„Ha kimegyek, ha kimegyek a doberdói harctérre, / Feltekintek, feltekintek, feltekintek a csillagos nagy égre…”

„Apám és a fiatalabbak is a nagy összeomlást éneklik változatlanul. Az első világháborút és annak iszonyatos következményeit” – mondotta Sütő András, amikor a Magyar Televízió szülőföldjére elkísérte. A farkaslaki, a balmazújvárosi, a pusztakamarási legények, tíz- és százezrek miféle megbízatással bolyongtak és haltak meg idegen földön? Édesapja „kiküldetésben járt a Piavénál, meg kellett volna nyernie az első világháborút” – így évődött Marin Prédával – román írótársával, Rómában. Ebben a játékos történelmi gondolatfutamban Weöres Sándor-i képpel könnyítsük a feloldhatatlant; ama patkószeget rosszul vertük be lovunk lábába.

És az ország elveszett. Vagyis: a győztes nagyhatalmak feldarabolták.

Amit Bözödi György Székely bánja című szociográfiájában oly alaposan és adatokkal igazolva feltárt főként gazdasági vonatkozásban, Németh László romániai útja során szellemi téren mondja el kérlelhetetlenül: „az elveszett Erdély nemcsak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását, s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle. …Hány elfonnyadt sejt, hány átengedett falu. S ami nagyobb baj, a falvakkal együtt sorvadt a szellem. A magyarság nem tud mit kezdeni Erdéllyel. Lázai elszívják az embert, még megújhodása is inkább visszahúzódás innen. A múlt század óriásai közt egy erdélyi van, a megújhodásban mindenkinél hontalanabb: Kemény.”

Gondoljuk tovább: Mocsáry Lajos aggodalmaira és összehozó kísérleteire süket volt ez a politika. Hatalmi érdekekben, gazdasági, társadalmi és politikai kisajátítási küzdelmekben sorvadt Transzszilvánia. Itt csak ahhoz mutatkozott elég úri rafinéria, hogy Székelyföld nagy tudósa, Orbán Balázs ne képviselhesse szülőföldjét a parlamentben, újra és újra kibuktatták a választásokon.

Beteljesedett hát Ady próféciája: …és Erdélyt elvették.

1918. december 1-jén a gyulafehérvári gyűlésen bejelentették a 24 vármegye egyesülését Romániával. Mint Kós Károly Erdély-vázlatában megjegyzi: 1848 májusában a kolozsvári országgyűlés kimondta a Magyarországgal való minden feltétel nélküli uniót. A szászok a gyűlés után nem vállalták szavazatukat, a románok is megtagadták az önkényesen hozott határozatot. „S a történelem megismételte önmagát: az 1918-iki gyulafehérvári gyűlés szinte megdöbbentően hasonlatos az 1848-iki kolozsvári gyűléshez; csupán a szerepek voltak kicserélve…”

A Gyulafehérváron megfogalmazott nyilatkozat azóta is vágykép maradt, különösen az első pont, mely szerint: „Teljes szabadság minden itt lakó népnek. Minden nép saját nyelvén és saját kebeléből választott egyének által fogja magát képezni, közigazgatni és bíráskodni, minden nép alkotó egyedei számának arányában fog részt venni a törvényhozásban és az ország kormányzásában!”

A nyilatkozatot követő napokban, hetekben 1918 decemberében a román hadsereg a franciák segédletével, a fegyverszüneti egyezményekkel mit sem törődve gázolt át Erdély falvain és városain. A fenyegetettség végső óráiban Kolozsvárott a magyarok nagygyűlést hívtak egybe, ahol mintegy ellen-gyulafehérvári memorandumként közölték: „…a magyarországi népköztársasággal állami közösségben kívánunk élni. Az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül követeljük minden itt élő nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”

Hiábavaló és kétségbeesett jajkiáltásnak hatott már, mert az 1918-as esztendő adventi várakozása az I. Vyx-jegyzék szomorú beteljesítését hozta. December 24-én a Keleti Újság első száma vezércikkben tudatja a románok bevonulását: „Fehér zászlóval állunk előtted, Ismeretlen Végzet.”

Ama világbéke biztosítását jelentette volna Trianon, ahogyan 1919. január 18-án Wilson mondotta a békekonferencia megnyitásán? A valóság, ahogyan Mikes Imre fogalmazta: a határozatok „mielőtt még megszülettek volna, diktátumokká váltak, és elvesztették 11erkölcsi értéküket… a négyek tanácsa csupán a nagyhatalmak féktelen habzsolási vágyát elégítette ki teljesen. A kisebbekét csak részben. Persze, nagy részben.”

Ma már siratnivaló anekdota, részleteiben is tudjuk, s micsoda süket tájékozatlanságul diktálták… – az évezred további súlyos békétlenségeit. Rónai András 1947-ben találkozott Monsieur Martonne-nal, aki statisztikákat és térképeket készített a béketárgyalásokra. A Sorbonne professzora elismerte: „1919-ben hamis adatok kerültek be a diplomáciai iratokba…” Lloyd George se vélekedett másképp: „Az egész dokumentáció, amit egyes szövetségeseink szállítottak nekünk a béketárgyalások alatt hazugság és hamisítvány volt. Hamisítványok alapján döntöttünk. A vád borzasztó. Senki nem felel rá. Nem felelhetett.” A trianoni döntés nyomán Románia Magyarország területének 31,7%-át kapta meg, az összlakosság 25%-a román állampolgár lett.

Pusztakamarásból Cămăraşu lett.

„Senki magyar ember ezt a reánk parancsolt békét lelkében el nem fogadta soha” – írta emlékiratában Bánffy Miklós.

Kétségbeesetten szólaltak meg a költők és írók. Kosztolányi Dezső Magyar költők sikolya címmel 1919-ben Európa költőit szólítja meg: „Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már, / nincs is magas és nincs számunkra mély. / Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz, / mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal, / ha jő az éj?” Juhász Gyula az elszakított területek nagy városait megannyi Strasbourgnak látta; „Sorsom komor órái” – írta kesergőjében Móricz Zsigmond; a fiatal József Attila fohásza: „Uram, Hazám el egészen ne felejtsed!”

Babits Mihály Csonka Magyarország c. versét így indítja: „s döntött az Erőszak” (1923), s 1938-ban költői vallomásaiban (Gondolatok az ólomgömb alatt) így fogalmaz: „Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött, melyet oly természetesnek, magától értetődőnek éreztem, mint egy egészséges élő test sziluettjét. Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem, még az Asszony előtt!”

„Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs” – írta Kós Károly a Kiáltó Szóban. Asiagó Doberdó! S messze távolban, hadifogságban ha bilincs szorítja is a lelkeket, a Megváltó születését, a jó hírt tudatni kell az emberekkel, mindenféle nemzetséggel: „…egyik sátorból a másikba vonultunk: szabad-e kántálni? Nemes Betlehem kicsiny városába… Egyik katona sírt, a másik énekelt, a harmadik hörgött, haldokolt. Mondogattuk: szép karácsonyunk van! Nem lő senki sem. Néztük magunkban az otthoni havat, láttuk szemünk előtt a sok gyereket pereces tarisznyával. Megjátszottuk, ami már sehol sem volt, se bennünk, sem odakint!” – így idézi fel Sütő András édesapja emlékeit velencei tűnődéseiben.

Az otthoni havazások és a csont- és lélekropogtató történelmi tél a messzi idegenben raboskodóknak vágyott melegséget jelent. Tízezrek már menekülnek belőle. Mikó Imre a Huszonkét év című könyvében az Országos Menekültügyi Hivatal adatait ismertetve írja: „1918-ban 40.952-en próbáltak új otthont teremteni a Királyhágón túl.” Ez a szám 1919-ben 33.555 – némi bizakodást jelez a csökkenés. A trianoni döntés azonban megfagyasztja a reményeket; s 1920-ban 70.773-an menekültek el szülőföldjükről.

Tíz- és százezrek azonban a reményiki helyben maradást választották. „Itthon maradok én! / Károgva és sötéten, / Mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok.” (Eredj, ha tudsz, 1918. december 29.)

Már a béketárgyalások idején, s később még inkább a magyarság üldözésének tényei megvilágosítják számunkra, még aláírni is miért huzakodott a Brătianu vezette kormány a kisebbségvédelmi törvényt.

„A történelem ismételte magát” – írja Romsics Ignác A trianoni békeszerződés c. könyvében. Mert a győzők „nem a kisebbségi jogok megtartására, erősítésére törekedtek”, hanem „birodalmi-hatalmi álmaik beváltásához kezdtek.”

1919 januárjában elkezdődött az egyházi emberek, köztisztségviselők, tanárok, orvosok meghurcolása, bebörtönzése; Kolozsváron megszűnt a tudományegyetem; 1919. szeptember 30-án a Hamlettel 13búcsúzott Janovics Jenő társulata az épülettől. Száműzték őket azóta is működő szálláshelyükre, a nyári színkörbe. Mikes Imre Olay Ferenc nyomán 22 pontban összegezte a szobrok, emlékhelyek meggyalázását és megsemmisítését. S folytatódott lakásrekvirálásokkal, halálos ítéletet kimondó összeesküvési perekkel.

A gyulafehérvári pontok?

Bíró Sándor alapvető munkájában így összegez:

„Mindenkori cél: a magyar iskola elnéptelenítése. A román bíróságok olyan döntéseit, melyekben a magyar panaszos igazát elismerik, nem hajtják végre. Állandó névelemzés a magyar gyermekek ügyében. Végeredmény: a magyar iskolaköteles gyermekek 75%-át román tannyelvű iskolába kényszerítették.” (Kisebbségben és többségben)

További tények: a középfokú iskolákat 1917–37 között felére csökkentették. A magyar katolikus szerzetesrendek iskoláit elkobozták; román tanárok jelenlétére kötelezik a magyar iskolákat.

Megkülönböztetés és üldözés minden területen.

S minden ténynél is talán érzékletesebb és leleplező korképet ad Molter Károly, aki a vásárhelyi Tükör 1923. április 15-i számában Liberálisok, ha találkoznak című pamfletjében Brătianu miniszterelnök és Dávid Ferenc képzeletbeli beszélgetését írja le a mennyországban:

„– Dávid Ferenc vagyok.

– Az erdélyi liberalizmus megalapítója.

– Pardon, kérem, az én vagyok.

– Nono, hát nem tudja, a tordai országgyűlés…

– Ugyan kérem, hát a bukaresti országgyűlés…

– Jó, jó, de Bukarest nem tartozik Erdélyhez!

– Nem ám, hanem Erdély Bukaresthez!

– Én az erdélyi vallások egyenjogúságát mondottam ki 1567-ben.

– Hát én meg mit csináltam? Sohasem forgott annyi felekezeti kérdés szőnyegen, kormányom idején, mint 1923-ban!

– Ne mondja, szőnyegen forgott?

– Igen, biz az. Volt egy hatalmas szőnyegem, azt addig forgattam, míg a szélén lakó felekezetek szőrmentén lecsúsztak róla. Annyira liberális voltam, hogy az államvalláson kívül…

– Mi az, hogy államvallás? Ezt a szót nem tanultam a liberális szótárban.

– Maga vidéki ember lehet, nem tudja, hogy az én koromban új szótárt kellett írni? Külön liberális szótárt.

– Lárifári, hát menseviki nem azt jelenti, hogy minimalista, pedig a menseviki hozzám képest maximalista.

– Nem értem.

– Pedig világos. Én vagyok a liberalizmus mértéke. Aki nálam liberálisabb, az már csal…

Mire Dávid Ferenc határozottan kifelé indulna a mennyországból.”

Otthon maradunk – mondották a frontról, fogságból hazatartó udvarhelyszéki, csíki és mezőségi legények is. Hogy még egyszer, utoljára megnézhessék volt székesfővárosukat, Budapestre vezényelték az olasz frontról hazatartó katonákat, s az országos omlásban hivalkodó gondolattal, ékszerkiállítást nézettek meg velük. Lássák, mit kobzott el az arisztokratáktól a Tanácsköztársaság! Otthon aztán éveken, évtizedeken át, „Téli estéken az első világháború veteránjai tárgyalták, mit miként puskáztak el a magyarok. Egyik például Kun Béla párti volt, a másik ellene szólt, ámokfutónak tartotta. Mert úgymond, körülöttünk mindenkinek volt annyi esze, hogy nemzeti sérelmeit rendezze, saját sugallatait megértette és aszerint cselekedett, elfoglalta magának a kiszemelt magyar területeket, míg Kun Bélának egy hibbant angyal azt súgta, hogy közeleg és mindent elrendez majd a Világköztársaság.” (Beszélgetés Páll Árpáddal)

Kisebbecske szerencse a veszedelemben, hogy Kun Béla és társasága dolga végezetlenül távozott, pontosabban menekült. Helyettük is persze többnyire nemzet- és országépítésre méltatlanok hada sereglett Szeged felől. A reményiki magabiztosság azonban csak keveseket buzdított. Tamási Áront sem: „A trianoni szomorújáték első esztendejében, amikor Reményik Sándor a legelsők között Erdélyben talpra állt, én még otthon vívódtam a székely faluban. Nem volt rózsás lelkiállapot az érettségi bizonyítvánnyal és a piavei átkelés tapasztalataival olyan faluban borongani a jövendő fölött, amelyik faluban 15soha egyetlen román sem élt, s amely akkor mégis a román hatalom kéjes fürgeségét szenvedte.” (Reményik Sándorról)

Kétágúnak mondja szülőfaluját Tamási Áron, képét úgy értve, hogy a régi időket álló ág, a magyar mellé új ágat, a románt próbálják oltani. A Mezőségen e két ág évszázadok alatt egybeojtódott. Úgy is például, ahogyan Kallós Zoltán mondja: ugyanazt a táncot a mezőségi román a magyarról nevezte el, a magyarok pedig románnak kurjantották.

Ezen a tájon a tatárjárás óta élnek együtt románok és magyarok, s ahogyan Makkai László megvilágítja: „A tatárjárás ugyanis – az egykori szemtanú, Rogerius váradi kanonok szerint – elsősorban Erdélyt sújtotta. Mikor a tatárok kivonulása után Rogerius mester végigjárta Erdélyt, elpusztult falvakat, felégetett városokat, hullák tömegeit, erdőkben rejtőzködő lakosságot talál. A tatárjárás pusztítását mutatja az is, hogy a telek elnevezés – mellyel a magyarok ekkor a valaha lakott, de azóta elpusztult, lakatlan településeket jelölték – Erdélyben fordul elő a legsűrűbben (Rigótelke, Vidacstelke stb.). Ezeket a helyneveket valaha a – telek utótag nélkül is használták, de a tatárjárás után odacsatolják ezt az utótagot, mivel a település lakatlan. Túlnyomó többségük a tatárok által leginkább elpusztított erdélyi Mezőségben található, a Nagy-Szamos és a Maros között. E vidékre települtek azután a XIV. század folyamán igen nagy tömegben románok.”

Okait Makkai László a Bihar-hegység sajátos viszonyaival magyarázza. A bihari hegyekbe a XIV. században települt román pásztorok évről évre irgalmatlan nehéz munkával tisztították meg az erdőket, hogy legelőket biztosítsanak a nyájnak. „Az irtást viszont újra és újra ellepi az erdő, tehát újra és újra fel kell égetni. A nyájak lelegelik a frissen sarjadó erdőt és meghagyják a tövist. A tövis aztán elborítja az egész területet, s rettenetes munkával lehet csak ismét legelőt teremteni. Ennélfogva azok a románok, akik a Bihar-hegységből az erdélyi Mezőségbe jártak le telente transzhumálni, nem szívesen tértek vissza a kegyetlen környezetbe. Így keletkeztek nagy tömegben a XIV. században a mezőségi román–magyar ikerfalvak (Oláhbogát, Magyarbogát stb.). Az addig csak legeltető románok 16tehát végleg megtelepedtek a magyar falvak határában.” (Potó János interjúja – História, 1986/2)

Pusztakamarás talán a pusztulást is felidézi nevében. Porladó oszlop emlékeztet: itt is kíméletlenül dúltak a tatár hadak, s pusztaság maradt utánuk. S e történelmi kaszaboltságot, mintegy hangulatteremtő díszletként, a táj is sugallja. Csupasz puszta mivoltában, vagy ahogyan Makkai Sándor nevezte: holttengeri táj. Orbán Balázs is így látta hatalmas székelyföldi monográfiájában a múlt században: „egy hegyektől s ezek közé bemélyült szűk völgyektől keresztül-kasul szelt kopár terület, hol a faluk, melyeket ronda viskók alkotnak, messze vannak egymástól szétszórva, hol nincsen város, nincsen út, hol az ijesztően kopár hegyekben hiába keres a szem árnyas erdőt, zöldellő szőlőket, hol a völgyekben nincsenek folyók, nincsenek csevegő patakok, legfeljebb egy-egy lomha tó, mely az eséssel nem bíró völgyekben a patakok fennakadása által képződik. Oly vidék ez, hol az utas, anélkül hogy tudná, miért, nyomva érzi lelkületét, hol kedélye elborul, hol ha eső lepi meg, akkor elmerülve a feneketlen sártengerekben elátkozza a percet is, melybe idetévedt, s midőn kiér a Mezőséget körülölelő valamelyik kies völgyére, úgy érzi magát, mint az arábiai pusztán átnyomorgott utas, midőn a Nílus-völgy pálmaerdeit s termékeny virányait megpillantja.”

Petelei István 1884 augusztusában komor szociográfiai tudósításban számolt be mezőségi utazásáról. A Kolozsvári Közlönyben Pagocsa leggazdagabb emberét, Fehér Istvánt így jellemzi: „Fogalma sincs arról, hogy kényelem is van a világon. Hetvenhárom esztendős. Egy gatya rajta, egy ing. Hosszú arca, széles ajaka, révedező kék szeme. Fehér haja.

Gyapjú és őrlő a házában. Fazekak üresen a kemencéjén. Fulladok.

A csűrje szabad, nyitott. Két oldalán nagy szuszékok. Esztendőn gabonával van teles-tele. Ez igazi kincs.”

Útközben, alig negyedórás esőzés után ezt jegyzi fel: „A kerék alig fordult. Megsúlyozódott a hegy. Leszálltunk. Lábainkra bilincs ragadt sárból.” Bándon: „A nép iszik, kocsmázik. Igénye nincs. Nincs a szobájában egy darab tisztességes bútor. Földháza van, törpe, kevés fával. Betapasztják, hogy ki ne menjen a meleg. Nehéz, szörnyű levegő.”

Wass Albert Farkasverem c. mezőségi regényében cigányzenés, margitszigeti életére visszarévedő Rápolthy Jenő a csudákfalusi udvarházából tekint a téli tájra, arra a vidékre, ahol az ó és az új esztendő semmiben nem különbözik: „Ablakon át nézi a mezőket s arra gondol, hogy olyan itt az élet, mint kátyúba jutott szekér az őszi sarakban, vagy mint legyeké a légypapíron. Jaj annak, aki rászáll ezekre a ragacsos dombokra, itt marad és nem történik vele többé semmi, s lám, idepusztul.”

Cs. Szabó László a történelmi táj sivárságát láttatja erdélyi úti naplójában. A Mezőség történelmi családok birtoka volt. „Itt ütköztek meg egymással, s az ellenséggel, itt csináltak történelmet; vár várat, csatahely csatahelyet ér. A történelem szörnyű irtásterületeire, kihalt birtokaira ők hívtak románokat. Övék volt a Mezőség, s a Mezőség ma román.”

Orbán Balázs észrevételével ellentétben nemcsak tovasiettek az utazók erről a vidékről, voltak, akik maradtak is. A Vargyasról indult híres asztalosdinasztia egyik ága, amelynek IV. Józseffel jelzett mestere „nagy hírnévre tett szert a homoródoklándi és homoródszentmártoni templomok díszítő munkálataival, főleg a festett karzatokkal. Ugyanő vetődött el végül Pusztakamarásra, szülőfalumba, ahol a Kemény család udvarházában végzett asztalosmunkát.” (Rigó és Apostol) Marosvécs „Régecske volt”, s az évszázadok múlásában a Sütők jobbágyi sorban szolgálták a Kemény-uradalmat. Küszködtek és várakoztak az évszázadok hullámverésében. És egyre fogyatkozva zsoltározták vasárnaponként a Te benned bíztunkat. Mintha bizakodásuk az örökkétig való bujdosás, robotolás századaiban egyre reménytelenebbé vált volna. „1762-ből származó kimutatások szerint Kálvin gyülekezete a mainak háromszorosa lehetett. A század vége felé indul erős fogyatkozásnak. 1764 a madéfalvi siculicidium, a székelygyilkolás éve; a katonafogdosásé, a szökevényeké. Szoknyás ispánunk, Mária Terézia, a kötelet nyilván itt is kivetette ránk. Meg II. József is, kíméletlenül. Alig néhány emberöltő alatt egész családfolyamok – Csániak, Bóniak, Hodorok, Bálintok, Tolnaiak – tűnnek el, mintha a föld nyelte volna őket. A föld valóban tetten 18érhető, fejfák tanúskodnak róla. De az anyakönyvileg bejegyzett huszonhét Máténak jó része más irányba szivárgott el. Egyiknek-másiknak a neve után ez áll: fugitivus. Kik voltak a Kósák, Kacsók, Újlakiak, Toldik? Hírük-hamvuk sincs. Du Prix Adéla nevű asszonyságról gondolom, hogy lelkész férjét kellett követnie; a pap vándorfajta. De mi késztette a zsellér Székely Ferencet, hogy hét gyerekével fölkerekedve, kutyáját a szekér után kötve, meg se álljon Marosludasig? A taszítás és vonzás erői változatosak voltak és maradtak… a lemorzsolódás évszázados folyamata az első világháború befejeztével megcsendesült. 1918–1938 között a lélekszám 329-ről 300-ra fogyott. Csupán!” (Anyám könnyű álmot ígér)

Az 1920-as békekötés nyomán a magyar Tiborcok ezrei, kik a „világ árvája, pórja” lettek – Juhász Gyula képe –, megtérve hazájukat nem, legfeljebb otthonukat találták meg. Tamási Áron Farkaslakán bugyogtathatta keserűségét, s tán képzeletben, megélve Szász Tamás fájdalmát, égnek feszülő indulatában a rejtelmesen csillogó bádogkeresztet lelőtte a házfedél sarkáról. De piávei bajtársai, közöttük idős Sütő András ismét és valóságos fegyverrel sorakoztak. „Kilencszázhúsz októberében hazaeresztettek. Megérkeztem tizedikén délután két órakor, és huszadikán délben egy órakor bevonultam újra két évre katonának a román hadseregbe. Ott voltam 1922-ig.” (Anyám könnyű álmot ígér) Pihenésnyi idő sem adatott; menni kellett a román hadseregbe. A bakancsot bocskorral cserélték föl; kenyér helyett puliszkát kaptak, a fustély-fogás mellett az anyanyelvfelejtés változatos parancsaihoz kellett bokázni.

Amint a cujka és a nacionalizmus gőzében román őrmesterek középkort idézve bottal idomították a háború poklából megmenekült, s a román laktanyákba vezényelt magyar legényeket, olyanképpen intézték a nagypolitikában is az ország rendjét. Vagyis a pillanatnyi román politika érdekei szerint. Még az érvényben lévő jogot is semmibe vették, csaltak a választásokon; az 1919-es és az 1920-as népszavazáson a magyarság nem vehetett részt. Majd az 1922. márciusi népszavazás orcátlan intézkedéseiről Mikó Imre könyvéből is értesülhetünk: „A román lugosi kerületben 13.980 választót írtak 19össze. Kolozsváron pedig csak 5.008, Aradon 3.700, Marosvásárhelyen 2.393 választót. A magyar ajánlásokat a legtehetetlenebb ürügyekkel utasították vissza: Sándor József jelölését azzal, hogy az aláírások olvashatatlanok. Willer Józsefét, mert a dátum a beadvány alján és nem a fején volt feltüntetve…” – A példák folytathatók. A Brătianu vezette liberálisok mesterkedése még a későbbi miniszterelnök és hirhedtté lett sovén politikus, Maniu tiltakozását is kiváltotta. „A választások a legvadabb korrupció, vesztegetés, letartóztatások, lázadásra szítás, jelöltek elfogatásának, fogva tartásának eredménye… Ily módon a választás napja Erdélyben a gyász és a reménytelenség napjává vált s nemzeti szégyenbe és európai botrányba fulladt” – jellemzi az eseményeket Mikó Imre. Eredményt jelenthetett volna a földbirtok reform törvény, ám az ókirálysági birtokokkal kivételezett, ugyanakkor a magyar közintézmények – a magyar nagy- és középbirtokosok – és az egyház anyagi erejét gyöngítette. Mindez a kisebbségi intézmények autonómiáját morzsolta fel.

Ismét néhány tény Mikó Imre gondos összegzéséből: „…az erdélyi és a Királyhágón túli református egyház 62.148 hold földjéből 25.222 holdat, az unitárius egyház 17.916 holdjából 11.389 holdat… vettek el.” A romániai magyar egyházak teljes birtokának 84,54 százalékát a román állam kisajátította. Szociális érzékenységünk tehát csak óvatosan helyeselhet a birtokok átrendezéséhez. Az említett tények ugyanis a magyar egyház végelgyengítési folyamatát jelzik, az pedig a szellemi és a nemzetiségi élet eróziós folyamatát segítette elő: tehetősség híján az egyház iskoláit se győzte működtetni. Ha mégis, éppen az érdemes, ám tandíjat fizetni nem tudó gyermekek nem, vagy ha igen, kisebb számban juthatnak a művelődés magasabb fokára. Következménye az is, hogy alig működhetnek olyan jótékonysági intézmények, amelyek szintén a kisebbségi magyarság autonóm életét segíthették. A kamarási földek sorsáról az Anyám könnyű álmot ígérből is értesülhetünk: „Az első világháború utáni részleges földreform során a Kemény bárók 4.135 holdas birtokából kisajátítottak 2.114 holdat. (Azelőtt mindössze 106 holdnyi művelhető terület volt a parasztok tulajdonában.)”

Bözödi György részletesen feltárta, Erdélyben milyen méltánytalanságok és csalások közepette folyt az agrárreform. „Az állattenyésztés, a kisgazdák létfeltétele egyszerre megszűnt, mert nem volt hol folytatni a hegyi és havasi gazdálkodást… A terhek megnövekedtek, a közbirtokok nem fedezik sem az állami, sem a közösségi adókat, mint régen, ezeket mind elő kell teremteni a semmiből. De nemcsak a birtokosokat sújtotta a kisajátítás, hanem a föld nélküli napszámosokat is, akik az arányosítás óta közbirtokossági tagok maradtak magánbirtokuk elvesztése esetén is.”

Mikó Imre segítségével a földbirtokreform összefoglaló adatai megvilágítják az összefüggéseket is: „…az erdélyi földhöz jutottak száma 280.679, akik közül román 212.803, magyar 45.628, német 15.934 és más nemzetiségű 6.314; ebből azonban nem derül ki, hogy mennyi földet kaptak az egyes nemzetiségek. Senki sem vonja kétségbe azt a tényt, hogy a reform pillanatnyilag segített ezeken a magyar kisgazdákon vagy földnélkülieken. De az is kétségtelen, hogy a föld mellett nem bocsátották rendelkezésükre a megműveléshez szükséges eszközöket, a bankok nem adtak kölcsönt a kisajátítási földre, és azért hamarosan túladtak rajta, s a vevő rendesen a község módosabb román gazdája vagy tisztviselője volt.” S Mikó Imre idézi Románia nagy barátjának, Scotus Viatornak a vélekedését: „Az agrárreform nemcsak a magyar birtokosokat tette tönkre, hanem az egyházakon keresztül az egész magyar értelmiségi osztályt és néha a nemzetiségi bosszú látszatát keltette.”

Az igazi hadműveletek azonban az iskolapolitikában indultak el. Az Anghelescu-féle romanizáló iskolapolitika ellen hiábavalóan hirdettek harcot az egyházak és a Magyar Párt; a felekezeti iskolákban az állami tanterv szerint a románt a magyarral azonos óraszámban kellett tanítani, a földrajz is az állam nyelvén oktatható, más felekezetű diákok felvételét is megtiltották. A megmaradás gondja tehát nemcsak intézményesen, hanem kinek-kinek az egyéni létében is áthatotta a mindennapokat.

Hunyt pillákkal megfáradt emberek tűnődnek holnapukról, elkövetkezendő sorsukról. A készülődő zsögödi Nagy Imre rajzai is 21hírt adnak az 1922–25 közötti erdélyi magyarság hogyléte felől. S a hiábavalóság érzésébe süppedő tűnődés gyakran komor elhatározásba fordult. Tamási Áron, aki népének közérzetét és lázát mindétig kifejezte, az 1923-as esztendőben nekiindul a bajszerző nagyvilágnak. Sokan kerekedtek fel hasonló szándékkal. Tízezres méretekben. A magyarországi áttelepülők száma 1920 után ugyan csökkent; 1921-ben 19.879-en, 1922-ben 13.651-en, 1923-ban még mindig 7.536-an távoztak a megcsonkult országba, s az 1924-es esztendőben 1.693-an hagyták el szülőföldjüket. A számok a tágabb földrajzi népvándorlás méreteiről beszélnek, de érzékelhetők az eróziónak másféle jelei is. Csonkultak a családok úgy is, hogy a megélhetés reményében szétrajzottak Romániában. Ki a petrozsényi szénmezőkre bányásznak, mások szolgálni szegődtek Bukarestbe. Sütő András anyai ágán, a Székely családban tizenketten voltak testvérek, közülük „a süket és nehéz fordulat” után Sári, a legidősebb ment Budapestre szolgálni. „Az itthon maradott testvérek közül heten vagy nyolcan Bukarestben kerestek munkát” – emlékezik idős Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér), s így folytatja: „De néhány esztendő múltán visszajöttek, megházasodtak, férjhez mentek, letelepedtek.”

Néhányan hazatértek tehát az eltávozottak közül, amiképpen Bánffy Miklóst és Tamási Áront (1926) is hazaszólította a szülőföld és a feladat. S a kollektív dermedtség után mintha megkezdődne az otthonteremtés kisebb, családi és nagyobb, társadalmi, politikai, szellemi méretekben egyaránt. Az 1926-os esztendő különösen jeleket mutat a tápászkodásra. Fölléptek a Magyar Párt reformerői, Krenner Miklós körlevélben kritizálta a párt addigi működését. Az erőtlenségnek nemcsak belső okai voltak: a román hatalmi politika döntően befolyásolta azt. A király a liberális Brătianu helyett a néppárti Averescut bízta meg a választások megszervezésével, a magas politikai szövetségek, kartellek, szakítások, időleges kompromisszumok eredményeként.

Szellemiekben is sorsfordító az 1926-os esztendő. Június 17-én Kemény János vécsi kastélyába hívta az erdélyi írókat, hogy meg22beszéljék a jelent, s valamiképp körvonalazzák a közös teendőket a jövőben. Mint Pomogáts Béla a transzszilvanizmus gondolatát és az Erdélyi Helikon történetét összefoglaló munkájában írja: „A Helikon nem is lehetett volna szervezett testület vagy mozgalom. A vécsi vár vendégei egymással ellentétes nézeteket képviseltek, az idő azonban összefogást sürgetett, az erők egységesítését, a közös felelősség alapján. Mondjuk így: »irodalompolitikai koalíciót«. Csak koalíciós alapon lehetett könyvkiadást és tartós folyóiratot teremteni.”

Folyóiratot, vagyis az Erdélyi Helikont, ám ennek hiányát aligha érezték Pusztakamarás magyarjai. Életüket épp elég keserves történet töltötte el. Époszi volt mindenik élet. Sütő András születését követően egy hónappal, 1927. július 21-én Szabó Lőrinc Kolozsvárról épp Marosvécsre tartva így látja ezt a tájat s az életét: „Kezdődik a Mezőség. Szántóföldek. Lapos hegyek, esztelen erdőirtások szomorú sivárságával. Román parasztok és parasztasszonyok, széles, kerek szalmakalap a főkötőn. Nagyon sok felköszön. Bivalyszekerek. Egyetlen autóval sem találkozunk. Aratók hasalnak a fák hűsében, a férfi alszik, az asszony ül és vigyáz. A hírekkel ellentétben sehol sem tartóztatnak föl bennünket.

Újabb vonatkereszteződés, később még egy. Kukoricaföldek. Sármáson a földgáz kutak vaskonstrukciói. Szerpentinek: kis hágók után üres motorral simán lefelé. Magyar faluk, román faluk. Déli harang siratja a királyt.

Erdőszélen pihenő, hideg ebéd. Távolabb román parasztcsalád mosott búzát szárít lepedőkön. A sofőr vizet szerez. Román lány hozza, nagy vödörben. Piszkos, nagymellű, tömpeorrú, vihori, kedves. Ruhája rongy, lába mint a föld. A gép is iszik. Mikor a lány visszaindul, rá kell szólni, hogy öntse ki a maradék vizet. Magától nem jutott volna eszébe, hogy üresen könnyebb.

Tovább! Sivár, kiégett domborulatok. Szél és nap cserzi bőrömet, hajam drótszerűen szárad. Faszegélyes út, elnyúlt szerpentinek, rozzant fahidak. A pallók mint zongorabillentyűk ugrálnak és zörögnek a röpülő autó alatt. A tiszteletes úr, huszonhat éves, lelkes ember, a 23régi gyűlést ismerteti. „Megértés és béke mindenkivel, összefogás, krisztusi aktivitás.”

Hegyoldalakon itt-ott nyájak. Apró, lesült fű, sárga-barna tájhangulat. Szahara, por. Pusztakamaráson útelágazás a regényíró Kemény sírja felé. Bethlen magyar miniszterelnök birtoka is ott van (vagy volt).”

A helikoni gondolat talán az összefogás érzésében érintette a kamarásiakat. Az Idő megérleli porszemségük családi, otthonossági vágyait. Említettük: Tamási Áron amerikai bolyongásából tért meg; a besztercei katonáskodást követően (1920–22) pedig idős Sütő András, miután bebarangolta a szülőföldet a boldogulás reményében – „uradalmi napszámos munkából menekülve… Kolozsvárig hányódott kocsimosónak, sofőrkisegítőnek…”, hazaérkezett a Kemény-uradalomba.

„Isten hozzád, szülőfalum, ahol én születtem, szüleimtől, testvérimtől, jaj de távol estem” – énekelte a televízió kamerája előtt idős Sütő András és felesége, született Székely Berta, a mezőségi mitológiába emelt Philemon és Baucis pár, akik a Kemény-uradalomban találkoztak. A tisztaságba és szegénységbe született Székely Berta nem tartott testvéreivel, nem ment el Bukarestbe, hanem a Kemény-kúrián cselédlány lett. „Ott voltam öt évig. Akármikor haza akartam menni, jött az új év, javították a fizetésemet. Szerettem dolgozni. Ami nem volt köteles, azt is megcsináltam. Szerettek, becsültek, s mondta is az asszonyom: mi fogunk férjhez adni! Odakerült a leendő férjem sofőrnek, traktoristának. Mindig mondta az asszonyom: Berta fiam, ez olyan jóravaló fiú. Ó! – én ellenkeztem. De ő mondta: már 19 éves vagy, férjhez kell menni! Úgy is történt aztán, 1926-ban összekerültünk, gazdáim voltak a násznagyok” – emlékezett Sütő Andrásné az ifjúság fényes óráira, a boldogság édeni pillanatára, amely a szüntelen tartó kínlódásból és szegénységből egy fuvintásnyira felrepíti a közös életet fogadó ember-párt.

Agyag Berci muzsikál, s ők chagalli lebegésben a sarjúillatú szénacsűr felett tűnnek föl Pusztakamarás egén. Amint Tamási játékában megáll az Idő: a „világ kezdetének első hajnala”. Székely Berta 24menyecskemadárként szárnyal, Sütő András örökké bizakodón gépészsapkával Évoét int a világnak. Ferdinánd román király uralkodásának idején Tamási Áron mesés tűnődésével láthatták ők is szülőföldjüket: „Nagy legenda a bibliai paradicsomkert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen.”

Szépírói képzelettel szólva: folyamatos méltánytalan intézkedései közepette mintha egy pislantásnyira felébredt volna az Úr lelkiismerete. Legalábbis jelezni akarta: kedvét lelte abban, hogy a helikoni írók perelnek az elrendeléssel, és nemcsak egyéni, hanem közösségi méretekben is a megmaradást óhajtják szolgálni. Nem a jelenre, hanem a jövőre néző szándékukban megerősítő jelet küldött nekik vécsi alakulásuk első évfordulójára. A születésnap időpontja pedig 1927. június 17. Az Idő ugyan majd szétrobbantja e közösségmegtartó szándékokat, de évtizedek múltán Tamási Áron, Kós Károly, Kacsó Sándor, Kemény János és a többiek egyenként ölelik magukhoz: s visszatekintve az időben, bólintanak.

A kisebbség történelmi méretű várakozásában a családi, apai-anyai szeretet ádventjére is gyakran fekete lepel borult: „…az apadás fő oka a nagymérvű gyermekhalandóság. 1921-ben például a születések száma tíz, elhunyt ugyanannyi. 1927-ben, mikor magam is a világra jöttem, születtünk összesen tízen, életben maradtunk négyen. Korosztályom hatvan százaléka az élet szokásos kerülői nélkül az anyamellről fordult egyenesen a sírba.

Anyám úgy látta, hogy én is utánuk megyek, ha nem egyebért: puszta szolidaritásból. Éjszakákon át sírt a bölcsőm felett. A rongyba kötött cukros kenyérbél – a dajkáló kebel gyatra utánzata – egyáltalán nem lehetett ínyemre. Sokáig bizonytalankodtam, hogy anyám ajándékát – e szamárköhögéses, himlős láza valamit, az éle25temet – elfogadjam-e.” Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvében tárgyszerűen értesülünk arról az élet-halál játékról, amely Flórea néni köldökzsinór elvágó művelete és a feresztőteknő után következett.

Kék álhalál – így szól egy tervezett regény novellisztikus fejezetének címe. A képekben gazdag, sűrített metaforikus elbeszélésben élet-halál küzdelem folyik azért, hogy felhangozzék a gyermeki sírás. Az Édesanya, Ágnes szólítgatja gyermekecskéjét, Szilveszter Bálintot: „Halljalak már! Nagyon megráztalak? Erősen szorítottalak? Meg ne haragudjál, de most fájdalmat kívánok neked, mert nincs semmi fájdalmad, attól akadt el benned a sírás. Ha tévednék, akkor túlságosan is fáj valamid, attól bénulhatott meg a torkod, attól az ijesztő kékséged… hát embernek készülsz te, vagy Isten verésének rajtam? Azért hoztalak a világra, hogy én sírjak helyetted, hogy tiszta formádban ne is láthassalak? Mert a könnyemen át csak úgy látlak, mint a törött kancsót, a csukott szemed az ablakon, fél arcod a mennyezet sarkában, ha kitakarlak, kezed-lábad az égre és a fák hegyére feldobigálva… diribdarabjaid röpködnek a szemem előtt… Istenem, mikor foglak már egy nyugodt pillantásommal összegyűjtögetni? Bálint, Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni?” Az édesapa idézi fel a gyötrelmeket, s így folytatja a kétségbeesés óráit: „Olyan volt már az anyád szeme, fiam, mint a gyertya lángja. A szóból is kifogyott, mert énekelni kezdett a sírástól megtántorodó hangon: édesanyám sok szép szava, kit hallgattam, kit nem soha. Kit nem soha, nem soha. Sok szép szava, sok szép szava, sok szép szava… Mit csinálsz te Ágnes, mit művelsz, miért kínozod magad? Azt mondja: sírni tanítom, tanítanám a gyermeket. Tanítanám… nincs kit…” Elmúlt karácsony szombatja, spárgára fűzött pereceikkel másodjára is visszatértek a gyerekek: szabad-e kántálni. De a jóhír kijelentésére nem jött el az idő, az édesanya „láza magasra szökött, az ő homlokát is borogatni kellett, felforrósodott oldalán a tégla, sóstarisznya, szakadt róla a verejték, egész testében reszketett, a gyöngyfoga kocogott: jeges eső a torkában”. Békasó nagybácsi nem kérdezte, szabad-e kántálni, az ő ünnepi s borral ébren tartott fel26háborodása így hangzott: „Nem tetszik neki, hogy mezőségi magyarnak született?” S hovatartozandósági felháborodásában végre nyilatkozatot akart hallani: „Békasó hirtelen felkapott, ügyetlen mozdulattal a két lábamnál fogva, s meglóbálva, aminek láttán anyám felsikoltott: Istenem, a gyermek! A falhoz vertétek!

Ezt már én se hagyhattam szó nélkül.

Mint a szárazon fuldokló pontyhal, kerek szájjal tátogni kezdtem, majd előfohászként egy darabig brekegve – s állítólag kék párákat fújva – magasan az átkok és csitító szavak zsivaja fölött, keservesen rázendítettem: »Oá! Oá! Oáá!« S az előkerülő éneklő rokonság a Sírás egészségére koccint.

– Maradjon meg nektek örökre! – mondta Békasó. – És ha sor kerül rá: olyan legyen a hangja, mint a szamárállkapocs, filiszteusok réme – a Sámson kezében. Anyám megbocsátott neki – talán nekem is –, azután elájult. Estében annyit mondott még: áldott legyen a Gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja.” A csecsemő vajúdása az első megszólalásért: Tamási Áron Jégtörő Mátyását idézi. Amíg Tamási misztériumában (Ragyog egy csillag) az életet, a nyelvi lét bizonyságát „Jédus” nevének kibuggyanása jelenti, Szilveszter Bálint torkából a sírás fakad fel a család és a közösség örömére.

Az első híradás a születésről a szociográfus tényszerű hangja. (Anyám könnyű álmot ígér) A második változatban már az elbeszélő komponál; jelenkori sorsértelmezés metaforájába emeli az önéletrajzi elemet. Az életben maradás csecsemőkínja fél évszázad után közösségi fájdalmat láttat. A Kék álhalálban pedig azt sugallja: életünk, sírásunk visszafogásban, csöndesítésben telik. Mert erőlködésünk arra irányul, hogy könnyeinket befelé bugyogtassuk, ha már mindenképp szükséges.

Emlékek; a Székely nagyapó „összeütötte” bölcső, melyet Berta lányának kérésére zöldre festett, mert „mindig szerettük a zöldet”, benne a kicsi gyermek: „Boldogok voltunk. Boldogok, mert az első fiú lett” – mondja édesanyja.

– énekelt az Édesanya és ringatta a bölcsőt. S e betlehemes hangulatban Székely nagyapó a bölcsőhöz használati utasítással is szolgált, miszerint a bölcsőt ő azért fabrikálta, hogy tartósan szolgáljon. Mert gyerek kell. „Isten áldását nem szabad visszautasítani. A gyerek az ő legnagyobb áldása.” (Anyám könnyű álmot ígér)

– újra és újra énekelt az édesanya, s ringott a bölcső, előbb Andornak, mert Andrást így becézték a családban; aztán ringott Pistának, ringott Gergelynek, majd Jóskának.

És mit álmodik a gyermek? Mit álmodik az elme? Mert „a gyermekkor az elme álma”. A tudatnak még karcolatlan hófehér mezeje. Derengő hajnalában merre vezetik az óceánon túli és mélységből előhullámzó emlék-üzenetek? „Az ifjú azé lesz, aki ezt a mezőt szavaival teleírva álom állapotából a gyermeki elmét fölébreszti, aki nem röst elsőnek közölni vele, hogy milyen ügyet kell majd szolgálnia.”

A mindenkori ébresztgetés pedig mesével kezdődik. Tompa László mesetáltosán érezheti magát: „S nevetve dobbanék a vár elé, / Melynek dühöngő sárkányát levágva: / Elfúltan érezném, hogy rám borul / Legszebb álmaim teljesült csodája.” Füttő mellett paripának képzelt kicsi székre telepedett, s a röpítésről Apó, vagyis Sütő Mihály gondoskodott. Szivarra gyújtott, lába elé sercintett, menyének haragos pillantásától kísérve, s már a csordakút felett, a rókalyukas, suvadásos martok felé röpültek; talányos neve is van e vidéknek: Ördögkút. Ahol a „szakadékokban éjfélkor kénköves tüzek égnek, fehér ruhás kísértetek vijjognak. Az erdőből kizúduló szelek ugyanis itt, e puszta ördögség fölött csapnak össze az északi légáramlatokkal”. (Fekete Rózsák) Apó meséi gyújtották fel a gyermeki képzeletet. Sütő 28Mihály meséiben nemcsak földöntúli lényekkel komázott; tanúsította, hogy a kamarási mindennapokban is csodálatos emberek járkálnak. Akár élet és halál között is, mint például az, aki a koporsóból feltámadván élete végéig fehér gúnyát hordott. Zetelaki Dániel is így lépked majd Sütő nagyapó mezőségi tanúságtételéből fel a Hargitára. „Történetei kidolgozott írásművek voltak; irodalmi betegségek nyoma sem látszott rajtuk, mivel nem a költői kiagyaltsághoz ragasztott valóságelemeket, hanem a valóságot emelte költői magasságokba.” (Önéletrajz helyett)

A meseparipán a hajdani kisgyerek ül; az Idő ösvényén feltűnik Orbán János bácsi is, kit a képzelet harsonája munkaszolgálatos pusztulásából támasztott fel: „déli pihenőben mesét mondtam neked. A társaid erre-arra tekergették a nyakukat, te minden szónak utánanéztél nagy táguló szemmel, izgalmadban a kisujjadat is harapdálva. Széptollú madarak voltak. Verebek között lebzseltünk. Verebek között lebzseltünk, azért is ámultam el János bátyám széptollú madarain. Cukorkára való pénzt is felajánlottam. Miért választottad inkább a mesét? Nem a mesét választottam. A szavait inkább. A mese gyöngysorából külön-külön raktam nyelvem alá az ékszeres szavakat. Egy leánykát is feldíszítettem akkor velük. Disznók elé vetette a rubingyöngyeimet. Szép szóval nem lehet madarat fogni, sem tornyot építeni. De ragaszkodást igen.” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat)

Aki a mesetáltoson ül, nemcsak előre és felfelé tekint a titkos magasságok felé, hanem ijedten hátra is pillog. A szárnyas paripa menekít is. „A mese, amely minden időben jó messzire húzódott a szellemi vámtisztek ütésközeléből, valamilyen ősi, kollektív akarat megnyilatkozásaként, akár egy maréknyi formátlan anyagot, egész lényemet vette munkába. Mi végett? Nyilván, hogy a legkisebb fiú hitére és konokságára térítsen. Vagyis hogy egyszer, valahára, miután megküzdöttünk a sárkányokkal, a királyleány kezét elnyerhetjük. Mondanom sem kell: ki, azaz mi volt ez a szépséges leányzó. Álomnyi otthon az otthontalanságban.” (Beszélgetés Beke Györggyel)

Benedek Elek apó ugyan már kisbaconi kúriájának parkjában a fenyvesek alatt pihent, de a Többsincs királyfival, Erős Jánossal és 29a Vitéz szabólegény történetével üzent az újabb sereglésben érkező cimboráknak. Kiscsizmás, székelyharisnyás, pantallós és mezítlábas unokáihoz így szólott: őrizzétek álmaitokat! Világroppantó erő lakozik bennük. Miként Jankó is, egy táltos erejével a tatárok királyát is legyőzheti. Ördögök és haramiák rontják meg a világot, de a legkisebb fiú útját aranytollú madár kíséri, s a Világ csáléra billent kalapja bátorsággal és bölcsességgel helyére igazítható. Elek apó Kemény Bélánéval úri társaságba hívta kamarási kis barátait. Társaival Sütő András elfogódottan baktatott fel a Kemény-kúriára, illedelmes köszönés után a cipőt levéve belépett az udvarház agancsos termébe, ahol a báróné Benedek Elek meséit olvasta, aranyozott szegélyű, piros fedeles könyvekből. „A táltos lovakon fölszálló hősök szabadságát a szőnyegen hasmánt feküdve, arcomat a két öklömre ejtve bírtam csak elviselni, oly nagyon kínozott ilyenkor vágyaim gúzsbakötöttsége. Szemem belefájdult a gyémánthegyek, ezüsterdők ragyogásába; sajogó szívvel tűnődtem, honnan vehetném az aranykását nyomjelzőként az eltévelyedés ellen.” (Kenderinges tündérlányok)

Elek apó tündérlányai kenderingbe öltöztek a román Anica néni történeteiben, aki Ion Creangă nyelvén mezei munka közben és esténként mesélt Augustin fiának és ostorfonogató magyar pajtásának: „Visszarántott a földre, megmártogatott a porban, mintegy ellenterápiát alkalmazva, nehogy ottragadjunk az égi előkelőségben. Az ő csodái elkeveredtek az út mentén kicövekelt malacainkkal, mesés szegénységünk tárgyi világával. Tündérlányai aranyköntös helyett kenderinget hordtak, amelynek szövése durvább, seprűzi valósággal az ember testét, fürge mozgásra serkenti. Így ezek a lányok a veszedelemben is rendszerint gyorsabban iramodtak el a napraforgós mezőkön. Mert ékszergyümölcsös helyett Anica néni napraforgótábláiba menekítette, ha kellett, a hőseit, arra gondolva nyilván, hogy éhség esetén olajos magvakat könnyebb rágcsálni, mint aranyalmát, zafírszilvát és egyéb képtelenségeket.

Elmés fordulataiban a cselekmény kellékeit is helyből teremtette elő: égig érő létrának a csámpás lajtorjánkat, hintónak a részeg lószekeret. Vándorútjához a nyomjelző aranykását Fehérlófia ugyanott 30darálta meg, ahol mi is a töltött káposztának valót karácsony előtti napokon, házunktól nem messze a Gyomai-portán működő rezsnyicén, vagyis kézi malmocskán, amit talán még Anonymus atyánkfia is láthatott a maga idejében.” A mesetáltos föld és ég, képzelet és valóság között röpítette kis utasát. A meseszárnyhoz az éneklés boldogító élménye párosult.

Abban az esztendőben, talán éppen amikor Tamási Áron Budapestre érkezett (1933), és az ötvenéves Kodály Zoltán tiszteletére az Operaházban a Psalmust és a Székelyfonót játszották, az ünnepelt mester Pusztakamarásra látogatott. Nem személyesen, hanem egy „királylány” képviseletében; Kodály Zoltán ikercsillag társával, Bartók Bélával Kamaráson időzött. „A csitári hegyek alatt…” – énekelték Budapesten a díszlet-fenyvesek között felépített fonóban a jó torkú színházi dalosok; „A csitári hegyek alatt…” – az ének eget ostromló erejével harsogták a kopacra nyírt mezítlábas kamarási legénykék és leányok a Kemény-kúria parkjában valóságos fenyvesek alatt. Ahogyan az Operaház nézőterén Tamási Áronnal, olyanképp történhetett a mezőségi gyermek-gyülekezetben is: „Virágzanak a szívek, a mozdulatok, a szavak…” Az Anyám könnyű álmot ígérben így emlékezik a kamarási követjárásra: Éva kisasszony „A vasárnapi iskolai mozgalom keretében népdalokra tanított bennünket. Egy hétre rá, hogy megjelent, már zengett a falu, mint egy óriási hangszer. Vadonatúj hangon, összeölelkezve, valamennyi utcán végigkérkedve fújtuk, hogy a csitári hegyek alatt régen leesett a hó. Hol vannak a csitári hegyek? Senki sem tudta. Nem is volt fontos. Napközben csapatostul leptük el a fenyvest; a pázsitra hasalva, állunkat és figyelmünket felpóckolva hallgattuk Éva asszony tanításait: találós kérdést, balladát, Bartók és Kodály gyermekdalait. Azután fenyőfák tetején gyakoroltuk magunkat. Röpködtünk valósággal, mint egy megrészegült rigósereg. Gyönyörködtünk a lelkünkre szabott új ruházatban, ízleltük az átváltozások váratlan lehetőségét, miszerint »ha meghalok, szellő légyen belőlem«. Mikor nyár végén elment, Éva kisasszony, a királylány felfedte magát: László Dezsőnének hívták. Más esztendőben nem jött vissza, és azután 31sem. Bartóknak, valamint Kodálynak is az volt az egyetlen látogatása Pusztakamaráson.”

Tekintsünk egy képre, a mesés-dalos időket idézi: talán azért komor a legényke ábrázata, mert énekelne s táncolna már, de az ünnepi együttlét kedvéért a vándorfényképész lencséjébe kell merednie. Kardigánban, „kopac” fejjel, nagy fekete kalappal a kezében ezért „duzzog a berbécs”? Tán már a kalapot is vigasztalásra nyomták a kezébe, legyen türelmes és mozdulatlan, míg a fényképész úr masinája fényét villantja a lakodalmas gyülekezetre, hogy az örökkévalóságnak is megörökítse a pillanatot. Ifjabb Székely Gergely lakodalmán készült a kép, Székely nagyapó számára. Az író-unoka idézi föl az egykor volt lakodalmas játék szereplőit:

„Ez itt Erzsi, ugyebár. Mi ez a fehérség a vállán?

– Az a menyasszonyi fátyol – mondom.

– Minek? – néz rám csodálkozva.

– Ő volt a menyasszony, Gergely bátyám a vőlegény. Azért látható fehér virág a gomblyukában.

– Hát a cigányok mit kerestek közöttetek?

– Ők muzsikáltak. Miután a fényképész elment, a szoba sarkába húzódtak, és reggelig zenéltek. A vendégsereg evett, ivott, táncolt, énekelt. Én is megtáncoltattam a menyasszonyt. Belekapaszkodtam a kötényébe, hagytam, hogy forgasson, mint a körhinta.

– Körhinta is volt?

– Az nem volt. Az máskor volt, vásári napokon.”

Az élet-misztérum forgataga szinte észrevétlen fordult a gyermeki „borzongató titkokkal teli” színjáték világába. „A játék rendszerint valamelyik lakodalom után kezdődött.” Cigánypurdé kórémuzsikán cincogott, s a hat-nyolc éves legénykék összeölelkeztek, orvosságos üvegekbe pálinkát csepegtettek, bokszos skatulyában sütött kalácsot ettek, ittak, s dalolták az utcán, Lakodalom vanami jutszánkban… Nyakleves csattant, „asszonyi” jajgatás hallatszott, amiként a szülői portákon valóságosan történt, úgy játszották a gyermekek a porban és a sánc partján az életet. „N. R. volt a menyasszony. Törékeny, gesztenyehajú, kék szemű teremtés, a homlokán réti virágból font koszorú, vállán 32fátyolnak nevezett vászontörülköző. A vőlegény fekete epret rázott le a fáról, s annak a levével festett kék cipőt a mezítlábára.”

Ám e mulatságban nemcsak a hétéves menyasszony pörgött; forogtak körbe a szerepek is. „…prímás voltam, első kórémuzsika-hegedűs.” „Cini-bú, cini-bú – dünnyögtem végig a főúton, aztán hogy meguntam, a vőlegénnyel egyezkedve szerepet cseréltünk. Ő mondta: cini-bú, s én álltam – virágos kalappal – a menyasszony oldalán.” (Kórémuzsika)

Íme az édeni színház: a szerepeket nem osztja rendező, mindenki a maga kedvére választhat aszerint, kinek az életét óhajtja megélni. Milyen sorsot szán magának? Nemcsak a mese képzeletbeli megélt szabadságállapota ez, hanem a cselekvésben is megélhető valóság. A tökéletes szabadság állapota, akár az álom. Amiben egy elkezdett, átélt szerep abbahagyható, és újjal cserélhető fel. A végtelenség érzésében az Óperenciás tenger belehullámzott az égbe. S ez a képzelet és valóság között váltó szerep-játék majd dramaturgiai gondolattá is válik, amikor az Advent a Hargitánban Árvai Réka másnapi leánykérő főpróbáját rendezi, s önmaga édesanyját játssza. Káprázatos írói és színpadi jelenet, amint a várandós leány rosszullétével küszködve, önnön édesanyját játssza kedvesének, Gábornak, a művész-Mókának. Kisréka is arról az írói emlékezetbeli eperfáról szólítgatja le Gáborát, amit egykori nászházuknak neveztek ki a kamarási lakodalmazó gyermekek. A játék a gyermekáldás, a születés misztériumát is érintette: bölcső készült kóréból vagy napraforgószárból, s abba került a „fából faragott királyfiú”. A gyermekek tehát énekelték, játszották az életet, emlékeztek és emlékeztettek is. Megtörtént, hogy a boldogságtükör a valóságban hamar darabjaira tört, de a gyermekek az EGÉSZ káprázatát tovább dalolták.

Valóban a paradicsom nagy kertjében tudhatták magukat a mezőségi gyermekek, amikor „A jegyzőségről egy adjonistenért még csak kihajigáltak, jobbik esetben a falon függő feliratra mutattak: »Vorbiţi numai romanesţe« (másként, mint románul, tilos beszélni).”

Vajon a gyermeki gyanútlanság állapotát idézhetjük-e fel, amikor „bevert szájak, kiütött fogak és halottak emléke beszél a húszas-33harmincas évek kisebbségi állapotáról? A sajátosság méltóságának lábbal tiprásáról?” (Varázsköreim)

Mi jelenthetett védettséget, és mi adhatta az otthoniasság érzését az elveszett haza helyett, ha csendőrszuronyok között, a kollektív rágalomnak abban a ciklongázzal mérgezett levegőjében kellett élni, amelyben Nicolae Iorga azt mondhatta a parlamentben: „Önök ellopták századokon át ennek a népnek a lelkét.” (Gyárfás Elemérhez szólt a román parlamentben.)

S a felülről szított és törvényesített gyűlöletben a Szent Bertalan éjszakájával büntetlenül fenyegető sajtó ellen ugyan hol találhatott védelmet a romániai magyarság, bárminemű jogsérelemre? (Octavian M. Dobroţa cikke a székelyudvarhelyi Román hang az elszékelyesített vidéken című lap 1936. november 22-i számában.) Fordult volna a genfi Népszövetséghez? Néhány esetben így történt. De a világ politikusai kutya-komédiás vizsgálatokat folytattak, ha egyáltalában megtették és nem utalták vissza a panaszt Bukarestnek. A csíki javak vizsgálatát például egy japán diplomata vezette. Ugyan mit érthetett az évszázados jogi tradíciókból – tűnődött rajta Mikó Imre is. Arról is Mikó Imre tudósít, Kis Árpád nyomán, hogy 1933-ban például „4.295 iskola közül 427 magyar állami iskolát és tagozatot tüntet fel” a minisztériumi összesítő, s az 1934–35-ös iskolai év végén „Csak 112-ben folyt még némi magyar nyelvű oktatás”. A kisebbség általános és tervszerű megsemmisítési politikájában az egyház is egyre nehezebben teljesítheti a nemzetiség megtartásának szellemi feladatait. A román állam újabb és újabb kisajátítási pereket indított magyar egyházi birtokok megszerzéséért.

A közművelődésnek is a folyamatos szétveretettségi állapotát tudatta Tamási Áron a Brassói Lapokban Ruffy Péter kérdésére: „A legsajnálatosabb jelenség közművelődésünk terén, hogy ügyetlenség és széthullás van. Egyházaink külön-külön, közművelődési egyesületeink, könyvkiadóink és színházunk: mind külön élnek a maguk keretei között, és ha van, ahol az erkölcsi alap és a nemzeti jelleg egyformán érvényesül, az csupán egyik-másik vezető meg nem becsült egyéni érdeme.” (1938. április 16.)

Amint más falvakba, úgy Kamarásra se utaztak a helikoni írók; vándorlásaik során bakancsban, hátizsákkal a versszolgálatos nagyasszony, Tessitori Nóra se toppant be, s még a vándortruppok is elkerülték. Nagy események helyett épp ezért volt jelentősége a csöndes és állhatatos küzdelemnek, amit Kamaráson és általában a nemzetiségi létben papok, tanítók, népnevelők vállaltak. Kórust, színjátszócsoportot, EMGE (Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete) tanfolyamot szerveztek. Buzgólkodhattak a kisdiákok is. Sütő András egyik ünnepségen szavalta a Hadnagy uramot; máskor segített verset válogatni konfirmálásra, anyák napjára. „Ezek betanítása nem volt könnyű munka. A nyelvünket törve beszélő kis mezei Robinson a legnagyobb erőfeszítés árán sem volt képes másként ejteni a szavakat, csak ilyenformán: Anyám csúkja, írta Petőfi Sándor, vagy: Hadnadzs uram, hadnadzs uram, mi bajad van, édes fijam?”

Az omlás egyéni létekben, a kisebb közösségekben és az erdélyi magyarság egészét tekintve a leverő tények sokaságában mutatkozott meg. Tamási Áron 1934-ben egyre rosszabb időkről és a létfenntartás gerillaharcairól beszél. Idős Sütő András a mindennapi nyomorúságok közepette miért idézheti fel mégis jó emlékezettel azokat az éveket? Mert az eltávozottak hazatértek: „megházasodtak, férjhez mentek, letelepedtek. Megtelt a házuk gyermekekkel. Akkor megtelt az iskola is, a templom is meg az Orbán Pista csűrje táncolókkal. Az öregasszonyok vasárnaponként a sánc partján ültek, gyönyörködtek a táncosokban. Volt kit nézzenek. Akkortájt nem tartottunk gyűléseket, temetésen, a templomban és a táncban lehetett a népet számba venni. Az utánpótlást pedig, a gyereket kinn a réteken, ott szoktak nagy csapatokban labdázni, játszani. Hátulsó pár előre fuss, adsz-e király katonát – ilyesmit. Évenként megrendeztük a házas emberek bálját. Akkor én is táncoltam anyáddal. Fonó is volt, kukoricahántás, gyapjútépés meg mindenféle összejövetel.” (Anyám könnyű álmot ígér)

Szociológus-tudományos összegzésnek is mondhatjuk, ahogyan idős Sütő András a megélt tapasztalatok nyomán Kamarás és az 35erdélyi magyarság sorsát összegzi. Nyomorúságban is közösségi érzés fűtötte át a mindennapokat. Szülők, gyerekek – a család együtt van még; a templom, az iskola, a tánc közösségi alkalmai védelmet, erőt jelentettek a hétköznapok zivataraiban. Finom utalással az erózió következő stációját is érzékelhetjük az emlékezésében, amikor a gyűlések osztályharcos évtizedeire utal: a közösségi lét jegyében éppen a közösségeket verték szét. Szakmában, emberségben kifosztottan, megalázottan menekültek az emberek, máshonnan érkezett megbízható elvtársak pedig tündököltek; az otthon maradottakat megalázták, megnyomorították.

Amíg játszó gyermekek népesítették be a mezőt – miként idős Sütő András is felidézte –, amíg a lakodalmas játék újabb stációjaként a fából faragott királyfiút a napraforgószárból font bölcsőbe helyezték, azt jelentette: bármennyire is „elesettek, páriák vagyunk, / testvérek a nyomorban és a bűnben, / sápadtak, bélyeges fegyencek” (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus), a közösségi élet mindennapjai eredendő ragaszkodásban, tehát bizakodásban teltek. Ahogyan ekkortájt oly költői szépséggel Tamási Áron is megfogalmazta, a Szülőföldem befejező jelenetében, édesapja sírjánál, az erdélyi magyarság sorsán is tűnődve: „Most csend van és hevesen süt a nap. Fénye zuhog a hatalmas temetőre és a bádog sok kereszt tetején ezer csillámban veri vissza. S e káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést:

– A miénk ez?

Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk, s a föld, amelyen élünk és meghalunk.”

Ebbe a mélységes kötődésbe csapódik majd később a társadalmi, politikai, szocialista-forradalmi eszmeiségnek mondott „gránát”. Amely valójában a román nacionalista politika. Az újabb megpróbáltatás jobbára „nem vitte el senkinek a fejét, hanem csak a ragaszkodást a szülőfaluhoz”. (Anyám könnyű álmot ígér)

Tavaszra nyár jött, nyárra „vándormadaras őszi napok” következtek, s az idő múlásában, a játékok helyszíne egyre tágult. Az eperfa nászi ágya és a mezei térség fokozatos birtokbavétele után újabb és 36újabb tartományok vártak meghódításra Pusztakamarásból, amelynek „felségterülete” amúgy is „meghatározhatatlan”. Nyílik a táj; a gyermek egyre távolabb nyargalászik pajtásaival. A kert aljában a rét, fűzfák a patak mentén; télen a jégen sisinkázni lehetett; nyáron a sárból gyúrt szekerecskével, a sárgarépából gyártott traktoron, a napraforgószárból elévarázsolt autón, a szánkószerű siklórepülőgéppel távoli és képzeletbeli tartományokig eljuthatott. Nyári forróságban oltotta a szomjat a „bőségesen bugyogó” Csorgó, amelyből a kamarási öregek szerint – ők is az öregektől tudják – Kolozsvárról jövet Mátyás király is ivott. A múlt titokzatos árnyalakjai is feltűnnek. Egyre inkább benépesül a gyermeki képzelet; a tatárkő alól előtűnik a lemészárolt gyülekezet, családi emlékezet nyomán, a Kemény-kúria felől Varga János bácsi ballag, szekeret tol maga előtt, benne ül Zsigó báró, kinek „agya beomlott tárna”, s rokonságának megvetése kíséri. S hogy ki is e titokzatos elmeháborodott, aki magárahagyatottságában meghalni tért Kamarásra, az majd később tudatosul életre szóló élményként. A tegnapiak sereglésében maiak is érkeztek, hírelte Szamár, az örökös kikiáltó. A „szakállas, fekete szoknyás szerzetesek” kissé pityókosan, két tojás ellenében próbálták vetítő masinájukkal megeleveníteni a Názáreti keresztre feszíttetésének történetét. De a „mennybemenetel elmaradt”, mert a térítő ambíciónál a fenyőpálinka erősebbnek mutatkozott.

Ám a Megváltó életének és példázatainak magasztosabb színtere volt a református templom. Az öreg Szász Sándor tudományát eltanulta a gyerek Sütő András, és vasárnaponként félreütés nélkül harangozta egybe Kamarás magyarjait. S ahogyan a lakodalom és a temetés, olyanképpen a templomozás is az együttlét örömét jelentette. Kétmillió sorstársukkal együtt folyamatosan tapasztalhatták a mezőségiek is: az Úr nem mutat jeleket arra, hogy ügyükben intézkedne. Mégis: sárdagasztó napokban is felkötötték a gólyalábat, a hegyen túlról és a Kiskút völgyéből is összejöttek az Isten magasztalására; összetartozási érzésük megerősítésére. Jenei Sándor tekintélyes prédikátor-társakkal szolgálta az igét. Károli Gáspár uram palástos, szakállas alakja a Szent Bibliával, Szenczi Molnár Albert uram pedig olajágas galambsereggel érkezett:

– zengte a templomi gyülekezet. Képzeletük bizonyára szerteiramlott. Lehet, hogy egyikük a Csordakút vizéből merített, másikuk a Csorgóból enyhítette szomját, némely férfiak pedig azért nyeldekeltek levegővétel közben, mert a szarvas óhajtását átérezve úgy szerették volna, ha abban a patakban savanyúbor vagy pálinka csörgedez. De a csoda nem a magasságban, hanem a nyelvi együvétartozásban lakozott: a háromszáz főnyi kamarási eklézsia prédikátoraival anyanyelvén, együtt zsoltározott. S a maga porszemnyi gyülekezeti létével szólt hozzá ahhoz a vitához, amelyet egykori püspökük, Makkai Sándor a hiábavalóság és reménytelenség érzésében, küzdelmét feladva úgy fogalmazott: „Nem lehet.” A kamarási magyarok nem olvasták a budapesti Láthatár vitáját, de ők, „Ó, nem az Alázat, / Csak a megalázottság fiai” mindennapi életükkel, Reményik Sándor üzenetének jegyében élték és vallották:

Elemi létükkel képviselték természetesen a „lehet, mert kell!” maradásának parancsát. Mindenféle személyi, szellemi, nemzetiségpolitikai kezdeményezések elszálltak a mezőségiek fölött. A transzszilván gondolat válsága, a felsőbb pártpolitikai harcok nem érintették keserves munkában megélt mindennapjaikat. Németh László ennek az ősi életben maradási ösztönnek a működését világította meg farkaslaki látogatása nyomán, amikor Tamási Áron vendégeként vacsora utáni beszélgetésre összejött a család: „Az ember azt hihetné, hogy húsz ember akkora elnyomatásban, ha összeül, mást sem tesz, csak politizálgat. Valójában egy politizáló vagy panaszkodó szó sem esett egész este. A rossz híreket megtudtuk a temetőben, s 38ha annak a beszélgetésnek a súlyos csöndje nyomta is kívülről a falat, s az éjszakán kívül egy másik tenger nyomása is érezhető volt az elsüllyedt szobácska körül, a vendéglátók nem fecsegtek fölöslegesen róla. Ebben a faluban még nemigen olvastak újságot, s az élet elnyomorodása fölött nem rajzolódott ki az ország nagyobb félelemmel és reménnyel kísérhető színjátéka. A végzet arc nélkül szorította összébb és összébb ezt a népet, s védekezés nem volt más ellene: csak a humor, ünnepekkor az ének.”

Halakként éltek a víz alatt Farkaslakán. És Pusztakamaráson is.

Megváltásra utaló jeleket az Úr nem mutatott. Ellenkezőleg: a Gondviselő mind több újkori Dandanache és Trahanache (Caragiale darabjának szereplői) képében ördögökkel népesítette be a Küküllő mentét és a Maros völgyét éppen úgy, mint a „mocsárillatú” Mezőséget.

Magukat akarván megváltani a kamarásiak talán ezért is betlehemeztek, kántáltak oly hívő lélekkel és buzgalommal. Az Anyám könnyű álmot ígér Ha én tudtam volna, hogy Te vagy Mária című fejezete bensőségesen idézi fel, amint Piroskával a szívében, szárnyas angyalként a tarka társaság – „foglalkozásra nézve is a lehető legvegyesebbek; királyok, szolgák, angyalok, pásztorok, s egy bús apa, Szent József” – útra indult a szent estén. Lakodalmas játékban a fából faragott újszülöttet helyezték a bölcsőbe, az ünnepen kisjézus került a jászolba. Kora délutántól késő estig tartó bolyongásukat, a jóhírjelentés magasztos eseményeit kalamitások huppantják vissza a csikorgó havas téli valóságba. Olyanképpen, ahogyan Sütő András indulás előtt angyalszárnyát próbálgatva, a létráról elrugaszkodva a „búzagazt szemelgető tyúkok, kacsák közé” zuhant.

Megfigyelhető: a karácsony misztériuma milyen eleven Sütő András emlékezetében. Írói állapotáról is tudósít, ahogy munkásságának különböző korszakaiban felidézi gyermekkori zúzmarás karácsonyait. Először szinte tudományos alapossággal vette számba szülőfalujának emlékezetét. 1945 nyarán Faragó József néprajzkutató kérésére gyűjtötte egybe a szokásokat, amelyeket publikált is, így adatai Kodály és Bartók hatalmas gyűjteményébe A magyar népzene tárába kerültek be, legutóbb pedig Balassa Iván Határainkon túli magyarok 39néprajza című monográfiájában bukkantak fel. 1945 decemberében a nyári gyűjtőmunka és az ünnep felmelegítette benne az emlékeket; Falusi karácsony című írása (Világosság, december 25.) egy kalamitást idéz fel; a tanítóéktól kölcsönkért „buba”, mely a Jézuskát jelképezte, elveszett. Árva Gyuri szakadt zsebéből azonban kibukkant bal lába, s kiderült a tette; a kislegény húgocskájának szánta, aki olyan babát kért karácsonyra, amilyet a tanítóéknál látott. De az 1945-ös adventen már a Világosság ifjú munkatársaként különösen figyelt a karácsonyi eseményekre. December 13-án arról tudósított, hogy a Móricz Zsigmond Kollégium diákjai (Mátyás szülőházában laktak) elhatározták: akik kívánják, azokhoz elmennek betlehemezni. A hír érezhetően melegséggel töltötte el a tudósító szívét. Önmaga emlékeinek fényével szerette volna a várost is megvilágítani, ezért is írta: „A háborúnak vége immár, de kérdés: megvan-e mindaz, aminek hiányában szürke, hétköznapi nyomorúság a városi karácsony?… mit csinál a városi ember, aki elszakadt már a falu lelkétől? Mit csináljon az, akivel az ősi hagyomány nem tudta feledtetni a szegénységet?” Ebbeli kérdésében megnyugtatja diáktársainak betlehemező szándéka. Néhány nap múltán (december 19.) pedig Nagykarácsony éccakája címmel a Katolikus Akció rendezte ünnepség eseményeit ismerteti. Márton Áron ünnepi beszédére külön figyelemmel volt: „A szeretet hatalmáról és annak szükségéről beszélt. Rámutatott az ősi magyar átokra is: a széthúzásra, pártoskodásra. – Szeressük egymást – mondotta beszéde végén –, ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem ami összehoz. Gyűlölködés helyett a szeretet legyen társadalmi életünk megtartó ereje.” Az 1946-os esztendő Karácsonya már nem a hagyomány, hanem a szerelem ihletésében biztatja írásra. Horváth István Karácsony szombatján című versével az ünnepi december 25-i számban közölte Kis Kati című novelláját. A városból János az ünnepekre tér haza, s ahogy „A hegytetőn nézegette kicsire zsugorodott szülőfaluját”, és szárnyaival kedvese házára szállna – ez már a novellista Tamási Áron ihletése, s hogy Kis Kati „virágszemű, sovánka parasztlány” – ez meg Móricz Pillangóját idézi, amint majd leányalakjainak sokasága Hitves 40Zsuzsika lelkével ragyogja be novelláit. A hazatérő János már képzeletben sem öltözik se angyalnak, se Szent Józsefnek, mielőbb Kis Katihoz akar jutni. A távolság, az egykori társaktól való távolodás érzése is feltűnik az írásban. Bizonyosan személyes élmény, ahogy János kedvéről írván megjegyzi: „Csak akkor keseredett el, mikor észrevette, hogy egyik-másik magázza, vagy ha nem, hát nem szólítja sehogy.” Az elkülönítés szándéka elhomályosította a betlehemi csillag ragyogását. Kis Katit derékon öleli János, amikor apja toppan be, s „úgy néz a fiatalokra, mint jégverte búzatáblára”, s hazahívja fiát – „olyan lett hirtelen, mint a lehangolt hegedű”, aki engedelmeskedik apjának. A Kis Kati tárca inkább, mint novella, de a bensőséges líra valamit már előlegez a Bogár Zsuzsikából, s az Anyám könnyű álmot ígér karácsonyi fejezetéből is. Noha János Kis Katija helyett az írói emlékezetben Piroska szárnyal. A további karácsonyi emlékeket kutatva Sütő Andrásban jó időn át elsüllyednek a kántáló, betlehemező kamarási decemberi éjszakák. Talán azért is, szépségét és fényességét kellene tagadni hitehagyott, latyakos caplatásnak, gúnyolni az áhítatos együttlétet. 1965-ben, a gyűlésező elvtársi időkben a Szamár és pálmafa szatírává kerekedik, mert a rajoni mindentudók cenzúrázzák a szöveget, és Heródes ellen kifogás mutatkozik. De ez inkább háttérmotívum az istentelen világban.

Említettük már: poétikus esetlenségében merül fel a múlt homályából a karácsonyi szokások rendje az Anyám könnyű álmot ígér lapjain. Távolsággal és mégis szeretettel láttatja a kántáló betlehemezők igyekezetét, „a valamikor oly fontosnak vélt szereplés mily komikussá törpült az időben”, jellemezte a külső szemlélő nézőpontjából egykori magamagát is a naplójegyzetekben. Kis Katira, Piroskára és az Advent a Hargitán történetére is igaz, hogy a „szent estének a szerelem nélkül semmi értelme”. Ám az Advent már misztérium. A kamarási karácsony este felmerül benne olyasképp, hogy Réka „Adjon Isten sokakat, / sok karácsony napokat, / bort, búzát eleget, / az üvegnek feneket, / hogy ihassunk eleget” mondókával köszönt be Bódi Vencel házába. De a Nagy Romlás lábánál a csodákat hozó és újabb tragédiákat ígérő esték a reménykedés végső stációját jelentik. 41Nem a távoltartás, hanem az azonosság, a megélt misztérium szuggesztiójában idézi fel a történetet Árvai Réka és Zetelaki Gábor szerelmében. S nemcsak az Advent a Hargitán karácsonyi misztériumjátéka nyitja meg Sütő Andrásban az egykori karácsonyok mai értelmét. A pusztulás tényeit nap mint nap érzékelve, évtizeddel az Anyám könnyű álmot ígér megírása után már nem a törpeség, hanem az együttlét, az azonosságtudat jelentősége és megtartó ereje, „az együttes fellépés és szereplés jó bundaszaga” válik fontossá. „A kizárólag magányban születő írással szemben: a színház eleve kollektív megnyilatkozás. Ezzel nem mondtam semmi újat. Említettem azonban az anyanyelvi szabad szólás abszolútumát, amely mindent beragyogott e bundaszagban, közönséges szavaink szárnyukon a rendkívüliség aranyporával nyertek új értelmet, és kapcsoltak egybe roppant távolságokat. Olyan körülmények között, amidőn sorsunkról nem szólhatunk nyíltan, ez a megidézett vagy csupán sejtetett abszolútum – a szabadság reménységeként melegíti föl az emberi szíveket. Ez – sajátos körülményeink között – ha úgy tetszik: színjáték elméleti tanulság is. Kizárólag a mi tanulságunk, mivel nemzetiségi állapotunkban – kizárólag rólunk van szó. Röpködnek nemzeti nihilista tanítások, miszerint a mi sajátosságunk csupán hamis látszat, vagy legalábbis potomság az egyetemes kategóriák magasságában. De ki tehet róla, hogy az univerziálék között a potomság méretei szerint kaptuk életünket, hogy ezt egy etnikum parancsa szerint a sajátosság méltóságának részévé avassuk.” (Varázsköreim)

A nyelvben bujdosó személyes, írói és kollektív állapota ez. A szíjra fűzött rabság drámai, élet-halál helyzete. Sütő András tegnapi kamarási életét a mai rabszíjra fűzetettség állapotában „az anyanyelv kőharapó erejében” álmodja meg. Illyés Gyula pedig Koszorújának gondolatában megteremtve a szabadság állapotát. „Összemosolygás nyelve; a titkon / összevilágló könnyek nyelve; a hűség nyelve; a föl nem adott hit / tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság / percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság / nyelve.”

A foglár háta mögötti szabadság nyelve: a mesében, az énekben, a játékban, a táncban és a karácsonyi betlehemezésben. És az irodalomban.

„Az elemi iskolában osztálytársaimnál hamarább tanultam meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben is mámorosan róttam a szavakat. Úgy éreztem: mindahánnyal egy-egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdek majd velük, merre s mi végett indítok rohamot. De hogy leírtam a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fogalommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim vegyes csapatának eszméltető, titkos erejét. Más örökségre – semmilyen ingó és ingatlan vagyonra – nem számíthattam… A magaméihoz tehát, közeli és távoli rokonoknál, új szavakat eprésztem. Degenyes fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva, egy-egy friss jelzőt, ikerszót dugdostam a nyelvem alá, s rohantam szívdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafia, iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelejtett – vagy soha meg nem tanult? – nevét.

Vitorláim csakhamar összehuttyantak. A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról hátamra esve szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! – kezdett sajogni bennem a felismerés, végét vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A világ teremtésének bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e vagy az elejére. A fölszedett sátrak, indulásra kész társzekerek, a lacikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebontott körhinta látványa – hunyt pilláim alatt a színes hintók, sörényes, kék faparipák káprázatával – minden – minden cseresnyevásárkor elszomorított. Ez a korai emlékem nyirkos érzésként szivárgott az erőfeszítéseim közé, hogy valamiképpen fölfogjam helyzetünk való értelmét; hogy miért gyakoribb a puszta dudolás, a sejej, sajaj, mint a 43szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva a kutyát kucsának, a macskát matykának ejtenem… Újra és újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséval összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított.”

S mint Romikával szilvalopás után nadrágszárba, ing alá dugva és otthon a padlás sötét zugában „gyomorrontásig zabálva” a gyümölcsöt, olyan titokzatos izgalom és vad mohóság hatotta át a nyelv új és új szerzeményeit ízlelve. „A friss szerzemény; szavaim birtokában, többletem miatt a magánynak is enyhe szorongásával, reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is; kimenekíteni a »csukot« a romlás boszorkányvarázslatából, nagy népünnepségen visszaadni »u« hangzójára a vesszőt és az elorzott »ty« betűt, amely szinte csúfolkodásképpen került a macska hátára.”

Az önkifejezés csikó öröme ez; tágul a világ: madarak, növények, fák, emberi cselekedetek, népek, országok és földrészek nyílnak meg a gyermeki képzeletben. A boldog utazásokért még a kapun se kell kiszökni – e nyelvi feltarisznyálás a ház csöndes zugolyában zavartalanul folyhatott. „Elemi iskolai dolgozatíráshoz a madarak és fák nevét – a legközönségesebbeken kívül – az otthonról kapott batyuban már nem találtam. A természeti, tárgyi világnak gyűjtőfogalmakra zsugorodott leltárához vajmi keveset sulykolt belénk a tanító. Vesszősuhogással hangzott a kérdés: mi virít? – ki dalol? Burján és madár. Keltike, poszáta, gyöngyajak, pipitér, csorbota, csicsörke? Felröppenő és elszálló üres fogalmak. Olvasmányaimban Arany János után… királydíszes nyelvi köntösében a hargitai Ábel csatlakozott hozzám, hogy annál sivárabbnak lássék a mi itthoni szegénységünk. A csontra fogott gebe, aki mégis parazsat akar enni.” (Anyám könnyű álmot ígér)

Áldott legyen Tóthné Vén Ida, aki betűvetésre tanította és Tóth Károly tanító úr a mogyoróvessző suhogtatásáért: „mi elátkoztuk 44magunkban a kántortanító urat, pedig a büntetéssel javunkat szolgálta… Gyatra nyelvünket a tenyerünk sínylette meg. Térdünk is némelykor a kukoricán térdeplésben. Messziről jött ember volt, nyelvünk bőtermő vidékeiről való; dadogó beszédünk hallatán, s a hol ezért, hol amazért bezárt iskola miatt káromkodva, kékre gerjedt valósággal a szörnyűlködéstől: atyaságos istene a nyelvi abroncstalanságnak! A küllőitekre fogtok szétesni!… Tóth Károly tanító úr az ég alatt rendezte be nekünk az elemi iskolát, tintás padok helyett a fűre telepített bennünket. Füvek, fák és madarak nevére tanított; képzeletünket visszavezette régi felleges időkbe; tatár és török hadakat vonultatott föl a környező hegyekre, majd énekeltetett is; Szenczi Molnár Albert volt a mindenkori sugallata.” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat)

Arany János, Tamási Áron mellett talán a legnagyobb adakozó „ősi szavaink, közmondásaink, jelzőink, igéink, nyelvi fordulataink krőzusa: Jókai”. „…Midőn a mi szemünk alá ülteti szépen a változatosság fogalmait is: a pejt, szürkét, feketét, hókát, keselyt, almást, babost, szeplőst, rézderest, vasderest, sárgát, fakót – miről a gyermek sohádon soha nem hallott a gépkorszak idejében.” (Jókai örökségéről)

A Sütő András iránti tisztelet és ragaszkodás megnyilvánulásaképpen Pusztakamarásra látogató diákok és idősebb zarándokok kitartó faggatózására, miszerint: „milyen gyermek volt András?” – Berta néni szülői „panaszként” egy emléket idézett az anyai szeretettel elmondott történetek között. „Elhajította a vödröt, mikor kértem, hogy menjen a kútra vízért. Még olvasni se hagyják az embert!” – mondta felindultan. De aztán meghozta a vizet, s bújt vissza olvasni, Verne és Mikszáth világába.

Leleményt kívánt a könyvek szerzése. Az ismerősök, rokonok nyomtatványai a képzelet és a nyelv szegényes bolyongását ígérték. Nagyapánál régi gazdalapokat, a cipésznél félpengősöket talált, s a többi gyarapodás: egy szakácskönyv, az első világháború történetének egyharmada, néhány kalendárium, s a Heidelbergi Kiskáté. „Felderítő utazásom eredménye egyetlen jó könyv volt: Kuncz 45Aladár Fekete kolostora. Orbán János bátyámnál találtam, akinek sógora Kolozsváron járt, és egy barátja révén szerezte valakitől.” A tiszteletes klasszikusokat kölcsönöz; noha a fáját is behordja kamrájába, de Madách Tragédiája nem kerül elő. A rokoni ajándék már kevéssé magasztos; a Bukarestben szolgáló Erzsi nagynénje Tarzan-füzeteket hozogatott haza. „Olvass történelmet, ne ilyen disznóságokat!” – hangzott az apai figyelmeztetés; hátratekintve az időben mosolyogva fűzi hozzá Sütő András: „Nem tudom, miből gondolta, hogy a ponyva disznóság: maga soha egyet se olvasott el.”

De az olvasás élményét áthatja a személyes, a megélt élet is. Az ábeli létforma.

Amikor Ábelt édesapja a rengetegben hagyja, ő esti magányában úgy érezte: „a mellemben, a torkomban s a két karomban, s minden tagomban források szakadnak fel, amelyekből bőséges lagymatagsággal buzognak elé a könnyek.” De Ábel társaságát Bolha kutya és a kecske mellett a hargitai mindennapjaiban papok, nadrágos emberek, haramiák is jelentették. A gyermek Sütő Andrásnak Kiskút völgyében a tikkasztó nyárban nemcsak az erdő hiányzott. Székely nagyapa beüzent: paprikát kér és – kölcsön a gyermeket. Így töltötte nyarait „egyszál maga – egyszál öregember mellett”, Csendes tehén társaságában. Hegyeken és völgyeken vándorolt, napraforgószárból készített pásztori bottal vigyázta Csendest, s kormányzósági ambíciójára hamar a némaság gyötrő érzése telepedett.

„…énekelni kezdtem.

Csak hallaná valaki!

Csendes vissza-visszanézett rám. Villás fejének unott mozdulata a legyeknek szólt, nem az énekemnek. De capo al fine harsogtam el az egész otthoni dallamkészletünket. Kicsi volt, de helyet szoríthattam benne mindennek, ami legfontosabb: az édes tejnek, mivel engem édesanyám fölnevelt; a halálnak, kitől azt kértem, hogy ha eljön értem, szellő lehessek, járókelő holdvilágos mezőben, emberektől elbujdosott fájdalom; és az átkozott gyötrelemmé nyilvánított szerelemnek, a százszor elismételt kérdéssel: mért nem virágoztál minden falevelen?

Dalaimból kifogyva, a pacsirta hangját is elunva – mert ugyanazt a trillát fújta naphosszat – a hallgatást kezdtem gyakorolni. Hallgattam ülve, álldogálva és hasmánt feküdve. Hallgattam tűző napsütésben és futó záporban, jégverésben is némelykor. Hallgattam, miközben otthoni beszélgetések emlékétől bizsergett a fejem.” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat)

A megélt helyzet hitelesen felidézett lelkiállapota, amely metaforikussá emelkedett az időben. A hallgatás bilincsét érzi, a rabságot, hogy nagyapa társalgására se számíthat. „Magyar ember, ha dolgozik, nem beszél.” Így egyre erősödött a gyermeki vágyakozás: „csak hazamehetnék már!”. Ábel a magányban is folyamatosan belecsöppen a történésekbe; kalandok, események részese. A gyermek Sütő András szenvedett a tétlenségben, a cselekvés-bénaságban és a némaságban.

Gyötrelmes egyedüllét? Az a gyermek számára, ám teremtő helyzet is – képzelet és emóciók erősebb működésre kényszerültek. A Kiskút völgyi pásztorkodás emléke abban és akkor emelkedik túl önmagán, ahogyan kibomlik metaforikus értelme. Már nemcsak a tegnapi gyermek némasága, hanem a mai kisebbségi lét elnémító és megnyomorított, egyetemes közérzete. Az is beszédes, hogy a gyermeki némaságban éppen Csendesnek hívják a tehenet, amely „Az Egyetemes Kérődzés nyálcsomóit” szaporítja e folyamatos emésztésben; süketnéma kutya is ásítozik Ábel Kiskút völgyi rokona mellett. Tamási Áron erdőrengetege helyett egyetlen szál fenyő tűnik fel. Amott a sűrűség, itt a pusztaság – magányosan áll a fenyő. A pusztuló, omló közösségi lét jelzéseként Kelemennek neveztetik. Nagyapa csöndje a várakozásé is, már csak Istennel van beszélnivalója. Szerterajzott gyermekeit a hiábavalóság érzésében is hazavárja. Miként a sikaszói özvegyország magyarjai, Székely nagyapó is Bódi Vencelként remélte újralátni szeretteit.

Metaforát említettünk a magányos fenyő, Kelemen jelében. Amiben nem a tegnapi gyermekkel a mai, a megmaradás módozatain vívódó közösségi ember és író képes beszéde nyílik meg az időben. Kelemen a némaságban és magányban társ és vigasz. A gyökereivel egyedül állt a nádtetős ház, a nagyapai porta védelmében. Akár 47Mikes Kelemen; Rodostóban is zágoni hűségben élt. Az egykori gyermek-megfigyelés szerint: a kicsi fa az erdő felé fordult, mintha oda szeretne vándorolni. Az írói tanulság, vagyis metaforikus bölcselete: „A kicsi mindig a sokadalom felé vágyakozik, oda, ahol a nagy erdő zug, ahol övéi vannak.” (TV: Szülőföldem)

Hetek múltán végre készülődhet; a süket csöndből menni kell haza, mert otthon is van tennivaló bőven! A maradék télire valót berakni, dohányért, gyufáért szaladni Manó és Erzman boltjába, paszulyt válogatni az édesanya mellett! Borsikával és a nyüvesével bíbelődni? Ez babra munka, a nagyvonalú szemezgetést szülői fejcsóválás kíséri. Filléreket ugyan, de napszámot fizettek az urak a mezei munkáért a hajtó gyerekeknek a nyúlvadászaton. Szorgalom, fürgeség, sapka-, kalaplekapó tisztelet, illedelmes magaviselet, kutyamagázás, és a tekintetes úr elégedett. Még üzen is, egyedül rá van szükség. A tekintetes lóháton elfoglalta a lőhelyet, „én meg nagy kerülővel és rikoltozva, füttyentgetve, énekelve, hephep kiáltással szöktettem föl a nyulakat”. Csak puffogtatni kellett. „Azután felpakoltuk a nyulakat a nyereg mögé, indultunk haza. Ő hazavágtatott, én hazagyalogoltam néhány lejjel a zsebemben.” Szomszédokkal s családbeliekkel is emlékezetes barangoló vadászatokon mezőket, hegyeket járni – Isaila Vasi bácsival vagy Székely Gergellyel –, de önbizalom-erősítőnek, s legényesnek mégis az édesapa mellett felemelő érzés a sürgölődés. „Míg mellette voltam, és egy helyett kettőt lépve, a fejtartásomat is hozzá igazítva, csikóként mindig a nyomába loholtam, s nyári cséplések idején a hátához bújva magam is szalmában aludtam, és hajnalonként friss kútvízzel mostuk le arcunkról az éjszaka harmatját… Fél szavából is értettem, mi a teendőm, merre kell indulnom.” (Anyám könnyű álmot ígér)

A méhek és a kaptár körül segédkezni, vagy kimenni a Kemence-részben lévő földre és nyaranta kukoricát kapálni. „Déli alvás helyett, árnyék hiányában, a táj sivárságával küszködtem. Könyökömre támaszkodva hallgattam a láthatatlan bogárvilág egyhangú zümmögését; a látóhatár felhőiben reménykedtem, egy váratlan záporesőben, égzengésben, amitől anyám is felriad a feje fölé csomózott kukoricaszálak árnyékából.” (Fekete rózsák)

Két hold szántón, fél hold kaszálón részesművelőként egyházi bérleten az alig-megélhetés szegénységében. Amikor a gyermekek születtek – emlékezett a televízióban idős Sütő András –, ezer-ezer lejt tett a takarékba valamennyi gyermek nevére. A jövőre tekintő bizakodásában tette. De „a sors másként döntött”. A sors a harmincas évek első fele konverziós törvénykezésének nevében jelentkezett, és a pénz odalett.

Sütő András nem a nyomor-romantika hivalkodásával, hanem a valóságos szegénység szociografikus hitelességével idézi a hatvanas években étrendjüket. A verses híradás kötetben nem jelent meg, majd a Nagyenyedi fügevirág című esszébe épült be:

„Ettünk labodalevest / erdei salátát, gombát / és puliszkát, hígra eresztett szilvaízzel / mezei sóskát, / galagonyát, kökényt, káposztamorzsát, vackort / vadcseresznyét, / dongó hasából cseppentett mézet, / vércsetojást, a szilvamagot is feltörtük, / akár egy kastélyt, / kalászból markunkba dörzsölt búzát, / döblecet, mézgát, csipkebogyót, / szedret, s kecskemód rágcsáltuk / az édeslevelű fákat, / ettünk pattogtatott kukoricát, napraforgó magot / és tökmagot, kendermagot, – ó, az be ízes volt! – / pergelt szójababot, répát / s mi mindent, hogy miként a fák / felneveljük magunk.” Az erdei-mezei étlap publicisztikus jókívánsággal zárul: „Ezt kívánom, ezt az életerőt! – e vad éhséget és / szomját a jövőnek.” (Ettünk)

Ahogyan Nagy Imre Zsögödön látta ekkortájt az örökösen hajlongó, marokszedő, vállukon vizet cipelő asszonyokat, a munkában megfáradt kezeket, a kimerültségtől a falnak fejet támasztó kendős asszonyokat, olyanképp éltek, dolgoztak a Mezőség magyarjai is. Amiként másutt is, széles Erdélyföldön, kiszolgáltatott kisebbségben éltek. Bözödi Györgytől is értesülhetünk: szövetkezeteket alapítottak például Marosszékben, a titkos szavazás manipulációiról, a Nyárád menti véres sortűzről is tudunk, ám a föld emberéhez eljutó átfogó gazdasági, társadalmi és szellemi programmal a Magyar Párt nem tudott előállni. Párt helyett pedig az egész kisebbséget átható képviseletre kevés a Brassói Lapok és benne Kacsó Sándor bátor publicisztikája vagy a Demeter János által szerkesztett, rövid életű Falvak Népe.

Egyre határozottabb lett a vágy: szélesebb és mélyebb igénnyel összehangoltan kell felvetni a romániai magyarság gondjait. A Vásárhelyi Találkozó vállalkozott erre (1937. október), amelyen az oktatásügy, tudomány, művészet kérdései mellett szóba kerültek a kisebbség gazdasági, ipari-munkás és földműveseinek gondjai. S a vásárhelyi ifjúság zászlóbontása, mely a román–magyar összetartozás gondolatát éppúgy megfogalmazta, mint a Duna-medence magyarságához való kötődését, nem teljesíthette azt a szép álmot, amit Tamási Áron október 2-i megnyitójában hirdetett, „a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, mely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia”.

A Magyar Párt az 1938. március 31-i koronatanácsi rendelet szerint – mely egyesületek, csoportok, pártok feloszlását mondta ki – megszűnt, s a királyi diktatúra változatlanul politikai, taktikai kérdésnek tekintette a nemzetiségi kérdést. Jogi garanciák és magyar szaktekintélyek nélkül fogalmazták meg a kisebbségi statutumot; a magyar közösség Bánffy Miklós elnök vezetésével az egész kisebbségi magyarság képviseletében belépett a Nemzeti Újjászületési Frontba. A megállapodás pontjait nem teljesítették. Külpolitikai kényszerűségből elsősorban, parlamenti választásokat írtak ki, ám az 1939. május 9-i törvény, majd a június 1-jei választás – Mikó Imrével szólva – a paródia paródiája volt.

Annyiban mégis eredményesnek mutatkozott a népközösség, hogy politikai keretet adott ahhoz, hogy városokban, falvakban szervezetek alakuljanak, falusi gazdák, iparosok összetartozási érzése nemcsak szakmai, hanem nemzetiségi értelemben is erősödhessék. Az 1939. november 24-én kormányt alakító Tătărescu kisebbségi törvényt ígért, de a román politika „haladó hagyományaihoz” híven nem tartotta szavát. Bánffy Miklós 1940. január 6-i emlékiratában sürgette a magyar kívánságok teljesítését; erre az egyházaknak póthiteleket utaltak, újabb politikai alkudozások következtek. Amit persze a külpolitikai helyzet, a magyarok kárpátaljai bevonulása is sürgetett. Dragomir, kisebbségi miniszter parlamenti beszédben 50önelégülten hangoztatta a kormány toleráns politikáját. A nagyhatalmi játékok egyre erősebben sodorták a román belpolitikát; a Front feloszlott, erősödött a fasizálódás. A magyarok pedig várták a magyarokat…

A szegénység nemcsak ülepítette a gondokat; ihlető forrást is jelentett a majdani író számára. Sütő András Albert Zsuzsának idézi fel egy későbbi novellájának megélt élményét: „Nem nyúlhatunk a szalonnához tavasszal, anyám azt mondta, csak ha majd megszólal a kakukk. Erre én felmásztam a fára, a fa tetejére, elkezdtem kakukkolni, oly nagy buzgalommal, hogy onnan lepotyogtam, ezért is megkaptam persze a magamét.”

„Ezért is” – azt sejteti, mintha természetes és gyakori lett volna a fenyítés. Nem így volt. Szeretet áthatotta szegénységben élt a család. A sapkázás, mint megtorló fenyítés, legfeljebb annyit jelentett, hogy idős Sütő András gépész sapkájával tarkón csapta az éppen helytelenkedő gyermeket. S ha mégis súlyosabb büntetés következett? Ablaktörés után megkötözés. A hajnali késedelmes hazatérés következménye – egy elhúzódott kukoricahántás miatt – a futtatás és ostorozás, ami a szomszéd Iuon bácsi kacagásában tetőzött. És korsótörésért egyszer Székely nagyapó is megfenyítette. Azért idézhetők fel, mert kivételes ritkán történtek. Gyermeket, ha mindennap bántanak, az majd egy ütésre se emlékszik, csak a folytonos bántalomra.

Sütő Mihály nagyapó a keze ügyébe eső dolgokat dobigálta haragjában a helytelenkedő, zsivajgó unokák közé. Már oltanák el a lámpát, ha meséire nem kíváncsiak, csöndesedjenek. De másért is. Az Egy csupor zsír története majd az ötvenes években lírai melegséggel, lélektani érzékenységgel, emberi és írói hitelességgel idézi fel azt a harcot, amit az unokák folytatnak nagyapóval a zsír megszerzéséért. Görömbei András Móricz Zsigmond Hét krajcárját említi, és összeveti Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellájával is. A közös jegyeket elemezve megállapítja: „az éhség és a szegénység a gyermeki és a nagyapai dimenzióban elevenedik meg. Mindkettőt az unoka meséli el, s mindkettőben a nyomor tükröződik a nagyapa sorsán 51keresztül, de Sánta Ferenc a székely ballada vonalán drámaian vezeti végig a témát, Sütő András pedig humoros mozzanatokkal teszi összetetté a tragikumot, feleselő párbeszéddel, s a kedélynek sorsot legyőző hatalmával is szól.” Amikor a zsírért folyó harcban nagyapó megsebesül, a gyerekek végképp takarodót fújnak, s az alvást tettető, szuszogó csöndességben apó a zsírt kenyérhéjjal mártogatja. Mintha a karácsonyi kántáló jókívánság, a kékítőt oldó édesanyát a mennyekben is teregetni látó József Attila költőiségével zárulna az emlékkép: „Drága nagyapónk, ha fehér bajuszodat a fekete föld meg nem ette volna, most nagy-nagy piros csuprot csináltatnék neked, akkorát, hogy az ég is beleférne, és megtölteném finom ételekkel; tajtékpipát vennék neked és megtölteném illatos dohánnyal; báránybőrös bundát csináltatnék neked és óesztendő éjszakáján csengős szánnal járnám be veled a falut, hogy megengeszteljem a szívedet.” A novella-záró körmondat harmonikus szépségére, arányosságára, és ellentétekre épülő mivoltára hívta fel a figyelmet találóan Tüskés Tibor novellaelemzésében. (Tiszatáj 1991/8)

De apó zsörtölődött, mert nemcsak Gaál Mózes könyvére haragudott, mint a novellában. Kolozsvárról is érkezett olvasnivaló. Ilona nagynéni a Bánffyaknál szolgált, s onnan hozogatta a helikoni kiadványokat. Ezek sorában különös élményt jelentett Tamási novellája, az Ördögváltozás Csíkban. „Versengve olvastuk újra meg újra István öcsémmel.” „Szárnyra kapott engem a mesélésnek az a ritka öröme, mely Tamásit – ma így mondanám, mint egy kacagó faunt – lopta a képzeletembe. Egyezkedik a székely és az ördög, egyik a híd alatt, másik a karfán, hogy ugorna belé a nadrágba. Mint tudjuk, a mélységbe ugró ördög elől a székely a nadrágot elkapja, mire aztán az megnyekken a jégen. No hallj ide, öcsém, mit mond erre a madarasi, hogy »Ládd-eg, a direkciót nem vevéd jól«. Estünk széjjel, mint valami dongák, a nevetéstől, s énbennem – titkolt vágyaim füstpárái között – fölsajgott az aranyásók egymás közti irigykedése. Istenem, itt kacag ez az ember, és mekkora aranyröggel a kezében! Mikor találok én ilyet? Semmi se bizonyos, csak az, hogy én soha! Megkacagtatott, fölemelt és porba sújtott ugyanakkor, meghagyván 52mégis az emberben a vágyat: írni! Mert az írás, lám: örömteremtés. És öröm talán magának a teremtőnek is.” (Vidám siratók)

S a képzeleti világ a mindennapokban, sokszor titkosan, ellesett tapasztalataival is gyarapszik. „Akácos bokrok között hasalva, és mit se törődve tüskeszúrással, vöröshangya-csípéssel” jó mulatság, akár „egy ritka ősállat különös szokását” figyelni az ugrándozó tekintetes urat; a léckerítés hasadékán lesni a méhesben szunyókáló és hortyogó Istók tiszteletest; vagy „bekovászolt állapotban” a hegyoldalról szemlélni, amint a felhevült legények Erzsit hajkurásszák a réten.

Óceánon túli mámoros világ; titkolt szivarozások a templomkertben, galambászások a templom padlásán; „felhevült játszadozás” nyomán pedig tűz emésztette a nagybácsi istállóját, csűrt, szalmakazlat és a gabonával teli hombárt. Hallgatni, amint a vödörrel a csorgóra igyekvő rokon vagy szomszéd a világ híreiről beszámol; téli estéken a füttő előtti kisszéken ülve figyelni, mint beszélnek a felnőttek a tegnapi, tegnapelőtti dolgokról – felszabadult kacagások kíséretében. Vigasz a nincstelenségben.

És létünk sejtelmes titkai. Szólnak Kamarás harangjai. A román és a magyar egyház közösen búcsúztatja halottját.

Fekete szalag a bika szarván! A halál fuvintásnyi jelzése még reám való tekintettel is létezik. (Anyám könnyű álmot ígér)

Koporsó! – a „nagypéntek színű szó” és a borzongató legelső látvány: Dezméri Máriskó ravatala: a nagymama – örökre távozik.

Nagyapó lehúzta a lámpa fényét, lassan elcsöndesedett a kacagás, az ágyon közös pokróc alatt fújta a kását a négy gyermek. „Nemcsak kezünk-lábunk: az álmunk is összegubancolódott, reggelenként osztozkodni kellett, hogy melyikünk látta az ablakon beszálló csillagot. Nem te láttad, mert én láttam, hazudsz, álomtolvaj, engem rugtatok vakszemen, a csillagot csakis én láthattam! Anyám szegény – arany kévekötőnk az oldódás ősi hajlamában – azt sem tudta, melyiknek miként tegyen igazságot, akármilyen soványat is. Osszátok már el azt a vacsoracsillagot, vagy mit láttatok, ügyesen, testvériesen, és ne bakalódjatok. Lyukas a talpatok, vizes a kapcátok, és csillagokon akadtok fenn. Míg együtt vagytok, viseljétek el a közösködést, ne 53supakold az öcsédet, istenátka! Áldjátok a sorsotokat, hogy amit álmodtok, a tietek marad. Készül a háború, majd eljön az idő, s reggelenként az álomhivatalban fogtok jelentkezni, hogy akár egy tiltott fegyvert, adjátok le, amit hunyt szemmel látni mertetek. Akkor visszasírhatjátok a mai osztozkodást.” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat)

Lyukas volt a pokróc, s mégis: boldog idő! Mert nem felügyelték az álmokat. És a csillagok pedig szépen ragyogtak a kamarási éjszakában.

„A nép dübörögve föláll, a zsoltár pajzsát tartja fájdalma fölé: »Te benned bíztunk eleitől fogva, / Uram, Téged tartottunk hajlékunknak, / Mikor még semmi hegyek nem voltanak. / Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, / Te voltál és Te vagy erős Isten, / És Te megmaradsz minden időben!«

Valaki így énekli: üdőben.

Az utolsó hetekben botokkal őrizték a határt. Köröskörül a havasok vésztjóslón hallgattak. A férfiak egy része még Regátban volt vagy hazafelé vándorolt, rongyokban, legyengülve, megalázva. Bánffyhunyad virrasztott, tisztogatta az olajnyomatokat, a bátrabbja föl is akasztotta. Kossuth búcsúját, s a Haldokló Petőfit. A határban ősi kísértetek susogtak, Básta, Mihály vajda, Hórea, Kloska, s Avram Iancu, a daliás móc. Végre elmúlt a lázálom.” – Cs. Szabó László a bécsi döntés és a bevonulás lázas ihletettségében tudósított így Erdélyben című, 1940-es őszi könyvesszéjében. Később vallotta meg (Hülő árnyékban), hogy az ünnepi érzést egy hitvány vezérkari főnök bemocskolta. A horda mód kivonuló román hadsereg rabló viselkedéséről Wass Albert Jönnek c. könyvében tudósított. A csoda beteljesülését érezhették több mint egymillióan magyarok, úgy, ahogy az ezekben a hónapokban íródott Tamási-játék, a Vitéz lélek példázza: a test és a lélek eggyé lehet annyi hányódtatás után. 54Egymillió magyar úgy vélhette: imádságukat meghallgatta az Úr, de több mint félmillióan úgy érezték: hiába fohászkodtak. Kamarás magyarjai is tovább vándoroltak a pusztában, és a kiábrándultság érzésével énekelhették Szenczi Molnár Albert zsoltárait. Most következik el igazán a pogány idő. A darabolás-idő. Az omlás-idő.

Mert nem az Úr küldte a csodát, hanem a nagyhatalmi egyezkedés folyományaképp rajzolták a térképet. Bethlen Bélától, Észak-Erdély egykori kormányzójától is tudjuk, minő cinikus és önös meggondolások nyomán alakították ki a határokat. 1939-ben, amolyan náci-KGST megállapodás alapon Románia gazdasági és természeti erejének nagy része német érdekeltségbe került. Így aztán a Mezőség iparának jelentős hányadát és a gázmezőket is a németek vették kézbe. A természet terepváltozásait követve a Maros vonala ígért volna politikai és etnikai értelemben is „megbízható” határt. Erre számítottak a magyar vezetők is, ám román szempontból a gazdasági engedékenységnek előnye mutatkozott:

„Marosújváron akkor már létezett az igen nagy értékű Dolvay művek, külföldi belga érdekeltségű szódagyár, melynek energiaforrása a kissármási földgáz volt. A gyárnak ugyancsak külföldi, német igazgatója német vonalon megtudta, hogy hol készülnek meghúzni az új országhatárt, aminek folytán ők elvesztenék a gázt és így örökre üzemképtelen maradna a gyár. Azonnal Bécsbe utazott és az ott-tartózkodó Göringnél kért kihallgatást, vele okosan és érthetően tárgyalt és sikerült kiharcolnia, hogy az utolsó órákban a mi kárunkra módosították a határt, s a nekünk járó részből kihasítottak egy óriási zsák alakú darabot, és így Marosújvárt összekötötték Sármással. Ebbe a zsákba belefért az egész Aranyosszék, a felvinci, marosludasi, tordai, sármási, mocsi és kolozsi járások, egyszóval Torda-Aranyos és Kolozs vármegyéknek kb. fele, de a rossznyelvűek szerint ugyancsak belefért mindennek az óriási területnek ellenértéke is, mert a gyárigazgató nem utazott üres kézzel Göringhez, hanem alaposan fel volt csomagolva” – írta Bethlen Béla. A döntés német elkötelezettsége a magyar területi elgondolásokat súlyosan érintette, gazdasági értelemben is. Rónai András is utal erre: a határrajz „földrajzi szempontból 55sem határozta meg ezt a vonalat, és a határ utakat, vasútakat vágott el, Kolozsvár és Székelyföld vasúti összeköttetése megszakadt. Ezért kellett lóhalálában megépíteni a Szeretetfalva–Déda vasútvonalat. A magyar vasútépítők és geológusok számára igen nehéz feladatot jelentett ez a Mezőség suvadásos terepén. A beszögellés a Mezőség rendkívüli földgázmezőit (Kissármás) és az arra települt sokféle és jelentős ipart kanyarította ki Románia javára.” (Térképezett történelem)

Göring zsákjába pottyantva a kamarási magyarok hogyan érezték magukat? Sütő András így emlékezik: „Az események árnyékát észleltük csupán, ahogyan az fölöttünk elsuhant. A bécsi döntés előtti hónapokban föltehetőleg szó esett a nagyhatalmak ilyen-amolyan mozdulatáról, de hogy ezt kamarási atyámfiai tárgyalták volna: erre nem emlékszem. A döntés híre váratlanul ért mindannyiunkat.” Újabb idők román nacionalizmus-rágalmára való tanulságként pedig hozzáfűzte: „Mostanság elhangzanak olyan »történész« utalások, miszerint az erdélyi magyarság a Horthy-revizionizmus titkos hadoszlopa lett volna: ez rágalom és uszítás az erdélyi magyarság ellen.”

Ama nagy nap, a döntés napja emlékezetes számára is. Kolozsvár: a mezőségi gyermeknek a messzi csodaváros. Negyven kilométer, egy napi szekerezés, és mégis: az üveghegyen túl… Korábban csak képzeletének táltosán járt vendégségben Mátyás király szülővárosában. Addig a katonai határ volt a messziség, ahová kenderáztató édesanyját elkísérte, vagy távolabbi tanyák, ahová ügyes-bajos dolgokkal, üzenetekkel mezei postásként szalajtották. Tágult a világ földrajzi méretekben is; előbb még Sármás, a hat kilométeres út jelentett nagy utazást, aztán Régen következett, ahova deszkavásárlásra zötyögött rokonaival. Következett a harmadik; nemcsak a szám, a cél is mesés: Kolozsvár! Székely Gyümölcsoltó Gergellyel szénával rakott tehenes-szekér tetején indult a kincses városba. Másnap hajnalban érkeztek a piacra, a szénát azonmód eladták. Úgy illett volna, hogy a bágyadó, fecskebúcsúztató nyári napon a Continental teraszán szivarozó s társaival a dicséretes fordulatban az aggodalom felhőjére is tekintő Tamási Áronnak odaköszönjön a kamarási 56legény, de a történelmi idő sürgetősnek mutatkozott; épp csak a cselédkedő rokonság köszöntésére jutott csöppnyi idő. „Valakik arra biztattak: igyekezzünk minél hamarabb elhagyni Kolozsvárt, mert nagy döntés lészen és benne rekedünk. Az úton észleltük is a fordulatot. Román katonai egységek masíroztak délnek, s Mocs községben figyelmeztetett egy magyar rokon, hogy a döntés miatt a román parasztok »verik a magyar utasokat«. Főleg a román vasgárda mezőségi hívei – tagjai? – álltak volt ki a kocsmák elé s faggatták a gyanútlan utast: magyar-e vagy miféle? Bátyám azt mondta: oldjuk ki a bakancsunkat, ha futni kell, könnyű lábbal futhassunk. Majd ezután kioktatott, hogy ha faggatnak: tagadjuk le nevünket. S jól oktatott, mert az említett községben szekerünket körülvették a románok: mik vagyunk? Gergely nagy hirtelen Szecheli Grigorénak, kamarási román parasztnak vallotta magát, engem pedig kinevezett Erzman úr fiának. Erzman úr gazdag zsidó kereskedő volt Kamaráson, tekintélyes ember a környéken. Így elbocsátottak. S nevettünk, hogy verés nélkül úsztuk meg a döntést, mármint a bécsit.”

A bizonytalan jövő menekülésre kényszerítette a dél-erdélyi magyarokat. Több mint százezren hagyták el otthonukat, s a románság is hasonló méretekben távozott el Észak-Erdélyből. Cs. Szabó László írta: „Erdély félig felszabadult, s a másik feléből megtelt menekültekkel. Kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól. Mintha a sötét sors folyton törési próbákat végezne az országgal, ott törte ketté, ahol mindig ép volt.

Leszegik / Tördelik / Szállásadó gallyait, / Elhányják / Nem szánják / Tűzre vetni ágait, / Vagdalják / S azt mondják: / Nem kár vágni, / Felbárdolni / Minden tagjait!

Magyarország már egyszer cserepekre tört. Most kettévált az Oszthatatlan Erdély is. S vele kettévált a magyar, a román s a szász nép. Egy országot s három népet csonkítottak meg. Húsz év óta egyetlen folyónk se halhat meg a hazában. Új és múlandó szavakat tanulunk: »Észak-Erdély«, »Dél-Erdély«. Sohase hallottam gyermekkoromban.” Tamási is így vallotta: „Ahogy nézem ezt a csillagot, egyszerre Bethlen Gábor jut eszembe… Mintha az ő egyik szeme volna ez a 57csillag! De hát hol van a másik szeme, azt kutatom. Egy kicsit délebbre kerestem, valahol Nagyenyed fölött, amelyből ő csinált valaha a tudománynak fészket, miközben Erdélyből tündérkertet varázsolt. De a másik szem sötétben van, mint maga Nagyenyed városa. Mind a kettő túl fekszik a vonalon. (Piros betűk a hazatérés napján)

S e töredezettség nyomán birtokok szakadtak szét, üresen maradtak a porták, s az uszuló időben megbolydultak a családok. A Kárpát-medence trianoni földrengését még állták és bírták a kamarásiak, de az újabb történelmi mordulást már nem viselhették: „Ezután kezdődött nagy családom első széjjelhullása. A határ mindössze néhány kilométernyire volt. Embercsempész bandák szerveződtek hetek alatt. Jó pénzért átlopták a menekülőket Észak-Erdélybe. Kik mentek el? Legelőször azok a férfiak, kiket a munkaszolgálatos sors fenyegetett. A dél-erdélyi magyar férfiakat ugyanis nem sorolták fegyveres szolgálatra, hanem – mert megbízhatatlan »elemek« voltak – front mögötti munkaszolgálatra vitték őket. Amiként a románokat Észak-Erdélyben. Vagy a zsidókat, kommunistákat. Elment Székely Gergely bátyám, Székely Jóska bátyám, szomszédunk: Orbán István, elment kántorunk: Tóth Károly. Az elszököttek családja Kamaráson maradt. A menekültek azután titokban haza-hazaszöktek néhány napra. Padláson, pincében bújkálva kerülték a szimatoló csendőröket.”

Jól tudtál szaladni – mondta Sütő András Gergely bátyjának a szülőföldi barangolásról készült tévéfilmben. Gergely az eredményes kimenet és a dicséret nyomán felidézi a szorító pillanatot: „Észak-Erdélyben voltam, s közben titokban hazajöttem. Tudom is, hogy ki, elárult, hogy itthon vagyok. Ebédelünk, s ugat a kutyánk. Jaj, menekülj! – mondta az asszony, s én kinyomtam az ablakot. Ingben, hajadonfőtt ugrottam ki a hóba, december volt s nagy hideg, s úgy vettem az irányt Magyarország felé.” Félelem szorította együttlétek, riadt készenlétek és menekülések. Nemcsak Gergelyéknél, sok száz és ezer családnál hasonlóképp. Nem a végleges szétszakítottság, az időleges – ez is Omlás. A kezdeti stáció.

Máskor csöndesebb és meghitten családias volt a búcsú: „Egy alkalommal Székely Jóska bátyámat Magyarországra való visszaszökésében magam is elkísértem a falu határáig. Éjfélkor indultunk, kerülve mindenütt az emberlakta hegyeket, völgyeket, hogy a dél-erdélyi szökevény visszajusson Észak-Erdélybe. A határ menti embercsempészek gyakran összejátsztak a román csendőrökkel. Egyik nagynéném például Magyarország helyett így került csendőrkézre. De csak a javait akarták: őt elengedték. Kutas Ferenc bátyám viszont szökési kísérletért börtönbe került. Apámnak sosem támadt szökési szándéka. Ő vállalta a munkaszolgálatos sorsot Tordán.”

De „elvándorolt a cipész, a kerekes, a kovács, a szücsmester – az egész iparunk! –, továbbá hét nagybátyám, kilenc unokatestvérem, öt nagynéném…” (Anyám könnyű álmot ígér)

1940 őszén nemcsak a történelmi rajzás indult el a családban, hanem a szellemi is. Képzeletbeli paripás repülések, tehénfogatos kolozsvári utazás után a hat elemit végzett legényke, Pista öccsével, Nagyenyedre került a Bethlen Kollégiumba. „Az történt, hogy érdekemben összefogtak a szolgálatos kezek: apám a visszaütő vasaktól kék körmű kezével útiládát tákolt, a tiszteletes úr kérvényeket írogatott, anyám inget varrt, foldozott…” Itt megszakítjuk a Nagyenyedi fügevirág című esszét, hogy a gyermeki emlékezet édesanyáéval egészüljön ki. Varrt és foldozott – így látta a szorongással és lázasan készülő gyermek, így emlékszik az író az idő távolából. Idős Sütő Andrásné szavai a készülődés szülői gondját is részletezik. Az inget miből is varrta Berta néni? „Elrontottam két alsó lepedőt, amit én szőttem kenderből, és csináltam a kettőnek – a két fiúnak – két inget. Megfestettem őket világos kékre.” Berta néni szépen és árnyaltan fejezi ki a kamera előtt: rontott előbb, hogy varrhasson. Író fia a javára készülőt őrzi meg emlékezetében, az édesanya az otthon maradó gondot is, két lepedő rontásáról sem feledkezik meg, finom jelzéseként a szülői szeretetnek és az otthoni szegénységnek. Ágyneműre is szükség volt. Jenei tiszteletes úr biztatta az édesanyát: kérjen a bárónétól. „Adok nagyon szívesen” – mondta Berta néninek. Író fia egy kis novellabetéttel idézi fel a Nagyenyedi 59fügevirág folytatásában: „…egy jóindulatú kéz – a Kemény Béláné méltóságos asszonyé – megcirógatta kobakomat, majd azután, hogy a dolognak haszna is legyen, báró Kemény Anna kelengyéjéből válogatott nekem paplanlepedőt és párnahuzatokat. Koronás monogramos holmi volt, minek láttán az internátusi mosónő egészen tavaszig, makacsul – s hangjában egy eljövendő kisajátítás ígéretével – báró úrnak szólított engem, és akkor sem riadt, már-már tolvajlelkiismeretű tiltakozásaimat sokallta meg, hanem az elképesztő különbséget aranycímeres párnahajam és egyéb ruházatom között. Ingemen, harisnyámon ugyanis, anyám hervadatlan ujjainak művészi kivitelezésében, családom ősi címere is ott volt látható: foltok, stoppolások egész csillagraja. Ezzel nyertem kegyelmet s úsztam be a mosónő jóindulatának kék ege alá. Volt min gondolkoznom. Az izgalmas kaland – amidőn egy téves megszólítás, majd a nyomában elszabadult képzelet felhajtó erejével kidughattam a fejem osztályom kéményén –, az illuzorikus helyzetváltozások természete szerint saját otthoni portánkra irányította szigorúbban a figyelmem. A tulajdonképpeni Helyzetre, amiből egy mesésen gethes ló mozdított ki engem.

A falu végén valaki azt mondta: ne menjünk sehová, mert jő, úgymond, szembe velünk, tán épp egy kanyaron túl, a második világháború. Jenei Sándor tiszteletes uram, kinek az oldalán szilvás lepényt majszoltam, úgy vélekedett, hogy az nem baj, mivel mögöttünk az Isten.”

„Élelmet, terményt, törökbúzát, búzát, szilvaízt felraktunk és elindult a két nagyobbik gyermek. A szekér tetején most is látom őket a tiszteletes urral. Elindultak, én elkezdtem sírni” – emlékezik Berta néni. Fiai is visszanéztek, könnycsordulásos szorongással: „Én csak szüleimet láttam integetni az őszi porfelhőben, s vélük addig való életemnek ködbe vesző szigetvilágát, zsombékos létünk otthoniasan meleg és titkos ösvényeit, amelyeken – ha kúszva is – törzsközösségünk tagjai megtalálták egymást” – így kezdődött a gyermekkor odüsszeuszi álma. A szekér nyomában felverődő por függönyt vont nemcsak a sármási út, hanem a jövő felé is. Székely nagyapó tanácsára és gyönyörűségére a Bibliát olvasgatta; remélte hát a család, s tán ő maga is: egyszer palástos papként térhet vissza Kamarásra.

(„Merre van Nagyenyed? Isten tudja! Valahol a két fűzfa mellett, ahol a Maros bódorog. Ki volt Bethlen Gábor?”)

Gyulafehérváron 1622-ben Bethlen Gábor alapította a kollégiumot. Szellemteremtő gondolata egy új értelmiség felnevelésére szólt, s ebben a tágas erdélyi gondolatban az egymás mellett élő népek építésére is éppen ő adott példát avval, hogy elsőként ő nyomatta ki román nyelven a Bibliát.

A széphalmi Kazinczy Ferenc 1816-os erdélyi útja során Enyedet Sátoraljaújhelyhez hasonlítja: „…de hegyei nem oly tetősök. Piacán egy kerítés fogja körül a reformátusok nagy és a lutheránusok kisded templomát. A kollégium ízetlen, szegény épülete s a professzorok lakásai egy egész utcát foglalnak el a nem kis város éjszakai szélében, s szinte a szőlőkig nyúlnak. A kollégium egy hosszában két udvarra osztott négyszöget tesz: az auditórium, a bibliotéka, a múzeumok a belsőbb soron állnak. A külső sor a tógátusok lakásainak van hagyva” – írja úti levelében. A történeti múltat is felidézi, de mintha egy másik nagy hírű iskola riválisa, a pataki skóla fölényes diákjának hangján szólna. Elfeledi említeni azt is például, hogy a Hegyalja diákjait száműzetésükben éppen az enyediek fogadták be; sorolja a külföldi professzorokat, de az enyediek közül csak a lexikográfus Pápai Párizt említi, és professzor Benkő Ferencről és Apáczairól nincs szava. És hogy például innen rajzottak ki a kolozsvári és az egyetemes magyar színjáték szolgálatosai, Jancsó Pál, Kontz József, Fejér János, erről is elfelejtkezett. Kazinczy inkább a magasztosra figyel; a megmaradásért vívott mindennapi küzdelmek elkerülték a figyelmét, mint az is például, hogy a diákok ügyét a tanárok pártolták fel, 1800. december 30-án memorandumban tiltakoztak, hogy a tisztek önkényesen katonának kényszerítsék a székely diákokat. Mert ha ez mégis így történik, „ifjaknak sorsok és szabadságok alább való lészen, mint a régi jobbágyoké”.

Azt viszont még nem tudhatta Kazinczy, hogy innen indul el a keleti homályba Kőrösi Csoma Sándor, s ide érkezik az a Kemény Zsigmond, akinek Enyeden művelt elmetárnái épp Pusztakamaráson omlanak be. Azt sem láthatta, midőn a Kollégiumot, a könyvtárat, a várost és környékét a bosszút lihegő román hadnép Axente és 61Prodam havasi serege gyújtotta fel, és mészárolta le a magyar lakosságot: „S a könyveket, melyeket úgy hozának / száztornyú városokból fiai, / kódexeket, mappákat, bibliákat / írástudatlan horda írtsa ki! / Ideje már, hogy lássa tévedését, / – Nagyságod mindezt bátran mondja el –, / hogy porbasújtott skólánk építését / utólszor még nevében kezdjük el…” – idézte fel a Kollégium üszkös romjait Jékely Zoltán az 1849-es évből.

Az iskola újra felépült 1858-ban, s aztán a Küküllő-mentéről, Háromszékről, az egykori kisdiákok, református tanítók és papok ajánlásával újra csapatostól érkeztek a gyermekek. Javaiban ugyan megfogyatkozott, ám Bethlen Gábor intelmeit megtartva továbbra is felkarolta a nép fiait. A fejedelem ugyanis „megtiltotta a főuraknak, hogy jobbágyfiak tanulását bárminő formában is megakadályozzák”. A minden időben megmaradni akaró szellem megnyilatkozása ez; tudós Vita Zsigmond szép megfogalmazásában: „a pusztulások megerősítették a szíveket”. Ebbe a múltba érkezett Sütő András, a Történelmet idéző boltívek alá.

Az Áprily Lajos Ady-óráit és bársonyos hangját is őrző Vita Zsigmond fogadta a kisdiákot. A könyvtárban pedig irodalmunk klasszikusai hajszolják mohó olvasásba; gyakorta hajnal veti csak ágyba. Móricz Zsigmond például, akinek „novellisztikája és a mezőségi nyomorúság egyazon világból vétetett, ha földrajzilag más-más helyen is”. És Veres Péter, Az Alföld parasztságával! „Jókai és Gárdonyi pásztorízű meleg romantikája gomolygott bennem, s akkor Veres Péter könyvéből jégesőként zuhogott rám a tények rideg áradása… fölsorolta az étrendünket, nyomorúságunkat, lótás-futásunkat, a gyűjtögető életforma peremén. A friss olvasmányélmény, akár egy injekció, lassan és kábítólag szívódott föl bennem s vetett kérdőjeleket a tűnődésembe: hová kell az írói mersz, ha nem a közismert dolgok kimondásához? Mi lehet szigorúbb államtitok egy adott társadalom valóságos közállapotánál? Udvari kincstárak fölfedése sohasem jelentett akkora kihágást, mint például az önkényuralomra vetett írói pillantás” – írta Veres Péterre emlékezve már a hetvenes évek írói és kisebbségi-társadalmi közérzetének tanulságaival is.

Inkább a magánszorgalmú olvasmányok hozták a jelenre való döbbenet élményét, mert a Kollégium értékőrző szelleme a tekinteteket tapintatosan és féltően is, a magasba igyekezett irányítani. A múlt ébresztésében Szász Károlyról inkább beszéltek, mint tanítványáról, Kemény Zsigmondról: „Az ifjú szíveket megejtő varázsló Enyeden is Jókai volt. Maros-parti két fűzfájának illúziós romantikája túlharsogta a Kemény Zsigmond-i kiábrándultság, a történelmi rémlátás, a permanens szorongatottság romantikáját. Tanáraink – akik még megőriztek valamit Petőfi bizakodásából – nem vezettek el a Burgba, ahol édesanyjával lakott, nem látogattunk el Alvincre sem, szülőfalujába, pedig ott van a közelben.” (Élet és ábránd – Kemény Zsigmond olvasása közben)

Veres Péterrel, Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiájával felfedezte önmaga és a közösség szegényparaszti, társadalmi, történelmi helyzetét. Segített ebben a román irodalom is. Anica néni meséiből kenderinges tündérlányok röppentek föl, de hogy a mese mögött az életet, a tényekben rögzített életet is felismerje, ez már Enyed, a toleráns pedagógiai szellem ereje, és egy román nemzetiségű tanárnő érdeme. Eminescu nyelvét tanította és Creangăról, Caragialeről beszélt: „…olyanformán, hogy nem kutyateremtettézett, nem rikácsolt türelmetlenül kisebbségi kötelességekről, nem csodálkozott nemzeti gőggel az első osztályos nebulón, hogy miért nem tud már tökéletesen románul, fülét nem bántotta a magyar szó, ami érthetetlen volt számára, abban nem sejtett összeesküvést, tehát tisztelte a mi nemzeti nyelvünket is, továbbá: nem gondolta, hogy a Bethlen Gábor alapította kollégiumban elegendő nekünk a magyar nyelv és nyelvtan fakultatív tanulása is: nem gyártott teóriát arról, miszerint a román nyelv második anyanyelvünk lenne, jól tudván, hogy az embernek egyetlen anyja van, tehát anyanyelve is csak egy lehet, mondom tehát, nem riasztott meg bennünket, hanem egyszerűen csodás pedagógiai érzékkel megszerettette velünk saját nemzeti nyelvét és a román klasszikusokat. Így aztán még vakációban is kedvem támadt Creangăt olvasni.” (Vidám siratók) Az akkori enyedi Alma Mater szellemét idézi föl, és a későbbi megsemmisítő iskolapolitika 63tényeit is elősorolja. Sokszorosan bővített mondatban a mindenkori pedagógiai és állampolitikai türelem parancsát is szépen megfogalmazza. A tények ereje suhintotta meg Creangă meséiben is, amiről így vall később: rendkívüli „…az írói szándéknak az a szeme járása, amely képtelen átsiklani a valóság csaholó tényei fölött. Indulj el Creangă valamely hősével az erdőbe fát vágni; magad is a hidegtől meggémberedve s éhesen térsz meg vele. Persze túlzás lenne azt állítanom, hogy kenderinges valóságunkra ő nyitotta rá a szemem; de ott tartom számon tanítómestereim között. Olyan korban, amikor a valóságról annyi mesét írnak, ő még mindig azt példázza: miként lehetséges a mesében is a valóságot írni.” (A bölcsőhely parancsai)

Életismerete, „tréfacsináló kedélyvilága” mellett Creangă gyöngédsége okán is életre szóló élmény. Íróként és szívbéli jóbarátként kíséri Sütő Andrást további életében: „Megszerettem ezt az óriást a gyöngédsége miatt is. Ahogyan emlékeiben visszahajol a humulesti-i bölcső fölé, ahogyan anyja képét aranyrámába örökíti: az igazi férfilíra példája.”

Megfélemlítő és folyamatosan megtorló, a határmódosítás okán ingerült légkörben a fasizálódás éveinek kisebbségi létében a Kollégium védelmet jelentett a negyvenes évek elején. Ódonságában is őrizte a közösségi szolgálat gondolatát. Majd jelképessé is emelkedik ez a tűzfelelősi megbízatás, hiszen a kollégiumi rendben Sütő András tűzfelelős is volt. Emlékezését az is fényesíti, hogy a református templom falait oly fenséges orgonazengéssel betöltő zenetanára, Delly Szabó Géza is megbízta: némelykor otthonában ápolja a tüzet. A jelképes szolgálat és megbízatás, a kollégium mindenkori képviselete pedig így szólt: „Szerelmed ugyan az irodalom, a magányos foglalatoskodás, ám ahogy kilépsz a kapun, nincs szíved, lelkiösmereted elhárítani atyádfiainak könyörgését: segíts megőrizni a nyelvünket, segíts nekünk abban, hogy önmagunk lehessünk. Teneked ez kötelességed, hiszen elsőként kerülhettél a családunkból a híres-nevezetes Bethlen Kollégiumba.”

A megmaradás népszolgálatára figyelmeztettek a falak, vagyis hírt adni, tudósítani is a kisebbségi létről. Az írás titokzatos, sejtelmes 64kényszere: másokkal is megosztani, tudósítani a felismert sorsot. A közösségi íródeáki sugallatos megbízatás már a kamarási gyermeket is megérintette, amikor „lapot szerkesztett”, s példányait a templomkertben ághegyre tűzte. A nyomozás során, mely a csendőrőrmester képében buzgólkodott, éppen a tettest kérték meg: fordítaná le a verses „röp”-lapot. Hatósági tolmácskodása nyomán vétkesi mivoltában megnyugodhatott, mert a hivatalos végzés imigyen hangzott: „Nem történt semmi, csak annyi, hogy valaki megbolondult.”

Enyeden Vita tanár úr csiszolgatta dolgozatait, s ítélkezett egy-egy jelző és mondat fölött. Otthoni történetek elevenedtek meg arról, hogy „nagyapám miként borult fel a szekérrel, hogyan találkozott egyszer éjfélkor az ördögökkel”, aztán, hogy „miként fulladt meg füstben a szomszédunk, aki magányos ember volt, és akkora füstben élt, örökké csodálkoztam, hogy nem fullad meg az az ember”. (Írószobám – Beszélgetés Albert Zsuzsával) Két motívum is feltűnik, amely az írói képzelet moccanását jelzi. A nagyapa egykori mesékben idézte a kamarási határban fel-feltűnő ördögöket; most a mesék írásban térnek meg a gyermekkor napjaiból. A szomszédember pedig nem fulladt meg, de a valóság fölötti ámulat Sütő Andrással továbbgondoltatja a történetet. A mesei és otthoni ihletforrás és az irodalmi élmény is biztatás és megerősítés. Első versének története az irodalomról való otthoni vélekedések hangulatát tükrözi. Székely nagyapa törülközőbe mormolt imádságát is megszakította, hogy a gazdaság körüli tennivalókra figyelmeztessen; Sütő Mihály nagyapa is azt hajtogatta ingerülten: az olvasás bűnös munkátlanság. „Anyám volt a családban az, aki szerette, ha írtam. (Talán valamilyen elfojtott költői hajlam élt benne.) Egyedül előtte nem röstelltem az írást. Az ugyanis nem férfias dolog, amikor az egyik kapál, a másik kaszál, s a harmadik olyasmit csinál, aminek semmi haszna… Anyám valahonnét a párnahajak alól vagy a Bibliából elővette az első versemet, s kívülről elmondta. Bevallotta a tévéseknek, hogy ezt sokat mondogatta magában. Rólunk szól, Illyés hatására írtam valami olyasmiről, hogy hiába a nagyvilág, Párizs, inkább az otthon…” – mondta Szemes Piroskának.

Illyés Gyulára emlékszik Sütő András. De talán a Veres Péter-élmény is megerősíthette ragaszkodó, vallomásos érzésében, hiszen a Gyepsor című, 1942-ben megjelent könyvecskéjében olvasható az Én nem mehetek el innen című verse – az otthonmaradásnak azt a gondolatát sugallja, amit a felidézett diákkori vers is üzent.

Romantikus az írás, gyermekded a cím: Egy őzike halála. S mégis! Az első írás az első nagy Beteljesülés, a nyomtatott betű felejthetetlen, és többé soha vissza nem térő varázsa. Egy őzike halála – Vita tanár úr a Nagyenyeden megjelenő Szövetkezet című lapban közölte. A szerzőnél csak az édesanya volt boldogabb, amikor szünidőre hazatérő fia megörvendeztette írásával. De nemcsak a diákos becsvágy és Vita tanár úr biztatta írásra. A tudományos igény is. A kollégium. Nyári vakációra egy Kálvin János életével kapcsolatos pályázatot is hirdettek. A kisdiák Jenei tiszteletesnek és históriás könyveinek segítségével merült el a reformáció történetében. Szervét „bűnére” is rábukkant. S hogy belebonyolódott Kálvinnal való konfliktusába is, talán a „kihágások” méltatása, értelmezése is eredményezhette, hogy csak a „fejcsóválás díját” kapta pályamunkájáért az enyedi kollégiumban.

Otthoni napok, téli és nyári kis- és nagyvakációk követték egymást, midőn „Üres a fejedelem oskolája, / ő maga ott ül az egyik falon, / mohásodó fehér márványba vágva, / hogy szakállát ne bántsa fuvalom. / Csak néz maga elé a kúriára, / mintha a földön látna valamit: / talán azoknak a lábnyomát látja, / kik egykor futkorásztak itt” – ahogyan Jékely Zoltán felidézi a kollégium nagyszüneti árvaságát. Ilyenkor a könyvtár is csöndes volt. A Móricz-, Creangă-, Tamási- és Illyés-kötetekkel szünetre hazatérő kisdiák pedig otthon is leginkább olvasni szeretett volna. Tekintélye volt már ahhoz, hogy bekopogtasson Ugron tekintetes úrhoz kölcsön-könyvekért, ha már elapadt az enyedi könyvtárbeli hozománya. Báró Kemény Béláné is szívesen adott könyvet, egyebek között jóvoltából ismerhette meg Németh László Bűn című regényét. De a nagyságos fejedelem tekintete azzal a kérdéssel követte a kisdiák lábnyomát, hogy vajon ha itt derekasan elláttad tűzfelelősi megbízatásodat, 66tudod-e a dolgod otthon, az övéid között? Szabad időben is él-e benned az a belső tűzélesztő buzgalom, hogy e csöpp Robinson-sziget megmaradását szolgáld? Az otthoni jegyzőségi írnokoskodás hivatalos penzumként adatott. A mezei munka mellett pedig jó szívvel vállalt közösségi cselekvésként adódott a játék öröme: a falu fiaival, lányaival boldog együttlétben énekkel, színi műkedveléssel telnek a hetek; nagyszülők, apák és édesanyák keserű könnyéből legalább néhány estén kacagással párolják a sót. Mindeneskedni a szellemi, nyelvi megmaradás ügyében – ez az enyedi Alma Mater tartós sugallata. Segítsd a szülőfalu népét! Iskolában, könyvtárban és mindenütt másutt, ahol az édes anyanyelv és a közösség ügyében segíthetsz! A templomban is, ha nincs kántor. Felment a karzatra, az orgonához ült, s játéka nyomán felzúgott a zsoltár: „Perelj uram perlőimmel, harcolj én ellenségeimmel!” Ahogyan Jékely Zoltán megfogyatkozott marosszentimrei gyülekezete is: „– azt bünteti, akit szeret az Úr – / s velünk dalolnak a padló alatt, – / kiket kiirtott az idő gazul.”

Úgy érzi: az élőkkel együtt énekelnek a tatárpusztítás névtelenjei, a novolyi temető halottai; az orgona zúgása után úszik Kálvin János gyülekezetének óhajtására, hogy felsőbb segedelemre már oly nagy szükség volna. Annál is inkább, mert egyre inkább hallik a történelem fejszecsattogása.

A faluban magyarok és románok viszonylagos békességben élnek. Székely nagyapát azonban, aki a határban lakott, a szombattelki románok kirabolták – többször is. „Büntetésként”, hogy fia, Gergely átszökött Magyarországra. De a Vasgárda erősödő hangjával súlyos a személyes emlékek ideje: mintegy jelezve is, süllyedőben a boldog sziget. Kocsárd felé vonatozván Sütő András iskolatársainak az Egy csupor zsír történetét mesélte, s az idegen hangra felfigyeltek a részeg vasgárdisták. „Zsidóul galagyolsz ugyebár?” – kérdezték. S a nemleges válasz is voltaképp oly mindegynek tűnt. Nem a zsidóval, nem a magyarral, hanem a mássággal szemben érzett gyűlölettel megragadták és kihajították a vonatból. Szaporodtak az „ijedelmes” napok; amikor Kolozsvárott magyar diákok románokat bántalmaztak, megtorló válasz Enyeden készülődött. Hadiállapot kerekedett a kollégiumban: 67a kapukat, ajtókat eltorlaszolták, támadásra számítva. A két gimnázium bölcs tanárai valahogy eloltották a parazsat. De egy újabb ostoba kolozsvári akcióra, a román gimnázium megszüntetésére már válaszoltak: bezárták az enyedi magyar gimnáziumot is. Sütő András képzős volt – így maradhatott.

A kisebbségi értelmiség megfélemlítve és fenyegetettségben élt. Méliusz József Sors és jelkép című könyve kafkai szorongással, a figyelő árnyak kísérteties közérzetével idézte fel enyedi napjait. A kollégiumi könyvtárban Vita Zsigmond nyitja meg azt a „gondosan elzárt fiókot”, amely „kincseket rejteget”. Folyóiratok, a jelenkor sorompón túli üzenetei, akár titkos számjeltáviratok; szellemnyomorító időkben az eligazodás rejtjeleiként is szolgáltak.

Nagy István, Illyés Gyula, Cs. Szabó László írásaiban elmerülve Méliusz József egyszer csak arra figyelt fel, hogy kiürül az olvasóterem. A könyvtárban vele borzongva tűnődünk el az Idő titokzatos jelein; vajon ki lehetett az a „szolgálatos kisdiák”, aki „vigyázva, hogy zajt ne csapjon, végiglopakodik az olvasóasztalok között és elsötétíti az ablaktáblákat. Fény ne szűrődjék a könyvtárból a sűrűsödő estébe. Háború van!” Sütő András talán ez a figyelmes és tapintatos kisdiák, de az is lehet, hogy Méliusz a Kodály-dalt hallotta tőle is zengeni, amikor a diákok kórusától visszhangzottak az öreg falak. S a „fekete ruhás férfi”, aki vezényelt, bizonyára Delly-Szabó Géza lehetett, akitől „az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnyát” kapták az enyedi diákok.

Méliusz József Kacsó Sándorhoz is ellátogatott. Kacsó Sándor Brassóból költözött Enyedre, hogy változatlanul kisebbségi sorsban, elnyomatásban szolgálja övéit. Heroikus harcot vállalt, hogy Bukarestben a cenzúrával hadakozva, betiltások, kiadványkérelmezések kálváriájában füzetekkel, gazdanaptárral juttasson szellemi táplálékot a népnek. Így „tartotta fenn az írott szót, az anyanyelvet. A naptár figyelmeztetett e határok között egy nyomorult nemzeti kisebbséget, hogy folytatódik az élet, a holdtölték szabályos közökben térnek vissza, s a föld, a vetemény, a virág, az állat nyáron, ősszel és télen továbbra is megköveteli a törődést és a verejtéket, a gondoskodást: a világ és az élet halad tovább…

De hogyan?…

Akárhogyan. Létezni muszáj.”

S e szerény, ám az erkölcsieket tekintve heroikus szolgálat-vállalás lám még elutasító szerkesztői üzenetével is sorsokat tud irányítani! Sütő András néhány karcolatot küldött Kacsó Sándor címére. „A szerkesztői üzenetekben válaszolt. Újabb írásokat kért – tüzetesebb megítélés végett.” S a mai író, a tegnapi kisdiák vélhető csalódottságát is segítségként érzékeli. „Azóta tudom: micsoda boldogság a kezdőnek – a negatív válasz is. A puszta jelzés, hogy hangját meghallották. Nem baj, hogy rossz, amit írtam. Csak mondjátok! A többiről majd én gondoskodom! Jobbat írni könnyebb, mint a szerkesztői közönyt elviselni.”

1943–44: az Idő és a Történelem fejszecsapásai pedig egyre erőteljesebben zuhogtak.

Otthonról az édesapa levele tudatja: mesemondó Orbán Jánost egy kő ütötte agyon a munkaszolgálatban. És életének égő kanócát végleg lehúzta Sütő Mihály nagyapó is. „Latinórán a padra borulva sirattam el őt.” Elmentek hát a nagy mesélők, és velük múlt a mese-Idő is.

Enyeden beköszöntött az ősz, zúgtak a harangok, de nem hívták a kisdiákokat. Elhurcolták Kacsó Sándort, a Brassó melletti Földváron raboskodott; elvitték Elekes Viktort, a Kollégium rektorát és sok ezer dél-erdélyi társát. A szabadság órája – harsogják és ünneplik azóta is. A történelmi tél újabb mordulásai hallatszottak.

Maniu pedig hallgatott vagy mellébeszélt, amikor Bánffy Miklós Bukarestben 1943-ban a közös kiugrás gondolatát felvetette; Antonescu a zsidó deportálást csak azért nem hajtotta végre, mert Magyarország se tette. Amikor Magyarország megszállását Hitler előkészítette, Antonescu felajánlotta segítségét. S hogy a március 19-ét követő napokban Mihály király főlovászmestere miről tárgyalt a magyar vezetőkkel, azt a történészek máig sem derítették ki. A magyarokkal oly éber és gyanakvó németek a románokkal gyanútlanok voltak. Bethlen Bélától is tudjuk: augusztus 22-én értesítették Killinger bukaresti nagykövetet a románok kiugrási szándékáról, de 69ő nem adott hitelt a titkos információnak. Másnap az események hírére a fordulat bekövetkezett, s Killinger öngyilkos lett. S hogy minek nevezzük az augusztus 23-án történteket? A román történetírás a nacionalista politikai vezetés adott állapotához igazodva elébb a szovjet csapatok erejét hangsúlyozta, aztán a közös győzelem ünnepeként méltatták, a diktatúra utolsó korszakában a szovjet hadi erőről már szó se esett, a forradalmi román nép erejének kizárólagos ünnepévé magasztosult. Ebben a koncepcióban persze értelmes kérdések a folytatást illetően fel sem merülhettek. Az például, hogy a román „felszabadító népi hadsereget” Szalonta térségében miért futamíthatta meg oly gyászosan a visszavonuló magyar katonaság. S felmerül: a szovjetek nélkül a román hadsereg Észak-Erdély területei helyett a maga erejéből talán még Dél-Erdélyt is elvesztette volna. Képzelgések és abszurditások rajzanak; talán azért is, mert augusztus 23. negyvenöt évi éltetése után az 1989. december 22-i fordulat nyomán újabb, Örkény István tollára kívánkozó teóriák hallatszanak: történeti tévedés volt a szovjetekhez pártolni – így a „szuverén-demokratikus” nemzet-koncepció. Ebből persze következik egy soha tovább nem gondolható és elhangzó kérdés is: tévedés volt akkor a szovjetekkel tartani, s háborút viselni az erdélyi „felszabadító” harcokban is?

De kérdéseink valóságos terepére, Tordára tartsunk! A szovjetek oldalán a 4. román hadsereg Kolozsvár elfoglalására készült. A magyar hadsereg ellenállt. Küzdelmét, küszködését az esőzések folytán felázott, megsárosodott utak is nehezítették. A visszavonulásban száz bivalyra volt szükség, hogy a tüzérség végleg ott ne rekedjen a Mezőség kátyújában.

Menekülni azzal a reménnyel, hogy a pokolból kikerülve magyarként végre emberhez méltó élet ígérkezhet? „Ez még álmunkban sem jutott eszünkbe. Az embernek egyetlen szülőföldje van. Jobb azt helyben siratni, mint az idegen messzeségből.” Székely nagyapa is így mondta, őt pedig csak unokája hívta a Kiskút völgyéből a faluba: „A költözködés nem ingváltás, sorsváltás inkább.” A szülői ház erkölcsi parancsa így szólt: egy sorsunk van, tehát maradunk.

Ombuz Magyarországhoz tartozott, s a bécsi döntéssel elmenekült kamarási rokonság egy része itt kapott földbérleményt az államtól. „De mert korábban ebben a faluban galád csendőrakció zajlott le, és többek között a bérelt föld tulajdonosát is legyilkolták, félni kellett az esetleges bosszúállástól is. Magam néhány napra látogatóba mentem Ombuzra, majd a hirtelen változó hadihelyzet folytán – a fronttal szembekerülve – a községet elhagyó rokonaimhoz kellett csatlakoznom. Kétökrös szekérrel indultak északnak, vaktában, világos cél nélkül. Egyik nagynéném férje Vas megyét szemelte ki magának, odáig akarta családját is eljuttatni. Nem egyeztünk bele. Én a magam részéről kijelentettem, hogy a fronton is keresztülvergődöm, vissza Pusztakamarásra. Szék községig jutottunk. Hajnalban oda is bevonult egy román katonai egység. Annak egy tisztje elkobzott tőlünk mindent. Ökröt, szekeret, ruhaneműt, élelmiszert, minden megfoghatót. Kis kakasként szembe pofáztam vele, mire megpofozott és golyót ígért a fejembe. De szerencsére már a frontvonal elhagyott bennünket, mehettünk haza gyalogosan Kamarásra.”

Az élet-halál játékok újabb felvonása következett a hegyek között bolyongó – Székely Gergellyel. Az Anyám könnyű álmot ígérben értesülünk a „közös komédiás nap”-ról a „háború utolsó felvonásának zárójelenetében”. A határ közelében román katona állította meg őket, s a vallatás és megfélemlítés – mint a szerencsés végben kiderül – a „vadonatúj beretvakés” elorzására irányult. Gergely a gégéjére szorított beretva fenyegetettségében a román katonával egyezkedett. (Egy halhatatlan színpadi alakítás) Eltitkolván a szív riadalmait, bohócfestéket varázsolva arcára, a „vidámság szaltójával” lendült át a halálveszedelem mélysége fölött – egy lélektani remekléssel felidézett fejezetben értesülünk az Anyám könnyű álmot ígér című naplójában. Arról pedig csöppnyi különbséggel: egyik az első, a másik a második világháborúban. Barcsay Jenővel beszélgetett, hogy mily hasonló sárkány-veszedelmek közelébe kerültek.

Kipróbálás végett az elhagyott fegyvereket a kamarási legénykék is kézbe vették: „Két golyót ilyenformán magam is kilőttem, hogy eltaláljak az erdő szélén egy vastag cserefát. Mai napig az az érzésem, 71hogy nem találtam el, akkorát rugott rajtam a puska”. De a cselekmény bűnös katonai tettnek minősült, a célbalövő társaságot Kissármásra szállították. Istállóbeli fogság, majd pofonzuhatag következett. A „poéta lelkületű”, Petőfi életében is jártas kamarási román jegyző igyekezett a szabadításban. „A célbalövő társaságot, meg azokat az öreg magyarokat, akik magyar csendőri parancsra korábban egy hidat megjavítottak, hogy azon a német páncélosok átmehessenek, a román őrmester sorba állította, s néhány szivarszünet kivételével déltől napestig pofozta.” A magyar kisebbség felszabadulásának első stációjaként. „Engem, miután a magamét megkaptam, az említett jegyző kiszólított a sorból. Fuss hamar apádért. Dehogy kellett futni. Ott sápadozott az ajtónál anyám mellett, aki a falnak esve sírt már órák óta. Apám azután a jegyző levelével begyalogolt Tordára a prefektushoz, aki talán katonai parancsnok is lehetett egyszemélyben. Így mentettek föl a fegyverfogás vádja alól.” S a tanulság mindenkori: „Jó tudni, hogy tetteink értelmét azok megítélése hordozza.”

