Pomogáts Béla
Nagyenyedtől Budapestig

A gyermekkor álmokban és emlékekben őrzött városa akkoriban az erdélyi magyar művelődés egyik történelmi központja volt. A XII. században betelepített szászok építették ki, akárcsak Brassót, Segesvárt és Nagyszebent, tőlük származott első elnevezése: „Strassburg am Marosch” is. Magyar neve, amelyet első templomának védőszentje, Szent Egyed után kapott, egy 1293-as oklevélben tűnik fel először. A középkor folyamán lassan elmagyarosodott, a reformációt követve az erdélyi reformátusok egyik központja lett, 1784-től 1848-ig itt tartotta székhelyét az erdélyi református egyház püspöke. Építészeti jellegét a XV. században épült gótikus vártemplom, a fejedelmi Bethlen-kastély, valamint a középkori bástyák és várfalak alakították ki. Midőn az Erdélyre törő tatár sereg Gyulafehérvárt elpusztította, Apafi Mihály fejedelem 1662-ben ide költöztette át a Bethlen Gábor által alapított kollégiumot. A híres iskola történetének ekkor következett el második aranykora, a város is ekkor kapta a „Maros-parti Athén” elnevezést. Tanárai között találjuk Pápai Páriz Ferencet, Köteles Sámuelt, Benkő Ferencet, Szász Károlyt, Salamon Ferencet, diákjai között Bethlen Miklóst, Bod Pétert, Báróczi Sándort, Bolyai Farkast, Kőrösi Csoma Sándort, Aranka Györgyöt, Kemény Zsigmondot, Barabás Miklóst. A viharos erdélyi történelemben Enyednek is sokat kellett szenvednie, többször is elpusztult az évszázadok során. 1658-ban a tatárok, 1704-ben a császári csapatok, 1786-ban Horia felkelő serege, 1849-ben pedig a havasi román felkelők dúlták fel épületeit, égették fel iskoláját, muzeális gyűjteményeit és könyveit.

Az első világháborút követő uralomváltozás részben átalakította a város életét. Mint Alsó-Fehér vármegye székhelyének, addig nagyobb közigazgatási szerepe volt, most gazdasági és művelődési súlya növekedett. Nagyenyed volt a Maros menti bor- és gyümölcstermesztés központja s a kollégium révén a romániai magyar oktatás, illetve tudományosság egyik tűzhelye. A húszas években még szilárdan tartotta magyar jellegét, valamivel több mint nyolcezer lakosa közül nagyjából hatezer volt magyar. Mély hagyománytisztelet, megalapozott történelmi tudat élt polgáraiban és a kollégium ifjúságában. „Ez a kicsi város – írta Áprily Lajos – az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit sorsa a lélek fogékony korában esztendőkre ide plántált.” Ezt a hagyománytiszteletet és történelmi tudatot szívta magába a fiatal Jékely Zoltán a családi otthonban és a kollégium falai között. Életre szóló élményeket kapott szülővárosától és első iskolájától, történelmi érdeklődését éppúgy enyedi gyermekkora ébresztette fel, mint szeretetét a természet iránt.

A kollégiumi tanárok közül különösen édesapja, aki egy időben francia nyelvre tanította, valamint a természetrajzot oktató Benkő Gyula gyakoroltak rá mélyebb hatást. Sokat olvasott, ekkor ismerkedett meg Jókai Mór regényeivel, elsősorban az erdélyi tárgyú Szegény gazdagokkal és Egy az Istennel, amelyekben szülőföldjének történelmével találkozott, továbbá Defoe Robinson Crusoe, Stevenson A kincses sziget, Kipling A dzsungel könyve című műveivel. Alig múlt hároméves, midőn a családi emlékezet szerint, egy szarvasbogártól elszenvedett apró sérülés és az alkonyattal röpködni kezdő denevérek látványa önkéntelenül is rímekre ihlette: „denevér – foly a vér”. Ebből a családi emlékből született Áprily Lajos Denevér – foly a vér című verse; „Első fiam első rímére” – ahogy a mottója mondta. Enyeden írta első gyermekkori versét is, valamint egy kis történetet, amelyben egy vadászkutyáktól szétszaggatott kóbor macska szörnyű pusztulását örökítette meg. A versike és a történet bizonyos népszerűséget keltett a család ismerősei között, mindkettő „megjelent” a Dóczyné Berde Amál festőművésznő által szerkesztett kéziratos „hírharang”: a Bethlen-utcai Híradó lapjain.

