Az emlékezés- és portrégyűjtemény a fiatalság visszavétele és a félmúlt dokumentálása. Peregnek a képek a memória mozijában. Árulkodik a szófűzés a képalkotásról, hangoltságról: „Jöttek barátaink nyílt életünkbe, a lassan múló időbe, mint Krúdy a budai vendéglőkbe, hogy egész nap nézzük a remetei kocsma ablakából a nagypelyhű havazást, amint felöltözteti a tölgyfákat, a búcsújárás templomát betlehemi szűzmáriássá… Ha most emlékezni akarunk magunkra, levetíttetjük kisfilmjét: előrementünkben hirtelen hátraváltunk, lassított lépteink vége ajtónyitás az ifjúságra. Ó, milyen fiatalok valahányan! Derűsen hunyorítunk a jövőbe azóta lassan húszéves múltból, s megjegyezhetjük, egyik látogató barátunkat sem hagyta nyugton a sors” (Remetei betlehem). Szokatlanabb szórend, névelő-szöktetés, derengő alliterálás: költő tolla szalad.

A múlttolulás, emléktolulás kiárad a személynevek és a helynevek halmozásából. A visszanézés sajátos szinkronitást képes teremteni. Egyszerre legyen „mindenki” a csoportképen, és a sok hely a hely legyen! Veres Péter hosszú beszélgetésre benéz, Szántó Piroska üvegre fest halat, Vas István külföldi költő bravúrját villogtatja, Csernus Tibor hős várfoglaló, „Juhász Ferenc előadása tágas, mint A tékozló ország sorai, Erzsike fürge virágének” (Szigliget-memoár). Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet sűrített, tisztán költői megnevezésében visszajár a kulcsszóként is forgó virág. Az emlékezetben halhatatlanná lett vendégek – az eltávozottak és a ma is élők – körülülik a virtuális asztalt.

Gyönyöreivel és fájdalmaival együtt kifogyhatatlan az, ami levált az időben az emlékezőről. Az elmúlt idők összerétegeződése, az ajzottság és felfokozottság magyarázza a halmozó szerkezeteket. Ezek olykor úgy hatnak, mint a meg- vagy újraelevenítő ráolvasás, bárha időről időre mégis halál a vége: „A meggy után érett a párizsi és a »puha ídes alma«, a kajszi, a ringló, a boldogasszony- és mindenféle szilva, tökalma, bőralma, csörgőalma, törökbálint- és húsvéti rozmaringalma, császár- és téli körte – olvassuk az iszkázi szülőház kertjéről. – S végig a telek hosszában az akácos, épp úgy tüzelőfának, mint zöld koszorúnak, kimagasló szilfákkal és kőrissel, északi felén a szélcsavarta vadkörtével, melynek magához hasonlította sorsát a bátyám: mintha hazai sír volna tövében, rímel a vadkörte Farkasrétre” (Utak bátyámhoz). A gyümölcsnevek s az egész sejtetett familiáris szegény-szép létmód ízei Ágh otthoni, személyes nyelvi üzeneteként telepszenek ínyünkre.

A településnevek sokasítása egy helyütt egyetemesebben működik, de a stiláris gesztus ugyanaz. „Farkaslaka! Nagyszalonta, Érmindszent, Rácegrespuszta, Csönge, Bia, Bazsi, Zámoly, Iszkáz! Csillaggá énekelt falunevek, mint anyák és szeretők a költészet égboltján, mindig láthatóan” (A szülőföld kelyhe). Nem olyan nehéz dekódolni ezt az irodalmi földrajzot. Aki bejárja a helynevek szellemútját, rátapint arra is, kik állnak a legközelebb Ágh Istvánhoz. A kötet vallomástevője viszonylag kevesek iránt melegszik át ennyire, viszont a tőle idegenebbektől sem tagadja meg az elismerő véleményt, a baráti jobbot.

Nem kétséges, az emlékezés nagy kék országútján legtöbbször bátyja iránt tájékozódik a memoáríró. Aligha téved, aki egy-egy helyen Nagy László írásainak ritmusára érez rá a testvéröcs textusában. Nagy és Ágh beszédmódjának rokonsága kevésbé közvetlen, mint azt gyakorta hinnénk. Közös örökség, fivéri összehangolódás, alkotói tisztelgés egyaránt megengedi és indokolja ezt a valószínűleg mégis akaratlan rájátszást. A fiatalabb fiú prózaíróként nem olyan vad, viharos, elsodró, mint az idősebbik. Az önmegítélés szigorából és a humorból Ághnak jutott egy porcióval több. A könnyedebb grammatikai játékosságból megint a báty adhat leckét az öcsnek.

