|
Főzöm a málnateát. Künn a teraszon a szomorúfűz szűrte napfényben Pero, a fiatal belgrádi archeológus (a kelta pénzleleten dolgozik itt; Róza hozta el hozzánk aludni, mert a történészek kongresszusa miatt nincs hely a szállodákban) a kínai, azt hiszem kínai, bambuszcsörgőt vizsgálja. Egy pók a zsinóron lógó, színes bambuszrudak közé feszítette hálóját. Ha fúj a szél, vagy kezünkkel érintjük és csörögni kezdenek a rudacskák, mint egykor a borbélyműhelyek nádfüggönye, a háló kitágul, összehúzódik: szép szerkezetébe be vannak kalkulálva az évszakok szelei, be az orientális muzsika is.
Hozom a teát. Róza és Pero valami fogkeféről beszélgetnek. Egy becsei, házi gyártmányú fogkeféről! Nem hallottam az előzményeket, azt hittem a pókról beszélgetnek, de bekapcsolódok én is a kedélyes reggeli társaságba – az éjszaka vodka után még áttértünk pálinkára, és most lebegünk, lebegünk. Minden bizonnyal disznósörtéből készítik, mondom. És fából… Egy éve szintén Rózától hallottam, hogy az asztmások kúráikhoz Becsén szerzik be a fürjtojást…
Majd ismét az orientális muzsikára mozgó pókot vizsgáljuk. Mondom, még Amszterdamban vettem az egyik gracht melletti kínai, azt hiszem kínai pinceboltocskában ezt a csillárszerű díszt (meg a sárgarépát ábrázoló tusrajzot), de még most sem sikerült megtudnom a nevét, minden egyes alkalommal valami másnak nevezem, noha engem lényegében minden alkalommal a borbélyműhelyek függönyére emlékeztet. Milyen boldogan ütöttem át minden júniusban nullásra nyírt szögletes kobakomat azokon a mézszín nádfüggönyökön!
(Meglepődve veszem tudomásul, Pero kitűnően ismeri Kondor Béla festészetét.)
|