Pomogáts Béla
Moldova György

Az egyéniség első színeit a környezet s a fiatalság élményvilága keverte, magát az egyéniséget azonban már az alkat és a sors keményebb törvényei mintázták. Moldova is első írásai – a Kalina Pál, az Ördög Feri – alapján a külváros vallomásos krónikásának látszott, csak később ismerhettük fel, hogy a szülőföld s a környezet, a megélt világ csupán „punctus saliens” a számára, amelyről titokzatosabb magasságok és mélységek felé röpítheti magát. Moldova külvárosa egészen más világ, mint Tersánszky pikareszkje, más mint Gelléri „tündéri” otthona, más mint Mándy Iván kallódó sorsainak sivár birodalma. A külváros „jellegzetes” hősei és életfoltjai már régen nem önmagukat, nem csupán egy réteg vagy egy társadalmi miliő sorsát és mozgását képviselik, hanem tágabb összefüggésekbe rendeződtek: egy sajátosan modern hőstípust s ennek hátterét idézik elénk.

A helytállás makacssága, a szándék tisztasága, – egyéniségük és erkölcsük teszi őket rokonszenvessé, s fosztja meg őket a boldogság lehetőségétől. Boldogtalanságuk a magány: Moldova hősei idegenül ténferegnek vagy küzdenek a világban, a „kívülálló” helyzetéből szállnak szembe törvényeivel. Különös karikatúrájuk: Lovas, a Sötét angyal egyik epizódszereplője, a magányos helytállás etikáját már az el nem kötelezett, „független” cselekvés kényszerképzetévé torzította. A felkelés idején az abszurd szabadság partizánjaként, egyetlen szál fegyverrel harcol mindkét fél ellen: „harcolni, magának a harcnak a kedvéért, hogy szíve együtt dobogjon a kor ritmusával, egyénisége mégis megőrizze különállását”. Küzdelmük így nemcsak magányos, hanem tragikus is: midőn a „heroikus pesszimizmus” lovagjaiként magányos helytállásra vállalkoznak, az elbukás bizonyosságának is parolát kell nyújtaniuk. Mégsem rettennek meg tőle, Mandarin, Flórián, Csaba és a többiek a kilátástalanság tudatában is vállalják a sorsot, melynek elszegődtek. A tragikus szerep pedig már eleve a hős magasságába emeli őket, a katarzis tisztító békéjével tölti meg szívüket. Sőt a magány és a tragikus sors különös Anteusaiként ettől nyerik vissza újra és újra erejüket. „A világ mindenkit megtör, s aztán sokan erősek lesznek ott, ahol megtörtek” – írta ugyanezekről a hősökről Hemingway.

Könnyű a vád: Moldova hősei anarchisták. Valóban azok, de agresszivitásuk, magányuk, partizánkodásuk a valóság ellen mégsem rejtheti el előlünk igaz és tiszta emberségüket. Magatartásuk és eszményeik dialektikáját jól látták már első kritikusai is: Török Endre, aki talán a legértőbb bírálatot írta róla, a Moldova-hős „agresszivitásba burkolt szemérmességét, el-elcsukló érzelmességét, lelkének zavarbeejtő gyermeki tisztaságát” hangsúlyozza (Kortárs 1963). Igen, ezeket a tulajdonságokat is észre kell vennünk Moldova alakjaiban: a küzdelem, a cselekvésre koncentrált életforma, az erőszak és a rideg etika mögött valójában érzékeny lélek rejtezik. Szerelmeik, félszegségük, önfeláldozásaik valami benső nemességről vallanak, általában magányukat, anarchizmusukat is az okozza, hogy környezetükben, a valóságban nem találhatják meg eszményeiket.