Elvonult a szovjet és a román hadsereg. Nyomában újabb, félelmes kénköves füst csapott ki az Ördögség szakadékaiból. A Maniu-horda járta Erdély falvait, városait; s csak Szárazajtán tizenhét ártatlan székelyt gyilkoltak le. Kalotaszeg északi részében például módszeresen éjszaka törtek rá a falvakra. Több helyen a református lelkész és családja épp hogy meg tudta menteni életét. Feldúlták Kós Károly Varjúvárát, Kendilónáról az idős Tompa református lelkészt és családját kihajtották az erdőbe és iszonyatos kínzások után végeztek velük. Bethlen Béla a kormányzásához tartozó terület szomorú tényeit tovább is sorolta emlékiratában: Kispetriben Szabó Géza lelkészt ölték meg, Egeres községben ugyancsak tizenhét személyt gyilkoltak meg ártatlanul. Ma sem tudjuk pontosan az áldozatok számát. Bizonyos: az irtóhadjáratban ezernél több magyar esett áldozatul. Kamaráson is rejtőzködni kellett. De a hordanépség tombolása közepette megmutatkozott a testvériesség érzése is. Egy manista terrorlegény hosszú kését közelítette Sütő András édesanyja felé; a szomszéd Moldovan Vasile parancsolt megálljt: „Eredj innen 72a késeddel, ember! Ebben a faluban románok és magyarok laknak, de mindannyian össze vagyunk vegyülve, senki nem tudja pontosan: román-e vagy magyar.” Ha túlzott is ebben: közös sors igazát és jogát mondta.

Maniu pribékje leeresztette a kést, a bujdosó gyermek is hazament, és a kertből széttekintett a tájon: a Sárkány hóhérló kezének pusztító nyomai mindenfelé: Allegro Barbaro kora; a történelem fejszecsattogása semmisítette meg a fenyves erdőt, elmentek vele a rigók és a piros kontyú harkályok; máglyatűz lángol a kastély udvarán: Kemény Zsigmond öröksége, könyvek, kéziratok égnek. Üvöltenek a könyvek; üvölt Petőfi, üvölt Vörösmarty; Kemény Zsigmond emléke megcsonkítva, megszenesedve. Őszi köd telepszik a tájra. Függönyt von a távozók után. Rokonok, ismerősök mentek el örökre. Okádja kénköves füstjét az Ördögség szakadéka. Az erdőből kizúduló szelek fojtó halálszagot hoznak. Fullaszt és nyomaszt – már csak az emlékezet idézheti fel Mano Edelstein, Erzman urat és családját is; Antonescu csendőrei vitték el őket.

Fogatuk Chagall ég felé rugtató lovával indulásra várakozott: „Összecsődült az utca népe: hová viszik Manó úrékat? Ó csak ide a közelbe, népszámlálás végett. Nemsokára visszatérnek. Vitték a fűszeresbolt maradványait, a kötőtűket, az almareszelőt. Manó úr, aki engem, valahányszor egy tojással fél pakli dohányért megjelentem, következetesen kisasszonynak szólított, egy tasak cukorkát nyomott a markomba. Ezúttal nem kellett tojást adnom érte. A gyerekek – Jajnala, Bubala, Gittala, Éva – a nagy utazás várható izgalmainak pírjával az arcukon, sorra elbúcsúztak tőlünk. »Hát szervusz, Éva!« Nagyosan kezet fogtunk, majd félszegen megcsókoltuk egymást. Egy porceláncsésze darabokra törött a földön. Mikor a szekér elment, összeszedegettem a színes cserepeket. Egyiken madár volt: a gyermekkorom.” (Auschwitz)

A baj, amit Kodály Székely fonójában „elénekelnek, eljátszanak” (Tamási) testté, életté lett.

A Legény ismét fönn fekszik a ravatalon.

És nincs, aki mennyet tudna varázsolni a halottnak; sem mennyet, sem feltámadást.

A csillagok szépen ragyogtak és az utat is mutatták. Három hónappal előbb Tamási Áron úgy érezte, hogy „sírt az őszi reggel”, midőn egy ködös hajnalban elhagyta Kolozsvárt. (Október 8-án vasárnap a kiadatlan noteszébe ezt jegyezte fel Tamási: „Este Miskolczy és Haynal [professzorok – A. L.] azt tanácsolták, hogy menjek. Reggel 1/2 8-kor Molnár úr autóbuszán elhagyjuk Kolozsvárt. Ilyformán nem tudok világosan gondolkodni: visznek; feleségem, Heszke Béla; Diós–Pánczélos vonalon megérkezünk Csákigorlóba.”) Amikor a dideregtető januári estében (1945) az enyedi útiládával, s hozzá pityókával, szilvaízzel, zsírral felpakolt rokoni lószekér nyomában Sütő András ballagott István öccsével és édesapjával, az apahidai hegyen megálltak, hogy megpihenjenek. Letekintett a mélybe: előtte a kivilágított Kolozsvár. A kincses város! Mesevárossá emelkedett a mezőségi gyermek képzeletében. Milyen más volt a mostani, az újbóli találkozás! Az egykori futamodásban istenhozzádnyi idő sem maradt, most remegő fényeivel szinte hullámzott a város; Mátyás király városa. Amely a bölcsőtől a koporsóig idézi a nagy uralkodó életét.

Fadrusz János lovasszobra a lábhoz fektetett bécsi zászlójával a győztes államférfit emelte mitológiai magasba. A Szent Mihály-templom tűzvészben pusztult el uralkodásának idején, de mint Erdély művészetének tudósa, Kelemen Lajos írja: „A király életének utolsó évében hozzákezdtek kijavításához.” A Farkas utcai templom pedig, „Kőbe épített végakarata” – Balogh Jolán szép gondolatát idézve. (Mátyás király és a művészet) Halála előtti utolsó rendelkezésében szülővárosának építendő templomról határozott.

Az igazságos Mátyás biztatóan bólinthatott az érkező felé, most meghálálja az egykori hűs és kellemes kamarási forrás vizét. Olyanképpen, hogy enyhíti az ifjú ember szellemi szomjúságát. Adagolás és méricskélés pedig fölösleges, kortyoljon csak, ahogy győzi és kedve tartja.

A remegő fények nemcsak a pillanat, hanem a város mindenkori rendíthetetlenségét is elővarázsolják a diákember késő esti ámulatában. Heltai Gáspár, az első újhitű pap „szavaiból, művéből gyarapodott ez a város”; Misztótfalusi Kis Miklós nyomdájával s önfeláldozó emberségével. Apáczai Csere János nagy igényű művelődési terveivel építette Kolozsvárt, Sárkányölő Szent György lovag dárdájával őrzi a Farkas utcát a mindenkori hovatartozandóságra emlékeztetve. A Farkas utca házai, kövei már zágoni Mikes Kelemen deákot is láthatták.

Az enyedi szellemnek a kolozsvári Református Kollégiumban is tekintélye volt, ezért sem volt akadálya a tanulmányok folytatásának. Internátusi költségeket kímélendő, szívesen befogadták egy ideig az apai rokonságnál, a Szamos-parti külvárosban az egyszoba-konyhás lakásba István öccsével. Szűkös a hely Fodor Katalinéknál, de annál tágabb a meghódítandó világ, amely bizakodásra okot adó jeleket mutatott. A Maniu gárdisták tombolását Sztálin hatalmi szóval, a szovjet közigazgatás bevezetésével megfékezte. 1945. február 5-én megfogalmazódott az a Nemzetiségi Statútum, amely vallási, faji, etnikai megkülönböztetést kizárva máig érvényesen meghatározta a kisebbségek emberi jogait. (Tudjuk: Mihály vonakodott aláírni a dokumentumokat. V. Răcoasa, a kisebbségi alminisztérium vezetője, Párizsban is tisztséget viselő szociológus beszélte rá.) Végrehajtási rendelkezés sosem készült hozzá, így az elkövetkezendő évtizedekben ugyan nem vonták vissza, de a hivatalos politika soha nem tartotta be, s nem is hivatkozott rá. A kezdeti hónapokból azonban még biztató tények említhetők. Demeter János, aki a magyar Népi Szövetség egyik vezetője és az Országos Demokrata Arcvonal vezetőségének is tagja, emlékiratának záró lapjain említi: a román–magyar megbékélésnek legkisebb árnyalatai is politikai ügyként vetődtek fel. Beszédes példa erre a magyarok Petőfi utcájának elnevezése. Minthogy itt található a Biasini Szálloda, amely Petőfi egykori szálláshelye, a magyarok ragaszkodtak a költő nevéhez. A románok Avram Iancura emlékeztek, minthogy ebben az utcában működött az ő nevét viselő legjelentősebb diákotthon. A salamoni döntés így 77hangzott: „Osszuk ketté az utcát.” Így is történt. S folyt az osztozkodás házról házra, utcáról utcára, intézményről intézményre. Gyanútlanul és észrevétlen, a kisebbség örökös toleranciájának kényszerűségében. Folytonosan a testvériség érzésének, bizonyításának engedve. Mert az a rendelet, amely a színházi épületek kölcsönös használatát hangoztatta, csak arra szolgált, hogy a magyar társulat újra és örökre elhagyja eredeti otthonát, amit a két világháború között már a román hatalom bitorolt, a sétatéri nyári épületbe kényszerüljön.

Amikor Groza 1945. március 6-án kormányt alakított, a nemzetiségi jogok garanciáit is hangoztatta. Március 8-án Moszkvába küldött táviratára március 9-én Sztálin válaszolt: Észak-Erdély újra Romániához tartozhat! – Mihály Király ugyanis csak enneg ígéretében volt hajlandó törvényesíteni a választások nélkül hatalomra juttatott Groza-vezetést. A szovjet diktátor jóváhagyásának feltétele: az ígért kisebbségi garanciák betartása. Március 13-án pedig a Mátyás szobrával szemközti tribünön Mihály király mellett már a Groza vezette kormány és Visinszkij szovjet külügyi népbiztos állt, s nézte a demonstrációt. Balogh Edgár idézi fel a pillanatot: „S az a hatvanezer ember, aki szovjet, román és magyar zászlók alatt az új kormány üdvözlésére felvonult, románok és magyarok vegyest az egész országrészből, valóban úgy is érezte, hogy a néptestvériség szivárványa alatt marsol a jövő felé.” De ez inkább az örökösen szépet álmodó Balogh Edgár képzelete, mert Beke György Magyar Áfiumából már árnyaltabb képet kaphatunk: Mihály király nem mutatott örömet az emelvényen. Jordáky Lajos magyarul beszélt, a román tömegek tüntettek. A nagygyűlés csaknem tragikus tömegverekedésbe fulladt.

A szivárvány pedig csalóka, Tamási Árontól tudjuk, büntetlenül nem lehet átmenni alatta. A református gimnázium ötödik osztályos tanulója, aki elhagyta a tanítói ambíciókat (édesapja vitába is keveredett majd az ösztöndíjat visszakövetelő esperesi hivatallal), maga sem maradhat ki a város pezsgő életéből. A reál tárgyak szenvedték, hogy hagyogatta enyedi ambícióit. A testnevelési órák elhanyagolása és a matematikaórák bukfencei különösebb lelkiismeret-furdalással 78nem jártak; Sütő András lelke szerint csak az irodalommal akart foglalkozni. De felújuló, tavaszi szívvel végre március 15-ét és Petőfit lehetett éltetni, és a Gyulai Pál önképzőkörbeli buzgólkodás is több, mint irodalom: közösségi cselekvés. Tavasszal már a Farkas utcai bentlakásban élt. Tanítás idején a barátokkal kirándultak, csatangoltak és a város eseményeit szemlélték. Az élményekről késő éjszakába nyúlóan beszélgettek, vitatkoztak. Mert nemcsak a békés építkezés módozatait és tényeit kell számba venni, hanem a nyugtalanító jeleket is. Miskolczy Dezső professzor köszöntötte a Világosságban a Szebenből visszatért román tudományegyetemet (április 15.), amelynek egyik vezetője és hangadója a hírhedt dák mitológus, Daicoviciu Constantin. Az elkövetkezendő hetekben a román diákságban fölerősödött a mánista indulat. A kizárólagosság, a bitorló szellem máris uralomra tört.

A Magyar Népi Szövetség első országos értekezletére készülődik, s ebben az önszerveződésben sürgetően kívánatosnak érezték a fiatalok jelenlétét. „Az élniakaró ifjúságnak politizálni kell!” – az április 23-i Világosság keretes üzenetében így szólt Kurkó Gyárfás röpirata. Talán e felhívásától is indíttatva, Sütő András ötödikes gimnazista pedig levél írásába kezd:

„Kedves Barátom! Nyitott szemmel jársz te is a világban és látod a mai helyzetet. Látod, milyen borzalmasan messzire sodort minket az élet. Pedig volt idő, te is tudod, mikor lelkileg is sokkal közelebb állottunk egymáshoz. Én tudom és néha te is érzed: a lelked mélyén valahol még ott lappang egy erőszakkal elhomályosított, eltemetett kép: a gyermekkori emlék. Ugye emlékszel az utcára és emlékszel a házra, amelyben születtél? Tudom, azt sem felejtetted el, hogy a mi házunkat a tiétektől csak deszkakerítés választotta el. Gondolj rá vissza, mennyit szaladgáltunk együtt, amíg kicsik voltunk. Mennyi fészket tudtunk az erdőben, amit nem mondtunk el senkinek, ami közös titkunk volt. És amikor elfáradtunk, és megéheztünk a játékban, milyen édes volt a málé, amit édesanyád adott nekünk. Milyen jó is volt a te édesanyád. Mikor ettünk, a mozgó szájacskánkat nézte és néha megsimogatta a fejünket. Mi néztük egymást és boldogan 79kacagtunk…” – így indul e baráti „emlékezés”, majd a távolodás stációit említi fel: „Egyszer valamin összevesztünk. Azt mondottad, hogy jövevény vagyok. Én elgondolkoztam azon, hogy vajon ez a szó mit jelent, de valószínűleg magad sem voltál tisztában vele, mi kezdődik ezzel a szóval a mi életünkben. A szemünkben sötét virágzásnak indult valami, amit ostoba emberek vetettek el bennünk: a gyűlölet.” A „végzetes távolodás” szomorú érzésében kérdezi a továbbiakban: „Nem érzed, milyen kínos és pokoli élet vár ránk, ha tovább is ezen az úton haladunk?… Nem veszed észre, hogy a te homlokod is vérzik, mint az enyém, s engem is becsaptak, s téged is félrevezettek. S mikor egy magyar diák mellén olyan villámló szemekkel nézed azt a kicsike szalagot, vajon nem gondolsz-e arra, hogy otthon most a te édesanyádnak is olyan súlyos gondok őrlik az életét, mint az én édesanyámnak? S arra gondolsz-e, hogy ők most segítenek egymásnak hagymát ültetni? Csak mi ne tudnánk együtt dolgozni? Nem gondolsz erre ugye? Pedig ha ezeken elgondolkoznál egy kicsit és feltörné lelked keménységét a felviruló emlék, a közös sors és a közös bánat ismét összekapcsolna bennünket. S képzeld csak el magadban, ha ez megtörténne, milyen családias élet várna reánk Erdélyben.”

A levelet megkapta Balogh Edgár, a Világosság főszerkesztője; Katona Szabó Istvánt szalasztotta, ismerné meg a fiút. Másnap délután megjelent: „Ott állt előttem egy ügyes, hullámos hajú gyerek” – idézi fel a találkozást Balogh Edgár. Megdicsérte s biztatta: írj máskor is! Ne menj el. Andris elpirult, szabadkozva mondta: nekem vissza kell mennem az iskolába! A cikk a Világosságban május 6-án a Szabad Szó rovatban jelent meg. Ebben a számban Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség kongresszusát köszöntötte „Népünk nagy találkozója elé” című írásával. Többszörösen is jelentéses hát e levél közlése: Sütő András ezzel betoppant a közügyekbe, a nemzetiségi küzdelmekbe. Csak rövid időre köszönt el a főszerkesztőtől, mert íróasztalt kapott a szerkesztőségben, tanulmányait pedig egy év múltán folytatta.

Fél évszázadnál is több idő múltán meghökkentő olvasni Sütő András levelét. Az Idő szelíd, kérlelő hangvételét drámaivá erősítette. 80Sütő András magánemberi és közügyi küzdelmeit tekintve látnoki érzékenységgel megfogalmazta azt, ami bekövetkezett. A félelmekbe szorított, megalázott és pokoli életet. Jelenkori s tragikus események mellett a dolgozat másért is figyelemreméltó. Az életmű ismeretében tűnik ki igazán: mennyi majd-kibontakozó érzékenység moccan e fiktív levélben. Képzelt címzetthez, a román diákhoz írta sorait. S ez a momentum is sorsszerű jelzés már a továbbiakra. Pusztakamarási gyermekkora, mint virtuális világ merült fel benne. A magyar és román egymásmellettiség mint sorsazonosság a bizalmatlanság tragikus állapotába fordult. A testvériségi érzéseiben Sütő András a nyugtalanító jövőt körvonalazta. De ne csak a közügyi jelekre figyeljünk, a szemlélet moccanására is. A levélíró mikesi attitűdjére, a lírai, személyes hangra. Képzeletbeli román társához szóló vallomásából kitűnik: a keserves, tragikus mozzanatok már-már melankolikus képekkel („furcsa fény”, „vérző homlok”) a majdani, metaforákban és látomásokban gondolkodó író első jeladásai. A veszélytudat, jövőféltés és testvériesség mellett szelíd és kérlelhetetlen megfogalmazásban egy fontos gondolat bukkan fel a levélben. Azt írja Sütő András ötödikes gimnazista: „Engem is becsaptak, téged is félrevezettek.” Pontos és szabatos fogalmazás, a Duna-medencében élő népek pokoli és tragikus marionett-játékának korai felismerése. Amikor a közös becsapottság tényét említi, a közös felelősségre és önvizsgálatra utal. Bibó Istvánt idézzük ehhez kapcsolódva, aki az elkövetkezendő feszültségeket kísértetiesen érzékelte. A békeszerződés és a magyar demokrácia című, 1946-ban írott tanulmányában áll: „A demokráciáért való lelkesedés csakúgy, mint a fasizmushoz való buzgó igazodás ezekben az országokban mindig szerves összefüggésben volt azzal a területi zsákmánnyal, amit féltettek, vagy azzal a területi konccal, amit reméltek. Bármennyire is okunk van magunk előtt szégyenkezni azon, hogy mennyire elégtelen volt az az ellenállás, amit a nácizmus rémuralmával szemben produkáltunk, ugyanakkor fel kell ismernünk azt is, hogy ezen az egész vidéken egyetlenegy olyan nemzet nem volt, amelyik magáért a demokráciáért a jó ügy mellé tudott volna állni, s a maga területi vonatkozású érdekei ellenére is.”

A gimnazista Sütő András a mindennapi és szomorú történelmi tapasztalatokra célozva említette a közös becsapatottságot, amely egy új, megtisztult társadalmi, történelmi helyzetben alapot jelenthet egy közös élet és haza megteremtéséhez. Ám a bibói gondolat szomorúan igazolódott, a felelősségvállalás és tisztázás társadalmi folyamata helyett a Duna-medence országaiban, egy társadalmi harc imitációja mögött a nemzeti mitológia továbbépítése folytatódott. Csehszlovákiában egyszerűen likvidáló áttelepítéssel akarták megoldani a magyarság kérdését; Romániában 1944. augusztus 23. dicsőséges dátummá vált, amely a németek, a fasizmus elleni felszabadító harc kezdetét jelentette, ami Erdélyben és Erdélyért indult mindenekelőtt. Társadalmi és politikai értelemben szó sem eshetett a román „néptömegek” félrevezetéséről, becsapásairól; ők győztek! Ellentétben a magyarokkal, akiket le kellett győzni, fel kellett szabadítani, mert kitartottak a német birodalom mellett. Sem a képzeletbeli barát, sem a mindennapok románjai nem érezték, milyen „pokoli élet” vár „reánk”. Mert ez a közös többes a nemzetiségi magyarok számára következett be épp azáltal, hogy a kisajátító nacionalista román politika a poklot és a lehetetlen életet elsősorban a kisebbségek számára teremtette meg.

Hangozhattak ugyan a megbékélés és a testvériség szép példái a Magyar Népi Szövetség májusi országos kongresszusán, közölhette a Világosság Kovács Imre Béke a Duna völgyében című szép publicisztikáját (május 15.). De ma már kétkedünk, hogy Groza komolyan gondolta volna a MNSZ dévai székházában, amikor azt mondta: „Addig harcolok, amíg az ország polgárai nem megvetett alattvalók, hanem egyenjogú testvérek lesznek”; mert a mindennapok tényei újabb és újabb eseményekkel cáfolták e szivárványos, s rendületlenül ismétlődő baráti szónoklatokat. A Magyar Népi Szövetség a magyar–román testvériség szellemében politizált, de újra és újra tapasztalnia kellett: megkülönböztető rendelkezések és intézkedések sújtják a magyarságot. Heroikus harcokat kellett folytatni a kisebbségvédelem megannyi területén. Kelemen Sándor említi: Szászrégen környékén az MNSZ „864 telepes családot akart 82telepíteni a magyar szórványokból előzetes megállapodás után. Mire azonban a telepesek megérkeztek volna, addigra a görgényi havasok román lakói megszállták a falvakat és az általuk el nem foglalt lakások bútorait, ajtófáit, ablakait széthordták. A legtöbb faluba be sem engedték a magyar telepeseket. Ez a helyzet különösen akkor vált tarthatatlanná, amikor a besszarábiai telepeseket ugyancsak ezekbe a falvakba irányították a magyar telepesek nyakába. A görgényi havasok románjai, a besszarábiai telepesek és a magyar telepesek között megindult a harc, aminek eredményeképpen ez a korábban virágzó vidék a gazdasági agónia képét mutatja, amiből természetesen csak a magyar telepes húzza a rövidebbet, különös tekintettel arra, hogy a földosztás két volt vasgárdista legfőbb irányításával történik.” Maniu terrorcsapatainak vérengzését hivatalosan ugyan leállíttatta Sztálin, de az öldöklés alattomosan tovább folytatódott. Nemcsak az imént idézett földosztási manőverekkel. A kisajátítási törvénytelenségek tomboltak más területen is. Az Antonescu fasizmusa elől Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekülő magyarok javait az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Intézet (CASBI) jogtalanul tulajdonította el, sok ezer magyar vált így földönfutóvá. Az MNSZ újra és újra tiltakozott a jogtiprás ellen. Kurkó Gyárfás a Világosságban megjelent cikkére a hivatalos válasz: egy hétre felfüggesztették a lapot. De a későbbiekben is a papírellátás hiányaira hivatkozva igyekeztek a Világosság sorsát megnehezíteni.

Aztán tarthatatlanná vált a tanítók helyzete – fizetésüket nem folyósították.

S hogy mennyire éber és besúgóhálózattal ellenőrzött politikai figyelem működött az erdélyi gondolat bármiféle megnyilvánulása irányába, Sütő András sorsa is példázza. Páll Árpádnak idézte fel. 1945 tavaszán egy számtanóra előtt felírta a táblára: „Éljen a független Erdélyi Köztársaság Groza Péter elnökletével!… Másnap aztán jött a motorkerékpáros rendőr és letartóztatott. Megkérdeztem, könyvet vihetek-e? Engedélyével Dsida Jenő Angyalok citeráján című verseskötetét vittem magammal. Cellába raktak, rendszerint éjfél körül vezettek elő kihallgatásra. Nagyobbszabású 83összeesküvés leleplezésének reményével faggattak, én meg csak azt tudtam hajtogatni, hogy minden külső megbízatás nélkül magáneszmémet írtam föl a táblára, egymagam döntöttem úgy, hogy Groza Péter legyen az elnökünk. Aztán Balogh Edgár közbelépésére engedtek szabadon.”

Újra és újra nyílt terrorakciók lobbantak fel. Augusztus 15-én Kolozsvárott a békésen felvonuló tömegbe lőttek; Sütő András is ott menetelt, s e gyanútlan lelkesültségben dermesztő pillanat: a román jobboldal sortüze dördül. „Egy munkás, aki vörös zászlót vitt, közvetlen mellettem rogyott össze, golyóütötten” – emlékszik a Nemzeti Színház előtti véres napra. Nagy József mellett Kovács Pál tűzoltó is hősi halált halt, sokan pedig súlyosan megsebesültek. A kolozsvári tragédia nem kivételes esemény; a Világosság nap mint nap a rettegés és a magyarüldözés tényeiről számolt be. Augusztus 30-án a színház a Fekete Pétert játssza – tudatja az MNSZ napilapja –, és értesülhetünk a magyarmacskási terrortámadásról, amit egy Gligor nevezetű személy azért szervezett, hogy a magyarok félelmükben meneküljenek el falujukból. Megtudjuk: Palatka lakói is rettegnek. A másnapi számban Rákosi Mátyás a brassói Népi Egységnek üzente: „Az átmeneti nehézségek ne kedvtelenítsék el” őket. Újabb és újabb merényletek híre jelzi: a nacionalista és magyarellenes indulatokat a Groza-kormány adminisztrációja nem tudja megfékezni. Gyakran úgy látszik, hogy nem is akarja. Szeptember 10-én például a Világosság arról tudósít, hogy a fejérdi merénylőket néhány nap múltán szabadon engedték; a közlemény nyomán Kolozsborsa, Kolozsgyalu, Csomafája és Fejérd lakói rettegnek. Szeptember 19-i hír: megkínozták és kirabolták a kajántói lelkészt.

Illyés Gyula ezekben a napokban Erdélyben járt, s naplójában pontosan és érzékletesen örökítette meg azt a kettősséget, amelyben a romániai magyarság él: „Naponta érkeznek hírek erőszakoskodásról, van köztük véres, van halálos is. A román reakció nem hagyta el az országot, az állam alsóbb szerveiben a posztjait sem. A magyarság lelkiállapota kettős. Ha azt mondod: új társadalom – csupa buzgás és remény. De ha külön magyar sorsára tapintasz: tétovázás, megriadás, 84sőt szűkölés. És teljes magárahagyatottság.” Illyés Gyula a bukaresti Tîmpulban nyilatkozott is: „Erdély nem lehet többé közöttünk civakodás melegágya. A békesség asztalává kell tennünk, mely köré mindnyájan leülhetünk, akik megértjük és szeretjük egymást” – mondotta, s ennek szellemében Magyar–Román Baráti Társaság alakult meg Budapesten, melyet Tamási Áron „melegséggel és várakozással” üdvözölt (szeptember 21.).

Ám az Illyés említette szűkölést a folyamatosan érkező tragikus hírek megerősítették. Szeptember 23-án Balogh Edgár lapja hírül adta: a Nagybánya környéki magyarság ellen támadtak; Brassóban orvost vertek össze. Majd: „Védtelen magyar földművesasszonyt lőtt le egy nagysármási vasgárdista” (szeptember 26.); a „dévai csángótelep lakóit rémhírekkel üldözik el szülőföldjükről” (szeptember 27.). Petru Groza Zilahy Lajoshoz írott levelében „Harcos testvérünknek” nevezi és meleg baráti üdvözletét küldi Tamási Áronnak (szeptember 28.); és értesülünk arról, hogy dr. Chereştesiu Victor magyar–román szótárt szerkesztett; s ugyanaznap (szeptember 30.) tudatta a lap: Maniu gárdisták fegyverrel támadtak a türei szőlősgazdákra. Előző nap Jékely Zoltán búcsúzott Bartók Bélától; az idő távolában is szívszorító érzés egymás mellett és egymást követően olvasni a cikkeket. Bartók Béla leveleiben, naplójegyzeteiben oly sokszor hangoztatta: a népek között mindig megértést tapasztalt, viszályt, gyűlölséget csak a felsőbb hatalmak árasztanak – s micsoda drámai váltás következett! Bartók még egy másik korra, az 1914 előttire emlékezett s hivatkozhatott. De a világra törő apokalipszis megmételyezte a lelkeket. Sárba esett emberi arcunk. A medvetáncoltatás százada: a folyamatos félrevezetettség állapota.

Komor és véres tények nyomán csak erősödött az elhatározás Sütő Andrásban, hogy ifjonti hévvel és igazságérzetében egy olyan világot segítsen létrehozni, amelyben nincs helye a nemzeti gyűlölködésnek. S ez a bizalom a Groza-kormány felé sugárzott. A Világosság is ezt igyekezett szolgálni minden cikkében. András Jánosnak címzett kis levelében Ami az írásban kimaradt (november 26.) Sütő András is ezt a gondolatot erősíti. A „fiúgimnáziumi V. oszt. tanuló” 85– áll neve alatt, bár ekkoriban jobbára nevének kezdőbetűivel jelezte tudósításait. Ha súlyosabb kérdés került szóba, a cikk alatt teljes neve olvasható, ám alatta tanulói mivolta is feltűnik. Balogh Edgár bizonyára kettős pedagógiai meggondolással irányította hírlapírói működését. Egyfelől: az Andris fiú, ki titkárként annyi dologban segédkezett, ne higgye oly könnyen újságírónak magát. Másfelől: lássa az újságolvasó közönség, íme az új szellemű tettrekész, öntudatos ifjúság hangja szólal meg általa – ez utóbbi alkalmakkor iskolás mivoltát is jelezte. Az András Jánoshoz szóló baráti figyelmeztetés kifogásolta: a magyar–román összetartozás gondolatát ifjú társa nem gondolta végig; valahol a 48-as toborzóknál elakadt, s ezt követően gondolatai általánosságba futottak. Figyeljünk a képre is, amivel Sütő András a hiányérzetét kifejti: „S amikor az általánosított »baráti megbékélés«-t olvastam, a fecske jutott eszembe, amelyik röptében érinti a víz felszínét.” Nemcsak diáktársának szól, magamagában is tűnődik a továbbiakban: „Mi a baráti megbékélés útja és módja? Ez már a Ma kérdése, s erre nincs felelet az írásban.” S nincs erre felelet Sütő András baráti levelében sem, hiszen mestere, Balogh Edgár kedves példáit, Bălcescut és eszmetársait említve, a jelenhez érve, már ő is elbizonytalanodott. A nyugtalanító mindennapokban már nehéz volt érvényes és előremutató emberi mintákat találni.

Olvasva a Világosság cikkeit s a Magyar Népi Szövetség szónokainak beszédeit, bizony túl szűk és monoton ez a testvériségi-példatár. Bălcescu és újra Bălcescu; a 48-as példát idézte, miközben a mindennapok újra és újra olyan véres és elrettentő tettekről szóltak, mint aminőket az egykori, száz évvel korábbi forradalomban a havasi útonállók műveltek.

Az újságíró-gyakornok a tágabb történelmi-társadalmi dimenzióban kisebb-nagyobb közösségi ügyekben is felszólalt. Megfigyelhető: mindahányszor közösségi-szellemi tennivalók ügyében tudósított. Segítséget kér a falu a városi ifjúságtól címmel (1945. június 12.) az a gondolat foglalkoztatja, hogy miként segíthetnek a városban tanuló fiatalok. Például: esős délutánokon, vasárnaponként „felolvasásokon 86ismertethetnék az MNSZ és a Józsa Béla Athenaeum kiadásában megjelent könyveket”. Aztán néphagyományok, tájszólások, dalok lejegyzésével is szolgálatoskodhatnak. Vállalhatják „vasárnapi iskolák, napközi otthonok vezetését”. Viszonzásként pedig: „Az ifjúság kapna cserébe jó levegőt, megújuló életkedvet, friss habos tejet, ami nincs vízzel keverve”. Az imént a képes beszéd első moccanására utaló jeleket említettük; most egy másik szín, az ironikus árnyalás már-már idillbe futó képét színesíti. A kisdiák kollégista társaival bizonyára morgolódott reggelenként: híg tejet mértek csészéjükbe, s ezért e csalogató szempont. „Föl hát munkára! Erdély falvai várják az ifjúságot tárt karokkal és szeretettel!” – zárul e lelkes biztatással a cikk. Felhívását a cselekvés példájával is nyomatékosította. Említettük: 1945 nyarán Faragó József néprajzkutató kérésére Sütő András összegyűjtötte Pusztakamarás karácsonyi szokásait, édesanyja dalait, amelyek bekapcsolódhattak a tudomány áramkörébe is.

Közösség-érzékenységet említhetünk, s az elkövetkezendő írások és tudósítások szinte mindegyike a társadalmi közösségélet közvetlen jeleit kutatta. Színjáték a gyárban című írásában (október 17.) egy műkedvelő Dandin György előadásában a nézők tekintete és tetszése érdekelte: „A munkások csillogó szemmel figyelik a színpadról áradó szép és igaz játékot… Egy mellettem ülő fiatal munkást figyelek. Arca mint a mostani időjárás; néha elkomorul és ökölbe szorul a keze, néha meg egészséges kacagás szakad fel belőle. A háromszáz éves klasszikus megtalálta útját a munkásság felé.” Más alkalmakkor is ezért foglalkozott szívesen színi eseményekkel. Benedek Marcellel beszélgetett abból az alkalomból, hogy dramatizálásában mutatta be az Állami Magyar Színház a Ludas Matyit (1945. nov. 17.). Móricz Zsigmond is szóba került, némi pontatlansággal, mert az interjúban Benedek Marcell szerint „még 1913 körül átírt belőle három jelenetet”, holott Móricz teljes színdarabokat készített. A beszélgetés a társadalmi hasznosság gondolatával zárult: „…meg vagyunk győződve arról, hogy az emberek lelkében eddig csak középiskolai emlékfoszlányként kísértő Ludas Matyi ezután mély és megrázó élménnyé válik”.

A Világosság gyakornoka ellátogatott a székely alkalmazottak Kötő utcai székházába. Az 1936-ban alakult egyesület, mely négyszáz tagot számlált, egyre szűkösebben élhetett; lakáshiányra hivatkozva elvették helyiségeit, ezért is oly hangos a tudósítás alcíme: Helyiséget a székely ifjúságnak! A cikkből kitűnik Sütő András riporteri érdeklődése is. Hogyan jutott a fiatalok közé? Az utcán haladva citeraszót hallott s betért, hogy megnézze, mi történik odabenn. Tájékozódik és beszélget; a fiatalok elmondják: Szigligeti Csikósát készülnek előadni. S talán az is a riporteri érzékenység és a személyesség jele, hogy akit megszólaltat, az a család szétszóródásáról beszél: a szegénység szétkergette a világba a nagycsaládot. Jellemzi Sütő András tájékozódási érzékenységét a következő kérdés is: „Hazamegy-e az ünnepekre?” A válasz: „Hazamennék én, de a gazdám nem enged. Amíg otthon voltam, mindig én voltam a betlehemesek vezére.” Sütő András képzeletében nemcsak decemberben, hanem már korábban is felbukkan a betlehemes hangulat: többször is tudósított karácsonyi ünnepségekről, s a december 25-i számban a Falusi karácsony című írása a maga gyermekkori emlékét is megidézi.

De az 1945-ös esztendő Sütő András életében hírlapírói hivatása mellett felszabadító szellemi élményeket is jelentett. Korábban folytonos kisebbségi létben, elzártságban élt, s most szinte rászakadtak az élmények: a könyvesboltokban a magyar és a világirodalom klasszikusait vásárolhatta meg, folyóiratokhoz juthatott; Józsa Béla Athenaeum kiadványai, vagy a Móricz Kollégium gondozásában megjelent Illyés Gyula a Honfoglalók között című könyve nagy élmény számára. A korábbi megnyomorított állapotból a felszabadultság érzése töltötte el. Láthatta a Magyar Színház előadásait. Eszméltető számára Tamási Csalóka szivárványa; Németh László írásai nyomán magas a mérce: a színház népszolgálatának szelleme. Ebben a jelben örvendett Benedek Marcell Ludas Matyijának.

Kolozsvár a társadalmi és szellemi felszabadulás pezsdítő élményét jelentette. 1945-ös esztendőben nyílt meg az 1848/49-es szabadságharc emlékét idéző ereklyemúzeum; ügyeiben, amint az Erdély szabadságharca című kötet kiadása körül, Bözödi György tette a legtöbbet. 88Oka volt hát, hogy vele is beszélgessen. Szerveződik az Erdélyi Múzeum Egyesület, megalakult az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület; életre hívták a Petőfi Alapot, amelynek legnagyobb mecénása Márton Áron. 3 millió lejjel segítette, megalapozva vele az egyetemi ifjúság tanulmányi, közművelődési épülését. És a Móricz Kollégium jövőjét is. Ősszel Sütő Andrást is ez a kollégium fogadta be Szabó István jóvoltából, aki a kérdésekre jól válaszoló kisdiákot felvetette az egyetemisták otthonába. Kolozsvár valóban szellemiekben lett kincses város, ahol: „Egyforma szenvedéllyel csaptam le – ha rábukkantam boltban vagy antikváriumban – Illyés Gyulára és Arisztophanészre, Tamásira és Babitsra, Reményik Sándorra és Dsida Jenőre. Babitsot akkor olvastam először. Összes verseinek kötetébe merültem, hetekig hanyagoltam minden tanulnivalómat. Fémesen csillogó, hűvösen metsző, fojtott szenvedélyű világában – hogy azelőtt épp Sinkát olvastam – a költészetnek számomra teljesen új tartományai nyíltak meg. A kötetnyitó mondat pedig – gyűlöllek; távol légy, alacsony tömeg! – énem jobbik angyalaként küzdött bennem a közügyiség ördögével, már-már sikoltó figyelmeztetéssel: ne mozdulj el a tiszta esztétika világából, hagyd másokra a népsors gondjait, az irodalmon kívüli gondokat! Ám ugyanaz a kötet nyújtotta a Húsvét előtt megrázó könyörgését is a békéért, minden háború ellen. Ezzel a verssel szavalóversenyen is részt vettem. Hogy miért? Ma sem tudom. Nagyon rosszul szavalhattam, úgy emlékszem, még dicséretre sem érdemesítették. Jól tették. Különben képes lettem volna később is szavalni.” (Beszélgetés Páll Árpáddal)

Költői ambíciójáról a kollégium faliújságján adott hírt. A Világosság szerkesztőségében már elakadtak a művecskék; Jékely Zoltán egyiknek-másiknak igazgatta ritmusát és gondolatát, de közlésre csak egy amolyan próza-versre bólintott, amely a hazatérő katona előtt tisztelgett. Poétai próbálkozásában az iskola a fontos, az, hogy a kis gimnazistát egyetemi tanárok vezetik szellemi kalandozásaiban. Benedek Marcell, Jékely Zoltán gondozza kéziratait; titkárként írógéphez ült, még Kamaráson a jegyzőségen megtanult 89gépelni –, Balogh Edgár lendületes publicisztikáit diktálta neki; éjjel gesztenyefák alatt a Majális utcai villába kísérve mesterét, a házsongárdi temető árnyainak, Bölöni Farkas Sándor, Brassai Sámuel, Dsida Jenő, Kriza János, Szenczi Molnár Albert, Szentgyörgyi István és más nagynevű tudósok, írók, színészek kíséretében a világ dolgairól beszélgethetett. Balogh Edgár a masaryki Csehszlovákiából hozta átlelkesített álmait és illúzióit a Duna-medence népeinek testvériségéről. Annyi nyomorúság, a kisebbségi lét megannyi megaláztatása, az Antonescu-féle fasizmus után Balogh Edgárral okkal hitte és hirdette Sütő András is: „Mi hozzuk az időt”, rajtunk és cselekvéseinken múlik, miként alakul a világ sora, s benne a nemzetiségben élő magyarságé is.

Sütő András elindult a szivárvány alatt.

A kollégiumról, műkedvelőkről, irodalmi eseményekről, tehát szellemi kérdésekről tudósító gyakornok számára az 1946-os esztendő már a társadalmi terep alaposabb felmérését jelentette. Nem utazott messze, csak Kolozsvártól negyven kilométerre. Haza Pusztakamarásra, a karácsonyi ünnepekre. 1946. január 7-én Jelentés a Mezőségről című cikkével otthoni gondokkal toppant a szerkesztőségbe. „Földosztást követeltem – radikálisat” – említi az Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzetében; Páll Árpáddal készült beszélgetésében is felidézte: „Egy cikkben radikális földreformot követeltem, mire Balogh Edgár mosolyogva mondta: már osztják a földeket. Ezzel lekéstem.” Az anekdota „aranyvizében” fürdetett történetnél komolyabbnak tekintsük Sütő András mezőségi jelentését. Mert hazai tudósítását olvasva kitűnik: éppenhogy nem késett le! A földeket osztották ugyan, de méltánytalanságokat követtek el. Tudósításának elején otthoni fagyoskodásairól számolt be, mert az erdőben koldus kopár Mezőségben nincs tűzifa. Egészséges szövetkezetek hiányoznak a szülőföldön, panaszolja, s mint mondja: „Példát vehetnek a románságtól, mely tanítója, papja segítségével egy szövetkezet létrehozásán fáradozik.” A földosztásról súlyos szavakat ír: „Hogy eshetett meg például az, hogy a nagyjából magyar birtokok szétosztásakor a magyarság volt az, mely másod-, harmad- és negyedosztályú földet kapott? Olyant, aki 90elsőosztályú földhöz jutott volna, nemigen lehet találni. Azok pedig, akiket ma menekülteknek hívnak, egyáltalában nem részesedtek a földreform áldásaiból. Pedig szegény emberek ők is, s öt-hat gyerekük is van, éppen mint másnak. Hogy miért nem kaptak földet? Egyrészt, mert a földosztó bizottságban egy fia magyar sincs, másrészt, mert azokhoz, akik a földet osztották, nem jutott el az a rendelet, mely szerint az Észak-Erdélybe menekültek is jogosultak a földosztásnál. Természetesen nem minden menekültnek jár föld; nálunk azonban senki nem esik ebbe a kategóriába.”

Sütő András híradása pontos. Kiosztották ugyan a földet, de írása mégis időszerű. Mert a csalásokat sorolta, és a románok javára való elfogultságról beszélt.

Noha az írás csak sugallja mindezt, mert a fentről manipulált, s a magyarokat hátrányba szorító gyakorlat okait, politikai összefüggéseit nem ismerte fel, de az igazságkeresés hitelességével közvetítette Kamarás magyarjainak panaszát. A hangzatos nagypolitikai megnyilatkozásokkal szemben a mindennapok „kis dolgaiban” már kérlelhetetlen megkülönböztetés működött. Így a magyarság országos és helyi szervei folytonos önvédelmi harcra kényszerültek.

Márton Áron püspök 1946. január 28-án Groza miniszterelnökhöz írott levele történelmi súlyú memorandum, amely higgadt hangvétellel összegezte a magyarellenes politika tényeit. A megkülönböztető intézkedések az oktatásügy, a gazdasági élet, a közigazgatás területén csak erősítik azt a bizalmatlanságot, amit a román hatalom megteremtett a két világháború között, amikor „az elnemzetesítés áldatlan politikáját alkalmazta.” Márton Áron szerint „az autonóm vagy független Erdély létesítése sem oldaná meg a vitát.” A béketárgyalásokat tekintve úgy vélte: „Románia helyzete előnyösebb annyiban, hogy Erdély az ő birtokában van; de a magyar reményeket is táplálhatja a nagyhatalmaknak az a felismerése, hogy a Párizs-környéki békediktátumok nem oldották meg a nyugtalanító kérdéseket Európa ezen térségében; ha ez alkalommal tartósabb rendet akarnak létrehozni, az etnikai szempont mellett mérlegelni fogják a gazdasági és a politikai szempontokat is.”

A gyulafehérvári püspök a szellemi ösztönzője annak a memorandumnak is, amit dr. Búza László és Venczel József készített Erdély felosztására. Ezt dr. Vásárhelyi János református püspök, dr. Szász Pál, az EMGE elnöke, Korparich Ede, az erdélyi Hangya Szövetkezet elnöke és Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának elnöke írta alá s eljuttatták a budapesti kormányhoz.

Sütő András édesapja „veszélyérzete” és „oknyomozó hajlama” feltehetőleg fiának önfeledt, társadalmi buzgalmát óhajtotta volna gyeplőre fogni, amikor a történelem komor tanulságaira figyelmeztette. Az Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzetben tisztul ki előtte: „Apám szavai nemcsak megállapították a tényállást, hanem értékeltek is egyben; olyasmit tulajdonítok magamnak, aminek fordított viszonyban a tulajdona vagyok.” Vagyis az apai figyelmeztetés így szólhatott: az idővel rikkantani csak eszközemberként lehetséges, mert csak képzelegjük magunkról, hogy felforgathatjuk a világot. De időbirtokosi tudatában miért is kételkedett volna a tizenkilenc éves Sütő András, ha az irodalom és a társadalmi cselekvés olyan képviselői mellett szolgálatoskodhatott, mint a „három királyok”, vagyis Nagy István, Horváth István és Asztalos István. Várad – Szalonta – Arad – Temesvár – Lugos – Gálj útvonalon irodalmi körútra kísérte e tekintélyes társaságot. Lelkesítő és felemelő érzés, mert lám Fabrizio del Dongo Waterloonál Napóleonnal találkozott. A Történelem és az Irodalom felemelő személyességében érintette meg Sütő Andrást. Tisztelete és ragaszkodása nemcsak az íróknak szólt, hanem annak az útnak is, aminek folytán tehetségükkel eljutottak a szegénységből az irodalomig. Vágyképként is tekintett a mesterekre, sorsukban és íróságban követni akarta őket. „…felolvastak, mozgósító beszédeket tartottak. Nagy István dörgött és villámlott a reakció ellen, Horváth István a parasztság gondjait pergette. Asztalos a derű szikráit ontotta, mint egy csillagszóró, minek a fényében kacagni és sírni lehetett a kisember tragikomikumán – jómagam pedig a könyveket árusítottam.” (Minden bilincs a szerzőé)

Számára az irodalom közvetlen társadalmi jelenlét és szolgálat volt. Említett mezőségi jegyzetében az olvasási kedvet is vizsgálta. 92Vegyes tapasztalatokat észlelt; írja: maga buzgólkodott abban, hogy Tamásit és Veres Pétert megkedveljék a kamarásiak. Örömmel fogadták, de aztán volt, aki mégis a Vörös álarcos c. fércmű megszerzésével bízta meg. Édesanyjának Asztalos István a kedvére való, mondta: „hozd haza fiam, mikor hazajössz, valamelyik vasárnap hátha lesz időm” elolvasni. Az úri társadalom könyvtáraiba pedig „negyven-ötven éve nem került könyv” – állapítja meg. „Nem csoda hát, hogy Adyt erkölcs-rontónak, Kodályt pedig zagyvaságok komponálójának tartja. Bartókról pedig – akit Murgács Kálmán, Révffy és Isten tudja milyen egyéb mellett kismiskának tartanak – ne is beszéljünk.” S népnevelői ambícióval hozzáteszi: „Hogy véleményüket megváltoztassák, azon nem érdemes fáradozni. Inkább arra ügyelünk, hogy a kicsik s a fiatalok mit olvasnak. Mert bennük minden reménységünk.” A hang nemcsak a bizakodó publicistáé, hanem az enyedi diáké és a Móricz Kollégium tagjáé is.

„Mátyás király kandallójában közösen tartottuk ébren a tüzet” (Levél Kardos Lászlónak) – emlékszik a kolozsvári kollégista évekre, s mint a Világosság munkatársa, az elkövetkezendő időben hűségesen tudósított a kolozsvári ifjúság közösségi életéről. A Móricz Kollégium – ahol ezekben a hónapokban, 1946 telén egyetlen gimnazistaként Mátyás szülőházában a főiskolások otthonának lakója lehetett – új szellemi törekvéseiről, a Győrffy Kollégium mindennapjairól, az éhező Budapest javára rendezett irodalmi estről, az „Asszonynevelő iskoláról”, ahol „Erdély legjobb háziasszonyait nevelik”. S 1946 nyarán ismét szorgalmazta a kolozsvári diákok nyári falusi foglalkoztatását, amely tavaly a Móricz kollégisták akciójától eltekintve kudarcba fulladt. Június 23-i írásában nem a munkatárs, hanem a diák szólalt meg. Feltűnő a hangváltás; tavaly a diákság tennivalóit fogalmazta meg, most a falu társadalmi-pszichológiai állapotát, az öntudat hiányát, a kisebbrendűségi tudatot elemezte. Eleddig szellemi emelkedésről beszélt, Tamási, Asztalos István, Veres Péter munkáival s Kodállyal, Bartókkal vélte a lelkek építését; utóbbi írásában felbukkant a politikai agitáció szempontja is. A jobbágylelkűség, az alázatosság felszámolását sürgette: „Politikai 93téren pedig a helyzetéből adódó alacsonyabbrendűségi érzései elfojtásával legyen mersze követelni jogait, melyeket a demokrácia elvei biztosítanak ugyan, de nem biztosítanak a demokrácia ellenségei.” Vélekedését olvasva gyanítható: Freudot még nem ismerte, mert akkor eltűnődött volna azon, hogy az „alacsonyrendűség elfojtása” vajon egészséges egyéni, s ebből következően társadalmi öntudatot eredményez-e. A társadalmi változásokat ugyan még nem az osztályszempontok szerint szorgalmazta, mert „számtalanszor bebizonyosodott már, hogy az emberek magatartását a vezető értelmiség szabja meg”: ez Németh László-i műveltségről árulkodott. A társadalmi harc nyelvi kifejezésmódja feltűnően beszüremkedett stílusába. Módoltabban és nehézkesebben beszélt, mint korábbi írásaiban. Mintha mozgalmi brosúrát olvasnánk: „Hogy félreértés ne essék: társadalmi öntudat alatt azt értem, hogy hordozója előtt tisztán állanak néprétegének törekvései, s e törekvések előtt tornyosuló akadályok félregördítésének módjai.” Már politikai öntudat is vezette Sütő András tollát az „akadályok félregördítésében”. Járta a kalotaszegi falvakat, szervezte a népfőiskolákat, Széken Petőfiről tartott előadást, egy szamár hátára poggyászolt vetítővel gyalogolta be Torda környékét társaival, a segesvári ünnepségről készült filmet mutatták be a falvak népének. Híradással is szolgált e vidékről; az Aranyos mentén az aranybányászokat kereste fel Verespatak községben. Az „Ezeréves tárnák mélyén” című írásában a nehéz és életveszélyes munkát ismertetvén házigazdáját idézi, s az augusztus 16-i Világosság dőlt betűvel nyomtatja: „A bányászember nem gyűlöli egyik a másikat. Ahol nő a közös veszély: kicsire zsugorodik a faji ellentét. Mert a lezuhanó kő nem válogat román és magyar között.” S még ugyanebben a számban egy vastag betűvel szedett tárcája is olvasható, Nem leszek kőházas úriember címmel.

Augusztus 30–31-re hívták össze a romániai magyar ifjúság kongresszusát Marosvásárhelyre. Sütő András, hogy a sajtóügyeket intézze, két héttel korábban már Vásárhelyre utazott. Az országos gyűlés szellemét publicisztikában is előkészítendő a maga életét idézi fel a Nem leszek kőházas úriemberben: „A pokróc alól táguló füllel 94és szemekkel” hallgatózott, amint szülei sorsáról tanakodtak. Azóta eltelt az idő, „én pedig maholnap befejezem tanulásomat. Befejezem – és nem leszek az, akinek szántak. Mert engem úrnak szántak, kinek sok pénze lesz és kőháza Kolozsváron. Mikor a minap elmagyarázgattam, hogy nem lesz ebből semmi, édesanyám elszomorodott. Szememrehányta, hogy akkor minek végeztem azt a sok iskolát? S ha nem az a szándékom, hogy valamit gyűjtsek az életben, miért nem maradtam otthon kapálni résziben?…” Lírai publicisztikájában visszaemlékszik a tekintetes úrra is, aki így biztatta: „közénk tartozol”. „Árulónak éreztem magam és hűtlennek. Eszembe jutott egyik iskolatársam is, aki tanult, és amikor megnőtt, szégyellt az édesapjával egy ösvényen menni.” Béresek, szegény sorsból származók erkölcsi parancsát fogalmazza meg írása végén: „aki értelmiségi pályára kap behívót a sorstól, annak egyetlen célja és akarata csak ez lehet: gyúljon ki az értelem és szellem fénye minden ház ablakán.” Vagyis nem feledni az új cipőt, anyjának érette átvirrasztott éjszakáit, az Enyedre küldött kalácsot. Szüleihez szól a fiúi üzenet: „nem lehetek az, akit álmodtak. Nem leszek kőházas úriember.”

A cikkből érezhető: Sütő András kezd rátalálni személyes hangjára, amely majd lélektani állapotok, élethelyzetek kibontásához, megrajzolásához segíti. 1946 nyarától írásainak merítése mélyebb, társadalmi súlya is erősebb. Sehol sincsen kolbászból a kerítés című tárcája (szeptember 27.) egy gyergyói utazását írja le. Figyelte a vonaton: mit beszélnek a magyarok és románok. Amikor Déda környéki feszültségek kerültek szóba, az események okait főként a múltban kereste: „Annak idején a dédai szoroson viharzott be Erdélybe a háborúnak egy része. Nem csoda, hogy nemcsak a föld rejtett magában gazdátlan kézigránátot, s más egyéb robbanószert, hanem a lelkek is, melyekből időnként kitör a múlt felgyülemlett keserűsége.” Némiképp a publicisztikai egyszerűsítés felé lendült Sütő András föltétlen és gyanútlan reménysége. A szinte kibogozhatatlan feszültségek közepette „az egymás felé nyújtott kezű népek barátságá”-ra hivatkozik, „mely még egyensúlyát veszíti néha, de lassacskán 95erősödik, s egy-egy ilyen példára bukkanva hinni lehet a megvalósulásban.” Az utazás leírásának talán ez a bizakodóbb fejezete, a másik kérdést, a kivándorlást keservesebbnek mutatja. Tamási élménye felismerhető, ahogyan leírja a helyzetet és a párbeszédet, majd a csattanót, amikor társai a kivándorolni készülő Áront marasztalják: „Fiatal menyecske szökken eléje s kedvesen és duruzsoló hangon beszélni kezd hozzá: …Te Áron, te, itt még a madarak is szebben csiripolnak…

– Süsd meg a madaraidat – erősíti magát a székely, de látszik az arcán, hogy megyek, hát akkor megyek.” Eddig a szemlélő riporter, aki következtetéseit tovább fűzi: „És elmene. S még vannak néhány százan, vagy talán ezren, akik itthagyják, vagy már itthagyták Erdélyt. Megsiratnivaló magyarok ezek.” Tűnődik és nem érti: „Mi ütött ezekbe, hogy nem merik vállalni megsúlyosodott életünk hordozását. Évszázadokon át a tréfa kacskaringójával ölelték magukhoz a rájuk hulló tragédiát, most meg nem akarnak tovább látni az orruknál, elkótyavetyélik egy életen át kuporgatott vagyonkájukat s mennek a határ felé.”

Mennek, mert hetek és hónapok óta „a békétlen béke” (Szabó Zoltán) tárgyalás napjait élik Párizsban, s a csehszlovákiai vagonírozás és kitelepítés felrémlik a romániai magyarság előtt is. Az Illyés Gyula említette szűkölés – személyes és kollektív méretekben. Az első irodalmi és közügyi hecckampányt Bözödi György ellen indították. Jónás című könyvéből tudta és engedélye nélkül még az ordas időkben egy nyilas lap közölt részletet. Akár Szabó Lőrincre A vezér című verse nyomán, Bözödire is rásütötték az antiszemitizmus és fasizmus vádját. Helyzetét enyhítendő Sütő András interjút készített vele a Világosságban, de az ellehetetlenítés folyamata elkezdődött. S az idő távolából csak tűnődhetünk, vajon nem azért indult el a rágalomhadjárat, hogy az 1948/49-es forradalom és szabadságharc kutatóját, az ereklyemúzeum szellemi gondnokát, történelmi adatok kérlelhetetlen tudósát kiszorítsák, harcképtelenné tegyék. Mert politikailag is megfontolt és összeomlasztó játékokba kezdett a román hatalom. Június végén Székelyudvarhelyen a Magyar Népi Szövetség 96országos kongresszusán például provokációt készítettek elő. Az utakra Erdélynek Magyarországhoz tartozását hirdető jelszavakat festettek fel; s az udvarhelyi sportpályán rendezett népgyűlés szónokát, Kurkó Gyárfást felhergelt emberek, főleg fiatalok épp az „útjavításra” odaszállított kövekkel, kavicsokkal megdobálták. Kurkó – a realitások jegyében – területi átrendezés helyett a nemzetiségi jogok biztosítását tartotta a politikai harc legfontosabb elemének. Zavarodottság, bizonytalanság és szűkölés a félelemben. Jékely Zoltánban például a Bözödi György elleni hajsza nyomán erősödik meg a távozás gondolata. Mások visszaemlékeztek a Trianon után államilag s törvényekben megfogalmazott és gyakorolt román nacionalizmusra. Most sem vártak mást; nincs erejük újra megélni a rosszat. Menekültek tehát. Féléves várakozás után megkapta útlevelét Benedek Marcell; távozott Benedek István és László Gyula is. Sütő András tapintatos: nem sérti a távozókat, csak fájdalmasan regisztrálja a számára nehezen érthető tényt. Az otthonmaradás-sorsvállalás etikai parancsát hangsúlyozza a bizakodás érveként a Sehol sincsen kolbászból a kerítés című cikkében: „De lám, ittmarad a többi: a nagy többség, mely sarkát megvetve fog küzdeni ahelyett, a néhány száz helyett is, akik nem éreztek magukban elég nagy lelket az erdélyi magyar sors vállalásához…” Pontosítsuk: lelküknél nagyobb volt realitás-érzékük és jogos félelemérzetük…

A vállalás, a nemzetiségi sors állandó harcot jelent, ahogyan Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke mondotta. Fáradhatatlan monotóniával a román–magyar megbékélést hangoztatja a Világosság, s ugyanezt hirdeti népgyűléseken és nyilatkozatokban a Szövetség. Hiába. Újra és újra tiltakozni kell a magyarok bántalmazása miatt, elítélni, hogy Emil Haţieganu – miniszteri rangját is felhasználva a magyarság ellen –, gyűlölködő cikket írt. A jogi, közigazgatási, tanügyi, gazdasági, népegészségügyi kívánságokat memorandumban fogalmazták meg az MNSZ száztagú intézőbizottságának 1946. márciusi értekezletén. A nemzetiségi türelmet és politikai határokat próbáló és bemérő „húzd meg, ereszd meg” játékban persze engedékenynek is kellett lenni, hogy lehessen mire hivat97kozni – főként a párizsi béketárgyaláson. Így például Marosvásárhelyen elkezdhette működését a Székely Színház Tompa Miklós vezetésével, a kolozsvári Állami Magyar Zene- és Színházművészeti Főiskola, vagy bővülhetett, erősödhetett az óvoda- és iskolahálózat. 1946 áprilisában politikai sikernek számított, hogy a tanítóság februári bérét kiutalták. Nagy parádéval Budapestről „kultúrvonatot” indítottak Bukarestbe. Énekesek, táncosok, zenészek karavánja indult, de Tamási Áront megalázva már a vonatról leszállították, mert a románok megtagadták a vízumot. S hazafelé a szerelvény Brassóban, Kolozsvárott és Nagyváradon sem állhatott meg.

De másféle és véres napi szenzációkkal szolgálnak a magyar lapok. Szászfenesen Székely József tanítót bántalmazták: ha „magyar lapot akarsz eladni, menj Magyarországra”; a cselédlányokat bedobálták a Szamosba. A román kormány a nemzetközi porondon a demokrácia ábrázatát igyekezett fölmutatni. S a nagyhatalmak, de főként a szovjet érdeke is ez volt, hiszen Romániát szalonképessé kellett tenni ahhoz, hogy a már korábban elhatározott politikai döntések igazolódjanak a világ előtt. A választások kiírását Visinszkijjel együtt a nyugati diplomácia sürgette, s bizonyára nyomásukra gyorsult fel Antonescu pere, amelynek végeredményeként 1946 májusában halálra ítélték a fasiszta tábornokot. A nagyvilág számára rendezett színjátékban persze a román sovinizmus nem türtőztette magát. A hivatalos adminisztráció még a kiharcolt rendelkezéseket is szabotálni igyekezett. A romániai magyarság biztató-ámító tényeket is észlelhetett.

1946-ban Könyvnapot rendeztek Kolozsváron, és olyan kiválóságok jelentkeztek, mint Jékely Zoltán A halászok és a halál, Méliusz József Sors és jelkép, Asztalos István Író a hadak útján című kötetével, Benedek Marcell Az irodalmi műveltség könyvét adta közre a Jósa Béla Athenaeum jóvoltából. Működhetett a Romániai Magyar Írószövetség, új elnöke Gaál Gábor lett, akinek főszerkesztésében Utunk címmel irodalmi lap indulhatott; magyar tanügyi értekezletet rendezhettek Kolozsvárott. Magyarországról színészek érkeztek vendégszereplésre; 1946 augusztusában például Jávor Pál, akivel még 98Jékely Zoltán készített interjút a Világosságban. Most még kedvező az idő, Móricz Zsigmond szellemét ébreszthették és Bartók-emlékestet rendezhettek; az Erdélyi Magyar Gazda Egyesület szervezhette előadásait; Kós Károly elindíthatta Hasznos Könyvtárát.

A novemberre kitűzött választásokon a magyar szövetség is elindíthatta képviselőit. Sütő András „kiküldött munkatársként” Kurkó Gyárfást kísérte körútjára szeptember végén. A felemelő, ünnepi fogadtatásról már az ügyeletes szerkesztő által hangzatosan megfogalmazott riport címe is árulkodott: „Virágeső Petrozsényban, Lupény zsong az örömtől, Vajdahunyadon őrséget áll a lovasbandérium, Déván kenyérrel és sóval fogadták a Magyar Népi Szövetség országos elnökét”. A diadalmas hangulatban az ifjú újságíró is élvezhette Kurkó Gyárfás megbecsülését. Évtizedek távolából is melengető emlékként idézi fel: a Kurkó Gyárfás tiszteletére sütött, nevével díszített tortából az „S”-szeletet, az utolsó betűt, ő szelhette ki.

A politikai diadalmenetektől távolabb Sütő András a gondokon is tűnődött: a választások mit jelentenek az embereknek? A Világosság kiküldött tudósítója Kurkó Gyárfás mellől mintha virágosabban s fényesebben látná a jelent és a holnapot. A Falvak Népe november 3-i számában Móricz Zsigmond kollégistaként már-már melankolikus jegyzetben, Levél a faluról címmel csöppnyi pusztakamarási meditációját villantja fel: „Kint őszi esőt szitál az ég a kicsi házakra. Egyhangú zenéje beszivárog a törött ablakon, és régmúlt dolgokat bolygat az emberek lelkében. A múltból a jövőbe röppennek hirtelen. Mi lesz, hogy lesz – találgatják csendesen. És vannak merészebbek, akik a baj mellett jót is látnak, szebb életet és kevesebb nyomorúságot.” Évek, évtizedek múlva minden feszítettebben mutatkozik, most azonban még alig észrevehető távolság. A hangos közélet, az országos politika az otthoni Gondban megméretik – és könnyűnek találtatik. E szelíd fogalmazás is árulkodik a hazai komor tapasztalatokról. Nem sorolja ugyan, de a helyzet, amiből az írás fogan, nyomasztó. „Vannak merészebbek” – így fogalmaz; vagyis: nem a többség, akik szebb életet és kevesebb nyomorúságot látnak. Játszhatunk is persze a szavakkal, mert a merészeket fokozza. Miért? Azok nem bizakodóak? A fokozás nyelvileg árulkodik a levélíró 99otthoni tapasztalatairól, bizonytalanságáról. Reménnyel kéne szólnia, de nyomasztóan sok a gond. Szülei, rokonai több bajt, mint jót mondanak életükről. Sütő András a választás közelében nem akart ünneprontó lenni, de hazudni sem tudott. Ebben a dilemmában fogalmazódott levele, ezért az őszi esővel is hangolt borongós híradás. A november 19-i választásokon a Demokrata Pártok Blokkjára a polgárok 68,62 százaléka szavazott; a történelmi pártok élén Maniu fasiszta-nacionalista Nemzeti Parasztpártjával összesen 17,34 százalék voksot szerzett. A Blokk szövetségeseként a Magyar Népi Szövetség 29 képviselőt delegálhatott a parlamentbe. Ma már ne áltassuk magunkat; csaltak a választásokon. Nemcsak újabban előkerült tények élesztik tegnapi gyanakvásunkat. Kékcédulákra sem volt szükség, mint Mihály román király említi: „Még azzal sem törődtek, hogy a szavazatok leadásával csaljanak, egyszerűen az éj leple alatt kicserélték a szavazóurnákat.”

Kedvező s bizakodásra okot adó választási eredmények? Az idő távolából látjuk: szükség volt minden tiltakozó táviratra, memorandumra és petícióra. A belső megosztó hadműveletek ellenére is minden alkalommal hangoztatni és követelni kellett a magyarság jogait. Mert az előkészületek során már minden eldőlt. Molotov a békekonferencia plenáris ülésén október 10-én bejelentette: „Erdély kérdése a román nép megelégedésére oldódott meg”. A nagyhatalmak számára Párizs előtt bizonyítani kellett: Romániában a demokrácia és a kisebbségek jogai biztosítottak. Amerikai, szovjet, francia, angol delegációk érkeztek a választásokra, újságírók faggatták a magyar és román politikusokat, s ők egybehangzóan és elégedetten nyilatkoztak a fejleményekről. S hogy a nagyhatalmi osztozkodás már jóval előbb meghatározta a felségterületeket? Feltételezésünket kisebbségi kérdésben egy korabeli, kudarcot vallott kísérlet is igazolja.

Amikor a magyar kormány látta, hogy az 1946-os béke-előkészítő értekezleteken területi módosításra nem számíthat, egy, a kisebbségek védelméről készített kódexet óhajtott a párizsi tárgyalások napirendjébe illeszteni. Molotov 1946. október 22-én válaszolt Gyöngyösi János külügyminiszter október 12-i levelére. S ebben 100olvashatjuk: „A párizsi békekonferencia feladatkörébe nem illett bele a Magyarország és Románia között fennálló kérdések rendezése, annál is inkább, mert a levélben feltüntetett kérdések rendezése a magyar és a román kormány közti kétoldalú megállapodás napirendjére tartozik.” Az elhatározás világos és cinikus. Bármiféle vita lobban a két ország között, a romániai magyarság sérelmei a jövőben nem vihetők nemzetközi fórum elé. A nagyvilág így nem illetékes ellenőrizni a magyarság panaszait. A kétoldalúság pedig azt jelenti, hogy szovjet hatalmi szóval intéződhet a két ország kapcsolata, s benne a kétmilliós magyarság sorsa.

Ebben az összefüggésben már értjük: miért is sikkasztotta el Groza államgépezete a Magyar Népi Szövetség 1946 nyarán Székelyudvarhelyen elfogadott és beterjesztett nemzetiségi törvénytervezetét. Megtehette, mert tudta: a magyar kormány által készített kódex nem emelkedhet nemzetközi politikai érvényre, s ha az egyetemleges jogi garanciákat a nagyhatalmak szükségtelennek ítélik, ugyan miért kellene a hazai belpolitikai életet megterhelni egy olyan törvénnyel, amely majd számonkérhető, és amely nyomán pontosan, tárgyszerűen ellenőrizhető is a kisebbségek sorsa, közügyi állapota. Hozzá: Petru Groza 1946 őszétől 1947 őszéig a nemzetiségi minisztériumot is vezette. Többszörösen és személyesen felelős, hogy elsüllyesztették a tervezetet, s az általánosságban fogalmazott, egyenjogúságot hangoztató alkotmányszöveget a gyakorlatban a percnek tetsző politikai frázisokkal töltötték ki.

Az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés menetét Illyés Gyula tárgyszerű, a cinéma vérité írói módszerével megörökítő naplójegyzetéből ismerjük. Hűvös protokoll-menetben a fáradt Bidault elnökölt, s fegyelmezett keserűséggel tette dolgát a Gyöngyösi János vezette magyar delegáció. „Semmi történelmi pillanatot nem éreztem” – jegyzi meg Illyés Gyula, s valóban: akkor már jó ideje a Történelemből való kipottyantás állapotában leledzettünk. S hogy az erdélyi kérdés elemi kérdéseiről is tájékozatlan a magáról oly sokat képzelő francia hírközlés, azt Illyés Gyula gúnyos mosollyal állapította meg. A Paris Press, amely a román békét magyarázta, így fogalmazott: 101„Románia mégis boldog, hogy visszakapja Transzjordániát.” Hozzáteszi Illyés, „a coquille mindenképpen jelképpé ugrott. Az egész párizsi sajtót jellemezte.”

De miben vagyunk mi felelősek? Vajon csak a nagyhatalmak hideg cinizmusára hárítható az, hogy Trianon a párizsi D’Orsay külügyi palotában megismétlődött? A Bibó István által igényelt „Békecsinálók felelőssége” csődhöz vezetett. Földrajzi, politikai, nemzetiségi alapozottság híján a trianoni diktátumot ismételték meg. De akkor még ügyeltek a látszatra: Trianon előtt Romániára még rákényszerítették a kisebbségvédelmi nyilatkozat aláírását. Tehát volt mit be nem tartani. Párizsban ilyen charta szükségessége föl sem merült.

A történtek ismeretében felmerül a gondolat; a világhatalmak marionettjátékában a Romániai Magyar Népi Szövetség cselekedhetett volna-e másként? Tudjuk, a kérdés maga is történetietlen. Az MNSZ a román–magyar békés együttélés jegyében politizált, radikális lépésre nem szánhatta el magát, hiszen Groza demokráciáját gyöngítette volna, erősítve a nacionalista, fasiszta Nemzeti Parasztpárt és más erők helyzetét. A választási küzdelemben a Magyar Népi Szövetség ezért csatlakozott a Demokrata Pártok Blokkjához. E belpolitikai kényszerű lojalitás gátolta meg azt, hogy az erdélyi magyarság a nemzetközi fórumok béke-előkészítő tanácskozásához szólva követelje: garantálják és ellenőrizzék a nemzetiségi jogokat.

Márton Áron már az 1946. januári Groza-levélben erkölcsileg megfogalmazta az igazságot: „a Magyar Népi Szövetség pedig a kormány támogatásában elvérzett.” A nyári nemzetiségi törvénytervezet csak az MNSZ választási küzdelmének biztató programpontja lehetett. Amikor az új parlamentben Kurkó Gyárfás 1946. december 12-én felvetette a javaslat törvénybe iktatását, az előterjesztést elvetették. Párizs előtt már Washingtonban, végképp és minden elrendeltetett. A reálpolitika győzelme – vélték a Magyar Népi Szövetség vezetői, amikor a párizsi békekötés politikájukat igazolta.

De szükséges volt-e „a realitást” olyan memorandummal megelőzni, mint amilyet a Magyar Népi Szövetség százas intézőbizottsága 102fogalmazott meg 1945. november 15–18. közötti marosvásárhelyi értekezletén a határkérdés ügyében? Katona Szabó István emlékezése nyomán kirajzolódik előttünk: már a marosvásárhelyi politikai gyűlést is kívülről irányították. Feltűnő, hogy bár ígérték, Petru Groza mégsem jelent meg a tanácskozáson. Az ülésen a felső vezetés hangját képviselő Luka László (Vasile Luca) a „fasiszta” Magyarországot támadta.

Fasiszta Magyarország, magyarság!? Ismerős a gyűlölködő, általánosító rágalmazás. Illyés Gyula 1945-ös erdélyi útján idézte fel Bányai László szavait: „a magyar nép, ellentétben például a románnal, gyökeréig magába vette a hitlerizmust”. Illyés döbbenettel jegyzi meg: „A magyarságnak ilyen legyalázását még sohasem hallottam.” Ez a Bányai László olvasta fel a marosvásárhelyi kiáltványt, amelyet Nagy Géza és mások oly hevesen elutasítottak. Ám a határkérdés ügye módosított formában ugyan mégis bekerült a petícióba. A vásárhelyi tanácskozás nyomán bizonyos: Vasile Luca és Bányai László és mások pártmegbízatással tudatosan, némelyek pedig jóhiszeműségükben már 1945-ben őrölni kezdték a Magyar Népi Szövetség erkölcsi-politikai tekintélyét és erejét.

Beszédes időpont és leleplező tény: 1947. február 11-én, a párizsi béke aláírását követő napon, a Magyar Népi Szövetség az állandó politikai együttműködés jegyében csatlakozott a Demokrata Pártok Blokkjához. Tovább és együtt rendületlenül a demokrácia kiszélesítésében! Győzelmes realitások következnek? Avagy gyanútlan menetelés kezdődik el a Bukarest és Moszkva által összehangoltan elkészített megsemmisítő politikában? „A nemzetiségi jogok nélkül nincs demokrácia” – nyilatkozta sejtelmes rossz érzéssel Kurkó Gyárfás a Világosság 1947. március 27-i számában.

Hol van az én hazám? – tűnődött Szabó Zoltán a párizsi békét előkészítő értekezlet szeptemberi záró napjaiban. Fájdalmas szomorúságában publicisztika helyett csak jegyzetek írására van ereje. Csöndes meditáció-sorában olvashatjuk:

„Ha hazánkfiai hallgatnának rám, ezt ajánlanám jelmondatul a következendő esztendőkre: réalité, toute la réalité et rien que la 103réalité. Ám nem vagyok hajlandó a keserű valóságot dicsőséges igazságnak, a kiegyezést szabadságharcnak, a sötétedést világosságnak látni.”

Márton Áron pedig így szólt híveihez a gyulafehérvári katedrálisban 1947. január 1-jén: „Elpogányosodtunk – s pogány szenvedések szakadtak ránk… A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk.”

Nincs menekvés és feloldozás; a szivárvány alatt pedig át kell menni.

Az 1947-es esztendőt így idézi fel Sütő András: „Ekkor léptem be a pártba Balogh Edgár biztatására és az ő ajánlásával. Abba a pártba léptem be tehát, amely a korszak minden nacionalista törekvésével szemben a nemzetiségek egyenjogúságának is legkövetkezetesebb védelmezője volt.” Közben az MNSZ-től kapott megbízásokat; egyik feladatként például „kormányengedély híján” időszaki lapot szerkesztett Páll Árpáddal. „Kiadványunk minden száma más-más címmel jelent meg. Az utolsónak Petőfivel volt a címe. Rossz cím, nem én adtam. Felsőbb döntésre született. (»Megjelent a Petőfivel!« »Adjon egyet a petőfivelből!«) Kétmillió lejt adtak a kezembe, azzal elutaztam Temesvárra, megkerestem Bodor Pált, aki maga is középiskolás diák volt. Ő segített nyomdát szerezni, újabb pénzösszeget fölhajtani, meg írt is a lapba” – mondja lapszervezői korszakáról.

A Világosság munkatársának 1947-es írásaiból is az erősödő szervezőkedv, a propagandista tűnik elő. Január 25-én az MNSZ népfőiskolai értekezletet hívott össze Kolozsvárra, körvonalazandó az iskolán kívüli oktatás, közművelődés lehetőségeit, módozatait. Néhány nappal később (január 31.) Zsoboki pillanatkép című tudósításában a művelődő falu életéről számolt be, arról az eseményről, amelyen az emberek egy Móricz kollégista előadását hallgatták. Példaként említi Zsobokot, amint annak láttatja Nagyszalonta magyarságának törekvését is, amely úgy „ismerkedik a román szellemmel”, hogy műkedvelői Caragiale drámáját mutatják be.

Esti beszélgetés címmel az Ifjú Erdély 1947 januári számában megjelent novellájára is érdemes figyelnünk. (Nagy Pál bevezetőjével újraközölte a Reformátusok Lapja 2000. október 8-i száma) A kocsmából kitántorgó Laji bácsi, aki „úgy maradt a hóban, mint az angyal, kinek lába alól kicsúszott a felhő”, keserves életét mondja el az őt felsegíteni akaró gyermeknek. Sütő András Tamási Áron ihletésében költői képekben beszélteti szereplőit: „– Hallod fiam? Muzsikál a föld. De nem, nem a föld. A halottak… A gyermek 105megriadt a szótól. Hátralépett aztán kérdezte: – Laji bácsi nem fél a haláltól? – Én a haláltól? – Bitangot csinálok neki. Érted? Hat bitangot. Olyanokat, mint én vagyok.”

Élet-halál küzdelem nyílik meg ebben a télesti életképben, s már felfigyelhetünk arra, hogy a párbeszédet Sütő András drámai sűrítésben jeleníti meg. Indulat feszül Laji bácsi monológjaiban: „Mindenki megszökik, fut a nyomorúságtól. Csak éppen én maradjak?” De Laji bácsi marad a jeges földön, s a legényke hiába próbálja talpra állítani, ő maga is hanyatt esik. De hogyan is írja le a történet utolsó soraiban az ifjú Sütő András? „Aztán hűvösség csapta meg a fülét, az útmenti kerítés az égbeszökött s ő kezében az öreg kabátjának egy rongyos darabkájával megpillantotta hirtelen a csillagos eget. Pillanatig feküdt az árokban mozdulatlanul, aztán felugrott és ijedt futásnak eredt az éjszakában. Ottmaradt a lába nyoma s az árva petróleumos üveg. És fönt a fenyves alján táncolni kezdtek a nyulak a hidegtől.” Talán, az idézett sorok nyomán, módosíthatjuk az irodalomtörténet időszámítását, mert az Esti beszélgetésben is már az író készülődik.

Budapesten, a párizsi békekötés tragikus voltát elfeledő, idillizáló politikai manőverként Román–Magyar Hetet rendeztek, Groza vezetésével magas rangú delegáció avatta a Mocsáry Kollégiumot. A Világosság Mocsáry Lajos a román–magyar testvériséget képviselő munkásságát ismertető cikke mellé illesztette Sütő Andrásnak a nagyszalontai példát idéző jegyzetét. Egy másik, 3 szeg című jegyzetében (május 23.) „a társadalom segítő akaratá”-hoz fordul, hogy a népi kollégiumok anyagi alapjának megsegítésére a „szegényparasztság fiainak tanulásáért” ki-ki három szeg adakozásával járuljon hozzá. Balogh Edgár emlékirata szerint: az MNSZ kezdeményezése páratlan sikerrel járt, „minden magyar család tisztogatta a szegeket, a szövetkezetek átvették a rakományokat, s a végeredmény 12 mázsa szeg lett. Bebútorozhattuk a Móricz Zsigmond Kollégiumot, fedezhettük a népfőiskolai előadók kiszállását, s jutott még a csángó akció számára is.” A Kollégium kiadásában jelent meg Asztalos István két egyfelvonásosa (Feleselj kisfiam – Tejes ember), melyet a Hódmező106vásárhelyen jegyzett Puszták Népe 1-es számában méltatott Sütő András.

Aki folyamatosan szavát hallatta az ifjúság ügyeiben is. Egyik terjedelmes írásában (június 9.) Megkérdeztem a diákokat címmel arról tudakozódott, ki miért tanul. A tanulmányi reform gondolatát is megpendítette. Az egyik diák így méltatlankodott: „Négy vagy öt világnyelvet akarnak a fejembe kalapálni. S ugyanakkor az édesanyám nyelvét kell elhanyagolnom… miért nem tanítanak magyar nyelvtant a felsőbb osztályokban?” Az írás személyes hangoltságú példával zárul; egy diák a gyári negyedben „épp arról beszélt egy ifjúsági csoportnak, hogy a változott idők változott embert követelnek. S a diák is ember. Lejárt az iglói diákok kora.” Talán, egy kicsit önigazolásként – a tárgyait hanyagoló magántanuló hangja is kihallik belőle. Aki az algebránál és a latinnál fontosabb házi feladatnak véli, hogy például Mákófalvára siessen az ifjúsági szervezet hibáit feltárni, és azt, hogy a közömbösség ellen cselekvésre buzdítson (június 30.). A Kisküküllő megyei Dombó község dalosünnepe alkalmából (október 27.) Többet és szebbet! című írásában Bartók Béla és Kodály Zoltán jegyében kérdezi: tanítók, hivatásos és nem hivatásos karmesterek, kántorok miért nem kapcsolódtak be abba a nagytakarításba, „amelyet mindenféle fajta kultúrszenny kiseprésére indítottunk”? Füstölög a jegyzetíró, és többes szám első személyben fogalmaz. Az öntudatra ébredés és a harciasság erősödő jelei.

S egy másik szín: a párttag szocializmusba vetett messianisztikus reménysége. József Attila halálának tizedik évfordulója alkalmából írta: „Róla való kegyeletes megemlékezésünk legyen lelket és izmot erősítő varázsital a jelen küzdelemben. Azok a vágyak, álmok és visszagyűrhetetlen erők, amelyek a költőt, a mindent meghirdető futárt előre küldték, a beteljesülés korszakában állanak. A költő megálmodta világ fénye beszüremlik lassan minden szembe s minden zugba, mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy a sínek elé hulló költő szemében is ez a fény ragyogott.” A Világosság december 5-i számában jelent meg az a cikke, mely szerint a szocializmus: a beteljesülés korszakának folyományaként értékelendő.

Hogy néhány nappal korábban a Magyar Népi Szövetség kimagasló személyiségét, Kurkó Gyárfást miért nem választották újra elnökké a novemberi, III. temesvári kongresszuson? (1947. november 21–22.) Okain bizonyára nem tűnődött el a társadalom változásaiért oly lelkesülő, ám a változás súlyát nem is érzékelő fiatalember, aki egy esztendővel korábban még elfogódott szerénységgel követte elnökét a diadalmas választási körúton. Tudni kell persze, hogy az ifjú riporter nem volt tagja az MNSZ vezetőségének. Nem értesült a temesvári kongresszus személyi változásainak hátteréről. Tisztelte, becsülte Kurkó Gyárfást, de még inkább az MNSZ új elnökét, Kacsó Sándort, Tamási Áron egyik legjobb barátját, a dél-erdélyi magyarság legendás szellemi vezérét.

„Elnökök jönnek, elnökök mennek, a Magyar Népi Szövetség marad” – mondta az elnökváltásra Gaál Gábor, amikor a bukaresti inspektor hölgy véleményét kérdezte. Balogh Edgár emlékiratában felidézi a pártmunkás hölgy válaszát: „Maguk cinikusak. Nem értettek meg semmit.”

Mi történt valójában? Miért kellett megválnia a vezető posztjától annak a Kurkó Gyárfásnak, akinek – Sütő András Falvak népében írott szavaival jellemezve – „nyugodt szárnyalású szavai” megnyitották a gyűlést? Valóban csak a szövetkezeti kérdésben mutatkozó tartózkodása okozta volna távozását, ahogyan Balogh Edgár tudósít róla? Önkritikára nem volt hajlandó, s Kurkó Gyárfás nyakassága már nemcsak szövetkezeti ügyben nem engedett, de a sztálini pártdiktatúra eszközemberének sem volt alkalmas. Ekkor már nemcsak Kurkó Gyárfásról volt szó. Három hónappal a párizsi békeszerződés után a Román Kommunista Párt a Magyar Népi Szövetség többéves felőrlő hadműveletét nyíltan is elkezdhette. Luka László 1947 tavaszán a kolozsvári Igazságban támadta meg a Magyar Népi Szövetséget, a romániai magyarságot. Osztályéberséget és a román demokratikus erőkkel való együttműködést követelt. Balogh Edgár önkritikus cikkben válaszolt. De Luka még csak hangolt. Bányai László következett a Világosságban, „szinte-szinte már vádiratot szerkesztett népfrontpolitikánk ellen” (Balogh 108Edgár). A Medvetáncoltatás elkezdődött, bár ez még csak az első tétel volt.

A temesvári kongresszuson jelentették be: Takács Lajos nemzetiségi miniszter lett – a bizakodás ténye volna? Takács Lajos már megszolgálta a megbízatást. 1947 augusztusában a párizsi békeszerződés jóváhagyását tárgyaló parlamenti ülésen úgy méltatta a szomorú és tragikus történeti döntést, hogy Észak-Erdély Romániához való visszatérése mellett kisebbségvédelmi záradék sem terheli az okmányt. Ez a Takács Lajos azonban közölte Balogh Edgárral: hamisítvány az a levél, aminek közlése nyomán György Lajost, a Bolyai Egyetem tanárát, az erdélyi Katolikus Státus elnökét magyarországi szervezkedéssel vádolják. Takács Lajos tudta: rágalom, amit Tamás Gáspár és Tóth Lajos újságírók kirobbantottak, és igazában nem is György Lajosról volt szó, hanem Márton Áron mindenek fölött álló emberi és egyházi tekintélyének sárbatiprásáról. Mert Márton Áron, ahogyan felemelte szavát a zsidó deportálások ellen, hasonlóképp tiltakozott György Lajos meghurcolása miatt is. S idéztük: 1946 januárjában Groza miniszterelnökhöz írott levelében felsorolta azokat a sérelmeket, amelyek anyanyelvi, iskolapolitikai, gazdasági, jogi téren érték a romániai magyarságot. Takács Lajos tudta, mi az igazság, hangzatos beszédben mégis megtámadta Márton Áront. Pokoli a játék, mert a magyargyűlölő parasztpárti vezért, Maniut bíróság elé állították; miért ne bízhatna a magyarság a megtisztuló időben, s követelhetné odaadással a Román Kommunista Párt irányát? Mert egyre inkább kitűnik már: a Demokrata Blokk imitáció. Alibi a kommunistáknak, mert igazából nincs szükségük demokratikus egységre. Miközben a Maniu-perre sor kerül, fel sem tűnt, hogy a másik oldalon elkezdődött a romániai magyarság két legnagyobb személyisége, Kurkó Gyárfás és Márton Áron elleni politikai hadjárat.

Ördögi praktikával és időzítéssel indult a Márton Áron és a katolikus papság elleni akció. Mert 1947 őszén több, mint száz magyar nyelvű iskola kezdhette meg működését, ám ezzel egy időben támadásba lendült Takács Lajos. „A Magyar Népi Szövetség minden 109törekvése a moldvai magyarság felkarolására beleütközik a katolikus egyház reakciós elemeinek népellenes elfogultságába és gyűlöletébe.” (Világosság, augusztus 1.) – olvashatjuk a Márton Áron elleni rágalom egyik passzusában.

Az 1947-es temesvári kongresszuson Kacsó Sándor került Kurkó Gyárfás helyére. Az ő tisztességében nem kételkedhetett senki, személye nem adhatott okot a gyanakvásra. Kacsó Sándor hősies enyedi szolgálatát megszenvedte; hosszú időn át a Brassó melletti Földváron raboskodott. Az MNSZ III. országos kongresszusán, amelyet – ismét Sütő Andrást, a Falvak Népe tudósítóját idézve – Groza Péter „rokonszenves alakja” is kitüntetett jelenlétével, Kurkó Gyárfás leváltása mellett egy másik ügy is árulkodott arról, hogy tervszerű és előrelátó program született a Magyar Népi Szövetség politikai erejének és tekintélyének megtörésére. A kolozsvári központot Bukarestbe telepítik – szólt a határozat. Ma már értjük ennek az okát is. A Magyar Népi Szövetség kolozsvári vezetői az erdélyi munkásmozgalmi múltat hitelesítették, s közel voltak a néphez is. Akár a többi kelet-európai országban, a moszkvai párt, belügyi irányítással, megkezdte a nemzeti vonal felszámolását, hogy a feltétel nélküli gyarmati függetlenséget kialakíthassák. Kolozsvárott kevésbé volt ellenőrizhető a mozgalom vezetése, s hozzá: az imént említett támadásokat indító Vasile Luca és Bányai László, e moszkovita pártvonal feltétlen képviselői Bukarestben politizáltak. Számukra különösen sürgető volt, hogy a Magyar Népi Szövetség távol Erdélytől, a román pártvezetés közvetlen közelében és felügyeletével végezze napi dolgait. Szomorú tény: az MNSZ Kacsó Sándor vezetésével folytatta a hajszát Márton Áron ellen, akit Petru Groza azzal csalt tőrbe, hogy 1949. június 21-én Bukarestben várja, ám a belügyesek útközben túszul ejtették és a nagyszebeni börtönbe szállították.

De említsünk egy másik okot is! Ezzel a döntéssel elkezdődött Kolozsvár súlytalanítása; pontosabban magyartalanítása. Történelmét, hagyományát, népességét tekintve Kolozsvár az erdélyi magyarság fővárosának számított. Újságok, intézmények, politikai 110szervezetek nyomatékosították jelentőségét. S abban a folyamatban, amely Trianon után a Partiumban elkezdte a romanizálást, Kolozsvár következett, aztán tovább…

1947. december 30-án I. Mihály királyt lemondatták trónjáról. Arról persze nem szóltak a híradások, hogy ultimátumszerűen kényszerítették a lépésre, Dej és Groza együtt celebrálták a puccsot, s mint Mihály emlékezéséből tudjuk: ágyuk vették körbe a palotát, a telefonokat elvágták és vérfürdővel fenyegetőztek, ha nem írja alá a lemondó nyilatkozatot. Mihály megtette. Groza zsebében pisztoly is lapult. December 30. így lett a Román Népköztársaság megszületésének dátuma.

A továbbiakban öttagú elnökség irányította a köztársaságot, Groza pedig miniszterelnök maradt. Apró hírek a Világosságban; aprók, de túlmutatnak a pillanaton. Új utcanevek Kolozsváron – adta tudtul az egyik közlemény. A Bocskay utcát Bernáth Andor munkásmozgalmi személyiségről nevezték el, a Kemény János utcát Pável Elenára változtatták: a magyar történelmi emlékezet koptatásának és a román mitológia építésének jelzései. Másnap (január 11.) arról értesülünk, hogy tömegesen panaszkodnak: eltűnnek az újságküldemények. Ugyanez a szám írja: Gaál Gábor a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. Sikernek minősítsük? Ha meggondoljuk, hogy egy esztendővel korábban még a Romániai Magyar Írók elnevezéssel külön szervezetben tevékenykedtek, majd az év folyamán beleolvadtak a Román Írók Szövetségébe, már kevésbé örvendetes tény. Az önállósággal a szeparatizmus vádja merülhet föl, egy közös szervezetben viszont már kétség se férhet ahhoz, hogy többségiekből kerül ki a vezető. Így a magyarok működését közvetlenül ellenőrizhették és irányíthatták. A román állam és a kommunista párt megnyugtató diplomáciai eredménye: „Budapesten örökre megpecsételték a két nép barátságát” (1948. január 26.). A magyar politika az erdélyi magyarság sorsát végérvényesen és végzetesen átengedte Romániának.

1948. január elején Sütő András szülőföldjéről tudósított. A híd mellett kigyúl a lámpa (január 12.) és Kipattan az igazság (január 16.) című írásában a változás és a holnap jeleit kereste. A király 111lemondása mindkét cikkben szóba került. Hogyan fogadták a kamarásiak? Egyikőjük óvatosan. Erre az író megjegyzi: „Az örök kételkedés, melynek a lélekből való kifüstölése demokratikus nevelő és felvilágosító munkánk legsürgősebb feladatai közé tartozik. Az óvatosság és a kételkedés okai nem mai keletűek. Visszanyúlnak a történelembe, a vérbefojtott parasztforradalmak hősi korszakába.” (A híd mellett kigyúl a lámpa) Nem az öntudatos kioktatás, hanem a megértés hangja ez inkább, amelyből kihallatszik a népnevelői ambíció. A másik írás a mindennapi gondokat sorolja: a szövetkezet boltjában nincs áru, a tejbegyűjtés anomáliáját említi: néhány literrel a szomszéd faluba kell gyalogolni.

A felelősök számonkérése és az összefogás igénye is harcosan csendül ki Sütő András írásából. Öntudatosan közli mezőségi embereivel: „A távlatokat kellene látni, amelyek beláthatatlanokká növekedtek.” Mire egyikük hümmögve annyit mondott: „A mi vezetőink ilyesmikről nemigen beszélnek.” Hiteles és őszinte mindkét híradás: az otthoni gondokat észleli és közvetíti; hite sem gyöngült, mert biztos a jövőben, csak az öntudatos embereken múlik, hogy oda eljussunk. Az egyik riportalany a panaszok kapcsán, bizonyára Sütő András véleményeként is kimondja: „Mert én azt nem tudom elképzelni, hogy a mi kormányunk a földmívesek kárát akarná. Miért adott földet egyik kezével? Azért, hogy a másikkal megnyomorítson? Mindent hiszek, csak egyet nem. Ha így állana a dolog, akkor nem adták volna nekünk a grófi földeket.” Alapvető ellentmondás az elkövetkezendő évtizedeket tekintve. Az említett „elképzelhetetlen”, abszurd valóságot kellett megélnie az embereknek – a romániai magyaroknak kétszeresen is.

Másféle abszurditás is felbukkan Sütő András mezőségi jegyzetében. Feltűnő: a szülői ház melegében mennyivel oldottabb és líraiabb. A híd mellett kigyúl a lámpa című írásában – ma már tudjuk – életre szóló emberi és írói programot fogalmaz meg, amikor így indítja tudósítását: „Jó dolog az, ha van az embernek egy szülőfaluja, s benne édesanyja. Időnként hazamehet szétnézni, s a földműves emberrel közelebbről is találkozni.” E ragaszkodásban figyelemre 112méltó momentum: a szülők hangja és vélekedése nem hallik ki az írásokból. A szemérmes tartózkodás magyarázná, vagy a holnapban hívő gyermeknek nem mutatkozott elég ereje, hogy a szülők nevében a bizakodás hangját pendítse meg a komor tények ismeretében? A riport majdani írói motívumokat is felvillant: az a népbolt, amelyben mindent árulnak, csak semmit sem kapni, amire szükség volna, a Pompás Gedeonban bukkan elő, egy figura pedig akár Örkény István postása is lehetne a Tótékból – újságok, hírek késedelmével kapcsolatban mondja: „Tulajdonképpen a postást kellett volna ráncbaszedni. Őneki van ugyanis egy régi és gyógyíthatatlan szokása: írni nem tud, olvasni nem lát. A szomszédok útmutatása szerint cselekszik mindig a kézbesítésnél. Azonkívül bakancsspórolás címén a frissen érkezett levélcsomókat a belső szoba falán szomorkodó szentkép háta mögé rejti, és csak akkor indul örömöt és bánatot osztogatni az embereknek, ha már jó sok van belőlük.” Pompásan megfigyelt és rögzített miniatűr portré, a majdani szatirikus hangja, jelezvén: az esendő emberi cselekedetek önmagukban éppúgy, mint társadalmi hatásukban abszurdnak mutatkoznak.

A megríkató és kacagtató mindennapok közepette szirénhangok hallatszanak. Kolozsvárról Bukarestbe szólítják Sütő Andrást. Az MNSZ központja 1948 tavaszán sajtófelelősi megbízatásra csábította. Ifjúsági táborok, tanácskozások, népi kollégiumok dolgában kellett buzgólkodnia. Ehhez kedve és képessége mellett hite is volt; Ifjúságunk útja című írása ajánlólevél is lehetett: „A demokratikus dolgozó ifjúság tudatában van annak, hogy a Népköztársaság széles teret nyújt gazdasági és szellemi felemelkedésre, új ütemet és lendületet biztosít építő munkájának.” (január 25.) Az öntudatos, kollektív érzésektől áthatott mozgalmi fiatalembert azonban az MNSZ központjából néhány hét múltán a frissen indult Ifjúmunkáshoz rendelték „erősítésnek”. Rossz emlékként idézi fel Sütő András: „Az Ifjúmunkás akkori szerkesztői gárdájának tekintélyes része rosszul beszélt és írt magyarul, szelleme mereven balos volt (a balnak a balszárnya), ráadásul a lap nem is volt önálló. Csak megbízott magyar felelőse lehetett; a román és magyar ifjúsági lapnak közös főszer113kesztője egy fővárosi román főiskolás volt. Kukkot se értett abból, amit írtunk. Kutyául éreztem magam. Kötelezően lelkesedni kellett, írásaimnak bombasztikus címeket adott a kontroll, olyan ügyekben küldözgettek vidékre, amelyek érdeklődésemtől távol álltak. Egy alkalommal riporteri kiküldetésből két napot csíptem le, hogy szülőfalumat is lássam, apámat, anyámat, gondoltam, még írok is valamit róluk. A forrásomra vágytam. A késedelemért, a kerülőért szigorú megrovásban részesültem, büntetést ígértek – erre fogtam magam és bevágtam magam mögött az Ifjúmunkás szerkesztőségének ajtaját. Távollétemben másnap kizártak a redakcióból, azután Révy Ilona osztályvezető közbelépésére megbocsátottak. De már nem volt ínyemre a mindinkább elkomoruló politikai munka.”

Ne túlozzuk el a jelentőségét, mert még nem kolhaasi a felismerés, de az első jel arra: Sütő András tud a bukaresti követelményeknek nemet mondani. Beszédes tehát: „Forrásomra vágytam” – sosem lankadó igény dolgozik benne, hogy az otthoniak hogylétéről tudakozódjon. Nemcsak egészségükről, folyamatosan észlelni akarja társadalmi közérzetüket is. Ez a szülői házhoz való ragaszkodás őrzi meg minden időben. S a másik, az ebből következő mozdulata is figyelmeztető: ragaszkodását a fegyelemsértés árán is vállalja. Becsapta az ajtót. Igazáért kockáztatni tudja mozgalmi státuszát és előmenetelét. Vagyis, mint később is annyiszor, semmilyen körülmények között nem óhajt eszközemberré válni.

Hajnali győzelem – első novellája, amelyet Gaál Gábor Utunkja közölt (1948/22. szám). Íróvá avatásának pillanataként jellemzik Sütő András méltatói. A társadalmi időnek tetsző lélektani küzdelemben bontja ki Kovács János 1945-ös drámáját. Kovácsot a visszatérő gróf erősen csábítja magához, földet ígér neki, ám osztályos társait és múltját, szegénységét árulná el, ha engedne a kísértésnek. A Móricz Zsigmondot is idéző lélektani ábrázolás a novella biztató pontja, ahogyan Görömbei András megállapítja: „Kovács is felnő társaihoz. Egy gyenge ember erősödik meg a közösség kényszerítő hatása alatt.” E győzelmi híradás Sütő András hitéből született, de amit fölötte álló erők akartak rákényszeríteni, mint az Ifjúmunkásnál, azt 114nem tűrhette, menekült belőle. „Elkomoruló politikai munka” – emlékezett az akkori időre, melyben a mindennapi politikai lépések döntöttek el mindent. A kommunista párt hatalomra tört. Februártól Gheorghe Gheorghiu Dej vezetésével a szocialista és a kommunista munkáspárt egyesült. A politikai játszmában annyira már nem is fontos az MNSZ súlya. Noha a magyar szövetség a márciusi választásokon a Munkáspártot támogatta, 39 magyar képviselő bejutott a parlamentbe.

1948 áprilisában törvényerőre emelték az új alkotmányt, amelybe beiktatták a nemzetiségek jogait is: az anyanyelv használatában, a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban. Érvényesíteni azonban nem engedték. A jogoknak e látszati és hangzatos deklarációja a szocialista nagymise textusa. A Román Munkáspárt június 10–11-i ülése nemcsak azért fontos esemény, mert kiátkozta Jugoszláviát a KOMINFORM enciklikája nyomán, hanem azért is, mert a mezőgazdaság szövetkezetesítéséről, az iparosításról határozott a szovjet minta alapján. Hangoztatták a fokozódó nyugati fenyegetettséget is. A Magyar Népi Szövetség hűségét a továbbiakban gazdasági és politikai mozgósításokban is bizonyíthatta. A nyáron 11 kolozsvári egyetemi tanárnak kellett visszatérni Magyarországra. 1500 felekezeti magyar iskolát állami román tanintézetté változtattak.

Intézményes, látványos eseményre még mindig volt alkalom: a kolozsvári műkedvelő társulat Sepsiszentgyörgyre telepedve, állandó állami státuszt kapott. Decemberben a Magyar Népi Szövetség IV. kolozsvári kongresszusával egy időben a prózai társulat mellett a nyári épületben, hely, funkció és lehetőségek megosztásával ugyan, de megnyílhatott a magyar opera.

Luka László a kolozsvári MNSZ-kongresszuson viszont a magyarországi könyv- és sajtókiadványok káros voltáról beszélt. Hol van már Groza dévai harcossága a román–magyar barátság beteljesítéséről! Harcosság? Éppenhogy leépülés: feloszlatták a Román–Magyar Baráti Társaságot. Vámunió? Határok spiritualizálása? Groza annyit hangoztatott politikai programja a semmibe merült. Ő már hallgat – de továbbra is miniszterelnök. Előkerült a „magyarul 115beszélő románok” terminológiája és beszüremkedett a társadalom mindennapjaiba. A tankönyvekben is sűrűsödtek azok a tényhamisítások, amelyek egységes nemzetállammá igyekeznek retusálni a soknemzetiségű Romániát. A politikai lélektani hadviselés cinikus alkalma az 1948. decemberi párthatározat, amely a magyarokat nacionalizmussal, a németeket nácizmussal, a szerbeket titoizmussal, a bolgárokat, ukránokat kuláksággal, a törököket, görögöket a nyugati imperializmussal való cinkossággal, a zsidókat cionizmussal vádolta. A kisebbségbe és félelembe szorított nemzetiségek elleni hangzatos harcban zavartalanul erősödhetett a pártdiktatúra ideológiájából építkező román nacionalizmus. Évtizedek múltán látjuk csak igazán: átgondolt tervszerűséggel.

Bukarestben különösen hűvös a levegő. „Sajnos, az MNSZ Ifjúsági Bizottsága is mindenben a Kommunista Párt futkosó, szorgos inasa kezdett lenni. Elkezdték fölszámolni az erdélyi népi kollégiumokat. Ezzel nem érthettem egyet. Nem vállaltam a kiküldetést Kolozsvárra a Móricz Kollégium fölszámolása végett. A mészáros munkát végül Kóthay Miklós, az MNSZ Ifjúsági Szervezetének elnöke végezte el. S továbbá: azért, hogy önkényesen távoztam az Ifjúmunkástól, mégis megbüntettek: úgynevezett pártszankciót kaptam. Ez afféle megbélyegzés, figyelmeztetés. Fütyültem rá, de Kolozsvárra kívánkoztam.”

Sütő András a régi baráti, atyai melegségbe Kolozsvárra vágyott tehát. Tanulmányi tartozásai is indokolták, hogy visszaengedjék. Így került a Falvak Népéhez. Magánúton az Unitárius Gimnáziumban a nyolcadik osztályt végezgette, ám a szerkesztőségben egyetemen tudta magát. „Előadótanárunk Asztalos István volt, a rektor pedig Gaál Gábor a szomszédos szobában. A félig nyitott ajtón át nézegettem gyakorta, miként operálja ki egy-egy novella vakbelét, hallgattam, hogyan rekcumozza Marosi Pétert, aki azután a hierarchia törvénye szerint bennünket, süldő szerkesztőket szedegetett ráncba. »Vegye ki fiam a kezét a zsebéből, jön a főszerkesztő!« Aztán Asztalos érkezett kézirattal, a mezei szerkesztők hadának olvasta elébb próbaképp, majd a végső szót Gaál Gábor mondta ki. Asztalos ugyanis 116lelkes elismerésünk köréből kilépve Gaál Gáborhoz ment át kéziratával. Minden látszat ellenére Arany János-i kételyek őrölték. Verejtékcsordulásig megküzdött a formával. Névelőkkel volt képes birokra kelni, a szükségesekkel is a tömörítés mámorában. Eszménye volt: olyan legyen az írás, akár az ébenfa. Laza, likacsos formák láttán nemcsak fölháborodott, üvöltött is néha. Ez az indulat azóta nagyrészt kiveszett az irodalmunkból.

– Talán sűríteni kellene még… – bizonytalankodott Gaál Gábor előtt is.

– Ne javítson semmit, kérném! Ez így jó, ahogy van.

Nagy szó volt ez, hiszen máskor, valamely rossz lelkiismeretű szerzőt, aki rettegett Kritikus fejcsóválásai, cöccögései láttán buzgó fogadkozásba kezdett – Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta! –, ilyenformán nyugtatott meg: »Maga ezen ne javítson semmit, kérem, ez így rossz, ahogy van!«” (Az én egyetemeim)

Aztán jött Szabédi László, akivel „a szarvasiramú logika, a babitsi kultúra” érkezett. Máskor Kós Károly toppant be egy atyai, írótársi ölelésre, Asztalos István Sinkát szavalt, Méliusz József, aki ekkortájt a színház direktora, Thomas Mann és Roger Martin du Gard olvasására biztatja. Bánffy Miklóssal írótársként Sütő András előadói pódiumon találkozott. Gaál Gáborral pedig a Szent Mihály-templom körüli sétákon baráti, atyai hangon folytatódtak a szemináriumok. „Hőseivel együtt hol él az író? »Magában a konkrét valóságban – benne!« – hallom Gaál Gábor hangját, s a föld felé – és földdé vált – mutatóujját is látom, és tekintetének csillámló, mert mindétig jósággal vegyes szigorát.” (Az örök emlékezet földje)

Bentlakásos volt ez az egyetem, mert a szerkesztőség „rideg, boltozatos helyisége” éjszakára is otthont adott Sütő Andrásnak. „Vaskályha, rozoga fotel, ócska íróasztal, szemben a faliújságom, minek – tapasztalatból inkább, mint kedély hatására – ezt a címet adtam: Falra hányt borsó. Száraz koszton éltem, párnaként újságkollekciót raktam a fejem alá, de sorsomat el nem cseréltem volna.” (Az én egyetemeim) Odakinn már hideggé vált az idő, megsemmisítő 117harcokhoz fújták a kürtöket, a nagygazdákat és a népi demokrácia ellenségeit kellett leleplezni a Falvak Népében is. A kamarási műkedvelés tegnapjaiból most az merült fel az emlékezetben, hogy a módosabb gazdák fiai játszották a jelentős szerepet, a kántor magyar nótát tanított. Bartókot és Kodályt „száműzték a faluból”. Ez is igaz volt. De nem maga az igazság. A későbbi torzulások előjele.

A szerkesztőségi duruzsoló vaskályha mellett megélt mindennapok évtizedek távolából is átmelegítik az emlékezetet. „Idill? Közelség inkább. Úgynevezett népiek és urbánusok emberközelsége – tudatosan vallott, vagy csak megsejtett eszmények mindinkább erősödő vonzáskörében; írás és társadalmi szolgálat kart karba öltése abban a hitben, hogy a világ teremtésének vagyunk részesei. Ifjonti lelkesedéssel hittünk az írás hatalmában, amelynek erejét – minden más hatalomtól elütően – épp megosztottsága, vagyis kinek-kinek a másikétól különböző művészeti szemlélete hordozza.” (Az én egyetemeim)

Előmenetelét a kolozsvári írószövetség vezetősége hitelesítette; nemcsak tagjai közé, hanem a vezetőségbe is beválasztották. Az íróvá avatást pedig Gaál Gábor celebrálta vonalzóval, aki „azt mondta, vegyem úgy, hogy a szárnyamat is megkenegette, a jobb repülés végett”. (Az Utunk hívó hangjai)

Minthogy Gaál Gábor is a „valóság” felé böködött ujjával, a szárnyaló írói fantáziának nem kedvezett az idő. Sütő András magánemberi életében mégis a boldog repülés ideje érkezett el. Bukaresti együttlétek, őszi tervezgetések után 1949. április 4-én megnősült; feleségül vette Szabó Évát. A kislányt még 1946 augusztusában, a vásárhelyi ifjúsági kongresszus előkészítésének idején ismerte meg. A tüzes tekintetű, barna, csinos és törékeny leányka ügyesen gépelte a Világosság ifjú munkatársának Páll Árpáddal együtt fogalmazott mozgalmi jelentését, amit más „dicsőségesen felolvasott” az országos találkozáson. Időnként elmentek vacsorázni, Szabó Éva bemutatta szüleinek. Eltelt két hét, a munka és a kongresszus befejeződött. Kolozsvárról aztán sűrűn érkezett levél Szabó Éva címére Marosvásárhelyre. Szinte hetenként kapta a kislány a 118szépen szóló leveleket. A válaszok azonban eléggé ritkán mentek a kolozsvári diákbentlakásba. Érdektelenség miatt? – tűnődött és bosszankodott a fiatalember. Szabó Éva aztán töredelmesen bevallotta: olyan „szép leveleket” kap az ifjú tollforgató udvarlótól, s annyi bennük az irodalmi téma is, hogy bár hasonlókat gondol és érez ő is, de olyan selymesen-simogató szavakkal nem tud válaszolni. Hallgatott inkább. Hallgatásban és ragaszkodásban azóta meghaladta a fél évszázadot is Szabó Éva családféltő „abroncstermészete”, amely a vásárhelyi, kamarási öreg szülőket, gyermekeket, unokákat, s részint a rokonságot is egybefogja. Csöndes és lankadatlanul kitartó lélekkel megőrző és megtartó erőt jelent, bármiféle égzengések, viharok, omlások és rontások állították és állítják próbatétel elé a családot. Szabó Éva örökké szolgálatos és virrasztó. A tennivalók vállalásával mindétig társa a Gondban; fáradhatatlan figyelemmel, érzékenységgel párja a küzdelmekben. Hallgat a társaságban és a tekinteteket figyeli. Nem felejti a hamis szavakat, s a téli napokra megőrzi az őszinte gesztusokat, a hiteles gondolatokat. „Örökmécsesként” világol úgy, ahogyan Sütő András lírai szépségű írásaiban is egyre gyakrabban előtűnni látjuk. Virrasztó társ és lankadatlan hűség ő a kisebbségi megmaradásban; a sárkány-veszedelmekkel vívott küzdelmekben pedig erőt ad és bátorít.

1949-ben a páros lét paradicsomi idejének hajnalát írták. A baráti kör jóvoltából úri lakás lakója lett a szerkesztő úr. A villa tulajdonosa egy mord öregasszony, aki nőnemű lényben csak az ifjú asszonyt engedte belépni a kapun. Bármennyire is szűkös volt az egyetlen szoba, otthont jelentett; a szerkesztőségi nyüzsgésből munka végett is szükséges volt visszavonulni a csöndbe. A Hajnali győzelem írójától ugyanis újabb műveket várnak. A bukaresti kiadó pedig fordítási ajánlattal jelentkezett. Creangă meséinek magyarra ültetésére kérték fel. Említettük: Sütő András a szomszéd Anica néni és a nagyenyedi román tanárnő jóvoltából fedezte fel a nagy mesemondót. Mint Beke Györgynek elmondta, a fordítás gyötrelmét, az anyaggal való küzdelmet a prózaíró vívta magában: „Bár a románt úgyszólván a bölcsőből kifelé fülelve az anyanyelvemmel 119együtt tanultam meg, a munka nehezen haladt. Önmagamban húst szaggatólag vájkálva kerestem a másik elbeszélőt, a hasonló hangút. Hónapokig szerzőm bokája szintjén kerengtem. Néha úgy éreztem: tilinkó szavára büröksíppal, hagymaszárdudával válaszolok. Keserűségem is büröké volt.” Az alkat és a személyesség is vezette az „álruhás királyfi” mesevilágához. „Megszerettem ezt az óriást a gyöngédsége miatt is. Ahogyan emlékeiben visszahajol a humulesti-i bölcső fölé, ahogyan anyja képét aranyrámába örökíti: az igazi férfilíra példája.” Úgy fordította a Tarisznyás Ivánt és a Fehér szerecsent, hogy Sütő Andrásban a kamarási bölcső, a kamarási gyermekkor tűnt elő. Creangă mesevilága és a fordítás gyötrelme azért is fontos számára, hogy míg jelzőkkel és a Creangă-hősök sárkányos veszedelmeivel viaskodik, otthon is időzik, édesanyja közelében. A hírlapíró szülőfalujához vissza-visszatér s tudósít az otthoni eseményekről. Az írót a képzelet és választott anyaga is hazavezérli. Pontosabban: Sütő András Kamarást élte meg Humulestiben is.

Ám a képzeletbeli otthon fényesebb, mint a valóságos 1949-es esztendő. Amint az Anyám könnyű álmot ígérben értesülhetünk róla, Lénárd Pista után „Máté Marcit is meglőtték”, amikor a „rekviráló katonák a kövér disznóját akarták elvinni”. A kamarási tanulság pedig imigyen hangzik: „Mikor szól a puska, ne avatkozzék az ember a saját dolgába se.” Füstöléses ördögűző időben már a fegyverek is eldörrentek. Puskaropogásként kattogtak az írógépek és a nyomdagépek is; írótársak egymás ellen indítottak háborút; a felsőbb sugallatok és a félelem hangjai a szellemi harakirik korszakát hozták el. Nagy István Tamási Áron ellen indult harcba, mondván: „Már Ábel sem viselkedik úgy a rengetegben, ahogy száz és ezer más famunkás cselekszik abban az időben…” (Utunk, 1949. március 26.); Marosi Péter azt harsogta: „Márton Áron történelmünk leggyűlöletesebb hagyományainak képviseletét vállalta” (Utunk, június 11.). Márki Zoltán Osztályharc és hazafiság című írásában Robotos Imre könyvének érdemét abban látja, hogy „leszámol a tájszeretet és tájsiratás nacionalista jelszavaival”.

„Meghalt a cselszövő, eltűnt a rút viszály…” – énekelte győztesen a magyar opera társulata 1949. november 3-án a Hunyadi László bemutatóján, de a színház diadalmas varázslata nem sokáig éltethette Balogh Edgárt, mert amint hazatért a premierről, nyomozók érkeztek a lakására és elvitték. Cselszövők és viszályok ideje csak most kezdődött igazán, mert elhurcolták Jordáky Lajost, Demeter Jánost, Méliusz Józsefet, Csőgör Lajost. November 3-án elvitték Kurkó Gyárfást is, aki az MNSZ elnöki székéből való kiűzetése után megírta Nehéz kenyér című önéletrajzát. Ki is adták, de a későbbi meghurcoltatás első jeleként visszavonták, bezúzták. Kurkóval egy napon börtönözték be dr. Szász Pált, Korparich Edét. Micsoda népfrontos abszurditás! – Szász Pálék memoranduma épp a Kurkó-féle MNSZ hitelét vonta kétségbe! Említettük: már nyáron letartóztatták Márton Áront is. Az MNSZ vezetői, a Bolyai Egyetem tanárai, az egyház tekintélyei ellen szervezett megsemmisítő akciók a Moszkvából irányított pártdiktatúra hadműveleteinek forgatókönyve szerint alakultak: a politikai rágalmak sorában munkásmozgalmi árulás, a Rajk-összeesküvéshez hasonló vádak szerepeltek. Osztályharc ürügyén polgári, úri származású magyarok ezrei, tízezrei raboskodtak már börtönökben, robotoltak a Duna-deltában. Most pedig azokra került sor, akik az új rendért harcoltak. S ne feledjük tíz- és százezrek mártíriumának sorában Demeter Béla sorsát! 1946 júliusában Erdély-szakértőként Magyarország képviseletében utazott a párizsi béketárgyalásokra. Elvi és gyakorlati kérdések sorát fogalmazta meg tanulmányában. 1948-ban elvonult a közügyektől, s 1951-ben az ÁVO minden törvénytelenség fölötti gaztettel letartóztatta s átadta a román hatóságoknak; s 1952. december 24-én Văcăresti-i börtönben hunyt el.

Már az ördög vigyorog ki a Medvetáncból.

A Magyar Népi Szövetség vezetőinek bebörtönzésével a romániai magyarság intézményeit gyöngítették, morzsolták fel. Szólt a puska, s az elhurcoltak nem tudtak saját dolgukba avatkozni. S aki maradt, az mennyire avatkozhatott saját életébe? Sütő András 1949 őszén beiratkozott a kolozsvári Színművészeti Főiskola rendezői 121szakára, de az órákra nemigen járogatott. Egyszer csak közölték vele, Moszkvába mehet tanulni, ami persze nem büntetést, hanem kitüntetést jelentett. A fiatal házasember és író Nagy Istvánt kérdezte: „Ha rendezőként főleg írni óhajtanék, baj lesz-e belőle?” „Kérem, mondta Nagy István, ha egyszer államunk pénzét fekteti magába, akkor kutya kötelessége lesz csakis rendezni, rendezni!” „Így nem mentem el.”

„Volt egy kis morgás, fejcsóválás is pártaktivisták részéről, de nem törődtem vele. Sose bántam meg, hogy nem mentem el Moszkvába színházi rendezést tanulni.

Későbben még akadt néhány ilyen alkalom; megtisztelő ördögsugallat. 1953-ban hívtak a párt Központi Bizottságának sajtóosztályára úgynevezett »magyar felelősnek«, vagyis az összes magyar lapok »pártcenzorának«. »Isten őrizzen engem ilyesmitől!« – mondtam Leonte Rauţu KB-párttitkárnak, aki afféle román Révai volt, eléggé járatos az irodalomban is. Becsületére legyen mondva: nem haragudott meg a válaszért, csak imigyen figyelmeztetett időnként: »Azért vigyáznia kellene, fiam, a hangnemre. Ön gyakran úgy veti föl a kisebbség kérdéseit, hogy az inkább kakaskodás, mint pártszerű hangvitel.«”

Írói élmények? Annak számított, hogy a Mezítlábas menyasszony című elbeszélését a Marianum gimnázium dísztermében rendezett Utunk matinén Gaál Gábor kezdeményezésére „nagyszámú hallgatóság jelenlétében vitatták meg”. Aztán az elvtársi gondoskodás Lónára küldte, hogy tapasztalatokat gyűjtsön a tartomány első közös gazdaságának szervezéséről. „Minden tapasztalatom a jegyzeteimben maradt. Sch. elvtárssal konfliktusba keveredtem. Nevetségesnek tartottam, hogy a szervezés kudarcait a helyi papnak a nyakába akarják varrni. Akkor már föltűntek a későbbi cinikusok, akik röhögve mesélték, miként ijesztettek rá a parasztokra, hogy belépjenek a közösbe. Egyik azt mondta: »A parasztok azért nem akarnak áttérni a szocialista gazdálkodásra, mert a pap nem lelkesedik az ügyért.«”

Aztán pártfőiskolára akarták küldeni – nem vállalta. Nem óhajtotta az aktivista karriert. De előmenetele mindenképp kijelöltetett, 122mert amikor Asztalos István alkotószabadságot, tehát a főszerkesztői munkák alól való mentesítését kérte, az MNSZ vezetősége Kacsó Sándor javaslatára a Falvak Népe főszerkesztőjévé Sütő Andrást nevezte ki. Egyidejűleg megválasztották a kolozsvári írószövetség egyik titkárává is. Nem hatalmat jelentett, inkább jószolgálati munkát. „Rengeteg idős tagot ért sérelem, igazságtalan büntetés, tiltás. A társaság legfiatalabb tagjaként röstelltem volna nem a legszorgalmasabban nyargalni kinek-kinek az ügyében.” Felvetődik a kérdés, hogyan érintette Sütő Andrást és generációs társait a magyarság vezetőinek letartóztatása? Hiszen atyai mestere, a pártba vezető útjának egyengetője, Balogh Edgár is közöttük volt. Mindenekelőtt egy különös mozzanat: alighogy Balogh Edgárt elhurcolták, néhány nap múlva Sütő Andrást behívták katonának. Bukarestben szolgált, mindössze két hónapot, éppen ezidőtt hurcolták el a magyarság vezetőit. Felmerül a gyanú, vajon nem azért hívták be őt és más értelmiségi fiatalokat, hogy minél zavartalanabbul és észrevétlenebbül bonyolíthassák le a belügyi akciót? Sütő András mindenesetre tájékozódni próbált, bukaresti központi ismerőseit kereste; szóba sem álltak vele. Egy bizonyos Goldberger elvtárs mordan elzárkózott, mondván: nem tud semmiről. A tanácstalanság és a félelem érzése is meglegyintette; később és homályosan a letartóztatottak kapcsán az illegalitás idejéből való ügyeket emlegették, de valójában „gyermekek voltunk, naívak, mint a verebek, bámultuk, hogy az elefántokat hogy lövik ki közülünk”.

A néphadsereg újonca voltam címmel katonaélményiről az Utunkban is beszámolt (1950. február 11.), s az „új szellemű”, írni-olvasni tanító hadseregről inkább a perc szempontjai szerint tudósított, mert ő maga nem sokat észlelt belőle. Tankosokhoz osztották, de odáig nem jutott, hogy beleüljön a harckocsiba. Elméletileg azonban szakember lett: megtudta, hogy a harci eszközt az oroszok találták fel. Szerkesztői mivolta tekintélyt adott: faliújságot készített, s különféle tanácskozások ürügyén Bukarestben sétafikált. Jó humorú moldvai román fiúkkal is szót értett. Anekdotákban idézhető fel, mint szólt a felettes ámulati parancsa a katonáknak: 123„Sütő vigyázzba állsz és úgy maradsz tíz percig, hogy mindenki bámuljon! Így néz ki egy szorgalmasan tanuló katona.” Mert Sütő távolról s név szerint felismerte a román állami és pártvezetőket a falra akasztott képeken. „Ha nem vigyázok, Isten tudja, mi lett volna belőlem.” Gyanítható: katonai mivolta alatta volt az írás lelkesültségének, mert például mikor a leszerelési parancsot megkapta, s kiderült, hogy ruháját ellopták, ott akarták tartani. Ellenkezett, akárhogy is, de menni akart, s úgyszólván lenge magyarban futamodott meg a további kaszárnyai élet elől. Futamodott haza Kolozsvárra, a közügyiség és az irodalom mindennapi regulái közé.

Az Utunk az általános romániai irodalompolitikai elveknek megfelelően, szovjet példa nyomán a „valóság és irodalom” jegyében közölte az épp időszerű pásztorleveleket; Nagy István Tamási Áron megsemmisítése után Reményik Sándorról írta: „a magyar polgárság nacionalista költője”. Csehi Gyula „a Bolyai egyetem magyar irodalomtörténeti katedra munkájának megjavítása” címén szinte politikai feljelentést fogalmazott meg kollégái ellen. „Jancsó elvtárs fel sem veszi a harcot a polgári irodalom dekadenciája ellen.” Távoznia kell Jakó Zsigmondnak; Abafáy Gusztáv komparasztikai törekvéseivel a kozmopolitizmust képviseli, Faragó József tévelyeg, mert Gaál Gábor és Lukács György elméleteire hivatkozik, „Szigeti elvtárs nemlétező magyar sajátosságokat hangoztat”. S ha az említett személyek mellett Gaál Gábor sorsát is felidézzük, aki ellen talán a legkíméletlenebb hajszát indította Sőni Pál, Robotos Imre és Csehi Gyula, akkor válik nyilvánvalóvá: a Bolyai egyetem tekintélyes tanári kara elleni hóhérló munkát vállalta és végezte el Csehi Gyula.

Az íróktól a „megújuló” világról szóló beszámolókat, a régi rend felszámolásáról szóló híradásokat sürgették. Színpadon is; Marosi Péter az Utunk 1950. április 27-i számában „Az új színházért, a hazai magyar drámairodalomért” emeli fel szavát: Davidoglu Bányászokja, Ivanov Páncélvonata, Leonov Mindennapi embere szolgálhat például. S aki trombitát fú, maga is marsolni kezd; Marosi Péter Száva Mihállyal társrendezésben állította színpadra a Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Mezítlábas menyasszonyt, amit Sütő 124egy korábbi novellája nyomán, jókedvű marosfői nyaraláskor Hajdu Zoltánnal közösen írt. „Hajdu addig járt a nyakamra az ötletével, míg beadtam a derekam. A munkamegosztás valahogy így alakult: Zoltán szállította reggelenként a cselekményfordulatokat, én pedig a replikákat fogalmaztam. Aztán évek múlva is jókat nevettünk a bukaresti román írók ilyenszerű, hozzám intézett kérdésein: »Á, Ön az a Sütő? Örülök, hogy megismerhettem. És kedves kollégája: András, akivel azt a színdarabot írta, hogy van?« »Köszönöm, András is jól van.« Közösben többé ő sem ír már színdarabot.”

Az 1951. januári ősbemutató kitüntetett kultúrpolitikai esemény: a premieren a nézők a már kinyomtatott szövegét is megvásárolhatták. Túlértékelnénk a darabot, ha részletesen ismertetnénk és méltatnánk. Bizonyos, ha valaha még közreadják, valami kordokumentum-kötetbe illeszthetnék be. Anekdotákban még mindig él az előadás; Sütő András emlékezése szerint Gaál Gábor a próbákra bejárogatva elképedve kérdezte: „Ki ez a sok ember, aki nem mozog? Mi ez a sok kerék, amely nem forog?” A meiningeni szocialista realizmus jegyében az életet rendezték be a színpadon; izzó vasat kovácsoltak a műhelyben, és az ellenséges elemek – a kulturális misztérium szigorú követelménye szerint – hidat fűrészeltek. Harag György jókedvű estéin idézte közreműködését a kulák szerepében. „Micsoda karikatúrája volt az irracionális ármánykodásnak, s egyúttal egy esztétikává előléptetett tudományos szemléletnek is!” (Gyászkalaposan) Az elmélet és karikatúrája persze a többi szereplőn is megmutatkozott; Kocsis Mihály középparaszt, aki rádöbben a nagyüzemi gazdálkodás előnyeire; az öntudatos Szőcs Dani a párt katonája, Kucuj Gavril cigánykovács, ki emberi méltóságában emelkedik… – de nem soroljuk, ennyiből is sejthető: Sütő András is „udvari lantot” pengetett a darabbal, az Állami-díj is jelezte ezt. (1951) „Hittem persze magam is, hogy a közös gazdálkodás valóban kiút a rettentő szegénységből. Hogyne hittem volna, mikor a szegényparasztok jórésze is hitte!”

De számos, román nyelvű és bukaresti előadásnál, félszáz műkedvelő együttes lelkesedésénél tanácsosabb az Idő mélyéből a tanulságot 125előhívni: „Ma olyannak látom, mint egy korhadó vadkörtefát, amelynek száraz ágai között imitt-amott zöldellt csak az élet. Egy sejtelem zsenge hajtásai. Mi volt ez a sejtelem? Hogy hőseink nem alakítják, hanem elszenvedik a rájuk zúdult történelmet. A napi zsurnalisztikai közlés úgy hangzott, hogy a szegény- és középparasztok szövetségre léptek a munkásosztály oldalán, és kezükbe vették sorsuk alakítását. Kollektivizálnak. De micsoda kisiklásokkal. Ilyen volt például, hogy a parasztok közül a konokabbak kukoricára térdepeltek, másokat elhurcoltak, koholt vádakkal börtönbe csuktak… A mai napig megíratlan mozzanatok.” (Varázsköreim)

Egy otthoni beszélgetésben is megbolydult a „lélekficamító” emlékek Ideje:

„– Mégis eljöttél hát!

– Régóta készülsz ugye hazajönni?

– Régecske.

– Egy-egy írást küldtél magad helyett.

– Nem tudom, hasonlítottak-e rám.

– Sokszor igen, sokszor nem.

– Még egy pohárral!

– Ne vesd meg szerény hajlékunkat.

– Mihály bátyád bizony meghalt.

– A legrosszabbkor, szegény, Isten nyugtassa meg.

– Van annak már tizenöt esztendeje.

– Elsíratni se tudtuk becsületesen.

– Hát mert akkor rakták alánk a parazsat.

– Olyan volt a helyzet: ember embernek farkasa.

– Ötvenben volt, igen. Semmink se maradt akkor, csak a becsületünk.” (Anyám könnyű álmot ígér)

Sütő András messze került övéitől. Bajossá vált a hazajárás, mert 1951-ben a Falvak Népét Bukarestbe költöztették. A Magyar Népi Szövetség után a kolozsvári Világosság is jelentőségét vesztette azzal, hogy Bukarestben már korábban országos napilapot indítottak Romániai Magyar Szó címmel.

A Falvak Népének el kellett hagynia erdélyi központját, hogy a fővárosba, a központba kerüljön. Anekdotikus történet-füzérekkel is felidézhetnénk a bukaresti szerkesztőségi életet, amikor négy-hat elemit ha végzett disznópásztorral, szövőnővel, egykori szolgalegénnyel a kulákok ellen, Micsurin és Liszenko példájára hivatkozva hadba indult ez a jámbor és írástudatlan mezei sereg. Jó baráti közösség alakult ki Bukarestben; minthogy szinte egy helyen lakott a társaság, egybefolyt a szerkesztőségi munka és magánélet. Sakkoztak, kirándultak, röplabdáztak és népdalokat énekeltek, és vidéki riportutakra autóztak. Mégse színesítsük idillivé a bukaresti éveket! A főszerkesztés ugyan csekély felelősséggel járt, a stilizálás és az átírás annál több munkát jelentett. Dolgozni kellett a terjesztőhálózat kiépítéséért is. Bernáth Ernő kiadóigazgató szakértelmének köszönhetően ez kitűnően sikerült; a lap példányszáma meghaladta a százezret. A Falvak Népének Herédi Gusztáv és Kahána Samu jelentett nagy segítséget, utóbbi még a Brassói Lapoknál tanulhatta el az újságírás mesterségét. Most azonban nem a lelkiismeret, hanem főleg a párt diktálta a szempontokat. Minthogy a falvakban dologtalan „kulákok és osztályellenségek is ügyködtek”, szükségesnek mutatkozott a lap címén is változtatni – így lett Falvak Dolgozó Népe, „merthogy csak őket illette annak ismerete, hogy a misztikus Mendel és Morgan banda miféle merényleteket követ el a béke s demokrácia világproletáriátusa ellen”. Hivatali, személyes tusakodások kezdődtek: „A káderosztályok közvetlen munkatársaimat is kezdték bogarászni, elűzni azon a címen, hogy egyiknek-másiknak a szülei kuláklistára kerültek. A szerkesztőségbe beköltözött egy varrónő, az volt a káderesünk. Titokzatos iratgyűjteményével külön szobát kellett biztosítani neki, ahol az általános tisztogatás dolgában működött.” (Beszélgetés Páll Árpáddal)

Otthonról nyugtalanító üzenet érkezett. A Gond a szülői házba is betelepedett. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvéből ismerős drámát Sütő Andrásné így idézte fel a televízióban: „1952-ben megtettek kuláknak. Volt egy kis rongyos cséplőgépünk, amit vettünk két rucáért. A férjem elment, vett valami vasakat, mert értett 127mindenhez, mester volt, összetákolta a cséplőgépet, nekifogott csépelni, hogy legyen mit együnk. Legyen kenyerünk. Melyiket hol csépeltük, egyszer jött egy autó, megállott a kapuban, s megkérdezték, hol a búzájuk. A padláson. Vették elő a zsákokat. Vitték el a búzát. Mi mit fogunk enni? – mondom. Az a maguk baja. Ez volt az első szezon. A másik hónapban észrevették, hogy a búza gyűlt, jöttek s vitték el. Ez nem jó dolog! Egyszer, lássuk, a kerten jönnek fel; jön egy milicista, egy elnök, jön egy éjjeliőr, egy cigány, jön egy másik – vagy öten jöttek. Én ott voltam a tornácba’, a férjem el volt menve csépelni. Na azt mondja az egyik, tudja Sütő néni, mi vár magára? Mi? A házból ki kell menjen. Miért? Kuláknak vannak minősítve. Hát miért vagyunk? A cséplőgépért. Elkezdtem sírni, csak én voltam itthon a kisebbik gyermekkel. Mondom, nincs hova menjek. Azt mondja, el kell menjen Bucurékhoz, üres ott egy ház, oda fognak költözni. Mondom, mi oda nem megyünk, hanem ha megengedik, ide hátra, van egy rossz istálló, s abba belemegyünk. Na és a konyhába. Akárhová, azt mondja, de a házból ki, mert kulákoknak vannak minősítve. Hát mondom, nagyon sajnálom, szegény kulákok vagyunk mi. Hát hiába. Kimentünk oda. Jön a férjem, mondom neki, na mi van. Nem kell kimenni a házból. De mondom, nem lehet ellenkezni. Akkor telt-múlt az idő, írtunk egy levelet a fiúnknak, megírtuk, hogy mi a baj. Milyen kulákok vagyunk? Akkor kijött egy aktivista, kijött és vizsgálta, azt mondja, nem olyan nagy ház, kétszobás. Maguk le vannak törölve a kulákságról. És ki kell költözzön, aki itt van. Aztán a férjem a cséplőgépet szétbontotta, eladta, kapott érte húsz lejt, vettek egy liter bort a munkásokkal, akik segítettek.”

Hitet rendítő dráma: a fönn hirdetett elvek lent, a mindennapokban az emberek ellen fordultak. Mi hát a valóság? Amit „szempontok” nyomán látni akar a hivatalosság, vagy ami történik otthon, a szülőkkel, a családdal, a falubeliekkel?

És mi az író dolga? Kinek is akar megfelelni? A sajtófelügyelőségnek? Avagy a szülői háznak, szeretteinek? És ha szüleivel megtörténhetett a gyalázat, miért ne történne meg másokkal is! Sütő 128András a személyes keserűséget közösségi gondként írta meg, ám a megalázott hiába keresett védelmet. A cenzor közölte: „nem megy”. Jöttek viszont másféle levelek, persze a falvakban leleplezett kulákokról, azok mehettek. Sütő András vidékjáró útjain nyomozni próbált a tudósítások igazsága után, s kitűnt: „a leleplezett kulákok nagyrészt becsületes középgazdák. Leleplezőik jórésze pedig szélhámos.” A párt aktivistája – kardos angyali feladatokkal felruházva – pedig imigyen szólt a főszerkesztőhöz: maga ne járjon a dolgok után, maga inkább olvasson újságot, mert az az igaz, amit az újság ír.

De mi volt, ami mehetett?

Az, ami a szempontoknak megfelelt. Már a címe is árulkodó. Új barázdák fordulnak (Utunk, 1949. III. 12.); Hadadi, aki tizenkét évig cselédkedett, maga akarja szántani a földjét. Megérkezik a traktor, s a gyermek kérdezi az apját: miért nem géppel szántanak? Aztán Hadadi enged, menjen az ő földjére is a traktor: „Csak ültessétek fel a fiamat is.” Földosztás után most a szövetkezetesítést kell támogatni.

1950 áprilisában a Román Népköztársaság katolikus papsága csatlakozott a stockholmi békefelhíváshoz. Az Anikó nén’ felébred című írásban szavazatokat gyűjtenek a békéért. A fiatal plébános lánglelkű s abszurd prédikációban szól népéhez: „A háború nem Isten büntetése, mert a háborút emberek csinálják…” Békeharc eszméje? Helyes!

Nemzetgyűlési választások következnek. Szavad legyen a mi szavunk (1952). A népszerű elnök, Benkő Sándor képviselőségre is számíthat, ám váratlanul feleségére voksolnak. „Ritkán voltál köztünk” – okolják a hirtelen fordulatot. Logikailag továbbgondolva, ha ritkán volt az emberek között, jó elnök lehetett-e Benkő? Ám nem ez volt a lényeg, hanem hogy változtak az idők, és a nők is egyenjogúak. – Ez is megfelelő.

Sütő András írásaiban asszonyok és leányok sorsát különös kedvvel igazgatta. Móricz Zsigmond Pillangójának, Hitves Zsuzsikának és Árvácskának a színei fénylenek fel a Bogár Zsuzsika búcsúzik című novellában. A jó torkú leányka elhatározza, hogy otthagyja a falut, ott a rideg és kíméletlen Bartalis urat, ott a szegénységet. 129A városi iskolába megy, énekelni tanulni. Egy boldog világból küldi már levelét édesanyjának.

A Hetedikben (1952) Kiskati, a városi traktorosiskolából tér haza, s nemcsak a szövetkezetnek tudományát, hanem erőt is visz a családba. Apja megadólag mondja: ezentúl ketten lesznek férfiak.

Több vonatkozásban Sarkadi Imréjével rokonítható Sütő András korai novellisztikája. A közös Móricz-indíttatás alapján is. Sütő András hasonlóan szárnyaltatja leány-alakjait, Monoki Zsuzsihoz (Gál János útja), vagy éppen Rozikához, a Szerelem című Sarkadi-mű hősnőjéhez. Sarkadi Imre útja eltért Sütő Andrásétól; mert nála démoni és mitologikus küzdelmek után következett be az a fordulat; valóban hitte és írásaiban hitette a párt agrárpolitikáját, a téeszszervezés igazát. Sütő András eredendően saját emelkedő sorsából vélhette igazolódni: valóban új és fényes világ következik. S ami még hibádzik, és nehezíti a falu életét? Hogy idegenek vagy falubeli káderek zsarnokoskodnak. Tehát nem az eszme, hanem a hozzá méltatlan személyek hibásak. Sütő András és Sarkadi Imre korai novellisztikája abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindketten gyakran mutatják meg az új és a régi világ küzdelmét a fiatalok és öregek harcában. Ahogyan Kiskatin ámul öregapja Sütőnél – ez a némileg sematizált társadalmi-generációs ellentétezés még Sarkadi ekkori legjobb írásaiban is – mint a Kútban című novella – érzékelhető.

Említettük: Sütő András szívét és elméjét ekkortájt a Pillangó szárnyverése rebegtette. Talán ezért is tud olyan lírai bensőséggel megidézni gyermek-történeteket. Makkos Jánoska finom és gyöngéd portréja (Új bocskor, 1953) is ebbe a galériába állítható. A történet akkor döccen, amikor a novellában András, Jánoska öccse szervezkedni kezd a faluban, hogy visszaszerezze a bocskort és a tüszőt, amit foglalás fejében vettek el öccsétől. A korabeli sablon annak ellenére is kirí az írásból, hogy a szerző valóságos székelyföldi zendülésre alapozta a cselekményt. A nyomorúságos életet, s benne a megcsalatott gyermekek és felnőttek sorsát az ideológia kezdi irányítani. A leírás akkor élményszerű, amikor az életet, a szegénységet a maga belső rendje és arányai szerint ábrázolja. A korábban 130említett Egy csupor zsír például a zsírra áhítozó nagyapó és a gyermekek küzdelmét mutatja be. Sütő úgy írja le, ahogy történt, így a novellát a maga könnyes szegénységének poézise hatja át, és ezért – urak és öntudatos harcosok nélkül – felemelően szép vallomás lett a mezőségi mindennapok nyomorúságáról.

Egykori méltatások is utaltak arra, hogy az ifjú Sütő András mennyi színnel rajzolta meg öregember-portréját. Nemcsak Sütő Mihály nagyapót, hanem Bakó Marcit is, aki „úgy ül az asztalnál, mint valami hadvezér” (A hetedik). Változatosan jellemezte az öreget; a traktoron, amint lánya szántását figyeli, s „úgy ül, mintha borotválnák”. Lányai között, amint atyai tekintéllyel készül evéshez, s középre ül; ő mindig a fazékból eszik; vagy amint „megtörli a bajuszát, rágyújt komótosan, elnézi hosszan hetedik lányát, mintha most látná először”. A néhány jellemvillanásban egy férfiember, a családfő tekintélyének vesztését mondja el.

Finom élet- és emberismeretre mutat az Egy pakli dohány (1953) főszereplőjének, Csonka Ágostonnak a rajza. „Szürkület óta ülingél a csámpás kis háza előtt a sánc martján”, s ahogy a dohány megszerzését fundálja, ráismerhetünk a zsíros üveggel hadakozó Sütő Mihály nagyapóra. Ám amikor Csonka Ágoston a kastélybeliekkel huzakodik, a leírás döccen; a realizmus mesés politikai fordulata, a szocialista tanulság kerekedik felül az életen, s lobbantja lángra a kazlat.

Sütő András korai novellái ott fényesednek fel igazán, ahol gyermekkori élményeit idézi meg, amikor a maga által megélt és figyelt pillanatokat és történeteket írta meg. Hitele akkor gyöngül el s vált mesébe, amikor agitatív szempontok gyújtják fel az emberi indulatokat. A mitologizált osztályharc, az erőszakolt befejezés miatt veszett el számos novellájának belső igazsága. Az ötvenes évek elején írott történetek figuráiból kisebb mezőségi szabadcsapat verbuválódhatott volna, akik nem a tegnapi urak ellen indulnak harcba, hanem hóhérkodó párttitkárok, rajoni küldöttek és szövetkezeti elnökök uralmát törik meg, rájuk gyújtva a házat és az irodát. A hibákat azonban csak mértékletesen lehetett feltárni, különben kimondják a negativizmus átkát. A politika szorításában esztétikai 131leleményre, spekulációra volt szüksége ahhoz, hogy az író ébernek, elkötelezettnek, ne pedig dekadensnek minősüljön.

A selejt bosszúja – emlékezetes Latabár-film a szocialista realista évekből, amelynek a dramaturgiája: a rendetlenül dolgozó gyári szabó a saját maga által varrt öltönyt veszi meg. Izzadhat a sörkertben, aztán amikor Mancikát táncra kéri, a nadrággombja leszakad. Az ártalmatlan leleplezés technikája ez, mert így sem a párt nem nevezhető a bajok okának, sem a főnök, csak az, akin csattan; vagyis: aki elkövette. Sütő András is sokszor ilyenképpen óhajtja megtalálni a vétkest: a rendszer helyett az esendő porszemet. Példát véve: az Októberi cseresznye Kalapos Károlya ünnepi cipőt venne a szövetkezet boltjában, ám évszakok jönnek-mennek, termések és árufelvásárlások változnak, cipő azonban nincs. Kiderül: fia gyártotta a rendeleteket, az abszurd hivatalnoki mentalitás eredménye a családon csattan. Másutt, például Bukarestben, ahol nem a Kalapos fiú ügyködött, ott kit lehet hibáztatni? Marisán úr leveleiben (1950) az ég helyett a rajoni gazdaság küldöttje rendezi el a dolgokat s váltja le a bürokratát, s máris helyére zökken a világ. A Túróspuliszka Kelemenje viszont sógorasszonyának adja drágán a vizezett, hitvány túrót. Így már könnyű belátni a hibát és javítani a világon.

De azt a vizezett túrót kíméletlenül meg kell enni!

Sütő András írótársainak sorsán díjakkal, elismerésekkel igyekezett javítani. A román írószövetségben Mihai Beniuc-kal, Jebeleanuval, Zaharia Stancuval dolgozott együtt; az irodalmi alap vezetőségi tagjaként segélyek, kölcsönök utalásával próbált főként a magyar írók ügyeiben eljárni. Fogadásokon, hivatalos eseményeken is sűrűn jelen kellett lennie. Egyik ilyen alkalommal ismerkedett meg Petru Grozával is 1951-ben. Azok a magyar politikusok, akiket a román miniszterelnök korábban kitüntetett barátságával (és sokak bizalmát élvezte a magyar kultúrában való jártasságával) börtönbe csukva tűnődhettek a „testvériség” változatos megnyilvánulásain.

Erről a fogadásról való emlék: Groza maga mellé ültette Sütő Andrást, aki megkérdezte tőle: „Elnök elvtárs nem táncol? Nézze meg, Luka László hogy táncol.” Luka László egy ismert operaénekes132nővel keringőzött. Groza oldalra mutatott: Gheorgiu Dej nagyban beszélgetett a szovjet nagykövettel, s erre utalva megjegyezte: „Én táncolnék, de ezek nagyon figyelnek.” Ám Luka László, vagyis Vasile Luca sem táncolhatott sokáig, mert aztán őt táncoltatták meg. Mindent megtett pedig, amit kellett. Említettük: „pártmegbízásból” a kezdetektől bomlasztotta a Magyar Népi Szövetséget. Talán belezavarodott abba, hogy románságában a magyart, magyar származásában a románságát igazoltatták vele. Eltüntették, börtönbe zárták, akárcsak Ana Paukert is, aki zsidó volt. Dej egyeduralomra tört.

Felmerül a kérdés: hogyhogy Gheorghiu Dej nem tekintette ellenfelének Petru Grozát, a polgári politikust, aki 1945-től haláláig, 1958-ig miniszterelnöke, illetve a Parlament elnöke? Posztján maradhatott mindvégig a „magyarok nagy barátja”, miközben románokat, magyarokat, kommunistákat börtönöztek be; s ha a szovjet birodalom más államainak politikai gyakorlatát is megfigyelhetjük, kitűnik: Groza kivételes és kegyes sorsot élhetett meg. Feltételezhetjük: Grozára épp azért volt szüksége Dej-nek, hogy kézben tartsa a magyarokat. Iskolázottsága, nyelvtudása folytán Groza népszerű volt a magyarok körében. Közvetített, nyugtatott és gyanút oszlatott. Magyarul és joviálisan társalgott; s Petőfit, Aranyt idézte, amikor arról kellett volna beszélni, hogy megszüntetik a csángó iskolákat, hogy üldözik az általa is becsült Bolyai egyetem magyar tanárait. Grozához személyes panaszokkal lehetett fordulni, olykor egyéni ügyekben segített is, de a magyar kisebbség kollektív leépítését hallgatásával segítette. Mi több: hitelesítette a párt-nacionalizmust. Grozára szükség volt ahhoz, hogy látszat-működésével Romániában és Magyarországon gyanútlanság és nyugalom legyen a kisebbségi magyarság sorsát illetően. S Groza vállalta ezt, mert a román nacionalista politikát szolgálta. Polgár voltának ezért bocsátottak meg a kommunisták. A kezdetektől együttműködött Dej-zsel; közösen szervezték a király puccsszerű eltávolítását, a kommunista főtitkár hatalmát nem veszélyeztette. Dej hazai illegalista volt; akinek egyeduralma tovább erősödött Sztálin halálával. Fájdalmas megállapítani, de igaz: a jogaitól egyre inkább megfosztott romániai 133magyarság veszteségnek érezte a diktátor halálát, ugyanis Sztálin személyes intézkedésére fékezték meg a fasiszta Maniu-gárdák tombolását. Ma már azt is tudjuk, hogy Sztálin nem humanitárius okokból tette azt, hanem azért, hogy a párizsi békéhez megnyugtató politikai helyzetet biztosítson felségterületén. Nemzetiségi ügyekben a román nacionalistát Sztálinra hivatkozva lehetett meghökkenteni és elbizonytalanítani. Sztálin halálával formailag se kellett tovább éltetni a már jó ideje végelgyengült Magyar Népi Szövetséget.

Beszédes az a cinizmus, ahogyan felszámolták. Sütő András tanúként idézheti fel. „Közölték: lesz valami tanácskozás, nekem valami jegyzőkönyvet kell vezetni, s úgy készüljek, hogy ki se jövünk két-három napig. Fölmentem a pártközpontba, ahol megjelent a népi szövetség képviseletében az a néhány személy, aki akkor képviselte a vezetőséget. Ennek a testületnek én nem voltam tagja. Kérdem: mi lesz? Azt mondja valamelyik: legyünk csendben, jön maga Gheorghiu Dej. Várakoztunk egy kerek órát. Nem jött. Aztán megérkezett Dej jobbkeze, szegény megboldogult Mogyorós Sándor, ő volt akkor a párt szervező titkára. Gyakorlatilag ez a főtitkár-helyettesi megbízatást jelentette. Bejött oda, mint aki nem tudja, hogy ez a társaság miért van ott. Én valóban nem tudtam, de ő nagyon is, mert – mint később kiderült – ő készítette elő ezt az egész összejövetelt. Bejött, joviálisan így szólt: adjon isten, elvtársak! Mi újság? No, milyen ügyben jöttek föl? Erre a MNSZ elnöke közölte vele: fontos bejelentenivalónk lenne, engedje meg, hogy tájékoztassuk. Na mondja! Erre felolvasta a szöveget, hogy a Magyar Népi Szövetség vezetősége úgy határozott, hogy feloszlatja önmagát. Jött az indoklás: a fejlődés folyamán most már olyan szakaszba jutott az ország, hogy a nemzetiségi kérdés lényegében megoldódott, a továbbiakban a nemzetiségi problematika a pártszervek és a tanácsok keretében kerül megvitatásra és alkalmazásra. Erre Mogyorós felkapta a szemöldökét, mintha csodálkozott is volna, s azt mondta: akkor ezt majd továbbítja a pártvezetőségnek, és majd válaszolnak. Erre eltávoztunk. Nem kellett írnom semmilyen jegyzőkönyvet. Másnap vagy harmadnap megjelent a sajtóban: a Magyar Népi Szövetség kimondta feloszlatását.”

Utána? Hüledezésnél többre mód nem nyílhatott. A Falvak Dolgozó Népének felügyelete is átkerült egy fővárosi kiadóvállalathoz, a régi lapcsinálás lázát pedig megfagyasztotta az Idő. Bizonyossá vált: kisebbségi, nemzetiségi ügyekben az a csoport került uralomra, amely mindenben kiszolgálta a Román Munkáspártot, s ezért bármely nemzetiségi kérdés felvetését sérelmi politikának minősítette.

Egy korábbi Gaál Gábor-idézetre visszautalva: lám: a Magyar Népi Szövetség mégsem maradt. És Gaál Gábor sem maradt. Az 1946–52 közötti munkásságáról írta Tóth Sándor: „Ami írást (cikkek, kritikák) ezekben az években publikált, azoknak nagyobbik része szánalmas dokumentuma a kor szellemi süllyedésének, méltatlan hozzája, össze nem hasonlítható korábbi írásaival.” (A hét 1996. május 3.) 1950 tavaszán sajtókampány indult ellene; 1952-ben politikai megbélyegzés következett és szívroham érte. 1954. augusztus 13-án megkeseredett magányban távozott az életből.

Kihűlt a fönti világ, hűlőben az otthoni is. Ezt jelzik az édesanya levelei, melyek a családi eseményekről számoltak be, Pista öccsének csöndes lakodalmáról is csak levélből értesülhetett. Felerősödtek a kétség hangjai, s nem jelentett megnyugtatást, hogy az Istvánok – Asztalos, Nagy, Horváth – ajánlására Emberek indulnak című első novelláskötetéért a második Állami-díjat kapta (III. osztályút); s a 15 ezer lejnyi összeg jó részét Kamarásra postázta, hogy segítse az otthoniakat a mindennapi küszködésben. Az újságíróban az író, a politikusban a művész aggodalmai törtek fel, mert az omlás tényei sokasodtak az otthoni híradásokban: „Aki kuláknak minősült, és annyira megkopasztották, hogy nem maradt betevő falatja, fogta magát és elpucolt. Bányába, gyárba, munkatelepre, ahová lehetett, s a házába beköltözött a denevér. De kisebb sérülésekkel is eltávoztak. Gy. Gy. bátyádnak például az volt a bánata, hogy a gyümölcsöskertjének felét bekebelezték a közösbe. Tízesztendei munkája volt benne. Földhöz vágta a kapáját; na, én itt nem maradok! A hatóság széjjelverte a vasárnapi táncot. Ha a gabonabeszolgáltatásnál valamilyen lemaradás mutatkozott, vagy más mulasztás történt a falu 135részéről, mi legyen a legenyhébb büntetés? Nem engedélyezték a táncot. A fiatalok élenjáró falvak után érdeklődtek, hogy oda mehessenek bálozni. Persze vitte a város felé a felemelkedés is.” (Anyám könnyű álmot ígér)

Hogyan is szólt az a belső hang még Nagyenyeden, a nagyságos Fejedelem kőtáblája előtt? „Nem felfele török, uram…” Nem felfelé, hanem lefelé, vissza azokhoz, akik utamra bocsátottak! Mindétig szót érteni velük. Velük – tehát saját magával. Kányádi Sándorral mondhatta Sütő András: „Olyan rég nem tarisznyáltam.” A hazavezető gondolatok, a Gond „nem tűr nyerget, nem áll hámba, / kipányvázni ne lehessen, / béklyót egyik se szeressen.” (Üzenet a pásztortűzhöz estéli szállásra)

Az Igaz Szó hívta Marosvásárhelyre, vagyis a szülőföld jelezte ragaszkodását. Mások éppen szerterajzottak a Mezőségből és Erdélyből; Sütő András hazafelé készülődött.

