|
A dinnyét megettük, Német néni – mondta valaki szemben a kórházzal. Különös véletlen, hogy e mondatot is nem fűrészelték ketté az állandóan szirénázó mentőautók.
Egy kis kocsma előtt lassítottam éppen a lépteimet, és azon tűnődtem, miért áll így, ilyen szépen berendezve, felszerelve, zár alatt immár második éve. Ugyanis, nagyon megfelelne nekem nagy, a tartományi kórházra néző ablaka. Komoly megfigyelőállomásommá lehetne. Regisztrálnám (természetesen a magam kis, semmis lírai kommentárjaival), kit visznek be, kit engednek ki, kit szállítanak az új temetőbe. Az utolsó bejegyzések természetesen rám vonatkoznának…
A dinnyét megettük, Német néni.
Nem fordultam meg, nem néztem meg a hangos és vidám férfit, sem Német (nem tudom, h-val írja-e nevét) nénit, de egészen a katedrálisig – tehát legalább negyedóráig – e mondatot ismételgettem.
A dinnyét megettük, Német néni.
Miféle dinnyéről lehetett szó május derekán?! Savanyított kisdinnyéről tán? Fogalmam sincs. Persze feltételes reflexeim egyformán reagáltak a sárga, a görög és a savanyú változatra is.
A dinnyét megettük, Német néni.
Aztán egy szakadék, akusztikai szakadék következett, majd benn a rádióban, felvételezés közben, H. olyan különösen ejtette ki azt, hogy: Pöstyén, hogy a nap hátralevő részében ez visszhangzott bennem a fel-felzengő kórus és a pöstyéni park énekesmadarainak angyali kulisszája előtt…
Éjszaka, az ágyban, azon elmélkedtem, milyen különös, hogy azok a csöpp énekesmadarak egy akkora koncerttermet, mint amekkora az ősi pöstyéni park, uralni tudnak, uralni anélkül, hogy egy kicsit is felemelnék hangjukat.
|