|
Az udvar közepéről, onnan, ahol lábammal még mindig kitapogathatom a volt kerítés helyét a fűben, vagy a japánakác asztaltól, ha északra pillantok a kis szomorúfűz fölött: az ecetgyár kéményét látom.
Megyek át az udvaron – vizet viszek a tyúkólba, krumplihéjat a nyulaknak, gegát a kutyának, valami erjesztésre szánt hulladékot a rozsdás teknőbe – és hirtelen megállok. Érzem, valaki a hátam közepébe bök: visszapillantok. Sokszor még éjszaka is megtörténik ez velem, ugyanis a kémény ki van világítva, nehogy nekiszálljanak a repülőgépek. Olyankor pedig az intenzív ecetillat állít meg.
Fiam, akinek hihetetlenül érzékeny szimata van, gyakrabban, szinte naponta érez ecetillatot. Úgy látszik, számára még intenzívebben van jelen a gyár, noha a kémény külön nem foglalkoztatja…
Igen, az ecetgyár kéményének, mint afféle vízjegynek, fallikus vízjegynek mindenütt, mindenben ott kell lennie (ott az ecetillatnak is): a 70-es évek egyik központi momentuma, motívuma, monumentuma. Vagy nevezhetném félelmeim emlékművének is.
|