Indul a vonat… Nem Belényesre, hanem Vásárhelyre. Éva szíve is visszahúz, szerettei közelébe; együtt a család, Ágival és az alig két éves Andriskával. Indultak ők is nagyanya-nagyapa közelébe.

Indul a vonat… „zireg-zörög a kereke, / s az van az oldalára írva, hogy / nincs itt szabadulás soha”.

Két évtizeddel korábban, 1935-ben Németh László magában bízó és bizalomkeltő városnak látta Marosvásárhelyt. Cs. Szabó László székely fővárosnak nevezte a „hegyen álló Debrecent”. „A bástyákat s a templomot maga védi s eltartja az iskolát” – írta 1940-es őszi látogatását felidéző esszéjében. Említi a magabiztonság erejét is, hogy Vásárhelynek van kire hivatkoznia. Aranka Györgyre, Bethlen Jánosra, a két Bolyaira: „A viszálykodó apa és fiú összeköltözött a temetőben, s a halhatatlanságban”. Teleki Sámuel „negyvenezer kötetes megkövült” gyűjteményét a Téka őrzi, Kántorné sírja a református temetőben a nemzeti színjátszás hőskorára emlékeztet. Az Ady által oly szeretettel említett, Bernády György polgármesterségének idején épített szecessziós Kultúrpalota pedig „a Magyarság Háza”. Illyés Gyulának ugyan hodályszerűen „hideg-rideg”-nek tűnt, ám „verssel, zenével, beszéddel” s főképpen színházzal betöltve: éltető jelen. Tompa Miklós vezetésével a Székely Színház Gorkij-, és Móricz-bemutatóira még a bukaresti szakma s maga az Európa-szerte ismert Bulandra asszony is ellátogatott. Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Borovszky Oszkár, majd a fiatalabb generáció: Tanai Bella, Erdős Irma, Lohinszky Loránd és mások alakításai nyomán visszhangos sikereket aratott estéről estére.

A város öreg kövei közül a múlt szellemárnyai tűntek elő; „Bem csak az imént lépett ki Teleki Domokos házából, a szomszédban pedig – Görög Károly kereskedő uramnál – a költő épp őrnagyi egyenruhája végett indul a szabóhoz.” (Gond és jelkép) A Bolyai Líceum, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem fiataljai és a leendő művészek, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet diákjai jókedvvel, önfeledten, magyar szóval korzóztak; boltok homlokzatán magyar feliratok is az otthoniasság érzetét erősítették. A Maros étteremben írók és komédiások társaságában tekintélyes orvosok, professzorok, Kótai Pál, Dóczy Pál históriáztak. A tavaszi szellő a csöndesen ballagó Maros illatát lengette a város felé; a kertvendéglő elé áll a konflis, hogy Csorba András és Kiss László színész urakat a 137cigánybanda kíséretében szerenádos körútjára szállítsa. Vásárhely akkor még magyar mindennapjait is élhette.

Vásárhely gyanútlan volt.

Az 1952. szeptember 24-én megjelent új alkotmány értelmében a Magyar Autonóm Tartomány központja lett, és szinte észre sem vette, hogy nem kapta meg az önállóság jogi és intézményes garanciáit. Figyelmét az is elkerülte, hogy e látszatönállóság nem annyira őérette, a romániai magyarság itt lakó hozzávetőlegesen 35 százalékáért született felső határozat, hanem sokkal inkább a Románia más területein élő magyar kisebbség, a 65 százalék ellenében kiagyalt területrendezés. Hogy e kitüntetettségre hivatkozva másutt indoklás nélkül és észrevétlen lehessen megszüntetni a magyar iskolákat, intézményeket. Noha a zenei és a képzőművészeti felsőfokú oktatás helyben maradt Kolozsváron, de már 1945 nyarán a kincses város elvesztette, Vásárhely megkapta először az orvos és gyógyszerészeti egyetemet, aztán a színművészeti intézetet 1953-ban (a Magyar Népi Szövetség megszűnésének éve!). Kolozsváron elhamvadtak olyan nagy hírű évszázados művelődési intézmények is, mint az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Levéltár. Megszüntették a gazdasági akadémiát, helyébe sem Marosvásárhelyen, sem másutt nem állítottak újat. De Vásárhely csak arra figyelt, amivel gyarapodott. Kolozsvár leépítésében nem az általános nemzetiségi veszteséget látta, hanem a maga erősödését, s vele azt az esélyt, hogy felnőhet Kolozsvár történelmi tekintélyéhez.

Sütő András úgy vélte: „hosszú hiányzás” után a szülőföld közelébe érkezett. Ami azt is jelentette, hogy a gondot, az otthoni szorítást test- és lélekközelben érezhette. Azt találta, amit 1954 szilveszterén Nagy László: „Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák / s hitek szétesve, mint a pattan-abroncsú dongák… / Igricek: rongy-ingűek, poéták: csoda nyelvek / ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek. / Löknek, uszítják, talpam távoli boldog tájra, / ledobnám már a gondot, ami őket is vágta, / égette, szorította, – végül is be kell lássam: / nem bírok elbújdosni én se a boldogságban.” (Víg esztendőkre szomjas)

Nem szabadulhatott a gondoktól. Bulgáriában időzve (1953) Petőfi és Ady harcaival párhuzamosan Ivan Vazov és Caragiale magatartása és küzdelmei idéztek benne újabb kori tanulságokat. Először juthatott el Magyarországra (1955), és többek között Szabó Pállal és Veres Péterrel is találkozhatott, ami az emberi és művészi ragaszkodás új és megerősítő élményét jelentette számára. Maguk közé fogadták tegnapi nagy olvasmányainak kiváló szerzői, a tisztelt mesterek; s a közös gyötrelmekből immár nem menekülhet boldogítóbb tájra. Noha módja volna rá; a Szabad Nép hívta, telepedjen át, s legyen a lap vezető munkatársa. Úgy érezte, maradnia kell Erdélyben, s tűnődni a történteken: „Hol van a régi majális?” (Nagy László) Az Igaz Szó szerkesztőségében Sütő Andrásnak nem sok feladat jutott. Igaz, különösképp ő maga se ambicionálta a szerkesztést. Az ideológiai éberkedésre pedig ott nyüzsgött az alapítástól, fél év megszakítással, 1989. december 22-ig Hajdu Győző. Így az íróbarátoktól kért, gondozásra nemigen szoruló anyagokkal a főszerkesztő-helyettes elvégezte dolgát. Otthoni csöndességben, hazalátogatások alkalmával a szülői házban, vagy Székely (Gyümölcsoltó) Gergellyel a kamarási határban vadász-bolyongások közben felidéződtek a megtörténtek. Eltelt tíz esztendő; a hajnali győztes rikkantások, híradások nyomán torokköszörüléses idő jött el: „Sok győzelemről írtam, a magam módján sok földrevert kisember fölemelkedését és »elindulását« jeleztem ámuló szavakkal, a kommunizmus felé tartó kornak kijáró kalaplevevéssel. A Mezőségről, uradalmak világából indultam tizenegynéhány évvel ezelőtt néptanítónak. Micsoda szépséges küzdelmek kezdődtek akkor az »óvilág« ellen! A »hajnali küzdelem« azóta megfakult szereplői hőskölteményt érdemeltek, s ha erőmből futja, megírtam volna. Így is megpróbáltam… Sok keserves tapasztalat árán tanultam meg, hogy az emberi lélek, amelyre hatni akarunk, nem kísérleti nyúl, sem tengerimalac. Az író pedig nem csupán lantosa, de kritikusa is korának. Persze, miután eltörött a tengely, mindenki azt hajtogatja, tudott volna jobb utat is. Fölfedett bajokra visszalövöldözni nem dicső dolog, de szükségessé válik, ha a királykisasszony lábának farics139kálói műveletüket mesének nyilvánítják. Az író azonban önvizsgálat nélkül nem léphet előbbre. Ez az önvizsgálat pedig elkerülhetetlenné teszi a beismerést: ott is lantosok voltunk, ahol kritikusoknak kellett volna lennünk.” (Lantosok és kritikusok – 1957)

A tartományi és központi pártszervek minden tollforgatóra továbbra is rátukmálták volna a maguk kötelező „eszméit”, dogmáit. Ehhez „meggyőző” módszereik is voltak. Olyanok például, hogy antiklerikalista „továbbképzés” címen egy katolikus pap perére terelték az író „elvtársakat”. Nyilvános tárgyalás: gyomorforgató hazugságáradat Sütő András számára. Visszamenően Márton Áronig végiggondolható volt az eszme hóhérló rendszere.

Akkori olvasmányai, Goethe írásai, Balzac, Maupassant, Stendhal novellái és regényei elmélyültebb gondolati s esztétikai tűnődésekre késztették. G. B. Shaw-t pedig kilencvenévesen akár tiszteletbeli kamarási polgárnak is javasolhatta volna, mert a mezőségiek is a nagy angol következtetésére jutottak. Miszerint ha az a marxizmus, aminek alapján a szövetkezetbe kényszerítették és beszolgáltatásra kötelezték őket, akkor Marx valóban nem értett a politikai gazdaságtanhoz. Arisztophanész pedig a vásárhelyi írócsoport élére állhatna, olyannyira ismerte a bürokratákat, sőt a besúgókat is. A Felhők kórusa a szónokokra mutatva megvető iróniával mondja: „Ezek adnak eszet minekünk, eszmét, szónoklatot és körülírást, / Szemfényvesztést, csűrés-csavarást, leleményt, s jól tudni hazudni.” (Arany János fordítása) Arisztophanészi figurák, nagy szemfényvesztők irányították az életet Bukarestből, s meghosszabbított kezeik, népámítók irányítottak a Maros mentén, Kolozsban, Udvarhelyen és Háromszéken. A „nagy istenkísértő” és szentségtörő, ahogyan a klasszikus drámaírót nevezi a Böjtre fogott istenekben, ezért lehetett termékeny ihletője. Olyan, aki az ideológiai Felhőkakukkvárban székelő mindig okos és éber isteneket is meg meri támadni. Sütő András így méltatta a Nagy István által támadott Bajor Andort a szatíra védelmében: „Ragyogó szatírával válaszolt a kriticizmus vádjára: hogyan félemlített meg egy trafikos több magas rangú kádert. Nagy István persze minden jel szerint mind140annyiunknál jobban ismeri például a munkások életét. Őt úgy gondolom, nem a valóság téveszti meg, hanem a valóságról kialakított ítélete”.

Meddig építő a bírálat, s mikor negativista az, aki szatirikusan mutatja meg a társadalom jelenségeit? Az Előrébe írt jegyzete szerint „már egy falusi néptanácstitkár is tabu. Egész államgépezetünk szimbóluma.” Naplójegyzetének (1955) végén az idillikus sajtó ellen, a hurráoptimizmus ellen szólva kérdi vitafelétől: „Úgy véli tán, hogy a szocializmus építése vasárnapi kirándulás ingyenjeggyel a hűs hegyek közé, ahol is a kalauz zászlócskát lengetve közli velünk: megállás, szocializmus állomás?” (1955) De ne csak a műfaj és az írótárs védelmét lássuk füstölgésében. Képes beszéde gondolati szándékát erősíti: az írói szabadság nevében szólalt meg. Noha az esztétikum érdekében társadalmi, világnézeti szempontot említ, magatartása már a hatalom ellen is harcolni kész írót, a közügyi, közösségi embert jellemzi. Sütő András azt mondja: ne fölfelé, a hatalom csúcsai felé tekintsünk, hanem önmagunkba, mert az igazság képviseletének emberi és írói joga lehet az egyetlen eszményítő alázat. Otthagyta az Ifjúmunkás szerkesztőségét; ott Bukarestet először; nem óhajtott főiskolára menni Moszkvába, sem pártiskolára, másodszor is távozott Bukarestből, feladta főszerkesztői állását a Falvak Népénél, mondván: ha a szivárvány alatt büntetlenül vissza nem is térhetünk oda, ahonnan indultunk, de tovább már önmagunk irányába kell haladnunk.

Sütő András alkotói kamaszkorában a maga heroikus és idilli irodalmi darabjait írta. Ha áttekintjük évtizedes hírlapírói és irodalmi munkásságát, feltűnik, hogy a harsonás időkben vadászkürtöket fújó társainál visszafogottabb.

Ami romániai és magyarországi írótársainak munkáiban gyakran otromba és ízléstelen gyalázkodás volt, az nála szelíd, hittel megélt küzdelem a jobb és jobb jövő reményében. Likvidátori ambíciók nem vezették tollát, inkább retusálta, szépítette a jelent, s így a jövő is mesés ábránddá formálódott. Ám azt is felismerte: „a valóság javára vagy rovására hazudni végeredményben egyre megy.” (Utunk, 1956. június 1.)

E korszakában felerősödött a szatíra, a távolságteremtő láttatás görbetükre. A szatíra védelmében Sütő András némi tapasztalattal és előretekintő indulattal is beszélhetett. S mint Görömbei András írja: a túlzás eszközével jelzi például Marisán bürokrata hatalmi tébolyát. A majdani nagy tiltók előképét Sütő András a novellájában menesztette hivatalából, s ezzel az élet mesévé, a szatíra jámbor példabeszéddé változott. Anekdotává pontosabban, mert a keserű tények helyett a vágyott vég diadalával zárult a novella. A Marisán úr leveleit Nagy Elek dramatizálta, s műkedvelők is előadták. S egy másik szatirikus hajlamáról árulkodó írás: a Pléhzenekar című avatási jelenet (1953). Sütő András egyre inkább Arisztophanész és Bajor Andor társaságában érzi jól magát, noha talán a kamarásiak szőlő- és gyümölcstelepítő buzgalma adta a témát. Az Utunkban (1954. január 8.) munkáiról szólva távlati terveiben egy háromfelvonásos színdarabot, az Aranyalma címűt említette: „azt a harcot próbálom ábrázolni benne, melyet a kollektivisták vívnak a természet meghódításáért, a micsurini tanítások gyakorlati alkalmazásáért.” A jelzett munkából egyetlen sort sem írt meg. Szándéka eleve kudarcot vallott a folyamatos önvizsgálatban. Tudjuk: a természetet rendeletgyártó pártmunkások és hivatalnokok akarták átalakíttatni. Heroizmus a diktatúrában – a diktatúra igazáért. Siratnivaló hiábavalóság. A szatíra az arány-zavar műfaja. Nem a kálváriát járt embert akarja nevettetni, hiszen ez cinizmus volna. Inkább a kálváriajárás keserves stációit megmutatva akar ítélkezni helybéli és azon helyzetek fölött, amelyekbe a bolyongó porszemeket taszították.

A Félrejáró Salamon: „szüleim szenvedése”; 1955-ben írta. Említettük: szüleinek kulákká nyilvánítását papírra vetette, ám nem közölhette. Legszemélyesebb keserűségét nem írhatta ki magából. A témát az idő érlelte tovább. Fontos volt közzétenni a történetet, amit talán az a tény is jelez, hogy addigi legterjedelmesebb epikai munkájával állt elő. Kántor Lajosnak Salamon kálváriájáról szólva említi: „Az emberi méltóságot percenként lábbal tipró Patkós figurámnak csak a biciklijét törettem össze Salamonnal. Te azt mondod: még mindig kísért bennem az anekdotizmus. Valószínű, hogy így van ez. 142De utána kéne nézned annak is: központi politikai napilapunk kritikusa, valamint az akkori idők egyik főideológusa miként verte el a port a munkán. Enyhébb jelzői közül való, hogy »negativista, revizionista«… A biciklinek – a rajoni hivatali személy akkori autójának – fához vagdosása pedig »ellenforradalmi felkelésre való bujtogatás«. Ez úgy hangzik, mintha Bajor-szatírát olvasna az ember. Az emberiség nevetve válik meg a múltjától. De ki mondja meg, hogy szeme alatt a könnycsepp a kacagásé-e, vagy inkább a sírásé?” (Kötél homokból) Lám, nem tud megválni múltjától sem. A megénekelt valóság folytatja a kutyakomédiát az íróval, aki ezúttal nem ámult, fölfelé tekintve, hanem lefelé nézett, és látva láttatott. A Félrejáró Salamonból készült film bemutatóját kacagás kísérte; s talán ezért lett könnyeznivaló a sorsa. Mert a filmet betiltották, s azokat a román kritikusokat, akik a bukaresti lapokban dicsérőleg írtak róla, megbüntették.

Idős Sütő András beadványait ismerjük az Anyám könnyű álmot ígér Hétköznapok a keresztfán című fejezetéből: „Kérvény 600 mm-es cséplőszekrény állami tulajdonba vétele ügyében.” Az elöljárósághoz címzett iratokból látjuk: mennyire családi és személyesen megszenvedett a Félrejáró Salamon története. A naplójegyzetben majd már kafkaivá, a névtelen hivatallal való küzdelemmé emelkedett az, ami a Félrejáró Salamonban még a Patkóssal való harcot jelentette. Bergson a nevetésről szóló könyvében a rugóra járó ördög komikumával kapcsolatban írja: „Amikor a csendőr a színpadra merészkedik, mindjárt fejbe verik, ahogy illik, egy furkósbottal. Kiegyenesedik, mire egy másik csapás a földre teríti. Újabb próbálkozás, újabb büntetés. A csendőr a megfeszülő és felpattanó rugó egyenletes ritmusát követve, hol elterül, hol felegyenesedik, a nézők pedig egyre jobban hahotáznak.” Félrejáró Salamon történetét követve egyre inkább kifogyunk a hahotából és elkomorulunk. Mert itt a történetben nem a rendőr, vagyis Patkós pártaktivista terül el, hanem azt alázzák meg, aki nem szolgált rá – Salamon Andrást. Mielőtt Patkós kerékpárját Salamon összetörné, már keserűséggel olvashatjuk meditációját: „Kalapot emeltem neked, s bele se köptél. Tisztességesen 143válaszoltam a kérdéseidre, s annyiba se veszed az életemet, mint az elhányt szivarvéget? Hát a kutyában is több megértés van, mint tebenned, te görény. Hát tisztességes ágyból való vagy te, hallod? Hogy ez ide jöjjön, s rám üljön, mint a kő a káposztáshordóra?” A becsületétől megfosztott ember monológja ez. Salamon, tragikus-hiábavalósági érzésében előképe a Lócsiszár Kolhaas Mihályának, ahogyan Görömbei András is jelzi, Vancut idézve: „Mert ez úgy keresi az igazát, hogy közben, amije volt, azt is elveszti.”

Kétségbeesetten kérdezi Salamon: „Álmatlan éjszakáimat ki fizeti meg?” – ez még a személyes emberi jajdulás. Az egyéni szétesettség állapota, amivel kapcsolatban így jellemzi hősét Sütő András: „Behunyta a szemét, hogy szétszórt állapotában számba vegye magát.” A kollektív, a társadalmi üdvözülés dolgában talán-talán még él a bizalom, ha már nem is a lázas hitben, hiszen az egyéni tragédia a megalázottságot, a szétveretettséget érzékelteti. Sokasodó tények sereglenek már társadalmi és nemzetiségi tapasztalattá, amikor majd a hunyt pillák mögött egy közösség, a nemzetiség szétszórtsága vétetik számba. A Félrejáró Salamon árnyalt elemzésében igaza van Görömbei Andrásnak, aki szerint akkor döccen a történet, amikor a román pártember, Vancu és Patkós vázlatosan körvonalazott küzdelme elhalványítja Salamon András sorsát. S főképpen olajnyomatra emlékeztet a „pozitív” román paraszt arcképe, aki mindenkinek megmondja az igazat. „Mégis becsülik a rajoni Pártbizottságnál” – s ez a belátás Kerekes elnököt is jobb útra téríti. Elbeszélésének mesei befejezésében reményét jelezte: a küszködések kedvezőre fordulhatnak, apró, kicsiny harcokkal a világ előbbre vihető és javítható.

Sütő András Németh Lászlóval vallotta: a földbirtokos osztályt kell felszámolni, s nem az embert. A Marosvásárhelyre internált földbirtokosok embertelen körülmények között éltek, a szerencsésebbje hasznosíthatta tudását, agronómusként például. De a tébolyító elvszerűség a kétszáz holdas „tekintetes urat” csak hullahordásra, bélmosásra tette alkalmassá, lányának pedig prostituálódnia kellett, hogy megélhessen. Sütő András írásban és szóban hadakozott 144például báró Kemény Jánosért – a nagy mecénás harmincezer holdnyi erdőjét áldozta a kolozsvári színház életben tartásáért –, mert még mészégetőként is üldözték. Amikor végre a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben könyvtárosként alkalmazták, a helyi lapban ismét megtámadták. A hajthatatlan bolsevik firkász ébertelenségről kukorékolt. „Kálvin és Szervét vitájának új periódusát éltük: Daday Loránd letartóztatásakor cinikus és buta kultúraktivistákkal vitattam eredménytelenül, hogy a börtön – egy »problematikus írásért« – nem vitamódszer.”

Önáltatás lenne, ha az Idő dicséreteként most avval érvelnénk, hogy a magyarság jeles képviselőit, Balogh Edgárt, Jordáky Lajost, Méliusz Józsefet és más, 1949–50-ben letartóztatott írót, közéleti személyt kiengedték a börtönből. Talán mindennél beszédesebb kordokumentum az az önéletrajzi cédula, amelyen a halálra készülődő Méliusz József oly drámai tömörséggel összegzi hatéves kálváriáját. Méliusz Józsefet saját rendezésének, a Páncélvonatnak főpróbájáról vitték el. Börtönévek 1949. november 3-tól 1955. június 23-iki végleges szabadságra helyezéséig.

„1949. november 3., este Kolozsváron letartóztatás.

1949. november 4-én autóval, Kurkó Gyárfással együtt visznek Bukarestbe, a Belügyminisztériumba. A Belügy épülete a háború alatt a Gestapo székhelye volt, a háború után a Belügy, majd a Központi Bizottság székhelye. Itt nyolc hónap pincezárkában. Végül a 96 órás kihallgatás. Meghiúsult öngyilkosság.

1950. július vagy augusztus: Jilava. Nyolc-tíz hónap, talán egy év. Ide érkezik a Klári által kötött mályvaszínű pulóver.

1951-ben Ghencea. Itt találkozom Csőgör Lajossal.

1952: vonaton visznek Ocnale Mari-ra. Kolozsvári hentes tudatja Csőgörrel M. Klári »öngyilkosságát«. Csőgör közli velem.

1954 tavaszán Margineni-re visznek autóval.

1954 tavaszán kiengednek Ploiestiben. Kolozsvárra utazom vonattal.

1954-ben Kolozsváron látogat meg Anya és Péter. A Libertatea bútorgyárban dolgozom egy-másfél hónapon át. Ekkor találkoztam 145utoljára Gaál Gáborral. Ekkor kezdtem érdeklődni Fazekas professzornál – többek között – Klári rejtélyes haláláról. A bútorgyárból vittek el újabb letartóztatásba. 1954 kora őszén szamosújvári börtönben. Tíz napos éhségsztrájk.

1955-ben a kolozsvári Securitatenál (a Majális utcában) 3-4 hónapot tartottak. Raul Sorbannal és Pavel Apostollal egy cellában.

1955. június 23-án szabadlábra helyeztek.

1955. július közepén Bukarestbe érkeztem. (Július 22-én)”

(A hét 1996. okt. 4.)

Rabságából kiszabadult Márton Áron is – ám gyulafehérvári háziőrizete 1967 novemberéig tartott. Kurkó Gyárfás pedig még egy évtizedig nem kapott kegyelmet. Névtelen ezrek raboskodtak továbbra is Jilavában, robotoltak a Duna-deltában. Gheorghiu Dej a Sztálin halála utáni változást mutató keleti „illemre” sem adott, mert 1955-ben végeztette ki Pătrascanut, akit még a koncepciós perek idején tartóztattak le, de hamis vallomásra nem tudták kényszeríteni. A nagypolitika széljárásában Bukarest helytartói, a vancu-k, a kerekesek, a patkósok és légionistáik kaszabolták az emberi méltóságot. A hadakozó közügyi emberben megszólalhatott-e a szépíró? Sütő András írásainak egyike – a Szeptember című – arról szólt, hogy egy paraszt középiskolába viszi kicsi fiát, majd miután a gyermek eltűnik a kollégium zsivajában, ő maga egy másik kapun a börtönbe vonul, mert nem teljesítette beszolgáltatási kötelezettségét. A párt helyi sajtófelelőse kidobatta a novellát az Igaz Szóból, mondván: Sütő elvtárs dolgozza át olyanképpen, hogy kitűnjön: mennyire feltétele a beszolgáltatás az ingyenes oktatásnak. Sütő András nem volt hajlandó az írást átdolgozni.

„Magasság?” „Tisztaság?” „Nyugalom?” – valóban így volt, ahogyan Illyés Gyula Erdélyben című versében láttatta, midőn 1956 januárjában a Fáklyaláng századik előadására Marosvásárhelyre látogatott? Egy interjúban – „A romániai magyar irodalom töretlen ereje, az ottani írók hite az életben” – sorolta Illyés a hivatottság tényeit, okait. (Művelt Nép, április 29.)

Tudósításában Szentimrei Jenő Szentgyörgyi Istvánról írott monográfiájáról szólt elismeréssel; említette Szabédi Lászlót, a ritkán, de erőteljesen szóló költőt, aki nemcsak verset ír, mondta, hanem a Bolyai egyetemnek is tanára. Dicsérően beszélt Szemlér Ferencről, Bözödi Györgyről, s a fiatalabb generációról. Székely János Bolyairól írott „mester szonettciklusáról” mondta: „Verseiben ott rejtőzik a Babits utáni magyar költészet teljes nyelve és verskultúrája. Igazi költő ő, s mintha a változott körülmények között a korán meghalt Dsida Jenő útját folytatná.” A prózaírók közül Szabó Gyulát ajánlotta a magyarországi olvasók figyelmébe. Okkal; Szabó Gyula 1955-ben kezdte el Gondos atyafiság című trilógiáját, amelyben párthatározatok helyett már a következményekre figyel a falu világát hitelesen megidézve. Hősei sorsán át egy mikrovilág életében tágabb társadalmi, történelmi dimenziókat is körvonalazott. Illyés Gyula több fiatal, lelkes poétával találkozott, de „Legelsősorban” Sütő Andrásra hívta fel a figyelmet, aki „huszonhét” éves [huszonkilenc – A. L.] és kész, nemcsak mint prózaíró, hanem mint ember is.”

Illyés Gyula Sütő Andrást kitüntető szavait majd személyes melegség hatotta át. Együtt utaztak Kolozsvárra, ahol közösen az Utunk íróival találkozott, kirándultak Erdőszentgyörgyre, bensőségesen megismerhette tehát az ifjú erdélyi írót. Családi és történelmi gondokról és tennivalókról Flóra asszony társaságában beszélgettek. Sütő András is arról szólt baráti körben, amit Illyés Gyula nyilvánosan elmondott: „a román–magyar együttműködés dolgában ki kell használni a nagy történelmi lehetőséget.” A kézfogások lehetőségére látott nagy esélyt; s az 1956-os tavasz erősítette is a bizakodó hangokat. A két ország megállapodása nyomán megkönnyítették az utazást, intézményes kapcsolatok is kialakulhattak, így például a debreceni és a kolozsvári egyetem hallgatói és oktatói ellátogathattak egymáshoz. 1956 januárjában több mint tíz évi távollét után Tamási Áron hazautazhatott édesanyja temetésére, majd a nyár végén Marosvásárhelyen és Kolozsvárott hivatalos vendégként, a Kultúrpalotában rendezett irodalmi esten is ünnepelték. Az is az eseményekhez tartozik, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták és 147Tamási Áron találkozójának „áramszünettel” vetettek véget. A Székely Színház 1956–57-es műsortervében meghirdették Ördögölő Józsiását. Ugyancsak kedvező jelnek mutatkozott, hogy a Harag György, Csiky András, Ács Alajos nevével jelzett színtársulat a nagybányai évek után Szatmárra telepedhetett. S a két ország között is megelevenedett az élet: útlevéllel nagy látogatási hullám indult. A MÁV augusztusban kishatár-vonatot indított Debrecen és Érmihályfalva (Vale Lui Mihai) között.

Illyés Gyula mégis túl fényesen látott, amikor szinte „teljes és baráti összhang”-ról beszélt, mert újabb és újabb feszültség lobbant a kolozsvári és vásárhelyi írók között. Az autonómia talán túl magabízóvá tett némely vásárhelyi literátort és szellemi embert, a kolozsváriak ösztönösen érezték veszteségüket a gettósításban. Felismerte ezt a román vezetés, s az ellentét szítása a politikai taktika része lett a közeli és az elkövetkezendő években, évtizedekben is. A hatalom elutasította a kritikai hangokat, s gondja volt a nemzetiségre is, amikor a júniusi író-kongresszuson nacionalizmussal vádolták a magyar írókat. Az örökös húzd meg, ereszd meg-játékban előbb a megfélemlítés, majd az engedmény; közgyűlés döntött az Írószövetség Titkárságán belül a nemzetiségi osztály felállításáról és határozat született egy magyar nyelvű gyermeklap kiadásáról is. Ez lett az Asztalos István főszerkesztésében 1956-ban Kolozsváron megindult Napsugár. Döntöttek a magyar könyvkiadás átszervezéséről is. A régi politika ugyan nem moccant ki sztalinista merevségéből, de riadt félelemmel tekintett a XX. kongresszusra és a magyarországi eseményekre is. A romániai magyar lapokban viták éledtek. Egyesek a váltás jeleit akarták felerősíteni, mások a politika állásait oltalmazták a bigott esztétika elveire hivatkozva. A román írók körében is mutatkoztak kritikai hangok: Alexandru Jart fölemelte a szavát az önkény ellen; az Írószövetség pártszervezete kizárta tagjai sorából.

A rátarti provinciális csaták sokszor szemléletbeli és hatalmi harcokat rejtettek. Többen a nyitás és a tisztulás társadalmi, irodalmi kérdéseit feszegették, keserves felismerések kíséretében: „Hát 148egymás ellen kell küzdenünk az igazmondás jogáért?” – Sütő András szakmai és emberi dermedtségben írta Jónás című cikkét, ami időszerűségén túl, az írói életút alakulásában is nagy jelentőségű volt. E vitriolos dolgozatot miniatűr esszének is mondhatjuk. A valóságra és „terepre”, életre hivatkozó szellemi rendőrfelügyelőkre sistergett, akik mindétig csak belülről látják a „problémát”, mint Jónás a cethalat. Írása az ideológia hitbizományos főportásait támadta.

Indulatos szatírájában a perc-politika elvtárs-kaméleonjait potyolja: „Tegnap hévvel támadt a dogma szorításában is igazra törekvő elmére. »Az osztályharc élesítése törvény! – dörögte. – Kételkedsz benne? Törvénysértő vagy.« Ma: »Ejnye barátom, ugyan hogy képzelted? Szállj magadba s igazodj hozzám.«” Nincs szükség arra, hogy a „valóság” nevű tartományhoz annak legyen illetékessége, akit ők, a sorompónyitogatók beengednek. A bibliai kép – Jónás – is előlegezi a majdani esszéírót és a történeti hivatkozás is elmélyülő gondolkodásról árulkodik. „Ő a Tridenti Zsinat” – mondja az állami dörgedelmezőre. A vallástörténeti képben – egy később megnyíló írói világ előjele – az ember hitével és sorsával metaforikusan felidézve a megélt jelen gondjai, drámái sisteregnek elő. (Évek – hazajáró lelkek)

A mindig illetékes és mindent belülről látó Jónás elvtársakkal – akik pártaktíván nyilvánosan is elítélték a „kívülről” feleselőket – való áldatlan harc az 1956-os magyar forradalom napjaiban tovább mélyült.

Mint Robotos Imre írta (Kritika 1988/4) Bukarest 1956 című visszaemlékezésében: a román pártvezetésben hatalmas felzúdulást és pánikot idézett Pándi Pál cikke a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában. A Közös dolgaink című cikkében írta: „A Román Népköztársaság magyar kultúrája a magyar kultúra szerves része – erkölcsileg, szellemileg – felelősek vagyunk tehát érte mi is.” Pándi Pál Petőfi-kutatókkal látogatott el Romániába. Internacionalista lelkesedéssel sorolta a magyarok intézményeit, kiadványait, a testvériség biztató tényeit, de ez a román politikát nem hatotta meg. Tiltakoztak, s a felháborodásra Gerő Ernőnek bocsánatot kellett kérnie Bukaresttől.

A romániai magyarok nyugtalan, feszült napokat éltek. A bukaresti pártvezetés a forradalmat azonnal elítélte, s követelte az autonóm tartomány magyarjainak hűségnyilatkozatát. Marosvásárhelyen mozgolódott a diákság. A pártvezetés éjjel-nappal tevékenykedett. Egyik hajnalban, másokkal együtt, Sütő Andrást is hívatták – kiáltványt kell fogalmazni. A bizottság összeült és elkészítették a röpiratot, amelynek első, Sütő fogalmazta mondata így hangzott: „A magyar nép jogos kívánságaira és elszenvedett sérelmeire megmozdulva…” Nem fogadták el; napokon át folyt a vita. Fazekas János Bukarestből érkezett a kedélyek csillapítására. Többirányú viták és belügyi figyelem közepette teltek a nappalok és éjszakák. Információ csak annyi jutott el Magyarországról, amennyit a Magyar Rádiótól megtudhattak. Budapesten naponta és óráról órára változott a hangvétel, Nagy Imre is váltogatta minősítéseit és rendelkezéseit; persze, hogy zavar és tanácstalanság mutatkozott Marosvásárhelyen.

A magyar forradalom elítélésében a román vezetés számára döntő kérdés volt, hogy magyarokkal mondassák ki. Így került sor november 2-án a marosvásárhelyi Simó Géza Bútorgyárban rendezett nagygyűlésre. Az ezen közzétett megbélyegző távirat Scintea-beli közlése illetve az Előrében „csak” kivonatolt szöveg hatalmas politikai botrányt kavart. A „munkások” táviratát Hajdu Győző fogalmazta.

A forradalom elbukását hatalmas és diadalmas cikkekben és nyilatkozatokban ünnepli a román és a magyar nyelvű sajtó. Katona Szabó István Jordáky Lajos naplójából idéz: „Nem írtam alá az Egyetemen az »üdvözlő« táviratot, és nem vállalom, hogy a diákokat megpróbáljam meggyőzni erről. Emberi becsületemnek annyival tartozom, s nemzetem iránti hűségem legalább azt megköveteli, hogy hallgassak, ha nem beszélhetek, hogy gyászoljak, ha nem harcolhatok.

Megdöbbentő (Balogh) Edgár magatartása és Szabédi rádiónyilatkozata. Diákok mondták meg nekik, hogy szégyellhetik magukat. (Szabédi) Laci legalább kétségbeesett, s őrültként, lelkiismerete minden nyugtalanságával keresi a kiutat.” (Erdélyi Magyarság 1991. november)

Később egy nagygyűlésen Fazekas János elmondta: azzal az utasítással küldték Vásárhelyre, hogy a makacs embereket, így Sütő Andrást is letartóztassa. A belügyesek figyeltek és csak a jelre vártak, hogy egy összejövetelről kiemeljék a fontos személyeket. Fazekas János azonban humánusan járt el. Telefonon felhívta a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Dejt, s vele egyezkedett, hogy csöndesen oldhassa meg a vásárhelyi feszültséget. A szovjet hadsereg és Kádár beszéde aztán eldöntötte a helyzetet – Marosvásárhelyen is. A kiáltvány közzététele újból szóba került; már-már úgy látszott, hogy az indító mondattal közölheti az Előre, majd módosítást kértek. Erre négyen (Nagy Pál, Oláh Tibor, Sütő András, Gálfalvi Zsolt) aláírásukat letiltották, így a memorandumot se közölték.

Gheorghiu Dej a romániai magyarság szimpátiáját és zaklatottságát érzékelve kiemelkedő ambíciót mutatott a magyar forradalom megtorlásában. Hogy szovjet mundérban romániai magyarok is részt vettek-e Magyarország megszállásában – azt majd a hadtörténészek tisztázzák, mert vannak rá adatok. A román pártvezetés rettegéséből is fakadó szolgálatkészségét az jelezte, hogy elsőként, november 22–23-án sietett Budapestre tájékozódni és szolgálatát ajánlani. Erdély elszakításának mesterségesen felfújt rémképe is erősítette Gheorghiu Dejt a magyar októberrel való leszámolásban. Petre Roman apjának, Walter Romannak, a román delegáció tagjának a feljegyzéséből tudjuk, a Kádár-vezetés is megerősítette félelmében. A jegyzőkönyv szerint „M. elvtárs” – stílusából, mozgalmi frazeológiájából is következtetve Marosán György – megemlítette: „előkerült az a jelszó is, hogy »Nem, nem soha« (Erdély jelszava)”. A területi és politikai hovatartozandóságot tehát demonstrálni kellett, válaszként a forradalom „irredentizmusára” és ideológiai tévelyedésére, különösképp a kitüntetett magyar területen, az Autonóm Tartományban (El nem égetett dokumentumok)

A Gheorghe Dej és Kádár János budapesti, november 24-i beszélgetését közzétevő Ólmosi Zoltán [vélhetően álnév – A. L.] az Erdélyi Tudósítás 1989/6-os számában felhívta a figyelmet: a román pártvezér néhány javaslatát gyorsan bevezették a megtorlandó had151műveletekbe. Így a Dej ajánlotta rögtönítélő bizottságot Kádárék december 1-jén életre hívták, majd december 11-én, ugyancsak a román pártdiktátor javaslatára, megszüntették a forradalmi bizottságokat. Feltűnő párhuzamosság, hogy e „baráti” beszédet követően néhány nappal rendelet születik a munkásőrség felállításáról.

A vásárhelyi íróknak feladatul jelölték meg, hogy nagygyűléseken „segítsenek” az események „tisztázásában”. Egy alkalommal Csupor Lajos első titkár Sütő Andrást is maga mellé delegálta egy üzemi nagygyűlésre. Felszólalásában Sütő a magyar nép jogos sérelmeiről és tragikus eseményekről beszélt. Csupor pulykavörösen felugrott, félbeszakította a beszédet, és leteremtette az írót. Mi az, hogy jogos? Mi az, hogy tragikus? Többet nem vették igénybe az „írói segítséget”. Ettől eltekintve a párt azért győzelmi hangulatot élt, Fazekas János is megdicsérte azokat, akik helyesen látták a jövőt. Kettéosztotta a társaságot; kinek adható a kezébe igazi fegyver, kinek csak fapuska. A beletörődés állapota következett: mindenki aláírta azt a brosúrát, amely elítélte a „magyarországi ellenforradalmat.”

1957. május 5-én Sütő András az Igaz Szó fejléces papírján Tamási Áronnak írt levelet. Szerkesztőként kérte Tamásit, küldene írást egy általa összeállítandó évkönyvbe. Közös ügyeket is említ levelében, a „Bölcső és bagoly nyomdában van, s ha a Jégtörő Mátyást itt is megrendelték, akkor már jó úton vagyunk.” A tragikus fordulatok „megzavarták a közös kiadás régi, már-már tökéletesedő formáit” – írta, s a jövőre nézve megjegyezte, „Sok elvágott eret kell összekötni, hogy egyenesbe kerüljünk.”

Az Évkönyv is ezt az ügyet szolgálta volna. Egy sürgető távirattal is erősítette szándékát Sütő András, s Tamási küldte is a novellát; válaszolt Veres Péter, Solohov, Ehrenburg, csak „a kolozsváriak egy része nem óhajtott szerepelni” – emlékezik az író. Tamási ellen hivatalos kifogás támadt, s végül az Évkönyv nem jelenhetett meg. Az 1957. júniusi–júliusi pártplénum tartósította a Dej-politika dogmatikus szellemét. Ennek nyomán letartóztatási, megfélemlítési és párttisztogatási akciókat kezdtek. 1957–58-ban Kolozsvárott több hullámban magyartanárokat, jogászokat, papokat, tehát főként 152értelmiségieket hurcoltak és ítéltek el ártatlanul öt-tíz évre. Páskándi Géza, Dávid Gyula, Varró János, Páll Lajos, Bartis Ferenc és mások nevével jelezhetően ekkor Kolozsváron az elkövetkezendő értelmiségi generációnak egész csapatát roppantották össze. A „kilencek” pere: Dobai Istvánnak, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nemzetközi jogászprofesszorának Erdély sorsát újragondoló, 1956 nyarán született memoranduma miatt 1957 tavaszán indítottak eljárást. Kérlelhetetlen és kegyetlen ítéletek születtek. Dobai István és Varga László életfogytiglani, Komáromi József és Kertész Gábor 25, Gazda Ferenc 10, Dobai János 6, Nagy József és László Dezső 5-5 évi börtönbüntetést kapott.

A terror és félelem légkörében jótékonykodásával hivalkodott a román politika; Bukarestben magyar tanszék alakulhatott; némi engedmény mutatkozott a magyar osztályok indításában, Magyar Ház nyílhatott a fővárosban, megjelent a Korunk Kolozsváron, két tanítóképzőben kezdődött oktatás. S az imént idézett levelében Sütő András tudatta Tamási Áronnal: megbízást kapott egy színházi, zenei, képzőművészeti lap indítására.

Felmerül a kérdés: az „ellenforradalmi erőknek kedvező revizionista”, „értelmiségi betegségben szenvedő író”, aki Tamás Gáspárral vitatkozott Illyés megítélésében – mert az Új versek kapcsán nacionalistának minősítette a költőt –, miként kaphatott főszerkesztői megbízatást? Honnan a beléhelyezett bizalom? Ahogyan a nagypolitikában a nemzetiséggel, úgy ment helyileg „kicsiben is”. Egyfelől elmarasztaltatik az író elvtárs, támadjon csak rossz lelkiismerete, szorongjon és féljen tehát, másfelől lássa bizalmunkat, indítson új lapot. S minthogy „bűntudata” van „vétségeiért”, könnyen gyeplőre fogható. Ebben is rejlik az engedékenység magyarázata. Vagy ebben is. Őmaga így vall erről: „Ún. 56-os bűneinkért néhányunkat alaposan legyaláztak az Utunkban és az Igaz Szóban, de önkritikára hajlandó nem voltam. A gyalázkodásokra (revizionizmus, nacionalizmus) sem válaszolhattam. Aztán, hogy mégis lapot bíztak rám? Talán azt gondolták: »A felügyeletünk alatt marad«.” 1957-ben Sütő András bekerült a tartományi Néptanács végrehajtó 153bizottságába, s hogy elvállalta a tisztséget, az Bugyi Pál tartományi elnök személyének is köszönhető, mert vele jó ügyeket lehetett szolgálni. Éppen ő kérte föl a Művészet című lap megszervezésére is. A lap céljaként az 1958-as indító száma Sütő András Gond és eszmény című beköszöntő írásában Gaál Gábornak az Utunkat elindító cikkét idézi: az idővel azonos lapot kell csinálni. Vagyis az Idő, a klasszikusok szellemében elkötelezett újságot igényel, amely a közösségi gondokról, a művészeti élet dolgairól „harcosan” tudósít, helyt adva vitáknak is.

A romániai magyarság további életében döntő hetek és hónapok következtek. Marosvásárhely és a Magyar Autonóm Tartomány újabb művelődési intézménnyel gyarapodott. S ami kivételes, Sütő András munkatársi gárdájához tartozott a romániai irodalmi, művészeti életet oly kitűnően ismerő Nagy Pál, későbben, a fordítói gályapadba kényszerített kiváló irodalomtörténész, műfordító Lőrinczi László, továbbá Páll Árpád, báró Kemény János és leánya (Nagy Pálné Kemény Zsuzsa), többen a börtönviseltek közül, tehát elvi alapon és a párt oldaláról nézve „vegyes, s főképpen osztályellenséges különítmény” dolgozott a Művészetnél. Csatározások közepette ugyan, de elfogadták a társaságot. Erről így vall Sütő András: „Leépített pártaktivistákat akartak a nyakamba sózni. Akkor csinálja más, mondtam, s meghátráltak. Később a tartományi káderes az ijedtségtől falfehéren kérdezte tőlem: »Mit csinál maga? Börtönviseltek és osztályalapon kirúgottak gyülekezetét?« Hát valóban: az én munkatársi gárdám fele (kb. 8-10 személy) börtönviseltekből, két báróból s néhány, más laptól kirúgott kollégából került össze. Füstölgés volt ugyan, de eltűrték. Néha felmondással fenyegetőztem. Ilyenkor megjuhászodtak. Hogy miért? Nem akartak maguknak »kellemetlenséget« okozni? Nem tudom. Bugyi Pál jó barátom volt és maradt. Őszintén próbálta a kisebbség ügyét szolgálni. A hetvenes években már erős ellenzékiségbe szorult.”

1957-ben Vásárhelyen elkezdte munkáját a Székely Népi Együttes; a tízéves Székely Színház és művészei magas állami kitüntetésekben részesültek. 1958 márciusában a rádió is megszólalt. Ma 154már látható: az 1957–58-ban szerveződő intézményekkel erősödő autonóm tartomány által a román politika a magyarság ámítása és nyugtatása mellett a magyarországi politika végérvényes bizalmát is meg akarta szerezni. A magyar párt- és állami vezetők küldöttségének 1958. februári látogatásához elkészült a Patyomkin-fal. Kádár János hírhedt beszédében jelentette ki, „magyarok is élnek Romániában”. A magyar főtitkár hórát táncolt Vásárhely főterén, így is tudatva a világgal: a román nemzetiségi politika megnyugtatóan rendezte az erdélyi magyarság sorsát. A gyászos szereplés nyilvánosan kifejezte: a magyar vezetők a romániai magyarság sorsáért a továbbiakban semmiféle felelősséget nem éreznek és nem vállalnak.

E lemondás egyben felhatalmazást jelentett: a román párt a „testvériség”, az „örök barátság”, az „internacionalizmus” és a „Szovjetunióhoz fűződő baráti érzések” jegyében újabb fejezetét kezdheti a magyarság megsemmisítésének. Miről tárgyalhattak még a nyájas, nemzetáruló népünnepélyen? Bizonyos, hogy a két párt vezetői Nagy Imre és a forradalmárok sorsát megbeszélték. Ezekben a hetekben Moszkva is kiadta a jóváhagyást a véres leszámolásra, s azt a román pártvezetők is támogatták. Megnyugodhattak a románok: a magyarságot hosszú évekre elnémíthatják. Magyarországon sokan, írók, közügyiek börtönbe kerültek; Illyés, Tamási és mások számára hosszan nem volt tér és levegő, hogy felelősen és hangosan szólhassanak a pusztító szándékok ellen, vagy a MEGTÖRTÉNT miatt.

A román politika magabiztosságát erősítette az a tény is, hogy 1958 júliusában kivonultak a szovjet csapatok Romániából. Ne feledjük, 1944 késő őszén, 1945 telén a nacionalista és vérengző román alakulatokat a szovjet közigazgatás fékezte meg Észak-Erdélyben. A tragikus hónapokban némileg ez jelentett felszabadulást és megnyugvást. A szovjetek távozása a román vezetőket megnyugtatta. Mindez egy hónappal Nagy Imre és munkatársainak kivégzése után történt. Keletnek és Nyugatnak egyként szólt a gesztus, jelezvén: ahol béke, rend és hűség mutatkozik, onnan önként is távoznak. Az engedetlenek pedig viseljék a következményeket.

Tanulságosak a Nagy Imre kivégzését és a szovjet csapatok kivonulását követő hetek, hónapok eseményei. Amint Magyarországon, Romániában is, főként Kolozsvárott újabb hullámban tartóztattak le magyarokat és román értelmiségieket is. Ez már nemcsak a demokratikus szellemi erőktől rettegő párthatalom cselekedete volt. Az általános megfélemlítés légkörével is megalapozták az 1959-i tavasz eseményeit. Figyelemre méltó: Vásárhelyen a terror nem mutatkozott ilyen nyíltan; ez a tény is a védettség privilégiumát sugallta. A fizikai veszélyeztetettség mellett a szellemi riadtság és bizonytalanság pszichózisát is meg kellett teremteni. Ennek egyik kifejező megnyilatkozásaként Földes László az irodalombírálat „eszmei tisztaságát” hirdetve a romániai magyar irodalom „tévelygései” ellen indított támadást, többek mellett Tamási Áront narodnyicizmussal vádolta.

A diktatúra természete, hogy rituális eseményekkel igyekszik hitelesíteni magát. A felvonulások, a stadionokban szervezett népünnepélyek mellett a színházat is a propaganda eszközének tekinti látványosan. Ezért kerülhetett sor Kádár János téli látogatásának igazolásául és a magyar társadalom megnyugtatását, elaltatását is szolgálva, a marosvásárhelyi Székely Színház magyarországi vendégszereplésére 1958 november–decemberében. A társulatot Tompa Miklós vezette. A diadalmas turné (Kós Károly: Budai Nagy Antal, Sebastian: Lapzárta előtt, Nash: Az esőcsináló és Bródy: A tanítónő) a marosvásárhelyi állomáson a pártnak szóló tisztelgő jelentéssel fejeződött be. Megnyugodhatott a hatalom; Magyarországon hatalmas cikkekben méltatták a színház munkáját, a romániai magyarság távlatos társadalmi és szellemi lehetőségeit; közben egy új generáció legjobbjai Szamosújváron, Enyeden és a Duna-deltában raboskodtak.

Kedvező volt tehát a pillanat ahhoz, hogy félreérthetetlen és intézményes támadás induljon a magyarság ellen. 1959 tavaszán a későbbi kondukátor az, aki (egyik segédje, az ifjúsági vezér Ion Iliescu volt) vezényelte a Bolyai Egyetem beolvasztását a Babes Egyetembe. A cinikus színjátékban, a testvériség jegyében egy magyar diáklány – aki később megzavarodott – kérte az „egyesítést”. Az egye156temi gyűlésen Szabédi László szóváltásba keveredett Dej komisszárjával, s április 18-án összeomlott elmével a vonat elé vetette magát. A kollektív döbbenetet híven fejezik ki Kányádi Sándor 1960-ban Szabédi László emlékére írt sorai: „Sikoltanék. / De csak hangtalan ráng a szám: / látom a fejem legurulni / a töltés oldalán.” Ezen a tavaszon további két tanártársa is öngyilkos lett. A kolozsvári akcióval párhuzamosan kétnyelvűvé erőltették a vásárhelyi Bolyai Líceumot is.

Ebben a magyarság jövőjét leépítő politikában a Művészet című lap erőt sugallt. Noha a szovjet művészet eredményeire és a román–magyar testvériségre rendületlenül hivatkozott, a tekintélyes személyiségekkel – Harag György, Jagamas János, Tompa Miklós, Kovács György – megerősödött szerkesztőség rendszeresen tudósított a romániai magyarság zenei, képzőművészeti, színházi eseményeiről. Nemzetiségi szellemi munka és program sugárzott a Művészet számaiból, tehát csökkenteni kellett jelentőségét. Bukarestben született a döntés: a szerkesztőség 1959. október 1-jétől más címmel, és elsősorban politikai, társadalmi tartalommal folytathatja munkáját. A Művészet utolsó, szeptemberi száma így harangozta be a kéthetenként megjelenő képeslapot: „A dolgozó nép építő-alkotó munkáját, az ipar és a mezőgazdaság dolgozóinak egyre szépülő életét akarjuk hívebben tükrözni… Az Új Élet pártunk és kormányunk szerető gondoskodása révén indul útjára.”

Keserves évek ezek Sütő András életében. Az ügyevesztett emberről, Salamon Andrásról esztendőkkel korábban szatírát írt; az istenek és a tömjénfüst viszonyáról arisztophanészi tapasztalatokkal elmélkedett, s a művészet változatlanul a politika fennhatósága alatt áll. A Fennvaló Gondoskodónak szerkesztőként és szépíróként egyaránt áldoznia kellett. Az új életnek legföljebb annyi jele mutatkozik a szülőföldön, hogy eltörölték a beszolgáltatást. Újra hamis hangokat hallattak az írótársak is, emiatt publicisztikáiban Sütő András másokkal is gyötrődik, elégedetlenkedik. Olykor igaztalanul is okít és méltatlankodik. Szándéka nem a megsemmisítés és nem „hatalmi” gőgből ered, mint azt késői (félre)értelmezői vélték. A 157maga bizonytalanságaira és kétségeire keresi a választ, amidőn írótársai vélt vagy valós emberi, esztétikai esendőségeit vesézi az Igaz Szó, a Művelődés vagy a Művészet lapjain. „Tollam vásik, / tintám elfogy, / hitem alászáll, / anyám rongya / engem gyászol / piros holdvilágnál” – mondhatta ő is Nagy László korai versével. S e hitehagyottságban, becsapottság érzésben talán ezért is oly elemi erejű felismerés számára Kleist munkássága, drámái és prózája, különösképp a Kolhaas Mihály című kisregény, amely Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájának irodalmi indíttatása lett.

Tipródás és bizonytalanság közepette olykor erőtlen a belső hang: külső felszólítás és igény hívta munkára. Szerkesztői sürgetésre, az Igaz Szó pályázatára megírta a Fecskeszárnyú szemöldök című egyfelvonásost (1959-ben mutatták be Kolozsváron), majd a folytatást, a Szerelem, ne siess!-t. Néhány évvel később, 1962-ben ebből kerekedett háromfelvonásossá, a színész Kovács György biztatására, a Tékozló szerelem. A szereplők neve is árulkodó; Kincses Zsuzsika és Demeter Jóska Móricz Pillangójának szerelmeseit, Hitves Zsuzsikát és Darabos Jóskát idézik. Keresztnevük mellett összetartoznak érzéseikben is. A „fecskeszárnyúság” is Móriczra utal; a Pillangó elején Zsuzsika kiáltja ezt vissza a legénynek, amikor az utána „kajátott”. A fülledt nyári évődésben Jóska éppúgy fecskeszárnyú, mint Zsuzsika tenyerében a hosszú farkú sárga pillangó. Sütő András játékában Zsuzsika melengető érzéssel idézi fel a legény szavait, amikor az belenéz a szemébe: „Ennek a lánynak olyan a szemöldöke, mint a fecske szárnya.” De az esztétikai indíttatás és a filológiai ihletettség mellett az írói hozományra is figyeljünk! Mintha a szerelmi történetet és a szövetkezetek egyesítésének ügyét Sütő András azért ötvözné a vidám játékban, hogy körülvonja, csomagolja és álcázza igazi szándékát, hogy „Golovics elvtárs eszméit”, mint „életünk abszurdumát” meg tudja mutatni. A jónási filozófia megszólal a cinikus Golovicsban is; Madarasnak, az elnöknek mondja: „Te messzelátó vagy és belülről látod a problémákat, mint Jónás a cethalat… Egy kis önkritikával kifordítjuk a világot mind a négy sarkából.”

Egy kis önkritika, épp csak annyi, hogy a mintha-változás képzeletét keltse az emberekben. Egyébiránt minden megy zavartalanul. A Jónás elvtársak pedig a helyükön maradhatnak. Félreérthetetlen a „kifordítjuk a világot…” magabiztossága, az Internacionálé allúziója. Jónás elvtárs a világforradalmár. Csökött filozófiája szerint: „Nem tiltunk meg semmit, de mindent meg fogunk akadályozni.” S mint utólag – a Tékozló szerelem Golovicsára emlékezve – szerzője megjegyzi: „A machiavellista cinizmust, amely tömegek hátán csattan… egy falusi könyvelőbe kellett bújtatni.” (Évek – hazajáró lelkek)

Az idő távolából ma már szerzője is látja a Tékozló szerelem esendőségeit. Későbbi drámaköteteibe sem illesztette be, s jobban megérti Szőcs István egykori Utunk-beli kritikáját. A marosvásárhelyi, kolozsvári, szatmári magyar és a bukaresti vígszínházbeli bemutató nyomán talán még túlzott érzékenységgel jegyzetben szisszent fel, amikor Szőcs István némi gunyorossággal azt írta: akár operettnek is játszhatnák a darabot. A vitriolos ötlettel Szőcs István társadalmi-politikai felismerést sugallt; a politikai-világnézeti szempontokkal rendszabályozott színpadi élet – dramaturgia nem lehetett több, mint operett-szcenárium.

Szerkesztői biztatást említettünk a Fecskeszárnyúval kapcsolatban, de feltételezhetjük: a falu közösség-szolgálata is a népi játékok írására biztatta Sütő Andrást. Cikkeiben ifjúkorától figyelemmel kísérte, mit játszanak a falvak műkedvelői. Műveltségi és lélektani jelentőséget látott a színjátszók ambíciójában. Gyakori kérdésként vetődött fel benne: népszínművek helyett mit és hogyan adhatnak elő. A Mezítlábas menyasszonnyal kapcsolatban egy helyütt úgy nyilatkozott, hogy sógorának a számonkérésére és a falusiak megrendelésére írta. Egy műkedvelő színjátszófesztiválról pedig így tűnődött: „Ezért hamis tükör az, amit egyfelvonásos irodalom címen – tisztelet a kevés kivételnek – elébe állítunk. Ebben az irodalomban a paraszt nem önmagát, hanem torz, hisztérikus képét látja, vagy a valószínűtlenig leegyszerűsített, túlnyomórészt negatív vonásokból álló osztályképletet. Holott több ennél: gondolkodó ember.” Eszményeket is említ írásában: „Hol van az a hév és felelősségérzet, 159amellyel annak idején Szentimrei Jenő fordult a népi játékok felé, amellyel Illyés Gyula megírta a Tűvé-tevőket, amellyel Móricz Zsigmond keresztül-kasul gyalogolta az országot. A közöny, melynek tanúi vagyunk, elszomorító.” (Művelődés, 1957. január) Sütő András egyfelvonásosait, vidám játékait ebben a hévben és felelősségérzetben írta, azt vallva, hogy ódon és népies színművek vagy aktuális propagandajelenetek helyett költészetet és életet kell vinni a színjátékba. Esendően sikerült neki és írótársainak is. Azt se feledjük, Illyés Gyula Magyarországon se juthatott színpadra; Tamási Áron Énekes madara, amelyet a vásárhelyi főiskolások Tompa Miklós rendezésében készítettek elő, 1958-ban nem kerülhetett közönség elé a Kultúrpalotában. Hol keressük az okokat? A népi irodalom ellen hozott 1958-as párthatározat átsugárzott a romániai magyar kultúrába is. Irodalom és falusi műkedvelés hogyan is szövetkezhetett volna az imént számonkért hévvel és felelősségérzettel?

Sütő András írói munkásságáról, akkori vívódásairól ad hírt a Tártkarú világ című novelláskötet (1959) bevezetője „…íme itt van egy könyv, amelyet az idő meghaladott. Meghaladott, mert a pislákoló eszmélést a kitárulkozó eszmények váltották föl.” Az élet új győzelmeinek korszakában már kordokumentumnak mondja egykori írásait. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténetében joggal mutatott rá arra, hogy a „politikai időszerűség szempontjainak abszolutizálásával” szemben az esztétikai értékek – például az Egy csupor zsír, Egy pakli dohány –, az emberi élet hitele nem múlt el az idővel. Sütő Andrást mintha ismét a perc-bizakodás, vagy a hivatalos igény delejezte volna meg. Mert a Nyugalom bajnoka (1959) című prózájában épp a társadalmi idő múlását igazolta tételes, újabb kiadást aligha megérő munkájában. A kisregényben e társadalmi „meghaladott időt” a földosztásban tündöklő Lukács Dani éli meg, aki ragaszkodik a földjéhez. Mást ugyan pártfegyelemből beszervez a szövetkezetbe, de ő állhatatos marad. A közösségért azonban változatlanul tevékenykedni óhajt, ezért a templom órájával bajmolódik. Ambícióját pótcselekvésnek mondja Görömbei András. 160Joggal. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténete szerint „rokonszenves emberi vonásai ellenére már egyértelműen megmosolyogni való”. Sütő András időzavarban küszködő figuráin, háromnegyedes és félrejáró alakjainak sorsán eltűnődhetünk: vajon nem ezek az emberek éltették magukban a közösségi érzést, esendő mivoltukban vajon nem ők voltak az igazi népszolgálatosok? Szabadságállapotukat őrizték – ahogy lehetett. Nem bujdokolhattak nádasba, mint a Szabó Pál műveiből megismert bihari magyarok a török veszedelem elől. Mániájukba menekültek. Így lettek pótcselekvésben rejtőzködő figurák. Ilyenek ekkortájt Csurka István hősei is a Ki lesz a bálanyában. Kártyázással múlatják az időt. Az emberhez méltó időből való kiesettség állapotát élik. Tudjuk, milyen volt a kollektivizálás: emberi ambíciókat, szépen gondozott magángazdaságokat semmisített meg, s nyomorított meg embereket. Igazi cselekvés nélkül és kiszolgáltatottan kellett élni, amikor ki-ki a maga heroikus harcát vívta az életbenmaradásért. Teremtő emberekre, földjüket szerető gazdákra nem volt szükség; tündöklő jeromosok, pompás gedeonok, tronkai vencelek kora tombolt.

Győzelmeket olykor a vezércikkíró főszerkesztő rikkant, az író olvasmányai fölé hajolva a vissza önmagunkhoz „lázadásával” tűnődik a tegnap és a ma irodalmi kérdésein. Stendhal, Balzac világában mélyült el; a provincializmus jegyeit vélte felfedezni írótársai horgász szenvedélyében, mondván: Hemingway öreg halászának nyomán mindenki a maga nagy halát óhajtja partra vonszolni. Sütő András emberi, írói képességeken tűnődött. Móricz rendületlen terepjárását említette példaként. S ekkor fogalmazta meg az igazi alkotó udvariatlanságának – az olcsó siker ellenzésének – természetét boncolgatva Wagner és Balzac kapcsán, hogy a szerkesztőknek oly fontos tulajdonságuk: a szigorúság és a szeretet dolgába „mintha belefáradtunk volna”.

Sütő András csöndben készülődött. Két kis novellája ad hírt erről az 1959-es esztendőben. Látszólag a novellista eddigi legjobb kvalitásait ismételte meg. A Misi, a csillagos homlokú címűben az árva, az ispán úrtól „bitangnak” született gyermek lóról ábrándozik; a 161Karikás költekezikben pedig váratlanul nagy pénzhez jut az eddigi szegénységben élt ember. Arról képzelődik, miként költse el az összeget. Ám váratlanul nem találja a pénzt, s egyre felfokozottabban az öreg nappali őrre gyanakszik – az lopta el. A kabátbélésből aztán előkerül a pénz, s röstelli, hogy nyomorúságában rosszat feltételezett társáról. Finoman rajzolt történetek, karcolatok. Közös bennük: hősei álmukkal, belső képzeletükkel vívódnak. Valamiképp egymásnak párja ez a két darab. Misit szép fényes álom, egy kiscsikó tartja igézetében. Egy lejjel a kezében „Úgy vonul be az iskolába, mint valami herceg. Szünetben töltött cukorkát vásárolt, és boldog büszkeséggel osztotta szét a társai között. »Édesapámtól kaptam« – dicsekedett. – »Együtt jöttünk reggel és azt mondta, kapok tőle egy csikót is. Azt adja nekem, amelyiken vasárnap kilovagoltam a mezőre. Szép csillagos homloka van, úgy nyargaltam, fütyült a szél a fülem mellett.« Azt is álmodta Misi, hogy amikor a domboldalon „apja kiszállt a cifra nyeregből, megsimogatta fejét, és így szólt hozzá: »Melyiket akarod? Válassz magadnak egy kiscsikót.« S valahonnan, mintha csak az égből ugrott volna le, máris ott termett egy csillagos homlokú kiscsikó.” A szépíró költői látomása ez a lovacska, s tán arról is csöndes lírai vallomás: az írói hivatás mégsem a győzelmi híradások sorozata, hanem a csillaggal jelölt kegyelmi és ihletett állapot. A gyermek a lakodalmi szekér tengelyére ugorva is az álmodott lovat kéri édesapjától; az ispán a kocsis kezéből kiragadja a korbácsot, és a gyerek arcába sújt. Misi „elvesztette szeme világát, a nagy vágtatásban minden összeborult előtte, de görcsösen belekapaszkodott az ülésbe, s kiabált, már maga sem tudta, mit mond…” A lírai szépségű tragikus befejezésű elbeszélés kimenetét talán metaforikusan is érthetjük. Álmainkkal egyedül maradunk, vágtató szekerek ispánjait számon nem kérhetjük. Porbaalázottan, megtapodtan magunkra maradunk csillagos vágyainkkal. Magunkra hagyottan e mesés paripán tán még illatos mezőkre is eljuthatunk.

Lélegzetvételnyi történet a másik; Karikás szorongó képzelődése, gyanakvása. Osztály-szempontú pszichologizálásnál és esztétizálásnál, – lám, a szegénység az ördögöt éleszti az emberben – fontosabb az írói törekvés. Sütő András egyik karcolatában a csillagos vágyakozások, 162a másikban a félrebillent képzelgés vezet el a csökött mindennapiságba. Kudarcba fulladt álom mindkettő. Misi porbasújtottan, a népek harsány kacagása közepette is csikós álmát visszhangozza a messzeségből, Karikás pedig megszégyenülten ballag a szövetkezet felé. Az álmok természete eltér egymástól; Misi a szépet képzeli beteljesülni, Karikásból pedig a gyűlölet és gyanakvás érzései törnek elő. Finom stílus- és lélekrajzok, gyakorlatok ezek; Sütő András a képzelet táltos-csikóját próbálgatta röptetni ebben az 1959-ben íródott két novellában.

Tűnődéseiben olvasmány-élményei is erősítették. Sagan (Jó reggelt, búbánat) írásán háborog, mondván: „őszinte könyv. Abban is őszinte, hogy bánatot hazudik”. Hemingway-vel az olasz harctérre tartott (Búcsú a fegyverektől), kritizálván: hőse „nem a háború, a vérben megrészegedett kapitalizmus ellen lázad fel, hanem a természet ellen”. Arthur Miller drámájáról, Az ügynök haláláról gondolkodván írta: Loman „nem képes lemondani álmairól.” (Évek – hazajáró lelkek c. kötetben) Álomkereső évek következtek Sütő András munkásságában, aminek jele: hosszú, csaknem évtizedes, alig megtört hallgatás. „Nagy példák nyomasztó hatására gyakran ment el a kedvem az írástól; ha az ember nem nyilvánítja magát zseninek, kutya kötelessége el is keseredni. Joga van tehát »kihagyásra«. Mentséget inkább a sietségre kellene találnia” – említette egy későbbi interjúban. Nemcsak nyomasztó terhet jelentettek a legnagyobbak, hanem azoktól a tegnap tisztelt mesterektől is szabadulnia kellett, akik gondolati eltévelyedésében befolyásolták.

Ilyen volt például Gaál Gábor és Lukács György a szocialista realizmus követelményeivel. „Valószínűleg az én hibám, hogy a teóriát elfogadva kezdő korszakomnak jó néhány írásában a valósághoz hozzálódítottam olyan pozitív személyeket, akik szegény mezőségi embereim sorsát jó irányba fordítják. Egy idő után pedig azt mondtam magamban: ha ez a teória csak arra jó, hogy hozzálódítsak ahhoz, amit tudok, látok, akkor ez nem nekem való. Csinálja, aki tudja. De sok időbe telt, míg a rengeteg elméleti bogáncsot letiszto163gattam magamról. Dolgom akkor lett könnyebb, amikor a szocialista realizmus tételeit pontokba foglalva is olvashattam. Akkor lett igazán nyilvánvaló számomra a spekulációnak, a kiagyaltságnak minden veszélye. A groteszk félelem is, amely – hogy ne nézzen szemközt egy adott valósággal – teóriákat gyárt a lelkiismeret megnyugtatására. Ami ezután – vidéki szinten – még inkább gondolkodóba ejtett: a mindent kisajátítás mohósága volt. Gyárosok, kisiparosok, kulákok, gyógyszertárak államosítása után a gondolkodáséi is. Mert hiszen, ha minden rajoni és városi aktivista pontokba szedve tudta, hogy miként kell egy novellát, színdarabot megszerkeszteni, az már valóban az írás kisajátítása volt. Erdőszentgyörgyön egy szakszervezeti elnök meg is kérdezte csodálkozva egy irodalmi esten: hogy, hogy? Hát az írók még nem tömörültek szövetkezetbe? Ők még mindig tulajdonosok? (Mármint a gondolkodás magántulajdonosai.) No, adjon isten! Vettem a kalapom…”

A tisztázó és hazavezető gondok közepette, esztétikai kérdések mellett, a történeti, etikai, társadalmi hogylét dolgait is újra kellett értékelni. „Itt élünk e földön, románok, magyarok, közös hazában, közös gondokban. De vajon ismerjük-e egymást? Aki a kérdésre irodalmunkban keresne választ, nem alhat nyugodtan. Az életben igen: az irodalomban nem ismerjük egymást alaposan” – írta még 1957-ben egy jegyzetében. (Itt élünk a földön…) Mert, mint a továbbiakban kifejti: „egyjuon, egy-jános az együttélésnek csak vértelen képlete, művészetnek semmiképp sem mondható.” Nyugtalan álmokat említ Sütő András és magáról beszél, mert az a 18 éves diák, aki furcsa fényeket látott pajtásának szemében, azóta sem vizsgálta tekintetét. Protokolláris figurák, párttitkárok s a dolgokat helyükre igazító román személyek feltűntek novelláiban, de az egymásmellettiség arányos társadalmi ábrázolását a cenzúra miatt elkerülte. A hivatalos irodalom és politikai esztétika szerint hogyan is bonthatók ki azok a drámai pillanatok, amelyeket Székely Gergellyel menekülve, a háború véres mindennapjaiban tapasztalt és élt meg? Gyarlóságok és felemelő emberi gesztusok – mindkét oldalon, ám a háborús kifejlet a politikát erkölcsi győzelemnek is hazudta: a románok fel164szabadítók, a magyarok fasiszták lettek. Pedig nem az a győzelem-e az igazi, amely fegyverek ellenében, a halál közelében is meg tudta őrizni emberi mivoltát, méltóságát? – Még akkor is, ha vesztesnek és alávalónak gyalázta a nagypolitika.

Mezőségi történet: a bodoki nádas felé kakastollas csendőrök Zászlós Demetert kísérik (Zászlós Demeter ajándék élete – 1959–1960). Demeter a román őrmester parancsára kitűzte a királyi zászlót a templomtoronyba. Majd jöttek a magyarok, másik zászlót akartak látni, s lelőtték a katonát. S ha a továbbiakban a halál felé menetelő, ám életét menteni akaró, emberségét megőrző Zászlós Demeter vívódása feszes drámai írói teljesítmény, akkor gyöngíti azt, hogy az indító motiváció ötletszerű és ezért alig hihető. „Amikor este kiderült, hogy egyazon hadsereg katonái pusztították egymást, elővezették Demetert. Ő rakta ki a zászlót, őmiatta történt a galiba.” Egy beszélgetésben Sütő András elmondta: írása valós eseményből táplálkozik. Nem a történelmi, hanem az írói hitelesség erőtlen tehát, mert egy hadsereg rendjében, még ha az a vesztes Horthy-hadsereg is, ilyen egyszerűen nem kerítenek külső bűnbakot. Nyomozati tisztázás, szembesítés – ez a katonai rendtartás, s majd legfeljebb egy pokoli cinikus döntés juthat el Demeterig. A cenzúra ugyanis beavatkozott: a román zászlót magyarra cserélő honvédot a határban megbújó román mesterlövészek találták el. Ez hiányzik a novellából, ezért tűnik oly ötletszerűen odavetett fordulatnak: „Ő rakta ki a zászlót, őmiatta történt a galiba.” Demeter megmenekülhet a haláltól, ha egy román embert állít maga helyett, „A legjobb haragosát”.

Costan Pavel haragosa Demeternek. Elszerette asszonyát, aki visszatért urához úgy, hogy Paveltől gyereket is szült. Sütő András szépprózájában fordulatot jelent a Zászlós Demeter. Mélységek és magasságok nyílnak meg az írásban. Demeter Pavel-kereső útját szikár dokumentum-prózában írta meg; hősével pedig lírai melegséggel idézteti fel „A feléje nyújtott szabadság – a felhúzott csapda – vonzó-taszító közelségében…” a szabadulás utáni otthoni perceket. „Adj egy csupor meleg tejet és vizes ruhát az arcomra. Ne sírj, ez volt az utolsó… Énvelem most már minden megeshet. 165Ezután csak élünk, és aminek lehet, örvendünk…” – mondja képzeletében Demeter asszonyának.

Demeter vágyódik a szabadság után és vívódik a múlttal és megaláztatásával. Lírával átszőtt dráma, ahogyan az élet-halál játékban az esendő pillanatok és gesztusok felvillannak benne: „Demeter, szeretlek, mert náladnál nincs jobb ember a világon. De én nem akarok többet jó lenni. Én a gyerekedet is a vállamra ültettem és körülszaladtam vele a házat, és a fehér kötött sapkája repdesett a szélben. Azt kérdezte a kisbíró: mi van a vállamon? »A szárnyam, nem látod? Itt a fél szárnyam és jövőre kinő a második is.« »Az nem a te szárnyad. A Costan Pavel szárnya.« Kacagott. Mégis, mit szólsz te most ahhoz, Costan Pavel, hogy egész életemben mindenki kacagott. Azt mondtam: megszöktettek egy lányt, engem nevettek. Azt mondtam: lakodalom, összemosolyogtak. Azt mondtam: szerelem. »Hát hiszen te csak tudod, Demeter.« Igaz, tudom, tudom, mert úgy nehezebb szeretni, hogy a szíved is fáj belé.” – Ez a többrétegűség adja a novella feszültségét. Demeter gyötrelmét belső monológok füzére szorítja. Az egykori szelíd hangú, aggodalmas levélíró kolozsvári diák tart a Nagyenyedi fügevirág és a történelmi drámák felé.

Szuronyok kíséretében Demeter betoppan a román ember házába.

„Az asztalnál, a lámpa fénykörében, a határjárástól fáradtan, szeme körül az öregség s az álmatlanság szarkalábaival, Costan Pavel ült, a kurta szárú pipáját szívta. Ő is csak Demetert nézte, s a fűtő mellett az öregasszony is hozzá menekült tekintetével. A fűtőben fellobbant a tűz. Recsegve, pattogva égett a száraz ág és a csendben dúdolni kezdtek a lángok.

– Itthon van-e Costan Pavel? – kérdezte Demeter.

– Nincs. Nincs itthon… – mondta elfúló hangon az öregasszony és elfordult hirtelen, hogy ágat vessen a tűzre.

– Akkor jó – mondta Demeter és szó nélkül kifordult az ajtón.”

Demeter távozása – győzelem. Felülemelkedés és szárnyalás – kitörés a barbár korból, a roppantó szorításból. Úgy érezheti Demeter, hogy nincs közé többé a csendőrökhöz. Megőrizte önmagát – tehát 166kimenekült a lealjasító csapdából. Ezért sem tekinthetjük „háborús” novellának a Zászlós Demeter ajándék életét. Ajándék élet ez kettős értelemben is. Megmentette Costan Pavelt, s ő is ember tudott maradni. A halált választotta; morális-emberi arca nem bukott sárba.

Nemcsak a háború, hanem az azt követő másfél évtized drámai kérdése fogalmazódott meg Sütő Andrásban: kusza, zavarodott, értékeket züllesztő és megsemmisítő világban az ember megőrizheti-e önmagát? Megőrizheti, megtarthatja, válaszolta a novellájában. Ami magamagában megküzdött és tisztázódott válasz, az a kollektív bűnben megrágalmazott magyarság önbecsülésének védelme is. Sütő András korábbi munkásságában a „szocialista” percpolitika hullámveréséhez igazodó embert látta korszerűnek morálisan is. Szemléletében, írói gondolkodásában fordulatot, döntő változást mutat a Zászlós Demeter c. novella. Mert a félre-járó és az idő-zavarodott emberek helyett az Embert teremtette meg hősében. Az embert, aki nem a percnek szolgál, hanem a maga lelkiismeretének, a mindenkori etikumnak.

A mezőségi novella ilyenképp vált egyetemes drámai-emberi történetté, Sütő András munkásságának írói-gondolkodói fordulatát is jelezve.

„Közelítő lépésnek” tekintem, mondotta művéről tíz évvel később, novellájának filmbemutatója alkalmából. Tanulságos megemlíteni a szándékolt félreértelmezést, ahogyan a filmben (1970) lefokozták Zászlós Demeter drámáját. Azzal, hogy mintha a főszereplő nem merné felismerni Costan Pavelt, szinte vígjátékivá oldották a legfeszesebb pillanatot; s vele az írói gondolat erejét és morális üzenetét semmisítették meg. Ekkor döntötte el Sütő András: a betiltott Félrejáró Salamon, az idillizált Kastélylakók (a Tékozló szerelem filmváltozata) után a Zászlós Demeternek a Két férfi egy halálért című hamisítványával bevégzi együttműködését a román Buftea filmgyárral.

Jön a tenger! című novelláját (1961) „A vízierőmű építőinek” ajánlotta. Az „ajánlást” a főszerkesztő erőszakolta a novella elé. A bukaresti cenzúra csak így engedélyezte a közlést. A novellát Farkas Árpád „pompázatosan szép írás”-nak mondta Pusztakamarási körtevirág című lírai esszéjében.

A tenger képzete írói gondolkodásában már korábban előtűnt; Tomcsa Sándor 60. születésnapját köszöntve olvashattuk: „Ott szemben nem a nyirkos köd hömpölyög, hanem az annyiszor megálmodott tenger, a kiteljesedő emberi vágyak szép szimbóluma…” (Új Élet, 1960. 24. szám). S ha a Zászlós Demeter a múltban, a Jön a tenger! a jelenben kereste a mindenkori tanulságokat.

A novella a természet meghódításának heroizmusát sugallja és dicséri. Az író múlt-jelen-jövő dimenziójában a mélyen átélt poétikus elbeszélés főszereplőjének, Márton apónak a ragaszkodásában egy életforma elmúlásának folyamatát bontja ki. Sütő András már nem óhajtja a jövő igéjét hirdetni a hajnali győzelmek egyszerű fordulataival. Ebben az elbeszélésben egy pillanatra megáll az idő, és a történet a mesébe fordul, emelkedik. A tenger türelmes és nem ismeri a közönyt, apót nem akarja elsodorni és betemetni. A pillanat megdermed, akár az Énekes madárban, amikor Magdó elmozdítja a házfalat, bekövetkezik a csoda: a novellában a tenger megtorpan. Az élet misztériuma, az unoka, Mártonka születése lendíti az elbeszélést újabb szférába. Az örömhírre apó felbaktat a völgyből a hegyre, s a tenger is megérkezik. Sütő András korábban a társadalmi feszültségeket időszerű politikai szempontok formulájával oldotta fel; némelykor a pontokba szedett és előírt optimizmus előtti illedelmes főhajtással. Most azonban nem a győzedelmen, hanem a küzdelmen van az elbeszélő figyelme, s lélekbeli igazságokat ütköztet. A völgyhöz kötődő Márton apóban feltűnik a nádfedeles házához, otthonához ragaszkodó Székely nagyapó, aki az unokai biztatásra se tartott a faluba, mert a költözködés nem ingváltás, sorsváltás inkább. S ahogyan „naphosszat kint ült a ház előtt” és pipázgatva figyelt Márton, abban Sütő Mihály nagyapa arca is átsugárzik.

A megújulás, a továbbmozdulás szürrealisztikus jeleit figyelte meg Farkas Árpád; – észrevételei a novella építkezésére, nyelvi-képi világára is igazak. Arra, ahogyan például a természeti képek villannak fel. „A harkály féreg után kutat és belekopog az imádságodba.” „A fehér és fekete pillangók anyó fejfáján szerelmeskednek.” A 168közönyös világon tűnődve apóban a Tamási-képekből ismert buja színek tűnnek fel, s a nyelvnek olyan gazdagodása is megfigyelhető, aminő az ötvenes évek közepén Juhász Ferenc lírájában is bekövetkezett. Apó csak álmában látta a tengert. Mi lesz majd benne? Fia biologikumában idézi meg a vízi világot: „Virágtalan virág, ízetlen fű, moszat, békaszőlő, nyálka és halak, kerek szájúak, harántszájúak, tüskés bőrűek, lábasfejűek, síkosak, kocsonyásak, piros- és feketeszeműek, tömlőállatok, medúzák, poliposok, hólyagosok, hideg, sötétség és hínár.”

Említettük a Zászlós Demeterrel kapcsolatban: a monológok drámát sűrítenek. A Jön a tenger!-ben múlt és jövő kérdése egy családon belül feszül. Színpadi képzelettel mondva: Márton apó monológjaiban egy szobában játszódik le a dráma; így önmagában és fiaival folytatott vitája, s a csoda motívuma a költői színház jegye. Misztérium, vagyis: a legenda körébe tartozik.

A természet nagy átalakításával párhuzamosan a társadalmi szisztematizálás is folytatódott. 1960 decemberében, éppen és megint a későbbi diktátor nevével jelezhetően a Nagy Nemzetgyűlés területi-közigazgatási változásokról határozott, ami a Magyar Autonóm Tartományt is súlyosan érintette. Minthogy önállóságát alkotmányos és jogi garanciák sose védték, többszöri kérelemre se rögzítették Bukarestben, területét könnyen módosították. A románok által lakott Beszterce-Naszód vidékét kapcsolták a tartományhoz, Kézdi és Sepsi rajonokat pedig román többségű fennhatósághoz sorolták. Maros-Magyar Autonóm Tartomány területe növekedett, de magyar lakóinak száma 77,5%-ról 62%-ra csökkent. Ennek folyományaként a művelődési életet is meg kellett osztani a testvériség jegyében. 1962-ben Tompa Miklós a Székely Színházban megalakította a román tagozatot: az intézmény nevét és szuverenitását elvesztette. Ugyanebben az esztendőben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a román nyelvű képzést is megindították. Jól átgondolt folyamat, a stratégia világos, mégis szinte megfoghatatlan. Tiltakozás esetén felvetődhet a kérdés: tíz- és százezrek élnek a megyében, milyen alapon bizonyítható a nacionalizmus vádja 169anélkül, hogy sem újság, sem rádióműsor, sem színház, sem iskola nem jár a románságnak?

Hozzá: hogy a Bolyai Egyetem politikailag izzasztó manőverét ne kelljen megismételni, a kolozsvári végeredménnyel indult a vásárhelyi program: színház és egyetem, s később egyre több iskola egy intézményként működött tovább. Így gazdasági függetlenségüket is fel kellett adniuk. Hozzá: szellemi-államvédelmi szempontból is jobban, alaposabban szemmel tarthatták a magyar intézményeket.

A győzelmes szocializmus jegyében a nacionalista pártprogram íratlanul ekként intézkedett: kisajátítani történelmet, intézményt és embert.

Ebben a gyarmatosító politikában mit tehet a köz ügyeiben felelősséget érző író és ember? Aki nem feledte a Hely, Vásárhely szellemét sem, vagyis: a cselekvő összefogás gondolatát, amelynek élére Tamási Áron állott; és nem feledte a nagyenyedi Bethlen Kollégium tűzfelelősi megbízatását? Mit tehet a nemzetiségi író, ha a magyar gyermekeknek a felelete történelemből így kezdődik: „…őseink a dákok, nagy fejedelmeink, mint Mircea cel Mare, Stefan cel Mare, Mihai Viteazul…”? A megsemmisítési szándék nyilvánvaló jelei közepette mégis mit tehet az ember, mit tehet az író, mit tehet a kisebbségi magyar, a közügy szolgálatosa?

Sütő András a Magyar Népi Szövetség megszüntetését követően létrehozott Országos Nemzetiségi Bizottság tagjaként újabb és újabb beadványokban, vitákban, tanácskozásokon, személyi kihallgatásokon mondta el véleményét, szólalt fel, levelezett és pörölt az alkotmányban biztosított jogokért, az anyanyelv használatáért az államapparátusban, a kereskedelemben, a politikai közéletben éppen úgy, mint városok, falvak helységneveinek használatában; petíciókat fogalmazott a történelem oktatásának hiteléért. A magyarországi sajtó- és könyvellátás ügyében szólva a legfontosabb kérdést fogalmazta meg annak az elvnek alapján, amelyet, Szabédi Lászlóval 1949-ben közösen, így rögzítettek az Írókongresszuson: a romániai magyar kultúra nyelvénél és hagyományánál fogva szerves része a 170magyar nemzeti kultúrának. Ebben a küzdelemben a nyilvánosság előtt hosszú időn át egyedül maradt írótársai között is.

Városi, tartományi és országos tanácskozásokon újra és újra megfogalmazta a hagyományápolás időszerű feladatait. Tervek, megbeszélések, beadványok, kihallgatások, viták és huzakodások végtelen sora… Utazás Bukarestbe – repülőn, vonaton, hálókocsival; egyszer, kétszer, százszor. Utazás kedden, utazás pénteken. Hadakozni a pártközpontban a váradi Ady-múzeum ügyében, s hogy halála után Tomcsa Sándor emlékszobát kaphasson Udvarhelyen. Órák hosszán át tartó telefonok, győzködések. Fárad bele az író, mondhatják, éveken át tartó hallgatás nyomán. Élettapasztalatok halmozódtak, és érlelődnek a majdani művek – mondhatjuk az idő távolából. Tamási Áron égi trombitájára volna szükség, hogy életre támadjanak mindazok az ügyek, amelyekért az újkori dandanachékkal ő is harcot vívott. A heroikus reménytelenségben igazán az a leverő, hogy a tucatnyi tagból álló Nemzeti Bizottság némely janicsár-lelkületű tagja megakadályozta a gondoknak bármiféle egységes képviseletét. Hol egyik, hol másik, sokszor többen is, az önfelszámolás „elvszerű” ügyét támogatták. Amikor például az egyik „Sütő elvtárs” meggyőzésébe kezdett annak előnyéről, hogy a magyar gyerekek ne anyanyelvükön, hanem románul tanuljanak. Tervek, levelek, beadványok íródtak a tartomány s a kultuszminisztérium vezetőinek: állítsanak Petőfinek szobrot Vásárhelyen – sikertelenül. Határoztak is pedig felőle, imigyen: állíttassék szobor Bălcescunak és Petőfinek. Az előbbit fölállították, Petőfit nem engedélyezték. Nem valósulhatott meg az Aranka György és a Tolnai Lajos szobor terve sem. Elfogadtak jó néhány írói-értelmiségi javaslatot utcanevek dolgában; így lett Arany János, Jókai, Kemény Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vörösmarty utca.

Időt és lelket emésztő közügyi hadakozások közepette mégis lassan kialakulóban: Kelet-Európa irodalmi műfaja a levél és a beadvány. Főszerkesztői felelősség alig nehezítette, hiszen az egész lap kéziratanyagát Bukarestben (autonómia!) cenzúrázták; a munkatársai ellen politikai támadásokat kellett elhárítani; s a kötelező termelési siker-tudósítások mellett azért például Székely János, Kemény János, 171Deák Tamás, Bajor Andor, Szilágyi Domokos szerepelt az Új Élet hasábjain (1963); Balogh Edgár jegyzetei olvashatók, Hervay Gizella, Szőcs Kálmán neve is feltűnt a lapban (1964); magyar művészeket, Szervátiusz Jenő Állami-díját, Lohinszky Loránd érdemes művészi elismerését köszöntötték.

A főszerkesztőben szemérmes az író; évente néhány útijegyzet, emléksor (Gaál Gábor), búcsúztató (Tomcsa Sándor) olvasható tollából; olykor felszisszen és morgolódik, máskor vezércikkben lelkesedik. De 1963–64-ben mintha már elszunnyadt volna közügyi ambíciója.

Álmaival nappal is hadakozott. A szivárvány alatt hazatérni? Büntetlenül nem lehet. Átbújni inkább? Vagy fölfeszülni, ahogy Nagy László írta? Ami súlyosabb utazás a fiúi ragaszkodásnál. Mert az írásban kell megtalálni a hazavezérlő csillagot. Nyár utóján csillagok hullnak, s hitében megfogyatkozva készül a hazai útra.

A Szamár és pálmafa (1965) című szatirikus novellája e riasztó hite-vesztettségről szól. A karácsonyi kántálás körüli bolydulásban a pap közli a tanácselnökkel:

„– Materialista lettem – áll fel ünnepélyesen a tiszteletes.

– Ugyan bizony mikor? – képed el az elnök.

– Úgy lassacskán… – szól a szemérmetes válasz.

– Lassacskán… Hát elment magának az esze?

– Én azt hiszem, hogy megjött.

– Ha maga tudja, hogy egyszer megjött az esze, miért lépett erre a pályára?

– Elhanyagoltam a gondolataim tisztázását.”

A hívő ember meghasonlottságának állapota ez. A Jön a tenger!-ben apónak papfia, Sándor már magába zárkózik, „olyan, mint akiből elszállt az élet; imádkozó fekete oszlop”, bátorításra nincs ereje. Apó várná tőle, ám ő elhárítja: „Nem fújhatom meg az aranytrombitákat” – majd megalkuvásra biztatja apját, menjen csak el, hagyja el otthonát, a gyermekek bűnének tudja be az Isten. A Szamár és pálmafa papja nem tud a hitetlenség cinizmusában élni. Az elnök marasztalja, a nép megbecsülésére hivatkozik, mire a pap így válaszol: „Az önbecsülés nagyobb a közmegbecsülésnél.” Sütő András személyes 172szavát is halljuk belőle: mindennél fontosabb, hogy az ember önmagában tisztázza hitét és vélekedését a világról.

Mert a könnyű álmot éppen a tisztázó folyamatok hozhatják meg.

Ebben a tisztázó folyamatban, nyelvi és formai keresésben ismét Creangăhoz fordult; másfél évtizeddel korábban fordított meséit csiszolta, egyiket-másikat újraírta. „Fűzfavessző-paripán” repülést jelent Creangă hőseivel bolyongani, mennyet és poklot meghódítani. S a nagy mesemondóval Sütő András személyes tapasztalatai fogalmazódtak meg, amikor a Fehér Szerecsenben a Csupasz így szól: „Nem jó az, amikor csupa olyan emberrel van dolgod, aki megijed saját árnyékától.” Az eszközemberek világát ítéli el Sütő András, a mindenkori óvatoskodókat, akiknek mindig eggyel több aggodalmuk mutatkozik, mint a fönnvalóknak. Akik aztán jóváhagyólag bólintanak, s további és szigorúbb rendszabályokra utasítják azt, aki szolgálatkészen további újításokkal adja ki nyomorító intézkedéseit Fent és lent – hogy mindenki hatalmát érezhesse és gyakorolhassa.

Pártregulában és kisebbségi beszorítottságban is ellentmondani. Sütő András visszatérő képe, majd egy versében is megfogalmazza: a pisztrángtermészet, mely Áprily Lajost is idézi (A pisztrángok kara)

Bátorsága folytán Creangă hősét, Tarisznyás Ivánt is szívéhez közelinek érezte, ezért is írt bábjátékot belőle, Ördögűző tarisznya címmel. Égi és földi erőkkel harcol Tarisznyás Iván, még a halált is megfutamítja. „Inkább a nyugtalanság sodorjon bajba, semmint a szemünk csipásodjék meg a tétlenségtől” – mondja Iván. Könnyen mondhatja persze mesebeli erejével, oldalán csodatévő tarisznyával. 173Érdemes a kis bábjáték dramaturgiájára is figyelnünk. Gyermekkorára emlékezik Sütő András, amikor a játékot a mesemondó megelevenítő keretébe helyezi. Élet és mese keveredik azáltal, hogy Iván bolyongásai során Ionica apjára ismer az Úristenben. Valóságos alakok szerepet képzelnek maguknak, s a szerepek visszamutatnak az életbe, a földi valóságba. Amint Jóisten és Péter sem annyira égi, sokkal inkább e világi, halandó mivoltukban intézkednek. Vétkeseket Iván könnyen büntet varázserejű tarisznyájával. De az ördögűzést folytatni kell itt a földön is.

Fügedes Károlyról lesz még szó a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című játék kapcsán. Első arcmását a Fügedes a paradicsomban (1965) című jelenet ismerteti meg. Lánya, Lenke, hogy párjával mehessen a sejtelmes éjszakában, elváltozott hangon, ördög képében leckézteti meg apját. E maskarázó egyfelvonásos játékban jóra fordul a történet; Fügedes megtöretése nyomán kezdődhet a tánc. Könnyű kis fordulat, különösebb lélektani motivációt nem lelhetünk fel benne. Kitűnik az illyési ambíció: irodalmi anyagot adni a falusi műkedvelő együtteseknek.

Fügedest apai zsarnokságában könnyű leleplezni az ördögűző maskarázással; de már bajos a küzdelem Tókos Gedeonnal, aki elébb Istenes Gedeonként tűnt fel az írói tervek között. Életanyaga – a szerzőtől tudjuk – megtörtént események írói jegyzőkönyvelése. Sütő András így vélekedett Gedeonról: „Hősünk éppoly érzékeny, amennyire érzéketlen. Érzékeny: ha képessége mérlegre vettetik, s érzéketlen, ha őneki kell másokat mérlegelnie. Nyilván maga sem tudja, hogy az effajta érzéketlenség nem olyan, mint a himlő, amiből egyszer kigyógyulva többé nem esik bele az ember. Hanem inkább olyan betegség ez, mint a nátha, amikor is az ember nem érzi: mi van körülötte” – mondotta, a darab 1967-es marosvásárhelyi bemutatójához kötődve, a műsorfüzetben.

Harag György, a darab első színreállítója a keserű vonásokkal kísért vidám játék gondolati, stilisztikai kérdéseiről ezt írta szintén a műsorfüzetbe: „Tekintélyáhítat és képesség közötti ellentétek egész sorozatából adódnak a darab szatirikus élű, tragikomikus jelenetei. A 174tekintélyáhítat: szubjektív eredetű emberi gyöngeség. A képesség egy adott határon túl: objektív jellegű. A kettő párharcából felcsattanó kacagás pedig a néző – és egyben a szerző és rendező – ítélete is.”

Hivatalnoki ábrázatú garázdálkodás vidám játéka ez, amely az időben, újabb átdolgozásokkal, szatírává erősödött. Ismerős ez a Gedeon: falusi mindenes. Boltjára emlékszünk az Októberi cseresznye című elbeszélésből, ahol mindig más kapható, mint ami kellene. Szükséges Gedeon, a mindétig tanfolyamokat járó ügyeletes káder portréja is, aki a szempontok és feladatok forgandóságában elveszti emberi arcát. Pompás Gedeon – valamiképp Tamási Áron szatíráját, a Tündöklő Jeromost idézi. Harminc év múltával a történelem újabb tanulságokkal szolgált a közösségi szétveretésekhez. Büdös kámfort érez Gáspár, midőn eltűnik a faluból Jeromos. „Ez az úr ördög vót” – mondja, s hogy elfüstölt, megkönnyebbedhet a nép élete. Gedeonnal és a Gedeon uralta faluban már súlyosabb a helyzet, mert Sütő András nem csak a démonit látja benne, hanem esendőségét, eszközemberségét is. „Az én Gedeonomnak áldozatai vannak, de maga is áldozat” – mondja, mert hőse mindig a felsőbb szempontok percembere. A változást egyszerű, abszurdoid bölcseletben fogalmazza meg: „A tévedés is tévedés volt.” Gedeon megváltásának ügyében is eljár Sütő András, mennybe viszi Péter s Durumó Zorobátel társaságában, de ott sem lankad ambíciója, Isten helyett előlépteti magát az égi szocializmusban. Novelláiból, publicisztikáiból ismerős mezőségi emberek – Bakter, Kántor, Presbiter, Simeon tekintetes – tűnnek elő a mulatságos színpadi játékban, s e tragikomikus történet azért is jelentős Sütő András írói útján, mert Gedeon figurájában már a hit nélküli ember automatikus működését mutatja meg. Emlékezzünk: korábbi figurái még a szocializmusra, új győzelmekre hivatkoztak, s galádul intézkedtek a közösség ellen. A Szamár és pálmafa papja abba akarja hagyni a szolgálatot, mert már nem hiszi vallását. Tehát etikai érzéke még működik; felelősség maga és gyülekezete iránt, hogy a kettő között hasadék ne mutatkozzék. Gedeonban már nem moccan a lelkiismeret; a tévedés akkor tévedés 175volt, ha a tévedés tévedése is, azt is tudomásul veszi, s e szerint cselekszik. A személyiség helyett a szerep működik. Nincs vezeklés; vissza a földre – mondja Péter.

A társadalom megújhodásának hitében megfogyatkozottan, keserűséggel írta a Félrejáró Salamont. Újabb bizakodások után Sütő András szája szélén keserű vonásokkal újra a kétkedés műfajában fogalmazott. Salamonja a Hatalommal szembesült, poklot járattak vele. Tíz esztendő múlva Gedeont mint a hatalom emberét már a közösség nézőpontjából ítéli veszélyesnek. A kisregény békességgel zárult, mert a kollektivitás igazságát a hatalomban lévők képviselték; a Pompás Gedeon világa már keserűbb. A falu, a közösség bizalmára nem számíthat, inkább csak az írói szánalom remélteti emberré válását. Sütő András pedagógiai reménysége pedig, miszerint a földön tanulja meg, hogy „igazi tekintélye sohasem lesz nagyobb, mint az igazi képessége”, szelíd írói záradék. Idővel a szerző is felismerte: menny- és pokoltámasztás gyötrelmes küzdelmében és varázslatában Gedeonok helyett jajszavunkat és fájdalmunkat kéne az égbe feljuttatni.

Mert a megmaradás és feltámadás dolgában Pusztakamaráson is a közösségi dolgok végső és egyetlen megbeszélésének színterévé egyre inkább a temető válik.

„A halottak gyűjtöttek össze bennünket. Elmondhatom: jól éreztük magunkat, hogy olyan sokan voltunk, együvé tartozók. Emlékszel, bort is kóstoltunk nagyapád emlékére. Mikor Feri eléhúzta a literes üveget a zsebéből, a szőlőskert jutott eszembe. Azóta, hogy az eszemet tudom, milliomodszor. Meggyújtottuk a gyertyákat, s az ország minden részéből hazatérteket egy-egy sírhant választotta csak el egymástól. Évekre tervezett utazásokat pótolhattunk be. A temető északi sarkában a besztercei rokonok, a kripta mellett a vásárhelyiek, csak néhány fejfát kellett megkerülni a végcélig. Szélcsend volt, ott lehetett volna meglepni az Anyám tyúkjával, írta Petőfi Sándor, ládd eszembe jutott. De hát ezt csak képletesen mondom. Anyádnak valamelyik este kihullott a könnye, hogy ketten ülünk, két öreg az asztalnál. Régen heten voltunk. Már a rétre is 176hiába nézünk ki: nem labdáznak a gyerekek.” (Anyám könnyű álmot ígér) Sütő András Nagy Lászlóval érezte:

Nem labdáznak a réten a gyerekek, és üres a templomkert is. Galambok után se lopakodnak fel a toronyba. Hűvös őszi szelek kavarognak Ördögkút felől, s mintha egy dallam foszlányait sodornák az idő mélyéből:

„Ahogy egy falevélről az egész erdő jut eszébe az embernek, az édesanyám szava is úgy hozza emlékemben az egész gyermeki világot” – írta Tamási Áron egyik otthoni látogatását felidézve. Harminchét éves volt Tamási Áron, amikor Szülőföldem című költői szárnyalással megírt szociográfiája megjelent; Sütő András harminchét évesen kezdett az Anyám könnyű álmot ígér című jegyzeteinek írásához, s öt esztendő múltán, 1969-ben fejezte be. „Írhatnál rólunk is valami könyvet” – így hangzott az anyai biztatás azon az 1964-es késő nyáron, amikor elindult mezőségi barangolásra. A kérelem persze nem szaporította a valóságos hazatéréseket, mert: „A könyv anyaga bennem volt… Ez a könyv ott állott nyers formájában a műhely sarkában, miközben egyebet esztergáltam… Kamarás jött el hozzám álmomban is” – válaszolta kérdésemre egy terjedelmes levélben.

Tudósításnak jelölte az első fejezetek közreadásakor, s majd csak amikor az anyag összerendeződött, végső szerkezete kialakult, változott naplójegyzet megjelölésre. Jelentéses ez a módosítás. A tudósítás inkább a riporternek a perchez kötődő esemény-iratát sugallja, a napló személyesebb, és mélyebbre világít.

Az édesanya szava nemcsak a gyermekkort idézi, hanem a későbbieket is. A megtörténtet. S a tékozló fiú megtérése – így is tekinthetjük a művet, Réz Pál találó bibliai képével (Beváltott ígéret). Ám a térbeli hazajutás évtizednél is nagyobb időbeli utat jelöl. Prózában a Félrejáró Salamonnal, édesapja kálváriájának keserű történetével szólt korábban a parasztság kínkeserves életéről.

A gondok sűrűsödtek; a szülőket gyakran látogatta a gyermek, de az író hazavezető útjai ritkultak. Éppen húsz esztendővel a „győzelem”, a „felszabadulás” (?), a „mérhetetlen távlatok” ígérete után, a fel- és előretekintés helyett, az író hátra – és lefelé irányítja figyelmét. Megkerülhetetlen az édesanyja, Sütőné Székely Berta felszólítása, mert a „rólunk” a családot, a szülőföldet, a romániai magyarságot egyaránt jelentette. De: mindenekelőtt a szerzőt, s az írói 180kihívást, hogy magáról tud-e fontosat mondani. Mert íróvá válásának próbatételéhez érkezett. Mint Bretter György némi sarkítással megjegyzi: „Persze írni azelőtt is tudott, magáról, pózairól, s közben hitte, hogy az irodalom: cikk, dalban elbeszélve.”

Az Anyám könnyű álmot ígér első fejezeteit az Igaz Szó 1964. decemberi és 1965. januári számában adta közre. Összevetve a folyóiratban olvasható részeket a későbbi, végleges változattal, kitűnik: a szerző jelentősen módosította anyagát. Először olyan életrajzi motívumok is feltűnnek a szülőföldi tudósításban, amelyeket később elhagyott. De jelentéses az is, ami 1964-ben még hiányzik: a történelmi, szociográfiai anyagnak az a merítése, amely majd a mű társadalmi, történelmi, nemzetiségi rétegeit nyitja meg igazán.

De miért, hogy újabb esztendők teltek el csöndes hazajárásban, s a további fejezetek oly lassan formálódtak? Sütő András a megjelenést követően így indokolta: a könyvet „maga az élet dolgozta ki számomra, éppen ezért készült olyan sok ideig, mert egy hosszadalmas folyamatot próbáltam átfogni, tehát sok mindennek ki kellett várnom a végét”. (Kriterion ismertető – 1970) A várakozás újabb tapasztalatok mellett politikai fordulatokat is hozott. Selye János írja: „Az anyag tárolás folyamán érlelődik. Egy éjszakai alvás, nem is beszélve a sokéves tapasztalatról, ugyanúgy kiforralja ismeretünket, mint az idő a bort.” Az 1965–69 közötti idő erjedési és forrási esztendőket hozott Sütő András életében. Politikai fordulatok fojtották és erősítették e belső erjedést.

1965 márciusában a párt főtitkára, Gheorghiu Dej meghalt, s a júliusi, IX. pártkongresszuson első számú bizalmasát és munkatársát, Nicolae Ceauşescut választották utódjául. Bizakodásra okot adó hangok fogalmazódtak meg a politikai fórumon, a korábbi nyílt vagy burkolt megsemmisítési politika stílusa háttérbe szorult, a nemzetiségek életének távlatos ígérete fogalmazódott meg. Annyi nyugtalanító jel után nyílik az idő – vélhette újra Sütő András is társaival együtt. Fazekas János győzködésére ezért is vállalt képviselői megbízatást, Radnót körzetében. Az új főtitkár egy új, nagyléptékű és távlatos homogenizálási politikába kezdett. A nemzeti különút jogát 181a román pártvezetés már 1965-ben, sietősen fontos novemberi budapesti útján hangsúlyozta. S azt is: Nagyvárad és Kolozsvár ősi román városok. Az pedig már azt a nagyromániai koncepciót körvonalazta, amely a pártvezér újévi beszédében az egyesülésre vonatkozóan is megfogalmazódott. Nacionalista programja külpolitikai, és ennek következtében kulturális nyitással ötvöződött. Úgy például, hogy a Dákok című film a franciákkal közösen készült 1966-ban. S e művészi szövetség az 1965-ös cannes-i sikerből is táplálkozott, amikor is a román filmgyártás mindeddig legnagyobb sikerét aratta a Liviu Ciulei rendezte Akasztottak erdejével. (Magyar művészek főszerepben: Széles Anna, Csiky András!) A Dákok az ősi jog igazolása; Decebal a méltányos béke híve, s békeküldöttséget küld Domitianushoz, a római császárhoz, mondván: „mi műveljük meg ezt a földet”. S az engedékeny római császárt persze magyar színész, Kovács György alakította. Aminthogy később, a hetvenes években a kétrészes Vitéz Mihály c. film feslett székely vezéreinek szerepét – és csak azokat – magyar színészekre bízták, s ők vállalták is. „Jól fizették” – okolta magánbeszélgetésben egyikük, aki később áttelepedett.

Elkezdődött ekkor a „munkalátogatás”-nak álcázott negyedszázados országjárás, virágesőtől, lobogóktól, százezrek éltetésétől kísérve. Csíkszeredán az első titkár is csárdást járt. Ekkor azért még nem ő, hanem a párt gondoskodása hatotta át az életet, amint ezt a mezőgazdasági kongresszuson hangoztatták a parasztság életkörülményeiről szólván.

1965. szeptember elsején még bizakodva írta Sütő András a betegeskedő Tamási Áronnak: „Amilyen makacs székely vagy, bizonyára most is a sarkadra állsz és egészségesen járod majd végig a szülőföldet.” A jókívánság nem teljesedhetett be. Tamási Áron már csak testében térhetett haza Farkaslakára (Lupeni). A végső búcsúra sok megfélemlített és gyáva barát, írótárs nem ment el. A kevesek egyike Sütő András volt, aki vitatkozott, tárgyalt és telefonozott, hogy Erdély nagy fia szülőföldjén pihenhessen, abban a ragaszkodásban, ahogyan Tamási olyan szépen megfogalmazta: „miénk a fény, amit lelkünkbe fogadtunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk”. 182Égzengés és villámlás kísérte a szertartást, amikor Tamási Áron koporsóját a sírba eresztették. Családi kérésre egyházi temetést rendeztek, Sütő András az Igaz Szóban búcsúztatta Erdély nagy szellemét. Veress Dániel írta meg az Igaz Szóban (1970/3), hogy amikor 1970 februárjában Sütő András felidézte Tamási Áron temetését, a mennyei jelekre utalóan, Németh László a két cserefa között álló sír előtt tisztelegve mondta: nagy íróhoz a legendás utóélet is hozzátartozik. Tamási Áron ábeli mosollyal fentről is játszik velünk; madarakkal, fákkal, a természet erőivel jeleit küldi.

Szomorú alkalmak mellett a nemzetiség ünnepi, erőt adó pillanatai is megsokasodhattak ebben az időben. A kolozsvári Állami Magyar Színház külön műsorral, benne a Budai Nagy Antal részletével ünnepelhette 175. évfordulóját. A Mondd! c. drámai jegyzetének első változata is ekkor született. A román–magyar kulturális együttműködés jeleként a József Attila Színház Bukarestben, a bukaresti Caragiale Színház a magyar fővárosban vendégszerepelt (1966); 1967-ben Bolondos vakáció címmel magyar és román színészek közreműködésével Makk Károly koprodukciós filmet forgatott.

De – amint Király Károly is felidézi – nyugtalanító jelek is mutatkoztak. 1967 nyarán az ország területi adminisztratív újrarendezési tervezetében olyan térképet és elképzelést körvonalaztak, amelyben a megszüntetésre ítélt Maros-Magyar Autonóm Tartomány helyett Hargita elnevezéssel egyetlen székely megye megalakítása szerepelt. „Hozzá tartozott volna Tusnádtól lefelé Csík, aztán Gyergyó és Udvarhely, valamint a jelenlegi Kovászna megyéből Kézdivásárhely. Kovászna városa, Sepsiszentgyörgy és az Erdővidék Brassóhoz került volna” – emlékezik Király Károly a Hitelben (1989/9). A tervek szerint számos falut Moldovához akartak csatolni. „Ezekben a drámai napokban Fazekas Jánossal együtt jártam én is a Székelyföldet, és Székelyudvarhelyen, Csíkban, Sepsiszentgyörgyön szónokoltam a Ceauşescu-féle tervek ellen.” Fazekas János és Sütő András részvételével és vezetésével küzdelem kezdődött a székely vidékek területi egységének megtartása érdekében, aminek eredményeként végül is három megyére tagolódott az egykori 183autonóm tartomány, Maros, Csík és Kovászna elnevezéssel; Király Károly ez utóbbinak lett első számú vezetője 1968 februárjában. Király igyekezett élni azzal a lehetőséggel, amelyet az 1968. április 22–25-i pártplénum az anyanyelvi oktatás, művelődés és társadalmi élet számos területére vonatkozóan az egymásmellettiség jegyében megfogalmazott. A személyi kultuszt is elítélte a határozat, amelynek bevallását végső soron külső körülmények préselték ki a román pártvezetésből. De a prágai tavaszt eltipró „testvéri” hadműveletben Románia nem vett részt. S ez a húzás csaknem évtizedes erkölcsi és politikai tőkét jelentett a román diktátornak. Történelmi magyar városok, Kolozsvár, Marosvásárhely főterén tartott beszédekben a nemzeti és az állam szuverenitásáról szónokolt. S ebben a kiélezett helyzetben jól érzékelte: a nemzetiségeket is maga mellé kell állítani. Úgy is, hogy engedményekkel, szervezeti „erősítéssel” igazolja „demokratikus” politikáját. Másrészt e belső nyugtatáshoz tartozott, hogy látványos eseményekre kerülhetett sor Románia és Magyarország kulturális kapcsolataiban.

A Thália Színház Bukarestben és Kolozsvárott vendégszerepelt; Örkény István a Tóték bemutatójára személyesen is ellátogatott Vásárhelyre; Neményi Lili egykori otthonában, a kolozsvári színházban lépett fel. A táguló lehetőségeknek azonban súlyos áruk volt. Amikor a budapesti magyar írók megfogalmazták a szellemi összetartozás, a kettős kötöttség gondolatát, tekintélyes romániai magyar értelmiségiek visszautasították ezt. Szász János román lapban, Domokos Géza az Előrében tiltakozott, Huszár Sándor pedig 1968 augusztusában az Utunkban így nyilatkozott az egyetlen illetékességről: „…a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt.” Kis idővel később Huszár a Bukarestben megalakult művelődési és társadalomtudományi hetilap, A hét főszerkesztője, Domokos Géza pedig a nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion igazgatója lett. A belül hangoztatott egységet és szuverenitást külső események is erősítették: Románia nem vonult be Csehszlovákiába, 184a magyar kisebbség, a szellemiek is üdvözölték a tartózkodást; a pártfőtitkár diadalmenetben járta az országot Kolozsvártól Moldváig, százezrek éltették a területi sérthetetlenségről mondott szavait. S e látszategységet újra lehetett dokumentálni a színjátszással is. A kolozsvári Állami Magyar Színház 1968 szeptemberében, az 1944. decemberi Énekes madárral való vendégszereplés után, először szerepelt Magyarországon. Budapesten, majd Debrecenben kísértetiesen hasonló ünneplés kísérte Az ember tragédiáját és Devlarancea Förgeteg című előadásukat, mint évtizede a Székely Színházat. Ismét a látványos és intézményes igazolás – lám a magyarság sorsa megnyugtató Erdélyben!

S ha a magyar kulturális vezetés akadályozta is Kósa Ferenc, Csoóri Sándor, Sára Sándor Ítélet című forgatókönyvének megvalósulását, a magyar szellemi emberek fellépésének is köszönhetően 1969-ben magyar–román–szlovák együttműködésben kierőszakoltan születhetett példaszerű TETT. Keserves viták, sokszor kompromisszumok, a román hivatalossággal több száz oldalnyi levélváltás nehezítette a munkát, de elkészülhetett a Dózsa film, amelyet többnyire Erdélyben forgattak.

Sok jel mutatott arra, hogy a nemzetiség nagyobbakat szippanthat az egyenjogúság levegőjéből; s tűnhetett úgy is, hogy ózondús esztendőkben bizakodhatnak. Bözödi György Gábor Áronról és a műemlékekről értekezhetett az Új Életben, s a lap fiatal színészek közreműködésével Énekelj, aranymadár! címmel az irodalom, a vers szolgálatára pódiumsorozatot is indított. Kisbaconban Benedek Elek-emlékházat avattak 1969-ben. Erdővidéki naplójában az irodalmi esemény társadalmi és nemzetiségi ünnepét így idézi fel Sütő András:

„– Megjöttek az irodalmárok! – lobog lelkesen egy piros szoknyás diákleány.

– Ezek csak írók! – igazítom helyre, amitől csak néz vissza rám csodálkozva.

Legalább kétezer ember hullámzik a harmincholdas kertben.

Flóra néni, az író legkisebb lánya, gyöngyöző erős pálinkával és kürtőskaláccsal fogad bennünket. Az ő lakosztályán tolong hét város 185küldöttsége; a vendéglátók részint rokonsági, részint hivatalos minőségben tésztástálakat, poharas tálcákat hordoznak körül, kitartó unszolással: »Nocsak! Fogyasszanak!« Az ágyon a Tükör friss példánya, első oldalán Magyari Lajos szívbe nyilalló cikkével a szembejövő emberről: az Erdélybe hazatérő Benedek Elekről, mikor is kétszázezren menekültek…”

Gyakorta ünnepi alkalom szólította egybe az embereket. Különösképp Kovászna megyében. Király Károly, Sylvester Lajos, Veress Dániel és társai fáradhatatlan közügyi munkálkodásának eredményeként (persze Fazekas János bukaresti támogatásával) a főtitkárnál „kikönyörgött”, kiravaszkodott emléket állítottak Dózsa Györgynek, Kézdivásárhelyen engedélyek alapján szobrot kapott Gábor Áron; Csernátonban falumúzeumot hoztak létre. Kovászna, Szentgyörgy és a színház tekintélyének erősödését jelezte, hogy a háború óta először tűzhetett színpadra Tamási-darabot, az Énekes madarat, Tompa Miklós rendezésében.

Kovászna ez időtől az autonóm tartomány illúzióját adta. A mából visszatekintve talán már a zsugorítás központi műveletét is felfedezhetjük. Kolozsvár és Vásárhely után az erdélyi kultúra beljebb kényszerült. Beljebb, ahol intézményesen még kevesebb tradíciót tudhatott magának a romániai magyarság, mint Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen. Hiszen Sepsiszentgyörgyön felsőfokú oktatási intézmény nem működött. A társadalom figyelmébe kerülhetett Kovászna, hogy ennek folyományaként például Marosvásárhelyen csöndes észrevétlenségben folytatódjon a leépülés.

De más helyek és más intézmények is látványos eseményeket rendezhettek. Illyés Kegyencét is játszhatta a kolozsvári színház; Sinkovits Imre és Major Tamás vendégszerepelhetett Madách Tragédiájában; majd Major vendégrendezőként a Téli regére újra a Szamos partjára látogatott. S olyan nyugati szerzők magyar nyelvű ősbemutatóira került sor, amelyeket Magyarországon esztendőkkel később is tiltottak. Temesváron Taub János például egy Románia-szerte hangos Genet-előadást, a Gondnokot rendezte, Szatmáron Camus Caliguláját, majd Ionesco A király halódik című drámáját 186mutatták be. Ám szinte észrevétlenül a szatmári Északi Színházat 1969-ben tagosították, vagyis román szekciót alakítottak. Az 1968 májusában hozott oktatási törvény az alkotmány szellemében minden fokon előírta az anyanyelvi oktatást. 1968 őszén mintegy 1500 magyar tannyelvű oktatási egység kezdte meg működését. Intézmények erősödtek és alakultak, Kolozsvárott új stúdióba költözött a rádió, Bodor Pál vezetésével megszerveződött Bukarestben a televízió magyar adása. A Kriterion műhelyében Domokos Géza vezetésével tervek készültek a magyar irodalmi, néprajzi, történelmi tennivalók számbavétele mellett más kisebbségek, a német, a szerb, ukrán, jiddis kultúra közreadására is. Ebben a törekvésben, a háború óta először Sütő András válogatásában jelent meg Tamási-kötet, Rendes feltámadás címmel. Mód nyílt Kemény Zsigmond irodalmi feltámasztására; ez is Sütő András szorgalmazására és szerkesztői munkájának eredményeként. Kallós Zoltán hatalmas gyűjteményének, a Balladák könyvének kéziratanyaga is nyomdába kerül Szabó T. Attila gondozásában; a kötet borítójára a lészpedi asszonyok szőtték a virágmotívumot.

A Kriterion mellett a kolozsvári Dacia, a bukaresti Creangă – az Albatrosz és más kiadók tervében is szerepelt magyar művek közreadása. Melengető pillanat ez az irodalom összetartozásának jegyében: hiszen még élnek az idő nagy tanúi: Kós Károly baráti beszélgetésekben idézi fel azt az 1914-es vidám téli napot, amikor vendégként Móricz „Zsiga” oly jól múlatta az időt Sztánán, hogy művet is írt belőle, a Nem élhetek muzsikaszó nélkült; könyvét, Hármaskönyv (1969. Irodalmi K.) néhány napi terjesztés után a magyarországi hivatalosság begyűjtette, mert Kós elmondta, hogy iskolatársa, Kun Béla hogyan lopott tőle illusztrációkat. Bartalis János körül Kosztolányi Dezső elismerésének fénye sugárzott; Kemény János a helikoni idők és a kolozsvári színház életben tartásának nagy tanúja s mecénása; Balogh Edgár változatlan hittel idézte a sarlós időket, szerkesztette Gáll Ernővel a Korunkat és írta vitacikkeit; Méliusz József újra végiggondolhatta Sors és jelkép című művének viszontagságait, mert a Kriterion esélyt látott a kiadásra; 187Nagy István is visszajárt a múltba, gyermekkorát, a Sáncalja-éveit idézve írta memoárját; és itt van Kacsó Sándor, aki emlékiratain dolgozik a Brassói Lapok igazságkutató szenvedélyével.

Dolgoztak a fiatalabbak: Kányádi Sándor a Fától fáig című versét és a Kufsteini grádicsok énekét írta és „közömbös Európa / öblös harangjait” kondítja Szépfalusi Istvánnak; az 1963-ban szabadult Páskándi Géza verseivel, esszéivel, jeleneteivel hetente jelentkezett az Utunkban. S A király köve című darabjával színházi szerzővé is avatta Kolozsvár (1969. IV. 23.). Kis noteszében feljegyzett ötlet- és témaáradatból tán most többet kihúzhat és megírhat a sziporkázó, a humánum és a szeretet eszményéhez konokul ragaszkodó Bajor Andor. Bálint Tibor Zokogó majom című lírai szépségű regényében (1969) „a lumpenvilág, a kelet-közép-európai nagyváros perifériájának tipikus rajzát adja, s éppen excentrikus, kiszorított, a társadalom alatt tengődő figuráival” – ahogyan munkáinak értő monográfusa, Bertha Zoltán írja. S ugyancsak ő mondja egy másik, ekkor készülődő életműről, Szilágyi Istvánéról: „hangulatnovelláiban és az Üllő, dobszó, harang (1969) című regényében már kiépül az a szubjektív térben dimenzionáló totalitáselv, amely Kő hull apadó kútba (1975) című főművét is jellemzi”. Székely János a Soó Péter bánata című kisregénnyel jelentkezett, s már formálta a Képes Krónika dráma-fejezeteit. Kántor Lajos és Láng Gusztáv a romániai magyar irodalom negyedszázadát foglalja össze monográfiában (1970). A tudománytörténész Benkő Samu, a művészettörténet tudósa, B. Nagy Margit cikkei, tanulmányai jelennek meg a lapokban, folyóiratokban, hogy majd összeállva a Kriterion is közreadja őket. Beke György nagy tervek szívós megvalósításába kezd; 1969-ben a román–magyar irodalmi kapcsolatokról indult interjúsorozata lesz majd a példaértékű Tolmács nélkül című gyűjteményes kötetének anyaga, amely 56 román és magyar író vallomását tartalmazza. Deák Tamás prózával, esszével és drámával jelent súlyt és tekintélyt. Sepsiszentgyörgyön pedig a legfiatalabb Forrás-nemzedék, Farkas Árpád, Vári Attila, Csíki László, Magyari Lajos verset és prózát ír, vitázik és szellemet teremt a Megyei Tükör körül – Dali Sándor főszerkesztő jóvoltából is.

S ami mindezt elindította; nyomatékosan ismételjük meg: a cseh szabadságteremtő kísérletek elfojtásából következő riadalom és taktikus helyzetfelismerés. Amelynek indító politikai hangütését az jelentette, amikor 1968 novemberében megalakult a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. Sütő Andrást is a vezetőségbe választották; s társaival együtt reménykedett: a szervezet talán olyan hatással működik majd, hogy a kisebbségi magyarságot a nemzetiség emberi és jogi állapotába emeli.

„Sok mindennek ki kellett várnom a végét” – idéztük Sütő András szavait az Anyám könnyű álmot ígér születésével kapcsolatban. A várakozás, az ülepedés és a kimondhatóság kivételes társadalmi pillanatában elkészült Pusztakamarás eposza. A tudósítói magatartásból naplóíróvá lépett elő a szerző, a műfajjal a hagyományokra is emlékeztetve. Mert a napló sok évszázados, Erdélyben különösen kedvelt irodalmi műfaj. Klasszikusokat említhetünk: Bethlen Miklós, Bethlen Kata, Mikes Kelemen. De közelebbi párhuzamosság is fölmerül Sütő András naplójegyzeteivel kapcsolatban. A harmincas évek közepén a népélet nyomorúságait az irodalom társadalmi üggyé emelte; Illyés Gyula Puszták népe, Nagy Lajos Kiskunhalom, Féja Géza Viharsarok, Kovács Imre Néma forradalom, Bözödi György Székely bánja című műve, Szabó Zoltán Tardi helyzete, Cifra nyomorúsága, Veres Péter balmazújvárosi híradásai a műfaj klasszikusait jelentik. És talán a legfontosabb példa: Tamási Áron Szülőföldemje.

A hatvanas évek elején a magyarországi írók újabb hullámban látogattak haza, hogy a társadalmi változások, a szövetkezetesítés nyomán hírekkel szolgáljanak a falu életéről. Veres Péter a Hortobágy „mellyékéről” hozta tényeit; Kodolányi János újabb baranyai utazásra vállalkozott. Tamási a Tolnában letelepedett székelyekről írta a Szirom és Bolyt. Sánta Ferenc Húsz órája már regényesítve bolydította a múltat. Az ifjabb generáció – amely például a filmesekkel szövetségre is lépett (Kósa F.; Sára S. – Tízezer nap, Cigányok) – szintén terepszemlére indult. A beszámolók között talán legsúlyosabb Csoóri Sándoré, a Tudósítás a toronyból. S itt egy közelebbi kapcsolatot is villantsunk föl. Csoóri Sándor is édesanyja álmait idézte fel, 189az ötvenes évekbeli otthon napjaira emlékezve: „S egyszer csak az tűnt föl, hogy szüleim álmai kezdenek egyre zaklatottabbá válni… Az epikusabb álmok helyébe balladaibbak és drámaiabbak léptek.” Tudósításának egyik fejezetében édesanyja szorongató álmát írta le, azt, amint az iszap egyre jobban eltemette az ökrös szekeret, el az írót és édesapját. „Hogy mi volt ezek mögött az álmok mögött, arról szinte külön könyvet kéne írni” – tette hozzá Csoóri, s amit későbbi műveiben ő is kibontott az anyai álmokból, azt írta meg Sütő András is. Ezt a „külön könyvet” az Idő mindent betemetni akaró iszapesőiről.

De az irodalmi fogantatásnál fontosabb a belső indíttatás. Hogy Sütő András családja, faluja és egyben a kisebbségi magyarság sorsának krónikási szerepét vállalta. Amiképp „újkori parasztminiatorok” írták folyamodványaikat, kérelmeiket; a pusztakamarásiak nevében Sütő András, tágabban, nemzetiségi méretekben, hasonlóképp cselekedett: „S miként hajdan Firenzében és Nápolyban, a mi környékünkön is valóságos kéziratmásoló műhelyek létesültek. A gyakori kérdésre – »vajon hol találok egy kitűnő kérvényfogalmazót?« – számosan igazították útba a létében elbizonytalanodott embert. »Eredj X-hez, Y-hoz. Olyan megható önéletrajzokat fabrikál, hogy sírnak a rajonnál. Egyik előnye, hogy papírján nem fut össze a tinta. A másik, hogy ügyvéd öccse révén jól ismeri a parasztokra szabott törvényeket.«

Mindent persze az újkori parasztminiatorok sem írhattak meg.”

Amint Sütő András sem. Az Anyám könnyű álmot ígér azonban súlyos életrajz az erdélyi magyarság fél évszázados történetéről.

Eposzi munkáját kollektív méretű és érvényű panaszos beadványnak is mondhatjuk. „A felgyűlt idő” tényeiről, tapasztalatairól tudósít, a kisebbségi magyarság eróziós folyamatáról számol be. A történelmi-politikai zúzatások emberi sérüléseit vette számba. Nézőpontja: lírával áthatott tárgyszerűség. Tamási Áron bevallottan vívódott érzéseivel. Édesanyja könnyeit látván írta: „Én is küszködöm magammal, de amikor érzem, hogy már-már vesztem el a csatát, különös indulatosság vesz erőt rajtam, s csak a legnagyobb 190erőfeszítéssel tudom megállítani, hogy nyersen ki ne fakadjanak. Szégyenben, méregben és meghatottságban vergődöm.” Sütő András érzéseinek e végletes állapotairól nem szól. Alkalma volna pedig rá; amikor például gyermekkorának melengető fényes pillanatát, a karácsonyi kántálást megidézi. Nem engedi el magát: „Kellő áhítat híján luciferi józansággal vettem újra tudomásul, hogy a valamikor oly fontosnak vélt szereplés mily komikussá törpült az időben. Ez alkalommal a szemlélődés szerepe jutott ki nekem.” A szemlélő távolságtartásával tekint a múltba s láttatja a jelent. A pillanat bensőséges érzésének se csábul el. Könyve drámai és lírai érzésekben legmagasabb pontján, amikor a szülők, testvérek, komák, szomszédok az idő árján szárnyalnak a népdalokkal, s az együttlétnek a kivételes és melengető pillanatában is kihallik az elbeszélő hangja: „Rámás csizmát szeretnénk viselni, és elszegődünk Tarnócára bojtárnak. Nem tudom, merre van Tarnóca. Apám sem tudja. Ezért inkább Targoncára szegődik, arról tudja legalább, micsoda.” Nem olvad fel az önfeledt közösségi pillanatban; figyel és hallja: édesapja tévesen vágyakozik bojtárkodni.

Pontosságra és tárgyszerűségre törekszik, s mégis költői emelkedettséggel nyílik meg előttünk Pusztakamarás és a Sütő család múltja és jelene.

Az Anyám könnyű álmot ígér több rétegben építkezik. Már a Zászlós Demeter ajándék életében megfigyelhettük: az író élt a monológ-technikával.

Csendőrök kíséretében román haragosát keresi Demeter; újra és újra meditációk szakítják meg az elbeszélést. Az Anyám könnyű álmot ígér fejezeteit is átszövik a különböző időből felszakadó személyes emlékek – ezt tipográfiai és tagolási módosítással is érzékelhetjük. Zárójelben és beljebb szedve megjelennek az író töprengései is. Megemlíti például a Kemény-birtokot, s tűnődésében Kemény Zsigmond sorsát, máglyára vetett könyvtárának képét idézi meg. Apadó születések s a halandóság számait sorolja; ami a saját csecsemő sorsát, élet-halál között imbolygó napjait asszociálja; az 1940-es esztendő történelmi rajzásában nagyenyedi érkezését idézi fel. S a 191későbbiekben is asszociációs és egymásra épülő rétegek nyílnak meg és ütköznek meg egymással. Selye János idézett könyvében írja: „A tudattalan nagy keverőkádjában azonban számtalan ideig újra meg újra egymásba ütközik, míg újra szétesik, le nem csiszolódik, s mindegyik egység meg nem találja saját színét, oda nem rázódik a maga helyére.” E tudományos folyamattal jellemezhető Sütő András írói gondolkodása is. A társadalom idegélettani folyamatában a szerző öt esztendő hullámzásában rendezte a múlt és a jelen mindennapjainak tényeit. A politika engedékenysége folytán is – az írói keverőkádban a helyükre rendeződhettek a megtörténtek. Az író alakítókészségének módosulása a motívumok vándorlásában is érzékelhető. Amikor például a mű első fejezeteit 1964-ben közreadta, még olvashattunk egy történetet a rádióról, a háború előtti időből. Amikor édesapja szamaras kordén vitte haza a készüléket, s hallgatták a világ eseményeit, mígnem az őrmester elkobozta. A könyvben már nem találjuk ezt a jelenetet; ám a család egy újabbkori rádiós eseményéről érzékletes leírást olvashatunk a Fecskemadár, mikor lesz nyár? című fejezetben:

„Kigyulladt a villany a házunkban” – anyai hívó szóra utazott haza. „Rádiót hoztam ajándékképpen. A konyhaszekrény tetején zenél, beszél, híreket mond és átveszi zajongásával az uralmat, vége a csöndes emlékezésnek, a világháborús történeteknek, a tartalmas hosszú hallgatásoknak. Látom, hogy ég a tűz, de a beatzenétől nem hallom a lángok dúdolását, látom a faládában a macskát, de nem hallom dorombolását. Mindez természetesen oktalan nosztalgia; talán csak engem környékez a gyermekkor fészekmelegéből. Anyámat szemmel láthatólag a jelen foglalkoztatja; nem bír betelni a villamos teafőző-szerkezet csodálatával.” A rádió családi szerepe tehát módosult; jelentésessé emelkedett. Előbb epizódértékűnek mutatkozott, itt az egész történetet megvilágítja. A civilizáció erejét sugallja. Amott mesterember édesapja ügyeskedte, tákolta össze a vevőt, itt emelkedett a pillanat, mert a villamosítás programjához kapcsolható. Azért nem említette a régi rádiós történetet, hogy az újkori rituálisat hangsúlyozza a család életében. Reggel aztán megszólal a rádió: a pillangós növényekről beszélt és termelési híreket sugárzott, majd „Egy 192bronzos hangú bemondó mély-megrendülten, ahogyan a haláleseteket és a világháborúkat szokás bejelenteni, közli velünk, hogy a madarasiak felrakták a hófogókat és áttértek a téli szatyorfonásra.

– Ezt is megtudtuk! – mondja apám, aludttejet kanalazva.

Azután kilép, megköti a kutyát, s mire visszakerül, vége a műsornak. A bronzos hang figyelmünkbe ajánlja, hogy későbben egy-egy félórára újra jelentkeznek; délben, estefelé, de legbiztosabban holnap ilyenkor. Apám ceruzát keres, hogy följegyezze az időpontokat az újság szélére. Tizenhárom óra, tizenhét óra. Majd hozzám fordul egy hirtelen támadt lelkes elgondolásával:

– Ezt a sok félórás flancsikát össze kéne ragasztani. Ezek úgy tesznek, mint Róza nénéd mondja: nem ülök le lelkem, mert sietek. Alig eszem egy csupor aludttejet, s a viszonthallásra.” A magyar nyelvű rádió most azért is fontos Sütő András számára, mert intézmény. Nem ő mondja, hanem édesapja kevesli az adást, s ez már publicisztikai széljegyzet nélkül is nemzetiségi megnyilatkozás: szaggatott és rövid a műsoridő! S ebben a villanásnyi reggeli történetben is megnyílik az egész. A lent és a fent viszonya, a mikro- és makrovilág játszik egybe. S ez jellemzi az egész könyv szemléletét. Találó és groteszk is egyben, ahogyan Selye János napirendjét és édesapja futkorászását regisztrálja. Új elgondolásain dolgozik az amerikai professzor, zsákok tetején a csípős hidegben, kenyérért utazó asszony és gyantáért rázódó nagybőgős cigány társaságában édesapja fűrészpor után teherautón zötykölődik.

„A tudós: 12.30. Ebéd után a napon sütkérezem, derékig meztelenül. Testem többi részét gondosan elektromos takaróba burkolom, mert harap a hideg.

Apám: A városban megkeresem az ismerősöm, aki a fűrészport ígérte. Mivel egyelőre nincs itthon, a kapuban várakozom. Hogy hasznosan töltsem az időt, kidolgozom elméletileg egy újabb találmány vázlatát. Abból indulok ki, miszerint valahányszor becipelem a házba a fűrészporos kosarat vagy zsákot, feleségem megállapítja, hogy szemetelek. Tehát a dobkályha belső hengerét úgy kell megszerkeszteni, hogy kiemelhető legyen. Ezután az istállóban töltöm meg 193fűrészporral, a kosarat pedig kivonom a forgalomból. Már nem is fázom, annyira föllelkesít ez az elgondolás.”

Nagyvilág és provincia – Sütő András azt mondja: az emberi értékek a világ bármely táján azonosak, emberség, teremtő gondolat, igyekvés és munkakedv a Mezőségben sem kevesebb, mint Amerikában. A körülmények megalázóak. Mérhetetlen az a veszteség, amit a lehetetlenségek közepette a provincia emberének el kell szenvednie emberi mivoltának megtartásáért s továbbépítéséért. Ezért is Időt vegyenek! a címe ennek a fejezetnek, a jelen idejű különbségek mellett a történelmiekre is utalva. Édesapja nemzedékének újra és újra a szétveretettség állapota adatott. A legénykorában társaival elkezdett dalt ezért se tudta befejezni. „Téli estéken összegyűltünk az iskola termébe, azt énekeltük:

Többszólamú kórus volt, és mint egy rossz cseber, folyton széjjelesett. A második esztendőben eljutottunk az ötödik versszakig, ahol azt kell énekelni:

Nem emlékszem, hogy befejeztük volna. Másoktól is kérdezősködöm: vajon elénekeltük mi végül is ezt a dalt. Nem tudják.”

Idő- és térbeli kiterjedésében módosul Sütő András írói gondolkodása. Az Anyám könnyű álmot ígérben érzékelhetjük: a társadalmi vátesztudat már nem hevíti. A könyv formálódásának idején lírai naplója invokációjában így szólt az Időhöz: „nagy / világod össze nem tarthatom – egymagam, tudom / gyönge vagyok…” (Láz) Weöres Sándor így írt: „Természetes emberi méret / vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat. / Létrehozni a velem született s a szerzett képességből telhető / legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok: / ennyit kívánok önmagamtól.” (NAGYSÁG) Sütő András is ebben a hasznosság-elvben óhajt szolgálni és ajánlja magát az időnek a már idézett versében: „Gyalunak, padnak is jó leszek, meglásd.” Egy másik vallomásában (A csiga) a létért vívott küzdelmet a csiga útjához hasonlítja. „De mi 194lesz most? / Fenyőfa törzse komorlik elébe. Elkerüli? / Magasát fölmérve, habozás nélkül indul rajt fölfele. / Háza már napfényben ragyog – házépítő s házlakó embernek is szép tanulságul. / Ily konoksággal – hívják bár csigának – égbe is feljut.”

A társadalmi idő már nem váltja meg az embert, maga-magára hagyottan kell ügyeit kiküzdenie. Akadályok, kudarcok próbatételeiben kell harcolni a sárkányos veszedelmekkel. A megmaradás módozatai különbözőképpen merülnek fel Sütő András naplójegyzeteiben. Szomorú tények mutatják a kisebbség eróziós folyamatát. A hat elemit végzett unokahúgát faggatva: Jézusról, Petőfiről és Mátyás királyról a válaszok bizony nagy tudatlanságról árulkodnak s a nyelvi pusztulás újabb tényei mellett sofőr unokaöccsének szaknyelvi szótárát veszi számba. „Tengelykapcsolóról, kiegyenlítőműről nincs tudomása” – írja, s hozzáteszi: „Öröklésre itt már nem lehet számítani; a szülők ősi fogalmi rendszerével a gépkorszak valóságát legfeljebb a népmesék szintjén lehet megközelíteni.”

A megmaradás módozatai változatos élethelyzetekben és történetekben elevenednek meg. Gyümölcsoltó Gergely, a „szőlőt, kertet szenvedélyesen telepítő” nagybátyja, akinek, Czine Mihály szép gondolatát folytatva, Sütő András „még a nevét is arcához formálja…”, református létére kántorként Bukarestben az ortodox liturgián lóbálta a füstölőt. Miért tette? „Hogy megmaradjak, uram” – így a rokoni válasz. „Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben és megmarad” – így az Úr képzeletbeli válasza az égből, amit a felületes ítélkezők újra és újra a megalázkodás példájaként s a szerző filozófiájaként értelmeznek, mondván: a regény a tartását feladó életeszményt sugallja – egyéni és nemzetiségi értelemben egyaránt. Erre is válaszolt később Sütő András Gergely pápa futamodása című esszéjében: az András napi gyülekezetnek a siratnivaló fölötti ábeli kacagása nem a füvek sorsának szól, hanem a felülkerekedés erejének. Megjátszott eretnekség ez, amellyel Székely Gergely legyőzte az Időt, le a körülményeket és volt leleménye sorsát jóra fordítani.

A megmaradás manőverei azonban történelmi időnként és helyzetként változtak. Még Gyümölcsoltó Gergely esetében is, 195hiszen az Egy halhatatlan színpadi alakítás című fejezetben élet-halál játékát idézi fel. A román katona Gergely torkához szorította a zsebében talált borotvakést: „Az enyhén megremegő felső ajak a járomcsont-izom révén az orrcimpa ráncait vetíti vigyorgásba és csípi hegyesre az ember orra hegyét. Ez esett most legközelebb a táncoló beretvához. S utána mindjárt az állkapocs, az alsó főleg, amit bátyám a súlyára bízva elejtett, azzal a ritka tökéllyel, midőn az ajak is félregörbül, a sírás előjeleként. Ez utóbbit azonban olcsó fogásnak tarthatta; könnyhullatásra nem került sor. Hanem vörösen kitüremkedő szemhéjak keretében a szivárványhártya körül villogni kezdett a szeme fehérje. Meggondolatlanság volt részéről, mivel ettől a katona megijedt, és káromkodva folytatta rémisztő játékát a gégemetsző szerszámmal.” Fiziológiai részletességgel írta meg a drámai helyzetet, majd Mossó üregi nyulakon végzett kísérleteit ismertetvén Gergely bátyja szerep-játékának újabb mozzanatával folytatta: „Hajmeresztés helyett reszketegen nyitott ujjakkal a két tenyerét fordította ki és emelte magasra. Krisztus irányába, jelezvén, hogy az apostoli döbbenethez is ért, Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának hangulata nem idegen tőle. Ráadásul a végállapotokat szabályozó idegközpontját is latbavetette; a felületi izmok remegésével hideg verejtéket gyöngyöztetett ki a homlokára. (Brávó!) – mondta a katona, s az eltulajdonított beretvát zsebrevágva futni hagyott bennünket…”

Lélektani remeklés, ahogyan Gergely alakváltásait kibontja, s természettudományos értekezést vegyít képzőművészeti képekkel; előbb a Laokoon-csoportot (vatikáni emlék), majd – az idézett szövegben – Leonardo biblikus képét asszociálja.

Lám, a megmaradásnak újabb módozata! Mindig a kisebb rossz, jelen esetben a borotva ügyének feladása, dermesztő komédia kíséretében életet mentett. Gyümölcsoltó Gergely Bukarestben és a mezőségi dombok között is úgy cselekedett, hogy megmaradt. Sütő András ugyan miért is sugallná akár Gergely, akár más személyek cselekvését kizárólagosnak? Netán arról értekezne, hogy szülei helytelenül cselekedtek, amikor a hatalom parancsára kiköltöztek házukból? Balga okoskodás lett volna. A könyv nagy ereje éppen az 196ember változatos módú életben maradását sugallja. Hogy magukat a körülményekhez igazodva tarthatják meg a kisebbségiek. „Elegyes” a létünk, mondja Sütő András, ami nála változatos történelmi megpróbáltatásokat jelent. S ebben az „elegyes” időfolyamban a harcmodort szükséges váltogatni. A kisebbségi lét – kompromisszumos lét. Diktatúrában különösen az; hogyan lehetne abszolutizált etikai mércével ítélkezni?

Gyümölcsoltó Gergely az életbenmaradásért egyensúlyoz olyan időben, amikor a fegyvereké az igazság. Sütő Andrásnál a „keresztrefeszített hétköznapokban” is élet-halál tétje lesz minden apró momentumnak. Az Eső és csizmagond című fejezet pazar bizonyítéka annak, ahogyan az élet elemi helyzetéből az egyéni és kollektív megmaradás kérdéséhez emelkedik prózája.

„Októberi reggelen arra ébredek, hogy megérkezett az eső” – így indítja a fejezetet. S a hely és az időjárás Illyés Gyulára asszociál. A gyermekkori záporok jóleső emlékét villantva fel, de máris visszazökkent a szülőföldjére, „nyúlós mezőségi levedzés, amitől a kutya is megbüdösödik, nyirokszagúvá lesz az emberen az alsónemű, lucskossá a kapca, a hullahideg lábfejen”. De folytatódik a jelenet: a gyermekkori mezőségi esőzések elmúltak, a mostani meteorológiai észlelet már történelmi közérzettel, s Juhász Ferencet idéző képekkel jellemzi az esőt: „Ellentétben ama cseresznyehólyagos kánikulamosdatással, mitől gatyás kölyök- és libacsapat boldogan visongott, s a varázslatos hirtelenséggel megduzzadt patak fuldokolva rohant világgá, ez a mai, az égnek hólyaghurutos betegsége mindent elposványosít körülöttünk.” A társadalmi ősz lopakodik be a gondolatmenetbe. „Bennünk is – folytatja –, ha tűnődésre adjuk a fejünket”. Majd fegyelmező mondat következik: „De ha nem is adjuk; bőrünk a ránk húzott vizes lepedőt érzi.” A ránk húzott vizes lepedő: többes, kollektív alanyiság. S a kényszerűség képe egybesűrűsödvén jelzi, nem „mi” vettük magunkra, hanem a személytelen felső hatalmak ítéletének áldozatai vagyunk. Nem néven nevezve a meg nem nevezhetetlent Sütő András ebbe a személytelen közösségi kénytelenségbe vettetett képpel az áldozatmivoltot fejezi ki, a majdani 197„kollektív magány” első metaforikus gondolataként. De már a vizeslepedős képben is a cselekvés módozatait keresi, majd a következő mondat egyszerre októberivé és történelmivé válik. „Lábunkat a hasravágtató talajon vissza kell szoktatnunk az egyensúlyozás Bethlen Gábor-i művészetéhez.”

Sütő András egyetlen gondolatfutamából, az őszi mezőségi reggelből eljut a történelemhez. A hasravágtató talaj, a mezőségi „bocskornyi sármassza” az ő költői metaforikus gondolkodásában közösségi és történelmi képpé emelkedik. Ilyenképpen az egykori, a percnek tetsző társadalmi, osztályszempontú kollektivitás hangja és szemlélete az Anyám könnyű álmot ígérben mélyen módosul. Ez a kollektivitás számára már nem a munkásság és a dolgozó parasztság harcos szövetsége, nyelvbeliségre való tekintet nélkül, hanem a közös többes neve és igéi, a birtokos-tudatban, a képekben, a gondolatfutamokban és a metaforákban már a romániai magyarság közösségét jelentik. A kisebbségért való egyensúlyozásban és életbenmaradásban a Bethlen Gábor-i politika újra és újra felmerül hivatkozásként.

Ahogyan írás, olvasás, nyelv, gyermekszaporulat dolgában a nemzeti erózió döbbenetes tényeit sorolja, azzal jelzi: a társadalmi haladás világmegváltó programjaiban nem hisz már. Az Anyám könnyű álmot ígér keserves összefoglalás, a veszteségek számbavétele. Hangja még nem drámai, inkább rezignált. Helyzete is kényszeríti, amikor kafkaian mitologizál a dolgok végső kimondása helyett. Nemcsak a „vizes lepedőbe” húzottságot tekintve. A csizma is metamorfózison megy keresztül és jelképpé emelkedik, amikor gondolata a mezítlábas szabadság állapotából indul és a büntetés irányába tart. „A gyakori fenyítés viszont, amit ülepünkre szokás irányítani, csakis csizmában vihető végbe. A lábbeli tehát – a valóságos és a képletes – a társadalmi érintkezés formáira is hatással lehet. A világról való vélekedésnek, érvelésnek századunkban is gyakorolt rugdosási változatait, keményorrú csizma hiányában, azokra kellett hagynunk, akik ezt a huszáros lábbelit esetleges véleménykülönbségeink megszüntetése végett ugyancsak latba vetették.”

A néven nem nevezett hatalomban az elnyomottság, a megtiportság ez a vizes lepedőbe kényszerített állapot. A rámás csizma ugyan ránk illene, sugallja Sütő András képe, de kisajátították véres és gyalázatos megsemmisítő és megalázó műveletekre – társadalmi és történelmi értelemben is. S e sejtelmes kafkai közérzet megfogalmazódik: „Mint egy árnyékból szőtt vigyori ördög, ott ül közöttünk a MEGTÖRTÉNT.” A szorongatottság érzését fokozzák a képek. „Árnyékból szőtt” – a Tóth Árpád-i lélekre gondolunk –, majd az abszurd bukfenc: „vigyori ördög”. Poétikus pokolnyitogatás. A meg nem nevezett rettenet meseivé változik. Avagy büntetéssé – a felejtésben. Ahogyan annyi írásos-sikoly, megaláztatás után a kamarásiak „A vesszőfutás korszakát névtelen embernek tulajdonítják. Nem tudják, honnan került a faluba, s merre fújta tovább a szél, kinek a nyakára. Viselt dolgaihoz képest eléggé kegyetlen büntetés, a névtelenség, amellyel megbélyegezték.” Az író világképének módosulását is jelzi ez az álláspont.

A hatalom elszemélytelenedett Sütő András világképében, azért is, mert az eszközembereknél messzebbre és magasabbra mutat a felelősség. Ami viszont meg nem nevezhető, így az író hőseivel együtt várakozik. A veszedelem mélységét a csizmatörténet záró tényeként születési anyakönyvébe írtakkal értékeli: „nemzetisége: református ortodox”. Sütő András közlése: „Az említett okirat szerint nemzetiségem román. Ezt a cenzúra a könyvemből kidobatta. Így módosult a fogalom református ortodoxra, amivel ugyancsak az eredeti okmányszöveg abszurditását akartam jelezni.” Árulkodó az iktatószám is: „3/IV/4 1949”. Vagyis: Sütő András házasságkötésének napján készült. A paradicsomi hangulatban tán nem is figyelt az intézményes megsemmisítés e képtelen és államilag törvényesített jelére; az Anyám könnyű álmot ígérbe illesztve a vélemények elnémítására használatos lábbeli történet befejezéseképp ez a dokumentum már jelentéses, társadalomkritikai és esztétikai súlyú.

A közösségi lélek baj-legyőző természetéről is fontos mondanivalója van. Például abban a jelenetben, amikor sokadszor biztatják édesapját, mesélje csak el, hogy az egykori falu-szomorító miként 199szégyenült meg a nép előtt. András bácsi kéreti magát, s aztán „csodálkoznak, cöccögnek, kacagnak, füttyentenek, s én tudom, hogy ezt a csipetnyi örömöt legközelebb újra kell élnem velük; valahányszor vigalmi szándékkal egybegyülekezünk, mindig elmondjuk majd, s megbántom őket – hiszen nem osztozom a diadalukban –, ha nem csapkodom a térdem, és nem csodálkozom; azt a betyár mindenségit!”

Lényegeset ragadott meg Sütő András: a kollektív életerőt. Mesék, népdalok se születtek és formázódtak másképp; újra és újra elmondták és énekelték, hogy – ráolvasással, dallal űzzék el a rettenetet. Újkori népmese András bácsi története is, tudják a végét, mégis meséltetik és közben beleszólnak. Csiszolják, alakítják a fényes példabeszéd végett: megbűnhődött az, aki életüket megkeserítette. Erőt ad az elkövetkezendők elviseléséhez. Gondolati vívőerő működik ezekben a történetekben. Sütő András eposzában Pusztakamarás és a nagyvilág, élet és halál között ezek a történetek a mindennapok természetességében következnek, mégis mindegyik metaforikus, az EGÉSZRE utal s a jelzők és a hasonlatok ugyanúgy.

A nyelvi erő világképpé szervesül az írásban. S néhány példát még erre. Édesapját egyszer metaforikusan vitorlatermészettel jellemzi: összehuttyan, ha nem fúj a szél; itt Illyés Dőlt vitorlájára is asszociálhatunk. Máskor egy hasonlat: „Apám akár egy frissen hámozott uborka.” Amikor a legény menyecskés kalandjait ámulva hallgatták: „Úgy néztünk föl rá, mint az apostolok a Názáretire.” Aforisztikus elmejátékkal jellemzi például a székely mentalitást: „A bicskázás a véleménycsere ősi formája.” A népdalok képi anyaga a közös dalolási jelenetben sors-hordozóvá válik. Mert a nótakészlet – „száraz helyen épített fegyvertár”:

„– Édesanyám, de víg voltam azelőtt… Jöjjön ki hát a sok édesanya a kapuba. Jöjjön ki, és kössön kendőt, még mielőtt felszállunk a vármegye házára. Onnan a templom tornyára, mert az ablakában két szál piros rózsa, százfelé fújja a szél, és csak győzzük összeszedni magunk. Fúj a szél és Kutas Feri belekapaszkodik a pohárba. Két kézzel fogja. Gergely két kézzel veri a padlót. Csordultig a kedve. 200István öcsém belekapaszkodik a hangszerbe. Tamás Feri a feleségébe, a gyermekek az ágyterítőbe. Ők is énekelnek. Fejüket a varrottas párnákba fúrják, s éles, vadonatúj hangon kiáltják világgá, hogy esik az eső, ázik a heveder.”

Az Anyám könnyű álmot ígér olyan mű, mint a testben a szív. Átáramoltatta magán addigi életét. A múltbeli történeteket, szenvedéseket, újságcikkeket és néprajzi anyagokat, dokumentumokat és statisztikákat álmaiba emelte és így éposszá kerekedett a kamarási napló.

