Margócsy István
Spiró György: Az Ikszek

Spiró nagyregénye igen sok szempontból tekinthető kiemelkedőnek – sok mindenben eltér attól, amit manapság az újabb irodalom termésében megszokhattunk. Dicsérhető például történelmi-filológiai ismeretanyaga, a regény adatgazdagsága és úgynevezett történelmi hitele; üdvözölhető a politika működését illető végtelenül racionális rögzítőképessége, vagy az egyes emberi gesztusok és pillanatok történelmi fontossága iránt tanúsított figyelme; méltányolható (s rosszhiszemű olvasók által, tökéletesen igazságtalanul és jogtalanul, ki is játszható más típusú írókkal és művekkel szemben) látszólag hagyományos írásmódja, regényépítő módszere stb. stb. Ám ha ezeket az önmagukban valóban nagy írói erényeket dicsérjük, épp a lényeget felejtjük el: mindez csupán az írói technika szintjéhez tartozik, ama réteghez, amely ugyan az írói magabiztosságnak elkerülhetetlen tartozéka, de amely még távolról sem garantálja a nagy mű megszületését.

Spiró regényének értéke nem abban rejlik, hogy történelmi érdekességeket tudott nagyszabású előadásban megeleveníteni, hanem abban, hogy – sikerülvén kikerülni a parabolás ábrázolás csábító kelepcéit – a leleplezett történelemnek mint anyagnak és témának kihasználásával oly világmodellt alkotott, melynek tragikus belátásaiból fakadó összhatása, mind a teoretikus, mind az érzéki befogadás számára, felkavaró erejű. E mű – a kalandosságig feszített cselekményesség ellenére – mélyen filozofikus: filozófiája azonban rejtetten, az alakokban és cselekedetekben feloldva ölt testet, az anyag mozgásán belül bontakozik ki. Spiró az eseményeket és figurákat illetően a racionális átvilágítás módszerével teljes rendszer alkotására tör; szinte számba veszi s könyörtelen élveboncolás után elutasítja az illúzióknak egész hadát; ám mindezt úgy teszi, hogy víziójának művészi fogantatásához kétség ne férhessen. Történelmi regényt írt a klasszikus kötöttségek megtartásával, s a műfaj hagyományainak és az újszerű láttatásnak kettősségéből öntörvényű műalkotás született; nem értekező regény, hanem értelmezhető látomásvilág, nem kulcsregény s nem történelmi esszé, hanem összefoglaló világmodell, mely ízenként és egészében ugyanazt közvetíti: a Spirótól antropológiai értelemben egységesnek mondott társadalom személyiség- és struktúraképét.

Spirót e regényben is az egyes embereknek és a történelemnek egymásrautaltsága, kölcsönviszonya érdekli. Számára az ember és az elvontan is szemlélhető, elidegenedett módon működő történelem ugyanannak a struktúrának a képviselői, a két nagy princípium szétválaszthatatlanul áthatja egymást: egyik sem kerete vagy érvényesülési színtere a másiknak. Az egyik végponton: az ember nem találhat kibúvókat a történelemmel, az adott rendszerrel szemben, az ún. tiszta magánéletbe való menekülés a struktúra mindenhatósága révén eleve kivihetetlen, s mert személyiség nélküli létformát eredményez, nem is kívánatos. Ám hasonló kiszolgáltatottság érvényes az ún. „történelem” számára is: hiába látszik úgy, mintha a történelem mozgása öntörvényű lenne (hisz emberfeletti, azaz emberpusztító cselekedetekben fogalmazódik meg), a „történelem” ugyanúgy rá van szorulva az emberekre, mint az emberek a történelemre: a struktúra sem nélkülözheti az éppen adott embereket, sőt belőlük kénytelen felépülni. Ebből válik érthetővé Spiró ábrázolásának nagyvonalú újítása: a politika mindent átsző, mindenhová behatol, de mégsem önálló szférája a világnak; a hatalom, melynek mindenki – még legfőbb képviselői is – a fizikai határokig menően ki van szolgáltatva, épp az önállósághoz szükséges folyamatossággal nem rendelkezik, csupán érdekszövetségek és érdekellentétek kimerevített pillanataiból tevődik össze, s ennek révén, bár félelmetessége és szorongást méltán kiváltó kiismerhetetlensége megmarad, elvész isteni méltósága vagy fensőbbsége: önnön kiszolgáltatottságában működésének kisszerűsége lepleződik le.

E történelemfelfogás teszi lehetővé, hogy Spiró modellje elkerülje sok történelemkönyv kétpólusú modelljének naivitását: e regény világában a történelmet mindenki egyszerre csinálja (ennek köszönhető a regény arcképcsarnokának meglepő gazdagsága, a sokféle történelmi-emberi változat részletezése, s így válik a regény tulajdonképp az akciók, a pillanatnyi szünet nélküli történések szakadatlan láncolatává), s az együttes mozgásban épp a szembenállásoknak egyértelmű, pozitívra fogalmazható volta válik kétségessé. Hisz a politika elnyomásával szembeni ellenállás egyrészt meg sem fogalmazható pontosan, másrészt az adott erőviszonyok közt a megfogalmazásoknak már kísérlete is belesimul a nagy összjátékba: amint a hatalom és képviselői ki vannak szolgáltatva a pillanat kényének, úgy a szembenállóknak már puszta létfenntartási érdekből is hasonulni kell az adott struktúrához; a körök egymásba zárulnak. Körök zárulnak egymásba: a körből való radikális kitörés lehetetlen. Tényleges, az adott helyzetet minden ízében meghaladó alternatíva e történelmi világban nem adódik: hiába a választások hatalmas és széthúzott skálája, hiába az emberi különbségeknek nagy panorámája, az erkölcsösnek tekinthető történelmi választásra nem nyílik mód. E regény történelmi világában minden megtörténhet mindenkivel, az események a maguk természetes fantasztikumukkal (akár országokat, akár személyes sorsokat érintenek) messze meghaladják a történelem szokásos racionális beállítását, ám éppen ezért, rafinált írói fogás jóvoltából, az események rétege veszít is súlyából. Bár első pillantásra úgy tetszhetik, a regény cselekményessége, eseménygazdagsága a regény minden más rétegét maga alá rendeli, a dolog mélyére nézve azonban ennek épp ellenkezőjét figyelhetjük meg: a sokágú és aprólékos cselekményszálak itt csak arra valók, hogy a szereplők választásának és aktív reagálásának terepéül szolgáljanak. A regénynek ez a kulcsmozzanata: a megítélésnek alapja nem az, ami történt, hanem az, hogy a történésekre, a leleplezésekre ki hogyan reagál, illetve minek a nevében reagál éppen így.

