„A forradalom igazából nem engedünk”

avagy Méray Tibor „közismert román író”-vá válásának hiteles története

Méray Tibor 1956 novemberében – 32 éves korában – menekült el Magyarországról feleségével, Rózsával, és karon ülő kislányával, Magdival. A Nagy Imre-csoport Romániába történő elhurcolása után 72 órával, a magyar–jugoszláv zöld határon átszökve hagyták el hazájukat. Hogy senki se mondhassa: íme, a Nagy Imre köréhez tartozók az imperialistákhoz menekültek. A jugoszlávok nemigen tudták, mihez kezdjenek velük. Végül Franciaország fogadta be őket.

Párizsi sorsuk nem volt könnyű; a nyelvet nem beszélték, semmilyen fix jövedelemmel nem rendelkeztek. Méray Tibor végig magyarul írt, könyveit mások fordították franciára, angolra, németre, olaszra, spanyolra, de még keleti nyelvekre is. Ám munkáira a nyugati közvélemény rendkívül kíváncsi volt. Így sikerkönyvei – köztük a Búcsúlevél, a Tisztító vihar, a Nagy Imre élete és halála, a Budapest 1956, az orosz–kínai viszonyt évszázadokra visszamenően bemutató-boncolgató-értelmező, A Moszkva–Peking szakítás stb. – biztosították a megélhetést.

Méray Tibor 1962 óta a Párizsban megjelent Irodalmi Újság szerkesztője, 1971-től főszerkesztője. A Mentor kiadónál A párizsi vártán címmel két kötetben, 2000-ben kiadott mintegy 800 oldalnyi publicisztikája tanúsítja: a neves író és újságíró az évek során tapodtat sem engedett a forradalom igazából. Mindvégig azt hangoztatta, hogy a magyar forradalom igazságait ki kell mondani, az áldozatokat becsületesen el kell temetni – a rendszernek meg kell változnia. Ezt a hajlíthatatlanságát azokban az emigráns számára bonyolultan alakuló években is megőrizte, amikor Magyarország „vidám barakká” lett, kezdett emelkedni az életszínvonal, amikor szabad szemmel is láthatóvá vált, hogy a gulyáskommunizmusban az emberek valamivel jobban élnek, mint a keleti blokk többi országában, s amikor a magyar forradalom leverését követően Nyugatra menekültek közül sokan, nagyon sokan a remény után a harcot is feladták.

Méray konokul kitartott igaza, a magyar forradalom és a kivégzett magyar miniszterelnök igaza mellett. Párizsi Mikes Kelemenünk ő, Rodostója ott volt valahol a Montmartre tövében, művészek nyomora és kabarék csillogása között, egy nagyon szerény kis helyiségben, ahol az Irodalmi Újság évtizedeken át készült. Ahonnan végig árgus szemekkel figyelte a magyar valóságot, s ahol figyelmét az erdélyi magyarság nehéz és egyre nehezedő helyzete sem kerülte el. Őrködött a forradalom eszméi és magyar nép szunnyadónak tűnő szabadságvágya fölött. Állt a vártán, s – feleségével, Rózsával együtt – őrizte a reményt.

Kárpótlásképpen igen nagy és ritkán osztogatott ajándékot kapott az élettől: program-értékű beszédet mondhatott 1989. június 16-án Budapesten, Nagy Imrének és társainak újratemetésén. Publicisztikáját és beszédeit olvasva világosan látjuk: Méray nem csupán jó tollú író, rendkívül tehetséges újságíró és debatteur, történelmi téren is kitűnően tájékozott ember, hanem kiváló politikus is. Azzá tette a sorsa. Olyan politikussá, akinek üzenete mindig világos, roppant egyszerű és közérthető, ám aki ezt a tehetségét igazán sohasem tudta a köz javára értékesíteni.

Végig feladatának tartotta mindazok tetemrehívását is, akik a magyar forradalom vérbe fojtásánál segédkeztek. Jól tudta, hogy Kádárék után az egyik legaljasabb szerepet éppen a Román Kommunista Párt, illetve annak vezetői játszották. Nem csoda tehát, hogy amikor a bukaresti Compania kiadó a Budapest 1956 című könyvének román nyelven történő megjelentetésére Mérayval szerződést kötött, a szerző örömmel vállalta a felkérést, s egy új fejezettel kiegészítette évtizedekkel korábban írt munkáját. Nem sejtette, mekkora vihart kavar vele.