Az Idő a természeti nyár terített asztalával nyílott meg előttünk a kamarási krónika első lapjain. „Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni” – írta Sütő András, akinek elkövetkezendő írói munkásságához is életet akkumulál ez a visszatekintés. S ahogyan családjának és falujának mindennapjait, gyötrelmeit, a kifosztottság stációit, az erózió keserves tényeit összegezte, esős, tocsogós őszbe fordult az idő. A halottak napja még összegyűjti a távolba szakadtakat; András napon újra és újra elmondják keresztrefeszítettségi állapotukban azokat a biztató és önmegtartó epizódokat, amelyek erőt adnak a zord időben, hogy lám, mégis győzhetünk a veszedelmek fölött.

Világirodalmi vonatkozásban a Dos Passos-i dokumentált montázstechnikát emlegetik a naplójegyzetekkel kapcsolatban. Ám a különbözőségekre is figyeljünk. Vessük össze a francia regénnyel, s főként az egzisztencialista és az azt követő hullámokkal. Amíg Sartre, Camus prózájában az idő szubjektivizálódik, Sütő András munkájában ellenkezően történik. Az apró történetek, emberi sorsok a kollektivitás irányába tartanak. Az említett szerzőknél az Én áll a központban, Sütő András a kis epizódokkal a Sokak életét építi fel. Camus Bukása azt sugallja: mindannyian bűnösök vagyunk. Sütő András a közösségben gondolkodik, s azt mondja, a kollektivitás csak elszenvedte az eseményeket. A bűnösök büntetése: névtelenségre ítéli őket a nép. Ez az a pont, amelyre Bretter György utalt, mondván: „a botlások utáni vágy néha már feledtette velünk, hogy bűnbánóknak kell lennünk”. (A hegyen túl is hegy van – Korunk 2011976/3) Az életben maradás kicsi győzelmeit említettük; ez is olyan világnézeti-esztétikai pont, ahol Sütő András műve alapvetően különbözik a francia újprózától. Az Anyám könnyű álmot ígérrel egy időben született (1969-ben) Claude Simon A pharszaloszi csata című műve. S mint Magyar Miklós A francia regény tegnap és ma című könyvének „a zárójelbe tett történelem” (beszédes!) című fejezetében írja, a régészkedő barátok a valamikori csata színhelyét keresik, ám a „régmúlt mint téma a bizonytalanság, a (nem tudhatom) támogatója”. Sütő András naplójegyzetében a régmúlt felidézésének dokumentálása éppen azért fontos, hogy tudhatóvá tisztítsa a homályos Időt.

A francia új regény az elidegenedettséget konstatálja. Sütő András nem óhajtja tudomásul venni a magárahagyatottságot. Ő magányában is magával tudja szüleit, Kamarást és a kétmilliós magyarságot – s az anyanemzethez való tartozását. Ezért volna provinciális? Merthogy Párizsban, éppen magyarok, modernek (?) megakadályozták a mű francia kiadását. Provinciális maga a történelmi és politikai helyzet, és nem a mezőségi világ. A „szocializmusnak” mondott ember-kaszaboló rendszer provinciális, és nem a Párizstól messzi erdélyi tartomány. Földrajzi távolság esztétikailag nem minősíthet; ami itt provinciális, az ember helyzete az egyetemes szabadságigényéhez viszonyítva. Kétszeresen is. Mert emberi lefokozottsága mellett kisebbségi léte még alább való állapotba szorítja.

Az ember, a kisebbségi ember, a közösség és az egyetemes közötti hiányt, e felfokozott hiányt a metafora képes kitölteni és kifejezni. Ilyenképpen Sütő András kép- és nyelvrendszere azt szolgálja, hogy a számkivetettséget az egyetemes világ részeként mutassa meg. A mezőségi csizmaálom, a sárbocskor így mutat az egyetemes emberi gond felé, az emberségben való megmaradás „egyensúlyozási” művészetével.

A dalolás, a képzelet szárnyán való közös kalandozás végén lírai szépséggel és szomorúsággal röpteti föl a kamarási eposzt: „Apám énekel most. Sirályként követi anyám. Nem szemközt, hanem – mint a páros szentek – egymás mellett ülnek. Egyazon látószög 202rabjaiként. A szülőföldről énekelnek. (Szüleimtől, testvéreimtől jaj de távol estem.) Tudjuk, hogy a reggel mindannyiunkat elviszen a háztól, kit-kit a maga választotta helyre. Ők ketten itt maradnak, hogy okunk legyen mindenkor a hazatérésre. Elénekelik hát még egyszer az önéletrajzukat, a kérvényeiket, az erkölcsi igazolványaikat. Torkunkat szorongatja a két hangra írt türelem, a sajátságos mezőségi duett. Valaki sír, és a markában összeroppan egy pohár. Jóska öcsém, hogy valamiképpen a könnyeitől szabaduljon, hirtelen megugrik, összecsapja tenyerét, a lábaszárát csattogtatja, ahol csizmaszárának kellene lennie, pattogtat, dubogtat, forog, hujjogat, harsányan, miközben az ablakok kivilágosodnak, és rendre mindahányan elcsendesedünk.” Olyan ez a keserves tánc, mint Tamásinál az Ősvigasztalás végén, amikor a fiatalok Csorja Ádám teteme fölött mondják: „Nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal” – és táncba kezdenek. Egy másik darabjában, a Tündöklő Jeromosban, midőn kámforrá vált az ördögi Jeromos, örömükben csárdásba kezdenek. Ördögűző a közös dalolás; a maguk emberségének közös álmát röptetik, majd csöndesül el a ház; s kivirradtig már csak Jóska ropja, egyre ropja a táncot – magányosan.

Könnyű álom reményében a napló: társadalmi és nemzetiségi méretekben az események tisztázása és számbavétele. Freud a személyiséggel kapcsolatban írta, de az írói feladatra is áll: „Annak a folyamatnak a tanulmányozása révén, amely a rejtett álomvágyat alakítja át nyilvánvaló álomtartalommá (álommunka), tudtuk meg a legfontosabbat, amit csak ismerünk a tudattalan lelki életéről.” Sütő András álommunkájában a kollektív nemzetiségi lét tudattalanját tárta föl. Jövőképet nem körvonalazott. Összefoglalta a múltat, átlátta a társadalom szerkezetét, de önmagát még óvta a megtörténttől. Ezért is engedékenyebb, ahogyan Bretter György írta idézett esszéjében: „kiosztotta a bűnbánó cédulát, a nyelvi szépségekben fogant bűnbánat alá monokritikus talajt varázsolt.” Ebben talán igaza van Bretter Györgynek, mert a helyzet drámai. Az viszont túlzó állítás, hogy a mennyeknek országát hirdetné a napló. Jelen idejű, s ezt annyi eróziós tény nyomán összegezhetjük.

Pusztakamarás maga emelkedik metaforává. Az ötvenes évek romániai kisebbségi létének sorsdokumentumává.

Rezignáció és bizonytalanság érzése sugárzik a napló záróképében:

„– Mit hozzak Bukarestből? – kérdem apámat, hogy induljak valamiképpen.

– Semmit, fiam. Levegőt.

– Frisset! – igazodik anyám is a kívánsághoz.”

Hányszor, de hányszor kívánhatták ezt fiuktól, Bukarestbe indulóban! – a könyv is ezekről az újra és újra felbuzduló reménységekről és kívánságokról szól. A várakozás a remény legfelső foka – mondja aforizmájában Horváth Imre. Sütő András könyvének várakozással áthatott befejezése a reménynek még egy valóságos, társadalmi vonatkozásához is köthető. Vallásos várakozás ez is; a templomi áhítat helyett a fönti, a társadalmi mindenhatóban való halovány reménykedés. És szól az újabb és újabb becsapatásokról, lelki és hitbéli megfogyatkozásról. Kérelem hangzik, de az író nem tud rá biztatással szólni. Távolodó lépteiben mintha a megbízatás és sorsvállalás keresztjének súlyát is cipelné. Háta mögött Pusztakamarás, s mint Juhász Ferenc szarvassá változott fiúja, „Ott állt az idő hegygerincén”, s a szólítás belülről hangzik majd. A közös sors, a nemzetiségi lét terhét vállalta; az Anyám könnyű álmot ígér ennek a küldetéstudatnak a felismerése. Nagy László képét kölcsönkérve: Sütő András fölfeszült a szivárványra. Fölfeszült, mert Tamási Árontól tudta, büntetlenül visszatérni a szivárvány alatt nem lehet.

Sütő András műve lázas érdeklődést és figyelmet keltett a magyar irodalmi életben. Romániában és Magyarországon több mint félszáz tanulmány és cikk méltatta szépírói teljesítményét. Czine Mihály írta: „A naplójegyzeteket, a lírai vallomást, a népmozgalmi adatokat, a folklórt egységes epikai stílusba olvasztotta a személyes vallomás forrósága; a »nem menekülhetsz« és a »semmit sem tehettem« összefonódó érzülete.” Kántor Lajos szerint „Sütő nem tételes művet szerkesztett, a szó legteljesebb értelmében szépirodalmat ír, mégis pontosan tudja érzékeltetni a perspektívát – országosan is, világviszonylatban is.” Réz Pál „fölzaklató híradásnak” nevezte a művet. 204Féja Géza: „Sütő András által maga a kor, a »zord idő« hozott létre időtálló formát magának”. A Kriterion kiadása órák alatt elfogyott. Újabb és újabb utánnyomást sürgettek a romániai és a magyarországi olvasók. Könyvnapon talán sose várakoztak annyian, mint Sütő András dedikációját kérve, 1971 júniusában a Váci utcában. A román nyelvű kiadás bevezetőjében (1972) Titus Popovici a szerzőnek címzett bensőséges levelében írta: „Egy jó könyv, amely hódít!”

Címére ezrével érkeztek a gratuláló és köszönő levelek, százával hívták olvasói találkozókra az országban és külföldön is, a magyarországi és nyugat-európai turisták csapatostul keresték otthon és a szerkesztőségben, hogy legalább kezet szoríthassanak vele. Zarándokhellyé lett Pusztakamarás és a Sütő-porta is. Magyarországi fiatalok számára Kallós Zoltán balladás könyve és az Anyám könnyű álmot ígér szemléltető és lelkiismeret-döbbentő élményt jelentett. Évtizedekkel ezelőtt gránát csapott kelet-közép-európai létünkbe, üzente művével Sütő András: „nem vitte el senkinek a fejét, csak a ragaszkodást” a határainkon túlra szakasztott magyarjainkhoz. Megcsonkolt területünknél nagyobb pusztulást jelentett, hogy a hazát nem láttuk, hogy tájékozatlanul, tehát lélek-sorvasztottan éltünk. Sütő András művével a magasba emelte figyelmünket; sorsunkká is avatta a vele, velük történteket. Az Anyám könnyű álmot ígér írói-esztétikai ereje nemzeti-mozgósító erővé transzformálódott: a lelkiismeretünket ébresztette: holttengeri tájon hozzátartozóink száműzöttként vándorolnak…

„Vissza-visszanézek…” – írta távolodóban a szülői háztól. Elkövetkezendő munkásságában már nem volt szüksége édesanyja szólítására. Mert az Anyám könnyű álmot ígér igazolta: Sütő Andrásban benne él Pusztakamarás, benne él a Gond. Vissza sem kell néznie, mert már befelé tekint. Kós Károly mondja egy helyütt: nem spekuláltam, éltem. Sütő András sem spekulált, többé nem figyelt külső szempontokra és hivatalos kívánalmakra, hanem írta, tette a dolgát, ahogyan a belső hang vezette. A szülői ház, a szülőföld örök metafora és mitologikus hely számára. Shaw írja, hogy Dickens regényei nyomán remekül eligazodott Londonban. Ahogy Sütő 205András pusztakamarási naplójában tájékozódunk és a szomszédokat, iskolát, templomot, Kemény-kastélyt, forrást, nádast, temetőket, élőket és halottakat megismerjük, az már nemcsak a valóságos Kamarás. Jövőbeli írói világának terepe is. Kezdet és vég; élet és halál – így ebben a faluállamban majd az időnek kozmikus eseményei, drámái játszódnak le. A bölcső és a sírhant közötti személyes és közösségi méretekben.

Az Anyám könnyű álmot ígér esztendejében jelentek meg, mert vele párhuzamosan íródtak, a Rigó és apostol címmel közreadott úti tűnődései. „Szerzője: Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött – más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli. Itthoni fonnivaló nélkül – úgy gondolom – nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye” – írta Sütő András könyvének bevezetőjében. S ahogy Szepsi Csombor Márton meghallotta a koboznak pöngését Párizsban, olyanképpen szólal meg benne az otthon, Pusztakamarás, Rómában vagy Iránban. Bölöni Farkas Sándor is hazai gondokkal nézelődött s jegyzetelt európai és amerikai bolyongásai során. Sütő András az ifjúsági világtalálkozó küldötteként írótársakkal, majd képviselői minőségében, avagy írószövetségi küldöttként járt a nagyvilágban. Varsóban és Weimarban, Velencében és Teheránban, s az otthoni tájakon, Segesváron és az Erdővidéken is azonos gondok kísérik.

Illyés Gyula Szíves kalauza is példa a Rigó és apostol szerzőjének. Az írások gondolatiságát és a kötet komponáltságát tekintve is. A varsói VIT-ről szóló beszámoló korábbi riportok, Kovács György, Maiorescu írásainak társaságában már megjelent 1956-ban, Lengyel földön címmel, ám itt új fejezettel bővült, a Sóskúti erdővel, amely a szülőföld Auschwitzát idézi fel. Benedek Elek házának avatásáról lapjában, az Új Életben már beszámolt, a kötetben az Erdővidéki napló a pillanaton túlmutató, irodalmi, szellemi tennivalókban, történelmi gondokban fogant. Térbeli bolyongásairól tudósít úgy, hogy 206nézőpontjának fókuszában szűkebb és tágabb értelemben is a kamarási világ, pontosabban az erdélyi magyarság sorsa komorlik.

Írói gondolkodásának módosulását egy kép változásával is megvilágíthatjuk. Karikás költekezik című novellájában hőse azon álmodozik, hogy pénzéből házat épít: „S a háztetőre kéményt rakatok. Pirosat. Ne gyűljön meg nekem a füst a házban, hogy ha melegedni akarunk, sírni kell hozzá, mintha örökösen halottunk lenne. Arra aztán rakjon fészket a gólya. A gólya. Ezen elmosolyodik. Hogy eszébe jutott a gólya. Aki sohasem rakott fészket a házára, pedig ifjúkora óta hogy szerette volna… De most gólya kerül a kéményre.” A kép a novellában önmagát jelenti; a gólya Karikás álmában a kémény tartozéka. Semmi több. A Rigó és apostolban Marosvécs című írását így kezdi: „A család emlékezete szerint dédanyám egy ihletett pillanatában megjósolta, hogy gólya fog a házunkra fészkelni. Ennek legalább száz esztendeje. Azóta is, mikor tavasszal megérkeznek a gólyák, nyakunkat tekergetjük az ég felé. »Nézd csak, te fiam – hallom apám hangját –, az a sárga lábú mintha fél szemmel a kéményünket lesné.« De csak ennyi. A hosszú csőrű madár puha szárnycsapásokkal tovább repül a gyekei nádasok felé… Ősi szokás a Mezőségen az effajta csalogatás. Fölépül a ház, tetejére fészekalapnak fölkerül a kerék, aztán sok idő múlva összedől a ház, a kerék még mindig üresen áll, de míg jönnek és mennek a gólyák, a reménység is marad.”

A reménységet említi; s az otthoni kép a miniatűr esszében indító gondolat, amely a tűnődést elindítja távoli időkbe, majd jelen idejű tanulsághoz érkezik vissza. „Kiadósan és türelemmel – a híres angyalival – várni, vonatot, gólyát, valamely hivatalnok ábrázatát lesni, vagy éppen egy török hódoltság végét kivárni, ehhez a parasztok értenek igazán. Minden leckék közül ezt kellett a legjobban megtanulniok. A rostokolást. Nem a reményvesztettségnek szunnyatagsága ez, miként egyesek gondolnák, bár nem is a szerelmesek célratörő epekedése. Úgy sejtem: valamilyen titkos kapcsolat inkább az eljövendővel, az idő mélyén érlelődő valósággal.” A kép nyomán elindult a „sáncmarti rostokolás”, a gondolatfutam azonban nem 207marad egyszerű metaforának. Személyessé és történelmi érvényre emelkedik, amikor a vargyasi Sütő Bélával találkozván négyszáz év múltán koccintanak az összetartozás örömére.

Sütő András kultúrpolitikai protokollra nem tekint. Írja és mondja, ahogyan gondolata viszi. „Illyés Gyula kajánul jegyzi meg” – hivatkozik egy helyütt. „Illetlenség lenne azt mondani, hogy Vén Európa. Még azt is, hogy Balassival idejekorán adtunk hírt magunkról” – olvashatjuk másutt. Többes számban beszél és Balassival. A politikával mit se törődve a magas hazában tudja magát. Neki közös, mert nemzeti többes, Ady és Benedek Elek, Kemény Zsigmond, Balassi és Illyés Gyula, s ezért is gyászos a történelem, mert édesapja „kiküldetésben” járt a Piávénál, vagyis elvesztette ott az első világháborút.

Későbbi írásainak, drámáinak gondolati magva olykor aforisztikus tömörséggel fogalmazódik meg egy-egy tűnődésében. Különösen a hatalom természetéről. Liszt Ferenc weimari emlékházában, a „világnagyságok szokványos kelléktárában” a „német neveltetése és francia műveltsége ellenére” a magát magyarnak valló nagy zeneszerző gondolatai jobban lekötik, mint a néma zongora, Wagner szemüvege vagy Goethe hintaszéke. Liszt világosan látta, hogy a népekkel többé »nem lehet úgy bánni, mint a régi operák kórusaival, amelyek arra hivatottak, hogy adott pillanatban megszólaltassák folytonos refrénjüket: liberta, vagy: felicita”. Sütő Andrásnak Tamási, Shaw s francia felvilágosodáson is iskolázott, aforisztikusan sűrített bölcselete is kitűnik, ahogyan Velencei képeslapjának egyik tanulságát megfogalmazza: „A mindenkori pápák caraffái tudták, hogy a kiáltás erejét a visszhangon lehet csak lemérni.” A Sixtusi-kápolnában írott „ceruzajegyzetei”-re bizonyára bólintana Tolnay Károly is, vélekedett Vekerdi László (Napjaink 1984/8) s azt is megjegyezte: tűnődéseiben, esszéiben Sütő András műveltségét nem fitogtatja, hanem használja. Használja, a maga írói anyagának továbbfaragása, alakítása, építése végett – tegyük hozzá.

Michelangelóról szólván írta: „A Medici-kertben ifjúkorának legszebb éveit töltötte együtt a nagy Lorenzo fiával. Akár a mesében; 208jóban-rosszban együtt volt Michelagnio és Giovanni. Afféle aranykori állapot lehetett, mikor a királyfiú együtt hempereg a porban a rabszolgagyerekkel… Későbben elváltak útjaik; egyik szobrásznak készült, a másik pápának. A készülődés mindkettejük részéről komoly volt; Michelagnio a halottas házba járt anatómiát tanulni. Giovanni pedig, szélnek eresztvén az ágyasait, ama hittételek fölött kezdett virrasztani, amelyeken annak előtte oly jóízűen nevetett a barátjával. E lelki plasztikai műtét elvégzése után 1513-ban megválasztották pápának. Megszólaltak Róma összes harangjai; az Angyalvár ablakai kivilágítva várták új gazdájukat. A festő, emlékeiben a gyermekkor hangjaival, maga is égő fáklyával várta vissza Giovannit a konklávéról. A nevén szerette volna megszólítani, de annak már nem volt neve, csak elnevezése. Giovanni volt, aki bement, és kijött onnan X. Leó pápa. Michelangelót már nem ismerte meg. Két év múltán is így üzent érte: »Jöjjön elibénk a Szobrász!«” Párosan indult és széttartó életutak; az ifjúkor édeni világából egyik emberi mivoltát őrizte, a másik a hatalmat választotta. A plasztikusan kifaragott élethelyzet a drámát sűríti. Már csak meg kéne szólalnia Michelangelónak. Lappangva, de feszül a helyzet a Bretter György említett alternatívákra, vagyis a „valóságos rémek” árnyai tűnnek elő. Mecénás és művész – mélység és magasság. Alant a pápa botjával hadakozik, Michelangeló mind feljebb húzódik, a mennyezet irányába. Disputára feszített helyzet. Jöjjön elibénk a Szobrász! – mondja X. Leó, s akár Szervét Mihály toppanhatna be Kálvint az egykori párizsi diákesztendőkre emlékeztetni! S A szuzai menyegzőben Párménion is a közös gyermekkort idézi Nagy Sándorhoz való ragaszkodásában. X. Leó „kezében voltak az Angyalvár kulcsai”. A kulcsok valóságos hatalma: a bálványimádás megszervezésének művészete és a feledés. A kulcsok hatalmának mindennap el kell felednie: honnan indult és milyen eszmények nevében. Az Angyalvár kulcsaiban olvasható: „Emberi jog nélkül a művész bármiféle joga, szabadsága: fából vaskarika.” Másutt azt kérdezi: „Hol a szabadság, Michelagniolo? Ahová nem ér el a mecénás hatalma” – személyes kérdései és vívódásai ezek Sütő 209Andrásnak írói-sorsfordító értelemben. A Mű kivonja magát a mecénás, a hatalom köréből; mert alkotója emberi jogait ha másként nem lehet, „álombeli freskóként” fölfesti az égre.

A hatalom természetrajzáról tűnődve aforisztikus gondolatok, metaforikus képek, a drámaíró jelenet-tömbökben feszítő helyzetei mellett a legvégső drámához, tragédiához is eljutott. A népmegsemmisítő fasizmushoz. A varsói VIT-et követő beszámolóban még a riporter élményei sorjáztak, az időnek tetsző, békevágyat kifejező divatos fordulatai szőtték át a borzalom képeit. Új könyvében a Fekete rózsák című tűnődés már tragikus állapotot sűrít. Mert az író saját életében is átgondolja s megidézi a rettenetet. A Sóskúti-erdő című fejezettel indítja az utazást, ebben a szülőföld pokoli élményét támasztja fel, amikor Kamarás határában a második világháború idején másfélszáz zsidót gyilkoltak le. „Új legendája támadt a tájnak. Olyasféle tanulsággal, amely nem balladából, hanem tölténytárból vágott a Mezőség tudatába. A fajgyűlölet torkolattüze kezdetben éppoly távoli és ellenőrizhetetlen Rém volt, akár a Vezuv vagy a hétfejű sárkány. Hogy mégse túlozzunk: a nacionalizmus változatos feketeleveseit annak előtte is naponta fölkanalaztuk. Úgyszólván az étrendünkhöz tartozott. Nagyobb adagokban a történelmi sorsfordulók adagolták, kortyonként a miazmás hétköznapok diktálták belénk egy-egy bokánrúgás, szájbetömés vagy ártatlannak tűnő megbélyegző kifejezés kíséretében. 1944 őszutóján a sóskúti erdőcskéből a megkülönböztetés elve – végső megnyilatkozási formájában – egész temetőnyi áldozattal, hullabűzfelhőben lépett ki a szemünk elé s rakta föl az oldalra fehér sírköveit.” Ebben az emlékidéző szerkezetben a varsói találkozó idillje is személyesebb és drámaibb. Az egykori auschwitzi tudósítást az örömünnep keretezi: „A sötét színeket elnyeli a fény, a nyomasztó érzést a bizakodás, a magára hagyott ember gyöngeségét a szervezett közösség ereje.”

A Rigó és apostolban a találkozó „a szabadság káprázata”, s mellette ellentétként az auschwitzi pokol-múzeum. Ahogyan a Sixtusi-kápolnában párhuzamos sorsok távolodásáról és szembenállásáról tűnődött, úgy most a találkozó két helyszínné, drámai végletté változik: a 210paradicsomi pillanatokat és a pokol köreit idézi fel. A drámaíró és a dialógus kényszere mutatkozik ebben is. Újabb írásában a purgatóriumot járta. A megtörténtet mélységében idézi meg. S hogy az idilliből a pokolba tartó útnak a jelenkori abszurditását jelezze: a hivatalos program kifejezéseivel él: „lányok napja, táncverseny, zsákbafutás, karnevál és – kirándulás Auschwitzba”. A láger leírása szikár, tényszerű; csak hivatkozik a Bibliára és János jelenéseire, mondván: ami történt, arra nincs látomás. „Az olvasmányaimból ismert szörny úgy hever most itt, veszélytelenül, akár egy elejtett ősállat. Meg lehet érinteni az agyarát, csülkeit, besétálhatunk a kihűlt gyomrába. Jónás utazása a cethal hasában ennek valaminő elősejtelme lehetett.” A kihűlt halálüzem ismertetését követően Sütő András mégse veszélytelenül és a szemlélődő tárgyilagosságával érinti meg az Időt. Önmagát sebzi fel, amikor a gyermekkor idejéből életre támasztja a Sárkányt: „Egy kislánynak tőből levágott kék szalagos varkocsa.” Ez még Auschwitz, majd egy képzeletbeli mozdulat szürreális képben villantja fel a tragikus múltat: „Megragadom, a szőke fejecske kacagva ellenkezik, majd hirtelen felém fordul, s két pufók kéz markol a hajamba: »Hagyj engem, ne macerálj!« A kislány – Éva – futásnak eredt, bemenekült a sütőkemencébe. Nem akart onnan kijönni, azt mondta, jó kenyérillata van. Csupa korom volt, amikor az anyja kizavarta.” A kamarási Manó úrék Évikéje! Már csomagolnak, indulniuk kell a tordai gettóba. A búcsú képe után újra Auschwitzra vált az írói képzelet. „A sokszínű hajtengert vitrin mögött őrzik. Ahogy nézzük: arcunk visszatükröződik az üvegen.” Az idillből érkező múzeumlátogató így vált az Idő részesévé; magát is felelőssé avatva a megtörténtekért. A múltnak ebből a pokol-idézéséből nincs mód visszatérni az önfeledt kavalkádba, mint az egykori riportban. Auschwitz után nem lehet verset írni – mondta a jeles gondolkodó, Adorno. „Valóság és írás között hogyan támad a szakadék” – kérdezi Sütő András – aki mégiscsak pokolra akar szállni, mert ifjúkori cselekvésképtelenségére emlékezve féli: ha nem teszi, Auschwitzot újabb auschwitzok követhetik. „Némi magyarázatot nyújt rá – írja az iménti kérdésére válaszolva – egy fényképmásolatban 211felnagyított levél. Az egyik terem falán olvasható: »Liebe Mutter, ich bin gesund, und fühle mich gut…« Kedves édesanyám, tudatom, hogy egészséges vagyok és jól érzem magam.

A levél sarkában a lágerparancsnokság közvéleménykutató osztályának pecsétje látható: ELLENŐRIZVE.”

A szellemi vámtisztek…

A leveleket persze ellenőrizték nemcsak Auschwitzban és 1944-ben, hanem Romániában 1970-ben is, még ha a pecsétet nem is ütötték rá – egyébként miért tartott volna egy-egy baráti, családi híradás két-három hétbe is, amikor a Balt-Orient másnapra Kolozsvárról Budapestre utaztatná a küldeményt? A boríték hajtásánál kifolyt és megszáradt sötétsárga ragasztó gyakran árulkodott arról, hogy még csak nem is titkolták a cenzorkodást. Újságok felügyelete és ellenőrzése se változott, az ideológia helyi és bukaresti fegyőrei lelkiismeret-furdalás nélkül magukat is a szellemi „műhelyek” tagjainak tudták. Az intézményes buzgások (könyvkiadás, szoborállítás, színházi bemutatók, tévé-, rádióadás) káprázatában súlyos ideológiai felügyelethez is hozzászokott szerkesztők és szellemiek különösebb veszélyeket nem észleltek. Németh László 1970 februárjában erdélyi körútján Cseresnyésének temesvári, Papucshősének sepsiszentgyörgyi s A két Bolyaijának marosvásárhelyi bemutatójától is talán elérzékenyült, majd egykori (1935) ébersége elernyedt, s nem észlelte a bartóki Medvetánc lánccsörgését. „A magyarság számára az elmúlt néhány esztendőben, úgy látom, sok lehetőség nyílott meg” – mondotta fáradt diplomatikussággal az Igaz Szóban. (1970/3)

Király Károly jelzett interjújában fontos mozzanatot idéz fel az 1969-es esztendőből: „A megyék megalakulása után megtudtam a következőt: egy kollektívát bízott meg a főtitkár, Paul Nicolescu Mizillel az élen, hogy kidolgozza, a jövőben mi legyen a nemzetiségek és különösen a magyarság sorsa. Ezek három lehetőséget dolgoztak ki, úgymint először: a gyors beolvasztás, másodszor a lassú, önfelszámolásra törekvő nemzetiségi politika, és harmadszor: a homogén nemzetállam hirdetése, tehát a nemzetiségek létének a tagadása.” A kazánokat tehát már fűtötték, hogy a megsemmisítési gőzhengerek 212beinduljanak… A látszat persze ámító jeleket mutatott. Hogy a főtitkár megkezdte világjárását Európában és Ázsiában (1971), polgárainak utazását is könnyítette. Írók, románok és magyarok, azok, akiket névre szólóan meghívtak, jöhettek a budapesti költő találkozóra; Farkas Árpád és írótársai Ausztriába és Franciaországba juthattak el; Sütő András Kányádi Sándor társaságában Nyugat-Berlin, Hamburg, Osló, Stockholm, Helsinki útvonalon vett részt irodalmi esteken; Illyés Kinga Amerikában járt pódium műsorával; Márton Áron 1969-ben és 1971-ben a Vatikánba látogathatott.

Iskolaügyben megnyugtató elgondolás szivárgott ki; 1971 tavaszán Király Károly a Megyei Tükörben Gajzágó Mártonnak egy kedvező pillanatot kihasználva nyilatkozott. Ebben arról szólt, van remény arra, hogy kiépül a magyar nyelvű középiskolák hálózata, s megoldódik a szakoktatás ügye is. Ezt követően hírzárlatot rendeltek el, a cikkre hivatkozni nem lehetett. Király Károlyban akkor már gyűltek a nyugtalanító jelek; de magas funkciói kötötték a pártgyűlések szertartásához. Némelykor rábízták a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa ülésének vezetését. Egyik ilyen plenáris ülésen például többször is félbeszakította Sütő András felszólalását és sérelmi politikusnak nevezte, mert a hibákat, mulasztásokat sorolta. Sütő András indulatosan válaszolt: „Nem azért jöttünk össze, hogy elhallgassuk életünk negatív tényeit.” Megtörténhet más alkalmakkor is, hogy valamelyik elnöklő KB-titkár megszakította Sütő András felszólalását: „»Konstruktívabban, elvtárs«. Ez azt jelentette, hogy festeném magam is az idilli képet, amit mások tettek, otthon, a megyei szerveknél előre elkészített beszédeikkel.” A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Maros Megyei Társaságában, majd az Országos Tanács ülésén 1970-ben Sütő András a Nemzetiségi Statútum szükségességét is felvetette. De a párt programjának már nem volt szükség erre a testületre, mert 1971-től három évig nem is tartottak plenáris ülést, s egyre inkább kilátástalan iszapbirkózás (Tóth Sándor kifejezése) kezdődött a tanügy területén a magyar iskolákért. Előrejelző tény a központilag eltervelt hadműveletben, hogy 1973 őszére a vásárhelyi Pedagógiai Főiskola nem hirdethetett felvételit. 213Sütő András levelet írt a felső hatóságnak: miközben képesítés nélküli tanítók százai működnek a falvakban, megszüntetik a tanárképzést. A középiskolai szintű anyanyelvi szakoktatásért hadakozott a »pecsovics lelkületű« elnökkel, Péterffy Istvánnal, aki galambászként gyávasága mellett tájékozatlannak és műveletlennek is mutatkozott nemzetiségi kérdésekben.

Némi esély még mutatkozott az anyanyelvi szakoktatás bevezetésére. Az egyik gyűlésen a pártfőtitkár, minthogy többször is hallotta a konokul hangoztatott javaslatot, már-már rábólintott, „talán csak arra lett volna szükség, hogy az utánam felszólalók megerősítsék, amikor Takács Lajos szót kért és kifejtette, hogy amit kérek, teljességgel fölösleges. A romániai magyar gyermekek számára nem ez a lényeges, hogy a szakmai iskolákban anyanyelvükön tanuljanak, hanem hogy elsajátítsák tökéletesen a román nyelvet és jó szakmunkások legyenek. Ezzel el is bukott az anyanyelvi szakmai oktatás ügye. Takács Lajos nagy tekintélye többet nyomott a latban.” Takács Lajos tekintélye – szolgalelkűsége inkább – tegyük hozzá. Mert a Magyar Népi Szövetség felszámolásában, a Márton Áron elleni hajsza megszervezésében is főszerepet játszott, s a Bolyai Egyetem rektoraként (1956–59) részben felelős a diákok és tanárok meghurcoltatásáért. Az előbbiek, s az egyetem beolvasztásának súlyos felelőssége, úgy tűnik, életének utolsó esztendeiben rászakadtak; mint Sütő András felidézi Takács Lajos sorsával kapcsolatban: „Súlyos lelkiismereti válságba került, minek következményeként jó néhány éven át nyíltan, bátran, szenvedélyesen kérte-követelte jogainkat. Számtalan beadványt szerkesztett és juttatott el a pártvezetőséghez, külföldi visszhangja is támadt. Ám az elszalasztott alkalom többé nem tért vissza. Az anyanyelvi szakiskolai oktatás ügye elveszett. Takács Lajos megkeseredett, háborgó lelke a tökéletes kiábrándultság jegyében távozott sokat szenvedett porhüvelyéből.”

Sütő András abban a tanácsban alig-alig várhatott támogatást, mert nemzetiségi szolgák, janicsárok hada népesítette be a politikai testületet. A péterffyk, a takácsok, a gerék, a vinczék légiójával kellett hadakozni. Olyanokkal, akikre Szilágyi Domokos gondolata is 214utal: „egy-gyöngyünket, a nyelvet disznók elé szórjuk, a szellem / őrét hátulról ütjük főbe…” (Magyarok) Hogy felelős, tekintélyes magyar személyek miért nem jöhettek számításba? Sütő András erről így vall: „Balogh Edgárt például Kolozsváron németnek, bakszásznak nézték, nem tanácsolták a nemzetiségi központi tanácsba. Gáll Ernő sem volt tagja, őt pedig zsidóként állították félre. Holott Kolozsváron többek közt épp ők vetették föl leggyakrabban az égető nemzetiségi kérdéseket. Gáll Ernő főleg elvi, Balogh Edgár gyakorlati síkon.” Az antiszemitizmus is a Román Kommunista Párt öntörvényű és sajátos politikájához tartozott. Miközben Izraellel nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat, arab terrorista kiképző tábornak is terepet adott, a pártvezetés pedig alig leplezett zsidóellenes hangulatot teremtett. Bátorítva és szinte kényszerítve a zsidókat, hogy távozzanak Romániából. Tízezrek vándoroltak ki az országból, a romániai magyar zsidóság is súlyosan megfogyatkozott. A homogenizáló program gőzhengerei tehát beindultak, akiket lehetett, zsidókat és németeket, fejpénz ellenében kiebrudáltak. A magyaroknak pedig a torkukra kellett fagyasztani anyanyelvüket, mert már ideológiává erősödött az 1974 novemberi pártkongresszuson a tétel, miszerint „az a fontos, hogy mit mondanak és mit írnak, s nem az, hogy milyen nyelven”.

Ennek előtte, az 1973. május 13-án kelt törvényben már rendeletileg is megfogalmazódott a megkülönböztetés. Így szólt a határozat: általános iskolai osztályt a jelentkezők számától függetlenül román gyermekek számára kötelező nyitni, magyar osztály viszont 25 gyermek esetén indítható, a líceumokban pedig harmincöt diák jelentkezését írták elő. Ilyen körülmények között Sütő András nem karrierviszketegségből, hanem írótársai, barátai biztatására, Fazekas János unszolására vállalt közügyi tisztségeket, abban a reményben, hogy az országos nemzetiségi küzdelmekben és helyi ügyekben segítséget, tekintélyt jelenthetnek. A román párt KB póttagjaként és képviselőként, valamint a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának úgynevezett büró tagjaként, abban a reményben, hogy „nagyobb hasznára lehetek jogaink érvényesítésének”.

Viták, beadványok, tiltakozások, véget nem érő őrlődések… „Reggel paraszti deputációk ébresztettek, a szerkesztőségben újabbak vártak, némelyek demizsonokkal próbáltak »lekenyerezni«, ezeket el kellett zavarnom, ám nagy többség indokolt bajában fordult hozzám. Módszerem az volt, hogy körzetjárásaim után rendszeresen készítettem jelentést az illetékes szerveknek az összegyűlt panaszokról, javaslataimról. Hatalmas volt a körzet, nem győztem a látogató utazásokat. Kísérőim pedig rendszerint ezt követelték: politikai nevelést nyújtsak a népnek, hagyjam a bíbelődést a panaszokkal, mert sosem jutunk a végére. Énnekem pedig a dolgok láttán nem volt képem általános szólamokat hangoztatni. Elképesztett az is, hogy a népből kikerült aktivisták mennyire érzéketlenek tudnak lenni saját sorstársaik (hajdani kenyeres pajtásaik) panaszainak dolgában. »Sír a nyomorult, ahelyett, hogy teljesítené a kötelezettségét!« Én pedig »fent« is a »lentiek« pártjára álltam mindig, olyan esetben is, amikor a politikusnak objektíve igaza volt. Vagyis kiderült ebből: nem vagyok politikus alkat. Az író nem is igen lehet. Különben nem lenne író.”

Veres Péter miniszterségét idézve, kudarcának hasonló sommázatát vonta le magára nézve. A feleség, Juliska néni véleménye volt: „A miniszter most miniszter azután meg nem lesz miniszter, de az író még mindig író lesz.” (Őszi változatok) Kisebbségi író mégse nyugodhat bele, hogy az a sokadalom, akit közönségének is tekint, egyre kevesebb eséllyel rendelkezik anyanyelvének, nemzeti kultúrájának ápolására, megtartására. Falusi tanítók, tanárok, szülői delegációk áramlottak Sütő Andráshoz „a mindétig jelenvaló iskolaügyi panaszaikkal. Hol itt, hol amott szűnt meg a magyar osztály, magyar tagozat, egész iskola, főleg a törvényben előírt létszám (25) hiánya következtében. Velük együtt fogalmaztam beadványokat, kérvényeket, tiltakozásokat, majd ezután próbáltam azok sorsát figyelemmel kísérni Pártközpontban, minisztériumokban, megyei tanfelügyelőségeknél. Többszöri nekiveselkedés eredményeként az Írószövetség vezetőségével elfogadtattam az Írói Emlékvédelmi Bizottságot, melynek feladata lett volna fölmérni országszerte gondba veendő 216irodalmi emlékeinket, hagyatékot, sírhantot, emléktáblát. Gyakorlati eredménye majdnem semmi.”

Intézménynek tekintették Sütő Andrást, éppen abból a hiányból következően is, hogy a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának területi és helyi szervezetei nem alakulhattak ki, vagyis azok a nemzetiségi-érdekvédelmi fórumok, amelyek a kisebbségi sérelmeket, gondokat segíthették volna megoldani. „Álmainkban a nemzetiségi jogokat védő Magyar Népi Szövetség utódja lett volna. Erre nézve szövegeztem konkrét javaslataimat a megyei és falusi, városi szervezetek létrehozásáról, azok működéséről. Végül azt a választ kaptam az államelnöktől, hogy a Hargita megyei románok is kérték: hoznának létre számukra is egy »nemzetiségi tanácsot« a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa mintájára. Ez pedig fura dolog lenne. Sőt abszurd is.” A kisebbségi létben kompromisszumok szorításában közügyi feladatokat vállalva különösen árnyaltan, az alkotmány és a pártdokumentumok ismeretében lehetett azokról a tényekről szót ejteni, amelyek félreérthetetlenül bizonyították: a romániai magyarság kultúrájának alapjait támadta meg a nacionalista politika. »Hosszú hónapokon át tanulmányoztam valamennyi iskolai tankönyvünket, s terjedelmes tanulmányban tájékoztattam a legfelsőbb fórumot azok elfogadhatatlan mivoltáról. (Történelemtanítás, földrajztanítás anyanyelven, a szövegek összeválogatása stb.) Zenetanárokkal együtt készítettem tanulmányt arról, hogy román népdalokkal s indulókkal nem lehet magyar zenei anyanyelvre oktatni gyermekeinket. Bartók és Kodály nélkül pedig magyar zenei oktatás elképzelhetetlen. Ezt az államelnök és a kormány tagjai előtt olvastam fel. Senki meg nem cáfolt. Egy kabinetfőnök barátom mondta a szünetben, hogy Maurer kormányelnök így vélekedett a szövegemről, illetve személyemről: »Ez már az anyjából nagy ravaszként bújt ki.« Ezt arra nézve mondta, hogy minden kívánalmunkat a pártfőtitkárnak az egyenjogúságról szóló kijelentéseivel támasztottam alá.”

Látta a rendszer képtelen és hazug természetét. Az író művekben komponál és metaforikus nyelvével világítja meg az összefüggéseket, a közügyi ember tényeivel és beadványaival szintén a nyelvvel, a 217frazeológiával operál. Amit el akar érni, annak érdekében gyakran a hangoztatott demagógiával érvel. Valóság és „eszme” egymás mellé szerkesztődik – s egy leplezett, ám ki nem mondható hazugság feszítő abszurditást eredményez. Sütő András gyakran a főtitkár tételeire hivatkozott, máskor az alkotmány pontjaira, így tárta fel a rendszer hazugságát. S minthogy a tények tények, s a pártvezér is hirdette a törvényességet, az államelnök se minősíthette az állításokat. Patthelyzet, s abszurd módon megmutatkozott az igazság. A rituálé lényege; s ki nem mondható: a király meztelen. Vagyis: a román politika nacionalizmusa éretett tetten.

Olyan faluban, ahol új román templom épülhetett, a magyarnak még a renoválását sem engedélyezték. Elhangzott a hivatalos vád: „Ön klerikális ügyekben buzgólkodik.” Abszurditás elvtársi nézőpontból? A román elvtárs így leplezi le nacionalista mivoltát. De nem a többségi nacionalizmus ellen, hanem a kisebbségi jogokért és méltányosságért kellett vitatkozni. A pártszínjáték keretében tehát mindig emberi és nemzetiségi harcokat kellett vívni. Képtelen ügyek intézéséhez sokszor szükség volt a politikai, állami tisztség megnevezésére is, hogy a beadványában vagy telefonon legalább remény legyen a baj felpanaszolására. Korábbi beszélgetésünkben elmondta, amit később naplójában is közzétett. „Egyik legabszurdabb beadványomban azt kellett kérnem a Mezőgazdasági Minisztériumtól, hogy engedélyezné Kemény János elhantolását a vécsi vár kertjében. »Mezőgazdasági terület« – jött a gyors válasz. Csakis a régi családi sírkert területén kapott nyughelyet. Hát jó! Úgy tettünk, hogy rossz a szemmértékünk, s kétszáz méterrel odébb ásattuk a sírt, ahová szegény János kívánta volt. A nagy cserefák alá.”

Kemény János marosvécsi parkjában időzve ezt is tanulságos megemlíteni: rendületlen kérvényezés ellenére sem sikerült irodalmi emlékhellyé nyilvánítani a kastélyt. Volt, amit sikerült kivívni. A főtitkár előtt több alkalommal felvetette: Petőfi héjjasfalvi emlékművét „részeg segesvári nacionalisták minden felújítás után kidöntik. Felszólalásomat a főtitkárnak egyik közvetlen munkatársa, Gere Mihály hamisításnak minősítette. Szerencsére fénykép volt nálam a 218régi kőről – ahányszor ledöntötték, lefényképeztem – ezt a főtitkár elé tehettem. Ekkor azt mondta dühösen: »Hát emeljetek oda olyan emlékoszlopot, amit nem tudnak ledönteni.« Ezzel tisztázódott az emlékmű ügye: munkához lehetett kezdeni. A jelenlegi Petőfi-emlékmű – melyet 1990 nyarán ismét meggyaláztak – alapzata abból a kőből került ki, amit Ajtay Viktor marosvásárhelyi műkedvelő Petőfi-kutató fedezett fel Segesvárott. Ez a huszas években ledöntött Petőfi-szobornak volt az alapzata, melyet a vandál szoborpusztítás után egy udvaron megőriztek volt.”

Műemlékek, sírhantok körül szaporodtak a teendők s intéznivalók a hetvenes évek elején. Tamási Áron sírkőavatásának napja (1972. szeptember 24.) ezreket gyűjtött egybe Farkaslakán. A borongós, esős időben is felmelegedtek a szívek, hiszen a szülőházban Tamási Gáspár gondnokságával emlékmúzeum nyílt, a művelődési házban pedig megalakult a Tamási Áron Művelődési Egylet, melyet Bori Imre, a hertelendyfalvai Tamási Áron Kulturális Egyesület tiszteletbeli elnöke is köszöntött. Jöttek magyarok számosan Jugoszláviából, Magyarországról és szerte Romániából; Tamási Áron holtában is az összetartozáson munkálkodott: nagy ismeretségek és barátságok születtek ezen a napon, amelynek felemelő pillanatát Sütő András beszéde jelentette Szervátiusz Jenő és Tibor „tonnás hegyibeszédének” avatásakor. Ismeretlenül s mellette állva közelről dobogtatta meg szívemet Sütő András rendkívüli személyisége: állt az emlékmű előtt, szusszanásnyi helye is alig volt a hatalmas gyülekezet szorításában, a zuhogó esőben, s úgy beszélt, ahogy írt. Pont, kettőspont, vessző és felkiáltójel is a helyén volt szépen fűzött, tagolt beszédében. Szabadon elmondott szavait a romániai magyar sajtó nem közölte. „Ábel, aki azonos volt mindenkor az íróval, azt vallotta, hogy úgy kell cselekednünk, hogy megmaradjunk. És úgy kell cselekednünk, hogy megőrizzük mindig az emberségünket. Mert ez így etikus, a hovatartozandóság pedig: sorsvállalás, mert magyarnak lenni erkölcsöt jelent, amiként románnak vagy más nemzetiségnek lenni hasonlóképpen nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint erkölcsöt, annak minden vonatkozását, magát az eszményi emberi magatartást. Ez volt Tamási 219Áron a maga bölcsességével, a maga emberségével…” A szorító mindennapi kisebbségi gondok jajkiáltásával idézte Tamási Áront, s publicisztikai fordulat nélkül is félreérthetetlenül a percpolitika megosztó hadműveletére utalt beszédének más részletében, amidőn hangsúlyozta, székely és magyar egy és ugyanaz; utalván arra az akkortájt frissen agyalt, felújított (?) „tudományos” gondolatra, miszerint a székelyek elmagyarosodott románok.

Sütő András három hét múlva újra eseménnyé emelt egy szellemtörténeti, művelődési évfordulót. Szeretett iskolája, a nagyenyedi Bethlen Kollégium október 15-én ünnepelte alapításának 450. évfordulóját. Jó órája tartott már az ünnepség a Kollégium udvarán, de még magyar nyelven köszöntő nem hangzott el. Takács Lajos hetedikként előbb románul, majd magyarul elhangzott szavai után Sütő Andrást szólították mikrofonhoz. Holott nem szerepelt a műsorban, így rögtönöznie kellett. A sokaság erre a pillanatra várt; kora reggeltől a gyülekező öregdiákok régi tantermeket járva, beszélgetve újra és újra feltették a kérdést: beszél-e Sütő András? Beszélhet-e? Még az enyedi rendezők se tudtak bizonyosat. Feltehetően a Farkaslakán elmondott súlyos szavak politikai visszhangja is megfélemlítette a felsőbb vezetést. Amikor megszólította az emlékező gyülekezetet, majd a szemközti falon a kőarcú fejedelmet, felzúgott a taps. Szólt ez Sütő Andrásnak, szólt ez Bethlen Gábornak és a Kollégiumnak és szólt a stílusnak, hogy a pillanathoz méltó első hang volt, amely az ünnep bensőségét és történelmi méltóságát kifejezte. Indító szavaival damaszkuszi útjáról beszélt, hogy elindult otthonról kisdiákként, s az igazgatói szobában értesült arról, hogy „valamilyen égi szóra át kell alakulnom kisdiákból vén diákká és így föltétlenül szólanom kell. Nem az ég szólott természetesen, mint Pálnak, hanem az elnökség.”

Szabadon beszélt Bethlen Gábor művelődéspolitikájáról, az erdélyi népek egymásmellettiségének mindenkori szükségszerűségéről, majd így folytatta: „Egyik gyönyörű példája ez a kollégium annak, hogy nemcsak az anyag megmaradásának elve érvényes, hanem a szellemé is. A szellem megmaradásának az elve, gondolom, ugyanolyan 220abszolút törvény, mint az anyag megmaradásának elve” – s itt beszédét újra hosszú taps állította meg. Majd az anyanyelv jogához való konok ragaszkodás szavainál, „igenis mondom még, és mondom, és mondom, mindenkor mondani fogom…” – e monoton drámai fokozást dermedt feszültséggel hallgatta a kollégium udvarát betöltő hatalmas nézősereg, majd a fojtott figyelem hatalmas tapsban robbant ki.

A beszéd szinte aranymetszési középpontjában a drámai hang fokozódott, tetőpontra ért. Ami már nem a Nagyenyedi fügevirág monológja, hanem a Mondd! című kis esszéjének beépítése, amit a kolozsvári Magyar Színház előtti „szusszanásnyi megállás”-ként írt meg. Most újra felidézi, mintegy gyermekkorának keserű emlékére asszociálva: „Ez a szellem nevelte azt a konok gyermeket, akit egy kis költői elgondolással magunk elé képzelhetünk, és talán még a magunk gyermekkorából is emléket találunk hozzá. Amikor a büntető kéz az első nem-tetsző szóra, amelyet kimondtunk, először csak arcul üt, arra a kérdésre, hogy mondod-e még, majd azután szájon ver a másik kérdésre, hogy mondod-e még, majd azután a vér csordul ki a szájunk szélén a porba, hogy mondod-e még, és ha a konokság él bennünk, akkor igenis azt mondjuk, ahogyan a kollégium mondotta a magyar színjátszó csoportot és anyanyelvi kultúrát fenntartva, hogy igenis mondom még, és mondom és mondom, mindenkor mondani fogom.”

S amikor folytatta: „Ez az a példa, amelyet a kollégium…”, ismét meg kellett állnia, hatalmas taps robbant ki. Sütő András átszellemült beszéde egyre fokozódott, amit megrendítő drámai párbeszédet idéző előadásmódja is felerősített. A Bethlen Kollégiumot a diktátor táviratban köszöntötte. Az ünnepség zárásaként a főtitkárt dicsőítő rigmusokat skandáltak. Ám az igazi esemény Sütő András beszéde volt és egy momentum: a székely harisnyába öltözött „fügevirág ifjúság” ajkán felzúgott a Nabucco rabkórusa: „Mint a fecske…” szép, szívszorító pillanattá emelkedett. A debreceni kollégisták fogadták ezzel Ferenc Józsefet. A sok ezer ünneplő Sütő András gondolataival a szívében olyan szcenírozott politikai tiltakozás 221beavatottjának érezhette magát, amelyre Erdélyben a diktatúra további tizennyolc évében aligha volt lehetősége. A Bethlen Kollégium udvarán elhangzott beszéd a Kolhaas Mihály-i nyílt sorsvállalást jelentette. A münzeri utat, amelyre lépve a marosvásárhelyi pogrom célpontja és áldozata lett. Nemes János igazgatóhelyettes a rendezvény körül kialakult feszültségek, meghurcoltatás következtében nem sokkal később szívrohamban meghalt.

(Sütő András beszédét később párásodó tekintettel magnetofonról meghallgatta Jékely Zoltán is, akinek nem volt ereje, hogy elmenjen az ünnepségre. Nem akarta közelről számba venni a pusztulás jeleit. Az Eötvös Kollégiumba szervezte az enyedi emlékünnepséget és az Elnöki Tanács elnökéhez írt levelet – nagyhírű enyedi diák ügyében. Kőrösi Csoma Sándorról volt szó; mert a román diplomácia arra készült, hogy dardzsilingi sírját a „román tudományosság” zarándokhelyévé avassa.)

A kisajátítás, a történelmi emlékezet megsemmisítése már nyílt politikai hadműveletekben mutatkozott meg 1972-ben. A párt KB júliusi iparosítási határozata az erdélyi városok nemzetiségi arculatának megsemmisítésére tört. Király Károly lemondott kovásznai pártvezetői megbízatásáról és Marosvásárhelyre költözött, egy szövetkezet vezetője lett. Nagy István szája szegletén is keserű vonások rajzolódtak. Osztályszempontú édeni víziói pedig talán neki éltek legmakacsabban. 1945 nyara után, amikor romániai útján Illyés Gyula Kolozsváron járt, a forradalmár Nagy István kijelentette: „Ha a román demokrácia érdekei úgy kívánják, hogy itt ne legyen nemzetiség, akkor azt is föladjuk.” Mire Illyés Gyula: „Add írásba.” Nagy István megtette. Erre Illyés: „Ezt később meg fogod bánni.” Illyés Gyula a nyilatkozatot, Nagy István jelenlétében, összetépte. Aztán 1956 telén az Utunk szerkesztőségében újra beszélgettek. „Ugyanazt mondja, mint 1945-ben, csak halkabban” – állapította meg rezignáltan Illyés Gyula, Sütő Andrásnak beszámolva a találkozásokról. Nagy István szerepét Illyés Gyula bizonyára lesújtónak vélhette. Annyira, hogy 1945-ös erdélyi naplójában feszült kolozsvári szóváltásukat meg sem említette.

Illyés Gyulának igaza lett. Nagy István megbánta korábbi vélekedését és megsemmisítő szigorát. Az 1970-es évek elején Kolozsváron a pártfőtitkárnak is elmondta panaszait; de ezt már a halálra készülő memoáríró tette kétségbeesett lelkiismeret-furdalással; mint aki tudja: a súlyos idők megírásához ideje már nem adatik. Életrajzi folyama, amit sok valótlan és elfogult tény gyöngít, a második világháború előtti időkkel lezárult. Kacsó Sándor se jutott el az 1944 utáni számvetésig.

Farkaslaka és Nagyenyed. Sütő András életének olyan mitologikus helyszínei, mint Pusztakamarás. Az esszék, újabb útitűnődések megjelöléssel közreadott Istenek és falovacskák (1973) című könyvét is Farkaslaka és Nagyenyed keretezi.

Kamarási naplójában a maroknyi közösség számbavételével ismét a nyelvi, közösségi eróziót konstatálja. A mállasztó időben mit tehet a művész, akinek tágabb értelemben, kisebbségi és nemzeti méretekben is vágyképe az összetartozás és a megmaradás? Idéztük már a sixtusi kápolnában írott ceruzajegyzetét, miszerint a rabságba kényszerített, „emberi jog nélküli” művész, Michelangelo az „álombéli freskót valósággal az égre festette föl”. Sütő András hasonlóan cselekedett az Istenek és falovacskák írásaival.

Elsüllyedt a gyermekkori világ, amely minden megaláztatással, küszködéssel is szülei számára talán még emberibb volt, mint az 1944 után megélt idők. A megsemmisült világ ellenében Sütő András a maga atlantiszát álombeli freskókban teremti meg, s egy virtuális közösséggel népesíti be képzeletének kupoláját, állam- és világrendszerekre való tekintet nélkül. Ahogyan az Anyám könnyű álmot ígér belső alkotói küzdelmeinek epikai összegzése, és egyben készülődés az elkövetkezendőkre, úgy az Istenek és falovacskák az irodalom, a szellemi élet, a közügyiség területén veszi számba a történteket. Terepszemléjében fájdalmas írói sorsok fölött meditál, az irodalmi életben vívott csaták tanulságait elemzi. Ellentétek helyett a közös, az összetartozó jeleket keresi; a példa, a megmaradás erkölcsi és esztétikai parancsa válik világnézeti mércéjévé. Tamási Áronról jegyzi meg, de a maga számára is körvonalazott program: „Újrateremti saját világát, 223amely zárt és tágas is egyben.” Íróvá avatásától indulva: egy-egy idős, tekintélyes pályatárs életművéről szólva voltaképpen a maga munkásságát, sorsát gondolja újra. Ember és mű összhangja – vonja le Nagy István életművének tanulságát. (Minden bilincs a szerzőé)

Vajon egyszerűen a személyes tisztelet és ragaszkodás magyarázza, hogy Sütő András nem említi: Nagy István a hatalmi tekintélyét latba vetve nagytakarítást végzett? Hogy például Tamási Áront parancsolta ki a szellemi, irodalmi tudatból a negyvenes évek végén. A születésnapi jókívánság nem személyre utalóan, hanem általánosságban fogalmazott a „forradalmi” esztétika barbárságáról: „A dogmatikus kritika éppen a természetes változatosságot nézte értetlenül, s viasz-érzékenység helyett az írót nem egyszer kaptafával próbálta megközelíteni; néha olyanformán is, hogy azt egyenesen a fejéhez vágta. Akit eltalált, annak – egy Tamási Áronnak, Dsida Jenőnek, egy Kafkának, Gide-nek – időlegesen elhalaszttatott a feltámadása.” Az udvariasság mellett más oka is van annak, hogy szemérmes Nagy István és mások méltatásakor. Szándéka azt keresni, ami az időben és emberi megnyilatkozásokban összeköt. Ezt több évtizedes tisztító folyamat eredményeként vonta le: a sok megalázó vita, önpusztító torzsalkodás a hatalomnak kedvezett, mert az irodalmon kívüli, percpolitikai szempontok az egész kisebbségi életet morzsolták és gyöngítették. „Képletes máglyára” kerültek a két világháború közötti értékek – mondja egy helyütt.

Évtizeddel korábbi baráti háborgásai is emiatt halkultak el. Az én egyetemeim című esszéjében is ezért festi oly békésnek és barátságosnak az irodalmi életet a Falvak Népe szerkesztőségében. Valóban volt egy gyanútlan és önfeledt pillanat, ám eltűnt hamar az idilli hangulat. A mesterek a napi politikai hullámverésben sokféleképp gondolkodtak, és főleg cselekedtek. Párbeszéd helyett gyakran vádbeszédek hangzottak el – egymásra, azaz az irodalmi dogmatikus ártalmaira, hagyományokra. Bizonyos, hogy Sütő András jól emlékezett Csehi Gyulára, esszéjében mégis műveltségét csodálta; Gaál Gábor osztályharcos Toldi-dolgozata is súlyos tévedés volt. Az én egyetemeimben mégis „Arany János-i kételyek őrölték” az Utunk főszerkesztőjét – 224Gaál Gábor nyelvi igényét és szigorát jellemezve. Nagy gyülekezet jár-kél abban a képzeletbeli szerkesztőségében: Benedek Marcell, Jékely Zoltán, Balogh Edgár, Kós Károly, Kiss Jenő és Szabédi László és Sütő András álombeli irodalmi asztaltársaságánál mindenki a legjobb emberi és szellemi kondícióban mutatkozik. Álombeli ez a szerkesztőség, de nem az idillizáló író réved vissza édeni éveire, hanem a jelenkori, közügyi és szellemi feladatokhoz hívja a tegnapi és mai munkatársakat, mestereket, barátokat és ellenfeleket – élőket és holtakat a marosvécsi asztal köré. Tegnapi tanulság nyomán jelenkori programként is mondja: „Sosem megoldás, ha egymás hátán vágunk lépcsőt az emelkedéshez.” (Istenek és falovacskák – interjú Huszár Sándorral)

Az összetartozási és közös cselekvési gondolatban ezt is mondja a jelzett beszélgetésben: „A feladat mindenkié. Valamennyi nemzedéké. Mégpedig olyanoké, amelyek maguk sem egységes nézetű tömörülések…” S mint folytatja korábbi időkre utalóan, „eszmei felhangolásához senki sem sajátíthatja ki az abszolút hangmagasságot. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nincs is az irodalomban”.

Nagy Imre zsögödi tanyája, akár egy indóház, hogy képzeletében Illyés Gyula Szekszárd felé tartó vicinálisára szálljon, s máris Stockholm és Nápoly felé kattognak a kerekek, miközben egy öreg szerelvény szembezötyög: a gyermekkori kórévonat Ludas és Enyed felől. Nagy Imre otthoniasságában Illyés Gyula Kézfogások című kötete, benne a Szekszárd felé című verse a valóságosban a képzeletbeli tágas otthont, a hazát maga köré teremti.

Illyés Gyula emberi, írói életútjáról szólva a Tamási Áronnal kapcsolatban említett pisztrángtermészet képe tűnik fel: „Éppen zakatoló világnagyságok köréből rúgta el magát – hazafelé számbavenni kicsi vonatokon bolyongó jövőt.” Atlaszok az esszé címe. A cím mitologikus metafora Sütő András írásában. Említettük, az Anyám könnyű álmot ígérben a Laokoon-szobor vagy Leonardo műve jelzőként szerepelt, most a mitologikusnak összefogó, értelmező ereje van és látomást jelenít meg. Érlelő hatásokat kutatva talán Németh László szépírói és esszéírói „görög modell”-jét említhetjük. 225Az időt és a gondolkodói igényességet jelzi, hogy vele párhuzamosan Bretter György is a mítosz modern értelmezésének irányában tájékozódott. Vágyak, emberek, istenek című, 1970-ben megjelent esszékötetében, a Parabolák című fejezetben kitűnő bölcseleti dolgozatokat olvashatunk Ikarosz legendájáról, Laokoonról, Krónoszról. Ezekben az írásokban Bretter György lenyűgöző eleganciával a huszadik századi tapasztalattal értelmezi a mitológiát. Ikarosszal kapcsolatban írja: „Ikarosz bizonyított: van láthatár, van akkor is, ha a kor kegyetlen labirintusokkal zsúfolja tele a világot. A távlatot nem lehet elvenni, s ha nincs más, akkor a szabadság a horizont, a magasra emelt fej, a tiszta létezés.”

Sütő András is a távlatot kereste és bontotta ki a mitológia megidézésével. Az „atlaszok” metaforában Illyés Gyula és Nagy Imre jelképivé emelésével futtatja a Szekszárd felé című vers gondolatiságát is. Úgy, hogy azt a maga életének emlékeivel is átszőtte. Az élet, a család összetartó ereje és Nagy Imre, Móricz Zsigmond és Illyés Gyula magatartása így fonódik egybe. A valóságos élet és a virtuális. Ezért is idézi az esszében a Kalicka című verset: „Lélek nem is egy családé, / egész házé, lakik azon óriásan / abban a kis kalickában.” A kalickányi létet tágítja ki Sütő András esszéje. S az otthoniasság Tamási Áron-i kérdése Sütő András számára azt jelenti, hogy feladat magunkban hazát emelni, vagyis szabadságot teremteni és ehhez hűnek, önmagunkkal azonosnak lenni.

Képviselő és a párt KB póttagja, de otrombán őt támadó mai bátrak szíves figyelmébe: ez neki nem hatalmat, hanem kisebbségvédelmi szolgálatot jelentett, a Don Quijote-i küzdelemben. Az Írószövetség alelnökének is megválasztották 1969-ben, de nem fogadta el az írótársak bizalmát és maga helyett Méliusz Józsefet ajánlotta. „Nem hasonlít autójához” – írta Szabó Pálról búcsúztatójában. (Ablak egy koporsón) Ilyet csak az vesz észre íróként is, aki maga sem hasonult hivatalaihoz, funkcióihoz. (Személyes emlék 1972. szeptember 24-ről, a Tamási ünnepségről: zuhogó esőben várakoztunk Farkaslaka Korond felőli határában, lestük az Udvarhely felőli emelkedőt, de a menetrendszerű buszjárat nem érkezett. Estére pedig Szovátán át 226Segesvárra kellett jutnunk, hogy a nemzetközi csatlakozást elérjük. Asszonykám határozott: stoppos szerencsében reménykedve kiállt az útra. Firtos felől nem enyhült az idő, jöttek a komor fellegek, ömlött az eső, s még járművek jövetele se biztatott reménységre. Egyszer csak feltűnt egy Dácia, s asszonykám lengetésére lassított. Szálljunk csak be! S nyílik az ajtó: Sütő András ült a hátsó ülésen!

Ma sem mondhatok mást, legfeljebb sokszoros és szívszorító megerősítéssel: jelentéses és sorsszerű volt az a farkaslaki találkozó. Hivatali kocsiján, magánemberi csöndben, az egész napi ünnepség bolydulása után sem a maga nyugalmát tekintette, hanem az út szélén segítségre várakozó ismeretleneket. Húzzuk csak magunkat össze – kényelmetlen volna? – dehogyis! S máris Tamási Áron szárnyán Kamaráson át Budapestig és Amerikáig röptettük gondolatainkat, akár régi, sok évtizedes ismerősök lennénk. Szováta aljában a Medvénél kiszállt, de Rozsnyai bácsival minket továbbutaztatott, s gondoskodott felőlünk, hogy a segesvári buszra mindenképp feljussunk, hisz vasárnap este van, buzog Székelyföld utazási kedve.

Melegség tölt el, ahogy felidéződik bennem farkaslaki ismerkedésünk. Számkivetettségben és vacogó magárahagyatottságban ismeretlentől azóta sem ért felemelőbb törődés, figyelem és szeretet. Sütő András egy helyütt ars poeticájaként úgy fogalmaz: „azt írni, amit élünk.” De ő azt is éli, amit ír.)

Az Istenek és falovacskák asztaltársaságában a nemzetiségi és a nemzeti sajátosságok kérdéseit a különösképpen megbeszélendő témák sorába állítja. A kisebbségnek nemcsak a többségi, államalkotóhoz való viszonyában kell meghatároznia magát, hanem az egyetemes nemzet részeként is. A sajátos ezért is olyan fontos és hangsúlyozandó, amikor Asztalos Istvánról szólva „az egyetemes érvényesülésében a változat hiteles” jelére utal. (Anyajegyes irodalom) A sajátos a maga emberi létével az emlékezet révén kapcsolódhat be az univerzumba. Különösképp, ha az apákban még közös múlt él. Édesapja élménye: véres hiábavalóságokban kellett téblábolni Piávénél (Tévelygés Adria lányával); vagy Alvincen, ahol a Kemény 227Zsigmond-kúrián – szinte álomszerű látomásban – a múltjában matató, ugrándozó, bolond vénasszony visítását idézi: „Önök ugye már nem emlékeznek semmire?” Az omladozó kastéllyal mintha a múlt is mállana, sugallja a látogató. Ahogy a kecske is feltűnik Péntek asszony közelében, már-már Tamási Áron fülledt, varázslatos nyáréjszakájába képzeljük magunkat, az Énekes madár kút körüli bájolás jelenetében. Három és fél nyomtatott oldal a Péntek asszony kastélya. Útijegyzet, esszé, novella? Nehéz meghatározni. Valóság és képzelet áramlik egymásba. Abban az esztétikai elgondolásban, ahogyan Tamási Áron Rendes feltámadásával kapcsolatban Sütő András megjegyezte: „Realizmusa a fantasztikum elemei révén teljesedik ki igazán.” (Ábel kacagása és szomorúsága)

Fantasztikum és köznapiság, álom és valóság nem ellentétes fogalmak, hanem együtt szerveződhetnek művé, „a valót emelni költőivé” – mondja egy interjúban. (Mi dolgunk a világon?) Az indulásának oly meghatározó élményeként említett Anica néni és Creangă is ezért érett esztétikai tanulsággá. Ahogy Beke Györgynek mondta: „…úgy röpített föl, hogy meg is kötött egyben; a szociológus tárgyi hűségével bugyolálta mesébe saját paraszti életformánk változás-lehetőségeit.” (A bölcsőhely parancsai) Más helyütt az irodalompolitikának szóló tanulságokra utal Creangăt idézve: „Oly korban, amikor a valóságról annyi mesét írnak, ő még mindig azt példázza: miként lehetséges a mesében is a valóságot írni.” Ami pedig Sütő András számára már tisztázódott, és további életére írói, emberi sorsparancsként megfogalmazódik: válságból, írói, emberi válságokból „egyetlen út vezet ki: az, ha elavult eszközeink elhajítása közben nem nézünk el saját fejünk fölött. Afölött, amit térben és időben meghatározott emberi és nemzetiségi létünknek nevezhetünk.” (Az Istenek és falovacskák c. interjú)

Anica nénit és Ion Creangăt említettük. Újra és újra hivatkozik rájuk Sütő András, mert a román–magyar történelmi és szellemi összetartozás álom-freskójának, emberi, írói szabadságképének ez fontos motívuma. Írói, irodalmi munkásságában és mindennapi közügyi életében természetes emberi érzéssel tanácskozott és utazott 228román írótársaival, képviselte román falvak népének közügyeit is, fordította le Horia Lovinescu Petru Rares című darabját.

Az Istenek és falovacskák című kötet egyik központi gondolata: a román–magyar sorsközösség. A Budai Nagy Antal és Horea, Petőfi és Bălcescu párhuzamok ismételten előbukkannak. Feltűnő az is, hogy Sütő András a jóra, a példára hivatkozik, noha épp elég leverő tényt említhetne a saját életéből. Újra és újra utal arra, hogy a „Dunának, Oltnak egy a hangja” gondolatban szerkesztett antológiánál és elhangzott ünnepi nyilatkozatoknál mélyebb és súlyosabb kérdések is tisztázásra várnak. Felhőtlen és baráti pillanatokat idéz 68 román íróval kapcsolatos emlékeit sorolva; ám az Ölelkező párhuzamok (Bolyai János geometriai párhuzamosai!) című írásában Nicolae Tăutu halála fölötti fájdalmában igényesen szól a Feladatról: „…alább kell szállanunk a költői szándékkal, az együttélés mélyebb – tehát kockázatosabb – áramlataiba. Oda, ahol nem éneklik, hanem élik, a bőrükkel hordják ezt a valóságot. A Valóságos próbatételek színterére, ahol a szavak meghalnak emberi-közösségi fedezet nélkül, s a kérdés elől, hogy eladó-e lelkiismeretünk, nincsen kitérő; a tragédia egyebek között onnan leselkedik ránk, ahol akármifajta kényszer olyan célokra akar bennünket felhasználni, amelyekről tudjuk, hogy végül kifordítanak a bőrünkből.”

„Kifordítanak a bőrünkből.” Magában a közösségi veszedelmet rettegi. Tragédia-félelem – többesen fogalmazva. Nem műfaji, hanem valóságos és szorongató perspektíva. A szerepet, amely beleégetett sorsvállalás. Sütő András emberi, írói, közügyi felismerése annak a csodának a lenyomata, amelyet Bretter György említ pályájának változását elemezve. Bölcseleti-világnézeti és esztétikai szempontból az Istenek és falovacskák című kötet a változásnak azokat az elemeit is tartalmazza, amelyeket Bretter György korábban hiányolva dialógus-tartalomnak nevez. Sütő András esszékötetében három olyan írás található, amelyben a valóságos rémek és valóságos hiányok vízióban elevenednek meg. S hogy e vívódó, drámai alkat emberi és írói természete mennyire összetartozó, azt Farkas Árpád figyelte meg Pusztakamarási körtevirág című esszéjében. Az Istenek és falovacskák 229idejéből idézi közös utazásukat Pusztakamarásra. A Kemence-résznél nyugvó másfélszáz zsidó sírja fakasztja fel benne az Idő gyalázatos természetét. „S meséli, csaknem szóról szóra, ahogy írta, panaszlón és vádlón, s tűnik, mintha én lennék a költő, aki kérdi a gigantikus erőszak és a társadalmi szerepüket vesztett szavak századában: hol van az a poéta, aki mindezt megakadályozta volna? Persze nem tehetetlenségre hangoló az el nem hangzó válasz sem: a sehol.”

A hallgatag utastárs felfedezi: Sütő András történelmi jajdulása monologikus zuhatagában is dialogizál a történelemmel, önmagával. Mert a helyzet drámai. A dialógus-hajlandóság jele, hogy az Istenek és falovacskákba Beszélgetések címmel külön fejezetként terjedelmes interjúkat illesztett. Amennyire kollégáival társalog, legalább annyira magával beszélget: pályájáról, az irodalmi közélet korábbi s újabb keletű gondjairól. 1969–90 között száznál többször nyilatkozott és amint az Istenek és falovacskákban, a későbbi beszélgetésekben is a legjobb kérdéseket ő maga tette fel magának. Aki többször beszélgetésre kérte Sütő Andrást, az megfigyelhette, hogy nem az alkalom, a találkozás vagy a helyzet nyomán volt igazán készséges az interjúra, hanem sokkal inkább akkor, ha neki magának volt tisztáznivalója. Cenzúra és diktatúra változatos tiltásaival ilyenkor mit se törődött. Válaszolt a kérdésekre, újabbakat tett föl magának, megszólított és vitatkozott, háborgott és küszködött a tisztázás folyamatában. A publicisztika elmaradásával az interjú, a beszélgetés lett számára a dialógus közügyi műfaja.

Az Istenek és falovacskákban esszék, tűnődések és beszélgetések mellett felsejlik egy drámatrilógia körvonala is. Esszéként mutatkoznak, valójában a dialógushelyzetben a dráma izzik fel ezekben az írásokban. Összefüggésben és folyamatban pedig a színpadi megszólaláshoz vezető út írói stációi mutatkoztak meg.

A Mondd! című miniatűr az első darab, amelyet villanásnyi drámai jelenetnek mondhatunk. Írói megjelölése: „Szusszanásnyi megállás a kolozsvári Állami Magyar Színház előtt.” Sütő András a színház ünnepén „a cselekvésképtelen időkre” emlékeztet, s a színházat az anyanyelv képviseletéért tett-erejűnek 230láttatja. Megszemélyesíti és csendőr elé állítja a történelem színpadán, s mindjárt ütésközelbe is.

„Esőben tűz, aszályban víz; minden, minek szája be nem fogható. Ama nyugtalan, tiltakozó vagy igenlő, tanítványcsődítő pörös száj.

– Mondod még? – sajog föl bennünk a szájon verő mostohakéz emléke. – Mondod még azt a szót?”

Az emlék az intézmény küzdelmének metaforáját idézi. Közössé emelkedik azáltal, hogy keserű emlék „sajog fel bennünk”. Bennünk, tehát a színház a beszéd, a nyelvi megmaradás színtere közösségivé és személyessé válva egy nemzetiség képviseletében áll előttünk, és szenvedi az őrmester, vagyis: a mindenkori totális hatalom arculcsapásait.

A kiszolgáltatott helyzetben ez a vallatás drámai, színpadi fokozással erősödik:

„Az első legyintés csak figyelmeztető volt, nevelő szándékú. Az idomítónak sárga szeme villanása.

– Mondod még?

– Mondom!

A második mozdulatra – az ütésre – elzsibbadt az ajak.

– Mondod még?

– Mondom!

Az ötödikre s a többire beszívtuk az ajkunk; a fogak – a visszaharapásra várók – védelmében sziszegtük:

– Mondom!

A visszakézből kapottakra a szemfogak is meglazultak. Annál nagyobbat lobbant a gyökércsonkos indulat.

– Mondod még?

– Mondom!

A dagadt száj – mint minden jogtiprás –: konokságnevelő.

– Mondom! Mondom!

A fájdalom végül a megrettent száj helyett szól:

– Mondom!

– Még mindig?

A szó véres göngyölegben bukik a láb elé a porba:

– Mondom! Azért is mondom! Csak azért is!

Ha másként nem, fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve; magamban. Magamnak s mindazoknak, akik bennem laknak: a bennem kolduló nyelvkárosultaknak.”

Ebben a villanásnyi történelmi vízióban Sütő András a nyelvi sors-megszenvedettség drámai szituációját teremti meg. Írásának második részében színháztörténeti utalások bukkannak fel. Hogy a kolozsvári színház élni és létezni tudott, az a tömegeknek, a nagyérdeműnek tudható – mondja a szerző. A líraisággal átszőtt drámai esszében, színházi-szociológiai értelemben, talán pontatlanságokat is kimutathatunk. Hiszen a Mecénás metamorfózisai című írásban Kemény Jánost búcsúztatva éppen arról ír, hogy „a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment rá a színházra.” S vajon az a nyolc-tíz előadás, Tamási Áron darabjai, éppen a kolozsvári színház legfényesebb pillanatát említve – operettek, bohémságok és klasszikusok se igen jutottak többször színpadra – anyagilag és tömegméretekben éltették volna a színházat? Ilyen meggondolásból mondhatjuk, hogy Sütő András miniatűr esszéje idillizál, hiszen a szűk színházba járó polgárságon kívül Székelyföld százezrei, de még a kolozsvári magyarok javának sem volt módja, sem pénze arra, hogy Janovics Jenő színházába járjon. A kolozsvári színház a „Létünket tisztító Eszményt” is ritkán képviselte az anyagi gondok napi szorításában, mint ahogy az erdélyi alkalmi és vándortársulatok sem. Az esszét mégsem mondhatjuk hamisnak és pontatlannak. Ellenkezően: torokszorító és felemelő sorsvallomás a színjátszás, az intézményes anyanyelvi megmaradás kérdésében. Nem a tegnapi események pontos rögzítésének igénye az elsődleges. Noha érdemes megemlíteni, az esszé a romániai magyarság tegnapi sorsát sűríti mai érvényességgel, s ezért is hiteles. Mikes Imre Erdély útja című könyvéből pontosan értesülhetünk a Magyar Nemzeti Színház 1919. május 13-án kezdődött, majd szeptemberben folytatódott kálváriájáról. Előbb román katonák jelentek meg Janovics Jenő lakásán és kilakoltatták. Igazgatója után a színház következett: „1919. szeptember 30-án lezajlott a búcsúelőadás, amelyen a Hamletet játszották.

A cenzúra alaposan megnyirbálta Shakespeare-t. A szövegből csomó rész kimaradt, sőt a végét is megcsonkították. De elkövették azt a hibát, hogy a tragédiát a következő szavakkal fejeztették be:

Hamlet: Horatio, halott vagyok. Te élsz. Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket.

Janovics alakította Hamletet.

Mikor e szavakat elmondta, a függöny összecsapódott.

A zsúfolásig telt nézőtéren (még a zenekar helye, a folyosó és az előcsarnok is annyira tele volt, hogy gombostűt sem lehetett volna leejteni) drámai jelenetek játszódtak le. Csomó ember sírva fakadt, hangosan zokogtak, és senki sem akart elmozdulni.

Ez húsz percig tartott. Ekkor valaki bejelentette, hogy román katonaság szállta meg a színházat, Janovics a függöny elé lépett, s mivel a színházban többet beszélnie nem volt szabad, összetette a kezét, és jelekkel szólította fel a közönséget arra, hogy távozzék.

Senki sem mozdult. A nézőtér éljenzett és zokogott. Ekkor a katonaság benyomult a nézőtérre, s azt »megtisztította«. Működött a puskatus is.

A nézők széjjeloszlottak a fekete éjszakában.”

A hamleti kérdés a lenni vagy nem lenni drámája az 1919-es eseményeknél is erősebben szorította írását. Az anyanyelv fenyegetettségében a jelenkori és egyetemes igazság emeli meg és tartja össze az esszé gondolati üzenetét. E végső kérdésben, a megmaradás dolgában, Kemény János anyagi áldozata éppen olyan közösségi cselekedetté emelkedett, mintha száz estén át zsúfolt közönség anyagi, éltető ereje tartotta volna meg a színházat. Sütő András önbizalomteremtő mitológiája nem hamis mitológia: Kemény János áldozata, vagy a tömegek tapsa legfönnebb az előadások számában mutat különbséget; amit Sütő András álmodik a megmaradás dolgában, ott a kettő eggyé válik. Kemény János önzetlensége a tömegek megmaradását szolgálta egykor, s akik ma levett kalappal búcsúznak tőle, színházában talán sose jártak, mégis magukénak érzik bárójukat. Lélekben tegnap és az idők végezetéig, ők a kakasülők mindenkori gyülekezete.

Mondd! – így végződik az esszé, és ez felkiáltójellel kétszeresen is értelmezhető. A szólásra, az anyanyelv használatára való felhívás és buzdítás jelentésében. De azt is kifejezi, hogy a fájdalom és panasz, az igazság bármilyen megfélemlítés és fenyegetettség közepette is vállalandó és kimondandó.

Az Istenek és falovacskák című kötetében lappangó trilógia sorában a Mondd! című esszé a szólásért való közösségi drámát sejteti. A második rész a panaszok és keserűségek konok kimondásának kényszerű vállalása. A Nagyenyedi fügevirágról van szó. Legkiválóbb esszéink között tudjuk. A személyesen felidézett történetiségből egy monodráma sistereg elő. Az Anyám könnyű álmot ígér című naplóból emlékszünk az 1940-es esztendőre, amikor is elindult az enyedi Bethlen Kollégiumba. Az elfogódott, tanulásra vágyó és a messzi ismeretlenbe induló gyermeki önmagát idézi fel az esszé indító képeiben; majd a Kollégium udvarán, a kőarcú fejedelem előtt, tegnapi némaságát megoldva, mai bátorsággal szólítja meg Bethlen Gábort. „Az érzés, ami felgyülemlett bennem, az akkori időknek lehetett volna jobbágyi panaszlevele.”

Figyeljünk ismét a helyzetre, az írói szituációra! Elemeztük az Anyám könnyű álmot ígér záró képét, ahol szülei Bukarestből (fentről? messziről?) jó levegőt kértek és vártak. S ami ott még csak megbízatásként hangzott el, a Nagyenyedi fügevirágban küldetéstudattá emelkedik. Mintha az Anyám könnyű álmot ígér folytatódna; s minthogy Bukarestben fölöslegesen járt, jó levegőt onnan úgysem hozhat; Nagyenyedre tart a számára immár egyetlen hiteles, de a történelmi álombéli jótevőhöz. A hazulról elindult kisdiák öregdiákként sokak képviseletében említi Enyedre jövetelének célját: „Elnyomorodott ügyünkről álmunkban – a szabadság tökéletes állapotában – gyakorta elmondjuk, hogy semmi késedelmet nem senyvedhet; reggelre kelve, a sírás szabadságát párna alá vetve, mégis azzal erősítjük magunk, hogy – bár ínségeink napról napra laposodnak – az útmenti csalán példáját követjük: minél jobban tépdesik, annál mérgesebben sokasodik.” A Bretter György jelezte dialógus irányába való mozdulás jelét fedezhetjük fel. Mert bármennyire is 1940 a 234felidézett idő – a monológ személyessége drámaivá és jelen idejűvé teszi. Az „aktuális lét”, tehát az éppen megélt idő már nem azt a bizonyosságot mutatja neki, amit még az Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzetében jelentett.

E hatalmas látomásban a dialógus másik résztvevője néma. Ahogyan Bertha Zoltán utal rá: Áprily Lajos 1922-ben, a kollégium 300. évfordulójára írott A fejedelemhez című versét is asszociálja Sütő András Bethlen esszéje. A fejedelem hallgatja a panaszok sorát. Hiteles ember, akinek a sérelmek fölpanaszolhatók, hiszen életműve a román–magyar békességet példázza. Alma Matert alapított a szegény és érdemes magyar gyermekeknek; elsőként nyomtatta ki románul a bibliát. Bethlen Gábor uralkodóként és a szellem politikusaként is mérce; az ő törekvéseihez, igényeihez mérten a pusztulás és a porbasújtottság állapotáról adhat számot. Miközben Sütő András a Bethlen Gábor halálát követő évtizedek és századok történelmét felidézi, esszéjébe azokat az újkori nyomorúságokat is beépíti, amelyek a lenni vagy nem lenni drámai kérdésévé emelik a jelen idejű nemzetiségi létet. Etikai, emberi gyarlóságokat említ a pusztulás okaként: „Közülünk sokan máris üresen kongó gerinccel görnyedeznek valamely hivatali széknek láttán, mások a jó kelendőségre való tekintettel, miként a híres-nevezetes Schlemil Péter az árnyékával tette: szavaikat viszik vásárra s adják el az édes tejjel együtt, mit anyjuk kebeléből szívtak. Az említett Péter az elkótyavetyélt árnyéka miatt végül keserű könnyeket hullatott, köpönyegforgató latraink ellenben rossz – mérföldnyire bűzlő – lelkiismeretük vizes lepedőjét húznák – húzzák is, ha lehet – mindannyiunkra, akik magunk megőrzésével foglalatoskodunk. S bizony keservesen.”

A kor szívdermesztő jelenidejűsége csap ki az idézett sorokból. Ott is, amikor az iskola ügye sistereg elő a panasz-láva áradatból: „…egy hamis hang a Hohenzollernek éltetése végett naponta kornyikált himnuszban elegendő okul szolgál s hozatik föl iskoláink nyilvánossági jogainak felfüggesztésére. De mi csak énekelünk rendületlen. Tele van a hasunk rozsdás patkóval és patkószeggel, az idő mégis úgy kívánja, 235hogy virágcsokrokat ökrendezzünk. Ily esetben az a hangúak közösségébe született nebulók, csekély tudásukat feltarisznyálva, akár a tűzkárosultak, indulnak szerte idegen helyekre engedelmet koldulni vizsgáik letételére. Uraink jól tudják, hogy jövőnk oda van letéve – palatábla, palavessző formájában – az iskolák falai közé. Ezért verik széjjel azokat a jogtiprásnak minden eszközével. S nem egyébre, hanem a hamis hangokra való hivatkozással, az eltévelyedés veszedelmeit – úgymond saját érdekeinket – bőven ecsetelve. Mit mondjak, Uram? Ájtatosan meghirdetett jogaink egyebekben is mint akasztott emberek lógnak szederjes orcával az útmenti fákon.”

Keserves fájdalommal fogalmazott jajdulás. S nem az 1940-es kisdiáké, hanem az 1972/73-as Sütő Andrásé. Eltűnt már az 1969-es bizakodás hangja, oda az Anyám könnyű álmot ígér reményteli várakozása. Friss levegő Bukarestből nem érkezhet. Félreérthetetlen Sütő András kiábrándulása. Ama meghirdetett nemzetiségi jogok és lehetőségek megvalósulásában nem hisz többé. Íróként és közügyi emberként mégsem futamodhat meg. Vállalása és szolgálata a panaszok számbavétele és hangoztatása. Ahogy, s amíg lehet. Nem publicisztikusan csengenek össze a korok esszéjében. Sütő András történelmi látomásának érvényessége és analógiája az elnyomás, a többségi nacionalizmus politikájának azonosságával magyarázható. A királyi Románia magyarságüldözése és a kondukátor éledő fasizmusa azonos jeleket mutat. Nem a tények hasonlósága jelenti a panasz hitelét és súlyát, hanem az, hogy a struktúra, a módszer azonos.

Királyi Románia? Győzelmes, szocialista forradalmas Románia? Sütő András megélte, s éppen ezért szenvedélyes kétségbeeséssel kiálthatja a Nagyenyedi fügevirágban: a megsemmisítő hatalom mit sem változott. Nemzetiségi megtiportságban és jogtalanságban a romániai magyarság emberként meg nem élhet. Az Anyám könnyű álmot ígérben az Idő még szelíd lírával átszőtt tárgyszerűséggel hömpölyög; szerzője némi távolsággal láttatja a Megtörténtet. Most személyesbe fordulnak az események, a fájdalom felizzik; drámai és tragikus magaslatokba csap. A kamarási napló a jelen érvényességében a múltat konstatálja, s a jövőről nincs véleménye. A Nagyenyedi 236fügevirágban a múlt, a történelem metaforikus erővel jelen idejű híradássá válik. Tragikus fenyegetettségről tudósít – közösségi méretekben. „Az idő moccanástalan; valami készül újra az omlatag magasságban.” A kamarási naplójegyzetben lélegzetvisszafojtva hallgatott. A várakozás pillanata ez az eposz. S aztán moccan az idő. Döndül és omlik a magasság. „Zúzmarásodó” lélekkel a Nagyenyedi fügevirág már a megsemmisítő alá-zuhogás tényeit sorolja; s nincs menekvés, csak az álombelihez, a Kollégium mindenkori patrónusához, Bethlen Gábor szent és üdvösséges gondolatához. A szenvedő gondolatról, miszerint: „Az ember felcipeli a maga kőszikladarabját a hatalom piramisaira és meghal békében vagy fogát csikorgatva; ha reménysége el is fordul tőle, a halottkém segítségére van, hogy élve el ne temessék. Az eszmét, a nemeset, amilyen Kegyelmedé is volt a tolerancia dolgában, gyakorta élve temették el; majd azután, a lélekvándorlás sorsára jutva, a meggyaláztatás valamennyi lehetséges formájában senyved, jobb napokra s bátor férfiakra várva, kik az átok alól fölszabadítanák.” Tolerancia és testvériség jegyében így tűnik fel Bethlen Gábor udvara Sütő András álombeli freskóján. A testvériség gondolata a Nagyenyedi fügevirágban vállalt, anakronisztikus hivatkozás, amikor „hunyt pilláim alól a jövőben” véli felfedezni „Titus Popovici nevű román testvéré”-nek baráti kezét.

A drámai monológot színpadiságában magunk elé képzelve a Bánk bánt is felidézi bennünk. Ahogyan Tiborc panaszolja a nép és az ország sanyarú, megaláztatott sorsát. Abban is egyezik Sütő András drámai szituációja Katona Józsefével, ahogy Bánknak nincs szava a keserű tényekre, hallgat a Nagyságos Fejedelem is. A Bethlen Kollégium kapujában felidézett monológ időben és térben kiterjedt pillanat. A felpanaszolt keserűségeket követően, a valóságosból a képzeletbeli, az etikai szférába emelkedik. „Nem fölfele: lefelé török, Uram; vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének…” – Az író közösségszolgálatának ars poeticájaként erősödik fel az Időből. De az irodalmi előzmények sorában még egy mű feltétlenül kötődik Sütő András esszéjéhez.

Annyi veszteség, történelmi zsákbanfutás után mi lehet a reménység, ha már a társadalom biztató fuvallatai tovalengtek Sütő András életében? Említettük az Atlaszokat, ahogyan Illyés Gyula Szekszárd felé című verse nyomán mindenkori vigaszként a születő gyermek képe felmerül benne. A Nagyenyedi fügevirágban, e feszesen komponált, többrétegű monológjában is a gyermek sorsára, mint a jövő megtartó erejére futtatja fel gondolati üzenetét. A gyermekének magyar nevét megtartani kívánó mezőségi atyafia sorsát említi – aki féldeci pálinkával a hatóságnál kettőzve is megvásárolta az újszülött magyar nevét. (Elemelemér) A gyermek hovatartozandóságának etikai, közösségi értelmét és megtartó erejét pedig személyes életére utalóan vonja be az esszé záróképébe, amikor a virágát sose hullató füge képét idézi fel. Az enyedi esztendők, az ifjúság édene – a fügevirág ifjúság, amely „virágját sohasem hullatja el, hanem – mint a reménység magzatát – körülnövi azt a gyümölcsével. Bizonyára ilyenek vagyunk, akik akármily csekély értéknek a megőrzésére vállalkoztunk. Ha majd az évek az utolsó falat húst is lerágják rólunk: föltűnik majd színe hagyatlan ifjúságunk fügevirágja is…”

A Nagyenyedi fügevirág szituációját, drámaiságát tekintve Ady Endre hatalmas víziójához is köthető: az Ismeretlen Korvin-kódex margójára alcímeként zárójelben az áll: Sírás és panaszkodás. Sütő András ugyan A Bethlen Kollégium kapujában alcímmel jelzi a helyzetet, s ha a sírással nem is, ám az Ady jelezte panasszal levélesszéjének lényegére utalt. Ady kétségbeesett látomásával a késői íródeák attitűdjében Mátyás királyt szólítja meg. Sütő András az 1940 szeptemberében a kollégium kapujába érkező kisdiák elméjével Bethlen Gábort. Erdély szuverenitása – európai édeni álom-állam sejlik föl Ady víziójában.

Szavaink vására. A nyelv sorsa! A gyermekek – vagyis a jövő ügye! Ady Mátyás királyhoz szóló panaszában is végső kérdésként hangzik fel: „Én meddő vagyok, s aligha azonképpen nem halok meg. De akiknek gyermekei vannak. És gondolkozzunk! És Apáczai Csere Jánosok vagyunk. Német lesz-e, szláv-e, mi lesz a messze unoka?”

A diákkori édenhez való ragaszkodás egyben a lehetetlenségek közepette is Bethlen Gábor szellemében működő enyedi kollégium felmagasztalása. Sütő András esszéje nem jelzőkkel dicséri egykori iskolájának sok évszázados küzdelmét. Sorolja a hiányt, mindazokat a tényeket, amelyekkel a falakon kívül találkozott az Időben. A keserves történelmi és jelenkori mindennapiságot, amellyel szembesül az a diák, aki éveken át időzhetett a Tolerancia Szellemének paradicsomi állapotában.

Az Istenek és falovacskák című kötetben a káprázatunk nyomán felsejlő trilógia harmadik darabjának a Perzsák című esszét véljük. A Perzsák tragikusabb, mint a nagyenyedi monodráma. Egyetértve Görömbei Andrással, aki az azonosságra utal, de felfigyelve arra is, hogy a tények helyett már a teljeset, a megsemmisítő államrend, a hatalom szerkezetének működését világítja meg. Részletek, adalékok helyett tehát az EGÉSZ működése tárul fel a perszepoliszi naplóban.

Farkas Árpád így írt Pusztakamarási körtevirág című esszéjében a Perzsákról: „A megtalált – és nem kitalált – gondok irányába mozduló toll szándékai új szintézisbe nőttek, műfajok fölé kerekedő irodalommá. Szárnyaló, mint a líra, öblös, mint egy poéma, mély, mint a bölcselő költemények, pontos, mint a jól értelmező próza, fordulatokban, izgalmakban gazdag, akár egy bűnügyi történet, feszültséget drámaként teremtő, s optimista is, akár egy hősköltemény.” Bretter György nyomán Sütő András írói gondolkodásában a dialógusra váltás belső jeleit keresve, megdöbbentő „archeológiai” azonosságra bukkanhatunk a Perzsákkal kapcsolatban.

Életrajzi tény: öt esztendővel korábban, 1967-ben parlamenti küldöttség tagjaként Iránban járt. Útjáról a Kelet Kapujában című tűnődése számolt be a Rigó és apostolban. De csak egy lapnyi jegyzet (A bizalom hitvallása) utalt arra, hogy Nagy Sándort más foglalkoztatta. Nem a Parmenion viszony – Rousseau nyomán –, hanem inkább a honfiak világa és szellemhódító hadműveletei fölött gondolkodott Iránban. Egy helyütt mellékmondatban kerít csak szót hódító háborúra, miszerint a „vízért kiáltó sivárság, amely Xerxészt Nyugat paradicsomi tájaira lökte”. S miért, hogy öt esztendeig 239érlelődött a Perzsák? Bizonyos, hogy nem Platón, Arisztotelész, Plutarkhosz és Aiszkhülosz munkáinak tanulmányozása igényelt éveket. Az idő érlelődött inkább benne: a hatvanas évek végi bizakodó állapot után a nyugtalanító jelek sokasodásával a Nagyenyedi fügevirágban is felszakadt tények nyomán egyértelművé válik: nem egyéni vétségek sorozata, nem a hivatalnoki packázás húzza ránk a vizes lepedőt, hanem a magyarságot ítélték zsákbafutásra. Sőt, az már a feltétlen behódoltatás és megtöretés stációjához érkezett, s ezért rémlik fel Sütő András előtt a kollektív elpusztíttatás víziója. A „zúzmarás” Idő érlelte benne a perszepoliszi esszét.

Irodalmi kötődését keresve talán Illyés Gyula Tiszták című drámáját tekinthetjük a Perzsák előképének. A Tisztákat 1969 decemberében mutatta be a pécsi színház. Ahogyan szerzője írta drámájának bevezetőjében: „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő, küszködő népeknek, közösségeknek. S így személy szerint nekünk is.” Illyés Gyula drámája a végső menedékhelyre, Montségur várába húzódott kathárok pusztulását emeli színpadra, a várvédők magánemberi drámáin át mutatja meg az albigensek megsemmisülésének folyamatát. Perella vár- és hitvédő harcát és elbukását Illyés Gyula európai méretű összefüggésben láttatja. A franciák és a Vatikán politikai és vallási érdekeinek dimenziójában nyílik meg a kathárok tragédiája. A dráma súlyos gondolatokat görget, mert a katonai hódításnál tragikusabb, hogy elpusztul a kathárok szelleme. A hódításnak és a népmegsemmisítésnek a mechanizmusa tárul fel a tragédiában. Sütő András Perzsák című esszéje is egy győzelmet követő népmegsemmisítő politika stációit bontja ki – emberi és történelmi méretekben.

A Perzsák műfaját jelölvén esszét említettem, holott az Istenek és falovacskák című kötet képzelt drámatrilógiája harmadik részének tekinthetjük – a Bretter György említette dialógus moccanásait észlelvén. Idéztük Farkas Árpádot is, aki a Perzsák érdemeként a műfajok változatosságára utalt. S hogy az esszében már mennyire a drámaíró Sütő András lép elénk, azt túl könnyű feladat volna a később született A szuzai menyegzővel igazolni. Figyeljünk inkább 240arra, hogy a hagyományos esszéforma miként mozdul benne a dráma irányába.

Vessük össze, hogy a Xerxész vezette perzsa had vereségét, amelyet Aiszkhülosz drámatrilógiájának középső részeként fennmaradt darabjából ismerünk, hogyan írja le és értelmezi egy hagyományos esszé keretében Cs. Szabó László: „Nyolc évvel az ütközet után Aiszkhülosz, a marathóni diadal egyik veteránja a Perzsák című tragédiában, jogos görög büszkeségét lovagiasan kiegyensúlyozva hamarosan régimódinak ható nagylelkűséggel egy méltó ellenfél iránt, feltámasztja Dareiosz túlvilági árnyát, aki özvegye és az udvarhölgyek jajveszékelése közben megfeddi fiát az istenkísértő hatalmi túlkapásért, Hübriszért, amit a mértéktartásról vallott, gyakorlati erkölcstanukban a görögök legjobban elítéltek, bár keserves kárukra ennek maguk is elégszer áldozatául estek. A korabeli perzsák még nyelvükre lefordítva se értettek volna semmit a szöveg ízig-vérig görög szelleméből…”

Esszéjében Sütő András az Aiszkhülosz által felidézett drámai pillanatot így fogalmazza meg: „Szuzában az általános zokogva zokogás tán a vereségnél is nagyobb volt. Ami ebből bennünk leginkább megmaradt, azt Aiszkhülosznak köszönjük. Perzsák című tragédiájában, ahol is egy zseniális helycserével a legyőzöttek szemszögéből ítéli meg az eseményeket, a műfajhoz illő koporsóhangon és záporos könnyhullatással közli velünk – vagyis ujjongó honfitársaival – az egekig csapó örömhírt. Elgondolhatjuk, hogy ama bizonyos tragédiaversenyen a szegény özvegy Atossza s a haját tőből tépdeső Xerxész láttán a görög hallgatóságban mily harsány hullámokat vetett a diadal mámora. S mily nagy volt az egyetértés – meg a jóleső elégtétel a kultúrfölény tudata számára –, midőn azok – a perzsák – közönséges városromboló, szentélygyalázó, csecsemőgyilkos barbároknak vallották magukat. Ezzel mintegy előlegezték már – mellékes, hogy hellén hazafi szájával – az indokot a későbbi alávetettségre.”

Sütő András írása korábban született, mint Cs. Szabó László görög esszéfüzére, amelyet életének utolsó munkájaként már nem fejezhetett be. Feltételezhetjük: esszéírásunk óriása ismerte 241a perszepoliszi naplót, hiszen tudjuk, Sütő András munkásságát mily figyelemmel kísérte. Mégse mutatkozik nyoma annak, hogy Cs. Szabó Lászlót megérintette volna Sütő András korabeli színházi előadássá álmodott Perzsák-képe. Az írói természet és a helyzet is magyarázza ezt. Cs. Szabó László kultúrtörténeti gondolatfutama egy hagyományos, emelkedetten előadott összefüggésrendszerben látja és láttatja a perzsák vereségét és Aiszkhülosz munkásságát. Lovagiasnak és kiegyensúlyozottnak mondja a görög drámaíró cselekedetét, és egy művelődéstörténeti képben arról elmélkedik, hogy perzsára fordítva hatástalannak mutatkozott volna Aiszkhülosz szövege. Sütő András is hatásról beszél, ám a drámaíró és a görög színház nézőpontjából. Jelenkori olvasóként is a korabeli néző látószögében, „vagyis ujjongó” görög honfitársként kaján, abszurdoid képben eleveníti meg a helyzetet. A görög drámaszerző a vesztesek zokogását teszi a győztesek igazi örömforrásává – ez kétpólusú látásmód. Sütő András ugyanannak az eseménynek a színét és fonákját is felvillantja. Vagyis: a színház mindkét ősi maszkját arca elé emeli, a sírót és a nevetőt. Benne a tragédia és előadása, vagyis a közönség fogadtatása együtt nyílik meg és visszhangzik. Ez az az archeológusi képesség, amelyet Bretter György említ Sütő Andrással kapcsolatban. Cs. Szabó László kívülről és messziről láttatja az összefüggéseket, Sütő András pedig úgy éli meg Aiszkhülosz hőseinek zokogását, hogy felrémlik előtte és benne az epidauroszi néző öröme is. Így mutatkozik meg az egy kettőként; s az eposzi így válik benne drámaivá.

A Perzsák című esszéjében más vonatkozásban is megdöbbentő arche vonást fedezhetünk fel. Aiszkhülosz drámájával kapcsolatban többen hivatkoznak az ismert színháztörténész, Siegfried Melchinger gondolatára. Mihályi Gábor is idézi: „Feltételezhetjük, hogy a téma világtörténeti jelentőségű volt. Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia, és végül a görögök és a perzsák szembeállítása.” Az emberiség történelmének sorsfordító pillanata, váltó idő, amelyet Aiszkhülosz ehhez mérten világméretű kérdésként exponál. Sütő András is ebben az értelemben talál vissza a mitológiához. S nemcsak történeti, hanem esztétikai értelemben is. Aiszkhülosz Perzsák című 242drámája az a mű, amelyben az eposzi világrend megbillen. Ennek következtében az addigi egy szereplő, az ÉN ellenében a nem ÉN életre hívásával drámai szituáció alakult ki. Sütő András egykori iráni utazásában archeológusként fedezi fel Nagy Sándor hódítása és Perzsia megsemmisítésének történetében a mítosz újraértelmezési lehetőségét. Az ókoriban a zsarnokság és a hódítás újkori tanulságait.

A találmánynál fontosabb a feldolgozás tehetsége, a nagyság egyik bizonyos jele motívum-variáló képessége – írja Alfred Einstein A zenei nagyság című munkájában. Einstein észrevétele érvényes az irodalomra, közelebbről Sütő András munkásságára is. Nagy Sándor hódításának históriáját a kortársi krónikaírótól, Curtius Rufustól kezdve annyian, írók, történészek oly sokan feldolgozták, tanulságait annyian értelmezték, hogy azt nehéz lenne fölsorolni. Szélsőséges példát említve: Bagranjan marsall, az I. Balti Front parancsnoka például emlékiratában második világháborús hadviselésével kapcsolatban hivatkozik Nagy Sándor hódító háborújának tanulságaira. Sütő András az Egészet gondolja újra – és értelmezi.

Az esszé visszatérő képe, az író említi is: egy jelenkori idillhez kéne statisztálni. A delegáció a hivatalos program előírása szerint sétál és nézelődik, Sütő András újra és újra félrevonul a társaságból, mert csöndes és magányos tűnődéseibe akar merülni. „Újabb csoportképbe invitál a tolmács. Jó messzire csellengtem el a küldöttségünktől. Megkérem: álljon oda helyettem a lencse elé mosolyogni. Még maradni szeretnék itt, a fekete kövek között. Hideg szél fúj, de nem az otthonról ismerős vacsoraosztogató, mely a kalács illatát egyik háztól a másikig elviszi, hanem afféle történelmi és szigorú, akár egy motozó rendőr. Süvöltésétől e holdmagányos tájon semmi sem mozdul, a képzelet legföljebb, amely a szemközti hegyvonulatot Nyugat felé csörtető elefántcsordának nézi.” Elkülönül a társaságtól és elhárítja a terelgető nyájaskodást, s magányosan tűnődik: mennyire azonos a táj az otthonival! Holdmagányos az itteni, holttengeri a kamarási, mégis az otthoni boldogító illatokat lebbent, emez vacogtató. S ebben, a távoliban az otthonit, a mostanit, a történelmit éli. Nem tart a küldöttséggel, nem óhajt a hivatalos társalgás körében 243bájologni és hallgatni a történeti magyarázatot. Közügyi emberként is ragaszkodik íróságához, hivatalos minőségben is magánemberi mivoltához. Az idilli jelen helyett tehát a mitologikussal, a drámaival szembesül.

De figyeljük közelebbről, mik azok a történeti, politikai, etikai kérdések, amelyek Sütő András víziójában Nagy Sándor hódításának döntő momentumait jelentik?

„Egy népnek önmagáról szerteglóriázott vélekedésénél minden jel szerint csak az lehet hamisabb, amit érthető viszonzásképpen más népek terjesztenek róla” – írja aforisztikus fordulattal. Észrevétele döntő és huszadik századi. Katonai, harcászati és birodalmi összefüggéseknél számára fontosabb az emberek és népek egymásról való vélekedése. Hogy milyen hamis mítoszok teremtenek feszültséget és ürügyet a hódításra és pusztításra. Ürügyet említettem. Sütő András is használja ezt a kifejezést, szövegében kurzívval szedetve erősítette meg drámai gondolatát. Ürügy, amelynek nevében az önáltató ideologikum kizárólagosságra, a MÁS-ság megsemmisítésére és totalizmusra tör. Az ideológiához ideológus és közvélemény szükséges. Az esszé további menete a közvélemény erősítő, a múlt önerősítő voltára utal. És Arisztotelészre, aki nevelőjeként tanácsolhatta Nagy Sándornak: „A görögökkel úgy kell bánnia, mint testvéreivel, a másnyelvűeket azonban, a barbárokat úgy kezelje, mint az állatokat és a növényeket: hasznuknak megfelelően, tehát zsírjuk, megnyúzhatóságuk, igavonó erejük, tápértékük szerint, nem feledkezve meg a nyelvi szempontokról sem; a borjúnyelv kitűnő eledel.” Abszurd az asszociáció, Sütő András borjúnyelvet mond, de képzeletünk az emberi nyelv kimetszésére vált s tovább is; a beszéd, az anyanyelv megsemmisítésére, hiszen a pedagógus a barbárokat állatoknak minősítette.

A hódítás hadi menetét néhány mondatban foglalja össze Sütő András, mert fő törekvése, hogy a pánhellén gondolat fűtötte és mozgatta gőzhengerek működését fölvázolja. Viaskodásoknál, a gaugamélai ütközet csatarendjének elemzésénél számára izgatóbbak a birodalmi szerveződés emberi, etikai vonásai. Így kerül szóba Gaza hős védője, Bétisz. „A békés elvonulást több ízben is felajánlották 244neki. Légy a mi testvérünk, Bétisz, Hellász fiai magukba fogadnak, megosztják veled nyelvüket, kultúrájukat, még isteneiket is, akik megengedik majd, hogy áldozatot mutass be nekik; add föl nyomorú barbár mivoltodat, légy görög, légy makedon, s velük és általuk egyenrangú polgárként gyakorolhatod az ő jogaikat! Térj eszedhez Bétisz, vesd ki magadból Ahrimánt, a Rossznak istenét, s ne hidd, hogy a nap Ormuzdnak mindent látó szeme; istened, a rosszak is, csak arra jók, hogy MÁS légy, nem görög. Az igazi istenek az Olümposzon laknak.” A görög szól a perzsához Sütő András perszepoliszi drámájában. Bétisz hallgat, aztán a hódító személyességéről a kórus hangjára vált és a makacs ellenálló sorsát ismerteti velünk: „De Bétisz tudatlan konokságában nem óhajtotta a bulé-tagságot. Az ostromlók, hogy mégis megnyerjék maguknak: átfúrt bokáinál gyeplőszíjat fűzve, lovakkal vonszoltatták végig a városon.” Ha Aiszkhülosszal kapcsolatban Sütő András zseniális helycserét említ, hasonlóképpen minősíthetjük az ő esszéjének kommentárját is. Tudatlannak mondja Bétisz konokságát, így stilizálja jogossá megkínzatását. Amit barbárnak is mondhatunk. S éppen az „igazolt” kegyetlenség nyomán mai olvasók (nézők?) Bétisz igazságát pártoljuk. A pánhellén gyarmatosító gondolat így nyeri el barbár értelmezését az aiszkhüloszi helycsere helycseréjével.

Bétisz ellenállt, s életével fizetett. S az életben maradott behódolók? „Az elárultak, a megrágalmazottak, a lenyakazottak voltak az ő választóik; az ő nevükben hódoltak Sándor előtt, egyetlen feltételt szabva: ha megengedi nekik, hogy ne csak szövetségesei, de szolgái lehessenek az idők végezetéig; ha fiaik a küszöbön virrasztva a görögökkel együtt álmát őrizhetik; ha lányaikat az ágyába fogadja.”

Szerveződik tehát a birodalom. A despota udvartartása, amelynek föltétlen szolgákra és alattvalókra van szüksége, és nem a tehetséges, hűséges vezetőtársakra. Ezért is veszejti el Sándor legkiválóbbjait: „Miután a gyanússá rágalmazott Pármeniont, szívbéli barátját és egyik legjobb hadvezérét lekaszaboltatta, ugyancsak könnyeket hullatott. Megszánta vajon? Szívének rejtelmeibe ki tudna ma már bepillantani? De miért ne tételezhetnők fel, hogy maga is 245megrendült a hatalom zordon kényszerűségeitől?… Őszintesége révén vált titokzatossá – meggyanúsíthatóvá – a szókimondó Kleitosz is. Emberségének titkát nyilván meg is lehetett volna fejteni, kettévágni azonban – mint a gordiuszi csomót – sokkal egyszerűbb volt. A türelmes istenek hatalma a türelmetlenség fegyverein nyugszik. Legelső győzelmei után Sándor, Egyiptom főpapjával, már isten fiának nyilváníttatta magát.” Egyszerűbb fordulatokkal és színekkel is jellemezhetné a világhódító despotát, ám Sütő András a hatalom bonyolult pszichológiáját és logikáját bontja ki. „Sándor, aki még három nyelven intézte felhívásait a vegyes ajkú katonákhoz, amily vakmerő volt a csatákban, éppannyira óvatos is az előkészületekben… Nagy Sándor Arisztotelésztől bizonyára pszichológiát is tanult, ha időnként perzsa viseletet öltött és udvartartásában perzsa szokásokat honosított meg, azt nem holmi folklorisztikus kedvtelésből űzte, hanem taktikai meggondolással. Akkor már nagyszámú perzsa hadsereg csatlakozott hozzá. A letiportak hasznosításának tudományát nevezték el aztán a krónikások Nagy Sándor-i kegyességnek.”

Sorsok és hatalmi intézkedések, hódító események mozognak előre és hátra az időben, hogy a szerző tisztítsa a terepet, s hogy a vacogtató perszepoliszi Időben Szuzát lakodalmastul „érintésközelbe” költöztesse. Arisztotelész a Politika című művében írta a kényszerűségről: „Kényszerű cselekedetnek tehát csak azt tartjuk, aminek a mozgató elve kívülről jön, s amihez a kényszerített személy semmivel sem járul hozzá.” Sütő András gondosan feltárta Nagy Sándor udvartartását és a birodalom működtetését, észjárását, a kívülről jött kényszer megannyi motívumát. És továbbra is a hatalom működésére figyelmeztet, arra, amely megfontoltan biztatja nászi ágyba a görög ifjakat és perzsa szűzeket. Arisztotelész tanácsait Sándor bizonyára meggondolta – a kényszerűség dolgában is. Belső mozgató elvre van szükség, hogy a nászt mégse kényszer, hanem belső érdekeltség vezesse. „A király, a nagy sírás-rívás hallatán, a pánhellén kényszernek újabb zseniális formáját hirdeti meg: az engedményt. Mindazok a görög s makedón polgárok, akik a Nagy 246Menyegző után is perzsa nőkkel kötnek házasságot, adókedvezményben részesülnek. Mint tudjuk: az adókedvezmény vetekszik az ősök szellemével, sőt a filozófiával is…”

Az esszé folytatásaként a despota, akár egy jelenkori nagygyűlés szónoka, felfedi hívei előtt a hódítás célját, filozófiáját: „Míg egy népnek titkai vannak, véglegesen nincs meghódítva.” A „vérünkké nevelés” programját harsogja tehát a népvezér, a huszadik század változatos fasizmusainak közös jegyeként. „A királyi parancs végrehajtatott.” Vagyis a „tömeges erőszak” bekövetkezett – tárgyszerű és száraz mondatokban értesülhetünk róla. Sütő András nem óhajtja megjeleníteni a fülledt kábulat és megalázottság epizódjait. Sorsokba képzelt színeit a „romlás nászéjszakájának” (Nagy László képe a Menyegzőben) epizódjait könnyen és hatásosan bonthatná ki. De ő fegyelmezett; változatlanul a hódítás mechanizmusa érdekli. A csecsemők férji uralomban is anyjuk nyelvét gügyögik? „Az altatódal ellen följelentést tenni: adott helyzetben éppoly érdemes cselekedet, mint bármiféle ármánykodás felfedezése” – ez is a totális diktatúra jellemvonása. Amely kifogyhatatlan leleményt mutat. Újabb stáció: „Sándornak tehát le kellett csapnia a csecsemőgügyögésbe rejtett anyanyelvi összeesküvésre. Görög neveltetésük biztosítása végett a gyermekeket saját felügyelete alá helyeztette.” Szabó Zoltán írta: „a cahier de route a történelmi miniatűr, a meditatív valóságkeresés s az Adyéval rokon hangú publicisztika forrt egy ötvözetté… Ez a nem magyar téma csak magyarul válhatott ilyen művé, de a kísérletnek műfajilag nincs rokona a magyar irodalomban.” (Látóhatár 1975/28)

Idéztük Farkas Árpád szavait a Perzsák dicséreteként, aki azt is mondta: optimista, akár egy hősköltemény. Sütő András drámavíziója hideg verítéktől gyöngyöző homlokkal küzdi ki a bizakodást. Amely nem abban áll, hogy idővel a világhódító birodalom összeomlott. A perzsák győzelme: megmaradás a hajszálgyökerekben. Sándor „halálának napján a szuzai gyermekek második esztendejükbe léptek. Anyjuk nyelvén csiripeltek már, mint a tanítómesék parányi madarai, melyek egykor az oroszlánt megették…”

„Aki ezt az első ringást elfelejti: nem anyától született” – olvashatjuk az Atlaszokban Illyés Gyula versének továbbgondolásaként. Sütő András hőskölteményt álmodik, s a szabadság álomképe a nappali reménység színében is mutatkozik. Marosvásárhelyen a Vörösmarty utcai otthon állandó és drága vendéggel gyarapodott. Lacika unoka az új lakó, akinek nyugtalan moccanására ébred és virraszt Örökmécses – Nagymama, s a hajnali munkában el-elakad – Jatata – nagyapa írógépropogása. Kitekint a zúzmarával csipkézett ablakon; sűrű pelyhekben hull a hó. A perszepoliszi Idő érintésközelben:

Muzsikás dalok helyett a vacogtató süvöltés hangjai. Weöres Sándor már korábban jelezte a Nehéz órát: „A sötét jóslatok kora elmúlt: a Történelmi Tél itt fütyül immár.” Visszaül íróasztalához. Álmodni a Történelmet, ahogy Juhász Ferenc írta:

„A tél, a tél, megjött a könyvek ideje, ideje” – írta Lászlóffy Aladár Az olvasó Apáczai című versében. A csontig hatoló fagyot jelenti a költői szép látomás; a didergő virrasztást, amelyben a szellem embere „a penna után nyúl, máshova gondol”.

A befelé fordulás ideje érkezett el.

Sütő András az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése idején említette, majd az esztendők múlásával újra és újra megpendítette: Advent harangjai, újabb változatban Harang a szélben, megint máskor Adventi harangok címmel tovább írja Pusztakamarás eposzát. A tervből csak az önéletrajzi ihletésű, születésének gyötrelmeit harmadik személybe novellásított Kék álhalál című fejezet készült el. Történelmi, közösségi és személyes vonatkozásban ugyan milyen nézőpontot választhatna az elbeszélő, amikor például az első világháború és az azt követő trianoni döntés a románság számára a nemzeti győzelmet jelenti, a kamarási magyaroknak pedig a máig tartó pusztai bolyongás és hányódás kezdetét? És a második világháború után történtek? Gyanútlan reménységgel várt jobb világot a romániai magyarság, s a hetvenes évekre kiderült: intézményeiből, jogaiból és emberségéből is kiforgatták. Demokráciának álcázott nacionalizmusban, kétszeres jogfosztottságban tehát az eposzi idő és perspektíva kérdésessé vált.

Hátrálni szükséges az időben.

Amint Illyés Gyula a Reformáció genfi emlékműve előtt fogant 1946-os monumentális látomásában olvashatjuk: miután lépéseivel lemérte az emlékmű hosszát, számbavette az alakokat: „Hátrálnom kellett közelükből: mindet / nem fogta össze csak messzibb tekintet. / Fölhúzódtam a kert felé, a fákig / s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.” Jelképesen Sütő András írói gondolkodására is vonatkoztathatjuk Illyés Gyula távolságteremtő magatartását. A jelen szorításában, a kimondás kényszerétől vezettetve meg kellett találnia a hiteles anyagot és az egészet belátó nézőpontot. Olyan anyagot, amely a 249magyar és egyetemes jelenidejűséget a történelmi-mitologikusban értelmezi. Illyés Gyula megszólításának igényével hátrál Sütő András: „Holtak, vigyázzban állók, szóljatok!” Ahogyan Illyés Gyula vallja, úgy Sütő András számára is a kálvinizmus nem téma, hanem sorsélmény: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.”

Pusztakamarás is zsoltározó, templomozó mivoltában őrizte magyarságát. Egy helyütt említi: gyermekkorában úgy hitte, hogy Kálvin János uram a szomszéd faluban magyarul prédikál. Atyafiságos és családias volt a kálvinizmus szelleme, magam se gondoltam másképp Sárospatakon, a gyermekgyülekezetben, vagyis a „fecskefészekben” az ötvenes évek elején. Mert ha a zsoltáros könyvben Szenczi Molnár Albert mellett Béza Tódor neve állt, miért ne hihettük volna otthonias képzelgésünkben, hogy a nagytiszteletű azonos egyházkerületben szolgál Kálvin Jánossal, Luther Mártonnal és Károli Gáspárral. S gondolhattuk: az Úristen is valahogyan velünk van. „Mint a szép híves patakra…” – zengte a gyermek is a felnőttek áhítatát követve. A családias ének a fogantatás helyét is oly ismerőssé, közelivé tette: Genf talán nem is távoli országban rejtelmeskedik, csak arra van, amerre nem járunk, valahol Régen felé, vagy túl a Bodrogon… Sütő András kötelezően járt az enyedi kollégium istentiszteleteire, tőle tudjuk, hogy 1943 nyarán Kálvin János sorsáról pályázatra írt dolgozatban meditált. Szünidőben otthon vasárnaponként orgonán kísérte a zsoltározó kamarási gyülekezetet.

Az enyedi kollégium Biblia-ismeretre is nevelt. Ami Sütő Andrásnak az olvasás örömét jelentette. Nem a mennyei áhítatot, hanem történeteket, s Károli Gáspár nyelvének gazdagságát. Egy hétre előre szakaszokban jelölték meg a Szentírás elolvasandó részeit, ám a nyugtalan kisdiák nagy mohóságában egy délután teljesítette a penzumot. Később hosszú időn át nem foglalkoztatta a Biblia, majd a hatvanas évek végén a reformáció tanulmányozása során újra mindennapi olvasmánya lett. Ilyenképpen Sütő András Adyval mondhatja: „Én a magam ősi kálvinistaságából csak a magyarságot, teljes türelmű demokráciát, egész belátó emberséget és megértést hoztam és őriztem meg.”

„Teljes türelmű demokrácia.” Hangsúlyos tétele ez Adynak, hiszen Szervét szobra és a tordai papok című cikkében olvashatjuk: „Olyan vallásos terrort, mint amilyent egykoron Kálvin Genfben teremtett, nem pipált a világ… A naív Szervét Genfbe menekült a pápista halál elől, s itt elevenen megégette a lelkiismereti szabadság pápája: Kálvin mester.” Egyházi ügyekben is újra és újra megszólaló Ady püspököt és egyszerű tiszteletest indulatosan figyelmeztet a genfi máglyára, s a Kálvinisták és szocializmus című írásában „Kálvinista magyar” álnéven megjegyzi: „Szervét Mihály szobrát egyenesen Kálvin híveinek bosszantására állítják föl Párizsban.” A kálvinizmus egy – melyben a kettő, Kálvin ügye és Szervét gondolata ellentételezi egymást. Ady már inkább a jelenkori, s már-már komikussá vált hitvitát érzékeli, de az egykori küzdelmet – mintha ő is megélné és megszenvedné: „Könnyed szívvel utáljuk és értjük magunkat és a világot. Ki e sorokat írja, milyen messze jár már Johannes Calvinustól. És gyáván megmarad kálvinistának” – írja A lipcsei diákok című cikkében. Ami benne messze jár, az lelkének szervéti fele, amely a meg nem alkuvó lobogás. Ebben a szociális tanok neves igenlése is benne foglaltatik. Az egyházat ezért figyelmeztette: „Vigyázzon Kálvin magyar egyháza, hogy a szocializmussal szemben vett harci pózban nehogy éppen ő lakoljon azért a Kálvinért, aki Szervét Mihályt megégette. Szervét bízott a protestáns toleranciában. Ha Olaszországba szökik, a pápa teszi rá a kezét, ha Franciaországba, a vienne-i érsek. És szörnyűbb sors sehol se érhette, mint éppen Genfben érte.” (Kálvinisták és szocializmus) S a gyávaság? A kérlelhetetlen szigor, terror – Kálvin Genfe ezt is jelenti. S hogy mégis ragaszkodik a történetihez? Ragaszkodik, mert a magyarság ebből erőt kapott. Ahogyan a Hét krajcárt és Móriczot köszöntve írta Ady: „Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is. Hiszen itt vannak, akik a Kálvin Istenéből bölcs, külön, magyar istent csináltak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan.”

Sütő András a hatvanas évek második felében Ady Endre, Illyés Gyula és Németh László szellemében gondolta át kálvinizmusát, mert az elpusztíthatatlant kereste magában és közösségében is. Joggal mondja majd Szőcs István: „történelmi érdeklődése nem alibi” (Csillag a máglyán – kolozsvári műsorfüzet), tehát nem divatos dürrenmatti parabolák ismeretanyagát keresi a reformációban. Az egyetemes történetben ő helyzetével, közösségének sorsával és magyarságával óhajt szembenézni.

Kálvin Genfe és a champeli máglya fénye Erdélyig világít. Cs. Szabó László 1979. május 5-én az alsó-ausztriai Mönichkirchenben a Csillag a máglyán vitája kapcsán utalt is erre: Apáczai Csere és Tóthfalusi Kis Miklós az ortodoxia áldozatai voltak. Páskándi Géza Vendégség (1970) című drámájában Dávid Ferenc veszélyes a hatalom számára. Mert ő nem egy prédikátor, hanem gyülekezetet, egyházat és közösséget is jelképez. Dávid Ferencet tehát figyelni kell – gondolataira is szükség van. Mert ha egyház van, nincs szükség többé újításra – érvel a hatalom Páskándi jelenkori logikájával. Ikerdrámájában (Tornyot választok – 1972) Apáczai Csere János fejedelem előtti hitvitájában kitűnik: az ő szelleme sok és veszélyes II. Rákóczi György udvarában. Amikor a teológiai kérdéseken túl Apáczai a kérdést már úgy veti fel, hogy ő lenne Gyulafehérváron Cromwell Olivér, a fejedelem türelmét veszti: „Magát, doktor úr, az az egyház taníttatta, amelyiknek a régi, bevált rendjét most fel akarja forgatni! De amíg én itt vagyok, ezt meg nem teszi!” Ahogyan Páskándi Géza sem teológiai hitvitát stilizál, Sütő Andrást sem így érdekli Kálvin János genfi állama és Szervét pöre.

A hetvenes évek fordulóján megpezsdült a drámaírási kedv, s a romániai magyar színjátszás megújhodásának jelei – a világszerte becsült bukaresti iskola hatására is – egyre inkább megmutatkoztak. Páskándi Géza egymást követően adta közre jeleneteit, darabjait. Műveivel már élhette kudarcait is, hiszen a Vendégség bemutatása ellen az unitárius egyház tiltakozott, a Rejtekhely szatmári premierjének tervét pedig a nagyhatalmú Ion Brad támadta meg egy színházi tanácskozáson (1972. december). Fiatal és idősebb írótársak 252szövetkeztek a színházakkal. Kocsis István a Bolyai monodrámájával és a Megszámláltatott fákkal kezdődően hosszú időn át Szatmáron talált otthonra. Deák Tamás a Nagyváradon színre vitt Hadgyakorlattal és drámás kötettel jelentkezett, Veress Dániel Mikesről, Báthori Zsigmondról (Véres farsang) írott műveivel szerepelt a sepsiszentgyörgyi színházban, Székely János a Caligula helytartója (1972) című költői bölcseleti drámáját adta közre az Igaz Szóban – bemutatása otthon szóba se kerülhetett 1990-ig. Pezsgés, életkedv mutatkozott a színházak körül: Harag György Nagy István Özönvíz előtt című darabjának szöveg mögötti, jelenkori idegrendszerét kibontó nyugtalanító rendezése Marosvásárhelyen színháztörténeti jelentőségű előadássá emelkedett (1971); aztán Harag a Tornyot választok című drámát Kolozsvárott vitte színre; Bálint Tibor Zokogó majom című regényéből Szabó József Sánta angyalok utcája címmel rendezett nagysikerű előadást (1972), ugyancsak Kolozsváron. Az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk és A hét megbeszéléseket szervezett s tanulmányokat közölt a romániai magyar színjátszás megújításának kérdéseiről.

Sütő András ambícióját mégsem írótársai erősítették. Hogy a drámához elérkezett, egy belső út eredményének tudható. Inspirációként talán Illyés Gyula életművének drámaírással kapcsolatos momentumait említhetjük serkentő hatásként. Illyés Gyula megvallotta: törekedett arra, hogy a magyar történelem drámai fordulópontjait színpadra vigye. A Fáklyaláng és a Dózsa is jelezte ezt az irányt, de az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a Malom a Sédennel, a Kegyenccel és a Különccel, majd 1969-ben a Tisztákkal ismét új sorozatot kezdett, amelynek egyik darabja, a Testvérek (1972) az újragondolt Dózsa dráma.

Világirodalmi tájékozódásának korábbi tényeit a görögöktől a jelenkorig Shaw, Miller, Ionesco nevével jeleztük. Sartre munkásságára később írásaiban, nyilatkozataiban visszatérően utalt, s felfigyelt arra, hogy Sartre a görög mitológiát a huszadik század kérdéseivel és tapasztalataival újjáértelmezte. Az Ördög és a Jóisten, amely a német parasztháborúk idejében játszódó drámai példázat, történeti anyagában is érdeklődésének előterébe került.

Sugallatos hatások, említettük, de hogy Sütő Andrásban a drámai gondolat megnyílik, mélyebb alkotói s benső tisztázó folyamatok eredményének tudható. Filológiai nyomai korábban felbukkannak annak, hogy a Kálvin-Szervét-pör kérdése foglalkoztatta. Az Anyám könnyű álmot ígér kapcsán említettük: Velencei képeslapjában (Rigó és apostol) már a genfi tragédián tűnődött: „Szervét Mihály a lassú tűzű máglyán is váltig erősítgette, hogy híve a kálvini tanoknak, az ellenvéleménye csupán árnyalatbeli. Árnyalat nincs – mondták az égő hasábfák –, csak a rajzolatban. Vagy Genf, vagy Róma.” Naumburgi naplójában (Rigó és apostol) Kálvin képromboló indulatát és Luther haragját említi; egy másik velencei jegyzetében (Tévelygés Adria lányával – Istenek és falovacskák) Kálvint elmarasztalja, mert „az eleve elrendeltetés belső kínharangjai felé hajszolta a figyelmünket.”

Több alkalommal elmondta: a Kálvin-dráma benne előbb elkészült, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapja. Miért mégis, hogy ez utóbbit írta meg előbb, 1973-ban a bukaresti parlamenti ülésszakok szünnapjaiban? Sütő Andrásnak a cselekvés és gondolkodás módozatai létkérdést és nem témát jelentenek. Folyamatokat tehát – külső és belső értelemben egyaránt. Egymásba fonódó történeti, emberi, etikai helyzetek mint bölcseleti kérdések vetődnek fel benne. A genfi dráma körvonalazódott először, de történeti és gondolati igénye arra szólította, hogy előbb írja meg az Egy lócsiszár virágvasárnapját. A hitében kifosztott ember – Henrich von Kleist Kolhaas Mihály című elbeszélésének kapcsán Kurkó Gyárfás sorsa merült fel benne, ahogyan Varázsköreim című beszélgetésében is említette: „Mindketten az igazság fanatikusai voltak, amiért az egyik halálra, másik tizenhat évi börtön után őrületre ítéltetett. Miután – küzdelmük jogosságát elismerték. Sorsrokonságukon mit sem változtat, hogy a kolhaasenbrücki lócsiszár nemesi várakat gyújtogatott.”

Az igazság fanatikusai oly időkben harcolnak, amikor nincs törvény, csak törvénykezés…

Egy másik, kéziratban maradt, a hatvanas évek második felében született munkája is a jogfosztottság gyötrelmeit próbálta megfogalmazni. 254Robinson 1001 címmel írt filmforgatókönyve egy Korond környéki fazekas kálváriáját beszéli el. Szerzőjétől ismerjük történetét: hősét kulákká nyilvánítják, földet túr, nehéz és durva munkát kell végeznie, tönkremegy a keze. Művészi formákat, szép rajzolatokat bogos, meggémberedett ujjaival többé nem tud korongolni. Ártatlan meghurcoltatása és megcsonkított emberi, művészi élete miatt beperli az államot, görög vázát készítő kezének képességét követeli vissza. Magányos igazságkereső vesszőfutása kudarcra ítéltetik: elmebajosnak nyilvánítják.

Kolhaas Mihály történetét e század tömegméretben igazolta, mondja egy helyütt Sütő András, aki Henrich von Kleist elbeszélésének motívumait úgy rendezte, alakította, sűrítette, s formázta drámává, hogy e kifosztottságnak stációi újabb és újabb hullám-erősítést adjanak a tragédia sodrásában. Kolhaas Mihály háza a béke szigete, vár és menedék az üldözött Nagelschmidt számára. Levert forradalom után a polgár konszolidációja. Kolhaas első vitája a rendíthetetlen és lobbanékony Nagelschmidttel magánemberi minőségében is már történelmi érvényű:

„KOLHAAS: A fölkelés lezajlott, a holtakat Isten nyugosztalja. Áldd a sorsodat, hogy rólad szólva nem kell azt mondanunk: Isten nyugosztalja. Doktor Luther főtisztelendő úrnak köszönd az életed; hogy velem együtt rá hallgattál és nem Münzer Tamásra.

NAGELSCHMIDT: Az ördögre hallgattam.

KOLHAAS: Ha így nevezed a józan észt, a bajok békés megoldását…

NAGELSCHMIDT: …elkenését.

KOLHAAS: Tűzcsóva helyett a tárgyalást, emberölés helyett a szeretet erejét, törvénytiprás helyett az igazság törvényes érvényesítését, akkor mindez együttvéve legyen az ördög. Az ördögöd mentett meg.

NAGELSCHMIDT: És doktor Luther mindig ezt hirdette? Aprítsátok, fojtsátok, szúrjátok és vágjátok őket, nyíltan és titokban, ahol csak éritek… mert nincs ártalmasabb és ördögibb valami a lázadó embernél. Agyon kell mindet verni, mint a veszett kutyát; ha nem ütöd agyon, ő ver főbe téged, s egy egész országot. Itt nem lehet szó sem türelemről, sem irgalomról; a pallosnak és a haragnak 255idejét éljük, nem a kegyelem idejét. Aki a felsőbbségért ontja vérét, Isten előtt az az igazi vértanú… aki pedig a parasztok oldalán pusztul el, örökkön égni fog a fekete pokolban. Ki mondta ezt? Nem doktor Luther mondta?

KOLHAAS: Tudom. Akkor fordultál el tőle. A kétségbeesettség mondatta vele.”

Majd a dráma fordulópontján Luther is megjelenik, akinek szerepét gyakran epizódnak minősítik. Valójában a dráma idegzetében Luther is főszereplő. Viszonyítási pont Kolhaas és Nagelschmidt vitájában, és Kolhaas sorsában is. Idillinek mondottuk Kolhaas házát; ami a színre vívőnek nehéz feladványt jelent, mert Kolhaas kisfia, Henrik is megjelenik a színen. Nem hatásvadászatból, hanem a mű gondolatát szolgálva. Így teljes együttlétben, édeni boldogság mutatkozik a polgár otthonában. Kolhaas drámája és majdani tragédiája akkor nyílik meg igazán a néző előtt, ha a rendező kellő ihletettséggel és poézissel állítja be Kolhaas és Lisbeth jelenetét. Mert a család, az otthon-sziget békéje ebben kulminál:

„KOLHAAS: A te két kebled, mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai… és a te termeted hasonló a pálmafához…

LISBETH: Nagyot ugrottál ám és valamit kifelejtettél…

KOLHAAS: És a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesen kedvére szürcsöl, mely szóra nyitja az alvók ajkait…

LISBETH: A kihagyásokért Salamon király most kérdőre vonna…”

A szerelmi jelenet az idézett részben is, híven követi a Biblia textusát, de egy szó eltérés jelzi: Sütő András nyelvileg milyen mélyen, érzékenyen és színpadszerűen gondolkodik. „A te két kebled” – mondja Kolhaas. „A te két emlőd” – olvassuk a Szentírásban. A mai nyelvben az emlőhöz már köznapi, sőt pejoratív képzetek társultak. A színpad szerelmi áhítatát tehát megzavarná, netán mosolyossá tenné, ha Kolhaas Lisbeth emlőit dicsérné. Sütő András tehát felváltja a biológiai, orvosi szaknyelven is használt szót, s a költői emelkedettséget inkább sugalló kifejezéssel helyettesíti. Kolhaas a Biblia poétikus szavaival simogatja és beteríti Lisbethet, ha jó és 256szuggesztív az előadás. Ez a szerelmi jelenet szinte a nézőt is andalítja; hogy majd annál erősebben verjen fel a bódulatból a fegyveres külvilág: a Vámos katonákkal érkezik a passzusért, amire törvény szerint nem volna szükség. Harag György kolozsvári előadásában ahogyan Héjja Sándor és Sebők Klára idillje megtörik, hátul a keresztben álló s bereteszelt kapu megdöndül, majd előreszegezett puskákkal benyomulnak a hatalom emberei – szavak nélkül is dermesztő drámai pillanat, amelyet talán Nagy Lászlóval jellemezhetünk: „megtűzdelve tőrrel, érccel, / fegyverek közt érvelünk mi / az Énekek Énekével.” (Viola rajzai)

Ám a pillanat elmúltával az Énekek énekének varázslata is ellobban. Sem a szokással, sem a törvényekkel érvelni nem lehet. Sütő András drámája azért is remekmű, mert a villanásnyiban is az egészet, az epizódban is a tragikus egyetemest tudja megmutatni. Rossz előadásban a gyönge színész a Vámos szerepét statisztának vélheti, s egy katonai hírhozót alakít, miszerint pénzt követel azért, hogy a lovászinast a lovakkal elengedjék. Ám Sütő András azt is megmutatja, hogy a Vámos is megéli a maga drámáját, ahogyan a kaposvári ősbemutatón (Zsámbéki Gábor rendezte) Jeney István riadt hivatalnokként egyezkedett Kolhaassal, mert a szerepben érzékelhető: a Vámos egyetért Kolhaas felháborodásával; passzust becsületes kereskedőtől nem kérhetnek. „Szolgálaton kívüli meggyőződésem alapján magam is azt mondom: nem követelhet. Apám is lócsiszár… Sajnos, szolgálatban vagyok. A vélekedésem is szolgálati. Ha nincs passzus: a két fekete a sorompón marad és lefoglaltatik.”

Fontos és drámai, újra és újra visszatérő tétel Sütő András írói világképében: a magánemberi és közügyi gondolkodásában kettéhasadt ember. Eszközemberei majd változatos jellemárnyalatban tűnnek elő műveiben. A Vámos hivatalon kívül tudja a törvényt, de hivatalnokként törvénykezik. Müller Ferenc ebben a változatban veszélyesebb, mert olyan szolgálatos, akinek hatalom is van a kezében. Cselekvő helyzetben átlátja a szerkezet romlottságát, ám cinikusan jóváhagyó: „A hivatal, kedves barátom, egységes összetartó család. A családnak egyetlen tagját sem tanácsos megrágalmazni.” 257A panaszos levelet is a hatalom észjárásának tetszően szerkeszti. Nem az igazságból, hanem a vádló észjárásból kell kiindulni. Cinikus volna Müller Ferenc? Igen, de ez nemcsak őt jellemzi, hanem a világ abszurditását is. A színész, aki érti igazán a szerepet és Sütő Andrást (Koltai Róbert például a kaposvári előadásban), a gyilkos logikáját fedi föl annak a világnak, amelyben a panaszos beadványt, vagyis a nyomorúságot, „akár egy görög drámát kell megszerkeszteni”. Ez a tapasztalat mélyen a szerzőtől származik, aki több évtizede a kisebbségi magyarság ügyében százával írta beadványait a hatóságokhoz. Müller Ferenc érveivel, a felsőbb gyanakvással Sütő András is gyakran szembetalálkozott. Müllerrel ezért is tudja olyan jól a beadványozás dramaturgiáját: „Alázatos kéréssel kezdtük, követeléssel folytatod, büntetéssel tetézed az egész folyamodványt. A sérelmed parányi, enyhe karcolás az igazság, a császár igazságának – ezt majd így fogalmazzuk – tiszta ábrázatán. A követelésed ezzel szemben: túlzás, tehát gyanút keltő. A császári ügyész helyében én azt kérdezném: vajon mi táplálja Kolhaas Mihály indulatát, mifajta elégedetlenség, mikor az indok, az ötven garas, két lovának ideiglenes fogvatartása végül is jelentéktelen? Vajon a jogérzetnek ez a rebellis szenvedélyessége nem takar-e titkos lázongást a fennálló rend ellen?”

Kolhaas a maga igazságát éli meg, nem érti, hogy ez a hataloméval nem azonos. Ahogy Müller mondja: „A mi szavaink értelme ott van azoknak a fejében, akik azokat olvassák.” Sütő András hivatali ábrázata mellett Müller érzelmi érdekeltségével árnyalja a figurát; egykor Lisbethnek udvarolt. Lisbeth tehát bensőségesen szót válthat vele. „Mihálynak mi lesz a sorsa?” – kérdezi.

„MÜLLER: Természetesen fölmentés. Vele kezdjük újra az édeni napokat. Én pedig Luciferként, Éva szépsége miatt, továbbra is irigyelni fogom.”

A replika Sütő András drámaírói gondolkodását is kitűnően jellemzi. Köznapi kérdésre – köznapi válasz. A hivatalos gondolat a bibliai képpel személyesbe fordul és metaforikussá emelkedik. S még az is e játékos-fülledt kép hatásához tartozik, hogy Lisbeth nem utasítja el. Sejthetjük: Müllert is komolyan vehette egy darabig. 258Lisbeth válasza Müller idézett képére: „A bókért egy kis innivalót hozok.” Lisbeth bóknak mondja, noha a régvolt okán tudja: Müller komolyan is gondolja a célzást. Ezért nem tudja folytatni. Bibliai képpel kéne válaszolnia, hisz Salamon király szövegét sorról sorra számonkérte Kolhaastól, de Müllernek az édent megsemmisítő metaforájára elmarad a képben üzenő válasz. De a jeleneten túlmutat ez a bibliai metafora – feltűnik majd a trilógia záródarabjában, a Káin és Ábelben is. Ádám keserűségeként halljuk, hogy Müller-Samáel valóban elcsábította Éva-Lisbethet.

Annyi motívum között egy másik, amely eltér Kleist elbeszélésétől: Sütő Andrásnál a halálosan megsebesített Lisbeth nem búcsúzik el férjétől. Romantikus szerző hatásos jelenetet komponálna belőle. Sütő András számára itt kezdődik a dráma. Oka van annak is, hogy azt a jelenetet se képzelte színpadra, amikor Lisbeth a fejedelemhez törekszik. Nem azért, mert a színpadi bonyodalom és sokadalom nehezítette volna a drámaíró munkáját. A drámai-színpadi világnak hiányával kell kifejeznie: a Hatalom el nem érhető, és a meg nem pillantható messziségben lakozik. A jelenet a fejedelem személyét is igényelné; de Sütő András épp azt mondja hiányával, hogy elérhetetlen. Majd látjuk: munkásságának ez a gondolati-drámai megoldása később is következetes írói világot körvonalaz.

Kolhaas sorsát és a drámát elemezve Réz Pál (Itt állok, másként nem tehetek – Tiszatáj, 1976/3) érzékenyen fejti fel azokat a fordulókat, amelyek a lócsiszár sorsát meghatározzák. Az első a harc megindítása. „A temetőből Tronkába indulunk” – mondja Kolhaas; vagyis: Lisbeth sírjától harcba kezd igazsága visszaszerzéséért. Magánügyben fegyveres lázadás? Végletes elkeseredettség. De nem a forradalom marxi–lenini elméletéhez óhajt esztétikai szempontokkal járulni. Valójában nem a lázadás igazolása vagy jogtalansága foglalkoztatja Sütő Andrást; neki a személyesről és a reménytelenről van mondandója. Amikor észérvek és külső szempontok, az „objektív körülmények” nem számítanak. Cselekedni kell – a pusztulás belátható közelében is. Esztelenül akár. A harmadik felvonás indító képe, a tronkai urak mulatozása pedig épp azt igazolja: Kolhaas 259kicsiny sérelme és felesége halála motiválja a rendszer velejéig romlott és cinikus voltát: igen, ezekre a tronkai urakra fegyverrel kell támadni. A darab első két felvonásában a kereskedő békés erőfeszítéseit mutatta meg. Azt, hogy a törvény és a hűség jegyében kezdett valamennyi kísérlete kudarcba fullad. A harc abszurditása és reménytelensége már Kolhaas seregszemléjéből kitűnik: „Hét ember, hét puska, hét ló.” Fájdalma szétrobbantja arányérzékét; magánemberi édenéből kihullt, vesztesége az égre kiált. „Én a mindenkori hiszékenység drámáját is megsejtettem” Kolhaas sorsában, mondotta Sinkovits Péterrel beszélgetve (Évek – hazajáró lelkek). Kolhaas hiszékenysége folyamatos; becsapottsága nem Luther előtt kezdődik, amikor leteszi a fegyvert. Hiszi és áltatja magát, hogy édenben él, hogy a kapu mögött a portáján a boldogság védettségében lakozhat. Hiszi, hogy beadványával kiküzdi az igazságot. Mindannyiszor csalódnia kell.

A dráma menetét és gondolati ívét tekintve monumentális kép a Lutherrel való találkozás. Luther villanásnyi jelenlétében is a darab egyik főszereplőjévé válik, mert Kolhaas és Nagelschmidt vele vívja meg azt a vitát, amelyet a mű bölcselete fölvet.

„LUTHER: …Miként voltál képes Istentől így elrugaszkodni?

KOLHAAS: A reménységemet segítettem főtisztelendő uram, a reménytelenséggel.

LUTHER: Micsoda kifejezés! Reménytelenséggel! Máglyatüzet érdemel a reménytelenséged. Most használod e pogány szót, amikor felszabadult hitünk végleg megszilárdul?

KOLHAAS: Minden megszilárdul. Csak az én életem omlott össze.”

„Hitünk végleg megszilárdul” – ebben a gondolatban megértjük, miért is volt fontos Sütő András számára, hogy a Csillag a máglyán előtt megírja az Egy lócsiszár virágvasárnapját. Mert a kálvini Genf előtti történelem emberi kérdéseit akarta tisztázni. Ahogyan Aiszkhülosz trilógiája, az Oreszteia első része, Oresztész gyilkossága előzményeit tárja fel az Agamemnón című részben, amikoris Klütaimnésztra bosszúját mutatja be. Ezt követi az Áldozatvivők, 260vagyis: Oresztész bosszúja. Majd lezárul az Eumeniszekkel, Oresztész számonkérésével. Luther a reformáció megszilárdító gondolatában előzménye Kálvinnak. A prédikátor Kolhaassal való szenvedélyes disputájában erős világi megalkuvások nyomán kialakult lelki és vallási stabilizációnak örvend; Kálvin majd már a hatalomra jutott egyház első embereként cselekvő helyzetbe kerül. Luther még csak közvetít. S amiről a dráma elején Nagelschmidt és Kolhaas vitatkozott, itt újra felmerül, a mai Luthernek a tegnapival szembesülni kell:

„NAGELSCHMIDT: Főtisztelendő uram! A császárt nem magad nevezted zsarnoknak és a szász herceget drezdai disznónak?…

LUTHER: Mindennek megvan a maga ideje. Aki nem tudja, hogy a történelemben minden órának más-más a parancsa, és valami mindig fontosabb, mint volt annak előtte, az ne merészeljen a szavamba vágni. Közös ügyünk a reformáció, közös ellenségünk Róma. Párizsban és Velencében máglyára hurcolják a hittestvéreinket! A pápisták nem válogatnak földesúr és jobbágy között. Egész nemzetünket az ellenreformáció pokla fenyegeti, ti pedig a négykézláb járó gondolkodás szintjén azokat öldöklitek itthon, akik visszatértek a tiszta evangéliumhoz?”

Sütő Andrásban a kleisti történet, a kisebbségi sorsban megélt évek és az egyetemes magyarság történeti, politikai, etikai kérdései íratják a jelenkori drámát. Amelyet, majd végső szövegváltozatnak is tekintve, a kolozsvári előadáshoz balladával keretezett. Kolhaas reménytelen harcával kapcsolatban „magyar tanulság”-ként említi: „Marx például megállapítja, hogy Kossuthék részéről a debreceni detronizálás elsietett volt. Nem voltak meg az objektív feltételei. Számos nép történelme tanúsítja: mit jelent a reálpolitika, s mit a romantikus vállalkozás a csillagok leszedésére. És mégis… A kétségbeesett mozdulatok elkerülhetetlenek, majd – gyakorlati eredmény nélkül, vagy épp tragikus bukások árán – örökséggé válnak.” (Beszélgetés Sinkovits Péterrel)

Olykor érzékeny elemzőknek is elkerüli a figyelmét, hogy amikor Kolhaas leteszi a fegyvert, erősebb az elhatározottság és lemondás benne, mint hogy Luther túlzott kompromisszum-hajlandóságának 261engedne. Valóságos is a kényszerűség, mert a fegyverek teremtette realitás jele is. A győzködés során váratlanul a következő szerzői instrukciót olvashatjuk: „(A vár négy sarkán megszólalnak a kürtök.)” Vagyis:

„LUTHER: A meisseni herceg és a fejedelem közös hadserege. Nem én hoztam rád. Bár azt kellett volna tennem. Nem nyújtod a kezed, Kolhaas?”

A bekerített aradi vár börtönében Kossuth és Görgey vitája is felfénylik előttünk – nemzeti összefüggésben; az értelmes fegyverletétel kérdése tehát. Amely, az imént idézett Sütő András-i gondolat szerint, vereség esetén is még morális nyereséggé válhat.

A meghirdetett, ám be nem váltott igazságok kora. A reménytelenség és megsemmisülés érzésében Kolhaassal mondja az író, „a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság”, Végső kérdése: a folytonosság. A Jövő ügye. Kolhaas édeni világából maradt csöppnyi szivárvány, a gyermek: „Semmit sem hagyhatok rá, csak az árvaságot, amely térdeplő reménységből fölegyenesedett reménytelenséggé fogja nevelni őt. Az a férfiú, valamikori doktor Luther Márton, a wormsi birodalmi gyűlésen maga is fölegyenesedett és azt mondta: itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen, ámen.

„LUTHER: A valamikori Luther Márton ma is kész meghalni az Ember Fiának igazságáért. De az élet parancsa nem a halál, hanem annak elkerülése, nem az öngyilkos reménytelenség, hanem az okos cselekvés.”

A harmadik felvonás második képe, a dráma zárójelenete öt nyomtatott lap. Olvasva és színpadon nézve Sütő András bravúros dramaturgiai csavarmenettel éri el a tragikus magasságot. Első mozzanata: már-már idillinek ígérkezik, mert Zauner közli: Kolhaas lovát, pénzét visszakapja, kártérítés is jár neki, s a fejedelem és a császár elnézést kér, hogy nem lehet jelen. (Ismét láthatatlan, és homály: az uralkodó…) Családias és baráti hangulat hatja át a pillanatot, amikor Müller Ferenc következik. A tronkai urak büntetését híreli. Kolhaas gyanútlan élteti a császárt az ítéletért! Sütő András kegyetlen jelenetet 262teremt: a majdani bekövetkező halálos ítélet előtt a lebegő örömig fokozza Kolhaas lelkiállapotát. Virágvasárnapi diadal érzése lepi el. Kolhaas mámoros lelkesedését Müller Ferenc félbeszakítja, mert az ítéletet még nem fejezte be; e kitartottságban a feszültséget csak növeli Nagelschmidt nyugtalansága, aztán Müller kimondja: kötél általi halál.