A regény válasza ezen a ponton válik a legkeserűbbé. Eddig csak azt figyelhettük, hogy zárulnak a történelem körei az egyén cselekvési lehetőségei köré, most már az egyén belső választási motívumainak visszametszését is látnunk kell. A regény választásokban oly gazdag és változatos főhősének sorsában ugyanis éppen az válik megrázó látvánnyá: hogyan bomlik szét amaz ideálvilág, melynek nevében legalább az önfenntartó személyiségkonstruáló manőverezés lehetséges volt. Ezáltal válik a regény műfajelméletileg is érdekessé: Spiró a fejlődésregény ellenpéldájaként hanyatlásregényt írt. A világba való beilleszkedés tantörténeteinek megfordításaként itt a világból való kihullásnak folyamata zajlik. Sőt e leszálló ív meg is kettőződik: nemcsak a személyes tönkremenetel sorsa íratik meg (párhuzamos illusztrációkkal megvilágítva), hanem az is, ahogy a környező világ maga is állandóan az összeomlás felé közelít. De Spiró írói következetességében tovább is megy: azzal is leszámol, ami főhősét egyáltalán életképessé, regényét pedig megírhatóvá tette: ama látásmódnak a lehetősége, melyből az egész struktúra átvilágítható volt, maga is kihullik az idő rostáján. Boguslawski harcaiban és bukásában nemcsak a világgal szemben való önmegfogalmazás kudarcát lehet tehát látnunk, hanem annak a princípiumrendszernek belső bomlását is, mely összetartó erőként egykor, úgy tetszik, funkcionálhatott. Mert amit Boguslawski megvalósítani szeretne, az nem a harcos élet idealista princípiuma, hanem a játék lehetősége (a szép schilleri értelemben), az egyszerre külső és belső színen folyó játéké, melyben a személyiség önélvező és kommunikatív képessége egyszerre léphet fel. Ám e játékhoz eljutni csak a világ harcain mint előiskolán keresztül lehet, a széthulló világ elkicsinyesedő viszályai azonban a játékra való képességet és jogot is dezavuálják: így válik Spiró nagy játékosa, a nagy színész egyrészt (a maga kora számára is) kulturális kövületté, másrészt, bukásában, önmaga heroikus karikatúrájává.

E kettős belátásban fogan a regény írói koncepciója. Látszólag hagyományos „realista” kompozícióval állunk szemben, ám valójában oly realizmus ez, mely már régen leszámolt a hagyományos elbeszélés ideológiai előfeltevéseivel. A különbségek és elhatárolódások jóval erősebbek, mint a kötődések: a regény hitelessége, a történelmi adatokkal, a regényépítő elemekkel szemben tanúsított adatszerű pontossága nem a „valóság” rögzítésének igényéből fakad, hanem védekező attitűdből; az ironikus fensőbbség és a fantázia szabad csapongása iránti szkepszis racionális önkorlátozásából. A mindent átfogó írói pillantás így az ábrázolás szándékolt véletlenszerűségeivel párosul; a külsőségek leírásának radikális mellőzése és a szigorú tényekre koncentráltság egyszerre működik; a nagy összefüggések és folyamatok csupán töredékes, mozaikszerű látszatformában jelennek meg; a leírások és ismertetések helyét a közvetlenül nem értékelt, modalitás nélküli dialogikusság váltotta fel stb. stb. Az elbeszélő technika legradikálisabb újítása azonban a szerzői szólam konstruálásában rejlik: azáltal hogy a rideg, személytelen tényközlés magába olvasztja – a belső beszéd külön jelölése nélkül is – a reflexiókat, az elbeszélés lebegtetése jön létre, oly híradás, mely kizárólag a szűkös tényekre támaszkodik, de amely kevertsége révén megőriz valamit az eredeti beszédfolyamatok közvetlenségéből is. Az ilyen híradás természetesen korlátozott érvényű, de mivel vállalt korlátozottságában egy széthullott konszenzus töredékeinek ábrázolása is felfedezhető, a stílus kopárságának dacára is átütő erejű tud lenni.

Spirónak sikerült a nagy kísérlet, újra megeleveníteni a nagyregény sokszor elbúcsúztatott műfaját; így tudott aktuálisan is égető kérdésekre az aktualitás érvényén túlmutató, nagy formába öntött választ adni. Ebből azonban az is következik, hogy e regény megújítás és betetőzés, de egyben lezárás is. Nemcsak kérdésfelvetésében, de egész vállalkozásában benne rejlik történetisége, s ezen keresztül nagyszabású anakronizmusa: ami elmúlt, a szembenézés erejéig felkutatható, de belőle új utak nem nyithatók. A regénynek épp az adja a súlyát, hogy kérlelhetetlen következetességgel mutat rá a határokra: ennyit lehetett – ennyit lehet.