|
Elállt az eső, kisütött a nap. A májusi ünnepek alatt egy csörgő, zakatoló villanymelegítővel fűtöttem padlásszobámat, és most jó, nagyon jó, hogy csend lett és hogy végre kitárhatom az ablakot.
Kitárom tehát, és egy – végtelen! – pillanatra ottfelejtkezem a fényben, a fényözönben, és érzem, hogy elolvadok, el, akár egy szép impresszionista festmény fehér kalapos figurája.
Mindezt azonnal fel kell jegyeznem, hogy aztán olykor emlékezetembe idézhessem e figurát, mely egy májusi hajnalon kockacukorként olvadt el a napokig mosott, sikált fényben. Feljegyzem és aztán sokáig bajlódok a szöveggel, pontosabban, a kockával, sokáig, mint egy szobrász. Hol túlságosan szabályosnak, hol pedig már formátlannak, sőt gömbbé töppedőnek találom. És fehérségét is fokozni lehetne még, mondom.
Valami bizonyosat erről a bizonytalan és anyagtalan pillanatról!
|