Erről a könyvecskéről, amelyet most kezében tart, az Olvasónak elsősorban két dolgot kell tudnia: 1. hogy ez tulajdonképpen csak az utolsó, évtizedek múltán írt fejezete annak a 400 oldalas kötetnek, amelyet Méray Tibor 1966-ban, az 1956-os magyar forradalom tizedik évfordulóján, Párizsban megjelentetett; 2. hogy ez a fejezet hatalmas politikai botrányt okozott az elmúlt hónapokban Bukarestben és Románia-szerte, és Petre Romannak, a Demokrata Párt elnökének politikailag rengetegbe került. Mellékesen: azt sem árt tudnia, hogy megjelenésekor ez a kötet világsiker volt.

De vegyük sorjában a dolgokat.

Méray Tibor Budapest 1956 – Akkor és 44 év után című kötete román nyelven 2000. október 23-án, a magyar forradalom évfordulójának tiszteletére látott napvilágot. A könyv eredetileg 1966-ban, Párizsban, a Robert Laffont Kiadónál jelent meg franciául (Budapest, 23 octobre 1956 címmel), s azóta kiadták már az Egyesült Államokban, Angliában és Olaszországban is. A bukaresti kiadás szempontunkból azért is érdekes, mert ez a Méray-kötet magyarul soha nem jelent meg.

Amint említettem, a román nyelvű kiadáshoz a szerző külön fejezetet írt – persze, magyarul. Jómagam úgy kerültem ezzel a kötettel közvetlen kapcsolatba, hogy a bukaresti kiadó e fejezet románra fordítását bízta rám. A fejezet címe: 44 év után – ezt tartalmazza a jelen kis kötet, amelyben a szerző mindazt összegezte, amit az eltelt évtizedek során a témáról megtudott, ami „menet közben” derült ki.

A román sajtó már a könyv megjelenése napján felfigyelt rá. Nem csoda: a román közvélemény Méray Tibor könyvéből vehetett tudomást először hiteles forrásból anyanyelvén mindarról, ami 44 évvel ezelőtt Budapesten történt. Hiszen ez idáig a magyar forradalomról nem jelent meg átfogó, az események résztvevője által írt kötet románul.

A Cotidianul, a Curentul és a Cronica română – a könyv megjelenésének a tényét hírül adó – cikkei után az első érdembeli hozzászólást október 23-án az Evenimentul zilei napilap főszerkesztője tette közzé. (Az Evenimentul zilei egyébként napokon át oldalas válogatásokat is közölt a kötetből.) Cornel Nistorescut elsősorban az lepte meg, hogy az 1956-os magyarországi és az 1989-es romániai forradalom között nagyon sok a hasonlóság. Mindkettő utcai tüntetéssel kezdődött, mindkettőben volt erkélyjelenet, itt is, ott is voltak olyan magas rangú katonatisztek, akik a nép oldalára álltak, és még sorolhatnánk. Mindebből a román publicista azt a következtetést vonta le, hogy az 1989 decemberi hazai események forgatókönyvének megírásakor annak szerzői talán éppen az 1956-os magyar forradalom történetéből merítettek. Hiszen – tette hozzá –, a forgatókönyvírók be tudták szerezni a Nyugaton kiadott vonatkozó munkákat, lehet, hogy Méray könyvét is olvasták.

A felfedezett párhuzamokon túlmenően azonban Nistorescu egy különbséget is talált: hogy mindazt, ami Romániában 1989-ben történt, a magyarok 33 évvel korábban tették meg. A főszerkesztő arra is felfigyelt, hogy a Méray-kötet Petre Romannak komoly önéletrajzi gondot okoz. Azáltal, hogy magyar származású apja, Valter Roman, aki a szovjetek megbízottjaként tért vissza a második világháború után Romániába, az események során többször is elárulta Nagy Imrét, bár ez utóbbi még a moszkvai kominternes korszakból jó barátja volt. Nistorescu aztán Paul Gomát idézve közölte: ma már tudjuk, hogy a magyar forradalommal szimpatizáló bukaresti román diákok egy részét az a bizottság rúgta ki az egyetemekről, amelynek vezetője nem más volt, mint Ion Iliescu.

