Margócsy István
Margináliák*(I)
(I) Ebben a rovatunkban mindig a lap egyik szerkesztője mondja el véleményét, melyet kollégái marginális jegyzetekkel kísérnek. [A digitalizált változatban ezeket lábjegyzetben olvashatjuk. Az SZÁ monogram Szilágyi Ákost, BE Bojtár Endrét, BA Barabás Andrást, az MI pedig Margócsy Istvánt takarja.]
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
„Minden lángban áll…” – mondja Buddha a híres, tanításait szinte összegző nagy prédikációban, a tűzbeszédben, a jelenvaló és érzékelhető (nirvánán inneni) világ legfontosabb tulajdonságául a szenvedélyek kiolthatatlan lobogását állítván: a világ és az ember léte tehát nem más, mint folyamatos égés, pusztító és önpusztító lángolás, mely ugyanakkor, mikor biztosítja a jelen élet feltételeit, egyben fel is emészti mind az életet, mind annak feltételeit, mind a világot. Különös módon, Rakovszky Zsuzsa regényének világában mintha mindvégig ugyanilyen nagy emésztő tűz lobogna, mind kívül, a város, a történelem, a háborúk eseményeiben, mind pedig belül, a szereplők lelkében és viselkedésében: mindenütt, szakadatlanul, állandóan és megmagyarázhatatlanul ég a szenvedély, a vágy, a kívánság, a bűn és a harc tüze, s a lángok forróságától és pusztításától sem kívül, sem belül nem található s nem is kereshető sehol menedék. A regény egy gyermekkori tűz emlékével kezdődik, cselekményét és bonyodalmát hatalmas tűz végzi be és oldja meg, a történelmi konfrontációk „természetesen” felégetik a normális életteret, a mindennapi társadalmi élet folyamatának megszakadása, a szerelmi katarzis egyszerre extatikus és önreflexív aktusa Szent Iván tüzének fényében ragyog fel, a visszaemlékezés (azaz maga a regény) pedig folyamatosan gyertya lángja mellett játszódik vagy íródik: a szövegnek szinte minden gesztusát, a narratíva szinte minden jelenetét mintegy átégeti a tűz jelenléte – olyan motívum ez, mely szinte az egész regény történetének és szemléletének szimbólumává növi ki magát. Rakovszky „tüze”,*(I) folyamatos jelenlétével, éltető és romboló jelenlétével, egy remek írói trouvaille következtében, egyszerre lesz az „ábrázolás” tárgya és eszköze – a motívum már eredeti, saját, konvencionális jelentésével is azt jelzi, jelöli, amire szimbolikusan is utalni akar, s mikor csak „egyszerű” leírást nyer is, rögtön utalni tud a regény egészét is átfogó „tűzjel” átható erejére. Rakovszky emlékező*(II) hősnője, ki szenvedő és szenvedélyes életének végső vallomását nyújtja át az olvasónak, állandóan égő kínok és vágyak kereszttüzében ég, s miközben saját lángolását, tüzét, szenvedélyes emlékeinek parazsát írja és festi az olvasónak, folyamatosan azt is érzékelteti, hogy minden ember, azaz szereplő, aki bármilyen bűnös vagy ártatlan kapcsolatba került is a főhősnővel, ugyanilyen titkos, érthetetlen és megmagyarázhatatlan lángok kikerülhetetlen vonzásának és kínzásának van kitéve,*(III) s a nagy rejtély (a főhősnő és a regény számára egyaránt) csupán az, hogy vajon vezetnek-e lángok, e szenvedélyek és szenvedések valamerre, koordinálhatók-e valamilyen szinten, adható-e nekik bármilyen értelem vagy jelentés, avagy csak maga a szenvedélyt akár aktívan akár passzívan elfogadó és átélő hős/hősnő tudhatja, milyen isteni vagy ördögi pályát (kényszerpályát) futott be élete során, milyen kísértéseknek és vonzásoknak volt kitéve, s mennyit vállalt el, mennyit fogadott vagy titkolt el belőlük, s milyen kontextusban próbálja lángolását és égettetését utólagos reflexiójával jelentésesnek láttatni. Rakovszky regénye e nagy, egyszerre ismeretelméleti és etikai vállalása révén nő át az önvallomásos történelmi kalandregény szép szentimentális műfajából a nagyszabású példázat ritka erejű megvalósulásává: a főhősnő kereső gesztusai, miközben pszichológiai finomságaikkal és aprólékos emberismereti bölcsességükkel ragadják magukkal az olvasót, az etikai önértelmezés nemes parabolájával is szolgálnak, s egy különös, posztmodern módon értelmezett, belátóan egyedi, mégis általánosan érvényes, ugyanakkor a másoknak parancsoló modalitás preskriptivitását*(IV) mellőző kategorikus imperatívusz érvényével hatnak. Alighanem igen kevés regényt olvashattunk az utóbbi időkben,*(V) melyben a történetmondó narrativitás, a vallomástévő szubjektivitás és az ismeretelméleti és erkölcsi érzékenység ily átütő erejű egységben lett volna megfogalmazva.*(VI)
