|
Egy macskakoponya a bokor alatt!
Szaladunk megnézni, megpiszkálni. Így szaladhatnak az emberek – s egyszer majd mi is tán –, ha hullára lelnek. Fehér. Akár tenyerembe is vehetném, vegytiszta, amilyenné csak a fagy, az eső és a nap tehet valamit.
De hiszen itt a komplett macska! Csak a prém ment el dorombolva, csak a hús nyávogva. A karmok maradtak. S a gerinc is. A gerinc fényesre csiszolt, pörgetett olvasófüzére. Hol a lábak amortizőrje, amely minden bukást, zuhanást úgy tett a földre, akár az ősz a levelet?!
A macskát nem lehet agyonverni, nem lehet felakasztani. S íme e habzó bokor alatt egyszerűen kinyúlt.
A kert, mint dohogó illatszergyárhoz illik, azonnal át is lényegítette. Át a dögöt. Hányszor álltuk körül, mit sem sejtve, a bokor színes szökőkútját!
Szétteríttetett szépen, akár egy legyező.
A dög – nehéz kimondani e szót Baudelaire után, anélkül, hogy azt mondanánk: kedves.
Igen, az egész szigorúan a szép, azaz a rút szférájában.
|