Iliescu a megjegyzést elengedte a füle mellett. Petre Roman ellenben azonnal tiltakozott. Ez lett a veszte. A Nistorescu vezércikkére írt válasza október 26-án jelent meg a bukaresti lapban. Ebben külügyminiszterünk körme szakadtáig védte apjának az emlékét „a nyíltan irredenta Méray magyarországi politológus állításaival szemben”. Kijelentette: apja mindig a magyar irredenta akciók meggátolója volt, ezért folyik ellene emlékét befeketítő hadjárat. 1956-ban sem azért küldték Budapestre, hogy ott a szovjet érdekeket érvényesítse, hanem mert „Románia vezetőit komolyan aggasztották az akkori politikai mozgalom egyes vezetőinek – az utcákon hatalmas visszhangra találó – irredenta felhívásai”.

Roman nem kívánta tudomásul venni azt, amit könyvében Méray írt, hogy Erdélyről az egész forradalom időszakában egyetlen szó sem hangzott el. Romant az sem érdekelte, hogy egyes mondataiba több valótlanságot is beleprésel, hogy egyes kijelentéseiből egyetlen szó sem igaz, ő csak mondta a magáét. Azt hitte, Romániában senki sem tudja, hogy Méray nem „magyarországi politológus”, hanem 43 éve Franciaországban élő magyar író, újságíró és szerkesztő. Ami pedig Méray „irredentizmusát” illeti, gondolom, ezzel szemben teljesen fölösleges lenne őt bárkinek megvédenie. Megszoktuk, hogy ebben az országban olykor az egyetemes emberi jogok és szabadságjogok emlegetése is „nyilvánvaló irredentizmusnak” számít.

Külügyminiszterünk mintegy igazolásként azt is közölte, hogy apja, Valter Roman, 1944 nyarán levelet intézett M. M. Litvinov korábbi szovjet külügyi népbiztoshoz. Ebben – állította Petre Roman – amellett kardoskodott, hogy a háború után egész Erdélyt adják vissza Romániának. Apja következetességét egy, az 1939-ben a Ce Soir című párizsi lapban közölt cikkel is igyekezett alátámasztani.

Az általa idézett dokumentumokat – a Litvinovnak címzett levelet és a francia újságcikket – in extenso a Libertatea ca datorie című, a bukaresti Paideia Kiadónál idén megjelent könyvében már közölte. Nos, nem fakszimilében, hanem csupán a szövegüket. Petre Roman könyve egyébként előbb franciául látott napvilágot 1992-ben, Párizsban, a Payot-nál, Le devoir de liberté címmel, majd 1994-ben a kolozsvári Daciánál is megjelent, ezekből azonban az idézett dokumentumok kimaradtak. Ezeket Roman csak azt követően publikálta, hogy idén Moszkvában a Rosszpen Kiadónál megjelent az Erdélyi kérdés. A magyar–román területi vita és a Szovjetunió 1940–1946 című dokumentumgyűjtemény, s az abban közreadott egyik dokumentum éppen Valter Roman 1944. július 28-i – az erdélyi kérdés háború utáni rendezéséről szóló – feljegyzése.

Kezdjük a párizsi Ce soir-ban megjelent 1939-es újságcikkel, amelyiknek a címe Képes-e Románia ellenállni egy német–magyar támadásnak? volt.

Őszintén szólva, nem is nagyon értem, miért tartotta annyira fontosnak Petre Roman, hogy dokumentumokkal igazolja, milyen jó román volt a magyar édesapja. Nem emlékszem arra, hogy Romániában efelől kétségek merültek volna fel. A tények magukért beszélnek: Valter Roman, eredeti nevén Neuländer Ernő nagyváradi születésű ember volt, akit családi háttere és műveltsége egyaránt a magyar kultúrához fűzött, s aki egészen fiatalon a kommunista mozgalomhoz csatlakozott.

