetes gyűjteménye előtt. Vagyis színpadi műveinek megértése nemcsak önismeretet kíván, hanem alapos történelmi ismeretet is. Ennek hiányát egyre jobban érezve látja el műveit különféle magyarázatokkal, előszókkal, előjátékkal. Ezek a szövegek megkönnyítik az olvasó számára a művek értelmezését, de a bennük kifejtett gondolatok végeredményben nem a színpadról hangzanak el. Nehéz volna megmondani, hogy ez a művek valamiféle esztétikai hiányát jelzi-e, vagy a nézők történeti ismereteinek fogyatékosságára, az egyértelmű közösségi-nemzeti érzés hiányára mutat, s a közösségi tudat, a nézőtéri ízlés változása miatt általában a műfaj, a történelmi dráma időleges háttérbe szorulására kell színházainkban számítani.

Képzeletét már 1945-ben kezdte foglalkoztatni a probléma, amelynek kidolgozására 58-ban, Gellért Endre, a Nemzeti Színház főrendezője első öngyilkossága után munkakedvének fölkeltésére vesz tollat a kezébe. A mű Malom a Séden címmel készül el, és a drámák kétkötetes gyűjteményében a cím után ez az évszám olvasható: 1960. (A darab premierjére csak tíz év múlva, 1970-ben kerül sor a veszprémi színházban.) A drámán két fő gondolat húzódik végig. Egyrészt a második világháború befejezése után sokat hangoztatott vád – „mi voltunk Hitler utolsó csatlósai” – ellen íródik, vagyis a magyarság önbecsülését hivatott erősíteni, a fasizmussal szembeni ellenállásnak kíván elégtételt adni: igenis volt nemzeti ellenállás, a ma227gyarok közt is akadtak, akik a nehéz időkben a helytállás példáját mutatták. Ez a darab arról szól – mondja az író –, hogy nincsenek – nem lehetnek – önmagukban bűnös népek. Hogy Európa nehéz esztendeiben a magyarok közt is akadtak bőven, akik hitet tettek az európai eszme mellett. Másrészt a mű Illyés önkritikus szembenézése nemzedékének eszményképével, a „nevelés megszállottjaival”, a Tanárral, aki elsősorban az eszmék síkján védi az emberi értelmet, s akit a drámában Galambos Kálmán személyesít meg. A kép így teljes – mondja Illyés. – Igaz, kíméletlen is: a tehetetlen nemzeti értelmiséget nem nézhetjük engedékenyen…

A cselekmény 1945 márciusában zajlik, a díszlet mindhárom felvonásban ugyanaz, egy magányos malomban vagyunk, két falu közt, a Dunántúl. Már az expozícióban robban a dráma: közeledik a front… A hősöket olyan határhelyzetben találjuk, amelyből nincs szabadulás a számukra, vagy csak tragikus vétségek és áldozatok révén. A figurák típusok, mélyebb lélektani konfliktus nincs közöttük. A színpadi cselekmény is visszafogott. Az igazi dráma tulajdonképpen kint a világban zajlik; itt bent a malomban a szavak csatája folyik. E tekintetben a Malom a Séden leginkább a Fáklyaláng alaprajzára emlékeztet. A drámaépítésnek ezt a formáját tudatosan választja meg Illyés: Az igazi drámák lényegében nem a színpadon kezdődnek. Mikor a függöny fölgördül, a színen kívül már lejátszódott valami iszonyú esemény, mint az Oidipusz király-ban vagy a Hamlet-ben. Mielőtt a Fáklyaláng-ban az első szót elmondanák, már pattanásig feszült a drámai helyzet, egy nemzet életéről vagy haláláról van szó, közvetlenül Világos előtt. S a Malom a Séden ugyanígy indul: kint egy összeomló világ haláltusája, s a megszülető új gyötrelmei, és ugyanezek bent is, az emberekben, a dráma alakjai között, de már emberi konfliktusokban.

1963-ra keltezett ikerdrámája a Kegyenc és a Különc; amikor könyv alakban először megjelennek, ezt a közös címet kapják: Másokért egyedül.

A Kegyenc-et valójában 1961-ben írja, s először az Új Írás-ban jelenik meg folytatásokban. Színpadon 1965-ben a párizsi Vieux Colombier Színházban mutatják be először; a budapesti előadásra 1967-ben kerül sor a Madách Színházban; a követke228ző évben Kolozsváron is előadják. A háromrészes dráma címe után ez olvasható: „Teleki László eszméi nyomán”. Illyés több alkalommal is – a bemutatókra készült műsorfüzetekben, interjúkban, előszóban – megmagyarázza, mit ért ezen. Műve nem átdolgozás, hanem újraírás, a téma újjágyúrása. Teleki László huszonöt-huszonhat éves fővel írt és torzónak maradt, színpadi sikert soha nem ért darabjának csak a magvát menti át, s csak a szereplő személyek nevét és a mű címét tartja meg. Írói szívátültetés ez; Illyés elejétől végig újraírja a darabot, teljesen új művet formál.

A dráma alapgondolata: meddig lehet szolgálni egy abszolút monarchát, aki nem a közt szolgálja. Akinek nem az ember, hanem csak egy ember – saját maga – az eszménye. Míg a hazai kritika azzal a kifogással halasztja évről évre a darab bemutatását, hogy pesszimista, és minden hatalmat elítél, Illyés éppoly következetességgel hangoztatja, hogy a darab nem általában a hatalomról, hanem az elszabadult hatalomvágyról, a zsarnokságról szól. A darab cselekménye… azt fejezi ki, hogy embertelen módon szent ügyet sem lehet szolgálni, önmagunk föláldozásával sem; hogy az ellenőrzéstelen hatalom önmagában kórokozó; hogy zsarnokságot isteni parancsra sem lehet tűrni. Másutt: A dráma arról szól, hogy… mindenki, aki hatalomhoz jut, fertőzet veszélyébe kerül, s ha ez ellen nem védekezik, akkor szükségszerűen tönkremegy, még akkor is, ha rokonszenves, értékes ember. Éppúgy elhárítja a pletyka szárnyára ültetett hírt, hogy a darab élő személyekről szól, mint ahogy idegen tőle a darab első pesti, túlságosan korba rögződött, pompázatos kosztümös-díszletes előadása.

A Kegyenc egyik legsikerültebb, legélőbb színpadi műve. Nem filozófiai értekezés, nem tételdráma; a római nevek mögött eleven alakok mozognak. Lehet, hogy ennek az a magyarázata, amelyről egy kiváló magyar színész beszélt az írónak: „a színészek nem szeretik a túlságosan megírt szöveget, a szájbarágott s így csak a szájon át kifejezhető szerepet”, s a Kegyenc ilyen „lazán” megírt dráma. Lehet, hogy a magyarázat abban rejlik: Illyés olyan sajátosan magyar tapasztalati anyagból merített drámát írt, amelyben korunk egyik leggyötrőbb, legáltalánosabb ellentmondását sikerült kifejeznie. Drámái közül időben ez játszódik a legmesszibb múltban, s itt szól leg229erőteljesebben, legegyetemesebben a jelenhez, itt a legkorszerűbb. Ahogy Czine Mihály megállapítja: a dráma „a személyi kultusz emberi személyiséget csonkító és elpusztító önkényességével számol le. Szót emel a forradalom tisztaságáért, s figyelmeztet a történelemmel: a nép és az elidegenedett hatalom tartósan nem számíthat egymásra.”

A Kegyenc Teleki László megírt drámájának újraöntése; a Különc Teleki László megélt tragédiájának elbeszélése, megjelenítése. Illyés sohasem utasította el az olyan fölszólítást, megbízást, amely saját céljával, belső elképzelésével találkozott. Vallja: Nincs művész, aki ne dolgoznék boldogan rendelésre; föltéve ha a szolgálandó ügyben egyformán szentül hisznek, rendelő, alkotó és főleg az, akinek hasznára a mű készül. Teleki halálának centenáriuma, válogatott beszédeinek és leveleinek közrebocsátása fölkelti figyelmét Teleki, az író és a politikus iránt, és ajánlatára kedvező választ kap. A Kegyenc tehát azoknak a drámáknak a sorát nyitja meg, amelyeknek megírásában már a „felszólítás”, a megbízás is szerepet játszik.

A kétrészes dráma mottója Teleki halála előtt pontosan két hónappal, 1861. március 9-én kelt leveléből választott mondat: „Egy félbeszakított hivatás minden hű kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél.” Teleki sorsa is kettémetszett élet. Illyés Teleki helyét a magyar történelemben Kossuth és Széchenyi mellett látja. Már 48-ban „a Duna menti népek egymásrautaltsága és együttműködése mellett tett hitet”, a Batthyány-kormány párizsi követe, majd az emigrációban Kossuth legodaadóbb, legtehetségesebb, legforradalmibb híve. Ezért a bécsi kormány besúgókkal csapdát állít neki, s Teleki a halálos dilemma elől öngyilkosságba menekül: 1861. május 9-én átlövi szívét.

Illyés hőse életének utolsó hónapjait viszi színre: Teleki és Orczy Istvánné, élete nagy szerelme drezdai találkozásától egészen addig, amíg a pesti Szervita téri szobában a végzetes pisztolylövés eldördül. Hősét, az ötvenéves férfit egy roppant bonyolult, lélektani rejtélyekkel átszőtt helyzetbe állítja. A dráma tárgya a szabadságharc „utólehetősége”. Teleki tragédiája: megteremt, csaknem egymagában egy forradalmi helyzetet, ámde egy személy – mégoly rendkívüli, oly elragadó: oly magával sodró, mint 230ő – nem csinálhat forradalmat. Az milliók dolga, egy-egy osztály irányításával.

Ha a történelmi dráma a kortársakhoz szóló üzenet, akkor a Különc, Teleki sorsának „tanulsága” nekünk szól; ahogy Illyés mondja: Egy hős – egy egyedüli lény – beöltözik az igazság színeibe, s úgy harcol, hogy elbukva is győz. Miértünk. Ám a műnek ez a rétege ezúttal jobban rejtve marad, mint az író más színpadi alkotásaiban. Oka? A Különc – úgy tetszik – közelebb áll a Dózsa-drámához, a Fáklyaláng-hoz, a Malom a Séden-hez, azokhoz a művekhez, amelyekben az író maga elé tűzött célja drámasorozatban ábrázolni az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit, mint – mondjuk – a Kegyenc-hez; vagyis az írót a hős által kifejezhető színpadi gondolatnál, dramaturgiai problémánál jobban vonzza magának az emberi sorsnak az ábrázolása; célja inkább epikai, „irodalmi”, mint drámai. Illyés maga elmondja: a Teleki életéről előkerült új adatok szinte sarkalltak, hogy én se legyek tétlen a munkában, járuljak én is hozzá ahhoz, hogy Teleki László emléke méltó helyére jusson… Majd néhány sorral alább: De – ismétlem – ha nem drámahősnek választom Teleki Lászlót, akkor is szívesen vállalom, hogy ismertetem sorsát, igyekszem fényt irányítani rendkívüli személyiségére. Persze a szándék – méltó emléket állítani Teleki nevének, egy rendkívüli személyiség sorsának ismertetése – így is maradéktalanul megvalósult: a Különc a magyar történelem – 1514, 1849, 1945 mellett – egy negyedik sorsfordító pillanatát és a magyar múlt egy kiváló képességű, tragikus sorsú hősét mutatja be.

A hatvanas évek közepén Illyés műhelyében születik még egy színpadi játék, amely műfajával első drámaíró-korszakához kapcsolódik: a Bolhabál (címét később Bál a pusztán-ra változtatta) „előképét” éppúgy megtaláljuk a Tűvé-tevők-ben, mint ahogy a Különc az ötvenes évek történeti drámáival mutat rokonságot. A Bolhabál is farce, vásári komédia, amint alcíme, a műfaji megjelölés mutatja: „Zenés kópéjáték”. Az író célja ugyanaz, mint a Tűvé-tevők-ben: lóvá tenni valakit, közderültségre, büntetésből. Ha a színhely, a környezet, az alakok valamelyest emlékeztetnek is a népszínművek világára, erre a múlt század végén népszerű, a parasztromantikát színpadra ültető műfajra, Illyés műveinek nincs semmi köze ehhez. Ő a Pathelin 232Prókátor magyar párját akarja megalkotni, egy, a magyar irodalomból hiányzó műfajt akar életre támasztani. A Bolhabál mókaegyveleg, de komoly tanulsággal. Egy útszélien egyszerű erkölcsi mag, egy „megadta neki”-szerű csárdai – és olimpuszi – igazságszolgáltatás és köréje annyi nevetési alkalom, amennyit csak tikkadtra gyötört lelkek szomja-éhe elbír. Mert megkíván.

A darab a két világháború közt játszódik valamelyik dunántúli nagybirtokon. Gyerekkori emlék, nyár van, megérkeznek az idénymunkások, és elhelyezkednek a szálláshellyé átalakított baromistállóban. Az uradalom segédtisztje, a praxi azonnal közli a bandagazdával a maga külön kívánságát. A játék akörül bonyolódik, hogy a summások a maguk eszközeivel, humorral, álruhával, szerepcserével a hatalom fölé kerekedjenek, és megtartsák a lányt, akit a segédtiszt kiszemelt magának. A darab élményi gyökerei a Puszták népe világába nyúlnak. Az urak, a parancsolók eszén túljáró szegények szívderítő fortélyairól, somolygó cselszövéseiről, vígjátékká alakult történeteikről itt írja Illyés: Micsoda országos vidámság és hálás tetszésnyilvánítás, majd hónapos kommentár kísérte ezeket a játékokat, amelyekben egyszer-kétszer magam is szerepet vállaltam, ha másét nem, a súgóét. Itt tanultam meg, hogy harcolni is igazán jókedvvel lehet, vagy legalábbis én csak úgy tudok, még ha a jókedv csak akasztófahumor is, vagy visszafelé sülő öngúny, s az arcra csupán olyan kielégülést varázsol, mint amikor a gyerek, fintorogva, sziszegve, de ellenállhatatlan vágytól hajtva, mégis letépdesi sebéről a vart.

Illyés költői gyarapodása, növekedése olyan, mint a fa évgyűrűinek egymásutánja: minden év új értékeket hordoz, s minden újabb „réteg” magába foglalja az előző eredményeit. Költészete a maradandóság, a hagyományok, az ismétlődés tagadása, állandó megújulásban él, ugyanakkor legmerészebb újításainak, kísérleteinek megtaláljuk – gyakran az életművön belül is – előképeit, gyökereit. Megtartás és megújulás, hűség és forradalom állandó kettősségében, feszültségében épül és gazdagodik ez a líra. Ha korábban a világ külső képe volt hangsúlyosabb költészetében, most a befelé forduló csöndes megfigyelés, a gondolati reflexió, a mitikus általánosítás az erőteljesebb. Ha korábban az elemek lineáris összekapcsolásá233ból, „felfűzéséből” épült teljessé a vers, most a látomás, az elvontság, a versmag robbanásszerű kibontása válik uralkodóvá. Ha korábban a versnyelv emelkedettsége, a költői hang magasan szálló, telt zengése fogott meg, most a nyelvi és ritmikai felület is tükrözi a változást, és az illyési versmondat dallama átalakul, egyre tömörebb és töredezettebb, közbevetésekkel, alárendelői utalásokkal átszőtt lesz.

Új verseskötete, a Dőlt vitorla (1965) költői gazdagodásának újabb bizonyítéka. Akár a Kézfogások-ban vagy az Új versek-ben, ebben a kötetben is megtalálni azokat a nagy versopuszokat, állandó antológiadarabokat, amelyek költészetének maradandó szépségét és megújulásra képes erejét szavatolják egyszerre. Az olyan versekre gondolunk, mint A korosztály behajózása, a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez, a Költők egymás közt, A magánszorgalmú kutyák, a Mozgó világ és a nagy nődicsérő, anyatisztelő versek sorát gyarapító Az orsók ürügyén. A kötet több versének kezdősorai szállóigévé lettek: Nem lehet tisztességes ember, / ki a versírást abbahagyja. / Az igazmondást hagyja abba. Vagy: Legtöbbet mégis ők gyötörtek. / A magánszorgalmú kutyák! Vagy: Az lett pokol, hogy volt mennyország!

Már a kötet első darabja, az Újévi ablak meglepetés: képvers. A hatvanéves költőt is megérintik a legújabb lírai kísérletek, „odafigyelések”, az avantgarde formai újításai, a fiatalok próbálkozásai? Illyés egyik képversét, a költő keze vonásával rajzolt és írt Álarc-ot A Toll című folyóirat már 1934-ben közölte! Képverset tehát már harminc évvel korábban is írt… Az Újévi ablak-ban a téglalap alakú tipográfiai forma adja meg a vers képi jelentését. Ezt a formát (az ablakot) két egytagú szó, a „hó” hóesése és a szó megfordított, ékezet nélküli alakja, az „oh” (a csodálkozás) jégvirága borítja be. Erre az egyhangú mezőre karcolja kiáltó szókapcsolatait, elgondolkoztató mondattöredékeit a költő: hány bukás hány elsikoltott néma; mennyi végső késő; mennyi hiábavaló; mennyi haláltiszta szó.

A Dőlt vitorlá-ban először találunk nagyobb számú prózaverset. Különösen a kötet második felében válik jelenlétük meghatározóvá. Egy utazás látomása, vizionárius képe… Emlékek gyerekkori ajándékokról… Mai városi életkép, tárgyilagos jellemzés… Természeti jelenségekhez fűzött meditáció… 233Egy önéletrajz töredékei, kiszakított – kinagyított – részletei… Szerepük a versek között a szigetelőanyagé, az elválasztás? Vagy ellenkezőleg: összekötnek és átvezetnek egyik verstől a másikig? Beszéltünk már arról, hogy Illyés életművében milyen szoros kapcsolat, „átjárás” van a műnemek között, s mennyire rokon a versek és a prózai művek nyelve és világa. A sajátos mondatritmus, a képszerű látás, a leíráson túlmutató meditáció, a megfigyelés „személytelen személyessége” – vagyis a lényegi rokonság – emeli ezeket a prózában írt költeményeket a versek közelébe, és biztosít nekik helyet a kötetben. Újabban tehát Illyés is hajlik a költészet határainak kitágítására, arra, ami már-már vagy még-még nem költészet: mivel az idő újra s újra átcsap a szent berkek akadémiák-fölügyelte sövényein; őt is ugyanazok a formai kísérletek izgatják, amelyek ma líránk nagy részében megfigyelhetők? Ne siessük el a választ. A kötet egyik szép és az anyag egészébe tökéletesen belesimuló prózaverse alatt ez az évszám olvasható: 1929.

Illyés lírájában a hatvanas évek közepén további két tartalmi-formai újítás figyelhető meg. Az egyik a nagyobb versegységekben való építkezés, a versfüzér előtérbe kerülése; a másik a vers vizuális képének megváltozása, a sorok újszerű tagolása, a strófás forma helyett a tengelyre állított verskép. Persze ezek sem előzmény nélküliek nála. Versfüzér volt már a Nyugat-ban 1935-ben közölt Ozorai füzet, az 1960-as Rácegresi füzet; s a tengelyre állított versformával, a verssorok élőbeszédszerű izommozgásával is már a Kézfogások-ban találkoztunk. Legföljebb azt tehetjük hozzá, hogy költészetében ezek a formai újítások a Dőlt vitorlá-tól kerülnek előtérbe, és éppen az említett tartalmi-gondolati változással, egyfelől a meditatív elem gyarapodásával, másfelől a versnyelv szabadabb kezelésével járnak együtt.

A kötet egyik kiemelkedő darabja a Mozgó világ: tizenöt részből álló versciklus; s bár a verssorok zöme rímes, tagolásuk nem szigorúan kötött, vagyis nem strofikus, hanem tengelyre állított, vagyis élőbeszédszerű. Illyés életében mindig különös jelentősége volt a szülőföldre való visszatérésnek: Anteuszként újult meg érintésétől, a puszta látványától, a gyerekkori emlékek fölidézésétől. 1947, az Ebéd a kastélyban élményi 234magvával történt találkozás után is rendszeresen visszajár Rácegresre. Tudomásul veszi, hogy a puszta épületeit széthordták, s a téglát új házak alapozásába építették. Rácegres, az új falu fölépült. Egy-egy újbóli hazalátogatáskor megfigyeli, hogyan alakul az új élet, s azt tervezi, hogy papírra veti egyszer azt is, hogy alakult szülőpusztám környékén a polgári-demokratikusnak induló, majd népi-demokratikussá átváltó világ s végül a közös gazdálkodás légköre. Egyelőre – 1961-ig – a Rácegresi füzet prózai bevezetése és a versciklus tizenkét darabja készül el. A bevezetésben írja: Vízvezeték sincs. Ennél is nagyobb hiány s szünetlenebb beszédtárgy, hogy villany sincs; noha csak öt-hat kilométerről kellene idevezetni. A versciklus egyik szép darabja, a Szabó Lőrinc sorát mottóként idéző és már az Új versek-ben közölt Hasznos akarat is erről szól: Út is, de főleg villany kellene. / Ígéri három éve a megye. A következő évben aztán kap villanyt a falu, s a „villanyavató” ünnepségre a költőt is meghívja Rácegres.

Illyés zsebében Guillevic, Rousselot, Gara László, Frénaud múlt heti, közösen írt, Párizsba invitáló levele, de ő feleségével és lányával Rácegresre utazik. A Mozgó világ – ahogy már címe mutatja – mozgófilmre emlékeztető képekben örökíti meg a látogatást. Itt megyek hatvanévesen / a régi messzi pusztán, hol születtem – kezdi a képsort. Előbb a „villanyavató” ünnepség színhelyéről, műsoráról tudósít, aztán a szülőház hűlt helyét keresi, majd az iharosi dombra épült új kockaszerű házakba tér be… Minden szó, a volt padszomszéd és a hetyke házak új lakóinak a beszéde a régi és az új szembesítésére alkalom:

A látvány rögzítésénél ez a fontosabb, ez a vers mélyebb rétege: a meditáció, a vallomás, a benyomásokhoz fűzött reflexió. És ahogy haladunk előre a versben, ez lesz egyre több, egyre hangsúlyosabb. A költő nem titkolja szorongását, de legyőzi az elérzékenyülést, s az emlékek konzerválása helyett a továbbélő megőrzésre, az új házakra szavaz. Az előrelépő népnek nyújtja a kezét, s még az átlátszó esőkabátot, a nájlonharisnyát, a tűsarkú cipőt, a műanyag övet, a suhanó kerékpárt, az új szavakat, itt még a nyak-rádiót is szépnek mondja: Szeretem minden változásod… / Jól csinálod. / Gyere velem. Ugyanaz a gondolat lényegül itt költészetté, amit egy korábban már idézett prózai vallomásában így fogalmazott meg: Eszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését. Őszintén örülök a buta anyag átalakulásának. Jólesik tudnom, hogy szülőházam téglái fél kilométerre ide egészséges házak alapfalaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikben is vannak.

A hatvanas évek közepétől, a Dőlt vitorla megjelenésétől az illyési életművet módosult kritikai visszhang fogadja. Bár egy-egy disszonáns hang a Dőlt vitorlá-t is követi, most már ez az esetleges, s az elismerés az általános. A hazai kritikai közvélekedés megváltozását minden bizonnyal az is segíti, hogy a költészet nemzetközi nagydíját 1965-ben a belgiumi Knokkéban rendezett biennálén Illyés Gyulának ítélik. Ez ad alkalmat arra, hogy csaknem egyidőben két könyv szülessék róla: az egyik, Az ismeretlen Illyés Gara László, a régi párizsi barát munkája, és magyar nyelven Washingtonban lát napvilágot; a másikat a Seghers kiadó jelenteti meg Párizsban a Poètes d’aujourd’hui sorozatban, André Frénaud előszavával: a könyvben Gara tanulmányának rövidített francia nyelvű változatát találjuk, valamint Illyés verseinek egy eléggé bő válogatását kiváló francia költők – többek között Pierre Emmanuel, Jean Follain, Guillevic, Rousselot, Pierre Seghers fordításában.

A hazai könyvkiadás figyelme fokozódó mértékben az életmű felé fordul. Míg a hatvanas évek első felében elsősorban az író munkásságának korábbi rétegeit mutatja be (Nem volt elég, válogatott versek, 1962; Nyitott ajtó, válogatott versfordítások, 1963; a párizsi Gallimard kiadónál francia nyelven megjelent, bővített Petőfi-könyv magyar nyelvű változata, 1963), s új pró236zai munkájaként csupán az Ebéd a kastélyban címadó írását, valamint a Reismann János balatoni fotóalbumába készült tanulmányt jelenteti meg, a hatvanas évek közepén három jelentős gyűjtemény lát napvilágot: az irodalmi tanulmányokat, vallomásokat tartalmazó, kétkötetes Ingyen lakoma (1964), a külföldi útijegyzeteket magába foglaló Szíves kalauz (1966), és megjelenik összegyűjtött verseinek csaknem nyolcszáz lapos foglalata, a Poharaim (1967).

Műveit igen korán és számos idegen nyelvre lefordították, s ez megszerzi munkásságának külföldi elismerését is. Írásai megjelentek – többek között – angol, bolgár, cseh, eszperantó, francia, holland, japán, lengyel, mongol, német, olasz, orosz, román, szlovák, szerb nyelven. Legfontosabbak – a példányszám és a további figyelem fölkeltése szempontjából – az angol, a francia és az orosz nyelvű kiadások. A Puszták népe már 1943-ban megjelenik Párizsban. A francia nyelvű versfordítások fő szorgalmazója Gara László: nyersfordításokat készít és készíttet, és a fordító munkára a legkiválóbb francia költőket megnyeri. Nagy része van abban, hogy Illyés verseinek egy kisebb gyűjteménye már 1956-ban napvilágot lát Párizsban. A Petőfi-könyvet Jean Rousselot fordítja franciára (1962). Ugyanebben az évben a Balaton-könyvet a budapesti Corvina kiadja francia nyelven. Gara nemes vállalkozása az 1963-ban Brüsszelben megjelenő Hommage à Gyula Illyés. Munkásságát Alain Bosquet, a neves francia költő és kritikus méltatja, és Jean Rousselot ír róla elismerően.

A hatvanadik évét betöltött költő körül egy csapásra mozgalmas lesz az élet. Illyés mindig vonzódott a fiatalabb nemzedékhez. A Válasz szerkesztőjeként a legifjabb költők egész raját bocsátotta szárnyra. Emlékezünk a jelenetre, amikor az ötvenes évek hazai valóságával, a kifosztott falu látványával vívódó Csoóri Sándor levélben keresi meg. Később a pályakezdő Váci Mihálynak lesz útegyengetője. Ő ad ösztönzést, majd első kötete elé bevezetőt Bodosi Györgynek. Amikor a riporter egyik alkalommal fölkeresi, asztalán az Elérhetetlen föld című antológiát találja, benne a kilenc költő ajánlásával. Ekkor mondja Illyés: Ismerem ezt a fiatal nemzedéket, nemcsak ennek a kötetnek a szerzőit, másokat is… Azt szeretném, ha a fiatal irodalom általában 237is igényesebb lenne, küzdőképesebb; ha küzdene az utánzás veszélyeivel, és megküzdene a saját eredményeiért… Gyakran ad interjút; kipróbálja az interjú legnehezebb és csak ritkán gyakorolható változatát, az öninterjút: nemcsak a válaszokat, a kérdéseket is maga fogalmazza. Szívesen vállal rádiónyilatkozatot (például Kodályról, Ferenczy Béni Bartók műveiről), ír cikket hazai és külföldi lapokba, és tart vitaindító előadást fölkérésre nemzetközi költőtalálkozókon (például A költészet napjai Budapesten elnevezésű találkozón A költészet egyetemessége címmel). Részt vesz és fölszólal szerzői esteken, és nem hárítja el az alkalmat, ha megbecsült, már halott költőtársa előtt tiszteleghet (például 1964-ben Szabó Lőrinc emléktáblájának leleplezésekor mond beszédet Balatonfüreden; 67-ben a szekszárdi Babits-emlékház avatásakor beszél). Természetesen minden egyes alkalom, minden találkozó, interjú, cikk, előadás munkával, fölkészüléssel, új emberi kapcsolatokkal, gyakran utazással, fáradtsággal jár, de Illyésnek csodálatos a munkabírása: minden megnyilatkozása friss, gondolatokban gazdag, egy nagy műveltségű és pontos ítéletű író vallomása. Ha rögtönöz is, az ismétlést elkerüli, nyelve tapinthatóan érzékletes.

Budán vagy nyáron, a tihanyi házban gyakran vannak vendégeik, barátok, írók, néha külföldiek is: 56-ban Tzara, később Guillevic, Rousselot; máskor ő indul Flórával és Ikával rövidebb-hosszabb utazásra. A hatvanas években, 1963-tól kezdődően csaknem minden esztendőben sor kerül egy-két fontos, tartalmas külhoni terepszemlére. 63 végén három hónapig van távol „vizsgálódási úton”: Skóciától Nápolyig járja be Európát, megállva hosszabb-rövidebb időre Münsterben, Kölnben, Amszterdamban, Brüsszelben, Zürichben is. De leghosszabban persze Párizsban. 65 májusában – húsz év után – Kelet-Németországban jár; Berlin, Weimar, Drezda az utazás állomásai; a romok újjáépítésén, a nép élniakarásán, az európai népmozgalmi adatokon tűnődik. Júniusban Párizs szívdobogását hallgatja, „a tegnapi és a holnapi városok” életén töpreng. Júliusban a jugoszláviai Bledben találjuk, ahol a PEN Club nemzetközi írói találkozóján vesz részt, de Ljubljanában, Zágrábban, Belgrádban, Újvidéken is széttekint, a Zrínyiek útjain jár. 1966. június 3-án veszi át a Le Grand Prix International de Poésie-t, a költé238szet nemzetközi nagydíját Belgiumban, és mond köszönőbeszédet. Majd Amerikába utazik: a PEN New York-i értekezletén Független-e az író? címmel francia nyelvű előadást tart. Ugyanennek az évnek októberében ismét repülőgépre ül, de most éppen ellenkező irányban utazik: Déryvel, Weöressel és Csoórival a grúz írószövetség vendége, a Rusztaveli-ünnepségeken vesz részt, és felszólal a tanácskozáson. 67-ben a Baudelaire halálának századik évfordulójakor rendezett ünnepségen előadást tart a franciaországi Namurban, és „Provence daltermő mezei” fölött jár… Hány utazás ez néhány év alatt? S az évtized végéig még sor kerül egy svédországi látogatásra is; majd a kulturális cserék keretében Déry Tiborral és Nagy Lászlóval Párizsba érkezik, ahol a francia kormány vendégeként André Malraux, az íróminiszter fogadja őket; s amikor 1970 májusában Herder-díjjal tüntetik ki, Béccsel, a legközelebb fekvő nyugati várossal ismerkedik meg, amelyre eddig csak futó pillantást vetett.

