A friss gyász napjai nem igazán alkalmasak arra, hogy máris kísérletet tegyünk a 77 éves korában elhunyt Gyurkó László szép- és esszéírói, kulturális szervezői és közéleti munkásságának objektív, művelődés- és irodalomtörténeti távlatú mérlegelésére. Pedig erre mielőbb szükség lesz, hiszen a Gyurkót az elmúlt két évtizedben gyakran megsebző rágalmak, megbélyegzések – amelyeknek semmi köze a mégoly éles, de tárgyszerű kritikákhoz – most sem szünetelnek, sőt kegyeletsértő durvaságokba torkolltak. Bírálni lehetett s lehet is munkáit, azok egyik-másik megállapítását, a szerző politikai vagy kulturális szerepvállalásait, de az emberi méltóságot sértő alantas vádak a megfogalmazóikra hullanak vissza.

A vádaskodók többnyire saját rossz lelkiismeretüket, bűntudatukat akarják ezzel elaltatni; a közelmúlt történéseivel, a benne való részvételükkel kapcsolatos lelkiismeret-furdalásukat, a köpönyegforgatásuk és/vagy pálfordulásuk miatti „tisztálkodási” kompenzálásokat próbálták s próbálják Gyurkó bűnbakká képzésével leplezni. No meg a Gyurkó maradandó fényű teljesítményeivel, sikereivel szembeni irigységüket. A közöny és a hallgatás fala, a „posztmodern” irodalmi divatok és értékrend-kánonok hullámzó piaca, valamint az olvasási kultúra magyarországi helyzete szintén deformálja a róla és vele kapcsolatos ismereteket. A fiatal olvasók, az elmúlt 15–20 évben felnőttek többsége ugyanis valószínűleg alig hallott, olvasott valamit tőle, esetleg semmit sem tud Gyurkó Lászlóról, avagy leegyszerűsítő minősítéseket visszhangzik róla. A már idősebbekben vagy az irodalmilag tájékozottabbakban pedig erős véleménypolarizálódás tapasztalható: sokak még jól és jó szívvel emlékeznek a nagy példányszámban megjelent könyvek szerzőjére, nem kevesek viszont töredékigazságok, ha nem egyenesen előítéletek foglyai vele kapcsolatban.

Miért is? Gyurkó László a rendszerváltás előtt, főleg az 1970–1980-as években az egyik legismertebb, legaktívabb irodalmár volt a politikai nyilvánosságban: sokat vitatkozó és sokat vitatott értelmiségi. Irodalmi alkotásai mellett közéleti, irodalom- és színházpolitikai szereppel is megáldva-megverve; egyaránt osztva és kapva sebeket. 1990 után viszont hirtelen eltűnt a nyilvánosság színpadáról, vidékre költözött, s hiába kezdődött írói munkásságának egy új, termékeny szakasza, művei szinte teljesen visszhangtalanok maradtak. Nem tartozott egyetlen irodalmi-szellemi csoportosulásba sem, nem élt „irodalmi élet”-et, de nem ő bújócskázott, hanem vele bánt el az úgynevezett korszellem. Persze ez lehet alka2ti kérdés, „rajta is múlott”, mindazonáltal tény: mintha büntetnék. Nem bocsátották meg neki, hogy a Kádár-rendszer reformperiódusának elkötelezettje volt; hogy – igaz, megannyi éles konfliktus vállalásával – a nagyhatalmú kultúrpolitikus, Aczél György tanácsadói, sőt baráti körébe tartozott. Az különösen ellenszenvet váltott ki némelyekben, hogy Gyurkó – ha önkritikusan tépelődve, ha vívódásoktól és személyes tragédiáktól sújtottan, ha tévedéseit megvallva is, de sokaktól és sokuktól eltérően – nem állt át: a XXI. század elején is radikálisan baloldali, forradalmi szocialista meggyőződésű maradt. Ugyanakkor az egypártrendszer összeomlása után nemhogy nem némult el, ellenkezőleg, képes volt íróilag megújulni. Azt pedig felettébb rossz néven vették tőle, hogy 1956-ról – saját korábbi, féloldalas, vitatható kísérletei után – ő írta meg a rendszerváltozás legteljesebb, legszenvedélyesebb, tudományos hitelű, ugyanakkor szépírói invenciójú egyszemélyes történelmi könyvesszéjét, A bakancsos forradalom címűt (2001, 2006²). „Éppen” ő, aki az 1956-ot ellenforradalomnak minősítő s legitimitását ebből eredeztető magyar államszocializmus 1960–1970-es kormányzatának híve volt.