Figyelembe kell vennünk, hogy a kominternes Valter Romannak a cikke a Sztálin és Hitler kiegyezését megpecsételő (az egymás katonai ügyeibe történő be nem avatkozásról és a kelet-európai érdekszférák felosztásáról szóló) Ribbentrop–Molotov-paktum 1939. augusztus 23-i aláírása előtt jelent meg a francia lapban.

A cikk nem azt bizonyítja, hogy Valter Roman mennyire védte Románia érdekét, hanem azt, hogy szerzője – akárcsak a német–szovjet paktum előtt az egész kommunista mozgalom – Hitler- és náci-ellenes volt, s engedelmes szószólója a Kominternnek. A cikkből kiderül: Valter Roman azt sem bánná, ha Erdély a hitleri Németország és Románia (vagy a Szovjetunió) harcterévé válnék. A „commandant Walter Roman” által közreadott írás arra biztatta Romániát, hogy hagyjon fel a félelemmel, és közeledjék bizalommal „nagy keleti szomszédjához”, amelynek „még a segítségére is számíthat”. Érdekes: Petre Roman annyira fél, hogy a könyve Paideia-kiadásában közölt Ce soir-cikk fordításakor kihagyta belőle az egyetlen, Romániára nézve negatív bekezdést. Ebben apja azt vetette a románok szemére, hogy túlságosan könnyen lemondtak a Dnyeszteren és a Pruton megkezdett természetes védővonalak megerősítéséről. Persze, elhallgatta azt a perdöntő tényt is, hogy a Párizsban megjelenő Ce soir 1939. augusztus 25-én – két nappal a Hitler–Sztálin kiegyezés után! – megszűnt. Ami egyértelműen bizonyítja, hogy a Valter Roman-cikk nem akármilyen francia lapban látott napvilágot, hanem abban a sajtóorgánumban, amelyet a Komintern finanszírozott, s amelynek a kiadása Párizsban a náci–szovjet paktum megkötése után ellehetetlenült.

A Petre Roman által közölt másik dokumentum 1944. július 24-i keltezésű, s a szerint Valter Roman Litvinovéknál Erdély Romániához történő visszacsatolásáért szállt síkra.

1995-ben a Korunk felkérésére tanulmányt írtam az idők során felmerült Erdély-modellekről (Az Erdély-modellek vizsgálatának szempontjairól. Korunk, 1995. október, 89–93.) Miközben tanulmányomhoz az anyagot gyűjtöttem, egy orosz történész rendkívül érdekes közlésére bukkantam. A történészt Tofik Iszlamovnak hívják, s arról értekezett, hogy ötven év után Moszkvában felszabadultak egyes levéltári anyagok, köztük az úgynevezett Molotov-levéltár dokumentumai, amelyek árnyaltabbá teszik az 1944-es esztendőről kialakult képet. Az Arhiv Vnyersnyej Politikij Federacij levéltárban (Fond 0512, Opisz 4. 1944. Delo 207. 1–3.) Iszlamov igencsak érdekes dokumentumot fedezett fel: Valter Romannak a legfelsőbb szovjet vezetés kérésére készült feljegyzését, amely valóban Erdély jövőjéről szólt.

Feljegyzését a szerző 1944. július 28-án keltezte, és M. M. Litvinovnak címezte. Annak a Litvinovnak, aki 1941 után Moszkvában „A békeszerződések és a háború utáni rendezés bizottsága” nevű munkacsoportot irányította. Ez a bizottság kérte fel Valter Romant (kit kérjen fel, ha nem egy partiumi, számukra tehát erdélyi származású kominternest?) –, aki akkoriban a Komintern moszkvai utódintézményének, a 205. számú intézet román szerkesztőségének felelős szerkesztője volt –, fejtse ki véleményét Erdély háború utáni hovatartozásának kérdésében.