Az ítélethirdetés töredezett mivolta, s váratlan fordulat Müller és a hatalom cinizmusát egyként jellemzi. Emlékezhetünk, amikor Kolhaas panaszát Müller szerkesztette – az ő észjárása most lepleződik le igazán –, Kolhaas halálos ítélete is az arisztotelészi esztétika jegyében fogalmazódott. A bitó alatt következik be a harmadik fordulat, mondja Réz Pál. Más tanulmányok és dolgozatok Kolhaas utolsó monológját – amelyben Henriket Nagelschmidtre bízza – a szerző szintézisteremtő megoldásának tartják. Lázok János (A céltól az eszközig: A Sütő-novelláktól a Sütő-drámákig – Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Kolozsvár, 1981/1) utal rá, a kleisti elbeszélésben Kolhaas gyermekének felneveléséről a választófejedelem gondoskodik; Sütő András lócsiszárja Nagelschmidtre bízza. Kettejük vitája véget ért. S hogy véglegesen igaza van-e Nagelschmidtnek?; s hogy a münzeri út mennyire járható? – majd arra is válaszol az író a Csillag a máglyánban. Hallgassuk Kolhaas búcsúmondatát, aki Nagelschmidtnek a münzeri útra utalóan mondja: „Az jó. Az a legrövidebb. A hazavezető.” A dráma Igaz Szóban közölt változatából „a hazavezető” kifejezés még hiányzott. Sütő András gondolati kompozíciós rendjébe azonban beletartozik, hogy Kolhaas az elveszett otthon édene után, tragédiájának beteljesedésekor ama képzeletben megtalált haza képét gyermekének álmodja. Ez a virtuális haza etikai magatartásra utal. Bitó alatti kilátástalanságban reméli: gyermeke a „fölegyenesedett reménytelenség” állapotában élhet majd. De, mint Lázok János megjegyzi: Nagelschmidt sorsa is változik, „hiszen egy gyermek fölnevelésének gondja várja.” (Sütő András drámatrilógiája)

Trilógiáját nagy drámával indította Sütő András. A mű gondolatiságát és színpadszerűségét erősíti a nyelv rétegezettsége, változatossága, 263és ereje. A bibliai képek és idézetek, például Kolhaas és Nagelschmidt vitájában, érvként újra és újra föltűnnek. Mindjárt első találkozásuk alkalmával:

„NAGELSCHMIDT: …ha nyúznak és kopasztanak mindent, mi csak él, Mikeás három…

KOLHAAS: …ha nyúznak és kopasztanak, kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek, Máté hét… kedves barátom, Nagelschmidt.”

Ebben a dialógszerkesztésben már az is az író jellegzetessége, amit Cs. Gyimesi Éva Kálvin és Szervét vitájának egyik jegyeként mutatott ki (A Hét, 1976/24. szám): „A látszólag egymás gondolatrendszerét folytató szöveg szerinti visszakapcsoló közlésegységek is minduntalan átminősülnek, színt váltanak.” Az idézett párbeszédben is Nagelschmidtet Kolhaas folytatja úgy, hogy a maga szelíd természetére fordítja barátjának nyugtalanító gondolatát. Nem sokkal később a vitamódszer egy újabb változatával találkozhatunk. Ekkor az érvelés forrása azonos helyről való, mégis ellentétes véleményt ütköztet:

„KOLHAAS: …Aki megőrzi az ő száját, megtartja önmagát; aki felnyitja száját, romlása az annak. Emlékezz Salamon példabeszédére.

NAGELSCHMIDT: A halogatott reménység beteggé teszi a szívet. Ez is tőle való.”

Cs. Gyimesi Éva észrevételét tovább tágíthatjuk Sütő András metaforikus dialógusszerkesztési módszerét vizsgálva. Amikor a kép, a biblikus metafora szinte boltívszerűen kapcsol össze helyzeteket, gondolatokat. A dráma már idézett remekmívű záróképében, a bárókra hozott büntetést hallgatva Kolhaas a beteljesedett igazság boldogságával hozsannáz és örvend: „Éljen a császár! (Nagelschmidt rezzenetlen.) Ha későn is… Elhozta az én virágvasárnapomat.”

Néhány replikával később, amikor Müller épp Kolhaas bűnös lázadásának tényeit említi, Nagelschmidt indulatosan közbekiált: „Mi mást tehetett volna? A keresztrefeszített igazságot hogyan közelítsük meg, ha Pilátus latrai őrzik azt ellenünk?” Kolhaas virágvasárnapos képét Nagelschmidt a húsvétival folytatja. S már emelt 264régióban iramlik a gondolat, mert Kolhaas még magát képzelte Jézusnak a jeruzsálemi bevonulásra utalva; Nagelschmidt viszont már általánosít, elvonatkoztat. Nem is barátját, hanem az általa képviselt igazságot látja a kereszten. Kolhaas és Nagelschmidt szövege távolságban is egymásba feszítve közvetkezik egymásból. A képek visszautalnak, miközben új minőséggé emelkedve új gondolatok indukálódnak. Nagelschmidt monológja további részében az Igazság kálváriájának stációit kibontja. „Lepecsételt sírjából a jogot miként lehetne kiszabadítani a farizeusok hadának szétverése nélkül? Ügyész úr! A mi legfőbb igazságunk, akinek templomokat építettünk, talán békével és alázatos folyamodványokkal járult Kajafáshoz, avagy a júdások elébe? Egyszülött fiát az Isten nem földindulással és kősziklarepesztéssel szabadította ki s emelte magához? Egyetlen utat jelöl ki nekünk a császár? Egyetlen járható útként – a járhatatlant?”

Abban is erős Sütő András színpadi nyelve, hogy a profán beleszövődik a biblikusba. Siratnivalóságában is nevetséges képekkel értelmezi a világ működésének abszurditását.

Müller Ferenc érveiben például: „Hogyan mentsük föl az embert, ha nem tartjuk számon a vétkeit? A társadalom olyan, mint … a libamáj a tepsiben! Ha nem figyelik, odaég.” Gyönge előadásban, magamutogató színész szájában ez poénként hangzik, a közönség pedig önfeledten tapsol és kacag. Sütő András gondolatának mélyére hatolva azonban a pontos értelmezés felfedi: nem a libamáj égésén, hanem a társadalom felügyeletén, ellenőrzésén van a hangsúly. Vagyis: a mord társadalmi helyzetet a tepsi-kép oldja ugyan, de a pontos értelmezés egyensúlyt teremt. Müller hasonlata groteszk; képe a hatalom észjárásának abszurditását sugallja. Másutt mindez párbeszédben jelenik meg. Müller Hersét faggatja a lovak sorsáról: „A választófejedelem a lovak szerelmese. Tehát a lovakat kell megsajnáltatnunk. Verték a lovakat?

HERSE: Engem vertek!

MÜLLER: Az más. A lovakat bántották?”

Ismét a világ abszurditása tehát: a lovaknak nagyobb becsületük van, mint az embernek. Porszemnyi momentumokban és tágabb 265méretekben a világ azonos. Ha az urak Hersénél a lovat többre becsülik, ugyan miért kellett volna az ítélethirdetésnél jelen lennie a választófejedelemnek, különösen, ha a császár vendégeskedik nála? Nyelvi, képi, drámai helyzet; gondolat és világkép Sütő András világában pontosan illeszkedik. Ez a koherencia a teljes trilógiát és további prózai munkáit is jellemzi. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja Sütő András munkásságában fordulópontot jelent.

Cs. Szabó László jegyezte meg: „a Csillag a máglyán (1974) akár dialógus, akár felépítés szempontjából remekmű”. A trilógia komponáltságával kapcsolatban említettük: Sütő Andrásban előbb a Kálvin-dráma született meg, ám előbb írta meg az Egy lócsiszár virágvasárnapját. Hogy Sütő András milyen belső küzdelmeket folytatott a gondolatok tisztázásáért, a Lócsiszár zárójelenetének és a Kálvin-dráma indító mozzanatának összevetéséből is sejthetjük. Amikor Müller Ferenc Kolhaas halálos ítéletét ismerteti, hozzáteszi: „A hang az enyém volt – a döntés a császáré.” Szervét drámaindító monológjában felidézi a párizsi zavargások okát. „Az egyetemi ifjúság Copus rektor urat ünnepli, nem tudván, hogy hatalmas erejű székfoglaló beszédét a rektor mással íratta: Kálvin Jánossal. A hang az övé volt, de csak a hang, az eszme, a mindent felforgató Keresztény bölcselet az ablakban mélázó vulkáné (Kálvinra mutat).” Amott Müller a rosszra, a pusztítóra vonatkozó eszközemberség képe, itt a hitújító forradalmas gondolatot adta Kálvin Copus rektornak. Egyikük a hatalmat szolgálja ki, a másik küzd – az újért? A hatalomért? Azt majd később látjuk meg. Szervét lelkesült beszámolója már jelzi az életre-halálra tartó küzdelem drámai kérdéseit.

Emberi, baráti, diáktársi kapcsolat sugárzásában indul a dráma, s hozzá: Szervét különbnek látja magánál Kálvint, mi több: a mártíriumig jut el, amikor az első jelenet végén Kálvin szerepét magára vállalja, és a Hitnyomozónak magát adja föl. S az is emberi és írói finomság, hogy e szerepvállalásban Szervét már a restitutiót is említi, mert az egyházat alapjaiban akarja megtisztítani; Kálvin elképedésében (?), megrettenésében (?) csak annyit mond: „megbolondultál”. A párizsi kép természetesen az írói képzelet teremtménye. S mint 266dr. Békési Andor teológiai elemzésében is olvashatjuk: még ismerősi kapcsolatban sem álltak. „Ám, egy alkalommal Párizsban Kálvin szinte életét kockáztatva, találkozást ajánlott fel neki, de Szervét nem jelent meg.” (Református Egyház, 1976. április 1.) Sütő azonban nem vallástörténész, hanem drámaíró. A kiegyensúlyozottság, a dráma ereje, majd tétje s Szervét halála csak ebben a bonyolultságban juthat fel a tragédia magasába. Filológiai igazság helyett az emberi és művészi hitelt és drámai érvényességet tartotta elsődlegesnek.

Genfi vitájukban Kálvinnak tehát arra is emlékeznie kell, hogy amikor Szervét életét kockáztatta, megígérte azt is, amiért sorsdöntő harcukat vívják: a megújító tételeket. Kolhaas-szal kapcsolatosan említettük az édeni világot, a törvényben hívő családi boldogságot, amelyet szeretne visszaszerezni. A Csillag a máglyánban ez az idill mélyebbre és beljebb a láthatatlan szférába húzódik. Szervét álmodik; számára ez „tenyérnyi édenkert-maradék”. Álmaiban gyerekkorát idézi: „Én a királynővel csak álmomban beszéltem. Aragóniában jártam újra valahol a Pireneusok lábánál, folyó mentén, azt hiszem a Gallego volt, röpdöstem, az Aneto csúcsról nagyapám házára szálltam Villanovába, mert szárnyam is volt, Ikarosztól kértem kölcsönbe, mikor megláttam Margitot.” Írói remeklés, ahogyan a szervéti élet filológiai motívumát Sütő András lírai hevülettel, önnön gyermekkorában is elmerülve, a Bretter György által jelzett Ikarosz mai arcát is felidézi Szervét látomásában. „Nem volt individualista, nem volt magába hulló, egyediségét abszolutizáló, csak önmagában és önmagáért létező gyermekember. Másfajta emberség villant fel benne: a tiszták kérlelhetetlensége, akkor is, olyankor is, amikor a teljesség, a humánum még csak utópisztikus vágynak tetszik csupán.”

Szervét portréjában a görög mitológia egy másik hőse is felmerül, a Tűz-őrző Prométheusz. Akinek Illyés Gyula ajánlja „elismeréssel” gyermekkorának istenközeli lángjairól való emlékezését. Szervétben él a prométheuszi elszántság is, hogy őrizze az égből ellopott tüzet. Gyermekkori emlékét idézi: „Villanovában a nyitott kandallót szerettem esténként bámulni. Hatalmas tűz égett benne. Mit bámulsz, 267gyermek? Őt nézem, mondtam anyámnak. Hallottad a tüzet énekelni? Néha, mikor leszakadt, eldúdolt nekem egy egész kis antifónát. Gaude et laetare Virgo Maria.” Az ikaroszi szárnyak és az istenektől lopott tűz vezeti Szervétet további életében. Nem romantikus zseni tudat lobog benne, hanem emberi gyötrődések között él: „Lehet vajon az álmot büntetni?” – kérdezi, mire Kálvin: „Ez már a félelem hidegrázása. Fél a kritikától, mégis olyan könyvet ír, amelyre tüzet kiabálnak. Fél a hatóságtól és akasztottakat boncol. Fél a pápától, miközben élesen támadja…”

A Csillag a máglyán ereje és monumentalitása abban áll, hogy Kálvin és Szervét küzdelmének emberi pillanatait is megmutatja. A drámát, a drámákat önmagukkal – „gondolkodom, tehát félek” – vallja meg Szervét diáktársának. Emberi dráma, mert félelmei ellenére vállalja az elhurcoltatást. Szervét portréjához tartozik, ha Kálvin gondolataival egyetért, akkor ő is írhatta volna Copus rektor szövegét. Talpig erkölcsi lény – mondhatnók róla, de a tárgyalási képben Sütő András emberi gyöngéjét is jelzi Szervét elhurcoltatásának okaként. Szervét megvallja Orynak: ifjonti becsvágy és irigység is vezette, amikor a fegyveresek kezére adta magát.

De milyen cinikus színjáték következményeként? Engedély nélkül fegyveressel tör be a Hitnyomozó, mire Kálvin tiltakozik. A belügyér kiállítja az okiratot, mert „a papírt igazítják a valósághoz”, emberét kiküldi, pecsétes irattal jöjjön vissza. Így megfelelő, így már törvényes. Milyen világ ez? Képtelen, mert a világ nem azonos azzal, aminek mondja magát. Történet a hatvanas évekből: Bözödi Györgynél homoszexualitás vádjával házkutatást tartottak, majd bebörtönözték. Sütő András közbenjárására kétszer is kiengedték. „Érdekes, hogy Bözödit homoszexualitással vádolják, s mindig a könyveit, jegyzeteit szedik össze és kobozzák el” – tiltakozott a felsőbbeknél. Hasonlóképp a Csillag a máglyán házkutatási jelenetében ennek a képtelen diktatúrának az észjárása mutatkozik meg:

„HITNYOMOZÓ: Tudják, miért viszem el ezt a könyvet?

KÁLVIN: Mert eredetileg mindig lőfegyvert keresnek.”

Remekmű – írta a drámáról Cs. Szabó László. Valóban: Sütő András úgy komponálta a dráma jeleneteit, hogy Szervét és Kálvin 268viszonya többször is akkor változik, amikor Kálvin nincs jelen. A párizsi barát már nem azonos régi önmagával; értesülünk Orytól. S ezt nem öncélúan, az információ szintjén tudatja Szervéttel. A vallató félelmes mesterségbeli-dramaturgiai csavarként is hozza tudomására: hogy Szervét az új tanoknál még újabbakat hirdet – ezt Kálvintól tudta meg. A leveleket, bizonyítékokat a genfi egyház feje juttatta az inkvizíció kezére. A barátian megosztott gondjait!

Ami az elkövetkezendő küzdelmet, Szervét helyzetét jellemzi, azt Ory pontosan definiálja: „Ön nem ellensége Kálvinnak, hanem annál is rosszabb: ellenzéke.”

A dráma építményében boltívnek tekinthetjük Kálvin és Szervét első genfi disputáját. Az első felvonásban Szervét vallott gyötrelmeiről Kálvinnak; most ahogyan Szervét váratlanul, tépetten, batyuval betoppan, a genfi egyház vezetője szól hozzá esendően: „Eredj innen, ahová magam is kényszerből és borzadállyal jöttem.” Magánemberi tartózkodás. Kálvin is szívesebben írna és dolgozna könyvtárszobájának magányában, de őt is a szolgálat vezeti! Illyés Gyula képével a protestáns hit várának mondhatjuk Genfet, olyan, mint a Tisztákban Montségur, a kathárok bástyája. Kálvin Perellaként is, a Vár megtartásával Istent szolgálja. Sütő András politikai realitások között mutatja Kálvin helyzetét. Kívülről is támadják Genfet és belül is „ellenem lövöldöznek”. Kettős szorításban kell tehát az intézményes hitet megtartani. „Háború folyik ellenünk. Vallásháború kezdődik, Isten tudja, mi lesz a vége.” Bizonytalan tehát Kálvin helyzete. A vallástörténet azt is fejtegeti: Kálvinnak sose volt egészen kezében a hatalom. A megmaradásért folytatott küzdelemben szigorú rendeletek szabályozzák az életet. Szervét szinte vádbeszédben sorolja Kálvin államának belügyi terrorját. „Tilos a feltűnő ruházat, lányokon a selyem és a bársony; tilos a fehér bor is, mely a vörösnél erősebb, tilos fiataloknak tiltott helyen enyelegni és újszülöttnek olyan nevet választani, mely nem szerepel a Bibliában.” Majd súlyosabb tényekkel folytatja: „Kötelessége mindenkinek mindenkit figyelni, hogy az előírtakat betartja-e. Kötelessége mindenkinek mindenkit följelenteni, ha úgy gondolja… azaz nem kell 269úgy gondolnia; meggyőződése ellenére is köteles úgy gondolnia.” Aztán: „Másvalaki elaludt prédikáció közben: a börtönben ébredt föl. Száműzött ellenfeled, Castellio bibiliafordítását dicsérte valaki: száműzték őt is. Valaki téged képmutatónak nevezett: kivégezték.”

Erre Kálvin: „kényszerűségek – a reformáció nevében”. Mert: „védekeznünk kell”. Amikor a Protestáns Szabadegyetem keretében 1979 májusában Mönichkirchenben a Csillag a máglyánról kerekasztal-beszélgetést rendeztek, annyi szempont között az is szóba került: a Jézusban fogant szeretetet eldobta a reformáció, s az ortodoxia lett uralkodó. Vajon a Jézusban fogant szeretet vér, áldozat nélkül diadalra juthatott valamikor is? Az Egy lócsiszár virágvasárnapját elemezve jeleztük: Sütő András az egyetemes és a magyar történelem összefüggéseire is utalt, s a „Kard és Szeretet” kálvini és genfi kérdéseivel kapcsolatban is végiggondolta azt. „Vajon Szent István nélkül a krisztusi szeretet mire jutott volna – pontosan a magyar nemzet esetében? Én azt hiszem, roppant bonyolult kérdés, nem lehet egyoldalúan megítélni, sem egyiknek, sem másiknak teljes igazságot szolgáltatni. S miként a Szervét-Kálvin esetében sem lehet, mert szükséges a fegyver is, a kényszer mutatja, a történelmi kényszer, szükséges ugyanakkor ez a poétikus és naívan nyitott mellű szembeszegülés is. A kettő mindig csak együtt képzelhető el…” – mondotta a tanácskozáson.

Két jelenet, amely egymásutániságában emeli Szervét súlyát s igazolja Oryt: ellenzékévé vált Kálvinnak. Mert az igazi veszély nem maga Szervét, hanem ahogyan Annus József is megállapítja a Tiszatájban: „nevében mások esküdtek össze, tehát jelképpé nőtt”. (1976/2) Perrin és társai Genf és az egyház biztonságát veszélyeztetik. Ezt követően a Hitnyomozó érkezik Ory küldötteként, Szervét kiadatását kéri, s hihetnénk: Kálvin cselből mondja, hogy Szervét Genfben van letartóztatva. Döntése azonban véresen komoly, dramaturgiailag is pontos és hatásos, a Hitnyomozó elment. „De itt maradtak a libertinusok a könyved eszméivel” – mondja Kálvin Szervétnek. Így nőtt ellenzékké a kóborló tüzeket álmodó 270jóbarát, így a dráma logikája és ezért kattan kezén a bilincs. És kattan a bilincs Kálvin kezén is.

E páros összetartozás is kifejeződik a második felvonás zárómozzanatában. Kálvin magát is megbilincselteti és Szervéttel együtt megy börtönbe, s vállalja a majdani hitvitát.

A dráma jegyzeteiben, egyéb módosítások mellett, Sütő András tudatja az olvasóval: Kálvin felesége, Idelette a genfi pör idején már nem élt. Hogy mégis életre támasztotta? Dramaturgiai oka volt erre. Kálvin hatalmi és emberi természetének olyan motívuma került így a dráma gyújtópontjába, amelyet sem ellenfél, sem Szervét nem leplezhetne le. Csakis az, aki Kálvint legjobban ismeri. Több előadáson is láttuk, ahogy a melodrámázó megoldás érzelmes sajnálattá fokozta le Szervét és Idelette találkozását. Az asszony finom női-hitvesi ösztönnel, ám intellektuális pontossággal és határozottan leleplezi Kálvint: a maga-megbilincseltetéssel szerepet játszik: „A perrinisták álma, hogy bilincsben lássanak. Hogy máglyán lássanak. De te nem velük dacolsz most. A bizonytalanságoddal tusakodsz. Nem láthatod magad, János. Soha nem néztél tükörbe. Szakadék támadt benned. Iszonyat ül a szemedben: félelem, amit sohasem ismertél. Rettegsz valamitől, ezért vagy oly vakmerő, hogy bilincsben hurcoltatod magad a perrinisták előtt… Szavad, hited, célod, igazad nem elég már. Megtoldod még egy szereppel. Egy magadra parancsolt bilinccsel. A színészek festett vérével. János, nem méltó hozzád! Méltatlanságot mívelsz magad ellen.”

Kálvin végül levetette a bilincset, és sorsa ezért is emelkedhet tragikussá.

Az Idelette-jelenetet érdemes összevetni Illyés Gyula Fáklyalángjának egy mozzanatával. Kossuth és Görgey vitája egy pillanatra megszakad, és „Kossuthné viharzik be; kezében díszkard. Izgatottan suttog. Viselned kell! Nem lehetsz védtelen! Hisz te mondtad a jelentést, hogy elhurcoltat! Legalább ezt! Pisztolyt tűz Kossuth kabátja gombjai közé.” A romantikus dráma szabálya szerint komponált jelenet. Fegyverrel, fegyverekkel a kezében a hitves férje életéért aggódik. Az érzelmi felfokozottsággal és túlzással jelentős színésznő is 271alig tud mit kezdeni. Könnyen gyöngítheti a drámai vita súlyát, sőt a jelenet és a nemzet sorsáról folyó szócsata akár nevetségessé is válhat. Idelette is aggódik férjéért, de ő nem rekvizitumokkal segíti, hanem eszével akar változtatni. Kritizálja, s mégsem kicsinyíti. Emeli azzal, hogy Kálvint eszmélteti: megbilincselt partneri helyzetéből magához hű vezetőként térjen vissza a tanácsba. Illyésnél romantikus a kép, Sütő András lélektani és realista. Idelette szigorúsága Kálvint épp az önáltató romantikus helyzetéből lendíti ki.

A dráma tétje a következő jelenetben nyílik meg előttünk: REVOCO – „hat betű menti meg az életedet. REVOCO. Ötszáz ember előtt felmutatod a könyvet a templomban és azt mondod, kiáltod, suttogod, mindegy: RE-VO-CO. Visszavonod az első betűtől az utolsóig” – ajánlja Kálvin Szervétnek, amikor meglátogatja börtönében. Visszautalva az előző jelenetre: Kálvin levetette a bilincset, mert csak ebben a helyzetben tudja ajánlani a REVOCO-t Szervétnek. Villanásnyi és remek jellemrajz, hogy De La Fontaine „a rettegés bátorságá”-val magánvádlónak jelentkezik Kálvin helyett. Az egykori vienne-i bíróság írnoka újabban Kálvint szolgálja, de suttogó vádaskodások veszik körül, „miszerint a vádlottal Vienne-ben egy követ fújtam volna. Tisztázni akarom magam.”

Cs. Szabó László gondolatmenetét idézzük Szervét sorsának, a mű kimenetelének döntő gondolati és dramaturgiai fordulatáról: „Itt jön be a drámába az időszerű mondanivaló és a legszebb üzenet, a – nem tudok más szót használni – mindnyájunknak szóló üzenet. Mert azért van egy kiútja: revoco. Én meg akarok menekülni, mint Szervétusz és nem akarom, hogy kiugorjék a szemem – és ezt leírja pontosan a maga iszonyatában –, de a könyvet, a könyvet, azt én nem tudom visszavonni, szóval ez vonatkozik ránk, rám is, ez rám is vonatkozik, mindenkire, íróra, szobrászra, muzsikusra vagy mérnökre, akire olyant bíznak, ami a lelkiismeretével ellenkezik. Szóval a drámának az aktuális üzenete pontosan ez, amikor Kálvin folyton azt mondja neki, hogy dehogynem, a menekülés csak pár betű: revoco. Nem, nem, én meg akarok menekülni és álnéven élni és minden, de a könyv, de hát a könyv, az független tőlem, azt nem tudom visszavonni, az visszavon272hatatlan. Az, ami az embert leteríti a drámában, pontosan ez: hogy ott hős lesz belőle, hős lesz a könyvért.”

Az említett tanácskozáson elhangzott finom megfigyelést Sütő András drámája kapcsán az esztétika általánosabb tartományába tágíthatjuk. A tragédia haláláról az elmúlt évtizedekben divatos elméletek születtek. De vajon meghalhat-e a tragédia abban a korban, amelyben az egyén és közösség önmagához, nyelvéhez, szelleméhez, kultúrájához, vagyis MÁSSÁGÁ-hoz ragaszkodik, ám elvekkel, fenyegetésekkel, fegyverrel, állami rendelkezésekkel törnek megsemmisítésére?

Fordított Galilei – írta találóan Szőcs István Szervét pörére utalóan (a kolozsvári előadás műsorfüzete – 1976). Valóban, Németh László drámáját is felidézi Sütő András műve, ellenkező végkifejlettel. Ugyan Galilei – a kínzások hatására – visszavonja tanait, Szervét noha retteg a tűztől, fél a haláltól, Institútióját nem tudja megtagadni. „Az enyém, egyedül az enyém, tehát vissza nem vonhatom. De magamat, e nyomorult porhüvelyt, nevezzék akár Szervét Mihálynak is, visszavonhatom. Letagadhatom!” Sütő András hőse ugyan gyermeki kétségbeesésében egy ötlettel állt elő. Letagadja a könyvet, hogy menekülhessen. Megtagadni nem tudja, mert ez az ő belső meggyőződése, de letagadni, legvégső esetben az életben maradáshoz, azt igen! „Ha visszavonom: megsemmisítem. Ha letagadom, csak elválunk egymástól. Az igazságnak nem kritériuma, hogy kinek a neve díszlik a homlokán. Neked adom, sorold a műveid közé.” A gondolat és a dráma fogaskerekeinek pontos illeszkedését mutatja Szervét ajánlata. A párizsi diákszobában vállalta: Kálvin helyett őt tartóztassák le. Most Kálvinon volna a sor. Ám nyilvánvaló: lehetetlent kér. Erkölcsi vállalások és kötelezettségek adásvételi szerződések szellemében nem rendezhetők.

A színházi előadások – és számtalan tanulmány – egyik döntő kérdése: tudott-e Kálvin arról, hogy Szervét nem jelenik meg a templomban? Sütő András bölcseleti, dramaturgiai ereje éppen abban mutatkozik meg, hogy két hősét morálisan is egyensúlyban tartja. Felületes és olcsó megoldás tehát Szervét mártíriumát és igazát 273úgy hangsúlyozni, hogy a távolmaradás Kálvin vétke volna. A drámából kitűnik ártatlansága, hiszen Kálvin mondja: „Fárel jön érted.” Szervét joggal érezheti: „Félek egyedül. A fanatikusaid…” Sejtése beigazolódik. E században is jól ismert cinikus politikai manőver, ahogy Fárel intézkedik: „A fogoly – utasításomig – helyben marad.” Az előzményekből kiderül: Fárel nem először dönt Kálvin helyett – és főként ellenében. Értelmezésünkben ez is nyomatékosítja: Kálvin is foglya helyzetének. A dráma annyi jelenkori tanulsága között az egyik legkeservesebb: a kálvini tiltások és a szigorúság után a fáreli kor következik. Valójában Kálvin is eszköz Fárel kezében. Ezért is volt pontatlan a Csillag a máglyán budapesti ősbemutatójának értelmezése, amelyben elmaradt a fáreli intézkedés villanásnyi jelenete, s ezzel az EGÉSZ egyensúlya bomlott meg. Ha Kálvin képmutató, megszakad a köztük levő feszültség, Kálvin méltatlan és olcsó intézkedése Szervét tragédiáját az önsajnálat érzésével, vagyis a szentimentalizmus mázával vonja be.

Sütő András remeklése abban is áll, hogy megmutatja: Kálvin folyamatosan küzd magában az ellen, hogy Szervéttel harcolnia kelljen. Első genfi találkozásuk alkalmával küldi Szervétet: „Eredj innen…”. Utolsó, börtönbeli beszélgetésükben Szervét haladékot kér. Kálvin későbbi időpontot ajánl. Nem álságból. Komolyan gondolja. Ha Kálvin tudná, hogy Fárel megtiltotta Szervét megjelenését, jelleme és a dráma is elkönnyűlne. Kálvin nem a Hamlet-beli Claudius, aki csak hatalmat akar. Kálvinnak hite van. Az Istent szolgálja. Igaza van Réz Pálnak, amikor Szervéttel összevetve Kálvinról megállapítja: „gazdagabb és emberibb”. Igen, mert a diktatórikus állami és egyházvezetőben Sütő Andrásnak meg kell mutatni hivatalának súlyát, emberi gyöngéjét és erejét, hogy igazolja: nem jellemében, csak helyzetében különbözik Szervéttől.

Sütő András Kálvin és Szervét vitájában és küzdelmében egyenlő szellemi és morális erők küzdelmét állítja szembe; eldöntetlen a vita, „mert nem elvek állnak szemben egymással, hanem valóság és lehetőség.” (Láng Gusztáv; Alföld, 1977/6. szám) A valóság: Kálvin egyházmegtartó küzdelme, a lehetőség: Szervét szabadon a csillagokra 274tekinthet. Tévedés vallástörténeti műként értelmezni a darabot, mint a kolozsvári református teológia elöljárói tették. Megtiltották hallgatóiknak, hogy elmenjenek a bemutatóra. (Később aztán a kolozsvári diákok kerekasztal-beszélgetést rendeztek a Csillag a máglyánról, amikor a tanári kar egy része a fiatalsággal együtt a dráma jelentősége és érdemei mellett tett hitet.)

Sütő András a genfi „egyszemélyes demokrácia” ellenképeként emberi világot álmodik a Csillag a máglyánnal. Olyat, amelyet nem népesítenek be hitnyomozók, spiclik és álomfelügyelők, olyat, amelyben az ember félelem és büntetés nélkül gondolataiban és megszólalásaiban különbözhet társaitól. Pálfy G. István így fogalmazott: „nincs, nem lehet olyan rend, amely a benne élők boldogtalanságán megszilárdulhat”. (A hitvitázó – Alföld, 1977/6) A megélt rettenetek tanulságtétele két drámáját tartalmazó könyve címében Luthert idézi: „Itt állok, másként nem tehetek.” Itt áll tanulságtételre, és Jóbbal mondja Sütő András: „ha most hallgatnom kellene, úgy kimúlnék”. (I/13) Itt áll, mert másként nem tehet, mert szólni, kiáltani szükséges.

Nietzsche szerint: a görögök, hogy életben maradhassanak, azért teremtették meg a szörnyű sorstragédiákat. Sütő András, hogy élni tudjon, közösségivé avatja magában sorsjelentéseit. Őrá is igaz az, amit Pilinszky János pontos aforisztikus tömörséggel Németh Lászlóról mondott: Ő maga a dráma.

Az idő pedig dermedt és moccanatlan. A Most tehát elégtelen, s miként Bretter György írta, az itt és mást parancsának ideje érkezett el. Az ITT: az idillizáló jelen, a mitologizált nacionalizmus. A MÁST: az ÁLOM, ami az ITT hiányából következik. A közöttük feszülő szakadék: a megélt dráma. S ez a szerző – ő maga.

Schickelsberger Kálvin könyvéből tudjuk: a genfi gyerekek Kálvin nevének hangzósságát csúsztatva „Káin! Káin!”-t kiabálva gúnyolódtak. Szójáték – jellemjáték; mondhatjuk Sütő András drámatrilógiájának ismeretében. Ám hogy Káin és Ábel drámáját megírta (1977), ezt mélyebb okok magyarázzák.

Angliában már a német parasztháborúk előtt dúdolgatták: „Míg Éva font és Ádám ásott, nemesurat ugyan ki látott?” Igazságos idők 275eljöveteléről, egyenlőségéről ábrándoztak a reformáció harcosai is, és gondolataikban, dalaikban és harci buzdításaikban gyakran idézték a föld teremtésének kezdetét. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán után Sütő Andrást a kezdetek is talán ezért foglalkoztatták. Amikor még Intézmény sincs, a helyzet sem különbözik. Csak a természeti ősállapot létezik: lenn az ember – fönn az Isten. Éva font, Ádám ásott, de érzésük, indulatuk ugyanaz volt-e a Fennvalóhoz? – kérdezi Sütő András, s az emberiség első családjának drámáját monumentális mítoszértelmezésben egyenes tragédiaként álmodja újjá.

„Ábel és Káin modellértékű magatartásának a szembesítése az etikai-esztétikai kapocs – írta Kántor Lajos. Hatalom és szabadság viszonyát itt az első lázadásig, illetve az első megalkuvásig követhetjük – visszafelé az időben.” (A tiltakozás metaforái – Korunk, 1978. 11. szám)

A trilógia első két részében hit és cselekvés kudarcának határait kutatta – társadalmi összefüggésekben. A Káin és Ábel az ősi helyzetet mutatja – az első társadalmi közösség, a család körében játszódik az emberiség első gyilkossága, amelyet az elkövetkezendő évezredekben a cirkuszban legyilkoltak, a keresztre feszítettek és bitó alá vitt és gályára hurcolt, máglyára és haláltáborokba küldött százezrek és milliók mártíriuma követett. Görömbei András monográfiájának a Káin és Ábelről szóló fejezete, a Bibliától Erasmuson és Baudelaire értelmezésén át a jelenkorig gondosan áttekintette és igazolja: mennyire új és mai hangoltságú, ahogy Sütő András a mítoszt értelmezi. A mítosz századunkban is visszatér. Szondy Lipót Káin tanulmányait persze nem igazolhatjuk Sütő András darabjában. Beckett Godot-jában is feltűnik a motívum. De az erdélyi irodalomban is felbukkan. „Ábelt Káin – a jóságot a rút / Vadság megölte, s a nap elborult. / A testvérkézben megzúdult dorong / Zúz, csapkod most is, átok s kín jajong…” – írta 1927-ben Tompa László Ábel számonkéretése című versében. Áprily Lajos Ábel füstje című négysorosa így hangzik: „Tudod-e, Ábel füstjéből mi lett? / Nézd azt a selymes, szőke Jelleget. / A Káin füstje? Mint szenny és korom / Ott feketül a hűs világ-romon.” Politikai érzelmekkel 276felfűtött értelmezését is megtaláljuk. Az 1945. augusztus 5-i kolozsvári sortüzet követően Kacsó Sándor a „nacionalizmus Káinja” és a „szabadságmozgalmak Ábele” metaforákkal jellemezte a mindennapok feszültségeit a Világosságban.

Kosztolányi Dezső Káin novellájában a kegyetlen földtúró életet élő Káin úgy érzi, heverészve pásztorkodó öccse akadályozza meg apját abban, hogy őt elsőszülött fiaként szeresse. Az elbeszélés Ábele „mosolyogva és alattomosan” lopózik Káin földjére, összetiporja a barázdákat, botjával leveri az éretlen gyümölcsöket. A földjét, életét védő Káin öli meg Ábelt. A gyilkosság után Káin gyarapodó családjával boldogan él, még százéves korában is „egyenes volt, mint a cserfa”. Németh László Bodnárné című darabját úgy értelmezte: „Káin Ábel szeretne lenni.”

Tamási Ábelét ne feledjük az eredet- és névkutatásban sem. Regényhősének neve a bibliai áldozattestvérre is utal: Ábel. A regény megjelenését követően egy cikkében Tamási említi is. Ábellel képzeletbeli beszélgetést folytat a szerző (Ábel húsvéti üzenete c. publicisztika – 1933), s ebben regényhőse a „kopasz ólálkodók, fekete arcu orvvadászok” kapcsán megkérdezi illetőségüket: „– Ezek testvéreid – feleltem neki. – A te áldott mostohatestvéreid, a Káinok, akikkel egy kenyeret kell enned, akikkel egy földön kell aludnod, akikkel együttesen kell neked dicsőséget szerezni ennek a nagy családnak, ennek az ősrégi küzdő famíliának, amelynek előneve Bálek, és családneve Magyar.” Az olvasás pillanatában vélhetjük, az Erdélyt „kézhez vevő” népre utal Tamási, de aztán kifejti a rövidítés értelmét, amely az úrhatnám romlás szellemét jelenti – nemzeten belül.

Irodalmi motívumoknál azonban fontosabb a személyesség. Ady Endrére is utalhatunk. Káin megölte Ábelt című versével talán Sütő Andrást is jellemezhetjük. „S Káin megölte újra Ábelt: / Megöltem magamat. / … Nincs senkihez közünk / S te nem adtál elég erőt / Uram, hogy ketten legyünk eggyek / A te arcod előtt. / … Megöltem magamat, / Mert furcsák voltunk kettesen: / Fogadj Jehovám, két-eggyünket / Értőn és kedvesen.”

Magában támasztja fel a kettőt, Ady (a káini szerepben) a gyilkosság okát („furcsák voltunk ketten”) homályban hagyja. Sütő András tragédiája az Egyet ketté bontja.

Feledhetetlen a kolozsvári Káin és Ábel előadás indító képe. A sötét színpad bal oldalán a felülről szűrt fényfolyosóban felvillan az égre tekintő és széttárt karjaival a Magasságnak hódoló Ábel (Héjja Sándor), és mögötte szétvetett lábbal, kezét ökölbe szorítva, hunyt pilláival dacosan a földre tekintő Káin (Csiky András). Harag György szoborrá merevített színpadi látomása monumentális képben fejezte ki az emberi összetartozásban is a különbséget. Kolhaas Mihály azt mondta Luthernek: gyermekét az árvaság „a térdeplő reménységből a fölegyenesedett reménytelenséggé fogja nevelni.” Sütő András mitológiájában kettéválik a gyemeki sors: Ábel a térdeplő reménység; Káin a fölegyenesedett reménytelenség. Ábel: „Amikor összeverekedtünk és megszúrtalak a késsel, a gyógyulásodért imádkoztam és áldoztam mindennap. Nem, nem akartalak megszúrni, mondtam magamban minden pillanatban és rettenetesen féltem, hogy meghalsz.” Múltbeli tényeket idéznek, s kitűnik: Ábel az agresszívebb! Verekedtek; Ábel volt, aki szúrt. S a dráma folyamatában, (a színpadi jelenben) az is igazolódik: Ábel erőszakosabb. Ábel állon üti Káint, mert az a poharához nyúlt. Aztán újra. Káin nem üt vissza. A mitológiai ősködben az eszközember természetére utaló első jelek: fölfelé a megbízhatóság ábrázatát mutatja az Istennek, s cserében a biztosítottság erejével „környezete” fölött gyakorolja hatalmát. Péter Orsolya Sütő András drámáit tárgyaló munkájában (Csillagok a máglyán) okkal írja: „Az első anya nem a dacos, lázadó, kemény Káin arcát látja riasztónak, hanem a folyamatosan megalkuvó, s ezért beszűkültté, kegyetlenné váló Ábelét.” Ábel agresszív és kihívóan magabiztos is. Magabiztos, mert az Isten „az én pártomon áll. Nem te léptél vele szövetségre.

KÁIN: A félelem nem szövetség.

ÁBEL: A hűség nem félelem.

KÁIN: A rettegés csupa hűség.

ÁBEL: Az alázat nem félelem.

KÁIN: Az alázat: gyalázat.

ÁBEL: (egy távoli, majd közeli dörrenés) A villámaival sújt le. (Megretten, s a földre tepert Káin fölött mozdulatlan)

Az Úr van a közelben.

KÁIN: Kókuszdió.

ÁBEL: Az Úr közeleg.

KÁIN: Kókuszdió.”

A testvérek birkózása és szóviadala a drámai helyzet kibontásának lélektani remeklése. Pofozás után birkóznak, de ismét Ábel kerekedik felül! Fizikai fölényének és erejének bizonyítása közepette Ábel váratlanul megriad. A dörrenés nyomán a legmagasabb jelre gondol, s a hódolat érzésével telik el. Valójában egy kókuszdió pottyan le a fáról; Káin csitítani próbálja testvérének szolgai alázatát. Gálfalvi Zsolt fontosnak tudja a momentumot, „a kiismerhetetlen hatalomtól való félelem igájában élő ember ott is veszedelmeket és áthághatatlan szabályokat lát, ahol nincsenek. Azaz: az embertelen hatalmat fenntartás nélküli elfogadója tovább torzítja, még fenyegetőbbé és még embertelenebbé teszi”. (A humánum mitológiája a színpadon I–II. A Hét, 1978/26–27. szám)

Abban is különbözik a két testvér, hogy Káin látni és ismerni akarja az édent, Ábel nem is óhajt hallani róla. Ahogy Pécsi Györgyi írja: Ábel a föld embere, a paradicsom nem foglalkoztatja. (Napjaink, 1989. június) A sosem feledhető múlt nagyon is emberi óhajokat, vágyakat és igényeket tartalmaz.

„KÁIN: A jogainkat ne felejtsük el.

ÁBEL: Ez pedig istenkísértés.

KÁIN: Istenség a joggal nem fér meg közös égbolt alatt?

A lábbal tiport jognak puszta fölemlegetése istenkísértés?

ÁBEL: Az Édent elveszítettük.”

Művelődéstörténeti háttérként Sütő András gazdag ismerettel teremti meg a dráma auráját, s ebben hősei mai idegrendszerrel perelnek és küzdenek egymással. E sóvárgott éden pedig: az emberhez méltó élet álma. Káin kéri anyját: meséljen az édenről; Ábel ellenzi: „Jobb, ha elfelejti.”

Édene tehát nagyon is evilági. Az ő metaforikus világképében a paradicsom az az állapot, amelyben ember emberhez méltó életet élhet. Hiánya pedig: a kiűzetettség állapota.

Madách drámakölteményét, Az ember tragédiáját, gyakran említik a Káin és Ábellel kapcsolatban. Mindkét drámában az édent keresik a Paradicsomból való kiűzetés után. Ahogyan Hubay Miklós jegyzeteiben és előadásaiban gyakran megjegyzi: a drámában homályos és nyílt utalásokban újra és újra feldereng az éden képe. Ádám is az elveszett édent keresi a nagy utazás során; „Az édenkert egy késő sugára” – mondja a Falanszterben, amikor Évát megpillantja.

Káin az édent a jog, a meg nem alkuvás, a bátorság kristályfáival benépesített tartományának képzeli. „Paradicsom nagy kertjében…” – idéződik a kamarási gyermekkori éden, s a Káinnal megélt keresésben talán Tamási Áron Zöld ág című regényének ifjonti hőse, Lengődi Jáczint alakja is felsejlik, amint éppen elindul az édent, vagyis Zongota völgyét felkutatni. (Erről a mesés világról Jáczint apja, Lengődi Gergely idézi fel az elveszett csodálatos tartományt. Amelyben Ábra és Jozéfa mellett Ká Károly a kígyó képében, mint legényember rontotta meg a bűntelen tisztaságot. Mert Ábra „igen szeretett segíteni abban az Istennek, hogy ne csak a Zongota völgyében, hanem az emberi szívben is minél szebben meglegyen a Paradicsom.”)

Éva belenyugodott az éden elvesztésébe, mégsem feledi. Az ábeli lemondás nem él ugyan benne, de a visszatérés vágya elapadt a szívében. Éva feledni akar, de nem tud; Ádám folytonos pityókos monológjait pedig akár a drámától független vallomássorozatnak is tekinthetjük. Ádám kiábrándult és keserű: – „Itt vagyok, Uram. Én mindig itt vagyok, hallásközelben, ütésközelben, fojtásközelben, Szamáel-közelben, eltávolodtam én Tőled? Az egérlyukban is megtalálsz.”

Ádám magába-hullottságában az Istent is úgy dicséri, hogy a porszem fájdalma, s nem a magasságos mindenható ereje hallatszik belőle. Ez a párhuzamos monológtechnika ismerős: a Csillag a máglyánban a szószéken prédikáló Kálvin mellett Szervét a börtönben 280marasztottan méltó vitáért eseng és könyörög; mindkettőjük szózata szenvedélyes felfokozottságban hangzik. A Káin és Ábelben az Úr ellenpontoz; ahogy Ádám mormogja a maga imamalmát, gyöngíti, ironikusba fordítja Ábel lelkesült, odaadó dicsőítését. Ádám monológjaiból kitűnik: ő látja legpontosabban a világot. Olyan színházi értelmezés is rejlik a műben, amely szerint Káin és Ábel drámája Ádám látomásaként, kommentárjaival kísérve jelenik meg.

Káin „a világmindenség legelső fölvetett fejű embere” – írta tanulmányában Gaál Ernő (A „felemelt fő” dramaturgiája és filozófiája – Korunk, 1978/6). Megállapítja: Sütő András művében Byron Káinja vissza akar térni az édenbe, az Isten művét, a paradicsomi rontást „ő akarta így, s ő a jó”. Lucifer ellen-Istenként erősíti „értelmedet ne tűrd, hogy zsarnoki / fenyegetések hitbe kényszerítsék / … töprengj és tarts ki – s oly belső világot / formálj ki, hol a külvilág nem ér célt.” (Eörsi István fordítása) Sütő András Káinja az egyetlen a családban, aki ragaszkodik az édenhez. Ez azt is jellemzi, hogy még csak vitába se száll az Úrral. Mert nem tekinti urának; „Én vagyok a magam istene” – mondja Arabellának. Belső fény ragyog benne; egyszerűbben: ember szeretne lenni. Ábel csupán egyszer lázad az Úr ellen, amikor az Arabellát kéri. „Az életemet igen – és megfullasztalak Ábel testének, csontjainak, szívének füstjében, de őt nem. Uram! Nem enyém, nem tiéd: eljövendő gyermekeink anyja. A holnapé. Miként a tegnapot, úgy a holnapot sem kérheted tőlem. Nem követelheted!” – mondja Ábel. Olyan erős tiltakozás ez, hogy Arabella ébredezve hallván az idézett szavakat, „Káin”-t mond.

De: „Ábel pörölt az Istennel”.

A darab tüzetes vizsgálata során kitűnik: Ábel nem először ellenkezik. Önös-birtoklási vágy is jellemzi: „A legszebb gödölyéket kell most feláldoznom. Elvárja tőlem, de sajnálom tőle. Pedig őt illeti: mégis elvitatom tőle.” – mondja Ábel. Ebben a vallomásban, a dráma elején, önzőség munkál. Odaadó áldozatkészsége áltatás is, mert elvitatja a gödölyét az Istentől. Alázata pillanatnyi, a jelené, de Arabella számára több, mint szerelmének tárgya. A romlatlan jövőt, a majdani gyermek anyját is látja benne. Több más motívum mellett ez az az 281emberi és drámai érv, ami Káin fájdalmát áthatja Ábel halála fölött. Mert a holnap ígérete benne él Ábelben, térdeplő mivoltában is.

Alázatában nem a számítás vezeti, inkább az életörömben fogant hála lakozik szívében. Marosi Péter okkal utal erre az elemi érzésre, ami „A túlélés okozta belső kielégülés. Mennyire értjük, érezzük Ábel boldogságát mindannyian, akik annyi borzalmat élhettünk már meg és túl ennek a századnak; világháborúknak és békés, mert nagyiparilag szervezett emberirtásoknak, gázkamráknak, szőnyegbombázásoknak, lágereknek és deportálásoknak.” (Világ végén virradat)

„Hát élek!” – ez az elemi öröm bukott ki Lengődi Jáczintból is, amikor Zongota völgyét keresve a patak vize elragadta, már-már odaveszett, de egy döglött kecske tetemébe kapaszkodva partra küszködte magát. „Hát élek! Ez volt az első szó, amely felbuzgott benne; s úgy buzgott fel, mintha csakugyan a legelső szó lett volna, amióta erre a világra született…” – írja Jáczint újjászületéséről Tamási Áron. Ez az élet-sóhaj is áthatja Sütő András Ábelének erős ujjongását.

Ádám emlékeztet Nagy László Ég és föld című oratóriumának Atyájára, akihez Fiai így szólnak: „Fogóddz a borosüvegbe, a sörösüvegbe, / felelned nincs már miért, neked mindent szabad”, Káin eltűnését követő fájdalmában, butykosából bátorságot kortyol, és kérdésekre foglalt vádbeszédbe kezd az Úr ellen: „…bátorkodom Tőled megkérdezni: mire szántad az emberi térdeket? Térdeplésre vajon? Mire szántad az emberi nyelvet? Könyörgésre vajon? Mire szántad fejünket? Hogy lehajtva hordjuk? Az egyenes tartást a megalázkodás görbedtsége végett? Testünk hajlékonyságát a hajlongás végett? … Közülünk az egyik nem ismerte a félelmet, és megölted őt. Káin fiamat, titokban a kedvesebbet, az én búzakalászomat. Gyűlöletesnek nézted a fölvetett homlokával? Pártütőnek a némelykor összevont szemöldökével? Csak a te szemöldököd rándulhat villámként: a mienk örökké sima legyen és örömtől repdeső?”

A dráma bölcseleti-szellemi rétegeit boncolva Kántor Lajos Az ember tragédiájával párhuzamos motívumokat említ: „Van igazság abban, hogy Sütő Ábelje Madách Ádámjával rokon, amennyiben a 282túlélés parancsát teszik mindketten magukévá. De ne felejtsük, hogy Az ember tragédiájában Ádám bizonyos színekben Luciferrel együtt lázad, ő tehát Káinban is folytatódik, s nem csupán vér, de részben vérmérséklet szerint is. Káin személyes tapasztalata, melyet az elveszített Éden falainál szerzett, összecseng Ádám történelmi útjának tanulságaival, következtetéseivel:

ÉVA: Amikor ezt mondod: nem félsz az emlékezet hiénáitól? Apád nyomdokaiba lépve nem fojtogatod majd a kígyókat?

KÁIN: A többért talán elfelejtem azt, ami kevesebb.

ÉVA: És amit láttál… amiről azt mondod, hogy láttad: több neked?

KÁIN: A keserűségemnél több és talán fontosabb is.

ÉVA: Istenem. Ez is lehetséges.

KÁIN: Nincs más utam. Csak ahol a lehetetlen.

ÉVA: Bárcsak melletted állhatnék az utad végéig. Hogy segítenélek…

A Sütő-dráma Évája, épp az idézet tanulsága szerint is, mint óvó, megtartó erő lényeges tulajdonságokat őriz a Madách megírta Évából. Az »örök« Éva ugyanakkor Arabellában is folytatódik…”

Ahogyan egykor Éva engedett Sámsielnek, a bűnbeesés olyanképpen ismétlődik meg Arabella sorsában is, amikor elcsábul az ábeli szép szavaktól. Kántor Lajos gondolatmenetét követve különbségeket is felfedezhetünk. „Próbáljunk belenyugodni akaratába” – mondja Káinnak Éva a dráma elején, s ez a beletörődő, megadó természet jellemzi Madách Éváját is. Ám amikor a harmadik jajkiáltásban a gyermekek dárdával csapnak össze (a harc nemében is komolyodik a küzdelem, hiszen korábban birkóztak), Sütő Évája phaedrai indulattal fiai pusztulását kívánja, de valójában az Úrra támad végső elkeseredésében: „Agyvelővel trágyázzátok a földet, hogy termékenyüljön, jó búzát, gyümölcsöt teremjen – teremjen, de kinek, te közönyös Úristen, aki mindezt felülről nézed? Biztasd őket, Uram! Egymás torkát harapják át végre, hogy eltemethessem őket. A gyermekeimet, Káint és Ábelt.” Elemi emocionális indulatok dúlnak Évában; sistergése pillanatnyi, mert az idézett monológot követően már Káint így figyelmezteti: „Szülőgyalázó szavaiddal nem félsz az Istentől?” Tébolyig fokozott lelkiállapotot élt Éva, amint Ábel is 283megvallja: Arabelláért „akkor eszemet vesztettem”. A drámaíró lélektani remeklése ez, mert így vezeti majd Arabellát abba az állapotba, amelyben nem tud imádkozni Ábellel. Arabella tehát Káinhoz való ragaszkodásában lázad az Úr ellen. Azzal lázad, hogy hallgat, s nem dicsőít. Zsarnoki időben a némaság is a lázadás egyik változata. Hódolatok, hozsannázó tirádák és udvari költészet korában az összeszorított ajkak is cselekvésszámba menő, tetterejű gesztusok.

Amikor Káin lesújt a kővel Ábelre, az Úr zsarnoki akarata ellen lázad. Arabella sorsa ezért nem teljesedhet be az isteni elrendelés szerint. Káin a földi emberi méltóság törvényének nevében gyilkol. „Alázat és méltóság között nem lehetséges békés együttélés” – írja a dráma bölcseleti tanulságaként Gáll Ernő. Káin gyilkossága valójában – Spiró György kifejezésével – „A Diktátor-Isten fennhatóságát” („Inkább a nyugtalanság…” – Új Tükör, 1987/24) akarja megsemmisíteni, a szolgai hűséget. A kétségeit is említő Spiró György elismerte: „A dráma dialektikája lenyűgöző és szorongató, keserves emberi tudás csap ki belőle kétségbeesetten.” Valóban, gondolatilag pontos és feszes a dráma; Káin a zsarnokság ellen lázad, gyilkol, de megmenti Arabella életét, ám tettével maga is bűnössé, zsarnokká válik. Akár Kálvin Szervét Mihály elpusztításával. A drámák kapcsolódnak egymáshoz. Az Istentől elcsent prométheuszi tűz, melyet Szervét álmaiban láttunk lobogni, lám most Káinban csap fel újra. A trilógia harmadik darabjában pedig már arra eszméltet az író, hogy e konok belső tartás is végzetes lehet, pusztításhoz, bűnhöz vezethet.

A gondolati és dramaturgiai egyensúly megtartásáért Sütő András árnyaltan jelezte: Kálvin el akarja kerülni Szervét máglyára küldését. A Káin és Ábelben is ellensúlyozza a gyilkosságot: Káin a szelídebb; ismételten Ábel provokálja a verekedést, Káin csak akkor támad és gyilkol, amikor a legvégső, a „Diktátor Isten” hatalma élet-halál kérdéssé válik. Ebben a helyzetben már cselekedni kell, sugallja Sütő András. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja még a cselekvés és a hit ütemzavarából következő tragédiát bontotta ki; Kálvin és Szervét drámája az intézményesített keretek ellen lázadó gondolkodó ember 284pusztulását mutatta meg. A Káin és Ábelben az ősidő, a mítosz segítségével már tiszta és egyértelmű helyzetben mutatta meg az író: a zsarnokságban bekövetkezik a pillanat, amikor lázadni kell. Amikor Ábelre lesújt Káin, végképpen akkor ölte ki magából azt, hogy együtt éljen a zsarnoksággal. Az égi zsarnok elleni korábban szavakkal megfogalmazott lázadás után cselekednie kell, amikor Arabella, vagyis emberi áldozat a tét. Gyilkol, vétsége tragikus, noha életet ment.

A drámakölteményt érdemes összevetni Arthur Miller Káin drámájával (A világ teremtése és egyéb ügyek), amely szintén a hetvenes években született. (1973) Miller biblikus világa ironikus és kiábrándult. Az angyalok Ádám és Éva szeretkezését kommentálják; Lucifer az Úr számára kozmikus buzeráns. Miller Évája Sütő Andrásénál is fáradtabb. Sütő András drámája még sugallja, az éden bennünk van, s ez összecseng Tamási Áron gondolatával, aki a Zöld ágban az öreg Lengődivel mondja: „A szívünkben van az a völgy, amikor hőn és igazán szeretünk.” Miller darabjában Éva beismeri: „Énbennem már nincs éden.” Szarkasztikus és pszichologizáló nézőpontjában Miller gazdasági motívumokkal is erősíti a drámai helyzetet: Ábel juhai Káin termőföldjén kötnek ki (ez az elem Kosztolányi novellájában is megtalálható.)

Káin dühös testvérére; „A munka az enyém, széles e világ meg az övé.” Miller Káinja áldoz, s az isteni méltánytalanságot nem érti; Lucifer megmagyarázza neki: „Hatalom kell az Úrnak, nem morál.”

Sütő András színpadán hatalmas költői, expresszív erővel emberi-erkölcsi-lélektani küzdelmek zajlanak. Miller a divatos lélektani fordulatokkal, ironikus nyelvi és színpadi fordulatokkal megelégszik. Voltaképp egy racionális kérdés ötletvariációit adja, amikor a Bibliában olvasható szöveg nyomán Káinnal mondja: „Én jól viseltem magam és mégis megaláztatom!” Mire az Úr: „Régtől gyűlölöd Ábelt.”

Az író szerint: Káin nem viselte jól magát, mert nem akarta a zsarnokságot szolgálni. Kelet-Európából felhangzó jajdulása egyetemes tanulság. Nem az elválasztó és különböző, hanem az összetartozó gondolatot sugallja a bibliai testvérpár küzdelmében.

Káin nem akart gyilkolni. „Egymásnak létrafokai lehettünk volna. Magam szakítottam ki e létrafokot az Éden falai alatt; magamat kell ezután megkettőznöm, ha véres ujjakkal a semmibe nyúlkálok is; ha semmi se igaz abból, amit láttam; legyen bár egyedüli bizonyosság a te halálod, és mindnyájunk halála, akkor is az égre húzom föl e szakadozott kötélhágcsót. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. Meg nem maradhatunk. Mert a mieink az éden kristályfái. Hiszem és mondom immár egyedül, testvértelenül, én jó testvérem, aki voltál, és leszel mindörökké, te földnek szomorúsága: Ábel” – mondja Káin a drámaköltemény zárómonológjában.

Egymásnak létrafokai lehettünk volna – Illyés Gyula Testvérek című drámájában György is így siratja Gergely öccsét. „Harcolni tudtunk egymással úgy, hogy nem elpusztítani, elgáncsolni akartuk egymást, hanem fölemelni. Mint kerekeskút páros vödre, az is segítette a másikat, aki épp lefelé haladt.”

A páros összetartozás bibliai képe is feltűnik a Testvérekben, amikor a háború hajnalán Gergely így szól bátyjához: „A genezáreti Úr Jézus majd fogja a kezed. Mert ő megérti Káin hiúságát.” A párbeszéd később folytatódik:

„GYÖRGY: Jó, én vagyok a született gyilkos. Káin! De olyan Káin, aki soha kezet nem emel az ő Ábelére. Mert nemcsak testvérének tartja, hanem lelke bírájának is.” Majd Gergely tovább építi a képet: „Ábelt lesújtotta Káin, de hogy azért őt megáldja, azt az Isten se kívánta tőle.

GYÖRGY: Káinnak nézel?

GERGELY: Egy nép Káinja lehetsz! A puszta dühtől, hogy Budán a te áldozati füstödet csapta a földre a szél.”

Sütő András és Illyés Gyula a drámai-bibliai utalás hasonlóságában, különbözésében jelzi: egy mítosz értelmezésének hány árnyalata, rétege lehet esztétikailag éppen úgy, mint közösségi értelemben.

A dráma műfajaként Sütő András a Jajkiáltást jelölte meg. A költő kétségbeesése – a kollektívum nevében. Éva az első „jajkiáltás” végén a „sasnak háromszori jajkiáltását” hallja: „Nézz le mireánk, ó 286könyörület!” – így fohászkodik személyesen a közösség képviseletében. A sas az Ószövetségben a gondoskodást, a féltő szeretetet jelképező madár. Éva nem az Úrhoz fohászkodik, hanem az egyetemes könyörületet szólítja meg. A „te halálod, és mindnyájunk halála” – monológjában a személyes érzés a közös fájdalomra utal. Ez Sütő András jajdulása. Ahogyan Hamvas Béla mondja: „A poeta sacer feladata passzívan, hogy áldozat legyen – magára vegye a nép elsüllyedésétől felidézett démonokat és belepusztuljon; az aktív feladat: a logosszal az emberi sorsnak az isteni léttel való kapcsolatát mindig újra és újra önmagából végzetesen cserbenhagyva, megteremteni. Amit hiú, profán és avatatlan kezek elrontottak, helyre kell hozni azzal, hogy azon folytonosan túlmutat: az anyagba merült létet kiragadja, világosságot hoz, erőt, tudást, mélységet, igazságot, szépséget, csodát és még annál is többet, mert az én nevemben sokkal nagyobb dolgokat is fogtok cselekedni, mint én cselekedtem. Az, hogy a Hatalmaknak ki vagyok szolgáltatva, nem elég, meg is kell őket ragadnom. Nem elég a világot átélni, újra is kell teremteni. Az isteni lét az ember számára nemcsak nyílt, hanem mindig újra meg kell nyitni. S amit fizetnem kell érte, nem kevés, én magam vagyok az: áldozatnak kell lennem. De nem elég belepusztulnom, az áldozat is kevés: a szó erejével ki kell nyitnom az emberfölöttit. Csak akkor lehetek sacer.” (A láthatatlan történet)

Sütő András poeta sacer, szent költő, nemcsak átéli a világot, a közösségit, hanem újra is teremti. Kolhaas Mihállyal áll a bitó alá, de Nagelschmidtként kicsi Henrikkel tovább lépdel a haza vezető úton; zokogva együtt tart a máglyára küldött Szervét Mihállyal, és Káinnal jajdul a közös halál szorongató látomásában. Ahogyan ő maga fogalmazta: „Saját máglyáink és saját kegyetlenségeink nélkül, a kálvini konokság és a Szervét-féle poétikus vakmerőség [nélkül], a jövőnek egy ilyen tragikus átívelése nélkül valószínű nem lehet egy tapodtat sem előre haladni. A kettő együtt mozdul mindig.” (A Csillag a máglyán mönickircheni tanácskozásán elhangzott felszólalásából.) Az antikban a költő hérosz volt és jós. Sütő András ezt az eredendő közösségi megbízatást vállalja. Egyetemesen átélhető rettenettel a sajátos, a 287kisebbségi gyötrelmek és pusztítások sorsául kimérettek. Füst Milán poétikus bensőséggel tudott beszélni drámáinak legkedvesebbikéről: „Az én Henrikem”, mondogatta volt, mert saját magából teremtette meg kanosszajáró királyát. Sütő András is mondhatja: az én Kolhaasom, az én Nagelschmidtem, az én Lutherem, Kálvinom, Szervétem, az én Ábelem és Káinom – mert mindannyiuk drámáját magában hordja. Ismét Hamvas Bélát idézve: „Költőnek lenni annyi: mint vállalni az összes elhagyott és feladott emberi méltóság jelképének őrzését.”

Az ősi emlékezetet kutató néprajztudomány megállapítása szerint a tél olyan démoni szellem, amely az ember ellensége. A tél-temető játék értelme: az ember áldozatot jelképező szalmabábu elégetésével szabadul meg a szorongató és félelmes évszakoktól. Farsangoljunk hát a csontig hatoló hideg időben! – mondja Sütő András. Történelmi-mitológiai bolyongásai közepette, mintegy intermédiumként, 1976 őszén az Igaz Szó pályázatára megírta a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabját. A lélekfagyasztó időben komédiázó kedvét Tamási Áron mellett talán ébren tartotta Arisztophanész is, akiről a már idézett, Böjtre fogott istenek című jegyzetében (1955) írt: „Jóleső érzés együtt kacagni az öreg göröggel a megriadt isteneken. Aki Szophoklész tragikusan elbukott hősei fölött már elszomorodott, vagy megrendülten állott a sors hatalma előtt, most vígasztalódhat: ezúttal az »eleve elrendelésre« fittyet hányó halandók győznek.” Sütő András az arisztophanészi értelemben szívesen búcsúzna már a téltől, égetné a szalmabábut, de nem tud önfeledten kacagni és kacagtatni hősei sorsain. Füst és áldozat – a tegnapi Olymposz, a mai Mezőség dombjai között nem igen változott – véli okkal. Mégsem másolja Arisztophanészt. Úgy vélekedik róla és a hellenizmusról, mint Németh László: „A görögöktől nem lehet tanulni, a görögöktől kedvet lehet kapni a játékra, nem a hagyomány átvételére, hanem a hagyományteremtésre.”

A Vidám sirató hagyományteremtő mű több értelemben is. Valamikor, századokkal ezelőtt, farsang idején Erdélyben falvak, közösségek vívtak harcot egymással. Az erdélyi emlékezet megőrizte Cibere vajda és Konc király vetélkedőit a téli ünnepeken. Az ősi 288viták, küzdelmek idejét is újra álmodja Sütő András farsangi mulatsága. Fügedes Károllyal, a darab főszereplőjével az elmúlt évtizedben már visszatérően bajmolódott, pokol- és paradicsomjáró útjain próbálta jobb belátásra térítgetni. Először Fügedes a paradicsomban címmel (1965) írt jelenetet, amelyben hitbuzgóságából a fiatalok maskarás játékkal terelik vissza e földi realitásba a bigott atyát. Az idő múlásával Fügedes ábrázata tovább komorult, a tiltó rendelkezések atyamestere zsarnoki ábrázatot öltött. Lányai koszorújában Lenke levegőt óhajt az áporodott otthonban. Következő változat: A Fügedes a pokolban (1974) című egyfelvonásosban a zsarnok apa bejelenti az egyszemélyes demokráciát: „itt én gondolkodom, én rendelkezem, mert én tudom, hogy mi kell a boldogságotokhoz.” A maskarázó leckéztetésben már kínosabb felismerés, amikor Fügedes a prédikátor valóságos szőrzetét tépkedi meg. Az író a commedia dell’arte, a farsangi rögtönzés, a molière-i „csonttörő humor” (Illyés Gyula kifejezése) irányába mozdult, vagyis keservesebb lett. A két játék motívumait a szerző úgy ötvözte egybe, hogy mezőségi királydrámáját újjáírta. Amelyet tehát III. Fügedesnek tekinthetünk. Diktatúrájának ideológusa is most tűnik fel igazi súllyal: Prédikás személyében.

Mezőségi álom ez a farsangi játék. Harag György a marosvásárhelyi ősbemutatón feledhetetlenül indította az előadást: a színpad közepén egy domb áll, mezőségi táj dereng elő a sötétből, a dombon pedig kórékalangya. Lassan virrad – mezőségi muzsika szivárog be a csöndbe. S a kukorica szárak megmozdulnak; fiúk és lányok táncba kezdenek. Erre a dombra majd a fiatalokat, Lenkét és Miklóst, egy-egy boldog pillanat röpteti fel. Alantról, a fügedesi házból ide menekülnek föl, a légi világba. Akárha Nagy Imre groteszk-szorongató Madárijesztő című festménye elevenedne meg, vagy Chagall hegedűsei repülnének el a mezőségi táj fölött. Harag Györgynek mély gondolataiban olvashatunk, hiszen az említett előadás kezdő jelenetére ilyen írói utalást nem találunk. Sütő András narrátorral indította és zárta a drámát, ezt Harag György jó érzékkel elhagyta. Egy későbbi változatban Sütő András is, mert fölöslegesnek ítélte. Illyés Gyula Bölcsek a fán és Dupla 289vagy semmi című darabjának kommentárjait idézte Sütő András megoldása. S ami Illyés Gyulánál is gondnak mutatkozott, itt sem tisztázott. A Vidám sirató narrációja nem szervül, csak keret marad. Az író-narrátor vélekedését azonban érdemes idézni: „– a rosta likán kihulló személy apró méreteinél fogva – mégsem oly tragikus, hogy kimerítené a tragédia követelményeit. Veszteségnek is a potomság látszatát viseli, nem hegyomlás, feje fölött nem zendül meg az ég, veszteségünk híradásaként nem ereszkednek félárbócra gyászlobogók. Fügedes Károly bolyongása a porszemé, a borsónyi földrögé, a hegyekről csörgedező vízben és az örök szélben, láthatatlan folyamatnak része: erózió. Minden omlásnak a kezdete, már-már jeltelen jelzése. Aki észreveszi: hajoljon le hozzá. A kis közösség, amelynek része volt, könnyet hullajtott érte, de vajon a tágabb közösségnek, a lelki erózió felejtésében van-e füle a zokogó porszemhez? Van-e hallása a rejtetten munkáló, hangtalan omláskészülethez?”

Jellemző ez a vallomás. A monumentális veszteségek – Kolhaas, Szervét – után nézőpontja az univerzálisból a mikrokozmosz felé fordul. A Névtelen felé fordítja tekintetét. A mezőségi komédiában Fügedes örökös „tanfolyamjáró hivatalnál” többre nem vitte, tanácselnöknek se választották meg. A műfajt, a farsangi komédiát nyomasztaná a pszichologizálás. Fügedes sértődötten világi maszkját készül eldobni, s Prédikás gyülekezetébe kéri felvételét. A szekta alaptétele: „Rejtőzve élj, rejtőzve – és magatoknak éljetek, különben fölfal benneteket a külsőségek Érdeksárkánya, még a csontotok se marad a feltámadáshoz.” A Fügedes lányok hadseregében Lysistrate harciasságából és az Énekes madár Magdójából ötvözött Lenke testvérei ellen fordul, kárhoztatván a belenyugvás, az önfeladás eszméjét: „Maradjatok, tűrjétek és szenvedjetek, és legyetek alázatosok és legyetek gyalázatosok az alkalmazkodásban. Az alkalmazkodásban! Csatlakoztatok mindannyian édesapánkhoz, mert ő már mindenből kiábrándult! Kicsi korunkban édesanyánkra maradtunk, s míg ő a politikai tanfolyamokat járta, egyedül anyánk szeme látta a gyermekkorunkat, mert apánk az érvényesülés után szaladgált, és hogy nem érvényesült, az életünket akarja érvényteleníteni? Nem, nem, nem!”

Minthogy az új vallás tiltja a fenyítést, Fügedes kénytelen letenni mogyoróvessző jogarát. Ám azért van a hit, mondja Sütő András, hogy magyarázzák. Egy lábmeghosszabbító szerkezettel, vagyis egy seggberúgó géppel ő már nem vétkezik Isten ellen. Fügedes terve: majd evvel kergeti lányait a paradicsomba.

Tamási Áron Csalóka szivárványával összevetve Márkus Béla megállapítja a hasonlóságot, miszerint büntetlenül alakot váltani, orcát cserélni nem lehet: „ártó minden kiszakadás, a »közösből a magányos Másba«, amikor a közösségtudat erősítése a cél, mert a széthullás fenyeget”. A dráma azt is sugallja, hogy a közösségből kihullott ember zsarnokká válik. Fügedes egyszemélyes demokráciájában kötelező a föltétlen hódolat és hála, az önmegtartóztatás. Nála bűnös a vidámság, s az ÁHÍTAT-kényszert iktatja államvallássá. Ám az is kiderül, miként Márkus Béla utal rá: ez a „rend” a tartuffe-i álszenteskedésre és hazugságra alapozott. Fügedes Károly Prédikás dogmáit szajkózza. „Az Istenre hivatkozni, amikor személyes bosszú vezérel: a privát ügyet összetéveszteni az eszme szolgálatával – csírájában minden dogmatikus gondolkozás megtestesítője Prédikás” – írja Márkus Béla (Fájdalmas farsangi játék – Magányos portyázók)

Fügedes kis köztársasága túlmutat önmagán: azon is túl, hogy egy vagy több mezőségi szekta esszenciális zsarnokságát lássuk be. Egy fanatikusan deformált tudat ábrázolásával a pártdiktatúra ember- és életellenes voltát, mint lelki deformációt leplezi le Sütő András gyilkos farsangoló játéka. S mert a műfaj természete szerint lehullanak a maszkok, az is kiderül: kié az igazi ábrázat, s ki visel álszakállt. Prédikásé igazi, de Fügedes komédiás maszknak képzeli és megtépdesi. Sütő András dramaturgiai játékának ez a többértelmű és találó fordulata gondolati lényegre utal, mert azt mondja: a Fügedes áhítatra és hódolatra kényszerítő birodalma hamis. Ezért csak a farce műfaja engedheti meg, hogy a mindennapi képzelt s vágyott megvalósuljon, vagyis: az isteni hatalom megbűnhődjön. Sajátosan persze, ami Prédikás esetében a szakálltépdesést, a seggberúgó gép szakszerű üzemeltetését jelenti. Prédikás a mindennapok eszközembere, ez 291egyszer nem „lefelé”, hanem „fölfelé” tévedett. Amit sosem merne, még nem is gondolna, akaratlanul megcselekedni.

„FÜGEDES: Ó, szakadjon rám az ég! Bocsáss meg nekem! Hogy tudjam én ezt most már helyrehozni? Ó, meddig kell vezekelnem, hogy ezt a gyalázatot, e rettenetes szégyent lemossam magamról?

PRÉDIKÁS: Először a lisztet.”

A nyelvi fordulat Sütő András színpadán stílusváltását jelenti. Biblikus alázat – Fügedes szégyenérzete lemosná a szégyent, de a színpadi pillanat a profán mosakodás képzetét hívja elő. Prédikás tehát már a lisztet tüntetné el a képéről, mit se törődik Fügedes bűnbánatával. Az Énekes madár záróképét is idézi a Vidám sirató.

„FÜGEDES: Fogjatok meg, mert hullásban vagyok, a pokol szakadéka felé.”

Tamási Áron is ezzel a kifejezéssel élt, amikor öreg legényeit láttatja végső omlottságukban: „Nemsokára mind elhullva fekszenek, mozdulatlanul. Legutolsónak Lukács hull el, előtte Máté.” Magdó és Móka pedig, miután „eltűnnek az ágy közepével együtt”, a szerelem jelképeként röppennek fel: „egy madár száll fel alulról a fényből”. Sütő Andrásnál pedig:

„MIKLÓS: Csak mi leszünk ketten a páros Egyszemély.”

Lenke és Miklós harcol a valóság birtoklásáért, ami voltaképpen – vágyálom. Harag György előadása ezért is röpteti fel őket a dombra, az álmok magasába. A lenti mély világból törekednek fel, mert csak a Prédikás-Fügedes birodalomból kikerülve fenn a képzeleti világban válhatnak eggyé, s lehetnek ők maguk – szuverén személyekké. Tamási azt mondja az Énekes madárban: a varjúveszedelmes világból a fiataloknak meg kell szökniük, madárrá kell változniuk, csodának kell beteljesedni, hogy emberi életet éljenek. Kiröpülnek hát a zsarnoki, ármánykodó világból, amely közösségi természetű. Máté, Lukács, Régina és Eszter gonoszkodása inkább ösztönös; Tamási csak jelképekben utal a súlyosabb fenyegetettségre. Tündöklő Jeromos népámító szélhámiája is egyénileg veszélyezteti a közösséget. Sütő András Prédikás-Fügedes párosa már az ideológiában megalapozott hazug zsarnokság megnyilvánulása. Lenke és Miklós fellázadnak a 292Fügedes-Prédikás-féle családi alapozottságú „állampárt” ellen. Omlás és bolyongás ellenében ők a földi és emberi élethez ragaszkodnak. És ha van remény a fügedesi idióta „államrendben”, akkor az épp annyi, hogy gunyoros protest-songokkal is felerősítve, a fiatalok pisztráng-természetüket, vagyis az ellentmondás jogát és a szuverén életet hirdetik. A játék végén ismét megszólal a narrátor – az egykori publicista lírai hevülete a tanulságot foglalja össze: „Azt mondtátok: legyen szabad a különbség, az ember változatos hajlamában az árnyalat. Elmondtátok, ami szabad. De mi kötelező: meghirdettétek-é? Eldörögtétek-é, hogy az árnyalatok szabadsága nem a szabadság perzsavására? Nem gyékényre kirakott lelkek, lányaink fölkínálkozása: vegyetek meg, olcsón adjuk magunk az első Prédikásnak, az utolsó jöttmentnek, vigyetek bennünket, vegyetek, vigyetek, mert eluntuk régi fészkünket, régi dalainkat, szavainkat, otthonunkban az ismerős arcokat, vigyetek a Boldog Közöny idegenségébe, vegyetek, vigyetek, szabadítsatok meg önmagunktól s a ránk mért lehetőség kutató és számonkérő tekintetétől: az együvé tartozás béklyós nyűgétől: a szélcibálta, vihartépdeste Közösből: a közösből a magányos Másba, hogy kiszakítsuk a küzdők, az iskolaépítők fanatikusai közül.” „Itt már Adyé a gesztus!” – írja Márkus Béla okkal, mert a narrátor ostorral is sújt, ha kell. Nagy Lászlóval mondja Sütő András: „Nekem Ady Endre ostora tetszik.”

A narrátor szövegét, mint ahogy említettük, később elhagyta. Azért idézünk belőle, hogy megmutassuk az írói gondolat fejlődését, amint az omlás veszedelmének kikiáltásáig eljut – színpadi-dramaturgiai értelemben is. Az utat, ahogyan az Anyám könnyű álmot ígértől a Perzsák című esszén át A szuzai menyegző felé tartva az elvekbe is burkolt megsemmisítő, nacionalista politika szorításában – és ellenében, a közösségi jogán kiáltja fájdalmát a narrátorral.

Játékában Sütő András kétféle másságról vélekedik. Mindkettő közösségi meggondolásban gyökeredzik. Nemzetiségi értelemben azt mondja: intézmények, nyelvhasználat és emberi jogok dolgában ugyanazok a jogok járnak magyarnak, németnek, jiddisnek és minden más nemzetiséginek azért, hogy a nemzetiségi másságát 293egyetemes emberiként lehessen gyakorolnia. Egy kollektívumon belül a Mássággal kapcsolatban pedig így gondolkodik: ez a Más éppen azért ragaszkodik jogaihoz, mert hagyománya, kultúrája van, és egy nagyobb közösség, az egyetemes szellemi magyarság része – amit éppen a sajátossal őrizhet meg. Aki azt nem óhajtja éltetni, aki eladja, kiárusítja és elhagyja ezt a kollektív kincses birodalmat, és Mássá leszen, az bolyongó lélek; elidegenedett személyiség. Az árnyalatot és a személyest az ember a Kollektív MÁS-ságon belül védheti meg.

Bolyongás és elidegenedés. Sütő András a közösség és nemzetiségi, nemzeti alapozottságú, ám az egyetemesre tekintő bölcseletét vessük össze más huszadik századi modern művészével. Ki miként értelmezi a személyiség válságát?

Beckett hősei például újra és újra megkísérlik, hogy mássá legyenek. Nicolae Balotă az Abszurd irodalom című könyvében írja: „A kudarc elkerülhetetlen. A kísérletet mégis megismétlik; mégpedig legközönségesebb formájában: utazásként. A Beckett-féle ember… homo viator, utazó, akinek nincs semmilyen állandó helyzete. Még a bénák, nyomorékok, helyhez, ágyhoz, földhöz, edényhez, szemétládához kötött szereplők is vándorlásról, kószálásról, bolyongásról álmodoznak. A járás-kelés és a keresés megszállottai mindannyian… Beckett szereplőinek bolyongásait párhuzamba állíthatjuk mestere, James Joyce könyvével, s azzal, amit Leopold Bloom útja jelent. A két ír prózaírónál utazó lény az ember”. De mint Balotă rámutat: Beckett hőseit különféle fizikai csonkulások nehezítik és gátolják a mozgásban. Számukra, demokráciában, evidens az utazás és a mozgás, legfeljebb fizikai vagy szellemi akadályok gátolhatják, amelyek például Beckettnél az elidegenedés végletes tehetetlenségének esztétikai kifejeződései is. A személyiség térbeli bolyongásának tehát fizikai akadálya van; belső, időbeli utazás pedig személyes természetű: az időhöz és a halálhoz méri az ember töredezett és reménytelen erőfeszítéseit. Diktatúrában az emberi és kisebbségi jogaitól megfosztott ember akkor válik elidegenedetté, ha nem ragaszkodik identitásához, ha elhagyja övéit, el közösségét. Beckett, Ionesco és mások 294személyes, egzisztenciális küzdelemként idézik meg az utazás és a bolyongás tétjét, Sütő András a kollektivitáshoz viszonyítva vizsgálja a személyiség minőségét. Számára az ember akkor válik kérdésessé és léte akkor veszélyeztetett, ha a közösség-tudatot feladja magában. Nem reménytelen a létünk, mondja. A „minden egész eltörött” (Ady) századában sem. Csakhogy a kollektív, az egész töredezettségét éli és állapítja meg, és ehhez méri a személyiség kondícióját és állapotát. Az istentelen ég alatt Beckett, Ionesco és mások az egyén redukáltságát szenvedik. A kollektív szétesettség drámája náluk már fel sem merül, az ő lírai küzdelmük a személyiség fizikai halálához kapcsolódik. Sütő András tragédiáiban és komédiáiban, prózájában és esszéiben a kollektív halál víziójával viaskodik. Beckett számára, aki ír származású, de műveit angolul vagy franciául írta és Párizsban halt meg, a hovatartozandóság nem jelentett tétet. Benne felszívódott, átlényegült minden, ami közösségi. Jeleneteiben, drámáiban a magányossá zsugorodott lét hörög, nyöszörög, kutat riadtan a Valami után. Az ő kozmoszában már az is változás, ha a Godot-ra várva második felvonásában egy zöld levélke virít a kiszáradt fán. A lecsupaszított világban, a nyelvi és fizikai lefokozottságban – A székekben például –, Ionesco az ember hiányáig jut el. Sütő András is emberi hiányra döbben, de ő a kollektívumhoz viszonyítva tudósít a veszteségről, az emberi deformációról. Ionesconál a képtelenig fokozódik a játék: a vendégek nem érkeznek meg, a színpad üresen marad. Ionesco fizikai mivoltában hiányolja az egyént. A halált is ebben a személyesben félti, s azt mondja: ÉN – és semmi más! Sütő András az ellenkezőjét éli meg: az Én a Mi-ben jelenti a mindenséget. Ionesco, Beckett a személyes fenyegetettséget konstatálja, Sütő András a közösség pusztulásától tart. A Proust, Joyce, Beckett vagy Ionesco nevével jelzett modern gondolkodás egyes számban fogalmaz meg egyetemes aggodalmakat. Sütő András többes számban éli és írja meg személyes szorongatottságát. A különbözőség nem jelent esztétikai sorrendiséget, nem is jelenthet, mert a helyzetek különbözősége, a történelem eltérő mivolta másképp szólítja meg az embert Dublinban vagy Párizsban, és megint másképp Budapesten 295vagy Marosvásárhelyen. Ebből következően Sütő András nem tud úgy orcát se váltani és nem is bohóckodik úgy, mint Ionesco. Egy arca van neki – a közösség sorsáért aggódó. Beckett, Ionesco kétségbeesése személyes haláltudatból fakad, Sütő András rettegése: az ember elmúlik, ha kiesik közösségéből, ha eladja azt. Éppen azért, mert a kollektív tudat szól belőle, e veszteséget és a halált a közösség szempontjából veszi számba részvéttel, fájdalommal – mint Fügedes Károly esetében is.

Isten halott, mondják Nietzsche után a huszadik század írói, gondolkodói.

Így tehát a tragédia is halott – teszik hozzá.

Sütő András ellenben azt mondja: az Isten a nyelv – ezt szolgálni és őrizni, közösségi és kultikus cselekedet. Ha ebben az elemi viszonyban zavar mutatkozik, tragédia következik be. Egyéni és társadalmi értelemben egyaránt. Az anyanyelv birtokbavétele – a gyermekkor – édeni állapot, mert az isteni kegyelem varázskörébe, a nyelv adományához jut az ember. Ahogyan Mezei Andrással való beszélgetésében vallotta: „Anyanyelvünk! Hajnaltalan történelmi virrasztások piros szemű pesztonkája. Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemő-arcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra.

Akik a hiúságok vásárterein kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rád bízott talentumokkal? Nincs más számonkérés, csak gyermekeink tekintetében. Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben.” (Évek – hazajáró lelkek)

A felejtés, a nyelvveszejtés pedig a paradicsomból való kiűzöttség állapota. Sütő András mennyet és poklot járt hőseivel; őrizte velük a prometheuszi tüzet, és velük félte a kihívás következményeit. Nappalaiban és éjszakai álmaiban bolyongott, hogy rátaláljon az 296édenre, hogy megtalálja magában, s maga által közösségében az ősi elemi rendet és viszonyt. E szentséges állapot, „amelynek érvényességét nem érintik világnézeti korszakváltások, szentségünk és szentségtartónk, a magyarság szellemi értékeinek foglalata” – mondotta Mezei Andrásnak.

Sütő András elindul hát az ösvényen, múltunk és emlékezetünk szakrális állapotát felidézni. Utazásának foglalata: Engedjétek hozzám jönni a szavakat (1977) című lírai naplója. Mottóként Jean Pierre-t idézi: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyosságokkal, olyan cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.” Írói, nemzetiségi-kisebbségi létének az összetartozási tudatában többszörösen is megrendült magyarság elemi viszonyáról gondolkodik könyvében. „Jegyzetek hómezőn és porban” – írta alcímként. Szerény eligazítás ez az olvasó számára, mert Lacika unokájával az anyanyelv ösvényén indulva, emberi-nemzetiségi és nemzeti méretű misztériumában mennyei és pokolbeli tájakra kalauzol el bennünket.

Esszéjének fogantatását Illyés Gyula Mariska hazát választ című 1943-ban született írásához is kapcsolhatjuk. Illyés Gyula apai minőségében is szinte tudományos tárgyszerűséggel rögzítette azt a pillanatot, amikor kislánya az első hangot kiejti: „Dla.” S a következő lapokon Illyés a gyermek gügyögésének első hangjait és azok módosulását elemzi, s visszatér az első „dla”-ra, mert: „mintha még egy halk á lett volna. Olyanfajta á, amilyet az ősibb magyarok ejthettek, mielőtt erre a mai a-ra áttértek…”. Illyés Gyula arról is tűnődik, hogy ha a mostani a-t „visszaszívná” a gyermek, „Még francia is lehetnél.” Aztán már általánosabb, a gond tűnik elő a nyelvet próbáló csecsemő ágyánál: „…mily nehéz is magyarnak lenni e földön.” A kis esszé a gyermeknek a „pa-pa-pa-pa-pa” kimondása fölötti, apai titkolt örömmel zárul, így voltaképp egy pillanatot rögzít: az anyanyelv megszületésének sorsmeghatározó mozzanatát. Sütő András időben és térben kitágítja a nyelv fogamzásának misztériumát. Folytatva a Kék álhalál drámáját, amikor az első sírás az első életjelként 297mutatkozik meg, a Szavakban a nyelv megszületése, és a Szülőföld tájbeli és szellemi meghódításának stációi következnek az emberré-nemzetté nevelődés folyamatában. Vagyis: az ő esszé vallomása is az illyési gondolatot bontja ki: unokájával valóságos és képzeletbeli röpülések folytán legbelső és legmélyebb kínját megannyi változatban beszéli el: magyarnak lenni nehéz e földön…

E próbatétel mai s igazi drámáját úgy nyitja meg, hogy előbb a közös édenre akar emlékeztetni. Életművében az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékönyve azt folytatja, amit a Perzsákban című esszéjében és a Káin és Ábelben abbahagyott. Drámát és esszét említettem, mert a Szavak mindkettőnek a jellegzetességét mutatja. Bretter Györgyöt idézve ismét: „Saját dialógusainak résztvevőjeként olyan monológust mond a nyelvről, amit sohasem mondott még senki, s értékben hasonlatosan is csak az, aki saját dialógusában megtalálta önnön szubsztanciáját.” A Perzsák utolsó soraiban ezt olvashattuk: „A dicsőséges Nagy Sándor… halálának napján a szuzai gyermekek második esztendejükbe léptek. Anyjuk nyelvén csiripeltek már, mint a tanítómesék parányi madarai, melyek egykor az oroszlánt megették…” Unoka-Lacika Sütő András számára reménység és feltámadás – személyes, családi és tágabb értelemben egyaránt: „A Feltámadás pedig így lészen: megszólalnak a gyermekek. Bár nem így mondotta volt Pál apostol. Mert amiképpen az utolsó szóval mindnyájan meghalunk, azonképpen az elsővel mindnyájan megelevenítettünk” – írja a Szavakban.

Amikor 1940 szeptemberében hosszú távollét után Cs. Szabó László Kolozsváron édesanyja háza elé ért és meghúzta a kapu harangját, s az megcsendült, ő úgy hallotta: „Hang a paradicsomból.” Ilyenképpen érez Sütő András is. Miközben „jatatai” minőségében unokájának édeni világát tárja föl és tudósít a gyermeki elme ébredéséről, benne is megkondul az otthon harangja. Azt írja Rousseau az Emilben; a gyerek „akkor fogadja el, amikor már megértette” szavainkat. Azt is tudatja a továbbiakban, hogy a gyermek nem sietős, s hogy majd használja ezeket, „eleinte jól megfigyeli, hogy milyen értelemmel ruházzák fel”. A figyelem folyamatát azonban 298Rousseau nem elemezte, Sütő András könyvének indító gondolatában utal a francia bölcselő mulasztására: „…fogasabb kérdés, hogy Rousseau úr miért feledkezett meg pedagógiai intelmeiben a műfordítókról. László esetében arról a közösségről, amelynek statáriális kötelessége a tárgyak szavait – sebeket, kék foltokat – a gyermek anyjának nyelvére lefordítani; a tudatába fecskendezni; tejébe aprítani; az orvosságába keverni; gyöngykagylóként a nyelve alá elültetni…” Igen; Emilke a Nagy Egyke pedagógiai víziója, Rousseau úr elfeledkezett a sajátosság jegyeiről, s éppen ezért Emilke „úgy viselkedik, mintha a földgolyó egyetlen nemzetének egyetlen egykefiacskája lenne.”

Az esszékönyv a hiányolt „műfordítói” folyamatot figyeli meg. Türelmes várakozás jellemzi a nagypapát; sétál unokájával, térdén lovagoltatja, számba veszi sérüléseit, a majdaniak szoktatásaképp. S e mindennapi szolgálatosság közben napról napra tágul a világ a gyermek előtt. A „Hó, hó, hó” leheletével Illyés Gyula újévi ablakát tisztogatja; Csip, csip csóka – szól a mondóka; Ess eső-ess… – hangzik a dal; aztán nagypapa unokájával Táltos nyergébe pattan. Röpülnek a szülőföld felett. Látószögét váltva is Illyést idézi az esszé-utazás. Erdélyben című, 1956-os téli utazásakor született versében a magasban köröző, majd aláereszkedő gép utasának nézőpontja a költőben eggyé válik: „Föntről pici, de lentről s közelebb / be nagy az élet!” S talán megemlíthető itt, hogy Illyés magasból letekintő képe a babitsi vershez, az Erdélyhez is köthető, mely 1940-ben jelent meg a Hídban, de kötetben csak 1993-ban jelenhetett meg. Ebben Babits képe: „Öregpilóta, Erdély / ül így a gépébe, Erdély, mégegyszer ifjúsága tájain szállni vágyva…” S az Illyés Gyula által is röptetett Táltos, már abban a téli időben emelkedik a vásárhelyi Vörösmarty utca kifutópályáról, ahogyan az Erdélyben is olvasható: „Az ablakon két függöny; egy belül, / egy kint: a hó, mely csipkét ontva dül.” A makro- és mikrokozmosz kettős látószögében repül unoka és nagypapa, s ebben a mesebeli utazásban édenivé válik a világ: „Kicsi háza van Áron bátyádnak, a földben két cserefa között, de csak esős időben és fagyban húzódik meg benne, mert ő leginkább a nyelvínségben 299senyvedők házait járja; melegítő szavakból szőtt kicsi köntösöket, ködmönt, karmantyút osztogat a gyermekeknek.” Ahogyan Nagy László költészetében a hajdani kiscsikó idővel táltos ménné változott, Sütő András világában a Misi által álmodott ló mesebeli somostetői paripává szellemiesült. A táltos sörényét erősen markoltatja unokájával, s az időnek szárnyán a múlt jelen idejű tanulságként tűnik elő a Hargita fölötti suhanásban: „Az idősebbik Áron bátyáddal pedig az történt, László, hogy midőn a csatatéren a lövedék elfogyott, a szorult helyzetben jelentkezett önkéntes ágyúgolyónak. Erről mondjál mesét, Jatata. A Táltos ló hátán is? Kapaszkodj a kő sörényébe. Hát volt egyszer, hol nem volt egyszer egy szorult helyzet. Máig is él, ha meg nem halt. Áron bácsi kilövette magát, egyenest az ellenség hasába. Sepsiszentgyörgyön majd megmutatom neked azt a gyermekágyut. Ha vasárnaponként, amikor a városban harangoznak, ráhajtod a fejed: hallani lehet, hogy álmában ő is kondul egyet-egyet. Akik utólagosan a győzelem részegségében is tartottak tőle, ólmot öntöttek a csövébe. Megvakították.”

Nagyapa és unoka a sepsiszentgyörgyi múzeum múltja-lopott termeiben bolyong. Ingerült jegyzet és tárgyszerű tudósítás már nem jelenhetne meg a kipusztított helyiségekről, ám a költői kép értesít a megalázott jelenről, a „megvakított fegyverről”, vagyis arról, hogy kiállítási mivoltában is megnyomorították a forradalom emlékét. Mese, történelem és mindennapi tény így sűrűsödik egybe e költői gondolkodásban. De Sepsiszentgyörgy fölött még abrakolni sem kell a paripát, s máris feltűnik Zágon: „Ahol annak a tölgyfának a levele hiányzik. Édesanyád szakította le s hozta emlékbe Nagypapának. S Mikes Kelemen bácsié volt. Neki már nincs szüksége rá, mert elment volt Hűségnek, a Száműzetésbe.”

E törékeny lírai napló talán legsúlyosabb munkája Sütő Andrásnak. A kötet nem tagolódik fejezetekre. Egymást követő történetek és gondolatok, asszociációk folyamából építkezik. Kompozíciós rendjét egy-egy kép asszociációs sugárzásából az egymásra rakódó archeológiai rétegekből tárhatjuk fel. „László tizenhét hónapos”, tudatja művének indításakor. Lacika 1972 augusztusában született. Az író 300tehát 1974 januárjában kezdett feljegyzéseihez. A valóság és a jelképesen is értelmezett hóhullás rímel egymásra. Figyeljünk fel egy másik vonatkozásra is: az Anyám könnyű álmot ígér az Óév utolsó napján, már hóhullásos időben fejeződik be, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat – a szülők, a múlt után az unoka, a jövő története – az új esztendőt hozza. A két mű között: a Kék álhalál. A szülés misztériuma; a gyermek neve: Szilveszter! Új életet ígér tehát. A gyermeki lehelet megolvasztja a fagyot, s a parányi résen feltárul és megnyílik a közeli és távoli világ. Egy esztendőt keretez Sütő András, mert majd két és fél éves korában búcsúzik Lacikától, igaz, itt már a költő csúsztat. Mert a gyermek nyári készülődései sejlenek föl a könyvből, de ezt az évszakot a költő átzúzmarásítja. Az Anyám könnyű álmot ígérben a valóságos idő eseményei asszociálják a múltat, a Szavak pedig inkább a képzeleti időhöz illeszti a valóságtöredékeket. Térben és időben tágulnak az utazások.

A Szavak egy utazás regénye.

Utazás a közösségi élet mélyébe. Anyanyelvünk szentségének rituális felmutatása. S hogy e szakrális színjátékban a valóságos dimenziók kibontakozzanak, ehhez alakítja, komponálja az élettényeket és az utazásokat. Azt a tényt például, hogy írótársaival és feleségével 1973 április végétől május végéig az Egyesült Államokban szervezett irodalmi körúton járt, a Szavakban későbbre helyezi, hiszen az unoka még kilenc hónapos a valóságos időben. Beiktat egy bécsi tűnődést is. Nem a valóságos útirendet követi tehát, hanem a szellemi és esztétikai kívánalmak alakítják útvonalát. Az otthoni történelem birtokba vétele után az egyetemes magyar következik, ezért időzik Bécsben. Írói remeklés, ahogyan átbújik a tű fokán. Mert bizonyos: ha Sütő András budapesti tartózkodása Mátyás király korát és történelmünk más mozzanatait asszociálná, a cenzúra művét kérlelhetetlenül megcsonkította volna. De Sütő András képeslapját Bécsből küldi: „Kék alapon arany motívumok, látod-e? Zrínyi sisakja. Nem a költőé, hanem a szigetvárié. Szalmakalapos időkben a súlya tán a legtanulságosabb: két és fél kiló. Csak kettő húsz. Ahhoz is vékony már a nyakunk… a Corvinákat hozták. A nagyszentmiklósi 301kincsekkel együtt. A kötelet azt vitték. Aradra, Marosvásárhelyre. Hát a Makk-féle összeesküvés a Székelyföldön negyvenkilenc után… Székely Mártírok tere.” Az otthont idézik a tárgyak és a képek: a máriapócsi madonna például Zsögödi Nagy Imre festményének csodájára emlékezteti. Bécsben is az otthon és az egyetemes magyarság idéződik fel benne: Heltai Gáspár és Ormos Zsigmond, Bornemisza Péter Electrájával tűnik elénk, s vonulnak sorra a nagy árnyak: „Faludi, aki Ferenc maradt, Bessenyei, aki György maradt, Kisfaludy, aki Sándor maradt, Batsányi és Fadrusz, akik Jánosok maradtak (Barabás, aki Miklós maradt, Székely, aki Bertalan maradt / Teleki, aki Sámuel maradt / Széchenyi, aki István maradt a lelkiismeret legelső moccanásától a téboly néma viharáig.”

Corvináinkkal, Araddal, a Magyar Electrával és a testőrírónkkal így vagyunk mi együtt Bécsben is – üzeni, bakonszegi és vásárhelyi, cenki és kassai magyar közös gyülekezetbe tartozik – s ezt az eklézsiát Sütő András Bécsben zsoltároztatja, felekezetre való tekintet nélkül. Zeng a torkukból az ének, Szenczi Molnár uram anyanyelvi összetartozásban hirdeti Isten dicséretét. Sütő András velünk énekelteti a magyar századokat.

A megtartó erőket veszi számba, búcsúzóul is, mert ahová tart, Amerikába, ott az omlás és a pusztulás képe rémlik fel előtte. A képzeletbeli édeni közösségi helyről érkezik a bolyongók közé: „A kutató tekintet azt is észrevehette, hogy az új létküzdelemben, amely osztriga-friss elmét és versenyképes reggeleket fogyaszt, az elhagyott otthon emlékezete: magánteher, magánkín, míg csak lemondó legyintéssé nem keseredik; utánunk az özönvíz – a gyermekeink formájában. A legyintés egy-egy nemzedék – némely családban emberöltőnyi fáradozás – kifulladásának végjele: megadjuk magunk! Besétálunk a nagy olvasztókemence csapóajtaján. De addig? Az anyanyelvi ragaszkodás ezernyi akváriumában buzog a szorgalom: vasárnapi iskola, hétvégi iskola, művelődési köröcskék margarétalánca, nyelv- és istentiszteletek az önfeledés kísértéseinek csapdarendszerében. Nappalok és éjszakák mosódnak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgassátok a tisztelendő atya prédikációját! Az 302öreg székelyeknek magyarul – a gyermekeinek angolul hirdeti az igét. Már az Isten is kétnyelvű?”

A pünkösdi misztérium soknyelvű istene Sütő András kozmogóniájában mégis egynyelvű, mivel minden etnikum számára az anyanyelv maga. Az unoka ezért is trónörököse szavaink Nagyfejedelemségének. Ezért is szól többszörös jelentéssel, amikor az amerikai napokban elsóhajtja: „ISTENEM, MIT CSINÁL MOST A GYERMEK?” Nagymama – Örökmécses és nagypapa látni vágyja már unokáját, és ebben az elkívánkozás hangját is hallani véljük. Hogy el onnan, el abból a világból, amelyben a Szó Istenség, az anyanyelv veszélyeztetett; bármennyi szívesség és szeretet közepette is, – el a bolygók közül. Mert aki kiszakad az anyanyelv egyházából, előbb bolyongó lélekké, majd Istene, vagyis nyelve fosztott földönfutóvá válik. Székely nagyapóval úgy tartja: „Egymás szeme-láttára kellene élni, magunk dolga lenne az odafigyelés, egymás szavainak a megőrzése, az utolsónak bár, amelynek griffszárnyán – csatáját vesztetten – kimenekül belőlünk a lélek.” Sütő András nyugtalan utazó, ám a nyugtalansága csak írásaiból csap ki. Bármerre is jár a nagyvilágban.

(Később is figyelhettem Budapesten és Strasbourgban, legfeljebb ha kérdezték, akkor beszélt utazásának szándékáról. Akár Bécsből, akár Amerikából vagy Japánból is érkezett, nem azt mesélte, ami történt vele, azt sem, miként töltötte az időt. „Élménybeszámolót” sohasem hallottunk tőle, de azt újra és újra gondolataiba szokta fűzni beszélgetés közben, mikor indul haza, Kolozsváron át Vásárhelyre. Haza az övéihez.

Amikor 1990. június 24-én délelőtt amerikai műtétjéről Ferihegyre érkezett, a transzkontinentális gép lépcsőjéről épp hogy lelépett, utat, betegséget feledve átölelt és azt kérdezte: miféle széljárás postása röptette felém azt a hamis hírt, miszerint ő nem tér haza? Már-már szemrehányólag megismételte a kérdést, kimondatlanul is jelezve: akár elhangozhatott is a hír a rádióban, aki őt ismeri, hogyan feltételezheti és hiheti el távozási, menekülési szándékát? Élet-halál között lebegve se gondolt soha távozásra, megfutamodásra.)

Haza hát Kolozsvárra! Hogy onnan Pusztakamarásra tartson a gyermekkel. Sütő András monológjában ekkor már dráma sűrűsödik, mely a pusztulás-víziójában felfényesíti az édenit is. Közösségi méretekben megtartó otthoniasság – bolyongó, omló amerikai magyarság: élet és halál perspektívája. A szépíróban akkor működni kezd a drámaíró, aki időbeli színpadi játékában úgy idézi fel a gyermekkorát, hogy mintegy az unoka jövőbeli sorsát is megvillantja. A Káin által keresett éden tárul fel előttünk – a vágyott, az elérhetetlen múlt. A bévül hordott és megidézett emlékképek: „…az éden gyümölcsfáit mutogatta meg anyám. Míg odakint szinte zenélve hullt a hó, s milliónyi fehér körhinta csábított, mehetnékemet felejtve, aranyalmát, szentjánoskenyeret, fügét szedegettem az arcomba hajló ágakról; a Tudás Fáját, a tiltottat szorongással kerülgetve. Ahhoz ne nyúlj! Anyám volt annak a háromszázadik őrangyala. »Mi van azon a fán?« A zsidó szomszéd, Edelstein úr, elmesélte, mit látott azon a fán: »Gyémántot, rubint, smaragdot és / zafírt / opált, igazgyöngyöt, topázt / és aranyat. – Milyen színűt? – Sárgát, pirosat és rezedazöldet, / gyöngyházszínűt, azurkéket, / barackos-hamvasat, / hamuszürkét és hószínűt, ezüstöset, bronzvöröset.« E káprázatos csábítása: szabadrablás az édenben: Amihez ilyenformán hozzányúlnom nem volt szabad – még ha el is szunyókált volna isten a fa alatt –, kimondva és hirtelenében magam elé dúdolva, apró dallamokba göngyöltem, kárminragyogású szerzeményem lett: ínyemen a szabadság szentjánoskenyér-ízével.” Édene nem az egyszemélyes üdvösség tartománya, hanem közösségi; akkor boldog, ha társaival együtt lakhat benne. „Mire való egy Paradicsomkert, ha nem arra, hogy az ember a testvéreivel osztoszkodjék rajta. A Világtestvériség értelme szerint. Dúsgazdag melléknév-tulajdonosként el is fogott menten a jótékonykodás. … S ha már volt miből: serényen költekezni kezdtem, új színekbe öltöztetve magam körül a világot. A szennyes égboltot, előleg-nyárral is megajándékozva, azurkékbe vontam, a vedlett konyhaszekrényt rezedazöldbe, anyám borongós arcát eljövendő napjaival együtt hamvasbarackosba, haját a gesztenyeragyogásút, telehintettem líbiai 304amnetiszttel, arany nyakláncát igazgyöngyökkel díszítettem föl, kedvem szerint csillámló fülbevalót is keresve hozzá: zafírt hétköznapra – kukorica kapáláshoz –, shirázi türkizt ünnepi viselés végett. Apámnak drágaköves zsebórát ajándékoztam, ezüstláncosat, amihez már mellényt kellett volna csináltatnia, és volt egy szomszédfalusi, egyszer látott szerelmem is, Rebekának hívták, én kedveskedve Rubinak szólítottam… Anyám után legbőségesebben Rubit ajándékoztam meg olyannyira, hogy a zsenge nevéhez illesztett n betűvel galagonya-ékszert viselő lánykából ölbevalónyi ékszeremmé varázsoltam őt. Rubin, Rubinom, fűzögettem neki kedveskéim gyöngysorát azután is, hogy hiába kerestem őt tavaszi büröksíppal és a rongylabdáimmal.”

Az édeni múlt aztán jelenre vált: hogy az idilli a valósággal szembesüljön. Lacika a visszaköszönést románul formázgatja: buna ziua. Nagyapa türelemmel segít unokájának, hogy pontosan és szépen ejtse a román szavakat. Rendkívüli a pillanat! Mert unokáját nem a kirekesztés gondolatára tanítja, nem a másik, a román nyelv kizárása hangolja a gyermeket, hanem befogadásra kész lelket épít Lászlóban. Példával is erősíti a szeretet és az egymásmellettiség gondolatát. Gyermekkori román barátját, Sandut említi, akivel román és magyar népdalokra tanítgatták egymást. Sandu virágokat, madarakat faragott, később pedig András napra poharas tálcát ajándékozott magyar játszótársának. „S míg a poharak pihentek – egyik egy őznek az agancsán, a másik egy napraforgón –, énekeltek is valamit.” Nem adomázik, hanem képben beszél – bartóki metaforára utal a román–magyar megértés és barátság szép történetében, amidőn a szarvast láttatja a poharas tálcán. Cantata profana – asszociálja bennünk a román kolindát, amelyet nagy zeneszerzőnk fordított magyarra. Sütő András éden-víziója tehát ebben a bartóki egymásmellettiségben fogalmazódik meg. Olyan világ, amelyben a tolerancia jegyében élnek együtt az emberek. S ahogyan barátjával együtt hívogatta és kereste a sánta bárányt! Mert a „fekete keszkenős néni” a román népballadában sírdogál, amelyet Illyés Gyula jóvoltából ismerünk magyarul. (Bárányka) A gyermekkori barátság, a szarvasfaragásos ajándék, 305Bartók Béla és Illyés Gyula munkássága így fonódik egybe és emelkedik példázaterejű képpé a műben. Így ragyog és csábít Sütő András édene: valóságos és álombeli madarak, szarvasok, báránykák népesítik be képzelt és vágyott birodalmát. A gyermekkori emlék ilyenképpen fordul egyetemes emberi látomásba. Az árnyalat tehát nem elkülönülés, hanem gazdagítás, mondja Sütő András. Román és magyar közös kincseiben, értékeiben élheti át az univerzumot.

Ebből az egyetemes sugallatból Sütő András ismét drámaira vált: a kiskútvölgyi Hallgatás nyarát idézi fel gyermekkori tükörcserepeinek kormos darabjaként, amikor „Dalaimból kifogyva, a pacsirta hangját is elunva – mert ugyanazt a néhány trillát fújta naphosszat –, a hallgatást kezdtem újra gyakorolni. Hallgattam ülve, álldogálva és hasmánt feküdve. Hallgattam a tűző napsütésben és futó záporban, jégverésben is némelykor.” A némaságban most az édenivel, a nyelvi gazdagsággal szemben a tragédiát, a nyelv halálát, a pusztulást vizionálja. Édenében az anyanyelv, a szavak birtokba vétele, egymás nyelvének és dalainak becsülése mellett fontos tétel, mert sorskérdés, a nyelv használata. Nem akarja az abszurd művek makogó vagy épp néma szereplőivel rémiszteni embertársait és a világot. Az ő szabadságeszménye, tragikus küzdelmekkel is vállalván a megszólaló ember. Kiskútvölgy némaságában a közös beszélgetések otthoniságába vágyódik. „Te hová mész már megint? Beszélgetni. Hol tekeregtél, gyermek? Beszélgettem. Vacsora utáni kopogtatásra boldog megilletődöttséggel röppent apám szájáról a fogadtatás: tessék, tessék! Jön valaki – beszélgetni… Nyelvhasználat! Mikor szivároghatott be emberi fogalmaink közé ez a teljességgel abszurdnak tetsző – s mégis elevenbe vágó – kifejezés? Kinek jutna eszébe például akármifajta szabályozási joggal azt mondani: kézhasználat, lábhasználat, fülhasználat, tüdőhasználat?” Miközben újra és újra felidézi a nyelvi ruházkodás változatos emlékeit, falovacskás örömeit, a használat és felejtés tragikus kérdései egyre inkább beszivárognak a lírai naplóba, az édeni mellett egyre gyakrabban öltögeti nyelveit a sárkány. Fogalommá vált a nyelvhasználat, mert alkotmányos és emberi jog, ám mégsem természetes, mint a levegő. Nyelvveszejtés fenyeget a 306házasságban is: „Némely családban életre szóló csapás volt, midőn a megszöktetett lány a pártájával együtt otthoni szavait is levetette. »Vele többet nem beszélgetünk.«” Újabb és mélyebb bugyrokat tár fel a Szó-Istenség megcsúfolásában. Egy jelenkori mesepéldázat következik a román Sándorkáról, aki társaival háborúzva Petőfinek nevezte magát. Ám kiderül, a tanyasi hadseregnek hazudozta, hogy magyarul is tud, mert amikor meg kellett volna szólalnia, futásnak eredt. Finom asszociáció: Nagyapa gyerekkorában barátjával még magyarul és románul énekelt, az édeni barátság bizonyságaként, az újabb generációban kétéves unokája ugyan már formálgatja románul a köszönést, de az ötéves Sándorka, kinek apja román, anyja magyar, már csak hazudja magyar tudományát. Generációs és történelmi-emberi romlás – sugallja a képekben fogalmazott aggodalom. Az egykori megértés és az egymásmellettiség, amely cselekvésben is kifejeződött, áltató retorikává vált. Ez lepleződik le Sándorka történetének mesei tanulságaként.

Újra és újra felmerül a gyermeki dráma, a kiskútvölgyi Rodostó, Kelemen fenyő árvaságával. „Remegésem tárgyát zsoltárokkal borítottam el, és bearanyoztam őt a dicséretek változatos énekeivel. Nem tudhattam, hogy ezzel atyámfiainak egy későbbi felkeléséhez csatlakozom, amidőn is a jogfosztottak hálaima- és dicséretfegyvert ragadva követeltek vissza a királytól egy-egy bezárt iskolát, vagy munkaalkalmat az államvasutaknál.” Az író már nem Káin és Ábel zsarnok urára tekint, hanem Ady Endre módján perlekedik az Úrral, s e nyelvi megnyilatkozást, a zsoltározó dicséretet nem értelmezhetjük a hódolat jeleként, mint a Káin és Ábel áldozatbemutatását. A zsoltározás, vagyis a nyelvi megnyilatkozás, az Úr magasztalása fegyvert és harcot jelent. Ő nem úgy énekli a zsoltárt, hogy felszólítja az urat, „perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségeimmel.” A harcot nem testálja az Úrra, hanem magára és a gyülekezetre rója ki. Ebben a gondolatban az imádság és a zsoltár is harc, mert nem a fönnvalónak hódol, hanem a jogtalanságban és a nyelvi üldöztetésben a szorító és megsemmisíteni akaró jelennel száll szembe.

Élet-halál harc ez a pusztulás folyamatában; a nyelvi lét-misztérium játékának végső felvonását is megidézi utazásában. Írásaiban újra és újra 307visszatér a sóskúti erdő; most unokájával a Táltos nyergében az Ördögkútból kiszabadult szellem, a sárkányos Idő fölött köröz. A völgykatlanban legyilkolt zsidók – férfiak, asszonyok, gyermekek – temetője messzire fehérlik a tájban. László hiába faggatja Nagyapát, mit jelent a síremlék-erdő, kielégítő magyarázatra még nem kerülhet sor.

„– Ha nagyobb leszel, elmesélem.” A közösség bestiális megsemmisítését az unoka még nem értheti, de amikor Nagyapa halála kerül szóba, az ő elmúlása már közeli és személyes László számára. S a túlvilági hidegben, sötétségben lehull a hó. Kihűlt mezőkön lépkedünk már képzeletünkben, a valóságos évszakok is átváltoznak a költői látomás nyomán. A meteorológiai nyárba beköltözik a tél: „Nagyapa szeme előtt egy pillantásnyira elzúzmarásodik a nyár. Nagy hó lesz a kamarási temetőben, befödi mind az ijedelmesen futkorászó ösvényeket és az egyetlen kicsi fenyőfámat, Kelemen bojtos unokáját. Madárnyomokból szőtt fehér hálót borít reám a tél.” Amottan a téli világ – ahogyan Petőfi Sándor révült a jövőbe, olyanképpen éli meg és láttatja Sütő András is a halálon túli időket.

A misztériumban az anyanyelv és a nemzetiségi lét kálváriáján a keresztrefeszíttetés stációja következik: az anyanyelv kálváriáját és pusztulását éli meg. Kiskút völgyében, a Hallgatás „alkotmányosságában” élő Nagyapó elvesztette lányait. „Mari lányának a sírját Bukarestben, Sára lányáét Budapesten kereste föl világításkor a képzelet gyorsvonatain… Idegen utasoktól, falubeliektől érdeklődött: abban a messzi temetőben milyen helyt van a lányom sírja? Mari talán üzent is neki valamit, egyedül neki szólót, a halálos ágyán. Jóemberek, kik arra jártatok, semmit sem tudtok arról, mit üzent a lányom? …Mari végakarata sohasem jutott el nagyapámhoz. Férje bolgár volt, a haldoklónak utolsó pillanatában magyarra váltó szavait nem értette meg. Valamelyik fiútestvér föltételezett szavakat ismételt a sógor előtt, élesen megrajzolt ajakmozgással: így mondta vajon? Nem, nem így mondta, rázogatta fejét a szomorú ember. Odaveszett az üzenet.”

Két közösségi méretű tragédia is sűrűsödik ebben a jelenetben. Egyik a szétszóródás sorsmotívuma, ellentétben az Anyám könnyű 308álmot ígér című naplójegyzetében írottakkal: már a halottak sem gyűjtenek össze bennünket. Az életben való szétszóródás következményeként a temetőben is egyedül maradunk – mondja. A távozás magányánál komorabb az, amit a végső üzenet példázatával jelez: Mari nénje anyanyelvén mondta az utolsó szavakat – de férje nem értette. Hagyatkozása tehát nem juthatott el szeretteihez. Aláereszkedik a Táltos: a költő feltámadást ígér. Táj és történet; képzelet és valóság pontosan találkozik a kamarási útelágazásnál, ahonnan a kereszten sebeiből vérző Jézus alól lépkednek a megváltás birodalma, a szülői-dédszülői ház felé. Múltból és jelenből mindenki hazafelé tart; gyermekkorának Kiskút völgyében pásztorkodását bevégezte a mai nagypapa, hogy majd egykori édenében játsszon unokájával. Lánc, lánc, eszterlánc…; Bartók mikrokozmoszának dalocskái, és képzeletünkben a gyermekek énekelnek. „Tied vagyok egészen…” ahogyan Orbán György szerzeményeként kristálycsendüléssel szólt a gyermekének édeni kórusa a Káin és Ábel kolozsvári előadásában.

Az édeni otthoniasságban képzeletbeli játékok, mesés utazások után következik a jelen szociográfiai pontossággal. Igen, mintha az Anyám könnyű álmot ígér című munkáját folytatná a Szavakkal. Folytatás, mert azok az ünnepi rituálék, amelyek lírai szépséggel szinte fejezetszerűen egymást követték, ahogyan a kamarási közösség életében is történtek, azok most újra felsejlenek. De már csak hang- és emlékfoszlányok érkeznek a múltból. Karácsonyi kántálások? Ünnepek törött darabjai. Az idő valamiképpen Dédnagypapában is megcsúszik: a betlehemi kicsi pásztor szerepét is eljátszotta valamikor. Áhítatos orcával nyújtja Lacika felé a gyapjas ajándékot: ezt hoztam neked, egyebem nincsen. „Ó, van egy szekerecském is!” Már nem gyermekkorát és betlehemezéseit idézi fel, az egykori rítustöredékekben a Dédapa ajándékozásának betlehemi gesztusát villantja fel. Az Anyám könnyű álmot ígér ünnepi közös mulatságának szárnyaló énekes rituáléját is eróziós mivoltában észlelhetjük, amikor Jani rázendít kedvenc dallamára: „Giling-galang, szól a harang…” Jani ugyanis „Magyarul csak a gilinges galangot tudja 309énekelni, azt ismétli tehát kimerült szemmel, borostás arcát az égre emelve: gili-gala szól horong baldagságo határtolo!” Ráncigálják a nyelvet és a dallamot, tűnődik a szerző, s aztán egy lakodalmi meghívó műfordítójaként tudósít az erózió újabb jeléről: „Rosca Ionan és családja szeretettel közli, hogy fiúk, Ioan Agneta kisasszonnyal – Ágnessel ekkor meg ekkor esküvőjét tartja, melynek vigalmi része a vőlegény házában lészen.” A leány elmegy a háztól, el a faluból, el a nyelvi közösségből. Otthoni nézelődésében keserű tapasztalás mindenütt: „Üres a ház, régi gazdái: Erzsi néném, Ferenc bátyám kint a temetőben. Ott folytatja most már a karácsonyesti köszöntést: örömre való hálákat adjunk az Istennek… Négy gyermeke az ország négy sarkában. Kutas Feri a Zsil völgyébe vándorolt el szenet fejteni. Feleségét, gyermekeit is elvitte, valamint az András napi dalokat. Némelykor hazalátogat, de nincs kedve énekelni.”

Doberdo felett többé nem ragyognak a csillagok; rámás csizmát sem csináltatnak az András napi ünneplő sokadalom dalosai, mint az Anyám könnyű álmot ígér egyik történetében. Újra felhangzik az ének, a sereglet helyett azonban a szerző egyszemélyes gyülekezetként panaszolja a krisztusi szenvedést: „…kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül a világra. Perelj Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szereted, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájok volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott…” Zsoltártöredékek fonódnak keserű monológba. Nem dicséret hangzik, hanem kétségbeesésből felszakadt számonkérő jajdulás. A jelenkori Nagy Nyomorúság korából Psalmus zeng az ég felé. Psalmus Hungaricus ez is, akár Kodály Zoltán siralmas éneke, vagy Dsida Jenő verse. A textus, a szövegkompozíció maga is kifejezi a sanyarú és számkivetett állapotot. Sorok, szövegtöredékek illeszkednek egymáshoz, s hogy 310darabjaira hullott az Egész, az elemi létében, vagyis nyelvi kifejező állapotában is megmutatkozik. Ha Beckett figurái dadognak és szavakat, szótöredékeket böffentenek egymás felé, az személyes vegetációjukról szóló híradás. Ha Sütő András szereplői akadozva szólalnak meg, hamisan intonálják a magánhangzókat, zsoltáromladékokat mormolnak, az a közösségi pusztulás jele. Hogy nincs iskola, nincsenek intézmények, amelyek a nemzeti hovatartozandóság szellemi építményét kimunkálják a lelkekben. S ha évtizedek óta a tiszteletes úr új zsoltáros könyvet nem adhatott hívei kezébe, persze, hogy hallomásból egyre inkább foszlányokban vándorolnak Szenczi Molnár Albert sorai. A társadalmi lét leverő tényeiből így épít költői látomást Sütő András.

Ha drámát írna, talán itt fejezné be. Szervét és Káin is az égre kiált kétségbeesésében.

A Szavak fohászára azonban megnyílik a föld és megnyílik az ég.

Megnyílik a föld, és Orbán János bácsi tűnik elő a háborús munkaszolgálatból, s vele az egykori kukoricakapálásért járó mesefizetség és figyelmeztetés. „Szép szóval nem lehet madarat fogni, sem tornyot építeni. De ragaszkodást igen. Azóta is hiszem – a gyöngyöt ropogtató disznók ellenére –, hogy ahol két lélekben a szavak nem csendülnek össze, miként a kristálypoharak: babiloni bagzás az emberi lét. Megőszültél. A gondoktól bizonyára. A gondok nem őszítenek. Hanem a Gond. A vércsekarmaival. Szólni kell.”

És megnyílik az ég is Sütő András világegyetemében. Az Úr elindult Péterrel a földre jószógyűjtögetni, „mert híre kelt odafönt az emberi szavak teljes romlásának.” Minthogy Péter gyakorta ellátogat a földre, az Úrnak pontos és részletes helyzetjelentéssel szolgál: „…azt kellene parancsolnod mindahánynak: kelj fel és beszélj! Mert szavaik minden jel szerint összenőttek a beleikkel. Aminek ugyancsak különlegesek, Uram, az okai. A kezelésükről van szó. A mindenkori kézhezvétel módozatairól. Ispánjaik és őrmestereik ugyanis, ha némely gondolatot óhajtanának velük közölni, először a csizmájuk orrát mozdítják az ülepük irányába, a szamarak ellenben szájba rúgják őket inkább, csak nagy ritkán farba. Vehetted észre 311Uram, tele van a környék ilyen szájbarúgásra idomított szamarakkal.” Amilyen otthoniassággal teremti Durumót az Olt hídjára Tamási Áron az Ördögváltozás Csíkban című novellájában, épp oly természetességgel állítja Sütő András az Urat és Szent Pétert a híd két végére szavakat koldulni. Az Úr bizakodik; Péter állítja, nem akad, aki megszánná őket. A tét: egy deci pálinka. Sorra elhaladnak a vándorok; a szamaritánus, a „százévi hallgatásra ítélt poéta”, akinek gyöngysor szavai „megvakultak használatlanul”; a golyvás ember, akiből már csak szótörmelékek potyognak ki, „malteres Bábel-tornyánál”. És jönnek a dagadtszájúak, félszájúak, dagadtnyelvűek és görbeszájúak „kunkorodó gilisztaszavakkal”. A Paradicsomból kiesettek sereglése; akár H. Bosch apokalipszisein: egy abszurd világ gnómjai kúsznak, tekeregnek, gombolyognak; gúvadt szemük, tátott szájuk, amely a természetes jogrendre és szólásszabadságra épített emberi világ féreg-létük: kétségbeesett jajkiáltás az elveszett édenért. Sütő András meselátomásában a nagyfülű ember öszvérré, majd szamárrá változik, aki „az emberi sokadalomba, valamint a közeli vásárosok közé vetette magát és pontos találattal rugdosta szájba mindazokat, akik megítélése szerint rosszul szólottak, vagy éppenséggel panaszkodni mertek volna…” A képes beszéd a nyelv társadalmi működésének ellehetetlenülését példázza. A nyelvben megrokkantak lélekben eszközemberekké nyomorodnak. Majd a szamaras ember, már a „rend” felügyelőjeként némítja el és rúgásaival tömeggé idomítja az emberi nemzetséget.

Isten elvesztette a fogadást – a deci pálinka Péteré. Az Úr beismeri kudarcát: „Az egyetlen Lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen, az esetre, ha meghalnék. Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső fényt, értelmének azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely a gondolatainak, szellemének egyetlen magháza. Értelme másként éppúgy elcsökevényesedik, mint víz nélkül a tavirózsa, mint a szükséges tápláléktól megfosztott szarvasok agancsa. Életének célját fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben, sem ételben, sem italban, sem a szerelemben, ha belső világosságát, e Második 312Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja és elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterein.”

Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat mesés példázata is – mint a Káin és Ábel – felidézi bennünk Madách látomását. Sütő András Úristene is elégedett művével, mert a csillag nem változik szamárrá, a madár se viszi vásárra csőrének állását, Madáchnál reménytelenségének szirtfokán az ember elégedetlen munkájával, Sütő Andrásnál pedig az Úr elégedetlen a nyelvi közösségi létre teremtett emberrel. Újrateremtené, vagyis gyúrná az embert, de „a dolog azon bukott meg aznap, hogy a csaplárosnak ellopták a gyúródeszkáját laskanyújtóstul.” Az újrateremtés tehát máskorra halasztódik. Ama Tragédia-végi biztatás azonban mégiscsak felhangzik, mert az Ige testet öltött az unokában. Lacika Nagyapa előtt lépdel az ösvényen. A gyermek képzeletében gímszarvasokkal népesült be a mezőségi táj, galambszárny-szépségét, fácáncsibe-ragyogást lát maga körül, s az erdőben a piros kontyú harkály kopácsolását füleli. A dalból arról is tudomást szerzett, hogy Kolozsvár milyen város; megismerhette a gyenge kismadár természetét. Nagyapával beutazta az égi, pokolbeli és földi tartományokat. Mint Alexa Károly írta: „A nyelv rég elfelejtett mesgyéin, újrajárt ligeteiben, Albertus Molnár kalamárisa közelében, a dallá vált Gábor Áron kohójánál, a cinterem melletti Bolyai-emlék szomszédságában, a nyelv tágas mezőin, amik éppúgy őrzik Balassi lovának patkónyomát, mint a gályarab prédikátorok elfoszló lábbelijét, a nyelv omladékain látjuk őt, és a szó zavaros hordalékait derítvén, a nyelv szögesdrótjaként markolva, még ha árammal is telítvék, a nyelv ingathatatlan tölgyesei és ügyesen ingó, de hamar torssá romló nádjai között, a nyelv kockakövein és a gaztól fölvert árokszéleken, a bibliai és a zsoltár csataterein…” (Kortárs, 1977. 12. sz. – Maros menti parainézis)

Amikor 1935-ben Németh László Erdélyben járt, azt írta: „Az erdélyi irodalomnak szüksége volna egy Dantéra, aki utoljára kiáll mindazért, ami itt pusztulóba megy.” Sütő András kiállt mindazért; vállalta és vállalja ezt a közösségi megbízatást. A Sorskör közepére állt; s az ő pusztulás-víziójában mindazokat az emberi, etikai, nyelvi, 313történeti értékeket számba vette, amelyek a magyarságot megtarthatják minden időben. Nyelv-Isteni színjátékában bejárja a pokol, a purgatórium és a paradicsom köreit, hogy ama édeni, a Dante által említett boldog Magyarországot felderítse.

Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat: Sütő András álombeli Magyarországa. Kozmikus látomás zivataros századainkról – és magyarságra vezérlő kalauz. Gyötrelmes víziókban tudósít közös, Hebron völgyön túli édeni világunkról.

Ahogyan Csoóri Sándor méltatta: „Vannak, akik kétségbeesésükben Istent mozgósítják, hogy beléje kapaszkodhassanak.

Sütő a nyelvet mozgósította.

Az anyanyelvet.

Engedjétek hozzám jönni a szavakat – ez a bibliai hangulatú mondat könyvcím ugyan, de életre szóló életprogram is. Sütő a saját sorsával küzdő ember, a nyelv erejével kezdte el csöndben fölfegyverezni, hogy a kikerülhetetlen élet-halál harcban ne védtelenül tébláboljon az ég alatt.” (Laudáció a Bethlen-díj alkalmából, Hitel, 1990. 24. szám)

Tamási Áron Zöld ág című regényében az édenkereső legények, Jáczint és Benedek egy mesés példázattal tűnődnek további sorsukról. Két madár történetét idézik fel. Egyik földön lépkedve indult a távoli „gyönyörű helyre”. A másik levegőben repült, de útközben szárnyait meglőtték: „Egy helyben vergődött valameddig, akkor meghalt – meséli Tamási, majd hőse hozzáteszi: – Mert szárny nélkül tovább élni nem is lett volna érdemes.” Amelyik lassan, gyalogosan lépdelt, elérkezett a vágyott helyre. Mintha Tamási Áron példázatát gondolná újra Sütő András: „Feje fölött vércseppes fényköröket sikongva lőtt lábú madarat is látott itt Nagypapa. Máig sem tudja: az égnek mely sarkában keresi azóta is a leszállóhelyet.” Átfordítja tehát Tamási Áron példázatát; szárny nélkül élni nem lehet. Mert Tamási az ő madarát gyalogosan elbicegteti ama képzeleti tartományba. De Sütő András azt mondja; a madár földet sem érhet. Sorsa: csak az égben szárnyalva létezhet. Azt is sugallja: nem cél az, amit Tamási láttat. Tamási Áron gyalogos madara eléri célját, Sütő András lőtt 314lábú madaránál a leszállóhelyet, a pihenőt sem érheti el. Szimbolikus a sebesülés módozata is. Tamási madara szárnyát vesztve lépeget; Sütő Andrásé pedig azt mondja nekünk, hogy gyalogosan nincs mit kezdeni magunkkal; csak a költészet, a szárnyalás tarthat életben.

Nem sokkal a Szavak megjelenése után (1977) Illyés Gyula A lőtt lábú madár képét kibontotta Sütő Andrásnak ajánlott versében. A költő és a szellem emberének helyzetére utalva írta: „Az lett lehető, ami lehetetlen” – üzente íróbarátjának Marosvásárhelyre. Ars poeticaként maga is azt vallotta: „Erre gondolj: A kép / a legcáfolhatatlanabb beszéd.” Illyés Gyula eleget tapasztalhatta mindennapi küzdelmeiben, hogy csapdában él az, aki a magyarság sorsát ezen a tájon avval a felelősséggel vállalja magára, ahogyan legnagyobbjaink tették. Válasz Herdernek és Adynak (1977) című esszéjében írta: „Különös kutyaszorítóba került, aki Adynak és elődeinek vonalán akart lenni egyszerre hű európai és mégis – már Csokonai szavaival – »egy hív magyar«. Innen is, onnan is fenyegették furkók. De hát mondhatunk-e kevesebbet, amit minden »hív magyar« látott, annál világosabban, minél európaibb volt.” (Szellem és erőszak) Bizakodás után Illyés Gyula számára a romániai magyarság ellen irányuló megsemmisítő politika félreérthetetlen jele volt a Bolyai Egyetem megszüntetése. 1963 végén az Expressnek adott interjújában még szelíden fogalmazott, ám elsőként jelentette a nagyvilágnak, „Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmilliós lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. (Ha a költőkön a sor – Szellem és erőszak) Nyilatkozata mégis zavart, felháborodást keltett Budapesten s méginkább Bukarestben 1964 elején. A román írószövetség vezetőségi ülésén Eugen Barbu, azóta a Romania Mare Párt hírhedett alakja, fasisztának nevezte Illyés Gyulát. Azzal vádolta, hogy az 1945-ben elmenekült horthysta fasisztákat dicsőíti – a Kora tavasz (1942) című kötetére hivatkozott. Sütő András élesen, gunyorosan válaszolva utasította 315vissza Barbu vádjait, akinek tájékozatlanságánál csak sovinizmusa mutatkozott nagyobbnak.

A virrasztást pedig egyre többen elkezdték, vállalva a gyanúsítást, a belügyi figyelmet, a megfélemlítést és kitaszítottságot, a pártsajtó rendületlen rágalomhadjáratait. Az alig tűrt és a betiltás között imbolyogva harcoltak sokan. „Versben bújdosó haramia vagy / fohászból, gondból, rád szabott sorsból / hírhedett erdőt meg iszlagos / bozótot teremtesz magad köré” – írta Nagy László. Valóban, bujdosni kellett költőként éppen úgy, mint közügyi, magyarság-kisebbségi dolgok képviseletében, így Erdély ügyében is. Minálunk vannak fenyvesek címmel Czine Mihály bevezetőjével Tompa László járta az országot és képviselte a román–magyar összetartozás gondolatát. Középiskolás diákok és egyetemisták körében irodalmi estje beszélgetéssel folytatódott. Ügyeletes fülek jelentették a hivatalos politikai etiketten túlmutató gondolatokat. A belügyéri akciókat helyi és magasabb szintű intézkedések is követték, s persze a központi propaganda gondoskodott arról, hogy ideológiai ellenféllé avassa a szereplőket. Erdélyről a romániai magyarságnak romlásáról beszélni pedig: a nacionalizmus nyilvánvaló bizonyítéka. Mégis erősödtünk a ragaszkodásban; Kallós Zoltán eszmei és szakmai útmutatásai nyomán Sebő Ferenc, Halmos Béla és a Muzsikás együttes elindította a táncházmozgalmat. Mezőségi, széki, moldvai csángó dallamok csendültek fel baráti és alkalmi összejöveteleken. Nem leplezte le talán semmi más jobban a rendszer álszent és farizeus voltát, minthogy gyanúsnak nyilvánította azokat, akik a Duna-medence népeinek táncait népszerűsítették, dalait, az ügyét felkarolták. Bartók Béla, Kodály Zoltán hazájában! Csoóri Sándor, Nagy László és Kiss Ferenc erkölcsileg is a fiatalok mellett állt. E művelődési és szellemi program mellett Illyés Gyula fegyvertársaiként a nyilvánosság előtt is megszólaltak, amikor és ahogyan csak tudtak. Czine Mihály a Tamási-ünnepségről hazatérve 1972 októberében az Írószövetség választmányi ülésén indulatosan számolt be a romániai magyarságot sújtó intézkedésekről. Célzatos rágalmakat s olyan híreket kezdtek terjeszteni, hogy az Írószövetségben egyesek területfoglaló igénnyel szólaltak meg. Czine 316Mihálynak az erdélyi irodalomról írott monográfiája már a hatvanas években elkészült, de nem jelenhetett meg. Az írószövetségbeli megszólalást követően terjedelmes levélben, a miniszternek címezve, de Aczél Györgyhöz szólva sorolta a könyvkiadás és a főszerkesztők, szerkesztőségek tájékozatlanságait, a kultúrpolitika közömbösségét és felelősségét. Aczél első felindulásában Czinét vidékre akarta száműzni. Király István védte meg Czine Mihályt. A rádió és a televízió pedig némán és tájékozatlanul asszisztált e közömbös közállapothoz. Kivételt jelentett a TV-Híradóban Pálfy G. István, aki egy-egy percet kiharcolt a romániai magyarság ügyeinek. Támadás, beszorítottság minden területen. Pomogáts Bélát transzszilvánizmus tanulmánya ürügyén a Duna-medence éber ideológusa, diktátora, E. Fehér Pál támadta meg a Kritikában. Célzatos rosszindulatát még csak leplezni se tudta. Tamási Áron Ősvígasztalás című drámáját őskeresőre hamisította, csak hogy jól bevált jelzőivel sandán támadhassa az írót és az erdélyi gondolatot.

„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. /A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon ki./ Semmi sem fölösleges” – írta Kányádi Sándor Noé bárkája felé című versében. A költő aggodalma félreérthetetlen: elkezdődött a pártprogrammá emelt és nyíltan hangoztatott tétel, a nyelvi homogenizálás (1974) – nálunk pedig a nyelvek eltűnéséről, felolvadásáról jelent meg tudományos értekezés. Erre utalt az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében Sütő András is, amikor a golyvás emberében Bábel tornyának malterosát fedezi fel. A nyelvi jövőnket, végső soron önmagunkat feladó nézetre válaszolt Balogh Edgár a Tiszatájnak küldött dolgozatában. Ilia Mihály főszerkesztő közlésre leadta a tanulmányt, ám a nyomdában a belügyi szolgálatosok megakadályozták a szedést. Ilia Mihály emberi és szellemi méltóságában mélyen sértve lemondott a lap szerkesztéséről. (1974. december) A román nacionalista vezetés és a hazai nemzetvesztő pártpolitika internacionalizmusa „baráti és testvéri szövetségben” működtette megsemmisítő gőzhengereit.

1974 tavaszán Romániában papírtakarékosság ürügyén zsugorítani kellett a napi- és hetilapok példányszámát. 1975–80 között 30–40%-kal 317csökkent az újságok, folyóiratok terjedelme; 30–50%-kal zsugorodott a könyvek példányszáma. Súlyosan csonkolta a magyar nyelvű lapokat, s különösen a Kriterion Könyvkiadó munkáját. Szaporodtak a megsemmisítés tényei: nemzeti jellegüket vesztik a magyar líceumok, osztályokat szüntettek meg, számokban írták elő a magyar diákok középiskolai és felsőfokú tanulmányi lehetőségeit (numerus clausus). Az előírt számok természetesen még Románia összlakosságán belüli magyar nemzetiség arányának sem feleltek meg. Ezért hatott jelen idejű és döbbenetes metaforaként Harag György képe Az ember tragédiájában, amikor a prágai színt nem egy tanítvány jeleneteként mutatta meg, hanem iskolaüggyé emelve a diákság előadótermében vetítette elénk. (1975. január)

Az új vásárhelyi színház avatására jellemző és hírhedt történet: 1973 októberében a színház vezetősége napokon át igazgatta az új épület előtt a piros szőnyeget, mert a diktátor Ratosnyán vadászott, és a megyei vezetést se értesítették, mikor méltóztatik megjelenni az avató ünnepségen. Többszöri halasztás után végül is jelezték Ceauşescu érkezését. Tudván, hogy a diktátor a művészetet nem szívleli, kedvében akartak járni, ezért falusi román amatőrök zenés-táncos műsorával készültek fogadására. Még arról is döntöttek a szigorú biztonság érdekében, hogy vásárhelyi színész még nézőként se legyen jelen. Az avatás napján este hat órakor kiderült: a színház befogadóképességéhez képest kicsi az udvartartás és a tapsonc sereg, elférnek hát a művészek is. Mégiscsak jöhetnek! Lássák színházuk dicső nyitását. Körbetelefonálták a színészeket, de köszönték szépen az invitációt, sokan otthonukban maradtak.

A művészi szellemi életet fokozatosan lezüllesztették. A hetvenes években írók és művészek már nem kaptak díjakat, becsületük csak a nacionalista udvari bárdoknak volt, mint például Adrian Păunescunak, aki országjáró műsoraiban – a televízió nyilvánossága előtt – hisztériáig fokozott népünnepélyek keretében gyalázta a magyarságot. Ehhez szava sem volt a magyar politikának, és nem lehetett a sajtónak sem.

Sütő András művei riadtságot, félelmet és bizonytalanságot váltottak ki a bukaresti párt- és állami hivatalnokokból. A Csillag a 318máglyán bemutatóját például cenzorokkal való huzakodás előzte meg. Mondatok értelmét kellett „lokalizálni” vagy újrafogalmazni. Hatalmas belügyi készültség várta a bemutatót; értesültek, hogy sokan érkeznek Magyarországról. A belügy listát kért a színháztól, kik azok az „idegen állampolgárok”, akik az előadáson jelen lesznek. (1976. III. 19.)

A magyarellenesség jelei a román társadalmi élet minden területén megmutatkoztak. Rendeletet hoztak például: 1975. január 15-től az „idegen állampolgároknak” kötelező hotelben megszállniuk. Nyilvánvaló volt: elsősorban a magyarországi kapcsolatokat akarták a belügyi megfigyelés körébe vonni. Biharpüspökiben vagy Kürtösön felszálló határőrök miközben az útlevelet kérték, a kezükben lévő regisztert forgatták, s összevetették: szerepel az illető a listán. Különböző színű bejegyzések az utas további sorsát meghatározták. Előbb csak faggatták, hová utazik, hol száll meg… – ezeket az információkat feljegyezték, s leszállva telefonon az illetékes település belügyi szervének jelentették. S mire megérkezett, már az állomástól kísérték útját. Autóátkelésnél (Ártánd) hosszú sorokban torlódtak össze, mert a kőasztalra pakoltatták ki a csomagokat. Személyi motozásra vonaton egy másik fülkébe (Nagyvárad és Kolozsvár között) invitálták a „gyanús” személyt, Kürtösön leszállították a vonatról. Hogy mi volt tilos és mi nem, azt a vámosok határozták meg; kávé, szappan, cigaretta ellenében persze engedtek honfiúi éberségükből. Az elkobzott árukról pedig gyakran nem adtak hivatalos papírt. Főleg nem könyvekről és folyóiratokról – mert a Romániát felforgató termékeknek számítottak. Különösen hisztérikus éberséget mutattak az Utazások Erdélyben című kötet iránt, amely a helységneveket, emlékműveket magyarul is jelölte. Minden megtalált példányt elkoboztak, sőt olykor tulajdonosát visszafordították.

Abszurditás akkor mutatkozott igazán, amikor már a Népszabadság is tilalmi listára került. Vagyis: egyik „testvérpárt” vezetése nem engedi országába a másik „testvérpárt” hivatalos lapját.

Az Erdélybe gyakran utazó turista már jól tudta, hogy például a kolozsvári Continentalban vagy a marosvásárhelyi Transzszilvániában 319mely szobák egyikét kapja azok közül, amelyeket lehallgató készülékkel láttak el. A házak előtt fel-feltűntek megfigyelő személyek és járművek úgy, ahogyan Kányádi Sándor versében felidézi a szorongásos képet: a ház előtt egész éjszaka ácsorgó terepjárót. Rendelet írta elő: aki idegen állampolgárral találkozik, annak a beszélgetés tartalmát jelentenie kell az államvédelemnek. Főként intézményvezetőktől, egyházi személyektől kértek írásbeli jelentést, s azoktól, akiket valamilyen ürüggyel a Securitate meg akart félemlíteni.

Megkülönböztetés minden területen: zárt városnak minősítették például Kolozsvárt, Temesvárt, Marosvásárhelyt is. De ez csak arra volt ürügy, hogy a magyar lakosság letelepedését „jogi formában” megakadályozzák. Mert a románok korlátlanul özönlöttek a zárt városokba, ahol munkahely és lakás várta őket. Az iparosítás hangzatos társadalmi programja azt is jelentette, hogy Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy környékének magyar lakói gyakran nem juthattak munkához, mondván, nincs alkalom, ám a Kárpáton túli területekről tízezrével és szervezetten telepítették be a románajkúakat. Oktatási intézmények mellett üzemekben, hivatalokban is a numerus clausus elve működött, vagy még az sem. Hanem inkább a numerus nullus.

Új magyar vezetőt kinevezni azt jelentette: hátrányos megkülönböztetésben részesítik a románokat. 1976 szeptemberétől elveszti önállóságát az utolsó magyar főiskola is, a vásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet, mert román tagozattal bővítették. A korábbi tizenöt hallgató helyett az új rendszerben, az egyenlőség jegyében, már csak hét-nyolc diák kezdhette meg tanulmányait. S hogy Constantin Codrescu és a hozzá hasonlóak sovén érzékenységére tekintettel legyenek, az osztálytermek ajtajáról leszerelték az egykori kiváló tanárok és művészek, Delly Ferenc, Borovszky Oszkár és mások névtábláját.

A romániai magyarság kérdése belpolitikai, tehát belbiztonsági ügy!

Más ország, külső szervezet és testület nem szólhat a történtekhez – a diktátor beszédében szinte hetenként rögeszmésen hangzott el a szuverenitás és függetlenség elve. Amennyiben a magyar kisebbség 320külpolitika: úgy látványos manőverek bábjaként lehet velük megnyugtatni a világot. Ezért mehettek el például a romániai magyar írók 1973 tavaszán Amerikába.

Az erdélyi magyar írók első amerikai körútját valójában Püski Sándor kezdeményezte. A Magyar Élet Kiadó hajdani legendás alakja akkor már New Yorkban élt és folytatta irodalomterjesztői és kiadói munkásságát. Előbb csak Sütő Andrást hívta meg irodalmi szereplésre, aki azt tanácsolta neki, hogy hívja meg Kányádi Sándort és Farkas Árpádot is. Tanulságos lenne – mivel politikai háttere van az ügynek – bővebben ecsetelni, hogy a Sütőnek szóló egyszemélyes meghívás alapján miként szaporodtak hétre a művészküldöttség tagjai, akikhez még újabb két személy is csatlakozott. Tény, hogy a román kultúrpolitika illetékesei megpróbálták ezt az alkalmat is fölhasználni a Ceauşescu-politika „jó hírnevének” növelésére, ugyanis a román pártfőtitkár épp az idő tájt készült amerikai útjára. Ez részben sikerült is nekik: a felduzzasztott küldöttség egyik-másik tagja (Hajdu Győző) oly idillikus képet festett a romániai magyarság „kulturális virágzásáról”, hogy joggal váltották ki egyes magyar újságok fanyalgását, sőt éles bírálatát is. Az elismerő beszámolók jórészt Sütő András szereplését méltatták. Az irodalmi estek sorozatán felolvasott Nagyenyedi fügevirág című esszéjével mindenütt sikerült megértetnie közönségével, hogy a Bethlen Gáborhoz írott panaszlevél: a Ceauşescu-diktatúra szorításában vergődő romániai magyarság segélykiáltása. A román hírszerzés nyilván fölfigyelt e mozzanatra, Sütő András „ünneprontó” szövegeire, mert az újabb kulturális szereplést, mikor a Székely Népi Együttes egy csoportjával kellett volna amerikai körútra indulni, Iosif Banc – Maros megye párttitkára és Ceauşescu bizalmasa – szigorúan betiltotta.

A diktátor Romániája a legnagyobb kedvezményben részesült (1975), a szovjet érdekzónában egyedüli államként. Amerika így hitelesítette az embertelen politikát. A diktátor tartotta a kapcsolatot Izraellel, miközben sűrűn ölelgette a palesztin vezért; afrikai, közel- és távol-keleti „testvérekkel” találkozott naponta; Erzsébet királynő fogadta és kitüntették például Angliában is. Már 1971-ben megíratta 321életrajzát a diktátor, Hamelet művének kiadását a nagytekintélyű párizsi Seghers hitelesítette. De nem a nyugati bestseller listákat ostromló számítással, hanem hivatalos és titkos román ügynökök bőkezű anyagi ösztönzésére. Egymás után így jelentek meg a világ nagy nyelvein a diktátor cikkei, beszédei, a róla szóló monográfiák, majd lassan, a hetvenes évek második felében, könyvekkel, kitüntetésekkel szervezni kezdték a diktátorné dicsőségét is, akit a kémiai tudományok halhatatlanjaként ünnepeltettek afrikai országokban és megvásárolt nyugati egyetemekkel és értelmiségiekkel egyaránt.

A romániai magyarság eróziója, az intézményes jelleg mellett, komoly személyi veszteségekben is megmutatkozott. Elhunyt Nagy István (1977), Kós Károly (1977), Mikó Imre (1977): a Magyarózd kincseiből tornyot rakó Horváth Istvánt részeg belügyi tiszt gázolta halálra (1977). De szomorú gyorsasággal fogyasztotta magát a fiatalabb generáció is: előbb Szőcs Kálmán (1973), majd a Kalevalát fordító Nagy Kálmán végzett életével (1973. november), Szilágyi Domokos, aki annyiszor játszott a halál gondolatával, szintén beteljesítette a kísértést (1976). Temetésére Páskándi Géza már a Magyar Írószövetség képviseletében utazott, mert még 1974 telén házassági akcióval távozott szülőföldjéről. Erdélyből való távozását megértve mondta Sütő András: inkább négyszáz kilométerre legyen Kolozsvártól, mint három méternyire a föld alatt. Elkezdődött a menekülés első törvényesnek álcázott hulláma: házasságok köttettek barátságból és szívességből; és gyakran ötven-százezer forintos árfolyamon. A belügyi zaklatások, megfélemlítések egyre jobban meghatározták a romániai magyar értelmiség mindennapjait. Jól tudták például: Kallós Zoltán személye jelképpé nőtt. Magánéletébe avatkozó rágalmakkal tartóztatták le, hamis tanúkkal megszervezett koncepciós perben ítélték többéves szabadságvesztésre.

Kutyaszorító.

Hivatalos felszólalásra nem volt esély: Magyarországon a felelősség súlyát átérző személyek roppant erőfeszítéssel próbálták kimoccantani a közönyös politikai közhangulatot. Figyelték Csoóri Sándor körét. Hozzá naponta érkeztek a dermesztő hírek. A turista úton 322Budapestre jött romániai magyar értelmiségiek éppúgy megkeresték, mint az erdélyi falvak közemberei. Az erdélyi és a határon túli magyarok gondja napi baráti összejövetelek fő oka és tárgya lett.

Hiteles embereket próbáltak besúgásra csábítani-kényszeríteni. A cselekvés és a megszólalás módozatait kereső személyek rózsadombi összejöveteleit például kenyérkosárba helyezett mikrofonnal hallgatták le. 1975 télvégén a magyar pártkongresszus előtt, a főszerkesztői értekezleten megtiltották a romániai magyarsággal kapcsolatos minden írás és tudósítás közlését. A nyugati magyarság széthúzó és sokszor szomorú belső hadakozásai közepette igyekezett felvállalni azt, ami elsősorban a magyar államvezetés és politika kötelessége lett volna. Illyés Elemér adatokban gazdag könyve (Erdély változása, München, 1976) baráti körökben itthon is kézről kézre járt. Bécsben Szépfalusi István; Münchenben az Új Látóhatár; Párizsban az Irodalmi Újság már a hatvanas évek közepétől, Amerikában Nagy Károly és az Ötágú síp kísérte figyelemmel azokat a politikai tényeket, amelyekről a magyarországi sajtóban tilos volt írni. Zolcsák István Dél-Amerikában szervezte az Erdélyi Világszövetséget 1968-tól; az Amerikai Magyar Szövetség képviseletében Száz Zoltán járt erdélyi tényfeltáró körúton az amerikai követség támogatásával. Történelmi érdem ma már: a huszonöt éves Hámos László 1978 áprilisában tüntetést szervezett a New Yorkban tartózkodó román diktátor ellen, és a 2500 résztvevő megalázó perceket okozott az önhitt zsarnoknak, de az embertelen politikát elfogadó amerikai kormánynak is. Az amerikai magyarság fellépésének is köszönhető, hogy Kallós Zoltánt a reá szabott ítéletnél előbb engedték ki a börtönből.

A magyar vezetés lelkiismerete azonban moccanatlan maradt. 1977 júniusában a Nagyvárad-Debreceni találkozó újabb csúfos és megalázó eredményeként a magyar kisebbség jogfosztottságát az elvtársi egyetértés jegyében szentesítették. A kishatárforgalommal kapcsolatosan született megállapodás, és a majdani kolozsvári és debreceni konzulátus megnyitásáról döntöttek. Egyetlen új elem, politikai terminológia bukkant fel a közös közleményben: a nemzetiségek 323Híd szerepe. Erre a képre mondta Sütő András: „de nem úgy, hogy rajtam, mint a pallón járjanak át.”

„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.”

A zsarnokság leleplezésének feledhetetlen színházi pillanata volt, amikor a Csillag a máglyán kolozsvári előadásán a fegyveres poroszlók belökték az ajtót, majd belépett a Hitnyomozó, mire Szervét Mihály azt kiáltotta: Tolérance! – és akkor felzúgott a taps. Nyugalmas idők békés előadásában a primadonna érkezését fogadják ilyen ovációval, vagy egy jól formázott poént éltet így a közönség. Hogy fergeteges ünneplés kísérte a „Tolérance”-ot, az már az élet és a színház végzetes és tragikus, tragikusan abszurd, jelenidejű azonosságát leplezte le. Mert ez a „Tolérance” egy képzeletbeli monumentális tüntetés jelszavát kiáltotta oda nemcsak a színpadi belügyérnek, hanem az elnyomó diktatúrának is. Tolérance! – ahogyan Szépfalusi István írta ezzel kapcsolatban: kulcsszó. A kétmilliós magyarság óhajtását fejezte ki sugallatos megjegyzése: „Jogot a meggyőződésnek, szabadságot az árnyalatoknak.” (A Hét, 1979/27.)