Vitákon, előítéleteken, retusálásokon, kánonokon és ellenkánonokon túl a legfontosabb azonban mégis csak az életmű maga: Gyurkó Lászlót íróként rólunk és nekünk szóló regények, színművek, pamfletek, szatírák, továbbá esszék és kritikák alkotója. Ebben a polarizált és hiszterizált XXI. század eleji közéletben egyébként sem jött még el az ideje az értelmiségi politikai szerepvállalások, a kormánypártiság és ellenzékiség egykori államszocializmusbeli változatai – köztük Gyurkó Lászlóé – fölötti „végső” ítélkezésnek. Inkább ismerkedjünk meg Gyurkó érzékeny nőalakjaival, csélcsap újgazdagjaival, óriástörpéivel, keserű, lepusztult bujdosó kurucaival, korrupt újdondászaival, szenvedő kisembereivel, tépelődő nyomozóival, halálra készülő személyiségeivel. No meg a mítoszokból, a színpadokról és a klasszikus irodalomból újrateremtett emlékezetes alakjaival, valamint a XX. századi magyar és orosz történelem addig jobbára sematikusan ábrázolt plasztikus egyéniségeivel. Most, halála után különösen megrendítő újraolvasni legutolsó publikált regényét, az Azt sohát: a kisvárosi „rendszerváltás” eme fanyar pamfletjében a belsőleg összeroppant Cibere mintegy „visszavágyik” a Dunába, ahova maga Gyurkó, végrendeletileg, a hamvait szóratta. S talán még hátborzongatóbb A vándor címmel a Tekintet 2006. 2. számában publikált regénytorzója, amelynek paradox beszédhelyzetében, belső monológjában egy, a halál után a „lények” közé sorolódó s a purgatóriumra váró, fájdalmasan ironikus alak képződik meg. Nem elhamarkodott azt állítani: jóval több a maradandó és újrafölfedezendő érték Gyurkó írói munkásságában, mint amennyiről a mainstream szellemi élet és az olvasóközönség tud s tudomást vesz.

Gyurkót erősen foglalkoztatta az életszférák, a műfajok és a témák közötti állandó, termékeny feszültségekkel teli átjárás, egymásra hatás: „sosem tudtam műfajokban gondolkodni, csak a témát tudom, ami izgat, a gondolatot, ami foglalkoztat, s ehhez keresem a legmegfelelőbb formát, amiben mondanivalómat közölni tudom másokkal is” – nyilatkozta. Természetesen az ő írásos életműve is hullámzó színvonalú, nem egy „hagyományos” regénye, hangjáték- és színpadi adaptációja, krimije, pamfletje inkább kísérletnek, mintsem érett munkának tekinthető. Művészi alkata azonban három műfajban igazi értékeket és sikert hozott: a történelmi esszében, a mitológiai-irodalmi ihletű dramatikus játékban és a szatírában. Nyelvteremtő erő és hiperbolikus fantázia, gondolatiság és folklorisztikus érzékenység, vérbő alakformálás és fekete humor, tudományos alaposság és humanista vízió talált egymásra bennük. A XXI. század elején is újraolvasható, sőt reveláló a Lenin, Október c. esszé (1967), a Szerelmem, Elektra c. tragédia (1968; 1972), a „Faustus doktor boldogságos pokoljárása” (1979), „A bakancsos forradalom” (2001), valamint a „Pracli Joe az óriástörpék országában” (1997) és A Halasi Veres Köztársaság csudálatos történetje (2002) című szatirikus regény. Ami pedig munkásságának közéleti, társadalom- és kultúraszervezési metszetét illeti: tiszteletre méltó az a szerep, amelyet hazai lapok (s megannyi könyv) szerkesztőjeként játszott, mindenekelőtt – 1964-től 30 éven keresztül – a Valóság c. folyóirat, a harmadik magyar reformnemzedék nagyszerű orgánuma szerkesztőségének tagjaként. Kovács András kitűnő filmalkotásának címére utalva: a „falak”-at mindig tágító Valóság aligha túlértékelhető szerepet töltött be a Kádár-korszak évtizedeiben, a mégoly irányított nyilvánosság szerkezetében, hogy azután a rendszerváltozást követően otromba dühvel jobboldalivá fessék át és gyakorlatilag föl is számolják ezt az értékes szellemi műhelyt.

Az 1960-as évektől szoros, szenvedélyes és szerteágazó kapcsolatok fűzték Gyurkót a színházhoz, de a filmhez is. Vonzotta az eszköztelen, az ún. „szegény”, alternatív színház, s e vonzalma színházépítésben, műhelyszervezésben és -irányításban teljesedett ki. Meg szerette volna reformálni a szerinte elavult, megmerevedett hazai színházi szerkezetet, művészeti közéletet és intézményrendszert. Színpadi művei, harcias színházi vitaírásai mellett alapítója és vezetője a Huszon3ötödik Színháznak (1970–1979), majd a több társulat összevonásából létrejött Népszínháznak (1979–1981). 1983–1984-ben pedig – Jancsó Miklóssal és Hernádi Gyulával együtt – a kecskeméti Katona József Színházat irányítja; igaz, ez utóbbi vállalkozásuk (korántsem csak az ő hibájukból) nem ok nélkül váltott ki fenntartásokat is. Gyurkó erősen intellektuális töltésű és avantgarde játékstílusú alkotásait Európában mintegy félszáz teátrum mutatta be és játssza mindmáig, kivéve hazánkban. Több sikeres művéből filmet forgattak, ő maga is írt filmforgatókönyveket; ezek közül a Magyar Televízió is nem egyet sugárzott, ami annak idején széles körben ismertté tette Gyurkó fontos alkotásait és személyiségét.