Ez a hőstípus – már többen elmondták – romantikus szemléletből született. Moldova a magányos szembenállás romantikus etikájának jelképét alkotja meg benne, s a romantikus vonzódásból, az erkölcsi elvek szimbolikus megfogalmazásából gyakran születik mítosz. Az „idegen bajnok” alakja – melyet Mandarin, Ljubomir, Flórián, Csaba, Hammer csak konkretizál – egy sajátos embertípus rajzán túl, mitológiát teremt. „Én mindig a nagy szimbólumokat kerestem. Szerintem az írásnak az a feladata, és nemcsak az írásnak, hanem minden művészetnek, hogy megteremtse a modern ember új mítoszát” – vallja meg Ljubomir Bezdomen Moldova György ars poeticáját. Az erkölcs és a hős, a mítoszteremtés igénye jelöli ki írásainak valódi helyét: Moldova valójában „korunk hősének” arcát keresi, olyan hősét, aki a sors és a történelem viharai közt él; végsőkig kiélezett helyzetekben, sőt gyakran a kétely kísértése közepette kell cselekednie, s végzete a tragikus magány. A huszadik század veszedelmes élethelyzetei teremtették meg a modern irodalom hasonló hőseit, arcvonásait egyaránt viselik Hemingway vadászatnak, bikaviadalnak vagy háborúnak nekifeszülő regényalakjai: Henry hadnagy, Robert Jordan, Jake Barnes és Malraux lázadói, Vercors partizánjai vagy – némiképp a túlsó oldalon – Montherlant kalandorai. Ha pedig ösztönzőket keresünk a múltban, Stendhalt és Nietzschét kell megneveznünk – a Moldova-hős valójában Julien Sorel huszadik századi rokona.

A modern regény „mitikus” hősével azonos alkotó világból való a romantikus színezésű téma: a kor és a környezet, melyet az író magáénak vállal. Hemingway, Vercors, Malraux alakjait harcok, bikaviadalok, expedíciók, egy veszedelmekkel és kalandokkal teli világ veszi körül. Ez nem is lehet másképp: Balzac szalonjaiban vagy akár Thomas Mann patríciusházaiban nem teremhettek volna meg a helytállás bajnokai. A téma formálta meg a hőst? – vagy a hős-típus kívánta meg a témát? – értelmetlen lenne vitatkozni ezen: mindkettőt a felajzott történelem keltette életre a világban és a regényben egyaránt. Moldova hősei is ilyen kiélezett küzdelmekben élnek, Zörgő Ráfaelt, Smidt Flóriánt, Válent Csabát meg éppen a fegyveres harc élménye avatta a magasfeszültségben élő modern regényhős képviselőjévé. Ennek ellenére, a romantikus hős és a romantikus téma megőrizheti „realitását”. De csak akkor, ha az író a romantikát a realizmus tudatosan felhasznált eszközeivel tudja ellensúlyozni: olyan mellékfigurákat, környezetet, cselekményt teremt és olyan stíluseszközöket használ, melyek a romantikus elemeket a valósághoz kötözik. Romantikus hős és mögötte álló reális világ: cselekmény, környezet, stílus dialektikája ismerhető fel Stendhal, Hemingway regényeiből s ezzel kísérletezik Moldova is. Az ellentétpárok feszültsége adott sajátos töltést pl. az Idegen bajnok vagy a Menekülés című elbeszéléseknek: Ljubomir Bezdomen romantikus alakját és szerelmét a kor – az ötvenes évek közepének – szenvedélyes levegője, Zörgő Ráfael „menekülését” és kalandjait a környezet aprólékos rajza vette körül. A Sötét angyal „háttere” azonban már nyugtalanító kérdéseket hívott ki maga ellen. Válent Csaba környezetének különcei és eleven kísértetei furcsa panoptikumot állítottak elénk. Oravecz „tábornokot”, aki beleőrült az idegen kifejezések megtanulásába, s már a legegyszerűbb magyar szavak is kiestek tudatából, Kriszticset, a jehovista szerb diákot, az Orchidea eszpresszó tenyészetét: Onán fiait és az Akellákat, – emberek, akik már régen feladták az életüket, népesítették be a regény infernójának bugyrait. Ezek a sorsok nem szállnak szembe semmivel, ellenállás nélkül ássák be magukat unt házasságaik és szerelmeik odvába, magányukba, mániáik, rögeszméik szigetelő burka alá. Ők azok, akik nem „szállnak szembe a dolgok természetes folyásával”, küzdelem nélküli életükből csak sivár, idegbeteg létforma terem. Szerepük mégsem egyedül a furcsaságok torz bogárgyűjteményének összeállítása, Moldova különcei nem csupán a „sztori” kedvéért vonulnak fel breugheli bőségben e lapokon. Az író általuk Csaba romantikus alakjának mintegy romantikus ellenpólusát alkotja meg, az erőfeszítés jelképével szemben a tehetetlenség, az erkölcsiségével szemben a konformizmus szimbólumát. Szerepeltetésük – ha felvonultatásuk olykor farsangszerűvé válik is – nem öncélú, az írói szándékból következik.

