Látom, az éjjel itt haladt el ezüstpántlika-pályán e két rózsatövis között a meztelen csiga, és nem tudta, én sem tudom, hiszen nyoma nincs a hasalj-vasalta pántlikán, mit asszonyom s lányom hajába kötnék, ha hosszabb hajuk lenne épp, nem tudhatta, nem döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e. Haladt tovább puhán. Közben az esthajnalcsillag is döfhette útjának bármely állomásán, döfhette a művét fércelő isten tűje, döfhette, döfhette, döfhette. Csak haladt tovább. Angyali gyalu, mi önnön puhányságából szeletel áttetsző jeges fémeket. Haladt. A gyöngyvessző alá összefűzni ezüstszállal, a széthullott legyezőt, a macskacsontocskákat. Haladt kéken rezgő virághúsba harapva olykor jobbról, olykor balról, istentelenül kényelmes, ám mégis roppant határozott, nehéz, romboló ritmusban. Haladt, s a csalán előtt csillanó útkereszteződéstől már tán nem is az én kis meztelenségem után kúszok kutatva. Szép csavart házikót cipelt úgylehet az emésztőgödör födelén át, de hová? A finoman szétszórt dögök s az emésztőgödör-böffenések nagyban hozzájárulnak e kertnek nevezett illatszergyár explózió határán történő működéséhez. Merre? A vaskerítés
holdköszörülte szuronysorán át nem, bár képzeletem képernyőjén látok egy ínyenc olasz-falatocskákat felmutató köszörült sort. Átvágva a kapucsengő vezetékét – senki sem jöhet már hozzám, senki sem –, párhuzamosan futott egy másik csigával. Ezüstsínpár immár, min meztelen vonatok futkosnak majdhogynem egy helyben állva a holdvilágban. Mit beszélgettek? Volt-e idejük kicserélni küldeményeik zsákocskáit e pőreségeknek a mályva alatt? Aztán ismét egyedül haladt. Egyedül a puha massza. A takony-tigris. Puhán radírozva a fekete földet (mely alant olyannyira tiszta, hogy ki ne kívánna benne térni nyugovóra?!), kikerülte a künn felejtett kapát, majd körülrajzolta ezüstvesszőjével az alvó kutyát, vagy annak álmát. Körülrajzolta anélkül, hogy csak meg is rezzent volna az éber eb. Bár látni, a kutyaálom láthatatlan foltja s a meztelencsiga-nyom egy ponton összeért már-már, de haladt tovább éberebb ólak felé a hajnalicska-allén kifordulva. Akárha halinacsizmában futna valaki az elföldelt fekete kiskutyák fölött, szűz havon. Haladt, mint egy közösülésben megzavart nehéz kan, csorgatva eltört lázmérőjének higanyát, a garázs körüli lila salakon. Muslincák ragadtak a friss nyálkapántlikára – szikratávíró-jelek. Haladt, s akkor visszaért ide: e két tövis közé, hol térdelek,
meztelen, s a tövisek, mint szénrudak kigyúltak, már-már összeérve a napban, és kezdődött elölről, csak színesben, ugyanaz, ugyanaz a film. Döfnek-e, döfnek-e, egyszerre döfnek-e? |