Az emberek a köznapi cselekvés módozatait keresték. Papok és tanárok templomban és iskolában egy-egy példabeszéddel, képpel tudatosítani igyekeztek a megnyomorított és számkivetett közösségi létet. Összefogás és összehangolás híján erőtlenek és gyámoltalanok voltak ezek a személyes erőfeszítések. Már csak azért is, mert a gyanakvás, az egymás iránti bizalmatlanság bénította és szinte lehetetlenné tette a cselekvést. Néhány rendezvény jelentett némi bátorítást. Székelyudvarhelyen például évről évre megrendezték a Syculus fesztivált, másutt dalosok és táncosok gyűltek össze, amelyhez a Művelődés című havilap igényes szakmai segítséggel szolgált. Árkoson zenei napokat, Szárhegyen a képzőművészet alkotó táborát szervezték meg. Sokat jelentett a Bodor Pál vezette televízió, amely annyi kötelező anyaga mellett minden adásában megpendített nemzetiségi, szellemi ügyeket; várták az emberek Csáky Zoltán riportjait, a színházközvetítéseket. Sylvester Lajos erőfeszítésének köszönhetően Sepsiszentgyörgyön életre hívta a nemzetiségi színházak kollokviumát 1978-ban. Gyaníthatjuk: a diktátor második 324amerikai látogatásának hangulati előkészítéseként engedélyezték. A szentgyörgyi fesztivál, amely a magyar színházak mellett a temesvári és szebeni német és a bukaresti zsidó színházat is vendégül látta, sokféle nyugtalanságról árulkodott.

Király Károly 1977 májusában Ilie Verdeţ-nek írt első levelében bírálta a párt kisebbségpolitikáját. Válaszra se méltatták. Király júliusban Magyarországon járt. Sütő András ajánlásával találkozott Illyés Gyulával, majd Csoóri Sándorral, s mint a Nyílt kártyákkal című könyvében írja: „egyeztettük a teendőket, hogy leveleim széles körű nyilvánosságot kapjanak a nyugati sajtóban.” A szeptemberben írott memorandum Csoóri Sándor közvetítésével eljutott a helsinki megállapodásokat ellenőrző belgrádi konferenciára is. Király Károlyt többször hívatták a pártközpontba, majd 1978. február 7-én Karánsebesre száműzték. Király Károly több beadványát, Takács Lajos beszámolóját is tartalmazta az a dokumentumkötet, amit Witnesses to Cultural Genocide címmel 1977-ben adott közre a Hámos László vezette emberjogi bizottság.

A szentgyörgyi Kollokviumra hírlapíró társaimmal utaztunk. A nagylaki átkelőhelyen órákon át vizsgálták csomagjainkat. A karánsebesi útvonalon egy-egy település határában rendőr írta fel gépkocsink rendszámát. Szentgyörgyön civilruhás nyomozók kísérték minden lépésünket; a szakmai tanácskozásra nem mehettünk be, s már ismerősként tűnt fel Hankesch János secufőnök zömök alakja. A nyugtalanság igazi okát azonban nem mi szolgáltattuk. Nyugati újságírók mellett, akik Nádas Péternek köszönhetően, érdeklődtek az erdélyi magyarság iránt, amerikai delegáció is érkezett a városba és a színházi napokra, amelyet a közönség és a szakma „Sütő fesztiválként” is emlegetett. Mert a kolozsváriak a Lócsiszárt játszották, a vásárhelyiek a Vidám siratót, a temesvári színház az Anyám… színpadi változatával szerepelt, a vásárhelyi főiskolások pedig a Káin és Ábellel arattak vastapsos perceket. Az amerikai delegáció Sütő Andrással is találkozni akart. Szándékukról értesült a román vezetés. Nicolae Veres, Maros megye első titkára, későbbi budapesti nagykövet, Sepsiszentgyörgyről „halaszthatatlan lapügyben” sürgősen 325hazahívta az esti és a napközi találkozókon ünnepelt írót. Sütő Andrást Vásárhelyre kocsiztatták, s amikor a hívás okát tudakolta, az első titkár s a belügyiek képzeletéből még alibire se futotta. Csak az alkalmat és az időt akarták ellopni. Épp azt a napot, amikor az amerikai bizottság Szentgyörgyön tartózkodott. Sebaj, mondták az amerikaiak! Marosvásárhelyen találkoznak majd Sütővel. Ám mire oda utaztak, Sütő Andrást, ugyancsak sürgősségileg, visszaküldték Sepsiszentgyörgyre. De miért hagyta magát? – kérdezhetné bárki. Mert fogalma sem volt az ügyek hátteréről. Később értesült róla, mikor az amerikaiak már hazautaztak. Ekkor történt, hogy Sylvester Lajos hiába várta a jóváhagyást arra, hogy a találkozó zárónapján színházát Tamási Áronról nevezzék el. A diktátorné kabinetje válaszra se méltatta a beadványt. Mondhatjuk, a kollokvium úgy végződött, ahogy kezdődött: a műsorfüzet, amely Illyés Gyulát is idézte, nem kerülhetett közönség elé, mert bezúzták. De a hetvenes évek közepén bezúzták azt a több mint húszezer bibliát is, amely hivatalos úton jutott be Romániába – vécépapírt nyomtak belőle. S mint Major-Zala Lajos versében írta: „véleményre válasz / az arcukra kenődött az alfelük nyoma / a húszezer gyalázott biblia” (1980) – mert az arcátlan tett híre bejárta a világot.

Illyés Gyula a Magyar Nemzet 1977 karácsonyi és újévi számában történelmi európai összefüggésekben írt esszéje (Válasz Herdernek és Adynak) „Európa legnagyobb nemzeti kisebbségének” anyanyelvi iskoláztatási nyomorúságait, az erőszakos asszimiláció tényeit említette olyan elegáns megfogalmazásban, hogy Románia és Erdély nevét le sem írta. Mihnea Gheorghiu – bizonyára legfelsőbb megbízásra – gyalázkodó jelzőkkel, összevillázott dühödt cikkben támadta meg Illyés Gyulát, aki válaszában az igazság tisztázását javasolta: nemzetközi fórum ítélkezzen vitájukban. Írását nem közölte, mert nem közölhette a Magyar Nemzet. Majd az irodalmi hetilapban Pach Zsigmond Pállal írattak választ. Miközben a világsajtó, a Le Monde, a Die Presse, a BBC felfigyelt Illyés Gyula „dörömbölésére”, aközben, mint naplójából értesülhetünk, Rényi Péter és Ungvári Tamás a Pártközpontnak írott levélben támadták, az Élet és 326Irodalomban pedig, Faragó Vilmos nevéhez is köthetően, „söpört a teveürülékes homok.” Illyés Gyula kisebbségi történeti kérdéseket egybegyűjtő Szellem és erőszak című könyvét, amely a választ nem is tartalmazta (Magvető, 1978), letiltották. Ma már tudjuk, Szépfalusi István közvetítésének köszönhetően egy Svájcba jutott példány nyomán facsimile kiadásban mégis megjelent Illyés műve.

És újra és újra az iskola ügye.

1978 őszén nyilvánosságra hozták a módosított oktatásügyi törvénytervezetet. Sütő András beadványban és tételesen tér ki a magyar gyerekeket hátrányosan sújtó szándékokra; hivatkozott N. Ceauşescu elvtárs 1971. március 12-i ígéretére, miszerint az anyanyelvet az oktatás minden fokán biztosítani kell. S a valóság: 1977-ben „…középiskolai szinten a magyar tanulóifjúság 50%-a már kizárólag román tanítási nyelvű osztályokba kényszerült.

A diktátor újabb amerikai útját előkészítendő 1978-ban a Nemzetiségi Tanácsot is összehívta, ahol Sütő András felszólalásában az oktatás diszkriminációs tényei mellett sorolta a művelődés eróziós tényeit is: „Magyar kórusok pedig román kórusszámok nélkül betiltatnak, … román dalkartól magyar éneket nem követelnek.” Továbbá: „…azokban a községekben, falvakban, ahol a magyar lakosság százalékaránya nem haladja meg az 5–10–20 százalékot, nagyobb részt megszüntek a magyar nyelvű művelődési körök…” Aztán: magyar nyelvű iskolai lapokat szüntettek meg, a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes Állami Román Népi Együttessé alakult. S újra felvetette a Nemzeti Statútum kidolgozásának fontosságát.

A diktátor a konferencia záróbeszédében nem nyilvánított véleményt a Sütő András által említett tényekről és javaslatáról.

A dráma is ezért volt számára a jajkiáltás műfaja, mert nem magángyötrelmeit akarta közüggyé tenni. Önmaga fölött költőként sem virrasztott volna. Ám az ő döbbenete drámai és tragikus: a „kollektív magány”. S ebből nincs menekvés. Sem feloldozás.

„Mert lehet szóló száj végül a seb?” – kérdezte Illyés Gyula neki szóló versében. Sütő András a tengerszem magányból – 1978. 327február 6-án a farkasréti temetőben Nagy László ravatalánál így válaszolt: „Mert ránk mért ítélet az egyéni élmény, az egyéni lét, az önmagunk megvalósítása, és fölmentő ítélet, miszerint senki nem felelős azért, hogy létezik, de ha valakitől számonkéretik a közösségi felelősségviselés gondja: a költő az mindenekelőtt. A Másokért poklokat is megjáró poéta, az egyszeri jelenség, az individuum legtisztább megnyilatkozása a közösség olvasztótégelyében.”

Lőtt lábú madár nyomában…

„Énekelni – leszállíthatatlanul.” Prózában, drámában, esszében. Mert a lehetetlen, az álmodott, a szabad haza csak a magasban, a képzeletiben létezik. A boldog világ, amelyben emberként és magyarként élni lehetne: a távoli jövő reménysége csupán. S ezért búval és bánattal hosszú és pokoli utak porából vesz magára köpönyeget.

Az erdélyi magyarság minden felelős alkotó embere, így Sütő András is Tamási Áron írói és emberi szolgálatát folytatta az újbarbár időkben. Hogyan is búcsúzott a nagy farkaslaki halottól Nagy László? „Felvonítja égig a kínt / amit nem lehet kimondani.” (Búcsú Tamási Árontól)

A legény fönn fekszik a ravatalon.

„Egyes népeket, akár Karthágót, Hannibál népét csak ellenségeik, vagy épp legyőzőik híradásaiból ismer az utókor” – mondotta Sütő András a Herder-díj átvétele alkalmából (1979) Bécsben.

A költő reménytelen árvaságában lélekharangot kondít, de a feltámadás harsonáját is megszólaltatja.

„Az ének, amely kezdetben előttünk járt, majd azután a nyomunkba eredt, hogy mint apró lidérclángokat egybetereljen minket, amire fölcseperedtem, mintha elunta volna önmagát is, bennünket is, átcsapott saját ellentétébe. Elnémult észrevétlenül. Belefájdult a fülünk is. Nem halljátok, emberek, hogy elhallgatott? 328Akkor kezdjük csak igazán szeretni és hiányolni, ahogyan fölsír a nádas, miután esti madarai kiröppentek az égtáj minden irányába. Elenyészett énekünk szárnyas metaforája nem hagyott nyugton. És mind gyakrabban emlegettük föl magunk között a gólyát, amely képzeletünkben az első világháború négy esztendeje alatt, míg szüneteltek az évszakok s a lakodalmak, odafagyott a zimankós időkben megfeketedett boglyára. Kivárta hát ő is a pokoltánc végét, kelepelő hangját elveszítve közben. Azért mégis jelen volt közöttünk. Belopta magát a mindennapi köszönésünkbe is. Akár Jézus titka az őskeresztények szavában egy-egy rejtelmes célzásba, jégrevetett mozdulatba, homlokráncba fészkelte el magát. Föltűnt az iskolai könyvekben. Krétarajzként kelepelt utánunk a templom fekete faláról és meglebbentette szárnyát a gyermek tavaszi játékaiban: gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?

Téli estéken bekopogtatott hozzánk a szomszéd és a szíves hogy és mint vagyunkra ugyancsak őt, a búsuló gólyát helyezte, mintegy világító lámpásként a poharas asztalra. Köszönöm…” – a gólyabusongásos időfolyamról tervezett eposz prológusából való sorok a hetvenes évek végén többhelyütt is felbukkantak, ám az ígért folytatás, a Harang a szélben című regény elakadt. Káin és Ábel után úgy gondolta és mondta: egy ideig nem ír drámát. Mégsem így történt. Az Idő alakította az írói szándékot.

„– Nyers idő!” – mondták a székely famunkások, amikor 1956 januárjában Illyés Gyulát és Flóra asszonyt Sütő András Erdőszentgyörgyre kísérte. Nyers idő – vagyis fagyott, dermesztő világ. A Weöres Sándor-i Nehéz óra ideje. „A sötét jóslatok kora elmúlt, a Történelmi Tél itt fütyül immár.” A Herder-díj átvételének ünnepén, 1979 májusában Sütő András a népek pusztulásának képét idézte. Majd hazatért ausztriai és svájci útjáról és megírta A szuzai menyegzőt. Nem a Perzsák című esszét dramatizálta, tragikus vízióját álmodta színpadra. Ahogyan a Kegyenc és a Különc után Illyés Gyula dimenziót váltott a Tisztákkal, olyanképpen fordulat A szuzai menyegző Sütő András munkásságában. A Perzsák című esszé jelezte a drámaíró moccanását. A helyzetek, sorsok, jellemek tragikus 329színpadi látomássá körvonalazódtak. Mégsem ez vezette ahhoz, hogy Perszepolisz felől érkező szigorú történelmi szelek zúgását megidézve színpadra formálja Nagy Sándor hódításának történetét. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékönyve után belső, gondolati sorskövetkezményként kellett megírnia A szuzai menyegzőt. Meg kellett írnia: mert benső hang szólította fel – a téli didergésben, a nyers időben. A Szavak: az Isten megtalálásának és az Úr felmutatásának könyve. S ahogyan a görögöknél kérdésessé vált az olymposzi, az isteni hatalom, melynek következményeként megszületett a dráma, Sütő András felismerése is kultikus, közösségi természetű. Elérkezett a nyelv megsemmisítésének kora.

A Nyelv-Isten, miközben közösséghez kapcsol és hidat teremt sorompók fölött: egyúttal éltető-megtartó erő is. Népben, nemzetben, nemzetiségben tanít gondolkodni, de Márai Sándor fordulatát is értelmezve – ez alanyban, állítmányban, jelzőben, képben való elmerülést is jelent. Mert a kettő nem zárja ki egymást. Sütő Andrásban alany és állítmány, vagyis a nyelv sorsa a magyarság léte és jövője. Ez rendül meg akkor, amikor Lacika nemzedéke nem járhat magyar óvodába. (1979/80-ban 83.885 magyar nemzetiségű óvodás, általános és középiskolás kényszerül román tagozatba.) Legfönnebb ha baráti ajándékként átcsempészett kötetből mondikálhatja Weöres Sándor Bóbita-táncos sorait. Kívülről törő veszedelemnél is riasztóbb, hogy belül és lélekben hat a pusztulás.

Unoka-Lacika azt mondja: a csontváz nem szép, csak a virág szép. Nagyapa írótársa, Panek Zoltán erre válaszolva a bukaresti magyar napilapban gunyorosan fejtette ki huszonegyedik századi esztétikáját. Képzeleténél hiúsága nagyobb volt, feltehetően nagyapával szemben táplált féltékenysége okán. Fantáziája hirtelen elakadt, s feltételezni sem tudta, hogy a gyermeki elme a családban hallott történelmi drámákat is őrizheti: például a tatárok által legyilkolt kamarásiak koponyái és csontjai merülnek föl emlékezetében. Így a gyermek számára a halál látványa a csontváz nem „magas esztétikát”, hanem iszonyatos pusztulást jelent. Neki a virág szép, azt helyezi a csontvázakat rejtő sírhalmok fölé.

A Perzsáktól A szuzai menyegzőig – ez Sütő András belső útja –, Weöres Sándorral szólva, a mindenség beutazása. A Perzsákban még volt remény: a hódítókat túlélő gyermekek az anyanyelvükön szólaltak meg. A szuzai menyegzőben Sándor halálával nem tisztul az égbolt. Sütő András az esszében sugallt bizakodó fordulattal megoldhatná ugyan, de épp azért írt tragédiát, mert a nyelv, a közösség elpusztításának réme erősödött fel benne. Illyés Gyula is egy nép megsemmisülését vizionálta a Tisztákban. Más pontokon érezhetünk kötődést a Tiszták és A szuzai menyegző között. Gérard lovag, Montségur várában, visszakísérvén a várkapitány, Perella lányát, Azalaist, az ostromlók szándékáról így tudósít:

„GÉRARD: Csaknem hadparancs, hogy közülünk, »franciman« lovagok közül minél többen vegyenek feleségül idevaló provence-i várkisasszonyt, katolikust persze, de az eretnek is jó.

AZALAIS: Legegyszerűbb módjául a fellegvárak bevételének. A faltörő kost a várkisasszonyok ölének irányítva.”

A Vatikán szándéka: az albigensek hitét a nép kiirtásával kell megsemmisíteni. A pápai legátus látva Perella makacsságát, hogy ragaszkodik a várhoz és az albigensekhez, így érvel:

„PIERRE-AMIEL: … Hány más-más országot akartok még, hány nyelvet, amióta a mi Urunk megmondta, hogy egy pásztor és egy akol, és vajon az apostolok szavát ama szent Pünkösdön a sokféle nemzet nem egy nyelven értette? Népek, országok roppannak szét s nyeletnek el az Úr akaratából!”

Ami Illyés Gyulánál néhány gondolat, Sütő Andrásnál monumentális látomás. A kor abszurditásában, új látószögben mutatja meg a hódítás természetét: egy birodalmi méretű, fülledt, erotikus nászi bacchanália borzongató logikáját követi. Amikor elcsendesültek a fegyverek és megkötik a békét, a háború, az igába hajtás, a megtöretés ekkor kezdődik igazán. Elcsöndesültek a csataterek, eltakarították a halottakat, és számba veszik az élőket, a leigázandókat: mit lehet velük kezdeni? A győzelem igazi értelme nem az öldöklésben mért siker, hanem az élők igába hajtása. A diadal a békében megszervezett fortélyos háborúkban teljesedik ki. Szőcs Géza írta: 331„Ama jól kifundált, monstruózus lakodalom rációja pedig minden további nélkül átlátható: világos a praktikus funkciója és pszichológiai motiváltsága is. A hasznossági elv: a győzőnek érdeke a béke, a pacifikálás, domesztikálás, háziállatiasítás. A lélektani ok pedig: asszonyaihoz mindenki jobban ragaszkodik, mint akár a hitéhez, isteneihez, akár anyanyelvéhez is; a frissen jöttek, az újgazdagok, a jövevények tehát mindig és mindenkor rajtuk, az asszonyokon keresztül, az ő megszerzésükkel igyekeznek az irigyelt-gyűlölt kultúrát integrálni – a totális győzelem illúziója mindig is így volt legolcsóbban beszerezhető.” (A nagy menyegző – Megyei Tükör, 1981. május 29.)

Ebből is következik A szuzai menyegző drámai gondolata. Ahogyan Szőcs István írja: „Sütő kérdésfelvetésének mélysége akkor nyílik meg a néző előtt, amikor Nagy Sándor nem a térdig vérbe gázoló hadvezér, nem a világvárosokat felgyújtó szeszélyes zsarnok, nem a százezreket keresztre feszítő társadalompolitikus, hanem a megbékélést, a barátkozást felajánló diplomata gesztusaival válik elviselhetetlenül félelmetessé.” (A szuzai menyegző sepsiszentgyörgyi előadásának műsorfüzete – 1981.)

Az erőszakos asszimilációnak ideológiája van. A huszadik századi politikában lealjasított szép kifejezése, a testvériség fordul itt testvériesülésbe. Diktatúrában a testvériség testvériesülést jelent. A győző diktálta „alámrendelést” a szó szoros értelemben is. Már a dráma első jelenetében megmutatkozik a hódító hatalom ideológiai természete. Kleitosz a pontos kiejtésre oktatja a perzsából göröggé lett őrségparancsnokot. Alexandrosz udvartartása az örökkévalóság görcsös és mániákus képzetében szerveződik. Kleitosz, Sándor fölötti szolgai-belügyi filozófiája: „Alexandrosznak örülnie kell, ha legyőzötteink érte lelkesednek, Ti ne higgyetek a hűségmutatványok ügetőversenyének. Minden percnyi feladatotok: a gyanakvás.”

S következik az uralkodói szózat: „Nyújtsunk egymásnak testvéri kezet, és ha valaki ellenezné a mai nappal kezdődő nagy menyegzőt, nyilvánítsátok közös ellenségünknek. Mert nem a perzsákat szeretjük kevésbé, hanem a velük való egyesülést, a vér szerintit is: 332jobban. Ma estétől kezdve Roxané, a hajdani királynő: majdani királynőtök is az én oldalamon. Szeretném, ha példámat egész vezérkarom, egész hadseregem minél hamarabb követné. Ne idegenkedjetek tőlünk, és boldogok lesztek a hellén birodalomban!”

A szerző megjegyzése: „Alexandrosznak csak a hangja hallatszik.” Esztétikai és dramaturgiai elgondolása az életből és a történelemből párolt tapasztalat.

Az Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzetében, amikor édesapja panaszos kérvényeinek sorsát felidézi, Sütő András azt írja: azok elvesztek a névtelenség homályában. Lisbeth, Kolhaas neje, panaszos levelével nem jut el a választófejedelemig, noha találkozása biztosnak ígérkezik, de amint az asszony közeledik feléje, egy testőr halálosan megsebesíti. Kálvin ugyan a hatalom embere, de a dráma végső mozzanatában, Szervét nem találkozhat Kálvinnal, mert Farel megakadályozza. A Káin és Ábel szereplői a mennyekbe tekintenek, onnan szól hozzájuk az Úr hangja. Nagy Sándor, e földi zsarnok is már láthatatlan; a palotából szólítja Parméniont. Kafkai láthatatlanság ez, a diktátor zárt ajtók mélyéről dönt népének, a macedónok és a legyőzött perzsák sorsáról. Éppen ezért nagyon kifejező, és a gondolati, stílustani jegyekről is árulkodó, ahogyan A szuzai menyegző előadásai Nagy Sándor szobrát megjelenítették. A kolozsvári ősbemutatón még láthattuk az aranyosan fénylő szobrot, akár Gyulán Székely János Caligula helytartója című darabjában (1978), ott Petronius lábbal rugdosta a császár szobrát – mindkettő Harag György rendezése –, Sütő András drámájának premiert követő előadásán eltűnt Alexandrosz szobra, mert a cenzúra letiltotta. Az 1981-es Nemzeti Színház-beli Ruszt-előadásban Kállai Ferenc hangját ismerhettük fel, s őt ábrázolta az a mellszobor is, amit a harcosok behoztak. Szegeden (1990) a szoborvonulási rítus a Nemzeti-belit idézte, ám az aranyozott fej a Kondukatort asszociálta.

Említettük: Parménion alakja nem a Perzsákban bukkan fel, hanem egy másik iráni úti tűnődésében, a Kelet kapujában. Ebben a szerző Sándor iránti aggódását említi: Parménion levélben figyelmeztette az uralkodót: Philipposz, az orvos, életére tör.

Sándor mégis lenyelte a gyógyszert.

A drámában Sándor szónoklatát követően Parménion megjelenése már más természetű aggodalmat, feszültséget indít el: az uralkodó „Perzsa viseletben szónokol – az ellenségeinknek. Azt a méregkeverő Roxanát feleségül veszi… megbolondult.”

Nem az erőszakos, nagy menyegző parancsa feszíti Parméniont, hanem a hatalom tébolyító jele, amit Sándor tekintetében vett észre. Figyelmeztette is a gyilkos villanásra, erre Sándor végleg elűzte magától. A Kleitosszal való jelenetben az is kiderül: Parménion a megalázkodó legyőzött perzsákat lenézi – inkább becsüli Bétiszt, az ellenállót.

Parménion drámai jellemrajzának írói remeklése, hogy Sándortól eltaszítottan is méregpróbát vállal uráért. Sütő nyomán Rousseau-t idézhetjük: „Milyen szép hitvallás volt annak az orvosságnak a lenyelése!” Kolhaasi hűség és nagelschmidti indulat együtt feszül Parménionban.

Korábbi drámákkal összevetve döntően különbözik A Szuzai menyegző. Kolhaas és Nagelschmidt, Szervét és Kálvin, Káin és Ábel – a kettő jelentett egyet. Párhuzamosságuk között ível a dráma. Parménionban a kettő együtt sűrűsödik. Az ő útja Sándortól Bétiszig tart. És vissza is. Mert Parménion végig nem szabadulhat Sándortól. Miként jut el Parménion oda, hogy kolhaasi természete nagelschmidtivé váljon?

Sütő monográfiájában Bertha Zoltán úgy látja, hogy „Parménion a kegyeltség kivételezettségét átmenteni próbálva keresgél külön utakat, csalódásaira, sérelmeire puszta sértődéssel, rátartisággal reagál, elvi szétválasztásokra képtelen látását hamis képzelgések homályosítják, érzelmeinek zűrzavarából kevéssé bontakozik ki a protestáló felismerés aktív és önmegemelő gesztusa. Hiszékenysége, naivitása is alacsonyabb rendű, mint a Kolhaasé…”

Talán azt nem érzékeli elég élesen Bertha Zoltán, hogy Kolhaas és Parménion helyzete alapvetően más. Így útjuk lélektani, s ha tetszik politikai, etikai és érzelmi vonatkozásban mélyen különbözik. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában egyszerű Kolhaas helyzete, hisz távol van a választófejedelemtől. Magánemberi sérelme (lovainak 334elkobzása) akkor fokozódik lázadássá, mikor panasza ügyében eljáró feleségét a poroszlók megölik. Parménion gyermekkori játszótársa volt Sándornak, s felnőttkoruk világbirodalmi hódításában e múlt okán is lehet a legbelsőbb bizalmasa. S e barátság szakadása Parménionban egy folyamat. Azért is kitűnő dráma A szuzai menyegző, mert nem egyszerűsíti le a viszonyt és Parménion fordulatát, hanem megmutatja a kapcsolat mélységét és hullámzását. Az uralkodó már szakított a baráttal, ám amikor hírül veszi, hogy Parménion méregpróbát vállalt érte, „egyetlen barátom”-nak nevezi. Hatalmi-politikai gépezet működik, s ebben épp az a drámai gyötrelem, ahogyan Parménion emberi mivoltát igyekszik megtartani. Leigázóból válik a leigázottak sorstársává – persze, hogy Éanna szerelme által is. De, ahogy utaltam rá, Parménion már első vallomásában megvallja Kleitosznak Bétisz iránti becsülését. Innen indul tehát Parménion, s útját Sándor katonái, besúgói, udvaroncai között járja, s hozzá: a perzsák gyanakvását is le kell győznie.

Bertha Zoltán jól látja Székely János Caligula helytartójával való közös jegyeket, ám Székely hőse, Petronius drámája egyetlen hatalmi-morális feladatban koncentrálódik: a szobrot bevitesse a templomba a zsidókkal, avagy engedjen a közösségnek. Petronius helytartó; Parménion viszont gyermekkori barát és hatalmi bizalmas – nagyon erős kötöttségből kell kiszakadnia érzelmileg és politikai értelemben is. Ettől bonyolult emberi-drámai Parménion sorsa.

Még az első felvonásban jelzett konfliktusa az is, amire Görömbei András könyvében utalt: „Parménion lényegesen különbözik a hellén hódítóktól, sőt szembekerül azzal a hatalommal, amelynek részese, s ütközése (a házassági parancs megtagadása) és mégis odatartozása (emiatt használhat Éanna rá is vonatkozó többes számot) egyaránt személyes boldogsága ellen tör.”

S a totális államgépezetben, melyet már a rituális szobor-hódolat is leleplez, abszurd módon működik a történetíró is. Kalliszthenész dolga: „A tényeket mondd: mi történt velünk holnap hajnalban?” – parancsol rá Lüszimakhtosz. S a jövőmondó: a jelen „krónikása” – félelmes történelemhamisító tehát.

Túl könnyű és olcsó az a színházi megoldás, ahogyan például a budapesti és szegedi előadásban láttuk, ahol a Krónikás amolyan hálósipkás udvari bolondként jelent meg. Harag György kolozsvári rendezésében Senkálszky Endre tekintetében szinte az eszelősség villant. A tudós álarcában a megszállott történelem-csináló. A mítoszgyártók természete ez, a Mihnea Gheorghiu-féle akadémikus történelemhamisítóké – ismerjük őt. Illyés Gyulát rágalmazhatta büntetlenül, s jöhetett politikai fordulat, ő túlélte, akár Sütő András Kalliszthenésze, s európai fórumokon szerepelhetett a „tudomány” képviseletében.

De a kalliszthenészi magatartásra szinte filológiai pontossággal rátalálunk Sütő András naplójában. A zsarnoki politika mindennapjaiban, 1978-ban a Nemzetiségi Tanács ülése közben írja le a diktátor magatartását, aki időközönként eltűnt az elnökségből. „Szimultán nyüsletése az államvezetésben” – jelzi az író. S ami a kalliszthenészi jövőt-író jelent illeti: „Minden tanácskozás kezdetén, a legfelső felszólalóra sem figyelve, írta máris a végkövetkeztetést.” Időközben meg-megjelent az árnyékember, s hozta a nyomdakész beszéd szövegét a pártfőtitkárnak. Olykor idő előtt feltűnt az elkészült összegzéssel: „Ilyenkor azon tűnődtünk: vajon mit mondtunk el abból, amit el fogunk mondani. Vagy amire sor sem fog kerülni, ha netán így ceauseşcui tekintettel arra, hogy minden lényeges kérdést felvetettünk már, javaslom, hagyjuk abba…”

Kalliszthenész boldog birodalmi egyesülést ír a jövőnek, benne Parménion és Éanna házasságát is. Parménion lázálomnak nevezi a Kalliszthenésznek diktált jövőt, s noha látjuk a zsarnoki tébolyt, Sándorhoz, a baráthoz még ragaszkodik. S a bizalom még él Sándorban Parménion iránt, hisz őt küldi Bétisz várába, hogy a megadásról tárgyaljon a vezérrel. Újra a zsarnok ideológiáját is képviseli: „A világ ura nem fél a haláltól, de hidd meg, jól ismerem: tart az altatódalaitoktól” – nyílt, szókimondó tárgyalás ez. Parménion alkalmatlanságát is leleplezi egy zsarnoki gépezetben. Azt mondja, amit gondol, kiszolgáltatja magát. S nemcsak követi mivoltában, szerelmesként is őszinte Éannával. Sándorral való gyermekkorát idézi 336Parménion, s Éanna látja kedvesének végzetét: „Elmerülsz a múltban, a pellai sörényes napokban, és elpusztulsz, Parménion.”

Hamis már ez az álom s az új, amibe Parménion menekül: „a külön égtáj” – a közös csend, vagyis a szerelem Éannával. Noha az Athéntől Egyiptomig az égbolt alatt farkasüvöltés hallatszik.

A parménioni dráma következő stációja: Bétiszt csellel elfogják és elhurcolják Sándor katonái – Parménion újabb veresége. Eddig csak látta, most megélte: ő is a zsarnok játékszerévé vált.

„Nem bírom már követni a bűvészmutatványait” – mondja Parménion Sándorra utalva, amikor Éanna tudatosítja benne: „A katonai terveinél is jobban ragaszkodik hozzád.” Parménion útja a kölcsönös ragaszkodás hálójában válik tragikussá.

A ragaszkodás drámája a Bétiszé is, aki a vár megvédése, az erkölcsi és közösségben való megmaradás harcának közepette apaként omlik össze. Lánya, Éanna nem kényszerből, hanem szerelemből lett Parménion kedvese. Ifjú Besszosz húga pedig, akinek apja meggyilkolta Dareiosz királyt, az ellenség katonájának felesége lett.

Kinek-kinek a személyes drámája is megnyílik a tragédiában. Kalliszthenész, az udvarnok is megmutatja emberi orcáját, mert már tudja a végzetet, s Parméniont menekülésre biztatja.

Parménion bevárja a végzetet. Sándor meghal, ám kivégzési parancsa beteljesedik. Talán Parménion búcsúja Sándor szobra előtt érzelmesebb, mint a beteljesült és felismert tragikus csapda engedné: „Bomlik a titok, szakad a viszony – keserves tanulság, barátom.” Ennél a „tanulság”-nál már mélyebb az a verem, amibe Sütő András hősét belehelyezte. Így Parménion helyzete keményebb és kérlelhetetlenebb, mint sorsának felismerése útjának végén. Azonos a drámaíró szituáció Kolhaaséval, aki a münzeri utat mondja „hazavezető”-nek. Parménion eddig nem jut el.

Fel kell figyelnünk: a tragédia befejezését a szerző módosította. A Tiszatájban (1980. június) és a Szépirodalmi Kiadónál közölt változat (1981) után a diktatúra idején Romániában megjelenő utolsó műve a Kriterion Kiadó gondozásában (1982-ben) közreadott Perzsák – A szuzai menyegző befejezésében nemcsak Parménion 337sorsa teljesedik be. Érzelmi gondolati monológok párhuzamosan hangzanak el (Csillag a máglyánban és a Káin és Ábelben is megtalálhatjuk ezt a drámai-szerkesztésmódot.) Ifjú Besszosz a zsarnok bukását, a menekülés örömét szinte eszelősen hirdeti, miközben Kalliszthenész, Éanna és Szuzia jelenete zajlik. Éanna Pellába, Parménion gyermekkori vidékére vágyakozik, s Kalliszthenész közli vele: Parméniont halálra ítélték. Majd Bétisz érkezik, aki visszahívná lányát. „Csak Parménionnal” – visszhangzik Éanna, s Bétisz utána lőtt nyilával lányát halálosan megsebesíti.

A sorsok bezárulnak, a tragédia beteljesedett. A módosított változatban már a haldokló Éanna kérdezi, s nem az akasztófára meredve, hanem a gyilkossá lett Bétisztől: „De ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainktól is, édesapám? Én kedvesem, te hű Parménion.”

Végső pusztulás az, amikor egy nép meghódítása nemcsak fizikai módon következik be, hanem az egységesítő terrorban a meghódítottak már álmaiktól is megfosztatnak.

Történelmi és családi, személyes vonatkozásban így hangolódik egybe a dráma, vagyis a tragédia. Amelyet a hatalom látomásának is mondhatunk. Az esszé bizakodó hangja, az anyanyelvükön csiripelő gyerekek képe helyett itt „fekete pecséttel” súlyos vízió nyílik meg előttünk.

Illyés Gyula képét kölcsönvéve: Sütő András a legmélyebb „rettenetet” mondta ki A szuzai menyegzővel. De feloldhatta-e, ha a szerző legsötétebb látomása valóra válik; alig tíz esztendővel később bestiális és fizikai mivoltában bekövetkezik a boszniai menyegző? A balkáni háborúban a szerb hódítók az egységesülés birodalmi rémképét akarták beteljesíteni. A négyesztendős katonai hódítás horvát és muzulmán lányok, asszonyok tömeges meggyalázásáig aljasult – s mindez a világ nagyhatalmainak, Európa vezető országainak tehetetlenségétől kísérve történt. Azért nagy, monumentális dráma A szuzai menyegző, mert a tegnapi, mai és holnapi hódító háborúk, beolvasztási, megsemmisítési hadműveletek emberi és történelmi sorsmodelljét egyszerre mutatja meg.

A nyolcvanas évek „szuverenitásában” tetszelgő román diktátor is Európa hallgatólagos jóváhagyásával folytathatta szisztematizáló politikáját.

Közömbös Európa közömbös harangjai (Farkas Árpád képe) nem kondultak.

A leplezetlen fordulat éve: 1982.

1978 és 80 után az áprilisra előkészített sepsiszentgyörgyi Nemzetiségi Színházi Kollokviumot már nem engedélyezték. Az amerikai „legnagyobb kedvezmény” ettől még nem forgott veszélyben.

S ekkor jelentette meg a bukaresti turisztikai kiadó Ion Lăncranjăn Erdélyről szólva című, magyarellenességtől fűtött érzelgős giccsirományát, mely zsúfolva volt ténybeli hamisításokkal. Talán az egész könyv szellemét kifejezi, mikor egy magyar óvodával kapcsolatban is feljajdul: „És akkor mi, románok mit tegyünk? Vegyük a hátunkra a folyóinkat, és keressünk magunknak más hazát.” A freudi mélylélektan tanulmányozására érdemleges politikai iromány már az internacionalista testvériségre se volt tekintettel. Kádár János Helsinkiben (1976) bátorkodott megemlíteni trianoni veszteségeinket, s ez bizonyíték Lăncranjănnak Kádár revizionizmusára, ahogy erre Sütő András is utal naplójában.

Lăncranjăn rágalmai és a könyv kiadása ellen Sütő András tiltakozó memorandumot fogalmazott, amelyet 36 magyar írótársának aláírásával eljuttatott a diktátorhoz. A válasz? Nem sokkal később a könyvet második kiadásban is megjelentették. Sütő András szerkesztői szobájába pedig betörtek, s az íróasztalából elvitték mindazon leveleket, dokumentumokat, amelyek kisebbségi ügyekben íródtak. Talán Kádár János érintettsége kényszerítette rá a magyar pártvezetést arra, hogy hivatalosan vegyen tudomást Lăncranjăn irományáról. Ám a nehézkesen készülő válasz hisztérikus helyzetbe keveredett. Ugyanis Lăncranjăn könyvére Száraz György válasza nagy huzavona közepette íródott, s közben „beütött” egy „terven felüli” cikk, Köteles Pál írása a Tiszatájban. Még csak tanulmányigénnyel sem jelentkezett; egyszerűen Lăncranjăn rágalmait cáfolta és bátorkodott megemlíteni a iasi zsidóirtás tényét. A Tiszatájat 339ekkor már második alkalommal fenyegette a végleges betiltás (1982 ősz). Ennek nyilvánvaló jeleként Vörös László megkapta felmondólevelét. Pálfy G. István Annus Józseffel ekkor Illyés Gyula segítségét kérte, aki a legmagasabb személyeknél járt el a folyóirat érdekében. Lăncranjăn nem hagyta abba a rágalmait és Száraz Györgynek válaszolt, aki szintén replikázott. Hivatalos egyeztetéssel. Ám az aczéli kultúrpolitikában mindenki továbbra is gyanús és nacionalista volt. Mindenki, aki nem a pártközponttal vagy Aczél Györggyel egyeztetve hozta szóba az erdélyi magyarság megnyomorítását és mindenki, aki Csoóri Sándorral tartott. Csoóri Sándor 1982 nyarán Duray Miklós Kutyaszorító című művéhez írott bevezetőjében a kisebbségi lét nyomorító atmoszféráját is feltárta, a zsarnokság természetrajzát is leírta: „Sajnos, a többségi nép állambiztonsági szervei sehol nem gyakorlatoznak úgy kedvükre, mint a nemzetiségi vidékeken. Egyrészt, mert itt a homályos ösztönök is gátlástalanabbul farsangolhatnak, másrészt itt mindig találnak megnyugtató ürügyet hajlamaik kielégítésére. Találnak, mert a kisebbségnek nincsenek kollektív jogai, de ha egy kisebbségi egyénileg követ el valamilyen kihágást, vétket, politikai baklövést, minden további nélkül kollektív bűnösként lehet kezelni. Szemére lehet hányni, hogy idegen, hazátlan árulójelölt. Egy romániai magyarhoz például bármikor be lehet állítani és házkutatást rendezni nála, különösen, ha magyarországi kapcsolatai vannak. Sőt, a házkutatás után aláíratni vele két jegyzőkönyvet is. Az egyikben azt íratják vele alá, hogy a házkutatás jogszerű volt és rendben zajlott, a másikon pedig azt, hogy a házkutatás során soviniszta magyar könyveket találtak a lakásban, melyeket ő a rendőrség jelenlétében önszántából el is égetett. Ugyan kit zavar az, hogy a könyvégetés közönséges kitalálás. Máskor viszont fölháborító tény. M. P. marosvásárhelyi kiskatona mondotta el, hogy Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvét a kaszárnya udvarán, más magyar kiadványokkal együtt, égették el, mint »sovén« irodalmat.”

1982 nyarán budapesti tartózkodása alkalmával Mitterand Illyés Gyulával négyszemközt találkozott. Talán ennek is köszönhető, 340hogy a securitate Paul Goma ellen Párizsban szervezett és leleplezett merényletére hivatkozva a francia köztársasági elnök 1982 augusztusában nem utazott Bukarestbe. Ez az első jele annak, hogy egy nyugat-európai állam némi fenntartását mutatta a román diktátorral szemben.

(1983 tavaszán Püski Sándor kiadásában Duray Miklós Kutyaszorító című munkájának előszavaként jelent meg Csoóri Sándor írása. Az ő harangkondítása New Yorkból gyorsan elért Budapestre, mert a szöveget ugyan senki nem olvasta, ám a szerzőt további hazai közéleti megnyilatkozásoktól eltiltották. 1983. június 17-én Óvári Miklós, a KB-titkára szigorúan bizalmas jelentésben összegezte a Kutyaszorító szándékát, politikai hátterét, Duray Miklós és Csoóri Sándor munkásságát. A dokumentumot Kutyaszorító – olajba mártott történelem címmel Pálfy G. István a Magyar Nemzet 2001. december 27-i számában adta közre. Kísérő szövegében okkal említi, hogy titkosított iromány „szóval sem említi, hogy Csoóri Sándor elsősorban az egypártrendszert nevezi meg a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszeréből és gyakorlatából a bajok forrásának, mint többek között a nemzetiségi nyomorúság olvasóját is.” A jelentés nyomán Csoórit hallgatásra ítélte a magyar politika. Útlevelét bevonta, s akkor esedékes római útjára nem utazhatott. Helyette portréja, amelyet Hubay Miklós bátorítására, Orosz János festett a tárlat előtti éjszakán, került nyilvánosság elé.

A „nacionalizmus” ellen oly állhatatos és éber ideológiai főpapjainknak gondjuk volt Csoórira. A képernyő előtt nyájasan hajlongó Hajdú János tudatta a magyar értelmiséggel, mihez tartsa magát Duray és általában a határon túli magyarok ügyében. (Az Élet és Irodalom 1983. szeptember 16-án közölte Hajdú cikkét. Sietős volt, mert 18-án Aczél György Moszkvába utazott, s dokumentálni kellett az ideológiai éberségét).

Biztató könyvészeti esemény: 1982-ben, Zöld Ferenc szerkesztői munkájának érdemeként is, Orbán Balázs székelyföldi monográfiája megjelent a nyugati magyar kiadást (Firenze–München) követően – két kötetben. S közzétették az egykötetes válogatást is.

Az Amnesty International 1987. júliusi harminc oldalas, fényképekkel dokumentált kiadványa magyarok és románok, a zsarnokság ellen tiltakozók bebörtönzéseit, vallatásait adta közre. Ebben található: Gheorgha Nastasescu 56 éves kőművest 1982-ben 9 évi börtönre ítélték, mert arra biztatta a bukarestieket, hogy tiltakozzanak Ceauseşcu politikája ellen; Ion Bugan 50 éves villanyszerelőt 1983 márciusában tíz évre ítélték, mert Bukarest belvárosába hajtott a diktátor képével dekorált kocsijával, melyen ez volt olvasható: „Nu te vrem calaule!” (Nem akarunk, hóhér!)

De a nemzetközi nyilvántartásba hányan nem kerülhettek be! Olyanok, akik a folyamatos megfélemlítések közepette, becsületük védelmében inkább a halált választották. Bölöni Sándor például, a nagyváradi színház dramaturgja, aki kerekasztal-beszélgetéseket szervezett a romániai magyar szellemi élet legkiválóbbjaival, nem bírva a további megfélemlítést, 1982 nyarán öngyilkos lett.

Könyvkiadásból kitiltva, irodalmi lapok, folyóiratok főszerkesztői hívó hangjának elmaradásával Sütő András otthon már csak a lapjában, az Új Életben jelentkezett. Apró, irodalmi, nyelvi, közösségi jegyzeteket közölt Jókai örökségéről, Bajor Andor humoráról, a költészet értelméről, Tamási Áronról, s köszöntötte a nagyváradi Szabó Gabriella tanárnőt, aki VI-os tanítványaival a hazai írók között kezdeményezett levélváltást. És ebben a jegyzetsorban Nagyváradra küldi gyászsorait Bölöni Sándor halálának hírére: „Vendégváró homlokán a helyi lelkesedés babérkoszorúi, Bölöni Sándor, az ünnepi sokadalom szervezője, ezernyi konfliktus keserűségével a homlokráncában, szerényen húzódott meg a háttérben. Ő tudta csak, mit emésztett föl ifjú éveiből a konok kitartás.” (Egy tűzfelelős halálára)

Nagyváradon az Ellenpontok szerveződött, melynek szerkesztői, Ara Kovács Attila, Tóth Károly Antal és Szőcs Géza folytonos konspirációban, a securitate folyamatos fenyegetettségének közepette dolgoztak. Dokumentumokat közöltek, például Király Károly leveleit a felső vezetéshez, külön Lăncranjăn-számot is készítettek; Tőkés László a református egyház helyzetéről írott tanulmányát 342adták közre; a Kommunisták Romániai Pártja V., 1931-es moszkvai kongresszusának nemzetiségi kérdéseket érintő fejezeteit ismertették. 1982 novemberében (7-én) letartóztatások, vallatások következtek Nagyváradon, s nyomoztak Szőcs Gézáék és az Ellenpontok ügyében Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön is. Csíkszeredában Búzás László közgazdászt, Borbély Ernő főiskolai történelem és filozófia tanárt, valamint Bíró Katalin építészt 1982 novemberében tartóztatták le az Ellenpontok terjesztéséért. November sűrű hónap a román belügy számára. Míg Budapesten az Írószövetségben a Tiszatáj betiltása ellen fogalmaztak petíciót, hivatalos küldöttség (Nagy Gáspár és Sánta Ferenc) Arany-ünnepségre Bukarestbe utazott, ám a román hivatalosság Nagyszalontára nem akarta engedni őket. A delegáció mégis megjelent a félelem légkörében rendezett ünnepségen, ahová még a váradi színészek se mehettek el.

Az Ellenpontok szerkesztői memorandumot fogalmaztak meg a helsinki megállapodásokat ellenőrző madridi konferenciának is. 1982 márciusában jelent meg az első szám, s egy év múlva az utolsó.

Az intézményes fojtogatás tényei is naponta szaporodtak. A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház műszaki gárdája már megérkezett Veszprémbe s a társulat is indulásra gyülekezett a társalgóban, amikor jött a diktátorné tiltó parancsa: nem utazhatnak Magyarországra. (1983. október)

A Kriterion munkáját egyre inkább megbénították; igazgatója, Domokos Géza ellen újabb és újabb támadásokat indítottak. Balogh Edgár közzétette hatalmas vállalkozásának, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak első kötetét; folytatása már nem jelenhetett meg. Szabó T. Attila intézményt helyettesítő munkája, a Magyar Szótörténeti Tár a negyedik kötettel kimúlt. Más műfajban is sorozatokat kellett megszüntetni. A fáradhatatlan Beke Györgyöt, aki riportkönyvek sorozatában tudósított a romániai magyarság múltjáról és jelenéről, szatmári barangolásait, tapasztalatait összegző Boltívek teherbírása című kötete után (1983) íróként megsemmisítették. Kányádi Sándor verseskötete, Székely János drámái, Sütő András 343művei szóba se kerülhettek a kiadói tervben. Kós Károly Budai Nagy Antal című drámáját 1983 decemberében a főpróbán tiltották be Szatmáron, és az igazgatót eltávolították a színháztól. S ezzel központi hajsza indult Kós Károly életműve ellen is.

A rendszert és szolgáit gyilkosan leleplezi az a jegyzőkönyv, amelyből Sütő András részleteket adott közre. A Pompás Gedeon (rendező: Tompa Miklós) sepsiszentgyörgyi bemutatójának engedélyezése körüli, a bukaresti cenzorral zajló cirkuszt rögzítette 1983 telén. Az Egy vidám játék komédiája címmel először a Film Színház Muzsikában megjelent írás (1988. XII. 24.) az előkészület kálváriájának néhány momentumát idézte fel: „C elvtársnő: közel egy hónapja, hogy megbeszéltük itt a színház vezetőivel, hogy mit kell az előadásból kidobni. Megállapítom, hogy sok mindent kidobtak, de még sok minden benne maradt. Ezeket a továbbiakban ugyancsak ki kell dobni.” „Egy fővárosi történész: Kétségtelen, hogy a múltban hibák is történtek. Aminőket Gedeon is elkövetett ebben a színdarabban. De múltunkra nem a hibák a jellemzőek. Mi azokkal kezdtük el építeni a szocializmust, akik kéznél voltak… Szerzőnek még egy szatirikus darabban a jót, a szépet, a pozitívat, a követendőt kellene bemutatnia. Ez így, ahogy láttuk, helytelen dolog, elvtársak.”

De a diktatúra és szolgahada már a nemzeti klasszikustól, Caragialétől is reszketett. Okkal persze, mert a kiváló szatirikus olyan politikai és emberi gyarlóságokat leplezett le, amelyek a diktátor gépezetét is éltették és működtették. L. Pintilie, a világhírű rendező, Caragiale Farsang című darabjából készült filmjét sem mutathatták be. Pintilie otthon színházban nem is dolgozott; kiváló rendezéseit Párizsban láthattuk. De nem rendezett már Bukarestben a Bulandra színházát világhírűvé avatott Livin Ciulei és több más kiválóság sem (Esrig, Penciulescu, Serban). Komoly erőkkel fogyatkoztak a magyar színtársulatok: már korábban Tanay Bella és Bács Ferenc, aztán Ferenczy Csongor, Borbáth Ottilia Marosvásárhelyről távozott; Szervátiusz Tibor már Budapesten alkotott. A vásárhelyi képzőművészek közül áttelepedett Ambrus Imre és Balázs Imre, a kolozsvári írók, akik a Cola Bárban találkoztak a 70-es években, a nyolcvanas forduló után akár 344Budapesten a Nimród étteremben ülhettek volna Páskándi Géza köré: Tamás Gáspár Miklós (1978-ban), Bodor Ádám és Csiki László (1982-ben), Vári Attila (1983-ban), Kocsis István (1984-ben) távozott. Az áttelepülések regénye még nem született meg, mert ahányan beadták az útlevelet, annyi okolással, s annyiféle kálváriával élték meg. Hivatalos válaszok: elbocsátások, pártnál, belügynél való „lebeszélő” hadműveletek, megfélemlítések pokoljáró stációit kellett járni. S keresni kellett a kapcsolatot a magyar konzulátussal, a magyarországi hivatalokkal, hogy befogadó nyilatkozat szülessen. Családi, rokoni látogatásokra szóló útlevél szerzésének gyakorlata lett: a rokon halálos betegségéről értesítő, magyar hatóság által hitelesített román nyelvű távirat, amelynek nyomán a román belügy néhány napos utazást engedélyezett. Közben megannyi esendő cselekedet; az írótárs, aki búcsúzóul, mert a néhány lej honorárium szükséges neki, még publicisztikai kötetének ürügyén belegázol otthon maradó, sok évtizede kenyeres pajtásába. Jellempróbáló és mállasztó évek és helyzetek. Az áttelepülők egy része túlzott önbizalommal úgy vélte: neki minden jár. Válogatott a lakásban és állásban – a fogadó személyek ellenszenvét is kiváltva. Ám semmivel nem kisebb a veszteség mérnökök, orvosok távozásával, akik német ősöket keresve a családból Nyugat-Németországban remélték magyarvoltuk megváltását. Olyanképp, hogy majd onnan anyagilag megerősödve Magyarországra telepednek. Ma már tudjuk: ez javában önáltató ábrándnak bizonyult. S micsoda történetekkel adós az irodalom! Fiatalok, akik hivatalos okmányaikat nejlon zacskóban vízhatlanították, derekukra kötötték, s egy fürdőnadrágban éjszaka próbálták átúszni a Dunát, hogy Jugoszlávián át Németországba jussanak. Sokak ott végezték: nyugati magazinok kedvelt anyaga volt ekkoriban, hogy a román határőrök által vízbe lőtt hullákat a parton kiterítve a kelő nap fényében fotózva tálalták az olvasóknak. Másokat élve fogtak el a román határőrök; voltak, akiket visszatoloncoltak a szerbek, őket brutálisan vallatták és megkínozták, majd bebörtönözték hazaárulás vádjával. S akinek sikerült és eljutott Németországba? Sokan éveken át munkanélküli segélyből, alkalmi munkából éltek, gyűjtötték a pénzt, hogy majd magyar egyetemen 345tanulhassanak. De hiába kérvényeztek és jelentkeztek; kapitalista ország jövevényének számítottak, még pénzért sem fertőzhették a szocialista magyar oktatásügyet.

Akinek sikerült az áttelepülés? Évekig másod-, inkább harmadosztályú állampolgárként várakozhatott, mert jogegyenlőséget élvezhetett azzal a szomáliai fiatalemberrel, aki egyetemét elvégezve úgy döntött, nem tér vissza hazájába, s magyar állampolgárként kíván élni. S 4-5 év várakozás után megkapta a hivatalos és végleges iratait. A belügyminisztérium nem óhajtotta tudomásul venni, hogy az illető magyar településen született, netán 1940–44 között, tehát magyar időben. Mégis a magyar okmányba románul írták be a település nevét. Merthogy oly odaadóan figyeltek a baráti és elvtársi Románia érzékenységére, hogy az útjelző táblákon is kerülték a kétnyelvű táblák kiírását: Oradea és Curtici felé vehettük csak az irányt. Még zárójelre sem érdemesült Nagyvárad és Kürtös neve, s ha netán a kitűnő hegedűművész, Ruha István Magyarországon koncertezett, a publikációk és hírközlő szervek csak Stefan Ruhat írtak és mondtak.

Százak és ezrek készültek és indultak. Mindannyi sors külön novella és dráma. Gyermekét otthagyó szülők, akik éveken át harcoltak azért, hogy túszul otthon tartott (?), hagyott gyermeküket a Vöröskereszt kimentse. Kimenekült a gyermek, s maradtak összetörten a nagyszülők. Otthon, amíg lehetett, mert aztán csak havi egy külföldi beszélgetést engedélyeztek. A világ legtöbb országa és lakása másodpercek alatt elérhető volt; Romániában kézi kapcsolással, a belügyi lehallgatás sorrendjében kellett várni a vonalra. Aztán a semmilyen nyelvet nem tudó kisasszonyok hazudozása következett, ha úgy döntött a belügyi lehallgatási biztos, hogy „rossz” a telefonja, s nem veszik fel. Kufárai is voltak az exodusnak. A sok önzetlen, készséges ál-házasuló mellett sokan 50-100 ezer forintért örök hűséget hazudók a román néptanácsnál. Ezidőtt formálódik a Balkáni gerle c. dráma anyaga. S a hivatalos magyar tisztviselőkön is sok múlott. Az például, hogy az áttelepülési kérelmet miként iktatták az átvételnél, s aztán telefonon a hazai belügyi jóváhagyást is meghatározták. Boldogult Bajor Andor, minthogy az egyik magyar diplomata mellett lakott, tanúként keserűen sorolta, hogy a 80-as 346években esténként festménnyel és más értékkel kopogtattak a kolozsvári magyar diplomata úr lakásán, kegyét elnyerendő.

Megannyi naponta kitalált és agyalt rendelkezés, megannyi szorító prés-csavarás. A bukaresti magyar televízió, melynek adásnapját és idejét egyre rosszabbra változtatták, már csak percekre szólhatott a magyar közönséghez. Szépülő hetvenes évek, mikor még színházi előadásokat, vagy a Syculus fesztivált közvetíthették! A nyolcvanas években már a diktátor csodatévő mivoltát, s az egységes és diadalmas Románia sikereit kellett hírelni. A securitate a folyamatos megfélemlítés jegyében szervezte akcióit. A párizsi Irodalmi Újság is hírt adott arról, hogy Kolozsvárott 1983-ban magyarellenes uszító röplapok jelentek meg. Ilyen például: „Román testvérek! Tisztítsuk meg az országot a magyar parazitáktól, hogy mi lehessünk valódi birtokosai.” Vagy egy másikon ez állt: „Román testvérek! A magyar árulók el akarják adni Erdélyt. Állítsátok meg őket! Üssétek őket! Zúzzátok szét őket!” Hatalmas apparátussal fiatalok tucatját hallgatták ki Sepsiszentgyörgyön és nyomoztak vélhetően provokatív célzattal a Szent Anna tónál elénekelt Himnusz, és a magyar zászló bontásának ürügyén. Visky Árpádot, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művészét, aki nem titkolta véleményét a rendszerről, s a színház büféjében hallgatózó belügyeseket is megjegyzésekkel illette, 1983 telén a bukaresti securitate valósággal ellopta és az illetékes kovásznai „kartársak”-tól hurcolta el, majd bebörtönözte Enyeden.

Tények bizonyítják, hogy a magyar belügy kettős játékot űzött ez időben. Információkat szolgáltatott a román hírszerzésnek. A Magyarországon Erdély ügyében cselekvők ilyenképpen is felkerültek arra a határrendészeti listára, mely megtiltotta a Romániába való belépést. A lista létezését persze a román diplomácia tagadta; jómagam Nicolea Veres-sel, Románia nagykövetével négyszemközti beszélgetésen bátorkodtam felvetni a könyvecske létét. Hallani sem akart róla – még azt követően is, mikor sorolni kezdtem, kiknek a nevét láttam e könyvecskében, minthogy a határőrök esetlen leplezetlenséggel ebből az útmutatóból dolgoznak az átkelőhelyeken. 1984 januárjában a televízió Panoráma adásában Benda László tárgyszerű, ám épp ezért ironikusan hangzó riportot készített Bukarestről, 347a román társadalmi és gazdasági helyzetről. Ebben leleplezően tudósított a gyárak udvarán létesített konyhakertről, hiszen üresen a boltok, napi élelmiszerekért is sorba kell állni. Tetőzött a riport egy román paraszttal való beszélgetésben, aki koporsóját készítette – a „biztató jövő” jegyében.

Hatalmas felháborodás követte a röpiratot. Azonnal legfelső pártutasítás született, hogy külföldi újságíróval a szerkesztőségek munkatársai sem hivatalosan, sem magánemberként nem állhatnak szóba, csak az illetékes pártszervekkel való egyeztetés nyomán.

De ne tagadjuk, provokátorok is dolgoztak Magyarországon, akik szorgalmasan bejártak a Thököly úti Román Nagykövetségre, és gyakran feltűnt Ion Chira kulturális attasé, aki inkognitóban szorgalmasan megjelent az erdélyi magyarság ügyeit felvető rendezvényeken.

Omlás közösségi és személyes családi vonatkozásban is.

1983 telén Sütő András Ágnes lánya férjével, Cselényi Lászlóval, ki az utolsó időben tejkihordóként dolgozott, áttelepült Magyarországra. S mentek az unokák: Sárika és műveinek ihlető kis fejedelme: Lacika.

Amikor Sütő András az Advent a Hargitán című darabjának ihlető világát felidézte, gyermekkori csodavárását talán már a fájdalommal áthatott nagypapa unokájától való búcsúzásának érzése is ihlette. Hajdani kincses városáról, Kolozsvárról így merengett: „Jókai-regények nosztalgia-világából kikecmeregve a valóságos világba tűnődő gyermek, orrát a keszkenőnyi ablaküvegnek lapítva bámulta a hosszan csüngő jégcsapokat.

Azokon túl sejlettek föl képzeletében olvasmányainak tornyos városai, rézkarcokon az erdélyi gótika csodái. Aztán a képzeletbeli és a valóságos látvány egybemosódott; lefelé mutató kék tornyaival a jégcsaporgona délibáb-városka lett. Éppen olyan, mint kincses 348Kolozsvár a réges-régi rézkarcokon. Talán a nagy Mátyás szülőházát is felismerhettem volna. Ám azt is a feje tetején állva. Az Időnek omlásai alól visszatért valami, egy minden zege-zugában ismerős álomkép, amiről csalódva kellett megállapítanom, hogy nem találunk már egymáshoz. Látvány és szemlélet kibékítése végett nekem is a fejemre kellene állanom. Amivel a változott idő kecsegtet engem, próbára téve mintegy a valóságérzékemet: csak délibáb. Vágyálmok játéka.

Régen volt ez. Ám az időben való tévelygés gyermeki döbbenete olyannyira tartósnak bizonyult, hogy Árvai Réka történetében végleges helyet követelt magának a délibáb-városkát játszó jégcsapokkal együtt. Az Idő, ha tévelygést észlel: nem csak népeket, hanem egyéneket is büntet.” Kolozsvárt neki már Házsongárd jelentette.

„Ami felgyűlt benne, s életérzéssé komorult: nem lesz olvasható. Vele ment a sírba” – olvashatjuk 1984-ben kezdett naplójegyzeteinek első, február 22-i bejegyzésében, Kacsó Sándorról szóló tűnődésében. Akit előző napon, s ez volt utolsó nyilvános megszólalása a diktatúrában, a Házsongárdi temetőben búcsúztatott. „a nyüzsgő égi sátor / egyetlen munkatábor / mert zsarnokság szól / lázból, harangozásból / a paptól, kinek gyónol / a prédikációból / templom, parlament, kínpad / megannyi színpad” – írja Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében. Sütő Andrásban ami felgyűlt és életérzéssé komorodott, a színpad kínpadjára kívánkozott.

De ebben a személyességben az élet és sors közösségi érzéseinek előképeit érdemes felidéznünk, hogy sikaszói magányának lírai-idegi állapotát is megértsük. Ami Tamási Áronnál harmatos, az Sütő Andrásnál zúzmarás.

A már idézett weöresi Történelmi Tél. Amely genezisét tekintve, talán Adytól eredeztethető. A Hideg király országában c. versében így panaszkodott: „Óh, kis Hideg király úr, / Kinek szemed nincs, csak szíved, / Kis rossz szíved haszontalan, / Jégből, hóból és télből”. Egy másik képe: „A Télnek fehér asztalánál, / Óriás magyar asztalon / Megindult a lakodalom” – olvashatjuk A Tél asztalánál című versében. De a jégvirág úgy is felmerült a költőben, ahogy Sütő András 349is érezhette: „Hűvös van nagyon tegnap óta / És nagyon sok a fürge ember / S tele van az egész Föld / süket jégveremmel.” (Duruzsolás a jégveremből) Tompa László 1922-ben Tél jöttével című versét így kezdte: „Porka havak hulladoznak… / kedv előre alig mozgat…” S a záró sorok: „Így se kint se bent csüggedten / Tévelygek a szürkületben. / Merre menjek, mihez fogjak? / …porka havak hulladoznak”.

Dsida Jenő Hideg téli estjében így szólalt meg: „Életünk hulló karácsonyfáján / halkan sercegnek a lángok. / Fölöttünk és bennünk hömpölyög / a hidegáramú csönd.” A „Várakozás Hegyének lábánál” megtelepedve őszi és téli ködben Sütő András Babits-csal tűnődhetett, miszerint a napnak: „lesz-e még / lángja hevíteni, mint / valaha rég / e földi lét / fagyát, s az ember / vak életét / valaha még?” (Adventi köd) S ha nem is a testi szenvedésben, de lélek szerint egy másik Babits-vershez hasonlatosan, a bújdosás kínját élhette át a költővel, melyben a testi-lelki gyötrelmek megváltásaként, „keskeny szobám kitágul…” (Világon való bujdosásaimnak c. kezdősorral 1940 októberében íródott.)

Egy másik 1934-ben írott Tompa-vers, a Téli dermedtségben már a közös érzésben jelképi azonosságot is sugall az Advent a Hargitánnal: „S most minden csendes, színtelen és fagyott! / Csak lelkem jegén kocog néha titkon / Az emlékezés, ez éber jégmadár…” S majd a záró szakaszban a jég megtörésének reménységéről tűnődik: „Vajon megérnek-e még ily csodát? / És ők is, akik rám szeretve figyelnek, / Megérik-e, hogy egy napon síromban / Keresve: – ott már ne találjanak? / De úgy bukkanjak illatos újulás közt / Egy erdőszélen elébük, amint / Valakit űzök, s fiatal szemem / a nap nyilait vígan visszadobálja?” A dramaturgiailag is fontossá váló Csoda kérdésével kapcsolatban Ady Endre Az utolsó hídfő című versét is szükséges idézni, mely az elhunyt Justh Gyulát szólítja meg: „Fajod és néped rogyadozó lábbal / Az úr Csodáiért nem is szitkozódik / Nem imádkozik: önvére e vad partján / Tartja az utolsó hídfőt.”

Elhidegedett világban a csodavárás gondolata merül fel benne A földi kunyhóban című versben is:” Be hideg ez a földi kunyhó. / Be hős az ember, / Perzselt hitekkel és tervekkel / Ha halni ma sem akar. 350Be sok veszett el, / Hogy makacsul várja: Álom volt, rossz volt az álma / S megmenti egy csoda.”

Sütő András személyes körében is szaporodtak a halottak. Olyan nagy személyiségek, akik életének alakító szellemiségét jelentették; Kacsó Sándort említettük; s előbbről: talán a legfájdalmasabb Illyés Gyula 1983-as halála, akit nagy diplomáciai nyomás eredményeképp a farkasréti temetésen Sütő András is búcsúztathatott. Nincs vigasz, „tombol a pusztulás” – írja éppen Illyés Gyula Omlás előtt című versében, melynek indíttatását a nyolcvanas évek első felében már Sütő András is átélhette: „Az ősök, kik mögötted / álltak, leomlanak. Mikhez hátad vetetted / ledőlnek a falak.”

Omlás személyes, közösségi és történelmi méretekben.

Omlás – tehát Romlás.

Kis Romlás és Nagy Romlás természeti-színpadi és történelmi képekben.

Amikor már a címbeli adventi játék rétegeit felbontjuk, utalnunk kell arra a momentumra, hogy Sütő András írói világképében hogyan módosul a karácsonyi rituálé. Írói indulásával kapcsolatban jeleztük, hogy a pusztakamarási betlehemezés a Világosságban többször is felbukkan, közölt pusztakamarási kántáló szöveget is. Kis tárcában a gyermek-betlehemezők kalamitását idézi fel, amikor a Kis Jézust elvesztették (Falusi karácsony 1945. december 25.). Karácsonyi áhítat hatja át, amikor a Móricz Kollégium ünnepségéről tudósítva kiemelte Márton Áron beszédéből: „…ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem ami összehoz. Gyűlölködés helyett is szeretet legyen társadalmi életünk mozgató ereje.” (1945. december 19.)

Az Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzetében egy teljes fejezet Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária címmel szól az otthoni betlehemezésről. A gyermekkor boldog ünnepe tűnik föl elébb; legfeljebb a létráról angyal szárnyát próbálgató legényke kudarcát említhette. Ám kántálás közbeni zavarodottsága egy régen óhajtott gyermeki fohászból következett: „Piroska ott ült kicsi fehér széken a fenyőágak alatt és nevetett…” Mert a „szent estének a szerelem 351nélkül semmi értelme.” Ilyenformán vélekedett Tamási Áron is a hatvanas években írott, Karácsonyi pásztorocskák című múltidéző novellájában, ennek előképe, az 1940 decemberében született rádiójáték (Székely karácsony) a mai napig nem került elő.

A tegnapi-édeni karácsony este után aztán a felnőttség ünnepét idézi fel az Anyám fejezetében, amely már szétszóratásról, halálokról, gazdasági és szellemi szétveretettségről szól. A dramaturgiai-színpadi-kínpadi játék már itt is feltűnik:

„– Hát a mi teheneink?

– Azt mondták: magántehenek.

– Közmunkával és közpénzen csorgót építettünk. Betonfalat, válut, mindent.

– Szemet vetett reá az állami gazdaság.

– Pedig mi sem vagyunk magánparasztok, hogy azt mondhatták volna, amit a tehenekre.

– Egy kis töltött káposztát!

(Adjon Isten sokakat, sok karácsony napokat, bort búzát eleget, az üvegnek feneket, hogy ihassunk eleget.)

– Ez a nagyobbik fiam.

– Mi lesz belőle?

– Írástudatlan.

– Ahhoz van kedve?

– Arra vagyunk itt kényszerítve. Csak négyosztályos az iskola…”

A kérlelhetetlen hétköznap tényei és a rituálé keveredik ebben a valóságos kis színpadi jelenetben, aminek drámai ereje és jelentése abban van, hogy megromlott az ünnep. S ezt érzékeltette már Nyirő József is, aki a Havasok könyvének Most már jöhetsz, Jézuska című fejezetét így kezdi: „Idefenn a setét havasok között minden esztendőben valami baj van karácsonyi szent ünnepekkel.”

Ezen az ünnepen a gyilkos fejére kitűzött díjból Ülkei Ádám a gyilkos gyermekének vásárolt csizmát és kicsi harisnyát.

Baj van Sütő András nagykarácsonyi éjszakájával is, mert a romlás betelepszik Bódi Vencel boronaházába is, mely a Kis Romlás és a Nagy Romlás között található. E magasságba húzódott magányos ház 352már a hétköznapok fölött – és kívül áll. Vagyis: költői tér Sütő András számára. Úgy, ahogyan Tamási Áron az Ősvigasztalás c. pogány játéka a két Csorja legény hajlékát a havasban az erdő szélére helyezi, s Gidró gazda háza a Hegyi patakban is a világ kies pontján áll. Sugallván, hogy ily helyen minden megtörténhet, mert a földieknél titokzatosabb természeti-égi erők is működhetnek.

Időtlenség és elzártság – Marquez Száz év magányának világát is felidézi a Hargita titokzatos világában lejátszódó színpadi ballada.

Sikaszói „özvegyországi” világából, s az Énekes madár két öreg legénye, Lukács és Máté figurájából is ihletett Bódi és Dániel jelenetével kezdődik a játék: Stég Antal és Réka, vagyis Jégmadár lépkedett arra felé, azután dulakodás nyoma, majd a legény a lányt bevitte a házba… – jelzik a nyomok. Dániel fia, Gábor és Réka gyermekkoruk óta szeretik egymást, Gábor „egyszer már meghalt volt emiatt a …jégmadár miatt”, s most az elsöpörhetetlen nyomok Stég Antal irányába mutatnak…

A madárkép is idézi Tamási Áront. Az Énekes madárban a két szerelmes az öregek üldözéséből menekülve madárrá változik. Sütő András madárképe költőiségében keservesebb. Az ornitológiai leírásokban a jégmadárról nem találunk pusztító tulajdonságokat, tudjuk, hogy folyó- és állóvizek mentén gyakran feltűnik; csillogó kékes-zöld háta, rozsdavörös a testalja, szilvakék színe van a csőrének; s mintegy 70 km-es sebességgel röpül. Réka jégmadárkodása, Stég Antallal való kapcsolata mégis drámai gondolatra utal. A tragédiát hordozza. Hol tűzmadár, hol jégmadár. Amott Tamásinál még a két kedves: egy-madár. A szerelmesek egyesülnek benne; itt: egynek van két alakja. S ebben, meg nem jelenítve, utalásosan – mert Stég Antalnak csak a hangját halljuk – a másik én fel-felvillanása a Csalóka szivárványt is idézi. Tamási játékában a civilizáció csábítása roppantja össze Czintos Bálintot. Sütő Andrásnál Réka nem a megrontó tudás kísértésében szenvedi a drámai csapdát, mint Tamási hőse, hanem érzelmeiben. A szerelem körében. Ám balladaiságában értjük: ez általánosabb sorsdrámára utal. Mert ki ez a Stég Antal? Mordályos ember. Hatalma van nemcsak Réka fölött. Talán beszédes névként is értelmezhetjük. A stég a vízparton áll, akár mélyen a 353vízbe is benyúlik. És úgy még inkább érteni véljük, ha a darab másik képére gondolunk. Rendre elmennek a gyermekek, elviszi őket a tenger – siratja Bódi Vencel lányát, Máriát. Vagyis: a messziség kísérti őket. Távoznak soha vissza nem fordulásra. Bódi Vencel várakozásában gyújtogatja az emlékezés mécseseit. Történelmi vonatkozása is felvillan: a Tenger csábítása. Székely lányok ezrével mentek szolgálni a tengerpartra. Sokukat a messziség ott marasztott. Sütő András ezt a képet már mai közösségi értelemben tágítja: mindenféle családi, emberi, érzelmi szétszakadásra értelmezi. S ahogy a tenger képét értelmeztük, akaratlanul is felmerül negyedszázaddal ezelőtt írott novellája: Jön a tenger. Elemeztük már; Márton apó ragaszkodásának rajza ez a novella. Maradna ősi otthonában, halott feleségének közelében, ám költöznie kell, mert a „tenger ágyát megvetették”, vízierőművet építenek. A társadalmi emelkedés buzgalma hatja át az optimizmusba forduló történetet. Az időnek súlyában változik a jelképek értelme. Ami akkor a biztató jövőt ígérte, az a 80-as évekre a pusztulás víziójává komorult. Közösségi méretekben is. A társadalmi-civilizációs gyakorlat a nemzetiségi-etikai nézőpont szerint már tragikusnak mutatkozik. Tamási vénlegényeit említettük, s ahogyan az öreg Bódi Réka és Gábor találkozójának szövetségese lesz, az Samu bácsit is felidézi a Csalóka szivárványból, és Czirmost a Hullámzó vőlegényből. Mindketten gazdájuknak hűséges és öreg csicskásai az érzelmi küzdelmekben.

A szerelem költői játékká emelkedik Réka és Gábor találkozásában. Korábbi darabok elemzésében is utaltunk Sütő András drámaírói természetére: szereplőinek párbeszédében metaforákat, képeket fűz egymáshoz, s ezáltal játszik a gondolatokkal.

A szerelmesek fülledt, fojtott és titokzatos dialógusának egy részlete:

„GÁBOR: Egyedül és gyalogosan jöttél?

RÉKA: Veled jöttem.

GÁBOR: Velem? Ó, igen. Most hat esztendeje!

RÉKA: Nem hat esztendeje! Hatvan esztendeje! Nem az őskorban, hanem a mai szentestén.

Gondolatban veled jöttem és csitítottalak. Lépted ne döndüljön a Nagy Romlás alatt és szíved meg ne konduljon az örömtől, hogy várlak. Vagy ne háborogj, ha netán úgy lenne. Úgy jöttem bizony, a… jobb oldaladon.

GÁBOR: Szokásod ellenére a hóban gyalogoltál. Most repülj legalább!

RÉKA: Csak zöldet ne láss aztán! A szemed ne káprázzék!”

Gábor boldogan forgatja a lányt, s Réka buzdítja: „Forogjunk, forogjunk, ne faggassuk egymást!” S amikor a dráma színpadi erejét vizsgáljuk, sok motívum mellett ez is az egyik, nézőt megfogó hatás. Réka tévelygése a két öreg darab-indító beszélgetésében említődik (balladai homály!), aztán jelenetekben, replikákban, s így a néző érdeklődési körében lappang. Gábor közelítene a másik ügyéhez, Réka elhárítja: „Ne faggassuk egymást!” S a női játék ezután következik: ő faggatja Gábort, mert játékra parancsolja, vagyis leánykérő főpróbát rendez. Gábor ugyan vonakodik: a gyermekkori éden merül fel benne. Az eperfa, rajta a gerlefészek, s a lakodalmas nászágy – kóré muzsikán játszottak a purdék! A kicsi kalács a kötény alatt – a gyermekvárás! Réka nem akarja hallani tovább. S itt egy újabb drámaírói bravúr: nemcsak művészi próbatétel, hogy Réka mint alakítja anyját. Korábbi népi játékainak kedélyét is megteremti a csaknem egy órányi képes-metaforás, játékos, ám a mélyben súlyos drámát rejtő, páros jelenetben.

Több színben és szólamban is játszik az író. Réka anyjává változik – s eközben monológjában már anyját győzködi a házasságról – kintről kutyaugatást színlel Gábor – Réka kérésére. Bódi bejön, ámul Rékán.

Balladás monológ vált komédiába, szinte farce-i kedélyre. Hideg és meleg, sírás és kacagás váltakozik. Réka személyes izgatottsággal anyjaként faggatja Bódit: „mit követett el a lányom?” Majd hirtelen titokzatos rosszullét következik. Gábor erre toppan be. És kezdődik a leánykérő alakoskodás. Remegő kettősség: ahogyan anyja hárászkendőjében Réka saját álmáról beszél, reményét hallatta a kapufélfánál, s a madarak is sírni kezdtek; Gábor lelket fuvint a lámpácskába, de szíve örömét nem találja.

Elkomorul a komédia. Gábor Rékát már-már anyjának látja.

S e világfölötti karácsonyozásban „megszólalnak a jégcsapok”, s az elhagyott házikóba „bezúdulnak a lányok”, és őrjöngő forgatag kezdődik. „Minden meg van már mérgezve!” – kiáltja Réka. A Tenger képe – és a bacchanália! Nagy László Menyegzőjének szinte parafrázisszerű változata idéződik, ahogyan Réka pruszlikját levetve dévaj forgásba kezd a lányokkal. Nagy Lászlónál a tenger még a végtelenséget, az ősi tiszta elemet jelentette, ahogyan Bata Imre írta a Menyegző elemzésében. Sütő András képe már a rontás, pusztulás képét asszociálja, hiszen Réka Stég Antallal egyszer a tengeren járt. Mítoszi emelkedettség és feszültség az apollói és dionüszoszi között sem élhet tehát, mert a betóduló leánysereg sem az ünnepi lakodalom nyoszolyólányai, hanem Réka elkeseredésének és rontó-démoniságának statisztái. Itt a megrontott szakralitás már nem tudja azt az emelkedett mitikus világot felmutatni, mint Nagy László költeménye; Sütő András épp azért látja drámaian, mert a lakodalomra sincs már esély. Felszalagozva, megkoszorúzva állni már nincs remény, hisz arccal a tengerre nézni – az a rontást jelenti. A drámai s tragikus emelkedettséggel is folyó, pogánykodó bacchanáliát a hideg-meleg játékossággal Sütő András komédiába is fordítja Bódival: „Szodomát csináltatok a házamból. S nézzünk oda, én is gatyában szamárkodom itten!”

Megrontott sorsban megrontottak az ünnepek is.

Rékából kibukik játék-kényszerének mély és lélektani oka: „Mert ahogyan kidugom a fejem a játékból: szemembe vág a zimankós idő.” Menekülés és védekezés a játék Réka számára, s vele szól a szerző, Sütő András is. A játék, a drámaírás, legyen bár tragikus kimenetele is, egyféle teremtő-menekülés és védekezés a mindennapi omlások közepette. S a leánykérés játékából is kiszakad Réka. Bevallja titkát: a gyermek! Ebben a pillanatban kintről Stég Antal szólítja: „Réka! Jégmadaram!” A Nemzeti Színház-beli előadás első kritikái és a videofelvétele alapján darabjának némely pontját 1986 tavaszán módosította a szerző. Egyik ilyen színpadi helyzet: Stég Antal feltűnését lónyerítéssel és árnyékának feltűnésével nyomatékosította és szövegben is 356erősítette. Nem bizonyos, hogy szükség volt rá; a Nemzeti Színház régi szövegváltozatú 285 előadása nem okozott zavart a közönség körében.

Stég Antal után rohan Gábor, s rájuk omlik a magasság.

A dráma emelkedése, Réka hősi mivoltának ígérete az első rész záró dialógusában fejeződik ki:

„BÓDI: Nincs annyi tavasz, hogy azt a havat el tudná hordani.

RÉKA: Lesz énnekem annyi leheletem! Gábor! Gábor!”

A módosított változatban Sütő András Bódi költői képét még odaillesztette: „Tűzvésznek gondolja magát benned a gyertyaláng! Ó, te gyermek! Te konok gyertyaláng!”

Gyarapodnak hát a csodavárók; Dániel kutyájának elveszett hangját reméli visszatérni; Bódi Vencel lányának újralátásához gyújtogatja a lámpásokat; Réka pedig a jégvilágból akarja éleszteni Gábort, odaveszett kedvesét.

„Másnap ugyanabban az időben ugyanott” – Beckett a Godot-ra várva második felvonásához ezt az instrukciót írta. „Húsz év múlva. Ugyanabban az időben. Ugyanott” – írhatja Sütő András darabjának második része elé.

A Godot-ban egy éjszaka alatt csoda történt: „A fa lombot hajtott”. Bódinál is csoda történik, magától gyullad ki a 26. Lámpácska. Abban is közös e két költői dráma, hogy ismétlő dramaturgiával folytatódik: tehát szereplők, helyzetek azonosak, mint az első felvonásban. Ilyenképpen egy napnak vagy húsz esztendőnek nincs jelentősége. Amennyiben mégis van, az nem idő kérdése elsősorban. Vladimir mondja: „Várakozunk. Unatkozunk.” Beckettnél a cselekvésképtelenség fejeződik ki. Sütő András várakozásában Dániel és Bódi indító beszélgetésében kitűnik: Réka beteljesítette ígéretét, mert a hólavina óta keresi kedvesét. És Dánielnek is „véres a körme” a sok kereséstől; és Bódi sem unalmában várakozik. Hite van és bölcsessége: „Mindenre válasz jön, ha megtanulunk várni.”

Dániel és Bódi vitájában és összetartozás-érzésében a Káin és Ábel modellje is feldereng: Ábel szelídsége és alázata Bódi Vencelé és Káin lázadó indulatát felismerhetjük Dánielben.

Dramaturgiai mellett fontos gondolati momentum, hogy az első felvonás Mária képe most Kisréka személyében ismétlődik. Miközben Réka jókívánságait halljuk újra, Kisréka utal is erre: „Lánya helyett lánya leszek, Vencel bácsi! És egy személyben az unokája. Fiú-e, vagy lány az unokája?” Erre Bódi: „Csak annyit tudok, hogy unoka.” Nagyon kifejező Bódi válasza költői-drámai értelemben. Beckettnél a tegnapra való emlékezésben is megzavarodik Estragon és Vladimir; Sütő András hőseiben nincs kétely, életüket, múltjukat pontosan ismerik. Ám a jelenkori és valóságos idő megroppant, s ebben a hír lett bizonytalanná. A távolság és az elszakadás nyomán már csak a részhírek szivárognak, az egymás élete felől való bizonytalanság költözik a lelkekbe. Bódi csodajelet mutató lámpájához szólva fájdalmas monológjában is kifejezi ezt: „Boldog idők! Amikor egymáshoz tartozók egymás szeme láttára halhattak meg. Csak gyászhír kapcsol már össze bennünket.”

Kisréka elmegy „valahová”, s a folytonos kutatásból csöppnyi pillanatra betér Réka. És a húszévi keresés, várakozás csodapillanata bekövetkezik: a füttőn kiolvasztott jégdarabkából előkerül Gábor gyűrűje.

Sütő András költői színpada benépesül, mert legyen bár Réka a heroikus kutató, kereső ember; a csoda közösségi érvényű; „a falu népe vonul a ház előtt” – írja a szerző instrukciójában, mert ez a színház is csodás-poétikus világ, a kétórai járásra eső falu népe megjelenhet a hegyi boronaházban.

Réka küzdelme elérte célját. Reménységgel átfűtött cselekvésének értelme lett, s egy imádságban emelkedik magasztossá a csoda pillanata: „…Uram, tudnod kell, hogy erőnket vesztettük a várakozásban. Elszoktattál minket a jótéteményeidtől, ürömmel és bánattal tápláltál mindeddig, Uram, felkészületlenek vagyunk a jóra. Tedd újra képessé a szívünket az örömnek elviselésére.” Nemcsak a drámát érintően, hanem azóta való történelmi-politikai változások bekövetkeztével mondhatjuk igazán: Réka fohászában nagyon mély hitbeli és lélektani igazság szólal meg. A folytonos várakozás elkoptatja a lelket; fásulttá, cinikussá, romlottá teszi az embert. Életét, 358lelkét érintő megváltó jelet már nem képes észlelni a maga szakrális emelkedettségében. Felkészületlenség és örömtelenség – Réka imádsága nem is magáért való elsősorban, hanem közösségi indíttatású. Beckett hősei magukkal vannak elfoglalva. Cselekvés helyett cipőjükkel bíbelődnek. Antihősök tehát. Réka hegyeket mozgat.

Tette, Istenhez szólni tudó, megújulni kész lelke avatja őt hőssé és hérosszá. Hérosztalanító időkben. Mindenféle divatos teóriákkal szemben Hamvas Béla állítását érezzük érvényesnek Rékával és az Advent a Hargitánnal kapcsolatban: „Hősnek lenni annyi, mint a sorshoz hűnek maradni. Vállalni azt, ami szenvedés, küzdelem, véletlen, halál, bűn. Ha valaki ezt magában tudatossá teszi, és magára veszi, valamely magasabb fokozatra lép, egyedül akarja megoldani az egészet, vagy legalábbis átveszi a vezetést, önmagán kívül senkiben sem bízik, mert lehetetlen ebben a világban bármire is számítani. Ez a hérosz veleszületett önbizalma. A hős élete a sikertől teljesen független. A legtöbb hős dicsősége bukásában van. A tragikumot eleve beleszámította.” (Patmosz II.)

Árvai Réka is életét tette arra, hogy kedvesét megtalálja. Figyelem: még arról nem szólt, hogy életre akarja támasztani! Ez is finom distancia Réka rajzában. Keresi; húsz év múltán megtalálja; s az Úristent kéri, hogy tegye képessé „szívünket az örömnek elviselésére.” Sütő András közösségi indíttatású elgondolásának újabb, kifejező mozzanata: Gábort már a falu népe találja meg, s hozza a boronaházba.

Réka sorsához hű maradt; hisz a húsz esztendővel ezelőtti fogadalmat hűséggel teljesítette. A várakozás idejét cselekvéssel töltötte be. S a Beckett remekművel összevetve: amíg a Godot-ban a lefokozottságban emelkedik költészetté a dráma, Sütő András játékában a felfokozottság lesz poétikussá és tragikussá.

S mindkettő közösségi eredetű. A Godot-ra várva második felvonásának elején hangzik el:

„VLADIMIR: Valld be, hogy a lelked mélyén te is örülsz.

ESTRAGEN: Minek örülök?

VLADIMIR: Hogy ismét együtt vagyunk.

ESTRAGEN: Azt hiszed?

VLADIMIR: Mondd, hogy így van, még ha nem is így gondolod.” (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)

Az imént idézett Réka fohászmonológ is a becketti kérdést invokálja magas hőfokon: az együttlét öröme; a várakozásban való lelki-elkopásról beszél. Vladimir még önáltatás árán is szeretné hallani Estragon örömét. Estragon válasza fásultabb. Nem bonthatjuk ki most a Godot rétegzett jelentéseit úgy, ahogy Páskándi Géza tette a kelet-közép-európai színházvezetők tanácskozásán (1993. május). De annyit mégis jelzünk az ő gondolata nyomán, hogy Vladimirban, nevéből következően is, egy kelet-közép-európai típus sejlik föl, s benne erősebb a közösségi indíttatás is: „ő az ikonok jámborabb világa felől jön” – írja Páskándi Géza Az elmosódott história vagy az Abszurd Isten címmel felolvasott tanulmányában (Esszék, előadások, levelek).

Beckett figurái Godot eljövetelére várnak; Réka Gábor feltámadására. Godot, vagyis az Úr eljövetele a darab kérdése, ahogyan sokan értelmezik. Az Adventben Isten léte nem kérdéses. Az imádságok, Bódi és Réka fohászai kultikusan és dramaturgiailag is kifejezően működnek. S ebben különbség is érzékelhető a Káin és Ábellel összevetve.

Sütő András csaknem tíz évvel korábbi indulatosabb, lázadó lénye átsüt a drámán. Az „egymásnak létrafokai lehettünk volna” – e páros és kiegyenlített, gondolati és érzelmi arányosság a tragédia végső felismerése. Káin számonkérő indulata és személye az Advent a Hargitánból már eltűnt. Az öreg Bódi imája a szerző rezignációja is. Már nincs mód kiáltásra, mondja Sütő András a valóságból átemelt drámai metaforájában, mert a szólás megindítja a hótornyokat. „Miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? A kiáltás jogán kellene szólnunk az elveszettekhez. Te pedig a hallgatás parancsával sújtsz bennünket.”

A hangos és kiáltó számonkérés helyett imába foglalt kérés. Figyeljünk arra, hogy a forma gondolati kifejezést is mutat. Hiszen az imént idézett mondatok lehetnének a Dániellel való beszélgetés részévé is. Abban a megoldásban helyes volna az a rendezői-színészi 360értelmezés is, hogy káini indulattal és számon kérő lázadásként hangzanak el Bódi szavai. De Sütő András elgondolásában a Bódi és az Úr között egy hittel megélt viszony érzékelhető, ebben nincs helye a „káromkodásnak”. A megbékélt és hívő Bódi csak kérdezhet létének kétségbeejtő és reménytelen volta felől.

S ahogy a keresés, úgy az ébresztés is közösségi eredetű és erejű. A feltámadás balladai vonására is utalnunk kell Sütő András és az erdélyi népköltészet összefüggésében. Faragó József a Csudahalott ballada magyar és román népköltészetbeli összefüggéseit vizsgálva utal a Csudahalott típus címmel osztályozott változatra. Ennek jellemző változataként a Görög Ilona–Bertelaki László balladát a Bartók–Kodály gyűjtésből idézi. Azt ugyan nem említi Faragó, hogy ezt a motívumot Kodály Zoltán beépítette a Székely fonóba. „kiért te megjöttél / a lábod előtt áll!” – énekli a Szomszédasszony, s Kodály instrukciója: „A legény felegyenesedik, a Leány visszaretten, a Legény lábaihoz hátrál. Majd ismét előrejön, ekkor a Legény leugrik. Ölelés, mindenki körülveszi a fiatal párt.”

Kodály daljátékában a közösség, a Női kar tevőlegesen nem vesz részt a Legény feltámasztásában. Sirat és örvend. Sütő András darabjában a falu népe az ébresztőt kántálja: „Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!” Faragó József tanulmányából tudjuk azt is, hogy a Csudahalott balladának nemcsak „földrajzi elterjedése jól körülhatárolható, hanem tartalma is.” Írásából idézett és Kodály Zoltán dalművében is a feltámadott legény Bertelakinak neveztetik, de előfordul Zetelaki változata is – tudjuk meg Faragó Józseftől. S a csodának, a költő színházának ez az a pillanata az Advent a Hargitánban, amit – idéztük már – Tamási Áron a Székely fonóval kapcsolatban írt. „…a dal mennyei eredetű és mennyet varázsolt a halottnak, aki tudja, mit kell ilyenkor tenni. Tudja és feltámad.” (Egy botfülű székely naplójából, 1933)

A szakralitás színpadi életté válik. Ahogyan Cs. Nagy Ibolya írja: „Ez a színpad-közösség élet-halál ügyekben még mozgósítható.” (Film Színház Muzsika, 1986. I. 11.)

A Csillag a máglyán óta, amikor Kálvin beszédével párhuzamosan Szervét börtönmonológja hangzik el, megfigyelhető Sütő András 361azon dramaturgiai törekvése, hogy felfokozott pillanatban ellenjátékkal feszítse a helyzetet. Így történik az Advent a Hargitánban is. Miközben Réka és a nép a feltámasztás szertartását végzi, Dániel szinte tiltakozik Gábor életre hívása ellen. „Menteni fiamat az újabb jégmadaraktól!”, „De gondold meg, mire térsz meg e földi világra.” S az apa keserűségében már nemcsak fiát hagyná végleg a jégkoporsóban, de a Nagy Romlás hózuhatagaival a közösséget is betemettetné. Nem a nihilizmus hangja ez Sütő Andrásban, hanem olyan indulat, amit Nagy László így fejezett ki: „Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Dániel kétségbeesett önostorozással kiáltja a Hegyek felé: „Itt szakadjon inkább a Nagy Romlás!” A mese hagyományos dramaturgiája szerint boldog vég, egymásra találás következhetne, Kodály Zoltán Székely fonójában is, ahogy idéztük: „mindenki körülörvendezi a fiatal párt”, s a 9. tétel a beteljesült csoda önfeledt örömében oldódik fel.

A modernitás Sütő Andrásnál ütemzavarban is mutatkozik: Gábor a húsz esztendővel azelőtti helyzetet és beszélgetést folytatná; Réka riadtan vissza-visszalép anyja szerepébe. Miközben korát tekintve éppen az egykori édesanyja. S ez az idő- és szerepbeli zavar az újabb rontást jelenti. Réka húszévi heroikus kutatásával vezekelhetne jégmadárkodásáért, s még sincs feloldozás. A bűntelenség édeni állapotába vissza nem juthat.

Noha Gábor megbocsátott, de nem felejt. Márpedig Réka igénye: „Felejtés nélkül nem adom a lányom!” A Godot-val való összevetésben egyik döntő bölcseleti eltérés éppen ezen a ponton található. A felejtés természetes állapot – Sütőnél a nem felejtés drámai tetté emelkedik. Igen, ahogy Réka mondja, Gábor még mindig „édenkertnek nézi a világot”, ám ez az édenkert eltűnt, megromlott a kísértés által. „Minden egész eltörött” (Ady), ám ebből a töredezettségből Réka az egészet újra akarja építeni. Már-már a rontáson túl az üdvözülés közelébe jutunk, ám Réka felfedezi Gábor tekintetében a szánalmat. Nincs tovább. Réka hazaröppen… S a titokzatosan elküldött Kisréka érkezik bűnös álmával, amelyben már találkozott Gáborral. Kisréka volt, s Rékává lett. A rontás most már Gáborból 362szólal meg: ő játszik Kisrékával. A szerepek végképp összekeverednek: Kisréka álombeli lovagját látja, s vele magát a gyermekkori eperfán; Gábor pedig Rékának mondja: „Szemed sarkában a jégmadár nyomai.” Megfordult immár a játék, eddig Gábor nem tudott felejteni, s amikor felejtene, Kisréka is vétkezik. Gáborral válik jégmadárrá. Bezárult a kör – nincs mód több játékra. A legsúlyosabbat mondja ezzel Sütő András: az édeni páros együttlét nem idézhető fel. A rontás kígyója az álmokba is befészkelte magát. A rontás csókját Réka átka követi. Gábor puskalövésére megindulnak a hótornyok és Rékával odapusztulnak. „Több csodára már nincsen reményünk” – mondja az öreg Bódi a tragédia beteljesülésekor. Ám a dráma fontos képe és gondolati üzenete, hogy Bódi szerzői sugallat szerint és a színpadi megvalósításban magához öleli Kisrékát. Lánya helyett unokája lett, és együtt vannak immár a várakozásban. A kultikus játék további, s az eddigi Sütő-drámáktól eltérő mozzanata, hogy kitágul a színpadi tér. A szerző utolsó instrukciója, miközben szól az ének: „Az emberi alakok és virrasztó fények benépesítik a színpadot, s a színháztermet is.”

Közösségi gonddá válik a hargitai ballada: „Nekünk a legszebbik estét feketeszínre festették…” „Hősnek lenni annyi, mint küzdeni, éspedig eredménytelenül” – írja Hamvas Béla korábban idézett munkájában. Sütő András játékában Réka és Gábor mellett a közösség is hőssé válik. Mert korábban a várakozás lámpácskáival, s az életretámasztás erejével a megmaradást állítják minden hiábavalóság és eredménytelenség közepette is. Ismét Cs. Nagy Ibolyát idézve: „itt a csodák nélküli földön megmaradhatnak emberi közösségnek.”

Az Advent a Hargitán példátlan színpadi életének nagy ereje mágikus nyelvében is van. Balázs Ildikó kéziratos szakdolgozata (témavezető: Márkus Béla – 1994) rétegeiben vizsgálva mutatja ki, milyen jelentései, asszociációi bomlanak ki a Nagy Romlás képének. A néprajzi motívumok sorában a Jégmadár mellett utal a Tűzmadár orosz csodamitológiára, a dráma színszimbolikáját kifejtve elemzi: Rékának „a valódi jégmadártól eltérően – piros a feje”, ami a szerelmet 363szimbolizálja, teste viszont – mint a színe is sugallja – elérhetetlen, megfoghatatlan. Kék: „Goethe szerint a kék hideg, passzív szín.” Balázs Ildikó elmélyült dolgozata foglalkozik a dráma számszimbolikájával, „leggyakrabban a 7-es és 12-es fordul elő”, előbbi néprajzi, utóbbi az év rendjével és a csillagászati összefüggésben változatos jelentésű. A népszokások, ének, kántálás, betlehemezés, vallásos énekek, bibliai kifejezések, irodalmi utalások vagy épp parafrázisok, közmondások, tájszavak, archaikus fordulatok, a dráma színpadi erejét emelik. S hogy milyen asszociációs szárnyalása van Sütő András egy-egy képének, frappáns példával utal erre Balázs Ildikó: „körhintája leszek és vigasztalója” – mondja Réka Bódinak, s ebben „a forgásban felcsillan az ötvenes évekbeli Törőcsik Mari mosolya a Körhinta című filmből.”

A szuzai menyegzőben Parménion és Éanna szerelme, tragédiák közepette is, álomszerűen felvetítette az egyetlen lehetségest, a páros összetartozás vágyképét. Az Advent a Hargitán komorabb híradás, mert azt mondja, a Nagy Romlás veszedelmében a csodák sem képesek tisztán tartani a szabadságban fogant álombeli érzéseinket. Jól látja Pálfy G. István Tamási Áron csoda-dramaturgiájával összevetve: „Miként az Énekes madár sem arról szól, hogy a fal kimozdulhat, a fa megemelkedhet, s az űzött szerelmesek madárként menekülhetnek üldözőik elől, hanem az igaz ügyek legyőzhetetlenségéről, az Advent a Hargitán is ebben a mélyebb igazságban leli értelmét. Csak éppen fordítva. A mese itt nem erősíti meg csodára váró gyermeki hajlamainkat. A realitásérzéket növeli bennünk.” (Magyar Ifjúság, 1986. I. 16.) A realitásérzéket, vagyis a kérlelhetetlen és reménytelen mindennapiságot. Mert „Több csodára már nincsen reményünk.” Tamásit említi Spiró György is, amikor az Advent a Hargitán jelentőségét méltatja korábban is idézett írásában: „Amikor Sütő András földöntúli elemeket használ, immár tragikus történetben, időtlen emberi szörnyűségekről adva hírt, felsejlik a huszadik századi magyar drámában mellőzött lehetőség: a lírai szépséget és vadállati kegyetlenséget egyesítő nem naturális színpadi látomásé. A formai probléma ezúttal a látomás statikussága. A nyereség azonban 364transzcendens elem beiktatása, ami archaikusan erős színpadi elem, erre épül az ógörög színház és a No dráma, tehát a színház forrásvidékére érkeztünk, az ősopera színterére.”

Bódi Vencel Prosperóként összetörte pálcáját – megtört a báj, nincs több varázs.

Sütő András 1984. október 6-án fejezte be darabját Sikaszóban, majd feleségével Kovásznára utazott, hogy Benedek Géza Tündérvölgyi szanatóriumában szívének rendetlenségét orvosolja. Innen látogatott el Szárazajtára, hogy az 1944-es bestiális vérengzés részleteiről tájékozódjon.

A tegnapi tömeggyilkosság eseményeire a jelenbeli diktatúrának villám-jelzése sújt: Vásárhelyről érkezik a hír: a marosvásárhelyi belügy letartóztatta és kihallgatta fiát, dr. Sütő Andrást, aki amerikai magyar barátjával találkozott. Sok száz és ezer telefon, levél és beadvány, intézményes közösségi ügyek; ismerősök és ismeretlenek dolgában való szakadatlan harcok után Sütő Andrásnak a legszemélyesebb, vagyis családi életébe is beköltözött a rettegés. Neki is a münzeri úton, immár fiáért kell harcolnia. Eddig is szülői aggodalom a szétveretett családért. Moldovából hétvégeken sok száz kilométert autózott fia, hogy szeretteit lássa Vásárhelyen; feleségének, Melindának állást nem adtak. A fiatalok száműzésével, mint sok száz és ezer más magyar egyetemet végzett magyar értelmiségi szétszórása mellett, a hatalom Sütő András személyes megtörését is elhatározta. E központilag irányított hadműveletnek újabb akciója: október végén szerkesztőségi szobáját feltörték; felsőbb helyekre küldött tiltakozásainak, beadványainak másolatával távoztak a belügyi akciósok. Tettesek persze nincsenek.

A paranoid államvezetők magabiztosságát erősítette az a pillanatnyi siker, hogy a szovjet utasítást egyedül áthágva Románia részt vett az 1984-es Los Angeles-i olimpián, s a belpolitikai éberség pedig az 1984-es pártkongresszus idillikus lebonyolítását óhajtotta biztosítani. A tiltó utasítások és a rendeletek pedig hónapról hónapra sokasodnak: 1985-től az egyéni helyett, a munkahelyi pártvezetés javaslata alapján a csoportos (tehát ellenőrizhető) utazás keretében 365lehetett elhagyni az országot. 1985 januárjában a körzeti magyar rádióadásokat megszüntették; a kolozsvári rádió sok évtizedes értékes hangarchívumát ládába rakva elszállították; hasonló sorsra jutott a bukaresti televízió magyar gyűjteménye is. A történelmi fordulatig – jelképesen is beszédes ez –, börtönudvarokon, a szabad ég alatt tárolták a szalagokat.

1985. július 23-án történeti jelentőségű cikk jelent meg a Hajdú-Bihari Naplóban. Ártánd, 1985. nyara címmel a debreceni újság helyszíni riportot közölt a nyolc-tíz órás megalázó várakozásról, a román határőrök elkobzási akcióiról. Minden tényt nevekkel, lakcímmel, autórendszámokkal pontosítottak. Amit évtizedek óta sokszázezer magyar és nem magyar állampolgár megélt: a sajtóban először jelenhetett meg nyilvánosan. A Kossuth Rádió lapszemléjének jóvoltából ez legfeljebb árnyalatnyi jelzés és híradás lehetett. De annak már nemzetközi visszhangja támadt, hogy Davis Funderburk, az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövete májusban lemondott posztjáról, hivatkozván a Romániában uralkodó elfogadhatatlan emberi és politikai állapotokra. Távozáskor a The Washington Postnak adott interjújában azt is kifejtette: az amerikai külpolitika hibás elgondolásokon alapszik és hatástalan.

Az iskolahálózat elsorvasztásának újabb ténye is leplezetlenül fogalmazódik meg ezen a nyáron. A magyar nyelvű osztályokban tanító pedagógusok módszertani körét megszüntették és beiktatták a román szakmai hálózatba. Új központi elhelyezési rendszert dolgoztak ki annak megakadályozására, hogy a kolozsvári egyetem magyar szakos hallgatói (22) erdélyi és magyar iskolákba kerüljenek. E száműzetés (Moldova, Olténia) ellen közösen tiltakoztak – eredménytelenül. Aki kijelölt helyét nem fogadta el, az köteles volt taníttatásának összegét visszatéríteni az államnak.

Sütő András naplójegyzetei, melyeket a biztonságos megőrzés végett illegálisan Magyarországra juttatott, majd a változásokat követően Heródes napjai címmel adott közre (1984–87) jelzések magánemberi és alkotói állapotáról. Naponta zuhogtak rá a megsemmisülés tényei, s e dokumentumok között Jeremiás siralmait 366idézi. Az álmatlanság óráiban Ottlik Géza Iskola a határon című könyvét olvasva rögzíti: micsoda erős atmoszférát teremt az író a kiképzőiskola hallgatóinak lelki megtörését ábrázolva.

S újra előveszi éjszakai csöndességében Babits Mihály Gólyakalifáját. „Tábory az álombeli társáért kényszerül végül öngyilkosságra. Világossá lett: ha őt – énjének éjszakai társát akarja meggyilkolni; önmagát pusztítja el. A költő nem szabadulhat a lelkiismeretétől. Ha őt megölöd, egyedül maradsz! Ha pedig egyedül maradsz, semmit sem ér az életed. A költő nem lehet csak önnön szenvedésének tulajdona.” Lénárd Sándor Egy nap a láthatatlan házban című emlékiratával kapcsolatban jegyzi fel: „visszaröpít a gyermekkorba, szülőföldem hajdani lakói közé, akik közül egy keserves napon mind egy szálig elvitték a zsidókat… Többé soha nem is találkoztak azokkal, akik ipart és kereskedelmet teremtettek a Mezőségen. Tudjuk, hogy részint Izraelbe jutottak el, az Edelstein családtól anyám levelet is kapott. De M úrról például, akinek négy gyereke volt – Jajnala, Bubala, Gitta és Éra – mindmáig semmi hír nem jutott el Kamarásra. Végleg hírük s nyomuk veszett…” (1985. április)

Nyugtalan éjszakákon és sikaszói deres hajnalokon újra és újra Tompa Mihály szavai idéződnek benne. Az ugató madár című darabjában, melynek első változata az Advent a Hargitánnal párhuzamosan született. Horváth Csongor, vagyis igazmondó Bolondja szavalja A gólyához sorait: „és délen valahol / A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…” Sütő András nem is találkozhatott olvasóival, új művei nem jelenhettek meg; darabjai se kerülhettek színre. Ám a 10 éves Lócsiszár kolozsvári jubileumi előadása tüntetéserejű tapsos ünnepén mégis érezhette: hűségét hűséggel és szeretettel viszonozza a közönség. Könnyebb volna elmenni, s éppen ezért mégsem lehet. Mert ezt a ragaszkodást ragaszkodással lehet megszolgálni. „Széthull nemzetünk…” – a kiválók legkiválóbbikától kell búcsúzni, gyászkalaposan siratva Harag Györgyöt, akit hatvanévesen, alkotóerejének virágzásában tiport le a rák, s akivel már az Advent a Hargitán és Az ugató madár színpadra állításának vál367tozatos stratégiáin tűnődött. Búcsúként, végrendeletként a Cseresnyéskerttel és Firsszel üzent: „Én nem megyek el innen…”; recsegtek a fák, bezárult a kúria, Firsz maradt és Harag György megtért a vásárhelyi zsidótemetőbe (1988. július 10.) (Jegyezzük ide: a magyar színházi életet Gyuláról Havasi István és Sík Ferenc képviselte a temetésen; sokan mások, hivatalosak, ürügyet találtak arra, miért ne vállalják a hosszú nyári utazást.)

E kétségbeesettségben, amelyben „Testvér testvért, apát fiú elad…” az alkotás az egyetlen menedék. Mert a szenvedések közepette is álombeli menedék a szabadság állapota. A Gólyakalifában Tábory a „kék ember fölényét” említi, „mellyel minden pillanatban éreztette velem, hogy rabja vagyok.” E rabságból való kiszabadítottság állapota az alkotás Sütő András számára. Talán sose dolgozott annyit, mint ebben az 1985-ös esztendőben. Augusztusban egy mesejáték – lámpácskát gyújt: Kalandozások Ihajcsuhajdiában (1985). Creangă Tarisznyás Iván c. művéből néhány elemet, a csodás tarisznyát és ördögűző természetét, a halál felett való győzelem örömét tartotta meg. Egyebekben még a korábbi változatokra (Ördögűző tarisznya, 1968; Csillagvitéz, 1983) is csak némely motívumaiban emlékeztet. A kezdeti szűkebb, néhol talán didaktikus világlátás kitágult, az emberi lét nagyobb kérdései felé fordult. Különös tanácskozás zajlik a kémények tetején: a Halál kiváló munkát végzett, s jutalmul kívánságát az Isten teljesíti: „A sírást betiltjuk, az örvendezést kötelezővé tesszük.” Az Advent a Hargitán jégvilágában a kiáltás jogától fosztattak meg az emberek, most a fájdalom és a keserűség érzésének nem adhatnak hangot. Abszurd és embertelen világ. Kancsócska megszegi a törvényt, elsiratja kedvesét, mert katonának viszik. Büntetésből a Halál maga mellé veszi a leánykát. Csillagvitéz a farkavesztett Hékás kutya kíséretében elindul a Halál nyomában. Weöres Sándor A holdbeli csónakosban tudott olyan tündökletes képzelettel és bájos könnyedséggel Medvefiat, Pávaszemet, Vitéz Lászlót, Bolond Istókot, Paprika Jancsit elindítani a világ különböző tájaira, miközben egyik kalandból a másikba csöppennek, ahogyan Sütő András bonyolítja 368Csillagvitéz égi, földi és pokolbeli barangolásait. A Varjú mondja Szent Péternek: „Kár… Kárvallott az emberiség ebben a fogyatékosnak bizonyult világban. Ajtót, ablakot becsuknak, párnát vetnek a fejükre, úgy merészelnek csak egy keveset rídogálni. Nem tudják, hogy csendőrökkel együtt a kémény lika is rájuk hallgatózik. Ám ez még bagatell. A képüket ha látnád…” Kancsócska majorannaillatát hozza a Bagoly, a Mókus, az Öregasszony – mindannyian figyelmeztetik Csillagvitézt a megpróbáltatásokra. Pokoli világ. Ahogyan a mesejáték egyik illusztrációjában Reich Károly megjeleníti a földesúr udvarát: deresre húzva, letolt nadrággal a paraszt, s kezével a kínzópad lábát markolja; a csendőr pedig ütésre készül – és a paraszt nevet a deresen! Kifejezően sugározza a mesejáték lényegét; a parasztok például azon egyezkednek a csendőrrel, hogy nagyobb verési porciót kapjanak. A Ludas Matyit asszociálja Sütő András; Fazekas Mihálynál az önkény még a lázadó magatartás megtorlására irányult. Ihajcsuhajdia mosolygásra kényszerített világában már öncélú a zsarnoki megaláztatás, „huszonötöt húzzon reám izibe / attól leszek én virágos kedvemben” – éneklik a parasztok, akik úgy tűnik – maguk óhajtják a büntetésüket. Nem győzné a megpróbáltatásokat Csillagvitéz, ha a varázslatos tarisznya nem segítene. „Pásol ná turbinká!” – mondja Csillagvitéz az orosz varázsszót, s a bika és a csendőr és az ördög engedelmesen masíroznak be a tarisznyába. Ez a mesejáték azonban szatirikus társadalombírálat is. A pokol cégtábláját például átfestették: az Ihajcsuhajdiához címzett „jókedvbirodalommá” változott. Létrejött és felvirágzott Ihajcsuhajdia, ahol „nincs több jaj” – nem szabad lennie, mert így határoztak. A mesejáték lámpácska biztatólag világol, mert Sütő András hősei legyőzik a halált, és a szerelmes fiatalok a paripa hátán boldogan térnek vissza a földre. Olyan világ, amelyből menekülni kell. „Menjünk innen, míg fel nem ébred az Isten” – sürgeti indulásra Csillagvitéz Kancsócskát, miközben „az éden fája zenél, lobogtatja élő leveleit.”

Cs. Nagy Ibolya alapos elemzésében (Mese – mesén túli üzenettel – Alföld, 1987/6.) olvashatjuk: „nem jó sem az égi, sem a földi világ, de az utóbbi legalább az Otthonunk. Isten alszik, az embertelen 369törvény érvénytelenítéséről elfeledkezett, még sincs más lehetőség, mint visszatérni a faluba. A tanulság, mely igaz a mesében, igaz a mesén túl is: Istenben nem bízhatunk. Egyetlen emberi lehetőségünk a furfang, a dac, az önnön helyzetünket humorral is megítélni képes bátorság, csak azért is elszántság: Tamási-féle konzekvencia. A megbotozott parasztok úgy kacagnak fájdalmaikon, hogy az kimeríti az ördögpukkasztás vádját; az emberek elrejtik a beszolgáltatandó könyveket, hogy a vízből tüzet csináljanak, puskaport. Az Adventben a várakozás, a kitartás volt a hangsúlyosan felkínált cselekvési minta, e varázsmesében – ahol minden lehet – gazdagabb a pozitív emberi cselekvéslehetőségek kollekciója. Ott a Nagy Romlás győz, itt az ember; a mese – mondja Jolles – nyelvi fogalmaink szerint az óhajtásmód!”

A mesebeli tájakról 1985 nyarának végén, ősz elején két korábbi művéhez tért vissza. Végleges gondolati-dramaturgiai rendbe építette a Vidám sirató című játékát; írói munkásságának egyik sajátos „mitológiai változataként” újragondolta a Pompás Gedeont is. Ahogyan a hatvanas évek után, a hetvenes, majd a nyolcvanas évek közepén Fügedes Károly „államrendjében” újra és újra megmutatta az egyre zorduló magánüdvösség bugyrait, úgy a Pompás Gedeon mennyek járó, poénokat szikrázó színjátékában is egyre keményebb az idő. A hetvenes évek változatai után 1985 őszén, a világ és a társadalomszemlélet erős szigorodásával véglegesítette a komédiát. A kíméletlenség azt jelenti, hogy bölcseleti alapon tisztázta Gedeon „ostorvég természetét”. Vagyis ha nem csattan a hatalom parancsa szerint, leváltják. Éppen ezért a mániákus Gedeon félelemben tartja a lelkeket.

A korai írásaival kapcsolatban annyiszor említett poentírozó hajlama és kedélye bölcseletre váltott, s jóval mélyebben áramoltatja a játék folyamát. Amikor például a nép kívülről az igazságot harsogja, Gedeon megkérdi hoppmesterétől, a baktertől: „Azok ott kinn lázadók, vagy honpolgárok?”

Világos és pontos a helyzet, aki néma és hallgatásával tűri a hazugságot, az hazafi, honpolgár, vagyis: a hatalom hűséges fia. Aki pedig hangját hallatja az igazság érdekében, az lázongó; ami a haza iránti ragaszkodás szempontjából ellenséges cselekedetnek minősül. 370Gedeon fejében folytonosan zúgnak a harangok és e mániákus történelmi-politikai hallucináció egy képtelen világrendet visszhangoz benne. Az ő egyszemélyes demokráciájának „alkotmánya” így hangzik: „Mindennapi kötelességetek, hogy ne pofázzatok.” Sütő András azt is megmutatja pazar helyzetekben, hogy Gedeon tételei már helyzetektől függetlenül is működnek. Rögeszmés víziója: hogy őt az Isten hatalomra teremtette. Leváltása után tehát így beszél: „Befejeztem a kampányokat, az akciókat és a kultúrforradalmat. Énnekem eddig messziről kalapot emeltek, soron kívül beretvált a borbély, megfordultam magasabb helyeken, sőt újságírókkal is beszélgettem, nyilatkoztam…

KÁNTOR: Megnyilatkozott!

PRESBITER: Mint az égő csipkebokor.

KÁNTOR: És akkor hangot hallék!

GEDEON: Nem voltam akárki, és nem leszek akármi. Még reád húzhatom a vizes lepedőt!

PRESBITER: A nyelvezete megmaradt! Azt nem váltották le! Itt nyugszik Tókos, nem elnök már, de a nyelve még jár!”

Gedeon csak helyi, aprócska diktátor. Emberi embertelen hitele éppen ettől időtlen. Mert az ő udvartartásának dimenziójában nevén nevezi diktatúrájának elméletét és megnyilvánulásait. Sütő András így leplezi le azt, ami a mindennapokban a kimondott szó és a valóság közötti szakadékban mutatkozik. Otthonosabban rendezi be a mennyországot is, mint korábbi „vidám játékában”, mert most a földi társaság mutatkozik meg az égi seregletben is; Simeon tekintetes Szent Péterként, a Presbiter Zorobábelként, a Kántor Durumo képében. Gedeon a mennyországban is átveszi a hatalmat.

„GEDEON: Odakozmál a mennyország, ha nem teremtek rendet. Megkezdjük a munka és ünneplés alkotó napjait! A terepre le valamennyi begyűjtési felelőssel! Imádság- és hálabegyűjtési tervünket túl fogjuk teljesíteni…”

Kíméletlenül leleplező humor, amely a szakrálisba a mindennapok termelési, politikai sztereotípiáit keveri. Ahogy az öntudatosnak tetszelgő politika e harsogó kinyilatkoztatásokban megsemmisül: „majd rád 371fogják, hogy szabotáltad a lelkesedést” – csitítja egyik asszony a másikat, mert ebben a gedeoni államrendben az érzelmek is tervutasításos rendszerben működnek. Képtelen, abszurd világ, de nem egyéni és egzisztenciális értelemben, hanem társadalmi méretekben. Sütő András figurái nem a személyes halálukkal szembesülve nyilatkoznak meg, hanem egy velejéig hazug, hamis, antihumánus, éppen ezért életképtelen államrendben kénytelenek élni, s az ő életük tere ezért abszurditás. A világok legjobbikaként hirdeti magát ez a gedeoni rend, ám benne az igazság képviselete kihágásnak, lázadásnak minősül. A képtelen élet figurákban és változatos nyelvi köntösben mutatkozik meg. Egyszer szójátékkal:

„KÁNTOR: Odafönt a rajonnál a káderosztálynak leesik az álla.

ANNA: Az álla.

KÁNTOR: Állati nagy esemény lesz.”

Más alkalommal azonos jelentésképzete szétválik:

„GEDEON: Számon van tartva, hogy kik vegyültek a méltóságos úrral.

PRESBITER: Mi nem vegyültünk.

KÁNTOR: Csak két vegyest ittunk…”

Azért is keserves Sütő András vidám játéka, mert a mennyországban Gedeont édesanyjával szembesíti:

„GEDEON: Miért venném el a lelkét, anyám?

REGINA: Mert parancsba adtad, hogy a lelkünket mind beszolgáltassuk.

GEDEON: Az édesanyámra nem vonatkozik.

REGINA: Mit kezdenék én egymagam vele? Egyik lélek a másik nélkül az értelmét veszíti. Társak nélkül kialszik az árva lélek. Vedd el tőlem is fiam, ha már mindent begyűjtesz az emberektől. Ennek a zsebkendőnek a csücskében egy csipetnyi maradék álom is van, még odalentről hoztam, ezt is beszolgáltatom neked, fiam.”

Gedeon számára ez az igazi bukás és megsemmisülés. Sütő András szatírában is költői erővel leplezi le az emberi lelkek begyűjtésének felelősét. Névtelen levelekben jelentgetik Gedeont, aztán szankcionálják; vélekedhetnek róla gunyorosan; pofon is üthetik – de az igazi megsemmisülése: édesanyja se hullat könnyet érette. Pompás Gedeon életét, halálát és feltámadását Sütő András 372kíméletlen humorral követi nyomon, ám igazi sajátossága is megmutatkozik: a szatírák, vígjátékok gyilkos erejű jellemrajza, nála lírai fájdalomból is táplálkozik. Nem melodramatikus hangoltsággal. Költői fájdalmában a közösségi veszteség érzése szólal meg. Lírai keserűséggel azért kénytelen szólni, mert a gedeoni pusztító ideológia és államgépezet nem egyszerűen az egyes embert veszélyezteti, hanem az egyetemleges humanitárius eszméket zúzza szét. Ezért is búcsúztatják különböző felekezetek papjai Gedeont, mert amit tett, az nemcsak a családját – Vizeslepedőst – és a falu életét roncsolja össze, hanem a világ békességóhajtását is megalázza.

A gedeoni eszmeterror az emberi összetartozási érzésekre tör.

S elkövetkezett a pillanat, hogy a diktatúra leleplezve magát, az európai békességóhajtás nyilatkozatát is megakadályozta. A román delegáció meghiúsította azt, hogy a budapesti Európai Kulturális Fórum záródokumentumot tegyen közzé. Hogy 1985 októberében mi történt, arról nem tájékoztatták a hazai közvéleményt, s azóta is alig került szóba. Hámos Lászlótól tudjuk (Magyar Hírlap, 1989. szeptember 9. Keszthelyi Gyula interjúja): „ezen a konferencián merült fel első ízben és méghozzá igen kemény hangon a magyar kisebbség sorsa. Egy amerikai indián tette szóvá az erdélyi helyzetet és ezzel indított egy olyan folyamatot, amelyhez a magyar küldöttség is csatlakozott.” Sajnálatos; a Fórumon épp egy magát erdélyi magyar írónak nevező szónok védelmezte a leghevesebben a román diktátor magyarfaló politikáját: Hajdu Győző. Felszólalását megelőzően diplomáciai bonyodalom is támadt. Az eset másik, azóta elhunyt tanújától, Király István akadémikustól tudom: több évtizedes ismeretségükre való tekintettel négyszemközti beszélgetésben kérte Hajdu Győzőt: ne szólaljon fel, legalább hallgatásával segítse a fórum munkáját és a romániai magyarság ügyét. Az Igaz Szó főszerkesztője azonnal jelentette a beszélgetést a román delegációnak, s ezt követően elhangzott a hivatalos vád: Magyarország be akar avatkozni Románia belügyeibe. A romániai magyarság szellemi rendőrfelügyelője már-már eszelős jelentgetési mániáját otthon is folytatta. S mint azt a nyilvánosságra került leveléből (1985. november 28. Közölve: 373Népszava 1990. I. 17.) tudjuk: az Erdélyből Magyarországra települt és innen hazalátogató színészeket felforgató tevékenységgel vádolta. Feljelentésében felesége, Ádám Erzsébet információi alapján pedig vásárhelyi színháziak véleményét idézte, akiknek a kérdése úgy szólt: miért Hajdu Győző és miért nem Sütő András utazott a budapesti Kulturális Fórumra. Amely alkalomból Európa és Amerika szellemi emberei, diplomatái Szervátiusz Tibor műtermében találkozhattak a felvidéki és az erdélyi magyarság képviselőivel. A zárónapot követő hajnalig tartott az aláírási huzavona, míg a román küldöttség megkapta az utasítást, a nyilatkozatot nem írhatja alá – egyedüliként a résztvevők között. Így a nyilatkozat is elmaradt. Európa és a világ előtt Románia kudarca nyilvánvalóvá lett. A Fórum napjaiban közölte a Der Spiegel a német kivándorlás adatait. Nyugat-Németország személyenként tízezer márkát – ez volt a felső határ – fizetett Romániának. A nyugdíjasok tarifája hatezer, a gyermekek ára négyezer márka volt. Az Amnesty International azt is számon tartotta, hogy 1985-ben hat magyar személyt, köztük Tőkés Lászlót és Tőkés Andrást kihallgattak és rövidebb-hosszabb ideig fogva tartottak, mert tiltakoztak a magyarságot sújtó intézkedések ellen. Csillik János nagyváradi katolikus papot 1985 májusában kínzással akarták arra kényszeríteni, hogy adatokat szolgáltasson.

A bukaresti Jogvédő Iroda a Fórumot megelőző napokban elküldte magyar partnerének az ideiglenes jóváhagyást telexen; így október 15-én az Advent a Hargitán olvasópróbájával elindulhatott a felkészülés a bemutatóra. Hatalmas odaadással dolgozott a társulat; még a „fizetett ünnepen”, november 7-én is dolgoztak, noha ezt a próbatáblára nem lehetett kiírni. Folyamatos kérelmek ellenére a román jogvédő iroda a végleges jóváhagyást nem postázta, majd december 9-én jött a hivatalos válasz: nem engedélyezik a bemutatót. Köpeczi Béla miniszter, bizonyára a pártközpont határozatát követve utasította a színházat: álljanak le a próbákkal! Az engedélyezésig a bemutató elhalasztva! Sík Ferenc rendező nem nyugodott bele a döntésbe, s baráti és személyes kapcsolatai révén mozgósított olyan személyeket, akik a pártvezetésen belül folyó és tudott küzdelmek374ben az Advent ügyét segítenek majd jobbra fordítani, vagyis fel mernek lépni Kádár János internacionalista udvaroncai ellen. Név szerint is említsük: Szokai Imre és Tabajdi Csaba december 10-én délelőtt személyes megbeszélést folytatott a színházban Sík Ferenccel, s a pártközpontban és külügyi vonalon Szűrös Mátyás, Őszi István, továbbá Berecz János álltak a bemutató mellé. A színházban pedig Bubik István, a Tartuffe főszereplője az előadás megtagadását ígérte, mert a terv szerint az elmaradt Advent-előadásokat a Várból lehozott Tartuffe-fel tervezték pótolni. Bubik biztosítékot kért; amennyiben az igazgatóság az Advent bemutatójára szavát adja, akkor színpadra lép.

Omló magasság alatt ordas idő tombol. Nagy László írja: „Hóval a holdig én örvénylek / lavinát hajítok elibétek / előttetek a csillag robban / én ordítok a sarkotokban.” (Ordas mondja)

Sütő András bizakodó természet, nem ismeri a reménytelenséget.

Amikor 1970-ben az árvíz a Vörösmarty utcai ház udvarát is elöntötte és zúdult be a pincébe, már mindenki menekült a környező házakból, ő pedig vödörrel a kezében, árvízi Sziszifuszként rendületlenül merte, hordta a pincéjéből a vizet. Egyre emelkedett az ár, végül Éva asszony nagy könyörgésére – „nem látod, hogy nincs értelme?” – hagyta csak abba a hiábavaló és magányos harcot. Küszködött a hiábavalósággal, mert még mindig hitt abban, hogy rendületlen munkája nyomán a víz apadni fog. Íróként is így gondolkodott és gondolkodik; cselekedett és cselekszik. A helyzet ugyan lehet reménytelen, de amíg írunk és dolgozunk, addig élünk és remélünk – vallja. A cselekvés számára azt jelenti, hogy vállalni kell annak következményeit is. Sütő András vállalta az Advent a Hargitán törvénytelen bemutatását és vállalta, hogy tiltások és súlyos belügyi fenyegetések közepette sem mond nemet. Mert menni kell a münzeri úton. Lehallgatott telefonján harcra és bemutatóra bátorította színész-barátait, miközben a minisztérium főosztályvezetője, Rátki András „értékelvén” a Tiszatáj 1984-es évfolyamát, egyik nagy hibájaként azt tartotta, hogy decemberi számában az igen gyönge Sütő-művet közölte – az Advent a Hargitánt. (Az 1986. januári 375minisztériumi Tiszatáj év-szemlén Tokaji András osztályvezető szintén az Advent közlését és színvonalát ítélte el.) Sík Ferenc múlhatatlan érdeme, hogy tartotta a hitet a művészekben, próbáltak és készültek, s mint a játékbeli jégdarabka a fűtőn kiolvadt, felülről megérkezett a döntés. A román hivatalos szervek álláspontjával mit sem törődve 1986. január 2-án a Nemzeti Színház az Advent a Hargitánt bemutathatja! Zárt főpróbát hirdettek, ám a művészek segítségével, a színház vezetésének csöndes jóváhagyásával, az előadás csukott ajtók mögött is zsúfolt ház előtt zajlott.

A hivatalos Magyarország első harangkondítása elhangzott tehát.

Mert addig csak a bujdosó Magyarország húzta rendületlenül magányos lélekharangjait. Reggeltől estig csöngött Csoóri Sándor lehallgatott telefonja; a belügyiek így pontosan tudták, délben, délután és este kivel, hol – az Angelikában, a Rózsadomb étteremben, vagy a Roosewelt téri étteremben – találkozik. S a folyamatos figyelés, ellenőrzés szemérmetlen közelségben és persze egy-két órás váltásban bonyolódott. Czine Mihály, a határon túli magyar irodalom szolgálatosa fáradhatatlanul járta az országot, falvakban, kisvárosok könyvtáraiban és egyetemi katedrán beszélt Tamási Áron, Sütő András életművéről, munkásságáról, s Farkas Árpád újabb nemzedékéről. Naponta érkeztek hírekkel a Film Színház Muzsikába segítség végett; keresték Kósa Ferencet. Személyesen és családilag, Farkas Árpád versének képét kölcsönkérve, alagutak vájódtak a hóban s így jöttek-mentek a hírek és életjelek. Budapesten a Beszélő, Párizsban az Irodalmi Újság, Bécsben a Bécsi Napló is folyamatosan figyelemmel kísérte az erdélyi és a kisebbségben élő magyarság helyzetét. A tanulmányok és tényfeltáró tudósítások a nagyvilág, Európa számára is szivárogtatták a híreket.

De ami távlatosan is biztatást jelenthetett: a névtelen és bujdosó Magyarország együttérzése napról napra erősödött.

Hatalmas ostrom indult a premier jegyeiért. A Nemzeti Színházba addig sose látogató pártfunkcionáriusok, Sütő András műveivel addig sose találkozó és közömbös személyek akartak ott lenni a premieren. Különös, kínos és megalázó döntések eredményeként a 376szerző kérelmére decemberben a titkársághoz eljuttatott névsor (Illyés Gyuláné, Tamási Áronné…) személyei nem kaptak belépőt, amint az író leánya, Ágnes és családja se jutott tiszteletjegyhez.

Álltak a földszinten, ültek az emeleti lépcsőkön; a be nem jutott fiatalok csapata csöndben, fegyelmezetten a Tiszatájból olvasta a darabot a színház előcsarnokában. A színház ügyeletese rendőröket hivatott, akik igazoltatták, illetve előállították a méltósággal viselkedő diákságot. A színház 500 példányt rendelt a decemberi Tiszatájból, szinte azonnal elfogyott, s néhány hét múlva az „Advent-es” számért 300-400 forintot is fizettek a magán könyvkereskedelemben.

„Nekünk a legszebbik estét…” Meggyulladtak a nézőtéren is a várakozás lámpácskái; amikor egy felvonásnyi, tüntetésszámba menő taps és éltetés követte az előadást. Sinkovits Imre és Agárdy Gábor a játékban otthagyott piros hárászkendőt középre illesztette, mintegy a szerző hiányát jelezve, neki tisztelegve reménységes várakozás tüntetéserejű kifejezésévé emelkedett ez az este. Feketeszínre festették Sütő András estéjét, hogy nem lehetett jelen Adventjének budapesti bemutatóján, ám ő a várakozás mécsesét gyújtotta meg azzal, hogy ezekben a karácsonyi napokban fejezte be Auschwitz drámájának első változatát.

„Hol vagy, Isten?” – kérdezi naplójában 1986 januárjában, mert naponta rögzíti a megsemmisítés-omlás tényeit. Új évfolyamát a Művelődés című folyóirat már nem kezdhette el. A lapot a diktátort dicsőítő évenkénti kultúrkampány román nyelvű brosúrájává változtatták, Megéneklünk Románia címmel. Aztán újra temetőbe kellett zarándokolni; Visky Árpád börtönből szabadulva, színháztól megfosztottan nem viselhette tovább az életet és megaláztatását, Sepsiszentgyörgyön felakasztotta magát. 1986. január 15-én Marosvásárhelyen temették. Visky Árpád bebörtönzése előtti utolsó szerepe: Az öngyilkos (Erdman). A címszerepet alakította, akit a velejéig romlott és hazug világ tébolya kerget öngyilkosságba – Visky Árpád beteljesítette magán a szerepet. Nem sokkal korábban Georghe Emil Ursu bukaresti mérnök, akit a diktatúrára utaló meg377jegyzések miatt tartóztattak le, november 17-én a román hatóság közlése szerint „szívelégtelenségben meghalt.” Visky Árpád haláláról a New York-i 48. PEN ülésszakon 1996. január 17-i keltezéssel Danilo Kiš, Konrád György és Csoóri Sándor adott ki közleményt, melynek nyomán a PEN a két személy halála körüli gyanús körülmények kivizsgálását kezdeményezte.

Ezekben a hetekben a román pártvezetésben felfokozott izgatottság mutatkozott. Hatalmas történelmi és ideológiai önigazoló könyvek, cikkek jelennek meg, amelyeket a magyar lapoknak is kötelező átvenni. Néhány anyag, mely címében is árulkodik a külvilág szorító akcióiról. 1986. január 16-án A hét (melynek főszerkesztője az elbocsátott, meghurcolt Huszár Sándor helyett immár Lázár Edit) kötelezően közölte Revizionista eszmék a Magyar Tudományos Akadémia egyik kiadványában címmel a Contemporanul 1985. december 6-i számának cikkét (szerzők: „a történelemtudomány doktorai”). A két kolumnás dolgozat Gosztonyi Péter írását támadta, mely a Ránki György szerkesztette kötetben az első világháború és a trianoni béke, majd a bécsi döntés következményeit elemezte. Január 19-től az Előre is a Contemporanul cikkét adaptálja: A Horthy-fasiszta terror Románia észak-nyugati részén 1940–1944 októbere című könyv kapcsán, melynek szerzői „tudományos szigorral” dolgoztak, a bevezető jegyzeteket közölte folytatásokban. A hét január 30-i száma pedig a România Literară január 16-i cikkét vette át, melyben egy „a történelemtudomány doktora” A történelem kipusztítása, vagy a határok kiigazítása? címmel Balogh Sándornak a Külpolitika 1985/4-es számában a párizsi békeszerződés magyar kérdését tárgyaló tanulmányára reagált felhevülten két oldalon.

A lavinaomlások személyes és napi tényei: a marosvásárhelyi színház Tamási-bemutatójának műsorfüzetébe szerkesztett, egykori írását is kidobták; házkutatás jó barátoknál; aggodalom, hogy áttelepülésre várva András fia legalább fényképészsegédként kereshet-e családjára; ismeretlen látogatók nyomán különös por a sikaszói lakásban. Naponta négy-öt lakás ürült ki városában; szervezetten folyik Regatból a lakosság betelepítése. Ungur elvtárs, megyei első titkár utasítására 378magyar nem érkezhet a városba, mint közölte, ő az utolsó „magyar”, aki Marosvásárhelyre költözött. Lapokból, televízióból árad a gyűlölet. S már nem segítségkérelem végett, hanem csak lélekkönnyítés okán telefonon és személyesen barátok, ismerősök jelentkeznek: ki-ki személyes fájdalmát, megaláztatásait sorolja.

„Mert mindegy az se lesz, hogy időnk szárnyain / együtt kik repülünk, bár dantei förgetegben!” – írta halála előtt néhány hónappal Illyés Gyula (Dantei förgetegben). Sütő András ezt a dantei förgeteget élte.

1986. márciusi naplójegyzetében utal is erre: „A szakadárok megszaggatnak. Dante Pokol, 8. Kör, 9. Bugyor. Ez lenne tehát a helyük, sorsuk, büntetésük.” De ehelyütt a 28. Énekben olvasható az is: „De nem hagy lelkem öntudata félni / a jó társ, mely az embert bátorítja / s a tisztaság pajzsával fedve védi.” (Babits Mihály fordítása) Ebben a dantei förgetegben erőt ad Éva asszony, aki gondoskodik az otthonról, sorban áll és vendégeket fogad; éjjel-nappali telefonügyeletben irányítja a jelentkezők seregét.

A közös fájdalom: készülődés az árvaságra. Dr. Sütő András és felesége, Melinda, aki még ingyen sem dolgozhatott orvosként a vásárhelyi klinikán, két gyermekükkel a hivatalos jóváhagyásra várnak. A búcsú hónapjait élik – szülők és gyermekek. Nem kétséges: elsősorban Sütő András ellen irányultak e zsaroló hadműveletek. Az író hűségnyilatkozatával, a diktátor születésnapi köszöntésével rögvest állást kapott volna dr. Sütő András és Melinda is Marosvásárhelyt.

A nyár folyamán kétszer is újra írta drámáját, mely a tegnapi fasizmus fájdalmával a megélt szenvedések közepette formálódott. Auschwitz – drámaként említi jegyzetében. A darab első címváltozata felfokozott és személyes vallomásként is értelmezhető: „Bocsáss meg nekem, fiam!” Aztán Az álomkommandó címen véglegesült.

A mű fogantatásának személyes, Pusztakamarásról való sorsjegyeit említettük már. Manó úr és családjának elhurcolása, a zsidók elpusztítása, a falu határában feltárt tömegsír emléke egész életében elkíséri Sütő Andrást. Ami pedig a jelent illeti: „Megjártam a Halál-Antarktisz hósivatagjait, és nem csupán a kegyeletes emlékezés 379emberi kötelességével. Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában: az élőkre, mai sorsukra vetett figyelemmel is. Aggodalommal tehát. Auschwitz tanulsága a földgolyó számos pontján ebek harmincadjára jutott, akár Hirosimáé. A fajiság és az erő megszállottjai oly feledékenyek, mint a természet. Auschwitz bestialitásáról szólva eresztik szabadon újból a nemzeti előítéletek vérebeit s a vér mítoszát, mely nem tűri trónján az Észt, közelében a Másságot, lételeme lévén: a türelmetlenség és a felsőbbrendűség tudata. Ennek küszöbéről már csak egy ugrásnyira lapul, s vár meghirdetésre a másodrendű népek, polgárok fölöslegességének elve. Minden kezdetben ott szunnyad a vég is. Épp ezért: emlékbe vonult népirtásról szólni, s az emberiséget újból fenyegető ordas eszmékről hallgatni: önámítás. Unokának mellénykét kötögető gyanútlanság – Auschwitz felé tartó halálvonaton.” (Bevezető a drámához) „Történt Auschwitzban és történik bárhol, ahol megtörténhet” – olvassuk Az álomkommandó szerzői eligazításában. A mondat első fele a drámabeli fasiszta lágert megnevezi; a második fele, mely magát a színdarab előadásának helyszínét rögzíti, kitolja a megnevezhetetlenbe. Az Advent játékterét havasi magasságokba helyezte, Az álomkommandóét földrajzilag a jelenkori végtelenbe, illetve az auschwitzihez hasonló megtörténtek lehetséges államába tereli. A helyszín persze nem kétséges. Mégis a dél-amerikai alluziója nyomán Illyés Gyula utolsó, halála után bemutatott Kiegyezés című darabját is felidézhetjük Az álomkommandó gondolati eredetét vizsgálva. Dél-amerikai katonai diktatúrában játszódik Illyés darabja; a közéleti utalásokat kerüli, ám a dráma idegrendszere személyes és jellegzetesen kelet-közép-európai. A börtönt is szenvedett Padre szavára várnak Ramon és társai, hogy a felkelést kirobbantsák. Padre csitítja a szándékot: „Percenként életet és sorsot ne kockáztassatok. Ramon: Úgy értsem: lapuljunk, s adjuk magunk: Adjuk föl a küzdést? Padre: Az embertelenséget.” Az álomkommandó is e küzdés kérdését állítja középpontba, s ezen belül a színészek által próbált lágerdráma e kockázat személyes és közösségi méretű élet-halál kérdését feszegeti.

A „színház a színházban” játék előzményeként az elemzésekben említik Pirandello IV. Henrikjét és Brecht dramaturgiáját is. De talán általánosabb és a szerző törekvésének lényegét jobban meghatározza, ha a Hamletre utalunk. Az egérfogó technika ez, amit Hamlet alkalmaz Claudius szembesítésére, a gyilkosság leleplezésére. Auschwitz előadásával Az álomkommandó társulata is a Tábornokot akarja szembesíteni. Sütő András pedig a Ceauşescu diktatúráját. A játék a játékban technika már korábbi darabjaiban is felbukkan. A Vidám sirató egy bolyongó porszemért című mezőségi játékában a fiatalok alakoskodó játékkal leplezik le és teszik nevetségessé a zord atyát, Fügedes Károlyt. S az Adventben is Réka és Gábor leánykérő jelenete, a „főpróba” szintén egyfajta szembesítő és kihívó próbatétel. Játék a játékban. Elkomoruló fordulattal, mert Réka terhességét nem titkolhatja tovább. Az álomkommandó már egészében ezt a provokatív szembesítést vállalja fel esztétikai és közügyi értelemben is.

Korábbi darabjára is utal Sütő András Az álomkommandóban. Amikor a belügyi biztos kihallgatja a színháziakat, Hoffmann Juliusz Ihajcsuhajdiát emlegeti, amely „a kollégák tréfálkozásaiban egy mesebeli ország, ahol… az illetékesek kedvenc foglalkozása a házkutatás. Ha pedig gyanús dolgot nem találnak: ott felejtenek egy pisztolyt” – mondja a drámaíró. Aki a bemutatandó auschwitzi dráma szerzője (Juliusz), s egyben az egyik főszerepet, Manó urat alakítja. Manó gyermekeinek álmát ajánlja fel a láger orvosának, dr. M.-nek azért, hogy a haláltól mentse őket. Ihajcsuhajdia: kacagtatóan rettegtető kalandokat álmodott a képzeletbeli ország Sütő András mitológiájában, ahol ha földi valóságban nem, legalább a mese és képzelet birodalmában az ember győzelmét küzdhette ki – annyi megpróbáltatás és viszály után. Az álomkommandó szereplőinek és a színjátékosoknak a magánemberi sorsa dermesztő azonosságba fordul. Hoffmann Juliusz nemcsak saját drámájában, hanem az életben is fia életéért küzd. Végső reménye: a fia szerepébe becsempészett mondatok kegyelmi kérvényként szolgálhatnak a Tábornok előtt, aki – az előzetes hírek szerint – megtekinti az esti premiert.

Az imént idézett „mesebeli” országban embertelen, fasiszta rend tombol. Ismét Juliuszra hivatkozva, aki Az álomkommandó írójának személyességével mondja: „Auschwitz haláltánca birodalmi menyegzői táncokkal kezdődött Szuzában és megannyi Alexandriában.” A szuzai menyegző szerzője is mondja ezt. Aki úgy látja, kinek-kinek egyéni létében megélt megfélemlítés, házkutatás, megalázottság után immár a végső pusztítás következik: a beolvasztás. Ami a kollektivitás fölött gyakorolt fasizmus. Sütő András persze nem a vég, a tragédia bekövetkeztének tudomásulvétele végett írta művét. A fasizmus nem a gettókkal és a gázkamrákkal kezdődött, figyelmeztet, hanem embernek ember által való megkülönböztetésével. A sajátosság méltóságának tagadásával. Sütő András önnön életében is elégszer megszenvedte ezt. Amikor például a mezőségi iskolatársaival Enyedre vonatozott, s az Egy csupor zsír történetét mesélte pajtásainak, s magyar szót hallván, a vasgárdisták kidobták a mozgó szerelvényből. Az ügyesen kormányozott szerencsés zuhanás után a sáncmarti hóban kötött ki – ahogy egy több mint harminc esztendővel későbbi jegyzetében az Évek – hazajáró lelkek (Kriterion, 1980) című kötetében írta (Találkozások Veres Péterrel). Amikor Az álomkommandó dramaturgiai és gondolati rétegeit vizsgáljuk, érdemes felfigyelni a Sütő András színházeszményében bekövetkezett módosulásra. Az Advent a Hargitán záró pillanatában kitágítja a teret és a kórus, kezében a várakozás lámpácskáival, a színháztermet népesíti be. Ezzel a nézőtéren ülőket is a költői játék és a tragédia részesévé avatja. A nyolcvanas évek fordulóján modernség és meghökkentés kérdésében a színpadi játéktér elégséges és kizárólagos voltát hangsúlyozta: „…mondjuk: Oresztesz az Elektrából. A szerző szerint balról kell Püladésszel belépnie, ahol Héra temploma látható. A mi színészünk azonban hátulról jön, az előcsarnokból, ahol a jegyszedő látható, és tudjuk, hogy odébb, a színház sarkán a Bixád vendéglő. Onnan jön? Nehogy azt higgyem, hogy Héra templomából? Mert az nem valóságos? A Bixád vendéglő viszont valóságos? Mit akarnak itt velem elhitetni? De hát amúgy is tudom, hogy a valóságos életet semmilyen színpadi látvány nem pótolja. A konvenció szerint mégis 382elmerülök benne, s bár tudom, hogy a színész valóságosan nem jön sem innen, sem onnan, hanem csupán a színfalak mögül, mégis ragaszkodom Héra templomához, amely benne van a konvencióban, a Bixád vendéglő viszont nem szerepel Szophoklész látomásában.”

Sütő András látomásában, Az álomkommandóban öt esztendővel később a Bixád vendéglő és a színpadi játéktér Auschwitz halálkamrája már azonos játéktér. Élet és színház azonossá vált. A belügyesek elől menekülő Tomi a nézőtéren át szaladva érkezik a színpadra. Vagyis: a Bixád vendéglőből érkezhet – a belügyesek űzöttségéből a színpadi haláltábor kulisszái közé. Amely a dráma folyamatában egyre inkább a valóság életterévé válik. Hiszen Tomi már csak úgy alakíthatja Robit, ha állandó belügyes vigyázza a színpadon. De ez a kettőzött játék áthatja, s gondolati erejét adja a drámának. A szerző, Juliusz, miközben fiáért harcol, akinek korábbi büntetését akkor foganatosítják, ha nagykorú lesz (1956 utáni Kádár-i „igazságszolgáltatási” gyakorlat), aközben Manó szerepét alakítva Krisztina lánya és Robi életét menekítendő, álmait ajánlja fel dr. M.-nek, a kísérletező lágerorvosnak, akit a színház igazgatója, Frank Aurél alakít. Aurél nem titkolja: együttműködik a belüggyel, ő jelenti fel Tomit, hogy a díszelőadáson kegyelmi kérvényt akar átnyújtani a Tábornoknak.

Ahogyan korábbi műveiben, itt is felfedezhetjük a páros küzdelmet. Manó a darabban dr. M.-mel együttműködik, hogy gyerekeit mentse. A próba szüneteiben pedig küzdelem folyik a gyermekért – a megalkuvás árnyalata mutatkozik meg így. Önáltatás az egyik, hiszen a gázkamrából egyedül megmenekült (csoda!) Krisztina édeni lelkében megrontatott. Ahogyan a Káin és Ábelben és az Adventben, Az álomkommandóban is meg van mérgezve a szerelem érzése. Robit pedig meggyilkolják.

Manó tehát elkésett álombeszámolóival.

Juliusz-Manónak nincs ereje a társadalmi cselekvéshez. Fiával szembesül, aki nyíltan a diktatúra ellen fordul, de színészi mivoltában is kilép az előadásból. Mert személyes ügyét társadalmivá avatja azzal, hogy a Tábornokhoz akar fordulni kegyelmi kérvényével. Ám ez is önáltatás. Mert a Tábornok meg se jelenik az előadáson. S 383ahogyan a hétköznapi életben is az a paternalista-szentimentális vélekedés élt sokakban, hogy nem a diktátor, hanem udvartartása és az alsóbb beosztottjai rontják el rendszerét, s ha ő tudná, jobbítana a helyzeten, Tomi is attól várja a kegyelmet, aki miatt három éve már elítélték. A nézőtéri előcsarnokból lövés dördül: megölték Robit, aki édesapja után kiáltva hal meg. Szerep és élet, Manó és Juliusz összekeveredik, s a közös fájdalomban szakad ki a szerzőből: „Hogy Auschwitz után nincs versírás! Auschwitz után drámát sem írni kell, hanem megakadályozni! Elhárítani!”

A kellékpisztolynak vélt fegyver elsül, s Aurél halálát okozza. „Barátok” voltak, Manó M.-nek szánta a lövést és Aurél halt bele. Csoda történt tehát? A darab eredeti változatában nem szerepel az a monológ, amit Sütő András később iktatott be Manó Aurél feletti siratásaként. „…az erőszak torkába vetett álmaimban sem gondolhattam ily keserves csodára. Megfeledkeztünk már Mózes hitének erejéről. Kezében az ártatlan pásztorbot tengert választott kétfelé. Kezünkben egy ártatlannak vélt játékpisztoly valóságos fegyverré lesz…! Hát lehetséges ez? Ily keserves csodára elegendő lenne a legcsekélyebb elszánt mozdulat is? Úristen!” A végleges változatban már Aurél baráti mivoltát nem említi Juliusz. S a darabzáró monológ a távollévő elnököt szólítja meg: „miként kerüljük el a cselekvést, amely tengerválasztó csodát művelt pásztorbotként a Mózes kezében? És miként őrizzük tovább ártatlanságunkat, ha játékfegyverek közé valóságosan gyilkoló pisztolyok keverednek – és nem tudjuk: mi okból, mi végett.”

De ebben a sokrétű darabban nem csak a személyek vesztik álmaikat, a közösség is: „Szolgálatunk leteltével álmaink álma: Theresianstadt vár minket! Ne keseredjetek, ne csüggedjetek! Mintalágerbe kerülünk!” – suttogják a sonderesek az előadáskezdő pillanatban. A haláltáborban él a remény, hogy van jobb haláltábor is! Siratnivaló abszurditás. Minthogy számos momentummal erősíti Sütő András ennek a lágervilágnak az abszurditását. Tomi 15 évesen megőszült, amikor elítélték; töltényhüvelyekből készített pánsíp szolgál zeneszerszámként.

A dráma szövetét meghatározó több kultikus réteget is felfedezhetünk. Mint Gödény Andrea elemzésében (kézirat, 1992) utal rá: „Krisztina feltámadási jelenetében »az hol én elmegyek, még a fák is sírnak« kezdetű erdélyi népdalt asszociálja, az (»ott lakunk, ahol sírnak a fák«). Máskor Radnóti Miklóst halljuk »Üvölt a csönd« (Levél a hitveshez); a holtak pásztora a Zsoltárra utal (»Az úr énnekem őriző pásztorom«)”.

Színpad és nézőtér, játék és valóság összekapcsolódásának több mozzanatát említettük már Az álomkommandót elemezve, de a legerősebb színpadi és gondolati effektus az első felvonásban akár egy gránát csapódik be – előadások tapasztalata alapján is mondhatjuk: döbbenetes erővel. „A város zaja, harsány éljenzés, hurrázás, kórusok hangja: Felicita! Játszik a zenekar, díszlövések. A nemzeti gárdisták éneklő csapata vonul fel a színpadra. Akármifajta bizarr egyenruha lehetséges. A gárdisták maszkot viselnek. A fanatizmus vigyora” – olvassuk a szerzői útmutatást. Amit az 1990. márciusi tragikus események után nemzeti gárdistákra változtatott. S a tomboló nemzeti gárdisták énekbe kezdenek: „Miénk az óceán, s a dicsőséges Múlt!” Most óceánt hallunk, de ez Sütő András mitológiájában azonos a Tengerrel, mely Bódi Vencel leányát, Máriát örökre elragadta. Az Óceán utóbb ősi föld lett. A kalóz helyett pedig a „Hordák rémuralmá”-nak elmúlásán örvendenek. „Ellenünk van, aki nincs velünk!” – halljuk egy extatikus jelenet másik éneksorában, ami félreérthetetlenül az ismert kádári mondat parafrázisa („Aki nincs ellenünk, velünk van!”) A VI. Maszkos késsel még nyomatékosítja is, amikor az egyik színészre támad: „Aki nem táncol velünk, az ellenünk táncol!” S e felfokozott erőszakünnep abszurd pillanata, amikor Hitler képét megpillantva az I. Maszkos felkiált: „A Tábornok képe büdös nekik!” A „Tábornok” helyett „a mi szeretett Elnökünk” szerepel a végleges változatban. Vagyis: Tábornok helyett Elnök-nek nevezik a diktátort. A drámában nemcsak az ember tragédiája teljesedik be, hanem a színi előadás sorsa is. Az Elnök mégsem jelenik meg a bemutatón. Sütő világképének visszatérő, kafkai mozzanata. A Legfelső nem tűnik elő a küzdelemben. Aki 385egyszer a porosz fejedelem, máskor Nagy Sándor. Ez is a totalizmus szindrómája: a kiszámíthatatlanság. Fönn, a titokzatos és elérhetetlen magasban székel. S az is jellemző, hogy nem kell neki dráma, nincs szüksége valóságos színi előadásra. Mert mint Zénó, a segédrendező bejelenti: a másnapi díszelőadás „zenés-táncos” produkció lesz. Igen, ez már a Tábornok fasiszta diktatúrájának kultúrpolitikája. Mosoly, nóta, kacagás, s csak azt képzeljük hozzá: az ünnepi előadáson már nem is a társulat tagjai éneklik és táncolják a Tábornok dicsőségét, hanem műkedvelőkkel népesedik be a színpad. A színház tagjait tán még a nézőtérre se engedik be ama biztonsági emberek. (Ahogy 1973 októberében a marosvásárhelyi színház avatásán megtörtént.) Mert szolgaseregével vattázott házban, tapsgépek visszhangosításában tán még félelmetesebb ünnepség szervezhető.