(I) Márpedig a tűz, mint ismeretes, ragadós. Belekap az olvasó képzeletébe, és már terjed is tovább: lángol a szíve, a szava, mindene. Ámde félre a tréfát, ne játsszunk a tűzzel, nem vagyunk mi piromániásak (csak egy kicsit). A regényben lobogó „tűz” megfigyelése és elemző értelmezése csakugyan lényegbevágó, a „tűz”-jelenségek motivikus bokrának (ld. még: Égő Csipkebokor) feltárása pedig meggyőző és imponálóan pontos. Persze, ez a tűz nem az a tűz. A Buddha-szöveg kétségkívül isteni, de kissé mégis az istenség hajánál fogva iderángatott. Hiszen a Nyelv, az istenadta Nyelv – Buddha nélkül is – beszél a szenvedély tüzéről, lángoló szerelemről és gyűlöletről stb. Ez kekeckedésnek hat talán, pedig az is. Éspedig azért az, mert a regény „tüze” kulturális (archetipikus, vallási, pszichoanalitikus stb.) szempontból máshonnan táplálkozik (a tűz ugyanis táplálkozik! Ld. még: tápláló tűz!). Ez nem Buddha vallási és nem is Hérakleitosz dialektikus „tüze” – e világ arkhéja avagy az idő tüze, mely fellobban mértékre, kialszik mértékre. Ez a tűz a kereszténység tüze, a keresztény középkor tüze – a pokol tüze, a tisztítótűz, a fanatizmus, az engesztelhetetlenség tüze, az eretnekeket, boszorkányokat megégető máglyák, az autodafék tüze és általában: a világból kirekesztett, elfojtott-elnyomott, démonizált érzékiség tüze. Ez a démonikus tűz lobog Bosch nevezetes triptichonja, az Ezeréves Birodalom baloldali szárnyára festett jelenkor-látomás sötét hátterén. Van azonban itt még valami: Rakovszky „tüze” nemcsak első regényének, hanem egész költészetének is „arkhéja”, világalkotó princípiuma (regényét költészete részének, költői epikának és nem regényprózának tekintem!). Verseiben is szembetűnő a „tűz” motivikus uralma, ami nem egy képi elem túltengését, hanem a személyes képzelet éltető elemét alkotja. Tapasztalatom szerint minden markáns költői világnak van ilyen „arkhéja”, akár az egyes mű, akár egy költői korszak, akár egy egész életmű „világát” alkotja is: a „tűz” mellett természetesen a „víz”, a „föld”, a „levegő” is lehet egy költői világ „arkhéja”. Ez is a költészetben fennmaradt és kiterjesztett emberi képzelőerő mitologikus eredetére vall. SZÁ
(II) Lásd még: az emlékezet tüze. Nem a tüzes emlékezeté, hanem az emlékezés tüzéé, amely felidézve az eltűnt időt egyben el is emészti azt. Újra meg újra. Igen, kissé úgy olvasható ez a regény, mintha tűzbe nézne az ember. Révülten, merengőn, gyönyörködve a lángokban. Csak költői epikát lehet így olvasni! Úgy állnak össze, foszlanak szét alakjai, színterei, eseményei, mint a lángok, mintha valóságos létük soha nem is lett volna, avagy mintha a lét maga lenne ilyen. Ebben első pillantásra mintha mégiscsak lenne valami Buddhából? Egyébként miért is ne? Vallási szempontból e világ valósága mindig is hamu és füst volt. Minden elég. Az emlékezés – e tűzfolyam! – csak lángra gyújtja a költői képzeletet. SZÁ
(III) Az általánosítás nemcsak minden szereplőre, hanem valóban minden emberre, így ránk, olvasókra is kiterjed. Ezt Rakovszky avval a zseniális műfogással éri el, hogy hősnőjét teljesen hétköznapi, közülünk való embernek állítja be, akivel azután – a stílus részletező lassúsága folytán – szinte észrevétlenül történnek meg a legpokolibb dolgok (vérfertőzés, személycsere, gyilkosság). Az embernek több élete van – s mindegyik megmagyarázhatatlan. BE
(IV) No-no! Idáig azért nem mennék el! SZÁ
(V) Én ennél jóval lelkesebb lennék, s nem korlátoznám lelkesedésemet az utóbbi időkre. Rakovszky könyve olvastán nekem bizony két remekmű, két kedves könyvem jutott az eszembe: az Emlékiratok könyve, de főleg Fontane Effi Briestje. BE
(VI) Igen, igen, igen, igen! SZÁ