Természetesen nem „kéjutazások” ezek az utak, még a konferenciák, a tanácskozások, a díjátadó ünnepségek is munkára, írásra, beszédre késztetnek. Illyés számára az utazás a világban való vizsgálódás és az önvizsgálat alkalma, ösztönző tanulmányút: Egy közösség nevében, egy közösség szemével, egy közösség megbízásából tekint szét. Minden egyes útról szellemi zsákmánnyal tér haza, s tapasztalatait, benyomásait, gondolati fölismeréseit az olvasó hasznára igyekszik megosztani. Az író, aki ifjúkorában Párizsban szerezte meg európai műveltségét, aki látta a második világháború utáni Európát, most, a hatvanas években megint egy más Európával találkozik. Az egyik helyen rég elintézettnek hitt kérdések foglalkoztatják (például a sovinizmus pusztító fertőzete, a nyelvi türelmetlenség), a másik helyen a rohamos társadalmi átalakulás, a fogyasztói szemlélet harapódzó ragályával találkozik, a harmadik helyen a magyar és a világirodalom ma lehetséges és szükséges kapcsolódására kell gondolnia. Illyés hatvanas években írt külföldi útijegyzetei (könyv alakban egy részük a Szíves kalauz végén 1966-ban, más részük a Hajszálgyökerek-ben elszórva 71-ben jelenik meg) a magyar esszépróza remekei: ha egyvégtében olvassuk ezeket a különböző időben kelt, más-más 239tárgyú följegyzéseket, sem alkalmiságuk, sem töredezettségük nem zavar: teljesen egységesnek, azonos neműnek érezzük őket. Az író néhány szóval képes az olvasó elé varázsolni a helyszínt, az emberi arcokat, az átélt valóságot, s – ami még fontosabb – eszméinek, töprengéseinek áramkörébe von. Mert – bármily élvezetesek, utazásra csábítók ezek a leírások – nem az a fontos, amit az író lát, hanem amit a látványról gondol. Az írások célja nem az, hogy színes, varázsos, kaleidoszkópszerű képet adjanak a világról, hanem az, hogy a közösség gondjain töprengő író világába vezessenek. A jó ítéletű olvasó – reméli Illyés – nemcsak azokról az országokról kap benyomást, illetve véleményt, amelyekről az előtte levő sorok szólnak, hanem arról is, ahol azok a sorok íródtak, azzal a szándékkal mégpedig, hogy rögtön megjelenjenek, és ott – és akkor – hassanak. Gondolati gazdagságuk, eszméltető, elmeszikráztató szépségük és erejük az útijegyzeteket a Franciaországi változatok magasába emeli.

Illyés mindig idegenkedett a technikai civilizáció „áldásaitól”; sosem fedezett föl magában különösebb vonzalmat a gépek, a technikai találmányok iránt. Elismerte, tudomásul vette létezésüket, elfogadta, használta is őket, de az igazi, tartós emberi értékeket nem bennük kereste. Alighanem egy szépen kovácsolt, emberkéz megmunkálta járomszeget mindig többre becsült, mint egy villanyborotvát. A technika iránti érdeklődésnek, vonzalomnak semmi nyoma nincs költészetében. Ellenkezőleg. Már a Franciaországi változatok-ban eléggé egyértelműen megfogalmazza idegenkedésének okát. Fejtegetésének külön címet ad: A sebesség híveinek – írja a rövid fejezet fölé. Vonat, távíró, repülő, rádió – mindez csak arra szolgált – Európában –, hogy a nemzeteket eltávolítsa egymástól. Ez természetes. Nem ismerkedésre, hanem minél hamarabb, minél több felszínes ismeretre törekszünk. Időnk sincs a behatolásra, az ízlésre. Olyan ez, mintha valaki türelmetlenségében egészben nyelné a cseresznyét. Minél többhöz jut, annál jobban megfekszi a gyomrát. Ismeret és kényelem halálos ellenfelek. A szellem világában ugyanaz az igazság járja, ami az eszményi társadalomban: csak az a tied, amiért megfáradtál. Repülj le Nápolyba, s aztán gyere haza gyalog – esetleg mezítláb –, s meglátod, mikor jutottál el hamarabb az olaszokhoz.

240

Pedig amikor ezeket írja, még nem ült repülőgépen… A hatvanas évek nagy külföldi utazásai kitágítják technikai ismereteit, repülőgépen Amerikában jár, s találkozik mindazzal a gépi „csodával”, amivel a nyugati civilizáció elkápráztatja a gyanútlan rája tekintőt. A huszadik századi ember egyik legnagyobb technikai vívmánya az atomenergia fölfedezése. Új édent nyit-e az emberiség számára, vagy földünk elpusztításának lesz az eszköze? Áldás vagy átok származik belőle? – ezek a gondolatok foglalkoztatják a költőt. A New Yorktól a grúziai Borzsomig és a Stockholmtól Rómáig utazó Illyésnek egy új világégés, a nukleáris háború lehetőségével éppúgy szembe kell néznie, mint az atomenergiához fűződő reményekkel.

A költőben érlelődő gondolatok és tűnődések, egy jövendő lírai mű tervei szerencsésen találkoznak egy dunántúli falu, Somogyjád művelődési otthona igazgatójának óhajával, aki 1966 augusztusában kéréssel fordul a költőhöz, hogy a község öntevékeny színjátszói számára új irodalmi művet alkosson. A levélben az is benne volt, hogy a jádiak olyan műre gondolnak, amely kifejezetten az atomról szól, s az emberiséget gyötrő és kínzó kérdésekre ad feleletet, vagyis nemcsak a jádiaknak, hanem mindnyájunknak, hogy – mint írták – „érezze az ember a saját erejét, felelősségét jelenéért, jövőjéért, a Földért”. A levél ezzel a sorral zárult: „Ha valaki igazán tud rajtunk segíteni, az csak Maga lehet.” Ilyen előzmények után és a már elkészült eszme- és verstöredékek alapján születik meg Illyés asztalán Az éden elvesztése. Amikor postára adja a kéziratot, ezt írja a kísérőlevélben: Én olyan ambícióval és igénnyel írtam, mintha a világ legműveltebb s legértőbb közönsége elé kerülne. Az úgynevezett „egyszerű” emberek iránt én csak így viselkedhettem. A jádi bemutatóra 1967. február 19-én, a költő jelenlétében kerül sor.

Az éden elvesztése ötvenhárom számozott részből álló költői oratórium. A műben sajátos dramaturgiai rendben verses és prózai részek váltakoznak: az utóbbiak – olyasféle betétek, mint a görög drámákban a kórusok; vagy a modernekben a narrátorok – inkább a kételkedést, a kérdéseket, a borús gondolatokat, a világra leső veszélyeket fogalmazzák meg; az előbbiek a remény, a bizakodás szólamát csendítik meg. A temetési gyász241ének, a Dies irae kezdősorainak („Napja Isten haragjának / végét veti e világnak…”) parafrázisai (Ha jő a harag napja, / ha robban az atom…; Jő bár a harag napja, robbant bár az atom…; Dúlt bár a harag napja, / elleng a tűzvész füstje…) refrénszerűen emelik ki a mű fő gondolatát, a lét megsemmisülésének és az emberi kultúra kipusztulásának veszélyét. Remek, retorikus érveléssel, gondolati kibúvót nem hagyó kérdések és kemény felszólítások sorával jut el a mű a végső következtetésig: a humánum, a lépésről lépésre haladó emberi tökéletesedés, a kötelességvállalás igenléséig:

Hogy az atomháború mennyire reális veszedelem, s hogy az oratórium mennyire egyetemes kérdésre keres feleletet, mi sem bizonyítja jobban: arra indítja Déry Tibort, hogy „válaszdarabot” írjon, s elkészítse Az éden elvesztése párját, a Szembenézni-t. Ebben a maga borúsabb és kételkedőbb életérzése, komorabb és keserűbb világfelfogása alapján, Illyésnél „brutálisabban és reménytelenebbül gondolkodván” beszél az emberiséget foglalkoztató gondokról, s rajzol képet a világ jövőjéről.

1968-ban a könyvhétre jelenik meg Illyés új verseskötete, a Fekete-fehér. A kötetnek két fő szólama van. A költő egyfelől a nép, a nemzet sorsát a történelemmel, a világ kérdéseivel 242szembesíti; másfelől a maga egyéni sorsát az élet és a halál dimenziójába állítja.

A nép, a nemzet sorsa… Illyés szükségét érzi, hogy a kötet előszavában néhány mondattal külön is fölhívja a figyelmet: Ritkán volt oly emberi föladat magyarnak lenni, mint korszakunkban. Hogy az olvasóban ez megvilágosodjék, erre szolgálnak az író itt-ott sötét hangjai is. A jelent és a jövőt a múlttal, a történelemmel veti egybe. A tolnai Regöly határában látott rom éppúgy ebbe az irányba indítja gondolatait (Mi vitte el, török, tatár / emlékét is templomnak, cinteremnek?), mint ahogy a „bandás” lagzi zenéjéből, a csárdás hangjaiból is az egybevetés, az összehasonlítás szükségét hallja ki:

Az elszállt múlt ad tanácsot, hagy jelet; az emlékek mérnek meg bennünket; a táguló idő köt-fűz egyre szorosabban az apákhoz-nagyapákhoz. Az át nem élt múlt visszajár, mint a kísértet; a feledett bűnök önvádja zúg fölöttünk. Ha csak kérdőjeleket fakaszt a múlt, akkor is szükség van rá: „olvasd és tanuld”. Mert eldobni a történelmet egyet jelent a jövő elvesztésével. Ha a tegnap bűnös, akkor a tegnapelőtt kell.

Élesen tiltakozik az ellen, hogy a magyarság veszendő nép. A kötetet átszínező borúlátás is a reményt hivatott erősíteni; a sötét hang azt szolgálja, hogy elejét vegyük mindenfajta elernyedésnek, hitetlenségnek anyanyelvi kultúránk jövőjét illetően. Különös transzfigurációja ez a költészetnek, s irodalmunkban nagy hagyománya van: az ostorozó hazaszeretet valódi forrása a féltés, az aggódás; a sötét jóslat reményt szül; a rossz bekövetkezésének lehetőségében az élet akarata fogalmazódik meg; a borúlátás tiltakozás; a pesszimizmus ok a reményre; a sötét hang az elernyedés ellen perel. Illyés magyarságféltése éppúgy a reményt táplálja, mint ahogy Berzsenyi és Kölcsey keserűsége, Vörösmarty, Petőfi, Ady alternatívái („jobb kor… 243nagyszerü halál”; „rabok legyünk vagy szabadok?”; „vagy lesz uj értelme… vagy marad régiben”) a jobb akarását sugallják. Illyés aggodalma ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, de az ő gondjai jellegzetesen korunkbeliek. Szavát a születési apály teszi keserűvé; a pusztulás, a megállt malom képe az elposványult időre inti; a sárbogárdi két sudár süldő gimnazista lány látványa elszorítja szívét, mert a nép, amely iránt madárfészek-szívükben bizalom melegül, évről évre azzal hidegül irántuk, hogy fogy.

Jövőlátásába remény és kétség keveredik. Hunyadi János történelmi nagyságát, emberi példáját „egy magas és egy mély hangra” írt kórussal idézi: a dicső ügy fölötti örömhír és a halál miatti gyászdal szólamát szövi egybe. Másik versében Ady komor jóslata visszhangzik („Hát népét Hadur is szétszórja”), ám a pusztulásról azért beszél, azért idézi a sötét jövő látomását, mert cáfolatot vár. Van „csoda” – ha csak az utolsó percben is: a példa csodája. Lesz-e új hős? – Legyen rá remény! Semmiképp nem igaz hát, hogy nincs megújulás! Hogy a föld csak mostohánk lehet! – írja egyik szép prózaversében. Az őshit legyőzi az önvádat, a remény föloldja a puszta magányt. Dolgozni, működni, cselekedni kell; bátorság, erő, egyszerű tett szükséges: nem „hőstett” –: napi mersz, köznapi, percnyi courage ment embert s honokat. A természet, az idő biztató kézfogást ad – ha kérdőjel áll is a mondat végén –: hogy legyőzhető a halál?

Remény és kétség, történelmi múlt és jövő, a romok elsiratása és a megújulás hite együtt zúg abban a nagy erejű versben, amelyet még 1947-ben írt, és befejezetlenül hagyott, és kötetben csak most jelenteti meg először. A vers ugyanolyan megrendítő szembenézés a nemzet sorsával – egy más, megváltozott történelmi helyzetben –, mint József Attila vallomása, A Dunánál.

A kötet másik szólama az egyéni, emberi lét, a humánum kérdéseinek nagy erejű megfogalmazása… Az élet és a halál, a sors és az isten szembesítése korábban sem hiányzott e lírából, de most a költő belső drámája, érzelmi kiáradása talán a korábbinál is erőteljesebb. A könyv elején Illyés derűs-bölcs arca, nyugodt és nyugtató tekintete néz az olvasóra, de az „életet, im, megjártam”-mosoly, az összekulcsolt kéz szorítása megfékezett viharokat, pórázra kötött szörnyeket sejtet. Itt a vers valóban „a költő találkozása a gondolattal”, s ez a találkozás, ez a szembenézés kegyetlen kérdéseket szül. A költő találkozik az idővel, az „öregedés tüneteivel”… Költő az, akinek kérdései vannak. És Illyés kérdései telitalálatok. Nagy belső feszültséggel éli meg „találkozásait”. Nem receptet, nem kész válaszokat ad, nincsenek könnyű megoldásai; a létezés dilemmáját, ellentmondásait, lehetőségeit éli át. Inkább veszélyt jelző, mint a változtathatatlanba, az egyszerűbe beletörődő. A válaszért mindenkinek magának kell megküzdenie, mindennap – mondja. Az élet olyan színház, ahol a végszóra és végmosolyra az ellenszót és mosolyt a rendező nem adja meg.

Egyre többször akad fönn a tekintete az elmúlás dolgain, „az öröm befejezésén”. Nevének magánhangzóiból a rigófüttytől az ebtutolásig érő hangot hallja ki. A „közelítő fagy” egyszerre figyelmezteti a télre és a „végső szembeköpésre”. Egy esztendőnyi különbséggel megírja korábbi költeményének ikerversét: a két változat szembesítésével a gond mélyülését, az idő múlását érezteti. A „futtató öregség”, a „takarékos Nap” gondjai elől a kőtáblák előtti lét tisztaságához fordul, az ösztönök megnemesedésében bízik. Az embert szorongásai alól a tiszta ösztönlétre döbbenés oldhatja föl, mert a tiszta ösztönlét mindig emberibb, mint az elrontott tudatú lét.

245

Hol a megoldás?

Mi az igazi menedék?

Amit vaskos antológiák nem tudnak elmondani a nők (nem a szerelem!), az anyák, a kedvesek dicséretére, az mind benne van Illyés új, gyönyörű asszonydicsérő versében, a Ditirambus a nőkhöz címűben, ebben a profán, modern litániában. A csupa főnevet görgető szózuhatag nem egyszerű ünneplés, inkább a férfi és a nő drámájának – s talán az egész élet dialektikájának – lírai megfogalmazása.

És a szerelem, az anyák és asszonyok szava olyan erő, hogy a halált is legyőzi? Illyés nem romantikus költő, hogy ilyenfajta válasszal beérné. De nem is a végzetbe, a megváltoztathatatlanba beletörődő, s nem is hivő abban az értelemben, hogy isteni kegyelemtől, égi irányítótól várná kétségei gubancának megoldását. Sem a prométheuszi ember (egzisztencializmus!), sem a Paradicsomból kiűzött Ádám (a hit megváltására váró ember) nem eszménye:

A „költő találkozása a gondolatokkal”, Illyés válasza az elmúlásra itt már nem retorikus, nem kész válasz. A „feloldásnak” inkább csak irányára, mint meghatározott, körülírt helyére következtethetünk: válaszai a magányból a világnyi rokonság felé, a félelemből a reménybe, a bezártságból a határtalanba, a cellaszűk létből a csillagtávolba, a rend, a munka, a testet kapott tett irányában mutatnak. A költő abban az emberben bízik, akinek teremtő munkája nyomán megvalósul a „kezesíthető jövő”, s tán végül a halál is „domesztikálható”.

A halál is „domesztikálható”? Már az Új versek-ben szerepelt egy szép költemény, amely így kezdődik:

Akár a nászút, olyan ez az utazás, csak éppen – visszafelé… A költemény, melyben Vergiliustól Szabó Lőrincig benne érezni a világlíra ízeit, eredeti hasonlatok és nyomatékosító ismétlések során át jut el az elgondolkoztató lezárásig: az elmúlás a valóság, az „oly gyönyörű part” megbecsülésére int.

A vers címe némi változtatással és bővítéssel a hatvanas évek végén – pontosan 1969-ben – egy új Illyés-könyv homlokán bukkan föl: Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei. Vagyis az Új versek-ben fölvetett kérdést tovább érleli, az elmúlás gondolata tovább izgatja, mert az ott adott válasz – szemmel 247láthatóan – nem elégítette ki. Új könyvében – műfaját így jelöli meg: esszéregény – azonban most némileg „hátrál”: nem a halállal foglalkozik, hanem „csak a vele mintegy földrajzilag határos” kérdésre, az öregedés folyamatára, tüneteire koncentrál.

A könyv elején egy régi – még a negyvenes évek végén megesett – tihanyi történetet beszél el, itt hangzik el ez a dialógus: – Öreg. [Ezt a Kisasszony mondja a szokásaihoz ragaszkodó Juliska néniről.] – Az az égvilágon semmire se mentség. [Ez a vő – az író alteregója – véleménye. – A másik, a ritkán szereplő vő Juliska néni veje.] Tulajdonképpen a könyv nem más, mint ennek a párbeszédtöredéknek a kibontása. A megírás körülményeiről a könyv más helyén – jóval később – ezt mondja: Fölmerült, igen, bennem is, hogy valami jól megszerkesztett művet szegezzek szembe korunk e legégetőbben előretörő kérdésével. Előttem álltak a jól tagolt fejezetek, a nagy tárgy méltó összefoglalása. Erre azonban nincs időm. Nem azért, mert napjaimból nem futja. Azért nem, mert ehhez álláspontomnak, hadaimnak rendezéséhez nyugalom kellene. Ezt azonban az ellenség nem engedi meg. Percenként közeledik, percenként más helyzetbe, más védekező frontba kényszerít. Küzdelmem így olyan, mint a magányos utánvédé, a már föladott városban. E szaggatott jegyzetek mindegyike tehát megannyi kézifegyverlövés egy ablakból, egy omló kémény mögül. De minden hátraszorítás után csak szívósabban, ádázabban, mondhatnám jobbkedvűen. Mert hisz sikeresebben.

Az író több felől, különböző írói módszerrel közelíti korunk egyik legizgalmasabb kérdését. Könyve leginkább a keltezés nélküli, naplószerű jegyzetekre emlékeztet, de ahol a jegyzetek könyvbeli sorrendje még a följegyzések időrendjét sem követi. Különféle „műfajú” szemelvények, epikus emlékek, élettöredékek, dialógusok, szentenciózus gondolattöredékek, másokon és önmagán észlelt megfigyelések, „példák” ötvözete a könyv. Leginkább két réteg, más-más betűtípussal is hangsúlyozott anyag különíthető el: az elbeszélés és a meditáció, az önéletrajzi elemek és a gondolati reflexiók. Az előbbiek közt néhány pompás részlet, valóságos szépírói remeklés található, mint az önálló novellaként is megálló One of the great old men vagy az Ézsiás és Jeremiás című. Az utóbbiak jellemzésére kö248vetkezzék három idézet a műből. Az egyik: Az öregedés, ha nem érthető is, elfogadható. A halál úgy érthetetlen, hogy elfogadhatatlan. A másik: A halál is csak addig képtelen, míg ellentmondás. A harmadik: A megöregedés illemtanának fővizsgája, hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót. Mindez talán sejteti, hogy miért mondjuk: a Kháron ladikján Illyés egyik „legnehezebb” könyve; a műfaji összetettség, a változatos megközelítés, a tömör, axiomatikus fogalmazás teszi nyugtalanító, fölkavaró olvasmánnyá. Ennek egyik külső jele az előadás töredezettsége: Illyés prózai művei közül alighanem itt jut egy könyvlapra legtöbb bekezdés. A Kháron ladikján-t nem lehet regényként, egyvégtében olvasni, csak kis adagokban, versként.

Igen, versként, költészetként… Illyés jól ismeri mindazt, amit az emberi gondolkodás az öregségről Cicerótól Hegelig és Epiktétosztól Alfred Fabre-Luce-ig összehordott. De őt sem a klasszikus vigasz, sem a modern filozófiai kísérletek nem elégítik ki. Gondolatait nemcsak más módon akarja kifejezni, hanem mást is mond, mint az elődök. Az öregedésről, az elmúlásról, a halálról beszél, de mindkét ismert és leggyakoribb vizsgálódási formát elkerüli: nézőpontja nem is filozófiai s nem is vallásos. Tudja, az öregség voltaképpen az egyetlen kérdése minden elképzelhető filozófiának, de ő nem bölcseleti választ akar adni, hanem „életreceptet”. S azt is tudja, hogy a vallás vigasza mit mond az elmúlásról, de ő nem hisz a túlvilági üdvben. Sem filozófusokkal, sem teológusokkal nem vitatkozik; megközelítése: a költő megközelítése, válaszai a költészet válaszai. Effélék: Ha túlvilág nincs is, de van öröklét… Nem vallás az, amely nem gyermekes… És a könyv utolsó mondatai: Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartón, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk. Igen, ezek nem a logika (a filozófia) és nem a hit (a vallás) válaszai. Nem fogalmakat tisztáz, és állít szembe egymással. Ezek metaforák, paradoxonok, szentenciák, ad abszurdum vitt gondolatok; elhallgatásokkal, ötletekkel, új gondolati fölismeréshez juttató, eredeti képzettársítással átszőtt próza ez; vagyis költészet. Válaszai nem meghalni, hanem élni tanítanak. Forrásuk az intuíció, és nem a ráció. Befogadásukhoz is ihletre, és nem a logika vasszigorára van szüksége az olvasónak.

249

A Kháron ladikján az öregedés testi és lelki folyamatának hihetetlenül pontos és lélektanilag hiteles rajza. A folyamat tüneteit az író egyrészt környezetében nyomozza, másrészt a vizsgálódásból önmagát sem vonja ki: a Kháron ladikján után a Szabó Lőrinc-tanulmány címét is odaírhatnánk folytatásként: „vagy boncoljuk-e magunkat elevenen?” Melyek ezek a tünetek? Az idő futása eszelősen fölgyorsul, az év rövidebb, mint korábban, a nap huszonnégy órájába kevesebb történés fér, mint azelőtt. Aztán finom megfigyeléseket olvashatunk a tükörbe nézésről, a borotválkozásról, a fényképezésről, a szótévesztésről, a test, a bőr, a szem romlásáról, az elme kopásáról. Az öregedés furcsasága még a feledékenység, az ingerlékenység, a fukarság, az önzés, a válogatósság, a közömbösség… És mit kínál az életrecept? Melyek az öregedés ellenszerei? Hogyan védekezhetünk a születésünkkel kezdődő folyamat ellen? Említettük – a gondolatok ismétlése egyébként Illyéstől sem idegen a műben –, hogy a Kháron ladikján nem bölcseleti és nem teológiai traktátus, hanem költészet. Az író nem a szenvedés értelméről, a halál fogalmáról elmélkedik, hanem a természetes öregedés elfogadására tanít. Két fő orvosság szerepel az életrecepten. Az egyik a tudatosság, a másik a humor. Uralkodik bár a halál, szállj mégis szembe vele: Bármily képtelenül hangzik, ne fogadd el a halált. A megtestesült képtelenség. Az idő kérlelhetetlenül múlik, de vesd meg, mert viszonylagos az idő: Ne az idő velem, én rendelkezem az idővel; minél tovább természetesen. Másutt: Az időt mi fogjuk kordába! Vagyis nézz szembe az öregedés tüneteivel. Az öregséget gyógyítja: a bátor szembenézés az életünkkel. Pontos helyzetismeretre van szükség, valamiféle hasznos tevékenységre, mert a jól megrögzített szokások védenek… A védekezés másik módja a derű, a bölcsesség, a latin fölény, a humor. Az öregedés tüneteit azok tudják legjobban elviselni, akik szellemük könnyed gimnasztikájával, a mosolyösztön rendszeres gondozásával frissítik a petyhülő testi-lelki izomzatot. Ugyanazt a jelenséget egy másik nézőpontból másképp is lehet látni; a pesszimizmus könnyen átfordul önnön ellentétébe, optimizmusba: Csüggedten bandukolunk tehát az elkerülhetetlen úton? A vándort másképp is lehet látni, ugyanabban az ábrázatban. Orra azért nyúlik meg, mert 250most kezd csak szimatolni valami nyomot; füle pedig azért nő, mert hegyeződik, hogy jobban halljon. A humorérzék, az önirónia, a szavakkal, a fogalmakkal űzött játék megvéd az öregedés gáncsvetéseivel szemben. Tekintsd magát az elmúlást is humorosnak: a halál legyőzésének egyik fortélya a kezedben van. Ne kíméld magadat, ha nevetésre találsz alkalmat: könnyebben elviseled a világ furcsaságait, s az öregedés adományait is meglátod.

Az esszéregényt átszövi a rejtett önarckép. Tihanyról, egy angliai utazásról, a Lukács fürdőről, a budai lakásról esik benne szó; ha a monogramokat föloldjuk, Flórával, Ikával, a régi baráttal, Wessely Lászlóval találkozunk. A könyv azért olyan hiteles, mert legalább annyira az önmegfigyelésen, mint a világ megfigyelésén alapszik. A fölmutatott képben az írás jelen ideje, az író napi benyomásai éppúgy benne vannak, mint az emlékekből leszűrt tapasztalatok. Az egyik helyen arról értesülünk: A köröm puhul. A zsebkést, melyet tavaly egyre kinyitottam, a pengébe vésett kis félholdba akasztva hüvelykujjam körmét, most csak üggyel-bajjal tudom kifeszíteni. A másik alkalommal arról ír: reggelente lemegyek, lecsúszkálok most télen is a Szemlő-hegyen a Lukács fürdőbe, s ott, a nyitott medencében hóhullásban is kiúszom a magam napi adagját. A harmadik helyen az évek múlását azzal érzékelteti: Az olvasással eltöltött időt például csak időtöltésnek érzem, a naplopás úribb megfogalmazásának. Ha egy moziról kiderül – kijövetelkor csak –, hogy buta: meglopott vagyok: erszényem legféltettebb rekeszéből lett légnemű néhány csak egyszeri érvényű váltó! Társaságban egyre többször adom meg feleségemnek titkos szembeszédünkkel a jelet: találj ürügyet, és – levons l’ancre! Válogatós lettem; a világ egyre ritkábban tud megörvendeztetni.

Miképpen a hatvanas évek második felében a költőt foglalkoztató létproblémáknak – ezek közül is főként az öregedés, az elmúlás gondolatának – nagy igényű, esszéisztikus összefoglalása a Kháron ladikján, azonképpen nem született az író műhelyében egy olyan, műfajilag homogén, szerkezetében egységes prózai-epikai mű, amely a költő által vizsgált sorsproblémáknak lenne hasonló foglalata. Ám ha nincs is a Kháron ladikján-nak megfelelő párja, van a cikkeknek egy szapo251rodó sora, sorozata, s ezek az egymástól messze eső műfajú és tárgyú írások – útleírások, visszaemlékezések, vitacikkek, interjúk – azt mutatják, hogy a hatvanas évek második felében a költő világképében a nép, a nemzet, a közösség kérdései egyre nagyobb szerepet kapnak. Illyés szívesen szól hozzá közösségi kérdésekhez, vagy maga ír cikket, indít vitát róluk. Fontosnak tartja a történelem, a magyar múlt néhány eseményének – például 1919-nek tisztázását, a jeles személyekre (például Csécsy Imrére, Bajcsy-Zsilinszky Endrére) az emlékezést, a kortársak (Örley István, Pap Károly, Keresztury Dezső, Hidas Antal, Szabó Pál, Veres Péter) arcának fölmutatását. Hozzászól a népszaporulatról, a nyelv tisztaságáról folyó vitához. Elmondja véleményét a magyar irodalom európai jelenlétéről, világirodalmi helyéről és szerepéről, az ifjúságról. Cikksorozatot ír az ép nyelvhasználat ügyében…

Ezek a különféle tárgyú és egymástól elütő műfajú, de gondolatvilágukban nagyon is rokon ihletésű írások először 1971-ben jelennek meg kötetben Hajszálgyökerek címmel. A kötet előzményének, rokonának tekinthető az irodalmi tanulmányokat tartalmazó Ingyen lakoma (1964) és a külföldi útijegyzeteket magába foglaló Szíves kalauz (1966); majd anyaga részben megismétlődik, részben kiegészül az életműsorozatban 1976-ban megjelenő kétkötetes Itt élned kell gyűjteményben. A Hajszálgyökerek előszavában magyarázza meg, milyen értelemben használja a címül választott metaforát: Eredetileg egy cikksorozat tetejébe íródott, akkor még így: A nemzeti érzés hajszálgyökerei. Még előbb pedig, a kézirat fejére így: A közösségi tudat hajszálgyökerei… A hajszálgyökerek a gondolat tapogatózását akarták érzékeltetni. Az eszmék, akár a fák, a derék- és karvastagságú csápjaikkal tartják magukat egyenesen a termő talajon, a valóságban. De napi táplálékukat a cérnavékony, a csipkefinom bolyhocskákkal szedik. Azokkal végzik terjeszkedésüket is, azokkal a kis előőrsökkel. Mi táplálhatja vajon – vagy mi mérgezheti – napjainkban a nemzeti érzést? – eredetileg tehát ezt a vizsgálódást akarta bevezetni ez a növénytani hasonlat. Az írót foglalkoztató fő kérdések: Mi biztosítja vajon még egy-egy – a nemzeti érzésnél is alaposabban körülírt, mert régebb óta megfigyelt – jelenség mai talponállását, meggyökeresedett252ségét? Mivel erősíti vajon korunk ezt és ezt az eszmét, és satnyítja azt meg amazt? Azaz, hogyan működik vajon jelenlétünkben a közösségi tudat? Hol s miképp észlelhető a szellemi – s a művészeti – élet érintkezése a valóságos, a köznapi élettel; hogyan hat az egyik a másikra?

A nemzeti érzéssel, a közösségi tudattal kapcsolatos gondolatai a hatvanas évek második felében a legplasztikusabban két írásában fogalmazódnak meg. Az egyik az említett kötetnek címet adó útijegyzet, amelyben elmondja 67-es látogatását a Provence fölötti francia faluban, Régusse-ban, melyet állítólag 1533-ban a konstantinápolyi rabszolgapiacon kiváltott magyar telepesek alapítottak. A másik a Herder-díj bécsi átvétele után születik 1970-ben, címe Szakvizsgán nacionalizmusból. Azokat a gondolatokat, amelyeket a két esszéből kiolvashatunk és más írásokkal is megtámogathatunk, a következőkben foglaljuk össze:

A nemzeti érzés vizsgálata nem először foglalkoztatja Illyést. De most a hely és az idő arra készteti, hogy kétszeres figyelemmel alkalmazza a „vizsgáló módszert”. A sorsproblémák nemcsak egyszerűen visszatérnek nála, hanem minden korábbinál jobban fölerősödnek, eszmerendszerében központi helyet kapnak. A közösségi tudat kérdése – vallja – „századunk tán legnagyobb soron levő gondja”, „korunk egyik legterebélyesebb problémája”. A nyugtalan kor, a veszélyes helyzet teszi azzá. A nemzeti ellentétekre alkalmazott gyógymód nem hozott olyan gyors eredményt, ahogy apáink remélték. A nemzeti vetélkedés dühe nem csitult ott sem, ahol az anyagi érdekek ellentéte alábbhagyott. Még olyan mértékben sem, ahogy az újabb érdekek mindkét oldalról már-már kiáltón követelték. A nemzetek közti bizalmatlanság nem csökkent, inkább fokozódott. Rengeteg szinten folyik nemzetközi találkozó. De a népek csak nem kerülnek közelebb egymáshoz, nem főképp lelkükben, indulataikban. A ségrégation, az elkülönülés forróláza íme Európa szívébe is behatolt. Gondolhatják, mi izzik a széleken. A nemzetek közti ellentétek leküzdésének ügye nem áll jól. Nem úgy, ahogy elképzeltük. Ma is van faji és vallási elfogultság, fasizmus, szegregáció, nyelvi türelmetlenség. S nem kétséges, hogy a nemzeti és a nemzetiségi kérdések társadalmi, szociális gyökerűek. A tudományos szo253cializmus mestereinek igazuk van – mondja Illyés –: A nemzeti és a nemzetiségi jelenségek mögött ők is osztályharcnak, illetve az osztályelnyomásnak – embernek az ember által való kizsákmányolásának – tüneteit mutatták.

