Szabó Magda azt az utat járta be, amelyet legtöbb színpad iránt érdeklődő író kortársa: az epikától jutott el a drámáig. Első művei regényből készült adaptációk; a Kígyómarás (1960) a Disznótorból, a Fanni hagyományai (1965) Kármán József azonos című művéből. Ennek a vonulatnak későbbi csúcsa a Régimódi történet (1977), amely ha az eredeti regénnyel nem is egyenértékű, de nagy sikerű, hatásos színdarab. Már a Disznótor  – az írói szándék szerint – „rekviem anyám meggyötört gyermekkoráért, azért a Jablonczay Lenkéért, akinek úgy, olyan körülmények között kellett felnőnie, hogy minden hajlama szerinti, szabadba vivő útját elállta valaki, s akinek minden későbbi kudarcáért, elporlott lehetőségéért az a meggyilkolt gyermekkor a felelős”. Az anya alakja, a szülőváros vonzása és a családi hagyományok inspirálják az írónő egyik legjobb regényének, és az abból készült színdarabnak a létrejöttét. A Régimódi történet egy debreceni patríciuscsalád többgenerációs története, amely jellegzetes dzsentri-, kereskedő- és polgárfiguráival a magyar századforduló teljes képét bontja ki. A mű középpontjában a kereskedő-nagyasszony, Rickl Mária alakja áll, aki a széthulló család összetartója, egy letűnő asszonytípus utolsó példánya. Az ő unokája a szerencsétlen sorsú Jablonczay Lenke, Szabó Magda bevallott anyamodellje. Bár az írónő kétségtelenül saját családjának történetét írta meg – impozáns kutatómunka alapján –, e századfordulós környezetben általános érvényű társadalmi jelenségeket fogalmaz meg. A családtörténet így a kor krónikájává szélesül.

Bármilyen szokatlan is, Szabó Magda első önálló drámája alkalmi műként készült 1973-ban, Debrecen 600 éves évfordulójára. Az írónő kötöttsége szülővárosához több művében helyet kap. Ez a hűség a városhoz, a nyelvhez, a szűkebb pátriához írásművészetének lényeges jegye. A Kiálts, város! a kálvinizmus puritanizmusának és fanatizmusának kritikája. Archaizáló költői nyelve felhasználja a debreceni tájszavak, a régies szólások és a bibliai hasonlatok stilizáló erejét. Ez alól csak az előjáték kivétel, ahol már megtaláljuk Szabó Magda drámai nyelvének későbbi jellegzetességeit: a modern zsargon, a szándékosan aktualizáló kifejezések tudatos alkalmazását. Szabó Magda történelmi paraboláinak legnagyobb újítása ugyanis a nyelv. A mai zsargon történelmi környezetben való használata részben humorforrás, részben nyilvánvalóvá teszi a parabola jelleget, azáltal, hogy felerősíti a múltban és jelenben közös szálakat.

Erre bizonyság máig legjobb történelmi darabja, az Az a szép, fényes nap (1974). Erényei közé tartozik, hogy szerencsésen választotta meg a történelmi pillanatot, amely alkalmas a magyarság sorsfordulóinak egyetemes szimbolizálására. Az államalapítás kora számos asszociációt kelthet a magyar történelem huszadik századi nagy korszakváltásával is.

A történet a klasszikus hármasegység szabályai szerint egyetlen napon, egyetlen helyszínen játszódik: Esztergomban, 994-ben, a kereszténység felvételének előestéjén. Három főszereplője három generáció és három világnézet képviselője. Gyula, a nagyapa, régi típusú politikus, a bizánci orientáció híve, akinek a sámántisztelő pogány magyarsággal még közvetlen kapcsolata van. A dráma központi alakja Géza, az apa, a cselekmény tulajdonképpeni irányítója, a tényleges hatalom birtokosa. Az ő taktikai terve a kereszténység felvétele, mert tudja, hogy a magyarság mostani életformája – a portyázás – biztos pusztuláshoz vezet. Hosszú távú célja látszólag a németekkel való szövetség, valójában időnyerés addig, míg a nép újra megerősödik és bosszút állhat Augsburgért. Nagyszabású politikai koncepciója azonban meghiúsul a fia, Vajk ellenállásán. A későbbi I. István király ugyanis meggyőződéses katolikus és reálpolitikus, aki apja kalandor szándékaival ellentétben a magyar állam megteremtését tűzte ki feladatául. Kettőjük ellentétében Szabó Magda a nagyformátumú álmodozó (Géza) és a tárgyilagos reálpolitikus (Vajk) modelljét állította fel. És bár a jövő Vajkot igazolja, a néző rokonszenve mégis egyértelműen Gézáé.