Ami közéleti tevékenységének harmadik fontos övezetét illeti: publicistaként, többfelé vitatkozó értelmiségiként, 1971 és 1985 között pedig országgyűlési képviselőként is fontos szerepet vállalta hazai államszocializmuson belüli kulturális reformok érdekében. Kultúrtörténeti rangú az az „aprómunka” és az a sok küzdelem, amely a – mégoly ideologikus természetű, de új, modernebb szemléletű – közművelődési koncepció kidolgozásában és népszerűsítésében, a művelődés pluralizálása, a táncház- és az amatőr művészeti mozgalom, az ifjúsági (szub)kultúra ügyében, illetve mindeme törekvések demokratikus szocialista szellemű legitimálása terén neki tulajdonítható. Igen, Gyurkó politizáló író volt, s talán éppen ebből adódott szerepének szokatlansága és drámaisága, illetve a vele szemben táplált ellenérzések egy része. Szokatlan (bár korántsem példa nélküli) volt ugyanis, hogy valaki az 1960-as évek közepétől szépíró létére politikai-közírói szerepet is vállalt, tehát nemcsak az esztétikum világképi ereje, társadalmi üzenete révén volt elkötelezett, s nem is csupán néhány demonstratív nyilatkozat erejéig, hanem belevetvén önmagát a sűrű közéleti csatákba. Ez a bensőjéből fakadó, önérzetesen hangoztatott kettős, gyakran egyfajta közvetítő, azaz tolmácsszerep – Gyurkó másfél évtizeden át látszólag „sikeres”, „sztárolt” helyzete ellenére – korántsem kínált számára valamiféle karriert, rendelkező hatalmat vagy akár csak beteljesültséget. Sőt: inkább gyanússá tette őt nemcsak az író céh, hanem a politikai apparátus számára is, etikai kérdéssé stilizálva-rágalmazva azt, ami alkati, munkamegosztásbeli, illetve műfaji kérdés volt, vagy ami talán egy-egy hibásnak bizonyuló gesztusából fakadt. Ez lehetett a mélyebb oka elmagányosodásának az 1980-as évek derekától. Hiszen nem felelt meg sem a hagyományosan sérelmi jellegű, ellenzéki hangoltságú írószerepnek, sem a kincstári értelemben vett pártfegyelemnek, sem a rendszerváltási eufóriának: önálló és szenvedélyes értelmiségi attitűd volt az övé, amelyet olykori tévedései sem tesznek eleve hiteltelenné.

A sokat emlegetett és a Gyurkó elleni bűnbakképző rágalmak „corpus delicti”-jeként felmutatott Kádár-könyv, az „Arcképvázlat történelmi háttérrel” (1982) is jó példa erre a kettősségre. Nincs itt terünk, hogy részletesen felidézzük e könyv fogantatásának és fogadtatásának történetét, továbbá Gyurkó Kádárral és a saját könyvével kapcsolatos 1990 utáni – önkritikai érvelést is tartalmazó – felfogását (például A bakancsos forradalomban; a Hogyan írtam Kádár-életrajzot? című, 2000-ben a Rubiconban publikált írásában; valamint a Kádár és kora c. 1994-es, Élet és Irodalom-beli esszében). Annyit azonban feltétlenül ki kell mondani, hogy a feltűnően nagy, többszázezres példányszámú siker éppen nem a munka – állítólag – kanonikus jellegéből fakadt, merthogy nem ilyen volt a karaktere. Féloldalas, fehér foltokkal teli, elrajzolt, de elhallgatásaiban, nem fölfedett titkaiban sem hazug könyv; a kor legális és szürke nyilvánosságában szokatlanul emberi képet ad az ország vezetőjéről s a reformküzdelmekről, de legalább annyira a magyar XX. század egészéről is. Nem véletlen, hogy a Kádár-kormányzattal belsőleg szemben álló konzervatív értelmiség több képviselője is (miként napjainkban vallottak erről) érdeklődéssel, sőt megértőleg fogadta a könyvet, míg a nomenklatúra kádereinek jó része morgolódva, sőt dühödten; miközben az is természetes, hogy a már szerveződő értelmiségi ellenzék viszont élesen elutasította.

A könyv tétje ott és akkor a kádári politika viszonylagos történelmi pozitívumainak, reformlehetőségeinek, az adott kétpólusú világrenden belüli „államszocialista maximum”-nak a nyomatékosítása, hazai és nemzetközi népszerűsítése. S ne felejtsük: 1981–1982-re, amikor a könyvet Gyurkó írta, aligha vetíthető vissza 1985–1987, hogy az 1990-es rendszerváltozásról ne is beszéljünk.