Hogyan áll nálunk a közösségi érzés, a nemzeti érzelem? Milyen nálunk a nemzeti közérzet működése, minősége, a nemzeti szellem atmoszférája? – fogalmazza meg a következő kérdést az író. Volt idő, a hivalkodó büszkeség, a talmi magyarkodás kora, ami gyanússá tette jóformán a kérdés említését. Illyéstől a hivalkodó büszkélkedés ma is távol áll. De a nemzeti érzés hiánya, a közösségi tudat tagadása is. A közösségi érzés, a nemzeti érzelem eredőinek magyarázatára a történelmi és a társadalomtudományi érvek mellé a velük egybevágó lélektani eredményeket is odateszi. Mi az a szellemi szomj, ami a mai régusse-iakban a rokonságot sejtető történeti adatokból, még ezekből a rég hatásuk-vesztett tényekből és száraz nyelvészeti adatokból is táplálkozni akar? – olvassuk a provence-i útirajzban. Hogyan működik napjainkban a magyar nyelvhez, e nyelv alkotta műveltségi körhöz ragaszkodók közössége? – kérdezi a bécsi jegyzetben. A nemzeti érzés torzulásai, a büszkeség-türelmetlenség veszélyei nem tehetik gyanússá magát a nemzeti érzést. Nem tehetjük, hogy a csordaösztön meggátlásául magát a közösségi érzést fojtsuk vissza; hogy a nemzetiségi bajok föltáróit nyomban háborús uszítóknak, revancheuröknek bélyegezzük. A nemzeti érzés értékének hangsúlyozása mellé odateszi „a nem kedvező jegyeket is”: a történelmi tudat fogyatékosságait, a közösségi légkör hiányát, a tunyaság jeleit. A magyarságnak helyes történelemismeretre, önbecsülésre, egységes közösségi érzésre van szüksége. Mások sovinizmusát nem lehet leküzdeni azzal, ha magunkat szidjuk. Rossz szolgálatot tennénk a nemzetnek, ha a más kapukból repülő szemetet sem hajtjuk el a magunké elől.

A helyes nemzeti érzés kialakításában a fogalmak tisztázása, „szétszálazása” a következő lépés. Patriotizmus és nacionalizmus, nemzeti büszkeség és türelmetlenség: tudjuk, hogy már e szavak mennyire össze vannak kuszálva; korszak és színhely szerint mily veszélyesen mást jelentenek; csaknem oly veszélyesen, mintha abban a hiszemben, hogy macskát hívok, tigrist invitálok be. Illyés 254válasza, fogalommeghatározása végtelenül tömör és pontos. Már 1945-ben ezt írta: Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad. 1970-ben így fogalmaz: Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért. Bármikor és bárhol. Vagyis a helyes nemzeti érzés sosem a kirekesztést, mindig az egybetartozást jelenti. Kapcsolatban van az ember fogalmával: A nacionalista jogot sért (más népekét, önző előnyért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét). S nem idegen tőle a nemzetköziség gondolata: Még Jaurès-nevelésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelnék szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából.

Eszmerendszerében a nép, a nemzet, a magyarság fogalma az évtizedek során sajátos változáson, módosuláson megy át. Míg körülírásában korábban a társadalmi és politikai motívumok kaptak nagyobb szerepet, most a nép egységét, a „haza edényét” egyre jobban „az egy-anyanyelvűek táborában” látja: nem úgy értve, hogy mi, magyarok számára. Minden nép számára; a közösség kötelékei között ma már a legerősebb az anyanyelv. Még akkor is – különös jelenségként –, ha az csak emlék. A fölismerésben minden bizonnyal Európa újkori történelmének eseményei, az írek és a skótok követelései, a flamand nemzeti törekvések, a baszkok mozgalmai éppúgy szerepet játszottak, mint annak a történeti ténynek a tudatosítása, hogy a magyar anyanyelvűek közösségének egyharmada ma az anyaország határain kívül él. A magyarság szétszórtsága a történelem folyamán egyre nőtt. Ám a zömbeliek egyetlen tagja számára sem lehet közömbös, hogy az egy-anyanyelvűek egész közössége hogyan él, bírja-e a legelemibb emberi jogot, az anyanyelv használatának jogát. A világon mintegy tizenötmillió ember tartozik a magyar anyanyelvűek közösségébe – írja Illyés. – Közülük csak tízmillió használja a közösség nyelveként az anyanyelvét. Minden harmadik magyar e közösség keretén kívül kisebb-nagyobb távolságra – van, hogy tízezer kilométerre – él. Változó anyagi, illetve osztályhelyzetben, sok helyütt egyenrangú polgáraként a zömükben 255más nyelvű közösségeknek. De még a legtökéletesebb politikai és gazdasági egyenrangúság esetén is valamiféle hátrább szorultságban mindaddig, amíg teljes egyenrangúsággal anyanyelvén tudja vagy akarja magát kifejezni. Amíg ahhoz van kötve; illetve ahhoz ragaszkodik. És földerül az arca, mert megkönnyebbülést – fölemelkedést – érez még Pennsylvania bányáiban és Afrika legelveszettebb zugában is, ha anyanyelvi társa akad. Azaz, legalább épp ottan. Tudtommal nincs még egy európai nyelv, amelynek beszélői olyan arányban volnának szétszórva a világban, mint a mienk.

Ezek azok a tények, „a nemzeti érzés hajszálgyökerei” – a képet továbbszőve: alkalmanként „hajszálrepedései” –, amelyek az íróra irodalmon kívüli föladatokat rónak. A hely és az idő követelése, mondja Illyés, hogy tolla alól olyan írások kerülnek ki, amelyekre az jellemző, hogy mindegyikből kiütköznek olyan gondok, melyeket nem egy esztétika nyilván irodalmon kívülieknek osztályozna. Nyugodtabb korok, vészmentesebb helyek esztétikái. S ugyancsak a hely és az idő követelése teszi ebben a nyelvi közösségben minden tollforgató felelősségévé, hogy az irodalom működése több legyen, mint az elme fényűzése: Ápolni, továbbfejleszteni egy egészséges, szabad közösséget, amelyben a magyar nyelv kerengeti az embervédő eszméket, nemcsak annak a tizenötmillió embernek, akiket a tüzetes statisztikák magyar anyanyelvűnek rubrikáznak; mindenkinek, aki – bármely nép fiaként – magyarul is ért.

Ha van költemény, amely Illyés pályáján lezár egy korszakot, a hatvanas évek időszakát, és ugyanakkor átvezet pályájának egy újonnan nyíló korszakába, és amely egyben eszmerendszerének egyik legközpontibb gondolatát, az író hivatását, az anyanyelv szeretetét emeli a líra fényébe, akkor az a Koszorú.

A Koszorú nagyszerű gondolati alkotás; nem látványvers. A költői kifejezés legfontosabb eszközei nem a meghökkentő látomások, a szürrealisztikus képek, hanem a stílus logikai eszközei, az alakzatok, a litániaszerű szerkesztésmód, a fölsorolás, az ismétlés, a fokozás, az ellentét, a párhuzam. Az olvasót mindenekelőtt a vers építményjellege ragadja meg. Itt a tartalmas csöndnek, az arányoknak, a szerkezetnek, a részek közti kapcsolatoknak, a tömörségnek poétikai szerepük, jelentéshordozó funkciójuk van. Az egyszerűség és a világosság természetesen nem lemondás a költészetről, a költőiségről. Éppen ellenkezőleg. A jártasság mindenben az egyszerűségre ad módot és parancsot: épp a legbonyolultabb dolgokra találni legköznapibb szavakat… a szépet, a jót, az igazat méltóképp, tehát úgy újszerűen, hogy mégis maradandóan, csak cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelki-szabadon lehet műbe tömöríteni, az erőfeszítés közben is inkább mosolyogva, mint sziszegve – írja Illyés a Dőlt vitorla előszavában. A vers terjedelmes, több soron átindázó mondatai mindig követhetők, a többszörösen összetett mondatok világosan áttekinthetők, a részek logikusan épülnek egymásra, a kötőszavak csuklóival biztonságosan kapcsolódnak egymáshoz. A mondatszerkesztés sajátos ritmust ad a versnek. Rövidebb-hosszabb periódusok hullámoztatják a sorokat; a tárgyszerű közlést egyre dinamikusabb kijelentések váltják föl. Az emelkedett, erőteljes beszéd tiszta csengésű zenét ad a versnek.

Kemény leütéssel indul a vers. Első mondata – Fölmagasodni nem bírhatsz – mindössze három szó: negatív közlés. Majd újabb három szó következik – De lobogsz még –, a tagadás tagadása: az egyszerű kijelentésnél is határozottabb állítás. A szöveg itt még kétséget hagy az olvasóban az iránt, hogy ki az, aki nem bírhat fölmagasodni, de lobog: hiányzik a mondatokból az alany. A hatásos, várakozást és figyelmet keltő verskezdet után hamar eloszlik hiányérzetünk: a költő az eredeti jelző, az újszerű szóösszetétel – szél-kaszabolta – után kimondja, mire vonatkoztak korábbi, második személyű igéi: mintegy megjelöli – és megszólítja – a vers „tárgyát”, a magyar nyelvet. Az igeragok elárulják, hogy a költemény idősíkja a jelen. A fölmagasodni, a lobogsz, a szél-kaszabolta, a lángjaidat szavak egyetlen képet, a tűz képét asszociálják. Ez a vers első részé257nek legerőteljesebb metaforája. A kép annyira szuggesztív, hogy a nyelv szóban sem csak az elvont fogalmat érzékeljük; a tűz lángnyelvét is belelátjuk. Ez a tűz nem az „eget ostromolja”, hanem a talaj szintjén iramodik kígyóként. A tűz képe átalakul, áttűnik, és a hasonlattá vált kígyó képe viszi tovább a képzeletet, ez hívja elő a sziszegvén, a kín, majd a kígyó képétől némileg elütő béna düh szavakat. A mondatot kemény, a nyelvre utaló, hátravetett, a jelzett szótól tizenegy szónyi távolságra került, s éppen ezért külön nyomatékkal bíró értelmező jelző zárja: megalázott. Majd egy újabb rövid, mindössze két keserű szóból álló mondattal, a verskezdő negatív közlésnél is fájdalmasabb megállapítással ér véget a költemény első szakasza: Elhagytak szellemeid.

Miután a költő meghatározta a vers tárgyát, és megjelölte a közlés időbeli síkját, következhet mondandója bővebb kifejtése. Visszalép a múltba, s a jelen állapotot a múltból vett hasonlatok sorozatával érzékelteti. Az azonosításra a szakasz élén álló szó – újra – figyelmeztet. Ezt három helyhatározó követi. Az egy szótagos szavak (fű, gaz, alj) keményen kopognak. A mondatból hiányzó igei állítmány körülbelül az lehet: van, vagy, vagyunk. A további hasonlatokat kapcsoló kötőszót (mint) csak egyszer írja le – az utána következő képekben implicite van jelen –, de az állapotra utaló névutót (közt) ötször megismétli. A hasonlatokkal a vers idősíkja kinyílik a múlt felé. A magyar múltból választott „kormos képek” a történelem századait idézik, és fölsorolják azokat, akik a nyelv épségét megőrizték: a behúzott vállú parasztokat, a meghunyászkodó (Illyés mennyivel plasztikusabban fejezi ki a közmondással: a ne szólj szám, nem fáj fejem) öregeket (ő a még súlyosabb agg szót használja), a nádkúpban remegő lányokat, a rabszíjra fűzött gyerekeket, a tatár és a török áldozatait. A két történelmi sorscsapás együttes említése Kölcsey szavait idézi föl: „Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.” Bár a hasonlatok, a képek a múltat elevenítik meg, a költő változatlanul a jelenről beszél: a múltat idéző érzékletes képek világából a most időhatározószó háromszori említésével ránt vissza a mába. A második személyű ige (mutatod meg) ismét 258a nyelvre utal. Egy-egy szóval felel a lehetséges kérdésekre. Hogyan? – igazán. Kinek? – nekem is. Majd – a mit? kérdésre felelő – négy tárggyal egészíti ki a mondatot. A szakasz, mely fölsorolással, három határozóval kezdődött, s amelynek gerincét négy, egymást követő, részletesen kifejtett, érzékletes kép alkotta, fölsorolással ér véget. A szavak, mint az őrszem „ki vagy?” kiáltásai kopognak: mire vagy jó; a pedigréd; a címered; hajszálgyökerednek kőharapó erejét.

A vers egyre jobban kiteljesedik, sodrása deltává szélesedik, indulati telítettsége fokozódik. Míg az első szakasz hét, a második tizenöt sorból áll, a harmadik szakaszt harmincegy sor alkotja. A részek egyre terjedelmesebbek, mondatszerkezetük egyre bonyolultabb, gondolati közlésük egyre gazdagabb. A harmadik szakasz első része egyetlen hosszú fölsorolás. A köznapibb, közhelyszerű kérdést (milyen a magyar nyelv?) Illyés átfogalmazza (a magyar nyelv minek a nyelve?), és birtokos jelzős szerkezetek sorozatával válaszol rá. A birtokos mindig ugyanaz (nyolcszor írja le a nyelve szót; a szóismétlésből csak egyszer ugrik ki és kap ezáltal nyomatékot a tanúságtétele), csak a jelző más. A fölsorolás elvont fogalmakkal, jellemvonásokkal kezdődik, melyek a nyelv milyenségéről, minéműségéről vallanak: mosolygás és könnyek nyelve (itt a két szó ellentéte üt meg); hűség, hit, remény, szabadság nyelve (itt a hit, remény, szeretet, illetve a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalompárokkal-szóháromságokkal való egyberímelés ragad meg). Később a birtokos jelzők sorozata azoknak a fölsorolását adja (illetve egészíti ki a már említett parasztok, aggok, lányok, gyerekek listáját egy hozzánk időben közelebb eső névsorral), akik a nyelv hordozói, megtartói és megőrzői. Minden hangzatos kijelentés nélkül a versben így válik bizonyított igazsággá: a nyelv társadalmi jelenség.

A vers idő- és térdimenziója tovább tágul. A történelmi múlt említése mellé fölsorakozik a félmúlt és a jelen; a vers időszemlélete és a nyelvet hordozók társadalmi rétegeződése kiegészül a nyelv térbeli határainak fölvillantásával: kassai zugárus, bukaresti cselédlány, bejruti prostituált szüle-hívó nyelve. A vers e helyén, mintegy a versdráma csúcsán lép be a költő személye. Már korábban, a második szakasz végén magára 259mutatott egy szóval – nekem is –, de közvetlenül itt mondja ki azonosulását azokkal, akik a nyelv mellett tanúságot tesznek, nyíltan itt lép ki a költő a vers „leíró” világából, és vall magáról. A vers indulati menete fokozatosan emelkedik. A lírai „én” megjelenésével a vers egyre drámaibb, egyre magasabb hőfokú lesz. Míg eddig a nyers, kemény, „költőietlen” szavak (gúny, gyalázat, proli, pofon, zugárus, prostituált, köpés, dühpír stb.) fokozták a feszültséget, most a költő hangja szinte ellágyul, s a szavakból áradó melegséget érzünk. Jelzői ezek: szólni tudó, hű európai, bólintásra becsült. Itt világosodik meg az is, hogy a címben szereplő koszorú mit jelent, mire vonatkozik, kit illet. Nem a gyász, nem a fájdalom jelképe; ez a koszorú ragyogó, az érték elismerése, a tiszteletadás kifejezője, melyet ha kap a költő, azonnal annak ad át, akinek a legtöbbet köszönhet az eredmény megszerzésében. A vers az utolsó sorokban éri el a drámai kifejletet: a költő tiszteletadása, tanúságtétele ad erőt a nyelvnek. Illyés persze ezt sokkal szebben mondja, a szóismétléssel egyszerre játékossá és az ellentéttel egyszerre nyomatékossá teszi a fogalompárt: mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad. Vagyis: minden elismerés és dicséret, amit a költő kap, valójában a nyelvet, a magyar nyelvet illeti; illetve a költő a maga örömével, a maga munkájával adhat életet a nyelvnek.

Illyés a vers leghangsúlyosabb helyén, az utolsó sorban az édesanyám szót írja le. Ezzel ér véget a költemény. A magyar nyelv a versindító képben volt tűz, később a vers történelmi képeiben volt más-más hasonló, a vers jelzős szerkezeteiben volt különféle érték birtokosa, végül egyetlen szóval azonosul, az édesanyám-mal. Az azonosítást a vers előkészítette már azzal, hogy a költő azt mondta magáról: fiaid közül egy, majd amikor a nyelvet egy megszemélyesítéssel antropomorfizálta – ajkad –, de az azonosítás igazi alapja a köznyelvi (egyedül a magyar nyelvben élő) megnevezés, mely úgy tesz különbséget a megtanulható nyelvek közt, hogy az egyiket – azt, amelyet általában az édesanyától tanulunk – anyanyelvnek mondja. Illyés azzal emeli át a köznyelvi szót a költészet szférájába, hogy a vers magját alkotó metaforát képek sorozatában, a versegész gyönyörű építményében bontja ki.

260

A költemény befejezése egyszerre megrendítő és biztató, keserű és fölemelő, fájdalmas és megtisztító erejű. Mert igaz, hogy az édesanya ajka vonagló, de utána következik még egy szó, az édesanya szó jelzője: fölnevelő. A fölnevelő és a vele rokon hangzású, verskezdő fölmagasodni mintegy keretbe foglalja a verset. De míg a költemény elején a szó után következő negatív közlés – nem bírhatsz – fékezi a fölmagasodni tartalmát, itt, a vers végén a fölnevelő szó pozitív töltést – és az egész vers reménykedő lezárást – kap az utána következő édesanyám szótól. A fölnevelő magában foglalja potenciális képességét annak, hogy az édesanyának jövője van, s azt a lehetőséget, hogy az édesanya másokat is életre tud indítani. Így szerveződik a vers egyetlen hatalmas ívvé, melyet a költő a tagadás és az igenlés fölé feszít.

A Koszorú: számadás. Egy magyar nyelven szóló költő vallomása, „üzenete” a magyar nyelvről azoknak, akik magyar nyelven beszélnek, írnak. A vers a Kortárs 1970. októberi számában jelent meg először. Szemmel láthatóan a költői pálya olyan pillanatában született, amikor a költőt egyre jobban a „kor közösségi létének” kérdései foglalkoztatják. A Koszorú a Bartók-vers, az Orsók ürügyén, a Ditirambus a nőkhöz társa; ugyanolyan vitatkozó vers, mint azok: egy láthatatlan, személytelen ellenféllel folytatott vita egyik része, a dialógus egyik szála. De nemcsak a hang- és a műfajbeli egyezés, a vallomás vulkanikus forrósága és ódai szárnyalása rokonítja velük, hanem a gondolat is. Nem létvers, ha ezen csak a személyiség legbensőbb kérdéseivel, az élet-halál problémájával foglalkozó költeményeket értünk. De közvetve mégiscsak az, mert a nyelv, a nyelvhasználat, az anyanyelv a személyiség, az emberi lét legfontosabb, legelemibb tartozéka. S mivel a nyelv közösségi kapcsolatai letagadhatatlanok, mivel a nyelv sorsa a közösség sorsától elválaszthatatlan, a Koszorú egyszersmind a közösségi lét verse: a költő benne az ember és a nyelv alapviszonyát kutatja, a nyelv létproblémájával vívódik, a magyarság legfontosabb sorsproblémájáról beszél. A nyelv is „hajszálgyökér”, melyből a szellem, a gondolat, a nemzeti érzés, a közösségi tudat táplálkozik.

261

A nyelv ügye nálunk mindig közügy volt. A nyelv szépségéről, fönntartó erejéről irodalmunkban számtalan költői vallomás született. A legismertebbek Kölcsey, Széchenyi István, Ábrányi Emil, Füst Milán, Reményik Sándor szavai. Hozzájuk viszonyítva a nyelvhasználat és az erkölcsi tartalom összekapcsolása emeli Illyés versét újszerű, szuggesztív, megrendítő alkotássá. Az anyanyelv mindig azoké, akik az erkölcsi többlet hordozói – ezt a végső üzenetet halljuk ki a versből. „Nem minden, aki mondja nekem: Uram, Uram, megyen be a mennyeknek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi.”

262

1969-ben a Drámák kétkötetes gyűjteményével a Szépirodalmi Könyvkiadó megkezdi az életműsorozat megjelentetését. A köteteket a barát és nyári tihanyi „szomszéd” Borsos Miklós rajzai kísérik. 1981-ben a sorozat a Beatrice apródjai újbóli kiadásával a tizennyolcadik kötethez ért el. A gyűjteményes kötetek mellett az író műveiből különféle válogatások is megjelennek más és más cím alatt (például Amikor az óceán partjára jutottam, 1980; Szemelt szőlő, 1980; Konok kikelet, 1981 – ezek versválogatások; Anyanyelvünk, 1975 – cikkválogatás).

1972-ben életének hetvenedik évét tölti be. A magyar nyelvű irodalmi folyóiratok ünnepi összeállításokat, méltató írásokat közölnek. A Münchenben megjelenő Új Látóhatár például Illyés tengerésztiszti sapkás fényképe után prózai műveiből egybeszerkesztett, százhuszonhárom tételből álló breviáriummal köszönti a költőt és az írót, „a magyar nép nagy fiát és irodalmunk élő klasszikusát”. A Petőfi Irodalmi Múzeum a jubileum alkalmából tartalmas tanulmánykötetet jelentet meg, melyben a szerzők – Béládi Miklós, Illés László, Taxner Ernő, Kenyeres Zoltán, Szabó B. István, Rónay László – az életmű egy-egy sajátos szeletét, műfaji területét, a költő, a prózaíró, a drámaíró, a tanulmányíró, a szerkesztő munkásságát tekintik át. A Fészek Klubban rendezett szerzői est az írótársak és az olvasók bensőséges hangulatú tiszteletadása. A hazai ünnepléshez nagy nemzetközi elismerés csatlakozik: Illyést mint a magyar nép fiát, jelképét köszöntik, és sokan a magyar népet is rajta keresztül ítélik meg. Czine Mihály írja születésnapi köszöntőjében: „Világirodalmi fórumokon már évtizedek óta az európai irodalom legnagyobbjai közt emlegetik. Művészete régóta csúcsokon pompázik; verset, prózát a legmagasabb fo263kon alkot. József Attila és Németh László mellett, az elmúlt negyven esztendőben írók közül ő alakította legjobban szemléletünket. Bevallva, bevallatlanul: szinte mindenki tanítványa egy kicsit. Művészetéből tudtuk meg nagyon sokan, honnan jöttünk és hova igyekeznénk. Példát is tőle szeretnénk venni: hogy lehet otthon lenni Ozorán és Párizsban, magyarként és európaiként egyszerre. Ő a mérték: a virrasztás és felelősség mértéke, s a mérleg is: grammnyi pontossággal méri jelenünk pöreit. Szívünkből szólnak igéi, úgy érezzük, ha nem születtünk volna »szívnémaságra« – mi is úgy, éppen úgy adnánk hírt gondjainkról. Gazdája ő is, miként Ady volt: őriznivalóknak és végeznivalóknak. Szavaira a nagy család bólint: parasztok, munkások, értelmiségiek, hazai s világba szóródott magyarok…”

A hetvenéves írót nemcsak ünneplik, a könyvkiadás, az életműsorozat nemcsak addigi munkáit balzsamozza. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején pályáján új, termékeny korszak kezdődik.

Arany János hatvan múlt, amikor az Őszikék-et írta. Babits a Jónás könyvé-t ötvenhat éves korában fejezte be. Ady posztumusz kötete, A halottak élén a negyvenéves költő vallomásait tartalmazza. Csokonai, József Attila nem érte meg a magyar költőnek kiméretett krisztusi kort, a harminchárom esztendőt. A harmincéves Berzsenyi azt írta: „Már elestvélyedtem”, és hamarosan végleg leteszi a tollat. Amikor Petőfi „kései versei” keletkeznek, a költő huszonhat éves.

A sors jóvoltából a hetvenéves Illyés számolatlanul írja új műveit: verseket, prózai munkákat, drámákat.

A magyar irodalom hét évszázados múltja nem ismer hasonló írói élethelyzetet. Igaz, századunk irodalmában voltak alkotók, Dutka Ákos, Falu Tamás, Gellért Oszkár, akik megérték a pátriárkai kort, s nyolcvanévesen is írtak, de az ő szerény teljesítményük, a rég elért eredmények halk ismételgetése aligha mérhető Illyés öregkori munkáihoz. Mióta a hetvenedik évet betöltötte, sokkal többet dolgozik, mint azelőtt. Furcsa démon szorongatja: mindent elmondani, amit még lehet. És egyáltalán, öregkori írások-e ezek? Hiszen az élettani sajátosságnál, annál tudniillik, hogy a műveket egy, a nyolcvanadik évé264hez közeledő író alkotja, sokkal fontosabbnak látszik az írások gondolati frissessége, érzelmi-indulati elevensége, drámai ereje. A bibliai mondás két felének fölcserélésével jellemezhetjük az alkotót: a test ugyan erőtlen, de a lélek kész.

Érzékeli az idő múlását, jár hegyi-útjain az idősödésnek, tapasztalja távoli testünk üzenetét, szaporodnak a rémhírek: a betegség, a test jelei. És bár hátrálni kezd hadnépével a lélek is, ez a mozdulat nem fegyverletétel, a lélek csak „hátrál”, de nem adja meg magát. A fül gyengül, a szem homályosul, a szív rendetlenül ver, kitört most már a jajveszék, a nagy, de az agy ma is világosan ítél, az emlékezet pontosan működik, a tudat győzedelmeskedik a test tartományain, a föllázadt gyarmatokon. Illyés jogosan írja az Arany János tiszta fényű hangjára emlékeztető emblémaversben: Életemnek dupla hetes évében / volnék vetnivalóknak még bővében… Az öregség terhe: a test lázadása, romlása. Az öregség illyési ajándéka: a sebezhetetlen ítélet és tévedhetetlen tisztánlátás; a gazdag írói termés és a ma is „fiatalhitű” lélek. Hullanak a fáról a lombok, zord szél cibálja az ágakat, de sugarat lövell a tar gally közt a Nap. Az Arany és Babits kései verseiből leszűrt „tanulság” egyben pontos, tömör és szemléletes költői öndefiníció:

Takarékosan bánik idejével. Külföldi utazásra ritkábban vállalkozik – 1971-ben Írországban jár: most voltam Dublinben, gyerekhangok töltik be a várost –; inkább az országot járja és szülőföldjére látogat: A nyáron ott voltam Ozorán a Szent István-napi búcsún. Aztán tovább utaztam Dél-Magyarországra, Szegedre… Regisztrálja a látványt: Pest morcos, nincs jelen az ifjúság… Dublin, Párizs tele van gyerekkel, Pest kutyákkal… Cece elhanyagoltabb… Simontornyán rendbe tették a várat, de Ozorán nem… 265Szemnek az ötven év előtti Dunántúl szebb volt, mint a mai. Ezek a szögletes családi házak… Leutánozták a Pest környéki villákat… Futó benyomások, interjúkban közreadott dohogások ezek, terjedelmesebb útijegyzetet, írói beszámolót nem formál belőlük. 1974 elején hónapokig betegszoba foglya: versben és prózában rögzíti olvasmányai nyomán kelt gondolatait, az öregség életérzését: A betegszoba hirtelen / emelkedni kezd, mint a lift – / fakír-varázsból kelt torony!

Idejének nagy részét a Józsefhegyi utcai lakásban tölti. Csak akkor mozdul ki, ha szülőföldjére szólítja a meghívás. A hetvenes évek végén Moldován Domokos filmrendező elhatározza, hogy képriportban örökíti meg az író pályafutásának néhány állomását, írói életének szemmel is látható, lencsével is rögzíthető emlékeit. Utazást szervez az író szülőmegyéjébe, s az útra Illyés is elkíséri, és újabb interjúban vall szülőföldjéről, a filmrendezővel tett közös utazásról: Nagy vargabetűkkel kanyarodtunk le egészen Rácegrespusztáig. Virágzó falvakon mentünk át, Szilasbalhás, Rétszilas, Rácegres, Pálfa, Ozora. Szívderítően kikupálódott falvakon és kisvárosokon. Érzékeli a változást, az iparkodás jeleit, de kritikáját sem hallgatja el: A régi puszta meg? Nem lehet leírni a romlást, hogy az milyen állapotba került. Ugyancsak rácáfolt arra, hogy minden szülöttünk táj megérdemli a bekeretezést. A puszta népe kicserélődött, a régi lakosok elköltöztek, az iskola üresen áll, a régi „kastély” düledező falai között pálinkát mérnek, az egyetlen megmaradt cselédház roskatagon várja a pusztulást. De Rácegres az én szívemben, a tudatomban változatlanul az érzelmek szép keretében áll… Az interjút a forró vallomás hangjával zárja: Szerencsére ez a közösségi érzés végtelenül tágítható. Európa neveltje vagyok, mai teljes emberi voltomban. S az csak fokozza, hogy szülővidékemhez mind bensőségesebben ragaszkodjam, sorsa minden fordulóján.

Nem szeret filmen szerepelni, de ha szülőfalujáról van szó, a tájról, „ahol az ősök nyugszanak”, kamera elé áll. 1981 szeptemberében a televízió – Major Sándor osztályvezető-szerkesztő jóvoltából – filmet készít az író gyermekkori tájairól: Illyés a tévésekkel Tolnába látogat, s a kamera előtt újra megidézi a fölnevelő tájhoz fűződő emlékeit, és szenvedélyesen szól a nép művelődésével kapcsolatos mai gondokról.

266

Hogyan él Illyés? Hogyan telnek az idős író napjai? – Lakásában gyakran csöng a telefon, sűrűn járnak nála vendégek. Kéziratot, interjút kérnek tőle. Mások ügyeit intézi, tanácsot ad, közbenjár, segít. Szeretne több fizikai munkát végezni, kapálni, kertben dolgozni, de erre Tihanyban van csak lehetősége. Sokat sétál, mozog; megtanul autót vezetni. Nincs állandó és megszabott időbeosztása: A nap felkel, felkelek, és délben eszik az ember. Nem jár társaságba, előadni; a nyilvános szerepléseket kerüli. Elutasítja, amit az élet olcsón kínál, cigarettát, kényelmet, italt. A pénzzel nincs találkozása, az árakat nem ismeri, adóügyekkel nem foglalkozik.

Csak egy dologról nem tud lemondani, a szabadságról. Tombolni tudok, ha korlátoznak. Az igazságtalanság szemlélése feldúl. Elönti az agyamat a vér. Szenvedélyessége az évek múlásával sem csitul. Amit csinálok, csak szenvedéllyel tudom csinálni – mondja 1971-ben Bertha Bulcsunak. A sírást szégyelli. A fogamat csikorgatom. A roham, a depresszió néha a közelébe visz.