Enyed környékén ismerte és kedvelte meg a hegyvidéki természetet. A Maros menti lapályon fekvő kisvárost hegyek vették körül, az Őrhegyről az Erdélyi Érchegység büszke ormait is látni lehetett. A kollégiumi tanárok, közöttük Áprily Lajos, gyakran vitték kirándulni a diákokat, gyalogosan vagy szekéren látogatták a közeli dombokat, vagy éppen a távolabbi Székelykőt, amely Torockó felett magasodott, s amelynek fehér sziklái között rejtelmes barlangok nyíltak. Ezeknek a kirándulásoknak emlékét őrzi Jékely Zoltán első regénye, a Kincskeresők. A család nyaranta a Székelyföldön, Parajdon, Erdőfülében, a Szamos mentén vagy a Maros völgyében töltötte szabadságát; Jékely Zoltán itt ismerte meg a vadakat cserkésző erdőjárás, a vízi élet, a horgászat vigaszát. Az enyedi táj varázsáról későbbi nyilatkozatában e szavakkal beszél: „…annak a tájnak és világnak befolyása – én legalább így érzem – sokkalta jelentékenyebb, mint másfajta vidékeké. A fantasztikus hegyek tündérbirodalma, a Maros-völgy alkonyatba süllyedő dombjai és fehérlő tornyú falucskái, a városvégi villalakás kigyúló lámpavilága a hátam mögött!” Szülővárosát azóta is nosztalgikus fénybe vonja emlékezete és költészete. Ebből a nosztalgiából születtek Eltűnik egy világ, Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban, Enyeden ősz van című versei a többi között. A kollégiumra pedig ötven esztendő múltán is így emlékezik: „A Bethlen-kollégium hatalmas, szürke-sárga épületének emlékképe minden enyedinek és volt diáknak lelkében él; hol derűs ragyogásban, hol el-elborongva, de soha végképpen el nem homályosulón. Dávid király templomának látomását hordozhatta ilyenformán jóban, rosszban a bibliai nép.”

Enyeden ismerte meg a gyermekélet apró örömeit, ott ismerkedett meg a könyörtelen történelemmel. Az első világháború vad hírei szörnyű álmokat keltettek benne, a városba mind több gyászjelentés érkezett. 1916-ban a román hadsereg betörése után kis időre Kolozsvárra menekült a család. 1918 telén pedig kisgyermekként észlelte a történelmi Magyarország összeroppanását. „…öt és fél éves voltam – hangzik nyilatkozata –, amikor szülőföldem az első világháború végén megrázó változások színterévé vált. Azt hittem, itt a világ vége, amelyről a nagyanyám annyit beszélt… A katonák, a postások, a vasutasok egyenruhája, sapkája, de nemsokára még az ólomkatonák uniformisa is megváltozott. Rám is ragadt a felnőttek kétségbeesése, a kisváros siralomház-hangulata. […] Szüleim egzisztenciális gondjait, keserűségét traumaszerűen hordoztam már kisfiú koromban. És ugyanígy érintettek a tágabb környezet, az intézmények, alapítványok sorsáról érkező hírek, és mindennek, ami a magyar múlt, recsegése, ropogása.” A gyermekkor tündérvilágát a történelmi korforduló válságai és küzdelmei zavarták meg.

A gimnázium első három osztályát Enyeden végezte, ám 1926-ban a családnak Kolozsvárra kellett költöznie, ekkor az ottani, ugyancsak történelmi múltú és légkörű református kollégium növendéke lett. Az átköltözést az okozta, hogy Áprily Lajosnak mind nagyobb szerepet kellett vállalnia a kisebbségi irodalom szervezésében. Ez az irodalom a húszas évek első felében élte hőskorát: sorra alakultak az irodalmi mozgalmak és folyóiratok. A népszerű enyedi költő, akinek verseiben az erdélyi magyarság saját közérzetének megnyilatkozására ismert, nem vonhatta ki magát az irodalomszervezés nehéz munkájából. 1924 őszén Kuncz Aladár mellett vállalt szerepet az Ellenzék című napilap vasárnapi mellékletének szerkesztésében, majd teljes egészében ő vette át a mellékletet. 1926 szeptemberében lemondott tanári állásáról, és elhagyta Nagyenyedet. A kolozsvári református kollégiumban vállalt tanári állást, emellett szerkesztőségi munkájával foglalkozott. 1926 nyarán Kemény János marosvécsi várkastélyában ő is részt vett a helikoni íróközösség megalakításában. Kós Károllyal együtt kapott megbízást az íróközösség első antológiájának összeállítására, majd 1928-ban őt kérték fel az induló Erdélyi Helikon szerkesztésére. Erdély fővárosában kellett letelepednie. Otthont alapított a városban, fából ácsoltatott egyszerű nyárilakot a Dónát úton, a Szamoshoz közel. Ebben a kis házban töltötte a család a nyári hónapokat, ide járt vissza később 1937-ig Budapestről is.

