|
Egy fehér szirom hull a pohárba. Majd könyvemre, könyvembe is. Összecsapom hirtelen, mint amikor klasszikusokkal káposztalepkére vadászom. Hullik mindenfelé. Mi ez, mi történt, nézek kérdőleg a ferde mennyezetre (pillantásomban valóban benne volt a menny is). Igen: künn jártunk. Fáink (körte, alma, meggy, mandula) között bujdostunk. Bujdostunk, mint az első emberpár az úr röntgenkészüléke előtt. Szeretem kis padlásszobámat. Szeretem. Mert nyáron meleg, forró, mint a galambdúc, mert télen hideg, mint egy huzatos egérlyuk. És mert mennyezete srég. Meg azért is szeretem, mert itt van velem két-három kedves képem, könyvem. Előrehagyott kézirataim.
Gumibot-ér, mondom mindig, ha az egyik képre pillantok. Ez a gumibot-ér kezd verni, ütlegelni, ha olvasni kezdem például Pannoniust, ki menekült.
S itt van velem még valaki, itt a srég mennyezet felett. Róla mondja tán az ó-breton ének, hogy gondolatától szép lesz
a hosszú halászat a lila tengeren.
|