Moldova híveinek nyugtalanságát inkább a romantika-realizmus egyensúly felbomlása okozta. A „háttér” ábrázolásában már eddig is jelentek meg romantikus elemek: Fernandel, a kései járókelőket ijesztgető rendőr (Éjszakai villamos) és Tolvaj Ferdinánd, aki minden labdarúgó szabálykönyvet megcsúfoló módon saját csapatának védelmét áttörve rúg öngólt, olyan kalandos elemeket csempésztek Moldova írásaiba, melyek hihetetlenségükkel erősen vétettek a „háttér” realizmus-igénye ellen. Hasonló elemek bőven találhatók a Sötét angyal lapjain is: a konyhalányok ágyára fejest ugró elítéltek, Slampi „legendás” üvegszeme, az örökösen vakoló tébolyodott vénember, az Ájtatos Manó nevű lány, akinek szeméből hiányzik a könnycsatorna – mit sem tudnak a valóság, a biológia, a fizika törvényeiről, anekdotikus ötletekké fokozzák le a regény egyébként hiteles színfoltjait, írójuk ezekkel valóban a ponyva gegjeinek birodalmába tévedt.

Moldova ismeri s tudatosan ki is akarja elégíteni az olvasóközönség izgalomigényét. Prózája ebben is a modern törekvésekhez igazodik, ám a realista háttér „érdekességét” nem pótolhatja semmiféle írói ötlet. Moldovának különben sincs szüksége erre: aki olyan életismerettel fog tollat, mint ő, könnyen megbirkózhat a valósághitel és az érdekesség kettős követelményeivel. Már említettük, hogy novelláiban a szociográfus kutató szenvedélyével és adatbőségével tárta elénk a választott életdarabokat. Nem véletlen, hogy fiatal íróink közül talán ő foglalkozott legtöbbször az írói szociográfia műfajával (lásd: Hat lámpa a víz fölött, Konzervgyári emlék, Petróleumfáklya című írásait). Esték a téren című sorozata (Kortárs 1963–64) arra mutat, hogy – miként indulásakor – most is a valóság különleges, de hiteles darabjaira talált, ezekbe fogódzik, hogy elkerülje a romantika álmegoldásait. A sorozat egy-egy arcképet, történetet vetít elénk, fenntartja az érdekesség elvét, de nem szakad el a valóságtól: a különleges események együtt teremtik meg egy sajátos társadalmi-történelmi körkép atmoszféráját.

A sztori és a romantika csábításait – úgy látszik – végül is elutasította magától Moldova. Erre vall egyébként utolsó hosszabb írása is: az Akar velem beszélgetni? című novella (Kortárs, 1964). Ez az írás – megőrizve műhelyének eddigi eredményeit: pl. az érdekes, különc figurák ábrázolását (Csekovszky, Marusa) – Moldova újabb írói fordulatát ígéri. Ez a fordulat az elmélyültebb, pszichológikusabb elemzés igényéről tanúskodik, mintha a romantika és realizmus egykori egyensúlyát az emberi lélek és sors titkainak realista igényű vizsgálata váltaná fel. A magány analízisét, a társ után kapkodó ember lélekrajzát ezúttal is nagyszerűen sikerült Moldovának drámává sűrítenie. Még akkor is, ha a „dráma” furcsa véget ér; megoldást maga az író sem tud ajánlani. Mintha a titokzatos telefonáló vallomása – mint a Moldova-hősök legtöbb vallomása – megint csak az író legszemélyesebb gondját árulná el: „a hőst aztán el kellett volna juttatnom valahonnan valahová, mondjuk, a reménytelenségből az életig vagy a reménytelenségtől a halálig, de azt el kell dönteni, hová jut, az olvasó egy pillanatra sem gondolhat arra: ez az út nem törvényszerű. Csak az a baj, hogy én az élethez és a halálhoz vezető utat – bárkiről is legyen szó – egyenértékűnek tartom, és elképzelt hőseim éhenhaltak, mint a szamár két egyforma távolságban elhelyezett egyforma szénaköteg között.”

Az ambivalenciák konfliktusát – úgy hisszük – a következő alkotások fogják megoldani.