Dérczy Péter
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

A regény nagyszerkezete a legősibb retorikai struktúrára épül: Bevezetésre, Tárgyalásra és Levezetésre oszlik. Ez a tagoltság – látszat szerint – arra utalhat, hogy a szerzői intenciók szerint felépíthető egy ilyen szabályos osztatú regényvilág. Látszatot írtam, mert a mű egyéb elemei ezt a külső kerekdedséget bizonyos fokig megkérdőjelezik. Amit viszont a mű egyetlen eleme sem vesz revízió alá, az a műbe foglalt sugallat, hogy a dolgok természetük szerint determináltak, s végül is e nagyon szoros meghatározottságból, elrendelésből nincs kiút. A hármas tagoltság ugyanis mindenképpen egy zárt rendszert tételez a műalkotás s a műalkotás által sugalmazott világkép szintjén is. A három egység között elbeszéléstechnikailag lényegében nincs kapcsolat, noha természetesen ugyanazt a történetet fűzik tovább. Egyes egységeken belül azonban hangsúlyosan tartoznak össze a külön nem jelölt „fejezetek”, mégpedig úgy, hogy az előző rész utolsó mondatát a következő fejezet újraírja, s így folytatja a szöveget. A hármas tagoláson belül tehát a szöveg láncolatszerű, ami az események közötti szoros kauzális viszony létére utalhat.

Az elbeszélő személyének, illetve az elbeszélés nézőpontjának kérdése azonban már látszatra sem ennyire egyszerű. Az olyan mondatok például, mint: „És nem így történt.” (47.), vagy: „akikhez – hisz honnan sejtette volna, hogy ők azok, s hogy így lesz egyáltalán – a holnapi éjszakától fogva elszakíthatatlan kötelék fűzi majd.” (104.), teljesen egyértelművé teszik, hogy a regény szövegét egy mindentudó elbeszélő szervezi meg, aki előre tud eseményeket, mintegy az egész szövegteret belátja. Az omnipotens elbeszélő szerepeltetése tökéletesen illeszkedik a regényszerkezethez, illetve az abból kiolvasható jelentéshez. Ám a szikár, leegyszerűsített szerkezeti megoldásokhoz korántsem egyszerű grammatika társul. A regény egész szövege bonyolult, olykor fél oldalakon, oldalakon áthúzódó, többszörösen összetett körmondatokból áll össze: tőmondatot vagy bővített mondatot alig-alig használ. Ez a grammatikai építkezésmód kétféleképpen is értelmezhető. A hálószerű mondatalkotás az egészségnek a körvonalazására szolgálhat, akárcsak a nagyszerkezet vagy a láncolatszerű „fejezetezés”. Ám míg a nagyszerkezet a regényvilág s a belőle kibontható világkép egészre vonatkozó érzékeltetését kísérli meg, addig a körmondatok burjánzása a részletekre irányul. Arra, hogy ezek mind teljesebb körét lehessen az ábrázolás, a szövegalkotás terébe vonni. Ez a rendkívüli tudatossággal kialakított törekvés stilisztikai szinten bármennyire is lenyűgözően szép részekhez vezet, a túlzott kiszámítottság olykor görcsösséget is okoz. Feltűnővé válik már maga a törekvés e mondatalakításra, egy eleve elhatározott beszédmódhoz való ragaszkodás.

E körmondatok elbeszélője azonban nem mindig az omnipotens elbeszélő. A szöveg erősen stilizált, például már a szerzői és a perszonális beszédmód sem választható el benne stiláris szinten. Másrészt viszont, s ez még lényegesebb, tanúi vagyunk a beszédmódok keveredésének, s ezek nézőpontváltozásokat is jeleznek. Így van ez a teljes szövegben, de gyakran akár csak egyetlen mondaton belül is, ahol sokszor együtt olvasható az omnipotens beszéd, a perszonális beszéd, illetve az ezek keveredéséből születő tanú jellegű elbeszélésmód. Ez utóbbi néha a közösség elbeszélő karaktereit is felveszi (például az elég gyakran szereplő „ahogy mondani szokás” mondatrész). Szembetűnő az is, hogy egy tisztán harmadik személyben, mindentudói pozícióból induló mondat a későbbiek során idézőjelbe tett szavakat, kifejezéseket foglal magába, s az elbeszélő éppen ezzel már-már azt a látszatot kelti, hogy mintegy az éppen adott szereplő tudatába helyezkedett, azaz nézőpontot váltott. Ekkor lényegében tudati monológokról beszélhetünk. Más esetben az elbeszélésmód nem ennyire egyértelmű, viszont a szerzői mindentudás pozícióját megkérdőjelezi, s az elbeszélés olyan elbeszélőt sejtet, aki az eseményeknél tanúként szerepelt, vagy legalábbis az eseményekhez közel állt, akár valóságosan, akár csak elképzelt formában. E köztes elbeszélésmódra utal, hogy gyakori a függő beszéd vagy a függő beszédszerű elbeszélés a szövegben, mely mindig erre a bele is helyezkedő, de azért kívülről is láttató beszédmódra utal.