Jékely Zoltán a negyedik, ötödik és hatodik gimnáziumi osztályokat végezte Kolozsvárott. Akár az enyedi kollégium, a kolozsvári iskola is gazdag történelmi múltra tekinthetett vissza. 1609-ben alapították (ekkor már működött a katolikus és az unitárius kollégium), tanárai közé tartozott Apáczai Csere János is. Az uralomváltozás után ez a gimnázium ugyancsak nagy szerepet vállalt a középfokú nemzetiségi oktatásban. Jékely Zoltán kiváló tanárok keze alatt nevelkedett, osztályfőnöke és történelemtanára Gönczy László volt, édesapja tanította a magyar irodalmat és a filozófiát, Csűry Bálint, a későbbi neves nyelvtudós a latint, Tulogdi János, a jeles geológus a földrajzot és Jancsó Elemér a franciát. Román tanára, Iustin Ilieşu, aki verseket is írt, szerettette meg vele Eminescu költészetét. A szülői házban ismerte meg a szerveződő nemzetiségi irodalom jeles alakjait: Kuncz Aladárt, Kós Károlyt, Makkai Sándort, Berde Máriát, Reményik Sándort, Tamási Áront, Kemény Jánost, Dsida Jenőt és Hunyady Sándort, aki akkoriban szintén Kolozsvárott élt mint az Ellenzék munkatársa. Verseket olvasott és regényeket, a klasszikus magyar és világirodalom remekműveit. Maga is próbát tett a költészettel, egy korai verse 1930-ban meg is jelent a Makkai Sándorné szerkesztette Református Család című lapban. Az Enyedhez fűződő természeti és történelmi érdeklődés után itt alakult ki vonzalma az irodalom, a költészet iránt.

A kolozsvári diákévek harmóniáját a család életének újabb fordulata zavarta meg. 1929 nyarán Áprily Lajos kénytelen volt úgy határozni, hogy megválik az Erdélyi Helikon szerkesztőségétől, és családjával együtt Budapestre költözik. A népszerű költő repatriálása valóságos vihart keltett az erdélyi magyar szellemi életben. „Elmégy […] Erdélyben körbenfut a döbbenet” – hangzott Reményik Sándor Elmégy című verse. A Helikon hiába próbálta marasztalni neves költőjét; Áprily Lajosnak komoly indokai voltak: nehezen tudta megvalósítani szerkesztői elképzeléseit, mind reménytelenebbnek látta a kisebbségi sorsot, és mindenekelőtt fiai jövőjét akarta biztonságban tudni. 1929 szeptemberében már a Lónyai utcai református gimnázium tanára volt, 1930-ban elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését, majd 1934-ben a budai Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója lett. A család élete lassanként révbe ért. Kezdetben a IX. kerületi Kinizsi utcában, majd a Pasarét felett, egy Kapy utcai kertes villában, végül a Baár-Madas Intézet igazgatói lakásában találtak otthonra.

A gimnázium hetedik-nyolcadik osztályát Jékely Zoltán a Lónyai utcai gimnáziumban végezte, ott tett érettségi vizsgát 1931 nyarán. Nehezen talált magára az új környezetben; barátokat és társaságukhoz tartozó fiatal leánypajtásokat hagyott Kolozsváron, légüres térben érezte magát. Budapesten nemsokára osztálytársai között, Bikácsi Lászlóban és Supka Ervinben (Supka Géza, a neves polgári radikális publicista fiában) talált új barátaira. Tanárai közül Szalai Károlyhoz, a latin nyelv és Kiss Sándorhoz, a magyar irodalom tanárához ragaszkodott. Az iskolai önképzőkörben nem szerepelt, a latinórákon aratta első irodalmi sikerét: lefordította jambusokban Horatius Ad Fuscum című költeményét. Apáczai Csere Jánosról – „Hamlet királyfi” jeligével – benyújtott történelmi elbeszélésével 1931-ben középiskolai tanulmányi versenyt nyert. (Az elbeszélést az atyai barát, Bodor Aladár jelentette meg a Magyarság hasábjain.) Részben ennek a sikerének köszönhette, hogy mint magyar–francia–német szakos bölcsészhallgatót felvették a Ménesi úton székelő Eötvös-kollégiumba. A német szakos képzést az első félév végén az érdeklődésének megfelelőbb művészettörténeti tanulmányokra cserélte fel.