Ilyenképpen másnap este a színpadot gyanútlan, a nézőteret vérgőzös műkedvelők népesítik be… „Minden múltidézés kegyelmi kérvény a jelenhez” – mondja Juliusz Hoffmann, a drámaíró. Sütő András Az álomkommandó megírásával fordult kegyelemért a jelenhez. Idéztük az Adyhoz kötődő indíttatását, aki az erdélyi prédikátorra hivatkozva írta: „Keresvén zsidókkal atyafiságunk.” Ady versének a címe is kifejezi azt a helyzetet, amit Sütő András is megélt: A szétszóródás előtt. Egy másik Ady-vers A rabbiság sorsa talán az alkotó, emberi indíttatás mélyebb rétegét is megvilágítja Sütő Andrással kapcsolatban. „Soha-soha nem állok rabnak / őrjöngő népek közepébe. / Nem állhat az, kinek a vágya / A népek és az Isten népe / S a minden vágyak legszebb vágya: / Ez a világ legyen világja, / Ékes, vidám, aki jaj ésszel / Embernek mert jönni s merészel / Szántja, gondolja el a Bolygót.”

„Levegőt!” – szól József Attila verse felkiáltó jellel: Sütő András is megélheti a költővel: „Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is ki érti meg?” Modern idők: mert már hangszalagra is rögzítik az álmokat. Sütő András akta helyett maga írta meg rettegett álmait – Auschwitz drámáját. Adler szerint az álom metaforában mutatkozik meg legtöbbször. Sütő Andrással nyílt és félreérthetetlen szókimondás ez a kegyelmi kérvény. Nehéz álom. Az iménti József Attila-i indulatot 386idézve: „…nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótalanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad!” A dráma akár Munch Sikoly című képe. Az álomkommandó is a halál rémületében ülő szempár; végső kétségbeesett tekintet a romániai magyarság állapotából az emberiség felé. A Hamlet egérfogó-jelenetének színjátéka Claudius diktátornak és Európának is szólt. Az álomkommandó mindazokat szembesíteni akarta, akik tudnak a romániai fasizmus nyílt és egyre tébolyultabb tombolásáról és cinkosan hallgatnak róla.

A dráma két időrétege együtt a történelmi rettenet folyamatát, a harmadik a jelent adja. A pusztulást egyéni és közösségi méretekben vizionálja. Mert ami egy 15 éves gyermekkel elkezdődik, az a lágerben elgázosítással és iszonyatos kísérletekkel fejeződhet be, a kálvária végső stációjaként. Pontosan és érzékenyen fogalmazza meg ezt George Baal, a párizsi CNRS kutatója Az álomkommandóról írt tanulmányában, amely a skóciai nemzetközi színházi kutatási központ 1990-es évkönyvében jelent meg: „A darab szabadsága és ereje ebből a többszörös tükörjátékból adódik.” George Baal, a Vígszínház előadása nyomán írta drámaelemzését, s megjegyzi: „Auschwitz tragédiája és a Sütő András által megélt kisebbségi sors és a jelenkori Románia mellett a színpadi és életbeni játékba be-bevillan a kádári Magyarország is.” (Idézve kéziratból) Ez utóbbi éppen a dráma végleges befejezésének napjaiban (1986. augusztus 8.) tiltotta be a Tiszatájat. Vörös László, Annus József és Olasz Sándor szerkesztők nemcsak Nagy Gáspárnak a júniusi számban megjelent, félreérthetetlenül Nagy Imrét idéző versével vétkeztek, hanem azzal a Pozsgay Imre-interjúval is, amelyik élesen érintette Aczél György és Knopp András kultúrpolitikáját. A cikket a belügy a nyomdából küldte a pártközpontba. 1975 decemberében Ilia Mihály is ilyen okból kényszerült lemondásra: Balog Edgár kéziratát vette ki akkor a belügy a kész számból. S azóta is annyi küzdelem, fenyegetés, megtorlás. Most bekövetkezett a vég. Tiltakozás és aláírásgyűjtés – száztizennégy tekintélyes író, irodalomtörténész, kutató, közéleti személy írta alá a petíciót – hiába. Knopp András közben már Szegeden járt, hogy újraszervezze a folyóiratot. S az a kettősség és harc voltaképpen 387immár nyíltan folytatódott, ami a Jászai Mari téren az Advent a Hargitán bemutatójához kötődve még csak kulisszák mögött kezdődött el. A Tiszatáj betiltása nyílt és kérlelhetetlen visszavágás az Adventet sikerre vivő erőknek. Ebben a számban jelent volna meg Sütő András Csipkerózsika című jegyzete is, mely a hét évvel korábban a Korunkban Csipkerózsika ébresztése című, vitákat elindító esszéjét és fogadtatását idézte fel: „Csipkerózsika jegyzetem megjelenése után, miután egyeseknek volt annyi eszük, hogy ne értsék, miről van szó, és ezzel olvasóimat is megzavarhatták volna: gondolatsoromat ki kellett volna egészítenem azzal, hogy romániai magyar irodalmunkban nem azt becsülöm le, ami van, hanem azt hiányolom, ami még nincs, vagy csak halovány a jelenléte. S mivel a mindannyiunk önvizsgálatához készített inget jobb ügyhöz méltó fürgeséggel a magát kontinentális avantgárdnak képzelő becsvágy öltötte magára, azt is le kellett újra szögeznem, hogy semmi bajom semmiféle avantgárddal, ha nem tagadja az ember és ember közötti kommunikáció szükségességét és lehetőségét; ha – külföld szerint – az értelmetlenség orgiájával, félálomban motyorgott félszavas értelem majomszintjén összehordott makogással, biciklironcs-kiállítás olvasóját-nézőjét nem tekinti elmebajosnak, Petőfit, Adyt, József Attilát nyilvánítja a magyar költészet »megrontójának«, sőt nemzeti szerencsénk – tessék csak utána olvasni! – ha nem tartja irracionálisnak vonzódásomat saját nemzetiségemhez, anyanyelvemhez, történelmi-műveltségi hagyományaimhoz, ostobaságnak nyilvánítván a sajátosság méltóságának csekélyebb rezdületét is, mivel, úgymond: az egész világ egy nagy folyó, teljességel mindegy, hogy a Maros mentén maradok-e, vagy Chicagóban.” Szász János, Gálfalvi Zsolt, Láng Gusztáv, Szőcs István, Bajor Andor, Rácz Győző, Farkas Árpád, Deák Tamás árnyaló, erősítő, egyetértő gondolataiból is idézett Sütő András, s talán összegezhető véleményük Thomas Mann gondolatával is, amire a Csipkerózsika szerzője is hivatkozott bevezetőjében: „…nemzeten kívül nincs művészet… saját arc nélkül ideális arc sincs; a magunk arculata nélkül csak kifejezéstelen, üres arc lehetséges.”

S az Advent sikerébe nem nyugodtak bele. A Tiszatájat megsemmisítő erők hangját hallatta – mily pontos egybeesés a bemutató után fél évvel, s a folyóirat betiltásának híréről értesülve! – Berkes Erzsébet, aki az Élet és Irodalomban sanda célzatossággal a romániai magyar irodalomnak egy régebben fellángolt vitáját igyekezett újraszítani. (Szökésben a falvédőről 1986. ápr. 18.) De nemcsak saját véleményét fejezte ki az Advent lebecsülésével. Az úgynevezett tiszta esztétika hirtelen támadó bajnokait is képviselte, akik nem óhajtottak tudomást venni a valóságról, amelyet a közelmúltig oly kitartó csökönyösséggel kértek számon az irodalmi, színházi és művészi közéletben. A beavatottak némelyike visszaélt helyzetével, mert tudta: a szögesdrót mögül úgyse jöhet válasz. Ilyenképpen felelőtlenül szórhatja képzelgéseit és rágalmait; művekkel és írói sorsokkal játszhat kedve szerint. Sütő András válaszolt Berkes Erzsébet támadására: „…nem egyszer tapasztalhattuk, az irodalom, nem is az élet, sajátos létünket értékmentő szándékaival, mégiscsak egységbe parancsol bennünket. De lám, valaki újra benéz az ablakunkon és anyácás érzelmekkel újabb nemzedéki marakodást sziszeg közibénk. Megannyi béka-egér harc után hadd jöjjön falvédősök és szökevényesek kutyakomédiája. Ám könnyű a dolgokat kívülről szemlélni. Annál inkább meggondolandó, hogy miről miként vélekedik valaki ott, ahol az időnek nincs külön marka irritált ifjú és agg, népi és urbánus, kolozsvári avagy vásárhelyi, bukaresti vagy backamadarasi számára! Ahol megtanultuk – már aki megtanulta –, hogy az írás értékét nem növeli sem hírnév, sem sikerviszketegség. Hanem csakis a létünkről kimondott Igazság eszméltető ereje. És ahol jómagam is nyilvánosságot szeretnék. Itthon tehát. Félévtizedes álom immár, hogy az összes irritáltak munkái mellett ott láthassam az én könyveimet is, színházainkban az én drámáimat is.” (Élet és Irodalom, 1986. VII. 11.)

S a gondos és tapintatos szerkesztés eredményeképp a Sütő-művek iránt fölöttébb aggódó hölgy még ebben a számban válaszolt. A nemcsak az irodalmi életet, hanem az elemi jó ízlést is sértő feleselést már a Népszabadság főideológusa R. P. (Rényi Péter) is megsokallta 389s glosszában felelt a hölgynek. Ám amikor válaszát Sütő András elküldte Bata Imre főszerkesztőnek, ő nem közölte a félflekknyi írást. A gettóba zárt védekezzen, ahogy tud. Legtöbbször még a laphoz se jutott hozzá, amelyben ítélkeztek fölötte. (Emlékezetes szerzői jogi merénylet is történt, amikor Sükösd Mihály Háry János a körletben címmel Deák Tamás Hadgyakorlat c. művét a maga darabjaként plagizálta és közölte is a Tiszatájban [1974/10] – következmény nélkül. Az esetet Cselényi László leplezte le.) Az „Advent”-vitát persze azóta kérlelhetetlenül eldöntötte az idő és a közönség: 1986 januárja és 1996 decembere között 285 előadást ért meg; s nemcsak Budapesten és Erdélyben, hanem Bécsben és Párizsban, Szabadkán és Pozsonyban is tapsos házak válaszoltak az egykor elnémított írói replika helyett.

Akkor persze jó érvek szolgáltak Budapestről Bukarestnek a darab és Sütő András ellen. S ez gyakorta megtörtént: a román pártvezetés a magyar sajtó esztétikai, politikai, nacionalista érveivel tiltotta és semmisítette meg a romániai magyar szellemi ügyeket. Mint történt korábban, Harag György esetében is; személyes vallomásából tudjuk. Szívós és mániákus újra-felfedező kedvében Bánffy Miklós Martinovicsát készült bemutatni. A román diktatúra E. Fehér Pál Népszabadságban megjelent Bánffy-ellenes érveivel tiltotta meg Harag György tervének megvalósítását.

Mikesként kelemenkedve – jegyzi fel naplójába hogylétét ezen az 1986-os őszön. A kovásznai gyógykezelés tündérvölgyi hajnalaiban nem merült el Sütő András; újra elutazott Szárazajtára, hogy a vérengzés részleteiről tudakozódjon. Fényképeket kért kölcsönbe az áldozatokról. Az álomkommandó írója személyes és közösségi indíttatásának apró, ám nagyon is kifejező jele, hogy amikor naplójával együtt ezeket a felvételeket is biztonsági okokból Magyarországra menekítette, a fotók hátoldalára családjából való, arcra hasonlatos személyek nevét írta.

Mikesként kelemenkedve: november 4-én a temetőben Székely Ilona végső búcsúztatása jelenti a veszteségek gyarapodását; november 8-án pedig családja szétszóródásának újabb stációja: dr. Sütő 390András és családja felült Segesváron a Balt Orientre, s áttelepült Veszprémbe. Szülőföldjét hagyta volna el? Moldova nem a szülőföldje! – jegyzi fel naplójába Sütő András, oda kényszerítették fiát, szétveretve családját is ezzel.

Mikesként kelemenkedve. A bukaresti hideg télben írta (1740. március 15.) a bujdosó: „Könyörögj néném, hogy meg ne fagyjak már tavaszig.” Máskor Mikes Kelemen így szól a lélek-dideregtető várakozásban: „A tél mikor hagy el bennünket?” Ebből a téli várakozásból az is híradás, amikor az Anyám könnyű álmot ígér 1986-os budapesti kiadásának címlapján Breughel Téli vadászatát (Január) kéri illusztrációként. Korábbi kiadásokban olykor a Holt tengeri tájat, máskor a szerző fényképét illesztették előtérbe. Most már a borító is metaforaként üzent a téli „micsodás” világból (Mikes Kelemen).

S a csahos, puskás hajtóvadászat nagyvadja az Erdély története, mely 1986 karácsonyának nagy szenzációja. A háromkötetes monográfiában Makkai László, Mócsy András a kezdetektől 1606-ig; Makkai László és Szász Zoltán 1830-ig, majd Szász Zoltán vezetésével 1830-tól napjainkig tagoltan foglalják össze Erdély történetét. A tudományos dokumentáltságú mű megrendítő erejű összegzést jelentett a román szocialista nacionalista diktatúrának. Ami igazán gyönge: épp a főszerkesztő Köpeczi Béla által írt XV. Kitekintés: Erdély útja 1918 után című zárófejezet. Nemcsak azért, mert terminológiái már a megjelenés pillanatában is elfogadhatatlanok voltak; hiszen „egységesítésnek” nevezte a nacionalista beolvasztási politikát, „szocializmusnak” a diktatúrát, hanem azért, mert a sommázó megállapításokkal és névsorokkal a felületen maradt. És éppen azt nem regisztrálta és bontotta ki, még vázlatosan sem, ami már a nyolcvanas évekre, szépirodalmi, tudományos művek nyomán, árnyalt képet mutatott a romániai magyar szellemi életről. Az esszé- és drámaíró Deák Tamást úgy jellemzi, hogy lírája „az 50-es évek közepén bontakozott ki”; erős tájékozatlanságra vall, hogy ebbe a közhelyes minősítésbe illesztette Kányádi Sándort is, aki a 60-as évek második felétől válik nagy költővé. Székely Jánost szintén ebbe a sorba szuszakolta; és szava sincs a Caligula helytartója és az 391esszék írójáról, aki a 70-es évektől emelkedik jelentős íróvá. Az pedig már nemcsak ma, hanem a 80-as években és nemcsak tudományosan, hanem erkölcsileg is elfogadhatatlan, hogy Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond, Benkő Samu sorában szerepeljen az a Bányai László, aki 1944-től folyamatosan a párt szolgálatosaként szinte valamennyi a romániai magyarság megsemmisítésére irányuló akció főszereplője volt.

Nevek, fontos életművek hiányoznak. Irodalom: Dávid Gyula, Mikó Imre, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Beke György. Színház: Tompa Miklós, Harag György korszakos munkásságának hiánya mellett a tanulmányírónak nincs bátorsága ahhoz, hogy legalább megemlítse az áttelepült alkotókat, Szervátiusz Tibort, Páskándi Gézát és másokat. Elemi hibák gyöngítik ezt az épp tudományosan súlyos monográfiát. Pontatlanul fogalmazott a Kriterion Kiadóval kapcsolatban, mert „nemcsak a magyar és román irodalom kölcsönös megismertetéséhez és a két nép közötti szellemi barátság ápolásához” járult hozzá, hiszen nemzetiségi kiadóként német, ukrán, szlovák, jiddis nyelven is jelentetett meg műveket.

Ebben a sorban Sütő Andrásról olvasható: „egyike a legjelentősebbeknek, aki a közösség történeti és mai problémáival vívódik regényeiben és drámáiban.” Regény helyett talán az esszék lett volna pontosabb. Az Erdély története, korábbi intézményes megsemmisítéseket sem regisztrált, most pedig 1987. január 1-jei a hír: a Magyar Színházat Sepsiszentgyörgyön tagozatossá minősítették, minthogy 26 személlyel román tagozatot telepítettek Kovászna megye fővárosába. Direktora pedig az a Constantin Codrescu lett, aki korábban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet román tagozatának vezetőjeként már tapasztalatokat szerzett a „testvériesülési” mozgalomban.

Vélhetően majd az Erdély történetének egy újabb kiadásában kellő súllyal szerepelhetnek azok a tények, melyek igazolják: micsoda országos hisztériát keltett ez a tudományos trilógia. Házkutatások indultak magyar értelmiségieknél, hajtóvadászat a könyvekért és lázas szervezésbe kezdett a román pártvezetés, hogy a hosszú ideje haldokló Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésén 392ítéltessék el az Erdély történetét. Az 1987. február 26–27-re összehívott „tanácskozás” tragikus előjátéka volt, hogy Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár párttitkára megtagadta a felszólalást – majd egy bukaresti szálloda 8. emeletéről „kizuhant” és szörnyethalt. Halálba menekült? Meggyilkolták? Mindkét változatban hősi halottja a romániai magyarságnak. Az ülésen a diktátor 13 nyomtatott oldalnyi szövegében a diadalmas gazdasági, társadalmi eredmények sorából 2,5 lapnyi tér ki a történelmi kérdésekre, ebből egy oldal az ősi földdel, a letelepedés kérdésével foglalkozott, félreérthetetlenül az Erdély történetét támadva. „Nehéz megérteni hortysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy Tudományos Akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez?” A beszéd egyetlen kérdését sem tárgyalta a magyar és német nemzetiségiek helyzetének, ami külön is árulkodó jel arra nézve, hogy az egész „együttes ülés” az Erdély monográfia és más magyarországi kiadványok ellen szerveződött. A hűségnyilatkozók sorában, természetesen a diktátor és „sokoldalúan fejlődő Románia” és „forradalmi pártjának” zengzetes hódolata után Hajdu Győző (aki Az álomkommandó Frank Aurélját, a „korrekt feljelentő” figuráját is ihlette), a magyarországi sajtónak, rádiónak, tudományos életnek az alábbiakat üzente: „Vajon nekünk kell emlékeztetnünk ezeket a szakembereket arra, hogy azokban az időkben, amikor a finnugor vándornépesség letelepedett a kárpáti térségben, ott már ősi kultúra és civilizáció volt, több mint ezeréves, erős állami berendezkedés, amely képes volt ellenállni az árpádi hadak behatolásának. Tagadhatatlan igazság, hogy románok voltak azok, akik régi időktől fogva alapos civilizációt építettek fel Európának ebben a részében, és hogy tőlük jelentős értékeket vettek át mindazok, akik az idők folyamán kapcsolatba léptek velük.” Kor- és jellemtanulmány, ha összevetjük: Hajdu Győző hogyan kezdte felszólalását a Magyar Német Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának 1978-as „Plénumán” (március 13–14.): „Kérem engedjék meg, hogy mint Románia Szocialista Köztársaság Szövetsége országos lapjának, a Marosvásárhelyen megjelenő Igaz Szó irodalmi 393folyóiratnak a főszerkesztője, mint Maros megye magyar nemzetiségű dolgozói tanácsának elnöke elmondhassam itt néhány gondolatomat.”

S e testületet kilenc évvel később hogyan szólította meg? A hódolat első bekezdését nem is idézzük. Ami a fentebbi delegátusi mivoltával egyezik 1987-ben, így hangzott: „Kérem, engedje meg, mélyen tisztelt és szeretett Nicolae Ceauşescu elvtárs, hogy mint író és sajtómunkás, mint magyar nemzetiségű román állampolgár, megköszönjem Önnek ragyogó, felbecsülhetetlen értékű forradalmi művét…” – nem folytatjuk e bizánci stílust. Ennyiből is kitűnik: 1977-ben még az áldemokrácia komédiájában testületekre, illetékességre hivatkozott, küldötti mivoltát igazolandó. Utóbb író, sajtómunkás és magyar nemzetiségű román állampolgár. 1978-ban kedves elvtársnők és elvtársak! – megszólítással indított 1987-ben előbb a „mélyen tisztelt és szeretett” diktátor áll, aztán következtek az elvtársak. A korábbi felszólalás tételesen felsorolta a művelődési intézményeket, a „javaslatok” sorában tanügyi, művészeti gondokat említett – 1987-ben már minden példaszerű, egyetlen ellensége a „népgránit egységé”-nek az „egyes revansista, irredenta és revizionista körök” és az Erdély története. Majd talán egy későbbi Sütő-szatírában felismerjük e nyelvében és jellemében zavarodott figura tündöklésének és bukásának történetét: az örmény–magyar származású bizánci udvaronc, amint dákológusként Anonymusunk feljegyzésével érvel – a román ősiség mellett. Felszólalását az általa szerkesztett Igaz Szó 1987. áprilisi számából idéztük. Papírszűkében is dupla terjedelemben jelent meg. A diktátor képével kezdődött az összeállítás és 135 lapon át, a tanácskozás anyagával folytatta, majd a Megbonthatatlan egységben című szerkesztőségi cikkel zárta, s további öt oldalon magyar értelmiségiek hűségnyilatkozataival egészítette ki az „ülés” jegyzőkönyvét. A „tanácskozás” legfontosabb tételeit persze a központi cenzúra utasításai szerint minden romániai magyar lapnak közölnie kellett.

Az Erdély története úgy lett ideológiai „vita” tárgya, hogy a vádaskodók nem olvasták a művet. A felháborodás és tiltakozás: központi vezérlésre történt. Titus Popovici-nak, akit régről barátjának tudott 394Sütő András, a România Literară-ban közölt cikkére magánlevélben válaszolt. Naplójából idézünk részletet: (Heródes napjai 1987. április 1.) „Mindig nagyra becsült intellektuális képességeidet erősen gyeplőre fogtad, Titusz, amikor nyelvünk metaforikus fogalmából a világszabadság eszméjét istenítő Petőfi Sándor sovén szemléletét »kihüvelyezted«. Azt már nem is kérdem: miért írsz Petőfy-t és Babics-ot? Utolsó találkozásunk idején még jól tudtad, melyik hogy írta a nevét. Mit szólnál hozzá, ha én azt írnám: Eminesco? Caragialescu?” Akit a Nagyenyedi fügevirágban 1973-ban úgy látott, hogy „hunyt pilláim alól a jövőben vélek fölfedezni” s „román testvéremnek” nevezett, 1987 tavaszán keserűen szólított meg: „Neked mondom elsőként román barátaim közül: egyre többen rebesgetik, hogy rövidesen magyarellenes pogromok is bekövetkeznek – a mostani szellemi háború törvényszerű folytatásaként. Minapában egy részeg román gyárigazgató az anyanyelvemet – mert magyarul szóltam valakinek – kutyaugatásnak nevezte. Úgy emlékszem, »klasszikus« román szövegből ihletődött. Azt is tudod: hová nyúlj érte a könyvespolcodon. Nos, ennek a fundamentalista hazafinak a gyűlöletét a te neveddel próbáltam csillapítani, mondván: másfajta románok is vannak!

Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvemhez írott előszavadat említettem föl, a humánum példájaként. Azt is elmondtam neki: személyesen ismertem Mihail Sadoveanut, a románok Jókai Mórját, kezet foghattam Tudor Arghezivel is, barátomnak mondhattam Marin Predát is… ám ő csak Lăncrănjant és neonáci szellemi publicisztikáját ismeri… Netán Păcurariut és Raoul Sorbánt. Nem folytatom, Titusz! Azt hiszem, őszinteségemet csak barátságunk tette lehetővé. Ezt kellene most valahogy megmenteni. Adja Isten, hogy ne kerüljön sor köztünk olyan vitára, minek a végén Adyt kellene idéznem: »Nem cserélnék lelkiismeretet Goga úrral«”.

E központi felháborodás adminisztratív következményeként beszüntették a magyarországi lapokra való előfizetést, az odaátról postázott folyóiratokat, újságokat most már, a korábbi cenzúra és szelekció nélkül, egyszerűen nem kézbesítették.

De a posta a túloldalon is különös módon jár. Az álomkommandó szerzője csak hüledezett, amikor 1987 áprilisában kiderült: darabját eltérítették; a Tiszatájat megszüntető párthatározat után az új Tiszatájat akarván hitelesíteni (lám, fontos Sütő András folytonossága! Miután írók, régi munkatársak sokasága megtagadta az együttműködést az új szerkesztőséggel) a pártközpont eljuttatta a dráma kéziratát Szegedre (feltehetően a majdani gyulai előadás példányának egy fénymásolatát) s már ki is szedték, és elő is készítették a közlést. Értesülve a merényletről, Sütő András tiltakozott: közlésre az Alföld illetékes! Játék a szerzővel; a pártpolitika „elvszerűségének” abszurditása: az a társaság, amely az Advent bemutatóját ellenezte, közléséért megrótta, majd megszüntette a Tiszatájat, most önmagát és az új, általa kreált lapot igazolandó Sütő András kegyét igyekezett elnyerni. S hogy nem sikerült? Még egy erőfeszítés: a Tájékoztatási Hivatal vezetői telefonálgattak az Alföld szerkesztőinek: nem engedik Az álomkommandó közlését! De már recsegett a rendszer; naponta erősödött az önbizalom és az ellentmondás bátorsága. A szerkesztőség ragaszkodott ahhoz, hogy a tiltást adják írásba: de a Hivatal ezt már nem merte vállalni, így Juhász Béla főszerkesztő és Márkus Béla, a helyettese, visszaüzent: Sütő András szava, illetve a szerkesztőség dönt Az álomkommandó sorsáról. Ebbe nem nyugodtak bele Budapesten – a szerző meggyőzésére és jóváhagyását kierőszakolandó a pártközpont egykori munkatársát, Agárdi Pétert, a Magyar Rádió akkori alelnökét küldték Marosvásárhelyre. Sütő András kitartott álláspontja mellett: a Tiszatáj-beli közlést továbbra sem engedte. Így a drámát az Alföld Sütő András 60. születésnapját köszöntő száma hozta, szép összeállítás kíséretében. Amelyben dokumentumok és Csoóri Sándor verse mellett (Az elmulasztott utak) Görömbei András Hogy megmaradjatok, hogy megmaradjanak című esszéjét, Sík Ferenc Kegyelmi kérvény című írását Az álomkommandóról, Cs. Nagy Ibolya elemzését a Kalandozások Ihajcsuhajdiában című mesejátékról közölte.

Folyóiratok, napilapok köszöntötték születésnapján. Az álomkommandó gyulai bemutatóján nem lehetett jelen, mert a román 396hatóságok nem adtak útlevelet. S az előadás sikeréért való szorongást elnyomta az aggodalom: vejét, Cselényi Lászlót súlyos szívpanaszokkal műtötték Debrecenben a júliusi napokban.

Újra és újra meg kellett érni írásaival kapcsolatos óvatoskodásokat. 1986 januárjában Ferenczy Csongornak Tamás Menyhért műveiből összeállított pódium estjéhez írott bevezetője (Vércsöppes ösvényen) több budapesti szerkesztőségben körbejárt, s nem közölték, míg végül a betiltás előtti Tiszatáj adta közre. Születésnapi interjúját 1987 júniusában a Film Színház Muzsika főszerkesztője, Iszlai Zoltán rövidíteni akarta a „kényelmetlen” pontokon, illetve át akarta írni. S ebben az a döbbenet, hogy egy író ember főszerkesztőként az írói etika elemi hiányával, lelkiismeret-furdalás nélkül darabolta volna egy írótársának szövegét. Tabajdi Csaba segítsége volt szükséges ahhoz, hogy e nemzetiségi jogokat említő fejezet ne sérüljön meg. „Egy nemzetiség, kivált, ha közel kétmilliós létszámú népről van szó és etnikailag része egy saját állam keretében élő nemzetnek, joggal igényli: az egyenjogúság fogalma ne redukáltassék néhány általános emberi jogra, mint a munkához való jog, a törvény előtti egyenlőség, a szavazati jog, és így tovább. Ezek alapvető és rendkívül fontos jogok. Nem merítik ki azokat a feltételeket, amelyek bármely nemzetiséget etnikai mivoltában is megőrizhetnek. Általános fejlődése, még fennmaradása is tehát csak akkor biztosított, ha az egyéni állampolgári jogokon túlmenően kollektív jogokkal is rendelkezik. Ha létrehozhatja saját művelődési kereteit és azokat saját nemzetiségi kultúrájával tölti ki. Ugyanúgy, mint a nemzet, amelynek államkeretében él a szóban forgó nemzetiség. És folytatólag – megannyi ha! Ha iskolai hálózata az óvodától az egyetemig anyanyelvén biztosított. Ha anyanyelvének – nemzeti nyelvének – használata a magánéleten túl a közéletben is lehetséges szóban és írásban egyaránt; ha arányszámának megfelelően tudja képviseltetni magát az államhatalom minden szintjén; ha képviselői nyíltan, őszintén tárhatják föl a választóikat foglalkoztató ügyeket; ha államilag történik gondoskodás arról, hogy alkotmányosan meghirdetett jogokat helyi szubjektív értelmezések el ne ferdítsenek; 397ha biztosított a nemzetiség normális kapcsolata saját nemzetével, annak művelődési és tudományos életével; ha valóban hídszerepet tölthet be saját államának nemzete és ama nemzet között, amelyhez etnikailag tartozik…” (Sárkány alszik veled…) A cenzúra magyarországi változatainak egyik trükkje volt, amikor például az Új Tükörnél „elveszett” Kányádi Sándor interjúja. (Főszerkesztő: Fekete Sándor.)

Az interjú abba a kötetbe is bekerült, amit a Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaság adott közre Sikaszói fenyőforgácsok címmel, tisztelegve a 60 éves szerző előtt. Cikkek, naplójegyzetek, interjúk gyűjteménye, az Istenek és falovacskák és az Évek – hazajáró lelkek (1980) után, a 70-es évek végén, a 80-as években született írásokból válogatott. Új könyve közös a korábbiakkal abban, hogy összetartozási érzéssel szól elhunyt írók, művészek szellemi és erkölcsi időszerűségéről (Jókai Mórról, Móricz Zsigmondról, Tamási Áron és Nagy Imre testvériségéről), bensőséges vallomásokban nyilatkozik meg Bálint Tibor, Bajor Andor írói-emberi természetéről. Balogh Edgárról a záró sorokban felemlíti: lexikonjának nincs folytatása. Nyelvi gondok és az otthonosság érzése szólal meg a pusztakamarási és sikaszói jegyzeteiben (Advent a Hargitán, A csendháborító, Anyám történeteiből).

Újból gyászőrségben állt a nagy szellemi szövetségesek ravatalánál. Harag Györgyöt, Kacsó Sándort búcsúztatta, s a legújabb fájdalom: 1987. március 7-én a Házsongárdi temetőben temették el Szabó T. Attila professzort, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár főszerkesztőjét. Aki 1984-ben a megjelent negyedik kötetet nem folytathatta a Kriterion kiadásában, s halála előtt még Budapesten előkészítette a további magyarországi kiadást. „Égtartó ember volt Szabó T. Attila – írta Sütő András –, …utolsó szócikke már-már jelképes értelmű, mert azt mondja: Házsongárd. Ám lehetséges, hogy ezzel az agg tudós nem fölvállalt ügyének, csak személyes létének végét jelezte. Ha így gondolta: jól tette, hogy temetővel trombitált föl minden elbóbiskolt lelkiismeretet.”

Sütő András írói gondolkodásmódjára jellemző ez a kis idézet is. Megtalálja a jelképet; s azt, még ha a halált és az elmúlást asszociálja 398is, közösségi cselekvő lelkiismeretté transzponálja. A korábbi köteteiben, esszéiben, publicisztikáiban kitűnt dimenzionáltság elemeire a Sikaszói fenyőforgácsok több súlyos írásában is felfigyelhetünk. Barcsay Jenőnél látogatóban a történelemről diskurál a szomszéd faluba, Katonára való nagy művésszel. S az idő groteszk párhuzamossága jelenik meg, amikor a földiek egy világháború eltéréssel ugyanazokat az eseményeket veszik számba. Színpadi és dramaturgiai lelemény is az, ahogyan párbeszéddé formálja a személyes történelem fejezeteit. Gyeke és Katona határában a kenderáztatásnál és 1918-nál indul a disputa:

„Ő: (fejcsóválva) Galibás egy esztendő volt. Katonába is bevonult volt a román hadsereg. Akkor engem istenesen meghurcoltak.

ÉN: Engem is – istentelenül.

Ő: (Talán azon nevetgélve, hogy az emberi istennel vagy nélkül mindenképpen meghurcoltatik.) Veled ez később történhetett.

ÉN: Negyvennégy őszén.

Ő: Úgy igen. Hiszen teneked csak egy világháborúd lehetett. Nekem viszont kettő is van. Tehát az történt, hogy gránát robbant a templomban. Ki tehette: azóta sem tudom. Tettesnek viszont engem szemeltek ki a katonák. Azt mondhatták: Barcsay az enyedi Bethlen Kollégium diákja, a diákok mindig is tele voltak lőporral, tehát csakis ő lehetett a gránátrobbantó. Hát téged mivel vádoltak meg?

ÉN: Engem azzal, hogy fegyvert fogtam.

Ő: És fogtál-e?

ÉN: Kétszer is…” – s így folytatván a kihallgatás részleteit, fejtik ki az idő azonos természetét. Gergely pápa futamodásban avagy régi idők kötéltáncosai című esszéje is történelmi rétegeket mozgat, amikor naplójában az Anyám… sokat vitatott mondatának („A fű lehajlik a szélben és megmarad, fiam”) árnyalatát bontotta ki: „Bocsánatos bűn a kanyar, ha menet közben az ember célját nem felejti. S ha van esze hozzá, hogy eredeti mivoltát ne sodorja a végveszedelembe. Nem sodorta” – írja Ferenc sógor bukaresti ortodox füstölő lóbálási akciójáról. Az esszé 2. fejezete Bethlen Gábor Lippa feladásának keserű tanulságát világítja meg: „Nyilván gyűlölte magában a 399kényszerűséget, de annál inkább a kényszerűségnek renegát vámszedőit, akik az ő kínját selyemturbánra és rablány-illatos háremre váltották.” Az önmegtartóztató kötéltáncos mesterség harmadik változata: a szebeni születésű Scherer Márk esete. „Iszlámnál iszlámabb odaadással került a szultán bizalmába, s indult Bécsbe béketárgyalásokat kezdeni saját hiszékeny társaival pogány gazdája nevében. Mi lehetett a veszte?” Sütő András rá jellemzően két irányba futtatja esszéjét. A személyes változat: „Bécs felé menet belopakodott Szebenbe, s atyafiságának hadi titkokat fecsegett, vagy istentiszteleten vett részt, avagy elsírta magát az édesanyja láttán, a könnyeit pedig följelentették a Portánál.” A másik feltételezés politikai: „a megegyezés frigyét prédikálta buzgón, miközben Konstantinápoly mégis a háború mellett döntött. Így tehát árulás vádjával Scherer Márkot 1566-ban a szultán kivégeztette. Hiszékenységének lett minden bizonnyal áldozata. Eszközemberként elhitte, hogy hisznek is benne. Kötéltáncosnak lenni: siralmas mesterség.”

Sütő András esszét írt, ám a drámaíró jellegzetes gondolkodása kitűnik belőle: emberek, jellemek maszk-játékát, s egyben a megmaradás módozatait figyeli a változó történelmi időben. Az ortodox színjátékot Gergely befejezte, amikor nevét megváltoztatták volna – megfutamodott. S Bethlen Gábor törökhöz való hűsége reformált hite ellenére? „Hogy megmaradjak, Uram! Akkor jól tetted fiam: vétket ne keress magadban, mert én a szívedbe látok, s annak búsulása jelzi, hogy éjjel és nappal egyetlen gond fölött virrasztasz, járható kiutat keresve, a haza megtörött, szép szabadságának ügyében.” Esszé – s benne drámai jelenet. Az Adventben hallgat az Úr. Lelkiismeret vizsgálat dolgában bévül megszólít, számonkér és eligazít.

Belső dialógus jellemzi Földi asztal, égi szék című marosvécsi tűnődését is. Kós Károllyal, a színpadról, tankönyvekből kitiltott szerzővel és helikoni találkozók házigazdájával, Kemény Jánossal beszélget. Ahogyan Sütő András társasággá emeli írói magányát, úgy a tárgyakat is társítja. Ama legendás kőasztalt, melyet Kuncz-nak nevezett ebben az égi disputában, Kemény János jóváhagyó tudomásul400vételével, Kuncz-Kósra módosítja. S a marosvécsi múltidézésben a táj és az otthonmaradás gondolata mitologikussá emelkedik. Amelyben ég és föld; pusztakamarási édesanya és a helikoni szellemi magyarság együtt nyilatkozik meg. „Kemény János elnéz Gyergyó felé, s mosolyog is a bajsza alatt; tudja már, mi a teendő – ott az Istenszékre mutat jobbjával a ködben borongó, óriás csutakforma lapos tetejű havasra. – Igaz, hogy nem havas, de legalább kihúzzuk magunk, ha rája telepedünk. Kötényével jóanyám máris türülgeti azt a széket, szégyenlősen sopánkodva közben, hogy mégis mit tudjunk csinálni, mert csak ez az egy van kéznél. Az Isten is szegény. S egy idő óta, ha hellyel kínál is: csak a fenekünkre ültet. Annál gazdagabb az egymás iránti tiszteletünk, mikor is a frissen keresztelt emlékasztal mellett állva maradva a szándékainkat és a mindenkori emlékezés jogát ültetjük Isten székébe…” A Sikaszói fenyőforgácsok írásainak több mint fele, a legsúlyosabb gondolatok, az utolsó hét év termése, először magyarországi lapokban (Tiszatáj, Alföld, Új Tükör, Film Színház Muzsika, Magyar Ifjúság) jelent meg. 1987 nyarán sűrűsödtek az események; május 4-én több mint tíz esztendő után az USA képviselőháza Romániától hat hónapra megvonta a legnagyobb kedvezményt. Bizonyára ennek következménye, hogy a négy év nyolc hónapi börtönbüntetés után a 7 évre ítélt Borbély Ernőt kiengedték a börtönből. Június elején az RKP titkárai Pesten tárgyaltak Szűrös Mátyással és Horváth Istvánnal – eredménytelenül, amit persze a lapok nem tudattak.

Ezen a nyáron a Beszélőben megjelent Kis János tanulmánya, a Társadalmi Szerződés, melyben a hangütés: „Kádár Jánosnak mennie kell.” S ha Kádár még nem is ment, de az új miniszterelnök Grósz Károly lett. S a pártvezetés zavaráról jól árulkodik Aczél György előadása az MSZMP Politikai Akadémiáján (1987. július 15.). Hatalmas ívű történeti áttekintésében a Szocializmus és nemzeti kérdés címmel állapítja meg: „A kényelmes hazugságok és önáltatások át kell, hogy adják helyüket az – akár kényelmetlen – igazságnak.” Ebben a jelben Aczél György tanulmánya semmifajta önkritikai elemet nem tartalmazott. „Nemcsak humanista szocialista 401kötelesség törődni a határainkon túli magyarsággal, hanem belpolitikai kérdés is” – mondta, majd idézte Kádár János 1976-os helsinki nyilatkozatát. Aczél György is végképp időzavarba került. S a túszokat szállító repülőgépre hivatkozó önfelmentő pártpolitika kudarca is nyilvánvalóvá és tarthatatlanná vált.

A romániai magyarság felől érkezett hír: Kányádi Sándor kilépett a Román Írószövetségből (június). Fodor Sándor visszautasította a Kolozsvári Írók Egyesületének delegátusi megbízatását, hogy részt vegyen a Politikai nevelés és szocialista kultúra III. kongresszusán (július). A nyár folyamán megszüntették a Tankönyvkiadó kolozsvári magyar fiókját, a kolozsvári egyetem magyar hallgatóit óromán területre helyezték – ez ellen Cs. Gyimesi Éva beadványban tiltakozott. Király Károly augusztusban a diktátornak írt levelet tiltakozván a kisebbséget megsemmisítő politikája ellen.

S egyre többen döntöttek úgy, hogy nem térnek haza Romániába. 1987 első felében 3308 román állampolgár kért ideiglenes letelepedési engedélyt. (1986-ban még az egész évi szám 3284 személy volt.) Abszurd történet a nagyváradi állomáson: Hubay Miklóst, az Egy szerelem három éjszakája román nyelvű premierjéről (melyen a musicalt – zene nélkül adták elő) hazautazóban reggel nem engedték felszállni az Orientre, mert „leveleket akart kicsempészni” az országból. A Váradon született Hubay saját, egykor édesanyjának írt leveleit kapta meg húgától, s ezeket vitte volna haza. A PEN magyar főtitkára lemaradt a vonatról! Ám Balaci, akkor a román tudományos akadémia tekintélye, aki Hubay kedvéért utazott Nagyváradra, értesült az incidensről, s intézkedett: Hubayt külön motorkocsi szállította át Biharkeresztesre. Metaforikus kép: az induló kocsi lehúzott ablakán a szél kiröptette a Hubay által vitt újságokat, melyek a román–magyar barátsággal kapcsolatos írásokat tartalmazták.

Egy másik határtörténet: a hegyeshalmi határátkelőt, minden bejelentés nélkül, megnyitották 1987 augusztusában a Forma–1, a nemzetközi autóverseny napjaiban. Mivel Románia és Ausztria között korábban megszűnt a vízumkötelezettség, sok százan átjutottak Ausztriába. Gyűltek a menekülttábor lakói Traiskirchenben, hozzájuk 402látogatva lelki erősítésre, mindennapi ügyek intézésében Szépfalusi István vállalt hatalmas szolgálatot. 1987 nyarán Sütő András levelet írt Kádár Jánosnak. A tanügy, kultúra és emberi jogok területén az omlás naponkénti tényeit sorolta. Bevezetésében ez állt: „Személyes megítélésem szerint a nemzetiségi lét feltételei hozzávetőlegesen a következők lennének: a romániai magyarság kollektív szervezkedési joga, hogy önnön politikai, állami képviseletét is a közösségi értékelés alapján tudja megteremteni; művelődési életünk összes önigazgatási formáinak a létrehozatala, kezdve a valaha volt nemzetiségi minisztériumtól, egészen a vegyeslakta falvak kulturális ügyeinek nemzetiségi felelőséig; magyar tanítási nyelvű iskolai hálózat az óvodától a főiskolai oktatásig; a nemzetiségi jogok összegzése egy Nemzetiségi Statútumban, amely többek között biztosítja az anyanyelv használatát szóban és írásban, nyilvános feliratokban a nemzetiségileg vegyes vidékeken, a tanácsok és egyéb állami szervek keretében, utcanevek és nemzetiséglakta helységek nevének dolgában; annak elismerése, hogy nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományait tekintve a romániai magyarság az összmagyarság része, s mint ilyen, sajátos színt képvisel az ország egészén belül, ahol is önnön érdek, hogy ne szigetelődjék el a román nemzet kultúrájától; a normális kapcsolatlehetőség biztosítása saját nemzetével, annak művészeti és tudományos életével, különös tekintettel a vérségi rokonság Európában egyedülálló kiterjedtségére. Ezek tehát elemi jogok. A kötelezettségekről pedig egy könyvemből idéznék: Ahol jog van, ott az állampolgári kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon, sőt bíztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész bonyolult folyamata… Sapienti sat!”

Breughel Téli vadászatát említettük, s e dermesztő világ a flamand festő egy másik remekét is asszociálja: Gyermekgyilkosság Betlehemben. Heródesi idő – az 1984-ben kezdett 1987 augusztusában zárult szomorú naplójának is ezt a címet adja majd: Heródes napjai. 10-én a nyári szünetét nagyszüleinél töltő Lacikát, mert magyarul beszélt a társaival, alkoholos gőztől elvakult románok leütötték.

„Augusztusi csillagos égből miért zuhognak öklök egy gyermek arcába?” – kérdi a nagyapa a kórházban összeroncsolt arcú, síró unokája felett. S a „Vörösmarty nevétől megfosztott” utcai otthonába visszatérve: „Unokájának üresen maradt ágyára borulva zokog Örökmécses. Arcát a párnába rejti” – így végződik a lírai hangoltságú napló. 1993-i feljegyzésekből értesülhetünk (Szemet szóért), hogy ezekben az augusztusi napokban írta meg Sütő András az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség Kiáltványát, melyben számba vette a megsemmisítés tényeit; főiskolák, múzeumok megszüntetését; az üzemek éléről leváltott magyar vezetőket. Minden területen az erőszakos románosítás tényei sorolhatók.

„Székely – magyarok! Készüljetek föl a brutális akciók közelgő sorozatára! Szálljatok szembe minden kísérlettel, amelynek célja eltávolítani benneteket a szülőföldről!” – olvashatjuk a kiáltványban, mely a szövetség bukaresti ideiglenes vezetőségének aláírásával, majd a Hitel 1988/2-es számában jelent meg. S arra is felszólított: „ne hagyjátok el Erdélyt, erősítsétek szívetekben a reményt, hogy belátható időn belül sorsunk jobbra fordulhat.” A román értelmiségieket, írókat és művészeket megszólító röpirat háromszori segélykiáltással zárult: „Segítség…!”

„remény sincs fölmentő seregre” (Kányádi Sándor: Illyés Gyulának – odaátra) Gyülekeznek az önkéntesek.

1987. szeptember 26-án este a Vígszínházban hatalmas ünnepség köszöntötte a gyulai nyárból továbbéltetett Az álomkommandó bemutatóját, másnap, 27-én Lakitelken, a Lezsák Sándor udvarán felállított sátorban Pozsgay Imre jelenlétével is megerősítve megalakult a Magyar Demokrata Fórum. A felszólalók között Csurka István, Vásárhelyi Judit és mások is említették a határokon túli magyarság drámai helyzetét. A zárónyilatkozatban olvasható: „a magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja.” Az Erdély története hatalmas szellemi és erkölcsi erőt, nyomást jelentett a tudományos és politikai közéletben is. Sorozatban jelenhettek meg részkérdéseket tárgyaló új és régi munkák: Raffay Ernő könyve: Erdély 1918–1919-ben (1987), mely bevezetőjének dátuma 1982. Édes Erdély címmel 404készítette Nemeskürty István erdélyi krónikáját (1916–1967), amit 1988 tavaszán a Budapesti Művészeti Hetek alkalmából színpadon is bemutattak, ezt követően a Szabad Tér Kiadó is megjelentette. Erdély és a Részek térképe és helységnévtára címmel Herner János szerkesztésében Lipszky János 1806-ban megjelent munkája alapján Szegeden adták ki a térképekkel és helységmutatóval, címerekkel dokumentált albumot. A Magvető Kiadó Kincses Kolozsvár címmel adott ki két vaskos kötetnyi dokumentumot a város múltjából. (1987) Anyagából Jancsó Adrienne nagy hatású előadást szerkesztett. Tudományos és szépirodalmi értelemben tehát felszabadító erővel hatott az Erdély Története. Itthon kontroll már alig működött, s a két ország közti korábban szokásos „elvtársi” tiltakozások, jegyzékek érvényüket vesztették.

A Tiszatáj helyét öntudatosan és következetesen vállaló Alföld már az augusztusi számban terjedelmes és elmélyült elemzésekben (Fodor István, Szakály Ferenc, Veliky János, Romsics Ignác) méltatta a monumentális monográfiát. A zárófejezetekkel kapcsolatban Romsics Ignác is utalt arra, hogy Erdély 20. századi történelmének feltárásához „részletesebb és mélyebb megírásához még sok-sok alapkutatás jellegű mélyfúrásra van szükség.” Illyés Elemér a szeptemberi Új Látóhatárban (München) tanulmány méretű alapossággal ismertette a tudományos vállalkozást, melyről október 9–16-án Debrecenben az Akadémia szervezésében konferenciát is rendeztek. Kolozsvári, erdélyi, bukaresti magyar értelmiségiek lakásán eszelősen a monográfia után nyomoztak, mert tény, ami tény: a követség útján és a magyar turisták kimeríthetetlen leleménye folytán egyre több sorozat került be Romániába. S ezekben a napokban hír az is, hogy Kolozsvárott románra változtatták a Móricz Zsigmondról és Budai Nagy Antalról elkeresztelt utcákat október végén. November 2-án az Országos Széchenyi Könyvtárban első teljes ünnepi alkalommal adták át a Bethlen Gábor-díjat, melyet még 1979-ben Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné, Csoóri Sándor kezdeményezett. S annyi vita, alkudozás folytán a jóváhagyás Köpeczi Béla miniszter aláírásával 1985 nyarán érkezett meg. S az első díjat 1986. 405Péter Pál napján a nagybeteg Domokos Pál Péter vehette át. 1987. november 2-án (posztumusz) kapta Szabó T. Attila, Kolozsvár nagy tudósa, Király Károly és Zbigniew Herbert lengyel költő.

Gyülekezik a felmentő sereg – kinn és benn. Élők és holtak szellemi ereje áll táborba. November 6-án az Élet és Irodalomban megjelent Magyar Írók nyilatkozata Kányádi Sándor melletti elkötelezettségét hangoztatta. Doinea Cornea, aki szeptemberben levélben szólította fel a kondukátort, hogy vonja vissza az oktatási „reformokat”, november 18-án Kolozsváron a munkásnegyedekben fiával röpcédulákat szórt szét, a brassói felkelés iránti szolidalitásra biztatva. Corneát a belügy elhurcolta.

Budapesten, Kispesten néma tüntetésnek is beillő ünnepség zajlott november 25-én délután: Péterffy László Kós Károly szobrát sok ezer ember jelenlétében avatta Pozsgay Imre, aki a lakitelki találkozó s ennek nyomán a november 14-i Magyar Nemzet-beli nyilatkozat miatt a politikai szorítás napjait élte. Az avatáson Sütő András is ott lehetett. Néhány nappal később Budapesten érte a hír, hogy december 18-i ülésén Brüsszelben az Európa Parlament nyilatkozatban ítélte el a román vezetést a brassói véres megtorlásért.

„Közömbös Európa közömbös harangjai” (Farkas Árpád: A befalazott szószék) kondulni kezdtek tehát, bizonyára ennek következménye volt az is, hogy Doine Corneát szabadon engedték. Budapestről való elutazása előtt Sütő András találkozott Szűrös Mátyással és ahogy ez már más esetben is történt, a „véletlen dramaturgiája” szerint Kádár János benyitott a szobába, s ezt követően hosszas eszmecsere kezdődött az erdélyi magyarság sorsáról. Kádár János jelezte: Sütő András korábbi levele is eljutott hozzá. Romániában ezekben a napokban az országos pártkonferencián határozat született arról, amit már jó ideje előkészítettek és elkezdtek: 2000-ig meggyorsítják és befejezik a falvak és városok homogenizáló programját. Eközben Gorbacsov Lenin-renddel tüntette ki a diktátort. Erősödött a menekülthullám, s a hivatalos szervek bizonytalanságukat, készületlenségüket agresszióval leplezték. Ennek volt jele, hogy 1988 első napjaiban a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző 406Országos Központi Hivatal) 160 kiutasítási végzést adott ki, amire már Grósz Károly miniszterelnöknek címzett társadalmi tiltakozás volt a válasz. (január 10.) Az előző évben (1987) csaknem hétezren kértek menedékjogot Magyarországon. Az egyházak mozgékonyabbak a cselekvésben, mint a hivatalosság. Németh Géza lelkész vezetésével a rákosszentmihályi református parókia legfőbb otthona a menekülteknek – szellemi és lelki értelemben is. Százak és ezrek vitték a ruhát, élelmet, segítettek az elosztásban, gyakran neves személyiségek látogattak el, s beszélgettek a jó szóra, szeretetre is éhes honfitársakkal.

Amíg a baráti, emberi jóérzés számtalan jele megmutatkozott az áttelepültek segítésében, addig a belügyi és hivatalos magatartást Hofi Géza cinizmusa fejezte ki, amikor esténként a Madách Kamaraszínházban a fogyasztói nacionalizmus szellemében a romániai élelmiszer- és villanyhiányon élcelődött, majd a menekülthullámra utalóan megkérdezte a közönségtől: „…Mi van, te is átjöttél?… Mert annyi hely már nincs. Pláne, ha mi itthon maradunk. Sokan vagytok még odaát?”

Január 25-én este a Rádiónaplóban Szűrös Mátyás nyilatkozata döntő fordulatot jelentett a magyarországi politikában. Sütő András ama 1987. júniusi Film Színház Muzsikában megjelent interjújának részlete is elhangzott, mely az intézményes és közösségi megmaradás feltételeit sorolta. Szűrös Mátyás Magyarország felelősségét is kiemelte: „a határainkon kívül élő magyar nemzetiség, főleg a Kárpát-medencében élő magyarság, a magyar nemzet részét képezi… Ezért joggal elvárhatjuk, hogy Magyarország minden körülmények között felelősséget érezzen érettük is; kellő határozottsággal tegye szóvá hátrányos megkülönböztetéseiket; nemzetközi kapcsolatai alakításában legyen tekintettel rájuk, érvényesítse az ő érdekeiket is. … A menekültekkel kapcsolatban természetes, hiszen a magyarságukban sértett emberek, vagy egyáltalán sértett emberek, akik magyarok. Kihez fordulhatnának máshoz, mint a Magyar Népköztársasághoz, hiszen a világon egy Magyarország van. Magyarország pedig erkölcsi, politikai és emberi jogi értelemben felelősséget érez és 407visel a határain túl élő magyarokért.” Határon belül és kívül hatalmas visszhangja támadt Szűrös Mátyás nyilatkozatának. Otthonmaradásoknak erőt adott, jelzést a magyar politika gyökeres változására. A párizsi Magyar Füzetek 19/20-as számában K. P. (Kende Péter) kérdéseit és kétségeit is megfogalmazva jelentős fordulatként méltatta, s „legszenzációsabb” bejelentésként a menekültekkel kapcsolatos közleményét értékelte, idézvén szavait: „senkit nem kényszerítünk az ország elhagyására.” K. P. ismertetésében megjegyzi: „bár a Szűrös-nyilatkozat alaphangja személyes elkötelezettségre is utal, mégsem hallgathatjuk el azt a gyanúnkat, hogy a politika változását a magyar közvélemény nyomása kényszerítette ki.” K. P. észrevétele jogos, hiszen egy évvel korábban 1987. február 9-én a Rádiónaplóban még úgy fogalmazott Szűrös Mátyás, hogy „A Romániában élő magyar nemzetiség helyzetének helyes, marxista–leninista kezelése elsősorban Románia ügye; belügye, joga és felelőssége. De nem csak Románia ügye”.

A nemzeti kérdésnek, nemzetiségi kérdésnek nemzetközi hatása van! Magyarország felelőssége ekkor még nem szerepelt Szűrös Mátyás érvrendszerében, amint az 1986. január 27-i Rádiónaplóban az 1977-es debreceni és nagyváradi találkozóra és Illyés Gyula által említett „tapintatra” hivatkozott – a hídszerep jegyében. Igen, a nyilatkozatok a politikának csak a felső küllemi rétegét jellemzik. Hiszen szóba se került, mert nem kerülhetett ebben a Rádiónaplóban az Advent körüli botrány. Szűrös Mátyás és munkatársainak harca nemcsak a közvélemény nyomására kezdődött, hanem kockáztattak is, és kemény küzdelmet kezdtek és vívtak Kádár külpolitikai vonala ellen. K. P. ismertetőjének végén jól látta az elkövetkezendő hónapok legfontosabb morális és közügyi gondjait: „az emberiesség és a nemzeti érdek (pontosabban az etnikai folytonosság szempontja) tragikus konfliktusba kerül.” Csöndben vagy nyíltabban tiltakozó és felháborodott hangok is hallatszottak Az álomkommandó Vígszínházbeli nagysikerű előadásával kapcsolatosan. Kétségbevonván a szerző illetékességét, hogy zsidó szenvedésekről joga van-e írni. Erre válaszolt Sütő András: „Egy 408megszenvedett gyötrelem senkit sem jogosít föl mások szenvedésének tagadására.” (Magyar Hírek, 1988. február 5.)

Mások intézményes vélekedésként nem óhajtottak tudomást venni a megkülönböztető és magyarüldöző román politikáról. Mint a Szabad Európa Rádió szerkesztőnője, aki szinte kihívó, sértődött hangon utasította el egy levélíró azon kérdését, hogy a müncheni adó miért nem foglalkozik a tragikus eseményekhez mért súllyal a romániai magyarság üldöztetésével. Mert – hangzott a kioktató válasz – egyes emberek megfélemlítése nem hasonlítható a második világháború idején gettóba zárt, bevagonírozott és elpusztított zsidók sorsához. Sütő Andrásnak erre is volt válasza Az álomkommandóban: „Evvel a drámával is csak űrt szeretnék betölteni. Egy üres helyet a mások szívében, ahol a beleérző készségnek kellene lakoznia. Az emberi hajlamnak, hogy a mások bőrébe is bele tudjuk képzelni magunk. Adott esetben a lenyúzott emberi bőrbe is, amit Ön említett: amelyből kesztyű készült egy Ilse Kochnak, hogy gyermeki fejet simogasson vele. Ezt úgy hívják, hogy empátia.”

Szűrös Mátyás nyilatkozatát tovább erősítette s újabb biztató jelnek mutatkozott Tabajdi Csaba és Szokai Imre cikke a Magyar Nemzet február 13-i számában. Időközben a Jurta Színházban a Magyar Demokrata Fórum 1988. január 30-án első budapesti ülésére is sor került, melynek kezdetén az épület előtti várakozásban bizonytalan volt, hogy a munkásőrség, vagy a demokratikus ellenzék foglalja-e el a színházterem széksorait. Jogi kérdések szerepeltek napirenden, de a menekültek kérdését több felszólaló is felvetette, Tamás Gáspár Miklós pedig felolvasta a Menedék Bizottság nyilatkozatát, amely a menekültek változatos segítésének kereteit körvonalazta. Ez a Beszélő 23-as számában jelent meg. Február 1-jén a Charta ’77 felhívására Európa több városában tüntettek a román diktatúra ellen. Budapesten a Thököly úti román nagykövetségnél délután Tamás Gáspár Miklós a kerítés vasrácsába kapaszkodva mondott beszédet, mintegy félezer tüntető előtt, éltetvén a román–magyar barátságot. Március 6-án a határon túli magyarok helyzete került napirendre. Bíró Zoltán elnökletével Joó Rudolf egy héttagú munkacsoport 409nevében számolt be arról a tanulmányról, amely a romániai magyarság történelmi, szociológiai, szellemi tényeit vette számba.

Szellemi és személyi értelemben is hatalmas mozdulást és demonstrációt jelentett ez a tanácskozás, amit a felszólalni kívánók nagy száma miatt március 21-én folytattak. Csoóri Sándor, Tamás Gáspár Miklós mellett Duray Miklós Pozsonyból, az 1986-ban kivándorolt Szőcs Géza Genfből, Szépfalusi István Bécsből érkezett. C. Rosca Londonban élő román értelmiségi is felszólalt, megköszönve a február 1-jei diktatúra elleni tüntetést is. Nyilatkozattal és ajánlással zárult a Fórum munkája, melyben kimondatott: alkotmányban kell megfogalmazni az állam felelősségét a magyar anyanyelvűek iránt. Széles társadalmi üggyé kell emelni, s gyökeres változásra van szükség a médiában. A hazánkban tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeit intéző tárcaközi bizottság számára 300 millió forint átcsoportosítását határozta el a kormány. Villányi Miklós előterjesztésére az Országgyűlés 12 ellenszavazattal, 10 tartózkodással ezt megszavazta. Márciusban mozdultak a hivatalok és szervezetek is: a Magyar Vöröskereszt és a Fővárosi Tanács VB közös irodát nyitott; vidéken munkásszállásokat ürítettek ki a menekültek fogadására. A Vöröskereszt OTP számlát nyitott a menekültek javára.

Miközben a hazai és a külföldi közvélemény a menekültekkel volt elfoglalva, hetekig föl sem tűnt igazán, hogy a diktátor egy újabb távlatos és galád tervet indított útjára. Március 3-án a tanácselnökök országos konferenciáján bejelentette a települések szisztematizálását. Ami egyebek mellett Románia 13 ezer községének megfelezését, vagyis több mint hatezer falu megsemmisítését írta elő 2000-ig. Ebben demokrácia ígérkezett: Bukarest ősi negyedeiben és másutt templomokat, kolostorokat bontottak le; román, szász, székely falvak százai vártak megsemmisítésre. Bukarest környékén pedig „mintalakótelep” épült a falvakból összeköltöztetett emberek számára. Egy hónapra rá, április elején megszületett a szellemi szisztematizálás újabb diktátuma: a sajtóban a helységnevek magyar és német nyelvű használatát megtiltották.

Sütő András az Új Élet főszerkesztőjeként május 11-i levelében tiltakozott a RKP KB titkáránál: „Az intézkedés valójában nem egyéb, mint visszatérés a királyi diktatúra hírhedett törvényéhez, amelyet 1938. február 11-én léptettek életbe” – írta. A teljes egyenjogúságot, az anyanyelv szabad használatát „a legelemibb emberi jogok egyiké”-nek nevezte. Válasz persze nem érkezett. S ahogyan a helységek nevét románul egységesítették, úgy a három „szakaszra” tervezett faluhomogenizációs program szerint 1990-ig a települések „építészeti egységesítését” is el kell végezni. Vagyis: a továbbiakban kizárólag központi típustervek szerint lehet építkezni, s így a magán családi házak építése sem engedélyezhető. Románia főépítésze terepasztalok és makettek fölé hajolt; építkezésekre látogatott és elégedetten bólintott Bukarest rombolására, s a gigantomán elnöki palota épülésére. A főtitkárnak az élet minden területére kiterjedő „gondoskodása” és „esztétikája” végső szakaszához érkezett. Bajor Andor pazar szarkazmussal írta le kór-állapotát:

„Megdöbbenve láttam a televízió adásában, hogy egy színész Bălcescunak öltözött, a másik Mihail Viteazulnak. Volt egy harmadik színész is, aki Ceauşescu elvtársat alakította. És ez Ceauşescu elvtárs volt. Bălcescu egy rövid beszédben elmondta, hogy a tolla már nem őt illeti meg, és ünnepélyesen átadta Ceauşescu elvtársnak. Mihail Viteazul szintén elmondott egy rövid vezércikket a Scinteiából, és átnyújtotta a kardját. Ezután Ceauşescu elvtárs beszélt; mégpedig mint Ceauşescu elvtárs. Átvételezve a tollat és a kardot, közölte a román történelem két hatalmasságát megjelenítő színésszel, hogy ő lesz ezentúl Bălcescu és Mihail Viteazul méltó utódja…

Valószínűleg ezek a blaszfém jelenetek sugallták Ceauşescu elvtársnak azt az esztétikai elképzelést, hogy ezekbe a képtelen szcénákba, élőképekbe vagy lenini alapon szervezett Barnum cirkuszba az ország egész népét be kell vonni. Mint rabszolgákat és lelkes tapsolókat, mint didergőket és táviratok hűségnyilatkozóit…

Ceauşescu elvtárs esztétikája azt írta elő, hogy egyforma házakban egyforma emberek lakjanak, egyforma ruhát öltsenek, egyformán 411értsenek az orvostudományhoz, a vízvezeték-szereléshez és a levélhordáshoz. Sőt, mindenki legyen orvos, vízvezeték-szerelő, és maga hordja haza a saját leveleit.” (Ceauşescu elvtárs esztétikai nézetei – Tiszatáj 1990/8.)

„Bajor képtelenségeinkben szörnyülködik”, írta róla Sütő András (Sikaszói fenyőforgácsok), de hát ez a képtelenség maga volt a zsarnoki valóság:

• amelyben minden év elején összegyűjtötték az írógépet, próbaszöveget írattak tulajdonosával és a belügy nyilvántartásba vette;
• amelyben Hamlet alakítójának, Héjja Sándornak a nevét nem írhatták le a kritikában, mert 1986 tavaszán a Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Bukarestből és a megyétől érkezett elvtársak román nyelvű felszólalásra kötelezték a társulatot, s ő ez ellen nemcsak tiltakozott, hanem beadványt is írt a Legfelsőbb Bíróságnak eredménytelenül, míg végül 1988 tavaszán áttelepült;
• amelyben a központi fűtéses lakások ablakát ki kellett ütni, hogy kivezessék a csövet, mert kályhát kellett beállítani, hogy némi meleget élvezzenek honpolgárai;
• amely önkény szolgálatosai járták a partiumi településeket, s azt vizsgálták: a tévéantennákat melyik ház tetején irányították Magyarország felé, s ahol úgy találták, leszereltették és büntetéssel éltek;
• amelyben az országhatáron 2,5 méteres oszlopokat ástak és szögesdrótakadályokat feszítettek ki, hogy állampolgárai az éjszaka sötétjében nehezebben jussanak ki a földi paradicsomból.

– írta Kányádi Sándor. (Körömversek)

Ezekben a hetekben, hónapokban (1988 tavaszán) szériában készültek a könyvek a menekültügyről. Olyan személyek, akik addig tájékozatlanságukból kifolyólag is, egyáltalán nem érdeklődtek a határon kívüli magyarság ügyei iránt, s tán a Királyhágón túl sem jártak, most Erdély-szakértővé váltak. Feltűnő persze, hogy a hivatalos tájékoztató anyagokra (MTI; napisajtó) és a menekültek magnóra 412rögzített beszámolóira alapozott kötetek szerzői sem műveltségbeli, sem történeti gondolatokkal nem tudtak szolgálni. S az is feltűnő a perckönyveket, egykori újságokat átlapozva, hogy a Szűrös Mátyás vezette külpolitikai vonalat csaknem bojkottálta az újságíró-társadalom. Amely jobbára azóta is uralja a lapokat, a tévét és a rádiót. „A sajtó nemigen mutatott hajlandóságot arra, hogy segítsen bennünket” – emlékezett Szűrös Mátyás. (A szivárvány alatt) New York-i beszédét (1988. március) például nem volt hajlandó közölni a Népszabadság; Pálfy G. István jóvoltából a Magyar Ifjúságban jelenhetett meg. Ahová ezekben az években Sütő András legtöbb írását küldte.

Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó történelmi érdemeket szerzett igazgatója 1988. május 18-án töltötte be 60. születésnapját. A magyarországi sajtó köszöntötte, a Kossuth Kiadó pedig be nem vallottan A Kriterion műhelyében címmel egy könyvsorozat (előzőleg Petru Groza és Kurkó Gyárfás emlékét idézték) darabjaként összegyűjtötte a bukaresti nemzetiségi kiadó működésének dokumentumait (Dálnoki Szabó Dénes munkája). A kötet záróinterjújában, amit Beke György készített, Domokos Géza sorolta a leépülés tényeit: a nagysikerű sorozatok, a Téka, a Századunk, a Romániai Magyar Írók, a Magyar Klasszikusok, a Forrás csak egy-két könyvvel jelentkezhetett 1987-ben; kismonográfiák, a Művelődési Tanulmányok, a Népismereti dolgozatok, a Kriterion Kézikönyvek pedig 1984-től megszűntek. S több tucatnyi tudományos mű várt megjelenésre; szépirodalmi munkák, amelyek között két Sütő-művet is említett. „…a nemlét határa ez már” – mondta Domokos Géza. Kőnyomat című, a hatvanéves Domokos Gézát köszöntő versében erre utalt Kányádi Sándor is, amikor „a templomok lerombolhatók / a temetők felszánthatók / de mi történjék / a már kézbevettekkel / a megmunkáltakkal / az írott kövekkel.” A remény: „a kövek bármikor felszínre kerülhetnek és akkor bizony mondom néktek / kő kövön nem marad.”

Kövek helyett jöttek a tények: például Maros megye csaknem 480 településéből mintegy 250 sorsa kétségessé vált. S ebben 150 413templom, melynek fele római katolikus, református unitárius, s hatvannál több ortodox s görög-keleti, s tíznél több evangélikus. Hargita megyében, mint Balázs Áron (a Külpolitika 1989/2-es számában) tudatta, 230 településből nyolcvanat ítéltek halálra.

A harangokat pedig meg kell kondítani, hogy remény legyen a „fölmentő seregre”. A fölmentő sereg ezúttal a szolidaritás közösségi erejében mutatkozott meg. A Magyar Demokrata Fórum 1988. június 27-ére tüntetést szervezett, amelyen százezer ember vett részt – fegyelmezetten, méltóságteljesen. A hazai politikai vezetés józan erőit is segítette a társadalmi nyomás az irányban, hogy a pártvezetés belátta: az ellenzékiekkel le kell ülni tárgyalni. Pálfy G. István közvetítésével Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Czine Mihály, Kósa Ferenc, Csurka István és mások megbeszéléseken, például Fejti Györggyel, tisztázták a demonstráció lebonyolításának megnyugtató módozatait. A feszültség országos méretekben mégis egyre erősödött. Feltehetően román ügynökök, de nincs kizárva, hogy a hazai retrográd párt- és belügyi erők együttműködésének eredményeként a Magyar Demokrata Fórum aláírásával soviniszta szövegezésű, a tüntetésre szólító röplapokat terjesztettek Budapesten és elszórva nagy mennyiségben találtak a Cegléd környéki közutakon. Ezért június 26-án este a televízióban a Hét műsorvezetőjének személycseréjéről határoztak, s Pálfy G. István ült a kamera elé, aki utalván a várható provokációkra, higgadt és méltóságteljes viselkedésre kérte a másnapi tüntetés résztvevőit.

Így is történt. Több mint százezer ember hatalmas tapssal, éljenzéssel köszöntötte a Csoóri Sándor vezetésével érkező magyar és román zászlóval bevonuló román ellenzékieket. Magyar, német, román nyelven falvak nevét emelték magasba a tüntetés résztvevői, akik meghallgatták Csurka István memorandumát, amit Bubik István olvasott fel, majd a menet megindult a Thököly út irányába. A Dózsa György útba torkolló mellékutcákban rendőrök álltak, az ablakokban gyertyát gyújtottak az emberek és integettek. A felvonulás élén haladt a filmgyár hangosító kocsija, amelyből Kósa Ferenc szólt a felvonulókhoz, további higgadtságot és némaságot 414kérve a román nagykövetség előtt. A magasban a TV-Híradó helikoptere körözött, és a követséggel átellenben darura épített kamerán rögzítették az eseményeket. A tüntetés vezetőinek a nagykövetség kapuját nem nyitották ki, így a memorandumot nem adhatták át. Késő este már a világ tévéláncai tudósították a budapesti tüntetés eseményeit, amelyet egyetlen hamis mozzanat nem zavart meg.

A román válasz nem maradt el: jó ürügy adódott arra, hogy a régen tervezett kolozsvári konzulátust bezárassák, hiszen a románok már 1985 telén elhagyták a debreceni konzulátusukat. Június 28-án Szűts Pál bukaresti nagykövettel közölték: a Vékás Domokos vezette kolozsvári konzulátus 48 órán belül hagyja el állomáshelyét.

Kende Péter (-kende) a párizsi Magyar Füzetek 19/20-as számában Három tüntetés c. analízisében az 1988. március 15-i „Kis János, Tamás Gáspár Miklós és – az előzetesen őrizetbe vett Demszky Gábor helyett, annak beszédét felolvasva – Demszkyné Hodosán Róza” nevével jelzett tüntetéssel kapcsolatban úgy vélte: „új lökést adott… a politikusi közvélemény megélénkülésének”. A június 16-i, Nagy Imre kivégzésének 30-i évfordulójára tervezett és rendezett emlékezés-sorozatot a rendőrség megfélemlítéssel és változatos erőszak-intézkedésekkel igyekezett gyöngíteni. A falurombolás elleni tüntetés, tíz napra rá, zavartalanul lebonyolódott. A rendőrség változó magatartását elemzi Kende Péter, s ebben további két szempontot még figyelembe kell venni. Az egyikre Szűrös Mátyás utalt a tüntetések kezelését illetően: „A belügyi vonal feszültségben élt, Horváth István belügyminiszter rugalmasan gondolkodott, Fejti György már ellentmondásosan viselkedett. Volt, amikor nagyon jól, máskor hamar eljutott az adminisztratív eszközök alkalmazásáig.” (A szivárvány alatt) S hozzá: a méretekben hatalmas különbség mutatkozott – s a június 27-i már igazi félelmet jelenthetett a hatalomnak, ha karhatalmilag ezt a tömeget provokálja. A június 27-i tüntetéssel kapcsolatban Kende Péter így írt: „Álmélkodjunk hát mi is, először is azon a csaknem hihetetlen tényen, hogy ilyen megmozdulásra sor kerülhetett ha nem is a kormányszervek akaratából, de azoknak 415hallgatólagos jóváhagyásával, másodszor pedig azon, hogy egy független társadalmi kezdeményezés ötvenezres tömeget bírt összehozni, (e körül mozognak a becslések) egy koranyári fővárosi hétköznap délutánján és estéjén”. Abban nincs igaza a Három tüntetés elemzőjének, hogy „oly sok szó esett” a 27-i eseményekről – legalábbis a hazai sajtóban. Ellenkezőleg. Hamis adatokkal, és szinte kelletlen, kényszeredett tudósításokkal szolgáltak, ha egyáltalán szolgáltak. Ami leleplező egy ilyen történelmi, politikai méretű eseménnyel kapcsolatban. Mert igenis, Európa harangjait kellő súllyal Budapesten kondították meg először.

A magyarországi sajtó hallgatására, tíz-húszezres kicsinyítő számadataira ugyan mi lehetett a magyarázat? Csoóri Sándor július 3-án (!) a Vasárnapi Újságban szólalhatott meg először, s Győri Bélának százezres tömegről beszélt. De nem a számadat volt itt a lényeges. Már a Kende által érintett események is csak egyik vonását és sikerét jelezték a tüntetésnek. Többről volt szó. Egy nyíltan vagy burkoltan sugallt politika szenvedett vereséget ezen a júniusi estén. Évtizedeken át a vád úgy szólt, hogy aki az erdélyi és a kisebbségi magyarság nehézségeit felveti, az valójában Erdély visszaszerzését akarja. Jó érv s megfélemlítő vád volt ez minden nyílt fellépés leszerelésére és tiltására. Ilyen érveléssel a magyar politika s az újságíró társadalom vezetői a román vádakat is képviselték. Egy magas szintű megbeszélés mozzanata is megdöbbentően igazolja ezt. Szűrös Mátyás említi (A szivárvány alatt) egy Havasi Ferenc és Ilie Verdeţ találkozó szóváltását. A román vezető a tárgyalás egyik pillanatában azt mondta Havasi Ferencnek: „Ide figyelj, Havasi! Az nektek a bajotok, hogy Erdély nem hozzátok tartozik.” S erre a magyar vezető: „Rátapintottál a lényegre.” Szűrös Mátyás hozzáfűzte: „Hát így nem szabad! Képtelenség!”

A hatalmas tömeg falurombolás elleni méltóságteljes felvonulása igazolta: nem az a baj, hogy Erdély nem tartozik Magyarországhoz, hanem, hogy emberi jogaikban megcsorbítva, kultúrájukban egyre összetörtebb állapotban kell élniük a magyaroknak, szászoknak, zsidóknak – és a románoknak is. A Hősök terén tanúsított monumentális 416fegyelem volt a rendszerváltás folyamatában az első nagy tömegmozdulás, amely a kádári–aczéli rendszer nemzetrágalmazó politikájának csődjét bizonyította – visszafelé is. Az újságíró társadalom hallgatott hát, vagy próbált dezinformálni több okból is. A rossz lelkiismeret is magyarázhatja ezt, de méginkább az, hogy sok évtizedes igazodáskényszerükben bizonytalanodtak el. S hozzá: többségük mély tájékozatlanságot és műveletlenséget árult el a határon túli, így az erdélyi magyarság kérdéseivel kapcsolatban. S hogy a sajtóban, a közvélemény napi tájékoztatásában sok fontos érv, adat elhangzott, abban például Bodor Pál Magyar Nemzet-beli munkásságának nagy érdeme van, aki könyvkiadói, televízióbeli és háttér munkásságával is segítette az itthoni érlelési folyamatot. Az újságíró-társadalom zavart igazodási, bizonytalansági és tájékozatlansági állapotának emlékezetes alkalma volt 1986 áprilisa, amikor a Pártközpontban Barabás János a romániai helyzetről, az Erdély monográfia megjelenéséről tájékoztatta a legismertebb főszerkesztőket, tévé-személyiségeket. A bevezetőt követően néhány gyöngécske, személyes panasz és észrevétel hangzott el – egyébként teljes tanácstalanság ülte meg a pártközpont előadótermét. Egy másik példa még 1988 nyaráról. A Panoráma különkiadást készített „Mikor Csikból elindultam, jaj…” címmel a Romániából menekültek ügyéről (Chrudinák Alajos – Győrffy Miklós). A Kritikában (1988/9.) T. P. P. (Tóth Péter Pál) alapos elemzésben tárta fel az imént említett készületlenséget és tanácstalanságot. A menekültekről a tévéműsor bevezetője sommásan úgy vélekedett, hogy „megfutamodtak”. Hiányzott a történelmi elemzés, folytatja T. P. P. „A politikai koordinátákat” sem határozták meg, a két „baráti” ország „jéggé fagyott viszony”-ának mibenlétéről is hallgattak. S joggal említi: „lett volna kit megkérdezni. Mondjuk a Kolozsvárról arcátlanul eltávolított magyar konzult, vagy az illetékes minisztert, vagy KB titkárt.” Az elemző didaktikusnak minősítette a műsort; melyből az „összetett, érzékeny elemzés” hiányzott. Mindenkit megnyugtató volt ez a különszám. „Sajátos libikóka játék.” S amivel T. T. P. a műsoron is túlmutató elemzését zárta: „Nemcsak a menekülteknek kellene számot adniuk magatartásukról.”

Történt mindez azt követően, hogy Kádár János „ment”; a májusi pártértekezleten Grósz Károly lépett a helyére. A szókimondás tömeges ereje megmutatkozott a Hősök terén rendezett demonstráción, vagy az idővel szinte naponta versenyt futó Csurka-dráma, a Megmaradni júliusi bemutatóján a gyulai Várszínházban, Sík Ferenc rendezésében.

S mégis: a sajtóban zavartság és „libikóka játék” mutatkozott. A június 27-i tüntetés pedig világszerte figyelmet keltett; s így sok országban a civil szervezetek hallatták hangjukat; tiltakozott az építészek világszervezete; s júliusban S. O. S. Transylvania címmel elkészítette jelentését Björn Cato Funnemark, a norvég Helsinki Bizottság ügyvezető elnöke, aki alaposan dokumentálva a magyar etnikum romániai eltüntetésének szándékát állapította meg. Június 26-án a lengyel értelmiségiek Andrzej Wajda vezetésével fogalmaztak röpiratot a falurombolás ellen, 27-én Lech Walesa, a Szolidaritás vezetője táviratban üdvözölte a tüntetés résztvevőit. 1988. július 16-án a Varsói Szerződés országainak pártvezetői a lengyel fővárosban találkoztak; de a feszült kérdésekről nem tárgyaltak.

Csurka István Megmaradni című művéről azt nyilatkozta: „Szeretném, ha mielőbb elavulna…”

Mikesként kelemenkedve…

Az Anyám könnyű álmot ígérben az utolsó kép: hóhullásban állnak a szülők, s távozó fiuk után tekintenek; s „Néz ki belőlük a lélek, mint toronyból a bakter”. Az Arany János-i lélek átöröklődött, s immár Sütő András érezte magát úgy, mint egykoron szülei; marad Vásárhelyen vagy Sikaszóban, és a gyerekek meg az unokák azok, akik „mindig” elmennek.

1988-ban A lőtt lábú madár nyomában címmel jelent meg gyűjteményes kötete. A könyv két nagy fejezetre osztható. Engedjétek hozzám jönni a szavakat – ez a Lacikával közösen töltött időket jeleníti s idézi fel. A második rész átgondolt komponáltsággal – már címében 418is kifejezi a mikesi attitűdöt: Levelek a fehér toronyból. Az Édes Néném persze Sütő Andrásnál nem költött távoli személy, hanem valóságos és olykor viszontlátható kedves unoka: Cselényi László.

Mikesként kelemenkedve: vagyis a bujdosás fájdalmában íródtak ezek a levelek. S a téli idő is keményre fordult. Az Anyám könnyű álmot ígér végén még esztétikai és hangulati elem szerkesztésből (év-vége) következik a hóhullás. A Szavakban így szól az alcím: „Jegyzetek hómezőn és porban”. Most pedig a sikaszói hótornyok alján íródnak a levelek. Az idő keményre váltása már a lélek híradása: Mikesként kelemenkedve. Bukarestben, akár egy huszadik századi modern költő jegyzi fel Mikes a hideget jellemezvén: „Micsoda tűz ez is? mert még az is sokszor megfagy” (1740. március 15.) „Az” megfagy: vagyis: a tinta pennájában. Sütő András magánemberi – írói és közösségi-érzésében is ezt a mikesi didergést élte meg. S hogy a tinta tollában meg ne fagyjon, 1984-től folyamatosan írta a leveleit. A Szavak-beli Jatatát Nagyapóvá érlelte az idő.

„Azok a pisztrángos napok: édeni kódorgás a természetben, immár csikó éveiben”, a Lacikából Lászlóvá növekedett gyermekkel, aki „Álompatakok képzelt pisztráng”-ját fogta volt. Hogy e hősies küzdelemben unokáját Cincirinek is nevezi Nagyapa, ez Tamási Áron Czinczirijét idézi fel, aki komájának, a Halálnak az eszén is túljár. Ilyen mesebeli győztes vitézzé emelkedik László is. A csillag-jel után záró fejezet a jelen: a szétszórtság híradása. „Régi napok” idézése, a boldog „mondjuk” – játékai.

Nyáresti medvenézőben: a cím napsugaras évszakot ígér, ám a följegyzés „nagy télben” született. S az eredeti, hargitai rengeteg, mintegy birodalom, ebben az önfeledt természeti elmerülésben is a világveszedelem képét asszociálja. Lackóval „az állatokat szemlélik.” Képzeletük a sötétségben falevelek, bokrok árnyjátéka; s a messzelátó a valóságba fordítja érzékelésüket: „szerteszalad Noé bárkájának állatsereglete” – írja Sütő András, ama bibliai történetre utalva. S az említett érzéki csalódás lélektani remeklés is. Az írás egésze a fojtott várakozás leírása, majd a medve közelségében a gyermek önfeledt figyelme s az aggódó nagymama portréja. A bölcs erdei 419emberek a medvét lesik és pulykarablási szándékát követik. A verejtékező éjszakai küzdelmet a nagyapa unokájának álmába költözteti: „hánykolódva, motyorgó és harsány szavakat kiáltva küzdött fél éjszakán át a medvékkel Örökmécsesért. Ne félj, ne félj, nagymama! Én vagyok a te pásztorod.” Szavak mondikálója Reménységének Nagyfejedelme így válik Sütő András látomásában megtartó erővé. Vagyis ama zsoltárbeli pásztorrá magányos, medve-veszedelmes téli napokban. A Kék álhalált is ebbe a levélsorba illesztette a szerző, a hetvenes években írott egy készülő regény fejezetének elgondolt írást. Erről Bertha Zoltán monográfiájában szép és pontos elemzést olvashatunk:

A „Kék álhalál” csendjével vív az egész család, a rokonság, minden eszközzel próbálják „szóra” – sírásra – bírni a néma újszülöttet, mígnem a nagybácsi fellobbanó haraggal elkövetett bántalmazására feljajdul végre a csecsemő, mindnyájuk megkönnyebbülésére. A fordított helyzet – úgy vélik, a kisded haragudott, azért nem sírt – visszabillen. Az élet és a halál, a betegség és az egészség, a kín és a boldogság határmezsgyéjéről átláthatók a rejtett egzisztenciális törvények: még a létevidenciát is nehéz küzdelem előzi meg, a kiinduló helyzet elérése és fenntartása is iszonyatos harcot igényel.

A baj oka már nem a baj, a rosszat legfeljebb úgy szüli a rossz, hogy azzal a jót szolgálja. Az aggódó gyermeknéző családtagok megenyhülten „a sírás egészségére” koccintanak, s azt mondják a rémület elmúltával: „Áldott legyen a Gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja.” „A rossz nem jó lesz, csak jobb, mint a semmi, a nemlét…” A születés, fürösztés, megszólalás misztériuma Tamási Jégtörő Mátyását is idézi.

Egy rövid bevezetővel a levelek sorába iktatva új kompozíciós értelmet kapott az első „sírás története”, a Kék álhalál. Görömbei András a könyvet méltatva (A lőtt lábú madár nyomában – Életünk 1989/1–2) találóan jellemezte a szerkesztési elgondolást:

„Az életbizodalom emberi szépségét, az éltető szándék diadalát fogalmazta.

Ez a régebbi novella éppen ezért ellenpont is a Levelek a fehér toronyból darabjai között!”

Mese és reménység: már a levél első mondata jelzi, a lélekkel együtt a természet harmóniája is megtörött, „a hegyeknek és a vizeknek felerésze elment innen teveled…” S a hargitai „özvegyország”-ban a leányára várakozó Bódi Vencel magányát élő Deák Dénes bácsi tűnik elő. A lánya után már unokáját váró Dénes bácsi, aki mint Bódi Vencel, nemét és nevét se tudja a gyermeknek, annyit közöl, „különös román neve van, s most éppen nem jut eszembe.”

Nem a feledékenység teszi ezt: persze Dénes bácsi csak viszonozza fájdalmát. „Az én lányom elment egyféleképpen és visszajött másféleképpen, de annyit elvártam volna tőle, hogy az én szavaimat is megőrizze nektek. Annyit mondanátok bár magyarul: adjon isten jó reggelt, nagypapa.”

S hiába is várta volna mesével unokáit: „Forrásnak a vize, tehénnek a teje elapadhat. De gyermeknek az anyja szava, nyelve?” A reménysége elapadt, így életéből is kifogyott Deák Dénes bácsi. Aki búcsúzáskor életének jelképes mivoltát vallotta meg: „A várakozás olyan, mint a fehér torony: messzire látszik.” A fehér torony pedig: a Mikes Kelemeni lélekkel immár unokájának leveleit író Nagypapa.

A Duna titkaiból:

Akár Deák Dénes bácsinak, vagy Bódi Vencelnek is lehetne az unokája Aljosa, aki a Deltai napló főszereplője. Sütő András hargitai történeteinek másik helyszínére, a Tenger partjára utaztatja olvasóját. A Tenger, a messzi és titokzatos világ, ahová elmennek a lányok, s nem térnek vissza Sütő András képi világában. A Duna delta vízi világában halak, madarak elevenednek meg, s ebben kulminál a madárháború, amit a pirosra pingált hattyúval robbantott ki Aljosa. A bohócmadarat társai megtámadták; csípték és tépték. „Csőcselékké lett a poétikus metaforák népe” – s az már írói metafora, hogy e lerészegedett legény indította a háborút. Akiről a napló utolsó lapján megtudhatjuk: anyai nagyszülei „énekország”-ban élnek. S röstelli, hogy „anyja nyelvén nem tud egy szót se” – akár Dénes bácsi unokája.

Aljosa élvezi az általa kirobbantott háborút – s e vízországi otthonosságának mélyében már megbolydul a természet. Ami csak 421visszafelé igazolódik: az író a Deltától búcsúzóan Gáfta nénitől értesül Aljosa hovatartozandósága felől. „Egy megtagadott anyanyelv a kitagadójával múlik el” – zárja történetét Sütő András. Ennek égi párja a hattyúháború. A felbolydított hattyúvilágban az írói látomás szerint: „ezek a madarak mindjárt ugatni kezdenek!” Öldöklő gyűlöletben már saját veszedelmükre nem is figyeltek. A földön Aljosa, odafenn a hattyúk voltak megittasodva. Aljosa az alkoholtól és mesterkedésének sikerétől, odafenn pedig a tomboló hattyúraj. A pirosra festett madár „konokul ragaszkodott társaihoz, ezért tépték.” Az űzött, társai által megkínzott madár azután alábukott – vélhetően „nem éli túl a színváltást.” Amint Aljosa is elveszett az énekes Csíkország számára. Anyját részeges férje nem tudta átkeresztelkedésre kényszeríteni; megmaradt reformátusnak.

A hattyúraj elszállt a Delta-naplóban. A lőttlábú madár nyomában Arany János géme tűnik elő: „Lőttlábú madár, nem bír leszállni.” A lírai jegyzet verselemzés is. Utalva Illyés Gyula Sütő Andrásnak ajánlott versére: felzaklató kérdőjelek helyett is „lándzsás felkiáltó jelekre” van szükség a sorok végén. Az „ararátlan” és a szögesdrót-szivárvány idejében a menedéket „a belső vidék s a benti ég” jelenti. „S e lőtt lábú madár bennünk van. Bennünk énekel – leszállhatatlanul.”

E belső és folyamatos ének Sütő András megszólalásában a levélsorozat is, melynek sorában monumentális vízió a „Mert ahová te mégy, oda megyek…” című. A könyv szerkezeti rendjében ez már az utolsó stációról való híradás. A megszólalás drámája után (Kék álhalál) a gyermek, így jövő nélküli magányképet (Mese és reménység) és a nyelv-veszejtést (A Duna titkaiból) követi az életben maradás módozata: „a kép a legcáfolhatatlanabb beszéd”. Mert ahová te mégy… nehéz álom, az álmok legsúlyosabbja. Mert a sikaszói unokavárás közben a mezőségi történelmi barangolás (emlékoszlop: – jó jel: „még van mit irtani belőlünk”) Jékely Zoltán gondolatáig (az enyedi Bethlen kollégiumot egyszer a tűz, máskor az „új lakók” pusztították, ezt követően egy „újabb haláleset”: a Cornwall-félszigeten 1777-ben meghalt Dally Pentreath asszony, „az utolsó ember”, aki „az írrel rokon kelta nyelveket beszélte.”

S az álom – egy nyelv halála – tűnődésből misztériumjátékká emelkedik. Megidéződik Mikes Kelemen – ő Édes Nénijének rangját kapja az utolsó kelta asszony. Akár egy modern színjátékban, a színjátékosok több szerepet is alakítanak. Így történik a Mikes által képzelt Édes Néné-vel: Sütő András álomképében és idő-szerepjátékában a Kamaráson felállított ravatalra kerül. S megbolydul a világ – közepe: Pusztakamarás. A falu harangjainak kondulására „A szomszédos falvak is kongatni kezdtek;” s a világ minden tájáról az emberek, különféle nyelvcsaládok képviseletében, a ravatalhoz igyekeztek.

„Jött az egész Bábel” – breugheli látomás. „Az egész földnek színére” (Biblia – Mózes I. 11) a választott emberiség gyülekezett: Griffszárnyú és kolibrinyelvekben gyászoló gyülekezetként özönlötték el a kis templom környékét! S e pusztakamarási vízióban micsoda groteszk látomás a dadogó Kemény Zsigmond, aki sírjából tápászkodik s „Egér kandikált ki a csizmája szárából.” A ravatalon ott a koporsó: oldalán a felirat: „A Magyar Nyelv

Élt ezer esztendőket.

Elhunyt fojtogatás következtében.”

Sütő András álom-mitológiájában megszólal az Édesanya. Édes Nénét ébresztő bájolásával mintha egy Bosch-festmény elevenedne meg. – „Néném, távozásoddal a természet rendje bukik föl: a galamb vércsefiat, mérgeskígyót költ, a szarvastehén farkast fiadzik. Patkány az égben! Énekes madár a patkány fészkében. Méregvíz és ugató halak. Szőlőtőkén kukacfürtök, sündisznótermés a gyümölcsfáinkon, és varangyvirágok nyílnak a kertekben.” E világvégi szörnylátomás Juhász Ferencnél az atomrobbantást követi, Sütő Andrásnál a NYELV halála jelenti az emberi nemzet végső megsemmisülését.

A passióban bekövetkezik a feltámadás: megérkezik a régen várt László: „Jobb kezében aranyvessző, bal kezében aranyalma” – vele feltűnik az édeni táj: „Paradicsom nagy kertjében…” Sütő András édesanyjától tanult gyermekkori dala immár a feltámadás varázsigéjeként szólal meg: „Egyedül őrá hallgat Édes Nénénk,” s Ruth ragaszkodása és szeretete szólal meg. Szüleinek esküvői igéje, immár 423a nehéz álomból felébredve, László érkezése, a „fuvintásnyi maradék nyár”-ban az életet zsoltározza. „Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem.”

Ahogyan az Anyám könnyű álmot ígér és az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című munkája egy esztendő forgását is jelképezi, úgy a Levelek… szerkezetében is felfedezhető az évszakok változása. A téli esték következnek.

Sikaszói zúzmarás levélke: a Duna-völgyi ítéletidőben megszólal a bújdosó dal: „…piros csizmád nyomát hóval lepi be a tél”. Sámson, Toldi Miklós, Kőműves Kelemen ereje is felréved e mitológiai bolyongásban, melyből kiszakad a nagyapai sóhaj: „Jó lenne most összenézni veled.”

Elérkezett december – Advent ideje: gyülekeznek az unokák, „a két öreg pangó csendjét a gyermekek fölverték.” Szökevény harangocska: Kortyintások egy téli napból – áll a cím alatt. Vagyis töredékek az otthoni együttlétből. Csengettyűk szólnak a gyermekek kezében, a magyar és román a templomban az elhunyt Székely Ilonáért harangoznak. Az együttlétben kinek-kinek megszólal a csengettyű. Dédmama nyelvét nyeletné a harangocskával; Dédpapa az idők mélyéből román gyermekek nyakában hallja megszólalni. Nyolcvan esztendeje „az anyanyelvi szót följelentő találmány” most a magyar gyerekek nyelvi felügyelőjeként működhetne – vélekedett Dédmama. A hírhozó ember román–magyar szótöredékeket makog. Sorsa: a nyelvi szétesettség állapota. S hogy Zeyk Domokos sírkövét ellopták a temetőből, egy Trabant árának reményében – ez a morális omlottságot regisztrálja. A kettő – nyelv és erkölcs – összetartozik. Így tartozik össze a hatvanas évek (Anyám…), a hetvenes évek (Engedjétek hozzám jönni a szavakat) és a Lőtt lábú madár nyomában, a nyolcvanas évek híradása (Levelek a fehér toronyból).

Napló – jegyzetek – levelek: Sütő András sajátos prózaváltozatai. Regény, eposzi regényfolyam helyett töredékes híradások. Az egykori, Bukarestből hazalátogató közéleti író a nyolcvanas években mikesi magányát élte a sikaszói számkivetettségben. Ám bújdosó mivoltában 424is az Egész gondjairól tudósít. Ahogyan Görömbei András írta: „Gyönyörű közösségi és szemléleti értékeket mutat meg, levelei révén, ezek drámai sorsából tűnik elénk az az igazságtalanság, melynek révén maga az emberi méltóság sérül halálosan, jóvátehetetlenül. (Életünk 1989/1–2) S mint Czine Mihály méltatta a könyvet: Sütő András levelei reménységet sugároznak: „Fölráz, fölemel, reményt sugall, föltündökölhet még a szivárvány. Van értéke a csak azért is fejtartásnak.” (Magyar Ifjúság, 1988. szept. 1.)

Idézett méltatásában Czine Mihály azt is írta a szerző közérzetéről: „A tél pedig már-már az égig ér.” S e közérzet metafora indíttatásának némely motívumát, a korábbiakat (Vörösmarty, Ady, Tompa László) tágítsuk újabbakkal. Csoóri Sándor a Hó emléke című verséről Domokos Mátyással beszélgetvén nagyon szépen megfogalmazza: a „zúzmara a lélek elaknásított rétje fölött fehéredik.” (A félig bevallott élet) Amikor Sütő András Sikaszói zúzmarás levélkét írt unokájának, búcsúzásában ezt olvashatjuk: „…mert vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok zúzmarásan is itt Sikaszóban.” „A lélek elaknásított rétjé”-ről való az ő híradása. Az említett beszélgetésben József Attila Téli éjszaka című verse is szóba került; amelynek képeit is feltűnni véljük Sütő András írói világában. A szökevény harangocska csilingelő és konduló súllyal szól Sütő András levelében. József Attila versében olvashatjuk. „Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc / volna harang / s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz / S a szív a hang.” Csengés emléke száll Sütő András levelében. Az ő szívhangjai azok az édeni együttléteket sóvárgó harangok is, melyek Székely Ilonáért szólnak, a „téli érc” erejével dördülnek. S e „téli ég”-en, József Attila versében, varjúcsapatok köröznek – és feltűnnek Sütő András írásában is. „Hát így jösztök ránk, nyílt rablási szándékkal, fényes nappal, Európába? Hess madár! A varjak naphaladáskor jöttek, a vicsorgó fekete felhő széjjelszakadva akadt fenn a toronymagas akácfában, ahol nem okozott már ijedelmet az én kereplőm hangja, de még a kiáltásom is elhalt visszhangtalanul a varjúpárti egek alatt, hogy álmomban folytassam azután a riogatást: Anyám, édesanyám, a varjak elhordták mind a búzánkat!”

József Attilánál még az évszak hangulatához tartozó madár-raj „a pusztaság fekete sóhaja”-ként lebben föl az égre. Sütő Andrásnál már mitizálódik – Tamási Áron-i indíttatással. Az Énekes madárban a „kártevő varjak” erős elszaporodásáról kántál a legényke a játék indításában. S azt is közli a nagyérdeművel: „melynél fogva ököt lövödözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részéről kötelezővé tétetik!” Nincs puska, hát riogatunk, mondja Sütő András Tamási Áronnal. Tamási még nyári Szentiván-éji fellegek között látta a varjú-sereglést; Hitchcock madarainak réme tűnik fel Sütő Andrásnál. Nála már nem a vetést ritkítják. Az emberiséget, a humánumot és a világot széttépő és megsemmisítő pusztító vízió ez.

A „tél” és a „hó” kép- és metafora genezisét tekintve Csoóri Sándor és Domokos Mátyás Nagy László Havon delelő szivárványát is említi a beszélgetésben, mert „nem naptár szerint, hanem lélek-ideig, társadalmi tudat” felőli költői híradásáról van szó. Amiként Csoóri Sándor számos versében is. Már a hetvenes évek elején éppen odaátra, Visky Árpádnak üzente: „Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy sírra: a / behavazott ország szemérmes ajándékait. Mert el kell / hitetni a világgal s magunkkal is, hogy értünk a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz, a föltámasztás / ingerlő mesterségéhez.” Ady Endre föltámasztási liturgiájában „Gyémántlanok jég-Bakonyok, / jég-hazák /, jég-Párisok” – Csoóri látomása szerint. A Jég-haza Sütő András valóságosan megélt hazája. Ám a sikaszói és mezőségi otthon, az alkalmi együttlétek emlékével az édeni, a magasba képzelt és álmodott családi-közösségi élet HAZÁ-ja és birodalma. Ami a fönti, le nem szálló, sebesült madár képe is egyben.

Levél, mese, esszé, novella elemei fonódnak egybe Sütő András tudósításaiban. A múltbeli események, jelenbeli, „zúzmarás” híradások; a Deltában és a Hargitán való kódorgások, madarakkal, medvékkel való találkozások, küzdelmek mélyén az írói és nagyapai szándék szív-hangja szólal meg: a gyermekek és unokák újból és újból való hivogatása.

Búcsúként a kertkapuban három évtizeddel korábban úgy szólt az édesanya: „Aztán gyere még…”. Most Sütő András pusztakamarási 426és sikaszói zúzmarás leveleiből hallik a hivogatás, „aztán gyertek még!” A szarvassá vált fiú mitológiája. Immár nemcsak az ősi és a civilizációs világ feszültsége, hanem a darabjaira töretett, szaggatott haza drámája is. A szakadás, távolodás és a visszaállíthatatlan egység tragédiáját is megéli és megírja Sütő András. Csoóri Sándor a bartóki mítoszt így értelmezte: „A Cantata profanában valami olyasmi fogalmazódott meg, ami hasonlatos az Édenből történt kiűzetés mitoszára: Utunk többé nincs visszafelé, de a sóvárgás, a civilizációból való kitörés vágya semmivel sem erőtlenebb bennünk, mint az előbbi állapot kényszere. Mert ha az apai házba már nem is mehetünk vissza, de szarvasfiakká változva is remegő inakkal és orrcimpákkal kell állnunk a rengetegben, és hallgatnunk a hazahívó szót. Emlékezetünk: a lehetetlenség, de erőt is csak ebből meríthetünk.” (Utazás félálomban – Nomád napló)

A hazahívó szó: Sütő András meséket ír unokáinak. Lacika és Sára, Borika és Panka, figyeljetek csak Nagytatára! Mesemécseseket gyújtogat sikaszói árvaságában. „Tapsifületlenről” ír nektek mesét; sörétszaggatta nyuszi a nyúlbírótól kér vackolási tanácsot. Bizony a figurás számolással se jut tovább onnan, ahonnét elindult; s miközben Róka Marci az ásóluddal szövetséget köt, szomorúan valós mesében elevenedik meg a Duna története: (Róka Marci és Lúd-milla) „Tudjátok, hol van a Duna deltája? Ahol a mi tündérálmú folyónk menyegzőre készül a Fekete-tengerrel, de mielőtt az egyesülésben végleg elveszejtené magát, nagy szomorúan meglassul, három ágra szakad és már-már végtelen pangóvízként tűnődik éjjel, emésztődik nappal: megtartsa-e lakodalmát a tengerrel? Ezen nincs mit csodálkozni. Égszínű és gesztenyebarna neve volt: Kék Dunának hívták. Idegen vizek karjaiban Feketéné lesz belőle. De még van ideje gondolkozni: föladja-e régi szép nevét? Az értől indult, óceánt ígértek neki. Hát most mit csináljon? S míg így tűnődik a Duna immár hétezer esztendeje, csöndes bánatában csodás borongó világot teremt, beleszövi tündérálmait, óriási hárfaként zengő nádast, azúrkék tavakat és lagúnákat, bóbitás, úszó szigeteket, amelyek éjjel-nappal fújdogáló délkeleti szélben úgy vonulnak odébb veled 427észrevétlen, ahogy az élet múlik el. S néznek utánad gyökérszakállas kecskefűzek, öreg törpék az omlós partokon.” Vízi barangolásainak, erdei bolyongásainak, megfigyeléseinek sok évtizedes tapasztalata sűrűsödik meséiben; állatok és emberek hadakoznak életre-halálra; az édesszájú medvét a vándorméhész pálinkával berúgatja, de ebből a csatából még megmenekül. Aztán a medve asszonyságra hallgatva a lótetemnél falatozik, és ez okozza vesztét. Kiderül, az állami vadőrök azért védték, óvták, etették, hogy a Nagy Vadász leteríthesse. Nota bene: Sikaszó a diktátor egyik kedves vadászterülete. Fácándi Feri híres találmányát Sütő András már nem tudta elmesélni lapjában, az Új Életben, mert az első rész után a további közlést a cenzúra megtiltotta (Fácánkrónika). Egy nemzedék megnyomorításáról szól a mese, hogy gyalogfácánként kell menteni az életet, megfosztva a repülés lehetőségétől. A csibék már csak hitetlenül nevetnek a fácánanyák meséjén, akik a valamikori repüléseket idézték.

– Aesopus-effektus – Páskándi Géza kifejezésével is jellemezhetjük Sütő András meseíró kedvének közügyi vonatkozásait. Ez időben Kányádi Sándor költészetében is feltűnik a fabulatermészet: A tücsök és a hangya, A farkas és a bárány Sütő András erdei társadalma, ludak, rókák, medvék – emberi gyarlóságokkal és esendőségekkel felruházottan él, s ezért is oly természetes egymással való küzdelmük, háborújuk. A Vadpávamenyegző meseregény, mely Medve Mihályka kalandjait beszéli el. Mihályka nemcsak a természetben bolyong, minek folytán az erdő törvényeit, a vadászat tudományát sajátítja el, hanem Amálkával a szerelem dolgában is harcban áll. A háborúság oka: az őzbak kilövésének hírére Amálka fellobban: „Mindenki lőheti! Te nem vagy mindenki. Akárki feketítse a lelkét árvaságra juttatott őzgidáknak szenvedéseivel! Te nem lehetsz akárki!” S nemcsak őzek, madarak lövése tiltatik meg a legényke számára! A titkos parancs Nagyapával való vitát is indít az állatok meglövésének értelméről. A legényke szándéka a szalonka tollaival rajzolás – festegetés útján akarta feltámasztani az erdőnek halott tündéreit.”

Amikor a Vadpávamenyegző fejezeteit olvassuk, kitűnik, milyen mély megélt természetélmény ihlette Sütő András meseregényét. 428Napszakok, évszakok változásában, színek, árnyalatok bomlanak ki megélt hitelességgel. A tavasz jövetelénél így tudósít: „Az eltűnt hó nyomán sápadt volt még a föld arculata, de közel és távol zsenge, zöld foltok, aranybarnás kecskefüvek jelezték, hogy a tél fehér seregei a síkságon megfutamodtak, éles fogait az idő elhullatta. De nem lehetett tudni, hogy mi vár rájuk fennebb, ahol törvényen kívül is február tartotta még a frontot, pedig a naptár azt mutatta, hogy a fajdok dörgésével április utolsó harmada is megérkezett.”

Ahogyan a hajnali fojtottságban Mihályka a fővadász társaságában a vadpáva mozdulását lesi, Kemény János jelenete idéződik fel az olvasóban. „A csillagok már alig-alig pislákolnak. Elérkezett a pillanat, amikor szürkület előtt »hajnalsötét« borul a világra” – így jellemzi a derengés előtti pillanatot Kemény János Vadpáva című munkájában. Sütő Andrásnál: „aztán az ébredő rengetegnek egy mély sóhajtása borzolta végig a rezzenetlen csöndet!” A költői szépség két változata: ami Hajnalsötét Kemény Jánosnál, „mély sóhajtás” Sütő Andrásnál. Kemény János, mint Sütő András is egy erdőjáró és természetismerő pontosságával írta meg a fácándürgés zenei árnyalatait is kibontva, a hangok jelentéseit a fülledt erdei nász folyamatában. Kemény János antikvizáló idillbe futtatja, amikor a vadász legény, Andris kedvese, Lukrécia is megérkezik a dürgés „teljes kifejlés szakába”, s együtt nézik „a vak, ősi szerelemnek ilyen csodálatos lobogását!” A fejezet záró mondata: Lukrécia „Szemei lángolnak, teste reszket az elragadtatástól, s égő ajkait szenvedélyes szerelemmel szorítja András szájához.” S ha Kemény Jánost említettük, Nyírő József Uz Bencéjét is idézzük előzményként. A fülledt havasi éjszakán: „Már nem látjuk a vadpávát, az erdőt, a világot, már nem lessük a neszt, a madár szerelmét. Már vége a világnak. A testünk fénylik, szívünkben muzsika, körülöttünk mennyország mennyei erdőkkel, arany szálfenyőkkel, csudálatos fénnyel… – Szeretlek!”

A meseregény kulminációs pontja: az erdei veszedelmekből menekülő Mihályka lázálma: megelevenednek és felrémlenek mindazon erdei vadak, melyek puskák által pusztulnak el.

„– El kellett pusztulnunk, mert szépek voltunk” – panaszolták a gímszarvasok.

„– El kellett pusztulnunk, mert rútak lettünk és tökéletlenek!” – sírták a mindenkori selejtezés áldozatai!

Az állatsereglet bíróságot tart Mihályka és Nagyapa felett. „Micsoda szégyen és gyalázat az emberre nézve, hogy válogató képessége megsemmisült az indulatában!” S vonulnak a rókák, nyulak, fácánok, foglyok, a gácsérok: valamennyi maga elpusztítását sorolta, s kívánta: sorsukat tapasztalná meg hóhéruk!

Mihályka Nagyapa vétkeit hallja az állatok vádiratában. S ami már drámában, esszében helyre nem állítható, az a mesében kivirágzik: a szerelem. A Vadpávamenyegzőben Mihályka a hazadöcögő szekéren, amint Amálkát babusgatja, úgy érez, ahogyan Tamási az Énekes madárban a páros egy-szerelmet röpteti: „A boldogságnak különös, eleddig soha nem tapasztalt zsongását olyanféleképpen érzékelte, mintha a tavaszba forduló természet minden működését egyedül őbenne folytatta volna.

Havasi patakjai helyett vérét zubogtatta.

Viharszívvel a fejét zúgatta!

Erdőt, mezőt rügyekkel borítva egész testében keltett olyan lüktetést, hogy a két füle pattogott bele!

Dürgő fajdkakasait benne táncoltatta és énekeltette! Fészekrakó madaraink énekével a fejét megtöltötte! Párjukat kereső – hívó kék galambok a fülében koncerteztek:

Nászrepülésükben puhaszárnyú, hosszúcsőrű szalonkák az ég pereméről őt szólongatták. Repülj velünk! Mintha ezt mondták volna.

Ott az öledben a szalonka-leányka! Az erdők piros-feketeszárnyú tündére.”

A sikaszói mese-álmok csöndjében a lehallgató berendezések rögzítik és továbbítják a hétköznapok tényeit. Szomszédok, ismerősök és sose látott emberek érkeztek a hírekkel; 1986 nyarán Hargita megyéből ezeregyszáz 10. osztályt végzett diákot kell Regátba irányítani, onnan kötelező kilencszáznegyven végzett fiatalt fogadni; Ferenczes István költő belügyes zaklatása elkezdődött, mert a 430bukaresti magyar követség munkatársától könyveket fogadott el; napról-napra újabb falvakkal gyarapodott a megsemmisítésre ítélt erdélyi települések száma. Arról pedig még a bukaresti magyar nagykövet, Szűts Pál is a Szabad Európa Rádióból értesült, hogy Grósz Károly munkásőrgyűlésen bejelentette: rövidesen találkozik a román pártfőtitkárral. Vélhetően szovjet biztatásra (Ligacsov) is vállalta a váratlan utat, de bizonyosan benne volt ebben pártvezetővé választásának igazolási ambíciója is. Gondolván: Kádár kerülte a találkozót, ő majd megmutatja…

Nem mutatta meg.

Augusztus 28-án vasárnap csúfosan felsült. Noha Szűrös Mátyás és csapata sok és alapos dokumentációval látta el, de önhitten maga akart eredményt elérni; még a tárgyalás folyamán se konzultált politikus társaival. Grósz engedte, hogy a kolozsvári konzulátus visszaállításának kérdését levegyék a napirendről; más ügyekben folyamatosan nem tudott válaszolni a román diktátornak. Szegedi nyilatkozatát pedig országos, sőt nemzetközi felháborodás fogadta.

Az aradi utat az aligai üdülőbe Grószhoz siető Berecz János is kudarcnak minősítette. Grósz Károly voltaképpen már itt megbukott politikusként s nagyban segítette a rendszer omlásának folyamatát. Augusztus 31-én a Szabad Kezdeményezések Hálózata Szóvívői Testülete nyilatkozott úgy, hogy „Ez a tárgyalás is megmutatta a »titkos diplomácia« csődjét.” Szeptember 3-án Lakitelken immár társadalmi érvénnyel és hatással megalakult a Magyar Demokrata Fórum, amely nyilatkozatban ítélte el Grósz Károly szereplését. Hivatalos álláspont szerint az MDF közleménye megsértette Grósz személyét. Erre mondta azt Csoóri Sándor: „ha ezt sértésnek veszi, akkor ezt akartuk, mert nem lehet egy országot történelmi tudat nélkül irányítani.” Grósz Károly nem tudott a helyzethez felnőni. Ahogy Szűrös Mátyás jellemezte: főként Thürmer Gyula tanácsait követve folyamatosan a nacionalizmus rémképét hangoztatta. Aczél György és környezetének sugallatára pedig az erősödő antiszemitizmus fantomjával hadakozott: „Grósz mintha elolvadt volna attól, hogy őt dísz-századdal várták és kitették 431a fényképét” – mondta Szűrös. Grósz pedig némi társadalmi tapasztalattal is megerősíthette magát, hiszen utazása előtt nemsokkal a Magyar Építőművészek Szövetségének falurombolás elleni tiltakozását követően ellátogatott a szövetségbe, s ígérte: a találkozón „nyomatékosan síkraszállunk a magyar nemzetiségi kultúra érdekéért.” Grósz nem tette meg, s még olyan elemi hazugságait se cáfolta a diktátornak, miszerint „a kolozsvári magyar színház rendszeresen jár Budapestre.” (2+2 monológ – Tiszatáj 1990/6)

Nem sokkal az aradi találkozót követően, Szűrös Mátyás szeptember közepére tervezett látogatása előtt Sütő András levélben figyelmeztette a magyar vezetőket a román politika azon játékaira, csapdáira, amelyek a magyar és a nemzetközi közvéleményt oly sokszor megtévesztették: „Annak a stratégiai tervnek alapján, amely falvak ezreit szándékozik eltüntetni, még ne keressen senki lerombolt falut Erdélyben. Ez gyakorlatilag még nem kezdődött el, csak szórványosan. Ezzel szemben a Székelyföld minden megyeszékhelyén elkészültek már azok a tervek, amelyek megszabják: hány község marad meg agráripari központként, és hány falu van halálra ítélve. Hogyan? Azonnali lebontás útján? Nem. Hanem olyanformán, hogy mindazok a fejlesztési tervek, amelyek eleddig az összes falvak javára készültek, ezután a kiszemelt agráripari centrumok kiépítését fogják elősegíteni, a fölöslegesnek nyilvánított települések pedig a létükhöz nélkülözhetetlen anyagi ráfordítások megvonása folytán fokozatosan elhalnak… Kezdetben a pártfőtitkár ezt a folyamatot rövidebbre tervezte. Még éltében szerette volna látni, hogy álma: az erdélyi magyar lakosság szívét-lelkét alkotó, kompakt székelység teljes szétszóratása megvalósult. Későbben, nem sokkal az aradi csúcstalálkozó előtt, némileg módosított elgondolásán, azt hangoztatva a pécskai parasztok előtt, hogy agrárterület-fejlesztési tervét nem néhány esztendő alatt, hanem az ezredfordulóig kell megvalósítani. Ezt két okból hangsúlyozhatta: részint a nemzetközi közfelháborodás miatt, másrészt annak okából, hogy a végrehajtás iszonyatos mennyiségű építőanyagot igényel. Közben folytatódnak még a gigantikus méretű bukaresti átalakítások; az elnöki palota sincs készen, s még nem fejeződött be az erdélyi 432városok etnikai arculatának radikális megváltoztatása, amihez ugyancsak sok tízezer tömbházlakást kell még felépíteni.

Mindezt figyelembe véve elhamarkodott minden olyan értékelés, miszerint a falurombolás ügyében „nem voltunk eléggé tájékozódva” stb.

Az ördögi tervet nem adták és nem adják föl, csak véghezvitelében folyamodnak óvatosabb rendszabályokhoz.

Számolni kell azzal, hogy a megtévesztés zseniálisnak mondható módszereivel fokozatosan lecsillapíthatják a Romániába utazó küldöttségek nyugtalanságát. Máris hallani nyilatkozatokat, miszerint nyugati diplomaták »nem tapasztaltak jogtiprást.« Hogyan is tapasztaltak volna? A jogtiprás nincs a házak falára írva, sem a megtiportak homlokára. Így tehát a magyar nyelvű oktatásnak majdnem teljes megszüntetése, a magyar kultúra ellen hozott intézkedések sorozata, a felkorbácsolt román nacionalizmus mindennapi megnyilatkozásainak milliónyi jelensége, az ifjúság szervezett szétszóratása, a maradék nemzetiségi intézmények fölszámolása: idegen szem által nemigen érzékelhető valóság. Ugyanúgy nehezen fedhető fel a magyar, vagy német tömegek kivándorlásának, menekülésének, szökésének ezeregy oka. Emberi tragédiák végtelen sorozata rejlik a jelenség mögött, ám ez még azok számára is fölmérhetetlen, akik helybéliek. A külföldiek tájékozódásának lehetetlenségét csak növeli az a szomorú tény, hogy még ma is akadnak Romániában magyar értelmiségiek, funkcionáriusok, megfélemlített személyek, akik a nyílt nemzetárulás útjára lépve képesek cáfolni a cáfolhatatlant: az égbekiáltó jogtiprások következményeit. Az úgynevezett Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók központi és megyei tanácsainak hangadó tagjai a legelemibb emberi erkölcsök arculköpésével a karrieristák cinizmusával képesek nyilvánosság elé állni és mint saját véleményüket, felolvasni a párt propagandaosztályain fogalmazott deklarációkat, hűségnyilatkozatokat és Magyarország ellen szóló rágalmakat.”

A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Román Tanácsát említette Sütő András, s egy szeptemberi csíkszeredai ülés, bizonyára az aradi találkozót erősítendő, és Szűrös Mátyás látogatását előkészítendő, 433kutyakomédiája is igazolta állítását. Az ülés kezdetét hatalmas propaganda (film, tévé) cirkusz kísérte, majd váratlan közlés: az ülés nyelve magyar. Mindenki román nyelven készült, némely értelmiségiek magyarul rögtönözték a leírt szöveget, de jó néhányan „saját” szövegüket sem tudták elmondani – magyarul. Az értekezlet persze a horthysta, revizionista Magyarország ellen szerveződött, a nyilatkozat románul született. A lapok a felszólalásokat ferdítve, hamisítva közölték.

Ezekben a napokban az aradi egyházmegye közgyűlésén Molnár János területfejlesztést bíráló javaslatát tizennégy lelkész, köztük Tőkés László írta alá.

A főtitkári találkozó folytatásaként Szűrös Mátyás Szokai Imrével Bukarestbe, majd Sepsiszentgyörgyre utazott szeptember közepén. A magyar delegáció érkezésének hírére a színház magyar társulatát turnéra indították, az egykori Mikó kollégium diákjainak iskolai szünetet rendeltek el; átmeneti díszletként az iskola pincéjéből előkerített régi érettségi tablókkal igyekeztek ámítani a küldöttséget az iskola „magyar” mivoltáról. A román belügy és a helyi pártvezetés minden igyekezete ellenére sem tudták megakadályozni a Szűrös Mátyás és a magyar delegáció iránt kifejezett lelkes rokonszenv-megnyilvánulásokat. Bukarestbe visszatérve az elutazása előtti órákban egy kierőszakolt találkozón a román diktátor protokoll fogadás helyett több órán át kénytelen volt végighallgatni Szűrös Mátyás kritikai véleményét – így egyenlő felek tárgyalásává fordult a találkozó. A romániai magyarsággal kapcsolatos hangulat apró jellemzője: az utasok türelmesen vártak a Budapestre induló, már alapos késésben lévő Malév-gép fedélzetén, hogy Szűrös Mátyás megérkezzen. Amikor a magyar politikus felszállt a gépre, hatalmas taps és ováció fogadta az új szellemű politika képviselőjét. A Bukarestben és a látogatáson történteket csak később ismerhettük meg. Hazaérkezését követően Szűrös Mátyás nem haladta meg a protokoll nyilatkozatok szokását. Okát elmondta utóbb: „Nagyon kellett ügyelni, hogy ne tudják úgy beállítani, hogy az én utam Grósz Károlyt kontrázza, és a vezetőség megosztására irányul, de ez mégiscsak 434bekövetkezett. Úgy értékelték, hogy nacionalista vonalat követünk, és megpróbáljuk lejáratni Grósz Károlyt és a pártvezetőket.” Grósz Károly ezután mindent elkövetett, hogy Szűrös Mátyás törekvéseit ellehetetlenítse, munkatársait megbénítsa a határon túli ügyek képviseletében.

A könyvkiadásra már nem terjedt ki Grósz Károly felügyelete; így a debreceni Csokonai Kiadó Cs. Nagy Ibolyának köszönhetően, kiadta Csurka István Megmaradni című drámáját; s az 1987-es debreceni Erdély történetéről rendezett konferenciából kinőtt tanulmánykötet is megjelent. De kéziratban is terjedtek művek itthon; például az egykori magas rangú belügyi vezető, Ion Pacepa könyve, a Vörös Horizont, mely 1987 végén Amerikában látott napvilágot s a diktátor életének ismeretlen dokumentumait tárta nyilvánosság elé. Stencilezett, szerény kiadásban gazdag tényanyaggal jelent meg a határ/idő/napló, mely „erdélyi figyelő”-ként a napi események ismertetése mellett, történelmi és nemzetközi kitekintéssel is szolgált.

A román könyvkiadás is dolgozott persze a maga módján. Nemcsak a Kriterion módszeres sorvasztásával, kötelező politikai művek kiadásával (pl. 1918-as gyulafehérvári eseményekről), hanem Francis Păcurariu Románok és magyarok a történelem sodrában című esszékötetének megjelentetésével. (Emlékeztetőül: Păcurariu volt az, aki Sütő András unokáját és családját az írószövetség tengerparti üdülőjében magyar beszéde miatt megfenyegette 1982 nyarán).

Borsi Kálmán Béla tanulmány méretű és elmélyültségű elemzésben foglalkozott Păcurariu munkájával. A ténybeli részletezés helyett érdemes Borsi Kálmán Bélának egy karakterisztikára utaló megjegyzését idézni: „…egy önmagát, önazonosságát kétségbeesetten (újra) kereső értelmiségi réteg s közvetve egy dinamikus, szerfölött fiatal nemzettudat válságtünetének belső bizonytalanságai és újjáéledt kételyek árulkodó jelének, s torz megnyilvánulásának tekintem.” A békülékenység elemeit is jelezve Pǎcurariu munkájában, Borsi Kálmán Béla felteszi a kérdést: „Vajon tudatában van-e ez az értelmiség, hogy a mai román univerzum öröklött gondjai, megoldatlan problémái s különösen az utóbbi negyedszázad belső 435»történései« miatt jelenlegi állapotában egyszerűen nem alkalmas a korszerű átalakulásra, s így alig valamicske sansza maradt, hogy modern eszmények befogadásával a siker reményében párbeszédet kezdeményezhessen, s újra megpróbáljon felzárkózni ahhoz az »Európához«, amelyhez részben görög-levantei eredetű tehetséges diplomatái és nagyformátumú államférfiai, valamint kifinomult franciás műveltségű értelmiségi elitje révén többször is oly közel került?” (Az 1988. december – 1989. január között készült kézirat első közlése: Tiszatáj 1990/8. Újra közölve: Kihívás és eretnekség c. kötetben – Kaláka 1996. – Sepsiszentgyörgy)

A két ország feszültsége napról napra, hétről hétre tovább erősödött. A szokásos október 6-i aradi álnok játékát ebben az évben is eljátszotta a román politika. Sok magyar turistát már a határon sem engedtek át, s aki mégis bejuthatott, az a vértanúk emlékművéhez nem érkezhetett meg. Lezárták az utat, azzal az ürüggyel, hogy autóversenyt rendeznek. Így a tömeg az aradi katolikus templomhoz ment; gyertyákkal és a Himnusszal emlékezett a 13 mártírra. Októberben Győrfi Károlyt, a bukaresti magyar követség kereskedelmi tanácsosát azzal az ürüggyel utasították ki Romániából, hogy az ország rendje ellen lázító röpcédulákat találtak gépkocsijában. A politikai fordulat után jelentkezett egy nyomdász: az amerikai követség utcájában tartó gépkocsira ő helyezte a röplapokat. A keleti országok történetében addig páratlan diplomáciai gesztusra a Horn Gyula vezette magyar Külügyminisztérium gyorsan és határozottan válaszolt: kiutasította Pavel Platonát, aki a budapesti román nagykövetségen már második ciklusban a Securitate magas beosztású embereként dolgozott.

Ferenczes Istvánt és a szintén csíkszeredai Bányász Lászlót az ősz folyamán tovább vallatták. Magyarországgal való titkos szervezkedést akartak rájuk bizonyítani. A durva rágalmak nem értek célt; s válaszként a magyarországi értelmiség (Berzsenyi Társaság) 1988 őszén Berzsenyi-díjjal jutalmazta Ferenczes Istvánt. De még itthon is agresszió: november 15-én a brassói tüntetésre emlékező szolidaritási felvonulást a magyar pártfőtitkár utasítására a rendőrök durván, 436motorokkal a tömegbe hajtva, gumibotokkal, verték szét a Thököly úton. Ez volt a régi Magyarországon az erőszakszervezet utolsó akciója. Tőkés László is ekkor kezdte meg harcát Temesváron a securitatéval együttműködő nagyváradi püspök, Papp László ellen. Folytatta pontosabban; mert korábban, dési lelkészi szolgálatában is bátran szembeszállt Papp Lászlóval, aki nemzetközi fórumon gyalázta Illyés Gyulát. Első memorandumát Tőkés László azért fogalmazta, mert felfüggesztették a temesvári egyetemi színjátszók működését. A nacionalizmussal vádolt ifjak irodalmi műsorral szerepeltek a templomban a reformáció ünnepén. Doina Cornea asszony Kolozsvárott küzdött a diktatúra ellen. 1988 folyamán három nyílt levelet is írt: a krakkói emberjogi konferenciához címezve, a Szabad Európának, s huszonkilenc társával a falurombolás ellen tiltakozott. Szeptemberben fizikailag is bántalmazták, majd november 16-án (brassói tüntetés évfordulója!) újra megverték, s ezt követően házi őrizetben tartották. Diplomaták próbáltak találkozni vele – az angol nagykövetet a securitate megtámadta, bántalmazta – ez már eseményt jelentett a világ sajtójának is. Akárcsak Gérard Depreznek, az Európai Parlament tagjának is, akinek 1989. január 9-én mégis sikerült találkoznia Doina Corneával.

Franciaország egyre élesebb terepévé válik a román kérdésnek. A francia lapok nagy terjedelemben foglalkoztak a falurombolással, a letartóztatott francia újságíró esetével, a Budapestről kiutasított román ellenzékiek bolyongásával Európa különböző városaiban. Giscard d’Esting pedig a parlament külügyi bizottságában határozott lépéseket követelt az emberi jogok védelmében. G. A. Pordea, aki szélsőjobboldali pártjának képviseletében került a strasbourgi Európa Parlamentbe, s a securitate embere volt, Erdély címerével borított könyvében fejtette ki a diktátor nézeteit az Erdély történetéről s a magyarság ellenséges mivoltáról. Pordea 1988-ban megjelent könyvét az Európa Parlament valamennyi képviselőjéhez eljuttatta, s Diurnus (Bodor Pál) joggal furcsálta jegyzetében (Magyar Nemzet 1989. november 3.), „hogy hallgatunk róla.” S a nemzetközi hírverésben, propagandában változatlanul bénultság mutatkozott. Az 437Erdély történetének angol és francia kiadása húzódott, noha politikai döntés is volt rá, bizonyos erők fékezték. S érdemes Romsics Ignác beszámolójára is figyelni, aki egy 1988. december 10-i párizsi könyvbemutatóról tudósított (Hitel 1989/6.). Románia és a román–magyar kérdés Párizsból nézve címmel Catherine Durandin és Despina Tomasu Ceauşescu Romániája című könyvét ismertette. A történeti, politikai elemzésekből és személyes vallomásokból összeálló kötet svájci mintájú autonómiát is felvetett, az aradi találkozót pedig úgy kommentálta a szerzőpáros, hogy „minőségileg kevesebb annál, mint amit a magyarság Románián belül 1945 után egyszer már élvezett.” Ami pedig az itthoni tanulságot illeti, némi kritikával és joggal jegyezte meg Romsics Ignác: „milyen jó és mennyire »felnőttes« »demokratikus« lenne, ha a magyar értelmiség teljesen érthető információéhségét egy intellektuálisan a legigényesebbek közé tartozó (az Erdély történetére gondolok) utáni állami és magánkönyvkiadóink nem (vagy nem csak) fényképalbumokkal, szövegválogatásokkal és felületes útirajzokkal próbálnák kielégíteni, hanem olyan naprakész információkat tartalmazó, múltat és jelent együtt láttató s érzelmek helyett inkább eszünkre ható szakszerű elemzésekkel is megörvendeztetnének bennünket, mint amilyet Catherine Durandin és Despina Tomescu írt Párizsban. Ilyen kéziratok ugyanis Budapesten is vannak.”

Tán minden újságcikknél, könyvnél nagyobb visszhangja volt a világban Eugen Ionesco nyilatkozatának, aki mint korábban, most sem hallgatott a romániai zsarnokságról: „Megfogalmazódott bennem egy kérdés, amit most feltennék önöknek – és mindenkinek. Miként létezhet az, hogy a gyilkost, akinek nem adatott meg a szerencse, hogy államfő legyen, általában letartóztatják és elítélik, míg egy államfő gyilkosságai büntetlen maradnak. Vajon nem volna kötelességük létrehozni egy állam- és kormányfőkből álló törvényszéket, mely bíráskodna és ítélkezne a gyilkos államfők felett? Főleg abban az esetben, ha ez a gyilkos ráadásul még beszámíthatatlan is, mint Bokassa, Amin Dada, vagy mind között a legkártékonyabb és legközönségesebb – Ceauşescu.” (1987. december 2-án a francia TV 4381-es csatornáján elhangzott üzenet – idézi az Erdélyi Tudósítások 1989. júniusi száma.)

A menekültek pedig egyre erősödő hullámban érkeztek Magyarországra. Mindenüket odahagyva, életük kockáztatásával éjszaka kúsztak a szántóföldön, úsztak a Maroson át. Akiket elfogtak, azokat megkínozták, börtönbe zárták. De sok ezer lej ellenében, a román határőrökkel összejátszó embercsempészek is közreműködtek például a nagyváradi határszakaszon. Leleplező, hogy magyarok mellett románok és ismert személyek hagyták el az országot; Nagyvárad katonai ügyésze, Flutar 1988-ban már Budapesten élt titokban, belügyi védelmet élvezett s dicstelen és gyanús szerepet játszott a magyarországi román ellenzék szétverésében. Az év utolsó napjainak szenzációja pedig a bukaresti Steaua világszerte ismert futballcsapat szerb származású játékosához, Belodedičhez fűződött. Belgrádban töltött ünnepek után nem tért vissza Romániába, hanem menedékjogot kért Jugoszláviában.

Itthon és Európa-szerte zúgtak a harangok. Megszerveződött a Márton Áron Társaság (1988. december); alapítványt hoztak létre Erdély Művészetéért; működött az Erdélyi Magyarok Egyesülete (1988. márciustól); Erdély-körök alakultak országszerte, társadalmi, építészeti, népművészeti kiállítások nyíltak, humanitárius és tudományos egyesületek és társaságok szerveződtek. Amelyekben lélekerősítő események helyett sokszor a személyeskedő és hatalmi kérdések fontosabbaknak mutatkoztak a drámai valóságnál.

A magyar vezetés hosszú, belső viták után március 14-én 105. tagként csatlakozott a genfi menekültügyi konvencióhoz. Időközben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága Genfben 45. ülését tartotta 1989. január 30-tól március 10-ig. A 43 delegáció részvételével rendezett tanácskozáshoz február végéig hatalmas és kivételesen szervezett tiltakozó levéláradat érkezett: 160 ezer levélben kérték a romániai emberellenes politika kivizsgálását. Február 10-én Jeszenszky Géza, Joó Rudolf, Harry Binder (az erdélyi szászok nevében), Pierre Boulany, az Emberi Jogok Nemzetközi Szövetségének képviseletében és Hunyadi István strasbourgi történész nyilatkozott 439Genfben a romániai helyzetről. A zárószavazás előtt a román delegáció manőverezett, revizionizmussal vádolta Magyarországot. Március 9-én – 21 igen és 7 ellenszavazattal – a testület elítélte a román diktatúrát. (Tíz ország tartózkodott) Mint azt a Hitel 1989/9-es összeállítása megjegyezte: a genfi ülés részleteit a magyar sajtó nem ismertette. Dumas, francia külügyminiszter március végén romániai meghívását lemondta. A Helsinki Szövetség elnöke, Karl Johannes von Schwarzenberg herceg február 21-én jelentésben számolt be a romániai helyzetről a budapesti és debreceni menekülttáborban való tájékozódása nyomán. A román külpolitika hazugságait felfedve megállapította: a romániai emberi jogok kérdése nem csak a kisebbség ügye.

Ezt fejezte ki Cs. Gyimesi Éva is, aki március 11-én szolidaritás érzéstől áthatott nyílt levelet írt Doina Corneához. Ebben olvasható: „Az erkölcsi, kulturális értékek kölcsönös elismeréséhez – meggyőződésem szerint – nincs szükség határkiigazításra. Az erkölcsi-kulturális közeledés nem veszélyezteti a politikai határokat. Az a politika viszont, amely folyton a határok szilárdságát félti a magyaroktól és hangulatot szít ellenük, az gátat emel közénk! És nemcsak gátat emel az őszinte közeledésben, hanem folytonosan rombolja a bizalmat, pusztítja olyan erkölcsi gesztusok hitelét, amelyek túl minden határon és nemzeti különbségen a közös emberi lényeg felismerése és a közös érdekek megfogalmazása felé próbálnak mutatni.”

Bizonyára ez a kiállítás hívta ki a securitate gyűlöletét is, mert Cs. Gyimesi Évát június 21–24 között reggeltől estig naponta kihallgatták a kolozsvári belügyi szervek. Előtte (májusban) a securitate többször bántalmazta Doina Corneát. Mircea Dinescu Libérationnak adott interjúját követően bukaresti lakását nem hagyhatta el. A nyilatkozat, amely a Frankfurter Rundschauban és a Magyar Nemzetben teljes terjedelmében, tehát a francia lapból elhagyott nemzetiségi részeket is tartalmazva jelent meg (május 20.), a diktatúra egyik vonásaként említette: „…éppenséggel az a tény, hogy a románok mellett a magyar és a német lakosság megmásíthatatlanul őrizte a különféle struktúrák, elhivatottságok és vérmérsékletek harmonikus 440összetettségében a maga sajátos útjait és színeit, adott e Duna és Kárpátok közötti tájnak oly sajátos ízt, tette Európa magjává. A sváb vagy magyar falvak elnéptelenedése, a zsidók exodusa az én szememben e haza jövendő sorsa szempontjából épp oly riasztó, mint a román falvak elnéptelenedése, vagy a románok kivándorlása.” Az írógépről évente betűmintát követelő rendőrállamot jellemezve Mircea Dinescu fanyarul jegyezte meg: „már csak az ujjlenyomatunk hiányzik, hogy a bűnügyi nyilvántartásunk teljes legyen.” A Cet elvtárs gyomrában címmel megjelent interjút így zárta Dinescu: „Mondja el ott, ahová eljut, hogy az Úristen elfordította az arcát a románoktól!”

Ezekben a hetekben Victor Hajdu, alias Hajdu Győző propagandafilmet forgatott a magyar nemzetiség boldog életéről. A Szabad Európa Rádió egyik késő esti magyar adásában pedig elhangzik Cs. Szabó László Álmatlan éj című, 1976-ban írt verse: „…Udvarhely Baromlaka Medgyes / Nagymoha Ürmös Kóbor Sárpatak Almakerék / anyám sírjáról örökre eltűnt a borostyán / a család csontjait beton alá boronálták. / Levegőt!” (A tág haza)

Csoóri Sándor az Európai Protestáns Szabadegyetem bécsi nyitó előadásán (április 29.) elevenbe vágó közügyi kérdésként beszélt társadalmi-szellemi meghasonlottságunkról: „a Kádár – Aczél kormány mitologikus gyanakvással kezelte a nemzeti ügyet. A magyarság bármilyen életrezdülésében a nacionalizmus hétfejű sárkányát látta azonnal színre lépni. A tragikus népességfogyás emlegetésében ugyanúgy, mint a határainkon kívüli magyarság védelmének a sürgetésében.

A félelem rövidlátással verte meg kormányférfiainkat és el is törpítette őket. Csupán Ceauşescunak két olyan aranyérmes skalpja van, amelyért már érdemes volt megszületnie: hetvenhéttől Kádáré, s nyolcvannyolctól Grószé.” (Tiszatáj 1989/9.) Dumitru Mazilunak, akit genfi állomáshelyére korábban nem engedtek vissza, állandó belügyi megfigyelés ellenére sikerült kijuttatnia az ENSZ svájci központjába azt az anyagot, amely az emberi jogok és az ifjúság romániai helyzetéről számolt be. Katonai Bíróság zárt tárgyaláson kezdte meg a kémkedéssel vádolt Mircea Raceanu perének tárgyalását. A 441nemzetközi közvélemény előtt nyilvánvaló volt: jogi eseménynek álcázott provokációról van szó. Mert Raceanu édesapja egyike volt annak a hatos, veterán kommunista csoportnak, amely az év elején aláírta a diktátornak címzett, az ország romlásáról szóló és diktatúra elleni tiltakozó memorandumot.

Marácz László és Henry Kammer kezdeményezése nyomán megalakult a Frizföldi Erdélybizottság, amely csatlakoztt a Brüsszelben indított falu-örökbefogadási akcióhoz; megszólalt és tiltakozott a Charta ’77 szervezet is. Mitterand francia köztársasági elnök nemzetközi összefogás gondolatát vetette fel a román diktatúra ellen; Szűrös Mátyás, az országgyűlés elnöke is levélben kérte (1989. május 25.) az Egyesült Államok szenátusát: segítsen abban, hogy Románia a nagyvilág érdekeihez híven az emberi és nemzetiségi értékeket tiszteletben tartó állam legyen. Christopher Dodd amerikai szenátor 53 politikus társának egyetértő aláírásával (június 12.) levelet írt Bush elnöknek, amelyben Románia népeinek elnyomására és a falupusztítási tervre hívta fel a figyelmét. Az amerikai képviselőház 119 tagja hasonló szellemben fogalmazott beadványt. Párizsban az emberi jogok európai helyzetével foglalkozó, harmincöt ország részvételével május 30–június 23. között megrendezett tanácskozáson a résztvevők többsége Romániát megnevezve arról szólt, hogy a diktatórikus állam veszélyezteti az európai enyhülési folyamatot. Magyarország képviselője, Erdős André felszólalásában tényszerűen sorolta azokat a megkülönböztető intézkedéseket, amelyek a romániai magyarság ellen irányultak. Ara Kovács Attila, Keszthelyi Gyula és Molnár Gusztáv az Amerikában létrehívott Magyar Ember Jogi Alapítvány képviseletében ismertették a romániai ember- és településmegsemmisítő politika fejleményeit. A Román Emberi Jogi Liga pedig tényekre, nevekre utalóan közzétette azt a dokumentációt, amely a diktatúrában üldözött emberek sorsával ismertette meg a nagyvilágot. Ahogy a budapesti Kulturális Fórum és a bécsi utóértekezlet munkáját nehezítette az, hogy a záródokumentumnak ellenszegült a román delegáció, úgy ellenállása folytán a párizsi értekezletet sem sikerült közös nyilatkozattal zárni. Biztató jel itthon, 442hogy féléves előkészület után Pozsgay Imre államminiszter hatáskörébe utalva, Tabajdi Csaba vezetésével megalakult a nemzeti és etnikai kisebbségek ügyével foglalkozó kollégium, amely szakértői testület bevonásával hatalmas energiával s átgondolt programmal kezdett munkához.

Májusban megindult az Erdélyi Tudósítások, mely havilapként időszerű politikai kérdésként kezelte a romániai eseményeket; vezető magyar politikusokat szólaltattak meg, román és német nyelvű cikkekben tudósítottak a romániai állapotokról; menekülteknek információkkal, tanácsokkal szolgáltak. Biztonság okán a szerkesztők és a cikkek írói többnyire álnéven publikáltak. („Böjte Csaba”, „Kolozsvári Csilla”…) Folytatódott a fontos művek kiadása: Mikecs László Csángókja; Domokos Pál Péter Rendületlenül címmel Márton Áron életének dokumentumait adta közre; s megjelent az Erdély történetének egykötetes változata, ám az idegen nyelvű kiadások még mindig késtek. Negyven év múltán újra kiadták Makkai Lászlónak a Magyar–román közös múltról szóló könyvét. Az Európai Protestáns Szabadegyetem, amely nyugatról eddig is nyomást és segítséget jelentett a hazai szellemi életnek, Tamási Szülőföldem (1986), Mikó Imre Huszonkét év (1987) után Bíró Sándor alapmunkáját adta közre 1989-ben Kisebbségben és többségben címmel. Menekültügyben a nyugtalanító helyzetet jelezvén Pánczél Tivadar, a rákosszentmihályi lelkész Gál Zoltánhoz, a Tárcaközi Bizottság elnökéhez írt nyílt levelet. Ebben felhívta a figyelmet: másfél éve hiába kérik a menekülttáborok felállítását; a rádióban szükség volna információkat sugározni, amit az erdélyiek is hallhatnak; felhívta a figyelmet „állampolgári biztonságuk” érdekében, hogy szűrjék ki a „zavarkeltő” elemeket és küldjék vissza. S fel kell készülni a Ceauşescu utáni korszakra, „amelyben a két nép viszonya normálissá válhat.”

Az Erdélyi Tudósítások első számában Szűrös Mátyás nyilatkozatában olvashattuk: „tisztességtelen módszerekkel szemben tisztességes eszközökkel nagyon nehéz eredményt elérni.” Érintette az interjú a román atomfenyegetést is, melyet a román diktátor Aradon 443már szóba hozott; Tabajdi Csaba ezt olasz lapban is felemlítette, ami Grósz Károly felháborodását váltotta ki.

Hogyan lehet a további omlást megakadályozni? Azt írja Gaál Ernő: kivételes emberek az emberhez méltatlan szituációban egyszerűen nem tudnak tétlenül maradni. (A sajátosság méltósága) Sütő András sem tudott tétlenül maradni. Tavaszi magyarországi időzése folyamán jelent meg a Tőkés László ellen indított belügyi és egyházi hajsza első dokumentációja. Sütő szorgalmazására, bevezetőjével a Film Színház Muzsika közreadta 1989. áprilisában, a Panoráma híreit egy hónappal megelőzve. Otthon a gyülekezet is ellenáll: áprilisban nem vette tudomásul Tőkés László eltávolítását. Sütő András budapesti tartózkodása idején megírta köszöntőjét az újjáinduló Tiszatájnak (1989/8) és Tamási Áron Szülőföldem című, a háború után ki nem adott könyvének Tiszatáj-beli folytatásokban tervezett közléséhez a bevezetőt, melyben olvashatjuk: „Napjainkban pedig, amikor a nemzet újból oly nagyon a család megtartó erejére szorult; amikor az Egésznek állapota a Rész erkölcsi, szellemi egészségén is múlik: valóságos megújulás az olvasó számára, ha ismét bejárja Tamási Áron székely világát.” (1989/9) Egykori, Orbán Balázs kapui című írását (Évek – hazajáró lelkek) az Olasz Ferenc 1975–80 között készült felvételeiből összeállított Székelykapuk c. fotóalbumhoz bevezető esszévé formálta. Az angol, német és francia kísérőszöveggel ellátott kötet – mely Németh Miklós miniszterelnök segítségével jelent meg – ajánlását Sütő András írta: „A faragott székelykapuk egy sajátságos népi szellemiség tárgyi megtestesülései. Hitvallás ez? Annak megvallása ilyenformán is, hogy folyamatos létében a székelység századok értékes hagyományaihoz ragaszkodik. Aki ezekből kiforgatná: jobb ha a tréfás kapufelirathoz tartja magát: »Áldás a belépőre, hát még a kimenőre.« Ezt persze könnyű mondani. Mert ez csak ráolvasás a reális veszedelemre. Úgy sejtem, ezzel a könyvével Olasz Ferenc a székelykapuk e vallomásos értelmét óhajtja közkinccsé tenni. Aki közelképeiben elmerül: egy különösnek vélt népi világ szépségeiben talál igaz gyönyörködést, miközben zord századok tanulságain is eltűnődhet. Azon mindenekelőtt, hogy a székely-magyarok 444kapuikkal is azt mondják, amit Mikes Kelemen hűségéből tanultak:

Vagyunk, akik voltunk, leszünk, akik vagyunk, Isten minket úgy segéljen!”

Hazatérését követően pedig Sinkovits Imrét köszöntő levelében, 1989. május 2-án a Vasárnapi Újságban üzente a kétmilliós romániai magyarságnak: „Maradok, másképp nem tehetek!” „Nem csupán személyes múlt: Közösségi történelmünk is ez a néma tüntetés, nemzedékek végtelen láncolatának önvédelmi harca, szenvedése, otthonteremtő, áldozatos fáradalma, a román néppel együtt megélt századaink tanulsága – örökség is tehát, amely ránk bízatott, s amely csak velünk általunk létezhet a jövő számára. E feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben talán nem önámítás azt mondanom tehát: nemcsak én tekintem magam a szülőföld sírhantjelöltjének: a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Nem azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa vagyok. Keserves állapotában ezután is tanúskodnom kell az igaza mellett – ahogy lehet, amíg lehetséges.” A magyarországi események egyre erősebben nyugtalanították a román vezetést. Nagy Imre június 16-i temetése előtt általános belső mozgósítást rendeltek el, ezt követően 17-én éjfélkor a román külügyminisztériumba kérették Szűts Pál magyar nagykövetet, s jegyzéket nyújtottak át. A rágalmakra a magyar diplomácia nem is válaszolt, mert mint Horn Gyula június 20-i nyilatkozatában kijelentette: a vádaskodó anyagot „előre megszerkesztették.” Románia ellen sértő kijelentés nem hangzott el a nemzeti temetési szertartáson, amint ezt a román jegyzék állította. Újságcikkekben és „munkásgyűléseken” a gyalázkodás tovább folytatódott Magyarország ellen. A keleti országok vezetőinek július 8-i bukaresti csúcstalálkozóján nemhivatalos magyar–román megbeszélésre is sor került. Amint várható volt, Nyers Rezső eredménytelenül tért haza Bukarestből; tárgyalásait követő nyilatkozatát a közvélemény a helyzet drámaiságához méltatlan szereplésnek ítélte.

Sütő András esszék, mesék, drámák írását felfüggesztette. A tanúskodás hónapjai következtek – személyes megpróbáltatások közepette.

Az úgy cselekedjünk… parancsa immár a személyes sors. Ha kell, az életét kockáztatja a közösség megmaradásáért. Ahogyan Bodor Pál írta róla: „nem a saját halálától fél – hanem a többes szám megsemmisülésétől.” (Magyar Nemzet, 1985. február 1.) 1989 nyarán felfedezte lakásában a három szobája fölött elhelyezett lehallgatókat. Július 21-én Emil Bobut, a RKB KB titkárát levélben tájékoztatta erről. S még iróniára is futja lelkierejéből: „A lehallgatásunkkal foglalkozó férfiak a termelőmunkában sokkal nagyobb hasznára lehetnének a társadalomnak.” A lehallgató történeteivel kapcsolatban 1989-es naplóját elemezve Görömbei András pontosan kimutatja: „minden alkalommal más-más »stílusréteget« mozgósít: megszólaltatja a Biblia »keressetek és találtok«, majd Karinthy-parafrázissal (s egy kicsit Örkényre is emlékeztetve) a magyar kultúra kifejező kincsét. »Poloskája van? Eredményes módszert ajánlhatunk jutányos áron: így írtok én!« Amikor a belügyi ezredestől azt a szívességet kéri, hogy saját kezűleg szerelje le a harmadik lehallgató készüléket, mintha Tamási Ábelének a »játéka« sugározna át a »jeleneten«: »Parancsoljon e lukba benyúlni«. »Majd ön után.« S több változatban kamatoztatja a népi kifejezésmód elemeit. »– Gabonabetakarítás, drótbetakarítás« – »Képzelje, Berta néni! Poloskát találtak a házban – Hát ez elég nagy szégyen! – háborgott anyám. – Poloska csak ott van, ahol nincs tisztaság. Politikai tisztaság, mama! – mondtam volna, ha ott vagyok«” (Tűnődés Sütő András naplójegyzeteinek olvasása közben – kitérőkkel – A szavak értelme).

Sütő András lapját, az Új Életet, amelyet harmincegy esztendőn át annyi kényszerű kompromisszummal és a kisebbségi lét keserves szolgálatával igyekezett életben tartani, elhagyni kénytelen. Korábban sok apró és jó ügyet igyekezett menteni, emlékezett Kacsó Sándor enyedi ambíciójára, aki a román fasizmus közepette lapjának első oldalán a király képét közölve is azt mondta: szolgál, ahogy lehet, de magyar szóval. Mert szolgálni kell. Sütő András is szolgált; naponta hadakozott a cenzúrával. Kicsi öröm, ha egy-egy emlékmű pusztulását megakadályozó cikket sikerült közölni. Ha folyamatosan írhattak a romániai magyar színjátszásról, művelődési hagyományokról. 446Rengeteg ideje ment rá arra, hogy a kollégái elleni pártbizottsági támadásokat kivédje. Az 1956 miatt börtönviselt szerkesztőtársait védelmező beadványok sorozatait írva virrasztott az írógép mellett, hogy állásukban, emberi szabadságukban megtartsa őket.

De most nincs tovább.

A cselekvés azt jelenti, lemond főszerkesztői tisztéről és elhagyja a redakciót. Ebben egy „hű magyar” följelentése is közrejátszott. Sütő András lapját és őt magát is pártellenességgel, nacionalizmussal vádolták. Hetekig tartó kivizsgálás, faggatás, vádaskodás indult ellene. Végül azt sugallták neki: egyetlen kis hűségnyilatkozat elegendő lenne az ügy kedvező lezárására. Válasza a megyei pártbizottságnál: indulatos visszautasítás.