Panaszkodik a barátság elértéktelenedése miatt. Fájlalja a hajdani társak hiányát, Babits, Szabó Lőrinc elvesztését, Németh László, Déry Tibor, Veres Péter halálát. 1970-ben Veres Péter temetésén ő beszél az írótárs koporsója előtt, majd a Kortárs-ban hosszabb esszét ír „a klasszikus moralitású művészről”. Németh Lászlóval, kit érzékenysége az Iszony francia kiadása idején a bevezető tanulmány egyik-másik megállapítása miatt némileg eltávolít, újból találkozik, s egy pécselyi pinceszeren „kibékülnek”. 1972 decemberében, amikor Németh Lászlót hetvenedik születésnapján lelki szülőföldjén ünneplik, Németh társaságában Illyés Gyula lépdel végig Mezőszilas utcáin, s ő köszönti írótársát, fölidézve első közös szilasi útjukat. 1981-ben, amikor Németh László nyolcvanéves lett volna, Üdvösség vagy halál címmel verset ír barátja emlékére. A vajszlói Kodolányi-emlékház vendégkönyvébe írt sorait már idéztük. Pannonhalmán még találkozik a nagybeteg Mécs Lászlóval egy engesztelő kézfogásra. Gyergyai Alberttól a Nagyvilág-ban búcsúzik. Bibó István, a Válasz hajdani munkatársa temetésén ő beszél…

A magány egyre szorosabb kört von köréje, de különösképpen nem szenved miatta: Magányos természet vagyok, nem ér267zem rosszul magamat egyedül. Ez az életformám. Bár vágyom társaság után… Szeme a fiatalokat, az utódokat, eszméinek folytatóit kutatja. Az Új Tükör-ben irodalmi jegyzeteket közöl friss olvasmányélményeiről, Csoóri Sándorról, Fodor Andrásról. Sütő Andrást ötvenedik születésnapján prózával és verssel köszönti. A tragikusan távozó Latinovits Zoltántól versben búcsúzik.

A tartós haragot, a gyűlöletet nem ismeri, ellenségeit nem tartja számon, egyszerűen megveti, sajnálja őket. Az engem ért sérelmeket, igazságtalanságokat elviselem, de a hozzám tartozókét, beleértve a barátaimat, nem. Nem ölni, de ütni tudnék. Kijön belőlem valami nyers düh. Kard ki a hüvelyből!

Folyóiratot már nem szerkeszt, de kapcsolata az irodalmi élettel, a kiadókkal, az írókkal eleven. Persze megválogatja, hova ad kéziratot. A hetvenes években különösen a Kortárs-sal vált szorossá a kapcsolata; az Élet és Irodalom-ban viszont a lappal támadt korábbi vitája miatt nem publikál. Szívesen támogatja a számára rokonszenves törekvésű, vidéken megjelenő irodalmi folyóiratokat, főként a Tiszatáj-t és a Jelenkor-t. 1974 októberében üdvözlő soraival indul útjára a Kincskereső második folyama, mint ifjúsági irodalmi folyóirat.

Milyen az író életérzése, közérzete? Nagy-nagy hiányt érez. Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely”. Nemcsak a világban kell kételkedni, hanem saját magamban is. Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ.

Az író közérzetét a közösség, a világ dolgai is befolyásolják. Nem panaszkodik. Én azt érzem, hogy Magyarország szélárnyékban van. Áldhatja a körülményeket. Régen volt ilyen nyugodt élete a nemzetnek. Most kellene megoldani sok mindent. Tisztázni. Van-e egyáltalán magyar nép? Most meg lehetne csinálni. Ez a reformok, fogalmi tisztázások évtizede. De a szellemi életünk ezt nem appercipiálta. Ki leszünk téve megint a körülményeknek, ha nem lesz elég belső energiánk. Nagy a belső közöny. Van egy szemlélet, amelyik nem szereti a magyar népet. Pedig most lehetne tenni. Nem a parlamenttől várni, mit szervez meg, hanem te, mint szellemi ember mit teszel értük…

268

Arra a kérdésre, hogy mi az életünk értelme, mit kell csinálni az életben, így válaszol: Megtoldva, amit Camus mondott: Tolni fel a követ a hegyre; hátha egyszer fent marad.

A Józsefhegyi utcai házat és mai környékét a látogató Bertha Bulcsu leírásából ismerjük: „Az utcába nem lehetett behajtani… Kihaltnak látszott a vidék, pedig ahol kiszálltam a taxiból, több utca is találkozott. Gondozott, üres utcák. Sehol egy ember, gyerek vagy asszony. Csak fák, nagy udvarok, néma kertek… A ház a Szemlő-hegy alatt állt, kert vette körül. A kertből két utcára is nyílott kapu… Közben láttam, hogy a kert sarkában, magas drótháló mögött, néhány barna tyúk kapirgál. A lépcsőházból fehér ajtók nyíltak.” A vendéglátó és a vendég leülnek az egyik szobában. „Az erkély tágas. A Dunára látunk és a Margitszigetre. A zöld gyep s a teniszpályák vörös foltjai jól látszanak. Árpád-híd, Margit-híd. Két híd között, egy szelet zöld rét.” A kerti fürdőmedence nem nagyobb, mint néhány fürdőkád. „Körülötte a fák vedlenek. Sárga és piros levelek fedik a kert gyepét. Nehéz már felismerni a fákat. A feketedő törzsekhez igazodom. Barack, alma, körte, mandula s egy fügefa tele gyümölccsel. S a szomszédos kertek? Az út túloldalán már felismerhetetlenek a fák. A házak belevesznek az ágak rengetegébe. Csupa lakatlan ház. Úgy tűnik. De ez nyilván csak illúzió. A Rózsadombon minden házban lakik valaki.” Ebben a házban Illyés és Flóra, valamint asszonylányuk és férje lakik az unokákkal.

Ha a költő távolba néz, ablakán ezt látja:

Az író dolgozószobáját Földes Anna ilyennek látja: „hivalkodás nélkül otthonos, meleg, a vendég egyik oldalon a havas domboldalra, másikon a zsúfolt könyvespolcra lát.” Bertha Bulcsu pedig így ír: „Nem is egy szoba ez, hanem kettő. Kettő volt valamikor. Középütt kiverték a falat. A fal maradványai két oldalon alkalmas zugokat nyújtanak heverőnek, könyvespolcnak, kis asztalnak, féltett ősi tárgyaknak. A hátsó falat könyvek borítják, előtte hatalmas íróasztal. Az asztalon könyvek és papírhalmok. Az asztal túloldalán parasztszékek. Merev, egyenes háttal, csuhéból font ülőkével. Még idább, a hajdani válaszfal tövében dohányszínű garnitúra, heverővel, könyvespolccal. A szoba másik felében polgári bútorok, asztal, szekrény, kényelmes székek. A falon néhol egy kép, festmény.” Az írót gyermekkorára emlékeztető tárgyak veszik körül: a sarokban nagyapja faragott fejű, ólmos végű juhászbotja áll, melynek markolata birkafejet formáz; egy rúdról fából faragott apró tárgyak lógnak a fal elé, kis billogok, két kerék, két sajtár, két kolomp, mindből kettő. Nem holmi nemességi okmányként akasztom ki a hazai „népi” tárgyakat – vallja Illyés –; hanem egyrészt… művészi megbecsülésből, esztétikai élvezetből. A másik ok: ezek a birka-billogok például első játékszereim voltak… Látogatójának, Földes Annának hosszabb magyarázatot fűz eredetükhöz: A juhászatban ellés idején egyszerre rengeteg kisbárány kerül a hodályba. Gyermekkoromban a juhászok, hogy tudják, melyik bárány melyik juhhoz tartozik, ilyen páros, faragott megkülönböztető jelet akasztottak az állatok nyakába. Ma már erre gyárilag préselt páros számokat használnak. De akkor még ilyen remek kis figurákat, pipát, dézsát, babát faragtak vékaszám. Mi, gyerekek is örömmel játszottunk velük. Egy darab egyébként hiányzik abból a hajdani készletből, amit testvérnéném padlásáról hoztam fel magammal a városba. Simone Signoret könyörögte el tőlem nyakbavalónak, amikor Pesten 270járt. Vagy itt van ez a szépen faragott csanak, és ez a fényesre koptatott faragvány, ami Éluard szerint olyan gyönyörű, mint egy azték szobor, pedig csak egy juhász botjának a feje volt.

A tárgyak, bútorok, bármily beszédesek, nem födik el az író alakját, személyiségét. 1971-ben Bertha Bulcsu ilyennek látja Illyés Gyulát: „Nem lehet tárgyakra figyelni, amikor jelen van. Ráadásul olyan egyéniség, akit nem jellemeznek a tárgyai, legfeljebb arról lehet szó, hogy a tárgyainak is ő maga ad értelmet, jelentőséget…” „Dohányszínű fotelban ül. Öltözéke puritán. Ing, nadrág, pulóver. A nyakára kendőt tekert. Megfázott. Úgy tűnik, vad és nyers a megjelenése. Olyan, mint egy végvári kapitány vagy esetleg, mint egy kalózhajó kapitánya. Besenyő feje félig már lekopaszodott, de attól nem lett sem intellektuális külsejű, sem öregemberes. Erős, határozott vonalú arca van. Inkább barna, mint vidékiesen piros. Egy férfi bronzból. Egy Illyés Gyula-szobor húsból.” Kint az előszobában a telefon ötpercenként felcsörömpöl. „Szűrten, bizonytalanul lehet hallani, hogy Flóra asszony beszél valakivel. Ha a drót végén fontosabb ember várakozik, Flóra asszony bekopog a szobába. Illyés Gyula feláll, kimegy, nyitott ajtó mellett telefonozik. Aztán visszasüllyed a dohányszínű fotelba…”

Nádor Tamás 1975 októberében készít interjút Illyéssel. Tíz kérdése és az író válaszai előtt tömör és igen találó portrét rajzol a Józsefhegyi utcai ház lakójáról: „A Parnasszus volna ez a dombi szoba? Ha az, magasan s mélyen fekszik, s feszes székben szemközt velem, egyszál köznapi pulóverben maga a költőfejedelem. Vagy inkább: Költészet köztársasági elnöke. Ilyen tehát a tapintható, a kézfogásra is képes halhatatlanság? Aki összefog, rokont-barátot szívós és kemény következetességgel maradandó közösségbe áhít, miképpen lehet ennyire törékeny? Micsoda anyanyelvű s egyetemes kohézió őrizte sorsát, micsoda fegyelem rejtette jajdulásait, hogy bennünk már életében ekképp világít? Csöppet sem csodálkoznék, ha ez a szikár ember egyszer csak az éjszaka alá feszülne, s megemelné, mint vén paraszt zúzott fiáról a szekér farát.”

Nem szeret interjút adni, de akiben őszinte érdeklődést és értést lát, nem utasítja el. Újabban főként magnetofonnal keresik fel a riporterek. Vállalja ezt a műfajt is, ilyenkor a nyers 271szöveget átírja, átdolgozza. Ami meglepő: az ismétlődő kérdésekre is mindig tud újat és eredetit mondani. Akiket műhelye, íróasztala közelébe enged, többnyire arról faggatják: hogyan ír, napjai hogyan telnek?

Korán ébred. A feleségem odakészíti nekem a túrót, zöldpaprikát, egy szelet szalámit, kolbászt – mondja Bertha Bulcsunak. – Én készítek aztán elég erős teát. A feleségem inkább tejet iszik. Depressziós vagyok. Iszonyú szomorúan ébredek. Le kell győznöm a szomorúságot. Le szoktam menni gyalog a Lukácsba. Ott úszom tizenöt-húsz percet. Utána valamelyik kávéházban, pihenés ürügyén és alatt próbálok olyat dolgozni, ami semmire se kell. Kiírom magamból a szomorúságot. Hazajövök, és akkor dolgozom. Általában rendelésre. Először életemben, négy nappal ezelőtt igen elszomorodtam. Este nyolcig eltöltöttem az időt munkával. A színdarabomon dolgoztam. De nem darabot nehéz írni, hanem verset. Beszólt a feleségem. S akkor hirtelen olyan zsibbadtságot éreztem az agyamban, hogy megijedtem. Túlfeszítettem az agyamat. Akkor láttam, hogy a túlfeszített szellemi munka megrontja az életet. Nagyon visszavonultan élünk. Színházba ritkán megyünk. Van egy televíziónk, de ezt sem igen nézzük, mert nincs rá idő. Tizenegyig olvasok. Így élek. Moziba ritkán járnak, jobbára csak a barátok filmjét nézi meg, soha nem nagy közönség előtt. Csak vacsora közben szokta kinyitni a televíziót, legjobban a Delta fogja meg, a tornázókat becsüli, a dokumentumfilmeket, néha a Híradó-t. Nem szeret éjszakázni. Újabban ritkán álmodik. Szeretek tizenegykor elaludni, és szeretném kialudni magamat. De nem így van. Felébredek kétszer-háromszor. Négy Noxyronnal el tudom húzni reggel hatig. Akkor igyekszem felkelni, és a munkát elkezdeni.

Amíg hivatalba járt, este dolgozott; most már a reggeleket és a délelőttöket tartja alkalmasabbnak az írásra: ragaszkodom ahhoz, hogy tizenegy óráig semmi más dolgom ne legyen.

Három-négy órát dolgozik egyfolytában. Az is inkább pepecselés. Akiben nincs kétely, az nem tud értékeset csinálni. Nem szeret írni. Elképzelni igen. Halogatom, ameddig csak el lehet kerülni. Olyan papíron szeret fogalmazni, amelynek egyik oldalán már írás van. Nagyon szerényen dolgozom, csak cetliken, mintha mellékes volna a dolog. Nem azzal a nagy komolysággal. Majd egyszer, jobban megcsinálom – gondolom mindig. De rendszerint nem javítom ki… 272De a kefelevonatnál alig bírom megállni, hogy át ne írjam az egészet. Mindig javítani akarok… Előfordult, hogy megírtam egy verset, aztán újra megírtam, és kiadtam mind a kettőt.

Mindig kézzel ír, gyakori rövidítésekkel. Flóra el tudja olvasni Illyés írását; a házaspár kézírása meglepően hasonlít egymáshoz. Amióta együtt élnek, Illyés kéziratát mindig Flóra másolja le. Ő gépelt Illyés keze alá akkor is, amikor a Gyógypedagógiai Főiskolán tanított, s ő gépel ma is. Ő osztja be az író keresetét is. Még nagyobb a segítség, amit tanácsaival, véleményével ad az írónak. Szerencsére verseim utóéletéhez mindig segítséget kaphattam feleségemtől – mondta korábban egy interjúban. Ugyanitt beszélte el verseinek keletkezéstörténetéről szólva: Ma is tréfából rögtönöztem Flórának egy kis verset. De ebben emlék elevenedik meg. Mikor írtam tehát, amit most írtam? Az emlék jelenében vagy a betűvetés pillanatában?

A tihanyi magányos, emeletes nyaralót nem Illyésék építették. A költő apósának a tulajdona, illetve Flóra nénjéé volt, s ma is az. Illyés főként akkor megy oda, amikor amúgy is üres. A Kháron ladikján élén egy remek rajz olvasható Juliska címmel. Az írás Juliska, az idős kastélybeli szakácsnő nézőpontjából arról ad képet, hogy a negyvenes évek végén hogyan élnek Illyésék Tihanyban. A költő éti csigát szed, sőt meg is eszi, keservesen föltápászkodik, boldogtalanul tesz-vesz, kiszolgáltatja magát. Drága személye körül forogtatja az egész házat. Vasárnap delente meg szemérmetlen történetekkel traktálja a magához hasonló léhűtő barátait. A házban a nagyobbik Kisasszony, a kisebbik Kisasszony, annak férje, a „művész úr” és lányuk, a kis Kisasszony él. A „művész úr” napjai így telnek: Fájdalmasan elténfereg a ház körül, szomjas szemmel lesve, nincs-e valami javítanivaló a kilincsen, a villanyrezsón, a töltőtollán, valamelyik szerszám nyelén, a kávédarálón. Van? Fél nap elpiszmog vele. Nincs? Semmi sincs? Még fájdalmasabb képpel, a fogorvoshoz indulás tiblábolásával fölcammog a ház mögötti felső kertbe. A „művész úr” itt dolgozik, itt írja egy nagy füzetbe jegyzeteit, de ezt csak ez a mindenki jó bolondja, szegény Kisasszony hiszi el. A füzet ott van egy tégla alatt a kőasztalon, a gazdája pedig – éppoly fogfájós arccal – a kertben csász-mász. Kapál (ott, ahol nem kellene); a kőbástyánál a cserhegyi Kántás Imrével bratyizik (kikalapálja neki a kaszáját); általában itt is 273csak olyan munkát csinál, amit jobb volna, ha nem csinálna. Nézi a szaletlija megereszkedett tetejét; nádat szerez, fél napig maga drótozza, ott a tetőn, az a nagydarab ember. Vagdalja bicskával a saruja szíját, a szaletli lépcsején, egy gatyában, a napon; fejét ingatja, s egy pici kis noteszba egy pici kis ceruzavéggel – újabb fejingatás meg spekulálás közben – valami összeadást csinál, azt volna jó tudni: mit? Ha egy kis harmat mutatkozik, a bástya köveit emelgeti: csigát szed.

Illyés Gyulát Tihanyban először 1958 őszén keresi föl egy nyaláb kézirattal a pécselyi orvos és költő, Bodosi György. Azóta Illyés tihanyi életének talán ő az egyik legjobb és leghitelesebb ismerője. Völgyvallatás című könyvében írja: „Szerencsés az a költő, akinél olyan természetességgel folyik egybe élet és költészet, mint Illyésnél. Egy évtizeden át tavasztól őszig nagyon sokszor voltam a társaságában. Alig emlékszem olyan közvetlenül átélt eseményre, amelyből később verset vagy írást csinált. De minden írásában ráismerek arra az emberre, akivel együtt jártam-keltem a tihanyi vagy a pécselyi dombokon…” Majd így zárja a portrét: „Volt esztendő, melynek kilenc-tíz hónapját is lenn töltötte Tihanyban. Ma már csak nyaranta s akkor sem egy teljes nyárra érkezik meg. Mégis hozzátartozik ehhez a tájhoz úgy, mintha itt élne.”

Eszmerendszerében, világlátásában a hetvenes években a nemzeti és közösségi kérdések, a sorsproblémák még inkább központi helyre kerülnek. Azokról a kérdésekről van szó, amelyek már az előző évtizedben is cikkek és tanulmányok sorában szerepeltek, de most írásaiban a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapnak. A Hajszálgyökerek-ben közölt esszék, tanulmányok, interjúk folytatásai ezek az írások, s egy részük az életműsorozatban 1976-ban megjelent Itt élned kell című tanulmánygyűjtemény második kötetének végén olvasható. Aligha véletlen, hogy amikor régi tanulmányainak új kiadásakor címet keres, a kézirat élére a Vörösmarty-verssor travesztiáját írja: Itt élned kell. Ez a gondolat e korszakban egész gondolkodói, tanulmányírói munkásságát meghatározza.

Cikkeiből 1978-ban a Magvető Kiadó számára Szellem és erőszak címmel kötetet állít össze, a könyvet kinyomtatják, de terjesztését a politikai hatalom nem engedélyezi. Példányok 274külföldről, nyugatról jutnak be Magyarországra. A könyvet csak tíz évi késéssel 1988-ban adja közre a Magvető Kiadó.

Melyek ezekben az években írt tanulmányainak főbb eszméi? Milyen irányban fejleszti tovább válaszait a történelem által fölvetett kérdésekre? Milyen új motívumokkal gazdagodik eszmerendszere, világlátása?

Önkritikus számvetést végez: megvallja, hogy fiatalabb korában a társadalmi kérdések fontosságát hirdette, s a nemzeti lét kérdéseit olyan üres szócsatározásokkal azonosítottam – pinceszereken és paszitákon beszeszelt nagybácsik kuruckodásának, iskolai ünnepélyek bombasztjainak emlékével fülemben –, amelyeknek semmi közük a valósághoz. Azt remélte, hogy a társadalmi-anyagi kérdések megoldásával a nemzeti kérdés és a vele egygyökerű nemzetiségi kérdés is megoldódik, a nemzeti gyűlölködés automatikusan fölszívódik. Maga a valóság döbbenti tévedésére: az anyagi kérdések megoldása nem tüntette el a nemzeti problémákat, a világ nem egy helyén a nemzeti kérdés nyomul föl; sőt azt kell tapasztalni, hogy a nemzeti diszkrimináció, a nyelvi megkülönböztetés társadalmi megkülönböztetéssé, gazdasági, szociális és politikai kérdéssé vált. Milliókkal és milliókkal mérhetők azok a dolgozó tömegek, melyeknek tagjai egy életen át azért keresnek az átlagnál is kevesebbet, azért nem élhetnek meghitt környezetükben, gyermekeiket azért nem nevelhetik kívánságuk szerint, hivatalokban s a törvény előtt szenvednek hiányt, sőt megaláztatást, mert besorolhatók a fenti osztályozás valamelyikébe, s ezért valamiféle hatalom külön is elnyomja őket, visszaél a védtelenségükkel. A felületes, lelkiismeretlen tanácsra – tanulják meg a népek egymás nyelvét, és pont – így válaszol: Csak egy tényt, elgondolkodtatásul. S ha akadnak mégis országok, amelyek az anyanyelvi megkülönböztetéssel honpolgárok százezreit – ha nem millióit – a társadalmi létra mélypontjára nyomják: nem engedik föl például a szakmunkások szintjére sem? Mert, hogy a szakmai képesítés elnyeréséhez is ipariskolát kell végezni, ahhoz pedig az állam nyelvének tudása kell, olyan területeken is, ahol azt napi járóföldekre nem beszélik, sose beszélték? Világos, hogy ez az osztályharc újabb formája s már nem nemzetien, hanem nemzetközien érvényes elvek szerint vizsgálandó és ítélendő meg. Itt immár kenyérkeresőkről van szó s nem katalánokról, flamandokról vagy vallonokról. Vagy magyarokról.

275

A nacionalizmust társadalmi-történelmi jelenségként vizsgálja, s élesen elválasztja a jogos nemzeti érzéstől, a nemzeti öntudattól, az egészséges közösségi érzéstől. A nacionalizmus kirekeszt, türelmetlen, jogot sért; a nemzeti érzés egybetartozást jelent, védekezik, összefogást, őszinte barátságot hirdet. Hogy pedig maga a cselekvés mivel határozható meg, de hajszálpontosan? Kitűnhetett már az is. Nacionalista az a bármily kicsi vagy nagy csoport, amely fokozza a tudományos szocializmus által megvilágított osztálykülönbségeket egy másik csoporttal szemben annak arcszíne, vallása vagy anyanyelve miatt. Nemzeti, aki ezt a magatartást oda teszi, ahova való: az elnyomás épp hogy a szocializmust sértő tünetei közé. Nemcsak a nacionalizmus föltámadó jeleit érzékeli a világban, hanem a nemzeti érzés, a közösségi tudat hiányát és fogyatékosságát is a magyarság körében. Az előbbire éppolyan érzékenyen felel, mint amilyen hevesen szóvá teszi az utóbbit. „Kis” nép volna a magyar? Ez a „kis” szó máris provokáció és sértettség – mondja. A mennyiség ugyanis nem azonosítható az értékkel, a kvalitással. Természetesen a kis népek is elkövethetnek végzetes hibákat, de az utóbbi században, úgy tetszik, éppen a kis népek kerültek erkölcsi fölénybe a nagy népekkel szemben, pusztán azért, mert a bűnöket, a hibákat, a tévedéseket a sors a nagy népekkel követteti el. A korszerű magyarságtudat mit követel? Önostorozás, önvád helyett a nemzeti tudat erősítését, hamis büszkeség és türelmetlenség helyett önismeretet és reális számvetést. Helyünk és helyzetünk reális ismeretét, nemzeti értékeink, hazaszeretetünk ápolását és elmélyítését, állandóan növelve szellemi kincseinket, a nép kulturáltsági fokát, intelligenciáját, amelynek következményeképpen nemcsak az egyes ember kapcsolata finomodik, válik sokoldalúbbá, türelmesebbé és megértőbbé a másik iránt, hanem országon belül az egyes társadalmi csoportoké is, sőt országon kívül az egyes embereknek és nemzeteknek a más népekhez, nemzetekhez fűződő viszonya is.

Korszerű magyarságtudatot sürget, s ebben meghatározó szerepet az anyanyelv használatának szán: nem szabad szégyellni azt, hogy magyarul beszélünk, de abba sem szabad beletörődnünk, hogy bárhol a világon szégyellni kelljen azt, ha valaki magyar anyanyelvű, és emiatt hátrányos megkülönböztetésben részesüljön. Bárhol a világon… Mivelhogy a tizenötmilliós nép fiainak egyhar276mada az anyaország határain kívül, a világon szétszórva él… Ez a gondolat a hetvenes években mind gyakrabban kap hangot műveiben. A nemzet, a haza fogalmát így definiálja: nemzet az a közösség, amelynek egy a múltja, az anyanyelve, a múlt által kifejezett szellemisége és (– igen –) a talaja, a földje. A nyelvvédő mozgalom értelmét és hasznát abban látja: ha a nép lelkülete, esze járása leginkább nyelvében érvényesül, akkor a nyelvvédelem voltaképpen népvédelem; a nép lelki alkatának érvényesítéséért, a gondolat helyénvaló kifejezéséért folytatott küzdelem. A nemzeti kérdést elsősorban a nyelvhasználat kérdésének tekinti; a nemzeti sérelmet leginkább az anyanyelvi megkülönböztetésben látja. A nemzeti sorsproblémák legfontosabbika: az egynyelvűek közösségi tudata. „Mindent kiderített, számára nincs már »se győzelem, se kegyelem« – írja a hetvenéves költőről Czine Mihály. – De megmaradt a közösség, az anyanyelvű közösség gondja. Virrasztó szívét leginkább ez foglalkoztatja: miként lehet megtartó tudatot, nemzeti méltóságot adni népének, ahogy Móricz s mindenekelőtt Ady is tette.”

Minden alkalmat megragad, hogy a magyar anyanyelvűek egységét hangsúlyozza, és legfontosabb fölismerését megossza: a magyar szó egyben nemzeti megmaradásunk föltétele. Poklunkká válik a sír, ha nem lesz erőnk legalább annyi üdvre, amennyi jó munka tudatára: mindent megtettünk, hogy a magyar anyanyelvi közösség is az eszményekhez való hit erejével lássa el tagjait. Hogy ez a közösség magyar sajátosságai megvallásával s érvényesítésével valóban megállja helyét a többi közösségek közt – írja Hidas Antalról és emigrációba kényszerült társairól szólva. A komáromi Magyar Területi Színház tagjait ezekkel a sorokkal köszönti: Olyan szép, olyan hősi munkát végeztek, mint Déryné kortársai. Szívből kívánom, hogy az elismerést, a dicsőséget, a jutalmat ne csak az utókortól kapjátok meg! De ha még úgy történnék is: megéri! Ötágú sípnak nevezi a magyar irodalmat, mert ennek az irodalomnak az az érték is része, ami az anyaország határain kívül – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán vagy Dél-Amerikában – születik. Előszót ír Janics Kálmán A hontalanság évei című könyvéhez, mely a szlovákiai magyar kisebbség sorsát tárgyalja a második világháború utáni években, s a bevezető277ben a nemzeti kisebbségek mai sorsáról elmélkedik. Amikor a New Brunswick-i (USA) Magyar Öregdiák Szövetség hétvégi magyar iskolája működésének huszadik évét ünnepli, szeretettel ajánlott verset küld az óhazából; a gyermekkorból megőrzött képet, a láthatárt telerajzoló madarakat idézi föl, s az „absztrakt vonalakból” kiolvasható üzenetre adható végleges választ fogalmazza meg, végrendeletül: Föl, föl, föl, csak úgy érdemes! A Bartók születésének centenáriuma alkalmából rendezett New York-i ünnepély megnyitójául szánt soraiban is a magyar anyanyelvi közösség erejét hangoztatja: Amit én szelleme második szárnyalásának nevezek, annak hálás bámulói első soron mi magyar anyanyelvűek vagyunk. Egységbe foglalta időszerűen s ugyanakkor mélységes örökségként a világgá szóródott magyarságot. Emelkedettebb, mert együttesebb dobogásra bírta otthon és azon túl népünk minden rendű, rangú és gondolkodású tagjának szívét… Phőnixmadárként megújuló szerepének láttán csak tán büszkeségünkről ejthetünk szót. Visszaadta ő is nemzeti önbecsülésünket, majd hitünket, hogy van nemzeteket gyógyítóan összefűző – nemzeti fájdalmakat is csitító-megszüntető – ereje még az emberiségnek.

Két írásáról részletesebben is szólnunk kell.

Az egyik A „sorsproblémák”-ról címmel eredetileg a Népszabadság 1971. február 14-i számában jelent meg. A tanulmányban Lukács György Magyar irodalom – magyar kultúra című könyvével kapcsolatban a szerzőhöz intézett irodalmi levél formájában fejti ki gondolatait. A bevezetőben elmondja, hogy „néhány nyugtalanító komplexusunkat” kívánja vitatársával tisztázni. Egyetért Lukáccsal abban, hogy a magyar irodalom meghatározó jellege a magyar sorsérzés, a nemzeti léttel való összeforrottság, a nemzeti válság tudata, a veszélyérzet, a félelem a teljes, a nyomtalan elpusztulástól. E megállapítás igazát a két háború közti „fajvédő” demagógia, a „nemzethalál” gondolatát huhogó ideológiák sem kompromittálhatták. Illyés azzal fűzi tovább Lukács eszméit, hogy kimondja: sorskérdések ma is vannak, mert azok a társadalmi rendek változásával sem változnak automatikusan, hanem csak külön erőfeszítések árán… Messzianisztikus szektás az, aki a napi égő kérdéseket azzal tolja félre, hogy megoldja azokat úgyis az idő; az Idők megjósolt nagy Eseménye; bibliaszerű Beteljesedése. Véleményét friss adatokkal támo278gatja meg: rámutat az újszülöttek számának apadására hazánkban, a magyar anyanyelvűek diaszpóráinak csökkenésére, elszóródására a hazán kívül, s az öngyilkosság növekvő jelenségére. A sorskérdések megoldhatók – érvel Illyés –, s az orvoslatot a közösségi, a nemzeti tudat működésében látja. Ha ez a tudat jó, az élet működése – a sorsproblémák megoldhatása is – jó megoldást mutat… Meggyőződésem, hogy a népek nagy közösségének jó megvalósítását a magunk szűkebb közösségének kialakításával kell kezdenünk.

A cikkhez fűzött terjedelmes szerkesztőségi megjegyzés inkább kiegészíti, továbbszövi, értelmezi, félreérthetőségét korrigálja, mint vitatja Illyés levelét. Címe is ez: A gondok közösek. Kiemeli a cikk „konstruktív szellemiségét”, jelzi, hogy „a levélben érintett gondok a mi gondjaink is”. Kifejti, hogy a kommunista munkásmozgalom eddigi történetére nem jellemző a messzianizmus, s a hangsúlyt arra teszi, hogy a mai nemzetiségi gondok nem burzsoá hatalmak, hanem „a szocialista országok közötti kapcsolat keretében” jelentkeznek, és megoldásuk is a lenini normákat érvényesítő szocializmustól remélhető. A szerkesztőségi cikk ott fogalmaz élesebben, ahol gátat akar állítani a sorsproblémák „mitizáló értelmezése elé” – mintegy azt sejtetve, hogy Illyés írása ebbe az irányba mutat –, de befejezésül maga is azt hangoztatja, hogy „a nemzeti tudatnak rendkívül nagy szerepe van a jó közösségi légkör, a jó társadalmi közérzet alakulásában”.

Illyés másik fontos, iránymutató esszéjét a Magyar Nemzet 1977. december 25-i és 1978. január 1-i száma közölte. A két részben publikált tanulmány címe: Válasz Herdernek és Adynak. Emlékezünk, Herder gyászos jóslatával a magyar nyelv kiveszéséről csaknem tíz esztendővel korábban, az 1970-ben, éppen a Herder-díj átvétele alkalmából írt Szakvizsgán – nacionalizmusból című bécsi útijegyzetében már szembenézett. Azóta csaknem egy évtized telt el – most Ady születésének centenáriumát mutatja a naptár –, s ez az idő a nemzeti kérdésről szerzett új tapasztalatokkal gazdagította. Illyés széles alapot rak: Herdert idézi („A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni”), és Adyra hivatkozik („Én vagyok az utolsó élő magyar”). 279A történeti visszapillantás után a jelenre tér: A mi tekintetünk már tárgyilagos. Szemünket az évek hideg járása éleslátásra edzette. Amivel ma is szembe kell nézni: a trianoni békediktátum következménye. A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor épp ily módon szakadt három részre. De még mindig nem ez volt a legrosszabb. A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte. Ismét az önvizsgálatot, a reális számvetést sürgeti: Ady igazi arcával csak úgy tudunk szembenézni, ha szembenézünk már nem is Herderrel, hanem túlbuzgó kéretlen tanítványaival; igéinek kicsavaróival.