Akárhonnét fejtjük is föl Gyurkó írásos és közéleti munkásságának szálait, állandóan beleakadunk egy csomópontba, a forradalmiság és a reform centrális élményeibe. Ha egyáltalán megnevezhető egy központi téma irodalmi munkásságában, akkor ez bevallottan a forradalmiság, legyen szó Lenin szerepének Magyarországon és Közép-Európában szokatlanul újszerű értelmezéséről a 60-as években, a Szerelmem, Elektra című nagysikerű drámáról vagy 1956-ról. Paradox ez a forradalmiság-ihlet Gyurkónál, elválaszthatatlan ugyanis a szerzőnek a radikális szocialista reformok iránti elkötelezettségétől. Az államszocializmus az 1960–1980-as években kínkeserves és korlátozott, de mégis fontos belső reformjait élte; a forradalom viszont ugyan a hivatalos szocialista történelemszemlélet kitüntetett kategóriája volt, de szigorúan levédett, kultikus, doktriner tartalommal és időpont-korlátokkal, 1956 vonatkozásában egyenesen tiltva. Az annyi baj, tragédia után végre biztonságra, stabilitásra vágyó „hétköznapi” emberek, a magyarság többsége számára pedig „a forradalom”, elfojtott emléke s radikális konnotációi miatt, ekkor már – érthetően – nem is volt éppen csábító jelentésű és felhangú. Ma, a XXI. század elején, egy egészen más politikai rendszerben mintha szintén elhárító lenne a forradalmat övező szociálpszichológiai aura, a hozzá fűződő társadalmi képzet. Annál is inkább, mivel jelenleg mintha éppen valamiféle jobboldali „forradalom”, nemzeti populista radikalizmus zajongása kísérné, manipulálná és torzítaná el az újkapitalista rendszer, a globalizált világ egyenlőtlenségei, igazságtalanságai miatti jogos baloldali kritikát, szociális elégedetlenséget, illetve az elodázhatatlan reformkurzust. Talán ez is magyarázza, hogy Gyurkó műveinek, eredeti forradalom-felfogásának az üzenete, mint egykor, ma is szinte provokációként hat.

A történelem nem csupán, nem is elsősorban objektívan elemzendő témaként csábította Gyurkót: „író vagyok, nem történész vagy filozófus: a tudósnak tárgya a történelem, nekem segítség életem megoldására” – írja. Az idősebb és a Szovjetunió összeomlása után felnőtté érett olvasó számára egyaránt meglehetősen furcsa lehet ma olvasni Lenin-esszéit. Pedig az államszocializmus éveiben reménykeltő erővel hatottak, az emberközelbe hozás, a deszakralizálás, már-már a konfliktusvállaló profanizálás szellemiségét képviselték, s valamiféle „örök baloldali kritikai attitűd” érzelmi többletével hatottak. A szerző felfogásában akkor és azóta is „a forradalom az emberiség legnagyobb eksztázisa”. Ma már, „A bakancsos forradalom” olvastán látjuk: Gyurkó 1956-képét – bármennyire paradoxon – átszövi a Lenin-féle forradalom ihlete, s viszont: 1917 ábrázolásába Gyurkó nagyon is belevitte a maga akkor még tabusított 1956-élményét. Ez a Lenin, Október c., 1967-es esszé mindazonáltal szerves része volt a magyar szépirodalom, közírás, történelemszemlélet 60-as évtizedbeli önismereti hullámának, annak a vonulatnak, amely a hatalom és erkölcs, a személyiség és forradalom viszonyát feszegette, 1956 akkor nyíltan nem kimondható tanulságaival is. Kár, de aligha véletlen, hogy a könyv történeti időíve 1917-nél, tehát éppen az orosz proletárforradalom győzelménél megszakad, igaz: egyéb Lenin-írásaiban, dokumentum-montázsaiban, bár töredékesen, azért tovább fogalmazta Gyurkó a politikusi pályát és a históriai alapdilemmákat.

Az 1967–1968-ban írt, majd 1972-ben átdolgozott Szerelmem, Elektra c. tragédia tematikai újszerűsége viszont éppen abból fakad, hogy itt meghosszabbítja az antik történetet (ami oly sok klasszikus és modern szerzőt ihletett meg): a konszolidáció és a forradalmiság drámájából bontja ki Oresztész és Elektra konfliktusát. Az 1956-ban már felnőtt kortársak azonnal értették (a fiatalabbak, köztük e sorok írója, csak jóval később): a darab 1956-ról és a forradalom baloldali eszményeit továbbra is képviselő, a konszolidációban és a „reformkor”-ban mégis aktivizálódó értelmiség 60-as évekbeli erkölcsi dilemmáiról szólt megrázó erővel. Negyven év múltán is költői szépségűnek hat ez a folklorisztikus tisztaságú, intellektuális mélységű, egyszerre aforisztikus és ironikus szöveg. Nem fakult dráma- és színháztörténeti dokumentummá: igazi művészi kihívás lenne meg-, illetve újrarendezni – természetesen az elmúlt négy évtized újabb traumáival és fájdalmas történelmi élményeivel továbbérlelt rendezői felfogásban. Érdekes újraolvasni a tragédia körüli egykor oly éles vitákat is arról, hogy vajon „miről is szól a darab”: igazolja-e a konszolidációt vagy akár bármiféle kompromisszumot; törvényszerű-e 5Elektra és Oresztész szembekerülése a megtorlás és megbékélés frontvonalain? Vannak, akik kulcs-, parabola- vagy akár csak allegorikus színműként olvasták-látták, pedig a dráma struktúrája és szövete ellenáll a leegyszerűsítő megfejtéseknek (Nagy Imre–Kádár János). Mindazonáltal tény: a zsarnokölő és fölszabadító Oresztész, nővérének, Elektrának a hősiességéhez képest egy már új történelmi periódus más típusú, megértő és bizalmat nyújtó, reformer jellegű – bár óriási kockázatokat is hordozó – forradalmiságát képviseli. Viszont az ekként gyakorolt reformer hatalom – miként maga a Kádár-rendszer is – bűnben fogant, hiszen Oresztész csak testvére, Elektra vérét ontva gyakorolhatja azt, s ez maga a feloldhatatlan tragikum.