Az iránytű-ember, Nagy László hiánya a „nagyon fáj; nem megy” fájdalmát váltja ki. A halál-döbbenet tízéves évfordulóján, 1988. január 30-án datált kötetnyitó írás torzó marad: belehasít a „nem tudom befejezni…” A veszteségtudat óriási érzelmi hajtóerő. A viszonyulás, viszonyítás a reális énkép kialakításában is segíti a Vers és szőlővessző… egykori címzettjét, a hajdani „zöld kis Romeót”, akinek öcskösi hátára záporoztak a „te kisüstis, murcis, te poros, te fröccsös!” észretérítő paskolásai, püfölései.

A túlélő sosem kontradikcióban, sosem az elmentek rovására jelöli ki a maga változó-egy helyét. Kitűnő emberismerő, léleklátó. Részint a szakirodalom csúf hiányosságait is feledteti az Altorjai Sándor festőművészről adott portré. Hol a külső, láttató leképezés, hol a benső, beleélő ábrázolás az erősebb. Lehet mindez oly szelíden markáns, mint Kormos Istvánról szólva: „Legendáit nem táplálta, csak alkalmat adott rá. Költészete kezdeteitől hűnek kellett maradnia verseszményeihez. Megírta 1943-ban, ‘44-ben a három szigetközi, villoni csavargókról szóló költeményeit. Így hát Balázs, Bálint, Boldizsár csavargókat soha nem árulhatta el, mondjuk, egy négyezer kötetes könyvtárral” („Sajnálnotok fölösleges”) – s lehet olyan vizionálisan igaz, mint B. Nagy Lászlót költögetve: „Nem tudott megülni sokáig sehol, állva fölhajtottunk valamit a Kisgödörben, a Balázsban, a Remete vendéglőben, s tovább, mint aki most már önmagát űzi. Széchenyis, Csontvárys nagy szeme csupa bánat, óriás élő könnycsepp, hosszú ujjai hegyén a színek és formák aurája, amint a semmiből próbálja kitapintani a reményt, valami melegebb opártot, s ölelhetővé változtatni a sík oktaédereit” (A kuvasz terrénuma).

A legfölkavaróbb emlék-elbeszélések egyike a Kondor-memoár, mely valójában Sarkadi Imre halálának körülményeit taglalja. Sarkadi végzete a közelmúlt irodalmi legendáriumába is bekerült (az ugyancsak koronatanú Hubay Miklós Ághétól eltérő – vagy csak radikálisabb? –, egyben drámai művet körvonalazó feltételezéseivel), népszerű könyv tárgyalja a literátus rejtélyek sorában. Az ítélkezés nélküli tanúságtevés olyan görög tragédiáról lebbenti föl a függönyt, melynek sötét díszletei mögé az utókor már aligha képes bepillantani, s ki tudja, mikorra múlik a vacogtató rosszérzés: vajon miért és miképp tűnhettek el az 1961. április 12-ről 13-ra virradó éjszaka, a haláleset jegyzőkönyvei? Aki a Belvárosban járva, a Kondor-emléktábla elől föltekintve a Kondor-lakást keresi a szemével a magasban, fényes nappal is mintha ugyanazt látná fönt és lent, amit Ágh István látott huszonhárom évesen.

Bravúrja a könyvnek, hogy névtelen szereplői éppoly mozgékony alakok, akár az irodalmi, a képzőművész, a filmes és egyéb céhek közismert – sokszor előfeltevésekkel, tévhitekkel, babonákkal övezett – tagjai. Ágh freskóján ugyanannyi festék jut lakóházuk udvargondnokának, mint az öngyilkos barát Kamondy Lászlónak, vagy az önpusztító kenyeres pajtás Szabó Istvánnak. „Sokáig nem láttam – írja az örökösen dohogó férfiról –, utána erkélyén ült munkaidőben is, egész nap a semmibe nézett, az ég nagyregényét olvasgatta” (Enyémmé lakott elhagyott városrészem).

