Tibori Szabó Zoltán
A lepergetett és kikelt borsó faldöntésre készül

Méray Tibor, aki felénk (erdélyi magyarok felé is) fordított vigyázó tekintettel szerkesztette évtizedeken keresztül Párizsban az Irodalmi Újságot, a magyar emigráció egyik legtekintélyesebb lapját, s akinek írásaiból a beletörődést nem ismerő, örökké újrakezdő ember szólt mindig az olvasóhoz, legutóbbi, 1997-ben a budapesti Argumentum Kiadó és a Bethlen Gábor Könyvkiadó által megjelentetett könyvének enyhén szólva furcsa címet adott: Falra borsó.

A kötet a szerző 1989 és 1996 közötti publicisztikáját, tanulmányait, különböző alkalmakkor elhangzott beszédeit és a magyar sajtóban megjelent vele készített interjúkat tartalmazza.

Méray Tibornak, az 1956-os menekültnek a magyarországi hatóságok 1989-ben, 33 év után tették először lehetővé a hazalátogatást. Nem akármilyen okból kifolyólag tért vissza szülőföldjére a „központilag engedélyezett”, betétlapon kapott vízummal. Nagy Imre újratemetésére jött el Párizsból az az ember, aki az 56-os forradalom után elsőként tárta Nagy Imre élete és halála című könyvében a nagyvilág elé a forradalom és Nagy Imréék tragédiáját. Alapvető művet írt, mint annyiszor, lenyűgöző precizitással, a legaprólékosabb részletekig menőt, amelyet a Nagy Imre-kutatók sohasem kerülhetnek meg.

A temetésen Méray Tibor – s erre Erdélyben is sokan emlékezhetnek – az egyik legmegrázóbb beszédet mondotta el. Amikor új könyvében ezt a beszédet újraolvastam, sok minden átértékelődött bennem. Elsősorban az újratemetés emléke. Akkor ugyanis, a Kossuth Rádió állandóan zavart, recsegő-ropogó adását Kolozsváron hallgatva főképp az igazságok kimondásáért drukkoltam a szónokoknak. Persze magunknak is drukkoltam, s végig azon járt az eszem, hogy az újratemetés milyen hatást vált majd ki a román diktátorban, s annak milyen következménye lehet a mi életünkre.

Átértékelődött bennem a Méray-kép is. Hiszen amikor most nyugodtan elolvastam akkori beszédét, azonnal rájöttem: ha sorsa másképp alakul, ha másmilyenek lettek volna a körülmények, ez az ember akár tisztán látó, vérbeli politikus is lehetett volna, s nem „csupán” sikeres író és szerkesztő. Jelképesen Nagy Imréhez szólva, Méray Tibor politikai vádiratot és cselekvési programot olvasott fel a rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában. A forradalmat eláruló, a Nagy Imrét, társait és sok más ártatlant kivégző Kádár–Münnich-csoportot vádolta, s a forradalom vérbe fojtásáért, könyörtelen leveréséért nyíltan, világosan az akkor még létező Szovjetuniót. De figyelmeztette is az akkor még vígan Magyarországon „ideiglenesen állomásozó” nagyhatalmat: „minél mélyebbre taposnak másokat, ők maguk kétszer olyan mélyre süllyednek”. S annak az embernek a nagyvonalúságából, akit fiatal feleségével és piciny gyermekével együtt földönfutóvá tettek, még a szovjeteknek való megbocsátásra, a jövőre koncentrálásra is jutott: „Legyenek végre őszinte, békés és egyenrangú barátaink: őszinte, békés és egyenrangú barátokra fognak találni bennünk.”

Nem, nem csupán a szovjetekhez szólt. Görbe tükröt állított a Nyugat elé is, az elé a Nyugat elé, amely passzívan végignézte a forradalom leverését, amely néhány évvel később „melegen szorongatta annak a kezét, aki Nagy Imre és minden 56-os mártír kivégzésének legfőbb budapesti felelőse volt, s amelynek gazdasági szakemberei versengve tömték e garázda vezetésnek a zsebébe a dollármilliárdokat”. Ugyanakkor arra szólította fel a mártír miniszterelnök sírja mellől a nyugati vezetőket, hogy segítsék a magyar gazdaság felvirágzását és általa a magyarországi demokrácia kibontakozását és megerősödését. Egyébként valamennyi akkor elhangzott beszéd közül a Méray Tiboré volt az egyetlen, amelyik az akkor nehéz helyzetben lévő határon túli magyarokért is szót emelt: „Több mint három évtizeddel ezelőtt láttam a Zeneakadémián a pártjából kizárt, megbélyegzett, minden tisztétől megfosztott Nagy Imrét Kodály Zoltán páholyában, ahol együtt hallgatták az agg mesternek Zrínyi szövegrészeire épült új művét, együtt hallgatták, ahogy a kórus ajkán felcsendült: »Ne bántsd a magyart!« Nos, Nagy Imre sírja mellől azt üzenjük azoknak a szomszédoknak, ahol százezrével vagy milliószámra élnek magyarok: Ne bántsák a magyart! Mi nem bántunk senkit, a mieinket se bántsa senki! Annál kevésbé, mert a föld nemcsak azé, aki megműveli – a föld azé, aki rajta él. Ahol többségükben magyarok élnek, az a föld – magyar.” Ceauşescu Romániája felé is erélyes intés volt ez akkor, amikor még nem volt „divat” Pesten erdélyi, felvidéki vagy vajdasági „szakértőnek” lenni.

