Ne rágódjunk a műformán; ámuljunk a gyűjtemény színességén. Tekintsük a személyiség megvalósulása egy lehetőségének ezt a hetente-havonta írt írói naplót, e kötelezett rendszeres beszámolót arról, mit lát, gondol, él, emlékezik az író, min háborog, ironizál, érzékenyül el. Mert ennek a kisepikai formának az is előnye, hogy ahány, annyiféle módon nyilatkozhat meg benne a személyiség.

A poéta-Szakonyié az első hangütés. Az első ciklusnak a homlokán finom rajzú impresszionista prózaverssel árulja el költő-mivoltát. „…Napszálltáig a sziklán hevert. S a napkelte már kinn találta. Evett-e? Ivott-e? Mindez talány maradt. Csak néztük, milyen titokzatos. Karcsú. Szép. Különös. – Aztán egy napon megláttuk közelről…” Ami itt költői erényként mutatkozik meg, a jelenet átélése, a hangulatra való fogékonyság, a mondatok zeneisége, a kötet novelláiban s tárcáiban szolgál, hozzáadódik az epikusi erényekhez. Már első írásaiban megmutatkozott a stílusnak az az eleganciája, hajlékonysága, a mondatok szép egyszerűsége és tiszta szerkezete, ami mostanra teljessé érett, s amitől nemcsak novelláinak, hanem mondatainak olvasása is gyönyörűség, érzéki öröm. Finoman díszít, ízléssel és tartózkodóan, a páváskodást, tetszelgést alakjaira hagyja. Enyhe választékossága? zenei mondatfűzése? festőisége? – tan ezek együtt okozzák, hogy költészetnek érezzük elbeszélését. Néha még metrum is lebegteti mondatait: „– Egy képpel küszködöm – karolt belém a festő. Mentünk az éjszakai utcán, szél cibálta üstökünket. A festő sovány volt, aszketikus. Csontos kezével a levegőbe rajzolta, amiről beszélt. – …A madarak csivitelnek, röpködnek, hintáznak, eszegetik a magvakat, vízgyöngyöket isznak csőrükkel. Tollászkodnak. Végzik madári dolgukat.” Mint egy festő, kelti életre a tárgyakat, a helyszíneket, apró fényeket rak a felületekre; gyengéd, puha jelzőket köt az alakokra, s a hangulatukkal, környezetükkel együtt eleveníti meg őket. Mándy Iván tud így megérzékíteni egy lehullott platánlevelet, egy árva mellékutcát, egy ottfelejtett golyóstollat, a belőlük áradó szomorúsággal, fénnyel, hangulattal együtt. S egy-egy simogató vagy maszatos jelzőtől a tárgy s az író viszonya is megérzékítődik, az író feszélyezettsége, tisztelete, viszolygása vagy ámulata. Tanult – tanulhatott – a nyelv-virtuóz Kosztolányitól – akinek nevét nem elég egyszer leírni e tárca-novellákról szólva –, bár visszafogottabban bánik a színekkel s az ecsettel. „A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek – ázottan, de rikító sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan.” Még egy csipet különcség, mondattagoló önkényesség is az ő – bár harsányabb, merészebb – életutánzó szabálytalanságait, meglepő szótársításait idézi föl.

A költészethez visszatérve, azaz továbbra is annál maradva: az írói személyesség is meghatározó jegye ennek a könyvnek. Többszörösen is. Nemcsak az én-novellák révén (A szép hadnagyné, Dixieland stb.) Hanem önéletrajzi jegyeivel, emlékeivel, elszólásaival. Személyes napló is ez a könyv, megismertet Szakonyi útjaival, napirendjével, életmódjával, hol jár a gyerekeivel, hogyan dolgozik („este fél kilenc tájban eljött hozzám egy kollégám, a Magyar Rádió egyik szerkesztője, hogy megbeszélje velem soron levő munkámat”). Mindenütt ott jár-kel a napló-írásokban, a jelenségeket, történeteket ő látja, vele történnek meg, akár ő okozza azokat. S még fontosabban: jelen van, mindvégig, a véleményével. Mert ennek is kedvez a tárcanovella: az író objektív és szubjektív jelenlététől, személyességétől lélegzik és indul meg, kel életre és teszi fel kérdéseit, az író részvételétől (és részvététől, indulatától, örömétől) érezni a szívdobogását, életműködését, ettől pirul ki vagy sápad el az írások arca.

