|
Miközben a patina fejlődéstörténetéről olvastam, valaki nyakon sózott egy kocsisgyertyával.
Hiába keresem az ágy alatt, a szekrényben, rajtam kívül senki sincs a szobában. És viaszmorzsát sem találok sehol. Az igazat megvallva, azt sem tudom, mi alapján állítom, hogy éppen kocsisgyertyáról volt szó, amikor még sosem láttam, és méreteiről sincs fogalmam.
Az igazság csak az, hogy az ütés nagyon fáj. Tán örökre ferde maradok.
Ám valamiféleképpen kellemes is a viasz ütése. Egy bot vagy egy vaspálca ütésétől már hangosan jajgatnék, és se időm, se kedvem nem lenne az ütleg fajtájáról elmélkedni – csak a mondat végén levő pontot érzékelném.
Vagy tán nem is bántottak?
Patinaszín fény ömlik el dolgaimon.
Most meg a talpamra csaptak a viaszütleggel! Égek mind a két végemen!
Vagy lehetséges, hogy én verem, ütlegelem magam?
Igen, lehetséges, hogyne volna lehetséges, vigasztalom magam.
|