Buddha persze azt tanítja nekünk, hogy a bölcs ember megszabadítja magát a tűztől és a hiábavaló, sehová nem vezető vágyaktól („Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, mint esőcsepp a lótusz leveléről…”), s csak miután kioltotta lángjait, jut el valahová, ahová, bizonyára, jó dolog eljutni – ám Rakovszky regényének világa e téren már radikálisan eltér a Tűzbeszéd élettanításától.*(I) E regény példázata ugyanis épp azt mutatja fel, hogy az emberi életben a szenvedélyeket és vágyakat egyszerűen nem lehet kioltani, s hiába próbálják meg a társadalmi és vallási önkorlátozási és önfegyelmezési stratégiák, persze nem kevés eredménnyel, a konvención túlmenő és túlmutató vágyakat visszametszeni, még a legszigorúbb, társadalmi vagy egyéni szabályozás mellett is állandóan fellobban a szenvedély akármilyen gondosan eltakart és elfojtott parazsából a láng, s a fellobbanásnak nagyon súlyos külső és belső következményei vannak: így születnek a nagy élmények és a nagy bűnök. Sőt, az általános antropológiai tanulság (a „nem lehet”) mellé Rakovszky sajátos erkölcsi mércét is von: regénye és hősnője szerint a szenvedélyeket elfojtani, eltüntetni, megszüntetni nem is érdemes*(II) (ha a végeredmény nem is mindig az öröm princípiumán nyugszik aztán) – ugyanis épp e szabályozatlan, persze mindig a bűn határán át és ki-be járó szenvedély teszi különössé és egyedivé az életet, s mindenki attól nyeri önnön sajátszerűségét és megismételhetetlenségét, sőt, érdekességét is, ahogy saját vágyaival és vonzásaival együtt tud élni,*(III) s ahogy ezeknek és a társadalmi konvencióknak összjátékát a személyiség felmutatni és eltitkolni képes („Énelőttem a szenvedélyek éppenséggel nélkülözhetetlennek tetszenek, jóllehet gyakran rossz cselekedetekre ösztökélnek, s bizony szenvedünk is eleget azoktól a személyektől, akikbe valamely szenvedély démona befészkelte magát. Ha azonban természetünknek ki tudja, miféle hiányossága, a veszteség és csalódás vagy másféle okok miatt e szenvedélyek kivesznek belőlünk, mintha nem is volnánk eleven emberek többé…”). Az élet társadalmi oldala nem más így, mint az alkalmazkodás, a szerepjáték, sőt: maga az elfojtás, mutatja e regény; a személyiség pedig, mivel állandóan számolni köteles (és hajlandó) azokkal az egyéni lángoló szenvedélyekkel is, melyeknek sehol nincsen társadalmi ekvivalense, folyamatosan rejtőzködésre és hazugságra is kényszerül – a társadalmi szerep, a társadalmi érintkezés és viszonyrendszer ugyanis, e regény szerint, maga a titkolódzás, az álcázott megjelenés, a körülményeknek és a saját figurának, saját szerepnek minimum kettős látása. Rakovszky egészen különös érzékenységgel nyúl az elfojtás e kettős problémájához: egyrészt rendkívül élesen mutatja be a konvencionális (ismét: külső és belső) elfojtó intézmények és gesztusok működésének folyamatát, kegyetlenségét és erejét, egyben hiábavaló erőlködését és impotenciáját is, ugyanakkor viszont hősnője maga is foglyául esik az elfojtás legerősebb mechanizmusának – épp életének legnagyobb és legdöntőbb élményei, azaz ama pillanatai, melyek vagy extázisba, vagy bűnbe torkolltak, maradnak emléknyom és így beszédemlék nélkül. A hősnő nem emlékszik arra,*(IV) nem tudja elbeszélni azt,*(V) amihez szenvedélyei végül is eljuttatták, elvonszolták, amihez szenvedélyei révén elkerült: sem a szerelem, sem a halál, sem a bűn nem kerülhet olyan nyílt megfogalmazásra, mint amilyet az élet más mozzanatai vagy a reflexív tudatműködés magáénak tudhat. Nagy kérdés, miért így történt. Az az érv aligha állhat meg itt, miszerint a fiziológiás, pszichikai és erkölcsi élet legerőteljesebb mozzanatai ellenállnak bármilyen megfogalmazásnak – hisz e könyv épp arra tesz kísérletet, s épp abban éri el legnagyobb eredményeit, hogy bemutassa: az irodalom bármiről, a legcsekélyebbről és a legnagyobbról is tud szólni. Talán inkább arról lehetne szó: e könyv úgy mutatja a szenvedélyeket, mint amik egyszerre hordoznak természeti és isteni jelleget, azaz szubjektum felettiek (ami persze megfeleltethető annak is: tudatalattiak); egyszerre szentek és alpáriak, szubtilisak és nyersek, éltetőek és pusztítóak – de egyáltalán nem egyéníthetőek s egyáltalán nem örömelvűek*(VI) (milyen érdekes, hogy a narrátor-hősnő azt megemlíti, hogy atyjának „a bűnben, amellyel életét és túlvilági üdvösségét egyaránt veszélybe sodorta, igazából nem sok