Az egyetemen Horváth Jánosnál magyar, Eckhardt Sándornál francia irodalomtörténeti, Gombocz Zoltánnál magyar nyelvészeti előadásokat hallgatott, ezenkívül legszívesebben Gerevich Tibor művészettörténeti előadásait látogatta. A legnagyobb hatást Horváth János vonzó egyénisége és lenyűgöző tudása tette rá. A szülői házból hozott érdeklődés a régi és klasszikus magyar irodalom iránt az ő tudós előadásain mélyült el igazán. Valódi szellemi otthonát, ahogy sokan mások, az Eötvös-kollégiumban találta meg. A hatalmas sárga épületben a korszak egyik legjobb pedagógiai műhelye működött, amely évtizedek óta tudósok és írók nemzedékeit nevelte. Alapítója és első kurátora: Eötvös Loránd liberális szellemben indította meg a pedagógiai munkát; vezetői a párizsi École Normale Supérieure mintájára szervezték meg a kollégiumi életet. A tudós- és tanárjelöltek nagy önállósággal oldották meg feladataikat, tanáraik igazi pedagógiai tapintattal vezették be őket a tudományos munkába. Fontos szerepe volt a nyelvtudásnak és a hatalmas, jól rendezett könyvtárnak. Jékely Zoltán diákéveiben a híres nyelvtudós, Gombocz Zoltán látta el az igazgatói teendőket, tanárai közé a francia nyelvet oktató Gyergyai Albert, az olaszul tanító Carlo Tagliavini és a nyelvészeti előadásokat tartó Tamás Lajos tartozott.

Az ifjú költőjelölt ebben a munkára ösztönző szellemi környezetben találta meg otthonát és valódi önmagát. „A kiegyenlítődés, kollegális egybeolvadás hatalmas kohója volt ez az intézmény akkoriban – mondotta visszatekintve kollégiumi éveire – a más-más magyar tájakról, elszakadt országrészekből, különféle hagyományú és felekezetű gimnáziumokból érkező »gólyák«, szebb szóval új egyetemi polgárok testi-lelki otthona. […] Mindenekelőtt azonban sokfajta tudomány hajléka volt, nemcsak a humántárgyak, hanem a természettudományok hallgatói is ott készülődtek, a harmadik emeleti cőtusokban, talán hogy közelebb legyenek a csillagos éghez, vagy mert jobban tűrték a gyatra gőzfűtésű szobácskák spártai hőmérsékletét, ebben az athéni szellemű iskolában. Mert az volt, szabad szellemi fejlődést biztosító athéni iskola, abban az értelemben, hogy érintkezésben, fegyelem dolgában kevés köze volt a hideg spártaisághoz, kaszárnyaisághoz.” A kollégiumi évek tanulással és olvasással teltek, s ezekben a boldog esztendőkben tette meg az induló költő is első lépéseit.

A kollégiumban találta meg új barátait. A budai épületben Horváth Füsi Józseffel, Képes Gézával, Lotz Jánossal, Sőtér Istvánnal, Tálasi Istvánnal, Varjas Bélával, később Jankovich Ferenccel, az egyetemen Rónay Györggyel és Thurzó Gáborral kötött barátságot. Évfolyamtársa volt Bikácsi László, akivel a Lónyai utcai gimnáziumban töltött esztendők fűzték össze. Valódi diákközösség alakult ki, nemcsak a lakószobákban és a könyvtárban, a közös szórakozásokban, irodalmi és művészeti vitákban is.