Az igazán súlyos gondolatok a tanulmány második részében fogalmazódnak meg. Amiről eddig a közelmúlt eseményeit tárgyaló történettudomány is szemérmesen hallgatott, a 45 utáni szlovákiai kitelepítésről Illyés megrendítő tárgyilagossággal közli: a huszadik század derekán eszelősségének szabad utat engedve felelős államférfi – Beneš – olyan kommentálással (a szavak súlyának olyan semmibe vevésével) foglaltatta törvénybe egy országrész magyarságának teljes jogfosztását, vagyis egy nép maradéktalan kiűzését, hogy a felelőtlen kórus rá évtizedekig az lett: vissza valamennyivel Ázsiába, ott a helyük, ahonnan éknek idefurakodtak. A tanulmány legfelkavaróbb fejezete tulajdonképpen Illyés egy korábbi írása, mely egy külföldön megjelenő, csontpapírra nyomott, minden cikkét három nyugati nyelven közlő folyóirat számára készült. A folyóirat Magyarország ismertetését vette tervbe, s Illyés cikke ehhez fest bevezető összképet. Az általános adatok ismertetése után főként azoknak a magyar anyanyelvűeknek a helyzetéről beszél, akik az ország határain kívül élnek. Illyés sosem ismerte a mellébeszélést, a ködösítést; most sem hallgat „az érem másik oldaláról”. „Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok” alapján szóvá teszi (az országok megnevezése nélkül) a határon túli magyar nemzeti kisebbség oktatási helyzetét, a pedagógiai balfogásokat, az anyanyelvű iskoláztatás fogyatékosságait, a nemzetietlenítés manővereit, az elemi emberi jogok sérelmét. A fölsorolt torz példák közül csak egyet: Nem ritka, hogy az egyazon anyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sok helyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen 280iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, más nyelvterületre helyezik. A fájdalmas és keserű példák számbavétele után is marad Illyésben annyi bizakodás a jövőben, hogy fejtegetése végén a remény világosságát gyújtsa ki: A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni mindörökre az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.

Illyés tanulmányára hónapok múlva a bukaresti Luceafărul című lap Gheorghiu Mihneának, a folyóirat vezető tanácsa elnökének írását közli. Az írás hozzászólásnak vagy vitacikknek nehezen nevezhető, mert adatok és érvek helyett szólamokat, gyanúsításokat, súlyos tévedéseket és rágalmazásokat tartalmaz. Illyés tanulmányát „szabadjára engedett rögeszmeszerű románellenességnek” nevezi, s a szerzőt „cifra hazugságok kiagyalójának”, írását „aljas és mérgező gondolatok újraélesztésének” minősíti. Csak az a különös, hogy Illyés tanulmánya egy szóval sem említi az erdélyi magyarságot, Gheorghiu Mihnea mégis szükségesnek érezte a válaszadást.

Kell-e tekintélyes írónak, olyannak, aki hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is, efféle polémiába keveredni? Hasznos-e a költőnek irodalmon kívüli problémákkal foglalkozni? Nem lett volna-e jobb Illyésnek megmaradni avantgarde költőnek, és egész pályáján mást se tenni, csak kísérletezni, újítani, újabb és újabb formai megoldásokat keresni? – Nem most kell pályáján először szembenéznie ezekkel az aggodalmaskodó kérdésekkel; már sokszor és sokan mellének szegezték. És Illyés irodalomképe, az írói felelősségről, az író feladatáról vallott nézetei sem mai keletűek; az idő változásával legföljebb újrafogalmazásukat, újraértelmezésüket érzi szükségesnek.

Kései tanulmányainak alapeszméje: az irodalom a nemzeti lét kifejezője; eszménye a nemzeti létkérdésekkel együtt lélegző, elkötelezett irodalom. Irodalmunk sajátossága, egyéni színe: veszélytudat járja át. A magyar irodalom nagy értékeit Batsányi, Csokonai, Vörösmarty, Berzsenyi, Ady, Babits nevével jelzi. Majdnem minden költőnk „pesszimista” volt, kezdettől fogva, a 281protestáns prédikátoroktól máig – legalábbis így lehet ábrázolni. De ez a szorongás nem lefegyverez, hanem – a dialektika vigasztaló szabálya mentén – erőt ad a cselekvésre. Batsányi, Kármán, Kazinczy, Csokonai, Verseghy (és Széchenyi, Teleki s Eötvös apja) ébred rá, hogy a szellemi élet több, mint literátorkodás. Ilyesmi a mi dolgunk is. Az irodalomban a folytonosság, a szerves fejlődés híve: egymást váltják és egymás kezét fogják a nemzedékek, átveszik az értékeket és hozzáadják a magukét, kölcsönösen hatnak egymásra.

Bírálja a kortárs irodalmat, mert hiányzik belőle a társadalmi problémák, az ország gondjai mélyebb ismerete, hiányoznak az irodalomból a közösségi témák. Pedig szociális feszültségek ma is vannak, s ha a korábbinál nehezebb is írói módon reagálni rájuk, az irodalom nem mondhat le ábrázolásukról: ha az ember a fájdalmas jelenséget művészileg ábrázolja, szinte a fájdalom is elviselhetőbb lesz. Hisz az irodalom sebet gyógyító, feszültséget föloldó, az élet elviseléséhez erőt adó szerepében. Önmagát kezdettől fogva olyan alkatnak látja, aki minden közös fájdalomra úgy válaszol, mintha sajátja volna, mintha én volnék felelős, ha nem múlik el.

Nagy a magyar író felelőssége – mondja Illyés. Mi megörököltünk valamit, és ehhez méltónak kell lenni. A magyar író sem adhatja alább: elsőrendű, világszínvonalú irodalmat teremtsen. Írjon úgy, mint Eliot. De ha azt mondja: nem, én úgy fogok viselkedni, mintha Londonban élnék. Akkor tulajdonképpen Mucsán élsz. Vagyis: Ott kell lenned a legmagasabb nívójúak között, de ugyanakkor számolnod kell az itteni funkcióddal. Mert ha ezt nem teljesíted, akkor nem vagy ember. Másutt így fogalmaz: Elsőrendű világszínvonalú magyar irodalomra nem másokért, azaz nem hiúságból vagy sznobságból tartok igényt; csakis a magam és a népem érdekében. Nem kívánja, hogy minden író ossza nézetét az írói felelősségről. De őt alkata, neveltetése, a magyar irodalom hagyományai, meggyőződése erre a szerepre, az elkötelezett irodalom művelésére szólítja: Nem nézem le azokat az írókat, akik ezt nem teljesítik. De hogy ha egy egész irodalomban senki sincs, aki ezt teljesítse, ott nagy baj van. Annak a közösségnek a tudatában olyan belső törés ment már végbe, ami katasztrófát jelez, arra figyelmeztet.

282

Bizonyára Illyés is ismeri a kételkedés drámáját: nem maradt-e magára? Bizonyára benne is megfogalmazódott a gond: jól értelmezte-e az író felelősségét? Kellett neki közügyekben fáradni, statisztikai adatokkal bíbelődni (Magyarországon van a legtöbb öngyilkosság, Magyarországon születik a legkevesebb gyermek), a magyar anyanyelvűek közösségéért szót emelni? Nem lett volna jobb mindezek megoldását szakemberekre, politikusokra bízni? Kapott ezért több megbecsülést? Keltettek visszhangot gondolatai azokban, akik nevében szót emelt, akikhez fordult? A mai nyugati avantgarde költészet felől nézve a nemzeti gondok vállalása nem anakronizmus? – A kérdésekre többféle vigasztaló válasz is adható. Idézzük annak az írónak a gondolatait, aki talán a legavatottabb a szólásra, mert az Illyés után következő nemzedékből, a fiatalabbak és a legtehetségesebbek közül való, s hozzá még a határon túl élő magyar írók sorából szól. Sütő András írja 1978-ban: „Könnyű a dolgokat kívülről szemlélni. Annál nehezebb kötésig, nyakig bennük lenni. Ebben az állapotban, melyet nem választ a költő, mert sorsának csak választottja lehet, a gyermek is észlelheti: neveztessék bár a nemzeti sorsproblematika őszi kikeletnek, korunknak, a huszadik század végének világszerte hullámtornyos jelensége.” Jól látja Sütő: Illyés a magyarsággal foglalkozik, de nem faji alapon; a nemzetéről beszél, de nem nacionalista elfogultsággal. A „Dunának, Oltnak egy a hangja” gondolatot Ady és József Attila után ő gondolta végig egyedül, elődeinél – a történelem újabb tapasztalataival sújtottan – tárgyilagosabban, s – a tények parancsára – komorabban is. „Illyés Gyula – fütyülve mindenkor a divatok cöccögéseire – félelem nélkül mondta ki – hatalmas életműben immár – a milliók létében felgyülemlett szorongást, bút és bizakodást, ezeréves tanulságot és kiútkereső szenvedélyt, a szociális és nemzeti igazság szavait, a létező dolgok kíméletlen üzenetét s a Hiányok segélykiáltásait – olyan időben, amelynek parancsát józan, bölcs elmével vonta ki a Nagy Sándor-i türelmetlenség köréből, mondván, hogy azt a gordiuszi csomót nem kettévágni: megoldani kellett volna. Legyen tehát eklektikus, ha úgy tetszik. Mert amit sorsproblematikában nagy elődei külön-külön felgörgettek népük tudatába, annak összegezésére 283Ady után egyedül ő vállalkozott, és nem csupán Ady kötöttségeivel, hanem annak merészségével is. Egyebek között: a közérthetőség bűnét vállalni Illyés részéről éppoly kihívó vakmerőség volt, mint Ady gőgös szembenézése a közérthetetlenség vádjával. Minden jel szerint jól tudja: köztudott dolgok kimondásához kell a mersz. Ebben az idő is neki dolgozik.”

A tanulmányokban, esszékben, interjúkban kifejezett gondolatok a szépíró műveit is átjárják, Illyés lírai, epikai és drámai alkotásaiban is föllelhetők. A legközvetlenebbül, a legkisebb művészi áttétellel talán a drámákban. Az életmű tanító jellege, az író „pedagógiai” hajlama itt mutatkozik meg leginkább, világlátása, életszemlélete főként itt emelkedik tanítássá, a tanács itt kristályosul művészetté. Illyés a színházat – a legjobb értelemben véve – szószéknek, a drámát az „igehirdetés” alkalmának tekinti. Nála a színház a közösség ügyének védelme, a nép szolgálatának egyik formája. A dráma a nyilvánosság fő műfaja – írja. – Vélemény élesebben, közvetlenebbül sehonnan sem hangzik úgy, mint a színpadról. Ez az igény ismétlődik színdarabjaiban, akár a tragédia, akár a bohózat hangján. Jelentkezik egy ember, aki úgy-ahogy európai járatúvá köszörülte az elméjét, és az emberiség sok egyéb ügyének védelme során védelmébe veszi annak a közösségnek az ügyét is, amelyet legjobban ismer; hisz az ismeret már kötelez is, legalább a szókimondás becsületességére. Az ismeret és a kötelességérzet ilyenfajta áramgerjesztése készteti a nép iránti teendőkre is, még farce-ok írására is, hogy sok bajt látott hozzátartozóinak nemcsak jövőt, hanem még múltat is gyártson.

A dráma a hetvenes években az író talán legszívesebben művelt, legjellemzőbb műfaja. Schöpflin 1948-ban még így fogalmazott: „Illyés költő és prózaíró, írói körökben sokat vitatkoznak rajta, a két kifejezésmód közül melyikben különb.” Drámáinak, főként a hetvenes években írt drámasorozatának ismeretében ma már azt kérdezhetjük: Illyés költő, regényíró vagy drámaíró inkább? Az 1969-ben előadott Tiszták óta alig van év, hogy ne mutatnák be valamelyik újonnan írt drámáját. (Tiszták, 1969; Bölcsek a fán, 1971; Testvérek, 1972; Az ünnepelt, 1973; Dupla vagy semmi, 1974; Orfeusz a felvilágban, 1975; Az „átigazított” Bánk bán, 1976; Dániel az övéi között, 1976; Csak az igazat: két egyfelvonásos monodráma: Egyiptomi világítás, Távozz 284tőlem, angyal, 1977; Homokzsák, avagy szeretni könnyebb, 1979; Sorsválasztók, 1981.) E színpadi művek általában külön-külön nyomtatásban is napvilágot látnak, s az életműsorozat Újabb drámák című, tizedik kötetében olvashatók. A drámák megszületésében és első színpadra állításában kiemelkedő szerep jutott a Pécsi Nemzeti Színháznak, melynek emelő-segítő, melegítő-várakozó karjait mindig maga mellett tudhatta az író, valamint Czimer Józsefnek, a színház fölkészült, nagy tapasztalatú dramaturgjának, aki tanácsaival, véleményével ösztönözte munkára.

Illyés vallomása szerint verset a legnehezebben, drámát a legkönnyebben ír. Az elmúlt évtizedben született tíz-tizenkét színpadi műve igen változatos képet mutat: az egyik tragédia, a másik bohózat; az egyik sokszereplős mű, a másik monodráma vagy csak ketten lépnek benne színpadra; az egyik történeti tárgyú, a másik a jelenben játszódik; az egyik eredeti alkotás, a másik „átigazítás”. Illyés színpadán általában a klasszikus dráma hagyományai kelnek életre. A formabontás, a filmszerű drámaépítkezés, az abszurd színház távolabb áll tőle. Nem a szokatlan, a sosem volt, a meghökkentő színpadi hatásokkal kelt figyelmet. Gondolatait a legvilágosabban, a legtisztábban akarja kifejezni. Színpadi műveit többnyire a szigorú hármas egység törvénye szerint komponálja. Ha újszerű, eredeti megoldást, groteszk hangot használ, mindig a gondolati igénynek rendeli alá. A hely, az idő és a cselekmény egysége, az egyéni sorstragédiák a görögöket és Racine-t juttatják eszünkbe. Ahol a jelenetek szabadabban és sűrűbben váltják egymást, a hagyományok ott is legalább Shakespeare-ig nyúlnak vissza.

Tíz-tizenkét színpadi mű – aligha meglepő, hogy megformálásuk, színvonaluk is különböző. Illyés könnyen ír dialógust, bár mások azt mondják, hogy a dráma roppant nehéz műfaj: nagy színpadismeretet, a színház belső világának, törvényeinek tudomásul vételét kívánja. Illyés nem él a színházban úgy, ahogy Molière vagy Shakespeare, Pirandello vagy Brecht a színházban élt. Talán ez magyarázza, hogy a néző hol a szerkezetet érzi lazának, hol az alakokban az író szócsövére ismer, hol a mélyebb lélektani konfliktust hiányolja. Drámáiban a küzdelem nem a cselekmény, inkább a gondolatok sík285ján zajlik, a harc nem a hősök között, inkább a hősök tudatában dől el. A történetet néha deduktíven, a tételből bontja ki, máskor a folyamatok részletező átvilágítása emlékeztet az epika természetére. Túl sokat bíz drámáiban a nyelvre. Prózai műveiben megcsodált pompás stílusa a drámákban is fényesen csillog. Tömör, képszerű, roppant szemléletes, költői nyelv ez. Ragyogó leleményekben, a magyar nyelv színes fordulataiban gazdag. Hatalmas, erőteljes, zengő nyelven szólnak alakjai. A magas kifejezőerő világossággal, a gondolati gazdagság szép hangzással párosul. Ha a drámai küzdelem fölforrósodik, a próza versbe vált át, de a látszólag prózai részek is zengő költőiséggel szólnak. Ez a költői nyelv természetesen nem tudja eltakarni a szerkezet laza eresztékeit, az alakok típusra egyszerűsödő vonásait, a konfliktus hiányát, de drámai művei akkor is kitűnő, eszméltető olvasmányok, ha csak könyv alakban találkozunk velük. Ha pedig a szólás emelkedettsége megfelelő tárggyal és mondanivalóval társul, akkor színpadi életre termett mű születik. A gazdag kései drámatermésből több olyan műre mutathatunk, amelyben nemcsak egy-egy mellékszereplőt vagy egy-egy részletet érezhet sikeresen megformáltnak a néző, hanem ahol cselekmény, szerkezet, lélektani hitelesség, drámai nyelv szerencsés egységének megvalósulását is megcsodálhatja. Legjobb színpadi műveiben Illyés napjaink legégetőbb közösségi gondjait bogozza, és a választás kérdését állítja előtérbe. E művei közül vegyünk közelebbről szemügyre kettőt.

Tiszták… A késő középkor éveit mutatja a naptár: 1243, 1244… Montségur kicsiny várában vagyunk, a Pireneusok között, egy cukorsüveg alakú sziklacsúcson. A falak között katonák, lovagok s a tartomány fejének oltalmában bízó eretnekek, kathárok, azaz „tiszták”. A vár alatt keresztesek táboroznak. A pápai legátus Róma szavát hozza: a sasfészek föladásának föltételeit. Az ajánlat fölér a halálos ítélettel, vagyis elfogadhatatlan. A pápai követ erre kijelenti: Akkor – háború! És megindul az ostrom…

A dráma Illyés történeti tárgyú színpadi alkotásainak sorába illeszkedik. Amíg azonban korábbi műveiben az adott kor történeti viszonyainak a bemutatása érdekelte elsősorban, itt a 286történeti téma általánosabb érvényű gondolatok kimondására alkalom: nem „öncél”, hanem „kulissza”. Amíg a Fáklyaláng-ban vagy a Dózsa György-ben a történeti hős sorsa áll előtérben, itt az alakok belső, emberi vívódása, a választás kérdése kap nagyobb hangsúlyt. Ott az író egy meghatározott történeti helyzet problematikáját ábrázolta, itt általános emberi és nemzeti gondok foglalkoztatják. Kossuth és Görgey, Dózsa és Mészáros Lőrinc valóságos, történelmileg meghatározott alakok; a Tiszták hősei – szerepeljen bár nevük a korabeli pöriratokban – nem a történelmi kor életre keltését, „illusztrálását” szolgálják. Az író nyilatkozta: A Tiszták-ban az albigens mozgalom inkább ürügy arra, hogy elmondhassak néhány fontos gondolatot.

Tévedés volna persze a drámában holmi történelmi példázatot, „tanmesét” sejteni, ahol a cselekményt és a figurákat be lehet helyettesíteni, és kétértelmű célzásokat fedezhet föl a sanda figyelem. A dráma nem a jók és a rosszak, pozitív és negatív hősök romantikus rendszere, ahol ki lehet választani az író szócsövét, és rá lehet mutatni azokra, akiket elutasít. Még akkor sem, ha erre – látszólag – maga az író hívja föl a figyelmet. Régóta már, ha elém került személyadat-fölvevő lap, olyan, amelyen „vallása?” rovat is volt, abba tollam mindannyiszor ösztönösen azt firkantotta volna: Kathár. Ezt mondta Illyés komolyan-csúfondárosan, amikor franciaországi útijegyzetét papírra vetette. Most azonban drámában beszél, ahol megosztja mondandóját hősei között. Ahogy Katona József fogalmazta: „Én vagyok Bánk, én Felicián!” A néző figyelme hol Perellára, a tartomány urára tapad, hol Corbának, a feleségének bólint, hol Azalaisnek, a lányuknak ad igazat. De jut az író gondolataiból Vilmosnak, a molnárnak, En Martynak, a kathár püspöknek, sőt a legátusnak, Pierre-Amielnek a szájába is.

A dráma asszociációs tartalma igen gazdag. Illyés a művészi többértelműségnek olyan magas fokát teremti meg, ami csak az igazán nagy alkotásokban tapasztalható. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a Tiszták-ban annak az „újfogalmú hazafiságnak” látjuk újabb példáját, amelynek ábrázolására Illyés már korábbi történeti tárgyú drámáiban is vállalkozott, s amelynek tartalmát és értelmezését most új oldalról 287és áttételesebben közelíti meg. Hazugság és igazság, tisztaság és beszennyezettség, bűn és igazságtevés, kínzás és megkínzottság sosem elvontan, az eszmék síkján vagy a történelem példatárában fordulnak elő. Gondolatait az író – az igazságért nem elég szép szavakat mondani: a világ sorsa az egyes ember cselekvésétől függ; az igazság önmagában nem diadalmaskodik: a fölismert jóért cselekedni kell stb. – nem a levegőbe, hanem a nézőtéren ülő közönséghez intézi. S a hallgató nem történelmi leckét kap, hanem önmagára eszmélést, neki szóló fölismeréseket. Csodáljuk-e, ha a meglódult képzelet az „égett hús bűzének” emlegetésekor az auschwitzi krematórium füstjét is látja? Csodáljuk-e, ha a néző a történelmen tűnődve a világ mai veszélyeire is gondol? Csodáljuk-e, ha a maroknyi provanszál nép jövőjének, az öngyilkosság és a gyermektelen házasságok számának emlegetése a magyarság sorsa fölötti töprengésre késztet? Ha a „százszor-szent iratok” sorsa az irodalom lehetséges jövőjére int?

A cselekmény előterében Perella sorsa áll. Új típusú Illyés-hős. Nem történnek vele nagy események; lelkében zajlik a dráma. Nem alakítója és formálója a történelemnek, hanem megjeleníti a belső indulatok harcát. Eleinte még tárgyalni is képes az ellenféllel. De a hitéért megűzöttet nem adja ki. Nem kathár, de áruló sem tudna lenni. Leinti heves, az első szóra kardot rántó vejét, később mégis vállalja a harcot. Az ostrom napfényre hozza jellemének keménységét. Elbukik, de bukásában is reményt, és nem beletörődést hirdet. Tragikus hős, de legyőzötten is fogát csikorgatja: Hol a vigasz? A csöpp kis fény a szívbe?

Perella sorsát a cselekmény két mellékszála motiválja. Az egyik: lányának, Azalaisnek és Gérard-nak, a francia lovagnak a szerelmi története. A másik: feleségének, Corbának a sorsa, mely a legátus személyét, valamint a kathárok ügyét köti szorosabban a cselekmény fősodrához. Az előbbi meleg, napfényes színekkel „ellenpontozza” a tragédiát, s lírai hangokat sző az ostrom zajába. Az utóbbi a szenvedély, az indulat tüzét szikráztatja föl.

Van a Tiszták szerkezetében valami, ami távolról Katona drámáját, pontosabban a Bánk bán-típusú drámai kompozíciót 288juttatja eszünkbe. A Tiszták-ban is Perella mellett egy Petur bán-szerű, a nyers erőszakot képviselő alak áll, Mirepoix Péter. A főhőst cselekvésre a magán- és a közsérelem együtt készteti: elveszti feleségét, továbbá Vilmos, a molnár ajkáról megismeri a nép „tiborci” panaszát. Perella összeomlása is emlékeztet Katona hősének bukására… Sokkal fontosabbnak látszik azonban, amiben eltér Illyés a dráma műfaji hagyományaitól, Shakespeare, illetve Racine művészetétől és saját korábbi drámaépítkezésétől is. A Tiszták nem a külső cselekvés, hanem a belső indulatok drámája. A Tiszták nem az események, hanem a szavak harca. A hangsúly nem az akción, hanem az eltérő magatartásformák megmutatásán, a dikción van. Ami halál, tömeges vagy egyéni megesik benne, az a színfalak mögött történik. A dráma fordulópontjai, legizgalmasabb jelenetei sorra mind a nagy dialógusok: Perella és a legátus, a legátus és Corba, Perella és a molnár, a legátus és a kathár püspök, Perella és En Marty, Des Arcis és Perella párbeszéde. És ezzel mintegy a dráma szerkezeti fölépítését is elmondtuk. Csaknem minden jelenetre jut az indulatok sistergő kiáradásából egy-egy hatalmas szópárbaj. Itt a párbeszéd, Illyés költői szépségű, feszültségben gazdag, tapinthatóan anyagszerű, az iróniára és a humorra egyaránt érzékeny nyelve valóban dramaturgiai szereppel, drámaformáló erővel bír.

Dániel az övéi között… Aligha van múltunknak kuszább, bonyolultabb, ellentmondásosabb – s tanulságaiban napjainkig szóló – korszaka, mint a tizenhetedik század. Magyarok és törökök, magyarok és németek, szegények és gazdagok, katolikusok és protestánsok, keresztények és keresztyének vívják harcukat. Törökbarátság és Habsburg-ellenesség, reformáció és ellenreformáció, rombolás és újjáépítés árkai hasítják föl a kort: „Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúl barlangjában…” A „cuius regio, eius religio” elve uralkodik. Két hazában, a töröktől éppen hogy megszabadult s máris a Habsburg-igától fenyegetett Duna-Tisza táján és a viszonylagos függetlenséget élvező Erdélyben él a magyarság. A legjobbak álma: az embereket kihozni a nádasokból, megmenteni a berekmagány szorongásától; békére, munkára, tudásra kapatni őket; fölépíteni a templomot, hajlékot, házat és hazát teremteni…

289

A század jellegzetes értelmiségi típusa a prédikátor. A tanulni vágyó fiatalember vándorbotot vesz a kezébe, bejárja Európa útjait és városait, külhoni egyetemeken tanul, hogy mindazt a tudást, ismeretet és műveltséget, amit megszerzett, hazatérve szegény népe boldogulására fordítsa. Szenci Molnár Albert könyveket fordít, Apácai Csere János az enciklopédikus műveltség magvait hinti, Tótfalusi Kis Miklós a hazai nyomdászat és könyvkiadás fölvirágoztatója, Pápai Páriz Ferenc a felvilágosult szellemű pedagógiának tör utat. Zsoltárt fordítanak, nyelvtankönyvet írnak, szótárt szerkesztenek, vitatkoznak és harcolnak, mindegyikük a maga módján építi a „templomot”.

Illyés drámájának hőse, Dániel nem azonosítható az említett történeti alakokkal, nem helyettesíthető be Szenci Molnárral, Apácaival, Tótfalusival vagy Pápai Párizzal, sorsa mindegyikétől különböző, egyéni úton jár, ugyanakkor alakja történelmileg mélyen hiteles, s magán viseli osztályos társainak általános vonásait. Cromwell hazájában, Londonban tanul, Jeromos vikárius házában él. Kint fényes papi pálya várja, és a vikárius lánya, Deborah szerelme is a szigetországhoz köti. De Dániel az övéi, az „oroszlánok” közé vágyik: angol papkisasszony arájával és annak építész bátyjával hazatér mocsarakba, nádasokba szorult népéhez, hogy kihozza őket az ingoványból, a magányból, a szorongattatásból. Paticsfalú házak helyett maradandó hajlékot, kőtemplomot akar építeni nekik.

A látszólag vékony szálú „mese” sokfelé ágazó gondolatot hordoz. A drámában Illyés népről és nemzetről, magyarságról és hatalomról, történelemről és helytállásról vallott, másutt és korábban már megfogalmazott eszméire ismerünk. A központi gondolat Ady szavait, Egy templom-alapító álma című versének sorait juttatja eszünkbe: „Fekete, magas hegyfokon / Az oktalan Szomoruságnak / Tiszteletére / Épülne az én templomom. / Ott összegyűlne az én népem…” A jelkép Ady költészetében többször visszatér (majd Németh Lászlónál, Illyés lírájában is fölbukkan); a féltés és aggódás legkomorabb hangján talán A szétszóródás előtt-ben: „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / Volt utonállók új utbanállóknak / S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, / Tunya álmainkat jég verte / S még a Templomot se építettük föl.” Ahogy Ady verse a bibliá290ból, Dániel könyvé-ből (íme, a névadás forrása!) választott mottót visel, azonképpen Ady sorait is a gondolatilag vele egyberímelő Illyés-dráma fölé írhatnánk. Ne tagadjuk, komor jóslatot, ostorozó igazságot, a féltésből fakadó dühöt fogalmaz meg Ady verse s a vele egybecsengő Illyés-mű is. De ez csak a dráma egyik rétege.

Illyés – ahogy maga mondja – az élet és a történelem keserű igazságait szívesen csomagolja a humor ostyájába. A műnek ezt a másik rétegét a magánélet körei, a szerelmi szálak, a személyes ügy bonyodalmai alkotják. Mintha a Szentivánéji álom – nem athéni, hanem hazai változatú, berekszéli – erdejébe tévedtek volna a dráma szereplői, a három szerelmespár, hogy különféle félreértések, szerepcserék, kalandok után végre mindenki egymásra találjon. A kitűnő helyzetkomikumban gazdag, a szellem játékából születő humor szálaival átszőtt, tapinthatóan érzékletes nyelven szóló drámát még az újfajta drámaépítkezés „fogásaival” is gazdagítja az író: közjátékkal, emlékképek, gondolati síkon elhangzó monológok fölidézésével szakítja meg a cselekmény menetét. Illyés komédiázásba oldott példázatot írt? Vagy tragikus árnyakkal befelhőzött vígjátékot? A vitát hagyjuk a műfajelmélet tudósaira. Illyés nem akadémiai szabályokat követett, még csak a maga kialakult drámaírói „modelljéhez” sem szabta mondandóját. A néző figyelmével számító, a kedély hullámzásával játszó, a közönség szellemi nagykorúságára építő, egyszerre mai és egyszerre időtálló színpadi művet teremtett.

A mégoly jól megírt művet is csapnivalóvá szegényítheti a helytelen úton járó rendezés vagy színészi szerepértelmezés. Illyés újabb drámáinak színpadi sorsa eléggé változatos. Mint említettük, az ősbemutatókra többnyire a Pécsi Nemzeti Színházban került sor, de tudunk veszprémi, gyulai várszínházi vállalkozásokról is. A vidéki bemutatókat követték a pesti kőszínházi előadások. Az olyan előadásokat, ahol a színészek nemcsak eszükkel tudják, hogy érték van a kezükben, de szívükkel is hisznek az írói üzenet igazságában és szépségében, többnyire a vidéki együttesek valósították meg. Ilyenkor a színpadról a nézőtérre is átcsapott a hit és az öröm, az író eszméinek hite és a színészi-művészi megformálás öröme.

291

1971-ben Illyés újszerű, szokatlan tartalmú verseskötetet ad közre: a Szépirodalmi Könyvkiadó exkluzív, Mikrokozmosz Füzetek sorozatában. Címe: Abbahagyott versek. A ciklust az Összegyűjtött versek-ben 1949-re keltezi, valójában a datált verstöredékek közül a legrégebbi alatt 1923, a legfrissebb alatt 1946 olvasható, s a zöm a harmincas évekből való.

Illyés sosem tulajdonított jelentőséget versei keletkezési idejének, a közlés kronologikus rendjének. A versek keletkezését én majd mindig felületes, s épp ezért fölösleges jelzésnek tartom. Mert ki tudja megmondani, hogy mikor születik a vers? Az élmény befogadásakor, akkor, amikor a közlendő kitörekszik, vagy megírásakor, akkor, amikor az élmény napvilágra jön? A két pillanat nem mindig és nem mindenkinél esik egybe. Illyésnél a vers nem rögtönzés, nem puszta naplószerű teljesítmény; az az alkat, akinél esetleg évek telnek el az élménytől a vers megszületéséig. S ilyenkor melyik évet jegyezze a vers alá? Aztán a megírás, a formába öntés is eltarthat évekig. Először papírra kerül néhány hevenyészett sor, s csak jóval később kap végső formát a költemény. Vagy el sem nyeri azt, és töredék, abbahagyott vers marad. Vegyük mindehhez a közlés gondját. Illyés sosem törekedett versei azonnali megjelentetésére. Egy-egy kötetében bőven találni az előző kötet megjelenésénél sokkal korábbi darabokat. A kötetek ciklusait csak a már közlésre ítélt versek elrendezésekor építi föl. A versek időrendjénél a kötetek kompozícióját, összeállítását fontosabbnak tartja. Sose tudtam, és ma még kevésbé tudnám verseimet felelősséggel időrendbe sorolni – írja 1977-ben. – Ezt nem is tartottam soha lényegesnek. Közlési vágy – főleg azonnali – különösképpen sose sarkallt. Kezdettől fogva gyakran megesett, hogy még befejezettnek érzett versemet is félretettem, nemegyszer azon első alakjában, letisztázás nélkül, s csak esztendők múlva vettem elő. Még többször megesett ez olyan írásaimmal, melyeket be sem fejeztem, elfeledtem, s később papírlapok aljából a véletlen vetette elém. Vannak versek, melyek kezdő szakaszait tízegynéhány éve, befejező szakaszát pedig az idén írtam le.