Király Károly magyarországi lapokban szólt a fenyegetett helyzetről. Tőkés László Temesváron rendületlenül védte igazát és jogait. A Chrudinák Alajos vezette Panoráma figyelő tekintetét Prága (Havel) és Pozsony (Dubček) mellett Temesvárra irányította, és rendszeresen megkérdezte a román ellenzék, M. Berindei és mások véleményét. A magyar–román határon a Panoráma kamerája közelbe hozta: szögesdrót-erődítményt építenek a román kiskatonák. A román totalitárius állam önkéntelenül leleplezte magát: az ország egyetlen nagy láger. A felvételeket a külföldi televíziók is átvették, s a nemzetközi közvélemény is megbizonyosodott a diktatúra önjellemzéséről. Ennek nyomán bontani kezdték a hosszú kilométereken át felállított szögesdrót-kerítéseket. Július 24-én a televízió előzetes tudatta, hogy a 31-i Panoráma interjút sugároz I. Mihály román királlyal. 26-án Traian Pop, Románia magyarországi nagykövete felkereste Bereczki Gyula elnököt és tiltakozott a tervezett interjú sugárzásának terve miatt. A magyar TV elnöke megígérte az adás leállítását, de Chrudinák Alajos, Sugár András és Cselényi László filmjét adásba küldte. A román vezetés hazahívta nagykövetét. Előtte Fejti György, az MSZMP KB titkára fogadta a román diplomatát, aki tiltakozott az interjú miatt, ezt a magyar politikus visszautasította. A román vezetés válaszlépésként lemondta a magyar tanácsi küldöttség tervezett romániai látogatását. Magyarország és 447egyre inkább a nagyvilág is Temesvárra és Tőkés László sorsára figyelt. A kolozsvári szellemi élet bátor kiválóságai petícióban hallatják hangjukat Tőkés László mellett. Személyüket azért is fontos megjegyeznünk, mert mint a szeptember 27-én, Kolozsvárott keltezett nyílt levelükben áll: „a kereken 700 református lelkész közül senki sem vállalta a tiltakozást nevének felelős aláírásával”: Ady Béla, Bálint Tibor, Beke György, Benkő Samu, Cs. Gyimesi Éva, Dr. Imreh István, Jakab Gábor, Dr. Jakó Zsigmond, Kallós Zoltán, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Sipos Gábor, Dr. Tőkés István, Dr. Újvári Ferenc. Minthogy a kolozsváriak memoranduma nem juthatott el Marosvásárhelyre, Sütő András a Magyar Nemzetben, Bodor Pál (Diurnus) rovatában üzeni a Bethlen- és Berzsenyi-díjra jelölt, és novemberben kitüntetett Tőkés László védelmében: „Ami ezzel a gyülekezetéért és egész nemzetiségéért nyíltan kiálló bátor férfiúval történik, mélységesen felháborító. Az ellene folytatott gyalázatos állami és egyházi hajszában még elkeserítőbb, hogy éppen az a Papp László nagyváradi püspök az egyik legfőbb eszközember, akinek elsőrendű kötelessége lenne oltalmába venni Tőkés Lászlót, lelkésztársát és alárendeltjét, aki mellett presbitériuma és gyülekezete is kiáll.” (Magyar Nemzet, október 24.) Jellemző mozzanat: a román–magyar határon átkelő személyek testi motozásának napjaiban Sütő András szövege úgy juthatott el a Magyar Nemzethez, hogy Ágnes lánya azt Marosvásárhelyen szóról szóra megtanulta.

S aztán Sinkovits Imre tolmácsolásában a Vasárnapi Újságban elhangzott folytatólagosan a Vincze Jánoshoz, a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsa alelnökéhez írott levele. Drámai röpirat a romániai magyarság pusztulási folyamatáról. Abban a ragaszkodásban írt, hogy „miként a nemzet, ugyanúgy a nemzetiség is letagadhatatlan társadalmi-történelmi kategória, jól meghatározott etnikum, amely elemi emberi jogok alapján akarja megőrizni sajátos, kollektív egyéniségét. Ez a vágy és akarat most a tömeges menekülés folyamatába fullad és nincs, aki a távozók után szólna: gondoljátok meg, emberek! Sírva fogjátok majd énekelni, hogy vissza, vissza, 448visszatérni nem lehet! Ám ha bárki szólhatna is: a szavak nem segítenek. Csak olyan intézkedések segíthetnek, amelyek az okozat végső okait szüntetik meg radikálisan és idejében. Még mielőtt a helybenmaradottak töredékcsapata el nem mondhatja maga is: fuimus Troes! Legutolsó menedékébe húzódott reményem sugallja, hogy ha meg is fogyatkozunk, azért nem jutunk Ilion népének sorsára. Az időnek biztató jeleit észleljük.” De vajon miért szólt e levél épp a Megalkuvó Vincze Jánoshoz? Sütő András így indokolta: bizonyos volt benne, hogy a címzett nem vállalhatja a súlyos vádakat, s bőrének mentése végett kénytelen lesz a diktátort tájékoztatni. Halállal fenyegetőző telefonozó többször is tudatta Sütő Andrással, hogy a „pártpolitikát rágalmazó” levél végképp kihívta a rendőrállam felháborodását. Többórás kihallgatás és fenyegetőzés következett, aztán a „népharagnak” álcázott securitate-hadművelet újabb orvtámadása: öklömnyi kő, akár egy lövedék vágódott a lakásba. De virágok is röpültek a kerítésen át. Ha másképpen nem, hát így egy szál szegfűvel, őszirózsával köszönték meg olvasói, hallgatói az éteren át küldött remény-szavakat. Járókelők és aggódó szomszédok titkon a redőnnyel lehúzott ablak réseit figyelték: kiszűrődik-e a fény, mutat-e életjeleket a ház gazdája? Mert már az a hír is elterjedt, hogy elhurcolták Sütő Andrást. Bátorság szükséges ahhoz is, hogy valaki a szekusok által figyelt Vörösmarty utcába betérjen. Mert az arra haladókat is igazoltatták. Sütő Andrást házi őrizetben tartják – értesülhet a nemzetközi közvélemény. Gyertyák gyúltak és virrasztanak immár Tőkés László mellett Sütő Andrásért is Magyarország-szerte; és Szlovákiában, Strasbourgban. Az Írószövetség memorandumban tiltakozott és fordult a román hivatalossághoz; az osztrák PEN Club Václav Havelt követően, második külföldiként, Sütő Andrást tiszteletbeli tagjai közé választotta november 29-én, így szolidarizálva az üldöztetésben.

A román párt 14. kongresszusa nemzetközi kudarcot hozott a „testvéri” kapcsolatokban; az olasz és a szlovén kommunista párt lemondta részvételét. November 17-én Horn Gyula külügyminiszter is bejelentette: „Nem megyünk el.”

November 18-án az Erdélyi Tudósítás (1989/6.) szerint „gyakorlatilag lezárták a román határt. A turistacsoportokat visszaküldik…” Ebben a számban Horn Gyula a minisztérium stratégiájáról is nyilatkozott: „Egy: meghirdettük az erdélyi autonóm tartomány létrehozásának szükségességét. Kettő: megfogalmaztuk, hogy csak abban az esetben építjük a kapcsolatokat, ha előbb az alapvető problémákat tisztáztuk. Ha e téren nem sikerül előrelépni, más területen sem akarunk tárgyalni. Ez egy lényeges változás a korábbi politikához képest. Három: újfajta román politika szükséges ahhoz is, hogy a romániai magyarok és románok otthon próbáljanak boldogulni. Ez mindkét ország érdeke.”

A román pártkongresszus napjaiban a belső harcokban és securitate ügynököktől szétzilált Románia Libera csoport Budapesten a román követség előtt éhségsztrájkkal tiltakozott a népnyomorító rendszer ellen.

Markó Béla otthon, a Marosvásárhelyi sorokban (1989. november) kódexmásoló barátként jegyzi fel: „mert napról napra szótáramban élek, / és testemen csak átszökell a lélek, / hogy könyvből könyvbe, versből versbe jusson”. S egy másik versében (Karácsonyi levél – 1989. november 30.) pedig ez áll: „szabadság, szerelem: talán jövőre! / békesség, csendesség: talán jövőre! / Jókedvű három királyok: talán jövőre! / barmok közt csecsemő: talán jövőre!… kitépett füzetlapokon alszik a mindenható isten…!”

Hullik a hó, a lebontásra ítélt ház körül a behavazott belügyérek, akár a hóemberek, ólálkodnak. Éjszaka nem jön álom a szemére. A szemközti építkezésről házát reflektorokkal világították meg. Otthona fényárban – akár egy vallatószoba, amelynek fénye immár az országot és a romániai magyarságot vakítja meg.

Esténként Budapesten a Nemzeti Színházban az Advent a Hargitán előadása után a szereplők és az előadás mellett a szűnni nem akaró zúgó taps immár a Sütő András életéért való tüntetést is jelentett. A szereplők pedig némán lehajtott fejjel középre, a leterített vörös kendőre tekintettek. Oda, amely üresen maradt csaknem négy évvel korábban, a premier estéjén is.

Marosvásárhelyen pedig a szerzőnek művek helyett a puszta lét maradt végső érv és egyetlen állítás. A legnehezebb álom – az ébrenlét, amikor már álom sem jön a szemére. A székely népballadák nyomán tűnődött az idő és az emberi sors végzetes módozatairól. És Dantét olvasta. Reménytelenségében Vergiliusszal újból a poklot járta be. S a paradicsomi reménység: a nagy költő századok fölött szárnyaló szavai: „Óh boldog Magyarország! – Csak ne hagyja magát félrevezetni már…” És mintha fölcsendülne a dallam a Concertóból. (Bartók) „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…”

Távoli és egyben a magasba álmodott haza képe éltette a rettegtető napokban. Hatvanon túl az idő és a zsarnok sárkány szorításában az emberi színjáték harmadik felvonásában, szobaszínházának éjszakai csöndje telepedett rá. Szereplőinek valamennyi küzdelmét és gyötrelmét újra magára véve meditált: „Hatvanéves korodra a halál melléd ül és figyeli minden mozdulatodat. Eleinte riadozol tőle, álmodból is dobogó szívvel ugrasz ki, mert előle kellett menekülnöd, légszomjjal küszködve. Azután megszokod a közelségét, miként a mesében is megesik, hogy Sárkány alszik veled egy fedél alatt. Viszont annál jobban kezded hajszolni magad, hogy bepótold a mulasztásokat. Úgy élj, hangzik bennem a bölcs mondás, mintha minden perced az utolsó lenne. Én nem így éltem. Legalábbis ami az írást illeti. Ám lehetséges, hogy amit nem írtam meg – talán hasznára lett annak, amit megírtam. Örvendek, hogy minden olyan regénybe beletörött a bicskám, amit az ötvenes évek receptjei szerint kezdtem el, s hajítottam el azután – egyenest a tűzbe – önmagamból és a receptből egyaránt kiábrándultan. Most már, hogy nincsenek receptjeim, versenyt kell futnom a halállal. Tudom, hogy leterít egyszer, de egyet-mást addig még a szeme közé vágok. A végső ítélet dolgában magamat nem sajnálom, csak azokat, akiket szeretek. Meg kellene gyűlöltetnem magam velük, hogy számukra megkönnyebbülés legyen a halálom. Ezt nagyapám mondta, látván halálos ágyán, mily nagyon ragaszkodnak hozzá gyermekei, unokái, dédunokái. Talán jó irányba tapogatózott, mert szívét eltöltötte a szánalom. Ezzel valahogy én is így vagyok, csakhogy magam azt is 451szánom, amit nem fogok tudni magunkról elmondani. Hát fontos ez? – kérdezhetné bárki. Úgy érzem, fontos, mert nem rólam van szó. Hanem azokról, akik még mindig remélik, hogy helyettük is szólok valamit.”

És mintha felhangzana a dal a dideregtető éjszakában: „Én istenem, add megérnem…”

„A dal mennyei eredetű és mennyet varázsol a halottnak, aki tudja, hogy mit kell ilyenkor tenni. Tudja és feltámad.” (Tamási Áron)

Feltámad?

1989. december 22…

„Igen. Föltámad.”

– Élünk! Megvagyunk! 1989. december 22-én a kora reggeli sürgős telefonhívást a budapesti központ délután fél ötkor kapcsolta. Temesváron, Bukarestben, Aradon, Szebenben és másutt ropogtak a géppuskák, s a vonal túlsó végén marosvásárhelyi lakásáról, már a főtérről hazaérkezve, tudatta a jó hírt. Nemcsak maga felől, hanem Király Károlyról is, akiről a budapesti rádió és televízió, kolozsvári értesülésre hivatkozva, közölte: Marosvásárhelyen meggyilkolták.

– Élünk! Megvagyunk! – hangját nem a recsegő készülék torzította rekedtes árnyalatúra. Betegágyából keltette fel és vitte magával a több száz fős lelkes, „bátor és gyönyörű” ifjú sereg, hogy szóljon a város főterén összegyűlt százezres méretű sokasághoz. A történelmi pillanat felemelő voltáról, az Idő rendkívüli fordulatáról és adományáról beszélt. Hogy A közös véráldozat parancsa (Adevarul 1990. I. 30.) végre testvériségbe forraszthatja és új életre szólítja a román, a magyar, a szász és minden együtt élő népet.

Hittük, hogy az adventi várakozás nem tart örökké, s az 1989-es esztendő karácsonyán a betlehemi csillag nyomában jó hírt jelenteni elindulhatnak a háromkirályok.

Ám Heródes elpusztításával Heródes eszmei katonái nem tűntek el.

Napok múltával Sütő András már Nagy Lászlóval mondhatta: „Gyémánttá tömörült a gyanúm, hogy az új év is ó év.” (Elvarázsolt kastély) Mert zúdultak a tények; a romániai magyarságot emberi, anyanyelvi méltóságában és jogaiban újra és naponta megtiporták. A város határában a román nyelvű városjelző tábla alá kitett magyar névtáblára éppúgy, mint az ősi iskola visszaállításának gondolatára ordas indulatokkal törtek. Csokonai Vitéz Mihály látomása kísértetiesen beigazolódott. A Marosvásárhelyi gondolatokban írja: „A 454világ abroszán legkritikusabb hely, / Mely a csinos nyugat s a durva kelet között / Középpontban lévén, tisztán kimutatja, / Milyen még az ember s földünk ábrázatja.” Cs. Szabó László lényegre utalóan mondta Csokonairól és verséről: „A szemlélődő magyar világpolgár a térkép legkritikusabb helyén áll… s a legkényesebb magyar helyzetkérdést érinti, a régi magyar önvizsgálat lélektani és földrajzi alapját.”

A kelet-közép-európai változások, omlások óráiban Marosvásárhelyen a Csokonai jelezte tektonikus lelki és kulturális erők mordultak meg a társadalmi mélyrétegekben. Pallas oltárát említi Csokonai; és a fenyegető rezgéseket érzékelvén Sütő András hívó szavára a szellem méltóságát, a kisebbség jogát, anyanyelvéhez, iskoláihoz való ragaszkodását gyertyával és könyvvel a kézben, néma tüntetéssel százezres méretű sokadalom fejezte ki február elején. A történelmi jelentőségű nemzetiségi megmozdulás befejezéseként, az imádságot követően, Sütő András megköszönte a felemelően példaszerű együttlétet: „Mostani néma tüntetésünk nem jelenti azt, hogy némaságra kárhoztatjuk magunkat a következő órákban, hónapokban és esztendőkben. Ám ez a példa, amit most fel akartunk mutatni az országnak és a nagyvilágnak, azt célozta, hogy kulturáltságunknak és tisztességes szándékainknak legyen a metaforája. A lelkiismeret, a tiszta lelkiismeret büszkeségével hagyjuk most el ezt a teret, azzal a szándékkal és törhetetlen akarattal, hogy – Tamási Áronnal szólva – olyan világot akarunk, amelyben elmondhatjuk, azért vagyunk ezen a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, és ez a város, Erdély és ez az ország a mi igazi otthonunk, amelyben ezután kell biztosítanunk minden eddig el nem nyert jogunkat, a Petőfi álmodta jognak asztalánál.”

„Milyen még az ember s földünk ábrázatja?” Esztétikum és élet így válik eggyé – kikezdhetetlenül.

Az erdélyi magyarság békesség- és emberség-óhajtására egyre dühödtebben mordultak.

És mindent beborító éj telepedett a városra.

Ismét Csokonai marosvásárhelyi látomását idézve: „Gyarló tudatlanság! Zablátlan indulat! / Két démon, mely minden szépet, jót 455feldúlat, / Mely a kegyetleneknek botot ád kezébe, / s gyáva félelmet önt a gyengék szívébe, / Mely a babonának felhozván fellegét.” De a magyar szövetség székházába rekedt kicsiny magyar csoport nem volt gyáva. Úgy döntött, hogy „mindannyian együtt maradunk a székház termeiben, nem hagyunk senkit magára, együtt menekülünk, vagy együtt pusztulunk”. (Magnóba diktált naplójegyzet – Magyar Nemzet, 1990. április 7.) Menekülhetett volna, ám sorsosaival maradt. Élete így hitelesíti műveit. Rendkívülivé nem tragikus megcsonkítása emeli, hanem a közös többes ügye, ami neki valóban vállalás.

Botokkal, láncos és szúró pusztító középkori szerszámokkal – amelyeket az ország egyik vezetője „héköznapi munkaeszköznek” nevezett – rátámadtak a magyarságra. A kétségbeesetten hivatalos segítségkérelmekre Petre Roman miniszterelnök ravasz és halogató ígérgetésekkel válaszolt. A későbbi bukaresti véres események nyomán nyilvánvalóvá lett: a Vatra helyi vezetőcsoportja kormánykörök által támogatva szervezte és irányította a vásárhelyi pogromot, és személyesen a Sütő András elleni merényletet. Az ő remélt meggyilkolásával a kétmilliós magyarságot akarták megfélemlíteni az elkövetkezendő hónapok, évek politikai küzdelmeiben. S hogy később kolozsvári magyar írótársa őt tette felelőssé a pogromért, mert a gyertyás néma tüntetésre mozgósított, azaz erkölcsi tekintélyét és hitelét vetette latba? Farkas Árpád egyetlen hibájaként véli Sütő Andrásnak: „túl törpe színvonalú ellenségeket nevelt maga köré. Akik irigyei lehetnek országhatárokat átszelő hírnévnek, építménynek, de nem látják az egyszerű bővített mondat gáncs- és nihil-porlasztó esélyét, mely erőt és munkát továbbra is Sütőre bízzuk, kinek tolla immár leválthatatlan hatalom.” (Háromszék, 1992. október 20.)

A diktatúra sok évtizedes magyarellenes politikájának folyományaképp az alibi-forradalom – Bibó István kifejezésével élve – az „antidemokratikus nacionalizmus” korát hozta el Romániában. E „szörnyű fából vaskarika” – ismét Bibó Istvánra utalva – jellemzője: „Elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy 456olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.” Igen, a Bibó említette görcsös félelem vezette és szervezte a horda-indulatokat. Ez a rögeszmés gyanakvás és görcs a romániai magyarság elemi jogainak követelésében a román nemzet ügyét látja veszélyeztetve.

A pogrom nyomán a lelkiismeretes kevesek hangja elveszett az országos méretekben habzó magyarellenes rágalom- és hazugságáradatban. Amelyet a távirati iroda, a televízió és az újságok szabadítottak el, hogy elfedjék a „zablátlan indulat”-okra felbujtó és az eseményeket tisztázni nem óhajtó legfelső vezetők, az igazi felelősök személyét. „Így hát akasszatok fel engem is” – üzente Marosvásárhely terroristáinak dr. Mircea Iosifescu, a bukaresti atomfizikai intézet professzora. „De kérve kérlek benneteket, urak, kik Vásárhelyt lármásan kértétek Smaranda Enache, Sütő András és Király Károly felakasztását, akasszatok fel melléjük engem is! Mivel ellensége vagyok az agresszivitásnak, mert úgy vélem, a nemzeti tolerancia olyan erény, melyet minden nemzetnek gyakorolnia kell és minden országban elsősorban a többségi nemzetnek kell gyakorolnia e toleranciát. Mivel undorodom a fasizmustól és annak minden formájától, függetlenül attól, hogy mely nemzetiség ellen irányul és melyik országban. Mivel a büszkeség után, amit akkor éreztem, amikor népem szétzúzta a totalitarizmust, a szégyen következett, amiért e nép körében olyan kreatúrák jelentek meg, akik ezt kiáltották: »Le Temesvárral« és »Le Tőkéssel!«”

És azt is kiáltották, Bolyait is fel kell akasztani. Vagyis Bolyai Farkast, „aki 1856-ban hunyt el, és akinek nevét az a majdnem fél évezredes magyar iskola viseli ma, amelyből magyar tannyelvű református gimnáziumot szeretnének a marosvásárhelyi magyarok. Ebben az iskolában Ceauşescu idején fokozatosan sorvasztották a magyar nyelvű oktatást és a magyar osztályok számát.” (Magnetofonba diktált naplójegyzet) Ennek a kollégiumnak a könyvtárában, a Teleki Téka csöndjében tűnődött Cs. Szabó László is, Bolyai Farkas kiadatlan kéziratai között lapozgatván: s erdélyi naplójában idézte az alábbi sorokat: „A mintegy hétmilliónyi magyar az Európát lakó mintegy 457kétszáznegyven millió közt csaknem elhagyatva, önmagára támaszkodhatik, s Isten után jó észbe és szerényebb módba vetheti megmaradása reményét.” De az Időnek annyi elkomorító jele ellenére is hallatszanak a bizonyosság hangjai: a romániai magyarság többé nem érezheti magát a kollektív magány állapotában.

Távirat érkezett a már Budapesten súlyos sérülésekkel fekvő Sütő Andráshoz az Értelmiségiek Történelmi Megbékélésért elnevezésű, a magyar fővárosban rendezett kollokvium román résztvevőitől: „Tudnod kell, hogy mennyire együtt szenvedünk Veled, mennyire szégyelljük magunkat azért, ami történt. Tudjuk, hogy nem téveszted össze Romániát azzal, ami Veled történt, s újra együtt leszünk – otthon.” Gabriel Liceanu, Mircea Dinescu, Smaranda Enache, Dan Petrescu, Gabriel Adamestanu, Thomas Kleininger, Alin Teodorescu és Sorin Antoni. Mircea Dinescu címére, a Romániai Írók Szövetségének elnökéhez a marosvásárhelyi írók által írott levél mellett Székely János és Varró Ilona külön levélben fejezte ki megrendülését: „Döbbenten olvastuk, sőt hallottuk-láttuk, milyen vad és értelmetlen kegyetlenséggel tartották fogva, verték agyba-főbe, pimasz hazugságokkal manipulált bunkós-baltás »felvonulók« az RMDSZ vásárhelyi székházába szorult magyarokat, köztük kiváló írótársunkat, Sütő Andrást is. Döbbenten olvassuk, látjuk mindazt, amit a hatóság, sőt a kormány a marosvásárhelyi tüntetésekről (azok okáról) sajtóban, televízióban azóta is felelőtlenül hazudozik. Döbbenten érzékeljük nap mint nap az utcákról felénk áramló szervezett gyűlöletet. Megáll az eszünk, ha elgondoljuk: mindez csak azért megy végbe, hogy elszánt karrieristák tovább is megtarthassák a pozícióikat, s mi tovább se használhassuk nyilvánosan anyanyelvünket.”

A nagyvilág tavaszi reményeire fagy telepedett. Szerte Európában és Amerikában sokan felemelték szavukat azért, mert Vásárhely az éj birodalmává változott. Az Emberi Jogok Ligájának párizsi magyar szervezete nevében, éppen kórházba tartva, Fejtő Ferenc fogalmazott tiltakozó memorandumot; égő gyertyákkal és Sütő András könyveivel a Frízföldi Erdélyi Bizottság a Hollandiai Magyar Szövetséggel közösen a hágai román követség előtt rendezett békés 458tiltakozást. A nagykövetnek átadott petícióban egyebek között ez olvasható: „Szükségesnek tartjuk kinyilatkoztatni, hogy Románia kormányát teljes felelősség terheli az atrocitásokért. A hatóságok, a rendőrség, a hadsereg lehetővé tette a román etnikumnak, hogy fejszékkel, botokkal támadjon, megöljön és megsebesítsen magyar etnikumúakat, akik mindenféle védelem nélkül maradtak, holott erre törvényes joguk volt.

A magyarok állandó jelleggel bizonyítják, hogy lojális állampolgárai Romániának. Magyarország több ízben is hivatalosan lemondott Erdély fölötti igényéről. Semmi ok nincs tehát arra, hogy a románok ezt a nagyszámú kisebbséget elnyomják. Követeljük az alkotmányos garanciák megadását a romániai kisebbségeknek, szem előtt tartva nagyságukat és történelmüket, az 1990-es európai követelményeknek megfelelően. A magyarok csak azokat a jogokat követelik, amelyeket a második világháború után már magukéinak tudtak: iskoláik, kulturális életük, gazdasági és politikai identitásuk megőrzését Románia mai keretein belül. A magyarok sem nem emigránsok, sem nem szeparatisták. Ők csak egyenlő jogú állampolgárai akarnak lenni a román többnemzetiségű államnak…”

1990. március 19.: véres és eltörölhetetlen dátum a romániai magyarság életében. Mert a korábbi évtizedek betelepítési, intézményes és közigazgatási, nyelvi megsemmisítő programja után bekövetkezett Marosvásárhelyen az, amitől Csokonai kétszáz esztendővel ezelőtt tartott: „a homály partjához” érkezett a „Maros jámbor magyar vára”. S „az ész fénye” helyett a „vakság” tombolt megittasultan. A „homály partja” pedig, amit Bartók a huszadik század retteneteként „elcsőcselékesedésnek” nevez. Gyilkos ösztönök igazolták azt, amit Márkus Béla a nyolcvanas években született naplójegyzetek szerzőjéről írt: „Sütő András minden reményét elvesztette a népek testvéri együttélése és békés egymásrautaltsága dolgában (A betokosodott kudarc-Heródes napjai)

A Marosvásárhelyre borult éjszaka nyilvánvalóvá tette: a romániai magyarság előtt a szivárványkaput többé nem lehet fölfesteni az égre. Szivárványkapunak bizonyult a gyulafehérvári nyilatkozat 4591918-ban, szemfényvesztés volt az 1945-ös nemzetiségi statútum, és az Petru Groza délibábos hitegetése a vámunióról. 1989 karácsonya után a változások paródiájaként a „demokrácia” maszkabálján a nacionalizmus hóráját ropták. Félelmes a jövőre nézve, mert a politika mindennapi érdeke szerint irányított és szított gyűlölet, a mítoszi jogfolytonosságra hivatkozó horda-indulat máskor is vitustáncot járhat. Erre utalt Sütő Andráshoz címzett, keserű fohászként megfogalmazott levelében Bálint Tibor: „A legijesztőbb az a rádöbbenés, hogy nem egyesekkel állunk szemben, ami a diktatúrának is kedvelt szóhasználata volt, hanem megtévesztett milliókkal, no de hátha nincsenek is megtévesztve? Hátha saját érzelmeik útját követik? Nem áltatjuk magunkat ezzel is, mint annyi mással a forradalom utáni napokban? Lehet, hogy a tömegeket szándékosan megtévesztik, de ki nem hiszi el azt, amit ő maga is szívesen hallana, ami összecseng előítéleteivel?” (Magyar Nemzet, 1990. augusztus 13.)

Strasbourg, 1990. november 22. Sütő Andrásra várakozva, aki Katherine Lalumière-rel, az Európa Parlament főtitkárával találkozik. A századunkban elkövetett kollektív és bestiális cselekmények nyomán az újra és újra felmerülő kérdésről Bálint Tiborral együtt tűnődöm ezen a napsütötte téli napon az Európa Parlament melletti park csöndjében. A pázsitot hótakaró fedi, s ezért különösképpen hihetetlen a kép: gólyák lépkednek, csőrükkel a hólepedő alatti avarban kotornak táplálék után. Kukacot, rovart felcsippentve a villanypózna tetejére épített fészekbe repülnek az eleséggel. Strasbourgból a gólyák a téli hónapokban se költöznek melegebb vidékre. Hogy az Időnek metaforikus idilli természeti jelein mégse andalodjunk el – erre a gólyák helyett az égbolton a Golf-öböl irányába húzó repülőgépek is figyelmeztetnek.

1596. június 8-án Szenczi Molnár Albert diákot, minthogy pünkösd napján Büschweilerben titokban úrvacsorát vett, a város főbírája kiutasította Strasbourgból.

1990 novemberében a pogány hordától megsebesített Sütő Andrást Strasbourg városa befogadta, hogy erdélyi nemzetségének 460képviseletében a reménység mikéntjéről és a „megnyugvás olajágas galambseregének” eljöveteléről szóljon.

Strasbourgban nem kell a gólyák érkezését kémlelni tavaszonként. Az otthoni, századokon át tartó türelem, a gólyára várakozások történelmi évszakai után éppen itt, az Európa Tanács-beli találkozó után mondotta Sütő András: „Nincs mire várakozni, nincs kire és nincs miért. Mert sehonnan sem jöhet csoda, amely bennünket kiemelne a mostani nyomorúságból, ha mi magunk nem vaszkalódunk, és nem próbálunk kievickélni belőle. Amennyiben cselekszünk, akkor számíthatunk külső segítségre is. Külső segítségen a nemzetközi fórumok erkölcsi, politikai segítségét értem.”

Sütő András ötvenedik születésnapját köszöntve Nagy Gáspár Bölcsődal Perzsiából című versében így tűnődött: „nézünk az ellépő század tarkójára reménykedve, (hátha visszanéz a 2000-ig süllyedés előtt,) egyszer még öreg szemével ránk tekint…”

És valóban visszanézett.

És valóban ránk tekintett.

S a kegyelem történelmi pillanatában Kós Károly igéjét idézhetjük: „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” Mert igaza van Bálint Tibornak: mindent újra és elölről kell kezdeni. Kós Károly Kiáltó Szójának 1921-es testamentumától. S ez a küzdelem alapvető és cselekvő gondolatként tűzheti zászlajára azt, amit Tamási Áron 1937 októberében a Vásárhelyi Találkozó tanulságaként megfogalmazott: „A román nép és a romániai magyarság közötti békés együttélésnek mindenekelőtt álló feltétele az, hogy az állam biztosítsa a magyarság kisebbségi jogait, úgy is, mint állampolgársági egyedeknek, s úgy is, mint nemzeti közösségnek.”

Gyógyuló tápászkodás – napok, hetek, hónapok, évek – és szüntelen megnyilatkozás; levélben, interjúban, memorandumban. Évek telnek, amíg immár újabb keserű tanulságokkal merülhet el írói csöndben.

„Dicsőséget szomjaznak minden áron, / De, ha nem kell vér, olcsón is veszik; / Ritka dolog, hogy egyetértsen három / A holnapot ma bízvást megeszik…”

Olvashatjuk Arany János Bolond Istókjában.

Amikor 1993 tavaszán „kétségbeesett kacaj”-jal újjáíródott Az ugató madár, s amikor az „ott volt a csapás Világoson” történelmi látásmód a Nagyidai cigányok-formán Sütő Andrásban a „kezdék nevetni a sírás helyett”-re formálódott, akkor szükséges felidéznünk a fogantatás drámai helyzetét – írói s magánemberi vonatkozásban egyaránt.

A szuzai menyegző: a kétségbeesés végső víziója, egy nép megsemmisítésének tragédiája a nyolcvanas évek fordulóján született. Ebből nincs tovább – a költői én megélte a közösség pusztulását; Arany Jánost idézve, „az ápolt népgyülölség” (Gondolatok a békekongresszus felől) nagy romlása bekövetkezett immár.

Nyelvben és műben bujdosó haramiaként kell élni, miközben a fizikai és erkölcsi megsemmisülés ördögi árnyai naponta kísértenek. Ekkor még búvóhelynek tűnik Sikaszó. Később derül ki: lehallgatók rögzítették a szerző álmait; a sátáni hadosztály műszaki osztályát 1992-ben a vegyész alakulat követte; a lassan, párolgással fojtó méreg az isteni gondviselés és Éva asszony gyanakvásának jóvoltából nem volt végzetes. Sütő Andrást folytatólagosan kísértette a zsarnoki politika, hogy erkölcsi erejét, írói, emberi tekintélyének hitelét veszejtsék. Olykor „baráti” tanácsoknak mondott ellent, egyszer elkészített dicsőítő felszólalás elől tűnt el, máskor a diktátort magasztaló nyilatkozat aláírásának kényszerűségéből vágta ki magát. Az elmúlt évtizedek szellemi-politikai nyomorúságára utalva Sütő András többször említette írótársait, Bajor Andort, Szilágyi Domokost, akik Csiki Csaba ideggyógyászati osztályára menekültek Marosvásárhelyen, hogy megpróbálják túlélni az elviselhetetlent. A zsarnokságból való menekülés egyik lehetősége a szerepjátszás, amely majd Az ugató madár Bolond figurájában oly drámai erővel mutatkozik meg.

Az Advent a Hargitán is a magányos bujdosó lét költői drámája – Bódi Vencel házikóját sikaszói képzelettel emelte a romlások és csodák világába –, ahol minden megtörténhet. Ahol a pusztuláson túl a csodákra is van esély.

Az ugató madár fogantatása az Advent a Hargitán közelében, 1985-ben kereshető. Korábbi történelmi drámáiban a protestantizmustól (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán) az emberiség kezdetének mitológiai idejébe húzódott vissza (Káin és Ábel). Az események helyét illetően az új drámában legszemélyesebb életkörét, Marosvásárhelyt választja; a korszakot tekintve pedig nemzeti létünk talán legsúlyosabb hónapjait és éveit idézi föl: elbukott szabadságharc után egy újabb s reménytelen fellobbanás, a székelyföldi összeesküvés véres megtorlása köré építette a drámai eseményeket.

A történelmi idő drámai értelemben is személyessé vált Sütő András emberi-írói létében. Arany János ugyan nem kényszerült menekülésre, mégis a Világost követő időkben verseiben újra és újra feltűnik a bújdosó alakja, gondolata. A Családi körben (1851) „Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván”; a törökországi száműzetésből hazatért Egressy Gábort köszönti, aztán a bújdosásra induló Juliskájáról ír, s 1850 szilveszterén poharat emel „azért ki bujdokolva jár”. S ami Aranynál gesztus, Jókainál megélt élmény. A tengerszemű hölgyben Jókai így idézi fel tardonai bujdosását: „Nem vagyok hős, se óriás, megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál előtt, könnyre fakaszt a fájdalom – de az utamról le nem lépek, ha nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt, leszek Sajó: ugatni fogok, már nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.”

Az ugatás tehát a megszólalás jogához való végső, kétségbeesett ragaszkodás. S a félelem és megalázottság kényszerűségébe szorított ember állatiasított hangja is. Ahogyan Harag György Éjjeli menedékhelyének kolozsvári előadásában mintegy monumentális vízióként négykézlábra állt és ugatni kezdett a megalázottak és megnyomorítottak gyülekezete, ilyen értelemben Sütő András számára az ugatás metaforikus kép is a kiszolgáltatottságban.

Az Advent a Hargitánban még csak Csudalátó Dániel kutyájának a hangja veszett el – az elnémított világ játékos-jelképi gondolataként. Az ugató madár Bodor Péter műve. Az ezüstsípjától megfosztott madárfaragásba illeszti ugató szerkezetét, minthogy a kutyafaragáshoz szükséges juharfa elfogyott. A madárnászinduló hangját idézi Bodor képzelete, s a drámaköltő Sütő András Tamási Áront is asszociálja. Az énekes madarat. Csakhogy Magdó és Móka az ármányoktól ketten eggyé válva, a szerelem csodatevő erejével madárrá változva elmenekülnek – az Idő, a Történelem Sütő András világában már nem engedi az idilli röpülést és szabadulást. Ugató madara szárnyalni sem tud. De az ugatás jelképi erejének indíttatásaként, mint legtöbb írásának mélyén gyermekkori félelmek élményei is fölmerülnek benne. A kamarási, álom és ébrenlét határán átvirrasztott éjszakák, amikor a csönd a portáról portára ugatásra kapó kutyák csaholását erősítette fel. S mintha végső fenyegetéssel harci láncban a szülői házra támadnának.

Börtönben faragják ezt a madarat, s már csak az emlékezet álomvilágából hozná a havasi szellő. Sütő András madara már nem szólalhat meg: rabságban és kiszolgáltatottságban született. Fojtogatás közepette már csak nyüszíthetünk, ez pedig a kutya hangja. Sütő András a dráma első változatában, a darab elején, a Bolond látomásában az igéket és jelzőket szárnyasította, melyek „A virágos fák ágain tollászkodtak, majd váratlanul ugatni kezdtek. Ugattak, mint az éjszakai komondorok.”

Az új drámában – okkal – elhagyta a lírai metaforikus képet. Mert erejét gyöngítené. Később Bodor Péter kényszerűségben tákolt madárműve drámai jelentésben szólal meg. Így egyszerre fanyar, bizarr és groteszk – történelmi jelképiségében is. A lírai fájdalom helyett a képtelen közösségi létnek, művész és hatalom viszonyának földközeli és abszurd kifejezéseként. S hozzá: az ugató császárnál abbamarad a megnevezés, mert a „madár”-ra már nem tellett a festékből.

Bodor Péter madara persze írói teremtő fantázia műve, mert a székely ezermester zenélő kutat, hidat és orgonákat szerkesztett. S hogy e különös munka több értelemben is esztétikai jelentőséggel 464szolgál Sütő András számára, arra számos momentumában Bodor titokzatos és talányos élete is ihletet adott. Mert ahogyan Fodor István krónikásfüzetéből értesülhetünk (Bodor Péter, a székely ezermester – Marosmenti Élet kiadása 1936), erdőszentgyörgyi születésének évszáma bizonytalan; 1778. vagy 1788. április 15. merül fel adatként. A falu református parókiáját tűz pusztította, s az anyakönyv vélhetően az újrakezdett népességi számbavételt rögzítette. „Állítólag” – így kezdhetnőnk több mozzanatot Bodor Péter homályba tűnt életéből. Romantikus, regénybe illő feltételezett családi fogantatás Zilahi Sebess Péter református lelkész elmebajos lányától és a Zeyk János udvarában szolgáló süketnéma legénytől. Csak feltevés, hogy Bécsben műszaki tanulmányokat folytatott, de az már bizonyos, hogy 1816-ban bankóhamisítási ügybe keveredvén, a szamosújvári börtönbe került. Aztán a vásárhelyi zenélő kút alkotója hosszú esztendőkre eltűnik, mígnem 1849-ben a szabadságharc segítésére gyutacsgyárat létesített Marosvásárhelyen, s még ez év augusztusában Kolozsvárott, Farkas utcai szállásán szívszélhűdésben halt meg.

Költött, újraköltött személy tehát Sütő András Bodor Pétere, hiszen az ő drámája akkor éled fel, amikor a valóságos személy már halott. Mégis, a nép körében élő Bodor-legenda motívumai drámai sorssá emelkednek írói látomásában: a lengyel hercegnővel való titokzatos szerelem, a zenélő kút elnémítása, miszerint a börtönből kiszökött Bodor Péter egy csavart eltávolított. A kút tetején Apolló-szobrot láttak, tévesen. Valójában Neptun-alak állt a kupola csúcsán.

Bodor Péter személye felmerül Orbán Balázs székelyföldi krónikájában is. Amikor a szabadságharc idején a móc csapatok székely falvakat pusztítottak, Szabéd is veszélybe került. S ekkor szállították a falu templomába Bodor Péter orgonáját. A gyújtogató hadnép rémülten valamiféle csodafegyverre gyanakodott, s megfutamodott Szabéd alól.

Bodor Péter titokzatos és tűnékeny alakját helyezte át Sütő András egy új történelmi korba, a világosi fegyverletételt követő évekbe úgy, hogy az alkotó-teremtő ember mai idegrendszerét és sorsát a történelmi-politikai mindennapok csapdájában mutassa meg.

Távlat nélküli korban, széthullás és szétveretettség közepette a csodavárás a kétségbeesés reményváltozata. Így várták csapataival visszatérni Bem apót; mások Erdővidéken és a Maros mentén látták felbukkanni Petőfit, s a politikai képzelgők egy európai hadsereg felmentő hadműveletéről reméltek híreket.

Dramaturgiai erővé válik a fantáziáló csodavárás Sütő András darabjában, amikor a Bolond – alias Horváth Csongor – Petőfi vagy Rózsa Sándor képében jelenik meg. A székelyföldi összeesküvés némely személyes és történelmi ténye is drámai játékká, dramaturgiai gondolattá formálódik. Az ugató madárban Makk József Péterffi nevű pesti kereskedőnek mondta magát, és a marosvásárhelyi hadbíróság vizsgálati fogságából úgy szabadult, hogy egy hamburgi lapban hamis hírt adatott le Párizsba távozásáról. Amikor Sütő András Claudiával Bodor Lajosként menti Péter életét, egyszerre tekinthető ez a történelem és Sütő András játékának. Az is felidézi a valóságos történetet, amikor a komisszár fegyvereseivel a bankóprés működésének pillanatában rátör Bodor Péter házára. Bukarestben kísértetiesen megtörtént: Nagy József szabómester házát körbevették a nyomozók, hogy Makkot elfogják, ám a házigazda lélekjelenléte megmentette a bujdosót, egy nadrágot nyomott kezébe, s kiküldte műhelyéből, mintha szolgáját szalajtaná megrendelőjéhez.

A valóság élet-halál játékai sűrűsödnek így esztétikummá, s teremtenek egy újjáértelmezett, megvilágított mai helyzetet és közérzetet. Egy bújdosó író drámai naplójának módosulásaként is számot vetve az Idővel, a Történelemmel, az elmúlt évtizedekkel. Jókai Mór sorsát és művét parafrazáltuk Sütő Andrással kapcsolatban. Az összkiadásban Jókai naplója mellé egy elbeszélést illesztett, címe: Megölt ország. Véres és kétségbeesett vízió, ahogyan „Pizarro vérebei ugatva törtek előre, s az ég felé kezdtek ugatni…” Az inkák pusztulásának krónikásaként Jókai a világosi vereség űzöttségében a bújdosó naplóíró fájdalmas személyességét szólaltatja meg: „A rézszínű faj azóta csendesen enyészik”.

A sorvadás és pusztulás okait azonban Sütő András nem a tegnapi és mai Pizarrókban keresi. Már Az ugató madár első változatának 466Prológusában a Bolond mondja, amit az újraírt drámában Bodor Pétertől hallunk: „magyar nem vész el csak magyar által.” Sütő András a közösségi és történelmi méretű önpusztítás okait, drámáját írta meg Az ugató madárban.

Az 1985-ös fogantatás még a korábbi történelmi drámák emelkedettségét idézi, s az 1993 májusában, majd a gyulai előadás tanulságai nyomán átdolgozott mű a nemzeti önpusztítás tragikus gondolatát az Arany János-i keserves nevethetnék nézőpontjába helyezte át. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja fordított változatát is idézi Az ugató madár első variánsának indítása, amelyet a szerző Prológusnak nevez. Egy „dal” szólítja meg Bodor Péter alakját, amit a halálos ítélet felolvasása követ. Csak amíg Kolhaas Mihályt bitófára juttatja a fejedelem, a császár megkegyelmez az építészmester életének. Bodor Péter kedvesének, Claudiának köszönheti életét, de mi áron? Ezt Sütő András talányosan lebegteti az első variánsban. Heyerle ezredes nagy széptevő, s egy vonzalom a Komisszárral is szóba kerül. A bűnbeesés, csábulás visszatérő mitológiai motívuma ez, hiszen Lisbeth múltjában Müller Ferenc merül fel; Káin kedvesét, Arabellát Ábel is megérinti. Az ugató madár első formájában Claudia epizódszereplő. Az az asszonyi okosság, fülledtség, érzékiség, amely az új drámában gondolati és dramaturgiai vonatkozásban mélyíti Bodor Péter sorsát, hiányzik a korábbi darabból. A kísértések motívumát se érinti az új dráma. Az 1985-ben írott darabban, a Claudia-szerelem jeleneteiből indít és hozzájuk tér vissza. Így Bodor Péter magánüdvösségének óhajtását költői erővel igazolja, s ettől is feszes és igaz majd Bodor konok tiltakozása. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában az Énekek Éneke adta a poézist Lisbeth és Kolhaas szerelmének, az 1993 májusában írott és Gyulán előadott darabban a Paraszt Bibliából ismert Az asszony terömtése című történet lírai, mitologikus kapcsolatot teremtett korábbi drámáival. Ám a végső változatban élesen fordít, és a mitológiát szarkasztikus játékossággal bontja ki, amikor Bodor táncos léptekkel fuvolázva a görög kecskepásztor, Daphnisz szerepében üzekedik lánykájával, Chloéval. Döntő, a dráma lényegét meghatározó jelenet ez a hangváltás, mert 467a történelmi nézőpont keserves-gunyoros természete így a magánélet, a szerelem körét is áthatja. Egységesebbé vált a dráma hangvétele.

Makk József robban be a családi idillbe. Az 1985-ös elgondolásban még Libényi János folytatott vitát Bodorral a szabadságharc újrakezdésének esélyeiről. Sütő András nemcsak azért váltott személyt, mert időközben Libényi János szabómestert és Ferenc József elleni merényletét Páskándi Géza a Lélekharang című darabja középpontjába állította. Libényi anarchista volta a 80-as évek zsarnokságában asszociációkra is lehetőséget adott, s egyben szűkítette a dráma gondolati körét – Sütő András azért is választotta Makkot az új változatban, mert személyében mélyebb és árnyaltabb vita bontható ki. Összevetve a két dráma vitajelenetét, igazolódik Sütő András módosító szándéka. Mint olvasható, a mostani drámában Makk József szerepe Libényinél súlyosabb. Itt a vita átgondoltabban szerkesztett. Már az is növeli a sodrását, hogy Makk, aki katonaként a számítások embere, lelkesedik, s Bodor, aki szárnyaló-művészi természet, ironikus ellenszúrásokkal igyekszik hűteni barátja terveit: „Repetát a vérfürdőből!” – mondja, s még Kolhaas Mihály igazságküzdelmét is felidézi, amikor Makknak ekképp replikázik: „Elveszett pipaszurkálót, karikagyűrűt, meg lehet találni. Elveszett szabadságharcot friss vértől ázott csatatereken sohasem.”

Mintha Illyés Gyula Fáklyalángjának nagy vitája is fellobbanna Bodor Péter és Makk József között azzal az ellentétezettséggel, hogy a kossuthi érvekkel a katona szárnyal, s a hideg ész szempontjait, a Görgey-gondolkodást Bodor Péter, a kossuthi alkat képviseli. Azért is eleven és drámai ez a dialógus, mert Sütő András nem merevíti meg szereplőinek érveit; Makk sértése után átölelik egymást, majd Bodor Péter – újabb fordulatként – Makk érveivel folytatja a vitát. Bodort újabb sértés is éri: „Ha egyáltalán magyar maradtál” – ez az egyik, s Az ugató madár drámai lényegére és mélységére utaló legfontosabb gondolat. A kétségbevonás – ha nem úgy cselekszel, és nem úgy gondolkozol, ahogyan elvárom, akkor emberi hovatartozandóságodban válsz kérdésessé, illetéktelenné. Amikor az összeesküvés tervét, szerkezetét fejti ki Makk, ebben már az árulkodók megsemmisítésének eszelős víziója tűnik elő. 468Libényi az első drámában Saint Just-öt idézve mondja: „Nemcsak az árulókat, hanem a közömbösöket is meg kell büntetni.” Utóbb Makk ennél is végletesebb. „Megsemmisítem családostul, megöletem, főbe lövetem… Meztelenül kergetem ki az országból… az árulókat.” Erre Bodor Péter: „Megőrültél? Haynaut, a bresciai hiénát akarod felülmúlni vérengzésben és nemzetárulásban?”

A véglegessé formált drámában nemzeti-társadalmi méretekben mutatkozik meg Makk túlzó és elvakult álláspontja, amely a hatalomra jutott Kálvint is idézi, aki máglyára küldi barátját. (Csillag a máglyán) Innen nincs tovább, Makkal Bodor nem tud haladni. S hogy mégis ráugrik a bankóprést működésbe lendítő küszöbre? – arra egy színpadilag is hatásos és lélektanilag fordulatot jelentő momentum ragadja. A titokzatos dobozból kibomló koporsó és a Közbátorléti Nemzeti Védegylet rágalmazó levele, melyben őt vádolják az összeesküvés elárulásával.

Az Egy magyar nábob tűzijátéka születésnapi mámorában érkezik egy koporsó „bársony szemfedővel letakarva, tetején a Kárpáthy család ősi címere, oldalán ezüst szegekkel kiverve Kárpáthy János neve.” Abellino küldte, s az ünneprontó döbbenetben „az iszonyat lezár minden ajkat” – írja Jókai. Sütő András drámájában Bodor a koporsóüzenetre az önvédelem végső kétségbeesésével kiáltva kérdezi: „Akkor ez most hányadik halálom?” – és megindítja a bankóprést. S egy kétségbeesett ironikus mondat következik, mielőtt még a Komisszár fegyvereseivel belép: „Mennyit kér tőlem a Duna menti népek fölszabadítása?” Makk és Bodor nótára gyújt. Nem önfeledt dalolással, hanem mint Tamási Áron Ősvigasztalásában, midőn összeomlik a világ és életüket siratják a legények, „vadul csárdásba kezdenek.” A mulatásban élet-halál ősi gesztusa nyilatkozik meg Sütő András jelenetében is.

Heuréka! Nincs más önvédelmi és igazolási érv Bodor Péter számára, mint közügyi gesztusként elindítani a bankóprést.

A korábbi történelmi drámák heroikus pátoszán itt túllép Sütő András, s Bodor helyzetét már magánemberi sértettségében is groteszknek mutatja. Méltóságát a közbátorléti patkányok társaságával 469szemben kell megvédeni? S a Duna menti népek fölszabadításának sikere bankóhamisítóján múlik? Ám legyen! Különösen nyomatékos ebben a Duna menti népek fölszabadítása mint végső szempont. Az első változatban Libényi érveként még elhangzott: „Bécs ígéretétől szerbek, románok, horvátok is kiábrándultak”. Az 1848–49-es forradalom bukásaként annyit ismételt ideológiai ítélet: Kossuthék későn ismerték fel a nemzetiségi kérdést. Makk már nem hivatkozik a szomszéd népek becsapatottságára. Az 1989-es „változások” és az 1990. március 19-i pogrom után Sütő András joggal kérdezheti: és ha a magyar politikában felmerül az összefogás gondolata? Megszenvedettsége okán Sütő András okkal mondhatja: ne áltassuk magunkat! Az Idő nem tisztította ki a sátáni indulatokat: Vasvári Pált és Madách Imre családját felkoncoló tajtékos ösztönüktől, a felső politikák gyűlölségszító indulataitól a Duna-medence népei másfél évszázad múltán sem szabadultak meg. Keserű iróniával Sütő András ezért is tudja láttatni Bodor Péter és Makk lelkesültségét, a nemzeti és a nemzetek közötti megbékélés képtelen emberi és politikai momentumait.

Bodor iróniáját említettük, mellyel Makk forró képzeletét hűti, s a mindennapi politikai-történelmi realitásokra próbálja rádöbbenteni. Korábbi drámáiban Sütő András azonos izzásban ütköztette hőseit, most distancíroz. Mint idéztük, egy fordulattal megmutatja: Bodor is tud Makk forradalmias hevületével érezni, de ő már egy más dimenzióból nézi a nemzet ügyeit. S hogy a bankópréssel mégis közügyekbe robban, abban már hazafias lelkesültsége helyett a magánemberi mivoltában ért rágalom vezeti. Az áruló motívuma ez. Németh László Görgeyje azzal menti és nyugtatja magát, hogy egy nemzet méltóságát, önbecsét tartja meg, ha őt a világosi fegyverletétel és a szabadságharc bukásának bűnbakjaként nevezik meg. Sütő Andrásnál mozdul és árnyalódik az áruló-konfliktus. Németh László hőse tragikusan magára marad. Az önfelmentő és megtisztító, mitologizált érv a közvélemény vádjára: így nem vész el a remény! Sütő András árnyaltan bontja ki, hogy a nemzet nevében megnyilatkozó vélekedések, magatartások kicsinyesen és provinciálisan is megmutatkozhatnak – a város elöljáróinak személyében például.

Sorsukat, a drámában való szerepüket Sütő András koncepcionálisan újragondolta. Az ugató madár első változatában főbíró, főügyész, ítélőmester, elmeorvos, börtönparancsnok, lelkészek a leégett vendéglő nyári kerthelyiségében gyülekeznek. A dráma végleges változatában megnevezi: Székely Bömbölde. A társaság színvonala adja a hely cégérét. A hatalmat, a megtorlást szolgálják, s közben Árpád apánkat a zenélő kút ékességeként akarják látni, mellüket domborítják, és Kossuth-dalokat énekelnek. Az 1985-ben írott darabban Martinovics Ignác jegyében ápolták a hagyományokat, de jól módosított Sütő András, amikor a mártír gondolatra nem szűkítette a buzgólkodó hazafi-érzéseket, hanem az egészre érvényes hiteltelenséget mutatta meg gunyorosan. Ahogyan Arany János írja a Vojtina ars poeticájában: „midőn a hont ordítva szeretik”.

Az ordítva honszeretők a Székely Bömböldében Kossuth Lajos üzenetét dalolják, tanakodnak a nemzet sorsáról, és a sör habjáról elmélkednek. Bach-zene nekik azért nem kell, mert számukra a labanc politikust idézi. Élet és halál dolgában közügyi emberként a császár nevében ítélkeznek, a Nemzeti Védegylet kollektív fülledtségében ismét csak törvénykeznek – ártatlanok fölött. Ebben mutatkozik Sütő András drámai nézőpontjának keserves kacajra fakasztó természete. Az egykori műben inkább poentírozó villanások fedezhetők fel. A Mártírjaink Emlékét Ápoló Bizottság elnöki, főtitkári tisztének megválasztása például, amely az egykori politikai élet publicisztikus karikatúrájaként jelent mulatságot. A mostani, bömböldebeli társaság együtt is és személyenként is abszurdoid sorsot mutat. Tudathasadásos a létük: a császárt szolgálják, és ellenében mentik a hont. A politikai látszathűség és a bujdosó honmentő lelkiismeret tragikus kettősége szorítja őket.

Döntő Sütő András színpadi látásmódjában, hogy a korábbi darabokkal összevetve, talán éppen Harag György, Sík Ferenc sikeres előadásainak inspirációjától vezettetve, hang- és látvány-gondolatokkal is erősíti a drámát. A kacagó és viharos táncot lejtő fegyencek képe, a rabságához ragaszkodó Bodor Péter, az elöljárók feleségei (az 1985-ös darabban még nem szerepelnek) a tüsszentőporral a 471tárgyalást fordítják groteszkbe. A megzavarodott óra, mely Tamási „madár”-játékában a csoda megtörténtekor, azaz a fal elmozdulásának pillanatában megáll, Sütő Andrásnál a zavarodottságot jelzi azzal, hogy hatot üt, kilencet mutat, a valóságos idő pedig 11 óra (jelezve a diszharmonikus történelmi világ létét).

A kiteljesedett drámakompozícióban dramaturgiai következetességet igényel a rács mögötti zenekar jelenléte, amely a korai elgondolásban még nem bukkant fel. Ellentétben a Bolond személyével, aki sorsát tekintve szervesebb lett azáltal, hogy nevet változtatott: Dudik Csongor Horváthra módosult, s a kivégzett Horváth Károly bátyjaként fájdalma személyesebb. Amíg az 1985-ös darabban a harmadik felvonásban a tanórát követően az ápolók elvezetik Dudikot, a mostani sorsa – bizonyára az idő engedékenysége folytán is – lelepleződhet. Ahogy hülyesége az igazság kimondására csak menedék, álca a zsarnokságban. Tompa Mihály versével siratja a széthulló nemzetet, fájdalma és kétségbeesése a Világos utáni Vörösmartyt idézi a nemzeti tragédia apokaliptikus látomásában. „Megőszült az Isten” – mondja Sütő András Bolondja. Vörösmarty Mihálynál az Előszóban olvasható kétségbeesett vízió: „A föld megőszült; / Nem hajszálanként mint a boldog ember, / Egyszerre őszült meg, mint az Isten”. Ki-ki másként nem látja tisztán az eget, a kéve ezért hullik szét – véli Sütő András nemzeti megmaradásunk fölötti gyötrelmes víziójában.

Bodor Péter megszenvedettsége folytán menekülne az alkotás paradicsomi állapotába. A művészt öntörvényű mivoltában Claudia is meggyőzte, s lám, éppen az ihlető kedves az, aki gyermekáldás okán a jövő nevében rábírja a császárnak hódoló alkotás elkészítésére. Tragikus és feloldhatatlan kettősség szorításában teljesedik be Bodor végzete. Magánüdvössége megőrzésének reményében a művész morálisan megsemmisül. „Az utókornak nincs ítélet a fején, sem kötél a nyakában. És vegye tudomásul a jövő, hogy egyszer majd maga is jelen idő lesz a kényszerűségnek kínzókamrájában” – érvel Claudia. Igen, a perc, a jelen mindig érvet, alibit(?) szolgáltat, hogy a jövőtől megfosztassunk – innen magyarázható, hogy nevetésre 472hajló kedvünkben mégiscsak sirassuk Sütő András drámájának szereplőit és Bodor Péter sorsát. Nem történelmi önsajnálatunk, hanem jelenkori nyugtalanságunk végett. A lojalitás a Jövőt veszti el, az Arany János-i képet átfordítva: a dal, az alkotás művészi voltát semmisíti meg, ha nem villámként és a „levegőégbe” íródik; vele bukik teremtője is. A tét úgy drámai, hogy a Jövő, vagyis a megszületendő csecsemő a végső és kényszerítő erő Bodor Péter megalkuvásában – így vélte a gyulai előadásra elkészült változatában. Az életmű eddigi ismeretéből következik a Madách Tragádiáját is felidéző Jövendő, mely az anyai érzésekben mindenek ellenére derülni láttatja a horizontot.

Említettük, amikor az Anyám könnyű álmot ígér sokadik kiadására készült a Szépirodalmi Kiadó, a szerző kérésére Brueghel Téli vadászat című képe került a borítóra. Claudia anyai érzéseiben a gyermek Jézus megmenekülését idézi, a bruegheli kép a betlehemi gyilkosságot asszociálja. A heródesi időkben az életben maradt csecsemő, a gyermek jelentheti a megváltást, a Holnapot. A bitó alatt álló Kolhaas abban a holnap-tudatban hal meg, hogy Nagelschmidt a münzeri úton, a legrövidebben, kézen fogva viszi tovább a gyermeket.

A mai Sütő András Arany János aggodalmával érzékeli: „De bár fogy a nép és hazája pusztul, / És a jövendő hallgat, nem felel” (A költő hazája).

Az 1993 májusában befejezett változat végső sugallata: a pusztulás és fogyatkozások közepette a megszülető csecsemő sírása törheti meg a Jövendő némaságát. Tamási Áron a Hullámzó vőlegényben a fazekasmester művészvoltának bukását iparosi igénytelenségében mutatja meg, Sütő András az esztétikum és politikum összefüggésében az idilli konfliktusnál mélyebben és tragikusabban látja az alkotó drámáját. A hatalommal szembeni engedékenység a művészetben az embert, s az emberben a művészt pusztítja el – halljuk a drámaíró gondolataként.

A most olvasható és végleges változatban azonban a magánemberi szférából a közösségi tragikum magasába emeli a drámát azzal, hogy az egyéni pusztulás helyett a kollektívum mártírsorsával végző473dik a dráma. „A párhuzamosok az akasztófán találkoznak” – mondja a Komisszár. Vásárhelyen, a Bolyaiak városában! A nem euklideszi geometria, vagyis a modern matematika és tudományok alapgondolata e bizarr politikai-történelmi sors-axiómává sűrűsödik. Hiába a Császárnak tetsző igyekvés, hiába a fizetett Bolond státusza, a művészember magánüdvösségvágya – bárhonnan is próbálják a megmaradás esélyét – sorsuk egy: az akasztófa.

Kegyelem és ítélet három felvonásban – így szólt az 1993 májusában bevégzett darab. A gyulai előadás nyomán az új változat a kollektív tanulságra figyelmeztet: Magyarok három felvonásban. Amaz az egyéni, Bodor Péter sorsára utalt, a mostani a közösségi sorsra eszméltet bizarr eligazítással. S e közösségi gondolat felerősödik a darab képi utalásait, szellemét tekintve is. Csokonai, Petőfi, Tompa és Vörösmarty jelenlétére már utaltunk. Áthatják a drámát az irodalmi erkölcsi utalások; egyféle nemzeti-erkölcsi-szellemi mitológiát is teremt Az ugató madár. Petőfi halálával kapcsolatosan elhangzó „potomság” Illyés monográfiáját idézi; Claudia kedvesét Katona József hősével azonosítja: „Ó, te Bánk bánnak soha magyar földön ki nem vésző mása.” Aztán népdalok szárnyalnak fel, és a zsoltár költészete s századokat összefogó hangjai zúgnak a közösségi megmaradás óhajtásaként.

A hetvenes évek történelmi drámáiban egyének-eszmék küzdöttek; A szuzai menyegző már egy nép pusztulásának víziója, az Advent a Hargitán egy szerelmi kamaradráma, ám a hegyi házikó körül kántáló, kiáltó és elnémuló emberek sorsa is a kollektív tragédia szorongattató érzésével kísért. Az ugató madár számos egyéni sorsot összegez eggyé, azonossá. A véglegesített változat balladai magasba emeli a közösségi fájdalmat: az özvegyasszonyok végtelen menete a sortűz után, egy nép balladai siratása az Időnek mindenkori fájdalmas gyászait idézi fel – egy apokaliptikus Duna-medencei siratóban.

„Tebenned bíztunk…” – zeng a zsoltár, és képzeletünkben rendületlenül vonulnak a férjüket, kedvesüket vesztett asszonyok. Az Isonzóban, a Don-kanyarban, a szibériai munkatáborokban, a 474Duna-deltában elpusztultaknak és ötvenhat áldozatainak a gyászolói zarándokolnak végeláthatatlan menetben, az öröklétig tartó gyászban.

Egekbe hatoló az ének: „…és te megmaradsz minden időkben.” És vajon a kegyelem megtart-e bennünket annyi gyász és fohász nyomán?

Az ugató madár születésének helyétől, a szerző házától rövid sétányira található az egykori Postaréten a székely vértanúknak állított emlékmű, melyre Jókai Mór szavait vésték: „Törvényesen, szabad és független nemzeti állás / Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt.”

Sütő András a törvényes, szabad és független nemzeti és nemzetiségi állás álmával hűtlen hívséggel (Arany János) írta darabját. A történelem ihletésében „egészen, s mindig igaz” darabot alkotott.

Ne tetszelegjünk az elközönyösítő Időnek, mondjuk ki: jelentős nemzeti dráma született.

Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel vagy Az álomkommandó más nyelveken, külföldi színpadokon is elindultak a maguk útján. Az ugató madárnak hasonló utat nem remélhetünk. Mégsem kisebb amazoknál, sőt: személyesebben érint, mert kegyetlenül sorsunkba vág.

A 90. zsoltár a minden idők áhítatában zúg bennünk tovább:

„…Uram, téged tartottunk hajlékunknak, / Mikor még semmi hegyek nem voltanak, / Hogy sem ég, sem föld nem volt formálva, / Te voltál és te vagy erős Isten, / És te megmaradsz minden időben. / Az embereket te meg hagyod halni / És ezt mondod az emberi nemzetnek: / Legyetek porrá, kik porból lettetek, / Mert ezer esztendő előtted annyi, / Mint tegnapnak ő elmúlása / És egy éjnek rövid vigyázása.

… a magyar történelem, amelyben annyit öltük egymást, annyit írtottak minket s oly sokszor megfogytunk, szétszóródtunk és bűnvallásra kényszerültünk, mindössze ezer esztendős. Annyi, mint tegnapnak ő elmúlása. S mindössze ezeréves kiapadhatatlan táplálónk, a 10. században csodaszerűen feltámadó európai műveltség, amely 475szüntelen önpusztítás közben rengeteg népirtó gaztettért felelős más földrészeken, de lelki gyönyörűségünkre számlálhatatlan szépséget is teremtett és fölemelő morális nagyságot példázott. Annyi, mint egy éjnek rövid vigyázása.” (Cs. Szabó László: Számvetés a hármas határon)

„Azért ne sírj, fiam… Nézd meg, az Isten egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!…” Tamási Áron Csalóka szivárvány című drámájának végén János, a szolgalegény vigasztalja így a kicsi Bálintot. Egyedül maradottságát panaszolja a gyermek, mert mindenki a gáthoz futott, ahol, édesapja, a Kundi Kunddá változott Czintos Bálint az örvénybe vetette magát. Tamási Áron drámaíró életművének legsúlyosabb és legkomorabb darabja. Ebben a játékban sem a csoda, sem a közösség életteremtő hatalma nem fordítja jóra és reménységessé a történetet. Csalóka szivárvány: Czintos Bálint átalment alatta; mert más akart lenni, „…mint aminek az Isten teremtette”. Otthagyta birtokát, elment a városba, s a tudományok bódulatában tért vissza falujába és többé már nem élte székely gazda életét. Tamási népe legsúlyosabb drámáját nyitja meg a színpadon, az otthonmaradás, a megmaradás dimenziójában az egyéni lét tragédiájába hatolva. Korábbi játékaiban, a világomlást követő szétveretettség rajzában (Vitéz lélek), a népámító kalandor történetében (Tündöklő Jeromos), vagy a falubeli, családi viszály meséjében (Énekes madár) helyreáll a rend, s a bizakodó élet folytatódhat. Ahogy a mesében történik: győz az igazság. A szerelmesek madárrá változva szabadulnak az öregek zsarnokságából, Jeromos kámforrá válik, amikor ellene fordul a falu népe, s Balla Péter is felépíti élet- és lélekhódításának jelképét, a házat. Czintos Bálint különb akart lenni, s megrontotta magát – végzetesen. Nincsen visszaút a szivárvány alatt. A Csalóka szivárvány zárójelenetében a magára hagyott gyermek és az őt vigasztaló legény képében már a személyes tragédiánál több is feszül: Czintos önámító, hazug élete a gyermek jövőjével együtt a családot is megrontotta. Ilyenképpen a közösségi lét minősége is kérdésessé válik, amiben már nincs feloldozás és vigasztalás.

Isten sejtelmes némaságára utalva Tamási Áron 1942-ben, a szülőföldjén írt utolsó drámájában a történelem és a társadalom komor jeleit érzékelve, a legsúlyosabbat jövendöli: a személyiség megroppanásával népének, a székelységnek s az erdélyi magyarságnak az omlása 478kezdődik. Mert Tamási darabbeli utalásait, jelképi gondolkodását és közügyiségét összevetve körvonalazódik: Czintos személyiségváltásának tragédiájában társadalmi jeleket is érzékelhetünk. Alig beszélünk róla: Észak-Erdély visszatérését követően a főként Budapestről Erdélyt elözönlő harmadosztályú hivatalnok sereg gyors és züllesztő jelenléte megdöbbentette az erdélyi magyarságot. Továbbá az is megrendítő élményt jelentett, hogy az országos politikában épp azok nem képviselhették Erdélyt, akik a korábbi évtizedek kisebbségi életét szenvedték és küzdöttek benne. Háborúba való lépésünk folytán, főként a budapesti üzemekbe, például Weis Manfréd csepeli gyárába ezrek érkeztek a Székelyföldről, de még a román uralom alatt maradt Dél-Erdélyből is. A politika és a közélet romboló folyamatával egyidejűleg megkezdődött tehát a megélhetési elvándorlás. Az első világháborút követő menekülthullám után ezt a folyamatot már modernkori, civilizációs exodusnak is mondhatjuk az erdélyi magyarság sorsában. Czintos tragédiájában a költő Tamási élete is benne feszül; családjától faluközösségétől való elszakadásának fájdalma. A távol vonzása, az elvágyódás jele a szivárványos magakeresésben és csábulásban két mozzanatban érzékelhető. Zsuzsanna, akit Kálmán fiától a székely gazda el akar hódítani, Budapestről érkezett, Bálint pedig új életének alapozását a tudomány megszerzését és lelkének megváltását reméli a városban. A szivárvány tehát Czintos régi és új élete, képzelt ál-személyisége pedig a falu és a nagyváros között feszül az égre. Budapest csábító erejét is sugallja az onnan érkezett Zsuzsanna megszerzésének vágya is. Így zagyva tudóskodása és egy érzelmileg hamis világ képzete utaztatja haza. Otthon álorcás szerepjátéka végzetesen megzavarja és megrontja nemcsak a régi s az új család életét, hanem a falu társadalmát is. S ebben a képtelen komédiázásban, szerepzavarban tragédiára utaló éllel utal a lényegre Samu bácsi, amikor a Kunddá vedlett Czintosnak mondja: „Azt gondolja, hogy minden igaz, amit hazudik?”

Sütő András Balkáni gerle című drámáját is a hazugság szív- és létbénító árama hatja át. De ami a Csalóka szivárványban még a személyiség válságát, megroppanását mutatja, az a Balkáni gerlében már az 479omlás újabb stációja. Czintos hazugságjátékának voltaképp csak néma társa Samu bácsi, de mindenki más gyanútlan, s ha Czintos el is pusztítja magát, Tamási szereplőinek mikrokozmosza nem roppan össze. Az Isten néma hallgatására utaló mondatban még sejtető reménykedés is lappang: népét az Úr megőrizheti. Mert végül is Czintos magát csalta régvolt álmok újkori kergetésével. A Balkáni gerlében már keservesebb és végzetes Sütő András helyzetjelentése. Még emberáldozatra sincs szükség, mint korábbi darabjaiban. S aki ártatlanul, szívének tiszta érzéseit próbálja megtartani, az is e kollektív hazugságjáték részesévé válik. Mert maga a helyzet hamis, amelyben már az egész Schuller család véli azt, hogy minden igaz, amit hazudnak – maguknak és a környezetüknek. Okkal írja a darab különféle jelentés rétegeit kitűnően feltáró Cs. Nagy Ibolya: ez a dráma „a morálisan is végveszélybe sodort közösségről szól” (Út a méltóságától fosztott emberig – Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen). Mert a Schuller család menyegző játéka már nem a múlt ábrándjának kétségbeesett kalandja, itt az önámítás, a valahogy – életben maradás hazugsága farsangol. A felnőttek már nem is magukért, hanem lányuk, Amarilla álmának beteljesítéséért, menekülésének segítésére rendezik a képmutató lakodalmat.

Biblikus idők történetének példázatában, történelmi játékban antik idők újraértelmezésében, vagy hargitai költői színpadi játékában Sütő András az erkölcsi – szellemi megigazulásnak és megmaradásnak, az egyéni és közösségi méltóságért vívott belső és külső harcait írta meg. Ha másképp nem, a testvérgyilkosság, a bitó, a máglyatűz, de akár egy nép kiirtásának rettenetében színpadi víziója a tisztesség emberi, szellemi, erkölcsi megmaradásának, megtartásának álmát sugallta. Voltaképpen valamennyi mű a diktatúra évtizedeiben született. Az Ugató madár első változata és drámai alapgondolata is párhuzamosan íródott az Advent a Hargitánnal, így inkább a nyolcvanas évek első feléhez köthető. A történelmi fordulat után, Sütő András brutális megkínzását követően, a kilencvenes évek első, új műve a Balkáni gerle. Amely a Nemzeti Színház pályázatára született első változattól a bemutatóig négy esztendőn át, egészen a főpróbáig, 480formálódott (1994 őszétől 1998 októberéig). Anyagával szívósan küzdött, nyugtalan álmaiban és írógépe előtti hajnali tűnődéseiben tisztította dramaturgiai nézőpontját, s kutatta szereplőinek fájdalmas mosolyban fogant sorsát.

Naplójegyzeteinek részleteit is közreadta darabjának könyv-mellékleteként. Az erdélyi magyarság újkori, az évszázadban immár harmadik exodusának atmoszférája körvonalazódik feljegyzéseiben. Bennük a diktatúra képtelen megnyilvánulásainak, a lélekroppantó nyelvi, kulturális jogokat megsemmisítő párt és belügyi gépezet működésének tényeit sorolja. Családjának változatos számkivetése, írói voltának semmibevétele, a nyilvánosság előtt való elnémítása, főszerkesztői munkájának megbénítása mellett folyamatosan megrázó tényekről értesülhetett. Barátok és ismeretlenek keresték őt naponta, szerkesztőségben és otthonában, személyesen és telefonon sorolták a riasztó eseményeket, legtöbben azzal a reménységgel, Sütő András hátha valamiképp segíteni tud. Már nem is egy magyar emlékmű, vagy egy iskolai osztály megmentésének dolgában jelentkeztek, mint évtizeddel korábban, hanem egyéni sorsuk megváltásához kértek segítséget. Magyarországi kapcsolatot, követségi összeköttetést, tanácsot vártak, de főképpen emberi szót, reménységet reméltek, s tán erkölcsi jóváhagyást is – a távozáshoz. Mások a zöldhatáron, vagy folyón átúszva próbáltak menekülni a rettenet-világból. Sütő András szemérmes. Naplójában alig-alig érzékelteti, micsoda áradatban hallgatta a panaszokat, a kétségbeesett kérelmeket, híreket. Keresték a nap minden szakában, éjszakába hajlóan is: mely városban, kiknél tartottak házkutatást; keresték sürgős útlevél dolgában, hogy a halálosan beteg hozzátartozó legalább végső napjaiban megnyugtató gyógykezelésben részesüljön Magyarországon. Az élet nevében pedig legtöbb erdélyi magyar család tervezett és szervezkedett: ha ők maradnak is a román pusztulásban, gyermekük emberként és magyarként élje további életét. A kenyér, a cukor és a benzin megszerzésének napi és családi létkérdése mellett, sokszor már nem is titkoltan, baráti társalgások központi témája lett egy vőlegény vagy menyasszony szerzésének lázas ambíciója. S ha a határon túlról, baráti se481gítséggel, vagy üzleti alku eredményeként körvonalazódott a menekülés esélye, annak beváltása többéves életprogramot jelentett az egész családnak. Telefon lehallgatások, munkahelyi besúgók, baráti és családi megbízhatatlanok között, a diktatúra szorításában, ez folytonos színjátékra kényszerítette a magánélet boldogságára várakozó fiatalokat vagy idősebbeket, de a beavatottakat, a szülőket és a rokonokat is.

„…ahogy kidugom a fejem a játékból: szemembe vág a zimankós idő” – mondja Árvai Réka szerelmesének, Gábornak, házasságkérő játékuk feszült pillanatában. Sütő András új darabjában ez a zimankós idő nyílik meg: a Balkáni gerle a nyolcvanas évek második felében játszódik. Természeti és költői magasából alászállott az író, és városában, Marosvásárhelyen eleveníti meg az abszurdoid lakodalmat. Amely ugyan a diktatúra légkörét idézi, de írói idegrendszerét tekintve a kilencvenes évek, a romániai magyarság sorsában megélt események is alakították. Mert az újkori kisebbségnyomorító politikában már nem a lehallgatás és a belügyi éberség szelídebben működő rendszere a félelmes igazán, hanem a magyarság lelki összeomlottsága. Így az író nézőpontja a külső fenyegetettségről áttevődik a belső pusztító erőre. Az álomkommandóban a legtöbbet elmondta, amit egy fasiszta államgépezet, totális diktatúra népmegsemmisítő és léleknyomorító rendszeréről elmondhatott, s még költői szárnyalással védhette az emberi méltóságot. De új idők következtek: már nem a rendszer szisztémáját, észjárását és működését elemzi, hanem a benne élők erkölcsi állapotát, vagyis életképességét. Közösségi voltuk kondíciója vált drámai, tragikus kérdéssé. Ilyenképpen sem tegnapi a történet, hanem mai és tragédiából párolt komédia, mert az idő változásaiban a szerző módosította hangvételét is.

Heroizmus helyett kétségbeesett kacajban fogant ez a vásárhelyi lakodalmas. Hangoltságát tekintve az Az ugató madárhoz köthető, de a szerző ott még a történelmi anyagban folytatott magatartás-vizsgálatot. A széthúzás és a viszály természetét tárta fel a szabadságharc bukását követő időkből vett példázatában. Ott életre-halálra menő tétje van a küzdelemnek, mert a város magyar polgárai az emberi 482méltóság, a szabadság eszméjének, álmának megőrzéséért küzdenek. A Balkáni gerle szereplői nem kerülnek bitóra, itt egy hétköznapi család élete roppan össze. Visszájára fordul Az ugató madár helyzete, mert a történelmi darabban a belső omlás inkább csak a külső kényszerítő politikai és történelmi helyzet folytán mutatkozik meg. Utóbbi játékban is zsarnokság van, de már egy megvásárolt házasság sikeréért folyik a harc, s a diadalos végeredmény reményében mindenki jót akaróan hazudik. Családi és társadalmi méretekben szervezett ez a hazugság-kozmosz, amelyben a másfél évtizedes képmutatás éppen úgy benne foglaltatik, mint a korrupció, például a flaskával vásárolt román polgármester jelenetében, aki háznál és magyarul esketi a házasulandókat. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című örökérvényű versének gondolatát igazolja Sütő András színpadi játéka: „hol zsarnokság van, ott van / jelenvalóan / mindenekben, / ahogy rég istened sem; ott zsarnokság van az óvodákban, / az apai tanácsban, / az anya mosolyában…” A hazugság időben mérhető változatos kiterjedtségét említettük, mert az öregek és Zsófika nővérének hitt édesanyja, Amarilla tizenöt éven át hamis képzetben nevelte gyermekét. Szándékuk persze szívbéli és tiszta volt; a nagy családi képmutatás azért történt, hogy megőrizzék Amarilla szerelmi álmát azzal a fiúval, Ábellel, aki magyar lobogót tűzött a városháza tornyára, s elmenekült az országból. Ábel Zsófika valóságos apja. Cs. Nagy Ibolya idézett tanulmányában okkal hivatkozik az Advent a Hargitánra: a megesett leányanya, Réka és gyermekének drámája, a Kis és Nagyromlás hótornyainak tövében játszódik. De ott egy titokzatos csábító rontja meg a gyermekkori éden szerelmetes álmát, a Balkáni gerlében ennek fordítottja játszódik le: itt az igazi társ a gyermek apja, akit éppúgy vár és keres Amarilla, mint Réka a hóhegyek alá fagyott párját, Gábort.

Költői színházat teremt Sütő András, miközben a hétköznapok kérlelhetetlen tényei és rettegtető légköre sűrűsödik a darabban. De a színházi előadás sikere (rendező: Iglódi István) abból is adódik, hogy ezek a rétegek együtt működtetik a drámai gondolatot. Itt, a sűrítésben nincs jelentősége annak, hogy bizonyos korjelző tényeket a 483szerző nem épített be a házasság társadalmi-politikai rituáléjába. Emlékszünk a magán-kálváriákra, de Sütő András is utal rá jegyzeteiben: aki külföldivel kötendő házasságát hivatalosan bejelentette, az éveket várt, különféle papírokat kellett beszereznie az anyaországból, majd további munkahelyi, politikai kihallgatások, a párt „lebeszélő” hadműveletei következtek, melynek egyik stációjaként a távozni készülő állását elvesztette. Az csak az író színpadi képzeletében történhet, hogy egy romániai, többségében magyar lakta városban, a lakodalmas nép magyarul énekelve vonuljon végig a főutcán, mert ez a valóságban azonnali belügyi megtorlással járt volna. Amint egyéni, közterületi dalolások nyomán gyakran meg is történt. S magunk is tapasztalhattuk a sepsiszentgyörgyi securitaté kihallgatásán: a belügyi tiszt akkor sem beszélt magyarul, ha tudta a nyelvet. Külföldi állampolgárral hivatalosan csak tolmács segítségével folytatta disputáját. De a költői játék és a színház nem az élettények pontos rendjét és folyamatát követeli, hanem a dráma igazságát. Amit a szerző hatalmas, lakodalmas játékban emel életté. S ahogyan a szülői háztól való búcsú, a szerelem érzésének változatos megnyilatkozása, az örökhűség fogadalma, a forgatagos tánc és kedély hullámzik egy valóságos lakodalomban, úgy a szerző, nemcsak tematikus hűséggel, hanem dramaturgiai meggondoltsággal is, a menyegző szertartását, mint színházi játékot, „előadást”, állítja darabjának középpontjába. Ilyenképpen a már-már hosszúnak tűnő, lakodalmas szokásjáték nézői voltunk gyanútlanná ringatását is szolgálja, hogy a kérlelhetetlen igazság a vihar előtti csend idilljébe hasítson.

Élet és színház egybejátszó természetét Sütő András már megelőző darabjaiban is kipróbálta. Amint korábban elemeztük, a Vidám siratóban Fügedest, a zsarnok apát, gyarlóságaival a farsangoló legények maszkos játéka szembesíti. Az Advent a Hargitán leánykérő játéka csaknem egy felvonásnyi színjáték és „próba”, vagyis a lebegtető képzeletben megelevenített élet. Az álomkommandóban a bemutatóra készülődő együttesének élete, a színészek sorsa a diktatúrában, a fasizmus korában, a haláltáborban játszódó mű előadásával fonódik össze. Az ugató madárban Bodor Péter és Claudia szerelmi jelenete, 484Daphnis és Cloé-játéka talán nemcsak a komédia színét erősíti a tragédiában, hanem utal arra az írói folyamatra is, amely Sütő András nézőpontjának, hangvételének módosulását jelzi. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának Kolhaas–Lisbeth kettősére, az Énekek énekének poézisére emlékezve: a szerelem fénye mennyire megtört Sütő András újabb kori színpadán. A Káin és Ábel óta, amelynek egyik motívuma az Arabella iránti megosztott ragaszkodás, folyamatosan és érzékelhetően romlott, zavarodott a szerelem harmóniás szépsége. A Balkáni gerlében már a képtelen fordul természetesbe: a pénzen szerzett vőlegény, Lajosházi Bendegúz jussát követeli, mert időközben beleszeretett alkalmi feleségébe, Amarillába.

Nagy László Menyegzőjének roskadásig tartó forgatagát is idézi ez a vásárhelyi lakodalmas, amely nemcsak eseményjáték a darabban, hanem maga a hagyomány, a rituálé válik az írói és színpadi gondolat legfontosabb erejévé. Monumentális versében a költő a mítoszi emelkedés, a már-már szoborrá kövülés folyamatát írta meg. Igaz, ebben is dráma feszül. Görömbei András Nagy László monográfiájában pontosan utal erre:” „A Menyegző tagoltsága drámai küzdelmet mintáz: az arccal a tenger felé forduló pár háta mögött zajlik a lakodalom, melynek jellege ellentétes az új pár érdekeivel, éppen ezért az új pár ellenséges rohamként éli azt meg.” Sütő András darabjában már nem válik szét a menyegzői pár és a násznép világa. A közáltató komédiázás folytán összekeverednek a frontok; melynek a végeredménye az általános leépülés, amint Illyés idézett versében írja: „templom, parlament, kínpad: / megannyi színpad”. Sütő András lakodalmasa is az: kínpad. Apokaliptikus a mulatság Nagy László versében, mondja Görömbei András, de a Menyegzőben az összefonódó fiatal pár átfényesíti és mítoszivá emeli a látomást. Sütő András apokalipszise ragyogást már nem mutat, csak a lélek kényszerűségét, a sorvadást, a mindenáron menekülhetnék lázas igyekezetét és a pénz komédiáját, vagyis az általános erkölcsi leépülést. Kínpadot. Tárgyukat tekintve Osztrovszkij és Gogol házasság-komédiái az ember esendő voltának természetét jelenítik meg: a pénz, a fiatalság csábító hatalma mozgatja a nászi ambíciókat. Sütő 485András vásárhelyi lakodalmasát nézve és elemezve, az 1901-ben Krakkóban bemutatott mű, Wyspianski Menyegzője is felmerül. A bronowicei udvarházban játszódó mulatság a nemességből származó, magába hullott városi értelmiség és a társadalmi mozgalmakra kész parasztok közötti távolság drámája, s ebből következően a nemzeti összefogás kétséges voltának fájdalma hatja át. A lengyel történelem mítoszi alakjai, népi figurák álomszerű tüneményként lépnek elő Wyspianski látomásos színpadán, ahogyan Andrzej Wajda rendezésében filmen, s 1994 tavaszán a budapesti Nemzeti Színházban is láthattuk. Valóság és költői víziók egyensúlyában Wajda, az íróhoz híven, igazi lakodalmat, tehát egy paraszti rituálét jelenített meg. Egy évszázad múltán Közép-Kelet-Európa menyegzője már kifordult hagyományából, ebben a vásárhelyi mulatságban Sütő András látomásos erővel se tudná mozgósítani Erdély nagy szellemeit. Mert nincs már múlt és nincs hivatkozás, és nincs perspektivikus jövő sem, csak a perc életben maradásának ösztöne. Amelynek kétségbeesett megnyilatkozási, létsegélyes formája: a hazugság.

Sütő Andrásban alighanem a Vidám sirató előadása Harag György ihlető rendezői elgondolása nyomán megerősödött: a szakralitásba szervezett drámaiság sűríti az írói gondolatot, és segíti a kultikus játék színpadi hatását. Ilyenképpen, mint korábban utaltunk rá, a maszkos, ünnepi rituálé többféleképp is megjelenik Sütő András darabjaiban. Az Advent a Hargitán karácsonyi betlehemezői a közösség képviseletében újra és újra feltűnnek s részesei a havasi drámának, amely az ő életüket és veszélyeztetettségüket is jelenti. Egy fenyegető, álarcos horda, mintegy pszeudó Vatra-(rém)-álomként, újra és újra vitustáncot jár Az álomkommandóban. Máskor az egyházi szertartások, ha nem is az egész darabot áthatóan, de jelenetek végső kimenetelében gondolati-rituális hatással szolgálnak. Az újjáírt Pompás Gedeon záró pillanata ökumenikus szertartásnak is tekinthető, amelyben a református, a katolikus, az ortodox, a zsidó pap és a szombatos prédikátor imádkozik a megszállott népboldogító lelki üdvéért. Az ugató madárban a kivégzést követően zsoltározó emberek képe emeli és magasztosítja a tragédiát. Olykor 486egy ismerős dal vagy szövegfoszlány utal Sütő András írói világának összefüggéseire: „felicsitá!” szinte kiáltva énekli Zsófika örömét, de – ismerős e diadalos szófűzés – Az álomkommandó álarcosai is üvöltik ezt. 1969-es esszéjében (Az utolsó köntös) pedig Liszt sorsát, gondolatait idézve tűnődött az 1848/49-es forradalom tanulságairól: „Világosan látta, hogy a népekkel többé »nem lehet úgy bánni, mint a régi operák kórusaival, amelyek arra hivatottak, hogy adott pillanatban megszólaltassák folyamatosan refrénjüket: liberta vagy felicita«”. Ilyenképp, ha Sütő András színpadán elhangzik a felicsitá, éppen a szabadság diadalmas volta válik gyanússá. A Balkáni gerle egy hatalmas menyegző, amelynek olvasójaként vagy nézőjeként előbb csak az érdekházasság komédiáját sejthetjük; de amint bomlani kezd a történet, egyre súlyosabb jelei láthatók annak, hogy e családi rituális ünnepet a hazugság már a visszáján se tartja össze.

Sokrétűségében pontos és érzékeny, ahogyan Cs. Nagy Ibolya a játék jelentésrétegeit elemzi. A szerző névadását például: „A család nagylányát Amarillának hívják, daloló, különös és idegen név, s van itt bibliai-székely Mózes és Ábel, Schuller Medárd, az apa testvére, meg a régi magyar Árpád-házi Margit, a sógornő mellett Demeter és ősmagyar mitológiai Csaba és vígeposzi Erzsók, meg a nyugati szappanoperák hősnőjét idéző Mercédesz is.” Okkal mondja a tanulmány írója, hogy a kisebbségi létharc eleme már az is, hogy a magyarok a románra le nem fordítható nevekkel is életre tartó hovatartozásukat akarják megvallani. Amarilla lelki tusakodásának, drámájának mítoszi és szakrális vonásait pedig így összegzi Cs. Nagy Ibolya: „Amarilla majd az egyházi eskü szövegét változtatja meg egy szócskával, hogy legalább Isten előtt ne hazudjon… S ugyanúgy nem ismeri a megvásárolt vőlegényt, mint a népballadák leányai az őket megvásároló férfiakat.”

Menyegzőnek színe és visszája – meleg és hideg: Sütő András folytonosan váltogatja a helyzeteket. S az olvasó és a néző folytonosan a szívszorulásos kacagás állapotában követi a történéseket. Mózes komolyan belekezd vőfélyi szerepének feladataiba, Bendegúz apjának képviseletében kéri a lány kezét s kiderül: az önhitt 487anyaországi festőlegény „komplett árva” – itt az előadást gyakran megállítja a kacagás, mert a közönség Mózes tájékozatlanságán derül. Ám ennek a jókedvű színpadi pillanatnak súlyosabb jelentése látszik: az évszázados hagyomány, a leánykérő tiráda elvesztette ünnepi és bensőséges sugárzását, ami a rítus erejének foszlását jelenti. Aztán: „Gyere rózsám, gyere már / mert a szívem téged vár…” – énekli áhítattal az ünneplő sereg, de tudjuk: Amarilla dehogy várja az ő Bendegúzát. Demeter, a református pap áldása is hamis, már a kimondott szó pillanatában, s nem csupán azért, mert Amarilla egy hangzót módosított az eskü szövegén. Magánéleti üdvösségét akarja menteni, de a kénytelen házasság hamis színjátéka Isten elleni vétek, amit Benedek ugyan még nem sejt, de a lakodalom beavatottjai s a nézők már tudják.

Ősi mondókák, köszöntők fénye homályosul el, mert akarva, akaratlan, a lelkek kopnak el ebben a mindhalálig tartó alakoskodásban. Amelyből nincs menekvés – még az ártatlan Zsófikának sem. Amikor végképp szétszakad az ünnep, és Zsófika előtt megvilágosodik a titok, ott akarja hagyni a szülői, családi házat, de azután: „Szerencsétek, hogy megszoktalak benneteket” – mondja és visszafordul. Hatásos, poentírozott fordulattal oldja fel a helyzetet az író, ezzel segítve, hogy a történet lekerekedjék s a játék bevégeződjön. Mert amire a leányka rádöbbenhetne, az is rettenet: beleszeretett az apjába! Antik sorstragédia helyzete villan meg, amit már újabb darabban lehetne kibontani, ödipuszi mélységgel. A gyermeksors költői-drámai gondolata, jelképes volta is formálódott Sütő András műveiben. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának végén a bitó alatt álló Kolhaas megnyugtatóan fogadja, hogy Nagelshmidt veszi gondjába a gyermeket, vagyis annak esélyét is sugallja, hogy ügyének lesz méltó folytatója. A megrontott éden és az ártatlan gyermekség elvesztésének biblikus-mítoszi története a Káin és Ábelben már tragédia tárgya. A szuzai menyegzőben a perzsák pusztulása, a megerőszakolt anyák csecsemőinek sírását is visszhangozza. Kisrékát „valamiért” elküldi az anyja (Advent a Hargitán), de a leányka mégis találkozik és összeborul Gáborral, Réka jég alól kikapart s feltámasz488tott szerelmével. A Stég Antaltól, bal kézről való leányka története is már-már a görög sorstragédiát kísérti. A Balkáni gerlében erősebben körvonalazódik a veszély: Zsófika a Ciprián iránt lobbant érzéseiről nem álmodozhat tovább, mert kiderül: a férfi a tizenöt évig bolyongott Ábel, Amarilla szerelme, ilyenképpen tehát a saját apját szerette meg. De a játék végén Zsófika visszafordulásában a szerző többet és mást is kifejez. Sütő írói természetéből következően nem tud olyan kérlelhetetlen lenni, mint a mai divat szerinti prózai és színpadi alkotók, akiknek világában az embertelenségig hatoló kegyetlenség s a mosdatlan nyelv már-már elvárt és parancsoló esztétikai követelményként jelenik meg. Megbocsátó és feloldozó természetét érzékelhetjük a Pompás Gedeon ökumenikus búcsúztatójában és megértését pendíti az esendő porszem, Fügedes iránt is. A Balkáni gerle befejező pillanatában Zsófika maradásában és a gerlemetaforában („A levert fészek helyén száraz ágból, üvegszilánkokból összehordott fészekutánzatban forgolódik…”) az író megengesztelő lélekkel összegzi hőseinek sorsát. Azért is, mert közösségi érzését itt sem adja fel, akár a nézőpontjának esztétikai göngyölítése folytán sem: velük él és közülük vétetett.

Nemcsak névbeli utalása, hanem sorsos jelentése van annak, hogy Tamási Áron legénykéjéről nevezi el a vásárhelyi toronyhágó ifjú embert. Mert ebben is az idő romlását érzékelhetjük. Szakállas Ábel még szerencséjét kereste Amerikában. Balog Ábel, üldözöttként már menekülni kényszerül Dél-Amerikába, Brazíliába. Családneve is sorsát asszociálja: Balog, bal sors népének űzött fia. Ebben a zászlókitűző történelmi-politikai „vétségben” pedig Sütő András magát is idézi: novellájának hősét, Zászlós Demetert, aki a jegyző utasítására a templomtoronyba kihelyezte a román zászlót. Magyar csapatok érkeznek a faluba, s a honvéd éppen a Demeter által kitűzött román lobogót cseréli, amikor halálos lövés éri. Lobogó a toronyban? – változó időben a jelképi üzenet változatlan: sem parancsolt, sem virtusos mentsége nem lehet az embernek, mert ezen a tájon a nemzeti színek fénye mindig politikai kérdéssé és közösségi drámává sűrűsödik.

Ebben az önámító maskarázásban ahogy a szavaknak nincs hitelük, úgy az évszázados népi köszöntők is foszladoznak: a csujogatók mai szólásokkal keverednek, az ősi ének átcsap rock and roll-ba s a ruhák sem eredetiek, csak „celeculák”. A menyegző végén a legényeknek és a leányoknak a rokolyákat, díszes főkötőket, blúzokat és mellényeket vissza kell vinniük a népiruha-kölcsönzőbe. Levedlett a múlt, kölcsönzött az ünnepi viselet, jelmez: a hagyomány. Nyelv, dal, tánc, ruha felemás használata és feslése, vagyis a lélek, a lelkek, a szellemi kötődések porladásának látlelete szívszorító Sütő András lakodalmasában. Okkal mondja Cs. Nagy Ibolya: „Bizonyos értelemben nincs ilyen keserves műve Sütőnek…” Álláspontját talán erősebbre fordíthatjuk: a legkeservesebb művét írta meg a Balkáni gerlével. Mert műve rettenetes látások gyötrelmében fogant. Már-már gyaníthatjuk, a szerző Zsófikát azért fordíttatta vissza az ajtóból, mert maga is megretten a jövendölés, a végzetes drámai kimenet súlyától. Attól, hogy a szerző a Schuller család kíméletlen történetében a jövőjétől kacagtatva fosztja meg: s általuk az erdélyi magyarságot is.

Az isteni igazságszolgáltatásnak valóban csak paródiája volna a mennydörgés és a vihar, amiként Cs. Nagy Ibolya utal rá tanulmányában? Értelmezés kérdése, így is magyarázható. De talán nemcsak a keverőpultnál ülő keverő-technikus befolyásolhatja a magasból döndülő jel végzet-voltát, hangzásának erejével az író és a rendező álláspontját. Lélekszorító és végső figyelmeztetésének is tekinthetjük az égi dördüléseket azért is, mert a banyabanda a református énekeskönyv 278. zsoltárát, valóban, szinte „káromlás”-szerűen énekli: „nincs oltalom, nincs segély.” – De az égi jeleket tanácsos óvatosan értelmezni: erről a szerző a Káin és Ábel 1996-os marosvásárhelyi bemutatója alkalmából beszél Nagy Miklós Kundnak. (Erdélyi változatlanságok, 2001) Magunkra is érthetjük Sütő András megjegyzését, miszerint a diktátoros időkben a Káin és Ábelt értelmezve az Úr elleni lázadás már-már politikai hangsúllyal szerepelt a dráma értelmezésében. S úgy igaz, ahogy a szerző állítja: Isten és ember harcát nem lehet földi konfliktusként ábrázolni, mert 490így erőtlenné válhat a színpadi küzdelem. Sütő András darabjában az Úr nem nyilatkozik meg. Szervét a máglya lobbanó fényénél mondja Veronikának: „üres a szemem és üres az ég; nem tudom már, hol a fényes Mindenható, mert elhagyott engem…”. A Káin és Ábelben az Úr néma marad a lázadó szavakra is, az Adventben Bódi imádságban szólítja meg, de erre sincs felelet. Legfönnebb a lavinaveszedelmeket tulajdoníthatjuk néma és végzetes sorsjeleknek, ahogy a csoda beteljesülését is. Ilyenképp értelmezhető a mennydörgés és a viharos idő a Balkáni gerlében. Amit tekinthetünk az író kultikus dramaturgiájában rejtőző titoknak is. Olvasó és rendező látomásának kérdése, hogy ki, miként látja, láttatja és hallja a jelenetet. Akárhogy is történik, az Úr titokzatosan hallgat, ám népi csúfolódóvá porlasztva az egyházi éneket, valóban nincs oltalom és nincs segély. Zimankós idő van, s a játszó személyeknek immár nincs hová visszadugniuk a fejüket. A menyegző: a megromlott lelkek farsangolása.

Említettük: a Balkáni gerle, a nyolcvanas évek végének története, de a kilencvenes évek közügyi pácában érlelődött. Annak az időnek eljövetelével, amikor egyéni becsvágy már arra hajt embereket, hogy mások lejáratását könyvekben vagy akár szószékről is folytassák; amikor évtizedes baráti szövetségek robbannak fel a politika hétköznapjainak hiúságvásárán; amikor lapoknál, szerkesztőségekben esztétikai segédmunkások önhitten és zsarnoki elvakultsággal tatárkodnak az irodalomban; amikor szeretett városában Tamási Áron neve kisbetűvel írandó, életműve pedig legfeljebb nyereségi tétel egy kiadónak; amikor a helikoni eszme szennyirodalom terjesztésévé alacsonyodik; amikor a kisebbségi lét mindennapi harcát akarnokok öntetszelgő szereplése erőtleníti el; amikor nem a szuverén szellemi magatartás, hanem budapesti érdekekhez való ragaszkodás parancsa uralja az erdélyi magyarság emberi-közösségi ügyeit; amikor Zsófika, már mit se értve a történetből, a család múlt-tisztázási tébolyában felkiált: „Tele vagyok a hazugságaitokkal”. Kétségbeesését áthatja az író szenvedélye is. S ha békességre hajló, rezignált is a tragikomédia vége – „élni nem muszáj – de hazudni kell, kellett!” –, a 491menyegző egésze és hatása a pusztulás képét vizionálja. Pátosszal már nem vigasztalható a közönség s a hétköznapok üdvözítő volta, a „helytállás” sem jelent erkölcsi magasztosulást. „Szégyen van, nincs felemelt fej” – írja találóan Cs. Nagy Ibolya. Ami a Schuller családban történt, az kicsiben a nagyot sűríti: az erdélyi, a romániai magyarság jövőbeli sorsának aggasztó jeleit sugallja. Mert az önüdvözítő élet is hazugság és zsarnoksággá válik: nemcsak az egyéneket, hanem a közösséget is pusztítja.

Tamási Áron drámai kérdéséhez jutottunk. Sütő András újkori észlelete következik abból, amit a 40-es években Tamási láttatott. A Vitéz lélekről szóló tamulmányban (Hitel, 2000/2.) kifejtettük: a bécsi döntést követő hetekben született színpadi játék nemcsak a szerelmesek egymásra találásának története. Példázat és misztérium, magasabb régióban is: a Test és a Lélek összeforrásának parancsoló szükségszerűsége Erdély és az anyaország részleges újratalálkozásának és csodájának költői megfogalmazása is. Ám két évvel később a Csalóka szivárvány ezt a boldog misztériumot már nem erősítheti meg. Ellenkezőleg: Czintos Bálint testi valójában hiába is időzik otthon, lelke Kundi Kunddá lett, vagyis megromlott. Tamásinál még egyéni a kudarc, de Sütő András már közösségi méretekben, s nemcsak gondolati, hanem színpadi-műfaji, esztétikai érvénnyel jelenti be a kultikus rend megsemmisülését. Ady fényes látomását (A Kalota partján – a világháború kitörése előtti hetekben íródott) a század végzetesen felperzselte. Nemcsak a viselet foszlott le, hanem a belső tartás, a méltóság kopott és tört meg az életben maradásért folytatott harc, a többségi nacionalista zsarnokság, a kálváriás évtizedek folytán. Erdély igazi elmerülése nem is területi immár, hanem a lelki veszejtés rémét idézi fel Sütő Andrásban. A magasban álmodott haza vált immár kérdésessé. Mert a „pompás magyarok” végleg kivonultak az időből.

Trianon omlasztó folyamatában a három évtizeddel ezelőtt fogant s írott kamarási napló, az Anyám könnyű álmot ígér még a részleges pusztulás jeleit rögzítette a születések fogyatkozásában, a nyelvi rongyolódásban, az elvándorló rokonok és az üresedő porták 492tényeiben. De a közösségi pillanatok, keserves jelenetekben ugyan, de még felfénylettek a komor ég alatt! Halottak napjára hazatérnek a messzire szakadtak, nagyapó temetése is egybegyűjti a gyászolókat, a gyermekkori betlehemezés a tovatűnt múltból, jelenkori álomként, a közösség melegét sugározza. András napon még összegyűlt a család, köszöntőbe érkeztek a barátok, és megszenvedett életüket dalokban közösen elpanaszolták. A családi, rokoni együttlét, a közös ÉNEK még a lelkek együteműségének poétikus pillanatait, a szakrális élet képét vetítette az égre. Ám az idő múlásával egyre hidegebbek a vásárhelyi éjszakák is. Ami Kamaráson, ha szakadozottságában is, az EGÉSZ álmában fogant, az Vásárhelyen, a hazugságra alapozott együttlétben, a hamis lakodalomban végképp összeomlott. A menyasszony már nem szép virág, és karikagyűrűjét is kényszeredetten forgatja… Ki-ki más-más dalban panaszolhatná el becsapottságát, hazugságokra kényszerített életét.

„Isten is egyedül van, s mégis milyen szépen hallgat!…”

Noha sorsuk nem merül el az örvényben, de életben maradottan is: Czintossá lett a menyegzői gyülekezet.

A szivárvány alatt pedig nincs hazatérés – immár közösségi méretekben.

„Mesélek, fiam, mert nekem is mesélt jó anyám, mikor gyermek voltam, aztán elmúlt a gyermekkor, de az a kicsi leányka, aki voltam, soha nem múlik el, mesére késztet, ne haragudj rám, fiacskám, meglásd, veled is így lesz, ha megnősz, ha megöregszel és olyan fehér lesz a hajad, mint a tél” – édesanyjának karácsony esti szavai álomként merülnek fel benne, hogy az angyaljárás igazában megerősítse gyermekét. (Hol vagytok, ti csillag játszótársak?) Aki íróként is vágyja, mert megélheti a mese felszabadító hatalmát. A Balkáni gerle színpadi-dramaturgiai fegyelme után a képzelet egy kozmikus s azon is túli, égi és pokolbeli álomszínpadon vágyik a játékra. E játék poétikai ter493mészetét elemezve Cs. Nagy Ibolya etnográfiai vélekedést említ: a népmesék hőseinek győzelme általában nem társadalmi, forradalmi gondolatot közvetít, hanem szórakoztató szándékot jelez. De Sütő András meséire nem érvényes a folklorisztika tétele: „…a mese irrealitását segítségül híva éppenséggel a győzni tudás és akarás ideáját, valószínűsíthető lehetőségét kínálják föl, mintaként” a mesehősök győzedelmes tettei (Vigyorgó búbánat – kéziratban). Másfél évtizeddel korábban, a Kalandozások Ihajcsuhajdiában fogantatásakor, említettük, a mese menekülést is jelentett, amely a szárnyaló képzelet álombirodalmába vezette Sütőt. S hogy a Balkáni gerle után, több esszében is fölvetve a kérdést, Sütő András újra Csillagvitéz és Kancsócska szerelmi történetéhez fordult s alakította tovább, abban nemcsak a történelmi idő módosulásának kényszere vezette. Az ihajcsuhajdiás mesejátékban már-már segélykiáltással hírelte: olyan birodalomban küzdenek, küszködnek hősei és keresik boldogságukat, amelyben a kacagás kötelezővé tétetett. A mostani kalandos játékban az Úr felfüggeszti a sírás-tiltó rendeletet, s immár vigasságot ülhet a nép, mert: kedvére szomorkodhatik is.

Éljen tehát a szomorúság szabadsága!

Sajátosan mesebeli ez a demokrácia. A szerelmesek ellen kitartóan ármánykodik a Halál, de mellette az Őrmester, a Főfelügyelő, Bíró, az ördögök serege is, változatos emberi orcában egy rettegtető birodalom szolgálatosaiként tevékenykedik. Vigyorgó búbánat a játék új címe, s az is illik erre a varázslatos odüsszeiára, amit az életműkiadás új kötetének borítójára írt a szerző: Kalandok könyve. Mert Sütő András álomszínpadán újkori Csongor bolyong, aki az ideák változatosságának léthelyzetei helyett a megmaradásért vívott próbatételekre kényszerül. Csillagvitéz útitársai, akárcsak az előző játékban, a farkától megfosztott Hékás kutya és a szárnyas paripa, s legények, lányok névtelen csapata. Ám ami az ihajcsuhajdiás kalandozás során még nem erősítette a kedvesét kereső legényt, az most lélektani, dramaturgiai s főképpen poétikai elgondolással megvalósul: Kancsócska jelenésként is feltűnik szerelmesének képzeletében, eképpen is segítve az érte folytatott küzdelem sikerét. Így folyamatos és közös küzdelmet vívnak szerelmi összetartozásukért.

Alkotói-lélektani szempontból felszabadító erejű ez a mesejáték Sütő András munkásságában. Mert egy hagyományos színpad sokféle törvényt követel, ám egy mesetörténet az írói képzelet végtelen terében játszódhat. Nem igényel felvonások szerinti beosztást, a szereplők a szerző óhaja szerint váltakozva járhatják a hétköznapokat éppen úgy, mint a poklot és a mennyországot. Veszélyek közepette pedig elég ha a Csillagvitéz működésre szólítja csodatevő tarisznyáját, vagy majd végső győzelemként, egy csellel koporsóba szédíti a Halált. Az állatok emberi arca és az emberek démoni megnyilatkozásai, álmai olyan természetességgel elevenülnek meg a mese színpadán, ahogy írója elgondolja őket. Keserves mindennapokban bátorító és vigasztaló, ha a szerző szívének legtisztább álmait írhatja történetté. Még a rettenetet is könnyebben oldja a kacagás, ha az élet-halál küzdelem a mese birodalmában történik. A kötélhúzási jelenetben például, amikor Csillagvitéz csapata és ellenfelei a Bíró, a csendőrök, a Halál, egymásnak feszülnek s aztán megakad a küzdelem. Egy szolgálatos érkezik a hírrel: ég a falu felszegi része! A reménységes küzdelem pánikba fordul, mert az emberek rohannak tüzet oltani. S az általános zűrzavarban a futár-őrmester összegzi az eseményt: „Vége tehát a rebelliónak. Ami nem megy ésszel, megoldható tűzzel. Vaklármával”. Sok más mellett, ezt a jelenetet se találjuk a korábbi játékban. Annyi publicisztikában, beszélgetésben újra és újra felidézett végzetes és sötét erők által szervezett vásárhelyi pogrom indítéka itt siratni valóan könnyed, szinte bájos jelenetben bukkan elő. A kötél rabságba fogná a fiatalokat, akik ellenállnak, és sokan, leányok és legények, pártjukon harcolnak. A csendőrök, a hivatal emberei már-már elvesztik a huzakodást, ám Csillagvitéz, Kancsócska igaza mégse győzhet, a hamis hír ugyanis megbolydítja az embereket. Mert ebben a képtelen világban azé az érdem, aki a pánikot kelti, s az ellenkezés bűntettnek számít. Aki pedig az ellenszegülőket bármilyen eszközzel elnémítja, az a hivatalos rend ünnepeltje. Sütő András mese-országában, Csillagvitéz és Kancsócska változatos megpróbáltatásai közepette, egy törvény uralkodik: a megfélemlítés, a becsapás, a hazugság, az ármány joga. Amely változatos módon nyilatkozik meg a Bíró, az őrmesterek 495és a Halál uralta demokráciában. Ilyenképpen például a Csillagvitéz sorsát eldöntő két golyó – fehér: élet, fekete: halál – között sem húzhatja ki jó vagy rossz sorsát, mert a Halál a fehéret is feketére cserélteti. Jó sorsát tekintve Csillagvitéz tehát esélytelen és választásra érdemtelen. S nemcsak a Halál elhatározásából, az evilági akarat, a Bíró is társul a fondorlathoz, mert őt a Halál érdekkörébe ravaszkodta, korrumpálja azzal, hogy közelre tervezett elvitelét elhalasztja.

A mesében nincs szükség a földi történetek ember-árnyalatainak kibontására. Ilyenképpen Sütő András játéka, az egymáskereső szerelmesek próbatétel sorozata a gonoszok szervezte égi és pokolbeli akadályversenynek is tekinthető. Csongor és Tünde történetében, bármennyire is az Éj hatalma komorítja világát, a próbatételek veszélytelenebbek, mint a Vigyorgó búbánatban. De a keresésnek és a bolyongásnak is más a természete Csongor történetében, mint Sütő András játékában. Vörösmarty darabjában Tünde megtalálásáért indul vándorútra Csongor, mert a leány, az „éjnek költeménye” a szívbéli várakozás biztatásával tűnik el a tündérfa alól. Csillagvitéz és Kancsócska a játék elejétől egymáshoz kötődnek, Sütő András tündér-leánya, jelenései folytán is, Csillagvitézzel páros küzdelmet folytat azért, hogy újra egymáséi lehessenek. Igaz, a próbatételek sorában egy Csali lány is megkísérti Csillagvitézt, mint Csongort Ledér bűbájkodása. S ha a tündérjáték mintáját, szellemképeit kutatjuk, a Csongor-előzményeinek sorában a bécsi tündérjáték műfajában, Mozart operáját, a Varázsfuvolát is említhetjük, amelyet Csokonai Varázssíp címmel ültetett magyarra. S ami Tamino fuvolájának vadakat és tüzet szelídítő ereje, Sütő Andrásnál Csillagvitéz tarisznyája. Cs. Nagy Ibolya tanulmányában egy ősi, mítoszi párhuzamra is emlékeztet: „Csillagvitéz és Kancsócska a magyar népi Orpheusz és Euridiké… Euridikét az alvilágban keresi szerelme, mint ahogy Kancsócskát is a Halál ragadja el, s viszi magával a pokolba. Mindkettőjük után elindul szerelmesük, s próbatétel is vár mindkét férfira a mitológiai múltban és a sütői játék jelenében – avagy időtlenségben – egyaránt… Orfeusz gyengének bizonyult. Kancsócska és Csillagvitéz is találkoznak már a pokol felé vivő úton, csak nem érinthe496tik meg egymást: de megérintik, mert itt meg Kancsócska bizonyult gyengének… A mítosz kegyetlenebb, mint a mese. A görög lantos elveszti szerelmét, s csak a lelkük találkozhat Orpheusz halála után. Kancsócskát is elhurcolja a Halál a pokolba, és rusnya ördöglánnyá varázsolja: de Csillagvitéz megkapja azt az isteni és írói lehetőséget, hogy még egyszer megküzdhessen kedveséért…” Az is Cs. Nagy Ibolya észrevétele, hogy Az ember tragédiája „Úr–Lucifer–Ádám–Éva négyesének arcvonásai” is feltűnnek a mesejátékban. Az Úr az elrendező erő Sütő András darabjában is, aki „nem félelmetes, nem megfoghatatlan, ábrázolhatatlan, de nem is közömbös…, hanem gazdája az embernek”. Abban is különbözik más színpadi művétől Sütő András mesejátéka, egészítjük ki a tanulmányíró gondolatát, hogy itt az Isten jelenvaló, s a játék világának törvényeit is vigyázza. Olyan derűvel s „karnyújtásnyira az embertől”, ahogyan a „népi archaikus világban” is megjelenik. De a kapcsolódások sorában külön elemzést igényelhetne, hogy Tamási Áron Zöld ág című regényének motívumai miként tűnnek elő, alakulnak, módosulnak Sütő András más műveiben, így a Vigyorgó búbánatban is. Mert Lengődi Jáczint édenkereső álma és küzdelme hatja át Csillagvitézt is, s a Zongota völgybeli varázslatos almafa Sütő András aranyszínű tündérfájának leveleit is megfuvintja.

Kancsócska és Csillagvitéz megpróbáltatásainak sorozata a Halál folyamatos szorításában a Bíró, a csendőrök, az ördögök, a Főfelügyelő ellenében a hétköznapi küzdelmek változatainak tekinthetők. S a meg-megújuló próbatételek sorozatában Sütő András korábbi darabjainak rituális formáját is a játék szellemében bontja tovább. A Kalandozások Ihajcsuhajdiában című játékába még csak néhány dalt iktatott, mostani változatában már az indulás jelenete is módosul: temetéssel, vagyis szomorúsággal, Kancsócska anyjának halálával kezdi a történetét. Így közösségi képpel, egyházi énekkel hangolódik a kultikus játék, amelynek folyamán további énekek, népdalok, mulatsági és panaszos nóták dramaturgiai következetességgel térnek vissza. Közösségi szertartássá emelkedik a záró jelenet is, amikor küzdők és ellenfelek, ifjak és vének, papok, összetalálkozván együttesen éneklik: 497„Kolozsváros olyan város”-t. S fontos, hogy a meseíró, aki előző darabjában csak a szerelmeseket röptette az édeni tájakról a földre, most a KÖZÖSSÉG ÖRÖMÜNNEPÉT tartja, mert hazafelé vándorol ez a „győztes kis csapat.” Hazafelé, a szülőföldre, immár gyülekezetté olvadva, a „messziről jöttek és az otthoniak összetalálkoznak örömben, s a szülőföld dallamainak hullámverésében” zeng a győztesek éneke. „Istennek tetsző látvány lehet” – írja a szerző darabzáró jegyzetében. S hogy a szerelem és az emberi világ diadalmaskodhatott Sütő András varázslatában? Csillagvitéz maga talált rá arra a két bűvszóra, amelyek csodatarisznyáját megnyitja és elnyeleti az ördögi lelkeket. A két szó pedig: Isten és szülőföld. Amelyeknek jegyében nemcsak az éji szerelem öröme diadalmaskodik a tündérfa és a fényes palota tövében, mint a Csongor és Tündében. A jóakaratú emberi nemzet otthoni és nappali ünnepét is álmodja Sütő András újkori tündérjátéka.

S vajon épülhet-e ez a szenvedésekben, pokoli megpróbáltatásokban kiküzdött, magasban vágyott tündérhoni álomhaza?

Sütő András közéleti megnyilatkozásaiban is féli, ám rendíthetetlen ragaszkodással építi az illyési gondolatot, amit Erdélyi változatlanságok című, főként az elmúlt évtized közügyi gondjait összegző könyve is igazol. Provinciája sorsát visszhangozza, de az egyetemes emberi igények jegyében, ahogyan bevezetőjében megfogalmazta: „Ez a könyv nem Budán született, hanem a végeken. Ahol magyar várak már nincsenek, de magyarok vannak szép számmal. Végváriak. Ostromlottak. Önvédelmi harcban fogyatkozottak. Új hódítók évszázados támadásait szenvedik és verik vissza forgandó szerencsével. Ahogy lehet.” Végvári vallomása szól most is, a reményiki szerep tehát változatlan. Vörösmarty rémlátása és ama Nagy László-idézete Ady ostorának suhintó ereje-szelleme hatja át Sütő András megszólalásait. Amit a publicisztika műfajának is nevezhetünk, művelője pedig úgy véli: „Nem hivatásom ez, hanem kötelességem. Azok iránt, akik sorstársaim. Ezért nem költözhettem Budára.”

Közösségi ragaszkodásában fogan a megszólalás sorskényszere. Márkus Béla a könyvről írott alapos tanulmányát (Pünkösdi lélekkel, Reformátusok Lapja 2001. június 3.) a Sütő-elemzésekben eddig 498nem szereplő tétellel indítja. Makkai Sándor Ady-tanulmányára utal: „minél emberibb az ember, annál vallásosabb mégpedig a szónak nem hitvallásbeli és ceremoniális, hanem lényegi értelmében.” S ebben a jelben folytatva gondolatát, az Erdélyi változatlanságok száznegyven írása, vallomása „mind témáit és ezek szemléletét, mind pedig beszédformáit tekintve erősen kötődik a vallásos megnyilatkozásokhoz.”

Ahogyan említettük, nemcsak irodalmi munkáit, hanem Sütő András közügyi megszólalásait is a Hamvas Béla által jellemzett poeta sacer-i indíttatása hatja át. Ami számára nem szerep, hanem a közösségi létért érzett felelősség cselekvő megnyilatkozása. Mert a szólás is cselekvés, véli, amelynek hitelét a megszólaló személye igazolhatja az időben. Sütő Andrásnak pedig hitele és súlya van. Ezért szólították őt Antall József miniszterelnök ravatalához, ahol valamennyi kisebbségben élő magyar nevében is búcsúzott a „bölcs mérséklet”-tel jellemzett államférfitől. Ezért kérték, hogy ötödik születésnapján köszöntse a néhai miniszterelnök álmát mindennapi szellemi gyakorlattá váltó Duna Televíziót, melynek „feladata mindenkori szerves része a magyar államvezetés nemzetstratégiai feladatainak”. (Öt szál ünnepi gyertya) A nemzeti-közösségi-nemzetiségi lét és az emberi szabadság drámája, hiánya központi tételként szerepel Sütő András ünnepi köszöntőiben. A Romániai Magyar Szó háromezredik száma alkalmából azzal a reménységgel küldte jókívánságát, hogy „ne legyen kénytelen igazságtalan sértegetést, kioktatást, újabb megbélyegzést elviselni azoktól az intranzinges magyaroktól, akiknek ez a lap csak akkor jó, hasznos, nemzeti és demokratikus, mikor az ő dörgedelmeiket, »labancokat leleplező« szövegeiket közli, ám azonnal csaucsiszta-bolsevik-mensevik szennyirattá válik, mihelyt a trockista árulókkal rokon »neptunisták« és más megbélyegzettek ellenvéleményét is közzéteszi”. (Ünnepi köszöntés – szelíd füstölgéssel) Ünnep számára az is, ha emberi-nemzeti létharcának küzdőtársait köszönheti, még ha keserves tanulságokat szükséges is számbavenni. Mint – már címében is kifejezve az összetartozást – Domokos Gézának, a Kriterion volt igazgatójának, sors- és bajtársamnak a kisebbségi küzdelemben 499összegzi a közös élet tanulságait: „minden jó, ha a vége rossz –, és ez csak engem és nemzedékemnek egy részét érinti”. Hűség és bajtársiasság, amely a lélekfordító történelmi változásokkal oly kevesek tulajdonsága és eleganciája maradt, változatlanul igazolja Sütő András emberi és nemes voltát. A könyvkiadó egykori vezetőjéről írván szinte indulatos fordulatokkal tűnődik sorsáról: „A kibic arra fizetett be, hogy apolitikus, anacionális, esztétikai divatszalonok rendelésére készült páholyból nézze végig Domokos Géza megnyúzatását, fölakasztását, netán épp a fölnégyeltetését… Miután a szekér eltörött, mindenki tudott volna jobb utat is, csakhogy minden emberi cselekvés meghatározott: történelmi körülmények között, egy adott helyzet vasmarkában szolgálhat megálmodott, ám cilinderkalapból elő nem varázsolható jövőt.” Hűsége a hűségesekhez rendíthetetlen. Ezért köszöntötte így a tízéves Hitelt: „Az Illyés-felejtés pedig mindenekelőtt Illyés-feledtetés. Legfőbb módja: az elhallgatás, ám ez ellen nincs mit tenni. A felejtés bűne nem azoké, akik – bármivel indokolják is – nem szeretik Illyést, elvetik szellemi örököseit. Az igazán kóros jelenség: a feledtetők, hamisítók, »áltudományos manipulációban« serénykedők jajveszékkel elegyes agresszivitása…” (A HITEL halhatatlan fővédnöke) S az intézményi rangjától biberachi „szakértők” sugallatára a műveltségben csökött politikusok által megfosztott Nemzeti Színház társulatának évadnyitó előadására is elküldte együttérző sorait, amit Sinkovits Imre olvasott fel: „minek nevezzem hát a mi találkozásunkat? Életem egyik, legnagyobb ajándékának és vigaszának tartom, olyannyira, hogy engedelmükkel a színtársulat örökös pártoló tagjának tekintem magam”. (Jó estét, Nemzeti!) A közös többes védelme Sütő András létküzdelmének központi erkölcsi stratégiája – akár egy barát, akár egy színházi együttes, akár az erdélyi magyarság sorsa kerül veszélybe, együttérzését nyilvánítja az üldözöttel. Ünnep számára is, ha társait köszöntheti, Sinkovits Imrét, Dobos Lászlót születésnapja alkalmából s Agárdy Gábort, hogy a halál szorításából tért vissza az élet és a játék színpadára. És szomorú kötelezettség, ha gyászőrségbe hívja a baráti kötelesség, mint Páll Árpád vagy Sinkovits Imre ravatalához, s ha nem mehet, hát levelet ír, drá500ga szolgálatos tanárát, Vita Zsigmondot siratva. Újra és újra szólítja Tamási Áront, s nagyhatású beszédében, éppen Farkaslakán, születésének centenáris ünnepségén, a szülői ház udvarán idézte a nagy író jelenidejűségét: „Semmi sem olyan alapvető követelmény számunkra, mint az erkölcsi megújulás e sokoldalúan balkanizálódott Erdélyben is… Ha mai közügyi férfiak nem figyelnek, politikai harcunk vezetői nem figyelnek föl arra, hogy a meggondolatlanul cselekvőket és a cselekvésképtelen meggondoltakat minél előbb pihenésre kell felkérni, ha sokat késnek ezzel, ügyünk fogja ezt súlyosan megsínyleni.” („Emberek! mind magyarok vagyunk!”) Az itt idézett kritikai vélekedését is emelkedett fordulatokban fejtette ki. Görömbei András a kötetről írott tanulmányában érzékletes példákkal szolgál arra, hogy a magyarellenes intézkedések, megnyomorítások képeit változatos, világtörténelmi összefüggésekre utaló minősítésekkel nevezi meg: „Erdélyi helyzet-megvilágításaiba így kerülnek be olyan fogalmak, mint az Endlösunk, az exodus, hungarocidium, diktátor, Heródes napjai, könyvtárak máglyahalála, új hódoltság, sátánian cinikus kegyetlenség, gyarmati sors, gyarmattartók, fasisztoid, a balkáni jellegű Dreyfus-pör, holt-tengeri táj, etnikai tisztogatás.” (Erdélyi Változatlanságok, Hitel 2001. 10.) A képtelen román politikai észjárást máskor vitriolos képekben fogalmazza meg: „a hagymaszagoltatással keltett könnyes részvét nem egyéb rókahízelgésnél, orcátlan képmutatásnál.” – válaszolva arra a politikai „aggodalomra”, hogy a magyar iskolákban a diákok alaposan nem sajátíthatják el a román nyelvet, s így hátrányt szenvednek további életükben. („Uram, maradj velünk, mert esteledik”) Ebben a beszélgetésben pedig, alább, ez a mondat olvasható: „…nagyobb baj azonban, hogy már európai kitekintésű román értelmiségiek is megragadnak a kulturális paranoia légypapírján.” Szürreális szinte az asszociáció, de a mániákus nacionalista gondolkodás képviselőit Sütő egy fülledt, trágyabűzös udvar közelében álló, légylepte helyiségbe képzelteti.

Olykor hangja már jajkiáltássá erősödik. Amikor például a törvénytelenül bebörtönzött Cseresnyés Pál és társai ügyében írt röpiratot, már a címben is jelezve a mozgósítás szándékát: Egységes küz501delmet az ártatlanul elitéltekért! Egy másik vészirata a halálos veszedelembe jutottak nemzetközi jelzését, az S. O. S-t kopogta le: Mentsétek meg lelkeinket! – mert az Iliescu által jóváhagyott tanügyi törvény „Nem engedélyezi az Erdélyben közel 500 éven át működő magyar főiskolák visszaállítását; nem engedélyezi a kommunista diktatúrában államosítás útján elkobzott felekezeti és magániskolák, valamint a hozzájuk tartozó ősi, magyar polgári vagyonok visszaszolgáltatását. Ezzel szemben a nemzeti türelmetlenség, az erőszakolt asszimiláció nyílt bevallásának jeleként, román tanítási nyelvű iskolák létrehozatalát teszi kötelezővé olyan településeken is, ahol a lakosság teljes egészében magyar anyanyelvű.” (Segélykiáltás iskoláinkért) De az őt érintő segítségről, mások szolidaritásáról sem feledkezik meg. A pogrom tizedik esztendejére emlékezve az őt védő magyar katonának, a bukaresti román, a budapesti kórház orvosainak, a németországi, amerikai magyaroknak az anyagi, erkölcsi segítségét, s a kamarási román parasztembernek a szülői ház védelmét méltatta bensőséges szavakkal: különféle jeleit az együttérzésnek. (Életmentő szolidaritás) Mert a prédikátorral mondja Sütő András: mindennek rendelt ideje van, de „A széthúzásnak soha!” (Mindennek rendelt ideje van) S ő a hétköznapok legkisebb eseményeit, a közösségi élet különféle jeleit, és az országos politikát azonos optikában, a nemzeti megmaradás dimenziójában ítéli meg. De tartózkodik a kordivatos, hangoskodó számonkérésektől. Lehetnének érvei pedig, de csak döbbenetét fogalmazza meg, amikor Székely János Kossuth gyalázó elmélkedéseiről tűnődik. Válaszul írótársának múltjából idézhetne olyan írásokat és cselekedeteket, melyek nyomán a forradalom vezetőjére mondott rágalmai reá hullanak vissza.

Megszólalásainak hatalmas gyűjteményét szerkesztő Cs. Nagy Ibolya egy beszélgetésben elmondta: „Az új kötet kéziratában, a lapokból kifénymásolt cikkek, interjúk között volt egy kis papírfecni, amire valami olyasfélét írt: mennyire unom magam, magunkat, minden egy kaptafára megy, az életünk is, ezt már átolvasni sincs erőm”. (Hónap, Hajdú-Bihar megyei közéleti havilap, 2001. július, Fazekas Valéria interjúja) Nincs ereje újraolvasni korábbi röpiratát, vagy be502szélgetéseit, de hajnalonta újra és újra írógépéhez ül, hogy a magyar dráma méltatlan sorsát panaszolja, máskor a Pusztakamarásra látogató tanároknak küld üzenetet, ha már nem lehet közöttük. És előszólítja érveit, az 1919-es gyulafehérvári memorandumot aztán az 1945-ös Nemzetiségi Statútumot, hogy a debreceni Nagytemplomban a környező országok nyelvtörvényei ellen rendezett tiltakozó nagygyűlésen panaszolja: azoknak semmit be nem váltása folytán, a boldog megsemmisítő törvénykezés demokráciáját élheti a romániai magyarság. A bibliai Jóbbal mondhatja Sütő András: „Imé, kiáltozom az erőszak miatt, de meg nem hallgattatom, segélyért kiálték, de nincsen igazság!” (19/7). Nem kényszeredett, hanem szenvedélyes a hangja, amikor a képtelen és abszurd, a Caragialé által leírt román politika természetét leplezi le szikrázóan éles és gyilkosan szellemes érvelésével: „Országunk elnöke gyakran hivatkozik a francia példára, miszerint egy Párizsban megtelepedett ugandai törvényszerűleg franciának számít, minekünk pedig érteni kellene a szóból, a célzásból, csakhogy: mi nem vagyunk ugandaiak, és nem telepedtünk meg Párizsban, az elnök úr nem XIV. Lajos, viszont illenék tudnia, hogy az ezeréves magyar állam keretében soha nem hagytuk el szülőföldünket, amelyhez ragaszkodunk, nemzeti mivoltunkkal együtt a mai román állam polgáraiként is” (Hogy orcánk ne piruljon)

A századokkal korábbi hitvitázó, újkori veszedelmekkel küzdő, eklézsiáját féltő, prédikátor visszhangzik benne. Márkus Béla már idézett tanulmánya e közösségi és szakrális szerep megszólításának módjait is elemzi: „…ha a jövendöléssel fölérő reménynyilvánítás vagy az intő jelek számbavétele mint figyelmeztetés szerepét nézzük, akkor elkerülhetetlenül szükségszerű a prófétai beszédforma használata. Akár olyan módon is, miként a kötet egyik megrendítően emberi megnyilatkozásában, a Könyörgés Czine Mihályért című írásban, ahol a nagybeteg szellemi barátot a nagyenyedi kisdiák korából megőrzött Malakiás próféta szavaival vigasztalná: »mert feltámad a te igazságodnak napja és gyógyulás lesz a szárnyai alatt.«” Felfokozott személyesség jellemzi interjúit. Akik beszélgetésre készülnek vele, tudják, hogy gyakran írásban kéri a kérdéseket. Mert nem a társalgás 503könnyed tónusában óhajt válaszolni, hanem íróként akar vívódni a megpendített gondokkal. Ahogy elemeztük már: dráma él benne, szívesen partnere magamagának még az interjú műfajában is. Olykor az írásban átadott kérdéseket átformálja, s hogy vívódásainak benső folyamata pontosan, drámai mélységben megnyíljon, gyakran kérdéseket is beilleszt szövegébe, olyanokat, amik eredetileg nem szerepeltek az eszmecserében. „Ha ne is hittételekről, de az emberi élet, a személyes sors és még inkább a közösségi, nemzeti létezés határhelyzeteiről elkerülhetetlenül muszáj nyilatkoznia” – írja Márkus Béla s hozzáteszi: „E határhelyzetek lényegében ugyanazok, mint amiket Karl Jaspers a bölcsesség témáinak nevez: magány, bűn, szenvedés és halál – Sütő András pedig a maguk valóságában nevezi meg őket.”

Ugyan a „szülői ház hályogos ablakszemekkel bámul a változó világban”, de egyre többet hazajár Pusztakamarásra. Éluard írja egy helyütt: azt álmodom, hogy ébren vagyok. Sütő András ébrenléti álmaiban is otthon jár, s amint Márkus Béla is utal rá: az ünnepek, a karácsony, a húsvét, a pünkösd vallási, kultikus és családi hagyományai ezért is fontosak számára. A kilencvenes évek elején írott karácsonyi üzeneteiben inkább még a vásárhelyi pogrom rettegését élő magyarság békességét óhajtja, (Szentséges éj, Ünnepi éjszakák – 1990), s az egykor behavazott tájat ma „alvadtvér-színűnek” látja. (Alvadtvér színű táj, 1991) A későbbi években egyre inkább megszólítja az időt, elmerül emlékeiben, ismételten életre kántáltatja az örökre eltávozott rokonokat, barátokat, s a templomi gyülekezetben és a szülői háznál együtt énekelteti őket. Az Anyám könnyű álmot ígérben már felidézte papírszárnyas angyalszerepének megbízatását, betlehemező gyermekkorát, de most újabb emlékekkel továbbíródik a kamarási napló Ha én tudtam volna, hogy Te vagy Mária! című fejezete: „…egy alkalommal – magaslati helyről a názáreti gyermek fölött virrasztó falut elnézve – különös, máig felejthetetlen érzés kerített hatalmába. Mi volt ez? Illő igét nehezen találok rá Varázslat? A csillagos éjszakával tovatűnő káprázat? Mezei Robinsonként elszenvedett napjaim magányának vége és szertefoszlása a közösségi szeretet fénykörében? Öröm, csodálat és valóságos, bár néma ujjongás töltött el 504annak tudatában, hogy odalent a völgyben világló ablakok értünk virrasztanak; minket várnak, betlehemeseket… Emberlétünk bűnei, fájdalmas ütközései, szégyenletes titkai fölé emelt akkor engem a szárnyas pillanat, amelyről eszem tudja, hogy mulandó, de szívem minden advent kezdetével visszavárta, és meg is érkezett törvényszerűleg, a csillagjárás pontosságával. Jött mert vártuk, és elébe mentünk, mert hívott bennünket, és akár tudtuk, akár nem: minden alkalommal szelídített valamit rajtunk, vadságra hajlamos lelkekben.” („Uram, maradj velünk, mert esteledik”) Itt már szétfeszül az interjú kerete: a szépíró folytatja kamarási naplóját, s az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényét is, amely gyermekkori magányos pásztorkodását asszociálja a „mezei Robinson” képpel. S vele Illyés Gyula látomását is, aki hazalátogatva tűnődik gyermekkori tájain: „Ez hat meg inkább, ez a sírkert. Itten / gyúlsz, tékozló gyermek, családi gyászra? / Itt villog még egy emberpárti Isten / terve, kedve; s megannyi jótanács.” (Robinson szemével) Egy későbbi vallomásában már a megváltó golgotás sorsát vizionálja a betlehemezésben: „Szívjóságtól pirosló orcával dédelgettük a betlehemi gyermeket, akinek én már töviskoszorús fejét, kínhalálát is láttam, fájdalmas hangját hallottam: »Éli, Éli, lamma szabaktani?«: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?«” (Szabadulás az éjszakából) Az évtizedes emlékfolyamban megfigyelhető, ahogy a jeles napok, az ünnepek emléke egymásra rétegeződik, és sorsmetaforákká lényegülve változatos álomtörténetekként hullámzanak Sütő András vallomásaiban.

Az imént említett beszélgetés újabb kérdésére, amely a szülőföld ünnepi szokásaira utalt, késleltetve válaszát nem külső, hanem belső történéssel, vallomással válaszolt: „»Mondd fiam! Hiszed-e még Istent?« – kérdezte jóanyám, hallván, hogy Kolozsvárott ateisták közé keveredtem. »Azt hiszem, hogy mindhiába keresem; nem hiszem, de félem Őt!« – mondtam keserves őszintén, miközben feddőleg és megbocsátóan átölelt anyám. »Ha féled Őt, és a szerint cselekszel, meg is találod majd fiam« – mondta saját hitével, amelyet soha nem szavakkal, hanem cselekedetekkel bizonyított.” Sütő András talán emberi-írói lényének legmélyét tárja fel e vallomásban. Belső dialó505gust folytat, s az emlékek körében édesanyjával szembesülve, tisztázottan megmutatkozik életparancsa: az istenkereső emberben a nemes cselekvések igazulnak hitté. Sütő András kozmoszának archaikus középpontjában, életében és holtában is, édesanyja ragyog. Olyanképpen, mint Ady Endrének. Kicsinyesen és rosszindulattal, Csinszka elleni vádként szokták emlegetni, holott Ady mitológiai érvényességgel mondta: „Én az Idesnek halok meg”. Sütő András írói-gondolkodói világképében is kikezdhetetlenül és mítoszi erővel él az édesanyja alakja. Anya-képe Weöres Sándor kozmikus látomását is asszociálja: „Erős ház, szép zászló, / jó anya, / sorsomnak nyugalmas asszonya. / Majd ha cseppig átfolyt rajtam / mind e lét, / úgy halok az ős-egészbe, / mint beléd”. (Anyámnak) Hitélet tekintetében is már felekezet fölötti, madonnás ez a látomás, mert az Isten-Hit-Cselekedet hármas dimenziójának vallása Sütő Andrásban földi és közösségi alapozottságú. Ezért is mondja, ha újra kislegény lehetne, a nem létező húsvéti hagyomány feltámasztásáért „mindent megtenne”, és egy Csíksomlyói passió előadásával, az ünnep kultikus játékával szülőfalujának közösségi reménységét szolgálná. Márkus Béla is idézi Sütő András vallomását: „Mennyire találó pedig Ady Endre megállapítása, hogy virágvasárnaptól húsvétig a keresztyén mitológia legfelségesebb strófáit éljük át. Azt az emberi és isteni színjátékot, amelynél csodálatosabbat, megrendítőbbet és fölemelőbbet kétezer esztendő géniusza, Isten kereső szellem szárnyalása, embert megváltó szándéka, üdvtana nem alkotott.” Közösségi-gyülekezeti és nemzeti értelemben: ennek a virágvasárnapi kufár- és lélektisztító jézusi cselekedettől a keresztre feszíttetésig majd a feltámadásig tartó üdvözítő folyamatnak a térsége, az élet-játék helyszíne: a szülőfalu.

Pusztakamarás misztériumában a szülői ház mellett más kitüntetett helyszínek története is tovább épül, mítoszivá emelkedik: az Anyám könnyű álmot ígér így bővül újabb fejezetekkel. Korábbról tudjuk, hogy édesanyja a Kemény kastélyban szolgált, édesapja az uradalomban gépészkedett, s nagyenyedi, világhódító útjára báró Kemény Béláné kelengyéjének darabjait vitte magával, s több írásában is felidézte Kemény Zsigmond könyvtárának tűzhalálos látvá506nyát. Egy látomásos emlékéről viszont most értesülünk: „De szinte mitikus emlékezetes élmény volt számomra az is, hogy egyszer egy évben én is beléphetek abba a kastélyba, amelynek falai között föltehetően Kemény Zsigmond is elnézett egy karácsonyfát. A hatalmas könyvtárnak láttán Kemény Zsigmond árnyékát láttam szinte, ahogy ott elvonul a termek során…”. A korábbi történeti, szociografikus tények már víziószerű álomképekké formálódnak. Kemény Zsigmond élete, halála, utóélete is része Sütő András Pusztakamaráson folytonosan élő és látomásos emberi-isteni színjátékának. Számba veszi az új idők barbárságát, Kemény Zsigmond sírkövének megcsonkolását, kastélyának elpusztítását. Mégis a feltámadás húsvéti reménységét hirdette a Kemény család által egykor újjáépített templomban. A történelem változatos megpróbáltatásait idézte, az enyedi kollégium felégetésétől a kamarási magyarság és a Kemény család megpróbáltatásait és elűzetését sorolta. Már szózatának címe kifejezi: a cselekvés végső reményével újra és újra elkezdődött az építkezés: „Utolszor még Isten nevében…” A porba sújtott templom, a porba sújtott nép, a porba sújtott állapotok stációit sorolván úgyszólván egy ősi siralmas szakad fel belőle, amely az avatási ünnep felemelő voltában teljesedik ki: „E mostani sírkert újjáteremtésekor mondjuk el reménnyel: porba sújtott emlékhelyét a magyar szellem óriásának utolszor még Isten nevében szenteljük föl.”

De Sütő András pusztakamarási mitológiájában nemcsak a szülői ház, a Kemény kúria, a temető vagy a templom válik kitüntetett hellyé, hanem szakralizálódnak a tárgyak is. A Benedek Marcell szerkesztette Irodalmi lexikon, amelyet Kemény Zsigmond könyvtárának égetésekor a tizenhét éves diák megmentett a tűzhaláltól. Vallomásaiban gyakran említi a máglya látványát, a ma is az író birtokában lévő becses mű így szentelődik meg az író életében: „A Szervét Mihály sorsára szánt könyvnek a végleges megőrzését bízta rám özvegy Kemény Béláné, a tündérjóságú Lola asszony 1973 tavaszán – Amerikában. Isten csodájaként szabadult világgá abból a gettóból, amelynek börtönei, munkatáborai és kényszerlakhelyei elnyelték az erdélyi magyar arisztokráciát.” Minden tény, ami az idézett két mon507datban szerepel, hű a valósághoz. S mégis, Sütő András látomásában megemelkedik a tűzből mentett könyv sorsa. Szervét Mihályt, hősét idézi, ami már emberiesített mártíriumot sűrít, vagyis: a magyar könyv, a nyelv üldözésének képét is asszociálja. Benedek Marcell munkája nem válik szerzett és birtokolt kinccsé, hanem megszentelődik azzal, hogy egykori tulajdonosa a mű őrzőjének szerepébe is emeli az írót. Ahogyan ez valóságosan is történt, amikor, huszonkilenc évvel később, Püski Sándor által szervezett amerikai útja során találkozott báró Kemény Bélánéval. S az ő szerencsés sorsa Sütő András következő mondatával már történelemmé emelkedik: az erdélyi magyar arisztokrácia megsemmisítésének drámáját említve. Karácsonyok fehérben és gyászban (1997) című esszéjének egy részletét elemeztük, amely már címében is jelzi: Sütő András számára az ünnep látomása, a betlehemi csillag a születés és a halál együvé tartozását, az ÉLET teljes misztériumát jelenti.

„Kemény Zsigmondot 1875 karácsony szombatján temették, allelujás napon…” – tudatja, majd az írói látomás már a teljesség jegyében folytatja: „ünnep első napján, mikor a református atyafiak az úrvacsorát magukhoz vették: az örök életre ítélt Kemény Zsigmond letöltötte már első napját sírjában, édesanyja mellett, aki egyetlen halottja volt húsz éven át a kicsi temetőkertnek. Karácsonyestén ketten voltak immár a havas pusztaságban.” Jézus születésének templomi ünnepe és Kemény Zsigmond halála, édesanyjával az árva sírkertben: így fonódik egybe s emelkedik Pusztakamarás mítoszi képévé. Ám az esszé nem zárul le, csillagjel után személyesbe fordul a karácsonyi látomás: meghalt szüleit feltámasztja, s mint egykoron a betlehemező legényke, kívülről szólítja a benn várakozókat: „Szabad-e kántálni?” Szüleivel mintha Kemény Zsigmondot és édesanyját is életre támasztaná, s már a közösségi élet és feladat is megnyílik Sütő András víziójában: „Jézus üzenetét mondom el, amely úgy szól, mintha szórvány magyarok vigasztalására mondotta volna: Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Az álmodott családi együttlét személyessé avatja a bibliai fordulatot, így a pusztuló magyarság megmaradásának, feltámadásának reményét 508emeli magasba. De ebben a családi, békés, egyetértő látomásban, Sütő András pusztakamarási álomkarácsonyába a biblikus kép mellett Illyés Gyula táviratának üzenete is beszivárog. „Magatokat se sirassátok, / ha majd a csönd honába térek. / mindannyiszor jelen!-t kiáltok, / ha összegyűlve – összefértek.” Civódó magyaroknak címezte sürgönyét Illyés, mindenkor feltámadását ígérvén, ha megértés és békesség szelleme hatja át az együttlétet. Sütő András is jelenlétét ígéri – de Illyésnél komorabb időben. Illyés holta után is feltételezi olyan honfiak életét, akik viszályukkal veszélyeztetik a közös jövőt. A pusztakamarási portán sejtelmesebb a kép: a szülők az írói-költői csoda folytán elevenszenek meg, s várják a kántálót. Aki egyedüli élőként érkezik, mert az „idő romjai alól” nemcsak hallgatóságát, hanem játszótársait se tudná kiszabadítani. Egyedüli jó hír mondóként az együttlét hatalmát hirdeti a jézusi üzenettel. Sütő András, a poéta sacer tehát nemcsak a közös többes képviseletét vállalja, hanem ellentétes szerepét is: az egyetlen életben maradt víziójaként is kántálja a megmaradás reményét. Jézus üzenetét Sütő András így fordítja személyesbe, s így emeli magát evangéliumi küldetésbe, miáltal a közösség élet-álmát hirdeti a pusztulásban.

Máskor Húsvéthoz vonja bajlátását. Temetői bolyongásuk során vak édesapja szólal meg nagypénteki hangulatban: „…»Maholnap kipusztulunk fiam.« Ezt úgy mondta, mint Jézus szavaira emlékezett volna”. Cselekvésre biztatja fiát édesapja, s az életpassió és a Megváltó sorsa összefonódik az író üzenetében: „A kövek fognak megszólalni, ha nem mondjuk ki most is a legfontosabbat: az a legbátrabb, aki hiszen, reménykedik abban, hogy feltámadunk.” (Virágvasárnapi remény, 2001) Feltámadunk, mondja, mert a jézusi megfeszíttetést sorstársaival együtt éli. Egy karácsonyi történetben a Csoda titkát is az édesanyja világítja meg: „az angyalok bennük lakoznak” (Hol vagytok, ti csillag játszótársak?) De a jövőt nemcsak aggodalmainkkal, hanem „megvalósítható álmainkkal” is be kell népesítenünk, vallja Sütő András. Ilyenképpen pusztulás-látomásaiban a biblikus üzenetek, az iskola és az anyanyelv ügyének folyamatos hangoztatása mellett, történelmi hivatkozásaival is a megváltható jövőt bűvöli. Bethlen 509Gábor fejedelem visszatérő példázatként szerepel a feltámadás reménységében. Húsvéti gondolatként beszél róla: „Bethlen Gábor nem szerette a későn könnyező magyar szemeket. Mindig úgy cselekedett hát, hogy késő bánat szívét ne szaggassa. Nagy remények mámorában is mindig óvatos maradt… Praktikum és fantázia együttes vezetője volt minden cselekedetében. Nyugatnál hamarabb tudta, hogy merész terveiben a Nyugat el fogja árulni. Nem esett kétségbe, következményekben tudott gondolkodni.” (Uram, maradj velünk, mert esteledik!)

Mintha nem akarna abbamaradni a kamarási magyarság fogyatkozása. Újabb jelei láthatók a pusztulásnak: 2000 őszén, elegendő gyermek híján nem indulhatott első elemi osztály. Ezen évben a falu református templomából ellopták az Úrasztalát, s a széthullottság tünete az is, hogy Pusztakamarás magyarjainak közügyi tájékozatlansága, gyöngesége miatt és egységes akarat híján az értük sokat dolgozó református lelkész, Máté István nem szerzett elég szavazatot a megyei képviselőtestületbe. Sütő András az írás feltámasztó ereje mellett, el nem lankadó kedvvel vállalja a megváltó cselekvés módozatait. Egyre többször tér haza falujába. Jobbára szervezi is az alkalmakat: s így lett a vigasz jele, hogy a Falunapon Csiha Kálmán püspök prédikált: „Szellemi-lelki talpra állás idejét éljük, mikor az egyházi élet s az emberi jogi küzdelem terein kolozsvári püspök és kamarási presbiter egyazon nemzeti törekvésben vallja a keresztyén tanítás egyetemességét. Csiha Kálmán püspök úr pedig úgy szólt hozzánk Pusztakamaráson, mint akinek hitét, reményét, személyes sorsának, közösségi kötöttségének fájdalmait és vigaszát éppenséggel a mi földünk, édes és keserű, szelíd borongós Mezőségünk táplálta, akár az én életem hitét és reményét is.” („Uram, maradj velünk, mert esteledik”) S a közösségi cselekvés ünnepi alkalmává magasztosult a Duna tévé átadásának napja is (2002. február 26.), amikor a templomi áhítat a szórványmagyarság ügyének visszhangját is jelentette: Mert hatvanhárom romániai magyar szórványgondozó lelkipásztor mellett Sütő András is aláírója az algyógyi nyilatkozatnak (2000. augusztus 29.), amely a pusztulás folyamatának megállítását és visszafordítását szorgal510mazza. Pusztakamarás metaforája a romániai magyarság sorsnyugtalanságának. Ilyenképpen író szülötte okán is idézhette itt a mozgalom vezetője, Vetési László lelkipásztor, Sütő András annyiszor hirdette gondolatát, az „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” igéjét. „A kamarási antenna csupán egy piciny jelzés – a segítő lehetőségeket illetően. Sok ilyen és hasonló mozdulásra lenne szükség Kárpát-medence szerte, apró szórványokban, fogyatkozó magyar településeken” – írta a pusztakamarási ünnepségről szóló tudósításában Nagy Pál. (Kamarási Antenna, Reformátusok Lapja, 2002. február 17.)

Üres padjaival főleg az Isten háza mutatja a veszteségeket. Hetvenöt esztendősen egyedül tűnődik a templomban. Egyszer a szószékről is hirdette Isten igéjét, kántorként a karzatról pedig gyakorta „röptette” a zsoltárokat, a „virágzó magyar közösség” Szenczi Molnár Alberttel fohászkodott reménységért s 1944 őszén, egyszer, Isten áldását kérve a Himnuszt is kísérhette. Most is benne zeng az egykori közös ének, a nemzeti imádság. Az író széttekint az árvultságban: „Kegyúri padban a templomépítő bárók, a Kemény báró család. A gyülekezet elején a presbitek és mögöttük a teljes gyülekezet, amely jórészt megsemmisült rövid félévszázad alatt. Akár ha a tatárdúlás elől menekültek volna világgá az én pusztakamarási atyámfiai. Magyartalanító hatalom lopkodja mindennap itt is a reményeket. És ellopták nemrégen innen, e helyről, isten házából, ellopták az Úrasztalát is! Nem tudtuk megőrizni, de talán így is velünk maradt az Úr, mondta valamelyik presbiterünk. És elbizonytalanodott, gondolván: ha népét az Isten meg akarja tartani, még templom nélkül is megteheti, megteszi. Hiszen a fák hegyén jár és vezet, olvashattuk a Bibliában. Úgy vezet minket az ígéret földjére, a fák hegyén.

De odakint a fákat is kivágták, ember, a földet gyalázó mohóság emberei. És akkor mit szólhatok én most? Csak azt, hogy mégis, megfordulhat egyszer még a pusztakamarási magyarok javára is az Idő, megfordulhat a széljárás.

Úgy akarom, hogy az én nevem elé is itt kerüljön, ha majd eljön az ideje, a néhai jelző.

Úgy szeretném, hogy itt éljem meg azt a fordulatot, amikor újból megtelik egyszer ez a mi templomunk pusztakamarási református magyarokkal.” (Vallomás a Duna tévében, 2001)

Az éj vigyázása: asztalára helyezi a Várakozás örökmécsesét. Mikesi magányában most is az Írás marad végső menedék. Sütő András társával a hűségben, Mikes Kelemennel mondhatja: „mert vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.” A megtörténtek naplóját sosem lehet bevégezni. Folytatja krónikáját, mert végre azt is el kell mondani, hogy az 1944-es esztendő mezőségi kálváriája az erdélyi magyarság omlásának stációját is jelentette. Bethlen Gábor drámája nemcsak tegnapi vívódás, hanem mai gyötrelem is. Gyarapodnak a nappali följegyzései, s álmainak tanulsága is összegzésre vár. Vigaszként, a rettenetet feloldva, mert azt éli, amit Petőfi Jövendölés c. versébe fogalmazott: „Az álom ablak, melyen által / lelkünk szeme jövőbe néz.” Az éjszaka csöndjében pedig beteljesedik az Írás megbékítő és megváltó hatalma. „Az álmok nem hazudnak” – üzeni változatlanul édesanyjának, immár a kamarási öröklétbe.

Az égen pedig kigyúlnak a csillagok, és bevilágítják a mezőségi éjszakát. Dallamfoszlányt hordoz a szél, mintha a szülői ház felől az édesanya énekét gomolyítaná szét a tájon: „Paradicsom nagy kertjében…”