Utána… – a kihagyásos-ráutalásos megoldás előrevetíti a gondok halálát. A lakosként birtokolt – mára elhagyott – kerület panoptikuma városszociológiai körkép is. Ágh szívesen hagyja szemlélődő, pohár mellett hallgató passzív magamagát a háttérben – de büszkén kiénekli kópéságait is. Az „író vagyok” tudata is a Zugló-mitológiából bomlik ki legőszintébben. „Író vagyok, hát belementem minden marhaságba. Nem keltette jó híremet, mikor a talponálló asztallapját a bicegő Biginnel hozzánk cipeltük és kerestek a rendőrök… Író vagyok, hát érdekelnek a sorsok”.

A Virágárok három fejezete egyértelmű, logikus rendben építkezik. A kuvasz terrénuma című első ciklus és az Enyémmé lakott elhagyott című második egység közötti átfedések, átjárások még használnak is a szerkezet rugalmasságának. Előbbi inkább személyeket, utóbbi inkább színhelyeket állít elénk. A Forráskút délen négy írása a közelebbi-távolabbi, családi és hivatalos világutazás állomásaira kalauzol. Az a benyomásunk, hogy Ágh Istvánt nem könnyű kimozdítani a fészkéből – ha csak nem Szigligetre vagy a szülőfaluba visz az útja –, ha viszont a kíváncsiság, a nógatás vagy az írószövetségi diplomácia nekiindította, fogékony, érdeklődő és viszontagságtűrő Kolumbusz.

Akármerre jár is azonban, a kötelékek még a szerelmetes városrésznél is jobban visszacsomózzák Iszkázhoz. „Otthon vagyok emlékeimben” – veti papírra Szigligetnek hódolva. Joggal írhatná azt is: emlékeim otthon vannak. Az ohridi forráskút is az indulást juttatja eszébe: „Amilyen hideg a víz, olyan hűvös az árnyék a harmincöt fok melegben. Itt érzem igazán, ahogy gyermekkoromban, a víz és az árnyék teljes tartalmú fogalmát”. Magányát (azaz az orvoslást) is az otthon létével-tűntével értelmezi. Nincs kedve a munkához, „Nem ajánlják magukat a könyvek, ezek a papír hősugárzók” – merthogy „Mióta a természet ütemétől elszakadtam, mindig másképpen óhajtom az időjárást, mint a földművesek, akik most éppen a száraz időben bíznak, a zavartalan aratásban” (Forró, üres vasárnap). A „Néha kényszert érzek a találkozásra földijeimmel” vágya egyre inkább elhal a választalanságban. A virágárokba legmélyebben – s legélőbben – a gyermek- és ifjúkor ülepedik.

A személyes és szuggesztív könyv legironikusabb, föltűnően ön-eltávolító darabja Az író nagy hete. A gonoszkodóan láttatott nagybetűs Íróról egyes szám harmadik személyben beszél a „kisbetűs” író. Ritka alkalom a kötetben: a tipográfia további fokozásokra képes. „Az Író sétál, valaki megáll a túloldalon és nagyon nézi, ismerős asszonyarc valami helyét vesztett időből – avat be a szabálytalan irodalomórák, író-olvasó találkozók mellékeseményeinek légkörébe. – Megismersz? Iskolatársa, nevét harmincöt év után meg kell mondania. Találkozik az olvasókkal, ott ő az író. Egyedül és kizárólagosan. Megtanulta, micsoda látszat, nem hagyja már magát becsapni, hogy milyen kiváló, hogy milyen díjas, hogy törvényként fogadják kinyilatkoztatásait… Hallgat figyelmesen, már nem akar lenni az író, csöndes beszélgető csupán, maradna hajnalig ebben a jóérzésben, de fél hatkor indul a pesti gyors…” Groteszkké, profánná rendeződik a „nagyhét”: „Jegyet vált, utassá egyszerűsödik, üveg sör bal keze mellett.

