|
Egy vakvágányon jövök haza naponta a városból, munkahelyemről, térdig szemétben már.
A vakvágányok szeméttelepekké lesznek, mi mássá is lehetnének?! És lassan terjeszkednek, hogy idővel a szemét nyílt pályáivá, tengereivé, óceánjaivá legyenek.
De néha még fel-felszikrázik a sín is, nem szedték fel, nem temetődött be mindenhol. És a szemét legnagyobb hányada is szép lakkos újságpapír, zománcos háztartási gép. Igen, hol van már a régi szemét!
Szeretek úszni, evezni e lakkos-zománcos szemétben, nem bomlik, nem rothad, nem bűzlik oly intenzíven.
Pl. már több mint egy hete nézem Miroslav Krleža újságbéli arcképét egy száraz kórón fennakadva a moszatos matrac, egy ki tudja mit tartalmazó, bepárásodott műanyag zsák és egy kibelezett villanytűzhely között, száz méterre a befalazott ablakú, családi házként szolgáló, magas váltóháztól, amely éjszakánkint, akárha vonat dübörögne, biztosan meg-megremeg még. Eláztatta az eső, csörgősre szárította a nap, mára meg eltűnt, letakarta, elfüggönyözte tülljével a hó.
Megálltam, lehajoltam végre, hiszen már napok óta készültem tisztelegni előtte. És hógolyót gyúrtam fényírta arcáról.
A hógolyó most – akár egy metafizikus csendéleten – itt van fekete asztalomon. Olvad lassan, és elmocsarasítja, elúsztatja a halványzöld kézirataimat.
Nem találtam céltáblát?
|