A mondatalkotás és az előbbiekben jelzett elbeszélésmódok, illetve nézőpontok keveredése szerint a szöveg elbeszélője olykor valóban többet tud a szöveg szereplőinél, ez azonban nem jelenti azt, hogy az elbeszélő kivonná magát a szöveg által alkotott világ teréből. Értelmezésem szerint az elbeszélőt is bele kell értenünk a regény világába, annak ábrázolt törvényszerűségeibe. Hogy ez mennyire lehetséges, azt éppen a regényzárlat mutathatja meg. A mű ugyanis úgy fejeződik be, hogy a szöveg, illetve az elbeszélő mintegy felszámolja önmagát, s metaforikus értelemben véve belesimul az elmúlásba: önmagára nézve is érvényesnek tartja a szöveg logikáját.

Az a mozgás, mely a részletek és az egész között zajlik – melyekhez egyfelől többféle elbeszélésmód és nézőpont, másfelől rögzített mindentudói elbeszélésmód rendelődik –, a szöveg más rétegeiben is megfigyelhető. Az események alapvetően előrehaladóknak mondhatók, már csak a szerkezetből következően is, feltartóztathatatlanul mozogva a befejezés felé. (Mindez a szerkezet hármas tagoltságával is szoros kapcsolatban áll.) Ezen az általánosabb kereten belül azonban az egyes fejezetek lényegileg alig-alig tükrözik a linearitást, sőt sokkal inkább támaszkodnak az egyidejűségre, a szimultán eseménytörténetre. Ez az eseményképzés, szövegalkotás az állandóság, a változatlanság érzetét sugallja. Ha a linearitást, illetve az egyidejűséget egyszerre szemléljük, akkor ez a mozgás körülbelül úgy írható le: a rossz rosszabb lesz, eleve elrendelve, de a hangsúly nemcsak arra esik, hogy valami még rosszabbá válik, hanem arra is, hogy eleve rossz volt. Szigorú zártságot jelent ez. A szöveg időszerkezete hasonló képleteket tartalmaz. Az egyidejűséghez társul, hogy a történet szinte a klasszicista dramaturgia mintájára rövid idő alatt játszódik le: az egész mű eseményei ugyan két hetet fognak át, a Bevezetés és a Tárgyalás azonban – mely a könyv 386 lapjából 345-öt tesz ki – mindössze két napnak a történetét beszéli el. Ez a rövid tartam megint csak a zártságra utal, különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy lényegében egyetlen helyszínen zajlik le mindez, egy – képzeletbeli? valóságos? – dél-alföldi városban. Idő és tér egyaránt szoros egységet képez: nevezetesen, hogy nincs menekvés, a pusztulásnak, az elmúlásnak valójában lehetetlen ellenállni.

S ha már az előbb leírtam a helyszínről, hogy képzeletbeli? valóságos?, akkor röviden a szövegalkotásnak erről az oldaláról is szólnom kell. Ahogy részlet és egész között ingázik a szöveg, úgy mozog konkrét és általános között is. A részletek – tehát akár az egyes szereplők, helyszínrajzok stb. – leírása igen aprólékos, konkrét, így tehát a helyszín – noha nincs megnevezve – valóban felveszi egy délalföldi város képét. Az idő érzékeltetése már kevésbé pontos, mégis, itt is nyomon követhető számtalan utalás, az idő múlásának mozzanatai, noha csak annyi tudható meg, hogy december elsején és másodikán történnek az alapesemények, és hogy melyik évben, az már nincs megjelölve. Ha az egész történet felől tekintünk most már minderre, akkor az is feltűnő, hogy a történet egyrészt értelmezhető egy konkrét – ha tetszik, akár politikai – síkon is, hisz arról szól, hogyan veszi át egy hazug, pusztító politikai erő a hatalmat a városban. (Ennyiben s csak ennyiben még analógiákat is kereshetnénk a mű történetének egyes elemei és az 1956 utáni magyar történelem között.) A szövegben azonban nem kevés olyan elemmel is találkozhatunk, melyek a konkrétabb értelmezési teret már inkább általánosabb értelmezések felé tágítják. Így például a cirkusztársulat, illetve az általuk bemutatott cethal mindenféleképpen biblikus vonatkozásokra utal, noha konkrét formában, s különösen nem pontosságban, szó sincs Ninive, Jónás és a cethal bibliai történetéről. Innét nézve a regény tehát szól egyfelől arról, lehet-e ellenállni a konkrét történelmi rossznak, másfelől viszont már arról is, hogy a démonikus történelmi ítélet elkerülhető-e. A korábban említett egyidejűség, mely állandóságot, változatlanságot sugall, itt kapcsolódik össze a történet ezen általánosabb síkjával. A fizikai enyészet képeivel, az önfelszámolással véget érő szöveg egy még általánosabb, szimbolikusabb síkon az emberi létezés alapkérdésével szembesíti befogadóját – a halál tényével. Ez a három sík természetesen a szövegben nem választható el ilyen durván; a szöveg magasrendű formálására éppen az utal, hogy ezek egymást áthatva, átfonva jelennek meg.