öröme tellett”, azt azonban nem kíséri reflexióval, mennyire öröm nélküli az ő szenvedélyes és bűnös élete!), s ha szolgálhatnak is ugyan a személyiségnek megismerő önmeghatározásaként, de önaffirmációjaként, önélvező kiteljesedéseként már nem. A szenvedély legnagyobb pillanatai ugyan eljuttatják a személyiséget önnön határaiig, s e határokon fel is ismerheti magát a személyiség, de e pillanatok sem töltik el e személyiséget egy önmagában (legalább a katartikus pillanatokban) megnyugodott önazonosság pozitív élményével – ha e pillanatokban a nagy és megszüntethetetlen kettősség ki is huny, ugyanakkor egyben ki is oltja a reflexió fényes vagy csillámló lángját, s az elbeszélő emlékeinek rögzítése során elhallgatással él.*(VII) Talán olyan ez a helyzet, mint amilyet, más esetekre vonatkoztatva, hajdan, az „ész cselének” neveztek: mintha az „elfojtás csele” ütne itt vissza, s a nagy, lángolóan szenvedélyes vitairat a szenvedélyek féktelenségéről épp a szenvedély extázisának pillanataiban vonná vissza állításainak radikalitását.*(VIII) Mintha a hősnő (és az írónő) nemcsak szentnek és félelmetesnek, hanem egyben túl „természetesnek” is venné és mutatná a szenvedélyek uralmát – s a legvégső határhelyzetekben mégis megpróbálná kivonni magát, azaz személyiségét, azt, amit személyisége integritásának tekint, legalább a hallgatás és felejtés, azaz az elhallgatás gesztusa révén, korlátlan fennhatóságuk alól.*(IX)
(I) Na ugye! SZÁ
(II) Hacsak nem költészetté, elképzeléssé, művészi formává, nyelvvé szublimálva, ahogyan a szenvedélyek bensejében tomboló érzéki tüzével a költő is teszi. Ez már nem elfojtás és megszüntetés, hanem kultúra, átszellemített kiélési mód. A regény nem „mondja” vagy hirdeti ezt, hanem teszi. SZÁ
(III) Orsicska–Ursula, úgy hallom, azt üzeni: a tűzzel nem tudunk elbánni, akár átadjuk magunkat a szenvedélynek, akár incselkedünk vele és kóstolgatjuk, akár menekülünk előle. A szürke közhely szerint szenvedélyek nélkül lehet élni, de nem érdemes; az elbeszélő viszont az élet aranyló s egyúttal zöld fáját mutatja, mondván: még az elfojtás bajnokainak élete is a szenvedély körül forog, szüntelen küzdelemben, nem beszélve azokról, akik saját lobogásuktól mások lángját sem veszik észre. Az ilyenek szemében a mértéktartás érthetetlen, hihetetlen és gyanús. „Meg kell vallanom, idővel némi berzenkedést és visszatetszést is keltettek bennem keresztanyám szép és emelkedett tanításai. Az a sok lemondás, alázat, türelem, amivel örökösen traktált, idővel valamiféle hideg, vizenyős, minden tűz és szenvedély nélkül szűkölködő lélek magamentegetésének tűnt föl előttem, amely így akarja, tetszelegve, tulajdon fogyatkozását jóságnak és szelídségnek föltüntetni. »Úgy látszik, Isten másként akarja«, ezt szerette mondogatni, valahányszor egy-egy kedves terve füstbe ment. […] szelíd egykedvűsége láttán szívemben képmutatással gyanúsítottam meg keresztanyámat, vagy azzal, hogy igazából nem is volt oly igen kedves neki, amiről lemondani kényszerült, s bezzeg nem lenne ilyen egykedvű és higgadt, ha olyasvalamitől fosztaná meg a sorsa, amin ő is olyan szenvedélyes kívánkozással csügg egész lelkével, mint én az aszú szilván.” BA
(IV) A szelektív memória sok helyzeten átsegít. BA
(V) Persze, mert azt nem fogja tűz. Az emlékezés lángfolyama számára elemészthetetlen. A tűz csak azt emésztheti el, aminek időben és térben kibontakozó, tárgyiasuló valósága van. Az érzéki beteljesülés, a szenvedélyeket körülzáró falak leomlásának pillanatai azonban kiterjedés és valóság nélküliek. A beteljesülés extatikus pillanatai – a kihunyás – a tűz, az emlékezet kihunyásának a pillanatai. Nem lehet emlékezni rájuk, és így nem lehet elbeszélni őket: túl vannak emlékezésen és beszéden, túl szenvedélyek és konvenciók ellentétének emésztő tüzén, amelyből az elbeszélés kényszere fakad. Nincs többé tűz vagy csak a mindent elemésztő tűz van – innen nézve mindegy. Így vagy úgy: a tűz csak a tüzet nem képes elemészteni. SZÁ
(VI) Lásd ehhez: Sade, Batailles, Genet és sokan mások. Pszichoanalitikusok azonban kíméljenek! SZÁ
(VII) Amiről nem lehet beszélni, arról ugyebár… SZÁ