Ágh István emlékező esszékötete, lírai prózája gazdag élményt nyújt az olvasónak. Fejtörést csupán néhány radikálisan fölbolygatott szórendű mondattal – s az ilyenkor zavaróan botló szövegzenével – okoz. Ezekkel példálózni fölösleges, hiszen a költői szabadságba bőven beleférnek. Sajnos, nem mindig tudni, nem egy nyomdahiba-e a felelős? Ha nem is gondozatlan, mindenesetre tisztátalan a könyv textusa (az eddigi idézetekben is kellett javításokat tenni). A 272. oldalon műcím-hiba, ékezethiány, helytelen olasz névírás, téves kötőjelezés hág egymásra: legalább öt kisebb-nagyobb pontatlanság. Az sem szívderítő, ha Sőtér István Négy nemzedék című híres antológiája Nagy nemzedékként említődik (67. oldal) – erre az sem mentség, hogy eredeti neve szerint maga az író is Nagy.

Persze végül is minden megtalálja a helyét e műben, akárcsak Töreky bácsi neve a törköly szóalakját. Az ifjúság a férfikort, a szűkebb haza a nagyvilágot, keserv a derűt. Virág az árkot, árok a virágot.

Megint szorított egyet a szülőföld-elevenítő történetmondás présén a költő-prózaíró. Megint egy jó fokkal teherbíróbb lett a novellisztikus kisforma struktúrája, s vele még préseltebb, takarékosabb a nyelvezet is. Ágh István úgy két évtizeddel ezelőtt a mesebeli legkisebb fiú dudolászásával kezdte az iszkázi krónikázást: hagyta csak szinte, hogy a hirtelen szaporább szívverés zenéje betűkké, história-töredékekké írja magát. Aztán a szociográfus jegyzőfüzetét vette elő; pesti szemmel nézte, de otthoni ismerőséggel, beleérzéssel látta szülőfaluját, szülővidékét. Utóbb a költői híradás, a lírai helyzetjelentés epikája legendás, mitologikus átszíneződéssel már a regény felé terjeszkedett. Az esszé, a családtörténet, a valóságirodalom és a poétikus elbeszélés eddigi legszerencsésebb keveredése az Árokból jön a törpe (Kortárs Kiadó). Nem igazi, szabályos regény ez sem, inkább – mint ma annyiaknál – fejezetek egy regényhez. A magyar glóbusz három nagy ecsetvonása simul eggyé Iszkáz középponttal: a Kemenesalja, a Marcal-medence s a Bakony. A lokális színek összevéthetetlenek, ám alattuk egész Magyarország a vászon. Ágh a saját eredetmondáját mormolja, nevét is, virágát is tudja mindennek, ami otthoni – de ezt bárki a sajátjának érezheti, aki az 1945 utáni félszázadban, s jelen-, azaz kevertkori nyelvi hazában él.

Általában tárcanovella terjedelműek a kötet rövidtörténetei (tizenkilenc van belőlük), költői ihlet és anekdotikus zamat egyszerre sejlik a címekből is. Ezredesné, csillagokban; Köd; Barcza lányok; Rab madár; Halálok; Hétvége; Meghívás este hatkor; A tyúkász királysága: a 19. század vége óta kimutathatók azok a tradíciók, melyekbe a könyv fejezetei illeszkedhetnek. Papp, Tömörkény, Móra vagy mások nevét azonban nem szükséges párhuzamként említeni, hiszen Ágh fantáziája és szófűzése rögvest az első lapon a maga útjára lódul. A kissé meghorzsolt, groteszk lebbenésű címek különben is jellemzőbbek rá: A kisbíró fülei; Lop a család; Koszorú és ürülék; Árokból jön a törpe.