Gyurkó költői ihletője egy József Attila-töredék: „Ahol a szabadság a rend / mindig érzem a végtelent”. Oresztész így fogalmaz: „Ahol a szabadság a rend, ott a törvény büntet”, Elektra viszont így: „Ha a bűn büntetlen marad, nincs többé igazság”. Oresztész együtt akarja a szabadságot és a rendet („Magam mellé ültetem [Elektrát] a trónra. Oresztész rendje és Elektra szabadsága testvérek”), Elektra viszont a felejtés és megbocsátás (minden megalkuvás) ellensége. A testvérszerelemmel is átforrósított tragédia nem egyikük vagy másikuk győzelmét, nem tételek absztrakt igazságát hirdeti ki, hanem éppen a két „pólus” konfliktusát és eltéphetetlenségét. Mindkettejük forradalmiságának (a kérlelhetetlenség moráljának és a biztonságteremtő pragmatizmusnak) a sebezhetőségét mutatja föl tragikumként; s ez az élmény és ihlet azok számára is katartikus volt és lehet, akik nem rokonszenveznek a forradalmakkal, akik más éthoszt vallanak magukénak.

A forradalom utáni forradalmiság elszürkülése, a reformok értelme és tétje, a hétköznapok megcsalattatásai, a személyiség folytonossága, megannyi próbatétele és alkalmazkodóképessége ölt kortársi regényformát a szintén mitológiai és világirodalmi ihletésű Faustus doktor boldogságos pokoljárása című regényben. A klasszikus hősök toposzait, az európai civilizáció Faust-narratíváját itt is ízig-vérig kortárs személyiségek keltik életre. Vajon miféle szerződést kötött kortársunk az ördöggel, egyáltalán az ördöggel kötötte-e meg? S volt-e értelme? Sajátosan fanyar anti-nevelődési regény ez az államszocializmus évtizedeiről. Ami pedig az újabb évtizedeket illeti: ez a „vadkapitalista” periódus mintha már megölné a Gyurkó-szövegek gyakori nyersanyagául szolgáló mitológiát és kihúzná a talajt a mégoly tragikus, de „kiválasztott” emberi sorsok drámai fenségessége alól. Inkább „hétköznapi”, esendő, kiszolgáltatott emberek kerülnek Gyurkó prózai művei centrumába; gyakran asszonyok, tragikus véggel. Meglehetősen kedveli a krimi-dramaturgiát, s egyre inkább úgy érezhette Gyurkó: csak fanyar, sőt hiperbolikusan „szélsőséges” humorral lehet ábrázolnia ezt a tengernyi szennyet, emberi gonoszságot és butaságot felszínre sodró kort, legyen szó a Fociországról (1987), a Pracli Joe az óriástörpék országában (1997) vagy az Azt soha (2007) című regényről, valamint A Halasi Veres Köztársaság csudálatos történetjéről (2002). Ez utóbbi – szinte Arany János „A nagyidai cigányok”-jának modern változataként – 1956 élményét is beleszövi a modern tragigroteszkbe: az archaizáló és népies nyelvi játékban tobzódó regény egyszerre fájdalmas szatírája a naiv forradalom-mítoszoknak és az illuzórikus rendszerváltozás-mitológiáknak. Élesen „antikapitalista” írások, de nem a romantikus s még kevésbé valamiféle konzervatív, nacionálpopulista előjelű kapitalizmus-ellenesség, hanem egy humánus távlatból fogalmazott keserű baloldali rendszerkritika ihleti őket.

S itt érkezünk el a Gyurkó-életmű talán legizgalmasabb kérdéséhez: hogy is szól hozzá ez az immár lezárt életmű a baloldaliság, a szocializmus téma- és élményköréhez. S viszont: mi lehet a viszonya egy korszerű, XXI. század eleji – persze nem katekizmusszerű – szocializmus-felfogásnak Gyurkó László munkásságához? Gyurkó az 1980-as évek második felében, legkülönbözőbb munkáiban szenvedélyesen bírálta az államszocializmus megmerevedését, a valódi reformok elmaradását, ugyanakkor vitatta a kapitalista irányú és előjelű társadalmi-politikai korrekció híveinek érvelését. Ostorozta azt az objektív folyamatot, amely a leáldozóban lévő szocializmus alternatívájaként egyre inkább a tőkés rendszert látszott útválasztásként napirendre tűzni; s főleg azt az emberi arcát vesztett valóságot bírálta íróként, kései magyar Swiftként, amivé ez a régi-új kapitalizmus hazánkban – szerinte – ténylegesen alakult. Őrizvén plebejus baloldali világszemléletét, ezért is oly keserűek, rezignáltak és reményvesztetten kritikusak az 1990-es rendszerváltozás utáni másfél évtized folyamatairól, emberi tapasztalatairól rajzolt dokumentumriportjai, szocioregényei, krimijei, szatírái, szövegmontázsai és pamfletjei.

