|
A csigák, akár a jég, felhasogatják a nagy leveleket, a kicsiket meg egyszerűen eltüntetik, megeszik…
Fekszem a barack és a cseresznye közé kötött függőágyban: minden csigáért 50 parát fizetek a gyerekeknek. Módszeresen fésülik át az udvart, a kertet, a garázs mögötti keskeny málnássávot. A recsegéseket roppanásokat számolom; a betonon tapossák őket, és krétával jegyzik a garázs zöld falára, a pikádó céltáblája mellé.
Egy idő után már nem bírom hallgatni a recsegést. Kikászálódok a hálóból, és bemegyek a nagyszobába. De a recsegés még ott is hallatszik. Akárha a ház szerkezete ropogna, készülne korhadt hajóként összeroppanni. Felmegyek a padlásra. Lefekszem a díványra (alattam Z. rajzai, szétfújt grafit-csontvázai a VILÁGPOR-hoz), és fejemre húzom a vöröskockás plédet. Verejtékezek, már-már ezüstös váladékot engedek – most inkább a meztelen csigák összezúzását szenvedem. Fizetnék már a gyerekeknek, csak hagyják abba, de már nincs erőm kiáltani, lemenni, félek, összeroppanna alattam a fehér létra, össze én is, akár egy földhöz csapott csiga.
|