(VIII) Nem, a radikalitás, mint mindig, itt is a megvalósításban áll, amely azonos a megsemmisítéssel/megsemmisüléssel. Ez azonban nem visszavonás, hanem visszavonhatatlan beteljesülés: halál. Az életigenlés szenvedélyessége olyan radikális lehet, hogy nem érheti be kevesebbel – a halálnál, vagyis az elkülönböződött, egyediesült élet kioltásánál. SZÁ
(IX) Eddig a pontig mindenben egyet értettem MI-vel. A hősnő és az írónő „naiv” azonosítása azonban súlyos félreértés. Hiszen a hősnő némasága, élete döntő pontjainak elfelejtése az ábrázolás tárgya, melyen keresztül az írónő számomra egyik legfontosabb üzenetét akarja eljuttatni: még saját magunkat sem ismerhetjük meg teljesen, s ami ebből következik, (ahogy Dilthey mondta): Individuum est ineffabile, az individuum kimondhatatlan. Minden nagy lélektani-„lételméleti” próza – s Rakovszky könyve ilyen – az elbeszélés és a kimondhatatlanság eme két pólusa közötti erőtérben zajlik, s feszültsége ebből táplálkozik. BE
Rakovszky hősnőjének nagy kérdései, melyeket végigél, s melyeket életírásának vége felé fogalmaz meg pl. arról, hogy mennyire egyedi és különleges az ő hősnőjének extrém bűnökkel teli élete, s vajon mennyire ugyanilyen titkokkal terhes a város többi lakójának sorsa, vagy pl. arról, hogy vajon mennyire hihető s mennyire félrevezető a másik emberről szerzett ismeret, akár közvetlen tapasztalatból, akár mások pletykáiból értesült is róla a hősnő, az egész regény világát meghatározzák, s nagyon súlyos személyiségmeghatározási problémákat érintenek: hiszen a hősnő saját példája épp azt mutatja, hogy soha senkiről másról nem lehet azt megtudni, amit a személyiség önmagáról, szenvedélyeiről és titkairól tudhat és vallhat.*(I) S ráadásul még ezt is kettős módon. A regény narrációjának az ad egészen különös modalitást, hogy a szerző folyamatosan hangsúlyozza: a beszélő állandóan distancírozza magát nemcsak emlékeitől (azaz nemcsak az idő múlása által elválasztatván), hanem szinkron cselekedeteitől és gesztusaitól is – a személyiség, midőn önmagáról beszél és vall, állandóan az idegenség problémáival küszködik („csak igen kevés kapcsolatot bírtam felfedezni önnön személyem s a rettentő név között, melyet magamra alkalmazni kénytelen voltam”). A világban forgó figura, a szerep még akkor is idegen marad az önnön lelkiségével foglalkozó személy számára, mikor pedig csupán szemlélődik („Fölnéztem az égre, és ismét elfogott ama szédület, mely némelykor már korábban is erőt vett rajtam, s úgy tetszett, mintha ama személy, aki odalenn álldogál az orgonabokor tövében, és mellén keresztbe vetett két karját keze fejével dörzsölgetve melengeti magát, éppolyan idegen és távoli volna számomra, mint az odalenn tobzódó táncosok vagy a parázna pár a szénapajtában.”), hiszen minden, ami rajta, személyén, testén, csak általa ismerhető lelkiségén, szenvedélyességén kívül esik, az mintegy természetes módon válik idegenné, szereppé, a külső világ részévé, s ezzel a külsőséggel kapcsolatot teremteni vagy képtelenség, vagy csak az önszemlélés emelkedetten kontemplatív pillanataiban lehet („olykor a halálos veszedelem órájában az ember mintha nagy messzeségből szemlélné a tulajdon testét, s mindazt, ami történik vele”). A Rakovszky könyvéből kiemelkedő személyiségfelfogás egyszerre mélyen személyes és mélyen személyen túli: itt csak az számít belőle, ami a lelki bensőség számára adatik meg. E világ egyrészt teljes mértékben a főhősnő lelkén belül fogalmazza meg magát, másrészt azonban a főhősnő lelke, szenvedélyeitől tépetten és elragadtatottan, az extázis pillanatában épp egyedi személyességének elvesztését ünnepli: a világ beláthatatlan és végtelen sokféleségének a lélekben való felolvadása (vagy megfordítva) alapozza meg azt, hogy valaki egyáltalán önmagáról beszélni tudhasson („s én ámulva érzem, hogy ez a tűz nem a kín, hanem a mélységes gyönyör forrása, amely mintha megolvasztaná lelkem kemény, külső burkát, hogy testvére, a bennem lakozó tűz kiszabadulva szanaszét röpülhessen a külső világban, hogy ott föltalálja fákban, füvekben, a föld férgeiben és az ég csillagaiban lakozó rokonságát, hogy én legyek egyszerre mindez. Fű, fa, féreg