Valter Roman – e feljegyzésben álló megállapításai szerint – „jól átlátta az erdélyi kérdés minden bonyolultságát, heterogén és sajátos jellegét”, s tudatában volt annak, hogy e régióban „egyetlen, oszthatatlan konglomerátumban élnek együtt románok és magyarok”. A feljegyzés fő tézise: a Hitler akaratából felosztott Erdély „gazdasági, történelmi, nemzeti és etnográfiai szempontból” egyaránt egységes, oszthatatlan terület. Két javaslata volt: 1. Erdélyt egyesíteni kell; 2. önálló, független állammá kell tenni. Roman ellenezte, hogy Erdélyt akár Magyarországnak, akár Romániának visszaadják, mert úgy vélte, ez az adott ország „jutalmazását” jelentené a Hitler „rablóháborújában” való „csaknem egyforma mértékű” részvételért.

Miután az idézett dokumentumot 2000-ben az oroszok kötetben is publikálták, Petre Roman Iszlamovhoz intézett levélben tiltakozott, ám az általa közzétett 1944. július 24-i levél eredetijét vagy fakszimiléjét nem kívánta bemutatni. Különösen furcsa – és ezt válaszlevelében az orosz történész is szóvá tette –, hogy tiltakozó magánlevelét Petre Roman a román külügyminisztérium fejléces papírjára írta, s aláírása után azt is odabiggyesztette, hogy „Románia államminisztere és külügyminisztere”. Ami hatalommal történő visszaélésnek minősül, persze, nem Romániában, hanem olyan helyeken, ahol a demokráciát komolyabban veszik.

Éppen az Evenimentul zileiben közölt Roman-tiltakozással egyszerre, október végén látott napvilágot a Krónika és a Ziua de Ardeal napilapok mellékleteként kiadott Provinciában Tofik Iszlamov Petre Romanhoz címzett levele, amelyben az orosz történész egyebek mellett – bizonyos rövidítésekkel – a Valter Roman 1944-es feljegyzését is közölte. Annak, akit Erdély történelme érdekel, fontos ez a dokumentum. Olvassuk tehát újra együtt:

 

 

Iszlamov azt is megírta Petre Romannak, hogy apjának emléke nem szorul semmilyen védelemre. Hiszen „Valter Romannak az erdélyi kérdésben elfoglalt akkori álláspontja kapcsán nem szégyenkezni kell, hanem büszkének kell lenni rá. A világháború igen bonyolult körülményei között is képes volt a nemzeti érdekek fölé emelkedni, amiért tiszteletet érdemel, és amire – ebben egyetérthetünk – kevesen képesek közülünk”.

Az orosz történész nyitottnak mutatkozott a Valter Roman-kép további dokumentumok alapján történő árnyalására is, s ezért nyomatékosan azt kérte Petre Romantól, szíveskedjék elküldeni neki az általa közölt 1944. július 24-i – tehát négy nappal korábbi – levél fotó- vagy fénymásolatát. „A levelet a legfigyelmesebben tanulmányozni fogjuk, és levonjuk a megfelelő következtetéseket, amennyiben ez a levél valódinak bizonyul” – írta Iszlamov.

Puff neki! Tehát erős kétségek vannak a Petre Roman által közölt dokumentum valódiságát illetően… Valóban: hogyan írhatta volna egy és ugyanaz a személy július 24-én azt, hogy Erdélyt Romániának kell adni, majd július 28-án pontokba szedett súlyos érvekkel alátámasztva azt, hogy Erdélynek függetlennek kell lennie? Az egyik levél, úgy tűnik, hamisítvány.

Vegyük sorrendben. Ahogyan olvasmányaimból az oroszokat ismerem, nem tartom valószínűnek azt, hogy ötven éven át egy titkos szovjet levéltárban hamis dokumentumokat őrizgessenek. Miért is tették volna? Erdély ügye számukra édeskeveset jelentett. Ebből az következik, hogy valójában a Petre Roman birtokában lévő levél nem jutott el Moszkvában Litvinov kezeihez. Ez esetben is két lehetőség van. Vagy Valter Roman maga készített egy „variánst” a háború után valamikor, attól rettegve, egyszer majd csak kiderül, hogy ő a szovjeteknél az önálló Erdély szószólója volt, és akkor ő minősíthesse a szovjet archívumokban őrzött levelet hamisítványnak. Esetleg „elvtársi házkutatásra” számított, ami a háború utáni évtizedekben eléggé divatban volt itt is, és akkor mellette szólt volna, ha ezt a „variánst” találták volna meg nála. A második lehetőség pedig egyszerűen az, hogy ezt az 1944. július 24-én keltezett levelet Valter Roman 1983-ban bekövetkezett halála után mások írták.