Tudjuk: 1989 júniusában már Kelet-Európában is új szelek fújtak. Saját bőrünkön szerzett tapasztalataink okán helytállónak tűnik az a megállapítás, hogy Méray Tibornak a Nagy Imre sírjánál elmondott beszéde akkoriban nem számított éppenséggel veszélytelen megnyilatkozásnak.

A Falra borsó cikkei, tanulmányai és beszédei egyértelműen azt bizonyítják, hogy Méray Tibor végig felelősségteljesen Magyarország és a magyarság javán fáradozott. Önként, hiszen erre senki sem kérte fel. És megállás nélkül, mert hitt abban, hogy népe ismét talpra állhat, hogy Magyarországon valóban felépülhet és megszilárdulhat a demokrácia. Ösztönözte igazságérzete és -szeretete. Ez késztette a legtöbbször arra, hogy megszólaljon. Ferdítéseket egyenesített ki, tévedéseket hozott helyre, mítoszokat bontott le, valótlanságokra derített fényt. Elmondta az igazát, érvelt, pontosított – kimérten, de határozottan. Csakúgy, mint annak idején, kálváriája során Nagy Imre. Egyenlőtelen harcot vívott a kizárólagosságot képviselőkkel, toleranciára intett, reménykedésre buzdított. S nem csupán az anyaország magyarságát, hanem a határon kívül élőket is. Többször is beleszólt a Magyarország által a szomszédos államokkal megkötendő alapszerződések körül kibontakozott vitába, s úgy vélte, hogy ezeket a szerződéseket nem kell megkötni. Ám ugyanakkor elsőként csillogtatta meg az erdélyi magyarság előtt a katalán helyzet megismétlésének, a kormányzati pozícióba kerülésnek a lehetőségét és reményét.

A kötet hű képes fest az elmúlt évekről, amelyeknek során a szerző igyekezett az anyaországban kisiklott, tévútra terelődött, pártpolitikai prioritások és személyes anyagi érdekek miatt elsikkadt összmagyar összefogás ügyét a természetes mederbe visszaterelni. Méray a független gondolkodóra jellemzően, megfontolta és mérlegelte minden egyes kijelentését, állásfoglalását. S ha olykor a csípős irónia fegyveréhez nyúlt is, nem azért tette, mert önmagát csalhatatlannak vélte, az egyetlen igazság letéteményesének, hanem mert több mint három évtizedes kényszerű távollét után is fájt – és elhiszem, hogy ma is fáj – neki az anyaországi vezető gárda minden egyes félrelépése. S mélyen átérezte a magyar társadalom valamennyi gondját, keserűségét, be nem teljesedését. Tanítani akart. Annak a demokráciának a játékszabályaira, amelyeket Nyugaton maga is kénytelen volt megtanulni. S amelyről bebizonyosodott, hogy távolról sem tökéletes, de az elképzelhető lehetőségek és az emberiség által már kipróbált valamennyi rossz közül a legjobb.

Keserű szájízt hagyó levél áll a kötet végén. A szerző a Népszabadság szerkesztőjének írta 1995 augusztusában. A címe: Minek? Ebben felsorolta mindazon rossz tapasztalatait, amelyeket a rendszerváltás utáni években szerzett. Kiábrándultságának fő oka az, hogy a különböző jelenségekről írt észrevételeire és kritikáira az érintettek vagy a hatóságok részéről semmilyen reagálás nem történt. A dolgok nem változtak, minden ment tovább a maga megszokott kelet-közép-európai tehetetlenségében. A tanulságot pedig ekképpen vonja le: „milyen naiv, gyermeteg, ostoba voltam, amikor azt hittem: van valami értelme a cikkeim megírásának. Mert a gyakorlat arról tanúskodik, hogy azon az olcsó önelégültségen túl, hogy egyben-másban igazam volt, az irkálásomnak nem volt a világon semmi jelentősége.” Úgy vélte, mindaddig, amíg a politikai és gazdasági hatalom az újságírót semmibe veszi, „nem teljes a demokrácia Magyarországon”. S akkor pedig „minek” írni? Minek borsót hányni a falra?

Azt hiszem, Méray Tibor, akinek érvrendszerében, értékítéletében és logikájában a legfigyelmesebb olvasó, a legkövetkezetesebb gondolkodó sem találhat ficamot, kivetnivalót, nos, Méray Tibor ebben az egy következtetésében tévedett. Már csak azért is, mert egy olyan újságírónak, aki 33 éven át harcolva kitartott (francia Becsületrenddel is elismert) igaza mellett, aki örökké erőt tudott meríteni önmagából (mert máshonnan nemigen volt honnan az emigrációban) a továbblépéshez, annak nem engedtetik meg a pesszimizmus luxusa. De még az sem, hogy úgy tegyen, mintha az általa falra hajigált borsó további sorsa sem érdekelné.

Pedig Méray Tibornak örvendenie kellene. Hogy minek? Annak, hogy az a sok falra hányt borsó, miután lepergett, a fal tövében gyökeret eresztett, kikelt, napról napra növekszik, felkúszik a falra, és teljesen behálózza. S joggal reméli, hogy egy szép napon, nem túlságosan sokára, súlyával majd le is dönti azt. Azért növekszik, arra készül. Hogy minek kellene örvendenie? Nos, legalább ennek!