|
Míg a tengeren (pontosabban, a tengerben, bár nem napi tíz órát és nem is nyolcat, mint mondtam s te rámszóltál, de hetet biztosan) voltunk: elszaporodtak a házban az egerek.
Így, éjszakánkint már nem szükséges lemezt tennem GARRARD-om korongjára (a korongot is tisztítani kellene olykor, az piszkol legjobban), anélkül is hallok, anélkül is érzem a ház telítettségét: tollaménál hirtelenebb iramodások, a malter finom harsogása.
Kinyomoztam, a konyhaablak szúnyoghálóján keresztül hatoltak be. Diónyi nagyságú lyuk. Már meg lehetett sértve (minden bizonnyal a felrakás alkalmával ütöttek mellé kiskalapácsukkal a szögnek) a háló, ők csak kitágították: szálankint haraphatták át. Lehet, egyikük foga le is tört közben – a párkányt vizsgálom, ám a por és szemét között nem látok gyöngyszilánkot csillanni.
El kellene kezdeni irtani őket.
Két pöttyös lábast már felpeckeltem féldióval, de nem éhesek, elteltek a tömérdek bekészített baromfieledellel (kukorica, cirok, árpa, koncentrát – a koncentrátot egy rossz könyökcsövön keresztül szállították el). Úgy látszik, csak fiadzani jöttek a vastag falak közé.
Szóval, el kellene kezdeni az irtást – természetesen, nem szóval és nem is az írást.
De valahogy most nem tudok bemelegedni. Nem zavarnak. Sőt. Annyi az állat a házban, miért zavarnának éppen a legkisebbek?
Pilinszky János Végkifejlet című könyvét középen fúrták át – istenem, miben gátolhatta, akadályozhatta őket?! –, akárha golyótalálat érte volna. Átlesek: megrendítő látvány!
|