Persze, másfajta logika is létezik, olyan, amelyik az alábbi variációkra nyújt lehetőséget: 1. Valter Roman 1944-ben elkészített egy ilyen levelet, de sohasem küldte el Litvinovnak – különben Iszlamov ezt (is) megtalálta volna a Molotov-archívumban; 2. Valter Roman többféle levelet is írt, ilyet is, olyat is, amolyat is – mindenesetre a szovjet érdekek szolgálatában; 3. Valter Roman elküldte a fia által most közzétett levelet Litvinovnak, miszerint Erdély egésze legyen Romániáé, csakhogy az valamilyen, még nem tisztázott csoda folytán átváltozott egy olyan levéllé, amelyikben Valter Roman azt javasolta, hogy Erdély ne legyen Romániáé, hanem – amint ezzel a gondolattal a korabeli szovjet vezetők körében mások is eljátszadoztak – amolyan Paris almája formájában, önálló államként állandó viszály forrása legyen Románia és Magyarország között – a Szovjetunió játékszereként, s annak érdekében, hogy ezáltal a „nagy protektor” mindhárom államot minél erősebben magához láncolhassa.

Ha esetleg más variáció is létezik, s az elkerülte volna a figyelmemet, akkor azt majd Petre Roman elmagyarázhatja a közvéleménynek. Addig viszont fennáll az a tény, hogy bármilyen jó román volt is a magyar Valter Roman, elsősorban és főképp jó szovjet ember volt. S bárhogyan is történt, elképzelhetjük: Valter Romannak sok nyugodt pillanata nem lehetett azt követően, hogy Erdélyt végül Romániának adták. Talán éppen ebben a háború utáni korszakban győzte le Valter Roman végképp Neuländer Ernőt. De az is lehet, hogy ez a győzelem csak azután következett be, miután Valter Roman a Szekuritátét megszervezte, majd a kommunista pártok „zsidótlanításának” háború utáni korszakában őt magát is holtvágányra helyezték. Lehet, hogy csak a karrierizmus okán akarta a későbbiekben állandóan hűségét bizonygatni?

Nos, ezen kérdések megválaszolásához nyújt Méray Tibornak a magyar forradalmat és annak romániai vonatkozásait bemutató kötete – anélkül, hogy kifejezetten erről szóljon – rendkívül érdekes és értékes támpontokat. Mérayt egyébként messzemenően nem Valter Roman eltörpülő személye érdekelte, s távolról sem „irredenta” szempontok vezényelték. Ő annak a forradalomnak az igazát kereste s mondta ki 1956 novemberétől megkezdődött emigrációja során mindig, amelynek vérbefojtása miatt Magyarország 33 éven át továbbra sem lehetett szabad, független és demokratikus.

Ebben a törekvésében pedig – s ezt a Mentornál idén megjelent publicisztika-kötetei is bőven illusztrálják – senkire sem volt tekintettel. A legkilátástalanabb időkben is, amikor a forradalom igazságainak kimondása, úgy tűnt, végképp lekerült a napirendről, Méray konokul egyre csak azt írta: „a forradalom igazából nem engedünk”, „egyetlen percre sem feledkezhetünk meg 1956-ról”, „a forradalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha…” A forradalom szelleméhez lett volna hűtlen, ha nem leplezi le azokat, akik különféle megfontolásokból a forradalmat és Nagy Imrét elárulták. Egyikük Valter Roman volt.

A román nyelven megjelent Méray-kötet és az a vita, amelyet ez a román sajtóban kiváltott (lásd: Cronica română október 20., 22., Ziua október 23., Evenimentul zilei október 23., 24., 26., november 7., 8., Curentul október 25., Cotidianul október 21–22., 25., november 8., Naţional november 2., România liberă november 4., 9., 11., Curierul naţional november 8., Formula AS november 6–13., Lumea magazin november, Radio România Actualităţi november 3., 13. stb.; a România liberă november 4-i számának Aldine című melléklete teljes terjedelmében közölte a 44 év után című fejezetet), ékes bizonyítéka annak, hogy Románia és annak korabeli kommunista vezetői fontos szerepet játszottak az 1956-os magyar forradalom leverésében. Méray Tiborból néhány nap leforgása alatt „közismert román író” lett. Olyannyira, hogy ezt a budapesti HVG komolyan is vette, s tovább színezve azt, november 25-i számában leírta: „…a közelmúltban éppen Nagy Imre romániai »befogadása« miatt bírálta [Petre Roman] apját egy Franciaországban élő román [kiemelés tőlem – T. Sz. Z.] történész”.