A költő pályáját, akinek ilyen az alkata, nem kevés terv, töredék és változat kíséri. Illyés legkedvesebb műveinek – önironikusan – a soha meg nem írt, csak elképzelt műveit 292mondja: Emlékükhöz nem fűződik semmi gond, semmi kín, semmi robotolás, hanem csak a fogantatás öröme… Ez a tervező-álmodozó élvezet a legtisztább: ahol érzi, ahelyt javítja is a hibát; ami által a mű mindig a lelkiállapot kívánta, vagyis mindig a legmagasabb szinten szárnyal. Azoktól a művektől, amelyekből egy sor sincs megírva, csak egy hajszál választja el azokat a félbe-szerbe hagyott munkákat, verstöredékeket, abbahagyott torzóverseket, kisebb-nagyobb mértékben megírt költeményeket, amelyekből egy-két sor elkészült, fél lábbal már a bírálhatóság területén állnak. Különös fél-lények a szándék és a megvalósulás közt. Ezekből a töredékekből közöl – az elképzelt vers műfaja szerint hét ciklusba csoportosítva – egy csokorravalót az Abbahagyott versek. A kötet tanulmány értékű bevezetése és az illusztrációnak szánt, közreadott anyag – ahogy mondani szokták – a költő versíró műhelyébe enged bepillantást; „műhelytitkokat” oszt meg; a kötet a költői képzelet működéséről, Illyés versíró módszeréről vall. A költő maga is vállalja művének ezt a hasznát: a kívülállóknak épp ezekkel a papírra vetett részletekkel nyithatnak oda utat a meg-nem-teremtett művek különös világába.

Hogyan ír Illyés verset? Miféle költői természet? – Maga körül rengeteg megírnivalót lát: Úgynevezett téma mindig töméntelen forgott a fejemben. Ezt mind megírni ideje sem volt elég. Íme, a nagy számú töredék létrejöttének egyik oka. Többnyire reggel keres ceruzát és papírt a versíráshoz: Ezek a sugallatok engem csaknem mindig kora reggel, szinte a felébredés pillanatában értek. De ilyenkor kevés az ideje; mire elkészülne a vers, már valami más munkába kell fognia, s marad a vers töredék. A másik ok: elindul a vers, de rádöbben, közlése lehetetlen: Sok verstől azért álltam el, sőt sokat el sem kezdtem azért, mert megjelenésük reménytelen volt. A mondandó persze tovább foglalkoztatja, s a már elkezdett vers mellé újabb töredékek, változatok születnek. Sok oka van annak, ami miatt arrébb tol egy munkát. Abbahagyja az írást, ha túl könnyen megy; de akkor is, ha nem tud a végére jutni. Töredék marad a vers, ha egy másikat, egy már korábban elkezdettet kell befejeznie. Derékba törik a vers, ha a költő attól tart, hogy a költemény túlírt, nehézkes lesz. Leteszi a tollat, ha már az első nekifutás eredménytelen; de akkor is, ha úgy érzi, az első „emelés” napfényre hozza a lényeget. 293Illyés nem titkolja el azt sem, hogy a ma még töredéknek tekinthető írásai folytatására, befejezésére fenntartja a jogot…

Munkamódjáról, ihletének természetéről, működéséről így vall: A versírás, mint tudjuk, hol szórakoztató, hol áldatlan szöszmötölés; a gyors megoldás ritka eseteit nem számítva, leginkább az óraműves vagy a vegyész munkájához hasonlítható. A képességen (a kézügyességen) kívül türelem kell hozzá; nem is türelem, hanem belefeledkezés, mindaddig a meglepő pillanatig, amíg a mű ketyegni kezd, illetve jelt nem ad, hogy kész a robbanásra. A mű akkor lesz mű, amikor lélek száll belé. Néha száz sáralakzatot is felgyúr az ember, amíg egy megmozdul.

A kötet közrebocsátásával, tapasztalatainak megosztásával költészetének élveboncolására ad alkalmat. Nem egy művének fogantatásáról, keletkezésének körülményeiről innét értesülünk. Itt olvashatjuk például 1944-es versének, a nyugat felé menekülők látványát megörökítő Nyáj-nak egyik „változatát”: az említett vers ritmusával is megegyező Csángók-at. Hogy a Honfoglalók között című riporttal egy időben vers is készült, bizonyítja a Földosztás című töredék. Van a kötetben Az ozorai csata cím alatt egy rímpár (görgeti – Görgey), ami viszont nem található meg az Ozorai példa című versben (ott Görgey neve a kölykei-re rímel).

A hetvenes években két olyan kötete jelenik meg, amely új verseket foglal magába: a Minden lehet (1973) és a Különös testamentum (1977). Illyés kései lírája: az élet drámai megélése. Az életet folyamatában, változatosságában, sokszínűségében, alakváltásaiban éli át. A költő hűsége: a folytonos változás, a megújulásra való állandó képesség. Szinte balladák ezek a versek: belső drámák, a nyugtalan lélek vívódásai. A sűrű írásjelek, a sorokon átindázó enjambement-ok, a szaggatott, elnyelt, tört mondatok, a közbeszúrások, az újszerű szóösszetételek a nyelvi burkon is mutatják a küzdelem nyomait. Illyés nem „álmodik”; a kövekből is jelentést facsar, a legköznapibb jelenségből lép át az éteri magasságokba. Tárgyilagosság, hihetetlen ténytisztelet jellemzi ezt a lírát. Általában a látványból indul ki, a látványt a gondolattal szembesíti, s ebből fakad „a versbe fogható élmény”. Persze nem valamiféle versírórecept ez nála. A természeti képet, a leírást olyan távlatokba tágítja, ahol költő 294előtte még nem járt, a leírásban olyan mélységeket éreztet meg, amelyet semmiféle impresszionizmus nem tud megadni. Nem a kép váltja ki a gondolatot; kép és gondolat együtt születik. A gondolat megleli nyelvi-képi burkát; a kép mindig gondolathordozó. A valóságot gondolatilag is átéli; a gondolat sosem marad puszta filozófia: tárgyias képekbe sűrűsödik: a felület képei mind elégtelenebbek – mondja Illyés. – Az élmény befogadása lehet pillanatnyi. Mind gyakoribb, hogy művészi kifejezése ne csak rögtönzés legyen; ne puszta naplószerű teljesítmény. A modern líra – a mély-tudat mintájára – a mély-tudatosság jegyeit mutatja. Majd így folytatja: Mindnyájunk igénye – nem csupán a költőké –, hogy ne csak világlátásunk legyen tárgyias, hanem önszemléletünk is. Hírhedt befeléfordulásunk is. „Modern” költők a világtörténet minden szakaszában voltak. A mai modern – előrelépő – költőket semmi nem buzdítja úgy a jó célú egyéni versengésre, mint épp látványos egyéniségük levetése, megkülönböztető híres énük útszélen hagyása. Mint az, hogy váltott lélekkel is tovább, tovább. És ez nem nemzedéki jellemvonás. Az idő követelménye; hogy lélegzeni tudjunk az idő minden rétege alatt.

Mindez „gyakorlatban”, a lírai önszemlélet egyik szép darabjában így fogalmazódik meg:

Amikor a fiatal Illyés a személyes élet történéseit, a népi és a nemzeti sors kérdéseit versbe foglalta, indulatát általában az értelmi belátások fegyelmezték, balsejtelmét legyőzte a remény, kétségeit az emberi összetartozás tudata. Az öregedő költőt elhagyják a racionális érvek, verseinek alaphangja a kételkedés, a végrendelkező komorság, lírája sötétebb tónusú és keményebb fogalmazású lesz. Néhány soros miniatűrök és terjedelmes versfüzérek, oratóriumok, telt zeneiségű strófák és mondatszövevényekben hömpölygő prózaversek hordozzák ennek az illúziótlan szembenézésnek, forró önvizsgálatnak és keserű világértelmezésnek az eredményét.

Már az idézett vers egyik – kötetcímmé is emelt – kifejezése – Különös testamentum – Adyt idézi, Az én testamentumom költőjét. De ennél mélyebb egyberímelések, „correspondances (összefüggések, megfelelések, csatlakozások, ráütések)” is fölfedezhetők a két vers költője között. (A templomjelkép továbbéléséről, A szétszóródás előtt és a Dániel az övéi között kapcsolatáról már korábban szóltunk.) Az idős Illyés költészete és Ady lírájának belső, lelki rokonságára, összecsengésére, a két költő közti erkölcsi, szemléletbeli, magatartásbeli megfelelésekre Domokos Mátyás mutatott rá először határozottan: „Bátorítást az ilyenfajta, nemcsak lírai összhangzattani vizsgálódásokra, az a körülmény adhat az olvasónak, hogy a Különös testamentum verseinek a szövetét, aminthogy Illyés éveit is mostanában, át- meg átszövi jelképeivel, gondolataival és gondjaival Ady jelenléte. Az Ágyúzó idő-ben az eltévedt, az »ügető lovas örök Hangja« hallik. S nemcsak az Állomások hosszán tünedezik fel minduntalan »ama köd-lovas hite-lopva, / mely egyre többször megkísért«. De a Finom fül magányos házban is arra a hangra fülel, »…mely bár fojtva szól, / bömböl mégis oly mult nádasaiból, / hol még ama főtlen hős el-elüget, / nem riasztva már csak hegyes eb-fület. / …ujra (ujra!) a csucsai csupa kár – / kár-kár-szavu kert az országnyi határ?!«”

296

És nemcsak a lírai fogalmazásmód felületi jeleiben figyelhető meg ez a rokonság. A Különös testamentum legmélyebb rétegeiben is tükröződik, hogy verssorai az „illyési életmű fél évszázadának régi igazát egyszerre visszhangozzák az Ady-életmű sorslátomásainak a puszták népén is be-beteljesedő igazával. Ady apokalipszisig hevített próféciáinak, víziói realitásának fokozatos tudomásulvételére, s e belátás következményeinek költői vállalására éppen ennek a fél évszázadnak a történelmi klímája érlelte meg A nagy nemzetek büszke fiai című oratórium költőjét. A cselédnépek, kézművesek, a »malomalji nép« erkölcsének megítélésében más hitet valló, a nemzet alatti néprétegek szolgaönzése és szolgagyávasága iránt megértőbb költőnek – a harmincas-negyvenes évek Illyésének – oppozícióját, szembenállását Ady kíméletlen ostorával, az érlelő idő a hatvanas-hetvenes évek során átalakította. Kettejük művének egymáshoz való szögnyílását közeledő konjukcióvá, majdnem-együtt-állássá változtatta: olyan versekben, mint például az Ady estéje. De az olvasó mindabból, amiről Illyés hagyatkozást tesz új kötete lapjain, nemcsak Ady régi »sirályhangjait« hallja ki, hanem azt is, aminek Ady is továbbadó-továbbzengető örököse volt… S gyorsan tegyük hozzá, hogy ez a – különös? megrendítő? – megfelelés nem versfelszíni jegyek – költői képek – váratlan vagy ismerős egymásra rímelésében merül ki, irodalomtörténész-ínyencek fülét bizsergető olvasmányélményt kínálva. Mélységesen, százados-mély folyamatok tragikus megélésének a következménye, amelyben Ady is, Illyés is – szem a láncban.”

Az idősödő író természetes vágya – az öregedő Veres Péter beszélt erről szépen és meggyőzően – a mindent elmondani akarás igénye. Különösen azokat szorongatja, akiknek „közéleti (közösségi) elkötelezettségeik is vannak valamely eszme vagy valamely nemzeti közösség iránt”. Illyés is ilyen író. S ha „mindent” nem is, de legalább néhány fontosnak hitt-tudott gondolatot még szeretne elmondani. Minden bizonnyal ebből a vágyból születik a Beatrice apródjai. (Folytatásokban a Kortárs közli; könyv alakban 1979-ben jelenik meg először.) A regény az önéletrajzi jellegű szépprózai művek fölé emel boltozatot: az ábrázolt eseményeket tekintve mintegy a Puszták népe és a 297Kora tavasz folytatása, és a Hunok Párisban előzménye. A művel az önéletrajzi regényfolyam tetralógiává terebélyesedik.

A regény cselekménye Illyés Pestre költözésétől az érettségiig terjedő időt öleli föl; a középpontban a Tanácsköztársaság utáni események állnak. Illyés a magyar történelem sorsfordító évéről, 1919-ről már a proletárdiktatúra félszázados évfordulóján írt tanulmányaiban fontos megállapításokat adott közre (cikkeihez akkor Hajdu Tibor, Litván György, Mesterházi Lajos, Károlyi Mihályné szóltak hozzá), most vizsgálódását egyfelől a széppróza, a memoár, ha úgy tetszik: a regény műfajában végzi el, másfelől az elbeszélés időhatárait kitágítja, a forradalmakat megelőző eseményeket éppúgy szemhatárába vonja, mint a Tanácsköztársaság leverését követő időt, sőt a regény megírásának jelenét is. Illyés nagyszabású művéhez a magyar irodalomban csak egyetlen vállalkozás mérhető: Sinkó Ervin regénye, az Optimisták.

Illyés önéletrajzi fogantatású művei közül az elbeszélt események és a megírás ideje közt itt a legnagyobb a távolság: több mint fél századdal az események után érzi elérkezettnek az időt, hogy visszanézzen ifjúkora és a közelmúlt magyar történelem talán legsorsdöntőbb eseményeire. Úgy érzi, a történtek most kapták meg a kellő távlatot tárgyilagos szemlélésükre; most áll rendelkezésre kellő számú írásbeli dokumentum az események hiteles megrajzolásához (például napfényre került a Prágából a korszak francia külügyminisztériumához küldött titkos jelentések szövege Károlyi Mihályról); s most érett be a múlt eseményeinek aktualitása, a jelen számára szóló tanítás időszerűsége (például a marxizmus és a nemzetiségi kérdés problémája). Akár Stendhal hőse, Fabrizio del Dongo, ő is később tudja meg, miféle eseményeknek volt a szemtanúja és a résztvevője. Éppoly gyors láncolatban, akár az erdős hegyek és ködgörgető lapok, úgy suhantak és gomolyogtak ott el mellettem – néha ugyancsak hatalmas, színes tablókként – a népek sorsát alakító események. Még azt sem mondhatom, hogy nem csodálkoztam rájuk. S magam is csak később tudhattam meg, mi volt a stratégiájuk – a rendjük! Nem egyedül szenvedtem ebben a rövidlátásban, amelyet nagy általánosan állapíthatunk meg akár a legéberebbeknél, mint történelmi perspektívahiányt. Nem ítélhetjük el. Sőt. Aki forró szívvel-298lélekkel benne él egy korszakban, annak átforrósodik elkerülhetetlenül az agya is. Hát még a pillája! Sorozatos lehűlések hosszú ideje kell, hogy épp saját sorsuk döntő erejű eseményeit, a szörnyeket főképp, higgadt tekintettel szemléljük; a tárgyilagosság tudományos szabályai szerint ábrázoljuk.

A tárgyilagosság tudományos szabályai szerint és – aki regényt ír: – a művészi megformálás igényével… Ahogy nézem, a végén még korunk szerintien modern regény bújik ki a tollam alól – jegyzi meg Illyés. – Miben mutatkozik meg ez a modernség? – Legfőképpen abban, hogy figyelme nem az időrendet követi. Előbb olvasunk a fehérterror borzalmairól, s csak aztán értesülünk Ady temetéséről; előbb beszél pesti diáktársairól, s csak aztán mondja el a Gömb utcai lakásban eltöltött első pesti napjait… A múltból gyakran lép át a jelenbe, s az évek távolából gondol vissza a múltra; a régi vitákban fölhozott érveket mai érveivel toldja meg; régi gondolatait mai eszével vitatja; a hajdani eseményeket mai keletű betoldások kísérik; az „akkor” képeire a „most” vonásait vetíti. Az időrend fölbontása együtt jár a cselekmény színterének folytonos változásával. A pesti tablóba dombóvári, cecei, váci színhelyek, párizsi részletek szövődnek. Ez az újítás, ez a modernség persze nem szándékolt, nem erőltetett, éppen az egyszerűséget, a könnyebb megoldást, a lényeg megragadását szolgálja, hisz e merőben külsőséges rend összetörése segíti sokszor még magát a történészt a kor valódi tartalmának kisajtolásához. Illyés egy helyen megjegyzi, hogy tanulmányaiban gyakran hosszú szépírói fejezeteket kellett papírra vetnie, hogy egy-egy adatot és véleményt pontosan írásba tegyen. Most viszont, amikor regényt ír, a szépírói fejezeteket minduntalan terjedelmes esszéisztikus kitérésekkel, elmélkedésekkel, magyarázatokkal, adatokkal, az egykori eseményekről alkotott mai véleményének lejegyzésével szakítja meg, egészíti ki. Ez a kétféle írói anyag azonban éppúgy nem válik el egymástól a műben, mint ahogy a regény cselekményének két rétege, a személyes mozzanatok és a történelmi események – Domokos Mátyás plasztikus kifejezésével: „a magánélet lázai” és „a kor izgalmai” – mindenkor szerves egységbe olvadnak.

299

Illyés memoárregényt ír, s művében többször beszél az emlékirat-irodalom sajátosságairól, a memoáríró kétségeiről, saját emlékezetének működéséről. Egy hatvan évvel ezelőtt elhangzott párbeszédet így rögzít: – X. elvtárs. Ehhez fűzi a következő megjegyzést: A memoárirodalom igen kényes műfaj. Néha – itt például – majdnem a regénybeli párbeszédre téved a toll. Vagyis – mivel képtelen a valóságot oknyomozói közelséggel, azaz a szükséges mikroszkopikus hitellel fölidézni – regényesít, azaz alakít, elkerülhetetlenül. Mert mi képes akár tíz évi távolságából akár csak tízpercnyi szóváltást pontról pontra emlékezetébe vésni? Lám – az X. azt jelenti – pártfogoltamnak még a nevét sem tudom (bár ezt a korabeli úgynevezett „dokumentumokból” még kikaparhatnám). Máskor azt vallja be, hogy hősének arcát képtelen fölidézni, vagy a helység nevében bizonytalan. S többször azt írja: ha jól emlékszem… Vagyis nem titkolja el, hogy az emlékezet romlékony, s nem mindent őrizhet meg pontosan. Szavaiban a megfáradt ember bölcsessége és tudása van, s emlékezetének működését alkalmanként maga is megkérdőjelezi, de a „kikaparható” tényekkel, a levéltárak polcán őrzött dokumentumokkal legalább egyenrangúnak tartja az emlékezet által megőrzött képeket, a „visszaérzés” látomásait.

Nem tagadja a dokumentumok, a tárgyi adatok fontosságát (alkalmanként maga is él velük), de papírok előkotorászása helyett inkább úgy beszéli el a múltat, ahogy emlékezete megőrizte. Egyik késői versében írja, amikor a régi hős Család-ra, halottaira gondol: Lázadó lakáj lett emlékezetem. Ő s nem / szívem könyveli, ki él még közületek… Mert az emlékezet mindennél hűségesebben megőriz; az emlékezetben minden hitelesen továbbél. A verset így zárja: Emlékezetem így lett önállóbb, mint az álom. / Így lett jövőnk helyett a mult szabad világom. A szülőföldjére látogató írónál, aki nem találja már a régi falakat, ezt olvassuk: S épp azért, mert szemem üres gödrökön jár, képzeletem annál valóságosabbra építi újjá azokat a régi házakat. – És tegyük ide harmadik idézetként a Beatrice apródjai egyik bekezdését, ahol egy régi, háború utáni közös gyaloglást ír le a pusztáról Cecére: Valóban olyan üstgőzszerűen sűrű és fojtó volt az a köd? Vagy már – azoknak a hónapoknak a hatása alatt – emlékezetem sűrűsíti? Hidegen kavargott, de mégis annyira olyan volt, mint a folyosók 300meszelt fala, hogy mikor egyik vagy másik unokatestvérem egy-egy rövid megállásra oldalt kilépett belőle, mintha ajtót csukott volna be maga mögött.

Amit Graham Greene, a neves angol író 1971-ben megjelent önéletrajzi könyvében ír, Illyés is elmondhatná: „Az emlékezet, akár egy hosszú, meg-megszakított éjszaka. Amikor írok, mintha szüntelenül álomból ébrednék, hogy elkapjak egy képet, amelyről azt reméltem, hogy követ majd a teljes, érintetlen álom. De a töredékek töredékek maradnak, s a teljes történet kisiklik a kezemből…” Illyés is tudja, hogy nem történelmet ír, mégis a múltat szeretné megragadni. Ismeri az emlékezet romlékonyságát, de újból és újból megpróbálkozik, hogy az emlékezet töredékeiből rekonstruálja a múltat. Az egyik helyen elmondja például, hogy Kassákot először Ady temetésén látta. Majd így folytatja: Hirtelen bizonytalanság fog el: vajon valóban ott láttam-e először. A kép, mely eddig éles vonalakkal állt az emlékezet falán, a kétely fuvallatára megremeg. Nem meghomálylik, hanem megreped. De hát ez minden életrajzszerű visszaemlékezés veszélye. És most miképp legyünk tüzetesek, azaz hűségesek? A tény valamiféle titkosrendőri ellenőrzésével? Vagy vállalva az emlékezőképességnek azt az összerakó játékát, amely – de hányszor – a mozaikra tört múlt anyagából rak össze a tényeknél élőbb és, az ördög tudja, milyen törvényszerűség erejével, hűségesebb ábrázolást? Az író kérdéseire az olvasóban megszületik a válasz: Illyés vállalja az emlékezőképesség összerakó játékát, s a mozaikra tört múlt anyagából – az ábrázoló irodalom eszközeivel – a puszta tényeknél élőbb és hűségesebb képet alkot.

Amikor a mai, feszes kisregényekhez, vázlatos, kihagyásos ábrázoláshoz szokott olvasó a több mint hatszáz lapos könyvet kezébe veszi, az első pillanatban talán úgy érzi, hogy nagyon is súlyos és magvas könyvvel kell megbirkóznia, ahol a cselekmény követését, a formabontó módszer nehézségét, a téma időbeli távolságát még a különféle kitérések, esszéisztikus magyarázatok, az író pedagógiai hajlamából következő értelmezések is tetézik… A Beatrice apródjai valóban nem „könnyű” olvasmány, de Illyés nem is akart soha „könnyű” lenni. Valóban, az író ezúttal korábbi szépprózai munkáinál is szélesebb medret ás mondandójának, s mindent elmondani akaró 301igyekezete újabb és újabb kitérőkkel dúsítja a cselekményt. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy egyfelől Illyésnek ez a munkája is tele van nagyszerű szépírói remekléssel, másfelől a téma körüli homály, az olvasó történeti tájékozatlansága kényszeríti rá az írót a nagyméretű tablófestésre, a részletező magyarázatokra.

A regény az emberábrázolás csúcsteljesítménye. S most nem is a mű főhősének, az író ifjúkori arcmásának szemléletes és érzékeny megrajzolására gondolunk elsősorban (ez az önéletrajz természetes és magától értetődő igénye), hanem a mellékfigurák sorára. El lehet-e felejteni például Agarász urat, az Angyalföld piacának kofasori pénzbeszedőjét, az író keresztanyjának második férjét, akinek Gömb utcai lakásán húzzák meg magukat először Pesten Illyésék? Vagy el lehet-e felejteni a regény talán legmegrendítőbb magánemberi rétegét, az apa és az anya közti konfliktus bogozását, melyről korábban ekkora őszinteséggel sosem beszélt Illyés? Most a regényben újból és újból kísérletet tesz a lélektani rejtély ismételt, vissza-visszatérő ábrázolására. Megrendítő erővel örökíti meg apja életének két szép pillanatát. Az egyik a kisszékelyi erdőhöz fűződik. A gyermek Illyés különös színű, magas szárú erdei virágok közt gázol vissza apja kocsijához. Szedj belőle inkább – ejtett szót végre apám. – Vedd le azt is, amazt is. Anyád szereti ezeket. A másik kép a frontra induló, katonaruhás apjáról maradt meg benne, az a pillanat, amikor először fog vele kezet: Gyermekkorunkban a kézcsók volt szüleinktől a búcsú. Ez az idő itt járt le végleg. Kezet szorítottunk. Arcomba nézett. Rajtam át anyámig, ezt éreztem.

És legalább ennyire fontos a kor hiteles arcának megfestése… A költőszemélyiség kialakulásának és az őt körülvevő alakoknak az ábrázolása mindig a történelembe ágyazottan jelenik meg a regényben. Illyés mélyen átéli az elmondás felelősségét és pontosságát. Azok közül a kevesek közül való, akik még a szemtanú hitelességével szólhatnak a hajdani eseményekről. S Illyés hitelesen és pontosan beszél 1919 és 1920 sorsdöntő napjairól. Történészek dolga volna a regény egy-egy részletét a korabeli dokumentumokkal egybevetni. Illyés oldalnyi elemzéseket pótol egyetlen találó képpel. A Tanácsköztársaság elleni nemzetközi összefogásról írja: Terítettek le vajon 302valaha népet körvadászibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a forradalommal védekező magyar munkásosztályt? Horthy Miklós portréjára ezzel a mozdulattal teszi föl az utolsó vonást: Karrierjét azzal alapozta meg, amivel belebukott: tudott meghunyászkodni. Ítélete hol szókimondóan nyers (Tombolt a hazaárulás és fajgyűlölet), hol metaforikusan szemléletes (a magyar haladó polgárság… előbb üde-serény izomműködést mutatott, aztán pedig olyan csonttalant, mint az amőbáé). A történelmi események végtelenül pontos és differenciált ábrázolására törekszik. Nincs terünk idézni hosszú bekezdéseket. Ennek az árnyalt látásmódnak egyik kiváló példája Károlyi Mihály alakjának bemutatása. (Íme, a portré egyetlen, alapos vitát kavaró mondata: Károlyi lemondó kiáltványa otromba hamisítvány.) És ugyanilyen differenciált és részletekben gazdag a Tanácsköztársaság eseményeiről rajzolt kép és értékelés. (Nem hallgatva el például a lumpenproletariátus és Csernyék szerepét, vagy a Tanácsköztársaság és a földkérdés problémakörét, vagy a mozgalmon belül megmutatkozó ideológiai árnyalatokat.) Ugyancsak Illyésnél olvashatunk először megbízható adatokat a trianoni békediktátum létrejöttének körülményeiről. Ezeknek a kérdéseknek a továbbgondolása – ismételjük – elsősorban történészek föladata. De hogy a hiteles dokumentumokkal való egybevetés mennyire jobbára csak árnyalja, de nem cáfolja az író által adott képet, jól mutatja Kunffy Lajos, a sok évet Párizsban élt és aggastyán korban meghalt festő nemrég napfényre került emlékiratának szövege. Amit Illyés Clemenceau-ról s a magyarok elleni személyes elfogultságának okairól ír, pontosan egybevág azzal a közléssel, amit Kunffynál olvashatunk erről.

Az emberábrázolás plaszticitása és a történelemlátás hitelessége a nyelvi megformálás, a stílus gazdagságával párosul. Illyés bátran él a nyelvi archaizmus eszközeivel (elolvasta volt, elkerülendő, bár ha – mindez egyetlen lapon), a szókimondás helyett az elhallgatás művészetével (puttóártatlansággal villogtatva elő rózsás testükből nem csupán az arcot), a korhangulatot keltő szavakkal, nyelvi fordulatokkal (mit jelentett például az ellenforradalom különítményesei szájában az affér lezárása, vagy az, hogy a kasznár az első bérest bemondta). Az író szóalkotó leleménye sokszor a nyelvújítók bátorságával ér föl. Nem 303szótaggyarapító játék eredményfaláról, hanem Illyés regényéből idézzük: diákröhöghetnék, balsorstársaim, visszanyúlni kénytetett. Az írói szóalkotás néhány szép és eredeti példája: megkönyökölt ablak, könnyeit pillogja, jajingálás. Nem tagadhatjuk persze, hogy a zárjelekkel, közbeszúrásokkal, kitérőkkel zsúfolt nyelvet az olvasó néhol már-már körmönfontnak érzi, olyannak, ami a gondolat szabad szárnyalását nehezíti. Jövet szedtünk magunkhoz ezt-azt, ami a Krisztina téri templom mögötti kispiacon bukszáinkkal vásárló viszonyba kerülhetett – olvassuk „A piacon ezt-azt vásároltunk” helyett. Vagy a két mondat mégsem egészen azonos tartalmú és hangulatú? Mert Illyésnél minden stílusfordulatnak jelentése van. Itt például a körülményeskedő körülírás valamiféle távolságtartó iróniának, akasztófahumornak lehet a kifejezője…

1981-ben két verseskötete lát napvilágot. A Konok kikelet szemelvényes gyűjtemény; a Közügy új verseket tartalmaz. Korábban már több válogatott verseskötete megjelent, s minden bizonnyal azok is a költő jóváhagyásával szerkesztődtek, de a Konok kikelet az első olyan antológia, amelynek anyagát maga válogatta, s ezt a kötet előszavában is fontosnak tartja hangsúlyozni. Szigorú önmagához: csaknem hatvan év terméséből mintegy kétszáz költeményt vett föl az összeállításba. Ezeket is tovább rostáltam volna. Azoknak a költőknek a példáján okulva, akik mindössze néhány költeménnyel kopogtatnak – s kapnak bebocsátást – a maguk korából a következőbe; a következőkbe. Szigorúságát a talleyrand-i gondolattal indokolja: A munkájukkal ható művészek vonzanak. Ez ösztökélt volna még további szitálásra. Mint olyan betűvetőt, aki jellegzetesen elmondhatja magáról, tömörebben írtam volna, rövidebben; lett volna csak több időm s nyugalmam. Leveti a korábbi válogatásokból kirajzolódó kényszerű és vállalt szerep álarcát, s azt a portrét mutatja föl, amelyet önmaga a legfontosabbnak, a legjellemzőbbnek ítél. A versek – a keletkezési év jelölése nélkül – itt is időrendben követik egymást, de a hangsúlyok, a kiemelések más művekre tevődnek. A kefelevonat átlapozásakor ébredtem rá – mondja Illyés –, hogy antológiám versei mind a Földön való emberi küzdelem körül forognak. Itt szinte nincsenek is ezoterikus vagy transzcendens írások. Így – akaratlanul – egyetlen ciklus az egész kötet. A könyv címe is jelzi ezt: Ko304nok kikelet – ebben egyszerre van remény és reménytelenség. Mert a kikelet visszatértén csakugyan csodálkozni lehet. Megérdemli-e az emberiség, hogy szüntelenül ismétlődjék az újrateremtés? Ma is, mint pályakezdésemkor: kételkedem és reménykedem.