A történet tehát sajátos mozgást éreztet állandóság és változás között. Az omnipotens elbeszélő gyakran él olyan retorikai fogásokkal, mint a sejtetés, még inkább az előreutalás, előrevetés. Ezek nyilvánvalóan azt érzékeltetik, hogy a történetnek lényegében nincs tétje, az események menete már korábban eldőlt, s amit a szöveg magába foglal, az pusztán ezen démonikus ítéletnek nem a valóra válása, hanem csak a megmutatása. Mégis, ebben a zártságban, állandóságban két, méghozzá talán főszereplőnek mondható szereplő „magán” története az egészhez viszonyítva változáson megy keresztül. Valuskáról és Eszter Györgyről van szó, akiknél – mint a könyv mottója mondja – nemcsak telik, de bizonyos értelemben múlik is az idő. Kettejük figurája a regény egészről és részletről alkotott világképében jelentős szerepet tölt be. Valuska, a város együgyűje attól az állapottól mozdul el, melyet a szöveg így ír le: „hiszen egy mérhetetlen, szépséges hatalom egyetlen nyugalmas egészbe fogja a szárazföldek és a tengerek, a gyaloglók és a hajósok, ég és föld, víz és levegő egymásra utalt lakóinak nyíló s már el is röppenő életét”; „otthona van” (122.). Valuska angyali hite a kozmikus rendben, a belátható és elrendezett egészben rendül meg, amikor rácsodálkozik a földi valóság részleteinek pusztító és pusztulásra ítélt lényegére. Eszter György, a regény „művészfigurája” természetesen más helyzetből indul ki: az „elveszített egész” állapotából mozdul tovább. Ugyan megítéli az őt körülvevő világot, s ezért kivonul belőle, ám ítélete még arra alapozódik, hogy ez a világ végül is racionálisan megítélhető, egy esetleg létezhető rend és értelem nevében. „…be kellett látnia: világos okfejtésével, a maga csökönyös ragaszkodásával az úgynevezett »épelméjű ítéletalkotáshoz« itt már nem megy semmire” (164.); „s egyáltalán, az ész fölénye és gőgje teljesen értelmét vesztette itt (…) a szavak jelentése kialudt” (165.). A két szereplő tehát nagyjából – bár más-más pozícióból – ugyanoda jut, noha Valuska a kiszolgáltatottabb természetesen. A zárásban ezért látjuk őket együtt, amint Eszter György az elmegyógyintézetbe zárt Valuskát látogatja, és szótlanul fogja a kezét, miközben odakint már egy új és még pusztítóbb erő építi fel a maga „egész” világát. A szövegben két helyen hangsúlyosan említődik a „labirintus” és az „útvesztő” szó (42., 165.). Mindkét szövegrészlet kontextusától függetlenül is utal a teljes szövegértelemre, arra, hogy a regényvilág szereplői elveszetten bolyonganak ebben a világban. Sem Valuska, sem Eszter György, sem a cirkusztársulat romboló Hercege nem képes rátalálni az egészre, mert a mű világképének sugalma szerint ilyen nincs is, illetve ami mégis felépíthető, az még pusztítóbb és értelem nélkülibb, mint a korábbiak. Ahogy a halál is az, amint azt Valuska anyjának – a dolgokból mit sem értő asszonynak – teljesen értelmetlen pusztulása szimbolizálja a mű végén. Az ellenállás azért melankolikus ezek szerint, mert – a mű bármely rétegét vesszük is figyelembe – valójában lehetetlen. A mű ugyan még puszta létével ezen ellenállás tényét mutatja, a befejezés – mint utaltam rá – a szöveget s az elbeszélőt is bevonja az enyészet körébe valamiképpen, ambivalenssé téve így még ez utolsó lehetőséget is.

Metaforikusan fogalmazva, mozdulatlan tekintet néz ránk a szövegből, egy tragikus látásmód mozdulatlansága. Ez a tragikus világkép, melyet a mű sugall, a mai értékes magyar próza egynémely alkotásától erősen különbözik, de hasonlóan katartikus, nagy formátumú művet eredményezett. Óvatos kérdésként mégis meg kell említenem: vajon ez a mozdulatlan tekintet megmozdul-e valaha is, és nem kellene-e ténylegesen elmozdulnia arról a magaslatról, ahonnét ugyan az egész pusztulása valóban jól belátható, de ahonnét nem biztos, hogy a tekintet ezen kívül észrevesz valami mást is. Például azt (de ez csak metaforikus ötlet), hogy „Aki elveszti egészét, / megleli részeit. // Őrzöd pár töredékét, / idegen egészeit.”