Az emberi nyomorúság, a kiszolgáltatottság, a megalázottak és megszomorítottak régi-új világa, a társadalmi periféria megrendítő élménye, a becsapottság traumája íratja újszerű, brechtiesen „kiabáló” színpadi játékait (Castor és Pollux… – 1997; Rekviem a tizenkét pontért – 1998; Megy a gyűrű – 1999) csakúgy, mint a rendszerváltozás utáni három „társadalmi” regényét, a Szerelmeskönyvet (1998), a Ne ölj rendőrt a szobornál (2003) és a Látlelet dr. G-né Simon Izabella sze6relmi életéről (2004) címűeket. A Horthy-korszak kitűnő prózaírójának, Nagy Lajosnak a szatirikus regényét parafrazeáló „Budapest Nagykávéház” az utolsó, még életében megjelent drámai játéka (Tekintet 2007. 4. sz.): fanyar-fájdalmas történetmozaikok, vitriolos és rezignált szövegek, pompás-dermesztő karakterek, melyekben korunkra és világunkra ismerhetünk. Gyurkó számára – minden műfajában – gyűlöletes a rendszerváltozás után újjáéledt Horthy-nosztalgia, egyáltalán: mindenféle konzervatív-jobboldali historizálás.

Alkotáslélektanilag is feltűnő: éppen ez a XX. század végi – XXI. század eleji nemszeretem történelmi pillanat teremt megfelelő históriai rálátást és öncenzúrától mentes belső ihletet 1956-ról szóló monumentális könyvesszéjének befejezéséhez, a harmadik, erősen bővített, átdolgozott változat, „A bakancsos forradalom” megírásához. Gyurkó akkor sem minősítette saját álláspontjaként ellenforradalomnak 1956 ősze tragikus-szép 12 napját, amikor – az 1960–1980-as években – ez volt a hivatalos definíció, és a nyilvánosságban nem szabadott forradalomnak nevezni. Sőt, életművének egésze felől ma már világosan látható a szerves összefüggés, a folytonosság a „Szerelmem, Elektrá”-val és a Lenin-írásokkal. A történeti könyvesszé széleskörűen, intenzíven és korrekt hivatkozásokkal használja fel a régebbi és az újabb kutatási eredményeket, mindazonáltal megrendítően szép, egyívű és katartikus olvasmány. A róla megjelent kevés igényes kritika, köztük Márton Lászlóé és Vitányi Iváné szakmai és emberi hitellel szólt a munka érdemeiről; s mindehhez hadd tegyek hozzá egy emléket: az igazán nem udvariaskodó és nem éppen Kádár-apologéta Fejtő Ferenc magánlevélben és személyesen – az én jelenlétemben – a szerzőnek is elmondott méltatását. A könyv Történelem, feltételes módban c. fejezete egyenesen szárnyaló történelembölcseleti esszévé nemesül, összegező ars politica és ars poetica; mintha Gyurkó egész életművének ez lenne a summája: a demokratikus szocializmus realizálódásának páratlan, elszalasztott és eltiport történelmi lehetőségeként mutatja föl 1956 őszét. 2005-ös interjújában így vall „A bakancsos forradalom”-ról: „Kicsiny túlzással azt mondhatom, hogy az elmúlt húsz évben mindent 1956-ról írt könyveimnek köszönhetek. Ezek segítettek át életem legnagyobb válságán, annak a társadalmi rendnek a bukásán, amelynek cselekvő részese voltam. S ezek segítettek, hogy ne csak a közélettel szakítsak gyökeresen, hanem egész életformámmal […] Kellett ez a szakítás, szembenézni önmagammal: a múltammal, a ránk zúduló új világgal, a jövővel.”

Élete e nagy vállalkozását Gyurkó tovább is folytatta, illetve folytatni tervezte. Az 2006-os újranyomás egy hajszálnyit javított (s tulajdonképpen ötödiknek számító) kiadás: néhány új adatot is beépített a szövegbe; az Élet és Irodalom hasábjain történelmi vitát is folytatott pl. Nagy Imre 1956. november 4-i hajnali rádióbeszédének értelmezéséről. Az 50. évfordulóra megjelent új szakmunkákból gondosan kigyűjtötte, kijegyzetelte azokat az adatokat, értelmezéseket, véleményeket, amelyeket néhány év múlva, könyve re7mélt újabb kiadásába be akart építeni, illetve amelyekre egyetértőleg vagy vitázva reflektálni szeretett volna. 1956 Gyurkó számára egyetemes forradalmi és szocialista karakterére vall az a szövege is, amelyet – szinte szellemi végrendeletként – két könyvének 2006. október eleji bemutatóján olvasott föl.