A dráma szerkezete, felépítése, jellemábrázolása és alapötlete Szabó Magda legjobb színpadi művévé teszi az Az a szép, fényes napot. Három központi figurája – ellentétben a későbbi drámák egyetlen főhősével – lehetővé teszi a mondanivaló arányainak és ellenpontjainak összhangját. Kitűnőek a mellékalakok is: Bönge, a pogány magyarság képviselője, Augsburg utolsó túlélője; Tata, a fejedelem fiának régi nevelője, akit a korszellem jegyében leváltanak. A nyelv anakronizmusa groteszk lebegést kölcsönöz ennek az alapjában véve realista műnek.

A modern zsargon történelmi környezetben való alkalmazása rendkívüli arányérzéket követel, mert túlzott használata ellenkező hatást válthat ki. Pontosan ez történik Szabó Magda Árpád-házi dráma-trilógiájában. Ami Az a szép, fényes napban stílusteremtő erő volt, itt direkt írói eszközzé válik. Szabó Magda több nyilatkozatában elmondta, hogy az Árpád-kori magyar nyelv nem rekonstruálható. Ezzel indokolta Árpád-házi drámáinak mai nyelvhasználatát. A Halotti Beszéd nyelvezete ma már valójában élvezhetetlen lenne, de a politikai-publicisztikai zsargon túlburjánzása sem erősíti, hanem rontja a drámai hatást. Az olyan kifejezések mint „lebukik, disszidál, káderezés, apparátus, szondázás”, viccé fokozzák le a fontos politikai mondandót. A filológiai anakronizmus alkalmazásában arra az arányra lett volna szükség, amelyet az előző dráma megteremtett. Többször kell hivatkoznunk erre az előzményre, mert Szabó Magda az Az a szép, fényes nap problematikáját és stílusát próbálja folytatni Árpád-házi trilógiájában.

A trilógia első része: A meráni fiú (1979). Ebben ismét van egy biztos írói kézzel kiválasztott drámai fordulópont – 1242, a tatárjárás időszaka –, amely a magyar történelem egészére érvényes tanulságokat hordoz. És van egy központi hős: IV. Béla király, még nem országépítő, hanem országvesztő „meráni fiú”, a Bánk bán Gertrudisának fia. Felelőtlen, határozatlan, gyenge jellem, aki két szövetséges: a civilizált német (Frigyes) és a barbár kun (Kötöny király) között ingadozik. Vétkes halogatásával, döntésképtelenségével, habozó politikájával elveszti a tatárok elleni egyetlen potenciális szövetségesét, a kunokat. A dráma a „periodikusan ismétlődő magyar történelmi szituációk” egyikét ábrázolja: A halogatás taktikájának és a rossz szövetséges választásának tragikus vétsége kétségtelenül a második világháborút közvetlenül megelőző magyar politikai viszonyokra utal. Mint ahogy a tatárdúlás után romokban heverő ország képe is erős huszadik századi asszociációkat kelt. A csata (1981) – melynek középpontjában a tragikus kimenetelű muhi csata áll – a trilógia második és leggyengébb része. Nem több egy történelmi képeskönyv illusztrációjánál. Ez a dráma csupán az előző részben már felvetett problémákat – széthúzás, döntésképtelenség – variálja. Valódi jellemek híján (IV. Béla alakja itt már szinte karikaturisztikus) nincs igazi konfliktus és nincs drámai szerkezet sem. Bár a nyelv ezúttal nem annyira anakronisztikus, mint A meráni fiúban, mégsem sikerült stílusbeli egységet teremteni.