A romániai vita nagy tanulsága a következő: a 44 évvel ezelőtt történtek feltárása érdekében Romániának mielőbb meg kell nyitnia valamennyi levéltárát, és valamennyi vonatkozó vagy ezzel kapcsolatos dokumentumot közzé kell tennie. Hogy a román történészek olyan munkákat tehessenek le a román olvasók asztalára, amelyekből mindenki megérthesse, mi is történt valójában 1956-ban Magyarországon és Romániában.

A dokumentumokkal és vallomásokkal alátámasztott Méray-írásból mindenképpen megérthetjük azonban, hogy az a szerep, amelyet Valter Roman 1956-ban játszott, a magyar forradalom megítélésének szempontjából mindenképpen negatív. Adrian Cioroianu bukaresti román történész, aki ismeri Valter Roman kiadatlan naplóját, a Krónika című erdélyi magyar napilap október 30-i számában megjelent nyilatkozatában ekképpen fogalmazott: „Valter Roman leírta, hogy a magyar forradalom után lelkiismerete nem hagyta nyugodni, nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem.” Nem túl nehéz eldönteni, kinek a lelkiismerete háborgott – a Valteré vagy az Ernőé.

A vita az erdélyi magyar és a magyarországi sajtóba is átcsapott. Cikkek jelentek meg a könyvről és az általa kirobbantott polémiákról, többek között a marosvásárhelyi Népújságban (október 24.), a nagyváradi Bihari Naplóban (október 27.), a csíkszeredai Hargita Népében (október 24., 27., november 1., 10.), a kolozsvári Szabadságban (október 27., 30., november 6–11.), a szintén kolozsvári Krónikában (október 30.), a sepsiszentgyörgyi Háromszékben (november 11.) és a budapesti Népszabadságban (október 24., 27., 31.), részleteket közölt a kötet utolsó fejezetéből A Hét című bukaresti hetilap (december 6.). Foglalkozott vele a Kossuth Rádió, a Magyar Távirati Iroda, a Mediafax független román hírügynökség és különböző televízióállomások.

A Hargita Népében Borbély László írta: „A román kiadás körül kirobbant vita hatására bizonyára jó néhányan kézbe veszik a könyvet. Tanulságos olvasmány.” Elérkeztünk ezzel a legfontosabb ponthoz. Ahhoz, hogy „hála” ennek a könyvnek, a kiadónak, a nagy román napilapok egész oldalas összeállításainak és mellékleteinek, a román olvasók száz- és százezrei ismerkedhettek meg végre azzal, ami Magyarországon 1956-ban történt.

Cornel Nistorescu főszerkesztő szerint Méray Tibor, „a neves magyar író és újságíró” könyve az első, amely a magyar forradalmat Romániában bemutatja, olyan kötet, amely „egyszerre történelem, irodalom, vallomás és a korszak tisztánlátó politikai elemzése” (…) „Csak most, 44 év után tudják meg a románok, mi is történt valójában 1956-ban Budapesten. A magyarok megpróbálták megdönteni a kommunista diktatúrát, de 33 évvel előttünk, s oly módon, amely dicsőségükre válik. (…) A könyv rendkívül fontos a román közönség szempontjából” – írta az Evenimentul zilei október 23-i számában közölt vezércikkében.

A kötet megjelenése után bizonyos fokú önreflexiós folyamat indult el a román értelmiség soraiban. Bukaresti román történészek – köztük Marius Oprea – azonnal elismerték: 1956-ban Románia valóban készen állt arra, hogy hadseregét a magyar forradalom leverésére átvezényelje Magyarországra. Elmondták azt is, hogy a forradalom elfojtása utáni időszakban Románia több ezer magyar származású vagy magyarul beszélő pártaktivistát küldött át Magyarországra (Krónika, október 30.).

