|
Pénzt voltam kölcsönkérni (már az állatok is szenvednek, néhány nap, és felfalják egymást!), és nem kértem, jöttem vissza a temető mellett a Futaki úton, és abszolút nullán voltam, nullán abszolút (miért is erőlködöm e Virág utcai életformával, amikor nem tudom fenntartani, sosem is tudok semmilyen élet-formát fenntartani – hiába próbálom azonnyomban írással aládúcolni, hiába, hiába), amikor egy rózsaszín és egy kaszárnyasárga ház között balról felnéztem az égre, és: megpillantottam az ecetgyár kéményét!
Lelassultak lépteim (odafelé rogyadoztam, de elfelé már-már futottam), majd még mindig a két ház között, bár közelebb a sárga falhoz, melynek salétromkontinensét csúnya visszérként felezett egy száraz inda, megálltam, és csorogni kezdtek a könnyek arcomon. Hirtelen azt hittem, eleredt az eső. De nem, nem is borult, inkább tisztult, fagylalt színek ömlöttek el a világon.
Néztek a járókelők, és nem tudták és én sem tudtam, miért vagyok olyan boldog. Miért is?
|