és csillag, s hogy ne legyek többé senki sem.”). E nagy panteizmus ígérete azonban rögtön és közvetlenül érintkezik az egzisztenciális megsemmisülés állandó fenyegetésével: a megismerés itt, ebben a regényben, ebben a képzetkörben, mind a legáltalánosabb, mind természetet, mind az emberi társadalmat, mind a felebarátainkat illetően, úgy látszik, mindvégig csupán a mindent magáénak tudó semminek, a megsemmisülésnek, a halálnak, az ürességnek felszínén mozoghat; amit a tapasztalásban, az emberi közösségben, a társadalmi érintkezésben egymásról megtudhatunk, az mind csak ennek a nagy megsemmisítő űrnek a leplezésére szolgál – amennyiben közelről, a maga egyediségében kívánja valaki megragadni a jelenségeket, rögtön belezuhanhat a parttalan és kikommunikálhatatlan semmibe („de állj csak félre bármilyen csekély időre, s nézz hosszasabban: … nem olyan-é egy idő után, ha önmagában, s nem az egésznek részekint tekinted, mint valami csapóajtó, melyen keresztül feneketlen kútba, s azon át egyenesen a fekete semmibe hullasz?”). S mindez azért van, mind ismeretelméletileg, mind erkölcstanilag, mert titokzatos és eltitkolt szenvedélyeinkbe zárt személyiségeinkkel a társadalomban csak „játsszuk egymás előtt, hogy tisztes polgárok és polgárasszonyok vagyunk”; ám e játékszabályokra, mintegy koordinációs mechanizmusokra, minden embertelenségük és nevetségességük mellett is, a korlátozatlan szenvedélyek féktelen veszélyessége miatt szükség is van, hiszen „ha egyszer beismernénk, hogy alattomban mindnyájan meg-megszegjük annak szabályait, az életből nem maradna más, csak vadság és förtelem…”. Ismét egy nagy kérdés: és így mi marad? A regény, csodálatos és megrendítő kerülőutak bejárásával, végül mégis megválaszolatlanul hagyja a saját maga által feltett kérdést, s a kereső, szenvedélyektől tépett életszakasz leírása után nem meséli tovább saját történetét – nem tudjuk meg, miért és hogyan éli életét az, akit mások boszorkánynak tekintenek, de aki nekünk sem árulja el, minek is tekinti ő, most, saját magát.
(I) Csakhogy, mihelyt önmagáról kezd vallani a személyiség, máris valaki mássá válik a maga számára, máris valaki másról vall. Úgyhogy tőle is csak azt tudhatjuk meg, amit mástól. Nincs feloldás! Sőt, nincs kegyelem! Hogy is mondja Kafka: „Vallomás és hazugság, kéz a kézben járnak. Ahhoz, hogy vallhassunk, hazudnunk kell. Azt, amik vagyunk, soha nem tolmácsolhatjuk, hiszen azok vagyunk; elmondani csak azt mondhatjuk el, amik nem vagyunk, tehát a hazugságot.” Kafka még hozzáteszi ezt is: „Csak a kórusban lehet némi igazság.” Ehhez viszont már elfeledi(?) hozzátenni, hogy számunkra nem adatott meg a kórus, a totalitárius ideológiai közösségek kórusait kivéve természetesen, ám az ilyen kórus – a hazugság maga. SZÁ
Mindez talán összefügg azzal is, hogy e kiváló és elragadó regény mégis nagyon erősen magán viseli annak nyomát, hogy szerzője költő, hogy ő ma az egyik legerőteljesebb lírikusunk. E regény alapvetően lírai jellegű,*(I) még akkor is, ha cselekményvezetése, a szereplők bonyolult kapcsolatrendszere remekül old meg eredendően epikus problémákat is. S nem is csak amiatt lírai e regény, mert hogy hősnője visszaemlékezéseket mesél el, természetesen egyes szám első személyben, hanem elsősorban amiatt (amit mint személyiségfelfogási kérdést fentebb már érintettem), hogy a szerző csak saját (persze igen tágan felfogott, s igen árnyaltan berendezett) belvilágát akarja látni és láttatni. E mű narratívája az önvallomás fikciójával él: egy asszony, élete végén, elmondja ifjúságának hányattatott történeteit (de csak ifjúságáról ejt szót! – a későbbi eseményekről, indoklás nélkül, mindent elhallgat; újra megkérdezhető lenne: miért is?), ám úgy, hogy a beszédszituáció, a megírás szituációja minden magyarázat és körülírás nélkül marad; a szerző nem árulja el, vajon kinek, milyen olvasónak is szánta, szánhatta (eredetileg, a történelmi fikcióban) a hősnő ezt az emlékiratot. A szituáció önmagára zárul: az asszony önmagának beszél – e könyv úgy szól, egyszerre a 17. századból és a mából, ahogy a 19. század eleji romantikusok a lírát szerették volna elképzelni: