|
Gépeltem valamit és az új, egyszer használt indigót a fehér asztalon felejtettem. Betűz a nap: látom nevem tükörképét a fekete festékben.
Már második napja nem nyúlok hozzá. Vissza-visszatérek, és nézem a nevem a matt feketébe domborított szöveg felett. Nem emlékszem, mit is írhattam. Csak nézem. Nézem reggel, délben, nézem este. És lassan emlékezni kezdek valamire – valamire, amit nem írtam. Ez az emlék, ez az emlékezés agysejtjeim eddig érintetlen részét aktivizálja. Egészen bepörgök.
Szaladok a gépért, behúzom az indigót, csak magát az indigót, mint leheletfinom sötét selymet, és egész nap írok, írok megszállottan. Folytatom azt, amit nem írtam, és soha nem is fogok megírni.
|