Az elmúlt két évtizedben gyakran szitokszóként emlegetett, „elátkozott”, kriminalizált szocializmus Gyurkó világképében és írói ihleteiben jóval több, mint egy lezárult politikai rendszer vagy annak hivatalossá merevült ideológiája: számára a modernitás egyik legfontosabb, alapvető humanista értékeket, az emberi emancipációt középpontba helyező eszmerendszere. Amelyet ugyan megterhelt (és egy időre végzetesen kompromittált) sok minden, ami a nevében történt, de amelynek aligha vonhatók vissza kiküzdött eszményei és tanulságai. Ahogy – tegyük hozzá – hasonló a helyzet a kereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás, a nemzeti liberalizmus esetében is, amelyekkel a szocializmus eszméi termékeny kontinuitást alkotnak, miként ezt (a Gyurkó számára is példaadó) József Attila Szerkesztői üzenetek című, 1936-os jegyzetében kifejtette. A szocializmus ugyanakkor nem csupán egy emancipációs értékrend, a kizsákmányolás elutasításából és a szolidaritás perspektívájából táplálkozó világkép, hanem egy, immár több mint másfél évszázada eleven – sok belső konfliktust, barbár torzulást és kisajátítást megért, de önkorrekcióra is képes – társadalmi-politikai mozgalom. Továbbá egy olyan szellemi, erkölcsi, művelődési örökség, amely kitörölhetetlenül beépült az egyetemes és nemzeti kultúrákba, s amelynek talán a jövője sem eleve esélytelen. Ennek a szocializmusnak a társadalmakban és az emberi kisközösségekben való megteremtéséhez, kiküzdéséhez érzi pótolhatatlan „eszköz”-nek, kollektív élménynek Gyurkó a forradalmiságot, művei centrális motívumát. De ő nem az erőszakot tekinti a lényegének: az embertelenséggel, a kizsákmányolás és a szabadságelvonás bármilyen formájával, intézményével, a megnyomorítottságokkal és a társadalmi esélyek egyenlőtlenségével szembeni kérlelhetetlenséget, valamint az innovativitást érti rajta. Az 1960–1980-as évtizedekben éppen ezt számon kérve állt ki a gyökeres demokratikus reformok mellett, s írta meg 1987-ben csalódottan „A magyar szocializmus válságá”-t.

Az a „bizonyos” négy és fél évtized (1945–1990), ezen belül az ún. Kádár-rendszer, illetve a megélt államszocializmus Gyurkó László szerint is számos egyetemes emberi értékvívmány hazai megvalósulásának ellentmondásos, nyers periódusa, szörnyű tragédiákkal is megterhelt, de korántsem ele8ve zsákutcás – mert polgári demokratikus, nemzeti és plebejus célokat is realizáló – modernizációs kísérlete volt. Ezért is hivatkozik gyakran a földreformra, majd a falu fölemelésére, az iskoláztatás és az általános műveltség kiterjesztésére, a szociális és az egészségügyi biztonság megteremtésére (ha mégoly alacsony szinten is), az emberi emelkedés, a társadalmi mobilitás valóságos élményére – mint történelmi vívmányokra stb. Igaz: ezek a „jó dolgok” a kettészakított világ kelet-európai, szovjet fennhatóságú övezetében, egy diktatórikus, majd tekintélyelvű rendszer korlátozott szuverenitású kisállamában csonkán valósultak meg. Nemzeti létünknek azonban korántsem olyan mélypontja ez az időszak, ahová némelyek süllyeszteni szeretnék, miközben cinikusan, politikai érdekeiknek megfelelően, jobboldali-populista módon visszaélnek a Kádár-kor iránti nosztalgiákkal, ami Gyurkótól viszont teljesen távol állt. Kedvenc József Attilájának szellemében ő a szabadságot előbbre valónak tekintette a rendnél; de a szabadság társadalmi kiteljesedéséhez elengedhetetlennek tekintette az emberi esélyegyenlőség biztosításában is realizálódó rendet. A XXI. század elején is a szabadság izgatta, amelyet szerinte most is megannyi hatalom, köztük a tőke világuralma korlátoz. Ezért őrzik és idézik meg művei a rendszerkritikai szenvedély, a forradalmiság lobogását: „a szocializmus alapeszménye, a szabadság, testvériség, egyenlőség, nem pusztán politika, általános érvényű, minden egyes mikrokörnyezetben megvalósítható. Vagy legalábbis képviselhető. Munkahelyen, családban, kis közösségben, szomszédságban és így tovább. Ez az egy megmarad számomra. Olykor a medvék meg a virágok is téli álmukat alusszák” – mondja egy 1995-ös interjújában.

