|
Baba küldött bambuszgyökeret. Akár egy erős tehénszarv.
Ünnepélyesen elástuk a részben már felszámolt, feneketlen szemétdomb helyén. Na ez majd leköti, összemarkolja ezt a rossz sarkot!
És valóban, alig múlt egy hét és máris kardként, zölden izzó kardként döfött fel a földből.
Már vállamig ér. Igaz, nem is csoda, hiszen szinte naponta esik az eső. Ligetté lesz még ez a miniatűr pokol, mely hol összeroppant befőttesüveget, hol gumiabroncsot, hol fűrészessé rozsdásodott, gyöngyházbetétes nyelű késeket dob ki magából. Ilija azt mondja, még az idén el fogja hagyni, ahogy ő mondta, le fogja pipálni a szomorúfüzet (amely akárha a föld alá akarna bújni fürtös lombjával).
Valahogy úgy vagyok bambuszunkkal, mint az új ismerőssel. Most már állandóan számolnom kell vele, gondolnom kell rá.
Tegnap, a gyakori esőzésekre panaszkodva, azt mondtam az egyik bemondónőnek (akivel különben nagyokat szoktam beszélgetni a stúdiók előtti csöndben), hogy ez az idő csak bambuszomnak kedvez.
Bambusz, kérdezte. Igen, van egy bambuszbokrom. És mit fog majd a náddal csinálni, kérdezte.
Megzavart kérdésével. Pícebotokat vágok majd a fiamnak… Szőnyegverőt A-néninek…
Azért kérdezte, mondta, mert bambuszrudak közé feszítve a legszebbek a faliszőnyegek…
Keleti képeket nézve egészen másképpen vizsgálom egyik központi motívumukat: a bambuszt.
Eugen Herigel kis könyvét (Zen a nyilazás művészetében) is egészen másképpen olvastam, mint olvastam volna a szépen növekvő, igyekvő, törekvő bokor nélkül.
A maximálisan kifeszített íj a Mindenségbe (All) kapcsolódik.
Szinte minden egyes oldal elolvasása után ki-kitekintettem az ablakon, s szinte máris hallottam az íj idegének azt a semmivel se összetéveszthető zúgását, melyet, mint Herigel írja, aki csak egyszer is hallott, sosem is felejtheti…
Agancstemetővé lesz udvarunk.
|