November 9-én a román közszolgálati rádióban (Radio România Actualităţi) Emil Hurezeanu, a Deutsche Welle rádió román nyelvű részlegének igazgatója és e sorok írója egy órás műsorban mutatta be a román hallgatóknak Méray Tibor kötetét. Hurezeanu találóan állapította meg: „Az 1956-os magyar forradalom során egyszer sem merült fel a határok revíziójának kérdése. A Nagy Imre körüli kommunisták közül sem beszélt soha senki egy Erdély okán Romániával való konfrontációról. Az egyetlen igazán fontos kérdés, amely mindazzal kapcsolatos, ami Magyarországon kívül történt, a nagypolitikával, a geopolitikával tehát, a magyar–szovjet viszony volt – egy megszállt ország és egy imperialista hatalom viszonya –, illetve ennek legfőbb mozzanata, a forradalom véres leverése, és ennek a vérbefojtásnak a Nyugat által történt elfogadása. Az oroszok talán belementek volna a kolhozok földjének visszaadásába, a dolgok megváltoztatásába, a kultúra liberalizációjába. Bizonyosan nem fogadták volna el semmilyen formában a katonai és geopolitikai semlegesség iránti követelést, továbbá Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Itt van a legnagyobb kérdés, ugyebár. S ezért fontos ez a könyv. Mert létezik egy román nemzeti-kommunista mitológia, amely a budapesti eseményeket illetően a volt bukaresti kommunista vezetők magatartásának igyekszik kedvezni. Holott a forradalomnak és iratcsomóinak az ismerete súlyos reflexiót és tisztánlátást követelne tőlünk. (…) Méray Tibor kötete rendkívül érdekes, lebilincselő. (…) A magyarok által ilyen könyvek segítségével véghezvitt történelmi tisztázások számunkra is példamutatóak. A románok még mindig nem tisztázták önmaguk számára a kommunizmus sok furcsa, nagyon veszedelmes kérdését, s ez teljesen érthetetlen. Olyan szereplők, akik például 1956-ban a magyar forradalommal szimpatizáló, szolidaritási tüntetéseken részt vevő temesvári és bukaresti egyetemisták példás megbüntetését követelték, ma az európai értékek nevében versengenek a romániai elnökválasztáson.”

Ki tudja, hogy a könyv és a róla írottak elolvasásakor hány ezer román olvasó gondolkodott el ezeken a dolgokon, és hány ezren gondolkodnak mostantól másképpen a magyarokról?! Ha csak ezren, ha csak százan – ez a könyv már akkor többet tett a magyar–román viszony megjavulásáért, mint megannyi szónoklat, frázis, milliárdokba kerülő „országimázsos” önreklámozás.

A Budapest 1956 valósággal berobbant a magyar forradalom történéseire és igazságaira most eszmélő román köztudatba. Mint láttuk, lapokban, tévékben, rádiókban bőven beszéltek róla. Mindehhez csak egy jól megírt könyv kiadása kellett. És 44 év.

A Méray-kötet utolsó fejezete eddig csak román nyelven volt olvasható, s nem kétséges, hogy – teljes joggal – számot tarthat a magyar olvasók érdeklődésére is. Ez a fő oka annak, hogy a Mentor Kiadó vállalkozott a 44 év után című fejezet önálló megjelentetésére. A Budapest 1956 – Akkor és 44 év után című kötetben e fejezet előtt álló mintegy 350 oldal tartalmával a magyar közönség lényegében már a Nagy Imre élete és halála című Méray-kötetből megismerkedhetett. Újat számunkra valójában ez a fejezet hoz, az 1956-os magyar forradalom sok erdélyi és romániai vonatkozásának tisztázásával.

Ezért is ajánlom jó szívvel az Olvasónak a „román író” újabb könyvecskéjét. Minden sorából megérzi majd: Méray ugyanúgy magyar, mint mi – hogy ezért sokat kellett szenvednie, de sosem adta fel.

TIBORI SZABÓ ZOLTÁN