Amíg A meráni fiú és A csata az országvesztés, a Béla király (1982) az országépítés történelmi parabolája. Az arányokból is kitűnik, hogy a trilógia első két része hosszúra nyúlt expozíció a harmadik darabhoz képest. Szabó Magda kétségtelenül túlméretezte Árpád-házi drámatervét: az első két darab néhány fontosabb jelenete beépíthető lenne a három részből sűrített egyetlen drámába.

A Béla király ismét felcsillantja az Az a szép, fényes nap írói erényeit. Van erőteljes központi hőse: a reálpolitikussá nőtt IV. Béla, aki az ország újjáépítése érdekében minden eszközt felhasznál. Szívós és kitartó munkájában végül is magára marad – a dráma utolsó jelenetében az egyház még a gyóntatóatyját is elveszi tőle – mégis töretlenül halad a maga jelölte úton. Ez a Béla király már nem A csata bizonytalan, kapkodó, felelőtlen uralkodója, hanem István, az első honalapító méltó társa. (A hajdani meráni fiú a Szabó Magda konstruálta fiktív történelmi találkozás alkalmával Bánk bán fiának is megbocsát!) Ha a trilógia egészét nézzük, ez a jellemfejlődés teljesen logikátlan és indokolatlan. Nem lehet ekkora különbség az első dráma és a harmadik – személyében azonos – főhőse között. Az országvesztő meráni fiúban potenciálisan már benne kellene lennie az országépítő Béla királynak is. Az írónő szándéka nyilvánvaló: az ívet akarta megrajzolni a meráni fiútól a második honalapítóig. Ebből a nagyszabású tervből csak ez utóbbi ábrázolása sikerült igazán. A választott kor, a tizenharmadik század, kétségtelenül alkalmas huszadik századi asszociációk felkeltésére, mind az ország elvesztése (A meráni fiú), mind pusztulása (A csata), mind újjáépítése és konszolidációja kapcsán (Béla király). A mai párhuzamokat indukáló gondolatmenet feltétlenül érdeme e történelmi paraboláknak, ám a kidolgozásbeli egyenetlenségek, aránytalanságok gyengítik a trilógiát. Szabó Magda drámaírói technikáját Keresztury Dezső találóan jellemezte a Régimódi történet kapcsán: „Kitűnően ért a jelenetformáláshoz, kifogyhatatlan a megfeszülő és hatásos csattanókkal lezárt vagy új érdeklődést keltő színpadi helyzetekben. Megvan ennek persze az a veszélye, hogy a darab szétesik. Ezt a veszélyt az apró kapcsok hálója és az egész darabot egybetartó szimmetrikus főszerkezet erősen csökkenti: mindkettő hozzáértéssel végigvitt lelemény.”

Ez az elemzés valójában Szabó Magda legtöbb színpadi művére érvényes. Ahol a főszál nem olyan erős, mint A meráni fiú vagy A csata esetében, ott a darab apró, laza jelenetekre esik szét. Ahol pedig erős drámai szerkezet van – mint az Az a szép, fényes napban vagy a Béla királyban – ott az „apró kapcsok hálója” öntörvényű színpadi művé áll össze. Felejthetetlen, nagyhatású alakokat tud színpadra állítani (mint Rickl Mária a Régimódi történetben vagy Géza az Az a szép, fényes napban), de gyakran a mellékszereplők kidolgozására a szükségesnél kevesebb energiát szán. Különösen így van ez az Árpád-házi trilógiájában, ahol a királyi udvar tagjai, beleértve a királynét, Laszkarisz Máriát is, elnagyolt, jellegtelen, sematikus figurák. (Kivéve talán Teuton atya, aki a harmadik részben szinte főszereplővé nő.)

Szabó Magda ráérzett a szabálytalan történelmi drámákban rejlő lehetőségekre, a parabolisztikus ábrázolás aktuális asszociációkat keltő hatásmechanizmusára. Írói pályája a hetvenes évek derekán ehhez a népszerű drámai irányzathoz csatlakozott. Eddigi legjobb történelmi parabolájában, az Az a szép, fényes napban pedig a napjainkban hiányzó nemzeti dráma egyik lehetséges típusát teremtette meg.