|
Valami komolyabb kutyára lenne szükségünk. Mégiscsak kertek öveznek bennünket egészen a Dunáig, Kisdunáig. Ezeknek a kóbor kutyáknak, amelyek, akár a patkányok, bevették magukat a kamrákba, ólakba, kutyaólakba, fogalmuk sincs a házőrzésről, erről a legnemesebb ősi hivatásról; nemcsak hogy nem zavarják el a hívatlan vendégeket, hanem még ide is csalogatják régi, hogy úgy mondjam, alkalmi ismerőseiket.
Rossz jel az, ha valahová így beözönlenek a kóbor kutyák, mondja Dudus néni, a kerítésre könyökölve, a vakvágányt gyaluló buldózer munkáját figyelve.
Éjszakánkint, ha zajt hallok, nem mozdulok a manzárdról, de figyelek, nyúlként fülelek. A zaj hihetetlenül felerősödik itt a palatető alatt, és hát koponyámban – a pala és a finom csont akusztikája kitűnő. Megkíséreltek-e már csonttal, finom koponyacsont-lapocskákkal borítani hangversenytermeket?
Nemegyszer úgy tűnt, gyerekeimet ölik lenn.
Nincs fegyverem. Valahol van egy nagy, tűzérbajonettem, még Szabadkán találtam a nádtető bontásakor, de mindig elfelejtem felkészíteni könyveim közé, a rothadt kaptafa mellé, átlósan a végtelen asztallapra. Egy rozsdás félkilogrammos súlyt szorongatok, ezzel akarok védekezni; betöröm vele a homlokát, betöröm, motyogom.
Lenn a nagyablaknál is félek – borzasztó ülni az éj kivilágított kirakatában és írni.
Tulajdonképpen már megegyeztem egy dán dogra. Most lassan, fokozatosan likvidálni kellene ezeket a kóbor kutyákat – tudom, nehéz lesz, és az is megtörténhet, hogy ellenünk fordulnak, igen, hiszen többen lekölykeztek már.
Apám ígért egy puskát. Elhozom a pisztolyát is. És ülök majd fenn a rothadt kaptafánál, lenn a fekete, redőnyös íróasztal mellett vagy pálmák, pistikék, rododendronok, ólomgyökerek között a kivilágított kirakatban, vállamon puskával, övemben pisztollyal, lábamnál az óriás kutyával, és akkor majd végre laza izmokkal kötöm, csomózom szorosra, szorosabbra, még szorosabbra a tinta égszín hurkait.
|