A kollégiumi évekre esett az első írói szervezkedési kísérlet. A harmincas évek első felében ismét megsokasodtak a folyóiratalapító próbálkozások, az induló fiatal írók szerették volna kialakítani a maguk nemzedéki fórumát. Számos irodalmi folyóirat jött létre és szűnt meg gyors egymásutánban: 1931-ben az Index, 1932-ben az Álláspont, a Kórus, a Névtelen Jegyző, 1933-ban a Független Szemle, a Forrás, 1934-ben a Keresztmetszet, az Izenet, 1935-ben a Fegyver, a Mai Figyelő. Közéjük tartozott a Perspektíva című „irodalmi és kritikai szemle” is, amelyet 1931–1932-ben szerkesztett dr. Bíró Sándor, később Melegh Gyula, végül Sellyei József. Az összesen kilenc számban megjelent folyóirat Rónay György, Thurzó Gábor, Thury Zsuzsa, Várkortyi Zoltán és Varró Dezső írásait közölte: Jékely Zoltán Búcsuzz Poverelló című szabad versével szerepelt.

Egyetemi tanulmányait 1935-ben fejezte be, ugyanennek az évnek decemberében bölcsészdoktorrá avatták. Doktori értekezését Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár címmel Horváth Jánoshoz nyújtotta be. Értekezése azt a még Kolozsvárott keletkezett érdeklődést jelzi, amelyet a fejlődő kisebbségi irodalom iránt táplált, s arról a személyes vonzalomról tanúskodik, amely a szülői házban megismert kiváló íróhoz és irodalomszervezőhöz fűzte. Kuncz Aladár ekkor már a Kerepesi temetőben pihent, Jékely Zoltán kolozsvári emlékeket őrzött róla; a budapesti klinikán fekvő halálosan beteg íróval csak egyszer találkozott. Nevezetes művét, a Fekete kolostort, valamint szervező tevékenységét, amelyet a romániai magyar irodalom felvirágoztatása érdekében fejtett ki, mindig is nagyra becsülte. Értekezésében főként ez utóbbi tevékenységének jelentőségét méltatta. Az erdélyi magyar irodalom történeti hagyományainak ismertetése után az „erdélyi irodalmi tudat ébredésével”: a transzilvánista ideológia kialakulásával foglalkozott, majd a húszas évek irodalmi intézményeiről: a nagyváradi Magyar Szó, a marosvásárhelyi Zord Idő, a kolozsvári Napkelet és Pásztortűz című folyóiratokról, illetve az Ellenzék című napilap szervezőmunkájáról adott áttekintő képet. Tüzetesebb módon mutatta be a marosvécsi íróközösséget, az Erdélyi Szépmíves Céhet és az Erdélyi Helikont. Végül az irodalom nemzetiségi feladatait foglalta össze, ennek során ismertette az erdélyi magyar, román és szász irodalom alakuló kapcsolatait. Munkájában elsősorban Kuncz Aladár organizátori szerepét domborította ki, az ő fontosabb irodalmi programcikkeit és nyilatkozatait idézte fel. Merített Tolnai Gábor Erdély magyar irodalmi élete (1933) című könyvéből, Keresztury Dezső, Németh László és Varjas Béla tanulmányaiból, valamint Áprily Lajos levelezéséből (e levélanyag közlésének ma is forrásértéke van). Az elsők között dolgozta fel a romániai magyar irodalom kialakulásának küzdelmes történetét.

Az újonnan doktorált ifjú tudósjelölt 1935 decemberében az Országos Széchényi Könyvtárban talált elhelyezkedést. Kezdetben neki is a fizetés nélküli gyakornok szerény státusa jutott, s csak 1938-ban kapott könyvtárosi kinevezést. Az első időben Trócsányi Zoltán, a hírlaptár vezetője mellett dolgozott, később Rédey Tivadar igazgatóhelyettes titkára lett. Mindkét elöljárója a konzervatív szellemű liberalizmust képviselte. Trócsányi Zoltán mint szorgalmas történettudós, Rédey Tivadar pedig mint igényes irodalomkritikus és színháztörténész szerzett érdemeket. A könyvtárban gazdag kutatóműhely alakult ki, a fiatal Jékely Zoltánt tudósok és írók vették körül, így Asztalos Miklós, népszerű történész, aki különösen az erdélyi magyar múlt kutatásában ért el jelentős eredményeket, Halász Gábor, a Nyugat „esszéíró” nemzedékének neves képviselője és Joó Tibor, aki alapos eszmetörténeti munkásságával hívta fel magára a figyelmet. Ebben a tudományos műhelyben fejlődött tovább a fiatal Jékely Zoltán érdeklődése a régi és klasszikus magyar művelődés iránt.