e könyv nem más, mint kihallgatott magánbeszéd. A főhős beszél, egyedül: elbeszélésében, emlékezésében, történetmondásában, még akkor is, mikor mások is jelen vannak, csak az ő szólama hangzik: kommunikáció közte és a többi szereplő között alig-alig hallható. Persze azért is van ez úgy, hisz a könyv személyiségfelfogásából egyenesen következik, hogy egy másik figurának a szólama egy fikción belüli szereplő által hitelesen nem adható át (hiszen az ő titkát, az ő lényegét csak ő maga tudná elmondani!); ugyanakkor azonban mivel az az eseménysor, melyet hősnőnk csak oly sok hányattatás elszenvedésével élt meg, rendkívül bonyolult és többszereplős, talán felvethető lenne a többi szereplő árnyaltabb jelenlétének igénye is. Lírai alapállásból talán elegendő a vérfertőzően bűnös viszony másik szereplőjének generális meghatározása („az apám lelkében lakozó fenevad”), klasszikus epikai igénnyel azonban többet is lehetne kérni; akár csak annyit: ha azt is árnyaltabban láttuk volna, milyenek is az adott, kínos szituációkban a főhősnő épp akkori, aktuális megnyilvánulásai,*(II) hogyan reagált rögtön (s nem csak az emlékezés során) az eseményekre vagy kihívásokra, bizonyára itt felmutatott önképe is még plasztikusabb lett volna. De a mesélő asszonyt csak önmaga (illetve elmúlt ifjúsága) foglalkoztatja, s sem összehasonlításokkal, sem általánosító életút-értelmezésekkel nem kívánja az emlékezés önkényét korlátozni. De ha az egyszerre dicsérhető és fájlalható tény is, hogy az önvallomás kivételes erejű szólama az esetek többségében maga alá gyűri az elbeszélés öntörvényű igényeit, hogy ez a lírikus önkény meg is gyengíti*(III) az epikus narratíva „ábrázoló” erejét, az sem felejthető, hogy mindez rendkívüli előnyökkel is jár. Hisz ennek a líraiságnak, költői világlátásnak, önmagára koncentráló érzéki percepciónak köszönhető a könyv leírásainak csodálatos árnyaltsága, megrendítő érzékenysége, szédületesen színes és változatos képiessége, továbbá a mesélő hősnő belső tudatállapotainak (álmainak, emlékeinek, elmélkedéseinek, reflexióinak) hatalmas, a történetmeséléstől szinte elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen áradata. Csodálatos, ahogy kibontakozik előttünk a hősnő útkeresése – csodálatos, ahogy mindezt álmokon, emlékeken, víziókon keresztül éljük meg. Az a képalkotási mód, jobban mondva, az a precíz, éles, naturálisan konkrét és aprólékos, ugyanakkor rögtön fantasztikussá általánosított és irreálissá váltó képlátás, mely Rakovszky Zsuzsa verseinek talán egyik legnagyobb erénye és újítása, itt e könyv prózájában is kimagaslóan érvényesül. A hősnő „tartalmilag” álmokat mesél és történelem és biográfia helyett is meséket mond, sőt még akkor is víziószerűen, az elszabadult fantázia képmutogatásával láttatja az eseményeket, mikor pedig vele megtörtént, és számára „valóságos” eseményeket rekonstruál (legnagyobbszerűn alighanem a karneváli szerelmi jelenet és a szentivánéji tűzugrás elbeszélése során): költőiségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy narrációjában jóformán semmi sem marad meg egyszerű földhözragadt szubsztancialitásában, „éppígyvalóságában”, hanem minden éppen hogy „másként” jelenik meg: itt, e szövegben a dolgok csak hasonításukban, szubjektív minősítésükben, a szerző/narrátor által meghatározott minőségben jelenhetnek meg. Mikor a nagyszabású, kiterjedt hasonlatokat, egybevetéseket, együttes minősítéseket olvassuk (pl.: „a macska hol teliholddá táguló, hol almamaghoz hasonlatossá keskenyedő szembogarából olykor mintha emberi, vagy még inkább asszonyi csúfondárosság nézett volna vissza rám…”; „a fénypontok talán elhalt kisgyermekek lelkei lehetnek, gondoltam borzadozva” stb.), elsősorban talán nem a megfogalmazás vagy képszerűség ornamentális szépségét kell kiemelnünk, hanem a látásmódnak szintetikus és metamorfózisos jellegét: eszerint valamiről, bármiről csak akkor tudok valami lényegeset mondani, ha máshoz hasonlítom, ha más kontextust teremtek számára, ha tárgyiasságát beillesztem lírai képzetkörömbe, s ezzel nem egyszerűen megjelenítem, ábrázolom, hanem szinte egészében újrateremtem. E regény vizionárius