A kötet fragmentumainak történetmondója jobbára a közelebbről meg nem határozott, közvetlenül nem azonosított – persze könnyűszerrel azonosítható, mert lírikus módjára kitárulkozó – én, az önéletrajzi alakmás. Az ego azonban – ha tényleg az ő attitűdje a meghatározó – nem az egyes szám első személyű közlés kiköveteléséről ismerszik meg. Az író visszajátszathatja az álmélkodó és kutakodó kisgyermeki tudatot, ahogy a falura (is) rászakadt demokráciát az ezredesné és családja sorsán, a kiskastély lakóinak háború alatti és utáni titkain mérlegeli (Ezredesné, csillagokban). A palástolt én lehet ő, lehet a hajdani fiatalember: „A fiú erősebb fájdalomra ébredt, mint a szepezdi vendéglány után tavaly, mozi után történt az is, s éppen így szakította meg az udvari lámpa szerelmeskedésüket” (Barcza lányok). Az én váratlanul, beszédszituáció-váltással is megjelenhet, mint távollevő (bár eddig is benne járt a történetben, az itthonban, s mostantól jár majd benne igazán): „Akkor írta anyám: Most ez az iszákos L. még mindig iszik, most meg az öccsét lopta meg 500 fr vett ki a kabátjából, nem csinál semmit, félnek tőle az emberek, mert kér pénzt, de nem adnak neki. Elképzeltem, mennyire föl van háborodva mindenki, mégis a mi korunkbeli nők felháborodását, csalódását gondoltam a legnagyobbnak. Mindannyian szerelmesek voltak bele, de csak az epekedés maradt számukra” (Árokból jön a törpe). Máskor nyilvánvaló a beleélés: az édesanya a beszélő, az ő fohászos, vizionárius monológjában szerepel az 1956 őszén, Budapesten megsebesült (kisebbik) fiú (Köd). Tudva jól, hogy Ághnak Nagy László volt a testvérbátyja, a történetzárásban áthallásos, fájdalmas tartalom is meghúzódik: „…mindenről az a gonosz világ tehet, és nincs kímélet, a gyereke miatt szenved az anya, az anyja aggodalmától szenved a fia, és hiába ígéri meg, mindig belesodródhat a veszélybe, a nők is tönkretehetik, és észre se veszi, nem fogja föl, milyen kibírhatatlan félelem, hátha testi-lelki nyomorék válik belőle, és azt is megérheti a szülő, hogy élete virágában temeti el a gyerekét”. Korántsem végezetül megemlítendők a „kölcsöntörténetek” – legalábbis annak mutatkozik például a Restaurátor, melyben a templomfestő szól acetongőztől és zalai bortól bódult egykori napjairól, s bizonyos, nem épp szentséges bakonyalji pingálmányokról.

A fejezetek ésszerű, de laza és majdhogynem fölcserélhető egymásutánban helyezkednek el, viszonylagos linearitásuknak nincs különösebb fontossága. A mesélő – a fiú, a férfi – életfordulatait nem szolgaian és nem hiánytalanul követik. Esetleges anekdotikus magvuk ellenére egyik sem ragad meg a szabályszerű, elhasznált anekdotaközegben. Egy „régivágású” író talán az utolsó ízig kizsákmányolná ezt a gazdag anyagot – Ágh nem ezzel a mesélői dölyffel dolgozik. Emlékezetének – a múltról, a személyes sorsról, a helyről való tudásának – széljárása nem zúdul végig minden valóságos és minden álomi utcán, nem söpör ki minden falevelet. Bizonytalanságok, megfejtetlenségek, többértelműségek izzanak a novellákban. A nyelvi birtokbavétel sem mindig egyszerű, noha az olvasás (a mondatzene, a szókincs, a lírai szövetség) gyönyörűséget okoz. Hol modernül-groteszkül balladisztikusak, hol fölsűrítettek, hol talányosak a történetek. Segíti viszont a megértést, hogy nemegyszer archetipikus élethelyzetek, örök pszichikai reakciók, dús vándormotívumok bontakoznak elő ama árok félsötétjéből. A gyermekéért aggódó édesanya imája, rémlátása, reménye éppúgy ilyen, mint a Bábel tornya már a címben is nyomatékosított tematikája (itt: az égig érő asztag meséje, az élet értelmetlenségének katasztrofikusan nevetséges furcsasága).

A beszédszituáció-váltások, a szokatlan szerkezetű vagy szórendű mondatok, a narrációba égetett párbeszédek, a vaskosabb vagy rétegnyelvi kifejezések váratlan vendégeskedése még enyhén szürreálissá is teheti az elbeszéléseket. Testi valója, veleje van a könyvbeli falunak, rajzoltsága történetileg, szociológiailag, néprajzilag is hűséges, a stílus pontosan leképezi a különféle paraszti, parasztpolgári egzisztenciákat (s ha kell, distancíroz a falu és a város, a főváros között: Ágh alteregója egyszerre otthoni „bennszülött” és itteni, budapesti, kiszakadt értelmiségi). Ezt a települést ennek ellenére is hiába keresnénk a térképen. Bár belegyökerezik a földbe, húsz centiméterrel a valóság fölé épült. Testvérfaluja egy Gabriel García Marquez vagy Csingiz Ajtmatov írta-álmodta falu lehetne. A megmaradás ősi, elemi, szépen és nyersen emberi erejét hordozza Ágh István faluja – miközben kopik, hal, tünedezik; mindinkább árnyéka is, égi mása is önmagának.