Nem sokkal halála előtt váratlan aktivitással vetette bele magát a baloldaliság, a szocializmus körüli elméleti, történeti, „jövőkutatási” vitákba. A Gyertyán Ervin által a Tekintet című folyóirat 2007. 1. számában indított eszmecseréhez szenvedélyesen hozzászólva, s az egyébként nagyra becsült Gyertyánnal tisztelettel vitatkozva – keserű jelenértékeléstől, tragikus jövőképtől is megkísértve – újra és újra a demokratikus szocializmus világképének a rágalmaktól való megtisztítását hirdeti. Polemikus esszéjét azonban így zárja: „Mi vár a világra? Háborúk, forradalmak, az ózonlyuk, vízözön és aszály, a természet kincseit felélő emberi faj, atomhalál? A jövő kérdőjelekkel van kikarózva, s a gondolkodás a semmibe vezet, melyet áthatolhatatlan köd takar. Utódainkra a félelmet hagyjuk örökül. A lázálmot, hogy a világot meddővé és terméketlenné tapossa az Apokalipszis lovainak patája. És a szocializmus? Talán találkozunk vele a mesék birodalmában. Talán a mítoszokban felgyülemlett évezredes tapasztalat olykor erősebb a hétköznapoknál. A mesében a királyfi csókja feltámasztja Csipkerózsikát öröknek tűnő álmából. De eljön-e a herceg? Elég forró lesz csókja? Netán Csipkerózsika magától életre kel? A kérdésekre csak a Végzet istennői tudják a választ. Ám nem tudjuk, hogyan görgetik a sors fonalát a párkák.”

Gyurkó szocializmusa, baloldali elkötelezettsége nem napi, nem pártpolitikai természetű, ha nem is lebeg a történelmi jelen idő fölött. Ahol s amikor lát valamilyen esélyt, ügyet s valódi cselekvést ennek az emancipációs világképnek a realizálódásában s az erre vállalkozó mozgalom sikereiben, nagyon is konkretizálja elkötelezettségét. Ha nem, akkor is őrzi az értékrend igényét és éthoszát. Szenvedélyes politizálása ugyanis nem karrierizmusból, nem kincstári, nem üzleti érdekből vagy stréberségből fakadt, s nem is tehetségpótlék; ő belső meggyőződésből vállalt nyílt elkötelezettséget a 60-as éves derekától a Kádár-rendszer mellett is. Egyrészt, mivel ortodox (de nem fundamentalista típusú) szocializmus-felfogást vallott: azaz az emberi méltóság kizsákmányolástól mentes és közösségi megvalósulását állította értékrendjének a centrumába. Másrészt, mivel realista volt: látta, tapasztalta, hogy a mégoly felemás, korlátozott kádári reformok – a rendszer tragikus genezise ellenére és mellett is – talán a legtöbb esélyt kínálták 1956 baloldali eszményeinek a realizálására. Harmadrészt, mivel elkötelezettsége nagyon kritikus, reformer lojalitás volt, szemben állt sok olyan kor-, sőt elvtársának vakhitével, apologetikus vagy bürokratikus alkalmazkodásával, akik 1990 után hirtelen „váltottak”. A rendszerváltozásnak nem a kapitalizmust modernizálva restauráló, hanem demokratikus szocialista útját „ajánlotta”, azaz képviselte a nyilvánosság előtt is – hasonló álláspontot hirdetve, mint Lukács György „tertium datur”-ja 1968-ban, A demokratizálás jelene és jövője c. munkájában.

Hogy történelmileg igaza volt, igaza van, igaza lesz-e, ma, 2007-ben aligha eldönthető. Álláspontja mindenesetre komolyan veendő, még ha a globális és európai világgazdasági, világpolitikai erővonalak egyelőre irreálissá tették is ennek az alternatívának a kibontakozását. De akárhogy is, a tőkés globalizálódás éles kritikáját ő nem keverte össze – még finom összekacsintásokat sem tett – semmiféle nemzeti populista, nosztalgikus, avítt vagy „jobboldali” forradalomra spekuláló radikalizmussal. A baloldal, a szocializmus hordozója viszont a rendszerváltozás óta számára már nem elsősorban az egyik vagy másik, a napi politikákban őrlődő, jól-rosszul működő párt volt (ha megértette, esetenként támogatta is küzdelmeiket), hanem a Marx által – egy 1860-ban Freiligrathnek írott levélben – megfogalmazott „történelmi jelentésében vett párt”. Ez adta szocializmus-felfogásának gerincét és fedezetét.

Lehet vele részlegesen vagy a lényeget illetően vitatkozni, egyet-nem-érteni, de aligha jogos kétségbe vonni Gyurkó meggyőződésének önkorrekciós folytonosságát, emberi drámájának hitelét és személyes sorsának, tehetségének értékteremtő erejét. Amiként méltatlan lenne hozzá (ő tiltakozna a legélesebben), ha forradalmiság-hitét és baloldali szigorát a 2007-es magyarországi szocialista–liberális kormánykoalíció reformtörekvéseivel, gyakorlatával szemben játszanánk ki. Ha valaki állampolgárként (akár baloldaliként) nem ért is egyet Gyurkó társadalomkritikai világképével, radikális baloldali szemléletével, maradandó könyvesszéit, regényeit, drámáit – mint minden igazi irodalmat – felkavaró, izgalmas, elgondolkodtató, friss olvasmányként, a katarzis esélyével forgathatja. Nem pedig egy letűnt kor dokumentumaiként.