Kőkönyv

Rózától (Bánszky Máriától), a Vajdasági Múzeum néprajzosától, akihez még zentai és belgrádi szálak fűznek) kaptam ezt a bőrszerű barna papírra nyomtatott plakátot:

GOTSKA PLASTICA NA SLOVENSKEM

Fekete léceket erősítettem rá, és mint drága kincset őrzöm – e házba is sértetlenül sikerült átszállítanom. Ha e házból is tovább kellene mennem, nem tudom, mit vinnék magammal, de a szlovén gótika e plakátját mindenképpen. Összegöngyölném szépen, hónam alá dugnám, és zsebbe tett kézzel, átvágva a vakvágányon, ismeretlen irányba távoznék – éppen csak megjegyezve: hiszen én nem is itt akartam élni, az egész csak véletlen volt.

Többen megjegyezték már, hogy a plakát e szobra, szerzetese hasonlít rám. (A költő szerzetes, mondja Németh László.) Akárha Lőcsei Pál készítette volna.

Mezítláb vagyok, hüvelykujjam letört. Van Gogh – Heidegger által kisuvikszolt – bakancsa itt van 10 cm-re lábamtól, akárha bele is léphetnék; világom nincs olyan távol világától. Szabályos háromszöget alkot a lábam, a bakancs és az asztalon levő rothadt kaptafa.

Fafaragó barátomtól (aki egykor legénykorában, Temerinben, literszámra fogyasztotta a Chartreuse-t) megkérdeztem, miből vagyok. Fából vagy kőből? Azt mondta, kőből, mert ha fából lennék, úgy néznék ki, mint a kaptafa. Pontosan úgy, mint a kaptafa.

Tehát, kaptam fel a fejemet, a könyv, ez a könyv a kezében – ez: kőkönyv!

A jobb kezem feje is letört, de azt mondják, éppen ezért érzik állandóan úgy, mintha érinteném őket.