A Közügy-ben a válogatott kötet eszméje folytatódik: az anyagi világban mindvégig becsaphatatlan elmével élő ember akar itt leszámolni élettel, halállal, a létezéssel, a körülményekkel – mondja Illyés. A kötet versei – bár a cím csak az egyikre utal – két gondolat köré kristályosodnak: az egyéni és a közösségi kín, a magánügy és a közügy problémái köré. De talán fölösleges is lett volna jelölni a címben ezt a kettősséget, hiszen Illyés, ha legszemélyesebb gondjáról, az elmúlásról, a búcsúzásról, az útrakészülésről, a magányról beszél, közügyet, mindannyiunkat érintő gondokat feszeget, ha pedig a nép és a nemzet sorsán töpreng, kérdéseit mindig személyes üggyé avatja, a közösségi gondokra személyes választ keres.

Mind a személyes gondokat, mind a közösségi fájdalmakat kimondó versek alaphangja a vállalás, a helytállás, az aggodalom legyőzése. Ha az elmúlt években nem színeződött is derűsebbre lírája, a Közügy versei nem a fogcsikorgató lázadás, az ostorért nyúló szenvedély megnyilatkozásai. Persze nem is a belenyugvás, a fegyverletétel versei. A kötet meghatározó szólama a konok szembenézés az egyéni sorssal, és szembenézés a Boly önző és vak közönyével.

„Akitől nincs messze az élet határa, / Nem előre szeret nézni, hanem hátra” – írta Petőfi. Illyés számára a jelen: ős tél, a kozmikussá tágult pillanat megélése. A jövő: antik boltív, remény és álom; megfejthetetlen, kifürkészhetetlen. Jelennél és jövőnél erősebben élnek benne és támadnak föl a múlt képei, saját gyermekkori emlékei és az emberiség őstörténetének lapjai: mentől messzebbiek, annál elhihetőbbek. Újra hallja a gépészkovácsház konyhájában a sártűzhely fölött függő, méltóságos ballagású órainga szavát, újra látja a patkolókovácsok műhelyében föllobbanó tűz fényét, s ifjúsága színhelyén járva eszébe jutnak a régi vasárnapozások, szalmakalapban, sétapálcákkal / inasok s inas-öccs diákok. De a költő nemcsak emlékezik és a múltat idézi; az emlékek valamiféle mélyebb jelentéssel térnek vissza, az időbe ágyazódnak, a változó idő, az elmúlás jelenté305sét hordozzák. A régi falióra az izsáki ítéletek közeledtét jósolta; aki a kovácspöröly csöngését hallgatta, Bizakodva aludt tovább / nyereg-ringásban, jövője felé; a Külső Váci út látványa a ma arra járót leleplezően a jelenre inti: Előbb az egyre törpébb mamák vándoroltak innen el. / A töppedt házak azután, hátrálva szinte a mind távolibb temetők felé. Föleleveníti régi látogatását Dombay János zengővárkonyi ásatásánál (Felülről nézve), és ez a vers is az idő jelentését kutatja, a múlt és a jövő képét vetíti egymásra: a földből előkerült csuprok hatezer éves üledéke békítő jeleket küld a múltat faggató és halhatatlan-vágyú lelkeknek: – hogy mégsem, mégsem történt minden hasztalan.

Mai válasza az elmúlásra: embervoltunk vállalása, kemény szembenézés a múlt rozsdamarta töredékével és a jövővel. Nem a magány gőgje tölti el, hanem a nem számítottam senkire, / s nem is fogok biztonsága. Fogy fényem – írja. – De vaksin is vezetget / még a – munka. Nem beletörődés ez, s nem is oktalan lázadás. Nem rázok vigasz-vesztve sem / kriptakilincset. Eszménye a hősies helytállás. Kopogó szavakkal, tőmondatokkal fogalmazza meg egy hajnali hajóút summázatát: Ez volt. Velem is. Így esett. / Jött hajó, fölvett, útirány / szerint haladtunk!… Tiszteleg / hídján a kapitány. 1919, a tiszai front óta vállalt hitét őrzi: ahogy akkor a kudarc, a vereség, az utolsó hasztalan ütközet tudatában – társaival együtt – a helytállást választotta, ma sem gondol menekülésre. Elfogadja, tudomásul veszi az élet tényeit, kegyetlen világossággal látja a Rend forgását. Szeme búcsúzik a vad tündöklésekkel magyarázó égtől. Van indulata, de azt már csak maga ellen fordítja. Érzi az öregség viharát, az elragadó, elvadult idő tombolását, de az idő – mondja – nemesebbé, tisztábbá tesz: Tépi az idő naptárlevelenként mindnyájunkról az arcot. Az emberi helytállás gondolatának mélyen megélt, költőileg hitelesen megfogalmazott kimondása adja e költészet feszültségét, páratlan intenzitását, etikus tartalmát. Ez a líra több, mint panasz az elmúlás miatt. Több, mint vívódás és belső harc. Szembenézés és vállalás.

Mintha a léten túli lét kérdésében is a korábbi nyers racionalizmusnál és kételkedésnél toleránsabb lenne. Persze nem a gyermeki, gondtalan hit visszatéréséről van szó; inkább valamiféle bölcsességről, a vitatkozó kedv megszelídüléséről, az alternatív lehetőség elfogadásáról: hajnalodik, alkonyodik: / váltja 306arcjátékát feléd / a Nagymindenség, a Nagysemmiség. Megértővé vált mások véleményével szemben: nem érdekes, mi tart meg, Egyre megy!; a nyomot hagyni parancsa és a végsőkig helytállás kötelessége a fontos. Nemcsak a bibliai eredetű metaforák (káini füst, izsáki ítélet, tékozló gyermek, bábeli torony stb.) megszaporodásáról van szó, hanem a hit kérdésének, égi vigaszunk előnyomulásáról is. Isten-képe nem személyes, transzcendens, teológiai Isten (nem leltem égi Úrra!), hanem földi, emberpárti Isten, aki szemet huny, néma és eltűri a rosszat, akihez Nem innen oda föl, hanem hogy legyen onnan alá, idejárás, akit tán, mindenünnen kitúrva / Őt is itt várja – fiúi! – ház? Kérdései, kétségei most főként az emberi létezésnek ezt a területét faggatják; illetve verseiben egy olyan hit jelenlétéről van szó, amely elsősorban kérdésekben fogalmazódik meg, amely a kételkedésben „manifesztálódik”. Mert jó úré-e, gonoszé, / mert minden erő – no mondd, kié? // És minden dicsőség és hatalom – zárja a Miatyánk-ra utaló fordulattal a kötet egyik nagyszabású versét. Illyést az ateizmus sosem elégítette ki; kérdező, kételkedő, kereső lélek volt.

A kötet másik „szólamában” a nemzeti önismeret, a közügy kérdéseit fogalmazza meg, amelyek legújabb esszéiből is jól ismertek. Ebből persze tévedés volna arra következtetni, hogy a kötetnek ez a rétege pusztán az elméleti fejtegetések folytatása, meghosszabbítása, versszerű újrafogalmazása. Amikor verseiben a nemzeti önismeret eddig föl nem tárt kérdéseinek kimondását sürgeti, amikor a magyarság sorskérdéseiről beszél, amikor a társadalmi közöny sivatagja, a nemzeti tudat repedései miatt panaszkodik, mindig lírikusként, költő módján beszél, és éppen ezáltal nagyobb hőfokon, a tanulmányoknál gyakran sejtelmesebben, és éppen ezért merészebben szólal meg, távoli asszociációk felé nyitva utat.

Legjobban talán a kötet címadó versében figyelhetjük meg a lírai közlésnek ezt a sajátos, illyési formáját. Hősöket szülő s temető, távoli / városból egy hír – kezdődik a vers. Ez a hírmotívum aztán át- meg átszövi a sorokat, bár annak kézzelfogható „tartalma” mindvégig rejtve marad; viszont annál intenzívebben értesülünk a költőben támadt, a hír által kiváltott indulatokról és rapszodikus gondolatokról. A hír lehetséges tartal307mára csak az efféle utalásokból következtethetünk: Ki az inter- s ki a sovén- (az infra) nacionalista? S kik-mik ők akik / vádként süvöltik? Minden gondolati kiemelés azt szolgálja, amit aztán a versegész tud megadni: a költői látomás teljességét, a lírai megszólalás szuverenitását és autonómiáját, azt az egyediséget, ami csak az igazán nagy költészet sajátja.

Versek sorában foglalkozik a nép, a magyarság, a közösség sorsával. A Kodály Zoltánra, Bartók Bélára, Ady Endrére való utalás, a Mohácsra történő hivatkozás, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szőnyi István nevének említése, a szülőföldön látott ismerős alakjának megrajzolása egyértelmű és világos, a történelemtől és a költő korábbi verseitől is ihletett asszociációkat indít el. De nem kétséges az olvasó előtt a Máglyák, még ki se húnyt máglyák! jelentése, az erdőmetafora értelme (A lápi tölgyes száradása című versben), a nedvdús gyökérként föld alól kihajló várromok, alapjukig szétszórt templomok képzetének a tartalma sem. Ugyanígy nem kíván sok töprengést, miféle sűrű dühtől sistergő gyűrű-ről van szó a versben, amely így kezdődik: Gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik / egy nép körül itt… Vagy kell-e bővebb magyarázatot fűzni ahhoz a költeményhez (Kezelés), amelyben lián-őserdők mélyén indián / töredék törzs-ről van szó, s az anyák viszik, szorgosan ők viszik, maguk / az anyák a lánykát, fiut / az agy-vakítások intézetébe? Kell-e topográfiai megjelölés, térképmelléklet a sorhoz, hol keressük a helyet, ahol Falvak sora / mondja álmában bece- / névként gyermekkori nevét? Vagy ahhoz a másikhoz, amelyben arról beszél a költő, hogy Előrevágyó gyermeked előtt is ott a zöld s piros, / tisztes eleid törzsjegyeit vagy letéped róla – ajkáról a nyelvet is, hogy boldoguljon, – avagy… A sejtető fogalmazás, a többértelműség az expressis verbis közlésnél is intenzívebbé, mélyebbé, hatásosabbá teszi a gondolatot.

Hol a keserűség, a nyelv elvesztésének, a magyarság fogyásának, pusztulásának, beolvadásának és beolvasztásának a látomása az erőteljesebb (A lápi tölgyes száradása, Hangverseny a parkban, Gyűrűk, Kezelés), hol a „van még remény” hangja kerekedik felül (Négy hold vigyor, Idegenvezetés). Ez utóbbit akkor is el kell ismernünk, meg kell látnunk, ha alkalmanként erőszakkal kiküzdöttnek, retorikusan megfogalmazottnak érezzük 308(például a Hójelentés befejező sorait: egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk, / együtt, az még a jó). A költő szava akkor a leghitelesebb, legmeggyőzőbb, amikor a közösségi helytállás példáit mutatja föl, amikor a régi ismerős alakját rajzolja meg, aki áll… térdig-bokáig egy sűrűbb időben, / melyben ő ma is honos; amikor 1919, a tiszai harcok emlékét idézi; amikor Zsilinszky hagyatékáról beszél; amikor Kodályra és a krisztus-tiszta lábú Bartókra hivatkozik. A hamis kultusz, a talmi nagyság fölött, kinek királyi kéj… gördülnie lefüggönyözött gépkocsiban, a történelem mondott ítéletet. De vereségeink, Muhi és Mohács a miénk. Okulásul. A fölzaklatott lélek csak akkor talál megnyugvást, ha vállalja a cselekvést a közösségért: Jó beszívnom az őszi lég / istállószagát, – mintha… / én is – hangyánál sorstudatlanabb – / megtettem volna – ésszel – itt a dolgom. Látja, tudja, átéli Száz útját a szétszóratásnak, de éppen az Ady-év küszöbén biztatást lát: Munkál mégis az a szivósan / összedolgozó két tenyér. Szőnyi István képeiből is azt olvassa ki: tegye mindenki a dolgát, a munka véd meg a beletörődéstől is, az esztelen lázadástól is: Ha rombadőlt is, ujra rakható / kert, ház, haza – / S csak egy a titka: kezdd el. / Fiadnak kell folytatnia. Cselekvésre int a nyári Nap is, erre figyelmeztet a kora téli táj is. S amíg lesz emlékezet, amíg lesz, aki számon tartja fajtánk hű férfiait, van ok a reményre: Új hont érlel a föld. A kötet utolsó verse, megrendítő Zrínyi-parafrázis – Peroráció: záróbeszéd a címe – látszólag ellenkezőjét állítja annak, amit a nagy költőelőd mondott: Viszem vége felé rosszhirű munkámat… – írja Illyés. De aztán annál nagyobb nyomatékkal csattan föl a végső vallomás forrósága: Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.

Illyés új kötete ismét kétségbe vonja a nevéhez tapadt jelzőt: „hagyományos”. Igaz, lírája szervesen kapcsolódik a magyar költészet hét évszázados múltjához, de ami igazán ámulnivaló, az öregkori lírájának elevensége, frissessége, megújulásra való képessége. Továbbmondja Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Ady Endre örökségét, de emellett új kérdéseket fogalmaz meg, mai gondokra keres választ. Folytatja a magyar költészet hagyományait, de meg is újítja azokat. A drámai helytállás lírai attitűdjéből fogalmazza meg az emberi létezés, az elmúlás örök kérdéseit, 309perlekedik a közösségért, a népért, a nemzetért, az igazságért, a szabadságért, de megfogalmazza filozofikus, töprengő, vívódó kérdéseit, kétségeit is. Nemcsak kijelent, hanem provokál is. Nemcsak perel, hanem faggat is. Szkeptikus kérdéseivel kétségbe vonja a közöny lefegyverező válaszait, a közhelyigazságokat, a megmerevedett értékrendet. Merész képei, nagy távolságokat összekötő asszociációi, iróniája, előítéleteket, konvenciókat romboló ereje, analizáló képessége – mind olyan tulajdonság, amit legfiatalabb líránk is vállalhat és programjába illeszthet, amit legmaibb avantgarde költőink is megirigyelhetnek. Illyés költészete az első kézből – hány éve is? – megismert európai avantgarde és a hét évszázados magyar költői hagyomány, az emberi és a nemzeti értékek korszerű szintézise.

Az évek gyarapodásával nem ritkább, hanem súlyosabb, testamentumszerű lesz a szava. Önmaga számára „nem remélt ajándék” a vers: Készítgettem-szűrtem nekem magam, / betűt betűre házilag. Az olvasó számára: az „Itt az Írás!” komolyságával és felelősségével szól.

Tudja, hogy elérkezett pályáján az „összeadás” ideje, s azt is tisztán látja, mi a közös, az összefoglaló az életműben: Összeadási vonalat kell húznom hovatovább egész pályám alá; egyre kisebb csoportba szorít a tizedelő sortűz, amely írói rekrutáskodásom nemzedékére szüntelenül kattog – írta 1970-ben. – Az összegezés nem oly bajos, mint magam is véltem. Az oszlop jegyei különböznek, de megvan a közös többes. Számba vehető munkám alig van olyan, amelyen át ne ütne a társulási szándék: jobb otthont teremteni. Még a „legtisztább” irodalommal is ügyet szolgálni; az otthontalanokét.

1981-ben írói munkássága jelentős külhoni megbecsülésben részesül: az Olaszországban kiadott legrangosabb irodalmi díjjal, Mondello-díjjal tüntetik ki, amellyel külföldi írókat jutalmaznak. Verseit Umberto Albini fordításában ismerhette meg az olasz közönség. A kitüntetés indoklása szerint „a magyar költő versei híven tükrözik mindazt az erkölcsi értéket, amely egy nagy művész költészetéből és emberi egyéniségéből fakad, és amely igen nagy hatással van az olvasóra”.

Az életmű legnagyobb kitüntetése azonban – s ezt alighanem az író szándékával megerősítve mondhatjuk –, ha az a nép, az a közösség fogadja magába minél mélyebben és szá310mosabban, amelyből származik, és amelyet szolgál, amelynek otthont és jövőt remél.

Nyolcvanadik születésnapja küszöbén sem a végzett munkára, a teljesítményre, az életműre gondol, hanem – ma is ez a mosoly illik hozzá – tapintatos felköszöntésben reménykedik: remélem nem sértem meg az ünneplő akaratot, ha ezt megvallom: kerek esztendőm idejére legszívesebb messzire utaznék, vagy bevenném magam egy tihanyi pincébe…

Ezt persze nem teheti meg.

Még 1981-ben Táviratok címmel új Illyés-kötet hagyja el a Békés Megyei Könyvtár házinyomdáját, amely száz számozott és a szerző által aláírt példányban készült „bordázott diósgyőri papíron”, és a példányok „könyvárusi forgalomba nem kerültek”. A könyv a születésnap előestéjén ajándék meglepetés a költőnek, és a költő ajándéka barátainak. (A könyv anyagát a következő évben a Szépirodalmi Könyvkiadó újból megjelentette, és az olvasók szélesebb köre számára is hozzáférhetővé tette.) A kötet néhány soros verseket, aforisztikus és epigrammatikus lírai „táviratokat” tartalmaz. Az aforizma a moralisták és a moralizáló életkor műfaja. Illyés aforizmáinak előzményét mindenekelőtt magában az Illyés-életműben találjuk meg. A nyolcvanadik évéhez közeledő költő nem mások – Lao Ce, Seneca, Janus Pannonius, La Rochefoucauld vagy Goethe – mintájára ír aforizmákat, az aforisztikus látásmód előzményeire, a Táviratok közvetlen elődeire magában az életműben, a korábban született Illyés-írásokban bukkanunk rá. A költő már évtizedekkel korábban megteremtette azt a sajátos közlési formát, azt a verstípust, amelyből most egy önálló kötetre valót nyújt át. Már a legelső Illyés-kötetről, az 1928-ban megjelent Nehéz föld-ről szólva észreveszi Németh László: „Elvontnak ez a konkrétba rögzítése olykor szigorú, szólamszerű kifejezésekben pattan ki… Kifejezés és konkretizálás sokszor azonos nála, s valószínű, hogy költészetének idővel némi szentenciózus jellege lesz.” Az aforisztikus látásmód és fogalmazás nemcsak a lírikust jellemzi, prózájában – tanulmányaiban, esszéiben és önéletrajzi elemekkel átszőtt szépírói műveiben – talán még hangsúlyosabban van jelen az aforista. Illyés stílusa – versben és prózában – idővel egyre afo311risztikusabbá válik. Illyés művészete úgy újul meg, hogy saját korábbi lehetőségeiből, adottságaiból merít. Az aforizma az Illyés-verset látszólag prózaivá teszi. Illyés prózája az aforisztikus fogalmazás következtében a lírai kifejezésmód közelébe kerül.

A Táviratok verseiből az olvasó elé rajzolódik a költő világképe. Vagy fogalmazzunk szerényebben: egy költői világkép esszenciája, néhány szelete, leglényegesebb eleme… Itt Illyés nem érzelmeit, hanem tapasztalatait osztja meg az olvasóval. E versek „tartalma”: erkölcsi fölismerések, etikai igazságok, életbölcseleti elvek, életszabályok.

Az emberiség ügye, a közösség távlata éppúgy izgatja, mint az egyes ember sorsa, az egyéni élet minősége. Eszménye: a helytállás minden helyzetben. Emberi műbe csiszolva emelni föl égre / azt, amitől meg-megrogytak az istenek is… Életbölcsessége: a szenvedést, a mellőzöttséget éppúgy vállalni kell, mint a sikert, a dicsőséget, mert ez termeli ki az értéket, az emberi minőséget. Többször leírt szava: vigaszul. Jól tudja: a megosztott öröm megkétszerezi a boldogságot, a megosztott fájdalom felére csökkenti a szenvedést. Vigasztaló szava mindig meggyőző, mert személyes erkölcsi hitele, etikai fedezete van. A pozitív erkölcsi példára éppúgy rámutat, mint a negatív emberi megnyilatkozásokra. Az előbbiekről nem fukarkodik dicsérettel szólni, az utóbbiakat maró gúnnyal, gyilkos szatírával ostorozza. Az emberi helytállás szép példáját néhány kortársában, írótársában látja meg. Haragját, iróniáját főként az asszonyi hivatásról, a család szolgálatáról lemondó nők váltják ki, de hasonlóképpen rossz véleménye van az áltudósokról, a tábort váltó kritikusokról, a pöffeszkedő szerkesztőkről.

Az aforizmák jól elkülöníthető csoportját alkotják a „sorsproblémákkal”, a magyarság létével, jövőjével foglalkozó gondolatszikrák. Ritkábban fogalmazza meg pozitív tanácsát, magyarságféltését, az igazi hazaszeretet eszményét, hangsúlyosabb a negatív jelenségek elítélése: egyfelől a hazafiatlanok, a kozmopoliták, a hamis internacionalisták, másfelől a búsmagyarok, a kétes nemzeteszméltetők, az ál-nemzetféltők bírálata. Éles kardvágást kap a nemzet kéretlen ostorozója, de az örökké siránkozókkal sem vállal közösséget.

312

A versekből kitapinthatók a költői önarckép vonásai is. Talán ezek a személyes hangú, önvallomás értékű aforizmák szólítják meg legmélyebben az olvasót. Őszi útfelen jár, de csak színtelen virágot talál, melynek nevét nem ismeri. Orvosok veszik körül, mert az érzékszervek egyre rosszabbul működnek. Esti séta közben az eléje pergő levelekről fenyegető üzenetet olvas le: „mikorra, pontosan, a várt fogat?” De nem hagyja el humora, öniróniája, derűs kedélye. Életművére legyint: Míg Homér durmol: / dolgozom Darmol / sikere örvén / I. Gy. össz-oeuvré-n… A túltisztelőknek pedig azt üzeni: Én „kiemelkedő?” / Én „mintakép”?! – Én? Én?! / Csak mint a kémény, / ha mind a háztető / leégvén.

Mintegy száznegyven aforizma az olvasó asztalán: megindító ajándék az idős költőtől, és bizonyság az alkotó szellem friss, szikrázó működéséről. Nem az életmű csúcsa, de arra mindenképpen alkalmas, hogy eltűnődjünk: talán Illyés egész költészetének megszólító ereje és maradandósága gondolati tartalmában, gondolkodó és gondolkodtató képességében van. Ez a líra a kezdetektől egy kivételes képességű, bölcs gondolkodó befalazott szívének a dobogását visszhangozza. Vigaszt kér, és vigaszt ad. Kopogok, jeleket, jelekért! Odatúl konokul / hallgat az Úr! / Tovább! Halálig. Szóra bírlak, / panaszfalam, papírlap!

1982. novemberében a folyóiratok, az irodalmi élet fórumai a nyolcvanéves Illyés Gyulát köszöntik.

De a fény lassan elfogy a költő életéből, és elfogy a munka lehetősége is.

Naplójegyzeteiben 1983. február 21-i keltezéssel diagnosztikai pontossággal és hűséggel rögzíti súlyos rosszullétét: a hirtelen elszédülés végén az elvágódás végig a padlón. Zuhanás közben a tengermélybe vettetés emléke bennem. És jajkiáltás, Flóráért. Még hulltomban elkapott. És ezt meg már milyen kellemes fölidézni, ahogy vánkost rakott fejem alá.

Nos, – ha így végezném véglegesen? Bár így lehetne.

Kórházba kerül. Az utolsó fényképet Pethő Bertalan itt készíti róla. A fény elfogyott a költő arcából. Az árkolt szemek már túlnéznek a rája tekintő lencsén. Kháron ladikjának utasa elindult a nagy útra.

313

A fény 1983. április 15-én hunyt ki véglegesen „lámpás szép fejéből”.

A nemzeti és nemzetiségi lét legnagyobb kortárs költőjét és gondolkodóját egy hét múlva, április 22-én temetik a Farkasréti temetőben.

Kívánsága szerint a latin nyelvű temetési szertartást Belon Gellért püspök végzi. „Kérted egyházad szolgálatát erre a nagy útra – és mi eljöttünk érted imádkozni az egyház kétezer éves imájával.” A gyászbeszédet a „megkövetés és a bocsánatkérés” szavaival folytatja. „Isten-távolban kerested azt, amiről nekünk kellett volna tanúságot tenni.” Majd a költőt idézi: A csillag mind betlehemi. A három szóból álló „örök sorhoz” ezt a gondolatot fűzi: „Te is a keresők útján jártál, az igazságra szomjaztál és az életet szolgáltad.”

Az írótársak, a magyar nyelvű irodalom, a magyar nyelvet az országhatárokon innen és az országhatárokon túl beszélők, a magyar nemzet nevében Sütő András búcsúzik tőle. A rokon lélek fájdalmával siratja a mélyről jött fényességre törőt, „a századvég egyik legnagyobb szellemét”, aki „ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban.” A költő hívei nevében szól: „Akik tanítványai voltunk, változatos szirénhangok zsivajában figyeltük távolról is a szavait.” A gyászban a feloldást, a vigaszt keresi: „Ne sirassátok őt! – mondja az életmű, amit nehéz lesz már bárkinek is meghaladni a jövő században, de magunkat is siratnunk kell a fogyatkozásban.”

314

(Első befejezés) Életpálya és mű krónikása munkájával elégedetlenül tesz pontot írása végére. Nélkülöznie kellett azokat a segédeszközöket – bibliográfiákat, könyvészeti adattárakat –, amelyek az efféle vállalkozásokhoz szinte elengedhetetlenül szükségesek. Csodálkozva kellett látnia, hogy mind ez ideig nem készült Illyés Gyula műveiről pontos bibliográfia, és a különféle lexikonok és irodalomtörténeti összefoglalók adatai alkalmanként ellentmondásosak, hibásak és hiányosak. Illyés Gyula munkáinak első kiadásáról a költő hetvenedik születésnapjára megjelent tanulmánygyűjtemény függeléke tartalmaz leghasználhatóbb adatokat, de ez is pontatlan, s csak mutatvány a Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai füzetei-nek anyagából, ahol mind ez ideig Illyés Gyuláról nem jelent meg önálló kiadvány. Illyés életútjának legkorábbi, Párizsig terjedő szakaszáról Szembesítés címmel Fodor Ilona írt – a nagy apparátus ellenére sok tekintetben vitatható módszerű és ellenőrzés nélküli adatokat is magába foglaló – terjedelmes könyvet. Illyés munkásságát – pontosabban az 1965-ig terjedő életpályáját – áttekintő egyetlen magyar nyelvű könyv Amerikában jelent meg, Gara László írta, címe: Az ismeretlen Illyés (Washington, Occidental Press). Mivel Gara könyvének eredetiségét az adja, hogy legfőképpen Illyés Vázlatok egy készülő önéletrajzhoz című kéziratára támaszkodik, idézeteiből nem vettünk át, könyvét csak adataink ellenőrzésére használtuk.

A fentiek magyarázzák, hogy e könyv szerzője legtöbb haszonnal magának az írónak nyomtatásban megjelent személyes vallomásait forgathatta. Ugyanakkor azt az adatföltáró, filológusi munkát is el kellett végeznie, amelyet hasonló vállalkozások szerencsésebb szerzői készen megkapnak, illetve meg315találnak. Igyekeztünk tehát visszanyúlni a forrásokig, kézbe venni a korabeli folyóiratokat, a művek első kiadását, különösen ott, ahol a kinyomtatott adatok ellentmondásosak vagy nyilvánvalóan tévesek. Az idézeteknél általában az újabb kiadások szövegét vettük alapul.

Munkánk kísérlet, hogy az alkotói pálya időrendjét rögzítsük, és az olvasó kezébe Illyés írói világában a tájékozódást könnyítő kalauzt adjunk. Hisszük, hogy vállalkozásunkat még számos elemzés, Illyés életművéről szóló más-más szempontú könyvek sora követi.

(Második befejezés) Az Illyés nevéhez tapadó epiteton ornansok közül a leggyakrabban leírt: „nemzeti költő”, alkalmanként megtoldva a kétes értékű, inkább megbélyegzést, mint elismerést kifejező és korlátozó erejű jelzővel: „a legutolsó európai nemzeti költő”. E jelzővel a költőt a gáncs kétfelől is éri. Egyrészt a nemzetköziség eszméjének az oldaláról. Erre Illyés így válaszol: Tudom, vannak, akik úgy érzik, mintha e sajátos gondjaink eltávolítanának bennünket a nemzetköziség eszmeterületéről. De tudom, még többen vannak, akik szerint épp e kérdések föltárásával s megoldásával bírjuk igazán mélyre gyökereztetni területünkön a nemzetköziség eszméjét. Másutt így ír: Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyzethez képest. Még Jaurès-neveltetésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelek szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából. – Másrészt a modernség, az avantgarde, az irodalmi haladás nevében hangoztatják elmarasztalóan a jelzőt: Illyés nagy tekintélyével letérítette a magyar irodalmat a fejlődés útjáról; ami jellegzetesen magyar és nemzeti téma, az egyben provinciális, divatjamúlt; ami közösségi mondandó, az konzervatív, korszerűtlen, elmaradott. De hát ezt már Adyról is elmondták, nem éppen dicsérően, s Ady után nem rekedt meg a magyar irodalom fej316lődése! Ady nem megakasztotta, ellenkezőleg: mint költő, mint közéleti ember, mint gondolkodó egyaránt új teljesítményekre serkentette a magyar irodalom újabb nemzedékeit, s még azokra is sugárzóan hatott, akik kiáltóan elütöttek vagy kihívóan elfordultak tőle. Nem árnyképet vetett, hanem az élet új tüneteit sarjasztotta létre. A „szent ital”, mellyel Ady kínálta a hozzá járulókat, nem az epidermiszre volt befolyással; a szívre, a vérerekre – írja Illyés. S hogy a nemzeti „téma” anakronisztikus volna? Hogy a közösségi gond vidékiessé tenné az írót? Hogy a „hazai jelleg” idejétmúlt nemzeti kötöttség? Majdnem fordítva igaz. Éppen a helyi problémáknak, a „provinciális” helyzeteknek kegyetlen, éles ábrázolása, az itteni jellegzetességek átélése tehet modernné egy irodalmat: emelhet a nemzeti közösség tudatába s szerezhet nemzetközi, világirodalmi figyelmet. A népiességgel visszaélők, a „hazaffyak” nem kompromittálhatják azokat, akik a sorskérdéseket vállalják. Meggyőződésem – mondja Illyés –, hogy a magyar írónak ahhoz, hogy világirodalmi rangot kapjon, az útja változatlanul az, hogy világirodalmi szinten az itt levő, és főképpen a csakis itt levő problémákat, az itt kialakult egyéni és közösségi lehetőségeket ábrázolja.

Illyés életművében magyarság és európaiság, nemzeti elkötelezettség és emberi egyetemesség szintézise valósul meg világirodalmi rangon. Kozmikus gondokat éppúgy megfogalmaz, mint helyi, magyar jellegzetességeket. Életművének megismerése – melyben természetesen a vele folytatott vita lehetősége is benne van – a magyar önismeret forrása, a humánum értékeivel való gyarapodás alkalma. Ma még sokan jobbára csak sejtik, mint tudják, hogy a magyar anyanyelvűek közössége a megmaradás reményét, az idegenek egy nemzet megismerésének lehetőségét köszönhetik életművének.

(Harmadik befejezés) A magyar irodalom története: kézfogások története.

Zrínyi Miklós csáktornyai könyvtárszobájának polcán ott állt egy kéziratos versgyűjtemény, Gyarmati Balassa Bálint fajtalan énekei. A Török áfium ellen való orvosság viszont először a kuruc szabadságharc idején, 1705-ben jelenik meg nyomtatásban 317Bártfán, s kiadója, Forgách Simon tábornok azért ajánlja a művet Rákóczinak, mert végre „van kinek dedikálni ezen vitézségre való jó tanácsú munkát… Mert nemcsak fegyverre kelnünk szabadságunk mellett lőn hatalmunk, de Nagyságod az, aki a nagyméltóságú bánnak vére lévén, nemcsak igyekszik a jó militaris disciplinát béhozni, sőt parancsolja és parancsoltatja máris.”