Az előadásmód néha valószerűtlenül valóhű, egy-egy pillanatra mágikus formaelve mellett a szövegkezelés, szövegadagolás egy szembeszökő módszere járja át a kötetet. A lapok alján, finom díszű elválasztó lénia alatt, Ágh István édesanyjának a fiához intézett leveleiből olvashatunk válogatást. A teremtett művészi szöveg lábazata így az egyéni és hibás ortográfiájú, egyszerű közlő szöveg. Mindkettőnek más az esztétikai telítettsége, érzelmi hatása.

A kétféle textus, az álló, illetve a dőlt betűk párhuzamos futtatása megpezsdíti az olvasási módokat. Érdemes például a leveleket egyhuzamban, alapinformációként áttekinteni. A falusi küszködés, a többé-kevésbé magányos öregség, az erős jellem helytállása, prózai dogok és nemes gondolatok elegyedése tetszik ki e postai igékből és formulákból. Ágh komponálva bocsátotta közre, amit anyja soraiból megőrzött. Sem a férj, az édesapa haláláról, sem az idősebbik fiú, László csapásszerű, váratlan elvesztéséről nem beszélnek a levelek. Ebben is az impulzív kihagyásosság érvényesül, a történtekről csak visszautalóan értesülünk.

A mintegy alakítatlan, nehezen formált szöveg (az édesanya tollvonása) és a hangsúlyosan alakított, fölényesen megformált szöveg (az írói betűvetés) alkalmanként keresztöltésesen viselkedik. Mint az „Akkor írta anyám…” idézetből is láttuk, a családi posta fölszállhat argumentumként, történetlendítő, megokoló elemként a „főszövegbe”. Bizonyára nem ok nélkül keresünk összefüggést az anyai híradás („Egy szomorú hír iszkázrol a szegény szomszéd Roza a kutba eset meg szédült ott megfuladt szomoru bucsu volt Iszkázon…”) és a kútba veszett Anyuka halála („Búcsú másnapján kell temetni… részeg halottvivőkkel”): a novellabeli esemény között (Hétvége). Sajnos mégsem állíthatni, hogy a levelek, levélrészletek szervesen beleforrnának a szöveg egészébe. Nyilvánvaló, hogy Ágh semmiféle posztmodern babérra nem pályázott; kettős (vagy többes) textusú, különböző – kontrapunktos, felülíró, ironizáló stb. – kortársi epikai megoldások mintája nem lebegett a szeme előtt. Viszont nem is tudott igazán mit kezdeni az anyai szövegajándékkal, szövegemlékkel. A szülőanya szükségképp ismétlő tendenciájú üzenetei – a család sokszor hiábavaló hazavárása, a lányunokák nagymamai féltése – egy idő után nehezékként hatnak. Ritkán szolgáltatnak valóban szükséges aláfestést a történetekhez, saját textuális életük meg vékonyka.

Ha Ágh István ugyane kiadónál napvilágot látott előző prózakönyvét (Virágárok, 1996) korábban egyszerű-szép könyvtárgynak mondtuk, ne hagyjuk ezúttal sem említetlenül a feleség, Széles Judit empatikus, puritán és sokatmondó címlapját, melyen a „babszem-molekulák” úgy élnek szomszédosan külön életet, mint a regényszerűen összekacsolódó-kapcsolódó novellák a gyűjteményben. Ha a Virágárok sok értelemzavaró sajtóhibája, nyomdai gondozatlansága ellen nem voltunk restek berzenkedni, nyugtázzuk most az odaadó korrektori figyelmet, melyen tán csak a fölemlegett film, az Egy nyáron át táncolt hősnőjének neve surrant át hibásan (Serstin – Kerstin helyett).

Árokból jön a törpe: nem túl nyomatékos, és nem is mélyebben értelmezett mondata – szólása, szentenciája – ez a könyvnek. De jó könyvcím, mert sejtelmes, a valóságosat és a nem valóságosat összerímeltető. S jó, mert szót ismétel: a Virágárokból. Hordozza a folyamatosságot. Kifejezi azt az örömteli tényt, amivel kezdtük: megint szorított egyet a szülőföld-elevenítő történetmondás présén a költő-prózaíró.