világának épp ez a legfontosabb jellemzője: a cselekménymondás és leírás minden eleme folyamatosan elmozdíttatik konvencionálisan megszokott helyéről, újraminősíttetik, s ezáltal rögtön össze is köttetik a szöveg más képével és más víziójával (amint ugyanez játszódik le a mondatok szintje felett is; maguk a jelenetek, az egyes cselekményelemek is mint – kimondott vagy ki nem mondott – mitikus ismétlődések és hasonlatok lépnek fel: pl. a rossz idő elől a boszorkány kunyhójában menedéket lelő szerelmespár képe a hősnő emlékei szerint a Grimm-mesék Jancsi és Juliskáját idézi fel; de a hasonításba bevonható lenne Dido és Aeneas barlangi násza is a viharban stb.). S hogy e metamorfózisra törő gesztus mennyire nem „ábrázoló” jellegű, hanem mélyen önreflexív is lehet, s akár egy mondat képébe is össze tudja sűríteni a regény kettős személyiségfelfogásának mélységeit is, arra talán elegendő egyetlen, a narrátort magát „jellemző” bekezdésnek a felidézése: „a szemközti ház falán megláttam tulajdon árnyékomat, amely azonban nem is hasonlított emberi személy árnyára, hanem mintha valamely visszataszító, félig ember, félig állati szörnyeteggé lett volna…”
(I) Hozzátenném: „objektív lírai” jellegű, amiként Rakovszky Zsuzsa par excellence lírai költészete is az. (Sőt, a regény emlékező hősnője, ha nem is e konkrét személyben, de alakká, szereppé formált hangként számos költeményében megjelent már!) Úgyhogy nem annyira a líraiságot, mint inkább a költőiséget hangsúlyoznám. Költői epika ez, a stilizáltságnak ama fokán, amelyet az epikumnak egy elképzelt(!) személyes(!) tudatban(!) történő realizálása szükségessé tesz. Olvasás közben hol Füst Milán Feleségem története című regénye, hol Weöres Sándor Psychéje jutott folyton eszembe – szerepjátszó költők epikája tehát. SZÁ
(II) De hát fejből mesél, és nem történetíróként! A szereplőt és a könyvet a reflexió élteti. BA
(III) Ez a szolidan kosztümös stílusba bújtatott epikus narratíva az emlékezetet, a valóság belső földolgozását „ábrázolja”, azt viszont a teljesség igényével. BA
Rakovszky Zsuzsa nagyon szép és nagyon kemény lírai regényt írt; nagyon mély filozófiai és erkölcsi problémákról, nagyon erős eredményekkel. Talán túlságosan is kézenfekvő a műfajt illető történeti előzményeit megemlíteni: e könyv alighanem két igen kiváló analitikus regénynek, Németh László Iszonyának és Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. művének a legközelebbi rokona.*(I) Ám a rokonság, ha közeli is, közvetlennek nem mondható: Rakovszky regénye elsősorban abban különböződik el tőlük, hogy főhősének bűnös életét, életvallomását és így egész művét ő nem hajlandó tragikussá stilizálni. Rakovszky sajátos személyiség- és etikafelfogása, elképzelései a bűnről és a személyiség ön-idegenségéről oly erősek, hogy az általa megírt szenvedélyes és szenvedésteli életnek sem történetét, sem történetmondását nem kívánta a tragikus pátosz emelkedettségével kitüntetni – sem tragédiát, sem pedig balladát nem akart írni, hanem, a regényből vett, de irodalomtörténetileg is korrekt kategóriával élvén, széphistóriát. Amint a narrátor-hősnő élete végén „széphistóriákat és egyéb hiábavalóságokat olvas”, úgy ír Rakovszky Zsuzsa is szerelmes, érzelmes, kalandos és mesés, ijesztő és vonzó történeteket, „egyszerű” narrátor „egyszerű” beszédének naivnak feltüntetett fikciójával. Az ő számára az ilyen élet és az ilyen beszédszólam az, ami egyszerre isteni, természetes és személyes – ugyanakkor azonban olyan is, „mint a kilobbant gyertya lángja, mintha sohasem is létezett volna”.
(I) Az epikai magot – a belső történetet, a „nőiséget”, a nő sorsát és sorsmegélésének különös módját – tekintve talán igen, az epikus elbeszélői módot tekintve viszont Rakovszky nem prózaíró, hanem költő és regénye is költői epika. Mint ilyen pedig a magyar epika nagy költői stilizáló hagyományához kötődik – Krúdytól Kosztolányiig és Füst Milánig. (A kézenfekvő angol–amerikai irodalmi hagyományt, ezen belül is Rakovszky nagy kedvenceit, Emily Dickinsont, a Brontë-nővéreket, Browningot most nem is említve.) SZÁ
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]