1844-ben, tél végén egy sovány, fázós, Debrecenből Pestre gyalogló fiatalember kopogtat egy nyaláb verskézirattal az akkor már koszorús költőnek számító Vörösmarty ajtaján. Vörösmarty belenéz a kéziratba, és gondoskodik a versek kinyomtatásáról. Az ismeretlen fiatalembert Petőfi Sándornak hívják. Néhány év múlva már neki van módja, hogy a Kisfaludy Társaság pályázatára beküldött – a pályázat feltétele szerint: idegen kézzel lemásolt – kéziratok közé pillantson. Az egyik munkát a nagyszalontai nótárius küldte be. Petőfi asztalhoz ül, és a már ismert sorokat veti papírra: „TOLDI írójához elküldöm lelkemet / Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…” Az ismeretlen szerző, akit Petőfi nyomban „költőtársának” nevez, Arany János, s néhány év múlva a Magyar Tudományos Akadémia titkára. Akkor nála kopogtat egy ismeretlen ember: az 1861-es országgyűlésre jött föl Pestre, elhozta magával egyik munkáját, s ha már itt van, megmutatná és ott is hagyná bírálatra a titoknok úrnak. A csomagban Az ember tragédiája kézirata lapul. Arany átnézi Madách munkáját, javít is rajta, s elősegíti nyomtatásban való megjelenését.

Vagy idézzük a magyar költők hommage-verseit, a költői tiszteletadás példáit, amelyek mind egy-egy kézfogás melegét őrzik? Juhász Gyula József Attilának nyújt kezet – előszavával jelenik meg első verseskötete, a Szépség koldusa –, s József Attila versben búcsúzik a halott költőtárstól. Szabó Lőrinc azt a stafétabotot veszi föl, amely Tóth Árpád kezéből kiesett: ő rendezi sajtó alá először a szavak szobrászának költeményeit. Ady Csokonait ébreszti, válogatást állít össze Petőfi verseiből, a „vén por-ember, boldog néhai” Vajda János emlékének hódol: Örökségének ereje nem kisrészt abban van, hogy maga is örökséget vett át… Mindmáig ő a legszívósabb összekötő a múlt és a remény közt – írja Illyés.

318

Illyés Gyula maga is őrzi az elődök kézmelegét.

Én még beszéltem olyan emberrel, aki részt vett az 1832-i pozsonyi diétán… Fültanútól tudom, miket mondott Wesselényi Miklós Széchenyi politikájáról négyszemközt. Vitáztam olyan emberrel – még mindig ugyanarról van szó –, aki magával Kölcseyvel vitázott. Ez az ember Madarász József volt… – Így kezdődik az a megindítóan szép írás – címe Az utolsó törzsfő –, amelyben Kossuth híres rendőrminiszterének, Madarász Lászlónak testvéröccséről rajzol portrét.

Madarász apó, Illyés szülőföldjének negyvennyolcas képviselője a kisgyerek Illyés arca elé nyújtja fehér, csaknem áttetsző kezét: – Úgy nézd meg, hogy ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illethette! S amikor a gyerek Illyés nemcsak arra tud válaszolni, hogy ki írta a Himnusz-t, hanem arra is, hogy a Szózat-ot ki írta, az öreg, ősz szakállú Madarász József megsimogatja a tízéves gyerek kopaszra nyírt fejét: – Ez a kéz egykor a nagy Vörösmarty Mihály jobbját illethette! Végül megtudjuk, hogy Madarász József megszentelt keze még Petőfi teste melegét is érezhette! Így kapcsolódnak egymásba a nemzedékek – jegyzi meg Illyés. Így jött a kéz melege Petőfitől hozzá.

És így adja tovább Illyés kézmelegét mindazoknak, akik az ő jobbját illethették.

319 320

Itt soroljuk föl a haláláig könyv alakban megjelent eredeti műveit is. A drámai alkotásokat a könyvbeli megjelenés événél említjük. Minden esetben csak a könyv első kiadási évét közöljük. Azok a munkák, amelyeknél a kiadás helye nincs külön jelölve, Budapesten láttak napvilágot. Az adattár az idegen nyelvű kiadásokat nem tartalmazza. Az életműsorozat kötetei a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelentek meg, és itt nem szerepelnek.

1902	november 2-án születik a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán.
1908	Megkezdi elemi iskolai tanulmányait. Négy osztályt végez a pusztai felekezeti népiskolában.
1912	A család elhagyja a pusztát; Simontornyára költöznek. Itt még egy osztályt, az elemi iskola ötödik osztályát is elvégzi.
1913–1914	A dombóvári gimnázium első osztályába jár.
1914–1916	Bonyhádon jár a gimnázium második és harmadik osztályába.
1916	Szülei szétválnak. Anyjával Budapestre költözik. Előbb Angyalföldön, a Gömb utcában laknak keresztanyjánál, majd a Bajza utca 42. szám alatt vesznek ki lakást. A gimnázium negyedik osztályát a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban végzi.
1917	őszén beiratkozik az Izabella utcai kereskedelmi iskolába. Mind a négy osztályt itt járja ki. A vakációkat a Tolna megyei rokonoknál tölti. Felsős éveiben az iskolai önképzőkör alelnöke. Tervszerűen 321olvas magyar és világirodalmat. Kapcsolatba kerül a baloldali diákmozgalommal. Megismerkedik barátjával, Wessely Lászlóval.
1919	január 29-én részt vesz Ady Endre temetésén.
1920	Megjelenik – név nélkül – első verse a Népszavá-ban.
1921	nyarán érettségi vizsgát tesz. A tanévzáró ünnepélyen Vörösmarty Az élő szobor című költeményét szavalja. Beiratkozik a budapesti bölcsészkarra, de az emigráció mellett dönt.
1922	Bécs és Berlin után Párizsba megy. Munkások között él, közben a Sorbonne hallgatója. Részt vesz a munkásmozgalomban. Megismerkedik Orosz Annával. Kapcsolatba kerül a francia avantgarde művészettel.
1923	Két cikkét a bécsi Ék, fordításait a bécsi Ma közli.
1924	Egyre több verse születik. Írásai emigráns magyar lapokban jelennek meg. Fordítását a budapesti Magyar Írás is közli.
1925	Írásai alatt – a korábbi Illés helyett, a család jó hírét kímélendő – az Illyés nevet használja.
1926	Hazatér Magyarországra. A Phoenix Biztosító Társaságnál vállal állást. A Lehel utca 26. szám alatt lakik. Kassák Lajos Dokumentum című folyóiratának munkatársa.
1927	Füst Milán levélben hívja föl a Nyugat szerkesztői figyelmét Illyés verseire. A lap elsőként kritikai írását közli.
1928	Versei megjelennek a Nyugat-ban. Nehéz föld. (Versek.) Megismerkedik József Attilával.
1929	Megjelenik Németh László tanulmánya a Nehéz föld-ről a Nyugat-ban.
1930	Sarjurendek. (Versek.) Az év szilveszterén Babits Mihályékkal és másokkal Németh Lászlóék vendége.
1931	Először részesül Baumgarten-díjban. (1936-ig még háromszor kapja meg.) 322 Apja meghal Tüskepusztán. Ugyanebben az évben anyját is elveszti. Feleségül veszi Juvancz Irmát, akit becenevén Mucának neveznek. November 29-én Debrecenben az Ady Társaság irodalmi estjén Erdélyi Józseffel, Kodolányi Jánossal, Németh Lászlóval és Szabó Lőrinccel együtt szerepel. A Három öreg című elbeszélő költeményt a Nyugat közli.
1932	Babits cikket ír a Három öreg-ről a Nyugat-ban. Sallai és Fürst perének idején a halálbüntetés elleni röpirat megszövegezésében való részvételéért perbe fogják. Ifjúság című elbeszélő költeménye megjelenik a Nyugat-ban.
1933	nyarán két hetet Zengővárkonyban tölt Fülep Lajosnál. Hősökről beszélek. (Elbeszélő költemény.) (Cluj-Kolozsvár.)
1934	áprilisában megjelenik a Válasz első száma. Itt adja először közre folytatásokban a Puszták népé-t. Moszkvában részt vesz Nagy Lajossal a szovjet írók első kongresszusán. Oroszország. (Útijegyzetek.)
1935	áprilisában találkozik Zilahy Lajosnál – Féja Géza, Móricz Zsigmond, Németh Imre, Németh László és Tamási Áron társaságában – Gömbös Gyulával. Az évtized közepétől a népi írók mozgalmának egyik vezetője. Szálló egek alatt. (Versek.)
1936	Puszták népe. (Szociográfia.) Petőfi. (Tanulmány.)
1937	A Nemzeti Bank sajtóreferense. A Nyugat társszerkesztője (1941-ig). Rend a romokban. (Versek.)
1938	Elválik első feleségétől, akitől már korábban – megszakításokkal – külön él. 323 Magyarok. (Naplójegyzetek.)
1939	Házasságot köt Kozmutza Flórával. Nyáron öt hétig betegen fekszik. A béke utolsó napjait Svájcban és Franciaországban tölti. Külön világban. (Versek.) Lélek és kenyér. (Tanulmányok.) Ki a magyar. (Tanulmány.)
1940	Megjelenik az Összegyűjtött versei-t tartalmazó kötet.
1941	Fölépül a Józsefhegyi utca 9. szám alatti ház. Megszületik lányuk, Marika. Augusztus 4-én meghal Babits Mihály. Októberben megjelenik Illyés Gyula szerkesztésében a Nyugat utódaként a Magyar Csillag. (1944-ig szerkeszti.) Kora tavasz. (Regény.) Csizma az asztalon. (Tanulmányok.)
1942	Mint a darvak. (Visszaemlékezések.)
1944	március 19-én a német hadsereg megszállja Magyarországot. A Magyar Csillag beszünteti működését. Markos György értesíti, hogy neve a Gestapónál a letartóztatandó írók listáján szerepel. Néhány napig Németh Lászlóval Felsőgödön bujdosik, majd a Dunántúlra menekül. A tű foka. (Dráma.) A főváros ostromát Budán éli át.
1945	Részt vesz a Nemzeti Parasztpárt munkájában; nemzetgyűlési, majd – rövid ideig – országgyűlési képviselő. Áprilisban dunántúli utazást tesz. Honfoglalók között. (Riportsorozat.) (Kolozsvár.) Nyáron Romániában – többek között Segesváron és Bukarestben – jár. Egy év. (Versek.)
1946	A Magyar Tudományos Akadémia tagja (1948-ig). Részt vesz a magyar írók debreceni tanácskozásán. Két hetet Bulgáriában tölt. 324 Októberben Illyés szerkesztésében ismét megjelenik a Válasz. (1949-ig szerkeszti.) Kiáltvány a parasztság művelődése ügyében! Hunok Párisban. (Regény.) Az év végén Olaszországba, Svájcba, majd Franciaországba utazik.
1947	elején öt hetet tölt Párizsban. Tizenkét nap Bulgáriában. (Versek.) Szembenézve. (Versek.) Illyés Gyula összes verse. Franciaországi változatok. (Útijegyzetek.) Novemberben Dél-Franciaországba, Réalmont-ba utazik.
1948	Először tüntetik ki Kossuth-díjjal. Lélekbúvár. (Szatíra.)
1949	Petőfi élete. (A Petőfi-könyv rövidített változata.)
1950	Két kéz. (Vers.) Két férfi. (Regény.)
1951	Ifjúság. (Öt elbeszélő költemény.)
1952	Válogatott versei. Tűz-víz. (Dráma.) Ozorai példa. (Színmű.)
1953	Másodszor részesül Kossuth-díjban. Tűvé-tevők. (Parasztkomédia.) Fáklyaláng. (Dráma.) Hetvenhét magyar népmese.
1954	Csehszlovákiában jár, találkozik Nezvallal. A csodafurulyás juhász. (Verses mesék és műfordítások.)
1956	januárban Erdélybe látogat. Májusban Bonyhádon van a gimnázium fennállásának százötven éves jubileumán. Kézfogások. (Versek.) Dózsa György. (Dráma.)
1957	októberében Szabó Lőrinc temetése.
1958	Kínai szelence. (Versfordítások.)
1961	Új versek.
1962	Nem volt elég. (Válogatott versek.) 325 Ebéd a kastélyban. (Egy életregény fejezetei.) Balaton. (Reismann János fényképalbumában megjelent esszé.)
1963	Háromhónapos nyugat-európai utazást tesz. Másokért egyedül: Kegyenc; Különc. (Drámák.) Petőfi Sándor. (A Petőfi-könyv bővített változata.) Nyitott ajtó. (Válogatott versfordítások.)
1964	Ingyen lakoma. (Tanulmányok, vallomások.) Tűz vagyok… (A Petőfi-könyv rövidített változata.)
1965	májusban Kelet-Németországban jár. Júliusban a jugoszláviai Bledbe utazik. Több jugoszláviai városban megfordul. Dőlt vitorla. (Versek.) Az aranyköles. (Mesék.) (Bukarest.)
1966	júniusban a belgiumi Mons-ban átveszi a Le Grand Prix International de Poésie díjat. New Yorkban a PEN Club értekezletén előadást tart. Októberben Grúziában részt vesz a Rusztaveli-évforduló ünnepségein. A költő felel. (Válogatott versek.) Szíves kalauz. (Útijegyzetek.) Bolhabál; Tűvé-tevők. (Két parasztkomédia.)
1967	februárjában Somogyjádon bemutatják Az éden elvesztésé-t. A franciaországi Namur-ban részt vesz a Baudelaire ünnepségeken. Poharaim. (Összegyűjtött versek.) Az éden elvesztése. (Oratórium.) (Kaposvár.)
1968	Fekete-fehér. (Versek.)
1969	Kháron ladikján. (Esszéregény.)
1970	Harmadszor tüntetik ki Kossuth-díjjal. Áprilisban meghal Veres Péter. Ő búcsúztatja. Májusban Bécsbe utazik, hogy átvegye a Herder-díjat.
1971	Veszprém megye művészeti díját, a Batsányi-díjat neki ítélik. Írországban jár. 326 Abbahagyott versek. Hajszálgyökerek. (Esszék, útirajzok, interjúk.) Tiszták. (Tragédia.)
1972	Hetvenedik születésnapján a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetést kapja. Bál a pusztán. (Hősi komédia.) Bölcsek a fán. (Tragédia tréfában elbeszélve.)
1973	Minden lehet. (Versek.) A kiskondás. (Mesefeldolgozás.)
1974	Az Orde des art et lettres nevű francia kormánykitüntetés „parancsnoki fokozatát” kapja.
1975	március 3. Németh László halála. Anyanyelvünk. (Hat tanulmány az Ingyen lakoma című kötetből.) Hét meg hét magyar népmese. (Meseválogatás.) Négy dráma: Fáklyaláng; Kegyenc; Tiszták; Testvérek.
1976	Hattyúdal ébreszt vagy lehet-e a népnek művészete? (Tanulmány.)
1977	Hetvenötödik születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést kapja. Különös testamentum. (Versek.) Összegyűjtött versei.
1978	A Prix des Amitiés Francaises-zel tüntetik ki.
1979	Beatrice apródjai. (Regény.)
1980	Amikor az Óceán partjára jutottam. (Válogatott versek.) Szemelt szőlő. (Válogatott versek.)
1981	Olaszországban Mondello-díjjal tüntetik ki. Konok kikelet. (Válogatott versek.) Közügy. (Versek.) Táviratok. (Epigrammák.) (Békéscsaba.)
1982	november 2-án nyolcvanadik születésnapja.
1983	április 15-én meghal, április 22-én temetik a Farkasréti temetőben.

327 328

Amikor 1981 nyarán Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója közölte, hogy elolvasta, és közlésre elfogadja Nagy Lászlóról írott könyvem kéziratát, leültetett kiadói dolgozószobájában, és megkérdezte, volna-e kedvem könyvet írni a kiadó Arcok és vallomások sorozatában Illyés Gyuláról.

– Önálló, teljes pályakép még nem jelent meg róla a sorozatban – mondta. – Holott maholnap itt van születésének nyolcvanadik évfordulója.

– Úgy tudom, Domokos Mátyás írja a könyvet – válaszoltam. – A kiadó az előkészületben lévő munkák között már hirdeti.

– Domokos Mátyás nem írja meg a könyvet – közölte Illés Endre eléggé kurtán, és hangjában némi neheztelést véltem fölfedezni.

Inkább a feladat roppant terhét, mint vonzását éreztem. Szabadkoztam, és három nap gondolkodási időt kértem.

– Ne habozzál – mondta a kiadó igazgatója. – Illyéssel már beszéltem a dologról, és ő azt mondta, hogy örülne, ha te írnád meg a könyvet.

Ezután már nem kereshettem kibúvót.

Akkor tanultam meg Illés Endrétől, hogy egy kiadói szerződéshez mindössze három adatra van szükség: a tervezett mű címére, a mű terjedelmére és a kézirat benyújtásának határidejére.

– Természetesen a cím változhat, a terjedelem módosulhat, és a határidőket nálunk, ugye, általában nem szokták megtartani – mondta Illés Endre.

Amíg életkörülményeimről, munkámról, sorsomról néhány személyes mondatot váltottunk, a titkárságon a szerződés is 329elkészült. A szerződés tizenöt szerzői ívről és jövő év június végi határidőről szólt. Korábban is, más munkáim teljesítését is szívesen vállaltam születésnapom időpontjára.

A munka megkezdésekor, az adatgyűjtés szakaszában fölkerestem Illyés Gyulát a Józsefhegyi utcai házban. Nem akkor találkoztunk először, de úgy gondoltam, hogy tájékoztatom elgondolásomról, és segítségét kérem. Azt is jelezni kívántam, hogy az elkészült munkát is szeretném majd megmutatni, mielőtt a kiadónak átadom.

Illyés a tágas, fehérre meszelt falú szobájában az ablak előtt ült egy kemény, fa karosszékben. Széttárta karját:

– Bízzuk az ilyen dolgokat az asszonyokra… Ők mindig és mindent jobban tudnak…

Flóra fölvezetett az emeleti, a padlástérből kialakított szobába.

– Mutatok magának néhány dolgot – mondta.

A fal mellett zárt könyvszekrények álltak. Flóra eldugott helyekről kulcsokat keresett elő. – Az unokák miatt van… Ide is beszöknek, mindenre kíváncsiak.

Fáradtan, nehézkesen letérdelt az egyik szekrény elé, és a könyvszekrény alsó ajtaját kinyitotta. Mozdulatára nagy halom, rendezetlen iratcsomó bukott a földre. Egyenként kézbe vette a papírokat, volt ott levél, verskézirat, meghívó, plakát, különnyomat, régi folyóirat, és mindegyikről külön-külön mesélni kezdett.

Abban a pillanatban tudtam, hogy munkámban mindenestől magamra vagyok utalva. Eldöntöttem: megírom a könyvet úgy, ahogy tudom, a kényes kérdésekről is – például Illyés vöröskatonáskodásáról, Illyés és József Attila kapcsolatáról – azt, amit a rendelkezésemre álló adatok alapján megírhatok, aztán majd meglátjuk, hogy Illyésék mit szólnak hozzá: lesz még időm a kéziratban a szöveget véglegesíteni.

Úgy gondoltam, illetlenség lenne, ha éppen ezekkel a kérdésekkel hozakodnék elő akkor, amikor még egyetlen sort sem vetettem papírra.

Alapos munkát, mélyszántást akartam végezni: a forrásokig, az első közlésekig leásni, a hiteles élettényeket összegyűjteni, lehetőleg az eredeti dokumentumokat kézbe venni. Bejár330tam Illyés tolnai életének színtereit a pusztától, Felsőrácegrestől Dombóvárig és Szekszárdig, Bonyhádtól Cecéig és Ozoráig. A pálfai pap felütötte előttem a keresztelési anyakönyvet, és megmutatta az Illyésre vonatkozó adatokat. A bonyhádi gimnáziumban megkerestem azt az osztálytermet, amelyben Illyés tanult, hogy kinézhessek azon az ablakon, amelyen ő is kinézett, mert ismerni akartam a látványt, amely ebből az ablakból egykor eléje tárult. És igyekeztem tőle minél többet elolvasni…

A kézirat a következő év nyarára elkészült, és június 30-án pontot tettem az utolsó mondat után. A kéziratot postára adtam Illyés címére. Mondhatom, nem volt még soha – sem ezt megelőzően, sem ezt követően – olyan szigorú kiadói lektorom, aki olyan gondossággal és figyelemmel olvasta volna el kéziratomat, mint Flóra. 1982 nyarán egy teljes napot töltöttünk el a kézirat fölött a Józsefhegyi utcai házban. Flóra figyelme mindenre kiterjedt. Apróságokra, és kardinális kérdésekre. Néhány észrevételére ma is emlékezem.

Ahol a Józsefhegyi utat emlegettem – Varga Hajdu István barátomtól, aki velük átellenben lakott, mindig így hallottam –, ott kiigazította: házuk a Józsefhegyi utcában áll.

Az egyik helyen arról írtam, hogy Illyésben jó ideig rajzolóigénye és készsége erősebb volt, mint az „írhatnék”. Gyerekkorában szívesebben rajzolt, mint olvasott vagy írt. A Puszták népé-ben maga mondja el, és a helyet szó szerint idéztem, hogy egy alkalommal a pusztai szép, meszelt házfalakra egy egész ménest lerajzolt, amint az állatok éppen szükségletüket végzik. Hogy az eset mennyire nem rendhagyó, a tényt Szántó Piroska emlékével is megerősítettem, aki ugyancsak hasonló emléket őrzött meg és írásban örökített meg gyerekkorából: szükségletüket végző lovakat rajzolt.

Flóra megcsóválta a fejét:

– Jó, jó, ha így is volt, de ne idézze ezt. Még azt találják mondani az emberek: már akkor milyen illetlen volt.

Benedek Marcell 1963-as irodalmi lexikonában azt találtam Illyésről: „A Tanácsköztársaság idején… vöröskatona volt.” Némi gyanakvással írtam le az adatot – tizenhétéves vöröskatona? –, de mi mást mondhatnék én könyvemben.

Flóra elmosolyodott:

331

– Diákként ment előadást tartani az Alföldre. De a román betörés miatt csak Szolnokig jutott a vonata. A front fölbomlott. A tanácskormány katonái visszavonultak. Menekülés közben valamelyik idős csepeli vasmunkás, akit a frontra vezényeltek, a kezébe nyomta a puskáját. „Segítsd vinni, fiam, fáradt vagyok.” Ezt láthatta meg valaki. Így születnek a hamis legendák. Egyébként is: tizenhét éves korában hogyan lehetett volna katona?

Sejtettem, hogy a kézirat legkényesebb része az a hely, ahol Illyés, József Attila és Flóra kapcsolatával foglalkozom. A vonatkozó verseket ismertem, a három ember közti viszonyról pedig elfogadtam azt a véleményt, amelyet Fodor András fogalmazott meg József Attiláról szóló könyveiben (Szólj költemény, Így élt József Attila). Fodor András még büszke is volt rá, hogy József Jolán könyvének csúsztatásaival szemben ő végre megírta az „igazat”. Könyvemben tehát őt idéztem: „Kozmutza Flóra… már az előtt az ismeretség előtt [tudniillik József Attila megismerése előtt] elkötelezte magát egy másik költőnek, Illyés Gyulának.”

Flóra hangja megkeményedett, amikor kéziratomnak erre a helyére lapozott:

– Hogyan lehettem volna én elkötelezettje Illyés Gyulának akkor, amikor még nem vált el első feleségétől! Igaz, hogy Juvancz Irmától már korábban megszakításokkal külön élt, de előbb törvényesen el kellett válnia tőle, csak az után kérhette meg a kezemet. Gondoljon arra, hogy minden szó fontos, amit erről a kapcsolatról leír. Tudja azt, hogy még néhány éve Illyés Gyula postán, aláírás nélkül, olyan nyílt levelezőlapot kapott, amelyen újságból kivágott nagybetűkkel a következő szöveg volt olvasható: JÓZSEF ATTILA GYILKOSA?

Amikor ezt itthon egy fontos, vezető beosztású férfiúnak elmondtam, a fejét ingatta. – Ez lehetetlen… – Láttam az arcán, nem hiszi, amit mondok.

Évekkel később, már Illyés halála után, 1987-ben jelent meg Illyés Gyuláné könyve József Attila utolsó hónapjairól. A könyv néhány naplószerű feljegyzéssel kezdődik. 1980 júniusi keltezéssel ugyanazokról a rágalmakról ír Flóra, amelyekről két évvel később nekem beszélt.

332

Estére befejeztük a szöveg gyomlálását. Már csak a későbbi vonattal indulhattam haza. Illyés és Flóra kihívtak a ház Dunára néző erkélyére, és elsorolták, kik laknak a környéken. Amikor Illyés visszaadta a kéziratot, ismét a fehérfalú szobában, az ablak előtt, a kemény karosszékben ült. Siettem a Déli pályaudvarra.

– Még ma visszautazol Pécsre? – Bólintottam. Kis szünet után hozzám fordult. – Hát akkor, kérlek, add át üdvözletemet a déli végeknek… – Szavait karjának széles mozdulatával kísérte.

Egy pillanatig úgy éreztem, nem Illyés előtt ülök, hanem a török harcok korában egy végvár kapitányának, mondjuk Zrínyi Miklósnak – Illyés szavaival: a magyarok seregtelen vezérének – a vendége vagyok. Talán a csáktornyai vár ura bízott apródjára így egy fontos üzenetet. De Illyés mozdulata, mosolya, szemvillanása azt is elárulta, hogy tudja, szerepet alakít. Egy helyzetet él át, melyet a sors mért ki rá, és amelyet csak fájdalmas öniróniával lehet viselnie.

Kéziratom már augusztusban a kiadó asztalára került. Minden lehetőség megvolt rá, hogy Illyés novemberi születésnapjára könyv legyen belőle. De a könyv nem jelent meg novemberre. És nem jelent meg tavaszra sem. Az elkészült könyvet Illyés már nem láthatta. Könyvem csak Illyés halála után, 1983 nyarán, a könyvterjesztés holtidejében került a boltokba. Szándékosan visszatartották, altatták. Az ilyesmit persze nem lehet eltitkolni. A kiszivárgott hírek szerint magas helyről intették le a kiadót: túlzás lenne, ha ennek a „nacionalista” írónak a születésnapi ünneplését, majd a gyász kiváltotta figyelmet még a róla szóló könyv megjelenése is tetézné.

Könyvem kézirata a szerződésben jelzettnél másfél ívvel több lett. Mivel a kiadó egyösszegben kötött velem szerződést, a többlet terjedelem után nem fizette ki a honoráriumot. Azt tanácsolták: ha nem tetszik, hagyjam el a másfél ívet. Inkább lemondtam a tiszteletdíjról és maradt a másfél ív.

A nyolcvanéves költő születésnapi köszöntését 1982. október 29-én a Fészek klubban rendezte meg az írószövetség. Ez volt az a nevezetes irodalmi est, ahol némelyek megrökönyödésére Csoóri Sándor félig tréfásan, félig komolyan azt mond333ta: „A nyolcvanéves költőnek mi – újabb babérkoszorú helyett – legföljebb Szent István koronáját ajánlhatnánk föl, költői képzelettel.”

Kész könyvemet nem adhattam Illyés kezébe. A műsorban a kéziratnak azt a részletét olvastam föl, ahol arról beszélek, hogy a magyar irodalom története – Zrínyitől Balassin, Csokonain, Petőfin, Arany Jánoson, Madáchon, Vajdán, Adyn, Juhász Gyulán, József Attilán, Tóth Árpádon, Szabó Lőrincen át egészen Illyésig – kézfogások története. Petőfi kézmelege így jött Illyés Gyuláig. „És így adja tovább Illyés kézmelegét mindazoknak, akik az ő jobbját illethették.”

Amikor a szöveg befejező mondata elhangzott, Illyés fölállt, hátrafordult, és a mögötte legközelebb ülőknek odanyújtotta kezét:

– Hát akkor adják tovább. Mindazoknak, akiket megillet.

Ennek az estnek volt még egy számomra emlékezetes mozzanata.

Még a műsor előtt, amikor a szereplők és néhány vendég egy szomszédos szobában gyülekezett, Illyés elé léptem. A zsebemből elővettem egy karcsú, fehértáblás könyvet, Illyés itthon betiltott könyvének, a Szellem és erőszak-nak egyik példányát. A könyvet a közelmúltban hozta a fiam Nyugat-Németországból. Ott azt mondták neki, hogy a Magvető nem küldte zúzdába a könyvet, hanem egy idő után konténerekben nyugatra szállította, és kellő üzleti érzékkel ott értékesítette. Később azt hallottam, hogy a könyv reprint kiadás, és megjelenését a müncheni magyarok szervezték meg.

A kezemben lévő példánnyal – Aczél György szeme láttára – a költőhöz fordultam, és azt kértem, írja be nevét a könyvbe.

Illyés tollat vett a kezébe, és a könyv belső címlapjára írta: „Szeretettel Illyés Gyula. 1982. X. Tüskés Tibornak földije.”

Amikor egy évtized múltán a könyvet Magyarországon újra kiadták, Flórától is kaptam egy példányt. Ő azt írta: „Tüskés Tiboréknak, köszönettel, szeretettel. Illyés Gyuláné. 1988. X. 6.”

Illyés halála óta az irodalmi élet alapjaiban és szerkezetében – a folyóirat- és könyvkiadásban, az irodalomtudományi műhelyekben – sok minden megváltozott. Sem a kiadás, sem 334a kutatás nem kényezteti el az olvasókat a költő életművével kapcsolatos, illetve a rá vonatkozó ismeretek közreadásával. A hagyatékában talált verseket az irodalmi folyóiratok elég rendszeresen közölték, a legtöbbet a Kortárs. A befejezetlenül maradt és az önéletrajzi regénysorozat folytatásának tekinthető A Szentlélek karavánja 1987-ben jelent meg. Verseinek eddigelé legbővebb kiadását, a háromkötetes Illyés Gyula összegyűjtött versei-t még a Szépirodalmi Kiadó gondozta. (1993) A legfontosabb vállalkozás, az egész életművet gazdagító forrás a többkötetes Naplójegyzetek publikálása. A munkásságáról szóló irodalom még kevesebb munkával gazdagodott. A nyolcvanas évek elején jelent meg az erdélyi Izsák József kétrészes monográfiája, amely elsősorban Illyés lírai világképével foglalkozik. (1982, 1986) 1984-ben napvilágot látott a több mint hatszáz oldalas, gazdag tartalmú Illyés Gyula emlékkönyv. Egy következő feladat Illyés Gyula levelezésének az összegyűjtése és kiadása lenne.

Könyvem megírása és első kiadása óta húsz év telt el. Az író pályájáról, személyiségéről, munkássága súlypontjairól kialakult képem az elmúlt időben lényegesen nem változott, könyvem szövegét ma is vállalom. Sem az Illyés hagyatékában talált művek kiadása, sem a róla szóló újabb irodalom nem hozott felszínre olyan új, kardinális ismereteket, amelyek miatt munkámat el kellene vetnem. Az új kiadás az előzőnek fölújított és néhány ponton bővített változata. Az első kiadás szövegét százharminc kép kísérte. Úgy gondoltam, hogy az új kiadásban a vizuális anyag közléséről lemondhatok, mivel az Illyés Gyula élete képekben című album könyvem képanyagának kétszeresét tartalmazza.

Amikor könyvemet írtam, a maitól lényegesen eltérő politikai és társadalmi szituáció vette körül Illyés életművét. Akkor az 1989–90-ben bekövetkezett rendszerváltozás inkább csak remélt, óhajtott, mint sejtett vagy tudott volt. Ezért könyvemben a hangsúly és a szándék Illyés munkásságának megítélésében az életmű elfogadtatására és igazolására, mindenekelőtt a nacionalizmus vádjával szembeni védekezésre esett. Szövegemen e tekintetben sem változtattam. Manapság a másfelől érkező – akár ellenkező előjellel megfogalmazott – vádakkal 335és elfogultsággal szemben Illyés életművét hasonlóképpen védeni, értelmezni és igazolni kell. Az oktalan hallgatással, a közönnyel, a legyintő érdektelenséggel szemben.

336