Szemlélődik Szakonyi, ez a legjellegzetesebb attitüdje e könyvben, nézi „a világ apró rebbenéseit” vagy tektonikus mozgásait, képeket sorsokat, jelenségeket mutat föl, s reflexiókat fűz hozzájuk. Ritkán ítélkezik, inkább csak meditál, kesereg, bizakodik és biztat. Szembe jön vele az élet, az utcán, a mozgólépcsőn, a tévében, kérdéseket ad föl neki, s ő megpróbál ezekre válaszolni. Apró élet-mozzanatokat tűz a tollára, mint egy-egy virágot, s annak a szirmait bontogatja, innen-onnan rávilágít, analizálja a bibéig, a magjáig. Kibontja a motívumot, megkeresi a látványban a jelenséget. Van, hogy a történetre bízza a tanulságot, mint a Hatvan fölött című hármasképben; három öregember kisportréján maguk a ráncok, az arcvonások hordozzák a tanulságot. Máskor egy kép láttán, egy párbeszéd hallatán, egy hír olvastán elmeditál, törvényt keres, megpróbálja kódexbe foglalni együttélési, magatartási szokásainkat, a legapróbb dolgoktól a legsúlyosabbakig. Vállalja, hogy az utca alkalmazott moralistája legyen, viselkedésünk, reflexeink számvevője, keserű tanulságok és ironikus látleletek jegyzője

Ítélkezését legjellegzetesebben iróniája hordozza. Jó lenne az ő finom analizáló ujjaival bontogatni, elemezni sajátos aromájú humorát, hol gyengéd, hol megbocsátó, hol csípős iróniáját, csak néha-néha dühbe forduló gunyorosságát. Finom szövésű matéria. Hogy ez választékos és könyörületes humor, a gyógyító szándékú akupunktúra mennyire jellemzi őt, a finom tűszúrások, az alig elrajzolt szamárfülek, a nem-harsányan gügyögtetés, szelíden-dadogva megszólaltatás mesterét, ahhoz elegendő mellé-gondolni irodalmi évfolyamtársai hangnemét. Bertha Bulcsu könyörtelenül pellengérező, epés-keserű gúnyját. Gyurkovics Tibor gyurma-karikatúráit, nyers és éles grimaszait, Rákosy Gergely dühtől fuldokló, harsány, vitriolos torzításait, Csurka Istvánnak a veséig apró tépésekkel közelítő, könyörtelen csúfolódását, Kertész Ákos belülről megvilágított, esendő, magukat kicsúfoló figuráinak ironikus ábrázolásmódját.

Személyisége, hangja, stílusa összefogja ezt a kilencven írást, de alkaltra, formára mind más és más, példátlanul vegyes gyűjtemény ez. Küszködik is az író a csoportosítással, sehogy sem akarnak az írások rendbe állni, minduntalan kilóg a sorból valamelyik, végül úgy oldja meg, hogy mint egy esküvői vacsorán, a közeli rokonokat egymás mellé ülteti.

Az első fejezetben nagyjából a Szakonyitól korábban megszokott elbeszéléseket találjuk, az emberi sorsokat nagy erővel felidéző, a figurákat sokoldalúan ábrázoló novellákat, színgazdag variációkban. De ide tekintenek azok a kisnovellák, amelyek ugyanilyen mély emberi örvényekbe, sorsokba villantanak, mint az Esős idő, az Utazók például. Vagy a Disznótoros vacsora, amely hasonló megrendítő erővel mutatja meg az öregség talaja vesztettségét, mint Szabó István Kenyérsütés című novellája. S a remek kisportrék, egy-egy figura novellába kívánkozó arcképe, A vállalkozó, A szeretet angyala, a Savonarola csúcsidőben, a Füst – s még egy tucat. Aztán érdekes karcolatok a kispolgáriságról, majd kedves gyerekszájak, kis jelenetek, hommage-ok (Széchenyi, Gelléri); miniatűröket foglal össze egy-egy címmel (Furcsaságok, Két fanyar), Montaigne és szakácskönyv, kis riport és tótágast álló mese – minden elfér ebben a naplóban. Éppen ez a sokféleség az érdeme. Van egy-két érdektelenebb írás is – nem kevésbé elegáns vagy cizellált, mint a többi, de sápadtabb, szenvtelenebb, mint például a Korszerűbb színházat! vagy A lábbeli használata, de ráfelel, feledteti A körön kívül, ez a napjaink csavargóiról, rongyosairól írott látlelet és elgondolkodtató meditáció. Anyanyelvi szinten sző a novellákba, tárcákba abszurd fordulatokat, szürreális, fintoros befejezéseket (Ülünk a tévé előtt, Mesefordulatok, Igazi kikapcsolódás), tehát játszani is szeret, és egy-egy gyerekkori emlékét úgy idézi föl, olyan édesen, mintha kockacukron át szürcsölné a teát.

Az írások, töprengések mondatain, ezeken az eleven hajszálereken beleszivárog a könyvbe mai életünk megannyi jelensége, íze, színe, emlékeztetőt kapunk benne a nyolcvanas évekről. Megtaláljuk benne napjaink apró bosszúságait, divatjait és súlyos problémáit: ott ketyeg a kis quartz alarm clock, ami „már mindenkinek van az osztályban”, státus-szimbólumaink, fogyasztói bekerítettségünk, földünk fenyegetettsége, és az egyéni halál kegyetlen képtelensége is; de a menekülés, a győzelem reményei is. A restaurátorok hite, a Fiókák röptetése, a Tavasz a kertben. Zaklató híradásokkal, fölháborodásokkal nyugtató, biztató leírások, az élet erejéről tudósító hírek váltakoznak.

Ott van a kötetben a fanyar, méltatlankodó, értékkereső, elérzékenyülő, hagyománytisztelő és lázadó, rendet és fényt sóvárgó, játékos kedvű és el-elkomorodó teljes Szakonyi Károly.